Tartalom

FOLYTON BELESZÓLNAK!
Űrpilóták űrdefektje
Békák vagy kisértetek?
Egy és más az indulásról
Roham a vonat ellen
Kiből lesz palcsinger?
Ujjé, fényképezünk!
Megérkezik a legutolsó mohikán
Szamár a hegyen
Vilike a helyzet magaslatán
Hogyan kell esőben nyaralni?
Plüssfej
“Mentsétek meg lelkeinket!”
Veszedelmes vademberek
Itt a vége!
TENGERRE, CSŐCSELÉK!
Ezt én írom, Öcsi!
Anyu folyton aggódik
Egy príma osztály
Bika a bácsi palotája
A tengeri szörnyeteg és egyéb szörnyűségek
SZERELEM… VAKÁCIÓ
Quintusz és a leányzók…
Szerelmi tanácsadó…
FOLYTON BELESZÓLNAK!
 Űrpilóták űrdefektje

NEHOGY AZT HIGGYÉK kedves olvasók, hogy ezt a

könyvet én írtam. Én legfeljebb szere em volna írni. De nem
lehete , mert folyton be1eszóltak. Hogy kik? Hát mindenki…
Már úgy értem, mindenki, aki ebben a könyvben szerepel.
Elsősorban persze Anyu. Ö mindig igyekszik jótékony hatást
gyakorolni rám. Szelídít, békít, csöndesít, a jó útba igazít.
Hogy kicsoda Anyu?
Anyu, az anyu. A legeslegjobb feleség, a legeslegjobb anya, a
legeslegnagyszerűbb asszony. Ha valaki ezt kétségbe vonná,
velünk találná magát szemközt. Mármint: velem, akit barátai
röviden Nagyfőnöknek szoktak nevezni, meg anyu két
magzatával, egy tizenötödik esztendejében járó álmatag
leányzóval, Krisztinkával, továbbá Öcsivel, a bősz Öcsivel.
A másik, aki folyton beleszólt, az persze Pindur néni volt.
Őróla Vilmos atya így szoko nyilatkozni:
− Az én Pindurom az évszázad legnagyszerűbb asszonya.
Hát nem nagyszerű, hogy éppen nekem juto a legnagyszerűbb
asszony?
Gyermekei, a tizenhárom éves Bogárka meg a nyolcéves
korára meglepően elvetemült fiacskája, a vad kis Vilike, ilyenkor
persze lelkesen helyeselnek. Mi, mármint én, a Nagyfőnök meg
Kriszti és Öcsi azonban tudjuk, hogy tévednek. Az évszázad
legnagyszerűbb asszonya igenis Anyu. Ezt a vak is láthatja.
Szóval ez a társaság szólt bele állandóan a könyvbe. Pedig be
szépen elterveztem. Írok egy három kötetes, háromezer oldalas
nagy művet. Azt reméltem, hogy sikerül összehozni egy olyan
munkát, amelyről egyhangúan megállapítják majd, hogy ez
századunk legunalmasabb könyve. Szerzőjét még ötszáz év
múlva is emlegetni fogják. Ha egy kis szerencséje van, még egy
bronzszobrocskát is kaphat valamelyik félreeső park félreeső
sarkában.
 Nem is tagadom, egész életemben erre vágytam. Egy
bronzszoborra, repkedő bronzfürtökkel és merész sasorral.
Ugyanis egész életemben szere em volna, hogy merész sasorrom
legyen, olyan mint egy csendes óceáni kalóznak. Sajnos a sors
krumpli orral vert meg; s így legalább azzal szeretnék
vigasztalódni, hogy a szobrom majd sasorral néz szembe az
évszázadokkal.
Tehát egy ilyen bronzszoborhoz illő háromkötetes munkára
készültem. Meg is írtam volna, de folyton közbeszóltak, s csak a
legeslegvégén hagytak magamra, amikor oda kelle írni a könyv
fedelére. hogy “ÍRTA”. Most aztán vállaljam én az egészet. Ők
sózták el a levest, de. én kanalazzam ki.
Pedig úgy terveztem, hogy ebben a könyvben feldolgozom
Öcsi fiamnak és hűséges kenyeres pajtásának, a vad kis Vilikének
összes rémtetteit. Ez el is fért volna háromezer oldalon, persze ha
csak kurta háromhetes nyaralásunk ala elkövete rémte eiket
ve em volna számba. Dehát Anyu meg Pindur néni a kezdet
kezdetén beleszólt.
Úgy álltak elém, mint két·kőoroszlán; méghozzá eleven,
lángot fúvó kőoroszlán. Soha, mióta élek, két asszony közö
ilyen tökéletes egyetértést nem tapasztaltam, mint most, amikor
fiacskáikat kelle megvédelmezniük.
Először is kijelente ek, hogy a lehető legnagyobb
elvetemültség azt írni fiacskáikról, hogy elvetemültek. Sőt! Éppen
az ellenkezője igaz. I -o csintalanok, de alapjában véve mind a
bősz Öcsi, mind a kis Vilike tulajdonképpen jóravaló, derék
gyerek.
− Ezala azt értitek, hogy nem ők köve ék el azokat a
rémte eket, amik mia riadóztatni kelle a tűzoltókat és a
mentőket?
Nem, az ő fiaik nem köve ek el semmi olyasmit − felelték az
anyaoroszlánok. − Azok az ügyek a tűzoltókkal meg a mentőkkel
pusztán félreértésből következtek be, és elég nem szép a
részemről, hogy pellengérre állítom az ártatlanokat.
 − Nem gondolsz arra, hogy milyen károkat okozol a zsenge
gyermeklélekben?
− Meg van a véleményem a zsenge gyermeklélekről, rólatok
is, de legfőképpen Vilmos atyáról, aki i ül a karosszékben, rágja
a pipája szárát, és úgy tesz mintha tökéletesen megsüketült
volna.
Mert ilyen ember ez a Vilmos atya. Szembeszáll ő, akár az
ördöggel is, azt hiszem egy vérengző tigristől sem riadna vissza,
de ha rápillant aprócska feleségére, Pindur nénire, akkor menten
inába száll a bátorsága. De hagyjuk, az nem tartozik ide.
Térjünk vissza oda, hogy éppen a zsenge gyermeklélekről
vitáztunk, amikor iszonyatos bömbölés hallatszo valahonnan
alulról, a mélyből, a pokol fenekéről vagy tán még annál is
mélyebbről.
A hang kísérteties volt, de egy pillanatig sem lehete vitás,
hogy Öcsitől meg a gaz kis Vilikétől származik.
− Jesszus! Hol vannak? Mi történt?
− A pincében! − kiáltja Vilmos atya.
Valóban, most már ki lehete venni, hogy a félelmes üvöltés
a pincéből tör fel.
Egyszerre ugro unk fel, és rémülten egyszerre csörte ünk le
a lépcsőn. Felnyito uk a pince rozsdás vasajtaját. Az üvöltés
most már megsokszorozódva visszhangzo a terméskő boltívek
ala .
− Öcsi! Vilike!
Az üvöltés − ha ez egyáltalán lehetséges − még fokozódik.
