Márton Veronika

FARKASOK

ELNÉMULNAK

Atlantic Press
2017
Szeretettel ajánlom ezt a könyvet azoknak,
akik a karácsonyt magányosan töltik.
 ELŐSZÓ HELYETT
Tíz évvel később, 1988

Apám ismét agyvérzést kapott, ez már annyira súlyos volt, hogy alig
bírt beszélni. Ültem a kórházi ágya mellett, fogtam a kezét. Bekövetkezett,
amitől féltünk, hogy csak napjai vannak hátra.
– Rebeka! Hajolj ide, mondani akarok valamit.
Az ágya szélére ültem és fölé hajoltam.
– Endre él!
Mint akit megrázott az áram, elkaptam a kezem tőle. Felugrottam az
ágyáról és belerogytam a székbe. A kórterem megfordult velem, öröm és a
keserűség tombolt bennem. Valamit suttogott. Az ablakhoz léptem, a
parkban idős betegek ültek kórházi köntösükben és a nap gyógyító erejét
várták. Újból visszaültem az ágya szélére.
– Ezt ki mondta neked?!
– Tíz évig tartottuk a kapcsolatot. Menj el Emesével hozzá, és
maradjatok együtt, ígérd meg nekem. Ő majd mindent elmesél nektek.
Egy haldokló kérését csak a halálos ágya mellett kell teljesíteni, halála
után a végakaratot már nem kell betartani, ahogy én sem fogom.
– Megígérem neked, elmegyünk hozzá.
Láttam az arcán, hogy ez az ígéret a végső megnyugvással tölti el.
– Rebeka … bocsáss meg nekem!
Egy olyan ember kér bocsánatot tőlem, akinek a számára ez a szó,
hogy „megalázkodás” ismeretlen volt. Soha senkitől nem félt, olyan volt,
mint egy kőszikla.
Próbáltam még szóra bírni, de már nem volt ereje velem beszélgetni.
Elköszöntem tőle és elindultam hazafelé. Úgy éreztem
megbolondulok, az agyam összevissza zakatolt. Mi történt Endrével, ami
miatt képes volt még saját halálát is eljátszani? Ez egy kegyetlen játék volt.
A szökőkútnál leültem egy üres padra, mert remegni kezdtem. Egy kisfiú
játékhajót úsztatott a vízen. Próbáltam összerakni, hogy mi is történt 1978
őszén, de mint egy kirakós, amiből hiányzik egy darab, ez az ősz eltűnt az
emlékezetemből.. A fájdalomtól akkor se élő, se holt nem voltam, csak
lebegtem valami ismeretlen helyen, és hagytam, hogy az események
magukkal sodorjanak. Soha nem írtam naplót, pedig kellett volna, hogy
emlékezhessek, de még egy levelet se küldtem Eszternek, aki a legjobb
barátnőm volt. Úgy felégettem magam mögött mindent, mint a gazda a
tarlót. Immáron másodszorra teszi tönkre ugyanaz a két ember az életemet.
Endre és az apám.
Másnap reggel az apám meghalt.
A szertartáson nem éreztem fájdalmat vagy gyászt, könnyem sem volt,
csak álltam a koporsójánál üresen, mint egy kiszáradt fa. A lányom sírt,
legalább egyvalaki a családban könnyet ejtett az apámért. Ő nagyapának
volt olyan, mint amilyen apának kellett volna, hogy legyen, de ez már így is
fog maradni örökre. Temetés után leültem a lányommal beszélgetni. Már túl
volt az érettségin is, gyönyörű nő lett belőle. Emese alakja, az arcvonása, a
szeme színe, minden egyes mozdulata Endre tükörképe, csak a hangszíne
más, olyan simogatóan lágy.
– Mi baj van, anya?
– Emese! Édesapád él!
A pillanatnyi csend olyan erővel nehezedett a lányomra, hogy a súlya
alatt csak sóhajtani tudott.
– Ki van az urnájában?
– Senki!
– Nem apa hamvai vannak benne?
– Emese! Édesapád él, az urnában fahamu van!
– Ezt ki mondta neked?
– Nagyapád a halálos ágyán!
A lányom felugrott a fotelból, a vitrinhez lépett, kikapta belőle az urnát
és a falhoz vágta. Visszaült a fotelba, néztem a dühtől kipirosodott arcát, ő
meg a földön szerteszét szóródott szürke porra meredt. Kiment a konyhába
seprűért, lapátért és a törmeléket a parkettáról a szemetesbe hajította, majd
összeporszívózta a maradékot. Ezután leült elém a szőnyegre törökülésben.
– Anya most mit fogunk csinálni?
– Elköltözünk ebből a házból.
 – Hová?
– Gábor lakásába, ami a születésed óta a tiéd.
A lányomnak már nem volt nehéz kitalálni, hogy ki is valójában
nekünk Tóth Gábor.
– Ugye ő az én apai nagyapám?
– Igen, ő az apósom.
– Nagyapa azt mondta, hogy az apai nagyapám meghalt a háborúban.
– Miért van álneve?
– Erről majd bővebben fogok neked mesélni. Gáborral kapcsolatosan
még valamit el kell mondanom neked. 1978 ősze a te emlékezetedben hogy
maradt meg?
– Sokáig kórházban voltál, mert leestél a lóról, nagyapa azt mondta,
hogy apát és Cézárt elvitték az angyalok.
Apám soha életében nem volt vallásos, mi sem járhattunk templomba,
mert akkoriban a rendőrök és a katonák vallásellenes agymosást kaptak, az
unokájának meg angyalokról mesélt.
– Való igaz, hogy kórházban voltam, az agyrázkódásból és az
amnéziából alig felépülve, a szüleim közölték velem, hogy a férjem
meghalt a határnál egy régi, nem hatástalanított aknarobbanástól. E hír
hallatán a teljes összeomlás már elkerülhetetlen volt. A szüleim nem
gondolták, hogy így fogok reagálni, azt hitték egy pár hónapig sírdogálok,
és aztán mindent elfelejtek, eltűnik az egész, mint az őszi köd. Ami ezután
történt annak nem így kellett volna történnie. Újból kórházba kerültem. Az
orvosok telenyomtak nyugtatóval, altatóval, a gyógyszerek hatására már
semmi sem volt fontos. Az állapotom nem javult csak egyre romlott.
Anyám ezt látva levelet írt Gábornak és a segítségét kérte. Gábor a levél
kézhezvételétől számított négy órán belül már a kórházban volt. Évek óta
nem láttam, a megjelenése, a puszta jelenléte olyan biztonságot árasztott,
amit soha nem éreztem, csak a vele eltöltött évek alatt. Nem bírtam az
ágyból kikelni sem ezért, felöltöztetett, ölbe vett, átkaroltam a nyakát és
kivitt az autójához. Anyám jól tudta, ebből a mély gödörből csak Gábor tud
kihúzni. Apám úgy tudta, hogy Budapesten vagyok egy idegklinikán. Egyik
hazugság a másik után. Ez a történet olyan volt, mintha a pók a saját
hálójába gabalyodna, és nem tudna belőle szabadulni. Gábor is elhallgatta,
hogy édesapád él, biztosan úgy volt ez jó akkor, mert ha kitudódik az
igazság, azt akkor már nem tudtam volna feldolgozni, mire felépültem már
késő volt, mert Gábor már engem akart, én meg őt. Mindig is éreztem iránta
valami kellemes vonzalmat. A nála és a vele eltöltött évek az életemnek
olyan része, amit soha nem fogok elfelejteni. Színházba, moziba jártunk,
vele voltam életemben először operában. Volt egy kedvenc étterme,
rendszeresen ott vacsoráztunk. Intelligenciáját, műveltségét úgy ittam
magamba, mint a kiszáradt mező az esővizet.
– Beleszerettél Gáborba?
– Igen, rajongásig szerettem és szeretni is fogom, míg élek. Az
érzéseinket magunkba zárhatjuk, kimutathatjuk, de megfosztani senki nem
tud tőlük. Nincs bűntudatom és nem sajnálom a vele töltött idő egyetlen
percét sem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ő az életem része lehetett, olyan
helyeken jártam vele, ahová talán többé nem fogok eljutni.
– Hol van Gábor?
– NSZK-ban, de jövő héten már itthon lesz. – Később tudtam meg,
hogy rákos beteg, amit eltitkolt előlem.
– Látni akarom apát, szeretném, ha elkísérnél hozzá! Tudom, ti már
soha nem lesztek apával egy pár. De ahhoz, hogy túllépjünk a múltunkon
ezt kettőtöknek tisztázni kell.
– Igazad van Emese, holnap elkísérlek édesapádhoz. Most pedig
helyezd magad kényelembe, mert visszamegyünk a múltba. Sok mindent
akarok elmesélni neked, de nem emlékszem már mindenre, hisz azóta sok-
sok év telt el, meg a lovasbaleset is hozzájárult ahhoz, hogy évek tűnjenek
el a fejemből.
 ELSŐ FEJEZET
Huszonnyolc évvel korábban, 1950

Beleszülettem egy olyan korszakba, ami másoknak a szegénységet és a

félelmet adta.
Határ melletti településen éltünk egy bájos, nagy házban, ami
valamikor egy jómódú kulák család tulajdona volt. Apám határőrtisztként,
később rendőrtisztként szolgált. Mindenki félt tőle, még mi is a
testvéremmel, tiszteletet parancsoló erő áradt belőle, nem emlékszem rá,
hogy valaha is kimutatta volna azt, hogy szeret bennünket. Mások azt
mondták, hogy kegyetlen ember volt, de a katonák mégis szerették az
apámat. Egy őszi estén a tsz elnöke kopogott be hozzánk. Arra kérte az
apámat, ritkítson a vaddisznó állományon, mert nagyon elszaporodtak és
szörnyű pusztítást végeznek a kukoricaföldön. Ezt a megbízatást az apám,
gondolkodás nélkül elvállalta. Másnap délelőtt a katonák örömmámorban,
lovas szekéren vitték be a laktanyába az egyik kilőtt vaddisznót, a többin a
tsz elnök, a tanácselnök és a párttitkár osztozott. Szegény pára két óra
múlva már a nagy üstben rotyogott pörköltként a laktanya udvarán. Ilyen
alkalmanként egy-egy pohár bor is engedélyezett volt. Nekem természetes
volt, hogy a gyerekkorom szinte a laktanyában telt, határőrök, lovak,
gyönyörű farkaskutyák között, és amit nem volt szabad otthon, azt lehetett a
laktanyában. Apám soha nem volt itthon, még a szabadnapját sem velünk
töltötte, mert ezeken a napokon horgászni, vadászni járt. Egy ilyen
délutánon utána szöktem a folyóhoz. Amikor meglátott, kiabálni kezdett
velem, hogy menjek haza. Míg velem volt elfoglalva, a vadászvizsla a folyó
túlsó oldalára kezdte áthordani a lelőtt vadkacsákat. Az a terület már nem
Magyarország volt. Ettől olyan ideges lett, hogy a folyóból kiúszott vizslát
a szemem láttára fejbe lőtte. Sok-sok éjszakán át rémálomként kísértett a
vizsla véres feje és az élettelen teste. Az előszobánk és a konyhánk olyan
volt, mint egy múzeum tele kitömött állatokkal és trófeákkal. Az öcsém
születése felforgatta a család nyugalmasnak vélt életét. Apám most már
éjjel sem volt itthon, a laktanyában aludt, mert a testvérem egész éjjel sírt.
Szomszédunkban lakott egy idős néni, mákgubó teát főzetett anyámmal,
mondván ettől megnyugszik az újszülött és nem fog sírni, nem is sírt, két
napig aludt tőle. Ezt anyám mesélte el évek múlva, apám meg mit sem
tudott az egész teafőzésről. Az öregasszony soha többé nem léphette át a
küszöbünket. Ha ez kitudódik, ő is úgy járt volna, mint a vadászvizsla. A
házhoz tartozott még egy istálló is, két ló volt benne, Villám és Ráró. Az
egyiknek különösen szép fekete szőre volt, ha rásütött a nap úgy csillogott,
mint a gyémánt. Ő volt Ráró, Endre szemefénye. Endre a Katonai Főiskolán
tanult. Nem messze lakott tőlünk, a szülői házban. Szülei már nem éltek,
testvére nem volt.
Október volt és éjszaka. Mindenki aludt. Véletlenül apám is itthon
volt. Arra riadtunk fel, hogy az ablaküveggel együtt berepült a szobába egy
tégla, utána a többi. Az utcáról kiabálás hallatszott, kulákok egy csoportja
követelte, hogy takarodjunk ki a házból. Nem értettem miért kell nekünk
éjjel elmenni a házunkból, és miért mondják, hogy az ő házukban lakunk.
Ez szolgálati lakás volt.
Apám káromkodva az ablakhoz lépett és lőtt, hogy eltalált-e valakit,
azt akkor apámtól senki nem kérte számon, később se. Az istállóba mentünk
a lovakért, de két férfi már megelőzött minket. Apám nem kérdezett tőlük
semmi csak lőtt. A két férfi élettelenül zuhant a földre.
Apám a lovakkal bement a laktanyába, mi hárman Margit néninél
húztuk meg magunkat. Egy idő után visszatérhettünk az otthonunkba, ami
romokban hevert. Mindent összetörtek, még a babámat is megtaposták. A
családi megpróbáltatásoknak még nem volt vége. Ez túl sok volt anyámnak,
összepakolt és Gergővel hazament nagyiékhoz, apámat pont akkor hagyta el
egy teljes hónapra, amikor a legnagyobb szüksége lett volna egy biztos,
nyugodt családi háttérre. A fegyveres erő napok alatt szétzüllött, a
sorkatonák legtöbbje, a határőrök kivételével hazament, a rendőrök civilbe
öltöztek át, és mint az emberek többsége, meghúzódva, a Szabad Európa
adásaiból próbálták megtudni mi történik az országban. A politikai zűrzavar
után nehéz gazdasági körülmények között megkezdték a szétesett fegyveres
erők újjászervezését. Apám egyfolytában szolgálatban volt. Margit néni és
Endre felváltva vigyázott rám. Egyik délután Endre jött értem az óvodába.
 – Rebeka, most nálam fogsz lakni, míg édesanyád távol lesz.
– Én most már örökre ide költözöm?
– Nem, csak vendég leszel nálam.
– Én örökre vendég akarok lenni nálad. – Ezt Endre mesélte évek
múlva.
Ezalatt a fél év alatt, amit nála töltöttem el, nekem már senki nem
hiányzott a családomból, a szeretetet, amit otthon nem pazaroltak rám, azt
megkaptam Endrétől és Margit nénitől. Nagyon szoros kötődés kezdett
köztünk kialakulni. Mire nyolcadik osztályból elballagtam, teljesen Endre
nevelése voltam.
A gimnáziumi évnyitóra Endre kísért el, mert a szüleimnek más, ennél
sokkal fontosabb elfoglaltságuk volt. Apám szolgálatban volt, anyámhoz
meg pont ezen a délutánon jött a cigányasszony jósolni.
Első évem a gimiben nehéz volt, de Endre sokat segített főleg
matematikában és fizikában, ő is ebben a gimnáziumban érettségizett. Neki
köszönhettem, hogy a tanulmányi eredményem az első év végére jó lett.
Júliusban a családom Erdélybe utazott apám testvéreihez. Ők mindig abban
reménykedtek, hogy Erdélyt visszacsatolják az anyaországhoz. Nem
tartottam velük, mert más terveim voltak a nyári szünetre, de ezek nem
váltak valóra, mert olyan események sora indult el, amelyek a felnőtté válás
útján terelgettek. Délután bementem a laktanyába, hogy Endrétől elkérjem
Rárót. Az apám lovától már el voltam tiltva, mert a múltkor lesántult,
amikor elvittem. A katonák mondták: Endre beteg, otthon van.
Elindultam, hogy megnézzem, mi van Endrével, hiszen nem is szokott
beteg lenni. Meg se fordult a fejemben, hogy rámehet a szabad két hetem az
ápolására, míg a szüleim nyaralnak, de az se, hogy ettől a naptól kezdve, az
életem is a feje tetejére áll.
Hiába csöngettem, Endre nem jött ajtót nyitni, a kulcs meg benne volt
a zárban. Át kellett másznom a kerítésen, a konyhaajtó nyitva volt. Endre a
szobájában feküdt nyakig betakarózva a nagy pehelypaplannal.
– Te nem hallod a csengő hangját!? Kerítést kellett másznom!
– Ahogy látom, ez nem okozott neked különösebb gondot. Menj el az
orvosért, mert a lázcsillapító nem viszi le a lázam, de igyekezz, és ne állj le
az utcán mindenkivel beszélgetni!
– Nem is szoktam órákig az utcán pletykálni.
A rendelőben csak egy beteg várakozott, az orvos közölte velem, hogy
csak rendelés után tud kimenni Endréhez. Tudtam, most majd az
következik, hogy ennyit se lehet rám bízni. Azt találtam mondani az
orvosnak, hogy Endrét meglőtték a lőtéren, erre az orvos úgy elviharzott,
mint sánta ló a földúton. Nem éreztem rosszul magam a hazugság miatt, az
orvosunk egy csípőficamos gonosz ember volt, főleg az idősekkel beszélt
csúnyán. Megvártam, míg elhagyja Endre házát, csak akkor mertem
bemenni a lakásba.
– Gyere csak be, Rebeka! Jól átverted az orvost, jobb lesz, ha
messziről elkerülöd.
– Haragszol?
– Nem. Azt mondta, rengeteg beteget otthagyott a rendelőben.
– Ez nem igaz, üres volt a váró és nem akart kijönni hozzád! –
Nevetett.
Nem kellett az orvost sokáig kerülgetnem, mert elhelyezték máshová,
a helyét egy fiatal orvos vette át. Főztem egy nagy kancsó citromos teát,
majd az ágya mellé húztam a nagy fotelt és kényelembe helyeztem magam.
Beszélgetni kezdtünk mindenféléről, többek között a fiú osztálytársaimról,
de engem más érdekelt.
– Endre, te miért nem nősültél meg, lettek volna gyerekeid?
– Feleség nélkül is teljes életet élek, gyereknek meg ott voltál te.
– Azt azért nem hiszem el, hogy egy nő sem volt az életedben. Inkább
csak nagyon jól tudtad titkolni. – Meglepődött.
– Rebeka, ez miért érdekel téged?
– Tavaly nyáron itt jártam nálad, te szolgálatban voltál. Egy könyvet
kerestem a polcon, amikor csöngettek. Ajtót nyitottam, egy nagyon szép nő
állt a kapuban. Téged keresett.
– Mit beszéltél vele Rebeka?
– Semmi különöset. Azt kérdezte, hogy én ki vagyok neked.
– A válaszod?
– Azt feleltem, hogy a lányod vagyok. Reméltem, hogy így elárulja,
hogy miért jött.
Endre nevetett.
– És a nő mit felelt?
– Nem tudta, hogy Endrének ilyen szép nagy lánya van. Ki volt az a
nő?
Endre nem felelt.
– Utána még egyszer itt volt. Mondtam neki, hogy menjen be a
laktanyába… Nem válaszoltál a kérdésemre! Feleségül veszed?
 – Nem! Rebeka, ezt miért csak most mondod el nekem?
– Mert nem tartottam fontosnak.
– Én majd eldöntöm, hogy mi a fontos nekem.
– Sajnálom.
– Rendben van, de a magánéletemről senkinek nem beszélhetsz, még
édesanyádnak sem.
– Ígérem! Nem beszélek róla senkinek.
– Ő egy férjes asszony, soha nem járt nálam, nem fogom feleségül
venni. A szomszéd faluban lakik, a viszonyom vele csak arra az időszakra
korlátozódott, míg férjével külön voltak. Legyen ennyi elég. A neve Helga.
– Remélem egyszer én is szerelmes leszek, úgy mint te.
– Rebeka, én nem vagyok szerelmes abba a nőbe és nem is voltam!
– Ha nekem lesz férjem, az pont olyan lesz, mint te.
Mosolyogva megpuszilta a homlokom.
– Úgy legyen, Rebeka!
Engem ez a beszélgetés egyáltalán nem elégített ki, nagyon hamar
lezártuk. Átmentem a kisszobába, az éjjeli lámpa fényénél olvastam. Már
éjfél is elmúlt, amikor Endre szólt. Felment a láza és szomjas volt, a
lázcsillapító semmit nem használt.
– Elmegyek orvosért.
– Ne menj sehová, holnap jön, ad injekciót. Inkább hozz vizes lepedőt
és tekerd rám.
Már a szótól is kirázott a hideg. A borogatást kétszer ismételtette meg
velem, végül a láza lement és elaludt. Reggelinél csak teát ivott, míg
zuhanyozott lecseréltem az ágyneműjét, délben már rendesen ebédelt, úgy
láttam, hogy jobban van. Az orvos távozása után csöngettek.
– Endre, ki lehet ez?
– Nem tudom, nézd meg!
Kimentem, a kapuban ugyanaz a nő állt ott, aki tavaly többször kereste
Endrét.
– Jó napot kisasszony!
– Itthon van az édesapja? Szeretnék vele beszélni.
– Igen itthon van, beteg, de szólok neki.
A vendéget otthagytam a kapuban, én meg visszamentem a lakásba.
Nem akartam, hogy ez a nő bejöjjön a házba.
– Endre! Helga keres, beszélni akar veled!
 Ideges lett, láttam az arcán, felvette a fürdőköntösét és kiment hozzá,
én meg a függöny mögül néztem, hogy most mi fog történni. Fél órát
beszélgettek, majd a nő átölelte Endre nyakát és megpuszilta az arcát. Ez a
mozdulat nem lelt viszonzásra, Endre visszajött a lakásba és lefeküdt. Nem
mertem megkérdezni tőle, mit akart a nő, de mondta magától is.
– Elköltözik és azért jött, hogy elköszönjön.
Az jó! – gondoltam magamban, mert ha ideköltözik, én már nem
jöhetek Endréhez többé. Arra az esetre, ha ez mégis megtörténne már ki is
eszeltem magamban, hogy mivel tudnám olyan gyorsan elűzni, hogy a szék
még véletlenül se melegedjen meg alatta. 1989 nyarán Svájcban
találkoztam ismét Helgával.
Bementem a fürdőszobába és hozzákezdtem a mosáshoz. Az egész
délutánom ezzel ment el, és mire a vasalást is befejeztem kezdett esteledni.
Vacsora után mindenki elvonult a szobájába én meg hozzákezdtem a
Bengáli tűz olvasásának. Lassan a sötétség is ránk ereszkedett,
felgyulladtak az utcai fények, már nem láttam a szentjánosbogarak fényét,
ők csak a sötétben világítanak, mintha ezernyi pici mécses sorakozna az út
szélén. Elnémult az utca is, a házak fényei lassan sorban kialudtak, néha a
kutyák vakkantottak egyet. Ezt az idilli csendet a szomszéd Józsi bácsi
hangja törte szilánkokra, aki a „Drága édesanyám”-ot énekelve jött haza a
kocsmából. Jó, hogy szegény anyja már nem él. Megállt az ablakunk alatt
pisilni, ahogy imbolygott úgy lett egyre nedvesebb a nadrágja, miközben
tovább énekelt. Józsi bácsi ma éjjel biztosan az istállóban fog aludni, mert
Mariska néni ilyen napokon mindig kizárja a lakásból. A kapujukhoz érve
kiabált:
– Mama! Nyisd ki az ajtót!
A válasz nem váratott sokáig magára.
– A rosseb egyen meg, te vén hülye! Takarodj az istállóba aludni, már
megint behugyoztál!
Aztán becsapódott a kapu és ismét elcsendesedett az utca. Ránéztem az
órára, nemsokára éjfél. Lekapcsoltam az éjjeli lámpát, az ablakhoz léptem,
hogy becsukjam, de ami ekkor történt a szemben lévő házban, azt se
megérteni, se megmagyarázni nem lehet. Egy fiatal határőrt láttam
közeledni a túloldalon. Nem ismertem fel, mert az út két oldala között elég
nagy volt a távolság, széles volt a köves út és a házak előtti füves részen
szilva- és eperfák álltak. Megállt a szemközti ház előtt, a sapkáját bedobta
az árokba majd átmászott a kapun és beugrott az udvarra. Ebben a házban a
tizennyolc éves Julcsi lakott a szüleivel. Húsvétkor volt az eljegyzése a
szülők által választott férfival, de aki most bemászott a kapun az biztosan
nem a vőlegény volt. Az ablakom elé húztam a fotelt, elhelyezkedtem és
vártam. Fél óra elteltével kinyílt a kapu, a fiú ekkor már civilben volt, az
egyenruhát biztosan eldugták az istállóban. Nem volt náluk nagy csomag,
csak egy hátizsák. Óvatosan becsukták a kaput és elindultak a határ felé.
Ebben a házban sem lesz a jövő hónapban lakodalom.
Az égiek segítsenek nektek, hogy sikerüljön megszökni és soha senki
ne találjon rátok. Ezt örökre megőrzöm magamban és senkinek nem fogom
elmondani, hogy mit láttam ezen az éjszakán. Olyan ideges voltam, hogy
futkosott a hideg a hátamon. Egész éjjel nem jött álom a szememre, tudtam
ezután mi fog következni. Reggel hat órakor csöngettek, Endréért jöttek. A
szívem össze-vissza kalimpált, olyan hangosan vert, mint egy üstdob.
Kinéztem az ablakon: határőrök álltak a kapuban, az egyik kezében pórázon
a legjobb nyomkereső fekete farkaskutya, szemei szinte vérben forogtak,
már majd megőrült, mert friss szagot fogott. Egyenesen az árokhoz ment,
onnan meg Julcsiék kapujához, a kapu kinyílta után az istállóba, ahol
megtalálták az egyenruhát. Kijöttek az utcára, a kutya azon az úton vezette
a határőröket, amelyiken Julcsiék elindultak az éjjel. Zoltán bejött a
konyhába. Ő volt az ügyeletes tiszt az éjszaka. Endre úgy üvöltött vele,
hogy én ki se mertem menni a konyhába. Majd hallottam, hogy tusol és
borotválkozik. Indulás előtt benyitott a szobámba.
– Rebeka! Tudsz valamit a szomszéd lány szerelmi kapcsolatáról a
határőrrel?
– Semmit, nem egy osztályba jártunk, nemigen barátkozott senkivel.
– Sajnálom, hogy felkeltettelek.
Becsukta az ajtót és elment. A gyomrom még mindig görcsben volt.
Nem szeretnék Endre keze alatt katona lenni.
Később átjött Margit néni és elmesélte, hogy mit hallott a boltban, de
az teljesen az ellenkezője volt annak, amit én láttam az éjjel.
Endre késő éjjel jött haza, kimentem hozzá a konyhába. Nagyon
rosszul volt.
– Rebeka, főzöl nekem teát?
Bement a szobájába, az egyenruháját hanyagul ledobálta a fotelbe és
lefeküdt.
– Endre, ilyet nem szoktál csinálni, te megint lázas vagy. Van
helyettesed, minek mentél be a laktanyába?
 – Megszökött egy határőr a szomszéd Julcsival, elvitték a szülők
pénzét, kétszázezer forintot.
– Minek annyi pénz a szülőknek? Úgysem lesz már lakodalom náluk.
– Mondtam már neked Rebeka, hogy fárasztóan bölcs vagy?
– Még nem. Megtaláltátok őket?
– Nem, de országos körözés alatt állnak.
Kitöltöttem a forró teát egy bögrébe, adtam neki lázcsillapítót, közben
elraktam a ruháit a szekrénybe. Annyira izgultam, hogy sikerüljön a
szökésük, inkább nem is kérdezősködtem. Jó éjt kívántam Endrének és
átmentem a szobámba. Próbáltam elaludni, de nem ment. Pénzük van, abból
már új életet kezdhetnek. Éjféltől reggel hat óráig volt előnyük bőven, ha
sikerült átszökni a határon, már nem fogják őket megtalálni. –
Huszonhárom évvel később találkoztam velük egy temetésen. Mind a ketten
nyugatnémet állampolgárok voltak.
Egy hét múlva szüleim is megérkeztek, Endre is meggyógyult. Otthon
anyám mesélt a rokonokról. Engem ezek a dolgok már egyáltalán nem
érdekeltek, otthon nem éreztem jól magam.
Másnap este átmentem megnézni Endrét; a verandán ült, az arca
elárulta, hogy valami bántja.
– Rebeka! Te miért nem mondtad, hogy elköltöztök?
– Csak egy másik házba, a sajátunkba.
– Nem másik városba és elég messzire?
– Ezt én nem tudtam, nem költözök sehová, itt maradok nálad! Itt
akarom befejezni az iskolát!
– Kiskorú vagy, a szüleiddel kell menned. Édesapád nyugdíjba vonul
és a nyugdíjas éveit nem itt akarja leélni.
Egy gyönyörű pillangó szállt a blúzomra, a virágminta tévesztette meg.
Lassan körbenéztem az udvaron: nyíltak a rózsafák, a piros muskátlis
veranda, a hinta, amit Endre csinált nekem a hatodik születésnapomra, a
barátaim, a folyó, az erdő, az énekesmadarak, a laktanya, ez az egész
gyerekkorom. Ezt nem lehet csak úgy itt hagyni, felpakolni egy teherautóra,
aztán majd elmúlik az egész, mint egy betegség. Olyan keserű fájdalom dúlt
bennem, hogy kimondani sem lehet. Endrére néztem, a gondolatai messze
jártak, szomorúság ült az arcán. Megfogtam a kezét, ő felállt a
vesszőfotelból és magához ölelt.
– A szemem láttára lett belőled szép fiatal nő. Bennem, annyi szép
emléket hagytál, amit soha nem fogok elfelejteni! Örökre itt maradsz
bennem Rebeka.
– Ha elvégzem az iskolát, visszajövök hozzád.
– Az még három év. Hosszú idő. El fogsz felejteni. Az új környezetben
lesznek új barátaid és rád talál a szerelem is.
A könnyeim patakokban folytak. Endre két tenyerébe fogta az arcom,
a szemembe nézett.
– Ne sírj drágám…
Megcsókolta a könnyes arcom, szemem, szám. A szívem elkezdett
dübörögni, ez már valami más. Tovább csókolta könnyeimet, de én a száját
akartam, forró volt, átöleltem a nyakát, magához szorított, szinte
megfeszültek az izmai, éreztem a teste melegét. Szédültem, mámorosan
ittam csókja minden ízét, nem volt se kezem, se lábam. Csak úsztam ebben
a csodálatos érzésben, ezt nem lehet megfogni, ezt csak érezni lehet,
éreztem Endre minden porcikáját, ebbe bele lehet halni. Most döbbentem
rá, hogy szerelmes lettem. Ezt a mennyei érzést már nem akartam elengedni
magamtól.
– Rebeka! Most figyelj rám! A nyári szünetekben majd eljössz
hozzám. Ezt megbeszélem édesapáddal.
– Megígéred?
– Igen, megígérem, de most menj haza!
Felült Ráró hátára és a folyó felé vették az irányt. Hazafelé vezető úton
végig sírtam, a házunkhoz érve letöröltem a könnyeimet. A család már
körbeülte az asztalt, a vacsora a tányérokban gőzölgött.
– Késtél Rebeka!
Nem válaszoltam, csak elindultam a szobám felé. Apám utánam szólt:
– Mi bajod van? Miért nem vacsorázol?
– Én nem költözök sehová veletek! Itt kezdtem el a gimit, itt is akarom
befejezni. Ti nem tudtok nekem segíteni se a matekban, se a fizikában.
Endrének elég nagy háza van. Odaköltözöm! Én nem akarok veletek élni,
Endrét szeretem!
A szüleim ezt döbbenten hallgatták végig. Apám felugrott a székről,
akkora pofont adott, hogy nekiestem a konyha falának, ami két méterre volt
tőlem. Megszédültem, felrepedt a szám, eleredt az orrom vére. Ebben a
pillanatban elhatároztam, ha elköltözünk, megszökök otthonról. Apám
ezután a vacsoráját hátrahagyva elrohant itthonról. Becsapta az ajtót, szinte
beleremegett a ház, a konyhaajtó üvege kiesett a keretéből és a konyha
kövére zuhanva millió darabra tört. A bejárat fölött lévő kitömött sas az
ajtó csapódásakor lebukfencezett a helyéről és az üvegszilánkokon landolt.
Anyám mindezt némán nézte végig, azt hiszem most döbbent rá, hogy
engem már rég elveszített. Tudta, ezt visszafordítani nem lehet. Bementem
a fürdőszobába, megmostam az arcom, lecseréltem a blúzom. A tükörben
vettem észre, hogy a fülemből is szivárog a vér. Két óra elteltével apám
visszajött. Mondandója tömör és velős volt.
– Szedd össze a holmidat! Segítek átvinni Endréhez. A többit majd ő
elmondja. Elejét akarom venni annak, hogy elszökj otthonról, ha
elköltözünk.
Ezt akkor nem értettem, később vált világossá számomra.
Majd az anyámhoz fordult.
– Berta te is pakold össze a holmidat és költözz az anyádhoz!
Csak azokat a ruhadarabokat vittem magammal, amit Endrétől kaptam,
meg az iskolai cuccomat. Megpusziltam Gergőt és elhagytam a házat. Endre
a verandán várt.

Felváltva hozta a jeges borogatásokat az arcomra, a fülembe vattát tett,

az orrom vére már korábban elállt.
– Rebeka! Most kimegyünk a verandára és beszélgetni fogunk.
Tudom, mi történt. Ez most nem érdekel. Édesapádnak volt egy kérése. Az
iskolát be kell fejezned, mert ha más irányba fordul az életed, akkor haza
kell menned, de ha mégis meggondolod magad, az ajtaja örökre nyitva áll
előtted.
– Felőlem be is csukhatja!
– Kettőnk kapcsolatáról is szeretnék veled beszélni. Míg iskolába
jársz, nem történhet köztünk semmi, mert az túl sok mindent vonz maga
után. Erről ne is álmodozz! Hozzám bérlőként leszel bejelentve.
Szeptembertől napi rendszerességgel fogom számon kérni a tanult anyagot,
ha ezt elblicceled, haza fogsz költözni. Szünidő van. Pihenj, ez rád fér. Sok
mindenben volt részed az elmúlt két hétben. Vacsorázunk, fogmosás, fürdés
és mindenki a saját szobájában tér nyugovóra.
Ezeket a dolgokat olyan katonásan mondta el, hogy még levegőt se
mertem venni.
– Rendben van! Megértettem!
Fürdés után bebújtam az ágyamba. Endre bejött a szobámba.
– Gyere vacsorázni Rebeka!
– Nem vagyok éhes, szédülök.
 – Agyrázkódást kaptál, amikor nekiestél a falnak. Próbálj meg aludni,
de ezt a gyógyszert vedd be előtte, csak egy enyhe nyugtató.
Az ágyam mellé tolta a fotelt, a polcról levett egy könyvet, majd
felkapcsolta az éjjeli lámpát.
– Endre! Én nem leszek pocsék anya!
– Ezt ki mondta neked?
– Senki. Az apám mondta az anyámnak, meg azt is mondta neki, hogy
költözzön haza nagyihoz.
Néztem az arcára kiült döbbenetet, valamit még mondott nekem, de a
szempillám egyre nehezebb lett. Reggel Endre hangjára ébredtem.
Valakivel beszélgetett, aztán csend lett, délben ébredtem fel. A fürdőszobai
tükör borzasztó látványban részesített, a fél arcom fel volt dagadva, a
szemem nem tudtam kinyitni, az utcára két hétig nem mentem ki. Átjött
Margit néni, főzött valamiféle gyógyteát és avval borogattam az arcom.
Úgy szidta az apámat, jobb volt Endrének nem hallani. Sokat voltam
egyedül, de nem unatkoztam. Egy ilyen egyedüli estén átrendeztem a
könyvespolcot, ami a padlótól a mennyezetig ért, amikor az utcáról furcsa
hangokat hallottam. Az ablakzsalu még nem volt becsukva. Lekapcsoltam a
lámpát, félrehúztam a függönyt, ami a szemem elé tárult, olyan volt, mintha
mesekönyvben játszódna. Az ablakom előtt egy farkas pár játszott.
Gyönyörűek voltak, ha ezt Endrének elmondom, azt fogja mondani, az
agyrázkódásból még nem jöttem rendbe. Kimentem a konyhába, kivettem a
hűtőből az egyik rúd szalámit, feldaraboltam, kinyitottam az ablakot és
megetettem velük, mire két lábbal az ablakpárkányra ugrottak.
Megsimogattam a fejüket, megnyalták a kezem és elmentek. Endre reggel
már nem volt itthon, azt se vettem észre, hogy az éjjel egyáltalán hazajött.
Egy levél volt az asztalon, itthon fog ebédelni. Ez az éjszakai látvány nem
hagyott nyugodni. Délben elmeséltem Endrének, a falat megakadt a torkán.
– Rebeka! Magyarországon nincsenek farkasok. Valamikor régen
voltak, a területük olyan helyre korlátozódott, ahol háborítatlanul élhetnek
és vadászhatnak. Édesapád érdeklődött a hogyléted felől.
– Érdeklődni lehet, csak ne jöjjön meglátogatni. Én soha többé nem
megyek haza! Még látogatóba sem!
– Most csak a düh beszél belőled. Majd idővel, mint minden más, ami
fájdalmat okoz, értelmét veszti.
Endre még tovább beszélt arról, hogy a szüleim mennyire szeretnek.
Talán attól félt, hogy a mostani haragom gyűlöletté fokozódik bennem.
 De a gondolataim már máshol jártak. Mit adok enni a farkasoknak, ha
újból megjelennek az ablakom alatt? Már messziről hallatszott a hangjuk,
nem kellett sokáig várnom, hogy az ablakom alá érjenek. Óvatosan
kimentem a konyhába. A szalámi, amit nekik szántam a lábas mögött volt.
Egy rossz mozdulattal levertem az edény fedelét, ami meteorit gyorsasággal
csapódott a konyhakőre, majd még háromszor megfordult a tengelye körül.
Endre már kint is volt a konyhában, kezében a pisztolya.
– Te meg vagy őrülve? Mi a jó büdös francot csinálsz a hűtőben éjnek
idején? Éhes vagy?! Rebeka, én majdnem lelőttelek, azt hittem betörtek a
lakásba!
– Odaadom a farkasoknak a szalámit.
Kettévágtam és vittem is. Endre jött utánam, kinyitottam az ablakot és
kiadtam nekik. Miután elfogyasztották, megitattam őket egy használaton
kívüli edényből. Ennek végeztével felugrottak az ablakpárkányra az első két
lábukkal és belenyaltak az arcomba, majd elmentek.
– Endre! Láttad, hogy ezek farkasok? Ugye milyen gyönyörűek!?
– Ezek valóban farkasok, de most csukd be az ablakot és feküdj le!
Reggel megbeszéltük a történteket.
– Rebeka! A pincében van még hat rúd szalámi, ne etesd meg velük,
inkább hozok a laktanyából maradékot. Látom már előre, hogy melletted
nem lesz unalmas az életem. A süteményt is velük etetted meg?
– Igen!
Az ajtóból kiabált vissza.
– Süss másikat az ebédhez!
Délután átjött apám. A biciklijére rögzítve hozott egy nagy megtömött
zsákot, az arcán már nyoma sem volt a dühnek és a haragnak. Azóta eltelt
egy hónap és az arcom is begyógyult.
– Endrével megbeszéltem, hogy a zsák tartalmát égesse el.
– Mi van benne?
– Belügyi szemlék. Erre már nem lesz szükségem.
– Mit fogsz csinálni, ha már nyugdíjas leszel? Az örök szenvedélyed a
vadászat, horgászat hiányozni fog.
– Ennek az okát majd egyszer elmesélem.
Végignéztem apámon. Egy megkeseredett és elfáradt ember ült
mellettem a verandán. Életemben először beszélgettünk úgy, hogy már
felnőttként kezelt. Újból megterítettem az asztalt és megkínáltam ebéddel.
Elfogadta. Délután szolgálatba megy és nem lesz már ideje ebédelni.
 – Rebeka! Én nem ismerem a lányom. Ki tanított meg főzni?
– Margit néni és Endre, pedig lett volna rá bőven idő, hogy néha ti is
foglalkozzatok velem. Sokszor utánad mentem a folyóhoz, amikor
horgásztál, de te hazaküldtél, mert sokat beszéltem, szaladgáltam. Anyám
ugyanezt csinálta velem. Vagy a konyhából, vagy a szobából lettem
kizavarva, hogy menjek az udvarra játszani, mert a barátnőivel nem tudott
nyugodtan beszélgetni. Így aztán mindig Endrénél kötöttem ki. Ő soha nem
küldött sehova azért, mert sokat beszélek.
– Ezekkel a dolgokkal tisztában vagyok. Ezért is engedtem meg, hogy
itt maradj, meg más okból is. Ha befejezed az iskolát és leérettségiztél,
majd eldöntöd, hogy önálló életet kezdesz vagy hazajössz.
Elköszöntünk egymástól, a zsák tartalmát a veranda kövén
szétválogattam, egyik felét bevittem a szekrények aljába, a többit felvittem
a padlásra.

Bálra készült mindenki, még a környező településekről is. Szerettem

volna elmenni. Kinyitottam a szekrényem ajtaját, de bálozásra alkalmas
ruhám nem volt. Nem is lehetett, hiszen ilyen rendezvényen még soha nem
voltam. A kérésem Endréhez egyértelmű volt.
– Szeretnék elmenni a bálba! – mondtam, és ő csak mosolygott.
– Rebeka! Szívesen elkísérlek, de ezt megbeszélem édesapáddal. Ő
ezen a bálon szolgálatban lesz.
– Én ezt már megbeszéltem vele. Tudom, akárhányszor bál van,
mindig verekedésbe torkollik. A szomszédok itt vesznek részegen elégtételt
a vélt és valós sérelmeikre, de majd ti vigyáztok rám. Endre! Te tudsz
táncolni?
– Igen, jártam tánciskolába úgy, mint te.
Életem első bálja volt, de olyan emlékezetes, hogy még ma is előttem
van az egész éjszaka. Szombat este, mikor birtokba vettem a fürdőszobát
Endre utánam szólt, hogy egy meglepetés vár rám. Még soha ilyen hamar
nem fürödtem meg. Más napokon addig fekszem a habok között, míg ki
nem hűl a víz. A meglepetés már a szobámban volt. Vállfán a
ruhásszekrényemre akasztva egy gyönyörű hosszú sötétkék selyemruha a
hozzávaló tűsarkú cipővel. Az asztalomon egy üveg parfüm és levél. A
szemem megtelt könnyel. Ezt mind apámtól kaptam! „Remélem a te
méreted. Érezd jól magad a bálban! Apa”
 A hajam kibontva hagytam, ami majdnem a derekamig ért. Kisvártatva
kiléptem a szobám ajtaján. Endre arca, szeme mindent elárult. A zsebéből
elővett egy kis dobozt. A könnyű aranyláncot a nyakamba tette és
bekapcsolta.
– Most látni akarlak! Fordulj felém!
Magához ölelt és megcsókolt. Ez volt az a pillanat, amikor
megfeledkezett magáról. Endrét öltönyben még nem láttam, csak
egyenruhában, vagy egyszerű civil ruhában. A látvány, ami elém tárult,
elnémított. Egy elegáns, jóképű férfi állt előttem, az öltönye és az ing nem
sorozat konfekció volt, hanem egy ízléses, egyedi darab. Apám a kultúrház
előtt várt ránk, arcán elégedett mosoly. Egyszerre nyújtották a karjukat.
Belépve a terembe minden szem ránk irányult. Anyám elém jött és
megpuszilt. Megköszöntem szüleimnek a báli ajándékot, majd a lelkemre
kötötték, hogy egyelőre senkivel nem táncolhatok csak Endrével. A
tanácselnök és a felesége nyitotta meg a bált és ezzel kezdetét vette egy
fergeteges éjszaka. Az első tánc az apámé volt, majd átadott Endrének. Az
első negyed órában úgy táncoltunk, mint a húsz éves házasok. A zene és a
tánc még az elfojtott érzelmeknek is szárnyat ad vagy inkább a mélyből a
felszínre hozza. Endre egyre jobban magához szorított. Éreztem az egész
testét, forró leheletét, parfümjének bódító illatát. Belecsókolt a nyakamba,
alig bírt uralkodni magán, megszűnt körülöttünk minden. Csak mi voltunk
ketten és a tánc. Ennek a mámorító érzésnek a zenekar pihenője vetett
véget. Szünetben anyámmal beszélgettem.
– Rebeka! Amit sejtettem az igaz, ti Endrével szerelmesek vagytok
egymásba. Ahogy táncoltatok, mindent elárult.
– Ezt apa is észrevette?
– Apád? Ugyan már, ő még azt se veszi észre, hogy itt van a felesége.
Bál van, a férjemmel nem táncolhatok, mert szolgálatban van, mint mindig.
Nézz szét! Mindenkinek van partnere. Pedig ezeknek a pároknak a fele még
nem látta a férjét meztelenül, de a férj se őt. Néha szombaton szeretkeznek
a dunna alatt, de akkor is rajta van a hosszú hálóing, azt se tudja mi az,
hogy orgazmus, itt meg úgy viselkedik, mint egy tüzes asszony. Majd
vasárnap elmegy a templomba és meggyón a papnak. Ezek a civilek. Az
egyenruhásokat pedig három csoportba lehet osztani. Nézd csak azt a
házaspárt! Ők az első csoportba tartoznak. Az asszony már részeg, a férj
mindjárt a vállánál fogva megrázza, lekever neki egy pofont, utána kezénél
fogva kivonszolja a teremből. – Úgy történt. – Ezeknek a nőknek a fele
hozzáment feleségül az egyenruhához, aztán az ágyba már nem azt kapják,
amire vágynak.
– Kik tartoznak a második csoportba?
Anyám nevetni kezdett.
– A környékbeli tanyákon élő szép asszonyok. Ők azoknak az
egyenruhásoknak nyújtanak élvezetet, akik szintén nem kapják meg otthon
azt, amire vágynak. A megbeszélt éjszakára az asszony a férjét megitatja
mákgubó teával, hogy aludjon, aztán az istállóban szabad a pálya, ha terhes
lesz, nem számít, hiszen van férje, ha meg rokoni házasságban élnek, akkor
még jól is jön a vérfrissítés. A harmadik csoport az agglegények, nekik van
a legnagyobb rutinuk a szex és a szerelem terén.
– Anya! Te ittál?
– Nem! Nem ittam semmit, csak limonádét. Apád azért vett feleségül,
mert te már úton voltál. Különben soha nem nősül meg.
– És Endre?
– Endre meg egy külön kategóriába tartozik, ezt majd te fogod
megtapasztalni nem is olyan sokára.
– Ott van István, nőtlen és ma este egyedül van. Táncolj vele!
– Rebeka! Téged nagyon néz egy férfi.
– Ismered? Ki az?
– Azt hiszem tavaly is ők kezdték a verekedést, többen vannak, de
édesapád és Endre figyelik őket.
Kezdtem rosszul érezni magam, és pár pillanaton belül beigazolódott,
hogy jogos volt az aggodalmam. A férfi mögém lépett és megfogta a
fenekem. Mint akibe a vipera mart, úgy fordultam meg, de a férfi már a
padlón feküdt. Apám a gumibottal hátba vágta. Akkora volt a csattanás, azt
hittem kettészakadt a gerince. Endrével a hóna alá nyúltak és kidobták a
teremből.
– Rebeka! Maradj itt mellettem, mert ennek folytatása lesz.
Az lett, sőt majd még évek múlva is, mert ezen a bálon Endrét
életveszélyesen megfenyegették. A férfi visszajött, de nem volt egyedül.
Négyen voltak, kezükben rugósbicska. Apám odaadta Endrének a
gumibotot, és elővette a pisztolyát. Engem a kezével a háta mögé fogott. A
teremben akkora csönd lett, szinte hallani lehetett, ahogy a pók fonja a
hálóját a sarokban. A táncoló párok megdermedtek, inkább pantomimosok
csoportjára hasonlítottak, mint bálozókra. Ezután jött a végkifejlet. Endre a
gumibottal úgy letarolta mind a négy embert, ahogy a tekebábukat szokták.
Összebilincselték őket, apám zsebében nem tudom mennyi bilincs volt, de
erre a bálra jól felkészült. Mire jött az erősítés már rend volt. Később
bírósági ügy lett belőle és börtönbe kerültek.
Anyám hangjára eszméltem fel.
– Jól vagy, Rebeka?
– Igen, jól vagyok.
– Ezt nem lehet megszokni. Az állandó rettegés, mikor jön valaki,
hogy az arcodba mondja: „Részvétem asszonyom, a férje a nagy
kommunista párt hősi halottja.”
Anyám ezt olyan gúnnyal és dühvel mondta, ami szokatlan volt tőle.
Eddig, ha valami baja volt, Gergővel hazament nagyihoz. Véleménye nem
volt.
– A sors fintora, még a lányom is efféle életet választ magának.
A merevgörcs lassan felengedett és a bálozók újból táncolni kezdtek.
Endre most felkérte anyámat, engem meg a kocsmáros, akinek a
lehelete ontotta magából a fokhagyma szagát. Az ájulás környékezett ettől a
bűztől. Ha más napokon találkoztam vele az utcán, akkor is ezt éreztem,
még ha aznap nem is evett fokhagymát.
Hajnali öt óra volt. A cipő feltörte a lábam, mezítláb mentem haza.
Endre itthon újból visszafogta magát. Bementem a fürdőszobába, tusolás
után lefeküdtem. Másnap reggel a ruhámat elvittem a tisztítóba, majd
beletettem egy dobozba. Tudtam, mi már többé nem megyünk bálba. Ennek
a doboznak a tartalma örök emlék marad számomra.
Volt még két hetem az évnyitóig. Ez az idő pont elég volt arra, hogy
borzongató izgalmakban legyen részem. Régóta piszkálta a fantáziámat a
padláson lévő lelakatolt láda tartalma. Egyedül voltam itthon, bezártam a
lakást és felmentem a padlásra kutakodni. A lakat a ládán nem volt
összenyomva, csak úgy látszott. Felnyitottam a fedelét. Valóságos kincsre
bukkantam! Egy álomszép menyasszonyi ruha pihent a ládában.
Kibontottam a műanyag csomagolásból. Pont az én méretem volt.
Kipakoltam a láda tartalmát, az alján Endréhez címzett levelek.
Visszatettem a helyére, nem olvastam bele. Biztos szerelmeslevelek
lehettek, nem ez érdekelt, hanem ami két levél közül az ölembe esett.
Egy napló, pici lakattal lezárva, a kulcs benne volt, kinyitottam, az első
oldalról ölembe hullott egy fénykép. Endre szülei voltak rajta, édesanyja
nyakában az a nyaklánc, amit Endrétől kaptam. Itt a padláson tudatosult
bennem, hogy Endre feleségül akar venni. A nyaklánc a nyakamban már
leánykérésnek számított.
Egy férfi az édesanyja aranyláncát csak annak a nőnek teszi a nyakába,
akivel le akarja élni az életét. Édesanyja nagyon szép asszony volt, Endre
feltűnően hasonlít rá. Édesapja magas, jóképű férfi benyomását keltette
bennem. Endre csak a magasságát örökölte. Édesanyját Emesének,
édesapját Endrének hívták. Ha kislányom fog születni, Emese lesz a neve és
olyan szép lesz, mint Endre édesanyja. Ezt hangosan beszéltem meg
magammal. Éreztem, hogy valaki megsimogatja a hajam. Azt hittem Endre,
de nem állt mögöttem senki. Ez a napló egy rettenetes titkot és fájdalmat
rejtett. Az első oldalain egy gyönyörű szerelem kezdett kirajzolódni,
előttem a legintimebb dolgokkal.
Édesanyja 17 éves, az édesapja 18 éves, amikor megszöktek a szüleik
elől. Endre édesanyját férjhez akarták adni egy jómódú gazdához. A szülők
nem tudták megbocsátani lányuknak a szökést. Egy isten háta mögötti nagy
tanyára mennek, ahol cselédként dolgoznak. Minden megkeresett pénzt
félre tudnak tenni, mert a szállásért és az egy napi étkezésért nem kell
fizetni. A szobájuk az istálló mellett egy dohos, penészes lyuk, de boldogok
és szabadok. Később a szülők visszajönnek ide, ahonnan elszöktek, de már
férj és feleségként. Rengeteget dolgoznak, felépítik ezt a házat, amibe most
mi lakunk. 1935-ben megszületett Endre. A szülést Endre édesapja vezette
le, mert a bába egy másik baba születésénél volt. Endre akkora szeretetben
nőtt fel, amiből másnak csak a töredéke jut. Szerelem és szeretet vette körbe
a kis család életét, mígnem évek múlva, a háború alatt az édesapja egy
ellenállási csoport meghatározó alakja nem lett. Erről az időszakról
jóformán semmi nincs a naplóban, csak annyi, hogy valaki elárulja a
csoportot. Endrét és az édesanyját elbújtatják. Hosszabb szünet után ott
folytatódik a napló, hogy vége a háborúnak. Édesapja nem tér vissza a
családhoz, mert belehal a kínzásokba. A hideg futkosott a hátamon.
Erről miért nem beszélt nekem senki?
Ettől a naptól kezdve édesanyja számára megszűnt a külvilág.
Amúgyis gyenge egészségi állapota teljesen megromlott a dohos, penészes
lakástól, ahol régen rejtőzködtek.. A bujkálás alatt többször volt lázas beteg,
ami a férje halálával együtt hozzájárult ahhoz, hogy ne éljen hosszú életet.
Még megéli fia érettségijét, de két nap múlva reggel Endre holtan találja
édesanyját a szobájában.
 Endre később elmondta, hogy az orvos a halál okát így állapította meg:
szívroham és tüdőbetegség. Az édesanyja úgy halt meg, hogy szülei éltében
nem bocsátottak meg neki, még az unokájukra se voltak kíváncsiak. A
lányuk halála után már kijárt a sírjához. Egy év múlva halottak napján
Endre találkozott a nagyszülőkkel az édesanyja sírjánál. Megkérte őket,
hogy ne látogassák a sírt, mert amikor szükségük lett volna rájuk, ők
elfordultak tőlük. Ez a feszültség az évek múlásával megenyhül közöttük,
de Endre soha nem beszél róluk.
Lecsuktam a láda tetejét, egy darabig dermedten néztem rá. A
menyasszonyi ruhával és a naplóval teljesen átszellemülten mentem vissza
a lakásba. A ruhát betettem az ágyneműtartóba. Nem tudom meddig ültem a
szobámban magamba roskadva. Endre zengzetes hangjára eszméltem fel.
– Rebeka, hol vagy?
Kimentem a konyhába.
– Miért zárkóztál be?
– Nem zárkóztam be!
– Gyere, vacsorázz velem.
– Nem vagyok éhes. Délben sokat ettem.
– Holnap évnyitó. Elkísérjelek?
– Már egyedül is boldogulok.
Bementem a fürdőszobába, mire megszárítottam a hajam eltelt egy óra.
Endre még a konyhában ült, valamit olvasott és jegyzetelt. Jó éjt kívántam
neki és bementem a szobámba.
A naplóból újból kivettem a fényképeket, volt köztük egy szakállas
férfit ábrázoló kép. Ez a szép férfi vajon ki lehet? Endre szüleinek nincs
testvére, tőle meg nem kérdezhetem meg, mert elveszi tőlem a naplót. Ez a
férfi nem több ötven évesnél. Majd holnap tüzetesebben átnézem a ládát.
Biztos van róla valami irat. Elég későn tudtam elaludni, már éjfél is elmúlt.
Rémálmom volt, a fényképen lévő szakállas férfivel csókolóztam. A
reggelinél rosszul voltam, alig vártam, hogy Endre elmenjen itthonról, mert
bűntudatom volt amiatt hogy egy idegen férfivel csókolóztam az éjjel
álmomban. Átmentem Margit nénihez, megmutattam neki a fényképet, de
azt mondta, hogy ő ezt a férfit még soha életében nem látta.
Felmentem a padlásra. Semmit nem találtam a ládában, csak egy
hivatalos papírt, amiben Endre édesapját halottá nyilvánították. De hirtelen
jött a felismerés, az édesapja holtteste nincs is a temetőben, csak síremlék
van állítva neki. Ezt anyámtól tudom. A ládát lecsuktam, lejöttem a
padlásról. A naplót a fényképekkel beletettem az íróasztal fiókjába. Délután
évnyitóra mentem, a napló meg a fénykép lassan feledésbe merült
mindaddig, míg az az álombeli férfi meg nem jelent az utcai kapunkban.
 MÁSODIK FEJEZET

Novemberben a szüleim elköltöztek. Elköszöntem tőlük.

