Jesper Stein

Nyugtalanság

Kossuth Kiadó
Tartalom

1 2007. március 2., péntek

2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18 Március 3., szombat
19
20
21
22
23
24
25
26 Március 4., vasárnap
27
28
29
30
31
32
33 Március 5., hétfő
34
35
36
37
38
39
40 Március 6., kedd
41
42
43
44 Március 7., szerda
45
46
47
48
49
50
51 Március 8., csütörtök
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61 2007. május 11., péntek
Köszönetnyilvánítás
Impresszum
 1

2007. március 2., péntek

A szex csodálatos volt. Minden eddiginél csodálatosabb, a vágy és a
gyönyör buborékja kiszakadt térből és időből. Három egymást követő
éjszaka szeretkezett volt feleségével. Belenézett tágra nyílt szemébe, nézte
a különös sárga foltot a barnásfekete szivárványhártyán. Ott csillogott
benne a boldogság és a vágy. Az iránta érzett vágy. Ahogy meglovagolta,
mellei az ajka előtt himbálóztak.
Létezett a mennyország.
Ahogy a pokol is.
Állapította meg, amikor a csengőhang darabokra törte az álmot. Olyan
volt, mint egy arculcsapás. Egyszerre rádöbbent, hogy egyedül fekszik a
hűvös lepedőn.
Az oldalára fordult, felvette a mobilját a földről, és a kijelzőre pillantott.
Ismeretlen szám. Megnyomta a gombot:
– Axel Steen.
– Antonsen vagyok a kapitányságról. Van egy ügyfeled.
– Tessék?
– Egy férfi. Azonosítatlan. A mieink találtak rá. Ülő helyzetben az
Assistens temető falának támasztva – alig száz méterre az Ifjúsági Háztól.
Az Assistens temető igazi oázis a kősivatagban. Temető, természeti
környezet és tetthely egyszerre.
Axel elvette a telefont a fülétől, és a zölden világító háttérben
kettősponttal elválasztott, négy kis fekete számra meredt: 03: 30. Péntek
hajnal. Rajta a sor. Ma éjszaka ő van szolgálatban a gyilkosságiaknál.
Miután elszívott egy jointot, sikerült aludnia másfél órát. A villogó kék
fény és a falon táncoló lángok világosságánál, a mindenhonnan hallatszó
szirénák, tűzoltóautók, mentők és rendőrautók elektromos vijjogására
merült álomba. Az estét a távirányítóval a kezében töltötte, hol a
hírcsatornára, hol a dán közszolgálati csatornára váltott; időnként az
ablakfülkéhez lépett, ahonnan egy kilométer hosszan akadálytalan kilátás
nyílt a Nørrebrogade-ra.
Minden lángokban állt.
A rendőrség alig egy napja ürítette ki az Ifjúsági Házat és zárta le a
környéket. A titkosszolgálat géppisztolyos akciócsoportját reggel hétkor
helikopterekről eresztették le, az épületet könnygázzal kevert oltóhabbal
vonták körbe, a hátsó falat pedig faltörő kossal törték be. A rendőrség dán
viszonylatban rendkívüli erőket mozgósított. Az Assistens temetőt lezárták
a nyilvánosság elől, és fokozottan őrizték belülről.
Axel rosszkedvűen figyelte a délelőtt folyamán elharapózó
nyugtalanságot. A fiatal tüntetőket és szimpatizánsaikat ugyan meglepték,
ám a kétségbeesett, dühös emberekből néhány óra alatt tekintélyes tömeget
sikerült toborozni. Több helyen is visszavágtak, a zavargások
irányíthatatlan pusztítássá fajultak. A Nørrebro városrész háborús övezetté
változott: mindenütt kiégett autók, méteres lánggal égő
szemeteskonténerek és kitett hulladékhalmok, betört ablakok és kifosztott
üzletek. Ez az ő városa a város szívében. És még nyolcvanezer másik itt
lakóé. Éjféltájban az ablakból bámulta döbbenten Koppenhágát. Az ég a
tüzek fölött szálló vastag füstfelhő mögé rejtőzött, olyan volt, mint valami
mérgező vihar az izzó háztetők felett. Látta lent a kóborló huligánokat.
Volt köztük néhány ifjúsági házbeli fiatal, de a legtöbben csak a balhé
kedvéért csapódtak a tiltakozókhoz.
Közeledett a hétvége, amikor sokan nem dolgoznak, és nem kell korán
kelniük. Ez csak rontott a helyzeten.
– Hallasz?
– Igen, a temetőnek melyik részén találtátok?
 – A belváros felől nézve a Nørrebrogade-ról nyíló utolsó bejáratnál.
Tudod, hogy hol van?
– Onnan háromszáz méterre lakom.
– Gondolhattam volna. Egyesek nem tudnak betelni az izgalmakkal.
Axel elengedte a füle mellett a megjegyzést. A fővárosban élő rendőrök
nem szívesen választották lakóhelyül a Nørrebrót. Az évtizedek során
kialakult az a vélemény, hogy ez a városrész a rendőrség és a házfoglalók,
a második generációs bevándorlók és az autonómok közötti harcok állandó
színtere. A főváros több mint háromezer rendőrtisztje közül Axel nem
ismert mást, aki Dánia legsűrűbben lakott negyedében lakott volna.
– Mi történt? Vannak tanúk?
– Nincsenek, de…
– Mi a helyzet a nyombiztosítókkal? Megérkeztek?
– A mentőorvoson kívül csak a mieink tartózkodnak a helyszínen, ők
őrizték a temetőt az Ijúsági Ház kiürítése után. Először téged hívtalak.
Éppen most zárják le a területet, de nincs könnyű dolguk. Az utcán
mindenféle tüzek lángolnak, és mindenütt seggfejekbe, autonómokba és
részeg őrültekbe botlik az ember.
Volt felesége képei ugyan már eltűntek, de még mindig a tenyerén
érezte az asszony meleg bőrét. Már két éve. Miközben Axel álmában
szeretkezett vele, ő a Rendőrségi Titkosszolgálat egyik törtető jogászával
hempergett.
Hogy is hívják azt az állapotot, amikor nincs rosszabb, mint hogy
felébresztik az embert? Amikor álmában csodálatos módon önmaga lehet,
bár mindig ott az az érzés, hogy valami nem stimmel, de csak akkor válik
elviselhetetlenné az élet, amikor felébred? Rémálom vagy álom? Semmit
sem akart kevésbé, mint hogy éppen akkor álljon fel a farka, amikor a
világ összes nője közül Cecilie Lindre gondol, hiszen nála megbukott, egy
másik férfit választott helyette. Teste minden idegszálával a felesége után
vágyakozott, de képtelen volt együtt élni ezzel a vággyal.
 Az ablakfülkéből látta, ahogy egy feketébe öltözött, álarcos,
bukósisakos csapat három szürke szemeteskonténert görget a következő
kereszteződésnél. Felnyitották a tetejüket. Egyikük egy átlátszó üvegből
kihúzott egy rongyot, és folyadékot öntött az elsőbe, mintha egy óriási
kerti grill lenne. Egy másik fickó meggyújtotta.
– Hogy történhet meg, hogy valakit ilyen masszív rendőri jelenlét
mellett megölnek?
– Ne engem kérdezz. Annyit azonban mondhatok, hogy jelenleg ez a
legfontosabb ügy. A főnök már úton van. És az államügyészt is
értesítették.
Axel érezte, hogy egyre gyorsabban ver a pulzusa. Az államügyészt csak
olyankor vonják be a nyomozásba, ha felmerül a gyanú, hogy rendőr
követett el valami törvénybe ütközőt.
– Miért?
– A hullán álarc van, fekete ruhát és katonai bakancsot visel.
Valószínűleg autonóm.
Megöltek egy autonómot egy olyan helyen, ahová a rendőrségen kívül
senki sem mehetett be. Ez mindent megmagyaráz.
– Miért nem ezzel kezdted?
– Próbáltam, de nem hagysz szóhoz jutni.
– Van hozzá közünk?
A vonal túlsó végén csönd volt.
– Nem tudom.
– Gondoskodj róla, hogy senki se nyúljon semmihez, míg oda nem érek.
És hívd fel az igazságügyi orvos szakértőt meg az ügyeletest a
nyombiztosítóknál. Tíz perc múlva ott vagyok.
Felnézett az égre. Nyugat felől egy Kastrupra tartó repülőgép úszott be
látóterébe a sötétből, leszállólámpája villogott.
Kiment a fürdőszobába, felkapcsolta a villanyt, megbámulta magát a
tükörben, kék szemét, őszes fekete haját, a ráncokat.
 A mellén lévő, simára borotvált két folt visszabámult rá. Olyanok
voltak, mint Piet Hein szuperellipszisei. Az utolsó EKG nyomai. Két év
alatt már a hatodik.
Egyik kezét a mellkasa bal oldalán lévő csupasz foltra tette, bár tudta,
hogy meg fog ijedni, mégis kénytelen volt megtapogatni a szívét.
Makacsul, ütemesen, lüktetve vert.
Elvette a kezét, lehunyta a szemét, de a lüktetés nem szűnt meg, érezte a
szemhéjában, az első fogának ütődő nyelve hegyén, a nyakcsigolyájában.
Időnként még álmában is látta a pulzusát, olyan volt, mint egy mérgező
ritmus, egy gyenge fénycsík a tudat fekete képernyőjén.
– Harmincnyolc éves vagyok, van egy ötéves lányom. Az enyém a világ
legtöbbet vizsgált szíve, és rettegek a haláltól. – Saját hangja undorral
töltötte el.
Ellenőrizte a pulzusát, és rögtön tudta, hogy minden rendben van. Szíve
másodpercre pontosan vert.
Visszalépett az ablakhoz, lenézett a sötét, kihalt utcára. Előző este
minden közvilágítás kialudt, amikor kerékpárláncokat dobáltak a
vezetékre, hogy rövidzárlatot okozzanak. Izzó tűzrakások és leégett
szemétkupacok füstöltek és parázslottak. Egyáltalán eljuthat az Assistens
temetőbe autóval? Vagy szálljon inkább kerékpárra? De ha be kell mennie
a kapitányságra vagy az igazságügyi orvos szakértőkhöz, szüksége lesz a
kocsijára.
A fürdőszobában a szájába dugta a fogkeféjét, miközben fejében
egymást kergették a kérdések. Ki ölhette meg a férfit az elmúlt évek
legsúlyosabb koppenhágai zavargásai alatt? Ki az áldozat? Miért ölték
meg? És hogyan?
Nem látszott szokványos gyilkosságnak. Ha egy kollégának köze van az
esethez, elszabadul a pokol. A rendőrség és az autonómok között egyre
nőtt a feszültség az akciót megelőző több hónapos felvezetés alatt. Az
utcákon rettenetes állapotok uralkodtak, és Axel tisztában volt vele, ha
kiderül, hogy a rendőrség felelős egy aktivista haláláért, akkor nehéz lesz
megfékezni az indulatokat.
Ez azonban nem az ő dolga. Neki csak meg kell oldania az ügyet, a
közvélemény előtt másoknak kell tisztázniuk a történteket.
Kiment az előszobába, és ellenőrizte a kabátját. Tárca? Felvevő?
Jegyzetfüzet? Aztán fogta a mobilját, lement az utcára, és kidobott egy
zacskó szemetet. Kilépett a kapun a mellékutcára, ahol az autója parkolt.
Átlépett egy félig elfogyasztott shawarmát; a kenyéren látszó
fognyomok között öntet, áttetsző saláta és szürkés húslé folyt a
macskakőre.
A házak között füst- és égettműanyag-szag terjengett. Ellenőrizte a
felszerelést a csomagtartóban lévő bőröndben: kesztyű, hőmérő, műanyag
csipeszek és zacskó a bizonyítékoknak.
Normális esetben két perc alatt a tetthelyre érhetett volna, most azonban
tüzek akadályozták. Ahelyett, hogy a Nørrebrogade-n egyenesen a
temetőhöz hajthatott volna, ki kellett kerülnie a városrész ütőerét, és a kis
mellékutcákat kellett választania. Amint kiért a Jagtvejra, megpillantotta a
Runddelen kereszteződést, a rendőrség lezárta az Ijúsági Ház környékét, a
szorosan egymás mellett álló rendőrségi rohamkocsik az egész utat
eltorlaszolták. Szürrealisztikus látványt nyújtott az éjszakai ködben.
Mielőtt a Runddelenhez ért volna, balra kanyarodott, és leparkolt egy szűk
mellékutcában, a Fyensgade-n, a temetővel szemben. Bőven volt hely. A
legtöbben elvitték az autójukat, mert féltek, hogy felgyújtják.
Kivette a felszerelést, és a vállára dobta a védőöltözetet. A
Nørrebrogade-n állt, a belvárost határoló tavakat az északnyugati
városrésszel összekötő, két kilométer hosszú aszfalttengelyen. Két sáv,
mindkét irányban kerékpárúttal és járdával szegélyezve – Dánia
legforgalmasabb útja. Normális esetben. Most azonban semmi sem volt
normális. A város felé, fél kilométerre tőle egy nagyobb csoport éppen két
autót gyújtott fel. Vajon errefelé tartanak? Semmit sem utált jobban, mint
ha munka közben megzavarták a tetthelyen. Átvágott az úton, és elindult a
temető zöld kapuja felé.
A temető körüli, kétszázötven éves sárga falra több helyen is a „Disznó
rendőrség” feliratot festették.
A bejárat előtt keresztben állt egy rohamkocsi hét rohamrendőrrel.
Izzadtak és elgyötörtek voltak.
Axel kétszer határozottan megkopogtatta az ablakot, és felmutatta a
jelvényét.
– Axel Steen, helyettes rendőrfelügyelő, gyilkossági csoport. Mi a
francot csináltok itt?
– Azt az utasítást kaptuk, hogy itt álljunk meg, hogy az embereink
sértetlenül bejuthassanak. A fal túloldalán egy holttest hever.
– Legközelebb tegyetek ki egy „Kövezzetek meg!” táblát is! Tűnjetek el
innen!
 2
Axel Steen szemügyre vette a temető okkersárga falának támasztott hullát.
A símaszkos alak körül hóvirágok nyíltak. Katonai bakancsot viselt. Sötét
ruhája átnedvesedett. Feje az egyik vállán nyugodott, mintha aludna. De
nyitott szemmel, hátratett kézzel nem szokás aludni. Ráadásul elkékült
keze össze volt kötözve.
Axel felvette a fehér védőruhát, cipőjére cipővédőt húzott, haját
hajhálóval lefogta. A táskájában lévő dobozból előhúzott egy pár
gumikesztyűt, egyenként a szájához emelte és felfújta – az ujjak apró
csattanással nyíltak szét. A kesztyűből áradt a talkum meg a gumi szaga. A
kezére húzta. Végül felvette a maszkot.
A bűntény hatására az alig néhány órás alvás ellenére mintha felhúzták
volna. Megfeledkezett a rettegésről. Amennyire félt a saját halálától,
annyira feldobta egy gyilkosság… Mintha a bűncselekménnyel óvta volna
magát önmagától, a gyilkosság olyan volt számára, mint egy kapu,
amelyen át az életnek abba a szegletébe léphet, ahová különben nincs
bejárása, a sötétségbe, ahol mások számára ismeretlen érzések, vágyak,
kívánságok és mulasztások rejtőznek.
Érezte, ahogy elfogja a nyugtalanság, alig várta, hogy munkához
láthasson. Előbb azonban beszélnie kellett a gyilkossági csoport
vezetőjével, aki a tetthelynek háttal, egy vén tölgyfánál telefonált, másik
kezében cigarettát tartott. Corneliussen jelezte, hogy várjon.
– Hát persze, urai vagyunk a helyzetnek. Megérkezett Axel Steen…
Persze. Személyesen. Különben betapasztott szájjal kell nyomoznia. Ha-
ha! Nem lesz gond – élcelődött. Szeme mindössze két keskeny, fekete csík
volt a bőrredők között, akkor sem nyílt szélesebbre, amikor egy pillanatra
Axelre tapadt. A kis, tömzsi testre ballonkabát feszült, feje kugligolyóra
emlékeztetett, ahogy kikandikált a gallérjából, fejbúbját göndör fürtök
koszorúzták. Elég ocsmány látványt nyújtott. Haja miatt kapta a
Cornelikussen, Fanszőrzet vagy egyszerűen csak Pina gúnynevet.
Axelt elődjétől örökölte, aki a felügyelő hányatott pályafutását egészen a
rendőrtiszti főiskola óta követte, amíg ki nem nevezték a Vestegneni
Rendőrség parancsnokává. Axel magára maradt. Megtűrtként a saját
részlegén. Amióta Corneliussen megérkezett, állandóan az ő nyakába
zúdították a szart.
Tisztában volt vele, hogy túl sokat elégedetlenkedik, és állandóan olyan
utat választ, amely semmilyen szabályzatban nem szerepel. A személyzeti
mappában egyre gyűltek a panaszok, a bűnözők azt állították, hogy
megfenyegette őket, a kollégái pedig úgy érezték, túl sokat követel tőlük.
Kétszer is berendelték a személyzetisek, az egyik alkalommal azért, mert
összeszólalkozott egy kollégájával, utána meg azért, mert nem megfelelően
viselkedett, amikor előállított egy férfit, aki egy randioldalon nők tucatjait
hívta találkára, aztán bezárta őket a lakásába, és megerőszakolta őket. A
fickó kétszer is elesett, és a fejét beverte az étkezőasztal sarkába, amikor
Axel előállította. Tényleg kétszer esett el a disznó.
Axel megszállottan dolgozott a gyilkossági ügyeken, megszállottsága
mentőövként tartotta a víz felszínén, amikor Corneliussen stratégiai
okokból papírmunkába próbálta fojtani. Ő szállította az eredményeket, és
ez végtelenül sokat jelentett törtető főnökének. De azért nem volt minden.
Most itt álltak hajnali négykor az Assistens temetőben, az éjszakai
sötétség szürke leheletében. Corneliussenből áradt a nyers hús szaga.
– Szépen kitakarították – zárta le a beszélgetést, és elégedetten pillantott
az Ifjúsági Ház felé. Mobilját a zsebébe dugta, és Axel felé fordult:
– Üdvözöl a főfelügyelő. Kiemelt ügy, semmi felhajtás. Nem akarok
botrányt. Nem akarom, hogy ezt a gyilkosságot összekapcsolják az Ifjúsági
Ház elleni akcióval. Szép csendben kell elrendezni. – Elhallgatott, és
aggódva felnézett a nagy, négyemeletes épületre, amelynek a tetején
kommandósok őrködtek. – Képzeld el, ha közülük való, ha lesz egy
mártírjuk, vagy valami még rosszabb… Le kell zárni – mondta, és hátat
fordított a kiürített háznak.
– Mi rossz van abban, ha van egy mártírjuk? Még nem is láttam az
áldozatot. Arra kérsz, hogy ezt az eshetőséget eleve zárjam ki?
– Persze hogy nem. Csak arra kérlek, hogy ne kavarj nagy port a
nyomozással.
Axel nem eresztette a tekintetét. Aztán az Ifjúsági Házra sandított.
Szépen kitakarították? Eszébe nem jutott volna így emlegetni a műveletet.
– Rohamegység, helikopterek, géppisztolyok, könnygáz. Mi a csuda
zajlik itt? – sziszegte.
– Hogy érted?
– Jól tudod, hogy értem. Abban a házban csak szánalmas fiatalok voltak.
Most meg úgy viselkedünk, mintha az al-Kaida ellen kellene kivonulnunk.
– Rendőrségi feladat. Ha azt a parancsot kapjuk, hogy ürítsük ki az
épületet, akkor kiürítjük – védekezett a főnöke. – Egyébként rengeteg
gyújtóbombát találtunk – tette hozzá.
A tetthelyen öt-hat rendőr sürgölődött. Műanyag szalagot feszítettek ki,
a mentőorvossal és a mentőcsoporttal beszélgettek. Most elnémultak.
Mindenki Axelt és a főnököt figyelte.
– Az ügy a tiéd. Remélem, megértettél. Egy órán belül megérkeznek a
kollégák.
– Kik?
– Felhívtam John Darlingot.
John Darling helyettes felügyelő, alias Mr. Clean, a két lábon járó
perrendtartás, aki mindig mindent szabályszerűen csinál, ráadásul egyike
azon keveseknek, akik a rendőri végzettségük mellett jogi képesítéssel is
rendelkeznek, amire a bevetéseken rendszeresen hivatkozott is.
Bár Axel és Darling ugyanazon rendfokozatban volt, semmi kétség
afelől, hogy Darling csillaga mindenkiénél jobban ragyogott. Sokszor
dolgoztak már együtt, tisztelték egymást, de mivel a türelem nem volt Axel
erőssége, időnként összeütközésbe kerültek, mert Mr. Clean nem akarta,
hogy bármi is beszennyezze – különösen azt nem akarta, hogy folt essen az
önéletrajzán.
– Beszéltem az államügyésszel. Ő is figyelemmel kíséri az ügyet, és
azonnal tájékoztatni kell, ha csak a legkisebb gyanú is felmerül, hogy
valaki belekeveredett közülünk. A rendőrfőkapitány és a főfelügyelő is tud
az esetről, úgyhogy nem követhetsz el hibát. Ha most hibázol, véged!
Corneliussen kilépett a kapun.

Axel hívatta a csoportvezetőt, akinek a temető figyelése volt a feladata.

– Ki találta meg?
– Mi mindannyian. A fal mentén jártunk a járőrkocsival tíz perccel
három után, amikor az egyik kolléga meglátta.
– Mit csináltatok?
– Kiszálltunk és rávilágítottunk. Halottnak látszott.
– Összetapostátok a helyet? Hozzányúltatok?
– Nem, azonnal visszamentünk az autóhoz, és telefonáltunk a
kapitányságra.
– Láttatok valakit?
– Nem.
– Milyen gyakran járőröztetek errefelé?
– Nem is tudom. Este óránként egyszer, de tizenegy után két emberünk
innen tartotta szemmel a falat.
– Látta valaki a tettest és az áldozatot?
– Az embereim közül senki. Groes és Vang felelt ezért az útszakaszért,
és ők semmit sem vettek észre. A közvilágítás nem működött, és sok
minden történt a Nørrebrogade-n.
– Na és? Attól megvakulnak?
– Semmi ok a szarkazmusra. Egyszerűen semmit sem láttunk. Az
embereink az este folyamán kétszer jártak a falnál, mert gond volt a
túloldalon, és bevetésre készen várakoztunk, hátha valaki átugrik.
– Akkor még nem volt itt?
– Nem. Utoljára 22.43-kor jártunk erre.
– És azután ők feleltek a területért?
– Igen.
Axel a két egyenruhás rendőrre nézett. Felemelte a hangját:
– Az orrotok előtt meg lehet ölni valakit, és semmit sem vesztek észre!
Mi a francot csináltatok?
A kisebbik, egy felpumpált, kefehajú, hideg szemű fickó válaszolt:
– Semmit sem láttunk, pedig az éjszaka nagy részében ott őrködtünk. –
A nagyjából ötvenméternyire lévő másik kapura mutatott.
– Majd kihallgatunk benneteket. – Axel az egység vezetőjéhez fordult. –
Mi a helyzet a főbejárattal? Egész idő alatt figyeltétek?
– Amikor itt a falnál elszabadultak az indulatok, akkor nem. A
parancsnokság segítséget kért, ezért minden emberemet átküldtem oda.
– Bezártátok a kaput?
– Fogalmam sincs. Elég nagy volt a káosz. Idegesítő bent lenni a
csendben, amikor körülötted lángokban áll a város. Meg kell kérdeznem a
fiúkat, hogy volt-e gondjuk a kapura.
– Mi a helyzet a többi kapuval? Egész éjszaka zárva voltak?
– Igen.
– Ezt onnan tudod, hogy ellenőrizted, vagy csak azért mondod, mert
félsz, hogy elkúrtad?
– Ebből indulok ki.
– Úgy tűnik, elég lazák voltatok. Ha az a feladatotok, hogy őrizzetek
egy helyet, akkor le kell zárnotok, hogy senki se juthasson be, a francba –
mondta Axel, aztán kissé megenyhült. – Különben látnotok kellett volna,
ki ölte meg azt a fickót.
Az utóbbi megjegyzés közben elmosolyodott, de a szavak lepattantak a
tisztről.
– Nem neked tartozunk felelősséggel. Azt tettük, amire utasítást
kaptunk.
Axel megpróbálta elképzelni, milyen lehetett a temetőt őrizni éjszaka.
Óriási terület. A két főbejárat háromszáz, illetve hatszáz méterre van.
Odalépett a mentőorvoshoz, és kezet nyújtott.
– Negyvenes férfi. Szerintem megfojtották, de nem vagyok benne
biztos, mert az ajka véres, mintha megverték volna. Nem tudom pontosan
megmondani a halál okát. Kihűlt, de még nem teljesen – mondta az orvos.
– Megmérted a hőmérsékletét?
– Nem, semmihez sem akartam hozzányúlni.
– Mikor jöttél?
– 3.22-kor.
– Ezen a helyen halt meg?
– Nem tudom.
A beszélgetés közben Axel a halottra nézett. Vékony volt. Talán sötét
hajú, arca keskeny, üres, barna szeme tágra nyitva. Axel néhány lépéssel
közelebb ment hozzá. Általában megvárják a technikusokat, megvárják,
amíg elvégzik a feladataikat, aztán az igazságügyi orvos szakértővel
tartanak halottszemlét, de Axel mindig megpróbálta rögtön szemügyre
venni a tetthelyet. Az első benyomás később mindig óriási jelentőséggel
bírt.
Az áldozat ajkán vérnyomok voltak, nem pirosak, inkább majdnem
feketék, mint amikor a vér egy ideje már levegővel érintkezik. Vastag,
kékeslila nyelve kilógott, ahogy az a megfojtott áldozatoknál gyakori.
Körülötte a föld súlyos, csupasz és fekete volt. Kupakok, néhány
összetört üveg, egy kettéhasadt macskakő, nedves ágak és egy pizzásdoboz
hevert a fehér hóvirágok között. Küzdelemnek semmi nyoma, de a falon, a
feje fölött nagyjából egy méterre megszáradt nedvesség nyoma látszott,
akár vér is lehetett. Lehet, hogy ezen a helyen ölték meg?
 Axel végiggondolta a lehetőséget: talán az egyik autonóm keveredett
verekedésbe néhány rendőrrel, akik elvesztették a fejüket? A
rendőriskolában az utóbbi időben nagy hangsúlyt fektettek a testület
mentális állapotára, de ez nem változtatott azon, hogy sokan gyűlölték a
nørrebrói tüntetőket és időnként életveszélyes akcióikat. Axelhez
hasonlóan néhányan még emlékeztek 1993. május 18-ára, amikor a
rendőrség kénytelen volt lőni a tüntetőkre, mert néhányan macskakőesőt
zúdítottak rájuk. Mostanában is gyakran fellángoltak az indulatok.
Gyorsan meg kellett tudnia, hogy kik voltak szolgálatban a temetőben.
De ha kiderül, hogy semmi közük a gyilkossághoz, akkor ki lehet a tettes
egy olyan helyen, ahol nyüzsögnek a rendőrök, miközben a város többi
részéről mintha kiszippantották volna őket?
Axel a falhoz lépett, és benézett a halott háta mögé. A keze műanyag
bilinccsel volt összekötve – ilyen modern eszközt a rendőrség használ.
Nagyon szorosra húzták, belevágott a férfi csuklójába. Fekete katonai
bakancsot, fekete vászonnadrágot, barna pulóvert és fekete széldzsekit
viselt. Nem látszott autonómnak. Axel egészen közel lépett hozzá, és
lehajolt. A halál szaga vizelet bűzével keveredett. Lehet, hogy a falat
levizelő emberek miatt, de valószínűleg az áldozat vizelte össze magát,
amikor gyilkosa rátámadt. Axel óvatosan belenyúlt a dzseki belső zsebébe,
tárcát vagy más iratot keresett, amelyből kiderülhetett volna a
személyazonossága. De semmit sem talált.
Magához hívta a csoportvezetőt.
– Szükségem van azoknak a nevére és telefonszámára, akik éjszaka
szolgálatot teljesítettek. Kérek egy listát arról, hogy mikor és hol voltak,
illetve írjanak össze mindenkit, aki a környéken járt: alkalmazottakat,
előállítottakat, a sajtó képviselőit névvel és személyi számmal. Mindenki
jöjjön be a kapitányságra, hogy elbeszélgethessünk arról, hogy ki mit látott
vagy nem látott.
– Nem túlzás ez egy kicsit? Tegnap este nyolc óta szolgálatban vagyunk.
 – Gyilkosság esetén semmi sem túlzás. – Axel végignézett az ösvényen.
– Kézben tartod az eseményeket? Biztos vagy benne, hogy senkit sem
láttatok idebent este vagy éjszaka?
Kollégája jéghideg pillantással, sértődötten mérte végig.
– Összesen hat embert kaptunk el, négyen közülük az utcai harcok alatt
másztak át a falon, azokat egyszerűen kidobtuk. Kettőt előállítottunk. Őket
kutyákkal kaptuk el. Éppen Molotov-koktélos raktárt akartak kialakítani
odabent.
– Rajtuk kívül senkit?
– Nem vettünk észre mást. Teljesen lezártuk a területet.
Axel a fejét rázta, és egy sietős léptekkel közeledő alak felé intett.
– És ő, pancser? Ő talán civil ruhás rendőr?
 3
Axel ezerszer látta már. A városrész legendája, a temető királya, minden
év- és napszakban megfordult itt vékony, hosszú ujjú, hátán repedt kék
ingében, piszkos farmerjában, gumicsizmában. Átkutatta a kukákat,
megevett egy szendvicset vagy egy nagy tábla csokoládét, határozott
léptekkel, hadonászva közlekedett, és közben önmagával társalgott.
A csoport vezetője az ösvényt nézte; ahogy a fickó közeledett, arca
egyre vörösebb lett. Megtorpant előttük. Először egy szót sem szólt, csak
kérdőn tekintett hol az egyikükre, hol a másikra.
– Jó napot – szólalt meg mély hangon, gondosan artikulálva, mintha a
szó olyan bonyolult lett volna, hogy nagy erőfeszítést és műgondot
igényelt volna kimondani. – Bezárták a város legelőkelőbb parkját. Kérem,
hogy nyissák meg újra. Hiszen ez nem igazságos az itt lakókkal szemben.
Meg a madarakkal szemben sem.
– Letartóztassuk? – kérdezte a csoport vezetője mérgesen.
– Senkit sem kell letartóztatnod.
Axel a kezét a vándor vállára tette, és egy kicsit félrehúzta a holttesttől
meg a rendőröktől. A borzas hajú, szakállas fickó világoskék szeme
semmit sem látott.
– Nem fázik? – kérdezte Axel.
– Nem. A belső tűz fűt.
– Mióta van itt?
– Megtettem a szokásos utat. Végigjártam az útvonalaimat. Egyfajta
rendszert követek.
– Találkozott valakivel?
– Közülük sokkal találkoztam – mutatott a kocsinál álló rendőrökre. –
Ők azonban nem találkoztak velem – kuncogott.
 – Mondja el, mióta van itt, és mit látott, különben be kell vinnem a
kapitányságra.
– Ez nem a maguk temetője, ahogy az övék sem, és az övé sem –
mutatott a fal felé, ahová a hullát támasztották.
– Az övék? Kik azok az övék?
– Azok, akik idejönnek. Itt a holtak laknak. Ez az ő otthonuk.
– Látta már azt az embert?
A férfi arcát az ég felé fordította, és üres tekintettel az égre bámult.
– Ha nem válaszolsz, beviszlek a kapitányságra, és beváglak egy
cellába.
A fickó úgy nézett Axelre, mintha egy másik valóságban lenne, ahol
nincsenek cellák.
– Nem láttam. Senkit sem láttam. Mindenütt hallottam őket. A
kiabálásukat, az ordítozást, a fényeket és a szirénákat. Egész éjszaka. Tűz
és puffogtatás! Csak körbejárok és vigyázok a helyre. A temető alsó
végében maradtam, mert ezek itt fent voltak – mutatott a rendőrökre. – De
kár ezért a fickóért, kár, hogy meghalt. Most már ideköltözhet. Ha
megengedik.
Axel feljegyezte a nevét és a hajléktalanszálló címét, ahol lakik, és
megkérte az egyik egyenruhást, hogy kísérje ki.

Hallotta egy autó hangját, és az úton felfedezte a technikusok Ford

Transitját. A sofőr, Brian Boldsen, akit mindenki csak BB-nek hív, vén
rókának számított a részlegen. Axel tudta, hogy nem kaphatott volna nála
jobb nyombiztosítót. Azon viszont csodálkozott, hogy csak ketten
érkeztek.
Átsétált az autóhoz, és üdvözölte BB-t.
– Miért csak ketten jöttetek?
– Szerinted?
– Nem tudom, éppen ezért kérdezem.
 – A többiek filmeznek.
– Hogyhogy filmeznek?
– Gondolom, a lázongók éppen Csipkerózsika-álmot alszanak, mi meg
átadtunk egy csapatot, hogy vegyék fel a zavargásokat, hogy elegendő
bizonyítékunk legyen a letartóztatásokra.
– Szóval ti ketten megúsztátok. – Axel a fejét csóválta. Még a
gyilkosságiak is kénytelenek voltak lemondani néhány emberükről az
Ifjúsági Ház kiürítésekor, mert zavargásokkal számoltak. Axel előző este
az ablakából hat civil ruhás rendőr között felismerte három kollégáját, a
lázongást figyelték, és szúrópróbaszerűen többeket lekapcsoltak. Egyikük
két fiatal lányt szállított le a biciklijéről, mert nem volt világításuk. A
gyilkossági csoport kiváló nyomozói azzal töltötték az idejüket, hogy
agyonfestett, orrukba egész vasöntödét piercingelt punk csajokra hozták rá
a frászt.
Hallotta egy helikopter hangját, és felnézett: a TV2 híradójának legújabb
szerzeménye lebegett felettük.
Erről a show-ról bőven lesznek képek, gondolta. Tudta, hogy ez a
segítségükre lehet. Lesznek légi felvételeik a rendőrségi és a híradós
helikopterről is. És mindkét tévécsatorna számtalan riportert küldött az
utcákra. Bár sosem adták ki a nyersfelvételeket, Axel a szerződésükre
hivatkozhatott, és csak ritkán ütközött nehézségbe, amikor felvételeket
akart szerezni újságíró ismerőseitől. Fel akarta hívni a TV2 egyik
riporterét, akivel néhányszor randizott, és aki több-kevesebb sikerrel
szexszel és fűvel próbálta kezelni az álmatlanságát. Ő cserébe hasznos
információkkal látta el jelentéktelen, de a lány számára érdekes ügyekben.
– Ki az áldozat? – kérdezte BB.
– Nem tudom. A belső zsebében semmit sem találtam, de alaposan
ellátták a baját. Megverték, és valószínűleg megfojtották. A nyelve kilóg a
szájából.
– Hozzányúltál? Tudod, hogy nem szeretem.
 – Nyugi. Szinte érintetlen.
BB az útra, a fűre és a földre mutatott, ahol a holttest feküdt.
– Minden keréknyomot le kell takarni, hogy lenyomatot vehessünk,
mielőtt mások is rátrappolnak. Hozd a felszerelést, és láss neki – utasította
kollégáját, akivel Axel eddig még nem találkozott.
A felügyelő átengedte a halottat BB-nek, öntött egy csésze kávét a nagy
termoszból, mely elmaradhatatlan tartozéka volt a nyombiztosítók
csomagtartójának.
Felpillantott a fal túloldalán lévő házsorra: a legtöbb épület régi lakóház
volt, egy ötemeletes, vörös téglaépület és két négyemeletes, az egyik
okkersárga, a másik őszibarackszínű és elég komor a pirkadatban. A
köztük lévő hézagot egy újabb építésű, lapos tetejű, legfelül teraszos,
szürke betonépülettel töltötték ki. A korláton bagoly terpeszkedett. Axel
nem emlékezett, milyen régóta ült ott és figyelte a temetőt a műanyag
madár, most azonban társaságot kapott. Néhány méterre tőle a korlátra
videokamera-szerű szerkezetet erősítettek.
– Mi az ott? Kamera?
Axel magához intette a csoportvezetőt, aki felnézett a tetőre.
– Talán. Eddig még nem láttam.
– Amint itt végzünk, le kell szednünk – mondta Axel.
BB levette a símaszkot az áldozat fejéről. A nyaka köré fehér műanyag
gallért tettek, pont olyat, mint a kutyáknak, hogy ne tudják nyalogatni
magukat, ebbe potyogott be minden, amit a maszk levételekor levertek.
Axelt megbabonázta, ahogy az arc előbukkant. A fehér bőr élesen elütött a
véres szájtól és a kékeslila nyelvtől. Két sérülés a halántékon és kék
duzzanatok mindkét szem körül. Szlávos vonásai voltak.
– Megtudtunk valamit arról, hogy ki lehet? – kérdezte BB, miután
otthagyta a holttestet, és a kis csapathoz lépett.
– Semmi sincs nála.
– Mit tudsz mondani róla a személyleíráshoz?
 – Negyven-ötven éves férfi. 180, talán 190 centiméter magas. Haja
fekete, szeme barna, bajuszos, vékony testalkata ellenére izmos, két
tetoválása van, az egyik a mellén, a másik az alkarján, az egyik talán
börtöntetoválás. Feltöltöm a képeket a laptopomra, hogy be tudjuk küldeni
őket. Az ujjlenyomatok mellett ez a legjobb lehetőség az azonosításra.
– Láthatom őket?
– Gyere ide, de óvatosan lépkedj!
Axel követte BB-t a holttesthez. A nyombiztosító kinyitotta az áldozat
dzsekijét, és felhúzta a bal ruhaujját. Alkarjára gyerekes írással a Louie
nevet írták. Lehet, hogy meleg? Vagy ez egy lánynév? Esetleg a fiáé?
BB felemelte a holttest pulóverét és alatta az inget. A felsőtestet kék-
zöld foltok tarkították, lapos, izmos mellkasát szőr borította, és öt centire
az egyik mellbimbótól egy másfajta, tisztán olvasható tetoválás volt. A
szív oldalán. Fekete, kétfejű sas, csőréből hosszan kinyújtott nyelvvel,
alatta a 2001.03.18. dátum.
Axel mintha ismerte volna, de fogalma sem volt, honnan.
– Ha az ujjlenyomatok nem vezetnek eredményre, akkor ki kell
küldenünk a képeket.
Szüksége volt egy cigarettára. Négy év cigi nélkül nem szüntette meg a
szorító érzést a rekeszizmánál.

A fény még nem törte át a felhőket, de már közeledett a reggel. Egy mókus
ugrott át az ösvényen, és felszaladt az egyik fatörzsre. A meztelen faágak
erdeje könyörgő karként emelkedett a reggeli égbolt felé. Csönd volt. A
zavargások véget értek, a tüntetők és a randalírozók is nyugovóra tértek,
Axel azonban biztos volt benne, hogy a nap folyamán csapatostul jönnek
vissza.
Körbenézett. Gyilkosság és rendőrségi kordonjelölő szalag.
Az Assistens temető általában maga volt a nyugalom. Ismerte a hosszú
nyári estékről, amikor a lányával élvezte a napot a felborult sírkövek és
vén fák közé terített pokrócon. Innen nem voltak emlékei tetthelyekről
vagy gyanúsítottakkal történt összeütközésekről. A megszentelt föld a
félmillió halottal mindig a béke szigete volt a környéken elkövetett
bűntények között. Most viszont a miliő részévé vált.
És ez nem tetszett Axelnek.
Egy zöld acéltábla előtt állt, amelyen a temető rendje volt olvasható
dánul, angolul, arabul és törökül – még egy bizonyíték az önkormányzat
mély tudatlanságára a városrész lakóinak összetételét illetően. Hiszen a
törökök már régen kiköltöztek az elővárosokba. A kerületben jelenleg lakó
külföldiek háborús vagy gazdasági menekültek voltak, akik puttonyukban
kevés vagyont és rengeteg gyötrelmet hoztak magukkal.
A szabályzat mellett egy másik zöld táblán egyszerűsített térkép
tájékoztatott a temető különböző pontjain eltemetett hírességek sírjáról. H.
C. Andersen, Søren Kierkegaard, Dan Turèll, Michael Strunge, Hans
Scherfig és Jens August Schade. Egykor azt tartották, hogy ha a halottakat
is beleszámítanánk, akkor a Nørrebro városrész lenne az ország szellemi
központja. Ez azonban régen volt.
 4
Egy Volvo Stationcar vágta le az ösvény sarkát csikorgó fékezéssel, és
megállt két méterre Axeltől. Megérkezett a Svéd Mr. Cleannel. Az
igazságügyi orvos szakértő és a két lábon járó törvényesség. Kiszálltak a
kocsiból, Axelhez léptek, aki kénytelen volt elismerni, hogy százkilencven
centije ellenére öt-hat centiméter választja el Darling imponáló
magasságától.
A dán rendőrségnél a helyettes felügyelőn feszült a legszűkebb nadrág.
Az ágyékánál annyira szoros volt, hogy nem lett volna meglepő, ha egy
kasztrált hangján szólal meg. A szűk nadrágról sokat suttogtak – különösen
a testület nőtagjai –, mert világosan látni lehetett kidudorodó nemi szervét,
amely összetekeredve, szunnyadó kígyóként pihent a bal oldalon. Csak
fokozta az érdeklődést, hogy John Darling leginkább egy férfi modellre
hasonlított. A magas, izmos, szőke rendőr kék szeme egyszerre volt
komoly és barátságosan mosolygó. Kiváló nyomozó volt, feddhetetlen és
alapos. De hát a nadrág? A francba is, baromira szoríthatott.
– Micsoda coming out. Jó látni, hogy vállaljátok a nyilvánosságot –
üdvözölte őket Axel.
John Darling alsó ajka alig láthatóan legörbült, szemében fölényes
mosoly csillant, különben arcizma sem rezdült. A Svéd, polgári nevén
Lennart Jönsson szívélyes, lefegyverző mosollyal vágott vissza:
– Csak nem Philip Marlowe személyesen? Mily megtiszteltetés
számomra. Felvettem a kollégádat a kapunál. Nem tudtuk, hogy lesz-e hely
mindkét autónak. Örülök, hogy jókedved van, mint mindig. Hagyjuk az
óvodás vicceket, és térjünk a tárgyra, vagy így akarod kiizzadni a tegnapi
söröket?
Axel beavatta a részletekbe.
 – Az ördögbe, ez a símaszk problémás lesz. Még jó, hogy nem nekem
kell kiállnom vele a nyilvánosság elé – jegyezte meg.
A kórboncnok keze szinte minden koppenhágai gyilkosság áldozatának
hullájában turkált az utóbbi tizenöt évben. Egész Európában legendának
számított a gyilkossági ügyekben nyomozó rendőrök között – legyen szó a
thaiföldi cunamiról, a madridi robbantásokról vagy a boszniai, majd a
koszovói tisztogatásokról. Lennart Jönssont ráadásul a médiában is
szívesen foglalkoztatták a különböző tévécsatornák bűnügyi műsoraiban
egyenes, joviális stílusa miatt, és mindig tartogatott egy anekdotát. A
magas, pocakos, őszülő férfi szemében mindig ott csillogott a csibészes
mosoly, táskás, ráncos arcához hozzátartozott, hogy örökké dohányt rágott.
Ő volt Axel legjobb barátja.
A holttesthez léptek, ahol BB és kollégája tette a dolgát.
– Egy hulla ezen a helyen, micsoda gusztustalanság – szólalt meg
Darling undorodva.
– Ezt hogy érted? Hiszen itt csak halottak vannak.
– A temetőktől mindig kiráz a hideg.
Mivel az ügy Axelé volt, a Svéddel neki kellett elvégeznie az előzetes
halottszemlét. Megegyeztek, hogy Darling kihallgatja a tanúkat, mind a
szemközti házak lakóit, mind a temetőben szolgálatot teljesítő rendőröket.
Ezenkívül annak is utánajár, hogy az utcai járőrök láttak-e valamit, és
felkeresi a videósokat meg a rendőrségi helikopter legénységét. Azonnal
összehívta az embereket, hogy sorra járják a lakásokat.
Mielőtt Axel nekilátott volna a halottszemlének, még elkapta Darlingot,
és a bagolyra mutatott.
– A francba! Eltűnt!
– Micsoda? – kérdezte a magas, szőke felügyelő.
– A kamera. Egy órája még ott volt egy kamera a korláton.
Axel magához intette a csoportvezetőt.
– Mondd el, mit láttál, amikor itt álltunk, és én felmutattam a korlátra.
 – A korláton egy kamera volt. Legalábbis arra hasonlított.
Axel elindult, mielőtt társa befejezte volna a mondatot. Darling követte,
kiléptek a kapun, és átvágtak a Nørrebrogade-n.
– Vezettetek nyomozási naplót a tetthelyről? – hallatszott Axel háta
mögül.
– Nem, még nem volt rá időm. Megcsinálhatod.
– Ugye, tudod, hogy a nyomozás kezdetétől vezetni kell? Corneliussen
nem lesz túl boldog. Nem szórakozásból csináljuk. Fontos eszköz arra az
esetre, ha valami probléma adódik, vagy egy ügyvéd megvádol valamivel.
Axel nem rajongott a papírmunkáért a gyilkossági ügyek ezen
szakaszában. Különösen a nyomozási napló vezetését érezte terhesnek,
amelyben rögzíteni kellett, ki volt jelen a tetthelyen, mikor és mit csinált.
Általában az egyik bűnügyi asszisztens feladata volt, mivel azonban Axel
egyedül érkezett, az egyik egyenruhást kellett volna megkérnie erre. Hibát
követett el.
– Egyedül voltam. Nem értem rá. Majd pótoljuk, ha itt végeztünk.
– Ha leírod az első négy órát, akkor onnantól átveszem. Megjegyzem,
Corneliussen már feni a kést, ha a legkisebb hibát véted. Megkért, hogy
tartsalak szemmel.
Axel ebben nem is kételkedett. Corneliussen gyűjtötte a hibákat, alig
várta, hogy elegendő gyűljön össze, hogy elküldhesse Axelt a
gyilkosságiaktól, mi több, a kapitányságról, sőt a rendőrségtől.
Megborzongott a gondolatra, hogy áthelyezhetik egy jütlandi
kapitányságra, vagy hogy kiküldhetik az Europol hágai mauzóleumába.
Darling buzgón nyomkodta a kaputelefon gombjait, miközben várták,
hogy valaki végre beengedje őket a lépcsőházba. Axel megtorpant egy
hirdetőtábla előtt, amelyen különböző információk lógtak, többek között a
házmester telefonszáma. Beütötte a mobiljába, és elindult felfelé.
– Vagy úgy. Akkor igaza volt. Máris rajtakaptál, hogy hibát követtem el.
Miért nem rohansz és adod neki oda, amit vár?
 – Mert tisztellek. Kiváló nyomozó és jó kolléga vagy. Csak nem tudod,
meddig mehetsz el, ezért állandóan áthágod a szabályokat. Az is lehet,
hogy tudod, de fittyet hánysz rá. És ez nem tetszik nekem.
Felértek a legfelső emeletre. Egy fémlépcső vezetett a teraszhoz. A
kopott ajtó zárva volt. Axel a házmester számára pillantott, és
megcsörgette. Négy csöngetés után bekapcsolt az üzenetrögzítő.
Becsúsztatta a mobilt a belső zsebébe. Darling éppen mondani akart
valamit, amikor Axel mindkét kezével belekapaszkodott a korlátba, és
berúgta az ajtót. A zár darabokra tört, az ajtó kinyílt, a legalsó zsanér
megrepedt.
– Csak hű akarok maradni a híremhez – mondta a fejét csóváló John
Darlingnak.

Koppenhágára szinte mindenütt az ötemeletes házak a jellemzők. A

belvárost körülvevő öt városrészben: Nørrebrón, Østerbrón, Frederiksberg-
ben, Vesterbrón és Amager-n túlnyomórészt a múlt század fordulóján épült
téglaházak állnak, holland ablakokkal, fülkékkel, lépcsőházakkal és ferde
pala- vagy vörös cseréptetőkkel. Axelnek és Darlingnak hat emelet
magasságából kilátása nyílt az egész városra, a városháza tornyára, a
Miasszonyunk-templomra, a két SAS-szállodára és a H. C. Ørstedsværket
hőerőműre, melynek kéményeiből óriási zászlókként emelkedett a fehér
füst a szürkésfekete égboltra.
A műanyag bagoly a helyén trónolt. A két nyomozó a korláthoz lépett,
azt a helyet tanulmányozták, ahol korábban a kamerának kellett lennie. A
korláton kétcentis friss karcolást találtak. Axel hátralépett, és megvizsgálta
a terasz padlózatát. Semmi. Mintha poros lenne az egyik fapalló széle…
Mintha műanyag darabkák lennének.
John Darling lehajolt, és óvatosan felemelte a pallót ott, ahol a korlát
megsérült. Egy repedt kameralábat talált. Axel felhívta
BB-t:
 – Gyere fel, és hozd az ujjlenyomatvételhez szükséges felszerelést, a
fényképezőgépet, a zacskókat a bizonyítékoknak és az egész hóbelevancot,
most rögtön.
A korláthoz lépett, de nem ért hozzá, és lenézett az átellenben alattuk
lévő tetthelyre. BB már úton volt a kocsihoz a felszerelésért. Az Assistens
temető elterült mélyen a lába alatt, és körülötte ott volt az a városrész, amit
úgy ismert, mint a tenyerét.
Az egyik oldalon a Kapelvej és a Blågårds tér, egykor vörös, durva
munkásnegyed, később benépesítették a baloldali kocsmák, a Harmadik
Világgal szolidáris egyesületek, a forradalmi kispártok, a környezetvédő
szervezetek, majd a házfoglalók és az autonómok kedvenc helyévé vált. A
nyolcvanas években az önkormányzat által kiutalt lakásokba beköltöztek a
közel-keleti és észak-afrikai menekültcsaládok. Gyerekeik egy része
mostanság úgy tekintett a városrészre, mint az egyetlen menedékre egy
olyan ország kellős közepén, amely nem akar tudomást venni róluk. A
helyzet pluszfeladatokkal látta el Axel kollégáit. A Blågårds téri banda
rátette a kezét a Nørrebrón folyó hasiskereskedelemre, mely évente
tízmilliónál nagyobb hasznot hozott. A kemény mag erkölcsi
bizonyítványában a büntető törvénykönyvben szereplő, személy elleni
bűncselekmények mindegyike megtalálható volt, fegyveres rablás,
erőszak, késelés és gyilkosság – többek között egy olasz hátizsákos turista
meggyilkolása, aki egy késő éjjeli órán érkezett egy kis fűért, hogy aztán
mentőautóban hagyja el a városrészt hat – közülük két halálos –
késszúrással a testén.
Ha Axel a másik irányba nézett, a múlt század fordulóján épült
bérlakások sorát látta. Itt volt a véget nem érő városrehabilitációs
programjáról híres Jægersborggade, ahol a Hells Angels rockerei laktak és
hasisklubjaikat működtették. A rockerek nem avatkoztak bele az aktuális
konfliktusokba. Nem szimpatizáltak az Ifjúsági Házzal és az ottaniak
alternatív életmódjával.
 Axel John Darling felé fordult.
– Ki szerel fel ide kamerát? – kérdezte, majd még mielőtt kollégája
válaszolhatott volna, hozzátette: – És ki távolítja el?
– Ki állítja, hogy ugyanaz szerelte fel, mint aki leszedte? – kérdezett
vissza Darling.
– Az illetőnek mindenesetre szabad bejárása van a tetőre. A lépcsőház
minden lakóját azonnal ki kell kérdeznünk. Most kénytelen vagyok
elvégezni a halottszemlét, addig is azt ajánlom, állíts őrt, és tarts vissza
mindenkit, hogy még azelőtt kihallgathassuk őket, mielőtt munkába
indulnak. Amint végzünk a Svéddel, visszajövök.

Axel visszament a temetőbe. A gyomra korgott. Hamarosan be kell kapnia

valamit.
A holttest körül mindent lefényképeztek. Mindent összegyűjtöttek, és a
százhetvenkét zacskó a bizonyítékokkal a Bűnügyi Technikai Osztály
autójának a csomagtartójába került. A holttest alatti földből több mintát is
vettek, speciális kézi porszívóval szippantották fel, amely olyan apró
dolgokat is összegyűjt, amelyek szabad szemmel alig láthatók. Pihék, por
és morzsa, egy fonáldarab, hat különböző méretű zsinór, egy
cigarettacsikk, négy különböző italoskupak, egy pizzáskarton, három
kólásdoboz, huszonhét faág és egy törött macskakő. A falra
ujjlenyomatport szórtak, és több láb- és keréknyomot is megjelöltek, a
nyombiztosítók még azok rögzítésével foglalkoztak. Axel tisztában volt
vele, hogy ez csak a kezdet. BB a temetőt több helyen is be fogja szórni a
porral az elkövetkező napokban. A holttesttel már végzett. Két mentő
várakozott, hogy elszállíthassa az igazságügyi orvos szakértői intézetbe,
amint erre engedélyt kapnak a Svédtől.
Az orvos szakértő Volvója első ülésén ülve a tubákosszelencéjével
babrált. Axel beült mellé az autóba.
– Kissé nyúzott, Steen úr – szólalt meg anélkül, hogy Axelre nézett
volna.
– Rosszul alszom éjszaka.
– Ez ellen lehet tenni.
– Van egy visszatérő álmom. Ceciliével szeretkezem. Egyszerre
gyönyörű és undorító, hiszen tudom, hogy már nem az enyém.
– Nem éppen kellemes álom. Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítasz
neki. Megesik, hogy a vér alvás közben a nemi szervekbe áramlik, ami
erekcióhoz vezet. Egy éjszaka többször is, leginkább a reggeli órákban.
– És?
– Csak arra akarok kilyukadni, hogy talán csak te tulajdonítasz
szimbolikus jelentést az álomnak. És semmi köze a Ceciliéhez fűződő
kapcsolatodhoz. Talán csak arról van szó, hogy ő volt az utolsó, akivel
hosszabb ideig jó szexuális kapcsolatod volt. Öntudatlanul is ő a
referenciaszemély a szex mint kellemes élmény esetében. Hagyd a csudába
az álom elemezgetését, vegyél be egy-két jó altatót, igyál néhány nagy
pohár vörösbort, és máris nyugodtan alhatsz éjszaka.
Lehet, hogy igaza van. Talán fel kellene cserélni a hasist a tablettákkal
és a vörösborral, gondolta Axel.
A Svéd a szájába dugott egy dohányt, és egy darabig némán bámult ki a
szélvédőn, kezét a hasán, állát a mellén pihentette.
– Succubus – szólalt meg.
– Succu-micsoda?
– Succubus, kedves Steen. A succubus egy nőnemű démon, aki éjjelente
felkeresi a férfiakat, dug velük, összegyűjti a spermájukat, így azok
elveszítik az erejüket, és erőtlenné válnak. A középkorban divatosak
voltak. A volt feleséged succubusként jelenik meg az álmodban?
– Mit beszélsz?
– Van denevérszárnya, macskaszeme, loncsos farka és szarva, amikor
látod?
– Megőrültél?
 A Svéd az orrát piszkálta.
– Ha nincs, akkor valószínűleg nem succubus – kedvetlenedett el. –
Pedig vicces lett volna. Talán meg kellene fogadnod a tanácsomat.
Felírjam a receptet?
Egy kicsit üldögéltek, figyelték, ahogy BB visszaér a tetőteraszról, és
ismét a holttest körül tesz-vesz. A Svéd kinyitotta az autó ajtaját, harákolt
és kiköpött az aszfaltra.
– Amúgy semmi kifogásom nem lenne egy ilyen succubus éjszakai
látogatásai ellen – jegyezte meg Axel.
A Svéd vihogott, és közben akkorára tátotta a száját, hogy kollégája
megszemlélhette az egész dohánylerakatot meg az ezüsttöméseket.
– A rohadt életbe, akkor nagyon ki lehetsz éhezve. Na, lássunk neki a
halottszemlének, mielőtt középkori fantáziálásba fullad a munka.
Kiszálltak és átsétáltak a holttesthez.
– Még nem végeztem a testhőmérséklet-mérésekkel, de véleményem
szerint éjfél és éjjel kettő között halt meg, egyelőre még nem tudom, hogy
itt vagy egy melegebb helyen, erre a kérdésre csak a boncolás után tudok
válaszolni.
Éjfél és kettő között. Gyorsan ki kell deríteniük, mi történt az utcán
ebben az időszakban. Tüntetések, őrjáratok, járókelők, szemtanúk a
szemközti házból. Rettenetes munka lesz.
– Valószínűleg megfojtották. Látható pontszerű bevérzések vannak a
szemben és kéznyomok a nyakon, szerintem a gégefő és a pajzsporc is
megsérült.
– Biztos vagy benne, hogy megfojtották?
– Kedves Steen úr. A jelenlegi stádiumban semmit sem zárhatok ki.
Csak annyit mondhatok, hogy szerintem ezen a helyen fojtották meg
puszta kézzel, és valószínűleg azért nem tudott védekezni, mert nagyon
megverték, a kezét megkötözték, és alkoholt vagy kábítószert fogyasztott.
A posztmortális jegyek az ilyen típusú fojtogatásnál elég erőteljesek, és
esetünkben mind megtalálhatók. Beszámoljak róluk részletesen?
– Kösz, ne.
– Az áldozatot megverték, a testét és arcát borító sérülések arra utalnak,
hogy valamilyen tompa tárggyal ütötték meg. Érdekes eset. Különösen a
csuklóján lévő műanyag bilincs miatt. Rendkívül szorosra húzták. A keze
biztosan teljesen érzéketlen volt. Alig várom, hogy felnyissam, és
megtudjuk a részleteket.
– Egyéb?
– Igen, valamit nagyon furcsállok. Áramütés nyomára bukkantam.
– Áramütés?
– Igen, azt hiszem. Elektrosokkoló lehetett. Tudod, amilyet az USA-ban
használnak. A neten lehet venni. Miután megvizsgáltuk, okosabbak
leszünk.
– Lehetett nő?
– A sokkolóból gondolod? Csak rövid időre bénít. És a fickót nagy
erővel fojtották meg. Nő csak akkor bírt volna vele, ha az áldozat feküdt,
vagy elkábították. Ráadásul elég erősnek kellett lennie a gyilkosnak, és a
keze sem lehetett kicsi. Hiszen a fickó sem az.
Tíz óra lett. Hamarosan át kell mennie John Darlinghoz megnézni, hogy
áll a kihallgatásokkal.
– Ha itt végeztek, gyertek ki hozzám ebéd után, akkor felolvasom a
jelentést – ígérte Lennart Jönsson.

Axel a halottszemléről készült előzetes jelentéssel a kezében beült a Svéd

autójába. Jól tudta, hogy a tűzzel játszik. Mintha nem lett volna elég, hogy
két éve egyre nehezebben alszik éjszaka, az álmatlanságnak megvolt a
nappali velejárója is, rövid időre egyik pillanatról a másikra álomba
zuhant. Az egész szédüléssel és az agy jeges bénultságával kezdődött,
amitől egy szempillantás alatt elnyomta az álomba – ezt az állapotot
gyakran az éppen maga mögött hagyott valóságból táplálkozó képek és
álmok kísérték, a hangok pedig átszivárogtak az álom ködfátylán. Az
öntudatlan állapot nem tartott néhány percnél tovább, mégis elég
kellemetlennek érezte, mert nem volt ura a helyzetnek.
Egyedül a Svéd vette észre. Volt olyan időszak, amikor havonta
többször is megtörtént vele, leginkább akkor, amikor összesűrűsödtek az
események, és a szokásosnál kevesebbet aludt.
Tudta, hogy most is fennáll a veszélye, hogy belecsúszik egy ilyen
szendergésbe, de egy kicsit meg akart melegedni, és olvasnia is kellett. A
halottszemléről készült alapos jelentést tanulmányozta, de nem jutott
tovább a testhőmérsékletre vonatkozó adatoknál, amikor rátört a fáradtság
és az agy fagyos bénultsága. A temető látványa, a dolgozó nyombiztosítók,
a holttest mellett guggoló Svéd eltűnt a szemhéja mögött. Még konstatálta,
milyen lenyűgöző, hogy egy Lennart Jönsson korú és súlyú férfi
könnyedén fel tud állni a megterhelő térdelő helyzetből. Az éjszakai álom
belopakodott, mint egy szirén, és egyetlen harapással felfalta, a vágyat
eloltotta felesége bőrének az íze, érzései kiteljesedtek az asszony
mosolyában. Akadálytalan, bársonyosan puha szex, amilyen a valóságban
nincs is, habkaramella, szabadság, pina.
Teste összerándult. Felébredt. Legfeljebb két-három perc telt el. Ez
alkalommal nem volt olyan fájdalmas az ébredés, mint éjszaka. Az álom
összekeveredett a Ceciliével kapcsolatos emlékképekkel: ahogy puhán,
békítőleg megsimogatja, ahogy megértően hallgatja a gondjait, vagy ahogy
gyengéd szeretettel veszi körül lányukat, Emmát. Axel átadta magát a vele
töltött idő emlékének. Egyébként nem merte ilyennek látni, felesége jó
tulajdonságai az önzés és a kíméletlenség paravánja mögé rejtőztek. Csak
azt a ribancot látta benne, aki elhagyta, aki mást választott, látta nedves
nemi szervét, izgató mosolyát, amellyel kigúnyolta magányát, most
azonban megint a két évvel ezelőtti mindennapjaikba csöppent, és azt
kérdezte magától, hogy vajon megakadályozhatta volna-e a szakítást.
 5
Annak az épületnek a földszintjén, ahol Darling a kollégáival a
kihallgatásokat vezette, egy kávéház volt. Axel rendelt egy csésze fekete
ilteres kávét, és leült egy olyan helyre, ahonnan kilátás nyílt az utcára.
Csak a döglött hekus jó hekus, virított óriási betűkkel a szemközti sárga
falon.
Kinyitotta a mobilját. Három sms érkezett, az első Ceciliétől: „Nem
szeretném, ha Emma kimenne hozzád, amíg a zavargások tartanak.
Megijesztenék. Cecilie.”
A hétvégén ő volt a soros, nála lett volna Emma. Ebben a pillanatban
nehezen látta át, hogyan dolgozhatna az ügyön azzal egyidejűleg, hogy a
lányával foglalkozik, de nem akart lemondani róla. Hiszen kéthetente
három nap eleve kevés.
Megnyitotta a következő sms-t, ez is Ceciliétől érkezett: „Válaszolnál?
El kell küldenem az óvodába.”
Az utolsó sms John Darlingtól jött: „A harmadikon vagyunk. Gyere
fel!”
Axel beütötte a nyolc számot, álmában is tudta őket.
– Szia – hallatszott a női hang.
– Szia, négykor megyek érte. Nincs okod nyugtalankodni.
– Gyilkossági ügyet kaptál?
– Igen, de…
– Nem lehet, Axel.
– Ez az én hétvégém, vigyázok rá, nem költözhetem máshová csak azért,
mert aggodalmaskodsz.
– Nem aggodalmaskodom, de tudom, milyen vagy, amikor leköt egy
ügy. Legutóbb egyedül hagytad egész délután. Ezt nem akarom.
 – Nyugodj meg. A dzsungel könyvét nézte, míg elmentem két órára.
Semmivel sem volt rosszabb, mint amikor te hagyod tévét nézni, miközben
bevásárolsz. Vigyázok rá.
– Kétszer végignézte A dzsungel könyvét. Ígérd meg, hogy nem hagyod
egyedül. Meg hogy nem nézitek az utcai harcokat a tévében. És nem
mesélsz neki a legújabb ügyedről. És nem viszed magaddal az igazságügyi
orvos szakértői intézetbe vagy más őrült helyre, mint legutóbb. Nem
akarom. Még csak ötéves, a fenébe is.
– Beszélhetek vele? Veled van?
– Nem, elindult az óvodába.
– Nem otthonról beszélsz?
– De igen. Jens vitte el.
Axel mély levegőt vett.
– Négyre megyek érte.
A választ meg sem várva letette.
Jens. Jens vitte el.
Ezt a nevet nem akarta hallani. Nem ismerte személyesen, de tudta,
hogy jó. Szakmailag jó a maga unalmasan elegáns módján, gyors
észjárású, tökéletes nagymenő, a legjobb úton van a titkosszolgálat
hierarchiájának csúcsára. Korábban dolgozott a Koppenhágai Rendőrség
ügyészségén, és éveken keresztül ő döntötte el, hogy emeljenek-e vádat
azokban az ügyekben, amelyekben Axel és a kollégái nyomoztak. Nem
érdekelték az ügyek, csak az, hogy mekkora hasznot húzhat belőlük, és ha
a legkisebb kétely felmerült az ítélet kimenetelét illetően, inkább ejtette
őket. Ez a viselkedés nem tette népszerűvé a rendőrök körében, viszont
csodát tett a karrierje szempontjából. Ahogy sok kollégája, úgy Axel is
ferde szemmel nézett a jogászokra, nemcsak azért, mert hosszabb ideig
tanultak, többet kerestek, arrogánsak és tudálékosak voltak, hanem azért is,
mert az eljárási szabályok és paragrafusok precíz betartatásával kavicsot
szórtak a keményen dolgozó nyomozók gépezetébe. És Jens Jessen
megtestesített mindent, sőt még annál többet is, amit Axel undorítónak
talált a rendőrségen dolgozó jogászokban.
Az ügyészség után Jens Jessen töretlenül lépdelt felfelé a ranglétrán, az
Országos Rendőrkapitányságra helyezték, ahol Cecile munkatársa lett.
Mindez két és fél évvel Emma születése után történt, mikor a házasságuk
már elég ingatag lábakon állt. Axel a gyilkosságiaknál dolgozott, minden
gondolatát lekötötte egy gyilkos utáni hajsza, a fickó két nőt ölt meg.
Cecilie akkor kezdte újraépíteni a karrierjét, idejük fennmaradó részét
Emma töltötte ki. Öt hónappal később Cecilie felmondott, és egy
büntetőügyekre szakosodott sztárügyvédnél kapott munkát.
Az első munkanapján Emmára az anyja vigyázott, és Axel naivan azt
hitte, hogy megünnepelhetik felesége új állását, hiszen végre sikerült korán
hazaérnie, ráadásul kettesben voltak. Ehelyett hosszú, gyászos beszélgetés
következett válásról, gyerekfelügyeleti jogról, tartásdíjról és Jens
Jessenről. A meglepetés és a megaláztatás volt a legrosszabb, mert nem
vette észre, mi készül. A jogászhoz képest semmit sem tudott kínálni.
Mindent eldöntöttek, mielőtt még megszólalhatott volna. Próbálta
meggyőzni Ceciliét, hogy rossz döntést hoz, kettejük és Emma
szempontjából is. Fogadkozott, hogy megváltozik, hogy kevesebbet fog
dolgozni, többet lesz velük, közelséget, meghittséget ígért, hogy mindent
megtesz, de tudta, hogy semmi értelme. Ezek csak szavak. És a feleségét
teljesen hidegen hagyták.
Minél kevesebbet gondolt erre a napra, annál jobban érezte magát.

Felhörpintette a kávéját, felállt, a pulthoz ment, és megkérdezte, tudnak-e

valamit a tetőteraszra szerelt kameráról. Senki sem hallott róla. Aztán
kiment az utcára. A kijárattól balra lévő matracboltot a korábbi zavargások
idején többször is szétverték. Egy trafik, négy shawarmabár, két fodrász,
egy kerékpárjavító és két zöldséges következett, a legtöbb homlokzaton
dán és arab feliratok is virítottak. Két ács nagy falemezeket szerelt a
matracbolt kirakatára. Mesés álmok, állt a homlokzaton, az álmok azonban
darabokban hevertek a járdán.
A kirakatok bedeszkázása mindennapos volt a Nørrebrón zavargások
idején vagy szilveszterkor, amikor rengeteg üzletet szétvertek. A pusztítás
nem véletlenszerűen történt. Létezett egyfajta hierarchia, melynek csúcsán
a bankok álltak, őket követte a McDonald’s és a 7-Eleven, mert a bandák
az USA képviselőit látták bennük. A matracbolt előző tulajdonosa
panaszkodott a városrészt elborító mocsok ellen, melyért az Ifjúsági Ház
látogatóit tette felelőssé, és panaszt emelt azért is, mert megrongálták az
Assistens temető védett falát. Ezt sosem felejtették el neki. Üzletét végül
kénytelen volt az Østerbróra költöztetni.
Axel bement a matracboltba. A pakisztáni tulajdonos kiabálva sietett elé
az egyik hátsó helyiségből.
– Zárva vagyunk.
– Bűnügyi rendőrség, Axel Steen, szeretnék feltenni néhány kérdést.
– Rendőrség? Mit akarsz itt, zsaru? He! Most nyugalom itt. Te itt
megjelensz. He! Rendőrség nem jó.
– Nyugodjon meg. Megértem az izgatottságát, de bűntény történt a fal
túloldalán, és szeretném, ha válaszolna néhány kérdésemre.
– Igen, ott. Sok bűntény történik itt, de titeket nem érdekel. Mindent
összetörnek, leégetnek. Tűnj el a bűntényeddel, rendőrség.
– Reggel láttam egy kamerát a szomszédos ház korlátján. Tud valamit
róla?
– Tudok. Enyém. Szabad!
– Maga szerelte fel?
– Igen, én.
– Nem éppen törvényes, de nem ezért jöttem. Meséljen róla!
– Tegnap nem sikerült ácsot szereznem, hogy felszereljék a deszkákat,
mert túl nagy volt a nyugtalanság, féltek, jaja, mindenki félt, ezért
videokamerát szereltem fel, hogy felvegyem őket. Bizonyíték, érted? Hogy
tudjam, kik törnek-zúznak. Ti nem segítetek.
– Magánál van a kamera?
– Nincs kamerám. A tetőn van. Pont most mondtad.
– A tetőn volt. Már nincs ott.
A férfi kirohant az üzletből, Axel követte.
– Mikor látta utoljára?
– Eltűnt, a francba! Elegem van, elegem az egész rohadt Nørrebróból, a
rohadt rendőrségből. Semmi sem működik. Összetörhetitek az egészet.
Senki sem segít. Rendőrség elfoglalt. Rendőrség kérdezi, életveszélyben
vagyok, amikor felhívom, vagy hogy a saját számomról beszélek, vagy
hogy hány szám alatt lakom, vagy mi személyi számom. Azt mondják,
nem vagyok rendszerükben vagy képernyőjükön. Vissza tudom hívni őket?
Mit jelent ez az egész szemétség, amikor szétzúzzák üzletemet és leégetik
ágyaimat? Gyűlölöm a rohadt rendőrséget – üvöltötte a tulajdonos.
Axel magával vonszolta az üzletbe, megrázta, a fickó feje előre-hátra
billent.
– Most szépen lehiggad. Figyeljen ide! Bezárja a boltját, aztán találunk
bizonyítékot, hogy mindenért kártalanítsák, amit elveszített. És szépen
elmeséli, mikor szerelte fel a kamerát.
A pakisztáni szeme teljesen kifejezéstelen volt. Mintha megtorpant
volna valaminek a kellős közepén, és most nem tudna továbblépni.
– Hall engem? Mikor szerelte fel? – kiabált Axel.
– Tízkor. Tegnap.
– És milyen hosszan működik csere nélkül?
– Harminchat órát.
– És nem tudja, hogy most hol van?
– Nem, semmit tudok. Semmit.
Lemondóan rázta a fejét. Axel kiderítette a készülék márkáját, aztán
otthagyta a fickót, és bement a szomszédos ház lépcsőházába megkeresni
Darlingot.
A harmadik emeleti lakás ajtaja tele volt autonóm csoportok és fesztiválok
matricáival. Egy Get out, yuppiescum! feliratún 2200 N, Nørrebro
irányítószáma volt olvasható. Mivel az ajtó nyitva állt, Axel belépett a
lakásba, és a hosszú folyosón elindult a hangok irányába.
A hátsó udvarra néző konyhában John Darling ült két fiatal nő
társaságában. Az asztalon diónyi nagyságú kupacban hasis hevert egy
hatrekeszes faláda mellett. Két, átlátszó folyadékkal teli üveg állt benne,
nyakukba rongyot tömtek. Túl szép volt, hogy igaz legyen.
– Semmi közöm hozzá, ember. Fogalmam sincs, hogy került ide. Fogja
már fel! – fröcsögte az egyik lány, amikor Axel belépett. Húszas éveinek
az elején járhatott, szőke haját lila csíkok tarkították, fülében nagy, kerek,
aranyozott fülbevaló lógott, fekete lábszárvédőt és szürke necctrikót viselt.
Sértődött arccal cigarettázott. A másik lány alacsonyabb és vékonyabb
volt, fekete haja mögé bújt, talán ezért látszott fiatalabbnak. Láthatóan alig
bírta már.
– Ne vegyem át? – kérdezte Axel, és a fiatalabbra mutatott.
Darling igent intett a fejével.
– Itt lakik? – kérdezte Axel.
A lány egyszer bólintott.
– Hogy hívják?
– Rosa… Rosa Lux.
– Gyerünk, mi az igazi neve?
A lány majdnem sírva fakadt.
– Rosa Jensen.
– Nincs joguk ehhez, mocskos zsaruk. Van házkutatási végzésük? –
kiabálta a szőke.
Axel ránézett.
– Mi a neve?
– Liz.
 – Ide hallgasson, Liz. Nem házkutatási végzés, hanem engedély, és
részben igaza van. Nincs engedélyünk, viszont itt találtuk magukat egy
kupac hasissal és két, bevetésre kész Molotov-koktéllal. Odakint több
millió korona kárt okoztak éppen ilyesmivel. Bizonyára hat volt belőlük, és
négy hiányzik. Lehet, hogy maga velem és a bíróval ellentétben csak a
szórakozást látja ebben, az összefüggést nem, pedig nincs szükség hozzá
élénk fantáziára. Azt hiszem, a bíró a tények ismeretében elegendő időt
hagy majd nekünk a zavartalan nyomozásra. Elmagyarázzam, hogy ez mit
jelent? Azt, hogy két hétre bevágják magukat a dutyiba, ott
elücsöröghetnek anélkül, hogy bárkivel is beszélhetnének. Ha ezt akarja,
rögtön intézkedem.
A nő elhallgatott, elfordította a tekintetét, a szemében izzó gyűlölet
daccá változott.
– Nincs időm erre a packázásra. Válaszokat akarok. Most!
Rosa sírva fakadt.
– Na, mi lesz? Felelnek a kérdéseinkre, vagy hívjuk a rabszállítót? –
kérdezte Axel.
A szőke lehajtotta a fejét, amit akár bólintásként is értelmezhettek.
– Beszélgessünk máshol. Hol a szobája? – kérdezte tőle Axel.

A lány bevezette a szobájába, ahol egy alacsony asztal körül két matrac
hevert a földön, egy vaskos gyertyából az asztalra folyt az olvadt viasz.
A falat egy 69 sosem adja meg magát feliratú hatalmas plakát borította.
Az Ifjúsági Ház házszáma az egyenruha és egyben az Axel ellen folytatott
harc szimbólumává változtatta azt a számot, amely Axel életében a
kölcsönös orális szex megjelölésén való gyerekkori kuncogást jelentette. A
sarokban álló szobainason szegecses övek és bőrszíjak lógtak. Az ablakból
egyenesen a tetthelyre lehetett látni. A holttest ugyan nem látszott, de a
rendőrök, a fényszórók, a fehér védőruhába öltözött emberek látványa
kétséget sem hagyott afelől, hogy valami szörnyűség történt.
 – Törölje meg a szemét, és üljön le! Nem lesz semmi baja, engem nem a
zavargások érdekelnek. Egy kameráról szeretnék kérdezni, amely ott volt a
tetőn, de ma reggel leszerelték. Tud róla valamit?
A lány szipogva bólintott.
– Hol van?
– Nem tudom. Piver vitte el.
– Ki az a Piver?
– Ő is itt lakik. Ez tulajdonképpen az ő szobája is. – A lány szeme
könnybe lábadt, de kezdte összeszedni magát.
Axel körbenézett a szobában, és észrevette a katonai bakancsokat meg a
gördeszkát az ajtó mögött, és az egyik sarokba feltornyozott sok CD-t.
– Az ablakból láttuk magukat reggel, azt is, hogy többször is felmutatott
a tetőre.
– Mi történt azután?
– Piver lement az utcára megnézni, mit mutogatnak, és amikor
visszajött, szinte őrjöngött. Azt mondta, hogy egy kamera van a tetőn, és
biztosan mindenkit lefilmezett, aki részt vett az utcai demonstrációkban.
– Na és? Mit érdekelte az egész?
A lány megint sírva fakadt, és a fejét rázta.
– Azután mit csinált?
– Felszaladt, leszerelte a kamerát, és lehozta a lakásba. Aztán jött a
másik rendőr. És Piver lelépett a hátsó lépcsőn.
– Magával vitte a kamerát?
– Igen. – Zokogott.
– Látták, mi van a felvevőn?
– Piver éppen akkor akarta bekapcsolni, amikor jöttek.
– Hol van most?
– Nem tudom. Nem mondta, hova megy.
– Adja kölcsön a mobilját!
A lány tétovázott.
 – Fontos, a pokolba is!
Kikapta a lány kezéből. Végigfutott a névjegyeken, megtalálta Piver
nevét, aztán megnyomta a részletek gombot, és feljegyezte a számot,
mielőtt megnyomta volna a hívás gombot.
A fickó rögtön felvette.
– Piver. Leléptek a zsaruk?
– Piver, Axel Steennel beszél a Koppenhágai Rendőrségtől. Nagyon
fontos, hogy ne semmisítse meg azt a videokamerát, amit leszerelt…
A kapcsolat megszakadt.
Újrahívta. Nem csöngött ki. Átkozta a saját ostobaságát.
– Hogy néz ki Piver, és milyen ruha van rajta? – kérdezte Axel.
A lány személyleírása fiatalok százaira illet, de egyelőre be kellett érnie
ennyivel. Elővette a mobilját, és felhívta a kapitányság központi rádiós
szolgálatát.
– Azonnal nyomozzátok és hallgassátok le ezt a mobilszámot.
Gyilkossági ügy gyanúsítottjáról van szó. – Kiment a folyosóra, és
megadta Piver mobilszámát.
A szolgálatos tiszt ellenkezett.
– Bírói és ügyészi végzés kell hozzá.
– Persze, a francba, intézd már! Hívd fel a telefontársaságot, csináljátok
papír nélkül, az engedélyeztetést elintézzük később. A beszélgetéseket
tegyétek be hozzám és Ernához, hogy kinyomtathassa őket.
Minden lehallgatást jóvá kellett hagyatni egy bíróval, és a szabályok
szerint csak azután lehetett megkezdeni, hogy a bíró aláírta a végzést, de
sürgős ügyekben a rendőrség kezdeményezhette a lehallgatást papír nélkül
– a bírói végzés reményében –, amit aztán huszonnégy órán belül be kellett
szereznie. És ez most sürgős ügy volt.
Axel leadta Piver személyleírását.
– Ellenőrizzétek a nyilvántartásban! És adjatok ki belső körözést!
Rosa Jensen összerezzent, amikor Axel kiejtette a „gyilkossági ügy
gyanúsítottja” szavakat.
– Gyilkossági ügy? De hát… Ki halt meg? Piver senkit sem ölt meg.
– Lehet, hogy nem, de ha jót akar neki, akkor vegye rá, hogy jöjjön be
hozzánk, és adja le nekünk azt a videokamerát, mert valószínűleg látható
rajta a gyilkos, akit keresünk.
– Miért, mi történt?
– Ezt nem mondhatom el, de a videokamera nagyon fontos a nyomozás
szempontjából. És e tekintetben teljesen érdektelen, hogy vannak-e rajta
képek kirakatokat bezúzó autonómokról. Elmondja ezt neki, ha beszél
vele? És megadná neki a számomat? Bármikor hívhat. Csak az a felvétel
érdekel. Mondja meg neki!
 6
Piver visszanézett a válla fölött, mielőtt felszállt a buszra. Senki sem
követte, de a rendőrséggel való találkozás még mindig nyomasztotta.
Összehúzta a kapucnit a fején, és miután jegyet vett, leült a leghátsó ülésre.
Egyébként csak egy használt jegyet szokott felmutatni elmosódott
dátummal és időponttal, most azonban semmi szüksége nem volt felesleges
balhéra egy érvénytelen jegy miatt. A vádlija és a karja viszketett a
kimerültség, a feszültség és az elvonási tünetek együttese miatt, a pulzusa
még mindig szapora volt.
Azért lépett le a nørrebrói lakóközösségből, hogy elkerülje a kék
villogókat. Először a hátsó udvarokon és a mellékutcákon keresztül
menekült, aztán kimerészkedett a forgalmasabb utcákra és a Nørrebrogade-
ra is.
Mintha túl korán ébredt volna a város. Az éjszakai tüzek színei eltűntek,
a nappali fény kérlelhetetlenül befurakodott a háztömbök közé, és mindent
leleplezett, a leégett szemeteskukák, a kiégett autók és a mindent
körülölelő vigasztalanság szürke foltjait.
Nørrebrót megszállták.
Mindenfelé a rendőrség kék kisbuszai cirkáltak, és megállították a
feketébe öltözötteket. Akinek orrkarikája és lila hajtincse volt, biztos
lehetett benne, hogy megmotozzák.
A Tavakhoz érve szinte pánikba esett. Mindenütt zsaruk. És őt keresik.
Ebben biztos volt. A Dronning Louise híd mindkét járdáján kis
csapatokban álltak a rohamsisakos, rohamegyenruhás rendőrök, övükön
pisztoly és bilincs lógott, motorjuknak vagy rohamkocsijuknak
támaszkodva figyelték a belváros kapuját.
Ki kellett jutnia a városrészből, meg kellett nyugodnia, és találnia kellett
egy olyan helyet, ahol zavartalanul megnézheti, mi van a szalagon. Megint
megtapogatta a hátizsákot, amelyben – mint valami törékeny kincset – a
kamerát rejtegette, de bizonyára az is, ha a zsaruk mindenáron meg akarják
szerezni.
Minden eddiginél nehezebb helyzetben volt. Véresen komoly
helyzetben. Most végre talán a többiek is komolyan veszik, hiszen
közvetlen összeütközésbe került a zsernyákokkal. És döntő
bizonyítékokkal rendelkezett a…, de hát mire is? Elvitték Rosát, vagy
nem? Különben hogyan hívhatta az a zsaru Rosa mobiljáról fél órával
azután, hogy ő lelépett?

Megpróbálta felidézni az éjszakai és a reggeli eseményeket. Éppen

leszerelte a kamerát a tetőről, és sikerült rájönnie, hogyan működik,
amikor a zsaruk dörömböltek a lakóközösség ajtaján.
A másodpercek megfagytak, miközben Rosával és Lizzel egymásra
meredtek a konyhában.
Először Rosa tért magához. Idegesen, riadt tekintettel rohangált fel-alá.
– Mit tegyünk?
Liz lerángatta a székre, miközben egyik ujját a szájára szorítva suttogott:
Nyugi!, de arca ordította a szavakat. Aztán Piverhez fordult.
– Hol vannak a gyújtóbombák? – kérdezte.
Az egyik szobában kreuzbergi németek laktak. Kétládányi Molotov-
koktélt őriztek. Piver klassznak találta, de Liz közölte velük, hogy
tüntessék el, mert tűzveszélyes. A németek még nem tértek haza az
éjszakai tüntetések után, és egyikük sem volt biztos benne, hogy a
benzinnel töltött üvegek még mindig a szobájukban vannak. Liz
nyugtalannak tűnt, még sosem látta ilyen idegesnek a magabiztos, szép
punk lányt.
– Kurva drága lesz, ha megtalálják őket – jegyezte meg lemondóan.
Piver szíve a torkában dobogott, akárcsak egy kemény, egyre erősödő
dobpergés. Egyszer csak felugrott, és megragadta Liz karját.
– Ki kell jutnom innen.
Liz nem veszítette el a fejét. Hagyta elmenni a videokamera miatt. Az
R3-ban bőven volt része rendőrségi akciókban. De a Dobozban, ahogy
lakóközösségüket hívták a ház alakja miatt, nem volt hozzászokva, hogy
felkeresik a disznók a titkosszolgálattól vagy a rendőrségtől. A Doboz nem
volt igazi autonóm lakóközösség, ahogy a norrebrói R1, R2 és R3. Ahogy
Piver sem volt autonóm, bár két teljes éve küzdött azért, hogy végre
elfogadják. Talán majd most sikerül jegyet váltania a belső körökbe.

Amikor először járt az R3-ban, ájtatosan felnézett az ott lévőkre; ugyan

nem akarta, hogy észrevegyék rajta, de nagyon tisztelte őket.
– Ugye tudod, hogy mit jelent a rövidítés? – kérdezte Liz, amikor
megnyomták a gombot a kaputelefonon.
– Természetesen, Rebellisek 3.
– Helyes, megtanultad a leckét. Ne hozz kínos helyzetbe! Régi barátaim.
Igen, tényleg megtanulta. Itt laktak azok, akik felgyújtották a
Bevándorlási Hivatal helyiségeit, amikor kiutasítottak egy iráni meleget.
És állítólag közülük néhányan dobtak pár éve gyújtóbombát a
belügyminiszter garázsára, hogy majdnem az egész háza leégett. Itt lenni
egyet jelentett azzal, hogy a történtek részese lehetett. Teljesen
felvillanyozódott, amikor beengedte őket az R3-ba egy magas, rövid hajú
fickó, aki Lizt megölelte és bemutatkozott: „Peter vagyok, de csak
Parisnak hívnak. Te vagy az a srác, aki tud szerkeszteni és layoutot
készíteni?”
Éppen erre volt szükségük az AFA lapjánál – erre meg olyasvalakire,
aki ért a honlapokhoz.
AFA – Antifasiszta Akció… Olyan érzés volt, mint a serdülőből
bekerülni a futballválogatottba. Csak Liz miatt vették be? Nem, a barátnője
azért vitte magával, mert értett valamihez.
 Lázas forróság öntötte el, és elmosódó jelenetek cikáztak az agyában.
Látta magát mint előzetesből szabadult, ünnepelt foglyot a városi bíróság
lépcsőjén, ahol az Internacionálét énekelte több száz autonóm a zümmögő
tévékamerák előtt. Amikor a nagygyűléseken beszélt, figyeltek rá. Nagy
hangon szónokolt arról, hogy hol és hogyan csapjanak le a
leghatásosabban. És felajánlotta, hogy mindig vállalja a legveszélyesebb
feladatokat. Annak ellenére, hogy Liz tekintete szinte könyörgött, hogy
hagyja abba. Be fog jutni. Legalábbis azt hitte.
Képtelen volt követni a tanácsot, hogy ne hozza őket kínos helyzetbe.
Babpástétom és lencsesaláta fogyasztása közben megkérdezte, hogy
készülnek-e valamilyen izgalmas akcióra.
Liz szemét az égre emelte a bénító csendben, Peter Paris hűvös
tekintettel nézett rá, majd megkérdezte, hova való.
– Aalborg-ba – felelte barna rizzsel teli szájjal.
Ennyi volt.
– Csinálnod kell valamit az akcentusoddal – ajánlotta később Liz. – És
meg kellene tanulnod befogni a pofád, amikor nem kérdeznek.
Elfogadták a tudását, de a személyét nem. Az első néhány hónapban azt
hitte, hogy ez csak átmeneti időszak, de sehogy sem akart véget érni.
Sosem kapott belépőt a belső körbe. Ugyan velük tarthatott a tüntetésekre,
hiszen nehéz lett volna kirekeszteni, amikor ő készítette a lap layoutját,
amelyben meghirdették őket. Lassan megértette, hogy azokban, akiket az
Ifjúságiból ismert, és ezekben az emberekben semmi közös nincs. Az
előbbi csoport számára a 69 az otthont jelentette, a másikaknak viszont egy
szimbólum volt egy olyan háborúban, amely már sokkal korábban
kezdődött, mint hogy ő egyáltalán tudott volna a Norrebro létezéséről. Az
R3-ban lakók megátalkodott harcosok voltak, akik nem tétováztak. Ők
nem kuncogtak, amikor nem kellett, nem loptak biciklit, hogy reggelente
hazajussanak a bulikból, és nem hevertek öntudatlan állapotban a
lépcsőházakban hasistól vagy aranysörtől bénultan. Ehelyett börtönbe
zárták őket, minden nagy külföldi tüntetésen részt vettek, és voltak
barátaik Kreuzbergben és Milánóban is.

Piver leszállt a buszról a Christianshavn téren, átvágott az úttesten, és

megpróbált nem nézni a téren várakozó három rendőrautó és a körülöttük
ácsorgó rendőrök felé. Mégis úgy érezte, azok figyelik. Még három utca,
és megnyugodhat. A körme hegyéig bizsergett a teste a vágytól, hogy
végre elszívhasson egy füves cigit, és megtudja, mi van a szalagon. Ahogy
levágta a Prinsessegade sarkát, megcsapta az orrát a leégett szemeteskukák
szaga, és tekintete találkozott egy civilbe öltözött disznóéval. Egy
háromfős csoportban állt az Üdvözítő templománál lévő kereszteződés
egyik sarkában. Piver közelebb volt Christianiához, mint hozzájuk, de még
mindig százötven méter választotta el a bejárattól. Ha beér, semmi esélyük
elkapni. A rendőrök csak akkor léptek a területre, ha sokan voltak, és két-
három civil disznót kőzáporral egy pillanat alatt kiűztek volna. Elfordult,
és szaporázni kezdte a lépteit. Hallotta a lépéseket a háta mögött, az
életéért futott, és közben segítségért kiáltott.
– Állítsák meg! – üvöltötték a zsaruk.
Érezte, ahogy minden figyelem rá és az őt üldöző rendőrökre
összpontosul. Érezte, ahogy egyre közelebb érnek. A Christiania bejárata
már nagyon közel volt, rohanás közben egyik kezében a videokamerát
rejtő hátizsákot szorongatta. Ereje fogytán volt, de a rettegéstől teste
megnyúlt előre, és a lábát még szaporábban szedte, mert különben
hamarosan leterítették volna, és feje az aszfalthoz csapódott volna – viszlát
kamera, viszlát tüntetések, viszlát Liz és viszlát világ. Hallotta a „szemét
csőcselék” és „szemét zsaruk” kiáltásokat, és abban reménykedett, hogy a
városrész őrei megállítják a nyomában lihegőket. Amikor a
Bådmandsstræde felől elérte Christiania kapuját, a mögötte dübörgő léptek
zaja beleveszett a járókelők és a bejárat őreinek fütyülésébe és kiabálásába.
Berohant az ösvényre, és hátranézett, hogy megbizonyosodjon róla:
üldözői feladták.
Az őt üldöző civil ruhások megtorpantak a kereszteződésben, és
visszavonultak a bejáratnál tébláboló húsz-harminc fős csoport gúnyos
kiáltásai közepette, néhány kő is repült a levegőben. Egyikük előrántotta
gumibotját, egy másik, akivel a tekintete találkozott, valami olyasmit
kiabált, hogy „visszajövünk”, és Piverre mutatott, de szavai belefulladtak a
kiabálásba meg a kutyaugatásba.
Végre biztonságban érezhette magát.
De nem sokáig.
Ötven méterre a városrész határától megállította az egyik kapuőr, és
mindenáron tudni akarta, hogy mi járatban van. Mellbe lökte. A majdnem
kopaszra nyírt fickó fülében két karika lógott, nyaka körül szögesdrót-
tetoválás, üres, kifejezéstelen szeme gonoszul megvillant.
– Mi a helyzet, kölyök? Miért üldöz a rendőrség?
Elhitette vele, hogy beintett nekik, és utánuk kiabálta, hogy disznók,
mire az megengedte, hogy tartson vele, de megfenyegette, hogy szétveri a
fejét, ha balhét csinál.
A zsebében kilencvenhét korona lapult. Egy grammra elég, de az áhított
néhány sörre a Woodstockban vagy a Nemolandban nem. Talán valahol
kikönyöröghet egy slukkot vagy egy fél jointot, és akkor megveheti a sört.
Végigment a Pusherstreeten, ismerős arcokat keresett. De senkit sem talált,
aki kisegíthette volna pénzzel vagy egy mobillal. Bár itt biztonságban
érezte magát, még mindig fel volt ajzva a videokamera és a rendőrség
látogatása miatt. Meg kell tudnia, hogy mi történt. Át kell néznie a
felvételt.
 7
Axel kilépett az utcára. Két galamb iszogatott egy rózsaszín okádékból. A
délelőtti levegő tiszta volt és nyirkos, de semmi sem jelezte, hogy eső
készülődne. Körbepillantott a Nørrebrogade-n. Hétköznapokon szinte
lehetetlen itt közlekedni, ez a kereskedők Mekkája, ahol mindent be lehet
szerezni: vízipipát, jogosítványt, arab menyasszonyi ruhát és fátylat,
halalvágott bárányt, kínai hamisított árukat, lehet szemöldököt szedetni,
mobiltelefon kódját kiüttetni, pénzt váltani, repülőjegyet venni Pristinába,
és be lehet szerezni Stieg Larsson összes művét vagy éppen egy jó kis
másnaposságot.
Az utca most inkább építkezésre hasonlított. Az önkormányzat
hulladékkezelői a leégett barikádokat távolították el, mindenütt kalapálás,
kopácsolás és az ablakkeretekből kivert üvegek csörömpölése hallatszott.
Az összetört ablakok helyére masszív farostlemezeket szereltek fel.
– Jó napot, Steen, Axel Steen!
A hang felé fordult; a férfi egyik kezében mobiltelefont, a másikban
golyóstollat és noteszt tartott, kék puidzsekijére sokzsebes fotós mellényt
húzott. Axel ismerte a nagy csontos arcban ülő éber, kék szempárt. Jakob
Sonne, az Ekstra Bladet újságírója, a város egyik legtapasztaltabb bűnügyi
riportere, nyomában egy fotóssal.
– Mi történt? – Sonne bal kezével félrehúzta a kétoldalt hegyes
gránitarcába hulló barnásvörös hajfüggönyt, végigsimította a haját, és várta
Axel reakcióját.
A fotós kattogtatni kezdte a gépét.
Axel kezét a kamera elé emelte, és bezárta a lencsevédőt.
– Felejtsd el! Itt nem fogsz lefotózni – állította le.
– Hé, hiszen ez közterület… – tiltakozott volna a fotós, de Jakob Sonne
leállította.
– Várj egy kicsit, hagyd békén, előbb hallgassuk meg, mi történt!
Axel átvágott az úton, és az Assistens temető irányába indult. Nem most
találkozott először Sonnéval, régi vágású riporter volt, kicsit
körbeszaglászott azokon a helyeken, ahol a rendőrség dolgozott, és
rengeteg információt szerzett a rendőrtisztektől, sőt a közrendőröktől is.
Nem voltak bizalmas kapcsolatban, de olyannak ismerte, akiben meg
lehetett bízni, már amennyire újságírókkal kapcsolatban beszélhetünk
bizalomról. Többször is szolgált neki nem hivatalos információval, és
Sonne betartotta a megállapodásaikat, ami fontos volt Axelnek.
– Mi járatban vagy errefelé? – kérdezte, amikor Jakob Sonne utolérte.
– Ezt inkább én kérdezhetném tőled. Szerinted miért vagyunk itt?
Megnézzük, milyen a hangulat, készítünk néhány interjút. Ki halt meg?
Axel mérlegelte a helyzetet. Jakob Sonne nem volt ostoba, kitalálta,
hogy nem azért van itt, hogy leégett hulladékkonténereket nézegessen. Az
is lehet, hogy a rendőrségi rádión keresztül már hallott a gyilkosságról,
vagyis semmi különös nincs abban, hogy megjelent.
– Sokat nem mondhatok, de valószínűleg egy negyvenes férfi fekszik a
fal túloldalán, egyelőre nem tudjuk, hogy ki lehet. De van néhány
nyomunk.
Jakob Sonne szeme felcsillant.
– Milyen nyomok?
– Erről még túl korai lenne beszélni, most hadd dolgozzunk nyugodtan,
aztán majd beszámolok. És ne feledd, hogy nem akarok az újságokban
vagy az elektronikus sajtótokban szerepelni. Kinyírlak, ha nem tartod be a
megállapodásunkat.
– Van köze az utcai harcokhoz? Autonóm?
Axelnek eszébe jutott a símaszk, de hallgatott. Ha az ügy megkívánta,
nem volt ellenére hazudni a sajtónak, a kérdés inkább az volt, hogy
segítségükre van-e, ha elárul valamit a férfi öltözékéről. Ha az áldozat
autonóm lenne, akkor minden egységet ráállítanának az ügy felderítésére
meg arra, hogy tisztára mossák a kollégákat.
– Első látásra nem, de sosem lehet tudni.
– Ez meg mit jelentsen? – Jakob Sonne hunyorgott. Szája körül kissé
bamba mosoly bujkált, mintha tudott volna valamit. Kezével megint
végigsimította hosszú haját.
– Most lépj le, hagyj nyugodtan dolgozni! – köszönt el Axel.
Ugyanabban a pillanatban John Darling lépett ki a szemközti épület
kapuján. Átvágott az úton, kurtán üdvözölte az újságírót, aki kicsit
félrehúzódott és rágyújtott. Axel nem kívánta meg a cigarettát.
– Utánanéztem. A teljes neve Peter Smith, Piver, huszonkét éves, a
Lyngby-i Műszaki Egyetemre jár. Ismeretlen az autonómok között.
Decemberben bevitték az Ifjúsági Ház körüli balhé miatt, aztán vádemelés
nélkül kiengedték. Saját bevallása szerint az AFA lapjának a layoutját
készíti – sorolta Axel Darlingnak.
Bekopogtak a temető kapuján.
– Mit akart? – mutatott Darling Sonnéra, aki éppen belépett abba a
házba, ahonnan Darling kijött.
Az egyik egyenruhás beengedte őket.
– Tudni akarta, mi történt. Odavetettem neki néhány morzsát.
– Bement a házba. Gyűlölöm, amikor a nyomunkban járnak, és
kikérdezik a tanúinkat.
– Én is, de lehet, hogy a segítségünkre lesz. Talán ki kellene
szivárogtatnunk az információkat Piverről, ha hamarosan nem kapjuk el. A
sajtó segítségével is kereshetjük.
– Intézzem el?
– Pont erre gondoltam. Hiszen tudod, mennyire kedvelnek.
– Persze.
Axel százszor is tanúja volt annak, amikor Darlinggal interjút
készítettek: igazi stand up előadások a tetthelyeken, szakértői
kommentárok a bűnügyi műsorokban, útmutatás számos jogi etikai
kérdésben – lehetőleg makulátlan egyenruhában. Bizonyára sokra viszi. A
DNS-nyilvántartás kibővítése? John Darling tudott mellette és ellene is
érvelni. A házkutatásra és a lehallgatásra vonatkozó szabályok enyhítése?
Darling képes volt megnyugtatni a jogbiztonság ezüstösen csillogó
fegyverzetébe öltözött lovagjait. A hírszolgálat hatáskörének bővítése?
Darling hidat vert a hajthatatlan jobboldaliak és az emberi jogok
központjában dolgozó nagyszájúak között.
Axel beült az autójába, és bekapcsolta a rádiót:
Többen is a médiához fordultak egy tegnapi, különösen durva
nørrebrogade-i letartóztatás miatt. Állítólag három civil ruhás rendőr
minden előzmény nélkül előállított egy fiatalembert, gumibottal többször is
megverték, azután is, hogy a kezét megbilincselték.
Tanú: Még sosem láttam hasonlót. A férfi békésen sétált az úton, amikor
azok hárman odarohantak hozzá, és ütlegelni kezdték, leteperték és
megbilincselték.
Riporter: A férfi magatartása fenyegető volt a rendőrökkel szemben?
Tanú: Nem, a legmegdöbbentőbb az volt, amikor a karjánál fogva
felrángatták, és miközben átvonszolták az autóhoz, a fejét ütötték. A fickó
csak lógott és himbálózott a karjukban, egyáltalán nem tudott védekezni.
Aztán behajították az autóba, és elhúztak. Úgy éreztem magam, mintha egy
banánköztársaságban lennék…
Axel nagyot nyelt. Óriási botrány volt készülőben.
 8
Christiania főutcáján, a Pusherstreeten indult el. Elhaladt a Woodstock és a
Nemoland mellett, aztán bal felől elhagyta a Månefiskerent, ahol annyiszor
jártak Lizzel. Lesétált a boltoshoz, vásárolt két sört, megkerülte az
épületet, és a földsánc felé vette az irányt. Talált egy betonkiszögellést, és
a víz mellett letelepedett. Öngyújtójával kinyitotta az egyik sört. A nád
között egy sirály teteme himbálózott. Állítólag odalent rejtegették a hasist.
Vákuumcsomagolásban leeresztették a vízbe. Nem volt tanácsos
kihorgászni. A pletykák szerint egyszer egy amager-i fickó kiemelt egy
csomagot a zavaros vízből, és eladta. Két ujja hiányzott, amikor rátaláltak
a saját autószerelő műhelyében.
A zsaru telefonhívása sokként érte. Piver kivette az akkut a mobiljából,
ahogy az AFA-soktól tanulta – tulajdonképpen nem tudta, miért, mert ha ki
van kapcsolva, nem lehet lenyomozni. De a biztonság kedvéért betartotta a
szabályt. Legalábbis ma.
Visszatette az elemet, várta a jelet, beütötte a kódot, és felhívta Lizt. A
rendőrség két órával ezelőtt dörömbölt az ajtón. Ha Rosát magukkal vitték,
akkor biztosan Lizt is, de meg kellett próbálnia.
– Hol a csudában vagy, Piver?
– Nem érdekes, Liz. Mi a fene történik?
– Rosa említette a zsaruknak a videokamerát, erre azonnal el akartak
kapni. Mi van rajta?
– Fogalmam sincs. De kiderítem. Mi esett Rosába? Te jól vagy?
– Elkoboztak egy láda Molotovot, de nem emeltek vádat. Szerintem nem
csinálnak semmit addig, amíg meg nem találják a kamerát vagy téged.
Rosának azt mondták, hogy gyilkossági ügy.
– Mit beszélsz?
 – Semmi más nem kell nekik, mint a kamera, mert van rajta valami egy
gyilkosságról, amit talán az Assistens temetőben követtek el. Talán az
lenne a legjobb, ha felkeresnéd őket.
Erre számított a legkevésbé Liztől. Most nem adhatja fel. Elvette a
telefont a szájától, és felhajtotta a maradék sörét. Egy még volt.
– Először megnézem a szalagot, aztán majd meglátjuk. Nem vagyok
veszélyben, Liz, akkor sem, ha üldöznek.
– Nem is te érdekelsz, a francba. Szerinted kellemes, hogy zaklatnak?
Jött egy újságíró az Ekstra Bladet-től, és a kihallgatásról kérdezősködött.
Rosa azt mondja, hogy a Modpresstől is becsöngetett valaki. Segíteni akar
neked. Talán fel kellene hívnod. Rosa átküldte a számát. – Egy kicsit
habozott. – Lehet, hogy tényleg jelentkezned kellene a rendőrségen.
Érezte a lány hangján, hogy mennyire fáradt. Majdnem elkapták őket az
éjszaka, majdnem sikerült megdugnia. Ha nem lett volna Rosa. Fuck,
milyen szerencsétlen mindig.
– Most le kell lépnem. Félek, hogy lenyomoznak. Üdv Rosának. És
Liz…
– Igen?
– Köszönöm, hogy segítesz. Valami fontos van nálam.
Megnézte az sms-eit, és megtalálta a Modpress-es fickó számát. Név
nem volt hozzá, de ismerte az internetes baloldali portált – rendes srácok;
az egyetlen sajtóorgánum, amely nem adta el a lelkét a pénznek meg a
hatalomnak.
Tudta, hogy a szerkesztőségből többen is harcoltak a rendőrökkel 1993.
május 18-án. Olvasott róla, hogy mit éreztek, hogy milyen hatalmasnak
érezték magukat, amikor kőzáporral visszaszorították a rendőröket. Ez még
azelőtt volt, hogy ő le tudta volna írni, hogy Nørrebro, de a pokolba is,
király volt, amit tettek. Annyira megszorongatták a zsarukat, hogy azok
tüzet nyitottak a tömegre. Megmutatták az igazi arcukat. A nép állítólagos
védelmezői katonák voltak. Gyilkológépek, akik nem a polgárokra
vigyáznak, hanem csak a hatalomra és a tőkére. Aztán a rendszer
megpróbálta lezárni az ügyet. Nemcsak a rendőrség, hanem a bíróság és a
jogászok is, a sok disznó egymást védte, és megpróbálta eltitkolni, hogy a
rendőrség az emberek ellen fordult. Azt állították, hogy a kövekre lőjetek
parancsot követték, de kiderült, hogy a lábakra kellett célozniuk. Aki képes
rálőni a tüntetőkre, az megérdemli a halált.
Piver elmentette a számot a névjegyek közé, aztán kikapcsolta a
mobilját, és kivette az akkut. Majd visszament a Pusherstreetre a
kocsmákhoz. Sehol egy autó, falusi társadalom saját szabályokkal, saját
életritmussal és szívveréssel a hektikus Koppenhága kellős közepén. Bár a
rendőrség egy nagyszabású akcióval kiürítette a Pusherstreetet, hogy
megakadályozza a hasiskereskedelmet, még mindig rengeteg hasis és fű
volt a környéken. A rendőrök rendszerint csak akkor tartottak razziát,
amikor Christiania valamiért a sajtó vagy a politikusok figyelmének a
középpontjába került. Piver imádta a hely hangulatát és nyugalmát. De a
nyugalomnak most nyoma sem volt. Az utcákon sokkal többen jártak, mint
általában, pedig délelőtt volt. A városban tapasztalt nyugtalanság vírusként
terjedt, és ezt a helyet is megfertőzte.