Az anyaoroszlánok vergődő szívű anyagalambokká
változnak. Most már turbékolnak:
− Öcsikém … Vilikém … merre vagytok? Szóljatok …
kincsem.
−I .
Erre újabb általános jesszus következik, mert a két angyalkát
egy káposztás hordóban találtuk meg ugyanis. Magukra húzták a
hordó fedelét, és az beszorult.
 − Azt értem, hogy a káposztáshordó fedele beszorul, csak azt
nem értem, hogy kerültetek ti a káposztáshordóba? − indítom
meg a vizsgálatot, miután az édesanyák a kosznak legalább a
felét lecsókolták fiacskáikról.
− Ez technikai rejtély − csatlakozik hozzám Vilmos atya, és
körüljárja a hordót.
− Ó, apu… − csodálkozik reám Öcsi, aki a szabadságával
együ visszanyerte szoko nyugodt szemtelenségét is. − Hát
még ezt sem érted? Űrhajósdit játszo unk. Ez a hordó volt az
űrhajó. Belemásztunk Vilikével, aztán légmentesen magunkra
zártuk az ajtót, nehogy behatoljon a kabinba a világűr hidege.
− …szóval magatokra húztátok a hordó fedelét.
− Igen, és aztán azt játszo uk, hogy körülrepüljük a Marsot.
Minden irtó remekül ment, csak akkor le baj, amikor földre
akartunk szállni a Holdon. Azaz, hogy a Holdra akartunk szállni.
Akkor kiderült, a defekt.
Kiderült, hogy egy ideig hősiesen küzdö ek a hordóval − mit
ki nem áll egy viharvert űrpilóta? − de az idő telt, a hordóban
egyre nagyobb le a meleg és egyre kevesebb a levegő.
Végül is leadták a vészjelet − azaz vészbömbölést. −, és
megérkeze a mentőexpedíció, vagyis mi.
Valahogy mégiscsak tisztára súroltuk a két derék harcost, és
visszatérhe ünk a szobába.
Visszatértünk és anyuék folyta ák o , ahol abbahagyták.
Azaz: mindent elköve ek annak érdekében, hogy bebizonyítsák:
Vilike és Öcsi jó kisfiúk.
Csakhogy én jellem vagyok!
Igenis én jellem vagyok, de sajnos gyenge jellem, s végül is
megtörten beismertem, hogy Öcsi meg Vilike angyali jóságú
kisdedek. Be1eegyeztem abba is, hogy könyvemben a ,,JÁMBOR
ÖCSI” és a “JÓ KIS VILIKE” néven szerepeltessem őket.
Elfogadtam azt is, hogy könyvemben ne legyen a jámbor Öcsi és
a jó kis Vilike rémte einek gyűjteménye, hanem igenis legyen
tanulságos példatár engedelmes kisfiúk és kisleányok számára
arról, miképpen kell a családi nyaralás alkalmával viselkedni.
Mert − azt hiszem − ezt elfelejte em megmondani, ez a könyv a
mi tavalyi nyaralásunkról szól.
− Te ne törődj semmivel, te csak írd a könyved − biztato
Anyu. − Mi majd diktáljuk, hogy mit írj.
Egyedül Vilmos atyát illetőleg kaptam szabad kezet.
− Őróla annyi rosszat írhatsz, amennyit akarsz: Még az is
csak fele lesz az igazságnak. Re enetes ember!
Ránéztem a re enetes emberre, aki pipája és szemüvege
mögül esdeklő pillantást vete reám, és elhatároztam, hogy csak
azért is − olyan hőst faragok belőle, mint annak a rendje.
 Békák vagy kisértetek?
Így áll a helyzet. Ők diktálják, én írom.
Hej, pedig még most is elszorul a szívem a keserűségtől, ha
arra gondolok, mi mindent teme em el örökre, ahelye hogy a
serdülő i úság okulása céljából nyilvánosságra hoztam volna.
Így például, az asszonyok a leghatározo abban megtilto ák,
hogy megírjam a békaesetet.
− Nem, arról szó sem lehet, hogy csúffá tedd a fiainkat.
Így tehát kénytelen vagyok lemondani róla, pedig még most
is bizsereg a tollam, ha arra gondolok, milyen szívesen
megírnám, hogyan lopakodo a két kislány, azaz Bogárka és
Kriszti ablaka alá a két mintakép, a jámbor Öcsi, meg a jó kis
Vilike, hátukon egy zsák békával.
Hogyan került a hátukra egy zsák béka? Nagyon
egyszerűen. Egész délután békára vadásztak, odalenn a
völgyben, a nádasban. Néhányszor hasra estek a tocsogókban,
tízezer szúnyog dö ödte, őket, piócák szívták magukat kövérre
a lábszárukon, dehát mindez hozzátartozik a szórakozáshoz és
Öcsi meg Vilike vérbeli vadászok lévén nem is törődtek a
megpróbáltatásokkal, s végül is kivadászták a nyaraló mögö i
völgyben lévő nádasból az összes békákat. Legyünk egészen
pontosak: harmincegy békát. Ez a harmincegy béka most a
zsákban hemzsege , és mit sem sejte viharos jövőjéről. A két
gézengúz elrejte e a zsák békát egy veremben, a villa mögö .
Aztán megjelentek a társaságban. Persze, sejthe ük volna, hogy
i valami készül. Valahányszor ugyanis Öcsi meg Vilike
feltűnően illedelmesek, akkor vagy betegek, vagy pedig
merényletre készülnek az emberiség ellen.
− Igenis, édesapám …
− Köszönöm, édesanyám …
− Tessék parancsolni!
Valahányszor elhangzanak ezek a szólamok, és két kiválóan
jó modorú, fiatalember sürgölődik körülö ünk, akkor az
édesanyák mindig elérzékenyednek, engem viszont elfog a
rémület.
Az egész napi fürdés és mászkálás után elnyúltunk az
ágyainkon, s ha nem is aludtuk valamennyien az igazak álmát,
de a nagyon fáradtak álmát azt biztosan aludtuk. Ezt várta csak a
jámbor Öcsi meg a jó kis Vilike. Úgy ahogy voltak egy szál
pizsamában, odalopakodtak békagyűjteményükhöz, felkapták a
zsákot, és végigse enkedtek az éjszakai álomban szundikáló
kerten. A virágok holdfénytől i asan illatoztak, de Öcsinek meg
Vilikének csepp érzéke sincs az ilyen költői csodák iránt. Ők a
legszebb virágcsokornál is szebbnek tartanak egy tábla
csokoládét, s a holdfény tündérvarázslatánál egy futball-labdát.
Odalopakodtak a lányok ablaka alá, keresztül az éjszakai
kerten, a harmatos fűben. Akár az indiánok … no persze,
pizsamás indiánok. Elő a pari yát, ráülte ek egy-egy békát,
meghúzták a gumiszalagot, s a rakétává előléptete béka
szé erpeszte lábakkal, rémültében holtnak te etve magát,
berepült az ablakon.
Egy … ke ő … tizenke ő … húsz…
Gyorsan, ügyesen dolgoztak a fiúk. Azt hiszem öt perc sem
sok s máris bepari yázták a lányok ablakán mind a harmincegy
békát.