Megígértették velem, hogy a nyári szüneteket otthon kell töltenem, de ha
leromlik a tanulmányi eredményem, haza kell költöznöm. Begubóztam,
mint a selyemhernyó, tanultam vagy olvastam. Endrével alig találkoztam,
mert ekkor voltak a leszerelések és a bevonulások.
Karácsonnyal a téli szünet is megkezdődött. A fenyőfánk a
mennyezetig ért, amit együtt díszítettünk fel, majd Endre váratlanul egy
nagy dobozzal állított be. El nem tudtam képzelni, hogy mi van benne, de
ahogy kinyitotta a tetejét a nyakába ugrottam, ugyanis a dobozban televízió
volt. Az öröm nem sokáig tartott, mert Endre szobájába lett bekötve. Ő
kényelmesen nézte az ágyából, én meg, mint egy szomszéd, a fotelból.
Többet be se mentem hozzá, nem érdekelt a tévéje.
Kint szakadt a hó karácsony első napján, ültem az ablakom előtt, a
cserépkályha ontotta a meleget. Néztem, ahogy a hópihék egymás után
leülnek a párkányra. Elnéptelenedtek az utcák. A tél a paraszt vakációja,
alszanak a fák, hótakaró borítja a földeket. Csak a jószágokkal és a ház
körül akadt némi tennivaló.
Vastag még a sötét. Otthonülő ilyenkor a vidéki nép, tyúkokkal
fekszik, tyúkokkal kél. A lehulló hótakaró vakítóan világít. Gyönyörű.
Nem akarom, hogy az életemnek ezt a részét, ha megöregszem
elnyelje a múlt. Nem akarok megöregedni, nem akarok nehezen mozgó,
alapfokon vegetáló test lenni.
Beleborzongtam.
Semmit sem akarok elfelejteni mindabból, ami az énemet összerakta,
ami engemmé gyömöszölt.
Hirtelen egy kéz nyúlt fel az ablakhoz és megkopogtatta az üveget.
Kinyitottam az ablakot, de senki nem volt az utcán. A kapuban
papírdobozban egy farkaskutya kölyök ült.
 – De gyönyörű vagy!
Kimentem hozzá, kivettem a dobozból, megpuszilgattam a pofiját. Ő
ezt viszonozta és lelkesen körbenyalta az arcom. Bevittem a szobámba,
megetettem, a lavórban, megfürdettem és befektettem az ágyamba.
Egész éjjel aludt.
Endre reggel sóbálvánnyá változott, amikor benyitott a szobámba,
mire a kutyus felpattant és megugatta. Már védte a területét.
– Rebeka! Ő, hogy került az ágyadba!?
– Ő Cézár. Én hoztam be az éjjel, mert kint sírt a kapuban.
– Honnan tudod, hogy így hívják?
– Én adtam neki ezt a nevet.
– Akkor nálunk már keresztelő is volt az éjjel? Én nyugodtan alszok, te
meg egész éjjel az utcán mászkálsz! Vidd ki az udvarra, mert azt egész
lakás tele lesz bolhával!
– Nem bolhás, az éjjel megfürdettem!
– Ezek az éjszakai dolgok kezdik a frászt hozni rám!
– De ugye megtarthatom?
– Csak akkor, ha rendre neveled.
– Én Cézárt az égiektől kaptam karácsonyra. Ezt a kutyust az
édesanyád tette a kapuba.
Endre arca elsápadt.
Kivittem Cézárt az udvarra, hogy végezze el a dolgát. Endre jött
utánam.
– Rebeka! Te feljársz a padlásra és belenéztél a ládába?
– Láttam édesanyád fényképét, gyönyörű asszony volt. Mondtam neki,
ha kislányom fog születni, Emesének fogom hívni, úgy, mint őt.
Ekkor megsimogatta a hajam, magához ölelt, majd bement a
szobájába. Ettől a naptól kezdve minden szabadidőmet Cézárral töltöttem,
bementem a laktanyába a kutyakiképzőhöz, megbeszéltem vele, hogy
segítsen kiképezni, hogy okos és szófogadó legyen.
A tél lassan elkullogott és átadta helyét a tavasznak. A pincéből
felhoztam a muskátlikat a verandára, Endre meg szépen megmetszette a
rózsafákat. Lassan elérkezett az évzáró is, amit annyira vártam. De az
örömöm alábbhagyott, amikor az apám levelét kivettem a postaládából.
Arra kért, hogy menjek haza, mert anyámat miómával műtik. Ez nagyon
váratlanul ért. Annyi mindent terveztem erre a nyárra. Eszem ágába se volt
a szünidőmet otthon tölteni, pedig a szüleim elköltözésükkor a lelkemre
kötötték. Bementem a szobámba pár holmit összepakolni, majd leültem az
ágyam szélére, az ablakot néztem. A párkányon egy sárgarigó énekelt.
Rengeteg énekesmadár volt az udvaron, mert magvakkal etettem őket és
ideszoktak. Endre mindig mondogatta, az erdőben egy madár sincs, mert
mind itt laknak az udvarunkon. Bementem a laktanyába Endréhez, leültünk
a padra és elolvasta a levelet.
– Sajnálom, hogy a szünidőd ilyen rosszul kezdődik. Rebeka! Hat
hétig leszel távol tőlem. Ígérd meg, hogy visszajössz hozzám, mert az
életemet már teljesen felforgattad. Nagyon fogsz hiányozni!
– Te is ígérd meg nekem, hogy Cézárra vigyázol, nehogy utánam
szökjön.
– Gondját viselem, ne aggódj!
Reggel Endre kikísért az állomásra, ahol gyorsan fel szerettem volna
szállni a vonatra, nem akartam búcsúzkodni. Egy éve, amikor
búcsúzkodtunk, két óra múlva azt mondta, míg iskolába járok, ne is
álmodozzak arról, hogy csókolózni fogunk. Visszahúzott, magához ölelt és
megcsókolt. Kábultan szálltam fel a vonatra, a fejemben a káosz teljesen
összezavart, örökre belém ivódott, elvette a lelkem.
Otthon apám és öcsém várt az állomáson. Este bementem a kórházba,
anyámmal régen láttuk egymást, egy súlyos betegség a szeretetet is
előhozza a családtagokból.
– Meddig maradsz itthon Rebeka?
– Ameddig szükség lesz rám.
– Maradj a szünidő végéig. Szeptembertől már harmadikos leszel.
Örülök, hogy szép lett a bizonyítványod.
– Nem tudok ilyen sokáig távol lenni Endrétől és Cézártól.
– Intim kapcsolat volt már köztetek?
– Még nincs, csak csókolóztunk, de ez nem egy mindennapi dolog
köztünk.
– Meddig kerülgetitek még egymást?
– Endre biztos attól fél, hogy terhes leszek és az iskolát nem tudom
befejezni, vagy nem akarja a fejem összezavarni.
– Már rég összezavarta, te egy érett nő vagy. Húsz évesnek nézel ki,
nem pedig tizenhatnak. Biztos a magasságod és a hosszú fekete hajad miatt
van ez a csalóka látszat. Rebeka, Endre egy tapasztalt férfi. Nyugodtan
rábízhatod magad, tud vigyázni. Ne engedd, hogy mellőled máshoz járjon.
 Erről a témáról legalább két órát beszélgettünk. A műtét sikerült.
Megvártam, míg anyám teljesen felépül. Ezalatt a hat hét alatt olyanok
voltunk, mint egy igazi anya és lánya.
Hazatértemkor senki nem volt itthon. Endre hangja áthallatszott a
szomszédból. Margit néni téli tüzelőjét hordta be a fáskamrába. Még be
sem léptem a kiskapun, Cézár már rám ugrott. Annyira örült nekem, hogy
összevissza nyalta az arcom. A kútnál meg kellett mosakodnom, mielőtt
átmentem Endréhez.
– Rebeka, végre itthon vagy!
Megpuszilta az arcom. Ez nagyon langyos fogadtatás volt. Újból
takarékra fogta magát majdnem két hónapig voltam távol tőle és csak egy
puszit ad. Az állomáson azért csókolózott velem, mert attól félt, hogy nem
jövök vissza. Most, hogy itthon vagyok, ettől már nem kell félnie.
Átöleltem a nyakát és hosszan megcsókoltam a száját. Erre a lerohanásra
nem volt felkészülve, erősen magához szorított. Teljesen felizgattam
Endrét, ha most otthon vagyunk, biztos, hogy bevisz az ágyába.
– Rebeka! – tol el magától – Mindenki minket néz.
– Nem érdekel! Nem fogom az érzéseimet évekig elfojtani, te meg
mellőlem nem fogsz máshová járni!
– Ezt ki mondta neked? – kérdezte, miközben hangosan nevetett.
– Az anyám!
– Rebeka! Nem járok senkihez.
– Nem hiszem el! Megyek haza, éhes vagyok. Főztél valamit?
Különben senki nem látott semmit.
– Nem írtál, hogy mikor érkezel.
– Ezt meglepetésnek szántam.
A lakásban katonás rend volt, de a hűtő üres. Endre a távollétemben
nemigen főzött magának.
Utánam jött Margit néni, hozott vacsorát. Szerettük ezt a nénit.
Egyedül élt, Endrét szülei halála óta ajnározta.
Megterítettem az asztalt, a pincéből felhoztam egy üveg bort, mert
aznap volt a születésnapom. Megfürödtem, majd Endrének is engedtem egy
kád vizet, aki már az utcakapuból kiabált, hogy megjöttem. Cézár azt hitte,
neki szól. Ráugrott és belenyalt az arcába.
– Rebeka, ez nagyon hiányzott nekem. Terített asztal vacsorával és
fürdővíz!
Bement a fürdőszobába, majd fél óra múlva asztalhoz ültünk.
 – Endre nem vagy éhes? Egyfolytában engem nézel.
– Éhes vagyok, de érzem a fürdés utáni kellemes illatod. Gyere ide
hozzám, mondani akarok valamit.
Az ölébe ültetett.
– Amikor először megcsókoltalak, olyan erős érzés kerített hatalmába,
amit még soha nem éreztem. Megrémültem, hogyha elmész, ez az érzés
velem fog maradni és soha nem oszthatom meg veled.
A zsebéből elővett egy pici bársonyfedelű dobozt és felnyitotta a
tetejét.
– Rebeka! Feleségül jössz hozzám?
Az igent nem tudom hányszor mondtam el könnyes szemmel. Ujjamra
húzta a kővel kirakott káprázatos jegygyűrűt. Csak évekkel később tudtam
meg, hogy a foglalatban gyémánt van. Ezzel végérvényesen Endre
menyasszonya lettem.
– Rebeka, én ma este már mást is szeretnék tőled.
– Tudom, én is szeretném.
Magához szorított, megcsókolt, a szája édes, mint a méz. Már nem
uralkodtunk az érzéseinken. Mind a ketten ugyanazt akartuk. Egymást.
Éreztem Endre férfiasságát. Felkapott és vitt az ismeretlen felé. Először
csak ízlelgetett, minden porcikámat egyenként csókolta meg. Ettől az
érzelmek hullámokban árasztottak el. Egyek lettünk, szívünk, lelkünk,
testünk eggyé olvadt, a bőre illatát úgy szívtam magamba, mint méhek a
nektárt.
Ez az éjszaka az életemnek olyan csodálatos része volt, mintha az
angyalok szárnyán lebegnénk, majd újból és újból felkapnak és visznek
magukkal.
„Az érett férfi szerelme szebb és mélyebb, mint egy fiatal lángolása.”
Ez jutott eszembe a Bengáli Tűzből, amit ekkor olvastam.
Endre teste szép volt, izmos és barna, ha itthon félmeztelen volt a
kertben, mindig elképzeltem, hogy néz ki, ha a többi ruhadarabja sincs rajta.
A valóság még a képzeletemet is felülmúlta.
Reggel hat óra volt. A madarak már énekeltek. Óvatosan kibújtam
Endre karjaiból és bementem a fürdőszobába. Tusolás után reggelit
készítettem. A tegnapi vacsoránkat megetettem Cézárral.
Endre a sült füstölt sonka illatára felébredt.
– Jó reggelt!
– Neked is jó reggelt!
 Bement a fürdőszobába, én meg csak néztem utána, merthogy
meztelen volt. Visszafordult az ajtóból.
– Rebeka, most már nyugodtan meztelenkedhetünk. Utálom a
pizsamát.
Reggeli után bement a laktanyába, miután a sonka mellé még egy tíz
tojásból készült rántottát is bekebelezett.
A kertben szedtem egy nagy csokor rózsát és kimentem a temetőbe a
szülei sírjához. Míg a sírt rendezgettem, közben elmeséltem az
édesanyjának az eljegyzésünk estéjét és éjszakáját. Valaki megsimogatta a
hajam. Megfordultam, egy idős néni állt mögöttem. Leült a sír szélére, a
betonkeretre és beszélgetni kezdtünk. Mesélt magáról, később Endre
szüleiről. Tőle tudtam meg, hogy az apai és anyai nagyszülők halála után
Endre örökölt mindent, de ezeket az ingatlanokat eladta. Észre se vettem,
hogy eltelt az idő. Elindultunk hazafelé, a házunkhoz érve a kapuban
elköszöntem tőle. Úgy éreztem, hogy Irma néniben egy kedves, bölcs idős
hölgyet ismertem meg.
Otthon Endre vacsorát főzött.
– Rebeka, hol voltál?
– A temetőben. Odajött hozzám Irma néni. Sokáig beszélgettünk, nem
vettem észre, hogy elszállt az idő. Miért nem fedetted le a sírt?
– A jövő héten megcsináltatom. Holnap szólok a sírkövesnek.
Beszélgettél anyámmal? – kérdezte mosolyogva.
– Igen, elmeséltem neki életem legcsodálatosabb éjszakáját és az
eljegyzésünket.
– Rebeka, szeretném, ha tudnád, hogy a tegnapi nap bennem is mély
nyomot hagyott és sose tudnám ezt elfelejteni. – mondta, miközben
szorosan magához ölelt.
Két hét múlva mikor megint kimentem a temetőbe, már készen volt a
sír, a vázákban friss virágok. Biztos, hogy Endre hozta őket. Ismét
találkoztam Irma nénivel. Meghívtam hozzánk vasárnapi ebédre, el is
fogadta. Innentől kezdve ha Endre nem volt itthon gyakran nálunk ebédelt
és vacsorázott, rengeteget beszélgettünk könyvekről, szerelemről, az
életéről, a férjéről, aki élete nagy szerelme volt. Nagyon szerette a
süteményt. Egy szerdai nap sütöttem, átvittem neki. A szekrényből kivett
egy régi leveleket tartalmazó csomagot, ami madzaggal volt összekötve.
Arra kért, hogy ezt most már én őrizzem és Endrének csak akkor adhatom
oda, ha eljön az ideje. Ezektől a levelektől ideges lettem, nem akartam
Endre előtt titkolózni. Magához ölelt és elköszöntünk egymástól.
Itthon a csomagot a szekrényem aljába rejtettem el. Csütörtök délelőtt
hazajött Endre. Rossz hírt hozott.
– Rebeka, Irma néni az éjjel örökre elaludt. Álmában érte a halál.
Nagyon lesújtott ez a hír, ez volt az első haláleset az életemben,
amikor olyan ember halt meg, aki nagyon közel került hozzám.
– Megígértem neki, hogy vasárnap kikísérem a temetőbe. Két sírhoz
járt, egymás mellett vannak, az egyikbe egy idősebb férfi van temetve, a
másikba a férje. Endre, nem tudod ki az idősebb férfi?
– Lehet, hogy az édesapja.
– Ki talált rá a holttestére?
– A tejes asszony. Látom, megkedvelted Irma nénit.
– Igen, mindenről tudtam vele beszélgetni, de soha nem pletykált
senkiről Őt nem érdekelte egyik szomszéd nyűgje sem. Most ki fogja
eltemetni? Nincs senkije.
– Majd a tanácselnök intézkedik.
– Mi történt vele ilyen hirtelen?
– Rebeka, Irma néni idős volt és súlyos terhet cipelt a lelkén, mert a
férje árulta el a csoportot.
Ezért bízta rám a leveleket. Érezte, hogy számára minden befejeződött
itt a földön, a titkát rám bízta. Ez volt az a pillanat, amikor ezt Endrével
megoszthattam.
– Szeretnék neked átadni valamit. Irma néni a halála előtt adott egy
csomagot, régi levelek vannak benne. Nem olvastam bele és ez most már
téged illet, nem akarok előtted titkolózni és hazudozni. Arra kért, hogy ha
eljön az idő, adjam oda neked.
Meglepődve átvette tőlem a leveleket.
– Gyere velem Rebeka!
Lementünk a pincébe, felkapcsolta a villanyt, bement egy másik
helyiségbe. Kinyitott egy ajtót, ami teljesen beleolvadt a pince téglával
kirakott falába.
Beléptem a ház ezen titkos részébe. Erős, dohos szag csapta meg az
orrom, ez volt az ellenállási csoport búvóhelye. Rengeteg dokumentum, két
vaságy matraccal és pokrócokkal, egy íróasztal két székkel,
petróleumlámpa, gyertyák és egy régi ruhásszekrény volt a szoba teljes
berendezése. Kinyitottam a szekrényt, ahol Endre édesapjának a ruhái
sorakoztak katonás rendben arra az időre, ha több időt kellett itt eltöltenie.
– Ki ismeri ezt a helyiséget?
– Senki, csak én. A csoportból már mindenki meghalt, vagy elhagyták
az országot.
– Endre, Irma néninek van egy fia. Vajon él még?
– Nem tudom. 1956-ban ő is elhagyta az országot. Az utóbbi években
az édesanyja sem tudott róla semmit. Péternek hívták. Rebeka, én ezt a
dolgot nem akartam veled megosztani, de amit itt látsz és olvasol, örökre
őrizd meg és tartsd titokban!
– Rendben van, megértettem. Hol szellőzött a helyiség?
– Most a fürdőszoba alatt vagyunk, ott van az a cső a mennyezeten, a
fürdőkád mögé van kivezetve, de ezt már megszüntettem.
– Gyere Endre! Hozd a leveleket, majd elolvasod a konyhában.
Felmentünk a lakásba, mert attól féltem, hogy becsapódik az ajtó és itt
fulladunk meg. Nekem a múltból már ennyi is elég. Hozzákezdtem az ebéd
főzéséhez, Endre meg a levelek olvasásához. Fél óra múlva a kezébe került
két levél. Ezt Irma néni írta a fiának. Végig se olvasta, kezével rácsapott az
asztalra, de akkorát, hogy a tálca a poharakkal együtt felemelkedett az
asztal közepéről, majd visszaesett a helyére.
– Azt a mindenét!
Ijedtemben nagyot sikítottam, mire Cézár a szúnyoghálós ajtóval
együtt ugrott be a konyhába. Azt hittem nekimegy Endrének. Az összes
szőre égnek állt.
– Ne haragudj Rebeka! Nem akartalak megijeszteni. Ez a kutya az
élete árán is meg fog védeni.
Megsimogattam és magamhoz öleltem Cézár fejét.
– Gyere ülj le, és olvasd el ezt a levelet. Irma néni írta a fiának.
Egymás után kétszer is végigolvastam, mert elsőre nem akartam
elhinni a tartalmát. Péter nem tudja, hogy akit az édesapjának hitt, az a
nevelőapja, az igazi apja Irma néni sógora, vagyis a férjének a testvére. Erre
szoktuk azt mondani, hogy családba marad.
– Endre, ezt a levelet valahogy el kell juttatni Péterhez. Meg kell, hogy
tudja, ki az édesapja.
– Rebeka, nem tudom elküldeni senkihez, még testvére sincs. Ettől a
perctől kezdve nem érdekel az egész ügy, de téged se érdekeljen!
 A másik levelet fel sem bontotta. Ezzel pontot tettünk az egész ügy
végére.
Csöngettek. Meglepett arccal egymásra néztünk.
– Rebeka, vársz valakit?
– Nem!
Gyorsan összeraktuk a leveleket és betettük a konyhaasztal fiókjába, a
hímzett terítőt megigazítottam rajta. Endre kiment ajtót nyitni. Ügyvéd jött
hozzánk. Miután elhelyezkedett, kivett egy vékony borítékot a táskájából
és egy szó nélkül átnyújtotta nekem. Felbontottam és a meglepetéstől nem
jött ki hang a torkomon. Odaadtam Endrének.
– Rebeka, ez egy végrendelet. Te vagy az egyetlen örököse Irma
néninek. Minden ingó, ingatlan vagyonát és a készpénzt is te örökölted, így
már a temetéséről is neked kell gondoskodni.
Endre kikísérte a vendéget, az utcaajtóban még beszélgettek. A
dátumról láttam, ez egy frissen írott végrendelet.
Ez teljes képtelenség. Nem értek semmit, hiszen él a fia, ezzel
kitagadta mindenből. Kimentem a verandára, Endre bejött az utcáról és leült
mellém.
– Tőled vagy az apámtól kérjek pénzt a temetésre?
Rám mosolygott.
– Rebeka, mindent elintézek, készpénzt is örököltél, majd abból
visszaadod.
– Ha 1948-ban élek, az örökségemmel felkerülök a kuláklistára. A
földdel, a házzal és a pénzzel már kuláknak számítottam volna.
– Rebeka, te nem kerültél volna fel a listára, mert nem örököltél 25
holdat, ha annyit örökölsz, mint Ottlik Géza, aki 67 holdat örökölt, akkor
Rákosiék mindentől megfosztanak. Elveszik a házadat, a földedet. Az író
hiába ajánlotta fel a területet az államnak, „térítés nélküli” megvételre, az
örökséggel együtt automatikusan kuláklistára került. Nagyapám, ha élne,
meg lenne elégedve velem, hogy jól fogok nősülni, mert kulák
menyasszonyom van.
Az utolsó szón elégedetten nevetett.

Eltemettük Irma nénit a férje mellé, csak a közvetlen szomszédok

voltak a csöndes szertartáson. Sajnáltam, hogy hamarább nem ismertük meg
egymást. Késő délután értünk haza, de ami otthon fogadott bennünket az
egy rémálmot is felülmúlt. A konyhaajtót berúgták, a lakást feldúlták,
mindent kirámoltak a szekrényből, még a szobámban is kerestek valamit,
mert a tankönyveimet szétszórták. Amikor láttam, hogy Endrének a
rengeteg könyvét egy kupacba dobálták, sírni kezdtem. Endre első reakciója
az volt, hogy megnézze az éjjeli szekrénybe elzárt szolgálati fegyverét, de
az megvolt.
– Ez mind miattam van! Nem kellett volna szóba állnom Irma nénivel.
– Gyere ide Rebeka. – Magához ölelt. – Nem miattad van. Biztosan a
leveleket keresték.
Felhajtottam a terítőt, kihúztam a fiókot, de mind megvolt. A fiók úgy
látszik senkinek se jutott az eszébe.
– Még álmomban sem gondoltam volna, hogy hozzám be mer törni
valaki. Ha bezárom a külső tölgyfa ajtót, akkor azt senki nem tudja berúgni,
mert kifelé nyílik. Cézárt itthon kellett volna hagyni. Rebeka, most figyelj
rám, kihívom a rendőrséget, mert biztos, hogy Irma néni házát is feldúlták.
A levelekről nem szólhatsz egy szót se, majd én fogok beszélni!
– Rendben van.
Nem nyúltunk semmihez, de a leveleket Endre levitte a pincébe.
Megjöttek a rendőrök, később elmentek Irma néni házához. Itt is feldúlták
az egész házat a pincétől a padlásig. Endre késő éjjel jött haza. Útközben
bement a laktanyába és a végrendeletet elzárta az irodájába. Megvártam,
míg hazaér.
– Rebeka, minket figyelnek. Tudták, hogy hol vagyunk. Ezt az időt
használták ki arra, hogy betörjenek. Míg a tettesek meg nem lesznek, éjjelre
nem hagylak egyedül. Nappal meg bejössz a laktanyába, ott is tudsz tanulni.
Két napig pakoltunk, míg minden vissza került a helyére. Hétvégén
Irma néni házát próbáltuk rendbe rakni.
– Endre, mit fogunk csinálni ezzel a sok holmival?
– Szólok Margit néninek, vigye el. Úgyis olyan szegényes a lakása, a
bútorok elég jól néznek ki. Gyere, nézzük meg a melléképületet.
Itt volt Irma néni nyári konyhája, de az utóbbi időben télen is használta
. Ami itt össze volt gyűjtve, az iszonyú látványt nyújtott. Irma néni semmit
nem dobott ki, mert még valamire hátha jó lesz. Ezt a káoszt még a betörő
is fokozta. Hozzáláttunk a nyári konyha takarításához, az üstházba meg
elégettük azt, ami éghető volt. A szekrények tele voltak régi kopott ruhával
és kabáttal. Az egyik kabát zsebébe belefialt az egér. Ettől a látványtól
sikoltozni kezdtem. Innentől Endre minden ruhadarab bélését, zsebét
átnézte én nem mertem semmihez hozzányúlni.
 – Rebeka, gyere csak! Ennek a kabátnak a bélésébe bele van varrva
valami!
Endre a zsebkésével kibontotta a bélést, amiből leesett a földre egy
barna papírzacskó. A tartalma újabb réteg csomagolást rejtett és madzaggal
volt átkötve. Ezt gyors mozdulattal elvágta és ebben a pillanatban olyan
látvány tárult elénk, amitől a lélegzetünk is leállt.
– Rebeka, ezt keresték a betörők!
A tasak rengeteg nyugatnémet márkát rejtett.
– Endre, most mit fogunk csinálni evvel a sok márkával? Ezért minket
falhoz állítanak és kivégeznek – fakadtam ki, mire halkan felnevetett.
– Hallgatni fogunk, mint a sír vagy elégetjük.
– Égessük el!
– Rebeka, ez átszámítva legalább egymillió forint. Ezt még át kell
gondolnunk.
1966-ban ez az összeg iszonyú mennyiségnek számított. A pénzt
beletette a táskámba.
– Most gondolkodjunk egy idős hölgy fejével. Rebeka, te rejtekhelyet
hol keresnél, ha még el akarnál dugni valamit?
Képzeletem az nem volt, de még gondolatom se, amikor körülöttünk
egerek cirkáltak.
– Gyere! Szétszedjük Irma néni ágyát!
– Ezt ugye nem komolyan mondtad? Csak hülyéskedsz velem?
– Gyere Rebeka! Ne nyavalyogj!
Endre megkezdte az egész ágy, beleértve a párna, dunna és az ágybetét
kibelezését. Olyan ideges lettem, hogy legszívesebben pofon vágtam volna.
Csakhogy Irma néni okos asszony volt, mert az ágyába nem dugott el
semmit. Az igyekezetünk kudarcot vallott. A rengeteg tollat bezsákoltuk,
majd holnap elviszi a cigányasszony. Úgy is már itt keringtek a ház körül,
mint a keselyűk. Még szétnéztem a fönti szobákban, majd a falról levettem
két festményt, ami megtetszett és egy meztelen nőt ábrázoló hófehér
szobrot a komód tetejéről. A talpazata vastag műmárvány volt. Maga a
szobor egy méter magas lehetett. Nem is sejtettük, hogy ez a szobor milyen
titkot rejt.
– Gyere Rebeka, menjünk haza fürödni és vacsorázni. A lomtalanítást
majd folytatjuk hétvégén. Ez egy hosszú folyamat. Mindent tüzetesen át
kell, hogy nézzünk, mert még sok meglepetésben lesz részünk.
 A házat bezártuk, a betört ablakot, ahol bemászott a betörő, Endre
bedeszkázta. A festményeket és a szobrot betettük a kamrába. Még nem
tudtuk eldönteni, hogy hol lesz a végleges helyük.
 HARMADIK FEJEZET

Nekem már javában tartott az új tanév. Napok óta alig tanultam

valamit, mert rettegtem a rengeteg megtalált márkától. A Rendőrségi
Szemlében olvastam, hogy a nyugati országok valutájának rejtegetése
bűncselekmény, sőt még a nagyobb mennyiségű külföldről behozott
ékszerek birtoklása is. Ha ezt az apám megtudja, engem azonnal
hazadeportál. De nem tudta meg, mert titoktartásból nagyon jól ki voltam
képezve. Soha senki nem tudott rólunk semmit még a barátaim se.
Mostanság ritkábban adódott, hogy együtt ebédeljünk vagy
vacsorázzunk. Nekem nagyon hiányoztak ezek a közös étkezések, mert az a
legjobb alkalom arra, hogy a hétköznapi dolgainkat megbeszéljük. A
szomszéd kislány Janka áthozta a megrendelt két hízott kacsát,
konyhakészre elkészítve. Margit néni kemencéjében sütöttem meg. Ezt
meglepetésnek szántam, mert tudtam, hogy Endre nagyon szereti. Míg én a
húsát csipegettem, ő egy egész kacsát megevett. Az asztalt szépen
megterítettem.
– Rebeka, vendégeink lesznek?
– Nem jön hozzánk senki. A sült kacsát neked készítettem, ezzel
szeretnék mindent megköszönni. Rengeteget dolgoztál az elmúlt
hónapokban egy olyan házon, ami nem is a tied. Magához ölelt.
– Szívesen tettem. A gyerekeinknek már nem lesznek anyagi gondjaik,
de mielőtt asztalhoz ülünk, szeretnék mondani neked valamit.
Kinyitotta a kamraajtót.
– Ha valami történne velem, tudnod kell, hogy hová tettem a valutát. A
legfelső polc mögött van egy kiépített üreg. Innen nem látszik. Minden oda
van elzárva vaskazettába. Itt van ez a kulcs, tedd el, a másik nálam van.
– Endre, sok munkád van még a háznál? Nyakunkon a karácsony.
– Még egy hét, a padlást fogom letakarítani, majd tavasszal kap az
egész ház egy fehér meszelést. Az üres házba már senki nem fog betörni.
Az istállót is tavasszal fogom lebontani, mert össze fog dőlni, de ehhez már
segítséget viszek magammal. Után már el lehet adni a házat.
Ebéd után visszament a házhoz.
Mosogatás közben jött az ötlet. Ismerem a kazetta helyét, de a teljes
tartalmát nem, de mindenáron meg akartam nézni. Kimentem a
szerszámoskamrába a nagy falétráért. Alig bírtam becipelni a kamrába.
Endre ezt úgy szokta behozni a lakásba, mint egy üres bevásárló szatyrot.
Endrének minden fontos irata ebben a kazettában volt. A kezembe
akadt egy nyitott boríték, amire az volt írva: „végrendelet”. Majdnem
leszédültem a létráról, ahogy elkezdtem olvasni a tartalmát.
Endre egyetlen örököse én vagyok, minden ingó és ingatlan valamint
készpénz vagyonát én öröklöm. Tovább már nem is kutakodtam, mindent
visszatettem a helyére, a létrát meg visszavonszoltam a szerszámosba. Ezt a
végrendeletet apám biztos, hogy olvasta, ezért engedte meg, hogy itt
maradjak Endrénél és itt fejezzem be a gimnáziumot. Valószínűleg nem
akarta, hogy Endre vagyona másra maradjon. Ez a végrendelet ügyvéd által
készült.
Bementem a kisszobába tanulni, de át se tudtam olvasni a történelmet,
mert Endre visszajött.
– Rebeka! Gyere ki a konyhába, ezt látnod kell!
Vajon milyen titkot rejtegethet még magában ez a ház?
Ahogy leültem a konyhaszékre, kezembe adott egy régi postai
borítékot. A tartalma egy házassági levél, születési anyakönyvi kivonat, egy
kézzel írott levél és szintén kézzel írott ásatag végrendelet, de ügyvéd és
tanúk nélkül. A levél Péterhez szól, aki ezt már soha nem fogja elolvasni. A
tartalma inkább egy vallomás, gyónás.
Irma néni 17 éves, amikor a szülők férjhez adják a szomszéd gazda
fiához. A fiúnak probléma volt a férfiasságával, nem tudott eleget tenni a
házassági kötelességének. A helyes megfogalmazás inkább az, hogy a saját
neméhez vonzódott. Ezt a vonzalmat Irma néni vette észre. Férje az egyik
béreslegénnyel bensőséges viszonyt ápolt, de az akkori korszakban ezt nem
lehetett nyíltan vállalni. Ezt a kötelességet az apja örömmel átvette a fiától,
mert a felesége egy beteges asszony volt, aki nem tudta az egészséges
férjét kielégíteni. Családon belül nyílt titok volt Irma néni és az apósa
kapcsola. Egymásba szerettek, született egy egészséges fiuk. Ettől a naptól
kezdve már egy szobában aludtak. Az anyósa egy év múlva meghal, Irma
néni férje meg felakasztja magát az istállóban. Így már a
házasságkötésüknek nem volt semmi akadálya. Hosszú évekig élnek együtt.
Irma néni ezt úgy írja le, a férje (apósa) volt élete nagy szerelme, majd egy
véletlen balesetben meghal, a bika halálos sebet ejt a hasán. A temetés után
fiuk elhagyja a szülői házat. Irma néni többet nem hall róla.
– Endre, mibe keveredtem bele?
– Rebeka, nem csak te, hanem én is. Van két örökös. A két fiú, akik
nem tudnak egymásról.
– Hol volt ez a levél?
– A fönti lakásban az ágyneműk között a szekrényben. De a
végrendelet szerint te vagy Irma néni egyetlen örököse . Még a régi szerint
is. Olvasd el az első mondatokat!
– „Minden ingó és ingatlan és készpénz vagyonomat az örökölheti, aki
az öreg napjaimban gondoskodik rólam.”
– Ugyanezekkel a mondatokkal kezdődik az új végrendelet is, de itt
már téged név szerint jelöl meg örökösnek. Ezt meg is indokolja, szinte
ódákat zeng rólad. Rebeka, itt van a megoldás kulcsa. Az elsőszülött fia volt
a betörő. Ő az első végrendeletet keresi, mert avval akarja megtámadni a
másodikat.
– Akkor miért hagyta itt az anyját és honnan került elő ennyi év után
és kitől tudta meg, hogy meghalt?
– Ezt még nem tudom.
Endre levette a polcról a gyufát és ezeket a dokumentumokat elégette a
mosogatóban.
– Rebeka! Erről a házasságról és a végrendeletről ettől a perctől
kezdve nem tudunk semmit. A történet avval kezdődik, hogy ti
megismertétek egymást a temetőben.
– Rendben van, ez a kettőnk titka marad örökre.
– Ez az egész dolog úgy néz ki, hogy örököltél, de cserébe meg kell
fejtened az egész életét.
– Apám mennyit tud ebből a történetből?
– Csak annyit, hogy egy idős néni megkedvelt és a halála után
mindenét rád hagyta, mert egyedül élt.
– Endre! Mi nem is jó sírba temettük Irma nénit. Nem a harmadik férje
volt élete nagy szerelme, hanem a második. Őróla mesélt nekem.
– Csak azt ne mondd nekem, hogy exhumáltassam és a másik sírba
temessem újból, mert erről szó sem lehet. Ezt a témát itt és most lezártam!
 Karácsonyunk csendben, szeretetben és szerelemben telt el. Az
ajándékok a fa alatt, csupa olyan dolgok voltak, amire szükségünk van a
hétköznapi életben.
Márciusban kellemes tavaszi idő köszöntött ránk. Endre és a szomszéd
férfi egy hétvégén elkezdték az istállót lebontani, sok minden volt benne,
amit a férfi meg is kapott a munkájáért cserébe. A tetővel nehezen
boldogultak, mert megette a szú. Endre alatt az egyik része le is szakadt, a
falakkal már könnyebb dolguk volt. Másnap reggel az istálló aljzatát
kezdték felszedni. Ez téglával volt kirakva, a közepén lehettek, amikor
észrevették, hogy pince is van alatta. Zseblámpával lementek. A pince üres
volt, csak két láda volt lent. Az egyiknek kinyitották a tetejét, ebben csak
rongyok és zsákok voltak, majd a másik láda következett. Ettől a látványtól
még Endrét is elfogta a borzalom. A szomszédját elküldte a rendőrségre,
később hazajött, mert a nyomozók lezárták az egész bontási területet. Már
az utcakapuból hallottam a zengzetes hangját.
– Rebeka, hol vagy?
Biztos, hogy megint talált valamit abban a szörnyű házban. Kimentem
a verandára.
– Te adtál nyers húst Cézárnak?
– Nem, de hozzá se nyúlt. Úgy van kiképezve, hogy csak tőled és
tőlem fogadjon el ételt.
Műanyag zsákba tette és felakasztotta egy szögre.
– Rebeka! Ez a hús biztos hogy mérgezett!
– Miért akarja bárki is megmérgezni a kutyámat?
– Az, aki mindenáron ide be akar jönni! Gyere üljünk le, mondani
akarok valamit. Az istálló alatt találtunk egy pincét és az egyik ládában egy
női csontvázat.
– Honnan tudod, hogy nő?
– Hosszú befont haja volt, az még elég jó állapotban van. A
medencéjében van egy kicsi csontváz. Ez egy terhes nő volt, megölték és
ide rejtették el. A gyilkos még él, mert ő keres nálunk valamit, de nagyon!
A hideglelés többféle változatát megtapasztaltam a hátamon.
– Ebben a szörnyűségben Irma néni is részt vett?
– Rebeka, ő biztos nem tudta, hogy mi zajlott abban a házban.
– Azt a borzasztó házat senki nem fogja megvenni tőlünk!
– Van már érdeklődő.
 Csöngettek. Két nyomozó jött. Én bementem a szobámba, Endre
felkísérte őket a padlásra. Mindent szétpakoltak, de csak egy könyvet
találtak, amibe a cselédek neve, születési éve és lakcíme volt. Távozásukkor
a mérgezett húst magukkal vitték. Még be sem csuktam a konyhaajtót, újból
csöngettek. A kapuban egy magas szakállas jóképű úriember állt.
Cézár feszülten állt mellettem, de nem morgott.
– Jó napot kisasszony! A ház urát keresem.
Megfogta a kezem, a szájához emelte és rám nézett. Úgy éreztem a
lábaim most fognak cserbenhagyni. Ez a férfi ugyanaz, aki a naplóban lévő
fényképen van és álmomban vele csókolóztam.
– Nincs itthon! Bement a laktanyába!
Elköszönt és elment. A ruházatán látszott, hogy jómódú férfi,
magabiztosság és intelligencia áradt belőle. Valami különleges melegség
járta át a lelkem, amikor megfogta a kezem. A hangszíne pont olyan
zengzetes, mint Endréé, de mégis más.
Becsuktam a kaput, majd háttal nekitámaszkodtam annak. A szemei
zöld színűek, ami a fekete-fehér fényképen nem látszott. Betántorogtam a
szobámba, elővettem a naplóból a képet.
– Ki vagy te? – Ha Irma néni élne, ő biztos, hogy megfelelő választ
adna nekem ennek a férfinek a kilétéről.
Endre visszajött és átöltözött.
– Gyere Rebeka! Felmegyünk a padlásra és tüzetesen átnézünk
mindent!
– Keresett egy ötven év körüli szakállas férfi.
– Ő akarja megvenni a házat. Irma néni testvére.
– Mióta van neki testvére?
– Mindig is volt.
– Akkor miért nem őrá hagyta Irma néni a házát?
– Ezt nem tudom Rebeka.
Később megtudtam, hogy Endre tudta, ki ez a férfi. Nekem nem az
igazat mondta el.

Mindent átraktunk egyenként a padlás másik oldalára. Már majdnem

feladtuk, amikor Endrének támadt egy ötlete.
– Rebeka! Hozz fel két nagy zsákot és egy ollót!
Csak reméltem, hogy nem a tollpárnát és a paplant fogja feldarabolni.
 – Endre! Ezek az ágyneműk olyan büdösek! Én nem nyúlok hozzá!
Ezeket is el kellett volna égetni!
– Ennek a bonyolult ügynek a végére akarok járni és a továbbiakban
pedig nyugalomban szeretnék élni!
Kibontotta a párnát, a tollat beleszórta a zsákba. Semmi nem volt
elrejtve benne. Ezután a paplan következett. Ez már több időt vett igénybe,
mert a bélés kockákba volt bevarrva. Ezeket egyenként bontogatta fel. Majd
a közepétől balra, a második kockában volt egy kis puhafedelű napló.
– Endre! Ezt ki írhatta?
– Akié az ágynemű volt, de mindjárt megtudjuk. A napló fedelének
felnyitása után hamar kiderült, hogy Irma néni anyósa, Anna írta. Ez a
napló fájdalommal teli és egy iszonyú bűncselekmény-sorozat
elkövetőjének a megrázó vallomása. Endre hozzákezdett a napló
olvasásának.