Piver bement a Nemolandba. Itt annyira biztonságban érezte magát, hogy

figyelmét megint a videokamerának merte szentelni. Vett egy sört, és
letelepedett egy sötét sarokba egy kopott kanapéra, és elővette a felvevőt.
A képernyőn megjelent a Nørrebrogade egy szakasza, éppen a
Doboznál. Fényes nappal. Járda, kerékpárút, úttest, kerékpárút, járda,
temetőfal és a temető egy része. A kamera nagyjából száz méter hosszú és
ötven méter széles sávot mutatott. A képernyőn látható dátum szerint
csütörtök délelőtt 10.21-kor szerelték fel. Előretekert, és megpillantotta a
randalírozást, a köveket hajigáló tüntetőket, a felborított kukákat és az
embereket vadul üldöző rendőrautókat. Újra átélte az egész napot.
15.23-kor megpillantott három civil ruhás rendőrt, amint egy férfit
üldöznek, és a temető falához szorítják. Ebben az időszakban nem voltak
tüntetések. Piver megállította a felvételt, visszatekerte, és a zoom gombot
kereste, hogy kinagyíthassa. Nem járt sikerrel, de semmi kétsége nem
lehetett afelől, mi történik a kis képernyőn. A férfi karját két rendőr
kicsavarta, miközben a harmadik a kezét a nyakához szorította, és
fojtogatta. Tisztán hallani lehetett a fickó segélykiáltását. A fojtogató
rendőr ekkor gumibotjával ütlegelni kezdte a felsőtestét. A két másik
bilincsbe verte, a karjánál fogva felemelte, és magával vonszolta. A
művelet közben mindkettő többször is használta a gumibotját. Nem
türtőztették magukat – ütötték a hátát, a nyakát és a fejét, mielőtt bevágták
az egyik fekete páncélozott autóba. A férfi egyetlenegyszer sem
védekezett.
Vajon ettől félnek? És azzal a gyilkosságdumával csak ködösítenek,
nehogy kiderüljön, hogy olyan felvételeket keresnek, amelyek
egyértelműen mutatják a rendőri erőszakot?
Mindenesetre őrületes képek voltak. Pivert nagyon felzaklatták.
Tovább nézte a filmet, előrepörgette. Az előző napi felfordulás – mint
valami szürrealista balett – beúszott a képernyőre, aktivisták és egyenruhás
rendőrök játszották a főszerepeket, és a kíváncsi koppenhágaiak meg
újságírók voltak a passzív közönség. Időnként minden elcsendesült, s az
utca szürke aszfaltja elhagyatott színpadra hasonlított. Majd két konténert
felgyújtottak, a lángok fehér fénye felcsapott, s azután villámgyorsan
elhalt. Piver szemmel tartotta a temetőt, időközben beesteledett, és
leereszkedett a sötétség. Megállította a szalagot, amikor mozgást észlelt a
szemcsés fényben a sárga fal mögötti fák alatt. Rendőrök járőröztek,
civileket és egy-egy járókelőt fedezett fel, de semmi sem utalt
gyilkosságra.
Egészen 01.33-ig.
Két alak lépett ki a temető fái alól, éppen a kamerával szemben. Az
egyik sötét ruhát viselt, baseballsapkáját olyan mélyen a szemébe húzta,
hogy egyáltalán nem lehetett látni az arcát. A másik sötét haját nem fedte
sapka, úgy szédelgett, mintha részeg lett volna. Az első az egyik karjával
átfogta, mintha vezette volna. Aztán eltűntek a fal mögött, éppen ott, ahol
fényszóróikkal egész reggel a rendőrök tüsténkedtek. Néhány perccel
később ismét feltűnt a sapkás alak. Rámeredt valamire, amit a faltól nem
lehetett látni. Aztán egy fehér villanás. Valamit becsúsztatott a zsebébe –
Piver fényképezőgépre vagy mobiltelefonra tippelt –, megemelte a
sapkáját, aztán előbb felnézett, utána pedig két oldalra, majd sarkon
fordult, és eltűnt a fák alatt a temetőben.
Piver kimelegedett. Pulzusa hevesen vert, egy pillanatra a füle is
belefájdult. Tényleg igaz lenne? Itt van. A bizonyíték, amit a zsaruk
mindenáron meg akarnak szerezni. Semmi kétség. Most már értette, miért
létfontosságú számukra a felvétel.
 9
A Koppenhágai Rendőrkapitányság kívülről egy náci építész erotikus
álmára hasonlít, monumentális, erődítményszerű külsejéért egyaránt lehet
szeretni és gyűlölni is. A bűnözőknek a háromszögletű, szürke
épületkolosszusban tett látogatás az első lépés a sötétség birodalmába. A
városban összegyűlt aktivisták számára a fasisztoid államhatalom
meghosszabbított karjának hideg, elutasító szimbóluma.
Azoknak, akik ott dolgoznak, ez a kapitányság.
A kapitányság Axel második otthona. Éppúgy szerette a külsejét, mint
labirintusszerű belsejét, ahol időnként még a dörzsölt rendőrök is
eltévedtek. Az építész mintha szerette volna kifordítani az építményt, hogy
a szépség a belső részeken jelenjen meg. Sikerrel járt. A szigorú, hideg
külső szépséget, hozzáértést, fényt és rengeteg apró részletet rejtegetett,
amit Axel nagyon élvezett.
Belépett a főbejáraton, felment az alacsony lépcsőn, felmutatta jelvényét
az őrnek, és beért a hatalmas, kör alakú oszlopsorhoz, ahol az összes élő
adás készült a fejesekkel. Minden kaotikus volt. Az udvart körbevevő
oszlopsor előtt felfedezte a rendőrkapitányt, a készenléti szolgálat
vezetőjét, a sajtószóvivőt és a rendőr-főfelügyelőt újságírók és tévések
társaságában.
Átvágott a csillagmintás kövezeten, és belesett az udvar végében lévő
monumentális emlékkertbe, ahol a Kígyóölő szobra őrködött a
szolgálatteljesítés közben elhunyt kollégák fölött, mint a jó és a gonosz
közti harc szimbóluma. Eredetileg Justitiát – az igazságosság istennőjét –
tervezték ide, de Axelt elégedettség töltötte el, hogy nem az igazságosság
vak istennője vigyáz a halott rendőrökre, hanem egy férfi, aki ölni is képes
azért, hogy kiűzze a gonoszt a világból.
 A válla fölött hátrapillantott, és tekintete találkozott a főfelügyelőével,
aki rögtön intett neki.
– Steen, szükségem van rád két percre!
Rosenkvistnél csak a főkapitány volt magasabb rendfokozatban. Axel
kedvelte mint főnököt, mert mindig egyenesen beszélt a kapitányság falai
között, és szinte minden kérdés elől ki tudott térni, ha a sajtó képviselőivel
találkozott. Magas, szinte kopasz fejbúbjára a koponya egyik oldalától a
másikig hosszú, fekete tincset fésült, a komoly, barna szemében bujkáló
mosoly barátságos, lefegyverző reflex volt, amely sosem változott igazi
nevetéssé.
– Megtudtál valami újat az áldozatról?
Nem volt általános, hogy egy Rosenkvist rendfokozatú rendőr a
nyomozásról kérdezzen.
– Nem, nem tudjuk, ki az áldozat. Símaszkot és katonai bakancsot viselt,
ennek ellenére nem hiszem, hogy autonóm lett volna.
– A látszat sokszor csal. Gondolom, tisztában vagy vele, hogy semmit
sem akarok nyilvánosságra hozni addig, amíg nem bizonyosodtunk meg
róla.
– Hallottam. Talán gondoskodhatnál arról, hogy másra is legyen ember,
mint az Ifjúsági Házra, hogy elég technikus és nyomozó foglalkozhasson
az üggyel.
– Kérdés, hogy mennyire lesz szükség. Éppen erről akartam veled
beszélni. Máris kaptunk külső segítséget, ha nevezhetem annak. Vagy
inkább hívjam látogatásnak? Megjelentek az államügyész emberei, hogy
kihallgassák azokat a rendőröket, akik éjszaka a temetőben tartózkodtak.
– Tessék? Erről miért nem értesítettetek?
Az egyik riporter őket nézte. A rendőrkapitány figyelmen kívül hagyta
Axel kiáltását.
– Biztonsági intézkedés. Meg kell védenünk magunkat. Ha helyesek az
információim, két rendőr vallomásával is gond van. Azt a területet kellett
volna őrizniük, ahol az áldozatot találták, és nem tudnak elfogadható
magyarázatot adni, hogy miért nem vettek észre semmit sem. Ráadásul, ha
jól értem, a fickó órákon keresztül ott feküdt.
Ezt meg honnan a csudából tudja? Axel dühös volt, hogy
belekontárkodnak az ő munkájába.
– Ha ez igaz, akkor valakik alaposan elhanyagolták a feladataikat
odabent. Részt vehetek a kihallgatásokon?
– Nem látom akadályát, ha nem léped át a hatáskörödet, és hagyod,
hogy az államügyész irányítsa a show-t. A rendőrszakszervezet
gondoskodott ülnökről. Jól ismered.
Megint az a mosoly – ez alkalommal egy kis szarkazmussal fűszerezve.
Axelnek többször is szüksége volt a szakszervezet ügyvédjeire olyan
ügyekben, amikor azzal vádolták, hogy átlépte a hatáskörét, és az
államügyész elrendelte a vizsgálatot.
– Azt ajánlom, koncentrálj Kasper Vangra és Jesper Groesra, arra a két
rendőrre, akik hibát követtek el. Ráadásul a titkosszolgálattól is jöttek
ketten. Egy külföldit keresnek. Éppen azokkal foglalkoznak, akiket az
éjszakai tüntetésekről behoztatok.
A sok előállítottal járó papírmunkát a gyilkosságiakra bízták, az ő
jogászaik intézték az ügyeiket. A rendőrkapitány megigazította az
egyenruháját, és indulni készült.
– Miről van szó?
– Nem tudom. A szervezett bűnözéstől jöttek, szóval – ki merem
jelenteni – nem valószínű, hogy a behozott seggfejek között bármit is
találnak.
Az egyik tudósító lépett hozzájuk.
– Három perc múlva kezdődik az élő bejelentkezés, Rosenkvist úr.
Mosoly. És egy nyugalomra intő kézmozdulat a levegőben. Aztán
Axelhez fordult.
– Még egyszer figyelmeztetlek. Ha bármi kiderül, mielőtt átlátjuk a
helyzetet, annak katasztrofális következményei lehetnek. A nap folyamán
rengeteg ultraradikális alak érkezett Németországból, Spanyolországból és
Olaszországból. Nem szeretném, ha a szükségesnél jobban szétvernék a
városomat.
Axel a sajtó képviselőire mosolygott, akik Rosenkvistnek integettek.
Aztán bement a lépcsőházba, mely a készenléti osztályon és az
ellátmányozási részlegen keresztül vezetett a gyilkossági csoporthoz. Az
esti és az éjszakai események nem múltak el nyomtalanul a folyosókon. A
készenlétieknél különböző felszerelések, sisakrostélyok, pajzsok,
könnygázgránátok hevertek nyitott csomagolásban, vizespalackok álltak
hatalmas műanyag raklapokon, mindenütt energiaszeletekkel teli dobozok,
sisakok sorakoztak és tűzálló védőruhák lógtak. Kinézett a kapitányság
mögötti udvarra. Teljes hosszában lezárták. Itt engedték be az ügyfeleket.
Az épületnek ebben a részében volt a Készenléti Bíróság, ahol az
előállítottak kihallgatására került sor, és innen helyezték őket előzetes
letartóztatásba. Néhányan a Húgylyukba kerültek – ahogy a legkeményebb
bűnözők nevezték azt a börtönt, ahol ők ültek. A kordonokat azért
állították, hogy megakadályozzák, hogy a szimpatizánsok behatoljanak az
épületbe és közbeavatkozzanak. Ráadásul a tévében is jól mutattak.
Hangsúlyozták a helyzet komolyságát, és szerencsés volt utalni rájuk,
amikor legközelebb a juttatásokról tárgyaltak a pénzügyminisztérium
alkalmazottaival.

Fent a gyilkosságiaknál nagy volt a tolongás. A folyosón tucatnyi többé-

kevésbé rohamegyenruhába öltözött rendőr várakozott, némelyek a
bakancsukig letűrték a rohamöltözéket, és termoalsóban várakoztak,
mások egyenruhában aludtak. Axel felismert három-négy arcot az
Assistens temetőből. Ránéztek, de egyikük sem köszönt neki.
– Köztetek van Groes és Vang?
A fejüket rázták.
 A folyosóról nyíltak az irodák, mindegyiknek külön bejárata volt – de
egymással is össze voltak kötve. A folyosó végén lévő tárgyaló mögött
nyílt Corneliussen sarokszobája. Axel belépett a bal oldali harmadik ajtón
az irodájába. Az asztalnál egy öltönyös fickó faggatott egy
rohamegyenruhás rendőrt. A rendőr mellett a rendőrszakszervezet
ügyvédje ült, Axel a saját ügyei miatt már ismerte. Az öltönyös Jens
Ellermannként mutatkozott be, államügyészségi ülnök volt. Axel
felismerte Jesper Groest, az assistensi rendőr szőke, zsíros haját,
verejtékező arcát, kényszeredetten laza tekintetét, amelynek ellentmondott
a szemöldökei között húzódó gondterhelt ránc.
– Engedélyt kaptunk, hogy használjuk az irodádat. Tartunk egy rövid
szünetet – mondta Ellermann.
– Nem zavartok. A tetthelyen már találkoztunk, de még nem üdvözöltük
egymást – fordult Axel Jesper Groeshoz.
Kezet nyújtott neki, s ő tétovázva elfogadta. Groes keze vörös volt, a
bütyköknél megdagadt.
– Kérsz valamit inni? – kérdezte Axel.
Groes a fejét rázta.
Axel bement John Darling irodájába. Egy férfi és egy nő az
előállítottakról készült fényképes jelentések fölé hajolt. Egyikük sem
pillantott fel.
Axel kilépett a folyosóra, ahol belefutott Ellermannba.
– Mi a helyzet vele? – kérdezte a jogászt.
– Nehéz megmondani. Egy kollégájával azon a kétszáz méteres
szakaszon teljesített szolgálatot, ahol a holttestet találták. És semmit sem
láttak.
– Engedélyt kaptam, hogy bent legyek a kihallgatáson. Nem fogok
közbeszólni, hacsak nem kérsz meg rá.
– Semmi akadálya. Nyugodtan kérdezhetsz. Még egyszer megpróbáljuk,
de ha nem mond mást is, el kell engednünk.
 – Láttad a kezét?
– Nem.
– Akkor felejtsd el, hadd szembesítsem én a ténnyel. Olyan sérülések
vannak a bőrén, amelyek származhatnak ütésből. És az áldozatot alaposan
helybenhagyták.
– Oké. Még egyszer átveszem vele az egészet, aztán a tiéd a terep.
Ellermann kiment a mosdóba.
Amikor Axel belépett, Jesper Groes előrehajolva bámulta a három nő
üveglap alatt őrzött képét az asztalán. Bizonytalannak tűnt.
– Azt hiszem, az egyiküket ismerem. A családod?
– Nem éppen. Három felderítetlen gyilkosság az utóbbi évekből.
Miranda, Stina. És Rajan. Fredens Bro, Pisserenden és Rådmandsgade.
Beugrik valami?
– Te foglalkoztál az ügyekkel?
– Nem, az egyikbe bevontak mint kezdő rendőrt.
– Akkor miért vannak itt?
– Hogy emlékeztessenek a feladatomra.
– Értem. Komolyan veszed a dolgod, ugye?
– Most az egyszer te is komolyan vehetnéd. Nyakig ülsz a szarban.
Az ügyvéd közbeszólt.
– Álljon meg a menet, barátom. Milyen hangnem ez? Ráadásul nem is te
vezeted a kihallgatást.
– De hamarosan igen. Segítek az államügyésznek.
Axel kilépett az ajtón, és Ellermannra várt.
Különös érzés kerítette hatalmába. Egy nyomozás kellős közepén
beugrott a kapitányságra, hogy átnézze a beérkezett adatokat, és hirtelen
ott terem egy főgyanúsított. Vagy kettő. De miért vert volna össze és
fojtott volna meg két fiatal rendőr egy középkorú, autonómnak öltözött
férfit?
Valami nem stimmel.
 Gondolatait megakasztotta John Darling érkezése.
– Előkelő látogatók vannak az irodádban?
– Ugyanezt rólad is elmondhatjuk. Micsoda fordulat! Mi a véleményed?
– Nincs véleményem. Szerintem csak az időt vesztegetjük. Szeretném
tudni, mi történt az Assistens temetőben, és szeretnék átmenni a
boncolásra. És végre megnézném a helikopterről készült felvételeket.
Elkapnám Pivert, és megszerezném a nála lévő videokamerát.
Darling bólintott.
– Kik azok az irodádban? A titkosszolgálattól jöttek? – érdeklődött
Axel.
– Igen, de csak annyit árultak el, hogy egy eltűnt külföldit keresnek.
– Akit megfigyelnek?
– Fogalmam sincs.
– Nem gondolod, hogy elég különös időpontot választottak a
látogatásra?
– Mire akarsz kilyukadni?
– Mondtak valamit arról, hogy a külföldi kapcsolatban lehetett a
zavargásokkal?
– Semmit. Abban a reményben nézik át az összes előállított papírjait,
hogy megtalálják. Úgy vélik, véletlenül nálunk kötött ki.
– Nincs értelmesebb dolguk? Ki a csaj?
– Nem ismerem őket személyesen, de a fickó állítólag az egyik
nagyágyújuk, és a nő sem kispályás. Dolgozott a terrorelhárításnál, a
személyi védelemnél és a narkósoknál is, most minden bizonnyal a
különleges hadműveletek osztályán van.
– Mit beszélsz?
– Tudod, ügynökök, informátorok, tanúvédelem. Külön részlegük van a
bunkerben, ahová csak a kiválasztottaknak van bejárásuk. Sehol sincs
nagyobb titkolózás, mint hatalmas Titokországban.
– Akkor te honnan ismered?
 – Ha ezt most más kérdezné, megsértődnék, és faképnél hagynám egy
ilyen megjegyzés miatt.
Ellermann jött velük szemben.
– Itt az illetékes az államügyészségről. Mint bizonyára tudod, engedélyt
kaptunk, hogy részt vegyünk a kihallgatásokon. Az enyém Jesper Groes.
Mit szólnál hozzá, ha a gyengénlátó barátjához ülnél be?
Negyedórával később Axel Steen már nem volt meggyőződve Jesper
Groes bűnösségéről. A fickó kétségkívül titkolt valamit. Készségesen, de
ingerülten válaszolt az államügyész kérdéseire, ennek ellenére nem sikerült
összerakni az egész történetet. A legkomolyabb esti zavargások idején
Vanggal együtt járőrözni küldték a temető felső, Nørrebrogade-ra néző
végébe. Az est nagy részében ötven méterre tartózkodtak attól a helytől,
ahol az áldozatot megtalálták. Olykor a bokrok közé bújva elvégezték a
dolgukat, vagy vizet hoztak, de tizenegy és hajnali három között semmit
sem tapasztaltak. Majd egy rohamkocsi vette fel őket, amely nem sokkal
ezután elhaladt a holttest mellett, és riasztotta a többieket.
– Ismered az áldozatot?
– Nem, egyáltalán nem.
– Biztos vagy benne?
– Száz százalékig. Sosem láttam.
– Szerinted nem furcsa, hogy állítólag őrködtetek, elszívtatok néhány
cigit, figyeltétek az ösvényt, miközben egy férfit meggyilkoltak és a
holttestet a falhoz tették éppen ebben az időszakban? Miközben ti semmit
sem vettetek észre?
– Lehet, hogy az, de attól még nem leszek gyilkos, hogy nem láttam a
pasast.
– Senki sem állítja, hogy gyilkos vagy. Miért is állítaná? Még csak nem
is gyanúsítunk, de ki kell derítenünk, mi történt. És te ott tartózkodtál a
közelben, amikor a gyilkosságot elkövették, vagy a holttestet a temetőbe
vitték. Semmit sem láttál. És nem tudod megmagyarázni, miért nem. Mit
csináltatok, hogy nem láttátok?
Azt hihetnénk, hogy nehezebb kihallgatni rendőröket, akik tanulták a
kihallgatási technikákat és fogásokat, de Axel nem érzett különbséget.
Amikor a tudat dolgozni kezd, amikor a kétség kikezdi a sziklaszilárd
hazugságot vagy ferdítést, akkor a legtöbben ugyanúgy reagálnak, és máris
sínen van a kérdező. Egy tétova pillantás, a szem ideges rándulása, a
sebtében kisimított ráncok, a tettetett lazaság, a viszketés és a nyugtalanság
a testben mind-mind annak a jele, hogy a gyanúsított új magyarázatot
próbál találni.
Jesper Groes tekintete befelé fordult, menekülő utat keresett. De nem
talált.
– Nem csináltunk semmit. Végeztük a munkánkat. Nagy volt a zaj. Nem
tehetek róla, hogy nem láttuk a fickót.
– Ide figyelj, én mindent meg akarok tenni, hogy tisztára mossalak, de
akkor neked is segítened kell. Elég abból a lemezből, hogy semmit sem
láttál, semmit sem hallottál, és nem tehetsz róla. Igenis tehetsz. Valamit
rejtegetsz, és ez elég nagy ostobaság.
– Nincs több mondanivalóm azon kívül, amit már elmondtam.
Axel gyötrődött, amiért nem talált fogást. Jesper Groes fontosabbnak
tartott eltitkolni valamit, mint hogy kikeveredjen a pácból, amelybe került.
Valamit rejtegetett, valami fontosabb volt számára, mint megcáfolni a
vádat, hogy elhanyagolta a kötelességét; mi több, a gyilkosság vádját is
vállalta.
Axel nem lepődött meg. Mindenki hazudik. Valamiről. Kisebb-nagyobb
dolgokról. És aki egyszer hazugságra adja a fejét, nehezen téríthető vissza
az igazság útjára. Jesper Groes sem volt kivétel. Axel hiába próbált az
értelmére és a kötelességtudatára hatni, érvelése lepergett róla. De egyszer
majd csak megtörik. Az idő felemészti az ellenállást. Ráadásul Jesper
Groest meg a kollégáját ki fogják közösíteni, ha elterjed a híre, hogy
elaludtak őrségben, aztán pedig úgy átverték őket, hogy szakszervezeti
ülnökre is szükségük volt.
Axel taktikát váltott.
– Az áldozatot ököllel bántalmazták. És a bütykeidet meg az ujjaidat
friss sebek és horzsolások tarkítják. Ezt hogyan tudod megmagyarázni?
– Többször is összetűzésbe keveredtem a tüntetőkkel. Senkit sem
ütöttem meg, de az egyiket erőszakkal kellett megállítanunk, amikor kora
este átmászott a falon.
– Ezt ellenőrizzük.
– Beszéltetek Kasperrel?
– Most éppen mások beszélnek vele. Miért? Izgulsz, hogy mit mond?
– Nem.
A válasz halk volt.
Axel felállt.
– Nincs több kérdésem. Nem látok okot arra, hogy itt tartsunk, vagy
hogy felfüggesszünk, de nem én döntök az ügyben. Majd az államügyész
jogászai és a főnökség eldönti – mondta, és Ellermann felé bólintott.

Axel kénytelen volt átmenni Corneliussenhez, és beszámolni a legújabb

fejleményekről, bár mindig kényelmetlenül érezte magát, amikor a
főnöknél kellett látogatást tennie. Nem felejtette el az első alkalmat,
amikor Corneliussen behívta sarokszobájába, ahol oldalvást ült és kibámult
az ablakon, amikor Axel belépett az ajtón.
– Ülj le – vakkantott, de nem fordult meg, és Axel rögtön tudta, hogy
szarban van.
Leült a gyilkossági csoport vezetőjének asztalával szemben álló székre,
ahol annyiszor ült, amikor Henriksennel, Corneliussen elődjével vitatták
meg az új nyomokat vagy a tanúvallomásokat. A kis manószerű figura nem
zavartatta magát Axel jelenléte miatt, két kezét a hasán összekulcsolta, és
hüvelykujjaival malmozott.
Vajon tisztában volt vele, milyen ronda? Meg hogy hogyan nevezik?
Talán hidegen hagyta. Talán tudta, és éppen ez volt a hajtóerő, amely a
koppenhágai gyilkossági csoport vezetőjének oly népszerű székébe juttatta.
– Sokat hallottam rólad – kezdte Corneliussen. – Sok jót, de sok rosszat
is. Híres vagy. Brutális előállítások, tanúk és kollégák inzultálása…
Magányos farkas vagy, és megszeged a szabályokat.
Axel hallgatott.
– Tudod, hogy miért nem kedvelem a fajtádat?
– Nem.
– Mert nem vagy igazi hekus. Csak egy egyenruhás egoista, egy tengeri
rabló, aki arra használja a jelvényét, hogy levezethesse a saját
frusztrációját. Nem vagy csapatjátékos, és ez elfogadhatatlan.
Még a szóhasználatában is régi vágású volt. Hekusnak egy emberöltővel
ezelőtt hívták egymást a kollégák – amikor mindennél fontosabb volt a
csapatszellem, és a zsaru előbb használta a gumibotját, mint hogy kérdezett
volna. Axel köpött a csapatszellemre – és nem tisztelte a régi iskola
képviselőit és maffiamódszereiket, amelyekkel egymást védték, ahogy azt
sem, hogy mit tartanak fontosnak egy ügy megoldásakor.
Corneliussen csalódottan nézett beosztottjára, mintha azt várta volna,
hogy szokása szerint visszavág, de Axel tartotta a száját.
– Most még a figyelem középpontjában vagy korábbi érdemeidnek és
kapcsolataidnak köszönhetően, de amint elfogadják a rendőrségi reformot,
megválok tőled – hangzott a fenyegetés annak idején.
Corneliussen pontosan ugyanabban a testhelyzetben, oldalvást ült most
is, és kifejezéstelen arccal hallgatta a beszámolót a két rendőrről. Amikor
Axel befejezte, felettese megfordult és rámordult:
– A gyilkosság már felkerült az Ekstra Bladet magazin honlapjára, és a
hiénák telefonhívásokkal bombáznak információért. Fontos, hogy senki se
tudja meg, hogy az áldozat autonóm is lehetett. Ami pedig Vangot és
Groest illeti, róluk sem szivároghat ki semmi a sajtó képviselőihez.
– Előbb vagy utóbb úgyis kiderül, ha a készenléti bíróság elé kerülnek –
jegyezte meg Axel.
– Még ez előtt meg kell oldanod az ügyet. Most rögtön! Vagy tisztára
mosod őket, vagy vádat emelsz ellenük. Ellenőrizd a személyi mappájukat,
hogy képviselnek-e fasiszta vagy szélsőséges nézeteket. Végzetes lehet a
csoport számára, ha kiderül, hogy belekeveredtek.
– Minden tőlem telhetőt megteszek.
– Mit gondolsz a tettesről?
– Bármennyire nem örülsz neki, sok jel utal arra, hogy bejárása volt a
temetőbe, és előre megfontolt szándékkal gyilkolt, nem hirtelen
felindulásból. Szerintem az áldozat és a tettes ismerte egymást. A gyilkos
gond nélkül bejutott a lezárt területre, anélkül hogy felfedezték volna.
Talán a mieink közül való, vagy… Bennfentes tette.
Corneliussen motyogott:
– Bennfentes? Ezt mondjam Rosenkvistnek és a rendőrfőnöknek?
Remélem, kitalálsz valami jobbat is.
 10
Piver a bárpulthoz lépett. Keze reszketett, amikor egy gyertya lángjánál
rágyújtott. A hosszú hajú, barna szemű pultos tekintete elárulta, hogy
semmin sem lepődik meg.
– Van interneted? Megnéznéd nekem a Modpress telefonszámát?
A pultos kelletlen volt, de egyetlen vendég sem tartotta fel.
– Fontos, please.
Időbe telt, míg megtalálta a honlapot, nem is beszélve a telefonszámról.
Piver visszasétált a sarokban álló kopott kanapéhoz, és felhívta a
számot.
– Modpress, Jeanette.
– Jó napot, Michael vagyok. Felhívott valaki, és azt mondta, hogy a
Modpressnél dolgozik. Szeretném ellenőriztetni a 20154495-ös számot.
– Nem adunk ki telefonszámot.
– Nem is ezt kérem, csak szeretném tudni, hogy ismerik-e ezt a számot.
Azt nem kell elárulnia, hogy kié.
– 2015. A miénknek tűnik. Nem tudom megmondani, hogy kié. Van
egy-két szabadúszónk a városban, de mindegyik számunk 2015-tel
kezdődik.
Piver jókorát szippantott a cigijéből. Érezte a diadal ízét, és ezzel együtt
a nyugtalanságot is. Meg a félelmet. Segítségre volt szüksége. Bepötyögte
a Modpress újságírójának a számát.
Felkészült. Tudta, hogy van nála valami, ami messzire juttathatja. És azt
is tudta, miért keresik a rendőrök. Az imént látott felvételre gondolt. Nem
számított, hogy a gyilkos arca elmosódott volt, ahogy az sem, hogy a
gyilkosság elkövetését sem lehetett látni. Mert amikor a fickó távozott a
tett színhelyéről, a hátán ott csillogott a hat fényvisszaverős betű: POLITI.
 11
John Darling behajtott az Assistens temető kapuján, Axel a saját kocsijával
követte. BB a kollégáival újra átfésülte a helyet. Hárman a talajt
vizsgálták, apró műanyag csipeszekkel bíbelődtek.
– Hamarosan be kell kapnunk valamit, de először kérdezzük meg, mi a
helyzet az ujjlenyomatokkal – javasolta Axel.
BB feltápászkodott, és eléjük sietett.
– Abban a szerencsés helyzetben vagytok, hogy hozzáférek a királyság
egyetlen ujjlenyomatszkenneréhez. Beküldtem az áldozat ujjlenyomatait,
de egy kicsit akadozik a kommunikációs rendszer, így még nem kaptam
választ. Rengeteg tüntetőt előállítottak, és gondot okoz az ujjlenyomat-
vizsgálat meg a technikai segítség kérése. Éjszaka állítólag több mint
kétszázat vettek.
A rendőrségi részlegen mintha mindenki másnapos lett volna, és
kaotikus volt a szolgálati beosztás is. Biztonsági okokból csak egy
maroknyi csapat tudott az Ifjúsági Ház elleni akcióról, így a ház elfoglalása
után utcára küldött több mint ezer rendőrt nem lehetett beosztani. Az
éjszaka folyamán a mozgó készültség az ideiglenes állomásokon és a
rohamkocsikban utasítást kapott, hogy álljon bevetésre készen.
Mindenkitől elvették a saját mobilját, hogy ne tudjanak információt
továbbadni vagy felhívni a barátnőjüket, hogy néhány napig valószínűleg
nem mennek haza.
A Svéd telefonált.
– Az a tetoválás. Az albán sas. Van a közeledben számítógép? Nézd
meg a guglin, akkor megérted, mire gondolok.
Axel beült az autójába, és kinyitotta a számítógépét. Rákeresett a sas és
az Albánia szóra, mire vérvörös háttérben megjelent az állat fekete
sziluettje. Kétfejű sas kieresztett karmokkal, szájából kilógott vékony
nyelve, tollazatát széttárta. Az albán zászló. Újra látni akarta a tetoválást a
boncoláson. Lezárta a számítógépet, és Daarlinghoz lépett.
– Ismerek egy helyet a Jægersborggade-n, ott főzik a legjobb kávét a
városban – mondta kollégájának.
– Vár ránk egy boncolás – felelte Darling szenvtelenül.
Axel arra tippelt, hogy Darling hozott magával uzsonnát, és már rég
megette.
– Ha nem kapok valami ennivalót, beszámíthatatlanná válok. És annak
nem örülnél – jelentette ki.

Elindultak az utcán a Jagtvej felé, elhaladtak a négy dór oszlopos,

lepusztult épületben lévő raktár mellett.
– Mi ez? – kérdezte Darling, és egy templomra hasonlító épületre
mutatott, amikor átvágtak egy füves területen.
– Egy régi kápolna. Át kell vizsgálnunk. Mi a helyzet Piverrel? –
kérdezte Axel.
– Nem tudom. Láthatott valamit a felvételen? Ha igen, akkor semmi oka
meglépni.
– Olyan csoportokhoz tartozik, melyek nem táplálnak éppen forró
érzelmeket irántunk.
Átvágtak a Jagtvejon, és elindultak a Jægersborggade-n. Ebben az
utcában nem örültek az egyenruhás rendőröknek. De Axel, aki mindig
civilben volt, gyakran járt errefelé anélkül, hogy a kidobott kanapékon
tanyázó fiatal, kutyás hasisárusok piszkálták vagy provokálták volna. Az
izmos, rövidre nyírt hajú fickók karját tetoválások borították, szemük
ugyanolyan kicsi és vérszomjas volt, mint a kutyáiké. A fiatal dílerek és a
nyilvánvaló hasiskereskedelem miatt gyakoriak voltak az összetűzések a
rivalizáló bandák között, hiszen Koppenhága utcáin több millió korona
cserélt gazdát.
 Axel sosem vett itt hasist. Túl veszélyes lett volna, ha valaki a
szomszédjai közül rájön, hogy füvezik.
Szemben a helyi iszákosok ücsörögtek ugyanannyi, de kevésbé jól
táplált kutyával és gyerekkel. A hét-nyolc éves lányok ebben az alkoholista
környezetben nőttek fel, ahol az anyjukat egy üveg töményért megdugták,
és a csoportból a legtöbb piás végigment rajta.
A Hells Angels hasisklubjain kívül kis műhelyek, varrodák,
divatüzletek, egy karamellbolt, egy könyves kávéház működött itt, továbbá
a Katz Deli a Jagtvej jobb oldalán lévő utca torkolatában. A spártai
pinceüzletben meg kellett várniuk két vevőt, aztán megkapták papírbögrés
kávéjukat, Axel pedig a pácolt csirkés és csilis bageljét. Mindkettőjükét ő
fizette.
Kint ültek le az ezüstösen csillogó asztalnál, de Axelé használhatatlan
volt, mert nagyon billegett. Darling rosszalló pillantást vetett az asztalra, a
göröngyös térkövekre, az örökös útépítésekre és az utcai pusherekre.
– Micsoda koszfészek! Miért nem söprik ki ezeket a disznókat?
– Mit érnél el vele? Csak valamivel kijjebb söpörnék őket az utca
távolabbi végébe. – Axel talált egy követ, és betette a billegő asztalláb alá.
– Felejtsd már el ezt a baromságot. Térjünk rá a mi dolgunkra. – Axel
tudta, hogy mi következik. A Darlinggal közös gyilkossági ügyeknek
külön rituáléja volt.
– Mivel állunk szemben? Vajon az áldozat ismerte a tettest, vagy nem?
Személyes okból ölték meg, vagy csak rosszkor volt rossz helyen?
A válasz rendkívül fontos volt, de Axel nem sematikus definíciók
szerint dolgozott, amikor emberekről és gyilkosságokról volt szó, még
akkor sem, ha azok hasznosak lehettek volna, és semmi konkrétum nem
mutatkozott. Ha az áldozat ismerte a tettest, akkor a gyilkost a
környezetében kell keresni. Ebben az esetben a személyes
konfliktusoknak, ellenségeskedésnek, féltékenységnek vagy az anyagiak
miatti veszekedéseknek kellett utánajárni. A személyes kapcsolatokat
mindig ellenőrizni kellett. Sosem becsülték le az áldozat viselkedését és
kapcsolatait.
A másik esetben a gyilkos és az áldozat nem ismeri egymás. Vajon a
férfi egy kéjgyilkosság vagy egy rablógyilkosság véletlen áldozata lett?
Emellett nem sok minden szólt.
– Szerintem a tettes vagy a tettesek valamit ki akartak szedni belőle, de
nem sikerült nekik. Ezért verték meg, mielőtt megölték – mondta Axel.
John Darling megvakarta az állát. Axel nem engedte meg, hogy
részletesen kifejtse az ismerős és ismeretlen gyilkosról alkotott elméletét,
ezért kissé sértődött arcot vágott.
Axel folytatta:
– Fogalmam sincs, hogy került a temetőbe. Az utcáról dobták volna be?
Ennek semmi értelme. Vagy eleve a temetőben kellett lennie, vagy az
elmúlt huszonnégy órában keveredett oda. Induljunk ki abból, hogy az
áldozat maga jött a temetőbe, és önként találkozott a gyilkossal.
Darling bólintott.
– Egyetértek. Négy feladatunk van: megvizsgálni a légi felvételeket, a
tanúvallomásokat, a temetői nyomozás eredményeit, és meg kell állapítani
az áldozat személyazonosságát.
– Észrevetted, hogy egész idő alatt úgy beszélünk, mintha lehetetlen
lenne, hogy közülünk tette valaki? De amint kiszivárog az információ a
símaszkról, mindenki erre fog gyanakodni.
John Darlingnak láthatóan nem esett jól Axel megjegyzése.
– A saját embereink? Felejtsd el! Lehet, hogy horkolva aludtak, és nem
vették észre a gyilkost, de addig nem vádolhatjuk őket gyilkossággal, amíg
ki nem merítettünk minden más lehetőséget. Miért fojtottak volna meg egy
tüntetőt? Elég lett volna kissé odasózni neki, aztán megbilincselni.
– Talán elveszítették a fejüket. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy
azért zárjunk ki valakit a lehetséges tettesek közül, mert egyenruhát visel.
– Szerinted közülünk való?
 – Fogalmam sincs, mindenesetre az egész különös egy kicsit – az
áldozat nem látszik autonómnak, túl öreg hozzá, ránézésre nem dán.
Másrészt özönlöttek ide a külföldi aktivisták. Közéjük tartozhatott? Nehéz
elképzelni, hogy az eset nincs valamilyen kapcsolatban az Ifjúsági Házzal.
És mi a helyzet a tetthellyel? Vajon mit akar velünk közölni?
– Nehéz megmondani. Nem sok nyomunk van. Ha előbb odavonszolták,
és a helyszínen ölték meg, akkor nem beszélhetünk erős felindulásból
elkövetett gyilkosságról – másrészt viszont rendkívül erőszakosak voltak
vele, ami inkább arra utal, hogy a tettes bekattant.
– Vagy azért verte meg, hogy összezavarjon minket – jegyezte meg
Axel. Tisztán érezte, hogy vagy rendőri erőszaknak álcázott gyilkosság
volt, vagy ami ennél is rosszabb, egy kolléga bűntette.
– Mi a helyzet a rendőrségi helikopterről készült felvételekkel? Látszik
rajtuk valami?
– Nem láttam őket, de Corneliussen szerint semmi szokatlan nincs
rajtuk. Szar ügy – jegyezte meg Darling.
Axel végzett a bagellel. Megszólalt a mobilja, Jakob Sonne kereste.
– Vannak új fejlemények az ügyben?
Axel egy pillanatig gondolkodott, aztán válasz nélkül letette. Felállt az
asztaltól, és kicsit távolabb lépett. Aztán előkereste a TV2-s Dorte
Neergaard számát. A nő azonnal felvette.
– Helló, Axel!
– Szia, Dorte. Szükségem van a segítségedre.
– Mi történt?
– Most még nem sokat mondhatok, de később nem leszek hálátlan. Át
kell néznem az Assistens temető környékén, a Runddelen közelében
készült felvételeket.
– Édes Axel, jól tudod, hogy nem adhatom oda őket. Nagyon szívesen
segítenék, de ha kiderül, hogy kiszolgáltattuk nektek a felvételeket, hogy
elkaphassátok az utcai zavargások résztvevőit, akkor megvernek minket az
utcán, és soha többé nem lesz lehetőségünk a tüntetők közelébe férkőzni.
– Figyelj ide! Nem érdekelnek az autonómok meg a piások. Holttestet
találtunk az Assistensben. Nem hallottál róla?
– Dehogynem, éppen akartam is kérdezni.
– Egy férfiholttestet találtunk, elég alaposan elintézték, valószínűleg
többször is, miközben a fal túloldalán a legádázabb harcok folytak.
– Miközben a kollégáid őrizték a temetőt?
– Na, most már rád ismerek. Elég kacifántos história, de megígérem,
hogy megkapod, ha láthatom a helikopteres felvételeiteket, vagy ha van
bármitek a tett színhelyéről.
– Várj egy kicsit! Kit gyanúsítotok?
– Többet nem mondhatok, amíg meg nem egyezünk.
– Meglátom, mit tehetek. Nem is tudom, hogy egyáltalán a levegőben
voltunk-e abban az időszakban.
– Egész éjszaka ott röpködtetek, a francba.
– Igen, de Christianiában is balhé volt éjszaka. Lehet, hogy éppen
odarepültünk. Baromi nagy tüzeket raktak.
– Kit érdekel! Csak szerezd meg a szalagot, és adj rá lehetőséget, hogy
átnézzem, akkor én is csepegtetem neked az információkat.
– Felhasználhatom, amit elmondtál?
– Igen. A forrás megnevezése nélkül.
– Azt is, hogy a fickót úgy dobták be, hogy a rendőrség az egész temetőt
lezárta?
– Csinálj, amit akarsz! Nem akadályozhatom meg, hogy önállóan
gondolkodj.
– Megpróbálom megszerezni a felvételeket. Mikorra kéred őket?
– Öt perccel ezelőttre.
– Tudod, hogy nem mutathatom meg neked őket.
– A hétvégén nálam van a lányom, így nem tudok kimenni értük, de
feljöhetnél hozzám este, miután lefektettem.
 – Jó ötlet.
– Akkor megnézhetjük őket együtt.
– Még jobb.
Dorte Neergaard fiús lány, Koreából adoptálták, néhány fejjel
alacsonyabb nála, tele van nyugtalan energiával, rendkívül tájékozott.
Több forrása is van a rendőrségen belül, a christianiai hasiskereskedők, az
elítélt bűnözők és az utcai munkások között. Mindenkit meg tud dumálni.
Még őt is.

Axel felnyitotta autója csomagtartójának a tetejét, és kivette a tetthely

vizsgálatakor használatos bőröndöt. Kesztyűk meg zacskók a bizonyítékok
tárolására. A kutyás nyomkeresők még nem érkeztek meg. Az első ülés
hívogatta, bár tudta, hogy mindjárt rátörne az álmosság. Beült és
bekapcsolta a rádiót.
Az Ifjúsági Ház kiürítése után egy nappal minden csendes a Nørrebrón
és Christianiában… A rendőrségtől kapott legfrissebb információk szerint
219 személyt előállítottak. Az első harminchatot csütörtök este és éjszaka
előzetesen kihallgatták. A délelőtt folyamán huszonöt–negyven személy
kihallgatásával számolnak… Lene Espersen igazságügyi miniszter szerint
árt a fiatalok ügyének, ha továbbra is erőszakhoz és rongáláshoz
folyamodnak. A párbeszéd és a békés tüntetések…
Feje bal oldalán, ahol a hajas fejbőr kezdődik, megjelent a jól ismert
jeges érzés, mintha fagyasztó folyadék szivárgott volna az agyába, és
megbénította volna. Látta, ahogy megdermed és visszahúzódik körülötte
minden; a távolság a műszerfalig, a szélvédőig, a motorháztetőig, az útig
és a temetőig húzódott. Még felnézett a szédítő égre, aztán szemhéja
elnehezült.
A rádió hangja belsőjében folytatta:
… közzétette egy holttest fényképét… a rendőrség nem kommentálja az
esetet… sajtótájékoztató a nap folyamán… három sérült aktivista…
 Megjelent előtte a volt felesége, az Assistens temető falán ülve
mosolygott, egy lyukból, ami a szája lehetett, bugyogott a vér. Rút kacagás
tört fel belőle, vagy inkább zokogás, és kezével a puha sarat csapkodta. A
hang nem szűnt meg, míg Axel rá nem jött, hogy Darling áll mellette, és
kopogtat az oldalsó ablakon. Megdörzsölte az arcát, és kinyitotta az ajtót.
– Ébresztő.
Axel hunyorgott.
– Mit csinálsz éjszaka?
– Alszom, de nem valami jól. Álmatlanság kínoz. De segít, ha egy kicsit
lehunyom a szemem – hazudta.
– Ha ezt nevezed szemlehunyásnak, akkor robbanószerkezettel kell
felébreszteni, ha tényleg alszol. Nem szedsz valamit ellene?
– Nem. Nem vagyok híve a mesterséges szereknek.
– Lehet, hogy az elalváshoz kellene bevenned valamit, annak hamar
elmúlik a hatása.
Te meg talán befoghatnád a szád, gondolta Axel.

Felhívta a központi ügyeletvezetőt, hogy tud-e valami újat Piverről. Rosa,

a barátnője segített a személyleírásban, és már volt is kapás. Civil ruhás
rendőrök látták Chirstianiában, majdnem el is kapták, de kénytelenek
voltak feladni, mert a balhézó tömeg kővel kezdte dobálni őket, és
kisebbségbe kerültek.
Lehallgatót kapcsoltak Piver telefonjára, de az süket volt, amióta a
srácnak sikerült meglépnie, két rövid időszakot kivéve. A szolgáltató még
nem tudott az adóvevőre vonatkozó információkkal szolgálni, így
lehetetlen megmondani, hol használták a telefont, de a beszélgetést
lehallgatták, és a hívott számokkal együtt annak is a kapitányságon kell
lennie. A civil ruhásoktól kapott információk alapján az ijú autonóm
Christianiában rejtőzik. Ezzel most nem sokat tudott kezdeni, de később
kimehet, és keresheti személyesen. Legalább vehet magának is hasist saját
álcázása ürügyén.

A kutyák ugattak a helyszínre érkező sötétkék kocsikban – a vadászat, a

nyomkeresés hangjai. Axel kiszállt az autóból, és látta, ahogy vezetőik a
holttest helyére irányítják őket. A kutyák kicsit körbeszimatoltak, aztán
vezetőikkel nekilódultak. Ezzel egyidejűleg negyven férfi kezdte átfésülni
a temetőt a másik végétől. Egymástól tíz méter távolságban indultak el a
túlsó faltól Axel és kollégái felé.

Darling közeledett futva. Arckifejezése elárulta, hogy valami történt.

– Azonnal indulnunk kell. Közzétettek egy fotót a holttestről a
világhálón.
– Ki készítette?
– A gyilkos.
 12
Piver reszkető kézzel emelte füléhez a telefont. Harmadik csengés után
felvették, egy férfihang suttogott bele: Halló, ezzel egyidejűleg mintha egy
tévés műsorvezető beszélt volna a háttérben, kimérten, fennhangon.
– Halló, Peter vagyok. Kivel beszélek?
– Egy pillanat, kimegyek.
Zörgés. Aztán a zajok megszűntek, néma csönd lett. A hang visszatért.
Piver ideges volt.
– Ki az?
– Piv… Peter. Megkaptam a telefonszámát. Mit akar tőlem?
– Ugye te laksz a Nørrebrogade-n a lakóközösségben?
– Igen.
– Téged üldöz a rendőrség?
– Igen.
– Segítek neked. Tudom, hogy a rendőrség egy videokamera miatt
keres.
– Képtelen vagyok felfogni, ember. Mit akarnak tőlem?
– Van valami a szalagon, amit meg akarnak szerezni. Szeretnék
eltitkolni a túlkapásaikat.
Pivernek kedve lett volna mindent elmesélni, amit látott, de uralkodott
magán.
– Megnéztem a szalagot. Durva dolgok vannak rajta. Megvernek egy
aktivistát.
– Nyilvánosságra kell hozni. Nem kaphatják meg a felvételeket. Meg
kell akadályoznunk, hogy eltussolják az ügyet.
– Más is van rajta.
– Mi?
 – Tudod, hogy valakit kinyírtak az Assistens temetőben?
– Igen.
– Amit most mondok, azt senkinek sem mondhatod el!
– Veled vagyok. Teljesen megbízhatsz bennem.
– A rendőrség tette.
A vonal túlsó végén csend lett. Mintha vihogás vagy köhögés hallatszott
volna.
– Mi az? Nem hiszel nekem?
– Dehogynem, csak meg vagyok döbbenve. Ez állati. Ettől sokkal
veszélyesebb az ügy. Nagyon vigyázz magadra!
A hang teljesen megváltozott. Hadart, egy hangfekvéssel magasabbra
váltott, átragadt rá Piver izgatottsága, mintha örült volna valaminek. A
fiúnak az volt az érzése, hogy a másik nehezen hitte el, amit mesél, de nem
törődött vele, mert a bizonyíték a kezében volt. A videofelvétel majd
meggyőzi.
– Nálam van a bizonyíték. Szeretném megmutatni neked.
– Nagyon király. Ha ez kiderül, mindenki hősként tisztel majd. Most hol
vagy?
– Christianiában. Bemenjek a Modpressbe?
– Nem lehet. A szerkesztőséget figyelik. Rögtön elkapnának. Inkább
érted megyek kocsival, és kereshetünk egy biztonságos helyet. Amikor
pedig mindent elrendeztünk, sajtótájékoztatót tartunk a Modpressnél. Igazi
szenzáció lesz.
Piver ízlelgette a szavakat. Túl jónak tűnt, hogy igaz legyen. És ettől
még idegesebb lett. Tényleg megbízhat benne, tényleg így lesz?
– Nem is tudom. Hiszen nem ismerlek.
– Bízz bennem! Mutasd meg a szalagot, aztán mindent megbeszélünk.
Te mondod meg, hogy hol találkozzunk, de igyekezz! Meg kell néznünk a
felvételt, nehogy csökkenjen a nyomás a zsarukon. Ez az ügy
megváltoztathatja a hangulatot. Talán még azt is sikerül megakadályozni,
hogy lebontsák az Ifjúsági Házat.
Pivert teljesen felvillanyozta, amit hall, meg persze az, amit a filmen
látott, de annyira nem volt naiv, hogy elhiggye, hogy bármi megmentheti a
házat.
Mivel nem válaszolt, a hang folytatta.
– Először meg kell mutatnod a felvételt, aztán eldöntjük, hogyan hozzuk
nyilvánosságra, szereznünk kell neked egy ügyvédet, aztán elbújtatunk egy
biztonságos helyen. Találkozzunk, bízz bennem, rám van szükséged!
Találunk búvóhelyet és ügyvédet.
– Oké, először itt kint kell találkoznunk. Aztán megmutatom a felvételt.
– Piver megadta az időpontot. – És még valami. Le vagyok égve,
szükségem van egy kis pénzre.
– Nem gond. Mennyit akarsz? Ezer elég lesz?
Piver beleszédült. Ezer korona? Rengeteg pénz.
– Ez nem a felvétel ára. A film az enyém. Vagyis tulajdonképpen nem
az enyém, de nem adhatom el. Csak annyira van szükségem, hogy tudjak
venni néhány sört és… cigit.
– No problem. Viszek magammal pénzt. Hogy talállak meg?
– A Månefiskeren előtt ülök az asztaloknál. Piros matricás fekete
hátizsák van nálam. Alis felirattal.
– Oké, megtalállak. Hamarosan ott vagyok.
– Hé, egy pillanat, mi a neved?
– Martin. Martin Lindberg a Modpresstől.
Piver ismerte a nevet. A május 18-ai veteránok közé tartozott. Nemde ő
is a tizenegy sebesült között volt, akit a rendőrség golyói eltaláltak
tizennégy évvel ezelőtt?
 13
A kép a Modpress e-mailjei között volt 14.13-kor. Egy hotmail címről
érkezett, és csak tizenhárom perccel később vették észre, ám ezután
felgyorsultak az események.
Húsz perc telt el, mire a szerkesztőség felkészült, hogy kitegye a
honlapjára – mint a legfontosabb hírt – az alábbi címen: „Megöltek egy
autonómot az Ifjúsági Háznál. A rendőrség ködösít”.
Az, hogy holttestet találtak az Assistens temetőben, és hogy az
azonosítatlan férfit valószínűleg megölték, már több napilap honlapján
megjelent – hála Jakob Sonne cikkének az Ekstra Bladet elektronikus
kiadásában. Megemlítették a hírekben, a rádióban és a TV2 Hírcsatornáján
is, Dorte Neergaard-nak köszönhetően. A Modpress mégis kiküldte egyik
munkatársát, hogy ellenőrizze, tényleg igaz-e a hír, és amikor
megerősítették, Martin Lindberg, a szerkesztőség egyik legtapasztaltabb
újságírója felhívta a rendőrséget. Corneliussennel beszélt, aki élcelődve
próbálta kezelni a válsághelyzetet.
– Martin Lindberg vagyok a Modpresstől.
– Jó napot, Modpress. Ma kit facsar ki?
– Nagyon vicces. Egy gyilkossági ügyről szeretnék kérdezni. Az éjszaka
tényleg holttestet találtak az Assistens temetőben?
– Nincs hozzáfűznivalóm.
– De ugye igaz, hogy jelenleg is nyombiztosítók dolgoznak a helyszínen
a temető falánál, az Ijúsági Ház közelében?
– Igaz, hogy az embereink kint vannak a temetőben. Ennél bővebb
felvilágosítással nem szolgálhatok.
– Igaz, hogy a meggyilkolt férfi autonóm volt?
– Nem tudom, miről beszél.
 – Nem igaz, hogy éjszaka egy símaszkos autonóm holttestét találták az
Ifjúsági Ház közelében?
– Nem igaz. Nem tudjuk, hogy autonóm-e.
– De símaszkot viselt, ugye?
– Honnan… Tényleg maszk volt rajta, de hogy milyen, azt nem tudom.
– Én viszont igen. Mert előttem van egy fénykép az áldozatról, aki
katonai bakancsot és símaszkot visel, és a keze olyan műanyag bilinccsel
van hátrakötve, amit maguk használnak az előállításokkor. Az Assistens
temető falánál ül – azaz ült –, ahol jelenleg a bűnügyi helyszínelők
dolgoznak. Ebben egyetértünk?
– Nem bocsátkozhatom részletekbe, de megerősíthetem, hogy találtunk
egy férfiholttestet a temetőben. És a gyilkosságiak foglalkoznak az üggyel.
– Köszönöm.
Letették. Corneliussen nem cáfolta meg egyik információt sem, amellyel
Lindberg szembesítette, és ez elég volt. Többször is kihúzott belőle valamit
a százkét másodperces beszélgetés alatt. A gyilkossági csoport vezetője
nem kommentálta az Assistens temetőben talált halott férfiról szóló
kijelentéseket, de megerősítette, hogy a holttest létezik, hogy maszkot
viselt, és hogy a gyilkosságiakhoz került az ügy. Ez a fényképpel és azzal a
ténnyel együtt, hogy az Assistens temetőt előző nap teljesen lezárta és
azóta őrzi a rendőrség, több mint elegendő volt ahhoz, hogy a sajtó
címlaphírt kreáljon belőle.
Corneliussent meglepte a hívás, így elfelejtette megfenyegetni az
újságírót, mielőtt az letette volna a telefont, hogy közzé ne tegye a képet.
Utána pedig már hiába próbálta elérni. A kapitányság vezetői között pánik
tört ki.
A kép hat perc alatt elérte a dán elektronikus médiát. Harminchét
perccel később már a CNN.com oldalának a tetején díszelgett a kép.
A rendőrfőkapitánynak egy órával később meg kellett jelennie a
tévében, és meg kellett ígérnie, hogy alaposan kivizsgálják az ügyet.
Hangsúlyozta, hogy semmi jel nem utal arra, hogy a rendőrség lenne a
felelős a férfi haláláért.

Axel és Darling egy szolgálati kocsiban közeledett a Modpress

szerkesztőségéhez, mely egy udvari épületben működött a Nørrebrogade
Dronning Louise híd felőli végén. Axel kicsapta a szirénát az autó tetejére,
Darling pedig padlógázt adott. Felhívták a városi bíróságot, és a rendőrség
ügyvédje szerint arra számíthattak, hogy öt perc leforgása alatt megkapják
a házkutatási engedélyt. Axel három rohamkocsit kért rendőrökkel, hogy
álljanak készen a Tavaknál, de először csak Darlinggal akart bemenni a
szerkesztőségbe megakadályozni, hogy bárki bármit letöröljön. Korábban
is járt már náluk, fényképeket akart közöltetni, amelyek fényt deríthettek
volna egy régi erőszakra, de nem járt sikerrel. A sajtó szinte hisztérikusan
ügyelt a semlegességére, és szinte szekta módjára elhatárolódott, amikor a
rendőrségnek kellett segíteni a törvénytelenségek dokumentálásában. Ez
alól a Modpress sem volt kivétel. Axelnek nem volt ellenére a hírújság
stílusa, de képtelen volt elfogadni egyik munkatársát, vak gyűlöletet érzett
iránta, ebbe azonban nem állt szándékában beavatni Darlingot. Az öt
szerkesztőségi tag egyike 1993. május 18-ai veterán volt – Axel fiatal
rendőrként ezen az éjszakán esett át a tűzkeresztségen. Martin Lindberg
akkoriban benne volt az autonóm mozgalomban, vezető és korbácsos volt,
aki arra hergelte a tüntetőket, hogy zúdítsanak kőzáport a rendőrségre.
Eltalálta egy rendőrségi lövedék. Axel adta le a lövést, és két bírósági
ügyben is tanúskodnia kellett, ahol Lindberg ült a másik oldalon. Az egyik
eljárást Lindberg és aktivista barátai kezdeményezték a rendőrség ellen, a
másikat a rendőrség indította Lindberg ellen. Az újságíró mindkettőt
elveszítette, és kilenc hónapra lecsukták.
Nem is az bántotta, amit Lindberg azon az éjszakán tett, hanem a
viselkedése, a hozzáállása és a bíróságon elhangzott szavai. Semmit sem
értett meg, semmit sem bánt meg, nem kételkedett, csak megvetéssel és
gúnyosan nézett Axelre és kollégáira, akiknek majdnem az életükbe került
az az őrült éjszaka. Valahányszor Axel Lindberg-ről hallott, vagy a
fényképével találkozott, ádáz gyűlölet ébredt benne. Ez az érzés az évek
múltán sem csökkent. Különösen hogy meghalt a legjobb barátja és az ő
kedvese. Nina ugyanabban az évben végzett a Rendőrakadémián, amikor
Axel, a Fælledvejon folyó harcokban az első sorokban harcolt, állkapcsát
szinte teljesen összeroncsolta egy macskakő. Niels, a barátja csoportvezető
volt, és a legsúlyosabb sérültek maroknyi csoportjáért felelt. Neki csak a
karja tört el, de annyira megviselték az események és később a segítség
hiánya, hogy három évvel később nemcsak a saját, hanem a barátnője
életét is kioltotta. Ninát elkábította, arcára párnát tett, és szolgálati
pisztolyával előbb őt, aztán magát is főbe lőtte.
Darling a Ravnborggade-n parkolt le, majd átsétáltak az úton, be az ötös
számú ház kapuján. Axel megállította.
– A hátsó lépcsőn megyek, várj itt, amíg bejutok.
Visszasétált, és befordult a Blågårdsgade-n a Baggesensgade-ra. Itt állt a
városrész sok hányásvörös bérháza közül az első, a hetvenes évek végén
építették a régi kaszárnyák felszámolása után. A ház homlokzatán lévő
parabolaantennák semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy az
önkormányzati álmok hajótörést szenvedtek. Bár a lepusztult, udvari
vécés, tűzveszélyes háztömbökkel együtt a városrész korábbi lakóit is
sikerült eltávolítani, a Koppenhága újkori történetében legrosszabb
városmegújító program következtében egy másik lecsúszott réteg költözött
ide.
Axel sietve belépett, egy átellenben lévő játszótérre sandított, aztán
kinyitotta a hátsó ajtót, amely számításai szerint az épület négy emeletéhez
vezetett. Egykoron kisebb üzemek és műhelyek működtek itt, most viszont
egy Harmadik Világra specializálódott fotós iroda, egy baloldali nyomda
és a Modpress használta az épületet.
Az első emeleten lévő szerkesztőség ajtaja nem volt bezárva, Axel
hangtalanul kinyitotta, és a konyhába jutott, ahol három fiatal egy laptop
fölé hajolva nézegette az éjszakai zavargásokról készült felvételeket.
Elsietett mellettük, és egy nagyobb helyiségbe ért, ahol többen dolgoztak
számítógépen. Tizenegy ember és legalább ugyanennyi képernyő – ki
tudja, melyiken van a holttestről készült kép, akár mindegyiken rajta lehet.
Gondolataiban csak eddig jutott, mert kitárult a bejárati ajtó, és belépett
Darling. Mindenki tekintete a magas, jóvágású, szélesen mosolygó
rendőrre szegeződött.
– Itt vannak a zsaruk – szólalt meg valaki.
– Mit akarnak? – kérdezte egy lány.
– Mindent tudni szeretnénk arról a képről, amit kitettek a netre. Honnan
küldték, ki és mikor küldte? – felelte Darling.
Axel közbeszólt.
– Ellenőriznünk kell a számítógépeket. Most. Hagyják őket abban az
állapotban, amiben most vannak.
Hirtelen minden tekintet Axelre szegeződött.
– Fuck, itt az az alak a képről – szólalt meg az egyik, és a falra mutatott
éppen Axel mellett.
A suttogás morgásra váltott.
– Pfuj, micsoda disznó – jegyezte meg egy tüsire nyírt lány, undorral.
Axel megfordult és futó pillantást vetett egy óriási, szemcsés
fénymásolatra 1993. május 18-ról. Kollázs volt. Az egyik képen felfedezte
saját dühös, döbbent arcát, ahogy egy kollégájával Ninát vonszolják
magukkal a Blegdamsvejon, el az előlük kitérő rendőrök közeléből. A lány
tekintete megfagyott a sokktól, állkapcsa ferdén, véresen lógott. Ő az egyik
kezében a szolgálati pisztolyát tartotta. Egy pillanatra megint hallotta a
macskakövek csattanását az aszfalton, a szolgálati fegyverek durrogását és
a Skt. Hans Torvot borító füstben ide-oda hullámzó, tomboló tömeget. Egy
másik képen látszott, ahogy a meglőtt Lindberg-t viszik el, hasából ömlik a
vér. Axel érezte, ahogy a gyűlölet felmordul a gyomrában.
 Kinyílt a bejárati ajtó, és Martin Lindberg lépett a helyiségbe. A vékony,
sötétbarna szemű férfi világos haja égnek állt. Fekete teniszcipőjében
sietős, hangtalan léptekkel Darlinghoz lépett, farmernadrágot, bőrdzsekije
alatt Stop trafficking! feliratú pólót viselt, füle mögé otthon sodort cigit
tűzött. Egyik kezét csípőre téve megállt a felügyelő mellett, s bár egy fejjel
alacsonyabb volt nála, nem látszott gyengébbnek. Axel nem mozdult a
helyéről.
– Mit akarnak itt? Jellemző. Az ember nem teheti ki a lábát az utcára öt
percre, máris megjelennek. Nincs joguk itt lenni. Ha nincs maguknál
házkutatási engedély, akkor ez jogtalan behatolás.
– Van házkutatási engedélyünk, mostantól érvényes. Hamarosan
megérkezik, néhány perc múlva megnézheti – mondta Darling.
Lindberg ránézett, és megadóan csóválta a fejét.
– Nekem ez nem elég. Azt hiszik, hogy a terrorelhárítás új rendőrállami
szabályait az Ijúsági Ház lerombolása ellen tiltakozó békés aktivistákra is
alkalmazhatják? Semmi keresnivalójuk itt addig, amíg nem látom a bíró
aláírását azon a papíron.
Darling lefegyverzően mosolygott.
– Gyilkossági ügyben nyomozunk. Ne keverje össze a dolgokat.
Axel egyet előrelépett.
– Senki sem hagyhatja el a helyiséget! – kiabálta.
A lány, aki az imént disznónak nevezte, a laptopja felé fordult, és
mozgatni kezdte az egeret. Egy pillanat alatt mögötte termett, és a kezét a
karjára tette.
– Senki se nyúljon semmihez. Különösen a számítógépekhez ne.
Hamarosan megérkeznek a technikusok.
Axel ügyelt arra, hogy mindenki kövesse az utasításait. Jelzett
Darlingnak, és bement egy irodába, amelyen Lindberg nevét olvasta. Az
asztalon egy nagy számítógép állt. Az eszközök menüben megtalálta az
Outlookot, és az e-maileket kezdte böngészni, miközben Darling Lindberg-
rel vitatkozott.
Csak az elmúlt három óra alatt több mint kétszáz üzenet érkezett, sokhoz
fényképet is csatoltak, így Axelnek mindegyiket meg kellett nyitnia, hogy
megtudja, honnan származik a kép. Lángoló autókat ábrázoló fotók „Ezért
harcolunk?” felirattal. Tüntetőket bántalmazó rendőrök, az Ijúsági Háznál
zokogó emók. Végül megtalálta a holttestről készült képet, a
69forever@hotmail.com címről küldték. Továbbította az üzenetet a saját és
a műszakiak címére. Aztán felhívta BB-t.
– Küldtem neked egy e-mailt egy holttestről készült fotóval, amit még
azelőtt készítettek, hogy rátaláltunk volna. Szerintem nem mobillal készült,
mert elég éles. Egy hotmail címről érkezett, tegyetek meg mindent az
azonosítása érdekében.
Ellenőrizte a Modpress honlapját. Harminchárom perc telt el az üzenet
érkezése és nyilvánosságra hozatala között. A kép mellett rövid, tényszerű
cikket is közöltek a gyilkosságról, Lindberg aláírásával.
Megöltek egy autonómot az ifjúsági Háznál. A rendőrség ködösít
Vajon a rendőrég el akarta titkolni, hogy megölték az Ifjúsági Ház egyik aktivistáját? A
kérdés releváns, miután kiderült, hogy egy autonómot meggyilkoltak az Ifjúsági Ház
közelében, azon a területen, ahová csak a rendőrségnek volt bejárása.
A Modpress ismeretlen feladótól éppen az imént kapott egy halott férfit ábrázoló képet. A
holttestet az Ifjúsági Háztól mindössze száz méterre találták. A képen egy ülő helyzetben az
Assistens temető falának támaszkodó, sötét ruhás, símaszkos férfialak látható. Katonai
bakancsot visel, kezét a hátán olyan műanyag bilinccsel kötötték össze, amilyet a rendőrség
használ.
Az Ijúsági Ház kiürítése idején lezárta a temetőt a Koppenhágai Rendőrség, és több
egységet is kirendelt a terület őrzésére. A rendőrség először tagadta, hogy holttestet találtak
volna az említett helyen, ám a tények ismeretében kénytelen volt megerősíteni a hírt. A
Koppenhágai Rendőrség nem kívánt nyilatkozni arról, hogy – bár minden jel erre utal – az
áldozat tényleg aktivista-e.
A hír mindössze egy nappal az után érkezett, hogy a rendőrség eddig ismeretlen
agresszivitással behatolt a Jagtvejon álló Ifjúsági Házba, elűzte az aktivistákat, és
harminckilenc embert előállított. (folyt. köv.)

Lindberg
A szalagcím sajnos igaz, és Axel tapasztalatból tudta, hogy sokkolni fogja
a rendőrség vezetőit, a sajtót és az igazságügy képviselőit. Gyorsan
átváltott az Ekstra Bladet és a Jyllands Posten honlapjára. Már nem a
koromfekete utcákon lángoló autóroncsok vitték a prímet. Mindenütt a
símaszkos holttest képét lehetett látni.
Lindberg magas, ingerült hangja behallatszott.
– Nem segítünk a rendőrségnek. Ez elvi kérdés, és minden ügyre
érvényes. A sajtószabadság a tét.
Axelnek sikerült eleget megtudnia. Kiment a nagy irodába, ahol
Lindberg és a munkatársak maroknyi felháborodott csoportja vette körbe
Darlingot.
– Ugye nem érti, maga idióta? Ennek semmi köze a sajtószabadsághoz.
Gyilkosság történt. És az a kép, amit kaptak, talán segít a gyilkos nyomára
bukkanni. Most nem az a kérdés, hogy engedélyezzük-e, hogy a
honlapjukkal meg a tüntetéssel kapcsolatos hírekkel foglalatoskodjanak
egész nap. Láttam és lemásoltam az e-mailt, de ha nem teszik lehetővé,
hogy hozzáférjünk a merevlemezhez és a szerverhez, amelyen rajta van,
akkor most azonnal bezárhatnak.
– Tennünk kell valamit, Martin. Végzetes lenne, ha be kellene zárnunk a
boltot – szólalt meg az a lány, aki undorral nézett Axelre. – Ha
együttműködünk… ha bízhatunk bennük… – Aztán Axelhez fordult. – Ha
garantálják, hogy semmit sem tesznek tönkre.
Lindberg félbeszakította.
– Nem bízhatunk meg bennük. Nem működünk együtt a rendőrséggel.
Soha. Ha ti segíteni akartok nekik, akkor nélkülem tegyétek. Ha mindent
magukkal visznek, akkor talán néhány órára le kell állnunk, de a honlapot
nem tudják lezárni.
Egymás szavába vágva beszéltek. Vészkészültségről, rendőrállamról,
házkutatásokról, az Ifjúsági Házról és május 18-a szelleméről.
 – De ha úgy gondolják, hogy a gyilkos küldte nekünk az e-mailt, akkor
az is elképzelhető, hogy mást is küldeni fog. Akkor maguknak is érdekük,
hogy ne szüntessék meg a kommunikációs csatornát – jegyezte meg
Lindberg Axelnek.
– Közös érdek, Lindberg, a pokol előbb lesz kellemes hely, mint hogy
nekünk közösek legyenek az érdekeink. Nincs miről beszélnem magával.
Nincs. Megértette?
Bántotta, hogy nem tudta megőrizni a hidegvérét, annál is inkább, mert
Lindberg mosolyából látta, hogy elárulta az érzéseit. Felemelte a hangját.
– A műszakiak itt vannak a lépcsőházban, és több rendőr is érkezik.
Akinek nincs itt dolga, hagyja el a helyiséget. Különben előállítjuk
magukat a kapitányságon, és vádat emelünk, amiért akadályozták a
rendőrség munkáját gyilkossági ügy felderítése közben. Akkor a következő
két héten elfelejthetik a bulit.
Rosszalló morgolódás követte szavait, de érezte a tanácstalanságot is.
Átment Darlinghoz.
– Mi legyen ezzel a disznó Lindberg-rel? Szerintem be kellene vinnünk
a kapitányságra kihallgatni.
Darling a homlokát ráncolta.
– Mi van köztetek?
– Semmi! – vágta rá Axel. Túl gyorsan. – Csak szerintem jól meg kell
rázni, hátha kihull valami a zsebéből
– Nem gyanúsított, Axel. Annyi mással ellentétben ez nem sürgős.
Hallgassuk ki itt, aztán meglátjuk, szükséges-e még beszélgetnünk vele.
Axel nem erősködött. Nem akarta felkelteni Darling kíváncsiságát a
Lindberg-hez fűződő érzései iránt. Vetett egy pillantást a negyvenes
házfoglalóra. Kora látszott a szeme körüli ráncokból, a dohányszínű bőrből
és a nyakán lógó bőrredőből, tekintete azonban ugyanolyan volt, mint
régen. Kihívóan állt a május 18-át ábrázoló kollázs előtt, két karját
keresztbe fonta, és szemmel tartotta őket.
 Axel viszketést érzett az agyvelejében, ahol nem tudta megvakarni, és az
érzés sehogy sem akart szűnni. Érezte, hogy van ott valami, de sehogy sem
sikerült szavakba öntenie, pedig fontos volt, tudta, hogy köze van
Lindberg-hez. És a holttesthez.
 14
Piver füves cigivel a szájában ült a Månefiskeren előtti padon. Kicsit
megnyugodott, de nem eléggé ahhoz, hogy elengedje magát. Még tíz perc
volt a találkáig Martin Lindberg-rel. A nyugtalanság hullámokban tört rá.
Bár a hasis megtette a hatását, még mindig érezte az idegességet a
gyomrában. Kezében egy fél jointot tartott, az egyik asztalnál lógó svéd
csoporttól kunyerálta. Még egyet szívott belőle, és lehunyta a szemét.
Felbukkant anyja aggódó arca, a heti telefonok a lyngby-i kollégiumba,
a riadt hangja. Messzire jutott a rohadt Aalborg-ból és a vidéki
tudálékosságtól – azt hitték, mindenhez értenek, pedig fogalmuk sem volt
semmiről.
De Piver eleget tudott. Anyja vermutos üvegeiről, melyek mint egy
titkos szeszkiadó zónában álltak mindenütt az otthonukban. Meg a
balesetéről, amit cisztának hívott, és amelynek következtében
eltávolították a méhét, ezért az ő születése után nem lehetett több gyereke.
És az apjáról meg a privát telefonszámairól, amelyeket a légyhorgászatról
szóló könyvek mögött rejtegetett a dolgozószobája polcán, miután anyja
egyszer megtalálta őket, és két napig zokogott. Ismerte az első emeleti
padlódeszkák négyperces nyikorgását, mely a csütörtöki keféléseket
kísérte, és tudott az altatós üvegcsékről meg az elmegyógyszerekről. Soha
nem akar visszatérni az elfuserált féléletükbe, ahol semmilyen vágy nem
teljesül be, és ahol kevéssel is megelégednek, mert nem mernek többről
álmodni.
Kinyitotta a szemét, körülnézett. Martin Lindberg. Vele fog találkozni –
a május 18-ai hőssel. Lindberg megérti, ha valaki, akkor ő megérti, ebben
biztos volt. És Liz, vajon ő nem látná másnak, még ha félti is?
Már fél három volt, és még senki sem kereste. Pedig úgy tűnt, mintha
Lindberg mindenre képes lett volna, hogy megnézze azt a videót. Piver
úgy érezte, bízhat benne. Szüksége volt a pénzre. Minél bizonytalanabb
lett, annál inkább szüksége volt sörre, cigire és fűre. Meg egy pizzára. Az
éhség morgolódni kezdett a gyomrában.
Rágyújtott. Ad neki még tíz percet. Azon kezdett gondolkodni, mit tesz,
ha Lindberg nem bukkan fel. A Doboz tiltott területté vált számára, és
szóba sem jöhetett, hogy visszatérjen Nørrebróra, legalábbis világosban.
Ismert egy idősebb festőt, amolyan hétvégi pushert, aki itt lakott a
Dyssenen, valamivel kijjebb Christianiában, néha megjelent a Dobozban,
Liz ismerte, együtt jártak, hozzá kimehetne. Megkérhetné, hogy rejtse el a
videokamerát, és akkor bemehet a Modpresshez, és megkérdezheti, hogy
kell-e nekik a sztori. Vagy meg kellene tartania magának, és akkor
összeállíthatnának belőle egy AFA-számot? Egy teljes szám
rendőrerőszakról és az Ifjúsági Házról a saját felvételei meg a film alapján,
amely miatt a zsaruk az egész városon keresztül üldözik? Nem rossz, de
nem biztos, hogy Peter Paris és a többi bennfentes megengedi.
Kinyitotta az utolsó pénzéért vett sört. Mivel üres volt a gyomra,
azonnal érezte az alkoholos bódulatot, mely keveredett a hasis kissé kábító
utóhatásával.
A Månefiskeren bejáratánál meglátott egy férfit, aki mintha keresett
volna valakit. Egy szempillantás alatt magához tért. A fickó zsebre vágott
kézzel állt tíz méterre tőle, kicsit imbolygott, többször is a Månefiskeren, a
Pusherstreet és a mögötte lévő utca felé pillantott, mintha várt volna
valakit. Piver egy órával ezelőtt, amikor sört vásárolt, már látta ezt az
arcot. Annyit tudott, hogy nem Lindberg. Egy helyi piás volt a
bevásárlóközpontból.
Ostoba arcot vágva Piverhez lépett.
– Mi a pálya? Haverok vagyunk? – kérdezte. Hangja rekedt volt a cigitől
és az anyagtól.
Piver erősebben szorította a hátizsákot és benne a kamerát.
 – Mit akarsz?
– Van egy cigid? – köhögött a fickó.
Piver megtapogatta a farzsebét. Éppen előhúzta volna a csomagot,
amikor meglátott egy pár hatalmas katonai bakancsot a piás mögött.
– Kopj le – mondta egy kemény hang.
– Hé, apuskám, én csak…
Nem ért a mondat végére, mert a férfi, aki Pivert nézte, határozottan
félresöpörte.
A magas fickó fekete kapucnis pulóvert viselt, túl öreg volt ehhez a
környezethez. Kopott katonai nadrág volt rajta, bő pulóver alól kikandikált
egy póló gallérja.
– Peter?
– Igen. Maga Martin?
– Nem, Martin nem tudott jönni. Engem küldött. – Nyugodt,
bizalomgerjesztő tekintete egész idő alatt Piveren pihent. Határozott volt.
Nem látszott újságírónak. Olyan volt, mint egy öregember, aki eltévedt egy
kapucnis pulóverben. Pivert mulattatta a gondolat, de résen kellett lennie.
– Nem vagyok biztos a dologban. Bízhatok magában? – Hunyorogva
nézett a férfira. Volt valami ismerős a hangjában. Kedve lett volna
egyszerűen sodródni és tenni, amire kéri. Alig várta, hogy valaki levegye
róla a felelősséget ezen az őrjítő napon.
– Persze. Elnézést kérek a késésért. Lindberg nem tudott jönni, de arra
kért, hogy találkozzam veled. Ugyanúgy segítek neked, mint Martin.
Ugyanazok a céljaink.
Tényleg?, kérdezte Piver magától, és próbálta megőrizni a kritikai
érzékét. A fickó a táskájára sandított.
– Nálad van a felvétel? – kérdezte.
Bólintott.
– Szükséged van valamire? Sörre, cigire?
– Gyakorlatilag egész nap nem ettem. Egy pizza jólesne.
 – Kint áll a kocsim a Prinsessegade-n. Vehetünk pizzát, aztán keresünk
egy biztonságos helyet, ahol megnézhetem, milyen kincset hoztál nekünk.
Nekünk? Ez nem az ő kincsük, hanem az ő sztorija.
– A film az enyém. Nem vehetitek úgy egyszerűen át, akkor vége az
együttműködésnek.
– Nyugalom. Te vagy a főszereplő. Úgy értettem, hogy talán kincs a
mieink számára, abból ítélve, amit Martin mesélt. Ha a rohadék zsaruk
megöltek közülünk valakit, akkor annak napvilágra kell kerülnie. És ha el
akarják titkolni, akkor az talán az egész hangulatot megváltoztatja. Ha a
kezükbe kerül a felvétel, akkor holtbiztos lehetsz benne, hogy letörlik. El
akarják tüntetni a nyomaikat. Téged meg dutyiba vágnak úgy, hogy senki
sem tud róla.
Kiértek a Prinsessegade-ra.
Piver egész testében remegett a gyengeségtől, a kábulat visszatért, az
éhségtől hányinger gyötörte, és a fáradtságtól rögtön elaludt volna, ha
lehunyja a szemét. Megtapogatta a videokamerát, hallotta a távirányítású
ajtó kettős csippanását, látta, ahogy egy sötétített ablakú Toyota Hiace
lámpája felvillan. Kísérője ott állt a kulccsal a kezében.
– Indulunk?
Az autóhoz léptek. Piver kinyitotta az anyósülés felé eső ajtót, és
bekukkantott a hátsó ülésre, ahol egy dzseki és egy számítógéptáska
hevert, aztán beszállt.
 15
A szag egyértelmű.
A szem hozzászokik a halottak, feldarabolt, megcsonkított testek
látványához, az orr nyálkahártyája azonban sosem vastagszik meg. A
legrosszabb nyáron, amikor a melegtől besűrűsödik a hullaházi szag, mely
mindig más, bár az összetevők nem változnak: fertőtlenítőszerek, vér és
rothadás. Vegyszeres, súlyos és édeskés.
Axel számára közömbös volt az évszak. Mutathatták neki közlekedési
baleset szétroncsolt áldozatát és bármilyen agyongyötört holttestet, csak
ezt a szagot ne kellett volna elviselnie…
Lennart Jönssont is meggyanúsította, hogy hasonlóan érez, bár ilyesmit
egyetlen igazságügyi orvos szakértő sem ismer el. Munkatársaival és
korábbi főnökeivel ellentétben, akiknek az irodája a földszinti kórbonctani
folyosón vagy a fölött volt, a Svéd a pinceszinten rendezkedett be a
hűtőház mellett, ahol a holttesteket öt fokon tárolták, és a neonvilágítás, a
mennyezeten futó csupasz csövek meg a hosszú, csempés folyosó komor,
klinikai hangulatot kölcsönzött a helynek. Viszont itt nyoma sem volt a
szagnak.
Emmát kézen fogva lépett be az irodába, táskáját a kartotéktároló
szekrényre dobta, és a lányát leültette a nagy karosszékbe a számítógép
elé. Aztán megkereste a DR honlapját. Kiválasztotta a Gyerekidőt: négy,
egyenként harmincperces műsort sugároztak egymás után, ezalatt biztosan
befejezik a boncolást, még akkor is, ha egy kicsit elhúzódik.
– Mikor megyünk haza? – kérdezte Emma.
Adott neki egy kis dobozos almalét.
– Dolgozom egy kicsit, aztán jövök. Itt a mobilom. Ha szeretnél valamit,
ezt nyomd meg, és azonnal itt vagyok.
 Beírta Lenart Jönsson számát, amely megjelent a kijelzőn, így a kislány
fel tudja hívni, és el tudja érni, ha szüksége lenne rá. Nem ez volt az
ideális, de más megoldást nem talált.

A hideg lámpafényben nyolc férfi és egy nő állta körül az acélasztalt. A

szag nem volt elviselhetetlen, a hentesnél tapasztalt ilyen markáns, hűvös
kipárolgást. A holttestet felnyitották, a bordákat felhasították, a
belsőségeket kivették. Szép sorban hevertek a szomszédos asztalon, és a
kékeslila, a barna meg a vörös árnyalataiban fénylettek, kirajzolódott
rajtuk a szövetek és a vénák alkotta mintázat. Az egyik kórboncnok a
májból vett mintát, amikor Axel belépett. Látta, ahogy a tű becsúszik a
puha, barna masszába.
Lenart Jönssonon, a kórboncnokon, egy igazságügyi technikuson, egy
igazságügyi vegyészen és egy asszisztensen kívül jelen volt Darling, BB és
az asszisztense is. Meg persze Corneliussen. Nem azért, mert érdekelte a
boncolás, hanem mert mindent tudni akart az ügyről.
Axel befurakodott Lenart Jönsson munkatársai közé, így szemben állt a
Svéddel. Lepillantott a holttestre. A koponyát felnyitották, az agyat egy
tálba tették, ahol úgy csillogott, mint egy óriási bézs dióbél. Az asztal
körüli vérelvezető csatorna megtelt. Rövid szünetet tartottak, a Svéd
komoly tekintettel figyelte a szemüvege fölött, Corneliussen sóhajtott.
– Ahogy éppen mondtam, az áldozatot megfojtották. Mégpedig nagy
erővel. Mind a gégefő, mind a pajzsporc eltört.
– Az ilyesmi nem tart sokáig? – kérdezte Axel.
– Gyakran igen. A tankönyvek szerint legalább négy-öt percig, de
vannak egyéni eltérések. Olykor a halál szinte azonnal beáll, máskor a
szorítás hosszú percekig tart, és nem vezet halálhoz. A pajzsmirigy
roncsolódása önmagában nem halálos, de jelzi a nyakra nehezedő erőteljes
szorítást. Tényleg alaposan megszorongatták.
– Amúgy mit tudunk meg a történtekről a holttesttől?
 – Meg kell várnotok a végleges jelentést, de August Strindberg összes
művében merek fogadni, hogy hosszabb ideig kínozták. Arcát tompa
ütések érték, túl szorosan kötözték össze a kezét, ami nemcsak fájdalmas
volt, hanem erősen akadályozta a vérkeringést is, és sok minden utal arra,
hogy áramütés is érte.
Miközben beszélt, az arc és a csukló sérüléseire mutatott, és az utolsó
megjegyzés közben tollát az áldozat felsőtestén lévő kék folton pihentette.
Axel a halott férfit figyelte. Kiugró arccsont, felkunkorodó végű kis
bajusz, fejre simuló fül, hosszú nyak, a vékony testen szinte semmi zsír. A
halál beálltát követően összehúzódott izmok megmerevedtek a bőr alatt.
Felhasított felsőtestéből rothadás, vér és a belsőségek nyirkos szaga áradt.
Kellemetlen szagú kísértetként lebegett a levegőben felettük, és azt
kérdezte, mikor találják meg a gyilkosát.
– Áramütés? Ez azt jelenti, hogy kínozták? – kérdezte Corneliussen a
maga kreálta eminens diák szerepben, ami nyilvánvalóvá tette, hogy
számára idegen területre tévedt.
A Svéd rosszallóan csücsörített, mielőtt kimérten helyreigazította.
– Aligha. Az áramütést egy taser okozhatta. Kedvelt szelídítő eszköz az
USA-ban. Szerintem ilyet használtak.
Axel nem látta a mellkason lévő tetoválást, mert a bőr, ahova varrták, fel
volt vágva és félre volt hajtva, hogy a kórboncnok ki tudja venni a
szerveket és a belsőségeket. Megkérte a Svéd asszisztensét, hogy fordítsa
meg a bőrt, hogy megszemlélhesse a sast.
– Egyelőre leginkább erre támaszkodhatunk az azonosításnál – jegyezte
meg a Svéd, és a sasra mutatott. – Shqiptare. Az albán nemzeti szimbólum.
Kétfejű sas, amely a monda szerint az első albán király fölött őrködött, és
megmentette egy kígyótól. Az emberünkre viszont nem vigyázott.
Albánia, Macedónia, Koszovó, Montenegró, Görögország. Sokfelé
élnek albánok.
 – Tudunk valamit az ilyen tetoválásokról?
– Csak annyit, hogy ilyen sas van az albán zászlón, elsősorban
Albániában használják, de a kilencvenes években Koszovóban is népszerű
volt, mint a Szerbia elleni küzdelem szimbóluma – magyarázta a Svéd.
Darling kiegészítette:
– Dániában nyolc-tízezer albán él, Svédországban ötvenezer.
Továbbítottuk a képet az itteni köröknek és a tesóknak is odaát. De
egyáltalán nem biztos, hogy itt él.
– Ha meg akarjuk állapítani a sorrendet, mit tudsz mondani, Lennart? –
kérdezte Axel.
– Áramütés, műanyag bilincs, arcot érő ütés, fojtogatás, talán még több
ütlegelés, újabb fojtogatás, símaszk.
Corneliussen magához tért.
– Ez azt jelenti, hogy biztosak vagyunk abban, hogy a símaszkot utoljára
adták rá?
A Svéd sóhajtott, és fölényesen nézett Corneliussenre.
– Semmi sem biztos. De jártam a tetthelyen, és láttam a maszkot: a
külseje tiszta. Ezért valószerűtlennek tartom, hogy az áldozat viselte,
amikor áramütés érte, vagy amikor megverték és fojtogatták.
– Akkor a maszk nem is az övé? – kérdezte Corneliussen boldogan.
– Ezt nem tudhatjuk. Még mindig lehet középkorú kreuzbergi
házfoglaló, aki a maszkját a kezében tartotta, miközben a rendőrség
erőszakoskodott vele. Ezt neked kell kiderítened. De az a gyanúm, hogy
elterelő hadműveletről van szó, ugye?
Axel közbeszólt:
– Én inkább félrevezetésnek nevezném. Nem árt, ha tudjuk, ám ez a tény
semmivel sem visz előbbre. Egyetlen centiméterrel sem kerültünk
közelebb a gyilkoshoz vagy az áldozat személyazonosságának
megállapításához.
– Nem, de talán közelebb járunk ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, ki
nem az áldozat – csámcsogott elégedetten Corneliussen, és egy „köszönöm
a tájékoztatást” mondattal meg azzal a megjegyzéssel, hogy rendkívül
tanulságos és érdekes volt az előadás, sarkon fordult.

Alig csukódott be az ajtó, amikor egy köpenybe öltözött, kifulladt, szőke,

lángvörös arcú fiatalember feltépte:
– Itt van egy kislány, és a hullaládákat nyitogatja odalent. Közben
énekelget. Mintha Lars von Trier Birodalom című filmjéből lépett volna ki.
Axel a Svéddel a sarkában kirohant az ajtón.
A pincében találták Emmát, amint a hűtőházban egy idősebb férfi
hűtődobozát nyitotta ki. Kihúzta a fiókot, és melltől fölfelé előtűnt a test. A
szeme le volt hunyva, fehér bőre vékonyan feszült arc-és orrcsontján.
– Ne félj! Jól fogsz aludni. Megkérdezem az apukámat, hogy nem
kaphatsz-e meleg ruhát, hogy ne fázz ennyire.
Axel szólongatta, és három könnyed lépéssel mellette termett.
– Emma, nem lehetsz itt. Fent kellett volna maradnod az irodában, és
telefonálni, ha valami baj van.
A kislány felnézett.
– A film véget ért. Unatkoztam, apa.
A Svéd becsukta a két ládát, amit Emma már kinyitott, és a
következőhöz lépett. Belenézett és a fejét csóválta. Axel követte a
tekintetét, és lenézett a közlekedési baleset összeroncsolódott arcú
áldozatára.
– Miért nem az ágyukban alszanak, apa? Vagyis… szóval… miért
alszanak?
A Svéd fejével a súlyos, hajóablakos fémajtó felé intett Axelnek, aki
agyában lázasan kutatott válasz után.
– Azért alszanak, mert fáradtak, kincsem. Nem szabad bemenni
hozzájuk. Mit láttál a gyerekműsorban?
Lánya széttárta a kezét, és gyanakodva nézett apjára.
 – De hát… miért olyan hidegek?
– Azért, mert hideg van a teremben.
Kézenfogta, és bevezette a Svéd irodájába.
– Ugye te nem fázol?
A Svéd sietett a segítségére. Emma előtt felemelte két, ökölbe szorított
kezét, és megkérdezte, melyiket kéri. Az egyikben egy kis baba, a
másikban nyalóka volt. Talán a kislány tisztában volt vele, hogy témát
akarnak váltani, de ugyanakkor őszintén örült a babának, s azt mondta:
– Sille lesz a neve. Mint anyának.
– Gyere, kincsem, most hazamegyünk. Van még valami? – Az utóbbi
megjegyzés a Svédnek szólt.
– A gyomor tartalmából ítélve az áldozat shawarmát evett. Alkoholt
nem ivott, de rengeteg füstöt találtunk, ezzel azonban semmire sem mész,
amíg ki nem derítjük a személyazonosságát. Miről maradtál le?
– Kora?
– Szerintem negyven és negyvenöt év közötti.
– Mit tudtál még meg?
– Nem volt elég a halálból? Éles fülek hallgatóznak. Beszéljük meg
később!
Axel a lányát kézen fogva kitántorgott a fénybe. Emma boldogan beszélt
a babához, mintha egyáltalán nem hatott volna rá a benti élmény.
Ellentétben az apjával.
 16
Piver szénája rosszul állt. Egy autóban ült egy ismeretlen férfival. Ugyan
kapott egy vegetáriánus pizzát, amit már el is fogyasztott, egy hatos pakk
dobozos sört és egy csomag cigarettát, mégsem érezte jól magát. Nem
először történt meg vele, hogy olyasmibe keveredik, amit nem lát át.
Ismerte az érzést: olyasvalamibe vágott bele, amire nem készült fel, és
kerülte egy nála erősebb ember tekintetét.
Amikor elővette a telefonját, hogy felhívja Lizt, a férfi kezét a karjára
téve megállította, mondván, lenyomozhatják a hívást.
– Kölcsönkérhetem a tiedet? – kérdezte.
– Lemerült – hangzott a válasz. – Telefonálhatsz, ha odaérünk.
– Hova megyünk?
– Ismerek egy biztonságos helyet kint, a norrebrói HÉV-vonal mellett:
elhagyott gyárépület, ahol senki sem vesz észre.
A Modpress-es fickónak megvolt a terve, és látszott rajta, hogy Piverrel
vagy nélküle véghez fogja vinni.
Az autóban ültek az ipari negyed egyik régi raktárépületénél a Külső
Nørrebrón lévő vasúti területen, és a felvételeket bújták.
Körülöttük minden kihalt volt, Piver összesen egy futót, egy
kutyasétáltatót és egy várakozó teherautót látott, miután lekanyarodtak a
Rovsinggade-ról. Úgy száz méterre lehetett az aldersrogade-i gettó. Piver
ragaszkodott hozzá, hogy a felvételeket az autóban nézzék meg, mert úgy
gondolta, akkor kiszállhat, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretné.
Különös érzés gyötörte, de nem tudta, hogy a fáradtságtól, a kimerültségtől
vagy az újságíró iránti bizalmatlanságtól.
– Az egészet láttad? – kíváncsiskodott a férfi.
– Igen, sebtében. Ahhoz azonban elég volt, hogy két érdekes dolgot is
észrevegyek, ami fejfájást fog okozni a rendőrségnek.
– Mesélj!
– Nézzük meg, akkor meglátod, hogy igazam van! De a felvételt nem
adom oda addig, amíg nem tudom biztosan, hogy mi történik vele és
velem.
A fickó a szemöldökét ráncolta, arckifejezéséből Piver sértődöttséget
vélt kiolvasni, ezért módosított a kijelentésén.
– Nem azért mondom, de ha elkapnak, én viszem a bőröm a vásárra. Ti
hivatkozhattok a sajtószabadságra.
– Rendben. Megértem a nyugtalanságodat – mondta a másik
kiengesztelődve.
Piver elővette és bekapcsolta a kamerát. A másik izgatottan föléhajolt.
– Apám, micsoda tiszta felvétel! Mindent lehet látni.
Piver előretekerte a filmet addig a helyig, ahol a civil ruhás rendőrök
rátámadnak a magányos tüntetőre. Kísérője nem szólt akkor sem, amikor a
közjáték véget ért, és a rendőrök és az aktivista is eltűnt a képernyőről.
Pivert ez meglepte.
– Állati, nem? – kérdezte.
– Izgalmas, tényleg érdekes. Megtalálod azt a helyet, ahol a gyilkosság
van?
Mintha hidegen hagyták volna a képsorok.
– Nem gondolod, hogy ezek a képek tanúsítják, hogy átlépték azt a
bizonyos határt?
– Dehogynem, száz százalék, de a másik még ennél is komolyabb, nem?
Nézzük meg! Meddig kell előreugrani?
Piver fél kettőig tekerte előre a szalagot.
A temetőben először minden nyugodt volt, aztán két alak közeledett a
fák alatt. Egyenesen a kamera felé. Átnézték a felvételt. Piver képtelen volt
felfogni, hogy az egyikük nem sokkal később meghalt. Az ő
lakónegyedében. Alig egy nappal ezelőtt. És ez még nem volt elég. A
sapka ellenzője egy gyilkost rejtegetett.
Az újságíró a kamera felé nyúlt:
– Nézzük meg még egyszer! Ezzel kinagyíthatod. Megmutatom.
Az alakok sokkal nagyobbak lettek, mint amekkorára Pivernek korábban
sikerült állítania őket. A két férfi kilépett a fák alól. Az arcuk nem volt
kivehető, de abban biztos volt, hogy ha felnéztek volna a kamerába,
világosan látta volna őket. Csak most vette észre, hogy annak, akinek nem
volt sapka a fején, a keze össze volt kötve a hátán.
– Nézd csak, meg van bilincselve – jegyezte meg Piver.
– Megmutattad bárkinek? – kérdezte a másik.
– Még nem.
Egy percig semmi sem történt. A két férfit eltakarta a fal. Aztán
megjelent az egyik, akinek POLITI felirat volt a hátán. Levette a sapkáját,
felnézett. Piver visszatekerte a szalagot, és kinagyította a képet. Vállára
egy kéz nehezedett, és ő egyszerre tudta, hogy nagy baj van… Mint amikor
hirtelen összeáll a kép, és rádöbbenünk, hogy az utolsó menekülési utat is
elvágták előlünk.
– Állítsd meg itt! – parancsolt rá a másik.
Hangja hideg volt és fekete.
– Tulajdonképpen ki vagy?
– Ezzel most ne törődj! Csak ülj nyugodtan!
Piver lassan felemelte a fejét, és ránézett a magát Lindberg kollégájának
és a Modpress munkatársának kiadó férfira. Hátán végigfutott a hideg,
amikor a fickó félretolta fekete gyapjúkapucniját, és Piverre ugyanaz a
mosoly, ugyanaz a haj és ugyanaz az arc nézett vissza, mint az imént a
képernyőről.
Agyán épphogy csak átsuhant a gondolat, hogy kivágja az ajtót, és
kimenekül az autóból, mielőtt a másik valamit a mellének szorított, és ettől
minden elsötétült előtte.
 17
A zavargások péntekre elfajultak, de Axel el sem tudta képzelni, hogy
milyen rettenetes a helyzet. Valamivel kilenc után lefektette Emmát a
gyerekszobában. A kislány látszólag hamar elfelejtette az igazságügyi
intézetben látott alvó férfiakat; megbeszélték, hogy másnap délután
moziba mennek az ügyeletes óvoda után, ahová volt feleségével változó,
hosszú munkanapjaik miatt íratták be. Hamupipőke és pizza. Előbb
azonban még dolgoznia kell. Sok mindenben nem értettek egyet
Ceciliével, de azon ritkán vitatkoztak, hogy milyen sokat foglalkoznak a
munkájukkal, és milyen kevés időt töltenek a lányukkal. Bizonyos dolgok
túl fájdalmasak ahhoz, hogy veszekedjenek miattuk, és e tekintetben
mindkettejüknek rossz volt a lelkiismerete.
Miután hazaértek az igazságügyi intézetből, Emma gyerektévét nézett,
Axel spagetti carbonarát főzött, és válaszolt néhány sms-re meg
telefonüzenetre. Több üzenet érkezett újságíróktól, ezekről egyszerűen
nem is vett tudomást, kivéve Dorte Neergaard-ét, aki azt kérdezte, hogy
beugorhat-e hozzá este tízkor. Axel örömmel vette a látogatást, ha magával
hozza a felvételt.
Korábban volt egy kis kalandja a riporternővel, ami túlmutatott a
szexen. Egy alkalommal Dorte javasolta, hogy utána szívjanak el egy
jointot.
– Nem tudsz aludni? Ígérem, hogy ez a koktél segít. – Igaza volt.
Többhetes álmatlanság után úgy aludt, mint a bunda. Nem tudta eldönteni,
hogy a szex vagy a fű miatt, de amikor egy héttel később szex nélkül is
kipróbálta, megint használt. Azóta füvezett.
Mintha valamiféle megállapodást kötöttek volna. Áruba bocsátották a
szexet. Ő jobban aludt, és nyugodtabb lett, a riporternő pedig
információhoz jutott. Ez az egyezség mindkettőjüket kielégítette. Dorte
kihívó volt és egyenes, szinte mókás, de a benne lévő vágy keménysége
riasztotta. Csak semmi szerelem vagy kapcsolat, erre egyáltalán nem volt
igénye, és Axelt összezavarta, hogy a képlet ilyen egyszerű is lehet. Dugás,
két test, néhány szó, csevegés, aztán egy-két vagy három joint. Legalább
egy hónapos időközönként.
Kinyitotta Emma szobájának az ajtaját, szerencsére udvari szoba volt,
így a kislányt nem ébresztette fel az éjszakai szirénázás. A nappaliban
szórakozottan váltogatta a csatornákat a DR és a Hírcsatorna között,
időnként az ablakfülkéhez sétált megnézni, mi történik odalent. A
Nørrebro még szunyókált, néhány autó elhúzott, az ablaküvegek
beleremegtek, amikor elhaladt egy teherautó vagy egy busz, de egyelőre
semmi szokatlant nem tapasztalt, pedig néhány óra múlva minden a feje
tetejére állt.