− Kész! − su ogta elragadtato an a jámbor Öcsi, míg a jó kis
Vilike elbrekegte magát. Odabentről a szobából válaszként
panaszos kuru yolás hallatszo . Elébb csak egy, aztán ke ő,
nemsokára mind a harmincegy béka egyszerre vartyogo .
A két derék pari yás odakünn az ablak ala elégede en
összevigyorodo . Máris elképzelték, hogyan fog mindjárt
felvisítani Krisztina, miképpen sivalkodik segítségért Bogárka.
Ez volt a Nagy Terv. ‘Emia gázoltak térdig a posványban,
ezért szurkálta ák össze magukat nádtorzsával és szúnyogokkal.
Egyelőre azonban semmi sikoltozás. Pedig a békák igazán
megte ék a magukét. Úgy brekegtek, hogy az ember azt hihe e
volna, hogy menten, felrobbannak. De a békák hiába brekegtek, a
lányok szobájában senki sem mozdult. Nem gyújto ak lámpát,
nem sikoltoztak segítség után. Egyáltalán semmi sem történt.
Illetve mégis. A jó kis Vilike egy óriási nagyot tüsszente , a
jámbor Öcsinek meg egyre hangosabban vacogo a foga. Nem is
csoda. A havason estére lehűl a levegő és bőségesen terem a
harmat. S ők legalább tíz perce leselkedtek már i egy szál
pizsamában, mezítláb.
− Hapci!
Most meg Öcsi tüsszente e el magát, viszont Vilike vacogo
úrikutya módjára.
Odabent a békák is abbahagyták a hangversenyezést.
Nyilván megsértődtek, hogy senki sem törődik velük.
− Te Öcsi … − su ogja Vilike. − Ezek nincsenek i hon.
− Hát persze … − dünnyögi Öcsi, mert már csavarja az orrát a
kezdődő nátha. − Biztosan a holdat nézik, és verseket szavalnak.
− Menjünk be − szipogja Vilike. − Nem baj, annál nagyobb
lesz a hecc. Irtó jól fog sikerülni.
Így bizakodo az ártatlan gyermeki lélek, és nem is sejte e,
milyen jól fog sikerülni a tréfája. Sokkal, sokkal jobban annál,
ahogy azt ő képzelte. Ugyanis …
De … amint azt tanult regényíróknál szokás mondani… ne
vágjunk elébe az eseményeknek. A két mezítlábas, pizsamában
didergő mintagyerek lábujjhegyen bese enkede a házba:
Kinyito ák az ajtót és nehogy bárki őket gyanúsíthassa a
merényle el, lámpát sem gyújto ak, csak úgy, usgyi, bele az
ágyba.
Nyakig magukra ránto ák a takarót, aztán felüvöltö ek és a
következő pillanatban a jámbor Öcsi meg a jó kis Vilike a szoba
közepén ugrált és kapkodta a lábát.
− Segítség! Jaj, hamar, segítség!!!
Ha megengedik, megint a tanult regényíróhoz fordulok
segítségért: mikor beléptünk, azaz dehogy beléptünk, inkább
egymás hegyén-hátán beronto unk, nos, akkor szörnyű látvány
tárult a szemünk elé.
Béka … béka mindenfelé. Béka az ágyakon, az asztalon, a
lavórban, a hátizsákban, a széken, a padlón, még a szandálokban
is békák hasaltak, gyöngyfekete szemük belemeredt a fénybe.
Nyomasztó álom tehetetlen szereplőinek éreztük magunkat.
Mert − ugyebár − béka a mocsárban, az rendben van. Béka a
kocsonyában − hallo unk már ilyenről is. De béka a szobában …
De hogy került háromszáz béka a szobába? Mert nem csoda,
ha az ember a harmincat háromszáznak látja; Meg kell őrülni!
Az olvasó bizonyára sejti már: a két imposztor zseniális
haditervébe egyetlen pici hiba csúszo − megese ez már
nagyobb hadvezérekkel is − mégpedig az, hogy tévedésből nem a
lányok, hanem a saját szobájuk ablakán pari yázták be a
békákat. Sötét volt, izgato ak voltak, a két ablak egymás melle
nyílt. Illetve − a lányok időközben becsukták a magukét. Pindur
néni viszont bement a fiúk szobájába és ablakot nyito egy kis
szel1őztetésre.
Így történt.
Maga a békák összeszedése érdekes játéknak bizonyult.
Rengeteget kelle hajladozni meg ugrálni. Majdnem olyan volt,
mint a pingpong, csak békával persze érdekesebb. Nem is
tudom, nem kellene-e bevezetni a békafogási versenyt az
olimpiákon. Mi mindenesetre szenvedélyes hévvel
versenyeztünk, hogy kifog több békát. Sajnos. azonban a nőkben,
nincsen versenyszellem. Pindur nénit ugyanis rajtakaptam, amint
egy békát csempésze oda Vilikének, hogy ő legyen a verseny
győztese. Végül foglyul ese az utolsó békula is. Ünnepélyesen
kivonultunk a szobából, és behajigáltuk őket a tocsogóba. Aztán
visszatértünk a szobába a békák.·hálakórusától kisérve:
− Köszönjük… óh, köszönjük a szabadságot. Sose csípjen el
benneteket a gólya.
Valami ilyesmit brekeghe ek, a gólyamentes világ lévén a
legjobb kívánság a békák közö .
Visszatértünk tehát a szobába békaáldástól kísérve, aztán
leültünk az asztal köré, kivéve persze a két ártatlanságot,
mármint Öcsit és Vilikét, mert ők rögtön bebújtak békátlaníto
ágyukba.
 − Nagyfőnök − néze reám Vilmos atya −, mit gondolsz,
hogy kerültek ide a békák?
A gyermekek felé fordult, de a Két Fiú nem volt sehol.
Másnap reggel, vörösre dagadt, náthától csepegő orral jelentek
meg, s az elkövetkező három napon prüszkölve, zúgó fejjel
bámulha ák, hogyan fürdünk mi a patakban.
Ez az a bizonyos “Békahistória”, amitől sajnos eltilto ak az
asszonyok.
− Nem, nem − mondta szelíd határozo sággal Anyu. − Ezt
aztán semmiképpen sem szabad megírnod. Tedd meg a családod
kedvéért. Ha megírod a béka ügyet, ez rossz fényt vet reád is, aki
képtelen voltál, őt megnevelni.
− Ééén? De hiszen te nevelted. Vagyis, hogy te nem nevelted.
− Na látod − zárta le a vitát a feleségem. − Szóval beismered,
hogy hibás vagy.
Kitáto am a szájamat, de aztán megint összecsuktam, mert
Anyu olyan szelíden, kérően néze reám, hogy azonnal
elpárolgo minden haragom. Sóhajto am egyet, aztán fogtam a
vastag vörös ceruzámat és kihúztam a könyvből ezt az egész
békahistóriát. Rosszul te em, mert Anyu vérszemet kapo .
− A lányok … − duruzsolta. − Tudod, hogy az ilyen
serdülőkorú lányok milyen érzékenyek. Galambpihével is
megsértheted őket.
