ANNI TAYLOR

Végzetes játék
 1. PHOEBE
KÉTFAJTA EMBER LÉTEZIK A FÖLDÖN. Van, aki meglop
másokat, és van, aki nem.
Sokféleképpen lehet meglopni egy embert. Felkapni egy kisgyereket, és
elszaladni vele az egyik legrosszabb.
Hat hónappal ezelőtt te pont ezt tetted.
December utolsó napjaiban Sydney a nyár perzselő forróságában
fuldoklik, és hemzsegnek a fesztiválok és a kiállítások. Kínai, japán, brit,
amerikai és más külföldi turisták beszéde keveredik ausztrál párokéval és
családokéval.
Darling Harbourben ilyenkor özönlenek az emberek az állatkertbe, a
múzeumokba, az IMAX-be, és ebédelők figyelik a tömeget a négyszög
alakú kikötőt körülölelő felkapott kávéházak és éttermek teraszáról. És
mindennek a közepén egy játszótér ragadja meg a gyerekek figyelmét. A
kis kölykök hangosan kiabálnak, ahogy fagylalttól maszatos arcocskáikkal
és kezecskéikkel átszaladnak a vízi vidámparkból az óriáscsúszdához,
onnan a mászókákhoz.
Luke és én ott voltunk a kétéves fiunkkal, Tommyval. Te is ott voltál.
És figyeltél.
Vártad a lehetőséget, hogy elvedd.
Addigra már megírtad a leveleket… a leveleket Tommyról, amiket hat
hónappal később kezdtél küldözgetni nekünk.
A játék startra készen állt. Csak én nem tudtam róla.
 2. PHOEBE
HAT HÓNAPPAL KORÁBBAN
December vége

LUKE ÉS TOMMY JOBBAN HASONLÍTOTTAK EGYMÁSRA,

mint amennyire Tommy rám. De a szemét tőlem örökölte: a komolykodó
pillantást, a fénylő, templom ipad-barna szempárt. Az én szemem gyakran
bosszantóan jámbornak tűnik, még akkor is, ha komor gondolatok
keringenek a fejemben (és ez módfelett gyakran előfordul).
De a kétéves Tommy kerubokat idéző arcocskáján ugyanez a szempár
lefegyverezte az embereket. Ha egy filmproducer valaha is olyan gyereket
keresne, akinek a tekintete mintha egyenesen az ember halhatatlan leikébe
látna, akkor az én fiam lenne ez a gyerek. A haja, akárcsak Luke-é, sűrű,
vastag szálú, sötétszőke. Hagytuk, hogy a gallérjánál is lejjebb nőjön, mert
hihetetlenül aranyos volt, ahogy összevissza állt. Még maradt egy kis
bébiháj a térdecskéjén, gödröcskék, amik olyanok voltak, amikor szaladt,
mint egy kacsintgató szem.
Tommy térde most úgy kacsintgatott, mint egy ’50-es évekbeli
tengerész szeme. Luke, Tommy és én húsz perce érkeztünk meg a
nagyanyámhoz, és a fiam élvezettel rohangászott mindenfelé.
Fut, kacsint, fut, kacsint.
Üldögélt már annyit és játszadozott szépen csendben, amennyire kis
teste képes volt. Most ennek a testecskének mozgásra volt szüksége.
Mindvégig a jobb hóna alá szorította a műanyag jachtját. Annyira
imádta ezt a hajót, ahogy más srácok a plüssmackójukhoz vagy az alvós
kendőikhez ragaszkodnak.
Nagyi úgy csücsörített az ajkával, hogy az egészen belefehéredett – és
nem azért tette, mert csókot akart kapni bárkitől.
– Tud már olvasni, vagy ilyesmi?
– Még csak kétéves – feleltem, önkéntelenül is megrántva a vállam.
Múlt hónapban töltötte he a kettőt, és még mindig nem szoktam hozzá,
hogy a kisdedemből totyogó kisgyerek lett. Luke is, én is továbbra is
babaként kezeltük.
 – Tommy, kishaver, kérlek, ne rohangálj összevissza! – szólalt meg
Luke, a hangjában bujkáló álmossággal.
Nagyi kanapéján ült (ami túl kicsi volt hórihorgas alakjának), fáradtan,
mint mindig, az ingatlanügynökségében végzett egész hetes meló után.
Tommy erre megáik, és felfújta az arcocskáját. Megvárta, hogy nagyit
lefoglalja az ismételt teatöltés, majd Tommy-léptekkel (amik korántsem
voltak olyan észrevétlenek, mint amilyennek hitte) odaóvakodott nagyi
alacsony asztalkán álló dísztárgygyűjteményéhez. Megbökte a
legbecsesebb tárgyat, amiről Luke váltig állította, hogy egy bárányt
döngető nyuszit formáz. Csak annyit hallottam, hogy Tommy halkan azt
suttogja, ne, ne Tommy!, és láttam, hogy közben megböki. Gondoltam, ez
a fiam aznapi tudományos kísérleteinek egyike. Vajon a vicces állatkák
ártanak neki, vagy megharapják? Bök, bök, bök. Kemények vagy puhák?
Megmozdulnak, odébb ugranak? Bök, bök, bök.
– Tudod, hogy nem szabad ott lenned, Tommy.
Azonnal utáltam magam, amint ezt kimondtam. Nyersnek hangzott,
olyan basáskodónak.
Nagyi felénk fordította a fejét, és tárva maradt a szája Tommy
engedetlensége láttán.
A fiam méltatlankodó pillantást lövellt felém, és még egyszer, utoljára,
lázadozva megbökte a nyusziprütykölő szobrot. Miért hozott ide apu és
anyu, ha nem játszhatok a fényes, csillogó játékokkal? Aztán elviharzott,
és felült a triciklire. Nagyi nagy kegyesen megengedte, hogy az
előszobában tekerhesse. A tricikli valamikor az enyém volt. Persze a fiam
még túl kicsi volt, hogy normálisan hajtani tudja, és ezzel nagyi is
tisztában volt. Kétlem, hogy engedte volna a babámat biciklizni, ha a lába
elérné a pedált.
Ekkor lett elegem.
– Nagyi, nem kérjük azt a csésze teát. Elviszem Tommyt a játszótérre.
A fiam szeme reménykedve tágra nyílt a tricikli nyergében.
– De már kitöltöttem – tiltakozott nagyi.
Hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, felálltam.
– Szerintem Tommy már nem bírja tovább. És nem szeretném, ha azok
az izék összetörnének.
 Amióta csak az eszemet tudom, nagyinak megvannak ezek a nippjei.
Ebben a házban nőttem fel. Ahogy az anyám is. Le merném fogadni, hogy
mindkettőnknek ugyanazt mondta. Ne nyúlj a szép tárgyakhoz! Tanulj meg
jól viselkedni!
Feszülten vártam nagyi válaszát. Előre tudtam, mit fog mondani.
– Többet kéne foglalkoznod vele.
Valahogy talpra kecmergett, eltúlozva minden egyes megerőltető
mozdulatot. Az ittlétünktől az ízületei mindig valahogy megmakacsolták
magukat. Öregnek, reumásnak és kimerültnek tűnt.
Mégiscsak teát főzött nekünk! Luke meg én pedig még egy kisgyereket
sem tudunk kordában tartani!
– Alig kétéves – ismételtem, de a hangom elhalt a rám vetett
pillantásától.
Gyorsan távoztunk, balra el. Nagyi motyogott valamit, amit nem
értettem teljesen.
A nap lehetetlenül fényesnek tűnt, amikor kiléptünk nagyanyám
sorházának félhomályos, zárt teréből. A decemberi hőség ránk zúdult. A
nyár derekán jártunk, a januártól alig pár nap választott el.
– Lehet, hogy túl meleg van a játszóterezéshez – pillantottam Luke-ra.
A tarkóján csörgött a veríték.
– Akkor nem kellett volna kimondanod a J betűs szót – intett Tommy
felé, aki a kezénél fogva ráncigálta.
Szomorúan elmosolyodtam. A játszótér jó messze volt gyalog, de
értelmetlen lett volna kocsival menni. Sydney-ben rémálom parkolni,
hacsak nem fizet érte az ember.
Tommy egy kis időre megfeledkezett a J betűs szóról, és megállt, hogy
megvizsgáljon egy virágot, ami nagyi kerítésének oszlopai közül dugta ki
a fejét. Megpaskolta, feltehetően annak örömteli tudatában, hogy a
dédanyja nincs itt, hogy megakadályozza benne.
Luke lehajolt, és a vállára vette Tommyt. A fiam bánatos
búcsúpillantást vetett az elvesztett virágra, míg rá nem jött, milyen
szerencsés, amiért új, magaslati pozícióba került. Visongott, és elsöprő
örömében az apja hajába markolt.
– Hát, erre a hétre legalább letudtuk ezt a nagymama dolgot – mormolta
Luke, ismét elnyomva egy ásítást.
 Egy utcában éltünk a nagyanyámmal, így nem találtunk kibúvót ennél
ritkább látogatásra. És most még jobban megbántottuk volna nagyit, ha
nem szánunk időt a meglátogatására, mivel Luke anyja hozzánk költözött,
és minden szabadidejét Tommyval töltötte.
A fiam izgatottan felkiáltott, amikor meglátta a játszóteret.
Rengetegszer jártunk már ott, de minden egyes alkalommal elöntötte az
öröm, mintha akkor pillantotta volna meg az ígéret Földjét. A játszótéren
egy csomó vizes dolog van, amikkel pancsolni lehet, meg rengeteg
mászóka. És olyan hinták, amik vízpermetes falon lengnek át.
A játszótértől nem messze csillogott a kikötő, három oldalán zsúfolt
kávézókkal és szaküzletekkel szegélyezve.
Tommy veszélyesen mozgolódott és tekergőzött Luke vállán. Nem félt
attól, hogy leesik. Kétéves buksijában egyetlen gondolat motoszkált: Le-
le-le.
Luke letette, és hagyta, hadd fusson előre. Tommy egy darabig meg-
megállt, és hátranézett, hogy lássa, követjük-e. De amint megpillantotta az
első vízi játékot, kilőtt, akár egy rakéta. Imádta a vizet. A vizes csatornák
voltak a kedvencei: egy sor egymásba kapcsolódó csatorna, mindegyik
olyan széles, mint az alkarom, és alig pár centi víz csordogált bennük, de
Tommynak olyan izgalmasak voltak, mint az óceán, sőt izgalmasabbak,
mivel működtethette a kis kapuikat, ezzel növelve vagy csökkentve a
kanálisok vízszintjét.
Leguggolt az egyik csatorna mellé, és műanyag jachtjával úgy szántotta
előre-hátra a vizet, mintha az versenyautó lenne. Még nem fogta fel, hogy
a hajók úsznak a vízen.
– Ma merre hajózol, kapitány? – kérdeztem tőle. A napsütéstől a szeme
aranyszínben tündökölt.
– Dizzybe.
Dizzy nála Disneylandet jelentette. Egyszer látott róla egy reklámot a
tévében, és kérte, hogy menjünk el oda. Mondtam neki, hogy az messze,
nagyon messze van, az óceán túlpartján, de megnyugtattam, hogy egy
napon talán eljutunk oda.
– Igenis, kapitány! Teljes gőzzel irány Dizzy!
Leültem mellé, kibújtam a cipőmből, és beledugtam a hűvös vízbe a
lábujjaimat.
 Tommy a kisgyerekek helyeslő kiáltását hallatta, kis arcára ráncokat
gyűrt, ahogy figyelme a csatornákon átfolyó vizet szabályozó szerkezetek
felé fordult.
Megcsörrent Luke telefonja, az anyja hívta. A hangja változása elég
volt ahhoz, hogy tudjam. Noha velünk lakott, így is naponta többször hívta
őt.
– Tommy, szeretnél fagyizni? – kérdezte Luke, miután letette a telefont.
A fiam eltűnődött kicsit, pufók öklével erősebben szorította a hajót,
aztán megrázta a fejét.
– Jól van, akkor veszek egyet magamnak. Luke visszatette a telefont az
ingzsebébe. Leárnyékoltam a szememet a naptól.
– Hozz egy gombócot Tommynak is!
– Most mondta, hogy nem kér.
– Azt hiszi, itt kell hagynia a vizet, hogy fagyizhasson. Még jó, hogy
kér.
Luke dörögve felnevetett, és a fejét rázta Tommy gyermeki logikáján.
A hangja messze szállt, az emberek mosolyogva néztek felénk. Luke
könnyen nevetésre fakadt. Ez volt az egyik, amit szerettem benne,
bennünk. A lazasága annyira összefonódott az enyémmel, hogy én is
learathattam érte a dicsőséget, sütkéreztem benne.
Más anyukák a közelünkben mohón megölelgették a gyermekeiket, és
megpuszilgatták a homlokukat. Luke jókedvűsége ragadósnak bizonyult.
Amikor otthagyott minket, az anyák utánanéztek. Én viszont őket néztem.
Hosszú, sokzsebes rövid nadrágot, hosszú, pasztellszínű pólót és
pasztellszínű kalapot viseltek. A férjeik hasonlóan öltöztek, mint a
kisgyere-keik. Egyáltalán nem hasonlítottak Luke-ra és rám a pasztelles,
tuttifrutti szerkójukban. Szürke, fekete és semleges színű ruhánk úgy
festett, akár egy kávéházi szett.
Ám ahogy a tuttifrutti szereléseket nézegettem, valami elromlott.
Érthetetlen szomorúság öntött el, megcsapolta a nap telítettségérzetét, és
mintha ólmossá vált volna a levegő. Mintha valamitől megfosztottak
volna.
Nem, ez így nem igaz. Csak képzeltem, hogy ezt érzem.
Képzett színésznő vagyok, és a színészek időnként anélkül bújnak a
szerepükbe, hogy tudnák, mit tesznek. (Oké, csak időnként vagyok fizetett
színész, de ettől még ez a foglalkozásom.)
Pislogva fordultam vissza a vízzel teli csatornákhoz, a szemem
alkalmazkodott a hirtelen felragyogó napsütéshez, ahogy a szürkeségből
ismét aranysárgára váltott minden.
Ám Tommy nem volt ott, ahol az előbb.
A gyomromba nyilallt a fájdalom, ahogy korábban már vagy százszor,
amikor egy-egy pillanatra szem elől vesztettem. Úgy közlekedett, mintha a
lába helyén kerekek lennének. De sosem ment túl messzire.
Végigpásztáztam a csatornák kígyózó ösvényét.
Nem volt sehol.
Talpra szökkentem, és a fiamat keresve végigcaplattam a vízi
vidámpark szélén. Fogalmam sem volt, melyik irányba induljak.
Nyomokat kerestem, hogy ugyan miért kószálhatott el. Csak valami
átkozottul csábító dolog terelhette el a víztől. Egy másik gyerek játéka?
Egy kiskutya?
– Tommy! – kiáltottam.
Nyilván aggódó cl csendülhetett a hangomban, mert az egyik pólós
anyuka együttérző tekintettel nézett felém.
– Tommy! Apu hozza a fagyit!
Gondoltam, ha véletlenül-direkt hagyna figyelmen kívül, ez előcsalja,
és visszafut hozzám.
De Tommy nem mutatkozott. Hogyan juthatott ilyen messzire,
hallótávolságon kívülre? Csak egyetlen pillanatra vettem le róla a
szememet, nem? Nem?
Lecsillapítottam magam. Biztos csak nagyon elmerült valamiben. Erről
lehet szó. Túlságosan elmerült a saját kis világában. Ám a nyugalom
szigetét a pánik szökőárja fenyegette.
Tommy! Tommy! Tommy!
Most már futottam, kétségbeesetten kiabálva. Már nem érdekelt, hogy
netán lökött nőnek néznek, aki képtelen egyetlen kisfiúra vigyázni, míg
más nők könnyűszerrel terelgetnek egész fiúhordákat.
Ekkor egy sápadt, vörös hajú nő, aki kisbabát szorított a csípőjéhez,
érintette meg a karomat – az egyik pólós anyuka.
– Segítek keresni. Kábé kétéves, igaz? Mi van rajta?
– Kék – feleltem, egyszerre megkönnyebbülve és sokkosán.
 Az, hogy valaki eléggé aggódik ahhoz, hogy felajánlja a segítségét, egy
fokkal súlyosbította a dolgot. Tommy eltűnt.
– Mindene kék? Van sapkája? Bólintottam.
– Kék rövidnadrág és póló. És igen, van sapkája. – Melyik sapkája?
Amit múlt hónapban vettem egy vásáron. – Az is kék. Az elején zsiráf van.
– Hogy hívják?
– Tommynak. Tommynak.
A nő odasietett a pólós brigádhoz: többségüknél kisgyerekek és
csecsemők voltak.
– Megnézzük, hátha megtaláljuk – kiabált vissza.
Három csoportra oszlottak a babakocsisok, és elindultak különböző
irányokba.
Erőt vett rajtam a csüggedés. Több száz Tommyhoz hasonló kisfiú
játszadozott szerteszét. Ahhoz, hogy megtalálják, oda kell menni
mindegyikhez, és lehajolni, benézni a sapkájuk alá. Hogyan találnák meg
idegenek, amikor én magam sem látom?
Ekkor eszembe jutott valami, és ebbe kapaszkodtam. Tommy talán az
apja után ment. Igen, csak ez lehet az egyetlen magyarázat.
Elindultam a kávézók felé. Luke már visszafelé caplatott a vízi
vidámparkba, fagyival és innivalóval megrakodva. Tommy nélkül.
Ahogy meglátta szorongó arcomat, és a mögöttem összevissza
mászkáló embereket, akik visszafogottan Tommy nevét kiabálták, mintha
villám csapott volna belé. Azonnal rájött, hogy baj van.
– Hol van Tommy? – kérdezte reflexszerűen.
– Luke! Tommy egyszerűen eltűnt!
Most már minden rendben lesz. Luke majd megtalálja a fiamat.
– Hogy érted azt, hogy eltűnt? – Egy pillanatra rámeredt a kartontálcán
hozott fagyira, mintha nem tudná, mihez kezdjen vele. – Hol láttad
utoljára?
Luke félve és hitetlenkedve meredt rám, amitől éles fájdalom hasított a
gyomromba, és onnan egészen a torkomig sugárzott.
– Ahol akkor volt, amikor elmentél.
– Akkor alighanem itt van valahol – indult vissza Luke a vízi
csatornákhoz.
Követtem, boldogan, amiért egy adott, határozott irányba tartunk.
 Luke megáik, és a helyre meredt, ahol utoljára látta Tommyt, mintha
egy nyílnak kellene mutatnia, merre ment a fia. Végigsietett a kanálisok
mentén, a szeme ide-oda cikázott, majd el ködösük, mert rátört a pánik.
– Basszus! Mi van, ha a kikötő felé indult? Hogy vízre tegye a hajóját?
A fagyival és üdítőkkel teli kartontálcát a szemetesbe dobta, és futásnak
eredt.
Elakadt a lélegzetem. A kikötő eszembe sem jutott. Fel sem merült
bennem, hogy olyan messzire juthatott. Mi van, ha én itt kerestem, ő pedig
nyílegyenesen a víz felé tartott közben?
Luke nyomába szegődtem, aki már messze előttem járt. Ám a kikötőt
szegélyező betonlépcsők hosszú sora mellett sem láttuk a sűrű üstökű
Tommyt. Luke mellől a vizet kémleltem.
– Hívd a rendőrséget! – szólt oda Luke. – Én folytatom a keresést.
A zsebembe túrtam, a telefonomat keresve. Sem az ujjaim, sem a
gondolataim nem működtek. Nem találtam a rohadt mobilt. Rettegés
hasított belém.
Ekkor ismét megjelent előttem a vörös hajú nő.
– Bocsásson meg, de az imént felhívtam a rendőrséget a maga nevében.
Remélem, nem gond.
Volt valami abban, ahogy ezt mondta, és ahogy lesütötte a szemét,
amiből arra következtettem, hogy ö miattam aggódik. De nyilván csak
beképzeltem. Felelősségteljes szülő vagyok. Éppannyira felelősségteljes,
amennyire ő az volt a csípőjéhez szorított vörös hajú csöppségnek.
– Köszönöm – leheltem, bár legszívesebben otthagytam volna őt is,
meg a rá nagyon hasonlító, szemrehányóan rám meredő kisbabáját.
Helytelennek tartottam, hogy egy idegen vette kézbe a dolgokat, és
hívta ki előttem a rendőrséget. Tommy az én gyerekem. És minél több
idegen avatkozott a dologba, Tommy annál messzebb került tőlem.
Mire a rendőrség megérkezett, újabb kétségbeesett félóra telt el.
Addigra ismét összefutottunk Luke-kal. A kezembe nyomta a telefonját.
– Saskia az.
Még nem vette fel, csak a név villogott a képernyőn.
Ekkor egy újabb kétségbeesett lehetőségbe próbáltam kapaszkodni.
Saskia nyilván ráakadt az elkószált kisfiúnkra, és most azért hív, hogy
elmondja.
 – Phoebe – szólt bele a mobilba izgatottan. – Nem tudtalak elérni a
telefonodon, ezért hívtam Luke-ot. Van egy művészeti kiállítás, amit el
kell jönnöd megnézni velem!
– Sass, én…
– Mi a baj? – szakított félbe.
– Tommy.
– Istenem, mi az? Mi történt?
– Eltűnt, Sass. Egyszerűen nyoma veszett. A Darling Harbour-i
játszótéren vagyunk.
– Máris megyek.
Negyedóra eltelt, és Tommy még mindig nem lett meg.
Alig egy perccel később nemcsak Saskia, hanem Pria és Kate is
megjelent: futva jöttek felém. Az egész banda. Fogalmam sem volt, Sass
hogyan tudta összetrombitálni őket ilyen gyorsan, és hogyan érhettek ide
ilyen hamar.
A barátnőim arca sápadt volt az aggodalomtól. Mind imádták Tommyt.
Sass, akinek vörösesszőke, hullámos fürtjei lágyan omlottak piros, laza
dzsekijére. Karé, a lehetetlenül egyenes hajával, akinek szögletes
modellalkatára konditermi edzőruha simult. A melegbarna szemű Pria,
vállig érő szőke hajával zöld ruhában. Sass pár sarokra a játszótértől
dolgozott egy cégnél: házfelújítási bemutatókat szervezett. Kate
prospektusokhoz állt modellt, de leginkább otthon volt a hároméves
ikreivel. Pria, egyedülálló anyaként (neki lánya van) otthonról dolgozott
mint tanácsadó.
Túlságosan zsibbadt voltam, hogy érezzem együttérző ölelésüket, még
a decemberi forróságról is megfeledkeztem, amiről korábban
panaszkodtam.
Pria megfogta mindkét karomat. Sűrű frufruja alatt szorongást láttam
barna szemében, aminek sarkába ráncok gyűrődtek.
– Édesem, hogyan segíthetünk?
– Imádkozzatok! – mondtam elcsukló hangon.
– Szétszóródunk. – Kate kusza csomóba kötötte a haját. – Lehet, hogy
csak megijedt, és elbújt. – Határozottan bólintott. – Az ikreim gyakran
csinálták ezt ebben a korban.
Sass előkapta a telefonját.
 – Hívom a médiát.
– A mit? – ráncoltam össze a homlokomat. – Ugyan mit…
– Az a munkám, hogy értsek az ilyesmihez – fordult felém Sass
pattogós és gyakorlatias hangon. – Ha gyorsan kell segítség, hívd a
médiát! Minden perc számít, nem igaz? Na, akkor most telekürtöl-jük a
hírrel egész Sydney-t. A városban mindenki tudni fog róla, hogy eltűnt egy
kisfiú, és figyelni fognak, nem látják-e. – Szünetet tartott, hogy levegőt
vegyen. – Bízz bennem!
Míg Saskia felhívta a médiakontaktjait, Pria és Kate szétspricceltek.
Ekkor vettem észre, hogy Luke az üzlettársával (Rob Lynchcsel) beszélget.
Pánikba estem attól, hogy mindenki iderohant. Senki nem vette
félvállról az ügyet. Senki nem mondta azt, hogy semmi gond, Phoebe,
nemsokára előkerül. Ez komoly dolog volt. Es mindenki tudta, hogy
komoly.
Tizenöt perccel később Tommy még mindig nem került elő. Már egy
teljes órája eltűnt. Egész sereg ember kapcsolódott be a keresésbe,
csapatokban dolgoztak. Idegen hangok, férfiés női hangok kiabálták
Tommy nevét. A fiam nevét. Rájuk akartam ordítani, hogy: Megijesztik.
Ne kiabálják a nevét! Csak… találják meg!
De nem találhatták meg.
Mert már nem volt ott, hogy megtalálhassák.
 3. PHOEBE
NÉGY NAPPAL KÉSŐBB
Január 2.

NEM TUDTAM, MILYEN RUHÁT VEGYEK FEL. Mit vesznek fel

azok, akik sajtótájékoztatón beszélnek az eltűnt gyerekükről? Mit
gondolnak rólam az emberek, akik a szilveszteri ünnepléstől még ködös
tekintettel, másnaposan meglátnak engem a tévében?
Ez egyike volt életem során azon kevés alkalomnak, amikor nem
törődtem azzal, hogy az öltözékem illik-e az alkalomhoz vagy sem.
Egyszerűen csak olyasvalamit szerettem volna felvenni, ami megvéd, és
amitől úgy nézek ki, mint aki képes vigyázni a gyerekére… mint egy
felelősségteljes szülő.
– Ideje indulnunk – állt meg Luke a hálószoba ajtajában.
A praktikus öltönyét viselte, amit akkor vett fel, amikor idősebb
ügyfelekkel találkozott az ingatlanügynökségben.
– Hogy festek? – kérdeztem feszes, természetellenes hangon.
Az ötödik öltözet, amit felvettem, mélyzöld kabátból és egy ritkán
hordott szoknyából állt. Sokkal jobban állt rajtam akkor, amikor utoljára
viseltem, még mielőtt terhes lettem Tommyval. Most túlságosan
kitöltöttem. Ostobaság volt pont ma a súlyom miatt aggódni, de tudtam, az
emberek ítélkezni fognak rólam. Ha már nem nézhettem ki tökéletesen,
akkor tökéletesnek kellett lennem. Sötét hajamat komolynak ható
lófarokba fogtam, szokásos vörös rúzsomat lecseréltem enyhébb
árnyalatúra. Csalónak éreztem magam, aki túlságosan is arra törekszik,
hogy másnak nézzen ki, mint amilyen valójában.
– Jól nézel ki, Phoebe.
Tudtam, hogy ezzel azt mondja, nem számít. A szavai mégis elég
bátorságot adtak, hogy kilépjek a házból.
A rendőrőrsre autóztunk, ahonnan rendőrök vittek a sajtótájékoztatóra.
Luke odairányított pár emberhez, akik erősen megszorongatták a
kezemet, majd egy hosszú, keskeny asztal mögötti két székhez tereltek
bennünket, az üggyel megbízott detektívvel, Trent Gilroy nyomozóval
együtt.
 A sajtó képviselői már összegyűltek. Sokan voltak, az arcukra kiült a
mohóság, készenlétbe helyezték a fényképezőgépeiket. Előttünk rögzített
mikrofonok álltak.
A nyomozó odahajolt Luke-hoz és hozzám.
– Ne felejtsék el, amit tegnap mondtam! Mindenféle kérdésekkel fogják
bombázni magukat, de nem kell mindegyikre válaszolniuk. Teljesen
rendben van, ha azt felelik, hogy nem állnak készen egy adott kérdés
megválaszolására.
A torkom túlságosan kiszáradt, hogy megszólaljak. Hogy fogok így
válaszolni a kérdésekre?
– A francba! – Még Luke, a rendíthetetlen Luke is ideges volt. – Nem
fognak faggatni minket, ugye?
– Nem – válaszolta a nyomozó. – Bár páran lehet, hogy megpróbálják.
De leállítom őket, ha túl messzire mennek.
Luke hátradőlt, és engedelmesen bólintott.
A komfortzónánkon kívülre kerültünk. Nem kéne itt lennünk. Kedd
van. Luke ilyenkor dolgozik, én pedig otthon vagyok, és a ragacsos sodót
törölgetem Tommy kezéről és arcáról.
Csak, amikor meghallottam, hogy Gilroy nyomozó kimondja a fiam
nevét, tudatosuk bennem, hogy megkezdődött a sajtótájékoztató. Azt
mondta:
– …és a Tommy Basko eltűnése óta eltelt négy napban a rendőrség és a
mentőalakulatok óriási erőket mozgattak meg, hogy megtalálják.
Rendőrségi és mentőbúvárok átkutatták a kikötő összes elérhető szegletét.
A sydney-i tanács összes, a környéken található kamerájának a felvételét
aprólékosan elemezték. Továbbá több csapat nézte át azt a többórányi
videófelvételt, amit a kikötő környékén tartózkodók készítettek Tommy
eltűnésének idején. Bizakodva, ugyanakkor némi fenntartással állíthatjuk,
hogy véleményünk szerint Tommy aznap nem került a víz közelébe. Nem
ment olyan messzire. A legvalószínűbb felvetés, hogy Tommyt elcsalták
vagy elragadták onnan, ahol a szülei utoljára látták. Számos nyomot
követünk, továbbá megvizsgáljuk azokat az értesüléseket, amelyeket az
aznap a környéken tartózkodóktól kaptunk. Jelen pillanatban még él a
remény, hogy Tommy életben van. És arra koncentrálunk, hogy épségben
visszajuttassuk a családjához.
 Gilroy felügyelő ránk pillantott, bátorítóan biccentett felénk.
– Tommy szülei szeretnének bejelentést tenni a sajtónak.
Az asztal alatt Luke még mindig fogta a kezemet. Előrehajolt, közelebb
a mikrofonhoz.
– A feleségem és én minden egyes napot, minden egyes órát, minden
egyes percet megszenvedünk a fiunk eltűnése óta. Meg kell tudnunk, hol
van. December ötödikén ünnepelte a második születésnapját. Szüksége van
ránk. És nekünk is rá. Kérjük, hogy bárki, aki aznap a környéken
fényképezett vagy videót készített, és még nem jelentkezett, lépjen
kapcsolatba a rendőrséggel! Nem számít, hogy a fiunk eltűnése előtt vagy
után került rá sor, mert így is létfontosságú nyomra vezethet.
Luke szempilláin megjelent egy könnycsepp, amikor rám nézett.
Megszorította a kezemet, ahogy készültem, hogy megszólaljak.
– Kérem – kezdtem –, vissza kell kapnunk Tommyt. Van valaki, aki
pontosan tudja, hol van. Adja vissza őt! Adja vissza őt nekünk! Kérem!
Gondosan megfogalmazott kis szónoklatom a darabjaira hullott.
Könyörögtem, esdekeltem, próbáltam olyan emberekre hatni, akikre
semmi nem hat. Mert bárkik vitték is el Tommyt, nem érdekelte őket, mi
van velünk. Ellopták tőlünk. Sebezhetőnek éreztem magam, sebezhetőnek
hangzott minden szavam. Mintha felhasítottak volna, hogy közszemlére
tegyék a belsőségeimet. Vakuk villantak a szemembe. Hamarosan vége
lesz, mondtam magamnak.
Saskia mondta, hogy ezt kell tennem. Másodszor szóltam a
nagyközönséghez. Az elsőt ő ütötte nyélbe (egy rögtönzött interjút a
játszótéren) alig másfél órával Tommy eltűnése után. Azt mondta, hogy a
leggyorsabb bejelentés a legjobb, méghozzá azon a helyen, ahol
Tommynak nyoma veszett (a játszótéren), és hogy még jobb, ha az anya
közvetlenül szól a nagyközönséghez. Az embereket az érzelmeik
mozgatják, és a gyermekét kétségbeesetten kereső anya mindenki
együttérzésére számíthat. Gyorsan kioktatott, hogyan viselkedjek. Nem
számít, mennyire szeretnék elfutni és folytatni a keresést, minden
figyelmemet a kamerának kell szentelnem. Minden másról el kell
feledkeznem. Pontosan úgy kell kinéznem, amilyennek a nagyközönség
látni akar. Sírnom is kell, még ha túlságosan nagy is a sokk ahhoz, hogy
sírni tudjak.
 Miután elkezdődött az interjú (aminek a végére teljesen lefagytam, és
csak dadogni tudtam), Sass vette át a dolgot, minden részletről tájékoztatta
a riportert. Még a telefonján Tommyról tárolt fényképekkel és rövid
videókkal is ellátta.
Tökéletesen igaza volt abban, hogy a média felkapja a sztorit, és
ráharap. Alig egy órán belül egész Ausztrália ismerte Tommy nevét, és
hogy hogyan néz ki. Tudták, milyen színű a szeme, és hogyan nevet.
Sass készített fel a sajtókonferenciára is. Fontos, hogy egységfrontot
képezzünk Luke-kal. A közvélemény szemében példaértékű szülőknek kell
tűnnünk. Luke-nak és nekem szigorúan tilos nyilvánosan vitatkoznunk.
Gilroy nyomozó biztató pillantást vetett rám. Megköszörülte a torkát,
és közölte a sajtosokkal, hogy most kérdezhetnek.
Megdermedtem, mint az autó fényszórója elé került őz. Én voltam az a
szülő, aki Tommy eltűnésekor vele volt. És nem Luke. A kérdések nekem
szólnak majd.
Először egy csomó kérdést kaptunk arról, hogyan birkózunk a dologgal,
kerestünk-e tanácsadó szakembert, ajánlunk-e jutalmat, ha Tommyt
épségben visszaadják.
Gilroy nyomozó rámutatott az első sorban jelentkező vékony, szakállas
férfira.
A szakállas felállt. Magas férfi volt, és mintha folytonosan oldalra dőlt
volna a jobb vállán viselt kamera súlyától.
– Mrs. Basko, mit csinált Tommy, amikor utoljára látta?
– A kis műanyag jachtjával játszott a vízi vidámpark csatornáin. Az
elmúlt négy napban sokszor feleltem erre a kérdésre.
A férfi babrálni kezdett a szakállával.
– Tommy eltűnésekor ön beszélt valakivel. Ki volt az? Értetlenül
meredtem rá.
– Senki nem volt akkor velem. Csak Tommy.
– Bocsánat – mondta erre. – Úgy értettem, hogy telefonon beszélt
valakivel. A mobilján.
– Nem, nem telefonáltam – feleltem. – Igazából nem is volt nálam a
telefonom. Elvesztettem aznap, még mielőtt a játszótérre mentünk volna.
A férfi fáradtan pislogott párat, de a szeme üvegesen csillogott. Látszott,
hogy nem fogja ennyiben hagyni a dolgot.
 – Az elsőként a helyszínre érkező riporterek között voltam.
Elbeszélgettem pár emberrel, akik részt vettek a keresésben. Találkoztam
egy nővel, aki önnel és Tommyval egy időben volt a vízi vidámparkban. ö
látta magát telefonálni, míg a fia ön mellett játszott.
Riadtan ráncoltam össze a homlokomat, és Gilroy felügyelő felé
fordítottam a fejemet, ö aprót rántott a vállán, kissé értetlen arckifejezése
tompította a szemében megcsillanó bosszúságot.
Visszafordultam a férfihoz.
– Bárki volt is ez a nő, tévedett. Nyilván a férjemre gondolt, őt hívta
ugyanis az anyja. És pontosan ezután tűnt el Tommy.
Gilroy nyomozó odahajolt a mikrofonhoz.
– Itt hagyjuk abba!
De a szakállas újságíró nem ült le.
– A nőt Elizabeth Farrellnek hívják. Vörös hajú. Azt is mondta, hogy
ön és a férje hevesen vitatkoztak nem sokkal azelőtt, hogy a srácuk… a
fiuk… eltűnt.
A nyomozó bólintott.
– Beszéltünk Elizabethszel. Egy szót sem szólt semmilyen
telefonhívásról. Se bármilyen vitáról. A fagyival kapcsolatban volt egy kis
nézeteltérés. Teljesen normális beszélgetés zajlott férj és feleség között.
Minden jelenlévőnek javaslom, hogy ezt ne tényként tálalja, mert ez nem a
szóban forgó személy hivatalos közlése. Az utolsó kérdéssort ki fogjuk
vágni a felvételből. Kérem, többet ne kérdezzenek erről a témáról!
A férfi habozva leült.
Kifújtam az eddig visszatartott levegőt, amikor elhangzott a következő
kérdés. Ezt Luke-hoz intézték. Megkönnyebbülten dőltem hátra a
székemben.
Metsző tekintetű, festett fekete hajú nő állt fel.
– Luke… Mr. Basko, ön azért hagyta ott a vízi vidámparkot, hogy
fagyit hozzon. Lehetséges, hogy Tommy ön után ment?
Luke válla előregörnyedt… védekezési mechanizmusként.
– Lehetséges.
– Egyenesen a fagyiért ment? – kérdezte a nő.
– Igen. Rögtön oda.
 – Azért kérdezem, mert úgy tűnik, hogy ekkor kis nézeteltérés alakult
ki a felesége és ön között. Nem lehet, hogy előbb sörért ment, hogy
lecsillapodjon? Nem lehet, hogy olyan helyre ment, ahova Tommy nem
mehetett ön után?
– Nem, nem mentem sörért. – Luke hangja elárulta, hogy bosszús. – És
aligha beszélhetünk nézeteltérésről. Tommy azt mondta, nem akar fagyit,
Phoebe pedig váltig állította, hogy akar. Szerinte a fiunk azt gondolta, ha
fagyit szeretne, akkor ott kell hagynia a vízi vidámparkot. Én korántsem
beszélem olyan jól a kicsik nyelvét, mint a feleségem.
– Mr. Basko – mondta erre a nő –, ezt értem. Nekem is van egy
négyéves gyermekem. Én csak egy valószerű helyzetet vázoltam fel.
Gyakran kiderül, hogy amikor az ember egy pillanatra elfordul, és a
gyerek eltűnik, az egyik családtag vagy a család egyik barátjának nyomába
szegődik. A gyerek biztonságban érzi magát, mert olyan ember után megy,
akiben megbízik. Csakhogy nincs biztonságban, mert az adott embernek
fogalma sincs róla, hogy a srác követi őt.
Gilroy nyomozó állított a mikrofonján.
– Egyetértünk abban, hogy ez a legvalószínűbb helyzet. Hogy Tommy
az apja után ment. De nem tudhatjuk biztosan, ezért nyitottnak kell
maradunk minden eshetőségre. Megnéztük az összes videófelvételt, ami
rendelkezésünkre állt a vízi vidámpark és a fagyialtos közti területről, és
semmi perdöntőt nem találtunk. Számos nyomozati szálat követünk. A
lényeg, hogy aki elvitte Tommyt, az biztosan szerepel az aznap készült
számos videófelvételen. Csak idő kérdése, hogy kiderítsük a kilétét.
A riporter bólintott, láthatóan elégedett volt a válasszal, és ismét leült.
Trent Gilroy nagy levegőt vett, és ismét beleszólt a mikrofonba.
– Annak, aki fogva tartja Tommy Baskót! Kérem, jelentkezzen egy
rendőrőrsön, vagy engedje el Tommyt egy biztonságos helyen, például egy
iskolában vagy kórházban. Mert ki fogjuk deríteni, hogy ki maga, és ha
épségben elengedi Tommyt, az az ön javát szolgálja.
A nyomozó ezzel berekesztette a sajtótájékoztatót. Vége volt.
Luke-kal egymásra néztünk, miután a sajtó távozott. Rengetegszer
néztünk így egymásra Tommy eltűnése óta. Elkaptuk a másik pillantását,
aztán összekapcsolódott a tekintetünk: képtelenek voltunk félrenézni.
Azokban a pillanatokban egyek voltunk, egy kőszikla, amiben a sokk és a
gyász jéggé fagyott.
 4. PHOEBE
HAT HÓNAPPAL KÉSŐBB
Június vége, kedd este

AZÓRÁRA PILLANTOTTAM, ÉS PÁNIKBA ESTEM. Már majdnem

este hat volt!
Luke bármelyik pillanatban hazaérhetett a munkából, én meg úgy
néztem ki, mint aki átaludta a napot, és csak nemrég kelt ki az ágyból. És
ez igaz is volt.
Átöltöztem, sietve megfésülködtem, feltettem egy kevéske sminket.
Aztán kirohantam az udvarra, hogy meglocsoljam a növényeket. Amíg
nedvesek, olyannak hatnak, mint amikkel törődnek. Az uborkák minden
eséllyel dacolva növekedésnek indultak a léckerítésen. Leszedhetném őket,
és látványosan beletehetném a ma esti salátába. Várjunk csak, nem, mert
ma kedd van! Luke keddenként mindig thai kaját hoz. Annyira zúg a
fejem… annyira zúg. Elfelejtek dolgokat.
Ezután végigjártam a házat, pár vánkost odébb tettem, bekapcsoltam a
tévét, kinyitottam egy magazint, a mosogató mellé tettem pár tányért.
Eleget ahhoz, hogy úgy tűnjön, idelent töltöttem a napot. Eleget ahhoz,
hogy úgy tűnjön, ettem.
Felrohantam az emeletre. A turné utolsó állomását saját magam miatt
tettem meg, nem Luke-ért. Bementem a hálószobámba, és kivettem a
cipősdobozt a gardróbomból. Még hat csomag altató maradt.
Megszámoltam a csomagokban a tablettákat. Ezt a rituálét mindennap
végigcsinálom. Talán jobban hasonlítok anyámra, mint gondoltam. Neki
nem diagnosztizált rögeszmés-kényszeres személyiségzavarai voltak.
Szükségem volt ezekre a tablettákra. Viszont semmi sem garantálta,
hogy a pszichiáterem felírna többet.
Az éjjeliszekrényem fiókjában két csomag altatót és három csomag
antidepresszánst tartottam. Luke csak ezekről a fiókban tárolt pirulákról
tudott.
Antidepresszánst soha nem vettem be. Mindennap lehúztam a
tablettákat a vécén. Csak az altatókra volt szükségem. Esténként kivettem
egyet az éjjeliszekrényben tárolt csomagból, és további kettőt a cipősdoboz
titkos rejtekhelyéről.
Luke nem értené meg, hogy miért szedek ennyi pirulát. Ezek újfajta
altatók, dr. Moran (a pszichiáterem) pár hónappal ezelőtt állított át rájuk.
Könyörögtem neki, hogy adjon erősebbeket, mert az addig szedett pirulák
nem hatottak. Nem tudtam aludni.
Ám az új tablettáknak váratlan mellékhatásai jelentkeztek. Különösen
élénk álmaim lettek tőlük. Álmok Tommyról. Mindig Tommyról. A való
életben nem láthatom, de álmomban meglátogathattam. Láthattam,
érezhettem az illatát, megérinthettem. Bizonyos mértékig még
irányíthattam is az álmokat.
Megkérdeztem a pszichiáteremet a dologról, és ő tudatos álmodás-nak
nevezte. Tudatos álmodás során az ember tisztában van azzal, hogy
álmodik, és álmában képes előidézni dolgokat, amik élesek, valóságosak,
intenzívek. Bekerülhettem egy vadvirágos mező közepére, az ölemben
tartva Tommyt; hallhattam, ahogy énekelni próbál (a legtöbb szót csak
dúdolta). Sétálgathattam vele a városban, apró kezét fogva. Csak sétáltunk,
ismerkedtünk a világgal. Lefektethettem este, kisimíthattam kócos szőke
haját a homlokából. Amíg Tommy itt volt velem, nem is voltam tudatában
annak, hogy ezek az apróságok milyen értékesek.
A legrosszabb mindig az, amikor felébredek egy Tommyról szóló
álomból. Ilyenkor ismét kettéhasad a szívem. Szorosan
összegömbölyödöm és bőgök (óvatosan, nehogy felébresszem Luke-ot).
Függővé váltam… a saját álomvilágom függőjévé.
Múlt szombaton volt pontosan hat hónapja, hogy Tommy eltűnt. Hat
hónapja. És csak az álmaimban érhetem el.
Nyilván megijeszthettem dr. Morant, amikor az álmaimról meséltem,
mert azt mondta, talán jó ötlet lenne visszatérni a régi altatókhoz.
Egy hete megszűnt a pirulák hatása. Álomtalanul aludtam. Sötétben
találtam magam, és hiába kerestem-kutattam, nem találtam semmit.
Kétségbeesésemben bevettem még egy tablettát.
Aznap éjjel kint, az udvaron ébredtem. A holdfényes sötétben. És
láttam a teherautóival játszadozó Tommyt. Kavicsokat pakolt a kertből a
dömperébe, és hisztérikusan nevetett, amikor a kavicsokat ismét kiborította
(a kicsiknek sok minden szörnyen vicces).
 Még álmomban is rossz érzéssel töltött el, amiért hagyom, hogy éjjel
odakint játsszon. Rossz anya az ilyen. De a fiam annyira boldognak tűnt,
hogy nem volt szívem behívni. Amikor megpróbáltam felvenni, kicsúszott
az ujjaim közül.
Aztán teljesen felébredtem. És egyedül találtam magam az udvaron.
Először fordult elő, hogy az álmaim egy másik helyre vezettek a
valóságban is.
Akkor kellett volna leállnom a pirulákkal. De nem tudtam.
Múlt héten minden éjjel a ház másik szobájában ébredtem fel. Egyszer
pedig a ház kapujánál.
De visszakaptam Tommyt.
Ezekért az éjszakákért éltem. Az egész nappalt mély depresszióba
merülve töltöttem.
A híroldalak Tommy eltűnése óta eltelt minden héten mintha egy-egy
újabb információmorzsa birtokába kerültek volna arról, hogy mi
történhetett a fiunkkal. De egyik sem hozott eredményt. Csak a reményeim
lángoltak fel, hogy aztán lelohadjanak. Fellángoltak, lelohadtak.
Spekuláltak. Mindenki spekulált. Az anya tette. Vagy az apa. A fiúcska
talán mégis beleesett a kikötő vizébe, belegabalyodott egy hajó köteleibe,
amik aztán magával húzták Sydney kikötőjének a mélyébe, oda, ahol
sosem találják meg. És a média gondosan emlékeztette az embereket arra,
hogy a kikötő tele van cápákkal.
A rendőrség magányos, kétségbeesett nőkről beszélt, akik időnként
mások gyerekeire csapnak le. Olyanokról, akik készek fizetni egy
emberrablásra szakosodott csoportnak, hogy lopják el a kiszemelt
gyermeket, majd eljátsszák, hogy a gyermeket örökbe fogadták. A többi
lehetőség még rosszabb volt Tommy számára. Meggyilkolhatta egy pedofil
vagy egy pszichopata.
Rengeteg mindenről beszéltek. Halálosan fárasztó volt ez a sok
találgatás. Pedig senki nem tudott semmit. Az egész felhajtás a mi lenne,
ha és a mi történhetett körűi forgott. A nyomozás folytatódikról és a
nyomokról szólt. Végül nem maradt más, csak zsákutcák, egymásra
mutogatás és a pletykák.
Nem emlékeztem semmi másra, csak arra, hogy a Tommy eltűnése
előtti percekben furcsa rettegés kerített hatalmába, és hogy a fejemben
leállt az adattovábbítás. De ennek vajon az volt az oka, ami utána
Tommyval történt, vagy valami más?
 5. LUKE
Kedd este

HATKOR FELHÍVTAM PHOEBE-T, HOGY EMLÉKEZTESSEM

RÁ, este együtt vacsorázunk. Ahogy azt előre láttam, elfelejtette.
Egy ideje nem volt rá semmi garancia, hogy nem felejti el, mit
beszéltünk meg aznapra. És még ha emlékezett is rá, elképzelhető volt,
hogy olyan állapotba hozta magát, amiben nem képes másra, csak
üldögélni és a semmibe meredni.
Felvette a telefont, és mondta, hogy fejessaláta-magokat ültetett a
kertben. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Vagyis ma jobb napja volt.
Csak egy igen pici udvar tartozik a házhoz, de pár hónapja telepítettem egy
fali kertet a falunkra. Kisebb vagyonba került. Virágok, fűszernövények,
zöldségek keveréke alkotja, és láthatóan tetszik Phoebe-nek. Öntözi,
elbabrál vele, vetett bele mindenfélét. A kert előtt egy kiskutyát vettem
neki, egy pudlikeveréket, szőrmegombolyagot, amiről a tenyésztő azt
mondta, hogy lakásban kell tartani. Gondoltam, jó társaság lesz Phoebe-
nek, de azonnal visszaadta. Semmire nem tudok vigyázni, mondta.
– Phoebe – szóltam bele most a telefonba fél hétre otthon leszek. Hétre
megyünk az étterembe, rendben?
Egy ideig csak hallgatott.
– Nem ma este eszünk thait?
– De igen. Csak ma elmegyünk vacsorázni. Rémlik?
– Ól Semmi gond. Viszont nem vagyok valami éhes. Nem baj, ha
kihagyom?
– De, bébi, elég nagy baj. Ezek a vacsorák nem a vacsoráról szólnak.
Hanem a hálózatépítésről. Ezt te is tudod.
– Igen, tudom…
– Szóval jössz?
– Tényleg fáradt vagyok…
– Feeb, ez nagyon fontos nekem. És a feleségem vagy. Szeretnélek
időnként magam mellett tudni.
– Ez üzlet, Luke. Nem társas összejövetel.
 – De párban lesz mindenki. Ez egy ilyen este. És enned is kéne valamit,
még ha nem is vagy éhes. Enned kell. Az orvos is megmondta.
Hallottam, ahogy halkan felsóhajt.
– Jó, elmegyek – egyezett bele.
– Jössz?
– Igen.
Simán alakulhatott volna fordítva is. Szinte soha nem hajlandó elhagyni
a házat.
Pontosan 6.15-re értem haza. Ha korábban megyek, Phoebe még azt
mondhatta volna, hogy rohantam. Ha később, akkor azt, hogy már arra
gondolt, változott a terv, és le lett mondva a vacsora.
Halványszürke cuccokat vett fel: egy vékony, hátul megkötős felsőt és
egy szintén hátul megkötős szoknyát. Hosszú haját vékony csomóba
kötötte, és a változatosság kedvéért feltett kevéske színt az arcára.
Hihetetlenül festett. Ez nyilván az arcomra is kiülhetett, mert furcsállóan
nézett, és megkért, hogy kössem meg az öltözékét.
Ez az öltözék valahogy pontosan Phoebe volt. Ahogy ő is, a ruha is
sérülékenynek tűnt.
Nem sokat beszélt az étterembe vezető úton. De velem jött, és ez nagy
erőfeszítésébe került, én pedig ennél többet nem várhattam tőle az elmúlt
hónapokban.
Az étterem új volt, és drága. Gyerekeket nem lehetett hozni, kizárólag
ezért választottam… szándékosan. Utálom, amikor Phoebe kétségbeesett
vágyódással nézi mások kisgyerekét. Nyilván a szülők is kényelmetlenül
érzik magukat az ilyen nézéstől. Időnként én is megbámulom azokat, akik
Tommyra hasonlítanak. De ha az emberek nem szenvedhetik, hogy Phoebe
a gyereküket fixírozza, még kevésbé bírják, amikor egy fura pasas teszi
ugyanezt.
Az üzlettársam, Rob és a felesége, Ellie már ott volt két párral, akik a
legjobb ügyfeleink közé tartoznak: Cindy és Grant Clofielddel, valamint
Mirima és Orlando Suezzel. Az ügyfeleink a harmincas éveik közepén
járnak, számos ingatlanjuk van Sydney-ben, Queenslandben és az USA-
ban. Olyan szeretnék lenni, mint ők. Ahogy Rob és Ellie is.
Fontos, hogy olyanok is legyenek körülöttünk, akik nálunk magasabb
pozícióban vannak. Mindig is olyan életmódra vágytam, amilyen
Clofieldéké és Suezéké. Robot és engem jövedelmező értékesítési
megbízásokkal látnak el, és az ügynökségünket olyan ismeretségekhez
juttatták, amikhez magunktól nem férhettünk volna hozzá. Úgy terveztem,
hogy harmincöt éves koromra eljutok a szakmám csúcsára-és addig
valamivel több mint öt évem van. Utána Phoebe-vel összeköthetjük a
tengerentúli utazásokat üzleti célú vásárlásokkal és hálózatépítéssel, ahogy
Clofieldék és Suezék is csinálják.
Azt viszont nem tudom, hogy egy gyermek hogyan illik ebbe az
álomba. Clofieldéknek nincs gyerekük. Suezéknek két fiatal srácuk van,
akiket magukkal vittek a tengerentúli útjaikra, fizetve a nevelőket és a
tanárokat. Amúgy is bizonytalan, hogy Phoebe akar-e valaha is még egy
gyereket. Nem hozta fel soha a témát. Nagyon-nagyon szerette Tommyt,
de az anyaság küzdelmes volt számára… ismeretlen terep.
Amint beléptünk, az asztalunknál ülő hatfős társaság integetni kezdett
nekünk. Finoman megérintettem hátulról Phoebe derekát, és beljebb
tereltem. Tudtam, hogy legszívesebben visszafutna a kocsihoz, és
hazamenne. Éreztem a testéből áradó ellenkezést. De megváltozott a
hangulata, amikor mindenki üdvözölte. A régi Phoebe lett, aki könnyedén
elbűvölt másokat. Belekortyolt a fehérborba, amit Mirima öntött neki, és
megdicsérte, hogy finom.
Pontosan tudtam, mit művel. Az egyik szerepébe bújt. Most a
feleségemet játszotta, a mellékszereplőt. Jobban el tudja játszani ezt a
szerepet, mint bárki, akit ismerek. Amikor még színházban lépett fel,
mindig magára irányította a figyelmet, valahányszor színpadra lépett. Nem
direkt csinálta, de volt benne valami, ami egyszerűen foglyul ejtette az
embereket. Valami törékenység, amiben ott rejlik az erő is. Akkoriban
éppen emiatt rettegtem leginkább. Hogy egy rendező lecsap rá, elviszi
magával, és számomra elérhetetlen sztárt csinál belőle. Mikor igent
mondott a lánykérésemre, már terhes volt Tommyval. Tudat alatt sokszor
eltűnődtem azon, hogy igent mondott volna-e akkor is, ha nem nagy a
pocakja.
Mindenki koccintott. Jól indult az este.
– Mi hír rólatok? – kérdezte Phoebe Mirimát. – Jó sok idő telt el azóta,
hogy utoljára láttalak titeket.
 – Rengeteg apróság – felelte Mirima halványan érezhető chilei
akcentussal. – Éppen egy ázsiai főzőtanfolyamra járok. Ollie pedig a
fejébe vette, hogy megtanul dobolni, úgyhogy vett egy dobszerkót. Azt
hiszem, szükségem lesz füldugóra.
Tipikus Mirima. Mindig lekicsinyl! a vagyonukat és a szerzeményeiket,
és szeret mindennapi dolgokról beszélgetni. Phoebe előtt nem hozta szóba
a saját srácait Tommy eltűnése óta, legfeljebb futólag. Hálás voltam érte.
– Hé! – tiltakozott Orlando. – Nem vagyok egy Dave Lombardo, de
azért ki tudok püfölni pár hangot egy dobszerkóból.
– A püfölésen van a hangsúly – jegyezte meg Mirima szárazon. Phoebe
felnevetett. Ritkán hallottam mostanában nevetni.
– És veled mi újság, Phoebe? – Cindy Clofield vékony, szőke feje és
ragyogó kék szeme a feleségem felé fordult.
Ideges lettem, mert feltűnt, hogy a nejem tétovázik a válasszal.
Cindynek vág az esze, mint a borotva, amikor üzleti tárgyalásokról van
szó, de tudtam, hogy nem igazán érti, milyen állapotban van Phoebe. ö az
a fajta nő, aki örökösen felfelé tör, és nem hagyja, hogy bármi is feltartsa.
Az apja tavaly meghalt autóbalesetben, de ő egy hét alatt összeszedte
magát, és lebonyolította egy kétmillió dolláros apartman megvásárlását.
Ha Phoebe-n kívül feleséget kellett volna választanom az asztalnál ülők
közül, az Mirima lenne. Cindy túlságosan hasonlít rám. Ellie pedig nagyon
emlékeztet Robra: törtető és túlzottan kritikus. Mirimában olyan melegség
lakozik, ami még Phoebe-ből is hiányzik.
Úgy tűnt, hogy minden párt másfajta üzemanyag hajt. Clofieldéket az
üzletek hideg lebonyolítása – az élet számukra nem áll másból, mint a saját
javukra történő könyörtelen vagyonköpülésből. Rob és Ellie Lynchet a
„soha semmi nem elég jó”-üzemanyag hajtja, állandóan szükségük van a
következő nagy dobásra, hogy boldogok legyenek. Suezéket az a szegény
múlt hajtja, amiben felnőttek – igyekeznek maguk mögött hagyni,
megelőzni, akkora vagyont felhalmozni, hogy soha ne omolhasson a
fejükre a ház. Suezék szüntelen azt mondogatják, hogy mindent a
srácaikért tesznek, és tudom, hogy ezt is hiszik, de a gyerekeiknek
valójában már most sokkal nagyobb vagyonuk van, mint amire valaha is
szükségük lesz, vagy amit kívánhatnának. De úgy sejtem, mindig van
újabb szint. Nem számít, mennyire gazdag valaki, mindig akad valaki, aki
gazdagabb.
És hogy mi hajt Phoebe-t meg engem? Volt idő, amikor azt mondtam
volna, hogy ugyanaz. Mindketten adrenalinfüggők voltunk. Szerettünk
olyasmiket tenni, amitől majd’ kitört minket a frász, mint például a
mélytengeri búvárkodás a világ eldugott szegleteiben, ahol még a nyelvet
sem beszéltük. Phoebe egyszer egyedül elment Chilébe. Úgy éreztem,
mindennek a természetes kiterjesztése a semmiből felépíteni az
ingatlanbizniszemet. Ha most látná valaki Phoebe-t, azt mondaná, őt a
Tommy utáni keresés hajtja. És ha engem látna, azt mondaná, az üzlet hajt.
Pedig nem az. Hanem Phoebe. Mindent, amit tettem, érte tettem.
Még mindig mindenki arra várt, hogy Phoebe válaszoljon Cindy
kérdésére. A feleségem azzal a határozott tekintettel nézett a kérdezőre,
amiben cseppnyi irgalom sem rejlett.
– Hogy mi újság? – ismételte meg végül Phoebe Cindy kérdését. –
Nincs elég újság.
Ez megakasztotta a beszélgetést. Pontosan tudtam, mire célzott Phoebe.
Hogy a Tommy utáni hajszában nincs semmi érdemleges újdonság. Nem
hibáztattam, amiért így válaszolt. Manapság nehezére esett társaságban
jópofáskodni.
Mindenki elég kínosan érezte magát, hogy beavatkozzon és bármit is
mondjon. Úgyhogy ez a feladat rám maradt.
– Hé, emberek! Phoebe-vel arra gondoltunk, lenne-e kedvetek vacsora
után kimenni hajókázni. Egy kicsit cirkálni a kikötőben. Ahhoz képest,
hogy tél van, csodálatos az este.
Phoebe bólintott, és láthatóan mindenki ellazult.
Vagy egy hónapja nem vittem ki a jachtot. Leginkább abban
reménykedtem, hogy Phoebe élvezni fogja. Nem kezd semmit a napjaival,
nem lel örömet semmiben. Én pedig mindent megtennék, hogy ezen
változtassak.
 6. PHOEBE
ÁLMODÁS

NYÁRHOZ KÉPEST FURCSA KÖD VOLT.

A december Sydney-ben fojtogató nyári páratartalmat jelent, ami elől a
legforróbb napokban sincs menekvés, és szinte megfullad tőle az ember.
Ám az éjszaka hideg.
A köd összegyűlt az épületek csorba sarkainál, és összetömörült a
sikátorokban. A gondolataim felhősek, zavarosak voltak. Koncentrálnom
kellett. Az egyik ködös sikátorban megpillantottam Tommy pólóját. Nem
értettem, mit keres kint, a sötétben, utol kellett érnem.
Csakhogy túl gyors volt. Noha még csak kétéves, fürgén kapkodta apró
lábacskáit. Időnként megtorpant, visszanézett rám, hogy elhitesse, utol
tudom érni. Játszadozott velem. Újra megállt, és komolyan rám meredt
kócos, sötétszőke frufruja alól, jól tudva, hogy messze vagyok ahhoz, hogy
elkapjam.
Sóvárogva vágytam megérinteni, a karomba kapni, magamhoz
szorítani, mint egy kis koalát, ahogy szoktuk. Túl messze ment, túlságosan
régen. Milyen régen is? Egy napja? Egy hete?
Tommy megrázta a fejét.
– Sosem találsz meg, anyu, ha nem tudod, hol keress.
Tommy nem nagyon beszélt még az eltűnése előtt. Hogy tanult meg így
beszélni?
– De hát már megtaláltalak, Tommy. Látlak. Hallak. Ám ő üres
tekintettel bámult vissza rám.
Ökölbe szorítottam a kezemet, amikor vén hajléktalanok mocorogni
kezdtek a takaróik alatt a sikátorban, mint életre kelő rongykupacok.
Addig fel sem tűntek. Ugyanúgy néztek ki. Hosszú, őszes hajuk volt, és
gubancos szakálluk, mint a varázslóknak.
Mindent tudtak, mindent láttak, de nem mondtak semmit. Ebben biztos
voltam.
Tommy láthatóan ráunt a játékra, mert megint futásnak eredt. Egyik
utcáról a másikra kergettem. Egészen a játszótérig. A játszótérig, ahol
eltűnt. Korábban még sosem vezetett ilyen messzire.
 Az aggodalom kötélként tekeredett rám, egyre szorosabban, szinte
fojtogatott. Túl nagy volt a tér, újra szem elől veszthettem. Még akkor is,
ha éjfél felé járt az idő, és a játszótér üres volt ösztönösen is a fiam
kedvenc helye felé indultam a vízi vidámparkba. Oda, ahol a víz kis
csatornákba folyt bele.
Ott is volt, az egyik kanális fölé hajolt, műanyag vitorlás hajóját előre-
hátra húzgálta a vízen.
Valaki megmoccant mögöttem. Vérfagyasztóan tiszta, zörgő hangot
adott ki.
Lassan arra fordultam, és láttam, hogy az egyik hajléktalan varázsló
bámul. Nem is hallottam közeledő lépteit. Nyilván az éjszakai égboltról
szállt alá. Kinyújtotta felém a kezét, és valamit a tenyerembe nyomott.
Először azt hittem, pénzérme. Mintha cigány lenne az öreg, és egy
aranyérmével karcolná meg a tenyeremet, hogy szerencsét hozzon. De
nem pénz volt. Egy molylepkét tett a tenyerembe. Egy vergődő, félholt
molylepkét csonkolt szárnyakkal.
Miért ad ilyesmit?
Mikor visszafordultam a vízi kanálishoz, Tommy már eltűnt.
A pánik vaskézzel szorította össze a szívemet, és egészen a torkomig
lökte.
Tommy nem volt sehol. Játék hajója ott hevert az oldalára dőlve a
vízen. De ahogy odaszaladtam, a hajó felborult, és teljesen eltűnt, noha a
víz csak bokáig ért.
Visszaszaladtam a varázslókülsejű alakhoz, és bal kézzel vállon
ragadtam.
– Hol a fiam? Hol van? Hova ment? – A hangom kiáltássá erősödött,
visszhangot vert mindenütt.
A férfi a szemembe nézett fakó, táskás, üres szemével. Nedvesség
jelent meg benne, kibuggyant, és függőleges árkokat vájt az arcába.
Szörnyű bűnt követtem el, mert ártottam egy ilyen bölcs varázslónak. De
nem tudtam visszafogni magamat. El kellett mondania, amit tudott.
Ekkor felriadtam. Teljesen felébredtem.
Mindkét karom erőtlenül hullott a derekam mellé.
Ott voltam. A játszótéren. Felzümmögött bennem a pánik. Hogy
jutottam el egészen a játszótérig?
 Ó, istenem! Ó, istenem! Álmodtam. Alva jártam.
Nyoma sem volt a játék hajónak.
A tenyeremben sem a molylepkének. Se Tommynak.
És nem nyár volt. Hanem június. Tél. Ezért volt hát köd.
Tommy hat hónapja tűnt el. Nem egy napja. Nem egy hete. Hat
hónapja.
Hátraugrottam, és bocsánatkérő mozdulattal emeltem fel mindkét
kezemet.
– Sajnálom. Sajnálom. Kérem, higgye el, nem akartam…
De annyira lengettem a karomat, hogy csak még jobban
megijesztettem.
Nem, nem megijesztettem. Rosszabbat tettem. A legyőzöttség ült ki az
arcára, mintha hozzászokott volna, hogy az emberek kiabálnak vele,
megrázzák, pedig ő csak még egy éjszakát szeretne túlélni.
Még jobban elhátráltam. Aztán elfutottam.
 7. PHOEBE
Szerda reggel

A SZÜRKÉS FÉNYBŐL ÍTÉLVE REGGEL HÉT ÓRA LEHETETT.

Az Utcai forgalom morajló kórusa olyan hirtelen kelt életre, mintha eddig
lenyomva tartották volna a némító gombot. Közeledtem a kikötőhöz. A
hajnal első, sápadt fénye szűrődött át az égen. Mindenen sűrű köd ült,
maga alá gyűrte a várost.
Az utcákon csak pár ember lézengett. Teherszállító sofőrök és korán
kelő üzlettulajdonosok bámultak meg nyíltan. Pizsama volt rajtam.
Mezítláb lépkedtem. Esetlenül.
Különös látványt nyújthattam. Segítségre lenne szükségem? Vagy
berúgtam? Esetleg drogfüggő vagyok? Nem tudták, így óvatosan figyeltek.
A hazaút mintha a végtelenségig tartott volna.
A francba! Egészen idáig jöttem az álom fogságában. Akármi
történhetett volna velem.
Nem vehetem be újra az altatókat. Veszélyessé váltak.
Az óceán sós, nedves levegője megtapadt a bőrömön, mire végül
elértem a Southern Sails Streetet. Az utcánk a dokkokhoz képest
függőlegesen fut, ferdén fel a dombra.
Az utca nem kelt igazán szívélyes benyomást. Mogorva külsejű
sorházak állnak itt. És minden ház ugyanolyan kívül-belül. Magasak,
keskenyek és úgy tapadnak egymáshoz, mint csontvázakon a bordák. A
családom tíz nemzedéke élt ebben az utcában. Ezek a házak öregebb,
távolibb gondolatokat dajkálnak, mint amit egy elveszett kisfiú és egy félig
háborodott nő jelent.
A kormány építette őket egy évszázaddal ezelőtt a tengeren dolgozó,
rosszul fizetett munkásoknak, és a sorházak semmit sem változtak ennyi
idő alatt. Akkoriban az elegáns sydney-i lakosok nem óhajtottak ezen a
patkányoktól fertőzött környéken élni. Senkit nem érdekelt a kilátás a
kikötőre, sem az, hogy közel van a Circular Quay, ahogy a kompok és a
történelmi múlt sem (az első, Angliából jött flotta itt kötött ki az 1700-as
években). A patkányok hozták magukkal a bubópestist, ami 1900 után két
évtizeden át tombolt Sydney-ben. Az egyik ősöm jól megélt abból, hogy
patkányfogásra szakosodott, egészen addig, míg maga is a pestis áldozata
nem lett. Az utcánk mögött egy óriási pilon emelkedik: a Kikötő-híd egyik
vége. A tengeren dolgozók leszármazottai beszorultak egy modern,
virágzó város közepére, és a szakadék szélén egyensúlyoztak. Egyiküknek
sem volt saját háza. Mostanra azonban a befektetők cápákként köröztek
erre, mohó tekintettel méregetve az utcát. A kormány pedig apránként
értékesítette, eladta gazdagoknak. Az utca egyik oldalának végét (az
alsóbb, kevésbé pénzes végét) hónapokkal ezelőtt ledózerolták. A
lerombolt rész szüntelenül arra emlékezteti a többi lakót, hogy fogytán az
idejük. Hogy hamarosan nekik is menniük kell.
Zúgott a fejem. Még hallottam a dokkoknak koppanó hajók hangját,
ahogy felfelé kaptattam az utcán. A hangok mintha szétszóródtak volna,
mindenütt visszhangot vertek.
Kopp. Kopp. Kopp.
Belekapaszkodtam egy kerítésbe, és kihúztam magam. Haza kell
mennem.
Luke minden reggel hétkor ébred, mint valami óramű. Nem
hagyhattam, hogy megtudja, álmomban a városban kószáltam. Reméltem,
hogy mások sincsenek még ébren, és nem néznek ki éppen az ablakon.
Elhaladtam a 25-ös számú ház, nagyié előtt. Korán kelő, de ilyenkor
lefoglalják a házimunkák. Nagyié mellett áll a 27-es számú Wick-ház – az
öreg Mrs. Wickkel és harminckét éves lányával, Bernice-szel, akik csak
ritkán hagyták el az otthonukat. Mindketten jóval tíz után kelnek. Utána
jött a 29-es szám. Elhagyatott épület. Tényleg megmozdult a függöny,
amikor elmentem előtte? A nyakamat nyújtogattam, hogy jobban lássak. A
nappaliban évek óta ugyanolyan a függöny: ugyanúgy, ugyanolyan ferdén
lóg. Mégis mintha meglebbent volna. Talán lakásfoglalók költöztek be.
Vagy a házról szóló emlékeim tévesztettek meg. A házban történt
szörnyűség azzal fenyegetett, hogy betolakszik az elmémbe. De
kiszorítottam, mint mindig. Megtanultam, hogyan taszítsam mélyre az
emléket, és akadályozzam meg, hogy a felszínre bukkanjon.
Megborzongtam, és azt kívántam, bár az összes házra lebontás várna
ebben az utcában, és ez lenne a következő.
Luke szüleinek otthona következett, a 31-es szám. Abban legalább
biztos lehettem, hogy ők a nyaralójukban vannak, így nem fognak
meglátni, ahogy pizsamában elvonulok előttük. Az ő elő-kertjük a
legtökéletesebb az utcában. Kicsi, mint az összes udvar, de tökéletes.
Jelenleg, távollétükben egy kertész gondozta. Az ő házuk kívül-belül
makulátlan. Irigyeltem azt a fajta otthont, amit Baskóék nyújtottak Luke-
nak, míg fel nem nőtt. Nem gazdagok (noha többet apríthatnak a tejbe,
mint legtöbben, akik az utcában élnek), de imádják a fiukat. Sosem
hallottam még vitatkozni sem őket. A francba, egyetlen rossz szót sem
szóltak soha senkiről! Luke még a csúnyán viselkedő emberekről is képes
kedveseket mondani.
Folytattam utamat a meredek dombon a házam kapujáig. A 88-as
számig. A kapu nyitva állt, mikor odaértem. Istenem, úgy egy órája
botorkálhattam ki itt, az álom ködébe gabalyodva.
A postaládából egy merev kék boríték állt ki. Kivettem. Se név, se cím
nem állt a külső borításon. Gondoltam, valószínűleg a Háztulajdonosoknak
szóló kampány része, amiben a kis Sally uzsonnásdobozára való
matricákat reklámoznak, meg zsírégető pirulákat az anyjának… mivel a
jelek szerint a nőknek szüntelenül szükségük van zsírégetésre.
A borítéknak gyenge kávéillata volt. Elképzeltem, ahogy a levél
kézbesítője legurít egy gyors csésze kávét a kocsijában, mielőtt kipattan, és
teleszórja a postaládákat. Ismertem ezt az illatot, a kávé fajtáját is. A
látásom nem tartozik a legélesebbek közé még a kortársaim között sem, de
a sajátomnál jobb szaglással még nem találkoztam. Meg tudom állapítani,
hogy ki mit evett utoljára, ha elég közel halad el mellettem. Az iskolában
mindig én nyertem a szembekötősdi versenyt, amikor egy illatot kellett
megnevezni.
A boríték a Southern Sails Caféban árult karamellás mochaccino illatát
árasztotta. Ez az utcám kikötői végén álló kávézó. A kávébabot helyben
pörkölik.
Továbbindultam a bejárati úton. Olyan lassan és óvatosan fordítottam el
a bejárati ajtó kilincsét, mintha egy széfet akarnék feltörni.
Beléptem, és megláttam magam az előszobái tükörben. Láttam, amit
idefelé eddig csak mások láthattak. Hosszú, sötét hajam ernyedten lógott
az arcom és a vállam körül. Krétafehér bőrömet halvány szeplők
pöttyözték. A szemem tompán és hidegen nézett a világba. A testemet
összegyűrt pizsama fedte (szinte semmit nem szokásom kivasalni, a
pizsamát meg pláne).
A borítékot az előszobái konzolos fogas polcára tettem, és folytattam az
utamat. Fellopóztam a lépcsőn, majd végig a hálószobához vezető
kárpitozott folyosón. Mivel a redőnyök teljesen le voltak húzva, olyan
volt, mintha még mindig az éjszaka közepén járnánk.
Luke nekem háttal csendesen horkolt. Besurrantam mellé, vigyázva,
nehogy megzavarjam. Ha felébredne, mondhatnám, hogy a fürdőben
voltam. Persze ez nem magyarázná meg sem hideg bőrömet, sem a dokkok
szagát a hajamban. Rögtön le kellett volna zuhanyoznom. De teljesen
kimerültem.
Luke-nak ugyanolyan fűszeres verítékszaga és pézsmás
borotvaszeszillata volt, mint mindig, mielőtt reggel lezuhanyozott.
Közelebb araszoltam hozzá, hogy az illata átragadjon rám. Jó érzés volt a
testéhez simulni. Kellett ez a menedék, ez a szentély.
Dörmögött valamit, amit nem nagyon értettem. Álmában beszélt, ahogy
szokta, ö alva beszélt, én alva jártam, ö is, én is mindenféle dolgon
morfondíroztunk az alvás során. Az őrület, hogy a gyerekünk eltűnt, mint a
kámfor, egyikünket sem hagyott nyugodni, se éjjel, se nappal.
Egy perc múlva éreztem, hogy megmoccan.
Morgott valamit, tiltakozó hangokat adott ki, mielőtt teljesen felébredt
volna, és felkelne. Tudtam, hogy amint lezuhanyozik, magához tér.
Ilyenkor fejben kidolgozza, milyen meetingekre kerít sort aznap a
munkatársaival és az ügyfeleivel. Elpróbálja a később előadandó szövegét,
amikor problémás házvásárlóknak és kínai befektetőknek mutogat majd
felháborítóan drága sydney-i ingatlanokat. ö építette fel a város egyik
legjobb ügynökségét, úgyhogy pontosan tudta, mit mondjon. Szeret azzal
büszkélkedni, hogy őszinte, és az is. Gyakran éppen a fürdőszoba elavult
kinézetére vagy a fal egyik repedésére tett teljesen váratlan megjegyzéssel
fegyverezte le a vevőit. Nyitottnak és társaságkedvelőnek tűnt. Aztán
következett a rengeteg pozitívum, ami mellett a negatívumok
jelentékteleneknek vagy könnyen kijavíthatónak tűntek.
Luke felvette az öltönyét a hálószobái székről, miután végzett a
zuhanyzással. A szeme parázslóan kéknek tűnt a szemébe lógó vizes haja
takarásában. Imádom, mikor így néz ki. Mikor minden réteget lehánt
magáról. Amint belebújik az ingébe és a zakójába, mintha páncélt öltene,
és biznisz Luke lesz belőle. Biznisz Luke sokkal távolságtartóbb.
– Ma este hozok kaját vacsorára. – Begombolta az ingét. – Jó lesz úgy?
– Hát persze.
– Van valami, amit szeretnél? Megráztam a fejemet.
– Bármi jó lesz.
– Hívj fel, ha eszedbe jut más, amit szeretnél, hogy vegyek! Homlokon
csókolt, és egy gyors szeretlek után elhagyta a szobát. A ház már azelőtt
üresnek érződött, hogy meghallottam volna a bejárati ajtó csapódását a
földszinten.
Leültem az ágyra, erőt gyűjtöttem, hogy elhagyjam a hálót.
Voltak napok, amikor ki sem tettem innen a lábamat. Minden nap halott
órákból állt össze: huszonnégy órából, ahol a percek egyszerre ketyegtek
túl gyorsan és túl lassan. Az éjszakákért és a Tommyról szóló álmokért
éltem. Teljesen elvesztettem a lelkesedésemet minden más iránt. De nem
álmodhatok többé, nem kockáztathatom, hogy odakint kószálok éjszaka.
Luke valahogy összeszedte magát, és folytatta az életét. Egy hónap sem
telt el Tommy eltűnése óta, és visszatért az irodába. Az én karrierem (ha
ugyan hívhatjuk így) a színészet volt. A két közelmúltban tett kísérletem,
hogy fellépjek a helyi amatőr színház produkciójában – és így ismét
visszatérjek a pályára –, nyomorúságos kudarcba fulladt. Luke eljött,
végignézte, és mindenki másnál tovább és hangosabban tapsok, de
mindenki tisztán látta, hogy olyan üres és áporodott szagú volt a játékom,
mint egy régi edzőcipő.
A sérült molylepke vergődve körözött a fejemben. Tommy hangja
csendült újra meg újra.
Sosem találsz meg, anyu, ha nem tudod, hol keress.
 8. LUKE
Szerda délelőtt

KINÉZTEM AZ IRODÁM ABLAKÁBÓL. A város téli ködbe

burkolózott, amiből Lego-elemekként emelkedtek ki a magas tornyok. Ügy
festett, mintha az egész bármikor összeomolhatna, és eltűnhetne a kikötő
vizében. Időnként azt kívántam, bárcsak így történne.
Mikor először léptem be ebbe az irodába, és megláttam, milyen a
kilátás, azt hittem, az egész világot a markomban tartom.
Addigra már megvolt a. nő, és az életem így teljes lett. Később aztán
Tommy érkezésével létrehoztam önnön másolatomat is.
De ez az élet megszűnt.
Hat hónap telt el Tommy nélkül. És igazi nyom nem akadt. Csak
zsákutcák.
És maradt a bűntudat.
Amikor Tommy eltűnt, nem gondoltam volna, hogy eltelik majd úgy
nap, hogy nem rá fogok gondolni minden másodpercben. Tévedtem.
Valakinek vissza kellett mennie dolgozni, és hónapok múltán elő-
előfordult, hogy úgy múlt el egy nap, hogy a rengeteg dolgom közepette
nem jutott eszembe a fiam… míg haza nem értem, és meg nem láttam a
róla készült fényképeket, meg minden mást, ami rá emlékeztetett.
Időnként olyan erővel sújtott le rám egy-egy ilyen emlék, hogy elállt a
lélegzetem. Például amikor az irodai fiókos szekrényem aljában
megtaláltam az egyik régi csörgőjét. Rég elfelejtettem, hogy ott maradt.
Hogyan léphet tovább egy házaspár, ha eltűnik a gyerekük? A rövid
válasz így szól: sehogy. Csak oldalaznak, és igyekeznek nem szem elől
téveszteni azt a pontot, ahol utoljára látták a srácukat.
Mégis, ha pontosan meg kéne jelölnöm azt a pillanatot, amikor kisiklott
az életem, akkor az nem Tommy eltűnésének a napja lenne.
Amikor az ingatlanokról szóló ábrákról van szó, fel tudom térképezni a
piac hullámzását: a felíveléseket és a mélyrepüléseket. De ha ábrázolnom
kéne a kudarcaimat és a sikereimet, nem tudnám, hol kezdjem. Nem, nem
Tommy eltűnésével kezdődött a leszálló ág. A leszálló ág korábban
kezdődött, csak akkor még minden ködös volt.
 Még mindig nem tudtam elengedni azt, ami egyszer már megvolt: a
tökéletes életemet Phoebe-vel.
A többi lány csak a többi lány volt az életemben. De Phoebe mindig is
a lány volt. Még, amikor más lányokkal csókolóztam, akkor is. Még,
amikor egy évet éltem Kate-tel, akkor is.
Phoebe a legkevésbé megközelíthető lány, akit ismerek. Elméje minden
részét különálló rekeszekben tartja. Egyes rekeszeket gondosan elzár, más
rekeszeket nyitva tart, de csak rövid időkre. Kopogtatsz ezeken az ajtókon,
és talán, de csak talán, Phoebe beenged.
Nem volt más nyolcévesen sem. Phoebe, Saskia és én a város utcáin
nőttünk fel, megedzett minket ez az élet. Mindhárman a Southern Sails
Streeten, a kétségbeesetten időt nyerni akaró, elhanyagolt sorházak
utcájának alsó végén éltünk. Itt minden házat hamarosan ledózerolnak,
hogy utat csináljanak azoknak, akik megérdemlik, hogy itt éljenek (vagyis
azoknak, akik megengedhetik maguknak). A Southern Sails magasan
fekvő végén nagy, régi udvarházak állnak. Ezek lebontásával senki sem
fenyegetőzik. Ezek sosem voltak a kormány birtokában. Kate és Pria az
utcának ezen a végén élt (most is ott élnek), szüleik drága házaiban.
Magánlányiskolákba jártak, és régebben mesterkélt léptekkel, magukat
megjátszva lépdeltek le a járdán iskolai szalmakalapjukban.
Amikor mindannyian úgy kilencévesek lehettünk, Saskia bevette a mi
kis rakoncátlan bandánkba Kate-et és Priát, és mi öten olyan erőt
alkottunk, amivel számolni kellett, még úgy is, hogy a többséget lányok
tették ki. Bernice Wick került be utoljára, de sosem lett igazán a banda
tagja. Nem azért, mert pár évvel idősebb volt nálunk, hanem mert
egyszerűen nem illett közénk. Túlságosan is rohadt furcsa volt.
Phoebe egyáltalán nem erőlködött. Nem volt rá szüksége. Már akkor is
volt egyfajta kisugárzása, amikor még Phoebe Vance-nek hívták. Vadabb
volt bárkinél, de csapot-papot otthagyott, és egy szempillantás alatt
felmászott a fára, vagy leugrott a csatornába, ha ki kellett szabadítani egy
korcs kismacskát. Elbűvölt a nagy barna szemével, amiből mintha
lézersugarakat lőtt volna ki, amikor a kedve úgy tartotta.
Hétvégenként ki-be mászkáltunk egymás házába. Phoebe-ék otthona
kivételével. Az apja, Morris uralkodott a Vance-ek családi birtokán. Az ő
hangulata határozta meg, milyen a légkör. Akár viharos volt a nap, akár
fagyos, akár perzselően nyári, minden Morris ege alatt zajlott. Phoebe
anyja egy facsemetére emlékeztetett, ami igyekezett utat törni a napsütés
felé a fölé boruló lombkoronán át, de végül megöregedve, elszáradva
maradt akkora, amekkora volt. Nyilvánvaló volt előttem, hogy Phoebe
védőgátat húzott maga körül. Ha az apja dühöngött, úgy tett, mint aki
megérti, és kitért előle. Ha berúgott és keserű hangulatba lovallta magát,
hozott neki kávét és sütit. Ha ritka napfényes hangulatai egyikében
leiedzett, vele nevetett.
De én figyeltem Phoebe-t. Láttam, hogyan csavargatja az ujjait nevetés
közben. Láttam, hogy a mosolya úgy hervad le, ahogy a kő zuhan a
mélybe, amint elhagyta a szobát, ahol az apja tartózkodott. Kihallottam a
hangjából a hamis színt, mikor megkérdezte, hogy jól van-e Morris, és
hogy hozhat-e neki valamit.
Phoebe folyton színészkedett. Úgy tett, mintha az élete jobb lenne a
valóságosnál. Mindenki hallotta, hogy az apja hogyan ordítozik az
anyjával, ő mégis felemelt fejjel, mosolyogva lépett ki a házból. Nem
csoda, hogy színészi pályára lépett. Rengeteg gyakorlata volt benne.
Szerettem volna megmenteni, egy másik életet teremteni neki.
Keményen dolgoztam, és mindent érte tettem. Létrehoztam a város
egyik legjobb (és legjövedelmezőbb) ingatlanügynökségét. Szerettem
volna, ha büszke a férfira, akivé váltam. Én akartam lenni számára a
biztonságos rév a viharban. És sosem akartam én lenni a vihar.
Tudom, hogy Phoebe szerette az anyját, de sosem tisztelte. Roberta
Vance minden energiáját a házba ölte. Mindig tökéletesen kellett kinéznie.
Főleg Morris legkomiszabb kirohanásai idején. Roberta vacsorái
legendásak voltak. Receptkönyveket bújt, és olyan fogásokkal állt elő,
hogy titokban azt kívántam, bár megtanítaná őket Phoebe-nek. Minél
rosszabb hangulatban volt Morris, Roberta annál több energiát ölt a
porolásba és abba, hogy a házban minden tárgy a helyén legyen. Mintha
azzal, hogy rendbe rakja a házat, semlegesíthette volna Morris
kirohanásait. Mintha fel tudta volna törölni, ki tudta volna takarítani,
sterilizálni tudta volna Morris létét a házban. Időnként rajtakaptam, hogy
megszámol, aztán újraszámol dolgokat. És hogy leporolja a képzelt port.
Amikor Phocbe anyja rákos lett, úgy tűnt, maga a ház mászott bele.
 Az összes maró, tisztító vegyszer és Morris dühe egyetlen toxikus
eleggyé állt össze.
Phoebe akkor még csak tizenhat éves volt. Onnantól az apjával és
nagyival (az anyai nagyanyjával) élt tovább. Sosem fogom megérteni,
hogyan tudott nagyi egy olyan lányt világra hozni, mint Phoebe anyja.
Nagyit mindig is mogorva, megkeseredett, de sztoikus alaknak láttam.
Még mindig él, mint valami ósdi csatabárd, szilárdan beékelődve a ház
fájába. Semmi (se a kormány, se bárki más) nem fogja tudni onnan
kiszakítani.
Morrist korán, egy évtizeddel Phoebe anyjának halála után sírba vitte
az ital. Az addig eltelt idő alatt folytonos meghökkenés ült az arcán,
mintha nem tudta volna elfogadni, hogy a felesége tényleg meghalt.
Mintha bármelyik pillanatban visszatérhetne, belépne az ajtón, levetné a
cipőjét, és vacsorát főzne a férjének.
Phoebe akkoriban Londonban élt. Én egy hosszú vakáción mentem oda,
és vele maradtam. Amikor az apja meghalt, már terhes volt Tommyval. Az
apja temetésére visszamentünk Sydney-be, és soha többé nem tértünk
vissza Londonba. Ott ragadtam az ingatlanügynökségben, amit régi iskolai
barátommal és seftelőtársammal, Rob Lynchcsel alapítottam. Történetesen
pont időben. Hónapokkal az ingatlanbumm előtt. Rob és én meglovagoltuk
az őrülethullámot.
Amikor Tommy tizenkilenc hónapos lett, egy kisebb vagyont fizettem a
Southern Sails Street felső végén épült egyik új sorházért.
Azt hittem, Phoebe imádni fogja, hiszen olyan sok embert ismer ott. A
nagyanyja és a szüleim is ott élnek. Pria még mindig a gyerekkori
otthonában lakik a kilencéves lányával, Jessievel Kate a férjével és két
ikergyerekükkel (egyik fiú, másik lány) szüleik házának frissen felújított
emeleti szintjén él. Saskia tőlük egy sarokra, a régi utcájukra néző elegáns
lakásban. Vagyis még mindannyian itt vagyunk – a Southern Sails-i banda.
Odaléptem az íróasztalomhoz, leütöttem pár billentyűt a billentyűzeten,
és küldettem pár szál virágot Phoebe-nek egy virágostól. Meg akartam
ajándékozni, amiért tegnap este eljött velem a vacsorára.
Tudtam, hogy nem igazán fogja értékelni a virágokat, de nem tudtam,
mi mást adhatnék neki. Mostanság semmi sem nyűgözi le. Korábban
nekiadtam volna a világot. Csakhogy most semmit nem tudok nyújtani,
ami helyrehozhatná az életét. Nem adhatom vissza neki Tommyt,
bármennyire szeretném.
 9. PHOEBE
Szerda délelőtt

SÁRGÁS FÉNY SZŰRŐDÖTT BE A REDŐNYÖKÖN, engem

vallatott arról, hogy miért heverészem még mindig az ágyban. A szürkés
ködöt napsütés váltotta fel.
Két órát szundikáltam át. Éjjel viszont alig aludtam. Ami nem számít
szokatlannak. Legtöbbször nem alszom többet öt óránál, azt is összevissza.
A tegnap esti éttermi vacsorán viselt öltözékem összegubancolódva
került a padlóra. Igyekeztem átvészelni a vacsit Luke kedvéért, de
megerőltető volt. Azok az emberek teljesen más világban élnek, mint én.
Nem érdekelnek azok a dolgok, amik őket és Luke-ot foglalkoztatják.
Kivonszoltam magam az ágyból, és felvettem a szokásos ruháimat:
farmert, pólót és kapucnis pulóvert. A hétköznapi ruhaválasztékom két
farmerből, öt pólóból, három dzsekiből és a kapucnis pulóverból áll. Több
honapja hordom ezeket. Azóta nem vásároltam magamnak egyetlen ruhát
sem, hogy Tommy eltűnt. Három ruhaméretet fogytam, elő kellett
kotornom a terhességem előtt hordott ruhákat a ládából.
Lementem a földszintre, és csináltam magamnak egy citromos
limonádét. Korábban nem szerettem ennyire a citromot. Most imádom. A
fanyarsága miatt.
Fogtam a limonádét, és átmentem a nappaliba. Mielőtt ráébredtem
volna, mit csinálok, fel-alá kezdtem járkálni. Fel és alá az előszobában.
Megálltam az előszobái fogas előtt, belekapaszkodtam, és letettem az
italomat.
Csak az őrültek mászkáltak fel és alá.
Nem mondhatnám, hogy először fordult elő. Bizonyos napokon vég
nélkül járkálok fel-le, hátha lerázhatom az elmémre telepedett sötétséget.
Felkaptam a kulcsos tálcában tartott egyik hajgumimat, és lófarokba
kötöttem csapzottan lógó hajamat. Az előszobái fogas tükrébe bámultam,
csak ahogy mindennap. Kezdtem megutálni az ott látott arcot.
A postaládából kivett boríték ott volt, ahol hagytam. Szokványos
esetben Luke nyitja ki a postát, de ez most elkerülte a figyelmét, ami jól
jött, mert ha megteszi, eltűnődött volna, hogyan került ide az előző este és
a ma reggel között.
Felvettem a borítékot. A papír vastagabb anyagból készült, mint
amilyet szokványos esetben a hivatalos leveleknél használnak. Talán az
egyik szomszédunk írta. Lehet, hogy meghívó házavatóra vagy ilyesmire.
Csakhogy egyetlen új lakó sem költözött az utca alsó részére már jó ideje,
az új ingatlanokat megvásárló gazdagok pedig főként befektetők.
Az ujjamat beakasztottam a boríték résébe, és letéptem a tetejét. Kissé
kopott papírlapot találtam benne, de ugyanolyan kék volt a színe, mint a
borítéknak.
Kihajtottam a levelet. Csak pár sor állt a lap közepén.

Kicsi Kék Fiúcska

Búsul elhagyatva.
Anyjától messze,
Rútul elszakítva.

Először csak a Lúdanyó meséiből ismerős Kék Fiúcskát regisztrálta az

agyam. De aztán lassan felfogtam, hogy utána más szavak követik, és
remegni kezdtek az ujjaim.
Ezt meg ki küldte? Aki tud Tommyról, és tisztában van vele, hogyan
reagálok ezekre a szavakra. A fiamat a média Kék kisfiúnak. keresztelte el,
mivel eltűnésekor tiszta kékben volt.
Ezt valaki direkt így írta.
Valaki, aki fájdalmat akar okozni nekünk.
Ekkor újabb, még szörnyűbb gondolat villant belém: Bárki küldte is
ezt, ő rabolta el Tommyt.
Minden levegő kiszaladt a tüdőmből, ahogy összepréselődött a
gondolatra. Tárcsáztam az előszobái fogason tartott telefont.
Luke nem vette fel. Alighanem meetingen volt. Üzenetet hagytam neki,
hogy hívjon vissza, majd letettem, és hívtam Trent Gilroy nyomozót. Már
vagy egy hónapja nem beszéltem vele, és akkor is csak röviden. Akkor
azért hívott, hogy leellenőrizzen. Mintha ez is a munkájához tartozna. Nem
találta meg Tommyt, így aztán folyamatosan ellenőrzött, hogy vajon még
mindig létezem-e, hogy nem tűntem-e el én is.
 – Trent – suttogtam bele a telefonba. – Kaptam egy levelet. Tommy-ról.
A vonal másik végén csend honolt, majd jött a kérdés:
– Miféle levelet?
– Egy gyerekversi két, amiben kicserélték a szavakat. A
postaládánkban találtam.
Felolvastam a versikét.
A hangja ekkor halálosan komolyra váltott.
– Tegye le a levelet! Azonnal! Csipesszel tegye bele egy műanyag
zacskóba, és hozza be az őrsre! A borítékot is, ha volt.
Kinyitottam ökölbe szorított kezemet, és a levél a padlóra hullt.
– Nem lett volna szabad hozzányúlnom, ugye?
– Nem tudhatta. Valószínűleg valaki csak egy nagyon hülye tréfát űz
magukkal, de ettől még teljes komolysággal kivizsgáljuk az ügyet. Be tud
jönni most?
– Igen, máris indulok.
A levelet és a borítékot zárható műanyag zacskóba tettem a
szemöldökcsipeszemmel. Majd felrohantam az emeletre a mobilomért, ami
szinte teljesen le volt merülve. Kikapcsoltam, és a zsebembe tömtem.
Futva indultam a bejárati ajtó felé. Már régóta nem vezetek… az
altatók miatt, amiken élek, túlságosan álmos vagyok napközben ahhoz,
hogy autókázzak, főleg a belváros hektikus csúcsforgalmában. A kocsimat
kivetettem a nyilvántartásból, Luke nagy bánatára.
A kerti utat lezáró magas téglakerítésig futottam, aztán kiszaladtam a
kapun, ahol egyenesen belerohantam valakibe.
Pria lánya, Jessie állt ott a lábszárközépig érő magániskolái
egyenruhájában és szalmakalapjában. A zárható zacskó kirepült a
kezemből, és a kanális mellett landolt. Jessie odaugrott, de mielőtt
elérhette volna a zacskót, megelőztem, és felkaptam.
– Majdnem elvesztettem! – kiáltottam. Az arcára kiült a bűntudat.
– Sajnálom, Phoebe.
Legszívesebben lekentem volna magamnak egy pofont, amiért
rákiabáltam a gyerekre.
– Nem, én sajnálom. Az én hibám volt. Nem kellett volna így
kirontanom a kapun.
– És mi ez?
 Ugyanúgy ráncolta a homlokát, ahogy a tátott szájú, csodálkozó srácok
szokták, amikor nagyon törik a fejüket valamin. Olyan, akár Pria volt a
mandulaformájú szemével és magas homlokával, azt leszámítva, hogy a
haja sötét (ellentétben Priáéval).
– Csak egy levél. De fontos. Jól vagy? Remélem, nem sérültél meg.
Megdörzsöltem a karomat.
– Igen, jól vagyok. – Kis szünetet tartott, lenézett a járdára. – Phoebe,
miért nem jössz soha át, és látogatsz meg minket?
– Majd átmegyek. Csak eddig… sok volt a dolgom.
– Hiányzol anyának. Nekem is. És ha átjönnél, meggyőzhetnéd anyát,
hogy időnként én is sétáltathatom a kiskutyát. Anya szerint túl nagy és
erős már, és elszökhetne tőlem, ö szokta sétáltatni, míg suliban vagyok.
Annyira Jessie-re vallott ez a meghívás. Egyfelől mindig olyan, akár
egy kis felnőtt: szeret mindent megszervezni, aggódik mindenki miatt.
Másfelől érződik rajta egyfajta enyhe szorongás. Gyakran mintha a saját
szavait elemezné. Elmesél valamit, ami az iskolában történt, aztán az
egészet részeire szedi, jelenetről jelenetre.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy meggyőzzem a mamádat a
kiskutyáról – nyugtattam meg.
Jessie magányosnak tűnt, ahogy ott állt, amikor elbúcsúztam tőle. De
nem maradhattam csevegni. Most nem.
Elfutottam a kövezett járdán az utca végéig, a Southern Sails Cafénál
jobbra fordultam, majd lekocogtam két utcát a rendőrőrsig.
Az őrs nagy volt, és félelmetes, tele emberekkel. A Tommy eltűnését
követő hónapokban a második otthonommá vált. Olyan otthonná, ahonnan
az ember legszívesebben elmenekülne, és soha többé nem térne vissza.
Bevezettek Gilroy nyomozó irodájába. Egy pillanatra felnézett a
telefonálásból.
– Kérem, üljön le! Csak egy pillanat.
Semleges volt a hangszíne, amiből tudtam, hogy nem fűz nagy
reményeket ahhoz, hogy ez a nyom bárhova is vezet.
Leültem, és vártam. Sistergett bennem a türelmetlenség. Azt akartam,
hogy mozgásba lendüljenek a dolgok. Hogy történjen valami.
Most is úgy ültem ott, ugyanolyan türelmetlenül, ahogyan oly sokszor
az elmúlt hat hónapban. De ezek az alkalmak egyre ritkábbak és ritkábbak
lettek. Nem találtak követhető nyomokat, semmit, amit meg lehetett
beszélni. Egészen ma reggelig.
A nyomozó még mindig telefonált. A mondataiból ítélve mintha egy
családon belüli erőszakot érintő bírósági végzésről lett volna szó. A
végzést a férj kérte a felesége ellen, mivel aggasztotta, hogy veri a
gyerekeit.
Trent Gilroy arcát tanulmányoztam. Egykor úgy véltem, hogy az ő
kezében van Tommy sorsa. Ez még az első napokban volt, amikor azt
ígérte meg, hogy biztosan rátalál Tommyra (mielőtt teljesen elenyészett
volna annak a reménye, hogy megtaláljuk a fiamat). Úgy tippeltem, a
negyvenes évei elején járhat, a hajában keveredett a fekete és az ezüst.
Nem csúnya ember. A homlokán egyetlen mély ránc húzódik hosszában,
úgy fest, akár egy statisztikai vonaldiagram, a jobb oldalán kis
kihagyással.
Amint befejezte a hívást, a kezébe nyomtam a műanyag zacskót, még
mielőtt kérte volna.
Erősen ráncolni kezdte a homlokát, amitől a kihagyás statisztikai
anomáliává alakult, ahogy saját, különleges rendőrségi csipeszével
kihalászta a levelet a borítékból.
– Hmm… – Semmitmondó hangsúllyal olvasta fel, aztán enyhén
meglepetten nézett fel rám. – Ezt írógéppel írták.
– Biztos?
Még sosem láttam senkit írógépelni. Az írógépek az én korszakom
előttről való relikviák. Azt viszont tudom, hogy az interneten vannak olyan
betűtípusok, amik úgy néznek ki, mintha írógéppel készültek volna.
– Igen. – A fény felé tartotta a levelet, és alaposan megvizsgálta.
– Biztos.
– Mit gondol a versikéről?
– Nos, nehéz eldönteni, hogy mit akart elérni vele az, aki küldte. Nem
sok mindent árul el. Mármint nem állíthatjuk biztosan, hogy nem jó
szándékkal küldték.
– Jó szándékkal? – húztam fel a szemöldökömet hitetlenkedve.
Megvakarta a homlokát.
– Akár. De ha azzal küldték is, igencsak meggondolatlan tett volt.
Mindenesetre lefuttatjuk rajta a teszteket. Úgyhogy itt tartjuk a levelet. Az
ön ujjlenyomatai és Luke-éi megvannak az aktában, így meg tudjuk
különböztetni azokat a levélen és a borítékon talált többitől.
A rendőrség ujjlenyomatot vett tőlünk Tommy eltűnése után, hogyha
találnának bármit, ami Tommyé, gyorsan megállapíthassák, melyikek a mi
ujjlenyomataink, és melyikek idegenekéi. A fiunk ujjlenyomatai is
megvannak, az eltűnése napján nagyinál meg-fogdosott dísztárgyakról
vették le őket. Még a szennyeskosárban maradt ruhadarabjait is elvitték, a
nyomozókutyák miatt, köztük az egyik pólóját, amin egy kis vérfolt
maradt, amikor előző nap elesett, és felhorzsolta a térdét.
– Lehet – kezdtem –, vagyis elképzelhető, hogy az írta, aki elrabolta
Tommyt? Talán furdalja a lelkiismeret azért, amit tett.
A nyomozó elnyújtottan felsóhajtott.
– Nem valószínű. Ha fontolóra veszem a lehetőségeket, azt mondanám,
nem.
– Miért nem? – kérdeztem rá nyíltan. Beletelt egy kis időbe, mire felelt.
– Mert azok, akik gyerekeket rabolnak el, nem akarnak kapcsolatba
kerülni a rendőrséggel. Nem lépnek érintkezésbe a gyerek szüleivel,
hacsak nem váltságdíjat követelnek. De a váltságdíjat szokványos esetben
az emberrablás után nem sokkal követelik.
Hat hónapja Luke-kal ültem ebben az irodában, egymás kezét fogva,
míg a férjem a nyomozót faggatta a rideg tényekről. Gilroy bevallotta,
hogy gyakran meggyilkolják az elrabolt gyerekeket. És a meggyilkolt
gyerekek háromnegyedét három órán belül ölik meg.
Három órán belül.
Ha ebbe a statisztikába Tommy is beletartozik, az azt jelenti, hogy már
akkor halott volt, mikor Luke-kal a játszótéren kerestük, a rendőrökkel és a
többi önkéntes segítővel karöltve.
Vajon Gilroy nyomozó úgy véli, hogy Tommy meghalt, bármenynyire
bizonygatja az ellenkezőjét?
Meghalt, meghalt, meghalt. Milyen komor, végletes szó ez. Nincs
benne se fény, se remény. Nincs benne Tommy. Csak egy holttest. Viszont
ha Tommy meghalt, ennyi hónap után még a holttest sem maradt, csak a
fiunk csontmaradványai.
Hirtelen nem kaptam levegőt. Elfogyott az oxigén a kis irodában. Nem
maradhattam tovább Trent irodájában az emberrablási statisztikák, a
semleges hangszíne és a homlokára rajzolt vonaldiagram társaságában.
– Jól van, Phoebe?
A tekintete aggódva villant rám. Tudtam, hogyan festek: a szemem alatt
sötét karikák, semmi smink, a lófarokból kibomlott kócos hajam. Nem úgy
néztem ki, mint aki rendben van.
Bólintottam, és gyorsan felálltam. A szoba megbillent, és forogni
kezdett.
– Phoebe?
– Csak fáradt vagyok. Kérem, szóljon, ha van valami hír!
Még mindig zúgó fejjel kisiettem, igyekezve normálisnak tűnni. Kint az
utcán az arcomba szúrt a hideg, de legalább újra kaptam levegőt.
Tudnám, ha Tommy meghalt volna. Nem igaz?
A válasz azonnal megérkezett. Nem tudnám. Egy idegen az orrom elől
rabolta el, és én fel sem fogtam, mi történik. Azt hittem, ott játszadozik a
szemem előtt, pedig valaki elcsalta vagy elrabolta tőlem.
Amikor csak visszagondolok erre, úgy emlékszem, hogy azokban a
pillanatokban rettegés öntött el. De nyilván csal az emlékezetem. Ha
tudtam volna, mi történik Tommyval, biztosan megakadályozom.
 10. LUKE
Szerda délelőtt

– HAVER, LEZÁRTUK A MONAHAN-ÜGYLETET – vigyorgott

Rob.
Hat és fél millió dollár után tisztességes jutalékot kapunk. Hátradőlt a
székében, és a lábát keresztben felrakta az asztalra.
Rob és én minden reggel tartunk egy rövid értekezletet. Párszor
rajtakaptuk az ügyfeleinket, hogy másképp mondanak el dolgokat
kettőnknek, és ilyenkor járunk utána, hogy minden stimmel-e. Az
ingatlanértékesítés ugyanis művészet. Az ember igyekszik a vásárlót
arrafelé terelni, amennyit még éppen megengedhet magának, időnként
olyan ingatlanok felé, amik nem is eladók, vagy alkukba bocsátkozik, ha
úgy gondolja, hogy jó, visszatérő vevővel van dolga. Tudni kell, hogy a
vásárlóm éri meg a plusz erőfeszítést, és mikor csak pazaroljuk az időnket.
Rob mögött ugyanolyan kilátás tárult elém, mint a saját irodám ablakából.
De valamilyen okból, amit nem tudok hova tenni, Rob ablakából mégis
másnak tűnt a táj. Talán mert úgy éreztem, hogy az irodájában az
üzlettársam rendszerébe tagozódom be. ö rajong a nagy ügyletekért, és
mindenben lehetőséget lát.
– Hívom Ellie-t.
Még mindig az íróasztalra pakolt lábbal felkapta a telefont.
Ellie az egyik legjobb értékesítőnk… igazából a legjobb. Szerettem
volna, ha átkerül az aukciókhoz. Szinte minden értékesítésünk aukciókon
keresztül zajlik, és Ellie-ben megvan az a drámaiság és színpadiasság, ami
Robból és belőlem hiányzik. Az üzlettársam azonban távol tartja tőle. Nem
állítom biztosan, de szerintem egyszerűen képtelen megbirkózni a
gondolattal, hogy a felesége egy szinten áll vele. Bizonyos értelemben meg
is értem. Az aukció a férfiak terepe. Alig maroknyi női árverezőt ismerek a
városban. Ha Ellie bebizonyítaná, hogy jobb Robnál, az keserű pirula
lenne a férjének, amit nehezen nyelne le.
A Monahan-ügylet jutaléka segít Robnak és Ellie-nek abban, hogy még
egy darabig megtartsák luxusházukat és olasz autóikat. Egy ideje sejtem,
hogy többet költenek, mint amennyit keresnek, de Rob ezt sosem vallaná
be.
Régebben felhívtam volna Phoebe-t, hogy kissrácként ujjongjak a
telefonban és közöljem, a legdrágább étteremben fogunk vacsorázni.
Ilyenkor együtt lelkendezett velem. De ezek az idők elmúltak. Most csak
halványan pislákoló elismerésben lenne részem.
– Megyek, és felhívom Feebet.
Felálltam, és kiléptem Rob irodájából. Hazudtam. Nem hívtam a
feleségemet.
Egy halom papír állt az íróasztalomon. Egy csomó számla. A házunkra
rótt jelzálog és az irodabérleti díj letaglózó volt, úgyhogy össze kellett
szednem magam, és nekilátni a munkának.
Kinyitottam a legújabb ügyfelem ingatlanjáról készült fényképekkel teli
aktát. A lakásából egymillió dolláros kilátás nyílik a kikötőre, ő pedig el
akarja adni. Minden figyelmemet neki kellett szentelnem. A Monahan-
ügylet jó hír volt, de tovább kellett pörgetnünk a bizniszt.
Először megnéztem, jött-e telefonüzenetem. A reggeli értekezletekre
bevezettük a telefonmentes ügymenetet, különben egyfolytában hívásokat
fogadnánk.
Összeráncoltam a homlokomat. Phoebe üzenetet küldött, hogy hívjam
vissza, és Trent Gilroy nyomozó is keresett.
összeszorult a gyomrom. Phoebe sosem hív. Gilroy pedig mindig
olyankor telefonált, amikor a Tommy-ügyben újabb nyomra bukkantak,
amiről várhatóan hallanánk a hírekben, és szerette volna, ha Phoebe és én
előbb értesülünk róla. (Hogy aztán egyik nyom se vezessen sehova.)
Gilroy általában a feleségemet hívta, hogy megnyugtassa, még mindig
keményen dolgoznak az ügyön, engem olyankor keresett, amikor új híre
volt. Már-már úgy nézett ki, inkább PR-céget vezet, nem egy rendőrségi
osztályt.
Damoklész kardja azonban mindig ott lebegett a fejem felett, készen rá,
hogy bármikor lecsapjon a hírrel, a rendőrség megtalálta Tommyt. Hogy
közöljék, meghalt a fiam.
Nagy levegőt kellett vennem, mielőtt sort kerítek a visszahívásokra.
Nem is tudtam eldönteni, kinek telefonáljak előbb. Végül Gilroy mellett
döntöttem.
 – Gilroy nyomozó – szólt bele.
– Halló, Luke Basko vagyok. Keresett.
– Luke, jó napot! Beszélt már a feleségével?
– Azóta nem, hogy eljöttem dolgozni. Mi történt? Jól van?
– Nincs semmi baja. Nem olyan régen behozott egy levelet…
– Milyen levelet?
– A postaládában talált egy cím nélküli borítékot. A benne lévő levélen
sem szerepelt név. Csak egy gyerekversike.
– Ezt nem értem.
– Nos, mi sem. Csak egy papírlap volt benne, géppel írt gyerekverssel.
A Lúdanyó meséiből egy versikével, a Kicsi Kék Fiúcskáról. Csak éppen
más szavakat használtak. Nos, nem vagyunk biztosak benne, de mintha a
vers Tommyról szólna. Phoebe-nek meggyőződése, hogy így van.
– Hogy szól a versike? Felolvasta.
Bután meredtem a fal egy pontjára, ami emlékké olvadt, és visszanyúlt
egészen a mondókás könyvig, amiből Tommynak olvastam fel esténként.
Ismertem a versikét, és tudtam, hogy mit cserélt ki benne a küldő. Hogy
mondhatta Trent, hogy talán Tommyról szól? Persze hogy róla szól.
Hatalmasat fújtattam.
– Phoebe-nek nincs szüksége erre. Nem tud megbirkózni vele.
– Gondoltam. Szörnyen levert volt. Nem jut eszébe valaki, aki képes
lehet ilyesmire? Valaki, aki neheztel önökre?
– Nem tudom. Mármint úgy értem, hogy nagyon fura ez a levél.
– Egyetértek. Nos, mondjam Phoebe-nek, hogy megnézettük a levelet,
és nem találtunk ujjlenyomatot, leszámítva az övét? Persze vizsgáljuk
tovább. Nekem nem sikerült telefonon elérnem.
Miután letettem a telefont, eltűnődtem, hogy Phoebe-nél szokatlan, ha
nem lehet elérni. Mindig magával hordta a mobilját, mint egy gyerek az
alvóállatkáját, várva, hogy hívják. Várva a hívást.
Tárcsáztam a számát.
 11. PHOEBE
Szerda délelőtt

ELJÁTSZADOZTAM A GONDOLATTAL, hogy beugróm nagyihoz,

amikor elhaladtam a háza mellett, és mesélek neki a levélről. Tudni akarna
róla. De nehéz volt vele Tommyról beszélni. Még mindig nem értette,
hogy tudta valaki ellopni a fiamat az orrom elől. Mindig rám meredt azzal
az enyhén könyörtelen tekintetével, valahányszor megemlítettem a nevét.
És most azt nem bírnám elviselni. Várok pár napot, míg megerősödöm.
így hát továbbmentem.
Nagyi szomszédja, Mrs. Wick a kerti úton battyogott, a macskája ott
sündörgött a néni törékeny, pipaszár lábai körül. Ő és nagyi
gyerekkoruktól fogva barátnők, ugyanabban a házban nőttek fel, ahol most
élnek. Én úgy láttam, hogy a barátságuk arra épül, hogy közösen
helytelenítenek szinte mindent, ami létezik. A beszélgetéseik többnyire a
nyugdíjak megkurtítása, a haszontalan orvosok és a társadalom általános
mélyrepülése körül forogtak.
Mrs. Wick kicsit felgyorsította a lépteit, tőle szokatlan módon. Főleg,
hogy a macska azzal fenyegette, bármikor elbotolhat benne. Éppen a
postaládájába nyúlt, mikor elsétáltam a kapuja előtt.
– Minden rendben? – A szeme csak úgy csillogott a szemüvege alatt.
– Minden… igen, semmi gond, köszönöm.
– Nem a nagyid szaladt végig az utcán az előbb? A nappaliból úgy
láttam.
Igen, te vén buzgómócsing. Persze hogy engem láttál. Nos, nem én
szolgáltatom az utca legfrissebb, fincsi pletykáját.
– Nem, nem nagyi volt. Késésben voltam egy megbeszélésről.
– Ó! Gondolom, nektek, az utca felső végében lakó népeknek rengeteg
megbeszélésre kell járnotok.
Luke-kal együtt én is népek lettünk, amióta megvettük azt a nagyon
drága ingatlant az utca felső végében. Előtte fiataloknak hívott minket.
Mrs. Wick lánya (Bernice) kikukucskált a redőnyön át, résnyire húzott
szemmel hunyorgott puffadt képében.
 Bernice tizenkét évvel ezelőtt bontotta fel a jegyességét, hogy
hazajöjjön, és az anyjával lakjon. Azóta nem járt senkivel (amennyire
tudom). És alig-alig dolgozott. Az egyik műszaki főiskolára járt, ahol
biztonsági felelősnek tanult, de két évet sem dolgozott jachtversenyeken
mint biztonsági felelős/matróz, aztán bedobta a törülközőt. Fogalmam
sincs, mostanában mivel foglalkozik. Emlékszem rá gyerekkoromból,
amikor hozzá-hozzácsapódott a Southern Sails Street-i bandához: Sasshoz,
Priához, Kate-hez, Luke-hozés hozzám. Akkoriban suta volt és sovány.
Legalább két évvel idősebb Sassnál, es hatommal nálunk, többieknél.
Tizenhárom éves korától kerülte az iskolát: az utcákon lófrált és a
srácokkal dumált, amikor kijöttek a suliból. Nagyon vágyott rá, hogy
legyen pasija, de ezt szorongva titkolta.
Mikor Luke tizenkettő volt, Bernice pedig tizenöt, Luke írt róla egy
rémes versi két:

Bernice Wick
Üldögél a fán
A fiúkra vár
Fél négyre jár
Nem kaphat farkat
Mert csúf, mint egy vombat,
Egy iszonyat,
Fiúkat riogat.