Annát a szülei férjhez adják 16 évesen az első unokatestvéréhez, a 20

éves Andráshoz. Az esküvő az 1880-as évekre tevődik. András később Irma
néni apósa, majd a második férje.
Ennél a házasságnál a vagyon egybemaradása volt a fő szempont.
Anna az esküvő és a lakodalom után közli a férjével, hogy őrá nézve ez
nem házasságkötés volt, mert a mai napon föld a földdel lépett frigyre.
András ezt tudomásul veszi, így testi kapcsolat nincs is közöttük. Ő
beköltözik a ház hátsó részébe, Annáé lesz a felső házrész. A nő itt éli az
életét, teljesen elzárkózva a külvilágtól. Sok napszámos és cselédlány
dolgozik náluk. A férj ezeknél a lányoknál keresi a testi örömöket az
istállóban.
Fél év elteltével egy tavaszi délutánon István, a lovászfiú az előző
héten lévő vásárból hozott lovat próbálta betörni. Anna a nyitott ablakból
nézte a fiú reménytelen küzdelmét a lóval. A férfi szépségének és izmos
testének látványától soha nem érzett forró bizsergés járta át az egész testét.
Ettől a naptól kezdve azt figyelte az ablakából, hogy mikor láthatja újból a
fiút. A lovász is észrevette Annát, lenyűgözte a nő hófehér bőre, a vörös
hajzuhataga és az a zöld szempár, ami kiemelte a nő szépségét. Majd két
hónap elteltével, amikor mindenki az állatvásáron volt, a lovász felment
Annához. Ekkor már olyan erős vágyat éreztek egymás iránt, amit nem
tudtak fékezni. A fiú belépett Anna szobájába, aminek az ajtaja tárva nyitva
állt előtte. Nem beszéltek. Beszélt helyettük a testük. Ahogy a bimbózó
rózsa a napfény hatására kinyílik, Anna teste úgy tárult fel a fiúnak. A nő
még szűz volt. A fiú tudta, most úgy kell játszani Anna testével, hogy a
soha nem érzett gyönyört kapja meg tőle.
„A testem, a lelkem adtam Istvánnak. Boldog vagyok, hogy szeretnek
és én viszont szeretek. Kívánom őt a nap minden percében. Az ő szerelme
egy fájdalmas gyötrelem. Tudom, hogy soha nem lehetek örökre az övé.
Leírhatatlan az a testi vágy és szerelem, amit iránta érzek.”
A fiú minden éjszakáját Annával tölti, a szállása az istálló melletti
sufni, senki nem keresi, mert az első kakasszóra már a lovak körül
tevékenykedik.
Fekete felhők gyülekeznek felettük, a sors megkongatja a
vészharangot, mert a szerelmük gyümölcse Anna szíve alatt növekszik.
Eltervezik, hogy megszöknek. Ezt arra a napra időzítik, amikor András a
közeli tanyán kártyázik. A megbeszélt időpontban Anna lemegy az
istállóba, hogy innen a hátsó kerten keresztül szökjenek meg. De András
valami oknál fogva, nem ment el itthonról. István már nem tudta
figyelmeztetni Annát, hogy ne induljon el. A férj az istállóajtóban
szembesül felesége terhességével és azzal, hogy az apa nem más, mint a
lovász. A két férfi összeverekszik. Ennek a küzdelemnek halálos a
végkimenetele. András a vasvillával szíven szúrja Istvánt, a fiú meghal. Az
önkívületben lévő Annát a szobájába zavarja, a fiú élettelen testét az istálló
mögött eltemeti. Mindezek után felmegy az asszony szobájába, úgy
megveri szíjjal a hét hónapos terhes nőt, hogy megindul nála a szülés, a
több sebből vérző Anna két órán belül megszüli a gyereket. Világra jön
Kata.
Ennél a szülésnél egy idős cselédasszony segédkezik.
Anna bosszút esküszik, kinyitja az ablakot és összekulcsolt kézzel az
ég felé nézve imádkozik.
„Esküszöm az élő Istenre, hogy a szerelmem életéért keservesen
megfizetsz.”
Ekkor még nem tudta, hogy ez a bosszú miben fog kiteljesedni.
Sokszor megfordult a fejében, hogy öngyilkos lesz, de Katát mindennél
jobban szereti. Nem viszi rá a szíve arra, hogy ebben a gonosz világban
egyedül hagyja a lányát.
Három hónap elteltével András egy kiadós éjszakai mulatozás után
bemegy Anna szobájába és megerőszakolja. Ezek az erőszakosságok
minden hétvégén vadállat módjára megismétlődnek. Annán az iszonyat és
az undor lesz úrrá, a bezárt ajtó sem akadály már András előtt. Anna terhes
lesz, ikreket szül, egy fiút – ez lesz Irma néni első férje – és egy szellemi
fogyatékos kislányt.
Az ikrekkel nem törődik, ők a cselédházban nevelkednek. Kata a
mindene, mert ő szerelemből fogant. Fél év elteltével András újból bemegy
Anna szobájába, a szerencsétlen asszony próbál ellenállni, de nem bír a
férje állatias erejével. Annát az ágyhoz kötözi. A kikötözött női test
látványától András úgy begerjed, hogy ezen az éjszakán az asszonyt
többször is megerőszakolja. Anna a férje kielégülése után, amikor az
elhagyja a szobáját, fél órán keresztül csak öklendezik.
„Többször belém engedte az undorító nedvét.”
Ezt, mint egy őrült szappannal akarja kisúrolni magából, mint ahogy a
testére ragadt izzadságát is.
„Soha nem leszek már tiszta. A mocskot nem bírom lemosni
magamról.”
Az asszony ismét terhes lesz, a következő évben élő fiúgyermeket
szül. Anna ezen az éjszakán megkezdi szerelmének ígért bosszú
beteljesítését, mint akinek megbomlott az elméje, úgy hajtja végre tervét.
„Toló fájdalmat érezvén az előre elkészített zsákra térdeltem és néhány
perc múlva megszültem. Nem vártam meg, hogy az újszülött felsírjon, mert
az arcára tollpárnát tettem, ezzel elzárva a levegő útját. A baba meghalt. A
méhlepény a gyermek születése után rövidesen eltávozott, a köldökzsinórt
késsel vágtam el, majd ezt a kutyákkal etettem meg.”
Az éjszaka leple alatt, amikor mindenki aludt, az újszülött zsákba
becsavart holttestét levitte az istálló pincéjébe és az egyik láda aljába
rejtette.
„Undorodom a férjem összes ivadékától, mind megfojtom őket.”
Már három hónap is eltelt, hogy András nem volt Anna ágyában, az
asszony abban reménykedett, hogy ez már nem fog bekövetkezni soha
többé. Közeledett az András nap. Anna már előre rettegett az előtte álló
éjszakától. Az udvaron a nagy üstben rotyogott a marhapörkölt, a
környékbeli gazdák és házicselédek mind hivatalosak voltak erre az
evészetre, ivászatra. Cigányok húzták a talpalávalót. A cselédlak mellett
volt egy nagy helyiség, itt szokták feldolgozni vágás után a jószágokat.
Minden évben András az ilyen hajnalig tartó névnapi mulatozást itt szokta
rendezni, ami rendszeresen orgiákban végződik. Ezen az éjszakán András
ismét bemegy Anna szobájába. Az asszony már nem tiltakozik, csak némán
sír mialatt a férje kielégíti a saját szexuális vágyát. Anna újból terhes lesz, a
terhességét fűzővel szorítja le, a házból nappal nemigen jár ki, csak késő
este a sötétben, ilyenkor már az egész ház és a környéke nyugovóra tér.
András meg részegen észre sem veszi, hogy a felesége terhes. Az asszony
ezeken a sötét estéken az istálló mögé megy, letérdel és Istvánhoz
imádkozik. Ez a rész is már lóherével van bevetve, de Anna a téglafalra
vésett jelből tudja, hol nyugszik a szerelme.
Következő év egyik éjjelén egy lánygyermeket szül. Ez az újszülött is
párna által fullad meg, a méhlepényt most is a kutyák falták fel.
Novemberben a szellemi fogyatékos kislány beteg lesz, nem éli meg a
karácsonyt. Tüdőgyulladás viszi el. Anna nem vesz részt a temetésen,
régóta érzett boldogság járja át a lelkét, hogy most már csak egy
vérfertőzött gyereke van. András gyászol, ez az érzelmektől mentes,
kegyetlen ember sír a kislánya temetésén.
Fél év elteltével újból kezdődnek az erőszakoskodások. Anna három
év alatt még két gyereket szül. Mind a kettő fiú. Nekik se adatott meg az,
hogy felsírjanak, mert a párnától megfulladnak. Ez után Anna és András
életében hosszabb szünet következik be, mert egy új cselédlány jön a házba,
a gömbölyded leányzó látványa Andrásban egy olyan erős szexuális
étvágyat gerjeszt, mint egy kan kutyába, aki érzi a szuka szagát tüzeléskor.
Meg is szerzi magának a lányt, az új préda mentesíti Annát az újabb szülés
és gyilkosság elkövetése alól.
Anna azon nők közé tartozott, akik könnyen szültek, orvosi
beavatkozásra vagy más személy közreműködésére soha nem volt szüksége.
A szülési fájdalmak hirtelen jelentkeztek nála és a szülés harminc percen
belül mindig bekövetkezett.
Két év elteltével a cselédlány eltűnik a házból. András ismét bemegy
Anna szobájába, de akkor az asszony lehívja férjét a pincébe és megmutatja
neki a ládába elhelyezett négy újszülött maradványát. András sokkot kap a
látványtól. Anna diadalittasan távozik az istálló pincéjéből. A bosszúja
immár beteljesült, imája meghallgatásra talált.
András soha többé nem nyúl Annához, még a cselédlányokat is békén
hagyja egy időre. Anna elkezd kijárni a házból. Andrással a kapcsolata
rokonsági alapon nyugvóponthoz ért, különösebben nem zavarták egymás
életét.
 Telnek az évek. Katából 16 éves korára szép hölgy lesz, a nevelőapja
szemet vet rá, mivel nem vérszerinti gyereke. Meg is teszi az első lépéseket,
a lány ellenáll, szól az anyjának. Anna megfenyegeti Andrást, hogy megöli,
ha egy ujjal is hozzá mer nyúlni Katához, de a férfi zsarolni kezdi az
asszonyt a négy csecsemő holttestével. Anna tehetetlen dühében úgy érzi,
hogy nem tudja lányát ebből az erkölcsi fertőből megmenteni.
Kétségbeesésében arra is gondol, kiássa a szerelmét a földből és beviszi
András szobájába, de később ezt a gondolatot elvetette magától.
Fél év múlva a szomszéd gazda feleségül kéri Katát a fiának, a szülők
és a lány is igent mond. Úgy érzi csak így tud megszabadulni nevelőapja
zaklatása elől. Meglesz az eljegyzés, kitűzik az esküvő napját, a következő
év tavaszára. Egyik este Kata az istállóba megy, tehenet fejni a nevelőapja
utána megy, megzsarolja, ha nem fekszik le vele, akkor nem lesz esküvő. A
lány félelmében enged az erőszaknak, mert minden áron szabadulni akar
ebből a házból.
András beviszi Katát a szobájába, levetkőzteti meztelenre, majd ő is
megszabadul a ruháitól. A lányt befekteti az ágyába, puszilgatni és
harapdálni kezdi, aztán nekiesik a lánynak. Kata iszonyú fájdalmat érez,
kiabálni kezd. A nevelőapja befogja a száját. Amikor végez Katával, újból
elölről kezdi a lány gyötrését. Hajnalodik, mire a férfi kiengedi a szobájából
Katát. Anna, amikor meglátja a lánya combján a vért, a testén a
harapásnyomokat, elátkozza Andrást.
„Kínok kínjával pusztulj el! Beszennyezted a lányom!”
Anna Katáról úgy mossa le a mocskot, mint annak idején saját
magáról. Kata napokig ki sem jön a szobájából. Annában az események
hatására megért a végső elhatározás; megmérgezi a férjét és ezzel véget vet
ennek a nyomorúságos életnek, ami már a lányát sem kíméli.
Kimegy a határba maszlagos redőszirom magját szedni. Ezt
megszárítja és megőröli. Az ilyen őrleményt vásárok alkalmával lovak
szelídítésére használják. A port a férj ebédjébe keveri. András igen jó
erőben lévő egészséges ember volt. Az ebéd elfogyasztása után nem bírt a
déli pihenőjéből az ágyából felkelni. Összefüggéstelenül beszélt, hol
nevetett, hol sírt, kezeivel hadonászott, majd több nap után az állapota
lassan javulni kezdett. Anna egy újabb, az előzőhöz hasonló mennyiségű
mérget tett a férje ételébe, akinek az étkezés után megbénultak a végtagjai.
A fia értesítette az orvost, az a látottak alapján azt mondta, hogy agyvérzés.
András állapota ismét javulni kezdett. Anna remélte, hogy a sorozatos
mérgezésekkel meg tudja akadályozni azt, hogy a lánya terhes legyen és így
férjhez mehessen, de már késő volt. Kata terhességét úgy próbálták titkolni,
hogy az anyja minden nap elköti a hasát.
Közeledik az esküvő és a lakodalom napja. Kata nem lát kiutat ebből
az állapotból, mert a terhességét fűző nélkül már nem lehet eltitkolni. Egyik
este fejés után felmegy a padlásra és felakasztja magát, hasában a
hathónapos magzattal. A nevelőapja talál rá, amikor gabonáért megy a
padlásra. András levágja a kötélről a lány élettelen testét és betakarja
gabonával, majd, amikor már az egész ház alszik a cselédekkel együtt,
Katát leviszi az istálló pincéjébe és egy másik faládába teszi. Következő
nap a kőműves téglával rakja végig az istálló folyosóját, amiből a bokszok
nyílnak. Ezzel a pince megszűnik. Anna összeomlik, soha többé nem hagyja
el a szobáját nappal. Éjszakánként az istállóban imádkozik. András
mindenkivel elhiteti, hogy Kata az egyik béreslegénnyel megszökött. Anna
nyomorúságos sorsát csak úgy bírja elviselni, hogy kábítja magát,
rendszeresen mákgubó teát iszik.
Eközben Andrást egymás után érik a különféle balesetek, először
eltörik a lába, mert a padlás létrájának a foka kettétörik alatta, ő meg a
földre zuhan. Fél év múlva a lóvásáron megrúgja az egyik ló, újból csontja
törik. Ezekből alig épül fel, amikor az udvaron lévő nagy eperfába belecsap
a villám, aminek a közelében áll. Ezt is túléli. Ezután kerül majd a családba
Irma néni. Ő semmit se tud az anyósáék borzalmas múltjáról.
Anna, férje és a menye kapcsolatáról csak annyit ír, hogy András Irma
mellett lenyugodott és szerelemből szerették egymást.
Egy ideig csak megrendülten ültünk egymás mellett szótlanul a
padláson, akkora volt a csend körülöttünk, hogy zúgott tőle a fülünk.
– Endre, ez iszonyú! Én erre nem találok szavakat. Mi lesz a napló
sorsa? Elégeted?
– Nem, átadom a nyomozóknak. Nekünk ezzel semmi dolgunk, de
még mindig nem tudjuk, ki és mit keres nálunk és Irma néni dolgai között.
Gyere Rebeka. Fürödjünk meg, hogy ettől a hátborzongató mocsoktól
megszabaduljunk.
Úgy éreztük magunkat a napló elolvasása után, mint aki fertőző
betegséget kapott és ezt csak forró fürdővel lehet eltávolítani. Én még
sokáig maradtam a kádban, Endre közben kiment a konyhába megteríteni az
asztalt vacsorához. A gondolataim újból és újból ehhez a családhoz tértek
vissza. Kettős vérfertőzés, ha Kata megszüli a gyereket, mert anyai ágon
Kata és András is rokonok.
Másnap Endre új hírrel jött haza.
– Rebeka, a rendőrök felásták az istálló helyét és környékét.
Csecsemőcsontokat nem találtak, de megtalálták a lovászt, Istvánt. Az ő
maradványait a még élő rokonok fogják hazavinni és tisztességes temetéssel
örök nyugalomba helyezik.
–Remélem, ha meglesznek az újszülöttek maradványai, nem nekünk
kell eltemetni.
–Nekünk semmi közünk nincs hozzájuk, ha megtalálják őket, akkor a
BM Bűnügyi Technikai Intézetbe fogják szállítani a csontokat. De hol
lehetnek, miért tűntek el a pincéből?
– András eltemethette őket valahová? Abban az időben rengeteg
földdel rendelkezett, amin gazdálkodott, kizárt, hogy a ház kertjében
vannak a csontok.
Valóban nem a ház kertjében voltak. A nyomozók exhumálták Anna
sírhelyét, a csecsemők ide voltak eltemetve, hogy András mikor hantolta ki
a sírt és ki segített neki a temetésben, ezt mi már soha nem tudjuk meg, de
az biztos, hogy ez volt András utolsó bosszúja.
Csak most kezdtem megérteni, hogy András miért erőszakolta meg
rendszeresen Annát. A felesége a férfiasságát tiporta sárba avval, hogy
házasságkötésük után a lovásznak adta magát és gyereket szült neki. Ha ez
nem történik meg, talán soha nem bántja Annát és tiszteletben tartja azt,
hogy rokonok. Később Endre egy vacsoránál elmesélte, hogy a vizsgálatra
megküldött csontvázak emberi eredetűek, újszülöttek voltak. A csontokon
olyan kóros elváltozást vagy sérülést kimutatni nem lehetett, melyből arra
lehetne következtetni, hogy a halál oka a testre gyakorolt fizikális behatás.
A csontmaradványok alapján megállapítható volt, hogy a csecsemők
éretten, a terhesség végén születtek. A csontok a vizsgálat után
visszakerültek Anna sírhelyébe. Remélem, hogy most már nyugalomra
lelhetnek.
– Endre, hol volt Anna sírhelye?
– Az öreg temetőben, de azt már nyugdíjazták, szántóföldek veszik
körül, csak idő kérdése és az elhanyagolt sírok helyén is napraforgó nő
majd. Az új temetőben lettek újratemetve Katával együtt.
Hosszú évek múlva Endre elmondta, hogy ő vett nekik új sírhelyet.
 Szerencsére gyorsan el tudtuk adni Irma néni házát az öccsének, Tóth
Gábornak. Végre megszabadultunk attól a rémséges háztól.
Továbbra is rendszeresen kijártam a temetőbe, míg virág nyílt a
kertben, télen a temető is alszik. Egy ilyen vasárnap délután találkoztam
Irma néni testvérével, virágot vitt a nővére sírjára. Odajött hozzám,
ugyanazzal az elegáns mozdulatával üdvözölt, kézcsókkal, de most a
kezemet nem engedte el egyből. Újból az a borzongató érzés járt át, mint a
múltkor, elkaptam a kezem tőle, ő meg elnézést kért. Leült a sír szélére,
pont úgy, mint Irma néni. Úgy éreztem, hogy a velem zajló eseményeket
már egyszer átéltem, csak reménykedtem, hogy nem kezdődik minden újból
elölről.
Beszélgetésünk közben a szeme állandóan rátévedt a nyakláncomra,
nehezen oldódtam fel a társaságában. Ezt Gábor észre is vette, s nem
erőltette tovább a beszélgetést. Egy szál vörös rózsát helyezett Endre
szüleinek a sírjára, azt mondta tiszteletből teszi, elköszönt majd elindult
hazafelé. Néztem utána, ahogy elhagyja a temetőt és az villant át a
gondolataimon, hogy hátulról úgy néz ki, mint Endre.
Otthon Endrének elmeséltem az új tulajdonossal való találkozásom,
nagyon dühös lett.
– Rebeka, többet nem mehetsz ki a temetőbe egyedül, nem ismered azt
az embert, az csak egy dolog, hogy megvette a házat, legyen elég ezekből a
túlvilági dolgokból. Ha unatkozol, menj le a folyóhoz Cézárral, ne pedig a
temetőbe! Ez parancs! Szünidő van, édesapád levelet írt, egy hónapra haza
kell menned.
–Nem akarok ilyen hosszú időre hazamenni. Távol akarsz tartani
Gábortól?
– Igen, tudni akarom róla, hogy jószándékkal közeledik hozzád, vagy
hátsó gondolatai vannak.
Nem lázadoztam, néha levittem Cézárt fürdeni a folyóra, Gábort napok
óta nem láttam még a boltban se. Majd egy hétköznapi délután
félmeztelenül a parton ült és horgászott. Első pillantásra azt hittem, hogy
Endre, a haja színe, az izmos felsőteste pontosan olyan volt, mint Endréé.
Nem mentem oda hozzá, visszafordultunk és hazamentünk. Otthon
elővettem a naplóból a fényképeket, úgy éreztem magam, mint akibe
belecsapott a villám. Azt már korábban is észrevettem, hogy a fényképen
lévő szakállas férfi és Tóth Gábor egy és ugyanaz a személy és ez az egy
személy nem más, mint Endre édesapja. Ezért nézi a nyakláncot a
nyakamban, valamikor ő vette a feleségének, biztosan szép emlékek
fűződnek hozzá.
Csöngettek, egy határőr állt a kapuban, Endrétől hozott üzenetet, hogy
ne várjam meg a vacsorával, későn jön haza. Ez most kapóra jött nekem.
Fogtam a fényképet és a naplót, lementem a folyóhoz. Gábor még a parton
ült, megszólítottam.
– Endre!
Nem fordult meg, egy kis idő múlva megszólalt.
–Mióta tudod?
– Azt hiszem az első perctől kezdve, ahogy megláttalak a kapuban, de
segített a fénykép is.
– Emlékszem erre a képre, itt azért volt szakállam, mert elvágtam az
arcom a borotvakéssel és nem tudtam borotválkozni egy darabig.
– Miért jöttél vissza és miért van álneved?
– Egy álnév felvétele a háború után nem ütközött különösebb
akadályba. Az országban a helyzet eleinte áttekinthetetlen volt, nyitva
voltak a hátárok, a régi nyilvántartások eltűntek vagy megsemmisültek.
1954-ben vezették be az új személyi igazolványt, mert az akkori okmányok,
igazolványok arra sem voltak alkalmasak, hogy önmagukban felmutatójuk
személyazonosságát hitelt érdemlően és megnyugtatóan igazolják. Majd
1957-ben ezeket az okmányokat érvényesíteni kellett. Erre azért volt
szükség, mert az októberi ellenforradalmi események alatt a zavaros időket
kihasználva sok tízezer személyi igazolványt vittek külföldre. Bélyeggel
ellátott pecsét adta a hitelességét az igazolványnak, de még ez sem tudta
teljes biztonsággal a visszaélési lehetőségeket kizárni.
– Akkor neked igazi személyi igazolványod van?
– Igen, meg útlevelem.
– A padláson megtaláltam a naplót és a fényképeket, ezt most
odaadom neked, de a menyasszonyi ruhát elraktam a szobámban, mert
abban fogok férjhez menni. Szeretném, ha tudnád, hogy ha kislányom fog
születni, Emese lesz a neve.
A könnye lassan végigfolyt az arcán. Nem jutott eszembe egy
vigasztaló szó se, inkább néztem a vadkacsák háborítatlan lubickolását és
arra gondoltam, hogy ha apám itt lenne, már egyik sem élne, mert mind
kilőtte volna őket egytől egyig.
– Rebeka, ne hívj Endrének, maradjunk a Gábornál és senkinek nem
mondhatod el, hogy élek!
 – Ezt megígérem neked. Nem félsz, hogy felismernek?
– Nem, azért van szakállam és szemüvegem, az emberek meg úgyis azt
látják, amit látni akarnak.
– Vedd le a szemüveged, látni akarom a szemed színét. Gyönyörű
szemeid vannak, ne takard el őket. Kevés embernek adatik meg, hogy zöld
színű szemei legyenek. Kár, hogy Endre nem örökölte tőled.
– Rebeka, most zavarba hoztál.
– Endre megismert?
– Igen, azt mondta, hogy nem mehetek a közeledbe.
– Akkor miért neked adta el a házat?
– Amikor kitudódott, hogy mennyi emberi csontot találtak a rendőrök,
senki nem mert még a ház közelébe se menni. Endre szerette volna, hogy az
örökséged ne az enyészeté legyen.
– Itt maradsz végleg?
– Csak a nyarakat fogom itt tölteni.
– Gábor, te miért nem beszélsz a feleségedről?
– Mit szeretnél róla hallani?
– A naplóban benne van az egész lénye, ahogy olvastad nem érezted,
hogy életre kel a történettel együtt?
– Szinte gyerekek voltunk, amikor megszöktünk, nekünk az jutott
osztályrészül, hogy kevés időt élhettünk meg együtt.
– Holnap viszek neked ebédet, most haza kell mennem, a nap már
lemenőben van.
Felálltunk a fűből, hosszan magához ölelt és megpuszilta az arcom
– Vágd le a szakállad! – szóltam rá, mire felnevetett – Gábor, te
mindenről terjedelmes beszámolót adtál nekem, csak arról nem, hol voltál
huszonegy évig és mit csináltál.
– Ígérem egyszer kimerítő választ fogsz kapni minden kérdésedre.
– Egyszer csókolóztam veled álmomban. – közöltem vele váratlanul.
Megfogta a kezem.
– Ez az álom mikor volt Rebeka?
– Amikor megtaláltam a fényképet, de most hazamegyek.

Reggel iszonyú zajra ébredtem, a padlásról hordták le az összes lomot,

ami Irma néni házából lett idehozva, az ószeres jött érte.
Nem mentem ki a konyhába, ma valahogy nem akartam Endrével
beszélgetni, de délben hazajött és együtt ebédeltünk.
 – Rebeka, a jövő héten haza kell menned, a szüleid már nagyon
várnak.
– Napok óta ezt szajkózod.
– Ragaszkodom ahhoz az ígéretemhez, hogy a nyári szünidőben
legalább két hetet legyél otthon a szüleiddel. Erről nem nyitok vitát, hétfőn,
ha kell erőszakkal raklak fel a vonatra! Gyere ülj a nyakamba és a
kazettából vedd ki a leveleket, mert el kell égetni.
A levelek között volt egy felbontatlan boríték, az asztalon lévő késsel
kinyitottam és olvasni kezdtem a listát, mert ez nem levél volt, hanem a
csoport életben maradt tagjainak névsora, köztük Endre édesapjának a neve
is. A szék, amin ültem hirtelen megmozdult alattam. Földrengés! villant az
agyamba. A levelet eldobtam magamtól.
– Úristen!
Endre kezéből kiesett a kanál bele a levesbe, a kicsapódó forró lé
különböző mintákat hagyott az egyenruháján.
– Mi a frászt olvasol Rebeka!?
Néztem a levelet, ahogy lehull a konyhakőre. Endre felállt az asztaltól,
felvette a konyhakőről a levelet, visszaült a székre és olvasni kezdte.
– A kurva életbe!
Rácsapott a kezével az asztalra, a tányér tartalma szétterült az
asztalterítőn. Én még ilyen dühösnek soha nem láttam, mindig ő volt a
nyugalom és a türelem megtestesítője.
– Most mi lesz, Endre?
– Semmi, az apám halott, ezt a levelet a többivel együtt most elégetjük
a mosogatóban. Kezdjél hozzá, még mielőtt nem csönget be valaki.
– A mosogatóban nem lehet ennyi levelet elégetni, mert büdös lesz a
lakás.
Az összes levelet bedobtam a cserépkályhába, egyet kivéve, a listát a
zsebembe tettem, a többit meggyújtottam.
Endre átöltözött és bement a laktanyába.
A konyha rendbetétele után elmentem Gáborhoz, vittem neki ebédet és
a kezébe adtam a levelet.
– Ezt ki adta neked?
– Irma néni levelei között volt.
– A fiam is elolvasta?
– Igen, most nagyon dühös, még az ebédjét is felborította.
 Elolvasta a listát, majd meggyújtotta, néztük hogyan lesz hamuvá
valami, amiből az egész családnak baja származhatott volna.
– Gábor neked mi közöd volt Irma nénihez és miért vagy Tóth Gábor?
Ki volt Irma néni? – törtem meg a csendet.
– Magyarország a háború után nem azzá vált, amiért harcoltunk. Ha
hazajövök, biztos, hogy egy koncepciós per áldozata lettem volna, vagyis
kivégeznek. Vagy pedig mehettem volna egy magyar lágerba. Irma a
csoportunk egyik tagja volt. A pincében megvannak még a dolgaim?
– Igen, minden úgy van, ahogy hagytad.
Elköszöntem tőle, megbeszéltük, hogy holnap délután találkozunk a
folyóparton.

Hajnalodott, amikor arra ébredtünk, hogy Cézár morog a konyhában és

valaki a pinceajtót feszegeti, de nem boldogul vele, majd feljött a
verandára, megállt a konyhaablak előtt, a hajnali fényben. Endre most látta
meg, hogy ki jár hozzánk ilyen szorgalmasan. Lenyomta a külső
ajtókilincset, tétovázott és elindult a szerszámoskamra felé.
– Rebeka, ez az alak újból be akar törni a lakásba, ezt már nem
engedem meg, az asztalos nemrég javította ki az ajtót, kimegyek és lábon
lövöm, hogy ne tudjon kerítést mászni soha többé.
– Endre, ennek honnan van ekkora bátorsága, hogy ide újból betörjön?
Hiszen itthon vagyunk.
– Úgy tudja, hogy nem vagyunk itthon, nyaralunk. Itt, ha azt akarod,
hogy valaki megtudjon valamit, csak mondd el a boltban.
Az éjjeliszekrényből kivette a szolgálati fegyverét, óvatosan kinyitotta
az ajtókat, kilépett a verandára és felszólította a férfit, hogy emelje fel a
kezét és forduljon meg. A pulzusom ebben a percben nem volt mérhető. A
férfi Endre hangjára megtorpant, de utána futni kezdett a kerítés felé,
átmászni már nem tudott, mert Cézár villámgyorsan leszedte a kerítésről.
– Ki vagy te?! Mit keresel a házamban?!
A férfi nem szólt, csak jajgatott, mert Cézár nem engedte el. Endre
felöltözött és a férfit bevitte a rendőrségre. Ahhoz már túl ideges voltam,
hogy vissza tudjak aludni. Készítettem reggelit és megterítettem az asztalt.
Endre visszajött reggelizni, borotválkozni és tusolni.
– Rebeka, nem fogod elhinni kit szedett le a kerítésről Cézár.
Még a lélegzetem is visszatartottam.
– A szomszéd település papját.
 – Egy papot?! Nincs is rajta reverenda.
– Nem misézni jött hozzánk, hanem betörni. Azt mondta, ő András fia.
Emlékezz csak vissza, a naplóban olvastuk, hogy jött a házhoz egy új
cselédlány, majd két év múlva elment. Nem önszántából ment el, a nőt
András elzavarta, mert terhes lett.
– Mit keresett mind a két házban?
– Pénzt és ékszereket. Irma néni halála után őt illeti meg szerinte. A
papot András soha nem ismerte el törvényes fiának, amit Irma néni András
után örökölt, eladta még azelőtt, hogy azt Rákosiék elvették volna tőle.
Föld, lovak, tehenek, sertések, csak a ház maradt meg, ebben is élt haláláig.
A te örökséged Irma néni harmadik házasságából van, ahhoz a papnak
semmi köze. Remélem, ezzel lezárul körülöttünk minden és a jövőben nem
fog senki nálunk jelentkezni, hogy ő is András gyereke és ő az örökös. A
papra meg sorozatos betörések miatt börtön vár. A nyomozók elmondták,
hogy Ima néni két fia 56-ban meghalt.
A nap már melegen sütött, megvártam míg Endre elmegy itthonról,
elővettem a bevásárlókosaram, megpakoltam reggelivel és Cézárral
lementünk a folyóhoz. Gábor a parton ült és horgászott, észrevett, elém jött
és megpuszilt.
– Szia, hoztam neked reggelit, sült házi sonka tojással, friss kenyér és
citromos tea.
– Ezt reggeliztétek ti is?
– Igen, de én már nagyon unom, Endre szereti.
Figyeltem az arcát, minden egyes falat vérré vált benne, annyira
jóízűen falatozott.
– Az éjjel be akart törni hozzánk egy pap.
– Egy pap?! – nevetett hitetlenkedve. – Mit keresett nálatok?
– Pénzt és ékszereket, azt mondta, ő András fia.
Mondani akart valamit, de erre már nem volt lehetősége, hirtelen az
oldalához kapott. A látvány, ahogy az ujjai között folyik a vér, sokkolt. Úgy
reszkettem, mint egy maláriás, éreztem itt fogok szörnyet halni. Azt se
tudtam, hogy mit csináljak, Gábor nyugtatott meg.
– Rebeka, nem lesz semmi baj, a golyó csak súrolt.
A vértócsa a füvön egyre nőtt, nem tudom honnan, talán az égből, mert
a part üres volt, de itt termett három horgász. Elkérték a rajtam lévő fehér
blúzom, széttépték és azzal kötötték be Gábor vérző sebét. Még jó, hogy
bikini is volt rajtam. Arra kértek, hogy menjek haza és senkinek nem
mondhatom el, hogy itt voltam és mit láttam a parton.
Ez a tragédia az ájulás szélére sodort, alig bírtam tartani magam. Az
utca kihalt volt, reméltem, hogy senkivel nem fogok találkozni. A
reményem szertefoszlott, amint megláttam a pletykás Bözsi nénit, kint ült a
kapuban a lócán. Gyorsan átmentem az utca másik oldalára és reméltem,
hogy nem vett észre.
Endre otthon volt, a szekrényében keresett valamit.
– Rebeka, te meg hogy nézel ki? Kinek a vére van rajtad? Cézárral
történt valami?
– A határon túlról egy eltévedt golyó eltalálta Gábort.
– Ha ezt édesapád megtudja, engem kivégez.
– De nem kell neki megtudni, pisztolya már nincs, mert nyugdíjas.
Csöngettek.
– Menj a fürdőszobába és ne gyere ki onnan, míg nem szólok!
Az egyik horgász hazahozta a blúzom darabjait, hogy égessük el.
Mire Endre visszajött a lakásba, én már megfürödtem és felöltöztem.
–Gyere ülj le, beszélni akarok veled. Mit keresett Gábor a parton?
– Horgászott, szinte minden nap lejár a folyóra.
– A horgászok elmondása szerint te vele töltöd a napjaidat.
– Te mondtad, hogy Cézárral inkább a folyóra járjak, a temetőből már
kitiltottál.
– Ő egy 54 éves férfi, de még mindig jóképű. Szereted?
– Igen, de nem szerelemmel.
– Nem találkozhatsz vele többé!
– Te ne mondd meg nekem, hogy kivel találkozhatok, te hazudtál
nekem!
– A mai naptól a lakást nem hagyhatod el. Csak akkor, ha felülsz a
vonatra, ez parancs!
Ezt a szót mindig nagy előszeretettel hangoztatták a családtagoknál is,
az apámmal együtt. Ez a veszekedés nem hiányzott a megtépázott
idegeimnek, mert újból remegni kezdtem.
–Látott téged valaki az utcán?
– Csak Bözsi néni.
– Az a szerencse, hogy hályog van a szemén, különben az esti misét ő
tartotta volna a pap helyett a templomban rólad.
 Becsukta maga mögött az ajtót és elment itthonról. Hozzákezdtem a
szobám takarításához, úgy döntöttem, hogy az Irma nénitől elhozott
festményeket felrakom a szobám falára. A bútorokat is átrendeztem, mire
ezzel elkészültem már bőven délután volt. Behoztam a festményeket a
kamrából, ahogy törölgetni kezdtem őket, azt vettem észre, hogy az egyik
kép hátulját valaki már felbontotta, de bármennyire is alaposan akarta az
eredeti állapotába visszaállítani, nemigen sikerült neki, mert, ha én
észrevettem, akkor más is észreveszi. Kimentem a konyhába egy hegyes
késért és a hátsó fedővásznat óvatosan kibontottam. Egy levél volt benne.
Először nem értettem, hogy milyen eladási árak ezek, aztán rájöttem, hogy
a jószágállomány eladásából származó összegek voltak tételesen felsorolva.
A levél másik oldalán pedig, hogy mennyi aranyat vett rajta Irma néni és
ezt hová rejtette el. Felugrottam a fotelból és le-föl szaladgáltam a szobába.
– Úristen! – Ismételgettem hangosan miközben kirohantam a kamrába,
feltéptem az ajtaját.
– Szóval te ezért vagy ilyen nehéz?
Megfogtam a szobrot, bevittem a szobámba és beállítottam a sarokba,
ahol még jól is mutatott. De hová tegyem a levelet? Kimentem a
szerszámosba, bevonszoltam a létrát a kamrába és a levelet elzártam a
vaskazettába. Endrének azért se fogok erről szólni egy darabig, ha meg
megtalálja, az legyen az ő meglepetése. Az egyik képet felraktam a szobám
falára, a másikat visszavittem a kamrába. Annyira fel voltam pörögve a
szobor miatt, hogy legszívesebben összetörtem volna, hogy megnézzem a
tartalmát, de ennek még nem jött el az ideje. Az ágyamban csak
forgolódtam, mire nagy nehezen elaludtam, már éjfél után két óra volt.
Másnap délben Endre ébresztett.
– Rebeka, gyere ebédelni!
Magának nem rakott terítéket, ettől a düh elöntötte az agyam.
– Tudod mit, menj te a fenébe!
Endre távozása után behoztam a létrát, kivettem a kazettából a papírt
és elégettem. Jobb, ha ez az én titkom marad.
Csöngettek, a kapuban a táviratos állt, sejtettem, hogy a küldemény
nekem szól.
„Édesapád agyvérzést kapott, kórházban van. Anya”
Zsebembe tettem a táviratot és Cézárral bementem a laktanyába, de
ami a laktanya udvarán történt velünk, azt ép ésszel megérteni nem lehet.
Az egyik kutyakennel nem volt bezárva rendesen és kiszabadult a benne
lévő fekete kan kutya, aki egyenesen Cézárnak rohant. Egy kutyaviadal
kellős közepében találtam magam, féltem a feketétől, így nem is mertem
közbeavatkozni. Mindenki az ablakban volt, még az éjszakai szolgálatból
lepihent katonák is. Éreztem, ebből most nagy baj lesz. Az irodából
kirohant Zoltán és le akarta lőni Cézárt, ezt nem engedhettem meg, a kút
mellett lévő lapáttal hátba vágtam. Tudtam, hogy ma az egyik kutya
meghal. A fekete vesztett, Cézár átharapta a torkát. A viadal után
megvártam, míg Cézár teljesen megnyugszik és a hangomra hallgat, csak
akkor mentem oda hozzá. Megmostam a véres száját, fejét, megitattam, a
zsebemben lévő maradék csokoládémat odaadtam neki, majd szájkosarat és
pórázt tettem rá. Zoltán az udvar közepén megkövülve nézte a kivégzett
kutyát. Ezt az egész jelenetet Endre is végignézte az ablakából, ki se jött az
udvarra, most biztos, hogy nagyon haragszik rám. Amiért jöttem már nem
is volt fontos, elindultunk hazafelé. A laktanyából egy időre kutyástól ki
lettem tiltva. Otthon összepakoltam és a hajnali vonattal hazamentünk. Se
Endrétől, se Gábortól nem köszöntem el. Az életem úgy összekuszálódott,
hogy az egész nyaram rámegy a kibogozására.
Apám nagyon rossz állapotban volt, nem akartam elmondani neki,
hogy mostanában mi vesz körül bennünket, meg úgy láttam, hogy a beszéd
is fárasztja. Most jutottam el egy olyan pontra, amikor már sehol sem
éreztem otthon magam, ezt anyám észre is vette.
– Rebeka, rád van írva, hogy valami nincs rendben körülötted. Mi baj
van?
– Mostanában nagyon összekuszálódtak a dolgok. Te mit tudsz Endre
édesapjáról?
– Meghalt Dachauban, De ne foglalkozz a szülei múltjával, holnap
menj haza, tedd rendbe a dolgokat magad körül és ne kotorássz Endre iratai
között.

Két héttel később

Endre nem volt itthon, mert az egyenruhája nem volt a szekrényben.

Lementem a pincébe megnézni, hogy Gábor kézirata megvan-e. Remegő
lábakkal mentem le a lépcsőn, rettegtem, hogy mi van, ha becsapódik az
ajtó, mire Endre megtalál én már múmia leszek. De nem volt mi
becsapódjon, mert az egész pince át lett építve. Gábor holmija sem volt itt,
a pince teljesen üres lett.
Endrével csak reggel találkoztam. Most két terítékre készített reggelit
és amikor megpusziltam az arcát, viszonozta, de a levegő annyira fagyos
volt körülöttünk, hogy nem jutott eszembe semmi, amiről beszélgetni
tudtunk volna. Úgy éreztem magam, mint egy kis veréb, akinek eltört a
szárnya és nem tud a fészkébe visszarepülni. Nemcsak az én arcom volt
nyúzott, hanem az Endréé is.
Délután meglátogattam Gábort, aki már teljesen rendbejött, örült
nekem.
– Hiányoztál Rebeka.
– Gábor csak titokban jöhetek hozzád, mert Endre megtiltotta, hogy
találkozzunk. Tudod, hogy mit kérdezett tőlem?
– Nem, de érdekel, mondd el.
– Hogy szerelmes vagyok-e beléd?
– És az vagy?
– Nem, csak simán szeretlek, jól érzem magam veled, szeretek veled
beszélgetni, okos vagy és intelligens.
– Ennyi nekem elég is.
– Sajnálom, hogy a kéziratod nem tudtam elhozni neked, míg otthon
voltam Endre befalazta a pince azon részét, ahol a dolgaid voltak.
Erre nem válaszolt, de az arca színt váltott.
– Találtam egy üreget a falban, az egész házat végig kopogtattam.
– Hol van?
– Az utcai szobában.
– Azt a helyiséget Irma néni nem használta, a hátsó nyári konyhában
lakott évek óta.
– Gyere, kibontjuk a falat.
– Ha találunk is ékszereket, nem tudunk mit kezdeni velük, én nem
akarom, hogy bárki is miattam kerüljön bajba.
– Te is félsz, mert Magyarországon diktatúra van. Tudod, mi nem ilyen
országot akartunk, nem ezért harcoltunk, de az unokáim már egy új
Magyarországon fognak egyetemre, főiskolára járni, nem pedig egy olyan
országban, amit szögesdrót és aknazár vesz körül.
Igaza lett, sőt már 1979-ben nem volt kemény diktatúra, kivirágzott a
maszek világ, nagy volt a turistaforgalom kifelé és befelé egyaránt.
 Nekikezdett a befalazott üreg kibontásához, a vájatban nem voltak
ékszerek, egy kocka alakú papírdoboz lapult a mélyén, ami madzaggal volt
összekötve. Letette a padlóra és kibontotta a tetejét. Egy vastag kézirat volt,
Gábor beleolvasott az elejébe, a közepébe, majd egy gyors mozdulattal
összecsukta.
– Rebeka, most figyelj rám!
Két kezébe fogta az arcom.
– Te nem láttál semmit, te soha nem jártál nálam és ne is gyere a
házamba. Egyelőre nekem most el kell menni, meglehet, hogy csak hosszú
évek múlva fogunk találkozni.
Megsimogatta az arcom és magához ölelt.
– Nagyon szeretlek Rebeka, ezt soha ne felejtsd el.
A fejemben hatalmas káosz volt, úgy mentem haza, mint egy részeg,
egy világ omlott össze bennem. Ebbe nem tudtam belenyugodni, másnap
reggel visszamentem Gáborhoz, de már hűlt helye volt, a szekrénye üres, a
kibontott fal kijavítva, a mész még száradt, amit az éjjel rákent. Alig volt
bútor a lakásban, inkább a konyhát használta, itt is aludt. Visszazártam a
lakást a tőle kapott kulccsal és hazamentem. Ezért vette meg a házat, mert
az iratok kellettek neki és ezt csak így tudta megszerezni. Őt az ékszerek
nem is érdekelték én meg hallgattam róla. Endre itthon volt, ebédnél a
villával csak piszkáltam az ételt, csöndben voltam.
– Rebeka, mi van veled? Amióta hazajöttél, egy értelmes szót se
váltottunk, sajnálom, hogy meg se kérdeztem tőled, miért jöttél be a
laktanyába.
– Sajnálhatod, az apám agyvérzést kapott, a táviratot vittem neked és
el akartam köszönni tőled.
Részéről hosszú csend következett.
– Kinek adtad oda?
– Senkinek! Nem az én hibám, hogy a kennel nyitva volt!
– Rebeka, te a katonák előtt hátba vágtál egy tisztet!
– Múltkor nálunk vacsorázott, nem vettem észre rajta, hogy tiszt,
viselkedni se tud, neked kellett hazacipelned, mert a veranda aljával egy
szintre itta magát olyan részeg volt.
– Szerelmes Eszterbe, a lány szülei ellenzik ezt a kapcsolatot.
– Engem nem érdekel Zoltán szerelmi bánata, ha ez újból megtörténne,
Cézárt akkor is ugyanígy védeném, elnézést pedig nem kérek senkitől!
Téged nem is érdekelt, hogy Cézár ebbe a viadalba bele is pusztulhatott
volna! Miért nem szóltál a kutya kiképzőnek!? Egyedül csak ő tudta volna
őket szétválasztani!
– Szóltam neki, de mire kijött az udvarra, Cézár már végzett a
feketével. Zoltán nem akarta bántani Cézárt, csak a levegőbe akart lőni.
– Tudod nagyon jól, hogy Cézárt mennyire szeretem, többre becsülöm,
mint némely embert.
– Rendben van, ezt a témát lezártuk, van más is, amiről beszélni
akarok veled. Utolsó éves leszel a gimiben és érettségizni fogsz, négy év
anyagából kell felkészülnöd, semmilyen lazaságot nem fogok elnézni, ezt
előre közlöm veled és ez mostantól érvényes.
– Tudomásul vettem, de van még valami, amit el szeretnék mondani
neked.
– Hallgatlak.
– Add vissza Gábornak a kéziratot.
– Már visszakapta.
– Tegnapelőtt rengeteg iratot talált az egyik szoba falában, amitől
nagyon ideges lett, engem hazaküldött és arra kért, egyelőre ne menjek
hozzá, de ma el is hagyta a házat.
– Rebeka, nem tudom hová ment és fogalmam sincs, hogy mit talált
abban a házban. Nem fogok utána nyomozni, ha kíváncsi vagy a
véleményemre, örülök, hogy kilépett az életünkből. Remélem, soha többé
nem látom.
Már nem volt ellenérvem, jó éjt kívántam és bementem a szobámba.
Messziről éji vihar közeledett, hallottam az ég morgását, féltem a
villámok cikázásától azóta, hogy két határőrt szolgálat közben villámcsapás
érte, az egyik meg is halt. Ez a mai vihar valahogy más volt, valakire most
nagyon haragudtak, aztán lecsaptak akkora erővel, hogy beleremegett az
ablaküveg. Felugrottam a székemből, beszaladtam Endre szobájába és
bebújtam mellé az ágyába.
– Már vártalak – mondta, mert tudta, hogy félek.
Magához szorított, úgy hiányoztunk egymásnak, mint földnek a nap. A
vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment, a dolgát elvégezte.
Másnap reggel átjött Margit néni és beszámolt az éjszakai tűzről.
Gábor házára csapott le a villám, mire kiértek a tűzoltók, leégett az egész
ház, csak a csupasz falak maradtak. A rendőrség keresi a lakás tulajdonosát,
mert a tűz keletkezésekor nem tartózkodott otthon. Az égiek most
elrendeztek körülöttünk mindent, eltüntették azt az elátkozott házat.
 Endre elment szolgálatba, nekem délután két órakor kezdődött az
évnyitó. Indulás előtt még megnéztem a postaládát, volt benne küldemény,
de nem postai, hanem valaki bedobta a ládába. Ettől ideges lettem, úgy
éreztem, hogy ennek már soha nem lesz vége, ráadásul a csomag nekem
volt címezve. Kibontottam az átlagosnál nagyobb borítékot, Endre
édesanyjának a naplója és a fényképek voltak benne, Gábor tette a
postaládába, a rövid melléklet csak ennyi volt: „Őrizd meg az
unokáimnak.”
Azt hiszem a múlt ezzel örökre lezárult, a naplót elzártam az íróasztal
fiókjába.
Iskolába menet Gábor háza előtt még mindig elég sokan a tűz
pusztításának a nyomait nézték. Az üszkös falak láttán Radnóti Miklós
Tűzhimnusz című verse jutott az eszembe:
„Égzengés szelleme, viharnak csillanó szeme.”
Lelkem mélyén öröm volt, hogy Gábor nem tartózkodott a lakásban,
reméltem egyszer még találkozni fogok vele.

Október végén jártunk, mintha az égiek nyitva hagyták volna a

vízcsapot, az eső úgy zúdult ránk. A falevelek dideregve úsztak a
víztócsákban, elnémult az erdő, a köd sűrű felhőként telepedett ránk.
Karácsonyunk a féktelen evészetekről szólt, most csak könyvet vettünk
egymásnak. Endre szerint augusztusban nagy kiadásunk lesz. Biztosan a
kerítést fogja lecserélni, ezt mondogatja mostanság, de a fenyőfánk most is
a mennyezetig ért, mint az elmúlt években.
A hetek a hónapokból csak úgy elfolytak, hamarosan azt vettem észre,
hogy tavasz van, virágba borultak a fák, én meg tanultam, tanultam, a
fejemben káosz, úgy éreztem, az érettségire semmit sem tudok.
Ballagás után megkezdődött az írásbeli, amit a szóbeli követett. Ettől
féltem a legjobban, de sikeresen leérettségiztem, senki nem bukott meg az
osztályból. Ezt úgy ünnepeltük meg, hogy a rendőrség egy jó ideig nem
felejtette el.
Kibéreltük a sörkertet, az érettségi bulinkat itt rendeztük meg. Négy
évig gyűjtöttünk rá, hogy ezt meg tudjuk rendezni. A vacsora sertéspörkölt
nokedlivel és savanyúság, rengeteg féle ital. Az osztályra nem volt jellemző
a bulizás és az ivászat, de most nagyon elengedtük magunkat. A zenekar
szinte egyfolytában játszott, éjfélkor már nem volt hangom, az egész
osztály részeg volt. Később egy hat fős banda be akart jönni a
kerthelyiségbe, mert ez volt a törzshelyük. Leszakították a zártkörű feliratú
táblát, a pincéreket félre lökték és velünk kezdtek kötekedni, de mi többen
voltunk. Először csak a fiú osztálytársaimat lökdösték, utána a lányokkal
kötekedtek. Én az egyik srácot pofon vágtam, mert erőszakkal táncolni
akart velem, de hogy mikor robbant ki a verekedés és mi volt az indíték,
erre már nem emlékszem, mert én is sokat ittam. Törtek a poharak,
felborultak az asztalok, székek, a sörkert fél perc alatt romokban hevert.
Valaki leszakította a matrózblúzom egyik ujját, a fekete befont hajam úgy
nézett ki, mint egy tépett varjú. A pincérek kihívták a rendőröket, a bandát
elvitték, de nekünk, helyre kellett állítani mindent. Megkértük a pincéreket
a buli végére számolják össze a kárt. Hajnali négyre megkaptuk a számlát,
ami tetemes összegre rúgott még szétosztva is, biztos voltam benne, hogy
engem Endre le fog fejezni. A cipőm eltűnt, de nem is volt rá szükségem,
mert a lábam a testemtől külön életet élt, na meg cipő nélkül nem
tántorogtam annyira. Endre a verandán ült, szerintem le sem feküdt, már a
tudomására adták, hogy verekedtünk.
– Rebeka, nem csalódtam benned! Hol a cipőd, hol a blúzod ujja?
Ráadásul sokat ittál és részeg vagy! Piros a szemed alja, valaki behúzott
egyet?
– Ne kérdezz már ennyi mindent tőlem, úgysem tudok rá válaszolni.
Bementem a fürdőszobába, letusoltam és lefeküdtem. A déli
felébredésem megért egy misét, a fürdőszobai tükör biztosan torzított, mert
nem ismertem magamra, a fejem nem mertem megmozdítani, attól féltem,
hogy leesik a nyakamról. Endre nézett.
– Kifizettem a kárt, amit okoztál!
– Köszönöm!
– Miért nem jöttél haza, amikor kirobbant a verekedés?
– Én senkit nem szoktam cserbenhagyni, főleg az osztálytársaimat.
– Az állapotod alapján látom, sikerült az érettségid.
– Igen!
Kivettem a hűtőből a jéghideg házi forralt tejet, egy szuszra megittam
egy litert.
– Most beteg vagyok, megyek a szobámba és visszafekszem az
ágyamba, majd holnap beszélünk.
Este ébredtem fel, piszok éhes voltam, az ebéd, amit délben kellett
volna elfogyasztanom finom volt. Endre nem volt itthon, kinyitottam az
ablakot, a szobámban olyan cefreszag volt, mint egy pálinkafőzdében.
Cézárt elvittem sétálni, alig bírtam vele lépést tartani annyira fájt a lábam,
de fájt a torkom is a hideg tej miatt. Mire visszajöttünk Endre már a
szobájában tévézett, ki se jött a konyhába, pedig hallotta, hogy itthon
vagyok, mert eltörtem egy tányért. Később a pohár is a konyha kövén
landolt. Arra gondoltam, vajon egy alkoholista reflexe milyen lehet.
Másnap reggel már az is baj volt, hogy ilyen szemmel kimentem az utcára,
sötétben esetleg csak a bagoly látta volna, hogy néz ki a szemem alja. Ettől
most már nagyon kiakadtam.
– Endre, neked meg mi bajod van még velem?
– Egész éjjel téged vártalak.
– Miért? Tudtad, hogy hol vagyok és mikor fogok hazajönni. A pénzt
meg visszafizetem, amit utánam kellett a sörkertbe kifizetned.
Azt hittem evvel mindent helyrehoztam, de tovább duzzogott, ami meg
engem egyáltalán nem érdekelt. Délutánra már 38 fokos lázam volt, se
nyelni, se beszélni nem tudtam. Vettem be lázcsillapítót és lefeküdtem, de
annyira fáztam, hogy még Endre paplanját is magamra tettem. Az orvos
ébresztett fel. A vizsgálat után közölte velem, hogy tüszős
mandulagyulladásom van és injekciókúrára fog. Endre szerint részegen –
ezt a szót kihangsúlyozta – ittunk egymás poharából és így fertőződtem
meg.
– A további megjegyzéseidet tartsd meg magadnak és most menj ki a
szobámból, nincs szükségem rád, az orvost sem kellett volna kihívnod!
Újból elaludtam, és mint akit megcsípett a cecelégy, egyfolytában
aludtam két napig. Harmadik nap reggel már semmi bajom nem volt az
éhségen kívül, az éjjeliszekrényen egy szál vörös rózsa és egy tábla rizses
csoki várt rám. Azt hittem Endrétől kaptam, de nem, a kis cédulán Zoltán
neve állt. Ez nagyon jólesett. A csokit biztosan a szabadkai piacról hozatta
valakivel, a környékbeli asszonyok átjártak vásárolni. Az első
farmernadrágom is onnan származott, de később a magyar boltokban is
volt, sőt az arany ékszereket is onnan hordták.
Kimentem a konyhába, Endre nem volt itthon, a hűtő csupa
finomságokkal volt tele, reggeli után befeküdtem egy kád vízbe. Az orvos
távozása után összepakoltam plédet, törölközőt, teát és Cézárral lementünk
a folyóhoz. Ugyanazok az ismerős arcú horgászok ültek a parton, mint
tavaly. Cézár fürdött, olyan volt, mint egy kisgyerek, a vízből kijövet
bundájának tartalmát mind rám rázta, a sikoltozásaimnak a horgászok
nemigen örültek, de ez engem kevésbé érdekelt. Később az osztálytársaim
is csatlakoztak hozzám, aki mandulával rendelkezett az mind beteg volt.
Endre véleménye most helytálló. Témánk volt bőven, az érettségi bulinkat
már élményként tárgyaltuk ki, de az én figyelmemet valami más kezdte
lekötni, a horgászok. Jött egy csónak, ezt ketten elkezdték kipakolni, míg a
harmadik távcsővel a környéket figyelte. Pár perc múlva jött egy rozoga
autó és ebbe pakolták a rakományt, majd elmentek. El nem tudtam
képzelni, hogy mi zajlik a parton, ezeknek a horgászás csak álca lehet. Késő
délután mentem haza, vacsoráztam, tusoltam és bebújtam az ágyamba.
Endrével napok óta nem találkoztam, úgy döntöttem megvárom míg
hazajön, este tíz óra volt, amikor megérkezett.
– Miért nem alszol Rebeka?
– Napok óta egyedül vagyok, nem tudom hol vagy, de ha olyan
dolgaid vannak, amik nem tartoznak rám, akár el is mehetek, hogy ebben a
valamiben ne zavarjalak.
– Nem nő van a dologban, a határon vannak problémák. A horgászokat
figyelik, szólnom kell nekik. Tegnap elmentem a szüleidhez.
– Miért voltál otthon, beteg az apám?
– Nem beteg, mindenki jól van, bejelentettem nekik, hogy augusztus
14-én feleségül szeretnélek venni. Rebeka, feleségül jössz hozzám ezen a
napon?
– Igen, a feleséged akarok lenni!
– Az érettségi ajándékodról sem feledkeztem meg, csak nem volt
megfelelő alkalom, hogy ezt átadjam neked.
Kivett a zsebéből egy kis dobozt, a benne lévő arany karkötőt a
csuklómra kapcsolta.
– Endre! Ez gyönyörű! Köszönöm.
Átöleltem a nyakát, még mielőtt elmélyültünk volna egymásban,
megszólalt az utcai csengő, Endréért jöttek.
– Nem tudom mikor jövök haza.
Megpuszilt, bezárta az ajtókat és elment. Reggel már nem volt itthon,
egyedül reggeliztem. Később lementem a partra Cézárral. Nem kellett
sokáig várnom, jött a csónak, kiszállt belőle két ember és leültek a többiek
közé horgászni, nem hoztak semmit. Elindultam feléjük, hogy
figyelmeztessem őket, de még csak a közelükbe sem engedtek, mert az
egyik horgász elém jött.
– Rebeka, mit akarsz? Menj haza!
– Csak figyelmeztetni akartalak benneteket.
 Megfordultunk és elindultunk hazafelé, nem mertem visszanézni,
lehet, hogy a reggelim lesz az utolsó vacsorám, mert most fognak hátba
lőni. Mérges voltam saját magamra, már megbántam, hogy szóltam nekik.
Később egy délutáni napon csöngettek, az a horgász állt a kapuban, aki
hazahozta a véres blúzom.
– Köszönöm!
Aztán elment. Azóta többször voltam Cézárral a parton, de őket soha
többé nem láttam.
Endre mondta, hogy a horgászok csempészéssel foglalkoztak.

