Werner Toelcke

A gyilkos arca

BŰNÜGYI REGÉNY

ZRÍNYI KATONAI KIADÓ

BUDAPEST, 1985

Werner Toelcke
DAS GESICHT DES MÖRDERS

Verlag Das Neue Berlin

1981

© Verlag Das Neue Berlin, Berlin 1981

Fordította
BECK PÉTER

Hungarian translation © Beck Péter, 1985

A fordítást az eredeti szöveggel egybevetette

VERESS EDIT

ISBN 963 326 876 1

Zrínyi Katonai Könyv-és Lapkiadó

A kiadásért felel: Németh M. László igazgató
Alföldi Nyomda, 6565. 66– 14– 2
Felelős vezető: Benkő István igazgató
Debrecen, 1985
Felelős szerkesztő: Tabák András
Műszaki vezető: Jordán Gusztáv
Műszaki szerkesztő: Mohr Gyula
Borító-és kötésterv: Szabó Árpád
Terjedelem: 18, 69 A/5 ív
63 (1275) Zi 1002 – i – 8687
1.
Sűrű köd gomolygott az utcán, megnehezítve a látást. A nagy
magasságból lepillantó férfi alig látott valamit. Inkább csak a zajokat
hallotta: egy villamos csikorgását, autók tülkölését. De aztán a köd
lassacskán fölszakadt, és egyre inkább megkülönböztette a
tárgyakat. Most meglátta a matrózruhás kisfiút, és mellette a
tengerészek ringó járásával haladó termetes férfit. Hóna alatt egy
gordonkát szorongatott, amelyet úgy vitt, mint egy játékszert. Bár
csak negyedes hangszer volt, a gyerek számára túlságosan súlyos
lett volna. A fiú boldogtalan arccal baktatott apja mellett.
Kereszteztek egy töltést, amelyen villamosok közlekedtek, és
továbbmentek. A házak mindkét oldalon régebbiek voltak, és
málladozóbbaknak látszottak, mint a fölső részen, ahonnan jöttek.
Az úttesten csak néhány autó közlekedett, egy kék Wanderer és egy
háromkerekű Tempo szállítókocsi. Messze hátul egy lehajtott tetejű
Opel Kabriolett követte; forró volt ez a délután. A fiúnak kivált a
nyitott Kabriolett tetszett, egy 1931-ben gyártott, a legmodernebb,
tetszetős autó. Ismert minden kocsitípust, mindenesetre jobban,
mint a fekvéseket a gordonkáján.
Nem voltak már messze, a következő tömbben volt a ház, ahol
Kaufmann zenetanár lakott, egy cingár, idősebb úr, akinek
barátságos mosolyába részvét vegyült, mikor a fiú fogásait
korrigálta a hangszeren. És ezt kérlelhetetlenül megtette, mert az
apa végig a szobában maradt az óra alatt. Mindig az egyetlen
támlásszéken ült az ablaknál, és gyanakvó pillantásokkal méregette
a tanárt meg a tanítványt. Az óra ugyan mindössze egy márkába
került, ám ez a nagy munkanélküliség évében sok pénz volt. S ezt az
összeget a heti tizenhét márka munkanélküli segélyből csípték le.
A kisfiú tudta ezt, és azt is tudta, hogy apja abbahagyta a
dohányzást. Őérte. Ez még nehezebbé tette hetenkénti útját
Kaufmann zenetanárhoz.
 A nap belehasított a házak szurdokába. A kisfiúnak, aki nappal
szemben lépkedett, hunyorognia kellett a kápráztató fényben. A
sugarak a jelenet megfigyelőjét is vakították. Nem tudta tisztázni,
honnan pillantja meg ezeket a képeket. Mintha valami távoli
figyelőállásban lett volna. Ám mégis mindent túl élesen látott, a kék
Wanderer limuzint, a háromkerekű Tempó szállítókocsit meg a
nyitott Opel Kabriolettet. Mindenekelőtt azonban a tagbaszakadt
tengerészt és kisfiát.
Olykor-olykor egy kéz simított végig az arcán egy ruhával, és
letörölte az izzadságot a homlokáról. Ezért hálás volt. Föltételezte,
hogy a belsejében érzett hőséget a nap okozza. De tulajdonképpen
nem értette, hogyan jelenik meg fölötte újra és újra ez a kéz. Nem
tartozott az utcaképbe a fiúval, az apával és a gordonkával.
Elhatározta, hogy követi a kéz útját, amikor eltűnik látómezőjéből.
De nem tudta megtenni. Nem volt képes egy centiméterrel sem
oldalra fordítani a fejét.
Lassanként ráeszmélt, hogy ágyban fekszik. Kezével érezte meg,
amely takarókat tapintott ki. De hol áll az ágy? Halvány fogalma sem
volt róla. Hiszen még lényegesebb dolgokat sem sejtett, például,
hogy ki is ő, vagy mi a neve. Bármennyire töprengett rajta, nem
tudta. Ezt nevetségesnek találta és legszívesebben hangosan
nevetett volna. De ezt sem bírta, képtelen volt arcának legkisebb
izmát is megmozdítani. Ez annyira valószínűtlennek látszott
számára, mint az a szintén valamiféle szellemvilágból származó kéz,
amelyik újra és újra leszárogatta homlokát. Akkor mégiscsak
valószerűbb volt a napfényben fürdő utca képe. És ha egyáltalán
azonos valakivel, értette meg, akkor azzal a kisfiúval odalenn, aki
éppen eltűnt apjával és a gordonkával Kaufmann zenetanár házában.
Hirtelen rájött, hogy gyermekkorának képei vannak szeme előtt.
Aztán hangokat kezdett hallani, nyilván Johann Sebastian Bach
valamelyik gordonkaszvitjének egyik tételét. Amikor ez a zene
fölcsendült, végre megértette az emlékképek mélyebb tartalmát.
Megértette, hogy haldoklik.
 Liebscher professzor így szólt:
– A neurológus véleménye szerint contusio cerebriről van szó,
agyzúzódásról, amelyet a koponyát ért tompa erőhatás okozott.
Természetesen konzultáltam egy specialistával, és Herr Schöller
lényegében megerősítette a diagnózisomat. Helyénvaló lenne, ha a
beteget átvinnénk az egyetemi klinikára, de jelenleg nem tartjuk
lehetségesnek a szállítását. Az akut szimptómák főképp
tudatzavarból állnak, delíriumos szindrómának hívjuk ezt. A beteg
zavart állapotban van, és csak korlátozottan lehet beszélni vele.
A professzor rendelőjének íróasztala mögött ült. Az asztallapon
nyugvó összekulcsolt keze nyugalmat és biztonságot árasztott. Az
orvos hatvan múlt; hófehér, tömött haja sűrű hullámokban keretezte
fejét. Színezett szemüveget hordott. Mögötte kissé úgy hatott a
szeme, mintha túl sokat kellett volna már látnia, és ezért
tanácsosnak tartja, hogy önmaga és partnerei közé korlátokat
emeljen. Jelen esetben három látogatóról volt szó, két férfiról és egy
nőről, akik a rendelő ülőgarnitúráján foglaltak helyet.
Liebscher professzor folytatta:
– Kétlem, hogy bárkinek használna, ha a beteget megnéznék. Sem
önöknek, sem a betegnek. – Tekintete a vendégekre vándorolt,
egyikről a másikra, végül megállapodott az asszonyon, hosszasan
szemlélte. Senki sem szólalt meg. Végül az orvos megkérdezte:
Közelebbi rokonai Herr Rosenaunak?
Az asszony kitért az orvos tekintete elől, és, idősebb kísérőjéhez
fordult, ő azonban csak arra szorítkozott, hogy barátságosan
mosolyogjon. Az asszony válaszolt:
– Lehet, hogy furcsának fogja találni, de nem tudom.
– Nem tudja, hogy rokona-e?
– Nem.
– De hisz ugyanaz a neve.
– Mindez talán csak különös véletlen. Ugye… -elakadt.
– Mi volna véletlen?
 – Nos, fölkeresem a házában, mert valami fontosat akarok
megtudni Herr Rosenautól, és akkor azt hallom, hogy alig néhány
órája baleset érte, és az ön klinikáján fekszik.
Megint elhallgatott, és idősebb kísérőjéhez fordult. Ezúttal a
fiatalabb férfi sietett a segítségére.
– Frau Rosenau egyszer már járt nálunk egy megbeszélésen.
Mintegy négy héttel ezelőtt. Akkoriban azonban mi Brazíliában
tartózkodtunk. Elmondtam már neki, hogy ottani üzleteink erősen
lefoglalnak bennünket.
A professzor gondterhelten szólt:
– Rosenau mindig rablógazdálkodást folytatott. Nem olyan fiatal
már, mint amilyen lenni szeretne. Az állandó repülőutak a
kontinensek között, és az ezzel összefüggő időeltolódások. A
tropikus és a hazai éghajlat közötti különbségek: mindez méreg a
krónikus szívbajnak!
– Tudna nekünk valamit mondani a baleset körülményeiről? – A két
férfi közül az idősebb vette át a szót. Érezhető angolszász
akcentussal beszélt.
– Herr Rosenau odahaza lezuhant a lépcsőn! Hál’istennek a titkára
jelen volt. Herr Wilhelm segítségül hívott minket, és így mindjárt
szakszerűen elláthattuk a beteget.
– És hogyan zuhant le?
Az angol a fiatalabb férfihoz fordult.
Herr Wilhelm válaszolt:
– Közvetlenül azután történt, hogy hazaérkeztünk Brazíliából. Herr
Rosenau fölment, meg akart mosakodni. Én a dolgozószobában
tartózkodtam, hogy iratokat készítsek elő. Ekkor zajt hallottam a
hallból, kiszaladtam, és ott láttam feküdni.
– A szívrohamok hirtelen támadnak – magyarázta Liebscher
professzor. – Előbb kábultság, aztán gyöngeség és erős szédülés. Úgy
érhette, mint derült égből a villámcsapás.
– Életben marad? – kérdezte az angol.
 – Nem tudjuk megmondani, milyen mértékűek a belső vérzések, és
milyen hegek fognak képződni. Nem tudjuk tehát, hogy a
neurologikus szimptómák gyógyíthatók-e vagy sem. És ha igen,
kérdéses, bírja-e a beteg szíve. Még nagy megerőltetések előtt áll.
– Életben marad? – kérdezte még egyszer az angol.
A két idősebb férfi sokáig farkasszemet nézett. Végül az orvos azt
mondta:
– Hogy kibírja-e, annak csak egyedül Isten a tudója.

A betegszoba szomszédos volt a klinika igazgatójának rendelőjével.

Az ágy a két ablak között állt; a függönyöket összehúzva tartották.
Egy ápoló, aki le nem vette szemét a betegről, fölállt, amikor
bejöttek. Liebscher professzor az ágy mellé ült, futólag megvizsgálta
a pulzust, és a beteg arcába nézett.
Annak homlokán verejték gyöngyözött. Szeme nyitva volt, tekintete
a mennyezetre szegeződött. Nyugtalan volt, reszketett, az ajka
szüntelenül mozgott.
– Olyan, mintha valakivel beszélgetne, ugye? Valamit fantáziál? – Az
angol érdeklődve ment közelebb.
Úgy látszott, a beteg észreveszi a mozgást a helyiségben. Ajkai
hirtelen szavakat formáltak. A titkár is az ágyhoz lépett, és feszülten
figyelte a beteg száját. De valamiféle gügyögésen kívül semmit sem
értettek. Aztán repdesni kezdett a tekintete, és a teste
megemelkedett. Az orvos visszanyomta, egy ruhával
megnedvesítette az ajkát, és letörölte a verejtéket a homlokáról.
– Aligha kellemes képek foglalkoztathatják – mormolta az angol. –
Fél!
– Hm… talán – válaszolt az orvos.
– Mi játszódik le benne?
– Nehéz volna megfejteni! – A professzor szeme a fiatalasszonyt
kereste, aki az ajtó mellett maradt. Talán valaki másnak képzeli
magát. Talán úgy érzi, mintha visszakerült volna a gyermekkorába.
Igazán nehéz értelmezni.
 – Semmit sem tud a balesetről?
– Semmit sem! Még a jelenlegi helyzetéről sem tud. És arról sem,
hol tartózkodik, honnan került ide; direkt összefüggések nem
léteznek számára. Még azt sem tudja, hogy kicsoda; nem ismeri a
saját nevét. Mindez csak később tér vissza. – És Liebscher professzor
némileg bizonytalanul fejezte be: – Legalábbis reméljük.
Újra megnedvesítette a beteg ajkát, és fölitatta az izzadságot az
arcáról. Aztán kezét egy ideig a homlokán tartotta. Ez úgy látszik
megnyugtatta. Vonásai mosolyfélére húzódtak, majd hirtelen hangok
törtek elő ajkai közül. – Muzsikálásra emlékszik – szólt a titkár
izgatottan. – Ezek zenei hangok!
– Úgy hangzik.
– De hiszen ez pozitívum, ennek igazán jó jelnek kell lennie.
– Lehetséges – felelte az orvos.
A fiatalember pedig magyarázólag tette hozzá:
– Tudniuk kell, hogy Herr Rosenau zongorázik. Kevés alkalma van
ugyan, de ha kimerült, vagy valami problémája van, néha leül a
zongorához. Mondják, régebben fantasztikusan játszott. Brazíliában
az első időkben szabályszerű hangversenyeket adott, szűk körben
természetesen, meghívott közönségnek. De jó jelnek kell lennie, ha a
zenéléséré emlékszik!
– Szeretnénk remélni – mondta az orvos biztatóan, de furcsán
élettelen szemének kifejezése nem igazolta optimizmusát.
Néhány pillanatig a hangokat lestek. Kissé zavartan álltak ott, és
viszolyogtak, mert a beteg olyan védtelenül ki volt szolgáltatva
nekik. Liebscher professzor figyelte a látogatókat, végül megszólalt:
– Miért nem jön közelebb, Frau Rosenau? Hiszen meg akarta nézni
a páciensemet, most itt az alkalom!
A fiatalasszony vonakodva lépett az ágyhoz. Tekintete elkerülte a
beteg arcát, habár nem sokat ismerhetett föl belőle. Fejét kötések
burkolták, még az orrán is volt egy tapasz. Az ágy végében egy
állvány volt fölépítve, azon függött kinyújtóztatott lába. Az asszony
zavartan nézte a fölhúzott lábat. Liebscher professzor elmagyarázta:
 – Mintha más már nem hiányzott volna, az eséskor még a lábát is
törte. Ám ez sima törés, hamar rendbe hozzuk. Ha mindent ilyen
könnyen lehetne kikezelni! Nos, Frau Rosenau, felismeri?
– Nem.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy most látja először.
– Igen.
– Akkor mi ez a hirtelen támadt érdeklődés? Megmagyarázná
végre?
A fiatalasszony nem válaszolt, roppant izgatott volt. Most melléje
lépett az angol, és kezét az ő kezére tette. Aztán nagyon udvariasan,
de hűvösen mondta:
– Okunk van föltételezni, hogy Frau Rosenau a páciense leánya,
professzor úr!

A fiú:
– Ha nagy leszek, soha többé nem nyúlok ehhez az istenverte
csellóhoz!
Az anya:
– Nem szabad így beszélned, fiacskám!
A fiú:
– A sarokba állítom, és rá se nézek többé.
Az anya:
– De hiszen szereted a zenét.
A fiú:
– Zongorázni akarok!
Az anya:
– Zongorát nem tudunk venni, fiacskám, azt jól tudod.
A fiú:
– Ezt a vackot kell tanulnom, mert apa muzsikus akart lenni. De
nem lett az!
A fiú a kottatartó előtt állt, amelyen ott volt a gyakorlófüzet.
Mögötte a cselló a szék üléséhez támasztva. Kinn sütött a nap.
Délután volt, barátságos, csodaszép délután. Anya betámasztotta az
erkélyajtókat, sőt még a függönyöket is félig behúzta. Mégis hallotta
a gyermekzsivajt az udvarból. A fiú érezte, hogyan támad föl benne a
gyűlölet, és minthogy még kicsi volt, gátlástalanul, zabolátlan
hullámokban öntötte el. A kis szobában a nedves fehérnemű szaga
érződött. Mögötte anya föltette a vasalódeszkát, és ingeket vasalt.
Minden délután ezt tette, amikor a fiúnak gyakorolnia kellett.
Percekig hallgattak, ezalatt a fiú hideg dühvel meredt a csellóra.
Most elővette a hangszert, leült, és a vonó után nyúlt. Kipróbált
néhány fogást, játszott néhány futamot a húrokon. A gordonkának
meleg hangja volt. Maga is meglepődött, milyen jól szól.
Anya fölnézett a munkájából.
– Haladtál az utóbbi napokban, fiacskám, hisz ezt magadnak is
észre kell venned.
– Te és apa eléritek még – mondta morcosan – , hogy egy napon
koncerteket adok.
Anya álmodozni kezdett.
– A Zenepalotában, fiacskám! Én az első sorban fogok ülni, és csak
téged nézlek.
– És hogy fizessék meg az emberek a beléptidíjat? Még kenyérre
sincs pénzük.
– A viszonyok nem maradnak mindig ilyenek, lesznek majd megint
jobb idők is.
Anya fogta a következő inget, a keményített gallérral és
keményített mandzsettákkal kezdte. Egy kis mosodából hozta az
ingeket, és éhbérért vasalta őket. Fekete munka volt. Senkinek sem
volt szabad tudnia róla, különben kevesebb munkanélküli segélyt
kaptak volna vagy egyáltalán semmit. Anya nem volt vasalónő.
Korábban, amikor még nem vesztegelt minden hajó a kikötőben, apa
a tengerre szállt, anya pedig egy kis boltban dolgozott. A sajátjában.
Ugyanebben az utcában volt, ferdén szemben a lakásukkal. A fiú
gyakran volt vele az üzletben, és nézte az árusítást. Néha szabad volt
a pénzt átvennie, és betennie a pénztárba. De vajon mit vásároltak a
vevők? Nem tudott rájönni. Bárhogy erőlködött is, nem jutott
eszébe.
Viszont pontosan emlékezett még a napra, amikor be kellett
csukniuk az üzletet. Az utolsó hetekben egyre kevesebb vevő jött, és
végül egyáltalában nem szólalt meg a bolt csengője. Anya sírt, és ő
vele sírt, habár nem értette, miért nem jönnek többé vevők. Anya
elmagyarázta neki, hogy a munkanélküliség az oka.
Ez volt az az idő is, amikor apa őrá összpontosította figyelmét, és
neki meg kellett kezdenie ezt a szörnyű csellójátékot. Délutánonként
négy órát kuksolt a kottaállvány előtt, térdei között a nehéz
hangszerrel. És újra meg újra ugyanazok az unalmas gyakorlatok,
ugyanazok a passzázsok és futamok. Négy óra hosszat. Ezután
következtek az iskolai feladatok, és végül sajgó, begörcsölt ujjakkal
került ágyba. Sokszor sírt, amikor végre az ágyban feküdt. Anya
rendszeresen odajött, hogy megvigasztalja, és ezért néha akkor is
sírt, amikor nem is volt annyira sírhatnékja. Anya melléült, kezét a
homlokára tette. Csak suttogva beszéltek egymással, mert a falak
vékonyak voltak, és odaát apa gubbasztott egy keresztrejtvény
fölött. Igen, anya szelíd és gyöngéd volt. Az óriás termetű férfitól,
apától, éppen úgy szenvedett, mint ő. Ha anya kezét a homlokán
érezte, hamar megnyugodott. Aztán anya karcsú, könnyű ujjai
végigsimították az arcát, és letörölték róla a nedvességet. Utána
pedig lehajolt, és szájon csókolta. Néha ilyenkor már aludt, mindig
megnyugodva, és valamiképp boldogan is.
Nem is olyan nehéz meghalni, mint hitte volna. Amikor a halál
könnyű léptekkel beoson a szobába, mint az ő esetében, súlytalan,
csaknem derűs állapotnak látszik. Mint fényes magasságban,
végtelen messzeségben való lebegés. Nem érzett fájdalmat,
legföljebb egy kicsit, egész tompán, az orrában, amelyen át nem
kapott levegőt. A száján át kellett lélegeznie, ez okozta azt a hörgést
is, amely torkából előtört. Némelykor olyan hangossá vált, hogy
eszméletre tért tőle. És ekkor valami különös történt. Úgy tetszett,
mintha valami kivált volna a testéből, egész gyöngéden és óvatosan.
Ez a valami lassan fölemelkedett a helyiségben, egyre magasabbra,
amíg a mennyezetbe nem ütközött. Ekkor az volt az érzése, mintha
le tudna nézni önmagára. Látta testét az ágyban feküdni, fejét
kötésekbe burkolva, orrát tapaszokkal leragasztva. Ez a férfi nem
érdekelte különösebben. Éppily kevéssé törődött azokkal az
emberekkel, akik az ágya mellett álltak, és bámulták. Világosan
hallotta a hangjukat.
– Nos, Frau Rosenau, felismeri? – kérdezte egyikük.
És egy másik válaszolt:
– Nem.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy most látja először?
– Igen.
Női hangot hallott, és nagy erőfeszítést tett, hogy fölismerjen
valamit az arcából, mert a hang tetszett neki. De nem sikerült.
Amilyen tisztán látta önmagát az ágyban feküdni, annyira nem
ismert föl semmit a környezetéből, és a fiatalasszony vonásai is
arctalan, vakítóan világos felhővé mosódtak el.
Aztán egy férfihangot hallott:
– Okunk van föltételezni, hogy Frau Rosenau a páciense leánya,
professzor úr!
A páciensének leánya! Tehát az ő lánya! Ez tökéletes badarságnak
tetszett, mert egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy valaha is lánya
lett volna. Ebben a pillanatban minden érdeklődését elvesztette a
szobában tartózkodó emberek és az ágyban fekvő férfi iránt. És az a
valami fölötte, akármi lett légyen is, a sok lebegéstől elfáradt. Lassan
lesüllyedt, és belemerült a testbe. Rögtön utána megérezte anya
kezét a homlokán, s hallotta a hangját, amint ezt suttogja: „A
viszonyok nem maradnak mindig ilyenek, fiacskám! Lesznek majd
megint jobb idők is.”
2.
Yvonne Rosenau és angol kísérője egy kis penzióban vett ki egy-egy
szobát a Bellevue-n, annak a helynek közelében, ahol a Lange Zug a
Külső-Alsterba torkollik. A ház fák mögött bújt meg egy parkszerű
területen. Későn értek vissza a klinikáról, úgyhogy már csak
felvágottat kaptak. Megerőltető órák voltak mögöttük.
Miután Yvonne nagy kínnal legyűrt egy fél karéj kenyeret, Mr.
Patters megkérdezte, ne rendeljen-e egy üveg bort. Yvonne
elhárította, ő pedig nem erőltette. Egész idő alatt, amióta csak
Yvonne ismerte, a férfi semmit sem engedett tartózkodó
magatartásából, jóllehet szeme elárulta, hogy nem érzéketlen a nők
iránt. Yvonne-nak tetszettek az idősebb férfiak, még ha olyan idősek
is voltak, mint Mr. Patters, aki bízvást az apja lehetett volna.
A férfi fölkísérte az étteremből. Az ajtó előtt kezét a vállára tette,
egy pillanatra rajta nyugtatta, mintha megfeledkezett volna róla,
végül azonban beérte azzal, hogy az asszonyra mosolyogjon, és jó
éjszakát kívánjon neki. Azután a szobájába indult, amely az asszonyé
mellett volt.
Yvonne csak megmosdott; túl fáradt volt ahhoz, hogy letusoljon
vagy megfürödjön.
Ágyba bújt, eloltotta a lámpát, és sötétben feküdt. Ősz volt. Hallotta
a levelek zizegését az öreg fák koronájában. Mr. Patterst életének
nehéz időszakában ismerte meg. Kevéssel előbb mondták ki a
válását Philiptől. Pontosan emlékezett arra a délelőttre, amikor
Patters első ízben lépett be bécsi irodájába. Kora nyár volt. A férfi
mosolyogva húzott magának egy széket az íróasztala elé, és lapos
krokodilbőr tárcát tett az asztallapra. Majd egy 75 000 schillinges
csekket húzott elő belőle. Fantasztikus összeg, legalábbis Yvonne és
az általa vezetett otthon viszonyaihoz képest. És igazán minden pénz
kapóra jött nekik.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte, miután hosszasan bámulta a csekket.
– Hogy jut ilyen az eszébe, Mister…
 – Patters – válaszolta az angol, és barátságosan mosolygott. –
Archie Patters!
Yvonne nem viszonozta a mosolyt, ekkor még nem. Komolyan
kérdezte:
– Hogy jut az eszébe, Mister Patters, hogy ilyen sok pénzt ajánljon
föl nekünk?
– Hallott már az „anti-alcohol-corporation”-ről? – kérdezte Archie
Patters vigyorogva.
– Még sohasem!
– De hiszen ön alkoholistákat gyógyít az otthonában?
– Alkoholistákat és gyógyszermániásokat. Mindenekelőtt azonban
volt narkósokat.
– Akkor mégiscsak jó a cím. – Archie Patters a közöttük heverő
csekkre mutatott. – Jó egy éve elhunyt a mi általános tiszteletnek
örvendő Lady Chessmanünk. Számos unokaöcsöt meg unokahúgot
és kereken nyolcszázezer font sterlinget hagyott hátra. Egész
életében mérgelődnie kellett a rokonsága miatt, és így végül
elhatározta, hogy befűt a családnak. Megalapította az „anti-alcohol-
corporation”-t, és ráhagyta a vagyonát. Az alapszabály egyik pontja
kimondja, hogy évente bizonyos összeget kell juttatni a
szigetországban vagy a kontinensen egy-egy olyan intézménynek,
amely ezen a területen különösen kitüntette magát. Az alapítvány
választása ebben az évben a Bécsi Drogelvonó Társaságra esett.
– De miért éppen ránk?
– Az ön egyesülete az utóbbi időben nagy nyilvánosságot kapott,
Frau Rosenau.
Ez igaz volt. Írtak róla az újságok, még Ausztrián kívüli lapok is.
Alig lehetett megbirkózni azoknak az áradatával, akik föl akarták
vétetni magukat az otthonba. Mintegy hetven narkóst tudtak
elhelyezni, és tömve voltak. A felvételi beszélgetések valósággal
inkvizíció-szerűek voltak. A szenvedélynek csak olyan rabjaira
akartak szorítkozni, akikről hitték, hogy valóban megszabadultak a
méregtől. Egy-egy rehabilitáció költsége tetemes volt, körülbelül
annyi, mint az íróasztalon előttük heverő csekk összege.
– Volna kifogása ellene – kérdezte Archie Patters – , hogy egy kicsit
körülnézzek a terepen?
Yvonne Rosenau ide-oda jártatta tekintetét látogatója és a csekk
között, majd karórájára nézett. Eközben orra tövén egy ránc jelent
meg, amely persze még nem vésődött be túl mélyen. Végül fölállt,
jelt adott Mr. Pattersnek, és együtt indultak az ajtóhoz. Ott megállt,
és az íróasztalra pillantott. Az asztallapon ott hevert még a csekk.
Visszament, kinyitotta a fiókot, beletette a papírt, és erélyes
mozdulattal bezárta a fiókot. A kulcsot kockás blúzába csúsztatta.
Ott nyugodott pompásan fejlett keblén.
A Bécsi Drogelvonó Társaság az elmúlt évben két félig romba dőlt
házat bérelt ki Weidlingsbachban, Bécstől északnyugatra; azelőtt
egy kolostor tulajdonában voltak. A tizenhatodik században épültek.
A házakat túlnyomórészt saját erőből állították helyre. Egy pallér
vezetésével különböző építőosztagok dolgoztak, ezek a páciensekből
alakultak. Így a javítások egy részét saját kezdeményezésükből
tudták elvégezni, és pénzt takarítottak meg. Azonkívül ez a
foglalatosság egy terápiás láncolat kidolgozott programjához
tartozott.
Az épület egyik oldalán az állványzat több szintjén fiatalemberek
dolgoztak. A ház homlokzatával – az ablakok és ajtók kivételével –
már elkészültek, ezeket éppen most mázolták.
– Valamennyien páciensek? – kérdezte Archie Patters.
– Igen, igen, természetesen.
– Elfogadható benyomást keltenek, nem olyanok, mintha valaha is
narkósok lettek volna.
– Ezek a már gyógyulófélben levők – felelte Yvonne. – Amikor
hozzánk érkeznek, kissé másképp festenek.
Végigmentek az épület beállványozott oldala mentén. A fiatalok
udvariasan köszöntek, Yvonne egy mosollyal ajándékozta meg őket
érte. Ez megkétszerezni látszott buzgalmukat.
 Az asszony látogatóját egy terméskőből emelt falhoz vezette,
amelybe ajtó volt beépítve. Amikor átléptek rajta, körülbelül tízezer
négyzetméteres területet láttak maguk előtt. A csinosan elrendezett
ágyásokban főzeléknövényeket, de főképpen virágokat
termesztettek. A háttérben két üvegház emelkedett, egy harmadik
pedig épült. Itt is fiatalok több csoportja dolgozott.
Mr. Pattersre mindez nagy hatást tett.
– Látom már, hogy jobban nem is fektethettük volna be a
pénzünket.
– És nekünk is szükségünk van minden schillingre. – Yvonne
kísérőjére nézett, és mosolya nyíltabbá vált. – Hálásak vagyunk
önnek, Mr. Patters! És még hálásabbak lennénk, ha a csekk átadását
nem kapcsolná össze javaslatokkal.
– Miféle javaslatokkal?
– Nos, hogy miképpen tegyük még hathatósabbá munkánkat,
gondolom. Hisz jóindulatú tanácsokban a világon sehol sincs hiány.
Archie Patters vigyorgott.
– Legyen nyugodt, Frau Rosenau! Csupán az a megbízatásom, hogy
én legyek önöknél a Mikulás. Kapnak állami támogatást is?
– Igen, hogyne, de abból nem bírnánk megélni. Csak azért tudunk
kijönni, mert a páciensek itt-tartózkodásuk ideje alatt a költségeket
egyre nagyobb mértékben maguk teremtik elő. Részt vesznek a
munkában a területen, a kertészetben, sőt végül a közvetlen környék
műhelyeiben és üzemeiben is. Így boldogulunk.
– Az egész az ön ötlete volt?
– Kezdetben igen, de időközben lettünk így vagy tízen szociális
gondozók. Összeszokott csapat, így sarjadnak az ötletek és
gondolatok.
– De ön indította el? – És amikor Yvonne bólintott, megkérdezte: –
Miért?
Yvonne végignézett a kertészet földjein. Az előtérben margaréták
ezrei hajladoztak a nyári szélben.
 – Azt hiszem, az ilyen virágokkal való foglalatosság szebb. Nem
tudom belátni, miért teszik magukat önként tönkre emberek,
különösen olyan fiatal emberek.
– Csak nem volt ön is efféle bajban?
– Ön kíváncsi, Mr. Patters!
– Kellemetlen?
– Nem, nem.
Szorosan szemben álltak egymással, és Yvonne érezte, hogyan
próbálja őt a férfi fölbecsülni. Úgy látszik, tetszett neki, ezt
észrevette a szemén. A férfiban báj volt, életkora ellenére – vagy
éppen ezért? Yvonne nem volt egészen tisztában ezzel.
– Egy nap majd elmesélem a sztorimat – mondta. – Egy nap, amikor
elhozza nekünk a legközelebbi csekket.
– Vagy a harmadikat?
– Vagy a harmadikat!
Egymásra mosolyogtak, aztán a nő karon fogta a férfit, és
visszavezette a házba. A társalgóban egy csoport páciensbe és
szociális gondozóba ütköztek. Székek álltak körben, a középen pedig
egy fiú kuporgott, aki elütött a többiektől. Harsánytarka ruha volt
rajta, a haja mélyen belelógott a nyakába. A kör minden irányából
rászegeződő pillantások nem voltak éppen barátságosak. Yvonne
Rosenau továbbment a helyiségben, amíg csak a fiú arcába nem
nézhetett. Nagy volt a csönd; amióta belépett, senki sem beszélt.
Yvonne megtörte a hallgatást:
– Hány éves vagy?
A csengő, nagyon határozott női hangra a fiú fölkapta tekintetét.
– Kaphatnék egy cigarettát, hölgyem?
– A dohányzásról le kell itt szoknod, kisfiam. Erről és sok minden
másról. De nyilván a dohányzás a legkevesebb.
– Nyald ki!
– Mit nyaljak ki, Bonny?
 Yvonne Rosenau egész tárgyilagosan kérdezte, és nem is szánta
tréfának, ezt még a széken ülő fiú is észrevette. Senki sem nevetett.
A fiú kihívóan nézett az asszonyra, de nem válaszolt.
– Hány éves vagy, fiam? – ismételte meg Yvonne a kérdést.
A fiú nem adott választ.
Az egyik szociális gondozó, egy körülbelül harmincéves férfi szólalt
meg:
– Tizenkilenc. Két éve narkós, múlt őszig gimnáziumba járt. Azóta
nincs állandó lakása, és csavarog.
– Nincsenek szülei?
– Tehetnek nekem…
– Tudom már, mit tehetnek, úgy látszik, nem nagy a szókincsed.
A szociális gondozó folytatta:
– A szülei elzavarták, nehéz a helyzete. De most mindenből ki akar
mászni.
– Egy frászt akarok. Nem akarok mást, csak egy cigarettát!
– Persze hogy ki akarsz mászni, Bonny, hisz különben nem volnál
itt. Yvonne hangja keményen csengett. – Keserűen csalódtál a
„királynő”-ben, fiam, tudod! És azt is tudod, hogy mindig csalódni
fogsz benne. Ki kell másznod, ha csak nem akarsz fölfordulni. Azt
pedig senki sem akarja, még te sem.
– Miféle… „királynő”-ben? – kérdezte a fiú dadogva. Mi akar lenni
ez a marhaság a „királynő”-ről?
– De hiszen ismered őt! Azt az illatos hajú, leomló ruházatú,
csodaszép nőszemélyt. Aki mindent megígért, és semmit sem adott.
Sem valódi érzelmet, sem szerelmet, még csak szexet sem.
Barátságot sem… Semmit sem adott neked, de mindenedet elvette!
Tetejébe még az önbecsülést, az örömet, sőt még az egészségedet is.
De még a tavaszt is, a nyarat és a telet. Semmit sem hagyott neked,
fiam, hisz tudod. Micsoda ár, ha élő halottá válik érte az ember. Ha az
ember csak akkor ébred életre, amikor az az anyag eltávozott a
testéből, fájdalmas életre, túlságosan rikító színekkel és túlságosan
rikoltó hangokkal. Úgyhogy örül az ember, ha a következő lövettel
visszatér az árnyak birodalmába. Megéri ezt egy ilyen „királynő”,
fiam?
– Olyan nehéz a sorsom…– A fiú hirtelen zokogni kezdett. – Azok az
emberek otthon… a szüleim… azok az erkölcsprédikátorok. Olyan
istentelenül nehéz.
– Volt idő, amikor az embereknek csakugyan nehéz soruk volt –
válaszolt Yvonne hidegen. – Neked jó dolgod van, csak belefulladsz
az önsajnálatba.
– Úgy beszél, mint az öreglány odahaza.
A szociális gondozó megkérdezte:
– Mi történjék vele?
Yvonne Rosenau és a férfi pillantást váltott, aztán az asszony azt
mondta:
– Küldjétek el! Mikor mosakodhatott utoljára, nem is beszélve a
fodrászról. Nem érzitek, milyen büdös? Dobjátok hát ki!
Yvonne megfordult, és az angolhoz ment, aki megállt az ajtóban.
Amikor odaért, egy kiáltás állította meg.
– Ne!
A tehetetlenség hevesen tört ki a fiúból.
– Senki sem érez megértést irántam. Senki ezen a piszok, szaros
világon.
– Megértést igen – válaszolt Yvonne hűvösen. – De részvétet nem!
– Mit kell tennem?
– Még ma levágod a hajad. Magad! És saját kezűleg elégeted bűzlő
gönceidet. Holnaptól kezdve öt órakor kelsz, és végkimerülésig
dolgozol. Mostantól kezdve minden nap. Kész vagy erre?
A vizsgázó kétségbeesetten nézett körül, és egyszeriben öt évvel
fiatalabbnak látszott. Többször bólintott.
– Mi történjék vele? – kérdezte a szociális gondozó még egyszer.
– Hiszen tudja, hogy a csoport dönt – felelte Yvonne.
Percekig csönd volt, félelmetes, nyomasztó csönd; a fiú a kör
közepén moccanni sem mert. Végre egyikük, aki nem sokkal volt
idősebb, mint az újonnan jött, megszólalt:
 – Kockáztassuk meg vele.
– Nos, jó! Ha úgy gondoljátok, hogy megbirkóztok vele, rendben
van.
Yvonne arcán egy kis diadalmas mosoly jelent meg, de ekkor már
megfordult. Így csak Mr. Patters láthatta. Ő azonban észrevette a
finom izzadságot is az asszony homlokán. Amikor kinyitotta neki az
ajtót, tisztelettel tette.
Másnap este együtt mentek a Burgtheaterbe. Molière
Embergyűlölőjét adták, Joseph Meinraddal a címszerepben. Egy első
emeleti páholyban ültek, közel a proszcéniumhoz. Nehéz volt jegyet
szerezni az előadásra, kivált ilyen jót, de Yvonne-nak összeköttetései
voltak a színházhoz. Ő maga már legalább egy tucatszor látta az
előadást. Utána Mr. Patters megkérte Yvonne-t, hogy maradjon még
kicsit vele. Egy kis bárba mentek a Kärtnerstrasse közelébe. Tánc
közben a férfi a színházra terelte a szót.
– Igazán jó előadás – vélekedett. – Feszültsége egyenesen
lélegzetelállító. Még sohasem láttam a darabot ennyire közvetlenül
ránk vonatkoztatva. Olyan emberek voltak, mint jómagunk, nem
gondolja?
– Az emberi kapcsolatok igazi problémái voltaképpen nem
változnak.
– A bécsiek örülhetnek, hogy ez a Philip Krafft a városukban
dolgozik. Ettől a rendezőtől még sokat lehet várni.
– Itt már semmit.
– Hogyhogy?
– Mert ez után a rendezése után mindent odadobott, és szedte a
sátorfáját.
– Hova?
– Izraelbe.
– De miért?
– Ki tudja?
 Jó darabig hallgatagon táncoltak. Archie Patters értette a dolgát,
volt ritmusérzéke, és jól vezetett. Yvonne megint megérezte, hogy
ért a nőkhöz. Egy idő után a férfi megkérdezte:
– Valamit nem értek, Frau Rosenau!
– Igen, Mister Patters?
– Tegnap megfigyelhettem, hogyan térítette észhez azt a kisfiút.
– Ez a hivatásom!
– Ez az éppen! Hogyan lehetséges akkor, hogy azt a Philip Krafftot
nem tudta visszatartani, hogy ne dobjon oda mindent?
Yvonne hirtelen abbahagyta a táncot.
– Ön tudja?… – kérdezte, és elakadt a szava.
– Hát persze, hogy tudom – felelte Archie Patters szenvtelenül. –
Tudom, hogy ez a csodálatos rendező a férje.
Yvonne Rosenau megfordult és visszament az asztalhoz. A pincér
odajött, töltött nekik az üvegből. Amikor elment, a fiatalasszony
megjegyezte:
– Úgy látszik, ön sok mindent tud, Mr. Patters!
– Meglehet.
– Tegnap délelőtt azt mondtam, hogy egyszer talán elmondom a
sztorimat.
– Az otthonának adott következő vagy a harmadik csekk után,
– Ma azt hiszem, hogy ön jobban el tudná mesélni a történetemet,
mint én magam. Nem így van?
– Talán.
Yvonne az asztalon fekvő cigaretta után nyúlt, az angol tüzet adott
neki. Az asszony a füstön keresztül nézte őt. Végül is megszólalt:
– Fogjon végre bele!
– Ön zsidó.
– Természetesen!
– És francia, Párizsban született.
– Tovább!
– De a szülei németek. A papa és a mama harmincnyolcban ment
Franciaországba, tudja, hogy honnan?
 – Németországból, ezt már mondta, Mr. Patters.
– Igen, igen! De melyik részéből, melyik városból?
Yvonne nem felelt, csak állhatatosan rámeredt az átellenben ülő
férfira.
– Nem tudja? – kérdezte még egyszer a férfi. – Nem!
– Hamburgból jöttek, legalábbis azt hiszem. Negyvenkettőben a
szülei egy Párizs melletti gyermekotthonban helyezték el önt. Ez a
náci megszállás alatt történt, ezért nincsenek róla iratai. Éppen csak
a nevét tudták: Yvonne Rosenau, és a születési dátumát. Ön akkor
egyéves volt, és a szüleit nem látta viszont. Így van?
– Így!
– És mivel akkor még olyan kicsi volt, nem is emlékszik rájuk, sem
az anyjára, sem az apjára. Igaz?
Yvonne nem felelt. Homlokán kirajzolódott a meredeken fölmeredő
ránc szemöldökei között, ezúttal úgy látszott, mélyebben vésődik be.
Egy idő után azt mondta:
– Egy kérdésemre válaszolnia kell!
– Akárhányra, Frau Rosenau! – Archie Patters melegen mosolygott.
– Miért keresett föl tegnap? Miért adta át nekem azt a csekket?
Valóban az otthon és lakói érdeklik? Vagy inkább én és a múltam?
Mr. Patters a fejét rázta, a mosoly pedig eltűnt arcából.
Tárgyilagosan magyarázta:
– Ön később vált érdekessé, Frau Rosenau! Mi kezeljük Lady
Chessman hagyatékát, és ezt felelősséggel kell végeznünk. Ezért
tudakozódunk azok felől a személyek felől, akiknek a pénzt átadjuk.
Biztosnak kell lennünk benne, hogy jó kezekbe kerül; ezt meg kell
értenie.
Yvonne töprengeni látszott, vajon bízhat-e a férfiban. Tekintete
barázdált, viharvert arcáról a szemére siklott. Hosszú szünet után
vonakodva mondta:
– Ez természetesen rendjén való, Mr. Patters. És mit tud még?
– Megtaláltam a szüleit! – Hangja hirtelen nagyon ridegen csengett.
Nem mintha brutális akart volna lenni, hanem mert az erős, gyors
csapást vélte üdvösnek. Folytatta: – Nem az anyját, mert ő már nem
él. De az apját! Legalábbis lehetségesnek tartom, hogy ő az.
Yvonne nem felelt. Kihúzta magát, és testét messze
hátratámasztotta a széken. Ezáltal arca eltűnt az asztali lámpa
fényköréből, és a sötétbe kezdett mosódni.
– Apja visszatért Németországba, és most újra Hamburgban él –
mondta Mr. Patters.
– Ezt képtelen vagyok elhinni. A szüleim meghaltak, tudom!
Mr. Patters közlése zűrzavart keltett benne. Hirtelen minden
háttérbe szorult ami Philiptől való válásával függött össze. Ugyanígy
intézeti munkája sem látszott többé fontosnak. Naphosszat nem
került elő irodája íróasztala mögül, és ha mégis, akkor révedező
arckifejezéssel járta a vidéket. Tudta, hogy a párizsi zsidó
hitközösség röviddel a háború után kerestette a szüleit. Ő akkor
éppen hétéves volt, és nemigen tudta, miről is van szó. Ez csak
később vált világossá számára, és akkor bele kellett törődnie, hogy
szüleit meggyilkolták a fasiszták. Különösen kínzó volt, hogy azt sem
tudta meg, hol történt. Még csak a sírjukhoz sem mehetett el. Évek
múltával sikerült ezeket a gondolatait elfojtania. Senkivel sem
beszélt róluk többé, a férjével sem. Philip talán érzelemnélkülinek
tartotta, de nem volt az. Inkább valami védőfallal vette körül magát.
És most jön ez az angol, és mindent újra fölkavar. Sohasem tudta
elhinni, hogy az a hamburgi Rosenau az apja, egész határozott okból
nem. Ezt elmondta Mr. Pattersnek, ő pedig azt válaszolta, hogy az
ügy kibogozásának egyetlen módja: Hamburgba kell utazni. Ezt
végül is belátta, és így vegyes érzelmekkel útra kelt.

Az ügyvédi iroda a Dammtorstrassén volt, szemben az Operaházzal.

Yvonne-nak és Mr. Pattersnek több mint félórát kellett az
előszobában várakoznia, amíg beengedték őket. Az ügyvéd a szoba
közepéig eléjük jött, kezet rázott velük, és az íróasztala előtt álló
székekhez vezette őket. Aztán egy magas támlájú székbe süppedt az
asztal mögött.
 – Tudják igazolni magukat? – kérdezte. – Remélem, nem tekintik
különös bizalmatlanságnak.
– Minden oké – szólt Mr. Patters, és az íróasztalra tette brit
útlevelét. Yvonne melléje rakta osztrák útlevelét.
Az ügyvéd szemügyre vette látogatóit. Az angol ugyanolyan
hűvösen és lekicsinylően viszonozta tekintetét, de Yvonne is
tartózkodó volt. A férfi nem adta tanújelét, hogy a vonzó külsejű
fiatalasszony hatással lett volna rá. Kinyitott egy cigarettatárcát, és
vendégei felé tolta. Azután fölvette az útleveleket. Az angolét futólag
lapozta át, Yvonne-éval hosszasabban foglalkozott. Újra és újra ide-
oda lapozgatott, összevetette az útlevélfényképet a vele szemben ülő
arcával. Bár mosolygott, mosolyában semmi melegség nem volt.
Majd magyarázkodni kezdett:
– Herr Wilhelm értesített a jöttükről, és tudósított kívánságaikról.
Végül is beleegyeztem találkozásunkba. De Herr Rosenau vagyoni
viszonyairól nem sokat mondhatok önöknek, mert ez túllépné
hatáskörömet. Talán csak annyit: vagyona tekintélyes. Üzemei
vannak a Szövetségi Köztársaságban és Dél-Amerikában. Nem
követek el indiszkréciót, ha erről beszélek, mert ezt mindenki
megtudhatja. Az is igaz, hogy Herr Rosenau végrendelete nálam van
letétben. Ebben egyet-mást legközelebbi munkatársaira
hagyományoz, nem túl sokat, inkább eszmei elismerésként;
könyveket, porcelánokat, néhány képet is. Az örökség túlnyomó
része egy közhasznú segélyszervezeté, amelyről nem kívánok
közelebbi tájékoztatást nyújtani. Herr Rosenau azért intézkedett így,
mert nincs élő rokona.
Hirtelen a bizalmatlanság zavaros légköre borult az elegánsan
berendezett irodára. Az ügyvéd Yvonne felé tolta az osztrák
útlevelet. Hogy valódinak vagy hamisnak tartotta-e, az nem derült ki
arcvonásaiból.
Aztán Mr. Patters vette át a szót.
 – Nem örökségről és esetleges igényekről van szó. A fiatal hölgy
szintén rokonok nélkül él, és kizárólag azt szeretné tudni, vajon van-
e közte és Herr Rosenau között valami kapcsolat.
Az ügyvéd hűvös érdeklődéssel nézett az angol szemébe.
– És miféle kapcsolatra gondol?
– Apa és lánya kapcsolatára.
Az ügyvéd bólintott, mintha nem várt volna mást.
– Nem tartja különösnek, hogy a fiatal hölgy éppen ebben az
időpontban jelentkezik, amikor ügyfelem életveszélyben lebeg, Mr.
Patters?
– A dolgok nem egészen így állnak – válaszolta Archie Patters
udvariasan. – És ezt ön is tudja, hiszen Herr Wilhelm bizonyára
tudomására hozta. Frau Rosenau már hetekkel ezelőtt látogatást tett
Hamburgban. Az ön ügyfele akkor Brazíliában tartózkodott, és
ebben az időben a legjobb egészségnek örvendett. A hölgy üzenetet
hagyott, és visszautazott Bécsbe. Egy napon aztán levelet kapott
Herr Rosenautól, amelyben gyakorlatilag meghívta őt Hamburgba.
Csak ezután utazott másodszor is ide.
– A levél?… – kérdezte az ügyvéd.
– Nos, látni akarja?
– Furcsa, de levélről eddig semmit sem tudtam.
– Elhozta? – fordult Mr. Patters Yvonne-hoz. Az asszony kinyitotta
kézitáskáját, az ügyvéd azonban leintette.
– Hagyja, az ég szerelmére, anélkül is elhiszem.
Yvonne a táskájára meredt, és gyűrögette a puha bőrt. Akárcsak
tegnap a kórházban, zavarában sokkal fiatalabbnak látszott, mint
amilyen valójában volt.
– Egyvalamit nem értek – jegyezte meg kisvártatva az ügyvéd.
– Mégpedig? – kérdezte Archie Patters.
– Miért jelentkezik a fiatal hölgy csak most, ennyi év után?
Mr. Patters megmagyarázta:
– Nem jelentkezhetett előbb. Semmit sem tudott a hamburgi Herr
Rosenauról. Én hívtam fel rá a figyelmét. Különös sors ez, amelyet
csak a háború és a jogtalanság korából lehet megérteni. Frau
Rosenau szülei német emigránsok voltak. Zsidók. A nácik üldözése
elől harmincnyolcban Franciaországba menekültek. Párizsban éltek.
Minthogy a lányuk ott született, megkapta a francia
állampolgárságot. Aztán a nácik bevonultak Franciaországba, és
Rosenauék bujkáltak. Yvonne anyja ebben az időben lett terhes.
Nyilván nagyon nehéz körülmények között hozta világra gyermekét.
Amikor a kislány egyéves lett, szülei egy otthonban helyezték el, és
ott hagyták. A háború után nyomozás folyt tartózkodási helyük iránt,
de eredménytelenül. Így Frau Rosenau abban a tudatban élt, hogy
anyja és apja egy náci koncentrációs táborban pusztult el. Ez az
elképzelése a mai napig sem változott. Most azonban, amikor
megtudta, hogy egy Herr Rosenau él itt Hamburgban, tudni kívánja,
vajon nincs-e közte és Herr Rosenau között valamiféle kapcsolat.
Annyira érthetetlen kívánság ez?
– Nem, nem az!
Az ügyvéd oldalra fordította székét, és megbillentette. Kinézett az
ablakon, figyelte a gyönge napsugarakat, amelyek a függönyökön át
a szobába lopóztak.
Mr. Patters folytatta:
– Herr Rosenau titkárától, Herr Wilhelmtől tudjuk, hogy
munkaadója sokáig Brazíliában élt. És ön megerősítette, hogy még
mindig fenntart ott gyárakat. Nem tudná nekünk legalább azt
megmondani, mikor ment Rosenau Dél-Amerikába, és hogy
Franciaországból ment-e ki?
Egy darabig csönd lett. Az ügyvéd nem mozdult székében. De
odafigyelt, és azt is látták, hogy intenzíven gondolkozik. Mr. Patters
cigarettáért nyúlt, egyet odanyújtott Yvonne-nak, s rágyújtottak.
Halgatagon dohányoztak.
– Elég jól ismerem Herr Rosenaut – mondta végül az ügyvéd – ,
évek óta együtt dolgozunk. Feddhetetlen jellem. Nem tudom
elképzelni, hogy valahol elhagy egy gyereket, és aztán nem törődik
vele többé.
 – Az emberek életveszélyben voltak.
– Igen, igen, hisz értem. De a háború véget ért, és megint normális
idők jöttek. Miért ne tett volna meg Herr Rosenau mindent, hogy
kislányát újra megtalálja, és karjába zárja? Ha lett volna neki!
Mr. Patters és Yvonne egymásra nézett, s az angol érezte, hogy az
asszony be akar kapcsolódni a beszélgetésbe. Mert ez volt az a pont,
amelyről Bécsben hosszasan vitatkoztak. Kezét Yvonne karjára tette,
és válaszolt helyette:
– Éppen ez az, amit meg akarunk tudni.
Az ügyvéd megkérdezte:
– Nem nézhetném meg most mégis a levelet?
Yvonne kinyitotta táskáját, előhúzott egy borítékot, és az
asztallapon az ügyvéd kezéhez tolta. Ott hevert. Keskeny boríték
volt, hófehér, drága papirosból. Az ügyvéd rámeredt, majd óvatosan,
az ujja hegyével vette el, mintha nem akarna nyomokat hagyni.
Átfutotta az írást.
– Az ő írása – mondta végül. – De tartalma általánosságokban
mozog, semmiféle utalás az ön voltaképpeni kívánságára, Frau
Rosenau.
– Mást várt talán? – kérdezte Mr. Patters.
Az ügyvéd figyelembe se vette az ellenvetést. Így szólt:
– Tökéletesen rávall Herr Rosenaura. Arra a felelősségre, amelyet
mindenki iránt érez. Megérezte az ön bánatát. Talán azért akarta
fogadni, hogy megnyugtassa.
Az angol megkérdezte:
– Tud-e arról, hogy Herr Rosenau Franciaországban élt-e a
negyvenes évek kezdetéig?
– Beszélt róla Herr Wilhelmmel?
– Nem tud semmit arról az időről.
– Igazán szívesen segítenék önnek, Frau Rosenau – mondta az
ügyvéd közvetlenül Yvonne-nak. Hirtelen elhallgatott.
– Akkor miért nem teszi meg? – kérdezte Mr. Patters.
Az ügyvéd tekintetét az angolra fordította.
 – Ma reggel telefonon beszéltem a klinikával. Fölteszem, ön is
megtette.
– Igen.
– Akkor tudja, hogy Herr Rosenau túlélte az éjszakát. Sőt a
professzor több reményt lát, mint tegnap.
– De nem tudja megmondani, mikor lehet a pácienssel beszélni,
egyáltalán újra visszanyeri-e tiszta öntudatát.
– Ne várjuk meg? – Az ügyvéd lekötelezően mosolygott. – Frau
Rosenau kérdései olyan régóta megválaszolatlanok, hogy néhány
napon igazán nem múlik. Azt gondolom, ebben a szobában mindenki
csak javulást kíván a betegnek. Ne ebben reménykedjünk, és ne
ezért imádkozzunk? És ha aztán úgy alakul a helyzet, Frau Rosenau
magához a pácienshez intézheti minden kérdését.
3.
Hallották a kaparászást, amikor a konyhában ültek a vacsoránál, az
előszobaajtó felől jött. Odakinn korán sötétedett 1932 őszén. Nem
ügyeltek a zajra; talán a macska az, amelyet a fölöttük lakók
tartanak. A macska nem kapott eleget enni, és ide-oda csavargott a
házban ennivalót koldulni. Néha kitettek neki egy tálka lefölözött
tejet, mert anya mindenki iránt részvéttel volt. A kaparászás az ajtón
nem szűnt meg, hamarosan a levélszekrényen zörgött. A macska
tehát nem lehetett, mert odáig nem ért föl. A zörgés folytatódott,
halk, bátortalan neszezés, nem sokkal több, mintha szellő csapkodná
a fedelét. Végül is a fiú fölállt, végigment a folyosón, és ajtót nyitott.
Apa állt kinn, és az ajtóval együtt bezuhant az előszobába. A fiú első
pillanatban azt hitte, ittas, ahogy ez olykor előfordult, amikor
fölvette a munkanélküli segélyt, de aztán fölfedezte a vért. Anya, aki
maga is kijött a konyhából, szintén meglátta. Nem sikoltott föl, nem
sírt és jajgatott. Az utóbbi időben annyi minden történt, hogy az
ember már semmin sem lepődött meg. A fiú is elnémult. A vérre
meredtek, amely mindenfelől kibuggyant, és a folyosó linóleumára
csöpögött. Együtt becipelték apát a lakószobába, és lefektették a
heverőre. Óvatosan lehúzták a ruhát testéről, aztán anya egy tálban
vizet hozott, és kimosta sebeit.
Apát nácik lesték meg a kapuban, lehurcolták a pincébe, és
brutálisan összeverték. Groteszk módon a verést nem is neki
szánták, hanem a szomszédnak, aki kommunista volt. Apát
mindeddig sem a vörösök, sem a barnák nem érdekelték
különösebben, de a pincebeli élmény óta megváltozott. Anélkül,
hogy kifejezetten elkötelezte volna magát, ettől kezdve inkább a
kommunisták pártjára állt. Sőt a legközelebbi választáson (ebben az
időben gyakran kellett választani) az ő listájukra tette a keresztet.
A férfi csodálkozott, hogy milyen metszetszerű élességgel látja
ezeket a képeket. Pontosabban fölismerte őket, mint annak a
szobának berendezését, amelyben feküdt. Mióta? Nem tudta. Napok
lehettek vagy hónapok. Az idő vég nélküli, homályos szalag volt, a
végtelenből jött, elvonult előtte, s ugyanoda ment vissza. S ez nem is
igen volt fontos. Csak gyermekkorának képei érdekelték, és az
emlékek, amelyeket életre hívtak. Néha arra gondolt, hogy
istentelenül soká tart, amíg meghal az ember. Vagy az idő talán csak
az ő számára nyúlik meg, és a valóságban csupán órák teltek el,
amióta őt idehozták? Neki legalábbis így tetszett. Ha tudatalattijának
mélységéből fölbukkant, lassan, és valahogy szédelegve egyre
magasabb rétegekbe emelkedett, először a fájdalom jelentkezett.
Aztán szomjúságot érzett. Szédülést is. Ezt bizonyára a mászás
okozta abból a mérhetetlen mélységből, amelybe énjét vetették. A
szomjúság fokozódott. És a fájdalom is. Hunyorogva próbálta
kinyitni a szemét. Környezete vakító fénnyel fogadta. A szoba
berendezését csak körvonalaiban észlelte. Egy szekrény. Mellette
egy mosdótál, fölötte tükörrel. Sokat adott volna érte, ha egyszer
belenézhetne. Feje kötésekbe volt burkolva; orrát is, amely
különösen fájt, leragasztották. Az ágy lábrésze fölött lebegett valami.
Sok időre volt szüksége alvás és ébrenlét között, amíg rájött, hogy
micsoda. A saját lába. Fölakasztották a lábát. Igen, volt ilyen is! Akik
különösen brutálisak voltak, és perverz örömet leltek a gyilkolásban,
az embereket lábuknál fogva akasztották föl. Ezt senki sem bírta
sokáig – hallotta a velőtrázó üvöltéseket. Ezek a képek is megvoltak
benne, de nem látta őket olyan tisztán, mint gyermekkoráéit.
Valószínűleg egy későbbi időszak elébe vágott, amely bizonyára
szintén az ő múltja. Az emlékezések filmje eddig teljesen
kronologikusan pergett le, és rettegett, hogy egyszer az akasztottak
képeit is olyan világosan fogja látni, mint a többit.
A fájdalom erősödött, a szomjúság is, és a szédülés érzete. Biztosan
az okozta, hogy olyan erősen koncentrált. Megpróbált rájönni, hogy
kicsoda, és hogy hívják. Hirtelen nem kapott levegőt, torkából kiáltás
tört elő. Tágra nyílt szemmel feküdt az ágyban.
Aztán, akárha egy felhőn, egy fej lebegett feléje, egy asszony feje.
Nem tudta jól kivenni, mert az arc körvonalai elmosódtak, és a
szélein fölbomlottak. Abban a végtelenségben, amelyet itt töltött,
egyszer már járt egy asszony a helyiségben. Emlékezett a hangjára,
melegszívű, jóságos hangjára. Értett valamit a hangokhoz. Ugyanaz a
személy ez? A kezek is, amelyek végigsimították az arcát, és
letörölték verejtékét, kellemesek voltak. Egy kevéssé anyjára
emlékeztettek. Vagy anyjának kezei voltak? Eszméletlenségbe
zuhant.