- Jól van. Mit írjak róluk, diktáljátok.
− Legelőször is azt, hogy szépek.
− Rendben van − szépek.
− Csinosak. Jól neveltek. Tisztelik a szüleiket …
− Biztos?
− Te csak írd, amit mondunk − sötétült el a feleségem
tekintete.
Az olvasó tehát készüljön fel, hogy e könyv lapjain két
jámbor, jólnevelt fiúgyermek melle két egészen kivételes
leányzóval is meg fog ismerkedni. Ha aztán majd olvasás közben
túlságosan utálni fogja ezt a két Tökéletes Példányt, akkor
nyugodjék meg, valóságban távolról sem ilyen tökéletesek,
hanem józaneszű, kicsit nyakas, kicsit lusta, kicsit nyelves, icipicit
szemtelen, vidám és ábrándos leánykák.
Ilyen körülmények közö fogtam hozzá, hogy megírjam
nyaralásunkat a fenyőillatú havasok, ezüstös kövek közt vágtató
szilaj hegyipatakok és mohos sziklák világában. Mindezt
természetesen nem én mondom ilyen költőien − én ilyen szépen
nem is tudok beszélni −, hanem a leányom Zirzabella.
Nem kell megijedni, a lányomat nem hívják Zirzabellának.
Egyáltalán elképzelhető olyan elvetemült szülő, aki efféle
névszörnyeteget akaszt védtelen gyermeke nyakába? A lányom
becsületes neve Krisztinka. De az úgy volt, hogy amikor
nekiültem ennek a históriának, odasündörgö hozzám és meleg
kicsi tenyerével dörzsölgetni kezdte az államat.
− Halljuk, mi kell?
− Apu … − mondta Krisztinka lágyan és beleült az ölembe. −
Szeretném ha valami szép nevet adnál nekem a könyvedben.
Tudod, valami regényeset …
Nem mondta, hanem belesúgta a fülembe:
− Zirzabella.
Sajnos Anyu letilto a a Zirzabellát.
− Nem vagy műlovarnő, sem oroszlánszelídítő. Azoknak
lehet ilyen neve. És nem vagy középkori várkisasszony sem,
hanem igenis középiskolai tanuló.
Szóval még a Zirzabella is tilos nekem. Mi marad még ezek
után a könyvemből, mivel töltsem tele a papírost? Mi a mentsége
ennek a könyvnek?
Egyetlenegy: az, hogy roppantul tanulságos. Aki nyaralni
megy, haszonnal forgathatja, s ebből a könyvecskéből
megtanulja, milyen vészek és veszedelmek, milyen örömök és
ürömök várnak reá. Én a magam meg expedíciónk tagjai részéről
csak azt kívánhatom, hogy a nyaralásuk legalább olyan
kellemesre, vidámra sikerüljön, mint a mienk.
 Egy és más az indulásról
− Pontosan éjfél elő egy perccel indulunk, átszállás nincs,
reggelre éppen odaérkezünk. Egyszerű az egész, mint egy pofon.
Azért olyan egyszerű mégsem volt, mint ahogy azt Vilmos
atya elgondolta. Mert amíg elérkeze az éjfél elő i egy perc és mi
felszállha unk; és elindulha unk az északkelet felé igyekvő
személyvonatra, addig, nos addig történt velünk egy és más.
Ezt az “egy és mást” próbálom most röviden összefoglalni.
Az előzményekről, a csomagolásról, az útravaló elemózsia
bevásárlásáról nem is érdemes beszélni, hiszen az ilyesmi
körülbelül egyformán zajlik le minden családnál, amikor
háromhetes havasi nyaralásra készülnek.
Két nappal az indulás elő teljes felfordulás uralkodik
minden családnál, már úgy értem, minden rendes családnál.
Cipők, sorakoznak a pamlagon, ingekből és egyéb
fehérneműkből emelnek bástyát az asztalon és a legkülönfélébb,
soha használatba nem kerülő felszerelésekből, viharlámpáktól,
petróleummelegítőktől, sátorcövekektől és kézibaltáktól már
közlekedni sem lehet a szobában. Mindez persze a világért sem
jelenti azt, hogy azt ajánlom az olvasónak: hagyja odahaza ezeket
a felszerelési tárgyakat. Nem, feltétlenül cipeljen magával
mindent. Ez az egyetlen helyes tanács. Elég egyetlen darabot
odahaza hagyni, hogy kiderüljön: éppen arra az egyre feltétlenül
szükség le volna. Megtörtént egyszer egy ismerősömmel, hogy
kidobta a hátizsákból a felfújható mentőövet.
− Nem tengerre megyünk, édes barátaim, hanem
magashegyi túrára. Odafenn a magas, hegyen aztán kiderült,
hogy tévede . Igenis egy tenger kellős közepébe került. Nem is
tudom már pontosan hogyan, de völgycsuszamlás, vagy miféle
katasztrófa következe be, s őt egyszerre csak mindenfelől víz
ve e körül. Az illető ismerősöm máig is határozo an állítja, hogy
a földcsuszamlás pusztán csak amia következe be, mert ő
odahaza hagyta a felfújható gumimentőövet. Azóta szve ert és
hósapkát visz a tengerpartra augusztusban, és a lelke mélyén
úgy érzi, a nap azért süt akkora dühvel, a hőség azért olyan
rekkenő, mert az időjárás amúgy is tudja, hogy egy ilyen
mindenre felkészült turistával semmilyen körülmények közö
sem lehet kitolni, így tehát meg sem próbálkozik vele.
Ámbár ez sem egészen igaz. Egy másik turista éppen a nagy
felkészültség mia járta meg a tengeren. Vi magával mindent,
többek közö egy nagy doboz napolajat is. Ez azonban nem
közönséges napolaj volt, amit minden gyógyszertárban
vásárolhatunk, hanem különleges, külföldi méregdrágán vásárolt
napkenőcs. A doboz oldalán az állt, hogy aki ezt a kenőcsöt
használja, az akár reggeltől estig sü etheti magát a nappal, nem
ég vörösre, hanem egyenletesen bronzbarnára sül. Az illető
ehhez tarto a magát. Kora reggel megjelent a tengerparton,
vastagon bekente magát a külföldi csodaolajjal és elkezde
bronzulni.
A jó tanácsokra és figyelmeztetésekre csak fölényesen
mosolygo . Mindez érvényes lehete azokra, akik idehaza
gyárto kenőcsöt használnak, de nem őreá. Reggeltől estig
feküdt a forró vad fekete-tengeri napon. Délután már
félrebeszélt, és alkonyatkor mentőautó szállíto a be a konstancai
kórházba, súlyos égési sebekkel.
Szóval a felszerelés sem minden, de azért mégis csak
maradjunk meg amelle , hogy inkább cipeljen az ember,
mintsem pórul járjon. Legalábbis nekem ez a jelszavam, mert én
gyanakvó természet vagyok, s különösen a ól re egek, hogy
egyszer éhen találok halni, tehát mindig alaposan megpakolom
magam.
Ezzel szemben Vilmos atya az ellenkező végletet képviseli.