Július az esküvő és az azt követő vacsora szervezésével telt el, sőt még
augusztus első hete is. Elővettem az ágyneműtartóból a menyasszonyi ruhát
és elvittem a tisztítóba, majd Eszterrel elmentem fátylat vásárolni.
Endre erre a napra kibérelte a sörkertet, a pincérekkel és a zenekarral
együtt. A meghívott vendégek sokan voltak; család, barátok, a laktanyából
mindenki, de csak azok tudtak eljönni, akik ezen a napon nem voltak
szolgálatban. Minden katonásan meg volt szervezve, a vacsora sertés-,
marha- és vaddisznópörkölt. Az utóbbit Endre egy vadász barátja hozta, ő is
készítette el a sörkert udvarán vaskondérban, ez fogyott a legjobban. A
tyúkhúsleves, a rántott és sült húsok elkészítésére Endre egy asszonyt kért
meg. Az aprósüteményeket Margit néni vállalta magára, a menyasszonyi
asztalon lévő tortát cukrász készítette. A rengeteg féle italt meg már nem is
részletezem. A menyasszonyi ruhám Margit néninél volt, nála is készültem
el anyám és Eszter segítségével. Endre öltönyének színe sötétkék, fehér
inggel nagyon elegáns volt.
Zoltán és István jött értem, ők voltak az esküvői tanúk is.
Az anyakönyvvezető elé apám kísért, Endre itt várt rám. Amikor
meglátott az édesanyja menyasszonyi ruhájában, a szeme megtelt könnyel,
attól féltem, hogy az igent nem fogja tudni kimondani. Délután négy órakor
egy örök életre Endre felesége lettem, ezután felhúztuk egymás ujjára a
karikagyűrűt. A menyasszonyi csokromat osztálytársam, Eszter kapta el.
Este tíz órakor visszajöttek az osztálytársaim kezükben egy-egy szál
égő gyertya és énekeltek. Ez annyira megindítóan szép volt, hogy sírni
kezdtem. Endre megvendégelte őket, majd megkérte, hogy maradjanak,
mulassanak, de most nincs verekedés, mire mindenki felnevetett. Így már az
esküvői vacsorából lakodalom lett. Az éjfél utáni ruhám színe tűzpiros volt,
a raktárban akartam átöltözni anyám segítségével, ahogy kinyitottam az
ajtót egy nagyon szép jelenetnek lettünk a szemtanúi. Eszter és Zoltán
szenvedélyesen csókolózott, sajnáltam, hogy megzavartuk őket.
– Várjatok, ne menjetek sehova!
A kulcscsomómról levettem két kulcsot.
– Zoltán, az egyik kulcs a hátsó kiskapué, a másik pedig a padlásé.
Találtok ott két heverőt, meg plédet, Endrének tegnap hozta haza az asztalos
az új duplaágyat, a heverők ezért vannak a padláson.
Megpuszilta az arcom és kiment a helyiségből, Eszter később követte
Zoltánt.
– Rebeka, neked teljesen elment az eszed!
– Nem, ennyivel tartozom Zoltánnak, mert a múltkoriban a laktanya
udvarán hátba vágtam a lapáttal.
Az esküvői szertartáson ott volt Gábor, a vendégek között megbújva.
Anyám annyira elkezdett nevetni, hogy egy darabig a raktárban ültünk,
mert én is vele együtt nevettem. Az igazi buli csak most kezdődött, éjfél
után, az apám nagyon jól bírta az éjszakát, táncolt, énekelt. Három évvel
ezelőtt a bálban táncunkat a visszafogottság mintsem a szenvedély uralta,
erre már nem kellett vigyáznunk, mert férj és feleség vagyunk. Reggel öt
órakor a hangulat még nem hagyott alább.
– Rebeka, gyere szökjünk meg, nem érdekel a násznép, egész éjjel a
combom simogattad tánc közben.
Az úton hazafelé szembe jött velünk Eszter és Zoltán, visszamentek a
lagziba.
– Ezek meg hol voltak?
– A mi padlásunkon, én adtam nekik kulcsot.
Egy pillanatra meglepődött, de a reakciója egész jó volt.
– Zoltán özvegy édesanyjával él, valahol szeretniük kell egymást.
Otthon a küszöböt nem léphettem át, Endre felkapott a karjaiba és
bevitt a szobánkba, az ajtót kulcsra zárta.
A szüleim még maradtak, amíg nászúton voltunk. A Balaton mellett
egy BM üdülőben töltöttünk el egy hetet. István erre az időre kölcsönadta
az autóját. Míg más nászutasok ki se jöttek a szobájukból, mi velük
ellentétben csavarogtunk. Megérkezésünk másnapján már Sümegen voltunk
a várban. Endre minden napra szervezett ilyen programokat. A Balatonban
csak egyszer fürödtünk, azt is az utolsó napon. Ez az egy hét nagyon hamar
eltelt. Endrét várta a munkája, engem meg szeptembertől a könyvviteli
tanfolyam.
 Az életünk továbbra is mozgalmas és unalommentes maradt. Endre
szerint én úgy működöm, mint egy mágnes, vonzom magamhoz a
képtelenebbnél képtelenebb eseteket. Ez a szombat délutánunk se
történhetett volna másképpen, csak így.
Endre futballmeccset nézett a TV-ben, ez neki olyan, mint másnak a
reggeli mise. Nekem kellett átmenni a harmadik szomszédba Jankáékhoz
tojásért, tejfölért és túróért. Ebben a családban két felnőtt korú fiú és a 15
éves Janka lakott a szülőkkel. Az apa egy szadista pszichopata, az egész
családot félelemben tartotta, a feleségét és a lányát nadrágszíjjal ütötte,
verte. Ha részeg volt a két nő nem állhatott meg előtte. A felesége nem
ülhetett vele egy asztalhoz, külön egy kisszéken ült és ott étkezett. A fiúk
reggeltől estig a földeken dolgoztak, a lány nem végezte el a nyolc osztályt,
mert libákat és teheneket legeltetett. Endre szinte minden élelmet az
asszonytól vásárolt, még a kemencében sült kenyeret is. Sajnálta a nőt,
hogy így kell élnie. Senkit nem találtam a lakásban, ami nyitva volt.
Visszafordultam és elindultam haza, de eszembe jutott az istálló, az ajtaja
nyitva volt, benéztem. Kiabálni akartam, hogy van-e itthon valaki, de a
szám tátva maradt, hang nem jött ki rajta, a nyelvem meg majdnem
lenyeltem a látványtól.
A családfő a gerendán lógott felakasztva, az istálló hátsó részéből egy
női hang jajgatása hallatszott. Ijedtemben eldobtam a kosaramat és hazáig
futottam. Otthon bezártam az utcakaput, utána a konyhaajtót is, Endre a
nagy zajra kijött a konyhába.
– Endre én olyan szörnyűséget láttam a szomszédban… a családfő
felakasztotta magát az istállóban, ott lógott a gerendán.
Endre szó nélkül átöltözött és elment. Egy idő múlva hallottam a
mentőautó szirénáját, Endre csak késő éjjel jött haza.
– Rebeka, sajnálom, hogy ezt a szörnyűséget pont neked kellett látnod.
–Még soha nem láttam élőben akasztott embert, csak fényképen.
– Holnap be kell menned a rendőrségre, elmondani, hogy mit láttál, én
elkísérlek.
Én nem láttam semmit, csak egy akasztott embert a gerendán lógni,
ennyi volt a mondandóm. Endre otthon elmesélte, hogy az apa úgy
megverte az asszonyt, hogy a nő elveszítette az eszméletét és a mentők
életveszélyes állapotban szállították a kórházba. A fiai már nem bírták
tovább nézni, leütötték az apjukat, , majd kötelet tettek a nyakára és
felakasztották a gerendára.
 Ezt az embert nem sajnáltam, de a családtagokat igen, egy pillanat alatt
széthullottak, mint egy törött agyagedény. Endre többször szólt a
rendőrségen, hogy baj van a családban, ezek szerint nem vették komolyan.
A fiúk börtönbe kerültek, az anya felépült, Janka elment dolgozni egy
közeli tanyára. Mi továbbra is tőlük vásároltuk a megszokott élelmiszereket,
mert ennek a két nőnek élni kellett valamiből. Endre látta rajtam, hogy ez a
dolog nagyon megviselt, tudta mivel terelje el a gondolataimat.
– Rebeka, kiskutyák születtek az éjjel a laktanyában. Cézár az apa, az
anyjuk nagyon óvja őket, még senki sem tudja, hogy hány kölyök van az
alomban, te se menj a közelükbe.
Már eltelt egy hét, még mindig senki nem tudta mennyi kiskutya
született. A kíváncsiságom nagyobb volt, mint a félelmem, meg akartam
számolni a kölyköket, de az anyjuk magharapott. Elég szépen belekapott a
bokámba, a nyoma a mai napig megmaradt. Zoltán a sebet lefertőtlenítette,
bekötötte, aztán elvitt orvoshoz, az beoltott tetanusz ellen. Endre, ahogy
meglátta a dzsipet a kapuban, kijött az utcára, az arcán láttam, hogy most
fog belőle kitörni a nevetés.
– Mennyi kutya van az alomban Rebeka?
– Nem tudom.
– Miért sántítasz?
– Megharapott Cézár felesége.
Én még soha nem láttam Endrét így nevetni, a könnye is kicsordult.
– Beíratlak KRESZ tanfolyamra, szeptember 15-én indul.
– Ennyi mindent egyszerre nem tudok elvégezni!
– El tudod végezni és remélem az elkövetkező hónapokban fél perc
szabadidőd se lesz, így legalább nem azon fogsz agyalni, hogy mivel
borzold fel az idegeimet.
– Nekünk nincs autónk!
– Jövő tavasszal szándékozom vásárolni és ezzel megelőzöm azt, hogy
jogosítvány nélkül vezess.
Vasárnapi ebéd után voltunk, Endre aludt, ilyenkor a házat is el lehetett
vinni a feje fölül. Eszter jött hozzám, rá volt írva az arcára, hogy valami
nincs rendben körülötte.
– Rebeka, beszélni akarok veled.
– Gyere menjük be a kisszobába.
Olyan keservesen kezdett el sírni, azt hittem meghalt valakije.
– Miért sírsz Eszter?
 – Terhes vagyok!
– Ez már biztos?
– Igen, kétszer kimaradt a menzeszem.
Magamhoz öleltem, próbáltam vigasztalni, a lelkem mélyén
megkönnyebbültem, hogy nem a mi padlásunkon fogant meg ez a baba.
Utána meg az jutott az eszembe, hogy az enyém mikor volt meg, a
rendszertelensége miatt nem is figyeltem magamra.
– Zoltán tudja már?
– Még nem szóltam róla senkinek, a szüleim meg főleg nem tudhatják
meg.
– Zoltán nagyon fog örülni ennek a babának, most maradj itt, mindjárt
jövök, nehogy valami hülyeséget csinálj!
Attól féltem, hogy felakasztja magát. Biciklivel bementem a
laktanyába, tudtam, hogy Zoltán bent van. Hiába faggatott az úton, nem
árultam el, ne tőlem tudja meg a hírt. Bement a kisszobába, én meg kiültem
a verandára. Endre felébredt, kijött hozzám.
– Rebeka, ha te itt ülsz, akkor ki beszélget a kisszobában?
– Gyere ülj le, mondani akarok valamit.
– Eszter babát vár, Zoltánnal beszélget.
Néztem a férjem örömteli arcát, ahogy a boldogságot felváltja a
szomorúság.
– Ezt a babát itt rakták össze a padlásunkon?
– Nem, de miért kérdezed?
– Hátha ragályos és elkapjuk tőlük.
– Endre, én még nem állok készen egy baba fogadására.
Erről a témáról Endre többé nem beszélt velem. Zoltán jelenlététől és a
vigasztaló szavaitól Eszter megnyugodott, kijöttek a szobából és leültek
mellénk a vesszőfotelba.
– Endre segítenetek kell nekünk!
– De ugye nem abban, hogy elvetetitek ezt a babát?
– Erről szó sem lehet, nekem kell ez a baba, szeretem Esztert és
feleségül fogom venni, , de a szüleit ebből ki fogom hagyni.
Zoltán tizenöt évvel volt idősebb Eszternél, a szülők nem Zoltánt
akarták férjnek a lányuknak.
Hozzákezdtünk egy olyan terv kidolgozásához, amit a legnagyobb
titokban tudtunk véghezvinni. Az esküvő Zoltán szülőfalujában volt, ami
tőlünk ötven kilométerre van. A két tanú István és Endre voltak, én újból
elővettem a menyasszonyi ruhám, két hét elteltével már férj és feleségként
tértek vissza. Az esküvő után elmentek Eszter szüleihez és bejelentették,
hogy ők ketten a mai napon egy pár lettek. Esztert és Zoltánt a szülők
kizavarták a házukból, a lányuk úgy költözött Zoltánhoz, hogy én adtam
egy bőröndnyi ruhát Eszternek. Piroska néni olyan szeretettel vitte körbe a
menyét a házban, amiben otthon lehet, amilyenben Eszternek soha nem lett
volna része.
Hét hónap múlva Eszter egy gyönyörű kisfiúnak adott életet. A szülők
az unoka születése után megenyhültek, de azt a megaláztatást, amiben
akkor részük volt, Eszter soha nem felejtette el. Egy év telt el, amikor
először láthatták az unokájukat.
A levegőben éreztem, hogy közeledik az esős hideg ősz, a néma táj
ismét szürkeségbe fog burkolózni. Nem szerettem ezt az időszakot, de jön a
tél, hozza hófehér paplanját és beborítja vele a környező tájat, ez adja meg a
karácsony igazi varázsát.
– Endre, láttad már a kiskutyákat?
– Igen láttam, olyan kövérek, szinte gurulnak, mint egy játéklabda.
– Szeretném őket megnézni.
– Gyere, bemegyünk a laktanyába.
– Az anyja megint megharap.
– Nem fog bántani.
Endre lefogta az anyakutyát, én meg félig bebújtam az ólba, három
kölyök volt az alomban, az egyiket kivettem.
– Endre, nézd, ez olyan, mint Cézár – megpuszilgattam a kis pofiját.
– Őt nem hozhatod haza, mind a három kölyök a laktanya tulajdona.
– De azért láthatom még őket?
– Csak szólj előre.
Minden héten mentem megnézni a kiskutyákat. Később már
megismerték a hangomat és szaladtak elém, jól esett a lelkemnek, hogy
megdögönyözhettem őket. Felnőtt korukra is megmaradt ez a kapcsolatom
velük. Azt hittem a karácsonyt egyedül fogom tölteni, mert a laktanyában
szörnyű tragédia történt. Endre arra kért, hogy utazzak haza a szüleimhez
pár napra. Először jó ötletnek tűnt, de aztán úgy döntöttem, ez nem lenne
tisztességes, ne üres házba jöjjön haza ebédelni vagy vacsorázni, az arca
meg elárulta, hogy ez a dolog nagyon megviselte.
Az egyik húsz éves határőr járőrszolgálat közben géppisztollyal
öngyilkos lett. A tragédiának szerelmi bánat volt a közvetlen kiváltó oka.
Levelet kapott a menyasszonyától, aki írásban szakított vele. Közölte a
fiúval, hogy mást szeret és gyereket vár ettől a másiktól. A szerelmi
csalódást a katonai környezetben sokkal intenzívebben élik át. Pedig ezt a
laktanyát a családias légkör jellemezte, a tisztekre nem volt jellemző a
durva megnyilvánulás a sorkatonákkal szemben. Zoltán és Endre az
ilyenféle viselkedést nem tűrte meg a laktanyában, de most nagy nyomás
nehezedett rájuk, a saját felelősségüknek érezték a történteket. A szülőkről
már nem is beszélve: elviszik katonának a fiukat és holtan kapják vissza, ezt
soha nem lehet feldolgozni. Az ablak elé ültem, nem volt kedvem
semmihez, a hűtő tele volt rengeteg finomsággal, Endrét vártam, reméltem
hazajön és együtt vacsorázhatunk. Hiába vártam rá, ezt a tragédiát még egy
határsértés is fokozta. A farkasok jutottak az eszembe, régen voltak itt a ház
előtt, de még a hangjukat sem hallottam mostanság, lehet, hogy már nem is
élnek. Elaludtam a fotelben, órákkal később Cézár ugatása ébresztett fel.
Kinéztem az udvarra, Cézár a kapuban ült és ott ugatott. Kinyitottam az
ablakot, és láttam, hogy az egyik farkas itt feküdt a járdán, a hó alatta
élénkpiros volt a vérétől. Most mit csináljak? Ha behozom az udvarra,
Cézár szétszedi, mert ő is fiú. A gyógyszeres ládából kivettem egy csomó
kötszert és kimásztam hozzá az ablakon. Az oldalából szivárgott a vér,
valaki meglőtte vagy megszurkálta, de nem engedte, hogy bekötözzem a
sebét.
Minden tisztnek volt telefon a lakásában, csak nekünk nem. Azt
mondta Endre, nincs szükségünk arra, hogy éjjel nappal csörögjön, ha
valami baj van, tudják hol lakunk.
Már éjfél is elmúlt, senkihez nem kopoghattam be, mert alszik az
egész utca. Ültem mellette a hóban, a fejét az ölembe tettem és simogattam,
olyan bánatos szemekkel nézett rám, hogy keservesen sírni kezdtem.
Tudtam, itt fog elvérezni és meghalni, ha nem hívok hozzá állatorvost. A
tehetetlen magányomban észre sem vettem, hogy Endre hazaért, csak a
kétségbeesett hangjára eszméltem fel.
– Rebeka, ki bántott benneteket? Miért sírsz?
Először azt hitte, hogy Cézár vérzik a hóban. Megnézte a farkas vérző
sebét, felemelte a kezébe és bevittük a laktanyába, állatorvost hívtak hozzá,
az utolsó pillanatban kapta meg a segítséget.
– Rebeka, ezt a szegény állatot nagyon megkínozták, több késszúrás
van az oldalában, a lábán kötél nyomai vannak. Valószínűleg a lábánál
fogva volt felakasztva és így szurkálták össze, majd kidobták az utcára.
Még volt annyi ereje, hogy elkússzon hozzád.
– Életben fog maradni?
– Talán, ha megéri a reggelt.
Az éjszaka hátralévő részét a farkas mellett töltöttem a szalmában,
lópokróccal betakarózva az egyik üres boxban vártam, hogy felébredjen az
altatásból. Reggel ismét jött az állatorvos és felváltott.
– Rebeka, nyugodtan hazamehetsz, a farkasod meg fog gyógyulni, már
ébren van, de még gyenge a sok vérveszteségtől.
– Köszönöm!
Endre és az állatorvos feljelentést tett a rendőrségen ismeretlen tettes
ellen állatkínzás miatt. A véres nyomok a hóban egyenesen a negyedik
szomszédba vezettek, apa és fia követték el ezt a szörnyű kínzást.
Endre napok óta nem aludt rendesen, csak egy-egy órát itt a
laktanyában.
– Gyere Rebeka, hazamegyünk, a hűtő tele van karácsonyi étellel,
legalább ebédeljünk együtt.
– A lovász azt mondta nekem, hogy a karácsonyt jobb helyen nem is
tölthettem volna el, mint egy istállóban, mert Jézus ott született.
Átöleltem a férjem nyakát, ő mosolyogva magához ölelt szorosan, a
szánk összeforrt, egy pillanatra megfeledkeztünk magunkról, majd a
fülembe súgta:
– Boldog karácsonyt Rebeka!
– Boldog karácsonyt Endre!
Átölelte a vállam és elindultunk az otthonunk felé. Míg otthon Endre
megterítette az asztalt és megmelegítette a töltött káposztát, addig én
lefürödtem, a pokróctól inkább ló illatom volt, mintsem női. Megvártam
míg Endre is letusolt. Asztalhoz ültünk, a fenyőfánk kopaszon árválkodott a
sarokban. Ilyen karácsonyunk még nem volt, hogy fát nem díszítünk és
ajándékot sem adunk egymásnak.
A farkas felépült, elment megkeresni a párját. Az állatkínzók
börtönbüntetést kaptak. Tettükre a magyarázat az volt, hogy a farkasokat én
szoktattam a környékre azzal, hogy rendszeresen etettem őket.
 NEGYEDIK FEJEZET

Az újévünk rosszul indult, Margit néni többet volt az ágyában, mint

talpon. A szűnni nem akaró köhögése aggodalomra adott okot. Endre
kórházba akarta vinni az orvos által kiállított beutalóval, de ahogy
öregszünk, egyre csökönyösebbek leszünk. Egyre csak azt hajtogatta, hogy
a saját házában, a saját ágyában akar meghalni. Endre hiába próbálta
elmagyarázni neki, hogy egy tüdőgyulladást idős korban nem lehet
félvállról kezelni, így maradt az otthoni ápolása az orvos segítségével.
Endrével mindent elkövettünk, hogy meggyógyuljon. Mire
kitavaszodott, nekem volt jogosítványom és Margit néni is rendbejött.
Endre autót vett, egy fehér Zsigulit, de nem vezethettem egyedül, erre
magamtól is rájöttem. Endre segítségével még gyakorolnom kellett.
A tavasz közeledtével megjöttek az énekesmadarak, ők a föld
zenekarai és énekesei. A fák, bokrok illatfelhővel árasztották el a környéket.
Egyik este vacsoránál Endre olyan bejelentést tett, amitől a hajam
szálanként égnek állt.
– Úgy készülj, lakásfestés lesz nálunk.
Azt hittem csak viccel velem, de reggel hét órakor itt voltak a festők, ő
meg behúzta a csíkot a laktanyába. Se perc alatt összecsomagolták a lakást
és letakarták fóliával, még reggelizni sem tudtam. Az egyik festő –
merthogy hatan voltak – tudott burkolni. Úgy gondoltam, ha már
lakásfestés van, miért ne lehetne belőle felújítás. Szétverettem a
fürdőszobát, a konyhát.

Bementem a laktanyába Zoltánhoz, elmondtam jövetelem okát, ideadta

a dzsipet, de nem én vezettem, hanem az egyik határőr. Első utunk a bankba
vezetett, utána elmentünk vásárolni. Tapétát a szobákba, csempét és
burkolólapot a konyhába is és egy új fürdőkádat vízcsapokkal együtt. Endre
este hazajött, azt hitte egy szoba már készen is van, de arra nem számított,
hogy az egész lakás romokban hever.
– Rebeka, te mi a bánatot csinálsz?!
– Felújíttatom a lakást.
– Most aztán teljesen kiakasztottál! Tudod te, hogy mennyibe fog
kerülni ennek a háznak a teljes felújítása?
– Nekem erre van pénzem.
– Nem engedem meg, hogy az örökségedet két kézzel szétszórd! Majd
szólj, ha készen vagy, addig a laktanyában lakom!
Én két hétig annyit dolgoztam, mint egy öszvér, de az otthonunk szép
lett. Endre végül megenyhült, ha nem volt szolgálatban, segített.
Nem sokáig tudtam gyönyörködni a felújított házunkban, mert levelet
kaptam az anyámtól.
„Édesapád kórházban van, legalább egy hétre gyere haza.”
Megvártam Endrét, míg vacsorázott engedtem neki fürdővizet, a kád
szélére ültem. Néztem Endre izmos, napbarnított testét, a haja még nem
őszül, az arca szép sima, karjain az izmok kőkemények.
– Rebeka, miért nézel így engem?
–Még soha nem mondtam neked, hogy nagyon szeretlek.
– Még én sem mondtam neked, hogy szerelmes vagyok beléd, de az
életemet már nem tudom elképzelni úgy, hogy te ne legyél benne.
– Pedig oly sokszor felidegesítelek a hülyeségeimmel.
– Rebeka, én azokból a hülyeségekből töltődöm fel itthon, nekem erre
szükségem van.
A levélről hallgattam, nem akartam ezt a szép estét és éjszakát
elrontani. Másnap a reggelinél mutattam meg a levelet Endrének.
– Akkor most haza kell menned?
Néztem, ahogy a kávéját kavargatja, mindig ugyanazzal a mozdulattal.
– Igen.
– Mikor indulsz?
– Összepakolok egy pár cuccot és utána. Viszem Cézárt is.
– Autóval menj, most már jól vezetsz. Ha megérkeztél azonnal
telefonálj és siess mielőbb vissza!
Elbúcsúztunk egymástól.
Szüleimhez megérkezve senki nem volt otthon, biztosan a kórházban
vannak. Bementem a kórházba, de apámnál nem volt látogató, akkor engem
miért hívtak haza? Anyám levelet ír és én már ugrok is, csakhogy ez most
már nem így működik. Apám nagyon örült nekem, szinte megváltozott az
arca színe.
– Hol van Gergő és anya? Mert nincs otthon senki.
– Nem tudom Rebeka, tegnap se voltak nálam. Van lakáskulcsod?
– Igen van, de most visszamegyek, majd később bejövök hozzád.
A kórház aulájából felhívtam Endrét. Elmondtam a felháborodásom
okát és hogy indulok haza. Próbált nyugtatni és arra kért, maradjak, várjam
meg, míg apám hazajön a kórházból. Anyám nagy sokára előkerült
valahonnan.
– Te hol voltál? Engem iderángatsz, tudtad, hogy jövök, mégis elmész
itthonról!
Nem válaszolt, ebből arra következtettem, ez nem tartozik rám.
– Gergő hol van?
– Építőtáborban, két hét múlva jön haza.
– Apámat egyelőre nem engedik haza a kórházból, a kertben égig érő
gaz van, tizenhat éves fiatalember van a háznál, mi a frászt csinál egész nap
itthon?! Nem tudok egy hétnél tovább maradni, férjem van és külön életem
vele, már nem vagyok gimis, hogy a szünidőket itthon töltöm.
– Akkor fogd magad és menj haza a férjedhez!
– Előbb rendbe tesszük a kertet veled, utána elmegyek.
Nappal a kert, este a kórház, ez így ment napokig. Anyám néha
besegített egy-egy órát. Munka után nem volt kedve kertet kapálni.
Két hét múlva hazahozhattam apámat, még egy hetet vele voltam.
– Rebeka, maradj még, ha lesz gyereketek, már nem tudsz ilyen hosszú
időt velünk eltölteni.
– Bármennyire is szeretnéd, nem tudok tovább maradni, nagyon
hiányzik a férjem.
– Költözzetek ide, bőven elfér ebben a házban két család is.
– Tudod, hogy ez lehetetlen.
Úgy éreztem az apám azokat az éveket akarja bepótolni nálam, amiket
gyerekként nem nem tudtam megkapni tőle. Csak hát erről már lemaradtunk
mind a ketten.
Három hét elteltével hazaindultunk. Endre szolgálatban volt.
Nekiláttam a vacsora főzésének, az asztalt szépen megterítettem, a közepére
vázába egy nagy csokor vörös rózsát tettem, majd birtokba vettem a
fürdőszobát.
 Nagyi egyszer azt mondta nekem, „egy nőnek soha ne legyen pörkölt
és rántotthús szaga”. Ezt örökre megjegyeztem. Hallottam, hogy nyílik az
utcai ajtó. Endre Cézár üdvözléséből alig bírt szabadulni. Végre, mikor
belépett a konyhaajtón, a nyakába ugrottam, lábammal átkulcsoltam a
derekát, annyira szorított magához, alig kaptam levegőt.
– Soha többé nem megyek el tőled ilyen hosszú időre, egyedül csak
veled.
Úgy ittam a csókját, mint szárazföld az esőt, a vágy, amit egymás iránt
éreztünk, már tombolt bennünk. Kigomboltam az ingét, majd a nadrágszíját
kapcsoltam ki.
– Mit szeretnél Rebeka?
– A férjemet itt és most és egy kisbabát.
– Ezt megkaphatod tőlem.
Teljesen átadtam magam a testének, azt hittem ezt már nem lehet
fokozni, de lehetett. Az idő állt arra várva, hogy megkezdhesse a hónapok
számolását, mert egy új élet magva lett elültetve.
Vacsora után kiültünk a verandára, Endre felhozott a pincéből egy
üveg bort.
– Rebeka, a vacsora csodálatos volt és az asztalon lévő fehér terítő a
vörös rózsákkal gyönyörű.
– Endre, ha nem lehet gyerekem, az életünk hogyan lesz tovább?
– Én nem fogok ezen görcsölni, lehet, hogy nálam van a probléma és
remélem te nem másnál fogsz kopogtatni egy kisbabáért.
– Nekem gyerek nélkül is csodálatos életem van veled.

Beköszöntött az október, a fák levelei piros, sárga és barna színben

pompáztak, az idei őszön már nem lesz sok levél az udvaron, mert Endre
kivágta az öreg diófát. Reggelit készítettem, tojásrántottát és citromos teát.
A tojásoknak különleges szaga volt, olyan hányingerem lett tőle, hogy
Endre a borotválkozást be se tudta fejezni, mert kiütöttem a fürdőszobából
és fél óráig bent öklendeztem. Nagy nehezen összekapartam magam.
– Mi bajod van Rebeka?
– Nem tudom, rosszul vagyok, a tojások romlottak.
– A reggelinek nincs semmi baja, nagyon finom. Ezek a tojások
frissek, még kiscsirke sincs benne.
Ez rossz vicc volt, mert újból öklendezni kezdtem és futottam a
fürdőszobába.
 – Küldök hozzád orvost.
– Nem kell a környék összes orvosát riasztani, a lábamon is el tudok
menni hozzá.
Ingerült voltam, napközben már semmi bajom nem volt, így orvoshoz
se mentem.
Másnap reggelt is így indítottam, már tojásrántotta se kellett hozzá.
Endre az asztalnál ült, megvárta míg jobban leszek.
– Rebeka, neked mikor volt meg a női bajod?
– Nem tudom, elég rendszertelen, talán két hónapja.
– Te terhes vagy, ezért vannak a reggeli rosszullétek! Istenem, nekünk
kisbabánk lesz!
Felkapott a kezébe és körbe-körbe forgott velem a konyhában.
– Akkor most készülj, mert megyünk nőgyógyászhoz.
A váróteremben rengetegen voltak, amikor az orvos meglátta Endrét,
behívott bennünket a rendelőjébe. Engem egy másik szobában vizsgált meg.
Míg öltöztem, addig Endrével közölte a jó hírt.

Endre annyi mindent kérdezett az orvostól, hogy szerintem már egy

szülést is le tudna vezetni. A reggeli ébredésem azzal kezdődött, hogy
menetrendszerinti járatom volt a fürdőszobába, de ezt átszerveztük. Endre
egy órával hamarabb kelt, én addig az ágyban maradtam, míg elkészül.
Megbeszéltem vele, hogy ez másállapot, nem betegség, hanem az élet
csodája és továbbra is éljük a megszokott életünket. A rosszullétek
elmúltak, amikor a baba megmozdult. Endre levélben közölte a szüleimmel,
hogy kisbabánk lesz.
– Rebeka, olvastad a szüleid válasz levelét?
– Nem, majd elolvasom.
– Édesapád szeretné, ha a karácsonyt otthon töltenénk.
– Én nem megyek sehova, most voltam otthon, neked meg sok munkád
lesz itthon, az öreg diófából kiságyat, pelenkázó asztalt és egy olyan
polcozott szekrényt kell készíttetni az asztalossal, amibe a fürdetéshez
szükséges babadolgokat el tudjuk helyezni. Ezek a dolgok beférnek a
fürdőszobába.
– Ki fog segíteni, ha hazajöttök a kórházból?
– Te!
Ezen nagyon meglepődött.
– Nem akarod, hogy édesanyád itt legyen veled?
 – Azt szeretném, hogy te vegyél ki szabadságot, erről többet nem is
akarok beszélni.
– Rebeka, mi azt se tudjuk, hogyan kell egy babát fürdetni!
– A védőnő örömmel megmutatja, már beszéltem vele. Mi legyen a
baba neve?
– Ezt már rég eldöntötted évekkel ezelőtt a padláson.
– És ha fiú lesz?
– Akkor megkapja az én nevem.
Az alvó tavasz kinyitotta szemét, a természet kezdte feltölteni zöld
ruháját és hallatta hangját, az erdő szélét ellepte a vadvirágok színes
kavalkádja. A baba fogadására minden készen állt. A kiságyat a mi
szobánkba helyeztük el, a tévét Endre átvitte a kisszobába, ott kiabálhatott,
ha meccset nézett. A bababútorok is elkészültek és a helyükre kerültek.

Május 28

Egész délelőtt fájt a derekam, délután négy órától időközönként a

hasam. Nem voltam egyedül, Margit néni óránként rám nézett. Bementem a
konyhába és lefeküdtem a kanapéra, ami széles volt és kényelmes. A
fájdalom egyre sűrűsödött, Margit néni szólt Endrének. Endre bepánikolt,
azonnal hívta a mentőt, de az útközben defektet kapott, arra meg nem mert
vállalkozni, hogy autóval bevigyen a kórházba, ez utólag helyes döntés volt.
Mire a mentő megérkezett, már látszott a baba feje, ettől a perctől kezdve
minden zökkenőmentesen lezajlott. Endre az izgalomtól teljesen
magánkívül volt. Délután hat órakor megszületett Emese. A nyugalom
akkor költözött vissza Endre lelkébe, amikor a kezében tarthatta a
megfürdetett és felöltöztetett lányát, aki úgy ordított, hogy zengett a ház, ő
meg puszilgatta és beszélt hozzá.
– Olyan gyönyörű vagy, tudod, hogy mennyire vártalak.
Emese Endre szavaira azonnal elhallgatott, az apja zengzetes hangját
kilenc hónapon keresztül hallotta a hasamban. Később, ha meghallotta az
apja hangját a pici kezével úgy röpködött, mint egy pillangó.
A mentő bevitt bennünket a kórházba, itt megmérték Emesét, 3600
grammal és 56 centiméterrel jött a világra. Két nap múlva Endre
hazahozhatott, mert nem volt semmi probléma.
 Féltünk az első éjszakától, mit fogunk csinálni, ha Emese sírni fog, de
nem sírt, szinte sosem sírt, végigaludta az éjjeleket. Endre akkora
szeretettel, szerelemmel vett körbe bennünket, ami örökre bevésődött a
lányunkba. Nagyon szépen elboldogultunk, a védőnő kétszer jött fürdetni,
de utána Endre ezt már nem igényelte. Az anyaság és az apaság
fogantatásunk óta belénk van kódolva. Az esti programunk percnyi
pontosan kezdődött, fürdetés, szoptatás és altatás. Endre a kiságy mellé ült
és mesélt a lányának, valamikor nekem is elmondta ezeket a meséket, nem
tudom a lánya mit hallott belőle, mert aludt. Két hét szabadságának letelte
után szomorúan ment reggel dolgozni. Margit néni örömmel, szinte az
egész háztartást magára vállalta, nekem csak Emesével kellett
foglalkoznom. Hat hétig Endre senkit nem engedett be a házba babát
látogatni, legszívesebben inkubátorba rakott volna bennünket.
Délelőttönként a verandán levegőztünk, egy ilyen nyugodt napon
csöngettek A kapuban Gábor állt, két éve nem láttam.
– Rebeka, hogy vagy?
Magához ölelt.
– Szeretném látni az unokámat, ha megengeded.
– Gyere be.
Felemeltem a függönyt a babakocsiról, Gábor némán nézte Emesét, a
könnye csendesen végigfolyt az arcán.
– Endre is így nézett ki a születésekor, belőled nem örökölt semmit,
gyönyörű kislány.
– Emesének neveztük el.
– Tudom, mert évekkel ezelőtt azt mondtad nekem, ha lányod fog
születni, ez lesz a neve. Endre is ebben a konyhában született.
– Hová tűntél el és ki takarította el a romokat?
– Rebeka, erről most nem akarok beszélni, de az üres telket ráíratom
az unokámra.
– Nem kell! Az egy elátkozott föld! Add oda annak, akinek akarod!
Egy darabig csendben ültünk, majd Gábor törte meg ezt a pillanatnyi
feszültséget.
– Az unokám már egy szabad országban fog egyetemre járni.
– Nekem semmi bajom ezzel a rendszerrel, gimnáziumba jártam,
elvégeztem egy könyvviteli tanfolyamot, van egy nagyon jó férjem, akit
tiszta szívemből szeretek, gyönyörű gyerekem, szép lakásunk, autónk,
minden nap meleg étel van az asztalon. Az életem teljes és örömteli, nincs
szükségem semmi másra, engem nem érdekel a politika, az a te műfajod.
Inkább mesélj magadról, hol élsz?
– A fővárosban, de itt voltam az esküvőtökön.
– Láttalak a vendégek között megbújva.
– Endre szóba se áll velem, ő nem tudhatja meg, hogy itt voltam.
– Gábor, nem fogok hazudni a férjemnek.
– Ha legközelebb itt lesz dolgom a közelben, láthatom még az
unokámat?
– Igen, bármikor meglátogathatod. Kitől tudtad meg, hogy gyerekünk
született?
– Láttalak kismamaként, a napokban találkoztam Endrével és tőle
kérdeztem meg, hogy megszületett-e a baba, de közölte velem, hogy nem
mehetek a közeletekbe.
– Ezt majd én eldöntöm, még Endre se hozhat ilyen döntéseket a fejem
fölött.
Elköszönt tőlem és elment.
Hétvégén megjöttek a szüleim, de az ismerősök és a barátok is szinte
egymásnak adták a kilincset. Endrét a rosszullét kerülgette annyira féltette a
lányát. A szülők vasárnap délután hazaindultak, de megbeszéltük, hogy
augusztusban egy egész hetet otthon fogunk eltölteni.
– Rebeka, a szüleid nagyon hamar hazamentek, nem tudod, hogy
miért?
– De tudom. Anyámnak hétfőn munkába kell mennie, meg a te túlzott
aggodalmaskodásod is közrejátszott. Volt itt Gábor, meglátogatta az
unokáját.
Erre nem volt válasza.
– Csak közlöm veled, hogy Emesének két nagyapja van. Édesapád sírt,
amikor meglátta az unokáját, az enyém meg azt mondta, hogy milyen pici,
de soká fog megnőni. A telefont meg köttesd be légyszíves, mert, ha a
lányod beteg lesz, még orvost se tudok hozzá hívni éjjel, ha te nem vagy
itthon.
Egy hét múlva volt telefonunk.
– Endre, van egy nagy baj.
– Annál nagyobb bajt már el sem tudok képzelni, hogy az apám ide
akar járni.
– Cézár morog, ha Emese a kezemben van.
 – Ez tényleg baj, féltékeny, nem hagyhatod Emesét őrizetlenül a
verandán. Beviszem holnap a kutyakiképzőhöz és megbeszélem vele.
Endre másnap vásárolt egy nagy kopasz babát. Emesének egy olyan
tipegőjébe öltöztette, amit este vettünk le róla. Cézár ezt a babát cafatokra
tépte, Endrén a rémület lett úrrá, még éjjelre se hozta haza, bennhagyta a
laktanyában. Este eléggé maga alatt volt.
– Mi baj van Endre?
– Cézár széttépte a próbababát, mert érezte rajta Emese szagát. Azt
üzeni a kutyakiképző, hogy Cézárt meg kell tanítani arra, hogy Emesét soha
nem bánthatja, sőt meg kell, hogy védje bárkitől, ha az ártó szándékkal
közeledik hozzá. Ez most neki egy speciális feladat lesz, és helyileg kell
kiképezni, vagyis otthon, nem a laktanyában, erre a hátsókert megfelelő
lesz. Kicsi kora óta te vagy a gazdája, nagyon kötődik hozzád, Emese neki
egy idegen ember, úgy érzi, hogy ez a kisember el akarja választani a
gazdájától. Emese születése óta nincs időd vele foglalkozni és ezt ő is érzi.
Reggel megjött Zoltán, a kutyakiképző és egy határőr, aki beöltözött
vastag nadrágba és kabátba. Azt kellett elhitetni Cézárral, hogy engem
megtámadnak és erőszakkal elveszik tőlem a babát. Cézár első reakciója az
engem való féltés volt, a babával nem törődött, a többszöri próbálkozás is
hasztalan volt. Rémület fogott el, már elképzeltem, hogy fogja elaltatni az
állatorvos. Egy bizonyos idő után eljutottunk odáig, hogy elvette a babát a
határőrtől, visszahozta nekem és letette a lábam elé és ettől olyan érzésem
volt, mintha egy fadarabot hozna vissza, nem pedig egy élő csecsemőt.
Aztán nagy nehezen megtört a jég, a verandán lévő babakocsiból próbálta a
határőr kivenni a babát, de Cézár már a közelébe se engedte.
Végre megnyugodhattunk, de nagyon óvatosak voltunk, Emese soha
nem volt a verandán, egyedül, Endre vagy én vigyáztunk rá. Ezután úgy
rendeztük a dolgainkat, hogy Cézárral is tudjak foglalkozni.
Július végén jártunk, este tíz óra volt, kint tombolt a vihar, Emese már
jóízűen aludt. Ültem a megterített asztalnál és Endrét vártam. A várakozás a
legrosszabb időtöltés, mert az óra áll, a percmutató meg csak vánszorog.
Hallottam az utcai ajtó jellegzetes csapódását és Endre lépteit a verandán,
ezt soha senkiével nem tudtam volna összetéveszteni. Belépett a konyhába
bőrigázva, hoztam törölközőt. Levette az ingét, törölni kezdtem a hátát,
bőrén éreztem a nap és a nyári zápor illatát, a kezem lelassult, megfordult és
magához szorított. Semmi nem változott meg köztünk, ami a szülés előtt
csodálatosan működött, az most tovább folytatódott. A konyhai kanapén
aludtunk el, Endre olyan fáradt volt, hogy reggel hat órakor még Emese
hangjára sem ébredt fel. Kinyitottam a konyhaajtót, hogy érezzem az
esőáztatta föld illatát, a leveleken lévő esőcsepp a felkelő nap fényétől
csillogott, a madarak az éjszakai fürdőzés után a tollazatukat szépítették. A
természet mindig megújul egy-egy nyári meleg esőtől. Endre a kávé illatára
ébredt fel.
– Jó reggelt!
– Neked is szívem, a lányom reggelizett már?
– Igen, de ne kelj fel, az ágyadba viszem a kávét, utána melléd bújok.
– Ez a legjobb dolog, ami ezen a napon velem történhet.
Ma nem kellett főznöm, mert a vacsoránk megmaradt ebédre, Endre
csak velünk foglalkozott egész nap. Kiadós reggeli után összepakoltunk és
lementünk a folyóhoz. Csodálatos napot töltöttünk el mi négyen a parton,
Emese aludt a friss levegőn, Cézár meg fürdött. Mi a pléden napoztunk és
beszélgettünk.
– Rebeka, én az este nem vigyáztam, mi lesz, ha újból terhes lettél?
– Semmi, megszülöm és Emesével együtt fognak felnőni, lehet, hogy
kisfiú lesz. A tegnap esténk csodálatos volt.
– Nekem minden nap csodálatos, amit veled élek meg.
– Nem félsz egy újabb szüléstől? mert én igen.
– Nem, – feleltem nevetve – Emese nagyon hamar megszületett és jó
baba, soha nem sír, csak akkor, ha éhes.
A nőgyógyászom szerint, míg szoptatok, kevés annak az esélye, hogy
ismét terhes legyek, de ezt már nem akartam Endrével közölni, mert ezzel a
beszélgetéssel újabb reményt adtam a férjemnek egy másik baba
születéséhez.
– Minden férfi első babának általában fiút vár.
– Nekem mindegy volt, nagyon szerettem volna már gyereket és csak
az volt a fontos, hogy mind a ketten jól legyetek. Most, hogy itt van Emese,
ti vagytok az életem értelme, nagyon szeretlek benneteket.
A szemem könnyel telt meg. Veszélyes dolog a boldogság. Törékeny,
mint a kristálypohár, ha nem vigyázunk rá, könnyen megreped. Endre feje
az ölemben pihent, néztem a part menti virágokat, rengeteg pillangó lepte
el. A pillangóról valahol azt olvastam, hogy „a szépsége miatt a megújulás
és a lélek szimbóluma”. Most kellene az időt megállítani, de nem lehet,
mert a fájdalmainkra, gondjainkra az idő a gyógyír.
– Endre te szereted a munkád? Még soha nem kérdeztem tőled.
 – Igen! Tizennyolc éves korom óta katona vagyok.
– Ki tartott el, míg főiskolás voltál?
– Margit néni, az ő támogatása és segítsége nélkül ma nem lennék az,
aki vagyok, élete végéig gondoskodni fogok róla.
– Gergő volt sorozáson és határőr lesz.
– Értesültem róla, az édesapád nekem írt leveléből.
– Ki döntötte el, hogy határőr legyen, ő nem is alkalmas erre.
– Ezt ki mondta neked?
– Én mondom, mert otthon még a kertben sem segít apámnak.
– Arról édesapád is tehet. Az előbb azt kérdezted, hogy ki döntött
arról, hogy határőr legyen, most nagyjából elmondom neked. A kiegészítő
parancsnokságokon történő kiválogatás és sorozás után egészségileg és
erkölcsileg is minden szempontból alkalmas sorkötelesek kerülnek a
határőrség állományába. Az újonc kiképzés befejeztével a fiatal határőrök a
leszerelésre kerülő katonák helyébe lépnek, és ki-ki a maga posztján
fejleszti tovább az addig tanultakat. Rövid idő alatt le kell küzdeni
magukban a különösen az éjszakai járőrszolgálat közben jelentkező
félelemérzetet. El kell sajátítaniuk a tökéletes álcázást, a terepismeretet és a
nyomolvasást. A kutya igen jó járőrtársnak bizonyul. Növeli a határőrök
éberségét, magabiztosságát, a kutya puszta jelenléte pozitív hatást gyakorol
a járőrre, mert az érzi, hogy nincs egyedül, a fegyverén kívül számíthat a
kutya segítségére. Két éve Néró megszökött szolgálat közben. A kutyák
szökése legtöbbször akkor következik be – és ez természetes –, amikor nem
a megszokott vezetővel alkalmazzák őket járőrszolgálatban. A határőrség
sorállományú kutyavezetőket alkalmaz és az ezzel járó gazdacserét a kutyák
nehezen viselik el. A kutya az emberhez emocionálisan kötődik.
– Úgy, mint Cézár hozzám?
– Igen, de ti ketten egy külön világ vagytok.
– Endre, lassan haza kellene indulni. Ha Emese felébred, éhes lesz.
Összepakoltunk és a pillangókat hátrahagyva elindultunk hazafelé, az
idő is megy tovább, vele az életünk is folytatódik. Este tíz óra volt,
lefekvéshez készültünk, Emese meg már békésen aludt a szobánkban,
amikor csöngettek, Endréért jöttek. Megszökött négy rab a közeli
börtönből, mindenkit mozgósítottak, rendőröket, nyomozókat, határőröket.
A határon teljes volt a készültség, a határvonalakat lezárták, a várhatóan
kifelé irányuló határsértési kísérlet miatt. Rajtam kívül mindenki tudta,
hogy a négy évvel ezelőtti báli késelők szöktek meg. Hajtóvadászat indult
utánuk, arra senki sem gondolt, hogy a házunk felé veszik az irányt és a
célpont én vagyok, pedig akkor Endrét halálosan megfenyegették.
– Rebeka, zárd be az ajtókat, Cézárt hozd be a konyhába, ha valami baj
lenne, telefonon szólj be a laktanyába, de nem lesz semmi probléma, lakott
területre nem fognak bejönni.
Megpuszilt bennünket és elment. Aznap éjjel nagyon féltem, ezt Cézár
is megérezte, mert a lábam elé feküdt. Eszembe jutottak a farkasok, ki
kellett volna nyitnom a hátsó kertajtót, hogy bejöjjenek az udvarra, de már
nem mertem kimenni. Egyfolytában a faliórát néztem, a halálos csend
ólomnehezékként ült rajtam, a távolból farkaskutyák ugatása hallatszott. Fél
kettő volt, amikor Cézár váratlanul felült és morogni kezdett, én meg
remegni. Valakik átmásztak a kőkerítésen és beugrottak az udvarra. Cézár
az ajtót figyelte és támadópozíciót vett fel, egyfolytában morgott és
vicsorított, most vettem csak észre, milyen félelmetes fogai vannak.
Bementem a szobánkba, az éjjeliszekrényben volt még egy pisztoly, de az
üres volt. Ekkor egy hatalmas reccsenés rázta meg a vastag külső bejárati
ajtót, valaki fejszével bontani kezdte, felemeltem a telefont és segítséget
kértem az őrsről. Rádöbbentem, hogy életveszélyben vagyunk, most már a
verandai ablakzsalut is feszegetni kezdték. Cézár az őrület határán volt, azt
se tudta, hogy az ablakot vagy az ajtót védje, de valamiért nem ugatott,
pedig azzal biztos, hogy elriasztaná őket. Hatalmas robajjal leszakadt a
zsalu és betört az ablaküveg. Egy férfi félig bemászott rajta, csak az utcai
világítás fénye szűrődött be és rajzolta körül az alakját. Cézár nekiugrott
egyenesen a torkának és berántotta a szobába, már az első harapása is
halálos volt. Azt a fenyegető hörgést soha életemben nem felejtettem el,
amit a torkán kiadott. Az udvarról pisztolylövések hangja hallatszott, a
rendőrök valakit lelőttek, másodpercek töredéke alatt az otthonunk háborús
övezetté változott. A kisszobában egy halott iszonyú mennyiségű vérrel, az
udvaron a másik és egy golyó általi sebből vérző rendőr. A harmadikat a
farkasok támadták meg, mert Endre kinyitotta a kertajtót, hogy az általam
kirakott ételmaradékot elfogyasszák. Ezt a vacsorát zavarta meg a
menekülő rab, féltették tőle a vacsorájukat. Esélye sem volt a két farkas elől
elmenekülni, hiszen az már az ő területük volt. A negyedik rabot a
határőrök fogták el. A konyhában nyomozók, az udvaron rendőrök, kutyák,
mentőautó, teljes káosz és döbbenet. Engem próbáltak faggatni a
történtekről, a remegéstől nem tudtam beszélni. Bementem a szobánkba,
összepakoltam pár babaholmit, Emesét beletettem a mózeskosárba,
beültünk az autóba, szóltam Cézárnak és elhagytuk a házat, senki nem
tudott megállítani. Endre könyörgő hangját még hallottam, de mint egy
eszelős, úgy hajtottam ki az utcára a nyitott kapun keresztül, majdnem
elgázoltam egy rendőrt, alig bírt elugrani az autó elől. Cézár szája véres
volt, valahol megálltunk egy utcai kútnál és megmostam az egész fejét, a
tenyeremből megitattam. Emese ezt mind végigaludta. Visszaültünk az
autóba, ráborultam a kormányra és zokogni kezdtem. Ennyi idő pont elég
volt arra, hogy lehiggadjak, a fejem kitisztuljon és gondolkodni tudjak.
Átöleltem Cézár nyakát, és biztos voltam benne, hogy az életünket is
rábízhatom a kutyámra. Tizenöt kilométerre lehettünk az otthonunktól,
amikor pirkadni kezdett, a madarak ébredeztek, a távolból a kakas is
ébresztette a háremét.
Visszafordultam és hazamentünk. Endre az autó hangjára kijött az
utcára. Zokogva átöleltem a férjem nyakát, magához szorított, remegett.
Ebben a szorításban benne volt az összes fájdalma, arra nem is gondoltam,
hogy ő vajon mit érezhetett és mit élhetett át.
– Rebeka, bocsáss meg nekem.
– Te nem vagy hibás semmiért. Ki szólt neked, hogy bajban vagyunk?
– Senki, a kutyák a börtöntől a házunkig követték a friss nyomokat.
Endre nem ment dolgozni, a laktanyából önként ajánlkoztak
sorkatonák segíteni. Kipakolták a kisszobát, felszedték a padlót, leszedték a
tapétát. Keservesen sírni kezdtem, a gyönyörű lakásunk, amin annyit
dolgoztam, tönkrement. Mindenki engem vigasztalt, Endre magához ölelt.
– Ne sírj Rebeka, mi majd mindent rendbe hozunk, neked most ezen
semmit nem kell dolgozni.
Másnap a katonák lebontották a kőkerítést is, a rengeteg munka
elterelte a gondolatainkat a bennünket ért szörnyűségről. Mielőtt beállt
volna az esős ősz, a szép léckerítés is készen lett. A lakásban és az udvaron
már nyoma sem volt a nagy vérengzésnek, de én továbbra se tudtam
bemenni a kisszobába.
Endre egy szombati napra meghívta marhapörköltre a segítőinket.
Kellemes idő volt, az udvaron főztek bográcsban, valamelyik tanyán vágás
volt, Endre ott vette a húst. Ez a kis összejövetel jól esett a lelkünknek,
megbeszéltük, jövőre többször fogunk közös udvari főzéseket rendezni.
Éjfél is elmúlt, mire a vendégek elindultak hazafelé, de arról mindenki
hallgatott, hogy a rabok miért akartak betörni a házunkba. Később
megkérdeztem Zoltánt, csak annyit mondott, hogy pénzre volt szükségük,
mert Jugoszlávián keresztül Ausztriába akartak szökni, de ezt nem tudtam
elhinni neki.
Október elején jártunk, a nyár nem engedett az ősz szorításának. Egy
ilyen napsütéses egyedüli délutánon, a verandán levegőztünk, amikor Gábor
állt meg a kapuban. Annyira örültem neki, hogy a nyakába ugrottam, ő
magához ölelt és megpuszilta a homlokom.
– Rebeka, drágám, jól vagytok?
– Azt hiszem igen.
Megnézte az unokáját a babakocsiban, majd leült mellém a
vesszőfotelba.
– Endre elmondta, hogy mi történt veletek, azt is mondta, ha nektek
akkor valami bajotok történik, ő a helyszínen főbe lövi magát.
– De ezt csak neked mondta el, ugye? Mert egy ilyen kijelentés bárki
illetékes és illetéktelen fülébe jut, őt leszerelik.
– Tisztában vagyok vele, ez egy négyszemközti beszélgetés volt.
– Túl vagyunk rajta, erről én már többé nem akarok beszélni.
– Nem vagytok túl rajta, mert a mai napig nem mész be a kisszobába,
sőt az ajtaját kulcsra zárva tartod! Endre rosszul teszi, hogy erről nem
beszélgettek egy ilyen traumát nem fojthattok külön-külön magatokba.
Endre tanulta a pszichológiát, ez a munkájának elengedhetetlen
követelménye, a magánéletét meg nem tudja megoldani!
– Nem Endre a hibás, többször próbálkozott, de én ezt a beszélgetést
mindig visszautasítottam.
– Te nem tudod, hogy miért akartak betörni a lakásba, mert ezt
mindenki elhallgatja előled. Itt van a legnagyobb baj, hogy mindent
elhallgatnak előled. Téged akartak, Rebeka!
– Meg akartak ölni?
– Nem, hanem meg akartak erőszakolni!
A bőr a hátamon úgy hullámzott, mint amikor a kígyó vedlik.
– Akkor még mindig rettegnem kell, hogy az az egy rab, akit elfogtak
a határőrök bármikor megszökhet a börtönből?
– Ők már soha többé nem árthatnak neked, mert egyik sem él.
– Segítséget kértem a laktanyából és a rendőrőrsről, is de a hívásom
süket fülekre talált.
– Nem talált süket fülekre, csak neked tűnt túl hosszúnak az az idő,
míg ideértek hozzátok. Nem terveztek még egy babát?
 – Nem, én Endrének nem szülök több gyereket, nekem meg ez az egy
elég!
– Rebeka, nyugi! – megfogta a kezem.
– Te ne nyugtass engem! Ha nincs Cézár, rajtam végigmegy négy
szökött rab! Ezt már Endre gyomra nem veszi be, minthogy azt se, hogy
rangjánál fogva a felesége skarlát betűt viseljen. Inkább főbe lövi magát, én
meg a mocsokban meggyalázva itt maradok egyedül, mert nekem van egy
lányom, őt nem hagyhatom magára azért, mert az apja ezek után már nem
tud velem egy ágyban aludni, inkább fogja a pisztolyát és bumm. A férfiak
nem tudják elviselni, ha egy idegen vagy idegenek belepiszkolnak a
fészkükbe. Endre tudta, hogy kik a szökött rabok, mégis elment itthonról,
úgy, hogy a családját nem helyezte biztonságba. Ez hiba volt, nagyon nagy
hiba!
A könnyem szépen lassan folyni kezdett az arcomon, Gábor felállt a
fotelból, a kezét nyújtotta felém, magához ölelt, én olyan keserves
zokogásba kezdtem, hogy remegett az egész testem.
– Sírj, csak sírj, ezután már minden rendben lesz Rebeka.
Nehezen, de visszatért belém a nyugalom. Gábor bement a konyhába
és a hűtőből kettőnknek két háromcentes pohárba konyakot töltött.
– Gábor, én nem ihatok, mert szoptatok.
– Ettől az ujjnyi konyaktól Emese nem fog berúgni.
Éreztem a konyak gyógyító erejét, ahogy szétterjed a testemben és a
magamba fojtott feszültséget, indulatot feloldja.
A huzat becsapta a konyhaajtót, megrettentem.
– Rebeka, te még mindig félsz, az idegeid pattanásig feszültek. Menj
haza egy időre a szüleidhez. Endre mostanában nagyon elfoglalt lesz, a
leszerelések és a bevonulások fogják az ideje nagy részét kitölteni.
– Nem megyek haza, a szüleim nem tudják, hogy mi történt velünk, de
nem is kell, hogy megtudják. Inkább vigyél el magadhoz bennünket.
– Örömmel!
– Aludj itt, vacsoránál ezt megbeszéljük Endrével, aztán reggel
összepakolunk és elindulunk.
Endrének meglepő módon nem volt ellenvetése.
Másnap délben már Gábor budapesti lakásánál voltunk, ami egy
csendes belvárosi helyen volt, Emese az autóban végigaludta az utat a
mózeskosárban. A lakás küszöbét átlépve egy pazar berendezésű,
háromszobás lakás tárult elénk, ebből két szoba egybenyílt, a harmadik
legkisebb szoba külön bejáratú volt, itt különféle súlyzók voltak.
Ezért ilyen szépen kidolgozott Gábor teste – gondoltam.
– Kivel élsz itt Gábor?
– Senkivel, nem hordok ide nőket, az otthonomat csak az unokámmal
és veled osztom meg.
A napjaink kellemesen teltek, délelőttönként vásároltunk, Gábor
bármit megvett, ami megtetszett nekem. Itt is ugyanazt csináltam, mint
otthon, főztem, mostam, takarítottam, csak annyi különbséggel, hogy ezt
ketten tettük.
Délutánonként karonfogva sétáltunk, Gábor tolta a babakocsit. Úgy
éltünk, mint egy boldog házaspár, csak intim kapcsolat nem volt köztünk.
Ezt az életformát egy nap alatt meg lehet szokni, de míg Endre határőr, mi
röghöz kötöttek vagyunk.
– Gábor, két hete vagyunk nálad és ezalatt Endre csak kétszer
telefonált, mi nem hiányzunk neki.
– Hiányoztok, de neki is idő kell, hogy az önmarcangolását abbahagyja
és feldolgozza a történteket. Erre a legjobb orvosság ez a távollét, ami most
köztetek van.
– Mihez kell neki idő?! Ahhoz, ami meg sem történt! Kap tőlem időt
bőven, mert egyelőre nem szándékozom hazamenni!
– Rebeka, te saját magadnak félremagyarázod ezt a tragédiát! Addig
maradtok nálam, ameddig akartok, így legalább több időt tölthetek az
unokámmal.
Megfogta a kezem.
– Ezt a köves gyűrűt Endre mikor húzta az ujjadra?
– Amikor eljegyzett, miért kérdezed?
– Az édesanyját ezzel a gyűrűvel jegyeztem el.
– A karikagyűrű is az övé volt?
– Nem, azt Endre vette neked a másik köves gyűrűvel együtt.
– Érzed még a feleséged hiányát, jelenlétét?
– A nyaklánc mindig eszembe juttatja őt, de a jelenlétét már nem
érzem.
– Levegyem a nyakamból?
– Ne, az téged illet, viseld továbbra is.
– Én érzem a jelenlétét, azóta, ahogy a padláson kinyitottam a ládát és
megtaláltam a menyasszonyi ruhát és a naplót. Ő mindig vigyázni fog rám,
minden rosszat, ami az életemben történni fog, ő rendez el majd körülöttem.
Gábor felállt a fotelból és bement a fürdőszobába, azt hiszem most
nagyon belemásztam a lelkivilágába. Nem mentem utána, tíz perc elteltével
kijött a fürdőszobából.
– Sajnálom Gábor, nem akartam neked fájdalmat okozni.
– Tudod, hogy hullik a hajad?
– Igen, szülés óta otthon is vannak a fürdőszobában hosszú hajszálak,
de Endre nem engedi, hogy levágassam.
– A ház alatt van egy fodrászüzlet.
– Akkor én most lemegyek oda, vigyázz Emesére!
Ha ez a beszélgetés nem történik meg köztünk, soha nem vágatom le a
hajam, legfeljebb csak pár centit az aljából. A lakás elhagyásával
megszabadultam a feszültségtől, de hogy Endre mit fog szólni a vállig érő
hajamhoz, azt még nem tudtam.
Az üzletben a fodrász kétszer is megkérdezte, hogy jól meggondoltam-
e magam, mert a levágott hajamat már nem lehet visszarakni a fejemre. A
válaszom eltökélt volt – majd megnő újra. Az új frizurával kilépve az
utcára, olyan meglepetésben volt részem, ami melegséggel öntötte el a
szívem. Endre és Gábor önfeledten nevettek és beszélgettek a babakocsi
mellett, rám vártak. Nem ismertek meg csak akkor, amikor már az orruk
előtt álltam.
– Így se rossz! – ennyi volt Endre véleménye.
Magához ölelt és megcsókolt.
– Nagyon jó, végre asszony kinézeted van! – dicsérte meg Gábor az új
frizurámat.
– Értetek jöttem Rebeka, nagyon hiányoztok, az egész ház olyan, mint
egy kiürített katonai bázis. Cézár lelki beteg, alig eszik valamit.
Összepakoltunk, elköszöntünk Gábortól, megígértem neki, hogy
jövőre ismét eljövünk hozzá.
Az életünk újból a rendes kerékvágásba került. Különleges dolgok
nem történtek velünk, éltük a hétköznapi életünket hétköznapi emberként.
Nekem most is két órámba telt, míg a boltot megjártam, ami öt percre volt
tőlünk.
Az idős emberek napjai az utcán a kapu előtt lévő lócán ülve teltek,
szerettem velük beszélgetni. Többet tanultam tőlük, mint annak idején a
gimiben a történelem tanáromtól, akinek a lehetőségei akkor még
korlátozottak voltak.
 ÖTÖDIK FEJEZET