A hang így szólt:

– Megismeri ezt a fiatal hölgyet, Herr Rosenau? Nézze jól meg, és
próbáljon emlékezni. Fontos! Erőltesse meg magát, még ha nehezére
esik is. Próbáljon emlékezni!
Egy másik hang azt mondta:
– Nincs eszméletén?
És egy harmadik:
– De hiszen nyitva a szeme.
Ez igaz volt. Nyitva volt a szeme, és eszméletén is volt, ha ezt annak
lehet nevezni. Fölismert egy embercsoportot az ágy körül, de
mindent mintegy fátyolon keresztül látott. Egy fej közeledett lassan,
szorosan a szeme előtt állt meg. Belenézett a pupilláiba, és tudta,
hogy férfi. Fehér, hullámos haja volt, amely glóriaként vette körül a
fejét. A fátyol hirtelen szétszakadt, és ő olyan élesen látta a férfit,
ahogy az ember különben sohasem lát. Nem ismerte ezt az arcot,
soha azelőtt nem látta. Aztán a fej eltávolodott, ő pedig fáradtan
lehunyta a szemét.
A hang azt mondta:
– A páciens kétségtelenül átmeneti szindrómában van, amelyet a
contusio idézett elő. Megfigyelőképessége és emlékezete zavart.
Ennek következtében hiányosan tájékozódik mind időben, mind
térbelileg. Esetleg birtokában van régebbi emlékeinek, míg az utóbbi
időben szerzett tudattartalmai kiestek. A hiányzó emlékképeket
azután többnyire kötetlen kitalálásokkal, úgynevezett
konfabulációkkal tölti ki.
 Ezután szünet állt be, ez jólesett. Az ágyban fekvő férfi
tulajdonképpen semmi mást nem kívánt, mint aludni, és visszatérni
álomvilágába.
De nem engedték meg.
– Kérem, nyissa ki a szemét, Herr Rosenau! – Nyilván megtette,
mert a hang megdicsérte. – Így, jól van! Megismer engem?
Egy felhőn előtte lebegett a fehér hajjal körülvett fej, és a szája azt
mondta:
– Nézze már meg ezt a fiatal hölgyet itt!
Lassan megfordította fejét, hosszú, fájdalmas út volt ez.
Fölfüggesztett lába mellett egy női fej lebegett, szintén felhőn. Ajkai
mozogtak, ő azonban furcsamód egy hangot sem hallott.
– Nem ismerheti meg – mondta a hang – , így nem, ahogyan most
ön előtt áll. Akkor látta utoljára, amikor még kislányka volt. De ha
azt mondom önnek, hogy a fiatal hölgy a lánya, akit Párizsban kellett
hagynia, annak idején, sok évvel ezelőtt, megmozdít ez valamit
önben.
Nekigyürkőzött, és mozgatni kezdte ajkait. Megkérdezte az
embereket, vajon kicsoda ő maga, de most sem hallotta a saját
hangját.
De így is megértették.
– Azt kérdezi, hogy ön kicsoda?
A férfi bólintott. Nagy távolság volt, amelyet fejének meg kellett
tennie, igazán nagyon nagy.
– Ön David Rosenau!
– Ro…Ro…
A férfi boldog volt, mert első ízben hallott hangot kijönni a torkán.
– David Rosenau! Tudja, hogy jelenleg melyik városban van?
– M… m… Ha-m…
– Igen. Ön Hamburgban él, Herr Rosenau! Nagyon helyes, nagyon
jól van! És most még egyetlen pillanatig koncentráljon! Nézze meg
ezt a fiatal hölgyet! Nem a lánya, akit utoljára kislányként látott
Párizsban? Nem ő az?
 Mintha hosszú idővel ezelőtt történt volna, hogy valami mintegy
kivált a testéből. Ezt a valamit a lelkének vélte, amely fölemelkedett,
és szabadon lebegett a helyiség fölött. Nagy magasságból nézhetett
le az ágyra és az emberekre, akik köréje sereglettek. És most már
nem sikerült. Mit jelentsen ez? Azt jelentené, hogy egyáltalában nem
is haldoklik? Életben fog maradni? A fájdalom egyre nagyobb és
erősebb hullámokban tört a testére. Nyögve behunyta a szemét.
Érezte még gyöngén a tű beszúrását, és már meg is nyugodott, mert
mindjárt elmúlik.
– Kár, többet reméltem a hatástól. Nos, ez kísérlet volt. A
legközelebbi napokban talán megismételhetjük.
A fehér hajú férfi hangja szólt. Világosan kihallotta belőle a
sajnálkozást. Azután azonban elvesztette minden érdeklődését
környezete iránt. Csaknem vidáman kezdett álmainak világába
süppedni.
4.
– Föltételezem, hogy a párizsi zsidó hitközösség nyomozásokat
folytatott szülei tartózkodási helye után – vélte az idős asszony.
– Természetesen – helyeselt Yvonne.
– Mikor volt ez? Vissza tud rá emlékezni?
– A háború utáni első években. Egészen az ötvenes évek derekáig.
– És?
– Semmi. Teljes sikertelenség.
– Kiterjedtek a nyomozások a tengerentúlra is? Észak-Amerikára,
Mexikóra? Vagy Dél-Amerikára? Oda is mentek néhányán.
Yvonne a fejét rázta;
– Nem tudom már. Én magam kislány voltam akkor, alig tízéves.
– Értem!
Az idős asszony szemben ült velük az íróasztalnál. Az pedig
Hamburgnak egy belvárosi, szegényesen berendezett irodájában
állt. A szoba nem volt piszkos, még csak poros sem, de a régi
papirosok enyhe dohszagát nem lehet olyan egykönnyen kiűzni. Az
idős nő mellett egy ív hevert. Kis karikákat rajzolt rá, egyiket a másik
után. Több sort készített már. Takarosan csinálta, és látszólag
teljesen ennek a foglalatosságnak szentelte magát. És ha olykor
mégis fölnézett, fiatalos szeme meglepően tiszta pillantást vetett az
íróasztalon át. Az asszony meghatározhatatlan korú volt, és
meglehetősen kövér. Úgy látszott, nem sokat ad a külsejére.
Zsákszabású, sötét ruhát viselt, fölötte egy barna, valószínűleg maga
kötötte gyapjú kardigánt. Az irodában hűvös volt, vagy nem
működött jól a fűtés, vagy még nem indították meg. Az asszony
borzongott. Hajával sem sokat látszott törődni. Szürke hajfürtök
hullottak a vállára és a homlokába, mert előrehajolva ült a
karikákkal telerajzolt papírlap fölött.
Ezen az íróasztalon hevert Mr. Patters brit és Yvonne osztrák
útlevele is. De az idős asszony alig figyelt rájuk. Talán nem sokra
tartotta az ilyen igazolványokat, mert igencsak könnyen lehetett
hamisítani őket.
– Tudja-e, melyik városban éltek a szülei – kérdezte – , mielőtt el
kellett hagyniuk Németországot?
– Nem.
– De hiszen németek voltak?
– Legalábbis nekem ezt mondták az emberek Párizsban. Én persze
sohasem éreztem magam németnek.
– Megértem! – Megint egy pillantás érkezett az íróasztalon át, utána
egy mosoly. Aztán az idős asszony így szólt: – De jól beszéli a
németet.
– Osztrák férfihoz mentem férjhez, és Bécsbe költöztem vele. Ott
tanultam meg.
– Először van itt a Szövetségi Köztársaságban?
– Másodszor.
– Hogy tetszik itt?
Yvonne erre nem felelt.
Az idős asszony arcán élénkült a mosoly, és ez egyre inkább
elnyomta nyilvánvaló korosságát. Nem szentelt több figyelmet a
karikáknak a papíron, ámbár már csak két vagy három sort kellett
volna készítenie. Összekulcsolta kezeit a papír fölött, öreg és ráncos
kezek voltak, természetesen minden ékszer nélkül, és egész békésen
üldögélt. Azután megkérdezte:
– És önnek, Mr. Patters, mi dolga a történetben?
Archie Patters barátságosan mosolygott.
– Csekket hoztam Yvonne Rosenaunak egy alapítványtól, amelynek
kezelésében részt veszek. Természetesen tudakozódunk azokról az
emberekről, akiknek pénzt juttatunk az alapítványunkból, így
ismertem meg a múltját. Különös véletlen folytán azonban arról is
tudtam, hogy David Rosenau itt él Hamburgban.
– Tudna nekünk valamit mondani, hogy mi a különös ebben a
véletlenben?
 A két idős ember derűsen lebecsülő pillantásokkal méregette
egymást. Archie Patters végül is vállat vont.
– David Rosenaunak a Szövetségi Köztársaságban és Brazíliában
levő vállalatai nem érdektelenek a szigetország számára sem.
– Ön ugye, nem zsidó?
Az idős asszony kérdése inkább megállapításként hangzott.
– Nem.
– De érdekli a zsidók sorsa?
– Igen. Volt-e valaha dolga a hamburgi Rosenauval?
– Volt.
– Akkor hát felvilágosítást tud adni nekünk. Csak arra volna
szükségünk, vajon negyvenegyben, negyvenkettőben Párizsban
tartózkodott-e a feleségével. Yvonne akkor született, és szülei egy
évvel később egy gyermekotthonba vitték.
– Régen volt, amikor a Jóvátételi Iroda Rosenau ügyével
foglalkozott – mondta az idős asszony elgondolkozva. – Több mint
tíz éve. Nem az árvízkatasztrófa idején? Igen, körülbelül akkor, de
nem emlékszem pontosan.
– David Rosenau történetére sem?
– Részleteiben nem.
– De hiszen kell hogy legyenek iratai.
Az asszony bólintott. Szemét már jó ideje Yvonne Rosenaura
szögezte. De tekintete, mely egyre fátyolosabbá vált, mintha áthatolt
volna a lányon. Mögötte olyan világnak kellett lennie, amelyet sok
idővel ezelőtt maga is bejárt. Végül megkérdezte:
– Herr Rosenau egy klinikán fekszik, mert baleset érte?
– Igen.
– És nem lehet vele beszélni?
– Nem. Legalábbis tegnap nem lehetett. Az orvos ugyan
reménykedőnek mutatja magát, de ki tudja.
Senki sem beszélt, mindegyikük elmerült gondolataiban.
 – Az ilyen agysérülések alattomosak lehetnek – mondta végül
Archie Patters. – Senki sem tudja, hogy valaha is eszméletre tér-e, és
tud-e válaszolni a kérdésekre.
Az idős asszony megértően bólogatott.
– Nem lát valami összefüggést Yvonne váratlan hamburgi
fölbukkanása és Herr Rosenau hirtelen balesete között?
– Nem, persze hogy nem! – Yvonne ezt csaknem fölháborodottan
mondta. Aztán kissé szelídebben: – Hogy jut eszébe ilyesmi?
Az asszony egy mosollyal válaszolt, amely majdnem olyan öreg
volt, mint a világ.
– Gyermekem! Ha David meghal, és ön a leánya, akkor önből
dúsgazdag asszony lesz. Sok, nagyon sok millió, igen, igen. – Aztán az
angolhoz fordult, és közömbösen megkérdezte: – Ki örököl?
– Egy közhasznú segélyszervezet.
– Melyik?
– Azt az ügyvéd nem akarta nekünk megmondani.
– Persze hogy nem. – Mintha az idős asszony előre látta volna a
választ. – Tudnak még egy pár napig várni, ugye? Hogy kiderüljön,
David magához tér-e delíriumából.
– Én Londonban lakom, Yvonne pedig Bécsben – felelte Archie
Patters. – Tulajdonképpen rég vissza kellett volna térnünk a
munkánkhoz. Igaz?
Yvonne rábólintott.
– Kapcsolatban maradhat a klinikával – mondta az idős asszony – ,
és órákon belül megint itt lehet. Vannak repülőjáratok. Ebben a
tekintetben fejlődött a világ.
– Nem tudok tovább várni – mondta Yvonne halkan. – Most kell
tudnom.
Leejtett vállal ült a széken, és hirtelen olyan volt, mint egy kislány.
És nagyon gyámoltalan.
Az idős asszony a körökkel telerajzolt papírra nézett. Valahogy
befejezetlennek hatott a hiányzó két vagy három sor miatt.
Gondosan félbehajtotta, megfogta, és több csíkra szakította. A
szeletkéket a papírkosárba dobta. Aztán fölállt, és az ajtó felé fordult.
Amikor fölemelkedett, látták csak igazán, milyen kövér. Voltaképpen
kacsáznia kellett volna, de nem tette. Érdekes módon valamiféle
zeneiség volt a járásában. Meg erő. És dinamika. Egyetlen taszítással
becsapódott mögötte az ajtó.
– Mély benyomást keltő idős hölgy – mondta Archie Patters, és
elővett egy cigarettát. Meglátja, hogy a megfelelő helyen vagyunk.
Yvonne nem válaszolt, idegesen szívta cigarettáját. Archie Patters,
aki figyelte őt, folytatta:
– Rettentő hideg van itt, és nem kapcsolják be a fűtést. Úgy látszik,
takarékoskodnak, vagy ennek a szervezetnek nincs sok pénze. Nem
gondolja?
Yvonne most sem válaszolt, hallgatagon cigarettáztak.
Végül az angol megszólalt:
– Csodálkoznom kell önön, bájos barátném.
– Miért?
Yvonne minden erejét megfeszítette, hogy a férfi mosolyát
viszonozza.
– Az a fiatal hölgy, akit Bécsben megfigyelhettem, egész más volt.
Csupa lendület! Szikrázó szellem! Mintha néhány nap leforgása alatt
éveket fejlődött volna vissza.
– És ez az Yvonne most már nem tetszik önnek?
– Ezt nem mondhatnám. Másképp tetszik nekem.
– Képzelem. Hisz a gyámoltalanság olyasvalami, amit a férfiak
különösen szeretnek a nőkben.
Fölállt, és az ablakhoz ment. Az iroda egy régi üzletház valamelyik
felső emeletén volt. Egy csatornára lehetett lelátni, azoknak a szűk
csatornáknak egyikére, amelyek átszelik a kikötővárost.

Yvonne 1941. március 21– én született Párizsban. Az otthon,

amelyben felnőtt, a város szélén állt. Meglehetősen nagy létesítmény
volt, több ház tartozott hozzá. Közöttük terebélyes koronájú fák
álltak, ezek nyáron árnyékot adtak, ősszel makkot meg gesztenyét
gyűjtöttek alattuk, zsákokba töltötték és az állatkertbe vitték. Voltak
rétek, amelyeken hancúrozhattak vagy napozhattak, meg egy kis tó
aranyhalakkal. Azután a nagy zöldségeskert. Ott virágot
termesztettek és mindenféle zöldséget a konyha számára. Az iskola
kertjében való foglalatosság, amelyben már a kicsik is segítettek, és
amelyet a nagyok maguk irányítottak, a tanterv része volt. Amikor
évekkel később Bécsben megalapította a Drogelvonót,
gyermekkorának számos tapasztalatát fölhasználta. Talán
egyáltalában eszébe se jutott volna egy otthon gondolata, de
valószínűleg sikereket sem ért volna el, ha maga is nem így nő fel.
Egy napon az igazgatónő irodájába hívatták – ezt az intézetet is nő
vezette – , és ott két barátságos idősebb urat talált. Sokáig nézték őt,
és megsimogatták a haját. Komoly arcuk volt, és valahogy szomorú
szemük, erre pontosan emlékezett. Ez a szomorúság nyomasztotta,
mert kinn nyár volt, sütött a nap, és ő bújócskától megizzadva jött az
irodába. De Yvonne jó kislány volt, és így ő is komoly, gondterhelt
képet vágott. Első ízben kérdezték vér szerinti szülei felől, akiket
nagy valószínűséggel meggyilkoltak. Ezt így nem mondták meg
egyenesen, de kihallotta, mert finom füle volt. Yvonne mosolygott.
Elképzelhetetlen, hogy a felnőttek mennyire lebecsülik a gyerekek
hallását. Mintha csak elfelejtenék, hogy egyszer ők is voltak fiatalok
és ugyanolyan érzékenyek.
A háborúból és annak kimeneteléből Yvonne nem sokat értett. Csak
homályosan emlékezett zászlókra és zenére és arra, hogy a felnőttek
összeölelkeztek. Szorgalmasan részt vett benne – ha ujjongani lehet,
a gyerekek mindig benne vannak. Csak a háború kimeneteléből,
abból, amit megünnepeltek, értett vajmi keveset. És szüleit éppen
ebben a háborúban gyilkolták volna meg. Ez a hír nem sokkolta.
Pontosan emlékezett, hogy a szomorú ábrázat, amelyet vágott,
színészkedés volt. Minden részvéte ellenére ez a történet számára
idegen emberekről szólt.
És mégis azoknak az idegen embereknek a látogatása
fordulópontot jelentett az életében. Az urak a párizsi zsidó
hitközségtől jöttek, és megtudta, hogy ő maga is zsidó. Ez keveset
mondott neki, de ekkor élte meg először, hogy az otthonbeli
embereken kívül mások is léteznek, akik törődnek vele. Ettől kezdve
az ünnepeken szabályosan érte jöttek, és az ünnepeket a zsidó
hitközség helyiségeiben töltötte. Néha a közönséges hétvégeket is
olyan emberekkel, akiket onnan ismert. A szünidőkben vidékre
vitték, egyszer egészen Spanyolországig. Ezekben a családokban
szintén voltak gyermekek, és Yvonne világosan emlékezett rá,
mennyire sajnálta őket. Mert azoknak a gyerekeknek egyáltalán nem
voltak testvérei vagy csak kevesek, neki pedig annyi sok testvére
volt.
Így múltak az évek, és vér szerinti szüleit sohasem találták meg.
Yvonne, nevelőnő akart lenni. Az otthon tantervéhez tartozott, hogy
az idősebb növendékek a fiatalabbakkal foglalkoztak. Yvonne két
vagy három másikkal együtt a zöldségeskertet vezette, ezt szerette
leginkább. Kora reggel busszal és metróval kellett bemennie a
városba egy másik iskolába, hogy fölkészüljön az érettségire.
Aztán egy napon megint az igazgatónő irodájába hívatták. Az
igazgatónő időközben néhány évet öregedett. És a két úr – ők is még
mindig ugyanazok voltak – most nagyon öreg volt. A vezetőnő
asztalán ott feküdtek Yvonne bizonyítványai. Nem vallott szégyent
velük. Közölték vele, hogy a zsidó hitközség elhatározta, fedezi
pedagógiai tanulmányai költségét. Yvonne hálás volt. És nagyon
boldog, hogy az emberek között ennyi a szeretet.
Érettségi után kiköltözött az otthonból, és egy kis bútorozott
szobában húzta meg magát. Minthogy ajándékba kapta, nagyon
komolyan vette tanulmányait. Sokat olvasott, és most sokat járt
színházba is. De ez sokba került, keresett hát kiutat. Egy napon
statisztaként alkalmaztatta magát a Népszínházban. Ilyen módon
közelebb került nagy szerelméhez, Gérard Philipe-hez is, aki annál a
színháznál dolgozott, amikor éppen nem filmezett. Egyszer egyik
darabban még egy edényt is odanyújthatott neki, a művész ebből
ivott. Az edény üres volt, de a lány mindannyiszor azt képzelte, hogy
szerelme van benne, s ő ezt szürcsöli mohón. Semmit sem felejtett
abból, amit eközben érzett.
Gérard Philipe nem sok figyelemre méltatta. Annál inkább Philip
Krafft, aki a Népszínházban segédrendezőként dolgozott. Ez eleinte
föl sem tűnt neki. S mikor végül mégis, ezt inkább a hasonló név
tette, hiszen azok ketten valamiképpen névrokonok voltak. De
ebben ki is merült a hasonlóság. Krafftban semmi nem volt meg a
nagy Philipe mindenkit lenyűgöző, fiatalos bájából. Másrészt sokkal
idősebb volt a lánynál. És mégis Philip Krafft lett a nagy szerelme.
Yvonne elmosolyodott. Valószínűleg az egyetlen is.
Philip Krafft osztrák zsidó volt. Amikor a nácik elhurcolták a
szüleit, éppen Stájerországban, rokonoknál tartózkodott. Nyaralt.
Nem ment vissza Bécsbe. Valahogy sikerült neki Svájcba jutnia,
onnan pedig Angliába. A háború alatt a BBC-nél dolgozott, mint a
német nyelvű adások bemondója. Azután megtudta, hogy szülei és
testvérei, de minden nagybátyja és nagynénje is, vagyis az egész
család elpusztult a gázkamrákban. Yvonne osztozott sorsában,
csakhogy ő nem tudta, hol ölték meg szüleit. Így keletkezett közöttük
az első kapcsolat. Idővel egyre jobban megismerte a férfit, és egy
napon rájött, hogy szereti.
Időközben befejezte tanulmányait, és egy árvaházban dolgozott.
Nem abban, amelyben nevelkedett, ezt nem tartották helyesnek,
legalábbis kezdetnek nem. De Philipet elvitte oda. Sok idejét töltötte
a meghitt környezetben. Megmutatott neki mindent. Az ágyat,
amelyben aludt. A nappalit és az első tantermét. Meg természetesen
a zöldségeskertet. Philip furcsán szórakozott arckifejezéssel járkált,
és Yvonne nem tudta pontosan megfejteni, mit is érezhet. Ezekben
az órákban értette meg, hogy gyerekkorában nagy szerencséje volt.
Kevés embernek volt olyan jó sora, mint neki. Azonkívül Philip húsz
évvel idősebb volt, ezért az üldözések idejét másképpen élte át.
Semmit sem tudott elfelejteni. A belőle kiáradó komorság tálán
ezekből az élményekből eredt. Yvonne akkoriban még azt hitte, hogy
a férfi lassanként megváltozhat, ő pedig elég erősnek érezte magát,
hogy ebben segítségére legyen. Krafft-nak első önálló rendezésével,
még Párizsban, sikerei voltak. Modern rendezőnek számított, és a
színház egyik reménységének. Egy napon meghívták Ausztriába.
Nem volt kérdéses, hogy Yvonne vele megy, s hogy minden rendben
legyen, röviddel előbb összeházasodtak.
Úgy látszott, minden jól megy. Csak egyben tévedett Yvonne:
Philipet nem hagyta el pesszimista életérzése. Ez úgy tetszett,
megváltoztathatatlan benne. Dolgozószobájában, az új bécsi
lakásban ott állt szülei megrongálódott fényképe. Ez a tárcájában
volt, amikor annak idején elmenekült Ausztriából. Egyetlen
megmentett tulajdona abból az időből. Keveset beszéltek a
háborúról, a nácikról és mindarról, amit övéiknek okoztak. Philip
ugyan megpróbálkozott vele, de hamar észrevette, hogy Yvonne
hűvösen reagál rá. Ez nagyon kiábrándította. Nyilván éppen
közöttük húzódott a generációk választóvonala. De úgy látszott,
azért is csalódott, mert az asszony frissesége semmit nem adott
vissza saját ifjúságából. Bár jól éltek egymással, valami hiányzott. És
egy napon Yvonne hirtelen megértette, miért választott ennyivel
idősebb férjet. Legrejtettebb bensőjében nyilván saját apját kereste.
A kör bezárult.

Yvonne még az ablaknál állt, és lenézett a csatornára. Ma nem volt

szép idő. Nem esett ugyan, de a város fölött párafátyol lebegett,
amely mélyen lenyúlt, és belemerült a vízbe. Mr. Patters nem zavarta
Yvonne-t gondolataiban. Csöndben ült a helyén, egymás után több
cigarettát is elszívott, és figyelte a fiatalasszonyt.
Jó félóra telt bele, mire az idős hölgy visszatért. Amikor belépett,
egy degeszre tömött, zsinegekkel átkötött irattartót hozott magával.
Letette az íróasztalra, és megoldotta a szalagokat. Azután leült.
Bocsánatkérő pillantást vetett az angolra és Yvonne-ra, aki
változatlanul az ablaknál ült. Oldalt oldal után lapozott át, ez további
tíz percig tartott. Amikor végre készen lett, összecsukta az aktát. Egy
történet volt benne följegyezve, amelyről mintha nem tudná
biztosan, vajon befejeződött-e. Az asszony percekig maga elé
meredt, senki sem szólalt meg. Aztán beszívta Mr. Patters
cigarettájának füstjét, és szagolgatta. Végül némi vonakodással azt
mondta:
– Adjon már nekem is egy ilyen izét. Bár már évekkel ezelőtt
abbahagytam, de néha megkívánja az ember.
Az angol mosolyogva nyújtotta felé a dobozt és a tüzet, az asszony
pedig füstölni kezdett. Ez megint eltartott pár percig, Yvonne már
rég elfordult, és kibámult az ablakon. Aztán az idős hölgy bosszúsan
elnyomta félig elszívott cigarettáját a hamutartóban. A szobára
nehezedő nyomasztó csöndben megszólalt:
– Jöjjön ide, kislány! Megőrjít, ha ott áll az ablaknál.
Yvonne visszajött, és leült az idős hölggyel szemben. Az pedig
összekulcsolta kezét az akta fölött, és kifürkészhetetlen kifejezéssel
nézett Yvonne-ra.
– Másodszor van Hamburgban, ugye – szólt – , ezt mondta nekem
az előbb.
– Igen.
– Nem mesélte el nekem persze, hogy hogy tetszik itt magának.
Yvonne nem felelt, csak vállat vont.
– Talán néhány napig még maradnia kellene, hogy megpróbálja
megismerni a várost, mert szép. A Rosenauok idevalók, és ha
közéjük tartozik, gyermekem, akkor ez ősei városa. A városok
gyakran nem jók az emberekhez, s mégis oda nyúlnak gyökereink.
– A városok ne lennének jók? – kérdezte Yvonne elcsodálkozva. –
Úgy gondolja, az emberek?
– Igen, igen– válaszolta az idős hölgy – , úgy gondolom mindez
együttesen. A Rosenauok rég megtelepedett család itt. Úgyszólván
hagyományaik vannak. Csak David maradt meg; és most maga, talán.
Az Eppendorfer Marktplatzon volt ékszerüzletük. David, aki
mindjárt az első világháború után született, korán átvette az üzletet
szüleitől, de nem vezette sokáig. Habár a Rosenauoknak a nácizmus
első éveiben nem sokat kellett elszenvedniük. Amíg a kristályéjszaka
el nem jött. Tudja, mi történt akkor Németországban?
– Igen, igen! – felelte Yvonne.
– Amikor a zsinagógák lángoltak és az SA-pörölyök összezúzták a
zsidó üzleteket, David azt mondta magában, hogy elérkezett az idő.
Fogta a feleségét, ugyanis fiatalon nősült, valószínűleg nem bírt
várni, mindenesetre fogta Estherét, és Franciaországba ment vele.
– Tehát mégis! – csúszott ki Mr. Patters száján.
– Igen, eddig minden összevág – erősítette meg az idős hölgy. –
Ezerkilencszázharmincnyolc novemberében David és Esther
Párizsba költözött. Addig, ahogy mondtam, ha nem is pompásan, de
többé-kevésbé bántatlanul éltek Hamburgban. Ezt David papája
múltjának köszönhették. Ő ugyanis az első világháborúban híres
tengerésztiszt volt. Mint egy ágyúnaszád parancsnoka a skagerraki
ütközetben, ahogyan olyan szépen mondják, hősi bevetésben vett
részt. Ezért megkapta a Pour le mèriteet, egy olyan vackot, amelyet a
hősök a nyakukban hordanak. Mint német nemzetiségű és volt
honvédő biztonságban érezte magát, és így az öreg Rosenauék nem
követték fiukat és menyüket az emigrációba. Végül azonban a Pour
le mèrite semmit sem használt a kiszolgált tengerésztisztnek, mert
hát a haza hálájában nem lehet megbízni. Negyvenháromban neki is,
a feleségének is Auschwitzba és a gázkamrába kellett mennie.
Az idős hölgy ezt egész mellékesen mondta, mintegy magától
értetődően. Ezek a történetek jelentették korábbi és későbbi éveinek
kenyerét. És amíg az emberek gondolattalanul és könnyedén
napirendre tértek fölötte, ő erre nem volt képes. Továbbélt övéinek
az általa gondozott archívumban halmozódó sorsával. És a Rosenau-
akta csak egy volt ezrek közül.
– Mi történt Dáviddal és feleségével? – kérdezte az angol egy idő
után.
– Harmincnyolctól állandóan Párizsban éltek, és nem is rosszul.
Hiszen a család vagyonos volt, és ősidők óta bankszámlájuk volt
Svájcban. Tehát semmi bajuk nem volt, ha eltekintünk a haza
elvesztésétől és a szülőktől való elválástól. De aztán jött a háború, és
egy napon a németek Párizs felé meneteltek. David és Esther talpa
alatt ekkor természetesen égett a föld. Mint német zsidóknak
azonnali deportálással kellett számolniuk. Illegalitásba mentek. Ez
nagyvárosokban mindig lehetséges, kivált, ha az embernek pénze
van. Akkoriban Franciaországot két zónára osztották, az egyiket
megszállták a német csapatok, a másikat nem. – Az idős hölgy
kérdően nézett Yvonne-ra. – Ezt történelemórán tanulnia kellett.
Igaz?
– Persze.
– No igen, akkor talán azt is tudja, hogy sok emigráns megpróbált a
meg nem szállt zónába menekülni. Némelyeknek sikerült, így
Dávidnak is a feleségével. Sok szökevény gubbasztott akkoriban
Marseille-ben, és várta az alkalmat, hogy fölszállhasson egy
tengerentúlra induló hajóra. Ehhez pénz kellett, hogy az átkelést
megfizethessék. Pénze volt Dávidnak és Esthernek, de egy
affidavitre is szükség volt, hogy a befogadó országba beléphessenek.
Ez amolyan nyilatkozat volt, amelyben valaki az új országban jótállt
a menekülőért. Az emberek természetesen nem lehettek a
hatóságok terhére. Nos, Rosenauék végül is egy barátjuktól
megkapták ezt a nyilatkozatot, és egy szép napon fölszálltak egy
Brazíliába induló hajóra. A gőzös épségben megérkezett, ami szintén
bizonytalan volt az Atlanti-óceánon tevékenykedő német
tengeralattjárók miatt. David, akinek sikerült értékeket átmenteni,
gazdasági vállalkozásokban vett részt, és az évek során gazdag
emberré lett. És Esther? Nos, ő negyvennégyben egy vadászaton
baleset következtében életét vesztette. David nem házasodott meg
újra.
Az idős hölgy beszámolójának végére ért. De valami hiányzott, nem
is csekélység. Ezt észrevette látogatói arcán, és ő maga is mindennek
látszott, csak elégedettnek nem.
– Mindezek abban állnak? – Archie Patters a hölgy összekulcsolt
keze alatt fekvő irattartóra mutatott.
 – Igen, igen. Amikor David hatvanegyben eljött hozzánk, ez az
árvízkatasztrófa után volt, és jóvátételi igényt jelentett be, mindent
elbeszélt nekünk. Mi pedig följegyeztük. A kártalanítási összeg
egyébként magas volt, de végül is a Rosenau család nagy vagyont
vesztett el.
Az idős hölgy elhallgatott. Az az egy kérdés, amelyet eddig nem
érintettek, súlyosan nehezedett a helyiségre. Végül az angol tette föl:
– És a kislány, akit Rosenauéknak Párizsban kellett hagyniok?
Ővele mi van?
Az idős hölgy kurtán felelt:
– Kislányról nincs szó! Az Yvonne név nem fordul elő ezekben az
anyagokban.

Az Eppendorfer marktplatzi ékszerboltnak fémkeretes kirakatai és

ajtói voltak. A ház homlokzatát is kitatarozták a háború után,
ragyogó fényben tündökölt. Semmi sem utalt a ház és a bolt régi
tulajdonosára. Archie Patters és Yvonne már egy ideje a kirakatok
előtt állt. Ebédidő tájt volt, az üzletben nem tartózkodott vevő. Végül
is bementek.
A bolt nem volt túlságosan nagy. Bolyhos, faltól falig szőnyeg fedte
a legtávolabbi sarokig. Ülőkék álltak rajta az eladóasztalok előtt. A
vitrinekben üveglapok alatt csak néhány ékszer feküdt bársony
alátéten. Zsinórokon lámpák értek közvetlenül az asztalok fölé. Erős
körték voltak bennük, amelyek kirekesztették a nappali világosságot
az üzletből. Mr. Patters egy ülőkéhez vezette Yvonne-t, odahúzott
egy másikat, és szintén leült. Idősebb eladó, talán a tulajdonos
közeledett mosolyogva.
– Van a kirakatban egy csinos kis medál – mondta Archie Patters. –
Kerek, és különös jelek vannak rajta. Talán írásjegyek?
– A maya naptárra gondol?
– Valószínűleg.
– Igazán nagyon csinos, mindjárt hozom is.
 Yvonne meghökkenve nézett Mr. Pattersre, mert amióta csak
ismerte, most hallotta először angolul beszélni. És az eladó
folyékonyan válaszolt. Hozta a medált, és eléjük tette egy tálcára.
Közepes pénzérme nagyságú volt. A lemez ezüstből készült, azok a
különös jelek pedig az egyes körszeletekben voltak.
– Olyan szuvenírféle lesz – szólt Archie Patters. – Emlék a
városukból. Vagyis, ha tetszik a társaságomban levő hölgynek.
Yvonne nem válaszolt.
– Először van Németországban?
– Mondhatni! Mert nem tudom biztosan, hogy az utolsó alkalom
számít-e még. Az olimpia.
– De hisz az nemrég volt.
– Nem a müncheni! A másikra gondolok, a harminchatos berlinire.
Az eladó arcán széles mosoly jelent meg.
– Igen, akkor még fiatalok voltunk!
– Berlinből visszaúton jöttem Hamburgba, és ha hiszi, ha nem, még
ebbe a boltba is betértem. – Az angol körülnézett, mintha
emlékeznie kellene. – De akkor itt másképp nézett ki.
– Akárcsak mi! Ennek, számoljunk csak, igen, pontosan harmincöt
éve.
– Már akkor is itt volt?
– Nem.
– Ön a jelenlegi tulajdonos?
A férfi mosolygott.
– Eladó vagyok, Sir.
Archie Patters egyre jobban látszott emlékezni.
– A név is más volt az üzlet fölött. Azt hiszem, rózsához volt valami
köze.
A férfi mosolya megmerevedett.
– Ön ugyancsak jól emlékszik, Sir!
– Igen – helyeselt Archie elmerengve, és megint körülnézett.
Akkoriban itt mindenütt rózsák álltak, hosszú szárúak
padlóvázákban és tearózsák az asztalokon. A tulajdonos azt mondta
nekem akkor, hogy ez az ő rózsaligete, és így is hívták: Rosenau!
Sokáig beszélgettem vele, barátságos öregúr volt, öregebb, mint mi
ketten, ma. Azt hiszem, zsidó volt.
– Lehetséges – válaszolta a férfi egykedvűen. – A jelenlegi
tulajdonost Steinkopfnak hívják.
– Nem ismerte még véletlenül az öregurat?
– Nem, Sir! Csak a háború után kerültem ide, az ötvenes évek
elején. Hogy pontos legyek, akkor, amikor Németország újra
megindult fölfelé.
– Na igen – vélekedett Archie – , hiszen a dolog nem is olyan fontos.
– Nem, Sir, biztosan nem!
Gyalog mentek vissza penziójukba. Elég hosszú út volt. A parti útra
mentek le, amely az Alster mentén húzódik. A folyó itt nem volt
szélesebb, mint a város többi csatornája. Csak néhány száz méterrel
odább ömlik a Külső-Alster hatalmas medrébe. A medált Patters
végül becsomagoltatta, és minthogy Yvonne nem akarta elfogadni, a
saját zsebébe dugta.
– Annak idején ott volt a berlini olimpián? – kérdezte Yvonne,
miután egy ideje már gyalogoltak.
– Ugyan, dehogy, hova gondol?
– Eléggé meggyőzően hangzott, amit a rózsákról mesélt. Úgy
látszik, gazdag fantáziája van.
– Ó, igen! – Archie Patters mosolygott. – És azt hiszem, annak az
embernek is a boltban.
– Hogyhogy?
– Nos, el tudom képzelni, hogy esetleg ő a tulajdonos.
Néhány percig hallgatagon mentek, aztán Yvonne megszólalt:
– Nem kellett volna odamennünk!
– Józanabbul kell néznie a dolgokat – felelt Archie Patters. – Hisz az
a kis medál nem tehet semmiről.
– Nem is arra gondolok.
 – Tudom, mire gondol. De hát mit képzelt, mit fog találni? Valamit a
régi idők hangulatából? A múlt meghalt, barátnőm, meghalt a régi
emberekkel.
– Ki kapta meg azt a tulajdont, amelyet a zsidóktól elraboltak?
– Természetesen náci pártfejesek, bagóért vették meg. Azt hiszem,
ezt hívták árjásításnak.
Mintegy félórát kellett menniük, amíg visszaértek a penzióba. A
szobák előterében elváltak. Yvonne egy darabig a szoba közepén állt.
Az ágy be volt vetve, bőröndje a bőröndtartón volt. Valamennyi
útiholmija szanaszét hevert a szobában, mert Yvonne nem volt
különösebben rendes. A szobalány ugyan kitakarított, de a
személyes holmikhoz nem nyúlt.
Yvonne-nak hirtelen mosolyognia kellett, mert Philipre gondolt.
Rendetlensége házasságuk egyik legkényesebb pontja volt. Hiszen
lényegtelen dolgok miatt különösen hangosan veszekszenek az
emberek. Nemigen tudta, mihez kezdjen most, és mivel ezt könnyű
volt elhatároznia, először is a tus alá ment.
Később, miközben ledörzsölte magát, gondolatai az Alsteren túlra
vándoroltak, a belvárosba, addig az üzletházig, ahol az idős hölgy ült
az irodában. Tetszett neki az asszony. Élénk szelleme mellett
anyáskodást is érzett benne. Ez vonzotta, és egy kis fájdalommal
gondolt arra, hogy benne magában is mennyi sok hever parlagon
ebből az érzésből. De az idős hölgy azokra az asszonyokra is
emlékeztette, akiket a párizsi hitközségből ismert. Az övéihez
tartozott.
Yvonne néhány lépést tett a tükör előtt, és a háta fölött a fenekét
nézte. Eközben azon kapta rajta magát, hogy az idős hölgy járását
utánozza, akinek mozdulataiban teltsége ellenére sok zeneiség volt;
ezt önmagán nem tudta fölfedezni, ezért kissé csalódott volt. Mialatt
gyors és céltudatos mozdulatokkal felöltözött, eldöntötte, mit fog
tenni.
Amikor kissé később kopogtak az ajtón, és Archie Patters belépett,
megint a tükör előtt állt, és fésülködött. Az angol lassan
keresztülment a szobán, ránézett a szétszórt tárgyakra, átlépett a
padlón heverő fürdőlepedőn, könyveket, újságokat meg egy
neszesszert rámolt le egy székről, és leült. Yvonne a tükörben
figyelte őt. I
– Eszembe jutott valami – mondta Archie Patters. Yvonne nem
kérdezte meg, micsoda. Az angol folytatta: – Az ügyvédnél első
alkalommal szóba került az a segélyszervezet, amelyre David
Rosenau a pénzét hagyja. Emlékszik?
– Igen – jelentette ki Yvonne egykedvűen.
– Ma a hölgy a jóvátételi irodában arra célzott, nem lehetségese
valami összefüggés a baleset és a között, hogy mi megjelentünk a
városban. Ön ezt nem tartotta lehetségesnek.
– Nem.
– A legkomolyabban nem?
– Nem gondolkoztam rajta.
– Ugyan tegye meg akkor!
Yvonne az ablaknál állt a cigarettájával, és kinézett. Kiderült, és a
napsütötte parkban fölragyogtak az őszies levelek. Yvonne semmit
sem mondott.
– Ez a segélyszervezet – mondta az angol egy idő múlva – évekig
melengette a gondolatot, hogy örököl David után. És most hirtelen
megjelenik ön, és a lánya akar lenni. Ez pedig nem tetszik nekik, nem
érti? Ebből a szempontból kellene néznünk a balesetet.
Yvonne nem felelt rá, az angol pedig nem beszélt tovább, a gondolat
tehát függőben maradt a szobában. Aztán Yvonne a nyitva álló
szekrényhez lépett, kivette a fehérneműt, egy másik ruhát meg egy
pár cipőt, és az egészet a bőröndbe hányta. Kissé gyámoltalanul
tologatta ide-oda a holmit, de ettől nem lett rend. Végül is föladta, s
egy lépést tett visszafelé.
Archie Patters mosolygott.
– Tulajdonképpen mit csinál itt?
– Bizonyára látja, összecsomagolok.
– És miért?
 – Visszamegyek Bécsbe.
Yvonne lecsapta a fedelet, begyömöszölte a szélén kilógó
ruhavégeket meg fehérneműdarabokat, és csakugyan be tudta
csukni a zárakat.
– Nem hiszem ugyanis – mondta – , hogy van valami közöm a
hamburgi David Rosenauhoz. Ezt már bécsi beszélgetésünkkor
megpróbáltam megmagyarázni önnek. És ez az akta a jóvátételi
irodában mintegy engem igazol. Archie Patters tekintete
bizonytalanná tette, és föl-alá kezdett járkálni a szobában. – Az
ékszerész Rosenauék véleményem szerint feddhetetlen család volt.
Tökéletesen rendezett polgári viszonyok, az idős hölgy
hagyományokról beszélt, talán emlékszik rá. David és Esther
Franciaországba emigrál, míg az öregek itt maradnak a városban.
Elfogadom, jóllehet csodálkozom rajta. Ámde könnyű nekünk,
fiataloknak apáink értetlenségét kigúnyolni. David és Esther tehát
Párizsba mennek, és az asszony egy szép napon gyereket hoz ott a
világra. Ezt már kezdem nem érteni, mert nem tudom biztosan, hogy
szabad-e ilyen időkben egyáltalán gyereket szülni. Az ám, de őket
nem az SS kapta el, ahogy mindeddig hittük. Nem, el tudnak
menekülni. Eljutnak a meg nem szállt zónába, és gyermeküket a
németek közelében hagyják? Nem, Mister Patters, ezt egyszerűen
nem tudom elképzelni! – Megállt az angol előtt, és az arcába nézett. –
És most következik a képtelenség teteje! David túléli a rémségeket,
sőt visszajön ide, a gyilkosok országába! No, ez az ő dolga, nem az
enyém. De egész idő alatt egyetlenegyszer sem érdeklődik a lánya
felől?
Az angol nem válaszolt.
– Egy s mással vádolhatnak bennünket, zsidókat, csak eggyel nem!
– Éspedig?
– Hogy nincs családi érzésünk. Van, méghozzá nagyon is fejlett! – És
minthogy látta, hogy az angol mosolyog, agresszíven kérdezte:
– Nem hisz nekem, Mister Patters?
– Dehogynem, Yvonne!
 Mohón kapott a cigaretta után, amelyet az angol odanyújtott neki,
és rágyújtott. Aztán megint járkálni kezdett.
– Ez a családi érzés történelmünkből fejlődött ki. Emberek
számára, akiket évszázadok óta üldöznek, a család a menedék. És a
gyerek a túlélés egyedüli reménye. Mert a fajtának fönn kell
maradnia. Nézze a természetet, Mr. Patters, ott is így van. Nem, nem!
Ezek a Rosenauok sohasem voltak az én szüleim!
Elhallgatott.
Hosszú szünet után az angol megszólalt:
– Elfelejtette a balesetet, Yvonne? Véletlen volt csak, hogy éppen
abban a pillanatban történik, amikor ön Hamburgba jön?
– Az nekem mindegy – válaszolta Yvonne.
– Persze sajnálom azt az embert a kórházban, de egyet tudok: ő
nem az én apám.
– Rosenaunak hívják, ugyanúgy, mint önt!
Yvonne a fejét rázta. l
– Ugyan mi ennek a jelentősége? Amikor ön ma reggel a klinikára
telefonált, vettem a fáradságot, és belelapoztam a hamburgi
telefonkönyvbe. A Rosenau név tizenhatszor fordul elő benne. Tehát
nem túl ritka név. És senki sem tudja teljes bizonyossággal, hogy
engem tényleg Rosenaunak hívnak-e. Szüleim, akik a
gyermekotthonban helyeztek el, egy idegen országban tették ezt.
Előfordulhatott valami elírás, ehhez pedig egyetlen szótag elegendő.
Rosenau helyett talán Rosenbauer. Ebben a telefonkönyvben százak
találhatók, akiknek valami közük van a rózsához. Vannak bachok,
bergek, talok, baumok, feldek, akiknek a neve Rosen-nel kezdődik.
Sőt még Rosenkugel név is akad, ami egyenesen hülyeség. Ez így
megy tizenegy hasábon keresztül, megszámoltam. Nevek százai,
ahogy mondtam. És ugyanez lehet a helyzet a többi német városban
is. Hisz senki sem tudja pontosan, mely vidékről jöttek a szüleim.
Nem, nem, teljesen értelmetlen görcsösen keresni a kapcsolatot ott,
ahol ilyesmi nincs. És ezért akarok visszamenni Bécsbe.
 – Van még egy egész más lehetőség is – jegyezte meg Archie
Patters.
De a nő nem is hallotta, hanem folytatta:
– Bécsben vár a munka. Szakadatlanul ottani gyerekeimre
gondolok, nem akarom őket tovább elhanyagolni.
Az angol mosolygott a gondolatra, hogy Yvonne a narkósokat
gyerekeinek tekinti. Aztán megismételte:
– Van még egy másik lehetőség is.
A nő végre fölfigyelt.
– Mégpedig?
Archie habozott, nyilvánvalóan nehezen találta meg a helyes
indítást.
– Mégpedig, Mr. Patters?
Az angol ferdén mosolygott.
– Talán nem egészen ortodox. Sőt ön, Yvonne, szörnyűnek is
tarthatja.
– Mondja már meg!
– Hogy valószínűvé tegyem önnek, velem kellene jönnie Londonba.
Yvonne lihegve fújta ki a levegőt.
– Ez teljesen elképzelhetetlen, Mr. Patters!
– Járt már Londonban?
– Nem.
– Na látja! Ön olyan szívélyesen megmutatta nekem Bécset. Ez
alkalommal ebben a városban vagyunk, ahová talán a gyökerei
nyúlnak, ahogy az öreg hölgy kifejezte magát. Most szívesen
megmutatnám önnek Londont, csinos kicsi város!
– Kizárt dolog, Mr. Patters! Egyetlen órát sem lógok tovább a
munkámból.
– De ön nyolc napot vett ki évi szabadságából, nyilván van hát még
egypár napja. És ki tudja, az emberek talán örülnek is Bécsben, hogy
egy időre megszabadultak cerberusuktól.
Mindketten vigyorogtak, de Yvonne szemében kérdő pillantás is
látszott. Talán azt latolgatta, vajon az angolt az ügy érdekli-e vagy
kizárólag csupán az ő személye. A hangnem, amelyben egymással
beszéltek, időközben ugyancsak bizalmassá vált. Lehet, hogy azért
akarja magával vinni Londonba, mert egypár kellemes napot remél
szerezni magának? Ugyan ki ismeri ki magát a férfiakon? Ő semmi
esetre sem. Philipen kívül nem sok más férfival volt dolga.
– Lemehetnénk az étterembe, és megteázhatnánk – vélekedett a
férfi, mert Yvonne nem szólt semmit. – Tőlem akár kávézhatunk is,
ahogy ezt Bécsben szokta.
– Nem kívánok most kávét – mondta az asszony.
Archie Patters mosolygott.
– Hát mit kíván, Yvonne?
– Beszéljen nekem a másik lehetőségről! És mindjárt megmondom
magának, érveinek nagyon súlyosaknak kell lenniük, hogy
elkísérjem Londonba.
Archie Patters szenvtelenül vállat vont.
– Nos jó, hát megmondom. Én is gondoltam arra, hogy az a beteg
nem a maga apja.
– Hát akkor mit akar tulajdonképpen? Hiszen egész idő alatt erről
beszélek!
– Stop, Yvonne, ne olyan gyorsan! Az a David Rosenau, aki
harmincnyolcban elhagyta Németországot, és akinek a felesége
Párizsban egy gyereket hozott a világra, az ön apja. Ebben a
jóvátételi irodában tett látogatásunk óta bizonyos vagyok. Mert
olyan sok Rosenau, vagy akárhogy is hívják magát, akire ráillenek
azok az adatok, nincsen. És hogy a maga neve miért nem bukkan föl
azokban az iratokban, annak egész más oka lehet.
– Éspedig?
– Az, hogy az az ember a klinikán nem a maga apja.
– Hát, ki más lenne?
– Valaki, aki valamikor belebújt David Rosenau bőrébe. Valaki, aki
elég gátlástalan, hogy ezt a szerepet még mindig továbbjátssza.
Vagyis egy bűnöző!
5.
Szigorúan véve a saját apja volt az, aki a nemzeti szocialisták
karjaiba kergette. Ez pedig így történt! Apa egy napon hazatért dél-
amerikai utazásáról, a fiúnak elő kellett vennie a csellót a sarokból,
és játszani rajta. Az apa az erkélyen állt, amíg ő a hangszerrel
kínlódott. Ezen a napon semmi sem sikerült neki, a legegyszerűbb
fogások, a legnevetségesebb futamok sem.
Apa eleinte semmit sem szólt. Fogta a fiát és Kaufmann
zenetanárhoz ment vele. Megint hallgatagon meneteltek végig az
utcán, arra, ahol a házak sokkal málladozóbbnak látszottak. Hasonló
kép volt, mint amilyet a férfi egyszer már látott az ágyában, csak
ezúttal sokkal több autó ment az úttesten. Hisz Németország megint
emelkedőben volt. És még valami volt másképpen. Ezúttal a fiúnak
már magának kellett vinnie a gordonkát.
Kaufmann zenetanár még mindig ugyanaz a barátságos és kissé
részvevő úr volt. Sok ürügyet talált, de ez nem segített. Végül csak ki
kellett rukkolnia az igazsággal, és megkérdezte, senki sincs, aki
felügyeljen a fiú gyakorlására?
Nem, nem volt senki! Az apa újra hosszú tengeri utakat tett, csak
hébe-hóba jött haza.
Voltaképpen vidám napok lehettek volna ezek, mert apa érdekes
dolgokat pakolt ki. Narancsosládákat. Banánfürtöket.
Vászonzacskókban nyerskávét. Ezt egy füsttől fekete hengerbe
rakták, és tűz fölött megpörkölték, miközben az egész házat pompás
illat töltötte be. A konyhaasztalon tyúkok és kacsák tucatjai
hevertek, hasukat azután szárnyasmájjal tömték tele. Egy afféle
háromkerekű „Tempó” szállítókocsit kellett bérelni, hogy a holmit
elfuvarozhassák. Anya mindannyiszor tehetetlenül állt az áruhalmaz
közepette, és összecsapta kezét a feje fölött. Apa sok dologban
mértéktelen volt. Nem volt képes megérteni, hogy nem mindenki
eszik meg egyetlen étkezésre egy egész kacsát. Színes kelméket is
kicsomagoltak, ritka színpompás ruhákat és blúzokat. Fonott
bőrszíjakból készült cipőket, amilyeneket a brazilok hordanak. A kis
lakást a kaland és az egzotikum lehelete csapta meg. Vidám napok
lehettek volna. Ha nem lett volna ez az iszonyú csellózás.
Anya rég megnyitotta a boltját. Az embereknek megint volt pénzük,
hogy vásároljanak. De hogy mivel kereskedtek, azt az ágyban fekvő
férfi még mindig nem tudta. Csak arra emlékezett, hogy minden
délben, iskola után megjelent az üzletben, és ott ténfergett, amíg
anya gyengéden ki nem taszigálta a boltajtón, és az utca túloldalára
nem küldte, ahol a lakásuk volt. Ott egy darabig matatott a cselló
körül, de többnyire hozzá sem nyúlt. „Bárcsak zongora volna!” –
kívánta.
Gyakran állt az erkélyen, és nézte, ahogy más gyerekek játszanak,
néhanapján ő is lement az udvarra, hogy részt vegyen a játékban.
Ám ezek a próbálkozások nyomorúságos kudarcba fulladtak. Érezte,
hogy kivert kutya, és beletörődött. Legjobb barátai a könyvek voltak,
kiváltképpen szerette az útleírásokat. Még mindig ilyen életet
tervezett, a tengerentúlra vágyott.
A katasztrófa akkor következett be, amikor Kaufmann zenetanártól
hazaértek. Apa kegyetlenül megverte. Amikor már a földön hevert,
apja még mindig tombolt, a fiút gyávának és gyönge akaratúnak
szidalmazta, aki semmire sem fogja vinni. Aztán elment hazulról, és
úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a ház. A fiú a
folyosó linóleumán feküdt, és érezte, hogyan árad szét a fájdalom a
testében. Végül össze bírta szedni magát, négykézláb a szobájába
mászott, fölhúzódzkodott az ágy lábán, és a párnák közé zuhant.
Egyetlen gondolata volt csak. Bosszút akart állni apán.

A férfi közben tudta, hogy nem fog meghalni. Ettől nem érzett
megkönnyebbülést, inkább valami csüggedésfélét. Minden
tudatlansága ellenére homályosan sejtette, hogy nem volt igazán
érdemes élnie. És ezért talán nem is lett volna rossz, ha ezen a
módon kilopakodhatna az életből. Mindenesetre eléggé jelentős
ember lehet. Tisztuló pillantása körüljárt a helyiségben. Egyedül
feküdt. Ez itt bizonyosan egy drága magánklinika; állami kórházak
nem nyújtanak olyan luxust, mint hűtőszekrény, tévé, és telefon a
betegágy mellett. Meg faltól falig szőnyeg a padlón és világoskék
függönyök az ablakokon. Hogyan szerezte gazdagságát? Nem tudta.
Bármennyire is töprengett, ennek ismerete egy szorosan bezárt
ajtajú szobában volt. Bankok páncélszekrénye nem lehetett
biztosabb. Alig volt jelene, és egyáltalán nem volt múltja; csak egész
korai, ez azonban nem számított. A gyermeklélek tisztasága és
ártatlansága! Az az elvarázsolt világ, amelyben a rossz csak a
mesében létezik. De mi következett ezután? Milyen ember is ő?
A férfi már napok óta ilyen módon tért eszméletre. A vissza-
visszatérő fejfájáson kívül alig voltak fájdalmai. Orrát még
dagadtnak érezte, de már nem fájt. A szalagon függő lábában
egyáltalán semmit sem érzett. Órákig feküdt az ágyban rámeredve.
Bokája leukoplaszttal volt körülcsavarva, és onnan szalagok
vezettek egy állványféléhez, amely átkozottul hasonlított az
akasztófához. Ez a képzet olyan meggyőző volt, hogy egy másikat
idézett föl. Az asszociációnak halottakhoz volt valami köze. De
milyen kapcsolatban állt velük? Éjszakánként is fölbukkantak
álmaiban, borzalmas jelenetek. Olyan nyomasztóak voltak, hogy
ordítva ébredt föl. Ilyenkor izzadságban úszva ült, és a szoba
sötétjébe meredt, amelyet egy éjjeli lámpa csak gyöngén világított
meg. Es ahogy a víz kiszalad egy mosdókagylóból, hogy
bugyborékolva tűnjön el a lefolyóban, úgy tűntek el a képek a
tudatalattijában. Csak valami tompa sejtelem maradt vissza.
Ezeknek az emlékeknek még néhány emelettel mélyebben kell
benne szunnyadniuk. Egy napon föl fognak törni, ki fognak törni, ki
fogják taszítani az ajtót, és akkor tudni fogja, hogy kicsoda is ő. Ettől
a naptól egyre jobban félt.
– Nem szabad annyit töprengenie, Herr Rosenau – mondta az
ápoló.
– Azt tenném?
A férfi egy ideje már összefüggően tudott beszélni.
 – Hát persze! Látszik magán!
Az ápoló fiatal ember volt, harmincas évei közepén, zömök, vaskos
alkatú. A fiatalember érdeklődve ment közelebb.
– Igaz, hogy mindent elfelejtett?
– Igaz.
– Es a fejében nincs… semmi?
A férfi mosolygott.
– Dehogynem! Például az egész gyermekkorom.
Az ápoló az ágy lábánál állt, és kíváncsian nézte Rosenaut.
– És szép volt a gyermekkora?
– Hát persze. – A férfi a kis lakás linóleummal borított folyosójára
gondolt. És látta magát, amint ott fekszik. Mosolygott. – Azonkívül az
ember a korral kissé másképp látja a dolgokat.
Az ápoló elgondolkozva mondta:
– Csodálatos lehet, ha az ember mindent elfelejthet, és csak a
fiatalsága marad meg.
– Nos, a maga életében, Herr… hogy hívják?
– Szólítson Heinznek!
– Nos, Herr Heinz…
– Egyszerűen Heinz, Herr Rosenau, ez a keresztnevem.
– Hát jó, Heinz! Azt gondolom, a maga életében nem történt túl sok
rossz.
– Szomorú dolgok, melyeket szívesen elfelejtenénk, mindenki
életében akadnak!
Az ápoló leporolta az éjjeliszekrényt. Az ágy mellett mindig állt egy
váza, és mindig voltak benne rózsák. Talán, mert Rosenaunak
hívják? A férfi erősödő fejfájása ellenére is mosolygott.
– Tulajdonképpen hol lakom, Heinz? Úgy értem, amikor éppen
nincs beverve a fejem, és nem egy klinikán fekszem. Tudja-e?
– Hát persze, Herr Rosenau! Ebben az utcában, néhány telekkel
odább. Ezért voltunk azonnal a helyszínen, az ön szerencséjére!
Késő este történt, és itt a klinikán alig volt már valaki. A
professzoron kívül, hiszen ő mindig itt van, és rajtam kívül. Így
magával vitt. Nem volt szép látvány, ahogy ott feküdt a lépcső alján.
A beteg a halántékában doboló vérre figyelt. Aztán a nyitott ajtóra
esett a tekintete, ahol a segédorvosnő állt. Az utolsó mondatokat ő is
hallotta.
– Nem kellene annyit beszélnie, Herr Müller. Tudnia kellene, hogy
ez fárasztja a pácienst.
Az ápoló nem válaszolt. Az ajtó felé ment, és minthogy az orvosnő
hátat fordított neki, a homlokát ütögette. Aztán vigyorogva elhagyta
a szobát.
Az orvosnő fiatal volt, még harminc alatt. Csinos, szőke, rózsás arcú
teremtés. Az élet még alig hagyott nyomot rajta, kevés bánat érhette,
és még kevesebbet tapasztalt. Talán ezért játszotta a különösen
szigorút.
– Csakugyan olyan rosszul áll a szénám? – kérdezte a férfi.
A doktornő melléült, és megfogta a pulzusát.
– Elégedettek vagyunk a dolog alakulásával, Herr Rosenau, és ön is
az lehet.
– De semmire sem emlékszem.
– Átmeneti állapot, el fog múlni. Contusio esetén ez normális.
– Contusio? Mit jelentsen ez?
– Így hívják azt, amit ön elszenvedett. Olyan szigorúan nézett, hogy
a férfinak, fejfájása ellenére, nevetnie kellett. – Mi olyan mulatságos,
Herr Rosenau?
– Jóisten, még azt sem tudom, hány éves vagyok. De ennek ellenére
föltételezem, hogy nyugodtan a lányom lehetne, kislány!
Ez zavarba hozta az orvosnőt. Fogta a nyakába akasztott
sztetoszkópot, a lapos koronggal a férfi pizsamája alá nyúlt, és a
mellére nyomta a membránt. A szíve magasságában.
– Nem volna lehetséges? – kérdezte a beteg.
– Micsoda?
– Hogy a lányom volna? Úgy értem, a koromnál fogva.
– Ne beszéljen, Herr Rosenau, nem hallok semmit.
 Így hát elhallgatott, és az orvosnő befejezte a vizsgálatot. Kihúzta a
hallgatókat a füléből, a vállára csúsztatta őket. Néhány másodpercig
csöndben ült, és valamin gondolkodni látszott. Mintha nem
tetszettek volna a szívhangok.
Odáig tehát még nem jutott el a fiatal teremtés, hogy megtanulja
gondolatait elkendőzni.
– Azonkívül a fejfájások nem enyhülnek – kezdett morgolódni a
férfi.
Az orvosnő kurtán válaszolt:
– Ezért kapja az orvosságot.
– De nem használ! Vagy csak rövid időre! Az injekció sem ér
semmit, amelyet esténként ad nekem. Aludnom kellene tőle, de ez
felületes, furcsa alvás… – Elakadt, mert kusza álmaira gondolt.
Az orvosnő nem ment bele a dologba, átnyújtott két tablettát, és
vizet itatott rá. Aztán az ágy végére fordította tekintetét. Egy ideig
mindketten hallgatva nézték a törött lábat, amely fölfüggesztve
lebegett.
– És mi van a felső lábszárával? – kérdezte végül az orvosnő.
– Nevetséges! Ott sohasem fájt.
Az orvosnő fölállt.
– Meg vagyunk elégedve a kórképpel, Herr Rosenau. És ha mi meg
vagyunk elégedve, ön is legyen megelégedve.
Ezzel kiment. Nem mosolygott közben, és nem is mondta: a
viszontlátásra. A férfi utánanézett, és nem volt tisztában vele, hogy
csakugyan annyira el van-e ragadtatva tőle és az állapotától.
Visszafeküdt, és a mennyezetet bámulta. A tabletták már hatni
kezdtek. Fejfájása enyhült.

Igaz is volt, amit az imént Heinz Müller ápolónak mondott: érettebb

éveiben az ember másképp látja gyermekkora dolgait. És minél
tovább gondolkozott rajta, annál inkább megértette az apját. Nyilván
csak azt akarta, hogy legyen belőle valaki. Neki kellett volna elérnie,
ami apának nem sikerült. Persze kisfiúként nem volt ilyen belátó.
Különösen aznap nem, amikor a folyosó linóleumán hevert. Akkor
egy gondolata volt csak – a bosszú gondolata. És egy napon rájött,
hogyan fizethet meg apának. Amikor az a következő utazásáról
visszatért, egy újdonsággal lepte meg. Végre elérte – mondta – ,
amire mindig vágyott: fölvették a Hitlerjugend vitorlázórepülői
közé. Ez volt a HJ elit egység, ide nem vettek föl gyöngéket és
gyávákat. Élhetetleneket sem!
Ezek nem voltak szép napok apával. Bár ezúttal is ott állt a
háromkerekű szállítókocsi az ajtó előtt, és narancsos-meg
banánosládákat rakodtak le. Zsákokat kávéval és hizlalt baromfival.
De ezúttal apa nem nevetett anya szörnyülködő arcán.
Rosszkedvűen dübörgött végig az áruraktáron, és amikor anya
fölszólította, hogy kössön magára egy kötényt, és segítsen, csak
annyit válaszolt, elegem van belőletek. Aztán vette a kabátját,
bevágta a lakásajtót, és a sarki kocsmába vonult.
Anya, utánanézve a konyhaablak függönye mögül, megfordult.
Szemrehányóan mondta:
– Fiam, fiam, miért tetted ezt?
– Mit? – kérdezte ártatlanul, holott nagyon is jól tudta.
Anya nem felelt rá. Szeme könnyel telt meg, aztán feje az asztalra
hanyatlott, a megkopasztott tyúktetemek közé. A fiú nem ezt akarta.
És egyet végképp nem viselt el. Nem bírta, ha anya sírt.
A nemzeti szocialistákról nem beszéltek a családban, de a fiú tudta,
hogy apa gyűlöli a hatalom új birtokosait. És ezért úgy vélte,
bosszúja sikerült. Apa semmit sem tehetett elhatározása ellen. A
szülők semmit sem tehettek gyermekeik politikai tevékenysége
ellen. Magától értetődően a rezsim szellemében. A
legkevesebbeknek volt bátorságuk nyíltan tiltakozni. Azzal kellett
számolniuk, hogy följelentik és elhurcolják őket.
A következő években kitüntette magát a HJ vitorlázórepülői között,
és díjakat nyert, De mi következett ezután? Mi történt az alatt az idő
alatt, amely ezek között az élmények és a jelen között eltelt?
Tökéletes sötétség burkolta be. Semmire sem bírt emlékezni!
6.
Nyilv. sz. 42– 17– 04
Klemm, Walter
SS – Obersturmführer
Született: 1918., Hamburg, Németország
Nemzetisége: német
Igazolványok: Német birodalmi személyi igazolvány, kiállítva ’37-
ben, Hamburgban, SS tagsági igazolvány 1546 480 sz. kiállítva
Hamburgban. A Birodalmi Biztonsági Főhivatal szolgálati
igazolványa, D 653 714 sz., kiállítva ’41-ben Berlinben. Diplomata
útlevél, kiállítva ’42-ben.
Életútja: Felső reáliskola, érettségi, Hitlerjugend, SS, Rendőriskola,
Gestapo. Rendfokozata: főfelügyelő.
Nőtlen.
Munkahelye: Birodalmi Biztonsági Főhivatal, Berlin. Áthelyezve
’41-ben Párizsba, a Gestapo központjába. Szakterülete a
zsidókérdés.
Érdeklődési köre: repülőmodellezés, bélyegek, zene, zongorázik.
Magánélete: Szeretője Marion Schneider, Párizs, rue Blanche.
(Figyelem! A nőt nem szabad veszélyeztetni, kapcsolatban áll az
ellenállással.)
Antialkoholista, nemdohányzó.
Bizalmas: Homoszexuális hajlamok lehetségesek, nincs bizonyítva.
Megvesztegethetőség lehetséges, nincs bizonyítva.

Yvonne Rosenau elengedte a papírt. Régi volt és sárgult, bal oldalán

két lyukkal. Valószínűleg évtizedek óta egy archívumban nyugvó
levélrendezőben feküdt. Amíg most napvilágra nem került.
– Miért adja ide ezt nekem? – kérdezte bizonytalanul. – Mit kezdjek
vele?
 – Azt gondoljuk – válaszolta Mr. Patters – , hogy Walter Klemm SS-
Obersturmführer ismerte a szüleit, Yvonne. Sőt lehetségesnek
tartjuk, hogy részese volt meggyilkolásuknak.
Yvonne az SS-vezető adatait tartalmazó papirost úgy tolta az
asztalon Patters felé, mintha egy darab szemét volna. Egyéb iratok is
hevertek ott.
Patters folytatta:
– Vannak ugyan mások is, akik érdekelnek bennünket, például egy
bizonyos Kodelke és egy bizonyos Handtner, de erről a Klemmről
mindig az volt a benyomásunk, hogy ő mozgatta a szálakat a
háttérben.
Egy másik lapot nyújtott oda Yvonne-nak. A nő vonakodva vette át.
A papírra két levelezőlap nagyságú fényképet ragasztottak. Egyazon
ember, fekete SS-egyenruhában és civilben. Látszott, hogy a
felvételek nagy távolságból, kisfilmes kamerával készültek, és
fölnagyították őket. Nem voltak valami élesek. Fiatal, meglehetősen
jellegtelen arc. A fényképek alatt személyi adatok álltak:

Magasság: 1,79 m
Súly: 66 kg
Vércsoport: AB
Fogazat: Baleset következtében a felső metszőfogak hiányzanak.
Pótlás híddal. Mind a négy bölcsességfog megvan. A felső hatoson
aranykorona. Egy jobb oldali zápfog hiányzik
Sebhely: Vakbél eltávolítva 1928-ban. A heg összenövések
következtében megnövekedett.

– Nem ismerős magának? – kérdezte Mr. Patters.