Fél tizenegykor megszólalt a kaputelefon. Dorte mintha buliba készült

volna: egyáltalán nem hasonlított egy tizenkét órája dolgozó tudósítóra.
Parfümje illata azonnal megcsapta az orrát, amikor kinyitotta az ajtót. A
fiús ázsiai lány friss smink mögé rejtőzött, szemfesték, rúzs, alapozó. Arca
egész közel került Axelhez, aki lehajolt és megölelte. A nő ajka hozzáért
az arcához, miközben lehunyta sötétbarna, mandulavágású szemét, és a
felügyelőt bevonta fényes, fekete hajsisakjába. My little china girl.
Még sosem találkoztak nála, ezért sietve körbevezette, megmutatta az
alvó Emmát, mire Dorte sóhajtott, amit Axel gyöngédségként értelmezett.
Azután betessékelte a nappaliba, ahol két pohár bor várta őket, bár Axel
egyébként sosem ivott.
Dorte az ablakhoz lépett, és megállt neki háttal. Axel kikapcsolta a
háttérben szóló Keith Jarrett-CD-t.
– Fuck, micsoda kilátás! Innen biztos mindent követhettél tegnap.
– Nem pazarolom az időt ilyesmire. Nem az én asztalom – hazudta.
 – Mégiscsak király. Szinte ellátni a belvárosig. Rajtad kívül nem
ismerek más zsarut, aki a Nørrebrón lakik. Tulajdonképpen miért is?
– Jól érzem itt magam. Nem szeretnék elköltözni. Mintha lenne nálad
egy felvétel, amit meg kellene néznünk…
Dorte odalépett hozzá. Egészen közel, ahogy szokott. Egyáltalán nem
tisztelte a másik intim szféráját, mindig öt-tíz centiméterrel közelebb állt a
kívánatosnál. Bár két fejjel alacsonyabb volt Axelnél, és minden bizonnyal
a testsúlya is a fele volt a férfiénak, az mégis feszengett.
– Tényleg ez a program? – a hajába túrt.
Axel megpróbálta egy mosollyal kiszabadítani magát a fizikai
közelségből.
– Mi más lenne? Szerintem essünk túl a komoly munkán.
Nem utasította el teljesen, az újságírónő mégis így értelmezte.
– Szóval nem engem akarsz?
Axel nem tudta megállapítani, hogy megsértődött vagy kokettált vele –
biztosan mindkettő igaz volt, de akkor is erősnek kellett maradnia.
– Ismersz. Tudod, hogy mennyire komolyan veszem a munkám. Van
nálad valami, amit meg kell néznem, mert lehet rajta valami nyom. Egy
gyilkosé. A másik dolog várhat.
Ez segített.
Dorte kiment az előszobába hatalmas, világosbarna bőrtáskájáért, mely
elég kopottnak tűnt, de a fényes csatokból arra lehetett következtetni, hogy
antikolt, és biztosan egy vagyonba került. Egy vörös habtokból elővett egy
laptopot, az ölébe tette, aztán megint beletúrt a táskába, és előhúzott egy
CD-ROM-ot.
– Tessék, hatórányi légi felvétel este kilenc és hajnali három között. Az
egész városról, szóval elég sok… sajnos.
Axel tekintete a térdére, a vádlijára és a szoknya alól kiálló combjára, a
magas sarkú bőrcsizmára, a fekete harisnyára tévedt, miközben kivette és
felnyitotta a számítógépet, és betette a CD-ROM-ot. Teljesen lapos mellére
selyemblúz simult. Talán ezért olyan izgató szeretkezni vele?
A képernyőre pillantott.
A helikopter úgy lebegett át az éjszakán, mint egy zümmögő éjjeli
lepke. A vágatlan felvételeken pattogó hangok, mondatfoszlányok
hallatszottak, a képsorokat a pilóta és a stúdió üzenetváltásai kísérték, a
képek azonban meglepően élesek voltak, annak ellenére, hogy a helikopter
folyamatosan mozgott. Elúszott a szélesen terpeszkedő, a sötétben mégis
kicsi, szürke és anonim Koppenhága fölött. Még a tornyok,
templomcsúcsok és toronyházak is aprónak látszottak odafentről.
– Milyen magasan van? – kérdezte Axel.
– Fogalmam sincs, de kinagyíthatod. Mit szeretnél látni?
– Az Assistens temetőről, a Runddelenről és az Ifjúsági Házról este
tizenegykor készült felvételeket, meg mindent a Nørrebróról.
A kép hirtelen nagyon ismerőssé vált: kémények, piros tetőgerincek,
palatetők, parabolák, öreg tévéantennák és új mobiloszlopok. Nehéz volt
megállapítani, hogy hol készültek a felvételek, de hirtelen felbukkantak a
Tavak és a Dronning Louise híd nyolc világító, kupolás lámpája. A
sötétben sárga macskaszemekre hasonlítottak. A helikopter folytatta útját a
Nørrebrogade felett, elröpült ott, ahol az út a Griffenfeldsgade-nél
megtörik, és Axel megpillantotta a temetőt meg a mellette húzódó
szakaszt, míg a kép meg nem fagyott a Runddelennél és az Ifjúsági Háznál.
– Mit keresel?
– Szívesen beavatlak, de ígérd meg, hogy az információt nem használod
fel. Amíg zöld lámpát nem kapsz.
Dorte a homlokát ráncolta, de beleegyezett, és Axel beszámolt a
gyanújáról meg az eddig eredményekről.
– Az érdekelne, hogy hogyan került oda a holttest. Biztos vagyok benne,
hogy az áldozat a temetőben találkozott a gyilkossal. Ráadásul néhány
emberünknek szemmel kellett volna tartania azt a területet, ahol a hullát
találták, de ki tudja, mit csináltak.
 Miközben beszélgettek, az újságírónő keresgélt a szalagon.
– Mi lett velük?
– Ez sem tartozik senkire. Ma kihallgatta őket az államügyész.
Axel érezte, hogy a nő figyelme elterelődik a képekről, és arra irányul,
amit hall.
– Azzal gyanúsítják őket, hogy közük van a gyilkossághoz?
– Nem, tulajdonképpen nem, de minden eshetőségre fel kell készülni.
Hogy ha később előkerül valamilyen terhelő bizonyíték, akkor senki se
mondhassa, hogy nem ellenőriztük saját magunkat. Egyiküket én magam
hallgattam ki, aligha ölt meg bárkit is, de a munkáját sem végezte
rendesen, mert a gyilkosság azon a területen történt, ahol járőrözniük
kellett.
– Akkor mi történt?
– Nem tudom, de ha nem két férfiról lenne szó, azt hinném, hogy
bementek a bokrok közé kefélni.
– Ki állítja, hogy nem ezt tették?
A képernyő felső sarkában Axel követhette az idő múlását; Dorte gyors
előretekerés üzemmódba kapcsolta a felvevőt. A helikopter sok helyre
eljutott. A kamera elidőzött a Tavak fölött, aztán a Városháztérre váltott,
ahol több mint ezer ember gyűlt össze, és fehér koporsókat vittek fáklyás
gyászmenetben. Elindultak a Nørrebro felé, a városrész szívében elterülő
mocskos, üres építési terület, a Folkets Park irányába, ahol általában a
Blágárds tér pusherjei és a sarkon álló melegedő hajléktalan piásai
lebzseltek. A tüntetés fél tizenegykor feloszlott ezen a területen, és Axel a
levegőből teljes kiterjedésében látta a híres bevetési tervet. A rendőrség
minden mellékutcát lezárt rohamkocsikkal, majd a park elfoglalására
indult, s a tüntetők a rendőrökkel a sarkukban különböző irányokban
szétszaladtak.
– Nem vesztegetitek az időt, mi? – jegyezte meg Dorte Neergaard, akit
egyébként nem hatott meg a kapucnis lázongók és az utcai pusztítás
látványa, Axel figyelmét azonban nem kerülték el a levegőben suhogó
gumibotok.
A helikopter megint az Ifjúsági Ház felé vette az irányt, Dorte
megállította a felvételt, amikor a Runddelenhez ért. Az óra 23.34-et
mutatott. Axel felfedezett két rendőrnek látszó alakot, amint egy sírkőnek
támaszkodva dohányoznak a leendő tetthelytől ötven méterre, a fal
takarásában.
Megmutatta, melyik terület érdekli, és megkérte Dorte-ot, hogy nagyítsa
ki.
A holttest nem volt ott, és Axelbe belehasított a gondolat, hogy a
meggyilkolt férfi ekkor valószínűleg még élt, és hogy esetleg hamarosan
látni fogja, mi történt vele. Látta a tetthelytől távolabb, a főbejáratnál
várakozó két rohamkocsit. Valószínűleg még egy kocsi is állt az Ifjúsági
Házzal szemben, vagyis rengeteg kolléga tartózkodott a temetőben. Semmi
sem történt. Mindenki egy helyben topogott, miközben az utcán egy leégett
szemeteskonténer füstölt.
A két tiszt, Axel feltételezése szerint Kasper Vang és Jesper Groes,
tréfásan hátba veregette egymást. Vagy talán táncoltak? A sisakjuk
mellettük hevert a földön. Egyikük levette az overallját. Ez meg mi a
franc?
– Hűha, csak nem vetkőzik? – jegyezte meg Dorte Neergaard kuncogva.
Axel egy pillanatig azt hitte, hogy igaza van, de az overalljából kibújó
rendőrtiszt ismét megveregette társa vállát, aztán a kapuhoz lépett, nagyot
fújt, körbenézett, kiugrott a Nørrebrogade-ra, és elindult a város felé. A
másik eltűnt a sírkő és egy fa között. Ezzel nagyjából egyidejűleg valami
megmozdult a temetői ösvényen. Visszatekerték a szalagot, és
kinagyították a felvételt. Egy sötét férfialak közeledett, de csak rövid időre
bukkant fel az alacsonyan lógó lombok között.
A helikopter 0.55-kor visszafordult a Runddelen kereszteződés felé.
Axel nem látta a két rendőrt. Kicsinyítettek a képen, feltűntek az utcán
gyújtott tüzek három-négyszáz méterre a tetthelytől. A temetőre sötétség
borult.
1.33-kor mozgást érzékeltek a tetthelynél. A helikopter az Ifjúsági Ház
fölött időzött olyan szögben, hogy a fák elfogták a kilátás nagy részét, de
nem akadályozták meg, hogy Axel megpillantsa, amint a falnál két alak lép
ki a fák takarásából. Öt-hat lépés, és már el is tűntek egy másik fa mögött.
– Állítsd meg és nagyítsd fel! – kérte.
Az egyik átkarolta a másikat, így közeledtek az Ijúsági Ház és a kápolna
felől a fal felé, ahol a holttestet találták – Axel hét lépést számolt, mielőtt
eltűntek. Másfél perccel később mintha az utcai világítás fénye vetődött
volna a földre ott, ahol eltűntek. Vagy inkább egy hátat látott? Még
egyszer megnézte a felvételt. Most már tudta. Vaku villant. A tettes
lefényképezte az áldozatot. A Modpress-es kép! Aztán az egyik férfi
kilépett az ösvényre, és eltűnt a temetőben. A sötétben lehetetlen volt
felismerni az elmosódott képernyőn, de a technikusok talán tudnak javítani
a képen. Még kétszer megnézték a képsorokat, Axel azonban nem lett
okosabb.
Tizenkét perccel később az egyik rendőr visszamászott a fakapun, és
néhány perc múlva mindketten a sírkőnek dőlve cigarettáztak.
Szürrealisztikus jelenet.
– Ez aztán a sztori – jegyezte meg Dorte Neergaard.
Axel teljesen megfeledkezett a riporternőről, aki most magára akarta
vonni a figyelmét.
– Igen, talán, de mit jelent ez az egész?
– Nem tudom, a kollégáid mindenesetre elhanyagolták a feladatukat.
Nem tudom, hol vannak most, vagy hogy van-e bármi közük a
gyilkossághoz, de egy férfit megöltek, mialatt ők a tetthelynél teljesítettek
szolgálatot, és semmit sem láttak, mert félvállról vették a munkájukat. Ez
aztán a címlapsztori!
Eltette a számítógépet, és indulni készült.
 – A felvételt vissza kell vinnem a munkahelyemre, mégpedig most
rögtön.
Axel a kezét határozottan Dorte karjára tette.
– Előbb beszélnünk kell róla. Mikor akarod nyilvánosságra hozni az
esetet? Egyáltalán mit akarsz tenni?
Dorte Neergaard pillantásában már nyoma sem volt a vágynak. Ehelyett
az „ambiciózus újságíró nagyszerű sztorit szimatol” szavak villogtak nagy
betűkkel a szemében.
– Axel, ez az én felvételem, én mutattam meg neked, tehát nem
szabhatsz feltételeket.
– Nem is szabok, de kénytelenek leszünk megbeszélni a továbbiakat, és
azt is, hogy milyen következtetésre juthatunk a képsorok alapján. Az én
információim segítenek megírni a sztorit, nélkülük semmire se mennél.
Hogy egy rendőr átugrik egy kapun, egy másik pedig eltűnik egy fa alatt,
még semmit sem jelent. Fogalmad sincs, mit és miért csinálnak, vagy hogy
milyen parancsot kaptak. Szóval nem használhatod csak úgy fel.
– Akkor mit javasolsz?
– Előbb szeretnék beszélni a két rendőrrel, aztán azt teszel a felvétellel,
amit akarsz. Holnap, amint kihallgattam őket, szólok, és akkor előállhatsz
a történeteddel.
Dorte levegőbe emelt keze mintha láthatatlan szalagcímet formált volna.
– „A rendőrök aludtak, miközben a közvetlen közelükben megöltek egy
aktivistát”. Vagy inkább: „A rendőrség hagyta meghalni a tüntetőt, mert
nem végezte rendesen a munkáját”. Szerintem az első jobb.
– Fuck, micsoda idióták! – nyögött Axel. – De nem tudjuk, hogy a
címeid megfelelnek-e a valóságnak, ugye?
– Nem, de holnap már okosabb leszel. Ha megígérem, hogy még nem
hozom nyilvánosságra a sztorit, akkor tájékoztatnod kell a fejleményekről,
hogy mindent beleírhassak.
– Felejtsd el, nem tehetem, hiszen én hallgatom ki őket. Ez olyan lenne,
mintha beadnám a felmondásomat – mondta, aztán meggondolta magát. –
Nincs szükséged rám. Magad is kitalálhatod az összefüggéseket. Az egyik
elhagyja a posztját, a másik eltűnik, talán szundít egyet, vagy kimegy
pizzáért, egy azonban biztos: nincs a helyén. Ha jó okuk volt a távozásra,
arról beszámolok. De várnod kell a sztorival, amíg végzek.
Axel felállt. Biztos volt benne, hogy sikerült megállapodnia Dorte-tal, és
így lehetősége nyílik felhasználni a szalagon lévő képeket a két rendőr
megpuhításához. Csak a felvételt kell megszereznie.
– Szükségem van a felvételre. Nem akarom megmutatni másoknak, csak
a két rendőr kihallgatásán akarom bevetni.
Dorte hevesen rázta a fejét.
– Megőrültél? Ha a főnökeim megtudják, hogy odaadtam neked, akkor
engem tesznek lapátra.
– Nem mondom el, hogy sajtófelvétel. Azt mondom, hogy a rendőrségi
helikopterről készült.
– Mi volt azon a felvételen?
– A gyilkosságról semmi.
– Nem adhatom oda. Ha bekerül a rendszeretekbe, és használják, akkor
mindenki láthatja, hogy tőlünk származik.
– Ez a felvétel nemcsak a két rendőr, hanem a gyilkossági ügy
szempontjából is létfontosságú. – Habozott, de már nem volt más kiút. –
Ha nem adod oda önként, akkor letartóztatlak, amiért akadályozod a
rendőrség munkáját egy gyilkosság felderítésében.
– Viccelsz? – idegesen nevetett a lány. – Te komolyan gondolod, a
francba.
Axel ránézett.
– Nem, ebben a pillanatban még nem.
Az újságíró fürkész pillantással nézett rá, mintha nem értené, hogy mit
mondott.
– Ez valami új, gyanús tulajdonság a jellemedben? Felhívás egy izgató
szexuális játékra? Akkor sürgősen cseréld ki a lemezt, mert nem tartom
viccesnek.
– Nem kerül sehová, megígérem. És kizárólag a tiéd a sztori, amint van
valami eredmény.
– Nyald ki, te beképzeld majom!
Dorte elveszítette a játszmát, ő pedig egyelőre elveszítette Dorte-ot. Öt
perccel és néhány káromkodással később kivette a nő a CD-ROM-ot a
táskájából, és Axel melléhez hajította.
– Te vagy a legrettenetesebb, disznó pszichozsaru, akivel életemben
találkoztam, ugye tudod? A rohadt életbe!

Axel az órájára pillantott, amikor becsapódott a bejárati ajtó. Pár perc

múlva éjfél. Elővette a laptopját, összekapcsolta a nagy képernyővel, és
még kétszer megnézte a felvételt, miközben megpróbálta elterelni a
figyelmét Dorte Neergaard-ról és kettejük összeszólalkozásáról. Az utcáról
behallatszó hangok megerősítették, hogy elharapóztak az erőszakos
cselekmények. Kiáltások és parancsok visszhangoztak a házak között, a
tűzoltóautók szirénázása egy pillanatra sem hallgatott el, egy idő után
azonban felváltották a rendőrszirénák. Axel tudta, hogy a tűzoltóság
feladta, nem vonulnak ki több norrebrói tűzesethez. A szokásos forgalom
leállt, így időnként különös csönd borult a környékre, furcsa, álomszerű
némaság ereszkedett az egyébként mindig harsogó utcára. Az egyik ilyen
csöndben fél kettő tájban hirtelen arra lett figyelmes, hogy aranyló fény
táncol be az ablakokon az éppen alatta lévő kereszteződés felől. Izzó
parázs pattant az égre az ablakai előtt, a lángok ropogtak.
Rágyújtott egy füves cigire, és elmerült az utcai látványban, mintha
minden egy másik valóságban történne.
Tizenkét-tizenhárom ember ült az aszfalton egy tűz körül, amit a
lomtalanítás során kitett tárgyakból raktak. A kidobott ágyakba, a néhány
kerékpárba és a szorosan összekötött akciós újságokba nehezen kapott bele
a tűz. Mintha piálni gyűltek volna össze, de a holtrészeg férfiakat csak a
véralkoholszint kötötte egymáshoz, a kandallót az utcán rakott tűz
helyettesítette. Ketten megpróbálták berugdalni a lángok közé az aszfalton
legyezőszerűen szétterülő újságokat. Axel mindkettejüket ismerte. A helyi
kocsmában dolgoztak pultosként, már kiöregedtek a diákcsínyekből, de
örökre megőrizték fiatalságukat a véget nem érő kábulatban, s inkább
hasonlítottak éppen járni tanuló kisbabákra, mint negyvenes éveik végén
járó férfiakra.
A fáradtság először a szemére telepedett: úgy hunyta le, hogy észre sem
vette. Most végre van egy kis nyugta.
 18

Március 3., szombat

A március az év legszörnyűbb hónapja Dániában, barnán és szürkén
beszorul a februári fehér hó és az áprilisi tavasz hírnökei közé. Se tél, se
tavasz, csak hideg reménytelenség.
Az idei év sem kivétel, állapította meg egy csésze kávéval a kezében,
miközben elnézett a Nørrebro felett, és a látványtól elfacsarodott a szíve.
Palaszínű égbolt. A téli sózástól kifehéredett aszfalt sebhelyes bőrre
hasonlított az éjszakai zavargások során szerzett hatalmas égésfoltoknak
köszönhetően; a házak színtelen falként vették körül a város szürkés,
reggeli félhomályát.
A hasis megint megajándékozta azzal az álommal, amire egyébként
olyan nehezen talált rá, így most erőtől duzzadt, és készen állt az új napra.
Egyáltalán nem érezte a szívét, csak ha kezét a mellére tette.
Valamivel elmúlt hét óra, Emma aludt, és Axel azon töprengett, hogy
mit csináljon Kasper Vanggal és Jesper Groesszal. Az államügyész szerint
nem volt elég terhelő bizonyíték a kezükben ahhoz, hogy a készenléti
bíróság elé állítsák őket, de talán megváltozik a véleménye, ha meglátja
azokat a felvételeket, amelyeket Dorte Neergaard-tól szerzett. A két
rendőrt egyelőre nem osztották be szolgálatba. Még aznap fel akarta
keresni őket, de csak azután, hogy átnézte a személyi aktájukat.
Behozta a friss újságokat az előszobából. Sonne ellátogatott a
lakóközösségbe, és interjút készített Piver két barátnőjével, akik rendőri
erőszakról és túlkapásokról beszéltek, meg az eltűnt barátjukról, akit üldöz
a rendőrség. Szívbe markoló hazugság volt. A Modpress története a
meggyilkolt símaszkos férfiról gyorsan terjedt. Az ilyesmit a sajtóosztály
ellenőrizetlen sztorinak nevezi, amit a lehető leggyorsabban meg kell
cáfolni. Ott volt minden újság főoldalán – a nézőpont megegyezett –,
legélesebben az Ekstra Bladet címlapja fogalmazott hatalmas betűkkel: „A
rendőrség belekeveredett egy autonóm tüntető meggyilkolásába?”
Axel tisztában volt vele, milyen színűre vált majd Corneliussen arca,
amikor elolvassa ezt a mondatot, arról nem is beszélve, ahogy majd
Rosenkvist kopasz feje búbjára fésült haja égnek áll. A helyzeten csak
rontani fog, ha kiderül, hogy két rendőr elhanyagolta a kötelességét,
miközben a gyilkosság történt. Elhanyagolta? Csak ennyi történt? Nem azt
látta a felvételen, hogy egyikük lelépett pont abban az időszakban, amikor
a gyilkosság történt?
Alaposan meg kell fontolnia, hogyan kezeli az ügyet, mert ha kiderül,
hogy egyiküknek köze van a gyilkossághoz, akkor az ellenőrizetlen nem a
megfelelő szó az eset jelölésére. Akkor ez egy időzített bomba az egész
rendőri testület számára. És a város békéjét is fenyegeti. Ráadásul a
felvétellel óvatosan kell bánnia, mert ha összekapcsolják Dorte Neergaard-
ral, az mindkettejüknek sokba kerülhet. Be akarta tartani az újságírónak
tett ígéretét, hogy közölheti a két rendőrről szóló sztorit. Miután ő végzett.
Éppen Emmához indult, hogy felébressze, amikor megszólalt a telefon.
BB hívta. Még be sem fejezte az első bevezető mondatot, Axel már
tudta, hogy jelentős eredményeket értek el.
– Kapás van, az áldozat ujjlenyomata szerepel a nyilvántartásban.
– Mit tudunk róla?
– Macedón, a neve Enver Davidi, 48 éves.
Enver Macedóniából. A név albán. Ez alapján narkóra,
nőkereskedelemre, felbujtásra és bonyodalmakra lehet számítani.
– Ismerjük?
– Igen, kisebb könyvespolcnyi anyagunk van róla.
– Kábítószer?
– Többek között.
 – Kikérted az erkölcsi bizonyítványát?
– Már úton van, de manuálisan kellett kikeresni, ami elég különös.
– Hogy érted?
– Nem hivatalos úton, mert már nem őrizzük a papírjait, elhagyta az
országot.
– És? Nem ő az egyetlen? Hol lakik?
– Hát éppen ez az. Már nem létezik Dániában, mert kiutasították.
Örökre. 1996-ban elkapták tizenhét kilogramm kokain birtoklásáért, nyolc
évet kapott. Ráadásul kitoloncolták. Kirakták, miután leülte a büntetés
felét.
– Akkor mit keresett itt?
– Jó kérdés, Sherlock. A te feladatod kideríteni.
Bár semmi konkrétat nem tudott a macedón Enverről, első gondolata az
volt, hogy segítséget kell kérnie a kapitányság kábítószerosztályától, mert
az, hogy az áldozat kábítószer-kereskedelembe keveredett, túlmutatott a
balkáni útvonalon, mégpedig az Afganisztánból Dániába vezető
heroinkereskedelmi útra. Erre az aranybányára a Macedónia északi részén
élő albánok már rég bejelentkeztek, és évtizedeken keresztül lefölözték a
hasznot, függetlenül attól, hogy a területet Tito, Slobodan Milošević,
egymást váltó macedón kormányok vagy a NATO koszovói erői
irányították. A szerbekkel együtt ők feleltek az anyag Koszovóba és
Montenegróba szállításáért a Tetovótól északra fekvő magas hegyek
között, majd innen tovább Észak-Európába, ahol a balkáni diaszpóra a
helyi bűnözőkkel, rockerekkel és másodgenerációs bevándorlókkal
együttműködve gondoskodott a terjesztésről.
De ki ver össze egy kábítószer-kereskedőt az Ifjúsági Ház közvetlen
közelében a kiürítés utáni éjszakán? És ki öltözteti kreuzbergi fegyveres
aktivistának?
A kábítószer megmagyarázhatta az erőszakot és a brutális gyilkosságot.
A megkötözött kezet és az arcot ért ütlegeket. Nem biztos, hogy valamit ki
akartak húzni Enverből, az is lehet, hogy példát akartak statuálni.
Viszont nehéz volt megérteni, mit keres egy kiutasított kábítószer-
kereskedő Dániában.
– Hol vagy?
– A temetőben. A nyomozás során új nyomokra bukkantunk, éppen azt
vizsgálom, hogy hol járt még az áldozat és a tettes. Itt leszek egész nap.
– Új nyomok? Például?
– Közvetlenül nincsenek összefüggésben a gyilkossággal, de találtunk
néhány csomag füvet, kis kábítószert, egy köteg pénzt – különböző
sírokban rejtették el őket.
– Hozzáférsz a bűnügyi nyilvántartáshoz? – kérdezte Axel.
BB egyike volt azon kevés rendőrtisztnek, aki szinte mindenkivel online
kapcsolatban állt – Axel és a legtöbb kollégája csak tavaly kapott e-mail-
címet, és a laptopjukról nem fértek hozzá az adatbázis-hálózathoz,
ahonnan információt szerezhettek a bűnügyi nyilvántartásból és a
kapitányságokon folyó nyomozásokról.
– Igen.
– Elküldenéd nekem mindazt, amit Enverről találsz? Most!
– Igen, de neked kell betelefonálnod, és megkérni, hogy keressék ki a
régi dolgait.
Axel letette a telefont, és bement Emmához. A kislány a hátán feküdt,
karját a feje fölött kinyújtva, tátott szájjal aludt, első fogai látszottak. Halk,
hortyogó hangot hallatott. Ajka cserepes volt és berepedezett a
folyadékhiánytól. Axel egy pillanatra megfeledkezett az ügyről, és
eltöltötte a lánya iránti szeretet, de a testében felgyülemlett feszültség arra
késztette, hogy egyik kezét a vállára tegye, és a nevét suttogja.
– Emma, ébredj! Indulnunk kell az óvodába. Apának dolgoznia kell.
A kislánynak negyedórára volt szüksége, hogy magához térjen, Axel
bement a nappaliba, és bekapcsolta a laptopját, hogy elolvassa BB e-
mailjét.
 Enver Davidi, született 1959-ben Šipkovicában, a hegyekben, öt
kilométerre északra Tetovótól az akkori Jugoszláviában, jelenleg
Macedóniában. 1980-ban huszonegy évesen apjával és bátyjával érkezett
Dániába, a család többi része otthon maradt. Enver Davidi taxisofőrként
tartotta el magát. A Korsgade-n, a Belső Nørrebrón lakott egy
szükséglakásban apjával és bátyjával, ahogy a hetvenes években a
bevándorlók általában, a férfiak két-három hónapos nyári szabadságra
utaztak haza, az év többi részében pedig robotoltak, hogy pénzt
küldhessenek a családjuknak. Az apa 1989-ben halt meg rákban, a báty
2005-ben balesetben. Mindkettejüket Tetovóban temették el. A bátyját
többször is gyanúsították és vádolták kábítószer-bűnözéssel, de sosem
emeltek vádat ellene. Envernek több folt is esett az erkölcsi
bizonyítványán: elítélték ittas vezetésért, erőszakért, háromszor euforizáló
szerek birtoklásáért, egyszer garázdaságért, hoztak ellene távoltartási
végzést, és ott volt a legsúlyosabb ügy, a kábítószer-csempészet 1996-ban.
1995-ben feleségül vett egy dán nőt, 1996-ban gyerekük született, 1997-
ben, abban az évben, amikor nyolc év börtönre ítélték, elváltak. A
kitoloncolási végzés ellen fellebbezett a Legfelsőbb Bíróságon, de
elutasították, és 2000-ben kitoloncolták, miután leülte büntetése felét,
ahogy az a kiutasítottak esetében szokás volt. 2003-ban Malmőben
előállították, és visszaküldték Macedóniába, miután a svéd rendőrség
megkereste az Országos Rendőr-főkapitányságot. 2005-ben egy járőrözés
alkalmával a Nørrebrón kapták el – ez akkor történt, amikor a testvére
meghalt. Volt retúrjegye, az elutazás időpontjáig bent tartották, és az
előállítása után hat nappal repülőre ültették. Azóta kétszer látták
Koppenhágában, az utcán felismerték, és értesítették a rendőrséget, de nem
avatkoztak közbe, és az ügyészség kérésére nem tartóztatták le egy
folyamatban lévő nyomozás érdekében.
Axel felírta az időpontokat, neveket, címeket és telefonszámokat a
noteszába, és emlékeztetőt írt, hogy vegye fel a kapcsolatot a kábítószeres
részleggel, kiderítendő, mit jelent a „folyamatban lévő nyomozás”
kifejezés.
Az információk – különösen az utóbbi – több kérdést felvetettek, mint
ahány választ adtak. Vajon ki és miért szentelt különös figyelmet Enver
Davidinek? És miért nem tartóztatták le és toloncolták ki, ha többször is
látták?
Másrészről az is kiderült, hogy a rendőrségnél valaki többet tud az
áldozatról, mint jelenleg Axel.
Végignézte a névjegyeket a mobilján, míg Frank Jensenhez, egy régi,
jelenleg Macedóniában kiküldetésben dolgozó kollégájához nem ért.
Jensen a Rendőr-főkapitányság kapcsolattartó tisztje volt Szkopjéban,
Macedóniában.
– Axel! Még mindig gyilkosokat üldözöl Koppenhágában?
– Igen. És te? Mi a helyzet Szkopjéban?
– Meleg van, buli, könnyűvérű nők, de ha igazi rendőrmunkára
gondolsz, semmi dolgom. Minden csak a kapcsolatokról meg a
hálózatokról szól. Hivatalos vacsorákra járok, és persze nem hivatalos
rendezvényekre is, valójában ez utóbbiakon történik minden.
– Akkor talán át tudsz nekem adni néhány nem hivatalos információt
egy áldozatról, akinek az ügyével foglalkozom.
Axel megadta Davidi adatait. Frank megkérte, hogy várjon.
– Rajta van a kitoloncolt kábítószeres bűnözőkről vezetett hosszú
listámon, akik Tetovo környékén telepedtek le. Annyian vannak, hogy
kénytelenek egymás elintézésével elütni az időt, mert nincs elég kokó
mindenkinek.
– Normális, hogy Dániába jönnek, és újabb bűncselekménybe
keverednek azután, hogy kitoloncolták őket?
– Ezekben a fickókban semmi normális nincs. Némelyikükből
pszichogengszter lesz, a legtöbben elveszítik a kapcsolatot a feleségükkel
és a gyerekeikkel a kitoloncolás miatt, így nem sok vesztenivalójuk van.
Mások teljesen megváltoztatják az életüket, kolostorba vonulnak, de a
barátod biztosan nem tartozik ebbe a kategóriába.
– Ismered?
– Nem, de gyűjtünk adatokat róluk, mert nemcsak a macedónoknak,
hanem nekünk is gondot okozhatnak. A neve felmerült egy holtan talált
moldovai prostituálttal kapcsolatban öt-hat évvel ezelőtt. Fel kell hívnom
néhány ismerősömet, hogy többet tudjak meg róla.
– Gyilkosságról van szó, Frank, sürgős.
– Semmit sem változtál. Jelentkezem.
Axel rövid búcsúzkodás után felhívta Ernát a gyilkosságiaknál.
– Előkerestétek Enver Davidi régi ügyeit?
– Voltam az archívumban. Csak néhány apróságot találtam: kis erőszak
és fenyegetések. A súlyos narkóügyet kikölcsönözték. H. Nielsen kérte ki,
aki helyettes rendőrfelügyelő a Különleges Ügyosztályon.
– Micsoda? Hiszen az az ügy már tízéves! Meg tudod szerezni és el
tudod küldeni nekem Nielsen számát, hogy beszélhessek vele?
Emma az ajtóban állt, a jegesmedvéjével a kezében. Axel félbeszakította
a beszélgetést. Majd később elintézi.
– Azt mondja, hogy brumm, brumm – szólalt meg. – Ez
jegesmedvenyelven azt jelenti, hogy jó reggelt.
– Jó reggelt, kincsem.
Axel mobiltelefonja vibrált.
Corneliussentől jött sms:
„Te beszélsz Davidi volt feleségével. Darlingé a temető és a helyszíni
kihallgatások. Őt is értesítettem. Bele kell húznunk.”
Nem volt szokatlan, hogy két embert küldtek ki a halálesetről értesíteni
egy közeli hozzátartozót, de Axelnek nem volt ellenére, hogy egyedül kell
mennie. A családtagokkal való találkozás mindig fontos pillanat volt, és
minden rendőr tudta, hogy a tettest gyakran közöttük kell keresni.
Corneliussen nem szokott közbeavatkozni a nyomozás ezen szakaszában.
Hogy most így tett, az a holttestről készült képnek és azoknak a
híreszteléseknek volt köszönhető, hogy a rendőrség belekeveredett a
Davidi-gyilkosságba. Az aktivisták tényként kezelték az információt. Az
éjszakai zavargások minden eddiginél súlyosabbak voltak, és a Skt. Hans
Torvnál több kolléga is az életét kockáztatta, amikor bekerítették őket
bevetéseknél használt tűzbiztos autóikban, amelyekről kiderült, hogy
mégsem olyan tűzbiztosaik, amikor hajítófegyvereket és Molotov-
koktélokat hajigálnak rájuk. Az előkelő kávéházi negyed és a benn lévő
drága lakások az éjszaka folyamán fáklyává változtak. Tíz-húsz autót is
felgyújtottak, és a tűzoltókat nem engedték a közelükbe. Axel egy
pillanatig sem kételkedett abban, hogy a Modpressnek elküldött fotó csak
szította a rendőrség iránti gyűlöletet, és felerősítette az Ifjúsági Ház
kiürítése miatt érzett elkeseredést. Látta a tévéfelvételeket, hallotta a
rendőrgyilkos kiáltásokat, és látta az aktivistákkal készült interjúk
részleteit, amelyekben a rendőrséget emberöléssel és erőszakkal vádolták.

– Fel kell öltöznünk. Ki lesz előbb kész?

Emma már a szobájában volt, mielőtt Axel bármit is mondhatott volna
még. Amikor öt perccel később farmerban és ingben belépett a nappaliba,
a kislány már ott állt rózsaszín hercegnőruhájában, fekete lencsés, lila
műanyag napszemüvegben. Hullámos hajában diadémutánzat billegett.
– Mindenre kész vagyok – jelentette ki.
Miután leadta Emmát, bement a kapitányságra. A gyilkosságiak teljes
gőzzel dolgoztak. Darling vezetésével legalább hatan a tanúvallomásokat
és a tegnap óta érkezett bejelentéseket – vagy ahogy ők hívták, tippeket –
tanulmányozták.
Axel felhívta a központi rádiós szolgálatot, és ellenőrizte Enver Davidi
volt feleségének, Laila Hansennek a címét. A város északi részében lakott
a Rentemestervej úton. Axel autóval ment.
Feltámadt a szél, a Dronning Louise híd keskeny zászlói, melyeket azért
akasztottak oda, nehogy a Tavaknál lévő hattyúk belerepüljenek a
villanyvezetékekbe, lobogtak és csapkodtak a szélben. A kollégák autóik
mellett álldogáltak a hídon, és fáradtnak látszottak.
Axelnak mindössze negyedórába telt ideérni, mert a város még mindig
nem ébredt fel. A rádióban hallotta, hogy az előállítottak száma az éjszakai
zavargásokat követően kétszázhetvenháromra emelkedett.
Az északnyugati városrész nagytestvérétől, Nørrebrótól eltérően nem
híres, nem vonja magára a média figyelmét, elsősorban nyugdíjasok, pénzt
vagy anyagot hajtó kábítószeresek, utcasarkon ücsörgő piások élnek itt, és
az utcákon az idegenek hatalmas, krómozott felnis és aranyozott spoileres
fémdobozokkal közlekednek. Nagyjából az egész városrész ötvenes
évekbeli, lepusztult, felújítatlan bér- és önkormányzati lakásokból áll, és
sokan élnek szociális támogatásból. Rengeteg a munkanélküli
bevándorlócsalád meg a fehér proli az állandó visszaélések, traumák,
üresség, kábítószer és alkohol szürke patchworkjében.
Axel kikapcsolta a rádiót, és bekanyarodott a Rentemestervejra.
Legnagyobb meglepetésére villák sorakoztak az utca végén az Utterslev
Torvig. Kis téglaépítésű villaidill a segélyen élők szomszédságában. A 12-
es szám angol stílusban épült, a garázsos, vörös ház előtt keskeny pázsitsáv
húzódott. Háromnegyed tizenegy volt. Az utca teljesen kihaltnak tűnt.
Axel csöngetett. Aztán kiáltás hallatszott, majd fél perc elteltével kinyílt
az ajtó.
Axel korabeli, alacsony, kék szemű, széles ajkú nő nyitotta ki, vörös
haja a nyakánál egészen rövidre volt nyírva. Azonnal felismerte.
 19
A nő meglepődött. A szája is tátva maradt. És egy kicsit meg is ijedt.
– Helló – köszönt kérdő hangsúllyal.
– Szia.
Mi… ő? Nem éppen most ért véget egy kapcsolata?
– A rendőrségtől jövök. Tegnap holtan találtuk Enver Davidit. Ha jól
tudom, ő a volt férjed és a gyermeked apja.
A nő szeme hirtelen áttetszővé vált, körülötte apró, finom ráncok
jelentek meg.
– Most hülyéskedsz? Rendőr vagy? De hát…
Ha jól emlékszik, annak idején jogásznak mondta magát.
A nő sírva fakadt.
– Sajnálom, de kénytelen vagyok feltenni néhány kérdést.
A nő a fejét rázta.
– Gyere be. Louie, a fiam fociedzésen van. Mire vagy kíváncsi?
Aztán megállt, és Axelre bámult, aki szinte nem is hallotta a szavait,
amikor megszólalt:
– Hogy halt meg?
Laila összetört, és a nyakába borult. Axel átkarolta. Édeskés illata volt,
izzadság és szappan keveréke, és Axel azon gondolkodott, hogy éppen
takaríthatott-e, amikor csöngetett. A nő felegyenesedett, kéztövével
letörölte a szemét, és szipogva távolabb lépett tőle. Világos, rövid ujjú,
nyakánál kigombolt pamutinget, fehér bőrszandált és feszes
farmernadrágot viselt, melyet ösztönösen kisimított.
Axelnek eszébe jutott, ahogy a kezét újra meg újra a combjára tette,
amikor a városban találkoztak. Szinte beszippantotta, amikor felé fordult.
Annak idején.
 – Mikor láttad utoljára?
– Látni? Hiszen hét évvel ezelőtt kiutasították.
– Azóta nem találkoztál vele?
A nő leült egy nyersfehér kanapéra, kezével megdörzsölte az arcát,
mintha éppen most ébredt volna. Aztán felállt.
– Hoznom kell valamit, amivel megtörölhetem a szemem.
Axel körülnézett. Mit is mondott, hol dolgozik? Ápolónő? Védőnő?
Asszisztens? Megpróbálta felidézni a nevét. Akkoriban nem Lailának
hívták.
Miután visszajött, végigmentek a szokásos kérdéseken: ellenségek,
adósság… És mi a helyzet vele? Van udvarlója? A nő tétovázva,
elutasítóan felelt, és amikor Axel az Enverhez fűződő kapcsolatáról akarta
kérdezni, kitartott amellett, hogy a kitoloncolása óta nem látta.
Axel biztos volt benne, hogy hazudik. Nem csak azért, mert tudta, hogy
Enver Davidi többször is járt az országban – és milyen apa az, aki nem
keresi fel a gyermekét és annak anyját annyi külön töltött év után? Hanem
azért is, mert látta Lailán a klasszikus jeleket: ahogy kerüli a tekintetét,
idegesen rángatózik, szórakozottan piszkálja a ruháját, mintha valahol
másutt járna. Talán a volt férje halála miatt bánkódik? Talán az igazság
elől menekül, vagy valami egészen más oka van a viselkedésének?
Ahelyett, hogy nyomást gyakorolt volna rá, inkább elengedte,
elhallgatott, hagyta, hogy megnyugodjon. Nem most kell mindent
kiderítenie, amikor a nőnek éppen meg kell emésztenie, hogy a gyermeke
árva lett. Majd eljön mindennek az ideje. Előbb, mint gondolta, mert Laila
hirtelen felegyenesedett, és úgy nézett rá, mintha döntött volna.
– Most már úgyis mindegy, bár megígértem, hogy senkinek sem árulom
el. Kedden felhívott, és azt mondta, hogy Dániában van, és hamarosan
meglátogat minket.
– Mondott valamit arról, hogy mit keres itt?
– Nem, de azt állította, hogy nagy dolgok vannak készülőben. És a
jövőben sok minden másként lesz.
– Van sejtésed arról, hogy mit akarhatott ezzel mondani?
– Mindig is álmodozó volt, ezért azt hittem, hogy ez csak a szokásos
ígérgetés. Neki is megmondtam, de nem akarta meghallani. Mindenáron
meg akart látogatni, hogy elmagyarázza.
Kibámult az ablakon.
– Mit mondjak Louie-nak?
– Hogyan írod a nevét?
Betűzte.
Akárcsak a tetoválás Enver Davidi testén.
– És mit jelent a 2001. március 18-ai dátum? Mond neked valamit?
– Nem, miért?
Axel nem felelt.
– Mi történt vele? Hol van most?
– Megölték. Tegnapra virradóra találtak rá az Assistens temetőben.
Sajnálom, de a hír már nyilvánosságra került – nem névvel, de biztosan
kitalálnád, hogy ő az, szóval jobb, ha felkészítelek.
A nő döbbenten nézett, a fejét rázta, és megint sírva fakadt.
– Lehetetlen.
– Azt mondod, hogy kedden felhívott. Mit mondott?
– Azt, hogy hazajött. El kell intéznie néhány dolgot valakiknek, aztán
hamarosan beugrik. Mondtam neki, hogy olyankor jöjjön, amikor Louie
iskolában van, vagy időben szóljon, hogy valaki vigyázhasson rá. Van egy
meglepetésem, mondta. Minden rendbe jön.
– Meglepetés? Neked?
– Nem tudom.
– De hogy értette, hogy minden rendbe jön?
– Fogalmam sincs, mindig tele volt ötletekkel, és arról fantáziált, hogy a
jövő más lesz. De sosem lett más.
– Elárulta, hogy hol lakik?
 – Azt mondta, hogy tíz perc alatt ideér, mert egy szállodában lakik
Nørrebrón.
Ez jó hír. Nørrebrón minden volt, csak prostituáltak és szállodák nem.
Axelnek csak egy jutott eszébe a Nørrebrogade közepén, ahol a világ
minden részéről ideiglenesen szálltak meg a Dániában szerencsét próbálók
vagy a lezüllött dánok, azok, akik észrevétlenül el akartak tűnni. Az elmúlt
öt év alatt két gyilkossági ügy kapcsán is járt a Hotel Continentalban.
– Mi történt? – kérdezte Laila.
– Még semmit sem tudunk, de nehéz elképzelni, hogy nincs köze a
halálának a múltjához, a börtönbüntetéséhez és a bűnöző mivoltához.
Tudjuk, hogy többször is járt Dániában. És amikor azt mondtad, hogy
megkeresett, kíváncsivá tettél, mert ilyesmit gyakran tapasztalunk a
kitoloncolt kábítószer-bűnözők esetében – nem feltétlenül azt, hogy
megjelennek az országban, hanem, hogy folytatják a tevékenységüket, és
külföldről irányítják a csempészetet. Szóval szükségem van a segítségedre.
Tudsz erről valamit?
– Egyáltalán nem ismerem a jelenlegi életét. Szinte semmilyen kapcsolat
nem volt köztünk, de nem hiszem, hogy David kábítószer-kereskedelmet
irányított volna. Ehhez túlságosan szétszórt volt. Legalábbis én nem
hiszem.
– Davidot mondtál?
– Igen.
– Milyen volt a kapcsolatotok?
– Erre mit mondjak? Kidobtátok, szóval mit értesz kapcsolat alatt? Nem
lehetett itt, nem láthatta a iát. Nem volt pénzem, hogy Louie
meglátogathassa, vagyis nem volt kapcsolatunk.
– Kénytelen vagyok a jelenlegi életedről kérdezni.
– Ezt hogy érted?
– A munkádról, a párkapcsolatodról, Louie iskolájáról. Tényekre van
szükségem.
 – Miért? Talán gyanúsított vagyok?
– Nem, de tudnom kell, hogy hol érlek el, ha szükséges. Nem
gyanúsítunk, de nem is zárhatunk ki, mielőtt nem ellenőriztelek.
– Furcsa lehet olyan munkát végezni, ahol soha sem bízhatsz meg az
emberekben. – A fejét csóválta. – Ápolónőként dolgozom, hogy
gondoskodhassam Louie-ról. A fizetésem elég a megélhetésre. Louie a
Frederikssundsvejen Iskolába jár. Egyedülálló vagyok. David után egy
évig volt egy barátom, de a kapcsolat tönkrement. Még valami?
– Egyelőre ennyi. Elkérhetem a mobilszámodat?
Telefonszámot cseréltek. Axel feltápászkodott a kanapéról, és megállt a
nő előtt. Nagyon vonzónak találta: sebezhető, törékeny szépség, áttetsző
szemek, puha ajkak. Enyhe izzadságszaga a puha bőr illatával keveredett.
Keze meleg és nyirkos volt, amikor elbúcsúzott.
Axel megtorpant az ajtóban, és ránézett, miközben Laila összeszedte a
csészéket.
– Mintha nem Lailának hívtak volna, amikor találkoztunk.
A nő tekintetében nyoma sem volt a melegségnek, amikor felemelte a
fejét.
– Én sem emlékszem, hogy zsaru lettél volna.
 20
Tizenkettő felé járt az idő. Axel bekapcsolta az autórádiót, semmit sem
közöltek a gyilkosságról. Ellenben minden párt elítélte az éjszakai
zavargásokat, és egyre-másra érkeztek a szigorítási javaslatok, követelték,
hogy adjanak a rendőrség kezébe új eszközöket. Elege volt a
politikusokból, és lekapcsolta a rádiót, amikor egy polgárjogi szóvivő azt
követelte, hogy a rendőrség kapjon vízágyúkat.
A Nørrebrogade-n hajtott be a városba. Az Ifjúsági Háznál sokan
kíváncsiskodtak, még többen szomorkodtak, és még mindig látszottak az
éjszakai tüzek nyomai meg egy-egy leégett autó a mellékutcákban. Az
utcákba különben visszatért a mindennapi élet; a színpompás táblák és a
multietnikus utcai zsibvásár ismét kiköltözött a járdákra.
Megszólalt a mobilja. Szkopjéból hívták.
– Stanca Gutu, huszonegy éves moldovai prostituált, 2001-ben egy
márciusi reggelen holtan találták a tetovói Macedonia Hotelben.
Megfojtották és fejbe vágták. A gyilkosságot sosem sikerült felderíteni.
– Mi köze ehhez Enver Davidinek?
– Kétszer kihallgatták az ügyben, és kapcsolatban állt azzal a
klánvezérrel, aki behozta a lányokat Moldáviából és Ukrajnából, hogy
eladja őket. Többek között fegyver- és kábítószer-kereskedelemmel
foglalkozik, igazi nagyágyú idelent. Felemelte a szavát Davidi érdekében,
és annyit fizetett, hogy jegelték az ügyet.
– Ennek semmi értelme. Magyarázd meg!
– A bájos moldáviai lányt holtan találták a szállodában egy hosszúra
nyúlt buli után. Davidi gyanúba keveredett, de semmi sem mutatott arra,
hogy megölte volna. Egy másik lány állandó vendége volt, aki alibit
szolgáltatott neki, bár röviddel ezután ő is eltűnt. Bizonyára továbbküldték
Nyugatra. Hiszen ez a dolgok rendje.
– Mit csinálnak Macedóniában?
– Addig verik és dugják őket, amíg készen nem állnak rá, hogy
továbbküldjék őket hozzánk. Kiképezve. A legtöbben beletörődnek a
sorsukba, mire oda kerülnek, hogy kiszolgálják a nyugat-európai
férfihordákat.
– És mi a helyzet Davidivel? Találtál valamit róla?
– Még nem, de van egy jó rendőrségi forrásom Tetovóban, akit még
nem sikerült elérnem. Felhívlak, amint beszéltem vele.
Egy huszonegy éves moldáviai prostituált és egy negyvenkét éves
kitoloncolt kábítószer-bűnöző. Stanca Gutu. Enver Davidi. Mindketten
halottak. Axelnek eszébe jutott, hogy ha lehetséges, elkéri a lány aktáját
vagy legalább egy képet róla. Lehet, hogy fontos, bár az is lehet, hogy
vakvágány.
Bekanyarodott a Griffenfeldsgade-re, és megállt az utcának pont azon a
részén, amit az ott lévő sok szomáliai klub és üzlet miatt Kis
Mogadishunak neveznek. A 13-as számnál kiszállt egy pinceüzlet előtt,
ahol három nagyon fekete, egyenes tartású, lefátyolozott szomáliai asszony
beszélgetett a hideg ellenére nyitott ajtónál. Hargeisa Beauty Parlor. A nők
kuncogva mutogattak felé, hangosabb lett a beszélgetésük, amelyből
semmit sem értett. Erre intett nekik, mire azok hangos nevetésben törtek
ki, akárcsak valami iskolás lányok.
Axel felnézett az előtte álló házra. Az emlékek azonnal rátörtek. Az
egyik első szolgálata alatt történt, miután elvégezte a rendőrtiszti főiskolát,
és a közbiztonságiakhoz került. Egy társával a Nørrebrón járőrözött,
amikor egy férfi telefonált, és arra panaszkodott, hogy az egyik szomszéd
lakásban egy csecsemő ordít.
– Biztos hasfájós – jegyezte meg a társa, ezért minden felhajtás nélkül
mentek a helyszínre.
A lépcsőház ajtajában, amely előtt most állt, egy hatvanas, atlétatrikós,
nadrágtartós, kopott nadrágos, kivörösödött szemű férfi fogadta, édeskés
alkoholszag lengte körül.
– Nagy baj van odafent – jelentette ki.
Az odafent egy kétszobás lakást jelentett, ahol egy fiatal pár lakott egy
ötéves gyerekkel meg egy csecsemővel. A baba hangját az utcán is
hallották. Nyári délután, 28 fok, csukott ablakok. Felmentek a bejárati
ajtóhoz, és Axel megemelte a levélrés tetejét. A fülledt levegőbe
csecsemőszéklet szaga keveredett. A kicsi olyan magas hangon üvöltött,
hogy az egyenesen belefúródott Axel agyába. Társa, akinek két évvel több
gyakorlata volt a közbiztonságiaknál, azt ajánlotta, hogy várják meg a
lakatost.
Negyedóra múlva jött, addigra a csecsemő abbahagyta a sírást, csak
feküdt és levegő után kapkodott. Az öt hónapos kislány arca feldagadt és
lángvörös volt, testét mindenféle nedvek és ürülék borította. Bekakilt és
átpisilt a pelenkán. Axel még sosem tett tisztába kisbabát, a kollégáját
kérdezte, akinek két gyereke volt, hogy mit tegyenek, és azt a választ
kapta, hogy meg kell várniuk, amíg a szociális hatóságok küldenek egy
ápolónőt.
– De hát nem hagyhatjuk így itt feküdni, ember! Nem tudsz kicserélni
egy pelenkát? – kiabált rá.
– Ha te tisztába akarod tenni, csak tessék, én lemondok az élvezetről.
Axel átkutatta a lakást, végül a konyhában talált néhány pelenkát. Fogott
egy törlőrongyot és egy guriga konyhai törlőpapírt, aztán bement, letörölte
a gyerek arcát, egy cumisüvegből megitatta, és levette a pelenkáját.
Vérvörös volt a popsija, a bőre több helyen is kifakadt. A kicsi azonnal
sírni kezdett. A popsiját valamivel feljebb kék foltok tarkították. Axel
megpróbálta letörölni a kakit, de a gyerek vonaglott a fájdalomtól, és
összekente az egyenruháját meg a kezét is.
– A francba – kommentálta kollégája.
Egy idő után megérkezett az ápolónő a szociális ügyeletről és átvette.
Nem most járt itt először.
– Az idősebb kislány óvodában van. A szülők pedig… na, igen… ha
szerencsések, előkaparhatják őket a helyi csehóból. Ott pótolják a
folyadékveszteséget.
– Akkor mit keres itt a kislány? – kérdezte Axel.
– Általában tudnak róla gondoskodni, csak ritkán ilyen rossz a helyzet.
Ahhoz, hogy kiemeljék a családból, több kell alkoholista szülőknél.
– Ezt nem gondolhatja komolyan. Hiszen meghalhatott volna.
Megfulladhatott volna. És meg is verték. Milyen állapotban kell lennie
ahhoz, hogy tegyenek valamit?
Kollégája már kiment a lépcsőházba. Lefelé menet megjegyezte, hogy
meg kell tanulnia lazítani és azokkal a dolgokkal foglalkozni, amiken
változtathat, a többit pedig el kell engednie.
Folytatták útjukat a Nørrehus kávéház, a szemközti kocsma felé. Axel a
pincérhez lépett, és Svennét meg Lissit kereste. Miután megtudta, hol
vannak, az asztalukhoz sétált, megragadta a söröspoharat, amit a húszas
évei közepén járó, félhosszú hajú alkoholista, Svenne éppen az ajkához
érintett, és visszatetette vele az asztalra. Lissi hullarészegen ült mellette.
Axelnek kedve lett volna megpofozni.
Társa átvette.
– Vége a bulinak, Svenne fiú. Kénytelenek voltunk egy lakatossal
beengedtetni magunkat a lakásodba, mert a féléves lányod majdnem
megfulladt a saját hányásában. Nagyon remélem, hogy elveszik tőletek, ti
disznók, de sajnos nem garantálhatom. Szóval most hazaviszed a bájos
feleségedet, kijózanodtok, hogy megint tudjatok vigyázni azokra a
gyerekekre, akiket a világra hoztatok. Megértettél?
Svenne közömbös tekintettel bámult rájuk.
– Már megint lármázott az a szaros kölyök? Ebéd után aludnia kellene.
A kislányt bevitték a kórházba, és ott tartották másnapig. Az elvégzett
vizsgálatok nem tudták teljes bizonyossággal kimutatni, hogy a sérülései
erőszakból származnak, de kizárni sem lehetett.
Akkor alaposan eszébe véste kollégája szavait: foglalkozz azokkal a
dolgokkal, amiken változtathatsz, a többit pedig engedd el.
Este a Griffenfeldsgade felé vette az irányt, és becsöngetett az egyik
lakó kaputelefonján, mondván, hogy levelet hozott valakinek. Svenne
nyitott ajtót, de mielőtt bármit mondott volna, Axel már be is szorította a
lakásba, és bezárta az ajtót maga mögött.
Torkon ragadta és úgy megszorongatta, hogy Svenne mozdulatlanná
dermedt. Aztán előhúzta a pisztolyát, egy pillanatra a rettegő arcához
emelte, csak addig, hogy a piás lássa és megértse, mi történik, mielőtt a
halántékához szorítaná.
– Hol van a feleséged? – sziszegte.
– Alszik – dadogta Svenne.
– Szerencséje van. Kedvem lenne itt és most kinyírni, mert disznó
módon bánik a gyerekkel. Annyira kedvem van hozzá, hogy azt hiszem,
meg is teszem.
Csattanás.
Svenne összehugyozta magát, remegett, és Axel élvezte a helyzetet.
– Ide hallgass. Ha még egyszer egyedül hagyod a csecsemődet a
lakásban, ha még egyszer megütöd, mint ahogy korábban tetted…
– Nem…
– Pofa be, te szemét. Láttam a kék foltokat. Ha még egyszer megütöd,
vagy egyedül hagyod vagy tök részegre iszod magad, amikor rá kellene
vigyáznod, azt megtudom. És ha megtudom, akkor jövök és ellátom a
bajod. Érted? Jövök és megöllek téged és a holtrészeg feleségedet is, hogy
soha többé ne tehessetek kárt semmilyen gyerekben, érted? Ezt nem
hagyom otthon. – Svenne halántékához szorította a pisztolyát. – És
szétloccsantom az agyadat.
Axel aznap több dolgot is megtanult. Akkor várt utoljára lakatosra.
Utoljára hallgatott idősebb kollégák tanácsára az ösztönei helyett. És
utoljára hagyta elszabadulni a benne lakó Clint Eastwoodot, mielőtt
alaposan átgondolta volna a következményeket. Két nappal később Svenne
és Lissi elköltözött – nemcsak Nørrebróról, hanem a körzetből is,
Koppenhágából és Sjælland-ről egy világ végi városba, ahol nem üldözték
őket a pszichopata zsaruk és a túlbuzgó gyermekvédelmi hatóságok. Axel
fülébe kerülő úton eljutott, hogy mi történt az alkoholista családdal. És ez
meggyőzte, hogy megfontoltan kellett volna azért dolgoznia, hogy a
gyerekeket kiemeljék a családból, ahelyett hogy halálra rémiszti az apát,
akinek három évig sikerült elrejtőznie a hatóságok szeme elől, míg végül
mégis elvették tőle a gyerekeket.
Axel elhessegette magától a griffenfeldsgade-i emlékeket, és levágta a
Nørrebrogade sarkát, ahol óriási volt a szombati forgalom, elhaladt a
Brugsen és a Guf mellett, ahol gyakran vásárolt zenét, és belépett a Hotel
Continental üvegajtaján. A recepcióhoz vezető folyosón balra tele volt a
fal postaládákkal, amelyeket láthatóan nem használtak. A fedőlapot sok
helyen letörték, más rekeszekből pedig kilógtak a lejárt reklámújságok.
„I love New York” virított a pult mögött mosolygó hölgy mellén. A
falon egy lengyel naptár és egy Modigliani-plakát függött. A plakát
elszomorította Axelt.
– Tessék – szólalt meg a nő egyértelmű kelet-európai hanglejtéssel.
Axel mellett a pultnál egy férfi állt, egy karosszékben az első emeletre
vezető fém csigalépcső mellett egy bőrdzsekis alak ült, és egyik körmével
a többi körmét piszkálta. Lomhán a felügyelőre pillantott, és lengyelül
odavetett valamit a nőnek, aki még mesterkéltebben mosolygott Axelre.
– Can I help you? – kérdezte.
Megértette az üzenetet.
– Mennyibe kerül egy szoba?
– Négyezer egy hónapra.
– Fürdőszobával?
– Fürdőszoba… öö…
 A nő a férfi felé fordult, és kérdezett tőle valamit.
– …az utcán.
A férfi utánaböfögött néhány szót.
– Sorry, a folyosón. In corridor.
– Kérnek személyit, útlevelet vagy más személyes iratot?
– Nem, de előre kell fizetni.
Axel elővette az igazolványát, és megmutatta a nőnek. A bőrdzsekis
egyáltalán nem nézett rá.
– Nem akarok szobát kivenni, csak meg akarok nézni egyet. Gyilkossági
ügyben nyomozok.
– Yes, yes – kezdte a nő.
Axel félbeszakította, és dánul a karosszékben ülő fickóhoz fordult.
– Hé, bőrdzsekis. Beszél dánul?
A férfi úgy nézett fel, mintha nem értené, de Axel látta rajta, hogy
minden szavát érti.
– Esetleg angolul? Jobban, mint ez a New York-os?
– New York, yes, yes – mosolygott a nő kissé idegesen.
– Messze van az álmai megvalósulásától – jegyezte meg Axel, és a
pólóra mutatott.
– Maybe, de közelebb, mint Varsóban – felelte a nő.
Axel ebben kételkedett. A Hotel Continental egy koszfészek a
Nørrebrogade-n, az itt lakókat annyira nyomasztja a múltjuk, hogy alig
tudják továbbvonszolni magukat az életben. Ez egy állapot, olyan, mint
egy buszmegálló, ahol akaratuk ellenére kiszállították őket, és csak ritkán
vették fel újra.
Axel először öt évvel ezelőtt járt itt. Lucky Yusul tizenhét éves volt,
Gambiából érkezett, néhány sydhavnen-beli jugoszlávnak tartozott,
kártyaadóssága volt, és nem tudott kifizetni pár heroinos cigit. Szüksége
volt egy helyre, ahol meghúzhatja magát, amíg elegendő pénzt nem szerez,
hogy eljusson a bátyjához Londonba. A Continental-beli szobát egy
barátjától kapta kölcsön. Lucky élete a szertefoszlott álmok sugárútján álló
hotel 232-es szobájában ért véget másfél órás erőszakorgiát követően, ahol
fojtogatták, feszítővassal és székkel ütlegelték, összerugdosták és ollóval
meg késsel többször is megszúrták. Nem a jugók nyírták ki a játékadóssága
miatt, hanem néhány húsz év körüli lengyel egy jointért és 172 koronáért.
A karosszékben terpeszkedő férfi feltápászkodott és a pulthoz sétált.
Axel elővette a laptopját. Feltette a pultra, megkereste rajta Enver
Davidi képét, és a fickó felé fordította. A férfi és a nő is a képernyőre
bámult, Axel mindkettejük szemén látta, hogy felismerik. Ezután váltottak
pár szót lengyelül.
– Itt lakik a szállodában?
– Olyan sokan laknak itt. Hogy hívják?
A férfi kifogástalan angolsággal felelt a kérdésre.
– Enver Davidi, de biztosan más néven jelentkezett be.
– Hasonlít az egyik lakónkra. Miről van szó?
– Látta a jelvényemet. Gyilkossági ügyben nyomozok. Szeretném tudni,
hogy ez az ember bérel-e szobát maguknál, vagy valaki más bérelt-e neki.
– A 408-asban lakik.
– Hogyan foglalták a szobát?
– Kifizették, mielőtt megérkezett. Egy férfi leadott egy borítékot, benne
négyezer koronával, egy cetlire felírták a nevét, és hogy mikor érkezik.
– Ez mikor volt?
– Egy hete? A fickó kedden jött.
– Meddig marad?
– Egész hónapra kifizették a szobát.
Axel merőn nézett rá és hallgatott. A bőrdzsekis sóhajtott, és elővett egy
útlevelet meg egy számlamásolatot.
– Ő az. Ismet Takidi. Kedden jelentkezett be. Nem tudom, meddig akar
maradni. Csak néhányszor láttam.
– Látnom kell a szobáját.
 A bőrdzsekis gyanakodva nézett rá, de abban a pillanatban egy sűrű
bajszú, korosodó lengyel férfi lépett be a hátsó ajtón. Lech Walesa idősebb
kiadásban. Axel mintha már látta volna korábbi látogatásai alkalmával. A
feszült helyzet ellenére mosolygott.
– Milyen személyzetet tart? – kérdezte Axel.
– Nyugalom, barátom. Elrendezzük. Ha azt mondja, hogy valaki
meghalt, és később hoz házkutatási engedélyt, akkor megnézheti a szobát
most is. Ugye nem szükséges, hogy elkísérjük és szemmel tartsuk?
– Nem. Most csak lengyelek laknak itt?
– Mostanában leginkább ők. Tudja, mesteremberek, olcsók, sokkal
olcsóbbak, mint a dánok, közösen bérlik a szobát, de azért a régi
kuncsaftok közül is maradtak néhányan, lepukkadt dánok, menekültek az
egész világból – magyarázta a bajuszos.
Bement a pult mögé, elővett egy kulcsot, és Axelnek nyújtotta.
– Az útlevelet! Kérem az útlevelet! – mondta Axel.
A kezében méregette. Túl könnyűnek érezte. Elővett egy bizonyítékos
zacskót, és beletette az útlevelet meg a szállodai számlát.
– Feltalálok – jelentette ki, és elindult a csigalépcsőn. Az első emeleten
poros, kesernyés szag fogadta, valaha nyilvánvalóan itt volt a lobbi, most
viszont üres volt, barna és sötét. Folytatta útját a főlépcső kopott
linóleumfokain. A második emeleten káposztaszag csapta meg az orrát, a
padló nyikorgott, és a szobákból lengyel nyelvű tévéadás hangjai szűrődtek
ki. A negyediken hiányzott a szőnyeg egy része. Néhány évvel korábban
egy tűz két román nő és az egyikük tizenkét éves lánya életét követelte,
mert az egyik szomszéd kiment a szobájából, és a faasztalon otthagyott egy
égő gyertyát. Tulajdonképpen elég idejük lett volna kimenekülni, de
megfulladtak a füstben, mert be akartak csomagolni a bőröndjükbe.
A 408-as szoba ajtaja össze volt karcolva. Axel elővette és némára
állította a mobilját. Lehajolt megnézni, hogy a szoba lakója kiékelte-e az
ajtót, hogy leleplezze a hívatlan vendégeket. Az éket vagy eltávolították,
vagy Davidi nem volt paranoiás. A kulcsot a zárba illesztette, és kinyitotta
az ajtót.
Abban a pillanatban érezte, hogy a helyiséget átkutatták. Nem tudta
megmondani, hogy miért, egyszerűen az volt az érzése, hogy valaki
meglökte a levegőt, mielőtt ő megérkezett.
Két dolgot keresett. Olyan nyomot, ami elárul valamit Enver Davidiről,
és olyat, ami megerősíti a gyanúját, hogy valaki már megelőzte. Tudta,
hogy Enver éveket ült, ahogy azt is tudta, hogy valószínűleg narkós. Ez a
két tény nyilván a rejtegetés mesterévé tette – a rabok a
legvalószínűtlenebb helyekre dugják az anyagot.
A sötét szoba szomorkás hangulatot árasztott. A poros ablakokon
keresztül behallatszott a Nørrebrogade-n közlekedő buszok és autók zaja,
különben csönd volt. A hamu és a műanyag száraz, halott szaga a kifakult,
nagy kockás műanyag függönyök meg a padlószőnyeg statikus
elektromosságával együtt azt az érzést keltette, mintha megállt volna az
idő, mintha kívül szorult volna és nemkívánatos lenne a világ. A dupla
ágyon egy Caravelle márkájú nyitott bőrönd hevert – nem volt sokkal
nagyobb, mint egy méretes diplomatatáska. Axel lehajolt és benézett az
ágy alá. Semmi. Megemelte a bőröndben lévő összehajtogatott ruhát, de
egy övön, egy autósújságon és a The Concrete Blonde című krimin kívül
nem talált mást. A táska mellett egy pulóver és egy farmernadrág hevert.
Egy mahagóniutánzatú, kis, sötét komódon bekeretezett fotó állt a tévé
mellett. Bár öt méterre volt tőle, könnyen felismerte, hogy Lailát és Louie-t
ábrázolja. Axel felemelte a képet. Nem mostanában készült, a fiúcska
három-négy éves lehetett rajta.
Körbenézett a szobában; a bőröndön, a pulóveren és a fotón kívül semmi
nyoma nem volt Enver Davidinek.
A hűtőszekrény üres volt. Axel lehajolt, és megállapította, hogy a lábak
mély nyomokat hagytak a vastag, sötétkék műszálas szőnyegben, és most
azért váltak láthatóvá, mert valaki elmozdította a hűtőt. Valószínűleg
elhúzták a faltól, hogy megnézzék, nincs-e valami a hátoldalán. Axel a
fejét a fehér fűrészporos tapétához szorította, és benézett a hűtőszekrény
mögé. A hűtőszálakon kívül semmit sem látott.
Piperetáska? Vajon hol lehet? A főzőfülkében egy vízforraló, egy
termosz és két kis főzőlap volt, de fogkefét vagy fogmosó poharat nem
talált. A komódon és az ágyon kívül, amely tulajdonképpen két összetolt
ágy volt, egy fehér ruhásszekrény, két fából készült, kockás huzattal
bevont karosszék és egy régi dohányzóasztal jelentette a berendezést. Az
asztalon fehér és fekete karikákat hagytak az egykor odaállított üvegek
vagy poharak. A falon Monet-nak a Tavirózsák a Giverny kertben reprója
lógott. Impozáns, kék színorgia, melytől szúrást érzett a mellkasában: mit
keres ez a szépség ebben a porfészekben?
Minden bútor mögé benézett, de semmit sem talált. Aztán felemelte a
szőnyeg sarkait, és ellenőrizte, hogy vannak-e a porban nyomok, melyek
arra utalhatnak, hogy valaki már járt itt előtte. Feltúrta az ágyat, de a
matracok alatt semmit sem talált. Aztán az ablakhoz lépett, és
megvizsgálta a kesernyés dohányszagot árasztó függönyöket. Amikor
megemelte őket, és felnézett a függönykarnisra, porfelhő csapott az arcába.
Számtalan lakás volt a szemközti épületben. Ki kell hallgatni a lakókat –
ez pont az akkurátus, aprólékos Darlingnak való feladat.
Már éppen indulni készült, amikor megpillantott egy rövid zsinórt. A
húsz centiméter széles ablakpárkányon futott végig, és lelógott a
homlokzaton. Kinyitotta az ablakot és kidugta a fejét. A zsinórt egy
fémfogantyúhoz erősítették, és az ablakkeret alatt tüntették el. Ujjával
követte, és talált valamit. Egy ragasztószalaggal összeragasztott, kis,
vízhatlan műanyag tokot. A párkány alá erősítették. Becsukta az ablakot,
és leült az egyik karosszékbe, aztán kinyitotta a zacskót. Egy útlevél és
pénz volt benne. Húszezer korona ropogós ezresekből. Az útlevelet Fadil
Osmani névre állították ki, Enver adatai szerepeltek benne, és a vadonatúj
fényképen az okirat tulajdonosa mosolygott.
 Mit rejt a szemed?, tette fel a kérdést Axel magában. Ki vagy, és mit
keresel itt, Enver, David, Ismet, Fadil – egy férfi négy névvel? Kinek voltál
az útjában? Miért kellett meghalnod?
Axel a tenyerében méricskélte az útlevelet, és az anyagát vizsgálta, a
céklaszínű bőrutánzatot, a műanyag laminálást, a fényképet és a vízjeleket.
Olyan kitűnő munka volt, hogy nem tudta megkülönböztetni egy igazitól.
Lehet, hogy nem is hamisítvány?
A zsinórral együtt betette egy bizonyítékos zacskóba, és a dzsekije
zsebébe csúsztatta.
Felhívta BB-t, és üzenetet hagyott az üzenetrögzítőjén.
– Megtaláltam azt a nørrebrói hotelszobát, ahol az áldozat három napig
lakott. Hotel Continental. 408-as szoba. Nézzétek át alaposan. Az az
érzésem, hogy valaki már megelőzött. Egy útlevélen kívül, amit
magammal viszek, semmit sem találtam.
 21
Axel észrevette őket, miközben lefelé tartott a lépcsőn a recepcióhoz, még
mielőtt azok megpillantották volna. Az ösztönei azt súgták, hogy forduljon
vissza, de tudta, hogy már késő.
Sok minden nem tetszett neki a rendőrség titkosszolgálatánál. Volt
felesége új férje örök tüske volt a szemében, és valahányszor a
titkosszolgálat munkatársaiba botlott – akár régi kollégáiba is –, mindig az
az érzése támadt, hogy ismerik zátonyra futott házassága történetét és azt,
hogy a szarházi Jens Jessen foglalta el a helyét. Ez egyszerre töltötte el
szégyennel és dühvel. Mintha mindenki tudta volna, hogy ő nem volt elég
jó.
Mintha a nő felismerte volna, legalábbis ezt olvasta ki a szeméből,
amikor felemelte a fejét és meglátta őt. Oldalba bökte kollégáját. A fickó a
napszemüvege mögé rejtőzött, ami Axel számára egyenlő volt a
modortalansággal.
A szőkített hajú lengyel recepciós, akivel éppen beszélgetettek, most
szintén felnézett.
– That is the man – mondta.
Még öt lépcsőfok, a fapofa levette a napszemüvegét. Axel megállt
előttük.
– Axel Steen, Koppenhágai Rendőrkapitányság, gyilkossági csoport.
Miben lehetek a segítségükre?
A férfi intett a fejével.
– Menjünk ki!
Axel nem mozdult, és két karját kitárta, jelezvén, hogy választ vár.
– Kristian Kettler, Szervezett Bűnözés Elleni Központ, a titkosszolgálat
operatív csoportja. – Fejével társa felé intett. – A kollégám, Henriette
Nielsen.
Axel nem tudta véka alá rejteni meglepetését. H. Nielsen a különleges
ügyosztálytól, aki annak idején Enver Davidi narkóügyletével foglalkozott,
nem férfi. Erre nem is gondolt, hiszen az egykori különleges ügyosztály
munkatársai kilencvenkilenc százalékban férfiak voltak. A H. a Henriette
rövidítése volt, a rendőrnőt bizonyára abba a csapatba osztották be,
amelyik az átszervezés után a titkosszolgálathoz került.
– Ugye nem önállósították magukat? Ez az én körzetem és az én
gyilkossági ügyem, nem kértem a segítségüket, szóval mit keresnek itt?
– Érdekeltek vagyunk ebben az ügyben, és szeretnénk néhány kérdést
megvitatni veled, de nem itt. Tarthatnánk egy megbeszélést nálunk?
Sok minden történt a dán rendőrségnél az utóbbi években, a legtöbb
esetben felépítést érintő látszatváltoztatásokat hajtottak végre, impozáns
cselekvési terveket hoztak létre, hogy megfeleljenek a politikusok
igényeinek, akik örökké a médiában felkapott zsarolási pénzek, rockerek,
bevándorlóbandák, terroristák és az éjszakai élet késsel felfegyverkezett
fiataljai miatt rettegő választók szavazatait hajszolták. Mindig a rettegés az
úr. Az egyik olyan ügy, amelyet a legkevésbé vitattak meg a sajtó
hasábjain, de a rendőrségnél a legtöbben felhúzott szemöldökkel reagáltak
rá, az volt, hogy a nyomozás elit alakulatát, a különleges ügyosztályt
megszüntették, és tagjait a technikusok, a Nemzeti Nyomozóiroda és a
titkosszolgálat között osztották szét az országos rendőrfőkapitány és a
minisztérium közötti kétes ügylet részeként. A megállapodás
eredményeként számos tapasztalt nyomozó a titkosszolgálatnál
foglalkoztatott kémfiúcskák, veszélyesnek látszó pipogya alakok és
terrorelhárítók közé került, akik teljesen más szabályrendszer szerint
dolgoztak, mint a rendőrség többi részlege. Most itt áll előtte két ilyen
nyomozó, és bele akarnak szólni az ügyébe.
– Ahogy így elnézlek benneteket, eszembe jut egy mondás az FBI
öltönyös alkalmazottairól, amit egy idős New York-i rendfenntartótól
hallottam, amikor továbbképzésen voltam Amerikában. They took the
suits, we got the streets.
Mintha a nő arcán átsuhant volna egy halvány mosoly, de lehet, hogy
csak képzelődött.
– Ha nem tudnátok angolul, lefordítom: folyton belejtetek a színtérre,
miután mi már elvégeztük az előmunkálatokat, az utómunkálatokról pedig
leléptek, mert túl előkelőek vagytok hozzá.
– Ne itt beszéljünk! – szólalt meg a férfi, aki úgy nézett ki, mintha az
amerikai haditengerészet toborzókampányából lépett volna ki, és
bepasszírozták volna egy drága öltönybe. Kefefrizura, kék szem, széles áll,
sótlan arc.
– Tudjuk, hogy fent voltál és házkutatási parancs nélkül átvizsgáltad
Enver Davidi szobáját. Azt javaslom, hogy folytassuk a beszélgetést
nálunk.
Axel gyűlölte, amikor kioktatják a szabályokról és a perrendtartásról,
hiszen esze ágában sem volt ezek szerint dolgozni, de valami azt súgta
neki, hogy a két rendőr olyan információval szolgálhat, amely neki is jól
jöhet. Így hát felemelte az egyik kezét, és mély lélegzetet vett.
– Gyilkossági ügyben nyomozok, és nincs időm a soborg-i
bunkeretekben cseverészni.
Kettler az utca felé intett, Axel kinyitotta az előtérbe vezető ajtót, így
azok kénytelenek voltak előtte kimenni. A rendőrnő majdnem olyan magas
volt, mint ő, de az utolsó öt centit a magas sarkújának köszönhette.
Sötétbarna haja lágy hullámokban hullott széles vállára, kihúzta magát, és
határozott léptekkel elindult. Aztán megfordult és Axelre nézett. Szeme
olyan világoskék volt, hogy Michelle Pfeiffer megirigyelhette volna. Nagy
orr, széles, napbarnított arc volt, mély, érces hangja úgy hangzott, mintha
egész gyerekkorát a Dronning Louise hídon töltötte volna.
– Kénytelen leszel együttműködni velünk. Ez az eset több egyszerű
gyilkosságnál. Segíthetünk egymásnak – mondta.
 Társa kinyitotta a bejárati ajtót és tartotta Axelnek.
– Nincs más választásod. Az ügy a legfelső fórum figyelmét is
felkeltette, biztos vagyok benne, hogy a főnököd rövid időn belül
beszámol róla.
Corneliussen, gondolta Axel. Odavan azért, hogy kinyalja az öltönyös
hírszerzők seggét abban a reményben, hogy eszükbe jut majd a
legközelebbi átszervezéskor, és közéjük kerülve hegyezheti a ceruzáját.
– Mit jelent a legfelső fórum?
– Olyan magasat, amilyen szükséges, ha esetleg gondot akarnál okozni,
szóval talán itt az ideje, hogy megszelídülj, és csapatban gondolkodj –
jegyezte meg Kettler.
Megszólalt Axel mobilja. Csapatmunka, és ezt egy hírszerző szájából
kell hallania. Hiszen rendszerint úgy őrzik a forrásaikat és az
információikat, hogy lehetetlen minden részlethez eljutni az ő
információikra épülő ügyekben, mert azokat nem lehet száz százalékig
igazolni, és az esetleges bizonyítékokat amúgy sem szívesen osztják meg
másokkal.
– Bolondgombát ettetek? Nem rohanhattok le a titkosszolgálatos
dumátokkal, és nem hihetitek, hogy egyszerűen átvehettek tőlem egy
gyilkossági ügyet, akármilyen titkos akción dolgoztok is. Ez egy
gyilkosság, és akként is fogjuk kezelni. Megtalálom azt vagy azokat, akik
megölték Enver Davidit, és átadom az államügyésznek, aztán majd
összehalászhattok magatoknak valamit.
Kettler alig tudta türtőztetni magát. Gyerünk, seggfej, gondolta Axel.
Henriette Nielsen kezét társa karjára tette, és Axelhez fordult.
– Higgadjunk le. Ugyanazért fáradozunk, nemde? Bűntényeket kell
megakadályoznunk és felderítenünk, neked egy gyilkosságot, amelybe
nem akarunk beleavatkozni, de az áldozatod része egy… hogy is
mondjam… nagyobb kirakós játéknak, ahol még jó néhány részlet
hiányzik, és mi az egésszel foglalkozunk. Ezért szeretnénk tudni, hogy
mire jutottál. Egyértelmű, hogy több információhoz szeretnél jutni
Davidiről. Mi rendelkezünk ezekkel. Mit szólsz?
Axel hallgatott.
– És persze azt is tudni szeretnénk, hogy mit találtál fent a szobában.
Anyagot, pénzt, esetleg egy útlevelet? – mosolygott Nielsen.
Axel nem vett tudomást Kettlerről, és Henriette szemébe nézett. Árulja
el, hogy az az érzése támadt, hogy valaki járt a szobában Davidi után?
Amíg nem néz utána, addig nem.
– Egy útlevelet.
Benyúlt a zsebébe, és odaadta azt az iratot, amit a lengyel recepcióstól
kapott:
– Tessék, barátaim! Kellemes napot! Izgi volt beszélgetni veletek, de
sajnos még sok dolgom van.
Elhúzott mellettük, kicsit nekiment Kettlernek, aki egy morranással
tiltakozott, de nyilvánvalóan nem akart vele dulakodni. Sajnos.

Az autóban elővette a mobilját. Négy nem fogadott hívása volt. Egy

Rosenkvisttől. Egy Sonnétól. Egy Dorte Neergaard-tól. Egy a volt
feleségétől. És még két sms.
A legutóbbi Darlingtól: bejelentkezett a titkosszolgálat. Hívj fel.
Darling.
A másikat Corneliussen írta: megbeszélés a főfelügyelővel. Gyere be a
kapitányságra. Most. Sürgős.
Aztán felhívta az üzenetrögzítőt, és meghallotta a rendőr-főfelügyelő jól
ismert hangját.
– Rosenkvist. A lehető legrövidebb időn belül szeretnélek az irodámban
látni. Valamit meg kell beszélnünk. Most rögtön.
A főfelügyelő hangja semleges volt, visszafogottan határozott, ami
természetesen következett a kezében lévő hatalomból. Axel úgy érezte,
elég problémája van Corneliussennel, most meg még Rosenkvistnél is
tiszteletét kell tennie. Számot kell adnia, és arra fogják kényszeríteni, hogy
működjön együtt a titkosszolgálattal. De mi történhetett, hogy nem
mondhatnak nemet nekik? Enver Davidit bizonyára megfigyelték, és a
fickó egy nagyobb narkóügylet szereplője lehetett; több szál is határokon
átívelő szervezett bűnözésre utalt, és a titkosszolgálat minden bizonnyal
együttműködött külföldi szolgálatokkal is. A Koppenhágai
Rendőrkapitányságon volt kábítószer-ügyosztály, amely a fővárosi
ügyekkel foglalkozott, míg a titkosszolgálat az ország egész területén
nyomozott. Lehet, hogy meg kellene kérdeznie a kábítószeres csoportot,
hátha meg tudják magyarázni, mi folyik itt.
Két üzenet jött a sajtótól.
– Jakob Sonne vagyok. Csak érdeklődöm, hogy van-e valami hír az
áldozatról. Rendelkezem néhány információval az ügyről, amelyek esetleg
érdekelhetnek. Hívj fel, ha van egy kis időd!
– Dorte Neergaard vagyok. Mi történt a két rendőrrel? Hamarosan
szeretném hallani a sztorit. Hívj fel! A tegnapi nap után SOKKAL tartozol
nekem…, te szemétláda.
Az utolsó üzenet Ceciliétől érkezett:
– Szia, Axel. Légy szíves, hívj fel, hogy megbeszéljük a tegnap
történteket. Nem akarok veszekedni, de nem hiszem, hogy jót tesz a
lányunknak, ha egyáltalán nem vagy vele. Ma vagy holnap beugrom
hozzád az új gumicsizmájával, ha alkalmas.
Axel a tartóba tette a telefont, és elindult a Nørrebrogade felé.
Alkalmas is volt, meg nem is. Nem szokott hozzá Cecilie látogatásaihoz
– miután volt neje összeköltözött Jens Jessennel, a lehető legkevesebbre
redukálták a kapcsolatukat. Axel szerette volna teljesen elfelejteni, de a
kilátásban lévő látogatás újabb reményt ébresztett benne. De hát milyen
reményt?, kérdezte önmagától. Hogy beszélgetnek, egymásra találnak,
esetleg szeretkeznek. Nevetséges vagy, Axel Steen.
A hotel előtt parkolt le. A recepciónál nyoma sem volt a szőkített nőnek.
Csak a bőrdzsekis ült ott, ugyanazzal a semmitmondó, belőtt tekintettel,
mint korábban.
– Milyen gyakran van itt?
– Dolgozom. Nem számolom az órákat.
Axel abból indult ki, hogy a Continentalban nincsenek biztonsági
kamerák. A hely természetéből adódóan a vendégek legkevésbé azt
akarhatták, hogy szemmel tartsák őket.
– A 408-asban lakó fickónak voltak látogatói?
– Nem tudom.
– Mióta vagy ma itt?
– Reggel óta. Azt hiszem, hat-hét körül kezdtem.
– És ki volt még a recepción?
– Előtte senki. A lakók éjszaka kulcsot használnak. Nincs olyan
recepciónk, mint egy átlagos szállodában.
– És egész idő alatt itt ültél reggel óta?
– Majdnem. Szvetlánával.
– Valaki átkutatta a szobát előttem. Erről tudsz valamit?
– Mondom, hogy senkit sem láttam.
– Hallgass ide! Két lehetőséged van. Egy gyorsabb és kellemesebb.
Kérdéseket teszek fel, te válaszolsz, és elmeséled, mit láttál. Ha folytatod a
hazudozást, akkor sokkal rosszabbul jársz. És megígérem, hogy akkor elég
gyakran fogunk találkozni az elkövetkező időben.
– Ezt hogy érti?
– Nem voltam elég világos? A fickó meghalt. Megölték, a rohadt életbe.
És a tettesek talán itt jártak és átkutatták a szobáját. Lehet, hogy újra
megjelennek, és veled akarnak beszélni. De persze te semmit sem láttál,
ugye? Lehet, hogy egyenesen azt mondták neked, hogy semmit sem láttál?
Elegem van belőled. Tudni akarom, hogy mi történt, és ha nem mondod el,
megkeserítem az életedet. Minden napodat. A nyakadra járok, és rád
szabadítom az engedélyeztetéssel foglalkozó kollégákat, a Bevándorlási
Hivatalt meg az idegenrendészetet, míg annyira eleged nem lesz a szálloda
működtetéséből, hogy mindent megtennél, hogy lecserélhesd egy kibaszott
shawarmabárra. Vagy elmondod, hogy ki járt itt, vagy most lelépek, és az
egész házra kiterjedő, tizennégy napig érvényes házkutatási paranccsal
térek vissza, majd addig zaklatom a vendégeidet, amíg ki nem költöznek.
Ehhez mit szólsz?

A bőrdzsekis megsértődött a shawarmabár ötletén. A hátsó helyiség ajtaja

kinyílt, és kilépett Lech Wałęsa.
– Még mindig itt van? – szólalt meg lefegyverező mosollyal. – Azt
hittem a kollégái átvették az ügyet. Nekünk azt mondták. Meg azt, hogy
hívjuk fel őket, ha valami történik, vagy ha valaki a 408-asban lakó vendég
iránt érdeklődik. Akkor most felhívjuk őket, vagy ne?
Axel a fejét csóválta.
– Túl okos vagy ahhoz, hogy felhívd a rendőrséget és egy rendőrre
panaszkodj, ugye? Túl okos, hogy arra panaszkodj, hogy a rendőrség a
munkáját végzi, miközben az egyik alkalmazottad a képembe hazudik.
Váltottak néhány szót lengyelül, miközben hevesen gesztikuláltak, a
bőrdzsekis pedig a főnökre hivatkozott.
– Több látogatója is volt. Nem emlékszünk pontosan, hogy mikor és ki,
de többen is jártak itt.
– Mialatt a szobájában volt?
– Nem ellenőrizzük, hogy a vendégeink mikor tartózkodnak a
szobájukban.
Axel személyleírást kapott azokról a látogatókról, akikre emlékeztek –
egy magas, hosszú, barna hajú, Nielsen nevű nőről. Itt járt a Davidi
meggyilkolása előtti éjszakán. És öt perccel ezelőtt is.
 22
Az utcáról felhívta Darlingot.
– Mi a franc folyik itt?
– Úton vagy befelé? Nagyon hiányolnak.
– Mi történik, Darling? Neked tudnod kell.
– Semmit sem mondhatok. De úgy néz ki, szárazdajkákat kaptunk a
titkosszolgálattól a Davidi-ügyben.
– Találkoztam velük, mi a csudát kerestek itt?
– Várj egy kicsit!
Axel hallotta, ahogy Darling járkál a telefonnal a kezében.
– Nem akarom vásárra vinni a bőrömet miattad, nem akarom, hogy rám
hivatkozz, de már kétszer is kerestek, és azonnal beszélni akarnak veled.
– Mi fog történni?
– Megbeszélés lesz Rosenkvistnél. Itt van az a két alak a
titkosszolgálattól. A toronymagas nő meg az öltönyös fickó. Gyere már be,
essünk túl rajta, hogy megtudjuk, hogy is állunk.
Felhívta Dorte Neergaard-t, de csak az üzenetrögzítő jelentkezett.
– Halló, Dorte. Bocs a tegnapi miatt. Nem jutottam előbbre, de ha
megígéred, hogy vársz még egy kicsit, akkor biztosan szolgálhatok új
hírekkel. Beszélünk.
Sonne várhat. Minden újságírónak voltak érdekesnek hitt információi,
vagy nem is lettek volna újságírók. Ennek a régi trükknek nem dől be, és
nem hívja fel.
Végezetül megírta Ceciliének, hogy moziba és étterembe mennek
Emmával, de majd keresi.
Volt felesége azonnal válaszolt. Beugrik másnap este, ha neki is
megfelel.
 A részlegen ledobta a táskáját és a kabátját, mielőtt felment volna a
főnökfolyosóra, de az asztalánál álló székekre vetett felsőruházat láttán
megtorpant.
Egyik kezét a sötét ballonkabát belső zsebébe dugta, és kihalászott egy
tárcát. Kettler személyi igazolványa és rendőrségi azonosítója volt benne.
Született 1969-ben. A titkosszolgálat alkalmazottja. A nő Northface
Goretex dzsekijében csak egy öngyújtót, egy csomag cigarettát és két
kulcscsomót talált.
Belépett Rosenkvist szobájába. Néhány irodányira volt a rendőr-
főkapitányétól a térre néző, boltíves főnöki folyosón. A hosszúkás
helyiségben egy íróasztal állt, mögötte egy kis asztalon egy számítógép,
körülötte négy szék. Darling, Kettler és Henriette Nielsen ült rajtuk.
Minden tekintet Axelre szegeződött. Úgy érezte magát, mint egy
kisiskolás, aki lekéste a záróvizsgát.
– Na, igen, aki utoljára érkezik, kénytelen állni, Axel Steen. Úgy tudom,
már ismeritek egymást, további bemutatkozásra nincs szükség.
Rosenkvist tekintete a titkosszolgálat két munkatársára szegeződött.
– Éveken keresztül magam is irányítottam az operatív egységet a
titkosszolgálatnál – persze még azelőtt, hogy ti odakerültetek volna –, és
teljesen megértem, hogy olyasmivel foglalkoztok, amit nem szabad
továbbadni. Ha jól értettem a főnökötöket, akkor a meggyilkolt Enver
Davidi és a környezetében megforduló több személy is hosszabb ideje a
látóteretekben van, így szükséges bekapcsolódnotok a mi nyomozásunkba,
mi több, vétójogotok van bizonyos nyomozási lépésekkel szemben, ha
azok akadályozzák a saját műveleteiteket. Jól értettem?
A két titkosszolgálatos bólintott.
– Természetesen nem ez az ideális számunkra, de a ti ügyetek
nyilvánvalóan elég fontos ahhoz, hogy együtt kelljen működnünk, és nem
alkalmazhatunk olyan módszereket, amelyek tönkretehetik a munkátokat.
Ezt teljesen megértem. Ahogy a munkatársaim is. – Futó pillantást vetett
Darlingra, aki bólintott, majd felhúzott szemöldökkel Axel Steenre nézett.
– Ugye, Axel?
– Persze.
– Tegyük egyértelművé a helyzetet: még mindig a gyilkosság a
legsúlyosabb bűntény, amivel szembesülhetünk, függetlenül attól, hogy az
áldozat jó honpolgár, hajléktalan vagy narkós volt. Mindenképpen fel kell
göngyölíteni, és ez érvényes ennek a macedón férfinak a meggyilkolására
is, ezen semmilyen álcázott akció nem változtat, tehát felszólítalak
benneteket, hogy mindkét részről működjetek együtt. Értjük egymást?
Mindenki egyetértett.
– A nyomozás menete a következő: nálunk Darling fogja össze a
szálakat, gondoskodik arról, hogy átlássuk az összefüggéseket, és ő irányít,
a másik oldalon Kettler kapja ezt a feladatot, ő felügyeli a tervezett
műveleteket. Axel, a te párod Henriette Nielsen. Még mindig a tiéd a
gyilkossági ügy, és te döntesz a nyomozásról Darlinggal közösen, de
mindenről tájékoztatod Henriette-et. És ha veled akar tartani a
kihallgatásokra vagy a boncolásra, akkor magaddal viszed. Zúgolódás
nélkül. Minden anyagunkba betekintést nyerhet, érted?
– Értem, de mibe nyerhetek én betekintést?
– Abba, amit ő szükségesnek talál. Tudom, hogy ez nem könnyű helyzet
számodra, de ha nem tudod kezelni, Corneliussen már megtalálta az
utódodat.
A titkosszolgálatosok ránéztek, Kettler gúnyosan elmosolyodott.
– Nem lesz rá szükség.
– Pompás. Biztos vagyok benne, hogy kiválóan együtt tudtok működni.
A három ülő alak fel akart állni, de Rosenkvist felemelte a kezét.
– Végül szeretném hangsúlyozni, hogy a nyomozócsoport különleges
összetétele nem tartozik a nyilvánosságra. Kis országban élünk, egy
rendőrségünk van, és ha arról kell olvasnom, hogy veszekedés és széthúzás
van a titkosszolgálat és a Koppenhágai Rendőrség között, akkor baromira
felmegy bennem a pumpa. Ha nem értetek egyet, azt nem szabad
nagydobra verni. Ígérem, hogy villámgyorsan rendet teszek köztetek, és ha
szükséges, levonom a személyi konzekvenciákat. Minden
sajtómegkeresésre a „nincs kommentár” a megfelelő válasz, megértettétek?
– Felemelte a hangját.
– Kérdés? – Szemét körbejáratta rajtuk, és maga válaszolt. – Nincs.
Akkor köszönöm a kellemes megbeszélést. Miután felderítettétek az ügyet,
várom a jelentéseteket. Nem korábban.

Axel hagyta volna el utoljára a helyiséget, amikor meghallotta főnöke

hangját.
– Axel Steen, itt maradnál két percre?
Axel visszalépett az íróasztalhoz, és leült.
– Nem szeretnék kellemetlenséget az ügy kapcsán, és ha kétely merülne
fel menet közben – például a titkosszolgálatos barátaid eljárásmódja és
cselekedetei miatt, akkor azonnal tudnom kell róla, mielőtt bárki papírra
vetné. Mielőtt bárki megtudná. Ha baromságot csinálnak, azonnal hozzám
fordulsz. Érted?
– Igen.
Axel elszomorodott. Tényleg csak ennyit akart mondani? Úgy akarja
megvédeni a karrierjét, hogy a többi részlegről összegyűjti a szennyest.
– Korábban már okoztál gondot, ez az utolsó esélyed. Remélem,
tisztában vagy azzal, hogy mi a tét. Vagyis egyértelműek az utasítások…
Mindenképpen meg kellett próbálnia kicsikarni belőle valamit.
– Megértettem az instrukciókat. Nem fogok gondot okozni, felderítjük
az ügyet botrány nélkül, de képtelen vagyok felfogni, hogy a nyomozás
során miért kell kézen fogva vezetnem azt a hórihorgas boszorkányt, és
miért kell a pogácsaképűnek átolvasnia minden kihallgatási jegyzőkönyvet
és jóváhagynia az újabb nyomozási lépéseket.
A főnök fásultan és reflexszerűen Axelre mosolygott.
 – Nem vagy már kezdő. Biztos vagyok benne, hogy rájöttél jó néhány
összefüggésre. Az áldozatod belekeveredett az ő nyomozásukba. Nem
árulhatom el, hogyan, de pikáns ügy. Ezért kell óvatosan eljárnod – több
érdek is ütközik.
Axel sejtette, mi történhetett. A titkosszolgálat kapcsolatban állt Enver
Davidivel, és hatalmas gondot jelentett nekik a halála, mert
valószínűsíthető volt, hogy éppen e kapcsolat miatt ölték meg. Azok az
érdekek, amelyekről a főnök beszélt, természetesen a testületet érintették,
amelynek semmi szüksége nem volt a kritikára a központi nyomozási
részlegek összevonása és az átfogó reform után. Úgy döntött, hogy
kockáztat.
– De mire kellett nekik? Ügynökként hozták az országba?
– Ez a nyomozás szempontjából érdektelen.
– Te is jól tudod, hogy fontossá válhat – különben egyáltalán nem
varrhatták volna a nyakamba ezt a két arrogáns seggfejet. Ha nem
szarjátok tele a gatyátokat amiatt, hogy mi taszítottuk a halálba Davidit,
csak mert valaki amatőr módon álcázta a gyilkosságot, akkor most
nyugodtan végezhetném a nyomozást.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz. Egyáltalán nem ez a helyzet. Erre
szavamat adom. Viszont neked is meg kell ígérned, hogy megteszed, amire
kérlek. A jövőben a javadra válik. Ez nem üres ígéret. Köszönöm.

Amikor Axel leért a részlegére, a két hírszerzőnek már nyoma sem volt.
Ennyit az együttműködésről. Megnézte a telefonszámukat a belső
hálózaton, és felhívta Henriette Nielsent. Hagyj üzenetet, hallatszott.
Felment a tetőtérbe a rádiósokhoz, hogy megkérdezze, van-e új
információjuk Piverről.
Ez volt a testület idegközpontja – minden rendőrt és járőrkocsit innen
irányítottak. Axel gyakran benézett hozzájuk, hogy érzékelje, mekkora a
feszültség. Ebben a pillanatban alacsony volt, egy maroknyi egyenruhás,
fejhallgatós rádióoperatőr ücsörgött a képernyők és telefonok előtt, és
rádiókapcsolat-töredékek zavarták meg a csendet.
– Kapcsolás… bip… 1-207 jelentést kérek… bip… gyere be, kapcsolás.
A központi szolgálatvezető telefonon beszélt. Axel megállt az egyik
rádióoperatőr mögött. Egy óriási elektronikus táblán zöld, sárga és piros
pöttyök villogtak – a kevés zöld a szabad járőrkocsikat jelezte; a sárgák
éppen a pihenőidejüket töltötték, ebből sem volt sok, a pirosak voltak
bevetésen.
A rádióoperatőr több beszélgetés között váltogatott, miközben
ellenőrizte a címeket a neten és a bűnügyi nyilvántartásban. A vezetékek és
a villogók közé egy kis sárga matricát ragasztottak gondolkodj – nyomd –
gondolkodj – nyomd felirattal.
Ez tetszett neki. Gondolkodj. Mielőtt bármi mást teszel. Jó tanács, amit
talán neki is gyakrabban kellene követnie. A rendőrtiszti főiskolán olyan
volt ez, mint egy mantra, a rádiósok között pedig mint a credo. Az utcán
járőrözők számára létfontosságú, hiszen amikor bejelentkeztek a rádión,
nem lehetett fecsegni. Egy téves vagy kétértelmű válasz életet vagy halált
jelenthetett.
A központi szolgálatvezető befejezte a beszélgetést, de időbe telt, mire
felfogta, mit akar tőle Axel. Tizenegy bejelentés érkezett arról, hogy látták
Pivert, miután előző nap sikerült elmenekülnie a civil ruhások elől
Christianiánál. Ez nem volt nagy szám annak fényében, hogy a
személyleírása az Ifjúsági Ház kiürítése miatt tüntetők közül több száz
fiatalra is illett. Hetet közülük megállítottak és ellenőriztek, de az
irataikból kiderült, hogy egyikük sem Peter Smith, a többi négynek sikerült
meglépnie a város legkülönbözőbb pontjain. Axel feljegyezte a helyeket.
– Jött valami a telefontársaságtól is. A mobilját bekapcsolta, és két
beszélgetést is folytatott. Még nem kaptuk meg őket, de azt látjuk, hogy
honnan beszélt.
– Honnan?
 – Szerintem Christianiából. Várj, megnézem.
Az adótornyok alapján meghatározott koordináták kódolva érkeztek,
előbb le kellett fordítaniuk őket, és csak azután kerülhettek fel a
térképeikre. Igaza volt, Piver tényleg Christianiából telefonált.
Axel lement az osztályra megkeresni Ernát, aki kiírta a lehallgatásokat.
Azon nyomban ellenőrizni akarta a mobilszámokat abban a reményben,
hogy az ifjú autonóm nyomára bukkanhat, ha megtudja, kiket hívott. A
tudat, hogy a nála lévő felvétel sokkal pontosabban és élesebben
mutathatja a tetthelyet, mint Dorte-é, még fontosabbá tette számára, hogy
megtalálja.
Axel ellenőrizte a két kapott számot. Az egyik Lizé, a lakóközösségbeli
lányé volt, a másik nem szerepelt a nyilvántartásban.
Miután Liz felvette a telefont, megerősítette, hogy Piver felhívta. Azt
állította, hogy megkérte, jelentkezzen a rendőrségen egy gyilkossági
ügyben, de a fiú gyanakodott, és azzal ütötte el a kérést, hogy valami
fontos van nála. Axelnek nem sikerült kiszednie belőle, hogy hol
tartózkodik.
Felhívta az ismeretlen számot.
Egy hang beleszólt:
– Tessék.
– Axel Steen vagyok a Koppenhágai Rendőrségtől. Kivel beszélek? – A
vonal recsegett, aztán megszakadt.
 23
Piver egy kemény fémpadlón tért magához, kezét szorosan hátrakötötték.
Minden bizonnyal rendőrségi bilinccsel. Alsótestét maga alá húzva
megpróbált felállni. Sikerült feltérdelnie, de amikor megemelte felsőtestét,
elveszítette az egyensúlyát, és az oldalára zuhant.
Teljesen elveszítette az időérzékét. Lehetett este, éjszaka vagy akár
másnap is. De egyáltalán mit jelent a másnap? Vajon szombat volt? Vagy
még több idő telt el? Kezdetben éhes volt és szomjas, mostanra azonban
már csak a szomjúságot érezte. És egész testében a gyötrő fájdalmat.
A kapucnis pulcsis férfi jutott eszébe. Vajon hol lehet? És mit keres ő
itt? Emlékezett a hangjára, mintha valahonnan ismerte volna. Ugyanaz a
hang volt, mint amelyik Lindberg-ként mutatkozott be a telefonban. Ez az
alak azonban nem Lindberg. Vagy mégis? Nem tudta felidézni az újságíró
külsejét. Emlékezett rá, hogy évekkel korábban látta a képét az
újságokban.
Szédült. Kiáltani akart. És csak ekkor vette észre, hogy száját
ragasztószalaggal beragasztották. A jéghideg padlótól egész testében
reszketett. Félt.
Miért követte a fickót? Hiszen érezte, hogy valami nem stimmel. Fuck,
hogy lehetett ilyen naiv! Hát sosem tanulod meg?, mondogatta folyton Liz.
Fogd be a szád, bízz a megérzéseidben, sose engedd, hogy azok, akikben
nem bízol meg teljesen, belelássanak a lapjaidba.
Most mi lesz? Miért fekszik itt megkötözve, betömött szájjal?
A rendőrség kaphatta el? Lehet, hogy a fickó zsaru? Ismerte az összes,
hivatalosan nem létező, civil ruhás járőrökről szóló történetet. Az utcán
kapcsolták le az embereket, magukkal hurcolták, megfenyegették vagy
kivitték őket a Hareskoven erdőbe, ahol alaposan ellátták a bajukat.
 Vajon a kapucnis pasas is közéjük tartozik?
Kintről behallatszott egy autó berregése. Az ajtó kinyílt, és Piver rájött,
hogy egy konténerben van, és a fény az egyik félretolt ajtószárnyon
keresztül árad be. Teljesen elvakította. Gyorsan lehunyta a szemét, aztán
megint kinyitotta, és pislogott, hogy lásson.
Egy pár hatalmas, fekete bakancs.
Megszólalt egy mobiltelefon. A férfi oldalvást fordult, és a füléhez
illesztette.
– Tessék. – Szólt bele, aztán rövid ideig hallgatta, amit a vonal túlsó
végén mondanak, majd megszakította a beszélgetést. Levette a telefon
hátlapját, kitépte belőle az elemet, és kihajította egy régi, gyalupadszerű
alkalmatosságra. Piver még mindig nem látta az arcát. A férfi behúzta a
konténer ajtaját, majd megnyomott egy kapcsolót, amitől hirtelen minden
fehér neonfényben úszott. A fény annyira erős volt, hogy Pivernek megint
le kellett hunynia a szemét. De látta az arcát.
 24
Axel felhívta a Koppenhágai Rendőrség személyzeti osztályát. Az
üzenetrögzítő jelentkezett, és sürgős esetben Erik Frandsen irodavezető
magánszámához irányította.
Sürgős volt, de Frandsen, aki éppen gilleleje-i nyaralójában tartózkodott,
meglehetősen elutasítóan reagált mindaddig, amíg Axel a tapasztalatára
nem apellált, illetve fel nem ébresztette benne a feljebbvalóitól való
félelmet.
– Különleges ügyről van szó. Két fiatal kollégáról és a péntekre
virradóra az Assistens temetőben történt gyilkosságról. Többet nem
mondhatok, de hívja fel nyugodtan Rosenkvist… bár most biztosan van
elég dolga.
Frandsen szólt az egyik szolgálatosnak, hogy engedje be Axelt abba
részlegbe, ahova egyébként tilos a bejárás. A felügyelő végigsétált az
irattartó szekrények mellett, az őr követte, és Axel a szolgálati számaik
alapján megtalálta Groes és Vang személyi kartonját, aláírta az átvételi
elismervényt, és visszament az irodájába.
Megint felhívta Henriette Nielsent, aztán Kettlert. Nem járt sikerrel.
Amin borzasztóan felhúzta magát. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy
többet is tudnak Davidiről, mint amennyit elmondtak neki, és bár még a
gondolatát is gyűlölte annak, hogy együtt kell működnie a két arrogáns
szarházival, most mégis sokkal inkább szüksége volt rájuk, mint korábban
– és nyilvánvalóan sokkal inkább, mint azoknak őrá.
Három felé járt, Emma kilenc óta óvodában volt, Axel összeszedte a
holmiját. Majd este elolvassa a személyi anyagot, és összegzi az
eddigieket, miután a lánya elaludt.
Az autója felé vezető úton vetett egy pillantást a Rendkívüli
Kommandós Központ felé, mely a nagyobb balesetekkel, zavargásokkal,
utcai harcokkal vagy olyan fontos eseményekkel foglalkozott, mint az
amerikai elnök látogatása. Teljes volt a készültség, pedig az utcai mulatság
még el sem kezdődött.
Az általános felfogás szerint az Ijúsági Ház kiürítése jól sikerült, mert
nem történt közben haláleset, és egyetlen rendőr sem sérült meg, a többi
akció azonban nem volt sikeresnek mondható. Jó kétezer rendőrt hívtak be,
hogy rendet tudjanak tartani a városban, s bár alaposan felkészültek, és
minden eshetőségre voltak terveik, arra senki sem számított, hogy a
zavargások robbanásszerűen ennyi helyre átterjednek. Míg a kollégák
azzal voltak elfoglalva, hogy felszámolják a barikádokat a Nørrebrogade-n,
addig fekete ruhás, rendkívül mozgékony aktivisták kis csoportokban
autókat gyújtottak fel és tizenkét helyen raktak tüzet Nørrebrón. Ezzel
egyidejűleg egy kisebb csoport behatolt egy christianshavni gimnáziumba,
és összetörte a taneszközöket, számítógépeket és televíziókat, az akcióval
több millió koronás kárt okozott.
Az utcán a nép volt az úr.