– Ma hároméves vagy, az óvodában mindenki téged fog ünnepelni. –

magyaráztam reggel Emesének.
Az ünnepi asztalt díszítettem, a mennyezeti gerendát teleaggattam
lufikkal és színes fodrozott selyem papírszalaggal.
Csöngettek, a kapuban Gábor állt, kezében egy különleges díszítésű
doboz volt. Megölelt és megpuszilt, tavaly ősz óta nem láttam. Voltunk
nála, de a karácsonyt nem velünk töltötte.
– Jöttem felköszönteni Emesét.
– Óvodában van, Endre délután hozza haza munkából jövet.
– Már óvodás, hogy telik az idő!
– Próbáljuk beszoktatni a közösségbe, mert dolgozni fogok, de úgy
látom nem lesz vele probléma. Mit hoztál neki?
– Alvó, beszélő hajas babát.
– Ennek nagyon fog örülni, de te add oda neki. Itt maradsz vacsorára?
– Nem maradok, most nagyon hosszú ideig távol leszek.
– Miért?
Átölelt, magához szorított és megcsókolt, én pedig hagytam, hogy ez
megtörténjen. Még soha nem csókolt meg, nem közeledett hozzám, de az a
szenvedély, amivel ezt tette, magával rántott, majd lágyan elengedett.
– Szerelmes vagyok beléd Rebeka, attól a perctől kezdve, ahogy
kinyitottad az utcai ajtót, az idő biztos, hogy segíteni fog abban, hogy ez az
érzés szeretetté alakuljon át bennem. Tudnod kell, ha velem bármi történne,
a végrendeletem ügyvédi letétben van, mindenem a tiéd és Emeséé.
A zsebéből elővett egy borítékot és a kezembe adta.
– Ez mit tartalmaz?
– Van egy balatoni nyaralóm, annak a kulcsa, a fényképe és a címe.
Szeretném, ha minden évben itt nyaralnátok ti hárman.
 A szeme megtelt könnyel. Újból magához ölelt, átöleltem a nyakát,
éreztem Gábor fájdalmát, a beteg gyógyíthatatlan lelkét, mint egy haldokló,
aki elrendezi maga körül a rendezetlen dolgokat, hogy nyugodtan lépjen be
egy olyan világba, ahol nincs fájdalom, bánat, csak fény van, ami elhozza
az örök boldogságot. A kezemet óvatosan lefejtette a nyakáról, megpuszilta
az arcom, kiment az ajtón és nem nézett vissza.
Keservesen sírni kezdtem, a sors miért osztott rám ilyen nehéz terhet.
Többé nem jött hozzánk, majd évek múlva találkoztunk ismét, ami az
életemben egy olyan fordulópont volt, mintha a cigányasszony jósolta volna
meg nekem, hogy ez így fog bekövetkezni.
– Anya, megjöttünk! – A lányom hangja azonnal kijózanított.
– Nézd, mit kaptam az oviban!
Papírból készült pörgettyű és egy rongybaba volt a pici kezében, amit
az ovisok készítettek az óvó néni segítségével közösen. A szemei úgy
csillogtak, mint egy drágakő, amint meglátta a konyhai díszítést és az
asztalon lévő nagy dobozt, Gábor ajándékát. Remegő kézzel bontotta ki,
majd magához ölelte a babát és puszilgatni kezdte. A könnyeim ismét
lassan végigfolytak az arcomon, alig bírtam uralkodni magamon, hogy
nehogy újból kitörjön belőlem a zokogás. Egész este a babával volt
elfoglalva, nem érdekelte a torta, a mi ajándékunkat ki se bontotta, csak
másnap este.
– Anya, ez a baba még megvan! – rántott vissza hirtelen a valóságba
Emese. A lányom elővette a szekrényéből a dobozt, kivette belőle a babát,
ami még 15 évvel később sem szenvedett semmilyen sérülést.
– Én a mai napig azt hittem, hogy ezt a babát apa vette nekem. Most
már mesélj nekem Gáborról.
– Emese, a másik szekrény legfelső fiókjában van egy kézzel faragott
ládikó, az egy nagyon kedves emlék nekem, az egyik határőr készítette
nászajándékba, benne van a napló a fényképekkel együtt. Vedd ki belőle.
– Le van lakatolva, nagyi azt mondta, hogy ahhoz a ládikóhoz nem
szabad hozzányúlni.
– Nem tudom hol van a kulcsa, eredj kérdezd meg nagyitól.
– Nincs itthon, elutazott Gergőékkel Sopronba.
Gergő elköszönt tőlem az este, de anyám nem szólt, hogy velük megy,
hajnalban biztos utólag gondolta meg magát, majd felhív telefonon. Ott
lakik István is, annak idején a bálban vele táncolt egész éjjel. Gergő
Sopronban volt határőr, ott ismerkedett meg Katival, a feleségével.
Leszerelés után megnősült, apám bármennyire is szerette volna, hogy
hazaköltözzenek, ők ezt nem tették, sőt ettől kezdve a szüleimet se nagyon
látogatták. Nagyitól hallottam egy mondást és milyen igaz „a gyerekek, ha
felnőnek, mint a madárfiókák kirepülnek a fészekből, önálló életet
kezdenek élni, aztán a szülők temetésén újból együtt lesznek ezek a fiókák”.
– Emese, hozzál be egy vasfűrészt a szerszámoskamrából, ezt a pici
lakatot könnyedén le tudjuk fűrészelni.
Kinyitottuk Pandora szelencéjét, legfelül az esküvői fényképeink
voltak.
– Én ebben a menyasszonyi ruhában akarok férjhez menni!
Emese ezen kijelentése mosolyt csalt az arcomra. A naplóbeli
fényképeket kiraktuk a szőnyegre.
– Ugye ő Gábor? – mutatott rá a szakállas képre.
– Igen, a másik férfi is ő.
– Ha most mi ketten helyet cserélnénk, én is beleszerettem volna
Gáborba. A családi képen ott van nagyi nyakában az a nyaklánc, amit most
te viselsz.
Néztem a lányom arcát és ebben a pillanatban annyira szerettem volna
belelátni a fejébe.
– Anya nekem van egy titkom, most már elmondhatom neked.
Rémülten néztem a lányomra, a fejemben millió darázs zümmögött, a
lehető legrosszabbra gondoltam, ami minden anyának a rémálma lehetne.
– Ne nézz rám olyan rémülten! Nincs barátom és nem vagyok terhes,
annál több eszem van, ha arra kerül a sor, akkor az intim dolgaimat
megbeszélem veled. 1984. nyarán Szántódon a nagypapa horgászni volt, te
meg a parton napoztál.
A dátum hallatán megnyugodtam.
– Mi ketten nagyival Siófokra mentünk, ahol egy férfivel találkoztunk,
egy fagyizó teraszán várt minket.
– Emese ki volt az a férfi?
– Ő.
Rámutatott az egyik fényképre.
– Ti Gáborral találkoztatok? Mi dolga volt anyámnak vele?
– Gábor egy borítékot adott nagyinak, amiben pénz volt, engem
szeretettel magához ölelt, megpuszilt és megsimogatta az arcom, a szeme
könnyes volt, de a nagyié is. A délutánt vele töltöttük, fagyiztunk,
süteményt ettünk, azt mondta, ő egy távoli rokon és itt nyaral. Anya, miért
adott pénzt nagyinak?
– A neveltetésedhez járult hozzá, meg látni akart téged.
– Nagyi azt mondta, hogy ez egy nagy titok, amit a családban nem
mondhatok el senkinek, mert egy intelligens felnőtt hölgy már tud titkot
tartani.
– Hát, ezt tényleg jól eltitkoltátok.
 1978 ősze

Ez a nap sötét éjszakákba taszított, mint egy filmszakadás utáni rosszul

összeragasztott filmszalag, amiből filmkockák maradnak ki. A történet ott
folytatódik, ahol a legelején elkezdtem.
A kórházból megérkeztünk Gábor budapesti lakásába, öt év eltelt
azóta, hogy utoljára láttam. Nem volt szakálla, se szemüvege, most úgy
nézett ki, mint a naplóbeli családi fényképen, csak az arcvonása lett
férfiasabb, a haja nem őszült, a szeme színe a régi volt.
– Mit tettek veled, Rebeka, ezt soha nem bocsátom meg a fiamnak!
Akkor ezt nem értelmeztem, csak hosszú évek múlva jutott el a
tudatomig Gábornak ez a kijelentése. Kemény két hét kellett, hogy ki is
másszak belőle. Az maga volt a kín és a pokol, rettegtem az éjszakáktól, a
sorozatosan visszatérő rémálmoktól. A szökött rabok üldöztek, Endre
messziről figyelt és nem védett meg.
A sorozatos éjjeli felriadások miatt Gábor se tudott aludni a mellettem
lévő szobájában, ezért az egyik este összenyalábolt és befektetett az ágyába
maga mellé. A gyógyulásom után erről így beszélt nekem: „A karjaimban
alszik az a nő, akibe évek óta szerelmes vagyok, de nem nyúlhatok hozzá,
mert beteg, ezt nem kívánom egy férfinek se, hogy ezt átélje.”
Gábor az utolsó nála lévő napomon vacsorát főzött, szépen megterített
hozzá, bort nem bontott, mert nekem még gyógyszert kellett szednem.
– Gábor, köszönöm a gondoskodásod, meg azt, hogy a kiszolgáltatott
helyzetem nem használtad ki, pedig oly sokszor éreztem a férfiasságod –
mondtam, és mindketten mosolyogtun. – Ez a gyógyulás nem ment volna
nélküled, meg anélkül az orvos nélkül se, aki naponta jött hozzám.
– Rebeka, megvárom, míg egy új kapcsolatra, szerelemre készen állsz.
Soha semmit nem akartam az életemben jobban, mint azt, hogy legalább
egy éjszakára az enyém legyél. Visszajössz még hozzám?
 – Igen, szükségem van a szeretetedre, a szerelmedre, de most nagyon
hiányzik Emese.
– Nekem is hiányzik.
Másnap reggel kivitt a pályaudvarra, én ragaszkodtam ahhoz, hogy
vonattal menjek haza. Átöleltem a nyakát, magához szorított, megcsókolt,
majd felkísért a vonatra.
Otthon a család örömmel, szeretettel vett körbe, te egész délután arról
meséltél, amiből én hosszú heteken keresztül kimaradtam. A szüleim
imádták az egy szem unokájukat.
Ahogy teltek a napok, a hetek, Gábor kezdett hiányozni, aztán két
hónap elteltével egy szombati reggelen telefonáltam Gábornak, hogy jöjjön
értem. Anyámat beavattam a titkomba, szükségem volt egy barátnőre,
akivel ezt megoszthattam.
Gábor a megbeszélt helyen várt, boldogan kapott a karjaiba.
– Híztál, Rebeka!
– Igen, már ötvenöt kiló vagyok! – válaszoltam, s ő ezen nevetett.
– Meddig maradsz nálam?
– Egy hétig.
– Akkor ma este vacsorázni megyünk és táncolni is fogok veled, jövő
héten pedig színházba viszlek.
Délután két órakor már Gábor lakásában voltam. Nagyon várt engem,
mert az egyik szekrény tele volt szebbnél szebb ruhákkal. A kosztüm, amit
erre a napra kaptam, gyönyörű volt, látszott rajta, hogy egyedi darab.
Gábornak rengeteg elegáns öltönye volt, az ingek, a nyakkendők és a cipők
mind különleges darabok, mint ahogy a parfümjének az illata is. Megszólalt
a kapucsengő, megérkezett a taxi értünk. Egy nagyon elegáns étterem előtt
szálltunk ki az autóból. Bentről kellemes zeneszó szűrődött ki az utcára.
Egy egészen másmilyen világba kerültem, mint amiben az eddigi életemet
éltem.
Az asztalunk terítéke ízléses, nem volt túl díszítve, a vacsorai
rendelésünk se volt különleges, rántott borda körettel, ásványvíz és pezsgő.
Ez az este teljesen Gábor karjaiba sodort, az élet és az égiek ezt így
rendezték el körülöttem, nem kellett a lelkiismeretemmel elszámolnom,
fájdalmat már senkinek sem okozhattam. Áttáncoltuk az éjszakát, záróra
volt és kezdett világosodni, Gábor fizetett és taxit hívott.
Otthon, míg a lakáskulcsát a zsebeiben kereste, én a nyakát
puszilgattam. Nekinyomott az ajtónak, hevesen megcsókolt, aztán egyszer
csak kinyílt az ajtó is. Nem is tudom, hogy keveredtünk a szobájáig, mert
egymást vetkőztettük, felkapott a karjaiba és az ágyába vitt. Gáborból kitört
az őrült szerelem, az őrült vágy teljesen magával sodort. Akartam őt így
őrülten és vadan, a hosszú évek óta elfojtott vágyat már nem lehetett
fékezni, zuhantunk. Majd lassított és játszani kezdett velem, minden
testrészem külön ízlelte meg, felült és az ölébe húzott, a fejét magamhoz
vontam, éreztem a forró felhevült testét, lelkét, amit kitárt, és amivel eggyé
olvadtam. Visszafektetett az ágyra, az egyik kezével megemelt a másikkal
átfonta a nyakam, magába vont, az övé lettem, éreztem a lüktető erejét, a
gyönyör, amit tőle kaptam egy új, egy egészen más szerelem beteljesülése
volt. Nem engedett el, szorosan a karjaiban tartott az arcom csókolta.
– Köszönöm ezt a csodálatos napot. Nagyon szeretlek Rebeka.
Megcsókoltam a száját.
– Szeretlek Gábor, mindig is szerettelek, azt hiszem azóta, hogy
álmomban csókolóztam veled.
Nevetett, szerettem a nevetését, a hófehér szabályos fogai kivillanása a
félhomályban is világítottak.
– Maradjunk egész nap az ágyban.
– Éhes vagyok.
– Akkor gyere, reggelizzünk.
Gábor bement a fürdőszobába, utánamentem ledermedtem az izmos
testétől, a halványuló barna bőrétől, ami még őrzi az elmúlt évi nyár
tengerparti színét. Éreztem, ahogy bizseregni kezd az egész testem,
beálltam mellé a tus alá, átöleltem a derekát, szorosan magához fogott, jól
esett a meleg víz és a tusfürdő simogatása. Betekert egy nagy törölközőbe,
felkapott és újból az ágyban voltunk. De most én játszottam vele addig, míg
a vágy elért egy olyan fokig, hogy ez a szeretkezésünk is az őrült
gyönyörben teljesedett ki, a víz megszáradt a testünkön. Egymás ölelésében
elaludtunk. Mindent túl lehet élni, de ehhez kell egy ilyen férfi szerelme,
szeretete, mint Gábor.
Valamikor délután ébredtünk fel, nagyon éhesek voltunk és a hűtő tele
volt finomabbnál finomabb ételekkel, mindenből ettem. Gábor nevetett, ő
tíz tojásból rántottát és sonkát készített magának.
– Miért esznek a férfiak rántottát egy kiadós szerelmi együttlét után?
– Azért, amiért te most fogod üresre enni a hűtőt – nevetett.
Elpakoltuk a konyhaasztalt, a szétdobált ruháinkat elraktuk a
szekrénybe, fogat mostunk és befejeztük az elkezdett tusolást, majd
visszabújtunk az ágyba.
– Mikor vetted ezt a nagy ágyat?
– Míg otthon voltál. Rebeka, szeretném, ha velem élnétek, a közelben
van egy jó iskola, gyalog öt perc, ha dolgozni szeretnél, segítek
elhelyezkedni. Emesét nem szabad magára hagyni, ne a szüleid neveljék,
hanem mi ketten.
–Már beszéltem vele erről de, azt válaszolta, nem akar megint új
iskolába menni, mert ebben az iskolában már vannak barátai és a tanító néni
nagyon szereti őt. A nagyszülőket sem akarja itt hagyni, mert a nagyapját
imádja.
– Rendben van, míg meg nem gondolja magát, addig a kérését
tiszteletben tartjuk, az életünket Emeséhez fogjuk igazítani, mégpedig úgy,
hogy hétfőtől csütörtökig az övé vagy, péntektől vasárnapig pedig az
enyém, de csütörtök este megyek érted, így kapok egy plusz éjszakát, a
következő héten ezt a felállást megfordítjuk. Dolgozni így nem fogsz tudni,
én fogok rólatok gondoskodni, semmiben sem szenvedtek majd hiányt.
Nekem nem marad más, mint az, hogy a távolból figyelhetem, miként nő fel
az unokám. Mindenki nem lehet az enyém. Minden évben nyaralni viszlek
július 20-án. Olaszországba, Riminibe megyünk, a szállodai szobánk már le
van foglalva.
– Anyám elkérte tőlem a szántódi nyaraló kulcsát.
– Ez remek, meddig lesznek lent?
– Júliustól augusztus 15-ig.
– Ha visszajöttünk Riminiből, te is lemehetsz hozzájuk, hogy
Emesével legyél, én meg Siófokon leszek, így legalább együtt lehetünk.
Gábort nem lehetett nem szeretni, a múltam ő általa lassan a homályos
köd fogsága lett. De ez a köd most, tíz évvel később feloszlott és amit
elfelejtettem bekopogott az ajtómon a halállal együtt.

– Édesapád volt az első szerelem és az első férfi az életemben, de

Gábor életem nagy szerelme.
– Anya, én ilyen szép szerelmet soha nem fogok átélni.
– Át fogod élni Emese, nem is olyan sokára, akkor jön és ott, amikor
nem is gondolsz rá. A mi családunkban a nők mind idősebb férfiak oldalán
találták meg ezt az érzést, ez alól csak az apai nagymamád a kivétel. Emese,
a múlt ismétli önmagát. Az első együttlétkor a nő ad egy darabot magából,
ettől válik igazi nővé. A szerelem csodálatos, ha érzed a szeretett férfi
szívét, lelkét, de fájdalmat is tud okozni, amikor azt érzed, hogy ebbe
belepusztulsz, nem éled túl, meg akarsz halni. Remélem ilyen fájdalmat
soha nem fogsz átélni. Emese, nagyon eltelt az idő, éjjel tizenegy óra van.
A lányom nem volt velem a szobában, a drága lelke a gondolataival
máshol járt, az arcáról sugárzott a vágy az ismeretlen férfi után.
– Anya, én nem tudom eldönteni, hogy Gábort vagy apát akarom
először látni.
– Első az édesapád. Nem hiányoztam azokon a napokon, amikor
Gábornál voltam?
– Nem, mert megbeszéltük és jól működött, soha nem késtél egyetlen
napot sem. Ma éjjel szeretnék melletted aludni az ágyadban.
– Gyere bújj ide, kapcsoljuk le az éjjeli lámpákat, próbáljunk aludni,
mert holnap egy megrázó találkozásban lesz részünk.
 1988 nyara

Másnap reggel úgy pakoltunk az utazótáskába, mint aki két hétre

nyaralni megy, de ezt így is terveztük, mert nem tudtuk, hogy mi vár ránk.
Két órai autóút után közeledtünk az ismerős táj felé, a gyomrom görcsbe
rándult, bármennyire is magabiztosan indultam el otthonról, féltem ettől a
találkozástól.
– Anya, ez Zoltánék háza! – megálltunk.
– Még emlékszel rá?
– Igen, de sok minden megváltozott náluk, hiányzik az öreg fűzfa,
nincsenek virágok a verandán.
Zoltán az udvaron volt, füvet nyírt, egy rozzant öregember lett belőle
tíz év alatt, észrevette az autót és kijött az utcára.
– Szia, Zoltán!
Kezét a homlokára téve árnyékot formálva belőle, mert a szemébe
sütött a nap.
– Te vagy az, Rebeka? Hogy kerülsz ide ennyi év után? Ő Endre lánya,
Emese?
– Igen.
– Milyen szép fiatal hölgy lett belőled.
A családról kérdeztem, sírni kezdett, sejtettem, hogy valakije meghalt.
– Anyám öt éve meghalt, Esztert két éve nyáron temettem el, a fiam
katona.
Ez a hír nagyon rosszul érintett.
– Eszter beteg volt?
– Igen, rákban halt meg.
– Sajnálom Zoltán, hogy ilyen rövid időt éltetek meg együtt.
– Eszter levelet is írt neked, miért nem válaszoltál neki?
– Nem kaptam meg a levelét! Ez mikor volt?
– 1978 karácsonya körül.
 – Akkor kórházban voltam.
– Ezek szerint nem a te kezedbe került a levél. Azt mondta a
feleségem, Rebeka a barátnőm, tudnia kell az igazságot, hogy egy családi
összeesküvés áldozata. Kitől tudtátok meg, hogy Endre él?
– Apám gyónta meg a halálos ágyán.
– Miért csak akkor akarunk megszabadulni a bűneinktől, amikor
haldoklunk?
– Ezt nem tudom. Endre együtt él valakivel?
– Nem élt együtt senkivel, de volt egy barátnője, hogy miért
szakítottak, azt nem tudom.
Elköszöntünk tőle és visszaültünk az autóba.
Eszter ezt a kegyetlen halált nem érdemelte meg, az égiek miért csak a
jókat veszik magukhoz? Ahogy közeledtünk a régi házunkhoz, úgy ment ki
az erő a kezemből és a lábamból.
– Anya, jól vagy? Elsápadtál!
– Nem, nem vagyok jól, a gyomoridegtől hányingerem van. Emese
várjunk még egy kicsit, ne menjünk be a házba.
De ekkor a verandára kilépett egy magas, izmos, középkorú férfi,
kezében egy segédbot vagy mankó, erre támaszkodott. Endre!
Az agyamon végigfutott a borzalmas látvány. Istenem! Endrének
hiányzik az egyik lába! Emese kiugrott az autóból és kiabálva berohant az
udvarra.
– Apa! Apa!
Endre magához ölelte a lányát, össze-vissza puszilgatták egymást,
mind a ketten sírtak. A halálhírét azt hittem nem élem túl, de ezt a
feltámadást sem fogom túlélni. Ha apám úgy hal meg, hogy az
agyvérzésből nem tér észhez, a lányom soha nem tudja meg, hogy él az
apja. Kiszálltam az autóból, bementem az udvarra, nem tudtam
megszólalni, néztem az arcát, a szeme a régi, az arca viszont iszonyú
szenvedés nyomait őrizte, de még mindig szép férfi, a haja már őszbe
fordult, de a hangja is a régi csengésű. A szemem előtt fekete karika kezdett
el táncolni, a konyhai kanapén tértem magamhoz. Endre az arcom
simogatta, Emese meg vízzel próbált itatni. Miután magamhoz tértem
kiültem a verandára és végignéztem az udvaron. A verandán egy szál piros
muskátli se volt, eltűntek az énekesmadarak, a rózsakertnek nyoma sincs,
helyére fű lett ültetve. Endre mindent kiirtott, ami rám emlékeztetett.
– Műlábad van?
 – Igen.
– Endre, úgy eldobtál bennünket, mint egy használt lábtörlőt!
– Én egy nyomorék ember lettem, akinek amputálták a lábát, ez
minden nőben visszatetszést vált ki. – Próbálta, hiszen férfiből van.
– Miről hablatyolsz te itt nekünk? Nem a farkad amputálták, csak az
egyik lábad, rengeteg ember él a földön fél lábbal boldogan. Az
erőnléteddel se lehet semmi probléma, mert a karodban vittél be a
konyhába, jobban nézel ki, mint régen, gondolom súlyzókkal kínzod magad
a pincében.
– Nem akartok ebédelni? – kérdezte a kirohanásomon mosolyogva.
– Nem, idefelé jövet megálltunk egy csárdánál és pacalt ebédeltünk.
Inkább hozz egy üveg bort a pincéből, félédes fehéret.
Felállt a székből, a botja segítségével elindult a pince felé, néztem
utána és arra gondoltam, hogy már nem tud lovagolni, nem tud futni, pedig
ezek a dolgok az életének fontos részei voltak. Emese hozott poharakat,
megtöltötte finom nedűvel.
– Idefelé jövet bementünk Zoltánékhoz.
– Eszter halála szörnyű volt, sokat szenvedett, Zoltán majdnem
beleőrült az elvesztésébe.
– Ő szerette a feleségét, engem soha senki nem szeretett, csak Gábor!
– Az arca elfehéredett. –Mikor láttad utoljára?
– A balesetemkor csúnyán összevesztünk, haraggal váltunk el, azt
mondta, hogy magához vesz benneteket, ha nekem nem kell a családom.
– Te mit válaszoltál neki?
– Hogy tedd azt, ezután rámcsapta az ajtót és elment. Ennek már tíz
éve, nem is hallottam róla azóta, de te biztosan tudod, hogy mi van vele.
– Igen tudom, vele élek, apám betegsége és a temetése hazahívott
hetekre, ő addig kiment NSZK-ba, de már itthon van.
A hosszú feszült csendet én törtem meg.
– Endre, neked van egy lányod!
Válaszra várva néztem az arcát, a csend ismét közénk ékelődött.
Felálltam a székből, kimentem az utcára és elindultam a folyó felé, ahogy
sokszor megtettem ezt az utat Cézárral is. A part most olyan volt, mint egy
mozivászon, lejátszódott az egész múltam. Egy férfikéz megfogta a vállam,
megfordultam, az egyik horgász volt, leült mellém a fűbe.
– Szia, Rebeka!
– Szia!
 – Régen láttalak, mi járatban vagy erre?
– A múltunk keserves darabjait próbálom a fejemben összerakni.
– Azokat a darabokat Endrének kell a helyükre tenni, veled együtt.
– Mély hallgatásba burkolózik.
– Rá kell kényszeríteni, hogy mindent elmeséljen, ne másoktól tudj
meg olyan dolgokat, ami a kettőtök életét félbevágta.
Elköszönt és elment, röviddel utána én is elindultam haza. Az egész
utca kihalt volt, ide már nem tudnék visszaköltözni. Pedig valamikor
mennyire ragaszkodtam ehhez a településhez, minden egyes fához,
fűszálhoz, virághoz, még az apámmal is összetűzésbe kerültem azért, hogy
itt maradhassak.
Endre és Emese még a verandán ült.
– Hol voltál anya?
– Sétáltam.
Fogtam az egyik vesszőfotelt és leültem Endrével szemben.
– Akkor most mesélj nekünk, hogy mi is történt velünk 1978 őszén!
Ha most nem fogsz előttünk megnyílni, én felállok ebből a székből és
örökre eltűnök, rólam többet nem hallasz.
– Csillapodj Rebeka! – megfogta a kezem, egy darabig töprengett,
majd vett egy mély lélegzetet.
– A laktanyához tartozó nyomsáv szántása közben a megdőlő
traktorról a határőr egy régi, nem hatástalanított aknára ugrott. A
robbanástól a traktor felém dőlt, amire nem figyeltem oda, mert a te
megjelenésed vonta el a figyelmem. A robbanás hangjától megijedt ló
ledobott a hátáról, a földre zuhantál, a fejed egy nagy farönknek csapódott.
Elveszítetted az eszméleted, nem tudtam odamenni hozzád, nem tudtam
segíteni neked, mert a lábam a traktor alá szorult, ami összeroncsolta. A
lélekjelenlétemnek köszönhető, hogy életben maradtam, levettem a
nadrágszíjam és elszorítottam vele a combom, ezzel megakadályoztam azt,
hogy elvérezzek. A határőr meghalt. A közelben lévő másik határőr hívott
mentőt és segítséget. A lábam kétszer amputálták, először térdig, utána
fertőzés miatt a fél combom is. Te is kórházba kerültél, az
agyrázkódásodnak maradandó károsodása lett, amnézia. Az orvosok nem
tudták megmondani, hogy ez az állapot meddig marad meg nálad. Édesapád
azt mondta „tönkretetted a lányom életét, míg én élek soha nem fogja
megtudni azt, hogy életben maradtál”. Ezután a szüleid hazavittek
magukhoz, a legborzasztóbb az volt, hogy amikor meglátogattalak nem
ismertél meg. Rebeka, te mire emlékszel?
– A robbanásra a mai napig nem emlékszem, csak annyira, hogy reggel
van és csomagolok, Emesével haza akartunk indulni hozzád, mert olyan
érzésem volt, hogy legalább két hete a szülőknél vagyunk látogatóban.
Apám ekkor közölte velem, hogy nincs otthonom, mert a férjem meghalt,
agyonnyomta a traktor a határnál, nekem meg egy lovasbaleset miatt
amnéziám volt. Idegösszeomlást kaptam, kórházba kerültem, innen Gábor
hozott ki és vitt másik orvoshoz.
– Hogy került Gábor hozzátok?
– Anyám levelet írt neki, mert az állapotom nem javult, csak romlott,
ekkor már csak 45 kiló voltam. Miért mentem utánad?
– El akartál mondani nekem egy olyan hírt, amire évek óta vágytam,
hogy ismét kisbabánk lesz. Ezt Zoltántól tudom, mert ezen a napon ő adott
neked felnyergelt lovat.
– Mi lett a babával?
– Elveszítetted.
– És Cézár?
– Engem akart menteni, agyonnyomta a traktor.
Úgy éreztem fuldoklok, nem kapok levegőt, felálltam a fonott fotelból,
kimentem a hátsó kertbe, leültem Cézár sírjára, az arcom a kezembe
temettem és sírtam. Endre utánam jött, megvárta míg megnyugszom, majd
ő is leült a sír szélére.
– Hallottad még a farkasok hangját?
– Nem, ők nem farkasok voltak, hanem farkaskutyák. A majort
őrizték, én hagytam, hogy ez így maradjon meg benned, a nagy bundájuk
miatt hitted őket farkasnak. Cézár az ő kölykük volt. Az éjjeliőr hozta ide
neked karácsonykor, elbújt és megvárta, míg kinyitod a kaput és beviszed
Cézárt.
– Ő kopogtatta meg az ablakom, én meg azt mondtam neked, hogy
édesanyád tette a kapuba Cézárt. Mi lett velük?
– Megöregedtek és meghaltak.
– A balesetről megkaptam a választ, de a többiről nem!
A távolból kellemes zeneszó hallatszott, visszamentünk a verandára,
Emese behozta az autót az udvarra.
– Apa, megvan még a sörkert?
– Igen.
 – Én megfürdök és elsétálok arra.
A lányunk távozása után a verandán vacsoráztunk és egész éjjel
beszélgettünk. Már nem róttam fel Endrének az elmúlt tíz év egyetlen
mozzanatát se. Nem volt értelme, mert értelmes válaszokat úgysem kapok a
kérdéseimre. Endre mély hallgatásba burkolózik és ahhoz, hogy megnyíljon
nekem, hosszú időre lesz szüksége, ezt meg tőlem nem fogja megkapni,
mert két hétnél tovább nem szándékozom itt maradni.
Egy szobában aludtunk, de egyik sem akart a másiktól semmit ezen az
éjszakán. Emese reggel öt órakor jött haza, hallottuk, hogy tusol és
lefekszik a másik szobába. Az egész család délben ébredt fel, míg
fürödtünk, Emese megterítette az asztalt, megmelegítette a csirkepörköltet
és asztalhoz ültünk.
– Apa, én olyan szerelmes vagyok!
Azt hittem Endre beleejti a pörköltbe a kanalat és az ing, amit most
vett fel magára, bánni fogja ezt a vallomást – összenéztünk.
– Ki az a szerencsés lovag, kislányom?
–Egész éjjel táncoltunk, csodálatos volt, hazakísért és a kapuban
megcsókolt, úgy éreztem elolvadok, délután is találkozni fogok vele.
– Emese még mindig nem tudjuk édesanyáddal ennek az úriembernek
a nevét.
– Benedek Gábor.
Endre egyik ámulatból esett a másikba.
– Ő egy határőr tiszt és nőtlen.
– Igen, 30 éves, jóképű, magas és gyönyörű szemei vannak.
– Rebeka, most kaptam vissza a lányom, de már el is veszítettem.
– Emese még nem élte át az igazi szerelmet, a tanulmányi eredménye
ezért is lett kitűnő. Remélem ez a férfi rendelkezik annyi bölcsességgel,
hogy megvárja a lányunk diplomaosztóját.
– Anya, én itt maradok apánál, a főiskolára Gábor lakásából fogok
bejárni, a szünidőkben ide jövök haza.
– Rendben van, maradj édesapáddal.
– Hazamész nagyihoz?
– Nem, Gábor lakásába megyek, az az otthonom.
Endre egy szóval se próbált rábeszélni arra, hogy maradjak, de a sors
most is elrendezett helyettem mindent. Emese pár nappal később levelet
kapott anyámtól, amiben továbbította Gábor levelét, ezt vacsoránál
felolvasta nekünk.
 Drága Emesém!

Az élet egy olyan utat jelölt ki a számomra, amibe te keveset voltál

benne.
Büszke vagyok arra, hogy születéseddel a nagyapád lehettem.
Sajnálom, hogy csak hároméves korodig gyönyörködhettem a kis emberi
lényedben. Remélem, hogy ez a kulcs hozzájárul a zökkenők és buktatók
nélküli felnőtt utadon. Te vagy a harmadik generáció a családban, aki a
katonai pályát választotta hivatásul. Kívánom neked, hogy ezt az utat
épségben és egészségben tedd meg.
Az életem erős küzdelmekről szólt, eddig én győztem, de mára olyan
ellenfelet kaptam, amit nem tudok legyőzni.

Ölel nagyapád: Gábor

Felugrottam a székből, bementem a szobába és egy pár holmit

bedobáltam a kézitáskámba.
– Rebeka, te hová készülsz?
– Megyek Gáborért, halálos beteg! Nem akarom, hogy egyedül haljon
meg, itthon akarom eltemetni. Én fogom ápolni a te segítségeddel, mire
eljövünk Emesével, készítsétek el a kisszobát kettőnknek. Én a Gábor
melletti ágyban fogok aludni, nekem most ő a legfontosabb. Ti ketten
Emesével a te szobádban fogtok aludni, úgyis ott van a tévé. A ma éjszakát
anyámnál töltöm, majd telefonálok, hogy mikor érkezünk.
– Rebeka, egy rákos beteg ápolása embert próbáló feladat!
– A lányunk kapott tőle egy budapesti háromszobás lakást, az a
minimum, hogy ezt úgy háláljuk meg neki, hogy az utolsó időt, amit ezen a
földön eltölt, elviselhetőbbé tegyük számára és a szülőhelyén temessük el.
Ez most az én döntésem!
– Tudod Rebeka, soha nem tudtam megfejteni annak a titkát, hogy
miféle földönkívüli kapcsolat van köztetek.
Nem válaszoltam, beültem az autóba és elhajtottam. Otthon anyám is
próbált lebeszélni arról, hogy Gábort kihozzam a kórházból, de nem tudott
egyetlen olyan érvet sem felhozni, amivel erről a szándékomról le tudott
volna beszélni.
 Másnap már Pesten voltam a klinikán, megkerestem az orvost,
elmondtam a jövetelem okát, közölte velem, hogy ennek nincs semmi
akadálya, mert a morfiumot a körzeti orvos is be tudja adni neki. Azt is
elmondta, Gábornak legfeljebb három hónapja lehet hátra, és felhívta rá a
figyelmem, hogy az is meglehet, hogy pelenkázni kell, mert annyira
legyengül, hogy nem lesz ereje a wc-re se kimenni. Engem ez a hír sem
tántorított el a szándékomtól, legfeljebb ez a feladat majd Endréé lesz.
Bementem Gábor kórtermébe, ahol ketten voltak egy szobában, az
ágya szélére ültem.
– Rebeka, drágám, azt hittem soha nem foglak látni már ebben az
életben.
Megsimogattam az arcát, megfogta a kezem és a szájához szorította.
– Gábor hazaviszlek. Lesz annyi erő benned, hogy velem gyere?
– Veled megyek.
Összepakoltam a személyes dolgait, felöltözött, a leletek kiadása után
lementünk az autóhoz. Nem tudom honnan merített akkora erőt, hogy egy
jajszó nélkül tűrje ezt a hosszú utat. Egy helyen álltunk csak meg, míg
telefonáltam Endrének, ő meg elment a mosdóba. Fogyott, az arcát nemigen
viselte meg a fájdalom, de a szeme színe már nem a régi fényében
csillogott.
Délután négy órára értünk haza, Endre és Emese a kapuban álltak,
fogták egymás kezét.
– Rebeka, ezért a látványért érdemes volt élnem.
– Igen, még én sem láttam őket így, egymás mellett állni.
Endre szeme könnyekkel telt meg, a lányom nagyon sírt, amikor végre
magához ölelhette a titokzatos nagyapját.
A konyhából a húsleves isteni illata lengte be az egész udvart.
Gábornak még ahhoz is volt ereje, hogy asztalhoz üljön velünk és együtt
ebédeljünk, igaz csak fél tányér levest bírt megenni. Ebéd után kiült a
nyugágyba, amit Endre már elkészített neki. Emese mellé ült, késő estig
beszélgettek. Emese ezeket a beszélgetéseket úgy itta magába, mint a
gyógyteát. Néha elkaptam egy-egy mondatrészt: „Magyarországot már nem
lehet megállítani abból a folyamatból, amin elindult, a szocialista rendszer
önsúlya alatt omlott össze.”
Később mindenki nyugovóra tért, ma Emese se ment el itthonról.
Gábor ágyát Endre délután elkészítette, a matracot kicserélte vastag
szivacsra, hogy a sok fekvés elviselhetőbb legyen a számára. A párnáját
félig ülőhelyzetre igazítottam, pehelypaplannal betakartam, nem mondta, de
láttam rajta, hogy fázik. Az ágya szélére ültem.
– Gábor, miért nem mondtad el nekem, hogy beteg vagy?
– Amikor megtudtam, hogy hónapjaim vannak hátra és édesanyád
nekem írt leveléből értesültem arról, hogy apád a halálos ágyán tudatta
veled azt, hogy Endre él, akkor végiggondoltam mi lenne a legjobb neked,
de te már döntöttél. Ez jó döntés volt.
– Nem döntöttem el semmit! A lányom látni akarta az apját, arra kért,
hogy kísérjem el, én meg tudni akartam, mi volt ennek az ördögi
színjátéknak az oka, amit velem tett és az idegösszeroppanásba sodort. De
amikor megláttam, hogy nincs lába – mert ezt mindenki eltitkolta előlem –,
az én problémám háttérbe szorult. Biztos, hogy sokat szenvedett, már nem
katona, hanem nyugdíjas, ez is egy nagy lelki megrázkódtatás lehetett
számára, de ő döntött úgy, hogy maga fogja feldolgozni a vele történteket, a
feleségét teljesen kizárta az életéből, nem érdekelte mi van velünk, mi lesz
velünk, tíz évig a saját lelki sebeit nyalogatta. Két hete se vagyunk itt
Emesével, csak utazótáskányi ruhát hoztunk magunkkal, nem költöztünk
ide és én nem is szándékozom, nincs köztünk intim kapcsolat. Nekem most
te vagy a legfontosabb, azt akarom, hogy meggyógyulj, utána
visszamegyünk a pesti lakásodba. Mi Endrével már soha nem leszünk egy
pár.
Magához ölelt, úgy éreztem újból össze fogok omlani, Gábor halálát
nem fogom tudni feldolgozni.
– Rebeka, én ezzel a betegséggel már nem tudok megbirkózni, még a
segítségeddel se, ezt tudod te is nagyon jól, mert az orvos neked is
elmondta, hogy a ráknak a legagresszívebb fajtájával küzdök. Maradj
Endrével, ő a gyermeked apja, biztos maradt még benned annyi kis
szerelem, szeretet, hogy tovább élj vele és együtt örüljetek majd az
unokáknak.
– Csodálatos éveket kaptam tőled, a nap minden percét imádtam veled
eltölteni, a szerelem, amit átéltem, azt már soha senkitől nem fogom
megkapni, de nem is akarom. Bezártam a lelkemet, ott már nem lesz hely
senki számára. Szeretlek.
Még mindig a karjaiban tartott, a könnye végigfolyt az arcán. Az orvos
minden nap jött Gáborhoz, de közölte Endrével, csak egy átmeneti állapot,
hogy a betegségéhez képest ilyen jól van, az erőt most a szeretteiből meríti,
akik körülötte vannak. Esténként velem vagy Emesével karonfogva
sétálgatott.
Napközben lementünk a folyóhoz, Gábor a pléden aludt kispárnával a
feje alatt. Szerettem nézni az arcát, ahogy a lágy, meleg szellő simogatta.
Nem tudtam elfogadni, hogy csak hónapok vannak hátra az életéből,
minden egyes nap abba a hitbe ringattam magam, hogy Gábor meggyógyul
és ez a folyamat már elindult nála, de az égiek közbeszóltak, csak két
hónapot engedélyeztek Gábornak fájdalom nélkül.
Szeptember közepe volt, vasárnap éjjel két óra, mikor arra ébredtem,
hogy valaki szólítgat. Felugrottam az ágyamból, felkapcsoltam az éjjeli
lámpát és leültem Gábor ágya szélére, megfogtam a kezét.
– Rebeka, nagyon fáj!
Úgy éreztem kettészakad a szívem, Endre telefonált az orvosnak, aki
nagyon hamar kiért hozzánk, hozta a morfiumot. Ettől az éjszakától kezdve
minden percem Gáboré volt, összefolytak a nappalok az éjszakákkal és a
hetekkel. A szemem láttára kezdte felemészteni Gábort a gyilkos kór.
Végkimerülésig mellette voltam, ételt már nem fogadott el, még egy korty
teát is kihányt. Endre emelgette, én mosdattam, fürdetni már nem lehetett.
Úgy éreztem sodródunk az ő fájdalmával együtt. Halála éjszakáján
elcsendesedett, kitisztult a feje, beszélni kezdett hozzám, a kezem a szívére
tette.
– Ne szomorkodj Rebeka, én mindig veled leszek, vigyázni fogok rád.
Eltöltöttünk tíz évet együtt, ez az idő életemnek egy bearanyozott része
volt, amiben te ott ragyogtál középen.
Kisimult az arca, mert a fájdalom elhagyta a testét, a szemei, amit úgy
imádtam, újból zöld színben ragyogtak, a lelke elindult a hosszú útra.