Tudtam, hogy párszor ő is hallotta, ahogy Luke ezt kántálja. Szeretném

azt mondani, hogy Kate, Pria és én nem vihogtunk rajta. De igen.
Luke mindenkiről talált ki hasonlókat, csak általában nem ilyen
sértőeket. Versike ide vagy oda, Bernice nem volt csúnya. Hórihorgas igen,
de rengeteg gyerek az ebben a korban. Szőke haját leengedve hordta, félig
eltakarva vele az arcát.
Viszont kétségtelen, hogy volt valami Berniceben, valami csúf, ö tette
azt a rettenetes dolgot a szomszédos, 29-es szám alatti házban, még
kamaszként. Egyike volt ez azoknak a dolgoknak, amit lehetetlen
megmagyarázni, és nem érti az ember, bármennyire akarja. Legsötétebb
pillanatainkban arra gyanakodtunk Luke-kal, hogy ő rabolta el a fiunkat.
Ezt a feltevésünket említettük Gilroy felügyelőnek is, ő pedig megtett
minden tőle telhetőt, hogy utánajárjon. Ám az aznap készült videók
legtüzetesebb átnézése sem mutatta nyomát Bernice Wicknek. Magas,
testes nő volt, nem bújhatott el.
Mrs. Wick negyvenhat évesen szülte Bernice-t. Váratlan gyerek volt, és
egyben az első (és, mint később kiderült, egyetlen).
Bernice tízéves volt, amikor az apja meghalt, szívrohamot kapott
ugyanazon az udvaron, ahol most Mrs. Wick állt, öt nappal azután hunyt
el, hogy nyugdíjba ment kormányhivatalnokként. A munkájáról azt
állította, hogy egész életében alig várta, hogy végre otthagyhassa.
Bernice elhátrált, amikor észrevette, hogy őt nézem.
– Nos, jobb lesz, ha indulok haza – szóltam oda Mrs. Wicknek.
– Rengeteg teendőm van ma.
– Ó, igen, sosincs vége. Nekem még le kell vágnom az elhervadt rózsák
virágait. Nem néznek ki valami pompásan.
Kényszeredett mosolyt villantottam rá, és olyan gyorsan otthagytam,
ahogy csak tudtam, anélkül, hogy udvariatlan lennék. Bár lett volna egy
hosszú teendőlistám! De képtelen voltam bármivel is elfoglalni magamat.
Tudtam, hogy csak üldögélni fogok a túlságosan csendes házban, és
számolom az órákat, míg Gilroy felügyelő nem hív. Vagy újra fel-alá
járkálok.
A szomszéd házban (a 29. szám alatt) ezúttal nem rezzent meg a
függöny, amikor elhaladtam előtte. Korábban csak képzelődtem volna?
Mentem tovább.
Amikor elértem a házunkhoz, egyenesen a postaládára néztem, kicsit
arra számítottam, hogy újabb levél vár.
Ekkor jutott eszembe, hogy a borítéknak kávéillata volt, amikor
kivettem. Az illat a délelőtt folyamán elillant.
Kávé.
Aki a levelet hozta, közvetlenül előtte kávét ivott. És az a fajta kávéillat
az utca végi kávézóból származott. Ebben biztos voltam. Gilroy
felügyelőnek elfelejtettem megemlíteni a kávét. Be kell mennem a házba,
és azonnal felhívni. Nem tudtam, mennyire van feltöltve a mobilom, csak
azt, hogy nem túlságosan, ezért kapcsoltam ki korábban.
 Kinyitottam a kaput, de megálltam, és eltűnődtem. Trent valamiért
kételkedett benne, hogy a levél bármit is jelent, jóllehet a levél volt az első
és egyetlen kézzelfogható dolog, ami Tommyval kapcsolatban az utunkba
került. Úgyhogy döntöttem: én magam megyek el a kávézóba.
Visszaindultam az utca kikötő felé eső vége irányába. Mrs. Wick
láthatóan elfeled kezeit a rózsái hervadó virágainak megmetszéséről, mert
nyoma sem volt. A rózsái rothadó zombikként álltak a kertben.
Mikor megérkeztem, a kávézó zsúfolásig tele volt. Beléptem a meleg
helyiségbe, odasétáltam a pulthoz, és rendeltem egy karamellás
mochaccinót.
– Még sosem ittam ilyet – mondtam a pult mögötti lánynak. – De
valaki ma délelőtt elsétált mellettem az utcán, és fantasztikus illata volt a
kávéjának. Tudtam, hogy csak itt vehette.
A lány (közel a húszhoz, üde arccal) elmosolyodott, láthatóan örült,
hogy beszélgetést kezdeményeztem.
– Nem rendelik annyit, mint a többi kávét, pedig nagyon finom.
– Vannak törzsvendégek, akik csak ilyen karamellásat kérnek?
– Nem sokan. Az emberek inkább a változatosság kedvéért kérik. Jó
dolog kipróbálni valami újat, és nálunk olyan sokféle kávé van, hogy
kérdem én, miért is ne próbálnák ki?
A lelkesedése és a reklámszövege hallatán arra tippeltem, hogy ez az
első munkahelye. Korábban nem láttam itt.
Szerettem volna minden részletet megtudni mindenkiről, aki karamellás
mochaccinót rendelt reggel négy és öt között. Legszívesebben előhúztam
volna egy jegyzetfüzetet meg egy ceruzát a semmiből, és megkérem a
lányt, hogy mindenkiről adjon aprólékos, részletekbe menő leírást.
Ehelyett úgy bólintottam, mintha választ kaptam volna a kérdéseimre.
Leültem oda, ahonnan a legjobban ráláthattam a vendégekre.
Megkóstoltam a kávét, hagytam, hogy az aromája megtöltse az
orrjárataimat. Túlságosan édes volt az ízlelőbimbóimnak, de ugyanolyan
illatot árasztott, mint a boríték. Eltéveszthetetlenül.
Az emberek újságokat olvasgattak, az elektronikus kütyüiket
kopogtatták, lapozó mozdulatokat tettek rajtuk. Az idősebb nők
tejeskávékat és teákat iszogatva a kikötőt nézték a széles ablakból.
 Előhúztam a telefonomat, bekapcsoltam, és megkerestem rajta a mai
híreket. Úgy tettem, mintha engem is lekötne a kicsinyke képernyő. A
szalagcímeket a terrorizmusról és a terrorelhárításról meg a különféle
háborúkról szóló hírek uralták. Legsötétebb pillanataimban azzal
vigasztalom magam, hogy ha Tommy tényleg meghalt, legalább soha nem
kell megismernie a világ véget nem érő szörnyűségeit. A címkék, amiket
ezek a szörnyűségek kaptak, lényegtelenek. Egyszerűen arról van szó,
hogy emberek ártanak embereknek. Mindennap újabb szalagcímek
tömkelegé születik, mint valami rémes, hétfogasos lakoma fogásai, amiket
gondosan kiporcióztak a tányérokra. Mindannyian mások szenvedésein
hízunk kövérre.
Lopva pillantgattam körül a kávézóban két képernyőlapozás között,
gyorsan szemügyre véve és felmérve mindenkit, akit csak láttam.
Ha a levél küldője meg itt van, az is lehet, hogy engem néz.
Ki küldhette az üzenetet? Bizonyosan egy billentyűzetkopogtató vagy
képernyőlapozó. Csakhogy az üzenetet írógépen írták. Lehet, hogy idősebb
ember tette? A szavak a lap közepén sorjáztak, vízszintesen is,
függőlegesen is. Olyan valaki írta, akinek számít a tálalás. Elütések sem
voltak benne, bár egyszerű szavakat használt, nehéz lett volna elhibázni
őket. Olyan valakinek kell lennie, aki a közelben él – elég közel, hogy
elsétáljon a házamig.
Ekkor kialudt a képernyő.
Egy pillanatra rám tört a pánik. Sosem hagyom, hogy a telefonom
lemerüljön. Ha a rendőrség valaha is a legapróbb bizonyítékra bukkanna
Tommy eltűnése kapcsán, abban a szent pillanatban tudni akarok róla.
Lehiggadtam. Csak tizenöt perc séta innen a házunk. Felhívom Trent
Gilroyt, amint hazaértem, és megkérdezem, van-e valami hír.
Úgy tettem, mintha továbbra is olvasnám az üres képernyőt, és pár
másodpercenként felnéztem.
Vajon más is úgy tesz, mint én, csak színleli, hogy az elektronikus
kütyüjét nézegeti? Vajon a küldő férfi vagy nő? Ekkor újabb gondolat
villant belém: itt dolgozik?
A kávém kihűlt, én pedig a pulthoz indultam, hogy rendeljek egy simát.
Szemügyre vettem a személyzet tagjainak az arcát. Van, aki direkt nem néz
felém? Nem, a levelet nem olyasvalaki írta, aki itt dolgozik, mert egyikük
sem hagyhatott volna hátra kizárólag egyetlen fajta kávéillatot.
Mivel nem tudtam, mi mást tehetnék, visszaindultam a pulttól.
A kávézót a háromnegyedéig érő fal osztotta ketté, ami a helyiségnek
úgy a harmadánál futott hosszában, és bekeretezett festmények díszítették.
A fal egyik oldalának a közepét egy nagy üzenőfal foglalta el, tele
kézírásos üzenetekkel és szórólapokkal.
Az üzenőfal felkeltette a figyelmemet. Az egyiken nagy betűkkel ez
állt: HOL VAN Ő?
Összeszorult a torkom a kérdésre. Alighanem eltűnt egy kutya. De azért
úgy léptem a tábla felé, ahogy a molylepke száll a lángra.
A tekintetem végigsöpört az elveszett házi kedvencekről,
könyvklubtalálkozókról, mama-baba csoportokról, vaginákat virágokként
megfestő kurzusukról, elvált férjek klubjairól és jövendőmondásról szóló
plakátokon és brosúrákon. (Mindenki megtalálhatta a maga számítását.)
Belekortyoltam a kávéba, azt színlelve, mintha érdekelnének a kitett
hirdetések. A tekintetem ismét visszavándorolt a Hol van ö? kérdésre. Az
üzenet nem mondott bővebbet. Olyan kis lapra írták, hogy ennél több nem
is fért rá. Valaki csak úgy kiírt egy üzenetet a vakvilágba? Vagy egy férj
után siránkoznak, aki esetleg lelépett egy munkatársnőjével?
Az üzenetet írógéppel írták, egy borítékméretű lapra. Kékre.
Végigfutott a hideg a hátamon.
Letettem a kávémat a közeli asztalra, és letéptem az üzenetet a tábláról.
Egy boríték volt. Ugyanolyan fájta, mint amit a postaládámban találtam.
Már nem érdekelt, hogy figyelnek-e. Ki akartam nyitni.
Méghozzá azonnal.
Úgy éreztem, összeszorul a szívem, amikor feltéptem a borítékot, és
kivettem belőle a levelet.

Kicsi Kék Fiúcska

Mért nem fáj
Anyád, akit elhagytál
Az élet, amit feladtál?

Nem tudtam megfékezni a karomon végigfutó remegést. Újabb levél.

 Újabb rejtélyes üzenet.
Ez az ember ki akar forgatni önmagámból. Honnan tudta, hogy
rábukkanok itt erre a levélre? Mit akar tőlem?
Ekkor egyéb, mélyen futó gondolatok kerültek felszínre: Tommy nem
bánkódott utánam, miután elvitték? Nem hiányoztam neki annyira, mint ö
nekem? Máris elfelejtett?
A kín mélyen beledöfött a mellkasomba.
Várjunk csak…
Egyetlen ember tudhatja, hogy Tommy nem emlékszik rám: az
elrablója. Ez a bizonyíték, hogy a leveleket az küldte, aki magával vitte.
Várjunk egy kicsit…
Ez azt is bizonyítja, hogy Tommy él. A levelet úgy írták, mintha ez
most történne. Nem az elrabláskor. Tommy most kezd elfeledkezni rólam
és a régi életéről.
Megpördültem.
Az elrablónak eleve az volt a szándéka, hogy lássa, szenvedek. Nos, itt
vagyok. Nézd, hogy szenvedek!
Az emberek elkapták a tekintetemet, és gyorsan félrenéztek. A
leheletem túl gyorsan, szaggatottan, halkan tört elő.
Ki vagy? Ki vagy? Ki vagy?
A borítékot és a levelet a zsebembe gyűrtem. Későn jutott eszembe,
hogy nem lenne szabad hozzájuk nyúlnom.
Tíz perccel később másodszor sétáltam be (délelőtt) Gilroy felügyelő
irodájába.
Sötét szeme enyhe értetlenséget tükrözött, amikor felnézett az
adminisztrációból.
– Attól tartok, nincs sok mondanivalóm. Nem találtunk semmilyen
ujjlenyomatot. Felhívtam a férjét, és ezt el is mondtam neki.
– Nem ezért jöttem.
– Nem?
– Újabb levelet találtam. A Southern Sails Caféban.
– Talált egy második levelet? Ott? De hogyan…?
– Az üzenőtáblára tűzték, és a borítékra pár szót írtak. Fel akarták
kelteni a figyelmemet… és bevált.
– Szóval, beugrott oda egy kávéra, miután innen elment?
 – Nem egészen. Már majdnem hazaértem, amikor eszembe jutott
valami. A levélnek, amit magánakadtam, kávéillata volt. Karamellás
mochaccinoillata. Tudtam, honnan származik a szag. Ezért odamentem.
– Ismerem a kávézót. Hol a levél? Még ott van?
– Itt van.
Gondosan előhúztam az összegyűrt levelet és borítékot a
farmerzsebemből, majd kisimítottam mindkettőt.
– Ha már úgyis a kezében van, akkor tegye le azokat az íróasztalra! –
utasított. – Én nem érek hozzájuk.
Kihallottam a hangjából a szemrehányást.
Felállt az íróasztalától, és megkerülve odalépett a levélhez, majd
hosszan kifújta a levegőt, amikor elolvasta a borítékot és a levelet.
– Határozottan úgy tűnik, hogy ugyanaz írta. A kezem összeszorult az
ölemben.
– Ha az áll benne, hogy Tommy nem bánkódik utánam, ez azt jelenti,
hogy életben van… igaz?
A fejemben olyan valószínűen csengő szavak hangosan kimondva
gyerekmesének hatottak. Mintha azt kérdeztem volna, hogy egy gonosz
varázsló tartja-e fogságban a tornyában. A nyomozó szemére ereszkedő
felhőből tudtam, hogy nem hisz a mesékben.
– Még mindig nem vehetjük biztosra, hogy a levélíré) rabolta el
Tommyt – felelte egykedvűen.
– De nem mondhatja azt sem, hogy nem ő tette.
– Nem. De őszinte leszek, Phoebe. – A csípőjével nekitámaszkodott az
íróasztalának, és karba fonta a kezét. – Nagyon-nagyon kicsi az esély,
hogy a valódi emberrabló lépett önnel kapcsolatba. Miután elment,
megnéztem jó pár gyerekrablási ügyet. Csak hogy megbizonyosodjak, nem
kerülted semmi a figyelmemet. Nem találtam egyetlen példát sem arra,
hogy korábban történt volna ilyesmi. Nézze, okvetlenül utánajárunk
minden eshetőségnek. Mit szólna, ha a legvalószínűbb forgatókönyvvel
kezdenénk? Lehet, hogy valaki csak fájdalmat akar okozni önnek. Van
valaki az életében, akivel problémái adódtak?
– Nincs. Szinte senkivel nem találkozom, nagyit leszámítva. És
időnként Luke szüleivel.
 – És mi volt az elmúlt pár évben? Ezek lehettek a kis problémák is,
amik csak magának tűntek jelentéktelennek… – A hangja elhalt, és
várakozóan nézett rám, mintha arra számítana, hogy mindjárt előhúzok
valami obskúrus nevet a kalapból. – Összerúgta a port régebben
valamelyik szomszédjával, nem? Bernice-szel. Így hívják, nem?
– De igen, Bernice Wick.
– Oké. Segíthet, ha elmeséli, miről szólt ez a nézeteltérés. Összefűztem
az ujjaimat. Nem mondhattam el neki, hogy mi történt.
Hiszen Trent a rendőrséget képviselte. Nem mondhattam el a
rendőrségnek. Még ennyi idő után sem mondhattam el nekik, hogy mit tett
Bernire Wick a 29-es számú házban.
– Ez ma már lényegtelen.
– Azért beavathatna.
– Afféle gyerekügy volt. És igazából nem is emlékszem már, miről
szólt az az egész.
– Jól van. Ne feledje, hogy ezeket a leveleket olyasvalaki is küldhette,
akire nem is gondolna. Gondolkozzon holnapig! Hátha eszébe jut egy név.
Aztán írja le a nevet, nehogy elfelejtse!
– Úgy lesz. – Vettem egy nagy levegőt. – De tudnom kell… hogy
komolyan veszi-e a dolgot.
– Teljes mértékig. Biztosítom, hogy kiemelt figyelmet kap. Először is
megfigyelés alá helyezzük a házukat és a kávézót. Ha ez a valaki még több
üzenetet tervez küldeni, elkapjuk. Ha nem, még mindig felfigyelhetünk
valami szokatlan tevékenységre. Továbbá kapcsolatba lépünk az
üzlettulajdonosokkal, hátha van biztonsági kamerás felvételük, és kiderül,
ki tehette ki a kávézóban a borítékot. Ezt az üzenetet is elküldöm a
laborba. – Szünetet tartott. – Azt mondja, az előző levél karamellás
macchiato illatú volt?
– Mochaccino. Pontosan.
– Oké, én nem éreztem rajta semmilyen szagot, de leellenőriztetem a
laborral.
– Köszönöm.
Bólintottam, kis időre behunytam a szememet, megkönnyebbülve, hogy
rendesen utánajár a dolognak. Valami csak történik majd.
Trent meredten bámult, mikor újra kinyitottam a szememet.
 – Phoebe, remélem, nem haragszik meg, hogy ezt mondom, de
szörnyen fáradtnak tűnik.
– Ügy érzem magam, mintha kifacsartak volna.
– Elég jól van ahhoz, hogy hazavezessen? Nem akármilyen napja volt.
– Három hónapja nem vezettem.
– Oké, el is felejtettem, hogy most nincs kocsija. Nos, akkor
hazaviszem.
– Biztos? Nem szeretném rabolni az idejét.
– Egyáltalán nem okoz gondot. – Felkapott egy jegyzetfüzetet meg egy
tollat az íróasztalról. – Nem is kérdeztem, mikor fedezte fel az üzenetet a
kávézóban. Tudnom kell, amikor a tulajdonosokkal beszélek.
– Olyan tíz óra körül. Miután megtaláltam, egyenesen idejöttem.
Ránézett az órájára, és leírta az időt.
– Oké, meglátjuk, hogy mire jutunk vele.
 12. LUKE
Szerda dél

AZ AGGODALOM FÉREGKÉNT TEKERGETT A

GYOMROMBAN. Még mindig nem sikerült utolérnem Phoebe-t se
mobilon, se az otthoni vezetékesen. Mostanában megváltozott, jóllehet azt
nem tudnám megmondani, hogyan.
Közvetlenül a Tommy eltűnését követő hónapokban Phoebe
megszállottan figyelte, hogy a rendőrség mit tesz a megtalálása érdekében.
Hajnali háromig-négyig fent maradt, eltűnt gyerekekről szóló ügyeket
olvasgatott, kijegyzetelte, hogy milyen hibákat követtek el a nyomozók, és
megjelölte, hogy megtalálták-e a gyereket vagy sem. Időnként, amikor
kifogott egy különösen csúnya ügyet, iszonyodva hőkölt hátra a
számítógép elől.
Én nem láttam értelmét, hogy ennyire beleássam magam a dolgokba.
Kértem Phoebe-t is, hogy álljon le, legalább annyira a saját, mint az én
érdekemben. Önmagában is elég borzasztó volt Tommy eltűnése, nem
hiányzott az összes szörnyű forgatókönyvet elképzelni.
És Phoebe tényleg leállt. De ekkor meg pont az ellenkezőjét tette,
sodródni kezdett, akár egy rögzítetlen héliumos lufi.
Úgy két hónappal ezelőttig. Időnként olyan volt, mintha nem maradt
volna benne semmi, máskor mintha rejtegetett volna előlem valamit. Néha
az a benyomásom támadt, hogy engem próbál kiengesztelni.
Ez megrémített. Aggasztott, hogy a feleségem nem jutott-e el az
öngyilkosság gondolatáig. Nem tudtam, hogy akiket megkísértett az
öngyilkosság, nem így viselkednek-e. Phoebe altatókat tart a fiókjában. Es
azt tudtam, hogy egyesek ezek segítségével távoznak.
Komolyan terveztem, hogy felkeresem a pszichiáterét, és megkérdezem
erről, de annyira besűrűsödött a munka, hogy nem sikerült időpontot
egyeztetnünk.
Most meg valaki elküldte nekünk azt a rohadtul hülye levelet. Ez újra
átlökheti Phoebe-t a peremen. Vissza a gyerekrablási ügyek rögeszmés
boncolgatásához, de az is lehet, hogy valami rosszabbhoz.
 Haza kellett mennem, és utánajárni, mi történik otthon, hogy
megnyugodjak.
Beszóltam Robnak, hogy már nem jövök vissza, összepakoltam, és
elhagytam az irodát.
Ahogy az utcánkba értem, megpillantottam a felhajtónkon egy
rendőrautót. Phoebe és Gilroy felügyelő éppen akkor szállt ki a kocsiból.
Fogalmam sem volt, hogy a feleségem miért van vele, hiszen már jó ideje
eljött a rendőrségről, vagy nem?
Leparkoltam az utcán, és odasiettem hozzájuk. Megöleltem Phoebe-t.
Szörnyű érzés volt, hogy egyedül kellett átesnie ezen a levél dolgon.
Kezet ráztunk Gilroyjal.
– Örülök, hogy itt van, Luke. Van valami, amiről beszélnünk kell.
Gilroy és Phoebe leült a konyhaasztal melletti bárszékekre, míg én
mindhármunknak főztem egy kávét. A feleségem eléggé ziláltnak tűnt.
Nem is, szörnyen ziláltnak. Már nem sokat törődik magával, de
szokványos esetben azért ennyire nem rendezetlen a külseje.
– Történt valami? – kérdeztem Gilroytól. – Végül csak találtak valamit
a levélen?
Felhúzta a szemöldökét.
– Igen és nem. Semmi újat nem találtunk a ma reggeli levélen, viszont
Phoebe rábukkant egy másik levélre, szintén ma.
Tátott szájjal néztem a feleségemre. Bólintott.
– A kávézóban. A Southern Sailsen. Letettem a három kávét az
asztalra.
– Nem értem, hogyan…
– Az üzenőfalra tűzve – felelte.
– Ahol bárki láthatta?
– Igen.
Elmesélte, miért ment oda, és elmondta, milyen üzenet volt a borítékon.
– Az üzenet nem szúrt szemet az eltűnt házi kedvencekről szóló
hirdetmények között – tette hozzá Gilroy, kezébe fogva a poharat. – De aki
írta, tudta, hogy mit fog jelenteni Phoebe-nek. Neki szánták.
A lábammal elhúztam a bárszéket, aztán nehézkesen lerogytam rá.
– Ez tiszta őrület. Mi állt a levélben?
 Feleségem a nyomozóra nézett, arra sarkallva, hogy mondja el ő.
Gyanítottam, hogy a levél tartalma nem lehet valami szép. Gilroy
megköszörülte a torkát, és elmondott egy versikét. Egy őrült versiket, ami
nem sokat árult el, de tudtam, hogy Phoebe-nek árthat.
Lenyeltem egy korty perzselően forró kávét.
– De miért most? Hat hónapja tűnt cl a fiunk.
– Nehéz megmondani – válaszolta Gilroy. – Ha egyvalamit
megtanultam a munkám során, az az, hogy rengeteg szörnyen fura alak él a
világban. Akik egyszerűen nem úgy gondolkodnak, mit maguk vagy én.
– Ez a két üzenet… – tűnődtem fennhangon. – Ad ez bármi nyomot,
amin elindulhatnak?
– Egy keveset igen – bólintott. – De nem olyan egyszerű megtalálni egy
embert, aki üzeneteket küldözget. Főleg, ha kétszer nem megy el
ugyanarra a helyre.
– Lesz még több is?
Már-már követelőzőnek tűnt a hangom, de képtelen voltam visszafogni
magam. Viszont olyasmit kérdeztem, amire nem tudhatta a választ.
Gilroy erősen összeráncolta erre a homlokát.
– Ezt nem tudom megjósolni. Az üzenetek nem követnek egyetlen
szokványos mintát sem. Nem kérnek bennük pénzt. Éppen ezért gondolom
azt, hogy olyan valaki írta, aki haragszik egyikőjükre vagy mindkettőjükre,
nem pedig az emberrabló. Lehetett olyasvalaki, aki őrről magára valamiért,
Luke, és Phoebe révén akar eljutni önhöz. Jelen pillanatban minden
lehetőségre nyitottak vagyunk.
Ereztem, hogy halványan megcsillan bennem a remény.
– De nem tudja biztosan, hogy ez nem ugyanaz az ember-e, aki elvitte
Tommyt. Vagyis lehet, hogy ezeket a leveleket követni fogja egy olyan,
amiben váltságdíjat kérnek?
– Még sosem láttam ilyesmit – felelte erre. – Nekem még sosem volt
dolgom váltságdíjkérő üzenettel, de az összes ügyben, amit ismerek, az
első levélben követelték a váltságdíjat. És a váltságdíjkérő üzenetek
lényegre törőek. Adjátok meg, amit akarunk, különben… De ezek a
levelek nem ilyenek. És jóval az esemény után érkeztek.
Megfogtam Phoebe kezét, mert láthatóan összegyűrődött az arca.
Szinte láttam magam előtt, ahogy mind a régi, mind az új belső sebei
fizikailag felfakadnak.
– Mit gondol, ez azt jelenti, hogy mostantól fogva üzeneteket fogunk
kapni? – Nem szívesen tettem fel ezt a kérdést Phoebe előtt, de kibukott
belőlem. – Ha kiderül, hogy olyasvalaki küldözgeti őket, aki bántani akar
minket, miért várt vele eddig? Mármint, miért nem küldözgette őket rögtön
az eltűnés után?
– Nos, az egyik lehetőség, hogy nem érezte magát kellő biztonságban
ahhoz, hogy megtegye. Az első hónapokban erős volt a rendőri jelenlét.
Talán mára eléggé felbátorodott ahhoz, hogy leveleket küldözgessen.
Phoebe beszívta az ajkát.
– A hányinger kerülget, amikor arra gondolok, hogy valaki mindvégig
ezt tervezgethette.
Elkaptam a pillantását. A szemében parázslott valami, valami, amit
hónapok óta nem láttam ott.
– Jelenleg csak találgatunk – pillantott Gilroy mindkettőnkre. – Abból,
amennyit tudunk, elképzelhető, hogy ez a valaki az interneten olvasta
Tommy sztoriját, és valami okból ezt váltotta ki belőle. Egyesek kizárólag
azért tesznek ilyet, hogy felhívják magukra a figyelmet. Még akkor is, ha
ezzel bűnvádi eljárást kockáztatnak. Éppen emiatt nem hozom
nyilvánosságra. Legalábbis egyelőre semmiképp sem. És arra kérném
mindkettőjüket, hogy maguk se forduljanak a médiához. Lehet, hogy a
hallgatás előcsalja az emberünket.
– És most mi lesz? – kérdeztem. – Veszélyes lehet ez az ember?
Trent egy pillanatig várt a válasszal, mintha gondosan meg akarná
válogatni a szavait.
– Nem hiszem. De tegyék meg a szokásos elővigyázatossági
intézkedéseket, mivel nagyvárosban élnek! Az ablakok és ajtók legyenek
jól zárhatók, és zárják be őket akkor is, amikor itthon vannak.
Gilroy maradt még egy darabig, noha semmi más újdonságról nem esett
szó. Csak csevegett velünk egy kicsit, hogy visszarángasson minket a
normalitásba. De a feleségem arcára kiülő távoli, eltévedő kifejezésből
ítélve innen nem volt visszaút, még oda sem, ahogy a dolgok tegnap álltak.
Felriadtam. Valaki kopogott.
Az éjjeliszekrényen az óra világító számlapja hajnali kettőt mutatott.
Talán csak álmodtam a kopogást.
 Átfordultam, Phoebe felé, hogy megnézzem, ő is hallotta-e. Phoebe
nem volt az ágyban.
A szobában sem. A fürdőbe vezető ajtó nyitva volt, a helyiség üresen
állt.
Ismét felhangzott a hangos kopogtatás.
Ledobtam a paplant, kiugrottam az ágyból, és kifutottam a folyosóra.
Csak nem egy betörővel van dolgunk? Basszus, tegnap este vennem kellett
volna egy új riasztót. Bárki is az, Tommy szobájában van. Dolgokat
csapkod, talán a fiókos szekrényt túrja át. Fel kellett volna kapnom egy
baseballütőt vagy ilyesmit (miért nincs baseballütőm?) – És hol a francban
lehet Phoebe? Ha bántották…
Az utóbbi kérdésemre választ kaptam Tommy ajtajában. A feleségem a
padlón térdelt a szőnyegen, a kisfiúnk vonatát gurítgatta a fasíneken. A
kocsik legördültek a dombról, nekicsapódtak lent a többi szerelvénynek: a
mágneses csatlakozók hangos, fémes csattanással ütköztek össze. Fél éve
nem hallottam ezt a zajt.
Phoebe teljesen fel volt öltözve: farmert, kabátot, cipőt viselt.
– Feeb, te meg mit…? – A mondat közepén elhallgattam.
Az arcára kiülő kifejezés furcsamód elégedettségről árulkodott.
Nem fordult meg, észre sem vette a jelenlétemet. Rádöbbentem, hogy
nem is hall engem. Valami bizarr állapotban leiedzett alvás és ébrenlét
között. Nekidőltem az ajtófélfának, és onnan figyeltem: nem akartam
megzavarni.
Alva járna?
Lehetséges, hogy valaki felöltözzön, aztán előszedjen egy egész
kisvasutat, és összerakja, miközben alva jár? Úgy tűnt, hogy az.
Tommy összes játékát hónapokkal ezelőtt elpakoltuk. Anyám magára
vállalta az elrakodást. Azt mondta, hogy a játékok, szertehagyva a padlón,
azt a benyomást keltették, mintha Tommy még mindig a szoba lakója
lenne, és bármelyik percben visszajöhetne. Megcsóválta a fejét, és
morbidnak nevezte a dolgot. Még Tommy ágyneműjét is kimosta, az ágyát
is bevetette. Ez totál kinyírta Phoebe-t. A fiunk eltűnése után a
feleségemnek szokásává vált befeküdni Tommy ágyába, és ott aludni, hogy
beszívhassa az illatát. Anyám nem győzött bocsánatot kérni azért, amit
tett, mikor látta, hogy az milyen hatással van Phoebe-re, de már lehetetlen
volt visszacsinálni.
Phoebe dúdolni kezdett.
Fájdalom hasított a gyomromba. Nem láttam Phoebe-t ilyen boldognak,
talán még soha. Megrogyott a lábam, és térdre huppantam a padlón. Nem
tudtam visszafojtani a könnyeimet.
Erre értetlenül elfordította a fejét, és felém nyújtotta az egyik kezét.
Először azt hittem, meg akar vigasztalni. Felé hajoltam, és megfogtam a
kezét. Erre azonnal elhúzódott, és ökölbe szorította a kezét.
Aztán lassan szétnyitotta a tenyerét, és rábámult. Azt hiszi, adtam neki
valamit.
összeráncolta a szemöldökét, oldalra döntötte a kezét, mintha úgy
jobban látná a titokzatos tárgyat. Az ujjai és az ajka remegett.
Vajon mit láthat?
Visszaperdült, és ismét a vonatsíneket nézte. Felkiáltott, majd
felpattant, és kimenekült a szobából, útközben erősen nekiütközve a
vállamnak.
Követtem. A lépcső felé tartott. Megrémültem, hogy megbotlik és
lezuhan, így utánakaptam, és megragadtam a karjánál fogva.
– Phoebe… Phoebe…
Először ellenállt, aztán felengedett a teste merevsége. Finoman
megfordítottam. Mostanra felébredt.
Még mindig kicsit kába volt, de a szeme már fókuszált. Megérintette
könnyes arcomat, az ujjait végighúzta a halántékomtól az államig.
Aztán megragadta a vállamat, és sírva fakadt. Magamhoz öleltem. Fura
rémes, gyászos hangot adott ki, mint hajnali órákban a madarak. De ahogy
állt, éreztem, hogy harag perzseli vékony testét.
– Bébi – szólaltam meg halkan –, jól vagy? Álmodtál. Tommy
szobájában találtam rád. A vonatával játszottál. Tommyról álmodtál?
Egy pillanatra elfogott az irigység. Ha valaha is álmodtam Tommyról,
nem emlékeztem rá.
– Gondolom, igen. De nem emlékszem.
Mosolyogva lépett hátra, de erőltetettnek tűnt a mosolya.
Visszakísértem a szobába, és ágyba dugtam. Szerettem volna megóvni,
jobbá tenni számára a dolgokat. Hozzábújtam, fejemet a mellkasára
hajtottam. Én ugyanannyira vigasztalásra szorultam, mint ő.
– Aggódom miattad – szólaltam meg gyengéden. – Mikor mész
legközelebb dr. Moranhez? Talán hamarabb is felkereshetnéd. Veszek ki
szabit, és elviszlek.
– Múlt héten voltam nála.
– Tényleg?
– Aha.
– Nem is mondtad.
Válaszul lejjebb csúszott, és megcsókolt… és folytatta a csókolgatást.
Ez szokatlan volt. Hosszú ideje nem csókolt meg így Phoebe.
Aztán abbahagyta a csókolózást, és anyaszült meztelenre vetkőzött.
Levegő után kapkodtam, hevesebben vert a szívem.
Phoebe folytatta a csókolózást, simogatni kezdett. Reagáltam.
Idén igencsak ritkaságszámba ment a szex. Igyekeztem ezt megérteni,
de időnként nem volt egyszerű. Nem tudtam szabályozni, amit a testem
akart, és amire szüksége volt. Tavaly Phoebe akart többet tőlem, és én
hátráltam ki előle. Az irodában töltött hosszú órák miatt csak egy fronton
tudtam helytállni.
A feleségem még ebben a furcsa, félig kábult állapotában is gyönyörű
volt.
Ahogy erősödött a gyönyöre, behunyta a szemét.
Mindig teljesen eltávolodott tőlem, amikor eljutott ebbe az állapotba…
sosem osztozott rajta.
 13. PHOEBE
Csütörtök reggel

LUKE RAGASZKODOTT HOZZÁ, HOGY MA VELEM MARAD.

Nem öltözött fel munkához.
Nem akartam, hogy itt legyen. Egyedül kellett lennem, hogy
gondolkodhassak.
A fogát mosta a mosdónál, míg én végeztem a zuhanyzással. Magamra
csavartam egy törülközőt, kiléptem a zuhany alól, és arcon csókoltam.
– Ne! Menj csak be! Jól vagyok. Felhívlak, ha történik valami.
Jól megnézett a tükörben, megrázta a fejét, majd lehajolt, és kiöblítette
a szájából a fogpasztát.
– Nem megyek. – Egy törülközővel megpaskolta a száját. – Phoebe,
nagyon megijesztettél, amikor úgy láttalak Tommy szobájában.
– Csak álmodtam.
– Tudom, de ez az egész ügy a levelekkel kezd komolyan megviselni
téged.
– Igen, ez igaz, és nem is aludtam jól. De ma sokat fogok szunyókálni,
és rendben leszek.
– Nézd, itthon maradok. Beszerzek egy másik riasztórendszert. A
mostani nem működik igazán jól.
– Oké – válaszoltam halkan, és átkaroltam hátulról.
Luke döntött, és tudtam, hogy nem fogja meggondolni magát. Újra
találkozott a tekintetünk a tükörben. Elmosolyodtunk, de mindkettőnk
mosolya kötelezőnek tűnt. Vajon Luke is azt látja, amit én? Időnként
olyanok vagyunk, akár az idegenek, csak elővesszük a házaspárok
begyakorlott mozdulatait. Minden pár ilyen? Az ember előbb-utóbb rájön,
hogy az, aki fénybe borítja az életét, ugyanaz, aki minden egyéb
lehetőségére árnyékot vet.
Gyűlölöm, amikor ilyen gondolatok tolakodnak a fejembe, ö a férjem, a
szikla, akire építhetek. Ezt nem szabad elfelejtenem.
Luke addig maradt, míg a műszaki bolt ki nem nyitott, aztán elindult.
Ragaszkodott hozzá, hogy megveszi azt a riasztórendszert.
 Ahogy egyedül maradtam a házban, éreztem, hogy elmozdult valami
bennem.
Valami fontos történt álmomban múlt éjjel. Mi volt az?
Annyira, de annyira kábának éreztem magam. Vissza kellett
emlékeznem.
Leültem a kanapé szélére.
Tegnap, miután Trent Gilroy elment tőlünk, a második levél szavai
sötét fellegként telepedtek a gondolataimra. Trent a lehetőségekről beszélt:
egy kívülállóról, aki figyelemre vágyik; meg hogy valaki neheztel Luke-ra,
vagy valaki ostoba tréfát űz velünk. De nem ezekről volt szó. A leveleket
nekem írták. Csak nekem. Bárki írta is a leveleket, ismer. Azért használta
azokat a szavakat, mert tudta, hogy fájni fognak. A két év alatt, amióta
megvolt Tommy, sosem éreztem magam jó anyának. Ki. is megesett, hogy
nem is akartam anya lenni. Régebben nézegettem az anyákat az utcán meg
anyám csoportjában (hallgattam ajnározó hangvételüket, a mama-baba
programokkal teli naptárukat), és az járt a fejemben, hogy Tommy
szívesebben lenne bármelyikükkel, mint velem. Hogy legszívesebben
elszaladna tőlem, és vissza sem nézne.
Valaki valahogy mindezt tudja rólam.
És ha ez a valaki ismer, akkor én is ismerem öt. Biztos, hogy mélyen
legbelül már tudom is, ki az.
Alig beszélgettem Bernice-szel tizenhat éves korom óta. De nagyi
egyfolytában Bernice anyjáról mesék. Ahogy Mrs. Wick is mesélt a
lányáról nagyinak, aki aztán továbbadta nekem az információkat. Bernice
többet tudhat rólam, mint bárki, Luke és nagyi mellett.
De szükségem volt bizonyítékra. Az meg nem volt.
Viszont az álmok… az álmok nyomokat küldözgettek nekem.
A tegnapi éjszakán Tommy visszarepített pontosan arra a helyre, ahol
eltűnt. És a hajléktalan varázslótól kaptam egy (sérült) molylepkét.
Minden egy szálra fűződik fel. Csak meg kell ragadnom a végét, és
felgöngyölítenem.
Ma éjjel altatót vettem be. Megígértem ugyan, hogy többet nem teszem,
de a levelek mindent megváltoztattak. És reméltem, hogy az álmaim
megmutatják azt, amire az elmém tudatosan nem képes. Korábban
eldugtam a reteszzár kulcsát, hogy véletlenül se juthassak ki a házból, ha
netán alva járnék.
Almomban Tommy a hálószobájában járt, és vonatozni akart. Sokszor
kérlelt, hogy vonatozzak vele, de ritkán álltam kötélnek. Ma éjjel együtt
játszottunk, ő pedig izgatottan nevetett. Ekkor az öreg, hajléktalan varázsló
meglelte valahogy az utat Tommy szobájába, és a kezembe nyomott egy
tárgyat: egy szemgolyót.
Egy szemgolyót.
Felültem a kanapén. Ezt felejtettem el! A szemgolyót!
Éjszaka vadul néztem a tenyeremben, és ijedtemben elejtettem.
Elgurult, eltűnt a padlódeszkák között. Tommy ekkor kiszaladt a szobából,
és ahogy üldöztem, neki is nyoma veszett.
Miért kaptam pont azt álmomban? Nyomot akartam, igazi nyomot.
Mikor magamhoz tértem az álomból, Luke karjában találtam magam, a
lépcső tetején. Úgy nézett rám, mintha nem lennék jól, és arról beszélt,
hogy elvisz dr. Moranhez. Azt hazudtam neki, hogy nemrégiben jártam
nála. Pedig nem. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy megnyugtassam,
szeretkeztem vele, ahogy egy feleségnek illik. Nem akartam, hogy felhívja
dr. Morant.
Nyugtalanság tört rám. Egyszerre voltam kimerült és nyugtalan.
Kivettem a kabátomat az előszobaszekrényből, úgy döntöttem, kimegyek.
Lemegyek a kávézóba, megnézem az üzenőtáblát. Biztos, ami biztos.
Luke megígértette velem, hogy a rendőrségre bízom az ügyet. De nem
várhattam. Hat hónapon át vártam és hagytam a rendőrségre az ügyet.
Megálltam az előszobatükör előtt, és az ujjaimmal beletúrtam a
hajamba.
A tekintetem megpihent a konzolon heverő jegyzetfüzeten, amibe az
üzeneteket írjuk. Jó lenne, ha mindenhova magammal vinnék egy
jegyzetfüzetet, és arra törekednék, hogy észrevegyék mindent és
mindenkit. És jegyzetelnék.
Amikor a telefon megcsörrent az előszobái fogas konzolján, mintha a
fejemben csengett volna a hang. Nagyi volt az. Azt akarta, hogy menjek át,
és segítsek letörölni a port a házban. Befagyott válla miatt nem tudta a feje
fölé emelni a karját.
 Legszívesebben nemet mondtam volna, de ha megteszem, akkor egy
hónapig ezt emlegetné. És a portörlés nem tart sokáig, úgyhogy mondtam,
hogy máris indulok.
A noteszt és egy tollat a zsebembe csúsztattam, és kiléptem az ajtón. A
köd olyan sűrű volt ma délelőtt, hogy nem láttam a tengert az utca végén.
Még Bernice Wicket sem vettem észre az előkertben (a rózsákat metszette,
az anyja nyilván úgy döntött, hogy ő bizony nem bajlódik vele), csak
amikor egész közel értem hozzá, óvatos pillantást vetett rám, majd
nehézkesen talpra kecmergett, és becaplatott a házba. A 27. számú ház
sötét előszobájába érve felém fordította a fejét, és nézte, ahogy
továbbmegyek.
Még egyszer visszapillantottam rá, aztán beléptem nagyi házába. Én is
figyellek, Bernice.
Nagyi lábujjhegyen állva, egy porronggyal csapkodta a polcait, sovány
teste bizonytalanul imbolygott ide-oda.
Annyira nagyira vall, hogy reggel első dolga volt a házimunka. Bár
nem értettem, miért izgatja magát. Nem mintha olyan sok dolga lenne egy
nap. Miután hatkor felkel, és kitakarítja a házat, a nap további részét a
foteljében tölti tévézéssel és fejtörőkkel.
– Le kell porolnom a képkeretek tetejét és a könyvespolcokat – közölte
feszült hangon, mintha ez szörnyen sürgős dolog lenne.
– Hát persze! Mi lett a hosszú nyelű portörlőddel?
– Eltört, amikor egy nyavalyás pókot akartam kipiszkálni a
kandallóból.
A koromtól és levelektől eldugult kandallót évtizedek óta nem
használták. Nagyi egy kis hősugárzóval és meleg takaróval vészelte át a
teleket.
– És megvan még a portörlő?
– Igen, a seprűtárolóban.
– Megnézem, hátha meg tudom javítani. Régebben rengeteg pótnyelet
tartottál a fészerben. – Azzal elindultam az udvarra vezető folyosón.
– Ne, Phoebe! – kiabált utánam. – Ne izgasd magad miatta! Szerintem
elég magas vagy, eléred porronggyal is.
Megtorpantam a folyosón.
– Nem vagyok egy nyolcvan, nagyi.
 Továbbindultam az udvar felé. Nagyi utánam sietett, és megragadta a
könyökömet.
– Ne izgasd magad miatta, már mondtam! Egyik nyél sem lenne
jóMegfordultam, és vállat vontam.
– Akkor használok szigetelőszalagot vagy ilyesmit.
– Amúgy sincs meg a fészer kulcsa.
Felsóhajtottam, és visszaindultam a folyosón. A konyhából kerítettem
egy hokedlit.
Nagyi elhelyezkedett a foteljében, és szigorúan nézte, ahogy a port
törlőm a képkeretekről a hokedlin állva.
– Bernice nem volt jól – törte meg végül a csendet. – Bélbajok
gyötörték. Kicsit fájt neki, és kihányta az ételt.
A belei alighanem attól csomósodtak össze, hogy egyfolytában keserű
gondolatok kísértik. Meg talán attól, hogy borzalmas leveleket küldözget
nekem.
– Nagyi, ez túl sok részlet.
– Miért nem mész át meglátogatni? Régebben barátnők voltatok.
– Nem igazán, nagyi. Sosem voltunk jó barátnők. És nem beszéltünk
ezer éve.
– Igazán megerőltethetnéd magad.
– Nincs okom megerőltetni magam.
Erre némán hátradőlt ültében. Az egész házra csend telepedett. Hirtelen
legszívesebben eltűntem volna innen. El a szobákba, a fényképalbumokba
és a limlomokba zárt pézsmaillatú, néma és régi emlékektől.
Visszafordultam nagyihoz.
– Mindennel végeztem. Van még valami?
– Nincs, ez minden. Most már nekikezdek a keresztrejtvényeknek. És
nem akarok semmi zajongást.
Szóval a házad kitakarítása neked csak zajongás?
Haboztam, szerettem volna beszélni neki a levelekről, de Bernice
említésétől ideges lettem. Jobb nem felhozni őket, egyelőre, nehogy
meséljen róluk Mrs. Wicknek.
– Oké, akkor hazamegyek.
Csak bólintott, fel sem nézett, máris lefoglalta a fejtörője.
 De nem haza mentem. Egyenesen a kávézóba mentem, hogy
megnézzem az üzenőtáblát, és figyeljek.
Nagyi háza előtt Bernice Wick séták el, a kikötő irányába.
 14. LUKE
Csütörtök reggel

VAN EGY MAPPÁM TELE FÉNYKÉPEKKEL, aminek a létéről

Phoebe nem tud.
A mappát az irodában tartom, elzárva az alsó fiókba: az összes képen ő
szerepel. Gyerekkorunkban készültek, a bulikban, ahol együtt voltunk,
meg a kirándulásokon.
Miután megvettem az otthoni riasztórendszert, beugrottam az irodába.
Rob hívott előtte, hogy az egyik ügyféllel gond adódott. A vásárló kiszállt
az üzletből, az ügyfél pedig rohadtul kiakadt. Rob üzlete volt ugyan, de
nekem akadt pár másik lehetséges vásárlóm az egyik fájlban, csak utána
kellett néznem.
Az ügyfelet sikerült lecsillapítani, miután felvetettük új vásárlók nevét
és egy esetlegesen jobb árat (Rob alulértékelte az ingatlant). Aztán
visszamentem az irodába, kifújni magam.
Nem is tudom, miért, de kivettem a fényképeket az alsó fiókból, és
nekiálltam átpörgetni őket.
Ez a mappa valószínűleg az én fantáziavilágomat testesíti meg. Egy
emberöltőnyi emlék Phoebe-ről egy olyan fiktív életben, ahol ő mindig az
enyém volt, és csak az enyém.
Fotók Phoebe-ről Bondi Beachen. Fotók Phoebe-ről éjszakai
lokálokban. Fotók Phoebe-ről, amit akkor küldött, amikor Kínában
turistáskodott. Azokat a fényképeket nem tartottam meg, amiken
valamelyik randipartnere vagy pasija is szerepelt. Az összezúzta volna az
illúziót.
Elvigyorodtam, mikor megláttam őt Pria kisbabájának első szülinapi
buliján. Pria mindössze húsz volt, amikor teherbe esett Jessie-vel. Jessie
apja egészen Új-Zélandig menekült, még mielőtt megszületett volna a
lánya. A fényképen Phoebe a térdén egyensúlyozza a kisbabát, de
láthatóan szörnyen kínban van.
Phoebe mindig feszengett kisgyerekek társaságában, még évekkel
később is, amikor már megvolt Tommy. Nem úgy tűnt, mintha tudná,
hogyan kell vele játszani. Ami azt illeti, én sem tudtam, de a nőknél
állítólag ösztönösen kialakulnak ezek a dolgok. Nála nem alakultak ki? Be
kell valljam, túlságosan lekötött az üzlet, a megállapodások nyélbe ütése,
az értékesítés. Jó életet akartam biztosítani a családomnak. Gyakran túl
fáradt voltam ahhoz, hogy esténként leüljek a padlóra, és oktalan játékokat
játsszak játékautókkal meg műanyag dinoszauruszokkal.
Magam előtt láttam Phoebe-t Tommy szobájában, ahogy alva járva a
vonatokkal játszik. Nem is tudom, melyik volt meglepőbb: hogy a
feleségem alva jár, vagy hogy Tommyval, kisgyerekes játékokkal játszik
őszinte mosollyal az arcán.
Mire elvettem Phoebe-t, azt hittem, minden a helyére került. Nem volt
ugyan tökéletes a kép, de minden darabja megvolt. Csak éppen azt nem
fogtam fel, hogy Phoebe mozgó célpont. Öt sosem tudtam a helyére tenni.
A kikötőben és az utcánkban minden Phoebe-re emlékeztet.
Nyolcévesen jöttünk ide. Anyai nagyapám megbetegedett, és a szüleim
azért ideköltöztek, hogy segítsenek gondozni.
Amint a szüleim kiszálltak a későbbi otthonomként szolgáló sorház
előtt a kocsiból, azonnal leszakadtam róluk, és felfedezőútra indultam.
Sass és Phoebe Sassék előkertjében játszott, egy láda formájú autót
eszkábáltak össze régi lécekből. Sass aranyos szőkeség volt turcsi orral.
Phoebe lófarkas, komoly tekintetű kislány, még nem számított szépnek, de
valami már akkor megragadott benne, ahogy hunyorítva rám meredt.
Totálisan rosszul álltak neki a ládaverda készítésének. Kivettem a
kalapácsot Phoebe kezéből, hogy segítsek nekik. Phoebe erre felállt, és
meglökött, majd közölte, csak azért hiszem, hogy rosszul csinálják, mert
ók lányok, én meg fiú vagyok. Tévedett. Láttam, hogy a kerekek nem
fognak rendesen forogni a tengelyeken. Phoebe ezt nem volt hajlandó
beismerni. Aztán Sass is Phoebe pártját fogta, és közölte, hogy tűnjek el.
Másnap új taktikával tértem vissza, az apám fészeréből lopott piros
festékkel és ecsettel. De a lányok azt sem hagyták, hogy befessem a
ládaverdát. Elvették a festéket, és ők maguk csinálták meg. Végül a kocsi
teljesen jól gurult. Csak éppen számomra értelmetlen volt az a technika,
ahogy ők szerelték össze.
Az első hónapban Sass és Phoebe kizártak a játékaikból. De én azért ott
lógtam velük, míg el nem zavartak, hogy aztán végül befogadjanak.
 Vagy egy évvel ezután Pria és Kate szabadkártyával került be a
csapatba. Csak mert lányok. És mert volt pénzük a gazdag családjuk miatt.
Ez pedig mozijegyeket és a helyi kávézókban kapott nagy halom kaját
jelentett. Bernice besunnyogta magát. Egyszer csak feltűnt, amikor az
utcán bandáztunk. Senki sem hívta. Ritkán beszélt, és alighanem emiatt
maradhatott.
Éveken át ment ez így. Ezek voltak a legszebb éveim.
Amíg be nem töltöttem a tizenkettőt, és le nem esett, hogy a barátaim
mind csajok. (Igen, ezt korábban is tudtam, de előtte ez az öt csajszi nem
alakult át villámgyorsan nővé. Én pedig nem alakultam át villámgyorsan
tomboló hormonokkal teli pasivá.)
Nem voltam büszke rá, hogy mindnyájukkal csókolózni próbáltam
különböző időszakokban. Phoebe-re vágytam (mindig csak Phoebe-re), de
mivel őt nem kaphattam meg, a többiek közül valaki is megtette volna.
Mindannyian kikosaraztak, Bernice kivételével, ám miután őt
megcsókoltam, úgy döntöttem, nem vágyom második körre. Azzal, hogy
csókolózni akartam a lányokkal, ismét a csapaton kívül találtam magam.
Én lettem Georgie Porgie.1
Minden egyes évvel egyre kevésbé értettem a lányokat. Mint azon a
napon, amikor láttam, hogyan rakja össze Sass és Phoebe a láda-verdát. A
tini Sass, Phoebe, Kate és Pria olyan fiúk iránt érdeklődtek, aki nem én
voltam. Hiába voltam én ott, és szabad.
A dolgok akkoriban kezdtek megváltozni, amikor tizenhat lettem.
Hirtelen megnyúltam, és magasabb lettem az összes lánynál. Borostám
lett, a hangom mélyült, és kialakult egy újfajta, hetyke járásom.
A lányok ekkor másként kezdtek nézni rám. Másként viselkedtek
velem. Mindnyájuk pasija lettem… akivel gyakoroltak.
Sass-szal jártunk egy darabig. Az egész ügy két hónap múlva kimúlt,
főleg azért, mert én nem akartam olyan lenni, amilyennek Sass akart
engem, ő afféle borongós, romantikus alaknak képzelt el. Utána jött Pria.
Vele egy bulin gabalyodtunk egymásba, alaposan berúgtunk bourbon
whiskytől. Hat héttel később nem jött meg a menzesze, ellenben a
terhességi teszt két kék csíkot mutatott. Egy hónappal utána mindennek
vége volt. Elvetélt. Nagy kő esett le a szívünkről, mindketten annyira
megkönnyebbültünk és eksztázisba estünk, hogy sírtunk. Ezután nem sokat
akart már tőlem… félt egy újabb terhességtől. Kate következett a sorban,
tizennyolc éves koromban. Egy teljes évig tartott, még együtt is éltünk.
Kate akkoriban kezdett modellkedni. Duplán bebiztosította magát, nehogy
egy nem várt terhesség miatt elveszítse az alakját. A dolgok akkor
keseredtek meg, amikor a tárcámban talált egy fényképet Phoebe-ről, és
megkérdezte, összejönnék-e vele, ha tudnék. Túl sokára válaszoltam, és
amúgy is sejtette, mi lenne a válasz.
Utána a lányok mind egyetemre mentek. Én nem. Én itt maradtam, pár
zsákutcának bizonyuló melóban vergődtem egy darabig. Többször is a
szüleim segítettek ki a pácból.
Aztán újra megláttam őt. Phoebe-t. Egy haverom házában gyűltünk
össze páran. Ittunk, nőkről beszélgettünk, elküldtük őket a francba,
hencegtünk velük. A szokásos.
A tévében egy ausztrál filmet adtak. Az elején volt egy jelenet, ahol
egy lány a pasijával csónakázik a tavon. Az evezős csónak felborult,
amikor a férfi felállt, a lány meg beleesett a vízbe, és megfulladt, mert
belegabalyodott a víz alatti hínárba. A lány Phoebe volt. A fuldoklása
zsigeri reakciót váltott ki belőlem.
Még aznap éjjel felhívtam. Elmesélte, hogy főleg reklámokban játszik,
meg kisebb filmszerepeket kap itt-ott. Egy színész/zenész sráccal randiz-
gatott akkoriban, de inkább a tanulmányaira koncentrált. Mondta, hogy
elmegy Londonba, amint elvégzi az Ausztrál Filmintézet kurzusát.
Kellett egy terv.
Először is kölcsönkértem egy valag pénzt a szüleimtől, és életre hívtam
egy kis ingatlanügynökséget. Összekaptam magam, felhagytam az ivással,
és összehoztam egy rendes ruhatárat. Az egyik barátomat (Robot)
bevettem üzlettársnak, ő ekkoriban kezdő ingatlanügynökként dolgozott.
Az ő ismereteivel és az én nagy számmal el tudtuk hitetni, hogy komoly
szakértelemmel bírunk. Ki voltunk éhezve, és mindenki másnál
keményebben meg tovább melóztunk. Úgy tettem félre a pénzt, ahogy a
mókus tárolja a mogyorót a pofazacskójában.
Tizennyolc hónappal később Phoebe elköltözött Londonba. Azt
mondta, boldog. Találkozott egy férfival (egy másik színésszel), aki a
fantáziadús Flynn nevet viselte. Flynn-nel együtt léptek fel egy színpadi
darabban. Koldusszegények voltak, egy apró lyukban éltek, de kihallottam
az alig leplezett izgatottságot a hangjából. Már jártak együtt
Franciaországban és Németországban. Az élete egy merő kaland lett. És én
nem voltam e kaland részese.
Azonnal meggyűlöltem Flynnt.
Utána keresni kezdtem az előadásokat, amikről mesélte, hogy Flynn
játszik bennük, és akkor hívogattam, amikor tudtam, hogy a pasi nincs a
közelében. Teljesen magamnak akartam őt.
Aztán eljött a nap, amikor másképp beszélt. Először túl ostoba voltam
ahhoz, hogy megértsem, a könnyeit fojtja vissza. Flynn kapott egy kis
filmszerepet Írországban, és odarepült forgatni. Aztán felhívta Phoebet, és
elmondta, hogy noha szereti, térre van szüksége. Megkérdezte, hogy nem
akar-e nyitott kapcsolatot. Hozzátette, hogy a Phoebe iránti érzelmei ettől
nem változnak.
Tudtam, ez mit jelent. A srácok ezzel a kóddal jelezték, hogy akarlak,
de más lányokat is akarok, viszont szinte biztos nem tudnám elviselni, ha
te egy másik férfival randizgatnál. Szóval mit szólnál ahhoz, ha madzagon
rángatnálak, míg én más csajokkal randizgatok? Cserébe ígérem, hogy
nem hagylak el.
Ezt azért tudtam, mert ugyanígy gondolkodtam korábban én is, abban
az évben, amikor Kate-tel jártam. Nem mintha valaha is eljutottam volna
addig, hogy szavakba öntsem előtte a nyitott kapcsolatról szóló
javaslatomat. Magam sem tudtam, igazán akarom-e.
Másnap gépre szálltam London felé.
Az ingatlanbiznisz megtanított egyvalamire: azonnal vessem rá magam
a kínálkozó alkalomra.
Azzal az ürüggyel, hogy Phoebe barátja vagyok, és szükségem van rá,
hogy körbevezessen Londonban, esténként együtt vacsoráztunk, napköz-
ben pedig kiállításokra jártunk. Elmentem minden kiállításra, ahova ő.
Hozzáköltöztem, a padlón aludtam. Addig az estéig, míg el nem vittem
egy bárba, ahol megvettem neki az emberiség összes ismert koktélját.
Flynn annak az estének az elején felhívta Phoebe-t, hogy bocsánatot
kérjen, és elmondta, hogy visszarepül Írországból, csak azért, hogy lássa.
Másnap érkezik. Phoebe könnyekben tört ki, de nem hagytam neki időt,
hogy túl sokáig gondolkozzon Flynnen.
 Amikor Phoebe-vel visszatértem a lakásba, úgy tettem, mintha a
lakástelefonján egy furcsa nő Flynnt keresné: a telefont a mobilomról
hívtam. Phoebe-nek azt mondtam, hogy ez a nő Flynn barátnőjének adta ki
magát.
Másnap reggel egymás mellett ébredtünk az ágyban.
Amikor Flynn délelőtt bekopogott, én nyitottam neki ajtót. Közöltem
vele, hogy menjen a picsába – pontosan ezekkel a szavakkal.
A következő három hónapban Robra bíztam az ingatlanbizniszt. Nem
hagyhattam, hogy Flynn visszasunnyogjon. Mindent kockára tettem volna,
hogy ez ne történjen meg. Még az üzletemet is. így aztán Phoebe és én
utazgattunk Európában, nem pedig Phoebe és Flynn.
Az a tag csak újra meg újra bántotta volna.
Mire Phoebe ráeszmélt, hogy terhes, két és fél hónapja az volt.
Megijedt, de szempontomból ennél jobban nem is alakulhattak volna a
dolgok.
Angliában keltünk egybe tavasszal, egy kis vidéki kőtemplomban. A
szüleim, Sass, Kate és Pria odarepültek a szertartásra. Felajánlottam, hogy
kifizetem Phoebe nagyanyjának a repjegyét, de ő azt felelte, hogy csak
akkor tudnák rábeszélni, hogy utazzon a világ végére, ha temetésről lenne
szó.
 15. PHOEBE
Csütörtök délelőtt

A TENGER SÓS VIZÉTŐL BESŰRŰSÖDÖTT A LEVEGŐ. Lefelé

tartottam a dokkokhoz.
A köd alig vékonyodott, délelőtt kilenckor még mindig megülte a
környéket. Nem szeretem a ködöt. Elrejti a dolgokat előlem. A kezemet
beledugtam a kabátzsebembe, az ujjaim összezárultak a jegyzetfüzetemen.
Hat teljes hónap után eljött a nap, amikor visszavágok. Mindenkiről
jegyzeteket készítek, aki csak kicsit is gyanús. Bernice-t is beleértve.
Egy nő lépett a kávézóba, össze nem illő ruhában, a kezében faragott
kacsafejes esernyővel. Bernice. Mindig is furcsán öltözött.
Átkeltem az úton a kávézóhoz, majd adtam Bernice-nek egy percet,
hogy megrendelje a teáját. Tudtam, hogy mindig azt rendel. Sima teát
tejjel és három cukorral.
Szokatlanul sok szabad asztal volt az ablaknál ma délelőtt. Mintha
senki nem akarta volna a ködöt bámulni.
Egyenesen az üzenőtábla felé indultam. Csak a szokásos üzenetek és
reklámfüzetek voltak rajta. Semmi más. Mentem, és kértem egy kávét,
eltűnődve, hogy vajon a mai személyzetből tudhat-e bárki a tegnapi
borítékról a táblán. A rendőrség nyilván beszélt velük. A fiatal lány ma
nem dolgozott, sem a másik két ember, akiket tegnap láttam.
Vörösesszőke hajú nő szolgálta fel a kávét és a süteményt. Nem
kívántam a sütit, de így megjátszhattam, hogy eszegetek. Ugyanahhoz az
asztalhoz ültem, mint utoljára, onnan jól láthattam a legtöbb vendéget.
Bernice nekem háttal ült. Esernyője nyelét a székére akasztotta, a
fakacsa feje rám bámult. Gyakran visz magával ernyőt, még akkor is, ha
szinte lehetetlen, hogy essen. Talán elolvadna, mint egy sóoszlop, ha vizes
lenne, gondoltam komoran.
Elővettem a noteszomat és a tollaimat, és lejegyeztem a mai dátumot.
Senki nem fogja megkérdezni, hogy mit írogatok. Gyakran járnak ide írók,
akadnak köztük fontoskodó kinézetűek, komolykodók is, akik vagy
ceruzával írogatnak, vagy a billentyűket püfölik.
 A tekintetem végigsuhant a vendégeken, azt néztem, kivel kezdjem.
Bárki írhatta azokat a leveleket. Nem ítélkezhettem elhamarkodottan.
Nyitva kellett tartanom a szememet, hátha egy rá sosem gyanakodnál típus
az.
Felfigyeltem egy mérgesnek látszó fiatal lányra, aki a kávéját
kavargatta. Láttam már itt korábban. Mindig így nézett ki. Vele kezdem.
Nekiálltam írni.

A festett fekete hajú, galambtetkós lány ma különösen morcosnak tűnik.

A fal mellett ül, mint aki nem akarja, hogy hátulról megtámadjak. Úgy
kevergeti a kávéját, mintha mérget kotyvasztana. Noha hideg van, se
kabátja, se meleg ruhája. Vagy immunis a hidegre, vagy az a tipikus fiatal,
aki úgy tesz, mintha nem érezné a hideget.

Mostanra az ujjai között forgatta a kanalat, az ajkát erősen

összepréselte. Gyorsan, megvető tekintettel felhajtotta az italát, aztán
hirtelen távozott.
Nagyi hangját hallottam a fejemben: Pasigond. Nagyi szerint az összes
lánynak pasigondja van. A srácoknak ellenben sosincs csajgondja. Nagyi
úgy látja, hogy minden ütőkártyát a fiúk és a férfiak tartanak a kezükben.
Befejeztem a jegyzetelést a lányról.
A kávémat kortyolgatva néztem körül, újabb alanyt kerestem, akiről
írhatnék, valakit, aki csak egy kicsit is kilóg a sorból.
Öltönyös férfi üldögélt két asztalra onnan, ahol a lány kávézott. Mikor
felé néztem, feltűnt, hogy engem figyel. Előbb fordította el a fejét, mint én.
Azért tette, mert rajtakaptam, hogy néz, vagy mert titkolnivalója van?
Új lapot nyitottam a férfinak.

Negyvenes férfi, jobb napokat látott öltönyben. Alighanem valami

alacsony szintű menedzsment tagja. Dús, őszesbarna haja van – inkább
őszes, mint barnás. Gömyedten ül. Nem szívesen van itt.

Gyűrött öltönyös férfinak neveztem el. Hogy őszinte legyek, nem is

volt igazán gyűrött az az öltöny. Csak úgy nézett ki, mintha sokat
hányódott volna, és az élei megereszkedtek. Arra tippeltem, hogy a férfi
minden este, miután hazatér a munkából, kever magának egy tonikot
csalódottságból és elégedetlenségből, aztán elalszik a kanapén. Később
felébred, és megrendeli a vacsoráját. Némán szidja az egyre silányabb
kaját, utána pedig megnéz egy valóságshow-t. Nincs nője. Legalábbis nem
hiszem, hogy lenne nő az életében.
Amikor egy nő lépett be az üzletbe, a férfi arra fordította a fejét.
Érdeklődve mérte végig a szűk fekete szoknyát, csizmát és bő kabátot
viselő jövevényt. Ujjaival az asztalon dobolt. Nem láttam gyűrűt rajta.
Alighanem elvált, van egy exe meg pár sráca, akik valahol a kertvárosban
élnek. Mindenki valaki másnak az exe.
Le nem vette a szemét a nőről, míg az meg nem kapta a kávéját és a
fánkját, majd elindult emberünk felé.
Leírtam a lapra: Nem pedofil. Aztán gyorsan összecsuktam a noteszt. A
szó láttán és a hangzása hallatán felfordult a gyomrom. Az őrültséggel
határos azon tűnődni, hogy mi történhet Tommyval, ha még életben van.
Egyetlen szülőnek sem lenne szabad ilyesmin gondolkodnia.
Emberek jöttek-mentek a kávézóban, hogy aztán eltűnjenek odakint a
ködben.
Mindet megfigyeltem.
Egy idős hajléktalan baktatott el az ablak előtt a ködben. Egy pillanatra
felpillantott. Annyira másnak tűnt. Az ő élete nem arról szól, hogy egy
kényelmes székben ülve, frissen mosott ruhában kávét kortyolgasson.
Szem elől vesztettem a ködbe vesző férfit, amikor egy nő vonta magára
a figyelmemet a helyiségben. A kávézó végében üldögélt, egyedül. Túl
idős volt ahhoz, hogy még aktívan dolgozzon, ö nem láthatott engem, én
viszont egyenesen ráláttam a mellettem álló cserepes füge levelein át.
Ismét felütöttem a noteszomat, és új oldalt kezdtem neki.
Nő, a hetvenes évei végén. Piros kabátba burkolózik. A haja fehéres.
Nem kék.
Az idős hölgyek haja ma már nem kék. Mi történt a kékes színezettel?
Ki mondta nekik, hogy ne fessék a hajukat olyan kobaltkék árnyalatúra?
Mások léptek a helyükre, többé már egyetlen ilyen apró, idős nénikét sem
lehetett látni errefelé. Vasalt ruhájú, ápolt frizurájú, sokat utazgató hölgyek
vették át a helyüket.
Én is ilyen jól öltözött, méltóságteljes hölgy leszek, amikor elérem ezt a
kort? Vagy inkább nagyira hasonlítok majd, és a fotelben ülve fejtörőket
oldok meg, mindenkit gyanakodva szemlélve? De én már most mindenkit
gyanakodva szemlélek! Csak az életkorunk különbözik. Vagy mi lesz, ha
Berniceszé válók? És mindenkitől távolságot tartva élem le az életemet,
gyermektelenül. Istenem, miért ejt ennyire pánikba ez a gondolat? Nem
akartam gyereket szülni. Saskia ezt az életet választotta. Imádta Tommyt,
de azt mondta, esze ágában sincs kihagyni egy éjszakai alvást egy baba
miatt, vagy azzal foglalatoskodni, hogyan tüntethetné el az
ujjlenyomatokat a falról.
A gondolataim szerteszét kalandoztak. Ismét összpontosítanom kellett.
A piros kabátos no éppen lezárt egy borítékot az asztalon. Egy
borítékot!
Ami kéknek látszott.
Kék? Ilyen messziről nem állíthattam biztosan.
Látnom kellett. Felálltam, a noteszt a farmerem hátsó zsebébe
csúsztattam. Fogtam a kávémat, és elindultam az asztalok között. A
gyűrött öltönyű férfi reménykedve nézett, mivel felé tartottam. Talán azt
hitte, megkérdezem, leülhetek-e hozzá. Elfancsalodott a képe, amikor
elhaladtam mellette.
Vagy két asztalra álltam meg a piros kabátos asszonytól. Nem látott
engem. És nem is fog hátranézni a válla fölött. Ekkor megütötte az orromat
egy illat, ami erősebb volt a kávé és a Fekete-erdő torta markáns, sűrű
illatánál is. Karamellás mochaccino. Azt itta.
A boríték az asztalán hevert, a cukortartónak támasztva. Már nem
bajlódott vele. De se név, se cím nem volt rajta. Teljesen üresnek tűnt. A
színe azonban rendhagyó volt. Nem színtelen, hanem kék.
Kék.
Visszafojtottam a levegőt, félrenéztem. A boríték nagyon hasonlított a
korábban kapottakhoz. Nem pontosan ugyanolyan volt, de majdnem.
Megéreztem, hogy valaki néz. Megfordultam.
Arra számítottam, hogy a gyűrött öltönyű férfi lesz az.
Bernice volt. Gondolom, furcsának tűnhettem, ahogy ott álltam egy
szokatlan helyen, ahelyett, hogy az asztalomnál ülnék. Bernice asztalán
megpillantottam egy sütit. Banános sütit krémsajtos cukormázzal. Nem
úgy tűnt, mintha gondja lenne az evéssel, ahogy azt nagyi mondta.
 Mikor ismét visszanéztem a piros kabátos nőre, már eltűnt. A
tekintetem körbeszáguldott az üzletben.
Odakint piros villanás hasított a tompaszürke ködbe. Az engem bámuló
Bernice-re ügyet sem vetve a nő után indultam. Az asztalánál még lassú
volt, de a ködben gyorsan haladt. A köd magába szippantotta, sűrű,
nyirkos leheletével. Viszont a piros szín mellett döntött, és ez hiba volt.
Úgy követtem, akár egy emberi rakéta: lerázhatatlanul befogtam. Sötét,
télies öltözéket viselő emberek suhantak el mellettem… mintha elmosódott
volna a festék egy akvarellen. A sáljaikat markolták, a maguk után húzott
bőröndjeikre figyeltek.
Utolértem a piros kabátos nőt, felszálltam a buszra, amin utazott. A
Circular Quaynél szállt le. A város zaja itt felerősödött. Ingázók futottak a
kompokhoz és a vonatokhoz, bosszúsak voltak a köd miatt, ami nehezítette
a látásukat, és így akadályozta őket. A láthatatlan óceánon kompok és
hajók araszoltak.
A piros kabátos asszony (a fejét leszegve) gyakorlatilag felszaladt a
cremorne-i kompra.
Átsiettem a tömegen. Kellett volna bérlet (Opal bérlet), de erre most
nem volt időm. Egy meglepett gyerekhez préselődve jutottam át a
forgókapun, aztán felszaladtam a komp rámpáján.
Üzletemberek szorultak össze ülve a komp belsejében, akár a
közmondásos szardíniák. A nőnek nyoma sem volt. A cipője a felső
fedélzetre vezető fémlépcsőn csattogott. Követtem. A nyitott fedélzeten
állt meg, a korlátot markolta, és a kikötő fölött sodródó ködöt nézte.
Mindkét karomat a mellkasomhoz szorítva mellé léptem.
A retiküljéből kilátszott a boríték sarka. Eddig csak követni akartam.
De mi van, ha taxiba vágja magát, amint elértük Cremorne-t (vagy egy
másik állomást), én pedig szem elől tévesztem?
Kiemelhetném a borítékot, és megnézhetném, anélkül, hogy
észrevenné.
Tényleg képes vagyok erre? Elcsenni valamit egy idegen ember
táskájából?
Igen, képes. Megtehetek olyasmiket, amiket a rendőrség nem.
Olyasmiket, amiket nekik nem szabad, és amire nem jut idejük.
Remegő ujjakkal rántottam ki a borítékot.
 A no összerándult, és úgy perdült felém, mint valami piros kabátos
kerengő dervis.
– Mit csinál?
Megpróbálta visszaszerezni a borítékot, rántott egyet rajta.
– Muszáj…
Nem tudtam, hogyan fejezzem be a mondatot.
Az agyam rá volt drótozva arra a gondolatra, hogy bele kell néznem.
De ezt nem mondhattam el neki.
Ismét megrántotta a borítékot.
Elszakadt. Egy lap volt benne. És egy piros, húszdolláros bankó. A
bankjegy felét felkapta a szél, kisodorta az óceán fölé, ahol eltűnt a
ködben.
Rémülten meredt a kettészakadt húszasra és a borítékra.
– Láttam magát a kávézóban. Ott látta, hogy beleteszem a pénzt, igaz?
El akarta lopni. A dédunokám szülinapi ajándékát.
A kompon lévők megvetően és értetlenül bámultak minket. Lopni egy
idős nénitől! Húsz dollárt!
Elhátráltam.
– Nem tudtam. Sajnálom. Azt hittem, valami más van benne. – A
táskámba nyúltam a tárcámért. – Odaadom a húszast.
– Csak hagyjon békén!
Most már valóssággal visított, a figyelem középpontjába kerültünk,
körénk gyűltek az emberek.
Valaki megragadta a vállamat. Mögöttem egy férfihang szólalt meg.
– Valahol máshol szerezd be a drogra a pénzt! Talán a Kings Crosson.
A férfi addig nem engedett el, míg meg nem jöttek a biztonságiak. Aztán a
komp kikötött, és megérkezett a rendőrség.
Mire lekísértek a kompról, már a hajamat és a ruhámat is átitatta a köd.
 16. PHOEBE
Péntek délelőtt

LUKE ÉS GILROY FELÜGYELŐ ELTILTOTT A SOUTHERN Sails

Cafétól. Trent behívta Luke-ot az őrsre, és ők kerten karba font kézzel ülve
közölték velem, hogy a közelébe sem mehetek a kávézónak és az
üzenőtáblájanak. Csak azt engedték meg, hogy megnézzem a postaládát.
(Ma már kétszer is megnéztem.)
Trentnek sikerült eltitkolnia a nevemet a média elől. A piros kabátos
nőnek a rendőrség csak annyit mondott, hogy érzelmi zavarokkal küzdők,
ő pedig belement, hogy nem emel vádat.
Az orvosságok es az alváshiány miatt rossz döntéseket hoztam. Ennél
okosabbnak kellett volna lennem.
Luke egymás után két nap nem ment be dolgozni. Ezúttal nem veszített
szem elől. A tegnap vett riasztóberendezések egész garmadájával
foglalatoskodott, és hangosan szidta a leírásokat. Tud valamit a riasztókról
(éppen eléggel akadt dolga az évek során eladott ingatlanokban), de ez a
darab sok gondot okozott neki.
Én kerültem, a fali kertben tettem-vettem, ebédre currys-tojásos
szendvicset csináltam kettőnknek, uzsonnára pedig egy csomó scone-t.
Valahogy jóvá akartam tenni a tegnapit, és erre az ételkészítés a (második)
legjobb mód, amit ismerek.
Luke szereti, amikor ilyen vagyok.
Letöröltem a konyhaasztalról a scone-hoz használt lisztet, elképzelve
magam az egyik tévéreklámban, amiben szerepeltem. Egy önelégült
háztartásbelit játszottam, aki vacsorát szolgál fel a családjának.
Volt, hogy egy napon két reklámot is forgattam. Az egyikben gondtalan
csitrit alakítottam, aki felszabadultan örül, amiért egy adott tamponmárkát
választott, délután pedig háztartásbelit, aki egy hétköznapi fogást
ínyencséggé alakít át varázslatos módon (egy doboz szósz hozzáadásával).
Mindig nők szolgálják fel az ételeket a reklámokban. Hacsak a reklám
nem előrecsomagolt diétás kosztról szól. Ilyenkor a férj szolgál fel a
feleségnek, bemutatva a leendő női kuncsaftoknak, hogy milyen könnyű és
nagyszerű dolog is a fogyás (ami egyben azt a tudat alatti üzenetet is
közvetíti, hogy a férjünk azt szeretné, ha ledobnánk a plusz kilókat).
A tamponés a szószreklám közötti különbséget a külsőmben kizárólag
az öltözékem jelentette. A háziasszonyok praktikus cipőt és gondosan
vasak pasztellszínű inget hordanak pasztellszínű ujjatlan topjuk felett. A
pasztellszínű ruhadarabok fontosak. És a háziasszonyok rétegesen
öltözködnek.
A háztartásbeliek már nem lelnek örömet a külvilágban. Nem olyanok,
mint a vízisíző és búvárkodó tamponos lányok, ök beérik környezetnek a
lakással. A vaj-, a mosóporés az antibakteriális spray-márkák alapján
ítélve annyi eszük azért van, hogy vásárolni tudjanak.
Az ilyen reklámok mindegyikében a homlokukat ráncolják a
háziasszonyok, amint valami gond adódik. De aztán a röpke stresszelést
követően megoldják a dilemmát egy márkás termékkel. Utána pedig
hátradőlhetnek, és megihatnak egy kávét, abban a biztos tudatban, hogy
leszármazottjuk a megfelelő márkájú vajat keni a szendvicsére, és a
férjüknek foltmentes az inge, vagy a ház csillog-villog.
Engem nem választottak be olyan típusú reklámokra, amilyenekre a
férfiszínészeket. A férfiakat nem teszi boldoggá a háziasság – és ezt a
reklámok mindenkivel tudatják is.
A férfiak mindig megpróbálnak lelépni az asszonytól, hogy így
nyerjenek egy kis időt, amit a haverokkal sörözve vagy meccset nézve
tölthetnek. A feleségek és a barátnők unalmas teremtmények, akik
igyekeznek megakadályozni a pasikat abban, hogy jól szórakozzanak.
(Kivéve, amikor bikiniben sétálgatnak előttük. Ilyenkor a nők átváltanak
szórakoztató üzemmódra: mintha csak egy csapot fordítottak volna el.)
Tommy megszületése előtt Luke és én belebújtunk a megfelelő
szerepekbe. A férjemet lekötötte a munkája, és meló után rendszeresen
eljárt iszogatni Robbal, eljátszva a feleségétől és otthonról távolmaradó
férfi szerepét. Én pedig otthon maradtam, senki által el nem ismert
valamivé alakulva. Magamat fertőtlenítettem.
Nem hallottam meg Luke lépteit a hátam mögött, míg félig át nem
ölelt.
Megcsókolta a nyakamat.
– Riasztó beüzemelve. Most már senki nem juthat be.
 – Szuper!
De mi van akkor, ha én alvajárók a házban, míg ez az izé be van
kapcsolva? Kifogom kapcsolni. Mosolyt erőltettem az arcomra, mielőtt
felé fordultam volna.
Tekintete a konyhaasztalra tett nagy tányér scone-ra villant.
– Klasszak. Ettél már?
– Egypárat.
Pedig nem. Luke nem tudja, hogy a scone-os tálcába tíz darab fér, és
csak az a négy hiányzott, amit ő evett meg. Luke soha életében nem sütött
még se scone-t, se muffint.
– Remek. Fel kell hizlalnod magad.
Vajat és dzsemet kent az egyik scone-ra, és két harapással eltüntette.
Észrevettem, hogy a riasztó távirányítója kilóg az ingzsebéből, és
kihúztam.
– Meg kell mutatnod, hogyan működik ez az izé! Visszavette.
– Oké, Feeb. Minden este beélesítem, és reggel kikapcsolom, mielőtt
elmegyek.
– De attól még tudnom kell, hogy használjam. Mi van, ha be akarom
élesíteni, míg délután alszom?
– Erre nem is gondoltam. Oké, átveszem veled az alapokat. Csak előtte
bedobok egy sört. Gyere, ülj le velem!
– Arra gondoltam, hogy elmegyek sétálni.
Azt terveztem, hogy ha már nem mehetek be a kávézóba, legalább azt
megnézem, ki megy be, és ki jön ki. A notesz és a toll még mindig a
zsebemben volt.
– Phoebe, még csak a közelébe sem mehetsz a…
– Tudom. Eszem ágában sem volt arra menni. Csak a vízhez akarok
leugrani.
– Veled megyek.
Összepréseltem a számat, és reményeim szerint megnyugtató arcot
vágtam.
– Nem kell jönnöd.
– Nem lenne jó, ha egyedül mennél olyan messzire. Addig nem, míg el
nem kapják az üzeneteket küldözgető őrültet. Nem tudjuk, hogy mivel
vagy kivel van dolgunk.
 – Nappal van. És te egyedül jársz el futni. Esténként.
– Phoebe…
Átható tekintettel nézett rám, és újra meg újra feldobta a kezében tartott
távirányítót, mintha azt szeretné, bár lenne rajta egy gomb, amit, ha
megnyom, meggátolhatja, hogy elmenjek.
El kell érnem, hogy újra bízzon bennem. Legalább annyira, amenynyire
tegnapelőtt. Megrogyott a vállam.
– Oké, akkor itthon maradok.
Leültem mellé, és tévét néztünk, sétálás helyett. Biztonságot adó
karjával átölelt, de nem tudtam a tévéműsorra koncentrálni, ahova
kapcsolt. Már az éjszakát tervezgettem.
Nem volt időm mindent a rendőrségre hagyni. A levelek személy
szerint nekem íródtak.
Rá kellett jönnöm, ki küldözgeti őket.
Figyeltem, ahogy Luke az ágyában alszik. Vártam, hogy biztosan
elmerüljön mély, felrázhatatlan álmába. A távoli kikötőből a hajók tompa
kürtölése és tülkölése behatolt a gondolataim közé. A kora éjszakai
órákban jártunk, ilyenkor itt, a dombtetőn hallani lehet ezeket a hangokat.
Luke nemsoká ritmusosan horkolt. Nem fog felébredni.
Kiosontam az ágyból, és besurrantam a vendéghálóba. Bezártam az
ajtót, és odatoltam egy fiókos szekrényt. Szédültem, álmos voltam, és
lefeküdtem az ágyra.
Már bevettem az altatókat. És biztos, ami biztos, kikapcsoltam a
riasztót, bár ma éjjel nem terveztem, hogy elhagyom ezt a szobát.
Most már csak annyi volt a dolgom, hogy elaludjak. Kipróbáltam a dr.
Moran ajánlotta trükköt. Elképzeltem, hogy lefelé lépdelek egy hegymagas
lépcsőn a lenti kényelmes ágyamhoz, és érzem, ahogy minden lépést egyre
nehezebben, egyre fáradtabban teszek meg.
Kábán elszunnyadtam.
Valaki valamit pattogtatott a szoba előtt. Igyekeztem aludni, de a zaj
nem maradt abba.
Puff puff
Puff, puff.
Mintha egy labda ugrált volna le a lépcsőn.
Úgy ültem fel, akár egy meghajlított és elengedett rugó.
 Puff puff
Puff puff
Igen, pontosan úgy hangzott, mint egy labda a lépcsőn. Tommy?
Még leesik a lépcsőn a sötétben!
Bepánikolva rohantam az ajtóhoz. Valami az utamat állta. Ki hagyta itt
ezt a bútort? Nekivetettem a vállamat a fiókos szekrénynek, és
félretaszigáltam az útból. Kinyitottam a bezárt ajtót. Kint a folyosón a
lépcső felé néztem. Másképp helyezkedett el a megszokotthoz képest.
Rossz hálószobában aludtam.
Megfeledkeztem az értetlenségemről, mikor láttam, hogy a kis Tommy
a lépcső tetején guggol.
Ö volt az. Egy labdát fogott a kezében. Elengedte, és nézte, ahogy
lepattog a lépcsőn.
Ugyanazt a pólót, sortot és sapkát viselte, mint mindig, a hóna alatt a
műanyag jachtot szorította. Eltakarta a szemét, mint a bölcs majom, aki
nem akarja látni a rosszat.
Felém fordította a fejét, elkapta a kezét a szeme elől, és felkiáltott: –
Hú!
– Tommy, veszélyes itt játszani – szidtam le.
Oldalra billentette a fejét, felnézett rám, a templomi padok barnáját
idéző szeme fénylett a sötétben. Felállt, és ráugrott az első lépcsőfokra.
– Leesel!
Futni kezdtem, hogy elkapjam, de a folyosó alagúttá nyúlt, és Tommy
hirtelen nagyon-nagyon messze került tőlem. Már ziháltam az
erőfeszítéstől, ahogy az alagút vége felé rohantam. Sajgott a tüdőm.
A lépcsők figyelmeztetés nélkül a mélybe hulltak, feneketlen szakadék
tátongott Tommy alatt.
Mintha felgyorsult volna az idő, ahogy száguldottam.
A szakadék peremén meginogtam, képtelenül arra, hogy a mélybe
ugorjak, Tommy után. Az arcom előtt egy molylepke lebegett el,
elhomályosította a látásomat. Félresöpörtem. Törött szárnnyal, pörögve
zuhant a mélybe.
Tommy a bejárati ajtó felé szaladt.
Behunytam a szememet, és ugrottam. A lépcső alján értem földet.
 A labda még csak akkor pattogott le az utolsó lépcsőfokokon.
Kinyújtottam a kezemet, hogy elkapjam. A labda Tommyé volt, vissza
kellett adnom neki. De aztán a labda átalakult. Szemgolyóvá. Addig gurult
a tenyeremen, míg felkiáltottam és elejtettem.
Éles kanyarral pördültem hátra, mert mögöttem pedálok nyüszítése
hangzott fel.
Tommy az én régi háromkerekűmön ült, nagyi házából. Hogy jutott
hozzá? Kuncogva pedálozott a bejárati ajtó felé. Hogyan tudja egyáltalán
hajtani? Hiszen még nem elég nagy hozzá.
Nem maradt időm ezen tűnődni, mert a bejárati ajtó nyitva állt, Tommy
pedig már kigurult rajta. Még ilyenkor, éjszaka is járhatnak odakint autók.
Egy szélroham bevágta az ajtót. Megráztam a kilincset, de zárva volt.
Kulcs. Szükségem van egy kulcsra. Hol lehet? Ekkor eszembe jutott. Az
előszobái fogashoz ugrottam, és felrántottam a fiókot. Kulcscsal a
kezemben szaladtam vissza, kinyitni az ajtót.
Amint kiléptem, fagyos levegő késztetett megtorpanásra. Hova lett
Tommy? Nem volt rajta az ilyen időhöz való meleg ruházat. Végignéztem
a kerti úton, azután ki az utcára.
A szomszéd előkertjének bokrai közül kinyúlt egy kéz, és megragadott.
Megint a varázslóember lenne az? Nem láttam tisztán. Sötét volt, és jól
elbújt.
– Kérlek, segíts! – könyörögtem. – Tommyt keresem. Bólintott, és
átnyújtott valamit.
Egy kés. Egy konyhakés. A pengéjén sötét folyadék csillogott. Rezes
illat terjengett a levegőben. Vérszag. Vér volt a pengén.
Mit kezdjek én a késsel? Azért adta a varázsló, hogy öljem meg vele
Tommy elrablóját? Megtennem. Fagyos düh kerített hatalmába.
De még nem ismertem az elrabló kilétét.
Az árnyékba burkolózó varázsló arra kért, rejtsem el a kést, míg el nem
jön az idő. Engedelmesen biztos helyre tettem.
A háromkerekű zaja a domb aljáról verődött vissza. Hogyan jutott el
oda olyan gyorsan Tommy? Biztos felemelte a lábát, és egyszerűen
legurult.
Szaladni kezdtem utána, a szél az arcomba csapott. A járda közepén
találtam rá a fiamra, ott ült a kerékpáron, és kezdte körülölelni a sötétség.
Rám várt.
Megfordította a biciklit, és kinyitott egy kaput. Nagyi házáét. Bement
nagyi házába.
A háromkerekű ülésére felállva kinyitotta nagyi bejárati ajtaját, aztán
betekert.
Elfutottam a házig, majd végig a kerti úton, de az ajtót becsapták az
orrom előtt. Próbáltam kinyitni, ahogy Tommy is tette, de kulcsra volt
zárva. Tudtam, hogy nagyi hol tartja a pótkulcsait, nem messze innen, egy
halászt ábrázoló szobor letekerhető fejében. Luke vette neki a szobrot,
hogy ne a cserepes növény alatt tartsa azokat. Nagyi ajtaját két kulcs
nyitotta, de az ujjaimat túlságosan ormótlannak és esetlennek éreztem a
feladathoz. Mi baj lehet velem? De addig próbálkoztam, míg az ajtó
kitárult.
Tommy odabent várt rám. A triciklijével áttekert a közvetlenül a nagyi
udvarára vezető keskeny előszobán. Nagyi mérges lesz rá, ha meghallja,
hogy itt biciklizik. De legalább sarokba tudom szorítani a fiamat a hátsó
udvarban. Közel kétméteres téglafal veszi körül, és onnan nincs menekvés.
Beszaladtam az előszobába, és ki a hátsó udvarra. Elborított a nyirkos,
mohás föld ismerős szaga.
Tommy ismét felállt a háromkerekű ülésére, és dörömbölni kezdett a
fészer ajtaján.
Biztos szeretne valamit a fészerből. Meg kell szereznem neki.
Segítettem, félretoltam a cserepes növényeket az útból. Miért zsúfolt
nagyi ennyi nyavalyás cserepet a fészer ajtaja elé? Három cserép eltört,
föld ömlött a kövezetre.
Mire visszafordultam Tommyhoz, már eltűnt. Ahogy a háromkerekű is.
Nem tudtam elég gyorsan kinyitni a fészert, kezdtem türelmetlenkedni.
Ezt az egészet a fiamért csináltam, hátha így elnyerem a bizalmát. El nem
tudtam képzelni, mi lehet nagyi régi fészerében, amit ennyire akar. De hát
arról sem tudok mindent, amit Tommyról tudni lehet. Hiába vagyok az
anyja. Végtére is egy vadidegennel ment el hónapokkal ezelőtt, és még
csak nem is kiabált, nem sikoltozott. Senki nem látott síró gyereket. Sírt
egyáltalán miattam? A levél szerint nem.
Bosszúság és harag keveréke lángolt az ereimben. Tommy nem
gyászolta meg az elvesztésemet.
 De most az a feladatom, hogy jóvátegyem a dolgot, a végére kell
járnom.
A legnagyobb cserép köré fontam a karjaimat, és fújtatva, nyögve
rángattam félre az útból. Utána visszamentem a fészerhez. Rozsdás retesz
húzódott vízszintesen az ajtón. Rajta lakat.
Hol a kulcs?
Nagyi azt mondta, elvesztette.
Többször is megráztam az ajtót. Be kell jutnom. El kell jutnom
Tommyhoz.
Rugdosni kezdtem az ajtót, mérgemben kiabáltam. Kezek ragadtak meg
a derekamnál fogva és húztak el onnan. Ugyanezek a kezek
megfordítottak.
A mindössze alvósortot viselő Luke homlokráncolva meredt rám.
– Phoebe! Az isten szerelmére! Mit művelsz?
Értetlenül meredtem rá. Hogy került Luke ilyen hirtelen nagyi
fészeréhez?
– Tommy itt volt az imént. Nekünk most…
– Tommy nincs itt. Nyugodj meg, édesem! Álmodsz. Csak álmodsz.
Legszívesebben megütöttem volna Luke-ot azért, amiért ezt mondta.
Legszívesebben…
Ekkor felszállt a gondolataimat elárasztó köd.
Istenem, eljöttem egészen idáig, nagyi udvaráig! Nem csak álmodtam.
Tényleg itt vagyok. Valahogy kijutottam a házból. Eszembe jutott, hogy
Tommyt üldöztem kint az utcán, egészen nagyi házáig. Eszembe jutott,
hogy próbált bejutni a fészerbe.
Természetesen nem Tommyt üldöztem, hanem egy álmot kergettem.
Elöntött az ismerős üresség, mint mindig, ahányszor csak a fiamról
álmodtam.
Nagyi lépett elő Luke mögül.
– Halálra rémisztettél! Ahogy itt kint viselkedtél. Hívtalak be a házba,
de ügyet sem vetettél rám!
Mrs. Wick házában égett a villany. Biztos meghallotta az összetörő
cserepek zaját meg engem, ahogy az ajtót rázom és kiabálok, mint egy
eszelős. Bernice a hálószobája ablakából nézett rám, ujjai az ablaküveghez
tapadtak.
 Nem foglalkoztam Bernice-szel, szemügyre vettem az udvaron okozott
kárt. Felborogatott cserepek hevertek szanaszét a földön, tátongó szájukból
földet okádva.
– Sajnálom – mondtam nagyinak bűnbánóan. – Nem hallottalak.
– Nem hallottál? Szerintem az egész kerület hallott. Fel kellett hívnom
a férjedet, hogy jöjjön át, és fogjon le!
– Sajnálom, nagyi. Azt hittem, Tommyt követem, és aztán… Résnyire
húzta metsző szemét.
– Nem drogozol, ugye? Luke óvón karolt át.
– Persze hogy nem. Mondtam már neked, hogy alva jár.
A karját hidegnek éreztem a nyakamon. Nyilván azonnal iderohant,
amint nagyi hívta, azzal sem bajlódva, hogy felöltözzön.
– Még senkivel nem találkoztam, aki ekkora utat tett volna meg
álmában. – Nagyi összehúzta a hálóingét a nyakánál. – Most menjetek
vissza a házatokba, mindketten! Majd reggel foglalkozunk ezzel.
– Reggel átjövök, és rendet teszek – mondta neki Luke. – És kifizetem
az összetört cserepeket. – Megszorította a vállamat. – Menjünk!
Megtettem pár lépést, aztán habozva megtorpantam.
– Nagyi, miért zárod a fészert?
– Nincs benne semmi, ami bárkinek is kellene – felelte bosszús hangon.
– Csak a nagyapád régi holmijai. Akkor zártam be, amikor Tommy
megtanult járni. Nem akartam, hogy valami éles dologra akadjon.
Erősen beszívtam az ajkamat, igyekezve visszafojtani egyre fokozódó
kétségbeesésemet.
– Benézhetnék, csak hogy megnyugodjak? Azt álmodtam, hogy
Tommynak kellett valami onnan bentről.
Megrázta a fejét.
– Valahol elhánytam a kulcsot. Már mondtam, amikor a seprűnyelet
kerested.
– De Luke ki tudja nyitni. Kalapáccsal vagy ilyesmivel.
– Semmi ilyesmit nem csinál.
Nagyi úgy intett a kezével, mintha idegesítő rovarokat akarna
elhessegetni.
– Phoebe, hagyd! – kért Luke gyengéden. – Egy éjszakára ennyi éppen
elég.
 A vállam megrogyott.
– Oké.
Bűnbánó gyerekként hagytam, hogy Luke kézen fogva behúzzon nagyi
házába, akinek a tekintete éles tűként döfött a hátamba. Teljesen
megfeledkeztem Bernice-ről, de tudtam, hogy ő még mindig ott van és
figyel.
Szemerkélni kezdett az eső, ahogy Luke-kal felfelé indultunk a dombon
a házunkba. Én pizsamában voltam, Luke alvósortot viselt.
– Az meg ki? – szólalt meg egyszer csak a férjem. Előremutatott, és
felgyorsította a lépteit.
A szememet meresztettem a sötétben, próbáltam kivenni, hogy mit
láthatott. Az utca túloldalán, nem messze tőlünk, egy magas férfi állt a
kapunk előtt.
Luke futásnak eredt.
– Hé!
A férfi elrohant. Kizárt volt, hogy Luke utolérje, ő mégis üldözőbe
vette.
Én elmentem a házunkig, dideregtem a nyirkos ruhámban.
Luke hamarosan visszatért, vadul zihálva, haja a homlokára tapadt.
– Nem tudtam… utol… érni.
A kapuba kapaszkodott, levegő után kapkodott. Az elmúlt pár
hónapban kijött a formájából, hiába kocogott esténként.
Hirtelen ráncok gyűrődtek a homlokára. Odalépett a postaládához.
Valamit beledugtak.
Luke rám meredt.
– Ez egy boríték. Levegő után kaptam.
Még az éjszakai sötétben is láttam, hogy kék.
Az imént látott férfi… ö írta azokat a leveleket, ö kellett, hogy legyen.
És majdnem elkaptuk.
Mikor felnéztem Luke-ra, láttam, hogy ugyanazt gondolja.
– Nem hagyjuk, hogy kereket oldjon.
Berohant a házba a kocsikulcsért, aztán vissza. Bevágódtunk az autóba.
Süvítő gumikkal lőtt ki az utcán és kanyarodott be a következő sarkon.
Aztán a következőn, majd az azutánin. Utána visszafordult.
A férfinak nyoma veszett.
 – Hívd a rendőrséget! – szólt oda nekem.
Levettem a mobilját a kocsi konzoljáról, és telefonáltam.
A rendőrség személyleírást kért. Nem tudtam nekik semmit mondani
azon kívül, hogy a férfi hosszú kabátot és sapkát viselt. Gondolkodni is
alig bírtam. A fejem még kába volt az alvajárástól és az iszonyú
rettegéstől, hogy mi lehet az újabb levélben. Luke-ra néztem, de a fejét
rázta, ö sem látott nálam többet.
A rendőrség azt felelte, hogy kiküldenek két járőrkocsit, hátha
meglátják a férfit. Mi meg menjünk haza, várjuk meg a rendőröket, és
tegyünk vallomást arról, amit láttunk.
Luke leparkolt a házunk előtt, és mindkét kezével rácsapott a volánra.
– A francba, pedig itt volt, Phoebe! Itt, az orrunk előtt.
– Lehet, azt akarta, hogy meglássuk – mondtam komoran. – Mi?
– Illik a levelekhez. Ez egy játszma. Azt akarta, hogy meglássuk. Előre
kitervelte, hol bújik el. Ezért nem találtuk meg.
– Ez elég merész húzás lenne.
– Tényleg? Leveleket küldözgetni a gyászoló szülőknek nem merész
húzás önmagában is?
– Azt hiszem, igazad lehet. Kockázatos ilyesmit csinálni. A levél.
Nem feledkeztünk el róla, csak a férfi utáni hajsza során teljesen
kiment a fejünkből, hogy mi állhat benne.
– Feeb, menj be, öltözz fel! Én itt maradok, és megvárom a rendőröket.
Nem akarok hozzányúlni a levélhez, de őrizetlenül sem akarom hagyni.
Nem akarok esélyt adni neki, hogy visszajöjjön, és elvigye. – A hangja
rideg lett. – Talán elárul valamit.
– Nem megyek be. Veled maradok.
Együtt maradtunk hát, kézen fogva. Úgy néztük a borítékot, mintha
bomba lenne, ami mindjárt felrobban, és mindkettőnknek erősen kellett
küzdenie a késztetéssel, hogy kikapjuk a levelet, és feltépjük.
 17. LUKE
Szombat délelőtt

REGGEL ELSŐ DOLGOM VOLT TELEFONÁLNI, és lemondani

minden találkozót. Hosszú órák teltek el vánszorogva, míg Phoebe-vel
Gilroy érkezésére vártunk. Már 1 l:15-öt mutatott az óra.
A rendőrség éjjel magával vitte a levelet, hajnali 3:40-kor. Nem tudtam,
mi a franc tart ilyen sokáig, miért nem hozzák már vissza a levelet. A
félelmem lassan haraggá és méreggé változott. Azt akartam, hogy
történjék valami, de minden olyan lassan haladt, mintha iszapba ragadt
volna.
Phoebe-vel láttunk pár rendőrautót, többször elhaladtak az utcánkban,
felfelé is, lefelé is. Feltételeztük, hogy még mindig az éjszakai férfit
keresik.
Gilroy végül ll:27-kor érkezett meg.
Olyan arccal lépett a házunkba, ami nem árult el sokat, és ez csak
fokozta a frusztrációmat. Megkért, hogy üljünk le, és előhúzott egy kézzel
írott cetlit a zsebéből.
– Lemásoltam a levelet – kezdte. – Ahogy a többit, ezt is írógépen
írták. Ugyanazon az írógépen. Ugyanolyan papírra.
– Mi… mi áll benne?
Phoebe ujjai erősen az enyémekre kulcsolódtak.
Gilroy némán nyújtotta át a levelet nekem. Mormolva olvastam fel az
üzenetet.

Kicsi Kék Fiúcska, Mért engedtek el? Piros, sárga csónakon, Körbe-
körbe evezel.

– Ez egy nagy semmi! – kiáltotta fel Phoebe.