Az óvodából fél négykor hozta el Emmát, a rossz lelkiismerettől, hogy

olyan sokat dolgozik, szúrást érzett a szívében, de nem tett ellene semmit.
Attól sem érezte jobban magát, hogy az óvodavezető-helyettes félrehívta,
és kért tőle öt percet, amelyben aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a lánya
fáradt, sokat beszél a halálról és különböző gyilkosságokról. Vajon ennek
köze lehet a munkájához? A főnökasszony remélte, hogy megérti, hogy
egy ilyen kicsi lány nem képes ugyanazt feldolgozni, mint egy felnőtt.
Axel megígérte, hogy ezt megbeszéli a volt feleségével, ami láthatóan
kielégítette a nevelőt. Vajon ő az első a rossz apák top tízes listáján? Lehet.
Bement Emmáért. Nem az óvoda volt a legjobb választás, de számára az
egyetlen lehetőség, ha nem akarta egész hétvégére Cecilié-nél hagyni a
gyereket. Már a gondolattól is eltöltötte a lánya miatt érzett rossz
lelkiismeret és a felesége iránti düh robbanásveszélyes keveréke, amiért
ilyen mértékben le kellett mondania Emmáról, miután elváltak. És most
holnap beugrik hozzá. Tisztában volt vele, hogy a látogatás sokkal többet
jelent egy pár gumicsizma átadásánál. Mindenfélét belemagyarázott, amire
nem is volt bizonyítéka. Mi van, ha a felesége valami mást talált ki? Mi
van, ha most…
Meglátta Emmát a leghátsó szobában, egy asztalnál rajzolt két másik
kislány társaságában.
Axel az asztalhoz lépett, mire Emma felnézett.
– Apa! Megjöttél! – A szeme ragyogott. – Rajzoltam neked egy mókust.
Axel leguggolt a széke mögé, és áthajolt az egyik válla fölött, orra a
hajába fúródott. Szerette volna örökre élvezni az illatát.
A rajz egy kis mókust ábrázolt, amint éppen felszalad az egyik
fatörzsön.
– A mókus éppen felszalad egy fára a temetőben, ahogy akkor láttuk,
amikor legutóbb ott voltunk.
Axel szeme előtt egy pillanatra megjelent Enver Davidi hullája, mielőtt
eszébe jutott legutóbbi sétájuk az Assistens temetőben, ahol Emma
huszonhárom mókust számlált meg.
A kislány egy cseppet sem látszott fáradtnak, éppen ellenkezőleg,
boldogan és izgatottan várta a mozizást meg a pizzázást, de előbb még be
kellett ugraniuk a temetőbe – „bújócskázunk, ahogy szoktunk, apa?” –,
megkérdezni BB-t, van-e valami híre. Átvágtak a Városháztéren,
miközben a tüntetők újabb demonstrációra gyülekeztek, a tömeg hosszan
kígyózott egy nyitott platós kisteherautó mögött, amelynek a
hangszóróiból dübörgött zene. Az utóbbi két nap alatt több mint ötszáz
embert állítottak elő, de Axel arra számított, hogy hamarosan
megnyugszanak a kedélyek, mert egész szombat délelőtt nagyobb
egységek jelentek meg az autonóm lakóközösségekben és a Nép Házában,
és külföldieket állítottak elő.
 – Talán lesz egy kis időnk bújócskázni, de apának előbb beszélnie kell
egy munkatársával. Nem tart sokáig, kincsem.
Végigszlalomozott a piszkos Áboulevarden sugárúton, és a Jagtvejnál
jobbra kanyarodott. A temető bejáratánál felmutatta a jelvényét, mire
kinyílt a kapu, és ő befordult a kápolnához vezető ösvényre, ahol tudomása
szerint BB dolgozott. Itt a nagy áttörés, gondolta, kinyitotta az ajtót, és
már éppen kiszállt volna.
– Veled megyek, apa. Nem akarok itt unatkozni – kiabálta Emma az
autóból.
Fuck, megint teljesen megfeledkezett róla.
Axel mosolyogva kiszabadította a gyerekülésből.
– Oké. Gyere, beszélünk azzal a bácsival.
BB-re mutatott, aki éppen csapóajtókat vizsgált, amelyek a kápolnától
tíz méterre a föld alá vezettek.
– Nem maradhatok itt mókusokat számolni?
Axel körülnézett. Általában nem félt egyedül felfedezőútra engedni
Emmát, de ez most egy tetthely, és a gyilkos még szabadlábon van.
– Na jó, de ne fuss el!
– Nem, nem – ígérte a kislány lemondóan. – Szerinted hol kezdjem?
Axel felnézett egy több száz éves juharfa koronájára.
– Szerintem itt.
Aztán BB-hez lépett, és a háttérben elhalkult a lánya suttogása: „Mókus,
mókus, gyere ide, mert ha nem jössz, hazamegyek.”
– Milyen híred van számomra?
BB felnézett, és óriási, szétfolyó, vízkék szemmel nézett rá a dupla
szemüveglencse mögül; az egyik a szemüvege, a másik nagyítólencse volt,
amely mindaddig akadályozta a fókuszálásban, amíg fel nem hajtotta a
felső réteget. Mosolygott.
– Már vártalak. Azt hiszem, vázolni tudom, hogyan történt a gyilkosság.
Segítettek a nyomkereső kutyák, és biztos vagyok benne, hogy a tettes és
az áldozat itt járt. – Kinyitotta az egyik csapóajtót, és megmutatta Axelnek
a szűk lépcsőt, mely egy másfél méter mély folyosóhoz vezetett. Aztán
felegyenesedett. – Meg ott is. – Mutatóujjával a kápolnára célzott. –
Mindkét helyen megtaláltuk a nyomaikat. Vért és bakancsnyomokat,
amelyek hasonlítanak a tetthelyen és környékén találtakhoz, és sok más
nyomra is bukkantunk, amelyeken valószínűleg lesznek DNS-nyomok.
Mindjárt végzek itt, aztán mindent megmutatok.
Axelt nyugtalanság fogta el. Most azonnal tudni akart mindent.
Körülnézett. Egyenruhás rendőrök álltak tőle jobbra, a tetthelynél, balra és
az Ifjúsági Ház felőli falnál is, de hol van Emma? Már éppen a keresésére
indult, amikor meghallotta csengő hangját valamivel távolabb a fák között.
Egyáltalán nem illett bele a komor délutáni hangulatba, a fehér ruhás
helyszínelők, a cukorkaszínű ragasztószalag meg a rengeteg
rohamegyenruhás rendőr közé.
– Kis állatok ide gyertek, ha nem jöttök, megkergetlek.
Axel a négyoszlopos kápolnához lépett. A nyolc méter magas épület
elég rossz állapotban volt. Egykor fehér falait szürke és zöld foltok
tarkították, és a külső festékréteg is málladozott. Valamikor az oszlopok
között ajtó lehetett, de befalazták, helyette egy kis faajtón lehetett bejutni
az épület jobb oldalán. Valaki berúgta. Bal oldalt a falon felirat: „69
sohasem adja meg magát”. Axel bedugta a fejét a betört faajtón, és mintha
egy évek óta érintetlen műhelyt talált volna, a padlón viszont lábnyomokat
fedezett fel.
– Ez tulajdonképpen a sírásó lakása volt – szólalt meg BB a háta mögött.
– 1805-ben építette Jens Bang, akinek nagy tervei voltak a temetővel.
Romantikus kertté akarta alakítani, de leállították. Terve meghiúsult. Az
oszlopok túl közel vannak egymáshoz ahhoz, hogy két ember be tudjon
vinni közöttük egy koporsót.
– Itt járt az áldozat?
– Ebben nem vagyok biztos, de a berúgott ajtón megtaláltuk a kabátjából
származó szálakat.
Axel a betört ajtóra nézett: a korhadt fán friss volt a sérülés. Az utcai zaj
mellett be lehetett rúgni anélkül, hogy bárki észrevette volna.
– De ha nem járt odabent, akkor hogy kerültek ide a szálak a kabátjáról?
– Lehet, hogy éppen olyan kíváncsi volt, mint te, és bedugta a fejét. –
BB a falra mutatott. – Itt egyértelmű nyomokat találtunk.
A barna szétkent foltról Axel rögtön tudta, hogy alvadt vér.
Fejmagasságban. Valahonnan a távolból tompa puffanás hallatszott,
veszély hangja, gondolta.
– Bent nem találtam a nyomát, de biztos vagyok benne, hogy ez itt az. –
BB a kopott falon lévő nyomra mutatott, durva felületének minden
bizonnyal nekilöktek vagy nekiszorítottak egy arcot harmincöt-negyven
centiméterrel a vakolat fölött.
– Valahol találkozniuk kellett. Lehet, hogy itt?
– Igen, miért ne? Szerintem itt támadták meg, talán éppen akkor, amikor
benézett az épületbe. A csuklóját összekötözték, és ezzel egyidejűleg a
falhoz szoríthatták.
– És nem próbált elmenekülni a támadója elől, mert mindenütt ott volt a
rendőrség. Vagy mert megbénította egy elektrosokkoló.
– Igen, attól rendkívül engedelmes lesz az ember. Így a tettes
elvonszolhatta a föld alatti folyosóhoz. Egy darabig talán ott rejtőztek – de
ez csak találgatás. Aztán a gyilkos kivonszolta a falhoz, és megfojtotta.
Emma kikukucskált az egyik oszlop mögül.
– Szia, apa, találtam három mókust. Egy, kettő, no meg három, hová
bújtál, kis barátom?
Megint eliszkolt.
– Szép kislány, hasonlít az anyjára – mondta BB.
Hidegvérű gyilkosság volt. A tettes gondosan megtervezte, ismerte a
terepet, és minden bizonnyal ismerte az áldozatot is. Axel csak azt nem
értette, miért jött ide Davidi, hiszen rendkívül kockázatos volt,
felfedezhették.
– Találtatok kábítószerre utaló nyomokat?
– Nem, de nem biztos, hogy itt történt az átadás. Lehet, hogy csak azért
találkoztak, hogy megbeszéljék a részleteket.
Axel felnézett az oszlopok fölé lógó világoszöld tetőre. A korábbi hang
felerősödött, és most már meg tudta állapítani, hogy dob szól, és a
dobpergésbe belekeveredik a tüntetők kiáltozása azon a tüntetésen, amely
mellett fél órával korábban haladt el a Városháztéren.
– Szeretném, ha megvizsgálnád az útlevelet, amit a telefonban
említettem.
– Honnan vetted?
– Davidi szobájában találtam ma, nagyon eredetinek látszik, szeretném,
ha megnéznéd, mielőtt a titkosszolgálatosok kezébe kerül.
BB rosszallóan csóválta a fejét.
– Hallottam, hogy szárazdajkákat kaptatok. Tudod, hogy nem szeretem
az ilyen titkos napirendi pontokat, de azért mutasd!
Axel előhúzta a zsebéből, ahol délelőtt óta lapult – ezt hívják bizonyíték
gondatlan kezelésének, ha megtudják, de miért tudnák meg. BB a kezében
méricskélte a zacskóban lévő okmányt, mielőtt tiszta kesztyűt húzott, és
kivette. Belelapozott.
– Valódinak látszik, de sosem lehet tudni. Ellenőrizhetem a számot,
amikor bemegyek, persze lehet, hogy ismeretlen sorozatból származik.
– Az mit jelent?
– Államvédelmi Hírszerzés, tanúvédelem, Rendőrségi Titkosszolgálat,
külszolgálat, mindenféle titokzatos ügy, amikor olyan valódi útlevélre van
szükség, amit nem lehet lenyomozni, és amihez semmi közünk. Lehet,
hogy ebben az esetben is ilyen álcáról van szó. – BB megint a kezében
méricskélte az útlevelet. – Ha ez hamis, akkor egy varázsló készítette.
Axel elgondolkodott a szavain. Megerősítették a gyanúját, mely egész
idő alatt nem hagyta nyugodni. Felnézett. A tejfehér égen olyan alacsonyan
úsztak a felhők, hogy szinte meg tudta érinteni és ízlelni őket. A levegő
hűvös és száraz volt.
– Kis állatok ide gyertek, ha nem jöttök, megker…
A kislány hangja elakadt. Axel egész testében megdermedt, néma
csendben állt és fülelt. Aztán nekiiramodott. Teljes erőből rohant.
– Mi történt? – hallatszott BB hangja a háta mögött.
Nem volt ideje magyarázkodni, egyszerűen meg kellett találnia a lányát.
Megkerült egy csoport tűlevelűt, biztos volt benne, hogy ott találja a
gyereket, de Emmának nyoma sem volt. Megtorpant és hallgatózott. A
nevét kiabálta. Elrohant két sír, több formára vágott sövény, kaviccsal és
nagy kövekkel körbevett kis obeliszk mellett, körbejárta őket, hátha ott
találja a lányát. Megbotlott a raktár kerítése mellett, bekanyarodott a
sarkon, és beleszaladt egy egyenruhás rendőrbe, aki utánakapott: – Mi az
ördögöt…? – kiabálta.
– Nem látott erre egy kislányt? – üvöltötte az arcába Axel.
A fejét rázta, Axel pedig Emma nevét kiabálva továbbrohant.
Semmi válasz. A kápolna és a raktár mögé került, így BB-től
elválasztotta a két épület. Visszafordult az ellenkező irányba: aszfalt, tuják,
borostyán, rózsabokrok, szürkés moha, ledőlt sírkövek, megrepedt
lábazatok és kettétört keresztek… Újra meg újra a kislány nevét kiabálta.
BB jött szembe vele.
– Megtaláltad? – kérdésével megelőzte Axelt.
Axel a fejét rázta. Visszaszaladt a Nørrebrogade-ra nyíló kapuhoz, de
zárva találta. Az aszfaltozott úton indult el, megfordult, úgy száz métert
látott a temető belsejébe vezető útból. Megint teljes erejéből rohant. Az
előbbi rendőrrel találta magát szemben. Személyleírást adott Emmáról, és
rávette, hogy menjen tovább a temetői úton. Egy kereszteződéshez ért, és
messzire belátott a fák közé. Megtorpant és fülelt. Szélcsend volt, hallotta
a gyűlöletes kiáltozást, a dobpergést és a tiltakozást.
Mi történhetett? Hiszen két-három perce még itt volt, aztán hallotta,
ahogy az állatokat hívja, de a mondat kellős közepén elhallgatott, mintha
valaki befogta volna a száját. Paranoiás, vagy kezd megőrülni?
A szíve olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott a helyéből, lehet, hogy
vénáiban éppen most alvad meg a vér, és leállítja az egész gépezetet.
Gyűlölte magát önző gondolatai miatt. Reszketett a lánya életéért. Ő volt
az egyetlen, akit fontosabbnak tartott saját magánál.
Emma nyomtalanul eltűnt. A norrebrói tüntetés erőteljes kiáltásai
háborúra emlékeztettek.
Olyan hangosan kiabált, ahogy csak tudott, újra meg újra, aztán kicsit
lejjebb szaladt az ösvényen, miközben elátkozta saját magát és
könnyelműségét.
Mit fog szólni Cecilie, ha Emma nem kerül elő? Mit mond neki?
Hogyan magyarázza meg?
Aztán megtorpant, mintha a fák között felvillant volna valami piros, úgy
százötven méterre tőle.
Úgy rohant, mint egy eszelős, aztán lassított, amikor meglátta, hogy
Emma egy gondtalanul ugrándozó mókus után lopakodik. Egyik kezét a
szája elé tartotta, amikor szemkontaktusba került apjával.
– Ne kiabálj ennyire, elijeszted őket!
 25
Leereszkedett a sötétség szombat este a Nørrebróra, a lámpák sárga fényt
vetettek az aszfaltra, az emberek sétáltak, mindenütt kerékpárlámpák
villogtak, és lassacskán az autók meg a buszok is kimerészkedtek a
környékre. A száraz, tiszta, hideg levegőben érezhető volt a törékeny
optimizmus. Nyugaton, Brønshøj felett a vörös különféle árnyalatainak
vérfürdőjében bukott le a nap, mintha megjósolta volna az éjszakai
eseményeket.
Emma fáradt volt, Axelnek fel kellett cipelnie a lépcsőn. Az autóját
szándékosan egy mellékutcában állította le, háromutcányira a
Nørrebrogade-tól. Nem akarta, hogy felgyújtsák. Moziban voltak, aztán
pizzáztak a Skt. Hans Torv-i Quattro Fontane olasz étteremben, melyet az
olasz konyha erőteljes, rusztikus, nyolcvanas éveket idéző értelmezése
miatt Négy Konténernek hívtak. Aztán elköltöttek egy napernyővel
díszített, tejszínhabos, csokoládéreszelékes fagylaltkölteményt, és a
jóllakottságtól bágyadtan tértek haza.
Az autórádióban hosszú riportot hallott az esti tüntetésről, melynek
végállomása a lakásától csupán száz méterre lévő Nørrebro Park volt. A
menet a Vesterbróról és Christianiából indult, abból a két koppenhágai
városrészből, ahol a lakók nem az ingatlanuk felértékelődésével törődtek,
és teljesen hidegen hagyta őket a vagyon. A több ezer ember többnyire
békésen vonult, de akadtak köztük olyanok is, akik hőzöngtek az elmúlt
napok letartóztatásai miatt. Különösen a norrebrogade-i fiatalember
állítólagos bántalmazása háborította fel őket, a történetnek óriási feneket
kerítettek. Több politikus is az eset kivizsgálását követelte. A tüntetőkről
azonban nem mindenki beszélt együttérzéssel – készültek interjúk olyan
lakókkal is, akiknek elegük volt a zavargásokból, és zúgolódtak a
gyújtogatás meg a pusztítás miatt. Azért is támadás érte a rendőrséget,
hogy a rendfenntartásban sincsenek a helyzet magaslatán.
Emma is hallotta a híreket, és Axelnek megint meg kellett magyaráznia
neki, mi zajlik körülöttük. Egy felnőttnek sem könnyű megérteni, miért
szabadult el a pokol, meg hogy hogyan jutottak idáig, és különös érzés
töltötte el, amint a saját szavait hallotta, és látta a csodálkozó ráncokat
ötéves lánya homlokán és arcán. Talán azért nem boldogul a
magyarázattal, mert egyáltalán nem egyszerű.
Kellemes nap volt, és Axel úgy érezte, helyesen cselekedett, amikor
ragaszkodott hozzá, hogy elhozza Emmát annak ellenére, hogy a
gyilkossági ügy nagyon lekötötte. Vajon nem ezért ugrik be Cecilie is
holnap? Vajon nem ezért ad neki lehetőséget? Azért, mert bebizonyította,
hogy a lánya mindennél többet jelent neki?
Az ő lánya, nem Jens Jessené.
Megmosta Emma fogát, és miközben a kislány hálóingében a vécén ült,
elővette a mobilját, megnézte az üzeneteket és a nem fogadott hívások
listáját. Sokan keresték azóta, hogy a készüléket elnémította, amikor négy
órával korábban beléptek a moziba. Többször is kereste Sonne, Dorte
Neergaard és más újságírók meg John Darling is, de nem törődött velük,
BB sms-ét nyitotta meg először.
BB csaknem teljesen biztos volt benne, hogy az útlevél eredeti,
„különben olyan valaki készítette, aki a nyomdában dolgozik, ez pedig
lehetetlen”, viszont nem szerepel az útlevél-adatbázisban. Axelnek kedve
lett volna rögtön felhívni, de Emma szólongatta.
– Tudnak úszni, apa? – kérdezte, amikor az ágyában feküdt plüss
jegesmackójával a karjában, és nem tudott elaludni. Először a temetőről
beszélgettek, a mókusokról, amelyeket megszámolt, aztán témát váltott, és
olyasmiről kérdezgetett, amiről Axel azt remélte, hogy megfeledkezett: az
öreg, kihűlt férfiak jutottak eszébe, akik lehunyt szemmel feküdtek a
fiókokban, de nem akartak aludni. Apja az ágya szélén ült, belőle pedig kis
szünetekkel buggyantak ki a kérdések, miután olvastak, énekeltek, és Axel
két történetet is kitalált és elmesélt neki.
– De hogyan jönnek ki a fiókokból? Isten segít nekik? Akkor is, ha nem
létezik? És mitől melegszenek fel, apaaa?
A gyerek hasát simogatta, és idővel egyre hosszabbak lettek a szavak
közti szünetek, mígnem a kislány szemhéja lecsukódott.

BB azonnal felvette a telefont.

– Rossz hírem van. Egy Kettler nevű fickó felhívott a titkosszolgálattól,
és megkérdezte, miért kerestem azt az útlevélszámot.
– Honnan tudott róla?
– A számítógépből, barátocskám, mindent látni lehet, amit csinálunk.
Nemcsak a lakosságot tartjuk szemmel, hanem egymást is, és ha annyira
érdekli őket ez az ügy, akkor a helyedben meggondolnám, hogy küldjek-e
bármit digitálisan. Már biztosan figyelnek.
Axel kicsit gondolkodott, de semmit sem küldött e-mailben, és nem
keresett fel olyan honlapokat, amelyekért ne vállalhatná a felelősséget. Az
egyetlen kétes ügylete az volt, hogy Dorte Neergaard-tól megszerezte a
TV2 filmjét, azt azonban senkinek sem küldte el, vagyis erről az akcióról
nem tudhat a titkosszolgálat.
– Mit akart tőled?
– Szerinted? Az útlevelet. És megkapta. Már el is vitték.
– Mit mondtál neki?
– Hülyének tettettem magamat, és azt mondtam, hogy megkértél,
kutassam át a szállodai szobát, és az ablakpárkány alatt találtam, ahogy
mesélted. Aztán magammal hoztam, de elfelejtettem beírni a nyomozási
naplóba, ezért nem hallott róla.
– Elhitte?
– Nem hiszem, de lelépett, és magával vitte az útlevelet.
– Köszönöm. Majd meghálálom.
 – Remélem is, tartozol nekem, nem is kevéssel, de ez azt is jelenti, hogy
te nem tudsz semmiről, mert ha elárulod magad, akkor az én fejemet
veszik.

Axel leült a kanapéra a laptopjával, és elindította a filmet, amit Dorte

Neergaard olyan vonakodva adott át neki. A szíve megint hevesen vert,
mint egy riadt madárfiókának. Megpróbált nem törődni vele. Mi lenne, ha
most agyvérzéssel összeesne? Mi lenne Emmával? Holnap reggel belépne
a nappaliba, és ott találná kihűlve a padlón? Milyen emléke lenne róla?
Felhívta Dorte Neergaard-t, aki rögtön felvette a telefont. Félt tőle, hogy
az újságíró elutasító lesz vele, de a hangján nem érződött az előző napi
konfliktus.
– Sajnálom a tegnap történteket, ügyelni fogok rá, hogy ne keverjelek
bele.
– Milyen híreid vannak? Azt mondtad, megtudtál valamit.
– Az áldozat nem autonóm. Hanem kitoloncolt kábítószeres bűnöző,
negyvennyolc éves, macedóniai albán. A neve Enver Davidi, 1996-ban
tizenhét kiló kokainnal kapták el, nyolc évet kapott.
– Le kell írnom.
A lakásra boruló csendben Axel felfigyelt rá, hogy az utcán megszűntek
a zajok. Sárga fény villogott a falakon és a mennyezeten, távolabbról
hallatszott a tömeg morajlása.
– Ez most vicc, vagy csak tisztára akarjátok mosni magatokat?
– Ez az igazság, Dorte. Holnap közöljük. Megelőzheted a közleményt.
Csak ne hivatkozz rám!
– Ne izgulj, nem említelek, nem szeretném, hogy nyilvánosan
kapcsolatba hozzanak veled. Vagy ez esetben személyesen. Semmilyen
módon.
Axel felállt a kanapéról, és az ablakhoz lépett. Bevetésre kész vijjogó
kocsioszlop haladt el a lába alatt.
 – Mi a helyzet a két rendőrrel? Jutottatok velük valamire?
Az ablakból elnézett a szemközti templom mellett, végig a Nørrebro
Parkba torkolló utcákon. A park megtelt fényekkel, fáklyákkal és
emberekkel. A zaj tisztán hallatszott.
– Nem, de holnap folytatom. Fogalmam sincs, mibe keveredtek. Első
blikkre rosszul áll a szénájuk. Miután beszéltem velük, felhívlak, és a tied
a sztori.
– Oké. Várj egy kicsit. – Lelkesnek tűnt a nő. A munka mindennél
fontosabb volt számára.
A rendőrség fel-alá járőrözött a környező utcákban, és tizenkét kocsiból
álló nagyobb egység állomásozott a Nørrebrogade-n Axel lakásától a
belváros felé. A parkból kapucnis fiatalok törtek ki, és kövekkel,
üvegekkel dobálták meg a kocsikban ülő rendőröket. Axel látta a Molotov-
koktélból az utcára folyó sárga anyagot, ahogy oxigént szív magába, és a
méteres lángok felcsapnak a mozdulatlan esti levegőben.
– Hol vagy? Mintha az utcai harcok kellős közepéről hívnál – jegyezte
meg Dorte Neergaard.
Axel lenézett a hatalmas tüntetésre, amely valamivel távolabb éppen
keresztezte a Nørrebrogade-t, mintha rohamkocsik kísérték volna kétoldalt.
– Itthon vagyok. Nørrebrón. Business as usual.
– Sosem lesz már vége?
– Addig nem, amíg van miért dühöngniük. És ehhez nagyszerűen
hozzájárultok.
Axel kurtán elköszönt, és leült a személyzeti aktákkal. Átfutotta őket.
Vang egyszer erőszakoskodott egy férfival egy tüntetésen Dánia uniós
elnöksége idején. Nem lett belőle ügy, de az akták szerint egy tüntetőt
gumibottal megütött, megbilincselte, és még kétszer megpofozta. Állítólag
azt mondta neki, hogy ha nem hagyja abba az üvöltést, akkor gondoskodik
róla, hogy olyan sorsra jusson, mint Benjamin – az az ártatlan fiatalember,
akit néhány kollégája a Városháztéren egy szilveszteri bulin megbilincselt,
aztán leteperték, a hátára ültek, és összeverték.
A Vang elleni vádat az ellentmondásos tanúvallomások miatt ejtették.
Groes Vang mellett tanúskodott. Más nem szerepelt az aktákban. Megint
megnézte a filmet. Nem kapott választ arra, hogy mit csinált a két rendőr
ahelyett, hogy a munkáját végezte volna.
Biztos volt benne, hogy Vang mászott át a falon, és körülbelül két órára
elhagyta a temetőt. Elhagyta a helyét – ez megbocsáthatatlan, és könnyen
az állásába kerülhet. Hogy mit csinált a társa ezen idő alatt, még mindig
rejtély volt számára. Ragaszkodott a bennfenteselméletéhez, és ez nem
használt a kollégáknak. Alkalmat adtak a gyilkosnak, hogy szabadon
dolgozhasson, és a legrosszabb esetben akár gyilkossággal vagy
gyilkosságban való közreműködéssel is vádolhatják őket. Vajon az
egyikük lehetett az a férfi, aki a sötétben Enver Davidi felé közeledett?
Miért nem vallották be, hogy egyikük elhanyagolta a feladatát, a másik
meg lelépett a szolgálatból? Még mindig képtelen volt felfogni, hiszen a
rendőrség fele, a főfelügyelőt is beleértve, ott lihegett a nyakukban, és a
karrierjük forgott kockán. Szerencsés esetben talán felveszik őket az
útlevélvizsgálathoz a Kastrup repülőtéren.
Az utca kihalt volt. A szívverése elárulta, hogy él, ahhoz túlságosan is,
hogy most ne haljon meg.
Elővett egy spanglit, leült a kanapéra, és lassan szívni kezdte, miközben
a teste elernyedt, és megszállta a nyugalom. Betámolygott a szobába, vetett
egy pillantást Emmára, aztán visszatántorgott a kanapéhoz, és lerogyott.
Vang és Groes. First thing in the morning, gondolta.
 26

Március 4., vasárnap

Axel felhívta Kasper Vangot és Jesper Groest, és megkérte őket, hogy
vasárnap reggel jöjjenek be a kapitányságra. Groes hatalmas sóhaj
kíséretében közölte, hogy nincs több mondanivalója. Vang makacsabb
volt, és megkérdezte, mire jó ez az egész. Axel előzékenyen felelte, hogy
csak néhány részletet szeretne tisztázni, hogy lezárhassa a nyomozásnak
ezt a részét. Öt percen keresztül győzködte, mire Vang beleegyezett.
Képtelen volt megérteni, hogy Vang ennyire nem fogja fel tette lehetséges
következményeit.
Kilenc órát beszéltek meg, így volt ideje beadni Emmát a Vartov
óvodába. Megígérte magának, hogy nem hagyja ott egész nap.
A kapitányság szinte teljesen kihalt volt, amikor beért. Gyilkosság vagy
az utóbbi idők legsúlyosabb utcai zavargásai nem adnak elegendő okot egy
rendőrnek, hogy lemondjon a családdal eltöltendő vasárnap délelőttről.
Axelnek nem volt ellenére, hogy békességben, a felsőbb hatalmak és az
ügybuzgó kollégák beavatkozása nélkül kell lefolytatnia a két kihallgatást,
hiszen azok mindent megtennének, hogy lemossák a testület becsületén
esett foltokat – és abban biztos volt, hogy bőven talál ilyeneket, mire végez
Groes-szal és Vanggal.
Először Groest hívta be, ő volt a gyenge láncszem.
Megkérdezte, hogy mit csináltak.
– Végeztük a dolgunkat. Semmit sem láttunk. Ez csak nem bűn?
– Nem, ha tényleg a munkátokat végeztétek. De tényleg így volt? – Axel
felemelte a kezét, jelezvén, hogy nem kell felelnie. – Vagy jól elengedtétek
magatokat? Vagy még ennél is továbbmentetek? Elhanyagoltátok a
kötelességeteket, mégpedig nem is akárhogyan. Miközben te, fogalmam
sincs, mit csináltál, a társad két órára elhagyta a posztját.
– Erről nem tudok.
– Mindjárt eszedbe jut.
Axel megfordította a számítógépét, hogy Groes láthassa a filmet. A
fickó megkövülten bámulta a róla és Vangról készült felvételt, ahogy Vang
kibújt a kommandós ruhájából, átmászott a falon, és eltűnt.
Axel érezte, milyen kínosan érzi magát. Testének minden pórusából ez
áradt, mégis próbálta menteni a helyzetet.
– Kiugrott vízért.
– Hova? A kibaszott Frederikssund-ba? Hiszen csak két óra múlva jött
vissza.
Groes elsápadt.
– Én nem mentem el. A helyemen maradtam.
– Rendben, de semmit sem láttál. Nem láttad, ahogy megjelenik a
gyilkos az áldozattal, pedig éppen a látóteredben kellett lenniük. Ötven
méternél közelebb, semmi sem akadályozta a kilátást.
Axel látta rajta, hogy kikészült.
– Nem. Elaludtam. Tényleg nagyon sajnálom.
– És a társad? Mit csinált?
– Hát… – Groes tétovázott, egy kisfiúra hasonlított, akin most senki sem
tudott segíteni. – Dolga volt. Nem akarta elárulni, hogy mi. Meglátogatott
valakit.
Axelnek nem sikerült többet kiszednie belőle, de elégedett volt. Ahogy
mindenki, aki elkövetett valamit, a kötelességmulasztástól a kisebb
lopásokon át a gyilkosságig, a fiatal rendőr is leginkább tette
következményeivel volt elfoglalva.
– Mi lesz velem? Kirúgnak?
– Nem tudom. És egyáltalán nem is érdekel. De még nem vagyunk kész.
Várj odakint, amíg beszélek a társaddal. Aztán felvesszük a vallomásodat.
 Axel majd’ kiugrott a bőréből jókedvében, amikor behívta a másikat.
Ellentétben Kasper Vanggal.
– Ez most kihallgatás? Akkor kérek egy ügyvédet. Felfoghatatlan, hogy
a kollégáitokat üldözitek, miközben a város tele van bűnözőkkel és
autonómokkal – fröcsögte.
– Az autonómok bűnözők? – kérdezte Axel színtelen hangon egy
perccel később. Lopva tanulmányozta Vangot, mielőtt beszélni kezdett
volna; a papírjait rendezgette, megint kinyitotta a laptopját, és úgy tett,
mintha időbe telne betölteni a filmet. Vang keménynek tűnt, legalábbis ezt
akarta mutatni: borosta, bal fülcimpáján fülbevaló helye, napbarnított,
szteroidokkal telenyomott izmos test. A karjára északi motívumokat
tetováltatott. Kemény fickó, de épphogy csak megfelelt a magassági
követelményeknek a rendőrtiszti főiskolán.
– Tudod, hogy mire gondolok. Mindenütt botrány, és ti minket üldöztök,
mert nem vettünk észre egy gyilkosságot. Közrendőrök vagyunk. Nem
foglalkozunk gyilkossággal, az a ti dolgotok.
– Idevalósi vagy? – kérdezte Axel, mintha nem hallotta volna a szavait.
– Hogy érted?
– Hol laksz?
– Amager-n – felelte.
– Az, hogy nem kell gyilkosságot felderítenetek, csak részben igaz,
ugye?
Axel tudta, hogy mire végez vele, Vang olyan lesz, mint egy mosott
rongy. Kísértést érzett, hogy show-t csináljon a kihallgatásból, de nem
tehette, mert még sok dolga volt aznapra.
– Hogy érted?
– Minden rendőrnek az a dolga, hogy felderítse a bűntényeket és
megakadályozza, hogy elkövessék őket, nem igaz?
Vang felelni akart, de Axel megemelte a hangját.
– Nehéz felderíteni vagy megakadályozni valamit, ha az ember elhagyja
a posztját, ugye?
– Nem tudom, miről beszélsz. Én nem hagytam el a helyem.
Axel felállt.
– Szerinted mit csinálnak a helikopterek? Azt hiszed, hogy csak
szórakozásból köröznek? Az nem jutott eszedbe, hogy felveszik az utcán
történteket, hogy legyen bizonyítékunk a garázda elemek és a rendőrséggel
erőszakoskodók ellen?
Vang hallgatott.
– Bizonyítékom van arra, hogy valamivel éjfél előtt elhagytad a temetőt,
és csak két órával később tértél vissza.
Axel elfordította a képernyőt, hogy Vang is láthassa.
– Talán csak nem tilos kiugrani innivalóért?
– Szerintem tilos. Legalábbis kötelességszegés – nem súlyos vétség, de
abban azért megegyezhetünk, hogy két órára távozni már elég alapot adhat
egy elbocsátáshoz. Ne, ne mondj ostobaságot, mielőtt befejezem. Ezen a
felvételen jól látszik, hogy leveszed a védőöltözetedet, mielőtt átmászol a
falon. És bár az nem látszik rajta, hogy mi történik azután, az viszont igen,
hogy az egyenruhád végig a fűben hever, amíg távol vagy. Két órán
keresztül. Ami két órával több annál, mint ami ahhoz szükséges, hogy
kimenj innivalóért, amiből egyébként bőven volt odabent. Szóval, végre
nagyon szeretném tudni, hogy mi történt. Hol voltál? És mit csinált közben
a társad?
Vang mérlegelt, menekülőutat keresett. Axel a segítségére sietett.
– Ez az én filmem. Senki sem látta, de nektek kínos, rendkívül kínos és
leleplező. Engem csak egy dolog érdekel, és ez a gyilkosság. Ha bármi
közöd van hozzá, akkor garantálom, hogy a becsületedtől megfosztva
távozol a rendőrség kötelékéből, nyugdíj nélkül. Ha viszont nincs közötök
hozzá, akkor rohadtul nem érdekel, hogy mit csináltatok. Most megkapod
a lehetőséget. Nem öt perc múlva, hanem most. Különben a felvétel
bekerül a rendszerbe, és akkor mindkettőtök rendőri pályafutásának vége.
Bár ennyi hazudozás után biztosan különben is.
– Nincs mondanivalóm.
De mégis volt.
– Kiugrottam vízért. Ez minden. Aztán visszatértem. Máshol másztam
vissza, leültem egy fa alá és elszívtam egy cigit.
– A társaddal? Ő ezt mondta.
Vang elmosolyodott. Hirtelen fényt látott az alagút végén, de Axel kész
volt, hogy kioltsa, és teljes sötétségben hagyja, ha ezt megerősíti.
– Igen, pontosan így történt. Sajnálom, hogy nem láttuk a gyilkosságot,
de minden úgy történt, ahogy a társam mondta.
– Még hogy így történt, pancser! Hiszen láttam, hogy csak két órával
később jöttél vissza, és ezt a társad is megerősítette.
– Nincs több mondanivalóm.
Axel a fejét csóválta.
– A te dolgod. Akkor kénytelen vagyok kijelenteni, hogy gyilkossággal
vádolunk. Le vagy tartóztatva.
– De hát nem én öltem meg azt a nyomorultat!
– Jobban tennéd, ha felhívnád az ügyvédedet.
Mintha Vang nem értette volna Axel szavait.
– Az ügyvédem nem tud segíteni. Szarban vagyok. Nyakig.
Axel kinyitotta a többi iroda ajtaját. Éppen akkor érkezett meg Darling.
– Átvennéd? Szedj ki belőle egy teljes vallomást. Távozott a posztjáról
abban az időszakban, amikor Davidit meggyilkolták, és nem tud vagy nem
akar számot adni arról, hogy mit csinált. Gyilkossággal vádolom. A társa
megerősítette, hogy két órára távozott.
Darling zavartan nézett rá. Tegnapelőtt már kihallgatta Vangot, és
semmi érdemlegeset nem tudott kiszedni belőle.
– Folytatom a kollégájával – közölte Axel.
Behívta Groest, és miután átvették a vallomását, aláíratta vele. Aztán
azzal küldte haza, hogy vegye fel a kapcsolatot a Rendőregyesület
ügyvédjével.
– Szükséged lesz rá – mondta Axel.
Leült és az internetes újságokban keresgélt. Dorte Neergaard előző napi
beszélgetésük óta nem fecsérelte az időt. Enver Davidi neve minden
hírújságban megjelent, forrásként a TV2-t jelölték meg.
Felhívta Rosenkvistet, hogy beszámoljon a legfrissebb fejleményekről.
– Gyere fel az irodámba! – hallatszott az utasítás, amint Axel végzett a
beszámolóval.
Rosenkvist az ajtónak háttal állt, és a kikötőtorkolatot bámulta, amikor
Axel belépett.
– Belső ember. Nem tőled származik ez az elmélet?
– De igen.
– Egy gyilkos a rendőrségen belül.
– Lehetséges gyilkos. Javasolom, hogy tartsuk bent, és közben kutassuk
át a lakását.
Rosenkvist megfordult. Arcán nyoma sem volt a lefegyverző
mosolynak. Kopasz feje búbja alatt rétegekben húzódtak a redők.
– Igen, ez minden bizonnyal szükséges. – Leült az íróasztalhoz. – Nem
verhetjük nagydobra az esetet. Semmi sem kerülhet a nyilvánosság elé
Vangról. Semmi.
– Másrészt viszont azzal, hogy Davidi személyazonossága és története
napvilágra került, megdőlt a híresztelés, hogy autonóm volt, ami csökkenti
a ránk nehezedő nyomást.
– Kicsit. De semmi szükség rá, hogy a sajtó megint rajtunk köszörülje a
nyelvét.
Axel a felvételre gondolt, megígérte Dorte Neergaard-nak, hogy
felhasználhatja. Nyert egy kis időt azzal, hogy elárulta az áldozat kilétét,
de hamarosan nyaggatni fogja, hogy megírhassa a kötelességszegésről és
az alkalmatlan rendőrökről szóló sztorit. És ha kiderül, hogy az egyiküket
gyilkossággal vádolják, akkor elszabadul a pokol.
 – Most elmehetsz, de ne felejts el tájékoztatni!

Útban a gyilkosságiakhoz felhívta Dorte-ot. Az újságíró nem vette fel a

telefont, ezért üzenetet hagyott neki, hogy felhasználhatja a felvételt, és
hogy valószínűleg nincs más a két rendőr rovásán, mint hogy
elhanyagolták a kötelességüket. A megállapodást be kell tartani. A testület
hírnevéért viszont nem ő felel.
Az irodájában előkelő látogatók várták. Henriette Nielsen keresztbe tett
lábbal ült az íróasztalánál, és a legnagyobb természetességgel telefonált,
ami borzasztóan dühítette. Az asztalon Enver Davidi korábbi rendőrségi
aktái hevertek, amelyeket ő kért fel. Észrevette, hogy a kupac tetején
levőről hiányzik a gumigyűrű. Fogta az iratokat, és a táskájába csúsztatta
őket.
Henriette Nielsen felpillantott, de közben zavartalanul folytatta a
telefonálást.
– Azonnal le kell fordíttatnunk az egészet… Akkor telefonálj körbe, és
hívj be valakit… Rendben. Szia.
Miután befejezte a beszélgetést, ismét felnézett Axelre. Aztán felállt, az
íróasztal két oldaláról néztek farkasszemet egymással.
A nő szemében mosoly bujkált.
– Köszönöm az információkat. Tegnap rendkívül sok dolgunk volt. Arra
számítottam, hogy tartunk egy megbeszélést, és tájékoztatjuk egymást a
fejleményekről. Kíváncsi vagyok, mire jutottál Davidi exével.
Axel nem mozdult.
– Elkezdődött az együttműködés? – kérdezte ironikusan.
– Pontosan.
– Mármint abból ítélve, hogy szükségesnek láttad átnézni az asztalomon
heverő iratokat.
A rendőrnő tekintete jéggé fagyott.
– Nem nyúltam a holmidhoz. Ilyesmi sosem jutna eszembe.
 Axel a szemébe nézett. A rendőrnő rendkívül elutasító volt.
– Azt hiszed, ma jöttem le a falvédőről?
– Nem nyúltam a holmidhoz.
Axel hosszasan vizslatta.
– Mindenesetre hozzányúltál ahhoz az ügyhöz, amit keresek, ugye?
Mert nincs a helyén, hosszabb időre kikölcsönözte H. Nielsen. Ez te vagy.
Vagyis elég sokat tudtok az áldozatról, és most szeretném, ha beavatnátok
a történtekbe.
– Rendben. Azt javaslom, hogy mindannyian találkozzunk nálunk, és
akkor elmondjuk mindazt, amit tudunk.
Axel elvette a kabátját.

Nem kérte, hogy kísérje el, vagy hogy szálljon be az autójába, most mégis
ott ült a mellette lévő ülésen.
– Sokat hallottam rólad – kezdte Nielsen.
– Erre most reagálnom kellene?
– Nem, de pont most erősítetted meg, hogy a híresztelések nagy része
igaz.
– Melyik része?
A rendőrnő maga elé meredt.
– Az, hogy arrogáns, mogorva seggfej vagy.
Axel nem bírta megállni egy halvány mosoly nélkül.
– Egy-null. Én semmit sem hallottam rólad, ezért talán elmesélhetnéd,
hogy mivel is foglalkozol.
– Semmi rejtélyes nincs benne. A különleges ügyosztály szervezett
bűnözéssel foglalkozó csoportjába tartozom. Előtte különböző részlegeken
voltam. Terrorelhárítás. Három évig személyi védelem.
Nagyon kevés női testőr volt.
– Miért hagytad ott?
– Túl magas voltam.
 – Ezt hogy érted?
– Sok fontos személyiség nem örül annak, ha egy nő tíz centivel
magasabb nála, szóval csak Margitkát kaphattam volna, érte viszont nagy
volt a tülekedés.
A királynő 182 centiméter.
– Nem mondod komolyan.
– Nem hát, el sem tudod képzelni, hány férfit hoznak izgalomba a magas
nők. Nem mindenkit, de sokat. 184 centi vagyok.
Axel nem válaszolt, pedig szívesen a tudtára adta volna, hogy neki az
ilyesmi nem akadály.
– Most pedig a kábítószeres és a szervezett bűnözésért felelős részlegen
vagy.
– Igen, itt kötöttem ki. Egyelőre.
– De miért?
– Miért ne? Legalább olyan érdekes, mint a rothadó tetemek meg a
házastársi gyilkosság. Tisztában vagyok vele, hogy nektek,
gyilkosságiaknak az emberölésen kívül semmi sem fontos, én azonban
nem vagyok ennyire egypályás. Ti felgöngyölítetek, mi hálót szövünk.
Izgalmas. És legalább annyira fontos.
– De miért a titkosszolgálatnál?
– Mert ide kerülnek az izgalmas ügyek, nem? És itt van a zsozsó is.
Ráadásul egy év alatt több új részleget és állást, köztük vezető pozíciót
hoztak létre, mint a rendőrség többi részlegében az elmúlt tíz évben.
– És akkor mi van?
– Nem is ez az érdekes. Jók a munkakörülmények és a kollégák. És
minden gond nélkül kifizetik a túlórát.
– Izgalmas – Axel nem rejtette véka alá, hogy éppen az ellenkezőjét
gondolja.
Hallgatott. Kettlerre gondolt. Vajon eszébe jutna-e valaha is jó
kollégának nevezni? Aligha. Kétségkívül Henriette volt a szimpatikusabb
kettőjük közül, és Axelnek az az érzése támadt, hogy talán mégiscsak
érdekli őket, mire jutott, sőt talán még a véleményére is kíváncsiak.
Ráadásul kétsége sem volt afelől, hogy sok hasznos információval
rendelkeznek
Gyorsított az Øster Søgade-n a Városi Kórház épülete mellett. A nap
megcsillant a szemközti nagypolgári lakások ablakain a Sortedam-tónál.
Áthajtottak a Fredens Bro hídon, ahol tizenkét éve egy bokorban
megtalálták a tizenhét éves, chilei származású Miranda holttestét.
Megerőszakolták és megfojtották. Felderítetlen gyilkosság. Nem tudott
úgy elmenni ezen a helyen, hogy be ne villant volna neki a tetthely, a
boncolás részletei vagy a szülők szomorúsága, amikor közölte velük a
tragikus hírt, hogy lányuk soha többé nem tér haza. Vajon hol lehetnek
most? Sikerült továbblépniük?
– Találtál valamit abban a hotelszobában? – kérdezte Nielsen.
Nem szívesen hazudott neki, de a nő hangja mintha kicsit megváltozott
volna, és ez habozásra késztette.
– Semmi használhatót, azt hiszem. Miért? Mit kerestek?
– Mindent megtudsz, amikor kiérünk hozzánk. Kettler a felelős a
tájékoztatásért, de annyit elmondhatok, hogy egy nagy kábítószeres hálózat
felgöngyölítésén dolgozunk. Benne van a Blågårds téri banda, figyeljük és
lehallgatjuk őket; kapcsolatban állnak északmacedóniai, koszovói és
albániai csoportokkal, ezért érdekes számunkra Davidi.
Érdekes! Ez aztán az eufemizmus…
– De mi volt a szerepe?
Nielsen habozott, mintha keresné a szavakat.
– Súlyos kábítószeres bűncselekményért ítélték el, kitoloncolták, a
legforgalmasabb tranzitterületről származik, minden ott lép be az Európai
Unió területére, és a fickó hirtelen felbukkan nálunk. Ennyi nem elég?
– Talán igen. De az is lehet, hogy csak a iát akarta látni. Ezért még nem
jár halálos ítélet. Egyelőre.
 – Talán túlértékeltelek, Axel Steen. Nem gondoltam, hogy a százkilós
cinizmus között van helye a szentimentális naivitásnak.
– Csak kilencvennyolc, köszönöm. Mit csempésznek be?
– Nemcsak néhány hasisklubról van szó, hanem nagy mennyiségű
kokainról és heroinról is. Ötven, száz, kétszáz kilóról. Egy kiló ára fél és
másfél millió korona között van a töménységtől függően – ugye nem kell
magyaráznom, hogy ez mennyi pénz?
– De hogyan kapcsolódott az ügyhöz Enver Davidi?
– Kábítószer-csempészetért ítélték el, sokakat ismert az érintettek közül,
abban a negyedben nőtt fel, ahol a bátyja igazi gengszter volt, és
ugyanonnan származik, ahonnan a drogok. Ez elég érdekes, nem?
– Szerintem nem. Még nem magyaráztad el, hogy a kábítószerügyletnek
mi köze van Davidi meggyilkolásához. Milyen kapcsolatban állt a
gengszterekkel?
– A részleteket majd nálunk megtudod.
– Ez azt jelenti, hogy szerinted a gyilkosság oka a kábítószeres világban
keresendő?
– Nem zárható ki.
Axel egy darabig hallgatott.
– És az kizárható, hogy ti szartátok el?
– Ezt hogy érted?
– Erre az egész színjátékra gondolok. Nem ti alkalmaztátok Davidit,
hogy eljussatok a megbízókhoz? Erre ő meghal, ti meg majd betojtok a
félelemtől, nehogy kiderüljön, hogy kapcsolatban álltatok vele. Nem ezért
tapadtok rám, mint legyek a lócitromra? Biztosak akartok lenni, hogy
semmi sem szivárog ki…
Henriette nem ütötte le a feldobott labdát, de nem is utasította vissza.
Végigsimította a haját és sóhajtott. Axel mondandója mintha egyáltalán
nem hatott volna rá, de lehet, hogy csak megfontoltabb volt annál, amire
barátságossága alapján Axel számított.
 A hangja fáradtan csengett.
– Semmi kedvem veszekedni veled. Majd okosabb leszel. És ha azt
hiszed, hogy nekem akkora örömöt okoz itt lenni és hagyni, hogy letámadj,
akkor igazán tévedsz. Hozzád hasonlóan én is alig várom, hogy véget érjen
ez az együttműködés.
– Tulajdonképpen mihez értesz?
– Ezt hogy érted?
– Valamit biztosan nagyon tudsz, ha a kábítószeres és szervezett
bűnözésért felelős osztályra kerültél. Ezen a részlegen nem sok nő
dolgozik.
– Ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki nő vagy férfi, te hímsoviniszta.
Értek a nyomozáshoz. És az internethez. Fél évet Quanticóban töltöttem az
FBI-nál, és rengeteg továbbképzésen vettem részt Bramhillban és másutt
is. Bárkit megtalálok a neten, akkor is, ha azt hiszi, minden nyomát
eltüntette, és sikerült teljesen láthatatlanná válnia.
– Ez biztos jelentősen előmozdítja az ügyünket. Inkább lássunk neki e
helyett a személyeskedő fecsegés helyett.
Henriette Nielsen felvette a napszemüvegét.
– Te kérdeztél.
Semmivel sem kerültek közelebb ahhoz, hogy társak legyenek.
 27
– Ki lesz ott a megbeszélésen? – kérdezte Axel, miután letértek az
autópályáról, és bekanyarodtak a titkosszolgálat søborg-i központjának a
parkolójába.
– Darlingon, rajtad, rajtam és Kettleren kívül jön a főnököm és egy
jogász. Talán ismered, Jens Jessen.
Volt egy kis gúny a közlésben? Vagy csak paranoiás? Bizonyára, de az,
hogy Jens Jessennel kell részt vennie egy megbeszélésen, akut fájdalmat
okozott mellkasa bal oldalán, és kisugárzott a karjába, a könyökén át
egészen a csuklójáig. Biztos jele a szívinfarktusnak, ezt tudta, hiszen
számos alkalommal tanulmányozta a szívbetegségeket az interneten. Mi
lesz, ha agyvérzést kap annak az idiótának a jelenlétében? Lesüllyedt az
ülésbe, hátrahajtotta a fejét, és kezét a combjához szorította, amitől az ülés
nyikorgott, a fejtámla pedig nagyot reccsent.
– Rosszul érzed magad?
Mély lélegzetet vett, és kifújta a levegőt.
– Nem. Miért van szükség jogászra?
– Mindig van jelen jogász, amikor több érdek ütközik egy ügyben, és
kérdéses lehet, hogy kinek mihez van joga.
Valami elindult felfelé a gyomra felől.
– De hát itt nem erről van szó, a francba. Közösen kell felderítenünk egy
bűntényt, ahelyett hogy az információval titkolóznánk, ahogy ti szoktatok.
Hiszen ez abszurdum.
Az utolsó szavakat már idegesen kiabálta, amikor kiszállt az autóból, és
becsapta maga mögött az ajtót. Tenyerével a tetőre csapott.
Henriette Nielsennek a meglepődéstől tátva maradt a szája.
– Mi ütött beléd? Bántottalak? Megpróbáltam kedvesen és szépen
beszélni veled, és te ennek ellenére úgy viselkedsz, mint egy nebáncsvirág.
Nem én döntöm el, hogy mit tudhatsz meg és mit nem. Nekem is éppúgy
érdekemben áll felderíteni a gyilkosságot, mint neked, csak nem akarom
kockára tenni a mi operációnkat. Ha így folytatod, akkor egymással
párhuzamosan fogunk nyomozni, együttműködés nélkül, mert semmi
kedvem ahhoz, hogy leugass.
Axel megnyugodott.
– Oké, oké, sajnálom, de szeretnék végre nekilátni a dolgomnak. És nem
igazán értem, hogy miért lennének érdekellentétek közöttünk.
Henriette nem válaszolt, csak elindult a névtelen, sárga téglából, acélból
és betonból épült irodaépület felé. Néhány évvel ezelőtt még ez volt Dánia
legnagyobb mosodakonszernjének a központja, többek között ezért is
csúfolták Mosdókagylónak a helyi rendőrségnél, mely egy nyolcemeletes,
lepukkant, hatvanas évekbeli szörnyetegben kapott helyet az autópálya
túloldalán. No meg azért is, mert az épület jelenlegi lakói mindig mosták
kezeiket, amikor mocsok került az útjukba. És általában megúszták. A szar
lefelé esik, így mindig az általános rendőrség ölébe hullott, hiszen ők nem
bújhattak olyan hangzatos kijelentések mögé, mint „az idegen hatalmakra
tekintettel” vagy „bizalmas”, „titkosított”, „nincs további kommentár”
vagy az aduász: „a nemzetbiztonságot veszélyezteti”.
Beléptek a recepcióra, ahol Henriette gondoskodott róla, hogy Axel
kapjon egy belépőkártyát, aztán átmentek a nagy hallon a lifthez. A férfi a
heves szívdobogás mellett émelygést érzett. Vajon útközben beslisszolhat
a mosdóba hányni? Vajon megérzik rajta a szagot?
Az idők folyamán sok megbeszélésen vett már részt a régi bellahøji
központban és a Mosdókagylóban is olyan ügyek kapcsán, amelyekben a
titkosszolgálat információval szolgálhatott lehallgatásokról vagy
különböző forrásokról és külföldi szolgálatokról. Az utóbbi esetben soha
semmire nem lehetett használni az információt, mert nem hozhatták
nyilvánosságra a forrás biztonsága és az egyéb szolgálatokhoz fűződő
bizalmas kapcsolat miatt. A titkosszolgálat szempontjából ez
elengedhetetlen volt, amit Axel némiképp meg is értett, mégis
elviselhetetlen volt egy nyomozó számára azt hallani, hogy egy ügyben a
fontos részleteket nem lehet dokumentálni, ezért nem használhatják fel a
bírósági eljárásban.
A titkosszolgálat idővel jobb lett, ezt Axelnek is el kellett ismernie, bár
attól, hogy Jens Jessen náluk dolgozik, kiszolgáltatottnak érezte magát,
valahányszor kapcsolatba került velük.
A terrorveszély miatt nyitottak a társadalom felé, mert sokkal nagyobb
mértékben függtek a lakosoktól kapott információktól és tippektől, továbbá
rendszeresen együttműködtek a rendőrséggel.
Henriette Nielsen felvezette Axelt a legfelső emeletre, egy hosszú és
rendkívül tágas tanácsterembe. A titkosszolgálat éves jelentéseit, egyéb
minisztériumi iratokat és jelentéseket tartalmazó, cseresznyefából készült
Montana-polcok egy hatalmas képernyőt vettek körül az egyik falon és egy
Søborg sík elővárosi idilljére néző ablakot a másikon.
Az asztal kilátással rendelkező oldalán két férfi ült, velük szemben
pedig Darling foglalt helyet. Mindannyian felálltak, amikor ők beléptek.
Axel kezet nyújtott Kettlernek, aztán tétovázva Jens Jessen felé fordult, aki
alig észrevehető bizalmas biccentéssel köszöntötte. Axel undorodva vette
tudomásul, hogy úgy paskolja meg a kezét, mintha jelezni akarná, hogy
van bennük valami közös, és biztatni akarná, hogy minden rendben lesz.
Jens Jessen visszaült a helyére, és intett a többieknek, hogy foglaljanak
helyet. Axel figyelmét nem kerülte el, hogy mennyire nyugodt.
Kiegyensúlyozott, sportos, a tekintetéből sugárzott az érdeklődés és hogy
ura a helyzetnek. Szemétől az orráig tikkelt, és Axel még sosem látott az
övénél furcsább hajat. Ősz afrofrizurája volt, a sűrű, göndör fürtöket egy
centiméteresre nyíratta, amitől mintha egy díszes sisak fedte volna a
koponyáját.
Axelnek az volt az érzése, hogy mindenki kettejüket bámulja, mintha
csak arra várnának, hogy elszabadul a pokol. Axelnek a torkában dobogott
a szíve, a szeme előtt fekete foltok táncoltak, és annyira melege lett, hogy
fájt tőle az arcbőre.
Jens Jessen kitárta a karját, ujjait szétterpesztette és mosolygott.
– Mindenkit üdvözlök kis központunkban. Ismerjük egymást, és alig
várom az együttműködést, Axel, John Darling. Egy nagyobb, határokon
átnyúló nemzetközi kábítószeres bűntény felderítésén dolgozunk,
amelyben több ország titkosszolgálatának, államigazgatási ágazatának és
az Europolnak a kapcsolattartó tisztjei is részt vesznek. Ezért nagyon
fontosnak tartjuk a jó kezdést.
Axel százszor hallotta már ezeket a szavakat. A „nemzetközi,
országhatárokon átívelő bűnözés” volt az új idők mantrája. Amikor
ráadásul az Europolt is belekeverték, akkor mindig pokolian előkelő,
gyönyörűen megfogalmazott jelentéseket dolgoztak ki, de a tettesek már
rég hét határon túl jártak, mire a különböző szervezetek egyáltalán
elgondolkoztak az együttműködésen. A rendszerben felfelé törekvő
rendőrök viszont határtalan lehetőséget láttak benne.
– Eljött az ideje, hogy megosszuk mindazt, amit tudunk, és mivel ti
vagytok a vendégek, mi kezdjük. Biztos vagyok benne, hogy gyorsan
megoldjuk az ügyet. A két legjobb és legtapasztaltabb munkatársammal
fogtok együtt dolgozni, akik sokfelé jártak, és olyan különleges tudással is
rendelkeznek, amilyet nem találunk meg mindenhol a rendőrségen.
Szóval…
Hatásszünetet tartott, és tíz ujját szembefordította egymással, Axel
mocorgott a székén, hónalja izzadt, és a testén végigfolyó izzadságcseppek
csiklandozták.
– Gyilkossági üggyel állunk szemben, a nyomozás bonyolult, a szálak
külföldre nyúlnak. Kábítószeres bűnözés, pénzmosás és – ha mondhatom –
ennél is súlyosabb bűncselekmények történtek.
– Mifélék? – kapkodott levegő után Axel.
 Jessen vidáman nézett rá, cinkos mosollyal, és finom nevetése elárulta,
hogy előre eldöntötte, mennyit fog elárulni.
– Erről majd később…, vagyis ezt most hagyjuk – kuncogott. –
Használd a fantáziád! A lényeg, hogy segítenünk kell egymásnak, és mi
szívesen megosztjuk veletek a tudásunkat, de mint korábban már biztosan
hallottátok, bizonyos dolgok megakadályoznak minket ebben.
Axel szédült. Megpróbált nyugodtan lélegezni, de a szíve olyan volt,
mint egy dob, amin Jens Jessen túl gyors ritmust ütött. A többiek
legnagyobb megdöbbenésére felállt.
– Én… elnézést… van valahol egy mosdó? – dadogta. – Ki kell…
– Valami baj van? Rosszul érzed magad? – kérdezte Henriette Nielsen,
miközben felállt és kikísérte a folyosóra.
Hallotta, ahogy Jens Jessen mond valamit „egy kis szünetről”, majd
beért a mosdóba, meglazította a nyakkendőjét és a gallérját, és vizet
fröcskölt az arcába. Aztán belépett egy vécéfülkébe és letérdelt hányni. De
csak öklendezett.
Pont ettől félt. Megtapogatta a mellét, ahogy szokta, de az az átkozott
szív pontosan úgy vert, ahogy szokott. Pánikba esett a lehetetlen idióta
miatt, a kisfiús udvariassággal párosuló hatalma miatt.
Felegyenesedett, nyakkendőjét zsebre vágta, a lányára gondolt, kilépett
az ajtón, és visszament a tanácsterembe.
Jens Jessen aggodalmaskodva nézett rá.
– Minden rendben?
Axel bólintott, a titkosszolgálat vezetője szünetet tartott, a kezét
széttárta, mintha éppen most ismertetett volna egy nagyszerű ajánlatot,
majd megszólalt:
– Megfigyeljük a Blågårds téri banda, Pladsen vagy BPG néven ismert
bűnözőket, mert az a gyanúnk, hogy kiterjedt kábítószeres bűnözést
folytatnak, ahogy megfigyeljük a Balkánról származó különböző
kapcsolataikat is. Ily módon eljutottunk Koszovóhoz és Macedónia északi
részéhez. Itt került a képbe Enver Davidi. Követtük az idevezető útját.
Axelnek sikerült összeszednie magát, és megint közbeszólt. Erre
mindenki csodálkozva nézett rá.
– Akkor minden világos és a legnagyobb rendben van. Szóval tudjátok,
hogy ki ölte meg? – szakította félbe Jessent.
– Nem – felelte Kettler elutasító hangon.
– Térjünk a tárgyra! Az utóbbi években tanúk kétszer is látták Dániában,
de mi nem kapcsoltuk le és nem küldtük haza. Ez nektek köszönhető?
Henriette Nielsen előbb Kettlerre, aztán Jens Jessenre nézett, aki
bólintott.
– Igen, megjelöltük a nyilvántartásban, és mindkét alkalommal
követtük. Az embereink figyelmeztették a rendőrséget – a ti embereiteket
–, hogy tartsák magukat távol tőle.
– Szerintetek mit követett el?
– Kábítószert csempészett. Hiszen nem volt vesztenivalója.
A fián kívül, gondolta Axel, de őt egyszer már elvesztette. Most pedig az
életét is.
– És a felesége? Őt is megfigyeltétek?
– Nem. Őt nem tartjuk érintettnek – szólalt meg Henriette Nielsen.
Jens Jessen átvette a szót.
– Igen, így van. Ne folytassuk? Kettler, vázolnád a hátteret?
– Enver Davidi 1959-ben született Šipkovicában, Macedónia északi
részén, albán nemzetiségű, 1980-ban érkezett az országba bátyjával és
apjával. A Belső Nørrebrón telepedett le, a többi családtagja otthon
maradt…
Axel közbeszólt.
– Köszönjük! Ismerjük az erkölcsi bizonyítványát. Ugord át a
történelemórát, és azt mondd el, hogy mikor és hányszor járt itt, amióta
kitoloncolták!
Kettler majd felrobbant, de Jessen intett neki.
 – A kitoloncolása óta többször is járt Dániában. 2005-ben került a
látóterünkbe, beleszaladt egy járőrbe. Állítólag a bátyja halála miatt jött, de
szerintünk kábítószerfutár volt, vagy a szállítást kellett megbeszélnie.
Háromszor figyeltük meg Koppenhágában, minden alkalommal követtük,
és lehetőségeink szerint lehallgattuk a mobilját.
Ez megmagyarázta, miért hiányzott az utolsó mappa, és hogy miért nem
avatkoztak közbe, amikor a rendőrség látta. Azt azonban nem magyarázta
meg, hogy miért látogatta meg Henriette Nielsen Enver Davidit a Hotel
Continentalban a meggyilkolása előtti estén. Axel úgy döntött, hogy ezt az
információt későbbre tartogatja.
– Mi derült ki a lehallgatásokból? Kikkel állt kapcsolatban?
Kettler Jessenre nézett, aki bólintott.
– A feleségével, egykori ismerősökkel a Blågårds tér környékéről és –
most jön a lényeg – Moussával, a bandavezérrel, aki a keménydrog- és a
hasiskereskedelmet bonyolítja Nørrebrón és másutt is – nem kis üzlet,
miután bezártátok a christianiai piacot.
Axel semmit sem értett.
– De mi közötök ehhez nektek? Ez a Koppenhágai Rendőrségre tartozik,
nem?
Jessen közbeszólt.
– Néhány kiló kemény drog eladásánál többről van szó, ez magától
értetődik, de az ügy természetéből fakadóan nem mondhatom el.
Axel segélykérőn Darlingra nézett, aki tökéletes zsarumosolya mögé
rejtőzött, és úgy tett, mintha észre sem vette volna Axel pillantását. Nem
volt kedve ennyi ember előtt felhúzni magát és elárulni a véleményét. Axel
a fejét rázta, és Henriette Nielsenre pillantott, aki mintha tűpárnán ült
volna, miközben Kettler úgy fészkelődött a székén, mintha tele lenne a
gatyája. Csak Jessen őrizte meg a hidegvérét. Vajon a jogász miatt
feszengtek? Vagy azért, mert mindannyian ismerték a Cecilie-ügyet?
– Van elméletetek a gyilkosságról? – kérdezte Darling.
 Mindkét rendőr akart valamit mondani, de Jessen felelt helyettük:
– Nincs. Fél éve figyeljük a társaságot, és Davidi csak egyetlen darabka
a kirakós játékban. Mindenkit rács mögé akarunk juttatni. Nagyon hosszú
időre. És e tekintetben egyértelmű, hogy egy gyilkosság a kezünkre játszik.
Tehát, ha köze van Moussához vagy a többi bandataghoz, az jól jön
nekünk. Lehallgatjuk a mobiltelefonokat, vannak besúgóink, és több helyre
is kamerát szereltünk fel, többek között abban a kávézóban is… Hogy is
hívják?
Axel tudta, melyikre gondol, mielőtt elhangzott volna a válasz. A banda
az Escobar kávézóban találkozott, amelynek a terasza a téren volt. A
vezérek ide gördültek be négykerék-meghajtású terepjáróikkal vagy
Audijaikkal, és felvágtak a hatalmukkal a többiek előtt. A munkája során
többükkel is kapcsolatba került, amikor berendelték őket gyilkossági
ügyekben, kettőt közülük el is ítéltek, mert többé-kevésbé véletlenül,
halálosan megkéseltek valakit az éjszakai élet képviselői közül. A
leghatalmasabb vezetőtől durvasága miatt rettegtek, és legendák keringtek
a büntetésekről, amiket azok kaptak, akik nem fizettek neki időben.
– De még nem tudjuk átadni az ügyet a bíróságnak – folytatta Jessen, és
szavainak azzal akart nagyobb nyomatékot adni, hogy megint széttárta a
karját. – Ezzel mindent tönkretennénk. Értitek?
Hihetetlen mimikája volt, kicsit olyan, mint egy tapasztalt gyilkosnak, és
mindez egy ötéves kisfiú fesztelen testbeszédével párosult.
– Mire jöttetek rá? Mitek van ellenük?
Kettler megint átvette a szót. Egyértelmű volt, hogy Jens Jessen kezében
volt a döntés, a nyomozást viszont Kettler irányította. De mi a szerepe
Henriette Nielsennek? Ha Axel sejtése beigazolódik, és Davidi és a
titkosszolgálat között szorosabb a kapcsolat, és ha a lengyel igazat mondott
arról, hogy Nielsen meglátogatta Davidit a Hotel Continentalban, akkor
Axel tudja a választ a kérdésre: Nielsen az akció kulcsa, az összekötő tiszt,
aki közvetlen kapcsolatban áll az ügynökkel. És az ügynök halott.
 – Sok mindenről tudunk: fenyegetésről, erőszakról, megállapodások
szállításáról és pénzátutalásokról. Ezeket összekapcsoltuk banki és
adóhatósági információkkal, és így már világos kép rajzolódik ki a
szervezett bűnözésről, ami megduplázza a büntetést. Mindez elegendő
ahhoz, hogy hosszú időre rács mögé kerüljenek.
– A bandavezérek ellen is elegendő bizonyítékotok van?
– Valami van, de nem elég.
– És milyen szerepet játszik Enver Davidi?
Mindkét férfi Henriette Nielsenre nézett, és Axel gyanúja beigazolódott.
A nyomozónő kellemetlenül érezte magát, de felegyenesedett.
– Rendben. A BGP tiszteli Envert. Leülte a büntetését, és nem dalolt. Ez
sokat jelent ezekben a körökben. És képes leszállítani az árut a hazájából,
amely a hasis-, a kábítószer-, a fegyver- és a nőkereskedelem
tranzitországa.
Honnan tudja, hogy Enver Davidi le tudja szállítani az árut, anélkül
hogy beszélt volna vele? Axel meggyőződése, hogy valamit titkolnak
előle, percről percre erősödött.
– De mit keresett itt Enver Davidi?
Kettler Henriette Nielsenre nézett.
– Davidi kedden érkezett futárként egy nagyobb kábítószeres akció
keretében. Ezt azóta követtük, hogy hétfőn elindult Tetovóból, mégpedig
azért, hogy eljusson idáig anélkül, hogy lekapcsolnák. Csak akkor akartuk
elkapni, amikor már átadta az anyagot.
– Kinek kellett átadnia?
– Egy Kamal nevű kábítószeráruson keresztül állt kapcsolatban
Moussával. Enver Davidi három napig lakott a szállodában, és egész idő
alatt megfigyeltük. Többször is beszélt Kamallal, és pénteken kellett volna
találkozniuk az Escobarban, de Enver Davidi az ismert okokból nem jelent
meg.
– Azt mondod, hogy megfigyeltétek. Akkor a gyilkosság éjszakáján is
követnetek kellett!
Henriette Nielsen feszengett.
– Egy hátsó lépcsőn keresztül hagyta el a szállodát anélkül, hogy
észrevettük volna.
– Szerintetek mi történt?
– Kézenfekvő azt hinni, hogy a gyilkosságnak köze van az alvilághoz,
hogy egy kútba esett üzlet miatt kapták el, aztán megpróbálták eltussolni.
– Azzal, hogy autonómnak álcázzák? Ennyire nem okosak ezek a
gazfickók – jegyezte meg Axel.
– Mi derült ki a lehallgatásokból a gyilkosságot megelőző időben és
azután? – kérdezte Darling.
– Ez a legkülönösebb. Semmi. Lehet, hogy ez normálisnak tűnik, de
ezek a seggfejek egyébként nem szoktak hallgatni. Kifecsegik a tetteiket,
dicsekednek azzal, ha levágják egy adós ujját vagy laposra vernek valakit,
de Davidiról néma csönd.
– És a képről is hallgatnak, amit a Modpress nyilvánosságra hozott?
– Nem egészen, de csak olyasmit találtunk, hogy: „Láttad azt a
szerencsétlent a neten? Nem Salki testvére?” Különös, hogy egyáltalán
nem reagálnak.
Darling megint közbeszólt.
– Moussa és bandája. Egyértelmű, hogy ők állnak az első helyen a
gyanúsítottak listáján. Mennyi anyagról van szó?
– Tizenöt kiló kokainról. Azaz az anyag tisztaságától függően hét- és
huszonkétmillió korona közötti összegről.
Axel képtelen volt tartani a száját.
– Most még kevésbé tudom elképzelni, hogy nem egy álcázott akcióról
van szó, amelyben Davidi volt a csali. Mit ígértetek neki azért, ha segít
elkapni Moussát? És mi siklott félre?
Henriette Nielsen megdermedt, mosolygó főnökére nézett, aki megőrizte
hidegvérét, de Axel mintha egy árnyalatnyi idegességet vélt volna
felfedezni a fölényes mosoly mögött.
– Axel, ez nem segíti az együttműködésünket. A megjegyzéseiddel
átlépsz egy határt. A gyilkosság felderítésén kell velünk dolgoznod, és
csak azon, a narkós ügy nem rád tartozik, és ne célozgass arra, hogy
bármilyen közünk lehet a fickó halálához.
– Miért, nincs?
Henriette Nielsen válaszolt.
– Enver Davidi meglógott a megfigyelés elől a meggyilkolása előtti este.
Ez bizonyára elegendő válasz.
– Nekem nem. Könnyen belekényszeríthettétek olyan helyzetbe, ahol
végül megölték. Túl sok a homályos pont ebben az ügyben. Kicsoda Enver
Davidi? Kishal vagy nagyhal, akinek kapcsolatai vannak a balkáni
maffiához? Utal bármi is arra, hogy korábban már csempészett drogot?
Vannak erre bizonyítékok? Azt állítjátok, hogy több korábbi szállítás
közben is megfigyeltétek. Bizonyítsátok be! És miért kockáztatna többéves
börtönbüntetést azzal, hogy nagy szállítmánnyal érkezik ide? Ez
képtelenség, nem? És elég különös, hogy ilyen banális kérdésekre nem
tudtok válaszolni. – Úgy döntött, kockáztat. – De még ennél is különösebb,
hogy a fő nyomozótok felkereste az áldozatot kevesebb mint hat órával a
gyilkosság előtt, és erről nem tájékoztattatok minket.
Mr. Tökéletes egy szempillantás alatt magához tért a transzból.
– Micsoda? – kérdezte Darling. – Nekem miért nem szóltatok erről?
Kettler Henriette Nielsenre nézett.
– Tényleg ellátogattam a szállodába csütörtök este, de csak ellenőrizni
akartam, hogy le tudjuk-e hallgatni a szobát. Nem találkoztam Davidivel.
Hűvösen Axelre nézett. Most elégedett vagy?, olvasta ki a nyomozó
tekintetéből.
– Ha együtt kell dolgoznunk, mindent tudni akarok. Nem etethettek
azzal, hogy nincs jelentősége, hogy kivel találkozott az áldozat a
gyilkosságot megelőző este. Ahogy azzal sem etethettek, hogy nagy
horderejű ügyről van szó. Rendőrök vagyunk, a pokolba, és ugyanaz a
célunk. Miért nem mondjátok ki egyszerűen, hogy terrorizmusra
gyanakodtok, hogy továbbléphessünk?
Jens Jessen mosolygott és kacsintgatott. Széttárta a karját, és megint
hatásszünetet tartott. Hogy képes Cecilie elviselni ezt az idiótát? És a
lányom? Tényleg egy felnőtt férfinak nevezett bohóc olvas neki esti mesét?
– Éppen erről van szó – mondta, és komoly arccal nézett rájuk, mintha
bármelyik pillanatban sírva akarna fakadni. Aztán a mosoly
diadalmaskodott. – Igen, most kibújt a szög a zsákból. Ha követtétek az
eseményeket, tudjátok, hogy Bosznia sok szállal kapcsolódik az al-
Kaidához. A mudzsáhidok segítették a muszlimokat a balkáni háborúk
idején, és egy részük még mindig Bosznia muszlim részén lakik. Egy éve
volt egy terrorügyünk odalent dán résztvevőkkel. Bár a Macedónia északi
részén élő albánok mindenféle bűnözővel szövetkeznek, ők muszlimok,
ahogy a Blågårds téri srácok nagy része is. Ismert, hogy sokan közülük
szimpatizálnak a Hizb-ut-Tahrir csoporttal, amely erőszakkal akarja
megdönteni a nyugati társadalmakat, szándékukat nem rejtik véka alá, el is
ítélték őket ezért. Jó okunk van azt hinni, hogy a kábítószer-
kereskedelemből befolyó pénz egy részéből a nemzetközi terrorizmust
támogatják Bosznián keresztül, és ezt szeretnénk feltérképezni a külföldi
szolgálatokkal együttműködve.
Ez volt a legképtelenebb paranoid maszlag, amit Axel azóta hallott,
hogy a gyilkossági csoport a titkosszolgálat kérésére kénytelen volt
letartóztatni egy híres-hírhedt brønshøji muszlim agitátort, mert
merényletet tervezett az oslói kompjárat ellen. Végül meg kellett
elégedniük azzal, hogy vádat emeltek ellene kerékpárlopásért és
fegyverbirtoklásért, mert a tulajdonában volt egy antik perzsa kard Kr. e.
300-ból. A Blågårds téri disznók a legrosszabbfajta bűnözők. Középkori
becsületfogalmakat tisztelnek, és nem rejtik véka alá, hogy mennyire
gyűlölik Dániát, pedig annál többet nem tudnak az országról, mint hogy
Dánia egykor megpróbálta megakadályozni őket erőszakos és bűnöző
hajlamaik kiélésében. De terrorizmus? Ugyan, Axel egy percig sem hitt
benne.
– Utal bármi is arra, hogy az ügy dániai terrorcselekményhez köthető?
– Erre tényleg nem szeretnék válaszolni, nem tehetem. Ezek az
információk bizalmasak. Máris túl sokat mondtam. Sajnos itt kell hagynom
a tanácskozást, mert délután szolgálati útra indulok. Bízom benne, hogy
mindent megtesztek, és hamar megoldjuk az ügyet. Számítok a
diszkréciótokra is.
Felállt, felvette a sárga irattartó mappát, mely egész idő alatt előtte
hevert. Szélesen elmosolyodott, bal kezét római üdvözlésre emelte, aztán a
mozdulat közepén megtorpant.
– Axel Steen, elrabolhatlak két másodpercre, mielőtt továbblépünk?
Egyik ujjával, mint egy pisztoly csövével Axelre mutatott, miközben
cinkosan mosolygott.
Axel felállt, és látta, hogy Jens Jessen mindkét szemöldökével int a
többieknek, aztán a jogász után indult.
Jens a mappával a hóna alatt megállt, reflexszerűen elmosolyodott, és
olyan nyíltan nézett Axelre, hogy tekintete egyszerre hatott kihívónak és
ártatlannak.
– Okos kérdések, tényleg nagyon, de nagyon okosak. Most, hogy így
vagy úgy családtagok vagyunk…, azt gondoltam…
– Nem vagyunk családtagok.
– Szóval nem.
– És soha nem is leszünk.
– Szóval csak azt akartam mondani, hogy remélem, nem lesz köztünk
semmi személyeskedés, mert én most… szóval nekem semmi bajom veled,
csak jókat hallottam rólad, leginkább Sillétől, de másoktól is. Csak ennyit
akartam mondani.
– Rendben. De ez semmit sem változtat azon, hogy én egy gyilkossági
ügyön dolgozom, és nem akarom, hogy eltitkoljanak előlem olyan
információkat, amelyek a bűntény felderítését segítenék.
Mosolygott és egyik kezét lefegyverzően felemelte.
– Persze hogy nem, ebben senki sem kételkedik. Sajnálom, elég furcsa
helyzetben vagyunk, de biztos vagyok benne, hogy felnőttként tudjuk
kezelni. Most sietnem kell.
Megfordult és elindult, de megtorpant, mintha eszébe jutott volna még
valami.
– Ugye, jól vagy? Nem vagy beteg? El tudod fogadni a helyzetet?
Axelnek fogalma sem volt, hogy melyik kérdésre kellene válaszolnia.
Egy kicsit tétovázott, aztán visszament a tanácsterembe.
 28
Pivert megverték. Nagyon megverték. Próbált időt nyerni, ezért elhitette a
fickóval, hogy másolatot készített a videofelvételről, és egy barátjánál
rejtette el Christianiában. Azt remélte, hogy miután elrablója egyedül
úgysem találná meg, kénytelen lenne magával vinni őt is.
De elszámította magát. Támadójának esze ágában sem volt magával
vinni. Úgy döntött, hogy inkább kiveri belőle az igazságot.
A konténer padlóján feküdt, szájában a vér ízével, és a férfi fölé
tornyosult. Két neoncső fénye csapódott az arcába a plafonról.
Aztán még egy rúgás. Pivert meglepte, hogy annyira tisztán látja. A férfi
gonosz vigyorral meredt le rá, olyan volt az egész, mint egy rossz film,
aztán hátralendítette a lábát, mintha egy focilabdát akarna elrúgni, és
megint rúgott. A bakancs Piver gyomrát találta el, aztán még egy rúgás és
még egy, végül egy utolsó a bordái közé. A fiú üvöltött a fájdalomtól, de
semmilyen hang nem jött ki a ragasztószalag alól, a néma kiáltás elhalt a
szájüregében. Eltört, gondolta, és látta, ahogy a másik fölé hajol, és keze
az arcához közelít. Most meghalok, most meghalok, ehelyett a kéz letépte a
szájáról a szalagot.
Olyan hangosan kiáltott segítségért, ahogy csak tudott.
– Üvölts csak! Senki sem hallja meg.
A falon lévő habszivacs teljesen elnyelte a hangot.
Még hangosabban kiabált, de akkor megint eltalálta a bakancs, ez
alkalommal a száját. A fájdalom nem volt olyan rettenetes, mint amikor
gyomron rúgta, a sokktól azonban lebénult, az ajka felrepedt, vérzett,
érezte, ahogy nyelvét végighúzta rajta. Az első foga kilazult.
Meghalok, megöl.
Ez a felismerés nem az agyában született, nem egy gondolat volt,
egyszerre érezte egész testében, és a test riadót fújt. Mintha egy másodperc
törtrésze alatt feltöltődött volna, a fájdalom megszűnt, izmaiban szétáradt a
vér, tudata szinte felrobbant az erőltetett figyelemtől: találnia kell
valamilyen kivezető utat ebből a pokolian erőszakos sötétségből.
– Hol van a felvétel? – kiabálta dühösen a férfi, megragadta a haját, és
felrántotta az arcát, hogy a szemébe tudjon nézni. – Megöllek, a francba.
Érted? Tudnom kell, hogy hol van!
– Hazudtam, hazugság volt. Nem készítettem másolatot.
A támadó hideg tekintettel nézett rá.
– Nem hiszek neked. Úgyis kiszedem belőled. Felültetlek a székre,
megkötözlek, aztán kiverem belőled. Akkor is elmondod, amit tudni
akarok.
– Nem készítettem másolatot, hiszen ezt a kamerán is láthattad,
fogalmam sincs, hogyan kell. Hagyd már abba, a pokolba!
Közben arra gondolt, a másolat az egyetlen esélye, hogy életben
maradjon.
A fickó kesztyűt húzott. Műbőrnek látszott. Aztán felemelte Pivert a
padlóról.
– Miért csinálod ezt velem? Én nem bántottalak.
– Nem, tényleg nem? Olyasmibe ütötted az orrod, amibe nem kellett
volna, és most megfizetsz – sokatmondón Piverre kacsintott.
Felültette a székre. Felemelte megbilincselt karját, és először felhúzta a
teste fölé, aztán a lába következett: a széklábakhoz kötözte.
Piver sírt és jajgatott. A karja annyira fájt, mint még soha, szakadatlanul,
mintha a csontját lassan törnék össze.
– Figyelj már rám, a francba! Nem készítettem semmilyen másolatot, ez
az egész őrültség, semmit sem tettem.
– Maradj már veszteg!
Aztán elhallgatott, és felrepedt ajkába harapott, de a hallgatás sosem
tartozott az erősségei közé.
 – Senki sem tud arról a szalagról. Senkinek sem árulom el, senkinek sem
beszélek róla, nem engednél mégis el?
A másik megragadta a haját, és felemelte a fejét. Megpofozta. Még
egyszer. Piver döbbenten tapasztalta, hogyan mozog a férfi keze az egyik
oldalról a másikra, csak az arcával való találkozás fékezte le. Zúgott a füle,
a feje majd szétrobbant. Az agya forrt, megduzzadt, és beburkolta egy
különös fájdalombuborékba, aztán valószínűleg elvesztette az
eszméletét… vagy mégsem, magához tért a következő pofontól, meg a
következőtől, a következőtől, a következőtől és a következőtől.
Azután a fickó eleresztette, felegyenesedett és egyet hátralépett. Levette
a kesztyűjét, ujjait egyenként húzta ki belőle, gondosan, módszeresen.
– Elárulod végre, hogy hova tetted azt a másolatot?
A hangja természetellenesen hízelkedő volt.
Piver nyöszörgött és sírt.
– Nincs másolat, nincs semmilyen…
A férfi figyelmeztetően felemelte a kezét. Megint beragasztotta a száját.
A ragasztószalag az orrát is eltakarta, így alig kapott levegőt. Teljes
erejéből próbált lélegezni, hogy egy kis levegőhöz jusson.
Fogva tartója jéghideg tekintettel nézett rá. Megint felvette a kesztyűjét.
 29
Úgy bámultak Axelre, mint egy pestisesre, amikor a Jens Jessennel
folytatott rövid beszélgetés után visszatért a tanácsterembe. Most az
egyszer teljesen nyugodt volt, semmi sem látszott rajta. Kihúzta Jens
Jessen székét, leült és Henriette Nielsenre nézett, mielőtt feltette a kérdést:
– Mi a helyzet a droggal? Hol van?
Hallgatás volt a válasz. Zavart csönd.
– Hahó, itt vagyok! Meg kell oldanunk egy ügyet, nem?
– Nem tudjuk. Eltűnt.
– A fickó pedig halott – egészítette ki kollégája.
– Most mit tegyünk?
– Talán kezdhetnétek azzal, hogy elmondjátok, mire jöttetek rá.
John Darling kezdte, beszélt Groesról és Vangról.
Jens Jessen távozása után megváltozott a hangulat. Axel és Kettler
persze nem melegedett össze, de mégiscsak ott ültek egy asztal körül,
kicserélték a rendelkezésükre álló információkat. És végre nyílt kártyákkal
játszottak.
– Minden munkatársunkat kihallgattuk, akik szolgálatban voltak a
temetőben, összesen negyvenkét rendőrt és vezetőt, beleértve Groest és
Vangot is. Egyáltalán nem volt lehetetlen bejutni a temetőbe: a kétszer is
őrizetlenül maradó kapukon keresztül, vagy át lehetett mászni a falon.
Kérdés, hogy Davidi nem önszántából jött-e a tett színhelyére. Az, hogy
valaki észrevétlenül kényszerítsen be valakit egy olyan helyre, ahol
nyüzsögnek a rendőrök, elég hihetetlen.
– Mi a helyzet a szemközti házban lakók kihallgatásával? Kiderült
valami?
– Közvetlenül nem. Negyvenhárom lakásban jártunk, ötvenkét lakóval
és üzlettulajdonossal beszéltünk. Mindenki látott valamit, de senki sem
eleget.
– Mit jelentsen ez?
– Sok mindent megfigyeltek az este és az éjszaka folyamán, de senki
sem látott többet, mint az embereinket a temetőben.
– Honnan gondolják, hogy a mi embereink?
– A felszerelésből, az autókból, a sisakokból, az egyenruhákból, a
hátukon lévő fényvisszaverő feliratokból feltételezték, hogy rendőrök –
folytatta Darling. Felpillantott. – Rendben, ne próbáljuk meg
megállapítani, honnan jött az áldozat, és hogy hogyan került a tetthelyre…
ha egyáltalán ez a tetthely?
Axel félbeszakította.
– Ez a tetthely. Száz százalék.
Mindenki csodálkozva nézett rá.
– Láttam az Assistensről készült légi felvételeket. A sajátunkat, és
szereztem egy másikat is.
– Oké – Henriette Nielsen felhúzta a szemöldökét, és megnyomta az
utolsó szótagot, miközben Kettler úgy mosolygott, mintha semmin sem
lepődne meg.
– De biztosnak kell lennem benne, hogy sosem jut ki e falak közül,
ellenkező esetben az, aki a kezemre játszotta, komoly bajba kerül. Értitek?
Nem akarok olyasmit hallani, hogy így vágtok fel az ebédszünetben a
kollégáknak, hogy „na, figyeljetek…”.
Elővette a laptopját meg a lemezt a TV2 felvételével, és csatlakoztatta a
projektorhoz. Először megmutatta azt a részt, ahol látni lehetett, amint éjfél
után egy homályos férfialak érkezik az ösvényen a tetthelyre. Aztán
előtekerte a szalagot ahhoz a részhez, ahol két férfi közeledik a fák alatt a
tetthelyhez. Csak úgy záporoztak a kérdések:
– Rendőr?
– Davidi?
 – Támogatják egymást?
– Rajta van a símaszk?
Miután Axel másodszor is lejátszotta a jeleneteket, már nem volt
kérdésük. A helyiségre néma csönd borult, miközben Enver Davidit
megölték. Most már mindenki tudta, mi történt a kilencven másodperc
alatt. Majd a gyilkos megszemlélte a művét, lefényképezte, sarkon fordult
és távozott a temető belseje felé.
Tanúi lettek egy gyilkosságnak, és a halál komolysága néma falat emelt
közéjük.
– Enver Davidi a saját lábán követte gyilkosát a tetthelyre, ahol az
megfojtotta. Kilencven másodpercbe telt. Lehetetlen kilencven másodperc
alatt többször is arcul ütni valakit, megfojtani, katonai bakancsot húzni a
lábára és símaszkot a fejére. Biztos vagyok benne, hogy Davidinek bilincs
volt a kezén. Biztos vagyok benne, hogy bakancsot viselt, ahogy abban is
biztos vagyok, hogy más nem történt, mint hogy a gyilkos megfojtotta és a
fejére húzta a maszkot, mielőtt távozott a tetthelyről. És ez azt jelenti, hogy
már korábban a temetőben tartózkodtak, minden egyéb ott történt. Gyalog
jöttek az Ifjúsági Ház felől a tett színhelyére. BB átfésülte a területet, és
megtalálta a két férfi nyomát. Két helyen is. A kápolnánál találkoztak,
lementek egy csapóajtón keresztül egy föld alatti járatba, talán itt bújtak el,
és biztos, hogy Davidit itt bilincselték és verték meg, és itt adtak rá
bakancsot. Lennart Jönsson szerint nem lehetetlen hatvan-nyolcvan
másodperc alatt megfojtani valakit. Davidinek nem törték ki a nyakát, de
majdnem. A gégefő és a pajzsporc eltört, és egy durva, erőteljes szorítás a
nyakon szinte teljesen megfosztotta az oxigéntől. Davidi száznyolcvan
centi magas. Álló helyzetben fojtották meg – ez egy férfi műve vagy egy
rendkívül magas nőé.
Henriette Nielsenre nézett, akinek egész arcát behálózták a gondolkodás
ráncai.
– De miért a temetőben ölték meg? Ennek semmi értelme – szólalt meg.
 – Ezen mi is gondolkodtunk. Talán egy bennfentes az elkövető. Vagy
álcázni akarta magát, el akarta hitetni velünk, hogy a rendőrség tette, vagy
hogy a gyilkosságnak köze van az Ifjúsági Házhoz.
– Előre megfontolt szándékkal tette? – kérdezte Henriette Nielsen. –
Kizárhatjuk, hogy a gyilkosság erős felindulásból történt, mert
összevesztek és nem tudtak uralkodni magukon?
– Ez beleillene a képbe, ha rendőr lenne az elkövető: egy autonómot
meggyilkol egy túlbuzgó, verekedős zsaru. De nem hiszek benne.
Szerintem a gyilkosságot eltervezték, a tettes tudta, hogy meg fogja ölni
Davidit, esetleg menet közben változott az elkövetés módja. Tettét az
Ijúsági Házhoz kapcsolódó gyilkosságként akarta álcázni. És rengeteg
segítséget kapott a Modpresstől, amely nyilvánosságra hozta az áldozat
fényképét – azt a képet, amit a gyilkos maga készített és küldött be. Ez
mindent elmond arról, mennyire cinikus. Gondosan eltervezett gyilkosság
volt, és egy olyan férfi követte el, aki képes bejutni a jelenleg legjobban
őrzött területekre is Koppenhágában, utána pedig lelépni – anélkül, hogy
bárkinek feltűnne. Rejtély, hogy ez hogyan sikerülhetett neki.
– Lehetett Moussa egyik embere – jegyezte meg Kettler.
– Ennyire értenék a dolgukat? – kérdezte Axel. – Szerintem kábítószeres
gengszterek, de nem varázslók. És amikor az észt osztották, nem álltak az
első sorban.
– Nem, de az elmúlt években mégiscsak képesek voltak büntetni,
bosszút állni és embereket likvidálni, már rég egy osztállyal feljebb léptek
– jegyezte meg Henriette Nielsen.
– Akkor a körmükre kell nézni. És meg kell vizsgálnunk a rendőrségi
vonalat is, bármennyire nincs ínyünkre. Itt van Vang, ma vagy holnap még
egyszer kihallgatom. De kénytelenek leszünk új tettest is keresni, minden
eshetőséget figyelembe kell vennünk – jelentette ki Axel, és szünetet
tartott, hogy szavai leülepedhessenek. – Peter Smithnél, a fiatal
autonómnál olyan felvétel van, ami a tetthellyel szemközti egyik ház
tetejéről készült. Aligha mutatja magát a gyilkosságot, mivel a tetthelyet
eltakarja a fal, és túl éles a szög, de talán tisztábban látható rajta az áldozat
és a tettes is, mint azon a felvételen, amit most láttatok. Sajnos Piver
felszívódott Christianiában, ahol utoljára látták.
Kettler felvillanyozódott.
– Christiania a te területed, nem, Axel Steen?
– Ezt hogy érted?
– Kijársz oda szúrópróbaszerű ellenőrzésre, nem?
Vajon látták, amikor hasist vesz? Axel nem vett tudomást Kettlerről.
– Lehallgatjuk a mobilját, de a készülék péntek délután óta, amikor két
rövid hívásra bekapcsolta, süket. Az említett beszélgetéseket kiírjuk.
Először felhívta az egyik lakóközösségbeli lányt, a másik szám ismeretlen.
Keressük.
– Mit kezdhetünk ezekkel az információkkal? – kérdezte Darling.
– Egyelőre semmit. Szeretnék előbbre jutni Vanggal. Azt hiszem, ma
sikerül megtörnöm. Aztán ott van Davidi volt felesége, akit felkerestem, de
nem sikerült sokat kiszednem belőle. Milyen információtok van róla?
Henriette Nielsen a papírjaiban keresgélt.
– Nem valami sok. Van egy feljegyzésünk abból az időből, amikor a
Davidi ellen folytatott bírósági eljárás kapcsán őt is lehallgatták, de
teljesen tiszta. Kemény gyerekkor, n0rrebrói nevelőszülők, már amennyire
emlékszem.
Darling közbeszólt.
– Lehet köze az ügyhöz? Mindent tudni akarok róla. Mit csinált, kivel
volt együtt, kivel dugott. Mit szólsz hozzá, Axel? Vállalod?
Persze, éppen nekem való feladat. Mindent tudok róla, gondolta.
– Igen.
Darling kihúzta magát.
– És ott van a kábítószeres elmélet, az lesz a legjobb, ha ti folytatjátok a
nyomozást ott, ahol elkezdtétek, Moussával és a bandájával.
 Darling Henriette Nielsenre és Kettlerre nézett. Egyikük sem
ellenkezett.
– Ezenkívül több dolgot is ellenőrizni kell. Készítek egy listát, és a
délután folyamán átküldőm nektek. A jó hír az, hogy holnaptól kapunk egy
hatfős segítséget a részlegünktől.
Henriette Nielsen és Kristian Kettler szemmel láthatóan nem örült
annak, hogy további hat gyilkossági nyomozóval kell együttműködniük, de
udvariasan mosolyogtak, miközben összeszedték a papírjaikat.
 30
A mobilja tele volt üzenetekkel. Az egyik Lailától, Enver volt feleségétől
jött.
– Szia, Laila vagyok. Ne haragudj, hogy annyira felhúztam magam, és
rajtad töltöttem ki a dühöm. De annyira felzaklatott David halála. Ha
tudok, szívesen segítek. Hívj fel! Szia.
Másfél évvel ezelőtt az interneten ismerkedtek meg. Egyszer
találkoztak, az estét a Pussy Galore kávézóban, az Ølbaren sörözőben, az
Osbourne kávéházban és Axel ágyában töltötték, a sok vörösbort és a még
több sört felszabadult szex követte. Két, vággyal teli test az éjszakában.
Ideges, szinte kétségbeesett órák, ahol mindketten eltúlzott buzgalommal
próbálták kielégíteni a másikat ahelyett, hogy élvezték volna az együttlétet.
Fizikai közelségre vágytak. A vonzalom és vágy visszatükröződésére. És
ezt megkapták. Laila olyan erősen szorította Axel felkarját kefélés közben,
hogy még egy hét múlva is látszottak rajta a kék foltok. Pillanatnyi
enyhülés. Nem több. Másnap felébredt, és szembesült azzal a vággyal,
amely elől megpróbált elmenekülni. Nem érzett szemrehányást, hidegséget
vagy megbánást. Egyszerűen nem a megfelelő orvossághoz nyúlt. Egyikük
sem akarta folytatni a kapcsolatot.
Axel beütötte a számot. Laila két csörgés után felvette.
– Tessék, itt Laila.
– Axel Steen vagyok a Koppenhágai Rendőrségtől.
– Szia.
– Megkaptam az üzeneted. Több kérdésem is van, amiket fel kell
tennem rólad és Enver Davidiről. Be tudsz jönni a kapitányságra, vagy én
ugorjak be hozzád?
– A kapitányságot elég nehezen tudom megoldani. A fiam nem szereti a
rendőrséget meg a börtönöket. Éveken keresztül látogatta Davidot a
Vestrében és a Vridsløse-ben. Nincsenek kellemes emlékei. Ha most
akarsz beszélni velem, akkor gyere te.
– Rendben, de nem hiszem, hogy hallania kellene a beszélgetést.
– Nem probléma. Jól elvan egyedül.
Elköszönt és bekapcsolta a számítógépét. Frank Jensen küldött egy
összefoglalót Szkopjéból Davidiről, de a legtöbb információ a kábítószeres
ügyére és a kitoloncolására vonatkozott, és ezek között semmi újdonságot
nem talált. Viszont talált egy iratot Stanca Gutu meggyilkolásával
kapcsolatosan, és Frank csatolt két képet is róla; az egyik a gyilkosság
előtt, a másik pedig az után készült. Ebben a pillanatban fogalma sem volt,
mire tudja felhasználni, de majd kiderül.
Előkereste Frank Jensen számát, és felhívta. Kollégája nem vette fel,
erre hagyott neki egy hosszabb üzenetet, megköszönte, amit küldött, és
megkérdezte tőle, hogy volt-e bármilyen kapcsolata a titkosszolgálattal
Enver Davidi kapcsán, hívták-e telefonon, keresték-e e-mailben vagy
személyesen. Ha jól következtetett, akkor Frank biztosan tudott valamilyen
információval szolgálni.
Aztán felhívta Dorte Neergaard-t.
Az újságíró nem vesztegette az időt.
– Most nem érek rá. Néhány perc múlva interjút készítek a főnököddel a
két rendőrről. A rendkívüli hírekben. De még mindig adósom vagy
valamivel. Hívj fel, ha kiszedtél belőlük valamit!
Axel húsz perccel később behajtott a Rentemestervejra –
megkönnyebbülve, hogy megúszta néhány karcolással a titkosszolgálat
s0borg-i erődjében tett látogatást.
Laila Hansen azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy csöngetett volna. Most más
volt, apró fehér pöttyös, piros ruhát és fekete pamutharisnyát viselt. Arca
tisztább és összeszedettebb volt, mint előző nap. Rövid, vörös haja égnek
állt, Axelnek kedve lett volna beletúrni.
 – Gyere be – invitálta. – Louie belemerült a playstationözésbe odafönt.
Leültek a kanapéra, Laila főzött kávét. Axel érezte rajta, hogy felkészült
– de vajon mire? Vajon mit mesél most neki? A valóság melyik változatát
készítette elő számára?
– Nem tudom, miért titkolom. Most már úgyis mindegy, hiszen meghalt:
a kitoloncolását követően többször is járt itt.
– Mikor volt itt utoljára?
Hirtelen úgy nézett a nőre, mint annak a kirakónak egy darabkájára,
amivel éppen bíbelődik, ezért minden részletet megfigyelt a lakásban: a
bekeretezett japán írásjeleket, a rekeszes polcokon lévő jógakönyveket, az
ablakban álló három orchideát, egy bonsait, azt, hogy nincs tévé, de
észrevett egy banánpálmát, a Louisiana Múzeumban rendezett Egon
Schiele-kiállítás plakátját, egy kis fekete sztereó berendezést és a
nyersfehér IKEA-kanapét, amin ültek.
– Itt járt szerdán. Itt várt rám, amikor hazaértem a munkából. Valahogy
más volt, mintha tényleg hitt volna benne, hogy kap még egy esélyt.
– Ezt hogy érted?
– Azt mondta, hogy nagy dolgok vannak készülőben. És a jövőben
minden másként lesz. Nem hittem neki.
Felállt és kiment a konyhába tejért.
– Újabb esélyre gondolt veled?
– Talán. Amikor ezt mondta, úgy éreztem, rám gondol, de lehet, hogy
arra gondolt, hogy újabb esélyt kap Dániában, pedig ez lehetetlen lett
volna. Hitetlenkedve nevettem, erre dühös lett, és azt mondta, hogy
visszajön és mindent megmagyaráz nekem és Louie-nak is. De tiltakoztam.
– Találkozott Louie-val?
– Nem, napköziben volt.
– Máskor találkozott Louie-val, amikor itt járt?
– Eleinte igen, de Louie egyáltalán nem tudta kezelni a helyzetet, ezért
megtiltottam, de az volt az érzésem, hogy ennek ellenére látta. Távolról.
Megvárta az iskola előtt, figyelte, ahogy kilép. Egyszerűen látni akarta.
Vagy elment az edzésre.
– Miből gondolod?
– Louie azt mondta, hogy az iskola előtt ácsorgott egy férfi, aki az
apjára hasonlított. Amikor legközelebb jelentkezett, megkértem, hogy
hagyja abba. Vagy legalábbis ügyeljen rá, hogy a fiú ne vegye észre. –
Laila elmélázott. – Jó apa volt. Vagy jó lett volna. Sohasem volt velünk, de
nagyon szerette Louie-t. Időnként az volt az érzésem, hogy a fián kívül
senki sem számít neki. De nem sokat tehetett érte Macedóniában munka és
pénz nélkül. Pedig megpróbálta. Kisebb összegeket küldött, amikor
pénzhez jutott. Egy időben tolmácsként dolgozott, ebből volt egy kis
pénze. – Hirtelen teljesen elveszettnek tűnt. És félt.
– Nem mesélnéd el a kapcsolatotokat a kezdetektől? Hogy hogyan
találkoztatok. Hogy milyen volt. Tudom, hogy sokat kérek, de ez az
egyetlen esélyem, hogy képet alkothassak róla.
– Nem hiszem, hogy szeretnék veled erről beszélgetni. Idejössz, és mi
korábban…
Szexeltünk, gondolta Axel. Ugyan Laila nem fejezte be a mondatot, de
hát ezt tettük annak idején, nem? Vagy ennél tisztább kapcsolat volt?
Valami a szex és a szerelmeskedés között? Valamit jelentett, de most már
teljesen jelentéktelen.
– Idejössz, és közlöd velem, hogy a fiam apját meggyilkolták. Még
mindig haragszom rátok és a rendszerre, amely megfosztotta Louie-t az
apjától. Annak ellenére, hogy kábítószeres bűnöző volt, jót akart. Igen,
elítélték egy végtelen ostobaságért, de egyáltalán nem az a fajta volt,
szerette az életet, szórakoztató volt és derűlátó, de egyesek rossz irányba
terelték.
– Kik?
– A bátyja és a bandája. Meghalt, szóval most már úgyis mindegy.
David más volt, mint ők. A befolyásolhatósága ellenére rendes ember volt,
csak nem ismert mértéket.
A konyhában egy hangszóróból valami francia zene szólt. Felismerte:
Edith Piaf. Non, je ne regrette rien.
– Hogy kezdődött?
– Egy taxiban találkoztunk. Ő vitt haza a repülőtérről egy máltai
nyaralás után, egy idiótával voltam ott, aki elfelejtette elmesélni, hogy nős.
Tizenhárom-tizennégy évvel ezelőtt lehetett. 1995-ben házasodtunk össze,
valamivel több mint egy éve ismertem, vagyis 1994 tavaszán történt.
Jóképű volt, kedves, szellemes, és szeretett szórakozni, táncolni. Kedvelte
a gyerekeket.
Szavai egy társkereső hirdetésre hasonlítottak.
– De hogy jutottatok a taxitól az…
– Ágyig? Tulajdonképpen időbe telt, még ha nem is hiszed el – mondta
hideg tekintettel. – Őszintén, mi közöd hozzá? Mi a jelentősége a munkád
szempontjából annak, hogy az autója hátsó ülésén dugott meg, vagy hogy
három hónapon át üzenetekkel és virágokkal halmozott el?
A beszélgetés rossz irányt vett. Rendbe kellett hoznia, el kellett érnie,
hogy elmerüljön a múltban. Adott neki időt.
– Hogy van a szíved? – nézett fel rá Laila, arcán halvány mosollyal.
– A szívem? Hogy érted?
– Tudod jól. Amikor legutóbb találkoztunk, volt két leborotvált folt a
melleden.
– Nem voltam beteg. Csak részt vettem egy kísérletben.
– Persze. Akkor is ezt mondtad. Elfelejted, hogy ápolónő vagyok.
Tisztában vagyok vele, milyen, amikor az emberen EKG-t csinálnak.
– Sajnálom, ha ostobán fogalmazok, de szeretném elképzelni, milyen
ember volt. Ezért kértelek, hogy mesélj el mindent az elejétől.
– Valamennyire ismertem a Korsgade-ból, ahol néhány évig laktam a
nyolcvanas években. Az apjával és a bátyjával a szomszéd lépcsőházban
lakott. David volt a mókamester, a környéken minden srácot ismert,
könnyen beilleszkedett, és nem volt olyan komoly, mint az apja, vagy
arrogáns, mint a bátyja. Kifejezetten jóvágású fiatalember volt. És amikor
észrevettem, hogy ő visz minket haza a repülőtérről, megörültem.
Kicsúszott a számon, hogy eltöltöttem egy hetet egy idiótával, aki
megcsalta a feleségét, s eközben az a barom ott ült mellettem. Kirakjuk?,
kérdezte David. Az amager-i autópálya közepén jártunk. Megbeszéltük,
feleltem. Aztán elhajtottunk, miközben az a seggfej ott maradt a
bőröndjével a leállósávban. David megadta a telefonszámát. Hívj fel, ha
segítségre van szükséged, vagy kedvet kapsz egy kávéhoz. Ezt az ajánlatot
nem lehetett kihagyni. Néhány héttel később a Blågårds Apotek bárban
találkoztunk. Élő zene volt, egy bluesegyüttes játszott, és David táncolni
akart. Senki más nem volt a parketten, és én szégyenlős voltam, de
rábeszélt. Táncoltunk, vadul, meghitten, saját koreográfia szerint.
Elhallgatott.
– Többet nem nagyon tudok mesélni. Beleszerettem. Minden olyan
egyszerű volt vele. Teherbe estem. A spórolt pénzünkből megvettük ezt a
házat és összeköltöztünk. Bár nem terveztünk gyereket, nagyon örültünk
neki. David taxizott. Az apjának két autója volt, a bátyjával átvették őket,
és vállalkozók lettek. Arról nem sokat tudtam, hogy mit csinál a bátyja, de
nem kedveltem. Lenézett, nem azért, mert dán voltam, hanem azért, mert
elvettem tőle az öccsét. Egyszer a szemembe is mondta. Felesége volt és
három gyereke. Ők Macedóniában maradtak, ahova minden nyáron
elutaztak. Miután David megismert engem, többé nem akart hazamenni, és
ez nem tetszett a bátyjának. David nem volt könnyű helyzetben, hiszen
valahol legbelül még mindig kisfiú volt. És miután az apja meghalt, a
bátyja úgy viselkedett vele, mintha az apja lenne. Szóval két tűz közé
került. Fogalmam sem volt róla, hogy a bátyja kábítószer-kereskedelemmel
foglalkozik. Csak akkor jöttem rá, amikor David börtönbe került.
– Mi történt?
– Tavasszal megszületett Louie. Szörnyen rossz nyár volt, szinte
folyamatosan esett. Egy augusztusi éjszakán beállítottak a kollégáid,
bedöntötték az ajtót, és az egész házat felforgatták. Nem akarták elárulni,
mi történt. Csak annyit mondtak, hogy Davidot négy hétre lecsukták.
„Majd az új évezredben újra látod!”, gúnyolódott az egyik. Olyan volt az
egész, mint egy rossz álom. Aztán felhívtam Salkit, a bátyját, és
megkérdeztem, mi történt. Nem akart velem beszélni, amíg a rendőrség
nálam van. Ott álltam karomban egy ordító kisbabával, a ház tele volt
agresszív zsarukkal, és semmit sem mondtak. Néhány óra múlva megjelent
egy bűnügyi felügyelő, és elárulta, hogy David autójában tizenhét kiló
kokaint találtak, kihallgatták és négy hétre előzetes letartóztatásba
helyezik. Nem igaz, üvöltöttem. Hazudnak. Az én Davidom nem tesz ilyet!
Rövid szünetet tartott. Axel azon gondolkodott, hogy ő hogyan reagált
volna ebben a helyzetben, ha ő a parancsnok. Vajon meglágyította volna a
szívét, hogy Laila karjában ott van egy kisbaba? Bizonyára kért volna egy
kolléganőt, és szólt volna a gyámügyeseknek, de csak azután, hogy
megszorongatta.
– Azonnal be akartak vinni kihallgatásra. És mi lesz a fiammal?,
kérdeztem. Nem veszitek el tőlem a fiamat, kiabáltam. Összetörtem.
Megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy semmiről sem tudtam, hogy nem
is sejtettem, mi történik. Azt hiszem, a felügyelő hitt nekem, mert azzal
nyugtatott, hogy minden elrendeződik. De ki kell hallgatniuk a férjem
tevékenységéről, az utazásairól, a telefonbeszélgetéseiről, az anyagi
helyzetünkről, a házról, az autóról és mindenről. Megengedték, hogy Louie
velem maradjon. Egész éjszaka bent tartottak. Végül hazaengedtek egy
olyan életbe, amit a legvadabb rémálmomban sem mertem elképzelni. Az a
rendőr, aki bekísért a házba, megjegyezte, hogy ha nem lennék egy ilyen
átkozott narkós kurva, akkor szívesen megdugna.
Vajon ő is mondott volna ilyet? Vajon használt ilyen szavakat más
helyzetben? Nem, talán nem, de ennél súlyosabb dolgokat is mondott,
amikor provokálni akarta a gyanúsítottakat, vagy valamit ki akart húzni
belőlük. Amikor ilyesmit tett, mindig célja volt, ellentétben ezzel a
megjegyzéssel, amely puszta gonoszkodásnak tűnt. A francia pacsirta
vágyakozásról és sóvárgásról dalolt a konyhában. Axelnek megfájdult a
gyomra.
– Berendeztünk egy gyerekszobát pelenkázóasztallal, hatalmas piros és
sárga virágokat ragasztottunk a falra, és egy csörgőt meg egy fából készült
forgót akasztottunk melléjük bohócfigurákkal és lufikkal, új függönyt
vásároltunk és egy bölcsőt, ahol Louie aludt. Mire hazaértem, minden
szanaszét hevert. Az összes virágot letépték a falról, a tapétát felhasították,
és a padlón szétszórták a pelenkákat és a babaolajos flakonokat. Bár
kétségbe voltam esve, ott volt velem a fiam, ezért csak arra gondoltam,
hogy vajon Louie jól van-e.
Az első napokban nem látogathatta meg Enver Davidit, mert a
nyomozás elősegítése érdekében magánzárkába zárták. Senki sem mesélte
el neki az ügy részleteit vagy azt, hogy mi fog történni. Axel tudta, miért
nem. Hiszen ő volt a szemét narkós felesége! Ha gondoskodnak róla, vagy
megértést tanúsítanak iránta, akkor mindenki mellé szociális tanácsadót
rendelhetnek a nap huszonnégy órájában a hét minden napján.
– Emlékszem, hogy az időjárás megváltozott. Hirtelen megint kitört a
nyár, és a kertünkben minden burjánzott. Előző évben mindig kint ültünk
az apró székeken, cigarettáztunk és kávéztunk. Arra gondoltam, milyen
kár, hogy nincs itt, hiszen most végre eljött a mi időnk. Nyár volt. Ő pedig
nem volt mellettem.
Megvakarta a homlokát, és félresimított egy nem létező hajtincset.
– Egy idő után megengedték, hogy meglátogassam a börtönben. Sírt.
Azt mondta, hogy fél. Attól, hogy sohasem engedik ki. Meg attól, hogy mi
lesz velem és Louie-val. Akkor azt hittem, minden rendbe jön, hogy
visszakapjuk a régi életünket, hogy van egy férjem, és a fiamnak van apja,
aki vigyáz rá, de nem így történt.
– Mi lett Salkival? Többet nem hallottál róla?
 – De, egy szép napon beállított, és közölte, hogy az öccse ostobaságot
követett el, és nagy árat kell fizetnie érte. Neki?, kérdeztem. És mi lesz
velünk? Mi lesz az újszülött iával? Salki azt mondta, hogy élveznünk
kellene a szabadságot. Sokan sokkal rosszabb helyzetben vannak. Amíg
Davidot ki nem engedik, a lehetőségei szerint segít nekünk. Kitaláltam,
hogy Salki biztosan benne volt a csempészetben, ezért megkérdeztem,
hogy mit tud. Jelezte, hogy biztosan lehallgatnak, és azt állította, hogy nem
is sejtette, hogy David kábítószert csempész. Adott egy borítékot tízezer
koronával, miközben mutatóujját a szája elé emelte. Nem kell a mocskos
narkópénzed, utasítottam vissza. Majdcsak boldogulok. Tűnj el a
házamból! Azóta nem hallottam róla.
– Nem is találkoztál vele?
– Nem, soha.
– Láttam, hogy elváltatok. Miért?
– Egyikünk sem gondolta, hogy Davidot kitoloncolják. Még az ügyvéd
is azt mondta, hogy nem fogják, mivel gyereke van Dániában, akinek dán
az anyja. Mégsem így történt. – Dühös volt. – Ne haragudj, de még mindig
feldühít, hogy a fiamnak kellett ezért fizetnie. David nyolc évet kapott, és
örökre kitiltották négy év után. Meglátogattuk a börtönben, de egy idő után
már nem értettem, mi értelme az egésznek. Miért is lennénk házasok?
Hiszen soha többé nem fogunk együtt élni.
– De leköltözhettél volna Macedóniába.
Laila úgy nézett rá, mintha meg akarná ütni.
– Van gyereked? Akkor fogd be a szád! Lehet, hogy nem tudsz sokat
Macedóniáról, de talán el tudod képzelni. Munkanélküliség, nulla oktatás,
semmi lehetőség. David albán, vagyis a kisebbséghez tartozik,
kábítószerrel, kurvákkal és fegyverkereskedelemmel szerezhetett volna
pénzt. Ebben a környezetben kellett volna Louie-nak felnőnie?
Talán nem, de minden gyereknek joga van látni az apját, gondolta Axel.
Lenézett az egyik körmére, megpiszkálta, aztán odébb csúszott a kanapén.
 – Nem tudom, de biztosan szüksége lett volna az apjára.
– Szerinted Macedóniába kellett volna költöznöm? Azok után, aminek
kitett minket? Százszor inkább lett volna hűtlen hozzám! Azt mondta,
hogy miattunk csinálta, hogy jobb életünk legyen, hogy biztonságban
legyünk anyagilag, én viszont csak békés családi életre vágytam. Dühös
voltam rá.
– Továbbra is látogattad, amíg bent volt?
– Igen. Louie kedvéért. Fogalmam sem volt, mi lesz a jövőben, de azt
tudtam, hogy nem éppen rózsás a helyzet. A kilátástalanság ellenére
szerettem volna, ha kialakul valamiféle kapcsolat közöttük.
Axel ismerte a látogatói cellákat a Vestre börtönben és az ország jó
néhány más büntetés-végrehajtási intézetében. Személytelen, undorító
helyiségek, ahol a rabok néhány órán keresztül vagy agyondugták a
feleségüket, barátnőjüket, kurvájukat, vagy a gyerekeikkel építettek házat a
börtön koszos legójából, mielőtt visszatértek szűkös cellájukba.
– Davidot megviselte a börtön. Lefogyott, elgyötörtnek tűnt, de amikor
Louie meglátogatta, kivirult. Minden alkalommal készített neki valamit a
börtön műhelyében. Bevittem magammal a gyereket, aztán magukra
hagytam őket, és kint várakoztam. Az első néhány alkalommal Louie sírt,
amikor meg kellett látogatnia az apját, aztán javult a helyzet, és később
már akkor sírt, amikor haza kellett mennünk. Segített, hogy David minden
alkalommal saját készítésű ajándékkal búcsúzott el tőle.
– Mi történt azután, hogy kiengedték?
– Kitoloncolták. A kollégáid felültették egy szkopjei menetrend szerinti
járatra. Nem búcsúzhattunk el egymástól másként, mint a börtönben egy
szokásos látogatás alkalmával.
– Ez 2000-ben volt. És mikor hallottál róla megint?
– Többször is felhívott, de nem akartam beszélni vele. Mit kezdtem
volna azzal, hogy hiányzunk neki? 2001 tavaszán heves harcok folytak ott,
ahol lakott, és felhívott egy újságíró azzal, hogy David tolmácsolt neki
odalent. Beugrott és hozott valamennyi pénzt, amit David keresett. Így
többen is megkerestek.
– Mikor hallottál róla újra?
– Egy évvel később, amikor váratlanul Koppenhágában járt.
Inkognitóban, ahogy ő mondta, és nevetett. Látni akarta Louie-t. Nem
ellenkeztem. Egyfolytában arról beszélt, hogy neki az a legfontosabb, hogy
mi jól legyünk. Egy délutánt töltött el itt Louie-val, és a fiú nagyon boldog
volt utána. Hiszen emlékezett rá, és nagyon hiányzott neki egy apa. Aztán
az érzés hamar kétségbeeséssé változott, de még mindig isteníti az apját.
Mindent megőrzött, amit David a börtönben készített neki, ott állnak egy
polcon a szobájában. És aki kíváncsi rá, annak elmeséli, hogy az apjának
nagyon fontos munkája van külföldön, ezért nincs ideje meglátogatni
minket. Amikor ezután felbukkant, azzal az indokkal tiltottam meg, hogy
lássa a iát, hogy Louie nem tud mit kezdeni a helyzettel. Nem tiltakozott.
Én is megismertem valakit, akivel Louie is jól kijött. Gondolnom kellett a
fiamra.
És saját magadra, gondolta Axel.
– A fiúknak joguk van tudni az igazat az apjukról, mire építenének
különben a továbbiakban?
– Louie szépen tovább építette azt a képet, amit az apjáról korábban
kialakított. És szépen fejlődött anélkül, hogy tudta volna, hogy Davidot
kitoloncolták kábítószer-kereskedelem miatt.
– Hallottad valaha is a Stanca Gutu nevet?
– Nem, ki az?
– Kénytelen vagyok megkérdezni, hogy hol voltál péntekre virradóra
éjfél és két óra között.
– Ezt nem mondod komolyan.
– De, sajnos igen.
A fejét rázta.
– Nem értelek.
 – Ha tudnád, hogy milyen gyakran a legközelebbi hozzátartozók az
elkövetők gyilkossági ügyekben, nem csodálkoznál annyira.
– Nem tartozom a legközelebbi hozzátartozók közé. Lassan tíz éve
semmi közöm Davidhoz. Itthon voltam. A fiammal.
– Aludt?
– Ezt hogy érted? Persze hogy aludt.
– Akkor nyugodtan elmehettél néhány órára anélkül, hogy észrevette
volna.
– Mit hordasz itt össze? Az ember nem hagyja magára a gyerekét
éjszaka. Akkor sem, ha alszik. Ilyet csak egy idióta tesz. És ha történik
vele valami?
Kimerültnek látszott.
– Ez minden? – kérdezte, és tekintetéből egyszerre lehetett kiolvasni
megdöbbenést, sértettséget és könyörgést is.
– Hogy érzed magad?
– Dühös vagyok, szomorú és össze vagyok zavarodva. Miért kellett
meghalnia? Ezt nem érdemelte.
Axel elég régóta dolgozott bűnügyeken és gyilkosságokon, hogy tudja, a
halál nem az ember érdemei alapján választ, ezért nem válaszolt.
Laila kezével végigsimította a ruháját, és az alsó ajkát harapdálta.
– Félsz valamitől? – kérdezte.
– Nem, rendben vagyok. Egyfelől tragikus, másfelől viszont pont került
valami végére, ami egyfolytában rágott belülről engem és Louie-t is. Hogy
mi lehetett volna belőle, már sosem derül ki.
Axel felállt, az ablakhoz lépett. Mi is volt a dalban? Je me fous du
passé! Nem érdekel a múlt. Hát ezt nem mondhatja el magáról.
– Nem lesz vége attól, hogy meghalt – szólalt meg, csak hogy mondjon
valamit.
– De muszáj.
A beszélgetés véget ért. Axel megköszönte, kiment az előszobába,
felvette a kabátját, és Laila felé fordult.
– Ne érts félre! Kénytelen vagyok ilyen kínos kérdéseket feltenni.
Laila lemondó mosollyal bólintott. A lépcsőn búcsúztak el egymástól. A
nő kezet nyújtott, szinte megszorította. A keze meleg volt és száraz, az
előző napi izzadságszagot felváltotta egy meghatározhatatlan virágillat –
Axel nem tudta eldönteni, melyiket kedvelte jobban. Karját összefogta a
melle alatt, kezével a felkarját dörzsölte, mintha fázna.
– Nyugodtan hívhatsz – mondta. Ennek a megjegyzésnek semmi köze
nem volt a gyilkossághoz.
Én sem bántam meg, mormogta magában Axel, amikor beszállt a
kocsiba.
 31
Mi van ezekben a mellekben és ebben a tekintetben? Miért vagyok ennyire
gyenge? A rohadt életbe, mondta Axel, és kétszer a kormányra csapott az
autóban. Az egésznek semmi köze a nő melleihez, a történet hatotta meg.
A szerencsétlen gyermek, aki cserben hagytak. Általában megviselték
azoknak a nőknek a történetei, akik valamilyen módon megakadályozták
az apát, hogy lássák a gyermeküket, amit azonban most hallott, mélyebben
érintette. Egy gyerek története, akinek a felnőttek miatt kellett szenvednie
az apa embertelen hiányától.
Megpróbálta összeszedni magát, a halántékán kellemetlenül lüktetett az
ér.
Mit is tudtam meg tőle? Azt, hogy Enver Davidi sokkal inkább ember
volt, mint kábítószer-bűnöző, szemét és hazudozó? Amint alaposan
megismert egy ügyet, mind az áldozatokról, mind a tettesekről kiderült,
hogy emberek, és a rejtély megoldása általában az indítékaikban rejlett.
De miben bízott Davidi? Talán azt hitte, megüti a főnyereményt egy
kábítószerügylettel? Talán megint látni akarta a fiát? Talán a Louie iránti
szeretet volt a mozgatórugója – hiszen ez a legerősebb kötelék. Vajon
cserben hagyja-e a gyerekét az ember?
A saját szülei jutottak eszébe, az anyjára gondolt, aki 1977-ben, egy
márciusi reggelen eltűnt a tejfehér ködben, érte jött egy férfi, akit Axel
Leifként ismert meg. Minden második hétvégén.
A fortebakkeni villa ablakánál állt, és látta, ahogy anyja beszáll egy
Ford Taunusba, amely belevész a fehér semmibe. Senki sem szólalt meg.
Ő nem sírt, csak hónapokkal később, amikor egy éjszaka megértette, hogy
az anyja soha többé nem tér vissza, hogy soha többé nem fog bejönni a
szobájába, nem teszi kezét a homlokára, és nem kérdezi meg, hogy rosszat
álmodott-e, miközben a grenaavejeni forgalom tompa hangjai morajlanak a
háttérben. Huszonegy évvel volt fiatalabb az öregénél, és Axel
születésekor majdnem meghalt. Törékeny teremtés, mondta róla Axel
nagynénje. Az apjára gondolt, az elegáns, jól öltözött életművészre, aki
ragaszkodott a szokásaihoz és még jobban az elveihez. Főorvos úr volt, a
Risskov Kórház Ideggyógyászati Osztályának főorvosa, a lobotómia
specialistája és a városi képviselő-testület konzervatív tagja. Sosem tudta,
miről beszélgethetne vele. Amikor rájött, hogy vannak gyerekek, akik
egyenrangúként társalognak a szüleikkel, megdöbbent – ők mintha két
naprendszer két bolygóján éltek volna. Az öreg a bánatát három hónappal
később egy másik nővel enyhítette, de nem tartott sokáig, aztán máris jött a
következő, és Mona előtt még egy. Mona még mindig a risskovi házban él,
az apja viszont már sehol sincs. A válás után az arca soha többé nem
nyerte vissza a színét, szemébe nem tért vissza az izzás, a boldogság és a
vidámság szikrája, amely mindig is éltette; az évek során megfakultak,
unalmassá váltak a hosszú mondatfüzérek és a beszédek, s végül a rák falta
fel. Sosem bocsátott meg az anyjának, akinek három gyereke született
Leiftől, és Axel mindig másodrangúnak érezte magát mellettük, mintha
anyja nem látott volna benne mást egy emléknél, amely olyasvalamire
emlékezteti, amit legszívesebben ki akart volna törölni az életéből. Ő volt a
fiú, aki látogatóba érkezett, és minden alkalommal hozta magával a saját
játékait.
Amint befejezte a gimnáziumot, Koppenhágába költözött, csak Mona
maradt neki, akit évente egyszer, esetleg kétszer meglátogatott.
Eljátszották az egyfelvonásos színdarabjukat karácsony környékén és az
iskolai szünetekben: a szerepeket kívülről tudták. Csak akkor estek ki
belőlük, amikor Emma is velük volt, és váratlanul rákérdezett arra, amit
sohasem mondtak ki.
Megrezzent a mobilja. Összeszedte magát. Először a laptopját nézte
meg. Több e-mailt is kapott Darlingtól, tanúvallomásokat, kihallgatási
jegyzőkönyveket, magyarázatokat a titkosszolgálat műszaki részlegétől
arról, hogy mindkét útlevél hamis, illetve a símaszkon talált hajszálak és
testnedvek elemzését.
A kollégák kimentek Brøndby Strandba átvizsgálni Kasper Vang
kétszobás lakását, találtak egy csomó szteroidot, olyasmit azonban nem,
amit kapcsolatba lehetett volna hozni Enver Davidi meggyilkolásával.
Több sms is érkezett. Cecilie érdeklődött, hogy hozzon-e magával
valamit. Érzékiséget, hitet, reményt, a meztelen testedet, a vágyat. Gyere és
szeress, lett volna kedve válaszolni, de nem tette, inkább megnyitotta a
temetőben szolgálatot teljesítő rendőrök egyéni kihallgatásáról szóló
dokumentumot.
Az összefoglalóban Darling megemlítette, hogy hárman közülük
távolról láttak kollégákat, akiket nem ismertek. Ezeket a magyarázatokat
majd később alaposabban is áttanulmányozza, és még egyszer felkeresi a
három rendőrt… Többre nem emlékezett, mert a bénultság, mint valami
mérges gáz, beszivárgott a tudatába. Aztán beállt a sötétség. Egyedül
maradt a hidegben, semmit sem érzett a testében, egyszerűen egyedül
maradt a szívével, mely egyre csak nőtt, amíg már nem fért el a
mellkasában, s ezért felrobbant, mint egy égitest – sárga, narancs és
vérvörös folyadékot fröccsentve szét. Aztán hűvös sötétség borult rá. Nem
halt meg. Mégis halottnak érezte magát.
Egy autó ajtajának csapódása térítette magához az utca túloldaláról
éppen Laila Hansen háza előtt. Jakob Sonne szállt ki a kocsiból. Vajon
most érkezett? Axel dudált, letekerte az ablakot, és magához intette
Sonnét.
– Szervusz, merre jártál? Többször is kerestelek az elmúlt napokban.
Miért nem válaszolsz a hívásaimra?
Hosszú frufruja ide-oda lobogott.
– Nem érünk rá, Sonne. Dörzsölt róka vagy, ismered a dörgést: ha egy
ilyen gyilkossági ügyet akarunk felderíteni, akkor napi harmincöt órát
dolgozunk. Fogalmunk sincs, mi zajlik körülöttünk. És állandóan vannak
új fejlemények az ügyben. Nincs időm minden egyes alkalommal
egyenként tájékoztatni telefonon a sajtó képviselőit.
– Ez nekem is többször eszembe jutott. A munkánk sok tekintetben
hasonló, Axel. Amikor reggel bemegyek a szerkesztőségbe, fogalmam
sincs, mi vár rám, hova kell kimennem, és mikor szabadulok.
Axelnek nem volt ínyére, hogy az újságíró a keresztnevén szólította.
– Én rendet teszek, te pedig piszkítasz. A munkánk egy cseppet sem
hasonlít egymásra. Miközben én dolgozom, te meg a kollégáid olyanok
vagytok, mint egy aranyér a seggemben. Mit keresel itt?
Sonne megpróbált szigorú arcot vágni, fejét oldalra billentve válaszolt:
– Én is joggal kérdezhetném ugyanezt.
– Ugyan már. Ha Davidi volt feleségéhez mész, akkor légy türelmes.
Eléggé megviselte az ügy.
– Tényleg? Azt hittem, már nem volt közük egymáshoz.
– Ennél többet nem mondhatok. Milyen információk miatt hívtál?
– Információk? Miről beszélsz?
– Na, ne kéresd magad. Azzal semmire sem mész. Üzenetet hagytál a
mobilomon, hogy információd van az üggyel kapcsolatban. Talán
hazudtál?
– Vagy úgy, nem, tulajdonképpen nem. Ismered Martin Lindberg-t?
Axel közömbösnek mutatta magát, de egész testével figyelt.
– Állítólag el akarja kapni azt a fiatal autonóm srácot, akit köröztök.
– El akarja kapni?
– Igen, találkozni akar vele.
– Mi senkit sem körözünk.
– Nem, de valami Pillert kerestek a rendőrségi adóvevőn keresztül.
Mindenki tudja. Mi, rendőrriporterek egyetlen nagycsaládot alkotunk, mi,
akik a zavargásokról is tudósítunk, és Lindberg, bár a sajtó elég különös
csoportját képviseli, tagja ennek a családnak. És érdeklődik a fickó iránt.
 Lehet, hogy ez csak véletlen, de túl szép, hogy igaz legyen.
– Köszönöm az információt, bár egyelőre nem tudom, mit kezdjek vele.
Hiszen bizonyára mindannyian szeretnétek megtalálni Pivert.
– Egyesek a többieknél jobban. Tudsz nekem mondani valamit?
– Nem, több lehetőséget is vizsgálunk, de egyelőre még semmit sem
árulhatok el.
– Nem hivatalosan sem? Mi a helyzet az autonómelmélettel,
elvetettétek? Biztosak vagytok benne, hogy nem közöttetek kell keresni a
tettest? Mi a helyzet a két rendőrrel, akikről beszámolt a Hírcsatorna?
Axel tengerészüdvözlésre emelte a kezét, feltekerte az ablakot, és
elsáncolta magát a kérdések záporától, amelyeket nem volt kedve
megválaszolni. Aztán elfordította a slusszkulcsot, és Emma óvodája felé
vette az irányt. Eddig jó nap volt. Kedveli Laila Hansent. A lányáért megy,
és később beugrik hozzá a volt felesége. Talán még jobb is lesz.
A városba vezető úton végig Edith Piaf mélabús klasszikusát süvöltötte.
 32
Felpattant a kapucsengő elektromos berregésére. Ideges volt. Cecilie
köszönése alig hallhatóan recsegett, mintha a föld túloldaláról jött volna a
hang. Beengedte, és teljesen valóságossá vált, ahogy arca imbolyogva,
szaggatottan közeledett a korlát rácsai között. Ott állt előtte. Mosolygott,
hóna alatt Hello Kitty gumicsizmát tartott.
Mégsem foghattak kezet, túl nevetséges lett volna, de az utóbbi
találkozásaik alapján egymás nyakába sem borulhattak, szóval Axelnek
fogalma sem volt, hogyan köszöntse. Cecilie felé nyújtotta a kezét, és
megszorította a felkarját.
– Bejöhetek?
– Persze. Éppen most aludt el.
– Elég későn. Kellemes estétek volt?
Axel figyelte a hanglejtését, van-e benne szemrehányás, de őszintének
tűnt.
Elmesélte, mit csináltak, kicsit kinyitotta Emma szobájának az ajtaját,
hogy Cecilie láthassa alvó lányát, aztán beinvitálta a nappaliba, ő maga
pedig kiment a konyhába. A múltkori vörösborból még volt egy fél
üveggel, elővett két poharat, egy tál olívabogyót és egy öngyújtót.
Hangtalanul ment vissza a nappaliba, és még éppen látta, ahogy volt
felesége körbejár és mindent megnéz, mintha a szoba egy nő lett volna, aki
ellopta a férjét. Őt is kötötték ide emlékek, bár a lakás már hosszú ideje a
szerelmük mauzóleuma, ahova csak Axelnek van bejárása.
Majdnem két év telt el azóta, hogy utoljára járt itt.
– Nem sok minden változott, bár egy kicsit mintha spórolnál a
bútorokkal, vagy hogy is mondjam… – mintha megbánta volna az utolsó
szavakat.
 – Kérsz egy pohár bort?
Megköszönte és leült a kanapéra. Axel töltött a poharakba.
Cecilie tekintete tiszta volt; rég nem látta ilyen sebezhetőnek. Felnézett
rá a sárga folttal tarkított barna szempár, s enyhe kancsalsága miatt még
szebbnek látta. Szürke szoknyája a csípőjére simult, kockás inget és szürke
kosztümkabátot viselt, inkább divatos volt, mint hivatalos. Haját olcsó,
rikító zöld frottírgumival fogta össze.
Axel áthajolt az asztal fölött, meggyújtotta a gyertyát, s orrát megcsapta
egy ismeretlen parfüm illata: tömjén, fahéj, aranyos árnyalatok.
– Hogy van? – kérdezte.
Axel elmesélte az elmúlt napot, persze kihagyta a részleteket a hullaházi
látogatásról és a temetőről. Elbeszélgettek arról, hogy mennyire boldoggá
teszi őket Emma, és hogy mennyire élvezi a kislány az életet. Sok
arckifejezést, mondatot ismertek mindketten, és most az egyszer öröm és
nevetés kísérte őket.
Egy darabig hallgattak. Cecilie belekortyolt a borába. A csend
megpihent közöttük. Az utcáról behallatszott a buszok dízelmotorjának a
hangja, autógumik csikorogtak a nedves aszfalton.
Cecilie felállt, az ablakhoz lépett.
– Milyen csönd van!
– Igen, négy nap után először – felelte Axel, és ő is felállt.
A szemközti Pronto pizzéria színes fényfüzérei nyugtatóan villogtak, a
templom ajtaja nyitva állt, és egy gospelkórus hangjai szűrődtek ki. Axel a
ködszerűen szakadó esőt figyelte, a víz végigcsorgott az ereszcsatornákon,
ki a járda melletti elvezető árokban a kanálishoz.
– Axel?
Érezte Cecilie kezét a felkarján, a vállán: kicsit maga felé húzta, hogy
forduljon meg, tudta, mi fog történni, bár nem akarta elhinni. Egyszerre a
karjában tartotta, és zavara, idegessége egy csapásra megszűnt. Cecilie
felnézett rá, puha ajka egyszerre volt ismerős és idegen, megcsókolta. A
felesége kinyitotta a száját, ő pedig belevetette magát a felkínált nyílásba,
és eltűnt benne. Amikor Cecilie teljesen belesimult az ölelésébe, és a
karjával átfogta felsőtestét, sírva fakadt.
– Mi a baj? – kérdezte Cecilie.
Mi nem a baj?, gondolta Axel, s mély lélegzetet vett, le egészen a
gyomráig, hogy elfojtsa a sírást.
– Elmenjek?
Axel magához húzta.
– Nem, szeretném, ha maradnál, csak… olyan hirtelen jött.
Az utóbbi mondatot már meg is bánta. Félt, hogy sebezhetősége átragad
feleségére is.
Bár az illata más volt, mint az emlékeiben és az álmaiban, mégis volt
egy árnyalatnyi illat a parfüm alatt, ami az övé volt, valami száraz, puha,
tiszta és biztonságot adó… Amikor beleszippantott, mintha hazaérkezett
volna. Elfelejtette, mennyire törékeny és előkelő, csuklója, sípcsontja
közvetlenül a bőr alatt látszott, kulcscsontja kiugrott, amint kigombolta és
levette a blúzát. Aztán lekerült róla a melltartó és a bugyi. Karcsú volt, a
melle kicsit összeesett, medencéje egy árnyalatnyit megereszkedett, de
gyönyörű látványt nyújtott.
Axel nem tudott kibújni a ruhájából, a nadrágja túl szoros volt, és már
azelőtt meztelennek érezte magát, hogy levetkőzött volna. Cecilie
hozzábújt. És átölelte. Az érintéstől újra meg újra libabőrös lett, ahogy a
nő keze felfelé kúszott a hátán. Meg akarta érinteni a nemi szervét, de nem
merte, amíg Cecilie meg nem fogta az ő hímvesszőjét, óvatosan,
tapogatózva.
– Fázom, nem megyünk be a hálószobába?
Mi a csuda történik?
Axel ébren feküdt volt felesége mellett. A redőny lécei szeletekre vágták
a falra vetődő utcai világítást az ágya fölött. A meztelen testet szemlélte a
félhomályban, a frissen borotvált szeméremtestet, a sötétbarna
szeméremajkak fodrait, a zsíros fanszőrzetet valamivel feljebb, a fehér
bőrt, a has bőrét keretező medencecsontot, a vonalkódra hasonlító két striát
a köldök két oldalán, mely Emma születése óta kifelé fordult. Melle
nyugodt ritmusban emelkedett és süllyedt, a mellbimbók beestek. Ajka
kissé kinyílt, annyira mélyen aludt, szája körül kedves mosoly bujkált,
szétterült a haja.
Mi a csuda történik?
Cecilie a naxosi tengerparton az ellenfényben, a naptól szeplősen,
hunyorogva kérdezi: Szeretnél tőlem gyereket, Axel Steen?
Mi történik?
Cecilie hatalmas szeme könnybe lábadt, amikor elmesélte neki, hogy
nyolcéves korában hogyan költözött el az anyja, és beszélt az ezután
következő sötétségről, mert biztos volt benne, hogy az ő hibája, hogy a
szülei elváltak.
Mi történik velem?
Cecilie szerette a templomokat, mert szépség és nyugalom áradt belőlük,
ezért a Sainte-Chapelle-ben kérte meg a kezét. Biztos volt benne, hogy
kedvese csak erre vágyik, és az övé lesz. Ceciliét felkészületlenül érte,
amikor fél térdre ereszkedett előtte, és sírva fakadt, amikor rájött, hogy mi
a szándéka, és csak ennyit mondott: igenigenigen, mielőtt egy túlbuzgó
francia sekrestyés hozzájuk nem szaladt és ki nem dobta őket, a templom
előtt állók legnagyobb mulatságára, és izgatott, szaggatott csókok
közepette, mert Axel megbotlott a lépcsőn.
Mi történik?
Az első hónapokban rendszeresen kiszöktek a kapitányságról. Ő a
gyilkosságiaknál dolgozott, Cecilie az ügyvédeknél, és az ebédszünetben
időnként a kikötőben vagy a Tivoliban találkoztak, ahol arra használták a
jelvényüket, hogy ingyen bemehessenek. Egyszer pedig felvette a
járőrkocsijával a Főpályaudvarnál, egy háztömbnyire a kapitányságtól, és
kihajtottak a Sydhavn kikötőbe. „Nem ide hozzák a kurvák az
ügyfeleiket?”, kérdezte tőle Cecilie, miközben felemelte a szoknyáját, és
felmászott rá. Axel a melltartójával és a blúzával küzdött – „vigyázz,
nehogy tönkretedd, nincs nálam váltóruha” –, és elkésett a válasszal, hogy
a szabadtéri bordélyház valamivel távolabb van, „dugj-meg dugj-meg
dugj-meg”. Aznap este a Főpályaudvar melletti Pinden bárba voltak
hivatalosak két kolléga búcsúztatójára, akiket Irakba helyeztek, és Cecilie
úgy ragyogott, hogy mindenki körülötte legyeskedett, arca lángolt, pánt
nélküli piros, pliszírozott blúzt viselt, szeméből sugárzott a boldogság és a
szerelem. Axel látta kollégái tekintetét és a vágyat, és felébredt benne a
féltékenység, amíg elfogódottan be nem látta, hogy féltékenysége tárgya
saját titkos szerelme.
Mi történik? Mi történik? Mi történik velem?
A volt felesége utáni vágy az elmúlt két évben olyan volt, mint egy
kabát, amit nem tudott úgy levenni, hogy ne érezte volna magát teljesen
meztelennek. És most itt fekszik mellette. De miért? Nem tudta, hogyan
tarthatná meg ezt a boldogságot. Most éppen az övé, de vajon meddig?
Korábban idegen volt az illata, de a parfüm szaga most háttérbe szorult a
szex és az izzadság keveréke mellett.
Cecilie kinyitotta a szemét.
– Mire gondolsz?
– Ránk, hogy mit rontottunk el.
– És?
– Van még egy esélyünk? Mondjuk, ha kevesebbet dolgoznék.
– Képes lennél rá?
– Igen, remélem.
Cecilie hozzábújt.
Valamivel később Axel megkérdezte:
– Miért jöttél?
– Hirtelen ötlet volt. Egyedül éreztem magam. Az ember soha nem adja
fel teljesen azt, akitől gyereke született, nem igaz?
 Axelt magával ragadta az alvás, lehúzta a tenger fenekére, ahol nem
érték el az álmok.
 33