,,Ó, majd csak lesz valahogy!” felkiáltással zsebre dugja a pipáját,
némi dohányt, egy doboz gyufát meg − azt hiszem egy pár
nylonharisnyát, s nekivág a Himalája csúcsának. A
legbosszantóbb persze az, amikor végül kiderül, hogy neki van
igaza. Miala mi görnyedezve és izzadva cipeljük a hátizsákot, ő
zsebre dugo kézzel fütyörészik, s miala mi neki ülünk a hegy
tetejére felcipelt szalonnánknak és keménytojásunknak, azala ő
fordul egyet-ke őt, s máris talált egy büfét, hegyivendéglőt, ahol
pompásan megebédel, vagy összebarátkozik egy jólelkű
hegyilakóval, s az zsendicével, ordával, friss saj al eteti meg.
Aztán nem szól semmit, csak mosolyog a pipája mögül, miala
mi sötét esküvéssel megfogadjuk, hogy legközelebb mi sem
viszünk magunkkal semmit. Az ember azonban nem
cselekedhetik természete ellenére. Én például, aki szakadatlanul
a ól re egek, hogy egyszer éhen halok, ismét vállalom a
cipekedést ,a következő kiránduláson is, és hallgatom Vilmos
atya könnyelmű fütyörészését.
Vigyen tehát az ember, ennivalót bőségesen, de nem értem,
miért kell a háromszorosát vinni a szükségesnek? Hajótörésre
számítanak, vagy arra hogy vonatunk letéved a, sínekről és
elbogárzik valamerre ember nem lakta hegyek közé, ahol nincsen
sem büfé, sem vendéglő? Vagy talán azt gondolják, hogy … nem
is tudom, mire gondolnak.
Ismertem két nénit, akik valósággal tönkrete ék magukat,
annyi ránto csirkét és almásbélest sütö ek egy útra, amely
mindössze három és fél órát tarto . Ha jól emlékszem egy közös
barátnőjük temetésére utaztak. Odahaza mindke en kiadósan
megebédeltek, úgy gondolván, hogy jó ha az ember bebiztosítja
magát. Egy-egy lila pántlikás koszorúval meg degeszre tömö
elemózsiás kosarakkal elhelyezkedtek a fülkében. Jó barátnők
lévén a vonat indulása és az ezzel járó elérzékenyült integetés
után nyomban szenvedélyes beszélgetésbe bonyolódtak.
Mindenekelő kellőképpen kisírták és kisajnálkozták magukat az
elhunyt barátnő fölö . A gyászt azonban nem vi ék túlzásba.
Tudták, hogyha most elpazarolják bánatukat, akkor a temetési
szertartás ala nem tudnak majd elegendő bánatot kifejteni. Ez is
megmutatja, hogy meggondolt öregasszonyok voltak. Így tehát
mihamar felita ák könnyeiket, és á értek más, életben levő
asszonyismerőseik rossz természetére, továbbá ugyanezen
asszonyok lányai szemérmetlen kacérságának megtárgyalására.
Mondtak róluk egyet s mást, olyasmiket, hogyha az illetők
hallják, valószínűleg azt kívánják bár ők volnának inkább a föld
ala . Szóval csupa olyasmiről ese szó, ami megbizsergeti a
szíveket, mert az emberek elég jelentős része semmiben sem leli
akkora gyönyörűségét, mint abban, hogy gonoszokat mondjon
másokról. Végül is, ahogy ez már az idősebb asszonyoknál
törvényszerű, á értek a főzésre.
Innen már csak egy ugrás kelle odáig, hogy előszedjék
elemózsiás kosarukat, és kínálgatni kezdjék egymást. De mivel
mindke en torkig jóllaktak már az ebédnél, éppen csak
csipege ek a másik elemózsiájából. Véletlen volt, hogy
mindke en ránto csirkét és almásbélest hoztak az útra, így
tehát nagyon is érthető, hogy feltámadt bennük a háziasszonyi
versengés vágya és mindenáron szere ék volna bebizonyítani,
hogy az ő ránto csirkéjük és almásbélesük jobb a másikénál.
Egyre hevesebben kínálták egymást és egyszerűen
képtelenek voltak akár egy falatot is enni. Ezt mindke ő tudta
saját magáról, de nem tudta a másikról.
Mi le a vége?
Először − még csak gondolatban − rosszakara al, irigységgel
és kényeskedéssel vádolták meg a másikat, de aztán szó szót
követe és mivel régi jó barátnők voltak, rengeteg kellemetlent
tudtak egymásról. Ezt most habozás nélkül közölték, úgyhogy az
egészen az utazásuk végcéljáig elfoglalta őket. Valószínűleg az
egész földet is körülutazha ák volna, mielő befejezik egymásra
vonatkozó véleményük feltálalását.
Ez alkalommal is bevált az a régi mondás, hogyha valaki
meg akarja tudni, mi róla az emberek véleménye, vesszen össze
valamelyik barátjával. Ez ha igaz, eléggé szomorú igazság.
Mindenesetre tény, hogy a két, egyébként derék asszonyság
azóta is félrefordítja a fejét, ha másikkal találkozik, és csak a
legnagyobb keserűség hangján beszélnek egymásról.
S mindez miért? A túlméreteze élelmiszeres csomagok
mia .
Mi persze, jól tudván mindezt, négyesben Vilmos atyával és
az asszonyokkal, megállapíto uk az úti elemózsia mennyiségét.
Mindent felírtunk, és megeske ük az asszonyokat, hogy ennyit
és ne többet. Sajnos utólag kiderült, hogy a két asszony, a ól
tartva, hogy a másik túl kevés útravalót talál hozni, az eredetileg
felírt mennyiséget megduplázta, sőt például a tésztaadagot
megháromszorozta. Végül is oda juto unk, ahová minden
előzetes tárgyalás nélkül is értünk volna. Három hét múlva,
hazaérkezésünk elő , a vonat ablakán szórták ki az asszonyok a
megpenészede és kővé keményede süteményt.
− Látjátok? Ugye megmondtuk? − diadalmaskodtunk mi
férfiak.
− Igen, látjuk − válaszolták, az asszonyok. − Látjuk, hogy ti
férfiak három héten át nem e etek egyáltalán süteményt. Bezzeg
odahaza tömköditek magatokba a sok édességet: De most …
most egy falást sem. De ami még ennél is rosszabb, a
gyermekeket is lebeszéltétek, csakhogy megmaradjon a tészta és
nektek legyen igazatok. Ó, ti férfiak …
Mit lehet erre válaszolni? Semmit. Egyébként ha már i
tartunk, akkor elmondanám azt is, hogy …
Bocsánat. Egészen megfeledkeztem magamról. Elnézést
kérek a kitérőkért. Elvégre a nyaralásról kellene írnom, s nem a
megpenészede süteményről. Ámbár, ha meggondolom egy
kicsit, ez is hozzátartozik.
A nyaralóknak elsősorban a vasút jegyre kell felhívnom a
figyelmét. Figyelmeztetni akarom őket arra, hogy a vasúti jegy az
elképzelhető legrosszabb indulatú papírdarab a világon. Hadd
meséljem el, mi történt velünk.