A hangjából kiérződő fájdalom belém hasított.
– Mi is többet reméltünk. – Gilroy válla megemelkedett, majd
lesüllyedt, ahogy nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, olyan emberrel van
dolgunk, akinek komoly mentális problémái vannak.
 Oldalpillantást vetettem Phoebe-re, mert nem akartam kimondani
előtte, ami a fejemben járt, de aztán elvesztettem a csatát.
– Gombóc gyűlik a torkomba attól, hogy kimondom – fordultam
Gilroyhoz –, de lehet, hogy ez az ember azt akarja mondani, hogy Tommy
belefulladt a kikötőbe, vagy hogy a testét egy ottani hajón rejtette el?
Phoebe olyan hangot hallatott, mintha fulladozna, kivette a levelet
merev ujjaim közül, és újra felolvasta, mintha lenne benne bármi
bizonyíték arra, amit mondtam.
Nem kellett volna ezt mondanom.
Gilroy Phoebe-t nézte, aztán rám pillantott.
– Ezeknek a lehetőségeknek utánajártunk a Tommy eltűnése utáni
hetekben. Átkutattuk az összes hajót.
– Tudom – dörgöltem meg a nyakamat –, csak próbálok valami
értelmet kihámozni a levélből.
Gilroy leült velünk szemben, a kanapé szélére.
– Biztosak lehetnek benne, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk,
hogy kövessük ezt a nyomot. De az is lehet, hogy semmi értelme a versi
kéknek.
– Viszont az éjszakai férfinak kell, hogy legyen valami köze Tommy
eltűnéséhez, nem? – néztem Gilroyra, azt várva, hogy egyetért velem.
– Több nyomozati szálon haladunk, és természetesen a maguk által
látott férfit is számításba vesszük.
– Mi van a levél laborvizsgálatával? – kérdeztem.
Gilroy bólintott, és ismét Phoebe-t nézte, aki a levelet a
dohányzóasztalra ejtette.
– Az eltart egy ideig. Higgyék el, hogy nagyon alaposan megvizsgáljuk
a borítékot is, és a levelet is! – Még mindig nem vette le a szemét a
feleségemről. – Hogy érzi magát ma, Phoebe?
Phoebe viszonozta a pillantását.
– Jól, köszönöm. Azt hiszem, ezek miatt az üzenetek miatt stresszelek.
Korábban nem voltam alvajáró.
– Nos, ez a ma éjszakai alvajárás igencsak szélsőségesre sikeredett. –
Aggódva nézett rá. – Óvintézkedéseket kell tenniük, nehogy újra
előforduljon. Nem biztonságos éjszakánként az utcán kószálni.
 Gilroy telefonja zümmögni kezdett, gyors beszélgetést folytatott le a
vonal túlsó végén lévővel.
– Rohannom kell – tudatta velünk. – De szeretném, ha tudnák, hogy
teljes gőzzel dolgozunk az ügyön. Luke, megkaptuk a vallomását a férfi
magasságáról és testalkatáról, elindulunk ezen a nyomon is. Törvényszéki
szakértőink elemzik a levelet és a borítékot. Nyugodjanak meg, nyitva
tartjuk a szemünket!
A nap hátralévő részét Phoebe mellett töltöttem, újabb hírekre várva.
Elolvasta, majd újra meg újra elolvasta az üzenetet, mintha értelmet
keresne a sorok között.
Az órák csigalassúsággal vánszorogtak. Mintha tehervonatként
araszoltak volna lassan, hogy időnként az állomásokon vesztegeljenek.
Három üzenet két nap alatt. Mi a francot jelent ez? Elképzeltem, ahogy az
ujjaim a fickó torkára szorulnak. A gondolataimnak Tommy körül kellett
volna járniuk, de nem így volt. Arra a fagyosan felszabadító érzésre
vágytam, ami akkor kapna el, ha addig fojtogatnám ezt az embert, míg
nem maradna a tüdejében levegő.
– Főzzek valamit ebédre? – állt elém Phoebe.
A hátsó üvegajtón besütő nap erős fénye megcsillant a haján. A szeme
tompának és fáradtnak tűnt, de amúgy senki meg nem mondta volna róla,
hogy az éjjel még alvajáróként bolyongott a környéken. Pattanásig feszülő
testtartásából láttam, hogy elfoglaltságot keres, szeretné valamivel lekötni
magát.
– Te is eszel?
– Nem tudok…
Erre lassan megráztam a fejemet.
– Majd én főzök, és te velem ebédelsz.
– Fáj a gyomrom. Úgyis csak kihánynám.
– Feeb, nem eszel eleget. Már látszik a csípőcsontod.
Őszintén szólva rossz érzés volt ezt mondani. Nem hiányzott ez neki.
Most nem. És nem tudtam volna megmondani, hogy a megjegyzésem
mennyire szólt az egészsége miatti aggódásnak, és menynyire az
undornak, hogy ilyen csontos lett.
Védekezés és megbántottság keveréke ült ki az arcára.
– Főzök magunknak kávét.
 Kiment a konyhába, mielőtt kitalálhattam volna, mivel enyhítsem az
imént mondottakat.
Bekapcsoltam a tévét, mert valamivel ki akartam tölteni a Phoebe
távozása utáni csendet.
Egy életbiztosításról szóló reklám ment éppen: mosolygó nő a családi
vacsorát szolgálja fel, míg a férje elmereng egy olyan vidámboldog
vacsoratémán tűnődve, mint a saját halandósága. Halálra aggódja magát
azon, hogy milyen vacsora és életmód jut a családjának, ha ő már nem lesz
itt, hogy ezeket biztosítsa.
Kapcsolgatni kezdtem a tévéállomások között, olyasmit keresve, ami
felkelti az érdeklődésemet. Semmi ilyet nem leltem. Lerogytam a
kanapéra, és nézni kezdtem az egyik Star Wízrj-filmet.
A reklámszünetet rendkívüli hírek szakították meg. Aztán
megpillantottam Tommy arcát. A képernyőn. Mindenféle előzetes
figyelmeztetés nélkül.
Vágás az utcánkra. A házamra. A saját rohadt házamra. Előtte egy
riporter az üzenetekről beszélt éppen. Élőben.
Híre ment a leveleknek. Nem kis híre.
Átsiettem a helyiségen, át az előszobán, be a kis előtérbe, ahonnan az
egyetlen földszinti ablak az utcára nézett.
Kamerák. Riporterek. Az előkertekből kukucskáló szomszédok.
Megfordultam, amikor Phoebe tűnt fel mögöttem két csésze kávéval.
Értetlenül nézte az utcán zajló jelenetet.
 18. PHOEBE
Szombat dél

VADUL LOCSOLTAM A FALI KERTET, VÍZBE FULLASZTVA A

NÖVÉNYEKET.
Az utcánkban operatőrök táboroztak. Riporterek készítettek interjúkat a
szomszédokkal, hogy minden órában „újdonsággal” szolgálhassanak. Luke
nemet mondott mindenkinek, aki velünk akart beszélni.
Végül bementem a szobámba, összegömbölyödtem az ágyamban, és
vártam, hogy véget érjen ez az egész.
A lenti nyüzsgés meg fogja ijeszteni a titokzatos levélírót, és
megnehezíti a rendőrség dolgát, hogy elfogják. Pedig ez volt az első
komoly áttörésünk. Fennállt a lehetősége, hogy az emberrabló jön el
hozzánk. A szívem felváltva szorult össze és dobogott vadul. Nem tudtam,
meddig lehet ilyen állapotban élni. De nem tudtam megnyugodni sem.
Addig nem, míg a rendőrség kézre nem keríti azt az embert.
Hallottam, hogy Luke ajtót nyit odakint valakinek. Csak nem engedi be
valamelyik riportert?
– Phoebe! – kiabált fel nekem. – A lányok jöttek látogatóba hozzád.
Tommy eltűnése óta alig találkoztam a barátnőimmel. Bezárkóztam, nem
voltam hajlandó emberekkel összejárni. Egyetlen dologra futotta az
energiáimból (mind mentálisan, mind fizikálisán), és ez a Tommy utáni
kutatás volt.
Az ujjaimmal többé-kevésbé megfésültem a hajamat, és kiléptem a
szobából, a lépcső tetejére.
Saskia, Kate és Pria egy csoportba verődve álltak, szorongó arccal
néztek fel rám. Elegáns kabátot, sálat, farmert viseltek. Saskia vezette a
rohamot, de mindhárman felrohantak a lépcsőn hozzám.
Együttesen öleltek meg.
– Istenem, ez nem lehet igaz! – kiáltotta Sass. – Leveleket írnak
Tommyról? Miért nem hívtál minket?
Pria hátrasöpörte szőke fürtjeit, a frufruját kötött sapkája alá
gyömöszölve.
 – Sokkot kaptam, mikor láttam a hírekben. Mindenkit riasztottam. Egy
pillanatra szorosan lehunytam a szememet, megráztam a fejemet.
– Mint egy forgószél, úgy jött. Három üzenet két nap alatt.
Kate nagy, kék szemébe könnyek gyűltek.
– A hírek szerint láttatok egy gyanús embert az utolsó üzenet
megtalálása előtt. Szörnyen érzem magam…
Értetlenül ráncoltam össze a homlokomat.
– Miért…
Kate beszívta az ajkát, és végigsimított a vállára kötélként simuló
hosszú, sötét hajfonatán.
– Elliottal feltűnt nekünk, hogy esténként egy fickó lődörög a
környékünkön. Felváltva járunk futni, vacsora után, amikor már
lefektettük az ikreket. Úgy kilenc tájban. Amúgy nem szokatlan, hogy
látunk arra idegeneket, csak éppen ez a pasi mintha minden este ott
mászkált volna, láthatóan cél nélkül. Eszembe sem jutott hívni a
rendőrséget. Nem olyan volt, mintha bármi illegálist csinálna. De mi van
akkor, ha…
– Hol láttad? – húztam ki magam vacogva.
– Az utcánkban és lenn a dokkoknál – felelte Kate.
– Hogy néz ki? – kérdeztem rá egyenesen, alig várva a választ,
kétségbeesetten vágyva valami nyomra a férfi kilétét illetően.
Bocsánatkérően rezzent össze.
– Sosem láttam túl jól. Akkor már sötét volt, és rohadtul ködös az idei
tél. Olyan száznyolcvan centi magas. Nagykabát, sapka. És kecskeszakálla
vagy hasonló, rövid szakálla vagy mije van.
– Szóval mindig a környéken mászkál? – faggattam. – Lehet, hogy
hajléktalan?
Szörnyű kép villant fel lelki szemeim előtt: Tommyt egy csöves tartja
fogva. A kutatásaimból emlékeztem arra az esetre, amikor egy hajléktalan
könyvtárból rabolt egy kisgyereket Kaliforniában. Egy könyvtárból. Egy
éles szemű buszsofőr felismerte a férfit és a gyereket a rendőrségi
körözvény alapján, amikor a férfi buszra szállt a kisfiúval. Aki alig pár
órán belül visszakerült az anyjához.
Kate eltűnődött ezen egy darabig.
 – Lehet, hogy hajléktalan, de egyértelműen nem az a fajta pasi, akiket
hosszú szakállal meg ütött-kopott régi ruhákban szoktál látni.
Kivettem a telefonomat a zsebemből.
– Kate, nem lenne gond, ha ezt elmondanád a rendőrségnek is? Most is
azt a férfit keresik, akit láttam.
– Hát persze. Megteszek bármit, ami segít.
– Kösz. – Kifújtam egy kis levegőt. – Mit szólnátok, ha lemennénk a
földszintre? Ott kicsivel kényelmesebb.
Lekísértem őket a konyhába. Luke éppen az egyik nénikéjével beszélt
telefonon az üzenetekről. Az egész világ az üzenetekről beszélt. Luke
beleegyezően bólintott, majd elindult az emeletre, a fülén még mindig a
telefonnal.
Hívtam Gilroy felügyelőt, aztán átadtam Kate-et. A hideg futott át a
hátamon, ahogy a barátnőm elmesélte Trentnek, mit látott.
Ugyanarról az emberről adott személyleírást? Aki minden este az
utcánkban mászkált?
Sass közben a konyhában tüsténkedett, felrakta a kannát, kikészítette a
csészéket. Pria segédkezett neki, előkereste a teát és a kávét.
Kate végzett a beszélgetéssel, és átnyújtotta nekem a telefont.
– Remélem, ez segít. Attól félek, nem tudtam túl sok tájékoztatást adni.
Sass kiosztotta a forró folyadékokkal teli csészéket. Sassra mindig lehet
számítani vészhelyzet esetén. Született szervező.
Pria leült az egyik bárszékre, és aggódó arccal mért végig.
– Nem hittem a fülemnek, amikor meghallottam, mi történt. Te szegény
drága! Jól vagy?
– Igen, jól. Eddig.
Hálásan átvettem a kávét Sasstól, és meséltem a lányoknak a
levelekről, kezdve az elsővel, amit a postaládában találtam a kora reggeli
sétám során. Az alva járós részt kihagytam. Tudtam, hogy Pria, lévén
pszichológus, átkapcsolna szakmai üzemmódba. Kínos kérdéseket tenne
fel az alvási szokásaimról és a gyógyszereimről. És le akarna beszélni az
altatókról. De nem tudtam, hogyan hagyhatnám abba.
– Őrület – rázta a fejét Sass a kávéját kavargatva. – Ennyi hónap
elteltével.
Pria a kezemért nyúlt, és megszorította.
 – Remélem, lesz valami eredménye.
– Én is.
Megdörzsöltem a homlokomat. A pár perce a halántékomból induló
fejfájás átvándorolt a két szemem mögé.
Kate válogatni kezdett egy dobozban a különböző herbateák között, és
kiválasztott egy filtert. Amióta tizenévesen modellkedni kezdett, a tiszta
élet elkötelezett híve lett.
– A sajtó jobban tenné, ha csomagolna, és gyorsan elhúzna. Mégis,
hogy végezze a rendőrség a munkáját, ha ezek itt lebzselnek?
– Hát-mondta Sass –, sosem tudhatod, mit ásnak elő egyes műsorok.
Bárki előállhat valami információval. Talán valaki pont akkor hajtott el a
tag mellett, amikor az éppen betette a levelet Phoebe postaládájába.
Kate felszegte az állát, és bizonytalanul bólintott, de még mindig
kétkedő arcot vágott.
Sass-szal számtalanszor vitatkoztak ezen: a rendőrség kontra sajtó és
közvélemény kérdésen. Kate a törvény és a rend mellett állt ki. Sass a nép
erejében hitt. Korábban Kate sem volt ilyen, de ez megváltozott, miután
hozzáment egy zsaruhoz.
Általában Pria volt kettejük között a békéltető. Én egyik táborba sem
tartozom. Véletlenszerűen váltogattam a szerepek vagy a nézőpontok
között. Egyik ügyhöz sem vagyok hűséges.
Sass megrángatta a nyakára kötött sálat, és meglazította. Közben a két
szemöldöke közé U alakú barázda futott.
– Kate, akit láttál, széles vállú volt?
Kate a száját húzgálta, ahogy ezen tűnődött.
– Igen. De nem kigyúrt, inkább csak olyan nagydarab.
– Ez többé-kevésbé ráillik Justinra – mondta Sass. – Vele randiztam
párszor a múlt hónapban. Mikor megmondtam neki, hogy többé nem
akarok találkozni vele, igazi púp lett a hátamon. Megjelent a
melóhelyemen, a lakásom előtt őgyelgett. De akkor aligha róla van szó,
mertjustin igazi kondibuzi. Tudjátok, aki karra, vállra meg hasra gyúr.
Pria letette a teáját az asztalra.
– Ez zaklatás, Sass. Még mindig csinálja?
– Nem – felelte Sass. – Pár hét után leállt. Csak eltűnődtem, mikor Kate
említette ezt a pasit. És Justinnak nincs kecskeszakálla. Borotválkozik. Az
egész arcán. – Kis szünetet tartott. – De persze, növeszthetett egyet.
Meddig tart kecskeszakállat növeszteni?
Kate halványan elmosolyodott.
– Nagyjából addig, amíg visszanöveszted magadon Tasmaniát. Sass
önelégülten vigyorogva nézett le egy pillanatra az ölére.
– össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Én hathetente járok a szalonba
erdőirtásra. De a férfiak nem gyantáztatnak. Általában. Vagyis egy szakáll
sokkal gyorsabban nő. – Aztán komolyra váltva, egyenesen a szemembe
nézett. – Ha a nyomozód bármilyen részletet szeretne tudni Justinról, csak
szólj! De nem hiszem, hogy lenne összefüggés.
– Oké, koszi! – Beszívtam a levegőt, és lassan kifújtam. – Sajnálom,
hogy a végén ez a Justin becsavarodott.
Sass fanyar mosolyától gödröcskés lett az arca.
– Inkább folytatom szólóban. Nincs több pasi.
Pria felhúzta a bal szemöldökét, jó magasra. Olyan tökélyre fejlesztette,
hogy többet mondott ezer szónál.
– Japánban gyakori – jegyezte meg Sass, vörös, profin kifestett körmeit
nézegetve.
– Mi? – kérdeztem.
– Hogy egyedül élsz – felelte Sass szinte kimérten. – És a karrieredre
fókuszálsz. Mikor tavaly ott jártam, lehidaltam attól, hogy él ott sok nő. Ez
egy új kor. Még szexre sincs szükséged. Mire jó az? Baba és nemi
betegség a vége.
Mosolyogva csóváltam a fejemet. Időnként nem lehetett eldönteni,
hogy Sass komolyan beszél vagy sem.
Kate a teáscsészéje fölött Sassra emelte a tekintetét.
– De mi van, tudod… a mókázással? Sass vállat vont.
– A melóm a mókázás. Az a sok utazgatás mind mókázás. És amikor
másféle mókára vágyom, ott van a megbízható nyuszim.
– Csak a férfiakból nem fogy ki az elem – csipkelődött Pria.
– Elliotból igen – csavargatta Kate hajfonatát az egyik ujjával. –
Méghozzá sokszor. Folyton fáradt, gondolom, a stresszes melója miatt. – A
tekintetét Priára szegezte. – És mi van veled? Nem találkozgatsz senkivel
mostanában? Mondjuk, a haditengerész sráccal? Mi van az ő elemeivel? –
Kacsintott mellé.
 Pria bólintott.
– Na, ja. Még randizgatok Michaellel. És akár hiszitek, akár nem, még
mindig nem volt meg a nagy este.
– Rosszulesik, hogy randizgatsz egy új pasival, és én nem is tudok róla
– néztem Priára. – Nemrégiben összefutottam Jessie-vel… a szó szoros
értelmében… és megígértette velem, hogy átmegyek látogatóba.
– Jól tennéd – felelte Pria.
– Átmegyek majd. – őszintén szólva nem tudtam, hogy megte-szem-e.
– És hogy jön ki egymással Jessie meg az új srác?
– Ó, az egész annyira bonyolult. Nagyon sok időt tölt a flottánál.
Szeretnék vele kapcsolatot, de igazából nem tudom, hogyan működhetne.
Kate citromos-kamillás teáját szürcsölve együttérzően vizsgálgatta Pria
arcát.
– Milyen kár, hogy nem lehet veled! Én már azt is utálom, amikor
Elliot egyetlen éjszaka nincs otthon. És ez csak kétszer fordult eddig elő.
Ha hozzám tört volna be valaki, annyira ideges lennék, hogy nem is tudnék
aludni.
Homlokráncolva néztem Priára.
– Betörtek hozzád?
A száját vékony vonallá préselte.
– Igen. Még januárban. Elég bajod volt anélkül is, hogy a saját
gondjaimmal terheljelek. És igazából nem történt semmi. Valaki bejutott
az egyik földszinti ablakon. Elemeit pár ékszert. Alighanem kamaszok
lehettek.
– De attól még aggaszt a dolog – néztem rá kérdőn.
– Felzaklatott – vallotta be Pria. – Főleg, mert én közben fent aludtam.
Hála istennek, Jessie nyári táborban volt. Úgyhogy vettem egy kutyát. És
azóta semmi nem történt.
– Istenem, úgy örülök, hogy jól vagy.
Megkönnyebbülten hallottam, hogy Jessie nem volt otthon, mert ha
felébred, amikor a betörők még a házban vannak, elfajulhattak volna a
dolgok.
– De elég ebből – derült fel Pria arca. – Visszamentéi a helyi színjátszó
csoportodhoz, Phoebe? Jessie-vel már alig várjuk a következő előadásodat.
Nagyon élveztük az utolsó színdarabot, amiben láttunk.
 – Dobtam az egész színházasdit – feleltem. – Már nem tudom teljes
szívvel csinálni. És ez meglátszott a teljesítményemen is.
– Az kizárt, csajszi – rótt meg Saskia egyik ujját meglengetve felém. –
Remek voltál abban a darabban, és ezen fikarcnyit sem változtat, hogy mit
mondasz.
Mind eljöttek az előadásra. Még Luke és nagyi is. Sőt (furcsamód)
Bernice is. De cserben hagytam őket.
Ha voltam is jó valaha színészként, mostanra ez eltűnt. Igazából már
semmiben nem vagyok jó. Nem voltam nagy szám feleségnek, sem
anyának. Nem segítettem Luke üzletét… nem is érdekelt. Már csak
egyetlen dolog maradt, Tommy megtalálása. És eltökéltem, hogy azt jól
csinálom.
– Mindig színészkednünk kellett sráckorunkban az egyperces
darabjaidban. – Kate széles mosolyától gödröcskék ültek ki az arcára.
A beszélgetés áttevődött az utcában együtt töltött gyerekkorunkra.
Minden beszélgetésünk ide torkollt, és utána mindig sokáig tartott.
Átmentünk a konyhából a nappaliba, és azokról a házakról csevegtünk,
amiket leromboltak; meg az utcából eltűnt emberekről; és arról, hogy Luke
virágot lopott az itteni kertekből, hogy nekünk adja őket; és hogy Saskia
hálószobájában mindig olyan rumli volt, hogy valósággal elő kellett ásni őt
a mélyéről; hogy Pria megmentette a környék összes kóbor macskáját;
hogy Kate hogyan cserélgette ki a kerti törpéket az előkertekben; én pedig
hogyan játszottam, hogy utcazenész vagyok: megvártam, míg az igazi
szünetet tartott, aztán előadtam egy számot valamelyik musicalből.
A kimerültség hullámként tört rám. Ez a mai nap szörnyen kikészített.
A kanapén ébredtem, takaró alatt. Sass, Kate és Pria elment. A falióra
délután négyet mutatott. Órákig aludtam – hetek óta ez volt a leghosszabb
egybefüggő pihenésem.
A ház homlokzati oldalának ablakához lépve kikémleltem. Már csak
egyetlen makacs riporter maradt.
Ma este nem vehetem be a pirulákat. Nem kockáztathatom meg, hogy
újra az utcán végezzem. Először találnom kell valami módszert, ami
bombabiztosán megakadályozza, hogy kijussak a házból.
Istenem, olyan vagyok, akár a következő adagjára koncentrálófüggő.
Igaz lenne, hogy az álmaim nyomra vezetnek? Vagy egyszerűen csak függő
lettem, az altatóimtól, az álmaimtól vagy az élet megélésének
elkerülésétől?
A néma házban hirtelen megcsörrent) telefon hangjától majdnem
ugrottam egy nagyot.
 19. LUKE
Szombat délután

GYORSAN FELVETTEM A KONYHAFALRA ERŐSÍTETT

TELEFONT, nehogy felébressze Phoebe-t.
– Halló?
Bolond módra, félig-meddig azt vártam, hogy a levélíró lesz az, és
beolvassa az egyik versikéjét a telefonba. Nem ő volt.
– Luke – szólalt meg Gilroy –, új információink vannak. – A hangja
szinte metszett.
Talpra ugrottam.
– Mit tudtak meg?
– Szeretnénk, ha mindketten bejönnének az őrsre.
Phoebe futva érkezett a konyhába, aztán megtorpant, és tágra meredt
szemmel nézett rám.
– Csak egyvalamit áruljon el! – kértem Gilroyt, és nagyon nehezemre
esett, hogy ne csikorgassam a fogamat. – Van valami sejtésük, hogy ki az a
szemét, aki az üzeneteket küldözgeti?
– Ezt személyesen kell megbeszélnünk, és természetesen szörnyen fel
fogja zaklatni magukat. De igen, van róla információnk.
– A francba! Szóval tényleg tudják. Máris indulunk. Letettem a
kagylót, ezer gondolat rajzott a fejemben.
Volt valami Gilroy hangjában, ami szíven ütött. Kicsit több örömöt
vártam volna tőle, amiért megtalálták a levélírót. Mi lehet az a rossz dolog,
amit nem mondott el nekem? Már biztosan tudják, hogy Tommy meghalt?
Hogy elértük az út végét, ami Tommy elrablásával kezdődött? Bármi is ez
a hír, nem lesz jó. Nem tudtam, hogyan vezessem ezt fel Phoebe-nek.
– Tudják, ki az?
Phoebe a szájára tapasztotta a kezét, összenyomva az arcát.
– Nagyon úgy tűnik. – A lélegzetem elakadt a mondat végén.
Az őrsre menet láttam, hogy Phoebe, hozzám hasonlóan, alig kap
levegőt.
Gilroy irodájában nem csak Gilroy várt ránk. Ahogy beléptünk, három
nyomozó szegezte ránk a tekintetét. Három. K másik kettővel is
találkoztam már korábban, de jó ideje nem láttam őket.
– Kérem, üljenek le!
Nem tudtam olvasni Gilroy arcából, sem a másik két nyomozóéból.
Nagyon vártam, hogy előálljanak a farbával. Hogy elmondják nekünk.
De éreztem, hogy haboznak.
– Ki az? Ki?
Phoebe-vel egymás kezét fogva ültünk le.
Ali Haleemi felügyelő szólalt meg elsőnek. Vastag szemöldökét
felhúzta, és ettől ráncok egész hulláma gyűrődött egészen kopasz feje
csillogó búbjáig.
– Luke és Phoebe, utoljára úgy három hónapja beszéltünk személyesen,
de én még mindig az ügyön dolgozom. És igyekszem tőlem telhetőén
megoldani. Tudom, hogy mindketten válaszokat akarnak, és hogy milyen
rémálom volt ez az egész. Előre kell bocsátanom, hogy jelen szakaszban
nincs új információnk Tommy hollétéről. Viszont nagyon is van
információnk arról, ki küldözgeti a leveleket.
Gondolatban átállítottam magam. Semmit nem tudnak Tommyról. Nem
tudnak arról, hogy él-e vagy halott.
Phoebe halkan levegő után kapott.
– A ma éjszakai férfiról?
– Nem – válaszolta Haleemi kurtán. – Nem róla, de nem hisz-szük,
hogy van bármiféle összefüggés.
– Akkor…? – Phoebe kérdőn oldalra billentette a fejét.
A férfi kifújta a levegőt, a szemét egyenesen a feleségemre szegezte.
– Amennyire tudom, Gilroy felügyelő értesítette magukat, hogy
biztonsági kamerákat szerelünk fel az utcájukban és a kávézóban.
Emlékeznek erre a beszélgetésre?
Phoebe a homlokához kapott, a szeme kerekre tágult.
– Istenem, el is felejtettem! Sikerült azt az embert filmre venni?
Tényleg megvan filmen?
A felügyelő bólintott.
– Én vezettem a műveletet, és a kamerákat tegnap délelőtt szerelték fel.
Ma délelőtt átnéztem a felvételeket Yarris felügyelővel. – A mellette lévő
felügyelőnőre pillantott. – És a felvételen tisztán látszik, hogy ki tette a
harmadik levelet a postaládába.
 Nem tudtam tovább fékezni a gyomromat perzselő frusztrációt, amitől
az ebédre evett pirítós és tojás mérgező nyálkává állt össze. Miért nem
rukkolnak már elő a ténnyel, és mondják el?
– Ki a fasz volt az?
Gilroy megkerülte az asztalt, és leült a szélére, elénk. Nyilvánvalóan ö
mondja el.
 20. PHOEBE
Szombat délután

HALLOTTAM EGY NEVET.

Egy nevet, ami nem arra a kérdésre válaszolt, hogy ki az az ember.
Egy nevet, ami semmire nem adott választ. Egy nevet, ami hirtelen
olyan éles lett, akár a kés, ami mindent, amit ismertem, ezernyi apró
darabra vagdalt.
– Én nem… – kezdtem, de nem tudtam befejezni a mondatot.
– Phoebe – szólalt meg Gilroy felügyelő, és hangja áttört ezen az új,
alternatív valóságon. – Maga az.
Luke keze kisiklott az enyémből, és a levegőbe emelkedett, mintha nem
tudná, hogy mihez kezdjen vele.
– Mi a franc? Biztos nem Phoebe az.
– Nehéz ez számunkra – mondta Gilroy óvatosan, de határozott
hangon. – De a videó nem hagy kétséget felőle. Mielőtt bármi többet
mondanánk, azt szeretnénk, ha most mindketten velünk jönnének, és
megnéznék a felvételt.
Luke-kal engedelmes gyerekként követtük a nyomozókat az általuk
csak kihallgatónak hívott szobába. A helyiség kietlen és sivár volt. Fehér
falak, egyetlen asztal, pár szék. Megkértek minket, hogy üljünk le.
Annabelle Yarris nyomozó beillesztett egy mikrokártyát a
számítógépbe. A falon felvillant egy képernyő, majd megjelent egy
állókép. Állókép a házunkról. Teljesen elfelejtettem, hogy Trent Gilroy azt
mondta, felszerelnek egy kamerát. Az elmúlt két nap őrült rohanás volt,
mint valami forgószél.
Annabelle megfordult, és a válla fölött hátranézett Luke-ra és rám.
– Onnantól kezdem lejátszani a filmet, amikor aznap éjjel elhagyta a
házat.
Rövid mosolyra húzta a száját, kivillantva a fogait.
Luke átkarolt, keze a vállamon nyugodott… a fogása inkább érződött
nyugtalannak, mint vigasztalónak.
A filmen saját magamat láttam. De nem azt az önmagamat, akit
ismerek. Ez a nyers, csupasz valóm volt, szerepjátszás nélkül. A bejárati
ajtótól indultam el az úton, jobbra-balra nézelődve, de az arckifejezésem
nem a gyerekét kereső nőé volt, hanem minden kétséget kizáróan egy
vadász hűvös, összpontosító arca. A gondolataimban érzett felfordulás
nem mutatkozott az arcomon. Kiléptem a kapun, és elhagytam a házat. A
film ezután csak üres képet mutatott, mindössze száraz leveleket kergetett
a szél a postaládánk mellett.
– Most előretekerem – közölte Yarris felügyelő. – A következő pár
percben semmi nem történik. Csak azért teszem, hogy lássák a
felvételeket, és saját szemükkel győződhessenek meg róla, hogy semmi
más nem történt ezalatt.
Ahogy mondta, a felvétel változatlanul ugyanazt mutatta, mialatt
előretekerte. Az órájára nézett, mintha a megfelelő pillanatot várná, hogy
ismét elindítsa a lejátszást.
Aztán megjelentem ismét, a kapu felé tartottam. Volt valami a
kezemben. Egy boríték.
Luke ujjai belemélyedtek a vállamba.
Láttam magam, ahogy a borítékot a postaládába dobom, aztán ismét
nekivágok az utcának.
Tévedésről szó sem lehet. Én voltam az. Én dobtam be a levelet.
Én.
De hogy lehetséges ez?
A verítéktől nyirkos lett a tenyerem, fehér ruhámon apró, sötét foltok
jelentek meg. Mi történik itt? A rendőrségnek elvileg azt kellene
elmondania, hogy ki írta a leveleket. Ehelyett egy olyan videót
mutogatnak, aminek semmi értelme. Semmi értelme.
Annabelle megállította egy ponton a videót, és Trentre nézett. Luke
keze lehullt a váltamról, értetlenül nézett az arcomba.
– Most, hogy látták, amit láttak – fordult hozzánk Trent Gilroy –,
elmondhatom, hogy a felvétel alapján további vizsgálatokat végeztünk.
Komor tekintettel nézett ránk, homlokán a vonaldiagram-ránc előre
jelezte, hogy újabb rossz hírek következnek.
Egyenesen a szemembe nézett.
– A levelek jellege és a közelben őgyelgő férfi személyleírása miatt
nagyon komolyan vettük ezt az egészet. Tökéletesen biztosnak kellett
lennünk abban, hogy mi folyik itt valójában. Ma délelőtt beszéltünk a
szomszédaikkal. Phoebe, két tanú is azt állítja, hogy látták kora reggel az
utcán, amikor megtalálta az első levelet.
Luke azelőtt talpra szökkent, hogy a nyomozó kimondta volna az utolsó
szót.
– Nem gondolja, hogy erről minket is értesítenie kellett volna?
– Úgy véltük, az lesz a legjobb, ha alaposabban körbejárjuk a dolgot,
mielőtt behívjuk magukat – válaszolta Gilroy felügyelő.
– Nézze, amikor elhagyta a házat, nem volt Phoebe-nél a levél – fonta
karba a kezét Luke. – Mi a fasz folyik itt?
Trent arca óvatosságról árulkodott.
– Még valamit el kell mondanunk. Kérem, üljön le!
Luke egy pillanatig még állva meredt rá, aztán kiült az arcára a vereség,
és visszaroskadt a székére. Azt kívántam, kapjon fel és rohanjon ki innen,
azt kiabálva, hogy ez az egész badarság, hogy én is elhiggyem, nagy
tévedés az egész, és nem magamat láttam azon a videón.
De nem ez történt.
Még mindig ott voltam, szürreálisabb világban, mint amit bármelyik
alva járós álmomban láttam. És ezúttal nem jelentett menekvést a
felébredés.
Miért nem emlékeztem a borítékra, vagy hogy bedobtam a
postaládába?
Ali Haleemi felügyelő vette át a szót.
– Onnantól, hogy kilépett a házuk kapuján, majd visszatért a
postaládához, valamivel több mint két perc telt el. Ez elég idő ahhoz,
Phoebe, hogy eljusson a nagyanyja házához, fogja a levelet, és
visszavigye.
– Ennyi idő nem elég – csattant fel Luke. – A feleségem alva járt.
Nagyi háza az utca kikötő felé eső végén van. Ahhoz kellett volna
legalább…
– Akkor nem, ha futott – húzta fel Yarris felügyelő gondosan szedett
szemöldökét.
– Alva jártismételte Luke. – És közben nem futott olimpiai csúcsot.
Amúgy, miből gondolják, hogy a levelet a nagyanyja házából hozta? Mi
van, ha valakitől kapta az utcán?
 Most már harmadik személyben beszélgettek rólam. Már nem voltam
része az ügynek.
Már az egész a logisztikáról szólt.
Most Haleemi felügyelő vette át a stafétabotot. Előrehajtotta a fejét, és
úgy ráncolta a homlokát, mintha nagyon erősen gondolkodna… nem is,
mintha csak illusztrálni akarná a Luke fejében megszülető forradalmi
gondolatokat.
– Nos, azt nem állíthatom, hogy sokat tudok az alvajárásról, és hogy
mire képesek az emberek ilyen állapotban. De futva el lehet jutni a
házuktól oda, majd vissza. És a nagymama háza tűnik a leglogikusabb
helynek, ahova Phoebe mehetett, tekintettel arra, hogy Phoebe hol kötött ki
végül. És még valami miatt. Szerintünk a leveleket abban a házban írták. –
Ali Haleemi kivárt pár másodpercet, mielőtt folytatta. – Ma felkerestük
Mrs. Hoskins házát. Yarris felügyelő és én. Megkérdeztük, hogy
körülnézhetünk-e, és ő körbevezetett minket. – Ismét elhallgatott, a
tekintete megpihent rajtam. – A lépcső alatti tárolóban felfedeztünk egy
írógépet.
Önkéntelenül is összerezzentem. Jártak a nagyanyám házában, átnéztek
mindent, ami a családomé volt. Tudtam az írógépről, amit említettek. De
már jó ideje nem láttam. Azt sem tudtam, hogy még megvan nagyinak.
– Mrs. Hoskins megengedte, hogy elhozzuk az írógépet.
A szavak tovább áradtak Haleemi nyomozó szájából. Az értelmetlen
szavak.
Luke halkan beszívta a levegőt.
Haleemi kihúzta magát, mintha mindjárt rátérne mondandója végére,
amihez hivatalos személynek kell látszania.
– Az egyik szakértőnk megvizsgálta. Ugyanaz az írógép, amivel a
leveleket írták.
A felső ajkam még azelőtt remegni kezdett, hogy teljesen felfogtam
volna, miről beszél.
Luke alig hallhatóan elkáromkodta magát, hangosan kifújta a levegőt.
– Ez nem azt jelenti, hogy Phoebe nagyanyja. írta azokat a leveleket?
De mi a fenéért tenne ilyet velünk?
Gilroy felügyelő szorosan összehúzta a szemöldökét.
 – Nincs okunk azt hinni, hogy a nagymama írta őket. Csak egyetlen
ujjlenyomatot találtunk a harmadik levélen és a borítékon. – A tekintete
elidőzött rajtam. – A maga ujjlenyomatait, Phoebe. És a lezárt borítékba
sehogy máshogy nem kerülhettek az ujjlenyomatai. Azt hiszem, most már
értik, hova jutottunk.
A gondolatok csikorogva őrlődtek a fejemben, de minden egyes
gondolat hamuszínű porrá esett szét, mielőtt bármi összefüggővé állt volna
össze.
Hogyan? Hogyan? Hogyan? Hogyan? Hogyan? Hogyan? Hogyan
lehetséges?
Valakinek ezt el kell magyaráznia nekem. De a három nyomozó
elcsendesedett, és csak néztek rám, várták, hogy mit válaszolok.
Mindenféle mozdulatokat tettem (nem is tudom teljesen, hogy miket), a
fejemet ingattam, összehúztam magam, szóra nyitottam a számát, hogy
beszéljek. Talán mindezt egyszerre is. Túlságosan zsibbadt voltam,
túlságosan elvesztem a gondolataimban ahhoz, hogy tudatosuljon bennem,
hogyan viselkedek, nem, hogy megszólaljak vagy megvédjem magam e
szörnyű vádakkal szemben.
Még Luke, aki mindig megtalálta a megfelelő szavakat, még ő is
hallgatott. Amikor odafordultam, láttam, hogy a fejét fogja. Nem tudtam,
mióta ül így. Mikor felemelte a fejét, az arckifejezése más volt, mint előtte.
– Mi lesz most?
Gilroy felügyelő roppant hivatalos testtartása enyhült kicsit.
– Nézze, ez az egész… ezek a levelek… több hónappal a legrosszabb
fajta trauma után keletkeztek. Tommy eltűnésének féléves évfordulója előtt
egy héttel kezdtek jönni. Ez rettenetes mérföldkő. Tudjuk, hogy azt
érezhetik, nem teszünk meg mindent azért, hogy megtaláljuk Tommyt.
Megértjük. Phoebe talán úgy vélte, többet kéne tennünk. Mi úgy
gondoljuk, hogy ez egy segélykiáltás volt, így igyekezett rávenni minket
arra, hogy ismét foglalkozzunk Tommy ügyével. – Megdörgölte a
halántékát, megpróbálkozott egy komor vigyorral. – Az igazság azonban
az, hogy nem álltunk le az üggyel. Mindent bevetettünk, amit emberileg
lehetett. Tommy továbbra is kiemelt fontossággal bír. – Vett egy nagy
levegőt, a tekintetét rám szegezte, a vonásai ellágyultak. – Azt fogjuk
tenni, hogy elfelejtjük ezt a legújabb fordulatot az ügyben. Ha ez egy alva
járós ügy, akkor aligha lehet magát hibáztatni érte. Csak biztosítékot
szeretnénk arra, hogy felkeres valakit, és beszél vele arról, hogy érzi magát
mostanában. Jár valakihez jelenleg? Lelki tanácsadóhoz?
– Dr. Leona Moranhez jár – szólt közbe Luke. – ő pszichiáter. Gilroy
felügyelő bólintott.
– Jó, rendben van.
– Kérek tőle időpontot – mondta Luke. Utána olyan tekintettel nézett
rám, mintha nem ismerne. – Nem értem. Mit gondoltál, mit érünk el ezzel?
– Nem én írtam azokat a leveleket. Tessék.
Kibuktak belőlem a szavak, valahonnan a mellkasom mélyéről törtek
fel.
– Láttalak a videón, Feeb, ahogy bedobod a levelet a postaládába.
Csak… hagyd abba… A francba is, képzeld el, ha utolérjük ma éjjel azt a
fickót! Rohadt nehéz lett volna az egészet kimagyarázni.
Luke elkapta rólam a tekintetét. Láttam rajta, mennyire kínos neki az,
amiről azt hiszi, én tettem.
Most semmit nem mondhattam neki. A nyomozók meggyőzték.
Egymás után végignéztem mindhárom felügyelőt.
– Nem én írtam őket – ismételtem.
A szavaim másodszor még üresebben csengtek. Senki nem hitt nekem a
szobában.
Legszívesebben hazaszaladtam volna, hogy bevegyem a piruláimat,
bemásszak az ágyba, és Tommyról álmodjak. Nem akartam ott lenni, ahol
négy szempár méreget sajnálkozva.
Yarris felügyelő rám mosolygott. Tudtam, hogy meleg mosolynak
szanta, csak éppen ő képtelen melegséget sugározni.
– Gyerekkoromban én is alva jártam. Egyik éjjel belepisiltem a
konyhaszekrénybe, mert azt hittem, a fürdőszobában vagyok.
– Legyen kíméletes Phoebe-vel! – nézett Trent Luke-ra. – Nem volt
önmaga ura. Ahogy mondtam, nem vagyok az alvajárás szakértője, de azt
gyanítjuk, hogy egyszerűen nincs világos emléke arról, hogy megírta
azokat a leveleket.
Luke egy kis időre behunyta a szemét.
– Rendben. Csak éppen… azért jöttem ide, mert azt hittem, válaszokat
kapok, erre fejbe kólintanak ezzel. – Hozzám fordult. – Bocs, hogy pöcs
voltam.
Nem feleltem. Még mindig azt hitte, hogy én írtam a leveleket. Semmi
nem változott.
Luke visszanézett a nyomozókra.
– Mindenki meg fogja tudni, hogy mi történt? Úgy értem, ez az egész
bekerül a hírekbe?
Trent Gilroy a fejét rázta.
– Tőlünk nem. A dolgok kicsit kicsúsztak a kezemből, de ha maguk
nem nyilatkoznak erről, akkor van esély arra, hogy kifújjon az ügy. Ebbe
természetesen nem tartozik bele Phoebe pszichiátere. Vele át kell beszélni
ezt az egészet. A mi részünkről a hivatalos állásfoglalás az marad, hogy
üzeneteket küldtek a házukhoz és a kávézóba, de egy új közleményben
tudatjuk, hogy a rendőrség nem hiszi, hogy ezek bármilyen kapcsolatban
állnának Tommy eltűnésével.
Luke halkan beszívta a levegőt. Tudtam, hogy számára az a
legfontosabb, hogy senki ne tudja meg, hogy a felesége őrült.
Pedig nem őrültem meg.
De azoknak, akik nem őrültek, nem kell ezt hajtogatniuk maguknak,
igaz?
 21. LUKE
Szombat délután

SZÁRAZ, BARNA LEVELEK HULLOTTAK A FÖLÉNK BORULÓ

FÁKRÓL, ahogy Phoebe-t Leona Moran rendelőjébe fuvaroztam. A
göcsörtös ágakat csontvázszerűnek és betegesnek láttam.
Egy órája még élt a remény, hogy közel kerülünk annak a
megoldásához, hogy mi történt a fiammal. A remény azóta porrá lett.
Amint Phoebe-vel elhagytuk a rendőrőrsöt, azonnal felhívtam dr.
Morant. Azt mondta, tekintettel a körülményekre, azonnal fogadja Phoebe-
t. A feleségem nem akarta felkeresni a doktornőt, könyörgött, hogy
menjünk haza. Nem hagyhattam, hogy ez történjen. Valakinek vigyáznia
kellett rá, és ez a valaki egyértelműen nem lehetett ő maga.
Dr. Moran kilépett az irodájából, amint megérkeztünk a rendelőbe.
Könyvtárosokat idéző sima hajával, keret nélküli szemüvegével és hamar
mosolyra húzódó szájával szakmája élő reklámja volt. Mint aki képes
csillogó új embert csinálni belőled, és megszabadít a fejedben kattogó
rossz dolgoktól. Arra számítottam, hogy kint kell várnom, de
meglepetésemre dr. Moran Phoebe-vel együtt engem is beterelt a szobába.
– Szeretnék pár szót váltani mindkettőjükkel. – Két, kényelmesnek tűnő
szék felé intett. – Mivel ez mindkettőjükkel történik. Először is, hozhatok
valamit? Teát vagy kávét? Vizet?
Phoebe határozott nemmel válaszolt, én pedig követtem a példáját.
Amúgy is valami erősebbre vágytam egy kávénál.
– Rendben – kezdte a doktornő, és a homloka közepére aggódó ráncok
sokasága gyűlt. – Luke, röviden vázolta már, hogy mi történt az elmúlt
három napban. Innen szeretném folytatni, hogy lássam, nem tudjuk-e a
dolgokat jobb megvilágításba helyezni. – Sötétzöld szeme megpihent
Phoebe-n. – Hogy van? Nem jött el az utolsó két időpontra. Gondoltam
magára.
– Csak haza akarok menni – kapta le Phoebe a tekintetét rólam és dr.
Moranről.
Ismét felhorgadt bennem a harag. Ezt az egészet ő okozta, és most ki
akar sétálni belőle? Arról sem tudtam, hogy kihagyott alkalmakat.
Hazudott nekem.
– Csak szeretnénk meggyőződni róla, hogy jól van – mondta neki dr.
Moran sokkal szelídebb hangon, mint ami tetszett nekem. – Korábban nem
volt jól. Tudom, hogy most mindketten szenvednek. Talán kezdhetnénk
azzal, hogy elmondja, hogy volt mostanában, Phoebe.
Phoebe összefonta karját a hasán, védekezés ült ki az arcára, ahogy dr.
Moranre nézett.
– Hogyan mondhatnék bármit is, amikor jelenleg magam sem értem?
Időre van szükségem, hogy végiggondoljam ezt az egészet.
– Össze van zavarodva? – bólintott dr. Moran.
– Az összezavarodva még csak meg sem közelíti. Nem én írtam azokat
a leveleket. Nem írhattam én. Miért tenném…? – halt el Phoebe hangja.
– Hát persze – mondta a doktornő. – Ezt egyből nem fogja tudni
kibogozni. Ne is várja! Súlyos és kíméletlen traumán esett át az elmúlt
hónapokban. Tud már aludni? Hogy váltak be az új altatók?
Szerettem volna, ha dr. Moran a levelekről faggatja. Ha kielemzi, hogy
miért tette Phoebe. Ehelyett teljesen másfelé tapogatózott.
Phoebe bólintott.
– Az orvosság kiváló. Alszom tőle.
– Kivéve, amikor alva jársz – szóltam közbe.
– Volt pár nyugtalan éjszakám – csattant fel Phoebe. – Amióta jönni
kezdtek a levelek.
– Ez érthető. – Dr. Moran rövid szünetet tartott. – Az alvajárás
határozottan új dolog. És ezek a nyugtalan éjszakák a levelek előtt is
voltak már?
– Nem – ingatta a fejét Phoebe határozottan. Dr. Moran megerősítést
várva nézett rám.
Nem tudtam, mi a francért beszélgetünk úgy, mintha a levelek idézték
volna elő Phoebe elmeállapotát, mikor Phoebe elmeállapota miatt születtek
meg a levelek. De nem én vagyok az orvos, ezért úgy döntöttem,
belemegyek a játszmába.
– Amennyire én tudom, ez igaz – bólintottam.
A doktornő egy másodpercre beharapta a szája szélét.
– Oké. Tudtam, hogy intenzív álmai vannak, de ez az egész nagyon
túlnőtte magát. És nem a helyes irányba.
 Phoebe felemelte a fejét, és átható pillantást vetett dr. Moranre.
– Tudnom kell valamit. Lehetséges, hogy valaki alvajárás közben
leveleket írjon?
Dr. Moran mintha eltűnődött volna ezen egy pillanatig, a homlokára
ismét redők gyűltek.
– Amennyire én tudom, ezek a levelek rímbe szedettek, és egy írógépen
íródtak, majd onnan kerültek a postaládájukba, az elmúlt három nap során.
Ez igaz?
– A második levelet a kávézó üzenőtáblájára tűzték – vágtam közbe. –
És a videón az látszott, hogy Phoebe elrohan a nagyanyjához, majd vissza,
és úgy került a ládába a harmadik levél. – Úgy beszéltem, mint ügyész a
tárgyalóteremben. Megfékeztem magam, mielőtt többet mondanék. – Csak
igyekszem tisztább képet felvázolni.
Dr. Moran egyre jobban ráncolta a homlokát.
– Nos, itt igen sok összetett tevékenységről beszélünk. Az emberek
mindenfélét művelnek szomnambulizmus közben, azaz alva-járáskor.
Megtehetünk mindent alvajárás közben, amire képesek vagyunk ébren is.
Sétálhatunk az utcán, leveleket is írhatunk. Még kocsit is vezethetünk.
Általában nem tesznek ilyeneket az emberek ebben az állapotban, de
lehetséges. Olyanról nem hallottam, hogy valaki egy adott tevékenységet
több alvajárási esemény során folytatólagosan tett volna, de ennek utána
kell néznem. Ahogy annak a lehetőségnek is, hogy Phoebe nem volt-e
másféle állapotban.
– Milyen másféle állapotban? – kérdezte Phoebe, és szorosan karba
fonta a kezét.
– Ezt kell kiderítenünk – felelte dr. Moran. – Nézze, foglalok időpontot
egy alváskezelésre, hogy kiderítsük, mit művel éjszakánként.
– Az mi? – kérdeztem.
– A páciens egy éjszakára bent marad a klinikán, és álmában
monitorozzák az alvási fázisait. Továbbá…
– Nem akarok most sehova menni, és ott aludni – vágta rá gyorsan
Phoebe.
Dr. Moran megértőén biccentett.
– Nem most rögtön lenne. És mivel egy egész éjszakán át moni-
toroznak, gondolhatja, milyen hosszú a várólista. Ezalatt lehet, hogy
érdemes lenne elgondolkodnunk az altatókon. Talán jó lenne visz-szatérni
a korábbi gyógyszereihez, mert lehet, hogy az új orvosságok erősebbek
annál, mint amikre szüksége van.
Phoebe arcán egy pillanatra riadalom villant, de azután hűvös
nyugalom váltotta fel. Mintha lett volna egy tükre, amiben meglátta a saját
arcát.
– Jól vagyok tőlük. El tudok aludni. A régi gyógyszerek nem váltak be.
– Ez esetben megpróbálkozhatunk másik fajtával – mondta dr. Moran.
– Nem örülök annak, ahogy a dolgok alakulnak a jelenlegivel.
Phoebe hallgatásba burkolózott. Éreztem, ahogy viharfelhők gyűlnek
körülötte.
Mi a franc történik vele? Az imént kapták rajta, hogy Tommyról szóló
leveleket küldözget a házunkhoz, mintha a gyerekrablók írták volna. Bárki,
aki csak feleennyire épelméjű, bocsánatot kérne, igyekezne helyre rakni a
fejében kavargó őrültség fellegeit. Phoebe nem. ő a pszichiáterével
vitatkozik a gyógyszereiről.
Nagyon nehezemre esett megjátszani a megértő férjet. Gilroynak igaza
volt, az elmúlt hat hónap igazi rémálom volt, talán meg kéne értenem,
hogy Phoebe kétségbeesett. Ha tényleg nem emlékszik arra, hogy leveleket
írt vagy küldött, akkor most biztos egy jó nagy zűrzavar közepén
ücsöröghet.
De sehogy sem tudtam felfogni, miért viselkedik így dr. Moran
rendelőjében.
Mi van, ha direkt írta a leveleket, aztán csak megjátszotta az egész alva
járós dolgot… arra az esetre, ha rájönnének?
Titkol valamit. Ebben biztos voltam.
– Nem szeretnék semmi újat kipróbálni – mondta végül Phoebe. –
Belefáradtam a… változásokba. Belefáradtam, hogy minden változik és
kicsúszik a kezemből. Nem maradhatna meg az, amit most szedek, még
egy darabig? Csak még egy receptet kérek, aztán meglátjuk, hogy megy.
A feleségemre néztem. Furcsán hamisnak érződött a hangja, de az arca
nem árult el semmit. A szeme nagyra tágult, enyhén kérlelően.
Dr. Moran láthatóan nem vette észre azt, amit én igen. Sajnálkozó
pillantást vetett Phoebe-re.
 – Sajnálom. Hallom, amit mond, tényleg hallom. De, mint az orvosa,
attól tartok, jelen helyzetben nem írhatom fel ezeket újra. Valami mást kell
kipróbálnunk.
Phoebe hangtalanul sóhajtott egyet. Az orvosnő írt egy receptet.
– Rendben lesz ma este, Phoebe? Ha aggódik amiatt, hogy a házban
vagy azon kívül bolyongana, talán az lenne a legbiztonságosabb, ha egy
éjszakát egy mentálhigiéniás klinikán töltene. Ez most így túlzásnak
tűnhet, de ami ma hajnalban történt magával, az elég szélsőséges volt. És
ez veszélyes önre nézve.
– Luke új riasztót szerelt fel – felelte Phoebe. – És a bejárati ajtón
reteszzár van. Szóval minden oké.
Phoebe már-már úgy beszélt, mint aki teljesen higgadt. Dr. Moran
kérdőn nézett rám.
Bólintottam.
– Tegnap.
– Ez gyorsan ment. Szép munka.
Átadta a receptet Phoebe-nek, aki habozva vette át, mint a gyerek, aki
orvosságot kap. A doktornő hozzám fordult, összepréselte az ajkát.
– Ön hogy van, Luke?
Szeretném megszorongatni a nejem csontos nyakát. így vagyok.
– Én csak… igyekszem feldolgozni mindent. De nem sikerül.
– Eltart majd egy ideig. Hogy megy az ingatlanbiznisz?
Váratlanul ért a kérdés, de értettem. A doktornő próbálta a dolgokat
visszaterelni a megszokott mederbe, hogy új vágányra állítson. Talán
megérezte, hogy dühös vagyok. Valami ellenkezett bennem. Nem akartam
visszakerülni a megszokott mederbe. Egész végig rohadt megértő voltam
Phoebe-vel. Ő volt Tommyval, amikor a fiunk eltűnt. Akkor történt a
dolog, amikor elvileg neki, a feleségemnek kellett volna figyelnie rá, nem
nekem. Mégis ő kapja az együttérzések java részét – mindenkitől, ö az
anya, tőle várják, hogy ő szenvedjen a legjobban, ö jár dr. Moranhez, neki
van szüksége antidepresszánsokra és altatókra. Én egy hónappal a
történtek után túl voltam ezeken a dolgokon. Minden figyelem Phoebe-re
irányult.
És most itt van ez az eszelős badarság. Csak megráztam a fejem
válaszul.
 A doktornő egy másodpercig habozott, tolla a papír fölött lebegett.
– Szeretném, ha jövő hétre ismét megbeszélnénk egy időpontot
mindkettőjükkel. De külön-külön.
Phoebe nem felelt. Rápillantottam. Mintha teljesen kikapcsolt volna,
már nem is vett részt a beszélgetésben.
– Később felhívjuk, és megbeszélünk valamit – feleltem.
– Kérem, mindenképpen!
Dr. Moran egymás után a szemünkbe nézett.
Azt vártam, hogy Phoebe mindjárt felugrik, és azt mondja, neki nem
kell visszajönnie, de hallgatott.
– Phoebe? – kérdezte dr. Moran. Rámosolygott a doktornőre.
Rámosolygott.
– Majd Luke elintézi.
– Akkor hamarosan látjuk egymást. – Dr. Moran bólogatott, miközben
beszélt.
Ereztem, hogy a zavarát leplezve néz minket, ahogy Phoebe-vel
elhagytuk a rendelőt. De Phoebe-nek nem sikerült teljesen csőbe húznia.
Biztosra vettem, hogy a doktornő, ahogy én is, látja rajta, hogy valami
történik vele.
 22. PHOEBE
Szombat este

LUKE MENT EGYENESEN KIVÁLTANI A RECEPTET. Nem bízott

meg bennem, hogy majd én megteszem. Már nem bízott abban, hogy
képes vagyok irányítani az életemet. Én gyerek lettem, Luke, dr. Moran és
a nyomozók voltak a felnőttek. Engem megfosztottak a felnőtt
státuszomtól.
Nem tudtam, mi lesz. A rendőrőrsön és dr. Morannél dobozba kellett
csomagolnom a nap eseményeit, és rácsukni a fedelét, megvárva, meg
egyedül maradok. Csak akkor fogom tudni kivenni a dobozból a tartalmát,
és megvizsgálni egyenként, távol mindenkitől.
Mindig is ezt csináltam. Még gyerekként megtanultam elcsomagolni a
dolgokat. Ne engedd, hogy bárki lássa rajtad, mitől félsz! Ne hagyd, hogy
bárki beléd lásson!
Mire Luke megállította a kocsit az otthonunk előtt, a tekintete mar
szinte ellenséges volt. Mi történt a Luke és Phoebe csapattal? Erősek
voltunk, egységesek azóta, hogy Tommyt elrabolták tőlünk. De most nem.
A levelek közénk ékelődtek. Szerettem volna a férjemet az én oldalamon
tudni, hogy elmondja a rendőröknek, tévednek, kell lennie más
magyarázatnak. De ő máris ellenem fordult.
Felmentem az emeletre, vizet engedtem magamnak a kádba. Áztatni
vágytam magam, és elmosni az elmúlt két óra rettenetes jeleneteit. A
csapból zubogva tört elő a víz, mint valami pusztító folyam. Mintha
minden a pusztulásomra tört volna.
Hipnotizálva néztem, ahogy egyre emelkedik a sötét víz.
A kádunk fekete. Luke választotta. Az egész fürdőszoba (az egész ház)
férfias fekete-fehér színekben tobzódik. Luke azt mondta, hogy ez a szín
népszerű az ügyfelei körében, amikor lakásokat és sorházakat nézegetnek.
Mire a kád megtelt, nem láttam az alját.
Kellett egy kis segítség, hogy ellazuljak. Beszaladtam a hálóba, és
kivettem a gardróbból a cipősdobozt. Egyik pirula után kaptam be a
másikat. Azt sem tudtam, mennyit. Vagy egy tucatot? Miután ennyit
bevettem, már nem fogok alva járni. Ki sem fogok tudni kelni az ágyból.
 Ruháimat a padlóra dobva beléptem a vízbe, és belefeküdtem a kádba.
A gondolat, hogy tényleg meg fogok őrülni, ott lebegett a fejemet
megtöltő vizenyős kábaságban.
Hiszen engem rögzített a rendőrségi kamera. Megcáfolhatatlanul
engem.
Mi bajom van? Tényleg tőlem származnak azok a rémes versikék? Én
tettem ezeket a dolgokat mély álomba merülve?
Dr. Moran kitért a kérdés elől. Láttam rajta, hogy nem igazán hiszi el,
hogy más is írhatta a három verset, és aztán egyesével hozta el (az
otthonomba és a kávézóba), míg én mély álomba merültem. A rendőrök
sem hitték el. Láttam rajtuk. Egyetlen lehetőség maradt. Hogy direkt írtam
azokat a leveleket. Hogy kicsit megzizzentem, és csak kitaláltam az
egészet (erre utalt dr. Moran eufemisztikus másféle állapota}.
De nekem nincs emlékem arról, hogy leveleket írtam volna. Semmi.
Honnan szereztem a papírt? Mikor szedtem elő nagyi írógépét, és kezdtem
el írni? Hogyan tűztem azt a levelet a kávézó üzenőtáblájára? Honnan
szedtem ezeket a versikéket?
Bársonylepel borult az elmémre, és az aznapi szörnyűségek újult erővel
árasztottak el.
Tommy eltűnt, és az emiatt érzett kín soha, soha nem fog megszűnni.
Luke és én így fogunk élni életünk végéig. Nem szűnik meg soha. Nincs rá
megoldás.
Innen nem volt kiút.
Mélyre merültem a vízben. Csak magamat hitegettem. Az álmaim nem
vezettek el Tommyhoz. A fájdalomtól próbáltam menekülni a
gyógyszerekkel, létrehozva saját kis látszatvilágomat.
Az egyetlen dolog, ami az elmúlt pár hónapban folytatásra ösztönzött,
szétzúzódott.
A fejem egyre nehezebb, nehezebb és nehezebb lett. El tudtam volna
aludni.
A víz ellepte az arcomat.
Bárcsak maradhatnék még itt egy kicsit… Csak egy kicsit…
 23. LUKE
Szombat este

ÖNTÖTTEM MAGAMNAK EGY POHÁR BOURBONT, és

hallgattam a házra telepedő csendet. Azután kivettem a zsebemből a
telefonomat, és felhívtam anyámat.
Azzal a kissé aggódó hangsúllyal vette fel, amit mindig használ,
valahányszor felveszi a telefont – bárki hívta is, mintha örökösen rossz
hírekre készült volna.
– Luke?
– Igen, én vagyok.
Persze hogy én vagyok. A nevem azonnal megjelenik a telefon
kijelzőjén, elárulja, hogy én hívom.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Nem, nem igazán.
– Nos, mi folyik nálatok? Phoebe-ről van szó?
– Miből gondolod, hogy Phoebe-ről?
– Ó, Luke, mindig róla van szó. Mindig te szedegeted össze a
darabokat.
Meglepett a szavaival, és beletelt egy másodpercbe, hogy
megemésszem őket. Korábban sosem mondott semmi rosszat Phoeberől.
– Reggel óta hívogatlak. Ahogy Joan nénit is. Jól sejtem, hogy nem
hallottad, mi történt?
– Ó, te jó ég, mi történt? Nem hallottam, tudod, hogy a nyaralóban
nincs térerő. Most éppen a városban vagyunk, bejöttünk vacsorázni.
– Az összes hír erről szól, anya. Leveleket kaptunk. Tommyról.
– Ne! Tommyról? Miféle leveleket?
– Csak leveleket. Versikéket. Semmi értelmük.
– És szóltatok róluk a rendőrségnek?
– Igen. Anya, ez országos hír.
– Ó, drágám! Kitől kaptátok azokat a leveleket? Az emberrablótól?
– A rendőrség nem hiszi. Csak valami meggondolatlan ember…
Nem fogom elmondani anyámnak az egész sztorit. Most még
semmiképpen.
 – Ó, szörnyen érzem magam. Itt mindentől teljesen el vagyunk vágva.
– Nézd, arra gondoltam… Phoebe nem viseli jól. Talán elvihetném egy
időre a nyaralóba. A környezetváltozás kedvéért.
Szinte hallottam, hogy anya mire gondol.
– Nem a legjobb az időzítés.
– Mi történt?
– Apád nincs jól.
– Hogyhogy? Mi van vele?
– Éppen átesik egy-két dolgon. Azt hiszem, te depressziónak hívnád.
Nagyon nagy szüksége van nyugalomra, hogy feltöltődhessen, és ismét
önmaga legyen.
– Mikor kezdődött?
– Nemrégen. Nagyon mélyen hatott rá, ami Tommyval történt. Azt
hiszem, egyszerűen nem tud megbékélni a világgal.
Megdörgöltem a homlokomat, nem tudtam, el bírom-e viselni, ha
megtudom, hogy Tommy eltűnése még másvalakire is így hatott. Időnként
úgy tűnik, tőlem azt várják, hogy működjek tovább, de közben mindenki
másnak joga van szétesni.
– Oké, akkor majd kigondolok valami mást.
– Szerintem az lenne a legjobb.
Még csak meg sem próbált alternatívát kínálni. Magamra maradtam
ezzel a dologgal. Pedig azt reméltem, hogy anyám tárt karokkal fogad
minket, és hogy apa kivisz pecázni a tóra. A nyaralójuk tizenhat éve
megvan, kamaszkorom óta. Kilencórányira van kocsival a parton, és az
óceántól még húsz perc autókázás a tóig. Télen rohadt hideg, amikor a hó
betakar mindent, de nyáron a világ legkirályabb helye. Apa ott mindig
elemében volt. Elég jól tűrte az anyával tett túrákat Európába, de a nyaraló
volt az ő különleges helye. Lusta és elégedett vigyorral az arcán ük ki a
verandára, mindkét kezét dudorodó pocakján tartva, ami a jó élet jele volt.
Beszélgettem még kicsit anyával, de semmi különösebbről.
Nyilvánvalóan csak udvariasan szerette volna lezárni a beszélgetést.
A telefont visszatettem a zsebembe. Az jutott eszembe, hogy észre sem
vettem, mikor terelődött át anyám figyelme rólam apámra. Régebben
miattam aggódott, körülöttem csapott nagy hűhót. Mostanra azonban úgy
tűnt, minden az apádról szól. Talán kezdenek megöregedni, és félnek, és
anyámnál minden arról szól, hogy a lehető legtovább tartsa életben a férjét.
Apám nem az egészséges étkezéséről híres. És sokkal többet iszik, mint
ami jót tenne a májának.
Elnéztem magam a tükörben, és letettem a bourbont a kisasztalra. Még
harminc sem vagyok, de már idősebbnek tűnök harmincnál. A hajam
vonala kezd visszahúzódni, és a szememből áradó fáradtság állandósult.
Egy pillanatra elképzeltem, ahogy apám arca összeolvad az enyémmel.
Hogy fogok kinézni hatvanévesen? önmagam fakó változata leszek, aki a
nyaralója verandáján üldögél, iszogat, és elbűvölten mered a tóra, és
időnként eltűnődik azon a kisfiún, akit sosem látott felnőni? A fián, aki
még mindig nincs meg? Minden valószínűség szerint ez a jövőm. A
szüleim rám hagyják majd a nyaralót.
Csak azt nem tudom elképzelni, hogy Phoebe akkor még mindig
mellettem lesz, ott fog tüsténkedni, ö sosem lesz olyan, mint anyám, de
még olyan se, mint a saját anyja, öt másféle fából faragták.
A házban uralkodó csend hirtelen mintha megváltozott volna. Mintha
egyedül lettem volna benne.
Hátrahagyva az italomat, elindultam az emeletre.
Hányásszag terjengett a levegőben. A fürdőszoba ajtaja nyitva állt.
Belöktem.
Phoebe teljesen elmerült a vízben, a szeme kerekre tágulva meredt rám
a víz alól. A kád mellett kis kupac hányást láttam a padlón, ahonnan
vékony csík vezetett a vécéig. A vécécsészében hányás után maradt hartya
lebegett. A feleségem nyilván lehúzta a többit.
Beletelt egy pillanatba, mire felfogtam, mit látok.
Egyetlen ugrással átszeltem a fürdőszobát. Megragadtam Phoebe-t,
kihúztam a fejét és a testét a vízből. Alig volt tudatában annak, hogy ott
vagyok. Csak pislogott rám.
– Mi a faszt művelsz? – Nem ismertem rá a saját hangomra.
– Nem bírom… elviselni. Mindössze ennyit mondott.
Letérdeltem a padlóra, a mindenhova kifröcskölt vízbe, a hányásába.
– Én is elvesztettem Tommyt. Ezt ne felejtsd el!
– Nem értek semmit. Nem értem, miért tűnt el Tommy, és hogyan
kerültek elő a levelek. Semmi sincs rendben, és én nem tudom helyrehozni
a dolgokat. Nem tudom. Nem akarok már élni.
 Ahogy rámeredtem, valahonnan nagyon mélyről rám tört a vágy, aznap
másodszor, hogy megfojtsam. Elvesztette Tommyt, de még itt vagyok neki
én. Csak én nem vagyok elég. Én rohadtul nem vagyok elég…
és az összes dolog sem, amit adtam neki. Mindkét kezem rázárult a
vállára, hüvelykujjaim csillogó, vizes torkának nyomódtak. Egyetlen szó
hagyta el sziszegve a számat.
– Ne…
Semmilyen érzelmet nem mutatott. Semmit.
Az ujjaim lecsúsztak a nyakáról, felborzolták a mostanra kihűlt
fürdővizet.
– Mivel próbálkoztál? Hogy vízbe fojtsd magad?
– Nem tudom.
Az öklömmel rácsaptam a kád szélére. Meg sem rezzent.
– Mondd el, miért! Miért írtad azokat a leveleket? Hogy megbüntesd a
rendőrséget? Vagy engem?
– Kérlek…
– Mondd el, miért!
– Nem tudom, miért. Semmire sem emlékszem.
– Hogyhogy nem emlékszel? Ennek semmi értelme. Valid be, hogy te
tetted! Az lenne a kezdet.
– Menj a francba!
Remegve, halkan kiejtett menj a francba! volt ez. De, amit a szemében
láttam, az összetört. Gyűlölet ült benne.
Belefáradtam, hogy állandóan megmentsem. Gyerekkorunkban minden
tőlem telhetőt elkövettem, hogy megmentsem a saját vacak életétől. És
azóta is folyton megmentettem. Meddig menthetsz meg unos-untalan
valakit?
De amilyen hülye vagyok, ugyanúgy felkaptam, mint ahogy annyiszor,
mikor berúgott. Törülközőbe csavartam, és átvittem az ágyunkba. A
hajának még mindig enyhe hányásszaga volt.
Visszamentem a fürdőszobába, és egy halom vécépapírral
feltakarítottam a rumlit.
Mihez kezdjek most? Üljek le a földszinten, és nézzem a tévét? Tegyek
úgy, mintha az életem normális lenne? Inkább lefeküdtem mellé. Még csak
tudomást sem vett rólam. Odafordultam, ránéztem, de az arca kőmerev
volt.
Olyasmire vágytam Phoebe-től, amit sosem tudott megadni nekem –
egy puha leszállóhelyre.

Phoebe, Phoebe
Nem túl fincsi
Még jobban zár
Mint az uzsorás.

Mikor mindketten tizenhat évesek voltunk, előszeretettel zrikáltam

ezzel. Abban a reményben tettem, hogy megkönyörül rajtam, és ugyanúgy
hancúrozni fog velem, ahogy addigra már Sass és Pria megtette – sőt
Bernice is. Évekkel később nagyon szégyelltem magam, amiért Phoebe-t
az uzsoráshoz hasonlítottam. De akkor, amikor még csak tizenhat évesek
voltunk, nem töprengtem túl sokat semmin. Es végül engedett. Még
ugyanabban az évben, többször felmentünk a 29. szám emeletére, és
szeretkeztünk. Egészen addig, míg Bernice el nem követte azt a rohadt
nagy szemétséget abban a házban. Soha többé nem tértünk oda vissza.
Phoebe hátat fordított nekem, és összegömbölyödött. Betolakodó
lettem. A saját szobámban. A saját ágyamban.
Felkeltem, felvettem egy kapucnis pulóvert, és lementem a földszintre.
Most még kevésbé tudtam mihez kezdeni magammal. így aztán elindultam
kifelé.
A bejárati ajtón reteszzár volt. Figyeltem rá, hogy mindkét kulcsot
magammal vigyem. Phoebe a kulcsok nélkül nem juthatott ki. És
megváltoztattam a riasztón a számsort. Nem tudtam, hogy elhiszem-e ezt
az egész alvajárósdit, de a lelkiismeretem legalább tiszta volt. A feleségem
nem juthatott ki a házból.
Feleséged bezárva Minden gondod lerázva.
Ezek a rímek tizenhat évesen eszembe nem jutottak volna, amikor azt
hittem, Phoebe lesz a nő, akit egy napon elveszek. Úgy éreztem magam,
mint Tökevő Péter2, ahogy kocogva indultam a dokkok felé.
Két hajléktalan keresztezte egymás útját a rakparton, amiről két,
egymás mellett elhaladó komp jutott eszembe, amiknek a fedélzetén nincs
semmi más, csak a magány.
Mielőtt tudtam volna, mit teszek, már a következő saroknál jártam,
felfelé indultam futva a dombon.
Szerettem volna rávenni magam, hogy forduljak vissza. De nem tettem.
Levegőért kapkodva álltam meg Kitty bejárati ajtaja előtt. Megnyomtam a
kaputelefont. Felvette, és álmos hangon beleszólt.
A fémkapu félregördült, én pedig elindultam a kerti úton. Kitty arcáról
csak úgy áradt az aggodalom és a vigasztalni akarás.
– Luke! Elég ramatyul festesz. Mi történt?
– Csak társaságra vágytam. Nem baj?
– Tudod, hogy nem.
Elhatároztam, hogy visszafogom magam, fenntartom a falat – azt a
fajta falat, amit az üzletfeleimnél is felhúzok. De ahogy kávét nyomott a
kezembe, és leültetett a kanapéra, nyomban összeomlottam.
Egész testemben remegtem, és képtelen voltam abbahagyni a
borzongást.
– Ó, a francba, teljesen kivagy!
Megérintette a karomat, elvette tőlem a kávét, és letette elénk az
alacsony asztalkára.
A mellkasomat néma zokogás préselte össze.
Erősen megölelt, én pedig hálás voltam, hogy nem mondott semmit.
– Haza kellene mennem – mondtam végül. – Hónapok óta rád
támaszkodom, nem hiányzik ez neked.
– Marhaság! Szükséged van rám. Ha összeszeded magad, jobban át
tudod segíteni Phoebe-t ezen az egészen.
Valami elroppant bennem, és megragadtam mindkét karját.
– Tudod, állandóan ezt hallom, hogy szegény Phoebe. Mindenki ezt
mondja. Mindenkinek ez jár a fejében. Tőlem meg egyszerűen elvárják,
hogy folyamatosan támogassam. Mindenki szarik rá, hogy én hogyan
bírom.
Összerezzent, elhúzódott.
– Nem így értettem.
– Egyszerűen torkig vagyok. Tudod, ma este mit csinált?
Válaszul megrázta a fejét, az arcára kiült a feszültség, mintha nem is
akarná tudni a választ.
 – Rohadtul igyekezett vízbe fojtani magát. A szája tátva maradt.
– Ó, te jó isten! Micsoda?
– Bizony. A kádban. Én rángattam ki onnan. Most meg alszik. Akár egy
csecsemő.
– Nem kellene felhívnod valakit? Lehet, hogy segítségre szorul. Ez
komoly dolog. Luke, nem hagyhatod…
– Mit nem hagyhatok? Nem hagyhatom abba az őrzését? Az emberek
nem fulladnak bele a saját kádjukba, Kitty. Akkor nem, ha tényleg
komolyan gondolják a dolgot. Előtte elvágják a csuklójukat, vagy
bevesznek egy doboz pirulát, vagy…
– És biztos, hogy nem ezt tette? A pirulákra gondolok.
– Nem, egyenesen a kádba ment. Megszámoltam a fiókos szekrényében
tartott altatóit. Pár naponta megszámolom őket. Mind ott vannak.
Egyszerűen csak figyelemre vágyik.
– Oké, nem kérsz valamit inni?
A választ meg sem várva kevert nekem egy bourbont kólával, és a
kezembe nyomta.
Ledöntöttem az italt. Azonnal szétáradt bennem a zsibbadás – az elmúlt
órában a negyedik italom volt. Hármat otthon ittam.
– Mesélj az üzenetekről! – kérte. – El nem tudom képzelni, milyen
lehetett megtalálni őket a postában! A hírekben legutóbb azt mondták,
hogy a rendőrség szerint valami dilis küldözgeti őket.
Összeszorítottam a fogaimat.
– Ja. Csak egy dilis. Az üzenetek egy újabb epizód a szar életemben.
– Időnként olyan dolgok történnek, amik arra kényszerítenek minket,
hogy álljunk meg, és értékeljünk át mindent az életünkben. Talán te is
keresztúthoz értél.
– Már nem tudom, hova értem. Nem tudom, mit kellene tennem.
– Majd rájössz. Megleled az utadat. – Habozva elmosolyodott. – Hé,
vitted ki mostanában a jachtodat?
– Az elmúlt három hónapban csak kétszer. Hiányzik. És apa sem jön ki
már többet pecázni velem. Nemrég beszéltem anyával. Szerinte apa
depressziós, vagy ilyesmi.
– Ez nem jó. Remélem, kezd vele valamit, és nem egyedül próbálja
meg átvészelni.
 – Majd azután, miután kifacsarta anyából a maximális együttérzést.
– A depresszió nem vicc, Luke.
– Tudom. De apa mindig nyavalyog valamiért. – Visszaroskadtam a
kanapéra, a fejemet a fejtámlának döntve. – Kitty, biztos, hogy meg akarod
csinálni ezt az ügyletet?
– Igen, miért is ne? Be akarok fektetni egy sydney-i ingatlanba.
– Pont ez az. Ez nem a legbölcsebb befektetés. Sokkal jobbak is vannak
a piacon. És itt rengeteg lóvét kell kicsengetni. A helyedben hagynám.
– Hát, te nem én vagyok – mosolyodott el. – Én érzelmileg
ragaszkodom dolgokhoz, ami többet jelent nekem, mint a lehetséges
haszon.
– Oké, én elmondtam a mondókámat. Miután visszaértem az irodámba,
mozgásba lendítem a dolgokat. Napok óta nem jártam bent.
– Persze hogy nem. Ne aggódj emiatt! Most tele van a fejed mindenféle
gonddal.
– Jobb, ha megyek. – Talpra kecmeregtem, kicsit szédelegtem az
alkoholtól. – Nem lenne szabad túl sokáig magára hagynom Phoebe-t. –
Habozva beletúrtam a hajamba. – Tudom, hogy rémesen hangzik, de
egyszerűen nem akarok visszamenni oda.
Válaszul mellém lépett, és ismét átölelt.
Jó érzés volt, melengető, erőt adó. Phoebe-nél sosem éreztem ezt.
Phoebe-t ölelni mindig olyan volt, mintha olyasvalamivel lenne dolgom,
ami bármelyik pillanatban összetörhet.
Átvillant az agyamon, hogy milyen lehet együtt lenni olyasvalakivel,
mint Kitty, hogy ez milyen érzés lehet. Nem tojáshéjon táncolni, nem
szüntelenül azon aggódni, hogy ma éppen milyen lelkiállapotban van a
másik.
E gondolatba burkolózva teljesen kiürült a fejem, és szájon csókoltam.
Azonnal elhúzódott. Mintha megszúrtam volna, vagy ilyesmi.
– Tudom, hogy szenvedsz, és nem vagy önmagad, így ezt most
elnézem.
– A rohadt életbe, sajnálom!
– Ne sajnáld! Nem gondoltad komolyan.
– Ez itt a gond. Nem vehetem ugyanis biztosra, hogy nem gondoltam
komolyan.
 Ma éjjel megállíthatatlanul zubogtak belőlem a szavak. Mi a franc
bajom lett? Bőgni akartam, hogy kisgyerekként ölelgessenek. Olyan nővel
akartam lenni, aki átadná magát nekem, aki nem olyan, mint Phoebe.
Kitty összeráncolta a homlokát, feszültnek látszott.
– Mindig közel leszünk egymáshoz, mivel barátok vagyunk. De most
éppen ezer dolog történik veled. Ez nem te vagy. Légy túl ezen, és akkor
barátként folytatjuk!
Nagyot nyeltem.
– Talán akkor kellett volna megkérnem a kezedet, amikor együtt
dolgoztunk az ügynökségen. Nem kellett volna hagynom, hogy
eljegyezzen az a pöcs.
A szája apró mosolyra húzódott.
– Te és én jól elvoltunk abban az évben. És igen, tényleg, miért is nem
raboltál el, és gátoltad meg, hogy elfogadjam azt a gyűrűt? Hova is tettem
az eszem?
– A krisztusát, pedig úgy bemostam volna neki azért, amit veled
művelt.
– Nos, mindez már a múlté. Rossz döntést hoztam. De már boldog
vagyok.
– Boldog vagy? Én már nem is emlékszem, milyen érzés.
– Majd eszedbe jut. Megleled az utat, mert te pozitívan gondolkodsz. –
Bólogatott, és magabiztosnak tűnt.
Gyorsan elbúcsúztam. Kikísért az ajtóig.
A kezemet a kapucnis pulóverem zsebébe süllyesztve kiléptem az
éjszakába, és úgy éreztem magam, akár Júdás. A kapu fémes kattanással
zárult be mögöttem.
Nem akartam visszamenni Phoebe-hez. De nem volt más választásom.
Enyhe köd kavargóit a föld fölött, besurrant a kerítéseken és az udvarokon.
Visszakocogtam az utcánkig, a hideg a csontomig hatolt. Nyavalyás,
rohadt tel. A legnyomorultabb, amit eddig megéltem.
Kocogásra váltottam, mikor megláttam, hogy Phoebe a házunk
alacsony kerítésen ül. Meg mindig a törülközőt viselte, a haja nedves volt,
petyhüdten hullt a vállára. Az utolsó húsz métert sprintelve tettem meg.
– Feeb, mi a franc ez? Nyugodt arccal nézett rám.
– Hol jártál?
 – Sétáltam egyet. Menj be! Hát nem hívtad már fél magadra eléggé a
figyelmet az utóbbi időben?
– Miért legyek én odabent, biztonságban, a jó melegben? Tommy sincs
biztonságban, se melegben.
– Ennek vége, Phoebe. Most van vége – ragadtam vállon. – Nem
sajátíthatod ki magadnak a Tommy miatti gyászt.
– Parfümillatot érzek. Miért van parfümillatod, Luke?
– Csak képzelődsz.
– Képzelődöm? Nem, egyáltalán nem hiszem, hogy képzelődnék.
– Gyere be! Értelmetlen itt állnod.
– Mostanában rengeteget jársz futni esténként, nem igaz?
– Nagyon sokan vannak ezzel így.
– Igazad van. Ügy tűnik, errefelé éjszakai baglyok az emberek.
Esténként mindenki az utcán kóborol. Bernice Wick azért megy ki, hogy
megkeresse az anyja macskáját. A hajléktalanok alvóhelyet keresnek.
És az a tag, aki itt szokott őgyelegni… nos, ki tudja, ő kit keres. És te
kit keresel, Luke?
– Ennek a beszélgetésnek itt vége. Ha fel kell másznom oda, és nekem
kell visszacipelni a házba, megteszem. Amúgy meg hogy jutottál ki?
– A fürdőszoba ablakán át. Hogy hívják a nőt?
– Mi van?
– A nőt. Akit a sétáid során látogatsz.
– Hagyd abba, oké?
– Értelmetlen tovább együtt maradnunk, ugye?
– Dehogy értelmetlen.
– Holnap elmegyek.
– Gyere be! Nem mész el.
– És most ki vagyok? A foglyod? Van engedélyed, hogy bezárva tarts?
Elmegyek nagyihoz.
Pánik hasított belém. Alig pár perce még azon tűnődtem, milyen lenne
az élet nélküle. De most, hogy itt állt előttem, és kimondta, hogy elhagy,
nem engedhettem el. Még a nagyanyja házába sem. Hozzám tartozik.
Összecsikordultak a fogaim.
– Rohadtul kivagyok, Phoebe, te meg itt ülsz vizes törülközőben, mint
valami kibaszott papnő, és közlöd, hogy elmész.
 Egy másodpercig meglepetten nézett rám, aztán a maszk visszahullott
az arcára.
– Nem állíthatsz meg.
Lekecmergett a kerítésről, és bement a házba.
Követtem őt be, aztán fel, az emeletre. Úgy dobta le magáról a
törülközőt, mintha most vedlené le a bőrét, és újjászületne. Belebújt egy
hosszú pólóba, és lefeküdt.
Alsónadrágra vetkőztem, és leheveredtem mellé. A gondolataim között
ott örvénylett a félelem. Nem akartam, hogy bárhova is menjen. Nem
kellett volna elmennem sétálni. Reggel majd más lesz. Phoebe függ tőlem.
Mindenben. Egyszerűen nem mehet el.
A holdfényben őrülten szép volt, de nem úgy, mint nappal. A sötétlő
fény ellágyította a fogyástól beesett arca szögletességét. Sötét haja olyan
hullámokat vetett a párnára, mintha ecsetvonások lettek volna.
Megcsókoltam az arcán és a nyakán, amit majdnem megszorongattam.
Nem tiltakozott.
De a másik oldalára gördült, háttal nekem. Kizárt.
 24. PHOEBE
Szombat este

NEM ENGEDTEM KI A BENNEM TOMBOLÓ HURRIKÁNT.

Pontosan tudtam, hogyan tartsam bent. Bepakoltam egy dobozba, minden
más mellé, ami a nap hordaléka. Aztán szorosan elcsomagoltam.
Még decemberben elvesztettem a lábam alól a talajt. És azóta sem
találom.
Ha Luke nem húz ki a kádból, mostanra halott lennék? Nem tudom.
Nem sokkal azután, hogy bemásztam, kiokádtam a gyomrom tartalmát, és
a bennem maradt pirulák nem voltak elég erősek ahhoz, hogy elaltassanak.
A fürdőszoba falára meredtem. Azon tűnődtem, mióta tudom, hogy
Luke megcsal. Amikor az elmúlt pár hónapban hazajött a futásairól, olyan
távolinak tűnt, de ezt a fáradtságnak tudtam be. Akkoriban csak egy-egy
vállvonásra és egy fejcsóválásra futotta az erőmből ezekre a hangulataira.
Egészen ma estig.
A ma este más volt. Luke elment, magára hagyta a feleségét, aki nem
sokkal előtte öngyilkos próbált lenni. Most biztos lettem benne, hogy
másik nőt látogat, hogy jobban érezze magát. Mert mindig Luke a lényeg,
és hogy ő mit akar.
Kábulatban élek, régóta tartó kábulatban Tommy eltűnése óta.
Magamnak azt mondogattam, hogy Tommy eltűnése előtt minden tökéletes
volt Luke és köztem. Csakhogy ez nem igaz.
Emlékszem egy alkalomra még tavalyról, amikor a földszinti kanapén
üldögéltem iszogatva, jóval azután, hogy Luke és Tommy már lefeküdt.
Hangosan és részegen azt kérdeztem az istenektől, hogy vajon az én
körömnek vége van-e Luke-kal. Hosszabb kört futottam vele, mint Sass,
Pria és Kate. Már több mint két éve voltam vele. Annyi szent, hogy ez elég
hosszú idő.
Csakhogy senkinek nem adhattam tovább. Sass, Kate és Pria mind
továbbléptek. Bernice pedig szóba sem jöhetett.
Game over.
Hol siklottunk félre Luke-kal?
 Londonban éltem, amikor egyszer csak felbukkant a semmiből, pont
azután, hogy Flynn összetörte a szívem. És valahogy egymásba
bolondultunk. Egyszerűen megtörtént. Utána villámgyorsan peregtek az
események. Rájöttem, hogy terhes vagyok. Luke már akkor szétkürtölte a
terhesség hírét, amikor én még csak emésztgettem, hogy egy élőlény
formálódik bennem. Aztán Luke fél térdre ereszkedett, kezében egy
gyűrűvel (mint a filmekben), egy londoni étterem közepén. Forgószélszerű
románc volt ez valakivel, akit nyolcéves korom óta ismertem. De bár a fiút
ismertem, a férfit aligÉs most, alig három évvel később vége lett. A
házasságunknak annyi. A kisfiúnk eltűnt. Mintha soha semmi nem történt
volna. Mintha az egészet felszívta volna egy porszívó, hogy aztán porait
szétszórja.
Egykori önmagam szomorú árnyékává satnyultam, elvesztettem az
eszemet, és leveleket írogattam egy gyerekről, aki (minden valószínűség
szerint) már nem él.
A levelek mondókéi rólam szólnak.
Hát persze hogy én írtam őket. Bárki rájöhetett, elég volt csak elolvasni
őket.
Nem csoda, hogy Luke megcsalt. Nem csoda, hogy Tommy olyan
könnyedén elment egy idegennel. Nem tudtam az a feleség és anya lenni,
aki nekik kellett.
Tommy eltűnése után életem cenzúrázott verzióját kapta a média. Ezt
Sass tanácsolta. De még inkább ezt súgták az ösztöneim. Mutass másik
képet a világnak! Légy te a reklámokból ismert rendes nő!
Sass-szal válogattuk össze a fényképeimet. Olyan képekkel láttuk el a
médiát Tommyról és rólam, amik egy boldog anya, boldog gyermek
történetét mutatták. Sőt, nem csupán boldogok, de vidámak is. A napjaik
aranyló napsugárral és Instagram-szűrőkkel bearanyozottak. A facebookos
képválogatás csak a gyöngyöket mutatta, a kagylóhéjakat nem.
Ez lett a történetem.
De ki vagyok valójában?
Visszagondoltam terhességem első napjaira.
A szokásos dolgokat tettem a terhesség alatt: megszállottan számoltam,
hányszor rúg a gyerek (valahányszor gyomron rúgott, elárulta, hogy még
él); dühöngtem az olyan éttermek és üzletek miatt, ahol tilos volt szoptatni
(kévésén múlt, hogy nem léptem be e szent szervezetbe); sírtam a hírekben
hallott minden szomorú történeten (a testemet majd szétvetették a
hormonok); és tömény rettegésben éltem e földönkívüli lény miatt, aki
átvette az uralmat a testem felett (és hamarosan erőszakkal ki is tör majd
onnan).
Luke túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy ebből bármit is elmondjak
neki. Számára a baba nem volt teljesen valóságos, mert nem az ő testében
lakott. Neki a baba csak egy alaktalan tésztakupac volt, ami addig nem is
létezik, míg elő nem bukkan, szépen kisülve. Luke rögeszméje az üzlet
volt… és a ház, amit az üzlet miatt hamarosan megvehet nekünk.
A kicsi, vörös, ráncos Thomas Basko nyolc héttel hamarabb született,
pár héttel karácsony előtt. Maga a szülés meglepően nyugodtan zajlott. Se
Tommy, se én nem sírtunk, nem kiabáltunk. Egyedül Luke-nak potyogtak a
könnyei.
Tommy nem az a baba volt, akinek a képét általában beteszik a
születési értesítőkbe. Az első fotójánál találóbb lett volna ezt írni a
buborékba: Kérjük, köszöntse velünk földönkívüli sarjunkat a Földön!
Három hétig feküdt az intenzív osztályon, majd újabb két hétig egy
inkubátorban. A kórházé volt, a nővéreké, a rutinvizsgálatoké és a sípoló
gépeké, amikre rákötötték. Luke-kal mi ennek csak a perifériáján
léteztünk.
Aztán egyik pillanatról a másikra kikerült. Lekapcsolták a gépekről, és
ránk bízták, hogy vigyük haza. Enyhe halláskárosodásról beszéltek a bal
fülében. És hogy lehetséges, hogy folyamatosan légúti problémái lesznek.
De általánosságban véve egészséges volt. De azért rossz érzés volt, hogy a
felügyeletét két gyarló emberre bízzák.
Otthon már abban elfáradtam, hogy azt figyeltem, lélegzik-e.
Ragaszkodtam hozzá, hogy kapcsoljuk légzésfigyelő monitorra, arra az
esetre, ha elaludnék.
Ekkoriban lett belőle kis harapós teknős. A kórházban üvegekbe kellett
lefejnem a tejemet, otthon viszont elvárták, hogy kapcsoljam rá
közvetlenül a forrásra: a cicijeimre. A mellbimbóim megrepedeztek,
véreztek, fájtak. Rettegtem minden szoptatástól. Többé képtelen voltam
ránézni a folyóiratok lágy lencsékkel készített, pasztellszínű, kárörvendő
szoptatós fényképére.
 Felvettünk egy szoptatási szakértőt, aki bűntudatot keltve rávett, hogy
még egy hónapig viseljem el a dolgot. Mikor Tommy két és fél hónapos
lett, leosontam az élelmiszerboltba, és vettem egy doboz tápszert. Azzal
etettem a fiamat, de közben úgy éreztem magam, mint egy kábszernepper,
aki cracket ad egy tehetetlen csecsemőnek.
A tápszer abban segített, hogy meggyógyuljon a mellbimbóm, de abban
nem, hogy Tommy éjszakánként jobban aludjon – vagy akár napközben.
Nem ez lett a csodaturmix, amitől abbahagyta a sírást. Luke igyekezett
segíteni, de még karjában a síró csecsemővel is el tudott aludni.
Felfoghatatlan volt számomra, hogyan. A bömbölő csecsemők akár 115
decibellel is képesek zokogni (ami hangosabb egy légkalapácsnál).
A kisbabákról írt könyvek valami titokzatos babaútról beszéltek, ami
olyan, mint a nászút, csak éppen baba van benne, szex pedig nincs. Egy
olyan vakációról, ahol te és a baba kizárjátok a külvilágot, és megismeritek
egymást.
De akkor miért éreztem magam annyira megviseltnek? Miért nem
tudtam különbséget tenni Tommy sírásfajtái között, és miért nem tudtam,
hogy mit akar? Hova lettek az anyai intuícióim?
Szélhámos voltam. És ezt Tommy is tudta. Ezért sírt még hangosabban.
Álmodni kezdtem. Az álmok robbanásszerűen jelentkeztek az elcsent
órákban, ami Tommy felébredései és bömbölései között teltek el. Azt
álmodtam, hogy a fiam darabjai szerteszét hevernek a házban. Itt egy láb.
Ott egy kar. Akár valami eltört baba. Próbáltam összeszedegetni a
darabokat, és összerakni őket, mielőtt még Luke rájönne. De Luke mindig
rájött. Voltak más álmok is, amikor Tommyt egy piknikes pléden hagytam
a parkban, és elhajtottam onnan: kétségbeesetten, de szabadon.
Úgy a negyedik hónap táján a dolgok kezdtek jobbra fordulni. Pár
területen. Ám a legtöbb vonatkozásban még mindig elveszett maradtam.
A terhességem előtt a napjaimnak struktúrája volt. Meghallgatásokra
jártam, színdarabokban léptem fel, bulikra jártam, meg (unalmas) éttermi
vacsorákra.
Tommy születése után elkocsonyásodtak a napjaim. Kiszaladt a lábam
alól a talaj. Hogyan változott meg ennyire drámaian az életem? Luke még
mindig ugyanazokat a dolgokat csinálta, mint a fiunk érkezése előtt. Az ő
világát alig változtatta meg Tommy.
 Kezdetben sikerült úgy menedzselnem az életemet, mintha csak egy
színházi szerep volna. Én lettem a háziasszony, aki egymáshoz illő
háztartási eszközöket vásárol, és közben ügyel rá, hogy a legújabb
szerzeményével (a babával) biztonságosan parádézzon a sportos,
ezerdolláros babakocsiban.
Eljátszottam a férjéhez és annak karrierjéhez hűséges fiatal hitvest.
Eljátszottam, hogy beérem azzal, hogy a bébikaki és a fiam bőréből áradó
levendulaszappan illata lengjen körül. A többi nő, aki a babakocsijában
tologatta a kisdedét, bizonyosan ugyanazt tette, mint én: eljátszotta, hogy
elmerül a babaút gyönyörében.
Azt mondogattam magamnak, hogy amint túljutunk a Tommy egész
éjjel fent van szakaszon, már utazgathatunk. Hiszen a kisbabák utazhatnak,
nem? Hiszen még csak annyit sem nyomnak, mint egy hátizsák. Szimplán
összecsomagoljuk a cuccunkat, felpakoljuk a babát, és indulunk.
De Luke már nem akart utazgatni. Semmi nem érdekelte, kivéve, hogy
minél jobban megvesse a lábát a sydney-i ingatlanpiac felsőbb köreiben. A
felsőbb körök drágább ingatlanokat és zsírosabb megbízásokat jelentettek.
Mire Tommy öt hónapos lett, szombatonként Luke szüleivel
ebédeltünk, vasárnaponként a parkban sétáltunk, hétköznap délutánonként
pedig meglátogattuk nagyit. Vacsorázni Robbal, Ellie-vel és Luke
ügyfeleivel jártunk.
Ez lett az életünk.

Látogatások.
Családi ebédek.
Vacsorák az ügyfelekkel.
Séták a parkban.