Március 5., hétfő

Nem álom volt. Tényleg ott fekszik mellette, megérintheti. Kinyújtotta a
kezét, és a paplan alatt megfogta a meztelen vállat, érezte a meleg bőrt.
Cecilie kinyitotta a szemét. Hét óra volt, Emma legkésőbb egy óra múlva
felébred. Axelnek el kellett döntenie, hogy itt találja-e az anyját az ágyban,
vagy inkább a nappaliban felöltözve, nehogy rájöjjön, hogy itt aludt.
Volt felesége azzal a pillantással nézett rá, amit olyan jól ismert a régi
időkből, amikor akarata ellenére rángatták ki az álmából: „Ki vagy? Mit
keresek itt?” Most talán volt is oka feltenni az utóbbi kérdést.
– Hány óra?
Beburkolózott a paplanba. Axel szorosan tartotta, és a nevén szólította.
– Jó, jó, kelek már – kinyújtózott, aztán felbámult a plafonra. – Micsoda
ostobaság.
De mosolygott, amikor kiejtette a szavakat.
A paplanba burkolózva kelt fel, kiment a nappaliba a ruhájáért, aztán
leült az ágy lábánál.
– Felkelek, mire felébred, és akkor úgy látszik, mintha csak beugrottam
volna a gumicsizmával, jó?
Axel elmondta, hogy szabadnapot akart kivenni annak ellenére, hogy új
ügyön dolgoznak. Cecilie kérdezgetett róla, ő pedig mesélt Enver
Davidiről, a szállodáról, a TV2 felvételéről, azt azonban nem mesélte el,
hogyan jutott hozzá, ahogy kihagyta a boncolást, a megbeszélést a
titkosszolgálatnál és az útlevelet is. És nem beszélt a saját kalandjáról sem
Enver Davidi volt feleségével, de Cecilie figyelmét nem kerülte el a
történetben Laila.
 – Mintha teljesen elvarázsolt volna!
– Ezt hogy érted?
– Mintha vonzódnál hozzá.
– Egyáltalán nem. Nem hozzá, hanem az ügyhöz.
– Hát persze. – Gyilkos irónia volt. Felkelt, felvette a bugyiját és a
melltartóját.
Axel bosszankodott, a kapcsolat kudarcra volt ítélve.
Cecilie kilopakodott a fürdőszobába, ölében a többi ruhával. Vajon
megbánta? Jens Jessen nem tűnt el, ahogy összeomlott múltjuk sem. És
most mihez kezdjen? Egy éjszaka alatt eldobta magától a két év küzdelmet,
hogy elfelejtse? Rossz érzés kerítette hatalmába.
Hangokat hallott Emma szobájából. Ezzel egyidejűleg kinyílt a
fürdőszoba ajtaja, és Cecilie végigtrappolt az előszobán, a nappalin, és
belépett a hálószobába egy adag hasissal a kezében. Úgy tartotta, mint egy
futballbíró a piros lapot. Szinte tombolt. Mielőtt Axelre kiabált volna,
megjelent mellette Emma:
– Anya! Te itt vagy?
És Cecilie karjába vetette magát, aki a kis csomagot lánya válla fölött
Axel arcába hajította, és dühtől lángoló tekintettel nézett rá.
Mi köze hozzá, hogy füvezek? A kérdéssel akarta magát
megkeményíteni, de tisztában volt vele, hogy az éjszakai eggyé válás
utolsó morzsái is eltűntek. A finom jogász és a hasist szívó zsaru a hátsó
sorokból – halálra ítélt párosítás.
Emma kibontakozott az ölelésből, és hosszasan, kissé
összefüggéstelenül mesélni kezdte az élményeit.
– Moziban voltunk, megnéztük a Hamupipőkét, aztán pizzáztunk, és a
temetőben is voltunk mókust számolni, rengeteg rendőr volt ott, és
megpróbáltam felébreszteni az öreg férfiakat, akik a fiókokban aludtak a
Svédnél…
– Mit csináltál?
 Cecilie mosolya megfagyott, hunyorgó szeméből ki lehetett olvasni,
hogy képtelen felfogni lánya utolsó szavait.
– Miért vágsz olyan furcsa arcot, anya?
– Mit mondtál, hol voltatok?
Emma Axelre nézett, aki megadóan bólintott.
– Meséld el anyának, kincsem!
– A Svédnél, és megnéztem egy filmet a számítógépén, aztán unatkozni
kezdtem, és sétáltam egyet. Egy teremben egy csomó öregember aludt
fiókokban, hidegek voltak, megpróbáltam felébreszteni őket, de nem
akartak felkelni…
– Rendben van, kincsem, most menj be és nézz meg egy rajzfilmet,
amíg beszélek apával, aztán kocsikázunk egyet.
Axel kimászott az ágyból, hogy felöltözzön, de csak az alsógatyáig
jutott, amikor szembetalálkozott a vak gyűlölettel.
– Mit képzelsz, te idióta? Narkós vagy, és a lányodat magaddal viszed
egy boncolásra, és magára hagyod a hullaházban, ahol halottakat
fogdoshat.
– Cecilie, baleset volt. Nem történt semmi.
– Most magammal viszem. A rohadt életbe! Hiszen ez a legnagyobb
felelőtlenség. Magaddal cipeled a lányodat egy gyilkosság helyszínére,
aztán meg egy hullaházba.
Cecilie könnyes arccal kóválygott a hálószobában, a paplanokat és a
lepedőket rángatta.
– Hol a francban van az órám? Segíts már!
Axel térdre ereszkedett, és benézett az ágy alatti, porcicákból álló havas
tájra. A könnyek nem Emma miatt folytak, ezt érezte.
– Nem értem… – Cecilie a fejét rázta –, hogy egyáltalán…
Megtalálta az órát.
– Mi a csuda ez, Axel? Füvezel? Függő vagy? Képtelen vagyok
felfogni.
 – Nem vagyok függő – felelte, de tudta, hogy ez hazugság. Azt is tudta,
hogy Cecilie egy másodpercig sem hiszi el a következő szavakat: – Altató
helyett használom. Nem tudok aludni éjszakánként.
A nő tágra nyitott szemmel meredt Axelre, az enyhe kancsalságtól
szeme még nagyobbnak látszott.
– Megőrültél, ember? Mi lesz a következő? Magammal viszem Emmát.
Most rögtön. Aztán átgondolom, hogy ez-e a megfelelő láthatási rend.
A jogász énje nem hazudtolta meg magát, miközben bevitte a halálos
döfést.
– És ha eszedbe jutott, hogy esetleg visszajövök hozzád, akkor azt
felejtsd el. Hiszen te őrült vagy, és én képtelen lennék olyan férfival élni,
aki ilyen ostoba döntéseket hoz.
Bement a nappaliba.
– Emma, drágám…
– Miért kiabáltok?
– Gyere, kincsem, nincs semmi baj. Most velem jössz. Nem kell
óvodába menned. Meglátogatjuk a nagymamát, és játszhatsz Fridával –
mondta édeskés hangon, de nem sikerült megtévesztenie a kislányt.
– De én apánál akarok maradni.
– Nem akarod meglátogatni a nagyit és megsétáltatni Fridát?
A négylábú Frida tizenöt kilóval nehezebb volt Axelnél.
– Vezethetem egyedül?
A lehetőség az érzelmek fölé kerekedett Emmában. Axel az ajtóban állt.
Most csak nyugalomra vágyott, arra, hogy menjenek el.
– Rendben van, kicsim. Menj csak anyával. Hamarosan találkozunk.
In your dreams, sugárzott Cecilie tekintetéből, amikor kézen fogta a
lányát, és elindultak.
 34
Axel mozdulatlanul feküdt a kanapén, és megpróbálta visszanyerni az
uralmat a teste fölött. Mintha fájt volna a gyomra és a háta, és amikor a
mellszőrzetére nézett – vagyis arra, ami az utolsó EKG után maradt belőle
–, az úgy reszketett, mint a pihék egy heavy metal koncerten. Lehunyta a
szemét, és mély lélegzetet vett. Nem nyugodott meg tőle. Érezte, ahogy a
vér keresztülfolyik az erein, a sűrű, mérgezett kátrányszerű vér, amely
cunamiszerűen zubogott, és mindent magával ragad a szív felé vezető úton,
ahol majd felgyülemlik, s arra kényszeríti a kamrákat, hogy végül egy
csalódott buggyanással feladják. Egy vénember véres köhögése, az élet
utolsó hörgése.
Kész volt bemenni a sürgősségire, és befeküdni, amikor azzal hívták a
kapitányságról, hogy Vang beszélni akar vele.
Ez egy időre megakadályozta a közelgő szívinfarktust és elfeledtette
vele a reggeli emlékeket és Ceciliét.
Axel kerékpárral ment be a kapitányságra, ahonnan felhívta a fogdát, és
kérte, hogy hozzák át Vangot.
Amíg várakozott, felhívta Henriette Nielsent.
– Van valami hír a BGP-ről?
– Felfordulást okozott egy kis kokain. Eltűnt tizenöt csomag kokó. E-
mailben átküldöm a hangfájlokat, de egyelőre úgy tűnik, hogy az anyag
még nem volt náluk, csak hallottak róla vagy felkínálták nekik. És nagyon
valószínű, hogy az egésznek köze lehet Davidi halálához.
– Miért?
– Mert egy beszélgetésben megemlítik, mint azt az albánt, aki
kapcsolatba lépett Moussa csatlósával.
– Ez szerintetek megerősíti, hogy kábítószer miatt történt a gyilkosság?
 – Nem tudom, érdemes utánanézni. Egy korábbi beszélgetésben
említették a volt feleségét.
– Mit mondtak?
– Hogy valami dán kurva volt a felesége, és felmerült, vajon tudhat-e a
dologról. Az egyikük ki akarja deríteni.
– Talán figyelmeztetnünk kellene.
– Már megtettük. Személyi védelmet kapott.

Kasper Vang komoly arcot vágott, nyoma sem volt az előző napi
agresszivitásnak. Axel megkérte, hogy üljön le.
– Minden hír rólatok szól. A kis kirándulásod szalagcímként fut a TV2
Híradójában. Akarsz mondani valamit?
– Ahogy mondtam, az egésznek semmi köze a gyilkossághoz. A
közelben lakik a szeretőm. Beugrottam hozzá.
– Várj egy kicsit. Nyugalom. Szolgálatban voltál a barátoddal, Jesper
Groesszal. Azt az utasítást kaptátok, hogy járőrözzetek a falnál 23 órától.
Mi történt?
– Kora este elkaptunk három autonómot. Megpróbáltak átmászni a
falon, amikor néhány rendőr üldözte őket odakint. Átadtuk őket. Az este és
az éjszaka többi részében ugyanott ácsorogtunk, cigarettáztunk, egymást
ugrattuk, semmi sem történt. Aztán sms-eztem egy hölgyismerősömmel.
Szép lassan begerjesztett.
– És?
– Azt javasolta, hogy ugorjak be hozzá. Egyedül volt.
– Mit szólt hozzá a társad?
– Ellenezte. Pedig nem mondtam el, kiről van szó. Végül rávettem, hogy
engedjen el.
– Miért vetted le a kommandós egyenruhát?
– Nem mehettem ki a Nørrebróra egyedül ebben az öltözékben.
Axel ránézett, várt, aztán jelzett, hogy folytassa.
 – Szóval, átmentem hozzá. Másfél órára.
Axel sóhajtott.
– Mi a telefonszáma?
– Nem akarom belekeverni.
– Megbolondultál? Azt hiszed, hogy viccből tartottunk itt egész éjszaka?
Mi a száma?
– Férjnél van.
– Kurvára nem érdekel. Add meg a nevét és a számát!
Axelnek ismerősen csengett a vezetéknév, azonnal felhívta.
– Axel Steen vagyok a Koppanhágai Rendőrkapitányság gyilkossági
csoportjától. Itt van mellettem Kasper Vang, és nyakig ül a szarban, mert
két órára otthagyta az őrhelyét csütörtökről péntekre virradó éjszaka. Azt
állítja, hogy magával volt. Igazat mondott?
Axel meghallgatta a nő válaszát, aztán megszakította a beszélgetést. A
fejét csóválta. Elég képtelen történet volt, de sajnos igaz.
– Kiderül? Megtudja a férj?
– Persze hogy kiderül, te ökör, persze hogy megtudja. Megúszod a
gyilkosság vádját, de remélem, alaposan ellátja a bajod. Kifelé. Most
rögtön!
Felhívta Rosenkvistet, és üzenetet hagyott az üzenetrögzítőjén –
biztosan örülni fog a hírnek. Egy közrendőr lelép a szolgálatból, hogy
megdugja a részlegvezetője feleségét.
 35
Axel rávetette magát az előző napi és az éjszakai eseményekről készült
jelentésekre. Bjarne, a Koppenhágai Rendőrség legjobb téglája kiment
Christianiába, és körbemutogatta Piver fényképét. Többen is látták
pénteken. Fekete Arne, az egyik helyi piás éppen cigit koldult a fiatal
autonómtól, amikor egy férfi elkergette. Túlságosan részeg volt ahhoz,
hogy le tudja írni. Minimális információ volt, de annyit megért, hogy
utánanézzen. Mostanra talán már kitisztult a feje, és több mindenre
emlékszik.
Megkereste a kerékpárját, és a Langebro felé vette az irányt. Egy zsaru
sosem érkezne rozoga férfibiciklin, ezenkívül civilben volt, az öltözéke
egyáltalán nem hasonlított a rendfenntartók mesterkélt civil ruhájára:
sísapka, kapucnis pulcsi, pufi dzseki, sportcipő és farmer vagy katonai
nadrág… A pusherek és testőreik száz méterről is kiszimatolnák az
ilyesmit. A Langebro után rákanyarodott a fal melletti ösvényre. Megállt
egy padnál, és előkereste a mobilját. Egyszer egy nyári délutánon itt
üldögélt Ceciliével, észre sem vették, hogy rájuk esteledett, cigarettáztak,
hideg sört ittak, beszélgettek és csókolóztak, nem sokkal a
megismerkedésük után. Az emlékek nem kavarták fel, nagyon távolinak
tűntek, állapította meg.
Cecilie nem hagyott üzenetet. Hiányzott neki a lánya. Vajon Emmát
nagyon megviselte a veszekedésük? Próbálta elhitetni magával, hogy
semmit sem jelentett neki, de tudta, hogy ez nem igaz, hogy a kislány
óvatosan kerülgeti mindkettőjüket, amikor összekülönböznek, mert attól
fél, hogy megbántja őket. Ötéves! A pokolba veled, Axel Steen. A gyerekek
lojalitása nem ismer határokat. Emma sem kivétel. Nagyon kevésre
becsülte azokat a felnőtteket, akik újra meg újra próbára tették ezt a
lojalitást.
Felpattant a biciklijére, a fal mellett kerekezett, keresztezte a Torvegade-
t, és folytatta útját a Prinsessegade-n a régi főbejáratig. Ott leszállt, és
eltolta a kerékpárt három őr mellett, az egyiknek bólintott, mintha ismerték
volna egymást, és ez minden gyanakvást elfojtott.
A Pusherstreet bódéi ki voltak világítva, és a hasist kirakták a chillum
pipákkal meg a legkülönbözőbb ganjaszimbólumokkal és rasztafári
kacatokkal együtt. Biztos volt benne, hogy a szemközti háztömb egyik
lakásában valahol felszereltek egy rendőrségi kamerát, ezért egy olyan
bódét választott, amely a fák és a Loppen takarásában állt. Tíz gramm és
három spangli hétszáz koronájába került – néhány hétig elég lesz. Aztán
Fekete Arne után kérdezősködött, aki a jelentésekben hajléktalanként
szerepelt, és húsz éve többé-kevésbé az utcán él. Mivel valaki gyanúsan
visszakérdezett, a kérdés elől azzal a történettel tért ki, hogy az
unokatestvére volt, és hogy meghalt a nagymamájuk.
– Arne mindenütt ott van – jött a válasz.
– De hol van most?
– Jár neki valami az örökségből?
– Sajnos nem.
– Pedig nagy szüksége lenne rá, hisz itt koldul.
A férfi egy fatörzsre nézett, amely mint valami kerítés a Pusherstreet
bejáratánál hevert.
– Néha ott üldögél, máskor csikket koldul tőlünk, de az idő nagy részét a
Woodstockban tölti és iszik, vagy ha jó az idő, a bevásárlóközpont
környékén a napon.
Axel megköszönte az információt, lezárta a biciklijét egy
ereszcsatornához, és elindult Christiania legelső kocsmája, a Woodstock
felé, amelyet mindig zsúfolásig megtöltöttek a törzsvendégek. Kora
reggeltől az asztaloknál lógtak egy kis kávé, sör, cigi és fű mellett. A
levegőt megtöltötte a kandalló-, a hasis- és a dohányfüst, de ha sikerül
elkeverednie a társaságban, hamar információhoz juthat. Más volt leülni a
grönlandiak és a vén pusherek asztalához egy sörrel, és rágyújtani egy
füves cigire, mint valaki után érdeklődni ebből a miliőből – az ilyesmiből
könnyen botrány kerekedhetett. Axel remélte, hogy a róla látott kép
alapján megtalálja Fekete Arnét.
Belépett a betört ajtón, vett egy sört, és egy darabig a bárpultnál
álldogált. Aztán előhúzott egy füves cigit; tudta, hogy ez a belépője. Ilyen
messzire egyetlen rendőr sem merészkedik, hogy álcázza magát.
A pulton álló egyik gyertyáról meggyújtotta.
– Hé, te, ez nem járja, vagy eloltod, vagy most rögtön kimész vele –
szólalt meg a pultos.
Axel nem hitt a fülének, de egy hamutartóban elnyomta a csikket.
– Mi a gond?
– A zsaruk bezárják a boltot, ha valaki itt füvezik.
– Ne kábíts! Akkor adj két sört!
Fizetett. Aztán körbenézett a homályos helyiségben.
– Nem láttad Fekete Arnét?
– Ki keresi?
– Az unokatestvére.
– És én vagyok a Mikulás. Ott van. A tollas kalapos.
Axel megköszönte a felvilágosítást, és elindult az össze nem illő padok
és kiégetett asztalok között, ahol a vendégek ültek vagy feküdtek.
Letett egy sört Fekete Arne elé, leült és koccintott vele.
A kalap alól holdszerű arc nézett rá, szeme olajos pocsolyára, orra pedig
lila bunkóra hasonlított. Annyi kráter volt az arcán, hogy kalahát lehetett
volna játszani rajta.
– Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – szólalt meg orrhangon Arne.
– Egy fickót keresek, akivel pénteken találkoztál. Megzavart, amikor
éppen cigit koldultál egy fiatal autonóm sráctól.
– Ugye nem vagy zsaru? Itt?
 Annyira azért Arne sem volt belőve, hogy ne tudta volna, hogy ez a
kombináció lehetetlen. Lehet, hogy mégis sikerül megtudnia tőle valamit?
– Nem, a zsaruk nem hívnak meg ingyensörre. Akkor ki a fene vagy?
A mellette ülő, kifejezéstelen arcú grönlandi Arne nyakába borult, aki
visszatolta az asztal túloldalára.
– Újságíró vagyok. Az autonóm srácot keresem, megpróbálom
kideríteni, mi történhetett vele.
– Újságíró? Sok újságíróval volt már dolgom. Kísérgettem őket itt a
városban – egyszer az egyik több napig is akart maradni, de nem bírta a
strapát. Fázott! Haha! Te nem fázol?
– Nem, soha, de mi lenne, ha felhajtanád a sörödet, aztán kimennénk és
elszívnánk ezt itt?
Axel előhúzta a zsebéből az elnyomott cigit.
– Mondasz valamit – felelte Arne, és feltápászkodott.
Kimentek, és letelepedtek egy szögletes építmény félteteje alá.
– Hasonlított rád, nagydarab volt és széles, más, mint az itteniek, de
álcázta magát. Újságíró, mi? – mesélte Arne.
– Hogy érted?
– Persze, újságíró volt, mind azok vagytok, nem? Tényleg? Vagy inkább
álruhás zsernyákok?
Fekete Arne teljesen tiszta volt. Axel vigyorgott, s biztos volt benne,
hogy a hajléktalant nem érdekli, hogy ki ő, amíg számíthat sörre és fűre, és
nem fenyeget a botrány veszélye.
– Nem is vagy annyira beszívva, mint ahogy látszol. Mit mondott
neked?
– Hogy kopjak le, és félrelökött. Nem volt valami kedves, és úgy nézett
rám, hogy menten odébbálltam.
– Hogyan?
– Mintha fájna, ha nem engedelmeskednék neki.
– Hogy nézett ki?
 Fekete Arne leírt egy nagyjából Axel magasságú, borostás férfit, aki
kapucnis pulcsit, kötött kardigánt, katonai bakancsot viselt. Fogalma sem
volt, hogy rövid vagy hosszú a haja, abban azonban biztos volt, hogy nem
kopasz.
– Amikor elmentem, még hallottam egy nevet. A fiatal srác
megkérdezte, hogy ő-e Martin.

A város felé vezető úton megszólalt a mobilja. Egykori kollégája, Frank

Jensen hívta Szkopjéból.
– Megkaptam az üzenetedet. Nekem is vannak híreim, de nem adhatod
tovább.
– Hogy adnám!
– Megkértek, hogy szerezzek szállást, autót, és segítsek két
titkosszolgálatosnak ősszel, amikor itt jártak. Először négy napra,
másodszor egyre, az utóbbi januárban volt.
– Hadd találjam ki! Kettler és Henriette Nielsen.
– Talált, süllyedt, illetve másodjára hárman voltak. Egy nyálas jogász,
aki állandóan kacsingatott, mintha valami a szemébe ment volna.
– Jens Jessen. Tikkel.
– Pontosan. A látogatás okáról semmit sem sikerült kiszednem belőlük.
De az Eurohotelben laktak Szkopjén kívül, és elég sokat kocsikáztak:
Tetovo oda-vissza, mindennap, azt hiszem.
– Miből gondolod?
– Abból, hogy a helyi rendőrség érdeklődött utánuk néhányszor,
ellenőrizték a papírjaikat, ezért kerestek meg anélkül, hogy azok hárman
tudtak volna róla.
– Mi a helyzet Enver Davidivel, róla is kérdeztek?
– Nem, nagyon titokzatosak voltak. Talán kellett volna kérdezniük?
– Igen. Hogyan viselkedtek?
– Viselkedtek? Ahogy az ilyenek szoktak, magabiztosak voltak, kicsit
nevetségesek, és egyáltalán nem fogták fel, hogy hol vannak. De az a
Henriette Nielsen…
– Mi van vele?
– Többször is meglátogatott azóta.
– Tessék?
– Álmomban. Erotikus álmaimban. Imádom a magas nőket. Ráadásul ő
volt a legvonzóbb hármójuk közül.
– Semmit sem változtál. Szerinted mit akartak?
– Azt hiszen, ügynököt kerestek, aki beépül a dán kábítószerpiacra. És
azok alapján, amiket meséltél, Enver Davidit nézték ki.
 36
Leszállt a sötétség, amikor elindult a Rentemestervejra. Leggyorsabban az
Åboulevarden sugárúton juthatott oda, de útközben még fel kellett vennie a
kocsiját, és szívesen választotta a Dronning Louise hidat, amikor a
Nørrebro volt az úti célja. A nyolc nagy üvegkupola megvilágította a hidat,
a zászlók élesen csapkodtak a szélben. Felnézett a fényreklámokra. Az
Irma tyúkja nosztalgikus neontojásokat tojt a Sortedamsdosseringenen álló
épület homlokzatán. Zöldek, pirosak, fehérek.
Az épületsorok között lyukat ütött a Nørrebrogade, olyan volt, mint egy
nyílás a masszív kőtestben, az acél, az aszfalt és a házak, hátsó udvarok és
rejtekhelyek között. Ez volt az ő városa. Élet és fény.
Beletaposott a pedálokba, hagyta, hogy beszippantsa a villódzó folyosó,
vakító fényszórók, kivilágított buszok, vijjogók és sok száz bicikli diódás
lámpájának apró villogása, körülvéve az éjjel-nappal nyitva tartó boltok,
bárok és kocsmák színpompás tábláitól. A benzingőz fahéj, római kömény,
hús és shawarmabárok illatával keveredett.
Miután leállította a kerékpárját az udvarban, felszaladt a lakásba, és
melegebb ruhát vett fel. A nappaliban még ott állt a két vörösboros pohár
az előző estéről. Mintha száz év telt volna el azóta, hogy ittak belőlük.

Elhaladt a kollégák mellett a civil autóval, és a háztól húsz méterre állította

le. A nappaliban égett a villany. Becsapta az autó ajtaját, a kollégákhoz
lépett, és bekopogott. Amikor az egyik lehúzta az ablakot, azt javasolta
nekik, hogy tartsanak egy kis szünetet, és kapjanak be valamit. Három óra
múlva érkezik a váltás, de már most elengedte őket.
Aztán visszaült az autóba. És már meg is szűnt a külvilág.
Hajtóvadászaton volt. A temetőben. Elindult az ösvényen Jens Bang
sírásólakásától. Előtte egy rendőregyenruhás alak haladt. Valamivel
lejjebbről hallotta a lánya énekét: „Olyan vörösen izzik a nap, anya”, és
elindult felé. Tudta, hogy egy sírkövön ül hercegnőruhájában, nyílt, kék
szeméből sugárzik a bizalom, és ő képtelen eljutni hozzá. Ki kellett
kerülnie a férfit, utol kellett érnie, és látnia kellett az arcát. Minél közelebb
ért hozzá, annál halkabban hallatszott a lánya éneke. De nem adta fel,
futott, a szíve majd’ kiugrott áttetsző mellkasából. Látta, ahogy vért
pumpál az artériákon és a vénákon keresztül, körülötte reszkettek az
izmok. A férfi után kapott, ledöntötte a lábáról, és abban a pillanatban,
hogy megpillantotta az arcát, fülét megcsapta a lánya kiáltása.
Motorberregésre ébredt. Egy autó haladt el mellette lassan, a sofőr
kapucnis pulcsit viselt, és Laila Hansen háza előtt még jobban lassított.
Bekukucskált a kivilágított ablakokon, aztán gyorsított és elhúzott.
Axel feljegyezte a rendszámát, felhívta a nyilvántartást, és megtudta,
hogy a kocsit előző nap Hundige-ból lopták el. Most már jó oka volt
bemenni a házba.

Laila sietve kinyitotta az ajtót, mintha várt volna valakit, de ez alkalommal

nem ijedt meg, amikor megpillantotta, hanem mosolygott.
Tengerészkardigánt és farmernadrágot viselt. Nem volt kisminkelve,
amitől szeme még világosabbnak, arca még sebezhetőbbnek és
fiatalabbnak látszott, mint legutóbb.
– Szia. Bejössz?
– Igen. Köszönöm.
Axel még mindig az álom hatása alatt volt.
– Louie éppen most fog lefeküdni, találkozhatsz vele, ha akarsz.
Zavarba jött a lehetőségtől. Vajon a fiú tudja, hogy az apja halott?
Követte Lailát a konyhába, ahol egy tizenegy év körüli fiú ült egy csésze
tej és egy keksz mellett. Az asztalon kék viaszosvászon terítő,
üvegtálkában két teamécses. A sovány, szeplős fiúcska lendületes ajka és
ámoríve szinte nőies volt. Bőre sötét, de a szemét az anyjától örökölte.
Most vörös volt és duzzadt.
Axel kezet nyújtott neki, és Louie óvatos pillantásokat vetett rá,
miközben Laila Hansen leültette és kávéval kínálta.
– Van valami híred? – kérdezte.
Axel pillantásából kiolvashatta a választ, és azt is, hogy nem a fiú
fülének való.
– Louie tudja, mi történt az apjával, nyugodtan elmondhatod előtte.
Axel százszor is találkozott a hozzátartozókkal, és tudta, hogy az
egyetlen út az egyenes. De hogyan mondja el, hogy egy rendőrt
gyanúsítottak, aki tisztázta magát, és most kezdhetik elölről a nyomozást?
Egy tizenegy éves gyerek előtt, aki éppen most veszítette el az apját?
– Közelebb kerültünk a megoldáshoz, de nem elég közel.
A fiú értetlenül bámult Axelre.
Laila Hansen tekintetéből várakozást olvasott ki.
– Mindent elmondok, amint lehet.
Mintha Laila csalódott volna.
Louie egyikükről a másikra nézett.
– Megnézed az új fegyveremet? – kérdezte, és az aggodalmaskodást
izgatottság váltotta fel.
– Gyere, Louie, felmegyünk lefeküdni – sürgette Laila.
– Megnézed? – ismételte meg a kérdést, mintha egy nagy titokba akarná
beavatni.
– Szívesen.
Beszaladt a nappaliba, és Axel szolgálati pisztolyának hű másával tért
vissza: Heckler&Koch USP Compact softgun változata.
– Ilyened van? Mármint igaziban? – kérdezte a fiú.
– Igen.
– Megnézhetem?
– Nincs nálam.
– Lelőttél már valakit vele?
 – Igen.
– Meghalt?
Axel elnevette magát.
– Nem.
– A barátomnak AK–47-ese van, nagyon király.

Laila kikísérte a fiút az előszobába.

Axel utánuk nézett.
A nő visszafordult, mielőtt megtette az első lépést felfelé.
– Maradsz egy kicsit?
– Igen.
Bement az előkertre néző nappaliba, és kinézett az ablakon. Az utcai
lámpák megvilágították a könnyű esti ködöt, csönd borult az utcára. A
szemközti villa sárga ablakaiból mozgást és gyertyafény árnyékát látta.
Vajon tudja, mennyire vonzónak találja? Egyszerű, érzéki,
mesterkéletlen szépség volt, nem kertelt, és úgy tudott nézni, hogy kedve
lett volna rávetni magát. És a szavai mintha egy ismerős helyről törtek
volna fel. Talált valamit benne a saját bánatából, felismerte a fájdalmat s a
vágyat, hogy tartozzon valahová. Másrészről magában hordozta az egész
ügyet. Képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy valamilyen módon
az ő kezében van a megoldás kulcsa – akár tud róla, akár nem. Kénytelen
lesz visszafogni magát addig, amíg rá nem jön az összefüggésekre. Ezt
megígérte magának.
Amikor Laila lejött a lépcsőn, Axel még mindig az ablaknál állt, és a
lámpák sápadt, sárga fényében fürdő utcát figyelte. Laila levette a
kardigánját, bár egy kicsit hűvös volt. Fehér pamutpólót viselt, a derekát
világosbarna, apró szögekkel kivert bőröv díszítette, fölötte kilátszott a
hasa.
– Te vigyázol rám? – próbálkozott.
– Igen, megfelel?
 – Persze. Nagyon.
Arca kinyílt, mint egy tenyér, kék szeme olyan sötét volt, hogy Axel alig
állta a pillantását. Nyilvánvalóan Laila is zavarba jött, mert a homlokához
kapott, és egy sóhaj és kuncogás közti hangot adott ki. Axel hirtelen a
lábában érezte a fáradtságot, mintha egész teste lefelé szivárogna, csak
mert egy pillanatra kiengedett, és nem a nyomozásra gondolt.
Laila mentette meg azzal, hogy fejével az ablak felé intett.
– Valaki üldöz?
– Még nem. Az utca teljesen üres. De a helyedben nem érezném magam
biztonságban Moussa embereitől. Teljesen őrültek.
– Vicces, ismertem őket egészen kicsi korukban, évekig azon a
környéken laktam. David és a bátyja biztosan játszott velük.
– Pontosan. Ezért hihetik most, hogy közöd van ahhoz a küldeményhez,
amit állítólag Davidi hozott magával.
– Azt hittem, már nincs köze ahhoz a szeméthez.
– Hogy őszinte legyek, én sem hiszem.
– Hogy érted?
– Nem hiszem, hogy tizenöt kiló kokaint hozott át a határon, de a banda
ettől még eltérő véleményen lehet. És mindenre képesek azért, hogy
megkaparintsák, ha azt hiszik, hogy az anyag valahol itt van.
– Van félnivalóm?
A legkevésbé sem látszott rajta, hogy félne, mégis megkérdezte, és
Axelnek az az érzése támadt, hogy a beszélgetés a régi kerékvágásba
téved, amely csak egy módon végződhet, így sürgősen vissza kellett
terelnie a helyes vágányra.
– Amíg itt vagyok, nincs.
– Tulajdonképpen mit keresel itt? Azt hittem, te vezeted a nyomozást.
– Jól hitted. Olyannyira, hogy hazaküldtem a két kinti fickót, és átvettem
a helyüket.
– Szóval nem büntetésből vagy itt?
 – Nem tartom büntetésnek.
– Akkor jó. Mindent megteszek, hogy ne érezd annak.
Elmosolyodott, és nem eresztette Axel pillantását, akiben megnyílt a
vágy feneketlen krátere. Aztán odalépett hozzá. Mindössze tíz centi
választotta el őket egymástól. Nem volt helyes, és túl jó volt ahhoz, hogy
igaz legyen. Mit is szokott mondani a régi főnöke? „A gyanúsítottakat
megverjük, a hozzátartozókat megvigasztaljuk, a tanúkat megdugjuk.”
Laila Hansen mindenesetre két kategóriába is beletartozott, de Axel nem
tudott rájönni, melyik az a kettő.
Tekintete Axel mellére esett, aztán szégyenlősen felnézett rá, és
megsimogatta az ingét.
– Félsz a haláltól, ugye?
– Talán, kicsit mindenki fél, nem?
A nő ujjai végigsiklottak az ingen.
– De nem úgy – ujjai azt a részt simogatták, ahol apró, durva szőrszálak
meredeztek –, hogy állandóan ellenőriztetik a szívüket.
– Véletlen, hogy te éppen…
– Pszt, nem számít. Hiszen élsz. Életben vagy. Érzem.
Belenézett a nő szemébe, és sietve megcsókolta, nyitott szájjal. Laila
nyelve kemény volt és mohó, édeskés bolognaiszósz- vagy ketchupíze
volt, de eltűnt a nyakát körbelengő virágillatban és izzadságszagban, ahogy
ajkát odaszorította és beleharapott, miközben a nő keze a hajában matatott.
Axel Laila ruhájával szerencsétlenkedett, miközben ő egyik kezével
Axel vállába csimpaszkodott, a másikkal pedig a nyaka után kapott. Laila
Axel nadrágjával próbálkozott, de sehogy sem boldogult a gombokkal.
Kuncogott.
– Gyerünk már – rántotta meg Axel övét. – Most akarlak.
Aztán az ingre vetette magát. Ezúttal nagyobb szerencsével járt. Hirtelen
elcsendesedett, amikor sikerült kigombolnia három gombot, és egyik kezét
bedugta a férfi melléhez. Felnézett Axelre, miközben keze a szőrtelen bőrt
simogatta.
Lelepleződött.
Szétnyitotta az inget, és megcsókolta a csupasz helyet.
– Életben vagy – suttogta.
Axel a szájához húzta Laila arcát, megcsókolta, és kikapcsolta a
melltartóját. A nő melle a tenyerébe gurult. Mi ez, egy Love Shop dal?
„Mesterművem.” Megcsókolta őket.
A nő farmerja a bokájára csúszott, Axel letérdelt, hogy lehúzza a
bugyiját, és megérezte a nemi szerve szagát. Alig várta, hogy beledughassa
a nyelvét, amikor egy autó hangjára lett figyelmes. A kocsi megállt, a
motor egy kicsit még járt, aztán lefulladt. Axel tétovázott, és csak akkor
döbbent rá a fenyegetésre, amikor hallotta a három ajtó csapódását. Lailát
a kanapéra lökte.
– Mi az ördög…?
– Jön valaki – suttogta.
Kimászott az előszobába, aztán a konyhába, az asztalról elvette Louie
pisztolyát, és a ház magasságát méricskélte. Vajon látták őket az ablakon
keresztül? Nem, lehetetlen, akkor kétméteresnek kellene lenniük, és a
Blågårds téri fickók nem ilyen magasak. Elővette a mobilját, kikereste az
ügyelet számát. Kérjen segítséget most? Eszébe jutott valami, még egyszer
átgondolta, aztán zsebre vágta a mobilt. Közben Laila felvette a nadrágját,
és az előszoba ajtajából figyelte. Nem ijedten vagy zavartan, ahogy ilyen
helyzetben sokan tennék.
Csöngettek. Felhúzta a vállát, és tenyerét kifelé fordítva kérdezte, hogy
mit tegyen. Odakint mormogás hallatszott. Dörömböltek az ajtón.
– Nyisd ki! Láttuk, hogy itthon vagy. Beszélnünk kell.
Axel odamászott hozzá. Suttogott.
– Ki tudok jutni az udvarra?
– Igen, a konyhán keresztül, három lépcsőfok lefelé a hátsó ajtóig, nincs
bezárva.
 – Számolj harmincig, mielőtt kinyitod! Addig húzd az időt! Mondd,
hogy nyitod már, de ne állj az ajtó mögé, amikor kiáltasz!
– De…
 37
Axel már kint is volt, még mielőtt Laila tiltakozhatott volna. Kiért a
konyhán keresztül a hátsó udvarba, amikor hallotta:
– Nyisd ki, te ribanc, a francba, mert betörjük!
Axel a kertben termett, a sötétség miatt nem láthatták, s egy feketére
pácolt kerítés árnyékába húzódott, amely elválasztotta a szomszéd telektől.
Három fiatal fickó, lógó farmer, pui dzseki, szőrmebéléses kapucni,
Canadian Goose és Timberland bakancsok vagy Nike tornacipők. Hajukat
egészen rövidre borotváltatták, kivéve a tíz-tizenkét centi széles sávot a
nyakuktól a homlokukig, ahol a haj néhány milliméter hosszú volt. Tribul
cut 2200 N, így hívta a fodrászuk.
Az első, aki az ajtót verte, ismerősnek tűnt.
– Gyertek, menjünk be – ragadta meg az ajtót. Abban a pillanatban Laila
kinyitotta.
Axel most csak öt méterre állt tőlük.
– Sehova sem mentek. Szépen felemelitek a kezeteket, különben
kilövöm alólatok a lábatokat.
Megdermedtek. Az, aki beszélt, visszanézett a válla fölött.
– Fuck, akrash – mondta.
– Ne mozdulj, a francba! Fej fölé emelt kézzel hasra. Szépen,
nyugodtan. Mind a hárman. MOST!
Axel talált náluk egy Walther-pisztolyt, egy összecsukható kést az
egyiknél meg egy rugós bicskát a másiknál.
Laila Hansen arca megjelent előttük. Visszavette a kardigánját, két
karját a melle alatt összekulcsolta.
– Hívjam a rendőrséget? – kérdezte.
– Menj be! Én vagyok a rendőrség – felelte. Aztán ahhoz fordult, aki
ránézésre a vezérük volt. – Téged ismerlek. Mi a neved?
– Szemét akrash, semmit sem csináltunk, miért célzol ránk fegyverrel?
Hol is találkozott vele korábban? Az emlékeiben lekanyarodott a Vester
Voldgade-n a zöld elválasztó mezsgyének addig a részéig, ahol három
évvel korábban egy söpredék megerőszakolt egy lett au pair lányt, miután
Bacardi breezer, speed és kokó keverékéből készített koktéllal leitatta. A
fickó megkérte, hogy segítsen neki kinyitni egy autót, aztán leütötte egy fél
üveg Smirnoff vodkával, és hajnali háromkor megerőszakolta a fűben. A
következő két órában végigvonszolta a belvároson. Axel tizenöt éve
dolgozott gyilkossági ügyek felderítésén, ez alatt az idő alatt tudatába égett
a kép a félresiklott vágy fekete zugairól készült térképen gombostűfejekkel
jelölt tetthelyekről: a Nyikolaj-templomnál a tettes letépte a lányról a
ruhát, hogy a templom falának szorítva megerőszakolja, de a buliból
hazatérő emberek kiáltozása megzavarta. Nem dühös kiabálás volt, csak
egy csapat fiatalember drukkolt neki, az egyikük csatlakozni is akart
hozzá. Aztán egy belvárosi óvoda játszóterére vonszolta, és kényszerítette,
hogy menjen be vele egy másfél méter magas kerítés mögé, ahol minden
testnyílásába megdugta, aztán magára hagyta a nem éppen eredeti
üzenettel: megöllek, ha bárkinek bármit is mondasz!
Linda Ulmanis tizenkilenc éves volt. Kezdettől fogva megbénította a
rémület. Képtelen volt menekülni és segítségért kiáltani a kétórás hajnali
erőszakorgiában; több százan is látták őket, de senki sem mozdította a
kisujját sem, hogy megvédje.
A tettes ugyan megfenyegette, de miközben erőszakolta a lányt, levette
az ingét, és így láthatóvá vált egy közepes méretű rúnatetoválás, mely a
kulcscsontjától a felkarján át a bicepszéig húzódott. Ulmanis pontos
személyleírást adott róla, és egy rendőrségi rajzoló segítségével
elkészítették a tetoválás másolatát, és azon nyomban kiküldték a sajtónak.
Axel tudta, hogy valahol Koppenhágában vagy környékén lapul a fickó, és
tisztában van vele, hogy csak idő kérdése, és elkapják.
 Nem felejtette el a férfi pillantását, amikor kinyitotta a kis amager-i
kétszobás lakás ajtaját. Mintha nem fogta volna a helyzetet, csak bambán
vigyorgott. A háttérben egy kisbaba sírt.
Axel érezte, ahogy izmai összerándulnak: meg akarta ragadni és vérrel
letörölni a képéről az idétlen vigyort, de a késztetés megszűnt, ahogy egyre
mélyebben nézett a szemébe.
– Ugye nem hiszitek, hogy én voltam?
– Semmit sem hiszek, csak szeretném látni a tetoválásodat.
A fickó felhúzta olcsó poliészter ingét, ott volt. Megszólalásig
hasonlított a rajzon lévőhöz, ahogy sok más egyezést is találtak.
Lefényképezték őt magát és a tetoválást is, és nyálpróbát vettek.
Ulmanis azonosította. A DNS-minta is egyezett. Négy nappal később
érte mentek és bevitték.
– Most majd a bokszos idegenek is üldözni fognak – jegyezte meg az
autóban. A hangján érződött, hogy füvezett és vereséget szenvedett.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Axel.
– Bokszos volt, vagy mi a csuda.
A megjegyzés bekerült a rendőrségi jelentésbe, megemlítették az
előzetes kihallgatáson, idézték a napilapokban, és a szóhasználat két
fogába meg egy állkapocscsonttörésbe került három nappal azután, hogy
előzetesbe került. Egy másfél kilós kézisúlyzó találta el a Vestre Fængsel
edzőtermében, ahol a börtön személyzete hagyta kiszivárogni a
személyazonosságát. A fiatal srác, aki a súlyt elhajította, most Axel előtt
feküdt és dühöngött. Kamalnak hívták.
– Fogalmam sincs, mi a francról beszélsz. Eltévedtünk, és csak az utat
akartuk megkérdezni a hölgytől, erre megjelensz te, szemét zsaru, és
leterítesz. Ez rendőri erőszak.
Axel lehajolt, és egyik térdét a hátába nyomta.
– Szeretnéd megtudni, milyen az igazi rendőri erőszak?
– Te megőrültél, akrash.
 Axel előbb Kamal kezét bilincselte hátra, aztán a másik kettőét is.
Kivette a mobiltelefont a fickó dzsekizsebéből, és átnézte a névjegyeket.
– Melyik Moussa? Az M vagy Morten vagy Nagy M? Hadd találjam ki!
A képzelőerő alulmaradt a tisztelettel szemben, vagyis a Nagy M lesz.
– Mit beszélsz, akrash, nem ismerek semmiféle Moussát.
– Hát persze hogy nem, mert te vagy a legostobább bokszos az egész
Nørrebrón, ugye? Moussát mindenki ismeri, még a két agyhalott társad is,
de te, persze nem ismered. Reméljük, hogy ő ismer téged, és segít rajtad,
amikor majd néhány évig gyilkossági ügy tanújának megfenyegetéséért és
erőszak kísérletéért fogsz ülni.
– Baszd meg az anyád, akrash, én nem fenyegettem meg ezt a kurvát.
– Az elkövetkező években te biztosan nem fogod megbaszni az anyád,
te tetű. Szexhez nem sok közöd lesz, legfeljebb egy százötven kilós Pokol
Angyala dug seggbe a szöges farkával.
A titkosszolgálat szerint Kamal tartotta a kapcsolatot Enver Davidi és
Moussa között, és bár Axel megígérte, hogy békén hagyja Moussát és
bandáját, de Kamal az égből pottyant az ölébe, és arra várt, hogy
kifacsarják, mint egy érett narancsot.
Megint beletérdelt a hátába. És arcához érintette a játék pisztolyt.
– Valamit meg akarok tudni. Tőled. Most senki sem segíthet rajtad, és
ha nem árulod el azt, amire kíváncsi vagyok, akkor a lábadba lövök.
Mindkettőbe, hogy nyomorék legyél, és egész életedben tolókocsiban ülj.
Tudom, hogy telefonon beszéltél Enver Davidivel.
– Ember, te beteg vagy, tanúim vannak, hogy erőszakoskodtál velem.
– Velük majd később foglalkozom, szarházi. Azt hiszed, az ő szavuk
többet ér egy rendőrénél?
– Engedj már el! Nem ismerek ilyen nevű férfit.
Axel az első szótagból érezte, hogy fél.
– Lehet, hogy nem ezen a néven ismered, Salki öccse, macedóniai albán,
anyagot hozott magával, és nektek akarta eladni. Kokót, tizenöt nagy
adagot. De meghalt. Ki ölte meg? És miért?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz…
Axel kibiztosította Louie pisztolyát: filmekből ismert kattanás
hallatszott, amelynek semmi köze nem volt a valósághoz, de tudta, hogy
ebben a helyzetben hatásos.
– Lejár az időd.
A pisztolyt Kamal combjához tette, és a csövét olyan erősen szorította
az izomhoz, ahogy csak tudta. Aztán meghúzta a ravaszt.
Kamal ordított. Inkább a sokktól, mint a fájdalomtól, amikor a kis
műanyag töltény a combjának csapódott.
– Hé, nyugalom, várj egy kicsit. Beszéltem a fickóval, de nem említette
a kokót, csak találkára hívott.
Tétovázott.
– Téged?
– Igen, de nem lett belőle semmi. Azt mondta, hogy van nála valami,
ami érdekelhet minket. Fogalmam sem volt, miről van szó. Az anyagról
csak a halála után hallottam.
– Ezt hogy érted?
– Nem is tudom. Mindenki valamilyen anyagot keres, ami eltűnt.
Állítólag másik eladó jelentkezett.
– Kicsoda?
– Fogalmam sincs.
Axel elégedett volt. Lazított a szorításon, és felállt. Kamal alatt vizes
volt a padló.
Felhívta Nagy M számát. Azonnal felvették.
– Mi a helyzet?
– Axel Steen vagyok a Koppenhágai Rendőrségtől. Ne tedd le! Csak fél
percre van szükségem. Kamal, a kifutófiúd itt hever a lábam előtt, és az
aszfaltot rágja a két barátjával. Hamarosan megérkezik egy járőrkocsi, és
beviszi őket a kapitányságra. Pár évre lecsukják őket fenyegetésért és
fegyverviselésért, de nem ezért hívlak. Hanem azért, mert tudom, hogy mit
kerestek, és tudok még valamit, amit ti is tudni szeretnétek. Azt javasolom,
találkozzunk.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Ma éjfélkor az Apoteket bárban leszek. Ott találkozunk.
A kapcsolat megszakadt.
– Idióta akrash, így nem lehet Moussával beszélni. Szétveri a pofád –
sziszegte Kamal.
– Azt hittem, nem ismered.
Elővette a mobilját, és felhívta a szolgálatban lévő tisztet.
– Itt hever előttem három rohadt banán a Rentemestervej 24.-ben.
Moussa haverjai a Térről, el kellene jönni értük. Megfenyegettek egy nőt,
akit védünk. Fegyver van náluk. Kérek egy új megfigyelőegységet is.
Laila Hansen megjelent az ajtóban.
– Louie felébredt, felmegyek hozzá, szükséged van még rám?
Axel ránézett. Szavai nem azt jelentették, amiben reménykedett. Ismét
távol kerültek egymástól.
– Nem, holnap visszajövök. Több dologról is beszélnünk kell. Küldenek
erősítést az őrzésedre.
Két percen belül megérkeztek az első rendőrautók, s a kék villogás
előcsalogatta az embereket a házakból. Axel tudta, hogy nem használ
Lailának, hogy a figyelem középpontjába kerül, az ilyesmi sosem
szerencsés egy kis villanegyedben, de ebben a pillanatban semmit sem
tehetett ellene. Megvárta a rabszállítót és a bevetés vezetőjét, beszámolt
neki az eseményekről, aztán kiment a saját autójához.
Egész testében érezte a feszültséget, és alig várta a találkozót
Moussával. Negyed tíz volt. Kevesebb mint három óra volt hátra. Csak egy
dolog hiányzott, és az egyetlen, aki ebben segíthetett neki, egy
toronymagas nő volt a titkosszolgálatnál, akiről első találkozásuk óta az
volt a benyomása, hogy rossz a lelkiismerete. Ennek utána akart járni.
 Felhívta Henriette Nielsent, és megbeszélte vele, hogy érte megy
frederiksberg-i lakásához.
 38
Ha Axel azt hitte, hogy Henriette Nielsen zokogva összeomlik, és bevallja,
mi köze volt a titkosszolgálatnak Enver Davidihez, hamar meg kellett
változtatnia a véleményét.
– Mi a francot csinálsz? A Blågårds tér az én felségterületem. És
ugyanez érvényes Moussára és az embereire is… Találkozó Moussával! Te
megőrültél. Most rögtön felhívom Kettlert.
Dühös volt. Borszaga volt, és Axel azon gondolkodott, hogy vajon
egyedül iszogatott, vagy esetleg tönkretette a romantikus estéjét.
– Senkit sem hívsz fel.
– Ezt hogy érted?
– Különben már megtetted volna. Itt maradsz és meghallgatod, hogy mit
akarok mondani, aztán utána azt teszed, amit akarsz, de csak utána –
amúgy kétlem, hogy majd Kettlert akarod felhívni.
– Azt hiszem, óriási hibát követsz el – jegyezte meg a nő fásultan.
Mindkét kezével megdörzsölte az arcát, és kisimított egy hajtincset a
homlokából. – Szóval szerinted mi történt?
– Tudom, hogy meglátogattátok Enver Davidit Macedóniában.
Henriette a fejét csóválta.
– És akkor mi van? Ehhez jogunk van. A titkosszolgálat alkalmazottai
vagyunk. Nem kell beszámolnunk neked vagy másoknak arról, hogy mit
teszünk. Ettől még semmi közünk Davidi meggyilkolásához.
Ezt nem is mondta, de egyre jobban félt, hogy az ügy szálai nagyon
messzire nyúlnak.
– Nincs, ahhoz viszont van, hogy Davidi megjelent Dániában, és most
halott. Megölték, mert idejött, nemde? Ha Macedóniában marad, semmi
sem történik vele.
 – Ezt nem tudhatjuk. Csak feltételezés.
Axel azonban tudta, hogy igaza van, látta Nielsenen. A tűz eltűnt a
hangjából, és már nem tiltakozott.
– Leutaztatok, hogy megállapodjatok vele. És azt is tudom, hogy a
megállapodás után titkos útlevelet és legalább húszezer koronát kapott.
– Honnan veszed?
– Megtaláltam az útlevelet és a pénzt, amikor átkutattam a szállodai
szobáját.
– De nem azt az útlevelet adtad oda nekem?
– Nem, miért adtam volna? Semmi okom nem volt bízni bennetek.
Ahogy még most sincs.
– Az útlevél hamis, a technikusaink megvizsgálták.
– A kezemben tartottam azt az útlevelet, én is megvizsgáltam. Nem
hamis. És ezt te is tudod.
– Nem elég jó. Te nem látod a különbséget egy valódi útlevél és egy
hamisítvány között.
– Nem elég jó, de mire? Hallod saját magadat? Vagy benne vagytok,
vagy nem vagytok benne.
– Honnan tudod, hogy nem hamis?
– Henriette, nincs kedvem ehhez a játszadozáshoz. Lehet, hogy a ti
világotokban csak az számít, hogy kinek milyen bizonyítékai vannak a
másik ellen, de te nem vagy jogász. Te zsaru vagy. Tényleg nem érdekel,
hogy mi helyes és mi nem? Hiszen egyedül ez számít. És akkor teljesen
mindegy, hogy miként jöttem rá. Elmondom neked, amit tudok: ez az
útlevél egy különleges sorozatba tartozik, amit diplomaták, a katonai
titkosszolgálat emberei, ügynökök és más seggfejek használnak. Tudod,
hogy igazam van. Tehát lépjünk tovább. Oldjuk meg ezt az ügyet együtt.
Megígérem, hogy nem piszkítok bele a megfigyelésetekbe, de akkor neked
is meg kell ígérned, hogy elmondod, mit csináltok.
– Ilyesmit sosem ígérek meg.
 – Tudok az útlevélről és a macedóniai kirándulásokról Kettlerrel és
Jessennel. Az októberiről és a januáriról is. Tetovóról. Tökéletesen
beleillenek a darabkák a Davidi-ügybe. Annyira, hogy a többit már magam
is össze tudom rakni.
Henriette sóhajtott.
– Attól tartok, hogy nem tudod.

A következő húsz percben Axel hallhatta azt a történetet, amire a

titkosszolgálat embereivel való első találkozása óta gyanakodott, és amitől
tartott is; sokkal többször mellényúltak benne, mint sejtette. Az akciót a
szemellenzős Kristian Kettler irányította. Vagy megkérték rá, vagy saját
túlbuzgóságában javasolta, hogy átnézi az albán és a macedón
kitoloncolásokat, hátha találnak valakit, akit beépíthetnek téglaként
kábítószeres ügyekben. Három lehetséges ügynököt találtak, valamilyen
módon mindhárman távoli kapcsolatban álltak a BGP-vel, Moussával vagy
valamelyik üzletfelével. Az alapos tanulmányozás után Enver Davidi
került a lista élére, ezért meglátogatták, mert tudták, hogy nagyon szeretné
látni a iát. Háromszor is kérte a kiutasítás felülvizsgálatát.
A déli kapcsolatai rendben voltak. Ismerte az albán bandákat, akik a
hágókon keresztül csempésztek kábítószert Koszovóba, de amikor
Dániában járt, nem figyelték meg, és nem tudtak arról, hogy kábítószert
csempészne, ahogy korábban állították. Éppen ellenkezőleg. David kétszer
járt Dániában, először eltemette a bátyját, másodszor pedig látni akarta a
fiát – vagy legalábbis ezt mondta Henriette Nielsennek és Kettlernek,
amikor először látogatták meg. A tetovói albán maffiához fűződő
kapcsolatairól minden információ tőle magától származott.
Davidit érdekelte az ajánlat. Felvette a kapcsolatot Moussával és az
embereivel – ebben a titkosszolgálat alkalmazottai biztosak voltak. És
felajánlott nekik tizenöt kiló kokaint.
– Ezt felvettétek szalagra, vagy csak Davidi mesélte?
 – Tőle tudjuk.
– Vagyis semmit sem tudtok az üzletről.
– Azt viszont tudjuk, hogy Davidi benne volt. Mindenáron vissza akart
térni, hogy megint együtt lehessen a iával.
– Az egész kacsa is lehetett. Lehet, hogy semmilyen kapcsolata nem volt
Moussával a kábítószerügyben. – Axel a fejéhez kapott. – Mit ígértetek
neki?
Henirette Nielsen kínosan érezte magát.
– Új útlevelet kapott, és beszéltünk arról, hogy kaphat új
személyazonosságot.
– Beszéltetek?
– Igen, beszéltünk, meggyőztük. Tisztában volt a kockázatokkal, de nem
hiszem, hogy teljesen megértette a következményeket.
– Ez meg mit jelentsen?
– Ha új személyazonosságot kap, akkor a családjának is újat kell kapnia,
és ehhez az kellett, hogy valami óriási eredményt érjen el – az nem elég,
hogy egy mikrofonnal a testén leszállítja a kábítószert, az egész szervezetet
le kellett volna kapcsolnia, és utána tanúskodnia kellett volna ellenük.
– Szóval ő azt hitte, hogy egyszeri ügyről van szó, miközben ti azon
dolgoztatok, hogy hosszabb időre beépítsétek.
– Én nem, de a többieknek ez volt a szándékuk. A tanúvédelmet nem
adjuk ingyen. Ha tanúskodott volna a BGP ellen, akkor beszélhettünk
volna róla, de egy egyszeri szállításért cserébe nem. Ő viszont ezt hitte.
– Használd, majd dobd el. Ez a módszeretek?
– Miért hiszed magad szentnek? Nem arról vagy híres, hogy minden
eszközt bevetsz, hogy megoldd az ügyeidet?
– Nem, ha ez ártatlan emberek életébe kerül.
– Enver Davidit elítélték kábítószer-csempészésért, nem volt éppen az
ártatlanság szobra.
– Talán nem, de megfizetett a tettéért. Leülte a büntetését, ráadásul
elveszítette a családját is.
Henriette a fejét csóválta.
– Nem vagyok büszke erre az ügyre, de nem a mi hibánkból halt meg.
Axelt nem sikerült meggyőznie.
– Mi a helyzet a szállodával és a narkóval?
– Egy szerb stróman segítségével vettük ki neki a szobát – gyakran
alkalmazzuk. A kábítószert Davidi nem Tetovóból hozta magával; túl
veszélyes lett volna, ha tévedésből elkapják.
– Szóval nincs is narkó?
– Attól tartok, hogy van, de sajnos eltűnt.
– Tessék?
– Csütörtök este vittem el neki a szállodába.
– De tegnap azt állítottad, hogy azt nézted meg, fel lehet-e szerelni
lehallgatókészüléket. Tagadtad, hogy kapcsolatban lettél volna vele.
– Találkoztam vele. Kapott tizenöt kiló kokaint, amit egy másik ügyben
koboztunk el.
– Nem igaz.
– De… sajnos igaz.
– És ki vitte el?
– Nem tudjuk.
– De hát megfigyelitek a szállodát, nem?
– De igen, mindez azonban a legsúlyosabb zavargások idején történt, és
az embereinknek többször is odébb kellett költözniük este és éjszaka is.
Sok volt a gyújtogatás meg a füst az utcán, többször is csődület támadt, és
egy alkalommal a tüntetők egy része bemenekült a Hotel Continental
recepciójára.
– Micsoda pancserek vagytok!
Henriette hallgatott. Axelnek újra át kellett gondolnia az ügyet. Mit
jelent mindez a BGP szempontjából? Nyilvánvalóan nincs náluk az anyag,
de ez vajon egyenlő azzal, hogy nem ők ölték meg Enver Davidit?
Valószínűleg. Másrészt rájöhettek, hogy a fickó kettős játékot játszik.
– Mi történt, amikor meglátogattad a szállodában?
– Többször is kapcsolatba kerültem vele, sokkal többször, mint
amennyiről tudsz. Az volt az érzésünk, hogy ki akar ugrani. Hiszen ő is
érezte, hogy az akció nem veszélytelen. És nem nagyon volt ínyére
Koppenhágában járkálni, ami jól jött nekünk. Nem tudtunk kapcsolatba
lépni vele, és nem jött el a találkára, amit kedd este beszéltünk meg, ezért
beugrottam szerda reggel megnézni, mi a gond.
– És mit derítettél ki?
– Nehéz megmondani, kedvetlennek tűnt, mintha fel akarná adni, mintha
nem hitt volna az akció sikerében.
– Miben nem hitt?
– Hogy sikerül üzletet kötnie Moussával, és hogy új életet kezdhet
Dániában. Átbeszéltük az egészet.
– Igaza volt, nem? Nem állt szándékotokban törődni vele?
Henriette habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Én elég sokáig azt hittem, aztán megtudtuk, hogy nem
kezdeményezték a programot.
– Hogy érted?
– A tanúvédelem rendkívül átfogó program. Hosszú időbe telik
előkészíteni. Több embernek kell dolgoznia rajta hosszabb ideig.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy én vagyok az egyik, akinek ezzel kell foglalkoznia.
Kettlernek esze ágában sem volt lehetővé tenni számára az új életet –
ebben egyetértettek Jessennel. Semmit sem tettek az ügy érdekében. Ezt
azonban én is csak tegnap tudtam meg.
– Ilyet nem lehet tenni. Hiszen ez olyan, mintha mások halálára
spekulálnánk. Azért bántatok olyan könnyelműen az információival és a
biztonságával, mert Kettler arra számított, hogy feláldozzátok.
– Nem, nem így működünk. Biztos vagyok benne, hogy tettünk volna
valamit érte, ha segít elkapni Moussát, csak abban nem vagyok biztos,
hogy itt, Dániában.
– Akkor tényleg amatőrök vagytok. Azután, hogy segít elkapni Moussát,
neki vége. Nemcsak Dániában, hanem a sajátjai között is Macedóniában,
sőt másutt is. Az egyetlen, ami megmentette volna az életét, az egy új
személyazonosság lett volna. És mi volt a szándékotok a családjával?
– Róluk nem beszéltünk.
– Tud valamit a volt felesége az ügyről?
– Nem hiszem. Különben az az érzésem, hogy nem is akarta, hogy
Davidi visszajöjjön.
Ebben egyetértettek. De honnan tudta ezt a titkosszolgálat?
– Kiment hozzá egy kollégánk, és meginterjúvolta, hogy milyen elválni
valakitől, akit kitoloncoltak, miközben azt állítják róla, hogy egy
antropológiai kísérletben vesz részt. Egyértelműen az volt az érzésünk,
hogy nem akarja felmelegíteni a kapcsolatot.
– Erre most már nem is lenne lehetősége, ugyebár.
Henriette Nielsen nem felelt.
– Viszont csütörtök este Davidit mintha kicserélték volna, amikor
beadtam neki az anyagot. „Rendben vagyok, Henry. Ne is törődj velem, az
egész csak bevándorlónyavalygás. Túl sokáig voltam távol. Most már
hiszek benne. Elkapom nektek Moussát” – mondta.
– Ez merő képtelenség. Tényleg megérdemlitek, hogy ezért felelősségre
vonjanak benneteket.

Axel lekanyarodott a Nørrebrogade-ról a Peblinge Dossering-re, és az

autót leállította a Wesselsgade-ra. Egy hátsó udvaron keresztül száz
méterre volt az Apoteket bártól. Száz méterre és huszonöt percre attól,
hogy eldöntse, hogyan helyezi nyomás alá Nørrebro leghírhedtebb
gazemberét. Ha egyáltalán eljön. Megbeszélték, hogy Henriette autóval
követi, és a téren parkol, amíg Axel a kocsmában van.
 – Mit mondasz neki? – kérdezte Henriette Nielsen.
Mindössze két percbe telt, amíg megegyeztek, hogy Axel kockáztat, és
megpróbálja addig ütni a vasat, amíg meleg.
 39
Blågårds tér. Rettegett hely az újságíró-gyakornokok és a jütlandi
újságolvasók számára, talán nem teljesen alaptalanul, ha az ember
kizárólag a médiából tájékozódik. Axel lassított, ahogy közeledett a térhez.
Az Escobar előtt egy feltunnigolt BMW állt, alá neoncsövet szereltek, az
első ülésen két férfi ült, egy harmadik egy női biciklit támasztott mellettük,
kezét az autó tetejére tette. A beszélgetés félbeszakadt, szemmel tartották,
ahogy fékezett tőlük öt méterre, és benézett a Bønne Antikvárium ablakán.
A kirakatban visszatükröződött a tér. Elhagyatottnak tűnt, ezért arra
számított, hogy Moussa innen nem messze egy autóban várakozik. A
levegő hűvös és nyirkos volt. Axelnek gombóc volt a torkában, amikor
átsétált az Apoteket bár felé, a kavics csikorgott a talpa alatt, az aszfalt
ragacsos volt az esőtől.
Az Apoteket a baloldal kedvelt bárja volt a Blågårds tér sarkán. Itt
öblítették le a könnygázt hideg csapolt sörrel az illegális beköltöző és
házfoglaló akciók után a hetvenes és nyolcvanas években. A hely
legnépszerűbb itala a sör után a Havanna Club rum volt, mert a
törzsvendégek közül sokan látogattak el szolidaritásból Közép-Amerikába.
Axel kedvelte ezt a helyet, mert itt békén hagyták, a hangulat pedig
családias és otthonos volt. A nyári időszakban úgy érezhette, hogy egy
zsöllye első sorából követi a tér életét, megbámulhatja Kaj Nielsen súlyos
gránitszobrait, a hatalmas hársfákat, a kávéházakat, ahol babakocsis
asszonyok egy sütemény mellett szürcsölték délelőtti teájukat. A padoknál
piások, egyetemisták hada és kerékpározó meg gyalogos fiatalok, és persze
Moussa is ott lógott bandájával az Escobarban, vagy éppen fekete
Audijaikban cirkáltak, mint apró gyilkos golyók az idill kellős közepén.
A bárban sokan voltak, ennek ellenére akadt még néhány szabad asztal a
három helyiségben. Axel beült a legbelsőbe egy csésze kávéval a kezében.
Várt.
Tíz perccel később lépéseket hallott, és egy pár fehér Nike cipő állt meg
előtte. Axel tekintete lassan elindult felfelé, s már az előtt tudta, hogy
küldönc, mielőtt felért volna az arcáig. Fekete melegítőnadrágot és pui
dzsekit viselt, a dzseki nem volt becipzárazva, és kilátszott alóla egy piros
pulóver, amelynek az elejére bandajelet nyomtattak. Kivillant egy
aranylánc, a fickó feje simára borotválva, kivéve a homlokától a nyakáig
húzódó sávot, szép, sötét szeme volt, a pillantása nem kemény, inkább
feszült az erőltetett közöny álcája mögött.
– Te, akrash?
– Tessék.
Fejével az ajtó felé intett.
– Valaki beszélni akar veled. A téren.
– Miért nem jön be?
– Te akartál beszélni vele, nem? Akkor menj ki a térre.
Axel felállt és követte a fickót, aki nem lehetett több tizenhattizenhét
évesnél. Rövid, ideges léptekkel ment keresztül a helyiségen, ahol több
törzsvendég és a pultosnő is követte tekintetével. Az Apoteket és Moussa
között nem volt feszültség, de tartották a távolságot.
Látta az autóját a Blågårdsgade meg a tér sarkán, Henriette Nielsen
bizonyára valahol ott várakozik.
Átvágtak a kövezett utcán, jobbra fordultak a hársfák alatt, és a kövezett,
süllyesztett teret körbevevő alacsony gránitpárkány mentén haladtak.
Teljesen nyitott terület volt, sehol egy szobor vagy egy szökőkút, a srácok
nyáron itt fociztak, télen pedig korcsolyáztak, most azonban egészen más
jelenetnek kellett lejátszódnia. A fiú három fokkal lejjebb lépett. Senkit
sem lehetett látni. Axel követte, de megállt, amint a térre értek. Mellette
egy magaslaton egy gránitfa állt, pufók fiúalakok másztak rá.
– Mi ütött beléd, ember?
 – Itt várok. Mondd meg neki!
– Gyere már! Azt mondta, hogy vigyelek hozzá. Dühös lesz, ha nem
jössz.
– Itt várok. Öt percet. Aztán lelépek. Indulj!
– Nem biztos, hogy idejön.
A fiatal srác a fejét csóválta, aztán átvágott a téren, és eltűnt egy sötét
szegletben, ahonnan a betonépítményen keresztül át lehetett menni a
Korsgade-ra. Axel a gránitnak támaszkodott, mindkét tenyerét a két
gömbölyű gyerekfejre tette, megsimogatta a hűvös, sima, lekoptatott követ,
aztán felnézett; a felhők közel, az ég alján húztak el felette. A szél
beletépett a fákba. Mély lélegzetet vett, lehunyta a szemét; az álom
sötétsége csak arra várt, hogy elengedje magát, és akkor magába
szippanthassa. Még nem. Megfeszítette az izmait, a nyugtalanság és a
várakozás csiklandozta.
Amikor megint kinyitotta a szemét, észrevette a közeledő Moussát.
Három férfi vette körül, egy előtte lépdelt, kettő pedig két oldalt követte.
Elérkezett az idő.
Axel ellökte magát a kőtől, tett három lépést a téren, és kiköpte a
szavakat.
– Mi a csudát csinálsz? Ez az egész egy kibaszott testőrtanfolyamra
hasonlít. Miért tanítottad meg őket így járni?
Moussa széttárta a karját, és jelezte embereinek, hogy álljanak meg.
– Ha attól félsz, hogy lepuffantanak, akkor mondd meg nekik, hogy ne
így menjenek. Egy betojt kacsacsapatra hasonlítotok.
Moussa mondott valamit, amit Axel nem hallott, aztán közelebb lépett.
– Milyen vicces zsaru. Szórakoztató. Te kérted, hogy jöjjek ide, szóval
nem értem, miért pazarlod az időt ilyen ostoba viccekre.
Moussa a legenyhébb akcentus nélkül beszélt dánul, hanglejtésében
nyoma sem volt a gettók bevándorlószlengjére jellemző apró, agresszív
hangsúlyoknak. A téren és a Koppenhágai Rendőrségen mindenki ismerte.
Külsejét tekintve egyáltalán nem felelt meg a veszélyes bandavezért övező
előítéleteknek. Lazán nyírt, fekete, göndör fürtjei kíváncsi, kissé pufók
arcot kereteztek, fürkész barna szemén vastag szemüveget viselt, tömzsi
alakja kissé petyhüdt volt, de Axel ismerte a hírét meg az ellene hozott
ítéleteket, és tudta, hogy a hájas testben elegendő erő van, hogy egy szék
hátán puszta kézzel eltörje annak a pushernek mindkét alkarját, aki
elszámolás nélkül árul hasist.
– Be vagy mikrofonozva, zsernyák?
– Nem.
– Akkor mi van nálad?
Az elöl haladó fickó egyet előrelépett, hogy megmotozza Axelt.
Axel felemelte a két karját. Csodálkozott, mennyire amatőrök. A
mikrofonok olyan kicsik is lehetnek, hogy egy motozásnak semmi értelme
sincs. Azért folytatták. Amikor a fickó megtalálta Louie játék pisztolyát,
amely még mindig Axel zsebében lapult, felkiáltott.
– Fegyvere van! A francba!
– Persze hogy fegyvere van, hiszen zsaru. Hagyd békén!
Axel egész idő alatt Moussa arcát figyelte, aztán leengedte a karját.
– Mit akarsz?
– Tizenöt kiló kokaint keresel.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, zsaru.
– Nem találjátok, én sem találom, nem lehet, hogy valami balul sült el?
Moussa felhúzta a szemöldökét, mintha egy kukkot sem értene.
– Tizenöt kiló kokó. A Balkánról. Kissé kiengedtetek? – Axel gúnyosan
kinevette.
– Mi a francról beszélsz?
– Mikor jött a Balkánról kokain? Hülyére vesznek titeket. Erre mérget
vehetsz.
Moussa a kavicsra köpött.
– Vagy valójában semmit sem tudtok a kokszról? Ti is csak amolyan
lágy hasisfiúk vagytok, mint azok, akik a Pokol Angyalai ügyeit intézik?
Moussa csatlósai mocorogni kezdtek. Axelhez akartak lépni, de Moussa
mindkét karját felemelte, és rájuk parancsolt, hogy maradjanak csöndben.
– Mire jó ez, zsernyák? Találkozót kérsz, aztán sértegetsz? Tudom, hogy
a kurvád itt van a közelben. A fiaim nem fognak beleesni a csapdádba, és
nem kapnak el. De még mindig fogalmam sincs, hogy mit hadoválsz itt
össze. És ha nem árulod el, akkor lelépek.
– Neked az anyag kell. Ma elküldtél érte néhány srácot a
Rentemestervejra. Akik most bent ücsörögnek a kapitányságon. Tizenöt
kiló kokain a legfinomabb minőségűből – nem csak valami kevert szar.
Semmi porcukor vagy kreatin.
– Porcukor? – szólalt meg az egyik segítő.
– Fogd be a pofád! – utasította rendre kurtán Moussa.
– Ismerem az albánt, ismerem az anyagot. Azért jött ide, hogy eladjon
nektek tizenöt kiló kokaint. És most halott, az anyag meg eltűnt. És azok,
akiktől kapta, nagyon dühösek, és szeretnének elbeszélgetni azzal, aki
megölte, és lelépett a kokóval. Lehet, hogy olyan csapatról van szó,
amellyel nem szeretnétek közelebbi barátságba keveredni.
– Miért jöttél? Azért, hogy ezzel a zagyvasággal etess? Nevetséges.
– Mert oda akarom adni neked az anyagot.
Moussa hitetlenkedve nézett rá.
– Hiszen zsaru vagy!
Axel érezte, hogy ráharapott. Moussa tudta, hogy nincs rajta mikrofon,
és a közelben nincs hangszkenner – semmit sem lehet felvenni. Axel egész
pályafutását tönkretenné, és holtbiztos, hogy egy bírósági eljárásban
botrányt okozna, ha egy zsaruról kiderülne, hogy tizenöt kiló kokaint akar
adni az egyik leghírhedtebb koppenhágai bandavezérnek.
– Engem kurvára nem érdekel az anyag. Megtarthatod, és azt csinálhatsz
vele, amit akarsz, odaajándékozhatod a dél-amerikaiaknak, lehúzhatod a
vécén, feldughatod a seggedbe, nekem a szállító kell, érted? Őt akarom
elkapni. Élve.
Moussa hallgatott és rágyújtott. Vérlázítóan laza volt.
– Mi rosszat tett neked az eladó?
– Hagyjuk ezt a kereskedelmi főiskolás dumát. Nagyon is jól tudod, mit
tett. Nem egyszerűen árus, hanem gyilkos. És ez egy egyszeri lehetőség,
többet nem kapsz tőle. Ha nem adod át nekem, akkor a dél-amerikaiak
intézik el az egészet, és akkor másodszor is lemaradsz az anyagról.
– Ezt hogy érted?
– A kokót neked szánták. Az albán neked próbálta eladni, nem érted?
Moussa hosszú, nyugodt slukkokat szívott a cigiből, és a füstöt a fekete
éjszakába fújta, közben mosolygott.
– Egy kukkot sem értek abból, amit itt összehordasz. Senki sem kínált
nekem semmit. És hogy a pokolba gondoltad, hogy adjam át a fickót
neked?
Axelnek fogytán volt a türelme.
– Megtalálod a módját, Moussa. És értesítesz.
– Hogy aztán elkapjatok tizenöt kiló kokóért. Te megőrültél. Baszd meg,
zsaru!
– Nem kaplak el semmiért. Nekem a fickó kell.
Moussa a fejét rázta, sarkon fordult, és elindult.
– Idejössz, csapdát állítasz, baromságot beszélsz, mint minden disznó
zsaru.
Axelnek ugyan nem sikerült megállapodást kötnie, de elmondta, amit
akart. Most már csak várnia kellett. A kokain ára grammonként ötszáz
koronára zuhant, mivel mindenki hozzájuthatott, és általában keverték, így
tizenöt kiló hígítatlan, tiszta anyagért a kétszeresét is el lehetett kérni,
szóval legalább tizenötmillió koronát ért. Ettől a ténytől és attól, hogy
imponálni lehet egyes képzelt dél-amerikai kábítószeres kapcsolatoknak,
Moussa biztosan akcióba lendül.
Axel visszament Henriette-hez, aki az autójának támaszkodva
cigarettázott. A gondterhelt ránc még nem tűnt el a homlokáról.
– Jól sikerült?
– Talán, mindenesetre rohadtul ideges lett, és elég sietősen akart
távozni. Hívtál be még embereket, hogy lehallgassák és megfigyeljék
őket?
– Igen, éjjel-nappal dolgoznak. Felhívnak, amint a legkisebb
mozgolódást észlelik.
A csikket a kavicsra dobta.
– Mi a terved azzal, amit a Davidi-operációról meséltem?
– Semmi. Egyelőre. Nekem a gyilkosa kell. És ő mindenek ellenére nem
köztetek van, szóval szerintem lépjünk túl rajta.
A ránc még mindig ott volt.
Axel hazavitte, aztán az elhagyatott utcákon keresztül hazahajtott.
Bekapcsolta az autórádiót, és meghallgatta a legfrissebb híreket az Ifjúsági
Házról, miközben a Jagtvej nedves aszfaltja az utcai világítás sárga
visszatükröződésével tovatűnt az autó kerekei alatt.
Az épületet már majdnem teljesen lebontották, és a korábbi használók
bosszújától tartó álruhás építőmunkások elszállították.