Egy hé el az indulás elő magam mentem el a
menetjegyirodába. Én vásároltam meg nyolc személy számára a
jegyet, aztán elhelyeztem − kérem figyeljenek − pénztárcám bal
külső rekeszében. Mielő kiléptem volna a menetjegyirodából,
még egyszer előve em a tárcát, gondosan ellenőriztem, hogy
odate em-e a jegyet, ahová emlékezetem szerint elhelyeztem.
Útközben − a főtéren jö em keresztül − még egyszer
megálltam, mert valami különös szorongás fogo el, valami azt
súgta, hogy elveszíte em a jegyeket.
 “Szamárság! − nyugta am meg magamat. − Nem veszíte ed,
nem veszíthe ed el. Pénztárcád bal külső rekeszében van. Semmi
értelme, sőt egyenesen nevetséges, hogy elővedd és megnézd. O
van. Ami biztos az biztos.”
Ötven lépés múlva, saját magam elő is szégyellve
bizonytalanságomat, mégis előve em a tárcát.
Bal külső rekesz …
A jegy természetesen nem volt o .
Ekkor egy kicsit izgato le em, de igyekeztem fékezni
magam, és sorra kiszedege em mindent a pénztárcámból. Nem
is hinné az ember, mi minden gyűl össze egy ilyen tárcában,
ócska orvosi recept, eltépe színházjegy, villanyszámla, fénykép
és … Szóval mindazt, ami a tárcában volt, becsúszta am
különböző zsebeimbe.
A tárca kiürült, a jegy nem volt sehol.
Visszasie em a menetjegyirodába, útközben mereven
bámulva a járdát, ha netán o heverne a jegy.
A jegy nem hevert o . Ami viszont a menetjegyirodát illeti
o hallani sem akartak semmiféle jegyről.
Mikor én erre fölemeltem a hangomat, a pénztáros
megjegyzést te azokra, akik még a vonatjegyükre sem tudnak
vigyázni. Én, mondanom sem kell, méltósággal válaszoltam és,
talán heves szócsatára került volna sor, ha közben nem nyúlok be
a kabátom bal külső zsebébe.
A jegy o volt.
Fogalmam sincs, hogy került oda. Illetve, most már
valószínűnek tartom, hogy eredetileg sem a pénztárcám bal
külső zsebébe, hanem a kabátom bal külső zsebében helyeztem el
a jegyet, csak izgalmamban megfeledkeztem róla. Megesik az
ilyesmi az emberrel. Nem?
Odahaza a nyolcszemélyes vasúti jegy, illetve a nyolc jegy
még három alkalommal tűnt el, de én már rá sem hederíte em
többé. Tudtam, hogy mindez csupán a jegy rosszakaratú
természetéből következik, mivel a jegy egyetlen célja, hogy
engem idegesítsen.
 Tehát olyan nyugodt voltam, mint egy süllyedő hajó
kapitánya, miala a családom több alkalommal kicsomagolta azt,
amit egyszer, illetve kétszer már becsomagolt.
Mikor aztán a jegyek véglegesen megkerültek, akkor egy
órával az állomásra való indulásunk elő újból kámforrá váltak.
Most már nyolcan kerestük tizenhat felé. Végül is Zirzabella,
azaz bocsánat, Krisztinka − találta meg egy virágvázában.
Hogy került oda, mikor mi előzőleg a hamutartó alá dugtuk?
Ez a titok csak később derült ki. Vilike volt a te es, a jó kis Vilike.
− Senki sem akart velem bújócskát játszani. Azért …
Így aztán megbújócskáztato bennünket.
A szoba közepén álltam, magasra emelt kezemben a
jegyekkel.
Ekkor odalépe mellém Anyu, kive e ujjaim közül a
jegyeket, bete e a táskájába, majd nagyon szelíden megjegyezte:
− Az lesz a legjobb, ha most letelepedsz az íróasztalodhoz, és
többé nem nyúlsz a jegyekhez. Így talán még elérhetjük a
vonatot. Egyébként az úton a jegyet ÉN kezelem.
Akkor igazságtalannak éreztem a döntést. Csak képes
vagyok ráncba szedni néhány nyomorúságos vasútjegyet? Egy
azonban tény, a vasútjegy többé egyetlenegyszer sem tűnt el,
egyetlenegyszer sem idegeskedtünk mia a, keresni és átkozni
sem kelle , amihez azonban Anyu közmondásos szerencséje is
hozzájárulhato .
A feleségem éppen most szól közbe, hogy az állomásra való
elindulás elő semmi esetre sem szabad megszámlálni a
csomagokat. Igen, igen, ez fontos tanács. Ugyanis valahányszor
megszámláljuk őket, minden alkalommal más és más eredmény
jön ki. Az ábrándos Zirzabella néggyel kevesebb csomagot
számlál, mint az akkurátus Bogárka, a nagyvonalú Vilmos atya
csak a bőröndöket veszi számba, és ügyet sem vet a szatyrokra,
hálókra, pokrócgöngyölegekre, hátizsákokra. Anyu, aki tanárnő
és híres a pontosságáról, a termoszokat és a fényképezőgépet is
csomagnak számítja.
 Egyszóval, ha az ember nem akar túlságosan idegeskedni,
akkor vegye úgy a dolgokat, ahogy vannak. “Ahány csomag −
annyi csomag!” − felkiáltással vágjon neki az utazásnak. Valamit
így is, úgy is o hon felejt az ember. Nem mindegy, hogy mit?
De hogy visszatérjek: megtaláltuk a virágvázában a jegyeket,
átadtuk Anyunak, néhányszor megszámláltuk a bőröndöket, s
ekkor már eléggé izgato ak voltunk ahhoz, hogy valósággal
megváltásnak tartsuk az indulást.
Gyerünk az állomásra! Kerítsetek két taxit.
Azt persze tudják, hogy a mi városunkban rengeteg a taxi.
Amikor az ember kényelmesen, ráérősen sétálgat, valamennyi
taxiállomáson hat − nyolc taxi sütkérezik. A sofőrök uno an
beszélgetnek a sporthírekről, s reménykedve néznek a
közeledőre. Szinte még azt·is megkérdezik: “Taxit parancsol?” Ez
így van egészen addig, amíg az embernek sürgős dolga nem
akad, mert abban a percben a taxik jelt kapnak valahonnan,
eliramodnak, és megbújnak különböző rejtekhelyeken. Ha a
vasútállomásnál keresed őket, akkor a piactéren lebzselnek, ha
meg a piac környékén, akkor elrejtőznek az állomás háta mögö .
Ezú al is így történt.
− Majd én telefonálok! Máris el van intézve! − jelente e ki
Vilmos atya, akiben megvolt az a képesség, hogy mindenből a
legkönnyebb részt vállalja magára.
Tárcsázo . Persze, valamennyi taxiállomás telefonja foglaltat
jelze .
Öcsi, Vilike, Krisztinka, Bogárka, négyen négyfelé szaladtak
taxi után. Sehol semmi. :Én idegesen cipeltem le a csomagokat a
lépcsőn, miala Vilmos atya rendületlen hidegvérrel tárcsáz
újabb és újabb telefonszámokat és valahányszor meglát engem,
amint egy harminckilós hátizsákot vagy ötvenkilós bőröndöt
cipelek, minden alkalommal biztatóan kijelenti:
− El van intézve.