A legjobb időtöltés Tommyval a közös fürdés volt. Ilyenkor

megszabadultunk a babaruháktól, a pelenkáktól, a kellékektől, és minden
olyan emberi lett. Puha, meleg, hozzáférhető. Elképzeltem, hogy elszököm
vele egy déli, csendes-óceáni szigetre. Csak ő és én. Együtt úszkálunk a
végtelen kék óceánban. A vízre néző, ringó függőágyban alszunk el.
Amikor pedig elég idős lesz hozzá, egyenesen a fáról szedett banánok és
avokádók pépjével etetem. Nem lenne szükségünk arra a több tucat játékra
és kellékre, amit a szülők vesznek a gyerekeiknek.
A kocsonyás napokról és a csendes-óceáni képzelgéseimről
beszámoltam a kicsim óvónőjének, mire ő azonnal a kezembe nyomott egy
kérdőívet, a Depresszióst-tesztet. Magas pontszámot értem el, de nem
kaptam érte jutalmat. Nem nyertem vele csendes-óceáni nyaralást.
A depresszióm eloszlatása érdekében az óvónő elsőként azzal támadott,
hogy bevett egy mamacsoportba, egy szervezett csoportba, ahol anyák (és
sokkal ritkábban, apák) gyűltek össze, hogy megosszák a tapasztalataikat
és támogassák egymást. A kisbabák hasonló fejlődési szakaszban voltak:
négy-hat hónaposak.
Minden héten elautóztam ide.
Gyorsan rájöttem, hogy a csoportban hierarchia uralkodik.
Először is ott voltak a tehetős anyukák, akik buliszervezők és
takarítónők címeit csereberélték egymással. Megvitatták a magániskolák
előnyeit, ahova majd az egykor pufók arcú bébijeik járni fognak. Egyesek
már fel is vetették kis Éváikat és Edwardjaikat az iskolai várólistákra.
Utánuk következtek a teljesítmény orientáltak, ők erőteljesen az
utódaik teljesítményeire koncentráltak. Küldetésük homlokterében a
babaéneklés, a zenei és a matematikai készségek álltak. Lejárt lemeznek
számítottak a bébik elérte mérföldkövek.
őket követték a természetimádók, a babákat magukon cipelő,
ragaszkodó-anyáskodó földanyák, akik érthetetlen nyelvet beszéltek.
Tudták a bébikencék és -ételek összes anyagának és vegyszerének a nevét.
Maguk termelték a zöldségeket, maguk pürésítették azokat, hogy aztán
lefagyasszák kicsi, egyedi üvegedényeikben (biszfenol-mentes műanyag
tetővel). Maguk varrták ügyes bébihordozóikat, és rengeteg időt szántak
arra, hogy azok anyagáról és szabásmintáiról beszéljenek. Kedvesen furák
voltak, de nem sikerült kapcsolódási pontot találnom.
Úgyhogy maradtak a különállók, a besorolhatatlanok, a kócos
frizurájúak, a házilag készített cuccok nélkül érkezők. Mi egymásba
kapaszkodtunk a teremben. Babakocsijainkat befelé fordítottuk, körbe
állítottuk őket, ahol az ülő helyzetbe állított babák láthatták egymást, és
felváltva göcöghettek vagy meredhettek a másikra mogorván, akár a kis
eszelősök.
 Bírtam a különállókat. Nem megfelelő dolgokat mondtak, túl sok infót
árultak el magukról, és jókora anyai bűntudatot cipeltek. Amikor velük
voltam, nem éreztem lelkifurdalást, amiért magamra szedtem plusz tizenöt
kilót, és amiért hurkás a hasam. Őket nem érdekelte, és nem ítéltek el
engem érte.
Marta mesélt a férje szüleinek kétes ügyleteiről és az előrehajló méhe
műtétjének minden apró részletéről. Elmesélte, hogyan kísérleteznek a
férjével az anális szexszel, és hogy az milyen nehézségeket okoz, lévén ő
magas és hihetetlenül nagydarab, a férje viszont sokkal alacsonyabb, így
Russellnek párnákat kell a térde alá tennie. Úgyhogy beletelik egy kis
pozicionálásba, mire megvan a megfelelő szög A férjével szvingereztek is.
Ezt az információmorzsát olyan mellékesen dobta be a társalgásba, ahogy
más a cseresznyemagot hajítja el.
– Te jó ég! – kiáltott fel Gina, a volt könyvtáros. – És neked, hogy
megy? Mert nekem sehogy. Mick és én tizennyolc hónappal ezelőtt
beengedtünk egy másik férfit a hálószobánkba. Még mielőtt teherbe estem
Gorával. Mindketten akartuk, de aztán teljes katasztrófa lett belőle!
Lelkes tanítványként hallgattam őket.
Egy szvingeres a mamacsoportban! Meg anális szex! Plusz egy férfi a
hálószobában! Ezek az emberek valódiak voltak, és kiadták magukat.
Semmit nem rejtegettek, nem szégyelltek. Egyikük sem iratkozott fel
semmilyen programra.
Egyáltalán nem olyanok voltak, mint én. Ezért is szerettem őket, mert
nem olyanok voltak. Az ő révükön elmenekülhettem a látogatások és
ebédek uralta életemből. A beszélgetésről eszembe jutott egy férfi, akit
szerettem. Flynn O’Callaghan. A gyönyörű, különc ír színész, aki
összetörte a szívemet a nyitott kapcsolat ötletével. Lehet, hogy én
tévedtem, és neki volt igaza? Tudott valamit, amit én nem?
Nissa, a sötét bőrű hölgy, aki nemrégiben vándorolt be Indiából, csak a
fejét csóválta Marta és Gina szavai hallatán.
– A férjem sosem tenne ilyet, viszont velem mindennap akarja csinálni.
Csak engem a kicsi megszületése óta egyáltalán nem érdekel a szex. Az
intim részeim olyanok, akár egy sivár pusztaság. Az anyósom viszont azt
mondja, hogy szexelnem kell a férjemmel, különben el fog hagyni.
Marta erre a levegőbe csapott pufók kezével.
 – Mondd meg neki és az anyjának, hogy hagyjanak neked egy kis időt,
mire ismét visszaülsz a lóra! Addig meg a férjed találjon magának valami
hobbit!
Nissa a szájára tapasztotta a tenyerét, és úgy vihogott, mint egy kislány.
– Egyszer volt viszonyom. – Ezek az odavetett szavak a lehető
leghihetetlenebb forrásból származtak. A közülünk legcsendesebbtől,
Adeletől, a vékony derekú és a valaha látott, gyerekszülésre
legalkalmasabb csípőjű nőtől. – A férjed véletlenül sem hasonlít az
enyémre. Az enyém havonta csak párszor akar szexelni. Szerinte ez
normális. Talán az is, de én nem erre vágyom. Könnyű a munkája, mert az
apjának dolgozik, és rengeteg a szabadideje. Amikor viszont otthon van,
valamelyik konzolját nyüstöli, vagy csak lopja a napot. Ki kell várnom,
míg olyan hangulatba kerül. Ha én akarok szexelni, rögtön hárít. Úgy
értem, a férfiak komoly tervezési hiányossággal készültek… miért nem
lehet állandóan merev a hímvesszőjük? Akkor bármikor szexelhetnénk
velük, amikor csak akarunk… ahogy ők is teszik velünk. De mindegy, a
lényeg, hogy nem bírtam tovább. Feliratkoztam egy randioldalra. Nem
gondoltam komolyan, nem is vártam tőle semmit. Csak szerettem volna
kiengedni a gőzt. Csakhogy történt valami. Találkoztam valakivel, és
megtettük.
– Csak egyszer? – Ezt tudnom kellett.
– Nem. Hét hónapon át tartott – mondta Adélé. – A srác többször is
próbálkozott előrelépni. Meghívott magához hétvégére, de mindig találtam
kifogást. Végül beismertem, hogy férjnél vagyok. Szörnyű volt. Rossz,
nagyon rossz embernek éreztem magam.
Marta letörölte kislánya nyálát egy zsebkendővel.
– Látod, ilyen nem fordulna elő egy szvinger közösségben. Mindenki
ismeri a dörgést. Oda nyitott szemmel és széttárt lábbal mész.
Erről eszembe jutottunk mi: Luke és én. Nem akartam osztozni rajta,
bár a kettőnk közti szenvedély már kipezsgett, mint a kinyitott szénsavas
üdítő. Talán túlságosan védtem a területemet, és nem akartam
felparcellázni a telkemet. Nem akartam senki mást beengedni a
hálószobámba, nem akartam belépni egy szvinger klubba, nem vágytam
viszonyra sem. De a mamacsoporton belüli kis alcsapatomból bátorságot
merítve elképzeltem, mi lenne, ha muszáj lenne kilépni ebből az életből.
És úgy éreztem, menne. Ejthetném a programot, és lekapcsolódhatnék a
házasélet-hálóról.
Anyám elszörnyedt volna.
A beszélgetés ekkor átterelődött Marta férjének az aranyerére, aki
váltig állította, hogy az a felesége terhessége miatti szimpátiatünetként
alakult ki.
A mamacsoport váratlanul a hetem fénypontja lett. Hat hónapon át
szolgált menedékként.
De az a nap mindent megváltoztatott, amikor Luke azzal a hírrel jött
haza, hogy megvette a házunkat.
Nem árulta el, hol van a ház, csak annyit mondott, hogy mielőtt
megnézzük, útközben felvesszük a nagyanyámat. Semmit nem
gyanítottam, amikor továbbautóztunk a Southern Sails Streeten, miután
felszedtük nagyit. Fogalmam sem volt róla, hogy a ház ugyanabban az
utcában lesz, csak fent a dombtetőn.
A legkevésbé sem vágytam rá, hogy visszajöjjek ebbe az utcába. De
nem tudtam, hogyan mondjam meg ezt Luke-nak. Annyira büszke volt,
hogy csak úgy sugárzott. A sorház új, szép, hihetetlenül jó helyen van.
Hogy mondhattam volna róla bármi negatívat? Alig bírtuk kifizetni, de
Luke szerint, ha akkor nem vesszük meg, később végképp nem bírnánk
megtenni.
A mamacsoport a város túloldalán volt. Járhattam volna oda továbbra
is, de hagytam elsikkadni. Igaz, hogy Tommy alvásideje megnehezítette a
kétórás körutat, amennyit a mamacsoport felkeresése és az ott töltött idő
igényelt. Az is igaz, hogy Tommy nyűgösködött a hosszú utazásokkor. De
az igazat megvallva inkább csak én voltam lusta.
így aztán beköltöztem az új házamba az új bútorokkal és új
berendezésekkel. Luke szerette a vadonatúj cuccokat. Azt hiszem, Luke
kifejezetten szerette Tommyban is, hogy új volt – a mi saját, frissen
alkotott kis csemeténk.
Mikor Tommy egyéves lett, Luke anyja elég gyakran átjött babusgatni,
hogy ismét elkezdhessek munkát keresni, mint színész. Most már egy
utcában éltünk, így még kényelmes is volt a dolog. Nagyi nem tudott a
kicsire vigyázni, a háza pedig mindennek mondható, csak bababiztosnak
nem.
 De az álmomnak, hogy fontos filmszerepeket játsszak el, lényegében
vége szakadt. Tommy miatt nem rohanhattam csak úgy el egy hirtelen jött
meghallgatásra. Nem tehettem meg, hogy kedvem szerint járkáljak el
otthonról. Szerepeltem pár reklámban, és kaptam kisebb szerepet egy
tévéjátékban. Nyilván látszott rajtam a fáradtság, mert a reklámokban a
szexi fiatal lány szerepeit felváltották a szexmentes fiatal anya szerepek.
Aztán ráuntam a reklámokra és a filmes válogatásokra, amikben vagy
nem engem kerestek, vagy heteket kellett volna eltöltenem egy másik
városban olyan kis szerepek miatt, amik nem fizettek jól. Többé már nem
tehettem meg, hogy elvállalok ilyeneket. Se Luke, se az anyja nem vette
komolyan a színészi pályámat. Hobbinak tekintették, aminek sosem volt
szabad Luke üzletelésének útjába állnia.
Ahogy a mamacsoportot, úgy a színészi karrieremet is hagytam
elsikkadni. Hülyeségnek tűnt, sőt hiúságnak, hogy próbálkozzak. Az
emberek mindig is azt gondolták, hogy a feltörekvő színészek ostoba
álmot kergetnek, és nem igazi karrier az övék. Hogy ezt az álmot a
csillogás, a púder és a ciciragasztó tartja egyben.
Mire Tommy tizennyolc hónapos lett, kiszálltam a színészkedés-bői.
Attól kezdve Tommyra koncentráltam. A világom beszűkült és
összement. Luke pénzéből megvettem a fiamnak mindent, amit csak egy
kisfiú kívánhatott. Valójában ez nem igaz, mert Tommy nagyon kevés
dologra vágyott. Az építőkockák, a kartondobozok és a fold voltak a
kedvenc játékai. Meg a hajók. Izgatottan sikongatott, valahányszor
meglátott egy kompot vagy jachtot, ahogy áthalad a kikötő vizén.
Tommyval lenni olyan volt, mintha egy másik világban léteznék.
Minden csigalassúságúvá vált. Olyan világgá, ahol a katicák, a lepkék és a
meztelen csigák érdekesek, és a pocsolyákban papírhajók indultak
kalandokra. Egy darabig elégedetten éltem Tommy világában. De aztán az
unalom és a neheztelés úgy borult rám, mint valami fojtogató pokróc.
Időnként utáltam Tommyt. Szerettem volna, ha eltűnik.
Minden nap ugyanolyan volt. Minden nap küszködéssel telt, hogy
rávegyem, egyen egészséges dolgokat, ahelyett, hogy fagyiért és kekszért
visítozna (vagy sütiért azokon a napokon, amikor a Sütiszörnyet nézte).
Minden nap tele volt végtelen, Ez micsoda, mama? kérdésekkel. (Noha
tökéletesen tudta, hogy mi az, amire rámutatott.) Mindennap ott vártak rám
a ragacsos ujjak, a kaki, az öltöztetés, a vetkőztetés, az aprócska, eltűnt
zoknik meg a földevés.
A legtöbb napon meghúztam azokat az alkoholos üvegeket, amiket
Luke kapott az ügyfeleitől, mert jó áron adta el a házukat.
Nekem nem járt hip-hip-hurrá üveg. Senki nem adott át díjat vagy
jutalmat a munkámért, ami nem állt másból, mint a ház tisztán tartásából,
az otthonunk és a gyerekünk felügyeletéből. Nekem nem jutott más, mint a
Tommy kiömlésbiztosnak mondott cumisüvegéből a szőnyegre csöpögő
gyümölcslé.
Időnként úgy tértem magamhoz a kanapén pár ital után, hogy azt sem
tudtam, merre van Tommy. Pedig nekem kellett volna vigyáznom rá.
Megesett, hogy ő ezt játéknak vette, és elbújt előlem, mire bedühödtem, és
kiabálni kezdtem a nevét.
Luke-nak viszont egyre jobban ment a szekér, mindenféle díjakat nyert
a szakmájában, és egyre komolyabb és komolyabb ügyfeleket szerzett.
Egyre impozánsabb megbízásokat kapott. A tengerentúli utak egyre
fényűzőbbek lettek – nem mintha mi valaha is elmentünk volna rájuk.
Ezzel egy időben Luke kezdett rámutatni olyasmikre, amiket nem
végeztem el a ház körül. Először csak finoman. Aztán már nem annyira
finoman. Hozzászokott, hogy értékesítésre szánt, stílusos, tökéletes
otthonokban jár, és nem értette, hogy miért állnak szennyeskosarak a
hálószobánkban, vagy mit keresnek a nappaliban papírhajók, építőkockák
és gyurmagombócok.
Luke úgy gondolta, hogy az én dolgom annak a háznak a kitakarítása,
amit ő vett, hogy én főzzem meg az ételt, amiért ő fizetett, és én
gondozzam a gyereket, akit tőle kaptam (a spermája révén).
Nem rémlett, hogy olyan szerződést kötöttünk volna, amiben aláírtam,
hogy elfogadom, az én dolgom a vécépucolás, cserébe azért, mert fedél
van a fejem fölött. Tommy születése előtt nem volt szükségem arra, hogy
Luke biztosítsa a fedelet. Volt saját fedelem, amit a saját pénzemből
fizettem. Ami engem illet, az én főállásom szerintem Tommy volt. Luke
meg nyugodtan súrolhatta volna a rohadt vécéjét, miután hazajött az ő
főállásából.
Valahol útközben még a szex is Luke feltételei szerint alakult, ö mondta
meg, hogy mikor és hogyan akarja. Bekerültem a szolgáltatóiparba. Az lett
a munkám, hogy kiszolgáljam Luke-ot. Kiszolgáltam a házát, kiszolgáltam
a gyerekét, kiszolgáltam a gyomrát, kiszolgáltam a farkát. Mert ő fizetett
mindent, ö biztosította a pénzt, én nyújtottam a szolgáltatást.
Az ondója méreg lett. Megmérgezte a testemet. A gonosz zsarnokból
származó lötty. A ház rabjává tett, mivel az ondója adta nekem Tommyt, és
ettől alakult minden így. És aztán elkezdett egy második gyerekről
dumálni. Tommy kisöccséről vagy kishúgáról.
Az epeízű neheztelés megfeküdte a gyomromat. Kifogásokat kerestem,
valahányszor Luke meg akart érinteni: Tommy kifárasztott. A hónapnak
éppen rossz szakaszában vagyok. Gyötör a terhesség óta kialakult ülő
idegzsábám. Ezek időnként igazak is voltak. De többnyire nem.
Megjegyzéseket tett a munkatársai feleségeire és barátnőire. „Lucy
Harrington szuperül összekapta magát a második baba után. Robbal nem
hittünk a szemünknek, mikor tegnap este megláttuk farmerben.”
Luke a szemem előtt flörtölt. Még Sass-szal is. öt nem hibáztattam érte.
A flörtölés olyan természetes a számára, mint a levegővétel. Luke-ot
viszont igenis hibáztattam.
Egy évvel Tommy születése után még mindig petyhüdt voltam. Luke
nyíltan sosem tette szóvá. Pedig jobb lett volna, ha megteszi. Mert minden
egyes finom célzása mélyebbre lökött a gödörben. Csak Tommy eltűnése
után dobtam le a súlyfeleslegemet – hetek alatt.
Magamban, szép csendben tervezgetni kezdtem a holnapot.
 25. PHOEBE
Vasárnap délelőtt

NAGYI EGYRE CSAK KAVARGATTA A TEÁJÁT, a kanala újra

meg újra nekicsörrent a csésze szélének, lassan úgy éreztem, hogy minden
idegvégződésem csupaszon mered kifelé.
Csing, csing, csilingelt a kanál a gerincoszlopomon. Csing, csing, a
lapockámon.
Csing, csing, a koponyámon.
Nem ismerek senkit, aki olyan erővel kavargatná a teát, mint nagyi. A
konyhája apró négyszöge mintha körém zárult volna, az évszázados
szekrényekből halvány, dohos pézsmaszag áradt.
– Az én időmben a nők maradtak, és megharcoltak az urukért – tudatta
velem szigorú, beesett arccal a félhomályban.
– Nincs miért harcolni, nagyi. Mással randizgat. Nagyanyám meg sem
rezzent, nem esett ki a ritmusból.
– Akkor adj neki okot arra, hogy a férjed maradjon!
– Az ok, amiért együtt maradtunk, Tommy volt…
A hangom elhalt, ahogy elült a ledőlő föld okozta robaj. Ezt magamnak
sem vallottam be mostanáig.
Lágyan csillant a szeme, de ez a csillanás nem sokáig tartott. Tudtam,
hogy Tommy miatt volt, akit nagyanyám szeretett a maga módján. Vajon
azt kívánta, bár kedvesebben viselkedett volna vele az eltűnése napján?
Valószínűleg nem. Ha Tommy ebben a pillanatban belépne az ajtón, nagyi
öt percen belül leszidná, amiért hozzányúlt a nippjeihez.
Luke ma reggel mindenfélével megfenyegetett. Azt mondta, felhívja dr.
Morant, és beutaltat egy ideggyógyintézetbe. Befagyasztja a
bankszámlánkat. Még azzal is fenyegetőzött, hogy felhív egy riportert, és
elmondja neki, ki küldte a leveleket. Aztán összeomlott, és bevallotta, nem
gondolta komolyan. Végül belement, hogy kapjak egy rövid pihenőt, és
ragaszkodott hozzá, hogy elhozzon kocsival nagyihoz.
– Meddig szándékozol itt maradni? – Hangosan szürcsölte a teáját, és a
tekintetével szinte felnyársalt.
Most tértünk rá a dolog lényegére.
 – Nem sokáig – feleltem. – Csak összekapom magamat. Azután
kitalálom, hova menjek. Szükségem van egy kis időre. Voltak… gondjaim
a gyógyszereimmel, mint tudod. De most csak pihennem kell.
Úgy biggyesztette le a száját, ahogy mindig szokta, amikor valaki
olyasmit csinál, amit nem helyesel.
– Csak ne felejtsd el, hogy a férjeddel osztod meg az ágyadat, és nem
költözhetsz csak úgy el! – Ezután rá jellemző módon fújtatott egyet. –
Nézd, most alighanem úgy érzed magad, mint aki kifordult önmagából a
hülye levelek miatt. Maradj itt pár napig, ha muszáj, de utána vissza kell
menned hozzá!
Felemeltem a nagyitól kapott teát. Sosem főz kávét.
– És mi van akkor, ha nem akar visszafogadni?
– Az a fiú rajong érted, Phoebe. Ez mindig is nyilvánvaló volt.
– Hát, már nem. Újabb sóhaj. Jó nagy.
– Nos, én elmondtam a mondókámat. És mi van ezzel az alvajárás
dologgal? Ezzel hogyan fogunk megbirkózni? Mi garantálja, hogy a
fészeres incidens nem ismétlődik meg újra?
– Nem fog. ígérem. A pszichiáterem változtatott a gyógyszeremen.
– Ezt megkönnyebbülve hallom. Mert nem tudnám, mihez kezdjek
veled. Nagyon ijesztő voltál.
– Az voltam? Bocsánat. összehúzta ritkás szemöldökét.
– A rendőrség különös dolgokat szedett össze tegnap a házban.
Noteszeket. A régi írógépemet és a festéket. Nem tudom, mit kerestek.
Gondolom, ahhoz a fiira alakhoz van köze, aki erre szokott őgyelegni.
– Igen, a rendőrség… nagyon alapos volt.
összerezzentem, mert megijedtem, vajon nem jött-e rá, hogy én írtam a
leveleket.
– Arra kértek, senkinek ne beszéljek róla. Ez az egész igen különös.
– Hát, igen. Különös. Nagyi, milyen fura alak szokott itt őgyelegni?
– Több szomszéd is mondta, hogy van egy férfi, aki sokszor mászkál az
utcában éjszaka. Lehet, hogy hajléktalan, bár azok általában nem jönnek
fel ilyen messzire.
– Oké. Azt hiszem, most felmegyek az emeletre aludni egyet.
Magammal vittem a teáscsészémet. Kiléptem a folyosóra, majd elindultam
a keskeny lépcsőn a régi hálószobámba. Azóta a szobám, hogy
megszülettem. Ott laktam az egyetem első évéig. A gyerekkori könyveim
még mindig a megszokott helyükön állnak a polcon: a Malac a pácban, az
Anne a Zöld Oromból, A balszerencse áradása és egy csomó más,
szamárfüles könyvecske. A falon még mindig ott van az ismeretlen
balerinát ábrázoló poszter – ugyanaz a balerina, akinek a sziluettjét bárhol
látni lehet az interneten, amint körbe-körbe forog, és amiről az ember nem
tudja megmondani, jobbra vagy balra pörög-e. A szoba magán viseli az ott
élt több évtized porát, a por vastagon megült a padlódeszka repedéseiben.
Mikor még csecsemő voltam, itt lakott anyám is. Az ő gyerekkori babája
ül a polcon a könyvek mellett, unott tekintet mered előre törékeny,
műanyag arcából.
A telefonom felberregett a zsebemben. Előhúztam. Sass volt az.
Pontosan tudtam, hogyan fog reagálni a hírre, hogy elköltöztem Luke-tól:
visszafogott izgalommal. Nem nyűgözte le annyira a házas Phoebe, mint a
szabad madár Phoebe.
– Hé, bébi – szólt bele Saskia derűs hangon a telefonba –, hogy s mint
vagy?
– Ma reggel elhagytam Luke-ot. Akár túl is eshetünk a dolgon.
– Hogy mi?
– Egy másik nővel randizgat.
A telefon másik végén csend támadt. Aztán kirobbantak belőle a
szavak.
– Hogy mi? Nem! Istenem, Phoebe, sajnálom! – Szünetet tartott, és
szinte hallottam a fejében vadul száguldozó gondolatokat. – Hol vagy
most? Nézd, ha szeretnél hozzám költözni…
– Nagyinál vagyok.
– Ott meg fogsz halni. Szedd össze a cuccodat! Gyere át hozzám!
– Nagyra becsülöm az ajánlatot, tényleg. De jól vagyok, kösz.
– Sajnálom, bébi, de nem hagyom, hogy ezt egyedül oldd meg. Ezt nem
érdemelted ráadásként. Kibaszottul köcsög dolog ez tőle.
– Igen. De hogy őszinte legyek, még azt sem tudom, érdekel-e. Ügy
értem, azt hittem, egy pár vagyunk, meg minden… míg nem értesültem a
másik nőről… de nem voltunk az. Tommy szülei voltunk, ennyi.
Nem is kellett kimondanom a többit. Tommy nélkül semmi nem
vagyunk. Ha Tommy nem tűnik el, és az élet a megszokott módon
folytatódik, rájött volna bármelyikünk is, hogy a házasságunk nem igazi?
– Munka után meglátogatlak. Nagyinál leszel?
Az összes barátnőm nagyinak hívja a nagyanyámat.
Tétováztam. Nem álltam még készen rá, hogy bárkivel is találkozzak.
És nem érdemeltem meg senki együttérzését. A rólam készült videó, ahogy
a borítékot a postaládába teszem, folyton visszatért a gondolataimba.
– Sajnálom, Sass. De nagyon, tényleg nagyon fáradt vagyok.
– Szegénykém! Tegnap is olyan kimerültnek tűntél. Csak betakartunk
egy pokróccal, és lábujjhegyen kióvakodtunk.
– Sajnálom, amiért elaludtam.
– Ne sajnáld! Ne merészeld! Ma este dolgozni kell mennem, de amint
visszajövök, meglátogatlak. Addig pihend ki magad alaposan, oké?
Később még hívlak.
Letette. Mindig Sass fejezte be a hívást, és ő tette le a telefont. Ez
egyfajta íratlan szabály volt köztünk.
A telefon ismét csörögni kezdett, alig tettem be a zsebembe.
Azt vártam, hogy ismét Sass lesz. Gyakran elfelejtett elmondani még
valamit, és akár ötször egymás után is felhívott, hogy elhadarjon pár
mondatot, aztán ugyanolyan gyorsan le is tegye.
De Gilroy felügyelő volt az.
– Phoebe, Luke értesített, hogy a nagyanyjánál fog lakni.
– Így van. Már ott is vagyok. Amúgy nem vasárnap van? Vagy
magának sosincs szabadnapja?
– Ma nem dolgozom, de kicsit aggódom maga miatt, ezért gondoltam,
hogy felhívom. A nagyanyja háza biztonságos?
– Igen. Évek óta használ reteszzárt. És napközben is itthon van.
Szemben Luke-kal.
Mintha tétovázott volna.
– Luke azt mondta, hogy tegnap este veszekedtek.
– Igen, így történt. Amikor rájöttem, hogy valaki mással randizgat.
– Tényleg? – Kihallottam a felháborodást a hangjából. – Ez
megnehezíti a dolgokat. Szörnyen sajnálom. Azt hiszem, vissza kell
hívnom Luke-ot, hogy elbeszélgessek vele.
– Nem hisz nekem?
 – Dehogynem. Csak ez váratlan fordulat. Mint mondtam, aggódom.
Szeretnék hinni abban, hogy olyan helyen van, ahol vigyáznak magára.
Veszélyes lehet, ha megint az utcákat járja alva.
– Nem kérdés, hogy bárki vigyázzon is rám, az nem lehet Luke. Neki
fontosabb dolgai vannak.
– Nincs más családtagja, akinél lakhat? Talán jót tenne, ha távolabb
költözne. A környezetváltozás sokszor segít.
– Van pár nénikém, bácsikám meg unokatestvérem, de nem akarok
náluk lakni. A saját utcámban akarok lakni.
– Oké, ez magán áll. Luke elmondta, hogy tegnap jártak dr. Morannél.
Ez jó.
– Új gyógyszert írt fel. Máris jobban érzem magam tőle.
– Nos, akkor legyen csak egyre jobban! Kapcsolatban maradunk. Mi
ismét teljes erővel a Tommy-ügyre koncentrálunk, maga pedig figyeljen
csak saját magára.
– Úgy lesz. Gilroy letette.
Az udvar felől hangos csikorgás ütötte meg a fülemet, belesajdultak a
fogaim. Innen nem láttam ki a hátsó udvarra. A hálószobám ablaka az
utcára néz. Felhajtottam a teát, és lementem a földszintre. Nagyi
szokásától eltérően nem a foteljében üldögélt.
Kiléptem a hátsó ajtón. Aprócska nagyanyám egy nagy cserépben
borostyánt vonszolt éppen a fészer elé. Ma délelőtt én söpörtem fel és
szedtem össze a széttört cserepeket.
– Oda nem süt a nap, nagyi – mutattam rá.
– Ez borostyán, remekül meglesz így is. Felém fordult, ráncos arca
földes volt.
– Jobb lenne, ha megvárnál, és tőlem kérnél segítséget, mielőtt
nekilátsz ilyen súlyos dolgokat mozgatni.
– Tökéletesen képes vagyok rá egyedül is. Régóta élek már
magányosan.
A hangjába enyhe szomorúság és csodálkozás vegyült, mintha maga
sem hinné el, hogy mióta él egyedül ebben a házban.
Összeráncoltam a homlokomat, mert észrevettem, hogy a fészer ajtajára
dróthálót eszkábált. Lehajolt, és elkezdte rácsavarni a cserépből a
borostyán indáit a hálóra.
 A pánik hajszálvékony szálai merevre rántották a testemet. Igaz, hogy
csak álmodtam, hogy Tommy elkeseredetten be akar jutni a fészerbe, de az
álom elevenen élt bennem.
– Nagyi, nem tudsz majd bejutni a fészerbe, ha a borostyán felfut rajta.
– Már mondtam neked, hogy nincs bent semmi hasznos. Úgyhogy
nyugodtan benöveszthetem indákkal. Bántja a szemem ez a ronda vacak.
Folytatta a borostyán felfűzését a hálóra. Legszívesebben megállítottam
volna, de nem volt rá indokom. Alighanem csak egy régi emlék került
felszínre az alvajárásos álmomban Tommyról, ahogy nagyi udvarában
játszik. Nem mondhattam neki, hogy hagyja abba, amit csinál. Az ő
fészere, az ő borostyánja.
A magasan az udvar fölött ragyogó délelőtti nap sugaraiban Mrs. Wick
sorházának emeleti ablakai opálosan derengtek. De nem annyira opálosan,
hogy ne vegyem észre Bernice Wick nagydarab, elmosódott alakját, ahogy
minket néz a hálószobája ablakából, anyja macskájával a karjában. Amint
meglátta, hogy nézem, eltűnt.
 26. LUKE
Hétfő délelőtt

A DEREKAMRA KÖTÖTT TÖRÜLKÖZŐVEL LÉPKEDTEM A

HÁLÓSZOBÁMBAN, szétcsöpögtetve a vizet. Helytelennek tűnt a dolog,
hogy Phoebe nélkül vagyok a helyiségben. Mintha csak az egyik felem lett
volna ott. Phoebe nem aludt az ágyban, ahogy más reggeleken. A ház üres
volt – csak egy téglaés faház.
Gépiesen felöltöztem, és megálltam a teljes alakos tükör előtt.
Megigazítottam a nyakkendőmet, és rámeredtem a visszabámuló arcra, a
forró zuhanytól foltokban kivörösödő bőrömre.
Ki a franc vagyok én? Elvesztettem a fiamat, és most a feleségemet is.
Észhez kell térítenem Phoebe-t. Az éjszakát nagyinál töltötte, ennyi idő
talán elég volt neki ahhoz, hogy kijózanodjon. Alig pár napja még azt
hittem, kezd egyenesbe jönni az életünk. Eljött velem vacsorázni, és jól
viselte. És karban tartotta a fali kertet. Apró lépések voltak ezek, de pozitív
lépések.
De aztán jöttek az üzenetek, és minden szétcsesződött. Míg aztán az
egész a képembe nem robbant.
Már-már szerettem volna, ha a rendőrség vád alá helyezi, és
letartóztatja Phoebe-t. Házi őrizetbe veszik, vagy ilyesmi. De azt hiszem,
ezt nem tehetik. A francba is, eszembe jutott az a tag, aki megjátszotta a
saját halálát, és még csak vádat sem emeltek ellene. Álhalálnak hívták.
Vajon van valami flancos neve annak is, amit a feleségem művelt?
Alighanem nincs. A gyerekrablások története során valószínűleg még
senki nem tett olyat, mint ő.
Igyekeztem nem törődni az agyam hátsó zugában duruzsoló hanggal,
ami azt hajtotta, hogy Phoebe dolgai soha többé nem rendeződnek,
nemhogy a Phoebe és a köztem lévők.
Felkaptam az aktatáskámat, és elhagytam a házat. Első utam a helyi
barkácsboltba vezetett, ahol vásároltam pár cserepet, növényt és
talajkeverékeket. Utána Phoebe nagyanyjához autóztam.
Bernice Wick kíváncsian bámult a házuk küszöbéről, ahogy
leparkoltam a kocsit Phoebe nagyijának a háza előtt. Bernice mintha
elképesztő mennyiségű időt töltött volna kint, az elhaladó embereket
figyelve.
Visszataszító. Azok az emberek, akik eltékozolják az életüket, mind
kicseszett selejtek.
Felcipeltem a boltban vett cuccokat nagyi kerti útján. Útközben
háromszor is majdnem elestem. Bezörgettem az ajtón.
Phoebe nyitotta ki.
Szerettem volna megkönnyebbülést látni az arcán. Vagy bánatot.
Valamit. De a szeme nem árult el semmit.
– Hoztam pár cserepet meg mindenfélét a töröttek pótlására – kezdtem
bele. – És rendet rakok az udvaron.
– Azt már tegnap megcsináltam. Az új cuccot a verandán hagyhatod,
majd én beviszem.
– Segítek.
– Nem, jó lesz így.
– Phoebe, kérlek, ne legyél ilyen! A férjed vagyok. Szeretném, ha a
dolgok visszaállnának a normális kerékvágásba.
A szája olyan vékony vonallá préselődött, amiről a nagyanyja jutott
eszembe.
– Úgy érted veled, velem és azzal a nővel? Arról a kerékvágásról
beszélsz?
– Nincs semmilyen nő. Nézd… rosszul tettem, mikor azt mondtam,
hogy nem látogattam meg valakit aznap este. De ő csak egy ügyfél.
Üzletről beszélgettünk. Segített elterelni a gondolataimat.
Ezt a szöveget gondosan elpróbáltam otthon, de igyekeztem úgy tenni,
mintha rögtönöznék.
– És elég közel ültetek, hogy összeérjen a testetek, és az ő parfümjétől
bűzölögj?
– Micsoda? Dehogy! Csak kezet ráztunk.
– És valahogy a nyakadra került a parfümje.
– Én…
– Ne fáradj! – Összeráncolta a homlokát. – Tudod, csak most ugrott be,
hogy ismerem azt a parfümöt. Emlékszem rá. Olyasvalakié, akit ismerek,
ugye?
 – Ne láss bele olyan dolgokat, amik nincsenek is! Igen, valószínűleg
találkoztatok már. De rengeteg ügyfelemmel találkoztál.
– Ha csak egy ügyfél, miért nem árulod el a nevét?
– Nem akarom belerángatni ebbe, azért.
– Azt hiszed, odamegyek, és jelenetet rendezek, ha megtudom, ki az.
így van? Elkezdek leveleket írogatni neki, vagy ilyesmi?
– Nem, nem hiszem, hogy ilyesmit csinálnál.
– Miért nem? Hiszen én írogattam Tommyról is azokat a leveleket,
nem?
A válla ekkor megrogyott, mintha valami legyűrte volna. Ezzel
beismerte, hogy tényleg ő írta őket? Alighanem az lesz a legjobb, ha
elterelem erről a figyelmét.
– Phoebe, ha szeretnéd, elfelejtem a leveleket. Nem kell beszélnünk
róluk. És tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem találkozgatok másik
nővel… legalábbis nem romantikus célból. Hidd el, hogy nem teszek ilyet!
– Még ha igazat mondasz is, amit nem tudhatok, akkor is találkozgattál
egy nővel, akiről nekem nem szóltál. Ráadásul sokszor. Ugyanazzal a
nővel.
Az a kerekre tágult szempár (olyan, mint Tommyé) a vesémbe lát.
– Igen, így van. Miért vallottam be?
– És rólam beszélgettél vele… az összes, engem érintő problémáról.
– Nem erről volt szó. Pontosan erről volt szó.
– Menj el, Luke!
Beszívtam a hideg téli levegőt, tudtam, hogy taktikát kell váltanom.
– Nem maradhatsz itt. Te is tudod, hogy becsavarodsz, ha ennyi időt
töltesz együtt nagyival. Ezzel nem őt akarom megsérteni. És ha már itt
tartunk, mihez kezd veled, ha megint alva jársz?
– Ma éjszaka remekül aludtam. Új orvosságokat kaptam – fonta
keresztbe a karját.
– Ma délután ismét jelenésed lesz dr. Morannél. Elviszlek.
– Nem. Egyedül megyek.
– Miért nehezíted meg ennyire a dolgot? Csak segíteni próbálok.
– Nem nehezítem meg a dolgot. Csak nincs szükségem a segítségedre.
Nem vergődtem zöld ágra vele. Minél jobban igyekeztem, annál
dacosabban állt ellen. Talán legjobb lenne békén hagyni pár napig, addigra
kész lesz ismét hazajönni.
 27. PHOEBE
Hétfő délután

DR. MORAN RENDELŐJE LEVENDULASZAGOT ÁRASZTOTT.

A falak mélylilában pompáztak. A bekeretezett festmények a naiv
művészetnek nevezett stílus jegyében készültek, ahol minden perspektíva
elcsúszott, amitől az egész olyan lett, mintha gyerekek rajzolták volna.
Nem vagyok benne biztos, hogy dr. Moran szerint a festmények vajon
segítenek-e kapcsolatba lépni az embereknek a belső gyermekkel, vagy
csak azért vette őket, mert tényleg bejönnek neki.
A rendelőjében mindig olyan érzésem támadt, mintha egy babaházban
lennék, a páciensei pedig a babák lennének, akikkel játszik.
Hogy van ma, Pipacsvirág asszonyság! Szomorúnak tűnik. Semmi
gond, itt a gyógyszere…
Dr. Moran ropogós fehér inget és tökéletesen élre vasalt nadrágot viselt.
Még az arcán honoló mosoly is tökéletesen feszes volt.
– Örülök, hogy látom. Hogy aludt az éjjel?
– Sokkal jobban.
Hátracsúsztam a széken, és feltettem a lábamat a lábtámaszra. Dr.
Moran erősen hitt a lábtámaszban. Neki is volt.
A doktornő korábban felhívott, hogy biztosan megyek-e ma. Úgy
éreztem, mintha ide-oda terelgetne ő, Luke és Trent Gilroy.
– Az új orvosság rendben volt? – kérdezte.
– Igen. Átaludtam az éjszakát. Nem ébredtem fel, nem volt alva-járás.
– Ezt őszinte örömmel hallom. És amúgy mi újság?
– Én… én… létezem.
– Elvan?
– Igen.
– Kész csevegni a levelekről?
– Igen.
– Remek. Mire emlékszik?
– Még mindig nem emlékszem semmire. Lehet, hogy direkt felejtettem
el?
 – Lehetséges. Mit szólna ahhoz, ha arról beszélne, hogyan érezte
magát, mondjuk, az elmúlt egy hónapban?
– Jó, legyen. De nincs sok mondandóm. Egyszerűen csak… le voltam
zsibbadva.
– És még?
– Dühös voltam. Hat egész hónap telt el Tommy nélkül. Eredmény
nélkül.
– El tudja mondani, hogy milyen dolgok jutottak eszébe, amikor dühös
volt?
– Egyszerűen úgy éreztem, hogy a rendőrség nem tesz eleget.
– Nem találtak válaszokat?
– Igen, pontosan. Az volt a feladatuk, hogy megtalálják a fiamat, és
nem tették meg.
– Mérges volt rájuk?
– Nem egészen. Csak… csak dühöt éreztem. Úgy általánosságban.
– Phoebe, idén írt naplót vagy emlékkönyvet, vagy ilyesmit?
– Nem.
– Verset? Irt valamikor verset?
– Nem vagyok költő.
– Csak a levelekhez kötődő emlékeit szerettem volna felszínre hozni.
Biztos van valahol papírja és borítékja. Egy alvajárónak is kezdenie kell
valahol. Mielőtt ez az egész kezdődött, az éber óráiban tudnia kellett arról,
hogy hol vannak ezek a dolgok.
– Nem rémlik, hogy korábban láttam volna őket bárhol. Beszívta az
ajkát, benedvesítette őket.
– Gilroy felügyelő elhívott, és megmutatta a filmet, amin a borítékot a
postaládába teszi. Sokat segített, hogy láttam, hogyan viselkedett azon az
éjszakán.
– És mit gondol? – kérdeztem, nem érzékeltetve, hogy él bennem egy
aprócska remény, hátha észrevett valami mást, mint a többiek.
– Nos, az bizonyos, hogy másféle állapotban volt. Úgy tűnik, több időre
van szüksége, mielőtt az emlékei visszatérnének. Ha rájönnénk, hogyan
jutott eszébe megírni azokat a leveleket, az segíthetne arra is rájönni, hogy
mit érezhetett akkor. Nehéz begyógyítani a dolgokat, ha nem látjuk őket
tisztán. Meg aztán láthatóan szeretne emlékezni rájuk.
 – Szeretnék – emeltem a tekintetemet a tiszta, fehér mennyezetre. – Van
bármilyen ötlete, hogy miért nagyi régi írógépe mellett döntöttem, amikor
megírtam azokat a leveleket, pedig korábban sosem használtam? Vagyis
azt sem tudtam, hogy egyáltalán megvan még neki az az izé. Gyerekkorom
óta nem láttam. Még abban sem vagyok biztos, hogy tudom, hogyan kell
használni.
– Nos, nem állíthatom, hogy én magam használtam ilyet. De nem tűnik
bonyolultnak. – Rám villantott egy félmosolyt. – Viszont ez érdekes
meglátás. Nyilván valami a tudatalattijában vonzotta hozzá.
– A mosoly eltűnt, a szeme fürkésző lett. – Aznap éjjel a nagyanyja
kertjében ébredt, igaz? És megpróbált bejutni a fészerbe. Miről szólt ez az
egész?
– Őszintén mondom, nem tudom. Azt álmodtam, hogy ott van Tommy,
és be akar menni a fészerbe. Én csak segíteni akartam neki.
– Úgy látszik, az alvajárás régi emlékekhez kötődik.
– És is erre gondoltam. De ennek az egésznek semmi értelme.
– Nos, az emberek sok mindent csinálnak alvajárás közben, aminek
nincs sok értelme. Kocsit vezetnek és karamboloznak. Értelmetlen
történeteket írnak. Még erőszakra is vetemedhetnek.
– Én ennél rosszabbat tettem. Üzeneteket írogattam, elhitetve
magammal, hogy közel járunk Tommy elrablójának a megtalálásához.
– Talán ezért írta őket – mondta szelíden. – Annyira szeretett volna
válaszokat kapni, hogy kitalálta ezt az embert.
– Talán. Megrémiszt, ha arra gondolok, hogy ilyesmit tettem, és nem
emlékszem rá. Lehet, hogy valami mást is tettem, amire nem emlékszem.
Valami rosszabbat.
– Hát, azon fogunk dolgozni, hogy ilyen biztosan ne fordulhasson elő.
Ahogy mondtam, úgy tűnik, kicsit több időre van szüksége. Visszatérünk
majd rá következő alkalommal. Most koncentráljunk másra! Hogy állnak a
dolgok ön és Luke között? A helyzet módfelett… feszült volt, amikor itt
voltak.
Ahogy Luke-ra gondoltam, haragosan szívtam be a levegőt.
– A helyzet még feszültebbre fordult. Rájöttem, hogy Luke egy másik
nővel kefél.
 Nem tudtam ugyan biztosan, hogy kefél-e vele, de az ö parfümjétől
bűzlőtt. Ez meg az arcán tükröződő meghunyászkodás éppen eleget árult el
arról, hogy valami történt közte és a nő között.
Dr. Moran levegő után kapott, és ujjait az ajkához emelte.
– Ó, ne… – Aztán kihúzta magát, és immár profibban bólintott.
– Különösen kemény pár napon van túl.
– Mondhatjuk.
– Szeretné elmondani, mi történt?
– Mikor Luke-kal hazaértünk az önnél tett látogatás után,
összevesztünk. Luke elment sétálni, és egy órával később parfümtől
bűzölögve jött vissza. Beismerte, hogy járt valakinél. Elköltöztem
otthonról, és most a nagyanyámnál lakom.
Fájt újra beszélni ezekről. Mintha valaki más élete lett volna.
Láttam rajta, hogy valami előítélet-menteset próbál mondani.
Gondolatban átállította a Luke-ról alkotott képét, igyekezett
összepárosítani azt, amit korábban mondtam neki a férjemről ezzel az új,
mocskosabb képpel. Nem sokkal Tommy eltűnése után kezdtem járni
hozzá, és azóta ugyanazt a tökéletes házaspár sztorit adtam elő neki is,
mint a rendőrségnek.
– Ó… Phoebe… – Hangosan szívta be és fújta ki a levegőt. – Sajnálom.
– Én is.
– Mondja csak, ez mennyire viselte meg? Mit érez most?
– Ürességet.
– És most a nagyanyjánál lakik? – A szemöldöke összeszaladt. – Úgy
emlékszem, nem volt éppen a legzökkenőmentesebb a kapcsolata a
nagyanyjával.
– Nem könnyű elviselni, de most minden rendben. Nem, nincs rendben.
A szokásos kritikus énjét hozza.
– Az a terve, hogy vele marad? Nem gondol arra, hogy elköltözzön?
– Még nincsenek terveim.
– Ez érthető. Biztosra veszem, hogy még mindig zsibbadt és sebzett.
Szóval ez az egész Luke-kal teljes sokként érte?
Beharaptam a felső ajkamat.
– Már azelőtt sejtettem, hogy van valami, mielőtt azon az estén
rájöttem. Csak nem vallottam be magamnak sem. Nem akartam tudomást
venni róla.
– Miről nem akart tudomásul venni, Phoebe?
Ezt szerettem volna eltitkolni. Meg aztán nem is erről akartam beszélni.
Azt akartam, hogy a doktornő valahogy juttassa eszembe, mikor írtam
azokat a mondókákat, de azzal kapcsolatban nem jutottunk egyről a
kettőre.
– Nem akartam tudomásul venni, hogy csalódást okozok neki – sikerült
kinyögnöm a választ.
Azután karba fontam a kezemet, így próbáltam gátat emelni.
– Miért gondolta, hogy csalódást okoz Luke-nak?
Behunytam a szememet, elárulva a gátat, amit felhúzni igyekeztem.
– Mert egyáltalán nem olyan vagyok, amilyennek hitt.
– Luke másmilyennek látja magát?
– Igen.
– Miből gondolja ezt?
Haboztam, de a Luke-ról és a rólam szóló igazságtól majd’ szétrobbant
a mellkasom.
Beszélni akartam.
– Mert sosem ismert – feleltem, de a szavak laposnak hatottak, amint
kimondtam őket.
– Nem ismerte?
– Nem. Luke folyton hajkurászott, mármint kamaszkorunk óta. De nem
álltam kötélnek. Emiatt szerintem többnek lát, mint ami vagyok. Minden
évvel, amikor nem kapott meg, egyre különlegesebb lettem a szemében.
– Más szavakkal piedesztálra emelte?
– Pontosan. És bizonyos értelemben pont ezzel kritizál legjobban. Mert
önmagámként nem vagyok elég jó. Mert ő valamiféle eszményt látott
mindig bennem.
A doktornő hátradőlt, eltűnődve mért végig.
– Mit gondol, milyen dolgokat nem tud magáról Luke?
– Nem tudja, hogy mi motivál.
– És mi motiválja, Phoebe?
– Nehéz elmagyarázni. Az érzés, hogy van egy érző testem. Hogy azt
érzem, élek és teljesen ébren vagyok.
– Meg tudja mondani, mikor érezte magát így?
 – Amikor Londonban éltem. Mint színpadi színész. Nem kerestem
sokat, de akkoriban elevennek éreztem magam. Majd’ szétvetett az
energia. Rengeteget utaztam. Londonból nem ügy elutazni. A dolgok
folytonos változásban voltak.
– Mit gondol, mikor szűnt meg ez az elevenség-érzet?
– Azt hiszem akkor, amikor terhes lettem Tommyval. összeházasodtunk
Luke-kal, és visszatértünk oda, ahonnan indultunk. Minden Luke köré
összpontosult, és ő elvárta, hogy ettől boldog legyek. Egész nap dolgozott,
hogy megvehessük magunknak a házat, ahol most lakunk. Nem jutott sem
idő, sem hely semmi másra.
– És Tommy megszületése után?
Kinéztem az ablakon, a sugárutat szegélyező összehajtó kopár fákra. A
komor, törékeny napsütéstől a táj szépiaszínben fürdőit.
– Mikor Tommy megszületett… egyszer csak megjelent ez a kicsi,
puha földönkívüli, akiről semmit nem tudtam, és aki mit sem tudott
önmagáról. Az első néhány hétben betegeskedett. Nehezen bírtam felfogni
azt is, hogy egyáltalán az enyém.
– Joggal mondom, hogy kicsit távolinak érezte a babát?
– Joggal. Nem lettem azonnal anya. Legalábbis nem éreztem magam
annak.
– És a szülés utáni hónapokban? Akkor hogyan alakultak a dolgok?
– Azt hiszem… mindig is kicsit úgy éreztem, szélhámosság részemről
az anyaság. Nem olyasmi, amire alkalmas lennék.
Rózsaszín rúzsos ajka széles mosolyra húzódott.
– Ez olyan munka, amire egyikünk sem érzi magát alkalmasnak.
– Egyszerűen nem az az anya voltam, akinek lennem kellett volna.
– Nem érezte magát megfelelőnek?
– Nem.
Habozott, finoman ütögetve tollával a noteszát.
– Gyakori élmény az anyák körében az alkalmatlanság érzése.
Rámeredtem.
– Nem, én egyszerűen alkalmatlan voltam, hiszen nem tudtam
megakadályozni, hogy valaki ellopja. – Ekkor valami eltört bennem. –
Nem bírom tovább ennek a terhét. Nem vagyok rá képes. Az első pár hét
után az emberek arról beszéltek, hogy idővel jobban leszek, megtalálom a
helyem. De nem találtam.
– El tudja mondani, most hol van? Milyen helyen?
– Rettentően mély. Ahova nem jut le a fény. Úgy érzem… gyűlölök…
gyűlölök mindenkit, akivel nem ez történt. Mert ők egy másik világban
élnek. És gyűlölöm magam, amiért nem védtem meg Tommyt.
Sírni kezdtem, ahogy meghallottam ezeket a szavakat, amikről nem is
tudtam, hogy bennem vannak.
Gyűlölöm az embereket, amiért ők nem én vagyok?
Dr. Moran adott zsebkendőt, és mondott pár vigasztaló szót, amiket alig
hallottam.
Csend telepedett a szobára. Túlságosan kiadtam magam. Láttam, hogy
megváltozott a tekintete.
– Phoebe, most egyenesen rákérdezek valamire. Gondolt mostanában
rá, hogy ártson magának?
– Nem – hazudtam.
Nem álltam rá készen, hogy beszéljek arról, mit tettem. Ha megteszem,
lehet, hogy bedug valami helyre. És azt nem akartam. Szükségem volt a
saját térre. A gubómra.
Látszott, hogy nem győztem meg.
– A korábbi alkalmakon mindig azon tűnődtem, nem titkol-e valamit.
Szeretném, ha a legtöbbet tudnánk kihozni ezekből az alkalmakból, de ha
titkolózik, nem fog menni. Éreztem a haragját, de nem hozta felszínre ezt
az érzést. Leszámítva kis részleteket, darabkákat.
– Azt hiszem, csak igyekszem ezt az egészet magam mögött hagyni.
– Nehéz magunk mögött hagyni a dolgokat, amikor azok mindenhova
követnek minket. Időnként meg kell állnunk, megfordulnunk, és
szembenéznünk velük.
– Nem akarok többé beszélni erről az ügyről.
– Értem, de következő alkalommal vissza kell térnünk rá. Azt hiszem,
legjobb, ha három nap múlva találkozunk. Most még koncentráljunk
azokra a kis lépésekre, amik visszavezetnek az útra, hogy ismét eleven
legyen a teste. Milyen gyakran csinál olyan dolgokat, amiket szeret? És
milyen gyakran találkozik a barátaival?
 – Nem állíthatom, hogy van hobbim, amit szeretek. És nem gyakran
találkozom a barátaimmal. Már nem sok közös van bennünk. Nekik van
életük, nekem nincs. Mindenféléket csinálnak, utazgatnak, én meg nem.
Ettől csak rosszabbul érzem magam, így kerülöm velük a találkozást.
– Van élete, Phoebe. Amit mindennap tesz, az az élete. Ha mindennap
otthon marad, és a négy falat bámulja, akkor az az élete. Amikor a kút
fenekén landol az ember, lépésről lépésre kell haladnia, hogy kijusson
onnan. De képes lehet rá. Készítünk egy tervet. Ami ilyen kis lépésekből
áll.
A kezembe nyomott egy papírlapot, és arra kért, írjam le, hogy a
következő héten miket csinálhatnék, ami eltérne attól, amit általában
teszek. Kis lépéseket.
Ezeket írtam le:
Elmegyek úszni. Levágatom a hajamat.
Együtt vacsorázom a barátaimmal. Elmegyek bingózni nagyival.
Elmegyek moziba.
Eszem ágában sem volt bármelyiket is megtenni. Felnéztem a lapról.
Dr. Moran meredten figyelt.
– Phoebe, szoros kapcsolatban maradunk. Tudni szeretnék róla, hogy
megteszi-e ezeket, rendben? Mindennap felhívom, hogy megkérdezzem,
hogy megy. Ehhez bekapcsolva kell hagynia a telefonját.
Melegen rám mosolygott, átvette tőlem a papírlapot, és gyorsan
átfutotta.
– Ez tetszeni fog nekem – hazudtam neki másodízben. Lemásolta, amit
leírtam, és visszaadta a lapot.
– Tekintse ezt szerződésnek! Elárulom, hogy aggódom maga miatt.
Tapasztalatom szerint fordulóponthoz ért. Ha valami más is történik, lehet,
hogy át kell költöznie egy olyan helyre, ahol pihenhet… és ahol felügyelet
alatt áll. Igen, ennyire aggódom. Biztosnak kell lennem abban, hogy
megteszi ezeket a lépéseket, hogy ismét kötődjön önmagához.
Öntudatlanul is végigsimítottam a kabátomon, és bólintottam.
Óvatosabbnak kell lennem a következő alkalmakkor. Túl sokat árultam el,
most mindennap hívogatni fog a dokim.
 28. PHOEBE
Kedd délután

NAGYI A FOTELJÉBEN ÜLT. A ceruzája sercegő hangokat adott, egy

női magazin keresztrejtvényét fejtette. Zöld kardigánjának kinyúlt a nyaka,
mivel az évek során mindig felhúzkodta, hogy védje a nyakát a hidegtől. A
kardigán pézsmaszagot árasztott, ahogy minden ebben a házban. Még
nagyi is. Nem érdeklik az új dolgok. Mögötte, a falon egy hatvanéves óra
ketyegett hangosan, már elütötte a délután kettőt. Mindig is utáltam a
ketyegését. Nagyi azonban mintha meg sem hallotta volna a hangot.
Lassan telt a nap. Egy könyvet olvasgattam, azt kívánva, bár feltettem
volna tegnap a listára az olvasást is. Dr. Moran kis lépések listájára. Aligha
örült volna neki. Azt akarja, hogy emberekkel találkozzak, hogy kimenjek
a házból. Amúgy meg hatodszor olvastam ugyanazt a bekezdést. Nem
tudtam ráhangolódni, és még csak a második oldalon jártam. A könyv
anyám egyik régi, történelmi románca volt. Kamaszkoromban imádtam
őket. Mára hazugságnak tűnt a romantikus szerelem.
– Leves van vacsorára – szólalt meg egyszer csak nagyi felvezetés
nélkül.
– Oké.
– Tökleves.
– A tök finom.
– Sass hívott, míg az orvosnál voltál.
– Rendben. Mondtam neki pedig, hogy dr. Morannél leszek. Nyilván
elfelejtette.
Nagyi átnézett az olvasószemüvege fölött.
– Úgy tudom, még mindig szabadon szárnyal. Már rég férjhez kellett
volna mennie annak a lánynak.
– Aki évekkel ezelőtt eljegyezte, börtönben ül, nagyi. Sass szerintem
éppen csak megúszta a dolgot.
– Hát, kereshetne valaki mást, méghozzá gyorsan, mielőtt betölti a
harmincat. Mikor múlt héten beugrott ide, nem tűnt valami
szívdöglesztőnek, és ezt neki is megmondtam. Túl sok volt rajta a smink.
Elvesztette az ifjúság ragyogását, el bizony.
 Elfojtottam egy sóhajtást.
– Már nincs verseny, hogy harmincig elkeljenek a nők. Miért ugrott be
múlt héten Sass?
Nagyi arca egy árnyalatnyival lágyabb lett.
– Folyton benéz. Azt hiszem, olyan vagyok neki, mint egy családtag.
Gyerekként állandóan ebben a házban lógott. Pimasz kis huncutság volt.
Nagyi nem tette hozzá, hogy a gyerekek csak akkor jöttek ide, amikor
apám nem volt itthon. Ez íratlan egyezség volt. Nem tartotta sokra Morrist
(az apámat), de kénytelen volt elviselni, lévén a lánya férje.
Régen rengeteg időt töltöttem Saskia házában. A szülei és a nagyszülei
nyugodt és boldog emberek voltak. A házuk már nem áll.
Évekkel ezelőtt lebontották, hogy helyet csináljanak az építendő
lakótömböknek. Saskia szülei és nagyszülei északra költöztek,
Queenslandbe.
Az összes régi ház eltűnik hamarosan. Nagyiét is beleértve. Aki most
bekapcsolta a tévét. Csatornáról csatornára váltott, és a mai tévéműsorok
minőségére panaszkodott. Végül megállapodott egy régi
komédiasorozatnál.
A műsor konzervnevetése bekúszott a bőröm alá. Az egész
megrendezett volt, a nézőknek jelezték, hogy mikor mi vicces, és hogy mit
érezzenek. Nevessenek! Állj! Legyenek szomorúak (végszóra lassú Ütemű
zene úszik be, amikor a szereplő valami szívbe markolót mond)! Elég a
szomorúságból! Nevessenek!
Nagyi a homlokát ráncolta, mikor vége lett, és elkezdődött egy
házfelújítási műsor. Pontosan tudtam, mire gondol, mert gyakran
mondogatta ugyanazt, amikor ilyen programokat látott: Az emberek a
változás kedvéért akarnak változást. Minek megjavítani valamit, ami nem
dől össze?
Nagyi átkapcsolt egy újabb komédiasorozatra. Még több konzerv-
nevetés következett. Gondoltam, inkább felmegyek az emeletre, és
lefekszem, hogy megszabaduljak a zajongástól.
Zümmögni kezdett a telefonom a zsebemben.
Pria volt az, a csupa együttérzés és vigasz Pria. Saskia elmesélte neki,
mi történt Luke-kal. Tipikus Sass. Semmit nem tud magában tartani egy
napnál tovább. Pria kérlelt, hogy menjek át hozzá, hogy megölelhessen.
Nem jöhetett át hozzám, mert Jessie-t várta haza az iskolából. Kate is úton
volt oda. Sass nem tud menni, tette még hozzá Pria.
Már majdnem kimentettem magam, amikor újra eszembe jutottak dr.
Moran kis lépései. Valamit mondanom kéne neki úgyis, mikor felhív. Meg
aztán élvezettel lógtam a lányokkal, mikor rászántam magam. Úgyhogy
azt mondtam Priának, pár perc és ott leszek.
– Vacsorára gyere vissza! – kiabált utánam nagyi, mikor kiléptem az
ajtón.
Elfojtottam egy mosolyt. Mintha megint tízéves lennék.
Beletúrtam a hajamba, ahogy nagyi kerti útján lépdeltem. Kiértem az
utcára.
Szándékosan nem néztem a Wick-ház és a 29-es szám felé, mikor
elhaladtam mellettük. Nem akartam látni, hogy Bernice az ablakán át
kukucskál. És ha a 29. számnál meglebben a függöny, arról sem akartam
tudni. Luke szüleinek otthona és a saját házunk felé sem néztem. Ha Luke
nem játszik már szerepet a jövőmben, akkor ideje leválnom róla
érzelmileg.
Nem maradhatok nagyon sokáig ebben az utcában, túl sok minden
emlékeztet a múltra. De el kell mennem dolgozni, ha máshova akarok
költözni. Elképzelni sem tudtam, mit írjak az önéletrajzomba.
Munkanélküli színész. A színészi pályán kívül nem rendelkezik
tapasztalattal. Mindennap beszélnie kell a pszichiáterével. Nem bánik jól a
gyerekekkel.
Igen, így biztos kapok valami jó munkát.
Hideg szél fütyült a fülem mellett. Tovább kaptattam felfelé a dombra.
Mielőtt azt fontolgatom, hogy otthagyom nagyi házát, arra kell
koncentrálnom, hogy jobban legyek. Kipróbálom dr. Mórán kis lépéseit,
meglátjuk, hova vezetnek.
Tíz percbe sem telt, hogy elérjem Pria házát, bár nem nyúlszívűeknek
való séta volt. A domb meredeken emelkedik, és a Moreton-öböl fügéinek
szívós gyökereitől a járda mindenütt felpúposodik. A házak egyre
nagyobbak és impozánsabbak, minél magasabbra ér az ember a dombon,
az itteni otthonok magasak, lenyűgözőek, borostyánnal befuttatott falak
mögött rejtőznek. A kertek egészségesebbek, bujábbak, mintha az itteni jó
levegő táplálná őket.
 Nem sok embert ismerek a domb legmagasabb részén élők közül, Prián
és Kate-en kívül. Az itt lakók zöme magának való. Az utca alsó végén
viszont mindenki ismerős.
Ez Tommy eltűnése után sem változott. A felvégen lakók finoman
megfogták a karomat, és halkan közhelyeket mormoltak. Ó, ez szörnyű!
Nem is tudom, hogy bírod. Az alvégen élők egyenesen odajöttek, és azt
mondták: Ha a kezembe kerül az az állat, aki elvitte Tommyt, gondolkodás
nélkül kitépem a belét, és lenyomom a torkán, míg meg nem fullad.
Intellektuális énem nem vágyott ilyesmire. Ha kitépnénk valakinek a
beleit, az fikarcnyit sem változtatna azon a szörnyűségen, amit elkövetett.
Ám a lelkem sötét éjszakáját megtestesítő énem lelkesen kapott az ilyen
belezös kitöréseken. Ezek a kitörések durvák voltak, és összhangban álltak
a haragommal. A felvégen élők szép tányérokon ételt hoztak nekem
esténként, mint az angyalok. De nem vágytam az ételükre. Nem volt
étvágyam. Nekem a harag kellett. Haragra vágytam. Mert a harag ad erőt
nekem.
Valójában a megetetem a saját beleivel típusú emberek sem osztoztak a
fájdalmamon. A bosszút önmagáért akarták. Én nem annyira bosszúra,
mint inkább Tommyra vágytam. Egy emlék villant fel bennem, ahogy puha
arcocskáját az enyémhez nyomja, és ahogy rekedtes kisgyerekhangján azt
suttogja: Mama! Sss, mama alsik…
Megérkeztem Pria házához, és felkaptattam a sziklába vájt, idő koptatta
lépcsőkön. Elmosolyodtam a sziklakért beugrója láttán, ahol Pria tartotta
huncut kerti törpékből álló gyűjteményét, meglepve a gyanútlanokat a
meztelen ülepekkel.
Karé szaladgáló gyerekeinek ricsaja azonnal megütötte a fülemet, amint
Pria kinyitott az ajtót. Fülsiketítő hangon visítoztak.
Pria és Kate valósággal berángatott. Prián még mindig az a ruha volt,
amit a munkában hordott, Kate pedig a szokásos edzőtermi cuccában
parádézott.
– Ó, drágám! – ölelt át Pria. Utána Kate karolt át.
– Ezt el sem hiszem. De komolyan. Ez egyszerűen… Megrázta a fejét.
– Tart már egy ideje – vallottam be. – De azt hiszem, egyszerűen nem
törődtem vele.
 – Te vagy a legjobb, ami Luke-kal történt – nézett rám Kate könnyes
szemmel. – De tényleg. Mi ütött belé?
– Végül helyesen fog dönteni. – Pria kibontotta szoros kontyba kötött
haját. – Ez az egyetlen dolog, ami rá mindig érvényes volt.
Már-már furcsa volt hallani Kate-et és Priát, ahogy ilyen bennfentesen
beszélnek Luke-ról. De persze mindketten ugyanolyan régóta ismerik őt,
mint én. Sőt, mindketten voltak a barátnői is.
– Van újabb hír a levelekről? – nézett rám Kate.
– Egyáltalán semmi. A dilidokim azt javasolta, próbáljak ne gondolni
rájuk. Bízzam az ügyet a rendőrségre.
Tudtam, ha azt mondom, hogy hagyom, a rendőrök végezzék a
munkájukat, és követem a pszichiáterem tanácsát, az megnyugtatja Kate-et
és Priát.
– Remek ötlet. Ők majd utánajárnak – mondta Kate, ahogy vártam.
– A dilidokid okosnak tűnik. – Pria a ház túlsó vége felé intett. –
Gyerünk, azt hiszem, mindnyájunkra ráfér egy pohár hűtött bor.
Beterelt minket a konyhába, ahol töltött három pohár fehérbort.
A ház alig változott gyerekkorom óta. Mindenütt mahagónifelületek
csillognak. A falakat a kikötőt ábrázoló hatalmas festmények uralják, és a
szobákban ugyanazok a díszes bútorok állnak. A légkondicionálókból
egyenletesen zümmögve tört elő a levegő. Az órák újak – minden
helyiségben ott ketyegnek. Pria korábban elmesélte, hogy a
pszichoterápiás óráit mindig más földszinti szobában tartja, ott, ahol az
ügyfele a legkényelmesebben érzi magát. Azért szereti az órákat, mert így
feltűnésmentesen tarthatja a szemét az időn, anélkül, hogy a karóráját
nézegetné. Egyes ügyfelek szeretnek elnyúlni a kanapén. Mások
szívesebben üldögélnek és kávéznak a konyhapultnál. Megint mások a
növényekkel teli télikert légköréért vannak oda.
Pria ösztönösen átterelt minket a télikerthez vezető hosszú, sötét
folyosóra. Felhúztuk a lábunkat a kerek, fonott székekbe, a délutáni nap a
tetőablakon át melengette az arcunkat.
Kate ikergyerekei (Orianthe, a kislány és Ottó, a kisfiú) kuncogva
bújócskáztak a nagy, cserepes páfrányok között. Háromévesek. Nem
sokkal idősebbek, mint Tommy. Orianthe az apja szőke haját és elszánt
tekintetét örökölte. Ottó az anyja lágyabb, sötét haj keretezte arcvonásait.
Egyértelműen Orianthe volt a főnök a játékban, makacsul nem volt
hajlandó hunyó lenni. Ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen az, aki elbújik.
– Srácok, menjetek ki! – kiabált rájuk Kate.
Olyan pillantást vetett rám, amiről biztosan tudtam, hogy
bosszankodónak szánta, de helyette inkább bocsánatkérőnek tűnt. Csak
háromszor láttam az ikreket a fiam eltűnése óta, és Kate mindannyiszor
bocsánatkérőnek látszott. Mintha sajnálkoznia kéne, hogy az ő srácait nem
rabolták el, ahogy az én gyerekemet.
– De hát jól szórakoznak – tiltakoztam.
A kölykök azonban már kiszaladtak a szobából. Az igazat megvallva
örültem neki. Már az is nagyon nehezemre esett, hogy rájuk nézzek. A
Tommy hiánya okozta érzés még préselőbbé vált.
Körülnéztem a télikertben. Ez a helyiség a kedvencem. A faburkolatú
falak, a fonott székek, a ruhafogas, a páfrányok mindig egy nyomozós film
noirra emlékeztettek. Felmerült bennem, hogy Gilroy felügyelő milyen
otthonosan festene itt kétsoros öltönyében, a homlokán a mélyen barázdált
statisztikai vonallal és kihagyással, ahogy éppen valamelyik ügyön
töpreng.
Az én képzeletbeli noiros Trent felügyelőm meglelné a kulcsfontosságú
nyomot Tommy eltűnésével kapcsolatban, és aztán sebbel-lobbal távozna,
követve a forró nyomot. És megtalálná az emberrablót. Mert a filmekben a
nyomozó mindig megtalálja az emberrablót.
Éles (majdnem) sóhaj szökött ki a mellkasomból.
Pria oldalra billentette a fejét, a tekintetébe szomorúság és melegség
költözött.
– Hogy vagy? Nem nagyon volt lehetőségünk beszélgetni veled
vasárnap. Túl sok mindent kellett bepótolnunk, hogy mindannyian együtt
voltunk! Ráadásul el is aludtál!
Elmosolyodtam.
– Megvagyok.
– Hiányoztál.
– Te is nekem. Csak egyszerűen annyira…
– Megértelek. Időnként kell az embereknek a távolság. Egyfajta
védőpajzsként.
 – Igen, ilyesmi van. És te hogy vagy? Mi újság? Nem azt mondtad,
hogy találkozgatsz egy új pasival?
Bizonytalan, de boldog mosoly gyűrt gödröcskéket az arcára.
– De igen. Távkapcsolat, így mindketten arra próbálunk rájönni, hogy
fog működni.
– Felmerült, hogy otthagyja a flottát?
Egy pillanatig reménykedő arcot vágott, aztán szinte védekezve vállat
vont.
– Hát, ki tudja? Fantasztikus lenne, de neki az a karrierje. Szeretném
azt hinni, hogy valahol a kettő között meg tudunk állapodni, és el tudunk
kezdeni valami újat, bármit jelentsen is az.
Jeleztem Priának, hogy szorítok, majd Kate-re néztem.
– És veled mizújs, Kate? Hogy vagy?
– Azt hiszem, nekem bőven elegek az ikrek – felelte. – Múlt héten
dolgoztam az egyik Kmart ruhakatalógusnak. Általában kéthetente van
két-három munkám. Elliot nem rajong azért, ha túl sokat dolgozom. Pár
nappal ezelőtt eltörte a lábfejét, amikor valami tizennégy éves kis szarházi
után rohant, aki graffitit fújt az egyik falra. Úgyhogy egy ideje otthon van,
Netflix-maratonozik.
– Elliot tudja, hogy egyszer te is graffitiztél? – heccelődött Pria. Kate
belekortyolt a borába.
– Le kellett volna tartóztatniuk.
Kate nagyon megváltozott korábbi önmagához képest. Nem tudtam
biztosan, de úgy tűnt, megváltozott a 29-es számú házban történtek után,
tizenhárom évvel ezelőtt. Talán rosszul érezte magát attól, hogy sosem
mondtuk el a rendőrségnek, mi történt valójában. Mára mindenkit, aki
törvényt szegett, bűnözőnek tekint. Nem léteznek számára szürke
árnyalatok. És nem csak erről van szó. Kate régebben bátran és függetlenül
viselkedett, mostanra azonban Elliotra bízza a döntéseket. Szinte szülő-
gyerek kapcsolatot alakított ki a férjével. Ráadásul kapitánynak hívja,
magát meg másodkapitánynak.
A folyosón léptek visszhangoztak.
Jessie (lófarkas haját a szalmakalapja alá tuszkolva, az iskolatáskájával
a vállán) kukucskált be a télikert ajtaján. Az arca felderült, amikor
meglátta Kate-et és engem.
 – Phoebe! – A páfrányokat megkerülve megölelte az anyját, majd
sorban Kate-et és engem.
Megszorítottam a kis testet.
– Milyen volt a suli?
– Semmi különös – felelte. Pria az órájára nézett.
– Hat percet késtél. Jessie az anyjára nézett.
– Megálltam játszani Mrs. Wick macskájával. Utána meg Bernice
tartott szóval.
Pria összeráncolta a homlokát.
– Ne csinálj ilyet többet! És Bernice-szel se beszélj! Nem valami
kedves ember.
Egymásra pillantottunk Priával és Kate-tel. Mi (Sass-szal és Luke-kal
együtt) olyasmit tudunk Bernice Wickről, amit senki más nem. Enyhe
émelygés kerítette hatalmába a gyomromat.
– Velem kedves – nézett Jessie rólam az anyjára. – Azt mesélte, hogy
gyufából gyárt hajókat, és ha szabad, bemehetek és megnézhetem.
– Nem szabad – vágta rá gyorsan Pria.
Jessie bólintott, bár a tekintetében kétkedés ült. Tudtam, hogy
támogatásra számít Kate-től és tőlem, de nem siettünk a segítségére.
– Édesem – szólaltam meg. – Egyszerűen csak úgy gondoljuk, ő nem
olyan ember, akivel beszélgetned kellene. Én a helyedben hallgatnék az
anyukádra!
Kate barázdákat gyűrt a homlokára.
– Olyan furcsa az a nő.
Játékosan lekaptam Jessie fejéről a kalapját.
– Inkább meséld el, mi volt ma az iskolában!
Jessie leengedte a válláról a táskáját. Úgy láttam, hogy egyikünknek
sem hitte el igazán, amit Bernice-ről mondtunk, de Jessnél ezt nem könnyű
megállapítani. Gyakran tűnik titkolózónak.
Ledobta a táskáját az egyik fonott szék mellé, ő pedig a lábát felhúzva,
törökülésben letelepedett a szék párnájára.
– Az iskolai darabot gyakoroltuk.
– Egy darabot? – húztam fel a szemöldökömet. – Az klassz. Régen
szerettem ezeket, még a suliban. Miről szól?
– Egy könyv alapján készült, aminek az a címe, hogy Kisasszonyok.
 – És te mit játszol a darabban? – kérdeztem.
Oldalpillantást vetett az anyjára, mielőtt visszanézett volna rám.
– Betht.
– Betht? – Pria megrázta a fejét, és letette a borospoharát az asztalra.
– Úgy volt, hogy Josephine-x. alakítod.
– Tudom. De Bree nagyon, de nagyon szerette volna eljátszani
Josephine-t. És a színjátszástanár elfogadta, hogy ő jobb lesz abban a
szerepben. így cseréltünk.
– Ez a Bree egyszerűen csak tudja, hogyan vegyen rá téged valamire. –
Pria még mindig a fejét ingatta. – Tenyérbemászó egy lány, akárcsak az
anyja. Szemtől szemben csupa negédesség, de a hátad mögött kígyót-békát
kiabál rád. Szóval holnap szépen odamész Bree-hez, és megmondod neki,
hogy meggondoltad magad.
– Nem gondolhatom meg magam. Már beszéltünk Mrs. Simmons-szal.
Jessie felhúzta mindkét térdét, félig elrejtve az arcát.
– Mrs. Simmons okkal adta neked Josephine szerepét – fortyant fel
Pria. – Tökéletes vagy arra a szerepre. És most azért kellene kisebb
szerepet eljátszanod, mert Bree akar a rivaldafénybe kerülni?
Néztem az anya-lánya közti szóváltást, és meglepett Pria csípős
hangvétele.
– Nem akarok az előadásról beszélni. – Jessie hangja elhalkult,
feszültebbé vált. Kiszállt a székből, kifelé indult a szobából. – Megyek,
eszem valamit.
Pria nagyot sóhajtott, a levegőbe lökte mindkét kezét.
– Nem tudom, mihez kezdjek vele. Két éve jár a színjátszókörbe, és
kiváló. Végre megkapja a szerepet, amiben megmutathatja, mire képes,
erre hagyja, hogy Basáskodó Bree kisasszony átgázoljon rajta.
– Talán beszélned kellene a tanárával.
Próbáltam megérteni, miért beszél Pria ilyen hangon Jessie-vel. Kínos
volt figyelni a jelenetet.
Valahol a lelkem mélyén eltűnődtem, hogy mennyivel többre vihettem
volna, ha az anyám olyan, mint Pria. A filmekben szereplő gyerekek szülei
minden lépésnél ott álltak mögöttük, és ha nem is lökdösték, de
bátorították őket. Nekem nem volt ilyen szülőm. Anyám félt a világtól. Az
ő szemében a napot nem megragadni kellett, hanem túlélni.
 – Meg is teszem. Nem hiszem el, hogy Mrs. Simmons ezt ennyiben
hagyta. – Pria szorosan behunyta a szemét, és halkan felnevetett. – Jól van,
nem hagyom, hogy ez a fejemre nőjön. Jessie a saját útját járja. Előbb-
utóbb rá kell jönnie, hogy ha vágyik valamire, küzdenie kell érte. Ha
folyamatosan csak ad meg ad, a végén nem marad neki más, csak a
sajnálkozás.
Kate vállat vonva nézett rám.
– Hát, egyvalamit tudok az ikreimről. Nem lesznek modellek. Már
próbáltam befogni őket a katalógushoz. Orianthe tíz perc után közölte,
hogy nem szeret unalmas dolgokat csinálni, és a modellkedés unalmas. És
nem fogja hagyni azt sem, hogy a fivére unalmas dolgokat tegyen.
Felnevettem.
Az ikrek kiabálása harsam fel a folyosón. Befelé rohantak, Jessie nevét
kiáltozva. Nyilván rájöttek, hogy itthon van.
– Hé, hol a kiskutya? – kérdeztem Priától. – Megnézhetem? Jessie azt
mondta, jól megnőtt.
Pria azonnal forgatni kezdte a szemét, és halk, megvető hangot
hallatott.
– Azonnal elküldtem Zúzót a kutyasétáltatóval, amint megtudtam, hogy
Kate a srácokkal jön. Folyton fellökné őket. Bár ne vettem volna meg, ez
az igazság! A betörés után akartam egy házőrzőt, de jobban kellett volna
figyelnem arra, hogy milyen fajtát veszek. Rohadt erős, pedig még csak
kilenc hónapos. És harap. Az a helyzet, hogy kicsit félek ettől a korcstól.
Van egy idomárom, aki igyekszik megzabolázni, de ha nem jár sikerrel, a
kutya megy.
– Milyen kár! – jegyeztem meg. – Jess azt mondta, szeretné néha
sétáltatni, de ez nem hangzik túl jól.
– Hát nem. Az egyetlen, amit jól eltaláltam vele kapcsolatban, a neve.
Mert Zúzó szétzúz mindent, az ajtóktól kezdve a cipőkig.
Megrázta a fejét, szomorú mosoly ült ki az arcára.
A három, egymással játszó gyerek már túl nagy zajt csapott. Valamikor
Tommy is itt rohangált ebben a házban.
Még maradtam egy darabig, aztán kimentettem magam, és távoztam.
 29. PHOEBE
Kedd este

VIHARFELHŐK TOLAKODTAK AZ ÉGRE, amitől az este

beköszönte előtt jó egy órával besötétedett. A fojtogató idő rám telepedett.
Kinyitottam emeleti hálóm ablakát nagyi házában, hadd áradjon be a hideg
levegő.
Innen a tengernek csak egy szeletére láthattam rá. Egy hatalmas
óceánjáró uralta a kikötőt, a vizet vörösre és kékre festve fényeivel.
A Priánál és Kate-nél tett kis lépését látogatás dobott kicsit a
hangulatomon, de mostanra ez elmúlt. Visszaestem oda, ahonnan indultam.
Zaklatottan járkáltam fel-alá a szobában. Minden olyan átmeneti volt.
Dr. Morannek nem sikerült felelevenítenie az emlékeimet a levelekről.
Azt mondta, szerinte lehetetlen, hogy mindent alva járva csináltam volna,
és hogy az emlékeknek ott kell lenniük valahol a fejemben. Az igazi
alvajárók ugyanis ritkán emlékeznek az álmaikra.
Ez a legzavaróbb, hogy egyáltalán nem emlékszem semmire belőlük.
Nem először felejtek el dolgokat. A mértéktelen vedelés és a Tommy
elvesztése miatti trauma következtében lyukak tátongnak az
emlékezetemben. De nem egy kibaszott nagy szakadék. És három üzenet
megírásának, majd kézbesítésének elfelejtése kibaszott nagy szakadéknak
számít.
Nagyi felkiabált, hogy vacsora. Együtt ettük meg a töklevest. Utána
megpróbáltam vele nézni az egyik sorozatkomédiáját, de félúton feladtam.
Visszamentem az emeletre. Meglepő módon annyira elfáradtam, hogy úgy
éreztem, tudok aludni. Bemásztam az ágyba, és elszunyókáltam.
Valamivel reggel 4:30 előtt ébredtem. A hőmérséklet lezuhant, úgy
tippeltem, tíz fok alá.
Álmodtam. Az álom az utolsó napról szólt, amit Sass-szal, Luke-kal,
Priával és Kate-tel töltöttünk a 29-ben. Régebben folyton rémálmaim
voltak róla. De kamaszkorom óta soha.
Egész életemben igyekeztem elzárni ezt az emléket.
A szörnyűségről, amit Bernice aznap tett, a felnőttek közül csak Luke
és Bernice anyja tudott, ők azt mondták, hogy az lesz a legjobb
mindenkinek, ha egyszerűen elfelejtjük. így aztán elfelejtettük.
De nem felejthet el teljesen az ember olyasvalamit, ami a hatalmába
kerítette.
Bernice két dolgot tett, az egyiket tizennégy évesen, a másikat
tizenkilenc évesen. Az első nem volt olyan vészes. A második viszont
olyasmi, amit csak Isten bocsáthat meg.
Szinte éreztem az annak a háznak a hálószobájából áradó porszagot, az
enyhe dohosságot és a régi, pézsmás arcszesz illatát.
Az a mi helyünk volt. Rajtunk kívül senki nem ment oda.
Akkor kezdtünk el járni a 29-be, amikor Kate, Pria, Luke és én
tízévesek lettünk, Sass tizenegy, Bernice pedig tizenhárom. Birtokba
vettük az elhagyatott házat. Mindegyikünk vitt oda valamit, vagy
megváltoztatott valamit, hogy rajta hagyjuk a kézjegyünket a házon.
Sass az általa elcsent jelzőtáblákkal díszítette fel. Nagyon odavolt a
táblákért.
Pria mindenféle malacságot rajzolt a falakon függő nyomatokra.
Kate behozott pár nyamvadt külsejű cserepes virágot az udvarról, ismét
életet lehelt beléjük, majd elrendezte őket a nappaliban, mint mondta,
azért, hogy megtisztítsa a rossz levegőt. Összeragasztotta az emeleten
talált nagy, összetört babaházat, majd patkánycsontvázakat állított
különböző pózokban a bútorok mellé. Kate régebben nagyon furi volt.
Luke vörösre festette a nappali falait ugyanazzal a festékkel, amit
valamikor a szülei garázsából lovasított meg (hogy kifesse a
dobozautónkat, még nyolcéves korunkban).
Én azzal járultam hozzá a nappali berendezéséhez, hogy úgy
alakítottam át, mintha egy filmforgatás gyilkossági helyszíne lenne.
Becipeltem egy kirakatbábut, amit az egyik divatüzlet dobott szemétre, és
ráadtam az emeleti ruhásszekrényben talált ódivatú öltönyt. Beültettem
egy székbe a bábut, úgy igazítva, mintha halott lenne, és egy
whiskysüveget szigszalagoztam a kezéhez. A szájából szivar állt ki… a
hátából pedig egy kés.
Felvettem videóra minden alkalmat, amikor a 29-ben voltunk, mintegy
archiválva annak történetét, hogy kik voltunk. Időnként mindenkinek
szerepelnie kellett valami általam kitalált jelenetben, és azt is felvettem.
 Bernice nem nagyon csinált semmit, leginkább csak velünk lógott, és
időnként segített beszerezni a jelzőtáblákat vagy egyéb dolgokat a házba.
Akkoriban vékony, hórihorgas lány volt, a kamasszá válás küszöbén.
Egy évvel azután, hogy elkezdtünk a 29-be járni, felfedeztük, hogy a
konyhából eltűntek a kések. A keskeny, piszkos konyhapulton a
késtartóban hat gyöngyháznyelű kés állt. Ezekkel karcoltunk időnként
üzeneteket a falakba. Valaki tehát járt a házunkban, és elvitte a késeinket.
Egy-két hétig hőbörögtünk a kések miatt, aztán teljesen elfeledkeztünk
róluk.
Azután eljött a nap, amikor rájöttünk, hogy Bernice úgy döntött,
titokban tesz valamit, hogy a ház az övé legyen, valamit, amit addig nem
vettünk észre, míg Sass el nem határozta, hogy játsszunk beöltözősdit az
emeleti hálószobában talált régi ruhákkal. Mikor előszedtük a ruhákat,
felfedeztük, hogy a ruhásszekrény hátulját valaki kifűrészelte, így
láthatóvá vált mögötte a fal. A falon pedig a neveink látszódtak csupa
nagybetűvel. Mind a hatunké. És mindegyikünk nevébe egy gyöngyház
nyelű kést döftek. Bernice-ét kivéve. így oldódott meg az eltűnt
konyhakések rejtélye.
Bernice a felfedezés után átment bőgőmasinába, és azt mondta, nem
akart ezzel semmi rosszat. Csak úgy érezte, kihagyjuk a csapatból.
Először Kate és Pria bocsátott meg neki. Sass, Luke és én nem voltunk
ennyire lágyszívűek. Gyűlést tartottunk, és eldöntöttük, hogy kizárjuk
Bernice-t. Három-kettő arányban megszavaztuk. Luke kijelentette, hogy a
késeknek ott kell maradniuk, ahol vannak, hogy emlékeztessenek arra,
amit ő Bernice fondorlatos árulásának nevezett.
Bernice ezután kezdett a helyi srácokkal lógni.
Amikor betöltötte a tizennyolcat, hirtelen ismét hasznossá vált a
számunkra, ugyanis elég idős lett ahhoz, hogy alkoholt vegyen, amit mi
nem vehettünk. Úgyhogy újra meghívtuk a 29-be.
Pár hónappal később, miután betöltötte a tizenkilencet, követte el azt a
dolgot, ami miatt egyikünk sem ment oda többé.
Késő délutánra járt, már majdnem alkonyodott. A 29-es számban, mint
mindig, félhomály uralkodott, vékony fénynyalábok tűztek be a törött
redőnyökön, cigaretta-, fűés bourbonszag nyomta el a régi gerendák és
bútorzat pézsmás illatát. A füvet Sass szerezte be. Bernice vette a cigit és a
piát. A ház macskahúgytól is bűzlött, Pria gyakran hozta ide a megmentett
macskáit. Időnként felöltöztettük a (méltatlankodó) cicusokat babaruhába,
hogy aztán úgy röhögjünk rajtuk, mint a részeg tökfejek (akik gyakran
voltunk).
A törött, megtámasztott bútordarabokon heverésztünk, beállva és
részegen. Kibotorkáltam a konyhába, hogy töltsék magamnak még egy
adag bourbont.
Luke tűnt fel mögöttem, és fülön csókolt, aztán megfordított, hogy
szájon csókoljon. Egy hónappal korábban kért meg, hogy legyek a
barátnője. Én még nem voltam benne biztos, hogy akarom-e. De mivel ez
egy kísérletező év volt, ezért azt feleltem, próbáljuk ki, és lássuk, mi
történik. így aztán az előző hetekben fel-járogattunk az emeletre
szeretkezni. Három hónappal azelőtt még az is megtörtént, hogy egy
részeg estén Kate és én eldöntöttük, csókolózni fogunk – mindketten
kellemesnek ítéltük az élményt, de ennél tovább nem merészkedtünk. Ez is
olyan gyerekes dolog volt.
Luke kézen fogott, és felhúzott az emeletre. Nem tudtam, miért mindig
így történt, hogy én miért nem fogtam meg soha a kezét és húztam fel az
emeletre. Talán amiatt, hogy ő vezetett, nem kellett felelősséget vállalnom.
így ez a dolog kettőnk között, bármi volt is, maradhatott Luke ötlete,
nekem nem kellett agyalnom rajta, ahogy azon sem, vajon jó vagy rossz
dolog-e.
A legnagyobb hálószobába mentünk, mivel abban az egyetlen
helyiségben állt az ágy. Tovább csókolóztunk, hemperegtünk az ágyon, az
öreg rugók tiltakoztak és nyikorogtak.
A folyosó végi hálóból hirtelen éles hang ütötte meg a fülünket. Egy
ébresztőóra. Luke-kal együtt kiszaladtunk a folyosóra, hogy megnézzük.
Luke belökte a hálószoba ajtaját. Azonnal megcsapta az orromat a rezes
szag. Fuldokolva hőköltem hátra.
A hálószoba közepén egyetlen óra állt.
Az óra körül öt nagy (fekete-szürke) patkány hevert a padlón kibelezve.
Mindegyik hasába konyhakést döftek.
A törött ruhásszekrény nyitva állt, így láthattuk a neveket, amiket
Bernice karcolt a falba évekkel ezelőtt. De a kések eltűntek onnan. Most a
patkányok testében voltak. A gyöngyház nyelű kések.
 Luke kirántotta az egyik kést, az arca elsötétült, felordított dühében,
aztán kifelé támolygott. Én Luke-ot megelőzve, háttal az ajtónak,
hányingerrel küszködve tolattam ki. Vissza akartam jutni a földszintre,
távol attól a szagtól és látványtól. Luke követett, késsel a kezében.
Nagy erővel ütköztem neki valakinek a folyosón. Mikor megfordultam,
egy hatvan körüli nőt láttam. Egy hajléktalant. Koszos, kopott ruhát viselt.
A középső hálószoba ajtaja immár nyitva állt, és megpillantottam a padlón
egy nagy kézitáskát, egy üres alkoholos üveget meg mindenféle holmit. A
nő biztos berúgott, és elaludt a helyiségben. Gyanítom, az ébresztőórára
riadt fel.
Redős szemhéja alatt megülő szemében leplezetlen rettegés ült, ahogy
rólam Luke-ra nézett. Tekintete a véres késre tapadt.
Minket megelőzve rohant a lépcsőhöz. Hangos reccsenés hangzott fel.
Felsikoltott, a lépcső összerogyott alatta. A közepe egyszerűen eltűnt,
lezuhant a földszintre. A nő a karjával a levegőben kaszált, ahogy
bezuhant az imént keletkezett sötét űrbe. A leszakadó lépcső nyomán por
és föld csapott fel.
Luke a földre hajította a kést, aztán mindketten odafutottunk a
lépcsőkorlát alsó széléhez. A széthullott lépcső után maradt irdatlan
lyukból molylepkék repültek fel, őrülten verdestek körülöttünk, a
szárnyukat megszaggatta a még mindig záporozó fatörmelék.
Sass, Kate és Pria tépte fel a lépcső alatti helyiségbe vezető ajtót. Kate
a telefonja fényét használva világította meg a félhomályos térség belsejét.
Bernice mögöttük érkezett. Átkukucskált a válluk fölött, aztán megfordult,
és kiszaladt a házból, becsapva maga mögött az ajtót.
Luke-kal megtorpantunk a lépcső közepén. Lemerevedtünk a sokktól,
mikor megláttuk a nőt.
A hátán feküdt, a törött lépcsőfokokon elterülve. Zuhanás közben
beverhette a fejét valami keménybe, mert hátborzongató szögben nyaklóit
oldalra. A legrosszabb azonban a szeme volt. Halványkék szemét kinyitva
meredt ránk, olyan űzött tekintettel, amilyen űzötten csapdostak a
molylepkék szárnyai. Aztán a szeme megüvegesedett és eltompult. A
levegőben kavargó porszemcsék lassan, nagyon lassan megtelepedtek a
szemén és az arcán.
Tanúi voltunk élete utolsó pár másodpercének.
 Nem tudtuk, ki ő, mit keresett a házban, csak annyit, hogy meghalt.
Azonnal hívnunk kellett volna a rendőrséget, de nem tettük. Egyetlen
ember tehette volna meg: Bernice. De mi is ott voltunk. Kiskorúak, akik
ittak és füveztek. Arról nem is szólva, hogy egy olyan házat rongáltunk
meg, ami nem is a miénk volt.
így aztán elmondtuk Mrs. Wicknek, hogy mit tett a lánya. Luke pedig
elmondta a saját anyjának. Én nem mertem szólni róla a szüleimnek.
Luke anyja végezte a takarítómüveletet, kesztyűvel és vödrökkel
felszerelkezve rohant át a 29-be. Ijesztően hatékonyan dolgozott.
Megszabadult az alkoholtól, a cigarettáktól, a fűtől, leszámítva egy
keveset, amit a hajléktalan nő cucca közé csempészett a második hálóban.
A nevünket eltüntette a ruhásszekrény mögötti falról. Még a patkányokat
is elvitte, a vért felmosta. Csak azután hívta ki ő maga a rendőrséget. Azt
mondta nekik, hogy robajt hallott a szomszéd házból, ami elvileg üresen
áll.
A rendőrség kiderítette, hogy a lépcsőt feltehetően bevágta valaki egy
villanyfűrésszel, nem magától rothadt el. A vágások frissek voltak a régi
futószőnyeg alatt. A lépcsőfokokat két darab kétágú létrával támasztották
meg. Ezek a létrák valahogy pont abban a pillanatban rogytak össze,
amikor az asszony leszaladt a lépcsőn. Úgy gondoltuk, hogy Bernice lökte
fel őket akkor, amikor a nő megindult lefelé. A rendőrség annyit mondott,
hogy szerintük seprűt használtak a létrák felborításához.
A rendőrség a nyomozás részeként bezörgetett minden házba az
utcánkban. Egyikünk sem mondott semmit arról a napról. Mrs. Basko
(Luke anyja) sem hagyta, hogy bármi kiszivárogjon.
Pár nappal a hajléktalan asszony halála után megláttuk a képét az
újságban. Grace Louelle Clarknak hívták, és negyvennégy éves volt. Még
a közelében sem járt a hatvannak, ahogy azt gondoltuk. Elmebeteg volt, de
nem állt kezelés alatt, és már tizenegy éve élt hajléktalanként. A rendőrség
ismerte, mivel több kisebb-nagyobb lopást követett el. Az elmúlt tizenöt
évben csak rendőrségi fotók készültek róla, az újságokba ezek a rendőrségi
képek kerültek bele.
Mivel a rendőrök nem tudták kideríteni, hogy mi történt a 29-es számú
házban, végül ejtették az ügyet. A nőnek egyetlen barátja vagy rokona sem
jelentkezett, követelve, hogy folytassák a nyomozást.
 Ezúttal Kate és Pria sem bocsátott meg Bernice-nek. Bernice eskü-
dözött, hogy semmi köze nem volt se a patkányokhoz, se a lépcsőhöz.
Nem döbbentünk meg azon, hogy nem vallotta be. Ugyan ki vallana be
egy gyilkosságot? Elmúlt tizennyolc, nem volt többé kiskorú. Felnőttként
pedig elítélte volna a bíróság.
Biztosak voltunk benne, hogy bosszút akart állni rajtunk, amiért
tizennégy évesen kidobtuk a csapatból. Talán nem gondolta, hogy valaki
belehal. Talán csak meg akart ijeszteni minket.
Sosem fogjuk biztosan tudni.
Felültem az ágyban, a tizenhárom évvel ezelőtti történések képei még
mindig ott villóztak a fejemben.
Hirtelen kivert a hideg veríték.
A sérült szárnyú molylepkék.
Az űzött, rettegő tekintetű nő.
A gyöngyház nyelű kés.
A három dolog, amivel álmomban dolgom akadt. És ezeket láttam azon
a napon a 29-ben. Az elmúlt pár napban róluk álmodtam. Olyan erősen
álmodtam róluk. Olyan élénken, de aztán meggyőztem magam, hogy az
álmok csak összezavarnak. Hogy nincs értelmük.
Tévedtem.
Ezek a képek mind a 29-hez kötődtek.
De miért szerepeltek egy álomban a 29-hez kapcsolódó dolgok és
Tommy?
A válasz élesen villant fel az elmémben.
Bármi történt is Tommyval, annak köze van ahhoz a házhoz. Bernice
vitte el Tommyt? ő az emberrabló?
Pánik szorította össze a mellkasomat. Lehet, hogy Bernice még ennyi
évvel később is, még mindig ebbe a gyűlöletbe kapaszkodik?
Pirkadatkor meg kell tennem azt, amiről azt mondtam, soha többé nem
teszem.
Vissza kell térnem a 29-be. Muszáj.
Kivártam a 4:30 és 5:30 közti hatvan percet. Aztán eljött az indulás
ideje. Sötét színű ruhába bújtam, és a kapucnit a fejembe húztam. Ha nagyi
meghallja, hogy elmegyek, azt mondom neki, sétálni indulok. A nap
hamarosan úgyis felkel.
 Szitáló eső tapadt a bőrömre, ahogy kiléptem a házból. Az ég holdtalan
volt, halottfekete. Az utca csendes. Gyors léptekkel végighaladtam nagyi
kerti útján, reménykedve, hogy ilyen korán egyetlen ismerősöm sem jár
erre. Behúztam magam mögött a kaput.
Ugrottam egyet, amikor egy alak tűnt fel, szinte a semmiből. Felém
tartott. Mindketten megálltunk egymástól nem messze, mindkettőnket
meglepett a másik. A férfi, ugyanolyan kapucniban, mint én, az utcán
álldogált.
Végigfuttattam magamban egy ellenőrző listát. Vajon ezt a férfit láttuk
azon az estén a postaládánknál? Nem ilyen sapkát és kabátot viselt, rajta
sötét, kapucnis esőkabát volt. Azt nem tudtam megállapítani innen, hogy
szakállas-e.
Ismét elindult. Igyekeztem megnézni magamnak, ahogy elhaladt
mellettem, de ott volt kettőnk között az utcai lámpa, és lehajtotta a fejét.
Mindössze az arcszőrzetét láttam. Dúsabb volt egy kecskeszakállnál.
Rendes szakáll. Ha Kate ugyanezt az embert látta, akkor azóta
megnöveszthette a szakállár. Az egyik kezében aktatáskát fogott, a
másikban esernyőt. Utánabámultam. Az esernyő fanyele faragott
kacsafejet formázott.
Bernice-nek van ilyenfajta ernyője. Pontosan ugyanilyen ernyője. Az
éjszaka elnyelte a férfit, és többé nem láttam.
Elhaladtam Mrs. Wick háza mellett, és elértem a 29-est.
A kapu nem volt bereteszelve, zsanérokon lógott. Visszanéztem az
utcára. A férfi a 29-ből jött ki. Biztosra vettem. Az utca üresen tátongott,
aztán ő egyszer csak előtűnt a semmiből. Más házból nem léphetett ki.
Libabőrösen indultam be a kerti úton. A bejárati ajtó zárva volt. Mindig
zárva volt. A kulcsot (ha most is ugyanott tartják, ahol egykor) a lábtörlő
alá tették. Luke valamikor a lábtörlő Szívesen látunk! felirata elé
odafestette, hogy nem, de ez alighanem réges-régen lekopott róla.
Leguggoltam, és felemeltem a lábtörlő szélét. Egy tárgy csillant meg
alatta tompán. A kulcs volt az. Felvettem. Nem tűnt olyan hidegnek,
amilyennek lennie kellett volna. A férfi ugyanezt a kulcsot tartotta nemrég
a kezében?
Kinyitottam az ajtót, és belöktem. A gondolattól, hogy behúzzam
magam mögött, végigfutott a hideg a hátamon, de nem volt más
választásom. Nem akartam, hogy egy járókelőnek feltűnjön, nyitva van az
ajtó.
Kivettem a mobilomat a zsebemből, bekapcsoltam rajta a világítást, és
körbevilágítottam a helyiségben.
A falak még mindig vörösek voltak, amilyenre Luke festette őket. A
bolti próbababa még mindig a fotelben ült, mint a ház egyetlen lakója.
(Legalábbis reméltem, hogy jelenleg ő az egyetlen lakója.) Saskia ellopott
jelzőtáblái is a helyükön voltak.
Beszívtam a hideg, pézsmaillatú levegőt, és a fényt a lépcsőre
irányítottam. A leszakadt részt pótolták. Talán a rendőrség tette vissza,
amikor sok éve a halott nő ügyét vizsgálták. De az is lehet, hogy valaki
más. Ezt a szakaszt ki kellett javítaniuk, mivel darabokra szakadt, amikor a
földre zuhant.
Közelebb léptem. Elég erősek vajon a fokok? Rájuk léphetek? Nem
bízhattam abban, hogy azok.
A szívem összeszorult, amikor odaléptem, hogy kinyissam a lépcső
alatti kis raktárba vezető ajtót. Ismét tizenhat lettem, aki a halott nő arcába
bámul, és nézi, ahogy a porszemcsék rátelepednek a szeme fehérjére.
A telefonom fényét a raktár mélyére irányítottam. A két létra ismét a
helyén állt.
Az lehetetlen, hogy valaki egyedül javítson ki egy lépcsőszakaszt. Ha
Bernice tette, volt segítsége! De ki segítene neki?
Ezután megnéztem a konyhát és a mosókonyhát, az összes fülkét és
faliszekrényt. A mosókonyhát utólag építették a házhoz. Régebben volt
egy kinti vécé is, de az összedőlt, még gyerekkoromban. A földszinten
nem volt más.
Olyan erősen haraptam össze a számat, hogy fájt az alsó ajkam.
Elindultam vissza a lépcsőhöz.
Összeszedtem magam. Azért jöttem ebbe a házba, hogy megkeressem a
gyerekemet. Csakhogy ez nem holmi bújócska. Ha megtalálom Tommy
maradványait, azt fogom kívánni, hogy a francba is, miért én találtam
meg?
Minden hitelemet elvesztettem már a rendőrségnél. Nem tudnám
meggyőzni őket arról, hogy jöjjenek ki átkutatni a helyet. És amúgy sem
volt a kezemben semmilyen bizonyíték, csak az álmaim és egy régi emlék.
 Rá kellett vennem magam valahogy arra, hogy felmenjek a lépcsőn.
Megmarkoltam a korlátot, és lassan elindultam felfelé. Nem tudtam
megállni, hogy pár lépésenként hátra ne forduljak, attól rettegve, hogy
összedől a lépcső. Attól rettegve, hogy a férfi feltűnhet mögöttem. Miért
jött ide? Keresett valamit? Vagy megpróbált elrejteni valamit?
A szoba, amiben Luke-kal szeretkeztünk tizenhat évesen, pontosan
ugyanúgy nézett ki, mint akkor. Gyorsan bementem, benéztem az ágy alá,
a ruhásszekrénybe, a fiókokba.
A második háló úgy festett, mintha beázott volna a tető. A penész
mindent átható szagától levegő után kapkodtam. A halott nő cuccai még
mindig a padlón hevertek, fekete penész lepte be őket. Ha a nő haláláról
hallott is egy családtagja vagy barátja, egyiküket sem érdekelte annyira,
hogy begyűjtsék a holmijait. Szorosan összezártam a számat, és arra
gondoltam, bár kesztyűben jöttem volna. Aztán átnéztem a szobát.
Már csak egy helyiség maradt, a harmadik háló, a folyosó legvégén. Az
ajtaja csukva volt. Még mindig emlékeztem a megcsonkított patkányok
bűzére és merev, tátott szájukra.
A folyosó régi deszkái recsegtek a lépteim alatt, amikor elindultam.
Egyfolytában azt képzeltem, hogy a deszkák engednek, én pedig
lezuhanok a földszintre, mint a hajléktalan nő. Két napja még meg akartam
halni. De nem ebben a házban. Meg most volt esély, hogy ismét találok
valamit, amibe kapaszkodhatok: hogy az álmaim nem csak úgy
összevissza jöttek.
Elfordítottam a harmadik hálószoba kilincsét. Már-már édeskés, csípős
szag fogadott. Marihuána.
Tárgyak hevertek szerte a padlón. Halott patkányok ellenben nem.
Csak… dolgok.
Főleg mindenféle vicik-vacak. Könyvek. Bekeretezett fényképek. Egy
temetési koszorú. Egy váza, elszáradt virágokkal. Tábla, rajta felirat a
kormánytól, hogy lebontandó. Egy lencsibaba. Egy kerti törpe.
Az egyik sarkot füvezéshez használt eszközök foglalták el – ez volt az
egyetlen szabad tér.
A férfi nyilván ott füvezett és onnan gyönyörködött a
szemétgyűjteményében. De miért?
 Ekkor eszembe jutott Bernice. Egymáshoz nem illő ruhákat visel. A
ruhák úgy néznek ki, mintha egy adományboltból vette volna. És gyakran
hord kalapokat, meg a karjára vetve különféle esernyőket, mint amilyen a
kacsafejű is.
Vajon ő és a férfi ide járnak és együtt füveznek? Ez a pasija? Talán
rosszul gondoltam, hogy nem randizgat senkivel. Ha ők kerten egy pár,
miért titkolja Bernice? Hacsak nem kötöttek barátság extrákkal
megállapodást, ő pedig ezt igyekszik titokban tartani az anyja elől.
Valami elfojtott nesz hatására megpördültem. A férfi bedurvulhat, ha
rajtakap, hogy a különös kincseit nézegetem.
De csak a ház nyikorgóit és imbolygott. Ettől függetlenül nem kéne
sokáig maradnom. A férfi előbb-utóbb visszatér. Nem láttam semmi
bizonyítékot arra, hogy itt aludna, de nyilvánvalóan gyakran járt ide.
A lencsibaba alatt félig eldugottan heverő kis fahajóra lettem
figyelmes. Tommy imádta a hajókat. Felemeltem a padlóról.
Elakadt a lélegzetem. Láttam már ezt a hajót. Pontosan ugyanilyen
hajók vannak Tommy éjjeli lámpáján, is. Az éjjeli lámpa nagy, kör alakú,
körben végig fahullámok futnak, és piros-sárga csíkos hajók úsznak rajtuk.
A hullámok és a csónakok fel-alá ringtak, amikor a lámpa lassan forgott.
És a forgástól hullámok és hajók képét vetítette a falra, amihez álmosító,
csilingelő zene társult.
Tommy a város egyik játékboltjának kirakatában fedezte fel az éjjeli
lámpát, amikor úgy tizennyolc hónapos lehetett. Szörnyen szerette volna,
én pedig megvettem, fittyet hányva a durva árra. Több mint nyolcszáz
dollárba került! A lámpa limitált szériás, kézzel faragott darab volt.
Ránéztem a tenyeremben heverő hajóra. Láttam, hogy a tatjánál tört le
a lámpáról.
A szívem a torkomban dobogott. Fel kell hívnom Trent Gilroyt.
Már majdnem megkerestem a számot a telefonomban, amikor
leállítottam magamat. Túl korán van még. Még bent sincs az irodájában.
És ha azt gondolja, hogy ez egy újabb kétségbeesett csel a részemről?
Hogy én törtem le ezt a darabot az éjjeli lámpáról, és helyeztem el a
házban, hogy aztán azt állítsam, itt találtam.
Először is ki kell derítenem, hogy az éjjeli lámpa Tommy
hálószobájában van-e még, vagy esetleg ellopták.
 30. PHOEBE
Szerda reggel

A SZITÁLÓ ESŐTŐL ÁTÁZOTT LEVELEK NEHÉZKES TÁNCOT

jártak a bokám körül.
A szél azalatt támadt fel, míg én a 29-ben kutakodtam. A hajnal tompa
fényében látszott a sötétlila színű ég.
A kabátomat szorosan összevontam a mellkasomon, míg az utcán a
házam felé tartottam.
Luke mostanra már elment munkába. Többet dolgozik, mint a város
összes többi ingatlanosa.
Csak akkor jöttem rá, hogy elfeledkeztem a riasztóról, mikor beléptem
a bejárati ajtón. De semmiféle magas hangú visítás nem sértette a fülemet.
Luke nyilván kikapcsolta, mielőtt elment, vagy egyáltalán nem bajlódott
vele azóta, hogy elhagytam.
Mint valami betörő, fellopakodtam az emeletre. A saját fiam
hálószobájába.
Tommy szobája annyira élettelen volt, hogy kihagyott egy ütemet a
lélegzetem. Nehéz volt visszatérni ide ennyi kihagyás után, háromszoros
erővel árasztott el a lakatlan szobából áradó szomorúság.
Körbenéztem a helyiségben. Tökéletes rend volt, egyetlen játék vagy
egyéb tárgy sem zavarta meg. Luke anyja elpakolta Tommy összes cuccát,
a legtöbb plüssjátékot kidobta. Azt mondta, azok csak porfogók.
Nem tudtam pontosan, hol volt az éjjeli lámpa. Mióta eltűnt, rá sem
bírtam nézni Tommy cuccaira, kivéve azt az éjszakát, amikor az alvajárás
ködébe burkolózva előszedtem a kisvasútját.
Kinyitottam a beépített szekrényt. Tommy régebben szeretett idebújni,
hogy aztán meglepetész kiáltással rontson ki, amikor beléptem a szobába.
Beszéd közben gyakran felcserélte az s hangot az sz-szel. Reggelenként
előszeretettel mászott be az ágyamba, próbálta kinyitni a szememet, azt
suttogva, hogy: mama alsik… És közben minden tőle telhetőt megtett,
hogy felébresszen.
Az éjjeli lámpát nem láttam a beépített szekrény egyetlen polcán sem.
Ahhoz meg túl nagy volt, hogy beférjen valamelyik fiókjába.
 Nincs itt.
Biztos, hogy Luke anyja nem dobta volna ki a lámpát. Különleges
darab volt, és ezt ő is tudta.
Valaki ellopta a szobából.
Az ujjaim megdermedtek a polcon, mert hallottam, hogy kattan a
földszinti ajtó zárja, majd kulcscsörgés hallatszott, és a kulcscsomót az
előszobái asztal kerámiatáljába dobták.
Miért jött haza Luke ilyenkor?
Felfelé indult az emeletre. Besétált a hálószobánkba, és a hangokból
ítélve leheveredett az ágyra, és lerúgta a cipőjét.
Aztán meghallottam a hangját. Szia, Kitty!
Telefonált. De ki az a Kitty? Túl korán hívlak?
Biztos?
Sajnálom, csak beszélgetni szerettem volna. Méltányolom. így is túl
sok terhet rakok a válladra.
Csomó gyűlt a mellkasomba. Csakis a másik nővel beszélgethetett.
Kittyvel. Azonnal meggyűlöltem a nevet. Luke úgy beszélt, mint aki közel
áll a nőhöz.
Munkába kellett mennem, de egyszerűen nem tudok koncentrálni,
úgyhogy hazajöttem.
Igen.
Nem tudom. Képtelen vagyok összeszedni magam. Egy roncs vagyok.
Menjek át most? De mi lesz a te… ?
Biztos? Oké.
Oké, akkor viszlát!
Nyilvánvalóan Kitty az a nő, aki mindig rendelkezésére állt, a nappal és
az éjjel bármely órájában. Aki eltörölte Luke minden problémáját és
szorongását a minden bizonnyal forró ölével.
De kire vagy mire célzott a férjem, amikor azt kérdezte, hogy: De mi
lesz a te…? A nő nyilván félbeszakította, mert Luke nem fejezte be a
mondatot. Kittynek van férje, és Luke azon aggódott, hogy az otthon
lehet? A nő pedig megnyugtatta, hogy a férje nincs ott?
Hirtelen nevetségesnek éreztem magam. A saját otthonomban vagyok,
a saját fiam szobájában bujkálok, és közben a saját férjem telefonhívását
igyekszem dekódolni. Hogyan változott meg minden ilyen gyorsan?
 Eltelt egy kis idő, mire Luke ismét lement a lépcsőn. A bejárati ajtó
becsapódott mögötte.
Most kellett távoznom. De először vártam öt percet, ha
netán.viszszajönne valamiért. Luke gyakran felejtett itthon dolgokat.
Laza léptekkel hagytam el a házat, és indultam el újra az utcán.
Gondoltam, senki nem találja furcsának, hogy egyszerre voltunk otthon
Luke-kal, még akkor sem, ha netán tudják, hogy elhagytam a férjemet.
Simán belefér, hogy beszélgettünk. Szinte teljesen biztosra vettem, hogy az
utca pletykafészkei máris akcióba lendültek.
Kitapogattam a fahajót a kabátzsebemben. Igazi. Nem egy álomkép,
mint a sérült moly volt. De ennél valamivel több kellett, mielőtt
felkeresem Trentet. Egy nagyon erős bizonyíték. A leveles fiaskó után
biztosra kellett mennem, hogy ezt nem szúrom el.
Megláttam Bernice-t, előttem haladt, a dokkok felé. Ereztem, hogy
köze van az egészhez. Neki és az idegennek. Úgy döntöttem, a nyomába
eredek. Bernice az utca végén jobbra fordult. Bement a Southern Sails
Caféba. Csalódottságot éreztem, amiért nem máshova ment.
Eltökélten, hogy követem, elmentem a kávézóig, és egy másik
bejáraton léptem be. Kételkedtem benne, hogy bármit is találok odabent.
Utána talán egészen máshova megy majd. Csakhogy Bernice nagyon
ritkán hagyta el a környéket. Ha most ráveszi magát, és elmegy innen,
akkor az fontos lehet neki.
Igyekeztem úgy állni, hogy ne vegyen észre. A kapucnimat mélyen a
homlokomba húztam, nem akartam azt sem, hogy más felismerjen.
Mostanában az arcommal vannak tele a hírek. Ráadásul nem is szabadna
itt lennem. Gilroy felügyelő figyelmeztetett, hogy ne jöjjek vissza ide.
Kurta pillantást vetettem a kávézó pultjánál álló Bernice-re. Gyorsan
elfordultam, és beléptem a kávéházat kettéosztó háromnegyedes fal mögé.
Itt elbújhatok egy időre. A hirdetőtáblához léptem, a tekintetem
végigsuhant rajta.
Nem volt rajta újabb levél Tommyról.
Elsétáltam a fal másik végéhez, hogy jobban rálássak arra, ami a
kávézóban történik. Nem akartam, hogy Bernice a tudtom nélkül távozzon,
de nem vette volna ki jól magát, ha csak álldogálok ott, és nyíltan
bámészkodom. Tudni akartam azt is, hogy a korábban látott férfi nincs-e itt
valahol, és hogy Bernice nem találkozik-e vele.
Ahogy lépkedtem, az elválasztó fáira akasztott festményeket
nézegettem. A Southern Sails Café megengedte, hogy a helyi művészek
kitegyék a műveiket egy esetleges megbízás reményében. Akadnak köztük
egész jók. És nem olyan jók. Pár közülük egyszerűen nem az én ízlésemet
tükrözi. Az éppen előttem lógó kép sötét vonalak rút összevisszaságából
állt. íme, itt van a vásznon a világ iránt érzett haragom és frusztrációm.
Mindössze 345 dollárért hazaviheted, kiakaszthatod a falra, és
gyönyörködhetsz benne.
Kétlem, hogy képes lennék keretbe foglalni, hogy milyen vagyok
belül… már ha meg kéne festenem. Időnként szerettem volna az egész
világot csúf színekbe öltöztetni.
Most körbenézhettem a kávézóban, mivel megfelelő mennyiségű
érdeklődést mutattam a festmények iránt, nem csak úgy bemasíroztam,
hogy aztán kocsányon lógó szemmel bámuljam az embereket.
Többnyire üzletemberek üldögéltek a kávézóban. Öltönyben, téli
ruházatban – tompa színűekben.
Bernice egyedül ült, háttal nekem. Ma másfajta esernyő volt nála: egy
csicsás mintájú, fehér műanyag nyelű. A férfi nem volt vele. Ha itt is volt,
nem ismertem meg.
Az emberek kezdtek felfigyelni rám. Nem álldogálhattam tovább a
szememet meresztve a kávézóban, ha nem akartam feltűnést kelteni. Úgy
döntöttem, veszek egy kávét. Bernice nem vehetett észre a helyéről.
Beletúrtam a farmerem zsebébe, és találtam is benne egy ötdolláros
bankót, meg három dollár aprót. Ennyi elég lesz.
Rendeltem egy mochaccinót, majd egy magas cserepes növény mellett
telepedtem le, ami elrejtett, de mögüle ráláttam a kávézó mindkét
kijáratára.
Alig ittam egy kortyot, amikor egyszerre két ember indult el a két
kijárat felé. Bernice meg egy szürke öltönyös üzletember. Felálltam,
megvártam, míg a férfi elhalad mellettem, hogy én is távozhassak, követve
Bernice-t. Újra belekortyoltam a kávéba, próbáltam nem olyannak tűnni,
mint aki figyel valakit.
 A férfi tekintete furcsán elkalandozott. Az arcát részben elrejtette az
arcszőrzete, ami valahol a háromnapos borosta és a finom szakáll között
mozgott.
Egy gondolat hasított belém. Ő lenne? A férfi, akit korábban láttam az
utcán? A magassága megfelelő volt, ahogy az arcszőrzete is. Az
esőkabátját betehette az aktatáskájába. Talán még az ernyőt is, ha kicsire
össze tudta csukni… de akár cl is dobhatta. Vajon az aktatáska ugyanaz a
típus, amit a másik férfinál láttam? Nem emlékeztem. A figyelmem az
arcára és az esernyőjére összpontosult.
Ekkor újabb gondolat férkőzött a fejembe: ő és Bernice azért távoznak
egyszerre, hogy később egy másik helyen találkozzanak? Valami bizarr
dolog zajlik kettejük között, ezért nem akarják, hogy együtt lássák őket?
Mikor megfordultam, hogy megnézzem, hol van Bernice, már kiment.
Visszafordultam.
A férfi átemelte bőr aktatáskáját az útjába kerülő szék fölött. Valami
apró és szőrös lógott le a táskáról. Egy kék játék mackó karja.
Beleborzongott a tarkóm.
Egy kisgyerek játéka van nála.
A kávéscsészém kicsúszott az ujjaim közül, és koppanva hullt a
padlóra. Fehér kerámiadarabok úsztak a sötét folyadéktócsában.
A férfi hátranézett a válla fölött, egy pillanatra rám meredt, majd
folytatta útját.
A kávézó egyik dolgozója kisietett a pult mögül egy kis vödörrel meg
egy marék papírtörlővel.
Egy idősebb férfi félig felemelkedett ültéből, és megérintette a karomat.
– Szüksége van segítségre?
– Nekem… nincs. Jól vagyok – hebegtem.
– Lehet, hogy csúnyán megégette magát. Csak az imént vette a kávét –
intett a lábam felé.
Ügy beszélt, mint az unokáját megfeddő nagypapa.
Lenéztem, és megláttam a combomon egy nagy, nedves kávéfoltot, ami
máris átáztatta a farmeremet. Ekkor már éreztem, hogy éget.
– Jól vagyok – mondtam a férfinak. – De köszönöm.
A kávézó vendégei kíváncsian bámultak, várták, hogy mit fog csinálni
legközelebb az őrült nő. Magára borította a forró kávét, és fel sem tűnt
neki! Milyen dilinyós lehet ez?
– Nagyon sajnálom – szóltam oda a rumlit feltakarítani érkező nőnek.
– Ma ilyen kétbalkezes vagyok.
A szája halvány mosolyra húzódott, ami már-már felért egy
grimaszszal.
– Ne aggódjon emiatt! – Az arckifejezése megváltozott, ahogy
alaposabban megnézett. – Bocsásson meg, de maga nem…?
– Mennem kell.
Udvariatlanul otthagytam, és kifaroltam az üzletből. A nő felismert, és
nem akartam, hogy azt kelljen mondanom neki, igen, én vagyok Tommy
anyja, és igen, én kaptam a furcsa leveleket, és igen, az egyik levelet pont
itt találtam, ebben a kávézóban.
Sehol nem láttam a férfit.
Futásnak eredtem, átszeltem a dokkokhoz vezető utcát. Szürke
szellemhajók futottak ki a kikötőből. Az arcomba fújó sós szél szitáló esőt
hozott. Néhány ember az üzleti negyed felé tartott, a fejük fölé tartva az
esernyőiket, amivel eltakarták előlem a kilátást.
Futottam tovább.
Az eső most már zuhogott. Beszaladtam az egyik irodaépület
menedéket adó eresze alá, mielőtt átázott volna a ruhám.
És majdnem nekirohantam a kávézós férfinak. Egy kombinált
dohánybolt/újságosnál állt, éppen cigarettát vett.
Én is megálltam, úgy tettem, mintha az újságokat nézegetném. Az
egyik napilap címoldalán az alábbi kis szalagcím futott: Meg tudja fejteni
a Tommy Bask-levelek kódját? Ötödik oldal.
Eltéptem a tekintetemet, a konyhaművészeti magazinokat kezdtem
nézegetni.
A Tommyról szóló üzenetek egyfajta szórakozássá váltak.
Mintha keresztrejtvények lennének, amiket nagyi úgy szeret
megfejteni. Műkedvelő, botcsinálta nyomozók úgy kezelték Tommy ügyét,
mintha a Miss Marple vagy a Helyszínelők egyik részében lennének.
Csakhogy egyikük sem tudta, hogy én írtam őket. Elrontaná az amatőr
nyomozósdit, ha az emberek tudnák.
A férfi pár lépést eltávolodott, aztán megint megállt, és rágyújtott egy
cigarettára.
 Felém fordult. Úgy tettem, mintha szörnyen lekötne a legközelebbi bolt
kirakata. A férfi továbbment, és eltűnt a sarkon. El fogom veszíteni szem
elől. A sarokra siettem, rákanyarodva egy sokkal zsúfoltabb, szélesebb
utcára.
Ide-oda forgattam a fejemet, az utca mindkét oldalát vizslatva.
– Engem keres? – szólalt meg tőlem balra egy öblös hang.
Úgy egy méterre az aktatáskás férfi támaszkodott a falnak. Még mindig
cigarettázott.
Szembefordultam vele.
– Hogyan? Nem, én nem…
– Követett. Egészen a kávézótól. Rögtön azután, hogy azt művelte
magával – mutatott rá lekávézott lábamra.
– Éppen egy új farmert akartam venni. Ez elég bénán hangzott.
– Hát, akkor szólok, hogy most ment el pár ruhabolt előtt.
Nyilvánvalóan pontosan azt tettem, amit mondott: követtem őt.
Értelmetlen volt tovább színlelnem.
– Akar tőlem valamit? – tette hozzá, mielőtt felelhettem volna.
A vállam megrogyott, odalett a kávézóban még meglévő szilárd
meggyőződésem. Ez a férfi nem tűnt emberrablónak. De végül is hogyan
néznek ki a gyerekrablók?
– Nem is tudom – mondtam. – Ismeri Bernice-t?
– Kicsodát?
– Lényegtelen. Én csak… keresek valakit.
– És azt hiszi, én vagyok az?
– Van magának fia? – bukott ki belőlem. Istenem, mi baj van velem?
Éppen szívni akart egy újabbat a cigarettájából, de a karja megállt a
levegőben, ahogy meghallotta a kérdésemet.
– Mi?
A szavak valósággal ömlöttek a számból.
– A fiam kétéves. És hat hónapja eltűnt.
– Hát, rosszul ítéltem meg magát. Azt hittem, hogy a volt nejem küldte
a nyakamra kémkedni. Sajnálom a srácát, de az égre, miből gondolja, hogy
nálam van?
Úgy döntöttem, most már nem hátrálok ki ebből.
 – Van okom azt hinni, hogy egy környékbeli vitte el a fiamat. És
maga…
– Tommy Basko. Maga Tommy Basko anyja.
– Igen.
– Gondoltam, hogy láttam már az arcát valahol, de akkor másképp
nézett ki… szóval…
– Rendezettebben, mint most?
– Hát… ja.
– Nos, ez vagyok én. Sajnálom, de egy férfit keresek.
őrülten hangzott, amit mondtam. Vagy kétségbeesettnek. Mindkettőnek.
Elnyomta a lábával a csikket, majd felvette, és bepöckölte egy
szemetesbe.
– Nincs nálam a fia. Őszintén szólva azt sem tudom, hogy meddig lesz
meg még a sajátom. Az én kisfiam a gyerekkórházban fekszik. Éppen őt
indultam meglátogatni. Aztán észrevettem, hogy valaki követ. –
Félreérthetetlen pillantást vetett rám.
Kórházban fekszik a beteg gyereke? A férfi aktatáskájából még mindig
kikandikáló játék mackó karjára néztem.
– Hány éves? – A hangomat félig surrogóra fogtam.
– Kicsi. Tizennégy hónapos. Szívproblémái vannak.
– Ez szörnyű. Sajnálom.
– Hát, igen.
– Legjobb, ha most az útjára engedem. Nem lett volna szabad…
– Nézze, ha az én srácom tűnt volna el, alighanem ugyanazt tenném,
mint maga. Egyszerűen csak örülök, hogy nem az exem küldte. Tíz
hónapja mentünk szét, ö akar elválni, de tisztára hülyén viselkedik. Az
egyik percben azt szeretné, ha visszamennék, a következőben én vagyok a
legszemetebb ember a világon. Áix hiszem, ajaké betegsége miatti nyomás
készíti ki. A kisfiúnk a születése óta beteg.
A hangja megváltozott. Megtörtnek tűnt.
Abban a pillanatban megértettem. Senkivel nem beszélte meg a
feleségével adódó problémákat. így aztán elmondta egy vadidegennek az
utcán. Morbid kapcsolat jött létre köztünk: mindketten elveszítettük a
fiainkat. Három napja azt mondtam volna, hogy kizárt, hogy Luke és én
szétessünk, mint ez a férfi és a felesége. Hiszen egységes, szilárd frontot
képeztünk. De többé már nem.
A férfi az órájára nézett.
– Mennem kell. Sok szerencsét! – Pár lépés után megállt, és
visszafordult hozzám. – Amúgy a lopakodásán bőven van mit javítania.
A megérdemeltnél barátságosabb mosolyt villantott rám. Néztem,
ahogy eltűnik a városban hömpölygő tömegben. Nem ő rabolta el Tommyt.
Elindultam az ellenkező irányba. Fogalmam sem volt, hova mehetett
Bernice. Amennyire ismertem, akár haza is indulhatott.
A városban most már zuhogott az eső, eláztatta az utcát, mindenkit
gyorsabb haladásra késztetve.
 31. PHOEBE
Szerda délelőtt

CSAK MIRE VISSZACAPLATTAM NAGYI HÁZÁHOZ AZ

ESŐBEN, jöttem rá a zsebemben lapuló kis hajó és a harmadik levél közti
kapcsolatra.
Néztem, ahogy az esővíz zubogva ömlik az utcai szegélyárokban.
Régen hagytam, hogy Tommy a hajójával játsszon a kis csatornában,
mikor esett. Persze nem a kedvenc jachtjával, csak papírhajókkal, mert így
nem kezdett bőgni, ha nem sikerült futva sem megmentenem őket attól,
hogy elnyelje a kanális.
Mikor Luke azt kérdezte Trent Gilroytól, hogy a harmadik mondóka
jelentheti-e azt, hogy Tommy az öböl fenekén hever, vagy hogy a testét
egy hajón rejtették el, a puszta gondolattól kedvem támadt meghúzni Luke
egyik bourbonos üvegét, összegömbölyödni az ágyamon, és erőszakkal
kizárni minden gondolatot. Nem töprengtem eleget azon, hogy mit
jelenthet a versike.
De most már biztosan tudtam, hogy miről szól a harmadik levél
mondókája.
Biztos voltam benne.