Most pikáns történetet közlünk, amely meglehetősen különös fénybe

állítja a rendőrség munkáját az Assistens temetőben péntek hajnalban
történt gyilkossággal kapcsolatban. Mint korábban már beszámoltunk
róla, az egyik rendőr a gyilkosság elkövetésének idején elhagyta posztját.
Vajon köze volt a gyilkossághoz? A TV2 Hírcsatornája szerint a férfit egy
napig előzetes letartóztatásban tartották gyilkosság vádjával, aztán
szabadon engedték. Kiderült, hogy semmi köze a negyvennyolc éves
kitoloncolt kábítószer-kereskedőhöz. Nem sikerült kiderítenünk, hogy a
rendőrség miért tartotta titokban a vádat. A rendőr abban a két órában
hagyta el a temetőt, amikor a gyilkosság történt, de a TV2 információi
szerint azért távozott, hogy meglátogassa felettese feleségét. Az esetet a
Koppenhágai Rendőrség nem kommentálta. A TV2 Hírcsatornája szerint
mindkét rendőrt felfüggesztették. Holnapra kiderül az ég…

Axel sóhajtott. Dorte Neergaard alapos munkát végzett, rendkívül alaposat,

és a lehető legtöbbet kihozta a történetből. Ő adta neki az elejét, de
másoktól szerezte be a folytatást. A hűtlenség tény volt, de azt az
információt kiszivárogtatni, hogy az egyik rendőrt gyilkossággal vádolták,
mocskos dolog volt. És a hír nem tőle származott. Bár mindenki ezt fogja
hinni, mert ő szerezte a felvételt, és ő vezette a nyomozást. A rendőrségnél
egymást érték a kiszivárogtatási ügyek. De csak ritkán derült ki, hogy kitől
származott az információ, s ha mégis, akkor fejek hullottak. És Axel
tisztában volt vele, hogy valaki tálcával várja az övét.
 40

Március 6., kedd

Axel mobilja este lemerült. Amikor felébredt és visszakapcsolta, csak úgy
özönlöttek az üzenetek. Az első Darlingtól jött, előző este küldte.
– Letartóztattuk Martin Lindberg-t. Kapcsolatban volt Peter Smithszel,
vagyis Piverrel, de tagadja. Ellentmondásos magyarázatot ad. Holnap
korán folytatjuk a kihallgatását.
Darling sms-ére kiugrott az ágyból, inget és zakót váltott, aztán
lerobogott a hátsó lépcsőn. Az udvaron biciklire pattant, és betekert a
kapitányságra. Útközben elővette a mobilját, és felhívta Darlingot, de csak
az üzenetrögzítő jelentkezett.
Lindberg! Erről a kihallgatásról a világ minden kincséért sem mondott
volna le. A francba, de megszorongatta volna a nagyképű disznót, akinek
jelentős szerepe volt abban, hogy a barátja gyilkosságot és öngyilkosságot
követett el a tizennégy évvel korábbi norrebrói zavargások után.
Axel menet közben lehallgatta az üzeneteit. Darling rendkívül elfoglalt
volt. Egy másik aznap reggeli üzenetben buzgón érdeklődött, hogy merre
jár Axel, szóval nem vádolhatta azzal, hogy valamiből ki akarja hagyni. A
telefont, amelyről Lindberg felhívta Pivert, megtalálták a Tavaknál, a
Modpress szerkesztőségének közelében. A beszélgetésük kivonatából
kiderült, hogy találkozót beszéltek meg Christianiában, és hogy Lindberg
mindenáron meg akarta szerezni azt a videofelvételt, amellyel Piver
lelépett.
Vajon mit jelent ez? Lehetséges, hogy a baloldali aktivista elvesztette a
fejét? Tényleg köze lenne a gyilkossághoz, és a kábítószerügy csak
vakvágány? Vajon Lindberg úgy rendezte a gyilkosságot, hogy magáról a
rendőrségre terelje a gyanút, és így álljon bosszút rajtuk? Ez képtelenség.
Hirtelen rájött, mi volt a furcsa abban a cikkben, amit Lindberg írt. A
legelső sztori az Envert ábrázoló titokzatos fotóról olyan információt
tartalmazott, amit a nyomozásnak abban a szakaszában csak a gyilkos
tudhatott, meg azok, akik közelről látták a holttestet. Az áldozat hátrakötött
kezeit nem lehetett látni a fényképen. Lindberg mégis azt írta, hogy
műanyag bilincs volt rajta.
És Fekete Arne hallott egy nevet. Piver megkérdezte a fickót, hogy
Martinnak hívják-e.
Lezárta a kerékpárját a kapitányság előtt, és felment a gyilkossági
részlegre. Épphogy csak ledobta a kabátját, amikor megjelent nála
Corneliussen. Keresztbe tett karral megállt Axel íróasztala előtt. Áporodott
cigarettafüst lengte körbe, bizonyára a mosatlan ruhájából áradt, mert a
kapitányságon tilos volt a dohányzás.
– Igazi áttörés, de nem neked. Szívesen eltávolítanálak a nyomozásból,
de nem tudom bizonyítani, hogy a két kollégánkat érintő kiszivárogtatásért
te vagy a felelős. Ha mégis sikerül, akkor véged, utána egy autóban ülve
fogsz embereket követni, vagy lehallgatásokat kivonatolsz egész
életedben.
Axel ránézett. Kedve lett volna eltiporni az inkompetens bolondot.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Rosenkvistnek majd lesz. Mindenki tudja, hogy összedolgozol azzal a
kis thai csajjal a TV2-nél, és most kiszivárgott a hír, hogy a saját
emberünket gyilkossággal vádoltuk, meg hogy megdugta a kollégája
feleségét. Ez a főcím a BT-ben és az Ekstra Bladet-ben is.
– Ehhez semmi közöm, most pedig a fő gyanúsított kihallgatására kell
mennem. Megengeded, hogy végezzem a munkámat?
Corneliussen szeme szinte teljesen eltűnt a bőrredők között.
– Úgy döntöttem, hogy Darling vezeti a kihallgatást, mivel egy fél napig
nem tudtunk elérni. Már úton van a gyanúsítottal. Talán írhatod a
jegyzőkönyvet.
– De most itt vagyok.
– Erről nem nyitok vitát.
Corneliussen elhagyta az irodát.
Axel több ajtón is átment, amelyek az irodákat kapcsolták össze, míg
elérte John Darling főhadiszállását, egy olyan helyiséget, ahonnan szinte
minden személyes tárgyat eltávolítottak, és ahol mindig kínos volt a rend.
Bekapcsolta a laptopját, felkészült az íródeák szerepére, és átadta helyét
Darlingnak.
Hamarosan felpattant az ajtó, és belépett Darling Lindberg-rel.
– Csak őt ne! – sóhajtott az újságíró, amikor megpillantotta Axelt.
Axel rámosolygott:
– Foglalj helyet!
Lindberg megviseltnek látszott, ahogy mindenki, akit kiragadnak a
valóságából, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül bezárják a
kapitányság fogdájába. A főváros legveszélyesebb és legirányíthatatlanabb
bűnözőivel ült együtt, és a fogda nem volt hangszigetelt. Bár Lindberg
csak egyetlen éjszakát töltött itt, aligha hunyta le a szemét. Milyen nagy a
különbség az idegenbeli és a hazai pálya között, gondolta Axel, amikor
Darling kihúzta a széket Lindberg-nek. Négy nappal korábban a Modpress
szerkesztőségében uralta az egész helyiséget, dacosan, elutasítóan és
támadólag lépett fel, most réveteg tekintettel ült le, mintha fogalma sem
lenne, hogy mit keres itt, reggeli zsíros hajtincsei szanaszét meredeztek,
bordó kardigánja és farmernadrágja gyűröttnek és piszkosnak látszott.
Felnézett a két rendőrre, és egy csapásra magához tért.
– Essünk túl rajta.
Darling kezdte.
– Nem kell elsietni. Hosszú magyarázatot várunk tőled arról, hogy mit
csináltál az elmúlt napokban. Bőven van időnk.
– Semmit sem kell megmagyaráznom. Mondtam, hogy nem ismerek
semmiféle Pivert, fogalmam sincs, ki az, sosem találkoztam vagy
beszéltem vele telefonon. Sok dolgom van ma, és nem szeretném, ha
akadályoznátok benne.
Axel kételkedett, hogy Darling alkalmazhatja kedvenc kognitív
kihallgatási technikáját, amelynek az a lényege, hogy hagyja a
gyanúsítottat beszélni, és vakon követi a történetben, de ezzel nem sokra
mehet, ha az illető egyáltalán nem akart beszélni. Mintha Lindberg máris
visszanyerte volna korábbi harci kedvét.
– Kérdezzetek arról, amit tudni szeretnétek, és világosítsatok fel, hogy
miért hoztatok ide. Azzal vádoltok, hogy információkat tartok vissza a
rendőrség elől egy gyilkossági ügyben, de miről van szó? Ha nem avattok
be, akkor egy szót sem húztok ki belőlem addig, amíg meg nem érkezik az
ügyvédem.
– Akkor hívjuk fel az ügyvédedet – mondta Darling. – Intézed, Axel?
Amíg megérkezik, szünetet tartunk. Vagy folytathatjuk a kihallgatást?
Elárulom, hogy akár hiszed, akár nem, egyáltalán nincs ínyünkre, hogy itt
kell ülnünk és csevegnünk veled. Nem akarunk piszkálni vagy zaklatni,
gyilkossági nyomozók vagyunk, és azért hoztunk be, mert rendkívül
érdekesnek találunk egy ügyben, amit te kitűnően ismersz. Az egésznek
semmi köze a múltadhoz, 1993. május 18-hoz vagy a politikai nézeteidhez,
annak ellenére, hogy esetleg szeretnéd ezt hinni. Nem tudjuk, mi közöd a
gyilkossághoz, de fel kell térképeznünk, hogy mit csináltál bizonyos
időpontokban, ki látott, kikkel beszéltél. Ha nem akarsz részt venni ebben,
akkor nehéz dolgunk lesz. És sokáig fog tartani. Biztos vagyok benne,
hogy ezt majd az ügyvéded is elmagyarázza neked, amikor megérkezik.
A magyarázat láthatóan hatott Lindberg-re, aki ugyan dörzsölt aktivista
volt, és már többször is behozták utcai zavargások miatt, de teljesen más a
forradalmi hős szerepében tetszelegni, mint egy gyilkossági ügy
gyanúsítottjaként itt lenni.
– Mindegyikünknek az a legjobb, ha minél gyorsabban tisztázunk a vád
alól. Mit szólsz hozzá? – kérdezte Darling.
– Hívjátok ide az ügyvédemet, de addig is elkezdhetjük.
– Szeretném tudni, hogy hol voltál pénteken.
– A Modpressben és az utcán, nagyjából egész nap.
– Mit jelent az, hogy az utcán?
– A Nørrebro különböző pontjain követtem az eseményeket.
– Máshol is jártál?
Habozott.
– Igen, délután elugrottam Christianshavnba a Stop Trafficking
irodájába.
– Miért?
– Önkéntesként dolgozom a kelet-európai és afrikai nőkkel való
kereskedelem megállításáért. Bementem a postámért, és megválaszoltam
az e-mailjeimet.
– Mikor?
– Három óra tájban, talán. Úgy egy órát töltöttem ott.
Christianshavn, ahol Christiania is van – ez összecseng azzal, hogy
Piver az idő tájt a független városban járt. Axel kiment, és megkérte az
egyik kollégát, hogy hívja fel Lindberg ügyvédjét. Amikor visszaért,
Darling éppen elölről kezdte.
– Nem kezdhetnénk az elejéről? Szépen mesélj el mindent, amit
csináltál.
Martin Lindberg elmesélte, hogy rengeteg dolga akadt az Ifjúsági Ház
kiürítése miatt. Mint nem hivatalos főszerkesztő több döntést is kellett
hoznia, hogy megszervezze az önkéntes újságírók és aktivisták küldését a
város különböző pontjaira: az előzetesbe, az Ijúsági Házhoz, egy csapat
pedig a tüntetéseket követte. Akiknek volt egy kis idejük beugrani a
nørrebrogade-i szerkesztőségbe, azoknak nagyjából háromóránként
eligazítást tartottak, ezeket ő vezette, kivéve a délutánit, amikor hosszabb
ideig az utcán, valamint a Stop Traffickingben tartózkodott. Mindez még
azelőtt volt, hogy Axel és Darling átkutatta volna a szerkesztőséget, és
tökéletesen egybeesett azzal az időponttal, amikor Piver felhívta Lindberg
telefonját.
– Együtt voltál valakivel 13.30 és 16.00 között?
– A Modpressnél legalább húsz kollégámmal találkoztam, akik ezt meg
tudják erősíteni. Valamivel kettő után kaptam a fotót e-mailben az
Assistens temetőben talált holttestről. Megírtam a cikket. Aztán bementem
a városba, és figyeltem azt a sok szemétséget, amit az utcán elkövettek.
Aztán kiugrottam a Stop Traffickingbe.
– Miért hagytad ott a Modpresst?
– Friss levegőre volt szükségem.
– Felhívott valaki?
Tétovázott.
– Természetesen, többen is kerestek, de nagy volt a zaj, és lehet, hogy
olyan is hívott, akinek a hívását nem hallottam meg.
– Próbálj visszaemlékezni! Csak ismerősökkel beszéltél?
– Igen, úgy emlékszem. Modpress-es kollégákkal. Ez miért olyan
fontos?
– Egyáltalán nem biztos, hogy fontos. Mi a telefonszámod?
Nem azt a számot adta meg, amit Piver felhívott.
– Hány telefonod van?
– Egy.
– Ismered a 20154495-ös számot?
– Nem.
– De a Modpress száma?
– Vettünk huszonöt mobiltelefont arra a célra, hogy kikölcsönözzük őket
olyan válsághelyzetekben, mint például az Ijúsági Házé vagy a
csúcstalálkozók. Szerintem az egyik ilyen telefoné lehet.
– Sosem volt nálad? Nem használtad?
– Nem.
 – Azért kérdezem, mert egy szemetesben találtuk a Peblinge-tónál, alig
száz méterre a munkahelyedtől. Tudsz róla valamit?
Axel azon gondolkodott, hogy vajon Darling már most beveti-e az adut.
Nem vallott volna rá.
– Nem használtam. Miért olyan fontos ez?
– Erre majd visszatérünk.
A kihallgatásról felvételt készítettek. Axel jegyzetelt, de a beszélgetés
alatt arra is volt ideje, hogy kétszer is elolvassa Piver és Lindberg
telefonbeszélgetésének kivonatát, és nem kételkedett annak valódiságában.
Túl jól ismerte ezt az ők és mi retorikát. Hallotta Lindberg-t tizennégy
évvel ezelőtt egy bírósági tárgyaláson, ugyanezt a dumát darálta, amikor
egy adandó alkalommal bedobta, hogy a rendőrök kutyák, akikben nem
lehet megbízni. De a felvételen hallható beszélgetésben felcserélődtek a
szerepek. Neki kellett bizonyítania a szavahihetőségét. Az információk
szerint Pivernél volt egy videofelvétel, amely bizonyította, hogy a
rendőrök ölték meg Enver Davidit, ez a kijelentés érzékeny ponton találta
el őket. Mi a francot jelenthetett? Nem Groes és Vang volt az elkövető, de
akkor ki a csuda lehetett? Axel semmit sem értett. Létfontosságú volt
megtalálni Pivert és a felvételt, de ebben a pillanatban valószínűleg
Lindberg volt az egyetlen, akinek sikerült kapcsolatba lépnie a fiatal
autonómmal, ezért kézenfekvő volt, hogy mindaddig őt gyanúsítsák, amíg
nem ad összefüggő magyarázatot a Piverrel folytatott beszélgetésre és a
találkozóra.
– Hol voltál péntekre virradó éjszaka?
– Ezt nem kérdezitek komolyan. Ugye nem gondoljátok, hogy én öltem
meg?
– Kit?
– Ez képtelenség.
– Semmit sem gondolunk, de kénytelenek vagyunk feltenni neked
ezeket a kérdéseket. Nem baj, ha nem akarsz válaszolni, akkor megvárjuk
az ügyvédedet, vagy azt, hogy bíróság elé állítsanak. Ha túl akarsz esni az
egészen, akkor jobban jársz, ha használható válaszokat adsz.
Lindberg sóhajtott.
– A Modpressben voltam meg az utcán, azt hiszem, háromkor értem
haza.
– Hol voltál fél egy és kettő között?
– A tüntetésekről tudósítottam.
– Együtt voltál valakivel? Tudja valaki bizonyítani, hogy ott jártál?
– Együtt voltam majdnem az egész dán újságíró-testülettel és néhány
száz aktivistával. Biztos vagyok benne, hogy valaki közülük igazolja az
alibimet, ha tényleg úgy gondoljátok, hogy szükséges.
– Ki erősítheti meg a szavaidat?
– A televízió és a nagy lapok képviselői is kint voltak.
Felsorolt egy halom nevet, többek között Dorte Neergaard-ét és
Sonnéét.
– Egész idő alatt veled voltak?
– Nem, ez nem így működik, hiszen tulajdonképpen konkurenciát
jelentünk egymásnak. Az idő nagy részében körbejártam vagy
kerékpároztam, fényképeztem, hangfelvételt készítettem, filmeztem és
jegyzeteltem. Egyedül. De többször is összefutottunk.
– Ez azt jelenti, hogy nem volt állandóan veled valaki?
– Így van – mondta fáradtan.
Axel jelezte Darlingnak, hogy szeretne közbeszólni, és erre engedélyt is
kapott.
– Tulajdonképpen mennyit tudsz a módszereinkről?
– Ezt hogy érted?
– Mennyit tudsz a rendőrség módszereiről és lehetőségeiről a bűnügyek
felderítésében? Csakúgy, mint több társad, állandóan azzal dicsekszel,
hogy szemmel tartod a rendfenntartó erőket, és ellenőrzöd, hogy nem
követnek-e el túlkapásokat. De mennyit tudsz arról, hogy mire vagyunk
képesek a modern telekommunikáció segítségével?
– Van elképzelésem, és ismerem a szabályokat, de nem táplálok
illúziókat, hogy betartjátok.
– Elegünk van ebből a mellébeszélésből, Lindberg. Ha ilyen jól ismered
a módszereinket, akkor azt is tudnod kell, hogy szinte mindent ellenőrizni
tudunk. Semmit sem tehetsz a mobiloddal anélkül, hogy ne tudjuk
lenyomozni. Látjuk, hogy hol vagy, hol jártál, kinek telefonáltál vagy
küldtél sms-t. És ha felhívsz valakit, akit körözünk, akkor a beszélgetést
természetesen le is hallgatjuk. És van egy felvételünk a teljes
beszélgetésetekről.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Mindjárt meghallod. Négy hét előzetesbe fogsz kerülni, ha néhány óra
múlva átadunk a készenléti bíróságnak, hacsak nem szolgálsz megfelelő
magyarázattal.
Kinyílt az iroda ajtaja, és belépett rajta Corneliussen azzal a férfival,
akiről tudták, hogy eléggé meg fogja nehezíteni a kihallgatást.
 41
Lindberg ügyvédje teljes harci díszben érkezett, iratgyűjtő mappával,
ballonkabátban, méregdrága, frissen vasalt fehér ingben. Bőröve fölött
kibuggyant a hasa, fekete Hugo Boss cipőt és piros pöttyös nyakkendőt
viselt, amely tökéletesen illett arca franciavörösbor-színéhez.
– Remélem, hogy az urak távollétemben még nem kezdték meg
ügyfelem kihallgatását. Steen, Darling. – Biccentéssel köszöntötte őket,
Lindberg-nek kezet nyújtott. – Kihozlak innen, Martin.
– Beleegyezett, hogy elkezdjük a kihallgatást. Csak tényeket említettünk
– jegyezte meg Darling.
– Kaphatok néhány percet, hogy egyedül válthassak pár szót ezzel a két
úrral? Beleegyezel, Martin?
Axel túl jól ismerte. Nem látta szívesen a rendkívül tapasztalt ügyvédet
a kihallgatáson, akinek úgy vágott az esze, mint a borotva, ráadásul a
kisujjában volt a perrendtartásról szóló törvény száznál is több paragrafusa.
Megkért egy kollégát, hogy tartsa szemmel Lindberg-t, aztán kiment a
folyosóra az ügyvéddel és Darlinggal.
– Miről van szó?
– Azzal vádoljuk, hogy akadályozza egy gyilkossági ügy felderítését, de
készek vagyunk emberöléssel vádolni, ha nem ad megfelelő válaszokat.
– Miért?
– Rendelkezésünkre áll egy felvétel, amelyen az ügyfeled egy fiatal
autonómmal beszélget, aki eltűnt, és péntek óta hiába keressük az
Assistens temetőben elkövetett gyilkosság kapcsán. A beszélgetésben
ügyfeled egyértelműen kifejezésre juttatja, hogy találkozni akar vele, mert
a fiúnál van egy felvétel, amelyen látható a gyilkosság.
– Van másolatotok a beszélgetésről?
 Darling átnyújtotta neki. Belenézett a kétoldalnyi anyagba, miközben
mormogott.
– Érdekes, érdekes. Különösen nektek. Hiszen az egyik kollégátokat
vádolja gyilkossággal, és azt állítja, hogy a felvétel rendőri túlkapásokat
bizonyít. Az ügyfelemet akarjátok, vagy a felvételt? Vagy talán egyáltalán
nem szeretnétek, hogy az a felvétel előkerüljön?
Ironikusan mosolygott. Axel kertelés nélkül kijelentette:
– A gyilkost akarjuk elkapni, szóval hagyd ezt a szemét dumát. Sok
minden utal arra, hogy Lindberg megpróbálta rávenni Peter Smitht, hogy
találkozzon vele és adja át neki a felvételt, talán azért, mert érintett a
gyilkosságban. Ha az ügyfelednek semmi köze az ügyhöz, elmehet.
– Milyen nemes gesztus. Abból indulok ki, hogy még nem
szembesítettétek a felvétellel, csak azt húztátok ki belőle, amit amúgy is
nehéz lesz tagadni.
Pontosan ezt tették. Kimondatták vele, hogy nem járt Christianiában, és
hogy nem hívta fel semmilyen idegen, ezért most kíváncsian várják,
hogyan magyarázza a beszélgetést.
– Csak egyértelművé akarom tenni, hogy ha az ügyfelem ezzel ártott
saját magának, akkor holnap reggel ott lesz a panasz az államügyész
asztalán, és gondoskodom róla, hogy azokat az információkat, amiket
kiszedtetek belőle, ne lehessen felhasználni egy jogi utójátékban. Általában
együttműködő vagyok, de tönkretehetem a kis terveteket azzal, hogy
bemegyek és megkérem, hogy ne tegyen vallomást. Szóval, mi van a
kezetekben?
– Ne aggódj, itt tartjuk. Nyugodt lehetsz. Nem ismerek olyan bírót, aki a
jelenlegi bizonyítékok ismeretében elengedné.
– Nem, valószínűleg igazatok van. Martin biztosan szeretne visszatérni a
munkájához, így minden bizonnyal a segítségetekre lesz az ügy
felderítésében. Nincs szükség több csapdára, köszönöm! Különben
közbeavatkozom.
 Visszamentek Darling irodájába.
A felügyelő elmagyarázta, hogy ki Peter Smith, mi van a birtokában, és
mit tud róla a rendőrség.
– Pénteken 13.32-kor felhívta ezt a telefonszámot, mert azt az
információt kapta, hogy valaki beszélni szeretne vele. És ez a valaki te
voltál.
– Badarság. Nem beszéltem vele.
Ügyvédje a kezét Lindberg karjára tette, és megszólalt:
– Ne feledd, mit szoktam tanácsolni, Martin. Hagyd, hogy ezek a kedves
urak végigmondják a mondandójukat, aztán gondolkodj, mielőtt
válaszolnál, s akkor minden rendben lesz.
– Azóta hallgatjuk le Peter Smith telefonját, hogy eltűnt – mondta John
Darling. Hatásszünetet tartott. Lindberg felhúzta a vállát, és felfelé
fordította a tenyerét. – Itt a beszélgetés kivonata.
John Darling átnyújtotta a két A4-es lapot Lindberg-nek.
– Épp az imént mondtad, hogy a Nørrebrón és Christianshavn-ban voltál
ebben az időszakban, és hogy nem hívtál fel senkit, és téged sem hívott
senki abban az időpontban, amikor Peter Smith felhívta ezt a számot. Mint
említettük, egy szemetesben találtuk a telefont a Tavaknál bekapcsolva.
Vannak rajta DNS-nyomok, ezért nyálpróbát szeretnénk venni tőled, hogy
összehasonlítsuk. Ha nálad volt a telefon, akkor kiderül, ebben biztos
lehetsz.
– Ez a lehallgatott beszélgetés merő képtelenség. Sosem beszéltem a
fickóval. Fogalmam sincs, hogy kicsoda.
– Ki férhet hozzá a telefonokhoz?
Lindberg még mindig a kivonatot olvasta, miközben a fejét csóválta és
kuncogott.
– Kurva jó, valaki nagyon felültetett benneteket. – Aztán elhallgatott.
Rájuk nézett.
– Próbálj a kérdésre válaszolni!
 – Kénytelenek lesztek lejátszani a felvételt, akkor hallani fogjátok, hogy
nem az én hangom van rajta.
Az ügyvéd közbeszólt.
– Azt hiszem, ügyfelemnek igaza van. Miért nem hallgatjuk meg a
felvételt?
Most Axel szólt közbe.
– Erre is sort kerítünk, miután átnéztük. A felvételen kívül több dolog is
az ügyfeledre utal, szóval nem olyan egyszerű az ügy.
Lindberg sóhajtott.
– Kafka is megirigyelhetne benneteket.
– A telefonok?
– A szerkesztőségben tartjuk őket egy zárt fiókban, de gyakran csak egy
dobozban hevernek. Néhány eltűnt, mások talán valahol az irodában
hányódnak.
– Nézd meg a kivonatot! Egyáltalán nem tudtál a felvételről?
– Hallottam, hogy kerestek egy aktivistát, de nem jegyeztem meg a
nevét. És nem vettem fel a kapcsolatot vele. Nem én beszéltem vele.
– Nem te bujtogatod Peter Smitht? És nevezed hősnek?
– Nem, a rohadt életbe.
– Nem te akarsz sajtótájékoztatót tartani vele a Modpressben? És nem te
hiteted el vele, hogy ez élet-halál kérdése, és hogy megmentheti az Ifjúsági
Házat?
– Ez megint képtelenség. Ennyire azért nem vagyok naiv.
– Attól még mondhattad – jegyezte meg Axel halkan.
– Ezt meg se hallottam, Axel Steen – hallatszott az ügyvéd hangja.
– Ha nem te vagy a felvételen, akkor ki lehet?
– Valaki, aki éppen most szabadult a bolondokházából, vagy jól belőtte
magát.
– Vicces. Az viszont kiderül, hogy nemcsak az ügyet ismeri úgy, mint a
tenyerét, hanem a Modpresst is. Mintha otthonosan mozogna a
szerkesztőségben, és azt is tudja, hogy átkutattuk.
Lindberg belenézett a kivonatba.
– Itt semmi sem áll a házkutatásról. Csak azt mondja, hogy
megfigyelnek minket. Egyáltalán nem zárható ki, hogy ti vagy a
titkosszolgálatosok figyelnek, ebben azonban nem lehetünk biztosak.
Akkor honnan veszi az információt?
– Azt hiszem, az ügyfelemnek megint igaza van. A lehallgatásból még
az is kiderül, hogy a fiatalember a rendőrséget teszi felelőssé az Assistens
temetőben történt gyilkosságért. Nem kellene alaposabban utánajárnotok
ennek? És nem zárható ki, hogy az a férfi, aki a telefonbeszélgetésben az
ügyfelemnek adja ki magát, a gyilkos? Mert ebben az esetben csak a drága
időt pazaroljátok azzal, hogy az ügyfelemet piszkáljátok.
Axel közbeszólt.
– Nem vagyunk idióták. Az embereink vizsgálják ezt a vonalat. –
Lindberg-re nézett. – De többekkel is beszéltünk, akik hallották, hogy
Piver után érdeklődsz az utcán. Ez nemigen egyeztethető össze azzal, hogy
állítólag nem ismered a nevét.
– Hazugság, sosem kérdezősködtem utána. Hogyan érdeklődhetnék
valaki iránt, akit nem ismerek?
– És ott van a gyilkosságról szóló cikk is a fényképpel, amit kaptatok.
Te írtad az első változatot?
– Igen.
– Azt írtad, hogy a halott keze rendőrségi műanyag bilinccsel volt
hátrakötve.
– Miért, nem igaz?
– De igaz, csakhogy ez a képen nem látszik.
– Hogy a fenébe ne látszana!
Axel megmutatta neki az Enver Davidiről készült fotót, ahogy az
Assistens temető falának támasztva ül.
– Honnan tudtad?
 Most először támadt zavar a kihallgatás során. Lindberg lehalkította a
hangját.
– Nem tudom, nem emlékszem, honnan szedtem. Biztos azért írtam,
mert abból indultam ki, hogy így történt. Mindenki láthatja, hogy hátra van
kötve a keze.
– Szóval költöttél?
– Sosem költök, elhamarkodott következtetést vontam le, és talán
tévedtem.
Kinyílt az ajtó, és Corneliussen dugta be a fejét.
– Darling, egy pillanatra, beszélnem kell veled.
Axel visszatért Lindberg alibijéhez. Martin Lindberg több nevet is
említett, akik látták a megadott időszakokban, de konkrét időpontokhoz
nem tudta kötni a találkozásokat.
– Nem kellene végre meghallgatnunk azt a felvételt? – kérdezte a védő.
Axel megnyitotta az e-mailjéből, és hátradőlt a székén:
ML: Halló?
A háttérben tévé hangja szólt, de a hang Lindberg-ére hasonlított, és
Axel látta, ahogy a szemöldökök leereszkednek, és megjelenik közöttük
három ránc.
PS: Halló, Peter vagyok. Kivel beszélek?
ML: Egy pillanat, kimegyek.
Zörgés, majd csönd.
ML: Kivel beszélek?
PS: Piv… Peter vagyok. Megkaptam a számát. Mit akar tőlem?
ML: Te laksz a nørrebrogade-i lakóközösségben, ugye?
Mintha a hangot kicsit elváltoztatták volna, hasonlított Lindberg-ére,
meg nem is. Az újságíró arca megváltozott, mintha már be is
bizonyosodott volna az ártatlansága, pedig Axel nem ezen a véleményen
volt. A bizonyíték nem volt egyértelmű, fel lehetett fedezni hasonlóságot,
de a hangot mintha eltorzították volna – lehetett akár Lindberg is. Elejétől
végéig meghallgatták a felvételt.
PS: A Månefiskeren előtt ülök az asztaloknál. Piros matricás fekete
hátizsák van nálam. Alis felirattal.
ML: Oké, megtalállak. Hamarosan ott vagyok.
PS: Hé, egy pillanat, mi a neved?
ML: Martin. Martin Lindberg a Modpresstől.
Lindberg egész idő alatt kezét a feje mögött összekulcsolva ült, most
viszont mosolyogva az asztalra csapott.
– Most már elhiszitek? Mindenki hallhatja, hogy ez nem az én hangom!
– Akkor én nem vagyok mindenki. Szerintem a hang hasonlít a tiedre, és
akár az is lehet.
Axel Lindberg ügyvédjét tanulmányozta, mialatt a felvételt hallgatták.
Az ügyvéd homlokán többször is megjelent egy ránc, most azonban az
érvek egész arzenáljával hozakodott elő.
– A helyetekben ezzel a felvétellel nem mennék a bíróságra. Ha így
folytatjátok, akkor követelni fogom, hogy a felvételt lejátsszák egy
bírónak.
Axel tudta, hogy a technikusok éppen átkutatják a Modpresst és
Lindberg lakását. Egy kis időre volt még szükségük.
– Ezzel nem értek egyet. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról,
hogy nem az ügyfeledet halljuk a felvételen. Elég komoly gondban van az
alibijét illetően, és a magyarázat arra, hogy honnan tudta, hogy Enver
Davidi kezét hátrakötötték, elég gyenge lábakon áll. Szerintem nem
engedhetjük el.
– Ez képtelenség – tört ki Lindberg-ből.
Darling belépett az irodába. Arcára kiült a döbbenet.
– Mivel akarjátok megvádolni az ügyfelemet? – kérdezte a védő.
– Egyelőre gyilkossági ügy felderítésének akadályozásával.
– Már nem – szólalt meg Darling.
Mindenki ránézett. Axel jól ismerte a magas, szőke rendőr arcán lévő
kifejezést.
– Most már gyilkossággal. – Szünetet tartott, és Lindberg-re nézett,
miközben folytatta: – Két gyilkossággal.
 42
Darling kocsijával mentek. Lindberg-t visszavitték a cellájába, a
kihallgatást későbbre halasztották. Az ügyészeknek addig ki kell
vizsgálniuk, hogy elegendő bizonyíték van-e ellene ahhoz, hogy a
készenléti bíróság elé állítsák, és előzetes letartóztatásba helyezzék. Axel
kételkedett, de Darling biztos volt a dolgában.
– Lehet, hogy nem hasonlított száz százalékig az ő hangjára, de ennek
több oka lehet. Nincs alibije, nem tudja megmagyarázni, hogy az a másik
miért használta az ő nevét, ráadásul – ahogy te is mondtad – gyanús a
cikke is.
– És mi lenne az indíték?
– Majd kiderül, ebben biztos vagyok. Corneliussen és Rosenkvist
nagyon elégedett. Áttörésnek tartják a fejleményeket. Most mindennél
fontosabb a videofelvétel megtalálása. Kövessük ezt a nyomot, és várjuk
meg, mire jutunk. Ne csinálj ostobaságot, mert komoly bajba kerülhetsz.
Az Åboulevarden többsávos ívét követték, minden szürke volt, rengeteg
autó közlekedett az úton, ezért lekanyarodtak a Lundtoftegade-ra,
elhaladtak a Lunden mellett, ahogy a nép a tizenkét emeletes gettóépületet
hívta, és kiértek a funky stílusban épült, szürkészöld Nørrebro Állomás
mellett, melynek tornyát legfelül egy óra díszítette, és peronépülete mint
egy felborult cilinder hajolt a magasvasút fölé. Folytatták útjukat a vasút
alatt, ki a Frederikssundsvejon az északnyugati negyedbe, az
előnyugdíjasok, arab zöldségesek, kutyatulajdonosok, török gyorséttermek,
videokölcsönzők, thai bordélyházak és mobiltelefonok feltörésére
szakosodott üzletek mellett. Apró lakásokból álló tömbházak végtelen sora
mellett húztak el, melyeket a valaha szebb napokat látott, de már rég
elfeledett iparterületek szakítottak meg. A Bispevej egy kihalt gyári
negyedben volt, három oldalról lehangoló, masszív, vörös és sárga téglából
épült, harmincas évekbeli szükséglakások vették körül, észak felől pedig
az a negyed határolta, ahol Laila Hansen lakott kis vörös téglavillájában az
Utterslev Torvnál.

Pivert egy negyvenszer hatvan méteres, egyik oldalon fémkerítéssel, a

másik kettőn pedig lepusztult házfallal és egy üzem fekete betonfalával
határolt építési területre hajították ki. Az út felől hatalmas betontömböket
raktak, hogy megakadályozzák a behajtást. Ez azonban nem gátolta meg az
embereket abban, hogy mindenfélét kidobjanak a területre: az alacsony,
kopasz, bokorszerű növények és egy kis olajfoltos, kékeszöld vizű
kacsaúsztató körüli nád között rozsdás csövek alkotta hatalmas
spagettikupac, faltörmelék, építési hulladék és egy repedt porcelánmosdó
hevert, mellettük egy kopott kanapé állt, rugói áttörték a huzatot. Axel
emlékezett rá, hogy valamikor egy gyanús autószerelő műhely állt itt, de
lebontották.
Már ötven méterre a holttesttől alig lehetett haladni a nyüzsgő
rendőröktől. A közrendőrökön kívül kint voltak a bűnügyi helyszínelők, a
mentők, az igazságügyi orvos szakértő, Rosenkvist, Corneliussen és az
államügyész. Megérkeztek a titkosszolgálat emberei is, jellemző módon
egy csoportba tömörültek, látszott rajtuk, hogy idegen elemek abban a
rendőri munkában, amely közben más is beszennyezhette a kezet, mint a
rendszerben lehajított szemét. Csak Henriette Nielsen nem volt közöttük,
Axel a holttest mellett fedezte fel, a bűnügyi helyszínelővel és a Svéddel
beszélgetett.
Fejével Axel felé intett, és a felügyelő megint azt a kissé gondterhelt
kifejezést vélte felfedezni az arcán, amit úgy értelmezett, hogy a rendőrnő
elég kellemetlenül érzi magát az újabb fejlemények miatt.
Axel hozzálépett, és a holttestre nézett.
Enver Davidi gyilkosa Pivert, ha lehet, még brutálisabb erőszaknak tette
ki. Már ha ugyanaz volt a tettes.
A srác arcát összeverték, nem a felismerhetetlenségig, de majdnem.
Kezét műanyag bilinccsel, lábát ragasztószalaggal kötözték meg, ráadásul
a hátul összekötött kezeket az összeragasztott lábakkal egy ragasztószalag
rögzítette egymáshoz. A száját beragasztották, az orrát betörték, az arc
nagy részét fekete foltok és kék véraláfutások tarkították, a szemfehérje
élettelenül kandikált ki a szempillák és a feldagadt szemöldök alól.
A védőruhát és védőkesztyűt viselő Henriette Nielsen az áldozat szemén
és nyakán lévő sérülésekről kérdezett, amelyeket a Svéd éppen akkor
vizsgált meg.
– Igen, megfojtották, de azelőtt nagyon durván kezelésbe vették. Már
eléggé kihűlt, de szerintem nem régóta fekszik itt.
Henriette bólintott.
– Nem valószínű. Túl nyitott a terület. És nagyon sokan sétáltatnak
kutyát. Az utcáról is látható.
Axel Darling felé fordult.
– Milyen messze lakik innen Lindberg?
– Háromszáz méterre.
– Mi a helyzet a technikusokkal, találtak valamit a lakásában?
– Még nem jelentkeztek, de miután itt végzünk, átmehetünk hozzájuk.
Axel érezte, hogy valaki megböki a vállát, és amikor megfordult,
egyenesen belebámult a Rosenkvist állán található fekete pórusokba és a
kis mélyedésbe a közepén. Mögötte ott somolygott Corneliussen.
– Azt hittem, megegyeztünk valamiben, Axel.
– Persze. Mi a baj?
– A sajtó. Azt hittem, világosan fejeztem ki magam, amikor azt
mondtam, hogy nem szeretnénk, ha az ügy részletei kiszivárognának.
Ez abszurd. Henriette Nielsen és Kettler elég közel álltak hozzájuk,
hogy hallják a szavait. A többiek is elcsendesedtek körülöttük.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
 – Arról, hogy bekapcsolom a TV2 Hírcsatornáját, és a nyakamba
zúdulnak a részletek arról, hogy mit csinált az a két rendőr, akiket
kihallgattál csütörtökről péntekre virradó éjjel. Erről csak kevesen tudunk,
és csak egyvalaki kötött csereszerződést Dorte Neergaard-ral azért, hogy
megszerezze a TV2 helikopteréről készült felvételeket az Assistens
temetőről. És az a valaki te vagy.
Ezt meg honnan a csudából tudja?
– Semmit sem szivárogtattam ki. Senkinek sem mondtam, hogy az
egyiküket letartóztattuk. Vagy hogy megdugta a felettese feleségét. Azt
pedig, hogy nem végezték rendesen a munkájukat, a felvételen mindenki
láthatja.
Axel magára maradt. Senki sem sietett a segítségére. Olyan valaki szúrta
hátba, aki Dorte Neergaard-nak szállította a sikamlós részleteket. Mindenki
abból indult ki, hogy ő a forrás.
– A mai nap folyamán szóbeli jelentést kérek. És nagyon remélem, hogy
Lindberg-rel helyes nyomon jártok.
Rosenkvist Corneliussennel együtt eltűnt az utcán. Megérkeztek az első
tévés kocsik.
– Megszorongattak, Steen? – ugratta Kettler.
Axel dühösen fordult felé.
Henriette Nielsen közéjük állt.
– Nem sok barátod van – jegyezte meg, de szavaiban nyoma sem volt
annak a kárörömnek, ami a felfuvalkodott Kettlerből áradt felé.
– Egy azért van a keselyűk között – szólalt meg Kettler, és fejével a
sajtósok felé intett, ahol éppen Dorte Neergaard szállt ki egy
közvetítőkocsiból.
Axel látta, hogy Rosenkvist széttárt karral közeledik feléjük. Széles
mosollyal üdvözölte őket. Atyáskodva átkarolta Dorte Neergaard-t, és
félrehúzta. Axel több riportert is ismert, köztük volt Jakob Sonne is, intett
neki, de Axel nem vett tudomást róla.
 Darling és a Svéd felé fordult, akik éppen felálltak a holttest mellől.
– Az albánhoz hasonlóan neki is majdnem eltörték a gigáját, legalábbis
kívülről úgy látszik, de sokkal több sérülése van, mint Davidinek. Nézd
csak meg az arcát!
Axel a sötétkék bőrt szemlélte, seb nem volt rajta.
– Megpofozták, nagyon sokszor. A bőr nem sérült meg, de csupa
véraláfutás. A tettes élvezte, hogy kínozza. Undorító. Sürgősen kapjátok el
a disznót, mielőtt még több kárt tesz.

Martin Lindberg egy padláslakásban lakott egy régi asztalosműhely fölött

a Blytækkervejon, valamivel lejjebb a Frederikssundsvejnál a város
irányába.
Axel tudta, hogy a holttestet a tetthelyről szállították a területre, vagyis
először a gyilkos autóját kell megtalálniuk. Lehet, hogy Lindberg-é, ha
egyáltalán van kocsija. Az ezerkoronás kérdés az volt, hogy ha tényleg
köze van a gyilkossághoz, miért dobta ki a hullát ilyen közel a lakásához.
Amikor odaértek, éppen három fehér overallos technikus dolgozott a
lakásban, amelyhez az épületen kívül, egy fémlépcsőn lehetett feljutni.
A lakás egy nagy helyiségből és egy lépcsőből állt, amely a vécéhez
vezetett. Az egyik sarokban volt a beépített konyha. Az ajtó belső felén
egy plakát függött, rajta egy piros behajtani tilos tábla és „Stop human
trafficking” felirat. Minden rendkívül divatos, tágas és stílusos volt, a
falakon absztrakt képek lógtak, egy nagyon világos fából készült modern
étkezőasztal körül Eames székek álltak. Egy ablakfríz apró, négyszögletes,
ólomfoglalatú ablakokkal, előtte Arne Jakobsen tojás formájú, kopott,
sötétbarna bőrből készült fotelje, mellette egy kis asztal volt minden bútor.
Körülnéztek, és elég hamar felmérték, hogy Pivert nem itt ölték meg. Ez
azonban nem akadályozta meg a technikusokat abban, hogy ujjlenyomatot
vegyenek a lakásban. Éppen a polcok, fiókok és szekrények tartalmát
kutatták át. Axel és Darling besegített. Fél óra alatt mindennel végeztek.
Semmit sem találtak, ami közvetlenül köthető lett volna Piver
meggyilkolásához, de összeszedtek háromládányi különböző tartalmú
anyagot: rég lejárt könyvtári könyveket, mobiltelefon-számlákat, egy autó
biztosítását, egy útlevelet, egy köteg bankszámlakivonatot, két ütőfegyvert,
egy antik pisztolyt, kiterjedt levelezést hamburgi baloldali radikális
csoportokkal, egy nagyon régi spanglit – ahogy Axel megállapította,
amikor megérintette a száraz papírt, és érezte, ahogy a dohány csikorogva
szétporlad az ujjai között –, egy asztali számítógép merevlemezét, három
mobiltelefont és különböző leveleket meg személyes iratokat.
A technikusok távoztak a lakásból, és otthagyták a személyes iratokat
tartalmazó ládát Axelnek és Darlingnak.
Vissza kellett menniük a kapitányságra, de Axel találkozót beszélt meg
Henriette Nielsennel, hogy kikérdezze a reakciókról a Blågårds téri
miliőben. Ez idegesítette Darlingot.
– Minek? Miért nem hagyod rájuk a kábítószer-kereskedőket?
Vajon be kellene számolnia a Moussával való találkozójáról? Nem, ez
még várhat, amíg többet megtud.
– Mert fontos lehet.
– Miért nem bízod a titkosszolgálatra? Most Lindberg-rel kell
foglalkoznunk. Ki kell derítenünk, hogy hol ölték meg Pivert, és hogy hol
van a felvétel. Ez a legfontosabb. Hiszen te magad is el akarod kapni
Lindberg-t.
– Nem lenne ellenemre.
Axel a körmét rágta, és Lindberg papírjai között keresgélt.
– Akkor meg mi a baj?
– Rossz érzésem van. Csak egy érzés.
– De most Lindberg a legfontosabb, és szeretném, ha velem jönnél, és
befejeznéd a kihallgatást.
– Utána. Előbb szeretném megvizsgálni a tetthelyet és folytatni a
munkát a helyszínelőkkel. Meg kell találnunk mindenkit, aki közel állt
Piverhez, és ki kell hallgatnunk őket – talán kapcsolatba lépett velük,
mielőtt megölték.
Darling a fejét csóválta.
– A rohadt életbe, nem egyszerű veled dolgozni.
Axel képtelen volt elképzelni. Martin Lindberg talán meggyilkolhatta
Enver Davidit, de a fiatal autonómot nem – ennek semmi értelme.
Ráadásul az erőszak arról tanúskodik, hogy a tettes más testfelépítésű volt.

Egy kulcs csusszant a zárba, a lakás ajtaja kinyílt, és megjelent Liz, a

nørrebrogade-i lakóközösségből ismert magas, szőke lány, akit Darling
hallgatott ki. Rikító piros esőkabátot viselt, kapucniját a fejére húzta, és
csak akkor fedezte fel őket, amikor levette.
– Mi az ördög…?
Ledobta a kezében lévő bevásárlószatyrot, megfordult, mintha el akarna
szaladni, aztán a válla beesett. Észrevette az ajtón és a falon lévő
ujjlenyomatport.
– Mit csinálnak itt? – nyöszörgött.
Darling hozzá lépett.
– Éppen rólad beszélgettünk, de most neked is feltehetjük a kérdést.
– Találkám van Martinnal.
– És kulcsod van a lakásához?
– Igen.
– Megmagyaráznád?
– Hogy érted?
– Viszonyod van vele?
– Mi az ördögöt csinálnak itt? Mi történt?
– Csak annyi, hogy Martin Lindberg a kapitányságon ül, és nagy
nehézséget jelent neki megmagyarázni, hogy mit csinált az elmúlt négy-öt
napban egy gyilkossági ügy szempontjából fontos időpontokban. Erre te
megjelensz. Szerintem le kellene ülnöd, és meg kellene magyaráznod, mi a
csuda folyik itt.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Martinnal egy kelet-európai nőkkel
kapcsolatos projekten dolgozunk. Semmi köze semmiféle gyilkossághoz.
Hiszen ég a vágytól, hogy segítsen a bajban lévőkön.
– Mit keresel itt?
– Korábban megbeszéltük, hogy ma találkozunk, főzünk, és
megbeszéljük, milyen stratégiát kövessünk például veletek, disznókkal
szemben, akik elkapjátok a lányokat, és kitoloncoljátok őket az országból.
Darling ügyet sem vetett arra a haragra, amit Liz a rendőrség iránt
táplált amiatt, ahogy a közvetített lányokkal bánnak.
– Vagyis az elmúlt napokban nem találkoztál vele?
– Nem.
Axel közbeszólt.
– Ismeri Pivert?
– Nem hiszem, talán egyszer találkozott vele. Tudtok valamit róla?
Összenéztek.
– Mikor beszéltél vele utoljára? – kérdezte Darling.
– Már elmondtam. Felhívtam azután, hogy pénteken nálunk jártatok, és
hagytam neki üzenetet, megkértem, hogy hívjon vissza, és szót fogadott.
– Miért hívtad fel?
– Hogy megmondjam neki, hogy jelentkezzen nálatok, mert keresitek.
És hogy nem az Ifjúsági Házról van szó, hanem gyilkosságról.
– Még mit mondtál neki?
– Hogy a sajtó is szeretne beszélni vele. Megkeresett egy fickó az Ekstra
Bladet-től, és később is több újságíró telefonált, tudni akarták, hogy mi
történt.
– Kik?
– Nem emlékszem a nevükre, de Rosa szerint telefonált valaki a
Modpresstől, és Piverrel akart beszélni. Több újságíró is felkeresett minket
a nap folyamán, többnek is megadtuk Piver számát. Tőletek is telefonáltak
kétszer, azt akarták tudni, hogy nincs-e másik száma, mert keresitek.
Axel Darlingra nézett, aki megvonta a vállát. A kép egyre összetettebbé
vált.
– Hol van? Megtaláltátok?
Sosem könnyű megmondani, hogy valaki férje, felesége, szerelme vagy
egy barátja meghalt. Nem lehet megkerülni a helyzetet. Axel tett egy lépést
felé, és már akkor látta, hogy a lány tudja.
A szemébe nézett, egyik kezét a vállára tette, úgy mondta:
– Meghalt. Megtaláltuk a holttestét.
Liz megroggyant, Axel fölé hajolt és megragadta.
– Gyere, ülj le, elmesélem, hogy mit tudunk.

Darling visszavitte Axelt a gyárterületre, Henriette Nielsen még mindig ott

volt. Beszámolt neki a Lizzel való találkozásról, és a rendőrnő több kérdést
is feltett ezzel kapcsolatban. Egyrészt kételkedett abban, hogy Lindberg
ölte meg Davidit, nem is beszélve Piverről, másrészt úgy tűnt, hogy
megkönnyebbült, hogy van egy gyanúsítottjuk, ami eltereli a figyelmet a
saját és a titkosszolgálat szerepéről a Davidi-gyilkosságban. Még mindig
tartózkodtak nyomozók, helyszínelők és közrendőrök a helyszínen, és Axel
azt javasolta, hogy sétáljanak egyet az utcán.
– Szerinted van kapcsolat a két gyilkosság között? Ugyanaz követhette
el? – kérdezte Henriette.
– Elég kézenfekvő, nem? Az elkövetés módja és a gyilkosság lefolyása
is erre utal. Mindkettőt erőszakosan megfojtották, előtte megverték. Olyan
tettessel állunk szemben, aki nem riad vissza az erőszak különböző
formáitól, többféleképpen pofoz, nagy erővel ütlegel, kínoz, megkötöz és
gyilkol. Biztos vagyok benne, hogy a második áldozat birtokában lévő
felvétel nagy segítségünkre lenne, különben nem ölte volna meg.
Egy kereszteződéshez értek, és Axel elégedett volt azzal, amit útközben
látott. Visszafordultak.
 – Mi a helyzet a szemközti háztömbökben lakó tanúkkal? – kérdezte
Axel, és a Frederiksborgvej felé mutatott.
– Senki sem látott semmit.
– Talán nem is érdekes. Talán tanúk és Piver felvétele nélkül is
boldogulunk.
– Hogy érted?
Némán álltak ott, ahol a holttestet megtalálták. Az utóbbi tíz percben
elhaladtak a Nybolig Erhverv, a Koppenhágai Gazdasági Akadémia, a
Minhaj-ul-Quran nemzetközi iszlám szervezet főhadiszállása, egy
autókölcsönző, egy orvosi műanyag tartályokat gyártó cég, végül a
Peugeot koppenhágai szakszervize mellett. Egy lélekkel sem találkoztak.
– A hetvenöt méteres úton, amit megtettünk, hat térfigyelő kamera van.
És közülük három a szeméttelepre néz. Nagyon szerencsétlennek kell
lennünk, ha egyiken sincs használható felvétel.
Megegyeztek, hogy Henriette Nielsen megszerzi a felvételeket, míg
Axel ellenőrzi az összes telefonos adatot Piver, a barátai és Martin
Lindberg telefonján. Hamarosan vissza kell mennie a kapitányságra, ha
szeretne részt venni halálos ellensége kihallgatásán: már bizonyára az
utolsó szakaszhoz értek, ha eleget akartak tenni az ügyészségi
követelményeknek ahhoz, hogy bíróság elé állíthassák.
Megszólalt a mobilja. Ki akarta kapcsolni, de látta, hogy Rosenkvist
hívja.
– Most rögtön gyere be az irodámba – hallotta a kurta utasítást.
 43
Axel cipőjének koppanása visszhangzott a főnöki folyosó fekete
kőpadlóján, és tompa, üres csattanással ütődött neki a fehér falaknak.
Ahogy az épület többi részében, úgy itt is van átjáró az irodák között, így a
folyosó szinte mindig kihalt, de amíg lejjebb, a többi részlegen békés
kilátás nyílik a belső udvarra, a csillagok folyosója, ahogy a közrendőrök
hívták, vészjósló; nevét arról kapta, hogy az ittenieknek van a legtöbb
csillag a váll-lapjukon. Mindenekelőtt a rendőrfőkapitány sötétbarna,
fenyőburkolatú reneszánsz mauzóleumában, melynek faláról bénító
komolysággal bámult rá összes elődje 1682-től. Aztán a kisebb irodák
következtek: a főügyészé, a rendőrfőkapitány-helyettesé és Rosenkvist
rendőr-főfelügyelőé – ő volt az egyetlen, akinek nem volt jogi végzettsége,
ezért a munkatársak egészen másként tisztelték, mint a többieket.
Az ablaknál állt, amikor Axel belépett, de rögtön megfordult, és hellyel
kínálta.
– Kiszivárgott, hogy lekapcsoltuk Lindberg-t – közölte felhúzott
szemöldökkel, arcán a fáradtság inkább tapasztaltságnak látszott, mint
kimerültségnek. – De ez még nem elég. Az Ekstra Bladet hasábjain
megjelent egy cikk arról, hogy Lindberg-t azért tartóztattuk le, mert meg
akart szerezni egy filmet, amelyen egy rendőr meggyilkolja Enver Davidit.
Axel megdöbbent. Természetesen kiszivárgott némi információ a
kapitányságról, de amit most hallott, azt rajta, Darlingon, Corneliussenen,
Rosenkvisten, a titkosszolgálatosokon, Lindberg ügyvédjén és azon az
ügyészen kívül, akinek el kellett rendelnie Lindberg előzetesbe helyezését,
aligha ismerte más. Meg persze a tettes. Már ha nem Lindberg volt.
– Hamarosan kénytelenek leszünk sajtótájékoztatót tartanai, és meg kell
cáfolnom a sztorit – közölte Rosenkvist.
 – Honnan szedték?
– Éppen ennek a kiderítésén dolgozunk. Az újságírók telefonját
lehallgatják, egyelőre azonban még semmi használható nem derült ki.
– Elképzelhető, hogy a titkosszolgálat volt?
Elvigyorodott, de arckifejezésében nyoma sem volt a melegségnek vagy
a tréfálkozásnak.
– Ne álmodozz. Az ügy kirobbanásának első másodpercétől fogva
hangsúlyoztam, mennyire fontos, hogy semmi se kerüljön ki. És te voltál
az első, aki szivárogtatott. Fogalmunk sincs, hogyan, de megszerezted a
TV2 felvételét, és megmutattad a két vádlott tisztnek anélkül, hogy előtte
egyeztettél volna velem – annak ellenére nem tetted, hogy nyomatékosan
megkértelek rá. A felvételt azóta bemutatták a tévében, hogy
megalázzanak és inkompetensnek mutassanak be bennünket. Erre csak úgy
lehettek képesek, ha elmagyaráztad nekik, mit látnak a szalagon.
Axel semmi okot nem látott, hogy hazudjon a tetteit illetően – hiszen
eredményre vezettek.
– Haladtam az üggyel, nem? Mindenki mással ellentétben. Még mindig
Vangot és Groest gyötörnétek, ha nem szereztem volna meg azt a felvételt.
És nem én szivárogtattam ki, hogy valójában miért hagyta el a helyét
Vang.
– Nagy nyomás nehezedik ránk. Mindenki tudja, hogy te szerezted meg
a felvételt. És én kénytelen vagyok cselekedni, bár elismerem az
érdemeidet. De az előéleted Lindberg-rel szintén árthat a nyomozásnak, ha
egy találékony védő fel akarja használni a bíróság előtt. Ha ilyen fontos
részletekről nem számolsz be nekem vagy a legközelebbi felettesednek,
akkor vajon mit hallgatsz még el… Vagy mit mondtál el. Te szivárogtattad
ki, hogy elkaptuk Lindberg-t és az áldozattal folytatott beszélgetése
tartalmát az Ekstra Bladet-nek?
– Ilyet sosem tennék.
– Remélem is, mert ha így lenne, akkor azonnal elküldenélek fizetés
nélkül. Mostantól fogva nem te vagy a központi nyomozó. Ezúttal olcsón
megúsztad, a személyzeti mappádba persze kapsz még egy figyelmeztetést,
és nem fogom elfelejteni az ügyet. Utasítottam Darlingot, hogy különböző
kisebb feladatokkal bízzon meg, megfigyeléssel, a tanúvallomások és a
telefonlehallgatások tanulmányozásával, de mostantól nem foghatsz
semmibe egyedül.
Axel képtelen volt felfogni a történteket.
– Miért nem távolítasz el egyszerűen az ügyből?
– Mert lojális vagy, nem? Bár minden tőled telhetőt megteszel, hogy
tönkretedd magad, a célod mégis az, hogy felderítsd az ügyet.
– És akkor mi van?
Rosenkvist ironikus mosollyal szemlélte, ujjhegyei hatalmi táncot jártak
egymással, mintha valamilyen döntést akarna hozni, de Axel biztos volt
benne, hogy már a találkozójuk előtt meghozta.
– Sok érdek ütközik ebben az ügyben, és – sokéves titkosszolgálati
tapasztalatom ellenére – vannak olyanok is, amelyekről nem tudok. Ezért
nem vagy még a közlekedésbiztonságiaknál.
– Akkor fecsegnem kell neked, ha a nagyfiúk a titkosszolgálatnál át
akarnak verni minket?
– Ne legyél naiv. Már rég átlátok rajtad. Azt teszed, amihez kedved van,
de ha átvernének, akkor még nálam is jobban fel lennél háborodva. És
honnan kaphatnál segítséget, ha nem tőlem? – Felemelte az egyik kezét, és
elolvasott egy e-mailt. – A beszélgetésnek vége, Steen. Teljes erőből
folytatjuk Lindberg-rel, és hamarosan nyilvánosságra hozom a történetet.
Feltűnő, hogy a gyilkosságot az autonómokkal való konfliktusunkkal
akarják álcázni, és hogy olyan gyanúsítottat tartunk bent, aki
hivatásszerűen gyűlöli a rendőrséget.
Az utóbbi megjegyzés elég sok emberre igaz volt.
– És ha nem ő tette? – kérdezte Axel.
– Ezen szerencsére nem kell törnöd a fejedet. Már nem a te gondod.
 A folyosón olyan csönd volt, mint egy kriptában, ahová – Axel úgy
érezte – bezárták. Elindult. A rendőrfőkapitány irodája előtt egy csomag
cigaretta hevert az ablakpárkányon. Megtorpant és megnézte, a kezébe
vette, egyet kihúzott belőle, mérlegelt, miközben a furcsa horogkeresztes
terrazzo padlón látható hatalmas szürkésfehér foltokat szemlélte, amelyek
kopás és túladagolt tisztítószer-használat miatt keletkezhettek. A legenda
szerint az építésznek nem tetszett a vázlat, és egyszer részegségében
elmaszatolta a szénrajzot, melyet aztán pontosan követtek, amikor a padlót
lekövezték.

– Kértünk időpontot a készenléti bíróságon? – kiabált Darling a

szomszédos irodából, amikor Axel belépett az ajtón. A főügyésszel
Lindberg kihallgatási jegyzőkönyve fölé hajoltak. Axel kiolvasta a
tekintetükből, hogy mindketten tudják, hogy vakvágányra futottak, és a
megaláztatás fájt. Vajon ez a két seggfej támadta hátba?
– Megcsinálod? Csak három óránk maradt.
Az egyik fiatalabb nyomozó dugta be a fejét.
– Meddig?
– Három óra múlva lejár az idő. Folytatnunk kell a kihallgatást.
Axel közbeszólt.
– Biztosak vagytok benne, hogy a kezetekben lévő bizonyítékokkal a
készenléti bíróság elé akarjátok állítani?
– Új információink is vannak. Kihallgattam Sonnét, aki megerősítette,
hogy Lindberg Piver után kérdezősködött – ez megerősíti a gyanút. Biztos
vagyok benne, hogy majdcsak elkapjuk.
Axel a fejét csóválva bement az irodájába. Most mi az ördögöt
csináljon? Tényleg ő tévedne? Lehetséges, hogy Lindberg a gyilkos?
Korábban is megtörtént már vele, hogy száztíz százalékig biztos volt a
gyilkos ártatlanságában, aztán később minden egyes szavát meg kellett
bánnia, amikor előkerült a döntő bizonyíték. Tényleg Lindberg lenne?
Örömmel töltötte volna el, ha ez a seggfej a börtönben rothad, de a francba
is, nem olyasmiért, amit nem követett el.
Leült az íróasztalhoz, elővette a laptopját és bejelentkezett. Minden
internetes újság Lindberg-rel kezdődött: „Ismert baloldali aktivistát
vádolnak gyilkossággal”.
Piver meggyilkolásának híre még nem szivárgott ki, de biztosan nem
tart sokáig. Lindberg előállításáról az Ekstra Bladet számolt be, továbbá
arról is, hogy megpróbált megszerezni egy filmet, amely bizonyította, hogy
Enver Davidi gyilkosa rendőr. Hívja fel Sonnét, és kérdezze meg, honnan
van az információ? Biztosan kérne valamit cserébe, és ha meg is kapná,
semmi garancia nincs rá, hogy elárulja a forrását. – Axelt nem érdekelte a
forrás neve, csak azt akarta tudni, hogy tőlük szivárgott-e ki az információ.
Várnia kell, túl kockázatos lenne felhívni a kapitányságról, találnia kell
egy másik telefont.
Megnyitotta az e-mailjét, és olvasni kezdte a beérkezett jelentéseket.
Darling készített egy szolgálati beosztást, amelyen Axelt beugróként
tüntette fel Laila Hansen őrzésénél. Ezzel jócskán lefokozta, de a gondolat,
hogy viszontlátja a nőt, megmelengette a szívét.
Haza is mehet és elszívhat egy hatalmas pipesz hasist, és elfelejthet
mindent erről a borzalmas napról.

Hozott magának egy csésze kávét, becsukta az ajtót, és leült. Aztán

eltüntetett egy hasisklub megfigyeléséről szóló kupacnyi régi jelentést, és a
csészéjét az íróasztalát védő vastag üveglapra állította. Az üveg alatt
emlékeztető cetlik, telefonlisták, gyorséttermek reklámjai hevertek,
szusibárok, indiai és valódi olasz pizzériák hirdették shawarma- és
bernaise-szószos pizzáikat. Egy képeslap Francis Bacon-motívummal, egy
nyaralásos kép a szőke fürtű Emmáról a tengerparton – bőre barnára sült,
rózsaszín, rojtos fürdőruhát visel, felső fogsora hófehér, hunyorog –, aztán
tőle jobbra három fénykép a kilencvenes évek elején meggyilkolt kis
fekete hajú lányról és a két mosolygó fiatal nőről: Rajanról, Mirandáról és
Stináról. Onnan bámultak rá, ahol a sötétség mélyebb és sűrűbb
mindennél, amit ismer.
Még mindig szabadlábon vannak a gyilkosaik. De el kell kapni őket. És
Axel mindent megtett, hogy ez neki sikerüljön. Hogy megbüntessék őket.
Vagy ha szükséges, megöljék.
Kikereste az e-mailjeit az ügy kezdetétől, péntek reggeltől, és
kinyomtatta a jelentéseket. Újra át akarta olvasni őket most, hogy
vakvágányra futottak. Nem most minősítik le először formaságok miatt,
majd megint talpra áll, és felgöngyölíti ezt az egész ostoba ügyet.
Egy ablak jelent meg a képernyőjén annak jeleként, hogy bár a
nyomozásban a hierarchia aljára száműzték, azért még megkapja az üggyel
kapcsolatos elektronikusan küldött anyagokat. Olvasott, miközben a
szavak íródtak:
„Martin Lindberg (220964-0119) vádlott kihallgatása. Jelen vannak:
vádlott és ügyvédje, John Darling, a Koppenhágai Rendőrkapitányság
helyettes bűnügyi felügyelője és Kristian Kettler, a titkosszolgálat
helyettes bűnügyi felügyelője. Jegyzőkönyvvezető Erna Jensen.”

Kettler, hát persze. Axel véletlenül felborította a kávéscsészéjét, és

figyelte, ahogy tartalma kifolyik, és eltakarja a három meggyilkolt nő meg
a lánya fényképét, mielőtt annyira híggá nem válik, hogy arcuk előbukkan
a barnásfekete lötty alól. Hangosan káromkodott, aztán megragadta az
asztal szélén álló konyhai papírtörlőt, néhány méter papírt letekert, és
feltörölte a kávét, miközben a képernyőt figyelte. Hát persze hogy ők
ketten hallgatták ki Lindberg-t, az új páros. Ez talán megmagyarázza,
honnan szerzett tudomást a főnöke a TV2-vel folytatott ügyletéről.
Most nem tud mit kezdeni vele, de amint lehetősége nyílik, szembesíti
Darlingot a ténnyel.
Követte a kihallgatást, miközben megpróbált átfogó képet alkotni az
iratokról. Kinyomtatott minden tanúkihallgatást. Összesen
kétszázharminchetet. Az Assistens temető környékén lakókét, nemcsak a
tetthelynél, hanem körben a temető körül, az újságírókét, a tüntetőkét és
minden kollégáét, aki megfordult a temetőben. A tetthellyel szemben lakók
közül sokan az éjszaka nagy részében ébren voltak. A megfigyeléseik
többségén pontos időmegjelölés szerepelt, másokon többórás időtartamot
adtak meg, de elég adattal rendelkeztek, hogy összeállítsanak egy időtervet
és összekapcsolják a TV2 helikopteres felvételéről származó adatokkal.
Axel-nek három vallomás ragadta meg a figyelmét. Az egyik tanú látott
egy rendőrt, aki elrejtőzött a kápolna közelében járőröző társai elől. Egy
másik két összeborult alakot látott közeledni, az egyikük rendőr volt, egy
harmadik pedig látta, ahogy valaki egy táskával a kezében átmászik a falon
a Kapelvejon álló régi lámpaoszlop segítségével – ötszáz méterre a
tetthelytől, Enver Davidi szállodájának a közelében, mindössze huszonöt
perccel azelőtt, hogy megölték.
Aztán átfutotta Lindberg kihallgatási anyagát.
„Van egy tanúnk, aki szerint kérdezősködtél az elhunyt Peter Smithről.”
„Hazugság. Fogalmam sincs, ki az a fickó.”
„De a péntek esti utcai zavargások idején róla kérdezősködtél, nem
igaz?”
„Senkit sem kérdeztem róla, de lehet, hogy beszélgettem néhány
kollégával arról, hogy kit keres a rendőrség.”
A gyanúsított habozik.
„Sonne volt? Az egy őrült. Egyszer beszéltem vele arról, hogy a
rendőrség egy autonómot keres. Tényleg rákérdeztem.”
„Korábban azt állítottad, hogy nem ismered Peter Smitht. Most viszont
emlékszel rá?”
„Nem ismerem, de a többi újságíróhoz hasonlóan hallottam, hogy egy
autonómot keresnek. Nem tudtam, hogy miért, de újságíró vagyok, a
pokolba is, az a feladatom, hogy kérdezzek és ellenőrizzem a
híreszteléseket. Ez talán csak nem tilos.”
„Milyen kapcsolatban állsz Sonnéval?”
„Régóta ismerem, egy idióta.”

Axel nekilátott átnézni a telefontársaságoktól kapott fájlokat. Lenyomozták

és lehallgatták Piver és a Modpress telefonját is, melyről Lindberg tagadta,
hogy ismeri. Piver telefonját csak Christianiában kapcsolták be, míg a
Modpress-est a pénteki nap folyamán számos alkalommal használták,
többször is a szerkesztőség közelében, aztán Østerbrón, a Christiansborg-
nál és a Nørrebrón meg az északnyugati negyedben lévő vasúti területen
szombat délelőtt.

Az ügyvéd megkéri, hogy játsszák le a felvételt még egyszer.

A felvételt lejátsszák.
A vádlott hangosan tiltakozik, tagadja, hogy az ő hangja hallható. Az
ügyvéd megkérdezi, hogy a rendőrség szerint tényleg ügyfele beszél-e a
felvételen. Hogy tényleg nem hallják-e, hogy a hang egyáltalán nem
hasonlít az övére.
John Darling: „Ez még semmit sem bizonyít. Manapság egy csettintéssel
el lehet torzítani a hangot.”
Ügyvéd: „Akkor azt ajánlom, hogy sürgősen elemeztessétek. Puszta
fülemmel hallom, hogy nincs eltorzítva. Nem Martin hangja. És ha ez a
szalagon nem ő, akkor nagy gondban vagytok, mert semmi sincs a
kezetekben ellene. Kénytelen vagyok szünetet kérni. Fontos telefonos
megbeszélésem van.”

Axel ajtaja kinyílt. John Darling, Kettler és az ügyész lépett be.

– Van valami újság? – kérdezte Darling barátságosan. Kettler ragyogott.
– Nincs. – Axel kifejezéstelen arccal válaszolt. Aztán folytatta az
olvasást.
– Bemegyünk Corneliussenhez. Átadjuk a készenléti bíróságnak.
 Axel ügyet sem vetett rájuk. Miután folytatták útjukat Corneliussenhez,
sietve felállt, becsukta mögöttük az ajtót, kilépett a másikon, és csak
behajtotta, aztán a következő két irodán keresztül belépett Lindberg-hez,
aki a kapitányság börtönében dolgozó fiatal börtönőr társaságában
ücsörgött.
– Azt mondták, hogy senki sem beszélhet vele.
– Fogd be, és menj ki a folyosóra – utasította Axel, és megmutatta neki a
jelvényét.
Lindberg fürkész tekintettel nézett rá.
– Mit keresel itt?
– Mindegy. Talán nem hiszed el, de most kapsz egy esélyt. És ez az
esély én vagyok. Szeretnél mondani valamit?
– Neked hiányzik egy kereked. Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy
semmi közöm ehhez az egészhez. Láttam a szemedben, amikor a felvételt
hallgattad.
Axel hallgatott és várt.
– Tudom, hogy gyűlölsz, és azt is tudom, hogy miért, de azt hittem,
téged más fából faragtak. Nem hittem, hogy eladod a lelkedet egy könnyen
jövő hazugságért, azt hittem, az igazságot keresed. És azt nem találod meg,
ahogy a barátaid sem, azzal, hogy engem bezártok.
– Vajon ki akarja rád kenni a gyilkosságot?
– Fogalmam sincs, de semmi közöm az ügyhöz. És ha állítólag én öltem
meg azt a két embert, akkor miért nem találtatok semmit sem nálam, ami a
gyilkossághoz köthető?
Axel két helyiséggel távolabb hallotta kinyílni az irodája ajtaját.
– Még visszajövök – ígérte, és kilépett a folyosóra, ahol a börtönőr
várakozott.
– Visszamehetsz – mondta. Összeszedte a holmiját az irodájában, és
lement a készenléti bíróhoz. Lindberg-nek délután öt órára foglaltak
időpontot – egy óra múlva.
Lindberg készenléti bírónál tett látogatása után a hangulat a mélypontra
süllyedt. Egy kritikus bíró kapta az ügyet. Annyi újságíró volt jelen, hogy
ötször is megtölthették volna a kis helyiséget a négy széksorral, de a
vádirat felolvasása után kiküldték őket, a nyomozás érdekeire hivatkozva.
A bírónő egyetértett a zárt ajtókkal, de nem fogadta el a bizonyítékként
lejátszott anyagot, amelynek meghallgatásához Lindberg ügyvédje
ragaszkodott.
– Nem vagyok szakértő, de már sok határozatot hoztam megfigyelési
ügyekben, ahol fejlett álcázóberendezéseket használtak, ez azonban nem
hasonlít rájuk. Még én is hallom, hogy a felvételen nem a vádlott hangja
hallható. Három napot kaptok, hogy szerezzetek valami meggyőzőbbet,
vagy elemeztessétek a felvételt, hogy meggyőzzetek, valóban Lindberg
beszél rajta.
A négy hét, amit az ügyész szeretett volna elérni, a lehető legkevesebbre
rövidült, amit valaki előzetesben eltölthetett.
Axel otthagyta az előzetes kihallgatást, amikor bevezettek egy tizenhat
éves másodgenerációs bevándorlót, és leültették egy acélhuzallal a
padlóhoz rögzített székre. A nyilvános kijáraton távozott, ahol még mindig
sok újságíró várakozott.
– Mi történt, Axel?
Dorte Neergaard elnyomott egy cigarettát, és utánaszaladt, széles
szemhéja alól a szinte sima szemgödörből csillogott az érdeklődés.
– Történt? Csak annyi, amennyit te is hallottál. Három napra bent tartják
gyilkosság vádjával.
– De komolyan, ugye ezt ti sem hiszitek el? Ismerem, zsarukon kívül
senkinek sem lenne képes a haja szálát sem meggörbíteni. Miért ölte volna
meg Davidit?
Axel megállt.
– Hallgass ide, Dorte, a múltkor elszúrtam, de adtam neked valamit,
hogy kiengeszteljelek. Most nem mondhatok többet, nem tudom, honnan
szedted a sztorit arról, hogy az egyik rendőr hazament megdugni a
szakaszvezetője feleségét, de mindenki azt hiszi, hogy az információ tőlem
származik, ezért leváltottak. Szóval most azt sem nagyon engedhetem meg
magamnak, hogy a te társaságodban lássanak. Semmiért sem hibáztatlak,
nagyszerű sztori, ráadásul igaz, de nincs több mondanivalóm.
– Oké, egy kicsit engem is meglepett, hogy ki a feladó.
– Ki volt?
Az újságírónő elmosolyodott.
– A forrást, Axel, nem adjuk ki.
– A te helyedben legközelebb kicsit jobban meggondolnám. Mindenki
azt hiszi, hogy cserekereskedelmet folytattam veled azért a tévéfelvételért.
Nem tudom, hogy eljut-e a főnökeid fülébe, de ha igen, akkor ugyanúgy
benne vagy a slamasztikában, mint én.
 44

Március 7., szerda

Kigombolta a nő ruháját. Feszült a hasán és a mellén, fekete melltartó és
fekete selyembugyi, vagy az is lehet, hogy műszálas, áttetsző, hímzett
szegéllyel. A teste erős volt, izmai kemények, bőre meleg, az anyag
lecsúszott a válláról, nedves volt, várta az érintést, és Axel megérinthette.
Melle kibukott a melltartóból, puhán, szépen lógott, a mellbimbók
megkeményedtek, túlságosan is, szinte nem bírta megérinteni őket,
valószínűtlenül feszültek az izgalomtól. Megragadta a nő rövid vörös haját,
éppenhogy meg tudta tartani az ujjai között, megcsókolta, nyelvét mélyen
a szájába dugta, a nyál kicsordult a szája sarkában, arca a másik archoz
dörgölőzött, Nem fogta vissza magát. Aztán elfáradt, és az ajkait
harapdálta, tépte, most kellett magáévá tennie, a francba. Most. Laila.
Most.
Az ablaka alatt fékező kukásautó hangja ébresztette fel, tíztizenöt
dudálás, hangosabb volt az ébresztőórájánál, és megfosztotta a szeretkezés
élményétől Laila Hansennel. Kielégítetlenül, kiszáradt szájjal maradt
magára. A hólyagja annyira feszült, hogy kimászott az ágyból, és kiment a
mosdóba könnyíteni magán.
Éjszakánként nem nagyon tudott pihenni, valódi hormonviharok dúltak
benne, megtöltötték a nők, valóságos, elképzelt, múltbeli és jövőbeli
nőalakok, akikhez nagyon vonzódott, de képtelen volt rájönni, hogy
magáévá akarja vagy tudja-e tenni őket – sem a valóságban, sem álmában.
Először Cecilie, most pedig Laila Hansen, legközelebb majd rémálmai
lesznek, vagy Henriette Nielsen jelenik meg erotikus képzelgéseiben.
Kiment a konyhába, és leült a kis csempézett asztalhoz. Újraindította a
számítógépét, és feltett egy kis vizet kávénak. Cecilie nem vette fel,
amikor megpróbálta felhívni. Megnézte az e-mailjeit, és elolvasta a
legfrissebb aktákat az ügyben. Lindberg-ről semmit sem talált, ami az
ártatlanságát bizonyította volna. A műszakiak egy leégett fekete kisbuszt
jelentettek, a tűzoltók találták a Bispeengbuen alatt.
Aztán járt egyet a Nørrebrogade-n, bement az Assistens temetőbe,
elhaladt a kápolna mellett, majd egy másik kapun kiért a Jagtvejra. Az
Ifjúsági Házból nem sok maradt, lányok sírtak szétkent sminkkel az
aszfalton. De nem voltak zavargások. A levegő és a fények kontúrok
nélküli szürke tanulmánnyá olvadtak össze.
Bár Axel még mindig megkapta az ügy aktáit, saját szakállára nem sok
mindenbe foghatott. John Darling aligha tájékoztatja a fejleményekről,
Henriette Nielsen az egyetlen lehetősége, és ezt maximálisan kihasználta a
Moussával való találkozáskor.
A rendőrnő az első kicsöngés után felvette.
– Szia, Axel? Mi újság? Hallottam, hogy jártál. Dezertálsz?
– Még nem teljesen, de nem látnak szívesen. Van valami hír az anyagról
vagy Moussáról?
– Nem igazán. Éppen most értem be, ellenőriztem a lehallgatást, de
tegnap semmit sem sikerült megtudnunk.
– Tudják, hogy figyelitek őket?
– Valamit biztosan sejtenek, de nem tudnak mindent.
– Van lakásotok a téren? Bejuthatok oda?
– Van egy egész központi helyen, és több kamerát is felszereltünk kint
és bent is. Feljöhetsz, és ha akarod, megnézhetjük a felvételeket együtt, de
délutánig nem lesz időm.
– Mi foglal le ennyire?
– Többek között át kell néznem több, Bispevejról készült felvételt a
technikusokkal. Többön látható egy fekete Ford kisbusz, ahogy megáll, és
egy férfi kidobja belőle Piver holttestét a területre.
 – Mit mondtál, a kurva életbe?
– Ne örülj túlságosan. Arról a részletről, amit láttam, nem lehet
kideríteni a férfi személyazonosságát. És a Fordot…
– …éjszaka megtalálták kiégve a Bispeengbuen alatt – fejezte be a
mondatot Axel.
– Szóval hallottál róla. Miért mindig ott égetik ki a bűnözők az autókat?
– Megszokásból – mondta Axel, és utalt arra, hogy a Koppenhágából
Nørrebro és Frederiksberg között kivezető autópálya alatti kihalt területen
gyakran égettek ki autókat, hogy eltüntessék az esetleges DNS-nyomokat.
– Tudod, hogy mi lesz Lindberg-rel? – kérdezte Axel.
– Ma megint kihallgatják, de egyszer csak belefáradnak. A
hangtechnikusaink megvizsgálták a felvételt, nem lehet teljesen kizárni,
hogy az ő hangja hallható, de nem nagy az esélye.
– Miért?
– Lindberg koppenhágai. A felvételen hallatszó hang Gladsaxe
környéki.
– Ez azt jelenti, hogy nem lehet ő?
– Aligha, a dialektust nehéz teljes beszélgetés alatt utánozni. A két
hangot meghallgatta valaki a Koppenhágai Egyetemről, szerinte nem
valószínű, hogy a kettő megegyezik.
– Gondolom, ezt Kettler is tudja.
– Persze.
– Akkor miért nem engedik el?
– Bizonyára elengedik, amikor lejár a határidő, addig azonban
megpróbálnak találni valamit ellene.
Axel elhallgatott.
– Valaki ellenőrizte Lindberg múltját?
– Úgy hallottam, ebben te vagy a szakértő! – ugratta Henriette.
– Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy volt-e valamilyen kapcsolat
közte és Davidi között. Írt róla valaha? Járt Macedóniában? Ismeri Pivert?
Ismeri azt a lakóközösséget, ahol a fiú lakott? Felismerte és elment volna
vele Piver?
– Nem tudom. Nem az én területem. De ennek bizonyára utánajárhatsz
anélkül, hogy bárkinek a kisujjára lépnél.

Laila Hansen szívesen találkozott vele. Szabadságot vett ki, és állítólag

otthon akarta tartani Louie-t, de a fiú el akart menni az iskolába, mert
futballbajnokság volt.
Axel a sötétkék civil rendőrautó mögött parkolt, kiszállt, és odalépett
hozzájuk, egyik kezével a tetőre támaszkodva behajolt.
– Történt valami?
– Azóta, hogy utoljára itt jártál, nem – vigyorgott az egyik. – De kösz,
hogy itt ücsöröghetünk a melegben ahelyett, hogy az Ifjúsági Ház körül
kellene mászkálnunk.
– Elmehettek. Átveszem a szolgálatot.
– Lehetne egy kicsit kevesebb felfordulás, mint legutóbb?
A másik fölényesen vigyorgott, ironikusan tisztelgett, felegyenesedett és
beindította a motort. Axel az autó teteje fölött látta, ahogy Laila Hansen
keresztbe font karral a legközelebbi ablakban áll, és távoli tekintettel őt
figyeli, mintha elmerült volna a belső káoszban. A három fickó látogatása
a térről megviselte. Emma jutott eszébe meg az, hogy vajon ő hogyan
reagált volna, ha a lánya ilyen események szemtanúja lenne. Vajon Louie
látott valamit? Vajon felébredt a hangokra, vagy amikor a kollégák
megjelentek Moussa srácaiért?

Laila az ajtóban fogadta, és Axel azonnal érzékelte a nyugtalanságát,

mintha védeni akarta volna magát tőle. „Gyere be”, mondta szórakozottan,
de azért felnézett az arcába, amikor Axel elhaladt mellette a keskeny
folyosón, tekintetéből sütött a…
Gyengédség, vágy, félelem, bizonytalanság? Mintha a pillantásában
mindez keveredett volna, de a férfi képtelen volt szétválasztani őket
egymástól, vagy megérteni az okokat, mert annyira fűtötte a vágy, és ez a
vágy nem valahonnan máshonnan jött és nem valami más helyébe lépett,
nem az ürességet töltötte be, hanem tisztán és hamisítatlanul rá vágyott. Az
érzés viharra hasonlított, a magáévá akarta tenni, érezni akarta a testét,
mellette feküdni és átölelni. Fogalma sem volt, honnan jön ez az érzés.
Hat óra múlva jött a váltás. És legalább négy óra volt még addig, amíg
Louie hazaér.
– Az a tettes, akit letartóztattak? – kérdezte Laila.
– Nem hiszem.
– Miért?
– Mert ismerem. Szemét alak, de nem illik a képbe, nem tudom, mi
lenne az indítéka.
– Akkor ki tette? Tudtok valamit?
– Nem, de egyre közelebb kerülünk a megoldáshoz.
– Ki az, akit elkaptatok?
– Egy kivénhedt autonóm, most újságírónak hívja magát, a Modpressnél
dolgozik. A neve Martin Lindberg.
– Martint tartóztattátok le? Martin Lindberg-t? Őt ismerem.
– Tessék?
– És ismeri…… ismerte Davidot is.
– Mit mondtál?
– Macedóniában ismerkedtek meg. David dolgozott neki és néhány más
újságírónak. Amikor hazajöttek, Martin pénzt hozott Louie-nak.
Vajon ezt miért nem ellenőrizte senki sem?
– Miféle pénzt?
– Ezer koronát, amit David keresett, és amiről úgy gondolta, Louie-t
illeti. Meséltem. – Elhallgatott, a körmét rágta. – Szerintem azért küldte,
hogy imponáljon vele, és megmutassa, hogy rendes apa. Lindberg volt itt a
pénzzel.
 – Micsoda képtelenség! Most mennem kell. Sürgősen be kell ugranom a
kapitányságra.
 45
Miközben az autóban ült, Henriette Nielsen hívta.
– Ráérsz?
– Nem éppen, mi a helyzet?
– Ha van egy kis időd, le kellene jönnöd a térre. A lakásban vagyok.
Alattam az utcán Moussa éppen egy csapat újságírót szórakoztat.
– Mit csinál?
– Beszél, feltűnősködik, nagyon gesztikulál. Itt van a TV2-s barátnőd,
Sonne, a BT és a Jyllands-Posten. Elég nagy ostobaságokkal tömi a
fejüket.
Axelen kívül senki sem tudta, hogy Lindberg ismerte Enver Davidit,
ezért elhalaszthatja a kihallgatását. Annak is megvan az előnye, ha
kevesebben vannak a kapitányságon, így senki sem zavarja.
– Küldj egy sms-t, amikor megérkezel, lejövök és beengedlek a hátsó
ajtón.
A Korsgade-n parkolt, majd bement a háztömb méretű udvarra. A nagy
felületet füves részek tarkították, volt játszótér, kerti grill és a lakók
számára fenntartott asztalok és székek. Száz méterre meglátta Henriette
Nielsent a hátsó ajtóban.
A századfordulón épült téglaépület harmadik emeletén egy nagypolgári
lakásba lépett, amelyből csak egyetlen helyiség nézett a Blågårds térre – a
lakás többi ablaka az udvarra nyílt. Axel keresztülnézett három nappalin,
amelyeknek magas volt a mennyezete, és drága, dán dizájnbútorokkal
voltak berendezve.
– Ki lakik itt?
– Egy fickó, aki New Yorkba költözött, és egy évre kiadta a kéglit.
Háromból csak két ablakkazettán lehetett kilátni – az utolsó,
tükörmatricás mögé két videokamerát szereltek, és helyet alakítottak ki egy
fényképésznek, aki ebben a pillanatban is ott kattintgatott.
Axel fülhallgatót vett fel. Moussa hangja hallatszott. Természetes
magabiztossággal beszélt, amit nem lehetett félreérteni, nyugodtan, halkan,
de határozott, parancsoló hangnemben. Elítélte azt, amit Moussa képviselt,
de tisztelte az erejét, és tudta, hogy mi mindenre van szükség ahhoz, hogy
valaki olyan pozíciót harcoljon ki magának, mint amilyen az övé.
– Semmi közünk a zavargásokhoz, az erről szóló hírek nem igazak.
Nézzék meg, mi történt. Innen, a térről valók a randalírozó srácok, vagy
Európából, Berlinből és más városokból? Magától értetődik. Nem mi
törünk-zúzunk az üzletekben és égetjük ki az autókat, ugye?
Amikor Dorte Neergaard hangja áthatolt a tömegen, Axel az ablakhoz
lépett. Moussa egy kávéházi széken ült az Escobar előtt, hátradőlt,
rajzolgatott és széles mosollyal magyarázott; főműsoridőben volt, előtte
Dorte Neergaard, mögötte egy kamerás csapat. Nyilvánvalóan nem akarta,
hogy az arcát is lefilmezzék. Körülöttük öt újságíró állt és ült egy nagyobb
csoport másodgenerációs bevándorló társaságában.
– De itt a maga fiai veszítették el a fejüket és vertek szét több üzletet is,
nem? – kérdezte Dorte Neergaard.
– Ez nem igaz. Csak a rendőrség állítja, mégpedig azért, hogy elterelje a
figyelmet a saját alkalmatlanságáról. Kétségbeestek. Két nappal ezelőtt
találkoztam egy rendőrrel a téren. Kábítószert ajánlott nekem, ha segítek
megoldani egy ügyet.
Az asztal körül lévő újságírók felébredtek, hirtelen záporozni kezdtek a
kérdések. Axel kellemetlenül érezte magát.
– Ki volt?
– Tudja bizonyítani?
– Miben kellett volna segítenie?
Henriette Nielsen pillantása találkozott Axelével.
– Nincs több mondanivalóm, de ha most itt lenne, felismerném.
 Az újságírók újra próbálkoztak, de Moussa visszavonult.
Axel megkérdezte Henriette Nielsent:
– Hogy a csudában mikrofonoztátok be őket?
– Minden egyes asztal alá vezeték nélküli mikrofonokat szereltünk – a
nő mosolyából sugárzott a szakmai büszkeség.
Moussa folytatta fiai ártatlanságának bizonygatását a pusztításban. Az
interjú kezdte értelmét veszíteni, amikor megint Dorte Neergaard hangja
hasított a levegőbe:
– Nem maga a Blågårds téri banda vezetője?
– Semmilyen banda nem létezik.
– De valamilyen hierarchia csak van, amelynek a tetején maga áll?
– Erről nem nyilatkozom.
– Több itt álló társával együtt hosszú börtönbüntetésre ítélték erőszakért,
fenyegetésért és hasiskereskedelemért.
– Ezt nincs kedvem kommentálni.
– Miért nincs? Mindenki tudja. Miért nem akar beszélni róla?
– Csak.
– Ha nem tömörülnek bandába, akkor minek nevezik ezt a társaságot?
– Értsék már meg, hogy ez nem így működik. Egyszerűen barátok
vagyunk, akik összetartanak, ez minden. A rendőrség próbálja borzolni a
kedélyeket azzal, hogy ránk hivatkozik, amikor az utcákon cirkálnak és a
fiatalokat heccelik. Évek óta így van, aztán a fiatalok megelégelik, és
valaki reagál. De nem vagyunk banda, és nem veszünk részt a
zavargásokban.
A lakásban lévő fotós rájuk nézett és megszólalt:
– Egy ilyen disznónak nem kellene szólásszabadságot biztosítani.
Hogyan illethet minket büntetlenül a legképtelenebb vádakkal?
Axel Moussára, az utcán összesereglett újságírókra és kíváncsiskodókra
nézett. Minden bizonnyal ez volt a nap szenzációja – ugyan a bűnözők
egyre több helyet kaptak a médiában, azért mégsem történik meg
mindennap, hogy Dánia leghírhedtebb bevándorlóbandájának a vezetője
nyilatkozzon a sajtónak.
Moussa emberei közül nyolcan-tízen a csoport közelében tartózkodtak
vagy elkeveredtek benne. Dorte Neergaard éppen az egyiket győzködte, a
BT újságírója Moussával diskurált, miközben Moussa egyik embere a
kezét a karjára tette. Szedelőzködtek.
– Mondtam, hogy ne fényképezzék őket! Ne kérdezzék őket! Nem
akarnak bekerülni a sajtóba – jelentette ki a bandavezér olyan
hangnemben, hogy az újságíróknak elment a kedvük attól, hogy
szembeszálljanak vele.
Tényleg így lenne?, gondolkodott Axel. A bandatagok szemében ki lehet
vívni a tiszteletet az újságírók pocskondiázásával, de vajon nem arról a
hírnévről álmodik minden csatlós és pusher, amit sosem kaphat meg?
Hogy többre vigye egy szimpla hasábos rendőrségi hírnél a hetedik oldalon
arról, hogy elítélték durva erőszakért, fenyegetésért vagy
hasiskereskedelemért?
Moussa távozott a kávézó kinti kiszolgálópultjától – ahogy ő hívta őket
– barátainak maroknyi csapata kíséretében. Axel kettőben felismerte a
bandavezér hétfő esti testőreit. Jakob Sonne követte őket, jelezte
fotósának, hogy várja meg a kávézónál, nyilvánvalóan tenni akart még egy
utolsó próbát. Egy percet kapott Moussától, az újságíró mondott neki
valamit, amin a bandavezér hangosan nevetett, és úgy veregette hátba,
mintha régi barátság fűzné őket egymáshoz.

A lépcsőházban Henriette Nielsen állította meg.

– Elég vékony jégen táncolunk, nem?
– Ezt hogy érted?
– Ott van a beszélgetésed Moussával meg Enver Davidi halála. Nem
lenne szerencsés, ha napvilágra kerülnének.
A szemöldökei fölött kereszt alakban futottak a ráncok le egészen az
orra tövéig.
– Túl sokat aggodalmaskodsz, Henriette. Ez az egész nem érdekes, ha
elkapod a tettest.
– Ez az álcázott akciónkra is érvényes Davidivel?
Axel nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a rendőrnő
bizalmát, de hazudni sem akart neki.
– Ennél nagyobb esztelenséget régen láttam, de ugye nem a te döntésed
volt?
– Nem.
– Senkit sem védelmezek. És semmi kedvem Kettlert vagy Jessent
kímélni.
– Nem akarom elveszíteni az állásomat csak azért, mert te bosszút
akarsz állni a volt feleséged új férjén, érted? Ne feledd, hogy ott voltam,
amikor Moussával találkoztál, van valami a kezemben ellened.
Ez imponált Axelnek, aki mosolyogva bólintott.
– Ez nem változtat azon, hogy te is felelős vagy Davidi haláláért. Ugye
nem mutatna túl jól az Ekstra Bladet címlapján, hogy a titkosszolgálat
alkalmazta Davidit azért, hogy épüljön be a BGP-be, de meggyilkolták a ti
alkalmatlanságotok miatt?
Henriette jéghideg tekintettel sziszegte:
– Engem hagyj ki az egészből, érted? Különben magammal rántalak
téged is!
Axel nevetve folytatta útját lefelé a lépcsőn.
– Nyugi, Henry, jól fogok viselkedni, csak ugratlak!
 46
– Azért jöttél, hogy rajtam vezesd le a feszültséget?
Martin Lindberg harminchat órát töltött a rendőrségi fogda hat
négyzetméterén, amit egyébként veszélyes, erőszakos bűnözőknek
tartottak fenn. Ez megviselte. A tekintette fáradt volt, a dac és a harag
ellenére Axel mintha lemondást vélt volna felfedezni benne.
– Nem.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy mi ez? A kínzás rafinált formája.
Ártatlanokat bezárni apró gumicellákba és megakadályozni, hogy
elhagyják. Tegnap két órát vártam egy törölközőre, csak mert egy fickó
megbolondult az alattunk lévő emeleten.
– Csak nem ártatlanságról prédikálsz? Nem azért vagyok itt, hogy a
panaszkodásodat hallgassam a dán börtönökben uralkodó viszonyokról,
biztos vagyok benne, hogy ezekről majd tájékoztatod az ombudsmant.
Azért jöttem, mert valamit elhallgattál.
Axel elővette a halott Enver Davidiről készült képeket – azokat is, amik
a temetőben készültek, és azokat is, amik a boncoláson –, és odaadta
Lindberg-nek.
– Ismered ezt az embert?
Lindberg mindkét képet megszemlélte és a fejét rázta.
– Nem, nem ismerem.
– Nézd meg még egyszer! Egyáltalán nem ismered fel?
Semmi válasz. Axel a fejét csóválta.
– Macedónia. Enver Davidi, más néven David?
– David? A tolmács? – Martin Lindberg értetlen arcot vágott, szinte
aggodalmasat. – Mit csinált… Hiszen kiutasították.
– Ismered?
 – Igen, de nem túl jól. Tolmácsolt nekem Macedóniában 2001-ben a
felkelések idején. Szabadúszóként dolgoztam az Informationnak meg
akinek el tudtam adni a cikkeket. David mindkét nyelvet beszélte, így
kézenfekvő volt alkalmazni. A DR tudósítója ajánlotta. Sokan felfogadták.
– És miután hazatértél, felvetted a kapcsolatot a volt feleségével?
– Igen. Napi pár száz koronát fizettünk neki, és ő azt akarta, hogy a pénz
nagy részét hozzuk haza a feleségének. Megadta a telefonszámát, szóval
felvettem vele a kapcsolatot, meglátogattam, odaadtam neki a borítékot, és
szóltam néhány jó szót Davidról. Ennyi történt.
– Milyen más dán újságírók alkalmazták még?
– Sokan. Pontosan nem tudom, hogy kik, de amikor ott voltam, akkor
hárman is dolgoztak ott a DR-től, többek között Sonne és Dorte Neergaard
is a TV2-től, meg valaki a Politikentől és egy fiatal srác a JP-től. Nem
tudom, hogy mindannyian alkalmazták-e, de David népszerű volt, mert jól
végezte a dolgát, tehetséges volt és kellemes társaság. Mi köze ehhez az én
ügyemnek?
Axel elengedte a füle mellett a kérdést.
– Mi a helyzet Davidivel? Találkoztál vele azóta?
– Soha.
– És a volt feleségével?
– Egyetlenegyszer találkoztam vele, amikor kivittem neki a pénzt.
– Mi volt a benyomásod Davidiről?
– Semmi rosszat nem tudok mondani róla. Elkövetett egy hibát, amit
keservesen megbánt.
– A kábítószerügyre gondolsz?
– Igen, többször is említette, mennyire hiányzik neki a fia. És…
Lindberg egy kicsit habozott, mielőtt folytatta Davidi jellemzését.
– És mi?
– Megkért, hogy írjak neki egy ajánlást.
– Milyen ajánlást?
 – Szerette volna újratárgyaltatni a kitoloncolási ügyét, hogy
hazatérhessen és láthassa a iát, vagy legalább javíthasson a
körülményeken. Megkért, hogy írjak egy ajánlást, amit csatolhat a
kérelméhez.
– És írtál?
Lepillantott a kezére.
– Nem.
– Miért?
– Szabadúszó voltam. Próbáltam megalapozni a jövőmet az elismert
lapoknál. Nem vette volna jól ki magát, ha kiderül, hogy felszólalok egy
elítélt kábítószer-bűnöző érdekében.
– Hogy fogadta?
– Sehogy.
– Hogyhogy?
Lindberg sóhajtott.
– Nem vagyok büszke rá, ma már máshogy cselekednék, de azt
mondtam neki, hogy majd otthonról elküldöm, de nem tettem.
– És nem reagált rá?
– Nem, azt hiszem, már akkor tudta, hogy sosem fogja megkapni,
amikor megígértem neki. Csalódottnak tűnt, de elfogadta.
– És mi a helyzet Sonnéval, ő is ismerte?
– Miért? Hova akarsz kilyukadni?
– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy volt-e valamilyen kapcsolat Sonne és
Davidi között.
Már megint tétovázás.
– Volt. Sonne annak idején a DR-nek dolgozott, és játszotta a
nagymenőt, akinek egész apparátus áll a háta mögött, de amikor megtudta,
hogy Davidit kábítószer miatt elítélték, teljesen berezelt. Azon
idegeskedett, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy a DR egy kitoloncolt
kábítószer-bűnözőt alkalmazott tolmácsként.
 – Beszéltél vele Davidiről, miután a fickót megölték?
– Nem, nem beszéltem – felelte. Túl gyorsan.
Axel elővette a Stanca Guturól készült képet, és Lindberg-nek adta.
– És őt ismered?
Lindberg megszemlélte a mosolygó nő képét. Aztán a hullaházban
készült képet is odaadta neki. Lindberg futó pillantást vetett rá, majd
Axelre nézett.
– Ő az a…?
– Ki az az ő?
– Nem tudom, ki ez a nő?
A beszélgetés abszurd fordulatot vett. Axel nem volt biztos benne, hogy
Lindberg felismerte a nőt, de reagált a képre.
– Stanca Gutu, moldáviai prostituált, egy szállodai szobában gyilkolták
meg Tetovóban a 2001. március tizenhetedikéről tizennyolcadikára virradó
éjszaka. Mintha ismernéd.
– Nem ismerem. Nem tudom, ki ő.
– Mikor voltál odalent Davidivel?
– 2001 márciusában. A pontos dátumra nem emlékszem.
– Különös emlékezetkiesés, nem? Majd ellenőrizzük mindazt, amit most
elmondtál, aztán kiderül, hogy dönt az ügyész. A te érdekedben remélem,
hogy igazat mondtál, mert különben biztos vagyok benne, hogy kapunk
néhány hetet, hogy részletesen is megvizsgáljuk a tőled szerzett
információkat.
Axel indulni készült. Megkopogtatta az ajtót, mire egy börtönőr
kinyitotta.
– Gondoskodjatok róla, hogy megfelelő ellátást kapjon, mert még túl
sokat fog panaszkodni – jegyezte meg, mielőtt kilépett a bordó folyosóra,
ahol az emeletek közé acélhálót feszítettek, nehogy a foglyok kivessék
magukat a korláton.
– Várj csak, Axel Steen, egy dolgot elfelejtettem…
 Axel megfordult.
– Igen?
– Sonne is vitt tolmácsdíjat David volt feleségének. Azt hiszem,
összejöttek.
A vér Axel arcába tolult.
– Mit beszélsz?
– Többet nem tudok. Sonne nem a barátom, de egyszer mesélte, hogy
járt nála, és hogy nem érti, hogy tehette kockára David az életét ezzel a
nővel néhány kiló kokainért, mert ennél jobbat rég nem dugott már.
Axel becsukta maga mögött a cella ajtaját.
 47
Kint volt a börtönből, kifelé tartott a kapitányság hátoldala felé az Otto
Mønsteds Gade-ra nyíló börtönkapun keresztül. Rögtön előkapta a
mobilját, de uralkodott magán. Inkább elsétált az épület sarkáig, és
lekanyarodott a Niels Brocks Gade-ra. Betért az Anker Heegaards Gade-n
álló kis üzletbe, és vett egy csomag cigarettát meg egy öngyújtót.
Az első slukknak kocsma- és vénemberíze volt, mégis mohón szívta és
élvezte, ahogy teste elnehezül, húsa és izmai keresztülzuhannak a testén. A
cigi két-három perc alatt leégett, elhajította és erőteljesen köhögött.
Harmadik kicsöngés után vette fel.
– Miért nem beszéltél nekem Sonnéról?
– Tessék?
– Miért nem mondtad el, hogy viszonyod volt Sonnéval?
– Miért kellett volna? Nem kérdezted. Mi köze az ügyhöz?
– Ennyire nem lehetsz ostoba. Mindenkinek köze van az ügyhöz, aki
valaha kapcsolatban állt a volt férjeddel. Különösen annak a férfinak, aki
megdugta a volt feleségét.
– Most megint dolgozol, ugye, zsaru? Vagy mi a csudát csinálsz?
– Kénytelen leszek beszámolni a nyomozás vezetőjének. Biztos lehetsz
benne, hogy behoznak.
– Most meg miről beszélsz? Én öltem meg Davidot? Te megőrültél!
Többé hallani sem akarok rólad.
Axel megjegyezte magának, hogyan reagált, és a reakciótól egy kicsit
jobban érezte magát, mert a nő haragja mintha azt fejezte volna ki, hogy
nagyon megbántotta. Ilyen haragot nem mímel az ember, csak hogy
alátámassza a hazugságokat.
– Nem mondtam, hogy te ölted meg. De Laila, a rohadt életbe, miért
nem mondtad el nekem, hogy viszonyod volt vele?
– Talán nem voltam abban a hangulatban. Úgy éreztem, van köztünk
valami. Ilyenkor az ember nem sorolja fel azokat, akikkel lefeküdt.
– Nem, de ha rendesen végeztem volna a munkámat, megkértelek volna,
hogy sorold fel őket. Nem tettem.
– Szerintem elég alapos munkát végeztél.
Axel elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Tartod a kapcsolatot Sonnéval? Tudott róla, hogy Davidi itt van?
Milyen viszonyban álltak egymással?
– Egy évig voltam együtt Sonnéval. Meg akartam vigasztalódni.
Kurvára magányos voltam, és Louie is kedvelte. Jelenleg baráti
kapcsolatban vagyunk. Nem tudta, hogy David Dániában van – legalábbis
tőlem nem. Macedóniából ismerte Davidot, akárcsak Lindberg. Szerintem
nem volt közöttük különösebb kapcsolat.
– Nem tudsz róla, hogy történt volna valami kettejük között odalent?
– Nem, semmiről sem hallottam. – Tétovázott. – Most mi lesz, Axel?
– Megírom a jelentésemet, téged pedig be fognak hívni kihallgatásra.
Jobb lesz, ha keresel egy bébiszittert. Nem hiszem, hogy holnapig várnak
vele.
– Jelentkezel?
– Igen, de nem most. Majd hívlak.
Axel letette és újabb cigarettára gyújtott, miközben átgondolta a friss
információkat. Lindberg, Laila, Sonne. Vajon köztük van a gyilkos? Elég
valószínűtlennek tűnt.
Akkor ki marad még? Moussa és valaki a bandájából? Vagy a
titkosszolgálat? Egy bennfentes a rendőrségtől?
Vajon Lindberg igazat mondott, vagy csak magáról akarta elterelni a
gyanút? Jakob Sonne mindenesetre alapos magyarázattal tartozik nekik.
Az első sorból tudósított Enver Davidi meggyilkolásáról, és
egyetlenegyszer sem említette, hogy ismerte.
Axel felment a gyilkossági részlegre. Több irodában is égett a villany,
Darlingnál és Corneliussennél is. Eszébe jutottak Darling szavai a
titkosszolgálattal való három nappal korábbi megbeszélésen arról, hogy
alaposan nézzen utána Laila Hansen múltjának: „Tudni akarom, mit
csinált, kivel volt, és kivel dugott.”
Miért nem mondta el egyszerűen, hogy mi a helyzet? És miért nem
kérte, hogy valaki más vegye át ezt a feladatot?
Másrészt viszont megkérdezte tőle, amikor először kihallgatta, és Laila
azt válaszolta, hogy nem volt olyan kapcsolata, aminek jelentősége lett
volna, őt is beleértve.
Egyenesen Darling irodájába ment, a nyomozó a számítógépe fölé
hajolt.
– Hát itt vagy. Akarod hallani a legújabb fejleményeket? – kérdezte a
magas zsaru.
Axel leült.
– Nem gondoltam, hogy a belső körökhöz tartozom.
– Hagyd már. Biztosak vagyunk benne, hogy egy tanú látta Enver
Davidit átmászni az Assistens falán, egy másik pedig látta a gyilkossal –
összeborulva, ahogy ő mondta. Vagyis valószínűleg a gyilkos vezette
Davidit a falhoz, és ez összecseng a TV2-től szerzett felvételeden
látottakkal.
– És?
– Várj egy kicsit! Átnéztük azokat a felvételeket, amik hétfőn abban az
időpontban készültek, amikor Piver holttestét kidobták. Egy kapucnis férfi
képe elég homályos, az arcát nem lehet látni, de célirányosan mozog, és
úgy hajítja ki a hullát, hogy körül sem néz, aztán elhajt.
– Honnan való az autó?
– Nem tudjuk. Az utóbbi hónapokban senki sem jelentette fekete Ford
Transit eltűnését, de ettől még lehet lopott kocsi, ha a tulajdonos nem vette
észre, hogy ellopták.
– Milyen modell és milyen évjárat?
– 1985-ös, második generációs, ha jól tudom, így hívják. Több mint
ezret adtak el belőle Dániában csak abban az évben.
Axelnek eszébe jutott valami.
– Ez mikor történt?
– Hétfőn, 18.41-kor.
– És mikor állították elő Lindberg-t?
– Két órával később.
– Amikor tegnap átkutattuk a lakását, láttam egy öreg Ford Transit
kötelező biztosítását.
Darling szeme felcsillant.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
– De ha ő volt, akkor miért nem találtunk nála semmi mást?
– Mert talán van egy másik helye?
– Egyértelmű. Még egyszer át kell kutatnunk mindenét. És
ellenőriznünk kell az összes nyilvántartásban. Összeszedek néhány embert.
Sajnos a nyomozásnak ebbe a szakaszába nem vonhatlak be, mert ezt
szigorúan megtiltották.
– Semmi gond. Nekem is vannak híreim.
Beszámolt Lindberg és Sonne találkozásáról Enver Davidivel 2001-ben
Macedóniában és Sonne viszonyáról Laila Hansennel.
– Miért mondod el ezt nekem?
– Mert az ügy szempontjából fontos.
– Hogyhogy te jöttél erre rá? Hiszen nem vagy kapcsolatban Lindberg-
rel.
– Nem, de Laila Hansen mesélte. És Lindberg megerősítette.
– Egyenesen hozzám kellett volna jönnöd ahelyett, hogy egyedül
folytatod a nyomozást. Engedd már el ezt az ügyet, különben teljesen
lecsúszol a ranglétrán, a pokolba is! Ha Corneliussen megtudja, hogy saját
szakálladra nyomozol, elveszti a fejét.
– Tudom, de adta magát.
– Ha igaz, amit mondasz, akkor Lindberg még nagyobb bajban van.
Hiszen ismerte Davidit.
– Igen, de nem jobban, mint Sonne. Ő is ismerte. Most mit teszel?
– Behozatom Laila Hansent, és kikérdezem arról, hogy mit tud Davidi
Lindberg-hez és Sonnéhoz fűződő kapcsolatáról, meg persze az ő
viszonyáról Sonnéval. Lindberg-nek pedig új vallomást kell tennie. Aztán
be kell hívnunk Sonnét. Bár nem vehetsz részt a nyomozásnak ebben a
részében, utánanézhetsz a macedóniai anyagnak, persze csak ha kedved
van hozzá.
Axel lehetőségei elég gyorsan összezsugorodtak. Most már csak a
háttérben kutakodhat – viszont sokszor éppen az ilyen háttéremberek
találnak aranyat.
 48
Nyolc órára járt, de Axel nem érezte, hogy szünetet kellene tartania. Ismét
megpróbálta felhívni Ceciliét, de volt felesége nem vette fel. Ez
alkalommal hagyott üzenetet a rögzítőjén, és megkérte, hívja vissza, hogy
megbeszéljék, mikor láthatja megint Emmát.
Szűkszavú sms-t kapott, Cecilie nem akart beszélni vele, Emma állítólag
még mindig sokkos állapotban volt a nála átéltek miatt. A düh fellángolt
benne, mint a napalm.
Megint beütötte felesége számát.
– Vedd már fel a telefont, a kurva életbe! Mi a francot mondtál neki?
Amikor tőlünk elmentetek, rendben volt. Ezt nem teheted velem!
Aztán bekapcsolta a laptopját, és megnézte az e-mailjeit. Végre
megérkezett a válasz BB-től. Nem sikerült lenyomozni az e-mailt,
amelyben a gyilkos által Davidiről készült fotó érkezett, egy
internetkávézóból küldték a Modpress címére péntek délután, viszont
kétféle DNS-nyomot is találtak a símaszkon. Az egyik természetesen
Enver Daviditől származott, a másik pedig egy olyan személytől, aki nem
szerepel a nyilvántartásban. A szállodai szobában is megtalálták Davidi
DNS-nyomait, rajta kívül több más személyét is: három rendőrét – az
egyik ő maga volt –, a másik pedig két titkosszolgálati tiszt. A tetthelyen
talált DNS-nyomokról még nem érkezett jelentés.
A holttest mellett talált bakancsnyomok negyvennégyes méretűek – egy
számmal nagyobbak Lindberg cipőméreténél, jegyezte meg magának. A
házkutatás alkalmával nem találtak olyan bakancsot az újságírónál, amely
megfelelt a nyomoknak, de ez semmit sem jelentett. Tarthatta máshol is,
vagy akár el is dobhatta. Ha nem az ő nyomait találták meg, akkor az két
lehetőséget vet fel: Lindberg-nek volt egy tettestársa, vagy valaki előbb a
rendőrségre, utána pedig rá akarta terelni a gyanút. Axel bármennyire
szerette volna elkapni a firkászt, inkább a második lehetőség felé hajlott.
Valaki a bolondját járatja velük.
Lehet, hogy az ügy kulcsa 2001 tavaszán keresendő.
Felhívta Henriette Nielsent, és elmesélte neki, mire jutott.
– Utána tudsz nézni, hogy nincsenek-e adataitok olyan dán újságírókról,
akik 2001 márciusában Tetovóban jártak, hogy tudósítsanak a
kormányerők és az úgynevezett albán felkelők közötti harcokról?
– Felejtsd el! Moussa ráharapott. Úgy látszik, a terved működik.
– Szóba került az anyag?
– Igen, nyilvánvalóan. Nem mintha közvetlenül sikerült volna
elkapnunk valamit, de beszélnek róla a köreiben, nyugtalanság támadt.
Valaki el akar nekik adni tizenöt kiló kokaint, állítólag ezen a héten ütik
nyélbe az üzletet.
– Moussa is benne van?
– Nincs, a közvetlen környezetéből szólta el magát valaki, és a téren
megváltozott a hangulat, mozgolódnak. Gyere és hallgassuk meg a
felvételeket együtt!
– Søborg-ban?
Henriette sokkal optimistább volt, mint három órával korábban a
lépcsőházban.