„Ha addig szeretsz míg fáj,

akkor már nem marad más
csak a szeretet.” (Teréz anya)

Ez a halál most nagyon fájt. Hajnali öt óra volt, november másodika.

Endre csendesen bejött a szobába, kezével lezárta az apja szemét, a
szekrényből kivette Gábor öltönyét és felöltöztette. Kijöttem a szobából,
leültem a konyhai asztalhoz és meggyújtottam egy szál gyertyát. Kezdett
világosodni, eleredt az eső.
Az égiek siratják Gábort – nem kell siratni, el se kellett volna venni
tőlem őt!
Könnyem már nem volt a sok sírástól, olyan voltam, mint egy elapadt
kút.
Endre telefonált az orvosnak, Emesének és még sok más számomra
ismeretlen valakiknek. Gábor írta fel ezeket a telefonszámokat Endrének.
Felvettem a kabátom és kiültem a verandára, Endre utánam jött és leült
mellém a másik vesszőszékbe, fejét a falhoz támasztotta az egészséges lábát
maga előtt kinyújtotta.
– Visszakaptam a feleségem és szeretném, ha velem maradnál.
– Veled maradok, Gábor is ezt akarta.
– Rebeka, lesz elég erőd ahhoz, hogy a temetés körüli dolgokat együtt
elintézzük?
– Igen, azt hiszem.
Dél körül megérkezett a fekete autó, hogy kivigye Gábort a temetőbe.
A síremléket nem bolygattuk, inkább családi sírhelyet vettünk. Sok idegen
ember és régi ismerős volt a szertartáson, köztük Julcsiék is. Endre számára
rejtély volt Gábor élete, hogy mivel foglalkozik és honnan van az az
elapadhatatlan pénzforrás, amiből tíz éven át az én és a lányom jólétét
biztosította, de Julcsiék láttán már sejtette.

Amikor az első lapát földet rádobták Gábor koporsójára,

összecsuklottam, nem volt már erőm ahhoz, hogy a saját lábamon
megálljak. Endre magához szorított, a föld meg egyre csak gyűlt Gábor
felett, míg az teljesen elborította, a virágok, a koszorúk egy dombot alkottak
felette. Testét otthagytuk a hideg temetőben, a föld befogadta, neki már nem
fáj semmi, csak a szeretteinek, akiket hátrahagyott.
Egy mondat tökéletesen leírta a lelkiállapotomat: „A sötét majd
helyrehozza azt, amit a világos meg nem javít.” (Joseph Brodsky)
Halotti tort nem tartottunk, mert a szertartás után mindenki autóba ült
és elment. Mi itthon körbeültük az asztalt, Endre felbontott egy üveg bort.
– Hozzátok ki a szobrot a kisszobából és törjétek össze.
– Rebeka, mi bajod van avval a szoborral?
Úgy néztek rám, mint egy tébolyultra.
 – Emese, hozz egy kalapácsot a garázsból! Endre, te meg hozd ki a
szobrot a konyhába!
Amikor minden együtt volt, Endre még egyszer megkérdezte.
–Biztosan azt akarod, hogy összetörjem?
– Igen!
Az első súlyos csapástól a szobor darabjaira hullott, de ami abból
kiesett, még engem is meglepett.
– Endre a talpazatát is!
A következő csapástól szétnyílt az alja.
– Te jó ég! Anya, ez rengeteg arany!
– Rebeka, mióta tudod?
– Attól a perctől ahogy hazahoztuk. Az egyik festmény hátulján volt
egy levél, ami ennek a szobornak a tartalmát írta le, de ezt a levelet akkor el
is égettem.
– Hogy tudtad titokban tartani huszonkét éven keresztül?
– Úgy, hogy ennek a titoknak most jött el az ideje, voltak időszakok,
amikor a szobor feledésbe is merült. Endre, párttag vagy még?
– Nem, öt éve kiléptem, miért kérdezed?
– Gábor végrendelkezett, amiben halála után engem jelölt meg
örökösének, ismerem az anyagi helyzetét. Ami a bankban van, az kétmillió
forint, a lakásában van egy elrejtett széf, abban kétmillió forintnak
megfelelő valuta van elzárva. A kulcs nálam van. Akkor adta ide és mutatta
meg a széfet, amikor az NSZK-ba ment, de tudjuk, hogy nem ott
tartózkodott, hanem kórházban volt.
– Anya, ezt a rengeteg aranyat el kell vinni a lakásból!
– Édesapádnak is van egy széfje, majd megmutatja, hogy hol van, ide
lesz elzárva az arany és ez lesz a család vésztartaléka. Emese ezt örökre
tartsd titokban, ha férjhez mész, még a férjednek sem mondhatod el.
Vannak családi titkok, amikbe nem vonjuk be a vőt, vagy a menyünket.
– Ígérem nektek, hogy ezt a mai napot örökre megőrzöm.
Emese mikor vasárnap délután visszament a főiskolára, már Gábor
lakásában lakott. Egyedül maradtunk a házban. Nyomasztott az iszonyú
csend, pedig valaha szerettem Endrével ebben a házban lakni, ha egyedül
voltam, akkor se unatkoztam, mert a padláson mindig találtam valami
izgalmas dolgot. Mind a ketten szenvedtünk egymás jelenlététől. Bennem
még frissen élt Gábor emléke, de Endre már szerette volna, hogy a felesége
mellé bújjon éjszakára az ágyába. A baleset előtti estén szeretkeztünk
utoljára, annak meg már tíz éve.
Nem kellett volna itt maradnom, meg kellett volna várni, míg Gábor
emléke halványodni kezd, de nem akart múlni a fájdalom.
Akármerre néztem, minden tárgy, hely őrá emlékeztetett, még az utcai
kapu is. Ezt az állapotot azzal is mélyítettem, hogy minden egyes nap
kimentem a temetőbe. Aztán Endrének elege lett ebből a gyászból, mert egy
hét választott el bennünket a karácsonytól és Emese jött haza. Endre próbált
bevásárolni, szerette volna, ha ezt nem egyedül teszi meg.
– Rebeka, legalább a lányunk ajándékát vegyük meg együtt.
Nem válaszoltam.
Endre soha nem volt vad a szerelmi életünkben, de most megfogta a
két kezem, felemelte és nekinyomott a konyha falának, megcsókolt, egyre
hevesebben és hevesebben. Az erősödő vágyat, amit irántam érzett annyi
éven át, már nem bírta megzabolázni. Éreztem, ahogy visz az ár, vele.
Letépte rólam a blúzom, a nadrágomra is ez a sors várt, kinyitotta a
szobájának ajtaját, az ágyára nyomott, mint egy éhes vad, aki rászabadul a
prédára. Ez Endrénél új volt, de nagyon jól csinálta, a csillapíthatatlan erejét
most átéltem vele. Ettől a naptól kezdve Endre már nem féltőn óvott, a
szexuális ereje dominált kettőnk kapcsolatának elindításában. Ez olyan erős
kapcsot alakított ki köztünk, amit nem lehetett elszakítani. Ahogy teltek a
hónapok, egyre jobban és jobban Endre szerelmét akartam, az olthatatlan
tűz, ami a férjemben lobogott engem is égetett.
– Endre, nem vagy éhes?
– Még nem pirkad, majd később reggelizünk.
Nem akart a karjaiból elengedni, talán attól félt, ez az álom örökre
csak egy álom marad. Megsimogattam a sérült combját, megfogta a kezem
és a mellkasára szorította, pedig régen az ilyen mozdulataim Endréből olyan
izgalmakat váltottak ki, amik az ágyban folytatódtak.
– Ne aggódj, én nem undorodom ettől az állapottól, nekünk ezzel kell
együtt élnünk és úgy érzem, hogy működni fog. Az éjjel amit átéltem veled
nem fogható semmihez, amit az eltöltött éveink alatt tapasztaltam.
– Ez az erős vágy irántad mindig is bennem volt, te tizenhat éves és
gimis voltál, amikor az enyém lettél. Úgy bántam veled, mint egy porcelán
babával, attól féltem, hogy a rendszeres együttléttel sorozatos fájdalmat
fogok okozni neked, ezért óvtalak, védtelek. Ha visszagondolok ezekre az
évekre, most már tudom, hogy nem kellett volna, mert te egy ízig-vérig
izgalmas nő vagy. Házasságkötésünk után már rendszeresebben éltünk
szerelmi életet, de a szülést követően ismét bennem volt a féltés.
Emlékszem, két és fél hónap elteltével te voltál a kezdeményező. Emesét
sokáig szoptattad, és amikor egy édesanya a gyermekét szoptatja, az egy
szemet gyönyörködtető látvány, nem vitt rá a lelkem egy intenzívebb
szerelmi együttlétre. Majd jött a trauma, amikor a szökött rabok meg
akartak erőszakolni, úgy éreztem, megőrülök. Nagyon sokáig nyomasztott,
saját magamat okoltam, hogy nem tudtalak titeket megvédeni. Állandóan
ott lebegett előttem, mi lett volna, ha nincs Cézár. Ez a kutya úgy őrzött
benneteket, mint egy falkavezér, aki védi a falkát, a többi rab már be se
mert mászni az ablakon. Aztán jött a balesetem napja… azon a napon
évekre meghaltam, nem harcoltam értetek és ez egy megbocsáthatatlan bűn.
Nem volt jogom ahhoz, hogy a legszebb emberi érzést, a szerelmet kiöljem
belőled, de az én tragédiám ezt a sorsot szánta volna neked. Voltak olyan
napok, amikor senkit nem tűrtem meg magam mellett, szegény Margit néni
sokszor sírva ment haza, most Gábor ápolása láttán döbbentem rá, hogy ezt
a tragédiát mi ketten, együtt túléltük volna.
– Inkább dobozba zártad magad tíz évre.
– Így is mondhatjuk. Rebeka, te tudtad, hogy Gábor mivel
foglalkozott?
– Igen, embercsempész futár volt, jól beszélte a németet és az angolt,
az biztos, hogy nagyon okosan csinálta, mert nem bukott le.
– Tudom, hogy kik a futárok! A szökni készülő NDK-s
állampolgárokat hamisított NSZK-s személyi okmányokkal és útlevéllel
látják el. A futár által végrehajtott okmánycsere után az NDK-s
állampolgárok NSZK-s úti okmányokkal folytathatták útjukat. Ennek az
anyagi részét általában az NSZK-ban élő NDK-s állampolgárok rokonai
fedezték, a díjszabás 12 ezer-18 ezer NSZK márkáig terjedt, a szökés
nehézségi fokával arányosan. Az embercsempészet az NSZK-ban tisztes
kereskedelmi tevékenységnek számított, ami után jövedelemadót kell
fizetni. Rebeka, Gábor egy-egy akció után mennyi márkát kért?
– Négyezer NSZK márkát, de az utóbbi tíz évben már nem vállalt ilyen
megbízást, a magyarokat nem ő vitte külföldre, hanem az NSZK-s
kapcsolatai.
– Akkor az apám egy bűnszövetkezet oszlopos tagja volt és te ezt a
pénzt örökölted tőle.
 – Ezt mondod te! Amikor két hét választ el bennünket 1989-től és elő
lehet szedni az eldugott valutákat, többek között a miénket is.
– Rebeka, költözzünk a lányunk közelébe, részese akarok lenni az
életének és az unokák születésének, ha elvégezte a főiskolát, ő már nem fog
ide visszaköltözni.
– Mi lesz ezzel a házzal? Cézár sírja itt van a kertben, Gábor is itt
nyugszik a temetőben.
– Megtartjuk, a nyarakat itt fogjuk tölteni, aztán majd egyszer, ha
megöregedtünk, idejövünk meghalni. A halottainkat itt hagyhatjuk, de az
élő szeretteinket én soha többé nem fogom elhagyni. Ne akarj mindenáron
olyan földön élni, ami folyton eldob magától. A kisszobát rendezzük be egy
szentélynek Gábor tiszteletére, mindazokkal a dolgokkal, amik fontosak
voltak a számára.
– Gábor öltönyeit, ingeit nem akarom szétszórni idegen emberek
között, azokat mind az NSZK-ból hozta és gyönyörűek!
– Semmit nem dobunk ki, Rebeka! Ugyanakkora a méretünk, így
minden megmarad nekem. Nem fogunk Gábor dolgaival is úgy tenni, mint
Irma néni házánál, amikor mindent kihordtunk az udvarra, aztán
alágyújtottunk. De most gyere tusolni, reggelizni, utána megejtjük a
karácsonyi bevásárlást, holnap pedig kimegyünk a temetőbe, viszünk a
sírokra karácsonyi koszorúkat.
A reggelink felénél tartottunk, amikor megszólalt az utcai csengő,
Endre ment ajtót nyitni, a kapuban Emma és Herman állt, ők is ott voltak
Gábor temetésén. Endre beinvitálta a vendégeket a lakásba és megkínáltuk
őket reggelivel. Emmának köszönhetően Herman és fiúk Petrik is elég jól
beszélték a magyar nyelvet.
– Elköszönni jöttünk hozzátok, délben visszaindulunk Svájcba, nálunk
most indul a síszezon. Nem maradhatunk tovább, a recepciósra bíztuk a
panzió vezetését és csak reméljük, hogy minden a legnagyobb rendben van
otthon. Hermannal szeretnénk, ha jövő nyáron legalább két hetet
eltöltenétek nálunk. Svájc télen, nyáron gyönyörű.
Örömmel igent mondtam ennek a meghívásnak. Bár ne tettem volna.
Emmával osztálytársak voltunk az általános iskolában, nyolc éven keresztül
padtársak is. Emma a szüleivel 1964-ben elhagyta az országot, azóta nem
voltak Magyarországon, most a szülei haza akarnak települni, a hivatalos
dolgok intézése hosszabb időre itthon tartotta őket.
 Hermannal 1974-ben kötöttek házasságot egy évi ismeretség után,
most ódon kinézetű panziót üzemeltetnek, ami még az 1700-as években
épült és Herman az ötödik generáció, aki ennek a panziónak a tulajdonosa.
Emmának nem született élő gyermeke, volt két vetélése és egy halva
született baba, aki fiú lett volna. Ezek a tragédiák a házasságukat eléggé
megtépázták, olyannyira, hogy Herman viszonyt kezdett az egyik
szobalánnyal, aki terhes lett és szült egy fiút. A szülést követően a
szobalány tisztázatlan körülmények között eltűnt. Herman váltig
bizonygatta Emmának, hogy a lány eltűnéséhez semmi köze. A kisfiú velük
él, Emma Petriknek nevezte el és azóta sajátjaként neveli. Ez a kisfiú
mentette meg a szétzilált házasságukat.
A vendégek távozása után tettük a megbeszélt dolgunkat.
A vacsoránál Endre közölte velem, hogy a lába miatt ilyen hosszú utat
nem tud vállalni, menjek Emesével Svájcba. Ha én előre tudom, hogy mi
vár ránk Emmáék panziójában, biztos, hogy nem indulok el, de még a
lányomat se bíztatom erre a nyaralásra.
Mert azon a nyáron mi Emmával a pokol összes bugyrát megjártuk, de
ez már egy újabb történet lesz.
Emese hazaérkezett a főiskoláról. Tudtuk, ez a karácsonyunk az
eddigiektől most nagyon más lesz, a családot csak mi hárman tudhattuk
magunkénak, de majd az unokák jövetelével a családunk újból sokasodni
fog. Gábor mondta nekem Emese születésekor: „Egy gyermek adja meg az
életünk értelmét, de azt az unokák teszik teljessé”.
A fenyőfánkat, ami a mennyezetig ért, Endre a lányával öltöztette fel
ünnepi pompába. Nekem maradt az asztal terítése és díszítése. Mindezek
elkészültével elegánsan felöltözve körbeültük az asztalt, Endre a vitrinből
kivett három pezsgős poharat és félig megtöltötte azokat pezsgővel, ezután
felemelte a saját poharát és hozzánk szólt.
– Minden vágyam teljesült. Visszakaptam a családomat, a feleségembe
a mai napig szerelmes vagyok, van egy gyönyörű, okos lányom, életünk
legszebb ünnepén, karácsonykor immáron újból együtt vagyunk. Azt
kívánom, hogy ez így maradjon életünk végéig. Ha ezért a boldogságért az
egyik lábammal kellett fizetnem, nem bánom. Boldog karácsonyt, lányok!
Emese annyira elkezdett sírni, hogy alig bírtuk az apjával
megvigasztalni, de ekkor az egész család ledermedt. Halkan nyikorogva
kinyílt a kisszoba ajtaja, feszült várakozással néztünk az ajtóra, hogy most,
ebben a pillanatban Gábor fog kilépni a szobából.
 – Nagyapa szelleme velünk fog vacsorázni!
– Nyugalom lányok, nincs lélekvándorlás, az ajtó meg magától nyílt
ki, mert nem volt rendesen becsukva.
Emese felállt az asztaltól és tett még egy terítéket az asztalra. Ettől a
naptól kezdve mindig volt egy plusz teríték a karácsonyi asztalon.
– Boldog karácsonyt Endre!
– Boldog karácsonyt apa!
Emesével átöleltük a férjemet, és ő magához szorított bennünket. A
szeretet és a jóság belülről fakad és ezt csak egy ilyen embertől kaphatjuk
meg, mint Endre.
 Svájc, 1988 nyara

Hegyeshalomnál zökkenőmentesen átléptük a magyar határt.

Ismételten azok az érzések kerítettek hatalmukba, mint már annyiszor az
elmúlt évek alatt „mint egy ketrecbe zárt madár, akinek kinyílik az ajtó és
szabadon repülhet”. Ennek a ketrecnek az ajtaja immáron végérvényesen és
visszafordíthatatlanul kinyílt, mert 1989. május 2-án megkezdték a
vasfüggöny lebontását, amit június 27-én be is fejeztek. Erről a rendszerről
nekem egy olyan határőr mesélt, aki Hegyeshalomnál szolgált és jómaga is
részt vett ennek a rendszernek a lebontásában.
Az ő elbeszélése alapján egy teljes regényt lehetne szentelni a
témának, de ennek én csak töredékét jegyeztem le. A vasfüggöny a
következőképp nézett ki. A kerítés több részből tevődött össze.
Magyarország felől indulva: elől volt a mélység, ezt követte a vadfogó, a
kis nyomsáv, a vasfüggöny, a manőver út e kettő között TBK oszlopok
voltak elhelyezve, továbbá a nagy nyomsáv és egy újabb vadfogó, majd a
határsáv, végül pedig a műzár.
A határőrök ezt semleges földnek nevezték. A manőver út murvával,
sóderral volt felszórva, ezt a jánossomorjai műszaki század tartotta karban.
A nagy nyomsávot szintén a műszaki század traktorral tárcsázta és
boronálta,. A mélység egy erdős terület volt fenyőfákkal. A határsávban,
ami egész nagy területet foglalt magába, itt búzát és egyéb
haszonnövényeket termesztettek a környékbeli gazdák, akik erre a területre
a gazdasági kapun keresztül jutottak be. E kapu előtt bódé állt, amit a
határőrök bakterbódénak neveztek, itt kérték el az őrök a személyi
igazolványokat, a gazdák kaptak egy piros vagy zöld kártyát . A piros
ideiglenes, a zöld állandó belépőt jelentett, amivel ezen a területen
tartózkodhattak dolguk végeztéig. Kapuzárás általában este hat órakor volt,
kivéve az aratás idején, a bent dolgozó gazdáknak a területet el kellett
hagyni. A bódéknál kilépéskor visszakapták a személyi okmányukat a
kártya ellenében.
A kerítés 24 voltos feszültség alatt állt, váltakozva adta az
impulzusjeleket, ha bárki hozzáért, állat, ember, a rendszer jelzett, de csak
akkor, ha két drót összeért. Ilyen esetben a legközelebbi határőrsről, ahova a
rendszer be volt kapcsolva, a riadócsoport a határt lezárta.
Azt senki nem tudta, hogy viharban villámláskor a rendszer ki volt
kapcsolva, de azt se tudta senki, hogy az ilyenkor kiküldött nyomsávos
határőrök közül mennyien estek áldozatául villámcsapásnak. Csak a család,
akik megkapták a fiuk holttestét. Az aknamentesítésnek és az
aknatelepítésnek szintén számos áldozata volt.
Napjainkban, amikor 2017-et írunk, fontos dátum ez a magyar
történelemben, mert újfent kerítést építettünk. Most a déli határra, de nem a
kifelé igyekvőknek, hanem a befelé jövőknek.
Amikor ma hajnalban elindultunk otthonról, a férjem magához ölelt
bennünket és ezekkel a szavakkal köszönt el tőlünk:
– Épségben gyertek vissza hozzám, már nem élném túl, ha újból
elveszítenélek benneteket.
– Apa, nem lesz semmi baj, ahogy megérkeztünk, telefonálunk!
Nickelsdorfnál beálltunk egy parkolóba, az itt lévő kávézóban
elővettük a térképet. Endre nagyon jó útitervet készített nekünk, ezen még
egy analfabéta is jól eligazodik. A kávénk és a süteményünk felénél
tartottunk, amikor egy ismeretlen férfi lépett az asztalunkhoz. A férfi
úriemberhez méltón bemutatkozott és kézcsókkal akart üdvözölni minket,
de én elkaptam a kezem a szája elől.
– Emese, mondd meg ennek a férfinek, hogy menjen a pokolba!
A lányom próbált szót érteni vele azzal a kevés német nyelvtudásával,
amit a főiskolán egy év alatt tanult.
– Anya, ez a férfi azt kérdezi, hogy mi vagyunk-e a futárok.
– Gyere Emese, üljünk vissza az autóba és induljunk, nekünk ezzel a
férfivel semmi dolgunk.
A férfi az autópályán több kilométer hosszan a nyomunkban volt,
aztán eltűnt, hogy melyik kijáratnál hagyta el az autópályát, nem tudni.
Münchentől tíz kilométerre lehettünk, amikor hosszú kocsisor kezdett
előttünk kirajzolódni. A belső sávban araszoltunk előre, majd beértük a
baleset helyszínét. A döbbenetnek nem tudom mennyi változata van, de az
mind kiült az arcunkra.
 – Úristen anya! Ez tényleg elment a pokolba!
A következő pihenőnél megálltunk, az itt lévő kávézó teraszán
próbáltuk a kialakult káoszt apránként a fejünkben sorba rakni és logikusan
gondolkodni.
– Anya, mi ez a zűrzavar körülöttünk?
– Fogalmam sincs, de ezt édesapádnak nem mesélhetjük el, mert
szívrohamot kap. Visszaforduljunk?
– Ne forduljunk vissza, lehet, hogy csak egy szerencsétlen véletlen,
hogy ez az ember balesetet szenvedett.
– Emese, ez a férfi akart tőlünk valamit és az összetört autóban se élő,
se holt ember nem volt, de még az autó mellett se láttam hullazsákban a
földön tetemet.
– Lehet, hogy már elszállították.
A kávénk és az ásványvíz elfogyasztása után visszaültünk a Passatba,
további utunkon is a lányom vezetett. Több helyen már nem álltunk meg,
úgy éreztük, nem vagyunk biztonságban és ami azt illeti az autópálya se
tűnt túl biztonságos helynek.
Délután hat órakor átléptük a svájci határt. A vámosok elkérték az
útlevelünket, a kocsi papírjait és a jogosítványt. Az úti okmányok és a
csomagtartó ellenőrzése után elköszöntek tőlünk.
St. Gallennél a megbeszélt helyen megálltunk az út menti parkolóban.
Mielőtt szétnyitottuk volna Svájc térképét egy női kéz megkopogtatta az
autónk ajtajának üvegét. Emma és Herman állt előttünk teljes
valóságukban, kinyitottam a kocsi ajtaját és egymás nyakába ugrottunk.
– Késtetek Rebeka! Aggódtunk értetek, hogy épségben ideérjetek!
– A Müncheni autópályán baleset volt, amiatt nem értünk ide időben.
Este fél tíz volt, mire megérkeztünk Emmáék otthonába, ami a panzió
mellett volt. Gyönyörűen berendezett lakásba invitáltak, ez a háziasszony jó
ízlését tükrözte. Az előszoba két részből áll, balra egy hatalmas nappali,
ami magába foglalta a konyhai részt is a legmodernebb konyhai gépekkel
felszerelve. A nappaliból kétszárnyas üvegajtón keresztül a ház teraszára
léptünk, ennek folytatásaként terült el a kert, ami úgy nézett ki, mint egy
arborétum. Jobbra kapott helyet két hálószoba fürdőszobával és
mellékhelyiséggel. Az előtérből egy faragott falépcső az emeletre vezetett,
ahol négy kisebb szoba egy tusoló és mellékhelyiség volt. Mi a földszinti
részt választottuk. Emese elmesélte Emmának, hogy Nickelsdorfnál egy
német férfi futárnak vélt bennünket.
 – Rebeka, ti Gábor hagyatékából hoztatok valamit? – kérdezte Emma
óvatosan.
– Nem! – vágtuk rá egyszerre Emesével.
Ez a téma a továbbiakban már nem volt megbeszélés tárgya. A
háromszintes ódon panzió és a lakás erkélye roskadozott a rengeteg piros
futómuskátlitól. E mesebeli birtokhoz tartozott egy gyönyörű gondozott
park, sífelvonó és istálló, benne hat pompás paripával és egy nyárilak, itt élt
– immáron harminc éve – a kertész a családjával. A hófödte hegyek
koszorúként ölelik körbe ezt a csodálatos birtokot. A levegő tisztasága
szinte kettészelte a tüdőnket, az egész táj, amerre a szem ellát
lélegzetelállítóan gyönyörű, amit leírni nem lehet csak az agyunkba
elraktározni e táj lenyűgöző pompáját és szépségét. Svájc méltó az „Európa
gyöngyszeme” címre.
– Rebeka, ez lesz az otthonotok három hétig, érezzétek jól magatokat,
mi keveset tartózkodunk a lakásunkban, általában a panzióban alszunk.
Ezzel elviharzott. Emesével kipakoltuk az autó csomagtartóját és
berendezkedtünk, majd birtokba vettük a fürdőszobát. Éhesek és fáradtak
voltunk. Most nem szerettünk volna lemenni a panzióba vacsorázni, mivel
ott telt ház volt, de Emma gondoskodott arról, hogy ne haljunk éhen. A
fürdőszobából kilépve a nappaliban terített asztal várt ránk.
Elfogyasztottuk a sült csirkét krumplipürével, ittunk hozzá egy-egy pohár
bort és bebújtunk az ágyunkba, amit a szobalány már jó előre elkészített
számunkra. Emese nem a szobájába vonult vissza, hanem átcuccolt hozzám,
az én ágyam három embernek is bőséges helyet biztosított egy pihentető
éjszakai alváshoz. Nem telefonáltam Endrének, hogy épségben
megérkeztünk, de ezt Emma megtette helyettünk. A zajos nappalt lassan
felváltotta az éjszaka csendje. Hallottuk, hogy a szobapincér elviszi a
maradék ételt és a mosatlan tányérokat, poharakat. A panzióból halk
zeneszó szűrődött be hozzánk a nyitott ablakon át, ami megnyugtatóan
hatott a lányomra, mert egyenletesen szuszogott mellettem.
Miért kérdezte Emma, hogy hoztunk-e otthonról valamit? Ezt a
kérdését nem tudtam kiűzni a fejemből. De azt se, hogy az a német férfi
honnan tudta, hogy mi ezen a napon lépjük át az osztrák határt.

Ránéztem az órára, ami a mellettem lévő éjjeli szekrényen volt, a

percmutató némán járt körbe, nemsokára éjfél lesz. A hold fénye
ezüstszálakkal fonta be a kerti tó tükrét, ami a szobám mennyezetére
vetítődött. Néztem e fények ördögi táncát mindaddig, míg érezni kezdtem,
ahogy az álom lassan elnehezíti a szemem. Talán már álmodtam is, amikor
hirtelen újból az ébrenlét állapotába kerültem. Hogy lehettem ennyire hülye,
hogy erre nem jöttem rá. Felugrottam az ágyamból és átszaladtam a
panzióba.
– Rebeka, drágám, miért nem alszol?
– Emma, az a férfi a határnál azt hitte, hogy hoztunk otthonról valamit
és te is ezt kérdezted. Én a hatvanas években örököltem egy házat, amit
Gábor megvett tőlünk, de neki nem a ház kellett, hanem ami az utcai
szobába volt befalazva.
– Mi volt az?
– Egy kézirat, nem tudom mit tartalmazott, de miután Gábor magához
vette, évekre eltűnt az életünkből.
– Ez pontosan mikor volt?
– Azt hiszem 1966 nyarán.
– Gábor ezen a nyáron, sőt még az őszön is itt lakott a panzióban.
– Emma, szerintem ezt a kéziratot itt rejtette el nálatok. Hol volt a
szobája?
– Az a legfelső szinten a folyosó végében. Gyere, kutassuk át a szobát,
azt soha nem szoktuk szállóvendégeknek kiadni, le van zárva, mert még
Gábor dolgai vannak benne. Halála előtt telefonált, hogy eljön értük, de erre
már nem adódott lehetősége, a betegsége és a halála közbeszólt. Várj meg
itt, én lemegyek a recepcióra és felhozom a kulcsot.
Teljes nyugalomban vártam Emmát, nem féltem attól, hogy a régi
emlékek eluralkodnak rajtam, inkább izgatott lettem, hogy most fény derül-
e Gábor titkos életére, aminek én csak a töredékét ismertem.
Emma kisvártatva visszajött, kezében a kulcs és egy üveg finom bor.
Követtem őt az emeletre és a folyosó végén lévő szobáig. Elém tárult Gábor
második élete, félnem kellett volna, hogy valami olyasmit tudok meg, ami
talán a velem eltöltött évek hazugságára derít fényt.
Az ismerős illat, amit tíz éven keresztül éreztem itt, ebben a szobában
is jelen volt. Gábor parfümje teljesen beivódott a kisszoba összes zugába.
Az íróasztalon egy bekeretezett fénykép, Gábor gyermekkori mása.
Kezembe vettem a képet.
– Rebeka, ő Gábor fia.
Mint akit megcsípett a darázs, tettem vissza a képet a helyére.
–Nem is tudtam, hogy Gábornak van egy fia.
 – Csak volt, meghalt, tüdőgyulladás vitte el. Gábor nem élt kettős
életet, ez a fiú 1952-ben született és 1960-ban halt meg, az édesanyja a
szülést követően pár napra rá elhunyt. A fiút a nagyszülők nevelték, úgy
tudom, hogy már ők sem élnek. Többet nem tudok róluk, nem szívesen
beszélt életének erről a részéről, de rólad és Emeséről annál többet. Ha te
kerültél szóba, a szemei felragyogtak, sugárzott belőle az a határtalan
szerelem, szeretet, amit irántad érzett.
– Felbontod már azt az üveg bort, amit a kezedben szorongatsz?
Emma felnevetett és miközben kibontotta a bort, tovább mesélt
– Évekkel ezelőtt, azt hiszem egy késő nyári napon beszéltem vele
utoljára, ez a beszélgetés inkább olyan gyónásféle volt a részéről. Azt
mondta, az égiek előtt felelnie kell azért a tettéért, amit elkövetett, mert
elhallgatta előtted azt, hogy Endre él.
– Ez nemcsak Gábor bűne volt, hanem Endréé és a szüleimé is.
– Azon a napon Dosztojevszkijtől idézett nekem: „Vannak apák és
állatok, akik csak nemzenek.” Én nemzettem két nőnek egy-egy fiút, de
csak egyetlen egy nőt tudtam őszintén tiszta szívvel szeretni. Ez a nő te
voltál Rebeka.
Emma valami viszont vallomást várt tőlem, de ezt a beszélgetést
inkább megpróbáltam az ő magánélete felé terelni.
– Te szereted még Hermant? Hiszen megcsalt, és más nő szült neki
gyereket. A jó híretek akkor nem szenvedett csorbát?
– Akkor ez nem érdekelt, most meg már miért érdekeljen. Azt hiszem,
megbocsátottam Hermannak, mert Petriket nagyon szeretem, még hálás is
vagyok a sorsnak, hogy ő az életem része lett. Minden szörnyűséget túl
lehet élni, amit a sors szab ki ránk, mert az idő lassan begyógyít minden
fájdalmas sebet, az nem lehet, hogy az embert élete végéig csak fájdalom,
keserűség és szomorúság kísérje.
Az üveg bor elfogyott. Amíg Emma a pincéből hozott egy újabb
üveggel, addig én kinyitottam a szekrényeket. Nem sok minden volt benne.
Öltönyök a hozzávaló ingekkel, cipők és fehérneműk. Emma visszajött,
kezében újabb üveg bor.
– Emma, ha ezt mi megisszuk, nagyon berúgunk.
– Nem baj, annyira örülök nektek, ezt meg kell ünnepelni.
Rutinos kézmozdulattal bontotta ki az üveget, majd megtöltötte a
poharainkat a több éves nedűvel, ami szinte itatta magát.
 – Rebeka, szerintem Gábor nem itt rejtette el a kéziratot, hanem ki se
hozta Magyarországról. Ha annyira titkos dolgokat tartalmazott, hogy még
a közeletekből is eltűnt egy időre, nehogy bajba sodorjon benneteket, akkor
nem tartom valószínűnek, hogy ezt itt rejtette el nálunk.
– Pedig ez a kézirat itt van, Svájcban, pont amiatt nem tartotta otthon,
hogy ne minket sodorjon bajba. Magyarországon halottá nyilvánították,
még a helybeliek sem ismerték fel az álnév és a szakáll mögött rejtőzködő
Gábort. Két útlevele volt, egy német és egy magyar, de hiszen te ezt tudod,
mert barátok voltatok és sokat időzött itt nálatok. Mi volt Gábor német
neve?
– Hans Müller.
– Emma! Endre vajon tudja, hogy volt egy féltestvére?
– Szerintem nem, de ha rajtam múlik ennek a titoknak a feltárása,
akkor ez a titok örökre titok marad. Fölöttünk már a padlás van, majd
holnap ott is szétnézünk.
A szemem újból és újból rátévedt az íróasztalra, mintha azt mondaná,
gyere kutass át. Felálltam a fotelból, az íróasztalhoz léptem, kihúztam az
összes fiókot, leraktam a szőnyegre.
Megjegyzem ezt az íróasztalt az 1800-as években készítette egy
asztalos, olyan nehéz, hogy három megtermett férfi ereje kellett a
megemeléséhez. Ezeknek a régi bútordaraboknak mindig volt valahol egy
rejtett zuga. A kézzel megmunkált lábai olyan vastagok, hogy egy ház
födémét is elbírták volna.
– Rebeka, borítsuk fel, úgy jobban meg tudjuk vizsgálni az alját.
Minden erőnket latba vetve harmadjára sikerült felborítani az asztalt,
akkora volt a csattanás a szobában, hogy beleremegett a panzió, az alattunk
lakó vendégnek még a mennyezeti csillára is kilengett.
– Hozok a recepcióról egy zseblámpát, mert eléggé gyér itt a világítás.
Emma mezítláb, kissé csámpásan és dudorászva elindult lefelé a
lépcsőn, a bor már jól láthatóan megtette hatását.
Herman a vendégekkel a szalonban pókerezett.
– Emma, hogy nézel ki?
– Sehogy drágám.
– Azt látom! Mi volt ez a nagy robaj, ami lehallatszott az emeletről?
– Mi nem hallottunk semmit, biztos a kertész rókára lőtt.
– Ez robaj volt, nem dörej! Visszakísérjelek az emeletre?
– Nem kell, magamtól is odatalálok.
 – Miért van szükséged arra a zseblámpára?
– Egér van a szekrény alatt.
Herman mosolygott.
Megkezdtük az íróasztal átvizsgálását, se egy rést, se egy pici kart nem
találtunk, amit el lehetett volna fordítani vagy mozdítani. Ráadásul
Emmának meghúzódott a dereka, most már úgy ment le a lépcsőn, mint egy
csípőficamos, mert azt találta ki, hogy lefűrészeljük az íróasztal lábait.
Herman még a szalonban pókerezett, Emma hiába akart csöndesen
kiosonni a hátsó ajtón, a férje észrevette.
– Hát te hova mész?
– Konzultálnom kell a kertésszel.
– Drágám, hajnali két óra van, a kertész alszik!
– Az nem baj!
Herman a fejét csóválva mosolygott. Emma kis idő múlva visszajött,
egyik kezében fűrész, a másikban kalapács, a hóna alatt egy újabb üveg bor,
mert az előző üveg kiborult a szőnyegre.
– Emma, ha most mi amputáljuk Herman ükapja íróasztalának a lábait,
akkor a férjed máglyán fog minket elégetni a panzió előtt.
– Akkor most mitévők legyünk?
Emma ráült a felborított íróasztal egyik lábára, én meg vele szemben a
másikra. Abban a pillanatban, ahogy leültem megmozdult alattam az asztal
lába. Felugrottam.
– Ez a láb biztos, hogy kivehető!
Csakhogy az nem ment olyan egyszerűen, mint ahogy azt elképzeltem.
Hogy az íróasztalt megszabadítsuk a lábaitól, össze-vissza tekergettük,
feszegettük, mire egyszer csak megadta magát. Kiesett belőle egy pici
doboz, benne egy kulcs meg valami számok felírva egy cetlire.
– Emma! Ez a kulcs biztos, valamelyik bankban elhelyezett kazettát
nyitja, a kézirat ott van elzárva, különben miért dugta volna ide Gábor a
kulcsot? Soha nem találjuk meg ennek a kulcsnak a bankját.
– Én tudom, hogy melyik bank széfjéhez való ez a kulcs, mert
Gáborral voltam, amikor széfet bérelt Zürichben. Tedd a kulcsot a
melltartódba, hétfőn bemegyünk a bankba és megtudjuk, hogy mit rejt a
kazetta.
Mire hajnalodott úgy berúgtunk, hogy egyikünk se emlékezett arra,
hogy kerültünk a saját ágyunkba.
 Késő délután ébredtem fel. A fejfájás, ami a fejemben lüktetett, olyan
érzés volt, mintha a favágó egy egész erdőt az én fejem tetején aprítana fel.
Kopogtak az ajtómon, Herman nevetve hozta az aszpirint egy pohár víz
kíséretével.
– Lányok, ti az éjjel rendesen kiütöttétek magatokat, nekem kellett az
ágyatokba cipelni egyenként benneteket. Te sírtál, Emma nevetett és
mindenáron szeretkezni akart velem.
–Sajnálom, hogy ilyen gondot okoztam neked.
– Ne sajnáld, örülök, hogy jól érzitek magatokat nálunk.
– Visszautasítottad Emmát?
Herman mosolyogva válaszolt.
– Az ital hatására az ember felfokozott érzelemmel éli át a szerelmet,
de ha kitisztult a feje, akkor ennek a szerelemnek már csak a felét érzi a
másik iránt.
– Emese hol van?
– Kilovagolt a lovásszal.
– Iszonyú éhes vagyok! Endre telefonált?
– Igen, Emese beszélt vele. Míg a fürdőszobában foglalatoskodsz,
addig a pincér megteríti az asztalt. Veled tarthatok vacsorára?
– Örömmel venném!
Tusolás után felfrissülve, a fejfájástól megszabadulva helyet foglaltam
az asztalnál. A pincér Herman terítékét velem szemben helyezte el. Ő
rántott csirkét rendelt sült krumplival, salátával, én báránysültet
választottam krumplipürével, kovászos uborkával
– Vacsora után megmutatom a birtokot, ha van hozzá kedved.
– Mindenképp, gyönyörű ez a hely! Tegnap este, amikor kiszálltam az
autóból olyan érzés kerített hatalmába, mintha csodaországba érkeztem
volna.
– Büszke is vagyok rá! Ez az életem, ezt fogja a fiam örökölni és
továbbvinni.
– Herman, te szereted Emmát?
– Igen, Petrikkel ők az életem értelme.
Azt már nem mertem megkérdezni, hogy mi lett a szobalánnyal. Ez
nem tartozik rám és jogom sincs ahhoz, hogy belemásszak a múltjuk
legfájdalmasabb részébe, amire majdnem ráment a házasságuk.
– Tudom, mire vagy kíváncsi Rebeka.
 Mindenről beszélt, ami megtörtént velük, nem szépítette az
eseményeket.
Felállt az asztaltól és úgy folytatta a történetet. Néztem Herman arcát,
alapjában véve egy jóképű magas férfi, intelligens és okos. A testfelépítése
arányosan izmos, a sok lovaglás karbantartja a testét. A történet végén
Herman egyből témát váltott.
– Rebeka, Emmával mit találtatok Gábor szobájában? A feleségemet
hiába faggatom, azt mondja a tegnap éjjelre egyáltalán nem emlékszik.
– Nem találtunk semmit!
– Ezt nem hiszem el! Rebeka, ez nagyon fontos!
– Kinek?
Ebben a pillanatban úgy néztünk egymás szemébe, mint két ellenfél,
aki párbajra készül.
– Amikor Gábort eltemettük, örökre lezárult életemnek az a szakasza,
és nem akarok a múltjának a része lenni, mégis úgy csöpögtetitek nekem,
mint mézet a vajas kenyérre. Ha nem áruljátok el, mi volt az íróasztalban
elrejtve, nem tudlak titeket megvédeni.
– Miről beszélsz? Én nem kérek védelmet!
– Látom nem értesz meg! Gábor Passatjával jöttetek hozzánk!
– Nem! Ez az autó Emeséé, Gábortól örökölte.
Ez a szópárbaj nem a kettőnk barátságát mélyítette, feszültséget szított,
éreztem, ahogy a levegő vibrálni kezd körülöttünk. Úgy éreztem, csak két
lehetőségem van. Vagy most, ebben a pillanatban összepakolunk és
hazamegyünk Emesével, vagy kívülállóként figyelem az események
torlódását és Hermanra bízom a kusza szálak kibogozását, amik már
fojtogatni kezdtek. Az utóbbi mellett döntöttem.
– Egy banki széf kulcsa volt az íróasztalban.
– Hol van az a kulcs Rebeka?
– Az éjjeli szekrényem fiókjában.
– Ide adod?
– Igen.
Kihoztam a kulcsot és Herman tenyerébe ejtettem, remélve, hogy ezzel
ezt a témát örökre lezártuk.
Emma lépett be a nappaliba, úgy nézett ki, mint egy koporsóban fekvő
halott a ravatalon.
– Pocsékul nézel ki drágám - szólt hozzá Herman.
 – Úgyis érzem magam, de a pocsék szó az enyhe kifejezés erre az
állapotra.
– Kérsz egy aszpirint?
– Köszönöm, már vettem be két szemet. Farkaséhes vagyok!
Emma helyet foglalt az asztalnál, a mellettem lévő széken, a pincér
újabb terítéket és egy újabb adag vacsorát szolgált fel. Emma úgy tömte a
szájába a báránysültet, mint egy pufók ovis, aki attól fél, hogy lemarad a
repetáról. Herman mosolyogva nézte a feleségét, a viharfelhőknek már
nyoma sem volt az arcán.
– Herman, ki rakott rendet Gábor szobájában?
Még most is úgy beszélnek ők ketten Gáborról, mintha élne.
– Én kértem meg a személyzetet. Az íróasztalt meg nem kellett volna
felborítani, mert az asztallapot el lehet fordítani.
– Köszönöm, de még úgyis bőven lesz dolgunk azzal a szobával.
Herman kíváncsi szemekkel nézett a feleségére, de Emma nem
részletezte, hogy mire gondol, nem feszegette a témát. Vacsoránk
végeztével kiültünk a teraszon lévő kerti asztalhoz, Herman borozott,
nekünk viszont a borosüveg puszta látványa is hányingert és hidegrázást
okozott. Nem úgy a jeges limonádé, mert azt pohárszámra ittuk Emmával.
– Lányok, van két órátok, hogy elkészüljetek az esti táncmulatságra.
Emmával egyszerre mondtuk.
– Ezt kihagyjuk!
– Nem kell inni és táncolni, csak figyelni a vendégeket, mert én
pókerezni fogok.
– Erre talán használhatók lehetünk, de éjfélkor elvonulunk aludni.
Ezt megbeszéltük.
Emmával az étterem egyik sarkában lévő asztalnál foglaltunk helyet.
Innen beláttuk az egész ebédlőt és azt a részt, amit az alkalmazottak erre az
estére tánctérré alakítottak át. Nem értettem, miért kell nekünk a
vendégeket figyelni.
Emese egész délután a lovászfiúval lovagolt, az est további részét is
együtt töltötték, legalább a lányom jól érzi magát, mert ez rólam nem
mondható el.
Este tíz óra volt, Emma a mellettem lévő széken látványosan ásítozni
kezdett, de az arca már visszanyerte az eredeti színét. Herman mosolyogva
közelített felénk, kezében két pohár gyümölcskoktéllal.
– Lányok, ezt igyátok meg, ettől jobban lesztek.
 Majd látványos szenvedésünkön nevetve visszaült a tegnapi vendégek
közé pókerezni. Éjjel tizenegy óra volt, úgy döntöttem – és ezt közöltem is
Emmával –, hogy megyek és lefekszem. Éreztem, ha még öt percet itt kell
ülnöm, lezuhanok a székről vagy a szék dob le az ebédlő kövére, mert a
másnaposság az álomkórral és a fizikai fájdalommal párosulva olyan erővel
nehezedett rám, mint egy malomkő.
– Veled tartok, felmegyek az emeletre aludni.
Felálltunk az asztaltól, szóltunk Hermannak, ő jó éjszakát kívánt
nekünk. Elindultunk Emmával a kijárati ajtó felé, amikor a figyelmem egy
nőre és egy férfire összpontosult. Az emeleti lépcsőn jöttek lefelé karon
fogva, önfeledten beszélgettek, nevettek. Éreztem, ahogy lelassul a
szívverésem és a vérkeringésem. Ez a nő Helga, Endre régi barátnője! A
szépsége huszonöt év elteltével sem kopott meg. Emlékszem, amikor annak
idején Endrétől elbúcsúzott az utcai kapuban. Hogy került ez a nő ide?
– Rosszul vagy, Rebeka? Elsápadtál!
– Ismered azt a párt, akik most jönnek le a lépcsőn?
– Nem.
– Azt hiszem összetévesztettem a nőt valakivel, nem érdekes.
– Akkor jó – nyugodott meg Emma.
A lakás bejáratához nem kellett kulcs, mert az ajtó résnyire nyitva volt.
Nem mertünk bemenni a lakásba, visszasiettünk a panzióba. Emma az
ajtóból intett a férjének, mi kimentünk a teraszra, megvártuk míg Herman a
pókert ott tudta hagyni.
– Mi baj van, lányok?
– Valaki betört a lakásba, nyitva van az ajtó.
Herman visszament a panzióban lévő irodájába, majd kisvártatva
megjelent az ajtóban.
– Maradjatok itt!
– Nem! Veled megyünk.
Követtük Hermant a lakásig, aki a bejárathoz érve elővette a
pisztolyát, de az ajtó zárva volt.
– Nem tört ide be senki! Lányok, ti még nem józanodtatok ki!
– Menj a fenébe! – csattant fel Emma.
Megkerültük a házat, a teraszajtó is zárva volt, amit most Emma
kulccsal kinyitott. A lakás nem volt felforgatva, csak az én szekrényemben
lévő ruhák voltak kissé átrendezve. Herman szerint én nem emlékeztem
arra, hogy a szekrénybe tegnap este a ruháimat milyen sorrendben pakoltam
be.
– Feküdjetek le, én visszamegyek pókerezni, a lakásban nem járt senki.
Emmával értetlenül néztünk egymásra és Herman után, ahogy faképnél
hagyott bennünket.
– Úgysem tudunk most elaludni. Gyere, visszamegyünk Gábor
szobájába és darabokra szedünk minden bútordarabot.
Emma arcán a dacot most felváltotta a düh. A hátsó ajtón osontunk fel
az emeletre, Gábor szobájából az ajtó alatti résen fény szűrődött ki.
– Van valaki a szobában, látni lehet, ahogy a cipője időnként elzárja a
kifelé szűrődő fényt.
– Gyere, bemegyünk a vasalószobába, innen egészen Gábor szobájáig
belátható a folyosó. – suttogta Emma a fülembe
– Szóljunk Hermannak – súgtam oda.
– Fölösleges, nem fog hinni nekünk, egyfolytában azt ismételgeti,
hogy még nem józanodtunk ki.
Néma csöndben figyeltük az ajtót, az izgalomtól hol a forróság, hol a
hidegrázás vonult át rajtam. Szent meggyőződésem volt, hogy valamelyik
alkalmazott fog kijönni a szobából. Hajnali két óra lehetett, a zsibbadás a
végtagjaimban felváltva vágtázott egészen az agyamig, úgy éreztem menten
agyvérzést kapok. A várakozással eltelt időt nem tudtam megsaccolni, mert
egy örökkévalóságnak tűnt mire kinyílt az ajtó. Emmával tátott szájjal
néztünk egymásra, hang nem hagyta el a szánkat, csak tátogtunk, mint a
partra sodródott hal. Az ajtón nem más lépett ki, mint Helga és egy férfi.
Óvatosan becsukták és kulccsal bezárták az ajtót. A férfi a kulcsot Helga
retiküljébe tette, a legnagyobb nyugalommal elindultak a lépcsőn lefelé.
– Rebeka, ezek ellopták a szoba kulcsát! De vajon mit kerestek? Várj
meg itt, lemegyek a recepcióra!
– Holnap beszélnem kell Endrével, tudnom kell, hogy Helga honnan
ismerheti Gábort.
Pár perc várakozás után Emma nagyon dühösen jött fölfelé a lépcsőn.
– Ezt nem fogod elhinni, a szobakulcs a recepción volt a helyére
felakasztva!
– Ezek szerint a mi lakásunkban is ők jártak és oda is van kulcsuk!
Emma kinyitotta az ajtót, első ránézésre úgy tűnt, minden a helyén
volt.
– Rebeka, mondd azt, hogy mélyen alszunk és álmodunk.
 – Nem alszunk és nem álmodunk, én ismerem ezt a nőt, a neve Helga,
Endre barátnője volt még a hatvanas években. A férfi, akivel itt tartózkodik
a panzióban, az nem lehet a férje, ahhoz túl fiatal.
Emma úgy nézett rám, mint egy földönkívülire, aki most fog beszállni
az űrhajóba.
– Amikor először találkoztál vele, még kislány voltál, hosszú befont
hajjal, és ez a nő úgy tudta, hogy Endre lánya vagy, vagyis Gábor unokája,
a szobádat ezért kutatták át, ez logikus. Szólok a kertésznek, hogy cserélje
ki a zárakat a lakásajtón.
– Emma, ez már a második éjszaka, hogy nem alszunk, csak
nyomozunk, mint az öreg hölgy, Miss Marple. Fáradt vagyok, feküdjünk le.
Emma nevetett.
A panzió elcsendesedett, a vendégek nyugovóra tértek, a recepciós
lekapcsolta a csillárok fényét. Az oldalfalon lévő égők félhomályba
burkolták az ebédlőt. Elindultunk az emeletről lefelé a lépcsőn, de a
középső szinten megtorpantunk és a kézzel faragott védőkorlát mögé
lapultunk, a rések mögül figyeltünk, hallgatóztunk, innen beláttuk az ebédlő
minden zugát.
Herman élesen vitatkozott egy férfivel németül.
– Ez a férfi ott volt Gábor temetésén! – súgta a fülembe Emma.
– Nem ismerem.
A férfi háttal állt, így az arcát nem láthattam.
Egy temetésen nem szoktunk ismeretségeket kötni, ilyen szertartáson
mindenki a gyász fájdalmát éli át. Amikor Gábort temettük, csak a részvétet
nyilvánítók arcára emlékszem, ez a férfi nem volt közöttük.
A férfi hangnemet váltott és nyugodtan próbált beszélgetni. Herman
magabiztosan nézett a férfi szemébe, nem engedte, hogy a félelem úrrá
legyen rajta, mert tudta, hogy a férfi zsebében pisztoly van, hiszen a jobb
kezét állandóan az öltönyének a zsebében tartotta. Herman itallal kínálta a
férfit, ezzel nemcsak a közöttük lévő feszültséget próbálta oldani, hanem
arra kényszerítette vele a férfit, hogy kivegye a kezét a zsebéből.
A férfi elfogadta az italt és ezt a pillanatot használta ki Herman. Gyors
mozdulattal letette a poharát a bárpultra, kirántotta a pult alatt lévő
hangtompítós pisztolyát és lelőtte a férfit. Úgy éreztem, most kaptam
agyzsugort. Ránéztem Emma vértelen arcára és megfogtam a kezét.
Remegett, a fogai úgy vacogtak, mint akit az Isten hidege kirázott. Az én
fejemben pedig az a gondolat zakatolt, hogy a halál sohasem onnan
érkezik, ahonnan várjuk.