Yvonne a fejét rázta.
– Nem. Ismerősnek kellene lennie?
– Csak úgy kérdem. – Archie Patters barátságosan mosolygott. – A
felvételek Párizsban készültek. Körülbelül abban az időben, amikor
maga született.
 – Hát, akkor hogyan ismerhettem volna?
– Nem akkoriban!
Yvonne az angol hangjában levő rejtett hangsúlyra figyelt föl. Aztán
akadozva megszólalt.
– Azt gondolja?…
Archie Patters arckifejezése kifürkészhetetlen maradt. Patters
mellett még egy másik férfi is ült az irodában, akit Yvonne-nak
Reginald Sayersként mutattak be, és aki egy „helló”-n kívül eddig
semmit sem szólt. Egykorú volt Pattersszel, szintén szürke hajú és
ugyanolyan feltűnés nélküli konzervativizmussal öltözve. Egy régóta
szolgáló tiszt benyomását keltette, és társaságában most Archie
Patters is ugyanígy hatott.
Yvonne Rosenau végül mégiscsak Londonba repült az angollal.
Archie a repülőtér melletti Heathrow Hotelba vitte, ahová még
Hamburgból rendelt szobát a számára. Azután elbúcsúzott,
mondván, hogy a következő nap folyamán majd jelentkezik. Addig
egyet-mást el kell intéznie.
Yvonne rögtön fölment a szobájába, megfürdött és lefeküdt.
Vacsorát a repülőgépen kapott. Várakozása ellenére hamar elaludt
és éjszaka sem ébredt föl. Az utolsó hamburgi napok megerőltetőek
voltak. Másnap reggel az ablakokat csapkodó eső keltette föl. A
közmondásos londoni időjárás fogadta.
Reggeli után szétnézett a hallban. Tetszett neki a modern
Heathrow Hotel személytelensége. Senki sem törődött vele,
megfigyelhette a legkülönbözőbb bőrszínek és emberfajták
gyülekezetét. Egy dologban igazságtalan volt Archie Pattersszel.
Nem azért utaztatta ide a férfi, hogy egypár vidám napot töltsön el
vele. Éppen ellenkezőleg, mintha teljesen elfeledkezett volna róla.
Tíz óra körül Yvonne ráunt a várakozásra. Üzenetet hagyott a
recepción, és busszal meg földalattival bement a Citybe. Kiszállt a
Victoria állomáson, végigsétált egy utcán, és hirtelen a Westminster
Bridge-nél állt. Azonnal fölismerte. Sok képen látta már. Elképedve
nézte a Temzét. Pillanatokra olyan otthonosnak tetszett minden,
mintha már járt volna itt. Az eső közben alábbhagyott, de az idő
minden volt, semmint barátságos; metsző, hideg szél fújt. Londoni
otthonossága nem tartott sokáig, így hát ugyanazon az utcán
visszaballagott.
A Victoria Coach állomáson egy darabig eltöprengett, mígnem
elhatározta magát, és beszállt a Sightseeing Tour egyik autóbuszába.
Voltak még szabad helyek, és kényelmes volt meg meleg. Elhajtottak
a Trafalgar Square-en a Westminster és a Bank of England mellett.
Hamar rabul ejtette az utcák tarka forgataga. Továbbá a
megmutogatott épületek jellege is. Egy világbirodalom fővárosa,
habár egy múltbelié, de a tradíciót minden utcasarkon érezte. Az út
mintegy két óra hosszat tartott. Utána a Piccadily-vonalon
visszament a Heathrow-ba, és a szálloda halljában ott találta Mr.
Patterst. Kimentette magát, a férfi azt felelte, nem tesz semmit. De
most gyorsan hajtsanak az irodájába, mert ott már várják őket.
Yvonne mégis azt mondta, hogy reggeli óta nem evett semmit, és
ezért előbb be kell kapnia valamit. A férfi ezt is tudomásul vette.
Végül egy taxi a Covent Gardenbe vitte őket a Leicester Square
közelébe. Mr. Patters irodája egy régi üzletházban volt. Az ajtón
névjegye volt látható, egyéb semmi. A helyiség ódivatúan volt
berendezve, de ez valahogy illett Mr. Pattershez. Volt ott egy
bordázott redőnyös íróasztal, az ablaknál egy dolgozóasztal,
mögötte egy magas támlájú szék. Egy további kerek asztal és székek,
amelyeken meglepően kényelmesen lehetett ülni. Egyébként meleg
is volt. Amikor beléptek, Reginald Sayers fölállt, kezet rázott
Yvonne-nal, és „helló”-t mondott.
Most már egy ideje együtt ültek, és Yvonne hosszasan nézte a
Walter Klemm SS-Obersturmführer adatait tartalmazó iratokat.
– Röviddel a második világháború kitörése előtt – magyarázta Mr.
Patters – Párizs zsúfolva volt emigránsokkal. Szocialisták és
kommunisták, mindenféle árnyalatú entellektüelek gyűltek össze.
Tudósok, festők, írók, zenészek és színészek. Németország szellemi
elitjének jelentős részét elűzték. Annak idején alig tudtuk elhinni,
mert ekkora érvágást egyetlen ország sem engedhet meg magának.
A társadalom élete elhal, ha elengedi kritikai elméit. Sok zsidó is volt
közöttük, akiket kizárólag fajuk miatt üldöztek. Szülei is azok voltak,
Yvonne.
Archie Patters szünetet tartott, ránézett a fiatalasszonyra, hogy
nem akar-e valamit mondani, de az nem akart. Reginald Sayers is
csendben és szerényen kuksolt a székén. Patters rámutatott.
– Reginald és én már akkor ismertük egymást. Egy ehhez hasonló
irodában ültünk, és együtt dolgoztunk.
– Mit dolgozott akkor, Mr. Patters? – kérdezte Yvonne csaknem
akarata ellenére.
Archie Patters megnyerőén mosolygott.
– Egyebek között menekülteket regisztráltunk. Nem éppen név
szerint, hogy például szüleinek nevét megismertük volna. De
tájékozva voltunk a tendenciákról, a száműzöttek rétegeinek
összetételéről. A prominens embereket, kivált tudósokat és
művészeket természetesen pontosan ismertük, sőt tudtuk
mindenkori tartózkodási helyüket. Eleinte csak német menekültek
voltak, de aztán a nácik rátették kezüket Ausztriára és
Csehszlovákiára is. Nyugat-Európában ez a sziget, Svájc és
Franciaország volt az utolsó mentsváruk. De már Svájc is
nehézségeket támasztott. Nem akarta Németországot túlságosan
ingerelni. Sokan megpróbáltak tengerentúlra menekülni. De ehhez
pénz kellett, és az amerikai országok beutazási engedélye. Így hát ott
maradtak, ahol éppen voltak, és remélték, hogy nem fog kitörni a
világégés. Nem tudták elképzelni, hogy Hitler elég őrült ahhoz, hogy
az egész világ ellen háborúba bonyolódjon. De ilyen őrült volt, és egy
napon a Wehrmacht Párizsban termett. Azt tudja, Yvonne, mi történt
aztán. Franciaországot kettéosztották. A menekültek áradatának egy
része, tudniillik az, amelyik át tudott csúszni a demarkációs vonalon,
Dél-Franciaországba és a földközitengeri kikötővárosokba
vándorolt. A hamburgi jóvátételi iroda iratai szerint a maga
anyjának és apjának is ezek között kellett lennie.
 Mr. Patters ismét elhallgatott, és kérdően nézett Yvonne-ra.
– Folytassa, Mister Patters – mondta az asszony.
– Szeretném, ha még egyszer beszélnénk a szüleiről, Yvonne.
Remélem, nem kellemetlen magának, ha ezt Mr. Sayers előtt teszem.
De ő diszkrét, és jól ismeri az anyagot.
Reginald Sayers olyannyira diszkrét volt, hogy még mindig nem
nyitotta ki a száját.
– Beszéljen már, Patters – tört ki Yvonne. Az angol kissé
kesernyésen mosolygott, úgy tűnt, zavarban van.
– Egyik beszélgetésünkkor, Yvonne, maga azt mondta nekem, nem
hiszi, hogy a szülei beadták magát egy gyermekotthonba, és azután
nem mutatkoztak többé. De nyilván épp hogy ezt tették, sőt azt
hiszem, ez volt a leghelyesebb, amit abban a helyzetben tehettek. A
szülei illegalitásban éltek. De micsoda élet volt az! Állandó
menekülés a spiclik és a razziák elől. Abban a biztos tudatban, hogy
egy napon végük lesz. Élelmiszerjegyek nélkül. Igen, akkoriban az is
volt, és nem nyilvántartott személyek persze nem kaptak. Hát akkor
hogyan? Honnan vegyék a mindennapi tejet a bébi számára? Nem, az
volt az értelmes, hogy magát az otthonba vitték, mert magának volt
egy nagy előnye a szüleivel szemben. Azáltal, hogy Franciaországban
született, francia állampolgárrá lett. És az otthonbeliek a megszállás
éveiben nyilván mint nem zsidó francia lelencgyereket vezették be
jegyzékeikbe. Maga tehát ott, szó szerinti értelemben védve volt!
Yvonne-nak hirtelen könnyek szöktek a szemébe. Egy zsebkendőt
kotort elő, és belefújta az orrát.
– Bocsásson meg, kérem! – zokogott fel.
Patters azt felelte:
– Ne szégyellje a sírást, gyermekem! Igazán meg tudjuk érteni a
megrázkódtatását.
Az angol fölállt, szivart hozott az íróasztalról. Sayers is, ő is
rágyújtott. Ezzel idő telt el. Végül is Yvonne megkérdezte:
– És a szüleim?
 – Nyilván továbbra is illegalitásban éltek. De nem maradhattak ott,
és akkor nem maradt más hátra, mint a zöld határon át a meg nem
szállt Franciaországba való menekülés. Egy napon nyilván rászánták
magukat. És magával, Yvonne, bizonyára szintén megvolt a tervük.
– Micsoda?
– Ahogyan én a dolgokat ismerem, a szülei helyében a következőt
tettem volna: szerencsésen megérkezvén Marseille-be, mindent
megpróbáltam volna, hogy a kislányomat magam után hozassam. Ez
még a német megszállás alatt is lehetséges volt. Néhanapján ugyanis
összeállítottak gyermekszállítmányokat, amelyeket átvittek a meg
nem szállt Franciaországba. Bár zsidót nem engedtek ki, de hisz
ebben az esetben egy árja, a háború zűrzavarában elveszett francia
gyermekről lett volna szó.
– És a szüleim esetében? – kérdezte Yvonne. – Hiszen az ő
irataikból kiderült, hogy zsidók.
– A marseille-i hivatalnokok nyilván segítettek volna. És ha nem
hazafiasságból, hát akkor megfelelő összeg ellenében. Azonkívül az
olyan kikötővárosokban, mint Marseille, mindenféle hamis okmány
kapható.
– De az én szüleim mindezt nem kísérelték meg.
Az angol fölsóhajtott.
– Nem.
– És miért nem?
– Mert sajnos nem jutottak el Marseille-ig.

Yvonne fölállt. Az ajtó és az ablak között csak néhány lépés volt a

távolság, ezt tette meg több ízben ide-oda. Úgy látszott egy sereg
kérdése van, de láthatóan visszariad attól, hogy föltegye őket. Aztán
megállt az íróasztal előtt, és szórakozottan meredt egy edényre,
benne egy merülőforralóval.
– Kívánna talán teát? – kérdezte Patters.
– Igen.
 Az angol fölvette az edényt, eltűnt az előszobában, és vízzel tért
vissza.
– Bár csak filterteám van – jelentette ki kényszeredett vidámsággal
– , és az egészen rémes. De legalább forró. – Patters csészéket és teát
hozott, és mindent odakészített. – Tejszínem sincs – mondta. – Csak
cukrom. Belátom, rossz a háztartásom.
Közben a víz fölforrt, és Patters kiöntötte a csészékbe. Aztán egy
darabig hallgatva itták, Yvonne pedig még mindig nem tette föl
kérdéseit.
Végül is az angol törte meg a hallgatást.
– Akkoriban Reginald és én egy bizonyos minisztérium egy
bizonyos irodájában ültünk. Mondjuk, különleges feladatok irodája
volt. Komisz idők voltak, Yvonne, számunkra is! Vissza kellett
vonnunk a fiainkat, Dunkerque súlyos csapás volt. Sőt egy ideig azt
gondoltuk, hogy a nácik átkelnek a csatornán. De aztán mégsem
merték megkockáztatni. Helyette Göring ránk küldte a bombázóit.
Itt ültünk tehát és átbámultunk Franciaországra. És ez a hallgatag
Reginald akkoriban a főnököm volt.
Oldalba bökte Sayerst, Yvonne figyelme is a másik férfi felé fordult.
És az akkor végre kinyitotta a száját; mégiscsak tudott beszélni,
méghozzá elég folyékonyan. Így szólt:
– Az ellenállás a megszállt Franciaországban nem alakult rosszul.
Voltak rátermett, vakmerő fickók. Különböző csoportokban
dolgoztak. A mi feladatunk abban állt, hogy ezeknek a csoportoknak
a tevékenységét összehangoljuk, és irányítsuk is, amennyire ezt a
franciák irántunk érzett ellenszenve lehetővé tette.
Rádiókapcsolatot tartottunk, és repülőket küldtünk át. Ezek
élelmiszert, gyógyszereket, kötszereket dobtak le. Mindenekelőtt
azonban fegyvereket és dinamitot. A nácik dolgát meg kellett
nehezíteni. És természetesen összegyűjtöttünk Hitler embereiről
minden adatot, amihez csak hozzájuthattunk. Ebben a munkában
sokat segített Mademoiselle Schneider, talán emlékszik rá?
 Reginald Sayers kikereste Klemm SS-Obersturmführer adatait
tartalmazó lapot, és rámutatott egyik pontjára. Ez állt ott:

„Magánélete: Szeretője Marion Schneider, Párizs, rue Blanche.

(Figyelem! A nőt nem szabad veszélyeztetni, kapcsolatban áll az
ellenállással.)

– Sikerült ezt a nőt egyenesen a Gestapo-központban elhelyeznünk

– folytatta Sayers. – Vállalkozott az összekötő szerepére. A család
Elzászból származott, és németbarát volt. Marion Schneider németül
is tökéletesen tudott. Föltűnt Klemm SS-vezetőnek; röviddel utóbb a
szeretője lett, és az is maradt, amíg Klemm negyvennégyben
nyomtalanul el nem tűnt. A nő egyszer át tudta juttatni hozzánk egy
térkép fénymásolatát. Ezen be volt jelölve a demarkációs vonal,
amely Franciaország meg nem szállt részét a megszállottól
elválasztotta. Bizonyos pontokra utólag ceruzával köröket jelöltek
be. Annak idején sokat törtük a fejünket, mit is jelenthetnek ezek a
jelölések. A megoldást csak sokkal később leltük meg.
A férfi elhallgatott.
– És? – kérdezte Yvonne egy kis idő múlva – Mi volt a megoldás?
Most Archie Patters folytatta:
– Negyvennégyben a szövetséges csapatok partra szálltak
Normandiában, és Reginald meg én azonnal átmentünk a fiainkkal.
Annak a térképnek fényképe a poggyászunkban volt, s amint
lehetségessé vált, a demarkációs vonalra utaztunk. A jelzéseknél
erdős terület volt, távol falvaktól vagy magányos tanyáktól.
Ásattunk, és hullákra bukkantunk. Valamennyi meztelen volt, tehát a
külső azonosítási ismertetőjelek hiányoztak. Legtöbbjük évek óta ott
feküdt, és így az oszlás is erősen előrehaladt. El tudja gondolni, kik
lehettek?
Yvonne rémülten nézett Pattersre, képtelen volt megszólalni.
Mr. Patters folytatta:
 – A francia közigazgatás nyilvántartási jegyzékei nem mutattak ki
eltűnt személyeket, legalábbis nem ekkora számban. Tehát
illegalitásban élő menekülteknek kellett lenniük, akik át akartak
menni a meg nem szállt Franciaországba, és a demarkációs vonalon
meggyilkolták őket. De kik voltak a tettesek? Tudtuk, hogy a francia
alvilág foglalkozott ilyen embercsempész akciókkal. Gengszterek
csalták oda ezeket a szerencsétlen embereket? Ebben nem hittünk,
hiszen a térképet Marion Schneidertől kaptuk. Persze az is
lehetséges lett volna, hogy Klemmet bízták meg ennek a bűntettnek
a földerítésével. De ezt az ötletet hamar elvetettük, mert az ilyen
kutatások nem tartoztak ennek az SS-Obersturmführernek
hatáskörébe. A párizsi Gestapo-központban ült, és a zsidók
deportálásával foglalkozott. Razziákat rendeztetett, és a francia
alvilággal való kapcsolatai révén bizalmas ismeretei voltak a nyilván
nem tartott személyekről. Talán ezeknek a csatornáknak útján
tudatta velük, hogy megmentheti őket? Természetesen megfelelő
összeg ellenében? Elment velük a demarkációs vonalra, és
meggyilkolta őket? Ő és két további személy, akit mint Kodelkét és
Handtnert ismerünk, lennének a gyilkosok?
Az angol újra elhallgatott, és elgondolkozva nézett Yvonne-ra.
– És? Ők voltak azok? – szólalt meg az asszony.
Archie Patters vállat vont.
– Nem tudtuk kikérdezni őket. Röviddel csapataink inváziója előtt a
bűnösök nyomtalanul eltűntek. És máig sem kerültek elő!
Archie Patters fölállt, újra fölforralta a teavizet, és még egyszer
megtöltötte a csészéket. Aztán a két öregúr újabb szivarra gyújtott.
Amikor szivarjaik már körös-körül égtek, Reginald Sayers ezt
mondta:
– Egy napon, nemrégiben Archie Patters meglátogatott az
irodámban. Azt hiszem, évek óta nem láttuk egymást. Megkérdezte,
emlékszem-e Klemm SS-banditára és cinkosaira. Természetesen
emlékeztem. Erre beszélt önről, madám, és gyermekkori sorsáról.
Aztán Hamburgban lakott egy ember, aki szintén Rosenaunak
nevezte magát, és csak tíz évvel ezelőtt tért haza Dél-Amerikából.
Egykori zsidó emigráns. Lehetséges volna, hogy az ön apja? Végül is
ugyanaz a neve. Tehát ki kellett nyomoznunk, vajon Párizsban élt-e a
negyvenes évek elején. És lám, így volt. De nem hihetetlen-e akkor,
hogy sohasem érdeklődött ön felől? Időközben harminc év telt el.
Akkor mégsem lehet az ön apja.
– Klemm?… – kérdezte Yvonne nehéz elszánással.
– Igen.
Yvonne az asztalon fekvő akták után nyúlt, ismét elővette a
papírlapra ragasztott fényképeket.
– Nem ismerem föl – mondta.
– Ilyen hosszú idő alatt megváltozhat az arc – felelte Mr. Patters.
Krokodilbőr táskájából újabb fényképek kerültek elő. Levelezőlap
nagyságúak, színesek és metszően élesek. Középkorú, komoly urat
ábrázoltak. A képeket egy repülőtéren vették föl, és különböző
helyzetekben ábrázolták a férfit. Egyiken éppen lejött a lépcsőn, egy
másikon a várakozó buszhoz igyekezett. Mindannyiszor szorosan
mögötte volt Wilhelm, a titkár. Az egyik fénykép egy másik nagyított
részletének látszott. Csak a férfi fejét mutatta. Voltaképpen
semmitmondó arc volt. Még csak nem is ellenszenves.
Yvonne ezeket a képeket az aktákból valók mellé tette. Rájuk
meredt, aztán bizonytalanul emelte föl tekintetét.
– Nem fedezek fel hasonlóságot.
– Persze hogy nem – bólintott Mr. Patters.
– A felvételek között harminc év telt el. De megnyugtathatom. Ez az
ember itt a reptéri képeken ugyanaz, mint aki a hamburgi klinikán
fekszik. – Patters magához húzta a színes nagyítást. – Az élet néha
különös utakon jár, Yvonne! Amikor Lady Chessman megbízásából
felkerestem magát, álmomban se hittem volna, hogy egy gyilkosra
találok. Évekig azt hittem, hogy kicsúszott a kezünkből. És lám,
mégsem. A maga segítségével elkapjuk. Segíteni fog nekünk, ugye,
Yvonne?
– Ha ő a szüleim gyilkosa, igen!
 – Ő az! – jelentette ki Archie Patters meggyőződéssel. – Nem lehet
más.
– És miben álljon az én segítségem?
– Erre még visszatérünk, Yvonne! Hogy a dolgokat teljesen
világossá tegyük, térjünk vissza gondolatban a háborús időkbe. Az
SS-legények, Klemm és cinkosai nemcsak gátlástalanok voltak,
hanem ravaszak is. Hamar föl kellett ismerniük, hogy valami nincs
rendben az oroszországi előretöréssel. Először ott volt a moszkvai
vereség. Aztán jött Sztálingrád. És végül fiaink átkeltek
Normandiába. Ekkor már Klemm tudta, hogy mindennek vége. Ha
menekülni akar, Dél-Amerikába kell mennie.
– És mint David Rosenau ment ki? – kérdezte Yvonne színtelen
hangon.
– Hogy Brazíliában így vétette-e magát nyilvántartásba, azt aligha
lehet már megállapítani. A dél-amerikai hatóságok sohasem
tanúsítottak együttműködést a nácik üldözésében. Azonkívül
Klemmnek föltehetően számos útlevele volt a poggyászában.
Mindenképpen csak az bizonyos, hogy a Rosenau név először az
ötvenes évek kezdetén tűnt fel. Tehát jóval a háború után. A zsidó
hitközség ebben az időben már rég abbahagyta a kutatásokat. Nos,
sok év telt el, és Rosenau brazíliai üzemei fölvirágoztak. De a Német
Szövetségi Köztársaság is fölfejlődött Mindenképpen érdemes volt
ott befektetni. És még valamit meg lehetett figyelni. Számunkra ez
egyenesen meghökkentő volt. Rövid idő után, mialatt a németek a
náci szörnyűségek szégyenében éltek, a régi erők újjáéledtek.
Előmásztak búvóhelyeikről, szabadon és háborítatlanul éltek.
Mindenütt ott voltak a gazdaságban és a politikában, mint bírák és
tanítók. Miért ne tért volna vissza Klemm – aki most Rosenaunak
nevezte magát – az NSZK-ba? Talán feszélyezte, hogy zsidónak és a
nácik üldözöttjének kellett kiadnia magát. De hát ez volt az új
személyazonossága, ezt pedig nem lehetett már visszacsinálni. De
nagy biztonságban kellett magát éreznie, hiszen még jóvátételt is
követelt. Csak egyet nem tudott, Yvonne, és ez most kitöri a nyakát.
Nem tudta ugyanis, hogy van egy lánya! Amikor Klemm
negyvenkettőben érintkezésbe lépett a maga szüleivel, ők nyilván
semmit sem szóltak neki csecsemőjükről. Túlságosan erősen
törekedtek arra, hogy megóvják magát, Yvonne! Maga biztonságban
élt egy otthonban, és nem akarták veszélyeztetni. Másképpen nem is
történhetett. Mert ha Klemm tudja, hogy van még egy kislányuk is,
nem vette volna föl később a Rosenau nevet. Azt a kockázatot, hogy
valamikor fölbukkanhat valaki, aki kényes kérdéseket tehet föl,
sohasem vállalta volna. Az útlevelek tömegéből másikat keresett
volna ki, Hiszen volt éppen elég a birtokában!
7.
A hold kerek korong, amely tejszerű fényt áraszt rájuk. Egy erdőn
keresztül menetelnek. Vegyes erdőnek kell lennie, a magas fák alatt
aljnövényzettel és bokrokkal. Elhagyatott vidék, távol az emberi
településektől. Autókkal hozták ide őket. Az utolsó falu után,
amelyen keresztüljöttek, kiszálltak. Sehol semmi világosság, az
éjszaka közepe volt. Csak néhány fölriasztott kutya kezdett ugatni,
embereket nem lehetett látni. A kutyaugatás éhes farkasok
vonítására emlékeztetett. A vonítás talán kevésbé nekik, inkább a
holdnak szólt, ennek a sápadt kerek korongnak.
Kezdetben egészen optimisták voltak, örvendező várakozásban,
mert hamarosan mindenen túl lesznek. De ezt az érzést gyorsan
fölváltja a szorongató üresség, mert a menetelés egyre terhesebbé
válik. Minden lépésnél ágak csapódnak az arcukba, lábuk törött
ágakban, fagyökerekben botladozik. Erősen izzadnak. A verejték
kigyöngyözik a homlokukon, lefut a testükön. Amellett ezen a
tavaszi éjszakán meglehetősen hűvös van. De poggyász van velük,
mindkét kezükben egy-egy súlyos koffer; ehhez még táskák,
amelyeket szíjon hordanak a nyakukon. Esther, aki mellette megy,
nem fogja sokáig bírni, gondolja.
Esther kecses teremtés, sohasem volt különösebb testi ereje. Már
most megbicsaklik minden lépésnél. Meg fogja neki mondani, hogy
dobja el a poggyászát.
Nagy a csönd ebben az erdőben. Ezért a gallyak ropogása nagyon
hangos zörejnek hallatszik. Elárulja őket, gondolja, végül is csak
akadnak őrök ezen a határon, amelyhez minden lépéssel közelebb
érnek. Gondterhelten néz az egyre kapkodóbban, egyre lihegőbben
lélegző Estherre.
–––
Állj…!
–––
 Ez éles parancs. De nem elölről jön, nem a sápadt holdkorong
irányából; a parancs hátulról jön!
–––
A hang: „Miért kívánnak ilyesmit tőlünk, uraim? Biztosítottak róla,
hogy átvisznek a határon. Meg akarták menteni az életünket. Miért
vetkőzzünk most le? Az erdő közepén? És minek? A feleségem
mégsem vetkőzhet le önök előtt, uraim, ezt be kell látniuk. És
hagyják a revolvert. Mi is fegyvertelenek vagyunk. Légy nyugodt,
Esther, hisz melletted vagyok! Biztos vagyok benne, hogy az urak
nem tesznek velünk semmi rosszat. Egész idő alatt tökéletesen
tisztességesek voltak. Gyere, Esther, segítek neked. Igen,
letérdelünk. Add a kezed, Esther, fogj erősen, melletted vagyok!
Nézz a szemembe, akkor minden könnyű lesz számunkra. Szeretlek,
szívem, szeretlek…”
–––
A lövés!
–––
Egyáltalán nem érez semmit. Csak a robbanást hallja. És látja, hogy
a hold sápadt korongja vakítóan fölvillan. A hold óriási tűzvörös
labdává változik. Azután repülni kezd. Testét elemi erő veti föl, és
egyenesen a hold felé repül. Aztán a hold hirtelen már nem fölötte,
hanem alatta van. Elkezd föloldódni és szétfolyni; egyetlen lobogó
tűztengerré válik. Látja a lángok fölcikázását, egyesek magasra
csapnak, és utánanyúlnak. A fény egyre vakítóbb lesz, annyira
kápráztat, hogy be kell hunynia a szemét. Aztán zuhanni kezd. Már
nem repül, hanem esik, eleinte lassan, aztán egyre gyorsabban és
gyorsabban. Mindaddig, amíg körülfogja a lángtenger és ő elsüllyed
benne. És akkor tudja, hogy halott.
–––
A hang: „Miért tették ezt velünk? Meg akarták menteni az
életünket, uraim, és most agyonlőttek minket!”
–––
 Nem!… Egyáltalán nem ő az, akit agyonlőttek! Világosan hallotta a
hangot, a halott pedig nem beszél. De hát kicsoda ő, ha nem az az
ember a földön? És akkor sejteni kezd valamit, és az a valami végül
szörnyű bizonyossággá válik. Ő az a másik, aki lőtt! Meg akar
fordulni, hogy a gyilkos arcába nézhessen. De senki sem áll már
mögötte. Nem tud az arcába nézni, mert az a sajátja. Csak a halottat
látja, meztelenül és csupaszon az erdő talaján, és ő lőtte agyon!
–––
A férfi fölegyenesedve ült az ágyban. Verejtékben úszott. Szeme a
szoba sötétjébe meredt. A sápadtvörös fényű hold az ajtó fölötti
éjjeli lámpás volt. Visszahanyatlott a verejtéktől iszamos párnára.
Hideg verejtékétől! Aztán hevesen reszketni kezdett, tagjaival
csapkodott, ijedtségében még a lábával is. Csönd volt a szobában, az
egész klinikán. Az éjszaka dereka volt.
A zörejek, amelyeket hallott, bensőjéből jöttek. A gallyak
roppanása. És a lövés! És az a hang! Az a meggyötört, megkínzott és
tehetetlenségében szánalomra méltó hang! Valamikor, hosszú idővel
ezelőtt kellett hallania. Végül is az ő tudatalattijából tört fel. A férfi
most már tudta, hogy gyilkos!

– Föl kell ébrednie, Herr Rosenau! Már nyolc óra. Nyissa ki a

szemét, és nézze, milyen gyönyörű az idő. Odakinn süt a nap!
Az ápoló állt az ágyánál. Félig lehunyt szemhéján át látta, hogy
behozza a reggelitálcát.
– Nyissa ki a szemét, Herr Rosenau, tudom, hogy ébren van. Semmi
értelme ennek, mégiscsak ennie kell valamit!
A férfi lassan fölemelte szemhéját, pislogott.
– A legcsekélyebb éhséget sem érzem nyögte ki.
– És mit mondjak a professzornak ha kérdezősködik? Pedig ezt
teszi. Rendszeresen érdeklődik, hogy étkezik-e vagy sem. Aztán
majd én kapom meg a magamét. Az utóbbi napokban olyan szép
haladást ért el. De ma reggel egyáltalában nem tetszik nekem. Csak
nem akar visszaesni, vagy igen? Ennie kell hát!
 Az ápolónak igaza van. Meg akart erősödni, és meggyógyulni, mert
ki akart kerülni a kórházból. Minden nap, amelyet ezeknek az
embereknek a szeme előtt tölt el, növeli a veszélyt, amelyben forog.
Ezt az elmúlt éjszaka óta tudja.
– Nos jó! – mondta, és megpróbált mosolyogni. – Adjon egy kicsit
abból a nyavalyás kenyérből!
– Így helyes, Herr Rosenau! De előbb egy kissé megmosakszunk.
Az egy mosdótállal lépett az ágyhoz, és segített a férfi
mosakodásában. Aztán mézet csöpögtetett pirítottkenyér-
szeletekre, és átnyújtotta a betegnek. Ott maradt a szobában, amíg
minden el nem tűnt a tálcáról.
Ezután a férfi csaknem azonnal elaludt. Hirtelen hullott mély,
álomtalan alvásba. Nem tudta, meddig tartott, de hirtelen egyik
pillanatról a másikra tökéletesen ébren volt. Valaki ült az ágyánál, és
nézte őt. Bár szeme le volt hunyva, világosan megérezte. És valami
azt is jelezte neki, hogy nőnek kell lennie. Még mindig nem merte
kinyitni a szemét. Hatalmas, remegő félelem lakott benne. Ki kell
kerülnie erről a klinikáról. De hogyan? Melyik orvos engedné ki?
Zúzódással, keresztül-kasul bekötött fejjel, és nyújtóba tett, törött
lábbal? Kiszolgáltatottnak érezte magát.
– Herr Rosenau? – kérdezte egy női hang. A kérdésben világos
felszólítás rejlett, hogy nyissa ki a szemét. Nem tévedett tehát. Egy
nő ült az ágy mellett. Hallotta a segédorvosnő tárgyilagos, csaknem
szigorú hangját. Végre kinyitotta a szemét, és egymásra néztek. Tud
valamit az orvosnő?
– Hány óra? – kérdezte, csak hogy mondjon valamit.
– Tíz.
– Be… beszéltem? – kérdezte dadogva.
Az orvosnő értetlenül nézett rá.
– Úgy értem, álmomban. Mondtam valamit?
– Nem, semmit!
Nem tudta, hogy az orvosnő igazat mond-e. Hiszen beszélt
álmában. Múlt éjjel saját hangja ébresztette föl. Ha valaki hallott
azokról a dolgokról, amelyek a tudatalattijából a felszínre törtek, azt
vallomásnak foghatják föl. Gyilkosság bevallásának!
– Nem beszélt, Herr Rosenau, hanem mélyen aludt. De mi van éjjel?
Akkor is így van? Vagy álmodik? Ébren fekszik?
A férfi kurtán felelt:
– Nagyon jól alszom.
– Nem tudom – vélte az orvosnő. – Úgy feküdt, mintha nagyon
kimerült lett volna. Egy ideje itt vagyok már, és figyeltem magát.
Ezért gondolom, hogy éjszaka nem alszik úgy, ahogy kellene. Adunk
gyógyszert, hogy nyugodtan és álomtalanul aludjon. A szervezetének
meg kell erősödnie.
A férfi megismételte, akárcsak az előbb:
– Nagyon jól alszom éjszaka. Nyugodtan és álomtalanul.
Az orvosnő szkeptikusan mosolygott. Vagy leplezetlen gúnnyal? A
férfi nem tudta. Az orvosnő azt mondta:
– Tegnap arról panaszkodott, hogy az elalvás előtti injekció nem
hat megfelelően. Felületes, különös alvást okoz. Legalábbis tegnap
ezt állította. Mi hát az igazság?
– Voltaképpen mi ez? Kihallgatás?
– Megpróbálok képet alkotni az egészségi állapotáról. Semmi más
nem érdekel.
– Én pedig nem szoktam meg, hogy ilyen hangon beszéljenek
velem.
Megijedt a saját hangjától; keményen csengett és valamiképpen
parancsoláshoz szokottan. Megint fölfedezett valami újat
önmagában.
Az orvosnő nem válaszolt, és ha megsértődött, nem mutatta. A
nyakában csüngő sztetoszkóp után nyúlt, és membránját a férfi
pizsamakabátja alá tette. Közben az ápoló lépett be a szobába. Egy
pohár narancslét hozott, az ágy melletti asztalra tette. Aztán
hátralépett, és várakozóan állt.
– Van még valami, Herr Müller? – kérdezte az orvosnő.
– Semmi, doktornő – felelte az ápoló jóindulatúan.
 Az orvosnő kihúzta a membránt, és megfordult.
– Akkor mire vár még?
Néhány másodpercig méregették egymást. A férfi, amint figyelte
őket, rivalizálást érzett közöttük. Azt a feszültséget, amely olykor a
nemek között keletkezik? Vagy másról van szó? Az ápoló meg akarja
védeni őt az asszonytól? Hirtelen ez volt a benyomása. Aztán az
ápoló sarkon fordult, és anélkül hogy egy szót is szólt volna, kiment
a szobából. Amikor az ajtó becsapódott mögötte, a férfi szörnyű
ürességet érzett magában. Megint úgy érezte: ki van szolgáltatva. Az
orvosnő folytatta a vizsgálatot. Mint már tegnap is, alaposan
meghallgatta a szívtájat, és ismét úgy látszott, az eredménnyel nincs
megelégedve. A férfi hirtelen megszólalt:
– Már régóta így élek a szívbillentyűmmel. Ne csináljon hát gondot
belőle!
– Tudja, hogy szívbeteg?
– Természetesen!
– Nem olyan természetesen. Hiszen semmire sem emlékszik. Igaz?
Megkövülten feküdt. Egy darabka újra fölszakadt a tudatalattijából.
De ez a mozaiknak csak egy apró kövecskéje volt, amelyről nem
tudta, hová való. Igen, szívbeteg! De mióta? Kezelték-e vele? Halvány
sejtelme sem volt róla.
Az orvosnő megszólalt:
– Azt hiszem jó jel, Herr Rosenau, ha erre a betegségére emlékszik.
Úgy vélem az első lépés előre, azonnal jelentem Liebscher
professzornak. És meg fogja látni: idővel minden másra is
visszaemlékszik.
Minden másra! Belenézett az orvosnő mosolygó arcába, és figyelte
a hangját, amelyből szarkazmust vélt kihallani.
– És mit csinál a feje ma reggel? Nem fáj? Kérem, akkor válaszoljon
csak, ha nem érzi úgy, hogy kihallgatom.
Mosolya nyíltabbá vált, úgyszólván némileg kislányossá.
Erőlködve felelt:
– Nem fáj.
 Ez hazugság volt.
– Tegnap még nagyon fájt.
– Tegnap talán fájt, ma nem fáj.
– Nos, ez is nyilván bizonyos haladás.
Nem tudta, hogy az orvosnő hisz-e neki vagy sem. Aztán az asszony
keze könnyedén végigsimogatta a tapaszt, amellyel az orra le volt
ragasztva.
– És itt?
– Semmi fájdalom, már napok óta.
– Nagyszerű!
Az orvosnő fölállt. Egy darabig rámeredt a férfi lábára, ő pedig
követte tekintetét. Valahányszor a nyújtásra fölhúzott lábára nézett,
akasztott emberekre gondolt. Eddig csodálkozott ezen, de a
legutóbbi éjszaka után semmin sem csodálkozott többé.
Az orvosnő most hirtelen megfogta a combját, és erősen
megnyomta.
– Fáj itt?
– Nem, ezt is megmondtam már.
– Az orvos némely dolgot mindig újra akar hallani, Herr Rosenau –
felelte az orvosnő mosolyogva. Amikor ilyen kislányosan viselkedett,
szinte jól festett. Aztán az ajtóhoz ment.
– Doktornő… – szólt utána a férfi.
– Igen. – Az orvosnő megállt, és megfordult.
– Nem… tudom, hogy hívják!
– Ellen Reinhardt. De tulajdonképpen nem ezt akarta tőlem
kérdezni.
– Nem.
– Hanem?
– Komoly dolog ez… a szívemmel?
– Nem túlságosan. Enyhe diszreguláció, semmi több.
Tudta, hogy az orvosnő hazudik. Nemcsak az arckifejezésén látta,
amelyből eltűnt a mosoly. Öntudatának homályában azt súgta
valami, hogy szívbillentyűjének ezt a hibáját komolyabban kell
venni. Megfigyelte, ahogyan az asszony kimegy a szobából. Aztán
hosszasan bámulta fölakasztott lábán át a fehérre mázolt ajtót.
Nagy veszélyben forog. Minden további nap, amelyet a klinikán tölt,
megsokszorozza azt. Beszélt álmában! Múlt éjjel egyedül volt. De
nem szükséges, hogy ez mindig így legyen! Milyen könnyen
meghallhatja az ápoló, amit álmában kifecseg. Vagy a segédorvosnő,
amikor éjjeli ügyeletes. Ezek az álmok! Még mindig a szeme előtt van
az az iszonyú erdei jelenet. Meg akart szabadulni ezektől a képektől,
de nem tudott. Mikor játszódhatott le mindez? Nem tudta.
Hirtelen eszébe jutott, hogy azok óta a gyilkosságok óta sok év telt
el. És ő megúszta! Miért ne sikerülne ezúttal is? Csak mindenre
emlékeznie kell, hogy fölkészülhessen rá. És gyorsan meg kell
gyógyulnia, hogy kikerüljön ebből a kórházból, akkor biztosan
minden úgy megy tovább, mint eddig.
Annak idején Brazíliába ment. A szimpatikus ápoló mesélte el neki,
hogy ott élt. De gyilkosként menekült. Vagy nem? Ő abban a
jelenetben nem a gyilkos lett volna, hanem az áldozat? Látta magát,
amint koffert cipelve fut az erdőben, mellette pedig Esther, a
felesége. Letérdeltek, s ő megfogta az asszony kezét. Aztán a lövés!
Érezte, hogyan szökkent föl, és esett össze. Ettől a lövéstől! És tudta,
hogy meghalt. Aztán egyszerre ő volt a másik, az aki lőtt. Álmában
egyidejűleg volt mindkettő, a gyilkos és az áldozat! Talán
megbolondult a baleset következtében? Meghasadt volna a
személyisége? Minden lehetségesnek látszott. Nyögdécselni kezdett.

– Meg tudja nekem mondani doktor úr, mi az a konfabuláció?

– Hogy jut eszébe a konfabuláció, miért akarja tudni?
– Egyszer szó esett róla. Csaknem biztos vagyok benne, hogy ön
magyarázta ezt akkor másoknak.
– Erre emlékszik?
– Igen.
Délután volt, és Liebscher professzor az ágyánál ült. Az orvos
mindig ebben az időben jött, hogy megvizsgálja betegét, és beszéljen
vele. Az idős, ősz hajú úr egy ideig elgondolkozva nézte az ágyban
fekvő férfit. Végül megkérdezte:
– Hogyan telnek az éjszakái?
A férfi hirtelen nagyon éber lett.
– Jól – válaszolta.
– Álmodik?
– Nem! Legalábbis nem emlékszem rá.
– Reinhardt doktornő azt mondta nekem, hogy talán nem pihen
úgy, ahogy kellene.
– Az ifjú hölgy téved.
– Persze, persze! Fiatal és roppant törekvő. Én is azt hiszem, hogy
téved. Az a benyomásom, hogy sokat erősödött, barátom.
– Mi az a konfabuláció, doktor úr?
Az orvos szemének kifejezése mintha távolságot tartott volna, és a
férfi érezte, hogy az ő pillantása ugyanígy viszonozza. Így
méregették egymást egy darabig.
– Színtiszta képzelődés – mondta a professzor végül.
– A konfabuláció?
– Igen, igen! – Az idős, ősz hajú úr bólintott. – Így képzelje el:
emlékezete üres lap, egy darab fehér papiros, egyéb semmi, ön,
barátom bámulja, és lassanként megjelenik néhány jel. Egy-egy
mondat egyszer itt, másszor ott. Gyakran csak egyes szavak, olykor
csak betűk. És nem is olyan sorrendben állnak, ahogyan kellene.
Nem, egyáltalán nem. Némelyik a harmadik sorban van, mások a
tizennegyedikben. Köztük üres tér tátong, fehér papír. Amit tehát
nagynehezen összesilabizál, annak kevés értelme van. És ez a
helyzet idegesíti önt. Megpróbál hát a közökbe valamit beilleszteni,
hogy az egész összefüggést nyerjen. És éppen ez az, amit
konfabulációnak hívnak.
Egyszeriben nagy kő esett le a szívéről. Fizikailag érezte ezt, és
nevetni kezdett.
– Mulatságosnak találja, amit mesélek? – kérdezte az orvos
elcsodálkozva.
 – Igen, doktor úr, bizonyos fokig mulatságosnak találom!
Olyan egyszerű! A gyermekkor képei azt a gyermekkori álmát
jelentették, hogy Dél-Amerikába mehessen. Később azt hallotta, ott
élt, és repülővel állandóan ide-oda utazgatott. Ez lehetett a harmadik
és a tizennegyedik sor. És minthogy nem tudta elképzelni, hogyan
került Amerikába, az időközt ilyen módon töltötte ki. Ilyen gyilkos
képekkel? Igen, és, újra csak igen! Agya zúzódást szenvedett, orrát
fölsértette, lábát eltörte. Ha valamit lelki stressnek lehet nevezni,
akkor ez nyilván ebből az állapotból keletkezett! Kezdettől fogva
minden berzenkedett benne az ellen, hogy ő gyilkos volna. Nem, ő
nyilván a másik, az a Rosenau! És meggyilkoltatásának képei? Talán
úgy történt, hogy hajszál híján menekült meg a haláltól. Igen,
pontosan úgy! Végül is azt kérdezte:
– Ugye már régóta ismerjük egymást, doktor úr?
– Közvetlenül azóta, hogy ön visszatért Brazíliából – válaszolt
Liebscher professzor. – A közelbe költözött, és szívbaja miatt
keresett föl engem.
– Voltak társadalmi kapcsolataink is, ahogy mondani szokás?
Az orvos mosolygott.
– Jó néhány üveg vörös bort megittunk a házában.
Az ő házában! Halvány sejtelme sem volt róla, hogy az hol van és
milyen.
– Nem emlékszik?
A férfi a fejét rázta.
– De ha közelebbről ismerjük egymást, kellett hogy meséljek
valamit a múltamról, hisz ez magától jön. Azonkívül évek óta az
orvosom, tehát bizalmasom.
– Ami a múltját illeti, mindig nagyon zárkózott volt, David. És a
bizalmaskodás nem természete.
A férfi úgy érezte, az orvos óvatosan fogalmaz. Túlságosan
óvatosan? Többet tud, mint amennyit mond?
– Fölteszem, nőtlen vagyok – mondta egy idő után, amialatt
egymást nézték.
 – Miért föltételezi ezt?
– Nos, feleség még nem járt az ágyamnál.
A férfi mosolygott.
– Igen, ez igaz, ön egyedül él!
– Házas voltam?
– A felesége meghalt.
Esther… „Add a kezed, Esther, fogj erősen, melletted vagyok!”
– Gyermekek…? – kérdezte.
– Magányosan él, David!
Ez csak fél válasz volt, és kibúvóként hangzott. Persze hogy az
orvos többet tud, mint amennyit mond. Mert pontosan emlékezett
rá, hogy ebben a szobában egy lányáról beszéltek. Sőt az első
napokban meg is jelent az ágyánál.
– Semmit sem tud minderről? – kérdezte az orvos.
A férfi a fejét rázta.
– Meglehetősen pontosan emlékszem a gyermekkoromra.
– Milyen mértékben nyúlik ez a mába?
– Semennyiben, sajnos! Kisfiú voltam akkor! Aztán vannak
töredékek, valamivel későbbiek, akkoriban talán tizenöt, tizenhat
éves lehettem.
– Tehát azt sem tudja, hogy egyebek között háborút is viseltünk?
– Háborút? – kérdezte a férfi könnyedén. És én mit csináltam
akkor? Katona voltam?
– Már előbb elhagyta Németországot, harmincnyolcban. A háború
csak egy évvel később tört ki.
– Mindig a tengerentúlra vágyakoztam válaszolta szinte vidáman,
mert minden olyan jól összeillett. – Ifjúkori álmom volt.
– Kellett is mennie.
– Kellett? Hogyhogy?
– Ön zsidó, David.
Igen, persze, zsidó! Ez a név – David Rosenau. Magától értetődőnek
tetszett.
 – Anyámnak egy kis boltja volt – mondta. – Napok óta töröm a
fejem, de nem jut eszembe, hogy tulajdonképpen mit is árusított
benne.
– Ékszert – felelte az orvos. – A szülei ékszerészek voltak.
A férfi a fejét rázta.
– Az apám tengerész volt.
– Úgy van! De még az első világháborúban. Akkoriban olyan
háborús hősféle is volt.
Erre nem válaszolt, mert itt valami nyilvánvalóan nem egyezett
elképzelésével. Emlékezni vélt, hogy az apja később is a tengert
járta. Az orvos folytatta:
– És ön is, David, szintén megtanulta az ötvösmesterséget.
A férfi, akit kellemetlen érzés fogott el, hirtelen megkönnyebbült.
Az orvos utolsó megjegyzése kiváltott benne valamit.
Ötvösmesterség! Igen ez volt az! Látta magát, amint egy kis
szobában ül egy asztal fölé hajolva. Nem volt egy lupe a szemére
csíptetve? Nem álldogált itt egy mikroszkóp? Nem dolgozott-e
kicsiny, kellemesen kézhez álló szerszámokkal olyan anyagon, amely
szintén apró volt? Hát persze! De ebben a pillanatban még igen
messze volt a helyiségtől, nagy távolságból nézett be az ajtón. És a
helyiségben kevés volt a fény.
Liebscher professzor egy levelet vett elő az öltönyzsebéből, és
letette a takaróra.
– Van itt valami az ön számára, David. Nézze meg, mit tud kezdeni
vele. A levél a lakására érkezett, és Herr Wilhelm hozta ide.
– Herr Wilhelm?
– A titkára. Azt gondolta, örömet szerez vele.
Nagy boríték volt, erős, barna papírból. Vonakodva vette el,
kinyitotta, és belenézett. Egy másik boríték volt benne, kiszedte.
Bélyeget pillantott meg, amely egy épületet ábrázolt. Sokáig
bámulta, és hirtelen úgy érezte, hogy valami megszólal benne. A
bélyegző is szép volt, világosan olvasható, akkurátusan elhelyezve a
bélyeg alsó harmadán.
 A férfi érezte, hogy az orvos behatóan figyeli. Egymásra néztek.
Első eset volt, hogy a kórházban postát kapott, úgy látszik, valami
céljuk van vele. Talán egy kísérlet?
– Miért nem nézi meg, David, mi van a borítékban? – kérdezte
Liebscher professzor.
Végül is megtette. Egy berakókarton volt benne további
bélyegekkel és egy kísérőlevél.
– Mexikóiak… – mondta elgondolkodva. Megörült. Egyszerre úgy
érezte, mintha régóta várt volna ezekre a bélyegekre. Aztán a
levélpapír után nyúlt. Valaki azt írta neki, hogy meg akarja lepni
kedves barátját, Davidot. Átrepült Brazíliába, hogy megkapja az
emlékbélyeget elsőnapi bélyegzővel. A mexikói egyes értékeket is
megszerezte végre. És minthogy azt akarja, hogy az ő kedves David
barátja rögtön a birtokába jusson, nem vár arra, amíg Rióban
viszontlátják egymást, hanem elküldi a nagy tavon át.
– Jó hír, ugye? Látom az arcán.
A férfi nem tudta biztosan, csak olyan örömfélét érzett. Még mindig
a levelet bámulta. Sejtelme sem volt róla, ki az a levélíró, aki señor
Sáncheznek nevezi magát. Aztán észrevette, hogy a levelet
portugálul írták, és hogy ő ezt a nyelvet folyékonyan olvassa és érti.
Furcsának találta, de ebben nyilván nem volt semmi különös, hiszen
végül is évekig Brazíliában élt.
– Nincs véletlenül egy csipesze, doktor úr? – kérdezte.
Az orvos adott neki egyet, a fólia alá nyúlt vele. Óvatosan tette,
mert a csipesz hegyes volt, és ehhez a munkához voltaképpen lapos
végűre lett volna szükség. Egy értéket kiemelt, megfordította, a
világosság felé tartotta a bélyeget, megvizsgálta a fogazatát. Még
csodálkozott is, milyen szakértelemmel végzi ezt, de ekkor nagy
hirtelen villám hasított belé, amely olyan nyomot hagyott az
agyában, mint egy fehéren izzó nyíl. És annyira fényeset és vakítót,
hogy a feje belefájdult.

Az anya:
 – Mit keresel ezeknek az ónémet bélyegeknek az albumában?
A fiú:
– Egy szász hárompfennigest, de nem találok!
Az anya:
– De kisfiam! Hiszen már tudod, hogy ez a létező legértékesebb
bélyegek közé tartozik. Ugyan hogyan lehetne meg nekünk?
A fiú:
– És ha egy vevő ezt keresi?
Az anya:
– Ha ez megtörténne, megpróbálnék fölhajtani egyet. De légy
nyugodt! A mi környékünkön senki sem vesz ilyen bélyegeket.
A fiú:
– Ha nagy leszek, lesz egy szász hárompfennigesem!
Az anya:
– Persze hogy lesz, kisfiam! Ebben egész biztos vagyok!
Látta a jóságos mosolyt anyja arcán. A kis bolt pultja mögött állt. A
dallamos csengettyű az ajtó fölött már órák óta egyetlenegyszer sem
szólalt meg.

Az anyja nem ékszert árult a boltjában, és ő sohasem tanulta ki az

ötvösmesterséget! És apja sem háborús hősként szállt tengerre! Ő
nem ez a David Rosenau! Csak a bélyegek szeretetében osztozott
vele. És mi másban még? Valamikor bele kellett bújnia annak az
embernek a szerepébe, az ő életét folytatta. Vagyis David Rosenau
halott. És ő ölte meg! Minden úgy játszódott le, ahogy éjszaka
álmaiban újraélte.
– Mi van a lányommal? – kérdezte.
– Nem értem, David – mondta az orvos.
A férfi egyszerre jéggé dermedt. Így szólt:
– Néhány nappal ezelőtt egy fiatalasszony járt itt a szobában. Vagy
ezt csak álmodtam?
– Nem…
– A lányom az?
 – Azt állítja.
– De ugye, nem igaz? – És mert a professzor vonakodott felelni,
rászólt: – Bökje már ki!
– Eleinte lehetségesnek tartottam, David. Keveset tudok a
múltjáról; azért szembesítettem a fiatal hölggyel, mert azt reméltem,
hogy a hirtelen megrendüléstől visszanyeri emlékezetét. Ám a
szembesítés eredménytelen maradt.
– Ez csak egyet jelenthet! Hogy nem a lányom.
– Magam is azt hiszem.
– De miért adta ki magát annak?
Az orvos arca mosolygott, de a szeme nem a foncsorozott
szemüveg mögött.
– Ön gazdag ember, David! És az első napokban alig mertük hinni,
hogy túléli a balesetet. Azt hiszem, a fiatalasszony azzal akart
próbálkozni, hogy megkaparintsa a vagyonát.
Az orvos tévedett. A fiatalasszony természetesen a lánya. Vagyis
David Rosenau lánya. Azé a férfié, akit ő megölt. A szép eufóriás
gondolat, hogy ő nem lehet gyilkos, összeomlott. Az volt tehát, és
ebbe furcsa módon hamar beletörődött. Voltaképpen csak egy hibát
követett el annak idején. Ha már meg kellett ölnie David Rosenaut és
nyilván a feleségét, Esthert is, nem lett volna szabad életben hagynia
a lányt! Ez végzetes hiba volt. Ennek az asszonynak a révén veszély
fenyegeti.
8.
A gép a tenger felől ereszkedett lefelé. Az ablaknál ülő Yvonne
Rosenau hirtelen megijedt, mert látta a vizet közeledni. És mégsem
tudta kivonni magát a látvány hatása alól. Alatta a Côte d’Azur. A
repülőgép hatalmas hurkot írt le, letette magát a kifutópályára,
fékezett, majd begördült. Mr. Patters és Yvonne leszállt Nizzában.
Amikor a repülőtér előtt taxiba ültek, és hátradőltek az
üléspárnákon, érezte meg Yvonne először a hőséget. A
gépkocsivezető minden ablakot letekert, és nyitott ingben ült.
Túlságosan melegen vannak öltözve, gondolta az asszony. Kinézett a
szikrázó napsütésbe, és mindenfelé minden lehetséges színben
pompázó virágokat látott. Az autóút a tenger mentén vezetett. Újra
meg újra érintették a strandokat, amelyek még most, az
utószezonban is tele voltak. A nap az Estérel-hegység fölött állt,
egyenesen szembe hajtottak vele. A vezető leengedte a
napellenzőket, és tülkölve vágott utat magának, mert ezen a parti
úton sűrű volt a forgalom. Egy rövid óra alatt Cannes-ban voltak, és
elérték az Imperialt, ahol Mr. Patters szobát foglalt. Egyik
luxusszálló volt ez, szuperszéles terasszal és uszodával.
Itt is egymás mellett voltak a szobáik. Miután Yvonne megígérte
Mr. Pattersnek, hogy siet az átöltözéssel, becsapódott mögötte az
ajtó, és egyedül volt. Soha eddig nem szállt meg ilyen szállóban, ez
messze túlhaladta lehetőségeit. Selyemtapéta a falakon, és olyan
szőnyegek, amelyeken át kellett gázolni. Amikor tekintete a széles
ágyra esett, furcsa mód Philipre kellett gondolnia. A férjével soha
nem utazott szabadságra. De mégis, egyszer! Bécsből Stájerországba.
Philip viszont akarta látni a helyet, ahol menekülése kezdődött. Nem
volt vidám szabadság. A férfi egész idő alatt borús arccal mászkált,
és még csak nem is annyira az emlékek kínozták. A színház
hiányzott neki. Philipet nem lehetett rendezői pult nélkül elképzelni;
csak a kis lámpa mögött – amely alatt a szövegkönyv feküdt a sok
bejegyzéssel – simultak ki vonásai. Yvonne mosolygott. Szegény
Philip!
Csak rövid időre állt a hideg tus alá, azután valami könnyű holmit
keresett ki a bőröndjéből. Megint Mr. Patters várt rá a hallban.
Kiléptek a szabadba, és a portás leintett nekik egy taxit.
Amikor bekanyarodtak az Avenue du Gérard-ra, Yvonne-nak
leányévei rajongására kellett gondolnia. A nagy Philipere, akinek a
színpadon egy üres edényt nyújthatott át, hogy az ő szerelmét igya
ki belőle. Milyen gondtalan is volt akkor. Igazi komolyság csak a
másik Philippel lépett be az életébe, aki olyan alapvetően
különbözött az isteni színésztől. Szegény Philip? Ó, nem! Nem hitte,
hogy férje nélkül valaha is eszébe jutott volna a Drogelvonó. Hálás is
akart lenni neki.
A lakótömb közvetlenül a szeme előtt emelkedett. Az egymásra
tornyozott emeletek mindegyike néhány méterrel hátrább
helyezkedett el, kissé olyan hatást keltve, mintha a ház visszahőkölt
volna megérkezésük élői. Keresztülmentek a hallon, és liften
fölmentek a tizenhatodik emeletre. Végigvándoroltak egy
végtelennek tetsző folyosón, nézegették a névtáblákat az ajtókon.
Végül megálltak és becsöngettek.
A lakásból hangos zene hallatszott ki, aztán hirtelen abbamaradt, és
két lövés hangzott. Utána halálos csönd lett. Yvonne akaratlanul is
belekapaszkodott Mr. Patters karjába. Rögtön ezután egy
géppisztolysorozatot hallották. Aztán megint csönd lett.
Az angol keze kinyúlt, és Yvonne látta, hogy nem reszket. Arcában
sem rándult meg egyetlen izom sem. Bent semmi sem mozdult, így
Mr. Patters, szenvtelenül, mint mindig, harmadszor is csöngetett.
Erre azonnal kinyílt az ajtó. Nyílásában egy ötven év körüli asszony
állt, és udvariasan mosolyogva nézett rájuk.
– Madame Carpentier? – kérdezte az angol, és a névtáblára
mutatott.
– Igen, Monsieur?
 – Bocsánatot kérek, hogy bejelentés nélkül állítunk be. Mintha
megrohannánk… – Archie Patters mosolygott.
A lakásból ismét egy géppisztolysorozat hallatszott, ezúttal
hangosabban, mivel az ajtó nyitva állt. Yvonne ijedten bámult befelé.
Az asszony megszólalt:
– Ne törődjön vele. Csak az az iszonyú tévé. De mit óhajtanak,
Madame, Monsieur?
– Archie Patters vagyok – mondta az angol.
– Igen, és?
– Természetesen nem tudja, ki vagyok. Az ember öregszik, habár
ezt önről nem lehet elmondani.
Ez nemcsak bók volt. Az asszony sortot viselt, amely láttatta
formás, barnára sült lábát. Blúzának fölső gombjait nyitva hagyta, és
nagyvonalúan bepillantást engedett keblére. Vállig érő, koromfekete
haja volt. Valószínűleg festette, mert nyilván rég meg kellett volna
őszülnie. Arca finoman ki volt készítve. Mosolygott.
– Emlékeznem kellene, Monsieur?
– Voltaképpen igen – vélte Archie szerényen. – Párizsban
ismerkedtünk meg.
– Régen éltem ott.
– Negyvennégyben, amikor a háború véget ért.
Az asszony bólintott, mintha csak sejtette volna. A mosoly eltűnt
arcából, és elkínzott kifejezésnek adott helyet.
– Ön angol.
– Igen, Madame!
Yvonne-nak egy pillanatra az volt a benyomása, mintha az asszony
be akarná csapni az ajtót az orruk előtt. De nem tette. Úgy látszik,
tudta, hogy ez nem oldja meg azt a problémát, amellyel szembe kell
néznie. Kissé jobban kinyitotta az ajtót, és fölszólította látogatóit:
– Kerüljenek beljebb, Madame, Monsieur!
Egy lakószobába jutottak, a lárma itt fülsiketítő volt; a tévé teljes
hangerőre volt állítva. Két gyerek kuporgott előtte, olyan tíz-és
tizenkét éves, egy fiú meg egy lány.
 – Françoise! – bömbölt az asszony. – Azonnal kapcsold ki azt az
iszonyú tévét! Ha papát fölébresztitek, lesz nemulass.
– Legfőbb ideje, hogy a papa fölkeljen – felelte a lány.
Madame Carpentier lemondóan vonogatta a vállát.
– Jöjjön ki a teraszra! Meglátjuk, hogy ott halljuk-e a saját
szavunkat. Nem borzasztó gyerekek ezek, Monsieur? Én nem tudom,
mi annak idején mások voltunk.
Kimentek a teraszra, amely végighúzódott az egész lakás mentén. A
kilátás nagyon szép volt. Yvonne rátámaszkodott a mellvédre, és
mélyen maga alatt a cannes-i öblöt látta, mögötte pedig a mélykék
tengert. Ugyanilyen színű volt az ég is. A nap még mindig az Estérel-
hegység fölött állt, de a hőség már alábbhagyott.
Egy nagy, narancsszínű napernyő alatt asztal állt fonott székekkel.
A terasz virágoskerthez hasonlított. Voltak itt petúniák és
gerániumok korsókban, hortenziák és rózsák. Vödrökben
oleanderbokrok álltak, a ház falára pedig futónövények kúsztak,
borostyán, lonc és klematisz. Leültek a napernyő alá. Az asszony
székéről a gyerekekre láthatott.
Archie Patters mosolyogva kérdezte:
– Csakugyan nem ismer meg, Madame?
Az asszony kurtán válaszolt, anélkül hogy a mosolyt viszonozta
volna:
– Dehogynem!
– Sajnálom, Madame, de muszáj a múltról beszélnünk.
Eseményekről, amelyeket akkor élt át, amikor még Marion
Schneidernek hívták.
– Gondoltam, Monsieur, hogy ez okból jött. Mindjárt tudtam,
amikor ajtót nyitottam, és megláttam az arcát.
Archie Patters az asztalra tette krokodilbőr tárcáját, és elővette a
színes felvételeket, amelyek Walter Klemm SS-Obersturmführert
ábrázolták a repülőtéren. Az asszony felé tolta a képeket, az pedig
egy pillantást vetett rájuk. Arca áthatolhatatlan maszk maradt. Végül
a férfi arcának kinagyított képe után nyúlt. Egyáltalán nem is akarta,
ám kezei egyszerűen nem engedelmeskedtek neki. Hosszasan
rámeredt.
– Megismeri? – kérdezte Archie Patters. Az asszony a fejét rázta,
beszélni ebben a pillanatban nem tudott. Az angol további két képet
vett elő, ezek egyenruhában és civilben ábrázolták a fiatal SS-
vezetőt. A régi fotókat az újak mellé tette.
– És ezt itt?
Csak egy pillantást vetett rá, azután fölállt.
– Azt hiszem, elfogadnak egy frissítőt. Tonikot vagy citromot? Egy
kevés alkohollal?
Mr. Patters Yvonne-ra nézett, és azt felelte:
– Miért ne?
Az asszony egy bárpulthoz lépett, italokat töltött, és jeget tett
beléjük a hűtőből. Visszajött vele, ittak. Aztán cigarettára gyújtottak,
füstszűrő nélküli Gouloise-ra, amellyel az asszony kínálta meg őket.
Majd megszólalt:
– Tehát túlélte?
– Ha az a férfi a színes felvételeken ő, akkor túl.
– Ő az.
– Mindjárt gondoltam, hogy azonosítani tudja.
– Meglepően jól fest, ugye? Úgy látszik, finom úr lett belőle.
– Üzletember – mondta Archie Patters.
Az asszony pedig azt felelte:
– Természetesen!
Rezzenetlen arccal néztek egymásra. Azután az asszony Yvonne-
hoz fordult.
– És ön, Madame, szintén angol?
– Francia vagyok – válaszolt Yvonne. – A nevem Yvonne Rosenau.
Az asszony arcán halvány mosoly futott végig, de hamar elhalt.
– Talán Elzászból származik?
– Nem.
Madame Carpentier tekintete visszatért az angolra.
– És most mit kíván tőlem, Monsieur?
 – Már utaltam rá. Arra akarjuk kérni, hogy azonosítsa számunkra
ezt a férfit.
– És hol történjék ez meg?
– Egy várható perben.
– Nem!
– Nem? Mit jelentsen az, hogy nem?
– Azt, hogy a perben nem fogok tanúskodni.
– Nem akarja, hogy ezt az embert felelősségre vonják gaztetteiért?
– Természetesen akarom. És mégis nemet mondok.
Az angol átnézett Yvonne-ra, aki mélyen hátrahajolva ült, és
poharából kortyolgatott. Láthatóan nem akart részt venni a
beszélgetésben. Tekintetét a Côte d’Azur egére emelte.
Onnan éppen egy utasszállító gép ereszkedett lefelé, hogy Nizzában
landoljon.
– Miért nem akar nekünk segíteni, Madame? – hallotta Archie
Patters kérdését. – Nem óhajtaná közölni velünk az okát?
Az asszony nagyon udvariasan és nagyon határozottan válaszolt:
– Egyáltalán nem is kellene önökkel beszélnem. Valamiféle hatóság
megbízásából jönnek?
– Nem.
– Na, látja!
Ebben a pillanatban a két gyerek a teraszra viharzott. Ha a sajátjai
voltak, akkor nagyon későn szülhette őket. Különösen a fiú
hasonlított rá nagyon.
– Ez Françoise és Marius, egész jópofák és illedelmesek is, ha
eltekintünk ettől a szörnyű televízió-túltengéstől. Nyújtsatok kezet a
vendégéknek, gyerekek!
A kislány és a kisfiú udvariasan megtette, aztán anyjuk székének
oldalához álltak. Annak arcába egyszeriben visszatért valami lágy
vonás. Megkérdezte:
– És most?
– Szeretnénk fürdeni menni – kérte Françoise.
– Leckék?
 – Nincsenek!
– Nézzek utána?
– De mama…
– Menjetek hát!
A gyerekek szenvedélyesen átölelték anyjukat, nyakába
csimpaszkodtak, és csókolgatták. Aztán ugyanolyan gyorsan ott
hagyták, és a teraszon át elszáguldottak. Az asszony
megkönnyebbültnek látszott, hogy eltűntek a lakásból. Újra a
vendégek felé fordult, s elkapta Yvonne egy pillantását. Különös
arckifejezéssel nézett a gyerekek után. Madame Carpentier így szólt:
– Talán meglepődik, hogy ilyen kis gyermekeim vannak? Nagyon
későn mentem férjhez. Ez a múltammal függ össze.
– Örülünk a boldogságának, Madame – mondta Archie Patters. –
Azt akarjuk, hogy élvezhesse a férjével, elbűvölő gyermekeivel.
Ebben a lakásban, ebben az igazán fényűző környezetben…
Az asszony fölfigyelt a férfi hangjának csengésére.
– Ahogy itt beszél, Monsieur, az majdnem úgy hangzik, mint egy
fenyegetés.
– Hiszen fenyegetés is, Madame! – biccentett Archie Patters
szenvtelenül.
Az asszony a cigaretta után nyúlt, rágyújtott. Keze enyhén
reszketett. Hangja ezzel szemben szilárd maradt, csaknem gőgös.
– Halljuk, hogy egyáltalán van-e módja rá.
– A férje croupierként dolgozik a játékkaszinóban.
– Na és?
– Jól fizetett állás. No, és azok a fantasztikus borravalók. És
mindenekelőtt bizalmi állás, olyan, mint egy banktisztviselőé.
– Ezt természetesen megtudakolta.
– Igen.
– A jó, öreg titkosszolgálat, mi?
Archie Patters csak vigyorgott.
– És mit tud még, Monsieur?
 – Tudjuk, hogy férjének sejtelme sincs az ön előéletéről. Halvány
sejtelme sincs azokról a képességekről, amelyek Marion Schneidert
a párizsi Gestapo-központig segítették.
Madame Carpentier egy csapásra szálegyenesen ült. Keblei
bástyaként meredtek szembe az angollal. Arca viaszálarchoz
hasonlított.
– Monsieur… – Elakadt. Aztán némiképp szilárdabb hangon: – A
hazámért dolgoztam.
– Persze, Madame; ezt nálam senki sem tudja jobban. De nem
éppen hidakat robbantott, igaz? Nem vonatokat siklatott ki.
– Hallgasson, Monsieur!
Archie Patters követte a tekintetét, és ekkor meglátta, hogy egy
férfi jön keresztül a lakószobán. Ágyéka köré csavart törülköző volt
rajta, egyéb semmi.
– Vendégeid vannak, chérie? Igyekszem, pár perc csak!
Ezzel eltűnt egy ajtó mögött.
– Itt nem beszélhetünk, Monsieur! – Az asszony hangja hirtelen
könyörgővé vált.
Archie Patters közönyösen folytatta:
– Föltételezem, hogy a férje ön mellett marad, ha kiderül valami a
viszonyáról egy magas rangú SS-tiszttel, egy közönséges gyilkossal.
De mit fog szólni a kaszinó igazgatósága? Hiszen az alkalmazottak
magánéletére még a gyanú árnyéka sem vetődhet. A legcsekélyebb
apróságban sem térhet el a megállapodott polgári normáktól.
Mindezt ön is tudja, Madame!
– Az isten szerelmére, hagyja abba, Monsieur!
– Egy gyilkos leleplezéséről van szó, Madame Carpentier, és ebben
segítenie kell nekünk. Csak látnia kell, hogy komolyan beszélek.
– Madame, Monsieur, meg kell kérnem, hogy távozzanak! Itt nem
beszélhetünk.
– Hát, hol?
– Nem tudom.
– Mikor és hol? De még ma meg kell lennie.
 Az asszony néhány másodpercig gondolkozott. Aztán megkérdezte:
– Kiismerik magukat Cannes-ban?
– Majd csak eligazodunk.
– Találkozzunk Felixnél. A Croisette-en van. Nem téveszthetik el.
– Rendben, Madame! Mikor?
– Kilenc felé jövök. A férjem olyankor szolgálatban van, a gyerekek
pedig ágyban.
– Szeretnék bocsánatot kérni öntől, Madame! – Archie Patters
visszanyerte jó modorát. – És biztosíthatom, hogy mindenben a
legnagyobb diszkréciót fogjuk tanúsítani.
Az asszony nem válaszolt. Fölállt, s vele együtt a másik kettő is.
Amikor keresztülmentek a lakószobán, a férj megint szembejött
velük. Ezúttal egy vitorlavászon nadrág volt rajta, fölötte pedig egy
könnyű, nyitott ing. Mosolygott.
– Csak nem akarnak máris menni?
– Sajnos muszáj. – Archie Patters is sugárzott. – Amúgy is
túlságosan soká maradtunk.
– Üdvözletet hoztak Pelletier-éktől – mondta az asszony
ugyanolyan vidáman és könnyedén. – Párizsból, tudod? Madame
Rosenau, Monsieur Patters, átutazóban vannak.
Kezet ráztak. A férfi kopaszodott, mint Yul Brunner, arca azonban
fiatalosnak hatott. Legalább öt évvel volt fiatalabb feleségénél.
– Irtó jól aludtam – mondta, és karját felesége vállára tette. – De
mégis, mintha lövéseket hallottam volna. – Nem történt megint
valami mészárlás?
– A tévében volt. Komolyan beszélned kéne a gyerekekkel.
– Minek, chérie? Hagyd meg nekik azt a kis örömet!