– Dehogyis, ott nem akarok a társaságodban mutatkozni, miután

parkolópályára tettek. A lakásban vagyok.
– Még el kell rendeznem néhány dolgot, aztán megyek. Mi lesz a 2001.
márciusi macedóniai és tetovói látogatással?
– Fontos? Ha ragaszkodsz hozzá, megbízhatom az egyik tiszti
főiskolásunkat, hogy porolja le az aktákat az archívumban, ellenőrizze a
cikkadatbázisokat, és nézzen utána az ügynek a külügyminisztériumban.
A telefon csipogott, jelezve, hogy Darling akar Axellel beszélni.
Azonnal elköszönt Henriette Nielsentől.
– A gyártási szám passzol. Lindberg Ford Transitja. Erre az áttörésre
vártunk – mondta a felügyelő.
– Most mit teszel?
– Még egyszer átnézzük az anyagát, bejön Kettler, és újra kihallgatjuk.
Megkérdeztem Corneliussent, hogy részt vehetsz-e valamiben, de
megtiltotta.
Axel tiltakozni akart, aztán meggondolta magát, és tudatlanságban
hagyta Darlingot a legutóbbi fejleményekről – hiszen semmi bizonyíték
nincs rá, hogy az a fickó a gyilkos, aki el akarja adni Davidi kábítószerét
Moussának, de azért ezt a lehetőséget sem lehetett kizárni. Semmivel sem
tartozott Darlingnak.
– Mi a helyzet Sonnéval és Laila Hansennel?
– Minden bizonnyal útban vannak a kapitányságra.
Axel kiment vízért. Kilépett a folyosóra, az egyik legendás, sötét
rotundára, egy évbe telt, míg eligazodott errefelé. Állítólag egyszer egy
elítélt a háború alatt rossz ajtót választott, amikor vécére ment, és teljesen
eltűnt. Mumiikálódott állapotban találtak rá az egyik hatalmas pincében a
kapitányság alatt, egy évvel a felszabadulás után.
Elvégezte a dolgát, aztán megtöltötte a kancsóját és visszament. A belső
udvar sötétségbe burkolózott alatta, de látta, ahogy két kolléga halad rajta
keresztül, és közrefogják Laila Hansent.
Vajon rosszul ítéltem meg?, kérdezte saját magát. Benne lehet? Tisztán
emlékezett az első találkozásukra, a másnapi szavaira és a hosszú
kihallgatásra, amikor elmesélte, hogyan ismerkedett meg Davidivel, és a
kapcsolatukról beszélt. Minden részletre emlékezett – vagy mégsem?
Talán nem vett észre valamit? Nem, nem ölhette meg, ez lehetetlen. A
holttestnél talált nyomok nem erre utalnak, a boncolás pedig kizárta, hogy
ő a tettes… De vajon szövetkezett valakivel? Nem először történik meg,
hogy egy asszony megöleti a volt férjét.
 Felelevenítette a kihallgatásokat, és arra a következtetésre jutott, hogy
Laila ártatlan. Sokkos állapotba került, amikor megtudta, hogy Enver
Davidi meghalt. Az az alakítás, ahogy a férfiról, a közös életükről, a
megtört álmairól mesélt, Oscar-díjat érdemelne, ha ő rendezte meg a
gyilkosságot. És akkor is meglepődött, amikor Axel becsöngetett hozzá
szombaton. De vajon nem azon lepődött-e meg, hogy az elfeledett
egyéjszakás kaland főszereplője áll a küszöbön?
Megtorpant a folyosón, a vizeskancsó a kezében. Közeledtek felé.
Meglepetése, hogy Lailának viszonya volt Sonnéval, a háttérbe szorult,
bár egy pillanatra kicsúszott a lába alól a talaj, amikor megtudta. Kínosan
érezte magát a mulasztása miatt: hogy nem maga jött rá – vagy valami más
bántja? Az, hogy vonzódik hozzá? Úgy érezte, hogy elhanyagolta a
munkáját.
És ott van Sonne. Semmilyen szimpátiát nem érzett az ország legjobb
bűnügyi riportere iránt. Becsvágyó és rendkívül energikus volt. Mennyire
ismerte? Szinte semennyire.
Háromirodányira tőle megálltak. Laila ránézett. Erre odalépett, és kezet
nyújtott neki.
– Szeretnék váltani vele néhány szót, miután végeztetek. Szóltok?
Kollégája csodálkozva nézett rá.
– Persze, de minden attól függ, hogy mi fog történni.
Laila szeme belefúródott. A vesztőhelyre megyek, olvasta ki belőle. És
te nem segítesz. Aztán eleresztette a tekintet, de Axel még mindig érezte az
elszántságát és az akaraterőt.
A tekintete égette. A kétellyel együtt.
 49
Valamivel tíz óra után Axel áthaladt a Dronning Louise hídon. A nyolc
kupola világított a sötétben, és a fényreklámok letűnt időket idézve,
neonszínekben villództak az éjszakában. A Kaffesalonen előtt parkolt a
tónál, és a hátsó udvar felé indult el. Három srác éppen egy öreg,
gyereküléses női kerékpárt vert szét, de Axel pillantásától elszaladtak.
Henriette Nielsen beengedte a hátsó ajtón, és felmentek a lakásba.
– Hol van a technikus?
– Elengedtem.
Fejével a másik nappali felé intett, ahol le voltak engedve egy Børge
Mogensen-kanapé karfái.
– Ma éjszaka itt alszom.
Axel az ablakhoz lépett, a Blågårdsgade élettelen kövezetét bámulta;
annyira más volt az utca, mint nappal, amikor emberek nyüzsögtek,
kerékpárok húztak el odalent, és élettel telt meg. A csupasz fekete ágak
között látta a teljesen üres teret. A mélyedésben, ahol két nappal korábban
Moussával találkozott, papírhulladék táncolt kis örvényekben. Az
Apoteket bár lámpáiból csalogató, meleg fény áradt, a környező házak
ablakai a tévék rajtuk keresztül kiszűrődő világoskék fényétől kíváncsi
szemekként bámulták az üres teret.
– Mi van a szalagon?
Henriette odalépett, leült a számítógéphez. Axel megállt mögötte és
látta, ahogy kinyitja a Henriette N. feliratú mappát. A nyomozónő felé
nyújtott egy fejhallgatót.
– Erre miért van szükség?
– Ugyan hangszigeteltük az ajtót, de Moussa emberei mindenhová
bejutnak, és ha a lépcsőházban elmennek az ajtó előtt, nem szerencsés, ha
meghallják a saját hangjukat, amint éppen megállapodást kötnek a
következő hasisszállítmányról… Miközben mi itt a combunkat verjük
jókedvünkben, hogy mekkora szarban vannak.
A mappában újabb dátummal ellátott mappák voltak hang, fotó vagy
videó megnevezéssel.
Összesen négyszáztizenegy. Megnyitotta a hang nevűt, amelyen a
2007.03.07-es dátum állt. Több hangfájlt tartalmazott. Sietve rákattintott
arra, amelyen a „Tizenöt kiló kokó” fájlnév és a lehallgatás időpontja volt.
– Az egyiket Mickinek hívják, Moussa régi barátja a negyedből, az
etnikumhoz tartozó dán, és mivel kikezdhetetlen, kicsit felette áll a
hierarchiának. Kétszer ítélték el hasiskereskedelemért, és háromszor
fenyegetésért. Kis termetű, rövid hajú fickó, túlméretezett bicepsszel és
kigyúrt mellizmokkal – olyan kisebb B kosaras lehet. Az egyik sráccal
beszélget, aki hétfő este elkísérte Moussát. A haverjai csak Lassónak
hívják, kétszer ült fegyverviselésért, apróbb, hasissal kapcsolatos
ügyletekért és utcai zavargásért. A téren sétálnak a délutáni órákban, a
kávézó asztalai alá szerelt mikrofonok vették fel a beszélgetés nagy részét.
Henriette a fájlra kattintott.
Az egyik fickó kásás koppenhágai szlenget beszélt, a szavak fele
önmagába fúlt, mert nagyon hadart.
– Tizenöt csomagot hoz, érted? Rögtön kéri a pénzt, különben ugrik az
üzlet.
– Világos, ember, mi…
Amikor elhaladt egy autó, a hang eltűnt.
– Te gondoskodsz a pénzről. Megszerzed. Tartasz…
– Mikor, ember?
– Holnap mindennek kész kell lennie, amikor lejönnek a térre.
– Miért a térre? Elmebeteg választás.
– Fogd már be! Ő határozta meg a helyet.
Hirtelen két női hang hallatszik a narkós szöveg mellett.
 – Jó lesz itt, drágám?
– Ha valami balul sül el… drága… Moussa… egy ostoba zsaru.
– Egy kicsit hideg van, de ha rá akarunk gyújtani, akkor itt a legjobb.
– Hol lesz Moussa az átadáskor?
– A pokolba, te idióta, Moussa semmit sem tud az egészről, érted?
– Akkor miért mondod, hogy…
– Igen, talán kapucsínót, bár egyébként a cortado a kedvencem.
– …hagyd már ezt a baromságot, te agyalágyult bolond!
– Be kell mennem a mosdóba.
Női kuncogás.
– Vagy menj haza, és dugd seggbe az anyád, idióta! Azt teszed, amit
mondok, különben megnézheted magad. Bejönnek a térre, mi az Esco előtt
üldögélünk. Amikor jelt adnak, előveszed a pénzt, megszervezed, hogy
addig ki őrizze, aztán kicseréljük az árut, tizenöt kiló. Felfogtad vagy
teljesen hülye vagy?
– Értem.
– Akkor most kopj le!
Ennyi volt a fájlban.
– Ez minden?
– Igen, ez a legjobb. Sokan beszélnek róla, de csak néhányan tudnak
konkrétumokat. Micki ezután bement a kávézóba, ahol Moussa várakozott
három legközelebbi haverjával, kezet ráztak, tudod, amolyan egyezményes
kézfogással, aztán egy biccentéssel jelezte neki, hogy kézben tartja a
szálakat.
– Miért húzta fel magát, amikor a kicsi megemlítette Moussa nevét? Ha
tudja, hogy lehallgatják, akkor elég ostoba, hogy minden mást elárul.
– Nem tudják, hogy lehallgatjuk őket, azt viszont igen, hogy ennek elég
nagy a kockázata, ezért tilos bármilyen összefüggésben említeni Moussát
és a bűncselekményeket. De nem egyformán tudják betartani az utasítást.
– Nem.
 Henriette Nielsen megkarcolta az egyik körmét, amely gyöngyházfényű
lakkal volt kilakkozva.
– Mit gondolsz arról, hogy többes szám harmadik személyről beszélnek?
Axel semmi másra nem tudott gondolni azóta, hogy ezt meghallotta.
Zavarban volt és dühös volt magára, hogy eddig nem gondolkodott több
személyben.
– Ez a legmeglepőbb. Lehet, hogy a gyilkosnak bűntársa van, de az is
lehet, hogy annak, aki az anyagot hozza, semmi köze a gyilkosságokhoz.
– Igen, de az is lehet, hogy többen jönnek. Mit jelent ez a mi
szempontunkból?
– Nem hiszem, hogy bármin is változtatna. Nem tudjuk, mikor lesz az
átadás, vagyis itt kell lennünk, teljesen láthatatlanul, és készen kell állnunk
arra, hogy bármikor beavatkozhassunk. Nem lehetünk túl sokan, de elegen
kell lennünk ahhoz, hogy lecsendesítsük őket, ha elszabadulnak az
indulatok. Készítesz egy tervet a lehetséges rejtekhelyekről és az
őrhelyekről, ahonnan az egész teret, de különösen az Escobart láthatjuk?
– Igen.
Axel az ablakban lévő videokamerát és a fotósfelszerelést figyelte.
– Mi a helyzet a technikával?
– Mindent felveszünk, és négy ember átnézi Søborg-ban először a
hangfelvételeket, utána a videót, amint valami érdekes történik. Nem
figyelhetjük őket egész nap, de mindig van valaki a lakásban, aki
riaszthatja a többieket, ha mozgolódás támad, vagy ha megtudunk valamit
az átadásról.
– Ez te leszel?
– Ma éjszaka én.
– Azt hittem, az ilyesmit közlegényekre bízzátok.
– Általában, Axel Steen, de szeretek a nyomozás minden részébe
belelátni. Ha túl előkelőnek érzed magad a kulimunkához, már nem fogod
tudni, hogy mi történik az utcán. És realitásérzék nélkül nagy bajban vagy.
 Axel látta, hogy Henriette megbánta a szavait, de ez még nem tartotta
vissza a gonoszkodástól.
– Mintha a Davidi-operáció tévedéseire utaltál volna, és elég pontos
leírást adtál a társadról.
Henriette elfordította a tekintetét.
– Kicsit furcsa fickó.
– Szerintem olyan, mint egy pályát tévesztett idióta, akinek egész más
jár a fejében, mint az ügy felderítése.
– Őszintén szólva, én sem mindig tudom, hogy hova tegyem. Időnként
teljesen képtelen ötletei vannak.
– Ki hozza a döntéseket?
– Ő, de csak addig, amíg elegendő hibát nem követ el. Rendkívül
ambiciózus. Ilyenkor teljesen elveszíti a realitásérzékét.
– Hogyan?
– Klasszikus paranoia, párját ritkítja. Bevándorlók, buzik, balosok,
kábítószer-kereskedők, szélmalomgyártók és iszlamisták – szép kis
társaság Abu Laban és Frank Aaen vezetésével.
– Szélmalomgyártók?
– Igen, miért van rá szükségünk, amikor itt az atomenergia és az olaj?
– És mi a helyzet veled? Te nem vagy ugyanilyen paranoiás?
Henriette hangosan felnevetett.
– Én? Akkor a saját életemtől lehetnék paranoiás. Az Ifjúsági Házban
nőttem fel.
Axel elgondolkodott a kijelentésen, egy s más a helyére került.
– Időnként az ellenkezője a legrosszabb.
– De én nem vagyok az ellenkezője. Semmi bajom az Ifjúsági Házzal.
Egyszerűen megtaláltam a helyemet az életben, a munkámban, amihez
értek. Nem látok semmilyen ellentmondást abban, hogy a fiatalságomból
négy évet odabent töltöttem.
– De sokan mások látnak. Ez nem okozott gondot neked?
 – Nem. Kellett volna? Semmit sem verek nagydobra. Te vagy az
egyetlen, aki tudja, hogy valójában rabiátus leszbikus feminista vagyok.
Axel nevetett, mert hát ugye ez is csak vicc volt?
– Mire gondolsz, amikor látod, hogy lebontják az Ifjúsági Házat?
Úgy nézett rá, mintha valami ostobaságot kérdezett volna.
– Szerencsére nem volt időm ezen gondolkodni.
 50
Éjfélre járt, amikor visszaért az autójához. Miután beült a volánhoz,
felhívta Laila Hansent, de a nő nem vette fel a telefont. Ahelyett, hogy
hazahajtott volna, bement a kapitányságra. Az oszlopos udvarnál
Darlinggal futott össze.
– Mára végeztünk Lindberg-rel. Még mindig mindent tagad. Azt állítja,
hogy fogalma sem volt, hogy az áldozat Davidi, mert csak Davidként
ismerte, és semmit sem tud az autóról. Az ügyvédje szerint most rakják
össze a zavargásokról készült felvételeket és fényképeket, hogy
bizonyítsák, az utcán volt, amikor a gyilkosságokat elkövették, de eddig
még nem láttuk az anyagot. Sonne vallomást tett a Davidivel való
macedóniai találkozásáról. Semmi új nem derült ki belőle. Azóta nem látta.
– Hűvös pillantással nézett Axelre. – A barátnőd még mindig odafönt van.
Axel felment a részlegre, az irodájába, és kinyitotta a mellette lévő iroda
ajtaját, hogy hallja Laila Hansen három helyiséggel távolabb zajló
kihallgatását.
– Kérdezzék meg a fiamat! Nem voltam sehol az éjszaka. – A hangja
tisztán csengett.
– Van még valaki a tizenegy éves fián kívül, aki megerősítheti, hogy
otthon volt, amikor a volt férjét meggyilkolták?
Axel bement, köszönt, és folytatta útját arra hivatkozva, hogy csak
néhány papírért jött. Laila egy kis négyszemélyes asztal egyik oldalán ült,
a kihallgatótiszt vele szemben, míg a kollégája mellette írt. Laila arca
semmit sem árult el, de amikor kollégái tekintete összeakadt Axelével, az
egyik enyhén a fejét csóválta, a másik pedig rosszallóan nézett rá. Axel
átment a helyiségen, és elhozott egy jelentést Darling irodájából. A
kihallgatást folytatták.
 – Nincs.
– Mi a helyzet a hétfő estével?
– Figyelték a házam, és a kollégájuk, Axel Steen is nálam volt.
– Akivel, mint az imént említette, viszonya volt.
– Akivel néhány évvel ezelőtt egyszer lefeküdtem.
– Miután megismerkedtek a neten?
– Igen, de még mindig nem értem, hogy ennek mi köze az ügyhöz.
Majd érteni fogják másnap reggelizés közben, gondolta Axel. Eddig is
korlátozták a szerepét az ügy felderítésében, a fejlemények ismeretében
viszont már csak egy láthatatlan hajszállal kapcsolódott a nyomozáshoz.
Nem vehetett részt egy olyan ügyben, amelynek a fő gyanúsítottjához
szexuális kapcsolat fűzte. Tisztában volt vele, hogy azonnal hívatni fogják
Rosenkvisthez vagy Corneliussenhez, amint reggel beér a munkahelyére,
hacsak nem kapott máris e-mailt valamelyiküktől.
– Felmelegítette a kapcsolatát Axel Steennel?
Laila tétovázott.
– Nem.
– Nem voltak együtt azóta, hogy a gyilkosság történt?
– Nem.
– Mit mesélt magának az ügyről, amikor magánál volt?
– Mindenfélét. Kihallgatott. Ő mondta el, hogy Martin Lindberg-t
előállították – hiszen pont emiatt vagyok most itt.
– Mesélt olyan részleteket az ügy felderítésének kapcsán, amelyeken
csodálkozott? Adott-e bármilyen tanácsot, hogy mit mondjon nekünk?
Axel alig bírta türtőztetni magát, kedve lett volna berontani, berúgni az
ajtót és megállítani ezt a színjátékot – a kurva életbe, micsoda fontoskodó,
kicsinyes, kukacoskodó alakok! Hiszen nem ő ölte meg Enver Davidit,
ahogy talán Laila Hansen sem. Miért nem kérdezik Jakob Sonnéról?
– Milyen tanácsot kellett volna adnia? Kétszer kihallgatott az ügyben,
pontosan ugyanezeket a kérdéseket tette fel. Csak nem ilyen bunkó módon.
 Axel leült az íróasztalához, és bekapcsolta a számítógépét. Megpróbált
bejelentkezni a nyomozási anyagba, de letiltották. Aztán bejelentkezett az
e-mail fiókjába, Rosenkvisttől és Corneliussentől is volt üzenete, a
kihallgatótiszt egy órával korábban mindkettejüket értesítette, hogy
Axelnek viszonya volt Lailával. Hívatták és magyarázatot követeltek.
Azt felelte nekik, hogy hosszú napja volt, de másnap tizenkettő után
szívesen a rendelkezésükre áll.
Fel kell készülnie arra, hogy a találkozók után bőven lesz szabadideje.
A kihallgatás véget ért.
Az egyik kolléga benézett hozzá.
– Ezt aztán jól elszúrtad!
Axel felállt és odalépett hozzá.
– Elég jó munkát végeztél? – kérdezte tőle.
– Ha arra gondolsz, hogy keféltem-e vele, akkor nem – felelte.
– Kiszedted belőle azt, amit kell, vagy álszent felháborodásodban csak
azon lovagoltál, hogy két éve együtt voltam vele, és közben
megfeledkeztél bizonyos nyomokról?
– Rögtön szólnod kellett volna, és át kellett volna engedned a
kihallgatását nekünk. Ezt te is tudod. Ne próbálj meg elmenekülni a
felelősség elől. Egyáltalán nem dolgozhattál volna az ügyön.
– Fogd be a pofád, mielőtt kihajítlak az irodámból! Fogalmad sincs
semmiről.
Kollégája sarkon fordult, visszament a társához és Laila Hansenhez,
akik tanúi voltak a jelenetnek.
– Hazamegyek egyedül, nem szükséges hazavinniük – jelentette ki
Laila.
– Nem állt szándékunkban.

A kapitányság előtti járdán érte utol.

– Nagyon kellemetlen volt?
 Úgy nézett rá, mintha alig tudja volna türtőztetni magát, hogy ne
ugorjon neki.
– Még kérded? Nem tettél ki te is százakat ugyanannak az eljárásnak,
aminek ez a két fickó vetett alá engem?
Axel hallgatott.
– Akkor tisztában vagy azzal is, milyen érzés, amikor az embert minden
egyes pasiról kifaggatják, akivel viszonya volt. Úgy éreztem, csak olaj a
tűzre, hogy lefeküdtem veled.
– Sajnálom, de talán elkerülhettük volna a kínos helyzetet, ha nem
hallgatsz Lindberg-ről és Sonnéról.
– Mit változtatott volna a helyzeten? Akkor talán távol tartod magad
tőlem, mert még gyanúsabb vagyok?
Talán. De csak talán. Axel figyelte, a nő arca megkeményedett, fáradt
volt és érzéketlen.
– Hazavigyelek?
Az autójára mutatott. Laila nem felelt, de elindult felé.
Egész úton hallgattak. A ködös, áthatolhatatlan éjszakában áthaladtak a
széles H. C. Andersen sugárút meg az Åboulevarden sárgásfehér fényben
úszó kereszteződésein, és folytatták útjukat a Bispeengbuen, a Borups Allé
és az autópálya menti kihalt kő- és betonerdőben. Laila az orrát fújta.
Meredten nézett maga elé.
A hideg kézzel fogható volt, és nem csak a márciusi éjszaka miatt.
Valami eltört, ezt Axel is érezte. Vagy csak kimerítette és sokkolta a
kihallgatás? Mi van kettejük között? Egy gyenge kötelék, amit éppen csak
megkötöttek. Tévedésnek érezte. Annyi vágy a távolság és a távollét
hatására. Ilyen rövid idő alatt. Úgy érezte, elveszített valakit, aki nem is
volt az övé, és ettől az érzéstől kedve lett volna elszaladni, el az autótól, el
Lailától, el saját magától, ettől az átkozott munkától és minden kellemetlen
fejleménytől.
Letért a hareskovi autópályáról az Utterslev Torv felé, és bekanyarodott
a Rentemestervejra. Egy civil rendőrautó várakozott a ház előtt.
– Még mindig őriznek? – kérdezte Laila, amikor észrevette őket. – Vagy
a valóságban inkább tőlük kell tartanom? Ugyanúgy fognak bánni velem
is, mint annak idején Daviddal?
– Még mindig vigyázunk rád. Visszajövök, ha szeretnéd.
 51

Március 8., csütörtök

Ahogy lenézett a mellkasára, mindenütt a szívverést látta, a szőrszálak
táncoltak, a bőr remegett. Felemelte az egyik karját, és megnézte az alkarja
belső oldalát, a csuklóján futó kék ereket, ahol a pulzus ütötte az átkozott
taktust. A fürdőszobában egészen közel hajolt a tükörhöz, hogy lássa a
vénákat a nyakán. Azok is lüktettek. Ugyan az orvos mondta, hogy
rendkívül erős a pulzusa, de ez itt nem lehet normális. Azonnal
jelentkeznie kell EKG-ra. Visszament a szobába, egy csésze kávéval a
kezében leült, elővette az óráját és számolt. Percenként hetvenkét ütés.
Normális nyugalmi pulzus. A kávé ellenére. Miért képtelen elengedni
magát, és nem idegesíteni a szerencsétlen szívét ezzel a rettegéssel?
Éjszaka hajnali négyig le sem hunyta a szemét, aztán letette a matracot a
kőpadlóra, rágyújtott egy jointra, és felbámult a sötétségbe, amíg a
mellkasán lomhán felmászott az álom és magával ragadta. Előtte három
órát töltött el azzal, hogy átolvassa a kinyomtatott kihallgatási
jegyzőkönyveket. Beszélt Henriette Nielsennel, akinek még mindig nem
volt ellenére, hogy részt vegyen a megfigyelésben, hacsak nem rúgják ki
teljesen a rendőrségtől a farka miatt – ahogy vihogva megjegyezte, miután
beszámolt neki az előéletéről Laila Hansennel.
A kapitányságon olyan fejmosás várta, amit nem tett zsebre. Az ügy
felderítése pedig távolabb volt, mint korábban bármikor.
Megpróbálta összeszedni a gondolatait, és logikusan gondolkodni. Ki
ölhette meg Davidit?
Ismerte a tettest. Kapcsolatban kellett lenniük. Nem sok választása volt.
Laila Hansent kizárta a technikaiak bizonyítékai és a videofelvételek
alapján. Lindberg? Sonne? Láthatóan egyikük sem állt kapcsolatban
Davidivel a gyilkosság előtt. Maradt Moussa bandája és a titkosszolgálat.
Megpróbált tárgyilagos maradni. Mit tud Henriette Nielsenről? Azt, hogy
benne volt egy kilátástalan akcióban, ahol semmi sem úgy történt, ahogy
kellett volna. De vajon ez elegendő indíték arra, hogy megölje? Vagy
szolgálhatott-e indítékul Kettlernek?
A másik lehetőség az volt, hogy Davidit véletlenül ölték meg, baleset
történt. De ki tehette az Assistens temetőbe az éjszaka kellős közepén? A
rendőrségen kívül? Senki. A símaszkos, katonai bakancsos álca is ez ellen
szólt. Előre megfontolt gyilkosság történt, hidegvérrel hajtották végre. És
Piver meggyilkolása alátámasztotta, hogy nem kezdővel van dolguk. Senki
sem követ el két gyilkosságot véletlenül.

Jakob Sonne telefonált.

– Az a hír járja, hogy vakvágányra futottál.
– Sok hír járja. Olyasmi is kering a levegőben, hogy ismerted Enver
Davidit. Meg a volt feleségét.
– Ez igaz. Mindent elmondtam a kollégáidnak. Az jutott eszembe, hogy
ma talán lesz időd találkozni velem.
Időm bőven lesz, gondolta Axel. Nem sok kedve volt hozzá, de furdalta
az oldalát a kíváncsiság, hogy mit tud Sonne Davidiről.
– Miért?
– Hosszabb cikket írok a gyilkosságról. Talán háttér-információként
mesélhetnél egy keveset a tetthelyről.
– Rendben. Fél óra múlva. Találkozzunk az Assistensszel szemközti
kávézóban!
Axel kerékpárra pattant.

Az Ifjúsági Házat hatalmas teherautókon hordták el a munkások és a

sofőrök, akiknek arcát kendő vagy símaszk takarta – pont olyan öltözéket
viseltek, mint az autonómok, akiknek a bosszújától tartottak. Felmutatta a
jelvényét, és megkerülte a bontási területet. Hamarosan csak az üres telek
lesz itt. Vajon mi lesz a sorsa? Fiatalok tisztelik majd szentként a gödröt,
vagy hamar felhúznak rá egy új épületet?
A kávézó zárva volt, Axel odakint várakozott. Az Assistens temetőt
időközben újra megnyitották, így semmi sem gátolta, hogy sétáljon egyet
Sonnéval. Leülhettek egy padra beszélgetni. Végezetül pedig
megmutathatta neki a helyet, ahol rátaláltak Enver Davidi holttestére.
Az újságíró taxival érkezett, amely félig felhajtott a kerékpárútra. Sonne
fizetett és kiszállt. Teljesen nyugodtnak tűnt. Nemrég fodrásznál járhatott,
különben teljesen olyan volt, mint máskor: fotósmellényt és termopulcsit
viselt. Majdnem olyan magas volt, mint Axel, csupasz arca kiéltebbnek
látszott most, hogy a haját olyan rövidre nyíratta, mint egy kommandós.
– Zárva van – intett Axel a kávézó felé. – Sétáljunk egyet a temetőben!
– Akkor sapkát kell vennem – jelentette ki Sonne, és előhalászott egy
fűzöld, katonai kötött sapkát a zsebéből.
Átvágtak az úton, és beléptek a kapun. Sonne a tetthely felé
kacsingatott, de Axel ügyet sem vetett rá, inkább a temető belseje felé
vezette.
– Mesélj nekem Enver Davidiről meg arról, hogyan találkoztál vele
Macedóniában.
– Nem sok mesélnivaló van róla. Egy kollégámtól örököltem, neki
tolmácsolt, és elég profin végezte a dolgát.
– Mennyi ideig dolgoztál vele?
– Három vagy négy napot, nagyon régen volt már. Megkért, hogy a
fizetését vigyem haza a volt feleségének, én pedig eleget tettem a
kérésnek. Így találkoztam Lailával.
– Mi történt Macedóniában?
– Szokás szerint éjjel-nappal dolgoztunk, a legjobb sztorikat akartuk
hazaküldeni, és David kitűnő munkaerő volt, mert sokakat ismert.
 – Kiket?
– A helyi imámot, a hegyekben élő embereket, még a macedóniai
katonák között is voltak kapcsolatai. Egy alkalommal, amikor felmentünk
a hegyekbe, elkaptak minket, de semmi különös nem történt.
– Mit csináltatok?
– Csak a szokásosat. Egész és félnapokat járkáltunk, hogy találkozzunk
valakivel az albán felszabadító hadseregből, de néhány analfabétán és a
birkáikat seggbe dugó pásztoron kívül senkivel sem sikerült interjút
készítenünk.
Bekanyarodtak a temetőt átszelő, hosszú hársfasorra, mely a nyári
hónapokban olyan volt, mint egy zöld csatorna egy kék lugasban, most
viszont virágba borult, nyirkos, fekete törzsek nyújtóztak a szürkésfehér
égbolt felé.
– Milyen volt a viszonyod Enver Davidivel?
– Jó. Semmi bajom nem volt vele.
– Az elejétől fogva tudtad, hogy kábítószer-bűnöző, akit elítéltek és
kitoloncoltak?
– Elég hamar kiderült, igen, haza is telefonáltam a DR-es főnökömnek,
és megkérdeztem, hogy ez probléma-e.
– És?
– Nem volt az, de azért nem verhettük nagydobra.
– Miért nem fordultál rögtön hozzánk, amikor kiderült, hogy az áldozat
Enver Davidi?
– Nyugi. Nem tudtam. Nem ezen a néven ismertem, számomra csak
David volt.
Utánfutós biciklik húztak el mellettük, biztosan az óvodába tartottak,
mások kutyát sétáltattak, és egy idős, ősz hajú férfi éppen két bevándorló
fiú miatt átkozódott, akik túl gyorsan tekertek el mellette kerékpárjukon.
Átlagos hétköznapnak tűnt, de a háttérben hallatszott az Ifjúsági Házat
leromboló daru zúgása.
 – Mi a helyzet Stanca Gutuval?
Sonne megtorpant.
– Kivel?
Már megint. Pontosan úgy reagált, ahogy Lindberg. A szavaival tagadta,
hogy ismeri, de egész testével reagált a névre.
– Fiatal moldovai prostituált, megfojtották egy tetovói szállodai
szobában 2001. március 18-án reggel. Nem akkor voltatok odalent?
– Erre nem emlékszem.
Nem kérdezte, miért érdeklődik Stanca Guturól.
– A gyilkosságra sosem derült fény, de Enver Davidit kihallgatták az
ügyben.
– Erről eddig sosem hallottam.
– Nem különös, hogy az eset azzal egy időben történt, hogy vele
voltatok? Te és Lindberg. És mindketten hazudtok arról, hogy nem
ismeritek az esetet.
– Mi a francot hordasz itt össze?
– Lehet, hogy nem hazudtok, de mindketten reagáltok a név hallatán.
– David említette, hogy adódott egy kis problémája, amit el kell
rendeznie, de többet nem tudok.
Mindenkinek voltak tanúi vagy gyanúsítottjai, akik kozmetikázták az
igazságot, elhallgattak részleteket vagy elutasítás és kurta tagadás mögé
próbálták rejteni a hazugságaikat – ez volt az a pont, ahol a tudat
kétségbeesetten kereste a kiutat, miközben a test egész más nyelven
beszélt. Ebben az állapotban nem szabad letámadni őket, csak a tudtukra
kell hozni, hogy nem hiszünk a szavaiknak. Aztán várni kell. Várni, hogy a
kétely és a megbánás keresztülrágja magát az igazságig, mely így
napvilágra kerülhetett.
Axel témát váltott.
– És mi a helyzet veled és Laila Hansennel? Még mindig találkoztok?
Sonne hunyorogva nézett Axelre, aki érezte, hogy egy csapásra
megváltozik a hangulat.
– Ritkán, csak barátok vagyunk. Egy évig voltunk együtt, szünetekkel.
Elhaladtak Niels Bohr és Kenni Holst sírja mellett. A fasor két oldalán,
az egymáshoz képest kissé eltolt két síron 4,2 méter magas sírkő
emelkedett. Axel megállt és megkérdezte Sonnét, hogy ismeri-e a két kő
történetét. Az újságíró a fejét rázta.
A Nobel-díjas Bohr egy oszlop alatt nyugodott, amelynek tetején a
bölcsesség baglya trónolt. A pólója hátán rockerjelvényt viselő Holst egy
Harley-Davidson büszke tulajdonosa volt, sírja valamivel előbbre volt, és
ugyanolyan magas bornholmi gránitból készült oszlop díszítette, a
síremléket pedig primitív római fáklyák vették körül. Elkészítésére a Pokol
Angyalaihoz tartozó testvérei egymillió koronát gyűjtöttek össze –
eredetileg kétszer olyan magas oszlopot akartak emeltetni, de a temető
vezetősége nem engedélyezte. A sírkövet mintha egy Asterix-füzetből
vágták volna ki. A rozsdás fáklyák arról tanúskodtak, hogy Kenniről rég
megfeledkeztek a testvérei.
– És mi a helyzet Lailával? Milyennek láttad a kapcsolatát Enverrel?
Sonne kissé megemelte a hangját, mintha a kérdéssel megsértette volna
a magánszféráját.
– Semmi rosszat nem tudok mondani róla. Úgy tűnt, lezárta a múltat, és
nem haragszik rá. Kedves. Rendes lány.
– Milyen volt a kapcsolatotok?
– Jó kapcsolatban vagyunk. Szerinted nem csinos?
Vagyunk? Axel érezte, hogy a beszélgetés megváltozik. Sonne
jókedvűnek tűnt, és Axelnek kedve lett volna letörölni a mosolyt a
hosszúkás, csontos arcról. Mit látott Laila ebben az idiótában? Vajon
Sonne tudja, hogy lefeküdt vele?
– Miért lett vége?
Mondani akart valamit, de meggondolta magát.
– Nem voltam jó parti, túl sokat dolgoztam, neki meg a kisfia miatt
olyasvalakire lett volna szüksége, aki mindig mellette van, az ilyesmi
pedig nem nekem való.
Elkanyarodtak a fasortól, és befelé indultak a fák közé. Axel ment elöl.
Elhaladtak Dan Turell sírja mellett – egy vízipipa, néhány pénzérme és
tollak voltak rajta –, aztán a csalitosban Scherfig teknősbékája következett,
majd Kjeld Abell emlékműve. Azután folytatták útjukat a nørrebrogade-i
okkersárga fal felé.
– Hogy reagált rá?
– Őszintén szólva, kicsit elszomorodott. Nagyon követelőző volt. –
Aztán hozzáfűzte: – A szexben is – közben Axelt tanulmányozta, aki
szívesen kiverte volna belőle a macsó bizalmaskodást.
– És te dobtad?
Sonne vállat rántott.
Majdnem kiértek a nørrebrogade-i kapuhoz, ahol Enver Davidit
megtalálták. Sonne előhúzott egy félig üres vizesflakont mellénye egyik
alsó zsebéből, felhajtotta a tartalmát, és a palackot a szemetesbe dobta.
– Csak nem vagyok gyanúsított?
– Nem, dehogy.
– Nagyon érdeklődsz iránta, miért nem kérdezed meg őt magát?
És te miért nem fogod be a pofád, felfújt hólyag?, gondolta Axel.
– Megkérdeztem, de előfordulhat, hogy te máshogy látod a dolgokat.
Egy ügy kivizsgálásakor minden nézőpontot figyelembe veszünk. Ha meg
akarjuk érteni, mi történt, időnként segít, ha más szemszögből is
megvizsgáljuk az eseményeket.
– Azt ígérted, mesélsz a tetthelyről, megmutatod és elmondod, mit
tudtok. Már elfelejtetted?
Nem felejtette el, de nem állt szándékában betartani az ígéretét, most
azonban, hogy ott álltak két méterre a színhelytől, meggondolta magát.
Lehet, hogy Sonne segíthet neki.
– Oké. Itt ült hátrakötött kézzel, fején símaszkkal, melyet a támadó adott
rá, miután megfojtotta. Megnézhetem a kezed?
Sonne kérdő tekintettel nézett rá.
– Mi lesz már?
Az újságíró kinyújtotta a kezét.
Axel megérintette, megfordította, hogy lássa a tenyerét. Sértetlen volt.
– Pont ilyen hatalmas mancsa lehetett. Gyorsan és kegyetlenül fojtotta
meg, miután alaposan ellátta a baját. Megnézhetem a bütykeidet?
– Nem, menj a francba.
– Mit izgulsz, csak vicceltem!
Sonne megfordította a kezét.
Egyetlen karcolás sem látszott rajta.
– Pont ilyenek lehetnek a gyilkos bütykei is, mert kesztyűt viselt.
– Tudjátok, hogyan jutott be? – kérdezte az újságíró, miközben
jegyzetelt.
– Igen, erről gyakorlatilag mindent tudunk. Tudjuk, hogy Davidi egy
kopott villanypózna segítségével mászott be a Kapelvej felől. Minden
bizonnyal egy súlyos táskát vonszolt magával, valószínűleg kábítószer volt
benne, és itt találkozott a tettessel. Gyere, nézd meg!
Axel megragadta Sonne ruhaujját, és magával vonszolta a kápolnához.
– Nézd meg a falat, találtunk rajta vérnyomokat és bőrmaradványokat,
Daviditől származnak, ahogy a letört fán begyűjtött rostok is – magyarázta
Axel, és magával húzta Sonnét az oszlopok közé, a kőpadlóra a széthasadt
ajtó elé.
– A gyilkostól semmi. Itt viszont rengeteg nyomot találtunk,
ugyanolyanokat, mint a gyilkosság színhelyén: hajszálakat, sejteket,
ruharostokat. A gyilkos meglehetősen gondos és óvatos ember, de
elhiheted, amint meglesznek a DNS-eredmények, elkapjuk.
– És ez mikor lesz?
– Hamarosan, két-három nap múlva, s akkor már csak meg kell
találnunk a tettest, DNS-elemzést kell végeznünk rajta. Nézd csak…
 Axel megint megragadta az óriási riportert, és magával húzta a fából
készült csapóajtóhoz, amely a föld alatti folyosóhoz vezetett.
– Itt voltak lent, talán mert el kellett rejtőzniük egy járőr elől, és a
gyilkos itt verte össze az áldozatot.
– Honnan tudjátok, hogy mennyi időt töltöttek itt?
– A francba, nem elfelejtettem? Látszanak egy felvételen. Tökéletes
időrendet sikerült felállítanunk. Látjuk a gyilkost a temetőben, aztán
valamivel később az áldozattal együtt a falnál, és látszik, hogy Davidi nem
önszántából tart vele.
Sonne izgalomba jött.
– Most rajtad a sor – jegyezte meg Axel. – Valamit valamiért. Vázoltam
az üggyel kapcsolatos tényeket. De te is rendelkezel olyan információval,
amelyre nekem van szükségem. Tudnom kell, hogy milyen forrásból tudsz
Lindberg előállításáról.
– Ismered a játékszabályokat, ezt nem árulhatom el.
– Nem is arra vagyok kíváncsi, hogy ki volt, csak szeretném leszűkíteni
a kört.
– Nincsenek forrásaim a titkosszolgálatnál, de sokakkal kapcsolatban
vagyok nálatok, a többit neked kell kitalálni.
Darling vagy Corneliussen. Biztosan az utóbbi.
 52
A gyilkossági részleg kihalt volt. Három nappal Piver meggyilkolása után
a sajtó a rendőrséget kritizálta, azzal vádolva, hogy miután a gyilkos
karjaiba taszította az autonóm fiatalembert, elhanyagolja a nyomozást, és a
két gyilkosság felderítése helyett túl sok energiát fektet abba, hogy
bebörtönözze a zavargásokban részt vevő aktivistákat. Mindenütt arról
lehetett hallani, hogy a rendőrség áll Enver Davidi meggyilkolásának
hátterében. Sonne könyörtelen cikket írt, a TV2 elkészítette az események
időbeli vázlatát, és szalagcímként folyamatosan mutatta, ráadásul feltett
egy sor kellemetlen kérdést. A rendőrfőkapitány kénytelen volt interjút
adni, hogy biztosítsa a lakosságot arról, hogy a rendőrség minden tőle
telhetőt megtesz, továbbá semmi sem utal arra, hogy Davidi gyilkosa
rendőr lenne. Rosenkvistnek be kellett mennie a stúdióba, és be kellett
számolnia az ügyről. A nyilvánosság segítségét kérte, egyenesen belenézett
a kamerába nagy, komoly, barna szemmel. Májfoltos feje búbján olyan
volt az odafésült haj, mint valami kiszáradt csiganyom.
– Ki látta Enver Davidit? Ki látta Peter Smitht? – kérdezte, miközben
mindkét áldozat fényképét megmutatták a képernyőn.
A belső levelezésben Axel arról olvashatott, hogy a tévészereplés előtt
Rosenkvist mindenkit megbeszélésre hívott, és kérte, hogy mindent
tegyenek meg a gyilkosságok felderítése érdekében. Még egyszer át kellett
nézni az összes anyagot.
Az órájára pillantott. Negyed tizenkettő. Bekopogott Corneliussen
ajtaján.
Főnöke a hintaszékében ült és telefonált. Intett Axelnek, hogy jöjjön be,
aztán befejezte a beszélgetést.
– Igen, magasabb hatalmak vigyáznak rád, ezért nem függeszthetlek fel,
de nem áll túl jól a szénád. Először a kiszivárogtatási ügy az Ekstra Bladet-
nek és a TV2-nek, most meg kiderül, hogy viszonyod volt az elhunyt volt
feleségével.
– Fejezd már be ezt a baromságot! Minden lehetséges nyomot
megvizsgáltam az ügyben, amit az embereidről nem lehet elmondani. Mire
is jutottatok Lindberg-rel?
Corneliussen szája összefércelt kacsaseggre hasonlított, mielőtt
felrobbant, és nyálszerpentint fröcskölt a mahagóniasztalra.
– Ne gúnyolódj rajtam vagy a kollégáidon! Nem a mi hibánk, hogy még
nem sikerült megoldanunk az ügyet, azt viszont neked köszönhetjük, hogy
a sajtó idiótának állít be minket. És ezért megfizetsz. Rosenkvist hívat.
Kíváncsi vagyok, mi lesz a feladatod a jövőben. Kértem az áthelyezésedet.
Axel lelépett. Az órájára pillantott. Még tíz perce volt a jelenéséig
Rosenkvistnél. Leült az íróasztalához, és átnézte az e-mailjeit. Lényegesen
kevesebb volt, mint azelőtt, hogy letiltották volna a nyomozással
kapcsolatos levelezési listáról.
De kapott egyet a Modpress szerkesztőségéből, mely több hang- és
videofájlt tartalmazott. Erről beszélt előző nap Darling, és biztosan
véletlenül került Axelhez. Egyenként megnyitotta a filmeket és a
fényképeket. Vagy Martin Lindberg vette fel őket, vagy ő volt a
felvételeken. Ha az időpontok stimmelnek, akkor nem ölhette meg Enver
Davidit. Az egyik felvételen egy csoport bámészkodóval és néhány tévés
fotóssal látható a Blågårdsgade torkolatában abban az időpontban, amikor
Davidit megfojtották. Egy másik azt bizonyította, hogy éppen egy, a
zavargások kapcsán tartott vitán vett részt egy közösségi házban a Belső
Nørrebrón, pontosan akkor, amikor egy alak érkezett kocsijával az
északnyugati építési telekre, és kihajította Piver holttestét.
Axel felment a belső netre, és megállapította, hogy az újságíró még
mindig előzetesben van a kapitányságon. Aztán beugrott az ügyvédekhez,
a részleg éppúgy kongott az ürességtől, mint a gyilkossági részleg, de a
harmadik irodában talált egy jogászt, aki nemrég Lindberg előzetes
letartóztatását intézte.
– Te foglalkozol Lindberg-rel?
– Igen, elég szövevényes ügy. Visszahelyeztek?
– Igen – hazudta Axel.
– Egész éjjel kihallgatták – a Davidivel való macedóniai találkozásáról
is faggatták. Semmit sem találtak. És a Piverrel folytatott
telefonbeszélgetést is ejtenünk kellett. Nem valószínű, hogy az ő hangja
van rajta. Ugyan vannak hasonlóságok, de semmi bizonyíték.
– Kaptam egy e-mailt, amit látnod kell. Hét felvétel van benne,
bizonyítják, hogy Lindberg nem ölhette meg Davidit, és sziklaszilárd
alibije van arra az időre, amikor Pivert kidobták az északnyugati
városrészben. A Modpresstől kaptam, valódinak látszik.
A jogász megadóan nézett.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
– Akkor tartok tőle, hogy el kell engednünk. Semmi sincs a kezemben,
ami indokolná a határidő meghosszabbítását.
Axel visszament az irodájába, és átküldte neki a felvételeket.
Aztán felment a főnöki folyosóra. Alig egy hét alatt immáron
negyedszer. Ez hárommal több volt a kelleténél.
Rosenkvist álságos mosollyal fogadta, de a nyájas álcával csak a
hatalmát érzékeltette.
– Elég nagy pácban vagy. Nem értem, miért nehezíted meg ennyire az
életedet. Itt vannak ezek a konliktusok, ezek a kiszivárogtatási történetek,
most meg kiderül, hogy viszonyod volt az ügy egyik szereplőjével. Mire jó
ez az egész?
– Az ügy egyetlen szereplőjéhez sem fűz semmilyen viszony. Jelenleg.
Majdnem két év telt el azóta. Egyéjszakás kaland volt.
– Köszönöm, nincs szükségem a részletekre, de kénytelen leszek
követni Corneliussen példáját, és teljesen kivenni téged az ügyből annak
ellenére, hogy még mindig vannak a rendszerben támogatóid. –
Hatásszünetet tartott, és kék ajkán mosoly bujkált. – Másrészről viszont
nem engedhetjük meg magunknak, hogy elfecséreljük a legjobb erőinket. –
Rosenkvist úgy illesztette egymáshoz ujjait, mintha mérlegelne, de Axel
tudta, hogy az ítéletet már rég meghozta. – Arra gondoltam, hogy
csatlakozhatnál Henriette Nielsenhez. Nem hivatalosan kölcsönadlak a
titkosszolgálatnak, amennyiben érdekli őket a lehetőség. A kábítószeres
akciójuk bizonyos mértékig kapcsolatban áll a gyilkosságokkal.
– Aha – Axel mindössze ennyit tudott kinyögni.
– Mert ugye ezt a lehetőséget is meg kell vizsgálnunk, nem? Enver
Davidi besétál az Assistens temetőbe tizenöt kiló kokainnal, aztán
megölik.
Axel elmesélte, mit tudott meg Lindberg-ről, és Rosenkvist egyetértett
vele.
– Nincs több Lindberg, nincs több korrupt, házfoglalókat gyűlölő
rendőr, viszont van narkó. Mekkora értékben is? Tizenötmillió korona?
Szerintem elegendő ok, hogy több embert is megöljenek.
– Állítólag hamarosan átadják a Davidi által szállított anyagot. Ma. A
Blågårds téren. Azt szeretnéd, hogy részt vegyek benne?
– Igen.
– Vihetek magammal valakit?
– Igen, amennyiben nem a gyilkosságiak közül választasz.
– Hivatkozhatok rád?
– Természetesen.
Nem ez volt a megfelelő időpont megkérdezni, hogy mi zajlik a
háttérben, hogy ki mozgatja a szálakat, és ki tartja fölé óvó kezét, de
Axelnek az volt az érzése, hogy Henriette Nielsennek köze van mindehhez.
– Véget kell vetnünk a híreszteléseknek, hogy belekeveredtünk Davidi
meggyilkolásába. Le akarom zárni az ügyet, Axel.
 Éppen csak elhagyta Rosenkvist irodáját, amikor megszólalt a telefonja.
A kábítószer átadása a Blágárds téren lesz délután négy órakor. Három
óra múlva.
Axelnek nem sok ideje maradt. Benézett a kábítószeresekhez, és
megkereste Bjarnét. Őt akarta magával vinni a térre, így megkérte, vegye
fel a kapcsolatot Henriette Nielsennel. Aztán visszament a
gyilkosságiakhoz összeszedni a holmiját. Darling irodájában megbeszélés
folyt tíz-tizenkét kolléga részvételével. A szuperzsaru vitte a prímet,
először is kiosztotta a feladatokat. Mindent újra át kellett nézni. Axelt most
az egyszer nem bántotta, hogy nem tarthat a csapattal.

Nørrebro felé vette az irányt, leparkolt a Tavaknál. Henriette fél kettőre

adott neki találkát az Åboulevarden sugárúton, két kolléga társaságában
egy álcázott teherautóban.
Axel éppen elindult lefelé a Blågårdsgade-n, amikor megszólalt a
telefonja. Cecilie hívta.
Bement egy hátsó udvarba és felvette.
– Van egy ajánlatom a számodra, szeretném, ha átgondolnád.
Axel hűvösen hallgatta a szavait.
– Egyezség? Nem akarok egyezséget kötni veled.
Axelnek kedve lett volna olyan messzire hajítani a telefont, amennyire
csak tudta.
– Egyáltalán nem olyan vészes. Egy jogász és egy gyermekpszichológus
van jelen. Rajtad múlik. Vagy eljössz, vagy kérem a szülői felügyeleti
jogod megszüntetését és a láthatás korlátozását.
Érezte, ahogy a hang kiabálni kezd a fejében, a hang, amit olyan jól
ismert a Cecilie távozása utáni napokból, hetekből és hónapokból, a kőből
és tűzből lévő hang, mely egyre erősödött, míg végül már üvöltött.
– Ne gyere nekem egyezséggel, te, aki egyik napról a másikra leléptél
tőlem és a lányodtól egy másik…
 Cecilie megpróbált közbeszólni, de Axel csak feljebb tekerte a hangerőt,
és a szavak egymásba vágtak, a beszélgetés pedig a gyűlölet hangos,
szünet nélküli poklává vált.
– …egyszer csak megjelensz, hízelkedsz, mint egy macska, kefélni
akarsz meg a régi szép időkről beszélgetni, most meg el akarod venni
tőlem a lányomat, te egoista ribanc…
Cecilie hallgatott. Axel kifulladt a dühtől.
A vonal túlsó végén csönd volt.
– Cecilie, ott vagy?
– Még egyszer ne merj így nevezni! Rajtad múlik. Vagy megszüntetjük
a felügyeleti jogod, és még kevesebbet lehetsz vele, vagy megpróbáljuk
rendezni a körülményeket. Ez az utolsó esélyed. Gondold meg!
Megszakította a kapcsolatot.
Axel sarkon fordult. Egy fiú bámult rá nagy, ijedt szemmel.
– Mit akarsz?
A gyerek elszaladt.
 53
A Blågårds téren sehol sem lehetett elrejtőzni. A zsarukat lehetetlen feladat
elé állította.
A legjobb búvóhely az egész téren egy 19. századi öntöttvas francia
piszoár volt jó száz méterre az Escobartól, de képtelenség volt lezárni
anélkül, hogy feltűnést ne keltsen a helyi piások között. Még a tetőket sem
lehetett megfigyelésre használni, mert a lakónegyedben uralkodó építési
stílusnak megfelelően piros, ferde sátortetők voltak.
A negyedik emeleti lakásból meg lehetett figyelni a teret, de az akció
szempontjából használhatatlan volt. Nem értek volna le az utcára, és nem
tudtak volna közbeavatkozni, amikor az átadás megtörténik. Épp ilyen
elképzelhetetlen volt az is, hogy egy mellékutcában várakozzanak, és az
eseményeket egy képernyőn kövessék, aztán meginduljanak, amint valami
készül, mert a környező utcák tele voltak tíz-tizenkét éves környékbeli
srácokkal, akik azonnal hangos „akrash, akrash” kiáltásokkal jeleznék, ha
csak megszimatolnák, hogy rendőrautó-féle közeledik. Ezzel Henriette
Nielsen is tisztában volt. Axellel egy sötétített ablakú Toyota Alphard
gyomrában ült, a mélyített térnél, az alacsony gránitfalnál. Húsz méterre az
Escobartól, és minden irányban átlátták a teret. Az első ülésen Henriette
két titkosszolgálatos kollégája foglalt helyet a Dong Energy piros-szürke
munkaruhájában, hogy illeszkedjenek az autón látható logóhoz.
Henriette Nielsen Brianként és Liamként mutatta be őket – vezetéknév
nélkül. Kurtán üdvözölték Axelt, aki felismerni vélte Briant, egy bevetésen
találkoztak, ahol a Koppenhágai Rendőrségnek kommandós segítségre volt
szüksége. Axel abból indult ki, hogy mindketten a terrorelhárításnál
dolgoznak.
Az autó melletti nyitott villanyszekrény körül foglalatoskodtak. Axel
szerint egyáltalán nem hasonlítottak villanyszerelőkre. Le sem tagadhatták
volna, honnan jöttek. Pont olyanok voltak, mint az álruhás titkosszolgálati
ügynökök, akiknek minden mozdulatáról árulkodott, hogy kitűnő erőben
vannak, ruganyos testüket nem lehetett elrejteni egy narancssárga
fényvisszaverő mellénnyel és egy fehér bukósisakkal. Axel abban
reménykedett, hogy rajta kívül ez másnak nem szúr szemet.
– Gyűlölöm a Nørrebrót – jelentette ki Brian, amikor mindketten
visszatértek az első ülésre.
– Micsoda koszfészek, kész pokol – helyeselt Liam.
– Erkölcsi fertő, egytől egyig bűnözők, kábítószeresek – jegyezte meg
Brian, és tekintete a tér körüli padokon ücsörgő alkoholistákról a
futballozó bevándorló gyerekekre tévedt.
– Iszákosok. Kábítószer-kereskedők.
– Autonóm seggfejek.
– Feketemunkások. Mindenütt.
– Nézd csak azt ott – intett a fejével az antikvárium felé Liam. Egy
harmincas éveiben járó fickó cigarettával a szájában kilépett az üzletből, és
egy könyves ládát állított a bolt előtti asztalra.
– Vagy Musztafát a női biciklivel. Vajon az anyjáé lehet? – mutatott
Brian egy bevándorló fiúra, aki egy gyereküléses kerékpáron tekert.
– Már hogy lenne. Lopta.
– Ha véletlenszerűen kiválasztanál tízet a téren ténfergők közül, és
ellenőriznéd az erkölcsi bizonyítványukat, akkor nyolc biztosan nem
feddhetetlen előéletű lenne.
– És ez még nem minden – mondta Liam.
– Öt közülük jöttment.
– Az erkölcsi bizonyítványukat nem is lehetne látni a bejegyzésektől.
A két férfi hadonászott a levegőben, s közben úgy kacarásztak, mint két
pimasz iskolás fiú.
– Az egész szemétdombot fel kellene égetni. Gyökerestül ki kellene
gyomlálni – hallatszott Brian összegzése.
Axel azon gondolkodott, hogy közbeszóljon-e, de inkább kérdő
tekintettel nézett Henriette Nielsenre.
– Nyugi, srácok, inkább koncentráljatok a feladatra! – Henriette kezét
Brian karjára tette.
De Brian még nem végzett.
– Reménytelen hely, Henriette. Reménytelen koszfészek. Lehet, hogy
erről a helyről látjuk a teret, de selyemvirágokra hasonlítunk egy
céllövöldében. És hol van a biztosítás?
– Sem hely, sem szükség nincs biztosításra. Ott ülünk, ahová ültettek, s
az a feladatotok, hogy olvadjatok bele a környezetbe, és álljatok készen a
legkisebb intésünkre. Szóval hagyjátok ezt a mocskolódást!
Brian megfordult és Axelre nézett.
– Messziről látszik, hogy valaki rászedett. Miért akarna bárki is fényes
nappal kábítószert eladni?
– Éppen ezért. Mert ilyen kérdést teszel fel.
– Nem hiszem.
Kettőre járt, és még semmi sem történt. Moussának semmi nyoma.
Csendben ültek az autóban. A lakásból negyedóránként jelentés érkezett
kollégájuktól. Mindenki a legújabb rádiókommunikációs eszközökkel volt
ellátva, szó sem volt a zavargások idején járőröző egységek nevetséges
fülhallgatóiról, amelyek vezetékeit ragasztószalaggal rögzítették a
nyakukhoz. Az itteniek vezeték nélküli, hallókészülék méretű
fülhallgatókat használtak, gallérjukhoz vagy kabátjukhoz parányi
mikrofont erősítettek, zsebükbe adóvevőt rejtettek.
Az első ülések háttámlájába szerelt képernyőkön követték az Escobar
rejtett kameráinak felvételeit. Összesen hetet szereltek fel, négyet a
kávézóban, egyet a konyhában, egyet a mosdóban és egyet a mosdóba
vezető folyosón.
Axel nem csodálkozott a titkosszolgálatosok szkeptikusságán – ő maga
is kételkedett. Bizonyára nem volt általános, hogy az árut a Blågårds tér
kellős közepén, fényes nappal adják át, de a kábítószer-kereskedelem már
nem a parkolókban vagy az autótemetőkben zajlott, ahol egyszerűen
lepuffanthatták vagy becsaphatták az embert, hanem nyilvános helyeken,
ahol sokan járnak, és nem tudják átverni egymást. És a tér ideális hely volt,
mert a rendőrség nem jelenhetett meg úgy, hogy ne vették volna észre. Ez
majdnem lehetetlen volt.
Axel körbenézett az autóban. Vajon nem kelt gyanút, hogy két-három
órát itt várakoznak? És vajon ő kibírja bezárva ennyi ideig egy ilyen
csúcstechnológiával felszerelt konzervdobozban, miközben kénytelen a két
Katzenjammer kölyök bölcsességeit hallgatni?
A vezeték nélküli fülhallgató recsegett.
– A Todesgade felől autó érkezik a térre. Fekete dobozos Toyota Hiace.
Idősebb modell. Ellenőrzöm a rendszámot – hallatszott Axel fülében.
Balra nézett, és szemével követte a játszótér mellett elhaladó kocsit,
mely csigalassúsággal folytatta útját a tér körül. Az Escobar előtti asztalok
üresek voltak. Az autó lassan közeledett feléjük, megkerülte a
Blågårdsgade sarkán álló fát, és megállt.
– Az első ülésen két férfi ül. Autonómszerűek – szólalt meg Brian, aki a
villanyszekrény fölé hajolt, mintha éppen egy vezetéket vágna át odabent,
és ezért kénytelen volt arcát az autó felé fordítani. A jármű tíz méterre volt
tőle.
– Rendszám állapota? – sziszegte Henriette Nielsen.
A következő pillanatban már jött is a jelentés a lakásban lévő kollégától.
– Anders Nielsen, büntetlen előéletű, háromszor előállították utcai
zavargásban való részvételért, legutóbb pénteken.
A fekete dobozos autó anyósüléséről kiugrott egy férfi, és egy zacskóval
a kezében az Escobar felé szaladt.
– Féri teli nejlonszatyorral a kezében, útban az Escobar felé. Liam,
kövesd, lehet, hogy az anyag van benne.
 A fickó elhaladt az Escobar előtt, és folytatta útját a mellette lévő bolt
felé. Egy adag kokain műanyag zacskóban – nem lehetetlen, de a csomag
inkább üres üvegekre hasonlított.
Henriette Nielsen Axelre nézett.
Apró izzadságcseppek gyöngyöztek a felső ajkán.
A férfi kilépett a boltból, most már nejlonzacskó nélkül, kezében két
üveg sört tartott, szájából cigaretta lógott. Képén széles mosollyal szállt be
az autóba, adott a sofőrnek egy cigit, és kinyitotta mindkét sört.
Beszélgettek, körülnéztek, tekintetük megállapodott Brianen, aki éppen a
vezetékekkel bíbelődött, és a fény felé tartotta őket.
– A zacskóban üres üvegek voltak, a fickó két üveg sört vásárolt –
hallatszott Liam hangja, miközben a bolt felől közeledett.
Axel néhány centiméterrel lejjebb húzta a sötétített üveget. A tér szürke
fényben fürdött, a hideg, négy-öt fokos levegő arról árulkodott, hogy még
messze van a tavasz. Körben a padokon és a gránitfalon fekete ruhás
emberek gyülekeztek. A Blågårds tér az autonómok népszerű
találkozóhelye volt, de most a szokásosnál többen verődtek össze.
Axel éppolyan bezártnak érezte magát az autóban, mint a két
titkosszolgálatos, sokkal jobban szeretett volna a kávézóban ücsörögni
bevetésre várva, de Moussa és a többiek ismerték az arcát.
– CL 500-as Merci közeledik az Åboulevarden felől a Blågårds-gade
felé. Moussáéra hasonlít.
Mindenki arra nézett, ahol a tér a Blågårdsgade-ba torkollik. Megjelent a
fényes hűtőrács, Axel látta a szélvédőben tükröződő felhőket. Az
áramvonalas ezüstfehér autó hangtalanul siklott az utca kövezetén, és a
téren állt meg. Ezzel egyidejűleg elindult a dobozos. Melléjük gurult, és
elzárta a kilátást.
– Tüntessétek el, a francba – suttogta Henriette.
A dobozos sofőrje, egy húszas évei elején járó, nyúlszájú, fekete
anorákos fiú kidugta a fejét az oldalablakon.
 – Valami gond van az árammal? – kérdezte Briantől, aki még mindig a
szekrény mellett térdelt. Ő volt az egyetlen, aki láthatta Moussa autóját.
– Nincs, csak egy relét cserélünk ki, aztán megyünk. Mindenhol van
áram.
– Rendben – vigyorgott a srác. – Csak folytasd! – Az ujjával megbökött
egy láthatatlan sapkát, és az autó továbbgurult.
Az ezüstfehér Mercedesszel semmi sem történt. Senki sem ment oda
hozzá, és senki sem szállt ki.
– Moussáé – hallatszott a fülhallgatóban.
A fekete dobozos megállt a kis színpadnál, amely a tér fölé emelkedett a
háttérben, majd a két fiatalember kiszállt, és felnyitotta a csomagtartót.
Kivettek két hangszórót. Aztán még egyet. Az egyik elővett egy nagy
tekercs fekete vezetéket, a vállára vetette, és elkezdte letekerni, miközben
a könyvtár felé vette az irányt.
– Mit csinálnak? – kérdezte Henriette Nielsen.
– Ha azt, amire gondolok, akkor számunkra elég rossz az időzítés.
– Ezt hogy érted?
– Ott az a sok fekete ruhás fiatal a tér körül. Tüntetés készülődik. Nem
egy hete ürítették ki az Ifjúsági Házat?
Axel elővette a mobilját, és felhívta a rádiós szolgálatot. Közben látta,
ahogy Moussa kiszáll az autóból, rágyújt és nyugodtan elindul az Escobar
felé.
Elérte Sten Jensent.
– Lesz ma bejelentett tüntetés a Blågårds téren?
– Egy pillanat.
Miközben várt, látta, hogy alig két perc alatt felbukkan Moussa hat-hét
barátja és csatlósa. Ketten kiléptek ugyanabból a lépcsőházból, ahonnan a
titkosszolgálat lakása is nyílt, ketten az Escobarból, egyvalaki a Florasból,
és egy a téren focizott a fiúkkal. Egyre többen érkeztek. Modern
telekommunikáció, gondolta Axel. Lehet, hogy jobbak a lehetőségeink,
hogy lehallgassuk ezeket a szemeteket, viszont egy kör-sms-sel két perc
alatt képesek összetrombitálni száz embert.
– Egy Anders Nielsen nevű fickó jelentett be tüntetést délután három
órára a térre – mondta Sten Jensen a mobilban.
– Mi a célja?
– Az Ifjúsági Ház, gondolom… nem, várj egy kicsit, megtaláltam:
Szabadságot a politikai foglyoknak. Engedjétek ki Lindberg-t!
– Nem hiszem el!
– Pedig igaz. Itt áll feketén-fehéren.
Henriette Nielsen ránézett.
– Hogy áll a Lindberg-ügy? Kiengedték?
– Nem tudom. Megnézzem?
– Igen. Amilyen gyorsan csak lehet.
– Miért nem szóltak nekünk? – sziszegte Henriette, amikor meghallotta
a hírt.
A titkosszolgálat két embere Axelre nézett, mintha az ő hibája lenne,
hogy most még egy tüntetéssel is meg kell birkózniuk a várható
kábítószer-átadáson kívül.
Axel nem vett tudomást róluk, látta, ahogy Moussa mosolyogva kiszáll,
miközben a barátai egymás után érkeznek és emelik a levegőbe öklüket,
egymáshoz ütik, majd megölelik egymást. Mint egy igazi maffiavezér.
Henriette megmutatta nekik Lassót és Mickit.
Moussa három embere kíséretében besétált az Escobarba. A többiek
letelepedtek a kávézó előtti székekre.
Megszólalt Axel mobilja. Sten Jensen hívta a rádiós szolgálattól.
– Lindberg-t egy félórája engedték el.
– Oké.
– De van rosszabb hírem is.
Axel a képernyőn látta, ahogy Moussa letelepszik egy hosszúkás
asztalhoz az ablak közelében, a barátai gesztikulálnak, egyikük a
bárpulthoz lép. A helyiség a pincért, két szoptató nőt és a kábítószeres
csoportból kölcsönvett Bjarnét kivéve üres volt. Axel helyettese egy
befalazott kémény mellett ült a helyiség közepén egy karosszékben, és úgy
tett, mintha olvasna. Kopott katonai nadrágot, ötszínű, kézzel kötött, ujján
foltozott pulóvert és világosbarna, cipzáras bőrcsizmát viselt – az öltözékét
az Egyházi Szeretetszolgálat kínálatából válogatta gondosan össze.
Félhosszú haja volt. Ahogy mondani szokta: mindig le lehet vágatni, ha
igazgatóra akar hasonlítani, de nem lehet odaragasztani, ha hippinek kell
öltözni.
– Száztagú, fekete ruhás, kapucnis söpredék várta a kapitányság előtt,
éppen felétek tartanak – jelentette Sten Jensen.
– A kurva életbe!
A dobozosból kiszálló két fickó bekapcsolta a berendezést, és a
feldübörgő punkzene betöltötte a teret. Axel nem hallotta, hogy angolul
vagy dánul énekelnek, de a refrén egyértelműen kivehető volt: „No justice!
No peace! Fuck the police!”
Lasso, akinek a feladata a pénz átadása volt, az Escobar előtt üldögélt
négy másik fickó társaságában. Moussa nyugodtan kávézott a barátaival.
Mintha kedélyesen tanácskoztak volna.
– Látja valaki nála a pénzt, egy táskát, egy csomagot vagy valami
hasonlót? – kérdezte Henriette Nielsen a fülhallgatóban feszült
figyelemmel.
Megérkeztek a sajtófotósok, és keresztülvágtak a téren. Egy csapat
újságíró körbevett egy asztalt a Floras előtt. Axel több rendőrriportert is
felismert. Sonne a szokásos mellényét viselte, és egy hatalmas fotóstáska
volt nála; széles karmozdulatokkal magyarázott, szájából cigaretta lógott.
Begurult a TV2 kocsija, és a tolóajtón egy kameraman társaságában
kipattant belőle Dorte Neergaard.
A sötétített ablakú autóban néma csönd volt. Mindenki várakozott.
Henriette Nielsen oldalba bökte, és hátramutatott.
 Minden sajtós felállt, és a nyakát nyújtogatta, a Blågårdsgade-n többen
is elindultak a Nørrebrogade felé.
– Mi a franc történik?
Axel lejjebb húzta az ablakot. Most már hallotta az egyre közeledő
kiáltásokat. Beszívta a nyirkos tavaszi levegőt, és szeretett volna szabadon
mozogni ahelyett, hogy bezárva várakozik egy kis fémdobozban, mert a
hangok, a jól ismert harci jelszavak nyugtalanították:
– Ein, zwei, drei – nazipolizei! Jelen van a rendőrség, erőszakos egy
népség!
A fülhallgató megint recsegett.
– Tüntetés közeledik felétek. Lindberg a zászlóvivőjük.
Az összegyűlt néhány száz autonóm összesereglett és örömujjongással
fogadták bajtársaikat. A kiáltások egyre erősödtek a szűk utcán, és
Axelben egyszerre korbácsolták fel a rettegés és az adrenalin hullámait.
Erőteljes, dühös, izgató és hátborzongató hangok, erőszakosabbak, mint
amilyenekkel eddig bármikor találkozott. Veszélyt jeleztek. Éppúgy, mint
tizennégy évvel ezelőtt, és azóta semmit sem változtak.
Emberölés. Csonkítás, rothadó holttestek és szexuális gyilkosságok,
mindegyikkel megbirkózik, de isten őrizz az utcai harcoktól meg a
röpködő macskakövektől.
Lasso még mindig nyugodtan ült az Escobar előtt, egyik cigaretta után a
másikra gyújtott.
Brian beszállt az autóba.
– Nem hiszem, hogy itt bármi történne, Henriette. Még azt sem tudjátok,
ki hozza az anyagot. Időpocsékolás az egész. Balhé lesz ezzel a sok
őrülttel, ha be kell avatkoznunk. Mérhetetlenül gyűlölnek minket.
Henriette Nielsen megőrizte a nyugalmát.
– Még mindig van egy fél óra az átadásig. Ne aggódj!
A tüntetők beáramlottak a térre. A legalább százfős katonai bakancsos,
teljesen feketébe öltözött, arcát kendővel eltakaró vagy bukósisakot viselő
kemény mag közé kíváncsiskodók és környékbeli képmutatók vegyültek.
Martin Lindberg is velük tartott. Ugyanazt a ruhát viselte, amit a
börtönben, nem látszott rajta a fáradtság, és fel volt spannolva. Az
újságírók köré sereglettek.
– Milyen erősítésünk van, ha elszabadul a pokol? – kérdezte Brian.
Henriette Nielsen elővette a walkie-talkie-ját.
– Alfa 12, milyen biztosítás van a tüntetésen?
– Tizenöt autó járőrözik a tér körüli utcákon, további húsz készen áll a
bevetésre. Felkészültünk arra az esetre, ha közbe kell avatkoznunk –
hallatszott.
Axel ellenőrizte a képernyőket. Az Escobarban semmi mozgolódás.
Moussa még mindig három embere társaságában kávézott. Négyfelé járt.
Most már mindenki itt volt. Lindberg, Moussa és az emberei. A teret
megtöltötte az ezernyi tüntető és bámészkodó. És a sajtó az első sorból
közvetített. De hol az anyag? Ki fogja átadni és elvenni a pénzt?
Lindberg-t a színpadra szólították, és a tömeg ordításban tört ki. Az
újságíró elnézett az emberek felett, tekintete megállapodott az autón, majd
az Escobaron és a tömegen. A dobozos autóból az egyik fickó mikrofont
nyújtott felé.
– Barátaim! Harcostársaim! Aktivisták! Ne adjátok fel! Lerombolták a
Jagtvej 69-et, de minket nem tudnak szétverni!
Üdvrivalgás.
– Egyenes, vérvörös út vezet 1993. május 18-ától a csütörtöki
eseményekig. Az államot nem érdeklik a polgárai, a szavazatokat hajszoló
politikusok cserben hagyják a fiatalokat, nekünk pedig csak akkor van itt
helyünk, ha behódolunk. De nem tesszük!
A tömeg éljenzett.
– És itt van a rendőrség. Túlkapások, erőszak, nevetséges, ahogy
tizennégy évvel ezelőtt megpróbálták elkendőzni a saját hibáikat. Azt
hihetnénk, hogy tanultak az esetből. Erre mit tesznek most? Két ártatlan
embernek kellett meghalnia, és minden jel arra mutat, hogy a rendőrség is
felelős a történtekért. Erre kit üldöznek? Minket. Egy férfit kegyetlenül és
jogtalanul elfogtak a Nørrebrogade-n, brutálisan megverték és
bántalmazták, és mit tesz a rendőrség? Erőszakkal vádolják.
Hangja belefulladt a pfujolásba. A tömeg kórusban támadt:
– Páncélos fasiszták, aprítsuk őket fasírttá!
Lindberg türelmesen, mosolyogva várakozott, aztán folytatta a
rendőrség, az állam és a társadalom elleni kirohanását.
Az autót körülvették a tüntetők, és elzárták a kilátást az Escobarra.
Négy óra volt.
– Most – szólalt meg Axel. – Ki kell jutnom ebből az átkozott kocsiból.
– Várj – nyugtatta Henriette Nielsen. Előhúzta a pisztolyát és
ellenőrizte.
De Axel nem tudott várni. H&K típusú fegyvere a vállán lévő
pisztolytáskában lapult a kabátja alatt, nem volt szükséges ellenőriznie.
Kinyitotta az ajtót, és kipréselte magát anélkül, hogy bárki is beleshetett
volna az autóba. A tér és a tömeg felőli oldalon szállt ki. A levegő megtelt
dühvel és erőszakkal. A kocsi most elválasztotta az Escobartól. Észrevette
Kettlert, aki két, tüntetőnek álcázott kollégájával közeledett a tömegben.
Az öltönyhöz szokott ügynökön borzasztó furcsán állt a farmernadrág, a
teniszcipő és a fekete kapucnis pulóver. Mi a francot keres itt? Axel az
Escobar felé pillantott, ahonnan Moussa három társával kilépett az utcára.
A tüntetőket figyelték.
Dorte Neergaard közeledett felé egy kameraman és egy hangmérnök
kíséretében. Sonne ugyanabba az irányba tartott.
Axelt meglökte valaki, és az autó oldalának taszította, de sikerült
megkapaszkodnia.
A fülében Kettler hangját hallotta.
– Mi a csudát keresel itt?
Axel visszalökött, és szemtől szemben találta magát Kettlerrel és két
kollégájával. Idegesen pillogattak a válluk felett.
– És te, idióta? Annyira lerí rólatok, hogy zsaruk vagytok, hogy még
nekem is kedvem lenne beverni a képeteket. Lépjetek le, mielőtt
tönkreteszitek az akciót!
Kettler feszültnek tűnt, de képtelen volt elrejteni meglepettségét.
Lindberg beszédének részletei eljutottak hozzájuk.
– Miről beszélsz? Milyen akció? – kérdezte.
– Jóváhagytad, úgyhogy most tűnj el.
A titkosszolgálat embere egy kukkot sem értett.
– De nem a te részvételeddel. Itt van Henriette? Hol? A kocsiban?
Bedörömbölt az ajtón, megragadta a kilincset, de nem tudta lenyomni,
mert egy kéz nehezedett a vállára, és visszarántotta. Axel elfordította a
fejét, és egyenesen belebámult egy üvöltő símaszkba:
– Páncélos disznók. Fasiszták.
Megint az autóhoz szorították. Körbevette őket a feketébe öltözött,
üvöltő, tomboló tömeg, a három titkosszolgálatost lökdösték és
eltaszigálták az autótól. Beszippantotta őket a tömeg. Axel megszabadult
tőlük, az aktivisták minden figyelme Kettlerre és kollégáira irányult: a
kiáltások, testek és feléjük nyúló karok erdejében a tér felé ráncigálták
őket.
Aztán három lövés dörrent a közelben. Axel a pisztolya után nyúlt, de
megtorpant a mozdulat közben, amikor megérezte a puskapor szagát, és
rájött, hogy ágyúlövés dördült.
Megfordult és az Escobar felé nézett. Moussa Dorte Neergaard előtt állt
és kiabált, miközben felemelt mutatóujjal az újságírónő arcába vágta az
igazságait.
– Tűnj el… kurva! – vélte hallani a bandavezér hangját a tömegen
keresztül.
Sonne Dorte mögött vigyorgott, miközben két kezét felemelve jelezte,
hogy ő senkinek sem akar rosszat.
 – Moussa dühös az újságírókra. El akarja kergetni őket. Sonne bizonyára
próbálja megnyugtatni – hallatszott a fülhallgatóban a lakásban lévő
megfigyelő hangja, aki az asztal alatti mikrofonokon keresztül elkapta a
beszélgetés morzsáit.
– Nem lépne le ez az idióta? Még a végén meghiúsítja az átadást –
szólalt meg Henriette Nielsen Axel fülhallgatójában.
Sonne letette a fotóstáskáját egy szék mellé a földre, mintha ezzel
akarná jelezni, hogy nem fog fényképezni. Aztán három lépést tett Moussa
felé.
– Nem hallom, miről beszélnek – mondta a lakásban lévő fickó.
Sonne megint felemelt kézzel intette nyugalomra, aztán néhány lépést
hátrált, felemelte a táskáját, és eltávolodott Moussától és embereitől.
Többen követték a példáját.
Ugyanabban a pillanatban a Cafax szállítóautója gurult be a kávézó elé.
Egy rövidre nyírt hajú, egyenruhás férfi szállt ki belőle, felnyitotta a
csomagtartót, és kiemelt egy nagy kartondobozt. Nehéznek látszott. Két
kézzel megragadta, és az Escobar bejárata felé indult. Moussa egyik
embere előzékenyen kinyitotta neki az ajtót.
– Mindenki készenlétben – adta ki az utasítást Henriette Nielsen.
Axel olyasmit látott, amit sehogy sem értett. Sonnét kereste. Vajon
miatta van furcsa érzése? El kellett szabadulnia az autótól, amelynek
nekiszorította a tömeg, félrelökött két fiatal lányt, az autó hátuljához
furakodott, tett még két lépést, és elrejtőzött egy fa mögött.
– Kollégák bajban, kollégák bajban – hallatszott a fülhallgatóban.
Egy ilyen bejelentésre minden rendelkezésre álló kocsinak bevetésre
kell indulnia, mert azt jelentette, hogy rendőrök vannak életveszélyben.
Axel ösztönösen arra nézett, ahová Kettlert és két kollégáját taszigálták.
Mintha magasba emelt botokat látott volna. Az emelvényről Lindberg
szidta a rendőrséget.
Boldoguljanak egyedül, gondolta.
 Látta, ahogy Moussa két embere kíséretében bemegy az Escobarba.
– A hátsó helyiségbe indulnak. Liam és Brian, menjetek a hátsó
bejárathoz, nehogy a hátsó udvaron keresztül megléphessenek. Bjarne és
Axel, álljatok készen a behatolásra – hallatszott Henriette hangja.
Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, gondolta Axel, Moussa nem vesz át
kábítószert fényes nappal egy nørrebrói hátsó helyiségben.
Ugyanabban a pillanatban vijjogó rohamkocsik bukkantak fel az utca
végén. Henriette Nielsen kiszállt az autóból.
Axel a válla fölött Kettler felé nézett, és rádöbbent, hogy a felemelt
botok szolgálati pisztolyok. Elsötétült a szeme előtt. Csak nem akarnak
lőni?
Az emberek kiabálni kezdtek, hogy úton van a rendőrség. Axel látta a
kék fényeket tükröződni a tér túloldalán lévő házfalakon. A tüntetők felé
rohantak. Minden tele volt emberekkel, és minden figyelmük a
mellékutcákban összesereglő rendőrautókra összpontosult.
A cafaxos fickó kijött az Escobarból, az autójához lépett, kinyitotta a
csomagtartót, és kihúzott két fekete zsákot meg egy kis ládát. Visszament
az Escobarba.
– Nagyon menők – hallatszott Henriette hangja. – A hátsó helyiségbe
megy. Moussa és az egyik fickó kinyit egy fehér port tartalmazó zacskót.
Indulunk. Mind a négyet el kell kapnunk.
Axel hallotta a szirénákat, és tudta, hogy másodpercek kérdése, és a
rohamkocsik begördülnek a térre. A szirénák közeledtek, ágyúlövések
dübörögtek. Balról a pisztolyát kézben tartó Henriette Nielsen került a
látómezejébe. Három csattanás hallatszott. Axel ez alkalommal nem
kételkedett. Pisztolylövések dörrentek. Az emberek kiabáltak.
Ezzel egyidejűleg betörtek az ajtón keresztül. Bjarne már a konyhában
volt, és feltartóztatta Moussát, a cafaxos fickót, Mickit és egy másik
bevándorlót.
– Tetten érték őket. Mindenütt por van – hallatszott a fülhallgatóban.
 Liam és Brian kinyitotta a hátsó ajtót, és élesre töltött géppisztollyal
belépett.
Henriette Nielsen üvöltött, hogy a cafaxos feküdjön a földre.
– Kezeket hátra, most!
– Ezért megfizettek, baszd meg, disznók! Vége a bulinak – mondta
Liam, miközben rövid csövű géppisztolyát a földön jajgató férfi hátának
szorította.
Valami nem stimmelt.
Axel azonnal látta a bandavezér arckifejezésén. Így nem mosolyog az,
akit egy zacskó porral érnek tetten.
– Mi a helyzet? A ribanc és a mutatványos! Mi a csudát csináltok? –
vigyorgott, miközben tapsolt, amitől a fehér por ott kavargott a levegőben
közöttük.
A cafaxos sírt, de Moussát és két kísérőjét nem hatotta meg a rengeteg
fegyveres rendőr.
– Isten hozott, barátaim. Süssünk valamit? Mondjuk habos tortát
cukormázzal? – kiabálta Moussa, és a levegőbe szórta a fehér port.
Axel érezte a porcukor szagát. Igaz, ezzel hígítják a kokót, de a
porcukorbirtoklás önmagában még nem bűn.
– Pancserek! – hallatszott Moussa diadalittas hangja.
 54
Mozdulatlanul álltak a helyiségben, döbbenten, mert lóvá tették őket.
Henriette közölte, hogy mind a négyüket letartóztatják. Brian és Liam
műanyag bilincset csatolt rájuk.
Axel kinyitotta egy fagyasztó ajtaját. A többiek felé fordult.
– Vidd ezeket! Most – mondta Henriette-nek. – Csak a kávészállítót és
ezt a kettőt. – Moussa két segítőjére mutatott.
– Mit mondtál?
– Csináld már. Én majd viszem Moussát. Semmit sem teszek vele. Csak
elbeszélgetünk.
Brian, Liam és Bjarne magával hurcolta a többieket. Henriette habozva
visszavonult a konyhából.
Axel Moussához lépett.
– Mi a helyzet, mutatványos? Magunkra maradtunk?
– Igen – Axel megragadta a bilincseket, és egy kézzel talpra rántotta.
Moussa felsóhajtott.
Henriette Nielsen megint bedugta a fejét.
– Tűnj el, és vidd ki a többieket is – sziszegte Axel.
A szirénák és a parancskiáltások behallatszottak a térről.
Egyik kezével megragadta Moussa vállát, a másikkal hátulról meglökte
úgy, hogy a fickó feje a hűtőhelyiség galvanizált ajtajához nyomódott.
Aztán kicsit félrehúzta, kinyitotta az ajtót, és a hűtőhelyiségbe lökte.
– Mit nem értettél meg abból, amit legutóbb mondtam neked?
– Miről beszélsz, zsaru? Miért vagy ilyen bosszús?
– Nem bosszús vagyok. Hanem kurvára dühös. És nincs időm erre a
szarságra. Tettem neked egy ajánlatot. És ha hülyére veszel, rád szállok.
– Mi változna? Hiszen már most is a seggemben vagytok. Azt hiszed,
rosszabb lesz?
Axel előhúzta a pisztolyát, és odalépett hozzá.
– Igen. És ezt te is tudod. Mit szoktál mondani? „Felhasítom a
koponyádat.” Ez kell, hogy megértsd, hogy komolyan gondolom?
Axel kibiztosította a pisztolyt.
– Amatőr vagy, zsaru. Megértettem a múltkori üzenetet – felelte Moussa
dühösen. – Gondoskodtam róla, hogy a téren legyetek, ahogy arról is
gondoskodtam, hogy az anyagot az orrotok előtt adják át. A többit már
nektek kell elintéznetek.
Axel habozva belenézett a barna szemekbe, Moussa nem tért ki a
tekintete elől. Vajon igazat beszél? Kvittek vagyunk. De miért állítaná, ha
nem így lenne? Nem az a fajta, aki betojik attól, hogy egy dühös zsaru
összeveri.
– Ha hazudsz…
Moussa a fejét rázta.
– Moussa nem köt egyezséget a zsernyákokkal, ezt ugye megérted?
Különösen nem az emberei előtt. Az anyagot leszállították. És eltűnt,
érted? Teljesen, de a fickót, aki hozta, egyedül kell megtalálnod.
Axel felidézte a téren látott jelenetet. Moussa az Escobar előtt. Az
emberei szétspriccelnek. Mit nem vett észre?
– Nem vettétek fel az egészet? Nincsenek mikrofonok az egész téren, az
Escobarban és kamerák a francos lakásaitokban?
Axel hallotta a kopogtatást a hűtőhelyiség ajtaján. Henriette Nielsen
kiabált.
– Várj – szólalt meg Moussa. – Fejezd be még a show-t! És ne felejtsd
el, hogy tartozol nekem!
Axel ránézett. Aztán megmarkolta a göndör fürtöket, és maga felé húzta
a fejét.
– Nyisd ki a szád!
– Te beteg vagy – vigyorgott Moussa.
 – Nyisd ki a szád!
Moussa engedelmeskedett.
Az ajtót berúgták, Brian és Henriette tört be.
Axel Moussa szájába dugta a pisztolyt.
– Mit nem értettél meg abból, amit legutóbb mondtam neked? Mi? A
fickót akarom, megmondtam, nem érted? Ki az?
Moussa köhögött.
– Elég már, Axel, elég! – kiabált Henriette.
Axel eleresztette Moussát, aki a földre zuhant.
– Szedjétek már le rólam! Vigyétek innen!
Moussa szeme teljesen nyugodt volt.
– Mi a csudát csinálsz? – sziszegte Henriette, de Axel látta rajta, hogy
semmi kifogása az eljárás ellen. Brian elismerő pillantást vetett rá.
– Elesett kifelé menet? – kérdezte vigyorogva. – És beütötte a fejét a
hűtőszekrénybe?
– Mondott valamit? – érdeklődött Henriette.
Axel a fejét rázta.
 55
Elhagyta a hátsó helyiséget. Moussát, két emberét és a cafaxos fickót
bevitték a kapitányságra, de csak órák kérdése volt, hogy kieresszék őket.
A teret megtisztították a tüntetőktől. Az utcákat füst borította, és valamivel
lejjebb a Nørrebrogade-n egy barikád lángolt.
Amikor Moussa elment mellette a rabszállító felé, utánaköpött, de a
tekintete egészen mást árult el. Adósság, kamattal.
Axel leült egy padra, és visszapörgette az eseményeket, az utolsó hetet,
az utolsó napot, az utolsó órát, a legutolsó perceket. Lázasan keresgélt az
emlékei között. Mit nem vett észre?
Abban a pillanatban megjelent Martin Lindberg a Blågårds Apotek felől.
Axel odalépett hozzá.
– Beszélnem kell veled. Mindössze öt perc.
– Nem hiszem, hogy bármi beszélnivalónk lenne egymással.
– Én nem akartam a nyakadba varrni a gyilkosságot, ezt te is tudod, és
most szükségem van a segítségedre.
– Miért hiszed, hogy segíteni akarok neked?
– Ez most nem rólad vagy rólam szól. Hanem két áldozatról és egy
gyilkosról, aki még mindig szabadon járkál valahol. És mindent megtett,
hogy bajba sodorjon – ha nem tévedek, tudod, hogy ki az.
Axelnek sikerült felkeltenie a figyelmét.
– Miből gondolod?
– Macedónia 2001. Mi történt odalent?
– Miért mondod, hogy tudom, ki tette?
– Mert olyasvalakinek kell lennie, aki nemcsak téged, hanem Davidit is
ismeri.
Lindberg elgondolkodott.
 – Szóval szerinted valaki kipécézett magának?
– Igen.
– És nem ti, seggfejek akartátok a nyakamba varrni azt a gyilkosságot,
amiért ti vagytok a felelősek?
Axel ránézett. Látta, hogy Lindberg maga sem hiszi, amit mondott.
– Mi történt Macedóniában?
– Letartóztattak.
– Kit?
– Sonnét, Davidot, engem és egy albán újságírót.
– Miért?
– Felmentünk a hegyekbe. Elég őrült ötlet volt, de tapasztalatlanok
voltunk, és szerettünk volna hazavinni valamit. David ellenezte az ötletet,
de mi ragaszkodtunk hozzá, ezért velünk tartott. Egy teljes napig
bolyongtunk odafent, aztán visszatértünk a városba, ahol letartóztattak.
– Miért?
– Miért? Mert háború volt. Tankkal jöttek felénk, mögötte tizenkét-
tizenöt rendőrségi katona előrehajolva, géppisztollyal a kezében. Ott,
akkor megértettem, hogy ez nem játék. A földre vetettek, megmotoztak és
magukkal vittek.
Lindberg idegesebbnek tűnt, mint amilyennek Axel valaha is látta.
– Aztán mi történt?
– Kiengedtek. Nagyon megkönnyebbültünk.
– És mi történt Stanca Gutuval? Mit tudsz róla?
– Semmit. Nem ismertem.
– Ismeretség? Ez elég furcsa szóhasználat. Van közötök a halálához?
– Nem tudom, mi történt, de David ismert néhány prostituáltat, és
minden bizonnyal elvitte hozzájuk Sonnét. Aztán összevesztek.
– Sonne és Davidi?
– Igen, David minden kapcsolatot meg akart vele szakítani. Én már
hazakészültem, nem tudom, min kaptak össze.
 – Beszéltél erről azóta Sonnéval?
– Nem, soha. Talán egyszer utaltam rá, de ezeket az élményeket nem
volt kedvünk egy sör mellett feleleveníteni.