Kicsi Kék Fiúcska,

Mért engedtek el?
Piros, sárga csónakon,
Körbe-körbe evezel.

A ritmus Tommy éjjeli lámpájáról szól.

A hajók körbe-körbe mentek az éjjeli lámpán, kis, fából faragott
gyerekek hajtották őket evezőkkel. És a hajók meg a csónakok pirosak és
sárgák voltak.
Megtorpantam.
Ha én írtam volna a versikét, azonnal felismertem volna a kapcsolatot.
Ezt a mondókát nem én írtam.
Nem én írtam egyiket sem.
 Azért nem emlékszem arra, hogy én írtam a leveleket, mert nem én
írtam őket.
De akkor hogyan kerültek az ujjlenyomataim a harmadik levél
belsejében talált lapra?
A légzésem felgyorsult. Talán akkor nyomta a kezembe az, aki írta,
amikor alva jártam. Igen, ez simán megtörténhetett, hiszen hosszú
időszakok kiestek, amikről nem tudok számot adni.
A rendőrségi videón nem látszott, hogyan kerültek a kezembe a
levelek. Valaki nekem is adhatta őket. Valaki, aki nem látszott a kamera
felvételén. Azt hittem, hogy azon az éjszakán egy kést nyomtak a
kezembe, és azt hittem, azért megyek haza, hogy eltegyem, így őrizzem
meg. De mi van akkor, ha a kést a postaládába dobtam, mert azt hittem, a
postaláda valami más… egy biztonságos hely?
Az esőben bőrig áztam, a gondolatok valósággal száguldoztak a
fejemben.
Ugyanaz lopta el az éjjeli lámpát, aki a leveleket írta. És tudta, hogy
meg fogom érteni a versikét. Hiszen én vettem azt a lámpát. Én
kapcsoltam fel minden este Tommynak.
Vajon ez az ember jelezni akart nekem az éjjeli lámpára tett célzással?
Felidéztem az első levelet. A levélíró direkt átitatta kávéillattal. Tudja,
hogy jól ismerem a kávézót. És nyilván tudja, hogy mindig is képes voltam
pontosan megmondani még egy gyenge illatról is, hogy mi az. És tudta,
hogy különösen mély sebet ejtenek rajtam azok a szavak, amikben azt írja,
hogy Tommy nem is emlékszik az anyjára. Hiszen mindig úgy gondoltam,
hogy nem vagyok jó anya.
Ez az ember nagyon-nagyon jól ismer. Ez az egész nekem szól. A
versikék nekem szólnak, kizárólag nekem.
Ez az ember össze akar törni.
Ö küldte a leveleket, ő sározott be. De miért művelte mindezt?
Vajon Tommy tényleg meghalt, és ez a valaki csak gyötörni akar,
elhitetni velem, hogy megtalálhatom a fiamat?
Bernice tudhatott az éjjeli lámpáról? Sosem járt a házamban.
Semmilyen bizonyíték nem kötődött Bernice-hez. Az egyetlen bizonyíték,
amit a rendőrség elé tárhattam, ha megtalálom a papírt, amire a leveleket
írták. A rendőrség nem találta meg se a papírt, se a borítékokat nagyi
házában. De valahol lenniük kell.
Ha a levélpapír a 29-ben van, hát… nem találtam meg. Talán… talán
nem kutattam át minden rejtekhelyét. És akkor nem is a levélpapírt
kerestem.
Ha Bernice-nél lenne a papír, aligha tartaná a 29-ben. Akkor a saját
házában rejtené el. De nem kutathatom át a házát. Vagy mégis?
Még ha össze is szedném a bátorságomat, hogy tényleg megtegyem,
Bernice és az anyja szinte soha nem hagyta el a házat. Hetente kétszer
mozdultak ki. Egyszer a fűszereshez, egyszer pedig bingózni meg a
kvízestre a helyi klubba. Hébe-hóba elmentek az orvosi rendelőbe.
Nagyinak van kulcsa a Wick-házhoz… már jóval a születésem előtt
volt. Ahogy Mrs. Wicknek is a nagyiéhoz. Az ötletet az a gondolat szülte,
hogy ha bármelyikük kórházba kerülne, a másik összeszedhetné a ruháit, a
piperecikkeit, és bevihetné neki.
Istenem, ha Mrs. Wicknek bejárása van nagyi házába, akkor Bernice is
bejárhat nagyihoz. Hozzáférhetett az írógéphez és a festékhez.
Körül kell néznem a házukban. Nem igazán fogok betörni. Akkor nem,
ha a kulcsot használom.
A kvízverseny holnap este lesz a klubban. Mrs. Wick és Bernice jó
három órát távol lesz. Bernice ügyes a kvízekben, és mindig a végéig
marad, hátha sikerül elhoznia a fődíjat.
Nagyi sem lesz itthon. Szinte mindig elment Mrs. Wickkel és Bernice-
szel, ha a köszvénye nem makacskodott.
Most már nincs visszaút. A végére járok ennek.
Nagyi házához siettem, beszaladtam, és felrohantam az emeletre, hogy
lezuhanyozzak. Ügyet sem vetettem nagyi döbbent tekintetére. Majd
később felmosom a vizes cipőnyomokat.
A zuhany alatt hagytam, hogy a meleg víz beigya magát a csontjaimba,
közben megterveztem, hogy mit teszek holnap este. Jó érzéssel töltött el,
hogy van egy tervem, ennyi bizonytalanság után.
Az éjjeli lámpásról származó kis hajót a komód tetején tartott bizsus
dobozomba tettem, majd a nap hátralevő részében nagyi házát
takarítottam. Mikor ő takarított, kihagyta a sarkokat és a sötét, félhomályos
zugokat. Én ügyeltem rá, hogy egy se maradjon ki.
 Nagyi lépett mögém, ahogy négykézláb súroltam a konyhai mosogató
alatti szekrényben a koszt.
– Ne legyél olyan, mint az anyád! – intett.
A szavai nyomán borzongás futott végig a hátamon. Megfordultam.
– Csak mert takarítok?
– Ha minden foltot eltüntetsz, az fikarcnyit sem számít. Ha elég tiszta,
az már tiszta.
Éppen válaszolni akartam, mikor hangos kopogás visszhangzott végig a
folyosón.
Nagyi hátralépett, és várta, hadd nyissak én ajtót.
Sass rohant be piros kötött sálban, vörösre rúzsozott szájjal, nagy zajjal.
Odasikoltott egy sziát.
– Óóó, Phoebe! Szegénykém! – Elkapott, és erősen megölelt. – Sosem
érdemelt meg téged. Egyszerűen soha. – Hátralépett, és kisöpörte a
hajamat az arcomból. – Hogy vagy? Ne is válaszolj! Nem vagy jól, látom.
Valahogy elmosolyodtam.
– Sass, szerintem nagyon is jól vagyok.
– Ezt majd én döntöm el. – Ekkor észrevette a kezemen a
gumikesztyűt. – Csak nem takarítasz?
– De igen. Bármi jó, ami eltereli a figyelmemet.
– Tudom, mi kell neked. A lányokkal megszerveztünk neked egy
különleges vacsit péntek estére. Egy júliusi karácsonyt.
Elvigyorodtam, azon tűnődve, melyikük állhatott elő az ötlettel.
– Ünnepinek hangzik. De én nem érzem magam valami… ünnepi
hangulatban.
Megjátszotta, hogy ledöbbent.
– Nem mondhatsz nemet a karácsony megünneplésére a legrégebbi
barátnőiddel!
– Csak egyszerűen nem tudom, hogy képes vagyok-e elviselni… az
embereket.
– Hé, ne aggódj! Nem lesz ott senki, akit ismersz. Tökéletes karácsony
lesz, részeg, túlságosan barátságos bácsikák vagy családi veszekedések
nélkül. Ez olyan turistás dolog. Emberek lesznek ott a világ minden
részéről. Vicces lesz.
 Egy kimondatlan jelnek engedve felmentünk az emeleti szobámba,
ahogy kamaszkorunkban is tettük. Egy órán át beszélgettünk.
Sass, aki eddigre már lerúgta vörös magas sarkúját, az ablakhoz sétált.
– Hiányzik, hogy nem integethetek neked az ablakomból.
Sass otthona régebben közvetlenül szemközt volt az enyémmel, a
hálószobája ablaka az enyémmel szemben. Lefekvés előtt minden este
integettünk egymásnak. Akkoriban az utca két oldalán csak kilapított
szemét hevert.
Lenézett a kerti gyalogsövényre.
– Fúj! Ott van Bernice. Ma igen bizarr együttest visel.
Odasétáltam hozzá, és átnéztem Sass válla fölött. Bernice éppen ekkor
lépett be a kapujukon, a fejét és a vállát előrelökte, mintha valami
láthatatlan alagutat fúrna. Bolyhos kék kabátot viselt, alatta hosszú,
alaktalan ruhát és csizmát.
Sass grimaszt vágott, ahogy Bernice eltűnt szem elől.
– Hé! – szólaltam meg. – Nem láttad mostanában Bernice-t egy
férfival?
Sass éppen a mellénye alá tuszkolta a sálját, de erre abbahagyta, a
szeme kerekre tágult.
– Bernice-nek pasija van? Magasságos isten! Szerencsétlen pasas.
Valakinek figyelmeztetnie kellene.
– Nem, igazából nem randizik senkivel.
Sass erre homlokráncolva nézett rám, és kicsit értetlenül megrázta a
fejét.
Haboztam. Sass már eddig is gyűlölte Bernice-t, ha beszélek neki a
kacsafejű esernyőről, és hogy mit találtam a 29-ben, lehet, hogy ő lesz a
közmondásos elefánt a porcelánboltban. De úgy döntöttem, vállalom a
kockázatot. A múltam és Saskiáé összefonódott Berni-ce-ével és azzal a
házéval. Sass mindenki másnál jobban tisztában van azzal, hogy mire
képes Bernice.
Értetlen pillantása aggódóvá alakult át, mikor vettem egy nagy levegőt,
és nekiálltam elmondani mindent. Még a hajót is kiszedtem a bizsus
dobozomból, és megmutattam neki.
– Veled megyek – mondta, mikor végeztem a mondandómmal.
 – Nem engedem, hogy egyedül menj át oda. – Kivette a hajót a
kezemből, és szemügyre vette. – Emlékszem az éjjeli lámpára. Ez
egyértelműen arról való.
– Nem jöhetsz velem. Ebbe nem keverlek bele. Higgadt pillantással
mért végig.
– Azóta bele vagyok keveredve, hogy Bernice beledöfte azokat a
késeket a nevünkbe. Ebben az utcában nőttem fel. Hidd el, hogy már
benne vagyok!
Felszegte az állát, és a tekintete megpihent a távolban magasodó
felhőkarcolók mögött látszó szürke égen.
 32. PHOEBE
Csütörtök este

NAGYINAK KÉSZÍTETTEM VACSORÁRA PIRÍTÓST TOJÁSSAL,

majd bementem a nappaliba, hogy ott várjak. A nap hosszúra nyúlt, és nem
volt mivel kitöltenem.
Dr. Mórán délután négykor hívott, hogy leellenőrizze a kis lépéseimet.
Azt hazudtam, hogy elmentem moziba. Lehet, hogy jobban lenyűgözte
volna, ha azt mondom, átkutattam egy elhagyatott házat tegnap reggel,
követtem egy férfit, és most éppen a szomszédom otthonának az
átkutatására készülök.
Végül csak közeledett a nyolc óra. Eljött az ideje, hogy Wickék és
nagyi lemenjenek a klubba. Nagyi szokásos vastag, skót kockás kabátját és
divatos nadrágját vette fel a kiruccanásra.
– Elleszel egyedül? – kérdezte, összehúzva a szemét. – Jobb lenne, ha
velünk jönnél. Szerintem jól szórakoznál.
– A kvíz nem nekem való, nagyi. A memóriám, mint egy szúnyogé.
Egyetlen kérdésre sem tudnám a választ.
– Hát, örülhetnél a társaságnak. Biztosra veszem, hogy Bernice örülne a
tiednek, ahelyett, hogy velünk, öregekkel lóg.
Mármint Bernice élvezné, hogy esélyt kap élőben kárörvendeni a
szenvedésemen? Nem tudtam persze biztosan, hogy tett-e bármi rosszat.
De akár tett, akár nem, attól még kárörvendene a gyötrelmeimen.
– Inkább itthon maradok.
Elmosolyodtam, hogy tompítsam a szavaim élét. Felsóhajtott.
Háromszoros hangerővel.
– Jól van.
Néztem, ahogy kilép az ajtón. Amint becsukta maga mögött, kilestem a
nappali lehúzott redőnyének résén. Biztosan kellett tudnom, hogy Bernice
és az anyja is elmegy ma este. Már mindketten nagyi postaládájánál
álldogáltak.
Felrohantam az emeletre, és sötét sztreccsnadrágot meg fekete kabátot
húztam magamra. Mivel betörni készültem valaki más házába,
helytállónak tűnt, hogy úgy öltözzek, ahogy egy tolvaj tenné… szerintem.
Lementem a földszintre, kivettem a Wick-ház kulcsát nagyi
kulcsgyűjteményéből, amit a találószekrénye felső fiókjában tartott, és
nekiálltam előszedni a szükséges cuccokat.
Az ajtón felhangzó kopogtatás a frászt hozta rám. A másodperc
törtrészéig azt hittem, a rendőrség az, mert idő előtt megtudták, hogy
bűncselekményt készülök elkövetni. De csak Sass állt az ajtóban, fekete
ruhában. Szűk bőrdzsekijében, csillogó, testhez simuló nadrágjában és
csizmájában inkább tűnt filmbeli gonosztevőnek, mint besurranó
tolvajnak. Sűrű, vörös haját sísapka alá gyűrte.
– Van kesztyűd? – kérdezte. Bólintottam.
– Van.
– Cipzáras tasakok?
– Azok is.
Felvillantottam egy félmosolyt. Máris úgy beszéltünk, mint a bűnözők.
Az este tiszta és csendes volt. Belöktük a kaput, és elindultunk a Wick-
házhoz vezető úton. Sass nem segített sokat azzal, hogy végig a karomat
fogta, míg bedugtam a kulcsot a zárba, és kinyitottam a bejárati ajtót.
Először Sass lépett be. Aztán levegő után kapott… hangosan.
Becsuktam az ajtót, majd megfordultam, hogy lássam, mit látott.
Dobozokat. Dobozokat, dobozokat és dobozokat. Mindenfélét. Magasra
tornyozva. És egyéb dolgokat. Vázákat, nippeket, csecsebecséket, még a
kávézóban látott festményeket is kiszúrtam.
– Hű – jegyezte meg Sass, aki végre nem felejtette el lehalkítani a
hangját. – Itt valaki nagyon szeret gyűjtögetni.
– Hogy fogjuk ezt a sok mindent átkutatni? – néztem Sassra mérgesen.
– Nem tudom. Még azt sem tudom biztosan, hogyan vágunk utat benne.
A dobozok között keskeny sáv vezetett arra a kis szabad térségre, ahol
a kétszemélyes kanapé meg a tévé állt. Alighanem erről az aprócska
szabad helyről nézi Mrs. Wick és Bernice a tévét.
A konyhában és a lépcsőkön is dobozokat és tárolókat tornyoztak fel.
Sass felém pillogott.
– Mit gondolsz, melyikük a kacatbajnok?
Beharaptam az alsó ajkamat, és vigyáztam, nehogy véletlenül
belekönyököljek valamelyik dobozba, és lelökjem.
– Bernice.
 – Miért ő?
– Majd megérted, amikor meglátod a 29-ben a szobát. Az is ilyen, csak
megsokszorozva.
El nem tudtam képzelni, hogy Mrs. Wick lenne a gyűjtögető. Sassszal
jártunk ebben a házban gyerekként. Takaros volt, és kacat-mentes.
– Bizarr – vélekedett Sass. – Mint egy tévéműsor, ahol bejönnek az
emberek, és kitakarítják a gyűjtögető házát. Ez legalább annyira durva. Te
gondoltad volna?
Megráztam a fejemet.
– Láttam, hogy rengeteg dobozt hoznak. De erre nem számítottam.
Mrs. Wick vagy nem árulta el nagyinak ezt a gyűjtögetésmániát, vagy
nagyi őrizte gondosan a titkot.
Úgy döntöttünk, csak Bernice szobáját nézzük meg, és elindultunk
felfelé a lépcsőn. Minden helyiséget megtöltöttek a dobozok, kivéve Mrs.
Wick hálóját. A harmadik hálószoba a plafonig volt pakolva.
Bearaszoltam Bernice lakrészébe. Az egyik dobozoszlop mögül egy
sötét alak vetette felém magát. A sikoly a torkomon akadt. A padlón
szőrös, szürke alak állt felpúpozott háttal, és felém fújt. Mrs. Wick
macskája.
Az ablakhoz mentem, kinéztem rajta, rá nagyi udvarára. Bernice
akadálytalanul látott át.
Sass szuszakolta be magát mögém.
– Kezdjük!
Ám a hangja lemondóan csengett. Lehetetlen küldetés várt ránk. Nem
kutathattunk át a házban minden dobozt pár levélpapír után. Annyit
tehettünk, hogy az éjjeli lámpát megkeressük. Az legalább nagy.
Egy darabig keresgéltünk, de nem találtunk semmit. Sass felnyögött,
amikor a helyére emelt egy nagy dobozt.
– Lehet, hogy kidobta. Leültem Bernice ágyára.
– Nem tudom. Nekem úgy tűnik, hogy nem dob ki semmit. És ez az
egész annyira rendezett. – Fújtam egy nagyot. – Ebben a házban nincsenek
játékok. Semmi gyerekcucc. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de Tommy
éjjeli lámpája nem illik ide.
Meglepetésemre bólintott.
 – Nincs itt. De akkor hol tartja? Megdörgöltem a szememet a
tenyeremmel.
– Azt hiszem, megvárom, és megkérdezem tőle. Sass szeme ijedtében
kerekre tágult.
– Ne csináld! Bernice tagadni fog, ahogy tagadta azt is, hogy mit tett a
hajléktalan nővel. Tudod, hogy ezt teszi majd. Mindössze annyi történik,
hogy tudni fogja, te mit tudsz. Okosabban kell csinálnunk.
Éreztem, hogy enyhül a szorongásom. Sass azért jött, hogy rendbe
szedjen. Mint ahogy tette gyerekkorunkban. Mint ahogy tette Tommy
eltűnésekor.
– Most az a legfontosabb – mondta Sass –, hogy kamerákat szereljünk
fel a 29-be. Mozgásérzékelős kamerákat. Beszélek a srácokkal, akik a
házfelújítási műsorainkat veszik, és kiderítem, mire van szükségünk.
– Kamerák… a francba, hogy miért nem gondoltam erre?!
Persze a kamerák nem mutatják meg a teljes igazságot. Nem mutatták
meg rólam és a levelekről sem.
– Csak arra ügyelj, nehogy elmondd Kate-nek, mit csinálunk! –
figyelmeztetett Sass. – Bízom benne, de a tagban nem, akihez hozzáment.
Ha rájönne, hogy mit művelünk, a férje tutira megpróbálna leállítani
minket. Rendőr. És amint ő beleavatkozik, vége a dalnak. Én nem
mondom el Priának sem. Sírva fakad már attól is, ha csak szóba kerül a 29-
es ház. Ez a mi kettőnk biznisze, oké?
– Oké.
Beszívtam a levegőt, egészen le a gyomrom mélyéig.
– Én elintézem a kamerák megszervezését. Szombaton, azután, hogy
elmegyünk arra a júliusi karácsony izére.
– Muszáj elmennem?
– Igen, muszáj. A dokidnak egyvalamiben igaza volt. Túlságosan sok
időt töltesz egyedül. Luke úgy döntött, a maga útját járja. Most neked is a
sajátodat kell járnod. – Leült mellém, átkarolt, és megszorította a vállamat.
– Közben pedig szépen kiderítjük, hogy miben mesterkedik Bernice Wick.
 33. LUKE
Csütörtök este

KITTY HAJÁBA TÚRTAM. Valóságosnak éreztem magam tőle.

Olyasvalaminek, aminek van anyaga. Mintha az, ami én vagyok, nem akart
volna szétmállani.
Phoebe-vel olyan voltam, akár a só, ami az eget kémleli viharfelhők
után.
Kitty ágyában feküdtünk, szerteszét ágynemű és párnák kusza halmaza.
Dzsessz szólt a hangszórókból. Kitty imádja a zenét. Nem sokkal
korábban meztelenül hegedült, a hálószoba sarkában álló fotelben ülve, és
ez volt a legszexisebb dolog, amit valaha láttam. Nem olyan csinos, mint
Phoebe, de van benne valami nyers és szexuális töltetű e világiság.
Ha oly sok évvel ezelőtt mellette kötök ki, lehetett volna valódi életem.
Nem lennék ilyen meggyötört. Akkor nem lennék itt, nem hasonlítanám
össze egy olyan nővel, aki soha nem adta meg nekem azt, amire
szükségem volt.
Már nem is tudom, hogyan alakult így ez az este. Egyszerűen csak
megtörtént. Szerves folytatásaként az előzményeknek. Este hívtam
Phoebe-t, de nem vette fel a mobilját, ahogy az otthoni telefont sem. Aztán
eszembe jutott, hogy a klubban kvízest van, nagyi pedig eljár rá. Lehet,
hogy Phoebe is vele ment.
Unatkoztam, egyedül voltam, így átmentem Kittyhez, hogy legyen
társaságom. Iszogattunk, aztán egyre közelebb és közelebb kerültünk
egymáshoz. Újra megcsókoltam, és ezúttal nem állt ellen. Gyanítottam,
hogy mivel a feleségem elhagyott, Kitty már nem érezte úgy, hogy
betolakodik a házasságomba.
De éreztem benne a habozást. Talán miattam. Luke Basko miatt, a tag
miatt, akinek soha nem okozott gondot nőket felszedni, csak éppen nem
volt meg benne az, ami a megtartásukhoz kellett.
Közelebb csúsztam hozzá.
– Őrület, de állandóan ezt akarom csinálni.
– Luke… – nézett rám nagy szemével. – Egyszerűen helytelen; nek
tűnik. Most még mindenképpen.
 – Tudom, miről beszélsz. Én is ugyanezt gondoltam. Hogy neked és
nekem nem menne könnyen. De ma este… nem is tudom. Más vagyok.
Más akarok lenni. Nem akarom az eddigi életemet.
– Tudom, hogy nem ezt akarod hallani, de együttérzek Phoebe-vel.
Átment a poklon. Nem akarok neki fájdalmat okozni.
– Én sem. Még mindig… szeretem a feleségemet. Ö Tommy anyja.
– Tudom, hogy szereted. És most csak külön költöztetek. Ez még nem
válás.
– Így van. De látnod kellene, hogy néz rám. Sosem fog visszajönni.
– Az emberek sokszor meggondolják magukat.
– Talán – feleltem. – De mi várna rám? A francba, mikor elhagyott,
küzdöttem érte. De most már nem is tudom. Volt időm gondolkodni. És
belefáradtam ebbe a bolond nőbe.
– Én is becsavarodnék, ha elveszteném a gyerekemet.
– Korábban is ilyen volt. Sosem mondtam ezt el senkinek… de amikor
elvesztettük Tommyt, akkor ő már nem volt százas. Anyám azért lakott
velünk, mert Phoebe nem volt képes vigyázni a fiunkra. És ezt rohadtál
nem mondtam el a rendőröknek. Megkértem anyámat, hogy ő is
hallgasson. Nem lett volna szabad Phoebe-t magára hagynom Tommyval
azon a délelőttön, ott a játszótéren. Túlságosan szétszórt volt.
Kitty rám mászott, szorosan átölelt.
– Ó, a francba, Luke, ezt nem tudtam!
– Ezt senki nem tudja. Csak az anyám. De ő sem tud mindent.
– Figyelj, én itt vagyok neked. Bármire van is szükséged, itt vagyok, a
támaszod vagyok. Amikor a dolgok egyenesbe jönnek, talán elkezdhetünk
tervezgetni.
Felemeltem a fejemet.
– Komolyan?
– Igen. Talán totális változás kell. Elmennénk valahova, ami nem
emlékeztet a régi életedre. Azt szeretném, ha boldog lennél.
– De hova? Beszélgessünk róla! Szükségem van valami jóra, amit
várhatok.
Végigsimított a hajamon.
– Nem tudom, hova. Csak egy ötlet volt. Mit szólnál, ha lépésről
lépésre haladnánk? Egyelőre itt van ez nekünk. Te és én. Talán még nem
kellene ennél messzebbre néznünk.
Behunytam a szememet, élveztem, ahogy meleg teste az enyémre
nehezedik. Igaza van. Csak a számat jártatom. Pedig csak a pillanatot kell
élveznem, de sosem tanultam meg igazán, hogyan tegyem.
 34. PHOEBE
Péntek este

SZINTE LÁBUJJHEGYEN ÓVAKODTAM BE, mikor Sass kinyitotta

a lakása ajtaját. A felújítás óta nem jártam itt. Minden fehérben pompázik.
Vakító fehérben. Sterilen, amit csak élénk színű foltok törnek meg, mint
egy kortárs művészeti múzeumban. Minden új és puccos.
Szépség. Nyugalom. Minden a helyén. Annyira Saskia az egész.
Ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek át, és itt készülődjünk együtt a júliusi
karácsony bulira.
Letettem ruhákkal teli táskámat (sietve bedobáltam pár cuccot). A régi
düftin utazótáska bűntudatos kupacként kuporgott a mozaikpadlón.
Sass leült vörös Arne Jacobsen stílusú tojásszékébe, hogy megkezdje az
audienciáját. Jóganadrágba bújtatott lábát maga alá húzta.
– Ülj le! – utasított. – Az első öt percet meditálással töltjük. Mostantól
minden más lesz.
– Sass, nem tudom, képes vagyok-e most olyan lelkiállapotba kerülni.
az előtted nyíló ajtón juthatnak be. És ott könnyen kisöpörheted őket,
amikor csak akarod.
A seprűre koncentráltam.
A seprű sok kisebbre esett szét. Mint a seprű A varázslótanonában
Söprés. Söprés. Vad, dühös söprés.
– Phoebe. – Sass ezúttal gyengédebben szólt. – Felejtsd el a seprűt!
Koncentrálj a légzésedre! Gondolj valami másra! Lassan lélegezz! Be. Ki.
Folytasd! Lehet, hogy untat, de ez normális. Csak az elméd hadakozik
ellene.
A légzésemre koncentráltam.
Sassnak igaza volt abban, hogy untat. Mert unatkoztam. A falon
ketyegő óra hangja bosszantott.
Csak később, amikor bevittem a cuccaimat a vendéghálóba, vettem
észre, hogy lelassult a szívverésem. Tudtam, hogy a szívem egész nap
összevissza vert.
Saskia karba tett kézzel állt meg az ajtóban.
 – Hoztál magaddal valami szexi rucit? Valamit, amit feldobhatsz egy
kabáttal és csizmával?
Megráztam a fejemet.
– A régi cuccaim nem jók rám, és amúgy is kényelmesebben fogom
magam érezni farmerben.
– Ki van csukva. Ma este kiöltözöl, csajszi!
– Olyasmit szeretnék felvenni, amiben beleolvadhatok a háttérbe, vili?
– Komolyan? Mert adhatok kölcsön ruhát.
Mindketten tudtuk, hogy Sass sokkal magasabb, mint én. Vagyis nem
kellett félnem attól, hogy ma este kiöltöztet.
Megráztam a fejem, nem adva újabb támadási felületet, amivel vitába
szállhatott.
Sóhajtott egy nagyot.
– Na, van még pár óránk az indulásig. Hétkor találkozunk a lányokkal.
Lezuhanyoztam, és belebújtam a farmerembe meg egy fekete, cip-záras
kabátba. Sass próbált meggyőzni, hogy kezdjek valamit a hajammal, de
mostanában a frizurám csak bosszúságot okozott, így egyszerűen
hátrakötöttem. Ennél komolyabb törődésre gondolni sem tudtam vele
kapcsolatban.
Kimentünk a csípős időbe, és a sötétben nekivágtunk a Darling
Harbourbe vezető sétánynak. A sétányon több száz trendi kávézó és
étterem működik. Sós tengeri permetnek részben kitett, részben megóvott
kísértethajók ringtak a sötét mólónál. Az egyik végén akvárium, állatkert
és panoptikum nyílt. A túlsó végén egy IMAX mozi meg további
kajáldákkal és boltokkal teli bevásárlóközpont áll.
És egy játszótér. A játszótér, ahonnan Tomny eltűnt.
Tudtam, hogy Sass erre nem gondolt, amikor megkért, hogy ma este
menjek el a vacsorára. Darling Harbour egyszerűen csak kényelmes
közelségben feküdt. Gyalog is mehettünk, így ihattunk is. És teli volt
turistákkal, akik nem ismertek.
Sass a Billy Coachman nevű étterem felé tartott. Mint a többi étterem,
ez is fedett, de a víz felé nyitott, és a legtöbb asztal kint áll. Máris ültek az
összesnél.
Az éttermet teljesen az angol karácsony témájára díszítették fel.
Ausztráliában annyi képet láttunk a fehér karácsonyokról, hogy biztos
vagyok benne, mindannyiónknak vannak hamis gyerekkori emlékei arról,
hogy tényleg voltak ilyenek. Mai napig az van, hogy ha nem látok havat,
akkor nem is tűnik igazi karácsonynak az egész (még ha ez a hó csak az
ablakokra fújt műhó is).
A karácsonyi hógömbök, amikben műhó örvénylett kis falvak körül,
akkorák voltak, mint én. Kint olyan fűtőtestek álltak a zsúfolt, foglalt
asztalok és a karácsonyi gömbdíszekkel ékített cserepes fenyőfák között,
amik vintage utcai lámpákat mintáztak. Bent karácsonyi dalt játszott egy
zenekar. Különböző nemzetiségű vendégek alkoholtól átitatott hangja
versengett egymással, ahogy a zene dallamára a szöveget harsogták.
Az egyik asztaltól felállt két nő, és vadul integetni kezdtek. Az arcuk
kipirult a közeli fűtőtesttől. Kate és Pria.
Sass-szal átkígyóztunk az asztalok között.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy rendeljünk egy kör pezsgőt… és
ünnepeljük magunkat! – Kate csinos arca erőltetett mosolyra húzódott.
Gyakran keltett olyan benyomást, mint aki nehezen présel ki magából
egy mosolyt, lévén az valahol mélyen lakozik benne. Mintha átsiklana az
életen egy saját külön bejáratú, boldog zugban – a zugban, ahonnan kedve
szerint mosolyoghatott. Ma este halványkék ruhát és fejpántot viselt,
amitől úgy festett, mint az Alice Csodaországban hősnője sötét hajú
kiadásban.
– így van. Pontosan erre van szükségünk. – Pria a borlapba temetkezett.
– Én állom az első kört. Isten a tudója, szükségem van rá. A mai utolsó
ügyfelem az egész életét elmesélte. Tudjátok, mi a rossz ebben? Hogy az
ember szerintem annál kevesebbet nem kezdhet az életével, mint hogy
ilyen hosszan meséli. – Világos haját a füle mögé simította, ahogy
mérgesen megrázta a fejét. – Nem akarok komisznak tűnni, de időnként…
bár feltehetnék egy fülest, és hallgathatnék egy kis zenét.
Saskia hangosan felnevetett.
– Nekem nem tudnál eleget fizetni ezért a melóért.
Pria rendelt egy palack Krug Vintage-et a borpincértől. Vigyorogva
haraptam be az ajkamat.
– Emlékeztek, amikor még azokat az „ócsó”, ízesített pezsgőket ittuk?
Pria jót mulatva grimaszolt egyet.
– Annyiszor rúgtam be attól a cuccról, hogy meg sem tudnám számolni.
 – Hiányoznak azok az idők. – Kate közben a karácsonyfa alakú
szalvétájával játszadozott.
– Emlékeztek, mennyit szaladgáltunk régen? – tűnődött fennhangon
Saskia. – Pedig nem volt muszáj. Mégis állandóan rohangáltunk. Mintha
tudtuk volna, milyen értékes az az idő, és hogy nem pazarolhatjuk el.
– Nagyon igaz – bólintott Pria. – Most tudjuk, milyen gyorsan repül az
idő, mégsem futkározunk. Úgy sétálgatunk, mintha örökké tartana az élet.
De ha futunk, sem jutunk sehova. Csak azért futunk, hogy a combunk ne
legyen löttyedt.
A pincér megmutatta a Krugot Priának, majd mindnyájunknak töltött
egy pohárral. Egy másik pincér tányéron kis négyzetekre vágott karácsonyi
gyümölcskenyeret hozott, a tetején fehér mandulamázzal és cukrozott
cseresznyével.
A szomszédos asztalnál egy csapat hangos amerikai srác győzelmi
pózba vágta magát, és magasba emelte az italát, meginvitálva minket egy
koccintásra. A legmagasabb, egy szőke üstökű pasi, félig fel-emelkedett
ültéből, és áthajolt az asztal fölött, hogy koccintson Saskiával.
– Az új barátokra az idei karácsonyon! Legyen vidám és derűs az
eljövendő év! Vagy legalábbis a következő hat hónap, mikor újra
karácsony lesz. – És kacsintott.
– Az új barátokra! – koccintott vele Saskia.
A hat srác áthajolt az asztal fölött, hogy koccintsanak.
Egy átható, sötét tekintetű férfi, akinek lassú vigyor terült szét az arcán,
felém dőlt, és megérintette a vállamat.
– Már láttalak valahol.
Kővé dermedtem. Megszoktam, hogy az emberek felismernek, de ma
este nem számítottam rá.
– Sokszor hiszik az emberek, hogy már láttak, de aztán kiderül, hogy
nem is – préseltem ki egy cápavigyort.
– Előbb-utóbb eszembe fog jutni. Amúgy Dashiell vagyok. Megráztam
felém nyújtott kezét.
– Örülök… hogy találkoztunk.
– Ó, király csajozós duma – mosolygott Pria gúnyosan a férfira. –
Hagyd őt békén! Még csak most jött.
 A férfi szemöldöke ferde vonalban futott össze (igen vonzó benyomást
keltve, amit alighanem gondosan gyakorolt), mikor észrevette, hogy
egyszer csak négy női szempár szegeződik rá. A fejét csóválva,
vigyorogva fordult vissza a haverjaihoz.
Ellazultam. Csajozós duma. Semmi több. Nem is látta sehol az
arcomat.
– Ránk! – emelte fel Pria a poharát.
Sass, Kate és én is felemeltük a poharainkat.
Hirtelen köd hömpölygött a kikötőbe, csak a vízpartra érve torpant
meg.
Az asztaloknál mindenki a váratlanul érkező ködöt nézte, figyelték,
hogyan emelkedik fel és sűrűsödik össze.
Saskia szemébe huncut csillogás költözött. A haját hátracsapta a hátára,
mintha valami díszes köpeny lenne.
– Csajszik, érzitek? Szerintem a Jávorszarvas visszatért.
Pria letette az italát, és mindkét kezét tiltakozva a levegőbe emelte.
– A Jávorszarvas nem tér vissza.
– De igen, szinte tuti, hogy visszatért – húzta fel a magasba Sass a
szemöldökét.
– Megidézted a Jávorszarvast? Nem hiszem el. – Kate rózsabimbó ajka
apró kört formázott. – A Jávorszarvas nem tért vissza, mióta is, tizenhat
éves korunk óta?
– Nem csinálhatjuk – tiltakoztam. – Sass, ne már, nem csinálhatjuk már
a Jávorszarvast.
Nem árultam el neki, hogy megtaláltam a régi jávorszarvasos
mesekönyvet a 29-ben. Azonnal elfeledkeztem róla, amint ráakadtam az
éjjeli lámpás hajójára. A könyv gyerekkori emlékeket idézett fel rólunk, a
Jávorszarvas megidézését, és hogy egy teljes napig egymást játszottuk.
Sass játékosan megvonta a vállát.
– Miután megidézik, már nem lehet visszaidézni. Bocsi.
– Várj, és mi van Luke-kal? – kérdeztem. – Nem játszhatjuk ezt
nélküle. Szóval a játéknak annyi.
– A szabályok szerint valaki távollétében is meg lehetett idézni a
Jávorszarvast. A hiányzó nem játszik.
 Sass felkapta a poháralátéteinket, és rájuk firkálta a nevünket. Ezután
összekeverte őket, mint egy pakli négyszögletes, béna kártyát, majd
mindegyikünknek adott egyet.
Az én alátétemen nagy betűkkel az állt, hogy SASS. Mellette szerelmes
szív.
Csessze meg a Jávorszarvas, gondoltam.
De senki nem hallotta, hogy mire gondolok.
Sass kivonszolt a női mosdóba, hogy megkezdje az átalakítást, hogy ő
lehessek.
Megálltam a mosdó kis, négyszögletes tükre előtt a tompa fényben.
A falakat tapétázták, a vécéket fekete függöny választotta el ajtó
helyett. A helyiségek katolikus gyóntatófülkékre emlékeztettek.
– Erre nem vagyok képes – mondtam, ahogy kipakolta rúzsból,
szemfestékből és műszempillából álló arzenálját a retiküljére.
– Át kell alakulnod, és ez ma este veszi kezdetét.
– Te nem árultad el, hogy melyikünk vagy. Mert ha te én vagy, akkor
nem teheted. Én erre határozottan nemet mondok.
– Szerencsére nem te vagyok. Kate lettem, Kate pedig egyetért.
Igaza volt, hogy Kate helyeselné az átalakulást. Kate abból él, hogy
tökéletes a frizurája és a sminkje. Még akkor is, amikor az ikrei kicsik
voltak.
Ügyetlenkedő ujjakkal vittem fel a vörös rúzst. Szinte egyáltalán nem
sminkeltem magam, mióta terhes lettem Tommyval. Sass innen átvette
tőlem, kifestette a szememet, majd felrakta a műszem-pillát. Pirosítót tett
az arcomra. Ezután kiszedte a gumit a hajamból, és kifésülte. A frizurám
immár az arcomat keretezte, halványbarna szememet ellenpontozta a
sötétbarnája.
Sass hátulról átnyúlva lejjebb rángatta a topomat, amitől kilátszott a
melltartóm kosara. Sass igen gyakorlatias. Visszarángattam. Ö újra
lerángatta. Végül félúton kiegyeztünk. Ezután kigombolta az ingemet, és
csomóra kötötte a cickóm alatt.
Kate és Pria lépett a mosdóba, majd megtorpantak, és úgy pislogtak
rám, mintha én lennék a végeredmény egy átalakítós műsorban. Sass a
műsor büszke konferansziéjának szerepében tetszelegve tette a vállamra a
kezét.
 – Úgy nézel ki… mint önmagadközölte Kate.
Nem tette hozzá, hogy mielőtt terhes lettél és elhíztál, aztán meg
túlságosan lefogytál, és abbahagytad a sminkelést.
Kate úgy hozta világra az ikreket, hogy utána semmi változás nem
látszott rajta. Már-már azt éreztem, bocsánatot kell kérnem a felszedett és
leadott kilók miatt. Furcsa dolog volt ez a súlyhoz kötődő bűntudat. Az
ember úgy érzi, elnézést kell kérnie minden felszedett pluszkilóért vagy
minden ledobott kilóért, ami miatt az emberek azt gondolják, hogy egy
lépéssel közelebb kerültél az anorexiás állapothoz. A tested másoké.
– Igen, úgy néz ki, mint a régi Phoebe Vance. Hála nekem.
Sass szélesen vigyorogva lekapta Kate hajpántját, és feltette a saját
fejére.
– Hé! – mondta az érintett. – Előtte el kellett volna kérned tőlem. Talán
érdemes lenne kianalizálnom, miért vagy ilyen mohó.
Kate vagy Luke, vagy Pria volt. Pria abból élt, hogy embereket
analizált. Luke ezt hobbiból csinálta. Beugrott, hogy Luke nem játszik.
– Pria vagy – néztem Kate-re. Aztán Priához fordultam. – Vagyis akkor
te én vagy.
Nevezett két kezébe fogta az enyémet, meleg tekintete hirtelen
komollyá vált.
– Ismerlek, Phoebe. Ha tudod, a válladra veszed mások terhét. Most,
egy estére, dobd le magadról mindet! Add át nekem!
– Bárcsak megtehetném! – feleltem. •
– Játszd azt, hogy már megtetted. – Gyengéden megszorította az
ujjaimat. – De… azért ne légy túl őrült, amikor a mi állandó vadócunkat,
Sasst alakítod! Bölcsen élj az új hatalmaddal! – Azzal félreérthetetlen
oldalpillantást vetett Sassra.
– Hé! – Saskia megjátszotta a sértődöttet.
Régen ilyenkor ruhát is cseréltünk. Amikor a Jávorszarvast
megidéztük, általában ruhacserére is sor került. Luke volt az egyetlen, aki
mentesült a csere alól. De akkoriban még egyforma magasak és súlyúak
voltunk. Mára Sass alaposan megnőtt, én lefogytam, Karének a csípője
vékony volt, akár a modelleknek, Priának pedig olyan cickója lett, amire
mi többiek mindannyian irigykedtünk. Ruhacsere tehát nem lesz, és ahogy
egymásra néztünk, tudtam, mindenki tisztában van vele, hogy ugyanarra
gondolunk.
– Hű! – kiáltott fel Saskia. – Induljon a buli!
Sass megragadta tétovázó kezemet, és elindultunk vissza az
asztalunkhoz.
Az átható tekintetű srác felpillantott, ahogy feléjük tartottunk, majd úgy
nézett, ami a komikus meghökkenés határát súrolta.
– Ne feledd – hajolta Saskia a fülemhez –, hogy te most én vagy. Csak
gondolj arra, mit tenne Sass!
– Ez itt a gond – feleltem halkan. – Mert pontosan tudom, mit tenne
Sass.
A fejemben egy gondolat formálódott. A srác addig nem nézett rám
égy, míg Sass az arcomra nem zúdította a sminkkészlete tartalmát. Ám ez
csak részben volt igaz, hiszen beszélgetést kezdeményezett velem. De
egyelőre képtelen voltam belegázolni a zavaros, felkavarodott pocsolyába.
– Ha te lennél a helyemben, azt mondanád, hogy szépen tartsam
magam tőle távol – súgtam oda.
– Akkor megint csak szerencse, hogy nem vagyok te – vetette oda Sass
félvállról.
– Hallottad a korábbi béna csajozós dumáját?
– És akkor mi van? A srác dögös, és alighanem meg tud nevettetni egy
lányt.
Ekkor esett le, hogy Sass miért találta ki a Jávorszarvas megidézését.
Naná, hogy azért… így segített kibújni a bőrömből egy időre. A köd csak
megkönnyítette számára a dolgot.
Még le sem ültünk, amikor egy srác (akinek az öltözékét nem tudom
másképp leírni, mint hipszter mikulásruhaként) lépett ki az étteremből, és
hangos üdv!-vel köszöntött mindenkit.
– Figyelem, figyelem! A karácsonyi vacsora tálalva. Utána indulhat a
tánc! A mulatozás! Meg az ünneplés! Még a fagyöngy is előkerülhet.
Mindenki betódult. Az emberek hajlamosak úgy viselkedni, mintha egy
Dickens-regényben szerepelnének, amikor bejelentik, hogy kész a vacsora.
Az asztalokat és a székeket kihordták az étterem fedett részéről, így a
csillogó fapadlón nagy szabad tér maradt. Hosszú, fehér abroszos, ezüsttel
beszórt virágokkal díszített, négyszögletes asztalokból összetolt karácsonyi
svédasztal várta a vendégeket.
Az emberek megpakolták a tányérjaikat, gyorsan befalták, aztán
vegyülni kezdtek. Felmelegedett a levegő, lekerültek a kabátok.
A séf hozzáértését dicsérő, édes desszertkreálmányokat a többség
inkább csak megcsodálta, de nem evett belőle, mivel már mindenki eltelt a
laktató főétellel és alkohollal.
A zenekar ide-oda váltott zongoráról és dobról hegedűre, majd
harmonikára. Karácsonyi dalokat játszottak a világ minden tájáról. Most
éppen valamilyen német népzenét húztak.
Az emberek azonnal a táncparkettre zúdultak.
– Téged néz… az a srác – újságolta nekem Sass. – Várj, már el is indult
erre!
– Én nem… – kezdtem.
– Az élet zajlik veled vagy nélküled… – Azzal Sass könnyedén
tovalebbent.
Kate szokott ilyesmiket mondani, szóval Saskia jól választotta meg a
szavait. Kate-ből csak úgy dőltek a magvas, zenszerű mondások. És
mindezt a frissen facsart narancslé mosolyával tálalta.
A férfi megállt előttem, én pedig nagy nehezen ránéztem.
Divatos borosta. Gondosan kócolt haj. Bujkáló vigyor a szája szélén.
– Nem kellett volna ennyit vesződnöd miattam – intett a hajam és a
ruhám felé. – Már elkeltem.
Tehát csak flörtöl. Helyes. Igen. Arra képes vagyok. Sass-módon.
– Ennél sokkal több vesződségre is képes vagyok – feleltem, felhúzva a
szemöldökömet.
Az arcára egy pillanatra kiült a meglepetés, de gyorsan összeszedte
magát.
– Azt lefogadom. – Szórakozottan a homlokát ráncolta. – Szeretnélek
felkérni egy táncra, de nem tudom, engedhetek-e az elveimből. Nem
vasalod a ruhádat! – Azzal megrántotta az ingemet.
Lepillantottam. Nem vasaltam ki, de olyan anyagú volt, ami nem
mutatott rosszul vasalatlanul sem. Legalábbis ezzel áltattam magam.
Finoman megérintette az állam alatti részt, és felemelte az államat.
– De figyu, megbocsátok!
 Megfogta a kezem, én pedig hagytam, hogy a táncparkettre húzzon. Ott
aztán magához vont, úgy táncoltunk. Meleg bizsergés öntötte el a
mellkasomat, és áramlott fel a nyakamba.
– Nyugi! – súgta közelről a fülembe. – Velem vagy.
Ha tizennyolc éves volnék, tutira bedőlök a jól begyakorolt szövegének
– szőröstül-bőröstül. Ha tényleg Sass lettem volna, át is adom magam neki.
Saskában minden az élményről szól, ő beleveszik a pillanatba. Én sosem
vesztettem el önmagam. Jó értelemben semmiképpen. Önként soha.
Kivéve, amikor szerepet játszottam.
Új szám kezdődött, de a srác (Hogy is hívják?) nem engedett el.
Dashiell. Már emlékszem. Dashiellnek hívják.
Megpillantottam Priát. Magas, szakállas, művészkülsejű férfival
táncolt. Azzal a típussal, aki régen az esetem volt.
A pániktól mintha mérgezővé vált volna a gyomromban az étel. Nem
engedhettem át az énnek levés melóját Priának, még egyetlen éjszakára
sem. Az aggódás és a gyötrődés köpönyege rám borult. El akartam
tervezni, mit fogok csinálni holnap este. Pria nem tudott a kacsafejű
esernyőről, sem az éjjeli lámpa hajójáról, sem a karamellás mochaccinós
illatról. Nem tudta, hogyan legyen én. Nem tudhatta.
Elfordítottam a fejemet, elnéztem az embereken túl a vízre telepedő
sötét ködre.
Kétségbeesetten, rémesen nem akartam én lenni. Nem akartam
számolgatni a fiam eltűnése óta eltelt napokat és órákat. Nem akartam
érezni a tudatlanság okozta rettegést. Hogy hol van, és mi történt vele.
Nem akartam érezni a férjem hűtlensége miatt belém költöző ürességet.
Azt akartam, hogy mindez tűnjön el. Hogy nélkülem folytatódjon a
háború. Talán, valahol a lelkem legmélyén, azért aggódtam, hogy ha túl
sokáig leszek valaki más, akkor elmenekülök, és soha többé nem akarok
Phoebe Basko lenni.
Felrezzentem a gondolataimból, amikor a mennyezetről
ezüstzsinórokkal nyalábokba fogott ezüstlevelek ereszkedtek alá. Mintha
hirtelen oxigénmaszkok hullottak volna le fentről egy repülőn, vagy ötven
levélköteg himbálózott az emberek feje fölött.
– Hölgyeim és uraim, van fagyöngyünk – közölte a hipszter Mikulás.
Visszanéztem a táncpartneremre, széles vigyor terült szét az arcán.
 Közelebb hajolt, hogy megcsókoljon. A hosszú és lassú csóktól elakadt
a lélegzetem.
Apró, fehér flitterpelyhek lebegtek lefelé fentről.
– Feszült vagy – simított végig a karomon fel és le. – Azt hiszem,
megint meg kell csókoljalak.
– Kicsit szédülök. Túl sok bort ittam.
– Tényleg? Akkor menjünk ki, hogy szívhass egy kis friss levegőt!
Idebent kezd kicsit meleg lenni.
Phoebe nemet mondana az ajánlatra. De Sass kimenne. Habozás nélkül.
Átvágtunk az éttermen, majd a sétányon lementünk a vízhez. A hideg,
nyirkos levegő azonnal lehűtötte a testemet.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Fee… Saskiának.
– Hogyan?
– Saskiának.
– Klassz. Az én nevemet már tudod.
– Dashiell.
– Nem felejtetted el. Röviden csak Dash.
– Cuki név.
– Valóságos átok. Tudom, hogy olyan a csengése, mintha egy
karácsonyi musicalből lenne. – Széttárta a karját, és öblös, már-már
operaénekesi hangon rázendített: – Dashing through the snow, in a one-
horse open sleigh…3
Felnevettem.
– Erre nem gondoltam.
– Altkor mire gondoltál? Hogy szeretnél hazavinni egy Dash nevű
férfit? Képzeld csak el, hogy felvághatnál vele.
– A fenébe is, neked aztán pörög a nyelved! De nem.
– Csak önmagamat adom.
– Nyilván sok gyakorlásba telik önmagadnak lenni. Fanyarul
felnevetett, és elém lépett.
– És tetszik a végeredmény?
– Te egy percre sem hagysz fel a csajozós dumáddal?
Állj le, Phoebe! Ez nem Sass. Sass nem cinikus. Ő nyitott. Nyitott és
szabad.
 A srác felhorkant, és egy pillanatra felbámult a tintafekete égre.
– Oké. De megtennél értem valamit? Mosolyogva vontam vállat.
– Lehet.
– Befejezhetnénk itt kint a táncot?
Szomorkás pillantást vetett rám, megjátszott félénkséggel lépett felém.
Ismét átkarolt, ugyanúgy, ahogy az étteremben, és keringőzni kezdett.
Keze a farmerem hátsó zsebébe siklott. Kihúzott valamit belőle. A
levegő után kaptam, mikor megláttam a kezében a noteszemet. A francba,
elfelejtettem, hogy ebben a farmerben hagytam!
Megpördült, és kinyitotta a noteszt. Nem törődve a próbálkozásaimmal,
hogy visszaszerezzem a füzetet, olvasni kezdte.
– Negyvenes férfi, jobb napokat látott öltönyben. Alighanem valami
alacsonyszintű menedzsment tagja. – Dash lapozott párat. – Valami,
valami egy piros kabátos nőről.
Visszafordult hozzám, a tekintete megváltozott. Becsukta a füzetet, és
visszaadta.
– Oké, már értem.
Sietve visszatuszkoltam a noteszt a zsebembe, a szívem vadul
dörömbölt a bordáim alatt.
– Miről beszélsz?
– Újságíró vagy.
– Mi?
– Abbahagyhatod a színészkedést. Ugyanúgy játszol, mint én.
– Ezek csak feljegyzések kitalált emberekről. Egy könyvhöz.
– Dátumokkal és időpontokkal? Ezt nem veszem be.
Időt adtam magamnak, hogy nagy levegőt vegyek, és mosolyt
erőltessek az arcomra.
– Amúgy meg mit számítana, ha újságíró lennék? Valamiért nem csíped
őket?
– Nem. De engem jól megvezettél.
– Ez marhaság. Csak kimozdultam a barátnőimmel.
– Tényleg? Vegyünk egy nőt, aki nyakig gombolt ingben és farmerben
indul az estébe, mindenféle smink nélkül a csinos pofikáján. Aztán hirtelen
száznyolcvan fokos fordulatot téve átalakul bombázóvá. Nekem ez úgy
tűnik, mintha megszimatolt volna egy sztorit, és a nyomába eredt.
 Bombázó?
– Ugyan, miért akarna bárki is sztorit írni rólad? Ki vagy te?
– Abbahagyhatod a színészkedést.
– Megtenném, ha tudnám, hol színészkedek. Hírhedt alak vagy, akire az
újságírók vadászni szoktak?
– Lehet. Az evolúciós pszichológia sokszor szül felháborodást.
– Az evolúciós pszichológia? Te most az emberi természet
tanulmányozásáról beszélsz?
– Pontosan.
– Ezzel foglalkozol?
– Aha. Azért jöttünk Ausztráliába, hogy pár előadást tartsunk erről.
– Mindnyájan? A többiek is, akikkel jöttél?
– Igen.
– És miért gondolod, hogy az átöltözésem segítene, hogy sztorit írjak
rólad?
– A férfi-nő kapcsolatra szakosodtam. A vonzás tudományára. Ezért azt
gondoltad, ellenem fordítod a dolgot, és így írhatsz egy olyan sunyi kis
leplező sztorit. Nem ez lenne az első alkalom, hogy egy újságírónő beveti
ezt valamelyikünk ellen.
– És – kérdeztem – szerinted mik azok a gondolataid, amik felbőszítik
az embereket?
– Átlátok az embereken, és ezt senki nem bírja. Mindenki szereti azt
hinni, hogy ő titokzatos és mély személyiség. Te pedig, hölgyem, vagy
újságíró vagy, vagy valami dilinyós, aki idegenekről készít jegyzeteket.
Szóval, melyik?
– Mi lenne, ha elfelejtenénk ezt az egészet? Menjünk inkább vissza!
– Ilyen könnyen feladod? Mi az, még új vagy a szakmában? Zöldfülű?
Úgy döntöttem, nem számít, hogy írónak gondol-e vagy sem, de az
nagyon is számított, ha azt gondolja, jegyzeteket írok emberekről. Erről
senkinek nem szabad tudnia.
– Csak egy honlapnak dolgozom – feleltem. – Semmi különös.
– Oké, jól van. Van egy ajánlatom. Eljöhetsz az előadásokra, és
megkapod a sztoridat. De tisztességesen kell megírnod. Áll az alku?
– Az előadások nem az én műfajom. És most visszamegyek…
– Tuti?
 – Igen. Tuti.
Együtt indultunk vissza a Billy Coachman étterembe.
Sass, Kate és Pria a bejárat előtt csoportosult. Sass mintha sírt volna.
Kimentettem magam, és odafutottam hozzájuk.
Sass vörös szemmel nézett rám.
– Mennem kell, Feeb.
– Mi történt?
– Meghalt Rosie nagyanyó.
Levegő után kaptam, és erősen megöleltem Sasst. Mindannyian Rosie
nagyanyónak hívtuk Sass nagymamáját.
Ö volt a legkedvesebb ember, akit valaha ismertem.
– Hazamegyek veled – fésültem ki a haját az arcából. Megrázta a fejét.
– Egyenesen a reptérre megyek innen taxival. A telefonban úgy tűnt,
hogy anya teljesen szétesett. Azonnal oda kell mennem.
– De össze sem pakoltál, vagy… – kezdtem.
Sass megtörölte könnyáztatta arcát, és kipréselt egy szomorkás
mosolyt.
– Így legalább lesz ürügyem arra, hogy vegyek magamnak pár új
cuccot, amikor odaérek.
– Akkor legalább a reptérre kikísérlek – erősködtem. – Nem akarom,
hogy egyedül menj.
– Nem kell, drágám. Hamarosan indul a gépem. Már felhívtam őket, és
becsekkoltam. Nem kell sokat várnom, nemsoká felszáll a gép. Te maradj
itt! Legyél én, és mulass jól helyettem az est hátralévő részében, oké?
Kérlek!
Egymásba karolva mentünk a taxihoz, ahol elbúcsúztunk Sasstól. Sass
mindnyájunknak csókot dobott, amikor az elindult.
Pria Kate-re és rám pillantott.
– Azt hiszem, Rosie nagyanyónak kijár egy tószt.
– Pontosan. – Kate keresztezte a karját a mellkasán, vacogva. –
Menjünk vissza!
Ködpászmák lengtek körül minket, ahogy ismét elindultunk az
étterembe. A zenekar éppen egy régi ír dalt játszott. Ez helyénvalónak tűnt.
Rosie nagyanyó lánykorában Írországból jött Ausztráliába.
 A benti asztalnál rendeltem egy palack bort. Vöröset. Erőset. Kate a
magasba emelte a poharát.
– Rosie nagyanyóra! Ő sütötte a legjobb banános sütit, és ő mesélte a
legjobb sztorikat, főleg a pikánsakat.
Priával mi is felemeltük a poharunkat.
Már szédelegtem kicsit, mikor kimentem a mosdóba. Pár percre
egyedül kellett lennem, hogy elcsendesítsem a bennem végigszáguldó
színtiszta pánikot. Saskia pár napig nem jön vissza. így nem lesznek
felszerelve a 29-be kamerák.
A vécében a mosdókagyló fölé hajoltam, és kihánytam egy kevés
vízszerű folyadékot. Túl sok idő rohant el. Ha nem lesznek
figyelőkamerák, akkor nekem kell megoldanom az ügyet. Csak éppen
egyáltalán semmit nem tudok a stoptrükkös kamerákról, sem arról, hogyan
rejtsem el őket. Minden este oda kell tehát mennem, figyelnem kell a
különös férfit, figyelnem Bernice-t, figyelnem a 29-es számú házat.
Papírtörülközőkkel megtöröltem az arcomat, és elég vizet ittam, hogy a
szám elveszítse keserű ízét.
Visszafelé tartva az asztalomhoz, valaki megrángatta az ingem ujját.
Megfordultam. Dash tekintetével találkozott a pillantásom. Láttam rajta,
hogy jól mulat.
– Nem valami egyenes a járásod – mondta. – Minden rendben a
barátnőddel?
– Most halt meg a nagyanyja.
– Az kemény.
– Igen, az.
– Gondolkodtam. Mindketten szoktunk enni, igaz? Mit szólnál egy
vacsorához? Holnap este? Én állom. Ehetsz bármit, amit csak akarsz.
Mindössze annyit kérek, hogy ne torzítsd el, amit mondok.
Ez a srác aztán nem adja fel könnyen.
– Kösz az ajánlatot, de nem.
– Téged aztán rohadt nehéz kiszámítani, Saskia.
– Azt hittem, szerinted könnyű átlátni az embereken.
– Ez igaz. De kell egy kis idő, míg bemelegszem.
Egy gondolat tolakodott az elmémbe. Ha elmennék vele vacsorázni,
holnap estére lenne alibim. Elmehetek enni, utána pedig figyelhetem a 29-
et. így lenne időm kitalálni valamit… valamit, amitől nagyi, dr. Mórán
vagy Trent Gilroy nem fog gyanakodni, hogy olyasmit teszek, amit nem
lenne szabad.
– Jól van. Akkor vacsora.
Visszafojtottam a lélegzetemet. Ez nem egy randi. De attól még
elmegyek vacsorázni egy férfival, aki nem a férjem. Nem a férjem, aki
közben gondtalanul randizgat egy másik növel.
– Nyolc óra jó lesz?
– A nyolc tökéletes.
– Valahol Darling Harbourben?
– Igen. Mit szólnál, ha itt találkoznánk, odakint, ahol korábban?
– Legyen.
– Nagyszerű.
Már mentem volna el, mikor újra elkapta az ingujjamat.
– És mi a vezetékneved? A kérdés készületlenül ért.
– Ezt nem szeretném elárulni.
– Én pedig szeretném, ha elmondanád.
– Nem.
– Ennyi? Nem? Bólintottam.
Elengedett, hüvelykés a többi ujja közé fogta az államat, sötét szeme
elidőzött rajtam.
– Nem korrekt, hogy nem árulod el, ki vagy, nehogy rád kereshessek.
Azt gondolhatnám, hogy titkolsz előlem valamit. Például, hogy író vagy,
aki úgy próbál hírnévre szert tenni, hogy megír valami nagy leleplezést.
– Talán jobb lenne, ha előtte kapnék is valami anyagot, amire
alapozhatok – villantottam rá egy mosolyt.
Kis szünet után hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett.
– Oké, ne fogd vissza magad! Minél nagyobb erkölcsi felháborodás
övez, annál jobb a karrieremnek. így megismerik a nevemet.
– Megteszek minden tőlem telhetőt – mondtam, és kezet nyújtottam
neki.
Elfogadta, de ahelyett, hogy elengedte volna az illem megkívánta egy
másodperc után, finoman megszorította az ujjaimat.
– És figyelj arra, hogy ne gyűrött farmeringben gyere!
 35. PHOEBE
Szombat délután

NAGYI ZUHANYZÓJÁNAK A SARKÁBAN A PADLÓRA

ROGYTAM, és mindkét térdemet szorosan felhúztam a mellkasomhoz. A
szorongás olyan hullámhegyet vetett bennem, ami sehogy sem akart
megtörni a parton.
Mit művelek?
Nem mehetek el vacsorázni azzal a férfival. Nem tehetem.
Tegnap este vakmerővé tett pár pohár pezsgő, bor meg tojáslikőr, meg
hogy én voltam Sass.
Hagytam, hadd záporozzon rám a víz, míg nagyi be nem zörgetett a
fürdőbe, követelve, hogy ne pazaroljam el az összes meleg vizet. Elkésett.
A víz ugyanis kezdett hideg lenni.
Fel kell hívnom Dasht, és megmondani neki, hogy nem tehetem.
De nem, nem hívhattam fel. Nem tudtam a számát. Sem a vezetéknevét
(bár ő azt hitte, ismerem őt).
Felöltöztem, és lementem a földszintre. Az udvaron találtam nagyit, a
fészert benövő drágalátos borostyánján ügyködött, a korábban felrakott
dróthálóra csavargatta fel.
– Átaludtad az ebédet – szólt oda a válla fölött. – A hűtőben találsz
csirkés curryt.
– Kösz, nagyi.
– Biztos rengeteget ittál, hogy ilyen sokáig aludtál.
– Mondtunk pár pohárköszöntőt Rosie nagyanyóra. Tegnap éjjel
meghalt.
Összerándult.
– Ó, ne! Csak Rosie ne!
Tudtam, hogy az különösen megviseli nagyit, amikor azoknak az
időseknek a haláláról hall, akiket ismert. Mintha minden egyes haláleset
egy újabb szög lenne a koporsójában. Pedig nem is voltak jó barátok
Rosie-val. Rosie rendíthetetlenül hitt a boldogságban, szemben nagyival,
aki a kötelességtudatban és a sztoicizmusban hitt.
 – Ez szomorú hír, de Sass azt mondta, élete végéig vidáman élt –
igyekeztem enyhíteni a csapást. – Saskia máris elrepült Queens-landbe.
– Majd küldök levelezőlapot.
Nagyi máris visszatért a borostyánfűzéshez.
– Nagyi – kezdtem bele tétován. – Ma este nem leszek itthon.
Elmegyek vacsorázni.
Megállt, és kihúzta magát.
– Kivel?
– Egy férfival, akivel találkoztam.
Még meg sem fordult, de már csóválni kezdte a fejét.
– Nem helyes.
– Miért nem?
– Férjed van.
– A férjem egy másik nővel randizik.
– Azzal nem hozod helyre, ha más férfiak után koslatsz.
– Nem kosiatok utána. Ö hívott meg. És Luke amúgy is megszegte már
a házassági esküt.
– A jó asszony legyen türelmes, és mutassa a legjobb oldalát! A férje
előbb-utóbb észre fogja venni.
A hirtelen felismeréstől ráncba futott a homlokom.
– Nagyapa megcsalt téged, igaz? Az arcára ezer ránc szaladt.
– Honnan veszed ezt a szörnyűséget?
– Megtette, ugye? Te mégis kitartottál mellette.
– Nem akarok erről beszélni, Phoebe. Nem a te dolgod. Akárhogy is, a
férfiak időnként eltévednek. Ha egy nő azt akarja, hogy a házassága szilárd
maradjon, eget-földet megmozgat, hogy visszaszerezze.
– Lényegében ezt a tanácsot adtad anyunak. Maradjon a férjével,
mindegy, mennyire basáskodó! ö a lányod volt, nagyi. Hogy mondhattad
ezt?
Elhúzta a száját, letörölte a földet a kezéről.
– Engem arra neveltek, hogy erős legyek. Nem úgy, mint titeket, mai
nőket.
– Te és én nem értünk egyet abban, hogy ki az erős.
– Huszonhat évesen két fiam volt – felelte nagyi remegő hangon. –
Nagyapád legyeskedni kezdett egy varrónő körül, aki a textilgyárban
dolgozott. Mit tehettem volna? Nem kaptam semmilyen segítséget. így
aztán kitartottam. És végül szép életünk lett nagyapáddal.
Beharaptam az ajkamat. Erősen.
– És boldog voltál?
– A boldogság illékony valami. Senkinél nem tart sokáig. De a
házasság összetartja a családot, és stabilitást ad. Ami mindent megér.
Nagyapáddal pedig rajongtunk egymásért.
Már majdnem kiböktem, hogy anyu sosem rajongott apuért, de az
igazat megvallva ezt nem tudtam biztosan. Anyu mindig ódzkodott
kimutatni valódi érzéseit.
Hagytam nagyit, hadd foglalatoskodjon tovább a borostyánnal, és
bementem a konyhába, hogy megmelegítsem a curryt. Felvittem a
hálószobába.
Odalent az utcán Bernice igyekezett hazafelé. Nagy, lelógó, lila retikült
lóbált a kezében. Felismertem benne a 29-ben látott használt portékák
egyikét.
A francba! W-á korábban kelek, követhettem volna, hogy megnézzem,
hova megy.
Ma éjjel az idegen nyomára kell akadnom.
Behunytam a szememet, és azt mondogattam magamban, hogy
valahogy túl kell élnem a vacsorát Dashsel, aztán nekiállhatok a
keresésnek anélkül, hogy felkelteném nagyi gyanúját.
Három órával később megkezdtem az előkészületeket. Szűk fekete
nadrágot vettem fel, szép piros felsőt, csizmát, fekete kabátot. A táskámba
betettem egy kötött sapkát, meleg kesztyűt és a noteszemet. Tíz percet
töltöttem azzal, hogy utánanézzek az evolúciós pszichológiának az
interneten. Ha már úgy teszek, mintha meginterjúvolnék egy tudóst, illik
tudnom valamit a témáról.
Dr. Mórán pont akkor hívott, amikor nagyi két legélesebb konyhakését
pakoltam be a táskámba. Meglepődött, amikor elmeséltem a ma esti nagy
lépést, a randit. A hangjából éreztem, hogy nem tudja, örüljön vagy
megijedjen. Ha most látna, bizonyosan az ijedtségre voksolna.
Újabb három órával később készen álltam az indulásra. Közel fél óra
séta várt rám Darling Harbourig.
 Nagyinak láthatóan sikerült úrrá lennie méricskélő tekintetén, amikor a
bejárati ajtó felé indultam.
– Éjfél előtt itt leszek – mondtam.
– Hol van a férfi? Nem vesz fel?
– Ott találkozunk.
– Vigyázz magadra, és hozasd haza vele magad! – közölte. Bólintottam,
mert nem akartam ismét hazugságra nyitni a számat.
Az éjszakai ég tisztább volt, mint napközben. Istennek hála, a sokszor
jelen lévő eső és köd ma este távol maradt.
Lesétáltam a rakpartig, és vártam. Én akartam elsőnek odaérni, hogy én
adhassam meg a randi alaphangulatát. Ha ma este sikerül mindent
kontrollálnom Dashsel, akkor képes leszek átvészelni a randit. Talán.
Sirályok robbantak elő a sötét égből, ahogy ott álltam a pilonnál. Mint a
végzet hírnökei egy világvége filmből.
Teltek a percek. Dash késett.
Vártam tovább, míg már annyira sokat késett, hogy kezdtem magam
kicsit hülyének érezni. A kiülős kávézók és bárok vendégei engem néztek.
Remekül rám láttak. Nem ezt a helyet kellett volna találkapontnak
ajánlanom. Tegnap este, a köd mélyén, nem tűnt ennyire nyilvánosnak.
Szóval Dash dobott egy jobb lehetőség kedvéért.
El kellett töltenem még egy kis időt, mielőtt visszamegyek az utcánkba.
A vesztesek ciki sétáját felvállalva bementem a legközelebbi bárba, és
rendeltem egy italt. Leültem az egyik bárszékre. Öt perc leforgása alatt
ketten is rám rajtoltak.
Nézd csak! Szegény lúzer jól felültették. Könnyű célpont, még
körüllengi az elutasítás bűze.
Aztán még egy férfi próbálkozott. Letelepedett mellettem a bárszékre,
gyorsan, idegesen harapdálta az alsó ajkát. Túlságosan szűk inge alatt csak
úgy dagadtak az izmok. Nem volt kétséges, hogy gyúr. Sokat. Túl sokat.
Olyan lehet vele az ágyban, mintha egy sziklatömbbel feküdne le az
ember.
Erőltetett vigyor ült ki az arcomra, és csevegni kezdtem mindenféléről.
Megpróbáltam Sass lenni. Sass flörtöl mindenkivel. Még a nőkkel is. Még
a nagyimmal is.
– A barátaidra vársz? – kérdezte a tagbaszakadt alak.
 – Egy srácra. De úgy tűnik, jobb elfoglaltságot talált. A férfi
érdeklődve nézett rám.
– Szóval akkor hazajössz velem? Értetlenül húztam ki magam.
– Hogyan jutott idáig ez a beszélgetés?
– Csak tudni akartam, hogyan állunk. Mindketten csak vesztegetnénk
az időnket, ha ez nem vezet sehova.
Nagyon-nagyon idegennek éreztem magam ebben a szingli
szituációban. Olyan személytelen volt az egész, akár valami tranzakció.
Csak itt nem pénz cserélt gazdát. Hanem idő. Meg ócska beszélgetés. És
leginkább testek.
– Oké, akkor válaszolok – feleltem. – Az idődet tiszteletben tartva, a
válaszom nem.
Szinte azonnal kontrázott.
– Nem kell, hogy rögtön nemet mondj. Hadd egyszerűsítsem le neked!
Miért mondasz nemet?
– Az előbb még amiatt aggódtál, hogy pocsékolom az idődet. Hát, itt
nem fogod tudni produktívan eltölteni. Nyugodtan próbálkozz másnál.
– Meglepődnél, hány nő mond igent, amikor nyíltan rákérdezek, hogy
le akar-e feküdni velem. Az rögtön a helyes irányba vezeti őket. De talán
te nem ilyen vagy, és elkapkodtam a dolgot. Szóval ugorjunk vissza kicsit
az időben! Mit dolgozol?
Előrehajoltam, majd lassan és velősen azt mondtam:
– Már nem akarok veled beszélgetni.
– Szemét vagy, hogy ezt mondod. – De továbbra is ülve maradt, az
italát kortyolgatva, mintha azt hinné, csak állhatatosság kérdése, hogy
átjusson a védelmi vonalamon. – Még nem is ismersz, máris elzavarsz.
– Nem téged zavarlak el. Csak az ajánlatodat.
Teljesen kicsúszott a dologa kezemből. Sass profin kezelné az ügyet.
De én nem vagyok Sass.
Ki kellett jutnom. Túlságosan zsúfolt volt a hely. Levegőtlen. A sűrű
tömeg testhője keveredett a parfümillattal, a verejtékés a savanykás
alkoholszaggal. A zene dübörgött a fülemben. Sassnak nem okozott gondot
egyedül bárokba bemenni. Én nem tudtam, hogyan kell. Azt sem tudtam, ő
miért tette.
Tisztán látszott, hogy az izomkolosszust ez nem elégítette ki. Maradt.
 – Nektek, nyavalyás nőknek túl könnyű dolgotok van. Csak üldögéltek
itt, mint valami hercegnő, várva az elétek járuló férfiakat.
Egyenesen a szemébe néztem.
– És mi van akkor, ha csak egy-két italba szerettem volna fojtani a
bánatomat, mielőtt hazamegyek? Miből gondolod, hogy én valamiféle
férfifeldolgozó gyár vagyok?
Az ajkát rágcsálta, de nem felelt. A húsos, szögletes arcban kerek,
furcsán gyerekszerű szempár ült. Most jöttem csak rá, hogy nem lehet több
huszonkettőnél. Különös módon kicsit megsajnáltam.
– Hé, haver, ő velem van – szólalt meg ekkor egy hang a másik
oldalamról.
Egy amerikai hang. Odafordultam. Dash volt az.
Dash éjkék színű ingében és a tegnapinál simább frizurával még
helyesebb volt, mint ahogy emlékeztem. A fiatal Keanu Reevesre
emlékeztetett.
Az izompacsirta leszállt a bárszékről, de aztán megtorpant, és Dashre
meredt.
– Hé, ma jártam egy előadáson. Te nem Dash Cit…?
– Tök mindegy – vágott a szavába Dash. – Szívódj fel, és ne zaklass
másokat!
Mr. Izompacsirta a fejét ingatva indult vissza arra, amerről jött.
Követtem a tekintetemmel. Mr. Izompacsirta nem ment el, amikor kértem.
Csak akkor távozott, amikor egy másik hím magának követelt.
Leküzdöttem a késztetést, hogy utánamenjek, és bokán rúgjam.
Dash lehuppant a Mr. Izompacsirta után üresen maradt székre.
– Hallottam az utolsó pár dolgot, amit az a pöcs mondott.
– Szerintem ő csak egy buta kölyök, aki bepróbálkozott egy csajo-zós
dumával.
– Sajnálom, hogy elkéstem. Feltartottak, és nem tudtam elszabadulni.
– Ne parázz miatta! Végeredményben találtam egy havert, aki
elszórakoztatott. – Mindehhez fanyar képet vágtam.
A szája sarka vigyorra húzódott.
– Éhes vagy?
– Igen.
Sosem vagyok éhes.
 Besétáltunk egy általam választott étterembe.
Évekkel ezelőtt jártunk itt Sass-szal, Priával és Kate-tel. Kint foglaltam
le egy asztalt. Kevésbé szorongtam, hogy odakint ülhettem le. Ha fel kéne
pattannom, hogy elfussak, ott megtehetem.
Az este tiszta maradt, a hajók fényei a vízen tükröződtek. Egy nagy,
kétszintes hajó állt a rakpart mellett, tele elegáns öltözékű vacsorázókkal.
Talán egy esküvőt ünnepeltek.
Dash rendelt egy üveg bort, mielőtt még leültünk volna.
– Szóval, kezdhetjük az interjút? – kérdeztem.
– Ma egy háromórás előadást tartottam, úgyhogy előbb eszünk. Később
jöhet a csevej.
– Részemről oké.
– Miért nem mesélsz magadról? Rólam egy csomó mindent tudsz. Én
ellenben semmit nem tudok rólad.
– Ma este nem ezért jöttünk ide.
– Ez igaz, de még magamat is untatom, amikor magamról beszélek.
– Talán a hírhedtségeden kellene dolgoznod, hogy ne fogyj ki az
anyagból!
Felnevetett a tréfám hallatán. Könnyen nevetett. Természetesen. Luke
nem ilyen. Luke-nak előzetesen jóváhagyott listája volt az általa viccesnek
tartott komikusokról és humoristákról, és minden más, humorosnak szánt
kísérletet fagyos csenddel fogadott. Főleg az enyémeket. Engem sosem
talált viccesnek.
Ekkor megérkezett a pincér a borral, így egyelőre megmentett attól,
hogy magamról meséljek. Rögtön a rendelés után zümmögni kezdett a
telefonom. Luke üzent. Sürgős, ez állt benne.
– Megbocsátasz? – kérdeztem Dasht.
– Csak rajta!
Dashtől hallótávolságon kívülre vonultam. És hívtam Luke-ot.
Mikor felvette, kicsit lustán csengett a hangja, mintha éppen heverészne
valahol. Alighanem annak a nőnek az ágyában. Nem messze tőle egy óra
lehetett. Hallottam a tiktakolást. A mi házunkban nincs analóg óra.
– Keresett tegnap délután Gilroy? – kérdezte.
– Nem. Alighanem éppen Sassnál voltam. Miről van szó?
– Nem tudom. Nem mondta el.
 – Ha Tommyról lenne szó, elmondta volna. Miért küldtél SMS-t, hogy
sürgős?
Fújt egyet, és aztán felsóhajtott.
– Csak hallani akartam a hangodat. És tudni, hogy jól vagy-e.
Bosszúsan kifújtam a levegőt.
– Jól vagyok.
– Merre jársz ma este? Hívtam a nagyit, de ő azt mondta, megint
kimozdultál. Elmesélte, mi történt Rosie nagyanyóval. Szóval tudom, hogy
nem Sass-szal vagy.
– Csak egy barátommal ruccantam ki.
– Hogy micsoda? Egy pasival vagy?
– Nem mindegy?
– Ki az?
– Nincs jogod ilyeneket kérdezned.
Halk, elnyújtott sóhajt hallatott.
– Nem szeretném, ha randizgatnál másokkal. Ha érdekel egy kicsit is a
házasságunk, ne csináld!
– De te…
– Phoebe… rohadtul össze vagyok zavarodva. Úgy érzem, ha nem
ülünk le, és beszéljük át ezt az egészet, akkor addig fajulnak a dolgok, amit
már nem tudunk helyrehozni. Beszélnünk kell. Kérlek!
– Sajnálom, hogy összezavarodtál, melyik nőt akarod – közöltem
szárazon.
– Nem így értettem.
– Pontosan így értetted.
– Phoebe…
– Nem érdekel. És nem akarok beszélni veled. Bontottam a vonalat.
Luke fogalma a kapcsolatokról éppen olyan furcsa, mint nagyié.
Nyilvánvalóan eszébe sem jut, hogy jóvátehetetlenül tönkretette a
házasságunkat azzal, hogy egy másik nővel randizgatott. Viszont azt
nagyon is gondolja, hogy én tönkretenném, ha én randizgatnék egy
férfival.
Kilúgozódtam a beszélgetés alatt. Már nem ismertem őt.
Reggel majd felhívom Gilroyt, hogy megtudjam, miről akart beszélni
velem. Alighanem csak szemmel tart. Ellenőrizte, hogy nem készülök-e
valami újabb őrültségre.
Mint amit későbbre terveztem. Visszamentem az asztalhoz.
– Van valami gond? Úgy nézel ki, mint aki citromba harapott – jegyezte
meg Dash.
– Minden rendben. – Legyintettem egyet a kezemmel az arcom előtt. –
Na, jó, máris rendet rakok az arcomon. Semmi savanyú citromfej.
Rám vetett pillantása elárulta, hogy jól mulat.
– Mármint talán kevésbé savanyú citromfej.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hát, most leginkább unott ribiképet vágsz.
– Komolyan?
– Aha.
– Csodás. De ezzel kell beérned.
– Míg telefonáltál, rendeltem neked is.
– Mit rendeltél nekem?
– Valami finomat.
– Fogadjunk, hogy kitalálom. – Ellazultam, mosolyogtam. És
tönkrevágtam az unott ribiképemet. – Szóval, eddig milyennek találod
Sydney-t?
– Már jártam itt.
– Igazán?
– Bizony. Tavaly decemberben.
– Jártál itt?
– De még mennyire! A mostani előadások előkészítése miatt.
Kiválasztani a helyszíneket, meg ilyesmi. A New York-i télből azonnal a
perzselő forróságba cseppentem. Most pedig a napfényt cseréltem fel az
esős-borús teletekre.
– Az idei elég szörnyű.
– Hé, szerintem akkor láttalak. Decemberben. De már nem emlékszem,
hol.
Oké, tényleg láthatott. Talán mégsem csak egy csajozós duma volt.
Akkoriban minden hírműsorban szerepelt a képem. Nyeltem egyet.
– Sydney-ben élek. Lehet, hogy elsétáltunk egymás mellett.
– Vagy az újságban láttalak.
– Hogyan? – A hangom megbicsaklott.
 – Talán szerepelt a fényképed valamelyik cikked mellett, vagy ilyesmi.
Vagy egy újságban, netán a neten. De akkor másképp hordtad a hajadat.
Ismét ellazultam. Még mindig nem ugrott be neki, hogy én vagyok az
elrabolt kisfiú anyja. Akkor vállig érő, rétegesre vágott frizurám volt. És
sokkal súlyosabb voltam. Azok közé tartozom, akinek igen más lesz az
arca, amint felszed vagy lead a súlyából. De most már témát kellett
váltanom.
– Lehet. Viszont nem válaszoltál az előző kérdésemre! Sydney-ről.
– Oké, rendben. Nem volt túl sok időm körülnézni, egyszer sem, mikor
itt jártam. De amit láttam, az tetszik. El vagytok kényeztetve, ez egy szexi
város. És itt a felszolgálók akkor is kedvesek, ha nem adsz nekik
borravalót. Az viszont rossz, hogy minden bezár, mire én nekiindulnék a
városnak. Olyan ez a hely, mint egy kamasz, akinek időben haza kell érnie.
– Azt hiszem, találó a hasonlat. Sydney tényleg kicsit olyan, mint egy
kamasz. Nem maradhat ki sokáig, kicsit setesuta, kicsit feszeng a
pörsenései miatt. – Vállat vontam. – De azért remekül lehet szórakozni.
– Talán megmutathatnál pár szórakoztató helyet, amit még nem láttam.
– Nem szoros az időbeosztásod?
Ügyeltem rá, hogy ne csengjen reménykedően a hangom. Örültem
volna, ha sok a dolga.
– Ennem azért kell, és van szabadidőm is.
– Valamint arra is fordítasz időt, hogy hírhedt legyél – nevettem fel.
Velem nevetett, de a pillantása komolyra váltott.
– Azért ne higgy el mindent, amit rólam hallottál!
Fogalma sem volt róla, hogy nem tudom, ki ő. Mivel nem ismertem a
vezetéknevét, nem tudtam rákeresni. Felszegtem az államat, és szemügyre
vettem az arcát.
– Semmit nem fogadókéi névértéken. Egy sztoriban mindig több van,
mint amit belelátsz.
– Kezdelek megkedvelni. – Nem vette le rólam a tekintetét. –
Lefogadom, hogy olyan vagy, aki érdekes dolgokat művel szabadidejében.
Az egyetlenegy hobbim a kisfiam utáni fáradhatatlan kutatás.
– Játszom egy amatőr színtársulatban. Azt hiszem, ez életem nagy
szerelme.
– Ez tetszik.
 – És mi a helyzet veled? Elvigyorodott.
– Szeretek botrányt okozni. Valahogy fenn kell tartani a hírhedtséget.
Rávigyorogtam.
– Ez tetszik.
A gőzölgőén forró étel illata még azelőtt megütötte az orromat, hogy a
pincér letette a tányérokat az asztalunkra. Tudtam, hogy mit eszünk,
mielőtt megláttam volna. Dash mindkettőnknek tökös raviolit rendelt.
– Jót választottam, Phoebe? – kérdezte Dash. Döbbenten kaptam fel a
fejemet.
– A nevem Saskia.
Megrázta a fejét, megdörgölve a halántékát.
– A francba, bocs! Saskia. Nyilván tegnap este hallottam ezt a másik
nevet, ahogy valaki kiáltotta. És a két név összekeveredett a fejemben.
Félrenézett, és valahogy nem tűnt őszintének a bocsánatkérése. Vagy
csak képzelődöm?
– Semmi gond – feleltem.
Nekilátott az evésnek. Követtem a példáját. A végére kellett érnem
ennek a vacsorának.
Mindkettőnknek töltött egy újabb pohár bort, majd a homlokát ráncolta.
– El is felejtettem mondani, de elhasaltál a cél előtt. Ma délelőtt hívott
egy újságírónő, és belementem egy Skype-interjúba. Vagyis nem te
készítesz először interjút velem.
– Hogy ment?
– A csaj torokra ment.
– Mit mondott?
– Nem adok neked támadási felületet, csajszi. El kellett volna végezned
a házi feladatot.
– A cikkem lehetne az ő interjújának az elemzése. Amit az idézeteiddel
egészítek ki.
– Direkt idézetekkel, és nem kicsavart szavakkal?
– Direkt idézetek. Semmi csavarás.
– A pókösztönöm azt súgja, hogy ne higgyek neked.
– Unott ribiképem végigméri a pókösztönödet, és porrá zúzza.
– Hah! Na, jó. Végül is mindegy. Akkor hiszek neked, amikor
feketénfehéren leírva látom. És ha tudni akarod, hogy mit írt rólam Ms
Palmer, az már feketén-fehéren olvasható. – Az ujjával lapozni kezdett a
telefonja képernyőjén, aztán a kezembe nyomta. – Tessék, olvasd el ezt a
részt!
Elolvastam a bekezdést. A bekezdés sunyi szempárról és esetleges
arcimplantátumról írt a férfinak túl csinos pofikán. Mesterséges bamitását
pedig alighanem az evolúciós pszichológia polcain tárolt készítményből
nyerte.
Az újságírónő könyörtelen összegzést írt Dashről.
Ránéztem, és alaposan szemügyre vettem a vonásait. A szeme mélyen
ülő és átható, de olyan egyenességet tükröz, amit sosem hívnék sunyinak.
Ha van is arcimplantátuma, tökéletesre sikeredett. De nincs. Egyenletesen
és természetesen bámult le. Nem valami készítménytől.
Beszívta az ajkát, és mindentudóan elmosolyodott.
– Egyetértesz a rólam alkotott képpel?
A nyakam és a fülem felforrósodott. Simán lehet, hogy ő a legvonzóbb
férfi, akivel valaha beszélgettem. Az a fajta srác, akit minél tovább néz az
ember, annál vonzóbbnak talál. Luke arca angyalibb és ártatlanabb (még
ha egyáltalán nem is volt ilyen).
– Kiállnád a próbát a csordában – dünnyögtem. – Nagyanyám valami
ilyesmit mondana.
Hogy leplezzem, mennyire feszengek, úgy döntöttem, elkezdem az
interjút. Előkaptam a noteszomat és a tollamat.
– Mit szeretnél, ha mit tudnának leginkább az emberek a
szakterületedről? – fogtam bele. – Az evolúciós pszichológiáról.
A kézfejével végigsimított az állán.
– Hmm. Azt hiszem, azt, hogy állatok vagyunk. A viselkedésünk és a
kultúránk teljesen visszavezethető azokra a dolgokra, amik ahhoz
kellettek, hogy életben maradjunk az őskorban.
Lefirkantottam, amit mondott.
– Vagyis szerinted mi a múlt termékei vagyunk.
– Igen. Egyértelműen.
– Milyen viselkedésfajtáknál igaz ez?
– Az összesnél. A szerelmet is beleértve. A szexben. A kapcsolatokban.
– Mit értesz azon, hogy a szerelem a múltunkban gyökerezik? A borát
kortyolgatta, és elgondolkodva bólintott.
 – Meglepődnél, ha azt mondanám, szerintem a nők nem szerethetik a
férfiakat?
Oldalra billentettem a fejemet, meglepett vigyort villantva rá.
– Miért? Nem szerethetik?
– Nem. Azt hiszik, hogy igen, de sosem szerethetik úgy a férfit, ahogy
a férfi szereti a nőt. A férfi szerelme egyszerű és teljes. Szereti a nő
puhaságát, gyengeségét, szépségét. De a nő csak egy pontig képes szeretni,
attól függően, mit nyújt neki a férfi. Amikor a férfi már nem tudja megadni
azt, ami a nőnek kell, a nő elmegy.
– Rendben. És mik a történelmi okai annak, amit a nő a férfitól akar? A
szája széle felfelé kunkorodott.
– Gondolj a háremekbe hurcolt vagy az elrendezett házasságokba
kényszerített nőkre! Alkalmazkodniuk kellett, méghozzá gyorsan. Lehet,
hogy a nő egész törzsét lemészárolták, mikor elrabolták. Gyorsan maga
mögött kellett hagynia a múltját, tovább kellett lépnie. Nem maradhatott
hűséges a korábbi életéhez.
– De a mai nőknek vannak saját erőforrásaik, van pénzük. A
szemöldöke ívbe görbült.
– Hány felsőfokú végzettségű nőt ismersz, aki alkalmi munkáshoz,
nulla karrierrel rendelkező pasihoz ment hozzá?
– Ismerek jól fizető állásban lévő nőket, ahol a férj van otthon a
srácokkal. Tudod, ők a háziférjek.
– És ez szokványos?
– Dehogy.
– Akkor részemről ennyi.
– Oké, Dash, azt mondtad, hogy a férfiak a nőket a puhaságukért és a
szépségükért szeretik. De hogyan hívhatod ezt igazi szerelemnek, amikor a
férfi csak vizuálisan vonzódik a nőhöz, és a kinézete miatt szereti?
– Ez a vonzás kiindulópontja. De ez nem csak fizikai vonatkozású
lehet. A nő személyiségének is gyengédnek kellene lennie. A házasság
után egyszerűen kedvesnek kell lennie. Akkor a férfinak a nő iránti
szerelme feltétlen lesz.
Kissé megráztam a fejemet, miközben lejegyeztem a szavakat.
– És mit akarnak a nők a férfiaktól?
 – Amit mindig is akartak. Stabilitást, erőt, védelmet, erőforrásokat,
jóképűséget… izgalmat.
Pontosan tudta, hogyan mondja ki ezt a szót, az izgalmat. Halkan,
szinte dünnyögve, amibe majdnem beleborzongtam.
– Ezt akarják a nők?
– Pontosan ezt.
– És a házasság után a férfinak csak kedvesnek kell lennie, és akkor
minden olyan csodálatosan alakul, mint egy Disney-filmben?
– Dehogy! A férfinak élete minden napján bizonyítania kell az értékét.
– Mindennap?
– Mindennap.
– Hogyan?
– A férfinak szüntelenül bizonyítania kell, hogy férfi. Légy erős, ne sírj,
fejlődj, gyarapítsd a vagyonodat, tégy szert tiszteletre, emelkedj fel a
férfiak hierarchiájában… és ez már kisfiúkorban elkezdődik.
– Ez így elég szomorúan hangzik.
Vállat vont, a szeme kissé távolba tévedt.
– Valamikor egy kocka kamasz voltam szörnyű frizurával. A lányok
akkor nem csíptek. – Felrezzent a merengéséből, és folytatta: – Ez már
csak így van. Ilyen az emberi evolúció.
– Oké… – úgy tettem, mintha mindezt leírnám – …de mi a helyzet az
iparosodás korában és az iparosodás előtt? Az emberek akkoriban túl
elfoglaltak voltak ilyesmihez. Ha a történelemtudásom nem hamis, férfiak
és nők egymás mellett dolgoztak a tanyákon. A nők puhasága és
gyengesége nem számított értéknek. És hamarosan a szépségük is
elhervadt. Rohadtul kemény meló kapálni a szántóföldeken, meg tehenet
fejni. És a férfinak nem kellett mindennap bizonyítania a teheneknek, hogy
mennyire férfi… a felesége pedig túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy
érdekelje.
Három korty bort is felhajtott, mielőtt felelt volna.
– Ezt aláírom.
– Csak így? Aláírod? Semmi ellenérv?
– Időnként jobb nem belemenni vitákba.
– Én szeretek vitázni.
 Ezzel magamat is megleptem. Sosem folytattam ilyen beszélgetést
Luke-kal. Luke-ot nem nagyon érdekelte semmilyen csevej, ami nem a
pénzről vagy az ingatlanról szólt. Flynn-nel régen akár hajnali háromig is
elvitatkoztunk, megrészegülve a fogalmaktól és a koktéloktól. őrületesen
hiányoztak ezek a viták.
– Hé, te! Csíplek! – kacsintott rám Dash, az ujjaival dobolva az
asztalon. – Oké, akkor azt mondanám, hogy a gazdát a nejében először
annak lágysága és szépsége fogta meg.
– De a szépség fogalma változik, és kultúránként eltérő. Volt, hogy a
rubensi idomokat tekintették szépnek. Vagy azt a bennszülött asszonyt, aki
hat karikát visel a nyakán.
– Igen, de abban nincs vita, hogy mindegyik nőies.
– De mi a nőies és mi a szép, ha ennyit változik ez a két fogalom?
– Szétzúzod az érveimet, te lány.
– Akkor teljesítettem a küldetésemet. Elmosolyodott, és felhajtotta a
maradék borát.
– Ingyen elárulok neked valamit. Gondoltam rá, hogy felhagyok az
előadás-sorozattal.
– Ó, tényleg?
– Bizony.
– Sok munkád van velük? Az előadásokkal?
– Gyakorlatilag mindent én csinálok. Azt hiszem, kiégtem. És talán
nem is hiszek mindenben, amiben a munkatársaim igen. Talán csak arra
várok, hogy valami új irányt mutasson nekem. – Szünetet tartott. – Vagy
valaki.
Fújtam egyet, és én is lehajtottam a maradék boromat. Közben
igyekeztem nem nézni átható szemébe.
– Szóval, te is – kérdezte – váltani akarsz?
– Az életem szörnyen… bonyolult.
– Á, itt a bonyolult sző. Hihetőnek hangzik a szádból.
– Mert nem csak úgy mondom.
Alig hallhatóan felsóhajtott. Egyenesen a szemembe nézett, és
felvillantott egy száraz vigyort.
– Hadd találjam ki, milyen ívet írt le az életed!
– Huh, rendben…
 – Olyan harminc lehetsz…
– Majdnem.
Még nem, de az istenit, már nagyon közel van! Túl közel. Jövőre itt
lesz. Régebben fiatalabbnak tűntem a koromnál. Mi történt?
– Főiskolán végeztél valamilyen művészeti szakon, és utána egy-két
évig utazgattál. A szokásos turistacélpontokat kerested fel, de azért
olyanokat, amik kellően messze esnek a kitaposott utakról, hogy
elmondhasd, ritkábban látogatott helyeken jártál, és hogy kellően
furcsának tűnő képeket tölthess fel az Instagramra. Azután évekig léptél
fel hipszter közönség előtt… amatőrszínházakban játszottál, talán még a
slam poetrybe is belekóstoltál. Izgalmas emberekkel randiztál. És azok
válogatás nélkül csalódást okoztak. Aztán belebotlottál az írásba. De
előbb-utóbb alighanem arra is ráunsz majd. Harminckét évesen úgy
döntesz, meg kell házasodnod, és le kell babáznod. Beletelik egy-két
évedbe, mire rátalálsz a megfelelő vagyonnal és erőforrásokkal rendelkező
férfira, és magadhoz láncolod. Amikor aztán a porontyaid elég nagyok,
belépsz a vállalati világba, a szabadidődben pedig bölcs és lírikus
mémeket posztolsz a Facebookon. – Széles, de cinikus mosoly terült szét
az arcán. – Mit szólsz?
Igyekeztem legyűrni az állkapcsomban és a torkomban érzett feszülő
érzést. Eddig úgy kellett itt ülnöm, hogy eljátszottam, soha nem volt
gyerekem. Dash elemzése egyedül Luke váratlan és hirtelen
felbukkanásával nem számolt, amikor huszonhat éves voltam.
– Olyan ez, akár egy feminista nedves álma. Vevő vagyok rá. Nevetett.
Még vagy fél órán át beszélgettünk. Újabb jegyzeteket készítettem,
eleget, hogy meggyőzőnek tűnjön. Az interjú befejezése után kínos
pillanatok következtek. Megvacsoráztunk, feltettem a kérdéseimet. Ideje
volt távozni.
Dash rám meredt.
– És most mi lesz? Tiéd a döntés.
– Huh, nem most jön az, hogy kezet rázunk, és mindenki megy a maga
útján, mindketten gazdagabban egy tapasztalattal?
– Hmm. De mi van akkor, ha mondjuk, ez egy randi volt? Akkor mi
történne?
Eltűnődtem ezen egy pillanatra.
 – Azt hiszem, innánk párat vacsora után egy csendes bárban, meg
összevissza fecsegnénk. Utána felhívnál a hotelszobádba, én pedig
udvariasan nemet mondanék, majd pár percnyi szörnyű csend után
mindketten megbánnánk az egész estét, én hazamennék, te a szállodádba,
és mindketten megnéznénk valami nem kielégítő filmet, majd elaludnánk
még a vége előtt.
Felhúzta a szemöldökét.
– Érdekes jóslat. De hé, te aztán beképzelt vagy, ha azt képzeled, hogy
felhívnálak a hotelszobámba.
– Szóval nem hívnál fel?
Mindenek dacára élvezettel incselkedtem Dashsel. Arra emlékeztetett,
aki évekkel ezelőtt voltam.
– Nem tudom. Próbáljuk meg! Lássuk, mi lesz! – Rám kacsintott.
– Sajnos nekem mennem kell. Élveztem az estét.
– Talán megpróbálhatnánk újra. Randiként.
– Sajnálom, de nem tehetem.
Talán ma este most először komolyodott el igazán a tekintete.
– Megkérdezhetem, miért? Férjnél vagy? Gyereked is van?
Már majdnem azt hazudtam, hogy nem, de aztán belém villant, hogy a
nem akár igaz is lehet. Nem tudom biztosan, van-e még férjem vagy
gyerekem. Mintha a pokol tornácán élnék.
– Én csak… szeretném ezt szakmai keretek között tartani – feleltem
végül.
Mikor bólintott, láttam rajta, hogy korábbi vidámságának nyoma sem
maradt.
 36. PHOEBE
Szombat éjjel