A Carpentier-lakástól taxi vitte őket vissza a városba. A kocsiban

Archie Patters megkérdezte:
– Mit szólna hozzá, ha úsznánk egy kicsit? Valamivel agyon kell
ütnünk az időt estig.
 – Éntőlem mehet egyedül fürödni, Patters – mondta Yvonne olyan
halkan, hogy a vezető nem hallhatta. – Tőlem akár bele is fulladhat a
tengerbe!
Archie Patters nevetett.
– Maga nélkül még ez sem okoz nekem örömet, bájos barátnőm.
A régi kikötőnél kiszálltak a taxiból, és egy darabon gyalog mentek.
Vitorlások horgonyoztak itt, poshadt víz szaga érződött. Emögött a
tengerpartra értek. Yvonne partra húzott halászcsónakok, száradni
kiakasztott hálók mellett viharzott el. Közben kiöntötte a mérgét:
– Egészen pocsékul viselkedett, Mr. Patters!
Az angol, aki alig tudott lépést tartani vele csak mosolygott.
Valószínűleg túl öreg volt ahhoz, hogy izgassa magát.
– Ezek a titkosszolgálatosok! – Yvonne reszketett a
fölháborodástól. – Ha lehull az álarc, előtűnik a meztelen és brutális
zsarolás pofája.
– Bizonyára Madame Carpentier-val folytatott kis beszélgetésemre
céloz. Föl kellett ráznom azt az asszonyt polgári nyugalmából.
Megértem, hogy nem szeretné bolygatni a múltat, de éppen ez az,
ami nem megy. A mi ügyünk fontos.
– Az asszonynak két gyereke van – ellenkezett Yvonne. – Nem
fogom engedni, hogy bajba kerüljön.
– Igen, takaros családja van – hagyta helyben Patters. – És mije van
magának, Yvonne?
Yvonne elhallgatott. Ez az elevenébe talált. A part szélén, az út felé
meglátott egy padot. A nap egyre lejjebb szállt, és az Estérel-hegység
szikláit kékes fénybe vonta. Azonban még mindig nagyon meleg volt.
Az asszony kimerültnek érezte magát, ereje eléggé fogytán.
Sohasem tartotta magát könnyelműnek. De hogyan lehetséges
akkor, hogy csak a londoni beszélgetés óta vált benne tudatossá,
mennyit szenvedtek a szülei? Az emigrációban. A megszállócsapatok
alatt, amelyek szintén németek voltak. Egy kisgyerekkel, akit meg
akartak menteni a gyilkosoktól. Micsoda kínok voltak ezek. És
milyen végső sors! Csakugyan ezeknek az angoloknak kellett
jönniük, hogy mindezt világossá tegyék a számára? Ezóta Philipet is
jobban megérti. Nem hagyta-e őt magára problémájával? Nem várt-e
el Philip valamit tőle, amit nem adott meg neki? Habár biztos, hogy
nem ez volt az oka a válásuknak.
Nem voltak gyermekeik, és gyerek nélkül nem jön létre család.
Erről meg volt győződve. De éppen ezért nem fogja megengedni,
hogy Carpentier-éket bántódás érje. Mindezek ellenére sem! Nagyon
jól megértette Mariont. A per föltűnést keltene. Az újságok, a
képeslapok rávetnék magukat! Az asszony egy folytatásos sorozat
középpontjában. Mint egy SS-gyilkos szeretője. És a férje? A
gyermekei? Nem, megértette, hogy Marion meg akarja őrizni
inkognitóját. És ő segíteni fog neki ebben.
Yvonne és Patters már egy ideje hallgatagon ültek a padon. Az
angol kinyújtotta lábait, kinyitotta a legfölső inggombját,
elbóbiskolni látszott. De vajon nem igazságtalan-e az öregúrral
szemben is? Annak durva eszközei ellenére is? Végeredményben
mindent érte tesz. És mégis azt kell látnia, hogy ilyen föltételekkel
Yvonne nem fogadja el segítségét. Haragja rég elpárolgott,
elmosolyodott.
– Mr. Patters? – kérdezte.
A férfi kinyitotta a szemét.
– Igen, Yvonne?
– Aki egyszer titkosszolgálatos volt, mindig az is marad, nemde?
– Bizonyos mértékig.
– És Lady Chessman sohasem létezett!
Szünet. Végül Patters így szólt:
– Azt hiszem, jól fektettük be a pénzünket a maga drogelvonójába. –
Fejét az asszony felé fordította, és jó darabig szembenéztek
egymással. – Kapcsolatba kellett kerülnöm magával, Yvonne, mert
maga bizonyítani tudja, hogy az a hamburgi ember nem a zsidó
emigráns David Rosenau.
– Mint amiképpen Madame Carpentier meg tudja teremteni az
összefüggést közte és az SS-gyilkos Klemm között?
 – Úgy van.
– Nálam vesztegetéssel élt, a másiknál zsarolással. Csinos kis
mesterség!
– Keserves mesterség, de sajnos, szükséges.
– Nem akarom, hogy ennek a családnak bántódása essék.
A férfi nem felelt.
– Hallotta, Patters? Komolyan gondolom.
– Ki tudja, mikor kerül sor perre – vélte végül a férfi. És hogy sor
kerül-e rá egyáltalán? Ki a megmondhatója?
– Hogyhogy?
– Nem sokat foglalkozik politikával?
– Nem.
– Én egész életemben ezt tettem, Yvonne, és a nácizmus afféle
speciális területem. Nyilván fiatal éveim munkájával függ össze. A
Német Szövetségi Köztársaság mindig vonakodva számolt le a
nácizmussal.
– Nyilván úgy gondolja, hogy nagyon is félvállról vette?
– Így is mondhatjuk! De a jelenlegi esetben mégis van esély. Klemm
nem hivatkozhat parancsra vagy hasonló ostobaságra. Közönséges
gyilkos, semmi más!

A Felix vendéglő előtt egy napellenző alatt asztalok álltak, a

legtöbbjük szabad volt. Yvonne, aki a friss levegőn akart maradni,
egy sarokban foglalt helyet. Bouillabaisse-t, vagyis provence-i
halászlét rendeltek – felséges volt – és bort. Étkezés közben nem
beszéltek. Gondolataikba merültek, de alapjában véve vártak.
Madame Carpentier percre pontosan érkezett. Szó nélkül csusszant
a székre, amelyet Patters odahúzott neki.
– Óhajt valamit enni? – kérdezte Patters.
– Köszönöm, nem!
– Finom bordóit iszunk, nem látszik pancsoltnak.
– Felixnél nem is az!
– Parancsol belőle?
 – Nekem mindegy.
Archie Patters töltött neki egy pohárral.
– Remélem, Madame, nem lát ellenséget bennünk.
– Nem, hisz volt időm gondolkozni. De természetesen tudom, hogy
nagy nehézségeket fog okozni nekem.
Patters mosolyogva rázta a fejét, egy doboz cigarettát nyújtott
feléje, az asszony azonban kitartott Gouloise-a mellett. Miközben
tüzet adott neki, így szólt:
– Csodáltam önt a háború alatt, Madame! Mi Londonban
viszonylagos biztonságban ültünk, ön viszont nem. Csodáltam a
bátorságát.
– Átkozottul fiatal voltam még akkor. És a kényelmes élet
időközben talán gyávává tett.
– Önt nem, Madame!
Archie Patters meggyőződéssel mondta ezt, mire az asszony
hirtelen elmosolyodott. Valahogyan olvadozni kezdett köztük a jég.
– Mielőtt belefogunk a beszélgetésbe, Monsieur Patters, szeretnék
valamit tudni a kísérőjéről.
– Zsidó emigránsok lánya – felelte az angol.
Madame Carpentier Yvonne-hoz fordult.
– Úgy hiszem, ön francia, Madame, nem azt mondta?
– Párizsban születtem – válaszolta Yvonne. – Így francia
állampolgár lettem. – És némi szünet után halkan hozzátette: –
Francia vagyok, mint maga, Marion!
A két nő egymás szemébe nézett. A jég egyre inkább olvadozni
látszott.
– És mi köze volt Klemm SS-vezetőhöz?
Yvonne helyett az angol felelt:
– A szülei gyilkosának tartjuk.
– Úgy érti, deportáltatta őket?
– Nem. Lehetségesnek tartjuk, hogy saját kezűleg ölte meg őket.
– A Gestapo-központ alatti pincékben?
– Nem, a demarkációs vonalon.
 Úgy rémlett, Marion Carpentier-ban fölvillan valami, egy gondolat,
amelyet előbb helyre kell tenni. Végül halkan megszólalt:
– Arra a térkép-fotókópiára gondol, amelyet önnek küldtem?
– Arra.
Marion elgondolkozott.
– Igazán régen volt, és én végre örültem, hogy elfelejthettem.
Azonkívül annak idején mindent jegyzőkönyvbe mondtam.
Aktahegyek.
– Ezeket nem láthattuk többé – így Archie Patters. – A Sûreté
kivette az ügyet a kezünkből.
Marion mosolygott:
– De Gaulle…
Patters szintén mosolygott:
– Úgy van!
– Velem nem voltak különösebben kedvesek. Kopaszra ugyan nem
nyírtak, de kitüntetést sem adtak… – Elnyomta a cigarettáját, és egy
másikért nyúlt. – Klemm akkoriban sokat utazott, úgy
negyvenkettőtől fogva. Mindig azt mondta, hogy Berlinbe kell
mennie a Birodalmi Biztonsági Főhivatalba, de ez valószínűleg a
legritkábban volt igaz.
Elhallgatott.
– Talán kezdje el a legelején – kérte Archie Patters.
– Hogy érti ezt?
– Hogyan ismerkedett meg vele, Marion? Így térnek vissza
legjobban az emlékek.
– A legelején, igen, igen… – Kinézett a Croisette-re. Odakinn, a
vendéglő előtt virágágyásokat létesítettek, a virágok pompásan
nyíltak a magas pálmák alatt. – A családom Elzászból származik,
egyik nagyanyám német volt. Kétnyelvűen nőttem föl, úgy beszéltem
németül, mint az anyanyelvemen. A háború után valahogy
elfelejtettem. Apámnak exportcége volt, üzletei zömét
Németországgal bonyolította le. Múlt ősszel halt meg, Isten
nyugosztalja. Németbarátnak ismerték, úgy értem, a háború előtt és
a háború alatt is. Én nem voltam az. Lángoló hazafi voltam, ahogy a
nagyon fiatal emberek. A csoportom azt parancsolta, hogy
férkőzzem közel a Gestapóhoz. Származásom folytán a feltételek
kifejezetten ideálisak voltak. Spiclinek szerveztettem be magam.
Hamarosan megismerkedtem Klemm-mel, és kevéssel utóbb az
ágyában feküdtem. Adjon még egy kortyot innom!
Az angol teletöltötte a poharat, az asszony ivott belőle. Aztán
folytatta:
– Persze ez azért nem ment olyan simán. Meglehetősen éles vitám
volt a csoportom vezetőjével. Nyomatékosan kérte. Ő maga jó ember
volt, vakmerő, önmagát sem kímélte. Tehát semmiképp sem
utasíthattam vissza.
– Él még?
Az asszony arcán hirtelen finom mosoly jelent meg.
– Nem tudom, Monsieur!
Archie Patters témát változtatott.
– Térjünk át Klemmre. Milyen ember volt? Végtére egy gyilkos sem
szaladgál örökké morc képpel.
– Éppenséggel nagyon is kedves volt.
– Érzett valamit iránta?
– Természetesen, Monsieur! Hogy élhettem volna különben éveken
át vele? Ez nem ment volna. Igazán tudhatná ezt a kezdő spionok kis
breviáriumából.
Archie Patters nem mosolygott ezen a pőre cinizmuson, inkább
elgondolkozott.
– Megértem.
– Persze hogy megérti, Monsieur! És maga, Yvonne, maga is
megérti?
– Igyekszem!
– Kurva hazafiság – poharáért nyúlt, és ivott egy nagy korttyal. Erre
megint lehiggadt. – Az ember megpróbál kompenzálni! Ő például
zongorázott. Nemcsak összevissza kalimpált, hanem csodálatosan
játszott. Chopint! Igen. És Csajkovszkijt! A nácikat mindig Wagnerrel
képzelik el. Ő azonban Csajkovszkijt szerette forrón és
bensőségesen. Azt hiszem, jócskán szentimentális volt. Ha a
zongoránál ült, megváltozott az arca. Feleségül akart venni,
bizonyára valóban szeretett. A németek végső győzelme után,
mondta, lehetséges lesz a fajkeveredés. Egyébként is nekem egy
német nagyanyám is volt.
– Hozzáment volna?
– Hozzá, Monsieur! És a nászéjszakán a saját kezemmel fojtottam
volna meg.
Hirtelen fölkacagott, hangosan és fesztelenül.
Yvonne megértette az asszony csapongó, ellentmondásos
érzelmeit. Zavartan fordult el. A Croisette mögött a tengert rég sötét
éjszaka borította.
Madame Carpentier folytatta:
– Mindent egybevetve olyan foglalkozás volt ez, amiért egyetlen
lányt sem irigyelnék, önmagamnak is csak azért bocsátottam meg,
mert néhány embernek csakugyan segítettünk. Sikerült tervezett
razziákat fölfedni, néhány személyt közvetlenül tudtunk
figyelmeztetni. Tudunk olyanokról, akik megmenekültek. A háború
után találkoztam velük. Azt hiszem, hálásak is lettek volna nekem.
– Hát, nem mondta meg nekik?
– Nem, Monsieur! A háború után, amikor minden nyilvánosságra
került, szégyelltem magam.
Archie Patters elgondolkozva bólintott, és egy darabig hallgattak.
Aztán tovább kérdezősködött:
– Nem ismerkedett meg más SS-vezetőkkel Klemm környezetéből?
– Kettőre emlékszem, akikkel privát kapcsolata volt. Hiszen nála
laktam, és én voltam a háziasszony, amikor látogatóba jöttek.
– Handtner, Kodelke?
– Már nem tudom, Monsieur. Lehet. Egyikük mindenesetre orvos
volt. Csodálkoztam, hogy mi dolga lehet a zsidó ügyosztályon.
Valószínűleg megvizsgálták az áldozatokat, hogy kibírják-e az
utazást a megsemmisítő táborba. Hiszen a németek roppant
alaposak. Kodelke?… Igen, talán így hívták. A térképet, amelyről az
előbb beszélt, különben a könyvsorozatok között találtam. Rilke-
kiadvány volt, ezt biztosan tudom. Nagyon szép versek!
Elhallgattak mert a pincér lépett az asztalhoz egy második üveg
bordóival. Megvárták, amíg töltött, és eltávozott.
– Azok a szolgálati utak – kérdezte aztán Archie Patters –
negyvenkettőben kezdődtek?
– Akkortájt. És tartottak, amíg el nem tűnt. Tehát a demarkációs
vonalhoz… Nem találtak azon a vidéken… – Elakadt.
– De igen, Madame!
– Ó, Istenem!
Sokáig nem néztek egymásra. Aztán az asszony elszántan
cigarettáért nyúlt, és rágyújtott. Mintha lendületet akarna venni.
Nyilván minél hamarabb túl kívánt lenni ezen a histórián, amelybe
visszarángatták.
– Egy napon sikerült kinyitnom a széfjét. Ékszereket és pénzt
találtam benne… és bélyegeket. Igen, így volt! Akkor verték meg őket
Sztálingrádnál. Jóval előbb tudta már, hogy egy napon mindennek
vége lesz. Buta egy csöppet sem volt, tudja! De karrierista, az igen!
Nézze csak, nem volt sokkal idősebb nálam. Egyike azoknak a gyors
karriereknek, amelyek olykor adódnak. Gondoskodni kell a háború
utáni időkről, mondta. Sok ország van, ahol élni lehet, és ezeknek
nem is kell Európában lenniük. Sztálingrád után néhanapján leitta
magát. Ezt addig sohasem tette, nem is dohányzott, most hirtelen
mind a kettőre rákapott. Egyszer tökrészegen hevert, akkor fértem
hozzá a kulcsaihoz. Egy bőrzacskóban köveket találtam,
drágaköveket, amelyeket nyilvánvalóan kitördeltek a foglalatukból.
A családom révén értek valamit az ékszerekhez. Nagyon értékes
kövek voltak. Aztán meg a pénz! Dollár, angol font, holland forint és
svájci frank. Nagyon sokféle valuta a francián és a németen kívül.
Nem tudom, mennyi volt, de egy vagyonnak kellett lennie. És végül a
sok régi bélyeg! De ehhez egyáltalán nem értettem.
– Mit tudott a munkájáról?
 – Olyan titkosszolgálatos-féle volt, Monsieur! Többet nyilván nem
kell önnek mondanom. Tehát csakis felszínes ismereteim voltak. De
azt persze tudtam, hogy zsidó transzportokat állított össze.
– Hová mentek a transzportok?
– Azt önnek tudnia kell, Monsieur! – Hangja hirtelen jegessé vált.
– Mire gondolt akkor, Madame?
– Nekem azt mondta, hogy a zsidókat Kelet-Európába költöztetik.
Oda, ahonnan származnak.
– Hitt neki?
– Igen. Mert ami igazában történt, azt normális ésszel nem lehet
fölfogni.
– De ő tudta?
– Persze!
– Biztos ebben?
– Miért gondoskodott volna különben ilyen módon önmagáról? –
Egy pillanatig elgondolkozott. – Tulajdonképpen mindig azt hittem,
hogy egy-egy zsidót megmentett. Természetesen csak gazdagokat.
Viszontbiztosításul, és hogy kincseket halmozzon föl a maga
számára. Nem gondoltam volna, hogy saját kezűleg… Vannak
bizonyítékai?
– Madame Rosenau a bizonyíték.
Az asszony elgondolkozva nézett Yvonne-ra.
– Értem! És most mint teljesen feddhetetlen ember él? A
fényképeken, amelyeket nekem mutatott, igen tekintélyesnek
látszik.
– Tekintélyes ember lett belőle.
– Gazdag.
– Magától értetődik.
– Azoknak az embereknek a pénzéből, akiket megölt!
Marion elhallgatott, és hosszasan maga elé meredt. Aztán, anélkül
hogy tekintetét fölemelte volna, megszólalt:
– Kapja el őt, Monsieur! Ne legyen rám tekintettel! A családomra se!
A férjem, meg én szeretjük egymást, és a szeretetnek nehéz időkben
kell kiállnia a próbát. Elmegyek a perére. És megtiszteltetésnek
veszem ha ujjal mutathatok rá!
9.
Az ágyban fekvő férfi pontosan maga előtt látta az utcákat,
amelyeken kisfiúként szaladgált. Túlságosan élesen látta őket. Csak
az volt a különös, hogy minden nevet elfelejtett. Még azt sem tudta,
hogy a város mely részén játszódott le mindez. De a magasvasúthoz
vezető utat pontosan ismerte. Lakónegyedben húzódott, csinos,
modern nyerstégla épületek között. Két úttestje volt, a közepén zöld
sávval, ezen gesztenyefák álltak. A fiú az egyik ilyen fának
támaszkodott, kissé oldalvást, szemben egy sarki kocsmával, ahova
apa biztosan be fog térni. A bejárat közelében akarta elcsípni, és már
előre örült csalódott arcának. Sokáig várt a gesztenye alatt. Minden
magasvasúti szerelvény családapákat öntött ki magából, akik dolguk
végeztével hazatértek a belvárosból. Apa nem jött. Bizonyára a
vasútig vezető utat sem bírta megtenni.
A fiú éppen föl akarta adni, amikor mégis fölbukkanni látta. És ezen
a délutánon nem is a sarki kocsma felé ment, hanem ellenkező
irányba. Léptei energikusak és lendületesek voltak, ebből a fiú
megállapította, hogy apa színjózan. Meghökkenve követte. A
lakónegyed utcája még mintegy kétszáz méter hosszú volt, aztán
megszűntek az épületek. Egy nagy parkterület csatlakozott hozzájuk.
Az ágyban fekvő férfi nem emlékezett rá, mi volt a neve, de
különös, kristályos tisztasággal látta maga előtt. Fákat és bokrokat,
virágágyásokat. Köztük sétautakat. Tiszták és ápoltak voltak, mint
minden ebben a városban. Egy víztorony. Egy pihenőrét, zöldellő fű.
Egy pancsolómedence lármázó gyerekekkel. Padok álltak ott, anyák
ültek rajtuk, és a gyermekeiket nézték. Egyik padon egy férfi
üldögélt egyedül. Apa a másik végén telepedett le. Nem szóltak
egymáshoz, tehát idegenek voltak. Apa cigarettázott, a fiú tudta,
hogy Virginia ízű Golddollart szív. Ezt kedvelte. Egy idegen úgy
vélhette, hogy valamelyik gyerekre felügyel a pancsolóban. De a fiú,
aki a pihenőrét széléről mindent megfigyelt, tudta, hogy nem így
van. Egy idő után a másik férfi fölállt, és elment. Apa nem is nézett
utána, megszívta Golddollarját, és a gyerekek lármás hancúrozását
figyelte. Végül eldobta a cigarettát, szintén fölállt. S ahogy most
visszafelé jött, a fiú látta, hogy egy keskeny aktatáska van nála.
Táska nélkül ment be a parkba, táskával jött vissza.
Nagy távolságból követte az utcákon át, végül a lakóházba. A
földszinten laktak. Fölment néhány lépcsőn, és fülelt a
levélszekrénynél. Nem hallott hangokat belülről. Akkor fölment a
lépcsőn, az első emelet feléig. Apa néhány perccel később a pincéből
jött ki, az aktatáska már nem volt nála.
Befőttet tartottak odalenn, mindenféle limlomot és brikettet.
Megtalálta a táskát a szén mögött. És a táskában papírokat. Egész
csomót. Nem tudta, mit jelentsen mindez, de valami rémleni kezdett.
És akkor apa hirtelen megint a pincében termett. Egy szó sem esett,
semmiféle magyarázkodás. De büntetés sem a leskelődés miatt. Apa
csupán nyugodtan elvette tőle a táskát. Együtt mentek föl a lakásba.
Apa a táskát betette az íróasztalba, de nem zárta be. A fiú az ajtónak
támaszkodott, és nézte. Aztán apa elment mellette a vacsorájához. A
fiú tudta, hogy az Antonio Delfino két nappal később indul a
kikötőből. Ezekkel a papírokkal a keskeny aktatáskában?

Ezen a ponton minden emlék megszakadt. Mindazt, ami ezután

történt, homály fedte. Pedig a dolognak következményei kellettek
hogy legyenek, mert ez a találkozás a parkban és az aktatáska
elrejtése a szén mögé istentelenül konspirációs színezetű volt. És
azokkal, akik ilyesmit követtek el, a nemzeti szocialisták nem sokat
teketóriáztak, fejük lehullott a bárd alatt. Apa feje is? Nem tudta,
bármennyire is töprengett rajta. Följelentette apát? Lehetséges.
Akkoriban mindenki köteles volt az ilyen bűncselekményeket
jelenteni, tekintet nélkül arra, hogy a saját családjáról van szó.
Megtette? Nem emlékezett. Csak azt érezte homályosan, hogy attól a
naptól kezdve többé nem látta viszont apát.
 Ezen a délelőttön a fiatal segédorvosnő helyett Liebscher
professzor és Müller, az ápoló jelent meg. Az orvos vidáman lépett
be.
– Ma fontos nap van, David – mondta. – Levesszük a kötéseket, és
megnézzük, hogy fest alatta. Hogy aludt, barátom?
– Jól!
Ez még igaz is volt, legalábbis részben. Bár megint látta azt az
álmot, de röviddel később újra és valamiképpen fölszabadultan
elaludt. Valószínűleg a megkönnyebbüléstől, hogy túl van rajta. Mert
az álom minden éjjel szabályosan megjött, ugyanolyan módon
ismétlődött. Mindannyiszor David Rosenauként kellett futnia az
erdőn át, és nehéz bőröndöket cipelnie. Ugyanazt az aggódást érezte
Estherért, aki egyre ismerősebbé lett számára. Látta, amint letérdel,
fogta a kezét, és mondta azokat a szelíd szavakat. Ezt követte a lövés.
Érezte, hogy valami földobja, és a hold felé röpül. A hold tűztengerré
változott, amely hirtelen alája került, ő pedig belezuhant. Aztán
önmagát hallotta beszélni, ám ugyanakkor tudta, hogy ez egy halott
hangja. Mindez elég rossz volt, de az álom még egy iszonyú
fokozással végződött. Meg akart fordulni, hogy a lövész arcába
lásson. De senki sem volt már mögötte. Ő maga tette! Nem nézhetett
a gyilkos arcába!
– Hogy van a fejünk, David? – hallotta Liebscher professzor
kérdését. – Most is fájdalommentesek vagyunk, mint az elmúlt
napokban?
– Teljesen.
Ez hazugság volt. Mert természetesen voltak fájdalmai. De nem
vallotta be többé. Úgy feküdt ezen a klinikán, mint egy fogoly,
bepólyázott fejjel és felkötött lábbal. Beszélt álmában, és kínozta a
gondolat, hogy valaki kihallgathatja és elárulhatja.
Liebscher professzor az ágy szélére ült, az ápoló egy ollót nyújtott
oda neki. A férfi két éles vágást érzett a halántékai táján, aztán
lehullottak a kötések. Eközben az orvos csevegett:
 – Hiszen mondtam már, David, hogy annál az ostoba esésnél
bevertük a fejünket. De a külső károsodás egyáltalában nem volt
jelentős, és időközben, ahogy látom, teljesen be is gyógyult. És a
másik bajon, amelyik kissé mélyebben ül, szintén kifogunk majd.
Hisz jó kezekben van, barátom, megbízhat bennem.
A férfi megnézte Liebscher professzort. Mit tudhat ez az ő
félelméről! Vagy tudna valamit? Résen kell lennie, csak akkor
úszhatja meg.
Az orvos továbbra is vidáman beszélt:
– Nézzük meg most az orrát, David? Mit gondol?
A férfi heves fájdalmat érzett, amikor a tapasz levált, és elhúzta az
arcát.
– Már túl vagyunk rajta, David – nyugtatta meg Liebscher
professzor. Az alatta levő mullpólyával óvatosabban bánt. Bedobta
egy tálba, amelyet az ápoló nyújtott oda, aztán hátrahajolt, és
figyelmesen nézett páciense arcába.
– Igazán csinos, David! Takaros kis orrunk van, minden szépen
begyógyult.
– Adjon egy tükröt – mondta a férfi. Megint elcsodálkozott
parancsoláshoz szokott hangján.
Liebscher professzor a fejét rázta.
– Miért nem?
– Nem volna jó, David!
– Miért nem?
Az orvos egy pillanatra elgondolkozott.
– Van valami elképzelése a külsejéről, barátom?
A férfi kétkedve nézett rá.
– Kérem! Azt szeretném, ha először belülről látná viszont önmagát.
Ez pedig abban a pillanatban történik meg, amikor
emlékezőtehetsége visszatér.
Ebben volt valami meggyőző. És a férfi mégis elégedetlennek érezte
magát. Azonkívül fejfájása is egyre nyilallóbbá lett, de nem mert
gyógyszert kérni. Rosszkedvűen kérdezte:
 – Mi van a lábammal?
Az orvos nem értette meg.
– Hogyhogy? Mi lenne vele?
– Mikor kerül le róla a nyújtó kötés?
Liebscher professzor mosolygott.
– Nos, tizennégy napig még türelemmel kell lennie.
– Úgy látszik, nincs semmiféle hivatásbeli kötelezettségem –
dohogott a férfi.
– Üzleti ügyei a Herr Wilhelm által vezetett munkacsoportnál jó
kézben vannak, David. Ő mondja, és amennyire meg tudom ítélni, így
is van.
– Miért nem jön ide soha az az ember?
– Mert megtiltottam neki! Előbb meg kell gyógyulnia, ez idő szerint
ez az ön feladata. A professzor az ajtóhoz ment, ott mosolyogva
megfordult. – Délután még egyszer benézek.
Az ajtó becsukódott. Ez a sztereotip mosoly, ezek a megnyugtató
szavak tették csak igazán beteggé a férfit. Figyelte az ápolót, aki
nesztelen léptekkel ment keresztül a szobán, összeszedte a
kötéseket, a tapaszt meg a mullpólyát, és egy hulladékvödörbe
dobta. A férfi kihúzta éjjeliszekrényének fiókját. A mexikói bélyeges
boríték alatt feküdt a tárcája, ebben pedig egy köteg bankjegy, csupa
százas, pontosan 1800 márka. Néhány nappal korábban a kezébe
vette, és megszámolta. Akkor elcsodálkozott, minek cipelt magával
ilyen rengeteg pénzt. Biztosan nála volt a balesetkor. Valószínűleg a
szekrénybe akasztották az öltönyét, a tárcát pedig betették a fiókba.
Kihúzta az egyik százast, és az ágytakaróra tette. Az ápoló közben
elkészült munkájával, és az ajtó felé fordult. A férfi odaszólt:
– Heinz!
Az ápoló megállt.
– Tessék, Herr Rosenau?
– Sok pénz ez?
A férfi csakugyan nem tudta biztosan.
– Kell egy darabig dolgoznom érte – válaszolta az ápoló.
 – A magáé!
– Herr Rosenau…
Müller ápoló lassan közelebb jött, és megállt az ágy lábrészénél. A
felkötözött láb és a százmárkás volt közöttük.
– Azt akarom, hogy egy tükröt hozzon nekem!
Heinz Müller rámeredt a pénzre.
– Ezt nem tehetem, Herr Rosenau! Hallotta, mit mondott a
professzor.
– Marhaság! Végtére is nem vagyunk gyerekek!
Az ápoló nem tudta levenni a szemét a pénzről. A férfi még egyszer
benyúlt a tárcába, és egy második bankjegyet tett mellé.
– Hogy szerezzek ilyen hirtelen egy tükröt, Herr Rosenau?
– Vegye le a mosdóról!
Az ápoló még mindig habozott.
– De most aztán gyerünk, a fenébe is!
Ez szigorú parancs volt. Müller összerezzent, sarkon fordult, és a
mosdóhoz masírozott. A férfi figyelte, amint az ápoló levette a
tükröt, és visszajött. Az ágy közelében megállt. Abban a pillanatban,
amikor a tükröt megfordította, a férfi behunyta a szemét. Hirtelen
rettegés fogta el. És a fájdalom úgy belenyilallt a halántéka mögött,
hogy alig bírta elviselni. Úgy érezte, nagyon sokáig tartja lehunyva a
szemét. Éjszakai álmára kellett gondolnia és a gyilkos arcára.
Aztán fölemelte szemhéját. Percekig nézett a tükörbe. Teljesen
idegen vonások néztek vissza rá. Azt az embert, aki onnan rámeredt,
és ezt biztosan tudta, soha életében nem látta még.
10.
Dr. Ellen Reinhardt segédorvosnő az ablakból figyelte a professzor
indulását. Kora délután volt. Müller ápoló vezette az igazgató
kocsiját, mint mindig, ha Liebscher a városba hajtatott. Az orvosnő
tudta, hogy legalább két óra ideje lesz. Az ablak, amelyből az indulást
végignézte, a professzor rendelőjében volt. Neki természetesen nem
volt szabad a helyiségben tartózkodnia, ezért az ajtóhoz ment, és
ráfordította a kulcsot a zárra.
Valami nem volt rendben David Rosenaunak, a gyárosnak a
kórképe körül. Nem tudta pontosan mi. Már csaknem tizennégy
nappal ezelőtti megérkezése is titokzatosan alakult; késő este volt,
és az orvosnő éppen el akart menni. Liebscher professzor és Müller
ápoló hozták a balesetet szenvedettet az orvos Mercedesén.
Keresztülvitték a hallon, amelyben már csak az éjjeli lámpa égett.
Alig lehetett valamit is kivenni. Segíteni akart, de Liebscher
elhárította. Egyedül is boldogulnak, mondta. Tehát hazaküldte,
holott az asszisztálás őt illette volna, nem pedig Müllert, az ápolót.
A baleset minden következményét csak másnap délelőtt tudta meg.
A szerencsétlenül járt eltörte a combját, és a koponyáján, valamint
az orrán ért külső sérüléseken kívül még contusio cerebrit is
szenvedett. Ezt akkor közölték vele, amikor Liebscher professzor
magához hívatta.
– Agyzúzódás – mondotta az orvosnő aggódó arccal. – Tudja ezt itt
kezelni?
A professzor pedig azt felelte:
– Amikor ezt biztosan diagnosztizáltuk, nem mertük Eppendorfba
szállítani.
– Többes számban? – kérdezte Ellen. Arra gondolt, hogy a
professzor a beteget az ápoló asszisztenciájával gyógykezelte.
Liebscher mosolygott.
 – Még az éjjel idekérettem Schöller professzort Eppendorfból. Ő
neurológus. A beteg általános állapota miatt ő sem tanácsolta
elszállítását, legalábbis az első napokban nem.
– A szíve?
– Igen.
Ellen Reinhardt emlékezett. Rosenau, az üzletember rendszeresen
járt a klinikára, hogy ellenőrző EKG-t csináltasson. És az igazgató
főorvos ritkán volt elégedett a lelettel, különösen akkor nem, amikor
a férfi éppen hazatért Brazíliából.
Liebscher professzor folytatta:
– Ha a következő napokat túléli, van esélye, hogy megússza. Bár
nem túl sok, de van. Azonkívül Schöller professzor naponta be akar
nézni.
Szünet állt be, amely alatt a főorvos elgondolkozva nézett
asszisztensére. Szeme foncsorozott üvege mögött furcsán élettelenül
hatott. Végül megszólalt:
– Azt hiszem, Ellen, megbízhatok magában.
– Természetesen, professzor úr.
Gyámoltalannak érezte magát főnöke szeme előtt.
– Már jó ideje a klinikán van, és én nagyon is szívesen magamnál
tartanám. De tudom, hogy vissza akar menni Flensburgba, hogy ott
letelepedjen. Ez a nap talán sokkal közelebb van, mintsem gondolná.
Ellen mosolygott. Igaz, hogy a professzor támogatni akarja
magánpraxisának megszervezésében. De ennek a segítségnek
feltétele, hogy az öregember ágyába feküdjön. Ezt pedig nem
tekintette olyan alapnak, amelyre szakmai előmenetelét építeni
akarja.
Liebscher professzor helyesen értelmezte mosolyát, és hivatalos
hangot ütött meg:
– Herr Rosenau hálás lesz, ha azt teszi, amit magának mondunk.
– És mit kíván tőlem?
– Senki sem tudhatja meg, hogy ez a páciens a mi klinikánkon
fekszik.
 Ellen értetlenül nézett a főorvosra. A professzor megmagyarázta:
– Nagyon egyszerű, Ellen! Rosenaunak üzemei vannak Dél-
Amerikában és itt. Messzeágazó vállalkozások ezek. Ha csak a
legcsekélyebb is kiszivárog abból, hogy a gyáros haldoklik, és sajnos
ez az igazság, az tőzsdei katasztrófát okozna. A szerencsétlen egy
napon magához térhet kómájából, és már tönkrement ember.
Először is ezt kell elkerülni. Érti, Ellen?
– Értem.
– A klinika területén egyáltalán csak három ember fogja tudni, hogy
a páciens itt-tartózkodik, azaz én, a mi Heinz Müllerünk és maga. Ha
ez ennyiben marad, nem fog ráfizetni.
Ezen a délelőttön alaposan összezavarodva hagyta ott főnökét.
Egyrészt a páciens miatt, másrészt saját kilátásai miatt, amelyeket a
főnöke elé tárt. Amikor keresztülment az előcsarnokon, eszébe
ötlött, hogy csak azért tudta meg Rosenau itt tartózkodását, mert
véletlenül tanúja lett megérkezésének.
A beteg meglepően gyorsan javult. Alig három nappal később túl
volt az életveszélyen, legalábbis a szíve rendbejött. A kómát
delíriumos szindróma váltotta föl, amelyben tudatzavar,
dezorientáltság és pszichomotorikus nyugtalanság mutatkozott.
Mindez már nem nagyon drámaian. Nem lehetett ugyan tudni, hogy
a contusio szimptómái helyrehozhatók-e, de akut életveszély már
nem állt fenn. Összességében tehát elég kedvező lefolyás.
És valami mégsincs rendben! Kezdetben nem volt ez több, mint
megérzés. Akkor keletkezett, amikor az a két személy bejutott az
elszigetelt gyároshoz. Egy angolnak látszó férfi, aki akcentussal
beszélt, és lényegesen fiatalabb kísérője, aki Herr Rosenau lányának
adta ki magát. Ám kétségtelenül nem volt az! Akkoriban az a különös
érzése támadt, hogy a páciens az állítólagos lányától való félelmében
feküdt a betegágyba. Úgyszólván egy menekülő ember! Ha így van,
akkor a betegségnek színleltnek kell lennie. Ennek azonban ellene
mondtak a tünetek; s a tünetek fellépéseinek módját Rosenau nem
szimulálhatta. Nem, a páciensen csakugyan delíriumos tünetek
mutatkoztak. És valami mégsincs rendben! Mert Schöller professzor
sohasem mutatkozott itt.
Ő volt az a neurológus, aki naponta egyszer be akart nézni.
Végül is Ellen Reinhardt rászánta magát, és megnézte a hamburgi
telefonkönyvet. Nyolc Schöller volt benne, egyikük doktor is volt. De
amikor fölhívta, a teológiai kar tudományos asszisztenseként
mutatkozott be. Most már biztosat akart tudni. Közvetlenül a
hamburg-eependorfi neurológiai klinikára telefonált, s ott végre azt
a fölvilágosítást kapta, amelyre szüksége volt. Schöller professzor
egyáltalán nem létezett.

Alapjában véve ez a telefon igazolta megérzését és azokat a

megfigyeléseket is, amelyeket maga tett a páciensen. Így például,
hogy állandóan fejfájásról panaszkodott, legalábbis néhány nappal
ezelőttig. És amikor abbahagyta, nem hitt neki. Miért nem ismeri be?
Hiszen a kórképhez tartozik, és azért fecskendezett be neki minden
este, hogy nyugodt éjszakája legyen. Müller ápoló szívta föl a
fecskendőt, és vette le az üres ampullát az injekciós tűről. Valami
nincs rendben a gyógyszerrel vagy az adagolásával? Amikor ezt
kezdetben észrevette, akkor kizárólag rossz érzése volt, nem
gyanakodott még, Liebscher professzorral beszélt róla. Az
megnyugtatta. A gyógyszer is, az adagolás is rendben van!
Természetes, hiszen ő rendelte. Az orvosnő legszívesebben
leharapta volna a nyelvét.
Egy ízben, amikor éjszakai ügyeletes volt, ellenőrizte a gyógyszer
hatását. Belépett a szobába, látta, hogy Rosenau ül az ágyban, és
rámered az ajtó fölötti éjszakai lámpára. Nem ismerte föl a
doktornőt. Hangosan beszélt. A holdról volt szó, lövésekről meg
vetkőzésről. Tipikus eset! A delíriumos szindróma minden
szimptómája megvolt: dezorientáltság, pszichomotorikus
nyugtalanság, szorongás és hallucinációk. A legjobb demonstrációs
anyag arra, amit a legutóbbi napokban a contusio cerebriről újra
elolvasott. Csakhogy annak a gyógyszernek, amelyet elalvás előtt
adott neki, ezt a nyugtalanságot tompítania kellett volna!
Másfelől a beteg sohasem panaszkodott a lábára. Holott
combtörésének heves fájdalmakat kellett volna okoznia. A törés
kezelésében is zavarta valami. Nem ütöttek szöget a sarkába, hogy a
lábát nyugalomba rögzítsék. A professzor a lábat leukoplaszttal
tekerte körül, és arra erősített szalagokat a felfüggesztő
berendezéshez. Jócskán elavult módszer. Fejcsóválva állt előtte. És
megint egyszer eltöprengett azon, hogyan szerezte a professzor
hírnevét és exkluzív pacientúráját. Nem, komoly kételyei voltak
ennek az orvosnak tudása felől, és ez egy okkal több volt, hogy
mielőbb saját praxishoz jusson Flensburgban.
Dr. Ellen Reinhardt segédorvosnő minden röntgenfelvételt
kiválogatott és átnézett az íróasztalon, amit csak talált. Ez a munka
mintegy húsz percig tartott. Egész halom volt, de David Rosenaué
nem volt közte.
Ez csak egyet jelenthetett! David Rosenau gyárost nem
röntgenezték meg. Sem a koponyáját, sem a lábát! Első pillanatban
ez iszonyúnak látszott, de aztán kezdte érteni. A férfi csakugyan
menekül, talán az angol és kísérője elől, a contusio pedig színlelés.
És az az éjszaka, amikor belépett a szobájába, és fantáziálni látta?
Nem lehetett szólni hozzá, és a delíriumos szindróma minden
szimptómája mutatkozott rajta. Igen, persze, az orvosi személyzetet
is meg kellett téveszteni, tehát Müller ápolót és őt magát is. Nem,
Müllert nem, neki különleges bizalmi állása van ezen a klinikán, és
bizonyára be volt avatva.
De lehet-e egyáltalán contusiót szimulálni? Ellen Reinhardt sokáig
töprengett. Eközben föl-alá járt a szobában. Erős vágyat érzett, hogy
rágyújtson, de ellenállt neki, mert a professzor nem dohányzott, és
később észrevehette volna. Aztán egy darabig az ablaknál állt, és
kinézett.
Psilocybin, gondolta! Vagy meszkalin! Ezek a pszicholitikumok,
amelyek hallucinációkat és víziókat okoznak, a tér-és időérzék
zavarát is. A páciensnek tehát sohasem nyugtatókat, hanem mindig
kábítószereket fecskendeztek be. Ez a Müller, aki az injekciót
fölszívta, nyilván mindannyiszor hamis üres ampullát vett le az
injekciós tűről. Így minden értelmet nyert. És mégsem! Mindez túl
kalandosnak tetszett. Hogy tehette ki magát egy olyan ember, mint
Rosenau a pseudocontusio kínjainak? Más utak is akadnak, ha
menekülni akar. Például repülővel Hongkongba. Arra a vidékre,
amelyet ő maga is szívesen megnézett volna egyszer.
Ellen Reinhardt roppant elégedetlenül rakta vissza a
röntgenfelvételeket az iratszekrénybe. Aztán a betegnyilvántartó
lapoknak ült neki.
A legutóbbi napokban többször meghallgatta a páciens szívtájékát.
Eközben föltűnt neki az emelkedő szívcsúcslökés és egy hangos
szisztolés zörej a szívcsúcs fölött. Rosenau fiatal korában
valószínűleg átesett egy akut reumás megbetegedésen, és ebből
maradt vissza a szívbillentyű-rendellenessége.
A betegnyilvántartó lapokat egyébként hamar megtalálta, és első
pillantásra úgy látszott: gondosan vezetik őket. Több karton is volt.
Az első bejegyzés még 1962-ből származott. A lapokkal a főorvos
kényelmes karosszékébe vonult vissza, és olvasni kezdett.
Részletesen le voltak írva a beteg panaszai, ezt követte Liebscher
professzor első diagnózisa. Mellékelve voltak a mindenkori EKG-
leletek is.
Dr. Ellen Reinhardt segédorvosnő kezdetben egyáltalán nem
értette. Rámeredt a kartonokra, ide-oda forgatta őket. Közben
érezte, hogy egyre jobban elsápad. Többször nyelnie kellett, mert
egészen kiszáradt a torka.
Leengedte a lapokat. Egy darabig tétlenül ült az íróasztal mögött.
Eközben lassanként megsejtett valamit. És végül megtalálta a
megoldást. Egyszerre megértette, bármilyen kalandosnak látszik is,
hogyan játszódott le minden.
11.
A férfi látta, hogyan közeledik feléje a hegyes tű. Különlegesen
vékony volt, és ő már jó előre érezni vélte a szúrást. Nem akarta az
injekciót, mert félt az éjszakától és az álmoktól, amelyeket okozott.
De nem mert tiltakozni. Úgy meredt a karjához közeledő tűre,
mintha hipnotizálva lett volna. És ekkor valami különös történt.
Röviddel, mielőtt a bőréhez ért volna, a fecskendő megállt. A férfi
fölemelte tekintetét.
A fiatal segédorvosnő szorosan az ágya előtt állt. Szemét áthatóan
rászögezte, aztán ajkai szavakat formáltak. Hangtalanul, de ő
megértette. Körülbelül ezt jelentették: „Ne szóljon semmit!
Maradjon teljes csendben!”
Az orvosnő mögött állt Heinz Müller, a rokonszenves ápoló; a tű
beszúrását azonban nem láthatta, mert a doktornő eltakarta a
rálátását. És aztán a férfi érezte, hogyan folyik le a karján a folyadék.
Az orvosnő a levegőbe ürítette a fecskendő tartalmát.
Lehúzta a pizsama karját, és fölállt. – Kész! – jelentette ki. A
fecskendőt odanyújtotta az ápolónak, és megfigyelte, hogy az az üres
ampullával együtt, amelyet egész idő alatt jól láthatóan tartott, egy
tálcára tette.
Az orvosnő megkérdezte:
– Ki ügyeletes ma éjjel?
– A professzor – válaszolta az ápoló.
– És maga, Heinz Müller?
– Egyszer moziba akarok menni.
– Mit néz meg?
– Az utolsó tangó Párizsban-t
Ellen Reinhardt mintha elgondolkozott volna.
– Nem Marlon Brandóval?
– De. Meg játszik benne egy fiatal színésznő is, mondják, ő sem
rossz. Vagy helyesebben: nagyon is „rossz”! – Az ápoló vigyorgott. –
Schneidernek hívják.
 – Hallottam róla. A legszívesebben én is magával mennék.
Az ápoló meglepődve nézett rá, ilyen barátságos szavakat rég nem
hallott a fiatalasszonytól.
– Miért nem teszi meg?
– Bár előbb szólt volna, Herr Müller! Sajnos már elígérkeztem.
Az asszony nem nézett az ágyban fekvő férfira, de az érezte, hogy őt
értette ezen az elígérkezésen. Mindketten nyugodalmas éjszakát
kívántak neki, aztán elhagyták a szobát.

Nyugodalmas éjszakát! A férfit újabb aggodalmak szorongatták,

amióta a tükörbe nézett. Arca – a gyilkos arca – teljesen idegen volt
számára! De hogyan lehetséges, hogy a legcsekélyebb emléket sem
idézte föl? Komolyan föltette magában a kérdést, vajon nem
bolondult-e meg. És mindenekelőtt nem engedheti meg, hogy bármit
is észrevegyenek. Ez csak részben sikerült. Amikor délután
Liebscher professzor az ágyához ült, szótlan maradt. Vacsorakor
nem volt étvágya, de evett! Még hozzá bőségesen! Erőre kell kapnia!
Aztán megjelent az orvosnő a fecskendővel, és az elképzelhetetlen
megtörtént! Nem adta be neki az injekciót. A férfi a fejét törte, mit
jelenthet ez. Kemény próbára tették a türelmét. Telt az idő, ezalatt ő
tehetetlenül feküdt az ágyban. És ébren! Máskor az injekció után
gyorsan elálmosodott, és félálomba merült.
Ellen Reinhardt doktornő kilenc óra felé jelent meg, még rajta volt
a köpeny. Óvatosan becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott.
Farkasszemet néztek.
– Miért nem adott injekciót? – nyögte ki végül a férfi.
– Később, Herr Rosenau! Hogy érzi magát?
– Jól!
Ez megfelelt az igazságnak. Sajátságosan ébernek érezte magát,
megkönnyebbültnek is. Mindennek ellenére! És a legcsekélyebb
fejfájást sem érezte.
– A professzor a könyvei mellett ül, üzleti könyvei: a legkedvesebb
olvasmánya mellett. És francia konyak mellett, amelyet nemkevésbé
szeret. Azt hiszem, nem kell tartanunk tőle. Beszélnünk kell
egymással, Herr Rosenau!
Egy széket húzott az ágy mellé, és leült. A köpenyzsebéből elővett
egy csomag cigarettát.
– Nem zavarja, ha rágyújtok?
A férfi a fejét rázta, nézte, hogyan gyújt rá a cigarettára, és szívja be
a füstöt. Hirtelen azt mondta:
– Én is szeretnék egyet!
Ellen Reinhardt odanyújtott neki egyet, és tüzet adott. Szerencsére
ágyban feküdt, mert az első szippantás simán földhöz vágta volna.
Csaknem ugyanabban a pillanatban hideg verejtéket érzett a
homlokán. Behunyta a szemét.
– Rossz orvos vagyok – hallotta a nő hangját – , mert az ön
állapotában természetesen nem szabad dohányoznia.
A férfi fölemelte tekintetét, és az asszonyra nézett.
– Hagyja csak – mondta, és még egyet szippantott. – Ez már jobb.
– Ön valószínűleg erős dohányos!
– Igen, valószínűleg – felelte.
Az orvosnő megfigyelte, ahogyan egy harmadikat és egy negyediket
szippant, és közben óvatosan leszívja a füstöt. Mindketten
mosolyogtak, és a férfi kissé úgy érezte, mintha összeesküvők
volnának.
Aztán dr. Ellen Reinhardt segédorvosnő megszólalt:
– David Rosenau sohasem dohányzott!
Hosszú szünet állt be, miközben egymásra meredtek. A férfi
ajkához emelte a cigarettát, és még egyet szívott rajta. Észrevette,
hogy csakugyan nem tesz jót, de ugyanakkor tudta, hogy mindig is
dohányzott. Az orvosnő folytatta:
– David Rosenaunak nem volt szabad dohányoznia angina
pectorisa miatt, de ez nem is okozott gondot neki. Tudniillik mindig
is nemdohányzó volt. Érti, hogy mit akarok ezzel mondani?
A férfi a fejét rázta. És Ellen Reinhardt megérezte, hogy csakugyan
nem tudja. Aztán azt mondta:
 – Ön nem David Rosenau!

Ezután elvette tőle a cigarettát, elnyomta a magáét is, és a csikkeket

a hamuval együtt a hulladékvödörbe dobta. Aztán kinyitotta az
ablakot, és friss levegőt engedett be. Néhány percig, amelynek
másodpercei lomhán és nehezen vánszorogtak tova, ott maradt, és
mélyeket lélegzett. A férfi is ezt tette az ágyában. Végre az orvosnő
becsukta az ablakot, és visszaült az ágyhoz. Megint egymásra néztek,
és még mindig nem esett egyetlen szó sem. Aztán Ellen Reinhardt
így szólt:
– Én ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint ön, Herr… Rosenau!
Nagyon jól ismerem önt, mert gyakran járt itt, hogy EKG-t
csináltasson. A professzor ugyan soha nem engedett oda, akarom
mondani, mindig ő maga kezelte önt, de én mégis gyakran láttam.
Körülbelül három év óta, azóta dolgozom ezen a klinikán. Ma
délutánig meg mertem volna esküdni, hogy ön Rosenau.
– És most már nem?
– Nem!
– Miért nem?
– Mert David Rosenau angina pectorisban szenved, azért nem!
A férfi önkéntelenül válaszolt:
– Nekem a szívbillentyűmmel nincs rendben valami!
– Erre emlékszik? A férfi bólintott.
– És még mire?
– Nagyon kevésre.
– Fogalma sincs, hogyan történt a baleset?
– Lezuhantam a lépcsőn a házamban.
– Ezt mondták önnek?
A férfi bólintott.
– Milyen a villája?
– Nem tudom!
Az asszony kutatóan nézett rá. A férfi megismételte:
– Igazán halvány sejtelmem sincs róla.
 – Tehát lezuhant, beverte, az orrát és a fejét. És eltörte a combját.
Mindketten a felfüggesztett lábra néztek. És hallgattak. Aztán az
orvosnő egy ollót vett elő a köpenyzsebéből, és a felfüggesztő
berendezéshez vezető szalagok felé közeledett. A férfi lenyűgözve
követte mozdulatait. Képtelen volt valamit mondani, megmozdulni
sem tudott. Csak mintegy hipnotizálva nézte, mit cselekszik. Az
orvosnő ugyanis két energikus vágással elmetszette a szalagokat, és
a férfi lába leesett az ágyra.
Olyan volt ez, mint valami bűvészmutatvány a varietében. És mégis
valóság volt, nagyon is keserű valóság. A férfi a lábán érezte,
amelybe belenyilallt a fájdalom. Az orvosnő arcán
bizonytalanságféle, csaknem aggodalom jelent meg.
– Fáj? – kérdezte.
– Igen… – nyögte a férfi.
– Hol?
A férfi, aki most egyenesen ült az ágyban, mindkét kezével a
lábikrájához nyúlt.
– Itt!
– Lüktet?
– Igen.
– Ez normális – vélte az orvosnő megkönnyebbülve. – A vér az,
amely most ismét tökéletesen kering. És a combja?
– Semmi! Egyre mondtam, hogy ott nincsenek fájdalmaim.
– Igen, és ezért ma meg akartam nézni a röntgenfelvételeket. De
ilyenek nincsenek. Combtörés esetén ez teljesen valószínűtlen. Ez
csak azt jelentheti, hogy sohasem törte el a lábát.
A férfi ijedten kuporgott, és nem tudott felelni.
– Miért tették ezt önnel? Úgy fest, mintha lehetőleg feltűnés nélkül
ágyhoz akarták volna kötni. Miért? És egyáltalán minek fekszik itt?
A férfi a lábára meredt, amelyet forrónak érzett. Mintha forrt volna
a vér az ereiben. Visszafojtott lélegzettel mondta:
– Lehet, hogy azért vagyok itt, mert Rosenau gonosztevő.
 De aztán eszébe jutott, hogy az éjszakai szorongásos álmok nem
David Rosenauéi, hanem a sajátjai voltak. Nem Rosenau, ő a
gonosztevő! És egyidejűleg látta magát, amint a Városligetben apja
után lopódzik. Igen – Városligetnek hívták, hirtelen eszébe jutott. De
hol terül el? A város melyik pontján? Vajon följelentette-e aktatáskás
apját, akit ott követett? Igen, föl! Egyszerre egész biztos volt benne, ő
a gonosztevő, nem Rosenau, egyedül ő!
– Semmit sem értek – hallotta a fiatalasszony hangját. – Ön
bizonyára hasonmás. De ilyen hasonlatosság tulajdonképpen nem
létezik. – A lábat bámulták, amelyet a férfi dörzsölgetett. – Nagyon
fáj?
– Nagyon.
– Holnap hívatunk egy masszírozónőt.
– Holnap… – A férfi fájdalmai ellenére hangosan fölnevetett. – Azt
hiszi, hogy a professzor úr egyet fog érteni ezzel a gyógymóddal?
Az orvosnő elszörnyedve nézett rá. Első ízben látszott azon
gondolkozni, hogyan tovább.
A férfi azt mondta:
– El kell tűnnöm! A legsürgősebben!
– Nem fog tudni járni.
– Muszáj!
A doktornő bólintott. Aztán könnyed mozdulatokkal simogatni
kezdte a lábat. Fogásai egyre erősödtek, míg a férfi alig bírta ki.
– Kell hogy legyen egy testvére – mondta közben. – Méghozzá
ikertestvére, közönséges testvér korántsem elegendő. David
Rosenau és ön föltétlenül ikrek. Van testvére?
– Nem tudom.
– A fenébe is! – Kimerülten abbahagyta. – Csak van valamiféle
emlékezete?
– Nagyon távoli, gyermekkori. Csellóztam.
– Szívesen tette?
– Dehogy, az apám kényszerített rá.
– Mire emlékszik még?
 – Anyámra.
– Erősen kötődött hozzá?
– Igen. – Eddig a pillanatig nem volt egészen tisztában vele. Halkan
tette hozzá: – Igen, nagyon erősen!
– Fiatal korában valószínűleg egy akut reumás megbetegedésen
ment keresztül. Szívbillentyűzavara valószínűleg ebből származik.
Eszébe jut?
– Nem!
– Nem lehet mélyen eltemetve. Jelenleg, úgy látszik, csak amolyan
kulcsélményfélékre emlékszik. Fölállna most?
A férfi tehetetlenül nézett rá.
Az orvosnő erélyesen fölszólította:
– No rajta! Tegye a lábát a földre!
Megtette.
– És most álljon rá!
Ezt is megtette, megterhelte a lábát, és egyenesen az asszony
karjába pottyant. Ebben a pillanatban meghallották Liebscher
professzor hangját:
– Mégy az erdőn keresztül, David, emlékszel? Nehéz súlyt kell
cipelned, mindkét kezedben egy-egy bőröndöt viszel. A bőröndök
nehezek. Meg fogsz birkózni vele, David, de Esther az oldaladon,
vajon képes lesz-e rá ő is…?

A férfi és az asszony egymást szorosan átölelve úgy állt ott, mint

egy szerelmespár, megmerevedve a rémülettől. Eközben Liebscher
professzor hangja betöltötte a helyiséget, halkan zengett és nagyon
nyomatékosan.
Ezt mondta:
– Nincs már messze, David, mindössze néhány száz méter. Mindjárt
ott vagy. De az istenért, légy óvatos! Nem szabad gallyakra lépned. A
recsegés elárulna. A határt őrzik.
A férfi és az asszony lassan elvált egymástól. A férfi az ágyhoz
tántorgott, és rázuhant. A professzor hangja, amely egyre tovább
beszélt, mintha a semmiből tört volna elő. A férfi néhány
másodpercig azt hitte, hogy csak ő hallja, tudniillik a képzeletében.
De aztán látta az asszony arcán, hogy ő is ugyanúgy el van képedve.
Majd hirtelen megfordul, az ajtóhoz fut, és kifelé, a folyosóra. Az
asszony egyedül hagyja őt. Rettegésében.
Liebscher professzor hangja betöltötte a szobát.
– És most a lövés, David! Hallod? Hallod ezt a lövést? Eltaláltak, de
te nem esel el! Nem esel el, David, repülni kezdesz! A hold
halványvörös korong, és te szembe repülsz vele. Egyre közelebb
kerülsz hozzá, David. Látod-e? Most kezd elmosódni, ez a korong, és
már nem is fölötted van, hanem alattad. Óriási lángtenger, David, te
pedig belehullasz a kellős közepébe. De még beszélsz! Hallod mit
mondasz? Azt mondod: „Miért tették ezt velünk? Meg akarták
menteni az életünket, uraim, megígérték, és most agyonlőttek
minket…”
Az iszonyú hang tovább beszélt, de a férfi már réges-rég nem
hallotta. Kinyújtózva feküdt az ágyon. Már nem tudott gondolkozni.
És azt sem tudta, mennyi idő telt el, amikor megint hallott egy
hangot, ezúttal egy másikat.
Röviden ezt mondta:
– Ezek a disznók! – És egy idő múlva folytatta: – A professzor úr
nyugodtan üldögél a könyvei és a konyak mellett. Körülfutottam a
házon, és bepillantottam az ablakon. Nyilván csak egy lejátszó
gombját kell megnyomnia. Valahol elrejtettek itt egy hangszórót. És,
úgy látszik, biztos benne, hogy minden működik, mert nem mozdul a
helyéről.
A segédorvosnő az ágy lábrészénél állt, és figyelte a férfit. Az egy
kicsit fölemelkedett, de mindjárt vissza is esett.
– Mit… – lihegte. – Mit… mit…?
Nem tudta, mit akar kérdezni. Az asszony odalépett hozzá, ő pedig
feléje nyúlt. Az asszony a vállára vette a fejét, és simogatni kezdte.
Feje lecsúszott, egyre mélyebbre, míg az asszony ölében nem feküdt.
A doktornő tovább simogatta.
 – Elmúlt, kedvesem, túl vagy rajta!
A férfi hirtelen megint tudta, mit akart kérdezni:
– Mit… jelentsen ez?
– Programozták az agyadat. Mint egy számítógépet. Magadra
kellene vállalnod valamit, amit nem tettél meg!
– Bo… bolondság! Hisz az ilyesmi… nem sikerülhet! Az asszony még
mindig simogatta.
– Sikerült, és újra meg újra sikerül. Az emberek jártasak abban,
hogy önmagukat kínozzák. Agymosásnak nevezik ezt.
A férfi az orvosnő ölében feküdt, és érezte a kezét. Soha asszony
keze nem esett ilyen jól, talán csak az anyjáé. De tudta, hogy soha
még ilyen rettenetesen nem volt rá szüksége. Érezte, mint tér vissza
ereje.
Az asszony tovább beszélt:
– Valószínűleg lezuhantál egy lépcsőn, és agyrázkódásod volt. Nem
contusio, érted? Csak agyrázkódás! Erre építettek. Minden este
injekciót kellett neked adnom, talán meszkalint? Nem tudom. Én
ugyanis azt hittem, hogy nyugtató. Az ápoló elcserélte az ampullákat.
Ezek a kábítószerek hallucinációkat okoztak, te pedig azt hitted,
álmodsz. Azt hitted, életed egy szakaszára emlékszel. Álmodtál
minden éjjel?
A férfi az ölében bólintott.
Az asszony még mindig simogatta.
– Elmúlt! Az agyrázkódás tizennégy napos, már nem számít.
– De semmire sem emlékszem! Még azt sem tudom, hogy hívnak.
– Ez most hamarosan visszatér. Meglátod, hogy szökken szárba az
emlékezeted!
A férfi fölemelkedett a doktornő öléből, és az arcába pillantott. Az
mosolygott. Aztán fogta a lepedő egy darabját, és letörölte a
verejtéket.
A férfi fölállt, és csodálkozott, hogy sikerült. Nem érzett fájdalmat a
lábában. Dühe mindent elborított. Odasántikált a szekrényhez. A
benne lógó öltönyt pizsamájára húzta föl. Aztán az éjjeliszekrényhez
sántikált, az ágy mellé, amelyben tizennégy napot töltött, talán élete
legnehezebb tizennégy napját, ki tudja? Fogta a borítékot a brazíliai
bélyegekkel és az alatta levő tárcát a pénzzel. Mindkettőt magához
vette. Aztán az ajtóhoz botorkált, ott eszébe jutott, hogy valamit
elfelejtett. Visszajött, lehajolt az asszonyhoz, és arcon csókolta.
– Köszönöm! – mondta.
Amikor megint az ajtónál volt, még egyszer megfordult. Az orvosnő
az ágyon ült, és gyámoltalanul mosolygott. Minden erejét átadta a
férfinak. Az pedig úgy látta, hogy az asszony szerencsétlenebb, mint
ő maga.
12.
A férfi a szabadban állt, és beszívta az őszi éjszaka friss, hűvös
levegőjét. A lába jobb volt, mint várta. A feje is, noha még mindig
nagyon meg volt zavarodva. A klinikán át vezető úton azon
gondolkozott, ne tegye-e azonnal tiszteletét Liebscher professzornál.
De letett róla. Előbb tisztában akart lenni azzal, hogy voltaképpen mi
is történt vele. Kivette a borítékot a zsebéből, és a bejárati ajtó
lámpájának fényébe tartotta.
Senhor David Rosenau, olvasta. És: Hamburg-Poppenbüttel,
Ginsterbuschweg 51. A telek ebben az utcában van, mondta a
rokonszenves ápoló. A kapu melletti házszámtáblán 39 állt, tehát
valóban nem látszott messzinek. A férfi elindult.
Valamiképpen be kellett jutnia Rosenau házába. Ott kezdődött
minden, és szembe akart nézni azzal a személlyel, akihez állítólag
úgy hasonlít, mint egy egypetéjű ikrek. Az utcai világítás elegendő
volt ahhoz, hogy a házszámtáblákat kivegye. A következő telek
kapuján 37-et olvasott le. Megfordult hát, megint elment a klinika
előtt, és meglepődött, milyen jól tud a lábára lépni.
És aztán a Ginsterbuschweg 51 számú telek bejárata előtt állt. A
kapu szigorúan zárva volt. Néhány méterrel odább ment, és
megvizsgálta a kerítést. Meglehetősen magas, hegyes végű
vasrudakból állt. Nem hitte hogy ilyen lábbal át tud mászni rajta.
Természetesen csöngethetett volna, mert világosságot látott, de
inkább meg akarta lepni a bentieket. Elővett egy kulcskarikát,
amelyet egy zsebkendő és egy marék aprópénz mellett a
nadrágzsebben talált, és végigpróbálta. Egyik kulcs beleillett a zárba.
Gondosan bezárt maga mögött, egészen úgy, ahogyan bizonyára
odahaza is tette volna. Odahaza! Itt is hátul állt az épület, egy világos,
kavicsos úton ment feléje.
Amikor a bejárati ajtó előtt megállt, elképesztette saját hideg
nyugalma. Egy csöppet sem volt izgatott. Mindig így viselkedik a
veszély pillanatában? Még mindig nagyon keveset tudott önmagáról.
Az ajtón katedrálüveg volt, mögötte égett a lámpa. A karika egyik
kulcsa megint beleillett, tehát minden roppant egyszerűnek látszott.
Egy hallba lépett, amelynek faburkolatú falain régi képek függtek.
Balra és jobbra ajtók nyíltak, némelyik kétszárnyú. Minden
szigorúan zárva. A háttérben egy lépcső vezetett az emeletre. A
hallban nagy csönd volt. Halálos csönd! Kissé dohos szag terjengett,
és a férfinak másodpercekig az volt a benyomása, hogy a ház
lakatlan. De nem lehetett az, hisz végül is égett a lámpa. Átnézett a
lépcsőre. Ott kellett történnie. A legcsekélyebb emléke sem maradt
róla. Minden tökéletesen idegen volt számára. Az volt a benyomása,
hogy először jár itt. És mégis: ha minden értelmesen függ össze, ott
kellett lezuhannia. Lassú léptekkel ment a lépcső felé. A feszültség
ellenére, amely most mégis fölébredt benne, pontosan megfigyelte
magát, így azt is megállapította, hogy nem sántít már a bal lábára. A
lépcső alján megállt. Semmi emlék! És ekkor a háta mögött
meghallott egy hangot.
– Mindjárt megüt a guta! – Öreges, határozott hang volt. –
Hogyhogy már visszajött, Herr Rosenau?
A férfi megfordult. Egy jóval hetven fölött járó, eléggé magas és
erőteljes asszony beszélt. Olyan egyenesen tartotta magát, akár egy
hadseregtábornok. Ugyanolyan hatalmas melle is volt, csak a több
száz kitüntetés hiányzott róla. Figyelmesen megnézte a férfit,
arcának és ruházatának minden részletét ellenőrizni látszott. Aztán
fejcsóválva azt mondta:
– Csak a jövő héten szándékozott megjönni. – Úgy hangzott ez, mint
valami szemrehányás. – Még csak tisztességes ennivaló sincs a
házban.
– Már ettem a repülőn – dörmögte a férfi. Az asszony figyelte a
hangját, és úgy tűnt, éppúgy elfogadja, mint a külsejét.
– Mindjárt csinálok teát magának, és eszik hozzá egy vajas
kenyeret!
– Nem vagyok éhes!
– Megeszi, amit föltálalok magának, Herr Rosenau!
 Erélyes parancsnok lehetett. Igazán olyan volt, mint egy tábornok,
épp csak hogy a vitézségi érmek hiányoztak, amelyek amazok mellét
oly jelentőssé teszik. A férfi körülnézett a hallban, és meglátta a
ruhafogast.
Egy sötétszínű kábát lógott rajta, és fölötte a polcon egy
ugyanolyan színű kalap.
– Mindig elfelejti, hogy itt más az időjárás, Herr Rosenau, aztán
majd didereg. És maga nagyon beteg, legalább erre legyen
tekintettel.
Feléje ment, és közvetlen közelében állt meg. Vizsgálódva nézett a
szemébe.
– Beismeri, hogy fázik?
– Be – hazudta a férfi.
– És ez az ing! – Megcibálta a pizsamakabátot, amelyet a férfi az
öltöny alatt viselt, begombolta a legfelső gombot. Közben
akadékoskodott: – A braziloknak nincs a legcsekélyebb ízlésük sem,
maga meg ott vesz ingeket. Nos, menjen hát föl, és mosakodjon meg!
Vegyen föl valami mást, elsősorban egy fehér inget és nyakkendőt,
ahogy illik. Addigra a tea is kész!
A férfi boldog volt, hogy megszabadul tőle, és fölment a lépcsőkön.
De az asszony még egyszer megállította.
– Mikor jön Herr Wilhelm?
– Később!
Az ő hangja is ugyancsak barátságtalan volt, hiába, az ember
gyorsan tanul. Látta, hogy az asszony a lépcső lábánál áll, és
mosolyog. Nem viszonozta, ámbár az asszony és Rosenau viszonya
nyilvánvalóan egész mókás lehetett. Ha az ember már megszokta.
Mire fölérkezett, az asszony eltűnt. A hall némán és elhagyatottan
ásított alatta. Hirtelen úgy érezte, megzavarodott, és azon
töprengett, vajon ez a találkozás valóban megtörtént-e, vagy csak
képzelődött. Hisz az utóbbi napokban sok minden történt, sok
minden látszott lehetségesnek, amire korábban sohasem gondolt
volna. Korábban? De ez nem álom! Valami megváltozott odalenn. A
jobb oldali szobába vezető nagy, kétszárnyú ajtó nyitva állt.
Odabenn ég a lámpa. Nem sokat ismerhetett föl, mert magasan állt,
kizárólag a könyvekkel megrakott állványok végét látta. Valami
könyvtár-vagy dolgozószobaféle lehetett.
A lépcsőfokok meglehetősen meredeken vezettek lefelé. Innen
egész más volt a látvány, mint alulról fölfelé. Itt történt tehát? Innen
zuhant le a lépcsőn? Így volt?… Így?…
Így…
Egyszeriben csak érezte, hogy valami megroppan benne. Aztán
ömleni kezdtek az emlékképek. Olyan volt, mint amikor olvadáskor
megindul egy lavina. Látta, amint közeledik, és elborítja őt.