Axel otthagyta Lindberg-t, és az autójához ment. Megpróbálta felidézni,

mi keltette fel a figyelmét, de mégsem jutott el a tudatáig a bevetés előtt.
Felelevenítette az utolsó perceket, mielőtt megrohamozták az Escobart.
Moussa először Dorte Neergaard-ral beszélt, aztán Sonnéval. Sonne
letette a fotóstáskáját, és próbálta megnyugtatni az ingerültnek látszó
Moussát. Aztán visszavonulót fújt, és magával vitte a táskáját. Közvetlenül
ezután Lasso is távozott. Valami derengeni kezdett Axelnek. Volt valami
Lassónál, amikor távozott? Ő vitte volna el a fotóstáskát? De az Sonne
kezében volt. Elvette a székről, ahová letette… hiszen nem is a székre
tette. Hanem a szék mellé, a földre. Nem ugyanaz a táska volt! Felidézte az
előző estét, amikor Sonne egy csapat újságíró körében beszélt Moussával,
aztán maradt, és négyszemközt is beszéltek.
Sonne adta át a kábítószert? Ha így volt, akkor most rögtön el kell
kapniuk. Axel felhívta a rádiós szolgálatot, és megkérte, hogy adjanak ki
körözést, és állítsanak valakit a lakásához és a munkahelyéhez is. Aztán
beszállt a kocsijába, hogy megtegye a Sonne lakásához vezető ötszáz
métert. Semmi szükség nem volt rá, hogy tájékoztassa a látogatásról a
kollégáit.
 56
Jakob Sonne egy nagy tetőtéri lakásban lakott a Blegdamsvej és a Skt.
Hans Torv találkozásánál. Egyedül a hétvégi Nørre Allé-i zavargások
idején leégett autók roncsai zavarták meg a babakocsit tologató asszonyok
és a hamuszürke alkonyatba burkolózó piások teremtette idillt.
Axel megállapította, hogy a rádiós szolgálat nem tétovázott; intett két
kollégájának, akik a lépcsőháztól huszonöt méterre parkoltak. Megnyomta
a kaputelefon gombját, és mivel senki sem válaszolt, sorra nyomkodta a
többi lakás csengőjét a földszinttől felfelé addig, amíg valaki fel nem vette.
Arra hivatkozott, hogy levelet hozott. Egy mormogó hang beengedte. A
lépcsőházban mállott a világoszöld festék, magán viselte a költözködések
nyomait, s a linóleumpadlót ötvenes évekbeli repedések szabdalták.
A második emeleten egy idősebb, pongyolás hölgy figyelte,
savanyúkáposzta-illatba burkolózva. Szája szeglete a rosszallástól a
lábtörlőig ért.
– Nem hasonlít postásra – vakkantotta.
Axel felmutatta a rendőrjelvényét.
– Most menjen be a lakásába – kérte legszeretetreméltóbb mosolyával.
– Kit keres? – suttogta az asszony.
Szemében csak úgy égett a kérdés, de Axel csak bólintott, és folytatta
útját felfelé.
A negyedik emeleten lassított, és elővette a tolvajkulcsát.
Sonne lakása a következő emeleten volt, és Axel rájött, hogy egyedül
lakik a szinten, amikor meglátta a hatalmas pálmát a lépcsőfordulóban lévő
másik ajtó előtt.
Hallgatózott: mintha hallott volna valamit. Vajon kutyája van vagy
macskája? Axel letérdelt, és hangtalanul felemelte a levélrés fedelét.
 Világos előszobát látott. Balra konyha, jobbra egy résnyire nyitott ajtó,
talán iroda. A földön papírok hevertek szanaszét, és a hangok bentről
jöttek. Várt. Aztán megjelent egy kéz, majd egy kar. A papírok között
turkált, némelyiket felemelte, majd visszadobta. Biztosan nem Sonne volt.
Annyit látott, hogy női kéz. Mintha felismerte volna. A nő felállt, de
Axel csak farmernadrágos, fekete futócipős lábát látta. Három kapcsos
mappát dobott a földre, leült, és lapozgatni, keresgélni kezdett az oldalak
között.
Axel becsukta a levélrés fedelét, felállt, gumikesztyűt húzott, és
megvizsgálta a zárat. A nőnek biztosan kulcsa volt. Megkereste a
megfelelőnek ítélt szerszámot, és előre-hátra mozgatta, miközben a
kattanásokat figyelte. Alig egy perc múlva kész volt kinyitni az ajtót.
A lakásból hallható hangok megszűntek.
Axel várt. Tovább, mint amennyi ideje volt. Kinyitotta az ajtót, belépett
az előszobába, és megdöbbent, amikor megpillantotta Laila arcát. Vörös
haja hosszabb volt. Nyílt tekintettel bámult rá, remény és félelem
tükröződött benne. A folyosó közepéről, egy óriási fényképről nézett rá,
körülötte Sonne nevével fémjelzett, bekeretezett újságkivágások: Sonne
munka közben az utcai harcok idején, aztán sisakban és golyóálló
mellényben külföldön, és egy újságíródíj – mindezt azzal egyidejűleg
mérte fel, hogy az iroda padlóján ülő nőalak hátulról nekitámadt. Axel tett
egy lépést előre, körbefordult, a nő megcsúszott, és golfütőjével a kezében
elterült a padlón. Axelt a vállán találta el, de csak az ütést érezte, a
fájdalom belefulladt az endorinkábulatba. A nő gyorsan felpattant, és
berohant a nappaliba. Sikerült Axelnek utolérnie, mert kicsit lassan
kanyarodott be az egyik ajtón. Megragadta a vállát, és akkora erővel
taszította egy szekrény felé, hogy a menekülőnek még a lélegzete is
elakadt. Éppen karmolni akart, amikor felismerte, kivel áll szemben.
Vagyis hogy kivel nem. A padlóra rogyott, és karját védekezőn összefonta
maga előtt.
 – Te? Mi a csudát keresel itt? – kérdezte Axel.
Nem érkezett válasz. Amikor hat nappal ezelőtt találkozott vele a
nørrebrogade-i lakásban, meglepte harci kedve és dacossága, amit azok
között a fiatalok között tapasztalt, akik sokszor kerültek összetűzésbe a
rendőrséggel, de Liz másnak tűnt, mintha az arckifejezés mögött megbújó
életörömöt és lelkesedést akarná elfojtani. Amikor Lindberg lakásában
találkoztak, és beszámolt neki Piver haláláról, a szeme előtt semmisült
meg. Azóta sem lett jobban. A bőre szürke, szeme vérágas volt, és páni
félelmet tükrözött, de még mindig égett benne valamiféle akarat.
– Mi közöd Sonnéhoz? Miért turkálsz a papírjai között?
– Semmit sem mondok.
Axel leült elé.
– Ide figyelj: ez most nem a szokásos játszadozás a rendőrséggel, hanem
kettős gyilkosság, és te mindenhol ott vagy, ahol nem kellene.
Nem reagált.
– Sonne lakásához is kulcsod van? Vele is viszonyod van? Piver,
Lindberg, Sonne. Micsoda gyűjtemény!
Liz dühösen nézett rá.
– Semmi közöm hozzá.
Axel a lány feje fölött a hálószobába sandított, ahol a hátsó lépcső ajtaja
résnyire nyitva állt – feltörték.
– Mi a csudát keresel itt?
– Miért kellene segítenem neked?
– Mert a barátod gyilkosát keresem.
– Úgy, hogy börtönbe dugod Martint? Pedig tisztában vagy vele, hogy
senkit sem ölt meg. Nem lehetett Martin, ő sosem tenne ilyet. Gyűlölöd,
egyszer rálőttél és tanúskodtál ellene, és utána lecsukták.
Mintha le akarta volna köpni, de Axel a szájára tette a kezét.
– Nem kellene engem köpködnöd, mert később még megbánod. Most
ide hallgass! Nem akarok semmi olyat Lindberg nyakába varrni, amit nem
követett el. Kiengedték. Új gyanúsítottunk van. És ebben a pillanatban a
hálószobájában tartózkodsz.
Axel felhúzta a padlóról, és a szekrény ajtajához szorította. A lány
hirtelen nagyon idegesen nézett rá.
– Miután szépen elmeséled, hogy mit keresel itt, távozol.
Axel hallotta, ahogy a hátsó udvar ajtaja becsapódik. Liz suttogott.
– Nálunk járt pénteken, miután a rendőrség elment. Rosa megadta neki
Piver telefonszámát.
– Ezt tudom, de te miért jöttél ide?
– Mert azt reméltem, hogy találok valamit – mondta csalódottan.
A hátsó lépcsőn lépések közeledtek felfelé.
– Mit kerestél a papírjai között?
Liz kérdő tekintettel nézett rá.
– Bármit. Leveleket, címeket, valamit.
– Mit akartál kezdeni velük?
– Eszembe jutott, hogy Martin egyszer azt mondta róla, hogy mindenre
képes. Ő beszélt velünk először, és nagyon érdekelte Piver. Azt hittem,
találok valamit, amivel segíthetek Martinon, hiszen ti semmit sem tesztek.
– És találtál valamit?
– Nem.
A lépések talán két emelettel alattuk koppantak. Axel karon fogta a
lányt, és kitolta a folyosóra.
– Ha egy percen belül nem szólok, hogy minden rendben, akkor
lerohansz a főlépcsőn, rendőrség után kiabálsz, és rögtön segítséget kapsz.
Axel visszament, és a falhoz húzódott, ahol a legkevésbé nyikorgott a
padló. Futó pillantást vetett a hátsó lépcsőre, ahonnan egy másik ajtó is
nyílt a lakásba. Ha a lépcsőn közeledő alak ellenséges szándékkal érkezett,
azonnal felfigyel a feltört ajtóra. Vagy azonnal elszelel, vagy a támadóval
való találkozásra felkészülve lép majd be. Ha ismeri a lakást, akkor balról
közelít, és számítani fog arra, hogy valaki vár rá az ajtó mögött. Axel a
meglepetésre alapozott. A másik oldalon megállt az ajtófélfa mögött,
előhúzta a pisztolyát, és fülelt. A lépések közeledtek.
 57
Aztán érezhetően tétováztak. A látogató közeledett a lépcsőfordulóhoz.
Még néhány méter.
Hallotta a lélegzését. Most. Erre a pillanatra várt. Hallotta a saját szívét,
most az egyszer kellemes érzés volt. A világ minden ideje az övé volt,
egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Minél hosszabb idő telik el, annál
inkább emészti a kint tartózkodó személyt.
Vajon Sonne tudja, hogy keresik? Vagy azt hiszi, hogy betörtek hozzá?
A rendőrségi rádió, a francba, hogy nem gondolt rá! Sonne természetesen
hallotta, hogy gyanúsítják, és felkészült. De mit akar most tenni?
A hátsó lépcső padlója nyikorgott, és Axel tudta, hogy a kint álló
személy helyzetet változtatott. Most.
Előugrott.
– Állj vagy lövök! – kiáltotta.
Henriette Nielsen két lépcsőfokkal lejjebb állt, és felhúzott pisztolyát
rászegezte. Axel látta az arcát, a pisztoly csövét, az ujját a ravaszon, és
tudta, hogy a másodperc törtrésze választotta el a haláltól. A feszülten
koncentráló kék szempár hidegen meredt rá, és Axelt meglegyintette a
gondolat, hogy már azelőtt halott lehetett volna, hogy meghúzza a ravaszt.
– A rohadt életbe, mit keresel itt? – kérdezte Axel, és leeresztette
fegyverét.
– Felmentem a megfigyelőlakásba, és átnéztem a felvételeket. Sonne
letette a táskáját. Lasso elvette, és Sonne egy másikat vitt magával.
– Miért nem hívtál fel?
– És te miért nem hívtál fel engem? – kérdezett vissza a nő hűvösen.
– Rendben – kiabált be a férfi nappaliba.
– Itt van? Ki van itt? – kérdezte Henriette,és visszatette a pisztolyt a
tokjába. Előbb az ajtóra, aztán Axelra nézett meglepetten.
– Betörtél?
– Nem, hívatlan vendégünk van, aki saját szakállára nyomozásba fogott
– mondta Axel, és bevezette a nőt a nappalin keresztül az autonóm
lányhoz, aki a bejárati ajtónak támaszkodott, és nagyon megviseltnek
látszott.
Axel beszámolt a találkozásukról kolléganőjének, meg arról, amit Liz
mesélt neki.
– Vallomást kell tennie az üggyel kapcsolatban, de különben tiszta, a
betöréstől eltekintve. Be kell kísérni a kapitányságra.
Henriette Nielsen dühösen nézett rá.
– Nem vagyok a rabszállítód. Azért jöttem, hogy átkutassam a lakást. Ha
be akarod vinni, akkor neked kell elvinned – közölte, és belépett abba a
szobába, ahol Liz térdelt és Sonne papírjai között kutatott.
Axel majdnem felrobbant a dühtől. Henriette visszajött, és felvette a
védőkesztyűjét.
– Na, mi lesz? Miért nézel így rám? Küldd le az embereinkhez, és kérd
meg őket, hogy kísérjék be! – vetette oda a válla fölött, miközben folytatta
útját a lakás másik részébe.
Henriette adta a kábítószert Davidinek, és a világ minden kincséért sem
akart lemondani a lehetőségről, hogy elkapja Sonnét, s a Moussa-fiaskó
után szüksége is volt az eredményre. Axel megfeledkezett a jéghideg
ambícióról most, hogy olyan közel jártak a célhoz.
Mindketten tudták, hogy mit keresnek. Sonne eltűnt, de kellett lennie
még egy helynek a lakáson kívül, ahol elrejtőzhetett.
Axel a rádión keresztül értesítette a ház előtti autóban várakozó
kollégákat, közölte velük, hogy leküldenek valakit, akit elő kell állítaniuk a
kapitányságon – alacsony kockázati szint. Aztán megkérte Lizt, hogy
menjen le az utcára, ahol néhány rendőr várja.
Nekiláttak a lakás módszeres átvizsgálásának. A Sonne irodájában lévő
papírkupacban három mobiltelefon számláját is megtalálták – Axel
betelefonált, és mindhárom szám lenyomozását kérte. A konyhában az
egyik falon sárga kis cédulák lógtak, meg egy képeslap Lailától és Louie-
tól Korfuról. „Szia, kincsem. Élvezzük a napot. Alig várjuk, hogy újra
találkozhassunk. Csók Laila és Louie. Ui.: Van vízi csúszda és
gyerekklub!” 2002-ben írták. Találtak még egy kivágott újságcikket egy
állítólagos rendőri túlkapásról a csütörtök délutáni nørrebrogade-i
tüntetésen, fölötte egy kulcscsomó lógott, amit Axel magához vett. De
sehol semmilyen szembeötlő nyom, sem kábítószer, sem videokamera.
Sehol sincsenek vérnyomok vagy bármilyen jele annak, hogy Pivert a
lakásban bántalmazták volna.
Axel nekilátott átnézni az irodában lévő nagy halom papírt, régi
leveleket, kéziratokat, újságkivágásokat. Egy mappán a „Macedónia”
felirat állt, több cikk volt benne 2001 márciusából. Drámai hangvételű
háborús tudósítások.
Amióta elhagyta a Blågårds teret, átgondolta az ügy minden részletét, és
megpróbálta Sonnéhoz kapcsolni. Hogyan szerezte meg a kábítószert? És
ha megszerezte, akkor ő ölte-e meg Davidit? Mi történt Macedóniában?
A papírokból semmi sem derült ki. Stanca Gutut meg sem említették, de
Axel biztos volt benne, hogy a halála nem jelentéktelen az ügyben.
Az ajtóban megjelent Henriette Nielsen, és diadalittasan integetett egy
papírral: egy asserbói nyaraló adásvételi szerződésével.
– Most elkapjuk! – mondta. – Most már nem menekül.
Abban a pillanatban recsegni kezdett Axel rádiója.
– Csak azt szeretném tudni, miben állapodtatok meg az autonóm csajjal,
akit leküldtetek.
– Hogy érted?
– Itt van két emberünk, hogy bevigye.
– És?
– De valaki már elvitte. Egy kolléga besétált érte a lépcsőházba, és
kihozta.
– Vagyis elszúrtátok?
– Csak furcsállom. Magával vitte egy személyautóhoz, és elhajtott vele.
– Ki volt?
– Nem ismerem.
– De hát nektek kellett volna bevinnetek! Nem hívtatok kocsit?
– Azt hittem, veletek máshogy állapodott meg.
– Hogy nézett ki a fickó?
– Kommandós egyenruhában volt, sapkát viselt, magas, a haja rövidre
nyírt, olyan… nem is tudom, hogy írjam le az arcát.
– Markáns, csontos?
– Igen, pontosan.
– Francba, elmentek?
– Igen, tíz perce.
– Azonnal adjatok ki körözést! Sonne volt.
 58
Sonne eltűnt, és vele együtt Liz is. Körözést adtak ki, a médiában közölték
az ő és a lány fényképét. Sok bejelentés érkezett arról, hogy látni vélték, de
minden alkalommal kiderült, hogy kacsa volt. A kapitányságra megint
berendelték Lindberg-t, Sonne több kollégáját, Laila Hansent, egy másik
volt szerelmét, hogy kihallgassák az ismeretségükről. Moussát és két
emberét elengedték, de Lassót, aki egy scooteren elmenekült, egy órával
később elfogták. A kábítószer persze nem volt nála.
Az ügyből vezető hír lett a tévében és minden internetes újságban. Az
újságíró, aki éveken keresztül az egyik legelismertebb tudósító volt, most
maga is a címlapokra került.
A kommandósokat, akik eddig a legmagasabb készültségi fokozatban
várakoztak, kivezényelték az asserbói nyaralóba. Henriette Nielsen vezette
az akciót, és elkísérte Darling, Corneliussen és Rosenkvist is. Végre le
akarták zárni az ügyet. Csillagokkal, keresztekkel és szalagokkal. Axel
nem tarthatott velük. Még mindig persona non gratának számított.
Henriette Nielsen teljesen megváltozott, amikor Asserbóba indultak.
Félrehúzta, és szinte megfenyegette, hogy azonnal lépjen vele kapcsolatba,
ha rájön, hol van Sonne vagy a kábítószer – de elsősorban az utóbbi.
Mindenképpen ott akart lenni.
Axel elhajtott az Assistens temetőbe, és autóját annál a kapunál hagyta,
ahol majdnem egy héttel korábban megtalálták Enver Davidi holttestét.
Bement, és megvizsgálta a helyet. A gyilkosság után minden nyomot
eltüntettek.
Aztán tett egy kört, elhaladt Dan Turell és Kierkegaard sírja mellett,
visszasétált a hársfasoron, végül a kápolnánál kötött ki, ahol Davidi a
gyilkosával találkozott – még mindig rejtély volt számára, miért jött az
Assistensbe. Semmi értelme nem volt. Hiszen Henriette Nielsen szerint
rettegett attól, hogy elhagyja a szállodai szobáját.
Átvágott az úton, beugrott egy boltba, és vett egy csomag cigarettát meg
egy öngyújtót. Az autóhoz visszatérve rágyújtott, az öngyújtót a
nadrágzsebébe dugta, és kettőt szippantott. Éjszakaikocsma-íze volt.
Elnyomta a cigit, a csomagot pedig kihajította az ablakon. Nem szokhat rá
újra a dohányzásra.
A Nørrebróra úgy telepedtek a felhők, mint egy alacsony, szürke tető,
amely bármelyik percben sűrű eső formájában zúdulhat a városra;
valamivel kijjebb azonban narancssárga és sárga volt az égbolt, a nyugati
nap alulról világította meg.
Sonne Macedóniában. Sonne Enver Davidivel. Sonne Laila Hansennel.
Vajon Sonne volt az a bennfentes, akit nem sikerült megtalálnia? Nem
rendőr, hanem egy újságíró, aki átjutott a rendőrségi kordonokon,
kapcsolatban állt a médiával, és megrendezte ezt az egész mocskos
történetet a rendőrség által meggyilkolt autonómról. Aztán Lindberg-re
terelte a gyanút? Visszafelé is végiggondolta a történetet, de még mindig
túl meredeknek találta az ötletet annak ellenére, hogy egyre több darabka
került a helyére.
Sonne megkapta Piver számát, miután interjút készített a két lánnyal a
lakóközösségben. Aztán eljátszotta Lindberg szerepét a Piverrel folytatott
telefonbeszélgetésben, aki abban a hitben, hogy a baloldal egyik hősével
találkozik, belesétálta a csapdába, és találkozott a gyilkosával.
De hogy szerezte meg a Modpress-es mobilt? Hogy jutott be az
Assistens temetőbe, és hogyan találkozott Davidivel? Magával hozta a
katonai bakancsot, a műanyag bilincset meg a símaszkot a sírásólakásba?
Mivel vette rá Davidit, hogy ott találkozzon vele?
Megszólalt a mobilja. Darling volt, beszámolt róla, hogy Asserbo is
vakvágány volt. Amikor a kommandósok valamivel hat óra előtt
megérkeztek, egy idősebb házaspárt találtak a helyszínen, akik három
évvel korábban vették a házat Sonnétól. Egyáltalán nem ismerték Sonnét,
és a házban semmi gyanúsat nem találtak, ahogy Piver nyomait sem.
Két csippanás jelezte, hogy még egy hívás várakozik.
– Valaki keres, majd visszahívlak – mondta Axel, és bekapcsolta a
másik hívást. Sten Jensen volt a rádiós szolgálattól.
– Mi a csudát csináltok? – kérdezte jókedvűen. – Lassan már nem tudok
több kocsit a Nørrebróra küldeni.
– Milyen híred van?
– Használták az egyik mobiltelefont, amit néhány órával ezelőtt
jelentettél be.
– Tessék?
– A Rentemestervejon tizennégy perccel ezelőtt.
Laila címe. Axel önkéntelenül a pisztolyához nyúlt. Vajon Sonne
odament? Laila a kapitányságon van. És hol lehet Louie?
– Azonnal indulok.
– Nem szükséges. Mert azóta újra használták a Nørrebrobanen
környékén. Ahol a raktárépületek meg mindenféle rom van, a régi vasúti
rendezőnél és a lepusztult ipartelepnél. Ugyanott, ahol egyébként a
Modpress-es telefont is bekapcsolták valamikor szombaton. Ha végigmész
a Rovsingsgade-n, majd lekanyarodsz, pontosan odaérsz. Úgy száz méter a
bizonytalansági tényező, de ott van az út végén, a vasúti területnél.
 59
Majdnem kilenc óra volt, amikor autójával északnyugati irányba fordult.
Előbb a Tagensvejon, a Rovsingsgade-n, majd a Vingelodden utcán haladt,
míg elért egy nagy, elhagyatott tehervagonos területre. Egy
papírhulladéknak kitett ipari konténer mellett állította le a kocsiját, kiszállt,
és bement egy nyitott, rácsos kapun.
Több éve nem közlekedett szerelvény az üres, gazos vasúti területen.
Tőle balra vörös téglából épült, fekete favázas remíz állt, jobbra három,
egykor piros színű, ütött-kopott konténer, méteres bokrok és kis fák vették
körül. Sehol egy autó.
A rendező- és kitérővágányok egymásba fonódtak a sötétben, egyes
helyeken a kortól és a rozsdától megbarnult vagonok álltak a síneken,
mintha egy utazás kellős közepén hagyták volna el őket. A háttérben a
Hellerupból Vanløsébe közlekedő gyorsvasút sínpárja látszott.
Axel megvizsgálta a Sonne lakásában talált kulcsokat. Egy nagy
lakatkulcsot kivéve mindegyik lakáskulcs volt.
A remíz ajtait és ablakait betörték. Megkerülte az épületet, de nem talált
zárt ajtót. Besötétedett, az idő viszont kitisztult, világított a hold. Sietve
bement, az összetört üvegcserepek csikorogtak a lába alatt az egész
épületben, és negyedóra múlva megállapította, hogy bent nincs zárt
helyiség.
Aztán hallott valamit. Egy kiáltást. Minden egy hanggal kezdődik,
gondolta. Néma csöndben figyelt, megpróbált rájönni, honnan jöhetett a
hang. Megint. „Segítség!”, hallatszott. Ahogy az ablakhoz sietett, az
üvegcserepek csikorgása a lába alatt sértette a fülét. Egy rámpára lépett,
amely a területre vezetett. Szeme hozzászokott a sűrű sötétséghez, mialatt
bejárta az épületet. Most már látta az autót, az utolsó konténerek mögött
állt, jó száz méterre, elejével szembe vele.
Várt, amíg egy gyorsvasúti szerelvény halad el mellette, aztán
amennyire tudott, lehajolt, és a síneken dübörgő kerekek zajában tette meg
az első harminc métert a remíz takarásában. Aztán leült, és megvárta a
következő vonatot. Semmit sem látott, de még mindig hallotta a
kiáltásokat. Egy nő kiabál torkaszakadtából segítségért? Vajon Liz az?

Amikor megérkezett a következő vonat, átfutott a konténerekhez.

Útközben beleesett egy nagy, vízzel teli gödörbe, botladozva lábra állt, és
még idejében átért, mielőtt elhalt az elektromos vezetékek sistergő hangja,
és a Vanløsébe tartó szerelvény magával vitte a sínekhez csapódó kerekek
visító zaját. A középső konténernek támaszkodott, és körbekémlelt. Most
már semmivel sem lehetett összetéveszteni a zajt. Dühös, visszafojtott
hangot hallott, és mintha valaki jajgatva kegyelemért könyörgött volna
odabent. Nem volt ideje biztosítani a terepet a konténerek körül. A
konténernek háttal, lépésről lépésre közeledett az ajtóhoz. Résnyire nyitva
volt.
– NE, NE, NE TEDD! – hallatszott egy kétségbeesett kiáltás odabentről.
Valami nem stimmelt.
– Most megdöglesz, büdös szarházi. Túl sok időt pazaroltam rád –
hallotta egy férfi sziszegését. Aztán tompa ütés hallatszott, Axel úgy
gondolta, Sonne éppen agyonveri Lizt. Újabb vasúti kocsi érkezett. Axel
egy lépést hátrált, feltépte az ajtót, és elordította magát:
– Elég!
A konténerben teljes sötétség uralkodott. Axelnél nem volt lámpa.
Sonne hangja zavartalanul folytatta.
– Nem készült másolat a videofelvételről, te kis mocsok. Blöfföltél.
Most búcsúzz el az életedtől!
Ekkor vette észre, hogy tévedett.
A konténerben senki sem volt. Se Liz, se Sonne. Nem Liz hangját
hallotta, hanem valószínűleg egy Piver meggyilkolásáról készült felvételt.
A szeme sarkából mozgást érzékelt, és valami eltalálta a karját, mely
eltört, mint egy bot. Hallotta a saját kiáltását, elvesztette az egyensúlyát,
ahogy törött karjához kapott, és látta a pisztolyát a földön két méterre tőle.
Rávetette magát, bár tudta, hogy hiába. Egy bakancs félrerúgta, és a
husáng megint felé sújtott. Ez alkalommal látta, és sikerült elrántania a
fejét, így az csak a vállát találta el. A reccsenés félreérthetetlen volt, tíz
másodperc alatt másodjára szenvedett csonttörést.
– Most nyugton maradsz, különben szétverem a fejed!
Hány ezer órát gondolt rettegve a halálra, mely most annyira közel volt,
és mégsem érzett semmit. Csak az életet.
Sonne teljes kommandós öltözékben állt előtte.
– Véged, Sonne. Az egész országban köröznek. Egyetlen esélyed
maradt, megadni magad.
Sonne nem reagált. Mosolyogva távolodott egy lépést Axeltől, aki
megmozdította a vállát, hogy elérje a mobilját, és felnyögött a fájdalomtól.
– Maradj nyugton!
Sonne megvizsgálta Axel pisztolyát, kibiztosította, és várt.
Szóval most fog meghalni. Nem szívinfarktusban vagy agyvérzésben,
nem kétségbeesett mentőkkel körülvéve egy mentőautóban, nem lesz
senki, aki kiüti a deibrillátorral… Az ország legnagyobb pletykalapjának
az újságírója egyszerűen lelövi, mint egy kutyát egy elhagyatott vasúti
területen.
Sonne célzott. És mosolygott.
A másodpercek dübörögtek Axel agyában: mi legyen az utolsó
gondolata? Ki? Cecilie, Laila, Emma? Hát persze hogy Emma, Emma,
Emma, de Cecilie arca jelent meg előtte, ő utánanyúlt, azt akarta, hogy ő
lássa, ez volt az utolsó kívánsága, és ez a kívánság szégyennel töltötte el.
Hadd haljak már meg, a francba!
De nem kellett meghalnia.
 Még.
Sonne a feje fölé célzott, és amikor elhaladt mellettük egy gyorsvasúti
szerelvény, lőtt.
– Így ni, most már nincs szükségem a golfütőre. Tudtam, hogy még
emlékszem, hogyan kell az ilyen kis szerkentyűt használni. A Rendőrségi
és Bűnügyi Tudósítók Egyesületének tanfolyamán tanultam meg, amikor a
titkosszolgálatosokkal lőttünk. Egyébként ott szereztem ezt a csinos
egyenruhát is.
Axelnek időt kellett nyernie.
– Hogyan jutottál be az Assistens temetőbe?
– Egyszerűen besétáltam. Nem volt nehéz. Senki sem állított meg.
Láttam egy fickót, aki egy fának támaszkodva aludt. Tökéletes volt az
öltözékem.
– Miért ölted meg Davidit?
Sonne mintha egy másik világban járt volna. Homlokán gondterhelt ránc
jelent meg.
– Most felemeled a karod a fejed fölé, és megfordulsz. MOST!
Axel engedelmeskedett, és hangosan felnyögött, amikor a feje fölé
emelte törött karját. Olyan hatalmas fájdalmat érzett, hogy szinte képtelen
volt tisztán gondolkodni. Amikor a hasán feküdt, Sonne odalépett hozzá.
– Karokat hátra – sziszegte.
– Nem tudom, a pokolba, eltört – zihált Axel.
Érezte a pisztoly csövét a nyakában.
– Gyerünk!
Sonne felrántotta az egészséges karját a hátára, aztán megragadta a
másikat, és ugyanezt tette vele, miközben Axel üvöltött.
Ha Sonne műanyag bilincset akar használni, akkor mindkét kezére
szüksége lesz. Ezt az esélyt kell kihasználnia. Ugyan nem tudta használni a
karját, de mindkét lába szabad volt. Feszülten készült, hogy megforduljon
és kirúgjon a fölé hajoló test felé. Amikor érezte, hogy Sonne elvette a
pisztoly csövét, számolni kezdte a másodperceket, amíg Sonne mindkét
kezével megfogja, hogy összekösse a csuklóit. Lehet, hogy Sonne őrült
volt, de nem ostoba. Megfordult, és két lábával közrefogta Axel fejét, így
szemben állt a testével. Axelnek esélye sem volt elérni. Érezte, ahogy a
műanyag bilincs megszorul a csuklóján.
Sonne mérlegelt.
– Hol van a rádiód? Meg a mobilod?
Megfordította Axelt, a pisztolyt a torkának szegezte, és átvizsgálta a
kabátját. Megtalálta a kikapcsolt rádiót. A telefon a farzsebében lapult.
– Nincs nálad mobil?
– Az autóban maradt.
Sonne rágyújtott. Elhajította a rádiót és összetaposta. Egyik kezében a
pisztollyal.
– Hogyan találtad meg Davidit?
– Ez most nem érdekes. Megtaláltam, és találkozót beszéltem meg vele.
– Az Assistens temetőben? Az éjszaka kellős közepén?
– Igen, miért ne? Igaz, eléggé meglepődött, amikor meglátott. Axel
elképzelte Davidi döbbent arcát, amikor Sonne kommandós öltözékében
megjelent.
– Miért?
Sonne elgyötörten bámult rá, mintha tettei kikezdték volna a páncélt, és
rátelepedtek volna az arcára, mint a sors rozsdája.
– Gyűlöltem azt a disznót. Nem kellett volna idejönnie. Távol kellett
volna maradnia, és akkor ez az egész nem történik meg – magyarázta.
Axel hallotta, hogy újabb szerelvény közeledik, és megpróbálta elérni a
mobilját.
– Hol van Liz? – nyögte.
– Jól érzi magát a csomagtartóban – vigyorgott az újságíró.
– Nem ölheted meg. Meg kell állítani ezt az ámokfutást – nyögött Axel.
– Fogd be a pofád! Egyedül téged kell megállítani. Ne foglalkozz
Lizzel. Ugyanoda kerül, ahová te.
Axel tudta, hogy nincs sok ideje. Meg kell akadályoznia, hogy Sonne
magával rántsa a lányt.
– Ezt nem úszod meg.
– Fogd már be! Most azt kell kitalálnunk, hogy hogyan indítsunk útra
benneteket. Úgy gondoltam, egy kis tűz kézenfekvő lenne. Ezzel a
konténert is megtisztítjuk a nyomoktól.
– Legalább őt engedd el, Sonne! Semmi köze az egészhez. Engedd el, a
rohadt életbe!
– A rohadt életbe – utánozta Sonne női hangon. A konténer mindkét
ajtaját kitárta. – Elég a dumából. Befelé! Melegedj meg egy kicsit.
Megragadta Axel kabátját a vállánál, és behúzta a konténerbe. Egy
sarokba lökte, felkapcsolta a villanyt, és becsukta az ajtókat. A falak
hangszigeteltek voltak. A helyiség egyik végében gyalupad állt
szerszámokkal, rajta egy véres kesztyű, ragasztószalag, videokamera,
számítógép, rendőrségi rádió, két rendőrsisak meg egy golfütő. A konténer
közepén egy fémszínű kávéházi szék állt, egyik karfáját vérfolt tarkította.
Ez a tetthely egy egész helyszínelő csapatnak elegendő munkát ad,
gondolta Axel. Ha még meglátják. A padlón rongyok, szemét, üres
kólásdobozok, cigarettacsikkek, pizzásdobozok és medvecukros zacskók
hevertek.
– Otthonos kuckó, nem? A fiatal autonóm srácnak nem tetszett. Tudod,
hogy felvett videóra? Kellemetlen, nem? Legalábbis neki. Ha nem lett
volna a szalag, akkor nem törődtem volna vele. Akkor még mindig titeket
gyanúsítanának Davidi meggyilkolásával.
– És Laila? Tudtad, hogy Davidi itt akart maradni?
– Ez most már mindegy. Hiszen halott.
– Ugye, miatta történt az egész?
Sonne szemében érdeklődés csillant.
– Miből gondolod?
 – Láttam a képét a lakásodban. Ott lóg a trófeáid között, te beteges
disznó.
– Hiszen neked is tetszik, nem? Láttam rajtad, amikor róla kérdeztél.
Láttalak a házánál körözni, de nincs esélyed nála.
Axel karja érzéketlen volt a fájdalomtól, megpróbálta ép karja ujjainak
hegyével elérni a zsebében lapuló mobilját, de útban volt az öngyújtó.
– Miért tetted? – kérdezte Axel.
– David arról hadovált, hogy újabb esélyt kapott, hogy Dániába
jöhessen. Visszaszerzi Lailát, és megint vele meg Louie-val fog élni.
A felügyelőnek majdnem sikerült előhalásznia a mobilját. Meg kellett
próbálnia elhúzni a beszélgetést.
– Adtam neki egy esélyt. Azt mondtam: „Utazz haza, vagy átadlak a
rendőrségnek.” Erre hangosan kinevetett és gúnyolódott. „Tedd meg! Hívd
őket. Te gyilkos. Most a rendőrségnek dolgozom. Megállapodtam velük.
Megint olyan vizekre eveztél, ahol nem ér le a lábad, Jakob.”
Axelnek sikerült annyira előhalásznia a telefonját, hogy már érezte a
billentyűzetet. Figyelt Sonnére, de közben arra is koncentrált, hogy
újrahívást kezdeményezzen az utolsó hívott számra: a Sonne háza előtt
várakozó kollégáknak.
– Fogalmam sem volt róla, hogy ti, disznók hozattátok ide. Azt hittem,
hazudik, erre megmutatta az útlevelét, és elmesélte, hogy épp az imént
kapott tőletek tizenöt kiló kokaint, amit megfigyelt üzlet keretében kellett
eladnia. A kokót egy táskában hozta, és a temetőben akarta elrejteni.
Kiröhögött. Azt mondta, hogy felejtsem el az egészet. Aztán megvertem,
és berángattam a lyukba, ahogy kitaláltad. A sokkolóval megbénítottam,
megbilincseltem és ráadtam a bakancsot. A símaszk a zsebemben volt,
gondoltam, ezzel eltakarhatom az arcát. Magammal akartam cipelni. A
kapuhoz vonszoltam, de zárva volt. Nem tudom, mi járt a fejemben, de
még véres arccal is folytatta. Louie-ról és Lailáról fecsegett, meg arról,
hogy megszüntetik a kitoloncolási végzést, és hogy mindent elmond a
Macedóniában történtekről, ha nem tartom távol magam tőle meg a
családjától. Erre nekivágtam a falnak, és megfojtottam. Keményen
megszorongattam a gigáját.
Belebámult az éjszakába.
– Tulajdonképpen megkönnyebbülés volt. Érezni, ahogy megroppan a
gégefő, és majdnem kitörik a nyaka, és hallani, ahogy hörög és meghal. Ha
tudnád, mennyire gyűlöltem egész idő alatt.
– Mi történt Stanca Gutuval?
Sonne hangosan felnevetett.
– Sosem jössz rá. És most már úgyis rohadtul mindegy. Megkérdezted
Lindberg-t? Ő elmesélhette volna, de bizonyára nem merte, az álszent
bolond.
Axel mobilja megszólalt. Sonne megtorpant a szóáradatban, és vérben
forgó szemmel nézett rá.
– Mintha azt mondtad volna, hogy az autódban maradt.
Sikerült megnyomnia egy gombot, és remélte, hogy létrejött a kapcsolat.
Sonne két lépéssel mellette termett, háromszor hasba rúgta, és
megfordította. Axel üvöltött a vállát kínzó fájdalomtól. Sonne megtalálta a
telefont, a földre dobta, és bakancsa sarkával rátiport. A műanyag
darabkák szanaszét röpültek.
– Most hozom a benzint, aztán végzek veled.
Kiment a konténerből.
Axel feltolta magát állásba, és az asztalhoz lépett. Talán egy röpke perce
van, mielőtt Sonne visszatér a kellékekkel. A kamera mellett egy pendrive
hevert. Axel megfordult, és ép, hátrakötött kezével belecsempészte a
nadrágzsebébe. Egy ollót talált, még ez hasonlított legjobban fegyverre.
Megpróbálta elérni, de nem volt egyszerű, az élét és a fél fogantyút ragadta
meg.
Sonne egyik kezében egy pisztollyal, a másikban egy kanna benzinnel
megjelent az ajtóban.
 – Mintha hallottam volna valamit. Fordulj meg!
Axel megfordult, Sonne tett egy lépést felé. Axel teljes erőből ellökte
magát a pad irányába, az ollót ép markában tartotta, az éle elvágta az ujjait,
aztán hátravetette magát Sonne felé. Eltalálta, de nem az ollóval. Az
újságíró a konténer oldalának zuhant, Axel a másik falnak tántorodott,
elveszítette az egyensúlyát, és a földre esett. Sonne állt talpra először, és
Axel fölé tornyosult.
– Most már tényleg elegem van belőled.
Elhajította a benzinestartályt, és a pisztolyt Axelre fogta. Hasba rúgta, és
a konténer mélyére vonszolta. Aztán két lépést hátrált, a pisztolyt a
gyalupadra tette, és lecsavarta a benzintartály tetejét. Körbelocsolta a
helyiséget. Az átható gőzök megcsavarták Axel orrát. Sonne az egész
konténert belocsolta. Aztán megállt Axel előtt. Tíz centiméterre a
lábfejétől.
Ez volt az utolsó esély.
Axelre nézett, és a tartályt a rendőr feje fölé emelte.
– Mivel vetted rá Davidot, hogy találkozzon veled a temetőben? –
kiáltotta Axel, miközben közelebb csúszott Sonne lábához.
– Pofa be.
A tartály félig üres volt, így csak egy kevés fröccsent az arcára. Axel
megragadta az öngyújtót, és kirántotta a nadrágzsebéből. Abban a
pillanatban, mikor Sonne magasabbra emelte a tartályt, hogy teljesen
kiürítse, Axel kirántotta alóla a lábát. Az újságíró fenékre esett, és magára
öntötte a benzint. Axel látta, ahogy a test döbbenete átterjed Sonne arcára,
vadul felé rúgott, a gyomrát találta el, és a fal felé lökte magát. Arcára és a
testére benzin fröccsent a padlóról. A gyalupadon heverő pisztolyt esélye
sem volt elérni, ellentétben Sonnéval. Axel tudta, hogy ha megkaparintja,
azonnal lőni fog.
Sonnénak majdnem sikerült felállnia. Axel ellökte magát a faltól, és
térdével elérte támadója mellkasát. Az ütközet annyira egyenlőtlen volt,
hogy a kimenetele nem lehetett kétséges. Sonne mindkét kezét
használhatta, s el is taszította magától Axelt, aki megint a falnak zuhant.
Axel a távolságot méricskélte. Három méter választotta el a kijárattól.
Elképzelte a lángoló poklot… Nem fog sikerülni. De nem adhatja fel.
Látta, ahogy Sonne szeme a pisztolyt keresi, látta, ahogy keze átnyúl az
asztal fölött, hogy elérje, s már csak centiméterek választottak el a céltól.
Axel érezte az öngyújtó kerekének recéit, lenyomta a gázszelepet. Egy
másodperc múlva minden a levegőbe repül.
– Halj meg, te disznó! – üvöltötte, hogy egy másodpercre késleltesse
Sonnét.
Aztán meggyújtotta az öngyújtót. Lehunyta a szemét, összeszorította a
száját, és az orrán keresztül fújta ki a levegőt, majd teljes erejéből
nekiiramodott.
A helyiség felrobbant körülötte. Mintha a tűz körülölelte volna, és
megakadályozta volna, hogy kitörjön.
Nem, még nem most kellett meghalnia, sőt hirtelen erősnek érezte
magát, mert választhatott, saját döntést hozhatott. Elpárolgott a félelme:
gyere halál, hadd érintselek meg, hadd harcoljak, nem adom fel!
Úgy érezte, hogy egy falon tör keresztül, súlyos falon, mely kiszorítja
belőle a levegőt. Haja sercegve égett. Egyik oldalon az arca is lángolt, úgy
érezte, jéggé fagy, de tudta, hogy a benzin égeti a szemöldökét, a fülét és a
haját, az arcbőre rétegről rétegre zsugorodott össze. Lángolt a cipője meg a
nadrágja, ő pedig rohant a csillogás, a fényes felület, a tíz méterre lévő
vizesárok felé, amelybe a konténer felé vezető úton beleesett. Arccal
zuhant bele, aztán belemerült a teste és a lángoló ruha is.
A pokolba a halállal!
 60
– Hogy vagy, Axel?
A Svéd alakja tornyosult fölé. Az érzés vízszintes, szétfolyó,
fájdalommentes volt, a plafonról neonfények bántották a szemét. A
boncasztalon fekszik?
– Hol vagyok? Mit keresel itt?
A Svéd nevetett.
– Ne aggódj, barátom, nem foglak felboncolni. Még nem. De ha nem
vigyázol jobban magadra, garantálom, hogy hamarosan lent fekszel nálam.
Axel érezni akarta a testét, de az nem volt ott. Csak az arca feszült,
fájdalmat nem érzett, csak a bőre húzódott, mint a pergamen. Nem látott
tisztán. Paplan, infúzió, a karján gipsz, egy szívritmusmérő csipogása. A
fejét rázta. Aztán észrevette, hogy az egyik szemével nem lát.
A Svéd hirtelen elkomorult.
– Kirendeltek a tetthelyre. Találtunk egy teljesen szétégett holttestet.
Aztán hallottam, mi történt veled, és bejöttem. Hogy érzed magad?
– Nem tudom. Hol volt?
– Ki? A holttest? A konténeren kívül. Meghalt, mire kiértek. Fejjel
lefelé találtak rád egy vizesárokban.
– Hány óra?
– Hajnali öt. Éppen most hoztak ki az intenzívről.
Axel megpróbálta felemelni az egyik karját, de le kellett tennie róla.
Meg akarta érinteni az arcát.
– Ezzel még várnod kell néhány napot. Két törésed is van.
Kollégája barátságosan nézett rá, de a homlokán futó ráncok mást
meséltek, mint a mosoly.
– Hogy nézek ki?
 – Összeégve. Ha őszinte akarok lenni, az arcod fele grillcsirkére
hasonlít. Biztosan maradnak rajta hegek, de a hajadon, a bőrödön és a
szemöldöködön kívül megúsztad nagyobb sérülések nélkül, amennyire a
kórlapodból látom. A füled nem olvadt meg, és a szemed is sértetlen.
– Mit találtak odakint? Megtalálták Lizt? És a pénzt az autójában?
– Csak annyit tudok, hogy egy autó csomagtartójában találtak egy lányt.
Életben volt. Mi történt?
Axel elmesélte, hogyan lepte meg Sonne, mit mondott, és hogyan ért
véget a történet.
– Elkaptad – jelentette ki a Svéd szárazon. – Mint mindig. De lehet,
hogy a jövőben át kellene gondolnod a módszereidet.
– Hol a ruhám? – kérdezte Axel.
A Svéd mosolygott, félreértette.
– Észnél vagy? Még nem hagyhatod el a kórházat!
– Nem is akarom. Hol van a nadrágom?
A Svéd körülnézett. Kinyitotta a szekrényt, és elővett egy zacskót.
– Ez az?
Kinyitotta a zacskót, és Axel felismerte a kabátját meg a nadrágját.
– Hű, a pokolba, de bűzlik – jegyezte meg az igazságügyi orvos
szakértő. Axel ki akarta nyújtani a karját, de nem tudta.
– Van egy pendrive a farzsebemben? – kérdezte.
A Svéd átkutatta a nadrágot, megtalálta a pendrive-ot, és felmutatta.
– Erre gondolsz?
– Vidd magaddal! És vigyázz rá!
Barátja a zsebébe csúsztatta.
– Mi a helyzet Emmával? Tudja, hogy itt vagyok?
– Felhívtam Ceciliét, és elmeséltem, mi történt. Ma később bejönnek.
– Köszönöm.
– Ha jól értettem, veszekedtetek amiatt, hogy magaddal hoztad Emmát a
hullaházba. Mondtam az anyjának, hogy nem volt olyan súlyos az eset.
Szerinted meg tudtok egyezni?
– Fogalmam sincs. Egyezségre akar kényszeríteni. Ha nem állok
kötélnek, bírósághoz fordul, és elárulja, hogy füvezek és a lányomat a
hullaházi holttestekre bízom, miközben részt veszek a legfrissebb
gyilkosság áldozatának boncolásán.
– Eszedbe jutott, hogy a lányotok érdekében csinálja, és nem azért, hogy
téged idegesítsen?
– Te is fiam, Brutus.
– Csak arra gondolok, hogy Emmának talán az lenne a legjobb, ha ti
ketten együtt tudnátok működni – sokkal inkább arra lenne szüksége, mint
a háborúra. Lehet, hogy te is jobban leszel, ha megnyugszol. Az ilyesmi
teljesen felemészti az embert belülről.
Axel kibámult az ablakon. Nehéz volt megcáfolni barátja szavait.
– Felírok egy altatót, és akkor elmondhatod, hogy már nem füvezel.
Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy orvos lépett be. Axel
megkönnyebbült.
– Még nem fogadhat látogatót. Aludnia kell. A testét sokk érte, az égési
sérüléseknek is pihenésre van szükségük.
A Svéd felemelte a kezét, mintha megadná magát. Az orvos átment a
túloldalra, és eltekert egy szelepet az infúzión. Axel azonnal érezte, ahogy
szétárad testében az édes nyugalom, és kuncogva tovasiklott.

Reggel ébredt fel. Egyedül volt a szobában. A szeméről lekerült a kötés, és

valamennyire ismét tisztán látott. A plafont bámulta, és felfigyelt az illatra.
Virág állt az asztalon. Meg az ablakpárkányon is.
Megpróbálta összerakni a mozaik darabkáit. Rengeteg volt, és a legtöbb
összeillett. Davidi abban a hitben jött Dániába, hogy a titkosszolgálattól
újabb esélyt kap. Belement a játékba, és addig játszotta a szerepét,
ameddig tudta, sőt tovább is, a titkosszolgálat emberei pedig csak azzal
voltak elfoglalva, hogy az eredmény érdekében találjanak egy téglát, így
szartak rá, mi lesz vele, ha lezárul az ügy. A rendőrségnél mindenki a fejét
fogta, amikor a különleges ügyosztály kábítószer- és
emberkereskedelemre, valamint szervezett bűnözésre szakosodott
specialistáit a titkosszolgálathoz helyezték át. Most a titkosszolgálatnak is
fel kellett mutatnia valamit. Meg is tették. Henriette, Kettler és Jens Jessen.
Nem vizsgálták meg elég alaposan Davidi múltját, és még mielőtt
ténylegesen elkezdődött volna az akció, Davidivel együtt utolérte őket ez a
múlt egy bosszúszomjas, gyűlölködő újságíró képében, aki korábban
viszonyt folytatott az áldozat volt feleségével. Vagy Sonne csak bosszúból
akarta megszerezni Lailát azért, ami Macedóniában történt? Mindenesetre
bármily áron meg akart szabadulni Daviditől.
Axel felidézte Sonne alakját, hogy milyennek ismerte meg az évek
hosszú során. Mindig megbízott benne, értette a dolgát, de az apró
részletek hirtelen más megvilágításba kerültek.
Sonne azt hitte, kézben tartja Davidit, egyenesen visszaküldheti
Macedóniába, de az albán kihúzta a lába alól a talajt, amikor elmesélte,
hogy a rendőrségnek dolgozik.
A kimerültség és a zavar leereszkedett rá, miközben válasz után kutatott.
Hiányzott a magyarázat, szeretett volna felkelni az ágyból, és helyükre
rakni az utolsó darabkákat, de a teste sajgott a paplan alatt, mint egy
megvert állatnak, és a legkisebb mozdulatra is nagy kínokat állt ki az arcán
lévő égési sebek miatt. Ismét álomba merült. Vagy mégsem? Mintha Laila
Hansent látta volna az ágya mellett, keze a kezében pihent, hüvelykujja a
kézhátát simogatta, mondani akart valamit, de a nő eltűnt, miközben
megpróbálta megragadni a tekintetét, a széles ajkát és a rövidre nyírt, tüsi
haját, amit annyira szeretett volna megérinteni, morzsolni az ujjai között,
szerette volna tenyerébe fogni az arcát. Louie-ról beszélt, arról, hogy
elutaznak, hogy egy kicsit megnyugodjanak, kitűnő ötlet, gondolta Axel, a
fiú szomorú, anyja reméli, hogy hamar rendbe jön.
– Te hogy vagy? – kérdezte Laila.
 – Pocsékul – felelte. Mi a helyzet velünk? Mi van köztünk? Fogalma
sincs, hogy mondott-e valamit hangosan, de Laila nem felelt, csak
mosolygott.
Hirtelen Emma hangja csengett. Kinyitotta a szemét, és az ágya szélén
megpillantotta a lányát. Hatalmas barna szempár, kissé nyitott száj és két
kiálló metszőfog.
Hová tűnt Laila?
Emma keze után nyúlt. Meleg és apró volt az övében, puha ujjai teljesen
simák.
– Apa, miért van bekötve a fejed?
Cecilie lépett be a látómezejébe egy virágokkal teli fémvázával a
kezében.
– Jöttünk, amint tudtunk. Jól vagy?
Ide-oda rohangált az ágy, az ablakpárkány meg a szék között, ahová a
táskáját tette.
– Nem volt itt valaki az előbb? – kérdezte Axel zavartan.
– Nem, ki lett volna? Álmodban beszéltél.
Cecilie hűvös, szórakozott tekintettel nézett rá.
Vajon mit mondhatott?
– Miért van ragtapasz a szemednél, apa?
Axel Emmára nézett.
– Teljesen rendben vagyok. Kicsit megégett az arcom. Állítólag
meggyógyul.
– Apaaa, elkaptad a tolvajt, aki tette? – kérdezte a lánya.
– Emma – szakította félbe Cecilie. – Beszéltem az orvossal. Azt mondja,
rendbe jössz.
Ez úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy ura a helyzetnek. És
nyilván az érzéseinek is, gondolta Axel. Egyáltalán miért jött?
Axel fejével intett a lányának.
– Elkaptad a tolvajt? Tényleg? – tágra nyílt szeme megtelt várakozással.
 – Igen, elkaptam. Többé nem jön vissza.
Cecilie leült az Emma mögötti székre, homlokát ráncolta, miközben
Axelre nézett, arcán a finoman beállított, természetellenes mosolyt mintha
odaerősítették volna.
Axel figyelte volt felesége arcát, tanulmányozta: hol van a néhány
nappal korábban tapasztalt rés a páncélon? Kereste a sérülékenységet és a
gyengédséget a tekintetében, mintha bemászhatott volna a fal mögé, és
megtalálhatta volna a régi Ceciliét.
Lehet, hogy azért látogatta meg, mert aggódik miatta, hiszen mégiscsak
a gyermeke apja.
A nő szólásra nyitotta az ajkát, de Axel megelőzte.
– Vasárnap este, az…?
Cecilie felállt és az ablakhoz lépett. Neki háttal megállt.
– Gondoltam… csak azt hittem… inkább felejtsük el az egészet, jó?
Cecilie visszatért a következő napirendi ponthoz, amely a „gyermeke
érdekében együttműködő, felelős és érett elvált szülő” címkét viselte.
Mintha belelátott volna Axel gondolataiba, megszólalt.
– Kértem időpontot az egyezségre, remélem, beleegyezel.
Sosincs nyugalom, folyamatosan űzik-hajtják a manézsban. Axel
szeretett volna egyedül lenni a lányával.
– Őszintén, Cecilie, tényleg volt más gondom is.
– Tudom, de ugye kitartunk a döntés mellett?
– Igen. Talán jó ötlet. Szeretném, ha működne a dolog – felelte, aztán
elhallgatott, miközben érezte, ahogy a szavak lávaként tolulnak az ajkára.
– Valamit meg akartam kérdezni tőled. Beszámoltál Jens Jessennek
arról, hogy füvet találtál nálam, miután egész éjjel szeretkeztünk?
Cecilie olyan arcot vágott, mintha arcul csapta volna.
– Hagyd már! Tudod, hogy nem ez az oka, ugye? Nem miatta kerestelek
fel. Nem büntetheted őt a történtekért. Nem rossz ember. Ahogy engem
sem büntethetsz. Elgyengültem. Ahogyan te is. Elfelejtettük, milyen is
volt.
Mi? Hát persze hogy most „mi”, nehogy csak az övé legyen a felelősség.
Cecilie sóhajtott, az egyik körmét rágta, és hirtelen dühösen nézett rá.
– Aztán eszembe juttattad. Ne avatkozz az életembe! No trepassing,
Axel, akkor sem, ha esetleg együtt kell dolgoznod vele. Adtam neked egy
esélyt az egyezséggel. Ne herdáld el!
Emma zavartan nézett hol az anyjára, hol az apjára. Axel megszorította
a kezét. Gyűlölte ezt a piszok kis cafkát. És imádta.
– Apaaa! Megérinthetem a gipszkarodat? Írhatok rá?
Bólintott, és felemelte a karját. Mintha a tüdeje tele lenne slejmmel.
Emma megkapaszkodott az ágy végébe, és egy ilctollal a szájában
felmászott hozzá.
– Szívecskét rajzolok. Meg egy pillangót. Mellé meg azt, hogy Emma.
Szemével követte a kislány gondos tollvonásait, megpróbált rá figyelni,
és bosszankodott, hogy a Cecilie iránti érzései állandóan gyermeke és közé
furakodnak.
Az ágy melletti vasasztalkán egy vázában fehér rózsacsokor illatozott,
mellette a boríték. Valaki egy arcot rajzolt rá. „Jobbulást”, állt rajta. Laila
és Louie.

Kopogtak.
Megjelent Rosenkvist, Jens Jessen, Kristian Kettler, Henriette Nielsen és
John Darling.
– Remélem, nem zavarunk – mondta Rosenkvist.
– Nem, nem – felelte Cecilie. – Már éppen indulni készültünk. Gyere,
Emma! – Ahogy elhaladt Jens Jessen mellett, bizalmasan megszorította a
vállát. Jessen bokszoló mozdulatokat tett Emma felé, aki utat talált a kezek
között, és keményen megütötte a combját. Jessen idétlenül vigyorgott.
Aztán körbeállták az ágyát. Axel a fejét rázta, mintha élesíteni akarna a
látásán.
 – Ébren vagyok, vagy álmodom? – kérdezte.
Szórványos nevetés. Rosenkvist eleresztette a füle mellett a
megjegyzést.
– Ébren vagy – felelte.
– Biztosak vagytok benne, hogy ez nem a pokol?
– Te vagy a nap hőse, Steen – jegyezte meg Rosenkvist. – Ha ilyennek
képzeled a poklot, akkor mondjuk, hogy ez az. Azért jöttünk, hogy
lássunk, fogd fel kollegiális aggódásnak, és mivel éppen koordinációs
megbeszélést tartottunk, megegyeztünk, hogy együtt látogatunk meg.
Koordinációs megbeszélés – vagyis alapos folteltávolítás. De többre volt
szükség ahhoz, hogy tisztára mossák a titkosszolgálat hírnevét, amelyet az
ostoba Davidi-akcióval szennyeztek be.
Jessen közbeszólt.
– Így van, és ha jól értettük az orvosok szavait, teljesen rendbe fogsz
jönni. Ennek mindannyian nagyon örülünk, és rendkívül izgatottak
vagyunk, vagyis borzasztóan érdekel minket, hogy mi is történt – mondta,
miközben arcizmai, akárcsak egy megbolondulni készülő flippergép
fényei, minden irányban reszkettek. Mi a csudát lát Cecilie ebben a
cserkészben?
Axel beszámolt a Sonnével töltött konténerbeli percekről. Aprólékosan
és szolgaian. Az arcukon látta, hogy Sonne Enver Davidi iránt érzett vak
gyűlöletétől boldog izgalomba jönnek. Jessen és Rosenkvist is bólintott. Ez
már indíték volt, ami teljesen a hatáskörükön kívül esett. Nem említette a
Stanca Gutu körüli részleteket – az ügynek erről a részéről maga akart
gondoskodni. Fél órába telt, mire elmesélte a történteket, aztán Darling
vette át a szót.
– A konténerben minden nyom elégett, de Sonne autójának
csomagtartójában megtaláltuk Lizt. Talán túszként akarta használni, hogy
elmenekülhessen. Egy táskában mobiltelefonok hevertek, két Modpress-es,
kettő, amit Enver Davidi használt, és három ismeretlen, amelyeknek a
papírjait a lakásban találtad, egyik sem előfizetéses. Találtunk egy
elektromos sokkolót, egy rugós bicskát és két számítógépet, a rajta lévő
adatok egy része megmagyarázza az Enver Davidi iránt érzett dühét.
Összetűzésbe kerültek egy fiatal lány miatt Macedóniában. Még nem
sikerült kiderítenünk, valójában miről is volt szó, de dolgozunk az ügyön.
Halálosan nem értettek egyet valamiben.
– Ez beleillik abba, amit Davidiről mondott. Hogy Davidi gúnyolódott
vele, mielőtt megölte. Megdöbbent, amikor rájött, hogy az albán tiszta,
hiszen ti hoztátok ide – mondta Axel, és a három titkosszolgálatosra nézett,
akik kényelmetlenül feszengtek.
Henriette Nielsen törte meg a csendet.
– Igen, ellenőriztük Sonne múltját, és kiderült, hogy Macedónia után
ideg-összeroppanást kapott. Kórházba került, és három hónapig kezelés
alatt állt, végül saját felelősségére távozott. A kezelőorvosa továbbra is
betegnek tartja.
John Darling előhúzott egy mappát a táskájából, és az ágyra dobta.
– Ezeket a számítógépéről nyomtattam ki. Régi szerelmes levelek Laila
Hansennek. Úgy tűnik, a kapcsolatuk alig egy éve ment tönkre, mert Sonne
elvesztette a fejét, és nem tudta kordában tartani az érzéseit. Valószínűleg
fojtogatni kezdte szeretkezés közben. Kémkedett Laila után. Talán sosem
adta fel a reményt, hogy visszakapja, és Davidi érkezése valószínűleg
ismét felélesztette benne a vágyat.
– Ti most azt állítjátok, hogy azért ölte meg Davidit, mert szerelmes volt
Laila Hansenbe?
– Talán. Túl korai még bármit is állítani. Szerintem eléggé gyűlölte
Davidit ahhoz, hogy megölje. Davidi tudott róla valamit, emiatt gúnyosan
beszélt vele, és megfenyegette, hogy leleplezi. Szakembertől kell
megkérdezned, hogy Sonne azért szeretett-e bele Laila Hansenbe, hogy
fájdalmat okozzon a volt férjének.
– Elhallgatnátok végre?
 Rosenkvist összekulcsolta a kezét, és egyenként megropogtatta az ujjait.
– Szerintem tiszta sor. Régi sérelmek és gyűlölet, viszonzatlan
szerelemmel fűszerezve.
Axel kényelmetlenül érezte magát.
– És mit gondoljunk a saját szerepünkről? – kérdezte.
Jessen megszállottan elmosolyodott – majdnem szeretnivalón, mert ő
volt az egyetlen, aki nem hasonlított a Rushmore hegyből kifaragott
arcokra. Rosenkvist állt a hierarchia csúcsán, és az ilyen jellegű kérdések
az ő hatáskörébe tartoztak.
– Nincs köze az ügyhöz. Hiszen nem mi öltük meg.
– De mi… helyesebben ők hozták ide – Axel a titkosszolgálat
ügynökeire mutatott. – Ha nem lettek volna terveik vele, akkor még most
is épen és egészségesen élné a világát Macedóniában.
Jens Jessen arca szinte rángatózott a tikkeléstől, amikor átvette a szót.
– Természetesen többféleképpen lehet magyarázni az esetet,
nyilvánvalóan követtünk el hibákat, az ilyesmi megesik az ilyen
különleges akciókban, de az ügy természetéből fakadóan, hát igen, hogy is
mondjam, az akciót be kell csomagolnunk egy dobozba, le kell zárnunk, és
le kell vinnünk az archívumnak abba a végébe, ahol a kellemetlen ügyeket
őrzik.
Axel a fejét rázta.
– Mintha azt mondtátok volna, hogy a pokolban vagyok.
Rosenkvist tekintetéből sugárzott a megvetés.
– Az igazság iránti elkötelezettséged imponáló. Kitűnően megoldottad
az ügyet. A közreműködésed azonban ezennel véget ért. Fölösleges a
szükségesnél mélyebbre ásni.
Az arcát mintha vékony rétegben jég borította volna.
– Most kapsz néhány hónap szabadságot, hogy felépülj, addig Darling
lezárja az ügyet Nielsennel és Kettlerrel.
Hatásszünetet tartott.
 – Ma sajtótájékoztatót tartunk. Kissé pikáns az ügy. Hiszen a sajtó egyik
neves képviselője a főszereplő. Nem éppen kellemes hír, de alakulhatott
volna sokkal rosszabbul is – jegyezte meg Rosenkvist, és körbejártatta
rajtuk a szemét.
A beszélgetés befejeződött. Sem Darlingnak, sem Henriette-nek nem állt
érdekében maradni, de azért közelebb léptek hozzá, amikor elbúcsúztak. A
másik három vendég távolról köszönt el, és távozott.

Axel az oldalára fordult, miután elmentek. Az ég kék darabkáját nézte a

Központi Kórház két épülete közül az alacsonyabbik fölött – hosszú idő
után először, gondolta, amikor lépéseket hallott. Megfordult és Rosenkvist
arcába bámult.

– Elfelejtettem szólni, hogy ez az utolsó esélyed. Ha valami kikerül,

véged. És ezzel még nincs vége, úgy bemocskollak, hogy soha többé nem
kapsz állást. Követtél el hibákat, ezeket elnézem, de ha keresztbe teszel
nekem, akkor szétmorzsollak. Megértetted?
– Fogalmam sincs, milyen hibákról beszélsz.
– Majd meglátod, amikor a címlapokon megpillantod az arcod a
szalagcím alatt: „Vezető nyomozó viszonyt folytatott a gyilkos
kedvesével”. Vagy fogalmazzunk inkább így: „A rendőr szexszel
vigasztalta a szomorú özvegyet?” Választhatsz!
Axel felhúzta a szemöldökét. Nem tudta megállni nevetés nélkül.
– Van még valami. Megtaláltuk a videokamerát Sonne autójában. Az
autonóm fiatalember… hogy is hívták… Peter Smith kameráját. Láttad a
felvételt?
Axel időt próbált nyerni.
– Nem az övé volt. Egy nørrebrogade-i üzlettulajdonos szerelte fel.
Rosenkvist úgy rázta le magáról a választ, mintha egy legyet hessegetett
volna el a homloka elől.
 – Nem ez az érdekes. Megnézted?
– Nem, mikor lett volna rá időm?
– A technikusok szerint a felvételt átmásolták egy lemezre vagy egy
pendrive-ra. Átnéztem a listát, hogy mi volt rajtad, amikor behoztak. A
zsebedben volt egy pendrive.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Hol a ruhád?
Axel a szekrényre mutatott.
Rosenkvist kivette a zacskót, kinyitotta, és a homlokát ráncolta.
Átkutatta, aztán Axelre nézett.
– Nincs itt.
– Mint már mondtam, fogalmam sincs, miről beszélsz.
– A te érdekedben remélem, hogy igazat mondasz.
Kedve lett volna az arcába vágni, hogy nála van, és hogy ő lenne az
utolsó a földön, akinek odaadná. De jobb ötlete támadt.

Másnap felhívta Lindberg-t. Az újságíró egy percig sem tétovázott. A régi

dac és megvetés elszállt a hangjából, amint Axel elmesélte neki, hogy
egyedül ő tudja, mi történt Stanca Gutuval.
– Nincs olyan nap, amikor ne jutna eszembe – mondta a férfi, akit Axel
tizennégy éve gyűlölt. A kórházi ágya mellett ült, s egyszerre tűnt
letisztultnak és kiégettnek.
– Néhány őrült napot töltöttünk el odalent, ahogy már meséltem.
Gerillákkal találkoztunk a hegyekben, letartóztattak, és David meg Sonne
között feszültség támadt. Amikor kiengedtek a rendőrségről,
megkönnyebbültünk és euforikus hangulatba kerültünk. Beugrottunk egy
bárba, és alaposan a pohár fenekére néztünk. Valamivel később Sonne azt
javasolta, hogy David vigyen el minket a barátnőjéhez. Az ilyesmi nem
nekem való, de azt állították, hogy csak szórakoznak egy kicsit, így
elmentünk a szállodába.
 – Bordélyház volt?
– Bordélyház, szálloda meg minden. A lányok egy folyosón laktak apró
szobákban, mi pedig a folyosó végén lévő nappaliban folytattuk az
ivászatot. Napokig nem engedték ki őket a futtatóik, nehogy találkozzanak
a külföldi sajtóval, így nem volt dolguk. Nagyon berúgtunk. A lányok…
olyan…
Megtorpant, szinte gondterhelt lett.
– Milyenek voltak?
– Olyan fiatalok, ártatlanok és egyszerre kiéltek voltak. Az, aki a
szobájába vitt, nem volt több tizenhét évesnél. Nem akartam lefeküdni
vele. Az életéről beszélgettünk, amíg ki nem dőltem. Semmit sem tettem
vele, pedig szinte könyörgött.
– Mi történt Stanca Gutuval?
Lindberg felnézett rá.
– Sonne volt együtt vele. Reggel berontott hozzám David, és azt
mondta, hogy gyorsan öltözzek fel, és amilyen gyorsan csak lehet, tűnjünk
el, mert a lány, akinél Sonne volt, meghalt.
– Láttad a holttestet?
– Nem, de David szerint megverve és megfojtva, félig a földre lógva
találta, kék nyelve kilógott a szájából.
– Ugye felismerted, amikor megmutattam a fényképet?
– Igen. Hiba volt. Vállalnom kellett volna. És el kellett volna
mondanom, amit tudok. Nem volt hozzá bátorságom.
– Mi történt Sonne és David között?
– Amikor Sonnével találkoztam, össze volt verve, David verte meg. Azt
állította, hogy David életveszélyesen megfenyegette, és azzal ijesztgette,
hogy leleplezi, mit tett, ha nem tűnik el azonnal. David arra kért, hogy
felejtsem el a történteket.
Axelnek eszébe jutottak a Lindberg lakásában látott „Állítsátok meg a
nőkereskedelmet” feliratú plakátok.
 – De nem felejtetted el.
– Nem. Soha.
– Miért nem mondtad el nekem?
Lindberg habozott.
– Zavarban voltam. Hibáztam. Nehéz együtt élni azzal, hogy nem
avatkoztam közbe, hogy közvetve részt vettem valamiben, ami ártott
másoknak.

Lindberg távozása után Axel felhívta Frank Jensent Szkopjéban.

– Megkeresett a titkosszolgálat. Stanca Guturól kérdeztek. Nem akartam
elárulni nekik semmit, amíg nem jelentkezel. És van egy sztorim a
számodra – újságolta régi kollégája.
Elmesélte a moldáviai fiatal lány, Stanca Gutu történetét, akit úgy adtak
el, mint egy árut, és soha többé nem cserélhették vissza abban az
állapotban, amelyben elkelt. Egy éjszaka szexuális gyilkosság áldozata lett
egy lepusztult vidéki bordélyházban Macedóniában. Enver Davidi egyedül
volt a szállodában a rémült, fiatal ukrán és moldáviai prostituáltakkal,
amikor a rendőrség reggel megérkezett. Kihallgatták, de azt állította, hogy
nem tudja, ki volt Stanca Gutunál, ő maga a barátnőjénél töltötte az
éjszakát, miután leitta magát.
– Ennyi az egész?
– Az ügyet már másnap elsimították. Az egész világsajtó itt volt a
harcok miatt, és a hatóságoknak érdekükben állt sietve lezárni a
nyomozást. Nem akarták, hogy fókuszba kerüljön az itteni nagyszabású
nőkereskedelem. És egy helyi bandavezér, a Sasfióknak is nevezett Ilir
Muriqi, aki a bordélyházat vezette, szintén közbeavatkozott.
– Hogyan?
– Tejelt.
– Ezt honnan tudod?
– Meglátogattam. Sasfiók fia egy koszovói börtönben ül egy NATO-
katona meggyilkolásáért. Lehetőséget teremtettem neki, hogy láthassa.
Jótett helyébe, ugye…
– …jót várj. És?
– Sasfiók elmesélte, hogy Davidi hozzá fordult, és a segítségét kérte,
hogy tegyenek rendet a gyilkosság után. Azt mondta neki, hogy egy
külföldi újságíró volt együtt Stanca Gutuval, és baleset történt.
– Miért segített neki a bandavezér?
– Davidi nyilvánvalóan nem volt akárki idelent. Elismerést vívott ki a
helyi társadalomban, mert nem tért vissza a régi szokásokhoz, és a
kitoloncolása után nem lett a bűnöző bandák tagja. Sasfiók többször is
alkalmazni akarta – sikertelenül.
– Szóval önmagával fizetett?
– Valószínűleg igen. Nem sikerült kiszednem belőle, hogyan.
– Miért tette? Miért nem hagyta Sonnét főni a saját levében?
– Ez nem olyan egyszerű. Talán tisztelet övezte az albán lakosság
körében, de itt szinte két társadalom él egymás mellett, ha a macedón
hatóságok látókörébe kerül, és a gyilkosságot felfújják, akkor börtönbe
zárhatták volna. Ne feledd, hogy együttműködünk velük. Vagyis az eset
miatt véglegesen búcsút inthetett volna az álmainak, hogy valaha is
visszatérjen Dániába és lássa a iát. És Sasfiók szerint Davidi másra nem is
tudott gondolni.
– És pénzzel el lehetett tüntetni egy halott lányt?
– Pénzzel, szívességgel, egy szelettel a tortából, ennek nem szeretnék
közelebbről utánajárni, mert akkor meg lennének számolva a napjaim
idelent, mert itt így működnek a dolgok.
– Honnan tudjuk, hogy igazat mondott?
– Nem tudjuk. Csak a szavára támaszkodhatunk, de ezeken a vidékeken
ez sokat szokott érni, ha üzletről van szó. Ráadásul Davidi megkapta a
sast.
– Tessék?
 – A sastetoválást, amikor csatlakozott Sasfiók szervezetéhez. Ez járt
neki. Az albán nemzeti szimbólum. Tudod, ahogy az oroszoknál vagy a
rockereknél. Megkapják a jelet, amely tanúsítja, hogy alkalmas a
bűnözésre, hogy mindenki tudja, kivel áll szemben.
Szóval ezt jelentette a sas meg a dátum Davidi mellkasán.
Axel megköszönte az információt, és letette a telefont.

Harmadik nap meglátogatta John Darling. Azért jött, hogy felvegye Axel
vallomását Sonne haláláról.
Azt akarta tudni, hogy Sonne mindkét gyilkosságot elismerte-e. Axelnek
eszébe jutott Sonne megjegyzése arról, hogy Pivert azért ölte meg, mert
nála volt a felvétel Davidi meggyilkolásáról.
– Igen, mindkettőt elismerte. Minden kétséget kizáróan. Mindkettejüket
megölte.
Axel elmesélte neki, amit Stanca Guturól tudott. Darling elégedett volt.
A mozaikdarabkák a helyükre kerültek.
A magas rendőr az ablaknál állt és kibámult.
– Különös érzés, hogy ismertem. Százszor is beszéltem vele. Anélkül,
hogy bármit is észrevettem volna – csak idegesített, mint a seggünkben
járó újságírók általában.
– Nem ez az első, amit egy gyilkosság kapcsán megtapasztalunk? Sosem
ismerünk meg valakit teljesen.
– Az újságok nem fogják vissza magukat, Sonne indítékairól és
kapcsolatairól fantáziálnak úgy, hogy azt a legdörzsöltebb
összeesküvéselmélet-gyártók is megirigyelhetnék. És megjelentek az első
történetek a hátteréről meg a pályafutásáról.
– Mit írnak?
– Csak a szokásost. Gyerekkorában letépte a pókok lábát, gyújtogatott,
megalázták a seregben – ismered. Az egykori kollégák szerint ő akart lenni
a nagymenő háborús tudósító, de sosem jutott tovább Koszovónál és
Macedóniánál. Egy alkalommal teljesen más emberként tért haza,
megbetegedett, végül elbocsátották. Hangulatingadozások, dühkitörések,
koncentrációs problémák kínozták, aztán kapott egy új esélyt először
helyettesként a Ritzaunál, aztán a BT-nél, végül az Ekstra Bladet bűnügyi
szerkesztőségében, ahol négy évig dolgozott. Azok a seggfejek a
sajtószabadságra hivatkozva nem engednek be az irodájába, és nem
férhetünk hozzá a számítógépéhez sem, de remélem, hogy a törvényszék
délután számunkra kedvező határozatot hoz.
– Mi a helyzet a gyilkosságok indítékával? Írnak róla valamit?
– Igen. Rajongásig szeretett egy gyermekes anyát, és féltékeny lett a volt
férjére. Ez kiszivárgott. Nem tudom, ki szivárogtatta ki, egy biztos, nem
én. Viszont senki sem hallott Stanca Guturól.
– Mit szólsz hozzá, hogy a titkosszolgálat mélyen hallgat a Davidi-
operációról?
– Jellemző rájuk, nem? Mindig így működnek.
– Szerinted nem kellene kiderülnie?
– Öngyilkos akarsz lenni?
– De nem kellene felelniük a hibáikért?
– Tudom, hogy Jens Jessen nem éppen a kebelbarátod, de próbáld meg
kizárni az érzéseidet. Ha ügyet csinálnak belőle, akkor úgyis mi visszük el
a balhét. Mi és Henriette. Hallottál már olyan szarról, ami felfelé potyog?
Axel sóhajtott.
– Nem, csak ha bekapcsolsz egy szélturbinát.
– Akkor sem száll felfelé. Csak mindenkit eltalál. Ebben az esetben is ez
történne. Felejtsd el!
– Észrevettem, hogy legutóbb nem nagyon szóltál. Milyen
megbeszélésetek volt?
Darling mesélni kezdett, de Axel érezte, hogy csökken az érdeklődése.
Az ügynek ezzel a részével végzett, és nem érdekelte, hogy a
titkosszolgálat meg a rendőrség vezetése milyen stratégiát kíván követni
azzal kapcsolatosan, hogy mit hozzanak nyilvánosságra és mit ne.
– Új főnököt kapunk – közölte Darling váratlanul.
– Tessék?
– Corneliussent áthelyezték.
– A titkosszolgálathoz?
– Nem, a közlekedésrendészethez.
– Tessék?
– Rosenkvist ellenőrizte, hogy ki hívta a kapitányságról a TV2-s Dorte
Neergaard-t és Sonnét. Kiderült, hogy Corneliussen szivárogtatta ki mind a
felettese feleségével kefélő rendőr sztoriját, mind azt, hogy Lindberg-t
letartóztatták gyilkosságért.
– De miért? – Axel nem hitt a fülének.
– Hát kit is tettek felelőssé érte? Téged. Bizonyára meg akart szabadulni
tőled.
– Az idióta. Kit kapunk?
Darling mosolygott.

Aznap este újabb látogató érkezett Axelhez. Henriette Nielsen virágot

hozott, de kedvessége nem csak gondoskodásból fakadt. Rövid csevegés
után megkérdezte:
– Mi a szándékod?
Mindketten tudták, mire gondol.
– Ezért jöttél?
– Igen.
– És most a kezedbe veszed az irányítást?
– Tudni szeretném, hogy állok. Ez az én ügyem. Nem minden az én
hibám, de én adtam neki a kábítószert, és én tévesztettem szem elől.
– Semmit sem akarok tenni azért, hogy bemocskoljam a neved.
– Ez nem elég. Ha valami kiderül az ügyről, akkor az én nyakamba
varrják az egészet. Lehet, hogy azt hiszed, hogy elkaphatod Kettlert vagy
Jessent, de én viszem el a balhét.
– Nem áll szándékomban bárkit is elkapni. Ráadásul az az érzésem,
neked köszönhetem, hogy nem raktak ki teljesen a nyomozásból.
Fogalmam sincs, hogyan sikerült meggyőznöd a főnöködet, hogy részt
vehessek a Blágárds tér megfigyelésében.
– Semmi okod nekem köszönetet mondani – mondta a nő elutasítón.
– Ne szerénykedj!
– Eszem ágában sincs. Nem én segítettem. Éppen ellenkezőleg.
Szerettem volna megszabadulni tőled, amikor beleütötted az orrodat az
akciónkba. Ráadásul, ha egyszer valamit a fejedbe veszel, lehetetlen
megállítani.
Axel értékelte az őszinteségét, de akkor ki járt közben az érdekében? A
választ rögtön megkapta.
– Ha valakinek köszönetet kell mondanod, akkor az Jens. Ő
ragaszkodott hozzá, hogy ne állítsanak félre, hanem működj együtt velünk,
amikor a saját főnökeid seggbe akartak rúgni. Egész idő alatt védett,
fogalmam sincs, hogy miért.
 61

2007. május 11., péntek

Kellemes májusi este volt, amikor Axel elhagyta a rendőrkapitányságot, és
a kerékpárján a Nørrebro felé vette az irányt.
Enver Davidi és Piver meggyilkolásának ügyében a nyomozását
befejezték. Az ügyet felderítették és lezárták. Axelt kivéve. Valamit még
mindig nem értett.
Olvasta a jelentést. Az Assistens temetőben, a Sonne autóján és Piver
holttestén talált DNS-nyomok alapján minden kétséget kizáróan
megállapították, hogy a gyilkos az elhalálozott újságíró, a bizonyítékok
elegendőek voltak a bírósági eljáráshoz.
Az összefoglalóból kiderült, hogy a rendőrség birtokában van egy
felvétel, amely bizonyítja, hogy Sonne ölte meg Enver Davidit. Ugyan
nem mutatta magát a gyilkosságot, de látszott rajta egy rendőregyenruhás
férfi, aki magával vonszolta Davidit, aztán eltűnt a fal árnyékában, majd
kilencven másodperccel később ismét felbukkant. A jelentések tanúsága
szerint levette a sapkáját, és az így látható arc megegyezett a
gyanúsítottéval. A felvételt a Sonne autójában heverő videokamerában
találták. Március 1-jén, csütörtökön 21 órakor kezdődött, és másnap reggel
ért véget, amikor a második áldozat valószínűleg eltávolította.
Axel hasonló filmrészletet látott, de a nála lévő felvétel már március 1-
jén, csütörtökön reggel kezdődött, és dokumentált egy rendkívül durva
rendőrségi túlkapást is.
Néhány héttel korábban a nyilvánosság elé állt Lindberg, és terjedelmes
interjút adott a Politiken napilapnak, beszámolt Stanca Gutu
meggyilkolásáról és saját macedóniai élményeiről. Kíméletlenül őszinte
interjú volt, amelyben nem rejtette véka alá, hogy kínozza a rossz
lelkiismeret amiatt, hogy egyáltalán ellátogatott a bordélyházba, ahol
szexrabszolgaként tartott fiatal lányok társaságában töltötte az éjszakát.

Axel bekanyarodott a nørrebrogade-i kapun, és felment az első emeletre. A

pirosra festett, három Keresztély-csillaggal díszített ajtó tárva-nyitva állt, a
szerkesztőségben senkit sem talált. Ennek örült. Tulajdonképpen csak a
pendrive-ot akarta beadni, de amikor belépett Lindberg irodájába, az ajtó
mögötti bőrkanapén észrevette az újságírót, aki egy halom papírral a
mellkasán olvasgatott. A borostás arc meglepetten nézett rá a fekete
szemüvegkeret fölött, a cigarettája a füle mögé volt tűzve, a lábán Mao-
cipő volt, kopott farmernadrágot, agyonmosott pólót és fülbevalót viselt.
Lehet a stílustalanságot annyira túlzásba vinni, hogy az már stílussá válik.
Lindberg a földre dobta a papírokat és felállt.
– Axel Steen. Azt hittem, végeztünk egymással, de lehet, hogy sohasem
végzünk?
Axel ránézett. Teljes szívéből gyűlölte tizennégy éven keresztül, mint a
megtestesült rendőrgyűlöletet és vadságot, amellyel aznap éjjel találkozott.
Két barátja életébe került. Lindberg hús-vér ember volt május 18-án. A
gyűlölet nem szűnt meg teljesen, de valami más, valami fontosabb lépett a
helyébe.
– Hoztam neked valamit – közölte Axel.
Kivette a pendrive-ot a zsebéből, és Lindberg-nek adta, aki zavarban
volt.
– Mi ez?
– Majd meglátod.
– Az eltűnt fájl?
Lindberg meglepett arcot vágott. Meglepettet, aztán kétkedőt. Majd
izgatottat.
– Miért?
 – Mindegy. Biztos vagyok benne, hogy jó célra használod.
Axel elhagyta az irodát, de még hallotta, hogy Lindberg bekapcsolja a
számítógépét.

Bekanyarodott a Dosseringenen, és a tó melletti ösvényen tekert.

Leállította a biciklijét, és leült egy zöld padra. Most jött a neheze.
A tó túloldalán emelkedő sugárúti épületeket bámulta. A Søtorvet olyan
volt, mint egy álom Párizsról: saroktornyok, kupolák, csúcsok, cinktetők és
erkélyek. Itt nyílt a régi Koppenhága kapuja, és egyben pompásan jelezte
azt is, hogy kaotikus épületeivel és megszelídíthetetlen életmódjával itt ér
véget a Nørrebro városrész. Szeretett arra gondolni, hogy nem sok minden
változott azóta, hogy százharminc évvel ezelőtt Meldahl megtervezte a
Søtorv-on álló palotákat. A város felőli oldalon római mintára Nílus és
Tiberis isten patinás zöld szobra emelkedik impozánsan odavetve,
miközben a Nørrebro felőli oldalon egy hot dog árus kocsi mellett egy
gránitszobor áll, egy fiatal nő- és egy férfialak ül egymással szemben
komoly beszélgetésbe mélyedve, a férfi arcát a kezébe temeti, a nő
tekintete nyílt, kezét maga előtt ökölbe szorítja.
Elővette az összefoglalót, átolvasta.
Minden beleillett a különös keverékbe, mely egyrészt Sonne
szerencséjéből és számításából, másrészt az ő félreértéseikből,
ostobaságukból és véletlenekből állt össze, és lehetővé tette az újságírónak,
hogy átjusson azon a finom hálón, amit egy gyilkosság felderítése jelent.
A Modpress egy pályaudvarra hasonlított, ahol aktivisták, civil
szervezetek képviselői és újságírók találkoztak a zavargások idején, Sonne
már az Enver Davidi meggyilkolása előtti csütörtökön ellátogatott a
szerkesztőségbe egy nagyobb csoport külföldi újságíró társaságában. Az
egyikük észrevette, hogy egy mobiltelefonokat és telefontöltőket
tartalmazó dobozban turkál, és azt a következtetést vonták le, hogy amikor
alkalma nyílt, több telefont is elemelt, köztük azt is, amit ahhoz használt,
hogy Lindberg-re terelje a gyanút.
Sonne autójában találtak kokainmaradványokat és egy nagyobb
összeget, amely valószínűleg Moussától származhatott, de ezt nem sikerült
bebizonyítani – ahogy a kokain sem került elő többé.
Az Øster Søgade partján álló házak és a hársfák tükröződtek a tó
tükörsima vizében, mintha belenőttek volna a vízbe. Nem tükörképre
hasonlítottak, hanem egy palotára, amely a város alatt emelkedett
világoszöld és barnán rothadó afrik alkotta szigetekkel körülvéve. A
legapróbb részletek még varázslatosabban reszkettek a vízben, mint a
Søtorvet-en büszkélkedő, kőből épült francia minta. Mi van odalent? Axel
pillantása a falakra siklott, melyek összeolvadtak az átokhínár és az algák
buja szigeteivel, víz alatti, benőtt Louvre-t alkotva.
Egy szélfuvallat és a felkavart víz kitörölte a tóban lévő várost, az apró
örvények újabb és újabb hullámokban közeledtek hozzá. Egy sirály
himbálózott rajtuk, aztán elrugaszkodott, és rikoltva repült a tó sarka felé,
ahol egy barna kabátos, tweedsapkás, idősödő török férfi dobált pitát a
vízbe, ahol vadkacsák, hattyúk és szárcsák civakodtak a morzsákért.
Vetett egy pillantást a nyolckupolás, négy, levegőbe meredő, csontfehér
zászlórúddal díszített Dronning Louise hídra; egy vízibicikli beékelődött a
híd három íve közül az egyik alá. A tó felé néző, gránitból készült oldalra
graffitit fújtak: a „Venom”, „Killcrew” és „Revenge” szavak is jelezték,
hogy itt kezdődik a Nørrebro városrész.
Átnézte a telefonlistákat. Végtelen számoszlopok, időpontok… Az
ügyben érintett – önmagát is beleértve – minden személy hívásait láthatta.
Ennyire felhívta volna magára a figyelmet? Dühös lett. Tényleg azt
hitték, hogy köze van a gyilkosságokhoz? Továbblapozott, amíg az
érintettek beszélgetéseihez nem ért. Sonne. Lindberg. Laila. Davidi. Saját
maga. Lailát és Sonnét hívta. Felidézte a beszélgetéseket, miközben
átfutotta az önmagukban semmitmondó információkat.
Sonne. Laila. Davidi. Szerelmi háromszög. Az ügy főszereplői.
 Davidi március elsején, csütörtökön hívta fel Lailát. A nap folyamán
kétszer is. Laila aznap este telefonált Sonnénak. Közvetlenül ezután
felhívta Davidit. Aztán még egyszer Sonnét. Három beszélgetés hat percen
belül. Négy órával később Davidi halott volt.
Henriette Nielsen az utolsó beszélgetés és a Davidi halála közötti
időszakban adta át a kábítószert a szállodában, és megállapította, hogy
Enver Davidinak megjött a kedve az akcióhoz. Axel most már tudta, hogy
miért.
Kerékpárra pattant, és elindult kifelé a Nørrebrogade-n. Húsz–huszonöt
percbe telik a Rentemestervejra érni – ennyi idő alatt bőven átgondolhatja
az egészet.
Biztos volt benne, annyira biztos, hogy öt nappal azután, hogy
kiengedték a kórházból, felkereste. Laila fogadta, ránézett, kinyújtotta a
kezét, megérintette a még mindig vörös heget az arcán, gyengéden
érdeklődött a hogyléte felől, és egyenesen a szívéig ért. Teáztak a kis
konyhában, Laila kedves volt, és kivárt. Louie hazaért az edzésről, és Axel
fociról meg pisztolyokról beszélgetett vele, megnézte a fegyvereit, a fiú
pedig megkérdezte, hogy ő kapta-e el Jakobot, amire igennel válaszolt. A
fiú megrágta az információt, kérdő tekintettel nézett Axelre, és amikor azt
mondta neki, hogy Sonne cserben hagyta őket, Louie az anyjára nézett,
mintha megerősítést várna tőle, hogy tényleg így történt-e. Miután
lefektette Louie-t, Laila mesélt a Sonnéhoz fűződő kapcsolatáról, arról,
hogy mennyire egyedül érezte magát, amikor találkoztak, és hogy milyen
segítőkész volt a férfi. Annak ellenére, hogy kezdettől fogva érezte,
mennyire sérült, és hogy belerokkant az őt ért élményekbe, gondoskodó és
rendkívül figyelmes volt, kedvesen bánt Louie-val, és neki éppen ez
hiányzott. Beleszeretett Sonnéba – bocsánatkérő arccal nézett Axelre,
amikor ezt mondta –, bár tudta, hogy a viszonyuk nem lesz tartós. A
kapcsolat lassan kimerült. Sonne furcsán viselkedett, bezárkózott, és
néhányszor átlépte a határt Louie-val szemben, kiabált a fiúval, és Laila
szakított vele azután, hogy erőszakoskodott vele az ágyban. Axel tudta,
hogy miről beszél.
A hosszú este öleléssel és azzal az ígérettel ért véget, hogy még
találkoznak.
Axel áthajtott a Blågårdsgade kereszteződésen, az aszfalton még mindig
látszottak a tüzek nyomai. A forgalom erős volt, csak úgy özönlöttek a
kerékpárosok az úttest mindkét oldalán. Másnap volt az egyeztetés
Ceciliével – zökkenőmentesen zajlott. Elmondta, hogy kapott gyógyszert
az álmatlanságára és a rettegésére, amivel volt felesége meglepő módon
elégedett volt. A korábbi láthatási rend maradt érvényben. A megbeszélés
után kiment az IKEA-ba, és vett egy új baldachinos ágyat Emmának.
Éppen a csavarhúzókkal és a csavaranyákkal küzdött a padlón, amikor
valaki benyomta a bejárati ajtót, és Laila Hansen dugta be a fejét.
Nem beszéltek.
A konyhaasztalon kötöttek ki. Kicsit magas volt, a mogyoróit vágta az
éle, amikor behatolt a nőbe, de nem törődött vele. Laila megkarmolta a
mellkasát ott, ahol képtelen volt elviselni, ha hozzáérnek, de csak később
vette észre.
Elhaladt az Assistens temető mellett, és azt a területet nézte, ahol két
hónappal korábban megtalálták Enver Davidit, aztán elnézett a házsorban
tátongó lyuk felé, ahol az Ifjúsági Ház állt.
„Mi vagyunk azok, akikkel a többiek nem akarnak játszani” – a felirat
egy évtizeden keresztül díszelgett a szemközti falon. Most már nem volt
hol játszani. És a betűket nemcsak átfestették, hanem helyére egy másik
graitit is festettek: „a farkam a farkam a farkam”.
A következő héten kétszer találkoztak, aztán háromszor, majd négyszer,
Axel megismerte Louie-t, és a múlt héten magával vitte hozzájuk Emmát
is. Minden a legjobban alakult.
Úgy érezte, ez egy tiszta kapcsolat. Amilyen tiszta az ő múltjukkal lehet.
Cecilie helyén még mindig ott tátongott az üresség, de már nem érezte,
hogy mindent elnyel. Önbizalommal és reménnyel töltötte el, hogy neki is
sikerülhet.
Áthaladt a Nørrebro állomásnál lévő magasvasút alatt, aztán
északnyugati irányba, a Bispevej felé folytatta útját, elhaladt a telek
mellett, ahol rátaláltak Piver holttestére.
Előző este ő vigyázott Louie-ra, mert Lailának személyzeti értekezletre
kellett mennie. A fiú nehezen aludt el.
– Mindig így van – mentegetőzött, hiszen nem akart gondot okozni.
Beszélgettek az apjáról. Louie megmutatta az összes, fogpiszkálóból és
jégkrémpálcikából épült miniatűr épületet, amit Enver készített neki a
börtönben. A házukat, az óvodát és a játszóteret. A hintán fogpiszkáló
Enver, Laila és Louie ült, egy ablakban, a bejárati ajtóban ők integettek, a
ház előtt ők ölelték egymást. Ott volt kicsiben a templom, ahol Enver és
Laila összeházasodott, a Søpavillon, ahol a lakodalmat tartották, és Axel
ráismert a négyoszlopos kápolnára. Előtte egy férfi térdelt egy nő előtt.
„Apa itt kérte meg anya kezét”, mesélte Louie bocsánatkérő mosollyal.
Jens Bang sírásóháza az Assistens temetőben. Tényleg. Milyen
egyszerű. Miért nem látta a fától az erdőt?
– Anya azt mondta apának, hogy ott találkozzanak – magyarázta a fiú.
– Mikor?
– Akkor. Mielőtt meghalt.
– Mit mondott neki?
– Nem tudtam aludni, és hallottam, hogy anya felhívja apát, és azt
mondja neki, hogy találkozzanak ott. A kápolnánál. Ahol megkérte a kezét.
Azt mondta: „a mi helyünkön”.
Louie egy pillanatra elhallgatott.
– De itthon maradt. Nem hagyhatott magamra.
Axel leállította a kerékpárját a rentemesterveji vörös téglaépület előtt,
ahol burjánzottak a szulák világoszöld levelei. Az ibolyakék égbolt tele
volt a tavasz bizonytalan reménykedésével, de ez a könnyedség csak még
jobban megnehezítette a dolgát. A nappaliban gyertya égett. Bement az
udvarba, bekopogott.
Laila Hansen kijött és ajtót nyitott, mosolyogva megállt az ajtóban,
aztán felnézett az égre. Farmernadrágot, fehér rövid ujjú inget viselt, amely
nagyon jól állt rövidre nyírt hajához, s a melltartója átlátszott az anyagon.
– Fantasztikus, ugye? Majdnem nyár van.
El akart menni mellette, de Laila felé nyúlt, magához húzta, és Axel
érezte, hogy meg kell ölelnie, de csak félszívvel karolta át, aztán
kiszabadította magát, és bement mellette a konyhába. Megfordult, nem
mutatta jelét, hogy le akarna ülni, vagy le akarná venni a kabátját.
– Louie alszik? – kérdezte.
– Igen – Laila odalépett hozzá. – Mi van veled?
Egészen közel húzódott, és két inggombot babrált Axel mellén. Aztán
felnézett rá, és Axel tudta, hogy tisztában van vele, mi következik.
Jól ismerte ezt a pillanatot. Mielőtt kibuggyannak a szavak. Mit várt
tőle?
Hogy épp csak beismeri a bűnét, vékony kötélen egyensúlyozva a
tények, a hazugságok meg az elhallgatások ködében? Vagy azt, hogy a
kereszthez kúszik, és minden lapját az asztalra teríti? Vagy valamit a kettő
között. Csak a teljes igazság érne valamit: ha teljesen vállalná a
felelősséget. Igen, én terveltem ki, én kértem Sonnét, hogy ölje meg. Ezt
elhinné. A szépített változatokat, a fél beismeréseket, a jelentéktelennek
feltüntetett bűnt, amikor gondosan kiszámítja a kockázatot és megtervezi a
menekülő útvonalat, nem hinné el. Még akkor is kételkedne, ha igazak
lennének, elemezni kezdené őket, a mélyükre ásna, és még jobban
kételkedne. Újra meg újra. A kételkedés mindent felemésztene. A
rendőrtiszti főiskolán ezt hívták boszorkánypróbának. Ha mindent magadra
vállalsz, igazat mondasz, ha csak a felét, hazudsz. Így reagálnak a
rendőrök. Axel sem volt kivétel – ezért értett annyira a munkájához.
Elérkezett a pillanat. Mindjárt feltörnek a szavak. Százszor is részese
ennek, és kedvelte. De most nem.
– Olyan különös vagy. Mi történt?
Axel körülnézett. Egy csészealjra állított gyertya mellett Haruki
Murakami egyik könyve hevert az asztalon, mellettük Louie futballmezei,
varróeszközök és névcímkék, a mindennapi élet kellékei. És ezt az életet
most tönkre kell tennie.
Enver Davidire gondolt. Aztán Piverre. És tudta, mi a kötelessége.
Mindegy, mit mond Laila.
– Miért, Laila, miért? Miért csináltad?
Laila meglepettnek tűnt, mint amikor olyan nyílt vád éri az embert, ami
bármit jelenthet, ezért ösztönösen találva érzi magát. Azután arca védekező
kifejezést öltött.
– Hogy érted?
– Miért hívtad fel Davidit, és vetted rá, hogy találkozzon veled az
Assistens temetőben? Miért öletted meg?
Axel elhitette magával, hogy rezignációt lát Laila szemében, bár a
szavaiban ez még nem volt érezhető.
– Mit beszélsz? Én nem ölettem meg Davidot.
– Találkozóra hívtad, aztán rávetted Sonnét, hogy végezze el a piszkos
munkát helyetted. Miért, Laila?
A nő könyörgő tekintettel nézett rá.
– Nem tudtam, hogy meg fogja ölni. Sejtelmem sem volt. Csak arra
kértem, hogy beszéljen vele.
– De miért Sonnét kérted? Miért nem beszéltél vele te?
– David megfenyegetett. Vissza akart térni hozzánk. Hát nem
szenvedtünk még eleget Louie-val? – kiabált.
Axel hallgatott. Könnyek gördültek végig Laila arcán.
– Azt állította, hogy végleg hazatért, és minden olyan lesz, mint régen.
Ezt elmondtam neked az első alkalommal, amikor beszéltünk egymással.
– Nem, te azt mondtad, hogy arról beszélt, nagy dolgok fognak történni.
És ez így is lett. Megölték. Most már csak azt az egyet szeretném, ha
őszinte lennél hozzám, és elmondanád, mi történt.
Laila a hajába túrt, a könnyektől szétkenődött a sminkje.
– Egy alkalommal, amikor Louie iskolában volt, meglátogatott.
Egyáltalán nem voltam felkészülve rá. Teljesen érzéketlenné váltam.
Amikor a tervéről kezdett beszélni, összezavarodtam. Azt akarta, hogy
fogadjam vissza, hogy valahol máshol lakjunk, a rendőrség védelmét
élvezve, új néven. „De nekünk most már megvan a saját életünk, David –
mondtam. – A múlton nem tudunk változtatni.” „Akkor elveszem tőled
Louie-t – állította. – Nincs választásod, mert most a rendőrségnek
dolgozom.”
Laila egy széken ült, kezét összekulcsolta maga előtt, alkarjával a
combjára támaszkodott, tekintetét a padlóra szögezte.
– De ez sosem történhetne meg. Ez nem így működik.
Az asszony kivörösödött szemmel nézett Axelre, és kiabált.
– Nem történhetne? Kezeskedsz érte? Semmiért sem kezeskedhetsz,
semmiért! Tíz évvel ezelőtt elvettétek tőlem, most pedig megjelentek és
idehozzátok anélkül, hogy minket megkérdeztetek volna. És még azt
mered állítani, hogy minden a legnagyobb rendben van? És ha nekünk már
nincs rá szükségünk? Ha örülünk, hogy már nem része az életünknek? Erre
senki sincs tekintettel? Hogy lenne!
– Erre elrendezted te magad?
Laila sírt, a zokogástól egész teste rázkódott. Egy, két perc. Aztán
Axelre nézett.
– Féltem, a rohadt életbe, féltem, hogy mi lesz a fiammal. Képtelen
voltam elviselni a gondolatot, hogy megint bizonytalanságban kell élnie.
Nem neki kell fizetnie David hibáiért. Még egyszer nem.
Axel kinézett a kertbe, a kék sötétségbe.
– Felhívtam Jakobot, és elmeséltem neki, hogy itt járt David, és
megfenyegetett minket. Megígérte, hogy elrendezi. Erre felhívtam
Davidot, és találkát adtam neki.
– Ha csak beszélniük kellett volna egymással, akkor miért nem hívta fel
Sonne? És miért az Assistens temetőben találkoztak?
A kérdésre felkavarodott a homok, és apró szemcséi elfedték az
igazságot.
– Nem is tudom, talán biztos akartam lenni, hogy eljön.
– Nem tudtad, hogy rendőri felügyelet alatt áll, s retteg attól, hogy
elhagyja a szobáját, és mindenhová követni fogják? Hát persze, hogy
tudtad. Hiszen elmesélte neked. Erre mit teszel? Azt a jolly jokert veted be,
amiről tudod, hogy beválik. – Nehezen mondta ki az utolsó szavakat: – „A
mi helyünkön. Ahol megkérted a kezem. A kápolnánál.” Vagy nem ezt
mondtad?
Laila elhallgatott. Mozdulatlanul ült.
– Nem így volt. – Tagadott, de Axel látta rajta, hogy tudja, már nincs
visszaút. Azt kell hinnie, hogy felvették a beszélgetést.
– Miért nem jöttetek ezzel előbb? Miért nem vittetek be korábban, ha
felvettétek a hívást?
Axel elengedte a füle mellett a kérdést.
– Szóval tudtad, hogy a titkosszolgálat segítségével jött Dániába,
mindent tudtál, mégis úgy tettél, mintha fogalmad sem lenne róla.
Hazudtál, és abban reménykedtél, hogy megúszod.
– Nem, szinte semmit sem tudtam. Minden, amit neked mondtam, igaz.
Nem hazudtam, nem tudtam, hogy Jakob elveszíti a fejét és megöli. Csak
azt akartam, hogy beszéljen vele, higgy nekem, Axel!
– Nem tehetem.
– Pedig ez az igazság.
– Ha így van, akkor miért nem mondtad el?
– Nem tudom, biztosan azért, mert gyáva vagyok, sokkos állapotban
voltam.
Ez persze lehetséges. A sokk. Axel felidézte az első alkalmakat, amikor
a nyomozás kezdetén találkoztak, felidézte, hogyan viselkedett vele, és azt
hitte, érdeklődik iránta, hogy vágyat érez, pedig csak egy nő volt, akinek
felrobbant az élete, és csak az ujjai hegyével tartotta össze. És később.
Eszébe jutott mértéktelen odaadása, ahogy belecsimpaszkodott, ahogy
könnyekkel és csókokkal árasztotta el, így kapaszkodva belé. Ő pedig
szenvedélynek értelmezte a viselkedését, azt hitte, kiváltott belőle valamit,
és nem vette észre, hogy az egész csak megkönnyebbülés, mert a veszély
egyre távolabb kerül tőle. Olyan pillantással nézett rá, hogy azzal fákat
lehetett volna dönteni.
– Axel, figyelj rám, tudom, hogy hibát követtem el, de senkit sem öltem
meg. Beléd szerettem. Lehet, hogy most nem ezt akarod hallani…
– Nem is. Ezt felejtsd el!
Laila az alsó ajkába harapott, megint megnyomta a könnycsatornákat
beindító gombot. Axel leült az asztal túloldalára.
– Nem én öltem meg Davidot, semmit sem tudtam. Nem tudtam, hogy
Jakob meg fogja ölni. Hidd el, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. David
azt állította, hogy eltörlik a kitoloncolási végzést, ha segít a rendőrségnek,
de a szolgálatai ára az, hogy új személyazonosságot kap. Hát nem érted,
mit jelent ez?
– De igen, csak azt nem értem, hogy miért nem mondtad el mindezt
nekem.
– Féltem.
– Hogyan beszélted rá Sonnét?
– Nem volt nehéz. Megígértem… azt mondtam, hogy ha segít, ha
eltünteti Davidot, akkor adok magunknak egy újabb esélyt… Nem
gondoltam komolyan, de kétségbe voltam esve.
Axel szíve dübörgött. Üvölteni szeretett volna.
– Mit mondott neked Sonne azután?
– Felhívott és közölte, hogy többé nem kell vele foglalkoznom.
Elrendezte. Ezeket a szavakat használta. Amikor aztán megtudtam, hogy
David meghalt, felhívtam és megkérdeztem, mit tett. Azt felelte, hogy
beszélt Daviddal, aki beleegyezett, hogy békén hagy minket, és hogy nem
tudja, mi történt azután.
– És te elhitted?
– Fogalmam sincs, mit hittem, szét voltam esve. A fiam éppen akkor
veszítette el az apját, és elviselhetetlennek éreztem a gondolatot, hogy a
volt barátom ölte meg.
A fejét rázta.
– Hiszel nekem?
– Nem, de ez nem számít. Lehet, hogy most igazat mondasz, de sosem
fogom tudni, hogy mikor nem.
– Megpróbáltam elmondani, többször is. Valahányszor meglátogattál.
De valami mindig közbejött.
Az első találkozásuk óta a szakadék szélén egyensúlyozott, mintha ki
akart volna csúszni a lába alól a talaj, nemcsak a kihallgatás alatt, hanem
valahányszor Axellel találkozott, mindig fennállt a veszély, hogy
összeomlik; olyan volt, mint egy meztelen nő, aki az utolsó pillanatban
összefogja magán a ruhát. Az érzelmek, amelyeken nem tudott uralkodni,
ott voltak közvetlenül a felszín alatt. Axel alábecsülte, a kételkedés Laila
segítségére lehetett volna, de Axel nem akart segíteni neki. Más
szempontok fontosabbak voltak.
– És Piver? Ő semmit sem jelentett?
– De hát nem tudtam, hogy Jakob ölte meg. Hiszen még abban sem
voltam biztos, hogy Jakob ölte meg Davidot.
– Ostobábbnak tetteted magad, mint amilyen vagy. Ha rögtön elmondod
nekünk, amit tudsz, akkor Piver talán még most is élne.
Laila a sírástól fuldokolva rázta a fejét.
– Nem tudhattam, Axel. Megtettem minden tőlem telhetőt, de nem
tudhattam, hogy mi történt. Most már belátom, hogy el kellett volna
mondanom, de féltem, hogy belekeveredem. És itt van Louie. Őt kellett
szem előtt tartanom. Azt hittem, majd elmúlik.
– Az ilyesmi sosem múlik el. – Axel felállt.
– Most mi lesz?
– Fel kell adnod magad.
Laila sóhajtott.
– És ha nem teszem?
– Akkor én teszem meg.
Megint hangosan felzokogott.
– Ha igaz, amit mondtál, akkor nem büntetnek meg. Ha semmiről sem
tudtál, akkor nem számítasz bűntársnak.
Nem tudta, hogy tényleg így van-e, de nem is érdekelte.
– És mi lesz velünk?
– Tudtál valamit, ami fontos volt, és nem mondtad el nekem.
Huszonnégy órád van. Ha nem adod fel magad, akkor kijönnek és
bevisznek.

Megértette a választ. Ugyanazzal a zavart mozdulattal simította ki a

nadrágját, mint aznap, amikor Axel közölte vele, hogy Enver Davidi
meghalt.
Axel visszafordult az ajtóban.
– Mielőtt Sonne meghalt, megkérdeztem tőle, hogyan vette rá Davidit,
hogy találkozzon vele a temetőben. Nem adott egyenes választ. A végsőkig
védett téged, csak annyit mondott, hogy Davidi bizonyára meglepődött,
hogy őt találja ott. Akkor még nem értettem ezeket a szavakat. Csak most
esett le, hogy Davidi téged várt, élete szerelmét. De te nem jöttél, magad
helyett a gyilkosát küldted.
Kilépett az ajtón, a biciklijéhez ment, még egy pillantást vetett a házra,
benézett a nappali ablakán, a konyhába: Laila az asztalnál ült arccal felé.
Axel kinyitotta a kerékpárja zárát.
Nem kellett volna megígérnie Sonnénak, hogy ad neki még egy esélyt.
Hiszen az újságírónak is alapos oka volt rá, hogy eltüntesse Enved Davidit.
Mégis megtette. Áruba bocsátotta a szerelmét, hogy elérje a célját. Egy
háromszoros gyilkost fedezett.
Axel felpattant a kerékpárjára, és elindult a belváros felé. A világoskék
éjszakai égbolt végtelennek tűnt. Nyugati irányból egy repülőgép
közeledett Nørrebro felett a Kastrup repülőtér felé, fedélzetén utasokkal,
akik mit sem tudtak Enver Davidiről, Stanca Guturól, Laila Hansenről,
Piverről és Jakob Sonnéról. Vagy Axel Steenről. És ez így volt rendjén.
Nincs több teendője. Megoldotta az ügyet. És túlélte. Az igazságot
kereste és – amennyire lehetett – meg is találta. És kinyújtotta a kezét a
szerelem felé.
Vajon ezen siklott félre a dolog? Azon, hogy a szerelem és az igazság
összeegyeztethetetlen? Az élet erre tanította, mégis próbált erről
megfeledkezni, akkor is, ha valami belül azt súgta neki, hogy nem fog
menni.
De megpróbálta.
Kiért a Frederikssundsvejra, és a magasvasút alatt csillogó, fehér
lobogókkal díszített esküvői menetet követve, melynek élén egy nyitott
sportkocsi haladt az első ülésen a friss házasokkal, bekanyarodott a
Nørrebrogade-ra. A menyasszony fogsora versenyt ragyogott az
ékszereivel az éjszakában. Fiatalemberek lógtak a kocsik ablakaiból,
énekeltek és óriási piros-fehér, középen zöld libanoni cédrussal díszített
zászlóikat lobogtatták, az autók dudáltak, a sofőrök pedig két sávot is
elfoglalva, kacsázva vezették az autóikat. Axel leszállt a bicikliről a
lakásával szemközti templomnál, az esküvői menet után nézett, míg a
dudaszó és a kiáltások el nem haltak, és a féklámpák villogó fényei el nem
tűntek a távolban. Az autók távoztak, csak az éjszaka maradt vele.
 Köszönetnyilvánítás
Köszönetet mondok Jakob Levinsennek, Niels Lillelund-nak, Michael
Enggaard-nak, Helle Vincentznek, Peter Stein Larsennek, Finn Stein
Larsennek, Martin Berg-nek, Anders Bachnak és Hans Petter Hougennek.
Továbbá köszönettel tartozom Lene Juulnak, Charlotte Weissnek, Nya
Guldberg-nek és a JP/Politikens Forlagshus többi munkatársának, akik
világra segítették könyvemet.
Külön köszönettel tartozom szerkesztőmnek, Anne Christine
Andersennek. Köszönetet mondok feleségemnek, Anjának, amiért
mindvégig hitt bennem, és két lányomnak, Emiliének és Hannah-nak.
A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László

A kiadás alapja:
Jesper Stein: Uro
JP/Politikens Hus A/S, København 2012

Fordította
Soós Anita

Szerkesztette
Tóth Emese

A borítót tervezte
Hegyi Péter
 ISBN 978-963-09-9072-1 (epub)
ISBN 978-963-09-9073-8 (mobi)

© Jesper Stein & JP/Politikens Hus A/S, København 2012

© Kossuth Kiadó 2017
© Hungarian translation Soós Anita 2017

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
 Table of Contents
1 2007. március 2., péntek
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18 Március 3., szombat
19
20
21
22
23
24
25
26 Március 4., vasárnap
27
28
29
30
31
32
33 Március 5., hétfő
34
35
36
37
38
39
40 Március 6., kedd
41
42
43
44 Március 7., szerda
45
46
47
48
49
50
51 Március 8., csütörtök
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61 2007. május 11., péntek
Köszönetnyilvánítás