“Mármint az − morgom magamban −, hogy én cipeljem a
csomagokat.”
 A végén természetesen ezú al is neki le igaza. Le taxi.
Nem is ke ő, hanem hat. Jö ke ő a telefonhívásra, négyet meg a
gyerekek hoztak. Vilmos atya persze rögtön kijelente e, hogy a
fölösleges taxikat én fizetem.
− Minek idegeskedtél, Nagyfőnök? Nem megmondtam, hogy
el van intézve?
Egyszer még a sírba visz ezzel a re enetes nyugalmával.
Végül is − két taxit bocsáto am el és “aki úr az úr!”
felkiáltással belevágtuk magunkat négy taxiba, s mint valami
esküvői menet kivonultunk a vasúthoz. Mi tagadás, volt egy-két-
három csomagunk, s amint végigvonultunk az állomásépületen
általános feltűnést kelte ünk. Mikor odakünn, a sínek közelében
halomba raktuk a holminkat, kisebb fajta hegységnek látszo .
Mi azonban mit sem törődtünk ilyesmivel. Ekkorra ugyanis
rendes közönséges emberekből átvedle ünk utasokká. Ahelye
hogy restelkedtünk volna a közfeltűnés mia , vígan kiáltoztunk
egymás felé és barátságosan rámosolyogtunk minden
ismeretlenre.
Mi felnő ek − vagy ha úgy tetszik − mi öregek, ebben az
órában sokkal fiatalabbnak éreztük magunkat, mint eddig.
Hívtak a messzeségek, előre nem látható eseményekkel, melyek
majd próbára teszik erőinket. De mi i úi derűlátással bíztunk
magunkban, mert az a fiatal, aki előre néz, bele a csodálatos
jövőbe.
Ugyanekkor viszont gyermekeink különös módon sokkalta
idősebbeknek érezték magukat. A jámbor Öcsi meg a jó kis Vilike
marcona utazókká vedle ek, öreg expedíciós csatárokká, akik
nem riadnak vissza semmitől. A lányok meg … ó a lányok
előkelő hölgyekké nemesedtek. Hívták őket a titokzatos távlatok,
idegen városok fényei, meg mindenféle ködös egyéb dolgok,
amikről ők maguk sem tudták, hogy micsodák, csak azt, hogy
nagyon különlegesek és roppant izgalmasak.
Hát valahogy így bolondítja meg, így forgatja ki az ember
testét-lelkét az utazás. De hát éppen ez a szép benne. Nem igaz?
 Roham a vonat ellen
Vilmos atya az állomáson maga köré gyűjtö bennünket.
− Ide figyeljetek, lányok és fiúk − járta a végig rajtunk a
tekintetét, szakszerűen és tekintélyesen. − Mi most fel fogunk
szállni a vonatra. Mindenki megragadja a csomagjait, és amikor
én megadom a jelet, megrohamozzuk a vonatot. Megérte étek?
Milyen szerencse, hogy mindig akadnak olyanok, akik
vállukra veszik embertársaik életének ügyeit, lótnak, futnak,
fáradoznak, miala mi, többiek tunyán üldögélünk.
Vilmos atya is ilyen születe szervező.
Viszont a legsúlyosabb bőröndöket nekem kell cipelnem,
azonfelül, hogy az én hátamra tuszkolták fel a legkövérebb
hátizsákot is. Egyik oldalamra felakaszto am a termoszt meg a
gyógyszeres ládikót, a másikra a kenyérzsákot, a csákányt, a
pokrócgöngyöleget. Utána olyan mozdulatokat végeztem, mint
egy jávai hastáncosnő. A sok csomagtól ugyanis másként nem
tudtam volna a nyakamba akasztani azt a tarisznyát, amit Vilmos
atya az utolsó pillanatban még reám tukmált.
− Én már nagy vagyok − üvöltö e el magát a jó kis Vilike. −
Én akarom vinni a Nagyfőnök hátizsákját.
− Nem igaz, mert én viszem! − süvíte közbe Öcsi. − Én
nagyobb vagyok, én viszem. Adjátok ide, vagy nem megyek
kirándulni.
Vékony hangon sírni kezde .
Kérem ne higgyék, hogy a kelleténél lágyszívűbb vagyok. De
ez a sírás … e ől mindig elgyengülök. Tudom én, hogy Öcsi fiam
összes jó tulajdonságai ellenére nagy lókötő, amolyan kemény
fickó, számtalan iskolai verekedés hőse, aki még a más
árnyékától sem ijed meg, nemhogy az enyémtől. De amikor
elkezd vékony hangon sírni … de úgy, ahogy egy éjfélkor,
dermesztő hidegbe kite éhes árvagyerek sírhat csak … olyan
reménytelenül és elhagyo an, nos hát olyankor minden bűnéről
megfeledkezem. Sajnos, a ravasz fickó rájö , hogy ez a trükk hat,
s azóta is ha valamire kedve kerekedik elkezd nyüszíteni.
Újabban még fejleszte e is a technikáját, már akkora
könnycseppek jelennek meg a szeme sarkában, mint egy királyi
koronáról lelopo briliáns. Fogalmam sincs, hogyan csinálja −
talán visszatartja a lélegzetét − de amikor meglátom ezeket a
könnycseppeket, hallom a nyöszörgésszerű sírást, akkor máris
végem van, megadom magam.
Most is elkezdte a “megfagyo árva gyermek” trükköt.
Vilike azonnal melléje állt, és olyan arcot vágo , mint egy énekes
koldus.
Ilyenkor legjobb engedni. Leve ük hát a két legsúlyosabb
hátizsákot, az enyémet, meg Vilmos atyáét, és odaállíto uk a
prücskök elé.
− Tessék, vigyétek.
Vilike természetesen föl sem tudta emelni, csak a porban
ráncigálta egy darabig, olyan fájdalmas arckifejezéssel, mint egy
mártír, akinek a hátulsó felét tüzes dárdával szurkálják. A két
évvel idősebb Öcsi valahogy feltornázta a hátára a zsákot, te
vele néhány lépést, aztán összerogyo .
− Apu, nem bírom − néze reám szemrehányóan.
Az istenfáját, ezt úgy mondta, mintha én kényszeríte em
volna a hátára a zsákot.
Szerencsére nem volt folytatása az esetnek, mert közben
beszaladt a vonat, s az elébb még a maga nyugodt életét élő
pályaudvar az egyik pillanatról a másikra egy elmegyógyintézet
zárt osztályává alakult át. Utasok rohangáltak fel-alá és
ordítoztak olyan modorban, amilyenre az élet semmilyen
körülményei közöst sem ragadta ák volna magukat. Erre persze
a mozdonyok is elkezdtek őrjöngeni, és igyekeztek túlsípolni
egymást. A mozdonyokban úgy látszik ugyanúgy meg van a
feltűnési viszketekség, mint az emberek nagy részében.