– Herr Drenckmann? – kérdezte a férfi a vonal másik végén.

– Igen.
– Herr Gerhard Drenckmann? Bélyegszakértő és -kereskedő?
– Igen, igen!
– Nevem Wilhelm, David Rosenau titkára vagyok. Eddig nem
álltunk üzleti kapcsolatban, de barátaink ajánlották önt.
– Milyen barátaik?
– Például senhor Sánchez Rio de Janeiró-ban, emlékszik rá?
– Lehet. És mit óhajt?
– Érdekli néhány bélyeg?
– Ez a foglalkozásom.
– Átvenné a bélyegeinket?
– Attól függ.
– Néhány tétel régi német bélyegről van szó. Német gyarmatiakról
is. Hogy pontos legyek: több gyűjteményről, és komplettek.
– Elég nagy halnak látszik.
– Ez túlzás nélkül elmondható. Nem jön meg az étvágya?
– Az étvágyam igen. Mondja meg a hozzávetőleges értékét!
– Nem tudom, így kapásból, ugye, ez kétségtelenül…
– Mondja meg körülbelül!
 – Biztos, hogy legalább nyolcvanezer, de ez csak egy bizonytalan
alsó határ.
– Először is rá kell mutatnom valamire, Herr…
– Wilhelm! Herr David Rosenau titkára!
– Helyes, Herr Wilhelm! Tehát először is: a „kereskedő” kitétel
üzleti levélpapíromon nem túlságosan találó. Inkább egyes darabok
valódiságának vizsgálatával foglalkozom, aztán restaurálással is, míg
egyre kevesebbet kereskedéssel. Talán valamelyik nagy belvárosi
bélyegházat kellene fölkeresnie, ott jobb helyen járna.
– Mi úgy gondoljuk, inkább önnél járunk jó helyen, Herr
Drenckmann! – Hiszen ön nagy tekintélyű szakértő… Nem így van?
– Meglehet.
– No ugye! Mielőtt fölhívtuk, természetesen egy kicsit
körülszaglásztunk.
– Herr Wilhelm, én nem vehetem át az önök gyűjteményeit!
Értékük meghaladja lehetőségeimet!
– Nem vesz át árut bizományba?
– Néhanapján.
– Kérem! Az ön összeköttetéseivel még egy ilyen nagyságrendű
tételnek is van esélye… Halló, Herr Drenckmann, vonalban van még?
– Gondolkozom…
– Mindjárt tudtam, hogy nem bír nemet mondani. Odamenjünk
önhöz?
– A bélyegekkel?
– Igen, persze!
– Megőrült? Napokon át esett. A levegő nedvessége árt azoknak az
apróságoknak.
– Persze, Herr Drenckmann, bocsásson meg, erre most nem is
gondoltam. Akkor talán kijöhetne hozzánk?
– Mikor?
– Amint ideje engedi.
– Legjobb volna azonnal.
– Nagyon megfelel. Küldjünk el önért?
 – Megyek magam.
– Természetesen minden költséget megtérítünk, beleértve az idejét
is.
– Rendben van. Tehát: a viszontlátásig!
– Egy pillanat! Egy pillanat, Herr Drenckmann, hisz nem is tudja,
hol lakunk.
– Igaz!
– Poppenbüttelben, éspedig meglehetősen északra, közel a
természetvédelmi területhez, Ginsterbuschweg ötvenegy.
Örvendünk, Herr Drenckmann!
– Viszlát!
Ha sikerül, nagy üzlet lehet. Nem tartotta magát ugyan
különösebben pénzsóvárnak, de hébe-hóba szívesen letört egy
darab kalácsot. A munkaasztalán éppen egy régi „szász” feküdt
előtte, bár nem épp a hárompfenniges, de ez is egy kedves kis darab.
Éppen elkészült a restaurálásával, amikor fölhívták. A bélyeg a hátán
levő apró restaurálási jel ellenére is valamennyit visszanyert
korábbi értékéből. Ezt már az ő pecsétje tette, amely a szakmában
úgyszólván minőségi bizonyítványnak számított.
A hátsó szobának a bolt felé vezető ajtaja nyitva állt, kinézhetett
rajta. Látta a nagy üvegtáblát és mögötte az utcát. A túloldalon házak
álltak, ő éppen szemben lakott. A boltajtó zárva volt, mint mindig.
Nem volt érdemes kinyitni, mert vevő szinte egyáltalában nem jött.
Soha nem volt ez jó üzlet. Amikor még anyja vezette a boltot, egyszer
hosszabb időre is be kellett zárnia, a nagy munkanélküliség idején.
Pontosan emlékezett rá.
Ma többnyire iskolás gyerekek keresték föl, orrukat laposra
nyomták az üvegen, és ha nem látta meg őket rögtön, kopogtak.
Lapozgattak a berakókban, kutakodtak a dobozokban, amelyekben a
legkülönbözőbb országok bélyegei hevertek, csak úgy nagyjából
rendezve. Takarosan leáztatta őket a levelekről, amelyeket
mindenfelől kapott. Mulattatta, ahogyan a kis taknyosok nem túl
tiszta kezükben garasaikat szorongatták. Többnyire nekik
ajándékozta a bélyegeket, legalábbis amennyire lehetséges volt. A
kölykök tudták ezt, és szégyentelenül kihasználták őt. Szerette a
gyerekeket, saját gyermeke sajnos nem volt.
Üzletileg mégis jól boldogult. Gyakran kérték ki szakvéleményét,
restaurálást szintén. Mégis ilyen halat, amilyet az imént telefonon
jeleztek neki, nem mindennap fogott. Egyszer már igazán meg kell
kaparintania egy ilyet is. Mélyen és hosszan sóhajtott.
Drenckmann a boltját egy mellékutca lakóházából nyíló hátsó ajtón
hagyta el. Előrement a boltajtóhoz és megrázta a kilincset. Be volt
zárva, amiképp tudta is, de mindenesetre ellenőrizte! Ahogy ez
rendes emberhez illik.
Az idő különlegesen komisznak mutatkozott; esett, és a tenger felől
hideg szél fújt. Drenckmann fölhajtotta trencskója gallérját, és
átnézett a házra, amelynek földszintjén lakott. Gondolkodott, vajon
ne kapcsolja-e be a gázfűtést, de aztán mégsem tette. Bár ebben nem
volt biztos, de hamar vissza akart térni.
Elindult az utcán. Gyermekkorában gyakran járta ezt az utat.
Iskolás gyerekként és már előbb is. Hóna alatt a gordonkával,
amelyet úgy szorított magához, mint egy szeretőt. Csakhogy azt a
vackot sohasem szerette. Egy kereszteződéshez ért, itt erősebb volt
a forgalom. Amikor befordult a sarkon, látta, hogy a benzinkútnál
nincsenek várakozók. Csak egy taxi tankolt.
Gerhard Drenckmann tulajdonképpen tömegközlekedési eszközt
akart igénybe venni, de a szél éppen most csapta az arcába az esőt,
és saját kocsija a műhelyben állt. Hirtelen elhatározással sarkon
fordult, és visszament a benzinkúthoz meg a taxihoz.
Az út Poppenbüttelbe alig tartott félórát, a Ginsterbuschwegről
pedig kiderült, hogy elegáns lakónegyed. Nagy házak nagy
kertekben. Az 5l-es szám, ahol megállt és becsöngetett, ugyanilyen
méretű volt.
– Igen, tessék – hallott egy ismerős hangot a kaputelefonban.
Pontosan egy órával ezelőtt még telefonon beszélt vele.
Beleszólt:
 – Én vagyok, Drenckmann!
– Ó igen, Herr Drenckmann, azonnal!
Berregés hallatszott, benyomta a kaput, a kapu engedett. A másik
oldalon óvatosan elengedte, hogy becsukódjék. Aztán az enyhén
emelkedő út kavicsán fölment a házhoz. Az ajtóban egy fiatalember
várta. Minden gondos és ápolt volt rajta, öltönye, inge, nyakkendője.
Sötét haja gondosan elválasztva, simán feküdt kétoldalt. Egyetlen
fürt sem lógott ki a sorból. Barna szeme barátságosan mosolygott.
– Én vagyok a titkár – mondta a fiatalember. – A nevemet már
tudja.
Kezet ráztak.
– Igazán örülök, hogy ilyen hamar el tudott jönni.
– Hm… – hümmögött Drenckmann, és belépett a házba. Belépett
egy hallba, amelynek faburkolata falain képek függtek. Jobbra és
balra ajtók nyíltak. A háttérben egy lépcső vezetett fölfelé. Különös
csend volt a házban, valahogy lakatlannak tetszett. Drenckmann
néhány pillanatig azon töprengett, vajon tökéletesen rendben van-e
minden e körül a história körül.
Úgy látszik a titkárnak, aki figyelte őt, finom idegei voltak.
Megszólalt:
– Ritkán tartózkodunk itt, Herr Drenckmann. Üzleteinket
legnagyobbrészt New Yorkból, Párizsból és Rio de Janeiróból
bonyolítjuk le.
Drenckmann mosolygott. Brazília azok közé az országok közé
tartozott, ahova mindig el akart jutni, de sohasem sikerült. A titkár
kinyitott egy szárnyasajtót, és egy könyvtárfélébe léptek be.
Drenckmann ritkán látott ennyi könyvet egy helyen. Minden falat a
mennyezetig nyúló állványok borítottak. Herr Wilhelm mindent
előkészített már. Az íróasztalon albumok feküdtek, valamennyi
kinyitva. Gerhard Drenckmann megnézte őket, imitt-amott
továbblapozott. Az első futólagos pillantás már elegendő volt
számára. Fantasztikus! Egyenesen lenyűgöző! Minden darab
hibátlannak, sőt kifejezetten szeretettel ápoltnak látszott. Ilyennek
érezte az egész anyag kezelését.
– Ugyan üljön már le! – mondta a titkár.
Drenckmann az íróasztal mögött telepedett le, és hosszasan nézett
a fiatalemberre. Herr Wilhelm magyarázkodott:
– Ki kell mentenem Herr Rosenaut. Egyik konferenciáról a másikra
hajszolja magát, holott ezt az ő szívével nem is volna szabad.
– Ezt ismerem – felelte Drenckmann.
– Ön is?
– Ühüm…
– Akkor egy pohár portói jót fog tenni, tágítja az ereket. Vagy
parancsol inkább egy konyakot?
– Bort kérek!
Miközben a titkár ezzel foglalatoskodott, Drenckmann ismét a
bélyegek fölé hajolt. Első benyomása tovább mélyült. Ide-oda
lapozgatott, mert nem is tudta, hol kezdje el. Ha tényleg mindent át
akarna nézni, ahhoz sok időre volna szüksége. Ez azonban – és ezt is
tudta már – kellemes, csaknem élvezetes munka lenne. A pohár után
nyúlt, amely egyszeriben mellette állt, beleszagolt, ivott egy kortyot.
A portói is fölséges volt.
– Miért akarja Herr Rosenau eladni? Pénzre van szüksége? –
Drenckmann már kérdezés közben észrevette, hogy holmi
lapszusfélét követett el. Ezekben a körökben nyilván nem beszélnek
pénzről. Továbbra is az albumok fölé hajolva még egy kortyot ivott,
és folytatta: – A bélyeg jó befektetés, mindig is az volt. Meglehetősen
értékálló.
– Herr Rosenaunak mindenekelőtt az a kívánsága, hogy jó kézbe
kerüljenek – szólt a titkár. – Hiszen látja, hogy mennyire
gondozottak. Gyermekekről nem lehet jobban gondoskodni.
Akkor miért akar túladni rajtuk, tette föl a kérdést Drenckmann
magában. Saját gyermekeivel nem szívesen tenné, annyit tudott.
– Úgy gondoljuk – hallotta a titkár szavát –, hogy ezt a kis kincset
valami rendes házba közvetítheti.
 Drenckmann fölemelte tekintetét, és közben müncheni ismerőseire
gondolt. Vagy még inkább a düsseldorfiakra, nekik több volt a
készpénzük.
– Nincsenek efféle kapcsolatai? – kérdezte Herr Wilhelm.
– Meglehet.
– Herr Rosenau persze azt szeretné, hogy előbb mindent
fölleltározzon és katalogizáljon is, vagy hogy mondják.
Gerhard Drenckmann a pohárra nézett, amely már kiürült. A bor
igazán jó volt.
– Aztán készítene egy szakvéleményt, ez Herr Rosenau óhaja. Az ön
véleménye sokat nyom a latban. Így mondja. Parancsol talán még
egy pohárkával?
– Nem fog ártani.
A titkár hozta az üveget, és töltött. Amikor hátralépett az
íróasztaltól, megbotlott, megpróbálta tartani magát, de elvesztette
egyensúlyát. Az asztal szélének esett, eközben fölborította a poharat.
A bor Drenckmann kezére ömlött, és gyorsan beszívódott a nadrág
szövetébe.
Drenckmann boldogtalanul nézte ragadóssá vált kezét; a titkár
azonban egyenesen megrémült
– Ó, Herr Drenckmann, milyen szörnyű! Ezerszer kérem a
bocsánatát!
– Hagyja csak! – Drenckmann elővett egy zsebkendőt. Legalább a
bélyegeknek nem történt bajuk.
– Ez igaz, de önnek igen! – A titkár elővett egy zsebkendőt,
mégpedig öltönye felső zsebéből, ahonnan vékony csíkként
kandikált ki; korrekten, mint minden ezen a fiatalemberen. Maga is
dörzsölgette Drenckmann kezét, ám csakhamar abbahagyta. Így
semmire sem jutunk, hisz egész ragadós! Menjünk föl, és
mosakodjunk meg egy kicsit!
Együtt mentek föl a lépcsőn, a titkár egy lépéssel előrement. A
lépcsőfokok eléggé meredekek voltak. Odafönn, megérkezvén, Herr
Wilhelm kinyitotta az egyik hálószoba ajtaját. Drenckmann megállt a
küszöbön, és megint rossz érzés fogta el.
– Rendkívül kínos nekem… hallotta a finom idegzetű titkár szavát. –
De odalenn, a vendég W. C.-ben csőrepedés van. Ahogy ez ilyen öreg
házakban előfordul. Itt végig, kérem!
Herr Wilhelm előrement, és kinyitott egy másik ajtót, amelyik a
fürdőszobába nyílt.
Drenckmann a mosdókagyló fölött lett először rosszul. Kínlódva
emelkedett föl, és a tükörben meglátta eltorzult arcát, krétafehér
volt.
– Az istenért, Herr Drenckmann, valami baja van? – kérdezte Herr
Wilhelm aggódva.
– Már rendben vagyok – lihegte Drenckmann. És csakugyan így
volt, a roham, úgy látszik, elmúlt.
– A szíve?
Drenckmann a tükörben meglátta a titkár rémülten tágra nyílt
szemét a háta mögött. Azt mondta:
– Előfordul néha, amikor ilyen az időjárás.
– Akárcsak Herr Rosenaunál. Drenckmann elment Herr Wilhelm
mellett a hálószobán keresztül, ki az előtérbe. Lábát a lépcsőre tette,
lenézett, és úgy találta, hogy a lépcsőfokok átkozottul meredekek.
– Legyen nagyon óvatos, Herr Drenckmann – hallotta a fiatalember
hangját. – Várjon csak, majd megfogom.
Voltaképpen megtette ezt az aggódó titkár? – töprengett még
Gerhard Drenckmann. Aztán újra rosszul lett, ezúttal még sokkal
rosszabbul. Odalenn a hall úgy forgott, mint egy körhinta, a képek
rohantak a falakon. Vagy a hall állt, és ő ült egy olyan körhintában,
mint a vásárokon? A lépcső hol alatta volt, hol fölötte. Aztán maga
előtt látta a nagy fekete lyukat, amelybe belezuhant. Sötét éjszaka
kezdte elborítani. Minden halk és csöndes lett, és ő ezzel nagyon
meg volt elégedve.
 Gerhard Drenckmann megint a tükör előtt állt abban a
hálószobában. Időközben igénybe vette Herr David Rosenau
mosdószekrényét. A fehér ing és a nyakkendő kiválóan állt neki.
Éppen a haját fésülte, amely a halántékán már nagyon szürkült. Most
legalább azt tudta, hogy Drenckmann-nak hívják, és bélyegszakértő.
Meg hogy idecsalták ebbe a házba! A szert, amelyik kikészítette,
bizonyára a borban oldották föl. Nyilvánvalóan neki kellett volna
Rosenau helyét elfoglalnia. Minek? És mi lenne a valódi Rosenauval?
De még egyéb dolgokat sem tudott. Így nem jutott eszébe annak az
utcának a neve, ahol lakik Az egész környék topográfiája a szeme
előtt volt, csak a hozzá tartozó utcanevek hiányoztak. És az arca,
amelyet a tükörben látott! Tökéletesen idegennek tetszett, ez pedig
abszurdum. De már nem okozott pánikot benne, mint még órákkal
vagy napokkal ezelőtt. Időt kell hagyni a dolgoknak, ennyit már
megtanult közben. „Halló” – mondta az idegen arcnak, és vigyorgott.
Aztán kiment a fürdőszobából.
A lépcsőn óvatosan viselkedett. Megkapaszkodott a korlátban, és
vigyázva lépdelt lefelé. A könyvtárban David Rosenau íróasztalához
ült. Az asztalon egy teáskanna állt csészével és cukortartóval, mind
finom porcelán. Tányéron egy szelet kenyér, vastagon megkenve
vajjal. Értenyúlt, bár nem volt éhes. Az elkövetkező időben arra van
legsürgősebb szüksége, hogy új erőre kapjon. Ezt belátta.
Az íróasztalt természetesen zárva találta, és a kulcs nem volt
benne. Lehajolt, megvizsgálta a zárat. Nem okozhat nehézségeket. A
szoba szemben levő oldalán egy asztalkát látott írógéppel és
tartozékaival. Mielőtt odament, egy pillantást vetett a hallra. Senki
sem volt ott! Fülelt. Ebben a házban igazi síri csönd uralkodott. A
nőnemű generális látszott az egyetlen élőlénynek, ő valószínűleg
máshol áll lesben.
Az írógép mellett fölfedezett egy tálkát gemkapcsokkal. Kikeresett
néhány nagyobb, erősnek látszót, és visszament az íróasztalhoz.
Amikor egyiket széthajtogatta, és álkulccsá formálta, föltűnt neki,
hogy milyen jól sikerült. A dolgok szinte magától értetődően
fakadtak belőle. Mi lehet ő még azonkívül, hogy jónevű
bélyegszakértő? Talán ügyes betörő? A férfi befelé kuncogott. A zár
nem sokáig állt ellen, és ő kihúzta a fiókot. Töméntelen iratot talált.
Mielőtt nekiállt, a teáskanna után nyúlt, és töltött. Az illatán
megérezte, hogy „Earl Grey” A kedvenc márkája! Ezt is tudta. Akkor
hogyhogy nem jut eszébe utcájának neve? Ostoba dolog! Cukrot tett
a teába, megkavarta, és ivott egy kortyot. Mi van, ha valami nincs
rendben ezzel a teával? Megijedt, de aztán elmosolyodott. Nem,
mégsem, másodszor nem! Újra ivott, a tea csodálatosan ízlett. Aztán
beleharapott a vajas kenyérbe.
Az íróasztalbeli iratok között akadt egy lista, amely rögtön
fölkeltette érdeklődését. Mintegy tucatnyi nevet tartalmazott,
beleértve az övét is. Több lapból állt, mert az egyes nevek alatt a
személyek közelebbi adatai is ott álltak. Megtudott egyet-mást
koráról, magasságáról és súlyáról. Olvasott iskolai végzettségéről és
foglalkozásáról. Az is föl volt jegyezve, hogy sem felesége nincs, sem
gyermekei. Még szívbillentyű-rendellenessége is benne állt. Meg a
vakbélműtét! Drenckmann ijedten kapott a lágyéktájára, mert erről
megfeledkezett. De most megint eszébe jutott. Gyermekkorában
operálták meg, és apja rögtön utána ajándékozta meg a csellóval.
Úgyszólván a gyógyulás örömére. A följegyzések mindenesetre
megfelelő képet adtak személyéről, életkörülményeiről és
foglalkozásáról. Csak a gondolatairól nem jegyeztek föl semmit,
ezeket talán egy számítógép sem tudta megragadni. Ismét
villámként cikázott keresztül rajta. Számítógép volt?
Gerhard Drenckmann összehasonlította adatait a többi jelöltével.
Első pillantásra valamennyi egybevágott, csupa iker vagy többes
iker, vagy hogy lehetne kifejezni. Mindössze egyiküknél nem volt
meg a vakbélheg, de szívpanaszai, ha egyénenként különbözőek is,
de valamennyiüknek voltak. Az életkor mintegy tízéves keretben
váltakozott. Mindegyikük nagyjából azonos magasságú és súlyú volt.
És nem volt sem feleségük, sem gyermekük. Ez a katolikus papnál
érthető, gondolta Gerhard Drenckmann, őnála azonban nem
egészen. De miért éppen őt halászták ki a gazdag kínálatból?
Véletlenül?
Egy borítékban megtalálta a halottjelöltek fényképét.
Halottjelöltek? Igen, ugyan mi mások volnának? Levelezőlap
nagyságú, metszően éles színes felvételek. Az ő képe feküdt fölül.
Boltja előtt állt, éppen bezárta a bejárati ajtót, és egyenesen a
kamerába nézett. Halvány fogalma sem volt róla, mikor készült.
Drenckmann hosszasan rámeredt a fényképre, aztán hirtelen úgy
érezte, mintha nyakán lassan fölmeredne a szőr. Egyáltalán ő-e az,
aki ott bezárja a boltajtót? Alig néhány perccel ezelőtt
tanulmányozta az arcát a tükörben. A képen látható férfi egész
másképp fest! Drenckmann a teásedények közé hajította a
felvételeket, és hátradőlt. Csak nem megbolondulni, gondolta, nem
becsavarodni, ilyen közel a célhoz! Lassan a teáskannáért nyúlt,
töltött, megkavarta. Lassú kortyokkal ivott, és megette hozzá a vajas
kenyér maradékát. Aztán a tolltartóhoz nyúlt, és kivette belőle a
nagyítót.
Újra a fénykép fölé hajolt. A férfi orra nagyobb volt. Lényegesen
nagyobb! Egyszeriben emlékezett. Már sráckorában az orrával
bosszantották. És ez később is ennyiben maradt. Elgondolkozva
simogatta ezt az orrot, amelyet most sokkal kisebbnek erezett.
Azonnal meglehetősen világossá vált a dolog. Leoperálták! De valami
nem stimmelt a szeme állásával sem. Talán apró vágásokat végeztek,
és fölhúzták a fejbőrt. Ujjaival beletúrt a hajába, de semmiféle
sebhelyet nem tudott kitapintani. A professzor úr szakmájának
mestere lehet.
Hát ezért kötötték ágyhoz! A fején levő kötésekre gondolt, az orrán
lévő tapaszra. Meg kellett várniok, amíg a sebek begyógyulnak,
mielőtt átadták volna őt. De milyen minőségben akarták ezt tenni?
Talán hullaként? Tulajdonképpen nincs más magyarázat. Sok
minden világosnak rémlett előtte, ám nem minden. Mi volt a céljuk
például az éjszakai álmokkal? Gerhard Drenckmann visszatette a
felvételeket a borítékba, és zsebre vágta. Ugyanígy a lapokat a
névsorral. Sietett. Megtalálta David Rosenau nemzetközi
jogosítványát is, ezt szintén magához vette. Aztán egy kulcscsomóra
bukkant.
– Rendes magától, hogy megette!
Drenckmann fölijedt. Az ajtóban a rendjel nélküli nőnemű
hadseregtábornok állt. Hirtelen tudta, hogy ez a kulcscsomó az ő
tulajdona. A kisebbik biztonsági kulcs a hátsó bejáraté, a nagyobbik
pedig a boltajtóé, a két másik meg a kapu-és lakásának kulcsa. Ujjai
ezért úgy szorították, mint egy kincset.
– Csak meg akartam kérdezni, mikor fekszik le, Herr Rosenau. Hogy
szüksége van-e még rám. Különben én is aludni mennék.
– Ne zavartassa magát – felelte.
Egymásra néztek.
És hirtelen, maga sem tudta miképp, ezt parancsolta:
– Előbb gyújtsa föl a külső lámpát, és nyissa ki a garázst!
– Még egyszer el akar menni?
– Igen.
– Ez nem megy! Nem szabad vezetnie a maga szívével! Hiszen
tudja, Herr Rosenau. Hívok egy taxit.
– Ne fecsegjen! – mordult az asszonyra. És amikor az elhűlve nézett
rá, rákiáltott: – Hátra arc, indulj!
Az asszony vihogni kezdett.
– Legalább a hangjából észlelem, hogy jól van. És így alighanem
megkockáztathatom.
Az asszony megfordult, és kivonult. Ő is fölállt. Furcsán könnyed
hangulatban volt. A kulcsokkal a kezében visszahódította
otthonának egy darabját. Kilépett a hallba. A kertajtó nyitva állt,
kinn már égett a villany. Tekintete még egyszer fölvándorolt a
lépcsőn, ahol minden elkezdődött. A legutóbbi tizennégy napban
életútjának nagy darabját tette meg.. Valami ezt súgta neki. Aztán
levette kabátját a ruhafogasról. Föltette kalapját is. Már a kijáratnál
volt, amikor a könyvtárban megszólalt a telefon. Megállt. Ismét
hallotta a csöngetést, és tétovázott. Aztán elhatározta magát,
visszament a helyiségbe, fölvette a kagylót.
Szilárd hangon szólt bele:
– Itt David Rosenau!
13.
– Archie Patters, gratulálok! Egyedülálló, ahogy ezt az ügyet
üstökön ragadta, nincsenek szavaim, maga nagyon tud, ízig-vérig
profi!
Arthur Masham a tágas helyiség közepén állt. Meggyőződéssel
beszélt, ez meglátszott arckifejezésén. Archie Patters szerényen egy
sarokban ült, és lesütötte szemét. De a jóval fiatalabb Connors tágra
nyílt szemmel bámulta főnökét. Úgy tetszett, hogy bár ez az
érzelemkitörés mulattatja is, mindenekelőtt azonban zavarba hozza.
Még sohasem hallotta Mashamet ilyen fellengzősen beszélni. A
hűvös, fegyelmezett Masham! Az óriás, ahogy szintén nevezték. Ez a
mázsás férfi, aki üzemekben és gyárakban emberek ezrein
uralkodik. Az ország elektronikai iparának kényura.
A beszélgetés a konszern igazgatóságán folyt, egy toronyház
valamelyik felső emeletén. Már ezt a Cityt is elcsúfították ilyenekkel.
Masham folytatta:
– A tiszteletdíját már megkapta, Archie, most meg fogjuk duplázni!
Az ügy nem lehetne jobb kezekben.
Archie Patters végtelenül fáradtnak érezte magát. Az utóbbi napok
megerőltetései túl nagyok voltak az ő korában. Tulajdonképpen nem
akart mást, mint hazamenni és ágyba bújni. A következő napokban
ágyban akart maradni. Boldogtalanul nézte az előtte álló pohár
whiskyt, egy kortyot sem ivott belőle. Azonkívül Masham túl
pompázatosan fejezte ki magát. Ha ilyen dicshimnuszokra kerül sor,
akkor valami bűzlik a dologban. Tudta ezt hosszú életének
fölhalmozódott tapasztalataiból. Így szólt:
– Azt hittem, a munka véget ért.
– Még csak most kezdődik, Archie, a kezdetén vagyunk!
– És mit kell még magának megtennem, Arthur?
– Újra át kell mennie Hamburgba, lehetőleg már a legközelebbi
géppel!
 Archie Patters elhúzta a száját, de ezt Masham nem látta; keresztül-
kasul trappolt dolgozószobájában, és mondta tovább a magáét:
– Itt ülünk, és bámuljuk a Rosenau Műveket. Egy ember, tiszta, mint
a frissen hullott hó. Nemcsak különösen tehetséges, okos fej,
nemcsak különösen szerencsés kéz, nem, nem! Áldozat! Annak a
különös kornak szörnyen megkínzottja. Aztán maga nekiáll az
ügynek, Archie, és minden a visszájára fordul! A megalázottból
egykori náci nagyság lesz! Archie, ha maga csak tíz évvel fiatalabb
volna, el kellene vennie a lányomat. Egyszerűen mellém kellene
ülnie ebbe a szobába.
Hirtelen kuncogás hallatszott a szobában, Connorstól származott,
akaratlanul. Elrémülve meredt a főnökre, de az egyáltalán nem
hallotta. Annál inkább Archie Patters, és vigyorogni kezdett. Az volt
benne a vicc, hogy Arthur Mashamnek egyáltalán nem volt gyereke.
De ettől eltekintve Pattersnek feleségére, Anne-re kellett gondolnia,
aki évekkel korábban elhunyt rákban. Néhanapján egy-egy vasárnap
kiment hozzá, odaült a sírhoz, és elbeszélgetett vele. Nem, biztosan
nem akarna újra megházasodni, akkor sem, ha fiatalabb volna.
Arthur Masham visszavitorlázott a szobán keresztül, és leült az
asztal mellett.
– És most mesélje el nekünk, öreg fiú, hogy húzta partra ezt a halat.
Archie Patters rámeresztette szemét az iparmágnásra, nem
válaszolt. Arthur Masham mosolygott.
– Értem már, Archie, a titkosszolgálat emberei diszkrétek. Rejtve
dolgozik, és hallgat.
Ugyan mit tud ez a majom az ő munkájáról, gondolta Archie
Patters. Ostoba íróasztali vacakolás volt csak. Ez a hülye Fleming
még hülyébb James Bondjával az egész testületet hírhedtté tette.
Nem, szobában kuksolás volt ez, némi fantáziával talán. Olykor
valami intuíciófélével. És szerencsével! Ebben az ügyben nagy
szerencséje volt!
– Nos az a fő, hogy a markunkban van – mondta Arthur Masham.
 – Méghozzá kivédhetetlenül! – tette hozzá Archie Patters. – A kis
Rosenau tanúsítani fogja és a cannes-i Madame Carpentier is. Maga
Klemm azonosította magát azzal a párizsi David Rosenauval, amikor
a jóvátételt követelte és fölvette. Ezzel becsattant a csapda. A
németek nem söpörhetik az ügyet a szőnyeg alá. Ez nem
úgynevezett íróasztal melletti tettes, hanem közönséges bűnöző, aki
kapzsiságból gyilkolt. Rablógyilkos, semmi egyéb! A németeknek
perbe kell őt fogniuk!
– Nem, Archie, az istenért, csak semmi per!
– Hogyan? Semmi per? Mit ért ezen?
Az öregember azt hitte, rosszul hall. Mashamnek boldogságban
úszó arcába nézett.
– Archie! Mi föl akarjuk vásárolni a Rosenau Műveket, de ennek
patyolatfehéren kell a konszernünkbe kerülnie! Semmiféle folt nem
lehet rajta, ezt megértheti!
Patters úgy érezte, valami megdermed benne. Ugyanakkor tudta,
hogy mostantól kezdve igen óvatosnak kell lennie, mert ez az ember
a körme között összeroppanthatja őt. És szemrebbenés nélkül meg
is teszi.
Arthur Masham folytatta:
– Rosenau vagy Klemm vagy akárhogy hívják, a hamburgi
anyavállalatot az ötvenes évek elején vásároltatta föl. Strómanokkal!
Potom pénzért megkapta az egész kacatot. Akkoriban vagy százan
dolgoztak ott. Időközben a vállalat kiterjedt a Szövetségi
Köztársaságra, szerelőüzemei vannak Hamburgban, fióküzemei a
Rajnánál és Bajorországban, szállító alvállalatai külföldön. Az
alkalmazotti létszám százezrekre rúg. Egyik legnagyobb
elektronikaikészülék-gyár. A Rosenau Művek nemcsak televíziót és
hasonló vackokat gyárt, fő tevékenysége a műhold-és
űrhajóprogram alkatrészellátása. Ha ezt a halat elnyeljük, nagy
szavunk lesz a piacon. Megérti, Archie, milyen fontos számunkra ez
az ügy?
 Az öregember nagyon is jól értette. Emlékezett arra az időre,
amikor Klemmre, a gyilkosra vadászott, életének egy részét ennek
szentelte.
– Az évi forgalom milliárdokra fog rúgni – mondta, és egész másra
gondolt.
– Távlatban igen! A dologban az a vicces, hogy Rosenaunak az
NSZK-ban nincsenek is túl nagy nyereségei. Ott megjátssza a
különlegesen szociális vállalkozót. Igazában a külföldi cégeket fölözi
le. A csekély adókötelezettségű és legalacsonyabb munkabérű
országokban. Van egy lökhajtásos magánrepülője, ezzel utazgat, és
riói lakhelyén kívül New Yorkban és Párizsban is van lakosztálya.
Hamburgban csak ritkán tartózkodik. Eddig csodálkoztunk rajta, de
a maga kutatásai után, Archie, megértem. Miért nem iszik már egy
kortyot, hisz igazán kiérdemelte.
A cégfőnök vette poharát, és Pattersre emelte. Az öregember
whiskyje után nyúlt, de csak kortyolt belőle, tiszta fejre volt
szüksége.
– Hány éves, maga, Archie? – kérdezte Masham.
– Túl sok.
– Azt gondolom, elmúlt hatvan. Sohasem gondolt rá, hogy
visszavonuljon? Mit szólna egy walesi birtokhoz? Egy nem
túlságosan kicsiny házikó, némi erdő és egy halastó. Mit szól hozzá,
öreg fiú?
– Nem vagyok walesi – válaszolta Archie Patters. – Edinburgh-ból
származom.
– Fantasztikus, Archie! A Felföldön is vannak szép vidékek. Ez után
a tranzakció után teljesen független lesz, azt teszi és engedheti meg
magának, amit akar. Ha ezt az üzletet lebonyolította nekünk, soha
többé nem lesz fölöttese. Szavamra, Archie!
Patters hosszasan nézte az átellenben ülő gengsztert. Honnan tud
ez ennyit az ő legbensőbb kívánságairól? Arcán szelíd mosoly
tündökölt. Arthur Masham beleegyezésnek fogta föl. Folytatta:
 – Bizalmasan még megmondom magának, Archie, miért kell éppen
most megkaparintanunk, bízom a diszkréciójában. Hamarosan
szabaddá teszik a fontot, lebegtetni fogják.
– Ez leértékelést jelent? – kérdezte Archie meglepődve.
– Hm…
– És mennyivel?
Arthur Masham mosolygott.
– Föltételezem, hogy körülbelül tíz százalékkal. Egy napon, nem
túlságosan távoli időben nem lesz más választásunk, be kell lépnünk
a Közös Piacba. Meg kell tudnunk, hogyan áll tényleg a font, ezért
lebegtetünk. Rosenauval tehát gyorsan tető alá akarjuk hozni az
üzletet. Most még a régi árfolyamon vásárolhatunk. Ha ez a
vállalkozásunk sikerül, Archie, magának is meglesz belőle a
tisztességes haszna. Tiszteletdíját pedig, akárcsak prémiumát
természetesen tetszés szerint valutában kapja meg. Én személy
szerint svájci frankot ajánlanék.
Patters nem válaszolt, és egy darabig csönd volt a szobában. Aztán
Arthur Masham megszólalt:
– Valami nem tetszik magának, Archie! Mondja meg, mi! Beszéljünk
nyíltan és őszintén!
Patters állhatatosan hallgatott.
– A per, amelyet a náci hatalmasságnak szán?
Archie Patters csöndesen bólintott.
– De hiszen ezt a Klemmet lelőjük, öreg fiú! Mégpedig olyan módon,
amely őt sokkal érzékenyebben érinti. Csakugyan azt hiszi, hogy ezt
a fickót izgatja egy ilyen szaros perrel való fenyegetés? Hiszen ezen
csak nevet, Archie, és én is azt teszem.
Az iparmágnás valóban nevetett, és Connors Patters oldalán
kötelességtudóan csatlakozott hozzá. Csak az öregember arca
maradt mozdulatlan.
Masham újra elkomolyodva folytatta:
– Nem vagyok nácibarát, Archie; sohasem voltam az! Mindenki
tudja, tehát magának is tudnia kell. Azonkívül maga igazán mindig
mindent tudott rólunk, egyszerű emberekről – Masham fölemelte
mutatóujját, és tréfásan megfenyegette Patterst. – Ugyanúgy
undorodom az SS-vezetőktől, mint maga. Soha nem ülnék vele egy
asztalhoz. És amint bevonulunk az igazgatóságba, minden
berendezését el fogjuk távolítani, hogy véletlenül se üljünk le egy
olyan székre, amelyen egyszer talán a gazfickó ült. Tulajdonképpen
mit akar még, Archie? Marad a pénz, amelyből ez az ember vállalatát
fölépítette. Higgyen nekem, ez a pénz régóta forog, és sok kézen
ment át. Eközben sokszorosan megtisztult, és megint teljesen tiszta.
Patters még egy nagyot kortyolt whiskys poharából. Aztán átnézett
Connorsra. Az az egész hosszú szónoklat alatt ki sem nyitotta a
száját. De nyilván nem is kellett. Arthur Mashamnek, gyárak és
emberek urának bizonyára csak statisztákra volt szüksége, akik
csöndben és engedelmesen végighallgatják.

Archie Patters legjobban a fiatalasszonyt sajnálta. Az Orlyn elváltak

egymástól. Az ő londoni gépe az asszonyé előtt indult, és utoljára
akkor látta, amikor a kísérők erkélyén állt, és integetett neki,
miközben ő fölment a feljárón. Röviddel előbb átadta neki Klemm,
Handtner és Kodelke aktáit, az asszony elkérte őket tőle. Elég
hátborzongató búcsúajándék. Az asszonynak vissza kellett repülnie
Bécsbe, és ott kellett az ő értesítését bevárnia. A dolgok mostani
állása szerint sohasem fogja megkapni.
Archie Patters a fürdőkádban heverészett kensingtoni lakásán,
nem messze a Hyde Parktól. Már egy bő órája a vízben feküdt,
csöndben és békésen, mindössze hébe-hóba hozzáeresztett egy kis
forró vizet. Mellette a széken egy üveg scotch állt meg egy pohár,
amelyből egyszer-másszor egyet-egyet kortyintott, persze óvatosan.
Igen, mindenekelőtt leginkább Yvonne Rosenaut sajnálta, mert az
asszonyka az utóbbi hetekben a szívéhez nőtt. Mintha a lányát látta
volna benne. Ő sem maradt közömbös Yvonne számára, és most
soha többé nem találkoznak, így van ez ebben az ostoba munkában.
 „Aki titkosszolgálatos, mindig az is marad? – kérdezte Yvonne
Cannes-ban. Persze, hogy az maradt, habár már évek óta nem a
szakmában tevékenykedett. Visszavonult a hivatalos szolgálatból, és
különböző természetű megbízatásokat vállalt. Többnyire az ipar
számára dolgozott, mindig olyankor, amikor megbízói nem akartak
közvetlenül mutatkozni. Egyszemélyes vállalat volt, titkárnő nélkül,
iroda nélkül. Még a Leicester Square-i helyiség sem volt az övé, csak
rövid időre tűzte névjegyét az ajtóra. Sayers bocsátotta a
rendelkezésére. Egyike volt azoknak a helyeknek, amelyeket a
Szolgálat használt, ha valakikkel semleges helyen akartak találkozni.
Patters természetesen nem szakította meg kapcsolatait korábbi
munkakörével, és így Klemm és cinkosai ellen minden bizonyítékot
hozzáférhetővé tettek számára. Azok az akták, amelyeket Yvonne-
nak a párizsi repülőtéren átadott, természetesen csak másolatok
voltak. És ez a jelek szerint most már csak makulatúra. Ha Masham
nem akarja, nem kerül sor perre. Ilyen formátumú iparmágnásoknak
végül is több a hatalmuk, mint a választott kormányoknak és
apparátusuknak az igazságszolgáltatással együtt.
A kis Archie Pattersnek is bele kellett ebbe törődnie. Szép
szerényen ott ült az igazgatóságban, és tartotta a száját. Miről is
beszélhetett volna azzal a disznóval? Néhány sírról a francia
demarkációs vonal mentén, amelyekben jó huszonöt évvel ezelőtt
meztelen hullákat találtak? Olyasmiről, mint bűn és bűnhődés? Mit
számít ez a semmiség?!
Archie Patters keze kibukkant a fürdővíz habjából, és a whiskys
pohár után nyúlt. Ivott egy kortyot. És mégis létezik olyasmi, mint
bűn és bűnhődés! Siralmas, hogy másoknak kell ezzel törődniük. És
segítene valamit, ha a Rosenau Műveket sok ezer munkahelyével
szétzúzzák? Segítene ez a demarkációs vonal áldozatain?
Kétségtelenül nem! Kárt azok az emberek szenvednének, akik a
művekben dolgoznak. Archie Patters töprengett. Látta, amint a pénz
régóta és sok kézen át forog. A pénz megtisztulhat? Óriási marhaság!
 Marad a házikója, amely természetesen nem Walesben, hanem
Edinburgh környékén fog állni. Nagyon magas kerítésről
álmodozott, ilyet fog állíttatni. Mielőtt végképp kilépett a
fürdővízből, azon gondolkozott, hogy feleségét, Anne-t
áttemettetheti-e oda.
Archie Patters a délutáni géppel átrepülte az Északi-tengert. A
hamburgi Négy Évszak szállóban vett ki egy lakosztályt a Középső-
Alster-nél a Jungferstieg közelében. Ha szerét ejthette, Patters
szeretett kényelmesen lakni, most pedig korlátlan magasságú
költségkeretet engedélyeztek neki. Szobájába rendelte a vacsorát, jól
és kissé túlságosan is bőségesen evett. Eközben az esti német
lapokat tanulmányozta. Természetesen semmit sem olvasott arról,
hogy Nagy-Britannia belátható időn belül belép a Közös Piacba.
Semmit sem talált a küszöbönálló lebegtetésről sem. De ez a
titkolódzás legalább ötletet adott neki. Sürgősen meg kell szüntetnie
szigetországi számláit, és megtakarított pénzét Svájcba kell vinnie.
Úgysem volt ez sok, de ha már leértékelnek, legalább ne az ő fontjai
szenvedjék meg.
A vacsora utáni szivart a nyitott ablaknál szívta el, közben lenézett
az Alsterra. Késő este volt már. A Jungferstieg fényreklámai szikrázó,
ragyogó szalagként tükröződtek a vizén. Szívesen tartózkodott
ebben a városban. A németek közül, akiket nem sokra becsült, a
hamburgiakat szívelte leginkább. Valahol tizenegyet ütött, amikor a
telefonért nyúlt.

– Fizikailag nem akarják megsemmisíteni, Herr Rosenau, efelől

nyugodt lehet – jelentette ki Archie Patters. – Csak az üzemeit
akarják, nem az életét! Nem is akarják eltulajdonítani öntől, simán és
egyszerűen el kell hogy adja őket. A vételárral visszavonulhat a
magánéletbe. Talán a Karib-tengerhez? Vagy Panamába? Az
eladásból kapott pénzért biztosan megvehet akár egy kis szigetet is.
Archie Patters és látogatója szemben ültek egymással a szálloda
halljában. Az angol végre szemtől szemben látta azt az embert, akire
annyi év óta vadászott. Sötét kabátos és sötét kalapos fényképét
változatlanul a belső zsebében hordta, az utóbbi időben újra és újra
elővette. Csakhogy ezt a találkozást nem egészen így képzelte.
Valóban azt hitte, hogy a német államügyészség részéről is jelen lesz
valaki.
– És ha nem akarom eladni? – kérdezte a férfi.
Az angol belenézett a gyilkos arcába, amely persze semmiben sem
különbözött bármely más tucatarctól. Archie Patters végül azt
felelte:
– Azt gondolom, el fogja adni, Rosenau!
Az angol ivott egy korty pezsgőt. Az asztalon egy üveg Dom
Perignon állt; David Rosenau előtt is volt egy pohár, ő azonban nem
ivott. Archie Patters nagy gonddal választotta meg a pezsgőt. Hiszen
különleges nap volt ez, amelyet Arthur Masham költségére meg
akart ünnepelni.
A férfi azt mondta:
– Elöljáróban ellenem szóló bizonyítékokról beszélt. Gondolom,
igazán birtokában vannak.
– Ó, igen… – felelte Archie Patters álmodozva.
– És nyilván meg is mutatja őket nekem?
– Persze! – Archie Patters bólintott. – Több hibát is elkövetett,
Klemm! – Az angol egyszerre csak visszatért a férfi eredeti nevéhez.
– Az első nagyon régen volt, amikor a kétségtelenül tömegével
rendelkezésére álló útlevelek közül éppen David Rosenauét
választotta ki. A valódi Rosenauéknak egy kislányt kellett Párizsban
hagyniuk, aki akkor egyéves volt. A kislány egy gyermekotthonban
nőtt fel, és most harmincéves. Keresi az apját, Klemm. Annak idején
alaposabban kellett volna tudakozódnia.
Archie Patters azokra a kutatásokra gondolt, amelyeket egy életen
át ő maga folytatott. Előfordulhatott volna vele ilyen kontármunka?
Biztos, hogy nem!
Az átellenben ülőnek egy arcizma sem rezdült.
– Mondjon valamit a második hibáról!
 – Nem lett volna szabad a jóvátételi iroda pénzét fölvennie! Nem
tudom, miért tette, hiszen pénzre nem volt szüksége. Puszta
kapzsiság volt-e, amelynek semmi sem elég, vagy elővigyázatosság,
mert a valódi Rosenauhoz a jóvátétel is hozzátartozik? Mindenesetre
hiba volt, mert ezzel bizonyítékát adta, hogy David Rosenauként
Párizson át Brazíliába ment. Az alapvető hiba persze még mélyebben
rejlik. Soha nem lett volna szabad visszatérnie. Sokáig gondolkoztam
rajta, miért is tette. Azt hiszem, most már tudom. Ez a Németország
a háború után csodálatos fejlődésen ment keresztül. Gazdasági
szempontból! A Rosenau Művek az itteni munkaerő nélkül
valószínűleg sohasem érte volna el mai tekintélyét. Dicséri az eszét,
hogy azt nagyon korán fölismerte, és strómanok útján megvette az
első hamburgi üzemet. A szemben ülő mosolygott.
– És most el kell adnom. Hiszen így mondta: eladni.
– Igen.
– Föltételezem, a formaságok már készen vannak.
Archie Patters üzleti hangon mondta:
– Készen. Fönn a lakosztályomban két irat van előkészítve. Majd
mindjárt lehozom őket. Az egyiken aláírásával elismeri a maga által
elkövetett gaztetteket. A másikon általános hozzájárulását adja,
hogy lemond a Rosenau Művek részvénytöbbségéről.
– Föltételezem továbbá, hogy semmi sincs benne a kártalanítás
összegéről – jegyezte meg a férfi.
– Beleegyezését megtáviratozom Londonba. Pontosan huszonnégy
óra gondolkodási időt adunk. Ezután közöljük az összeget.
– Azt hiszem, kevesebb lesz, mint a részvények névértéke.
– Én is azt hiszem. Mégis marad elegendő pénze, hogy
nyugalomban élvezhesse élete alkonyát.
– Mi történik, ha megtagadom?
– Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy ezt tenné. Habár én
személy szerint semmit sem kívánnék forróbban.
– És miért kívánná ezt, uram?
– Mert akkor megindítjuk a pert!
 Az az ember, aki David Rosenaunak nevezte magát, meglepődött a
gyűlöletnek attól a hullámától, amely hirtelen megcsapta. De aztán
látta, hogyan változik meg az angol arckifejezése. Szeme egyre
nagyobb lett, és már nem is őrá pillantott, hanem átnézett a válla
fölött. Megfordult. A hallon egy fiatalasszony jött keresztül.
Meglehetősen magas volt, haja sötét, arca szép. Egy asszony, aki,
ahogy a férfi látta, otthon érzi magát a luxusszállókban. És miközben
egyre közeledett, hirtelen tudta, hogy ez nem más, mint David
Rosenau lánya. Az asszony megállt az asztal mellett, és le nem vette
szemét az angolról; őt ellenben észre sem vette. Aztán különös
mosollyal megszólalt:
– Hello, Archie!
14.
Végtelennek tetsző idő múlva Pattersnek sikerült fölemelkednie
székéből. De a fiatalasszony az ő segítsége nélkül ült le. Mintegy a
semmiből egy pincér termett mellette.
– Egy poharat! – mondta az asszony, anélkül hogy odanézett volna,
tekintetét kikerülhetetlenül az angolra függesztve. A pincér hozta a
poharat, megtöltötte, és eltűnt.
Aztán Yvonne megszólalt:
– Némi magyarázattal tartozik nekem, Archie!
– Ó nem, Yvonne – nyögte ki Patters. Maga tartozik magyarázattal!
Az Orlyn elváltunk, és maga megígérte, hogy visszatér Bécsbe. Ott
kellett volna a jeladásomat bevárnia.
A fiatalasszony arcán ott ült még az a furcsa mosoly.
– Párizsban hirtelen,ötletem támadt, Archie! Hiszen az én járatom
egy órával később indult, mint a maga gépe, így volt időm némi
gondolkodásra. Végül is fölhívtam Bécset, és kértem még egy hét
szabadságot. Hamburgban most sok minden eldől, ugye, Archie? És
így egyszerűen azt gondoltam, itt kell lennem. Nem igaz?
– Yvonne, kérem! – Az angol szinte dadogott, ez valószínűleg ritka
pillanat volt életében. – Yvonne, menjen most! Később mindent
megmagyarázok!
– Most akarom tudni, Archie! – Az asszony gyilkos vidámsággal
mondta ezt.
– Én talán meg tudom önnek magyarázni – mondta a férfi, aki
David Rosenaunak nevezte magát.
A fiatalasszony ügyet sem vetett rá. Az angolt szólította föl:
– Mondja el nekem, Archie!
Patters egyáltalán nem volt abban a helyzetben, hogy
válaszolhasson. Valóban élete ritka pillanatának látszott ez.
A mellette ülő férfi levette válláról a gondot.
– Mr. Patters azon van, hogy velem részvénytöbbségem
átengedéséről tárgyaljon. Ha ajánlatát elfogadom, eltünteti az
ellenem szóló bizonyító anyagot. Életem alkonyát egy déltengeri
szigeten élvezhetem.
– Mondja, hogy ez nem igaz, Patters!
Az angol nem válaszolt.
– Igaz! – kiáltotta a férfi, aki Rosenaunak nevezte magát. Olyan erős
meggyőződéssel beszélt, hogy senki, az asszony sem kételkedett
szavaiban. De még mindig nem méltatta egy pillantásra sem.
Ehelyett fogta a pohár pezsgőt, amelyből nem ivott, és az angol
arcába löttyintette. Ez a szállodahallban, ahol pedig hozzá lehettek
szokva a furcsaságokhoz, föltűnést keltett.
A pincér megint az asztalnál állt.
– Valami nincs rendben, Mr. Patters? – kérdezte.
A pezsgő végigcsurgott az angol arcán, lecsöpögött az álláról, a
gallérjába folyt a füléről. Patters szoboregyenesen ült, és meg sem
mozdult. Percek látszottak tovatűnni, mialatt nem szóltak, de senki
sem tudta pontosan, mennyi. Aztán Mr. Patters fölállt. Nagyon
halkan és nagyon fegyelmezetten mondta a pincérnek:
– Nem történt semmi. Kérem, csak semmi feltűnést! Az én hibám.
Nem viselkedtem korrekten a hölggyel.
Erre Archie Patters megfordult, és csaknem ingadozó léptekkel
elhagyta a hallt. Nyilván soha életében nem került még hasonló
helyzetbe.
Yvonne most úgy ült a székén, mintha odafagyott volna. Egyrészt
meg volt rémülve önmagától, mert ezt egyáltalán nem akarta,
egyszerűen csak úgy kitört belőle. Másrészt örült, hogy visszatalált
önmagához. A heveskedés hozzátartozott az életéhez, és ezt belátta.
Csak gyorsan ki akart jutni a szállodahallból, és el ettől az embertől.
A rendőrséget kell hívnia, hogy ezt a gazembert elfogja.
De az első percekben Yvonne egyszerűen nem bírt megmozdulni,
maga elé meredt. A pincér visszavonult, ám a közelben maradt.
Es akkor a férfi, akire még mindig nem nézett rá, megszólalt:
– Azt gondolom, ön David Rosenau lánya, és azt hiszi, hogy én
öltem meg a szüleit. De nem igaz. Nem én vagyok Klemm. Még csak
nem is vagyok olyan, mint ő. Helyesebben: nem voltam olyan. Valaha
régebben.
A férfi elakadt.
Yvonne fölfigyelt a hangra, és aztán, első ízben, feléje fordult.
Kétségtelenül ugyanaz az ember, akit a fényképekről ismer. És mégis
azt mondta benne valami, hogy a férfi nem hazudik.
– Gerhard Drenckmann-nak hívnak – jelentette ki. – Tudom, hogy
ez hihetetlen, rejtélyes ügy.
Yvonne csak hallgatagon nézte.
A férfi a zsebébe nyúlt, kihúzott egy borítékot, amelyből néhány
levelezőlap nagyságú képet vett elő. Egyiket odatolta az asszonynak.
– Ez vagyok én – mondta. – Éppen a boltom előtt állok, és zárok.
Bélyegkereskedő vagyok. Nincs a legcsekélyebb hasonlatosság sem,
ugye?
Yvonne a fényképnek szentelte figyelmét, és sokáig nézte. Végül
úgy vélte:
– Én azt hiszem, van hasonlatosság!
A férfi hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Csakugyan úgy találja?
Együtt hajoltak a kép fölé.
– De, de – mondta az asszony. – Bár itt az orr lényegesen nagyobb.
És a szemek valahogy másformák. De egyébként? Igazán nagy a
hasonlóság!
Gerhard Drenckmann még mindig szkeptikusan nézte a fényképet.
Yvonne nem győzte meg, de nem akart vitatkozni. Hisz a
vélemények mindig szubjektívek. Azt mondta:
– Talán ezért választottak ki engem a többiek közül.
– Hát voltak többiek is?
Kiterítette a többi képet az asztalra, és megint fölibe hajoltak.
– Valamennyien ugyanolyan korúak, és hasonlóak az egyéni
ismertetőjeleik. Egészen a szívbajig és a vakbélhegig. Mindenekelőtt
pedig: egyik jelöltnek sincs családja, amely keresheti.
– Elrabolták?
 – Rosenau, pardon, Klemm házába csaltak, és valamit tettek a
boromba. Ettől kezdve semmiről sem tudtam, amíg a klinikán
magamhoz nem tértem.
Az asszony érdeklődve nézte.
– Kötésekkel a fején és tapasszal az arcán, így láttam ott magát.
Emlékszik rá?
– Csak nagyon homályosan. Az első napokról alig van fogalmam,
mert elkábítva tartottak. Valamiféle pszichoszerrel. Bizonyára akkor
operáltak át.
– És a lába? – kérdezte Yvonne töprengve. – Nyújtóban láttam.
– Nem volt eltörve. Ez csupán rafinált módszer volt, hogy ágyhoz
kössenek, amíg az arcom meg nem gyógyul.
– És akkor át kellett volna vennie Klemm helyét, értem. Teljesen
ártatlanul.
Nem válaszolt, mert nem tartotta magát olyan tökéletesen
ártatlannak. Ő is benne volt a repülős HJ-ben. És utána? Még mindig
nagy sötét foltok voltak benne. Imitt-amott úgy érezte, hogy
megvilágosodnak, de nem tudta megmondani, mit művelt fontos
időszakokban. Bizonyára náci lett belőle! Hisz így kellett lennie!
Később átvette anyja üzletét, ez világos, de a háborús években, mit
csinált akkor? Nem tudta. És az apja? Az apja elpusztult! Igen, ezt
világosan látta. Elpusztult! Ő jelentette föl? Nem is lehetett
másképpen! A legkisebb alapja sem volt hát, hogy ártatlannak érezze
magát.
– Hogy jutott ki a klinikáról? – hallotta a fiatalasszony kérdését.
– Valaki segített nekem – felelte szórakozottan.
– Valaki?
– Igen, volt ott egy olyan segédorvosnő, nagyon helyes asszony! –
Yvonne-ra összpontosította figyelmét, és folytatta: – Egyedül nem
tudtam volna végrehajtani. De ez az orvosnő némely dolgot
furcsának talált, és ezért keresni kezdte a fejem és a lábam
röntgenfelvételeit, azonban semmit sem talált.
– De egyáltalán miért fogott gyanút?
 – Rosenau, vagyis ez a Klemm angina pectorisban szenved. Nekem
pedig szívbillentyű-rendellenességem van. Többször meghallgatott,
és megállapította a jellemző zörejt.
– Ilyen egyszerű hát! – Yvonne a fejét rázta. – Alig lehet elhinni!
Akkor kellett a tervet kovácsolniuk, amikor hónapokkal ezelőtt
először jelentkeztem Klemmnél. Nyilván azóta keresték a megfelelő
jelöltet, és, végül önben találtak rá. Aztán bizonyára át akarták
nyújtani nekem… mint hullát.
– Nem tudom biztosan… – A férfi abbahagyta.
– Van még valami?
– Igen. És ez ugyanolyan iszonyúan hangzik.
– Mi az?
– Én… hogy mondjam el? – kezdte Gerhard Drenckmann tétovázva.
– Én… álmomban átéltem az ön szüleinek meggyilkolását. Egy
erdőben történt, Franciaországban, az akkori demarkációs vonalon.
A fiatalasszony arcába nézett, és megint abbahagyta.
– Folytassa! – mondta Yvonne némi szünet után.
– Egész idő alatt valamiféle szerekkel injekcióztak, az orvosnő
pszicholitikumoknak nevezte őket. És aztán éjszakánként egy
magnószalagot játszottak le nekem, amelyen Liebscher beszélt. Ezen
aprólékosan ecsetelték szüleinek meggyilkolását.
– És ön azt hitte, hogy ön követte el?
– Azt.
– Fölismerte az orvos hangját?
– Föl, ma este! Az orvosnő már nem adta be az injekciót, és én nem
aludtam. Mind a ketten hallottuk a hangot.
– Kodelke…
– Hogyan?
Yvonne töprengve ült. Végül azt mondta:
– Az orvos bizonyára Kodelke! A párizsi Gestapo-központban volt
három férfi, akik összetartottak, mint cinkosok! Klemm, egy
bizonyos Handtner és éppen ez a Kodelke! Kodelke orvos volt. Ha
ilyen pontosan van tájékozva a dolog lefolyásáról, jelen kellett
lennie. Legalábbis Klemm teljes bizalommal volt iránta. Ő lehet tehát
az a Kodelke! – Szkeptikusan nézett Gerhard Drenckmannra. –
Tényleg azt hitte, hogy ön a gyilkos?
– Igen.
– Akkor drogok hatása alatt állt. Később azonban ez a mese aligha
állta volna ki a valóság próbáját!
– Ki tudja? Az orvosnő véleménye szerint olykor megesik.
Agymosásnak nevezte ezt.
Yvonne hosszasan nézte Gerhard Drenckmannt, aztán mosolyféle
jelent meg az arcán.
– Szegény ember! – mondta. Gerhard Drenckmann
visszamosolygott.
Yvonne így szólt:
– Egy szakaszon együtt kell majd haladnunk!
– Igen.
– Mindketten érdekeltek vagyunk.
– Igen.
– A rendőrségre kell mennünk.
– Igen.
– Hiszen ezt akarja?
– Mást képzelt?
Yvonne mosolya nyíltabbá vált.
– Jó, jó! Mondja még el nekem, mit csinált, miután kiszökött a
klinikáról.
– Klemm házába mentem. Abban a pillanatban még azt sem
tudtam, hogy hívnak. Azt gondoltam, eszembe juthat, ha
viszontlátom a helyet, ahol történt. És így is volt. Lenéztem a
lépcsőn, amelyen lezuhantam, vagy amelyről lelöktek. És hirtelen
mindenre emlékeztem!
Drenckmann abbahagyta. Más dolgokra gondolt. Mi lett például az
apjával?
– Klemm nem volt otthon, gondolom – hallotta a fiatalasszony
hangját.
 – Csak a házvezetőnő!
– Klemmnek a világ minden táján vannak lakásai. Ritkán
tartózkodik Hamburgban.
– Átkutattam az íróasztalát, és találtam egypár dolgot. Azoknak az
embereknek a listáját is, akiknek egyforma ismertetőjeleik vannak.
Aztán ezeket a képeket itt! Amikor éppen menni akartam,
megszólalt a telefon!
– Mint Klemm jelentkezett?
– Mint Rosenau.
– Igen, persze. És ki hívta föl?
– Bizonyos Mr. Patters, akivel aztán itt találkoztam.
– Meg volt győződve róla, hogy ön Klemm?
– Igen, biztosan! Akárcsak a házvezetőnő.
– Ugy látszik, a maszk kifogástalan!
Yvonne Rosenau ránézett a szemben álló férfira, aztán elnevette
magát.
– Ugyan mit nevet? – kérdezte Gerhard Drenckmann boldogtalanul.
– Óriási, hogy egy olyan dörzsölt fickó, mint Archie Patters beugrik
ennek!
Nem volt szép nevetés, és egyre hangosabb lett. Megint magukra
vonták a többiek figyelmét, és azon nyomban megjelent a pincér.
– Nem hiszem, Madame, hogy ön a házunk vendége lenne –
mondta.
Yvonne, még mindig mosolyogva, a fejét rázta.
– Felszólítom önöket, hogy hagyják el a szállodánkat. Asszonyom,
uram!
– Azonnal, jóember, azonnal – válaszolta Yvonne.
Gerhard Drenckmann pedig elővette Klemm tárcáját, kivett egy
százast és letette.
– Az abroszért – mondta. – És a fáradságáért!
Aztán fölálltak és eltávoztak a hallon keresztül. Az asszony magát
kihúzva lépdelt, fejét enyhén hátravetve, a férfi pedig az oldalán.
 Jóval magasabb volt Yvonne-nál, és némileg úgy festettek, mint egy
boldog, elégedett pár. Pedig éppen nem voltak azok!