Remélem az elmúlásom nem itt fog bekövetkezni, ebben a panzióban

és főleg nem Svájcban, de nem is golyó által. A férfi elvágódott a panzió
kövén, hallottuk, ahogy elhaló hangon nyöszörög, aztán elnémul. Herman a
halotthoz lépett, átkutatta a zsebeit, kivette belőle a pisztolyát és az iratait,
ezeket a dolgokat a bárpult alá tette. Kinyílt a hátsó ajtó, a kertész és a
recepciós jelent meg. Nem értettem mit mondott nekik Herman, mivel
németül beszélgettek, de pár perc múlva nyelvtudás nélkül is rájöttem. A
kertész betolta a talicskát az ebédlőbe, Hermannal beemelték a holttestet,
majd a kertész kitolta azt a hátsó ajtón. Herman mindezek után a
recepcióssal hozzálátott a férfi vérének feltakarításához. Ennek végeztével a
felmosó vödörrel, a felmosó ronggyal, a férfi irataival és pisztolyával
szintén a hátsó ajtón elegánsan távoztak.
– A férjem egy gyilkos! A szobalányt is biztos ő ölte meg.
– Emma, a férfinél pisztoly volt, meg akarta ölni Hermant. Nem
hiszem, hogy a férjed lelkén száradna a szobalány eltűnése! Hova viszik a
hullát?
– Bedobják a tóba! Gyere, menjünk utánuk a bokrok mögött, végig
takarásban leszünk, éjszaka csak minden harmadik kandeláber világít, ha a
tóba dobják a holttestet, akkor Herman egy hidegvérű gyilkos!
– Akkor is azt fogod mondani, hogy hidegvérű gyilkos, ha a kertbe
fogják eltemetni?!
– Az nem valószínű, mert a kutyák ki fogják kaparni a földből a
holttestet.
Ez egyre jobb, gondoltam magamba. A tó környékén egy árva lélek
sem volt. Leültünk a tóparti padra, lassan hajnalodott, a madarak is
ébredeztek. A vadkacsák kezdtek előbújni, róluk mindig az apám jut az
eszembe. Emma rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy a háborítatlan
csendben néha egy-egy hal kidugja a fejét a tóból.
– Emma, mit mondott Hermannak az a férfi?
– Nem értettem tisztán, mert erős akcentussal beszélt. Valamilyen
kulcsot kért, amit Gáborra bízott a háború után.
Emma hirtelen felugrott a padról olyan hévvel, mint aki hangyabolyba
ült.
– Tudod, hogy hová vitték a holttestet?!
 – Fogalmam sincs.
– A temetőbe, ott soha senki nem fogja megtalálni. Nézd, résnyire
nyitva van a kiskapu! Ezt mi soha nem hagyjuk nyitva! Gyere reggelizni,
kávézunk, aztán kimegyünk a temetőbe!
Herman még nem volt itthon, a panzió is aludt. Emmával virslit
főztünk, teát és kávét készítettünk. Emese a kávé illatára felébredt, kijött a
nappaliba.
– Anya, hol csavarogtatok egész éjjel, az ágyad érintetlen!
– Ez hosszú, majd elmesélem, feküdj vissza az ágyadba, még csak
hajnali hat óra van!
A kávénkat a teraszon ittuk meg. Nem voltunk álmosak. Emma
felment az emeleti fürdőszobába, ezt tettem én is itt a földszinten. Nem
feküdtem bele egy nagy kád vízbe, mert tudtam, hogy a meleg víztől el
fogok aludni, így csak tusoltam. Felfrissülve jöttem ki a fürdőszobából,
Emma már a nappaliban egy újabb adag kávét főzött. Herman a terasz felőli
ajtón belépett a nappaliba, a vér a megfagyott a láttán az ereimben.
– Lányok, ti ilyen korán felkeltetek, készültök valahová?
Emma teljes nyugalommal válaszolt a férjének.
– Igen drágám, Rebekával kirándulni megyünk.
– Már ideje, hogy a vendégünknek megmutasd a környéket. Megyek
és készíttetek magamnak reggelit, vacsoránál találkozunk.
A jelenlétemben Emma és Herman mindig magyarul beszéltek.
– Rebeka, nem maradok Svájcban! – Emma ezt a kijelentését a temető
felé vezető úton adta értésemre. – De először felgöngyölítem ezt az ügyet! –
jelentette ki egy profi nyomozó magabiztosságával.
– Mi lesz Petrikkel?
– Magammal viszem!
– Emma, tudod te, hogy mi lesz ennek a következménye?!
Emma nem taglalta tovább az elképzeléseit. A temetőőr már kinyitotta
a kovácsolt vasból készült ajtót. Itt az egész temető így volt körbekerítve,
nem úgy, mint odahaza, ahol éjnek idején lebontják a drótkerítést, kiássák a
földből a betonoszlopokat, teherautóra pakolják az egészet és eltűnnek vele
az éj leple alatt. A tettes ismeretlen, szóval a rendőrség lezárja az ügyet.
Miért is foglalkozzunk a halottainkkal, hiszen ők már úgyis halottak –
jutott hirtelen az eszembe.
Egyik évben Mindenszentek napján az apám sírjához igyekeztem,
kezemben egy csokor fehér krizantémmal és egy szál gyertyával. A temető
ezen a napon, mintha egy kicsit életre kelne, rengeteg gyönyörű virág
árasztja el a sírokat, az imbolygó fénnyel égő mécsesek bevilágítják az örök
sötétség birodalmát. Egy idős néni keltette fel a figyelmem. A fejfára, a
férje és a fia neve volt bevésve. A dátumról láttam, hogy a férje húsz éve
halt meg, a fia alig egy éve. Biztosan a fiát siratja ilyen keservesen, hiszen
egy gyermek elvesztését soha nem lehet feldolgozni, mert az élet rendje
nem az, hogy a szülő temeti el a gyermekét, hanem a gyermek temeti el a
szülőt. Az járt a fejemben, hogy megzavarjam-e a gyászában és mondjak-e
egy pár vigasztaló szót ennek az idős néninek. Vettem a bátorságot, mellé
léptem és megszólítottam, majd bemutatkoztam. Elmondtam mennyire
sajnálom, hogy elveszítette a fiát és megsimogattam a vállát. Láttam az
arcán, hogy ez a kis vigasz is jól esett a lelkének. Mesélt a férjéről, aki
rákos beteg volt és az orvosok már nem tudtak rajta segíteni. Majd a fia
tragédiáját kezdte mesélni, aki autóbalesetben halt meg. Már indulni
készültem az apám sírjához, amikor ezt mondta nekem.
– Tudja kedves, mi a legborzasztóbb? Két hete valakik meggyalázták a
sírt, elvitték a márvány fedőlapot.
És valóban, ekkor vettem észre, hogy a síremléket csak egy egyszerű
betonlap borította, míg a fejfa márványból készült, azt nem bántották.
Nagyon megesett a szívem ezen az idős nénin, nem értettem, ki képes ilyen
elvetemült gonosz tettre. Remélem, a tettes az égiek előtt rövid időn belül
felelni fog a tettéért és a saját sírját fogja lefedni az ellopott márványlappal.
A következő évben reméltem, hogy ismét találkozni fogok a nénivel és
elmeséli, hogy meglett a tettes, és a márványlap visszakerült a síremlékre.
A nénit nem láttam a sír mellett a kisszéken ülni, de a fejfán már az ő
évszáma is ki volt töltve, a márványlap a helyén volt. Tettem egy szál
virágot a fejfa mellett lévő vázába és csendesen elolvastam a rajta álló
idézetet:

„A halottak az élők emlékezetében élnek tovább.”

(Marcus Tullius Cicero)

– Rebeka, ez a családi kripta!

Összerezzentem, a gondolataimból kilépve próbáltam Emmára
figyelni. Kinyitotta a súlyos vasajtót.
– Itt nyugszik Herman összes őse.
Az orromat különleges szag csapta meg.
 – Minden családtag el van hamvasztva?
– Nem, a falban a vasajtók mögött koporsók vannak, a halottak be
vannak balzsamozva. Itt nyugszik Herman ükapja is.
– Hol van az ükanyja?
– Belehalt a szülésbe.
– Akkor miért nem itt nyugszik a férje mellett?
– Most bogarat ültettél a fülembe, ennek utána fogok járni. Gyere,
minden koporsónak felemeljük a fedelét és belenézünk, hoztam zseblámpát,
a holttest biztos itt van elrejtve az egyik koporsóban!
– Te megőrültél! Én biztos nem megyek be a kriptába, otthon még a
pincébe se mertem egyedül lemenni, mert attól féltem, hogy a huzat
becsapja az ajtót és ott fulladok meg. Ha valaki bezárja kívülről a kripta
ajtaját, minket a legközelebbi temetéskor fognak csak megtalálni, az meg
lehet, hogy húsz év múlva lesz.
– Akkor maradj kint, őrizd az ajtót, én megkeresem a holttestet!
Még rágondolni is borzasztó volt, hogy egy nap Emma is itt fog
nyugodni és nem otthon, a szülőföldben. Emma a kriptafalban lévő
sírkamrák ajtaját sorban kinyitotta, de a koporsók fedelét nem emelte fel,
mert azokat vékony, egyenletes porréteg lepte be, látszott, hogy a kriptában
évek óta nem járt senki. Csalódottan zárta be a kripta ajtaját.
– Hol van Herman édesanyja?
– Franciaországban. Miután meghalt Herman édesapja, ő újból férjhez
ment. Petrik most nála nyaral.
– Hermannak vannak még olyan elhunyt rokonai, akik földi temetést
kaptak?
– Igen, de nem tudom hol van a sírjuk. Arra gondolsz, hogy a holttest
egy ilyen sírban van?
– Sehol máshol nem lehet.
Emma fejéből egy újabb ötlet pattant ki.
– Hazamegyünk, a padláson megkeressük Herman családfáját és arról
fogjuk beazonosítani az elhunyt rokonait a temetőben.
Én még örültem is ennek az ötletnek, hogy legalább nem egy hullával
kell szemeznem majd a kriptában.
– Házasságunk évei alatt csak egyszer voltam itt a temetőben, amikor
Herman megmutatta a kriptát azzal a céllal, hogy majd ő is itt fog nyugodni,
ha eljön az ideje. Remélem ez hamarosan bekövetkezik.
– Ne mondj ilyeneket, még azt sem tudjuk, hogy mi zajlik körülöttünk.
 Elindultunk a temető kijárata felé, a szemem megakadt egy férfin aki,
az egyik sír előtt állt. A svájci temetőkben a fejfák zöme kőtömb, amibe az
elhunyt neve, a születés éve és az elhalálozás dátuma van bevésve. Ez a
temető egy vízesés lábánál helyezkedik el, gleccser vize zúg alá a kőszikla
oldalán. A Trümmelbach vízeséssel szemben is van egy temető. Svájcban
még a holtak is boldogok. Visszatekintettem, a férfi már nem állt a sír
mellett.
– Emma, gyere, forduljunk vissza. Balra a második sorban nézzünk
meg egy sírt.
Emma követett, nem kérdezett semmit. Megálltunk a sír előtt, amin
látszott, hogy rendszeresen gondozzák, a kőbe vésett nevet és évszámot
néztük, ami nekem semmit nem mondott, de Emmának annál többet,
„AnnMery 1980”.
– Rebeka, ez a szobalány sírja! Én nem tudtam, hogy itt van a sírja,
ebben a temetőben. Honnan jöttél rá, hogy ez a nyughelye?
– Egy férfi állt a sír előtt fél perccel ezelőtt, de a föld nyelte el,
akármerre nézek, nem látom sehol.
– Itt az ideje, hogy Hermannal elbeszélgessek, de előtte menjünk fel a
padlásra és nézzünk szét ott.
Herman a nappaliban zongorázott. Helga a zongora mellett állt,
kezében egy pohár pezsgő. Átszellemülten hallgatta Csajkovszkij
csodálatos B-moll zongoraversenyét, aminek én is a hatása alá kerültem.
Emma arca ettől a látványtól olyan lett, mint árvíz idején a medréből
kilépett felbőszült folyó.
– Rebeka, ennek a szajhának elvágom a torkát, ha még egyszer átlépi a
családi fészek küszöbét, Hermant pedig a saját pisztolyával lövöm fejbe, ha
továbbra se fér a gatyájába.
Még szereti Hermant, döbbentem rá, mert ez a felháborodás nem volt
más, mint egy féltékeny feleség kirohanása. Helga észrevett bennünket,
köszönt, zavartan letette a poharát az asztalra és elindult a panzió felé.
Emma az asztalhoz lépett, a poharat a benne lévő pezsgővel együtt a
szemetesbe dobta. Herman óvatosan lecsukta a zongora tetejét és felénk
fordult.
– Merre jártatok lányok?
– Itt is, ott is, amott is. – vágta rá Emma a gyors választ.
Herman németül kezdett Emmával elég ingerülten beszélni. Jobbnak
láttam, ha visszavonulok a szobámba. Átöltöztem egy könnyű pólóruhába
és végigfeküdtem az ágyamon, éreztem, ahogy Emma és Herman vitája
egyre távolodik tőlem. Másnap reggel az éjjeliszekrényemen lévő kávé
illata ébresztett, az óra hajnali fél hatot mutatott.
– Emma, az Isten áldjon meg! Aludtál te egyáltalán valamit?
– Igen, most ébredtem fel és nagyon jól aludtam.
– Herman még alszik?
– Nem tudom, miután összevesztünk átment a panzióba, biztosan
Helga ágyában töltötte az éjszakát.
– Nem bízol már Hermanban. Ha egy nő kerül a közelébe a zöld
szörnyeteg közétek áll.
– A házasságunkat szétzilálta Herman szerelmi viszonya a
szobalánnyal, én egy megalázott asszony vagyok.
– Emma, amikor te halott kisfiút szültél, akkor nemcsak az ágyadból, a
hálószobából, de még az életedből is kizártad egy évig a férjed?
– Ez így igaz de, ezt már nem lehet helyrehozni, túl késő.
– Soha semmi se késő, Herman még mindig szeret. Mikor
szeretkeztetek utoljára?
– Azon a napon, amikor Gábor szobájában berúgtunk, régen volt már
ilyen szenvedélyes szeretkezésünk, mint azon az éjszakán.
– Nemcsak a panzió dolgaival kellene örökösen foglalkozni, hanem
egymással is.
– Most ez az idő nem alkalmas az ilyen féle összebújásokra, mert
nagyon összekuszálódtak a dolgok körülöttünk.
– Csitt! – az ujjam a számhoz tettem. – Valaki mászkál az emeleten –
súgtam Emma fülébe.
Lélegzetvétel nélkül néztük a mennyezetet. Emma óvatosan kivette a
konyhafiókból a húsklopfolót, kezembe nyomta a partvist, majd
lábujjhegyen a nappali ajtaja mögé bújtunk és vártunk. Ahogy a
félhomályban lévő nappali küszöbét átlépte az a valaki, Emma teljes
erejéből úgy fejbe vágta, hogy megtántorodott, én ezt megspékeltem a
partvissal. Ekkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy az áldozatunk nem
más, mint Herman.
– Ti meg vagytok bolondulva! Két hülye picsa!
Hermannak pont olyan zengzetes a hangja, mint Endréé, ha kiengedi a
torkán a tihanyi visszhang csak suttogás az ő hangjához képest.
– Te nem a panzióban aludtál? – kérdezte Emma.
 – Ahogy látod nem! Itt aludtam az emeleten a melletted lévő
szobában! Ezt nem hiszem el, hogy megéltem azt a napot, amikor a
feleségem leüt egy húsklopfolóval! Legközelebb a padlásról hozd le az
ükanyám mángorlóját és azzal csapj le, attól biztos, hogy ki is terülök! Két
háborodott elméjű nő.
– Azt hittük, betörő van az emeleten!
– Történeteket találtok ki, hogy aztán legyen mivel egymást
ijesztgetni!
Herman leült a székre, két tenyerével fogta a fejét. Engem a nevetés
fojtogatott, alig bírtam türtőztetni magam, hogy ki ne törjön belőlem.
– Emma, hozz jeget! – kiabálta Herman.
Erőteljes kopogás rázta meg a bejárati ajtót.
– Ki a jó büdös franc ez korán reggel!? Megyek és elküldöm a jó k…
anyjába!
– Ne üvölts Herman! – szólt rá Emma. – Emese még alszik!
Herman kinyitotta a bejárati ajtót, fején a jeges pakolással. Emmával a
függöny mögül kinéztünk az ablakon, az ajtó előtt két rendőr állt. Váltottak
egy pár szót, aztán Herman beült a saját kocsijába és elment a rendőrökkel,
a jeget a lépcsőre tette. Erre a nagy ribillióra Emese is felébredt és kijött a
nappaliba.
– Anya mi volt ez a nagy kiabálás és sikoltozás? Csak azt ne mondd,
hogy ez is hosszú!
– Emma tévedésből leütötte Hermant, mert betörőnek nézte.
– Azzal a klopfolóval , ami az asztalon van?
– Igen.
– Szegény Herman, ezt elmesélem apának telefonon.
A lányom nevetve ment vissza a szobájába.
– Rebeka, mi Hermant már nem látjuk többé, a rendőrök biztos
megtalálták a holttestet és azért vitték el. A gyilkosságért életfogytiglanit
fog kapni – sopánkodott Emma.
– Semmi bizonyíték nincs Herman ellen, az alkalmazottak meg nem
fogják elárulni, túl hűségesek hozzá, inkább hagyják a nyelvüket kivágni.
Próbáltam Emmát nyugtatni, az arca elárulta, hogy aggódik
Hermanért. A bejárati ajtóban Hermanba ütköztünk.
– Mi ez a meglepett arc, lányok?
– Miért voltak itt a rendőrök? – kérdezte Emma.
 – Nem a rendőrségen voltam, hanem a kriptában, mert valaki vagy
valakik feltörték az ajtaját.
– Mit kerestek?
– Nem tudom. Most megyek a bankba és megnézem, hogy Gábor mit
rejtett el a széfben, ennek az ügynek ma pontot akarok tenni a végére, aztán
leülök a vendégekkel pókerezni.
Késő délután volt, mire Herman hazaért, úgy parkolt be az autójával a
ház előtt, mint akit üldöznek. Egy kis ideig még szöszmötölt valamivel az
autóban. Némi várakozás után belépett a nappaliba. Az irattartó táskáját az
asztal közepére dobta és kinyitotta. Benne ötven darab NSZK útlevél és egy
boríték. Amit ezután mondott, az komoly veszélyek előjele volt.
– Lányok, azt hiszem, jó nagy slamasztikában vagyunk, mert ez a
kulcs, ami ebben a borítékban van, egy másik fiókot nyitott.
– Mi van abban a fiókban? – kérdezte Emma.
– Gyémántok! Azok a gyémántok nem a Gáboré, hanem azé a férfié,
akit itt a panzióban meglőttem.
– Meghalt?
– Nem – felelte higgadtan. Nem lepődött meg rajta, hogy tudtunk a
lövöldözésről.
– Rebeka, te tudtad, hogy ki volt Gábor?
– Embercsempész futár, a szökni készülő NDK-s állampolgárokat ő
látta el hamisított NSZK útlevelekkel és személyi okmányokkal. Kiterjedt
hálózattal rendelkeztek, ami jól működött, soha nem buktak le és rengeteg
pénzt kerestek. Gábortól hallottam, hogy az NSZK bécsi nagykövetsége az
Ausztriába csempészett NDK-s állampolgárokat útlevéllel látta el. Ez egy
be nem fejezett dolog, mert személyi okmányok hiányoznak az útlevelek
mellől. A gyémántokról nem tudok semmit.
A fejemben kezdett összeállni a történet. Ez nem is a kéziratról szól,
azt senki se keresi, csak én és Emma.
– Herman, mi lesz a gyémántok sorsa? – kérdezte Emma.
– Egyelőre a bank széfjében maradnak, de van egy gyanúm.
Herman két tenyerével a combjára csapott.
– Lányok, irány a padlás! Hozom a kulcsot.
A padlást a hátsó feljárón közelítettük meg, az túl feltűnő lett volna, ha
a panzión keresztül vonulunk át, mint a vadlibák, Emma hóna alatt egy
üveg borral. Herman kinyitotta a súlyos tölgyfa ajtót, majd be is zárta azt
mögöttünk. A pók, mint egy őrző, hálójával fonta be a padlás egész
légterét.
A több éves szürke por puha bársonyként lepte be a ládák tetejét.
Baloldalt a ládák egymás mellett úgy sorakoztak, mint egy családfa, ahogy
Herman ősei kihaltak, úgy került fel egy-egy láda a padlásra az elhunyt
személyes dolgaival. Jobboldalt régi ódon bútorok össze-visszasága
sorakozott. Ez a padlás nekem egy kincsesbányának tűnt, kislánykorom óta
imádtam a padláson kutakodni. Egyszer nagyiék padlásán is szétnéztem, ott
bukkantam rá nagyapa leveleire, amelyeket nagyinak írt. Ezek a levelek egy
szép szerelem kezdetéről, beteljesüléséről szóltak, ami életük végéig tartott.
Már bánom, hogy nagyi halála után engedtem, hogy ezeket a leveleket
minden mással együtt az anyám elégesse. Herman a kezében lévő
kalapáccsal sorba leverte a ládákat lezáró lakatokat és egymás után
felnyitotta azoknak fedelét.
Még mielőtt kipakoltuk volna a ládák tartalmát, Herman a zsebkésével
felnyitotta az egyik leragasztott papírdobozt, kivett belőle három poharat és
megtöltötte vörösborral. Emmáék pincéjében zömmel francia borok voltak.
Az első pillanatra az égadta világon semmi titkot nem rejtettek a ládák, csak
csupa használhatatlan régi dolgot, de a valamikori használójának ezek a
dolgok becses emlékűek lehettek. Emma a padlás túlsó végében egy nagy
régi utazó bőröndbe matatott. Hirtelen félelmetes hang hagyta el Emma
száját, beleborzongtam. Hermannal egyszerre fordítottuk fejünket a hang
felé olyan mozdulattal, mint egy lassított filmfelvétel. Emma a padlás
padozatán feküdt eszméletlenül, amikor elájult, papírlapok hullottak ki a
kezéből. Mire észbe kaptam Herman már mellett térdelt a padlón, két
tenyerével megemelte a felesége fejét és élesztgetni kezdte.
– Emma, mi van veled?! Nyisd ki a szemed!
Felvette a szétszóródott, megsárgult iratokat és egy levelet,
beleolvasott.
– Istenem! – kiabálta Herman.
Ekkor már sejtettem, hogy Emma valami súlyos családi titokra
bukkant a ládában.
– Én ezt nem tudtam, Isten a tanúm, hogy én ezt nem tudtam! –
ismételte Herman ezt a mondatot, miközben az eszméletre tért feleségét
magához szorítva ringatta a karjaiban.
– Herman olvasd fel a levelet! – kérte Emma.
– Ígérd meg, hogy higgadt maradsz és nem ájulsz el ismét.
– Ígérem.
 Herman!

A bűneimet, amit ezen a földön elkövettem, a másik életemben az égiek

számon fogják kérni tőlem. Emmát soha nem tudtam befogadni a családba,
ő számomra csak egy betolakodó bevándorló volt, aki a jólét reményében
befurakodott a családomba, mint a fába megtelepedett termesz, amit nem
lehet kiirtani. Kétszer nősültem, az első házasságom nagyapád akaratát
teljesítve jött létre, ami igen rövid életű volt, mert én azzá tettem. Az
undorom a nő iránt nagyobb volt, mint a szexuális vágyam, ez okból
házastársi kapcsolat soha nem jött létre közöttünk. Naponta mérgeztem
apró adagokkal, mindaddig, míg a méreg (cián) végzett vele.
Nagyapád halála után már minden akadály elgördült az elől, hogy
édesanyád a feleségem legyen. Ez a házasság már szerelemből köttetett.
Hagynom kellett volna, hogy éld az életed Emmával, de én aljas módon
beleavatkoztam ebbe.
Emma sorozatos vetélése miatt akkoriban elég sokat ittál. Herman,
tudnod kell, hogy neked a szobalánnyal nem volt intim kapcsolatod azon az
éjszakán, túl részeg voltál ahhoz, hogy ezt megtedd, de ha ez mégis
megtörténik, akkor se lett volna a te gyereked Petrik, mert a szobalány már
terhes volt. Herman te oly könnyen elhitted azt, hogy a születendő gyermek
a tiéd. Petrik a testvéred, ő az én fiam! Emma nem szült halott csecsemőt, a
kettőtök közös gyermekét a papra bíztam, hogy adja be egy
gyermekotthonba. A gyerek császármetszéssel jött világra, Emmát altatták.
Te az édesanyáddal borvásárban voltál Franciaországban, ezért tudtam
véghez vinni ezt az ördögi tervet. Gyémántért mindent meg lehet venni, még
az orvost is az ápolónővel együtt. A szobalány nem maradhatott életben.
Zsarolni kezdett. Először csak pénzt kért, de később már azzal állt elém,
hogy váljak el és vegyem feleségül.
Nem engedhettem meg, hogy egy félrelépésből eredő válás esetén a
családi vagyon semmivé legyen, mert ez a panzió nemzedékek óta apáról
fiúra szállt és ennek így is kell maradnia. Nem kérem a megbocsátásod az
elkövetett bűnöm miatt, ezt már megtette a pap.

Apád

Emma felugrott és megtántorodott, mint egy iszákos ember, ki talaját

vesztette. Elindult az ajtó felé.
– Megyek az árvaházba a gyerekemért.
Herman elkapta felesége karját és visszarántotta az ajtóból. Magához
ölelte.
– Nem mész sehová! Megbeszéltük, hogy higgadtak maradunk. Én
megyek, mégpedig a paphoz, apám halálával megszűnt a gyónási titok. Ezt
követően exhumáltatom a szobalány sírját és szakemberre bízom a halál
megállapításának okát, mert az a mai napig tisztázatlan körülmény.
Szedjétek össze az iratokat, menjetek le a lakás nappalijába és ott várjatok
rám! Keressétek meg az irathalmaz között a gyerekünk születési
anyakönyvi kivonatát, ha egyáltalán létezik ilyen.
Herman a padlás lépcsőjéről utánunk szólt.
– Zárjátok be az ajtót!
– Rebeka, legszívesebben felgyújtanám a padlást, hogy az összes láda
a tűz martaléka legyen, mert ez egy téboly, ami velünk történik.
– Herman összes őse elmebeteg, remélem nem a mennybe, hanem a
pokolba jutottak mindahányan voltak.
A ládát az aljáig kiürítettük, különleges dolgokat nem tartalmazott. A
sok hasznavehetetlen holmit visszadobtuk, kivéve három dolgot, egy
becsomagolt képet, egy babzsákot, amiről azt hittük, hogy Petriké volt még
ovis korában. És egy szép dohányszelencét, ami nemes fából volt faragva és
meg volt töltve finom dohánnyal, a mérete se kicsi, se nagy, amolyan
közepes nagyságú. Összeszedtem a szétszóródott papírokat, visszaraktam az
irattartó mappába és Emma kezébe adtam.
Ezen okmányok birtokában a képpel, a szelencével és a babzsákkal, no
meg a maradék borral elhagytuk a padlást. A lakásajtóban egy ismeretlen
férfi állt, az ajtócsengőt nyomkodta. Emma beszélt vele pár szót, majd a
férfi távozott. Emma az ebédlő asztalon szétszortírozta az iratokat.
Legtöbbje a panzióval kapcsolatos ősi megsárgult dokumentum volt.
Herman elbeszélése szerint a panziót az ük-ükapja építette az 1700-as
években. Azóta már fel lett nyitva és hozzá lett építve, de még most is
masszív, ami a hegyekből bányászott köveknek és tölgyfának köszönhető.
Láttam a környéken olyan panziót, aminek a homlokzatára 1500-as évszám
volt bevésve.
Eltelt három óra, a derekunk sajgott az asztal fölé görnyedéstől, de
Emma nem lelt rá az anyakönyvi kivonatra. Néztem a kétségbeesett arcát és
átéreztem a fájdalmat, ami az egész lényéből áradt. Szerencsés embernek
mondhatom magam, mert nekem azt a borzalmat soha nem kellett
megtapasztalnom, amin Emmáék ezekben az órákban keresztül mennek.
– Rebeka, mivel fogom bizonyítani a szülői mivoltomat, hiszen még a
gyerekem keresztnevét sem tudom, azt sem tudjuk, melyik árvaházban
keressük.
– Apósod hívő ember volt, bízzunk abban, hogy a gyerekedet
megkeresztelte a pap és Herman észérvekkel érdemben tud tárgyalni.
Kopogtak az ajtón, a személyzet egyik tagja ebédet hozott és feltálalta.
Míg csendben ebédeltünk eltöprengtem, vajon Emma és Herman eléggé
bölcs szülők-e ahhoz, hogy Petrikkel meg tudják értetni azt a keserű
valóságot, hogy nem ők a vér szerinti szülei. Petrikre hirtelen rázúdul az a
tény is, hogy aki eddig az édesapja volt, az most a testvére. Ráadásul, akit
eddig nagyapjaként szeretett az valójában az édesapja. Mindezek után
biztosan meg fogja kérdezni, hogy ki az édesanyja és hol van. Herman a ház
ajtaja előtt parkolt le, úgy szállt ki az autójából, mint aki súlyos terhet cipel
a hátán. Amint belépett a nappaliba, szótlanul belehuppant a fotelba. Emma
kérdőn nézett a férje arcába, alig vártuk, hogy hazaérkezzen, most meg
magába roskadva nézett bele a semmibe, majd a szeme megakadt a
kandalló párkányán.
– Ezt a dohányszelencét hol találtátok!?
– Az apád ládájában! Herman ne azzal a szar dobozzal foglalkozz, azt
mondd meg már végre, hogy mit intéztél! – kiabálta Emma.
– Semmit! A pap egyfolytában a gyónási titokról prédikált, de amikor
megmutattam az apám levelét meglepődve mondta, hogy ő erről nem
tudott. Ezért úgy döntöttem, hogy az apám levele alapján a hatóságra bízom
a gyermekünk születésének tisztázását és a felkutatását. A rendőrség
részletes tájékoztatást fog adni a nyomozás menetéről. Emma, ígérd meg,
hogy nyugton maradsz és nem kezdesz magánakcióba Rebekával!
– Rendben van, megígérem.
 Herman szeme minduntalan rátévedt a szelencére, majd felállt a
fotelból, az íróasztalhoz lépett, a fiókból kivett egy írólapot, a szelencében
lévő dohányt óvatosan rászórta a papírlapra. A dohány alatt egy réteg
gyémánt volt.
– Úristen! Ez az, aminek látszik?! – kérdezte Emma.
– Igen, ezek gyémántok.
– Te tudtál erről?
– Igen is meg nem is. Tizenöt éves lehettem, éjszaka volt, kint tombolt
a vihar, nem tudtam aludni se a vihartól, se a szüleim veszekedésétől, ami
itt a nappaliban zajlott. Ültem a lépcső legfelső fokán és hallgatództam.
Gyémántokról, meg valami szelencéről ment a vita. Ezen az éjszakán
döbbentem rá, hogy nem a panzió termelte ki ezt a nagy vagyont, amiben
éltünk és amiben élünk a mai napig. Kutakodni kezdtem, majd évekkel
később egy történész barátom beszélt nekem a gyémántcsempészetről. Az
apám a háború alatt gyémántcsempész volt. A gyémánt a Harmadik
Birodalom számára elérhetetlen áruvá vált. A fegyvereket, a célzó és
bemérő műszereket előállító és egyéb iparágakban a gyémánt igen keresett
és nagyon szükséges nyersanyag volt. Nem volt könnyű dolog biztonságos
és feltűnést kerülő módon eljuttatni a szövetséges blokáddal körülvett
Németországba ilyen értékes árut. A németek kénytelenek voltak
kockázatot vállalni. Gyémánt nélkül éppen a legfontosabb iparágak
termelését kellett volna leállítani. Békében Dél-Amerikában vásároltak
nyers gyémántot. Ezért rákényszerültek arra, hogy illegális szervezetet
hozzanak létre. Birodalmi márkáért még a legutolsó besúgó sem akart
dolgozni, mert a németek nem rendelkeztek valutával. Ezért a stabil
világpiaci árral rendelkező kényszer-fizetőeszközhöz, a gyémánthoz voltak
kénytelenek folyamodni, ami azért volt előnyös, mert apró, könnyen
rejthető és csempészhető. Ámbár a sachsenhauseni koncentrációs táborban
a történelem legnagyobb dollár és font hamisítása folyt. Saját ügynökeiket
nem akarták hamis bankjegyekkel fizetni, mert ezzel kockáztatták volna a
lebukásukat. A németek a csempészek számára rendkívül előnyös partnerek
voltak, nem alkudtak, előre fizettek, nem vizsgálták a kövek tisztaságát és
eredetüket. A birodalom számos vezetője is gyémántba helyezte tőkéjét a
rosszabb idők előérzetében. Ez most már bizonyított tény, hogy apám,
Gábor és az a férfi, akit lelőttem, kapcsolatban álltak egymással. Apám
ebbe a szelencében csempészte a gyémántokat. A pipa, ami ehhez a
szelencéhez tartozik, az a recepció pultja fölött lóg a többi csecsebecsével
dísz gyanánt. Mellesleg az apám soha nem pipázott, de még csak nem is
cigarettázott.
– Biztos nagyapádé volt – szóltam közbe.
– Az őseim világ életükben a panziót vezették úriemberhez méltóan, a
vendégekre való tekintettel nem bűzölöghetett a szájuk, a ruhájuk a
pipafüsttől. Az apám maga volt a megtestesült gonosz, ilyen volt az apja,
ezért ezzé vált az apám is. Egy valakit szerettek csak, és ez közös volt
bennük, a „Panzió”… Ezt a babzsákot apám vajon miért őrizgette? Biztosan
nem azért, mert részéről valamiféle kedves emlék fűződik hozzá.
Beszéd közben a zsebkésével felhasította a babzsákot, a tartalma
szétfolyt az asztalon. A bab gyémánttal volt keverve.
A fejemben egy méhkaptár zsongott, amikor már azt hittem, hogy kezd
összeállni a történet akkor ezek a mai események az elképzeléseimet sutba
vágták. Kell lennie egy közös pontnak, ami összeköti a szálakat. De arra
még álmomban sem mertem gondolni, hogy az egyik szál Endréhez vezet.
– Mi lesz a gyémántok sorsa? – kérdezte Emma.
– Beviszem a zürichi bankba az útlevelekkel együtt és ott egye meg a
fene. Az útleveleket soha senki nem kereste, mert 1989. szeptember 11-től
október 7-ig a magyar határ nyitva volt az NDK állampolgárok előtt. A
pipát a szelencével együtt eltűntetem. Ti ketten meg némák lesztek, mint a
hal. A gyémánttal való üzletelés egy veszélyes játék. A családomat nem
fogom ennek a veszélynek kitenni, én nem vagyok olyan pénzéhes, mint az
őseim, ők semmitől sem riadtak vissza, aki keresztezni akarta az útjukat, azt
nyomtalanul eltüntették.
– Herman, ha azt kérném tőled, hogy add el a panziót a családi házzal
együtt és költözzünk édesanyád közelébe Franciaországba, megtennéd? –
szegezte a kérdést Emma a férjéhez.
– Igen! Minden gondolkodás nélkül eladnám!
Hát erre az eladásra nem volt szükség, mert később az adásvételt az
égiek elrendezték. Emma az iratokat visszafűzte a mappába és az íróasztal
fiókjába csúsztatta. Herman a gyémántokat felvitte az emeleti széfjébe, a
bab a kukában végezte. A képet kicsomagoltam az újságpapírból, nem
fénykép volt, hanem festmény. Szétnéztem a nappaliban, hogy hová lehetne
elhelyezni.
– Emma, hol van apósod portréja?
– Megtapostam és kidobtam a kukába.
 Helyes cselekedet, gondoltam magamban. A festményt a megüresedett
helyre akasztottam.
Szóltam Emmának, hogy a nap további részét Emesével töltöm, mert
nem kívánok délután részt venni egy gyermekkoporsó kinyitásánál. Ezt már
kettejüknek kell végigcsinálni. Az ezt követő napok valóban a nyaralásról
szóltak. Emesével csavarogtunk, vásároltunk, szinte teljesen lecseréltük a
ruhatárunkat. Emmáékkal három napig nem is találkoztunk, ami
megnyugvással töltött el, hittem, hogy Herman intelligens és okos ember
módjára minden akadályt elgördít az életük útjából.

Vasárnap reggel van.