A NYAKAMIG HÚZTAM A KABÁTOM CIPZÁRJÁT, kifizettem a

taxit, és kiszálltam a Southern Sails Café közelében.
A szél az arcomba vágta a kikötő sós kipárolgását. Beszaladtam egy
csendes sikátorba, a szemembe húztam a sapkámat, és alágyűrtem a
hajamat. Ezután gyapjúsálat tekertem a nyakam köré, és a számig húztam,
majd belebújtam a vékony esőkabátomba. Mostantól senki nem fog
felismerni.
Az egyik kést tokostól a kabátzsebembe csúsztattam. Készen álltam.
Vajon Dash rögtön hazament a hotelszobájába, vagy egyedül folytatta a
kocsmázást? Arra tippeltem, hogy maradt még, majd’ kicsattant a rengeteg
energiától. Nem számítottam rá, hogy élvezni fogom vele a vacsorát, de az
történt. Jobban élveztem, mint szívesen beismertem volna. Helytelen volt,
hogy szórakozom, miközben Tommy továbbra sincs meg.
Összpontosítanom kellett.
Elindultam, és egy utcányit gyalogoltam, párhuzamosan az én
utcámmal. Kate meg pár szomszéd azt mesélte, hogy általában kilenc és
éjfél között látták azt a férfit. Ha nem bukkanok rá, be kell lopóznom a
29be. És ott várnom.
A házba, ami éveken át kísértett rémálmaimban. És most a rémálmok
visszatértek.
A félelemtől bizseregni kezdett a vádlim.
Négy utcát kerültem a környéken. Láttam kocogókat, magányos
férfiakat és a kocsijaikból a házaiknál kiszálló, befelé iparkodó családokat
(minél gyorsabban, nehogy megfázzanak), de azt a férfit nem. Emlékeztem
a testalkatára és a járására. Emlékeztem, milyen intenzív érzés öntött el,
mikor utoljára láttam.
Elbújhattam volna valamelyik szomszédos udvarban, hogy ott
várakozzak, hátha megpillantom. De ha valaki észrevenné, kihívná a
rendőrséget. Elrejtőzhetnék Luke szüleinek udvarában, ha nem lenne olyan
rohadtul rendben tartva az alacsony, ötvencentis sövényeivel és
virágágyaival. Se egy fa, se egy burjánzó bokor nincs benne, ahol
meghúzhattam volna magam.
Nem maradt más hátra, mint beosonni a 29-be.
Befordultam a sarkon, és elhaladtam Kate és Pria háza mellett. Aztán a
sajátom és Luke szüleié mellett.
Összefontam magam előtt a karjaimat, és beosontam a kapun, majd
végigsiettem a 29-es ház kerti útján. Kinyitottam az ajtót, és pontosan
ugyanarra a helyre tettem vissza a kulcsot, ahol volt, a lábtörlő alá. Miután
beléptem, becsuktam magam mögött az ajtót.
Töksötét volt odabent. Nem láttam semmit. Azonnal kedvem támadt
elfutni. Menekülni. Ahogy azt minden épelméjű ember tette volna.
Szörnyen hideg volt bent. Hidegebb, mint kint az utcán.
Ki kellett bírnom. A sötétben, ahol a kor, a penész és a halál bűze
terjengett a levegőben. Talán csak képzeltem, hogy érzem a halál szagát,
de éppen annyira a ház részét képezte, mint a fa, a falak és a retró bútorzat.
Kitapogattam az utat a kanapéig, és majdnem felordítottam, mikor
megérintettem egy hideg kart. Gyorsan beszívtam a levegőt. A kar a bolti
kirakatbabáé volt. Persze hogy az övé. Hiszen még én tettem ide a bábut,
vagy ezer éve.
Ne félj ettől a háztól, Phoebe! Te, Sass, Káté, Pria és Luke tettétek azzá,
ami. Meg Bemice. Bármi is ez, ti teremtettétek.
Behúzódtam a kanapé mögé, és letérdeltem oda, ahonnan kiláthattam a
kirakatbábu karja fölött.
Teltek a percek, légvételekben és szívdobbanásokban mértem őket.
Aztán meghallottam, hogy a bejárati ajtó zárjában megzörren a kulcs.
Visszatartottam a lélegzetemet.
Belépett egy alak, alig tudtam kivenni a körvonalait. Halvány fény
villant. Egy LED-es lámpa bocsátotta ki a fehéres izzást.
Most már láttam őt. A férfit.
Szemeteszsákot tartott a kezében… ami tömve volt terjedelmes
cuccokkal.
A padlódeszkák megreccsentek a léptei alatt. A lépcsőhöz ment. Széles
válla fölött hátranézett a nappali felé. És megállt.
Hátrahőköltem. Mit nézhet?
 A szemem sarkából a padlóra sandítottam. A testem halvány árnyékot
vetett. És ez az árnyék megmoccanhatott, amikor hátrahúzódtam.
Erőtlen ujjakkal a zsebembe nyúltam, és kihúztam a kést a tokjából.
férfi mit csinálhat?
Lassan felém lopakodik?
Arra vár, hátha mutatkozom?
Nála is van kés?
Elfojtottam egy sikolyt, mikor meghallottam felém rohanó lépteit.
Aztán váratlanul megtorpant, és az ellenkező irányba szaladt. Az ajtó
becsapódott mögötte.
Elment?
Vagy csak úgy tett, mintha elmenne, hogy így csaljon elő, és bírjon rá,
hogy utánarohanjak?
Zihálva az ablakhoz kúsztam, és kikukucskáltam rajta. A férfi
távolodott. Gyors léptekkel.
Követnem kellett… azt, aki az imént rémített halálra. Visszatettem a
kést a tokjába a zsebemben, és utánafutottam. Az utca már üres volt. A
nyakamat nyújtogattam, mindkét irányba végignéztem az utcán.
Mivel nem tudtam, merre mehetett, úgy döntöttem, lefelé indulok a
dombról. Futásnak eredtem, és pár perc alatt elértem a dokkokat.
Csosszanó léptek tompa hangja ütötte meg a fülemet a hátam mögött.
Hátranéztem. Azt vártam, valamelyik hajléktalan közeledik.
Nem volt ott senki.
Mentem tovább. Éreztem, hogy valaki követ, de akárhányszor
fordultam hátra, nem láttam senkit. Lekuporodtam a földre, úgy tettem,
mintha a csizmámat igazgatnám. Oldalra döntöttem a fejemet, és a
tekintetemet felfelé kaptam, végigpásztázva a dokkok mentén.
A gyomrom összeszorult, amikor egy magas árnyék suhant be a
Moreton-öböl egyik fügefája mögé. Az a férfi követett, akit én követni
akartam.
Odarohantam a fához.
– Ki vagy te? Ki vagy te? – kiabáltam, és a kezemet a zsebembe
dugtam, megmarkoltam a kés nyelét.
Kés van nálam, és NAGYON is félek használni. Megkerültem a fát.
Nem volt ott senki. Még egy árnyék sem.
 37. PHOEBE
Vasárnap dél

A DÉLELŐTTI NAP MELENGETŐ SUGARAI UTAT TALÁLTAK a

hálószobám ablakán át, mintha csak a közelgő tavasz lelt volna egy
hézagot, ahova behömpölyöghet. Vele szemben nagyi háza túlságosan
sötétnek és zártnak hatott.
Keresgélni kezdtem, hogy milyen ruhába bújhatok. Harisnyanadrág,
rövid ruha és combig érő kabát mellett voksoltam. Általában a két
farmerem egyikébe bújtam. Nem tudom, ma miért döntöttem másként.
Mikor Londonban éltem, hasonló cuccokban jártam. Azóta nem viseltem
ezt a ruhát. Talán a vacsora Dashsel felébresztette szunnyadó énemet, és
felidézte korábbi életemet.
Lementem a földszintre. Nagyi a délelőtti zenés szórakoztató műsort
nézte. A két műsorvezető éppen a temetési elképzeléseit vitatta meg. A
délelőtti tévéműsorok tele vannak temetésekkel és életbiztosításokkal
foglalkozó reklámokkal. Mintha a reklámoknak szüntelenül ezekre kéne
emlékeztetni az olyanokat, mint nagyi, aki közelít a nyolcvanhoz.
– Van zabkása az edényben – közölte.
– Kösz, de nem vagyok éhes. Rideg pillantást vetett rám.
– Megint elmész?
– Igen, arra gondoltam, hogy…
– Az új férfival?
– Nem, nagyi. Nem fogok újra találkozni vele.
– Ó? Nem alakult jól a tegnap este?
Mi van, ha szükségem lesz egy újabb ürügyre (vacsorára), ha figyelni
akarom a 29-es számú házat?
– Szórakoztató este volt – feleltem. – Csak éppen nem randinak
szántam. Mindössze egy vacsorának.
– És ez a mostani kiruccanás milyen dolog?
– Ez nem dolog. – Kifújtam a levegőt, és zsebre dugtam mindkét
kezemet. – Csak járok egyet. Kell valami?
– Hozzál kenyeret! Könnyű rozskenyeret. De nem azt a fajtát, amiben
magok vannak.
 – Oké.
Kimentem a házból, és sétálni indultam.
Valahogy lent találtam magam a Domainnél. Nekivágtam a park széles
útjainak. A nagy, füves területeket fényes virágágyások tarkítják. Szülők
rángatták maguk után a csemetéiket, a gyerekek lufiállatokba
kapaszkodtak. Valami rendezvény zajlott.
Dzsessz-szólamok töltötték meg a levegőt. Eszembe jutott, hogy láttam
egy plakátot, ami a közelgő dzsesszfesztivált hirdette.
Régebben szívesen jártam el Tommyval szabadtéri fesztiválokra.
Mindegy volt, hogy milyen, mert Tommy örömét lelte a zenében, a sok
emberben, a lüktető energiákban, ö is egyike volt a lufiállatokat szorongató
gyerekeknek.
Egykor Tommy is itt rakosgatta pirinyó lábacskáját. Lehet, hogy pont
ugyanazon a helyen sétált, ahol most én, itt szaporázták gödröcs-kés
kisbabalábai, ö is kerekre tágult szemmel, csodálkozva hallgatta a St.
Mary-templom csengő-bongó harangjait. A maga összevissza módján ő is
itt táncolt az aszfalton az utcazenészek dallamára – nem tudta eldönteni,
hogy tapsoljon, fel-le hullámozzon vagy a popóját rázza, mint Beyoncé.
Úgyhogy egyszerre csinálta mindhármat.
Egy pár sétált felém, mellettük vidám kisfiú szaladgált lelkesen.
Önkéntelenül is visszafojtottam a lélegzetemet. Akkora, mint Tommy. A
haja is olyan, mint Tommyé. De nem Tommy.
Lesütöttem a szememet, mint egy bikinis parádéra tévedt pap. Nem
akartam még több boldog szülőt és boldog kisgyereket látni.
Átkígyóztam a tömegen, és kerestem egy félreeső helyet a fűben.
Leültem, egyedül. Amikor már elég erősnek éreztem magam,
hazaindultam. Ostobaság volt idejönnöm, ahol ilyen rengetegen gyűltek
össze.
Ekkor eszembe jutott, hogy Luke azt mondta, Gilroy felügyelő próbált
kapcsolatba lépni velem. Elővettem a telefonomat. Négy nem fogadott
hívás Trenttől.
Visszahívtam.
– Jó napot, Phoebe! – szólt bele Trent a telefonba.
A hangja normálisnak tűnt. Igazam volt, semmi rendkívülit nem tudott
mondani.
 – Hogy van? – kérdezte, és a kérdése őszintének hatott.
– Jól. Újra itt a vasárnap. Úgy fest, szokásunkká váltak ezek a
vasárnapi beszélgetések.
– Én nem bánom. Nemsokára megyek egy családi kerti partira, de most
még lazítok. Nem volt újabb alvajárás?
– Nem. Nincs alvajárás.
– Ezt örömmel hallom.
Úgy tűnt, szívesen cseveg, amitől elkapott a nyugtalanság. Ha csak
azért hívott, hogy az egészségem után érdeklődjön, mostanra már lassan
búcsúzkodnia kellene.
– Phoebe, ugye tudja, hogy egy csapatunk folyamatosan dolgozik
Tommy ügyén? A nyomozás december óta nem szünetel.
– És?
– Nos, a csapat felhívta valamire a figyelmemet. Egy telefonhívásra.
– Egy telefonhívásra?
– Magát hívták. Az adataink szerint pontosan akkor, amikor Tommy
eltűnt.
Dermedten hallgattam a beállt csöndben.
– Phoebe?
– Nem emlékszem semmilyen hívásra.
– Az irodámban van kinyomtatva a beszélgetés. Hétfőn meg tudom
mutatni. Pontosan azokban a percekben fogadta a hívást, amikor Tommy
eltűnt. A vallomásában nem szerepel semmilyen hívás, de könnyen
elkerülhetik az ember figyelmét az ilyen apróságok, amikor ilyen
traumatikus események történnek. A helyszínen egy nő azt mondta a
riportereknek, hogy látta magát telefonálni. Ezt akkor elvetettük. A
riporterek időnként olyasmikkel állnak elő, amik nem teljesen igazak, csak
azért, hogy más ívet adjanak egy sztorinak. De végül úgyis minden
kiderül.
– De maga nem beszélt személyesen ezzel a nővel, aki tagadta? Már
nem rémlik a neve.
– Elizabeth Farrellnek hívták, ö hívta először a rendőrséget, és
jelentette be Tommy eltűnését.
– A vörös hajú nő a kisbabával.
 – Igen, ő az. Amikor kihallgattuk, azt mondta, látta magát és Tommyt
nem sokkal azelőtt, hogy nekiállt szaladgálni, a fiát keresgélve. Nem
említette, hogy hívták volna magát. De miután a csapatunk leellenőrizte a
híváslistáját tegnap, megtaláltuk a hívást. Személyesen kerestem fel tegnap
délután Elizabethet. És most kicsit másképp mesélte a történetet.
– Másképp?
– Igen. Azt mondta, hogy a riporter igazat állított. Telefonált. Elizabeth
le volt sújtva, és azt mondta, korábban azért nem beszélt erről nekünk,
mert annyira sajnálta magát. Nem akarta, hogy… rossz anyának tűnjön.
Azt mondta, nagyon rövid hívás volt. Hogy a fiuk a rövid hívás ideje alatt
aligha kóborolhatott el messzire.
– Ki hívott?
– Hát, reméltük, hogy ezt elárulja nekünk. Nem tudtuk lenyomozni a
hívást. Úgy egy percig beszélt ezzel az emberrel.
– Egyáltalán nem rémlik semmi ilyesmi. Még csak nem is volt nálam a
telefonom…
– Amennyire én tudom, valamikor aznap hagyta el a mobilját. Azt
mondta, ezért nem maga hívott minket elsőnek… mert elvesztette a
telefonját.
– Pontosan.
– Nos, nyilván valamikor a hívás után hagyhatta el. Szeretném, ha törné
a fejét, ki hívta. Valószínűleg nem fontos, de szeretnénk tudni.
– Oké, próbálom felidézni.
– Köszönöm. Nagyra értékelném.
Mikor letettem a telefont, vadul kavarogtak a gondolataim. Tényleg
telefonáltam, mikor Tommy eltűnt?
Az istenit! A hívás annyira letaglózott volna, hogy magamon kívül
lettem?
Ki hívhatott?
Senki nem említette, hogy aznap beszélt volna velem telefonon, így
Sass, Kate vagy Pria nem lehetett. Trent szerint csak egy percig beszéltem.
Valami reklámhívás lett volna? Egy ügynök, aki lakásokat vagy
életbiztosítást értékesített? Még a nagy bankok is reklámhívásokkal
bombázzák az embert. Egy ilyen hívás indokolhatja a rövid időtartamot, és
hogy miért felejtettem el.
 Trent szerint alighanem nem volt fontos, de ugyan miért hívna fel
kimondottan azért, hogy ezt megkérdezze?
Libabőrös lett a karom. Lehet, hogy az emberrabló telefonált? Mobilon
hívtak, mikor elrabolták Tommyt, direkt azért, hogy eltereljék a
figyelmemet.
Felnéztem a fák lombkoronáira. Gondolkodj!
Magam elé képzeltem azakkori telefonomat. Mélyzöld, gyémántmintás
védőtokban hordtam. És a csengőhangja Dávid Bowie Rebel Rebel volt.
És egyszer csak beugrott. A mozdulat.
A mozdulat, ahogy aznap előveszem a telefonomat a parkban. Ahogy
felveszem. A tüdőm összeszorult, eltömte a múlt felkavart pora. Ki szólt
bele?
Gondolkodj!
Nem fog eszembe jutni. Vissza kell ugranom a nap elejére.
Tommy eltűnése perceinek letisztult verziója kezdett szertefoszlani. A
kép, amit rendőrségnek és a médiának festettem, nem volt igaz. Pedig már
én magam is elhittem.
Emlékszem a délelőttre, mielőtt elmentünk nagyi házába. Titokban
felhajtottam két dobozos bourbont a konyhaszekrényben tartott
rejtekhelyről. Luke anyja előző nap rendezte át a szekrényt, és tíz percbe
telt, mire megtaláltam a dobozokat. Megdicsért, hogy milyen jól
öltöztettem fel Tommyt. Szüntelen dicsérgetése bosszantott, és örültem,
hogy nagyihoz megyünk, még úgy is, hogy a kicsi átvitele a nagyihoz
komoly kihívást jelentett.
Emlékszem, hogy Luke-kal gyalog mentünk át nagyihoz, ott ültünk a
nappalijában, és néztük Tommyt, aki igyekezett titkolni azt a kétségbeesett
vágyát, hogy mennyire szeretné megérinteni nagyi nippjeit. Aztán nagyi
megorrolt rá. Nem, nem rá. Hanem ránk. Szerinte Luke és én lusta szülők
vagyunk.
Magam előtt láttam Tommy nagy barna szemét és a Luke-éra annyira
hasonlító sűrű szőke haját, az összes kisbabás gödröcskéjét szép arcán.
Tompa sajgást éreztem a fejemben, de ez nem fejfájás volt. Inkább
dobpergésre emlékeztetett. Valami lassú, monoton ütemre.
Aztán elindultunk nagyitól Tommyval a játszótérre. Luke a vállára
kapta Tommyt.
 – Hát, erre a hétre legalább letudtuk ezt a nagymama dolgot – mondta.
– Nehogy azt hidd! – förmedtem rá Luke-ra, de lehalkítottam a
hangomat, ami tompította szavaim erejét.
Nem akartam, hogy Tommy áthangolódjon a hangulatváltozásra. Luke
összerezzent. Valóságosan, fizikálisán. Pontosan tudta, mire céloztam. Az
anyja (Tommy nagyanyja) már három hete nálunk lakott.
– Nem fog örökké nálunk lakni az anyám – nézett rám. – Csak amíg
kicsit javul a helyzet.
– Úgy érted, amikor már nem leszek bolond? – kérdeztem alig
hallhatóan.
– Nem vagy bolond.
Luke nem zavartatta magát, nem halkította le a hangját. És semmi nem
árulkodott a hangjában, amivel elhitette volna, hogy komolyan gondolja,
amit mond. Inkább beszélt úgy, mint a gyerekét csitító szülő.
Luke véleménye szerint már felszálltam a bolondokházába vivő
vonatra. Főleg a három héttel azelőtti incidens után, mikor arra jött haza,
hogy bezárkóztam a hálószobába az egyik ügyfelétől kapott skót
whiskyvel. Telesírtam a párnámat, Tommy pedig felügyelet nélkül
szaladgált a házban. A házban a szokottnál is nagyobb rumli uralkodott.
Itt jött a képbe Luke anyja. A fia a vendéghálóban szállásolta el, és
beállította rajta a főző, takarító és gyereknevelő módot.
Én voltam az, aki nem főzött. Nem takarított. Nem nevelte a gyereket.
Sőt, bebizonyítottam, hogy még az anyaságra sem vagyok képes. Hogy
selejtes nő vagyok.
Luke anyja, June derűs természet, vidám, sárga keretes szemüvegével
és luxushajókat idéző ruháival (virágos ingeivel és fehér
halásznadrágjaival).
ö sosem hibáztatott engem. Ami szebben hangzik, mint ahogy a helyzet
valójában állt. Ömlengett, hogy milyen szuper munkát végzek, amikor
lezuhanyoztam. Megállt mögöttem, és azt suttogta, hogy megvan bennem
az anyai ösztön, mikor rájöttem, hogy Tommy már álmos (ilyenkor kezdett
el körben pörögni). Még azt is mondta, hogy csodálatos anya vagyok,
amikor Tommynak sikerült túlélnie egy napot.
Én pedig nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy nem csoda, hogy
Luke apja iszik. Olyan lehetett az anyjával élni, mint egy szteroidokat
szedő Pollyannával.
– Figyelj ide! – Luke nagyot sóhajtott, eltúlzottan, az elgyötört férjek
hangján. – Jelöljünk egy időkeretet. Mit szólnál még egy héthez? Anyám
csak még egy hetet marad.
Tudtam, mi történne, ha nemet mondanék. Luke és az anyja
szövetkezne ellenem. Az anyja sosem mondana semmi rosszat, de addig
gyötörne vidám közhelyeivel, míg kegyelemért nem könyörgök. Egyikük
sem mert egyedül hagyni a fiammal. Luke szülei három héttel hamarabb
visszajöttek tengerentúli útjukról, csak azért, hogy June egy időre
beköltözhessen hozzánk, és vigyázhasson Tommyra (meg felügyeljen
engem).
Luke vállán ülve a fiam izgatottan felkiáltott, amikor meglátta a
játszóteret. A férjem letette, és hagyta, hadd fusson előre.
Fojtogató keserűség tört rám.
– Mi lenne, ha te változtatnál a munkabeosztásodon, hogy időnként
otthon lehess Tommyval, és nem az anyád maradna? Hogy elmehessek, és
tehessek ezt meg azt? Hogy mondjuk, nem is tudom, a fiad
megismerhessen téged, és igazi család lehessünk?
– Tudod, hogy mindnyájunknak áldozatot kell hoznunk.
Nem tudtam, hogy mikor lett a különálló Luke-ból és a különálló
belőlem mi.
Luke időnként a mi nevünkben nyilatkozott Tommy megszületése után.
Mikor olyasmikről beszélt, hogy miket csinál, a mi névmást használta.
Nem változtathatott a tervein, mert nekünk szükségünk volt rá, hogy
pontosan azt tegyük, amit ő tesz.
Luke egy pillanatra levette a tekintetét Tommyról, és rám nézett.
– Még hosszú út áll előttünk, hogy eljussunk oda, ahova szeretnénk.
Tessék, itt volt újra. Mi.
– Más pároknak sikerül – feleltem. – Nem muszáj napi tizenkét órákat
dolgoznod.
Tommy előrefutott kicsit, aztán megfordult, hogy lássa, a szülei még
mindig szorosan a nyomában vannak.
– A francba az éppen csak boldogulással. – Luke felemelte a hangját,
hogy nyomatékosítsa a mondandóját. – Pár év múlva kiváló helyzetben
leszünk, ha kitartunk.
 – Még úgy is, ha beledöglök?
A szavaim kősziklaként hulltak alá, a teret és az időt vákuumba
szippantva. Korábban nem mondtam ki ezeket a szavakat. Nem mondtam
el neki, hogyan érzek igazából.
Megtorpant. Felhúzott vállából meg abból, ahogy dacosan megfeszült
az álla, láttam, hogy egyre bosszúsabb.
– Abba döglesz bele olyan rohadtul, hogy egy nagy házban élsz egy
szuper kertvárosban, és mindennap szabadon azt tehetsz, amit csak
kicseszettül akarsz?
– Sosem kértem nagy házat egy szuper kertvárosban. És nem vagyok
szabad.
Tommy mostanra túlságosan előreszaladt. Mindketten kocogni
kezdtünk az úton, hogy beérjük. Mire elértük a játszóteret, Luke is, én is
visszavettünk egy fokozatot. Ezt tettük mindig. A nyilvánosság előtt
eljátszottuk a szép családot. Hogy otthon aztán szétszedjük egymást,
miután Tommy este elaludt.
A játszótéren Tommy légvonalban elindult a vizes csatornák felé.
Leguggolt az egyik mellé, és úgy szántotta előre-hátra a vizet a műanyag
jachtjával, mintha az autó lenne.
Megcsörrent Luke telefonja. A hangjából kihallatszó, szinte könyörgő,
megnyugtató hangszínéből tudtam, hogy az anyja az.
Fellobbant bennem a harag.
– Mondd meg neki, hogy tűnjön el, mire hazaérünk! A kezével befogta
a telefont.
– Phoebe, ezt majd később megbeszéljük.
Olyan kedvesen beszélt, olyan kibaszottul nyájasan. Az anyja előtt
mindig olyan valakinek adta ki magát, aki nem ő volt.
És ha elkezdtem volna ordibálni a rengeteg ember előtt, én lettem volna
a dühöngő őrült. Nézzétek szegény férjét és gyerekét, hogy mit kell
kiállniuk. Úgyhogy nekem is színlelnem, színlelnem, színlelnem kellett.
Színészkednem, eljátszottam, hogy minden csodálatos.
– Tommy, szeretnél fagyizni? – kérdezte Luke, miután letette a telefont.
A fiam ezen tűnődött kicsit, erősebben szorította a hajót, aztán
megrázta a fejét.
– Jól van, akkor veszek egyet magamnak.
 Luke kihalászta a napszemüvegét a zsebéből, és feltette. Leárnyékoltam
a szememet a naptól.
– Hozz egy gombócot Tommynak is!
– Most mondta, hogy nem kér.
– Azt hiszi, itt kell hagynia a vizet, hogy fagyizhasson. Még jó, hogy
kér!
– Akkor jobb lesz, ha megtanulja, hogy azt mondja, amit szeretne, hogy
ne másoknak kelljen kitalálnia.
– Kér egy kibaszott fagyit, Luke.
Az emberek ránk bámultak. A hangom megmagyarázhatatlan módon
messzire szállt. Hogy miként erősödött fel ennyire a hangzavar közepette,
nem tudom. Talán minden haragom ebbe az egy mondatba sűrűsödött
össze.
– Ne itt, a gyerekek előtt! – dörmögte Luke. Hát persze. Hiszen éppen
szerepet játszott.
Az emberek minket néztek, minket figyeltek. Ki lehet a hibás?
Melyikük kezdte? Kit vessünk meg?
Luke a fejét csóválva otthagyott minket. És ezzel megpecsételte a
dolgot. Én lettem a hibás. Innentől mindenki ismerte a sztorit: ő volt a
boldogtalan férj, aki hozzászokott már a neje irracionális kirohanásaihoz.
Ö volt az, aki sosem vágott vissza. Még az is lehet, hogy a felesége
erőszakoskodott vele. Netán a gyereken is voltak kék-zöld foltok?
Mivel további cirkusz lehetősége nem állt fent, az emberek
visszafordultak a saját gyerekeikhez. Pár anyuka mohón megölelgette a
srácait, homlokon puszilta őket. Csak azért, hogy megmutassák, nem
olyanok, mint én. Ök szeretik a kölykeiket. A férjüket is. Minden este
forró vacsora van az asztalon, és vasárnaponként szex. Hosszúkás
rövidnadrágot, hosszú, pasztellszínű pólót és pasztellszínű kalapot viseltek.
Ezzel is az elkötelezettségüket bizonyítva. Semmi dekoltázs vagy
forrónadrág. A férjeik hasonlóan öltöztek, mint a kisgyerekeik. Mindenki
annyira rendesnek, tisztának és egyformának látszott. Akár palackba is
lehetett volna őket zárni, hogy aztán a szupermarketek polcain árulják
őket, mint az almaszószt. Honnan tudná bármelyikük is, ha a kölyküket
vagy a férjüket kicserélnék másikra? Sehonnan.
 Tommy a csatornában pancsikált, fel sem tűntek neki hangos, dühös
szavaim. Megszokta már őket. Megszokta, hogy Luke-kal ordibálunk.
Nem mindig voltunk ugyanis óvatosak. Kicsúsztak dolgok imitt-amott
belőlünk.
Szerettem volna másik anyát adni Tommynak. Ez ajándék: jó anyát
adni a gyerekednek. De nem adhatod meg azt, ami nem a tiéd.
Luke-nak ez így rendben volt, ö a sráckártyát kapta. Amíg fizette a
jelzálogot, vele minden oké volt. A pasztellpólós brigád szemében ennyi
elég is volt, hogy megfelelő férjés apaanyagnak találják. De a feleségnek
és az anyának ki kellett fordulnia önmagából, teljesen ki kellett ürítenie
önmagát. Az életben minden, aminek elvégzésére addig tanították,
haszontalannak számított. A karrierje, a magára szánt ideje, a
sikerorientáltsága – mindezt el kellett engednie.
Valami kavargóit a fejemben. A hőség, a pasztellszínű ruhák és a lassú
dobszóló.
A telefon felzümmögött a zsebemben, és előhúztam, hogy felvegyem.
Egy hang azt kérdezte:
– Még mindig azt akarod, hogy folytassuk?
A jelenben ocsúdtam fel. A parkban üldögéltem, a csak az
emlékezetemben létező telefont bámulva. A fejemben felrobbant a
gyutacs, és az agyam mozdulatlanná dermedt. Hideg és halott
mozdulatlanság telepedett rá.
Aznap tényleg volt egy telefonhívás. De ki telefonált?
Nem emlékeztem a hangjára. Csak arra, amit mondott. Mit akartam
folytatni?
Mit tettem?
 38. PHOEBE
Vasárnap dél

CSAK ÁLLTAM OTT, MEGRETTENVE AZ EMLÉKTŐL.

Megrettenve önmagámtól.
Aztán botladozva elindultam. Sehova nem mehettem, hogy egyedül
legyek. Ha ilyen állapotban megyek vissza nagyihoz, hátborzongatóan éles
érzékeivel darabokra szedne, úgy vizsgálgatna, mint a nagyító alá került
hangyát.
Szitált az eső, amitől az emberek szétszóródtak, és menedék után
néztek.
– Hűha! – Nyúlt ki egy kéz a tömegből, és vette birtokba a karomat.
Dash tűnt fel előttem. – Kész vagy a rólam szóló hazugságokkal?
Értetlenül meredtem rá, míg helyre nem zökkentek a gondolataim. A
tegnap esti randi.
Az interjú.
A sztori.
– Dash! Szia! Még nem írtam meg.
– Nem?
Próbáltam lazára venni a figurát.
– Még nem teljesen. Hiszen vasárnap van, és vasárnap nem lehetek
piszok. Jobb ezt a hétfőre hagyni.
– Hé, jól vagy? Kicsit úgy tűnsz…
– Sok mindenen járt az agyam.
– Kell egy barát, aki meghallgat?
– Kösz. De csak… sétálni szeretnék egyet. Ha nem gond, megyek is. –
Azzal otthagytam.
Felzárkózott mellém.
– Sétálni jó. Elkísérhetlek.
– Nem kell előadásra rohannod?
– Ma este kilencig nem szónokolok. A ma délelőtti előadásokat Baxter
és Eddie tartja. A csapat többi tagja pedig magamra hagyott, ezért úgy
döntöttem, kijövök ide, és elmerülök egy kis dzsesszben.
– Szereted?
 – Te nem?
– Nem a kedvencem.
– Talán csak nem hallottad a legjobbakat.
– Lehet.
– Már pár órája itt vagyok, tök egyedül. Kezdett bezártságérzetem
lenni.
Rápillantottam.
– Azt hittem, attól lesz bezártságérzete az embernek, amikor kénytelen
szűk helyen együtt lenni olyanokkal, akikkel nem akar.
– Hát, igen. Nekem saját magamtól szokott bezártságérzetem lenni. Ez
igazi átok. – Rám nézett. – Szerintem te nem ilyen vagy.
– Nem. Én remekül elvagyok egyedül.
– Ezzel célzol valamire?
Halkan sóhajtottam egyet, és megálltam.
Mögöttünk, egy fa föld feletti gyökerei között egy idős hajléktalan
aludt. A faágak szélesen szétterültek fölötte, megvédve őt a záporozó
esőtől. De így is nyomorúságos alvóhelynek tűnt. Egy pillanatra
eltűnődtem, hogy fiatalon vajon ő is séták-e ebben a parkban, egy nő kezét
fogva.
– Egyszerűen csak nem érzem jól magam – mondtam Dashnek.
– Miért nem jössz vissza a szállodámba? Ott lazíthatnál, és
megnézhetnénk együtt egy filmet. És ha unalmas, elalhatnánk a vége előtt.
Apró mosolyt villantottam rá.
– Nem tehetem. Szia, Dash!
Gyors léptekkel otthagytam, és a katedrális felé indultam. A tornyos
homokkő épület a parkot határoló út túloldalán állt. Talán beülök oda egy
időre. Templomban nyugodtan lehet zaklatott az ember. Ekkor láttam,
hogy autók sora áll meg a járdánál és parkol le. Öltönyös és estélyi ruhás
emberek szálltak ki sietve a kocsikból. Nyilván esküvő lesz. A
templomokban gyakran vannak esküvők. És temetésekre időnként
beengedik az embert, de egy esküvőre soha. Magadra maradsz, ha
menedéket keresnél, amikor valaki másnak bekötik a fejét.
Megfordultam.
Dash még mindig ott állt, és engem figyelt. Az arckifejezése
meglepetté változott, ahogy a park ösvényén elindultam vissza, felé. Most
éppen én magam sem értettem saját magamat. Nem ismertem magamra.
Nem tudom, mit tettem a múltban, de biztosan valami rosszat. Valami
nagyon rosszat. Szerettem volna, ha valami (bármi), tompítja a bennem
lüktető rettegést. A dobpergést, a fejemben zakatoló ricsajt és annak
visszhangját.
Egyenesen odasétáltam hozzá, és kézen fogtam.
– Menjünk!
Nem kérdezett semmit. Szótlanul haladtunk az utcákon. Nyugtalannak
láttam a várost. Elsötétült az ég, közeledett a vihar. Mire elértük Dash
szállodáját, a hajunk és a ruhánk is nyirkos lett. Felmentünk a lifttel a
tizennegyedik emeletre. Ezúttal Dash fogta meg a kezemet, és maga után
húzott a szobájába. Kicsi volt, a Darling Harbourre néző széles erkéllyel.
Bekapcsolta a tévét.
– Milyen filmet szeretsz? Komédiát? Sci-fit? Válaszul hozzáléptem, és
megcsókoltam.
Mindkét keze összezárult a felkaromon. Kicsit hátrahúzódott, és
összevonta a szemöldökét, mintha egy matekegyenletet számolna.
– Nem azt mondtad, hogy nem érzed jól magad?
Újra megcsókoltam. Ezúttal hevesebben. Nem tudtam, mit akarok,
vagy hogy egyáltalán miért vagyok itt. Csak rettenetesen nagy szükségem
volt arra, hogy egy időre megfeledkezzek magamról. Nem akartam
beszélni.
Átható tekintettel nézett rám, mintha megerősítésre várna. Mikor nem
kapta meg, a tekintete megváltozott. Csak annyira gombolta ki az ingét,
hogy áthúzhassa a feje felett. A mellkasa ugyanolyan sima és napbarnított
volt, akár az arca. Kibújt a cipőjéből, a zoknijából, és elnyúlt az ágyon.
Az egyik könyökére támaszkodva nézett, közömbösen, de a mellkasa
erősen hullámzott.
Levettem a kabátomat, a felsőmet, és bemásztam mellé az ágyba. Két
keze közé fogta az arcomat, és homlokon csókolt. Szinte vallásos áhítattal.
Mintha csak megszentelne. Az arcomon nedvesség csörgött le, amiből
megértettem, hogy sírok. Riadtan húzódott vissza.
Erőtlenül megráztam a fejemet.
– Ne törődj vele!
Behunyta a szemét, és kifújta a levegőt.
 – Én lennék a legszemetebb ember, ha azt mondanám, hogy nem
törődöm vele? Bár nem mondhatom, hogy feküdtem már le szomorú
nővel. Inkább utána szoktak elszomorodni.
– Nem vagyok szomorú.
– De valami vagy. Villantottam egy félmosolyt.
– Nem akarok beszélni róla.
Úgy ébredtem, hogy szorosan átkarolt.
Együtt ebédeltünk, szeretkeztünk, megnéztünk egy filmet, és megint
elaludtunk. Régóta nem aludtam ilyen mélyen. Az elmúlt pár hónapban
számtalan órát veszítettem el az alvásomból, amit mintha sehogy sem
tudtam volna behozni.
Olyan közel volt, hogy láthattam a homlokát, a szeme alatti és a szája
ívét barázdáló apró ráncokat. A férfi, aki sosem fog csalódást okozni
nekem (mert sosem látom viszont).
Nem éreztem jól magam. Még mindig ott keringett a testemben a
szorongás, valósággal égetett. Utáltam magamat és mindent körülöttem.
Az órámra pillantottam. Dr. Mórán hamarosan hívni fog. Egy órán
belül ki kell jutnom innen.
Elképzeltem, hogy itt fogadom a hívását, ahol Dash hallgatózik, és
hogy utána milyen beszélgetés zajlana köztünk.
Igen, a dilidokim mindennap felhív, hogy ellenőrizzen. Nem így van ez
mindenkivel?
Óvatosan kibújtam az öleléséből. Legjobb lenne, ha úgy léphetnék le,
hogy nem ébresztem fel.
Semmi csevej vagy feszült csend.
A ruháim az erkélyen álló székre voltak dobva. Nyirkosak voltak az
esőtől, és a szobához nem tartozott ruhaszárító. Dash felrezzent, én pedig
abbahagytam a mocorgást. Aztán egy rövid, mély levegővétel után teljesen
felébredt.
Kisimított egy hajtincset a homlokomból, arcán gödröcskék képződtek
könnyed mosolyától.
– Boldogabb vagy?
– Igen, boldogabb – hazudtam. Könyökhajlatára hajtotta a fejét.
– Maradj!
– Nem lehet.
 – Miért nem? Vasárnap van.
– Nem lesz később előadásod?
– De igen. Be tudlak csempészni, így több mindenről írhatsz. Láthatnál
akcióban.
– Hogy tudós kockákkal töltsem az estémet? Nem, kösz. Enyhe
értetlenség költözött a tekintetébe.
– Azt hiszed, hogy mi tudósoknak tartunk előadásokat?
– Hát nem? Köhécselt.
– Én… Rengeteg tudományról esik szó, ez igaz.
– Na, igen. Hiszen az emberi kapcsolatok tanulmányozásáról tartasz
előadást, nem? – Haboztam. – Kérlek, rólam ne beszélj!
– De gondolni gondolhatok rád? Önkéntelenül is elvigyorodtam.
– Nem. Törölj ki a memóriabankodból! Sosem jártam itt. Sosem
találkoztál velem.
– Oké, akkor a szívembe zárlak.
– Milyen kedves! De, mint tudod, a szívet mechanikus szerkezetekkel
is lehet helyettesíteni. Nem valami különleges szerv.
– Megfogtál. Halott vagy a szememben.
– Jó. – Homlokon csókoltam, majd alsóneműben a teraszajtóhoz
tipegtem.
Megperdültem, mert hirtelen zaj támadt mögöttem. Emberek rohantak
be a szobába. Féltucatnyian. Férfiak és egy nő csillogó, lokálba illő vörös
ruhában, félig kisminkelve. A férfiakat felismertem: Dash csapatához
tartoztak a júliusi karácsony rendezvényről.
Dash kiugrott az ágyból. Felkapott egy párnát, és az ágyéka elé
rántotta.
– Saskia, siess, menekülj! – kiáltotta derűsen. – Nekem már túl késő.
Már látták a meztelen testemet, és nem fogják majd vissza magukat.
Kiszaladtam az erkélyre. De a kisebb tömeg éljenezve követett.
Választhattam, hogy alsóneműben áttolakszom a férfiak sorfalán át, vagy
inkább itt bújok bele a ruhámba. A felöltözés mellett döntöttem.
Dash, immár alsónadrágban, áttörtetett közöttük.
– Ne szorítsátok már így be, hadd kapjon levegőt!
– Ez nem az a riporter csaj arról az estéről?
 Egy magas, fekete amerikai férfi sandított rám, mintha valami különös
állatfaj lennék, amilyet még sosem látott korábban.
– De igen, Baxter – felelte Dash. – És most, ha adnátok nekünk öt
percet, szeretnék rendesen elbúcsúzni tőle…
– Ne, bébi! – A nő a kezemnél fogva húzott magához. – Ne menj el!
Maradj, és bulizzunk! A srácok nagy számbeli fölényben vannak.
Csinos arca volt (noha elkenődött rajta a smink), és úgy a harmincas
évei végén járhatott. A leheletében vodka és citrom érződött.
– Jobb lesz, ha mész, és kerítesz még nőket a ma esti előadásra!
– Egy kövérkés férfi (emlékeztem rá, hogy Eddie-nek hívják) veregette
hátba Dasht. – Ezért jöttünk ide.
Dash rám vetett pillantása elárulta, hogy kínban van. Intett, hogy
menjek, de a nő makacsul kapaszkodott belém.
Egy kék szemű, sasorrú, tusi hajú férfi bólintott, öt (hogy is?) Billynek
hívták.
– Hozz össze egy numerát, Dash, különben nem lesz miről beszélned.
Nem győzheted meg az embereket, ha csak dumálsz, de nem cselekszel.
– Tegnap este neked sem jött össze semmi – dőlt neki Eddie az
erkélykorlátnak. – Te voltál a farok, ami behúzta fülét-farkát.
Ezen mindenki jót nevetett. Billy csak vállat vont.
– Nem sokon múlt a siker. Nem tudom, mi történt azzal a szőke
ribanccal a második bárban, ö kezdett flörtölni velem. Jó úton jártam, hogy
nyélbe üssem az üzletet. Aztán egyszer csak átment rideg picsába.
– Aúúú! – visította a nő. – Biztos aggódott, hogy a pasija bármelyik
percben befuthat.
– Én a pasijaik orra elől szoktam elhalászni az ilyen csajokat – szólt
oda neki Billy.
– Haver, te aztán nem – gúnyolódott Baxter.
– Dash viszont igen. – Nyíltan szemezett Dashsel, flörtölt. – Ö olyan
édi. Szuperédi. Nem igazán tisztességes részetekről, hogy őt hozzátok fel
példaként, amikor arról beszéltek, hogy van, aki az egyszerű csajozós
dumájával meg tudja húzni a pipiket.
Dashre meredtem.
– Hát ezek vagytok? Csajozómüvészek?
– De kérlek! – mondta Eddie, és eljátszotta, mintha megsértődne.
 – Mi hivatásos csajozóművészek vagyunk.
– Nem. – Dash nyelt egy nagyot, a hangja eltompult. – Nem ezek
vagyunk. Nem élünk olcsó trükkökkel. Nem csalunk. Kapcsolati
szakértőnek nevezzük magunkat. Tanácsokat adunk, és komolyan vesszük
a dolgot. És igen, az evolúciós pszichológiát használjuk.
Nem tudósok.
Ekkor beugrott. Sosem állította, hogy azok.
– Csak nem hazudtál szegény lánynak, Dash? – A nő inkább csipkelődő
hangon kérdezte ezt, mintsem megrovóan.
– Nem hazudtam neki.
Dash erősen megfogta a kezemet, kihúzott a csoportból, vissza a
szobába.
Felkaptam a cipőmet a padlóról.
– Nem értem – mondta halkan, megbántott tekintettel. – Hiszen rám
kerestél. Dash Citrone-ra, igaz? Tudtad, hogy miből élek.
– Nem ugorhatnánk vissza tíz perccel korábbra? Amikor el akartuk
felejteni egymást. Kérlek!
– Ha ezt szeretnéd, legyen! És visszatérek oda, amikor rohadtul
összezavartál.
– Köszönöm.
– Azért megírod a cikket?
Az arca elfacsarodott, amikor megráztam a fejemet. Kinyitotta az ajtót,
mikor indulásra kész lettem.
– Kár, hogy nem írod meg az újságcikkedet – kiáltott még utánam a
folyosón. – Szívesen megtudtam volna, hogy mit gondolsz rólam.
Hátranéztem a vállam fölött.
– Jókat. Többnyire.
 39. LUKE
Vasárnap délután

ROB TEKINTETE RÁTAPADT A HOSSZÚ LÁBÚ, kis mellű, nagy

csípőjű nőre, aki kisétált a bárból, az ujjai között vigyázva egyensúlyozott
négy pohár borral.
– Fincsi.
– Az én ízlésemnek kicsit alacsony – vontam vállat.
– Én pont az ilyet csípem.
A csapos elénk tett két sört, mi pedig nem mozdultunk a
bárszékeinkről. Tíz perce végeztünk az új ügyféllel. Annak a hotelnek a
bárjában szeretett volna találkozni, ahol lakott, de inni nem igazán akart.
Úgyhogy Robbal lelkesen, de kiszáradva, szomjasan ültünk a megbeszélés
után.
Belekortyoltam a sörömbe.
– Akkor magyarázd meg Ellie-t!
Ellie mindenhol vékony és hosszú: még a haja is. Kicsit magasabbra
nőtt Robnál, és amikor magas sarkút vett, ez a különbség észrevehetővé
vált.
– Ellie csak úgy megtörtént. Előtte egy kicsi, alacsony lánnyal jártam.
Charlotte-tal. Hihetetlenül be tudott indítani az ágyban, úgy éreztem
magam vele, mintha egy nagy, tomboló medve lennék, vagy ilyesmi.
Komolyan begőzöltem tőle.
– És hogy érzed magad Ellie-vel? A három medve közül a
legkisebbnek? – Visszafordultam a sörömhöz, jót kuncogva a viccemen..
– Nagyon humoros, Basko.
Rob megnyitotta a gallérját, meglazította a nyakkendőjét. Utálta az
öltönyt, csak majomruhának hívta.
– Nem értékeled kellően Ellie-t.
– De, nagyon is. Nézegethetek más csajokat, de ő a legjobb. Amúgy
meg térdből levágná a lábamat, ha valaha megcsalnám.
Elmosolyodtam.
– Nem kérdés, hogy ő a legjobb, amikor az értékesítésről van szó az
ügynökségnél. Hagyni fogod, hogy egyszer ő vezessen egy árverést?
 Vállat vont, hogy elrejtse a hirtelen rátörő, tapintható feszengését.
– Még nem kész rá.
– El fogjuk veszíteni.
– Nem megy át másik ügynökséghez.
– Nem?
Rob nem tűnt túl magabiztosnak.
Azonnal Phoebe-re gondoltam, és hogy mit műveltem Kittyvel. El
fogom veszíteni Phoebe-t. Nem, már elvesztettem. Lefeküdtem egy másik
nővel, a feleségem pedig egy másik férfival randizik. Egyáltalán
megcsalás, amit tettem, ha egyszer vége a házasságomnak? De én nem
akarom, hogy vége legyen! Oké, Kittyre szükségem volt kis ideig, hogy
helyrerázzam a gondolataimat. Minden férfi, aki Phoebe-vel összeakad,
előbbutóbb felhúzná magát miatta. Szinte megsemmisültem, amikor a
feleségem megkérdezte, hogy azt pró-bálom-e eldönteni, melyik nőt
akarom. Igaza volt, ezt tettem. Ha Phoebe akar engem, akkor én is őt
akarom – örökre. De ha nem akar annyira, ahogy én akarom, akkor tovább
kell állnom.
Nagyjából három, velünk egykorú srác sétált el mellettünk, és
telepedett le tőlem jobbra a bárszékekre. Közülük kerten hangosan,
amerikai kiejtéssel azokról a csajokról beszélgettek, akiket előző este
fektettek meg-a jelek szerint egyszerre. Önkéntelenül is magam elé
képzeltem a jelenetet. Az egyikük alacsony volt, és pufi. A másik magas,
vékony afroamerikai. A harmadik, aki mellettem ült, a telefonjára
koncentrált. Megláttam az üzenetet, amit éppen bepötyögött.
Meggondoltam magma – szívből. Látnom kell téged újra. Holnap? Kérlek!
Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy fusson el. Hogy ne
kösse le magát egy nővel. Legyen olyan, mint a haverjai. Jóképű pasas.
Mégis egy lány után kajtat.
Felpillantott, és elvigyorodott, majd eltette a mobilját.
– Bocsásson meg a barátaimnak! Bárhol vannak, mindenütt jár a
szájuk.
Bólintottam, viszonozva a mosolyát.
– Úgy tűnik, érdekes este lehetett.
– Kihozták belőle a legtöbbet. Csak kilenc napra jöttünk ide, aztán
irány Brisbane, majd megyünk haza.
 – Az USA melyik részéről jött?
– Maine-ben születtem, de most Seattle-ben élek.
– Seattle-t imádtam, de Maine-ben sosem jártam. Legfeljebb
képzeletben, valamelyik Stephen King-regény olvasásakor.
Felnevetett.
– Igen, nagyon illenek Maine-hez. Utazgatott Amerikában?
– Vakációzni nem voltam, csak üzleti úton. Vettünk pár amerikai
ingatlant, de egyelőre nem kezdünk velünk semmit. Van egy
ingatlanügynökségem.
– Igazán? Odaát sokkal olcsóbbak az árak, mint errefelé. De szívesen
befektetnék itt, ha az árak gyorsan nőnek. Mennyibe kerül egy, egy
hálószobás lakás a kikötő mellett?
– Sydney a tengerentúli befektetők ingatlan-Mekkája. De ahogy
mondta, pokoli drága. Egy, egy hálószobás lakás után nem tenne szert
akkora profitra, mint egy két hálószobás után. Az emberek szeretik a plusz
hálót és általánosságban a több teret, és készek is fizetni érte. –
Odahajoltam, és megráztam a kezét. – A nevem Luke, és tegezzen
nyugodtan! Ha bármikor kérdése lenne, csak hívjon fel!
Előhúztam a névjegykártyámat a tárcámból.
– Kösz. – Átvette a kártyát. – Én Dash vagyok. Dash Citrone.
– Hé! Dash! – Az egyik pasas, aki a beszélgetőpartneremmel jött,
kurjantott oda neki, bár még egy méterre sem ült tőle. – Híres lettél, ember.
Benne vagy a tévében!
Felpillantottam a tévére. Tényleg a mellettem ülő srác látszott a
képernyőn. Méghozzá egy szálloda erkélyén, amint éppen a nadrágját
húzza fel. öt férfi állt mellette, éljenezték és hátba veregették. A most a
bárban ülő két pasas is ott volt az erkélyen. Valamint két nő: egyikük háttal
állt a kamerának, és éppen egy szűk ruhába tornászta be magát. Nyilván
egy vad buli vége lehetett.
Hat férfi. Két csaj.
– Ó, ember, ne… – nyögött fel Dash. Leszökkent a bárszékről,
döbbenten nézte a képernyőt. – Hogy a francba vette fel ezt valaki?
– Nyilván a miénkkel átellenes erkélyről csinálták-közölte ragyogó
arccal a magas, fekete srác.
 A szűk ruhás csaj ekkor megfordult. Az arca Phoebe-é volt. De nem
lehet Phoebe.
– Ott az a csaj, akit megdugtál – horkant fel a kövér tag. – Gyorsan
eltűzött, miután megjelentünk.
Az agyam nem volt hajlandó tartani a lépést a képernyőn látottakkal. A
gondolataim nedves cementbe ragadtak.
A tévében beszélni kezdett valaki, miközben a jelenetet újra meg újra
ismételték.

Egy sor bizarr incidens közül a legutóbbi során Phoebe Baskótaz

eltűntsydney-i kisgyerek, Tommy Basko anyját-félmeztelenül látták
viháncolni egy csapat hírhedt amerikai csajozó művész társaságában. A
férfiak azértjöttek, hogy előadásokat tartsanak férfiaknak arról, hogyan
szedjenek fel nőket szex céljából.
Alig pár napja Phoebe Baskót a rendőrség szállította le a Cremomeba
tartó kompról, ahol egy idős nőt inzultált. Mrs. Basko a hírek szerint azt
hitte, hogy az asszony küldözgette a leveleket az eltűnt fiáról. A rendőrség
alaptalannak nevezte ezt az elképzelést.
A múlt héten Mrs. Basko és a férje, Luke három levelet kapott, amiben
a fiukról, Tommyról és arról a napról írt versikék szerepeltek, amikor a
gyermek eltűnt egy sydney-i játszótérről. A rendőrségi nyomozás eddig
sikertelenül próbálta kideríteni a levelek írójának kilétét.

A képernyőn képek villantak fel Phoebe-ről, aztán Tommyról. Citrone a

levegőbe lökte mindkét kezét, és a barátaihoz fordult.
– Phoebe-nek hívják? És házas? És van egy eltűnt fia? Basszus, erről
fogalmam sem volt. Ez megmagyarázza, miért titkolózott annyira.
A pontok összekötődtek a fejemben, és mindegyik felrobbant vagy
tüzet okádott.
A mellettem álló férfi lefeküdt a feleségemmel. És ki tudja, hány másik
férfival dugott Phoebe? De egy nevet biztosan tudtam. Dash Citroneét.
Phoebe-nek küldte az SMS-t.
Mire valahogy felálltam, már nem tudtam sem gondolkodni, sem
lélegezni. Meglendítettem ökölbe szorított kezemet, és állon vágtam
Citrone-t. Háttal nekizuhant a bárszéknek.
 Karok fonódtak körém hátulról.
– Luke! Maradj veszteg! – rángatott el onnan Rob.
Hálásnak kellett volna lennem, hogy Rob a kijárat felé ráncigáit, mert
legszívesebben beletapostam volna Citrone-t a földbe, míg nem marad
belőle semmi. Rob ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyen. Közben
javasolta, hogy visszamegy a bárba, elsimítja a dolgokat, és elintézi, hogy
Citrone ne jelentsen fel. Végül belementem. Robnak igaza volt. Az ilyen
ügyek nagyobbat szólhatnak, mint a Ben Húr. Főleg, ha a média
kiszagolja. És az kihatott volna a cégünkre.
Mi a francot keresett Phoebe egy hotelszobában az amerikai
csajozóművészekkel? így próbált visszaszerezni?
Rob kitett a házam előtt. Egyenesen be kellett volna mennem. De a
bennem tomboló harag az utcán tartott. Amikor Rob elhajtott, elővettem a
telefonomat, és dühöngve elmondtam Phoebe-t mindennek, ami csak
eszembe jutott, miközben folyamatosan hívtam. Ahogy vártam, nem vette
fel. Ha nem Citrone-nal van, hol lehet? Más férfiakkal bulizik?
Hullámzó mellkassal fordultam meg és sétáltam oda a kapunkhoz.
Valami volt a postaládában. Csak most esett le, hogy csütörtök óta meg
sem néztem a postámat. Bedugtam a kulcsot, és kivettem három levelet.
Két számlát és egy sima borítékot.
Egy sima, kék borítékot.
‘Phoebe nem küldhette, igaz? Csak nem küldene még egy levelet?
Máris megérkezett a fejembe a válasz.
De igen, küldene.
A nejem totálisan kattant.
Feltéptem a borítékot, és kinyitottam a benne kettéhajtott kék
papírlapot.
A térdem megroggyant, amikor megláttam, mi van a lapon. Négy-
kézlábra hulltam, és hányni kezdtem a kertben.
 40. PHOEBE
Vasárnap délután

A VÁROS EGYIK ZSÚFOLT UTCÁJÁN MENTEM. Alig éreztem a

meztelen lábamat érő hideg levegőt, pedig nem vettem fel a
harisnyanadrágot, amiben elhagytam ma délelőtt nagyi házát.
Villámgyorsan öltöztem fel, miután megjelentek Dash haverjai.
Istenem, ezek csajozóművészek! Miért is nem sejtettem? Kideríthettem
volna Dash vezetéknevét, hogy aztán rákeressek. De túlságosan lekötöttek
a saját ügyeim.
Bekapcsoltam a telefonomat, és elmosolyodtam Dash SMS-e láttán.
Meggondoltam magam – szívből. Látnom kell téged újra. Holnap? Kérlek!
Félórája küldte az üzenetet. Azóta elhagytam a szállodát, átvágtam a
városon, és már majdnem elértem a játszóteret. Általában kerültem a
környéket, a látványától szorongásos rohamaim lettek, és féltem ezektől.
De többre kellett emlékeznem a telefonhívásból. Miután az egyik
kávézóban vettem egy croissant-t meg egy kávét, továbbmentem a vizes
játékcsatornák felé. A környék szinte teljesen üres volt, az eső a legtöbb
családot hazaűzte. És gyorsan közeledett az este. Júliusban már délután
ötkor besötétedik. Csak pár gyerek és szüleik sétálgattak a játszótéren.
Leültem az egyik csatorna szélére, pontosan oda, ahol utoljára láttam
Tommyt. A kávémat és a papírzacskót, benne a croissant-nal, letettem
magam mellé. Kibújtam a cipőmből, és beledugtam a lábujjaimat a fagyos
vízbe. Tommy itt játszott a jachtjával. Az emberek megbámulták a téli
napon a lábát a vízbe lógató fura nőt, de nem érdekelt.
Az apró, csörgedező patakot néztem. Kétségbeesetten próbáltam
felidézni azt a telefonban hallott hangot hat hónappal korábbról. Megettem
a croissant egy részét, a többit pedig odadobtam a galamboknak.
Most tűnt csak fel, hogy a játszótér szélén látott emberek nem szülők
vagy turisták. Kerestek valakit. Egyikük felém nézett, és megdermedt.
Hirtelen rájöttem, kit keresnek.
Megindultak felém, kocogva, mintha félnének, hogy felugrok és
elszaladok, nem pedig a cipőmből kibújva üldögélek. Volt bennük valami,
ami arról árulkodott, hogy rendőrök. Civil ruhás rendőrök. Valami baj
történt. Valami új és rémisztő.
A két ember közül az alacsonyabbik ért oda először.
– Mrs. Basko? Phoebe Basko?
– Igen?
– Gillian Farley nyomozó vagyok, ő pedig Kelsey Donahue nyomozó –
intett a másik nő felé, aki ekkor ért oda. – Szeretnénk, ha velünk jönne az
őrsre. Sürgős a dolog.
– Tommyról van szó?
Farley nyomozó a másik detektívre nézett, mielőtt ismét rám szegezte
volna a tekintetét.
– Attól tartok, erről nincs tudomásunk. Gilroy nyomozó akarja látni
magát. Ennyit tudunk.
Vagyis ez nem közvetlenül Tommyról szól. Hanem rólam. A hat
hónappal ezelőtti telefonhívásról? Rájöttek, hogy ki volt a vonal túlsó
végén?
Visszafojtottam a lélegzetemet, és hevesen bólintottam. Elkísértem őket
a kocsijukig, természetesen az is civil volt. Nyilvánvaló volt számomra,
hogy pontosan tudják, miért visznek be. Nyilvánvaló volt minden
kísérletükből, ahogy az időről és a dzsesszfesztivál-ról beszéltek, míg
Farley nyomozó a zsúfolt városi utakon vezetett.
Én nem voltam hajlandó beszélgetni. Elegem volt a játszmákból.
Mikor a felügyelőkkel beléptem a rendőrőrsre, furcsa érzés kerített
hatalmába. Mintha mindent felsöpörtek volna, minden egyetlen pontba
koncentrálódott. És ennek a pontnak a közepén én álltam. Az őrsön a
rendőrök mind felém fordultak, ahogy a két nyomozó bekísért a kihallgató
helyiségbe. Elliot, Kate férje volt az egyik rendőr, aki a recepciónál ült.
Kerültem a tekintetét.
A kihallgató helyiségben három faarcú nyomozó várt. Trent Gilroy,
Annabelle Yarris és Ali Hakeemi. Mindnyájuk nevét tudtam, mint egy
tévésorozat szereplőiét.
Luke is ott volt. Egy másik szereplő. Ugyanolyan halálosan komoly
tekintettel nézett, mint a felügyelők. Egyáltalán nem úgy, ahogy egy férj
néz a feleségére. Az összetartozás nyomokban sem volt érezhető.
 Mi történhetett? Miért nem mondja el senki? Miért rángatott be Trent
Gilroy az Örsre vasárnap?
Trent megkért, hogy foglaljak helyet.
– Phoebe, felteszek egy kérdést, azután megkérem, nézzen meg
valamit.
Válasz nélkül ültem le.
– Először jöjjön a kérdés! – folytatta. – Küldött újabb levelet?
Ez valamiféle próba? Vagy tényleg jött egy újabb levél? Megráztam a
fejemet.
– Biztos benne?
– Miért kérdezi?
– Ezért.
Megfordította a laptopját, hogy láthassam annak képernyőjét. Hangosan
felkiáltottam.
A képen egy gyűrött, kék papírlap látszott. Rajta pedig mondóka, akár a
többin.
És annál több is.
Egy nagy, alvadt vérfolt látszott – és kis cseppek fröccsentek a
nyomtatott szavakra.
A gyomrom összerándult, elfordítottam a fejemet, és epe tolult a
torkomba.
– A helyszínelők máris számos megállapítást tettek a vérről – folytatta
Trent tárgyilagos hangon. – Van valami, amit szeretne elmondani nekünk a
levélen látható vérfoltról?
– Istenem, kérlek, ne Tommyé legyen!
– Lefuttattuk a teszteket – közölte Trent. – És el kell mondanom, hogy
a vér bizony Tommyé.
Mindkét kezemet a szám elé kaptam, alig kaptam levegőt. Tommy vére.
Luke-ra meredtem, ö bőszen visszabámult rám.
Trent a Luke és köztem zajló néma párbajt figyelte, majd ismét
megszólalt.
– Most pedig el kell mondjam, hogy a vér nem friss. Régi. A labor
szerint akár hat hónapos is lehet.
Hat hónapos.
 A tekintetem visszavándorolt a számítógép képernyőjére, mert
ráébredtem, hogy még nem olvastam el a versikét.

Kicsi Kék Fiúcska

Aludni mégy
Nem kívánt kicsi
Sírod mély.

Nyers, fizikai fájdalom hasított a testembe. Sírod mély.

Nem lenne szabad, hogy Tommynak mély sírja legyen. Hiszen csak egy
kisfiú.
Kétségbeesetten néztem újra Luke-ra. De ő nem szolgált vigasszal.
Ebben a helyiségben nem várhattam kedvességet.
– Phoebe – szólalt meg újfent Trent. – Az orvosa úton van ide. Meg
kell mondanom, hogy a levelek ügye ezzel egészen más fordulatot vett.
– Várjon! – kiáltottam fel. – Ott van a kamera! Megnézhetik, ki tette
oda a levelet! Megnézhetik maguk.
Haleemi felügyelő arckifejezése elárulta, hogy ezzel gond van.
– Tegnap elvittük a kamerát – közölte. – Nem hittük, hogy még szükség
lesz rá.
Trent megkerülte az asztalt, és elém állt.
– Ne törődjön a kamerával, Phoebe! Ezt mi már átbeszéltük. És
szeretnénk feltenni pár kérdést. De először ismertetem a jogait. Jogában áll
hallgatni, és ügyvédet fogadni, mielőtt ismét szóba áll velünk.
 41. PHOEBE
Vasárnap este

AZT AZ UTASÍTÁST KAPTAM, hogy ne hagyjam el a kerületet. A

rendőrség a bizonyítékgyűjtés szakaszában volt. Nem tartóztattak le, de
minden valószínűség szerint csak idő kérdése volt, hogy erre sor kerüljön.
Kezdetét vette a két ház átkutatása, ahol élek. Otthon kellett maradnom
a keresés idején, Annabelle Yarris nyomozó felügyelete alatt, öt rendelték
ki az őrzésemre.
Annabelle bekapcsolta a tévét, vagy mert unatkozott, vagy csak azért,
hogy elterelje a gondolataimat a házkutatásról. Ekkor szembesültem azzal,
amit már mindenki tudott Dashről, rólam és a hotelszobáról. A nyomozó
csatornát váltott, de csak azután, hogy pontosan láthattam, amit az egész
világ látott.
Nem maradtak titkaim. Sem magánéletem. Jogfosztott ember lettem.
Nem maradt egyetlen csendes zug sem, ahol meggyászolhattam
Tommyt.
Sem idő, hogy megbirkózzak a negyedik levél üzenetével.
A rendőrségnek három órájába telt átkutatnia a Luke-kal közös
otthonunkat. A férjem teát és kávét főzött mindenkinek a konyhában,
engem nagy ívben került.
A rendőrség totálisan feltúrta Tommy szobáját. Minden holmiját
átnézték. A dolgokat, amiket valamikor kis kezében fogott, hanyag módon
a padlóra szórták. Elvitték a könyvet, amit anyám hagyott rám – a régi
mondókákkal teli könyvet Péterről, Tökevő Péterről, Georgie Porgie-ról,
Kicsi Miss Muffetről, Kicsi Kék Fiúcskáról…
Odakint egy gép belefúrt Luke tökéletes gyepébe, talajmintákat vettek.
Miután nem találtak semmit, nagyi háza következett.
Nagyi arca krétafehér volt, mikor bekísértek. A nyomozók korábban
már meglátogatták, elmesélték, mi történt, és hogy mi fog történni a
házával.
Megragadta a kezemet, megszorította az ujjaimat.
– Nem értem ezt az egészet, Phoebe. Egy szót sem az egészből. – Ezt
hajtogatta újra meg újra álló nap.
 Annabelle nagyit és engem beterelt a nappaliba, mielőtt a rendőrök
elözönlötték a házat. Leültem a nagyanyám mellé a kanapéra, zsibbadtan
ahhoz, hogy beszéljek. Annabelle velünk maradt, láthatóan nem is izgatta,
hogy milyen állapotban vagyunk nagyival. Sejtettem, hogy teljesen
hétköznapi számára, hogy embereket így lát, életük egyik legszorultabb
helyzetében.
Nagyi merev arckifejezéssel nyújtott át nekem egy levelet. A
kormányhivatalos levelét. Ma kézbesítették, ajánlottan. Három hónapja
maradt, hogy másik lakhelyet keressen. Kitűzték a ház lebontásának a
dátumát. A keze után nyúltam, de nem tudtam igazi vigaszt nyújtani. Csak
annyit sikerült elérnem, hogy fokoztam a traumáját.
A média a semmiből bukkant fel odakint, mint piócák a nyirkos időben.
Nagyi olyan arcot vágott, mintha ki szeretne menni, és elzavarni mindet. A
médiának már megvolt az aznapi szaftos botránya, de most még plusz
ajándékot is kaptak, mert kiderült, hogy Tommy Basko anyja nemcsak
férfiakkal viháncolt egy hotelszobában, hanem ő maga írta az emberrabló
leveleit, és már csak egy hajszál választja el attól, hogy megvádolják saját
fia meggyilkolásával.
Bumm. Csati. Bumm.
Ajtókat és fiókokat nyitottak ki és csuktak be. Nagyi megremegett
minden zajra, amit a rendőrök okoztak a házában.
Most tűntek csak fel a falakon a tépett szegélyek, ahol a tapéta meg a
szőnyeg foszladozó széle találkozott. Ezeket eddig észre sem vettem. A
házba semmi új nem került anyám óta. Tudtam, hogy a rendőrök
felfigyelnek ezekre a dolgokra. Amikor az ember először jár egy házban,
leginkább annak a szemölcseire, sebeire és ráncaira koncentrál. Mint
amikor először találkozol valakivel. De ha az ember egy ideje ott él a
házban, vagy régóta ismer valakit, már nem látja a hibáit. Luke mindig azt
mondogatta, hogy a tulajdonosok képtelenek friss szemmel nézni a saját
otthonukat, amikor el akarják adni a házukat, mindig túlértékelik, mert
nem látnak benne mást, csak az emlékeket.
Bumm. Csatt. Bumm.
Képtelen voltam elviselni a zajokat. Mindkét karomat a fülemre és a
fejemre szorítottam, hátha sikerül mindent kizárni. Egy állat lettem, akinek
az odúját a nyúl nyomát hajszoló vadászgörények feldúlták. Erőszakkal
törtek be, és senki nem zavarhatta el őket.
Hangok, hangok, hangok. A kalapálás, a falak visszaverte üres
visszhangok, a tiltakozó százéves padlódeszkák, ahogy kitépték őket a
helyükről. A vadászgörények a falak között motoztak, a padló alatt,
végigsurrantak a tetőn, feltúrták az udvart.
Csatt. Csalt. Reccs. Ismét odalett nagyi egy újabb cserepes növénye. A
görények nem finomkodtak. Nem kellett nekik. A görények engedélyt
kaptak az otthonod elpusztítására.
De sosem fogják megtalálni Tommyt. Nem tudják, hol keressék.
A vadászgörények nem tudják, hol találják a nyulat.
Nagyi megmarkolta a szék karfáját, amikor kintről fémen csendülő fém
éles hangja hallatszott be. Nagyanyám felállt. Annabelle próbálta
megállítani.
– Ez az én tulajdonom – emlékeztette nagyi kurtán, érdes hangon.
Annabelle habozott, aztán félreállt az útjából.
Nagyit követve elindultam az előszobában. Az udvaron két rendőr
térdelt, a fészer zárját törték fel éppen. A borostyánt már letépték a fészer
külső részéről.
Rémület és vér tolult a fejembe, végül már nem hallottam mást, csak a
dobszót. Azt a bizonyos dobpergést. Oly régóta hallgattam már az elmém
hátsó zugában. Oly régóta.
– Feltétlen szükség van erre? Ez csak egy régi fészer – mondta nagyi
elkeseredetten, igazából senkihez sem intézve a szavait.
Trent elé lépett. Yarris felügyelő megpróbálta elterelni onnan.
– Mrs. Hoskins, ha lenne szíves idejönni egy kicsit! Nem fog sokáig
tartani.
– Vegye le rólam a kezét! – reccsent rá nagyi. Annabelle hűvös
tekintettel mérte végig.
– Ha megteszem, átjön szépen ide?
Nagyi habozva odébb lépett pár centit, de teljesen nem
engedelmeskedett.
Egy utolsó kalapácsütés, és lezuhant a lakat. Gilroy felügyelő elindult.
A vén fészer mintha megremegett volna, ahogy Trent belökte az ajtót, és a
rendőrségi reflektorok fénykévéjét befelé irányították. Jól látszott az
összes ásó, rozsdás festékesdoboz, szerszámosláda.
Minden zaj megszűnt. Halálos csend támadt.
Volt valami a fészerben, amit innen nem láthattam.
Trent megfordult, és kérdő pillantást vetett rám. A kis udvarban álló jó
tucatnyi rendőr utat nyitott, hogy beléphessek a fészerbe. Most már láttam
a két nagy műanyag zsákot, amit sosem láttam odabent korábban. A
zsákok nem voltak régiek. Nem viselte meg őket az idő, mint a fészer
többi holmiját.
Torz formák rajzolódtak ki a zsákokban. Eltorzult dolgok.
Trent gumikesztyűt húzott, és bearaszolt a ládák mentén. Óvatosan
kibontotta mindkét zsákot. Belépett egy rendőrségi fényképész, kattogtami
kezdte a gépét. Trent előhúzott egy nagy játék mackót (Tommy medvéjét),
ami félig szét volt tépve, a tömése kilógott. Trent újabb cuccokat szedett ki
a zsákból. Mindenféle játékot. Tommy hiányzó plüssjátékait és teherautóit.
Mindegyik össze volt törve vagy szét volt cincálva.
A második zsákban valami nagy lapult. Gilroy felügyelő kinyitotta a
műanyag zsákot.
Tommy éjjeli lámpája. Megcsonkítva.
A gondolataim összevissza kavarogtak. Nagyihoz fordultam.
– Ki tette ezt Tommy cuccaival? Karba fonta a kezét a mellkasa előtt.
– Te.
Megráztam a fejemet. Nem értette meg a kérdésemet.
– Te tetted, Phoebe – ismételte.
– Miért hazudsz?
Nem értettem, hogy a saját nagyanyám miért mond ilyet.
Levette a szemüvegét, és letörölte a szeme alatt összegyűlt nedvességet.
– Tavaly novemberben történt. Nem voltál jól. Egyáltalán nem voltál
jól. Széttépted a párnákat a házban, meg vázákat és tányérokat törtél össze.
És igen, ezt tetted Tommy játékaival.
– Én nem…
– Tudom, hogy nem emlékszel. Rengeteget ittál. Az ivástól akkoriban
sok mindent elfelejtettél. Ezen a napon felhívtál telefonon, és könyörögtél,
hogy állítsalak le. Egyenesen odarohantunk Bernice-szel és az anyjával.
Mindent összetakarítottunk. De nem engedted, hogy bármit kidobjunk. Azt
mondtad, mindent meg akarsz javítani és helyrehozni, amint jobban leszel.
így aztán meg kellett tartanunk őket. Csakhogy ezeket a cuccokat
lehetetlen megjavítani.
Ez nem lehet igaz. Nem lehet. A hangom erőtlenül csengett.
– Hol volt Tommy, amikor ez történt? Megnedvesítette a száját.
– Otthon. Szörnyen megijedt. Bernice átvitte őt a saját házába, míg
Mrs. Wick és én összetakarítottunk. Mindent elrendeztünk, mielőtt Luke
megjött volna a munkából.
Forró könnyek égették a szemem sarkát. Halványan derengett az emlék.
Most már emlékeztem belőle foszlányokra. Aznap délelőtt iszogattam, és a
düh egyre gyűlt bennem.
A dobszó könyörtelenül dübörgőit a fejemben. Nagyihoz léptem, és
megfogtam a karját.
– De miért tartottad titokban? Miért tetted a fészerbe a játékokat? Nagyi
reszketegen felsóhajtott.
– Aznap, miután lecsillapodtál, és rájöttél, mit tettél, hisztérikus
rohamod lett. Azzal fenyegetőztél, hogy megölöd magadat. Azt mondtad,
nem vagy jó anya. Féltettelek. Másnap, amikor láthatóan nem emlékeztél,
hogy mit műveltél, vagy hogy mi történt a játékokkal, úgy gondoltam,
legjobb lesz az egészet elfelejteni.
– Sajnálom, nagyi – suttogtam.
Az ujjai megremegtek, ahogy leeresztette karba font kezét, és
összefűzte az ujjait.
– Sosem értettem, mi bajod van, de próbáltam segíteni rajtad. Talán
nem tettem eleget.
Láttam, hogy a szemében félelem csillan. Arra gondol, hogy én öltem
meg Tommyt? Tud a negyedik levélről, a versikéről, a vérről – mindenki
tud róla.
Nem, nem emlékszem arra, hogy bántottam volna Tommyt. Nem
emlékszem…
De elegendő az én emlékezetem?
Nem emlékeztem arra sem, mit rejt a szerszámoskamra. Nem csoda,
hogy azt álmodtam, Tommy szeretne ide bejutni. A játékait akarta.
– Azt hittem, Luke anyja dobta ki Tommy cuccait – mondtam elcsukló
hangon.
 – Tudom. Az azt követő hetekben történt egy újabb incidens –
magyarázta nagyi. – Luke arra ment haza, hogy ittál, és nem vigyáztál
Tommyra. Próbáltam rábeszélni, hogy küldjön el valahova, ahol
meggyógyulhatsz. Ehelyett beköltöztette hozzátok az anyját. Öt
hibáztattad, hogy elvitte Tommy játékait. De azok addigra már nem is
voltak ott.
– Viszont jobban lettem – feleltem. – Tudom, hogy jobban lettem.
De csak azért, mert ott volt Luke anyja, akire neheztelhettem saját
magam helyett?
– Igen, jobban lettél – bólintott, noha a szavai nem csengtek túl
meggyőzően.
A nyomozók mind élénk érdeklődéssel figyelték a nagyival folytatott
beszélgetésemet.
– Phoebe – szólalt meg Trent Gilroy –, tudatnom kell, hogy ön lett az
ügy első számú gyanúsítottja. Tudja, hogy ez mit jelent?
Nagyot nyeltem, odabent szikkadtnak és kiégettnek éreztem magam.
– Azt jelenti, hogy maga szerint én bántottam Tommyt. Habozott,
homlokán a kihagyásos vonal elmélyült.
– Azt javaslom, hogy szerezzen egy jó ügyvédet, Phoebe! Be kell
vinnünk kihallgatásra. Egy héten belül.
Trent Gilroy arca nagyon más lett, mint amilyennek korábban
ismertem. Komor maszk ereszkedett a vonásaira, bezárult előttem.
Kábán biccentettem.
A rendőrség elszállította az összetört játékokat a fészerből. Néztem,
ahogy elcipelik mellettem az éjjeli lámpást.
Aludj, Tommy! Aludj!
Nem kell tovább nyomoznom, hova lett az éjjeli lámpás.
És már nem akartam emlékezni arra, hogy kivel beszéltem telefonon
Tommy eltűnésének napján.
De késő volt. Mert emlékeztem.
 42. LUKE
Vasárnap este

MINTHA EGY ÓRIÁSI BOTTAL KERGETTÉK VOLNA ki az egész

szomszédságot az odújukból. A piros-kék rendőrségi villogóknál semmivel
sem lehet gyorsabban kirobbantani az embereket a tévéképernyőik elől.
A nagyi háza előtti alacsony téglafalon ültem, és nem érdekelt, ki lát
vagy filmez le. Egy perccel sem bírtam tovább nagyi házában, sem az
udvarán. Tommy szétvert játékszereinek látványától rosszul lettem.
Kittyhez szerettem volna menni. De bármennyire nem érdekelt, hogy ki
figyel, őt nem keverhettem bele ebbe, és az egyik stáb dönthetett volna
úgy, hogy követ.
A feleségem egy szörnyeteg. És nagyi mindent megtett azért, hogy ezt
eltitkolja.
Egy olyan nőt vettem feleségül, aki meggyilkolta a fiunkat.
Mit tett Tommyval? Ki segített neki? Valaki másnak is ott kellett lennie
azon a napon a játszótéren, hogy elrabolja Tommy t. És ezt Phoebe tervelte
ki.
Talán hamarosan meggyászolhatom végre a fiamat… amint kiderül, mi
történt vele. Oly sokáig fojtottam mindezt magamba. Elmaradt a lezárás.
Nem volt temetés.
Egy kocsi állt meg az út túloldalán, a rendőrségi autók mögött.
Középkorú nő pattant ki belőle. Az anyám. Apám követte, sokkal
lassabban, imbolyogva.
Anya medveölelésbe rántott.
– Istenem, Luke! Úton voltunk haza, amikor hallottuk a hírekben. Az
volt a tervünk, hogy Felicity nénédnél alszunk meg, de amint meghallottuk
a hírt, idejöttünk.
– Anya… ő volt az. Mindvégig.
– Nem akartam erről beszélni, de én mindig is rá gyanakodtam. De ne
itt beszéljünk erről! Túl sok az ember. Menjünk vissza a házunkba,
hagyjuk, hadd végezzék a munkájukat! Magunkkal visszük Phoebe
nagyanyját is. Alighanem a szívroham szélén áll a szegény idős hölgy.
 – Mi majd gondoskodunk róla – szólalt meg egy éles hang a
szomszédos kapuból.
Mrs. Wick volt az. Bernice és az anyja az előkertjükben álltak
hálóingben.
Mrs. Wick átment az udvaráról a nagyiéra.
– Bernice-szel máris átmegyünk Coralhoz, és segítünk rendet rakni
nála. Coral és én mindig is a saját házunkban laktunk. Nem szokásunk
csak úgy feladni, és elmenni, amikor beüt a baj. És most tűnjetek el!
– Tommy a mi unokánk volt-felelte erre anya fagyosan. – Jogunkban áll
itt lenni.
– Coral birtokán nem – közölte vele Mrs. Wick.
– Menjen a picsába!
Tettem egy lépést Mrs. Wick felé. Anyám megfogta a karomat.
– Sem az idő, sem a hely nem alkalmas, Luke. Mindenki minket néz.
Bernice kilépett a házuk árnyékából a fényre. A szüléimre vetett pillantását
csak úgy tudnám jellemezni, mint alig leplezett gyűlöletet. Fura lány volt,
és még furább nő lett belőle. Csak sejtem, hogy Bernice azért gyűlöl
engem és a családomat, mert a mi fejünkben nem csesződtek el a dolgok,
mint az övében.
Anyám elhúzott onnan, a Wick-ház és a 29-es mellett mentünk el az
övék felé. Apa utánunk baktatott.
– Bernice fura lány, meg kell mondjam – mondta anyám halkan, noha
már nem kellett volna suttognia. Bernice rég hallótávolságon kívül volt.
– Már régen el kellett volna tűnnie innen, és új életet kezdeni.
– Igen, az lett volna neki a legjobb. Szegény Bernice – szólalt meg
apám letörten.
Legszívesebben gyomron vágtam volna érte. Utáltam, hogy mindig
sóhajtozva beszélt. Nem állt ki anyám mellé Mrs. Wickkel szemben.
Mindig olyan rohadtul higgadt marad.
És mi a francért pazaroltak mindketten energiát arra, hogy Berniceről
beszéljenek? Az évek során gyakran tették ugyanezt. Milyen
katasztrófának kellett volna történnie ahhoz, hogy a megszokott
beszélgetéseik a jelenre koncentrálódjanak a múlt helyett? Egy
földrengésnek? Jézusom!
 Anya kinyitotta az ajtót, és beterelt minket. A ház kicsit pézsmaillatú
volt, de ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Minden a helyén volt.
Míg apa letelepedett a karosszékében, anya sürgött-forgott, teát és kávét
főzött.
Csak miután apa elaludt, anya pedig felhozta Tommy nevét, kezdtem el
zokogni csecsemőként a karjaiban.
 43. PHOEBE
Hétfő délelőtt

NYUGTALANUL ALUDTAM, A GONDOLATAIMAT RÉMÁLMOK

nyomasztották, aztán hirtelen fel is riadtam. Az álmaim összevissza
száguldoztak, jelenetről jelenetre ugráltak.
Anyám, ahogy az ágyán üldögél, és a gomb gyűjteményét számolgatja.
Nyugodtan felnéz rám, és azt kérdezi: „Mit tettél Tommyval?”
Nem tudok erre mit mondani. A szám túlságosan kiszáradt, a fejein fáj,
és egyszerűen nem emlékszem. Anyám ismét a gombosdoboza fölé hajol,
folytatja a számolást. Kifutok a szobából, meglátom magamat az előszobái
tükörben.
Esetlenül és soványan festek az iskolai egyenruhámban, nem lehetek
több tizenkét-tizenhárom évesnél. Visszacsörtetek a hálószobájába, rá
akarok ordítani, hogy fejezze be a rohadt gombok számolgatását, de már
nincs ott. A gombosdoboz az ágyán maradt, félig megszámolva.

UGRÁS

Egy éjszakai lokál. Lüktető, pulzáló elektronikus zene. Saskia és Pria

haja ide-oda lebben, ahogy táncolnak, vörös és sárga fények villóznak az
arcukon. Sass elemében van.
Tavaly december van. Péntek esténként Luke-ra hagytam Tommyt, és
kiruccantam Saskiával. Pria nem gyakran tartott velünk.
Sass szerint jobb lenne, ha elhagynám Luke-ot. Szerinte nem illik
hozzám. Sass-szal berúgunk, és vadulunk az esti kiruccanásokon, mint a
régi szép napokban.
Új ruha van rajtam, és jól érzem magam. Sokat leadtam a terhesség
során felszedett kilókból, bár még mindig maradt jócskán. Új, réteges,
váltig érő frizurát csináltattam, és az minden mozdulatomra meglebben.
Imádom, imádom, imádom, ahogy a hajam lobog, mikor táncolok. Nagyon
be vagyok rúgva. Sasstól kaptam kevéske partidrogot is. A
táncparkettfényei a szemem előtt vilióznak, és tuti, hogy a zene rá van
drótozva a testem minden idegszálára.
 Sass egyszer csak rosszul lesz, és haza kell mennie… a drog rossz
hatással van rá. Én Priával maradok a klubban: túl jól szórakozok ahhoz,
hogy hazamenjek. Valaki vállon vereget.
Megpördülök, és egy helyes arcot látok. Táncolunk. Közelebb jön.
Megkérdezi a nevemet. Tudni akarja, hogy megadom-e a számomat. A
fejemet rázom, de nevetek. Boldog vagyok.
Csókolózunk. Rám vigyorog. Egész este mellettem marad a klubban.
Azt mondja, hazavinne magával. Az Államokba. Az arca… Dash arca.
Dash látogatóba jött Sydney-be, de a lüktető zenétől nem hallom, hogy
miért.

UGRÁS

Tommy a lábam előtt pancsikál. A játszótéren vagyunk. Luke fagyiért

ment. Megcsörren a telefonom. Rebel rebel, kiáltja a csengőhang.
Elfelejtettem, hogy hívást várok. Pedig tegnap beszéltem meg. A két doboz
bourbon elfeledtette velem. Szorosan behunyom a szememet, előszedem a
telefonomat, és felveszem.
Flynn O’Callaghan van a vonal túlsó végén. Londonból hív. A hangja
eláraszt, minden részemet. Magam elé képzelem, ahogy beszél.
Fantasztikus látvány, ír akcentusával és kajánkodva felhúzott
szemöldökével.
Hat héttel ezelőtt hívott először, minden felvezetés nélkül. Csak
barátilag, csak azért, hogy mi újság velem. Eleinte. De hamarosan
mindkettőnk számára világossá vált, hogy a kettőnk közti szikra sosem
hunyt ki. A következő hetekben a telefonon keresztül perzselő, fülledt, lázas
beszélgetések zajlottak.
Addig, míg meg nem kérdezte, hogy nem akarom-e elhagyni Luke-ot,
hogy vele éljek Londonban.
Most, a játszótéren hallgatom a fejemben és a mellkasomban dübörgő
dobszót, ahogy a telefont a fülemhez tartom.
– Még mindig azt akarod, hogy folytassuk? – kérdezi.
– Azt – felelem, bizonytalanul.
– Akkor tudod, mit kell tenned, Phoebe. Bólintok, mielőtt felelnék.
 UGRÁS

Az ollóval belevágok az óriási medvébe, belehasítok, a tömése kiömlik.

Aztán feltűnik Tommy arca, kerekre tágult szemmel bámul rám, és az olló
még mindig ott a kezemben…
Ziháló sikollyal ébredtem fel. Nem rémült kiáltással, hanem dühös
üvöltéssel.
Istenem, mit tettem?
Beszaladtam a zuhanyzóba, és két kézzel vadul megcsavartam a csapot.
Hálóingben álltam be a forró víz alá, szerettem volna elégetni magamat.
Remegve csúsztam le a zuhanyzó padlójára, a könnyeim elkeveredtek a
forró vízzel.
Aznap Flynn-nel beszéltem telefonon. Arra biztatott, hogy szálljak
gépre, és találkozzunk Londonban. Ezt elfelejtettem. Igen, lopva
felhajtottam azt a két whiskyt aznap reggel, még mielőtt Luke-kal
elmentünk otthonról (így könnyebben meg tudtam emészteni, hogy Luke
anyja mostantól a velünk élő gyámom), de nem voltam részeg. Nyilván a
Tommy eltűnése okozta erős sokk (majd az, hogy Saskia győzködött,
tűnjek tökéletes feleségnek és anyának) hatására felejtettem el. Amikor az
elmúlt pár hónapban visszagondoltam arra a napra, az agyam kikapcsolt
ott, ahol Flynn felhívott. Mint egy tévékészülék, ami átmenetileg elveszti a
jelet.
Nagyi kopogott az ajtón.
– Phoebe! Jól vagy?
– Igen – hörögtem.
Elzártam a vizet. Törülközőt tekertem a testem köré, és visszamentem a
szobámba, összegömbölyödtem az ágyon. Mikor a forróság kiszállt a
testemből, vacogni kezdtem a hideg kora reggelben.
Így is maradtam, vizes törülközőben, míg dühös hangokat nem
hallottam odakintről.
Leléptem a padlóra, és kinéztem az ablakon az utcára. A tegnapi
riporterek még mindig ott voltak, de most már csatlakozott hozzájuk egy
kábé harmincfős tömeg.
Nem értettem, miket kiabáltak, egyetlen szó kivételével. Egyetlen tiszta
szó kivételével. Gyilkos.
 Hátrahőköltem, mert kerten is megláttak az ablakban.
Levettem a nyirkos törülközőt az ágyról, ráterítettem egy székre, és
felöltöztem. Nem mehettem ki. Rab lettem. Nem mintha lett volna hova
mennem.
Zümmögni kezdett a telefonom, és bekapcsoltam. Kate küldött
üzenetet, de most senkivel nem tudtam volna beszélni. Már majdnem újra
kikapcsoltam a mobilt, amikor a híralkalmazáson felugrott egy értesítés.
Egy értesítés Phoebe Baskóról. Rákoppintottam.
Elszorult a szívem, amikor elolvastam a rövid cikket.

A véres „emberrabló”-levél a negyedik levél, amit Luke és Phoebe

Baskónak küldtek. A rendőrségi helyszínelők megerősítették, hogy a
levélen talált vér Tommy Baskóé. A vér a becslések szerint hat hónapos,
feltehetően abból az időből származik, amikor Tommy eltűnését jelentették.
A rendőrség állítása szerint a leveleket maga Phoebe Basko, Tommy
anyja írta. Megtalálták az ujjlenyomatait mind a négy boríték belsejében,
az utolsó kettőt nem sokkal azelőtt zárták le, hogy a rendőrség vagy Mr.
Basko birtokába kerültek. Rejtett rendőrségi kamera rögzítette, hogy a
harmadik levelet Mrs. Basko tette a postaládába.
A bombasztikus ügynek újabb csavart adott, hogy megerősítették, Mrs.
Baskót egy titokzatos személy hívta telefonon percekkel azelőtt, hogy
Tommy eltűnt a belvárosi játszótérről.
A rendőrségi nyomozás várhatóan a telefonbeszélgetés másik
szereplőjének kiderítésére fog koncentrálni. Ez a személyfeltehetően
kapcsolatba hozható Tommy eltűnésével, lehetséges az is, hogy ő rabolta el
Tommyt Mrs. Basko utasítására.
A rendőrség bízik abban, hogy közel van az ügy megoldásához és annak
kiderítéséhez, hogy mi történt Tommyval.
Mrs. Baskót várhatóan még ma délután letartóztatják.

Ma letartóztatnak…
Hát persze, mi másra számítottam? A gyilkosokat letartóztatják. Még
ha valaki mást bíztam is meg vele, attól még gyilkos vagyok.
De nem, nem beszélhetnek Tommyról és rólam! Ez biztos egy másik
hír, és egy másik anyáról és gyerekről szól, egyike azoknak a sztoriknak,
amit az újságban olvas az ember, és annyira rettenetes, hogy az ember nem
hiszi el, hogy tényleg megtörtént.
Legörgettem az oldalon a sztori alatti olvasói kommentekig.

Mészárolják le a gyilkos kurvát, ugyanúgy, ahogy ő mészárolta le a

gyerekét.
Jó magasról vessék börtönbe! Aztán a rabok tépjék szét, ami még
megmaradt belőle.
Sosem hittem ennek a pókerarcú ribancnak!

Utána ennél csak durvább kommentek következtek. Voltak, akik

remélték, hogy megerőszakolnak és kibeleznek. Több száz kommen-tet
írtak. Úgy hajítottam a telefont az ágyra, mintha égetné a kezemet.
Hallottam, hogy nagyi beszélget valakivel a földszinten. Mrs. Wickkel.
Gondoltam, azért jött, hogy segítsen rendet rakni. Nekem is le kell
mennem, segíteni nagyinak. Ha ma elhagyom ezt a házat, még meg kell
tennem ezt az utolsó dolgot. Segíteni helyrehozni az általam okozott
rumlit.
Mrs. Wick tekintete hosszan elidőzött rajtam, ahogy lefelé tartottam a
lépcsőn. Sosem riadt vissza attól, hogy megbámulja az embereket apró,
szúrós szemével.
– Szörnyen aggódom a nagyidért – tudatta velem.
– Én is sajnálom őt. Kimentem a konyhába.
– Nem lenne szabad ilyesminek a nyakába zúdulnia az ő korában.
Tudod, ez földbe döngöli. És ha egyszer az öregeket valami a földbe
döngöli, gyakran nem kelnek fel. Mint Gladys a 26-osban. Tudtam, hogy
miután kerekesszékbe kerül, neki annyi. – Szünetet tartott, hogy aztán
azzal fejezze be: – Hetek múlva meg is halt.
A hangja követett az előszobába. Úgy beszélt, mintha valami kórság
lennék, ami a végén megöli nagyit. Kihallottam a félelmet a hangjából. A
félelmet, hogy még egy öreg, akit ismer, meg fog halni.
Nagyi bejött az udvarból. Ruhákat akasztott ki a szárítókötélre. Nagyi
ma is mosott, nyilvánvalóan elhatározta, hogy nem szakít a rutinnal.
Bólintással üdvözölt, ahogy elment mellettem, be a nappaliba. A szeme
piros volt, biztos sírt, míg teregetett. Legszívesebben megöleltem volna, de
Mrs. Wick szavai csendültek fel a fejemben. Kórság vagyok. Nem tudok
senkit megvigasztalni. Csak fájdalmat és kínt okozok.
A konyhában kezdtem. A rendőrség az összes szekrényt kipakolta.
Nagyi cuccainak pakolászása furcsa érzés volt, mintha az ember vissza
akarná építeni a húst a csontokra. Lehetetlenségnek bizonyult. A házat
megfosztották az emlékeitől. Új emlékek váltották fel a Régieket: képek
arról, ahogy a rendőrök végigtrappolnak a folyosókon és a szobákon,
mindenhez hozzányúlnak, és megzavarják az idő marta rendet.
Nem sokat beszélgettünk nagyival. És kerültük az ablakokat. A média
készen állt, hogy elcsámcsogjon a döghúson.
Mikor már nem maradt mit elpakolni, felmentem az emeletre. Mrs.
Wick ellenséges pillantásokkal méregetett, a kezét birtokló mozdulattal
nagyi vállán nyugtatva.
Kate újra hívott, és ezúttal felvettem. Megadta egy ügyvéd nevét és
telefonszámát, akit Elliottal ismernek. A beszélgetés rövid volt, és kínos.
Kate került minden témát, csak az ügyvéd erényeit ecsetelte, és arról
érdeklődött, hogy vagyok.
Nem sokkal később Pria is telefonált, és bár ő nem feszengett, ez sem
volt a szokásos beszélgetés. Kertelés nélkül közölte, hogy gondol rám.
Nem kellett agysebésznek lennem, hogy rájöjjek, ő és Kate egy helyen
vannak, vagy Pria, vagy Kate házában, és rólam beszélgettek, aztán
felhívtak.
Sass nem telefonált, de egyszer csak rám tört, hogy hallani szeretném a
hangját. Mindig is azt vallotta, hogy ő a legrégebbi barátom. És tényleg ő
az. Már újszülöttként találkoztunk. Olyanok vagyunk, akár egy család.
Nekem nincsenek se testvéreim, se szüleim. Talán a mai nap az utolsó
alkalom, hogy valaha is beszélhetek vele, szerettem volna elbúcsúzni tőle.
Hívtam a számát, de a telója csak kicsöngött. Már majdnem letettem,
mikor felvette.
– Szia… Phoebe.
Kimérten beszélt. Vagy csak képzeltem? Nem, nem képzeltem.
– Hogy sikerült a temetés?
– Ismersz minket. Egy kisebb ünnepséget kerekítettünk belőle. Ahogy
azt Rosie nagyanyó is szerette volna.
– Anyukád?
 – Most már sokkal jobban viseli.
– Az jó.
Csend támadt, mielőtt ismét beszélni kezdett volna.
– Mennem kell, Phoebe. Családi ügy.
Nem volt meggyőző a hangja. Nem hibáztattam érte. Azt sem tudtam,
miben reménykedtem, amikor felhívtam. Nem vallott Sassra, hogy nem
akarja irányítani a beszélgetést, hogy nem akar elmesélni mindent, ami
történt. Semmi, még egy temetés sem tehetett féket arra, amit mindenki
csak (nem túl finoman) a nagy pofájának hívott. Sass mindent dumálással
oldott meg – akár boldog volt, akár szomorú.
– Hallottad a hírt? – kockáztattam meg, és a hangom olyan vékonyka
lett, akár az égett papír.
Újabb szünet.
– Nem akartam erről beszélni veled, de te hoztad fel. Igen, hallottam az
egészet. A leveleket. A játékokat. Én… – Elhallgatott, aztán folytatta.
– Miért?
Mintha torkon vágtak volna.
– Sass, nem emlékszem… semmire.
– Tommy gyönyörű volt. – Elakadt a hangja.
– Tudom.
– Nem tudok… most beszélni veled. Sajnálom. Szia, Phoebe! Letette a
telefont.
Lerogytam a székembe. Újra rám tört a remegés.
Dr. Mórán délután kettőkor hívott. Az az ostoba gondolatom támadt,
hogy túl korán telefonál a kis lépések programja miatt. Elmondta, hogy
beszélt Gilroy felügyelővel, és sikerült elhalasztatnia a letartóztatásomat,
helyette megszervezte, hogy bevigyenek egy pszichiátriai intézetbe. Luke
most járt nála. Berontott a rendelőjébe, és tudni akarta, hogy beismertem-e
neki Tommy meggyilkolását. Közölte a doktornővel, hogy dilis vagyok.
Hogy megpróbáltam belefojtani magam a fürdőkádba. Dr. Morant
aggasztotta, hogy fennáll nálam az öngyilkosság kockázata, ezért
kiparancsolta a férjemet a rendelőből, és közölte vele, elrendezi, hogy
olyan helyre kerüljek, ahol vigyáznak rám. Ez csak még jobban
felbőszítette Luke-ot, és azzal vádolta meg a doktornőt, hogy megpróbál
őrültnek nyilváníttatni, hogy így az ügyvédemnek könnyebb legyen
felmentetnie az emberölés vádja alól.
Maradtam a szobámban, és vártam.
Nem keresték már tovább Tommyt. Senki sem kereste. Csakis rám
irányult minden figyelem, arra vártak, hogy kicsit enyhüljön az őrületem,
és eláruljam mindenkinek, hol van a fiam.
Mikor a Greensthorne Intézet ápolói megérkeztek, hogy elvigyenek,
levittem a földszintre összecsomagolt bőröndömet, és búcsúzóul
megpusziltam nagyit. Egy kicsit a karomba kapaszkodott, aztán
elfordította az arcát.
Magas épületek suhantak el mellettem, ahogy az észak-sydney-i intézet
felé autóztunk. A szobám kicsi volt, kékre festett, a falon a festmény egy
esőerdőt ábrázolt. A képhez nem tartozott üveg, és a helyiségben nem
akadt egyetlen magas pont sem, amire valamit fel lehet akasztani, semmi
olyasmi, amivel a szoba lakója megölhetné önmagát.
Széles arcú, kicsi, lebiggyesztett ajkú férfi vezetett körbe Greensthorne-
ban. Olyan, akár egy kis vidéki kórház, csak éppen az emeletekről a
városra lehet rálátni. A hosszú folyosókon enyhe fertőtlenítőszag
terjengett. Rengeteg festményt láttam fülledt őserdőkkel és trópusi
madarakkal. Kívülről magas és fekete kerítés veszi körbe az egész
ingatlant, a sűrű bambuszligetek sem tudják eltakarni a kerítések hegyes
végét.
A bennlakók vagy fürkésző, vagy nyílt tekintettel meredtek rám. Rám
szóltak, hogy hordjak napszemüveget és nagy kalapot vagy kapucnis felsőt
még az intézetben is. Ha az emberek felismernének, lehet, hogy
bántanának. Senki nem szenvedheti a gyerekgyilkosokat.
A szobámban maradtam a körbevezetés után.
A látogatás általában este fél kilencig tartott. Luke eljött hétkor, de nem
voltam hajlandó fogadni. Tudtam, mit akar tőlem. Hogy mondjam el, hol a
fia.
Tízkor kilestem az ajtófélfa mellett, hogy megbizonyosodjak róla, nem
jön senki, majd letérdeltem a bőröndöm mellé. A cipzárral zárt zsebébe
rejtettem el az altatókat. Tudtam, hogy nem örülnének neki, ha magammal
hozom a piruláimat. Ök fogják eldönteni, hogy milyen orvosságokat kapok
és mikor. Már átnézték a bőröndömet (ez csak a szabvány eljárás,
biztosítottak), de nem találták meg a rejtett rekeszt. Luke régebben azzal
viccelődött, hogy ez a drogfutár bőröndöm.
Minden este beveszem a pirulákat, míg nem marad egy sem. Csak hogy
láthassam Tommyt. Ezek lesznek az utolsó alkalmak, amikor ilyen
elevenen láthatom az arcát.
Gondosan visszazártam a rekeszt, és lenyeltem a pirulákat az ágy
melletti műanyag korsóban tárolt vízzel.
Itt nem számít, ha alva járok. Nem juthattam ki, és errefelé megszokták,
hogy az emberek furán viselkednek. Már nem volt mit rejtegetnem.
Nem vágytam másra, csak aludni és álmodni.
A keddet és a szerdát kábulatban töltöttem, a kalapom és a
napszemüvegem mögé bújva. Mikor leszállt az este, előszedtem az
altatókat a rejtekhelyről, hogy újra kezdődjenek az álmok, és visszataláljak
Tommyhoz.
Mostanra csak ez maradt nekem. És csak ennyit akartam.
 44. PHOEBE
Szerda este