Gerhard Drenckmann megállt a recepciónál. Elővette azt a

fényképet, amely boltja ajtaja előtt ábrázolta őt. A kép hátára név és
cím volt följegyezve.
– Meg tudja nekem mondani, hol van a Semperstrasse? – kérdezte
valakitől a recepcióban.
– Sajnos, nem tudom.
Jóképű, idősebb ember volt. Természetesen látta az asztalnál
történteket, és Yvonne-t valószínűleg reménytelenül részegnek
tartotta. De arcán nem ült a legcsekélyebb mosoly sem, nem látszott
megbotránkozottnak sem; tökéletes modora volt.
– Hamburg harminckilencben kell lennie – mondta Gerhard
Drenckmann.
– Nem Winterhudéban? – kérdezte a férfi.
– Winterhude! Igen, persze, a Semperstrasse Winterhudéban van!
– Hogy hogyan jut most oda, ugye? Mindjárt meglátjuk, uram,
megmutatom a térképen!
Az alkalmazott elővarázsolta a térképet, kiterítette, és együttesen
föléje hajoltak. Hisz Drenckmann-nak fejében volt a lakóhelye, mint
eddig is, látta madártávlatból. S amikor végül a térképen megtalálták
az utcát, az mintegy magától beilleszkedett a városról élő
emlékképébe.
– Köszönöm! – mondta, és indulni készült.
– Nem akarja magával vinni a térképet? Szívesen odaadom. – Aztán
nem tudta magába fojtani, hogy hozzá ne tegye: – Házunk ajándéka.
Gerhard Drenckmann is mosolygott:
– Nem szükséges! Most már ismét tudom!
A kijárat felé mentükben Yvonne megkérdezte:
– Csakugyan elfelejtette, hol van az utcája?
Gerhard Drenckmann csak bólintott. Ennél sokkal többet felejtett
el, és rettegett a pillanattól, amelyben majd fölbukkan a fejében.
 A portás kitárta előttük az ajtót, ők pedig kiléptek. A Mercedes a
Középső-Alster mentén vezető utca túloldalán parkolt. Amikor
beszálltak, Yvonne megjegyezte:
– Csinos autója van!
– Igen – vélte Drenckmann, és a sajátjára gondolt, amely még
mindig a műhelyben állt. Nem mondta meg, hogy ez Klemm kocsija.
Valószínűleg őbenne is volt holmi tapintatféle.
Keresztülhajtottak a Kennedy hídon és a túlsó oldalon a Külső-
Alster mentén fölfelé. Winterhude ebben az irányban feküdt. Mintha
magától ment volna. Végül is Gerhard Drenckmann gyakran hajtott
végig ezen az útvonalon. Korábban, egy másik életben. Igen, tényleg,
olyan volt ez, mintha egy másik élet lett volna. Amikor a
Semperstrasse 68 előtt kikapcsolta a motort, hátradőlt, és ülve
maradt a kormány mögött. Yvonne feléje fordult, megérezte benne a
feszültséget.
– Van egy cigarettája? – kérdezte a férfi.
Az asszony megkínálta, maga is rágyújtott, és csöndben
dohányoztak. A férfi a földszinti lakás felé nézett. Ablakai
ugyanolyan sötétek voltak, mint a többi lakáséi. Időközben
mélységes éjszaka lett. Amikor utoljára odapillantott, azon
gondolkozott, hogy begyújtsa-e a gázfűtést, aztán mégsem tette.
– Első ízben jön vissza? – kérdezte Yvonne.
Rábólintott. Végül pedig azt mondta:
– No, gyerünk!
Kiszálltak. A földszinti lépcsőpihenőig nyolc lépcsőfok volt,
álmában meg tudta volna tenni őket, hiszen rajtuk ment föl, mióta az
eszét tudta. Ifjúként sokszor ugrálva és szökdécselve, egyszer-
másszor egy-egy fokot kihagyva. Az évekkel aztán meggondoltabbá
váltak léptei. Lakása bal felől volt. Soha nem érezte szükségét, hogy
elköltözzön innen. Akkor sem, amikor anya meghalt.
Kinyitva az ajtót, meghitt illat csapta meg. Egyszerre biztonságban
érezte magát, hiszen hazaérkezett. A folyosót még az ősrégi linóleum
borította, amelyre többször is csöpögött vér, de ezt kókuszfonattal
fedte be. Egyébként nem sok változott. A szobákban egypár új bútor
állt, szülei hálószobájából pedig második nappalit csinált.
Mindenesetre volt elég hely, hogy a fiatalasszonyt egy éjszakára
elszállásolja; másnap délelőtt majd együtt mennek a rendőrségre.
Kinyitotta a konyha-és a fürdőszobaajtót, meggyújtotta a villanyt.
– Ha mosakodni akarna – mondta. – Gondolom, rögtön lefekszünk.
Egy kissé mégiscsak kivagyok, és a holnapi nap bizonyára
megerőltető lesz. Fölhúzok magának egy ágyat.
– Nem akarom terhelni!
– Hát, segíthet.
Egymásra néztek, és a férfi túlzott buzgalommal leplezte
bizonytalanságát. Kinyitotta a lakószoba ajtaját, mert ott állt a
fehérneműszekrény. És amikor villanyt gyújtott, megpillantotta
Liebscher professzort és Heinz Müllert, az ápolót.
Békésen üldögéltek a két karosszékben, szorosan a kottatartó és a
cselló mellett, amely még mindig a sarokba volt támasztva. De
persze nem békés szándékkal jöttek, különben minek várakoztak
volna sötétben. Arcuk nem keltett bizalomgerjesztő benyomást, és a
fehér hajú professzor, akinek olyan furcsa volt a szeme színezett
szemüvege mögött, egy hangtompítós pisztolyt tartott az ölében. Ez
az ember körültekintőnek látszott, mindenre gondolt. A fegyver
pontosan Gerhard Drenckmannra és Yvonne Rosenaura irányult.
– Jöjjön be, David, és csukja be az ajtót! A férfi és a fiatalasszony két
lépést tett a szobába, amely ezáltal csaknem zsúfolt lett. Ugyanebben
a pillanatban az ápoló fölállt, elnyomakodott mellettük, becsukta az
ajtót, és nekitámaszkodott. A fegyver most egy kicsit ide-oda lengett
kettejük között. A hangtompító annyira utálatossá tette, hogy
Gerhard Drehckmann-nak az volt a benyomása: az orvos hidegvérrel
lőne.
– Gondoltuk, hogy idejön, David, azért vártuk itt.
Gerhard Drenckmann egyáltalán nem tudta, mihez kezdjen, ezért
kissé ostobán azt mondta:
– Ne nevezzen Dávidnak!
 Az orvos rendületlenül folytatta:
– Persze nem gondoltuk, hogy ilyen hamar érintkezésbe léphet a
lányával.
– Ez az ember nem David Rosenau – válaszolt Yvonne. Furcsán
higgadt maradt. – És nem is Walter Klemm.
Liebscher professzor a fejét rázta.
– Semmiféle Walter Klemmet nem ismerek, de tudom, hogy ez az úr
David Rosenau. Nézze, mintegy tizennégy nappal ezelőtt Rosenau
házába hívtak minket, az ápoló tanúsíthatja, és akkor láttuk őt a
lépcsőnél heverni.
Gerhard Drenckmann lázasan töprengett, hogy hozza ki önmagát és
az asszonyt épségben a szobából. De nem látott kiutat. Eközben az
orvos csaknem kedélyesen folytatta:
– Nem szabad így szaladgálnia, David, rossz vége lehet. Önnek
contusiója van!
– Nincs!
Ez volt minden, ami Drenckmann-nak eszébe jutott.
– Bizonyára dr. Reinhardt révén jutott erre a fölismerésre. Nos, ő
még egy fiatal, tapasztalatlan orvosnő, David! Nyilván azt is mondta
önnek, hogy azért föltételezi ezt, mert nem talált önről
röntgenképeket. Másutt tartottam őket. Időközben megmutattam
Frau Reinhardtnak, és most ő is meg van győződve róla, hogy ön
nagyon beteg. Mindjárt adunk önnek egy injekciót, David! Észre sem
veszi, és gyorsan elalszik. Aztán pedig visszavisszük a klinikára.
Várja már az ágya!
Gerhard Drenckmann egy lépést tett oldalvást; óvatosan mozgott a
ráirányított fegyver miatt. Látta a fecskendőt az ápoló kezében, aki
újra olyan hatással volt rá, mint a legelső napokban a kórházban.
Mintha az apja arcába nézett volna, mégpedig abban az időben,
amikor nagyon gyűlölte. Kevéssel az előtt, hogy kiszolgáltatta őt a
nemzetiszocialistáknak! És ekkor valami nagyon különös dolog
történt! Gerhard Drenckmann nem tudta, hogy és miképp, de
egyszercsak nekirepült annak az embernek.
 Igen, valóban repült a kicsiny, szűk helyiségen keresztül, éspedig
lábbal előre. Cipője sarkával találta el az ápoló gégéjét. Heinz Müller
hangtalanul a földre zuhant. De Drenckmann ugyanezzel a
mozdulattal Liebscherre is repült, és kiütötte kezéből a pisztolyt. A
fegyver nagy zajjal a padlóra esett, és becsúszott a heverő alá. Maga
Drenckmann lehuppant a díványra. Kissé úgy festett, mintha azért
ült volna oda, hogy kellemesen elcsevegjen az orvossal. Mindez egy
másodperc tört része alatt történt, és csöppet sem nélkülözte a
komikumot. Mindannyian ijedtségtől sápadtan bámultak, kivéve
Heinz Müller ápolót, aki eszméletlenül feküdt a földön.
Mindannyiukat lenyűgözte az akció, de nyilván leginkább magát
Gerhard Drenckmannt.
És akkor látomása támadt. Látta magát egy kiképzőtáborban a
Fekete-erdőben. A háború kellős közepén történt, és a német
seregek rég visszavonulóban voltak. De a főparancsnokság még
mindig ejtőernyősvadászokat képezett ki, hogy a világot a levegőből
győzzék le.
Úgy nyúzták őket, hogy a nadrágjukba vizeltek. Napról napra, és
éjről éjre. Nem volt ennél keményebb kiképzés, és éppúgy
hozzátartozott a túlélés művészete, mint a hangtalan ölesé. A veszély
pillanatában ezt a tudását nyerte vissza.
De Gerhard Drenckmann már nem tizennyolc vagy húszéves volt,
mint akkor, hanem ötven felé járt. És így időre volt szüksége, hogy
kifújja magát. Hevesen lihegett. Ez idő alatt senki sem szólt egy szót
sem. Valamennyien helyben maradtak. Yvonne a szoba közepén,
szép arcán roppant ostoba mosollyal. A professzor a karosszékben
és Heinz Müller, az ápoló a padlón, az ajtó mellett. Először maga
Gerhard Drenckmann mozdult meg. Nehézkesen fölállt, és az ajtóhoz
ment. Ott az ápoló fölé hajolt. El fog tartani egy darabig, amíg ez az
ember magához tér, de túléli. Drenckmann fogta a fecskendőt, és a
szőnyegre ürítette. Nem szívesen tette, mert rendszerető ember volt,
de nem tudta, mit kezdjen vele. Aztán a professzorra nézett, aki
mindezt elképedt arccal követte.
Drenckmann csak egy szót szólt:
– Kifelé!
Liebscher professzor fölállt, néhány lépést tett az ajtó felé. Átlépett
Heinz Müller ápolón, és kiment. Gerhard Drenckmann vállára
vetette az eszméletlen embert, aki nagyon nehéz volt, és az orvos
után szaladt.
Liebscher Mercedese az utca túloldalán parkolt, pontosan a
bélyegüzlet előtt. Drenckmann az ápolót a hátsó ülésre dobta, aztán
becsapta a kocsiajtót, és átpillantott a tetőn.
– Ha még egyszer itt mutatkozik – mondta nyugodtan –, megölöm!
Liebscher professzor nem felelt. Beszállt az autóba, és elhajtott a
Barmbeker Strasse irányában. Igen, a Barmbeker Strasse az, amelyik
kétszáz méterrel odébb a Semperstrassét keresztezi. Gerhard
Drenckmann most ezt is újra tudta.
Yvonne Rosenau a lépcsőház nyitott ajtajában állt, mögötte égett a
háromperces villany, s arcán még mindig feneketlen elképedés
tükröződött. Láthatólag csodálta a férfit, hogy ilyen problémátlanul
oldotta meg a helyzetet.
Gerhard Drenckmann, amint feléje ment, észrevette, hogy ismét
sántít a bal lábára. Hirtelen a feje is megfájdult. Hős? Nem, nem az!
És nyilván nem is volt soha az!
15.
Másnap délelőtt a Berliner Tor melletti kapitányságon ültek egy
rendőrtisztviselővel szemben. A felügyelőt Schnabelnek hívták, a
rendőrség toronyházában levő hivatali szobájában fogadta őket.
Nem váratta őket túlságosan sokáig, és ámbár túl volt terhelve, mint
ezt hamar észrevették, időt szakított számukra. Történetüket teljes
nyugalommal hallgatta végig – legalábbis így látszott.
Ezen az emberen sok minden furcsának tetszett. Súlya jóval száz
kiló fölött volt, és mindene elnagyoltnak hatott. Nagyhasú teste, de
arcának túlméretezett vonásai is. Bizonyos, hogy túl sokat eszik és
iszik. Orcái enyhén táskásak voltak, még néhány év és a nyakán
fognak állával egybefolyni. Nem sokkal volt több, mint negyvenéves.
Az orrán keskeny, nemesacél keretű szemüveg, amely nem illett
elnagyolt arcához. Jó szövetből készült, sötétbarna öltöny volt rajta,
inge is divatos, nyakkendőjét pedig gondosan kötötte meg. Dunhill
pipát szívott. A füst karikákban és felhőkben gomolygott a szobában,
és kellemes illatú volt.
Yvonne Rosenau a felügyelőt megfigyelve hamar észrevette, hogy
ez a hústorony mindent megtesz, hogy nem túlságosan előnyös
testalkatát feledtesse. Megérezte mint nő.
Mindenekelőtt fölfogta, hogy ez az ember minden inkább, mint
renyhe, akkor is, ha olyan benyomást kelt. Szeme a szemüveg
mögött nagyon is érzékenynek látszott.
Yvonne szinte természetesen ragadta magához a beszélgetés
fonalát, a férfiak meg hallgatták. Hébe-hóba félbeszakította magát,
ránézett a mellette ülő Gerhard Drenckmannra, rövid kérdést tett
föl, vagy kérte, hogy erősítse meg az elmondottakat. Az kedvetlenül
tette meg, mert ezen a reggelen rosszul érezte magát. Úgy látszik a
beléje pumpált gyógyszereknek utóhatásuk volt. Mintha napokig
ivott volna, s most a kijózanodás minden kínját végigszenvedné.
Kivált a szíve fájt.
 Schnabel felügyelő hústömegét az íróasztal mögött egy
különlegesen szilárd karosszékben helyezte el. Nem kérdezett
közbe, csak érdeklődve hallgatott, és szívta Dunhilljét. Figyelmesen
megnézte látogatóit, hol a nőt, hol a férfit, de többnyire mereven
bámulta a helyiségnek egy messze kettejük mögött levő pontját.
Miután Yvonne a végére ért, sokáig csönd volt. A kövér felügyelő
még mindig nem gondolt arra, hogy valami megjegyzést tegyen.
Ekkor végül Yvonne szólalt meg:
– Nem csodálnám, ha nem hinné el nekünk ezt a történetet.
Schnabel felügyelő szelíden elmosolyodott.
– Ne azt kérdezze, Frau Rosenau, hogy elhiszem-e! Kérdezze
inkább, hogy el tudom-e képzelni.
– El tudja képzelni, felügyelő úr?
– Szólítson, kérem Schnabelnak!
– El tudja képzelni, Herr Schnabel?
– Természetesen, Frau Rosenau! Az embereknek gyakran
támadnak kiagyalt ötletei. De ezekkel az úgynevezett
rafináltságokkal hamar készen leszünk. Több gondot okoznak
nekünk azok az esetek, ahol a tettes és az áldozat között nincs vagy
látszólag nincs kapcsolat.
Yvonne a felügyelő lágy hangjára fülelt. Érezte, hogy hatással van a
hústoronyra, ha az mindent meg is tett, hogy ezt leplezze.
Időközben Schnabel Gerhard Drenckmann felé fordult.
– Sohasem lett volna szabad ennek a Rosenaunak vagy akárhogy is
hívják, a házába mennie.
– Hanem? – kérdezte Gerhard Drenckmann csaknem morogva.
– Azonnal minket kellett volna riasztania.
– Abban a pillanatban nem sok sejtelmem volt róla, hogy egyáltalán
létezik valami olyasmi, mint a rendőrség. Még a nevemet sem
tudtam, és azt gondoltam…
Drenckmann félbehagyta, a beszéd láthatóan megerőltette.
– Tudom, mit gondolt, Herr Drenckmann. De mégis hiba volt!
Közben ezek kifundálhattak valamit. Különösen az önnél, a
Semperstrasséban ért kellemes élményük győzheti meg őket ennek
szükségességéről. Magam előtt látom, hogy időközben milyen
tevékennyé váltak.
A felügyelő a pipájában kezdett kotorászni. Óvatosan tette, egy
pipaszurkálóval. Aztán kiütögette a maradék hamut, és a pipát
félretette kihűlni. Az íróasztalfiókból másik pipát vett elő, megint
egy Dunhillt, és megtömte „Prinz Albert”-tel. Hatalmas mancsai
voltak, virsliujjakkal, de ügyesen tudta használni őket. Gyufáért
nyúlt. Mindezt meggondoltan tette. Látogatóival ellentétben úgy
festett, hogy a felügyelőnek korlátlan mennyiségű ideje van.
Végül megkérdezte:
– És mindkét emberrel elbánt? Éppen csak fölugrott a levegőbe, és
harcképtelenné tette őket? – Kérdését a fiatalasszonyhoz intézte.
– Igen – válaszolta Yvonne.
A felügyelő érdeklődve nézett Gerhard Drenckmannra az égő gyufa
fölött. Megkérdezte:
– Karate?
Drenckmann dörmögött valamit.
– A karate veszedelmes – vélte Schnabel. – Simán megölhette volna
azt az embert azzal, hogy nyakon rúgta.
– Talán le kellene tartóztatnia engem testi sértés miatt.
A felügyelő csak mosolygott.
Yvonne megszólalt:
– De kérem, Herr Schnabel! Az a két ember fenyegetett minket, és
az ápoló injekciós fecskendővel ment neki Herr Drenckmann-nak.
Gerhardt Drenckmann hallotta, hogy Yvonne a fecskendőről beszél,
de semmit sem hallott a pisztolyról, amelyre egy utálatos
hangtompító volt szerelve. Azonban túlságosan gyöngének érezte
magát ahhoz, hogy beavatkozzék a beszélgetésbe.
Schnabel először is hatalmas füstfelhőket csalt elő pipájából, aztán
megnyomkodta a dohányt , és már csak könnyedén szippantgatott,
nehogy túlhevítse a Dunhillt. Úgy tűnt, ezek a pipák jelentik a világát.
Azt mondta:
 – Három tettessel van dolgunk. Ha az önök verzióját fogadom el, s
egyelőre ezt kell tennem, a következő kép alakul ki: van egy ember,
aki Rosenaunak nevezi magát, és aki helyettest keres. Végül
megtalálja, de ki kell… hogy is mondjam, ki kell őt preparálnia. És ez
vezet a második tetteshez.
– Kodelkéhez! – jegyezte meg Yvonne.
– Nem azt mondta, hogy a professzort Liebschernek hívják?
– Ő Kodelke!
A felügyelő mosolygott.
– Egyelőre egyezzünk meg Liebscherben, hölgyem! Végül is mit
számítanak a nevek!
– Ő Kodelke! – makacskodott Yvonne. Doktor Reinhardt, az
orvosnő és Herr Drenckmann hallották a hangszalagot, amely fölér
egy gyilkosság beismerésével. Csakugyan azt hiszi, hogy Klemm
valamit is szólt volna az orvosnak a tett végrehajtásáról, ha nem
Kodelke volna?
A felügyelő Gerhard Drenckmannhoz fordult.
– Látja, ez az éppen. Ha akkor hívott volna minket, amikor még a
klinikán volt, ezt a hangszalagot kétségtelenül kezünkbe
kaparinthattuk volna. Ha most odamegyünk, nem fogjuk már
megtalálni, és ezzel egy fontos bizonyítékunk kiesett. – Schnabel
megszívta a pipáját, és kissé bizonytalanul fejezte be: – Ha
egyáltalán bejutunk!
– Mit jelentsen ez?
Yvonne hirtelen mintegy ugrásra készen ült.
A felügyelő higgadt és vidám maradt.
– Ebben az országban demokráciában élünk, Frau Rosenau. Az
emberek magánterületét törvény védi. Rá kell vennem az
államügyészt, hogy házkutatási parancsot adjon. Az államügyésznek
viszont meg kell győződnie arról, hogy az eset földerítése a
közérdeket szolgálja.
– És ennek az esetnek a földerítése természetesen nem szolgálja a
közérdeket – vélte Yvonne szarkasztikusan.
 – Tudom már, mire gondol, Frau Rosenau – válaszolta a felügyelő
szelíden – , de hagyjuk ezt! Legalábbis egyelőre! Menjünk tovább az
ügyben! Az az ember, aki Rosenaunak nevezi magát, helyettest
keres! És van egy partnere, aki kész segíteni neki egy hátborzongató
manipulációban. Ehhez szükségük van egy személyre, akinek
megközelítően hasonlóak az ismertetőjelei, mint az ál-Rosenaunak.
De hogyan jutnak ilyen személyhez? Ez nem egészen egyszerű, tudja.
És ez vezet minket a harmadik tetteshez.
– Handtnerhez… – mondta Yvonne. – Természetesen ő is túlélte!
Schnabel felügyelő azt felelte:
– Hogy ezt az embert hogy hívják, nagyságos asszony, azt most még
ön sem tudja. Legalábbis azt nem, hogy minek nevezi magát ma. De
ha az ön verzióját fogadjuk el, egyet legalábbis sejthetünk.
– Éspedig?
– Annak az embernek magas összeköttetései lehetnek! És ez nem
teszi egyszerűbbé a históriát!
Hosszú hallgatás állt be, amely kezdte megfeküdni a helyiséget,
nyomasztóbban, mint a felügyelő dohányfelhői. Ő még egyszer
elővette a névsort, melyet Gerhard Drenckmann a villában talált. Az
íróasztalon kiterítve feküdt a fényképek sorozata is. A felügyelő
ránézett. Aztán megszólalt:
– A fickók sokáig készülődhettek. Nem tudja, mikor csinálták önről
a képet? – Gerhard Drenckmann a fejét rázta.
Yvonne így szólt:
– Már hónapokkal ezelőtt bejelentettem magam Klemmnél.
– Igen, már mondta! – A felügyelő rátette kezét a személyleírásra. –
Csaknem biztos vagyok benne, hogy számítógépes adatokról van
szó. Ilyenek például az Alkotmányvédő Bíróságon, a Szövetségi
Bűnügyi Hivatalban találhatók. Az adatok igazán részletekbe
menőek. Tudja, mire gondolok? Annak a személynek, aki ezt
megszervezte, nagyon magasan kell ülnie!
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. A felügyelő a kagyló után
nyúlt, fölvette, és belehallgatott. Aztán azt mondta:
 – Várjon egy kicsit, már nem tart soká. – Megint a vonal másik
végén levő hangra figyelt, majd: – De hiszen ebben nincs semmi új,
az az ember mindig izgatott. Adjon neki valami olvasnivalót, talán a
Bild-Zeitungot, az majd megnyugtatja.
A felügyelő virsliujjai meglepően gyengéd mozdulattal helyezték
vissza a kagylót a villára. Aztán újra Yvonne Rosenauhoz fordult.
– Ez az angol tehát, aki Archibald Pattersnek nevezte magát,
hónapokkal ezelőtt fölkereste önt Bécsben, éspedig azzal az
ürüggyel, hogy egy csekket hozott bizonyos Lady Chessman
alapítványától, ugye?
– Az az ember a titkosszolgálatnál van – magyarázta Yvonne. – Ezt
később Cannes-ban leleplezte, legalábbis közvetve.
– Megengedem, hogy az a Leicester Square-i obskúrus iroda
kifejezetten konspirációs találkahelyként bűzlik – vélte a felügyelő
elgondolkozva. – De nem hiszem, hogy Mr. Patters a
titkosszolgálatnál dolgozik, legalábbis ma már nem.
– Miből gondolja?
– Elég egyszerű, Frau Rosenau! A titkosszolgálatnak már mások a
feladatai, az idők megváltoztak. A maga dolga az úgynevezett régi
ügyek közé tartozik. Ha az ön fülének keserűen cseng is, így van! Az
európaiak ugyan filmjeikben és tévéadásaikban szívesen mutatnak
bennünket hasfelmetszőknek. Megteszik ezt a tankönyveikben is,
mert mindig kellemes, ha van egy mumusuk, aki másik országban
tanyázik, de alapjában véve békében hagynak minket. Ugyanabba a
szövetségesi rendszerbe tartozunk, az idők megváltoztak éppen!
– Hát, a németek nem azok? – kérdezte Yvonne.
– Mik, Frau Rosenau?
– Hasfelmetszők, ahogyan maga nevezte.
– Én nem vagyok az, nagyságos asszony – mondta Schnabel
megfontoltan – , és nem is voltam náci! Kilencszázharmincban
születtem. A háború végén még tizenöt éves sem voltam. Azon a
nyáron lettem tizenöt, amikor nem volt mit enni. Ebben a korban
különösen éhes az ember.
 Yvonne hidegen nézett a felügyelőre. Emlékezett övéinek lágerbeli
képeire. Felvételek a túlélőkről. Voltak köztük gyermekek is.
Emlékezett a túl nagy szemű arcokra.
Megkérdezte:
– És az apja, Herr Schabel, természetesen ő sem volt soha náci!
A felügyelő higgadt maradt.
– Az öregem tanító volt. Szocdem. Nem vörös, inkább olyan
rózsaszínű, ha mond ez önnek valamit. Amikor a barna pestis
elhatalmasodott, nem került éppen koncentrációs táborba, de az
iskolából kidobták. Ezután mintakollekcióval járta be Schleswig-
Holsteint és Alsó-Szászországot, baromfieledelt árult. Alapjában
véve nagy szerencséje volt. Nekem nem annyira, mert hamarosan
egyetlen tanítványa lettem. Amolyan humanisztikus oktatás-félében
volt részem tőle. Hiszen erre fütyültek a fasiszták, nekik megvolt a
maguk ideológiája.
Gerhard Drenckmann a beszélgetés során most először hallgatott
oda figyelmesen. Ránézett a felügyelőre, az viszonozta tekintetét.
Mindketten mosolyogtak. Eközben Schnabel kiverte pipáját, és
akkurátusan a másik mellé helyezte. Aztán az ablakhoz ment, és
kinyitotta. Folytatta:
– Önnek természetesen keveset jelent, Frau Rosenau, hogy voltak
emberek Németországban, akik ellenállást tanúsítottak a politikai
gengszterekkel szemben. Tudom, hogy az opportunisták és
karrieristák voltak többségben, hisz ez mindig így van, de akadtak
mások is. Na igen, ezek olyan históriák, amelyeknek itt nincs
különösebb jelentőségük.
Becsukta az ablakot, és visszajött az íróasztalhoz. Rápillantott a két
pipára, töprengett, vajon gyújtson-e rá egy újabbra, de
megtartóztatta magát.
– Föltételezem, hogy ez a Mr. Patters az ipar számára dolgozik –
mondta végül. – Herr Drenckmann-nal a Négy Évszakban folytatott
beszélgetése szükségszerűvé teszi a következtetést. És ez a tény még
beljebb visz minket az ügy sűrűjébe, meglehetősen
áthatolhatatlanná teszi.
Yvonne formálisan kapkodta a levegőt.
– Végül is itt főbenjáró bűncselekményt követtek el. Nem akarok
szüleim meggyilkolásáról beszélni, hiszen ezek régi históriák,
amelyek senkit sem érdekelnek. De Herr Drenckmannt elrabolták,
bántalmazták és kábítószerezték. És ha egy véletlen segítségével
nem menekült volna el, megölték volna. Mindez maguknál,
Németországban nem számít?
– Számít, Frau Rosenau! Csak világossá akartam tenni önnek, hogy
egy hegy áll előttünk, és meredek, tüskés út vezet fölfelé. Itt, úgy
látszik, nagy pénzekről van szó, és ha, ilyen nagyságrendű ipar
szegül szembe az ügy földerítésével, akkor nekem nehéz dolgom lesz
kis csapatommal.
– Mit szándékozik tenni – kérdezte Yvonne közönyösen.
– Liebscher professzorral fogok beszélni, utána Müller ápolóval és
Reinhardt doktornővel. Legalábbis a fiatal orvosnő igazi tanúnak
látszik. – Megint fejcsóválva nézett Gerhard Drenckmannra. –
Tényleg, ha tegnap este azonnal fölhívott volna bennünket, minden
sokkal könnyebb lenne számunkra.
Drenckmann bólintott, mert hirtelen belátta.
– Túlságosan zavarodott voltam.
– Persze! – válaszolta a felügyelő.
– Mikor fog velük beszélni, Herr Schnabel? – kérdezte Yvonne, aki
szorosan a tárgynál maradt.
– Hamarosan – felelte a felügyelő.
– Hamarosan – visszhangozta Yvonne.
Schnabel udvariasan mosolygott.
– Igen, hamarosan, nagyságos asszony, azaz lehetőleg még ma, de
legkésőbb holnap!
– Csak el ne siesse!
 – Hogy magyarázzam meg önnek, Frau Rosenau! Pillanatnyilag
három gyilkossági ügy folyik az osztályomon, és ezeken egy elég
kicsiny csapattal kell dolgoznom.
– Följelentést akarunk tenni, felügyelő úr!
Schnabel értetlenül nézett a fiatalasszonyra:
– Igen, persze, így értettem.
– Egészen hivatalosan szeretnénk megtenni – makacskodott
Yvonne.
– Ha elmondja nekem, ahogyan meg is tette, akkor az hivatalos!
– Semmit sem jegyzett föl!
– Frau Rosenau, naphosszat fog még jegyzőkönyveken ülni. Csinos
füléig benne lesz. Lassan kell nekikezdenünk!
– Nem értek egyet ezzel a módszerrel.
– A hivatalos panasztétel útja természetesen nyitva áll ön előtt,
nagyságos asszony. Ha óhajtja, elkísérem a főkapitányságra.
A fiatalasszony végre elhallgatott, de látszott, hogy görcsösen
töpreng. Schnabel felügyelő folytatta:
– Meg tudom érteni, Frau Rosenau, hogy nincs sok bizalma egy
németben. De ha ki akarunk jönni egymással, erőt kell vennie
magán! Én mindenesetre a magam módján fogom megoldani az
ügyet. Hallani fog rólam, amint az ügyben tevékenykedtem, és
megvannak az első eredményeim. – Gerhard Drenckmann felé
fordult. – Egyetért a megbeszélésünkkel?
– Megbízunk önben, felügyelő.
– Örülök neki!
Schnabel összeszedte a fényképeket az íróasztalon, rendezte a
személyleírásokat, és mindent elrakott az íróasztal fiókjába. Aztán
fölállt. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, még egyszer látogatóihoz
fordult.
– Elég nyíltan beszélgettünk. Különösen az ügy hátterére
vonatkozóan. Szokásom, hogy hangosan gondolkozom. Az a
tapasztalatom, hogy így egész jól lehet a gondolatokat rendezni. A
legjobb, ha elfelejtik, amiket beszéltünk!
 A felügyelő vendégeivel együtt kiment az előszobába. Odakint egy
ember szaladgált nyugtalanul föl és alá. Egy asztalon nyitva hevert a
Bild-Zeitung. A férfi figyelemre sem méltatta a két látogatót,
nekirontott a felügyelőnek. Ingerülten mondta:
– Sokáig vártam, Herr Schnabel!
A felügyelő olyan volt, mint a szikla a tajtékzó hullámverésben.
Jóságosan válaszolt:
– Igen, Herr Ahrens, sajnos! De most van időm a maga számára.
Jöjjön be a cellámba. Most majd nyugodtan beszélgethetünk.
16.
A rendőrség toronyháza előtti parkolóban ott állt Gerhard
Drenckmann saját kocsija. Reggel elhozta az Opelt a műhelyből, és a
Klemiri-féle Mercedest a Semperstrassén hagyta a házkapu előtt; ott
rohadhat el. A műhelyben nézeteltérései támadtak, mert olyan
sokára jött. Azonkívül nem ismerték föl. Bőbeszédűen magyarázott
holmi balesetről, és egy szükségessé vált arcműtétről. A
szomszédasszony is idegennek nézte, amikor a lépcsőházban
találkoztak, neki azonban nem magyarázott meg semmit.
Megváltozott arca sok bajt fog okozni, mindenekelőtt neki magának.
Észrevette borotválkozás közben, amikor a tükörbe kellett néznie.
Töprengett is, vajon hogyan csinálhatták. Az orrát valószínűleg
belülről operálták, mert nem tudott rajta sebhelyet fölfedezni. De
hogyan tehették ugyanezt a szemével? Rejtély.
Miközben Yvonne-nal lejöttek a liften, és keresztülmentek a
kapitányság hallján, az asszony egy szót sem szólt. Gerhard
Drenckmann mégis határozottan érezte, hogy még mindig töpreng.
Mielőtt a motort begyújtotta volna, így szólt:
– Megértéssel kell lennie a felügyelő iránt, Frau Rosenau.
– Miért kellene? – kérdezte az asszony barátságtalanul.
– Meglehetősen következetes volt, amit kifejtett, hiszen mi már
előbb hasonló meggondolásokra jutottunk. Az ügy csakugyan nagy
horderejűnek látszik. Mit tegyen hát az ember?
– Maguk németek mindig ezt kérdezik!
– Mit?
– Hogy mit tegyen hát az ember? Az erőszak terrorjának ellenállni,
ezt kell tenniük Németországban!
Heves mozdulatokkal föltépett egy csomag cigarettát. Arcán
kemény kifejezés ült.
Gerhard Drenckmann az Adenauerallén és a Főpályaudvaron
keresztül behajtott a Mönckebergstrasséba. A Hertie
parkolóteraszán találtak helyet. Yvonne-nak tiszta fehérneműre és
egy új blúzra volt szüksége; nem készült föl ilyen hosszú távollétre
Bécsben. Drenckmann fölajánlotta neki, hogy mindent
kinyomkodhat a fürdőkádjában, és használhatja a mosógépét, de ő
nem akarta.
Amikor az asszony a fehérneműosztályon kotorászni kezdett,
Drenckmann kissé oldalt ment, és leült. Még mindig enyhén rosszul
érezte magát a szíve miatt. Elővett egy nyugtatót, és lenyelt két apró
szemet. Gyakrabban volt már ilyen kellemetlensége, különösen
időváltozáskor; ezúttal a gyógyszerekkel való visszaélésre fogta rá.
Messziről figyelte Yvonne-t. Az asszony beszélgetést folytatott az
eladónővel. Természetesen a fehérneműről. Ha bevásárlásról van
szó, a nők számára elsüllyed a világ. Később elkísérte egy másik
osztályra, végignézte, amint két blúzt és egy nadrágot vásárol. A
nadrágot mindjárt magán tartotta, finoman bordázott, homokszín
kordbársonyból volt.
– Nem szeretem a kosztümöt – mondta Yvonne mosolyogva.
Tényleg, újra mosolygott. – Úgy érzem, mintha hölgynek álcáznám
magam. Mi a véleménye?
A férfi szórakozottan bólintott. Neki kosztümben is tetszett, de
biztosan nem ezen múlott. Ezután a Hertie éttermébe mentek, és
megebédeltek. Yvonne lepényhalat választott, amely olyan nagy volt,
hogy lelógott a tányérról. Drenckmann csak egy erőlevest evett
tojással mert nem akarta megterhelni a gyomrát. Étkezés közben
még egyszer visszatért ajánlatára.
– Végül is két helyiségem van – mondta. – Még csak kereszteznünk
sem kell egymás útját. Ki tudja meddig kell még a városban
maradnia? Megtakaríthatná a szállodaköltséget is.
Yvonne evés közben mosolyogva a fejét rázta, és így szólt:
– A lepényhal igazán kiváló.
– A hal mindig a tengerparton a legjobb. Nem gondolja, hogy egy
darabig közös úton kell haladnunk?
– Igen, de nem olyan szoros közelségben!
– Remélem, Frau Rosenau, nem értette félre ajánlatomat.
 – Persze hogy nem, Herr Drenckmann, és köszönöm a meghívását.
Igazán! Maga finom embernek látszik.
Erre már nem felelt a férfi, csak összeráncolt homlokkal kanalazta a
levesét. Most a nő volt az, aki figyelte, és úgy látszik, megbánta
ridegségét. Egy idő múlva megszólalt:
– El tudom képzelni, hogy nehéz lesz… megváltozott arccal.
A férfi nem nézett föl, hallgatva kanalazott.
Yvonne folytatta:
– És nem is lehet eldobni, mint egy öltönyt, amelyet nem szeret. De
hozzászokik, Herr Drenckmann, és ki tudja, egy napon talán meg is
kedveli az új orrát.
Nem válaszolt, nem is nézett rá. És ebből az asszony észrevette,
hogy megbántotta. Holott csak meg akarta vigasztalni.
Hallgatagon fejezték be az étkezést. Utána elhozták az Opelt a
parkolóból. A Főpályaudvarnál Yvonne kiszállt.
– Fölhívhatom ma este? – kérdezte.
– Otthon vagyok.
– És ha holnap estefelé esetleg meglátogatnám?
– Ha nem talál meg a lakásomon, menjen át az utcán, és kopogjon a
kirakatüvegen.
– Úgy lesz, Herr Drenckmann! Isten vele!
– Viszlát!
A kocsiajtó becsapódott, a motor felbőgött. Az Opel elrobogott.
Drenckmann a Berliner Toron át Winterhudéba hajtott. Mundsburg
magasságában át kellett volna mennie a Barmberker Strasse felé, ő
azonban a jobb oldali elágazást választotta. Hamar elérte a
Bramfelder Chausseét, és azon gördült Poppenbüttelig. Amikor
odaért, befordult a Saseler Danimra. Megtalálta a tájvédelmi
körzethez vezető utat, és a Ginsterbuschwegre jutott. Valamivel a
klinika előtt megállt, és kikapcsolta a motort. Hátradőlt a párnákon,
és hosszú várakozásra rendezkedett be.
Útközben egy kioszkban megvette a Hamburger Abendblattot.
Most ide-oda lapozgat benne, de semmi sem érdekelte. Rágyújtott
egy cigarettára, de gyorsan ki is oltotta; már az első szippantást
megérezte a szíve táján. Amúgy elégedett lehetett volna.
Soha nem volt náci. Soha nem volt gazember. Amikor reggel saját
ágyában ébredt, egész élete kiterítve feküdt előtte, mint egy csinos,
tarka szőnyeg. Habár úgyszólván semmi különöset nem talált benne,
mégiscsak az ő élete volt. Nem jelentette föl az apját. Habár amit
apja tett, válságot okozott benne, talán élete legnehezebbjét.
Mégsem tudta megtenni. Akkoriban hetekig gyötrődött, ette magát,
szólni sem lehetett hozzá, és nyomorult gyávának nevezte magát.
Ugyanúgy, mint korábban az apja. De nem ment el a Gestapóhoz,
hogy az aktatáskáról beszéljen. Ma már tudta, hogy ez élete
dicséretes tettei közé tartozik. Mert abban az időben természetesen
hitt a nemzeti szocializmusban.
Apja rögtön a háború kezdetén meghalt. A hajót, amelyen szolgált,
Argentínában érte a háború kitörése. A legénység éjszaka, ködben
hagyta el a hajóva1 Buenos Airest. A nyílt tengeren lecsapták az
árbocokat, és díszleteket építettek, amelyek legalábbis messziről
lövegeknek hatottak. A gőzöst szürkére mázolták, ettől hasonlóvá
lett egy segédcirkálóhoz. De ez sem segített! Az Északi-tengeren egy
angol tengeralattjáró megtámadta és elsüllyesztette őket. Senki sem
élte túl. Igen, így esett ez az apjával.
Ő maga érettségi után az ejtőernyősvadászokhoz került. De
csakhamar nem volt már mit meghódítani, ezért elvezényelték egy
repülőiskolára. Abban az időben már az angolok és az amerikaiak
voltak a légtér urai Németország fölött. Nagy kötelékekben jelentek
meg, gépek ezreivel. A németeknek ugyan jócskán volt még
repülőgépük, sőt nekik voltak először lökhajtásos vadászgépeik,
voltak még pilótáik is, de hiány volt az üzemanyagban. Néhanapján
mégis fölszálltak. Kerülték a napot. Éjszaka hátulról ráakaszkodtak a
kötelékekre, ez volt az egyetlen esélyük. Vadul tüzeltek. Különös, de
lőszerük is bőven volt még. Ha leszálltak, bárányirha bélésű
bőrkabátjuk át volt izzadva. A félelemtől! A készenléti helyiségben
rázuhantak az ágyukra. Alig akadt köztük húszévesnél sokkal
idősebb. Némelyek sírtak. Ő is. Nem, hős nem vált belőle. Szart a
hősökre, akiktől hemzsegett az irodalom. A valóság más volt.
Amikor hazajött a háborúból, anyja még élt. Nem is ment neki
rosszul. Azokban az ínséges időkben alig volt kapható bármi is, de
bélyeg bőségesen akadt. És az embereknek mindig kell valamit
vásárolniuk. Egy ideig még az ő boltjukban is szakadatlanul szólt a
csengő. Anyja és ő együtt maradtak. Anyja árusított, ő pedig a
javításokra specializálta magát. Később megpróbálkozott a
szakvéleményezésekkel is. Hamarosan mindent tudott a
bélyegekről, elismert ember lett a szakmában. Anyja a hatvanas évek
elején hunyt el, haláláig ápolta.
Gerhard Drenckmann kocsijában ülve végiggondolta mindezt.
Voltaképpen élete folyamán egész rendes ember volt, és mégis –
sejtette homályosan – valamit elhibázott. De mit?
Türelmének hosszú próbát kellett kiállnia. Egy óránál jóval több
idő telhetett el, míg végre egy taxit látott fölbukkanni a
Ginsterbuschwegen. Elhagyatott környék volt, csekély forgalommal.
Még a kórház előtt is nyugalom honolt. Csak hébe-hóba látott egy-
egy nővért elsuhanni. Furcsamód a tizennégy nap alatt, amíg itt
feküdt, egyet sem látott szemtől szembe.
A taxi megállt, és az asszony, akire várt, kiszállt. Yvonne Rosenau!
Mellette termett, még mielőtt az fizetett volna. Meglepődött, amikor
megpillantotta.
– Maga?… – kérdezte. – Mit akar?
– Magára vártam – válaszolt a férfi. A távolodó taxi után néztek.
– Oda kell mennem hozzá – mondta Yvonne. – Megölte a szüleimet.
– Klemm tette.
– Ő is jelen volt! Oda kell mennem! – A férfira nézett. – Maga mit fog
csinálni?
– Veled megyek!
Amikor a bejárat felé mentek, Drenckmann elcsodálkozott, hogy
egyszerűen letegezte az asszonyt.
 Amikor beléptek, a fehér hajú professzor egy nyitott polc előtt állt.
A polcon egy üveg francia konyak. Egyik kezében az üveg, a
másikban az öblös pohár. Úgy látszott, gondjai vannak, és ezen a
délutánon már többször kért tanácsot az üvegtől, mert orcái
kipirultak, szemei kivörösödtek. Yvonne Rosenau elment az orvos
mellett az íróasztalhoz, és a telefon közelében nekitámaszkodott
szélének. Gerhard Drenckmann állva maradt az ajtónál. Liebscher
visszatette az üveget a szekrénybe, becsukta az ajtaját. A pohár a
kezében maradt. Tekintete ide-oda vándorolt a betolakodók között.
E pillanatig még senki sem szólt egy szót sem. Kettejük megjelenése
kellemetlen lehetett az orvosnak, de nyilvánvalóan nem vette őket
komolyan. Yvonne lárvaszerűen merev arckifejezése ellenére sem.
– Mit akarnak? kérdezte végül. – Nincs sok időm, mert a városba
kell mennem egy megbeszélésre.
– Időt fog szakítani, Herr Liebscher – felelte Yvonne. Lárvaszerű
arcával ellentétben hangja fegyelmezetten csengett. –
Természetesen időt takaríthat meg, ha nem sokat beszél mellé.
– Mit akar tudni?
– Az igazságot, Herr Liebscher!
– Az igazságot? – Az orvos szája körül egy csöppnyi, lebecsülő
mosoly jelent meg. – Sokkal idősebbnek kell lennie, gyermekem,
hogy megértse: ez nem több, üres fecsegésnél!
Az orvos beszédmódjáról észrevették, hogy ittas. Rámeredt a
konyakos pohárra, gondolkozott, hogy igyon-e még egy kortyot, de
aztán nem tette.
– Herr Drenckmann tegnap este Klemm házában volt – jelentette ki
Yvonne. – Azonnal odament, amint a klinikáról el tudott menekülni.
– Nem ismerek semmiféle Herr Klemmet – tiltakozott az orvos. –
Ezt már egyszer megmondtam.
Yvonne szenvtelenül folytatta:
– Számítógépes anyagokat talált ott, és néhány fotót. Csaknem
azonos ismertetőjelű férfiakról. Herr Drenckmann rábukkant a saját
magáról szóló adatokra és egy fényképére. Azon ugyan másképp
fest, mint jelenleg. Mégis őt keresték ki a többiek közül, és
föltételezzük, azért, mert ő hasonlított legjobban Klemmhez. Nos,
mondja meg most, mi célja volt Klemmnek ezzel a személycserével.
Továbbá mondja meg, hogy beszélte rá önt erre az arcműtétre.
– Nem ismerem el, hogy ezt az urat egyáltalán megoperálták. És ha
megtörtént, nem én tettem.
Liebscher professzor most mégis ivott egy kortyot a konyakból, és
az alkohol hatására valamiképp mókásnak találta a helyzetet.
– Magyarázza meg nekünk, miért várt tegnap este Herr
Drenckmannra, ha nem operálta őt!
– Fiatalasszony! – jelentette ki a professzor – , az este és az éjjel
folyamán egyetlen órára sem hagytam el a klinikámat. Erre számos
tanúm van.
– Úgy látszik, elfelejti, hogy nekünk is vannak tanúink! – mondta
Yvonne. Még mindig fegyelmezetten beszélt, de nyugalma különös
volt, a kitörés előtti nyugalom.
– Miféle tanúik? – kérdezte az orvos.
– Egy angol úr, aki önnek Archibald Pattersként mutatkozott be.
Liebscher arcáról egy pillanatra eltűnt az ostoba vigyorgás.
– És rajta kívül?
– Wilhelm, a titkár!
– Ő hetek óta Rióban tartózkodik. Ki van még?
– Müller, az ápoló és Reinhardt doktornő.
– Nos, akkor kérdezze csak meg őket!
Liebscher arcára egyszeriben visszatért a gondtalan kifejezés. Még
egyet kortyolt a pohárból, amely még ezután sem ürült ki. Yvonne és
Gerhard Drenckmann egymásra nézett. Valami nem stimmelt, mert
az orvos gondtalansága nem volt tettetés. Valaminek történnie
kellett, amiről ők nem tudtak. A férfi kiitta a maradékot a pohárból,
és az alkohol hatása lassacskán megmutatkozott.
– Kérdezze meg, szép gyermekem – ismételte – , kérdezze csak meg
őket!
 – A rendőrség fogja megtenni – válaszolta Yvonne. Másodpercekre
megzavarodott, és segélykérően nézett Gerhard Drenckmannra, de
az szemmel láthatóan nem akart részt venni a beszélgetésben.
Folytatta: – Már jártunk a kapitányságon, Herr Liebscher! A
számítógépes anyagot és a fényképeket ott hagytuk. Csak nem
gondolja komolyan, hogy kimászik ebből az ügyből?
– Úgy látszik, nem sok bizalma van a rendőrségben, különben nem
avatkozna be a munkájukba.
– Természetesen nem hiszem, hogy túlságosan érdekli őket a
háttér – felelte Yvonne.
– Mit ért… háttéren.
– A szüleim meggyilkolását!
– És azt hiszi, én tudok önnek erről valamit mondani?
– Azt.
– És rá tudna kényszeríteni?
– Még azt is!
Liebscher professzor ennyi vakmerőségre a fejét csóválta.
– Hallja, gyermekem, most a telefonhoz lépek, és hívok egy taxit.
– Nem hív taxit, Herr Liebscher!
Úgy rémlett, az orvosnak egyszerre elege lett a játékból.
– Szeretném látni, hogyan akar visszatartani ettől – mondta élesen,
és egy lépést tett az asszony felé.
Yvonne barnakockás gyapjúkabátot viselt, amelyet egy öv fogott
össze. Megoldotta az övkarikát, és a kabát kétfelé nyílt. Alatta az új
homokszín nadrágja simult szorosan a csípőjéhez. A nadrág
derékvonalába beleszorítva ott volt Liebscher professzor tegnap esti
pisztolya.
Gerhard Drenckmann mindezt az ajtóból figyelte, és hirtelen
megértette, miért nem szólt semmit Yvonne erről a fegyverről a
Schnabel főfelügyelővel folytatott beszélgetésen. Injekciós
fecskendőről, amellyel Müller fenyegette őket, szó esett, de
pisztolyról nem. Már ekkor elhatározta, hogy ezzel megy el az
orvoshoz. Maga Drenckmann tökéletesen megfeledkezett erről a
vacakról, amely lakószobájában a heverő alá csúszott. Csak a
rendőrkapitányságon emlékezett rá. Most megfigyelte, hogyan
húzza elő Yvonne a fegyvert. Teljes nyugalommal tette, és Gerhard
Drenckmann éppen ebből állapította meg, hogy elszánta magát a
pisztoly használatára.
Ez úgy látszik, az orvos tudatába is behatolt. Lépés közben megállt,
majd visszalépett, és a szekrénynek támaszkodott. Hirtelen
krétafehérré vált. A fegyver őrá irányult, és a csövét meghosszabbító
hangtompító folytán ismét utálatosnak és alattomosnak látszott. Aki
akarta, gyakorlatilag mindenhol használhatta. És Yvonne akarta,
látszott az arcán. Eltűnt arcáról minden lárvaszerűség, ellazultnak és
valamiképp fölszabadultnak látszott. Átlépte a küszöböt.
A helyiségben sokáig halálos csönd volt. Aztán az orvos azt
suttogta:
– Nem fog lőni…
– Csak várjon!
– Nem is tud bánni vele.
– Én nem lennék ebben olyan biztos! Jobb markában tartotta a
pisztolyt, és az alája tett bal tenyerével támasztotta meg! Lábait
kissé szétterpesztette, így biztosan állt. Mindez átkozottul profi mód
festett. Most hüvelykujjával kioldotta a biztosítót. A kattanás
belecsattant a szoba csöndjébe.
Az orvos moccanni sem mert, a szeme sarkából Gerhard
Drenckmann felé nézett.
– Tegyen már valamit, ember! – suttogta. Nem látja, hogy ez a nő
megbolondult?
Drenckmann hirtelen aggódni kezdett. Nem az orvosért, hanem az
asszonyért. Tudta, csak hajszálnyira van attól, hogy jóvátehetetlen
szerencsétlenségbe döntse saját magát.
– Kérem, Yvonne! Kérem, ne!
Ő is suttogott, akárcsak az orvos. Aztán óvatosan ellépett az ajtótól.
A pisztoly szája azonnal félig az ő irányába vándorolt.
– Álljon meg, Drenckmann!
 Síri hideg áradt az asszonyból, s rátelepedett a helyiségre meg a
férfiakra. Az orvos felnyögött.
– Megbolondult.
Yvonne válaszolt:
– Azt hiszem, inkább észhez tértem. Évekig úgy éltem bele a
világba, hogy nem gondoltam arra, maga és az enyéim között egy
csomó kiegyenlítetlen számla van.
– Yvonne…! – Gerhard Drenckmann nagy erőfeszítéssel nyugalmat
erőltetett magára. – Yvonne, de ne így!
– Maradjon csöndben, Drenckmann, egy szót sem akarok hallani! –
Még csak nem is nézett az ajtó felé, tekintetét az orvosra szegezte. –
Maga végezte az arcműtétet? Először is erről!
Liebscher nem válaszolt. A pisztolyt tartó kezet figyelte, és látta,
amint az asszony mutatóujja a ravasz felé görbül. Egész feszültsége
ebben a mutatóujjban összpontosult.
– Igen vagy nem? – kérdezte Yvonne.
A férfi kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de nem tudott;
csak recsegő neszt hallatott.
– Igen vagy nem?
A férfi nagy nehezen nyelt egyet, aztán azt dadogta:
– Rosenau eljött hozzám… ő kért meg…
– Azt az embert nem Rosenaunak hívják, jól tudja!
– Kérem, ne lőjön! Tegye el a fegyvert…
– Klemmnek hívják! Igaz?
Az orvos bólintott.
– Maga mondja ki!
– Az egykori SS-Obersturmführer, Walter Klemm! Kérem, tegye el a
fegyvert!
A fiatalasszony egy pillanatra meghökkent; SS-vezető felől ugyanis
nem kérdezett. Az orvos félelmében elárulta magát. Yvonne egy
pillantást vetett Gerhard Drenckmann felé, aki az ajtónál állt,
képtelenül arra, hogy bármit tegyen. Tudta, az asszony jottányit sem
enged abból az elhatározásából, hogy használja a fegyvert. Az orvos
is tudta. Úgy meredt a torkolat fekete lyukára, mintha megigézték
volna.
– Klemm tehát eljött magához, és ezt a műtétet követelte? –
kérdezte Yvonne.
– Igen.
– És maga elvégezte?
– El.
– Habár ez olyasmi, mint a súlyos testi sértés. Egyszerűen
megtette?
– Nem akartam, esküszöm! Különösen önnek esküszöm, Herr
Drenckmann! És jóvá akarom tenni. Méltányos összeget fogok önnek
fizetni! Magas összeget! Meg fogjuk egymást érteni. Csak mondja
ennek… az asszonynak, hogy nem szabad lőnie!
A férfi hirtelen összefüggően tudott beszélni, ezt a legnagyobb
veszély pillanata okozta. És most nemcsak szavak ömlöttek belőle;
bőségesen csurgott a nyála is, végigfolyt az állán, és tiszta fehér
ingére csöpögött. Talán részvétet kellett volna éreznie az idős ember
iránt, de Gerhard Drenckmann semmi ilyet nem érzett.
– Semmit sem tehet jóvá – mondta. – Talán megússza, ha az igazat
mondja.
– Azt akarom! Igazán azt akarom!
A férfi hevesen és túlzottan bólogatott. Tekintete, mintegy mágikus
vonzásra, a pisztolyon függött.
– Miért végezte el a műtétet? – kérdezte Yvonne.
– Nos, ez így volt! Egy napon idejött Ro…, tehát idejött hozzám az az
ember, és azt mondta, el kell tűnnie. De nem elegendő, hogy elmegy
valahová, nem tudom, hová. A világ kicsi lett manapság. Mindenütt
megtalálnák. És azoknak, akik üldözik, megvannak az eszközeik,
hogy fölkutassák. És ezért valaki másnak kell helyette meghalnia.
Egy hullát kell produkálni, amelyik olyan, mint ő, hogy üldözői meg
legyenek elégedve. Természetesen elutasítottam. Akkor azzal a
javaslattal állt elő, nem volna-e lehetséges ezt a személyt, vagyis
Herr Drenckmannt Klemm életének információival megtömni. Nos,
hát éppen ezt tettük.
– Nem lett volna jobb Herr Drenckmannt mindjárt megölni?
– Dehogy, Frau Rosenau! – Az orvos tágra nyílt szemmel nézett a
pisztoly nyílására. – Kedves nagyságos asszony, hallgasson meg csak
egy percre! Az ilyen hipnózis vagy pszicholitikumok okozta
információk sohasem tartósak. Később, ha a hatás elmúlik, a páciens
egészséges személyisége mindig fölülkerekedik. Higgyen nekem,
mint orvos mondom ezt önnek.
– Tehát Klemmet csak hitegetni akarta?
– Igen, pontosan így van.
– Mert azt hitte, hogy ezzel megmenti Herr Drenckmannt?
– Úgy van.
– De mégis megoperálta? Már ez maga is bűncselekmény.
– Igen, tudom. És mélyen megbántam. És jóvá akarom tenni.
– Miért operált?
Liebscher nem felelt.
– Mióta ismeri ezt a Klemmet?
– Mintegy tíz éve keresett föl a klinikámon. Itt telepedett le, és
nagyon kényelmes volt a számára. Betegeskedett. A szívével. Angina
pectoris, ha pontosan akarja tudni. Fölvettem…
– Hagyja abba a fecsegést… Herr…
– Igenis!
– Miért operálta meg Herr Drenckmannt?
Liebscher a pisztolyra meredt. De a beszédtől még jobban félt.
– Miért?
Az orvos nem válaszolt.
Hirtelen bodor füst szállt föl a vastag szőnyegből, és lőporszag
kezdett terjengeni. A hang nem volt erős, körülbelül olyan, mintha
egy dugót húznának ki az üvegből, enyhe pukkanás – nem több. A
lövedék közvetlenül Liebscher professzor lába előtt fúródott a
szőnyegbe. A két férfi elszörnyedve meredt a füsttől feketés lyukra a
szőnyegen. És megértették, hogy a nők sokkal inkább mennek el a
végsőkig. Vagy még annál is tovább!
Yvonne azt mondta:
– Kilövöldözöm magából az igazságot Herr Liebscher! Minden
további golyó megöl magából valamennyit. De lassacskán, azt
megígérem magának. És talán mindannyiszor felébred magában
egy-egy ismerős arc az enyéim közül. Ha van annyi fantáziája. De
egyben biztos lehet: összelövöldözöm magát!
A férfi lecsúszott a szekrényről, amelyre támaszkodott, és
lehuppant a szőnyegre. A konyakospoharat furcsa mód még mindig
a kezében tartotta. Most letette a szőnyegre. Aztán kezébe temette
az arcát, és zokogni kezdett. Valóban sírt, és könnyei összemosódtak
a szájából folyó nyállal. Undorító volt. Olyan, amikor egy menekülő
patkánya legtávolabbi zugba bújna.
– Klemm… zsarolt… minket – dadogta.
– Ki az a minket?
– Handtnert és engem.
Végre elhangzott ez a név is. Úgy rémlett, ettől valamiképp az orvos
is megkönnyebbült, összefüggően folytatta:
– Klemm eljött hozzánk, és azt mondta, fölismerték. Segítenünk kell
neki. Handtnernek meg kell szereznie a számítógépes anyagot,
nekem pedig operálnom kell.
– Hogy kényszeríthette Klemm, hogy ilyen iszonyú dolgot
műveljen?
– Katonaként… – Az orvos nehezen nyelt. – Katonaként együtt
voltunk Franciaországban. Ugyanabban az egységben szolgáltunk.
– Szolgáltunk? Így nevezi ezt?… Az SS-ben voltak!
– Igen.
– És a maga neve nem Liebscher! Igaz?
– Igaz.
– Kodelkének hívják!
– Igen.
 A férfi fölhúzott vállakkal ült, és alkarját a fejére tette, mintha az
védelmet nyújtana a pisztoly ellen. Gerhard Drenckmann
megzavarodva nézte ezt a rakás szart. Micsoda hatalmuk volt ilyen
embereknek, és milyen gátlástalanul gyakorolták! De még ennél a
gondolatnál is erősebb volt benne az aggodalom Yvonne-ért. Látta
behajlított, most elfehéredett ujját a ravaszon, és érezte, a nőnek egy
vágya van csak – végre meghúzni.
Yvonne így szólt:
– Maga, Handtner és Klemm felelős tehát a demarkációs vonalon
található sírokért. Maguk tették!
– Nem! – Rémült kiáltás volt. – Én igazán nem! És a többiek sem.
Klemm egyedül tette. Mi csak nagyon későn értesültünk róla, csak
amikor már minden véget ért, röviddel, mielőtt eltűnt. Mi igazán
nem! Nekünk nincs részünk ezekben a… borzalmakban!
– Akkor hogyan zsarolhatta magát annyi év után?
– Mert az SS-ben voltam. Mert a háború után megváltoztattam a
nevem, azért!
– És maga természetesen semmiféle gaztettet nem követett el
Franciaországban?
– Persze hogy nem! Hova gondol?
– Abban az időben mi volt a hivatása? Mivel foglalkozott?
– Orvos voltam, nagyságos asszony, embereket kezeltem.
– Tehát embereket! Miféle embereket?
A férfi nem felelt. Erejének végső maradványa is elfogyott. Kezét
már nem tartotta védőn a fején, a földön feküdtek kétoldalt a teste
mellett.
A fiatalasszony megkérdezte:
– Nem foglyokat, akiket a lágerekben tartottak? Embereket, akik
arra vártak, hogy Lengyelországba szállítsák el őket? Nem ők voltak
a páciensei?
A férfi bólintott.
– Mit művelt velük?
– Én… én…
 – Megvizsgálta, hogy szállíthatóak-e?
A férfi bólintott.
– És? Szállíthatóak voltak?
– Nem valamennyien…
– Némelyiküket talán… utazásra alkalmatlannak minősítette?
– Ez… ez nem ért semmit! Ilyenkor mindig jött egy magasabb
rangú. Ezeket… ezeket a vizsgálatokat csak a forma kedvéért
végeztük.
– De maga orvos volt! Emberek egészségéért felelt. Ezért kellett
síkraszállnia. Hiszen egykor erre tett esküt.
A férfi nem válaszolt.
– Így van?
A férfi vonakodva bólintott.
– Nem voltak közöttük, az Auschwitzba utazók között
öregemberek? Nem voltak közöttük nyolcvanéves aggastyánok? –
Yvonne nem várt feleletet, látta, hogy a férfi már nem képes felelni. –
És nem voltak közöttük gyerekek? Nem voltak már elválasztva
szüleiktől? Nem voltak közöttük hároméves gyerekek is? Nem
küldte őket egyedül erre az útra? Egy marhavagonban? Egy darab
száraz kenyérrel a kezükben?
Elérkezett az idő! Most agyon akarta lőni a férfit! Gerhard
Drenckmann megérezte, az asszony elhatározása nyomasztóan ülte
meg a szobát. De van ember, akinek még férgeket is nehezére esik
megölni. És Yvonne ezek közé tartozott.
– Yvonne…
Drenckmann hangja halk volt, de észrevette, hogy az asszony
tudatába hatol.
– Yvonne… – mondta még egyszer. Látta, hogy az asszony
szempillái repdesni kezdenek. Bátrabban folytatta: – Ebből semmi
hasznod! Nem könnyít rajtad! Mi lesz holnap? Drenckmann mélyen
beszívta a levegőt, már nagyon régen nem vett lélegzetet. –
Beszéljen hangszalagra! – mondta aztán. – Tegyen vallomást. Nem
jobb ez? És mindenekelőtt nem hasznosabb?
 Yvonne pillantása első ízben siklott a földön kuporgó emberről
Drenckmannra. Másodpercekig nézték egymást. De talán egy
örökkévalóság is volt ez.
– Megteszi? – kérdezte végül Gerhard Drenckmann. – Szalagra
mondja mindazt, amit éppen most mondott el nekünk?
A férfi mellén csüggő feje többször bólintott.
– Akkor most álljon föl! Menjen az íróasztalhoz! Fogja a diktafont,
és beszéljen rá!
A következő másodperceken múlt minden. Az orvos reagálásán.
Megmozdult. Meghemperedett, és végül négykézláb kuksolt. Yvonne
nem lőtt! Ebben a pillanatban Gerhard Drenckmann is megmozdult.
Állandóan farkasszemet nézve az asszonnyal, lassan feléje indult.
Néhány lépés után közte és a földön fekvő férfi között volt. Mikor az
asszonyhoz ért, az a karjaiba esett. Torkából száraz köhögés tört föl,
de talán ez is zokogás volt. Drenckmann elvette tőle a pisztolyt.
Aztán az ülőgarnitúrához vezette, Yvonne belecsúszott. Majd
megfordult. Az orvos időközben lábra állt, a szekrényhez
támaszkodott.
– Mi van? – kérdezte Drenckmann. – Nem akar? Semmi sem
változott.
Az orvos rámeredt a Drenckmann oldalán lazán lecsüngő
pisztolyra, aztán a férfi arcába nézett. És ekkor tudta, hogy ez az
igazság. Az íróasztalhoz botorkált, és a mögötte álló székbe ejtette
magát. Odahúzta a diktafont.
– Tekerje vissza a szalagot, aztán készítsen próbafelvételt!
Az orvos megnyomott egy gombot, a szalag visszatekeredett.
Megint megnyomott egy gombot, kezébe vette a mikrofont, és
megszólalt: – Egy… kettő… három… – Megállította a készüléket,
visszatekerte, és lejátszásra kapcsolt.
Hallották az orvos hangját:
– Egy… kettő… három…
Liebscher kikapcsolta a készüléket, szünet állt be. Sokáig nézett a
pisztolyra, aztán fölemelte a mikrofont, és beszélni kezdett:
 – Valódi nevem… Karl Kodelke. Vallomást teszek. Mégpedig
önként…
17.
Talán gyerekem lesz, gondolta Yvonne. Behunyt szemmel feküdt, és
töprengett. Aztán számolni kezdett. Igen, lehetséges, hogy lesz,
semmit sem kívánt forróbban. Már egész fiatal lányként! És amikor
Philiphez hozzáment, azt gondolta, most hamarosan itt az ideje. De
nem lett. Eleinte csak csodálkozott, aztán ez az érzés szégyennel
keveredett. Nyilván hibásan csináltak valamit, gondolta. Mosolygott,
mert emlékezett, milyen tapasztalatlan volt akkoriban. Végül is
orvoshoz ment. A vizsgálat után közölték vele, hogy lehet gyereke, és
küldje el férjeurát. Az orvos idős ember volt, professzor és udvari
tanácsos vagy valami hasonló, fiatalabb orvoshoz nem óhajtott
menni. A konzultáció Bécsben folyt le. A férfi kezet csókolt neki,
barátságosan és elővigyázatosan beszélt vele. Olyanképpen talán,
ahogy az apa beszél a gyermekével. Ha jó apa. A látogatásról előbb
semmit sem közölt Philippel. Ő akkoriban fülig volt egy
rendezésben. Amikor végre túl volt rajta – egyébként nagy siker lett
– , Yvonne összeszedte bátorságát. Ez Stájerországban töltött
szabadságukon történt. Egy hegyoldalban ültek, amelyről rétekre és
egy völgyi falura láttak rá. A távolban magasabb hegyek emelkedtek,
köztük a Speikogel, mögötte pedig Graznak kellett lennie.
Philip figyelt rá, mégpedig érdeklődéssel, ami nem túl gyakran
fordult elő. De érdeklődése nem annyira neki szólt, ezt hamar
megérezte. Úgy figyelt rá, mint azoknak a személyeknek egyikére,
akik darabjaiban föllépnek, és azon látszott töprengeni, hogyan lehet
egy asszonynak ezt a gyermek utáni vágyódását a legjobban színre
vinni. A díszletet természetesen megváltoztatja, objektiválja. Ez a
nyári nap és a falusi idill színtiszta giccs. Nem, a meztelen gondolatot
kell a térbe állítani. A színészek esetleg székeken ülhetnének a
rivalda közelében. És a lényegi beszélgetés alatt nem is néznének
egymásra. A közönségre pillantanának. Ne a másik legyen a partner,
hanem inkább a névtelen néző.
 Yvonne a férjét figyelve nem tudta pontosan, mit gondol azokban a
percekben, de valami ilyesféle lehetett. Aztán hallotta, hogy nevet.
Ez a nevetés mélységesen sértette, sohasem felejtette el. Aztán
hallotta, ahogy mondja: „De chérie, erre a világra nem hoz gyereket
az ember!” Egyébként, ha magukban voltak, csak franciául beszéltek.
Yvonne kinyitotta a szemét, a mellette levő másik fejpárna felé
hunyorgott, de a hely üres volt. A férfi, akivel az elmúlt éjszakát
töltötte, úgy látszik csöndben eloldalgott. Nem vette észre. Szemben,
a sarokban egy cselló támaszkodott a falnak. Mellette asztalka állt,
rajta egy halom kottafüzet. Egy bekeretezett fényképet is látott és
emellett egy vázát friss virágokkal. Bizonyára az anyja, gondolta.
Yvonne elmosolyodott. Aztán egyik lábát kinyújtotta az ágyból, A
szobában meleg volt, mert éjszakára nem állították le a gázfűtést.
Elszántan hátravetette a takarót, és fölkelt. Aztán a résnyire nyitva
álló erkélyajtóhoz ment. Keskeny balkonra lépett, a szomszéd
lakástól kőfal választotta el. Kíváncsian nézett át. Odaát a szoba
függönyei be voltak húzva. Eszébe jutott, hogy vasárnap van, és a
karórájára pillantva látta: pont nyolc óra. Borzongani kezdett. Tiszta
és meglehetősen hűvös őszi reggel volt. Még egy pillantást vetett az
udvarra. A házak négyszöge egy széles füves területet vett körül, volt
hely játszani és fehérneműt szárítani. Erősebben megborzongott, és
visszament a szobába.
A lakásban nagy csönd volt. Yvonne keresztülment a szobán az
ajtóig, nekitámaszkodott. Egyetlen hangot sem hallott. Az egész
környezet szokatlan és idegen volt számára. Végül is visszament a
heverőhöz, lefeküdt, és álláig húzta a takarót. Behunyta a szemét.
Furcsamód nem annak a férfinak az arcát látta maga előtt, aki a múlt
éjjel mellette feküdt Hirtelen megint Philip vonásai bukkantak föl,
tökéletesen tisztán látta őket.
– Hogy érted ezt, Philip? kérdezte. Hogyhogy az ember nem hoz
erre a világra gyereket?
Ez a beszélgetés, egyébként utolsó beszélgetésük, hónapokkal
később zajlott le bécsi lakásukon. Philip Molière Embergyűlölőjének
rendezésén dolgozott. Tulajdonképpen most nem is volt hajlandó
másról beszélni, mint színházról és Molière-ről, de Yvonne erre már
nem volt tekintettel, ragaszkodott a megbeszéléshez. És úgy látszik,
Philip azonnal emlékezett is, miről beszélgettek stájerországi
nyaralásukon. Arcán szenvtelen mosoly jelent meg, amely inkább
csak színlelte az érettséget és bölcsességet. Yvonne legalábbis így
érezte. Egy idő óta tekintete egyre mélyebben hatolt, férje lényébe.
– Mi lehet manapság a gyerekekből, chérie? – kérdezte Philip. Most
is franciául beszéltek.
– Látod azokon a nyomorultakon az otthonodban. Hol kapnak a
társadalomtól eszményképeket, hogy ne csússzanak félre?
– Azt gondolom, te és én adhatjuk meg a gyermekeinknek.
– Ma petite… Nem gondolod te is, hogy a legtöbb szülő ezt kívánja a
gyermekeinek? És a kábítószer-élvezők nem látszólag rendezett
körülmények közül kerülnek ki? Csak nem nekem kell ezt neked
megmondanom, te jobban tudod, mint én.
Grabeni lakásuk három elülső szobájában sétálgatott. A
szárnyasajtók, amelyek valamennyi szobát összekötötték egymással,
nyitva álltak. Philip szeretett ide-oda járkálni, ha beszélt vagy
gondolkozott. Csaknem ez volt az egyedüli testmozgása. Ezen a
módon kilométereket teljesített. Yvonne csöndesen ült a középső
szobában, és nézte. Figyelte, amikor elment előtte. Az a nevetés már
hetekkel ezelőtt Stájerországban vérig sértette, és azokat a szavakat:
„Erre a világra nem hoz gyermeket az ember” –ellen és házasságuk
ellen való árulásnak érezte. Ettől a naptól fogva más szemmel nézte
a férjét.
– Ne is beszéljünk azokról az üldözésekről, amelyeknek a mieink
állandóan ki voltak téve – mondta Philip. – És nem akarlak
megkérdezni, honnan veszed a bizonyosságot, hogy ez az
antiszemitizmus, amely most csak lappangva, de mindig jelen van,
nem fokozódik olyanná, amilyent átéltünk. Kitennéd gyermekeidet
ennek a veszélynek?
 Yvonne-nak más volt a véleménye, de erről nem akart vitatkozni.
Tudta, hogy Philip aggályai valódi érzésből táplálkoznak.
– Ne beszéljünk az állandó háborús veszélyről sem – folytatta
Philip. – Pedig nem bízhatunk benne, hogy valamelyik ostoba
politikus egy nap nem pörög be, és nem nyomja meg az
atomgombot. De beszéljünk arról a szennyről, amelyet az emberek a
levegőbe eregetnek, és a folyókba engednek. Beszéljünk a természet
elpusztításáról. A hiányzó nyersanyagokról és az utolsó tartalékok
meggondolatlan eltékozlásáról. És azt sem tudod, hogy az emberiség
egyre rövidebb időközökben megkétszereződik? Csupán néhány
generáció még, és rákos daganatként semmisíti meg ezt a bolygót.
Megállt szorosan az asszony előtt, és ránézett. Az önkínzó ráncok
mélyen bevésődtek az arcába.
– Ezt értettem azon, amikor azt mondtam: „Erre a világra nem hoz
gyermeket az ember.”
Yvonne nem válaszolt, csak némán viszonozta a férfi tekintetét.
– Nos, szólj már valamit! – szólította föl Philip. – Tisztázzuk!
Yvonne mosolygott.
– És ha holnap elpusztulna a világ, akkor is ültetnék ma egy
almafát!
– Mi ez a marhaság?
– Egy nagy ember mondta.
– Melyik nagy ember?
– Nem tudom, talán David király?
– Angyali vagy, chérie! – Philip nevetett, ezúttal kedvesen. – David
király nagyon szép dalokat szerzett. Legalábbis azt mondják. De ezt
az ostobaságot az almafáról Luther mesélte. Tudod ki volt ő?
– Hogyne, Philip, hisz én is jártam iskolába.
– És ennek a gojnak a szava neked jelent valamit? – ugratta Philip.
– Minden szó jelent nekem valamit, csak igaz legyen.
Philip erre nem válaszolt. Újra sétálgatni kezdett a szobákon
keresztül, és Yvonne közben figyelte. Jó darabig hallgattak. Amikor
Philip megint egyszer elment előtte, megszólalt:
 – Egész más okokból nem akarsz gyereket.
– Nevezd meg őket!
– Alapjában véve gyáva vagy, Philip, és csak magaddal törődsz.
Egész egyszerűen egocentrikus vagy!
Ezek a szavak sértették Philipet. Yvonne érezte, és most pontosan
ezt is akarta. Bántani akarta. A férfi megint megállt előtte, és
rámeredt.
– Tovább! – nyögte ki végül. – Folytasd csak!
– És visszariadsz a felelősségtől!
Philip fegyelmezetten válaszolt:
– Minden rendezésemmel felelősséget vállalok!
– Ez nem sokkal több a játszadozásnál, Philip, és te ezt tudod! És ez
kibúvó!
Philip sokáig bámult rá, nem tudta, mit válaszoljon. Sok minden
volt a nyelvén, de semmit sem mondott ki belőle. Aztán megfordult,
és bevonult a szobájába. A kétszárnyú ajtó becsukódott mögötte.
Yvonne még sokáig ülve maradt az ablaknál. Homályosan sejtette,
hogy ez a beszélgetés pontot tett a házasságuk végére. Aztán fölállt,
az ajtóhoz ment, és kinyitotta.
Az íróasztal felé mondta, amelynél férje ült:
– Egyébként ez a goj, Luther, az almafáról szóló mondásával másra
gondolt, Philip! Példabeszédnek szánta. Az embernek végső
leheletéig alkotnia kell, arra gondolt. Meg kell tennie, mert Isten
ilyennek teremtette. Az anyák a legnagyobb szükségben és a
legnagyobb veszedelemben is világra hozzák gyermekeiket. Még a
gettókban, sőt a lágerekben is születtek gyerekek. Ez minden
reménységek legszebbike. Erre gondolt a goj az almafával.
Mélységes bölcsesség rejlik benne.