A hegyek mögül felbukkanó nap végigpásztázta a birtokot. A panzió
kiürült. Az első és a második szinten lakó vendégek kiránduláshoz
készülődtek, a harmadik szint üres, ezt a szobalányok holnaptól kezdik
takarítani az új vendégek fogadására. Emma és Herman templomba
készülődtek sötét színű ünnepi ruhában. A svájci emberek rendszeres
templomba járók, a lakosság fele római katolikus.
Hiányos nyelvtudásunk miatt nem vettünk részt egy efféle
istentiszteleten.
Beültünk a templommal szemben lévő fagyizóba, ide beszéltük meg a
mise utáni találkozót. Emese szerint nem kellene kihagyni, hogy belülről
megtekintsük a templomot. A hívők távozása után beléptünk Isten házába.
A látvány lenyűgöző és magával ragadó. Az oltár aranyszínben pompázott,
úgy ragyogott, mint a felkelő nap. Átszellemülve gyönyörködtem az
oldalfali és a mennyezeti freskókban. Mindezek körül a legcsodálatosabb
freskó: Mária a kisded Jézussal.
A napokban a bázeli székesegyházat akartuk megtekinteni, vasárnap
lévén a város szinte kihalt volt, itt-ott egy-egy ember sietett a dolga után. A
székesegyház a maga nemében zord és fenséges, valamiféle ellentmondás
áradt belőle. A tornyok alatt lévő koszorúkon a vízköpők bástyaként álltak a
székesegyház védelmére. A templom ajtaja nyitva volt, de nem mehettünk
be, mert ezen a vasárnapi délelőttön a muszlimok mecsetnek használták az
épületet. Herman láttán a hófehér csadorba öltözött muszlim nők
reflexszerűen takarták el az arcukat.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, csalódottan hagytuk magunk
mögött a bázeli dómot. Emmát figyeltem, ahogy az oltár mellett lévő Szűz
Mária szobor előtt térdelt és imádkozott, remélve, hogy fohásza
meghallgatásra lel és Hermannal megtalálják gyermeküket. Emma
feltűnően szép nő, derékig érő gesztenyeszínű haj, melegséget árasztó
sötétbarna szempár, az arca és az alakja hibátlan. Ahogy a szobor előtt
térdelt, a szépsége még jobban kiemelkedett. Herman mohón és vágyakozva
jártatta tekintetét a felesége szépségen. Emesével gyertyát gyújtottunk az
elhunyt szeretteinkért és a gyermekükért. Mögöttem ismerős léptek zaja
hallatszott. Megfordultam, a templom ajtajától Endre alakja közeledett
felém. Ezt a látomást még akkor sem hittem el, amikor már magához ölelt
bennünket.
– Endre, te, hogy kerülsz ide?
– Repülővel, a reptérről taxival, a panziótól a kertész hozott el autóval
a templomhoz.
– A váratlan megjelenésednek hallani akarom a valódi okát. – Herman
tudott Endre érkezéséről. – Te nem azért jöttél utánunk, mert annyira
hiányzunk neked! Ettől függetlenül örülünk, hogy itt vagy.
Herman eközben eléggé indulatosan vitatkozott a pappal. Elindultunk
a kijárat felé, az ajtóból visszanéztem, mert Herman dühödt hangjától
zengett a templom. Beültünk az autónkba, amit a templom melletti
parkolóban hagytunk.
– Rebeka, szeretném, ha holnap hazajönnétek velem!
– Nem megyek haza, még nem járt le a vízumunk.
– Apa, én se akarok hazamenni!
– Már Nickelsdorfnál kiszúrták Gábor autóját a rendszám alapján!
Amikor mi átléptük a határt Hegyeshalomnál, Gábornak arra a napra
volt megbeszélve egy találkozója, mi véletlenül keveredtünk bele.
– Emese mondta neked!?
– Anya, én nem meséltem apának telefonon semmit!
– Kértelek benneteket, hogy ne autóval gyertek Emmáékhoz, hanem
repülővel, de te azt válaszoltad, „jobban szeretek két lábbal a földön járni,
mint ég és föld között lebegni”. Emese válasza pedig ez volt, „van egy
gyönyörű autóm, amit nagyapától örököltem, nem képzeled apa, hogy
repülővel fogok Svájcba menni”. Ezért kénytelen voltam egy
magánnyomozót megbízni, hogy vigyázzon rátok.
– Te egy magánnyomozót állítottál ránk?! Gondolom naponta küldte a
jelentést neked, hogy merre járok, mit csinálok, ezek szerint még azt is
tudod, hogy hányszor mentem vécére!
– Azt nem tudtam, de azt igen, hogy Emmával kétszer berúgtatok.
 – Endre, téged mikor látott elmeorvos utoljára?!
– Nem jártam elmeorvoshoz, de még agyturkászhoz sem.
Emese nevetett:
– Pedig kellett volna.
Egyre csak az járt a fejemben, ez a férfi, a magánnyomozó akármerre
mentünk, mindig az utunkat keresztezte. Ennek semmi jelentőséget nem
tulajdonítottam mindmáig, mert a körülöttünk zajló eseményeket nem
tudtam ehhez a férfihez kötni. A vitánkat hirtelen lezártuk, mert Emma és
Herman közeledett felénk. Örömteli arccal ölelték magukhoz Endrét.
– Van a közelben egy csendes étterem, szerintem már mindenki éhes.
Ezen szavakkal invitált mindannyiunkat Herman, de a többség úgy
döntött, inkább otthon ebédeljünk. Ez a közös ebéd eléggé nyomott
hangulatban indult, habár a többfogásos menü a szépen megterített asztalon
igen csábító volt.
– Rebeka, ti összevesztetek? – kérdezte Herman.
– Igen.
– Miért?
– Amióta itt nyaralunk, egy magánnyomozó liheg a nyakamban és
figyeli minden lépésemet.
– Tudok róla.
– Te tudtál róla!? Miért nem szóltál?
– Mert nagyon jó ötletnek tartottam, így legalább én is tudtam minden
lépésetekről, amit Emmával kiagyaltatok.
– Menjetek ti ketten a jó büdös francba! – kiabált Emma.
Felugrott az asztal mellől és elindult az ajtó felé.
– Emma, ne menj sehová! Ülj vissza az asztalhoz és hallgasd meg
Endre mondandóját! – szólt Herman.
– Nem vagyok rá kíváncsi! Gyere Rebeka!
Becsapta magunk után az ajtót, a parkolóba beültünk az autójába, ha a
kertész fia nem ugrik be a bokorba, Emma most halálra gázolja.
– Hova megyünk?
– Vásárolni!
Mire visszajöttünk, este kilenc óra volt, de még világos. A nap amilyen
gyorsan felbukkant reggel a hegyek mögül, most olyan gyorsan el is tűnt,
vele együtt a nappali hőség is, ami fokról fokra csökkent.
Endre és Herman a vendégekkel pókereztek. Nem hiányoztunk
senkinek, így nem is számoltunk be arról, hogy hol töltöttük a délutánt.
Lementünk a tóparti kerti pihenőbe, ezt a menedéket a kertész tölgyfából
építette Emmának, a nyitott oldalait futórózsák díszítették. A belső rész
fűzfából font bútorokkal volt berendezve. Emmának a tó ezen része gyógyír
a testi-lelki fájdalmaira.
A pincér a vacsoránkat ide szolgálta fel egy üveg vörösbor kíséretével.
Éjfél felé járt az idő, amikor egy ismeretlen férfi imbolygó alakja
közeledett felénk. Nem vett észre bennünket.
– Ki ez a férfi? – súgtam Emma fülébe.
– Nem ismerem, soha nem láttam, de nem hiszem, hogy a jó szándék
vezérelte a hátsó kapun át.
A férfi a panzió felé tartott, megállt Helga ablaka előtt, szinte rámeredt
a kivilágított ablakra. Némi várakozás után apró kavicsokat szedett a kezébe
és dobálni kezdte az ablaküveget. Helga kinézett az ablakon. Kisvártatva
lekapcsolta a szoba világítását és a hátsó kijáraton át kijött a férfihez.
Bensőségesen üdvözölték egymást. Váltottak pár szót és elindultak a tó
azon része felé, ahol a tuják teljes takarást biztosítottak számukra, majd
leültek az ott lévő kerti padra.
– Emma, ez nem az a férfi, akivel Helga a minap karonfogva jött le a
lépcsőn?
– Menjünk kérdezzük meg a recepcióst, hogy ez a nő kivel bérelt
közös szobát. – szólt Emma.
A vendégkönyv szerint Helga egyedül érkezett, a társasági partnere,
akivel azon az estén táncolt nem a panzió vendége, a recepciós szerint egy
közeli szállóban lakik.
Fél óra múlva visszamentünk a tó partjára, meglapultunk egy közeli
bokor mögött és kukkoltunk. Helga és az ismeretlen férfi ekkorra már
ingerülten vitatkoztak. Ez mintha egy másik férfi lenne. A szívélyes
fogadtatás hirtelen átcsapott dühödt veszekedésbe, olyannyira, hogy a férfi
megmarkolta a nő nyakát és úgy megrázta, mint a molnár az üres
liszteszsákot, majd teljes erejéből fojtogatni kezdte. De Helga se hagyta
magát, tökön rúgta a férfit, míg az a férfiasságát szorongatta kétrét
görnyedve, a nő futni kezdett a panzió felé, aztán valamibe megbotlott,
elesett a tűsarkú cipőjétől megszabadulva próbált menekülni. A férfi
utolérte, belemarkolt a nő hajába és lerántotta a földre, újból fojtogatni
kezdte, addig szorította a nő nyakát, míg a nő ellenállása megtört. A férfi
Helga élettelen testét a tóhoz húzta, szétnézett, amikor már
megbizonyosodott arról, hogy egy árva lélek sem lehet a környéken,
letérdelt a nő lábai elé letépte a bugyiját, szétfeszítette a combját és
megerőszakolta Helgát. Dolga végeztével a nő élettelen testét belelökte a
tóba. Amilyen észrevétlenül jött, úgy is távozott. A szívem úgy dobolt a
mellkasomban, mint egy sámán dob. A tóhoz rohantunk, de a víz felszínén
csak buborékokat láttunk. Megmenthettük volna Helgát, de nem tettük,
futásnak eredtünk, meg se álltunk a lakásig. Megkerültük a házat és
belerogytunk a teraszon lévő fotelba.
– Rebeka, a fenébe is, mi végignéztünk egy gyilkosságot és a holttest
meggyalázását! A hulla reggel ott fog lebegni a tó felszínén, a vendégek ezt
nem láthatják, mert mindenki itt hagy bennünket.
– Te nem vetted észre, hogy ez a nő két különböző férfivel találkozott
itt a kertben?
– Nem, de kár volt elhagynia Magyarországot. Kijött Svájcba
meghalni, ráadásul a mi panziónk tavát választotta sírhelyéül. Vajon mibe
keveredett bele ez a nő? Gyere, kutassuk át a szobáját.
– Hogyan fogunk bejutni a recepcióra?
– A recepciós nincs a pult mögött, Endre és Herman háttal ül a
recepciónak, elveszem a kulcsot és felosonunk az emeletre.
Észrevétlenül surrantunk fel a lépcsőn, az ajtó zárva volt. Emma
kinyitotta, majd belülről be is zárta, a kulcsot zsebébe csúsztatta. Leültünk a
szőnyegre, megvártuk, míg a szemünk megszokja a félhomályt, bár a kerti
fény elég jól megvilágította a helyiséget. A szoba faragott tölgyfából
készült bútorokkal volt berendezve, amihez egy fürdőszoba és wc is
tartozott. Emma sóhajtott, felállt a szekrényhez lépett és kinyitotta az
ajtaját.
Elegáns női ruhák vállfán sorakoztak, a polcozott részben fehérneműk,
törölközők és egy fényképezőgép, az alsó polcokon márkás női cipők. Férfi
holmikat nem tartalmazott a szekrény. A fürdőszobában is csak női krémek,
parfümök, egy darab fogkefe, fogkrém. Ez is azt igazolta, hogy Helga
egyedül lakott itt, férfiak nem aludtak a szobájában. Az ágya érintetlen,
Helga várta ezt a férfit, siettében a tévét sem kapcsolta ki. Az éjjeli
szekrényben három különböző színű női kézitáska, ebből kettő üres, a
harmadik a tartalmát Emma a dohányzóasztalra borította. Egy neszeszer
esett ki belőle tele női piperével, a táska oldalzsebében slusszkulcs, útlevél,
fotók és egy notesz tele nevekkel, telefonszámokkal és időpontokkal.
– Rebeka, ez a nő egy prostituált! Ezt a szobát fél évre vette ki és előre
ki is fizette, alkalmanként eltűnt hosszabb-rövidebb időre a recepciós
elmondása szerint.
Emma megrázta a karom.
– Add ide a szobatelefont, szólok Hermannak, hogy jöjjön föl Helga
szobájába.
Fél perc alatt összevesztek.
– Tudod mit mondott Herman?
– Nem, de sejtem.
– „Ti megint részegek vagytok!”
Kisvártatva léptek zaja hallatszott a lépcsőn, Emma kinyitotta a bezárt
ajtót, Herman lépett először a szobába, utána Endre.
– Emma, mit műveltek ebben a szobában? A panzió szabályzata
nemcsak a személyzetre, hanem ránk is vonatkozik, idézek belőle neked.
„Nem megyünk be a vendég szobájába, míg az ki nem jelentkezett, kivételt
képez a szobalány és a szobapincér, de ők is csak akkor, ha a vendégnek
bárminemű kérése van.” Te meg betörsz a vendég szobájába és átkutatod a
szobáját, a személyes dolgait! Ez egy agyrém, amit ti ketten műveltek!
– Hol van Helga? – kérdezte Endre.
– A halastóban! – válaszolt Emma.
– Ti belöktétek a halastóba!?
– Nem! Herman! Végighallgattam a litániád, most te hallgasd végig az
enyémet!
Herman beleült a fotelba, keresztbe vetette a lábát, majd enyhe
gúnnyal szólt Emmához.
– Nos, hallgatlak.
Emma töviről-hegyire elmesélte mit láttunk az éjjel.
– Ezt a mesét melyik bűnügyi történetben olvastad, Emma?
– Herman, te pont olyan agyhalott vagy, mint apád!
A jól ismert forgatókönyv következett. Emma és Herman üvöltözni
kezdtek egymással. Endre mosolyogva nézegette a dohányzóasztalon lévő
fotókat.
– Rebeka, nézd, ezeket a fotókat egy profi fotós készítette,
gyönyörűek.
Az egyik fotón tóban tükröződő hófödte hegycsúcsok, remekmű.
A másik képen kétezer méter magas hegy oldalába épült település,
ahová csak fogaskerekűvel lehet feljutni. Ezt a fotót látva az ember
elgondolkodik, hogyan lehet ott fent élni, hogy viszik fel az autójukat, vagy
nincs is autójuk? Ez a fotós szinte vadászott azokra a panziókra, amelyek az
1500-as években tölgyfából épültek.
– Endre, a fotós nem lehet más, csak Helga, itt van a fényképezőgépe.
Ezért tűnt el a panzióból napokra, mert a környéket járta és fotózott. A
fotókat szemlélve egy kép különösen szembetűnő volt, nem illett a többi
közé, mert egy temetésen készült, a koszorúkon lévő szalagokon magyar
felirat van.
–Ez Gábor sírja!
Kezembe vettem a képet, a fejfát eltakarták a koszorúk, de Herman a
magasságával bőven kimagaslott a szertartáson résztvevők közül.
Emma és Herman lecsillapodott, miután jól leüvöltötték egymás fejét.
– Mit néztek olyan rémült arccal azon a fotón? – kérdezte Emma.
Endre átnyújtotta a képet.
– Hisz ez Gábor temetése! A jobb sarokban ott van az a férfi, akit itt a
panzióban lelőttél Herman!
Ez a felismerés felért egy agyrázkódással.
– Van még itt valami, amit el kell, hogy mondjak nektek! Gábor a
halála napján árulta el, hogy a sötét öltönyében gyémántok vannak elrejtve.
Én ebben az öltönyben temettem el Gábort a gyémántokkal együtt.
– Endre, te nem vagy normális! – szólt Emma.
– Nagyon is normális vagyok! Gábor élete mocskos üzletekkel volt
kikövezve, az utóbbi tizenöt évet leszámítva, mert ekkorra már tetemes
vagyonra tett szert.
– Ki örökölte ezt a vagyont? – kérdezte Herman.
– Én semmit, egy töredékét Emese és Rebeka, a többi a magyar
rákbeteg gyerekek gyógyítására ment.
– Mindent pakoljunk vissza a helyére, az ajtót bezárom és lemegyünk
a tóhoz. – szólt hozzánk Herman.
Halkan morajlott az ég, villámok kezdtek futkosni a hegy tetején.
– Nemsokára vihar lesz, igyekeznünk kell, mert a nyomokat elmossa
az eső! – vélekedett Endre.
– Endre, nem félsz, hogy valaki a gyémántokért kiássa Gábor sírját? –
kérdezte Emma.
– Nem, de ha ez mégis megtörténik, majd visszatemetjük.
– Herman, mi van avval a férfivel, akit meglőttél és ott volt a
temetésen?
 – Az állatorvos kivette belőle a golyót és elment. Biztos forrásból
tudom, hogy visszament az NSZK-ba, de az most már bizonyított tény,
hogy az őseink meg az idegen férfi kapcsolatban voltak, sőt nagyon jól
ismerték egymást. Reménykedjünk ennek az ügynek nem lesz folytatása és
örökre lezárult.
A tóhoz vezető úton megtaláltuk Helga cipőjét a tóparton, a fűben a
tépett alsóneműjét, a betonlépcsőn, ami a tóból vezet ki vizes lábnyomokat
vettünk észre, amit a hajnali pára megőrzött.
– Most már hiszek nektek lányok, ezt a nőt valóban bedobták a tóba,
de nem halt meg.
– Miért vagy ennyire biztos ebben Endre?
– Nézd Rebeka, ezek a lábnyomok maximum egy női 38-as méretnek
felelnek meg. Fehér ruhafoszlányok vannak a vonszolás mentén több, mint
valószínű ez Helgától ered. A fojtogatástól elájult, a férfi azt hitte, hogy a
nő meghalt, a tóhoz húzta, miután megerőszakolta, a testét bedobta a tóba, a
vízben a nő észhez tért és kimászott a partra, de hová tűnt?
Emma benézett a kerti pihenőbe.
– Herman! Valaki megitta a bort és vizes a párna a fotelban!
– Ez is azt igazolja, hogy a nő él! Örülök neki, nem kell búvárokat
hívnom, hogy kipecázzák a tóból. Menjünk vissza a panzióba, a szakács
már készíti a reggelit a vendégeknek, reggelizzünk mi is, aztán mindnyájan
lepihenünk, szükségünk lesz az éberségünkre, mert valaminek történnie
kell. – kérte Herman.
Endrének nagyon fájt a lába, nem mondta, de láttam, ahogy többször
masszírozza a combját. Egy egész nap és a rákövetkező éjszakát is pihenés
nélkül töltötte úgy, hogy nem vette le a műlábát.
Én a kádban fürödtem, Endre a kád melletti tusolót vette birtokba, mire
bejött a szobába már aludtam.
Délután két óra volt, az óra csörgése a mellettem lévő éjjeli szekrényen
dobhártya szaggató erővel hasított bele a szoba csendjébe. Azt se tudtam
hol vagyok. A végtagjaim lebénultak, úgy éreztem egy mély gödörben
vagyok, ahonnan nem tudok kimászni, mert a lábaim nem
engedelmeskednek. Hosszú percek teltek el, mire észhez tértem.
– Endre, te húztad fel ébresztőre ezt a kurva órát?
– Igen!
– Miért?
– Ha egész nap alszunk, akkor éjjel nem fogunk aludni.
 – Amióta itt nyaralok, éjjel soha nem alszom.
– Majd alszol otthon, most szedd össze magad és menjünk ebédelni!
Emma és Herman már talpon voltak, mert turnusváltás volt. Minden
egyes vendégtől személyesen köszöntek el, jó utat kívánva és reményüket
kifejezve, hogy jövőre újból e panzió vendégei lesznek. A vendégek
kipihenve, feltöltődve élményekben gazdagon hagyták el a szállást.
Én se kipihenve, se feltöltődve nem vagyok, a végkimerülés határán
tartok, de az élményeimre míg élek emlékezni fogok.
A panzió szinte kiürült, a szobalányok birtokba vették a szobákat, mert
mire új vendégek érkeznek, addigra mindennek tökéletesnek kell lennie, ezt
a munkafolyamatot Emma személyesen szokta ellenőrizni.
Emese a kertész fiával korán reggel hátizsákos túrára indult a
vízesések völgyébe és a 2970 méter magas Piz Glóriára. A csúcsra
drótkötélpályán lehet feljutni, a körpanorámás kilátóból és az étteremből
teljes a rálátás a 4158 méteres Jungfraura örök hó és jég birodalmára.
Aki ide egyszer feljut, az ezt a látványt soha nem fogja elfelejteni. A
vízeséseket hét hegynek a gleccser vize táplálja, köztük a Jungfrau is.
Endrével az étterem egyik zugában foglaltunk helyet, a pincér itt
terített meg négy főnek. Később, amikor a vendégek elmentek Emmáék is
csatlakoztak hozzánk. A húslevest egyszerre kanalaztuk szinte ütemre, mint
akiknek a karmester vezényel. A következő kanál leves megállt a szám
előtt, a szemem az emeleti lépcsőre meredt.
Óvatos léptekkel Helga jött lefelé, nyakán egy selyemsál körbetekerve,
kezében utazótáska. Hiába volt elegánsan felöltözve, mégis úgy nézett ki az
arca, mint egy lestrapált mosónőnek. Megállt a recepció előtt, hogy
kijelentkezzen. Ekkor lépett mellé Herman.
– Hová, hová hölgyem?
Helga nem válaszolt, mint aki nem is igazán érti a kérdést. Majd egy
hirtelen mozdulattal Herman lerántotta Helga nyakáról a sálat. A fojtogatás
nyomai a nyakán szörnyű látványt nyújtottak. Ekkorra már Endre is
mellettük állt, közrefogták a nőt, belekaroltak és bevezették az irodába.
A kezem annyira remegett, észre se vettem, hogy üres kanalat teszek a
számba, a leves a kezem remegésétől visszacsorgott a tányéromba. Emma
felállt az asztaltól, indulni akart az iroda felé, megfogtam a karját és
visszahúztam az asztalhoz.
– Emma, ne menj sehová, majd a fiúk lerendezik.
 Szótlanul figyeltük az ajtót, ami nem is olyan sokára kinyílt, a nő
nyakán ismét ott pihent a selyemsál körbetekerve. Próbált egyenletesen a
kijárati ajtó felé lépkedni, de a kificamodott bokája nem engedelmeskedett.
Az ajtón kilépve elindult a parkoló felé, beült a csomagjával az autójába és
elhagyta a panzió területét.
– Ki ez a nő, ki akarta megölni és miért? – sorolta a kérdéseit Emma.
– Ezekre a kérdésekre azt a választ adom, amit a nő az irodában. Nem
emlékszik a tegnap éjjel történtekre, csak annyira, hogy fuldoklik a tóban,
de hogy hogy került bele, azt nem tudja.
– Hová tűnt el, miután kimászott a tóból?
– Visszament a szobájába, letusolt, átöltözött, a vizes ruháját, a
törölközőt beledobta a kukába, átment a szomszéd panzióba és kivett egy
szobát. Ott szembesült azzal a látvánnyal, ami mára erőteljesen látszott a
nyakán, hogy valaki meg akarta fojtani. Azzal is tisztában volt, hogy
megerőszakolták, mert nem volt rajta alsónemű.
– Herman, ez a nő hazudik, nagyon is jól tudta mi történt vele, ne
hivatkozzon arra, hogy a fuldoklástól emlékezet kiesése van! Miért tűntette
el a vizes ruháját a törölközővel együtt, mint egy gyilkos, aki eltűnteti a
tetthelyet.
– A következőt fogjuk csinálni! Endrével átmegyünk a szomszéd
panzióba, biztos akarok lenni abban, hogy ez a nő eltűnt a környékről,
remélem még az országból is. Emma, ti ketten Rebekával és a kertésszel
átnézitek a szemetes konténert gumikesztyűben.
– Miért nem mászol bele te a kukába Herman? Majd mi megyünk át a
szomszédba.
– Ahol ti ketten megjelentek, ott biztos, hogy valakit meg akarnak ölni.
– Tudod hová menj Herman?
– Tudom, oda, ahonnan kibújtam ötven évvel ezelőtt – nevettünk.
Herman a feleségéhez hajolt és megcsókolta.
– Megyek, hozok a pincéből egy üveg bort, megkóstoljuk az új
szállítmányt!
Egy férfi lépett be az ajtón, kezében egy kisebb méretű utazótáska.
Egyenesen a recepcióhoz ment és szobát akart kivenni egy éjszakára. A
rémület ráfagyott az arcunkra.
– Ez a férfi fojtogatta Helgát a tónál – súgtam Endre fülébe.
– Üljetek a feneketeken nyugodtan, a férfi nem vett észre bennünket.
 A recepciós udvariasan közölte a férfivel, hogy nincs szabad szoba,
mert a vasárnap érkező vendégek lefoglalták az összes szobát, de a
szomszéd panzióban van még hely. A férfi emelt hangnemben arrogánsan
közölte a recepcióssal, hogy minden panzióban van tartalék üres szoba az
egy-két éjszakára betérő vendégek számára. Ez a férfi nagyon jól tudta,
melyik szoba üres. Herman erre a vitára visszafordult a pinceajtótól, a
recepciós kilépett a pult mögül és megkérte a férfit hagyja el a panziót. A
férfi elindult az ajtó felé, pár lépés után megfordult, belenyúlt a táskájába,
kivette belőle a pisztolyát, a legnagyobb nyugalommal kibiztosította és
Hermanra fogta. A 13-as szoba kulcsát követelte tőle. Ez volt Helga
szobája.
Ami ezután történt, az egy pillanat alatt lezajlott. Endre már a férfi
mögött volt, a botja markolata fölött lévő könyöktartót hátulról beakasztotta
a férfi lábszárába és teljes erejével megrántotta. A férfi előrezuhant a kőre,
a kezében lévő kibiztosított pisztollyal, ami elsült. A golyó eltalálta a pult
előtt álló recepciós lábszárát. Szegény annyira jajgatott, mint akinek a
lábszárában a sebész altatás nélküli csontátültetést végez.
Az agyam kibírhatatlanul lüktetett, lebénultam, már magam előtt
láttam a kaszást, ahogy eljön értem, percek teltek el mire észhez tértem és
levegőt kaptam. Emma felugrott a székről a recepcióshoz rohant ollóval
felvágta a nadrágja szárát. A golyó szerencsére nem ért csontot átment a
lábán és belefúródott a pultba.
– Emma, szorítsd el a fiú lábát a seb fölött, a vérző sebet kötszerrel
kösd be, orvoshoz kell vinni, nehogy fertőzést kapjon – kiabált Endre.
Ebben a zűrzavarban a férfi kúszni kezdett a pisztolyáért. Endre a
botjával úgy tarkón vágta, hogy a férfi elveszítette az eszméletét. Beindult
Herman gépezete, miután telefonált. Belépett a kertész az ajtón, kezében
egy olyan kötél, ami elég vastag ahhoz, hogy egy embert a panzió
gerendájára fel lehessen akasztani. A szemem akaratlanul a gerendás
mennyezetre szegeződött, eszembe jutott a régi szomszédunk, amikor a fiai
felakasztották a pszichopata apjukat az istállóban. Szent meggyőződésem
volt, hogy ezt a férfit itt valahová felkötik, aztán jön a kertész talicskával a
hulláért. De nem ez történt.
A férfit Herman bokájánál fogva az oszlophoz húzta és ülőhelyzetben
hozzákötözte. Pár perc múlva megjött az állatorvos. Herman segítségével a
recepciós beült az állatorvos autójába és az elhajtott a fiúval.
 A kertész magához vette a pisztolyt és a hátsó ajtón távozott. Ezután
Emma klóros vízzel felmosta a vért. Én meg úgy ültem az asztal melletti
széken, mint kotló a tojásokon.
Herman megkezdte a férfi kínvallatását, merthogy én azt hittem ez
történik és úgy fog lezajlani, hogy árammal próbálják a férfit szóra bírni,
vagy tölcséren keresztül, amit lenyomnak a torkán és több liter vízzel
megitatják. Herman először németül faggatta, mivel a férfi nem válaszolt,
magyarul szólt hozzá.
– Ki vagy te? Hogy hívnak? Miért fogtál rám pisztolyt? Mit akarsz a
13-as szobával? Az nem üres, vendég lakik benne.
A férfi egyik kérdésre sem adott választ.
– Te tudsz németül, a recepcióssal németül beszéltél, de nem vagy
német, nem beszéled tisztán ezt a nyelvet!
Herman váltott pár szót Endrével, majd beült az autójába és elhajtott.
Ismét megjelent a kertész, a talicskájában különféle szerszámok és egy
kézi fúró. A talicska tartalmától is rémes elképzeléseim voltak, főleg a
fúróról. Ezt már nem bírtam tovább idegileg. Felálltam a székről, lementem
a pincébe, magamhoz vettem egy üveg bort az új szállítmányból. Visszafelé
jövet a férfivel szemben és mellette kellett elhaladnom. Ezt a férfit már
láttam otthon valahol, valamikor.
– Endre, hová ment Herman?
– A szomszéd panzióba Helgáért.
– Minek? Engedjétek el őket, a nő él, ez a férfi meg azt csinál vele,
amit akar.
– Ebbe a panzióba már egyik sem fog visszajönni. Herman meg akar
akadályozni egy újabb gyilkosságot vagy gyilkossági kísérletet!
– Ez nem az ő feladata, hanem a rendőrségé. Mit akar azzal a fúróval a
kertész?
– Kijavítja a recepció pultját.
– Én meg azt hittem, hogy Herman azzal akarja szóra bírni ezt a férfit
– Endre nevetett.
Megjött Herman Helgával.
A férfi azt hitte szellemet lát, az arcán az idegek rángatózni kezdtek.
Mérhetetlen mértékben öntötte el a gyilkos düh, ha nincs lekötözve és a
pisztoly még a kezében van, ezt a nőt hidegvérrel megöli a szemünk láttára.
A férfi magyarul kezdte szidni Helgát.
– Te mocskos kurva, nem döglöttél meg!
 – Honnan ismered ezt a nőt? Miért akartad megölni? És miért az én
panzióm tavát választottad helyszínéül? – kérdezte Herman, de választ nem
kapott.
– Én nem ismerem ezt a férfit, soha életemben nem láttam, most
elmegyek, mert erőszakkal senki nem tarthattok itt – adott hangot
felháborodásának a nő.
– Te ennyire hülyének nézel engem? Nem mész sehová!
Herman megfogta a nő vállát és úgy lökte a székre, mint egy
rongybabát.
– Maradj nyugton, mert erőszakkal a székhez kötözlek! A miheztartás
végett tisztázzunk valamit. Ez az én otthonom, az én panzióm, aki ezt nem
tartja tiszteletben, azt nemcsak a környékről, de még az országból is
eltakarítom! Ide a vendégek pihenni járnak, nem gyilkolászni! Azt hiszem
érthető voltam, mert nagyon nem szeretem, ha a vendég akar úr lenni a
házamban. És most tűnjetek el innen!
Herman a zsebkésével elvágta a férfit fogva tartó kötelet, a kertész
kikísérte, a parkolóban megvárta, míg a férfi beül az autójába és elhagyja a
panzió területét.
Helga meg se mozdult, továbbra is ülve maradt. Herman fogott egy
széket, megfordította, a nő elé tette, majd lovagló ülésben rákönyökölt a
szék támlájára.
– Most szépen mesélj nekünk, egészen a hatvanas évektől, de előtte ülj
át ebbe a fotelba! Ki ez a férfi? Mit akar tőled?
– Ez a férfi a volt férjem, Endre és Rebeka nem ismerik.
A néma csönd, ami ránk telepedett, arra volt jó, hogy az a bizonyos
régmúlt idő a fejünkben leperegjen.
– Én ezt a férfit akkoriban láttam a környékünkön, de rendőr ruha volt
rajta – szóltam Endréhez.
Emma kérdőn Endrére nézett.
– Ne nézz rám, nem ismerem ezt a férfit, nem emlékszem rá, hogy
valaha is találkoztam vele, én határőr tiszt voltam, nem rendőr.
– Amikor Endrét megismertem már elvált voltam, az anyámnál laktam,
Endre házától két utcával lejjebb – kezdte a mondókáját Helga. – Ez az
elmebeteg addig járt a nyakamra tele ígéretekkel, hogy megváltozott és
nagyon szeret, térden állva könyörgött, hogy menjek vissza hozzá, én meg
el hittem neki. Visszaköltöztem, az anyám kérve-kért, ne tegyem, mert
egyszer még agyonver.
 Aztán három hónap múlva bekövetkezett anyám jóslata. Egy szombati
napon késő éjjel jött haza részegen, szeretkezni akart velem, de én
visszautasítottam. Ő nem ismerte ezt a szót, hogy „nem”. Belemarkolt a
hajamba, lerántott az ágyról a padlóra, először csak rugdosott, aztán az
egyik lábával rátérdelt a combomra, többször arcul ütött, eleredt az orrom
vére, a fejem a padlóhoz verte, ettől elájultam. Nem tudom, meddig voltam
eszméletlen, de mire magamhoz tértem, már mélyen aludt. Tudtam, hogy el
kell menekülnöm, mert, ha itt maradok, testi-lelki nyomorékot csinál
belőlem. Próbáltam magam rendbe hozni, de kevés sikerrel. Összepakoltam
a legszükségesebb dolgaimat, az anyámtól nem búcsúztam el, nem akartam,
hogy összeverve lásson, mert megszakadt volna a szíve. Éjjel két óra volt,
ilyen tájt még se busz-, se vonatjárat nem volt. Biciklire ültem, amit úgy
hajtottam, mint egy eszelős, de olyan érzésem volt, mintha egyhelyben
tekerném. A falu fényét lassan magam mögött hagytam, a tájat teljes
sötétség uralta. Minduntalan vissza-visszatekintettem és imádkoztam. Talán
két órája lehettem úton, amikor mögöttem egy teherautó fénye közeledett,
lelassított és megállt mellettem. A sofőr dinnyét szállított a fővárosba,
megkérdezte, hová megyek, azt válaszoltam, innen minél messzebbre.
Miután meglátta az összevert arcom, felajánlotta a segítségét. Elvitt a saját
lakásába, elmondta, hogy keveset tartózkodik itthon, mert rengeteg fuvarja
van és csak addig maradhatok nála, míg az arcom rendbe jön, utána
intézzem a saját sorsomat. Megkért, ilyen arccal ne menjek az ajtón kívül a
szomszédok miatt, mert ránk hívják a rendőrséget.
Három naponként hozott friss élelmet én meg hálám jeléül
rendszeresen kitakarítottam a lakását. Egyfolytában az újságokat
böngésztem, munkahelyet és albérletet kerestem. Pénzem volt, én
kuporgattam össze, mert valahol belül mindig arra készültem, hogy egyszer
örökre eltűnök. Két hét elteltével rábukkantam egy hirdetésre. „Középkorú
férfi bejárónőt keres szállással.” Cím nem volt, csak telefonszám. Vastag
sminket tettem az arcomra, ami már elég szépen gyógyult, lementem az
utcára, kerestem egy telefonfülkét és felhívtam ezt az úriembert.
Személyes találkozót beszéltünk meg a közeli cukrászda teraszára
délután hat órára. Elképzeltem, hogy egy alacsony kopaszodó, pocakos
férfivel fogok találkozni. Ehelyett egy magas, ápolt, jól öltözött, kisportolt
és piszok jóképű férfi állt az asztalom mellett. Bemutatkozott és leült a
velem szemben lévő székre. Az első kérdése az volt, ki vert meg, majd
közölte, hogy meséljek ezekről a foltokról, amik az arcomon vannak, mert
ennek függvényében kapom meg a munkát és az albérletet, amit ő fog
fizetni. Figyelmesen hallgatott végig, de megemlítettem neki, hogy a
nővérem tíz éve NSZK-ban él és szeretnék kimenni hozzá, de nincs
útlevelem és több mint valószínű nem is kapnék, mert a volt férjem rendőr
és párttag. Ezután megköszönte, hogy mindezt elmondtam neki, közölte
velem, hogy nem tud alkalmazni. Ezt meg is indokolta.
– Ennek a rendszernek az egyik ökle a rendőrség. Nem szeretne egy
szadista rendőrrel összetűzésbe kerülni. A volt férjem az eltűnésemet
követően már biztos, hogy keres vagy kerestet.
– Felállt az asztaltól elköszönt, beült az autójába és elhajtott. A
csüggedés végső stádiumába jutottam, magamba roskadva ültem a széken, a
könnyem némán folyt végig az arcomon, ezerféle gondolat kavargott a
fejemben. Ebből az országból képtelenség megszökni, a vasfüggönyön se
ember, se állat nem jut át, útlevél nélkül vonatra sem ülhettem fel.
Elindultam a szállásom felé, útközben vettem egy újságot, leültem a közeli
padra és böngészni kezdtem az apróhirdetéseket, de rá kellett döbbennem,
hogy a szerencse elpártolt tőlem. Kicsi a valószínűsége annak, hogy én a
fővárosba évekre el tudnék rejtőzni. Az újság tele volt olyan
munkahelyekkel, hogy fonoda, varroda, kötöde munkásszállással, ezeket
mind figyelmen kívül kellett hagynom. Amikor már minden reményem
elszállt, egy ismerős férfihang szólt hozzám.
– Legyen itt ezen a helyen holnap reggel kilenc órakor az összes
holmijával együtt.
– A férfi figyelt engem, kíváncsi volt, milyen reakciót vált ki belőlem
a visszautasítása. Másnap reggel elköszöntem a szállásadómtól, ígéretet
tettem arra, hogy ezt az önzetlen segítséget, amit tőle kaptam meghálálom.
Nagyon soká, úgy öt év múlva küldtem is neki egy nagyobb összeget, amit
a nővérem vitt el, amikor az anyám temetésére ment haza, én ezt az utazást
nem mertem megkockáztatni. Az új munkaadóm nem késett, beültem az
autójába a kevéske cókmókommal, félve kérdeztem meg tőle, hogy hova
megyünk. A válasza mindössze egy mondat volt; a nyaralómba.
Megkockáztattam még egy kérdést.
– Hol van ez a nyaraló?
– Majdnem a Balaton partján.
– További kérdéseket már nem mertem feltenni, inkább hallgattam,
mint egy kuka. Azt sem tudom, mely településre érkeztünk, mert annyira
lenyűgözött a Balaton látványa, hisz életemben először láttam, de az utca
nevére emlékszem, Ibolya út. Megálltunk a 18-as számú nyaraló előtt. A
környéken a kertes házikók szinte glédában álltak, mint ahogy a nemrég
telepített hárs és platán fák. A házikó ablakain behúzott spaletta. Az
udvaron két oldalt a kerítés mellett díszcserjék, az udvar közepén kerti sütő,
főző, a fű rendszeresen ápolt, az ajtó előtt betonozott terasz. A házikó
kívülről amilyen kicsinek tűnt, belül olyan nagy volt. Kicsi előszoba, az
üvegajtó mögött egy nagyszoba, mellette feleakkora hálószoba. Az
előszobából nyílt a konyha és a fürdőszoba. Téliesítve volt, mert a
nagyszobában cserépkályha volt beépítve. Az egész házikó berendezése
ízléses. A testemet jóleső izgalom járta át, itt leélném az egész életemet.
Ezen a napon egy új személy lett belőlem. Kezembe nyomott két
doboz sötétbarna hajfestéket ollóval és egy spirálfüzetet. Azt mondta, ebből
a füzetből még egy első osztályos is elsajátítja a német nyelvet alapfokon,
három hónap alatt. Elkérte tőlem a személyi igazolványom. A lelkemre
kötötte, hogy senkit nem engedhetek be a nyaralóba, de még az udvarra
sem. Nem barátkozhatok egyik szomszéddal sem, a kapu zárva legyen. Azt
is mondta, neki most el kell mennie, de a hűtő dugig van élelemmel. A
nevem mától Szilágyi Zsófia és házvezetőnői minőségben tartózkodom itt,
családi állapotom hajadon, a lakásom Pesten a VI. kerület, Lenin körút, a
házszámra már nem emlékszem, ez csak akkor volt fontos, most már nem.
Letett az asztalra ötvenezer forintot, ez az összeg a hatvanas években
rengeteg pénznek számított. Ígéretet tett arra, hogy legkésőbb szeptember
végén visszajön és elkérte a nővérem címét. Ez a férfi megközelíthetetlen
volt, igaz meg se próbáltam közeledni hozzá, mert az egész lényéből
sugárzott a távolságtartás. Sírva vágtam le a gyönyörű, hosszú, természetes
szőke hajkoronámat, rákentem a barna hajfestéket. Amikor elkészültem e
nagy művel, a tükörben nem ismertem magamra. A régi ruháimat és a
levágott hajam bezsákoltam. Átöltöztem azokba a ruhákba, amit útközben
idefelé vásároltunk egy áruházban. Ez az időszak, amit itt eltöltöttem, az
maga volt a paradicsom. Tudtam, ez a férfi NSZK-ba való távozásomat
készíti elő és legkésőbb karácsonykor már a nővéremnél leszek. Aztán ebbe
az idilli boldogságomba belecsapott a mennykő. Számolni kezdtem a
heteket, a sofőr a gyerekem apja. Kellemes ember volt és közel kerültünk
egymáshoz, amit nem bántam meg. A férjem, ha részeg volt, mindig azt
vágta a fejemhez, hogy meddő kurva, még gyerek szülésre se vagy
alkalmas. Ezek szerint nem nálam volt probléma, hanem őnála. Semmi
kétségem nem volt afelől, hogy ezt a gyereket megtartom, de nem
Magyarországon akarom megszülni. Szeptember végén egy délutáni napon
füvet nyírtam az udvaron, a hátamon éreztem, hogy valaki néz,
megfordultam.
– Tökéletes!
– Azt hittem a fűnyírásra tette ezt a megjegyzést, de az új külsőmnek
szólt. Most sem késett, ahogy ígérte. Németül kérdezte, hogy vagyok és
volt-e valami probléma. Én németül válaszoltam. Mosolygott. Ha tudná,
hogy belegebedtem a német nyelv tanulásába, éjjel még álmomban is német
szavak zakatoltak a fejemben. Közölte velem, ezután németül fogunk
beszélgetni, hogy minél jobban elsajátítsam a nyelvet. Másnap reggel
fodrászhoz és fényképészhez mentünk. Útlevélbe és személyi okmányokba
kellettek az arcképek. Egy hónap múlva útra készen álltunk. Nem voltam
ideges, boldog voltam, hiszen gyermekem lesz. Minden, amire évek óta
vártam, az most beteljesülni látszott és magam mögött hagyhatom azt a
borzalmas életet, amiben éltem. Aztán amikor átléptük a magyar határt
kértem, hogy álljunk meg egy parkolóba, mert mondanom kell valamint.
Azt válaszolta, hogy nem állunk meg, időre kell az NSZK határt átlépni,
mert a határnál a nővérem vár. Az időt fölösleges olyan dologra
elpocsékolni, amit már észrevett rajtam és reméli, hogy a sofőr a gyerekem
apja. Igennel válaszoltam. Ezt a férfit fából faragták, mint Pinokkiót,
remélem találkozni fog majd egy olyan nővel, aki életre kelti.
Minden nehézség nélkül átléptük az NSZK határt is, a nővérem és a
férje a megbeszélt helyen vártak. Sírva borultunk egymás nyakába. Ez a
férfi távolságtartását most is éreztette. A bőröndömet a lábam elé tette,
kezembe tett egy borítékot, beült az autójába és elment. Annyi időt se adott,
hogy köszönetet mondjak, vagy elköszönjek tőle. Néztem az autója után,
míg el nem tűnt a láthatáron. A borítékban márka volt, annyi, amennyiből új
életet kezdhettem. Azt hittem, soha többé nem találkozom vele. Mígnem
hosszú évek elteltével megpillantottam itt a panzióban, a szobájából jött ki
csomagokkal. Nem fedtem fel a kilétem, mert az elválásunk napján azt
mondta, mi nem ismerjük egymást, soha nem találkoztunk. A szobalánytól
kérdeztem, hogy ki ez az úriember, aki most hagyta el a szobáját.
Kérdésemre készségesen válaszolt, de nem azt a választ kaptam, amit
vártam.
– Mit vártál?
– Az igazi nevét.
– Az már nem fontos.
 – Nekem igen, neki köszönhetem azt, ami ma vagyok, a lehetőséget
tőle kaptam és én éltem is ezzel a lehetőséggel, mert elismert, sikeres
fotóművész vagyok. Számtalan kiállítást, díjat tudhatok magaménak, a fiam
vegyészmérnök. Szép és tartalmas életet élek anyagi jólétben a
családommal, de kinyílt a pokol kapuja, aminek majdnem átléptem a
küszöbét.
– Említetted a családod. Kik tartoznak ebbe a kategóriába, mert a
panzióban három férfivel találkoztál.
– A fiam és az apja, a harmadikhoz semmi közöm. Amikor az anyám
meghalt, a nővérem hazajött a temetését intézni és az ingatlant eladni.
Ekkoriban kereste fel a gyerekem apját és árulta el, hogy van egy közös
gyermekünk. Levelezni kezdtünk, a levelek egyre sűrűbben váltották
egymást mindaddig, míg házasság lett belőle.
– Hogy került ide ez az elmebeteg volt férj ennyi év elteleltével?
– Nem volt nehéz rám találni, ismerte a nővérem címét a levelezéseink
folytán.
– Miért várt hosszú éveket arra, hogy megkeressen?
– Börtönben ült gyilkosságért, szabadulása után évekig nem kapott
útlevelet.
– Kit ölt meg?
– Engem.
Herman értetlenül megrázta a fejét.
– Erről egy kicsit bővebben.
– Eltűnésem utáni napon anyám keresni kezdett, a volt férjemtől
számon kérte hollétem, amire érdemi választ nem kapott. Ezt követően
anyám bejelentést tett a helyi rendőrségen. A rendőrök átnézték a házát,
mert ismerték a szolgálaton kívüli mértéktelen alkoholfogyasztását. Ilyen
esetekben durva és erőszakos volt, azt is tudták, milyen életet éltünk, ami
végül válóperhez vezetett. A vérrel szennyezett padló, a széttépett véres
blúzom, az összekarmolt arca, ezek összessége mind arra utalt, hogy
bántalmazás vagy gyilkosság áldozata lettem, amit ő követett el. Aztán
napok múlva egy gazda a napraforgóföldjén megtalálta a kerékpárom, amit
leadott a rendőrségen. Ez már elég bizonyíték volt az anyám vallomásával
együtt ahhoz, hogy letartóztassák és hosszú időre börtönbe zárják.
– Ezt kitől tudod? – kérdezte Endre.
– Anyám írta meg a nővéremnek.
 – Ez nem így történt, elmondom az eredeti verziót. Amikor anyád
bejelentette az eltűnésed, a helyi rendőrőrs vezetője nem gondoskodott a
körözés elrendeléséről. Adott ugyan utasítást az illetékes körzeti
megbízottnak a külföldön élő nővéred megkeresésére. Ez abban nyilvánult
volna meg, hogy anyádtól elkérik a nővéred címét és levélben érdeklődnek
az ottléted felől. De egyszerűen tudomásul vette, hogy a körzeti megbízott
ezt az utasítást nem hajtotta végre. Mondván azok a vércseppek
orrvérzésből származnak, ha gyilkosság történik, akkor sokkal több vér lett
volna a helyszínen, meg egy holttest eltüntetése nyomot hagy maga után.
Főleg egy holt részeg embernél ez nehezen kivitelezhető. Az ügyet lezárták.
Napjainkban ez már nem így működik. Nem miattad ült börtönben, hanem
egy kocsmai verekedés miatt. Szolgálaton kívül gumibottal agyonvert egy
embert, annak az ártatlan férfinek csak annyi volt a bűne, hogy a bőre színe
sötétebb a mienknél.
Herman a kezében lévő fényképet Helga arca elé tartotta.
– Ez kinek a temetése, ki fotózta és hogy került hozzád?
– Átkutattátok a szobámat?!
– Itt csak én kérdezhetek! Válaszolj a kérdésemre.
– A nővérem fotózott.
– Tudod, hogy kinek a temetését ábrázolja ez a kép?
– Emma édesapjáét, mellette van az anyám síremléke.
– Emma szülei még élnek, ez a temetés azé a férfié, aki kihozott a
testvéredhez. A neve Tóth Gábor.
Helga elájult. Emma felugrott a székről, hogy Helga segítségére
legyen. Herman rászólt.
– Emma, ülj vissza a székedre, majd magához tér! Fotelban ül, nem
fog lezuhanni a kőre.
Herman a bárpulthoz lépett egy féldecis pohárba konyakot töltött, az
ájultságából ébredező Helgát megkínálta vele.
– Jobban vagy?
– Igen, köszönöm a konyakot.
– Egy kérdésemre még választ várok.
– Nincs több mondanivalóm, minden elmondtam.
– Miért kutattátok át Gábor szobáját?
– Abban bízva, hogy találok róla egy fényképet, de az asztalán csak a
fia fényképe volt. Ezt a szobaasszonytól tudom.
Rémült arccal Endrére néztem.
 – Tudok róla, hogy volt egy féltestvérem.
– Szeretnéd látni a fényképét? – kérdezte Emma.
– Nem!
Megcsörrent a telefon, Herman felvette a kagylót, németül beszélt
valakivel, majd ezt a hívást bekapcsolta az irodájába. Örültem Herman
távozásának, mert ezzel véget ért ez az idegtépő kihallgatás. Helga teljesen
kimerült, végül is, ő a saját múltjának az áldozata. Kisvártatva Herman
kilépett az irodája ajtaján.
– Helga a nővéred férje telefonált, holnap a délelőtti órákban érted jön,
haza kell menned.
– Miért baj van?
– A nővéred kórházban van, azt is mondta, hogy a napokban keresett
egy magyar férfi, megadta neki a panzió címét, ahol tartózkodsz.
– Ezek szerint így talált rám.
– Minden holmid nálad van?
– Igen, de a képeimet kérem vissza!
Herman hiánytalanul átnyújtotta Helga kezébe egyet kivéve, ami a
temetésen készült.
– Ilyen állapotban nem vezethetsz, a kertész visszavisz a panzióba.
Kívánom neked, hogy találd meg a lelki békédet.
Helga könnyes szemmel kezében utazótáskával, sántikálva átlépte a
panzió küszöbét, az ajtóból visszanézett, a kezével felénk intett, beült a
kertész mellé az autóba és elmentek. Soha többé nem találkoztunk vele.
Néma csend. Még mindig az ajtót nézem. Kegyetlen osztó a sors, ha
nem vesszük fel a harcot, a súlya alatt könnyen megroppanunk. Sokan
mondják, „miért pont velem történik mindez”. Ezt itt Helga említette.
Egyszer mindenkinek lejár a szavatossága, de nem mindegy, hogy
mikor. Születéskor úgy érkezünk e földi életre, hogy szép hosszú tartalmas
életet élhetünk. Azt mondják az őseink, a sorsunkat mi magunk irányítjuk.
Jó is lenne, de az égiekkel senki nem számol. Mert a sors és az égiek örök
harcban állnak egymással, közöttük pedig az ember. Sokszor hallottam
otthon a falusi emberek szájából ezt a mondatot: „remélem a pokol tüzén
fogsz elégni”. Csakhogy a pokol kapuja nem mindenkinek nyílik ki.
Remélem Helga volt férjének ez a kapu már tárva nyitva áll.
„Az élet álom – tedd valósággá.” – megint Teréz anya szavai jutottak
eszembe. Helgának az elmúlt éjszaka és a mai nap rémálom volt. Hiszem,
hogy ez a nő – mint ahogy Herman mondta – megtalálja lelki békéjét.
 E napunk hátralévő óráit a vacsora töltötte ki. Mint mindig, amióta itt
vagyunk, én most is báránysültet vacsoráztam, ezt a menüt a szakács
kemencébe szokta megsütni, az íze, a zamata semmihez se fogható. Otthon
Margit néni készített kemencében fenséges ételeket. Én csak asszisztáltam
mellette, ez is csak annyiban nyilvánult meg, hogy elkészítettem a
krumplipürét, megdinszteltem a lila káposztát. Soha életemben nem vágtam
el egyetlen jószágnak se a nyakát, nálunk Endre volt a hóhér. Az ilyen
lefejezésnek is van egy külön története.
Karácsonyra készülődtünk, Endre hozott egy hatalmas élő hízott libát.
Legalábbis nekem annak tűnt, Endre szerint mind közül a legkisebbet hozta
el. Átvitte Margit néni üres tyúkóljába mondván holnap reggel jön és
elvágja a liba nyakát, ezután mi ketten megpucoljuk és megy Margit néni
kemencéjébe. Miután megtörtént a kivégzés Endre a libát otthagyta az
udvaron, hogy teljesen kivérezzen. Nem tudom, mi lett szegény jószággal,
de feltámadt és félig lógó fejjel körbe-körbe rohangált az udvaron. Azóta
nem eszem libahúst. Akkor karácsonykor még a máját se kóstoltam meg.
Jóízűen vacsoráztunk, mint otthon a juhász, amikor tarisznyájából
elővette a házi füstölt szalonnát, hagymát és a kemencében sült friss házi
kenyeret. Miért pont ez a hasonlat jutott az eszembe? Kislánykoromban
mindig tudtam mikor süt kenyeret a szomszéd néni, mert az utcát belengte
az illata. Ilyen alkalmakkor vágott a néni egy nagy szeletet a meleg
kenyérből, megkente kacsazsírral, ami beleolvadt a meleg kenyérbe. Most
visszagondolva, azt az ízt, amit akkor magamba gyömöszöltem, soha többé
nem éreztem. Akkoriban nem voltak kövér cukorbeteg gyerekek, az érett
gyümölcsöt mosatlanul ettük a fa alatt, télen megaszalva vagy befőttként
került az asztalra. Ez már honvágy. De hát édesebb a hazai száraz kenyér,
mint az idegen kalács.
Megköszöntem a vacsorát, közöltem Emmáékkal, hogy megyek a
szobánkba és alszom egy jót. Endre is velem tartott, ezt tették Emmáék is.
Amire hajnali fél háromkor ébredtünk az maga volt a pokol. A panzió teteje
égig érő fáklyaként lobogott bevilágítva vele az éji sötétséget. Néztem a
lángok ördögi kacagását, a félelmetes kéjes táncát, kinyílt a pokol kapuja.
Ezen a kapun ma nem léphet át senki. A tetőt és az alatta lévő padlást a tűz
pillanatok alatt bekebelezte, de aztán megtorpant, mert szembetalálta magát
a legfélelmetesebb ellenségével, a vízzel. Barátja a szél még hajnali álmát
aludta. A harmadik szinttől a lángok nem terjedtek tovább. Amikor Herman
belülről felújíttatta a panziót a szinteket ellátták tűzvédelmi rendszerrel, ami
jól működött. Mire kiérkeztek a tűzoltók a tetőből csak üszkös, füstölgő
rom maradt.
– Emma, hol van Herman? – kérdezte Endre.
– Ott! – kezével a panzió felé intett.
Herman úgy jött ki a panzió ajtaján, mint egy denevér. A ruhája átázva,
tapadt a testére az elázott hajából a vízcseppek gyöngyként peregtek le az
arcáról. Emmával átölelték egymást, nem sírtak, nem jajgattak, sőt
valamiféle megnyugvás látszott az arcukon.
– Mi lesz a panzió sorsa? Hisz minden elázott és megégett – kérdezte
Emma.
– Ledózeroltatom az egészet és újat fogok építeni, két kezeimmel
fogok érte megdolgozni, de az már a miénk lesz, és nem sújtja ősi átok.
– Mi lesz a vasárnap érkező vendégekkel? – kérdeztem Hermant.
– Elhelyezem őket egy másik panzióban.
– Emma, a padlást szerintem Helga volt férje gyújtotta fel.
– Én is erre gondoltam. Végül is minek jött Helga után ennyi év
elteltével?
– Mit akart tőle, ha nem Helga miatt volt börtönben? – kérdeztem.
– Haza akarta vinni, de amikor Helga közölte vele, hogy férje van és
egy közös felnőtt fiúk, akkor döntött úgy, hogy megöli a nőt. A többit már
tudjuk.
– Ilyet csak egy zavarodott elméjű talál ki, soha nem fogjuk megérteni
az emberi elmét.
– Rebeka, vasárnap reggel hazaindultok, de hiszem, hogy ezalatt a
három hét alatt olyan erős barátság szövődött köztünk, amit még a hosszú
idő eltelte is megőriz majd. Az élmények és a kalandok, amiben részünk
volt, örök emlék marad.
– Emma a mai világban ritka a jó igaz barát és te az vagy. Kívánom,
hogy az új panzió felavatásakor már gyermeksírás töltse be ezt a gyönyörű
otthont.
A ma esti vacsoránk az utolsó, amit Emmáékkal eltöltünk. Emma erre
az estére remek vacsorát főzött, Herman ízlésesen megterített, felbontott
egy üveg pezsgőt, poharainkat félig megtöltötte vele, felállt az asztaltól
kezében a pohárral.
– Rebeka, ti Emmával az elmúlt három hétben az életemet a feje
tetejére állítottátok, de nem bántam, sőt nagyon is élveztem. Barátom,
Endre! Jövőre az új panzió felavatásán az első nagy póker csatát veled
akarom megnyitni. Emelem poharam arra, hogy ez a barátság örök érvényű
maradjon egészségben és bánatok nélkül tudjuk magunkénak. Ezt az
istenáldott nyugalmadat, bölcsességedet őrizd meg életed végéig, mert
Rebeka mellett szükséged lesz rá! – nevettünk.
– Barátaim! Köszönöm a pazar vendéglátást és a hajnalig tartó póker
partikat, a lábam miatt az egész napos kirándulásokon nem tudtam részt
venni, amiket Emma szervezett, de Herman gondoskodott arról, hogy jól
érezzem magam. Szeretném, ha az egész családdal a karácsonyt nálunk
töltenétek.
– Ezt a meghívást örömmel elfogadjuk – válaszolt Herman.
– Egészségünkre!
Olyan barátságra koccintottunk, ami kincs, és ezt a kincset meg kell
őrizni. Emese ezt az estét a barátaival töltötte.

Vasárnap reggel, amikor magunk mögött hagytuk Emmáék birtokát, a

nap még a hegyek mögül kémlelte a hajnal ébredését. Lassan eltűntek a
hófödte hegycsúcsok, a meséből beléptünk a való élet világába.
Tizenkét órai autóút után a magyar határnál döntöttem arról, hogy
kétlaki életet fogunk élni. Még nem tudtam, hogy ezt a döntésemet hogyan
fogom Endrének beadagolni, mert Hermantól és Emmától olyan ajánlatot
kaptam, amit csak egy űrlény tud visszautasítani, de földi ember nem.
Délután hat órakor megérkeztünk Emese pesti lakásába. Az egyik este,
amikor az elkészült svájci fényképeket nézegettük, Emese elindította a
lavinát. Bejelentette, hogy otthagyta az iskolát és szeptembertől Svájcban
fog tanulni, Herman már intézi a hivatalos papírokat és az albérletet. Endre
felugrott az asztal mellől és lement az utcára sétálni. Fél óra elteltével
visszajött a lakásba, a mondandója rövid és tömör volt.
– Igazad van Emese, ebben az országban, míg a kommunisták lesznek
hatalmon, változás nem lesz. Én ennek a rendszernek vagyok az áldozata,
elvettek az életemből tíz évet.
Szeptemberben Emese visszament Svájcba. Egyedül maradtunk.
Másnap este Herman és Emma telefonált, hogy Emese szerencsésen
megérkezett, elmondták, hogy a pap felakasztotta magát és a nyomozás
megrekedt. De nincsenek elkeseredve, mert Emma és én ezt ki fogjuk
nyomozni.
– Ebben biztos lehetsz Herman – válaszoltam.
 Végezetül úgy döntöttünk Endrével, hogy elfogadjuk Herman és
Emma ajánlatát, amit karácsonykor megbeszélünk, de ez már egy újabb
történet lesz.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönöm a Kiadómnak, Végh Janka és Bokor Pál szerkesztőnek

az áldozatos munkájukat, mellyel ezt a könyvet szebbé és jobbá tették.

Köszönöm fiamnak Olivérnek a támogatását,

nélküle ez a könyv nem került volna kiadásba.

Köszönet a gépírómnak Krisztinának,

remélem a jövőben is számíthatok rá.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Ajánlás
ELŐSZÓ HELYETTTíz évvel később, 1988
ELSŐ FEJEZETHuszonnyolc évvel korábban, 1950
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
1978 ősze
1988 nyara
Svájc, 1988 nyara
Herman!
Köszönetnyilvánítás
Copyright
 ©Márton Veronika 2017

Atlantic Press Kiadó 2017

1114 Budapest, Bartók Béla út 55.
atlantic.new@chello.hu
www.atlanticpress.hu
+36-1-2122443
Felelős kiadó az Atlantic Press Kiadó igazgatója,
Szerkesztette Végh Janka
Tördelés, műszaki szerkesztés Cseszkó Renáta
Borítóterv Sobota

ISBN 978 615 569 328 1

Minden jog fenntartva.