VALAKI MEGÉRINTETTE A HAJAMAT. Élesen beszívtam a

levegőt, és arra fordultam.
Tommy állt az ágy mellett, ő simogatta a hajamat.
– Akik, mama, alsik.
– Tommy – suttogtam. – Hol voltál? Hiányoztál.
– Elvoltam.
– Tudom. Túl hosszú ideje mentél el. Túl hosszú…
Ülő helyzetbe tornásztam magam, apró körökben masszírozva
megkeményedett homlokomat.
Nem maradt időm Tommy hosszú távollétén tűnődni, mert máris
kiszaladt a szobából. A folyosón láttam az árnyékát, pont, mielőtt eltűnt
volna szem elől.
Kipattantam az ágyból, és utánafutottam. A keskeny folyosón Tommy
átrohant egy ajtón, ami ide-oda lengedezett utána.
Istenem, hova kerültem? Nem ismerem ezt a helyet.
Sprintelve löktem be az ajtót, ahol Tommy is átszaladt. Újabb folyosó
tárult elém. Szobák nyíltak belőle, kettőben égett a villany.
Megfordultam, és a másik irányba néztem. A folyosó ebbe az irányba
hosszabban nyúlt el. Tommy pedig ott szaladt… egy magas nő felé.
Saskia.
Hosszú, sötét kabátot, kendőt és farmert viselt. Tommy odaszaladt, és
átölelte a lábát. Mit keres Saskia ezen a különös helyen?
– Tommy! Tommy! – hívtam a fiamat. – Gyere vissza hozzám! Saskia
szeme különös lett.
– Phoebe, Tommy nincs itt.
A fiam összehúzta a vállát, és hátranézett, rám sandított. Kővé
dermedtem. Az arcvonásai eltűntek. Nem volt szája. Sem a templomi
padok barna színét idéző szeme. Pontosan ugyanazt a ruhát viselte, mint
amiben eltűnt. Mindig ezt a ruhát hordta. Miért nem figyeltem fel erre
korábban?
Nem igazi. Egy szellemet kergettem.
 Ahogy Sassra emeltem a tekintetemet, Tommy kifakult.
Újra elvesztettem. Ezúttal nem jött vissza.
Sass a szájára tette az ujját, hogy jelezze, hallgassak, majd magához
intett.
– Nem akartak beengedni – mondta halkan. – Már vége a látogatásnak,
de azt hazudtam, hogy holnap el kell repülnöm.
– Te ismered ezt a helyet? – ragadtam meg az alkarját. Rám meredt,
arcára kiült a szomorúság.
– Ó, Phoebe, teletömtek gyógyszerekkel, mi?
– Hol vagyunk? – kérdeztem.
– Egy speciális helyen, ahol pihenhetsz – felelte. – De még nem
pihenhetsz. El kell vigyelek valahova.
– El akarok menni innen.
– Remek. De bíznod kell bennem. Az itteniek nem akarják, hogy
elmenj. Óvatosnak kell lennünk.
Visszanéztem a szobám felé.
– A bőröndöm…
– Az lesz a legjobb, ha nem megyünk vissza érte. Mikor megjöttem,
éppen műszakváltás zajlott, és valószínűleg szobaellenőrzés is lesz. –
Kibújt háromnegyedes kabátjából, és átnyújtotta. – Ezt vedd fel!
Engedelmeskedtem, és begomboltam a kabátot. Megfésülte a hajamat,
és a nyakam köré tekerte a kendőjét. Kézen fogott, és elindultunk a
folyosón. Benézett minden szobába, ahol nyitva volt az ajtó. Az egyikben
egy idős asszony ült karosszékben a mellkasához húzott lábbal, és mélyen
aludt, a fején félrecsúszott műanyag hercegnői koronával. Sass elcsórta a
cipőjét.
– Talán ez jó lesz rád.
Bementünk egy üres helyiségbe, és beszuszakoltam a lábamat a fűzős
ortopéd cipőbe. Szorított.
– Phoebe, imbolyogva jársz. Nekem pedig az kell, hogy normálisan
viselkedj, különben nem jutsz ki innen.
Ki akartam jutni. Nem tetszett ez a hely. Bólintottam.
Lementünk a lépcsőn a földszintre. Sass nem akart liftezni. Inkább
maradt a félhomályos folyosón. Közeledtünk a recepcióhoz.
 – Új ember van a pultban – szólt oda nekem halkan. – Remélhetőleg
nem tudják, hogy csak egy ember jött látogatóba. Szeretném, ha egyenesen
járnál mellettem, és kihúznád magad. Csak egy dobásod van, érted?
– Értem.
El tudom ezt játszani, mintha csak egy szerep lenne. Eljátszani, hogy a
gondolataimra nem telepedett köd, hogy a szívemet nem tépte ki Tommy
csalása – amivel elhitette, hogy itt van, pedig nem is volt itt.
Sass merőn nézett rám.
– Akkor hajrá!
Öt utánozva hozzáigazítottam a lépteimet.
– Koszi! – kiáltott oda Sass a bejárati pultnál ülő nőnek, aki
odabólintott neki.
– Használják a kártyát, amit a belépéskor kaptak. És tartsák meg, a
későbbi látogatáshoz!
Sass széles mosolyt villantott, majd ment tovább az üvegajtóhoz. A
kerek, citromzöld gomb fölött apró fény villant fel. Sass megnyomta.
Újabb üvegajtón jutottunk át. Itt is felvillant egy fény a zöld gomb fölött.
Sass ezt is megnyomta.
Kijutottunk.
Beszívtam a hideg esti levegőt.
– Gyerünk!
Követtem Sasst az első kerítéshez. Mögötte volt a parkoló.
Sass bedugta a látogatókártyát a résbe. A kapu felzümmögött, és egy
kattanással kinyílt. A parkoló autók között eljutottunk az utolsó kapuig.
Sass itt ismét bedugta a kártyát.
Felismertem az utcán parkoló kocsit, noha félig eltakarta a köd. Ahogy
elindultunk, eszembe jutott valami.
– Te gyűlölsz – mondtam neki.
De már nem emlékeztem, miért gyűlöl.
– Tévedtem – felelte.
– Hogyhogy…?
– Phoebe, ne beszéljünk most erről! Nem vagy önmagad. Bármit adtak
is neked, iszonyat kába lettél tőle.
Úgy döntöttem, ennyiben hagyom.
– Visszaviszel Luke-hoz?
 – Oda szeretnél menni?
– Nem.
Miért akarnék visszamenni Luke-hoz?
– Akkor jó, mert oda nem mehetünk.
– Akkor hova viszel?
összepréselte az ajkát, egy szembejövő autó fényszórója megvilágította
az arcát.
– A 29-be.
– Ne! Nem akarok odamenni.
– Bízz bennem!
Az a ház volt az utolsó hely, ahova kívánkoztam. De a fejemben csak
szmötyi és hamu kavargott. És túlságosan nehéznek éreztem a fejemet,
hogy vitatkozzak.
Elaludtam.
Mikor felébredtem, egyedül voltam.
Pontosan tudtam, hol vagyok, még mielőtt kinyitottam volna a
szememet. A kor, a penész, a használt ruhák és a fű friss szaga mindent
legyűrt. A 29-es számú ház emeletén voltam, a harmadik hálószobában.
A sarokban tompa fény világított, de a helyiség zömét a sötét árnyékok
színskálája tette ki.
A hangom üresen csengett, ahogy Sass nevét kiáltottam. Nem kaptam
választ.
A szívem vadul zakatolt a csendben. Hát persze hogy nincs itt.
Csak álmodtam.
Greensthorne-ban kéne lennem. Sass pedig másfél ezer kilométerre
van, a családjával.
De hogy kerültem ide Greensthorne-ból? Hogy jutottam ki? Rémlett,
hogy beveszem a pirulákat, és lefekszem. Emlékeztem Sassra… és
Tommyra.
Lepillantottam a ruhámra. Hosszú kabát és az idős néni cipője. Loptam
őket. Ossze-összerezzenve lecibáltam a lábamról a szoros cipőt.
Valaki közeledett.
Hallottam, ahogy a lépcső ilyen hangot ad: reccs, reccs, reccs.
A bekeretezett festmények állványa mögé kuporodtam, és lehajtottam a
fejemet. Az állvány pont olyan magas volt, hogy elrejtsen. Csendben
kellett maradnom. És itt voltak rések, ahol kiláthattam.
A folyosón felnyögtek a padlódeszkák.
Egy férfi sétált be a szobába, a vállán nagy vászontáskával. Ugyanaz a
férfi, akit korábban is láttam. A táska tartalmát a padlóra öntötte, majd
nekiállt elrendezni a tárgyakat. Dúdolt, ahogy a gyűjteményét
gyarapította… furcsa volt a hangja.
Abbahagyta, és a homlokát ráncolta, mikor felemelt két fekete cipőt a
padlóról.
Sietve beszívtam a levegőt. Kint felejtettem az öreg néni cipőjét.
A férfi ide-oda forgatta a fejét, körülnézett. Láttam, ahogy vállat von,
aztán eltette valahova a cipőt. Láthatóan elégedetten azzal, hogy minden
rendben van, felakasztotta a kalapját egy állófogasra, majd következett a
kabátja. A fejéről ezután lefejtette a parókáját.
A parókáját?
Lehullott vállig érő haja. Már akkor tudtam, ki ő, mielőtt leszedte volna
a kecskeszakállát és a bajszát.
Bernice.
Egy cseppet hátracsúsztam, amikor átvágott a kis szobán, hogy egy
polcra tegye a parókáját. Ahogy megmoccantam, a padlódeszkák halkan
megnyikordultak a talpam alatt.
Reagálni sem maradt időm, mert döngő léptekkel odasietett a
festményes állványhoz, és bekukucskált mögé. Átható tekintettel nézett
rám, karon ragadott, és kiráncigált a rejtekhelyemről.
– Phoebe Basko. Mit keresel te itt?
– Engedj el!
– Mondd meg, miért vagy itt, és akkor talán megteszem. A szavak
összefolytak a fejemben.
– Nem tudom, miért vagyok itt. Megvetően morrantott egyet az orra
alatt.
– És nekem ezt el is kellene hinnem?
Megéreztem egy árnyékot mögöttünk. Derékból hátrafordultam.
Sass bukkant elő a folyosó sötétjéből, és megállt az ajtóban. Sass, cipő
nélkül, a gyöngyház nyelű késsel a kezében.
Úgy meredtem rá, mintha hallucinálnék.
 – Engedd el! – Sass nyugodtan, jeges hangon beszélt. – Te
szörnyszülött. Gyaníthattam volna, hogy a környéken kószáló furcsa
ember te vagy.
– Tűnjetek el a házamból! – ordította Bernice. – Nem tartoztok ide.
Egyikőtök sem. Többé már nem.
– Ez a hely mindig a miénk volt. Sass bátran lépett egyet előre.
– Elmentetek, és nem jöttetek vissza. – Bernice tekintete átvándorolt
rám. – Phoebe pedig sokáig távol lesz. Itt nem bújhat el.
– Nem azért jött ide, hogy elbújjon. Sass lépett még egyet.
– Sass, vigyázz! – kiáltottam, és megpróbáltam kirántani a karomat
Bernice markából.
Sassnál kés volt, de Bernice nagyobb és erősebb mindkettőnknél.
– Ne aggódj miattam! – felelte Sass. – El tudok bánni Bernice-szel.
– Azt hittem, csak álmodtam, hogy itt vagy – suttogtam.
– Nyilván kába voltál a gyógyszerektől – bólintott felém Sass. – Be
kellett támogassalak, aztán fel a lépcsőn. Utána elvittem a kocsimat. Nem
akartam, hogy bárki is meglássa, itt vagyok. – Rövid szünetet tartott,
idegesen harapdálta az ajkát. – Sajnálom, hogy olyan voltam, amikor
felhívtál. Akkor haragudtam rád. Sőt, több volt ez haragnál. Mindig is a
testvéremként tekintettem rád. Ettől Tommy is családtag lett. Mikor láttam
az ellened felhozott rengeteg bizonyítékot, nem is tudom leírni, mit
éreztem…
Bernice szorítása erősödött a karomon.
– Ha Phoebe nem azért jött ide, hogy elbújjon, akkor mit keres itt? És
te mi a francért vagy itt?
Saskia arca rideggé vált. A szemét Bernice-en tartva, szabad kezével
beletúrt a farmere első zsebébe, és előhúzott belőle egy apró tárgyat.
A hajót Tommy éjjeli lámpájáról.
– Ezért – közölte Sass.
Éreztem, hogy Bernice megvonja a vállát.
– És ennek mi köze hozzám?
– Phoebe ezt itt találta. Ebben a szobában. A cuccaid között – mondta
Sass.
Megráztam a fejemet.
 – Már nem számít, Sass. Megtalálták az éjjeli lámpát nagyi szer-
számoskamrájában. Én voltam az, aki…
– De, nagyon is számít. – Saskia szabad kezének hüvelykés mutatóujja
közé fogta a hajót. – Ha van valami, amiben jó vagyok, akkor az a színek
és a minták. A munkám része. És ennek a hajónak egyenes vonalú piros
csíkjai vannak. Tommy lámpáján nem ilyenek voltak. Tommy hajóin a
csíkok ívesek voltak, követték a hajótest ívét. Az ilyen apró részletek
fontosak egy formatervezőnél. A legtöbben észre sem veszik. De mi igen.
– Mindketten megőrültetek – közölte Bernice. – Phoebe-t nemsokára
emberöléssel fogják megvádolni. Te összevissza hablatyolsz egy
gyerekjáték csíkjairól. És kést szegezel rám! Bátran mondhatom, ez már
önmagában bűncselekmény.
Sass a zsebébe dugta a kis hajót, és egyenesen előrenyújtotta a kést.
– Hogy te hívod ránk a rendőrséget? Nem hinném. Azok után aligha, ha
meghallgatod, amit elmondok. A hazafelé tartó repülőútón a fedélzeti
tévén a híreket néztem. Ott láttam egy közelit az éjjeli lámpáról. És erről
eszembe jutott az egyik nap, amikor a földön ülve Tommyval és az éjjeli
lámpával játszottam. A hajók mind egyformák voltak. íves csíkokkal. Nem
olyanokkal, mint azon a hajón, amit Phoebe talált itt, a 29ben.
Oldalról láttam a metamorfózist, amin Bernice átesett. Gúnyos
arckifejezése viszont nem változott. Én közben még mindig azt
emésztgettem, hogyan lett férfiból nő. Igyekeztem arra is koncentrálni,
amit Sass mond, de nagyon nehezen ment.
– Csakhogy biztosan kellett tudnom – folytatta Sass. – Mikor
hazaértem, rögtön meglátogattam Phoebe nagyiját. Azt mondtam neki,
hogy Phoebe szobájában hagytam a kendőmet. Felmentem, és elhoztam a
hajót. Pontosan úgy van, ahogy gondoltam. Egyenes vonalak vannak rajta.
Vagyis ez a hajó egy másik éjjeli lámpáról származik. Phoebe-től tudtam,
hogy ezek az éjjeli lámpák limitált kiadásúak, és hogy mennyibe kerülnek.
Vagyis az ember nem akadhat mindenfelé a törött darabjaikra. így aztán
hazarohantam, és utánanéztem a játékboltnak, ahol Phoebe vette. Aztán
felhívtam őket. Úgy tettem, mintha a rendőrségtől telefonálnék, és sürgős
információra lenne szükségem az éjjeli lámpák eladásáról. Nem okozott
nehézséget, mivel tele vannak a hírek az éjjeli lámpával. Az üzlet
tulajdonosa kikereste nekem az eladási nyilvántartást. Egyet tavaly
decemberben adott el. Valakinek ebben az utcában. Még a nőre is
emlékezett, aki megvette. Szőke volt, Bernice, mint te.
Levegő után kapkodtam, a gondolataim száguldottak, de képtelen
voltam összerakni az egyes darabokat. Bernice vett egy éjjeli lámpát? De
miért találta Sass olyan fontosnak, hogy valaki ebben az utcában vett egy
ilyen lámpát?
– Mire célzol? – Bernice hangja fagyosan, de egyben furcsán
kíváncsian is csengett.
Sass farkasszemet nézett vele.
– Pontosan ugyanolyan éjjeli lámpát vettél, mint milyen
Tommynakvolt, és idehoztad. Ebbe az üresen álló házba. Elég különös,
nem gondolod? Mit tettél Tommyval? Hát erre célzok.
Bernice alig hallhatóan felmorrant az orra alatt.
– Találsz itt egy darabot egy éjjeli lámpából, és hirtelen én raboltam el
Tommyt?
– Te tetted? – húzta fel Sass a szemöldökét várakozva.
– Soha nem bántanám Tommyt – mondta Bernice.
– Ugyan, honnan tudhatnánk? – lépett egyet előre Sass bátran.
– Én is szerettem Tommyt – válaszolta Bernice halkan. – Amikor
Phoebe nagyija vigyázott Tommyra… olyankor, amikor Phoebe nem volt
magánál, hogy gondoskodjon róla… én mentem el vele sétálni, meg
játszottam vele.
– Ezt nem tudtam.
Rosszul lettem a gondolattól is, hogy Bernice Tommy közelébe
mehetett.
– Nagyanyád nem árulta el neked – közölte Bernice mert tudta, hogy
nem örülnél neki, ha tudnád, hogy Tommy velem volt.
– A nagyanyám jól tudta – válaszoltam.
Istenem, lehetséges, hogy nem én bántottam Tommyt? Greensthomeban
kész voltam elfogadni, hogy én tettem. De most, hogy újra itt állok ebben a
házban, eszembe jutott a róla szóló álmom. Az érzés, hogy a 29es számú
házban bekövetkezett szörnyű, nap valahogy kapcsolódik Tommyhoz, ismét
gyökeret vert az elmémben. A sérült molylepke és a nő rémült tekintete,
meg a gyöngyház nyelű kések. Bárki tette is ezeket, ő a felelős a Tommyval
történtekért. Ebben biztos vagyok. Ártani akart nekem tizenhat évesen, és
most újra bántott, a lehető legszörnyűbb módon.
– Nem tudsz becsapni minket. Hiszen ismerünk – mondta Saskia. – Jól
ismerünk. Szeretsz összevagdosni dolgokat. Késeket döftél a nevünkbe.
Patkányokat beleztél ki. És befűrészelted a lépcsőt, meggyilkoltad azt a
nőt. Persze neki nem kellett volna itt lennie a házban azon a napon… nem
így van? Szóval, Luke-ot vagy Phoebe-t akartad megölni azon a napon?
A szívem zakatolni kezdett, ahogy Sass elindult befelé.
– Szerintem Phoebe-t akartad megölni. Luke-ra vágytál, de ő nem
vágyott rád. Ezért ártani akartál a barátnőjének. De nem jött össze. Ám a
gyűlölet tovább fortyogott benned. Ezért elvitted Phoebe fiát. Nem így
történt?
Olyan sokáig fojtottam vissza a levegőt, hogy megfájdult a tüdőm.
Rideg pillantást vetettem Bernice-re.
ö válaszul megrázta a fejét, az arcizmai megfeszültek. Elengedett, és
odaugrott Sasshoz, nagy erővel nekilökte a falnak.
– Hagyjatok engem békén! Mindketten.
A kés a padlón csörrent. Kirohant a szobából. Sass felkapta a kést, és
utánafutott.
– Ne, Sass! Hagyd!
Követtem, de úgy mozogtam, mintha szirupba ragadtam volna. Mindig
így volt, amikor bevettem az altatókat.
– Sass! – kiáltottam.
Bernice leszáguldott a lépcsőn, Sass-szal a sarkában. Saskia nem fog
hallgatni rám, nem fog megállni.
Felsikoltottam, amikor a lépcső megingott és felnyögött. A fok, amire
Sass éppen rálépett, megremegett. Sass elesett, és hangosan felkiáltott,
ahogy gurulni kezdett lefelé, egészen a földszintig. Mivel nem
gondolkodtam tisztán, utánafutottam. A lépcső veszedelmesen imbolygott.
De kitartott.
Sass a lábát markolta.
– A francba! Azt hiszem, eltört.
Bernice, aki már a bejárati ajtó kilincsét fogta, most megállt a sötétben,
és Saskia összegörnyedt alakját nézte. Arra számítottam, hogy elfut, és
becsapja maga után az ajtót. De nem tette.
 Gyors, bár bizonytalan léptekkel visszament a lépcső tövébe.
– Hadd nézzem meg!
– Ne gyere a közelembe!
Sass arca eltorzult a fájdalomtól. Odarohantam hozzá.
– Istenem, jól vagy? – Újra Bernice-re néztem. – Ne nyúlj hozzá!
De Bernice már le is térdelt, és mindkét kezével tapogatni kezdte Sass
lábát.
– Nem tört el. Csak csúnyán kificamodott. De lehet, hogy van egy-két
hajszálrepedés.
– Vedd le rólam a mancsodat! – förmedt rá Sass. Bernice megtette.
– Őrültség lenne, ha megpróbálnál ráállni. Jobb lenne, ha fekve
maradnál, és hívnád a mentőt. Csak egy kis ideig voltam a jachtversenyek
biztonsági felelőse, de azért tanultam néhány dolgot. A versenyeken
mindig akadt pár törött csont, egyszer még egy nyaktörés is.
– Majd megoldom – felelte Sass fagyosan.
Behunyta a szemét, máris zihált és levegőért kapkodott.
– Akkor jól van, rád hagyom a dolgot. – Bernice ezután rám nézett.
– Nem én bántottam a fiadat, Phoebe.
– Te vetted az éjjeli lámpát? – Igyekeztem higgadtan beszélni, de
sikertelenül, a hangom érdes suttogássá folyt össze.
– Nem – felelte.
– Akkor miért volt nálad egy darabja?
– Találtam. Ahogy az összes cuccot, ami itt van. Gyűjtöm azokat,
amiket mások kidobnak.
– És hol találtad?
– A szemétben. Ebben az utcában, Kitty házánál. összerezzentem a név
hallatán. Luke-nak is van egy Kittyje.
– Kittynél? Ebben az utcában nem él Kitty. Hazudsz. Sass karon
ragadott.
– Istenem! A játékboltos is ezt a nevet mondta. Nem vezetéknevet.
Csak ennyit, hogy Kitty. Csak feltételeztem, hogy Bernice volt a vevő, és
álnevet mondott. És mivel szereti a macskákat, ezért választotta4 ezt a
nevet. – Bernice-re szegezte a tekintetét. – Te vagy Kitty?
– Nem, nem én vagyok Kitty – felelte.
– Melyik házban él Kitty? – kérdeztem Bernice-től ridegen.
 – Ó, ismered te azt a házat – felelte. – Luke gyakran jár oda. Látom,
hogy odajár, amikor esténként az utcákat járom, és kidobott dolgokat
keresek. De segítek kicsit. Régebben Kitty is gyűjtögetett, mint én.
Csak éppen ő nem tárgyakat gyűjtött. Hanem kóbor jószágokat.
Elveszett, magányos cicákat és macskákat. És hazavitte őket.
Nyeltem egyet, és a tekintetem találkozott Sasséval. Akinek a szeme
hatalmasra kerekedett.
– Pria. De az ő neve nem…
Bernice bólintott, beszívta az ajkát.
– De igen, a másik neve Kitty. Emlékeztek rá, hogy egy rövid ideig
Luke barátnője volt tizenhat évesen? Luke becenevet is adott neki. A
Kittyt. A macskák miatt. Senki nem tudott róla, de én párszor kihallgattam
őket. És Luke így hívta.
Leültem a földre, a levesző kiszaladt a tüdőmből.
Bernice hagyott egy kis időt, tanulmányozta a reakcióinkat, aztán
folytatta.
– És a másik, amit az emberek nem tudnak, hogy mindegyik macska
csalódást okozott Priának. Láttam, ahogy az iskolatáskájában vitte őket a
dokkokhoz, ahol aztán kidobta őket. Azt mondta, hogy a macskák nem
szerették eléggé, ezért már nem akarta őket. Időnként, ha nagyot csalódott
bennük, egyenesen a vízbe hajította őket. Néhányat én magam mentettem
meg a szegény párákból.
– O, a francba, hát ezt művelte szegény macskákkal? – meredt Sass
Bernice-re. – Nekünk azt mondta, hogy más otthont keresett nekik.
– Piát nem – válaszolta Bernice. Nem kaptam levegőt.
– És Luke ezt a nőt látogatja? Priát?
– Persze hogy Priát – bólintott Bernice. – Hónapok óta jár hozzá. Már
tavaly is csinálta. Én különösnek találtam, hiába barátok. Nagyon úgy fest,
hogy Luke-nak komoly titkai vannak.
– Hogy tehette? És Pria is…
– A kurva – formálta a szót szinte hangtalanul Sass.
Sehogy sem tudtam őket elképzelni együtt. Luke-ot és Priát. Luke-ot és
Kittyt. Ennek semmi értelme. De aztán eszembe jutott a Luke nyakán
érzett parfüm illata. Pria parfümje volt. Luke aznap este Priánál járt.
 Hogy sikerült Luke-nak beügyeskednie magát Pria ágyába? És hogy
játszhatta meg magát Pria, azt tettetve, hogy a barátnőm, miközben…
Nem, ne gondolj arra, hogy mit csináltak együtt! Nem számít. Luke-é
lehet Pria. És Priáé Luke.
Kis időre behunytam a szememet, és nagy levegőt vettem.
– Bernice, biztos, hogy Pria házánál találtad a hajót?
– A szemetesében – felelte a kérdezett. – A virágcsokor mellett, amit
Luke-tól kapott.
Eszembe jutottak az emeleti fonnyadt virágok.
– Honnan tudjam, hogy hihetek neked?
– Miért hazudnék? Az éjjeli lámpa nem jelentett nekem semmit. Még
csak nem is tudtam róla. Sosem hívtál meg a házadba.
– De miért tartottál meg egy törött játékdarabot? – faggatóztam.
– Miért gyűjtőd ezt a sok… haszontalan kacatot? Felnéztem az
emeletre vezető ingatag lépcsőre.
– Számomra nem haszontalanok – fonta karba a kezét védekezőén. – A
dolgokhoz történetek kapcsolódnak. Emlékeik vannak. Nem nagyon van
saját életem, így mások életének darabjait gyűjtögetem.
Ha hazudott is, nagyon ügyesen csinálta. Saskia most egyenesen
Bernice-re meredt.
– Ezt nem veszem be. Lehet, hogy Luke és Pria igazi szemétládák, de
nem az ő házánál találtad te azt a hajót. Hiszen lebuktál, és minden jel rád
vall.
– Azt gondolsz, amit akarsz – mondta erre Bernice, és a szavakat
lassan, feszülten ejtette, szinte egybeértek.
– Nem kell gondolkodnom rajta – felelte Sass. – Bevallottad, hogy te
írtad fel a nevünket a falra, aztán átszúrtad a neveket a késekkel. Miért
gyűlöltél minket ennyire?
Sass szeme fehérje világított a sötétben.
Bernice mellkasa jól láthatóan fel-le hullámzott, az alsó ajka remegett.
– Tényleg tudni akarod? Nem gyűlöltem egyikőtöket sem. Csak a
fájdalmat gyűlöltem, amit magamban hordoztam. Azt hiszem, egyszerűen
csak szerettem volna megszabadulni annak egy részétől. Valami történt
velem abban az évben. Amikor tizenhárom voltam.
– Újabb hazugságokkal akarsz traktálni minket? – kérdezte Saskia.
 – Nem hazudok – válaszolta Bernice. – Bár hazudnék!
Sass kétkedve nézte, és megpróbálta kinyújtani a lábát, majd megtette a
másikkal is, amitől összerezzent.
– Itt történt – mondta Bernice. – Ebben a házban. Azért jöttem ide, mert
titeket kerestelek. Soha egyikőtök sem mondta meg, éppen merre lógtok.
Ha szerencsém volt, összefutottunk, és akkor hagytátok, hogy veletek
maradjak. így hát itt vártam a házban, és cigiztem. Mr. Basko Luke-ot
kereste, ő azért jött. Azt mondta, elárulja anyámnak, hogy cigizni látott.
Könyörögtem, hogy ne tegye. Azt mondta, bizonyítsam be neki, hogy jó
kislány vagyok. És aztán… – Váratlanul elhallgatott, és lassan,
szaggatottan beszívta a levegőt. – Aztán egyszerűen letepert. A díványon.
Kérleltem, hogy szálljon le rólam, de ő egyfolytában csak azt hajtogatta,
hogy hallgassak. Hogy hallgatnom kell. Legyek jó kislány. Lemerevedtem,
ő pedig megerőszakolt. Akkor nem is értettem, mi történt velem.
Hangosan levegő után kaptam, az abból az évből Bernice-ről szóló
emlékeim leváltak a most hallott változattól.
– Luke apja azt művelte veled? – kapta a kezét a szája elé Sass. – Ó,
istenem, néha rajtakaptam, amikor engem, Phoebe-t vagy Kate-et bámulta,
de sosem hittem… – Megrázta a fejét. – Miért nem mentél a rendőrségre?
Bernice néma sóhajjal vont vállat.
– Nehéz megmagyarázni. Először senkinek nem meséltem róla.
Annyira elkábultam, hogy csak szerettem volna eltűnni. A napok
összefolytak. Egyre nehezebben és nehezebben jöttek elő belőlem a
szavak. De egy napon anyu tudni akarta, hogy mi bajom van, és akkor
elmondtam neki. Együtt mentünk a Basko-házhoz. Elmondta Baskóéknak,
mi történt. Mr. Basko úgy tett, mintha én csak egy hülye kislány lennék,
aki mindenfélét kitalál. Luke anyja azt mondta, csak azért találtam ki az
egészet, hogy ne kelljen beváltanom, rajtakaptak cigizésen. De közben
tudta. Láttam rajta, hogy tudja. Anyám megkérdezte tőlem, menjünk-e el a
rendőrségre. Ott, a férfi előtt, aki megerőszakolt. De én ahhoz is
túlságosan féltem, hogy megszólaljak. Az anyám egyszerűen nem gondolt
bele a dologba. Egyenesen a rendőrőrsre kellett volna vinnie. De nem tette.
– Ennyi év elteltével – ráztam meg a fejemet, és átható pillantást
vetettem Bernice-re. – Miért nem mondtad el nekünk? Ha a rendőrségnek
nem is, legalább nekünk miért nem mondtad el?
 – Azt gondoltam, meggyűlölnétek vagy nem hinnétek nekem. Hiszen
Luke apja volt, nem valami vadidegen. Szerettem volna beilleszkedni, így
megtartottam magamnak.
Rideg tekintettel méregette a repedezett padlódeszkákat.
Kellemetlen csend állt be. Talán igaza volt. Ha elmondja nekünk, lehet,
hogy kerültük volna.
Luke közénk tartozott, míg Bernice kívülállónak számított a csapatban.
Sass törte meg a csendet.
– Ezért tetted a lépcsővel, amit tettéi? A belső fájdalom miatt? Bernice
megkerült minket, és nehézkesen lerogyott a lépcsőre, az arcát betakarta a
sötétség.
– Utoljára mondom, hogy nem, nem én fűrészeltem be a lépcsőt. Nem
én nyársaltam fel a patkányokat. Pár hónappal ezelőtt én javítottam ki a
lépcsőt, és tettem vissza a helyére. Nem volt egyszerű, de sikerült. Csak
szerettem volna, ha van egy hely, ahova eljárhatok, ahol Élvezhetek, ahol
egyedül lehetek. Máshol ezt nem tehetem. És… elfogyott a hely anyám
házában, ahova a cuccokat tehettem.
Bernice törékenynek tűnt, ahogy előredőlt, mindkét kezével
hátrasimította a haját, és nyugtalanul megnyalta az ajkát. Sass-szal
bűntudatos pillantást váltottunk. Mi magunk is láttuk, hogy a Wick-házban
milyen zsúfoltság uralkodik.
– Ne hibáztassatok olyasmiért, amit nem én tettem! – mondta Bernice.
– Éppen elég mindenen mentem keresztül így is.
Saskia megborzongott.
– Lehet, hogy az öreg tette, aki itt élt… az, akié a ház volt. O volt olyan
hangyás, hogy befűrészelje a lépcsőt, mert úgy akarta elriasztani a
betolakodókat. De az is lehet, hogy a lépcső magától omlott le abban a
pillanatban.
– És vele együtt egyszerre mindkét létra is? – Bernice megrázta a fejét.
– Hogyan tudott egyszerre csődöt mondani mindkét létrán a
szétcsúszásgátló? Én tettem vissza a létrákat. És semmi bajuk. – Kifújta a
levegőt, és meredten nézett minket. – Közületek volt valaki.
Sass megrázta a fejét, hátrahőkölt Bernice tekintetétől.
– Ne nézz így rám! Én csak arra emlékszem, hogy a nappaliban
iszogattam, amikor a lépcső összedőlt. Eléggé be voltam állva.
 – Várj csak! – nézett Bernice a fotelben ülő bolti kirakatbábura. –
Phoebe, akkor nem videókameráztál? Rémlik, mintha a bábu ölébe tetted
volna a kamerát.
Próbáltam visszaemlékezni. Bernice át akar verni? Úgy akar
meggyőzni bennünket, hogy nem ő tette, hogy megbuherálta a
videófelvételt?
– Én is be voltam állva, mint Sass – feleltem. – Azt hiszem, aznap
mindannyian rossz döntést hoztunk, mikor nem mentünk a rendőrségre.
Fiatalok voltunk, részegek, nem gondolkodtunk tisztán. De tudom, hogy
amikor a dolog történt, nem videókameráztam. Luke-kal voltam az
emeleten.
Bernice felsóhajtott.
– Ja, ez igaz. De talán van valami a szalagon aznapról, ami nyomra
vezet. Próbáltam erről beszélni veletek a történteket követő napokban, de
nem voltatok hajlandóak meghallgatni.
– A szalag rég elveszett – mondtam. – Luke anyja nagy takarítást
rendezett. Utána rákérdeztem nála a kamerára. Azt mondta,
megsemmisítette a benne lévő kazettát, biztos, ami biztos. Utána pedig
betette a kamerát a szekrénybe. A néni halála utáni napokban a rendőrök
az egész házat átkutatták. Nem jöhettem vissza a kameráért, és nem is
akartam. Ettől a háztól egyszerűen hányingerem lesz, valahányszor
ránézek.
Bernice nagyon jól tudja, hogy a kazetta megsemmisült, gondoltam
komoran. Ekkor egy emlék tolakodott elő. Aznap tényleg kameráztam.
(Részegen) mindenkit arra ösztökéltem, hogy mondják el, szerintük mi
lesz velük, mire betöltik a húszat. A húsz olyan távolinak tűnt. Bernicet
már csak egy év választotta el tőle, de minket, többieket, még több mint
három. A kazetta megtelt. Rémlett, hogy azért tettem a kamerát a
kirakatbábu ölébe, nehogy baja essen, mielőtt kimentem a konyhába még
egy italért. De nem emlékeztem arra, hogy kikapcsoltam-e. Végigfutott a
hideg a hátamon. Mert amikor a kazetta megtelt, a készülék beépített
flashmemóriája rögzített tovább. A kamera lehet, hogy mégis rögzített
valamit.
Sass éber tekintetét éreztem meg magamon.
– Phoebe?
 Bernice-re néztem.
– Láttad itt a kamerát? Bernice vállat vont.
– Igen. Megtaláltam a ruhásszekrényben. Felvittem az emeletre a többi
cuccommal együtt. Nincs benne kazetta. Csak gondoltam, egy nap
visszajössz érte, és elviszed.
– A kamera sértetlen? – kérdeztem, és belenéztem a szemébe.
Értetlenül, de bólintott.
– Szerintem sértetlen, már amennyire egy tizenhárom éves kamera az
lehet.
– Használtad? – Igyekeztem elfojtani a bennem feltörő reménykedést.
Bernice furán nézett rám, aztán Sassra pillantott válaszért, de ő csak a
fejét rázta.
– Dehogy. Mit kellett volna videóra vennem? És miért? Nagyot fújtam.
– Amúgy sem tudnám most feltölteni a kamerát. A töltőt már rég
kidobtam.
– Akkumulátor kell? – érdeklődött Bernice. – Az emeleti limlomok
között biztos akad egy-kettő. Talán van olyan is, amiben maradt egy kis
élet. Milyen típuséi kell?
– Sosem foglalkoztam az akkujával. Azt sem tudom, a kamera milyen
típusú volt.
Bernice talpra kecmergett.
– Szeretnéd megnézni?
– Ne hagyj engem itt egyedül! – szólt közbe gyorsan Sass. A tekintete
átvándorolt rám. – És ne menj fel oda Bernice-szel!
– Oké, jól van. Gyűlölj csak tovább! – szólt oda neki Bernice. – Ki
tudja, hátha a gyűlöleted tart össze minket. Mert a fasz tudja, hogy mi más
tart vissza attól, hogy lelépjek.
A fejét rázva indult vissza a lépcsőn.
Sass-szal találkozott a tekintetünk, de egyikünk sem mondta ki
hangosan, mire gondol.
A lépcső felől koppanásokat és dübögést hallottunk. Bernice visszatért
a kamerával, a szemében csendes diadal ült.
Kinyújtottam érte a kezemet.
– Cseszd meg! – dünnyögte Bernice, és a készülék gombjait babrálta,
nem adta át.
 A kamera tetején kigyúlt egy fény, aztán vetíteni kezdte a képet.
Bernice leült az alsó lépcsőre, ott nézte, így Sass és én kénytelenek
voltunk az ő két oldalán elhelyezkedni. Sass az oldalára hengeredett a
padlón, úgy nézte.
Éreztem, hogy meglódul a gyomrom a képek láttán. Látszott a ház.
Azon a napon, amikor Grace Clark meghalt. A kamera rögzítve volt, a
szereplők be-bemozogtak elé.
Istenem, ott volt Luke, ahogy kézen fogva húzott fel az emeletre.
Láttam magam, ahogy félig kábán hátranézek a vállam fölött, és felfelé
lépdelek a lépcsőn vele. Bernice, Kate, Sass és Pria a kanapékon
heverészett. De nem látszottak teljesen. Csak a lábuk. Mindnyájan sötét
színű farmerben voltak. Egyikük felállt. Egy fekete farmeres, kapucnis
kabátos valaki. Végigsétált a folyosón, és eltűnt a lépcső melletti sötét
zugban.
Szinte éreztem minden szívdobbanásomat, amikor ez a valaki kinyitotta
a lépcső alatti tárolóba vezető ajtót.
A filmen tisztán hallatszott egy ébresztőóra fémes csörgése. Az
emeletről csosszanó lépteket és kiáltásokat hallottunk. Grace jelent meg a
lépcső tetején. Rémülten, sápadt arccal rohant lefelé, és elérte a lépcső
közepét.
Aztán az egész összeomlott, por és faforgács robbant a levegőbe.
A lépcső alá vezető ajtó már zárva volt, az a bizonyos valaki már a
külső udvar felé futott, míg a többiek a nappaliból a lépcsőhöz rohantak.
Senki nem nézett az előszoba felé. Mindenki a lezuhant lépcsőre
koncentrált.
Aztán megláttam a sötét előszobából kibukkanó alak arcát. Pria.
Minden kétséget kizáróan Pria volt az.
Bernice letette a kamerát a lépcsőre, az arca krétafehérnek tűnt a
félhomályban.
Az ezt követő hosszú csendben Sass és én először egymásra néztünk.
Sass arca ugyanazt a sokkot és bűntudatot tükrözte, ami engem is elöntött.
– Bernice… – kezdte Sass.
– Ne! – csattant fel Bernice. Könnyek csillantak Sass szemében.
– Nem te tetted. Annyira sajnálom.
 A tekintetem a kamera keresőjében látható, rohanó alakokra esett.
Mindannyian másfelé futottunk, nem tudva, mit tegyünk.
Pria csinálta ezt az egészet. Megremegett az ajkam.
– Semmit nem tudok mondani, ami enyhíthetne ezen. Olyan rohadtuk.,
nagyot tévedtünk.
– Kezdetnek kicseszettül befoghatjátok – közölte Bernice. – Azt
hiszitek, most pont a ti kettőtök érzelgős bocsánatkérésére van szükségem?
Mindketten elmehettek a francba. Én Tommyért aggódom. Úgyhogy
fejezzétek be a bőgést, és kezdjétek el használni az eszeteket!
Pörögni kezdtek a gondolataim. Ha Pria állított csapdát a lépcsőn, mi
másra képes még? Mi másra?
Sass lehajtotta a fejét, szőke haja a padlóra lógott.
– Phoebe, van valami Priáról, ami most szörnyű értelmet nyert. Amikor
elmentünk bulizni a karácsonyi vacsorára, azt én találtam ki, de Pria
döntött a helyről. Azt mondta, hogy olvasta, az a srác, akivel tavaly
találkoztál abban a klubban, és olyan jól kijöttél vele, szintén ott lesz. Arra
gondoltam, jó móka lenne neked. Nem tudtam, ki a pasas. Kezdem sejteni,
hogy az egyik férfi lehetett, akivel lefilmeztek a szállodában. Az a Dash.
És mielőtt… mielőtt elindultunk, Pria előállt az ötlettel, hogy szólítsuk
megint a Jávorszarvast. Azt mondta, hogy jót tenne neked egy estére, hogy
talán csökkentené a rád nehezedő nyomást. És hogy a legjobb lenne, ha te
én lennél azon az estén. Pszichológus, Phoebe! Arra gondoltam, ha valaki,
ő biztos tudja, mi kell neked.
Behunytam a szememet, mert már teljes bizonyossággal tudtam, ki
értesítette a médiát, hogy Dashsel vagyok. Láttam mindnyájunkat, ahogy
gyerekként jávor szarvasosdit játszottunk a 29-ben. Ahogy azt játszottuk,
hogy a másik vagyunk. Veszélyes játék volt ezt Priával űzni, csak éppen
egyikünk sem tudta.
– És van még valami más is – nézett fel rám Sass a földről. – Mikor
úgy öt hónapja egyszer Priánál voltam, Jessie mondta, hogy a kutyát az
emeleti játszószobában tartja, de ő még sosem látta. Arra gondoltam, hogy
ez milyen furcsa. Aztán Pria elküldte a lányát a házi feladatát csinálni, és
tisztára elutasító volt az egész kutyaüggyel. Mintha csak Jessie találta
volna ki.
 – Phoebe – szólalt meg Bernice óvatosan. – Esküszöm, hogy amit arról
mondtam, hol találtam az éjjeli lámpát, az igaz. ledöntesz arról, hogy
rohadtul mit szíveskedsz kezdeni ezzel az információval. De azt hiszem,
kicsivel többet kell megtudnod Kitty barátnődről.
 45. LUKE
KÉT ESTÉVEL KORÁBBAN

Hétfő este

KITTY LUSTÁN ÁTVETETTE A LÁBÁT A HASAMON, és

közelebb húzódott hozzám az ágyban.
– Utálom, amikor ennyire stresszesnek látlak.
Felnéztem a mennyezet tekervényes, retró rózsamintájára,
végigsimítottam csupasz derekán és combján. Kint, a magas ablak előtt
besűrűsödött a köd.
Végighúzta egyik ujját a halántékomon, a fülem mögé simította egyik
hajtincsemet.
– Talán igazad volt korábban. Arról, hogy lépjünk le innen. Miért is ne
tennénk? Csak úgy elhajókáznánk.
Meglepődve néztem rá. Túl közel feküdt, hogy tisztán lássam az arcát.
– Tényleg?
– Igen.
Felsóhajtottam, most az ujjhegyeimmel doboltam a csípőjén.
– Bárcsak mehetnék!
– Van, hogy a legjobb elöntés a menekülés. 1 ül régóta harcolsz azért,
hogy talpon maradj.
– Amíg a rendőrség 1c nem tartóztatja őt, és vége nem lesz ennek az
egésznek, nem mehetek el. Le kellett volna tartóztatniuk azon nyomban,
amint az utolsó üzenet a kezükbe került. Nem pedig bedugni egy klinikára.
– Ha jól sejtem, csak a szokásos eljárást követték. Meg kell
bizonyosodniuk a dologról.
– Mi a faszra van még szükségük? Tommy vére van a levélen. A
fiamé…
Elöntött a fájdalom, de annyira, hogy belesajdult a mellkasom.
– Luke…
Egy darabig csak némán ölelt.
– Tudnom kell, mi történt Tommyval – mondtam olyan rekedt hangon,
ami nem is hasonlított az enyémre. – Hogy mit tett, és ki segített neki.
Amikor beviszik és kihallgatják, és kiszedik belőle az igazságot, akkor
végre tudni fogom, mi van. És elkezdhetek végre gyászolni.
– Megértelek. Persze hogy ezt szeretnéd.
Áthajoltam fölötte, hogy felvegyem a mobilomat az éjjeliszekrényről,
de nem volt ott.
– Nem láttad a telefonomat? Meg kell néznem, nincs-e valami új
fejlemény. A hírekben vagy Gilroytól.
Az enyémre tette a kezét.
– Nem láttam. De tudod, hogy a felügyelő azonnal hív, ha történik
valami. Aggódom miattad. Azoknak a klasszikus tüneteit produkálod, akik
az összeomlás határán állnak. Komolyan, nem akartam ezt kimondani, de
aggódom az elmeállapotod miatt.
Egy hangyányic elhúzódtam tőle, az arcát vizslattam.
– Tartom magam.
– Nem, nem tartod. És egész éjjel motyogszálmodban. Arról… nos,
arról, hogy meggyilkolod a feleségedet. Igazából nagyon megijesztesz.
Kibontakozott az ölelésemből. Megragadtam a karját.
– Tudom. Beszélek álmomban, de… Halvány félelem lopózott a
szemébe.
– Tegnap éjjel nyugtalanul hánykolódtál. Ki tudtam venni
mondatfoszlányokat. Apró darabokra akartad vagdalni a feleségedet,
ugyanazt akartad tenni vele, amit ő tett Tommy játékaival. Utána pedig…
egyszer csak rám vetetted magad, mindkét kezedet a nyakam köré
fontad…
– Ezt tettem?
– Igen.
– Bassza meg!
– Mondtam neked, hogy nem én vagyok Phoebe, és sikerült lelöknöm
magamról. Többé nem tetted, de továbbra is dühösen mormoltál az orrod
alatt. Bevallom, kicsit megijedtem.
Felültem, többször is nagy levegőt vettem.
– Erre többet nem kerülhet sor. Egy ideig nem jövök. Míg túl nem jutok
ezen.
Megrázta a fejét.
 – Félek, hogy még jobban elrontod az eleve is rossz dolgokat, ha hátat
fordítasz az egyetlen embernek, akihez most segítségért fordulhatsz. Életed
mélypontján. Azt mondtad, a szüleid nem képesek megadni a szükséges
támogatást. Nézd, nagyon is tudom, hogy miről beszélek.
Már odáig jutottam, hogy megszorongattam Phoebe torkát, és meg
akartam szabadulni tőle. Múlt éjjel meg is ölhettem volna a mellettem
fekvő nőt. Kitty jól mondta, hogy szükségem van rá… jobban, mint
sejtette. Magamnak nyugodtan beismerhetem, hogy nekem mindig is
kellett a szurkolótábor. Ilyen szurkolótábor volt az anyám.
Kamaszéveimben a Southern Sails Street-i banda… úgy éreztem, mintha
lenne egy gyönyörű lányokból álló csapat a szárnyaim alatt (még akkor is,
amikor dobtak). És aztán Phoebe, noha ő még azt sem tudta, hogyan
lengesse a pomponokat.
Kittyre néztem.
– Akkor mi a francot tegyek?
– Hallgass az ösztöneidre! El akartál menekülni innen, és szerintem
hallgatnod kellene magadra. Okos ember vagy, Luke. Nézd csak meg az
üzletet, amit a semmiből építettél! Tudod, mit kell tenned.
– Én csak… most nem mehetek el.
– Miért ne mehetnél? Mindenki megértené. A feleségedet azzal
vádolják, hogy ő gyilkolta meg a fiadat. Időbe telik, mire ezt
megemészted. Phoebe pszichiátere alighanem nyerni fog egy kis időt neki,
mielőtt a rendőrség lecsukja. Addig csak várni és szenvedni fogsz.
Mondok én neked valamit. Miért nem lépünk le addig, amíg nem
tartóztatják le a feleségedet?
– Nem szeretnék ártani neked, miközben magamon segítek.
– Környezetváltozásra van szükséged, attól rendbe jössz. Ez minden.
Ebben az utcában túl sok az emlék.
Töprengve meredtem rá.
– Majd én bepakolok. Rengeteg cuccod van már itt, elég ahhoz, hogy
elutazhass. A kisujjadat sem kell mozdítanod.
Meleg mosollyal az ajkán kiszállt az ágyból, és megállt meztelenül az
éjjeliszekrény lámpájának halvány fényében.
– De hova mennénk?
– Miért ne mennénk oda, amit nemrég vettem?
 – Komolyan beszélsz?
Kitty egy egész rohadt szigetet vett, egy szeletkét Ausztráliából, távol
Victoria állam szélfútta partjaitól. Én intéztem az ügyletet, noha mindent
megtettem, hogy lebeszéljem róla. Többet fizetett érte, mint amennyiért a
jövőben eladhatja. De láthatóan semmi sem tántoríthatta el tőle.
– Igen, komolyan. Mi lehetne annál jobb hely?
– Hosszú odáig a hajóút.
– Nem annyira hosszú. Mennyi is, két-három nap?
– Valahogy úgy.
– Pont annyira hosszú, hogy helyrerázódj. Imádsz vitorlázni. És én is.
Túl gyors volt ez az egész.
– Mi lesz Jessie-vel? Meg a sulival?
– Ráfér egy hét szabadság. Odalesz tőle.
– Kitty, Jessie nem is tud rólunk. Lehet, hogy nem ez a legjobb módja,
hogy elmondjuk neki.
– Előbb-utóbb meg kell tudnia. Rohadt nehezen tudlak már így is
eltitkolni.
– Sokkolni fogja a hír.
– Igaz, de ismerem őt, majd hozzászokik. És utazhat a jachtodon. Igazi
kaland lesz ez neki.
Visszahanyatlottam az ágyra.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha elkezdelek Prának hívni. Lehet, hogy Jessie
csak még jobban összezavarodna, ha előtte kittyznélek.
– Én csípem a Kittyt. Te adtad nekem ezt a nevet. Különleges a
számomra.
– Illik hozzád – mosolyogtam fel rá. – De Jessie bizarrnak találná.
Higgy nekem!
Magamat is rá kell vennem, hogy mostantól Ariként gondoljak rá.
– Rád bízom ezt a dolgot. Te kormányzód ezt a hajót.
Felkapott pár ruhadarabot, és elindult a hálóból nyíló fürdőszobába,
hogy felöltözzön.
Talán igaza van abban, amit korábban mondott a feleségemről. Phocbc-
t nem csukták le (még), de már így is bezárták. Semmit nem tehetek, míg
nem tartóztatják le, vagy míg be nem ismer mindent a rendőrségi
kihallgatáson… amelyikre előbb kerül sor.
 A Phoebe-ről szóló kusza gondolataimat kivertem a fejemből, és
inkább az előttem álló jachtút előkészületeire koncentráltam.
 46. JESSIE
KÉT ESTÉVEL KORÁBBAN

Hétfő este

HALLOTTAM, HOGY MEGCSÖRREN A KULCSCSOMÓ, a

hálószobaajtóm zárjába dugták a kulcsot.
Anyu azóta bezár esténként, hogy januárban tolvaj járt a házban. Nem
akarja, hogy bajom essen.
Fény szűrődött be, amikor az ajtó kinyílt. Felültem az ágyban.
– Anyu?
– Jess, szuper hírem van. Elutazunk.
– Hova?
– Olyan helyre, ahol még nem jártál soha. Tetszeni fog. Úgyhogy be
kell csomagolnunk az útra.
– Most indulunk?
– Igen, máris. Ki az ágyból, és segíts összecsomagolni a bőröndödet!
– Mi lesz holnap a sulival?
Anya kiráncigálta a bőröndömet a ruhásszekrényemből, és az ágyamra
lódította.
– Lesz pár nap iskolaszüneted. Mázli, nem?
– Na, de… a színdarab?
– Ó, amiatt ne aggódj! Amúgy sem érdekel, nem? Végül is csak egy
vacak szerepet kaptál benne.
– De számítanak rá, hogy eljátszom Betht. Megtanultam az egész
szöveget.
– Ne aggódj, szivecském! Képzeld csak el, milyen képet fog vágni
Basáskodó Bree, mikor rájön, hogy nem leszel ott. Nem lesz meg az az
elégtétele, hogy eljátszhassa, az övé az egész darab, ráadásul a szemed
láttára.
– ö nem ilyen – dünnyögtem.
De anyu oda sem figyelt, és jobb is volt, hogy nem tette. Bizonyos
dolgokban szörnyen makacs tud lenni.
 Hidegen simultak a talpamhoz a padlódeszkák, ahogy a fiókos
szekrényhez mentem, hogy összeszedjem a ruháimat.
– Mennyi időt leszünk el? Mennyi cuccot pakoljak?
– Nem tudom biztosan. Amúgy meg, kit érdekel? – Anyu felemelte a
hangját, amitől elvékonyodott, és ideges boldogság csendült ki belőle. –
Hozz annyit, ami pár hétre elég! És hozz egy csomó meleg holmit is!
– Pár hétre? Hűha!
Anya tekintete ide-oda táncolt, mialatt az esőkabátomat hajtogatta.
– Igen, hűha. Tudtam, hogy izgatott leszel. Elképesztő lesz ez az út.
Mindnyájunknak.
Farmerekkel és pólókkal megpakolt két karom megállt a levegőben.
– Mindnyájunknak? Ki az a mindnyájunk?
Anyu vett egy nagy levegőt, amit én is tisztán hallottam.
– Tudod, hogy randizgatok valakivel.
– És?
– Vele megyünk.
– Aki a flottában szolgál?
Kivette a kezemből a halom ruhát, és betuszkolta a bőröndbe.
– Hát, az egy kis füllentés volt. Kicsit bonyolult ez a dolog, és nehezen
fogod megérteni.
– Mit fogok nehezen megérteni?
– Talán az lesz a legjobb, ha a saját szemeddel látod. Most éppen itt
van.
– Itt?
Amennyire én tudtam, ez a férfi alig-alig jár a házunkba, mivel
állandóan a tengeren van. Nem, ez nem így volt, hiszen anyu most mondta,
hogy hazudott. De miért hazudott róla?
Bepakolta az alsóneműimet, a zoknijaimat, és behúzta a bőrönd
cipzárját.
– Hozz könyveket! – szólt rám.
– Az iPademet is hozhatom?
– Nem, drágaságom. Ahova megyünk, ott nincs internet. Oké,
induljunk!
– Fel kell öltöznöm.
 – Nem kell, maradj csak pizsamában! Amúgy is vissza fogsz feküdni.
Csak vedd fel a cipődet, és bújj bele a téli hálóköntösödbe!
A ruhaujja felcsúszott, mikor lehajolt, hogy felkapja a cipőmet a
földről. A csuklója be volt kötve.
– Mi történt? – érintettem meg a karját.
– Ó, csak bevertem. Mint egy őrült, úgy rohangásztam összevisz-sza,
hogy elrendezzem ezt az utat.
Nem ragaszkodott hozzá, hogy vessem be az ágyamat, mint máskor,
mikor kiléptünk a szobából. A bőröndömet magam után húztam, és
követtem anyut a folyosón.
A nappalinkban egy férfi állt, nekünk háttal, éppen a kandallópárkányra
tett fényképeinket nézegette.
– Jessie – szólított meg anyu óvatosan. – Ismered Luke-ot.
Mikor a férfi megfordult, nem értettem a dolgot. Tommy apja volt az,
nem anyu pasija. De másik férfit nem láttam a szobában.
– Szia, Jessie!
Félmosollyal nézett rám, és kicsit megrántotta a vállát.
– Helló, Mr. Basko!
Furcsának hallottam a hangom, mintha egy idegent üdvözölnék. Anyu
felém bólintott.
– Tudom, hogy beletelik egy kis időbe, míg megszokod a helyzetet.
Tudod, hogy Luke és Phoebe már nincsenek együtt. Viszont Luke és én
igen.
– Mint egy pasi és a barátnője? – sikerült valahogy kinyögnöm.
– Azt hiszem, igen. – Tommy apja mindkét kezét zsebre dugta, és
elfordult, hogy anyura nézzen. – Nagyon kedveljük egymást. Hosszú ideje
vagyok már nagyon-nagyon szomorú. És anyukád segített, hogy sokkal
jobban érezzem magam. Jó barátomként viselkedett, amikor nagy
szükségem volt egy jó barátra. Remélem, hogy mi is barátok lehetünk.
A szám kiszáradt, és még mindig kábának éreztem magam. Hiszen pár
perce még aludtam.
– Phoebe börtönbe fog kerülni?
Nem ezt akartam mondani. Csak úgy kicsúszott a. számon.
– Nem tudom biztosan – felelte Mr. Basko. – De amikor az emberek
rosszat tesznek, börtönbe kerülnek.
 Anyu szorongva nézett Mr. Baskóra.
– Jobb lesz, ha indulunk, mielőtt még későbbre fog járni.
Ekkor vettem észre a kanapé mellett a három bőröndöt és a két doboz
élelmiszert. Már készen álltak az indulásra. Ez az egész az alatt történt,
míg én aludtam.
– Nem tetszik a kinti köd.
Mr. Basko láthatóan aggódott emiatt.
– Amint kijutunk belőle, minden rendben lesz. – Anyu odament a
bőröndökhöz, és megfogta közülük kettőnek a fülét. – Én állandóan ilyen
időben mentem hajókázni a szüleimmel.
– Várjatok! – szólaltam meg. – Mi lesz a kutyussal?
Noha olyan régóta megvan már, hogy nem is lehet igazán kiskutyának
hívni, én azért így neveztem. Még soha nem láttam, ezért sehogy sem
tudtam elképzelni, hogy kifejlett kutya lett belőle.
– Van egy kutyád? – meredt Tommy apukája homlokát ráncolva
anyura.
Anya felsóhajtott.
– Már nincs. – Oldalt döntött fejjel nézett rám, mintha más szögből
akarna megnézni. – Ó, édesem, nem akartam még elmondani, de túl kellett
adnom a kutyán. Pár napja.
Beharaptam az alsó ajkamat.
– Elment?
– Nagyon sajnálom, de nem tarthattuk itt tovább. ígérem, hogy
hamarosan szerzünk másikat. És ezúttal egy aranyos kutyuskát.
– Biztosan jól nevelt eb lehetett – szólalt meg Mr. Basko. – Sosem
hallottam ugatni.
– Egyáltalán nem volt jól nevelt. – Anyu ingerültnek tűnt. – A
végkimerülésig rohangált napközben, míg össze nem esett. Aztán éjjel
meg olyan mélyen aludt, hogy fel sem lehetett kelteni. Borzalmas házőrző
volt. A menhelyről hoztam el.
Mr. Basko ekkor elvigyorodott.
– Mint régen, amikor állatokat mentettél meg.
– Oké, most már jobb lesz, ha indulunk. Anyu előhúzta a telefonját, és
taxit hívott.
 A kocsi gyorsan megjött. Egy nagy furgon érkezett, amibe minden
cuccunk befért. A beszélgetésből, amit anyu a taxissal folytatott, úgy
hallottam, hogy egy csomót fizetett neki pluszban azért, hogy ilyen
gyorsan ideért. Először Mr. Basko házánál álltunk meg. Mr. Basko pedig
beszaladt, hogy összeszedjen pár dolgot. A hajóvezetői engedélyét és a
jachtja kulcsait. Ezután a dokkokhoz mentünk. Addig nem hittem el, hogy
tényleg elutazunk, míg a taxi el nem hajtott, és el nem tűnt a ködben.
Levittük a bőröndöket Mr. Basko jachtjához. A víz loccsanva csapkodta
a mólót, a levegőtől sósnak éreztem a számat, és rosszullét kerülgetett. Mr.
Basko visszament a dobozokért, míg mi anyuval felmentünk a jachtra.
Megkért, hogy segítsek neki levinni a bőröndöket a lépcsőn a kabinba. Két
szoba meg egy fürdőhelyiség volt lenn, plusz egy kis étkező. Mindent a
padlóhoz csavaroztak. Anyu dudo-rászva vetette meg az ágyakat. Nekem
szólt, hogy menjek vissza a fedélzetre, és várjam meg Mr. Baskót, hátha
segítségre lesz szüksége.
A rakparton egy öregember bukkant elő a ködből. Megijedtem. Egy
hajléktalan volt, hosszú, gubancos szakállú, guvadt szemű. Lehet, hogy a
jachtot nézte ki éjszakai szállásul?
A hajókabinra mutatott.
– Ő rossz ember.
– Tessék?
Nem volt jó ott lenni, egyedül a fedélzeten.
Az öreg tovább mutogatott, mikor anyám kilépett a kabinból.
– Mindenkinél régebben járom mán ezt a várost. Azóta ismerem őt,
hogy akkora vót, mint te most. Rossz ember.
– Menjen innen, és ne beszéljen a lányomhoz! – kiáltott oda neki anyu
élesen.
Nem voltam benne biztos, hogy anyám hallotta, mit mondott az öreg.
A vénember elcsoszogott, és elhaladt Mr. Basko mellett, aki ekkor ért
vissza a többi cuccunkkal.
Mr. Basko láthatóan magabiztosabbá vált, amint a jachtjára lépett.
Mintha így lett volna tennivalója, és lett volna mire koncentrálnia. Ideoda
szaladgált, köteleket eresztett ki, húzott meg, mindenféle izéket állított át.
Anyu segített neki. Kibomlottak a vitorlák, és a jacht távolodni kezdett
a rakparttól.
 A köd mindent ellepett a vízen. Mintha egy olyan világba tartottunk
volna, ahol csak a köd létezik, semmi más. A sötét, sötét semmi világa.
Mr. Basko pár percenként megszólaltatta a hajókürtöt. Anyu mögém
állt, medveölelésbe fogott, és azt mondogatta, hogy Mr. fiaskónak csak
addig kell ezt csinálnia, míg ki nem jutunk a ködből oda, ahol tisztán lehet
látni. Mintha az izgalom átjárta volna a karját és az ujjait, alig bírta
megállni, hogy nyugton maradjon, és hogy ne szorítson túl erősen.
Szerettem volna ugyanazt az izgalmat érezni, amit ő, ahogy néztem,
hogy tűnik el mögöttünk a szilárd talaj. De ehelyett szorongtam, ahogy a
köd hatalmába kerítette a szárazföld és a jacht közti teret. Nem láttam már
semmi mást, csak a toronyházak felső emeleteinek a fényeit. Ilyenkor, éjjel
senki nem dolgozott már a toronyházakban.
A jacht nyílként hasította az óceánt. Egyre hidegebb és hidegebb lett,
fütyült a szél az arcom körül, ahogy a hajó felgyorsult. Anyu azt mondta,
meg kell szoknom a jacht imbolygását és dülöngélését, mielőtt lemegyünk
a kabinba, különben tengeribeteg leszek. Aztán ott hagyott, és odaállt Mr.
Basko mellé a kormányhoz. Úgy ölelte át, ahogy engem. Azt hiszem, majd
szétfeszítette az izgalom, ki kellett engednie egy részét.
Nem értettem, miért kell ilyen rohanva elindulnunk erre az útra, és
hogy miért van anyu Tommy apukájával, és hogy anyu hogyan adhatott túl
úgy a kutyuson, hogy nekem nem is szólt róla.
Nem akartam többé a ködöt nézni.
Anyu figyelmét teljesen lekötötte Tommy apukája. Úgy döntöttem,
egyedül megyek le a kabinba. Elindultam a lejáróhoz vezető kanyargós
úton.
Nem tudtam, melyik hálószobában alszom majd anyuval, és melyikben
Mr. Basko, de mivel az én csomagjaim a kisebbikben voltak, oda mentem
be. Ha lefekszem, talán átalhatom ezt az egész ködös éjszakát, és mikor
íelébredek, tiszta lesz az ég.
Apró izgalom kerített hatalmába: holnap nem lesz iskola. Se
holnapután. Se egész héten. Bárcsak elmondhattam volna a srácoknak a
suliban, hogy ma este elhajózom! Viszont amikor a színdarabra
gondoltam, elnehezedett a lelkem. Mrs. Simmons és a többiek csalódni
fognak bennem, én pedig utálok csalódást okozni.
 Noha idelent nem fújt a szél, hideg volt a kabinban. Magamon hagytam
a hálóköntösömet, és bemásztam az ágyba. 1 óbb plédet is magamra
terítettem, de továbbra is vacogtam.
 47. PHOEBE
JELEN

Szerda este

EGYETLEN LÁMPA SEM ÉGETT PRIA HÁZÁBAN.

Borzongató érzés futott végig a karomon, ami továbbsugárzott a hátam
közepéig. Későn érkeztünk.
Már elmentek.
Bernice elvitte Sasst egy korábbi pasija lakására Sass kocsijával. A
pasival barátok maradtak azután is, hogy pár éve szakítottak. Saskia lába
túl rossz állapotban volt ahhoz, hogy velünk jöjjön, és olyan helyre kellett
vinnünk, ahol a rendőrség nem érhette utol. Ha eddig még nem tudják,
hogy megszöktem Greensthorne-ból, hamarosan rájönnek. Bernice-szel
taxiba vágtuk magunkat, és kiszálltunk az utcánk felső végén, nem messze
Pria házától. Kilétünket Bernice cuccaival álcáztuk.
Én haladtam az élen. A télikert oldalajtajához mentünk. Tudtam,
hogyan kapcsoljam ki a riasztót, ha itt megyek be. Sokszor láttam, hogy
csinálta Pria. A zárat levertük egy kalapáccsal, és már bent is voltunk a
házban.
Levettük a parókákat, a kalapokat és a szakállakat, a télikert székein
hagytuk őket.
– Menjünk! – mondta Bernice halkan, és ámultan füttyentett egyet, alig
hallhatóan, mikor meglátta a ház belsejét.
Átosontunk a folyosón, elhaladtunk a nappali mellett.
A Jessie szobájába vezető ajtó nyitva állt. Jessie nem volt bent. Ezután
felmentünk az emeletre. Pria hálószobája is üresnek bizonyult, és furcsa
szag terjengett odabent, amit nem tudtam hova tenni. A harmadik, a
negyedik és az ötödik háló úgy festett, mint mindig, ezekbe Pria szüleinek
régi bútorai voltak bezsúfolva.
Már csak a játszószoba volt hátra. Végiglopakodtunk a folyosó kopott
szőnyegén. Az ajtó kattanva nyílt ki, mikor Bernice elfordította a kilincset.
Megláttuk a nagy, üres helyiséget. Erős tisztítófolyadék-szagot árasztott.
 És most mit kéne tennem? Üldözzem Priát? De fogalmam sem volt,
hova mehetett.
Semmilyen bizonyítékkal nem szolgálhattam arra, hogy bármi köze van
Tommy eltűnéséhez. Csak egy éjjeli lámpa törött darabjával és pár
felfoghatatlan dologgal, amire megpróbált rávenni tizenhat évesen és most.
A rendőrség ezekkel még mindig nem tudott volna semmit kezdeni.
Bernice elemlámpájának sugarát a fal egy kis darabjára irányította, úgy
fejmagasságban, és mereven bámulta.
– Mi az? – kérdeztem.
– Nem vagyok benne teljesen biztos – le-fel mozgatta a fénysugarat –,
de mintha egy kéznyomot látnék.
Odaszaladtam, és hunyorogva meredtem a fafelületre. A folt kicsi volt,
és zsírosnak tűnt. Bernice mellém lépett, és feljebb emelte a fénysugarat,
más szögből világítva meg a foltot.
– Látod ezt? – Széttárta az ujjait, és oldalra fordította a kezét, majdnem
megérintve a falat. – Olyan, mint a kezem, csak sokkal, sokkal kisebb.
– Igazad van. Ez egy kéznyom. Alighanem Jessie egyik régi
tenyérlenyomata. – Hátraléptem, és a fejemet törtem. – Nem, nem lehet
régi nyom. Priának nem volt ilyen vastag lambériája legutóbb, mikor itt
jártam. És az valamikor tavaly novemberben lehetett. Priával
bújócskázósat játszottunk Jessie-vel és Tommyval, ők pedig itt rejtőztek el.
A téli öltözék vastag rétegei alatt végigfutott a hideg a hátamon. Egy
kép villant belém arról, hogy egy kisgyerek próbál megszabadulni egy
felnőttől, és kétségbeesetten széttárt ujjú tenyerét a falnak nyomja, mielőtt
kicipelik a szobából.
Lehetett ez a gyerek Tommy? Lehetett ő az, aki rugdalózva próbált
megszabadulni Priától sok hónappal ezelőtt? Priától, aki elfelejtette, hogy
a fiam megfogta itt a falat? A falat jól láthatóan mindenütt máshol
gondosan letisztították, egészen a padlóig.
Ez még mindig nem bizonyíték. Ahhoz túlságosan elmosódott a folt.
– Nézzük meg a földszintet! – Bernice még egy alapos pillantást vetett
a nyomra, mielőtt elhagytuk a szobát.
Odalent bementünk Pria irodájába.
A két íróasztalon halmokban álltak a mappák és a papírok. Egy asztali
számítógép és egy laptop állt az egyik asztalon. Bernice mindkettőt
bekapcsolta. A válla fölött rám nézett, mikor a bejelentkezéshez kérte a
gép a jelszót.
– Tudod, hogyan jussunk túl ezeken?
Megráztam a fejemet.
– Fogalmam sincs.
Megpróbáltunk begépelni néhány különböző jelszót (pria, jessie, kitty,
Luke, tommy), de egyik sem működött.
– Nézzünk körül idekint! – mondta Bernice.
Nekiláttam az iroda átvizsgálásának, de nem tudtam, mit keressek.
Pria nagy íróasztalán szemügyre vettem a nagy A3-as jegyzetfüzetet és
naplót, azt a fajtát, amelyiken minden oldalon vannak dátumok, és
letépbetőek az oldalak. Hasonló volt azokhoz, amiket a cégek osztogatnak
reklámanyagként. Ezt a pszichológiai társaság adta ki. Átlapoztam az
oldalakat. Legfelül akadt pár rendelési időpont, irkafirka meg egy üzenet
Jessie sulijából, amit Pria írt le. Az azt követő lapon csak egy ceruzarajz…
egy szigetről. Ügy tűnt, Pria rengeteg időt töltött azzal, hogy itt ücsörögve
megrajzolja. Nem mintha olyan részletes lett volna a kép, de minden
vonalat többször is átrajzolt. Mintha fontos lett volna neki a kép.
A kép alá ezt írta:

szentély
éden
menedék
ab ovo

Mintha a sziget a szabadságot testesítette volna meg a számára. Bernice

odajött, és átnézett a vállam fölött, amitől összerezzentem.
– Nem ezt keressük?
Komoran rámosolyogtam, kitéptem az oldalt, összehajtottam, és a
zsebembe dugtam.
– Találtál valamit? – kérdeztem.
– Ezeket – húzott elő két mobiltelefont a zsebéből. – A garázsban.
Átvettem a mobilokat.
– Ezek Priáé és Luke-é. Miért hagyták itt őket?
 A két telefont együtt látva kézzelfoghatóvá vált, hogy ők ketten együtt
vannak… egy pár.
– Ez rejtély – bólintott. – Pria kocsija is a garázsban van. A második
garázsban nem találtam semmit. Csak rengeteg bútort. Mintha valaki
imádná a rönkfából készült nyersbútorokat. Pria?
– Az apja. Ez volt a hobbija.
Bernice vállat vont, és ismét otthagyott, de véletlenül lelökött egy
könyvet az íróasztal szélén álló kupac tetejéről.
Erről eszembe jutott, amikor Tommy régen egyszer felborította Pria
egyik könyvés papírkupacát, aznap, amikor Priával bújócskázósat
játszottunk a gyerekekkel. És erről eszembe jutottak a papírlapok. A színes
levélpapírok és borítékok. A rózsaszínűek, a sárgák… és a kékek.
– Mintha kísértetet látnál – jegyezte meg Bernice, aki felkapta a
könyvet, és visszadobta a kupac tetejére.
– A kék levélpapír – szólaltam meg. – Itt láttam.
– Milyen levélpapír?
– A papír, amire az emberrabló írta a leveleit.
– A francba! Itt, az irodában?
– Igen. Múlt év vége felé. Tommy fellökött egy kupacot. Pria szedte fel
a könyveket, én meg a papírokat és a borítékokat.
– És tele lettek az ujjlenyomataiddal. – Bernice nem vesztegette az időt,
ismét keresgélni kezdett az irodában. – Keressük meg!
Egy darabig értetlenül meredtem magam elé, összeérintve az ujjaimat.
Hogy elfelejtettem! Pria direkt intézte így! Napokkal vagy hetekkel azután,
hogy Tommyval itt jártunk, elvihette a levélpapírokat a nagyanyámhoz, és
legépelte a leveleket. Nyilván rákérdezett nagyinál az írógépre, ő pedig
elárulta, hol tartja. Még azt is el tudtam képzelni, mit mondhatott nagyi:
Felesleges vén vacak. De a férjemé volt, ezeken írta azokat a ledorongoló
leveleit az újságok szerkesztőinek, ezért érzelmi értéke van. Csak hát,
olyan sok hónapja történt, hogy nagyi nem kapcsolta össze a dolgokat,
alighanem már nem is emlékezett rá. Pria pedig mindvégig így tervezte.
De mit csinált nagyi addig, míg Pria buzgón gépelt? Feltehetően aludt.
Mindenki tudja, hogy nagyi napközben el-elszundikál. Nagyi meg sem
tudta, mi történt.
 Tíz percig próbáltuk előkeríteni a levélpapírt, de egyetlen kéket sem
találtunk.
– Talán az emeleti szobákban tartja – vetette fel Bernice. Bólintottam.
Még nem néztük meg se a fiókos, se a ruhásszekrényeket.
Felkaptattunk megint az emeletre. Ezúttal felkapcsoltam a hálószobái
lámpát. Túlságosan nehéz volt ilyen kis dolgot keresni mindössze a
telefonom és Bernice kis zseblámpájának fényénél. A szobának rossz
szaga volt. Korábban is éreztem, de akkor csak gyorsan átnéztük a lakást.
A lámpa fénye sötét, kifröccsent folyadékot világított meg a krémszínű
falon, ami a hálóból nyíló fürdőszoba félig nyitott ajtaján is pöttyöket
hagyott. Avastag szőnyegen odaszaladtam, és felkapcsoltam a fürdőszobai
lámpát.
Vér.
A kádban.
Élénkvörös. Híg. Ahol a kád szélére fröccsent, a legszéle már
megszáradt.
Az ajtófélfába kapaszkodtam.
Bernice benézett, de rögtön hátrahőkölt.
– Jézusom!
– Miért? Miért van ott… vér?
– Ne gondolj rögtön a legrosszabbra!
Vérfoltok pöttyözték a fehér csempéket, a tükröt, a mosdókagylót.
Semmilyen ésszel felfogható oka nem volt annak, hogy miért van
mindenütt vér. Semmilyen. Hacsak nem történt itt valami szörnyűség.
Ekkor a földszinten hangosan kopogtak. A bejárati ajtón. Levegő után
kaptam.
– Ó, istenem! Azt hiszem, megláttak minket.
– De ki?
– Nem tudom. De ha valaki egy perce a kerti úton erre jött,
megláthatott minket Pria fürdőszobájában.
– Derítsük ki! – mondta Bernice komoran.
Leszaladtunk a földszintre, a bejárati ajtóhoz. Bárki jött is, kulcsa nem
volt. Lehet, hogy Luke?
Bernice kinézett az ajtó kukucskálólyukán, majd rám pillantott.
– Kate barátnőd az.
 – Ne! – hördültem fel. – ö tuti, hogy hívja a rendőrséget. Kinyitottam
az ajtót.
– Kate!
Kate már a kőlépcsőkön tartott lefelé. Megállt, és megfordult. Félelem
lopózott a szemébe.
– Ti ketten meg mit csináltok itt? Kifújtam a levegőt.
– Ez hosszas magyarázatra szorul.
– Hol van Pria? – kérdezte idegesen.
– Nem tudom. Figyelj…
– Már keresnek téged, Phoebe.
Hátralépett, körül sem nézett, hogy hova teszi a lábát a meredek
lépcsősoron.
– Vigyázz! – kiáltottam oda neki. Elöntött a kétségbeesés. – Kate, te
tudod, hova ment Pria? Elmondta neked?
Kate fakó szeméből és hangjából nem tűnt el az óvatosság. Most nem
tartogatott nekem egyetlen kedves mondatot vagy narancsleves mosolyt
sem.
– Korábban hívott. Azt mondta, kicsit meg van ijedve. Zajokat hallott
kintről. Elliottal egy gyerekzsúron voltunk, de azt mondtam, benézek
hozzá, amikor hazaérünk. Nem veszi fel a telefont, és most kiderült, hogy
itthon sincs.
Kate beleharapott az alsó ajkába, és a kezét bedugta a kabátja zsebébe.
– Már hívtam a rendőrséget, Phoebe. Sajnálom. – Azzal megpördült, és
elindult lefelé, majd futni kezdett.
Ugyanabban a rendőrségi kihallgatóban ültem, ahol megmutatták a
negyedik levelet a számítógépen. Ugyanabban a helyiségben, ahol a rólam
készült videót néztem a postaládánál. Trent Gilroy és Annabelle Yarris
felügyelők ültek velem szemközt az asztal túloldalán. Bernice-t elvitték
kihallgatni egy másik helyiségbe.
Nem futottunk el, mikor meghallottuk a rendőrségi szirénákat. Nem
tudom, Bernice miért nem tette, de nekem nem volt hova menekülnöm.
Nem tudtam, hova ment Pria, és hogy hogyan találom meg.
Trent átható tekintettel fürkészte az arcomat, mintha a kérdéseket ki is
hagyhatná, és egyenesen az agyamból olvashatná ki a válaszokat.
 – Újra megkérdezem, Phoebe, és ezúttal egyenes választ kell adnia.
Kinek a vére van a kádban?
Lelki szemeim előtt még mindig láttam a vért, ahogy vörösen virít a
fehér kádon.
– Mondja meg nekem maga! Maguk a rendőrök.
– De mi azt akarjuk, hogy ön mondja el – szólalt meg Yarris felügyelő.
– Nem tudom. Már mondtam. Akkor láttam, mikor felmentünk az
emeletre Bernice-szel. – Sikertelenül próbáltam úrrá lenni a karom
remegésén, ahogy összefontam a kezemet a mellkasom előtt. A hangom
már-már suttogássá halkult. – Hát nem értik? Csak gyötörnek. Tudnom
kell, hogy nem Tommyé-e. Árulják el! Kérem…
– Most nem volt olyan epizód, hogy csinált dolgokat, amikre már nem
emlékszik? – Annabelle Yarris felhúzta a szemöldökét, és a hangja élesen,
szárazon csengett a gúnytól.
– Nem. És volt velem más is. Bernice. ö el tudja mondani, hogy
pontosan mi történt.
Gilroy felügyelő rántott egy kicsit a vállán, a szája határozott vonallá
szilárdult.
– És mi van akkor, ha ő másképp meséli el a történteket, mint maga?
– Ezt csak úgy mondja.
De a hangom nem csengett száz százalékig magabiztosan. Nem
lehettem biztos száz százalékig senkiben és semmiben.
– Mióta randizgat a férje Priával? – dőlt hátra Annabelle a székében.
– Nem tudom biztosan. Tavaly év végén kezdett eljárogatni sétálni
esténként.
– És ön szerint Priával találkozgatott?
– Igen. Az elmúlt hónapokban biztosan. A tekintetét kíváncsian fúrta
belém.
– És mit érzett ettől?
– Sokkolt. De most fontosabb dolgok foglalkoztatnak. Én…
– Engem is sokkolna, ha kiderülne, hogy a férjemnek és a barátnőmnek
viszonya van. El tudom képzelni, ahogy dühösen elmegy Pria házába, és…
Félbeszakítottam.
– Nem. Nem azért mentem oda.
 – Nézze, érthető, hogy dühös volt – folytatta Annabelle, mintha meg
sem szólaltam volna. – És amikor szembesítette azzal, hogy lefekszik
Luke-kal, felgyorsultak a dolgok, nem igaz?
– Azt hiszi, hogy ártottam Priának? – suttogtam. – Azt hiszi, miattam
van vér mindenütt az emeleti fürdőszobában?
– Vagyis az akkor Pria vére? – kérdezte.
– Nem tudom. Nem tudom. Miért kérdezgeti ezt folyton? Pria nem volt
ott, amikor megérkeztünk. Ahogy Jessie és Luke sem. – Szorosan
behunytam a szememet. – Istenem, csak nehogy Jessie-é legyen!
– Online sikerült megszereznünk Jessie egészségügyi kartonját – szólalt
meg Trent. – Nem az övé.
– Köszönöm – motyogtam.
Míg behunytam a szememet, hálát adva az égnek, hogy a vér nem a
kislányé, szüneteltek a kérdések. Tommy vérét már hónapokkal ezelőtt
kiontották – az övé tehát szintén nem lehet.
– Szeretők Bernice-szel? – lőtt rám ekkor Annabelle csípőből.
– Mi? – Felpattant a szemem.
– A csapatunk erotikus öltözékeket és marihuánát talált a házban, ahova
Bernice-szel jártak – magyarázta.
– Amit találtak, azok Bernice álruhái. Férfinak öltözik, mert úgy
viszonylag biztonságosan közlekedhet éjjelenként az utcán. És így az
emberek nem tudják, hogy ő túrja át a szemetüket. Ma estig én erről
semmit nem tudtam. És nem járogattam a 29-be.
Annabelle és Trent egymásra pillantott.
– Akkor miért döntöttek úgy Saskiával, hogy odamennek, miután
elhagyták Greensthorne-t? – firtatta Trent.
– Mert pár napja találtam ott valamit, ami Tommyé volt. Egy darabot az
éjjeli lámpájáról. Csak aztán kiderült, hogy az nem az ő éjjeli lámpájáról
való. Hanem egy másik változatáról. Ami kicsit más volt.
Előhúztam a hajót a zsebemből, és az asztalra tettem.
Annabelle arca cinikus grimaszba rándult, még arra sem vette a
fáradságot, hogy a hajóra nézzen.
– Sajnálom, de nem tudom követni. Ugyan mit számít ez? Talált egy
gyerekjátékot, ami hasonlít a gyereke játékára?
 – így van, csakhogy ez az éjjeli lámpa drága volt. És limitált, számozott
kiadás. Nem lehet csak úgy mindenfelé darabokat találni belőle. Ezek nem
mcdonald’sos játékszerek.
– Hagyjuk most az éjjeli lámpát!
Trent türelmetlennek tűnt, noha nagyon igyekezett az ellenkezője
látszatát kelteni. Ha igaz, hogy a rendőröknek szokásuk jó zsaru, rossz
zsarut játszani, akkor most ő próbált jó zsaru lenni.
– Nem. – Nem voltam hajlandó ennyiben hagyni. – Elmehetnek a
játékboltba, és kideríthetik, ki vette meg a legutolsót hat hónappal ezelőtt.
Ez a valaki az utcánkban lakik, de én nem tudom, hogy hívják. Maguk
kideríthetik. Hiszen rendőrök.
– Honnan tud erről ennyit? – ráncolta a homlokát Annabelle. Nem
árulhattam el nekik, hogy Sass eljátszotta a rendőrt.
– Az nem fontos.
– Bízza csak ránk annak eldöntését, hogy mi fontos! – közölte
Annabelle.
– Oké, akkor kössünk alkut! – vágtam bele bátran. – Meghallgatják a
mondandómat, én pedig válaszolok a kérdéseikre.
Nekik is tudniuk kellett, amit én tudtam. Méghozzá minél előbb. Eddig
esélyt sem adtak arra, hogy kimagyarázzam magam.
Gilroy felügyelő bólintott.
– Rendben, Phoebe, mit szeretne elmondani nekünk?
– Okom van azt hinni, hogy a fiam elrablója Pria Seville.
– Ezt mondta akkor is, amikor behoztuk – mondta. – De nekünk nincs
okunk azt hinni, hogy ő lenne az.
– Mert nem hallgattak meg. – Összekulcsoltam, aztán kikulcsoltam a
kezemet, nem tudtam mit kezdeni vele, egyre erősödött bennem a vágy,
hogy elfussak. – A háza emeletén van egy játszószoba. Egész évben zárva
volt. Pria azt mondta Jessie-nek, hogy vett egy kiskutyát, ami majd segít
őrizni a házat, de Jessie nem találkozhatott vele, mert a kutyus állítólag túl
agresszív lett, és meg kellett tanítani viselkedni. Jessie végül sosem látta.
És amikor Bernice-szel odamentünk, semmi nyomát nem találtuk, hogy
valaha is lett volna ott kutya. Sőt, egyáltalán semmi nincs ott. Viszont
Bernice talált egy gyerekméretű kéznyomot magasan a falon.
A cinikus kifejezés nem tűnt el Yarris felügyelő arcáról.
 – Maga és Pria barátnők voltak. Még ha az Tommy kéznyoma is,
járhatott ott korábban is a fia.
– A szobát teljesen felújították, mióta mi utoljára ott jártunk. Mellesleg
takarítófolyadéktól bűzlik, mintha nemrégiben alaposan átmostak volna ott
mindent.
– Érthető, ha volt ott egy kutya – felelte Annabelle.
– Ki tartana elzárva egy kutyát egy hónapig? – vágtam vissza.
– Azt sem tudjuk, hogy ez egyáltalán igaz-e. – Annabelle a tollával az
asztalra koppintott, nyilvánvalóan nem tetszett neki az irány, amerre a
beszélgetés kanyarodott. – Tisztán látszik a kéznyom?
– Elmosódott – vallottam be. Felsóhajtott, bosszúsan.
– Vagyis használhatatlan. Ennyit akart elmondani nekünk?
– Nem, van más is. Eszembe jutott még valami. Tavaly év végén
meglátogattuk Tommyval Priát. Bújócskáztunk. Mindannyian, Jessie is.
Pria irodájában felborított valaki egy nagy halom könyvet meg levélpapírt.
Azt hittem, hogy Tommy tette, noha elég nehezen érte volna el a tetejét.
Akkor nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Úgyhogy
segítettem visszarendezni a kupacot. Voltak különálló papírlapok és
borítékok is. Kékek. Megfogtam őket, amikor visszatettem az íróasztalra.
Halvány érdeklődés csillant Trent szemében.
– Azt mondja, a levélpapír hasonlított arra, amit az emberrabló
használt?
– Igen, biztos vagyok benne.
Yarris felügyelő a fejét rázta, a tekintetébe némi riadtság költözött,
látva, merre halad a beszélgetés.
– Miért nem mondta el ezt nekünk korábban?
– Ez is csak olyan apróság volt – feleltem –, amit az ember szinte
azonnal elfelejt, amint megesik. És már régen történt. Tavaly
novemberben. Addig nem kötöttem össze semmivel, míg nem jártam
megint az irodában.
– És ma este megtalálta a levélpapírokat? Pria irodájában? – kérdezte
Trent.
– Nem. Lehet, hogy kidobta őket.
– Így hát nincs semmi, amin elindulhatnánk – dörgölte meg Annabelle
a homlokát. – Oké, rendben, ha ez minden, amit mondani akart nekünk,
akkor…
– Van még valami.
A titok, amit nem őrizhettem tovább. Amiről sosem lett volna szabad
hallgatnom.
– Akkor ki vele! – mondta Trent.
– Évekkel ezelőtt történt – kezdtem.
– Akkor ez hogyan kapcsolódik ide? – húzta fel Annabelle a
szemöldökét, és fáradt arccal Trentre nézett.
Szerette volna, ha Trent közli velem, lejárt az időm, ennyi volt, nem
fecseghetek tovább összevissza.
– Kapcsolódhat – vágtam rá gyorsan. – Tudom, hogyan halt meg Grace
Clark.
A szavaim felkeltették a figyelmet, noha láthatóan egyikük sem ismerte
a nevet. Senki nem emlékezett szerencsétlen nőre. Még a rendőrség sem.
– A 29-ben halt meg – folytattam. – Úgy tizenhárom éve. Mikor
összeomlott a lépcső. Egy hajléktalan nő volt.
– Akkor még nem itt dolgoztam – közölte Annabelle. – A francba, még
csak nem is voltam rendőr!
– Én már itt voltam. – Trent láthatóan mélyen elmerült a gondolataiban.
– A lépcsőt szántszándékkal befűrészelték.
– Igen, befűrészelték. És én, Pria, Luke, Saskia, Kate meg Bernice
mind ott voltunk.
– Hol? A házban voltak, mikor Grace meghalt?
Gilroy felügyelő szeme tágra nyílt, várta, hogy folytassam.
– Igen, ott voltunk. Iszogattunk. Szokásos kamaszbuli volt. Luke-kal
felmentünk az emeletre, hogy szexeljünk. Az egyik szobában megszólalt
egy ébresztőóra. Bementünk megnézni, és ott találtunk… – beszívtam a
levegőt, mert ismét megcsapta az orromat az a borzalmas szag – egy
döglött patkányokból rakott kört a padlón, az óra köré pakolva.
Mindegyiknek kést döftek a gyomrába.
Se Annabelie, se Trent nem szakított most félbe kérdésekkel.
– Luke dühbe gurult. Az egyik patkányból kirántotta a kést, és kirohant
a folyosóra. Sajnos a néni, Grace is ekkor szaladt ki a középső
hálószobából. Addig azt sem tudtuk, hogy ott van. Nyilván az
ébresztőórára riadt fel. Meglátta Luke-ot a késsel, és menekülni kezdett
előlünk. A lépcső felé. Lerohant rajta, ami összeomlott.
Trent megvakargatta a halántékát, zavart, tűnődő mozdulattal.
– Mi történt a patkányokkal?
– Jött Luke anyja, és mindent kitakarított. Trent hosszan kifújta a
levegőt.
– ö jelentette be, hogy hallott valamit a 29-ből. A büdös francba! És
mindezt eddig titkolták előlünk.
– Igen – néztem mindkettőjük arcába.
– És hogyan jön Pria a képbe? – Annabelie hangszíne megváltozott, de
fogalmam sem volt, mire gondolhat.
– Valakinek a lépcső alatt el kellett intéznie, hogy a lépcsőket tartó
létrák eldőljenek. Akkor biztosra vettük, hogy Bernice volt az. De féltünk
bármit elmondani a rendőrségnek. Ma este azonban láttam egy régi videót.
A kamera ugyanis végig ment. A videófelvételen látható, hogy Pria bújt be
a lépcső alatti zugba, nem sokkal azelőtt, hogy a lépcső leomlott.
– Miért nem nézte meg korábban ezt a videót? – meredt rám Annabelie
éles tekintettel.
– Sokkolt az egész, hogy mi történt azzal a nővel. Olyan gyorsan
peregtek az események a halála után, hogy mindnyájan megfeledkeztünk a
kameráról. Mikor Luke anyja megjött, és összetakarított, elrejtette.
Megsemmisítette a felvevőben talált kazettát, de a kamera a beépített
memóriára rögzített, amikor a kazetta megtelt, vagy ha nem volt benne
kazetta. És a felvétel még megvan.
Trent és Annabelle újra összenéztek. Az előbbi most rám nézett.
– És hol van most a kamera?
– Még mindig a 29-es ház emeleti szobájában.
– De miért fűrészelte be Pria a lépcsőket? – kérdezte Trent. – És
hogyan? Ráadásul igencsak embert próbáló feladat… bevágni a lépcsőket,
elrejteni a vágásnyomokat, ugyanakkor arra is ügyelni, hogy a lépcső elég
stabil maradjon ahhoz, hogy járni lehessen rajta.
– Nem is tudom. Pria apja farönkökből készített bútorokat. Ez volt a
hobbija, és a lánya régen segített neki. Azt nem tudom, miért fűrészelte be
a lépcsőket. Mindig is azt hittem, hogy Bernice tette, mert csípte Luke-ot,
vagy ilyesmi, és így akart ártani nekem.
 – A francba! – mondta Trent. – Ezért gondolta, hogy Bernice neheztel
magára? Emlékszik, mit mondott, mikor arról kérdeztem, ki írhatta a
leveleket? Bernice nevét említette, de azt nem, hogy miért rá gyanakszik.
– Igen, ezért gondoltam. De ma este kiderítettük, hogy nem ő tette.
Yarris felügyelő az arcomat fürkészte.
– Van még valami más is? Van még más is, ami eszébe jutott? Mintha
Trent meglepődött volna a kérdésén.
Mikor Annabelle látta társa zavarát, gyorsan beszívta a levegőt, és
kifújta.
– Úgy érzem, mindvégig csak a jéghegy csúcsát láttuk ebben az ügyben
– mondta Trentnek. – Örömmel gyűjtöm be a kamerát… ha tényleg
létezik. És holnap utánajárunk az éjjeli lámpának is.
Trent láthatóan még mindig habozott, de bólintott. Eltűnődtem, hogy ha
mindvégig hitt nekem, miért lett olyan rideg velem, amikor minden
bizonyíték arra mutatott, hogy én öltem meg Tommyt.
– Köszönöm – sóhajtottam. – Alighanem sokkal többet is mondhatnék,
de a gondolataim nem igazán állnak össze, az altatók miatt. Ha ez számít
valamit, ezt Pria irodájában találtam. Csak egy rajz. – Azzal előhúztam a
szigetet ábrázoló, összehajtogatott vázlatos ceruzarajzot, és odatoltam
eléjük.
Annabelle homlokráncolva bontotta ki a nagy papírlapot. Trent fölé
hajolt.
– Hát igen, ez nem mond nekünk…
– Várjunk csak! – Annabelle végighúzta az ujját a szentély, éden és
menedék szavakon. – Ezek jelentenek valamit, ha jachttal hajózol
Victoriába. Mindegyik útközi megálló. Sanctuary Point, vagyis
Szentélypont. Edén, vagyis Éden városa. Es Refuge Cove, vagyis
Menedéköböl.
Szívesen állnak meg itt az emberek, mert ezek szép helyek. És
biztonságosak. Ab óráról viszont nem tudok. Nem azt mondom, hogy ezek
biztosan ezek, de…
Tátott szájjal meredtem rá.
– Tudom, hol van Éden. Nem messze van tőle Luke szüleinek
nyaralója. De olyan messze sosem hajóztam Luke-kal. Könnyen
tengeribeteg leszek. O viszont az apjával elvitorlázott addig párszor.
 – A férjem szülei is szeretnek vitorlázni – mondta Annabelle. – Egyszer
elmentem velük egészen Victoriáig. Soha többet. Inkább levezetek addig.
Trent előhúzta a telefonját, és rákoppintott a képernyőre.
– Hmm. Ab ovo… nem úgy tűnik, mintha egy hely lenne
Ausztráliában. Nézzük meg, mit mond róla a szótár. Oké, valami, valami
van itt Trójai Helenéről meg egy tojásról. Ügy fest, hogy új kezdetet jelent.
– Annabelle-re nézett. – És hol van a másik két hely?
– Sydney-ből indulva Sanctuary Point az első, Éden a második állomás
– magyarázta Annabelle. – A listán a harmadik név a Refuge Cove. De az
már Edenen túl van. Az Victoria legdélibb csücske.
– Rohadt hosszú odáig az út – bólogatott 1 rent. – Ha ez az utolsó
megállóhelyed, utána merre mehetsz?
– A Bass-szorosba – vágta rá Annabelle habozás nélkül, a képet nézve.
– Ha a nyílt tengerre tartasz. A következő megálló Tasmania. – A
homloka ráncba szaladt. – Hacsak nem állsz meg útközben valamelyik
szigeten. Akad belőle pár. Úgy háromszáz kilométer választja el a
kontinenst Tasmaniától.
Istenem, hol lehetnek, és hova mehettek? Fasmanián túl már csak a
Déli-sark van, Tasmania pedig egy viszonylag kis sziget a hatalmas és
nyitott Ausztráliához képest, de még így is túl sok rejtekhely akad rajta.
Gilroy felügyelő hitetlenkedő arccal nézett rám.
– Priának van saját jachtja?
– Amennyire én tudom, nincs. Réges-régen eladta a szülei jachtját.
Luke-nak viszont van. A dokkoknál horgonyozik.
– Nem tudom, mi folyik itt, de mondok valamit. Utánajárunk
mindannak, amit ma este elmesélt. Először azonban ki kell derítenünk,
hogy Luke jachtja a kikötőben van-e még.
 48. JESSIE
KÉT ESTÉVEL KORÁBBAN

Hétfő éjjel

FELRIADTAM, MERT MINTHA KÜRTÖT HALLOTTAM VOLNA.

Egy hajókürtöt.
Felültem az ágyban. Hol vagyok?
Beletelt pár pillanatba, mire eszembe jutott. Már nem otthon voltam.
Messze magam mögött hagytam.
Korán ébredtem fel. A kajütablakon át láttam, hogy odakint még
mindig sötét van. Néztem, ahogy elhaladnak mellettünk egy nagy hajó
kivilágított kajütablakai.
Kinyújtóztam, és kisiklottam az ágyból. Anyu a másik szobában
aludt… Mr. Basko szobájában. Talán csak nem akart felébreszteni, mikor
lejött aludni. Vajon Mr. Basko nem fog haragudni rá, amiért vele alszik?
Anyu is mérges volt rám, amikor nem ott voltam, ahol lennem kellett
volna.
Úgy döntöttem, visszafekszem. Nem akartam egyedül felmenni a
fedélzetre, és beszélgetni Mr. Baskóval. Korábban sosem voltam
szégyellős a jelenlétében, de ez most más volt.
Mikor újra felébredtem, már kikötöttünk. Azt hittem, megérkeztünk
titokzatos úti célunkhoz, de anyu elárulta, hogy ez csak egy megálló. Egy
Sanctuary Point nevű hely.
Elhagytuk a jachtot. Éreztem, hogy háborog a gyomrom. A felkelő nap
rózsaszínre és sárgára festette a vizet. Ez volt a vakációm első napja. Mr.
Basko mondta, hogy máris messze vagyunk az otthontól.
Egy kis kávézóban reggeliztünk, kolbászt és tojást. Nem tudtam sokat
enni.
Anyu és Mr. Basko enniés innivalóval megpakolt dobozokat vitt fel a
jachtra, és megtöltötték a hűtőt. Én a parton sétáltam egyet, a lábujjammal
rugdostam a homokot.
– Segíts elpakolni a cuccokat, Jess! – kiabált oda nekem anyu a
kabinból.
 Nem szívesen hagytam ott a partot, és mentem vissza a jachtra. Anyu
arca kipirult a hidegtől, de mosolygott. Nem is emlékeztem rá, mikor
láttam ilyen boldognak. Segédkeztem neki, elpakoltam a mirelitárut a
fagyasztóba, a tejet meg a sajtot a hűtőbe. Anyu mondta, hogy a többi
mindent nincs értelme kiszedni a dobozokból, mivel úgyis hamarosan
levisszük őket a jachtról.
Ismét bizseregtem az izgalomtól. Hova mehetünk? Anyu még mindig
nem árulta el, mi a nagy meglepetés.
– A gabonapelyheket csak tedd a konyhaszekrénybe, drágám, akkor
nem fog feldőlni – szólt oda nekem.
A doboz nem volt nehéz, viszont jó nagy, tíz vagy még több fajta
gabonapehellyel tele. Megpróbáltam kinyitni a kabinlépcső alatti zug
kerek műanyag ajtaját. Egy hobbitajtóra emlékeztetett. Ekkor láttam meg,
hogy a kerek, kifordítható ajtó le van lakatolva.
– Te meg mit művelsz? – Anyu hangja élesre váltott.
– Csak egy helyet keresek, ahova betehetem a dobozt.
– Hé, nem vagy kicsit lusta? Ki is vehetned a gabonapelyheket a nagy
dobozból, és bepakolhatnád őket a konyhaszekrénybe.
– De azt mondtad, nem akarsz kicsomagolni semmit.
– Azért használhatnád a fejedet. Mindent, ami kieshet, ki kell venni a
dobozokból.
– Ezt nem tudtam.
– Jól van, nincs baj, csak ne nyúlj ahhoz az ajtóhoz! Attól Luke
könnyen bepöccenne. Fontos dolgokat tart ott gondosan elzárva. Hogy ha
kikötsz a hajóval, és kiszállsz, senki ne lophassa el a pénzedet meg a
cuccaidat. – Ismét visszaköltözött a boldogság az arcára. – Miért nem
mész vissza a fedélzetre? Majd én befejezem a pakolást.
Nem kellett kétszer mondania. Anyu időnként csak mondta és mondta,
ha valamit rosszul csináltam. Kisétáltam a hajó orrába.
Mr. Basko rám vigyorgott a kormánykerék mögül.
– Hogy van a pocakod? Jobban bírod már?
– Azt hiszem, már nem rossz.
– Szuper. – Nagy levegőt vett, ahogy kinézett az óceánra. – Még a
végén tengerészt faragunk belőled.
 – Anyu azt mondta, hogy maga tengerész. De füllentett. Mr. Basko rám
kacsintott.
– Mondhatjuk, hogy tengerész vagyok, csak nem fizetnek érte. És
amúgy tetszik itt kint? Vagy szívesebben ülnél az iskolapadban, és
számolnál törteket?
– Szörnyű vagyok törtekből.
– Megtaníthatom őket.
A szeme ekkor szomorú lett, és azon tűnődtem, vajon most Tommyra
gondol-e. Talán azon jár az esze, hogy Tommynak kellene a hajón lennie
helyettem, és hogy Tommyt kellene tanítgatnia mindenfélére.
– Mr. Basko, még mennyi idő, mire odaérünk?
– Remélem, pár óra, és ott vagyunk. Közeledik a rossz idő. – Gyors
mosoly terült szét az arcán. – De semmi olyan, amivel ne tudnánk elbánni.
Hiszen tengerészek vagyunk, igaz? Amúgy meg, hívj Luke-nak!
– Rendben.
De nem tudtam, hogy menni fog-e így szólítani. Phoebe az Phoebe, de
Luke mindig is Mr. Basko volt, vagy Tommy apukája. Nem ismerem úgy,
ahogy Phoebe-t ismertem.
Fehér felhők gomolyogtak az égen fölöttünk. Mindenütt tenger vett
körül minket. Nyoma sem látszott földnek. Egyszerre volt gyönyörű és
ijesztő. Reméltem, hogy Mr. Basko tudja, hova megyünk, mert ennek a
rengeteg víznek a közepén esély sem volt, hogy ránk találjanak.
A tengeribetegségem szerda tájban elmúlt. Ami rendjén is van, mondta
anyu, és előszedett egy csokitortát, hogy megünnepeljük első közös
utunkat.
Ismét kikötöttünk, ezúttal éjjel, egy Edén nevű helyen. Mr. Basko és
anyu ezen az éjszakán egy ágyban aludtak, zárt ajtó mögött.
Szívesen maradtam volna Edenben, olyan gyönyörű a partja, de Mr.
Basko hamarosan ismét kikormányozta a jachtot a végtelen óceánra.
Aznap délután a fedélzeten monopolyztunk. Anyu nyert. Szinte mindig
ő nyert otthon is. Mr. Basko akart segíteni, hogy rájöjjek, mit adjak el és
mit vegyek, de anyám megtiltotta neki, azt mondta, legjobban saját
kárunkon tanulhatunk.
Mikor a játék befejeződött, Mr. Basko visszatért a jacht
kormányzásához. Anyu átölelte, és azt mondta, hogy teljesen más ember,
amióta elhagyta Sydney-t. Párszor megpuszilta az arcát, minden
alkalommal egyre hosszabban.
– Lemegyek olvasni – dünnyögtem. Meglepődtem, hogy meghallotta.
– Gyere vissza a fedélzetre! Újra tengeribeteg leszel, ha most lemész a
kabinba. Érted?
– Igen, értem.
Felkaptam a könyvemet, és a jacht másik végébe vonultam. Nem
akartam látni, hogyan csókolgatja anyu Tommy apukáját. Phoebe férjét.
Biztos azért van ez rendjén, mert Phoebe börtönbe megy, és már nem lehet
többé Mr. Basko felesége, de az egész akkor is annyira zavaros.
Utáltam arra gondolni, hogy Phoebe börtönbe kerül. Jó barátom volt.
Kiválasztottam egy napsütötte helyet a fedélzeten, ahol törökülésben
letelepedtem.
Anyu párszor felém pillantott, hogy lássa, megvagyok-e, de aztán
elnyúlt az egyik nyugágyban, és beérte annyival, hogy Mr. Baskót és az
óceánt nézze.
Már csak három fejezet volt hátrál lány, aki körülhajózta Tündér-
földedetből. Gyorsan végeztem velük. Büszke voltam, hogy a sorozat
második könyvén is túl vagyok, és arra gondoltam, elmondom anyunak, de
elszunyókált a nyugágyban.
Dúdolni kezdtem egy kedvenc dalomat, és elindultam a kabinba. Már a
lépcső közepén jártam, mikor kopogást hallottam.
Kop-kop-kop-kop.
Tompa kopogás volt. De hallottam.
Berepült volna egy madár, és csapdába esett a konyhaszekrényben?
Lementem, és megnéztem a szekrényeket meg a szobákat. Semmi nem
volt ott.
Átnéztem a könyves dobozomat, és kivettem a következőt, amit olvasni
terveztem. Végighúztam az ujjamat csillogó új borítóján, és elindultam
felfelé a lépcsőn.
Kop-kop.
A nesz a lépcső alól jött.
A hobbitajtós szekrényből.
Egy gondolat villant a fejembe. Mi van akkor, ha anyu csak füllentett,
hogy túladott a kutyán, és valójában velünk hozta? Vagy lehet, hogy már
meg is vette a beígért új kutyust?
Mert valami ütötte ezt a zajt.
Rémlett, hogy anyu korábban is hozott haza párszor kóbor kutyát és
macskát a menhelyről. De végül mindegyik elszökött, vagy ilyesmi. De
akkor még kicsi voltam.
A zárban még mindig benne volt a kulcs. Kinyithatnám az ajtót, és
gyorsan bekukkanthatnék. De ha tényleg egy kölyökkutya az, akkor
elrontom a meglepetést.
Kop-kop-kop-kop-kop.
Ha egy kiskutya, lehet, hogy beszorult. És már-már meggyőztem
magam arról, hogy egy kiskutya. Ha most odamegyek anyuhoz, és
mesélek neki a kopogásról, azzal csak felbosszantom. Hiszen egyáltalán
nem lenne szabad a fedélközben lennem.
Úgyhogy bekukkantok.
Lábujjhegyen beóvakodtam a lépcső alá, és a fejemet lehajtva addig
ügyeskedtem magam előre, míg már majdnem teljesen
felegyenesedhettem. A lakatban egy apró kulcs volt. Óvatosnak kellett
lennem, nehogy kiessen belőle és elvesszen, mert akkor soha többé nem
lehet kinyitni a lakatot, és anyu rájön, hogy babráltam vele.
Finoman elfordítottam a kulcsot, és levettem a súlyos lakatot. Ezután el
kellett forgatnom egy kerékszerű valamit. Ahogy tekertem, nyekergő
hangot adott. Összerezzentem, mikor nyílni kezdett az ajtó kifelé.
A szekrény nagy volt, mélyebb és egyben magasabb is, mint vártam. A
falon halványan világított egy lámpa. Semmi nem volt odabent.
Várjunk csak! A. padlóra egy jógamatracot terítettek, és egy vastag
pokróccal takartak le rajta valamit, ami aludt. De motoszkált álmában. A
lábát elrejtette a pokróc, és azzal rugdosott egy nagy, hordó méretű
fémdobozt.
Kop-kop-kop.
Közelebb merészkedtem.
Puha szőrt pillantottam meg, nagyon világos színűt. Egy golden
retriever az? Vagy egy máltai selyempincsi?
Ismerem az összes kutyafajtát. Mindig is szerettem volna egy kiskutyát.
A feje nagy volt, és kerek. 1 úl nagy egy kiskutyához. Miféle kutyának
van…?
 Földbe gyökerezett a lábam. Nem kutya!
Egy fiú. Egy kisfiú. Itt.
Már nem törődtem azzal, hogy bajba keveredem, letérdeltem mellé.
Aludt. Almában rugdosta a dobozt. A homloka verítéktől gyöngyözött.
Túlságosan melege volt. Leráncigáltam róla a plédet. Szíjak, széles szíjak
hurkolták körül a karját és a lábát.
Nyeltem egyet, a torkomba beleszúrt valami.
Ugyanezt éreztem Mia pizsamapartiján, amikor a nővére betett egy
horrorfilmet, hogy a frászt hozza ránk. Először azt hittük, csak viccel,
aztán meg már túlságosan beijedtünk, hogy szóljunk vagy
megmozduljunk.
Ez az egész nagyon helytelennek érződött.
Aztán rájöttem, mi a helytelen benne. Tudtam, ki a kisfiú. Kicsit
nagyobb és másabb lett, mint amikor utoljára láttam.
Tommy Basko.
Nem kaptam levegőt. Elhátráltam. A kisfiú neve ott robajlott a
fejemben. Forró könnyek szöktek a szemembe és csorogtak le az arcomon.
Miért van ő itt?
Szörnyű érzés volt rácsukni az ajtót, de nem tudtam, mi mást tehetnék.
Míg a lakattal babráltam, hallottam, hogy valaki lefelé jön a lépcsőn.
Anyu szaladt le, és dühösen zihált.
Egyik kezével vállon, a másikkal torkon ragadott, mielőtt
megfordulhattam volna. Megrázott. Erősen. Az ujjai egyre mélyebbre
vájtak.
– Luke! – kiáltottam el magam, de a hangom fojtottan tört csak elő,
köhögve.
Anyu elengedett, és durván maga felé pördített.
Köhögtem, és élesen beszívtam a levegőt, a torkomat tapogattam, így
védve meg anyámtól.
A felső ajka remegett, mérges tekintetének helyére riadt, félénk
pillantás lépett.
– Ó, Jessie, miért kényszerítettél erre? Én nem az vagyok, aki ilyeneket
tesz. Te is tudod. Nem számítottam arra, hogy engedetlen leszel. Ez
készületlenül ért.
– Bántottál – fakadtam ki.
 Nagy erővel magához ölelt, és megsimogatta a tarkómat.
– A szülők időnként túl messzire mennek. Sajnálom. Sajnálom. Érted?
Fulladozni kezdtem az ölelésében, így kievickéltem a karjaiból.
– Jessie, felzaklatott, amit odabent láttál? Mert beszélnünk kell róla.
Belélegeztem egy mákszemnyi kis bátorságot, és rámutattam a
hobbitajtóra.
– Tommy Basko van odabent.
– Igen, ő.
Könnyek csillantak anyu szemében, ahogy ezt mondta.
– Miért? Miért van itt?
– Mert ő a miénk, ezért.
– Nem a miénk. Phoebe-é.
– Nem, ezt te nem érted. Phoebe nincs jól. Csúnya dolgokat művelt
Tommyval. Nem volt jó anya, ezért meg kellett mentenünk Tommyt.
– A rendőrség azt hiszi, hogy megölte Tommyt. Börtönbe fogják zárni.
Pedig nem ölte meg.
– Ha Tommy még sokáig vele marad, megtette volna. Láttad a híreket
és azt a sok összeszabdalt játék mackót? Azt művelte volna Tommyval is.
Valakinek gondoskodnia kellett a biztonságáról.
Zihálva dőltem az ajtónak. Az összeszabdalt játékok megijesztettek.
Azt a Phoebe-t, aki tönkretette azt a rengeteg játékot, nem ismertem.
Napokig idegenek jártak az utcánkba, és szörnyű dolgokat kiabáltak
Phoebe-ről. Hallottam őket hazafelé menet az iskolából. Mindenki rémes
tettekkel vádolta Phoebe-t.
Nagyot nyeltem, éreztem, hogy csorognak a könnyeim.
– Tommy volt a kutyus az emeleten, ugye? Sosem volt kutyusunk.
– Majdnem belehaltam, hogy nem mondhattam el neked az igazságot.
Igen, mindvégig Tommy volt ott. Nehéz volt rá vigyázni.
– És mi van Mr. Baskóval? O tudja, hogy itt van Tommy?
– Hát persze, csak aggódott amiatt, hogyan reagálsz a hírre. Szerette
volna addig titokban tartani, míg meg nem érkezünk az úti célunkhoz.
Ezért tilos egyetlen szót is szólnod neki.
Körbeforgatta a kereket, majd visszatette a lakatot. A kulcsot a zsebébe
dugta, és kiterelt onnan.
 – Menj, és töröld meg az arcodat! És ne felejtsd: egyetlen szót se
Lukenak!
– Várj, nem hagyhatjuk ott Tommyt! Nincs elég levegője.
– A helyiségben bőven van levegő, ő meg csak egy kisfiú. A hajók nem
biztonságosak az összevissza szaladgáló kicsiknek. Sokkal jobb neki ott,
ahol van.
– Az apukája szerint ez így jól van?
– Az ő ötlete volt. És most szedd rendbe magad! Már majdnem ott
vagyunk. Közel a cél.
 49. LUKE
TEGNAP