Fél kilencre járt, amikor Yvonne végre fölkelt. A túlságosan nagy

pizsamában, amelyet Drenckmann adott neki, keresztülbotorkált a
szobán, és az előszobába lépett. Most neszeket hallott a házból, de a
kis lakásban minden csöndes volt. A konyhaajtó nyitva állt, a
fürdőszobáé be volt zárva. Talán ott benn van? Az ajtóhoz lépett,
halkan bekopogott.
– Halló, Gérard! – így szólította Drenckmannt. – Itt vagy?
– A fürdőkádban! Már nagyon régóta, te is részt akarsz venni
benne?
Yvonne arcán egy kicsiny, elgondolkodó mosoly jelent meg. Aztán
újra hallotta a férfi hangját:
– Mindjárt készen vagyok, menj ki talán a konyhába, igyál egy
csésze kávét, szívj el egy cigarettát. Azonnal kiürítem a terepet.
– Jó, Gérard!
Mosolya fokozódott, mert egyszerre arra a másikra kellett
gondolnia, a nagy Gérard-ra. Gérard Philipere. Istenem, milyen távol
álltak ezek a férfiak leányéveinek rajongásától. A konyhához sétált,
és bement. A környezet kimondhatatlanul idegen volt számára, csak
kissé enyhítette a gázfűtésből kiáramló meleg; mezítláb járhatott.
Aztán meglátta a terített reggelizőasztalt. A zsemlék fölvágva
feküdtek egy kosárban, alatta szalvéta. Lekvár, sajt és felvágott volt
az asztalon. A kávé az eszpresszógép melegtalpán gőzölgött. A férfi
még a cigarettáról, a hamutartóról és a gázöngyújtóról sem
feledkezett meg. Egy kis virágváza is volt ott tarka őszirózsával. Ez a
férfi nyilván rendszerető, gondolta Yvonne, és a mosoly egyre
vidámabbá vált arcán. De aztán valami meghatódottságféle fogta el,
mert még sohasem terített neki férfi reggelizőasztalt. A cigaretta
után nyúlt. A férfi egy új dobozt tépett föl, és az első cigarettákat
félig kihúzta. Rágyújtott. Voltaképpen sohasem dohányzott reggeli
előtt, ám az utóbbi időben alig történt valami a megszokott módon.
A dolgok egyre inkább kicsúsztak a kezéből. Kávét töltött, sok tejjel,
mint mindig is. A kávé illatos volt.
A készlet is tetszett neki. Kerámia volt, valahogy rusztikus, nagy
csészékkel. Úgy látszik, a férfinak ízlése is van. Yvonne
elgondolkozva lépett a konyhaablakhoz, kis kortyokban ivott, és
dohányzott. Egy lakónegyedi kis utca terült el előtte. Ameddig csak
ellátott, autók álltak, vasárnap volt. A Dammon úgyszólván nem volt
forgalom. Szemben volt a bélyegüzlet; fölismerte a bejárati ajtót,
amelyet már látott egy fényképén.
– Halló?… – mondta hirtelen a férfi a háta mögött.
Megfordult, és egy darabig egymásra néztek. A férfin csak nadrág
és ing volt, tulajdonképpen egész jól festett. Legalábbis Yvonne így
találta. Különösen a szeme tetszett neki. Hisz egy ember szemének
kifejezését, gondolta, semmiféle beavatkozás nem változtathatja
meg.
– Furcsa dolog – mondta a férfi.
– Micsoda, Gérard?
– Úgy rémlik, mintha egy rakétában ülnék, és már fényévekre
eltávolodtam volna attól a klinikától. Egyszerűen jól érzem magam.
Biztosan a hosszú fürdés az oka. Mi a véleményed?
– Biztosan!
– Mosakodni akarsz előbb, vagy rögtön reggelizzünk?
– Ha így is elfogadsz?
– Azt hiszem pizsamában különösen tetszel nekem.
– Akkor hát együnk, mert te biztos éhes vagy. Hisz a víz
köztudomásúan nagy étvágyat csinál.
Leültek. A férfi odanyújtotta neki a zsömlét és minden egyebet,
Yvonne közben megfigyelte őt. Nagy odaadással tevékenykedett,
talán egy kicsit túlzottan is, és ez mégis tetszett az asszonynak. Sok
függ az első reggeli órától, érezték mindketten. Meglehetősen
elfogódottak voltak.
– Ez a cselló…? – kérdezte végül Yvonne, csak hogy mondjon
valamit.
– Igen, mi van vele?
– Komolyan játszottál?
– Régebben. Gyermekkoromban és még valamivel később is.
– Miért nem választottad hivatásodul?
Vállát vonogatta, mintha el akarná hárítani. De az asszony nem
tágított.
– Minek áll ott, ha már nem játszol rajta?
 – Ez nyilván anyámmal van kapcsolatban. Ő akarta, hogy csellista
legyek. Egyébként apám is, de ő valahogy rosszul fogott hozzá.
Később, a háború után néha játszottam még anyámnak. Ez nem
éppen olyanfajta hangverseny volt, mint amilyenről álmodozott, de
végül is megelégedett vele.
– Mennyi ideig tanultál?
– Tíz évig, tizenkettőig? Nem tudom pontosan.
– Többre kellett volna vinned.
– Talán.
– Nem szebb a zene, mint a bélyegekkel való foglalatosság?
– Jaj, tudod! – Mosolygott. – A bélyegek kedves kis jószágok. És
felettébb ártalmatlanok.
Yvonne a cigarettáért és az öngyújtóért nyúlt. Körülményesen.
Közben megkérdezte:
– És a háborúban? Mit csináltál?
– Szerencsére nem sokáig vettem részt benne, mindössze szűk két
évig.
– És mit csináltál?
– A repülőknél voltam.
– Bombák…
A férfi mosolygott.
– Megpróbáltam megakadályozni az angolokat, hogy bombákat
dobáljanak.
– A levegő hőse voltál?
– Gyerek voltam, Yvonne. – Ő is cigarettáért nyúlt. – Az a
borzalmas, hogy mindig nagyon fiatal embereket vetnek be.
Készülékekhez ültetik őket, amelyekből nem értenek többet, mint
puszta működésüket. Ebben az életkorban élni kellene tanulni, és
ölni tanulnak! Biztos akadnak másfélék is, de bennem akkor minden
érzés meghalt, a félelemérzés kivételével. Amikor hazajöttem,
hosszú ideig nem bírtam ágyban aludni; takarókból eszkábáltam
össze valamit az ágy előtt. Így szoktam meg. Sokszor riadtam föl,
mert szirénázást hallottam, és bemásztam a gépembe. Olykor a
hűtőszekrényről hozott le anyám. Tudod, akkoriban más bútoraink
voltak itt. Bocsáss meg, hogy ilyen ostobaságokat beszélek. Ritkán
meséltem erről, voltaképpen soha, nem is tudom, most miért
teszem.
Egymás szemébe néztek. Az idegenségnek, amit Yvonne ebben a
környezetben érzett, nagy része eltűnt. Megkérdezte:
– Azután anyáddal éltél?
– Igen.
– Nem házasodtál meg?
– Erre valahogy nem került sor.
Még mindig egymásra néztek. Nem, gondolta Yvonne, nem kell
megbánnia az elmúlt éjszakát.
– Tudod, ilyen időben jelenthet valamit a zene – mondta a férfi. –
De nem az a zene, amelyet magad művelsz. A csellózás elég kemény
munka.
– Értem!
Yvonne ezt elgondolkozva mondta. Aztán arca mosolyra derült, és
visszfényt keltett a férfi arcán. Hirtelen csöngettek a lakásajtón.
– Bocsáss meg – mondta a férfi. De még az asztalnál megállt. –
Kinyissam?
– Hát persze, Gérard!
Talán gyermekem lesz, gondolta Yvonne, és megfigyelte, ahogyan a
férfi kimegy a konyhából. Szülei ebből a városból valók voltak, ezt
most már ő is csaknem biztosra vette. Olyan vidékről, amelyről
eddig semmit sem tudott. Miért ne származna gyermekének apja
innen? Már régóta gondolt arra, hogy egy idegen gyereket vesz
magához, de saját gyerek persze szebb lenne. És ha gyökerei ebbe a
városba nyúlnak, miért ne volna ő az apa? Azonkívül soha nem
tudna meg róla semmit. Kizárólag a saját gyereke lesz!
Aztán a férfi ismét, a konyhában volt.
– Schnabel felügyelő az! – mondta.
– Hol?
– A lépcsőházban! Nem ártana, ha fölvennél valamit.
 Yvonne hozzálépett. Keze végigsimította a tarkóját és a vállait.
– Adj neki egy csésze kávét – mondta. – Öt percen belül kész
vagyok.
Schnabel felügyelő belépett a konyhába, hosszan nézte a két
személyre megterített reggelizőasztalt, beszívta a kávéillatot.
– Parancsol egy csészével? – kérdezte Gerhard Drenckmann.
– Talán jót tenne – felelte a megtermett felügyelő.
Drenckmann töltött neki.
– Tejet, cukrot?
– Mind a kettőt!
– Tessék, szolgálja ki magát!
A felügyelő gyengéd mozdulatokkal vett magának, fölkeverte, ivott
egy kortyot. – Jó, igazán jó! A csészével az ablakhoz ment, kinézett. –
Tudja, dolgom volt itt a közelben. Ez is egy olyan furcsa történet. Úgy
látszik én valahogy vonzóm a furcsa ügyeket. Van tudomása arról,
hogy országunkban négymillió a külföldi munkaerő száma?
Gerhard Drenckmann bólintott.
– Meg tudná nekem mondani, mi lesz ebből egy napon, hogy így
elárasztanak a külföldiek?!
– Ez idő szerint másfajta problémáim vannak, Herr Schnabel!
A kövér felügyelő elgondolkozva mondta:
– Igen, persze, Herr Drenckmann, bocsásson meg! Nos,
mindenesetre ezen a környéken volt dolgom, és erre azt gondoltam,
nem árthat éppen, ha bekukkantok magához.
– És? Van már kezdeti eredménye?
A felügyelő a gőzölgő kávéscsésze fölött szembenézett
Drenckmann-nal.
– Talán várjuk meg, amíg bájos partnernője is részt vehet a
beszélgetésben.
– Ahogy kívánja!
Drenckmann leült, és cigarettáért nyúlt.
– Megkínálhatom?
– Csak pipázom.
 – No, akkor gyújtson rá egyre!
– Nincs nálam.
A kövér ember boldogtalanul bámult a gomolygó füstbe. Végül
visszajött az ablaktól, leült Drenckmannhoz, és cigaretta után nyúlt.
Hallgatva füstöltek, és még mintegy tíz percbe telt, amíg Yvonne
visszatért. A homokszínű kordbársony nadrágot viselte, fölötte
pedig egy feszes blúzt. Haját hátratűzte, hogy füle láthatóvá vált.
Különös módon így évekkel fiatalabbnak hatott, csaknem
kislányosnak. Nagyon jól festett. Leült a férfiakhoz az asztal mellé, és
Drenckmann töltött neki még kávét, cigarettát is tolt feléje.
– Nos, Herr Schnabel? – kérdezte észrevehetően jókedvűen. – Mit
tud nekünk mondani?
A felügyelő ide-oda jártatta tekintetét kettejük között, mélyen a
szemükbe nézve. Szinte az volt a látszat, mintha jól érezné magát
ebben a konyhában, de az ember nem lehetett benne egész biztos. A
kövér férfit tárgyilagosságra nevelték, és egész jól értett hozzá, hogy
érzéseit leplezze. Így válaszolt:
– Nem sokat mondhatok: és mindenekelőtt semmi jót! – Schnabel
szünetet tartott, de mivel senki sem felelt, folytatta: – Még tegnap
beszéltem Liebscher professzorral, késő este. Egyáltalán nem ismeri
magukat. Mondja ő. Soha nem volt magukkal dolga!
Yvonne hitetlenkedve rázta a fejét.
– Na igen – szólalt meg egy idő múlva, és mosolygott. – Felteszem,
beszélt az ápolóval is, de mindenekelőtt a segédorvosnővel.
A felügyelő letörten válaszolt:
– Sajnos nem, Frau Rosenau! Ez szintén rejtélyes. Egyiküket sem
lehet elérni. Legalábbis pillanatnyilag. Herr Müller meghosszabbított
hétvégére Brémába utazott a szüleihez, Reinhardt doktornő pedig
éppen megkezdte éves szabadságát. Utána az orvos tájékoztatása
szerint nem tér vissza régi munkahelyére. Flensburgban telepedik
le, és magánpraxist fog folytatni. Mondja a professzor.
– Nyilván sikerült őket megvesztegetnie – mondta Yvonne.
A felügyelő pedig azt felelte:
 – Ez bizony lehetséges.
Hosszabb szünet állt be. Gerhard Drenckmann szólalt meg elsőnek.
– Ahogy ebben a pillanatban fest, talán el sem fogja hinni
történetünket.
– Ezt nem mondanám, Herr Drenckmann. – A kövér ember szelíden
mosolygott: – Nézze, mindez túlságosan különös, ilyesmit nem
találnak ki. Megtalálta időközben személyi iratait? Az útlevelét?
Drenckmann a fejét rázta.
– Minden eltűnt. Ez idő szerint csak egy nemzetközi jogosítványom
van David Rosenau névre.
A felügyelő mosolygott.
– No, ez megteszi a következő napokra. Nem; miért ne hinnék
magának? Hiszen csak szembesítenem kell magát néhány
szomszédjával, és tanúsíttatnom kell, hogy valami történt az arcával.
Csakhogy persze van egy lehetőség, ha az ember a dolgot egész más
oldalról akarja megvilágítani.
– Miféle lehetőség? – kérdezte Gerhard Drenckmann.
– Nos, hadd spekuláljunk egy kicsit. – A felügyelő a kávéskanna
után nyúlt, és töltött magának. Közben magyarázott: –
Mondhatnánk, hogy saját elhatározásából operáltathatta meg az
arcát.
– Liebschernél?
– Nem, természetesen nem! Valahol másutt. Európában mindenütt
van kozmetikai sebészet, óriási üzlet!
Gerhard Drenckmann szótlanul nézett a nyomozóra, végül Yvonne
kérdezte meg:
– Minek tette volna ezt?
– Na, maga talán tréfál, szép gyermekem! Magától értetődően azért,
hogy Rosenau pénzét megszerezze. Maguk ketten egy csínyt
eszelhettek ki. Talán megtudta, hogy Rosenau ritkán tartózkodik az
országban. Beszéltem az ügyvédjével, és ő mondta nekem, hogy
maga járt nála. Gyanús érdeklődést mutatott Rosenau vagyona iránt.
Ő azonban nem adott magának fölvilágosítást.
 – Csak nem gondolja komolyan ezt az ostobaságot? – kérdezte
végül is Gerhard Drenckmann.
– Nem, nem! – A felügyelő kávéscsészéjét kavargatta. És azok
ketten bámulták, milyen gyengéden kezeli a kanalat, amely alig
látszott virsliujjai között. Hisz maga nem is az a forma, aki ilyen
dolgokra vetemedik! Az évek folyamán kifejlődik az ember érzéke az
ilyen fickók iránt.
– Természetesen lekötelez, hogy ilyen jó véleménnyel van rólunk,
felügyelő úr! – Yvonne ironikusan mosolygott.
– Szóra sem érdemes, gyermekem!
– Azonkívül van még egy tanúnk. Bizonyára emlékszik Archie
Pattersre, akiről beszéltünk magának.
– Természetesen! – A felügyelő bólintott. De vele is furcsa dolgok
történtek. A Négy Évszakban egy hétre bérelt lakosztályt. De már
másnap reggel elutazott. Tehát közvetlenül az után a szállóbeli
jelenet után. A szállodával repülőjegyet foglaltatott Londonba.
Azonban nem oda utazott. Vissza sem adta a jegyet, hanem
egyszerűen hagyta elveszni. Talán azt gondolta, nem fogunk
utánanézni. És mégis megtettem. A fuhlsbütteli repülőtéren
egyenesen egy frankfurti gépre szállt föl. Frankfurt aztán azt a
felvilágosítást adta, hogy ott újabb jegyet foglalt. Találják ki, hova?
Yvonne rámeredt a felügyelőre, fejét rázta.
– Rio de Janeiróba, Frau Rosenau! Igazán egyszerű. Bizonyára
hamar rájött, hogy a hamis Rosenauval beszélt. Átvitorlázott hát a
tavon az igazihoz. Nos Mister Archie Patters tevékenysége igazolja a
maguk verzióját, amit a történtekről elmondtak. Itt tényleg valami
egész nagy játszma folyik!
– De jó, Gérard – mondta Yvonne – , hogy megvan a hangszalagunk
Kodelke vallomásáról!
A felügyelő első ízben látszott meglepettnek.
– Miféle vallomás? – kérdezte. – Miféle hangszalagról beszélnek itt?
Yvonne elmagyarázta:
 – Az úgy volt, Herr Schnabel! Tegnap délután meg tudtam győzni
Herr Drenckmannt, hogy egész jó volna, ha még egyszer kimennénk
a klinikára, hogy az orvossal beszéljünk. És ezt végül meg is tettük.
– És ekkor a professzor vallomást tett?
– Igen.
A felügyelő egyre zavartabbnak látszott.
– És ezt önként tette?
– Herr Schnabel! – jelentette ki Yvonne a felügyelő szemébe nézve.
– Gondolja talán, hogy én kényszeríteni tudnék valakit valamire?
A hústorony fölsóhajtott.
– Csak remélni szeretném, hogy nem csinált túl sok ostobaságot! A
maga érdekében remélem!
Yvonne mosolygott.
– A kazettán kijelenti, hogy ezt a vallomást a saját jószántából teszi.
– Szent ég, hol van hát? – A felügyelő most felnyögött. –
Megmutatná nekem végre?
– Azonnal, Herr Schnabel!
Yvonne fölállt, és kiment a konyhából.
Percek múltak tépelődő hallgatással, miközben a felügyelő elővette
zsebkendőjét, és megdörzsölte a homlokát. Yvonne visszatért a
kazettával, és a konyhaasztalra tette. A felügyelő egy ideig rámeredt.
– A saját hangján? – kérdezte végre.
– Igen.
– És vallomás, azt mondta?
Yvonne bólintott.
A felügyelő rátekintett Gerhard Drenckmannra.
– Nos? Meg is hallgathatom? Van magnetofonja?
Gerhard Drenckmann kiment a konyhából, és egy magnetofonnal
tért vissza. Beletette a kazettát, és megnyomta a lejátszógombot. A
készülék elindult, de nem történt semmi. Mintegy megbabonázva
nézték.
Egy idő múltán Yvonne azt mondta:
– Talán nem erősítetted föl a hangot, Gérard!
 Drenckmann idegesen babrált a gombon, teljesen jobbra csavarta.
Erős zúgást hallottak, de egyéb semmit. Legkevésbé pedig Liebscher
hangját. Ismét Yvonne szólalt meg elsőnek, de most észrevették a
férfiak, mennyire magára kényszeríti a nyugalmat.
– A másik oldalon lesz, Gérard! Drenckmann bólintott, és előre
tekerte a szalagot. Eközben fölidézte a tegnap délutáni szituációt.
Biztos volt benne, hogy Liebscher nem előre, hanem visszafelé
futtatta a szalagot. Miután a készülék megállt, Drenckmann
megfordította a kazettát, és ismét megnyomta a lejátszógombot.
Percekig meredtek a készülékre. Yvonne arckifejezése egyre
jegesebbé vált. A szalag másik oldala is üres volt.
18.
Gerhard Drenckmann maga előtt látta a jelenetet, aprólékos
pontossággal tudta, hogyan játszódott le. Miután Liebscher a
vallomással elkészült, kivette a kazettát a diktafonból, és átnyújtotta
az íróasztal fölött. Ebben a pillanatban Drenckmann odalépett,
pontosan olyan távolságra, hogy elérhesse, és értenyúlt. Eközben
első ízben szegezte a pisztolyt közvetlenül az orvosra. A felvételes
kazettát továbbadta Yvonne-nak, ő pedig betette kézitáskájába.
Ezután Drenckmann kivette a tárat a pisztolyból, a lövedéket a
csőből, és a fegyvert a szőnyegre ejtette. Egyetlen szó nélkül
kimentek a rendelőből és a klinikáról. Úton a belvárosba figyelte
Yvonne-t, és látta, hogy ereje végén tart. Megismételte meghívását,
és az asszony ezúttal elfogadta. Elképzelhetetlennek tetszett, hogy a
következő órákra egyedül maradjon. Valamivel a Goldbek-csatorna
fölött ívelő híd előtt Drenckmann megállította a kocsit. Kiugrott, a
hídra szaladt, és a tárat meg az egyes lövedéket bedobta a vízbe.
– Kicserélhette a kazettát? – kérdezte Schnabel felügyelő egy idő
múltán.
Gerhard Drenckmann rég kikapcsolta a készüléket. Yvonne-ra
nézett. Nem tükröz-e arca kifejezett bizalmatlanságot?
– Hiszen figyelemmel kísérted, Yvonne! – mondta a férfi.
Yvonne megpróbált mosolyogni.
– Bocsáss meg, Gérard! Neked adta át a kazettát, te odanyújtottad
nekem, én pedig a táskámba dugtam. Tehát ez az a szalag!
– És nincs rajta semmi – vélekedett a felügyelő. – Milyen készüléket
használtak a felvételhez?
Gerhard Drenckmann egy pillanatra elgondolkozott.
– Nos, úgy gondolom, közönséges diktafon volt.
– Beépített mikrofonnal?
– Nem, nem! Hosszú vezetéke volt, hogy diktálás közben ide-oda
lehessen járkálni. Rejtély előtt állok. Előzőleg ugyanis
mikrofonpróbát tartottunk, és azt lejátszottuk. Világosan hallottuk a
hangját, te is hallottad, Yvonne!
A fiatalasszony szórakozottan bólintott; talán azon járt az esze,
miben hibázhatott az elmúlt délután.
A felügyelő, aki figyelte, végül is így szólt:
– Ne csináljon gondokat belőle. Az ilyen hangszalag-vallomások
nem sokat érnek, kiváltképpen akkor nem, ha kikényszerítették!
Senki sem válaszolt. Végül a felügyelő fölállt, az ablakhoz lépett, és
hátat fordított nekik. Majd azt mondta, és hangja aggodalmasabban
csengett, mint valaha:
– Nem akarom megkérdezni, milyen módon jutottak a vallomáshoz.
Talán fegyvert tartottak a kezükben? Nem, nem akarom
megkérdezni, mert különben maguk ellen is nyomozást kellene
indítanom. És ezt nem szeretném. Semmi esetre sem maga ellen,
Frau Rosenau! Az orvos talán fenyegetve érezte magát, féltette az
életét. És látszólag belement a követelésükbe. A mikrofonpróba alatt
megnyomott egy billentyűt a mikrofonon, amit aztán a döntő felvétel
közben nem tett meg. Hisz vannak olyan mikrofonok, amelyeken
felvétel közben meg kell nyomni egy gombot. Nem, igazán nem
akarom megkérdezni.
– Egy pisztolyt tartottam a kezemben – felelt Yvonne.
– És hogyan jutott hozzá?
– Az orvos hagyta itt, amikor az ápolóval ránk várt. Minket
fenyegetett vele.
– A kapitányságon injekciós fecskendőről beszélt, de egy szót sem
szólt pisztolyról.
– Úgy van.
– Már akkor elhatározta, hogy fölkeresi a férfit azzal az izével!
– Igen!
– És miért?
– Nincs sok bizalmam az itteni hatóságokban!
Erre egy darabig csönd volt. Végül a felügyelő megfordult, Yvonne-
ra nézett, az hűvösen viszonozta pillantását. A felügyelő felsóhajtott:
 – Úgy látszik, maga nem tudja, Frau Rosenau, de vannak emberek,
akik csak egy ilyen incidensre várnak. Jogtalanságot akar elkövetni?
A törvény betűi szerint, úgy értem. Én legalábbis rettentően örülök,
hogy erről az eseményről nem kérdeztem ki. És most szeretném
mindkettőjüket magammal vinni!
– Hova? – kérdezte Gerhard Drenckmann.
– A klinikára! Szeretném magukat a professzorral szembesíteni!

A felügyelő szolgálati kocsijával mentek, Schnabel maga vezetett.

Gyorsan haladtak, mert ezen a vasárnap délelőttön, kivált a
peremkerületekben, az utcák mintha tisztára lettek volna söpörve.
Útközben nem beszéltek egymással. Yvonne és Drenckmann hátul
ültek, mindketten, amennyire ez csak lehetséges, a saját sarkukba
húzódva. Belsőleg nem is lehettek volna távolabb egymástól. Mintha
a múlt éjszakai együttlétük meg sem történt volna. Drenckmann
különben sem tudta pontosan, hogyan jutottak odáig. Beszélgetések,
hanglemezek és egy üveg bor közben egyszerűen megtörtént
valahogy. És a nyomozó felbukkanásával az éppen keletkező finom
szövedék ismét elszakadt.
Elérték a Ginsterbuschweget, elhajtottak a Klemm-villa mellett,
amely csöndes elhagyatottságban állt, fölhajtottak a klinika
épületének bejáratáig, és megálltak. A hallban egy ápolónővel
találkoztak, akit Schnabel ismerni látszott. Röviden beszélt vele, és
megtudta, hogy Liebscher professzor vizitet tart. De már nem
tarthat soká. A rendelőbe vezette a látogatókat, és magukra hagyta
őket.
Gerhard Drenckmann a szőnyegnek arra a pontjára nézett, ahova
tegnap a lövedék becsapódott, de sem foltot, sem lyukat nem látott.
Eltartott egy darabig, amíg rájött, hogy a padlón másik szőnyeg van.
Yvonne-on látszott, hogy ugyanannyira csodálkozik, akárcsak ő.
Schnabel felügyelő mindkettejüket figyelte. Ennek az embernek
bizonyára beleérzőképessége volt, mert hirtelen odament arra a
helyre, és fölhajtotta a szőnyeget. S akkor ott látták a lyukat a
műanyag padlóban. Nem volt több, mint egy bevágás, a lövedéket az
orvos kipiszkálta.
A felügyelő nyögve fölállt, és csak ránézett a férfira és a nőre, nem
szólt semmit. Fejcsóválva ment az íróasztalhoz. A diktafon a helyén
állt, mellette a mikrofon, hosszú vezetékével. A felügyelő fölemelte,
és megmutatta, hogyan kell benyomni a gombot felvétel közben.
Még mindig nem szólt semmit, Gerhard Drenckmann pedig
rezignáltan vont vállat. Aztán Yvonne-ra nézett. Annak arcán talán
olyan kifejezés ült, mintha őt hibáztatná az elrontott felvételért, de
ebben nem volt egész biztos.
Aztán Liebscher professzor lépett a szobába.
– David?… – mondta. Ez félig-meddig kérdés volt és
tiszteletreméltó színészi teljesítmény. Tegnappal ellentétben az
orvos visszanyerte önuralmát. – Meghökkentő, legalábbis első
pillantásra. Ha tegnap este nem készített volna elő, felügyelő úr, azt
hinném, David Rosenaut látom magam előtt!
Senki sem felelt rá; mindnyájan részt vettek a színjátékban,
amelyet a férfi rendezett nekik. Az pedig folytatta:
– Arcműtétnek vetette alá magát, uram? Jó munka, amennyire meg
tudom ítélni. Megmondaná nekem, melyik kollégám végezte?
Gerhard Drenckmannt túlságosan meglepte az orvos arcátlansága,
nyilván egyáltalán nem is akart válaszolni, így Schnabel felügyelő
tette meg helyette.
– Herr Drenckmann azt állítja, hogy a műtétet ezen a klinikán
végezték.
– Arról tudnom kellene, nem igaz? – A professzor az egészet
tréfaként látszott fölfogni. Hallja, felügyelő úr, ilyen műtéteket nem
végeznek járóbetegeken. Az úrnak tehát néhány napig feküdnie
kellett.
Schnabel közönyösen válaszolt:
– Tizennégy napig úgyszólván az ágyhoz kötve! És állítólag naponta
kábítószerekkel injekciózták.
 – Igen, igen, felügyelő úr, ezt már tegnap is elmondta nekem. – Az
orvos első jelét adta a türelmetlenségnek. – Nos, az orvosi ellátáshoz
azonban egy sereg szolgáltatás tartozik. Menjünk a nővérekhez, és
kérdezzük meg valamennyiüket.
– Herr Drenckmann azt állítja, hogy soha egyikük sem került a
szeme elé.
– Ez finoman szólva zavarosan hangzik. Ki takarítja a betegszobát?
Ki hozza be az ételt, viszi ki a kacsát és az ágytálat? Az én klinikámon
ez a nővérekre tartozik.
A felügyelő azt felelte:
– Állítólag egész idő alatt csak két személlyel állt kapcsolatban. Az
ön segédorvosnőjével és Müller ápolóval.
– Akkor Müllert kell megkérdeznie, felügyelő, ennél mi sem
egyszerűbb!
– De ő nincs itt!
– Hétvégi látogatásra Bréma környékére utazott, ez pedig nincs a
világ végén.
– Mikor jön vissza?
– Holnap reggel öt órakor kezdődik a szolgálata. Még a délután
folyamán meg kell érkeznie.
– És Reinhardt doktornő? – kérdezte Schnabel. – Meg tudja nekem
mondani közben, hogy hol tölti a szabadságát?
– Valahol Ausztriában, de hogy pontosan hol, azt nem tudom.
– Professzor úr, nem érte önt kissé váratlanul a doktornő
elhatározása, hogy szabadságra utazik?
– Természetesen nem! Ez seholsem lehetséges, legkevésbé egy
klinikán. – Hosszas csönd állt be, amelyet végül is az orvos tört meg.
– És hogyan tovább?
A kövér felügyelő szelíden mosolygott.
– Nem tudom.
– Talán segíthetek?
– Ez persze nagyon kedves volna!
 – Herr Drenckmann állítólag napokig az én klinikámon
tartózkodott. Ugyan mutassa meg nekünk a szobát, amelyben feküdt.
– Miért ne – vélte a felügyelő sóhajtva, láthatóan megörülve, hogy
az ügy előrehalad. – Ez egész hasznos lesz.
Az orvos az ajtóhoz ment, kinyitotta, és Schnabel felszólító
mozdulatot tett. Gerhard Drenckmann megállt. Gyámoltalanul
mondta:
– Nem tudom!
– Hogyan…?– Most még a felügyelő is meglepődött.
Drenckmann a vállát vonogatta.
– Nem, nem tudom! Akkor este, amikor elhagytam a klinikát, eléggé
sokkolva voltam. Szörnyű dolgokat hallottam és tapasztaltam.
Magamról és mindarról, amire velem nyilvánvalóan készültek. Nem,
a legjobb akarattal sem tudom megmondani. Végigfutottam egy
folyosón, ajtók mentén, végül egy hallba értem és a szabadba.
A professzor jóságosan mosolygott.
– Folyosók és ajtók minden házban vannak, ugye? Talán azok,
amelyekről mesél, egy másik házban vannak, egy egész más
városban?
– A szoba itt van mindjárt mellettünk – mondta Yvonne. Első ízben
szólt közbe. Mindeddig szinte ijedt csodálkozással nézett a férfiakra.
– Herr Pattersszel két ízben voltam a klinikán. Egy ágyhoz vezettek
minket, amelyben Herr Drenckmann feküdt; persze akkor David
Rosenauként mutatták be nekünk. Meg tudom mutatni maguknak a
szobát!
Odalépett az orvoshoz, az szabaddá tette az ajtót, és kiment. A
férfiak követték. Nem kellett messzire menniük. Mindössze néhány
lépésnyire egy másik ajtó volt, ezt fölrántotta.
Egyáltalán nem betegszoba volt, ahova beláttak! Székek és
ülőpadok álltak benne. Több asztal is, ezeken képes újságok
hevertek. Drenckmann ingerülten fordult Yvonne-hoz.
– De persze, hogy itt volt! – jelentette ki az asszony, és bement a
szobába.
 Aztán Drenckmann meglátta a kék függönyöket az ablakokon.
Kettő volt, és az ágya pontosan közöttük állt. Amikor a nap délelőtt
odasütött, a kék világítani kezdett. Voltaképpen nem szerette ezt a
színt, túl hidegnek találta, de ez a napsütésben intenzív és világító
kék végül is tetszett neki. Gyakran és hosszan megbámulta, mert
rengeteg ideje maradt azokban a napokban, amikor önmagáról
gondolkozott. A mosdókagyló még mindig ugyanazon a helyen volt,
csakhogy most egy spanyolfalat állítottak eléje. Még a tükör is
ugyanott lógott. Ebben látta meg először ezt az arcot, a gyilkos arcát.
És az ajtó fölötti lámpa tejüvege, amely éjszakánként vörösen
világított. Igen ez volt az a szoba!
Liebscher professzor mindezt udvarias érdeklődéssel követte, a
felügyelő azonban úgy találta, nem éri meg a fáradságot, hogy
közelebb menjen. A falnak támaszkodott, kezét összekulcsolta kövér
hasán, és csöndesen kuncogott befelé.
Aztán az orvos fölkiáltott:
– Beaté nővér, idejönne egy kicsit?
A folyosón megjelent egy idősebb ápolónő.
– Tessék, professzor úr?
Liebscher egy kézmozdulatot tett a falnál álló kedélyes kövér
ember felé.
– Főnővér, meg tudja mondani az úrnak, milyen szoba ez, amely
előtt éppen állunk?
– Ez a rendelőjének a várószobája, professzor úr!
– Emlékszik-e rá, hogy valaha is más célt szolgált volna?
Az idősecske főnővér furcsálkodva nézett főorvosa szemébe,
szimatolni látszott. Talán azt hitte, főnöke részeg, de csak azt látta,
hogy az ajtónak támaszkodik, és barátságosan mosolyog. Tekintete a
túlsúlyos férfira vándorolt, ám az ugyanígy mosolygott.
– Ez mindig az ambuláns kezelésű páciensek várószobája volt –
jelentette ki ünnepélyesen.
Mindenki érezte, hogy igazat mond. Gerhard Drenckmann is, aki
megint egyszer azt gondolta, bele kell bolondulni mindezekbe.
 Aztán hirtelen a főnővér feléje forduló tekintetét érezte. A koros
arcra mosolyra terpeszkedett.
– Micsoda öröm, hogy megint egyszer viszontláthatom, Herr
Rosenau!
19.
– Nem tudom, mit gondolsz, Gérard! Azt hiszed, visszavonulhatunk
a te kicsiny takaros lakásod szigetére, miközben a bűnügyi
rendőrség nyomoz? Ha egyáltalán megteszi? Gondolod, hogy közben
amolyan idillfélében élhetünk? Egy love storyban? Mondd meg, mit
gondoltál!
– Nem tudom – felelte a férfi.
– Valamit csak kell gondolnod! Ez kimondhatatlanul megvetően
hangzott. Drenckmann nyugodtan tűrte. És amikor ezt tette, Yvonne
hirtelen kirobbant. – Ti, német férfiak! Ott áll a klinikán a gazfickó
előtt, végignézi azt az undorító színielőadást, amelyet az az ember
rendez, és nem tesz semmit! Beteggé tesz a gondolat hogy apám
német volt.
– Apád zsidó volt.
– Ha David Rosenau volt az apám, akkor a családom itt élt. Ő tehát
német volt, vagy te nem így gondolod?
– Az volt.
Gerhard Drenckmann az ablaknál állt, és nézte, hogyan csomagol
Yvonne. Mindent elővett, amit tegnap vásárolt. A blúzokat, a
fehérneműt és a ruhát, amelyet viselt, mielőtt a homokszín
kordbársony nadrágot fölvette. Elmenőben volt. Schnabel felügyelő
vitte őket vissza a Semperstrasséra. A klinikai szembesítés
eredménytelenül végződött, és a visszaút ugyanolyan jeges
hallgatásban telt el, mint az odaút. Yvonne megkérdezte:
– Hogyan tovább?
– Itt maradhatnál – válaszolta a férfi, holott tudta, hogy az asszony
másra gondolt.
– Nem tudok veled aludni, ha valami ilyesfélével számoltál.
– Nem vagyok valami jó számoló.
– Egyáltalán hogy jutottunk idáig?
– Nem tudom!
 Ránézett a férfira, és látta, hogy csakugyan nem tudja. Aztán arra
gondolt, hogy ő ugyanígy járt. Mosolyogni kezdett. Most hirtelen
szúrást érzett a lágyéktájon. Nem, az altestében! Úristen, ha terhes
volna! Még mindig farkasszemet nézve a férfival, azt mondta
magában, ez a gondolat tökéletes ostobaság egy nappal utána.
Hisztérikus hülyének szidalmazta önmagát. De az altesti fájdalom
tovább tartott. Sőt le kellett ülnie. A reggelizőasztalhoz, ahol ott állt
még a délelőtti edény. Gerhard Drenckmann egy ideje már
boldogtalanul nézte. Az asszony a kávéskanna után nyúlt, amelyben
még volt némi maradék.
– Készítsek frisset? – kérdezte a férfi.
– Egyáltalán nem akarok kávét inni – válaszolta Yvonne.
Úristen, ha gyereke lenne! Akkor mindezt természetesen abba
kellene hagyni – a kávét, a cigarettát és az alkoholt! Ha gyereke
lenne! Ó, istenem!
– De hisz nem tesz semmit, és gyorsan megy.
– Nem akarok kávét!
Elég hosszú idő telt el, ezalatt egymás szemébe néztek, aztán az
asszony megkérdezte:
– Tulajdonképpen milyen ember is vagy te? A férfi vállát vonogatta,
mert nem tudta, mit válaszoljon erre.
– Nem érzed, hogy kezdened kellene valamihez? Rád teszik ezt az
álarcot. Magyarázd meg, hogyan akarsz továbbélni vele!
Drenckmann az ablakdeszkának támaszkodott, kezét a
nadrágzsebébe süllyesztette, és a padlóra meredt.
Az asszony folytatta:
– Kétszer állsz szembe azzal az emberrel, és részedről nem történik
semmi. Tényleg már csak kezet kellett volna ráznod vele, és
köszönetet mondanod! És hogy volt a korábbi években? Gyere,
mondd el nekem! Beutaztad mindazokat a helyeket, amelyeket azon
a szép térképen megjelöltél?
A konyhaasztal fölötti falon egy térkép függött a földgolyó két
féltekéjével. Hamburgból kiindulva gombostűvel megerősített
fonalak vezettek a föld legkülönbözőbb pontjaira. A tűknek nagy,
színes fejük volt, a fonalak is a legkülönbözőbb színűek voltak.
Drenckmann nyilvánvaló szeretettel készítette ezt a munkát.
– Üzleti kapcsolataim vannak ezekben a városokban.
– Miféle üzleti kapcsolataid?
– Bélyegek! Gyűjtők mindenütt vannak, az egész világon. –
Mosolygott.
– Magad is oda-odautaztál mindezekre a helyekre?
– Nem.
– Mindig nyugton ültél a boltodban és a lakásodban, ahol minden
olyan rendes, ugye? Mondok neked valamit, habár biztosan nem
hallod szívesen. Valamikor repedés támadt az életeden, és te nem
tértél magadhoz belőle. Begubóztál önmagadba, és lemondtál
magadról. Tudod, hogy szörnyen gyáva ember vagy? Úgy látod
magadat és a bánatodat, mint minden egocentrikus ember. És nem
akarsz felelősséget vállalni a környezetért, amelyben élsz. Az életed
kibúvó, nem veszed észre? Kudarc. Megelégszel a színházaddal, és
azt hiszed, abból áll a világ. De nem így van. Az csak a képzete,
méghozzá gyakran hamis képzete!
Meglepődve és zavartan hallgatott el. Aztán tudatára ébredt, hogy
egész idő alatt Philippel beszélt. Bár a konyhaablaknál álló férfira
nézett, de a másikra gondolt.
Egy darabig csönd volt. Drenckmann még mindig zsebre dugott
kézzel állt ott, és a padlóra meredt. Nem válaszolt. Végül Yvonne
fölállt, és a férfihoz lépett.
– Bocsáss meg, Gérard, igazságtalan vagyok! – Ujjai hegyével
gyöngéden megsimogatta a férfi homlokát és arcát. – És nem is az
arcod az, ami zavar, habár ez számomra is kissé bonyolult. Mint
mikor az ember egy idegen nyelvű könyvet olvas, és állandóan
fordítania kell. Nem, egész más az, ami benned zavar.
Drenckmann fölemelte tekintetét, és ránézett. Yvonne észrevette a
bánatot szemében és valamiféle érzelmességét is, amely tetszett
neki.
 – Vigyél most a penziómba, Gérard! Nemigen ismerem ki magam
ebben a városban.
Klemm Mercedese még mindig a kapu előtt állt a
Semperstrasséban, senkit sem látszott érdekelni. Drenckmannt sem.
Beültek az Opelba és elhajtottak. Tíz percre sem volt szükségük a
Külső-Alster melletti penzióig. Amikor megérkeztek, Yvonne a
bevásárlószatyrok után nyúlt a hátsó ülésre, de aztán mégsem szállt
ki.
– Meglátod – mondta – , hogy az orvos megússza.
– Alig hinném.
– Az a dagadt felügyelő végül semmit sem fog majd tenni.
– Gondolom, egy kis időt kell neki adnunk, amíg az ápolóval és az
orvosnővel beszél.
– Azok meg vannak vesztegetve, Gérard, nem vetted észre? Arra a
nyavalyás Pattersre sem számíthatunk, így hát az ő szavuk áll a
mienk ellen. Nem, meg fogja úszni, bánom, hogy tegnap délután nem
húztam meg a ravaszt.
– Nem is bírtad volna megtenni. Túl nagy a képzelőerőd és végső
soron a szánakozásod is.
Yvonne indulatosan elnyomta a cigarettacsikkét, aztán kiszállt.
Kinyitotta a nagy vaskaput, és bezárta a másik oldalról. Majd
végigment a kőlapokkal kirakott úton a penzió felé. Nem búcsúzott
el a férfitól, nem integetett, még csak meg sem fordult. Az pedig
utánabámult, s a legcsekélyebb kedve sem volt hazamenni. Szereti
ezt az asszonyt? Lehet, de nem tudta biztosan. Talán találkozásuk
furcsa körülményei okozhatták ezt az érzést.
Yvonne már jó ideje eltűnt, s ő még mindig mozdulatlanul ült a
kormánykerék mögött. Töprengett. Mit érthetett az előbb
színházon? Hogyan elégíti ki színházának világa? Hisz ő nem színész.
És a színház nem is nagyon érdekelte. Olykor-olykor elment moziba,
de színházban talán tizenöt évvel ezelőtt volt utoljára. Gerhard
Drenckmann fölsóhajtott. Bármennyire erőlködött is, nehezen
értette meg ezt az asszonyt.
 A következő három napban nem látta Yvonne Rosenaut. Egyébként
Schnabel bűnügyi felügyelőt sem. Gerhard Drenckmann maga
megmaradt annak a modellnek keretei között, amelyet Yvonne
vázolt föl róla. Útja a lakásból a boltba vezetett és vissza. Nem
kereste föl a környékbeli üzleteket, hogy bevásároljon, és kitért
szomszédjai útjából. A legcsekélyebb kedve sem volt, hogy
megváltozott külsejére vonatkozó kérdésekre válaszoljon. A dugig
megtöltött mélyhűtőből látta el magát, levegőt pedig este szívott,
amikor besötétedett. Többnyire a Goldbek-csatorna mentén ment
föl a Wiesendammig, és ennek mentén a Meerweinstrasséig. Ott még
állt a régi népiskola, amelybe hétéves korában kezdett járni. Az
iskoláskorában megszokott úton sétált vissza lakásába. Sok minden
járt a fejében. Végül úgy rémlett neki, mintha valamiféle mérleget
készítene; azon volt, hogy életének dolgait egymással szembeállítsa.
Yvonne-ra is gondolt, arca rendkívüli élességgel lebegett előtte.
Eközben rengeteget dolgozott. Postája halomba gyűlt föl, s ő
megválaszolta. Valamennyi üzletfelével közölte, hogy a legközelebbi
időben nem lesz módja megbízásokat elfogadni. A második nap este
előkotorta üzleti könyveit, és átnézte a számlákat is. Bár
valamennyit a legtökéletesebb rendben vezette, ám az összegek
nagyságán sohasem gondolkozott, valószínűleg azért nem, mert a
pénz keveset jelentett számára. Hogy is történt, hogy ekkora
összegek gyűltek föl?
Harmadik nap reggel a konyhában állt, és a föld két felét ábrázoló
térképre meredt. A reggelizőasztal már meg volt terítve, ezt mindig
rendesen végezte, akkor is, ha többnyire egyedül ült hozzá.
Tekintete újra és újra Dél-Amerika egy pontjára tévedt, amelyhez
szintén vezetett egy színes fonal, Rio de Janeiróra. Ott senhor
Sanchez volt a képviselője. Ugyanaz az ember, aki David Rosenaunak
küldött levelet alkalmi bélyeggel és mexikói egyes értékekkel. Az
élet néhanapján a legvadabb csínyeket műveli.
 Gerhard Drenckmann levette a kannát az eszpresszógépről és
töltött. Senhor Sanchez bizonyára örülne a látogatásnak, és David
Rosenauval is Összehozhatná. Azt az embert sokkal inkább okolta
mindenért, mint az orvost. És ha egyáltalán olyan otromba dologra
akar gondolni, mint a bosszú, vélte, akkor nem annyira őróla és
megváltozott arcáról van szó, mint inkább Klemm SS-pribékről és
régen elkövetett gaztetteiről.
Végül aztán a fiatal angol jutott eszébe negyvennégyből. Háromezer
méter magasban találkoztak, és mindketten elég szűk ládában ültek.
Amikor a Spitfire tüzet fogott, és hatalmas füstzászlóval lezuhant,
másodpercekig a pilóta eltorzult arcába nézett. Fiatal fiú, semmivel
sem idősebb és tapasztaltabb, mint jómaga. Neki, Drenckmann-nak
csak egy icipicivel több szerencséje volt. Szegény Yvonne, gondolta,
és látta, ahogyan az orvos előtt áll a pisztollyal. Kétségbeesetten
erőlködött, hogy meghúzza a ravaszt. Nem, még az ölést is meg kell
tanulni.
Reggeli után Drenckmann előkereste az éléskamrában a
szerszámos ládából a harapófogót. Leszerelte a tarka fonalakat,
amelyek Hamburgot a világ többi részével összekötötték, és a
gombostűkkel együtt gondosan elrendezte őket egy üres
szivarosládában. A térképet levette a falról, összetekerte, és egy
sarokba állította. Aztán becsukta a szivarosládát, és nem tudta, hova
tegye. Végül a szemétvödörbe dobta. Miután rátette a fedelét,
fölemelkedett és megfordult, meglátta az üres foltot a konyhaasztal
fölött. Ez fájdalmasan belenyilallt.
Percekig bolyongott a lakásban, amíg hirtelen ötlete támadt.
Előkeresett egy plakátot, és az üres helyre erősítette. Egy csellót és
két kezet ábrázolt. Az egyik megfeszülten tartotta a vonót, a másik
laposan feküdt a húrokon. A rajz egyszerre fejezett ki nyugalmat és
mozgalmasságot. A grafika alsó részét a név töltötte be: Pablo Casals.
Egy hangverseny hirdetése volt, amelyet meghallgatott, és minthogy
a plakát annak idején mély benyomást tett rá, megszerezte
magának, és eltette. Gerhard Drenckmann elégedetten hagyta el a
lakását.
A délelőtt csöndben és békésen telt el. Szokás szerint. Sem telefon,
sem pedig semmiféle hír a bűnügyi rendőrségről, hogy a nyomozást
folyamatba tették. Az első vevők délután léptek be a boltba, három
kis taknyos a szomszédból. A hulladékbélyegek dobozában kezdtek
kutakodni, Herr Drenckmannt keresték. Minden rendben, mondta
nekik, ő a helyettese. Csöndben ült, és nézte, amint nem nagyon
tiszta ujjaikkal a bélyegek között turkálnak.
Aztán újra megszólalt a bolt csengője. Ez olyan szokatlan volt, hogy
még Gerhard Drenckmann is föltekintett. És akkor hirtelen Yvonne
állt a boltja kellős közepén.

– Ön itt bélyegeket árusít, ugye? – kérdezte Yvonne.

– Az áll kinn, nagyságos asszony.
– No, akkor mutasson néhányat.
– Mégis, mifélét óhajt? Valami különlegességet?
– Természetesen, talán másra gondol? Szeretnék egyet a
Kilimandzsáróról. Persze nem tudom, hogy tart-e ilyet.
Drenckmann csaknem vaktában nyúlt maga mögé a polcra, és egy
berakókönyvet húzott elő. Fölütött egy oldalt, az asszony föléje
hajolt. Igazán meglepődött, mert sok-sok képét látta annak a
hegynek, amelyet az afrikaiak a rossz szellemek hegyének neveznek,
sokféle kiadásban, különböző országokból. Ebben az albumban
Drenckmann a bélyegeket motívumok szerint rendezte. Apró és
kissé olcsó diadal volt ez csak, de alaposan kiélvezte. Yvonne
fölemelte a szemét, egymásra néztek. És ugyanebben a pillanatban
elmosolyodtak.
A fiúk is az oldalak fölé hajoltak, és továbblapoztak. Drenckmann
elvette tőlük az albumot.
– Ezek itt egy kicsit drágábbak – mondta. – Azonkívül megkaptátok
a bélyegeiteket; szedjétek össze, és tűnjetek el!
– Még nem fizettünk.
 – Hiszen sohase fizettek.
– Igen, Herr Drenckmann-nak!
– Ő mondta nekem, hogy nem szabad pénzt legombolnom rólatok.
Vonakodva mentek ki, a boltcsengő megszólalt. Yvonne utánuk
nézett a kirakatablakon át. Pontosan a fülében maradt a hangnem,
amelyet a férfi a gyerekekkel használt. Csak egy idő múlva fordult
meg, és Drenckmann csodálkozott az arckifejezésén, amelyet nem
tudott értelmezni.
– Olvastál ma újságot? – kérdezte Yvonne végül.
– Nem.
– Szoktál egyáltalán?
– Ritkán.
Egymásra néztek, és hallgattak. Drenckmann nagyon örült, hogy
Yvonne eljött.
– Szívesen innék egy kávét nálad, olyan jót főzöl. De eljöhetsz az
üzleti idő kellős közepén?
– Ó, tudod – mondta a férfi, és elmosolyodott – , önálló
vállalkozónak tekintem magam. Akkor jöhetek és mehetek, amikor
akarok.
Miután beléptek a konyhába, Yvonne-nak azonnal föltűnt a Pablo
Casals-plakát, hiszen közvetlenül az eszpresszógép fölött lógott.
Nem szólt egy szót sem. Eközben Drenckmann odatette a vizet és a
kávéport, aztán Yvonne felé nyújtotta a cigarettás dobozt,
megfigyelte, hogyan habozik, míg végül mégis kivesz egyet. Az
asszony a cigarettával járkálni kezdett a lakásban, otthonosan talpalt
körbe a szobákon. A férfi követte. Érdekes módon ezen a napon nem
nadrágot viselt, hanem szoknyát blúzzal. Az erkélyes szobában
fölfedezte a menetrendet a heverő melletti asztalkán. A dél-amerikai
repülőjáratok oldalán volt nyitva, Rio de Janeiro városa vörössel
aláhúzva.
– El akarsz utazni? – kérdezte végül.
– Igen, azt hiszem!
– Mit keresel ott?
 – Jaj, nézd csak…
– Mit…? Mit nézzek?
Drenckmann nem tudta, hogyan fejezze ki magát.
Yvonne végül is azt mondta:
– Nem akarom, hogy odarepülj! Azonkívül ez aligha változtatna
valamit. – A férfihoz lépett, és megcsókolta. Az pedig dermedten és
mereven állt. Aztán hallotta az asszony hangját: – Egyébként, ha
találkozni akarsz vele, Londonba kell csak utaznod!
Az asztalhoz ment, és kiteregette a „Hamburger Abendblatt”-ot. Az
első oldalon egy kis bekeretezett cím volt látható, természetesen az
újság belsejében található gazdasági rovatra utalva: „David Rosenau
eladja birodalmát.” Drenckmann továbblapozott. A részletes
tudósításban elolvasta, hogy a vállalkozó Rio de Janeiróból
Londonba utazott. Hosszú tárgyalások után üzemeinek
részvénytöbbségét egy ismert brit konszernnek adta el.
Drenckmann betűről betűre végigolvasta, aztán így szólt:
– Londonba sokkal rövidebb az út.
Yvonne melle a melléhez simult. Aztán szavát hallotta:
– Talán többet kellene gondolnod a kettőnk közötti út hosszáról,
nem gondolod te is?
20.
– Iszonyú egy história! Ugyan hogy képzelték ezek az emberek,
hogy megússzák?
Az öregúr takarókba burkolva ült bramfeldi házának teraszán.
Ennek az ősznek egyik utolsó estéje volt. Mellette egy üveg vörös
bor állt meg egy pohár, és azt a nagy havannát szívta, amelyet fia
hozott ajándékba. Az öregúr már nyolcvanon fölül volt, de szelleme
még mindig friss és tiszta. Schnabel főfelügyelő néhanapján eljött a
szülői házba, amikor nemigen tudta, hogyan tovább. Ilyenkor nem is
annyira apja tanácsára volt szüksége, mint inkább arra, hogy saját
gondolatait boncolgassa és kimondja. Az öregúr jó hallgatóság volt.
– Helytelen oldalról szemléled a történetet, apa – vélte, és
Dunhilljét babrálta. Enyhe szél fújdogált, és épp a harmadik gyufával
próbálkozott. – A tettes szemszögéből kell nézned, mégpedig abban
az időpontban, amikor csínyét tervezi. És ha sikerül, majdnem
minden borzalmát elveszti az egész. Akkor csak egy jelentős
vállalkozó halt volna meg baleset következtében a hamburgi
klinikán. Gyászünnepség nagy pompával és felhajtással,
megemlékezések az újságokban és a tévében. Kész! Vége! Egy héttel
később a közvélemény már el is felejtette az esetet.
Az öregúr kortyolt a vörös borból, és elgondolkozott.
– Egyet nem tudok megérteni. Hogy vállalta a másik kettő a
kockázatot, és támogatta Klemmet? Hiszen tiszteletre méltó
emberek, legalábbis ma, ez az orvos és a másik, aki a számítógépes
anyagot beszerezte. Egyáltalán ki az?
– Nem tudom – felelte Schnabel. – Talán a Szövetségi Bűnügyi
Hivatalban ül vagy az Alkotmányvédő Bíróságon. Valamelyik
tartományi kormányban? Nem tudom. De kell, hogy befolyása
legyen, ha hozzáférhet a számítógéphez.
A felügyelő ránézett az öregúrra a végre égő Dunhill fölött. Arca
kissé kétkedő kifejezést öltött. Folytatta:
 – Egyébként most igazán nem tiszteletre méltó emberek, apa! A
háború után mégiscsak megváltoztatták a nevüket, és ezt senki sem
teszi kényszerűség nélkül. Klemm nyilván zsarolta őket, és így bele
kellett menniük a dologba. És amikor Drenckmann meg tudott
szökni a klinikáról, kényszerpályára kerültek. Egyébként ez az a
szempont, amelyből Müller ápoló meggyilkolását nézned kell.
Igen, gyilkosság történt! Nemcsak tervezett, mint Gerhard
Drenckmann esetében, hanem ezúttal egy befejezett. A kövér
felügyelő akkor értesült róla, amikor egy átvirrasztott éjszaka után
megjelent hivatali szobájában, felhívta a poppenbütteli
magánklinikát, és Heinz Müller ápolót kihallgatás végett a
kapitányságra akarta hívatni. Röviden közölték vele, hogy a férfit
Brémából való hazautaztában halálos baleset érte. Schnabel
felügyelő sokáig meredt a telefonra. Voltaképpen csak azért jött be a
hivatalába, hogy zárójelentést írjon; aztán haza akart menni, és le
akart feküdni. Végtelenül fáradtnak érezte magát. Éppen a reggeli
órákban zárt le egy ügyet. Egy főállamügyész, valamint a lánya és
egy kikötői hajóskapitány keveredett bele. A legutóbbi napok
összekavarták, végre alvásra lett volna szüksége; még a Dunhill sem
ízlett neki. De hát mit tehetett?
Jó félórát, amely alatt el-elbóbiskolt, íróasztala mögött töltött,
azután a házitelefonon kávét rendelt. Nem azt a pancsot az
automatából, hanem egy mokkát, amelyben megáll a kanál. Miután
megitta, jobban érezte magát, legalábbis ezt hitette el magával.
Előállíttatta a szolgálati gépkocsit, és az autópályán Bréma felé
hajtott.
Az ápoló szülei a város szélén laktak, ott, ahol annak nyúlványai
óvatosan tapogatóznak a mocsaras környék felé. A telken egyszerű
házikó, inkább kunyhó állt. Az idős emberek előtte ültek az őszi
napban, amely alig adott már meleget. Az asszony borzongott
vékony gyászruhájában. Mintha mélységes, kikerülhetetlen hideg
terjengene benne. Érdeklődés nélkül néztek a kövér felügyelőre. Már
jártak itt a hatóságtól, jelentette ki az öregember, hagyják őket végre
békében. Hamburgból jön, válaszolta Schnabel, Liebscher professzor
kérésére kereste föl őket, jövetele tehát inkább magántermészetű. A
poppenbütteli klinikaigazgató neve barátságos csillogásfélét
varázsolt a férfi összegyűrt ábrázatára. Csak az oldalán ülő asszony
nem reagált rá. Ölében egy zsebkendő, amelyet ujjaival gyűrögetett.
Csipkével volt körülhorgolva, valószínűleg kézimunkával, egyedül ez
volt színes rajta. A felügyelő egy zsámolyt húzott a pad mellé, és
óvatosan leereszkedett rá. Ugyanilyen óvatosan tette föl kérdéseit.
Igen, Heinz egyetlen gyermekük, jelentette ki a férfi, ragaszkodó és
mindenekelőtt tisztességes fiú. Sohasem hagyta őket szégyenben.
Éppen ezért háborították úgy föl a kérdések, amelyeket a hatóságok
föltettek. Természetes, hogy Heinz a visszaúton sem alkoholt nem
ivott, sem gyógyszert nem vett be.
A nehézsúlyú felügyelő többször bólintott, aztán súlypontját egyik
oldalról a másikra helyezte. Hálás volt a kemény zsámolyért; ez
legalább megakadályozta, hogy amilyen halálosan fáradt, egész
egyszerűen elaludjon.
Eközben az öregember folytatta. Valaminek mégiscsak kellett
történnie a fiával. De minek? Ezen a kora délutáni órán nem volt
különösebb forgalom, és Heinz minden kilométerkövet ismert az
útvonalon. Hogy rohanhatott akkor neki az autópálya egyik
fölüljárójának? Ez tökéletes rejtély.
Schnabel felügyelő megkérdezte, vajon Heinz itt-tartózkodása alatt
tényleg jól érezte-e magát. Igen, persze! Vagy hogy esetleg valami
egyéb említésre méltó dolog történte. Nem! A délelőtti be nem
jelentett látogatáson kívül semmi rendkívüli nem történt.
A felügyelő, akinek feje egyre mélyebbre csúszott, egyszerre
tökéletesen éber lett. Fölemelte szempilláit, miközben szeme mégis
megtartotta előbbi álmos pillantását.
– Milyen látogatás: férfi vagy nő? – kérdezte. És: hogy az öreg
ismerte-e ezt a személyt. Az a fejét rázta. Sőt föltételezi, hogy az úr
még a fiának is idegen volt. Más körökhöz tartozott, a telek előtt egy
sötét Mercedes parkolt. Heinz az úrral vagy félóra hosszat sétált a
kertben. Hogy tud-e valamit beszélgetésük tartalmáról? Nem! Mire a
felügyelő pontos személyleírást adott Liebscher professzorról. Az
öreg a fejét rázta. Erre leírta neki Gerhard Drenckmann külsejét,
hiszen az ő új arca mostantól fogva Walter Klemmére is ráillett. Bár
nem hitt benne, hogy éppen most itt mutatkozna, mégis megadta a
leírását. Újabb fejrázás! A látogató is jócskán koros volt, hatvan vagy
valamivel több. De csak közepes termetű és eléggé kövér. Sűrű,
hófehér haja sem volt. Nem, csillogó glacnira emlékezett, és
körülötte szürke hajkoszorúra.
A felügyelő fölemelte halálfáradt tagjait a zsámolyról, és
elbúcsúzott. Még az öregasszony is elengedte egy pillanatra a
zsebkendőt, és odanyújtotta erőtlen kezét. A hosszú beszélgetés
alatt ki sem nyitotta a száját. Aztán Schnabel visszacammogott a
kocsijához. Hamburg felé a visszaúton először látott valami
fénysugárfélét.
– Ki volt ez az idegen, fiam? – kérdezte a takarókba bugyolált
öregúr bramfeldi házának teraszán, vörös boros poharából
kortyintva. A felügyelő beszámolója után egy darabig hallgattak.
– Ha nem Liebscher volt és Klemm sem – válaszolt Schnabel – ,
akkor voltaképpen csak Handtner jöhet szóba. Nagyon halvány
nyom ez, de követni fogom. Még egyszer át kell mennem Brémába,
és magammal viszek egy rendőrségi rajzolót. Talán meglepetés ér,
ha meglátjuk a fantomképet.
Újra elhallgattak, és a kövér felügyelő apját figyelte, akinek orra az
üres pohár fölött csüngött. Aztán az üveg után nyúlt, és újra töltött a
francia burgundiból, amelyet az öregúr annyira szeretett.
– Egy pohárkával bizonyára elbírsz még, apa?
– Minden mennyiséggel megbirkózom, fiam, csak anyának nem
szabad látnia. De amíg mosogat, nincs a legkisebb veszély sem.
Kényeztess csak egy kicsit!
– Szívesen tenném gyakrabban!
– Sok munkád lehet.
 – A fülem sem látszik ki belőle, apa! – Ha az ápolót meggyilkolták,
ahogyan mondod, nincs-e ugyanilyen veszélyben a fiatal orvosnő?
Mégiscsak ő a másik személy, aki a klinikán kapcsolatban volt a
pácienssel.
A főfelügyelő bólintott.
– A legnagyobb veszélyben van, apa. Időközben rokonaitól
megkaptam ausztriai címét, és tegnap odaküldtem egyik
emberemet. Meg kell magyaráznia neki a helyzetet, és talán rá tudja
beszélni, hogy töltse máshol a szabadságát, s egy időre tűnjön el
szem elől. Tudod, az a legrosszabb, hogy hivatalosan nem is
idézhetem be, és nem hallgathatom ki.
– Hogyhogy nem?
– Mert még nem tettem jelentést a klinikai eseményekről.
– Fütyülsz a szolgálati szabályzatra?
– Törékeny jégen táncolok, apa!
Az öregúr végigsiklatta tekintetét fia hústömegén, és csöndesen
kuncogott befelé.
– Attól kell tartanom, mihelyt jelentést teszek, az ügyet kiveszik a
kezemből. És minden megfeneklik. Tudod, hogy ipari emberek
állnak mögötte. Méghozzá nem valami kis senkik, nem, ezeknek az
embereknek befolyásuk van, politikai befolyásuk. Sürgősen át
kellene mennem Londonba. Az angol titkosszolgálat anyagot
gyűjtött erről a három SS-legényről, még annak idején, a háború
alatt. Ha hozzáférhetnék az aktákhoz, egy kicsit előbbre jutnék. Erről
az oldalról meg lehetne mozgatni az ügyet. Sőt akkor talán eljutnék a
háttérben megbúvó harmadik emberhez is, a számítógépeshez. De
ennek természetesen gyorsan kellene mennie, és megdönthetetlen
bizonyítékokat kellene az asztalra tennem, mielőtt elgáncsolnak. És
talán ennek ellenére is megteszik, apa, ki tudja megmondani. Mit
tegyek hát?
– Felnőtt ember vagy, fiam, magadnak kell tudnod. Hiszen azok az
idők, amikor még taníthattalak valamire, elmúltak már.
 A kövér felügyelő elmosolyodott. A harmincas évekre gondolt,
amikor az apja napközben baromfieledeles mintakollekciójával volt
úton, este pedig latint, görögöt és ókori történelmet biflázott vele.
Az öregúr ismét egy korty vörös bort ivott:
– Mikor repülsz tehát, fiam?
– Holnap a reggeli géppel – válaszolta a bűnügyi felügyelő, és még
mindig mosolygott.