Szerda délután

AMIKOR ELŐSZÖR LÁTTAM TISZTÁN AB OVÓT,

MEGIJEDTEM.
Mi a francot gondoltam? Elhagyatott, vad, üres vidék volt. A bokrokkal
és narancsszínű sziklákkal teleszórt fehér parton túl sziklás, fűrészes élű
dombok emelkedtek. A szél megtépázta a fákat a parton, az ágaikat felfelé
és hátrafelé hajlította, mintha nők szoknyái lennének.
Idehoztam egy nőt meg egy gyereket, és most én felelek értük.
Pria azt mondta, elrendezte, hogy minden héten szállítsanak ide
készleteket a kontinensről. De mi van akkor, ha történik valami, és nem
hoznak többet? Nincs nálunk telefon, a jachton kívül nem tudunk máshogy
érintkezni a külvilággal. Valahogy elvesztettük a mobiljainkat a nagy
készülődést övező rohanásban, de amúgy sem hittem, hogy működnének
itt a szigeten. Az ideúton mindvégig Pria boldogságbuborékában lebegtem,
de a buborék szétpukkant ezeken a baljós kinézetű dombokon.
Ab ovo nem tűnt tejjel-mézzel folyó Kánaánnak. Gondolatban
átvettem, hogy milyen horgászfelszereléseink vannak a hajón, amit
apámmal szoktunk használni. Ha a dolgok rosszul alakulnának, halunk
legalább lenne. A hajón tudunk sütni-főzni, van egy csomó tűzgyújtó
eszköz, kötél.
Sikerült megnyugtatnom magamat.
Az elmúlt években mindig egy tervhez tartottam magam. Szükségem
volt rá. Az ütemezésre. A tervezésre. Apám is így csinálta. És remekül
boldogult. Anya mindig boldognak tűnt, olyannak, aki biztonságban érzi
magát. Ezt akartam megteremteni Phoebe-nek és Tommynak is. És most
ezt kellett megadnom Priának és Jessie-nek.
Ellazultam, és átadtam magam a hely szépségének. Vad, elhagyatott,
képeslapokon látható szépség ez, olyasmi, amit csak kevés embernek
adatik a valóságban is látni.
 Kerestem egy helyet, ahol horgonyt vethetek, és arra kormányoztam a
jachtot.
Pria mögém lépett, és átkarolta a derekamat, arcát a hátamnak nyomta.
Jessie az orrban állt, az arca inkább tükrözött félelmet, mint izgatottságot,
amikor hátranézett ránk.
– Föld a láthatáron! – kiáltottam oda neki, hogy jobb kedvre derítsem.
Végül elvigyorodott, a szél ide-oda csapkodta a haját kis arca körül.
Nekem kell az apjának lennem, de nem tudtam, hogyan lehetek az. Az
ugyanilyen korú Phoebe-re emlékeztetett, és ez nem tett jót. Sokkal jobban
szerettem volna, ha olyan, mint Pria és az anyám. Nyitott, akin minden
érzelem meglátszik. Az érzelmek kinyilvánításával meg tudok birkózni.
Akkor vesztem el a fonalat, amikor ezeket az érzelmeket elrejtik.
Pria segített lehorgonyozni a jachtot, és előkészíteni a felfújható
csónakot, ami majd kivisz minket a szigetre.
Barnás szőrű nyúlcsalád volt a szemtanúja a parton megtett első
lépéseinknek. Jessie azonnal odaszaladt hozzájuk. Megkönnyebbültem,
mikor azt láttam, hogy olyasmit csinál, amit a gyerekek szoktak, és nem
felnőttként viselkedik. A nyulak persze szétszóródtak a narancsos színű
zuzmók borította sziklák között.
Gondolatban a nyulakat is felírtam az élelmiszerforrások listájára, ha
minden a feje tetejére állna.
Pria tekintetében több életet láttam, mint bármikor korábban.
Hihetetlenül szép volt, ahogy a nap megvilágította világos haját.
Magamhoz szorítottam egy gyors csókra, míg Jessie nem nézett arra.
– Hé… megérkeztünk!
– Hát nem hihetetlen? A saját szigetünk. Újabb csókot loptam.
– Keressük meg a faházat!
Nem volt nehéz rátalálni. Meredek lépcsők vezettek fel a partról a
házhoz, amit félig-meddig eltakartak a fák. Belehalnánk, mire minden
cuccunkat felvinnénk ezeken a lépcsőkön, de volt még egy út, a
gerinckaptatón.
Mindhárman felcipeltük a csomagjainkat a füves emelkedőn, az alig
látható ösvényen. A fából és kőből emelt ház nagyobb volt, mint
amilyennek a fényképeken látszott, és tisztán rá lehetett látni az óceánra.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy a sziget korábbi tulajdonosa miért nem a
legmagasabb ponton emelte a házat, noha onnan 360 fokban rálátott volna
az óceánra a szél alighanem minden irányból folyamatosan ostromolná.
Odabent minden rendezettnek és szilárdnak tűnt. Csak egy alapos
szellőztetés hiányzott. Három hálószoba volt, az egyik a galérián, amire
Jessie azonnal lecsapott. A bútorzat kényelmesnek tűnt, noha régi volt, és
poros.
Füttyentettem egyet, mikor megláttam a kandallót. Kőből készült, igazi
szépség volt, egészen a magas plafonig nyúlt.
– Rakjunk tüzet!
– Jobb lesz, ha előbb megnézzük, nincsenek-e benne állatok! –
mosolyodon el Pria. – Nem akarsz megperzselni pár oposszumvalagat,
ugye?
– Visszamegyek a jachtra tűzgyújtóért és gyufáért. És hozom még, amit
csak elbírok.
– Majd megyek én – nézett rám Pria. – Te meg Jess rakjátok meg a
kandallót!
– Biztos, hogy te akarsz menni?
– Biztos. Látom rajtad, hogy alig várod, hogy körülnézhess. –
Hátradöntötte a fejét, és felnézett a galériára, ahol Jessie az új hálószobáját
derítette fel. – Jess, szeretném, ha segítenél Luke-nak. És ne feledd, hogy
miről beszélgettünk, oké?
Jessie tekintetéből csak úgy áradt a feszültség, mielőtt bólintott. Talán
engedetlen volt korábban a jachton, vagy azt mondta az anyjának, hogy
nem bír engem? Bárhogy is, időt kell hagyni, hogy megszokjuk egymást.
Nem fog menni egyetlen éjszaka alatt összehangolódni Priával és
Jessievel.
Miután Pria elhagyta a faházat, Jessie nem nagyon nézett rám.
Gondoltam, feszélyezi a jelenlétem. Tettem pár kósza kísérletet, hogy
beszélgessünk, mikor kimentünk tűzifáért, de ő csak kurtán válaszolgatott,
és elfoglalta magát, hátat fordítva nekem. Úgy határoztam, adok neki egy
kis teret.
Pria egy hátizsákkal meg egy kerekeken guruló nagy bőrönddel tért
vissza, amit azonnal a vendéghálóba vitt. A kezembe nyomta a tűzgyújtó
eszközöket.
– Lehoztam pár doboz ennivalót is a hajóról. Ott vannak a parton.
 – Felcipelem őket.
Örültem, hogy megszabadulhatok a Jessie és köztem vibráló
feszültségtől, így gyorsan tüzet gyújtottam, aztán kimentem, és
lekocogtam a partra. Három fordulóval sikerült az összes dobozt
felcígölnöm a dombra.
A kandallóban lobogtak a lángok és a generátor halkan, egyenletesen
duruzsolt. Ezt Pria a hűtő és a világítás miatt szereltette be.
Mindkettőnknek töltött egy-egy pohár vörösbort.
– Ránk és Ab ovóra!
– Egészségedre! – vigyorodtam el, és összekoccintottam a poharamat
az övével. – Hol van Jess?
– Kiment körülszimatolni.
– Egyedül?
Pria szélesen elmosolyodott.
– Itt semmi nem árthat neki. Ez egy menedék.
Kezét a vállamra téve hosszan megcsókolt, majd betuszkolt a hálóba.
Máris felhúzta az új ágyneműt.
Szeretkeztünk, és beszívtuk a fa füstjének szédítő, csábító illatát. Nem
okozott nehézséget kitalálni, hogy Pria szinte leplezetlen lelkesedése és
energiája, amit a szexben mutatott, főként abból fakad, hogy izgatott,
amiért az első napot tölti itt a szigeten.
Utána nyújtózkodva kiléptem a verandára. Elképzeltem, ahogy hosszú
napokon át üldögélek itt, elmerülve a látványban, ahogy apám tette saját
faháza tornácán. Hallottam, hogy Pria odabent dúdol valamit, miközben a
konyhaszekrénybe pakol.
Ekkor megláttam Jessie-t, lent a szikláknál, egy labdával játszott.
Csinálok majd neki kosárpalánkot. Mázli, hogy ilyen könyvmoly. Egy
fiatal gyerek pár nap után könnyen elunhatja itt magát.
Jessie végiggurította a labdát a homokon, az eltűnt az egyik szikla
mögött. Mintha a labdának integetett volna, azt akarva, hogy az guruljon
vissza hozzá. Vagy valami képzelt játékot játszik, vagy ott egy nyúl,
esetleg más, amit idomítani próbál. Sok szerencsét hozzá!
A labda visszagurult.
Erre felegyenesedtem, értetlenül figyeltem.
 Nyilván van még egy kölyök a szigeten. Pria tévedett, mikor azt
mondta, nem él itt senki… hacsak nem kirándulók. De miért jönne ide
bárki kirándulni? Nem akad itt semmi látnivaló.
Belém villant, hogy drogcsempészek is lehetnek.
Hagyd el egy percre a civilizációt, és az összes örült gondolat elárasztja
az agyadat!
Jessie kicsit röviden gurította vissza a labdát. A másik gyerek futva
szaladt elő. Nagyon kicsinek látszott.
Kis csalódást éreztem Jessie miatt. A kiskölyök hároméves sem
lehetett. Kötött sapka és vastag kabát: alaposan bebugyolálták. A szülei a
közelben lehetnek, mert ki hagyna egyedül kószálni a szigeten egy ilyen
korú gyerkőcöt?
Zsebre dugtam a kezemet, és elindultam lefelé, hogy megkeressem és
üdvözöljem a családot. Ha tényleg itt élnek, tudni akartam, kik ők. Máris
birtokosnak éreztem magam. Ez az én szigetem. Még ha csak egy társulás
révén is.
Jessie felém fordult, amikor leértem a homokra, az arckifejezése
óvatosnak, szinte… rémültnek tűnt. Azt még megértettem, hogy feszeng a
jelenlétemben. De mit tettem vagy mondtam, amitől a frászt hozom rá? A
másik gyerek is megijedt tőlem: bebújt a szikla mögé, onnan pislogott
felém.
Egyik irányban sem láttam egyetlen lelket sem a széles fövenyen. Oké,
lehet, hogy mégis hagyták, hadd kószáljon el egyedül a gyerekük. Ki tudja,
lehet, hogy a sziget túloldalán él egy család, akik vadon élőknek nevelik a
leszármazottaikat, és azonnal kilökik őket a fészekből, amint járni tudnak.
Öt-hat gyerek után az ember már nem kíséri árnyékként a kölykeit.
Jess érdekében legalábbis reméltem, hogy van itt egy egész fészek-
aljnyi kölök.
Jessie ismét odagurította a labdát a kisfiúnak. Aki megfeledkezve a
szégyenlősségéről, előrohant, és megpróbált belerúgni a labdába, de
elhibázta. Újra próbálkozott.
A mozgásában valami emlékeztetett Tommyra, de magabiztosabb volt a
fiamnál, jobban irányította a testét. Az arca is hasonlított, csak éppen a
haja sokkal szőkébbnek tűnt, majdnem fehérnek.
 Mikor a lába eltalálta a labdát, elvétette az irányt, mert Jessie helyett
felém küldte a labdát. Szaladni kezdett felém, aztán megtorpant, és tágra
nyílt szemmel bámult rám.
Meredten néztem vissza rá. A szeme… a szeme pont olyan, mint
Tommyé. Pont olyan, mint Phoebe-é.
Rám mutatott, ugyanúgy, ahogy Tommy szokott rábökni mindenre.
– Apu – mondta.
A szó belém tépett. Megráztam a fejemet.
– Nem, én nem…
A szél ekkor belekapott a hajába, és kifújta az arcából. Most már
tökéletesen láttam az arcát.
Tommy állt előttem.
Láttam telt, kerekded pofikáját, amit rózsásra csípett a hideg. Nagy,
kifejező szemét és sötét szempilláit. Kicsi, eredendően lebiggyedő ajkát.
Térdre rogytam, nehézkesen a homokba zuhantam. Nem tudtam semmit,
azon kívül, hogy ez a kisfiú az én fiam.
Felém lépett, bizonytalanul. Felemelte apró állát, és mögém nézett.
Megfordultam. Pria lépett ki a házból. Tommy egyenesen odarohant hozzá.
Pria felkapta, és magához ölelte.
Futásnak eredtem a homokban, a fejemben vihar tombolt. Ideges
mosoly jelent meg Pria arcán.
– Luke, hát végre elmondhatom! – A mosolya megremegett a szája két
szélén.
Egyszerűen nem találtam szavakat. Kinyújtottam mindkét karomat,
Tommyt akartam. Pria átnyújtotta, én pedig felemeltem, és az arcába
néztem – az arcba, amit olyan régen nem láttam.
Szégyenlősen hajtotta a homlokát az enyémhez. Magamhoz öleltem a
kis testet, ő pedig szorosan a vállamhoz bújt, félénken megveregetve a
nyakamat egyik ujjával.
– Hogyan? Hogyan kerül ő ide?
A fejemben morajlottak a gondolataim, de a hangom csukladozva,
halkan szólt.
– Mi hoztuk a szigetre, Luke.
– Hogy mit csináltunk?
 – ö is a jachton volt. Végigaludta az utat. Rengeteg mesélnivalóm van,
úgyhogy járjunk egyet! – A parton mozdulatlanul álló Jessie-re nézett.
– Jessie-vel minden rendben lesz.
– Nem. Pria, most azonnal el kell mondanod mindent. Mert most
mindenféle gondolatok keringenek a fejemben. És egyik sem valami jó.
A könnyektől nedvesen csillogott a szeme.
– Én sem tudom, hogyan mondjam el neked. De tudnod kell. Alig egy
napja találtam meg Tommyt.
– Hogy? Te találtad meg? Hol? Hol?
– Kérlek, járjunk egyet, és mindent elmondok neked!
Alig kaptam levegőt, mintha a tüdőm kővé dermedt volna.
Sétára indultunk a dombtetőn, egyre feljebb és feljebb mentünk, míg
Jessie-ből aprócska alak lett, aki ülve nézte az óceánt.
Tommy a testemhez fúrta magát, belém kapaszkodott. Útközben
elaludt, ahogy szokta, egy szempillantás alatt. Az az irracionális késztetés
tört rám, hogy felrázzam, erőszakkal ébresszem lel, hogy nyissa ki a
szemét, és nyugtasson meg, hogy él.
Pria megállt, és könnyáztatta arccal nézeti rám.
– Elmondom, mit tudok. Láttam, hogy Phoebe pár hete ki-be járkál egy
bizonyos házba az utcánkban. Időnként egy furcsa férfival, időnként
egyedül. Eleinte azt hittem, viszonya van. De a negyedik levél után
megijedtem… amikor megtudtam, mit tett. Úgy döntöttem, magam járok a
dolog után. Luke, te is ismered azt a házat. A 29-est.
– Ott találtál rá Tommyra?
– Igen. Ott volt. Phoebe az egyik szobába zárta. Játékai is voltak. Meg
élelem és víz. De… – Torkán akadt a hangja. – Hideg volt, és Tommyn
nem volt elég ruha. Csak egy kis nyári felső meg pelenka. Piszkos volt, és
a szoba penésztől bűzlött.
– Basszus! És Phoebe ott tartotta? így?
– Attól tartok, igen.
– Miért nem hívtad a…
– Hívtam. Vagyis hívni akartam. Elvittem Tommyt abból a rémes
szobából, és lementem a földszintre. Már majdnem hívtam a rendőrséget,
mikor Phoebe rontott be a házba.
Pria gyengéden kisimította Tommy egyik hajfürtjét az arcából.
 – Nagyon meg volt rémülve. Követelte, hogy adjam vissza neki
Tommyt. Mikor nemet mondtam, a kabátjából előkapott egy kést, és
lengetni kezdte előttem. Azt hazudtam neki, hogy már hívtam a
rendőrséget. Erre meghátrált, és arról kezdett zagyválni, hogy a rendőrség
végül úgyis nekiadja Tommyt, mert ő az anyja, és mentálisan labilis. És
tudod, hogy igaza van. Neki adnák. Nincs sok választásuk. Egy darabig
távol tartanák tőle Tommyt, és Phoebe-t rehabilitációs intézetbe küldenék.
Végül azonban visszakapná a fiát.
Homlokon csókoltam Tommyt. A bőre melegen simult a számhoz.
Komor gondolatok ébredeztek bennem.
– Nincs a világon olyan bíró, aki visszaadná Tommyt az anyjának azok
után, amit művelt.
– Csakhogy nem gyilkolta meg Tommyt. Még csak el sem rabolta. Nem
rabolhatsz el egy gyereket, aki a te felügyeleted alatt van. Van pár dolog,
amivel Phoebe megvádolható, és amiért elítélhető, például Tommy súlyos
elhanyagolása meg ennek az egész gyerekrablási drámának a kitalálása. De
komolyan fennáll annak a lehetősége, hogy Phoebe-nek sikerül kibújnia a
vádak alól. Jó pár esetben tanúskodtam bírósági perekben
gyerekelhanyagolási ügyekben. Ha az anya mentálisan gyenge, a vádak
nem állnak meg ellene. Te is tudod, én is tudom, hogy ez nem csak
pillanatnyi elmezavar volt. Itt Phoebe-ről beszélünk, akivel valami nagyon
nincs rendjén. Sosem akarta Tommyt, de lemondani sem tudott róla.
– Igaz, sosem akarta – ismételtem.
Még senkinek nem beszéltem erről. Az anyaság miatti boldogtalansága
olyan teher volt, amit egyedül kellett viselnem. Megkönnyebbülés volt
végre kimondanom. A tavalyi év utolsó hónapjaiban elkezdett
kiruccangatni azzal a francos Saskiával, éjszakai lokálokba jártak, meg
még ki tudja, mi mást csináltak. Otthon vacakul bánt Tommyval, és ismét
szingliként kezdett élni.
Pria most már zokogott.
– Így van. – Két kezével törölgette az arcáról a könnyeket. – Remélem,
megértesz. Anyaként nem hagyhattam ezt. És nem hagyhatom, hogy
Phoebe visszakapja a fiát. Soha. Azt mondtam neki, hogy elviszem
Tommyt a rendőrségre, és elmentem. Betettem a kocsimba, és elhajtottam
onnan. Kétségbeesésemben jutott eszembe az, hogy a szigetre jöjjek. Ahol
Tommy biztonságban lehet. Tudtam, hogy te egyenesen a rendőrségre
mennél. Csak szerettem volna időt hagyni neked, hogy átgondold. Nehogy
olyan döntést hozz, amit később megbánnál.
Tommyra néztem, még mindig attól tartottam, hogy kiderül róla,
délibáb, és eltűnik a karomból.
– De hogyan élhetett egy kisfiú abban a házban úgy, hogy senki nem
tudott róla? Hogyhogy nem hallotta meg senki?
– Be volt gyógyszerezve, mikor rátaláltam.
– Gyógyszerezve?
– Sajnálom. Apatikus és ernyedt állapotban volt. De nem tudom, hogy
Phoebe végig ott tartotta-e. Szerintem valaki segített neki. Mármint,
valakinek biztosan segítenie kellett neki, nem? Emlékszel a telefonhívásra
Tommy eltűnésekor? Valakinek el kellett vinnie a fiadat a játszótérről.
Phoebe biztosan jól megfizetett érte valakit.
– A rohadt életbe! A puszta kezemmel ölöm meg, amikor legközelebb
találkozunk, öt, és aki még benne volt ebben az egészben. Bassza meg,
miért nem jöttem rá? Ez az egész alvajárás… alighanem csak alibi volt
arra, hogy éjszakánként kijárhasson megnézni Tommyt. De mit akart ezzel
elérni? Figyelmet?
– Szerintem igen. Meg akart szabadulni Tommy gondozásának a
felelősségétől, és szerette volna magára irányítani a reflektorfényt.
Kiagyalt egy tervet, amiben Tommyt elrabolják. Ö hatalmas
médiafigyelmet és együttérzést kapott, és a színészi képességeivel
eljátszhatta a szerepét. Hónapokkal később, amikor a figyelem kezdett
megkopni, nekiállt leveleket küldözgetni. így még több figyelmet kapott.
– Nos, megkapta, amire olyan rohadtul vágyott.
A testem minden izma remegni kezdett, képtelen voltam kordában
tartani őket.
Pria gyengéden kivette Tommyt a kezemből.
– Ez a hírre adott reakció. Amikor az ember olyan hírt kap, ami
letaglózza, ilyesmi előfordul. Időre van szükséged. Csak ülj le, Luke! Én
leülök melléd. Minden rendben, Tommy itt van. Már nem megy sehova.
Velünk biztonságban van.
Egy pillanatra sem véve le a szememet Tommyról, azt tettem, amit
mondott, ö hozta vissza nekem a fiamat. Lerogytam a szálkás, durva fűbe.
 – De hogy sikerült idecsempészned Tommyt a tudtom nélkül?
– A sok cókmók közé rejtettem. És Jessie-vel aludt egy kabinban.
Amúgy meg, most már itt van, és visszakaptad.
– Nagyra becsülöm, amit tettél. A mai éjszakát itt töltjük, de holnap
visszamegyünk. Tudod, hogy nem maradhatunk itt így.
Riadtnak tűnt, de aztán óvatosan leült mellém, ügyelve, nehogy
felébressze Tommyt.
– Már megtettük. Időnként kétségbeesett lépésekre van szükség, hogy
megóvd a gyermekeidet. Tudom, hogy hosszú időbe telik, mire ezt az
egészet megemészted. Most sokkos állapotban vagy. Az elmúlt fél évben
minden arról szólt, hogy a rendőrség Tommyt keresi. Nos, Tommy
meglett. A rendőrség már nem segíthet többet. Ha a rendőrséget is
bevonjuk, csak annyi történne, hogy Tommy visszakerül Phoebe-hez.
– Pria, rengeteget tettél ebben az ügyben, pedig Tommy nem is a te
gyereked.
– Hogy maradhattam volna ki belőle? Szeretlek, Luke. És szeretem
Tommyt. A legjobbat akarom mindkettőtöknek.
Még soha nem mondta, hogy szeretlek. És ha ezt egy órája mondja,
meglepett volna. Most zsibbadtan fogadtam.
Lent a parton Jessie felállt, megfordult, és egy darabig minket nézett.
Aztán elindult a ház felé.
 50. PHOEBE
JELEN

Csütörtök délelőtt

EGY RENDŐR KÍSÉRT KI A CELLÁMBÓL A KIHALLGATÓBA.

Hosszú volt az éjszaka, nyúzottan ébredtem a kemény ágyon. És még
hosszabb lesz a nap. Már délre járt, a kerekek túl lassan forogtak.
Túlságosan, túlságosan lassan.
– Whale Restnek, vagyis Bálnapihenőnek hívják.
Yarris felügyelő egy fénymásolt térképet terített az asztalra.
– Ez mi? – pillantottam róla értetlenül Trent Gilroyra.
– Phoebe – kérdezte Trent –, tudott róla, hogy Pria vett egy szigetet?
– Én… nem. Egy egész szigetet?
– Igen – felelte. – Az apja nemrégen hunyt el, az ő cégének a nevében
vásárolta. A Bass-szorosban van, és lehet, hogy Pria átnevezte. Ezt
takarhatja az Ab ovo név.
– Ó, istenem!
Vártam, hogy folytassa.
– Megnéztük Luke jachtját, hogy a kikötőben horgonyoz-e. Nincs ott.
Beszéltünk Luke apjával, hogy meggyőződjünk róla, nem ő vitte-e el. O
azt felelte, nincs róla tudomása, hogy a fia hajóutat tervezne.
– Ki tudják deríteni, hova ment? – tudakoltam.
– Éppen ezen dolgozunk – válaszolta I rént. – Egy csapatunk most is
telefonál, igyekszik megtalálni a jachtot. Más dolgokra is rábukkantunk.
Kiderítettük, hogy Pria kapcsolatba lépett egy építőipari céggel, amivel
hangszigeteit falakat és padlót építtetett az emeleti játszószobába tavaly
novemberben. – Nagy levegőt vett. – Nem sokkal ezelőtt beszéltünk a
barátnőjével, Saskiával. O lépett kapcsolatba velünk, mikor értesült róla,
hogy behoztuk. Igazolt mindent, amit maga és Bernice mondott, beleértve
azt is, amit Pria lánya mesélt a kutyáról.
– Én pedig elmentem a játékboltba – vette át a szót Annabelle. – Igen,
januárban Kitty néven vásárolt ott valaki. Készpénzzel fizetett. így nem
maradt nyoma a vásárlásnak, de amikor megmutattam hat különböző nő
fényképét, Priáét is beleértve, az eladó egyből felismerte őt. És van
kamerafelvételünk is, ami pontosan azt mutatja, amit mondott.
– Van még valami – mondta Gilroy felügyelő. – A helyszínelők
átmentek Pria házába, és alaposan átfésülték a játszószobát. A kéznyom
túlságosan elkenődött, de találtak egy hajszálat. És úgy tűnik, az Tommyé.
Bólintottam, és nagyokat nyeltem. Mikor a fiam eltűnt, egy csomó
bébihajszálat adtam nekik.
– Mi a következő lépés?
– Megígérhetem – felelte Trent –, hogy olyan gyorsan lépünk az
ügyben, ahogy csak tudunk. Nincs még meg az összes darab, de nem is
várjuk meg mindet, azonnal cselekszünk. És mint mondtam, mindenfelé
keressük, hátha rábukkanunk Luke jachtjára. Továbbá igyekszünk
kideríteni, hogy Luke vagy Pria a fedélzeten van-e, és velük van-e Jessie.
Készenlétbe helyeztünk két helikoptert. Ha pozitív jelzést kapunk, máris
indulunk.
Lesütöttem a szememet. Nem Tommyt keresik. Az üldözés arról szól,
hogy megtudják, mi történt Tommyval. Mi lett utána.
Mintha csak tudnák, mire gondolok, csend telepedett a helyiségre.
Mindenki elhallgatott.
Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy Trent azt mondta, Luke vagy
Pria. A rendőrség még mindig nem tudta, kinek a vére folyt ki a
fürdőkádban.
Nem sokkal később valaki hívta Gilroy felügyelőt. A jachtot látták
Refuge Cove-ban. Tegnap kora délelőtt. A fedélzeten egy fiatal pár és egy
tíz év körüli lány tartózkodott.
– Várjunk csak! – mondta Annabelle. – Vagyis hárman vannak? Mind
épen és egészségesen?
– Aha. – Trent enyhén megcsóválta a fejét, és fújtatott egyet. – Ez
egyre furcsább.
Együtt álltak fel az asztal mellől.
– Phoebe – nézett rám Trent, és ellágyult a hangja. – Bocsánatot
kérünk, amiért kételkedtünk a szavaiban. És ami… Nos, mi kerten
rengeteget fogunk még beszélgetni, de most mennünk kell. Készen áll rá?
– Igen. Kérhetek két dolgot?
– Mondja!
 – Felhívná nagyit? És megmondaná neki, hogy jól vagyok? Bólintott.
– Persze!
– A másik pedig az, hogy szeretnem, ha Bernice velem jönne.
– Bernice? – Érteden képet vágott.
– Nem kellett volna megtennie, amit tegnap éjjel értem tett. Minden
oka megvolt rá, hogy ne tegye. Mégis megtette. Es ha kiderül a
legrosszabb, szeretném, ha lenne ott valaki, aki igazán szerette Tommyt.
Nagyi nem bírna ki egy ilyen utat, ahogy Sass sem. Kate pedig… nos… ő
cserben hagyott. Kérem!
Egy darabig a szemembe nézett, aztán odabólintott Annabelle-nek.
– A kopteren öten férnek el. Három rendőr. Phoebe és Bernice. A
Victoria állami rendőrségtől kapunk erősítést. Úgyhogy rendben leszünk.
Ezután még egy órába telt, míg helyet foglaltunk a helikopterben, és
ismertették velünk az általános vészhelyzeti eljárást. Bernice arcán még
mindig ott ült a hitetlenkedés, ami akkor került oda, mikor először kísértek
a cellájába, ahol arra kértem, jöjjön velem. Mintha a meglepetés olyan
mélyen bevésődött volna az arcába, hogy az minden rétegen nyomot
hagyott.
Akár egy televíziós krimiből vett jelenetben, a helikopter alatt városok
és mezők suhantak tova. Míg én Greensthorne-ban voltam, Luke és Pria
ilyen messze jutott.
Három óra elteltével egyre erősebb széllökések rázták meg a
helikoptert.
A pilóta elfordult, és Gilroy felügyelőre nézett.
– Az idő rosszra fordul. Le kell szállnunk. Trent előredőlt.
– Most?
– Igen – erősítette meg a pilóta. – Sajnálom. Refuge Cove-ot még
elérhetjük, de a tenger fölé nem megyek ki.
Rádióüzenetet küldött, miközben a helikopter rázkódott, és emelkedett-
süllyedt.
Odalent vadul, zölden burjánzó vidék terült el, nyílt, kempingezős
részekkel. Magasan az öböl fölött szálltunk le, egy régi homokkő
világítótorony mellett. A tábla szerint Wilson’s Promontoryban voltunk.
Bernice pislogva állt az erős napsütésben, az ívelt öblöt nézte. A vízen
nagy rendőrségi hajó húzott maga után fehér sodorvonalat.
 51. LUKE
JELEN

Csütörtök

PRIA A TŰZHELYEN A LEVEST KEVERGETTE, míg Jessie-vel

megfürdettem Tommyt egy kis kádban a tűz előtt. A kádat ma reggel
találtam odakint, és tisztára súroltam.
Meleg vizet öntöttem Tommy csúszós, meztelen kis testére. Kuncogott,
és rám fröcskölte a vizet. Tegnap éjjel Pria és köztem aludt, a karomba
kapaszkodva. Folyton felébredtem, azt hittem, csak álmodom, hogy ott
van, de aztán megnyugodtam, mert szorosan hozzám bújt. Reggel,
napkelte után sötét ég tárult elénk, közelegő vihart jelzett. Ilyen időben
nem fogok kihajózni. Vagyis maradunk még egy napot. Kezdtem azt
kívánni, bárcsak maradhatnánk még tovább. Olyan rohadtul egyszerű
lenne az élet ezen a szigeten. Mostanra minden küszködés és
pénzhajhászás lényegtelennek tűnt.
De nem maradhatunk.
Holnap elmegyünk… vagy ma délután, ha a vihar gyorsan megjön és
átrobog felettünk.
A sülő kenyér illata lengte be a házat. Pria saját maga dagasztotta. A
leves mellé lesz.
– Várj! – szólalt meg Jessie, és berohant Tommy hálószobájába,
ahonnan egy műanyag játékkal tért vissza.
A fiam jachtjával. Jessie letette a vízre, Tommy pedig rögtön
utánakapott.
Értetlenül néztem Priára. A hajó Tommynál volt, mikor eltűnt.
Pria azonban bólintott, és úgy mosolygott, mintha számított volna a
kérdésre.
– Én találtam. Tudod, hol. Tudtam, hogy ez a kedvenc játéka, így
ügyeltem rá, hogy magunkkal hozzuk.
Viszonoztam a mosolyát, és visszafordultam a fiamhoz.
örült slamasztikába keveredtem. Nem lenne szabad egy férfitól egy
ilyen helyzet megoldását elvárni. De itt és most, a francba is, boldog
leszek. Itt megvan minden, amire vágytam. Mintha egy bizonyos módon
Jessie is megnyugodott volna. Tommy talpát csiklandozta, mikor felhúzta
rá a zoknit. Más tekintetben viszont feszültebbnek látszott. Az anyjáról
folyton rám kapta a tekintetét, aztán gyorsan elfordította a fejét.
Megszárítottam és felöltöztettem Tommyt a tűznél, azokba az új
ruhákba, amiket Pria vett, mikor rátalált… még mindegyiken rajta volt a
címke.
Pria kirakta a levest és a kenyeret az asztalra. Farkaséhesen faltam be
az adagomat pár perc alatt. Tommy bemártotta a kenyerét a levesbe, úgy
ette meg. Képtelen voltam levenni róla a szememet. Minden apró
mozdulata és gesztusa csodának tűnt.
– Ó, nézd! – búgta Pria, ahogy a fiam egyre laposabbakat pislogott.
– Úgy látom, a mi kis legényünk kimerült a fürdőzésben. Felnevettem.
– De azért keményen küzd, hogy ébren maradjon. Tipikus Tommy.
Jessie ekkor se szó, se beszéd, felállt az asztaltól, és az ajtóhoz indult.
A kinti szél vadul csapta be utána az ajtót.
– A francba! – mondtam, és Tommy felé intettem. – Azt hiszem, túl
nagy figyelmet szentelünk egy bizonyos valakinek.
– Jessie olyan kis hülye. Tommy csak egy kisfiú, felesleges
féltékenynek lennie rá. Meg kell értenie, hogyan mennek mostantól a
dolgok.
– Utánamegyek.
– Ne! Hadd menjen, és higgadjon le!
– Oké, gondolom, te jobban ismered a lányodat.
Felnyaláboltam fáradt fiamat, és bevittem a szobájába, ahol ágyba
dugtam. Ámulattal láttam a Tommy ágya melletti komódon a nagy éjjeli
lámpát. Pontosan ugyanolyan volt, amilyen régen volt a fiamnak… az,
amit Phoebe összetört. Pria nyilván aznap szaladhatott el megvenni, mikor
a ruhákat is. Mindenre gondolt.
Kihasználva, hogy Tommy alszik, kimentem fát vágni a pajtába. Ma
éjjel ismét hideg lesz az éjszaka. Pria folytatta a ház portalanítását és a
döglött rovarok kitakarítását.
Megláttam Jessie-t lent a parton. A homokban térdelt, homokvárat
épített. Az ilyen korú gyerekeknek pontosan ilyesmivel kellene
elfoglalniuk magukat, az elektronikus játékok helyett. Majd később
bejárjuk együtt a szigetet, hátha sikerül jó kapcsolatot kialakítanom vele.
Jessie hirtelen felpattant, és szétrúgta a homokvárat.
Úgy döntöttem, lemegyek, és megkérdezem, később nincs-e kedve
építeni egy lombházat. A pajtában jókora farakás állt. A fák pedig
alacsonyak voltak, széles ágakkal, nem messze a háztól. A baltát
nekitámasztottam a pajta falának, leporoltam a kezemet, és elindultam
Jessiehez.
Mikor észrevett, futni kezdett a tengerparton, távolodva tőlem. Tudtam,
hogy Pria szerint békén kellene őt hagyni, de sajnáltam szegény gyereket.
Nyilván hatalmas és érthetetlen változást jelentett a számára, hogy
megjelentem az életében… és most Tommy is. Utána rohantam, eltúlozva
kapkodtam levegő után.
– Hé, én már öreg vagyok! Nem szabad ennyire megdolgoztatnod.
Megállt, de nem nézett rám.
– Nem akarok beszélni magával.
A szél vékony válla fölé fújta a haját.
– Nem gond. De elárulod, miért nem? Odaálltam elé, hogy lássam az
arcát. Azonnal a tenger felé fordította a fejét.
– Csak el akarok menni erről a szigetről. Nem akarok már itt lenni.
– Unatkozol? Vagy Tommy miatt? Nézd, én tudom, hogy megszoktad,
egyedül éltek anyukáddal. Erre Tommy egyszer csak itt terem.
Beharapta az ajkát.
– Anyu folyton azt mondogatja, hogy ő a miénk. De nem a miénk.
Hanem a magáé. És Phoebe-é.
– Ez igaz, de a családok időnként átalakulnak. Tudom, hogy időbe telik,
mire megszoksz engem. És Tommyt. Akiről hosszú időn át senki nem
tudta, hol van. Nyilván furcsa lehet, hogy egyszer csak felbukkan a
semmiből, csak úgy. – Kifújtam a tüdőmben összegyűlt hideg levegőt. –
Arra gondoltam, talán később építhetnénk egy lombházat. Csak mi ketten.
Szeretnéd?
Rövid töprengés után megrázta a fejét.
– Na, jó, holnap teljesül a kívánságod. Hazamegyünk.
Oldalra döntötte a fejét, és összeráncolta a homlokát, mintha nem hinne
nekem.
 – Anyu nem ezt mondja.
– Anyukád szeretne tovább maradni, ez igaz. De mi nem…
– Nem, anyu ma reggel azt mondta, hogy hónapokig itt maradunk, így
jobb, ha változtatok a viselkedésemen.
– Biztos csak rosszul hallottad.
– Ezt mondta. És nem zavar, hogy maga és anyu Tommyval
foglalkoznak, ha erre gondol.
– Nem zavar? Reméltem, hogy megérted. Hiszen csak most kaptam
vissza őt.
Felnézett rám Pria szemével.
– Mindvégig ott volt magának.
– Ezt, hogy érted?
Idegesen benedvesítette az ajkát.
– Maga és anyu mindvégig a házunkban, az emeleten őrizték őt. Hogy
megmentsék Phoebe-től. Azt hittem, hogy anyu egy kiskutyát tart odafent.
De az nem kutyus volt.
– Nem így volt, Jessie.
Vádlón nézett rám, és felemelte a hangját.
– De igen, így volt. Miért hazudik nekem, Mr. Basko? Miért hazudik
nekem az összes felnőtt?
Odaléptem hozzá, és megfogtam remegő karját.
– Csak pár órát volt a házatokban. Félreértettél valamit.
– Hallottam őt, Luke. – A hangja hirtelen rohadtul felnőttesen csengett.
Olyan lett, mint Priáé. – Egész évben ott volt. Időnként mindenfélét dobált,
de anyu azt mondta, hogy a kutya csinálja, mert megvadult. Csakhogy ott
sosem volt kutya.
A pánik ekkor kezdett dübörögni a mellkasomban. Pria mintegy
mellékesen említett egy kutyát azon az éjszakán, mikor elhagytuk a házat.
De korábban sosem beszélt semmilyen kutyáról.
– Sokszor jártam a házatokban. Sosem hallottam semmit.
– Mert mikor jött? Talán miután a kutya már nyugovóra tért? Mert anyu
mindig ezt mondogatta nekem. Azt is mondta, hogy Zúzó sokat alszik.
Délutánonként időnként hallottam, mikor a házban teljes csend volt, és a
tévé sem szólt. De éjjel sosem hallottam semmit. Ráadásul anyu új falakat
építtetett a játszószobában, és egy nagyon vastag ajtót is felszereltetett.
 – Hogy mit csinált? És mikor?
– Nem tudom biztosan. Egyik reggel lekéstem az iskolabuszt, és
hazamentem. Nem találtam sehol anyut. A játszószoba ajtaja nyitva volt,
és teljesen beláttam. Volt odabent még egy tévé meg játékok. Végül a
fürdőszobában találtam rá. Csuromvíz volt a ruhája. Azt hittem, talán a
kutyát fürdeti. Rám ordított. Azt kiabálta, hogy menjek vissza a
buszmegállóba, és várjam meg a következő buszt, és még azt is mondta,
hogy az én hibám, amiért el fogok késni. – Jessie elhátrált tőlem, kitépte a
karját a szorításomból. – Anyu hazudozik. És maga is hazudozik. És nem
hagyjuk el ezt a szigetet, igaz? Igaz?
Ekkor meghallottam Pria hangját, aki lejött a partra, onnan kiabált
nekünk:
– Jessie! Luke! Jessie!
– Pria! – kiabáltam vissza. – Hol van Tommy?
Pria visszanézett a partról a házhoz vezető meredek kaptatóra. A
francba, egyedül hagyta!
A házon nincs zár. És a tűz szabadon ég.
Rohanni kezdtem a homokban. Pria értetlenül meredt rám. Kifulladtam,
mire elértem a házat. Feltéptem az ajtót, és beszaladtam, egyenesen
Tommy szobájába. Még mindig aludt, a térdét felhúzta a melléig a takaró
alatt.
Zihálva csuktam be a háló ajtaját.
Pria közben megérkezett a főbejárathoz.
– Jól van, Luke.
– Nincs jól. Nem szabad egyedül hagyni. Belépett, és behúzta maga
mögött az ajtót.
– Csak aggódtam. Nem láttalak se téged, se Jessie-t.
Iszonyatos súly préselte össze az agyamat. Zihálva vettem szemügyre
az arcát, annak a nyomait keresve, amit az imént hallottam Jessie-től.
Hirtelen ijedtnek láttam.
– Luke?
– Miért nem aggódtál korábban, mikor szintén nem láttad Jessie-t? Sőt,
örültél, hogy egyedül kószál a szigeten.
– Nem is tudom. Én csak…
 – Pria, úgy látom, hogy te csak akkor kezdtél aggódni, mikor láttad,
hogy én is eltűntem. Amikor lejöttél a partra, ahol láttad, hogy a lányoddal
beszélgetek. El szeretnéd mondani, hogy miért?
– Mit mondott neked Jessie? – Eltompult a hangja.
– Emiatt aggódsz? – Szorosan összezárt fogaim között szívtam be a
levegőt, még mindig kifulladva a meredek dombra futástól. – Elárulom,
hogy mit mondott. Azt mondta, hogy Tommyt a házad emeleti
játszószobájában tartottad. Egész idő alatt, miután eltűnt.
Hitetlenkedve bámult rám, de a szeme elárulta, amit tudnom kellett.
Elsápadt, az arca két felén halványpiros foltok gyúltak.
– Nem. Nem, nem, nem – ziháltam.
– Luke, ez igaz. Megmentettem a kisfiádat. Hadd magyarázzam el…
A kezemet egymás után, többször ökölbe szorítottam, a tenyerem síkos
volt a verítéktől.
– Árulj el valamit! Aznap te hoztad el Tommyt a játszótérről? Felszegte
az ál lát, de nem rám nézett, hanem a tetőgerendákra, mintha valami égi
fény sugározna onnan.
– Azt tettem, ami helyes volt.
Lerogytam a legközelebbi székbe, mindkét, ökölbe szorított kezemet az
asztalra ejtve.
– Te voltál. Mindvégig.
Beszívta az ajkát, és egyenesen a szemembe nézett.
– Ez semmin sem változtat. Megmentettem Tommyt az anyjától. Es te
most visszakaptad.
– Van bármi kibaszott fogalmad arról, hogy mit tettél? Bármi?
– De hát visszakaptad…
– Folyton ezt mondogatod. Mintha ez bármin változtatna. – Elfojtottam
magamban a heves késztetést, hogy megüssem. Hogy megrázzam. Hogy
ártsak neki. – A levelek… azokat is te küldted? Nem, ne is válaszolj!
Persze hogy te küldted.
– Bárcsak esélyt adnál, hogy elmondjam, miért tettem! A hangom
átment vicsorgásba.
– Tessék, itt az esély! Összerezzent.
– Kérlek! Meg fogod érteni, amint lehiggadsz, hogy én azt tettem, ami
a leghelyesebb. Muszáj volt ezt tenni. Mindenki fedezte Phoebe-t. A
berúgásait. Hogy elhanyagolja Tommyt. És téged is elhanyagolt, Luke.
Pont aznap ugrottam be hozzá látogatóba, mikor összetörte a fiad dolgait.
Láttam, mit tett. A nagyanyja, Mrs. Wick és Bernice már ott volt addigra.
Rettentően féltettem Tommyt. Szerettem volna elvinni, de Mrs. Wick, az a
gonosz vén banya elzavart. Segítettem nagyinak elvinni a játékokat a
kocsimban. A fészerben akarta eldugni őket. Pár nappal később Phoebe
elfelejtette az egészet. És semmi nem gátolta meg abban, hogy újra
megtegye.
– Ez nem tartozott rád.
– Valakire tartozott.
– Hogy került Tommy vére az utolsó levélre? – dörögtem. – Mit tettél
vele?
– Magad is láthattad, hogy jól van. Elesett, és lehorzsolta a könyökét.
Összegyűjtöttem azt a kevéske vért, de neki semmi baja nem esett.
– Ne mondd nekem, hogy semmi baja nem esett! Te őrült vagy. Te
adtad Phoebe-nek a harmadik levelet aznap éjjel, amikor alva járt az utcán,
nem igaz?
– De igaz. Félrebeszélt. Azt hitte, varázsló vagyok. Érted már, Luke? ö
az őrült.
Ekkor egy gondolat villant belém.
– Te figyelted a házunkat. A dombtetőn álló házad elég nagy ahhoz,
hogy az emeletről jól ráláthass. Tudtad, hogy Phoebe mikor ment el
otthonról éjszaka. Tudtad, mikor jár alva.
Mivel nem válaszolt, tudtam, hogy igazam van.
– Várjunk csak! Te javasoltad, hogy milyen pirulákat szedjen.
Emlékszem már. Aztán Phoebe megkérte a pszichiáterét, hogy írja fel neki
őket, azzal magyarázva, hogy kétségbe van esve. És kétségbe is volt esve.
A feleségem akkoriban alig vergődött át egyik napról a másikra.
– Az a fajta altató híres arról, hogy alvajárást okoz. De azt nem tudtam,
hogy nála is ezt idézi elő. De szükség volt arra, hogy megszakítsuk az
alvási ciklusát. Az emberek akkor tárják fel a belső énjüket, amikor
kimerültek. Ha az a gyógyszer nem működött volna, akadt más is a
listámon. Az erőszakos, gyerekeiket elhanyagoló anyák túl egyszerűen
lerázzák az ellenük felhozott vádakat. Tennünk kellett valamit, hogy
mindenki láthassa, milyen bolond legbelül Phoebe. Azzal, hogy a
nyilvánosság elé tárjuk.
– A francba! Én pedig mindvégig hozzád jártam, hogy enyhítsek a
stresszen. És rohadtul elmeséltem mindent Phoebe-ről, rád zúdítottam az
információkat. Te pedig a saját céljaidra használtad fel, nem igaz?
– Azt tettük, amit tennünk kellett. Meséltél Phoebe elmeállapotáról, én
pedig kiterveltem, mi legyen a következő lépés. Egy csapatot alkottunk. És
győztünk. – A szája legörbült, megfeszült. – De neked hosszú időbe telt
belém szeretned. Pedig számos esélyt adtam, hogy kimutasd az irántam
érzett vágyaidat. Neked kellett megtenned az első lépést. És ez kilenc
kerek hónapba telt. Ez volt az utolsó dolog, aminek be kellett következnie,
mielőtt megkezdhettük a közös életünket. És amikor bekövetkezett,
csodálatos volt. Megtettük, Luke. Megcsináltuk.
A mosolya lehervadt, még azelőtt, hogy látta volna, hogyan nézek rá.
Vérszomjas gondolatok árasztották el a fejemet.
– Ne beszélj többes számban! Nincs olyan, hogy mi. Nekem semmi
közöm ezekhez.
– Te is benne voltál, végig. Te beszélted rá a feleségedet azokra a
pirulákra. Vállald a felelősséget! Légy erős, ahogy nekem is kellett!
– Nem ez történt.
– Pontosan ez történt. Nem tettetheted, hogy nem játszottál szerepet
ebben. Tavaly október óta látogatsz. Tudod, hogy így van. Titokban egy
pár voltunk. Talán nem is annyira titokban. Bernice többször látta, mikor
eljöttél hozzám. Észre sem vetted, mert nem akartál mást, csak velem
lenni, de nem tehetted. Nem válhattál el a feleségedtől, és hagyhattad
egyedül Tommyval. Annyira rettegtél attól, hogy mit művelne vele a nejed,
hogy beköltöztetted magatokhoz anyádat. De anyád sem fog örökké élni.
Ezért vittük el Tommyt, hogy vigyázzunk rá. Aztán elhoztad őt a hajódon
erre a szigetre. Te tetted ezt az egészet. Értünk.
A francba! A francba! A francba!
Minden hangosan kattogott a fejemben, minden, amit mondott. Valóban
viszonyom volt ezzel a nővel. A fizikai érintkezés csak egy hete kezdődött,
de ezt senki nem tudta, csak Pria és én. Amint ez a hír eljut a médiába,
aránytalanul fel fogják fújni. Tommyt abban a házban tartották fogva,
ahova a fiam eltűnése óta járogattam. Már hallottam is, miket kiabálnak az
emberek, mikor elolvassák ezt a szaftos hírt: Hogyhogy nem tudott róla?,
kérdezgetik. Totálisan bűnrészesnek tűnök majd, a rohadt életbe! Én
intéztem a sziget vásárlását. Én. És Priának igaza van. Én hoztam ide őt,
Jessie-t és Tommyt. önként.
Ha bíróság elé kerül az ügy, még börtönbe is küldhetnek. Könnyedén
sor kerülhet rá.
Pria leült az asztalhoz.
– Luke, mindenki halottnak hiszi Tommyt. Phoebe börtönbe kerül
emiatt. Elég bizonyíték szól ellene. És ha kell, további bizonyítékokat is
előkészítettem már. Nem fogja többet bántani Tommyt. Te pedig szabadon
élhetsz tovább, folytathatod az életedet, és felnevelheted a fiadat. De ha
félrevered a vészharangot, Phoebe visz-szakapja Tommyt.
Ujjai megérintették az enyémet, az arca furcsán összeszedett lett újra.
Harcoltam a gondolataimmal, sok minden átértékelődött bennem. A
kép, hogy Pria és én együtt állunk ki Phoebe ellen, az elmúlt pár hónapban
megszilárdult. Phoebe lett a gonosz, őrült némber. És Pria a kedves, két
lábbal a földön járó, értelmes nő.
Most visszakaptam a fiamat. Phoebe sosem volt olyan feleség és anya,
mint az én anyám. Sosem volt képes erre. Voltak olyan munkanapok,
amikor végig azért rettegtem, hogy mikor hazamegyek, kiderül, Phoebe
elkövetett valami borzalmasat… magával vagy Tommy-val.
– Luke – mondta Pria halkan. – Lehet még közös babánk is. Jessie és
Tommy kishúga vagy kisöccse. Azt mondtad, hogy szerettél volna még
egy gyereket Phoebe-től, de ő nemet mondott. Én megadhatom neked.
Amúgy is így lenne helyes. Hiszen először én estem tőled teherbe, nem
Phoebe.
A tizenhat éves Pria képe villant fel a fejemben. Pria, aki egy feszült
hónapon át tépelődött, hogy megtartsa-e a babát vagy sem, hogy aztán a
29-ben megmondja, elvesztette. Könnyek csorogtak le az arcunkon (az
örömtől), és megittunk egy fél üveg Southern Comfort whiskyt
(limonádéval).
– Emlékszel rá, ugye – kérdezte –, hogy volt egy babánk, akit
elveszítettünk? Azt hitted, örülök, hogy elvetéltem. De nem örültem. Te
örültél, én le voltam sújtva.
– Akkor ezért sírtál?
 – Hát persze.
– Nem tudtam.
– Nem kérdezted.
– Meg kell bocsátanod nekem.
– És utána elhagytál.
– Azt hittem, ezt akarod.
– Én téged akartalak. De te nem akartál engem eléggé. Könnyedén
elengedtél.
– Csak rövid ideig voltunk együtt. És csak egyszer feküdtünk le egy
bulin, Pria. Egyszer.
– És azt hitted, csak úgy eldobhatsz? Hogy Phoebe után rohanj?
Megtettem mindent, hogy megtartsalak, de…
Abbahagyta, a tekintetét hirtelen elkapta rólam. Remegő áliára néztem.
Inkább félelmet láttam az arcán, mint traumát.
Volt egyáltalán valaha is baba? Ez a lehetőség még sosem merült fel
bennem. Mikor a tekintete visszatért rám, kitaláltam, mi az igazság.
Jézusom! Hogy is gondoltam én ezt? Van bármi valóságos is Priában?
Védekező mozdulattal fonta maga köré a karját, és megragadta a vállát.
A kabátujja felcsúszott, és láthatóvá vált az egyik csuklójánál egy csúf,
sötét vonal.
– Mi történt a csuklóddal? – kérdeztem.
A szája megfeszült.
– Csak egy kis plusz bizonyíték.
– Hogy mi?
– Megvágtam magam, mielőtt elhagytuk a házat, és a kádat
telefröcsköltem vérrel. Arra gondoltam, ha hosszú időre eltűnünk, talán az
lenne a legjobb, ha úgy tűnne, mintha történt volna velem valami…
– Ugyan miért…? – Harag lobbant bennem, mert magamtól is rájöttem
a válaszra. – Azt a látszatot akartad kelteni, hogy Phoebe tette veled. Hogy
miatta kényszerültél elmenekülni Sydney-ből. Netán még annak a látszatát
is, hogy megölt, még mielőtt elvitték volna arra a pszichiátriai klinikára.
Eszed ágában sem állt soha elmenni erről a szigetről. – Felugrottam az
asztal mellől. – A jachtra viszem a fiamat és Jessie-t.
Az arca elfancsalodott.
 – Nem hajózhatsz ki. Vihar közeleg. Szánj egy kis időt arra, hogy
átgondolod, és akkor…
Az asztal fölé hajolva a képébe üvöltöttem.
– Nem! Nem szánok időt az átgondolására! De nem is hajózom ki.
Rádión kérek segítséget, és a srácok meg én nem mozdulunk a hajóról. A
jachtról. Míg meg nem jön a rendőrség.
– Nem hagyom, hogy elrabold a lányomat.
– Én pedig nem hagyom őt veled. Egyetlen percig sem.
Néztem, ahogy az arca és az állkapcsa megfeszül, a szeme
elkomorodik. Felállt.
A szememet le nem véve róla, cuccokat dobáltam egy hátizsákba.
Vizespalackokat és kajacsomagokat. Ami elég ahhoz, hogy a gyerekek pár
óráig kihúzzák vele. Tommyt egy plédbe csavartam, majd elhagytam a
házat.
– Jessie!
A tenger felől szél fújt, a kiáltásom felébresztette Tommyt.
Pria bukkant fel mögöttem, nyílegyenesen tartott felénk, furcsán
magabiztos arccal.
 52. PHOEBE
Csütörtök

A RENDŐRSÉG EGY NAGY HAJÓRA VITTE ÁT A

CSAPATUNKAT. Victoria Állam Rendőrsége és Mentőszolgálata is
csatlakozott a legénységhez.
Ha otthon hideg volt, itt egyenesen sarkvidéki lett az időjárás, és a szél
jégszemcséket vágott az arcunkba, amitől még a beszélgetés is nehézkes
lett. A szél a hullámokat jó magasra korbácsolta, a léglökések
félresöpörték az esőt, hogy aztán egy teljesen másik irányból érkező újabb
szélroham felragadja, és elfújja. A vihar miatt mindenki ordibálni
kényszerült.
Bernice bőre kivörösödött, a szeme könnyezett a hidegben.
– Sajnálom-fogtam bele. – Nem kellett volna arra kérjelek, hogy…
– Ne szabadkozz! – Mindkét kezét zsebre dugta, és kihúzta magát. – Én
itt akarok lenni. És nem miattad… nem miattad jöttem ide. Látni akarom,
ahogy igazság tétetik Tommyért.
Beszívtam az ajkamat, bólogattam, a szél felszárította a könnyeimet az
arcomon, sót hagyva maga után.
– Nekem már csak ennyi maradt. Te voltál ott azon az éjszakán, nem?
A postaládámnál, amikor alva jártam. Mit műveltél ott? – Egy röpke
másodpercre behunytam a szememet. – Nem vádollak semmivel, csak
kíváncsi vagyok.
– Téged figyeltelek – felelte. Homlokráncolva néztem rá.
– Miért?
– Láttam, hogy az utcákat járod. Azt hiszem, izgalmasnak tűnt, hogy a
hajnal előtti órákban ott bolyongsz. Először azt hittem, viszonyod van,
mint Luke-nak. Később jöttem csak rá, hogy alva jársz. így aztán szemmel
tartottalak.
– Szemmel tartottál?
– Aha. – Vállat vont. – Alighanem éppen nem akadt jobb dolgom.
A délután sötétbe borult, a vihar erősödött. Mintha az este órákkal
korábban leszállt volna. De legalább gyorsabban odaérünk, mint a jacht.
Azt mondták, egy órán belül.
 Először a szigetet láttuk meg a távolban. Sötét, éles vonalú dombjait.
Olyanok voltak, mint megannyi óriási hullám. A sziget látványa
hasonlított a képre, amit Pria rajzolt.
Az ujjaim szorosan rázárultak a hajókorlátra. Istenem, hát mind itt
vannak? Luke, Pria és Jessie? A sziget egyszerre tűnt ellenségesnek és az
elemek által könnyen sebezhetőnek.
Hogy is hívta Pria? Ab ovo. Az ő új kezdete… a férjemmel.
Gilroy felügyelő vette észre a jachtot a távcsöve segítségével. Közölte,
hogy látja, aztán mondott még valami Annabelle-nek, amit nem hallottam,
de közben feszülten pillantott hátra, rám.
Mikor közelebb értünk, megértettem, miért.
A jacht az oldalára dőlve hevert, víz áramlott be és ki rajta, ahogy a
hullámok hány ták-vetették. Az egyik vitorla hasznavehetetlenül
csapkodott. A szél elkapta a jajkiáltásomat, és elragadta. A tüdőm sajgott,
mikor a rendőrök köteleket dobtak át a jachtra.
Rajta van vajon Jessie? És Luke?
Luke kérdőjel volt a gondolataimban. Már nem ismertem őt, és azt sem
tudtam, érdekei-e még. Mit tett? Mennyit tudott? Miért volt felelős?
Rendőrségi mentők ugrottak át a fedélzetre búvárruhában. Átkutatták a
kajütöt, majd a fejüket csóválva jöttek elő. Senki nincs a fedélzeten,
kiabáltak át.
Mindannyian a part és a hajó közti tengerszakaszt kémleltük. Túlélők
után. Vagy holttestek után.
Két felfújható gumicsónakban szálltunk partra. Abban a pillanatban,
hogy kiléptem a szigetre, azt éreztem, hogy ez az övé. Priáé. A sziget, amit
lerajzolt, amiről álmodott. Ez az ő Ab óvója.
A parti fövenyben nyomok vezettek ide-oda.
Az ő nyomaik. Vagy valami miatt távozniuk kellett, vagy a viharos idő
pusztította el a jachtot, és fújta ki a tengerre.
Bernice is kilépett a fövenyre. Hátradöntötte a fejét, a tekintete
végigsuhant az elénk táruló látványon. Halkan füttyentett.
– Pria szigete, mi? Ki gondolta volna?
A gerincen túlról, a vaskos, göcsörtös fák közül halvány füstcsíkok
szálltak fel.
– Maguk kerten a parton maradnak.
 Trent a kabátja alá dugta a kezét, ahol a pisztolytokja volt.
Hátrapillantott, Annabelle-re.
A nő bólintott. A rendőrök futva indultak el.
Mindannyian ott vannak, abban a házban? Megláthattak minket, ahogy
kiszálltunk.
Szerettem volna tenni valamit. Valakit vagy valamit megkeresni. Ám a
fonál végére értünk (a láthatatlan szál végére, amiről úgy éreztem, hogy
mindent összeköt), és semmi nem maradt, amit még kereshettem volna.
Nem tehettem semmi mást, mint hogy várok.
Bernice és én egy helyben toporogtunk, védtük az arcunkat a csípős
széltől. Legalább a homokot nem kavarta fel és vágta a képünkbe. Túl
nyirkos volt hozzá a durva szemcsés homok, ami a talpunk alatt ropogott.
A szél egy kosárlabdát fújt felénk a fövenyen. Jessie imád
necclabdázni. Felemeltem a labdát. Jessie nevének kezdőbetűit, a JS-t
fekete filctollal írták rá. Mindenfelé Jessie méretű lábnyomokat láttam.
Bernice leguggolt a homokba.
– Mintha lett volna velük egy kisebb gyerek is. – Hunyorogva nézett
hátra, rám. – Apró lábnyomok vannak itt.
Nem hittem neki. Nem hihettem. Már egész várfalat húztam fel az
ellen, hogy ne is gondoljak erre az eshetőségre. És a bástyákra ágyúk
kerültek. Árkot is ástam köré.
– Nem nézed meg? – kérdezte. – Nem azt mondom, hogy…
Fent, a háznál, valami történt. Rendőrök jöttek kifelé. Helyet adva
félreálltak.
Gilroy és Yarris felügyelő egy nőt vezetett ki a házból. Pria. Merev
tartással, de nyugodtan lépkedett.
Jessie labdája kiesett a kezemből. Egyetlen szó nélkül, anélkül, hogy
rájöttem volna, mit teszek, rohanni kezdtem. Át a homokon. Már a lépcsőn
jártam, és felrohantam egészen a tetejéig. A rendőrök nem állítottak meg.
Nem fenyegetett veszély. Priánál nem volt se kés, se pisztoly. Viszont
nagyon is veszélyes volt. És pontosan tudnom kellett, hogy mit tett.
Nem nézett a szemembe, a tengert bámulta. Sűrű haja nyirkos volt, és
egy hajpánttal fogta hátra. Hétköznapi ruhát viselt, mint azok az anyák,
akik a gyerekeikért mennek a helyi suliba. Nem tűnne úgy egy tömegben
vagy egy videófelvételen, hogy bárkire is veszélyt jelent. A ruhája is vizes
volt.
– Miért? – találtam meg a hangomat. Félelmetes, milyen érzelmek
rezegnek benne. Ebben a pillanatban kész lettem volna embert is ölni.
– Miért?
A szeme nem mozdult felém, de a szája legörbült.
– Valakinek meg kellett mentenie őt.
A hangja színtelen, kásás volt. Annyira más, mint azé a Priáé, akit
ismertem.
– Elloptad őt tőlem. Te voltál aznap ott a játszótéren.
– Megmentettem őt tőled. Nem becsülted meg őt, se Luke-ot úgy,
ahogy kellett volna. Pedig megvolt mindened. De az nem volt elég neked.
Hátrahőköltem, szembesülve azzal, amit tett. Sokkoló volt az első
pillantás, amit sivár, kietlen elméjére vetettem. Az igazi Priára, akit eddig
olyan ügyesen rejtegetett.
– Hogy tehetted, Pria? Barátnők voltunk. – A hangom reszelőssé vált,
kövek gyűltek a torkomba. – Mit tettél a fiammal? Hova dugtad? Hol van?
– Elment.
– Hova ment?
A tengerre mutatott.
Megfordultam, a csapkodó hullámok felé, aztán ismét vissza hozzá.
– Nincs ott. Elmondod, mit tettél vele.
– Luke elvitte. Elvitte Tommyt, és elment. Megmentettem mindkettőt,
de Luke-ot ez nem érdekelte. Itt hagyott.
Trent Gilroy felém bólintott, különös arckifejezésétől megrémültem.
– Phoebe, a házban pelenkákat és kisfiúruhákat találtunk. Meg ezt. – És
a kabátja alól előhúzott egy műanyag tárgyat.
Egy játék jacht. Tommyé.
Felkiáltottam, az ujjaim remegtek, ahogy felé nyúltam.
Pria nézte, ahogy átveszem a játékot.
– Ha meg akartad találni Tommyt, hamarabb kellett volna jönnöd. Luke
elvitte őt és a lányomat a jachtján. Tudhatta volna, hogy nem jó ötlet ilyen
időben kihajózni. És most elvesztettem mindnyájukat. Érted? Elvesztettem
az egész családomat!
 A mellkasomban vadul zakatolt a szívem. A váram falai dübörögve,
darabokra hullva omlottak le.
– Tommy?
– A jachton hoztuk ide – közölte velem Pria tárgyilagos hangon. –
Megetettük, megfürdettük, és körbeültük a tüzet, mint egy igazi család.
Yarris felügyelő megragadta Pria karját.
– Mondja el pontosan, mi történt! Hol van Luke és a gyerekek?
Pria tekintete elkínzottá vált, majd ugyanilyen gyorsan ismét tompa lett,
mint előtte.
– Már késő. A jacht felborult, és láttam, ahogy lezuhannak róla.
Messze, nagyon mesze jártak már. Ez talán az én hibám? Ki hibáztatna
érte? Senki. Nem tudtam meggátolni, hogy Luke elmenjen. Jobb életet
próbáltam teremteni nekik itt, de Luke nem kért belőle. Még Jessie is
ellenem fordult.
– Mikor? – ordítottam rá. – Mikor történt ez? Most először nézett
egyenesen rám.
– Úgy egy órával az érkezésetek előtt.
– Volt rajtuk mentőmellény? – tudakolta Annabelle csüggedt hangon.
Pria tétovázott, aztán megcsóválta a fejét.
– Mindent átkutatni! – bődült el ekkor Trent.
Az egyik rendőr megragadta Priát, bilincset tett rá. Annabelle beleszólt
a telefonjába, újabb hajókat hívott.
Egy időre egyedül maradtam a rettegésemmel. Fogalmam sem volt,
hova menjek. Az állam megremegett, mikor az óceánra néztem. Bernice
lépett mögém.
– A jachton voltak, Bernice. – Nem ismertem rá a saját hangomra.
Bernice megfordult, a hajó felé tartó két vezető nyomozót nézte. A
többiek egymás között beszélték meg a teendőket, kiáltások harsantak, és
különböző irányokban indultak el futva a fövenyen. Még mindig nem
tudtam, merre menjek.
– Várj csak! – szólalt meg egyszer csak Bernice. – Nem tudok mindent
a jachtokról, de egy ideig dolgoztam velük. Úgy látom, hogy az áramlat
balra tart. Nézd, lehet, hogy sikerült valamibe belekapaszkodniuk, ami a
jachtról esett le, és a felszínen maradtak. Megpróbálhatnánk átvágni a
szigeten. A rendőröket amúgy is értelmetlen lenne követni.
 A szeméből láttam, hogy ő sem hisz ebben. Kiestek a hajóból. Nem
maradt idejük semmibe kapaszkodni. Attól, hogy majdnem visszakaptam
Tommyt, de aztán ugyanabban a pillanatban újra elvesztettem,
legszívesebben felrohantam volna a sziget legmagasabb pontjára, hogy
onnan a mélybe vessem magam. Bólintottam. A végére kellett járnom a
dolognak.
– Menjünk!
– Pria! – lépdelt oda hozzá Bernice, amitől az őt őrző rendőr idegesen
összerezzent. – Van közvetlen út a szigeten át?
Pria hűvösen mérte végig Bernice-t.
– Nem volt időm körülnézni. Lefoglalt, hogy főzzek és berendezkedjek.
Mindent előkészítettünk. Mindent, amire esetleg szükségünk lehet. Miért
vagy te itt?
– Mert Tommy hasznát láthatta volna még egy barátnak. Nem
ellenségnek, mint ami te vagy. – Azzal Bernice otthagyta.
Követtem, és felzárkóztam mellé.
– Kérlek! – kiáltott utánunk Pria, megállásra késztetve minket. – Nem
akarom úgy látni Jessie-t. Mondd meg a rendőröknek! Nem akarom a
lányomat… holtan látni.
Nem válaszoltam. Nem éreztem együtt vele. Egy fikarcnyit sem. Ha
Jessie megfulladt a tengeren, akkor minden együttérzésem kizárólag
Jessie-é.
A dombos tájat sziklák tarkították, a sziget legfelső részén egyetlen fa
sem merészelt nőni. A szélben kifulladva, nehezen másztuk meg a
kaptátokat. A fák aztán már megóvtak minket a vihartól, viszont sűrűn
nőttek, a föld pedig helyenként puha és sáros volt. A bokrok között nyulak
futottak szanaszét.
– Erre! – kiáltottam.
Az itt őshonos pálmafák elszórtan növő csoportjai között kiláttam az
óceánra. A sziget nyilván sokkal hosszabb volt, mint amilyen széles, mivel
alig húsz perc alatt átszeltük. Kisétáltunk egy kiszögellésre. Az íves part
teljesen sima, legömbölyített sziklákból állt. Egy kis öbölre láttunk rá.
Ludak százai lepték el a part bal kéz felőli végét – kis csőrű, halványbarna
ludak.
 Az öblöcskében a hullámok sokkal kisebbek voltak, mint a sziget túlsó
felén.
Semmit nem láttam a vízen. Nyoma sem volt testeknek. Vagy messze
kisodródtak a tengerre, vagy lemerültek a víz alá. A lidérces rémálmok,
amikben régebben azt láttam, hogy Tommy fulladásos halált hal,
visszatértek, a torkomba tolultak, és nem kaptam levegőt.
– Nincsenek itt. Ájulás környékezett.
– Phoebe, ne állj meg! Menjünk tovább, jó?
– Nincsenek itt – ismételtem. – Érted?
– Csak ne állj meg! – parancsolt rám. – Már itt vagyunk.
Úgy beszélt, mint az anyja, mikor ráparancsolt nagyira, hogy menjen
orvoshoz.
A szavaitól magamhoz tértem. Futni kezdtem, próbáltam lerázni a
rémálmokat. Ezek a képek hónapok óta úgy tekeredtek körém, akár egy
sál, hónapok és hónapok óta.
Mikor megláttam a füstöt, először azt hittem, köd. De a köd nem
gomolyog felfelé oszlopban.
Jobb kéz felé átvágtam az erdőn, nyílegyenesen a füst felé tartottam.
Egy kicsi, sziklás domb ékelődött a fák közé, így ismét kénytelen voltam
felfelé kaptatni.
Bernice némán követett. Már nem kellett noszogatnia.
Kiértem az erdő szélére, alattam a part tele volt szórva élettelen
pálmalevelekkel. Elindultam lefelé a sziklák között, az utolsó egykét
métert már a homokban szökellve tettem meg.
A füst egy kis barlangból kígyózott felfelé. Nem is igazán lehet
barlangnak nevezni. Sekély, de kellően öblös volt ahhoz, hogy pár faládát,
régi horgászbotokat és egyéb felszerelést szárazon tartson. Tűz nem égett
benne. Főleg nyirkos pálmalevelek kupaca füstölt.
Elképzeltem, ahogy Pria magában mosolyog.
Mert megint hazudott. Bizony járt a szigetnek ezen a felén. És ezt a
helyet ő alakította ki.
Rájött, hogy jövünk, és be akart vetni még egy utolsó trükköt? Mikor
befordultam, ott voltak ők. Köztem és az óceán között. Két gyerek.
A lány a csípőjéhez szorította a kisgyereket. Mindketten piszkos, vizes
alsóneműt viseltek.
 A lány Jessie volt. A fiúnak napszítta fehér haja volt, és hat hónapot
nőtt azóta, hogy nem láttam.
Tommy.
Tommy volt. Élt. És kíváncsian nézett engem. A testem mélyéről
zokogós kiáltás szakadt fel.
– Phoebe? – Jessie futni kezdett felém, aztán félúton megtorpant, és
idegesen, bizonytalanul felém nyújtotta Tommyt.
Odarohantam hozzájuk, mindkettőjüket átöleltem. Tommy apró arca az
enyémhez nyomódott. Hangosan bőgtem. Nem akartam megijeszteni, de
nem tudtam fékezni magam. Ott voltak, nem értettem, hogyan, de ott
voltak. Csókoltam a fiamat, csókoltam Jessie-t, majd újra Tommyt.
Tommy felém nyújtotta a karját. Vacogott. Ahogy Jessie is. Lekaptam
magamról a nagykabátomat, és Jessie vállára terítettem. Kibújtam az alatta
viselt dzsekimből, és bebugyoláltam Tommyt, aztán átvettem a Jessie-től.
– Hogy kerültél ide? – suttogta Jessie, és szorosan magára kötötte a
kabátot, ami kicsit nagy volt rá.
– Végre rájöttem arra, amit mindvégig tudnom kellett volna. –
Homlokon pusziltam, és megdörgöltem a karját. – Menjünk innen, ahol fúj
a szél!
Beljebb mentünk a barlangba. Furcsának tűnt a karomban Tommy
súlya, ahhoz képest, amire emlékeztem. Nagyobb lett, a vonásai kissé
megváltoztak, felnőttesebb lett. Elvesztette kisbabás külsejét, a térdéről
eltűntek a gödröcskék. Jócskán megtelt eldobható pelenka volt rajta.
Levettem róla.
– Nem sikerük tüzet raknom – mutatott Jessie a ládákra. – Vannak itt
gyufák és tűzszerszámok, de szétesnek. Sajnálom. Le kellett vennünk a
ruháinkat. Teljesen átáztunk.
– Ne mondd, hogy sajnálom! – Remegett a hangom. – Soha többé nem
kell azt mondanod, hogy sajnálom.
– Vécére kellett mennem, és magammal vittem Tommyt. Nem
hagyhattam itt. – Aggódva nézett mögém. – Anyu…
– Tudom – feleltem. – Ne aggódj! A rendőrök itt vannak a szigeten.
Már anyukáddal.
Hallottam, hogy megkönnyebbülten fújtat egyet, és majd’ megszakadt a
szívem.
 Ez a tűz sosem fog begyulladni. Minden túlságosan nyirkos hozzá.
Csoda, hogy egyáltalán egy kis szikrát sikerült ebből a halomból Jessienek
kicsiholnia.
Tommy elfordította a fejét, és rám nézett. Barna szemében a kétely
árnyékát láttam. Pria gondozta az elmúlt hat hónapban. Időt kellett adnom
neki, hogy újra megismerjen. És ezúttal más leszek.
– Hol van Luke? – kérdeztem Jessie-től kedvesen. – És mi történt? A
lábát felhúzta a mellkasáig, a szeme a távolba révedt.
– Felvitt Tommyt és engem a jachtra. Hogy segítséget hívjon a rádión.
És… hogy otthagyja anyámat, ö próbált megállítani minket, de Luke
ellökte, és anyu elesett. Nem tudtuk, hogy ő mindent tönkretett, amikor
megérkeztünk a szigetre. Egy percig sem akarta, hogy elmenjünk innen.
Még a gumicsónakba tett mentőmellényeket is szétszabdalta. De Mr.
Basko azt mondta, a jachtig nem hosszú az út, így magával vitt minket.
Mikor megérkeztünk a hajóra, akkor derült ki, hogy mit tett anyu.
Magamhoz öleltem, nedves haját kisöpörtem az arcából.
– Szétverte a rádiót – folytatta Jessie. – Kioldotta és széthasogatta a
vitorlákat. A vihar közben rosszabbodott. Mr. Basko azt mondta, vissza
kell mennünk a partra. A hajón nem volt biztonságos. A jachton maradt
még két plusz mentőmellény, és ránk adta őket. Aztán be akart segíteni
minket a gumicsónakba. Én Tommyt fogtam, míg ő előkészítette az útra a
csónakot. Ekkor a vitorla átlendült, és eltalált minket. Mindannyian
belezuhantunk a vízbe.
– Ne… – leheltem.
Elviselhetetlen volt a látvány, ahogy elképzeltem. Pria tehát nem
hazudott arról, hogy mindannyian leestek a jachtról.
Jessie az ajkát rágcsálta, feszült és rémült arccal.
– Majd’ megfagytunk. Mr. Baskót biztosan leütötte a vitorla, mert a víz
egyszerűen elsodorta. Nem láttam többé. Ijesztőek voltak a hullámok.
Ellökdöstem Tommyt a gumicsónakig, de nem tudtam beemelni. így olyan
magasra emeltem, amennyire csak tudtam, és rákiabáltam, hogy másszon
be. Sikerült neki. Én meg utánamásztam. Közben a jachtba zúdult be a víz,
és féltem, ha elmerül, magával ránt minket is. A gumicsónakban találtam
egy kést, amivel elvágtam a kötelet. Próbáltam evezni, de nem bírtam
húzni a lapátokat. Az óceán a sziget túloldalára sodort minket. A hullámok
a szikláknak csapták a gumicsónakot, és Tommyval kiugrottunk belőle.
Aztán a víz elsodorta a csónakot. Kibújtunk a mentőmellényekből, és
idehoztam Tommyt. Vissza akartam menni a házba, de nem voltam rá
képes. Nem ment. Mert anyu… – A szeme könnyes lett. – így kerestem
valami búvóhelyet.
– Bátor voltál, Jessie – mondtam. – Nagyon-nagyon bátor. Amit
tettél…
Alig bírtam felfogni. A karomban tartottam Tommyt, a hús-vér
Tommyt, és nem egy álombéli Tommyt. Majdnem elvesztettem másodszor
is, csak éppen nem tudtam róla. Míg mi a szigetre tartottunk, Jessie és
Tommy az életéért harcolt.
De mi történt Luke-kal? Ha eszméletlen, és kisodródik a nyílt óceánra a
dühöngő viharban, akkor nem marad életben. Imádkoztam, hogy térjen
magához, hogy a rendőrségi mentőhajó gyorsan rátaláljon. Tommy
érdekében. Azt még nem tudtam, hogy az én érdekemben-e. A Luke iránti
érzéseim tompák voltak, hasadtak. És gyűlöltem azért, amiért idehozta a
gyerekeket.
Hátranéztem a vállam fölött, mert léptek csikordultak a köveken és a
pálmaleveleken.
Bernice megtörölte könnyes szemét. Még sosem láttam sírni. De hát az
elmúlt évek során kizártam őt az életemből. Azért nem láttam, mert nem
voltam vele, hogy láthassam.
A távolból kiáltásokat sodort felénk a szél. A rendőrök már közel
jártak.
 53. PHOEBE
Csütörtök

PRIA A TENGERPARTON ÁLLT, MÉG MINDIG VIZES

RUHÁBAN, a szél össze-vissza fújta a haját.
Két rendőr állt mellette, a közeledő rendőrhajót várták, hogy feltegyék
rá. Pria egy centit sem moccant, mintha maga is a sziget tartozékává vált
volna. Gondolom, az elmúlt pár hónapban, amikor arról álmodozott,
hogyan szakítja el tőlem Tommyt és Luke-ot, majd az ezt követő
hónapokban, mikor előkészítette a csapdáit, szinte a részévé vált a sziget.
Úgy gondolta, hogy a sziget jelképezi az új életét, a végjátékot.
Szorosabbra húztam magam körül a pokrócot, amit a rendőröktől
kaptam, és elindultam a homokos fövenyen, amit számos láb túrt fel.
Tommy apró tappancsa is érintette ezt a homokot.
Mindenki más már a hajón volt, ami visszavisz minket a kontinensre.
Luke is. Messze, messze az óceánon találtak rá, elkékült arccal.
Mentőmellényben (hála istennek a mentőmellényért!) volt, teljesen
eszméleténél, de a szörnyű hideg és az erőfeszítés, hogy visszaússzon, és
megmentse a vízbe esett Tommyt és Jessie-t, teljesen kimerítette. Nem
tudta, hogy a két gyerek megmenekült. A mentősök megszárították, és
hőtartó takaróba bugyolálták, miután rátaláltak. A hidegtől átfázott, de
gyorsan helyrejött. Luke-ot anyám mindig csak jéghegynek hívta: telente
lejárt úszni a szabadtéri ötvenméteres medencébe a Luna Park mellé.
Még egyvalamit meg kellett kérdeznem Priától.
Kissé előrehajtotta a fejét, mikor látta, hogy közeledek, az ajka
elfehéredett, egyetlen vékony vonallá préselte őket.
Megálltam közvetlenül előtte.
– Meg akartál ölni? – kérdeztem higgadt hangon. – Mikor átfűrészelted
a lépcsőket, engem akartál megölni?
A két rendőr egymásra nézett, aztán felszegték a fejüket, és
visszafordultak az óceán felé.
Pria nem felelt, persze nem is vártam, hogy megtegye. Egyszerűen meg
kellett kérdeznem. Kilencéves korunk óta barátnők voltunk. Az érzéseim
még mindig dacoltak a róla kialakult új képpel, mindazzal, amit eltitkolt
előttem.
Előregörnyedtem a jeges szélben. Pria mintha nem is érezte volna a
hideget, csuromvíz volt.
– Most jutott eszembe valami – néztem rá. – A 29-es számú házban
játszottuk utoljára a Jávorszarvast. A te ötleted volt. Te keverted össze a
neveket, és húztad ki. Én te voltam, te pedig én. Ezt is te intézted úgy.
Attól a naptól kezdve te voltál én, nem igaz? Te egy percre sem hagytad
abba a játékot.
– Ez nem játék volt.
– Elvetted tőlem a fiamat, Pria. Magadnál tartottad, és hagytad, hogy
szenvedjek.
– Megmentettem őt. És Luke-ot. Luke-nak mindig velem kellett volna
lennie. Jobban szerettem őt, mint te.
– Nem kellett őket megmenteni. – De a hangomból hiányzott a
meggyőződés.
Az igazat megvallva nem tudtam, mi történt volna Tommyval, ha Pria
nem rabolja el. Az akkori haragom még engem is megrémített. Bármilyen
borzalmas dolgokat művelt is Pria, nem állíthattam biztosan, hogy nem
mentette-e meg tényleg Tommyt. Luke kapcsán is igaza volna? A szerelme
nem volt éppen egészségesnek mondható, de egy bizonyos, torz módon
talán jobban szerette őt, mint amire én képes voltam.
– Tudom, miért vagy vizes – szólaltam meg. – Bementéi a vízbe,
amikor beleestek, igaz?
Fásultan bólintott.
– De a hullámok túl nagyok voltak, és visszalöktek. Utána pedig már
nem láttam őket. Nem akartam, hogy bármelyikük meghaljon. Úgy
gondoltam, a gumicsónakon majd visszaeveznek.
A fájdalom acélossá erősödött bennem.
– Majdnem meghaltak odakint. Semmit nem tudok megbocsátani
abból, amit tettél. És soha nem is fogok. – Azzal hátat fordítottam neki.
Felszálltam a hajóra. Először Luke-ot kerestem, mert tudtam, hogy
Tommy nála van. Az egyik pádon találtam rá. A hátára gyapjútakarót
terítettek. Háttal ült a szigetnek, háttal Priának. A fejét lehajtva karolta át
Tommyt, ahogy a férfiak védelmezik a gyerekeiket: nagy, erős testük
gyengéd mozdulatával kihangsúlyozva a férfiasságukat.
Jessie Bernice mellett állt a korlátnál, és Pia Ab ovóját nézték. Jessie
mögé léptem, köré fontam a karomat, nem akartam, hogy úgy érezze, az
anyját itt hagyják a szigeten, el akartam onnan terelni. De kicsi, hidegtől
kicsípett arcán olyasmit láttam, amit csak felszabadulásnak lehetett
értelmezni. A szokott ide-oda ugráló ideges tekintet eltűnt. Akit én eddig
mindig is Jessie-nek hittem, nem az igazi Jessie volt.
Nem tudtam, min mehetett keresztül Pria lánya. Azt sem tudtam, miért
nem tűnt fel, hogy valami nincs rendben. Visszagondolva akadtak jelek,
csak egyiket sem vettem észre. Az elmúlt majd’ három évben ugyanabban
az utcában éltünk, de túlságosan lekötött a saját életem ahhoz, hogy
észrevegyem, mi történik körülöttem. Megfogadtam, hogy mostantól ott
leszek Jessie-nek. Szégyenlős arcot vágott, mikor a rendőrök
megdicsérték, amiért nemcsak a saját életét, de Tommyét is megmentette.
A csónak és a barlang viszonylagos melege megóvta őket a kihűléstől. Az
adósa vagyok.
A hajó korlátjába fogódzó Bernice rám pillantott. A vihar ugyan elült,
de az ereje még látszott az arcán. A bőre nem igazán bírta jól a szélsőséges
időjárást. Az arca kiszáradt, hámlott, az ajka fel-hólyagosodott.
Mindannyian megéreztük a zord időt, de Bernice viselte legrosszabbul. Pár
perccel ezelőtt Yarris felügyelő mondta neki, hogy legjobb lenne, ha nem
maradna kint ebben a barátságtalan időben, de Bernice nemet mondott.
Amikor most ránéztem, az ég felé emelte az arcát, a még mindig erős
szélbe. Mintha porszívóvá alakult volna: beszippantott mindent, a sós
levegőt, a háborgó óceánt, Priát a szigeten. Halványan rám mosolygott,
bólintottam, és visszamosolyogtam. Egy dologban biztos voltam: a lány,
aki tegnap este elhagyta Mrs. Wick házát, nem ugyanaz a lány volt, aki ma
visszatér oda.
Trent Gilroy kissé félszegen lépett hozzám. Az ideút megszervezését
övező rohanásban elfelejtette felhívni nagyit, most viszont kihangosította a
telefonját, és tárcsázta. Nagyi felvette, a hangját elvékonyította az aggódás.
Mrs. Wick is vele volt, nagyi házában. Bernice közelebb osont, hogy ő is
hallja.
 Magam előtt láttam nagyit és Mrs. Wicket, ahogy együtt kuporognak
nagyanyám kis nappalijában, és a friss híreket várják. De a média eddig
semmiről nem tudott, kivéve, hogy megszöktem Greensthorne-ból, és
hogy a rendőrség rájött, Bernice-szel betörtünk Pria házába, és bevittek
minket az őrsre. Trent röviden beszámolt nekik arról, hogy mi történt
Bernice-szel és velem az elmúlt pár órában. És megmondta nagyinak, hogy
velünk van Tommy is.
A hitetlenkedő és örömkiáltásoktól, -sikolyoktól ismét csípni kezdték a
szememet a könnyek.
Mikor a beszélgetésnek vége lett, Trent eltette a telefont, és a
szemembe nézett. Idegesen fújtatott egyet, láthatóan sok mondandója volt,
nem tudta, hol kezdje.
– Minden oké – előztem meg. – Visszakaptam Tommyt.
Értettem, hogy azt tette, amit tennie kellett, az adott információk
alapján. Nem haragudtam rá kicsit sem.
Mindazonáltal most nem az ő lelkifurdalása foglalkoztatott.
– Azt hiszem, Bernice mondani szeretne magának valamit – szólaltam
meg óvatosan, és Bernice szemébe néztem.
Kővé dermedt az arca, de aztán jól hallhatóan levegőt vett, és bólintott.
– A következő napokban rengeteg mindent felülvizsgálunk-közölte
Trent. – Mindent megteszünk az őrsön, felvesszük a hivatalos
vallomásokat is.
– Most nem Tommyról van szó – feleltem. – Hanem valamiről, ami
réges-régen történt. Ami miatt rosszul ítéltem meg Bernice-t. Mert nem
tudtam, mi történt valójában.
Trent erősen ráncolva a homlokát, Bernice-re nézett.
Láttam, hogy Bernice-nek minden lelkierejére szüksége van ahhoz,
hogy belefogjon.
– Luke apjáról van szó. És a 29-es számú házról…
Kimentettem magam, és átsétáltam a hajó túloldalára, ahol Luke ült.
Szerettem volna teret hagyni Bernice-nek arra, hogy úgy mondhassa el a
történetét, hogy én ne halljam. Hiszen én is egyike voltam azoknak, akik
az elmúlt években fokozták a fájdalmát.
Megkértem Jessie-t, hogy jöjjön velem, de szeretett volna ott maradni,
ahol állt, ahonnan láthatta a szigetet. Az arcán látszott, hogy vívódik, és
nem tudta levenni a szemét az anyjáról. Talán egymásnak feszült benne az
anyja iránt érzett szeretete azzal az őszinte, kétségbeesett vággyal, hogy
megbizonyosodjon róla, tényleg elkerül tőle.
Luke habozva engedte át nekem Tommyt, mikor odaléptem.
Gondolom, részben azért, mert annak a csapdájába esett bele, aki elrabolta
a fiát, és most szerette volna Tommyt élő pajzsként használni.
De ragaszkodtam hozzá, hogy a karomba vegyem Tommy kicsi,
takaróba csavart testét.
– Hajó – mondta izgatottan a fiam, mutogatva.
Ez volt az első szó, amit hallottam tőle az eltűnése óta.
– Igen – sírtam el magam. Szerettem volna higgadtan beszélni, de
szörnyű kudarcot vallottam. – Ez egy nagy hajó.
– Phoebe… – Luke tekintete végigsuhant rajtam és Tommyn. – Nem
tudtam róla. Megérdemlem, amit most irántam érzel. De nem tudtam róla.
– Jessie mindent elmondott a rendőrségnek. Igen, nem tudtál róla. De
akkor sem kellett volna rájönnöd.
– Sosem bocsátom meg ezt magamnak.
Tommy a két keze közé fogta az arcomat, és maga felé fordított. Ezt
sokszor csinálta, mikor fel akarta hívni magára valaki figyelmét.
Meglepett, hogy még mindig megmaradt nála. Valamiért arra számítottam,
hogy minden, ami régen Tommy volt, mostanra megváltozott.
Megpusziltam meleg arcocskáját, beszívtam a bőre illatát. Éreztem a
Tommy és köztem feszülő köteléket – a fizikai, zsigeri köteléket. Egykor
bennem lakott, a testem része volt, a szíve az enyém alatt vert.
A hajót megdöntő szél nyugtalansággal töltött el. Féltem, hogy kitépi
Tommyt a kezemből, és magával viszi. Túlságosan is sok volt itt a
tengerből és az égből. A felhők túl gyorsan rohantak a láthatáron.
– Leviszem Tommyt – mondtam Luke-nak.
Sóhajtott egyet, bólintott, aztán a térde fölé hajolt, fejét a kezébe
temetve. Sejtettem, hogy a fejében nem csillapodott a vihar.
A hajó fedett részére mentem, és leültem az egyik padra. Tommyt
erősen magamhoz szorítottam, egyik kezemmel megsimogatva újdonatúj
lenszőke haját. Innen csak homályosan láttam rá a szigetre.
Megesküdtem, hogy soha többé nem veszítem szem elől Tommyt… se
Jessie-t, ha megkapom a felügyeletét. Talán elköltözöm egy vidéki
városba, ahol nem él túl sok ember, és ahol Tommy remekül ellehet
imádott lepkéivel és meztelen csigáival. Sokáig volt Pria foglya, ahol nem
láthatott rovarokat, nem áshatott a földben és játszhatott a kamionjaival a
köveken.
Nagyi is átjön az új házamba. Erre rávenni felér majd egy musztáng
betörésével, de amint beleszokik a vidéki életbe, biztosan megszereti. Nem
mintha ezt valaha is bevallaná, persze.
Luke nem illene oda. Ö semmiképp, a nagyszabású életével és
nagyszabású álmaival. Még azt sem tudom, hogy az én életembe beleillik-
e még. Sikerül zöld ágra vergődnünk?
Flynn sem illene bele a vidéki házba, Flynn egész életében a világot
járta. Nem lehet túl sokáig egy helyen tartani. Mikor még egy pár voltunk,
megegyeztünk, hogy szabad szelleműek leszünk. Kalandorok. Gyerek
nélkül.
Hat hónnappal ezelőtt mindketten direkt elfeledkeztünk erről. Most
eszembe jutott, hogy mit mondtam neki aznap a telefonban, abban a
pillanatban, mikor Tommy eltűnt. Igent mondtam. Az volt a tervem, hogy
összecsomagolok Tommynak és magamnak, és Flynn-nel fogok élni
Londonban. Ez jelentette a kiutat az akkori életemet jellemző emésztő
depresszióból és sivárságból.
Most viszont elképzelni sem tudtam, hogy belemenjek ilyesmibe.
(Gyanítom, hogy még a kezemben fogtam a telefont, mikor Tommyt
kerestem lent a kikötőnél, és beleejtettem a vízbe, anélkül, hogy feltűnt
volna. Flynn, amint meghallotta a hírt, hogy mi történt Tommyval, nyilván
rájött, hogy nem fogok menni. Azóta egyszer sem próbált kapcsolatba
lépni velem.)
Szörnyű játékot űztem, attól fogva, hogy Tommy először rúgott egyet a
pocakomban. Elhitettem magammal, hogy az vagyok, aki nem voltam.
Addig színleltem, színleltem és színleltem, míg semmi nem maradt
belőlem. Aztán újra azt színleltem Flynn-nel, hogy ott folytathatjuk, ahol
abbahagytuk.
Ha nem tudtam, ki az a Phoebe Basko, még kevésbé tudtam, ki az a
Phoebe Vance.
De ez már nem számít. Visszakaptam Tommyt, és ő kitölt minden üres
helyet az életemben.
 A hajó és a sziget közti távolság nagyra nőtt, már nem láttam többet
Priából egy elmosódott foltnál, aztán teljesen eltűnt a szemem elől.
 54. PHOEBE
Hat hónappal később

TOMMY FELFÚJTA A POFIKÁJÁT, és elfújta a tortáján a három

gyertyát. Nagyi és Mrs. Wick azonnal elfoglalta magát, szeleteket vágtak a
vendégeknek.
Jessie és az új iskolájában szerzett barátnője átvett egy-egy szelet tortát,
majd a folyosón Jessie hálószobájába indultak. Kuncogtak, ahogy a tízéves
lányok szoktak.
Miután készítettem egy fényképet Tommyról, megálltam, és kinéztem
az ablakon, el a kisfiam nevető, tortától maszatos képe mellett. Zöldellő
dombok húzódnak a kis falu mellett, a levegőt megtöltötte a sárgás, nyári
napsütés. Azután vettem ezt a házat, hogy Luke-kal eladtuk a Southern
Sails Streeten álló házunkat. Sydney-től északra, úgy egyórányira fekszik,
a parton.
A Pria szigetén töltött borzalmas napot követően visszatértünk
Southern Sails-i házunkba. Luke is, én is azt szerettük volna, ha Tommy
visszakerül a saját otthonába és saját hálószobájába. A fiunk döbbenten és
örömmel reagált arra, hogy újra otthon van. Nem adhattam vissza neki
mindazt, amit összetörtem, de azért megmaradt pár dolga, köztük az
imádott kisvasútja.
De az elejétől fogva tudtam, hogy nem sokáig maradhatok ott. Nem
akartam ott maradni. Három hónap elteltével meghirdettük a házat, és
szinte azonnal elkelt egy árverésen.
A ház eladása után nem lakhattam nagyinál, még ha szerettem is volna.
Az otthonát, akárcsak a Southern Sails Street összes többi régi sorházát,
hónapokkal ezelőtt lebontották. Mostanra már egy sem maradt meg. És
mindenki elköltözött.
Örültem, hogy a 29-es házat is lerombolták, de egy részem elborzadt
attól, hogy mi történhetett volna, ha fél évvel ezelőtt bontják le. Sosem
találtam volna meg az éjjeli lámpáról származó hajót. Sass sosem jött
volna rá, hogy a hajó nem Tommy éjjeli lámpájáról származik. Sass nem
menekített volna ki Greensthorne-ból, ő, Bernice és én pedig nem
osztottuk volna meg egymással azokat az információkat, amik nyomán
eljutottunk Pria szigetére. Ha senki nem értesül időben Pria szigetéről,
Luke-ot a hullámok kisodorhatták volna a Bass-szorosból a nyílt óceánra,
ahol a természet végez vele. Jessie és Tommy egyedül és védtelenül
maradt volna a szigeten egy labilis nővel, aki bármilyen szörnyűségre
képes. Arra gondoltam, hogy miket művelt a macskákkal, amikről úgy
gondolta, nem szerették eléggé, és önkéntelenül is libabőrös lett tőle a
karom.
Pria börtönbe került, a tárgyalását várta. Valahányszor megláttam az
arcát a tévében, mindig rideg közöny és értetlenség keveréke ült rajta. A
bíróság nekem ítélte Jessie felügyeleti jogát. Az apja, Jaké, visszatért Új-
Zélandról, miután értesült a történtekről, és szerette volna magával vinni,
de Jessie nem is ismerte őt. A férfi akkor hagyta el Priát, amikor teherbe
esett Jessie-vel. Kiderült az is, amit addig nem tudtunk, hogy Pria pokollá
tette Jaké életét, felváltva volt rosszindulatúan féltékeny minden nőre,
akivel csak beszélt, vagy mondogatta azt, hogy feleannyira sem férfi, mint
Luke. Jaké megígérte, hogy mostantól fogva része lesz Jessie életének. Azt
egyelőre nem engedtem meg, hogy bárhova is magával vigye. Kedvesnek
tűnt ugyan, de óvatos maradtam.
Gilroy, Yarris és Haleemi felügyelők nem hívtak be az őrsre, hogy
vallomást tegyek. Megértették, hogy milyen szorongást váltottak ki
belőlem az ott töltött órák, amikor azzal vádoltak, hogy én írtam a
leveleket, és azzal gyanúsítottak, hogy ártottam Tommynak. A házunkban
hallgattak ki Luke-ot és engem. Gilroy felügyelő leült a padlóra, és
vonatozott Tommyval. Még sosem találkoztak, míg rá nem találtunk a
fiamra. Félig-meddig elszólta magát, és elárulta, hogy Tommyt halottnak
hitte, míg eltűntnek volt nyilvánítva az alatt a fél év alatt. Nem hibáztattam
érte. Én egyszerre gondoltam őt halottnak és élőnek, és ez a paradoxon kis
híján elpusztított.
Nagyi nem tartott velem az új házba, akármennyire is nógattam. Azt
mondta, nem hagyhatja el Sydney-t. Túl régóta a része már. Nagyi és Mrs.
Wick együtt költözött be egy észak-sydney-i idősek otthonába.
Gyerekkorukban jó barátnők voltak, még az 1940-es években. A Tommy
utáni kutatásomat eladtam a médiának, hogy előteremtsem a pénzt arra,
hogy nagyi és Mrs. Wick egy szép nyugdíjas otthonba vonulhasson be. Az
egyik tévécsatorna hatalmas összeget fizetett érte, és a sztori nemzetközi
szalagcímre tett szert. A média korábban kihasznált engem, úgy éreztem,
egyfajta igazságszolgáltatás, hogy most én használom ki őket.
Az összes idős lakó megszenvedte a kiköltözést, de azt hiszem, Bernice
szenvedett a legjobban. Minden gondosan felhalmozott kincsétől
megfosztották. Nem volt pénze rá, hogy raktárt béreljen nekik.
Felajánlottam, hogy fizetem én, de nemet mondott, és közölte, már így is
eleget tettem az anyjáért. Mindenkit meglepett, amikor világ körüli útra
indult egy jacht mancsaftjaként. Mrs. Wick pont ma mutatta a legfrissebb
képeket, amiket Bernice küldött neki, fotókat a tengerről, az égről és
egzotikus kikötőkről. Bernice megígérte, hogy visszajön, mire a tárgyalás
megkezdődik.
Luke azóta nem áll szóba az apjával, mióta megtudta, hogy mit tett
Bernice-szeL Luke apja nyilván ártatlannak fogja vallani magát, de azért
imádkoztam, hogy derüljön ki az igazság a tárgyaláson. Luke anyja
határozottan kiállt a férje mellett, Luke vele sem nagyon áll szóba.
Luke most lakást bérel a városban. Még mindig keményen dolgozik az
ingatlanbizniszben, de minden második hétvégén eljön meglátogatni
Tommyt. Még nem tudtam megbékélni az iránta táplált érzéseimmel. Még
mindig szeretem, de azt nem tudom, hogy tetszik-e a lénye. Ami a
legrosszabb, hogy titkolózott előttem – eltitkolta, hogy Priával
találkozgatott. Vajon mindig is titkolózott? Visszagondoltam arra az
időszakra, mikor feltűnt Londonban, és hogy milyen könnyen el tudott
csábítani, és nem értettem a dolgot. Mintha mindig csak elsurrant volna
mellettem, belopakodva az életembe. Az azt követő években pedig
mindent megtett azért, hogy olyan feleséggé formáljon, amilyet ő szeretett
volna. Flynn is elvakított persze, a maga módján. Egy közösen töltött,
hihetetlen jövő képét festette fel, aztán kirántotta alólam a szőnyeget. Én
pedig elég hülye voltam, hogy kétszer is bedőljek ennek a képnek.
Luke is eljött ma, feszengve ácsorgott egyedül, a szelet tortát eszegetve,
ami nyilvánvalóan nem ízlett neki. Sosem rajongott a tortákért. Főleg nem
egy kék cukormázas, cukorbékákkal díszített gyerektortáért. (Tommy olyat
kért, ami hasonlít a tóban élő békákra.)
Kate ikrei szaladtak el mellettem, az izgatottságtól és cukros ételek
ígéretétől csillogó szemmel és arccal.
– Kivihetjük Tommyt játszani? – kérdezte Orianthe.
 – Persze – feleltem, és egymásra mosolyogtunk Kate-tel és Elliot-tal.
Kate-tel pár nappal azután kibékültünk, hogy visszajöttem Pria szigetéről.
Kisírta a szemét, és biztos volt benne, hogy a barátságunknak annyi. De
ostobaság lett volna részemről haragudni rá. Azt hiszem, én is így tettem
volna, mint ő, ha én vagyok az ő helyében.
Sass oldalról átkarolt, ö, Kate, Elliot és én együtt néztük a szaladgáló
gyerekeket, ahogy Orianthe és Ottó magukkal rángatták Tommyt. Sass
mindig is szeretett ölelgetni másokat, de mostanában különösen sokat
szorongatta a fiamat és engem, mintha attól félne, hogy újra elveszít
minket.
Ekkor zümmögni kezdett Sass telefonja. Otthagyott, hogy felvegye. A
televíziós hálózat, aminek dolgozott, nemrégiben felkérte egy saját
lakásfelújítási műsor vezetésére. Mostanáig a műsoraik egyik szervezője
volt, de még sosem állt kamera elé. Kihallottam az idegességet a
hangjából.
– Phoebe! – Megfordultam, és dr. Leona Morant pillantottam meg. –
Sajnálom, hogy elkéstem. Ó, a francba, lekéstem a tortát!
– Félretettünk egy darabot neked – mosolyogtam rá.
Hat hónapja minden második szombaton autóba ült, és a városból a
Central Coastra jött. A szabadidejében. Ingyen.
Elvett egy tányért az asztalról, és beleharapott a tortába.
– Fincsi. Te sütötted? Bólintottam.
– Nem vagyok túl jó tortasütésben, de tettem egy próbát.
– Jól néz ki. Gyere, sétáljunk egyet kinn! – javasolta. – Ma csak rövid
ideig maradhatok, mert estére családi összejövetelre vagyok hivatalos.
Együtt mentünk át az üveg harmonikaajtón. Tommy, Orianthe és Ottó a
fűben hempergett. Luke Elliottal sétált, és időről időre rám pillantott.
– Tommy egyre nagyobb – söpört le Leona egy tortamorzsát az arcáról.
– Olyan gyorsan betöltötte a hármat – mondtam. – Túl gyorsan. A
második éve nagy részét kihagytam. Az egyik percben még egy kisbabám
volt, aztán egyszer csak egy bölcsődést kaptam vissza.
Néztem Tommyt, ahogy olyanokat tesz, amiktől megvolt fosztva a
Priával töltött hónapokban, mikor bezárták egy szobába.
Leona már-már fürkészve nézett az arcomba.
– Phoebe, tudod, miről beszéltünk legutoljára…
 – Tudom. Csak még nem állok készen arról beszélni. Főleg nem ma.
– Ez természetes. Ma van Tommy szülinapja. Csak éppen holnap
kiveszem az évi rendes szabadságomat, és tudnom kell, hogy rendben
vagy-e. Egy hónapig Európában leszek.
– Érzed jól magad! Itt minden oké.
Elmosolyodott, mikor Tommy békaügetésben ugrált le a lejtőn, hogy
aztán bukfenc legyen belőle. Orianthe és Ottó utánozta. Leona arca feszült
lett.
– Phoebe, úgy érzem, hogy nem vagy jól. Bosszúság öntött el.
– Hogyhogy nem vagyok jól? Vettem egy fantasztikus házat egy
fantasztikus vidéken. Jessie és Tommy boldog. Minden szuper.
– Tényleg? Félrenéztem.
– Igen.
– Én csak… érzek valamit, ahogy itt beszélgetünk. Iszonyatos
megrázkódtatásokon és változásokon estél át. őszinte leszek, és
kimondom, hogy bizonyos dolgok aggasztanak. Csak éppen nem tudom
őket megnevezni. De tudom. Egyszerűen csak… tudom.
Derűs mosolyra húztam a számat, és elvettem tőle üres tányérját.
– Szeretnél teát vagy kávét?
Egy darabig meglepett arcot vágott, aztán behunyta a szemét,
felsóhajtott és bólintott párat.
– Igen, szeretnék egy csésze kávét.
Befelé indultam, hogy a konyhában feltegyek egy kanna vizet.
Valaki kopogtatott. Kinyitottam az ajtót, a szomszédom, Jocelyn állt ott
a kisebbik fiával. Én hívtam meg őket a mai bulira. A nő mintha kissé
kifulladt volna.
– Sajnálom, Phoebe, feltartottak. A húgom kisebb bajba került, és ma
reggel ideautózott Sydney-ből. – Lehalkította a hangját. – Rohanvást
kellett lelépnie a pasijától, akit sosem bírtam. Pár hónapig velem fog lakni,
míg egyenesbe nem jön. Remélem, nem gond, hogy magammal hoztam
ma Chrissie-t. Nem akartam magára hagyni.
Hátranézett a válla fölött a lányra, aki a kocsibejáróm végénél állt. A
lány olyan tizenkilencnek tűnt… lila volt a haja, és úgy öltözött, mint egy
gót.
 A pánik kisebb forrásként bugyogott fel bennem. De igenis gondot
jelent egy idegent beengedni a házamba. Csakhogy ezt nem egyszerű
elmagyarázni az embereknek.
– Dehogy, nem gond – feleltem, és betessékeltem őket. – Tommy kint
játszik. Egy perc, és én is megyek.
Sass és Kate izgatottan beszélgettek a nappaliban. Arra tippeltem, hogy
Sass elfogadta az új tévés szerepet. Szerettem volna odamenni és gratulálni
neki, de most valami egészen mást kellett tennem.
Elindultam a folyosón, és besurrantam a vendéghálóba. A háznak négy
hálószobája van, ez a legkisebb. Irodaként használom. Behúztam magam
mögött az ajtót.
A falon egy nagy Google Earth-térkép lóg a városról. Mind a
kétszázhat ház be van jelölve rajta. A térkép mellett az asztal tele van
notesszel. Kinyitottam az íróasztalomon álló tucatnyi vastag mappa
egyikét. Új bejegyzést írtam.

Chrissie – Jocelyn húga (megtudni a vezetéknevét, és hogy hol élt).

Szőke haj, lilára festve. Kék szem. Zaklatottnak, de óvatosnak tűnt.

Mindenkiről vezetek feljegyzést a városban. Tudom a nevüket, hogy

hova mennek minden áldott nap, hogy miből élnek, még ha nem is
találkoztam velük soha. Az udvaromról rálátok mindenki házára és a helyi
iskolára. Az egész olyan, akár a rács, biztonságosan a helyén rögzítve.
Folyamatosan figyelek mindent. Számon tartok mindent.
Hat hónappal ezelőtt megleptél, Pria. Elvitted a gyerekemet, és nem is
tudtam róla.
Rengeteg módon meg lehet lopni egy embert. Elrabolhatod.
Elvakíthatod a szereteteddel. Kihozhatod a sivatagból, és felvillanthatsz
előtte egy csillogó, lélegzetelállító jövőt. Átformálhatod mindenféle
vágószerszámmal, sarabolóval, új rétegeket adva hozzá, vékony hidakat
verve a barázdák fölé, amiket aztán a bolondok aranyával töltesz ki.
Engem soha többé nem fog senki meglopni. Egyetlen módon sem,
ahogy meg lehet lopni egy embert.
Mostantól itt élem a napjaimat, ebben a városban, ahol mindent
láthatok.
És őrködhetek.
 MEGJEGYZÉS
A Southern Sails Street létező utca?

Nem, kitalált utca. A kerület, ahol a VÉGZETES JÁTÉK szereplői

élnek, nem lett megnevezve a könyvben. De nagyjából a sydney-i Millers
Point körüli részt fedi le. Az összes történeti tény igazi, úgymint a
sorházak, amit a kormány Tengerészeti Felügyeleti Bizottsága építtetett; a
bubópestises évtizedek; hogy a hatalmas sydney-i Kikötőhíd egyik vége
ezen a környéken áll.
A tengerészet emeltette sorházakból 1985-ben kormányzati lakások
lettek. Az elmúlt években az ott élőknek (akik közül sokak családja
nemzedékek óta élt ott) el kellett hagyniuk az otthonaikat (a telkeket
beruházóknak adták el). Ez már zajlik egy ideje, a könyvben szereplő
részletek ennek idejéről (beleértve azt is, hogy az utca egyik oldalát
hamarabb tették a földdel egyenlővé, mint a másikat) pontatlanok, és
csupán dramaturgiai célokat szolgálnak.
 KÖSZÖNET
Bétaolvasóimnak, nagy becsben tartott idejükért és erőfeszítésükért,
amit az első vázlat elolvasására és értékes visszajelzéseikre szántak.
Brenda Telford, Katié Boettcher, Linda Gonzales, Kira Mattox, Léna May
és Carolyn Scott.
 Megjegyzések

[←1]
Népszerű angol gyerekversike egy lányokat csókolgató kisfiúról –
a ford.
[←2]
Tökevő Péter (Peter the Pumpkin Eater) egy ismert angol mondóka
szereplője -a ford. megjegyzése.
[←3]
Szikrázik a hó, nevetésünk messze száll (Részlet a Jingle Bells
című karácsonyi dalból. A magyar változata az Új Bojtorján együttes
átiratából van.) – a ford.
 Tartalom
1. PHOEBE
2. PHOEBE
3. PHOEBE
4. PHOEBE
5. LUKE
6. PHOEBE
7. PHOEBE
8. LUKE
9. PHOEBE
10. LUKE
11. PHOEBE
12. LUKE
13. PHOEBE
14. LUKE
15. PHOEBE
16. PHOEBE
17. LUKE
18. PHOEBE
19. LUKE
20. PHOEBE
21. LUKE
22. PHOEBE
23. LUKE
24. PHOEBE
25. PHOEBE
26. LUKE
27. PHOEBE
28. PHOEBE
29. PHOEBE
30. PHOEBE
31. PHOEBE
32. PHOEBE
33. LUKE
34. PHOEBE
35. PHOEBE
36. PHOEBE
37. PHOEBE
38. PHOEBE
39. LUKE
40. PHOEBE
41. PHOEBE
42. LUKE
43. PHOEBE
44. PHOEBE
45. LUKE
46. JESSIE
47. PHOEBE
48. JESSIE
49. LUKE
50. PHOEBE
51. LUKE
52. PHOEBE
53. PHOEBE
54. PHOEBE
MEGJEGYZÉS
KÖSZÖNET