Schnabel felügyelő a közleményt a Hamburger Morgenpostban

olvasta, s őt nem kevésbé hökkentette meg, mint néhány órával
később Yvonne Rosenaut és Gerhard Drenckmannt. A közlemény
nagyon friss lehetett, és nyilvánvalóan úgy szorították be az első
oldalra. Kizárólag azt közölték, hogy Rosenau gyáros eladta
részvénytöbbségét egy brit konszernnek. A kövér ember
testtömegét egy a padlóig érő ablak előtt álló stabil karosszékbe
ömlesztette, és kinézett a repülőtérre. A reggeli gép indulása köd
miatt késlekedett.
Ezek az emberek gyorsak voltak, gondolta Schnabel, és Rosenau
alias Klemm nem teketóriázhatott, hiszen csak néhány nap múlt el
azóta, mióta Archie Patters útra kelt Hamburgból Brazíliába. A
felügyelő rátámaszkodott a szék karfájára, lendületbe hozta testét,
és nyögve fölállt. Aztán átcammogott az újságos standhoz.
Megvette az előző napi Financial Timest, és részletes tudósítást
talált benne. Dicsérték a britek széles látókörét és üzleti
gondosságát. Sokat lehetett olvasni a Rosenau Művek jelentőségéről,
mint a világűrkutatások szállítójáról. Ez a fúzió tetemesen növeli a
brit konszern hatalmát. Százalékszámokkal bűvészkedtek, amelyek
az európai piacra vonatkoztak. Céloztak az Észak-Amerikára
gyakorolható lehetséges hatásokra is. A felügyelő még újságja fölé
hajolt, amikor végre az ő járatához szólítottak.
A gépen az Északi-tenger fölött azon töprengett, hogy ez a hír a
sors jeladása. Szembeszállhat az SS-legénnyel, ha még Londonban
tartózkodik. De természetesen ezt csak az MI–5-ből való régi
aktákkal teheti meg. Tehát nem szabad sok időt vesztenie, míg
Archie Pattersszel kapcsolatba nem kerül.
Schnabel két nappal ezelőtt fölhívta Keatet, a Scotland Yard
felügyelőhelyettesét, mégpedig nem az irodájában, hanem este,
odahaza. Az úgynevezett old-boy-dróton, amelyet akkor használtak,
ha meg akarták kerülni a szolgálati utat. Azt mondta Keatnek, hogy
hiába kutatta át a londoni címjegyzéket és telefonkönyvet valaki
után. Ki után, kérdezte a kolléga, és Schnabel azt felelte: valaki után
a piszkos konkurrenciától. Erre sokáig csönd volt a telefonban, és a
hamburgi felügyelő tudta, hogy a célzást megértették. Piszkos
konkurrencián csak a titkosszolgálat embereit érthette. De Schnabel
azt is tudta, hogy az angol meg fogja szerezni a címet. Csak az elmúlt
évben segített neki Schnabel egy hasonlóan kényes ügyben, szintén
a szolgálati út megkerülésével. Végül sóhaj futott át az old-boy-
dróton, aztán a felügyelőhelyettes megkérdezte a konkurrensének
nevét, és amikor megkapta, azt mondta, Schnabel csak jöjjön, ő
megtesz minden tőle telhetőt.
A kövér felügyelő tehát ott ült egy olyan gépben, amelyet félénk
lénye alapjában véve utált, és az Északi-tenger fölött dobáltatta
magát. A szolgálati úti rendelvényt probléma nélkül megkapta, nem
sokat kérdezősködtek. A kövér felügyelő néhány napja egy hulla
előtt állt. Ebben nem volt semmi különös, hiszen az ilyesmi feladatai
közé tartozott. Azonban egy főállamügyész hullája, aki önmagát ölte
meg, nem volt mindennapos. És ezt a kínos ügyet ő oldotta meg!
Azóta mintegy dicsfényfélével járt-kelt a kapitányság folyosóin, ő,
Schnabel, a szupersztár. Lehetséges, hogy ilyen előzmény nélkül
egyáltalában meg sem kockáztatta volna a londoni kirándulást, de
legalábbis bizonyára valamivel pontosabban informálta volna
fölötteseit.
A gép szerencsésen földet ért Heathrow-ban, mint Schnabel
megkönnyebbülve észlelte, miközben ledörzsölte homlokáról az
izzadságot. Egy expresszbusz és a metró hamar a központba vitte.
Egy kis szállodában foglalt szobát a Waterloo állomás közelében. A
recepción a szobakulccsal együtt egy zárt borítékot nyújtottak át
neki. Föltépte, és megtalálta benne Archibald Patters címét és
telefonszámát; Keat felügyelőhelyettes megtartotta szavát.
Schnabel fölment a szobájába, útitáskáját az ágyra dobta, és még
kabátban, kalapban feltárcsázta a kensingtoni számot. És amit nem
tartott lehetségesnek, megtörtént: a második bugás után fölvették.
– Halló… – hallott egy hangot, idősebb férfi hangja volt.
– Mrs. Rosenau szívélyes üdvözletét kell átadnom…
Rövid szünet, majd:
– Ilyen nevű hölgyet nem ismerek.
– Az a véleménye – folytatta Schnabel nem zavartatva magát –,
hogy beszélgetnünk kellene egy Klemm nevű emberről.
– Mr. Klemmet sem ismerek.
Erre Schnabel nem válaszolt, és hosszú csönd állt be. Végül is a
vonal másik végén majdnem suttogva:
– Kicsoda maga?
– Nevem Schnabel.
– Van foglalkozása is?
Schnabel szenvtelenül felelt:
– Hamburgi bűnügyi rendőrség, a gyilkossági csoport főfelügyelője!
Erre nem érkezett válasz a vonalon, végül letették a kagylót.
Schnabel nem is várt mást, de most mégiscsak tudta, hogy Archibald
Patters odahaza tartózkodik, és az nagyon sok volt.
A metró megint gyorsan a céljához vitte. A valahai titkosszolgálatos
egy csöndes mellékutcában lakott, Schnabel szerencséjére a sarkon
egy telefonfülke volt, mellette pedig egy pad. Az idő éppen olyan
volt, hogy le lehetett ülni, de amikor a felügyelő fáradt lábait
kinyújtóztatta, iszonyú éhséget érzett a gyomrában. A reggeli az
angol gépen nyomorúságos volt, és útban Kensington felé
Schnabelnek eszébe sem jutott, hogy vegyen valamit magának. Attól
való félelmében, hogy elszalasztja a derék Mr. Patterst! A következő
két órában a csöndes mellékutcában nem történt sok esemény.
Schnabel egy mosodai kocsit látott jönni és minden második kapu
előtt megállni. Valamivel később megjelent a postás.
Schnabel felügyelő mindkettejük munkáját végignézte, és úgy
találta, nem erőltetik túl magukat.
Azután végre megjelent Archie Patters. Senki más nem lehet,
gondolta Schnabel, az ilyen hivatású emberek szagát még széllel
szemben is megérezni. A férfi az utcán keresztül egyenesen feléje
ment. Elment a pad mellett, anélkül hogy egy pillantást vetett volna
rá. A felügyelő nyögve fölállt, és korgó gyomorral talpalt Patters
mögött. Dél már régen elmúlt. Végigbaktattak a Holland Streeten,
Patters elöl, Schnabel pedig csekély távolságban mögötte.
Szerencsére nem mentek messzire. Néhány száz méter után egy
parkba értek, elhagytak egy színházat, és beléptek egy helyiségbe.
Alig volt benn valaki, és Schnabel úgy ült le, hogy az angol jól
láthassa. A felügyelő kedve észrevehetően megjavult, mert egy
vendéglőben voltak. Figyelte, mit rendel Patters, és ő is ugyanazt az
ételt rendelte. Bőségesen megérte. Teknősbékalevest ettek, egy
szelet pirítóst füstölt lazaccal, végül vajban meghengergetett,
mandarinnal borított steaket. És minthogy az angol sörben nem
bízott, Schnabel az ételhez egy negyed liter bort rendelt. Jó étvággyal
ettek, közben egyetlen pillantást sem vetettek egymásra. Utána
Patters rágyújtott egy szivarra, Schnabel pedig Dunhilljére. Majd
miután az elsőket szippantották, az angol fölállt, és a német
asztalához lépett.
– Archie Patters – mondta, és leült.
– Schnabel – válaszolta a felügyelő mosolyogva. Jóllakott volt és
elégedett.
– Mit akar tőlem? – kérdezte az angol.
– Már mondtam. Yvonne Rosenau üdvözletét szeretném átadni.
Hosszasan beszélgettem vele, és úgy vélem, nem szabad csalódást
okoznunk neki.
– Rossz színben van – mondta az angol.
Észrevétlenül áttértek a németre; így jobban megértették egymást.
 Schnabel azt felelte:
– Éppen lezártam egy ügyet. Egy vendégmunkással kapcsolatban.
– Ilyesmit mi is ismerünk.
– Igen, maguknál ez a gyarmati idők maradványa. De mit jelent ez
nálunk?
– Túl jól megy maguknak a Szövetségi Köztársaságban. – Aztán
némi szünet után: – Mit akar tőlem, Yvonne?
– Elmondhatom – válaszolta Schnabel, és élvezettel szívott egyet
étkezés utáni pipáján. – A kislány nem érti: maga mindent elkövet,
hogy kézre kaparintsa Klemmet, és abban a pillanatban elengedi,
amikor végre úgyszólván biztosan elkapta. Ezt az asszonyka nem
képes megérteni.
– És maga? – kérdezte Archie Patters. – Maga megérti?
– Én azt gondolom, hogy a megbízói visszarendelték. Maga pedig
nyilván egyszerűen borzalmasan érzi magát emiatt. Látom magán,
öregem.
– Befolyásos emberek állnak a dolog mögött – magyarázta Archie
Patters egy árnyalatnyi fájdalmas mosollyal. – És csak egy ujjal kell
rájuk mutatnia, máris elvesztette állását, valamint a
nyugdíjjogosultságát. Adok magának egy jó tanácsot: repüljön vissza
Hamburgba, és felejtse el az egészet.
Most Schnabel is mosolygott, aztán fejét rázta.
– Maga robbanótölteten ül, uram, és kezében tartja a gyújtást.
Csakugyan meg akarja nyomni?
A kövér felügyelő továbbra is mosolygott.
– Miért? – kérdezte Archie Patters.
– Az ókori történelemhez van valami köze – magyarázta Schnabel
kedélyesen. Majd az angol értetlen tekintetét látva, folytatta: – Apám
afféle vörösnek számító tanár volt, s amikor a nácik hatalomra
kerültek, az utcára dobták. Egész élete a tanítás volt, szívvel-lélekkel
tanár volt, mégpedig jó tanár. S minthogy most már nem voltak
tanítványai, énrám koncentrált. Akkor vad gyűlölet támadt bennem
a nácik ellen. Ez természetesen kiforratlan volt, olyan gyerekes, de jó
alapot adott a fasizmussal való későbbi eszmei leszámolásra. Apám
egyébként soha többé nem heverte ki igazán azt a tizenkét évet.
Akkoriban a legszebb férfikorban volt, és az ilyen foglalkozási-
tilalomban van valami kasztrálásféle! Én mindenesetre esküt tettem
magamnak: ha egyszer a kezembe kerül valaki ebből a bandából,
kitekerem a nyakát.
Archie Patters érdeklődve figyelte, de semmit sem szólt, amikor a
felügyelő elhallgatott. Ám intett a pincérnek, és teát rendelt
mindkettejüknek.
Schnabel folytatta:
– Klemmnek egy ideje már tudnia kellett, hogy a sarkában van.
Hogy hogyan értesülhetett róla, nem tudom, és nyilván maga sem
tudja. Mindenesetre régi cinkosait befogta a szekerébe. Azt akarták,
hogy egy másik ember haljon meg helyette, mégpedig az, akivel
maga beszélt, és akit maga is csakugyan Klemmnek tartott.
Legalábbis egy ideig. A valahai Handtner megszerezte a
számítógépes adatokat, amelyekkel megfelelő jelöltet találtak, a
valahai Kodelke pedig, aki ma Liebschernek nevezi magát, elvégezte
a szükséges arcműtétet. Mindezt természetesen nem tudom
bizonyítani. De valószínűleg meg tudnám tenni, ha megszerezné
nekem a régi MI–5 aktákat. És ezért beszélek magával, Herr Patters!
Az angol erre sem felelt. Már egy ideje a teáját kavargatta, és
Schnabel, aki figyelte őt, időt hagyott neki. Végül Archie Patters azt
mondta:
– A kis Yvonne-nak másolatai vannak ezekről az aktákról. – És
amikor látta a német elámult tekintetét, folytatta: – Nem mondta el
magának?
– Nem! Az a kis huncut!
– Mi a célja vele?
– Nem tudom. De mindenféle ostobaságokat fog elkövetni, ha mi
nem cselekszünk, ez meglehetősen biztos. Egyszer már hadonászott
egy pisztollyal Liebscher orra előtt. Nem szabad megengednünk,
Patters, hogy az a lány szerencsétlenségbe döntse magát. És van még
egy szempont! A szüleit az SS gyilkolta meg, és velük együtt sok más
embert az egykori demarkációs vonalon. Harminc év után még
egyszer el akarjuk árulni ezeket a szegény embereket? Ezt aztán
igazán nem érdemlik meg. Ennek a Klemmnek és cimboráinak
cinkosaivá akarunk lenni?
– Yvonne-nál megvannak a másolatok – szólt Patters nehézkesen.
– Jaj, hagyja már! Mit kezdek ezzel a vacakkal? Nekem az eredetikre
van szükségem, hiszen tudja jól!
Egy darabig csönd volt az asztalnál. Archie Patters szerencsétlenül
gubbasztott, és a teájába meredt. Végül megkérdezte:
– Hol lakik?
– A Falconban az Addington Streeten.
– Nem a Waterloo állomásnál van ez?
– De.
– Menjen a szállodájába, és maradjon a szobájában! Azt hiszem,
hamarosan föl fogják hívni.

Schnabel felügyelő túlságosan elgyöngültnek érezte magát,

semhogy még egyszer vállalja a gyaloglás és a metróutazás
vesződségeit. Taxit hívatott, az vitte vissza a szállóba. A szobában
felöltözve zuhant az ágyra, s ólmos álomba esett. Odakinn már
besötétedett, amikor a telefon fölverte. Egy darabig tapogatózott a
kagyló után, végre vastag ujjai közé kapta, és beleszólt:
– Halló…
– Mondja a nevét! – hangzott tárgyilagosan a vonalban.
– Schnabel.
– Honnan jött?
A felügyelő hatalmasat ásított, eltakarva a kagylót. Aztán így szólt:
– Hamburgból.
A hang:
– A Leicester Square hétben vagyok, negyedik emelet, tizenötös
szoba. Hívjon taxit! Még mintegy harminc percet várok magára!
 Schnabel felügyelőnek elég volt a kiszabott idő fele is. Mindössze a
Westminster Bridge-en kellett átmennie, majd egy darabon a
Whitehallon. A házat és a szobát pontosan olyannak találta,
amilyennek Yvonne Rosenau leírta, egy kissé obskúrus titkos
találkozóhelynek. Az íróasztal mögött magas támlásszéken egy
idősebb ember ült, aki némileg hasonlított Archie Pattershez;
mindketten kissé a nyugalmazott katonatisztek benyomását
keltették.
– Herr Schnabel? – kérdezte a férfi, anélkül hogy maga
bemutatkozott volna. S amikor Schnabel bólintott,– folytatta:
– Ma délben beszélgetett egy úrral a Holland Parkban?
– Igen, Mr. Archibald Pattersszel – válaszolta Schnabel. – Akarja
látni az igazolványomat?
Az íróasztal mögötti férfi rémülten:
– Mi a csudának? Egyáltalán tudni sem akarom, hogy kicsoda maga.
– Farkasszemet néztek, a férfi folytatta: – Alapjában véve egyáltalán
nem beszélünk egymással, soha nem is láttuk egymást. Érti?
– Tökéletesen! felélte Schnabel halálkomolyan, bár inkább
nevethetnékje lett volna.
– Az anyagot ott találja!
Az íróasztal közelében egy kerek asztal állt székekkel körülvéve,
lapján pedig egy halom elsárgult akta! A felügyelő letelepedett egyik
székre, amely várakozásával ellentétben rendkívül kényelmesnek
bizonyult. A következő percekben Klemm és cinkosa aktáit olvasta,
amelyeket Archibald Patters fiatal éveiben állított össze. Közben
hallotta, amint a férfi ostoba titkosszolgálatos fontoskodással föláll
az íróasztaltól, és föl-alá kezd járkálni a helyiségben. Ez idegesítette
Schnabelt, majd rájött, hogy minden rendőrségi szabállyal
ellentétesen ült le, azaz háttal a szobának. Kedve lett volna fölállni,
és körüljárni az asztalt. De egyrészt ezt túlságosan körülményesnek
találta, másrészt előre látta a titkosszolgálati ember vigyorgó arcát,
ezért letett róla.
 Az anyag jó volt, sokat érhet. Ha átengedik neki, amiben még
mindig nem bízott igazában. Klemm hamburgi volt, ezt Schnabel
különösen kellemetlennek érezte. Fiatal fickóként rendőrségi
szolgálatba került, végül pedig Berlinbe a Birodalmi Biztonsági
Főhivatalba. Innen egyenes út vezetett a párizsi Gestapo-központba.
Iskolai képzettsége tipikus volt, ugyanígy különleges kiképzése.
Elborzadva jutott eszébe, hogy saját apja lehetett volna Klemm
tanára, és gratulált magának, amiért jó tíz évvel később jött világra.
De aztán arra gondolt, a szülői ház mindebben nyilván nem
jelentéktelen szerepet játszott.
Hirtelen a férfi hangját hallotta a háta mögül:
– Egyébként meghalt.
– Ki halt meg? – kérdezte Schnabel, és gondolatban saját
gyermekkorában járt.
– Klemm – mondta a férfi mögötte. – Vagy akár Rosenau, ahogyan
az utolsó harminc évben nevezte magát.
A kövér felügyelő meglepő gyorsasággal fordult meg a székén.
Másodpercekig egymásra meredtek, aztán az angol arcán csöndes
mosoly jelent meg.
– Alig két órával ezelőtt halt meg szállodai lakosztályában –
mondta. – Kevéssel azelőtt, hogy egy géppel Tokióba repült volna.
– Megölték?
Schnabel hangja reszelős volt, és többször nyelnie kellett.
– Igen is, nem is! Nem késsel vagy lőfegyverrel. Méreggel sem, ha
netalán ilyesmire gondolna. De végeredményben mégiscsak
megölték. Tudta, hogy nyomára akadtunk. Aztán meg gyárainak
eladása, amelyeket nyilván amolyan életműfélének tekintett. Angina
pectorisban szenvedett. De végül is várhatott volna Tokióig, és nem
kellett volna hullabűzével a mi jó öreg szigetünket megfertőznie.
Schnabel felügyelő csaknem az arcába nevetett a titkosszolgálatos
majomnak. „Miért nem tartóztatta le azonnal azt az embert?” –
akarta kérdezni. Hiszen azt kellett volna tenniük ezeknek a
csudafinom angol gentlemaneknek. Ők és a jó öreg szigetük!
 De mindezt magába fojtotta; más, fontosabb dolgok voltak itt,
például Klemm ismertetőjelei! A felügyelő az aktához fordult, és
lapozgatta. Végül megtalálta: AB vércsoport! És itt: vakbélműtét
1928-ban, a hegképződés összenövések folytán megnagyobbodott.
És a felső metszőfogak hiányoztak, istenem, gondolta, add, hogy a
szemfogak, amelyek a híd pillérei, máig megmaradtak!
– Megvizsgálták már a tetem fogait és sebhelyeit? – kérdezte
Schnabel egy idő múltán, majd amikor nem kapott választ,
megfordult.
Egyedül volt a szobában! A brit titkosszolgálatos komoly úr halkan
elosont.
Schnabel villámgyorsan fölpattant a székről, és az ajtónál termett.
Csodálkozott, hogy milyen sebességet képes még kifejteni. A folyosó
csöndesen és békésen állt előtte. Már rég vége volt az üzleti óráknak,
kevés lámpa égett csak. A folyosó legvégén egy takarítóasszonyt
látott, amint a padlót mossa föl. Schnabel zajtalanul visszalopódzott
az asztalhoz, hiszen ehhez is értett, és hóna alá szorította az MI–5
aktákat. Aztán úgy lebegett ki a szobából és a házból, mint a gyönge
tavaszi szellő. Soha nem járt itt.

Minden előbbinél sokkal nehezebbnek bizonyult Keat

felügyelőhelyettest föllelni. A klubjában találta meg, és, amikor a
hallba kérette, hamarosan meglátta, amint mogorva arccal jön le a
lépcsőn.
– Bocsásson meg, Mr. Schnabel, rossz napom volt. Most éppen
vacsorázom. Nem akar velem tartani?
Schnabel akart, és együtt mentek föl az étterembe. Étkezés közben
békében hagyta az angolt, mert tudta, hogy megerőltető
munkanapja még csak most kezdődik. Étkezés után a könyvtárba
mentek, és teát ittak. Eközben a német elmesélte az angolnak Walter
Klemm SS-Obersturmführer történetét, azét, aki később David
Rosenaunak nevezte magát. A felügyelő megfigyelte, hogyan váltott
kollégája arcszíne mély sápadtból élénk pirosba. Kifejezése is
többször változott. Schnabel csodálkozást látott, hitetlenkedést is,
végül valami elborzadást.
– Nagy Isten! – ez volt minden, amit az angol kinyögött. És a
hallgatás percei után kijelentette, hogy egyedül kell hagynia
Schnabel barátját, egyet és mást el kell intéznie.
Schnabel nyögve fölállt, miután Keat elment, és átcammogott a
könyvespolcokhoz. Választhatott Milton, Dickens és Agatha Christie
között, akik furcsamód szorosan egymás mellett álltak. A
detektívregény nagy öreg hölgyét választotta. A könyvtárban alig
volt forgalom, és a bőrfotel, amelyhez visszatért, nagy vigaszt
nyújtott neki. Fölvette a könyvet, és látta, hogy a tartalma egy
történet az Orient-expresszről. Egyáltalán közlekedik ez még,
töprengett, és az első oldal után ölébe ejtette a kötetet. Aztán még
azt gondolta: a fene egye meg, a legutóbbi napok igazán
megerőltetőek voltak. Majd a kövér felügyelő egyszerűen elaludt.
Arra ijedt föl, hogy valaki megérintette a karját. Keat fölébe hajló
arcába nézett, és mögötte egy fiatalabb tisztviselőébe. A következő
pillantását az órára vetette, valamivel tizenkettő előtt volt, mintegy
három óra hosszat mélyen aludt.
– Azt hiszem, most jólesnék magának egy kávé – mondta Keat – ,
már megrendeltem. Bemutathatom Allan Murphy főfelügyelőt a
különleges ügyosztályról?
Az urak bólintottak egymásnak. Schnabel tudta, hogy a különleges
ügyosztály a Scotland Yard állambiztonsági osztálya. A
felügyelőhelyettes tehát a megfelelő drótokat húzta meg. Az angolok
szembeültek vele, aztán mindjárt jött a kávé is. Jó volt és erős,
Schnabel megivott egy csészével. Utána meglehetősen frissnek
érezte magát.
Keat intésére a főfelügyelő nyitotta meg a beszélgetést.
– Ő az az ember, akit keres, Herr Schnabel!
– Klemm?
– Mi persze csak Rosenau néven ismerjük. De a vércsoport egyezik
és a megnagyobbodott vakbélheg is. A fogazat jó állapotban van, így
a híd is megvan még a felső metszőfogakkal. Természetesen
időközben még néhány aranykorona is került hozzá.
Schnabel csöndben bólogatott maga elé. Nem válaszolt, ehelyett
töltött magának egy második csésze kávét. Klemm ismertetőjeleiről
korábban semmit sem mondott a felügyelőnek. Tisztességből nem
akarta kiszolgáltatni az MI–5 forrást. És íme így is tudták.
Hosszabb szünet után Murphy főfelügyelő azt mondta:
– Egyébként a holttestet magával viheti, ha akarja.
– Csak úgy egyszerűen? – kérdezte Schnabel meglepetten.
Murphy bólintott.
– Mister Rosenau a Német Szövetségi Köztársaság állampolgára.
Kíséret nélkül jött a szigetre, mint valami turista, vagy más a
véleménye?
– Az a véleményem, hogy közönséges gyilkos volt, és szerettem
volna élve megkapni, hogy kitörhessem a nyakát. – A megjegyzés
ostoba volt és ízléstelen, Schnabel maga is tudta, de az uraknak
átellenben egy arcizmuk sem mozdult. A felügyelő folytatta: –
Szerettem volna valamit megtudni a halál okáról.
– Közönséges infarktus – válaszolta Murphy. – Már elvégeztük a
boncolást, a jelentést átadjuk önnek.
A britek átkozottul gyorsak tudnak lenni, gondolta Schnabel, és
elmosolyodott.
– És magammal vihetem? – bizonyosodott meg.
– Hát persze, felügyelő, ha akarja. – Most Murphy is mosolygott. –
Mindenesetre holnap reggel egy különgép áll a rendelkezésére.
Ebben az ügyben az MI–5-nek és a különleges ügyosztálynak ez
egyszer jól össze kellett dolgoznia. És nagyon magas helyről kellett
jeladást kapniok, hogy a halottól kényelmesen
megszabadulhassanak. Arcukról le lehetett olvasni az örömet, hogy
a feketepétert a németre tukmálhatják. Murphy főfelügyelő szavát
hallotta:
– Mindenesetre örülnénk, ha Herr Rosenaut visszavinné a hazájába.
Akarja?
 Schnabel felügyelő arra gondolt, mi vár rá, ha egy hullával a
fedélzeten átlibeg az Északi-tenger fölött. Morcosan mondta:
– Igen, akarom!
21.
Ezen a reggelen Yvonne terítette meg a reggelizőasztalt, mégpedig
olyan akkurátusan, ahogyan csak tudta. Maga Gerhard Drenckmann
sem csinálhatta volna jobban. Az mindjárt észrevette, amint a
fürdőből kijött. És azt gondolta: íme mégiscsak visszavonultunk a kis
szigetre, az idillbe.
– Lemehetnénk ma a kikötőhidakhoz, ha kedved van – mondta. –
Fogadok, hogy még nem láttál igazi kikötőt.
– Van nekünk is Bécsben – válaszolt Yvonne mosolyogva.
– A dunagőzhajózásié?
– Igen! De látom már, hogy szereted a kikötődet.
Yvonne fölsóhajtott, és a kávéscsésze fölött a férfira nézett.
Óvatosan bántak egymással, úgy talán, mint valami drága
porcelánnal, amelyet különleges alkalmakkor vesznek elő a
szekrényből. De hogy ez még csak nehezére sem esett, azon
csodálkozott a leginkább.
Úgy tetszett, hogy minden nappal, mióta Drenckmannt
elhamarkodott búcsúja óta nem látta, egyre inkább megváltozik.
Természetesen szüleinek gondolata nem ment ki a fejéből. És már
volt is egy ötlete, hogyan hozza mozgásba a dolgot, ha az itteni
rendőrségnek nem sikerül. Ez Bécsből történne, ezért a lehető
leggyorsabban haza kell mennie. De egyidejűleg valami más is
növekedett benne. Olyan volt ez, mint egy titok – titok, amelyet csak
asszonyok értenek meg, anélkül hogy különösebben tisztáznák
magukban. A lágyéktáji húzódás tovább tartott. Kinevette magát és
hisztériáját. Biztosan onnan van ez, mert testének ezt a részét
különösen tudatosította. Sokat járkált a városban, egyre jobban
tetszett neki. Közben a mélységesen szomorú férfira gondolt, aki a
boltjában kuksol. A harmadik nap délutánján nem bírta tovább,
fölült a gyorsvasútra, és kiment hozzá a Semperstrasséra.
– Egyáltalán nem figyelsz ide – hallotta meg végre a férfi hangját.
– Elmondanád még egyszer, Gérard? – mosolygott.
 A férfi is mosolygott.
– A kikötőről beszéltem, és megkérdeztelek, hogy turistának érzed-
e magadat.
– Egy kicsit igen! – Beszívta a cigaretta füstjét, amelyre
Drenckmann rágyújtott, és heves vágyat érzett. Elfojtotta, mert
néhány napja már nem dohányzott. Hirtelen azt mondta: – Mindent
oda kéne dobnunk, és el kellene utaznunk.
A férfi hosszasan nézte. Azután megkérdezte:
– Hogy gondolod ezt?
Yvonne azt felelte:
– Rajtad múlik, Gérard! És azon, milyen komoly a tegnapi
elhatározásod.
A tegnap enyelgő játék volt. Egyszerre csak odaült, és elővette a
csellót. Néhány futammal kezdte, könnyű gyakorlatokkal, de aztán
Bach mesterig fokozta. Mindez kontárkodás maradt, habár úgy
látszott, valami szárnyakat ad neki. Valószínűleg az asszony, aki
csöndben feküdt a heverőn, és hallgatta. Azután késő éjszakáig
beszélt. A csellózásnak vége, mondta, ezt a lehetőséget
elmulasztotta. De sok minden megmaradt a zenéből és elméletéből.
Ezt pedig továbbadhatná a fiataloknak, tudja. És ez talán olyan szín,
amely a weidlingsbachi drogközpontból még hiányzik. Az asszony
semmit sem felelt. Egészen ma reggelig. Látta a szemén és benne a
mosolyon.
– Magaddal vinnél Yvonne? – kérdezte.
– Miért ne? – Talán a sors az olyan férfiakat rendelte neki, mint
Philip és Gérard, akik nem sokban különböztek a weidlingsbachi
növendékektől. – Mennyi időre van szükséged a csomagoláshoz?
A férfi felvillanyozódott.
– Még egy napra sem!
– A ruháidat elintézem én.
– És Schnabel felügyelő?
– De kérlek, Gérard!
 Megvető hangon mondta, és kétségkívül igaza volt benne. Tegnap
megint fölhívta a kapitányságot, hogy megtudjon valamit a
nyomozás állásáról. A felügyelőt még a készülékhez sem kapták.
Közölték velük, hogy Schnabel elutazott, de föltételezték, hogy csak
letagadtatja magát.
Amikor Gerhard Drenckmann leérkezett a padlásról a bőröndökkel,
Yvonne a fél ruhásszekrényt kirámolta.
– Azt gondolom, kiválasztod, amire szükséged van. A többit legjobb,
ha eldobjuk.
Drenckmann szeme végigfutott az öltönyökön, amelyek a foteleken
és székeken hevertek.
– De hiszen ezek még mind nagyon jók.
– Igen, így van. És igazán rendesen vannak ápolva. – Az asszony
mosolygott. – De egy kicsit öregurasak, nem találod? Ha
megengeded, beszereznék neked egypár dolgot, én ugyanis
szenvedélyesen szeretek vásárolni.
Karjába kapta.
– Nagypapának tartasz, igaz?
Yvonne ránézett, de nem válaszolt.
– Rajta, mondd ki már!
Szorítása erősebb lett, és látta, hogy az asszony szeme egy
árnyalattal sötétebbé vált, mint egyébként.
– Nem tudom – hangzott a válasz –, oly rég volt már.
Vagy egy órával később a férfi átment az üzletbe. Az albumokat a
legértékesebb bélyegekkel egy bőröndbe csomagolta. A bankba
akarta vinni, és egy fiókot bérelni. A maradékot az üzlet széfjébe
tette. Gyorsan és megfontoltan dolgozott, s rövid idő alatt elkészült.
Csak azt remélte, hogy ez a lendület, amely gyors elhatározásokra
késztette, sokáig fog tartani. Aztán a bankba hajtott, letétbe helyezte
a bőröndöt a bélyegekkel, és pénzt vett föl a számlájáról. Egy részét
osztrák schillingben fizettette ki. Ezután visszahajtott a
Semperstrasséra. Ezen az úton minden házat ismert, minden boltot
és minden utcasarkot. Furcsamód a legkisebb sajnálatot sem érezte,
hogy megválik a meghitt környéktől. Opeljével a Klemm-féle
Mercedes mögött parkolt, amellyel még mindig nem törődött senki.
Könnyedén szökött föl a nyolc lépcsőn a lakásáig.
Yvonne már az ajtóban várta, meglehetősen izgatottnak látszott.
– Schnabel felügyelő hívott föl – mondta. – Azonnal menjünk a
kapitányságra.

Olyan volt, mint első ízben. A hájas bűnügyi felügyelő hivatali

szobájában fogadta őket, Dunhill pipájából fölszálló füstfelhőkbe
burkolózva.
– Bocsánatot kell kérnem önöktől – kezdte. – Nem tudom, mit
gondoltak. Talán, hogy átaludtam napjaimat?
Yvonne és Drenckmann nem válaszolt, de arcuk világosan ezt
igazolta.
Schnabel folytatta:
– Még van is benne valami. Londonban voltam, és ott
tartózkodásom egy részét csakugyan átaludtam. Egyet s mást mégis
el tudtam intézni, és nem is egyedül jöttem vissza. Magammal
hoztam őt.
Schnabel elhallgatott, és titokzatos mosollyal nézett látogatóira.
– Kit… hozott magával? – kérdezte Yvonne. – Talán csak nem… –
Újra megakadt.
– De éppen őt! Klemmet! – A kövér felügyelő egy másodpercre
látogatói meglepődését figyelte, aztán folytatta: – Sajnos már nem él.
Yvonne hirtelen krétafehér lett, keze pedig reszketni kezdett.
Drenckmann a karját székének támlájára tette.
Schnabel felügyelő így szólt:
– Nem tudhatta, hiszen eddig nem volt benne egyetlen újságban
sem, egyébként angol újságban sem. De úgy vélem, ha valakinek joga
van megtudni, akkor az ön.
– Megölték, ugye? – kérdezte Yvonne. Csaknem suttogott.
– Az első gyanúm nekem is ez volt, Frau Rosenau! Valószínűleg
onnan van ez, hogy az ember egy bűnözőnek nem szán természetes
halált. De infarktus volt. Az angol rendőrség boncolta, mi pedig
Hamburgban azonnal ellenőriztük. Szívinfarktus, ahogyan
mondtam! Ám halála talán mégsem volt olyan egészen természetes.
Klemm mindenesetre tudta, hogy átláttunk mesterkedésein. Ehhez
jött, hogy a britek vállalatának eladására kényszerítették. Ennyi
izgalom bizonyára túl sok volt neki. Hiszen angina pectorisban
szenvedett.
A felügyelő eltette pipáját, és nyögve fölállt. Az ablakhoz ment,
hogy friss levegőt engedjen be. Egy darabig háttal állt nekik, és
lenézett az utcára.
Aztán azt mondta:
– Most el fogjuk kapni Liebschert. Azután Handtnert, azt az embert,
aki a számítógépes anyagokat megszerezte.
– És hogy jut el hozzá? – kérdezte Yvonne.
– Az orvoson keresztül, gondolom.
– De hiszen ellene sincs még semmi fogódzója!
A felügyelő becsukta az ablakot, visszament az íróasztalhoz, és
leült. Elgondolkozva nézett Yvonne-ra.
Yvonne folytatta:
– Most, hogy Klemm halott, még kevesebb van a kezében!
– Miért nem mondta meg nekem, hogy néhány akta az angol
titkosszolgálat nyomozati eredményeivel a kezében van?
– Miért kellett volna megmondanom?
– Mit akart csinálni az anyaggal?
– Bécsben van egy iroda, amely az enyéim ellen elkövetett
gaztettekkel foglalkozik. Nekik fogom átadni.
– Csak másolatok.
– Jobb mint semmi!
– Nincs bizalma hozzám, ugye?
Yvonne erre nem felelt.
Schnabel megkérdezte:
– Talán érdekli, hogy nekem megvannak ezeknek az aktáknak az
eredetijei?
 – Ó! – Yvonne ennyit tudott csak kinyögni.
– Hiszen Londonban voltam, és ott Mister Archibald Pattersszel is
beszéltem. Egyébként üdvözli önt. Ne gondoljon rosszat róla, Frau
Rosenau! Az élet tele van bonyodalmakkal. El akarja őt ítélni, mert
nem tudta, hogyan illeszkednek a dolgok egymáshoz? Mindenesetre
megszerezte az eredeti aktákat és úgy találom, ez a döntő.
– Na szép – válaszolta Yvonne. Archie Patters segítsége úgy látszik,
nem keltett mély benyomást benne. – Most megvannak az eredeti
okmányai, és ezekkel elmegy Kodelke SS-orvoshoz. Igazán azt hiszi,
ez arra fogja indítani, hogy beismerje a Herr Drenckmannon végzett
műtétet? Nem, Herr Schnabel! Pattersnek személyesen kellett volna
idejönnie, hogy tanúvallomást tegyen. Hisz más tanúink nincsenek.
Schnabel megnyomott egy gombot a házitelefonján, és beleszólt:
– Most beküldheti!
Ezután kinyitotta íróasztalfiókját, és egy új pipát vett elő.
Tömködni kezdte. Ez a foglalatosság annyira igénybe vette, hogy
közben megfeledkezett látogatóiról. Aztán kopogtak az ajtón.
– Szabad! – mondta Schnabel, anélkül hogy föltekintett volna.
A szobába Ellen Reinhardt segédorvosnő lépett be. Gerhard
Drenckmann lassan fölemelkedett székéből, és egymás szemébe
néztek. A felügyelő, aki figyelte őket, gyufát tartott pipája fölé. Aztán
így szólt:
– No, hiszen akkor együtt is volna a csapatunk!
22.
Miután Schnabel felügyelő Londonból visszaérkezett, egyik
megbeszélésről a másikra hajszolták. Valamennyi a Drenckmann-
üggyel foglalkozott, amely közben Klemm és cinkosai, SS-bűnözők
ügyévé tágult. Ahhoz is ragaszkodott, hogy a holttest vizsgálatán
részt vegyen. Az angol kollégák tisztán dolgoztak, trükkök nélkül. A
német vizsgálat minden részletében igazolta a britekét.
A rendőrfőnök, akinél – valamennyi bizonyítékkal, beleértve az MI–
5 aktáit, – panaszt emelt, hasonlóképpen megrendültnek
mutatkozott, mint Keat felügyelőhelyettes Londonban. Csak éppen a
hamburgiból hiányzott az a káröröm, amelyet Keat és Murphy utolsó
együttlétükkor megcsillantatott.
– Először is, Herr Schnabel, helyeslem azt az óvatosságot és
diszkréciót, amellyel az ügyhöz nyúlt.
A karcsú és kissé furfangos úr egy üveg Scharlachberget és két
poharat varázsolt az íróasztalra. Valószínűleg szüksége volt egy
italra. Schnabel felügyelő sem idegenkedett tőle. Megkönnyebbült,
hogy önkényeskedése, mondhatni, utólagos jóváhagyást nyert.
Amikor ittak, megszólalt a főnök.
– Nyilván semmi haszna, ha az üggyel a nyilvánosságot izgatjuk.
A felügyelő a pálinka ellenére ellentmondott.
– Nem szabad megfeledkeznünk, Herr Drenckmannról, akit
összevissza operáltak.
– Persze hogy nem – válaszolta a főnök. – Szörnyű dolog,
kifejezetten undorító!
– Aztán meg az áldozatok a franciaországi demarkációs vonalon!
Bizonyára megérti, hogy ami Frau Rosenaut illeti, úgy érzem, kissé
prókátorául kell szegődnöm.
– De mi haszna van még ennek, Herr Schnabel? Úgy értem, most,
amikor ez a Klemm már halott.
Schnabel egyenesen belenézett főnöke szemébe.
 – Liebscher alias Kodelke, továbbá Handtner még él. Az az
ominózus látogató Brémában kétségtelenül Handtner volt. Senki
mást nem küldhetett, hiszen kire bízhatta volna ezt az ügyet? Nem,
csakis ő lehetett, személyesen.
– Micsoda? – kérdezte a rendőrfőnök.
– A Müller nevű tanú gyilkosa, természetesen – válaszolta a kövér
felügyelő szenvtelenül.
– És hogyan?
– Valamiképpen beszállt az ápolóhoz a kocsiba, gondolom. Valami
szerrel a kávéban vagy a whiskyben, amely egy lapos üvegben volt.
– De a brémai rendőrség a boncoláskor kábítószernek a
legcsekélyebb nyomát sem találta.
– Meg kell találnunk azt az embert, rendőrfőnök úr! Akkor majd
kiveszem belőle, hogyan csinálta. Semmiképpen sem volt baleset.
Gyilkosság volt!
A rendőrfőnök megtöltötte a poharakat, még egyszer ittak.
– Ki lehet ez a Handtner? Hol rejtőzik?
Schnabel a vállát vonogatta, és hosszú csönd állt be. A felügyelő
figyelte a furfangos urat az íróasztal mögött, és úgy vélte, tudja, mi
megy végbe benne. Ha az elmúlt években nácinagyságok bukkantak
föl a süllyesztőből, azok többségükben az ellenzék soraiban
mutatkoztak. És ha Handtner befeketítette volna magát, a hamburgi
kormányzó testület föllélegezhetne. De minden esetben biztos lehet
ebben az ember? Ez nagypolitikai ügy.
Schnabel felügyelő végre megtörte a hallgatást.
– Szeretném ezt az orvost a régi angol aktákkal szembesíteni. Ez
nyomást fog rá gyakorolni, és nem kerülheti el, hogy Handtner új
személyazonosságát kiadja. Hiszen úgy gondolom, rendőrfőnök úr,
hogy az esetet közönséges bűnügynek kell tekintenünk.
Az íróasztal mögötti úr sóhajtva bólintott. Pohl főállamügyészre
gondolt, aki néhány nappal ezelőtt agyonlőtte magát, mert Schnabel
sarokba szorította. Tudta, hogy ez a felügyelő nem ereszti el, amit
egyszer már megragadott. Szar egy demokrácia, gondolta. Számára
nem marad más hátra, minthogy beszálljon a kövér ember hajójába.
Remélhetőleg nem süllyednek el. De aligha tilthatja meg neki, hogy
az ügyben tovább nyomozzon. Rossz rá gondolni, mi történne, ha az
újságok idő előtt szimatot kapnának. Szar egy demokrácia, gondolta
még egyszer.
– Először is informálom a legfőbb államügyészt – mondta végül. –
És kérnem kell önt, Herr Schnabel, hogy álljon rendelkezésemre.
A felügyelő a kaszinóba ment, és ivott egy kávét. Azután íróasztala
mögé ült, és megtömött egy pipát. Csöndben ült, gondolkozott és
pipázott. El volt rá szánva, hogy az ügyet végigviszi a keserű
befejezésig. Aztán jött egy hívás a főnöki emeletről, és nem sokkal
később úton voltak az államügyészségre. A megbeszélés hasonló
volt, mint a rendőrfőnöknél, csak épp Schnabel itt nem kapott
konyakot. Ennek ellenére a felügyelőhöz mintegy glaszékesztyűsen
nyúltak. Ez a Pohl-ügy, gondolta Schnabel, egyre inkább olyan
tőkévé lesz, amellyel jól sáfárkodhat. A megbeszélés végén a legfőbb
államügyész közölte látogatóival, hogy informálni fogja a belügyi
szenátort. Addig, és ezt kérnie kell, az ügyben nem lehet eljárni.
Délután Schnabel felügyelő beosztottjainak más ügyekben adott
jelentésein ült. És eközben meglepetés érte. Ausztriába küldött
embere visszatért, és kíséretében volt Ellen Reinhardt doktornő. Ezt
a kövér felügyelő jó jelnek tekintette. Másnap délután megérkezett a
közlés a szenátusi irodából: a Drenckmann-ügyet közönséges
bűnügyként kell kezelni és földeríteni. Erre a felügyelő rögtön
felhívta a Semperstrassét.

Dr. Ellen Reinhardt így szólt:

– Annyira szégyellem magam, Herr Drenckmann!
– Azt sem tudom, miről beszél – felelte Drenckmann.
– De, de, ön tudja, és én bocsánatát szeretném kérni!
Schnabel felügyelő egyedül hagyta őket hivatali szobájában. Még
kávéról is gondoskodott nekik, amelyet papírpoharakból ittak, és
amelynek irtó pocsék íze volt.
 – Azon az éjszakán, Herr Drenckmann, amikor ön megszökött a
klinikáról, a professzor úr órákon át telebeszélte a fejem. Egészen
kora reggelig. A végén teljesen összezavarodtam. És féltem is, be kell
vallanom. Így lényegében hagytam, hogy vonatra ültessenek. Csak
Ausztriában tértem igazán észhez. És amikor megjelent az a
fiatalember, akit Herr Schnabel küldött, nem volt kétséges, hogy
visszajövök vele. Már előbb elhatároztam magam.
Gerhard Drenckmann nem tudta, hogy minden részletében így
játszódott-e le, de nem tartotta fontosnak. Nem akarta elfelejteni,
hogy az orvosnő segítette ki a kórházból, és ezt meg is mondta neki.
Aztán megjelent Schnabel felügyelő, és egy papírt lobogtatott.
– Letartóztatási parancsom van – mondta. – És szeretném, ha
valamennyien elkísérnének a klinikára. Olyanféle ez nekem, mint a
rekonstrukció a tetthelyen.
A városon át kimentek Poppenbüttelbe. Amikor megérkeztek a
klinikára, és keresztülmentek a hallon föltűnt nekik a furcsa
nyugalom. A betegfelvétel pultja üresen állt, és a Liebscher
professzor rendelőjébe vezető úton nem állt senki. Különös érzéssel
néztek egymásra, és fülelték saját, a falakról visszhangzó lépteiket.
Valahogyan mindannyiuknak hasonló érzésük volt. Mintha egyedül
lettek volna a nagy házban.
A rendelő ajtaja tárva-nyitva állt. Minél közelebb értek, annál
visszafogottabbá váltak lépteik, ezt is furcsállották. Schnabel
felügyelő, aki elöl ment, megállt, amint a rendelő belsejét át tudta
tekinteni. Gerhard Drenckmann követte, és átnézett a nyomozó háta
fölött. Így ugyanazt a képet látta.
A rendelő váróhelyiségének sarkában Beaté kuksolt, az idősecske
főnővér. Tágra nyílt szemmel nézte a vele szemben ülő, fehér hajú
professzort. De nem sokat láthatott, mert szeme elé könnyfátyol
ereszkedett. A főorvos, aki látszólag viszonozta tekintetét, szintén
nem látott már semmit. Halott volt.
Jobb karja lelógott a szék karfája fölött, alatta a szőnyegen feküdt
az unalomig ismert pisztoly, ezúttal hangtompító nélkül. Halántékán
egy lyuk tátongott, nyitott szájából pedig vér szivárgott. A színezett
szemüveg nem volt rajta. Gerhard Drenckmann belenézett a férfi
színtelen, most teljesen merev szemébe, és úgy találta, hogy az
korábban sem hatott elevenebben. A felügyelő fülébe súgta:
– Tehát végzett magával!
Schnabel felügyelő nem válaszolt. A rendőrfőnökkel és a legfőbb
államügyésszel folytatott megbeszéléseire gondolt. Tudta, hogy
némelyeket halálos rettegés fogott el, mióta ő a halott Klemm-mel
Hanzaföldre lépett. No, most föllélegezhetnek az urak.
És akkor Gerhard Drenckmann-nak valami sugallatféléje támadt.
Azt mondta, még mindig a felügyelő fülébe:
– Éppen jókor adta be a kulcsot. Most örül majd Herr Handtner.
Ebben a pillanatban Beaté nővér feléjük fordult, és megszólalt:
– Olyan jó ember volt!
A felügyelő megértette kísérőivel, hogy ne lépjenek a helyiségbe.
Aztán bement maga. Egy számot tárcsázott a telefonon.
– Küldjék ide Janovert! – mondta. És a kagylóval a fülén
megkérdezte a főnővért: – Mikor találta meg?
A főnővér azt válaszolta:
– Olyan jó ember volt!
– Igén, ezt már mondta! Mikor találta meg?
– Nem tudom.
– Öt vagy tíz perccel ezelőtt? Egy félórával?
– Nem tudom.
– Janover? – A felügyelő a fülére szorította a kagylót. – Kérnem kell,
hogy jöjjön Poppenbüttelbe. Igen, a klinikára! És állítson össze egy
csoportot. Egy hullánk van itt. – Letette a kagylót, és ismét a
nővérhez fordult. – Főnővér, kéresse az egész személyzetet a hallba.
Mindenkivel beszélni akarok!
Az öregecske főnővér fölállt. Az ajtónál megfordult, és azt mondta:
– Mindig ugyanaz, felügyelő úr, sokszor megéltem már: a jó
emberek túl korán halnak meg!
 Fél órával később vagy fél tucat ápolónő gyűlt össze a hallban. Ez
idő szerint sokkal több beteg sem feküdt a kis magánklinika
szobáiban, ahogy megtudták. Nem volt már más orvos és férfi
ápolószemélyzet sem. A betegfelvétel pultja már második napja
üresen állt. Senki nem vett észre semmi feltűnőt, és egyik nővér sem
hallott lövést. Schnabel felügyelő megdöbbent arcuk láttán hitt is
nekik. Alig tartott volna lehetségesnek ilyen széles körű
összebeszélést. Megkérdezte:
– Feltűnt ma valami önöknek a főorvoson?
Beaté főnővér, aki időközben összeszedte magát, a fejét rázta.
– Másképp viselkedett a professzor, mint egyébkor? Nem volt
izgatott? Nem volt rossz kedve?
– A mi professzorunknak nincsenek hangulatai! – A főnővér ezt
fölháborodva mondta. – A velünk való érintkezésben mindig
egyformán barátságos… volt.
– Hogy folyt le a munkanap?
– Mint mindig! Reggel a heti munkaértekezlet, ezt követően a vizit.
Akkor láttam őt utoljára: úgy értem, élve.
A főnővér a zsebkendőt gyűrögette a kezében.
– Ez a munkaértekezlet! Ki vett részt benne?
– Kizárólag én és Frau Voigt a laborból. A főnővér egy középkorú
személyre mutatott, aki szintén a hallba jött.
– Mit beszéltek meg?
– Ó, semmi különöset. Pillanatnyilag nem vagyunk túlterhelve.
– Marta nővér születésnapját! – kért szót a laboránsnő.
A felügyelő az asszony felé fordult.
– Igen, mi van vele?
– Marta nővér a jövő héten lesz hatvanéves. A professzor egy kis
ünnepséget akart rendezni neki, és beszédet mondani. Címszavakat
adatott magának, és följegyezte őket.
– És ezt különösnek találja?
– Persze – válaszolta Frau Voigt elszántan. – Minek tette ezt, ha
csak kevéssel utóbb el akarta dobni az életét?
 Jeges hallgatás keletkezett a hallban. A nővéreknek egyszerre
felrémlett, hogy a főorvos halála körül még sok minden más is
érthetetlen. Aztán a főnővér könnyes hangját hallották a csöndben:
– Olyan jóságos ember volt.
És egy másikat, amelyik azt felelte:
– Az aztán éppenséggel nem volt!
Beaté nővér megfordult, és Ellen Reinhardt arcába nézett.
– De, doktornő…
– A maga jóságos professzora közönséges bűnöző volt! – mondta az
orvosnő.
– Hogyan… állíthat… ilyen szörnyűséget, doktornő?
– És nem is Liebschernek hívták! Meg kellett változtatnia a valódi
nevét, mert magas rangú SS-tiszt volt.
– Mit beszél?
Schnabel felügyelő azt mondta:
– Ez bizony így igaz, főnővér. Tudta róla?
– Nem, felügyelő úr, és nekem… ez mindegy.
– Franciaországban gaztetteket követett el a zsidók ellen.
Ellen Reinhardt közvetlenül a főnővér előtt állt, és a szemébe
nézett.
De az öregecske asszony nem törődött többé az orvosnővel.
Segítséget kérően fordult Gerhard Drenckmannhoz.
– Nos, mondjon már valamit, Herr Rosenau! Végül is maga a barátja
volt. Professzorunk egyetlen barátja!
– Ez az úr nem Rosenau! – kiáltotta Ellen Reinhardt. Egyre nagyobb
izgalomba jött.
– Nem…– dadogta a főnővér.
– Nem! És ez az utolsó gaztett, amelyet a maga jóságos
professzora…
– Egy pillanat, hölgyeim!
A felügyelő közbelépett.
 – Főnővér, azt szeretném, ha maga és az egész személyzet
visszatérne a munkájához! Lesz még elég alkalmunk, hogy
beszéljünk egymással.
A nők elhagyták a hallt, utolsónak a főnővér. Ő azonban még
egyszer megállt. Szilárd hangon mondta:
– Nem hiszem el, amit a professzorunkról mondott. Régóta
ismerem. Egy ilyen ember nem lehet bűnöző.
A felügyelő nyersen válaszolt:
– Hagyja el a hallt, nővér!
– Az SS-ben! Mit számít ez?! – Hangosan és metszően fölnevetett. –
Fiaink a hazát védték, és most bűnözőknek nevezik őket.
Megfordult, és szálegyenes tartással kivonult.
Schnabel valamit morgott magában. Keresztüldübörgött a hallon,
miközben elkerülte, hogy Yvonne felé nézzen. A bejárati ajtónál
megállt, de a kocsik az embereivel még nem érkeztek meg.
– Ez nem öngyilkosság, ugye? – kérdezte Yvonne a felügyelő háta
mögött.
Schnabel nem felelt. Valahol valami hézag van, gondolta. Az újságok
eddig semmit sem hoztak Klemm haláláról. S ugyanakkor valahol
létezik még ez a Wilhelm nevű titkár, aki mindeddig sehol sem
bukkant föl, de vezet út a rendőrfőnökségtől az államügyészségen át
a szenátusig is. Az orvost közvetlen közelből lőtték agyon. A tettest
tehát ismernie kellett, és meg kellett bíznia benne. Maga az az
ominózus Handtner lett volna?
– Miért nem felel, Herr Schnabel? – kérdezte Yvonne.
A felügyelő üggyel-bajjal megfordult, és az asszony arcába nézett.
– Nem nyilatkozhatom, Frau Rosenau, komolytalan volna. Meg kell
várnia a vizsgálatot.
– Akkor meg fogja nekem mondani?
– Természetesen!
– Tudja, mit gondolok, Herr Schnabel?
– Tessék!
 – Hibás elgondolásból indultunk ki. Azt hittük, hogy hármuk közül
Klemm volt a legveszedelmesebb, és ez talán helytelen. Handtner az,
kezdettől fogva ő volt az. Ki tudja? És cinkosai halála után ezt az
embert most már nem fogja megtalálni.
A felügyelő csak egy idő múlva válaszolt. Akkor azt mondta:
– Elkapom őt, Frau Rosenau! Minden lehetőt meg fogok tenni,
megígérem magának. És ne felejtse el, hogy nekünk, a rendőrségnek
is vannak számítógépeink.
Yvonne fölemelkedett.
– Mostantól fogva rólam le kell mondania. És Herr Drenckmannról
is. Bécsbe megyünk!
Schnabel meglepetten fordult a férfi felé!
– Ez igaz?
Gerhard Drenckmann nem válaszolt. A felügyelő ide-oda jártatta
köztük a tekintetét, aztán mosoly jelent meg az arcán.
– Igen, értem! No, de hiszen van repülőgép, magára bizonyára
szükségem lesz még, Herr Drenckmann!

– Nem kísérhetlek el, Yvonne!

– Mit jelentsen ez, Gérard?
– Egész egyszerűen nem mehetek veled Bécsbe.
A klinika előtt ültek a kocsiban, a motor már járt. Drenckmann
érezte magán Yvonne tekintetét, de nem volt képes rá, hogy fejét
feléje fordítsa. Keze lassan az indító felé tapogatózott, és ismét
kikapcsolta a motort.
– Hiszen hajlottad a főnővért – mondta.
– Felejtsd el!
– Nem, Yvonne! Bizonyára nem rossz asszony a szó szokásos
értelmében. És sokan gondolkoznak úgy, ahogy ő. Igen, azt hiszem,
nagyon sokan! Agyonhallgatják a múltat. Gyávaságból. Kényelemből.
Vagy csak tudatlanságból. Nem szörnyű ez? A legutóbbi
eseményekig én sem sokat gondolkoztam.
 Átnézett a kórházra, ahol a kövér felügyelő kellemetlen munkáját
végezte. A ház kísérteties magasságban állt előttük. Aztán Yvonne
hangját hallotta:
– Tudod, mit gondolok, Gérard?
– Mit?
– Hogy egyszerűen félsz újrakezdeni Bécsben.
Egész nyugodtan mondta, és a férfi nem volt biztos benne, hogy
nem egyszerűen csak provokálni akarja-e. Tegye, gondolta. Nem
érezte már nehéznek, hogy nyíltan beszéljen vele. Azt felelte:
– Igen, gyáva vagyok, tudom! Egész életemben eliszkoltam, és
éppen most akartam újra megtenni. Azt hiszem, meglehetősen
egyszerű volna, mindent itt hagyni faképnél, ha valami széppel
köthetem össze. Mert veled élni, ha csak egy ideig is, szépnek érzem.
De ez éppen nem utolsósorban gyávaságból történne. Attól félek
ugyanis, hogy az emberek az arcomba néznek, és kérdéseket tesznek
föl. Azokra pedig majd válaszolnom kell. Úgy értem, igazat
válaszolnom!
– És mihez akarsz most kezdeni? – kérdezte az asszony egy idő
múlva.
Sok mindent akart neki mondani. Például, hogy még nem hatolt el
saját lényének a magváig. Gondolta. Még korántsem járta be
önmagának minden területét, és ritkán jutott el a végső határokig.
Éppen ezt akarta megpróbálni. Még ha csak kíváncsiságból is, hogy
lássa, mi van mögöttük. Mindezt szívesen elmondta volna neki, de
röstellte kimondani. Így csak ennyit szólt:
– A felügyelő rendelkezésére akarok állni. Ez a bűnügy még
egyáltalán nincs lezárva.
Yvonne keze megragadta a férfi fejét, és kényszerítette, hogy
ránézzen. Az pedig látta az asszony szemét, amely annyira tetszett
neki, és hallotta szavát:
– Azt hiszem, Gérard, hogy most először tudlak igazán megérteni.
Látta Yvonne mosolyát, és nagyon megzavarodott. Megértette
volna őt, habár egy szót sem szólt arról, ami úgy fölkavarta? Sokat
töprengett már e felől az asszony felől. És teljesen hiába! Yvonne
mosolya szélesebb lett és nyíltabb is. Aztán így szólt:
– Indulj, Gérard!
Ő pedig megtette!