A szörnyűséges zűrzavar oka persze az volt, hogy kitört az
utazási láz. Ahányan voltunk, annyifelé kapkodtunk. Egyetlen
kivétel volt. Vilmos atya. Ő ezú al is megőrizte hidegvérét és
“Utánam!” kiáltással felkapta a fényképezőgépet meg egy apró
szatyrot, aztán elrohant, eltűnt a kavargó tömegben. Mi pedig
többiek, fegyelmezetlenül, szervezetlenül, gyermekkezek és
bőröndfülek után kapkodva megrohantuk a szerelvényt.
Azt a feleségem mondja: ne feledjem ide írni, hogy az egész
pánik teljesen fölösleges volt, s tisztán csak az én ideges
természetemnek köszönhető. Azt mondja, ha én nem kezdek el
kapkodni, kiabálni és vagontól vagonig szaladgálni, akkor a
többi utas is nyugodt marad.
Idegeskedtem egy kicsit, ez igaz, de szeretném én látni azt,
aki nem idegeskedik ennyi gyerek, ennyi asszony és ennyi
csomag közö . Hiszen hideg ésszel átgondolva a dolgot,
nyilvánvaló, hogy valóban semmi okunk sem volt a kapkodásra.
Huszonnégy percünk volt arra, hogy felszálljunk és
elhelyezkedjünk egy nagyrészt üres vonatban. De hiába, az
utazási láznak nincs ellenszere, és hajtja az utast, hogy azonnal,
lehetőleg a legeslegelső pillanatban odafönn legyen a kocsiban,
és elfoglaljon minél több helyet, s ennek érdekében hajlandó
embertársai kezére taposni, orrba verni őket bőröndje sarkával,
akár a lelket is kiszorítani belőlük tolakodásával, hogy aztán
siránkozhassék az emberek elviselhetetlen gonoszsága és
durvaságai mia .
Mikor valahogy felgyömöszöltük magunkat a vonatra,
elhelyeztük a csomagokat, és az utazási láz első rohamainak
elmúltával lá uk, hogy van hely bőven, a vonatra felgyürekede
sokaság kétharmada csupán kísérő, s illő búcsúcsókok után
lekászálódik, akkor aztán nagy hahózva és sugárzó derűvel
megjelent Vilmos atya is, szokásos “El van intézve” kiáltásával.
No, persze, hogy el van intézve, csakhogy nem Vilmos atya
intézte el, hanem én.
Végignéze a csomagokon, olyan arckifejezéssel, mintha ő
cipelte volna fel verejtéke hullásával valamennyit, az egyik
hátizsákot néhány centivel odább tolta, mintha azt mondaná:
“hiába, én kellek i mindenhez”, aztán leült. Fogadni mernék, a
szomszéd vagon mögül leste, mikorra fejezem be a hurcolkodást.
 Vilmos atya tehát előkerült, ekkorra viszont eltűnt a jó kis
Vilike meg a jámbor Öcsi.
− Ki lá a őket?
− Felszálltak ezek egyáltalán?
Ahogy ez ilyenkor történni szoko , valamennyien
szemrehányásokat te ünk − persze nem magunknak − hanem
egymásnak.
− Hát nem te?
− Ejnye, hát nem fogtad a kezüket?
− Én? Miért én? Talán ő!
A legszigorúbb valamennyiünk közül a tizenhárom
esztendős Bogárka volt:
− Nem tudtok vigyázni a kicsikre. Megérdemlitek, hogy
többé ne is lássátok őket.
A tizenöt esztendős Krisztinka, ez a költői, ábrándos lélek,
regényesebben fogta fel az ügyet.
− Hátha az expresszre szálltak, és most már útban vannak
valamerre. Jaj, milyen izgalmas.
Anyu és Pindur néni azonban túlságosan izgalmasnak
találták. Az ablakhoz ugro ak:
− Öcsi! Vilike! Hol vagytok? Öcsi! Öcsikém!! Merre vagytok?
Semerre se voltak.
Mi, Vilmos atyával már a sínek közö szaladgáltunk,
elátkozva a kirándulást, a vonatot, és úgy általánosságban az
egész életet.
Öcsikém, édes kisfiam … − fohászkodtam magamban −, …
csak kerülj elő, drága kisfiam, lecserdítek én neked két olyan
csárdás pofont, hogy …
Így dühöngtem én, tehetetlenül és ügyefogyo an, bezzeg a
rendíthetetlen Vilmos atya máris intézkede . Beronto az
állomásfőnökségre, és néhány pillanat múlva már megszólalt az
állomás hangszórójában, némileg recsegve és megöblösödve a
Vilmos atya hangja:
− Figyelem! Figyelem! Öcsike, Vilike azonnal jelentkezzetek a
főbejáratnál. Öcsike, Vilike, figyelem, figyelem, azonnal
jelentkezzenek …
Ez már olyan vésztjósló drámaisággal hangzo , hogy Pindur
néni sírni kezde .
− Édes kicsi ártatlanom … Vilikém … hová le él? Mi történt
veled. egyetlen fiókám?
A szomszéd sínen ekkor húzo el a tolató mozdony, oly
panaszos süvítéssel, mintha ő is Öcsiéket gyászolná.
− Elgázolta őket a vonat!
Ezt már Anyu kiálto a, és most már ők is leugro ak a
vonatról. Az ablakban csupán a két kislány maradt. Ők átható
cérnahangon visítoztak: − Öcsike! Vilike! … Öcsi … Vilike …
Ahogyan a tanult regényírók mondani szokták: nem feszítem
tovább a húrt. Természetesen nem gázolta el őket semmiféle
vonat, az expresszre sem szálltak fel, egyáltalán semmi baj sem
történt velük, eltekintve a ól, hogy tetőtől talpig telekenték
magukat olajjal.
Az a drága jó Öcsi így adta elő az esetet:
− Érdekes, minek izgultok úgy? Mikor jö a vonat, és ti mind
o hagytatok bennünket (Pindur néni öldöklő pillantást vet
Vilmos atyára), miután reánk raktátok azokat a borzasztóan
nehéz hátizsákokat (Anyu lesújtó pillantást vet reám), én kézen
fogtam Vilikét és azt mondtam neki:
− “Gyere, Vilike, nézzük meg a mozdonyt.” És meg is
néztük. Nagyon tanulságos volt. Az ilyen kisfiúknak, mint mi,
minél többet kell látniuk, hogy a legjobb tanulók legyenek az
iskolában.
I Vilike közbeszólt:
− Öcsi azt mondta a mozdonyvezető bácsinak, hogy ő is
mozdonyvezető, és engedje, hogy ma ő vezesse a vonatot, mert
neki is van odahaza két mozdonya, egy kicsi, meg egy nagy.
Ekkor a mozdonyvezető bácsi ado egy barackot a fejünkre és
visszahozo .
Idáig a jó kis Vilike nyugodtan adta elő a történteket, de
amikor ideért, hirtelen üvölteni kezde . Persze, egy szavát sem
lehete megérteni. E ől ő még dühösebb le , hiába próbáltuk
lecsillapítani. Pindur néni a karjába akarta venni, de Vili ellökte
magától.
Végül is Bogárka ve e kezébe az ügy intézését:
− Vilike, csönd legyen!
És csodák csodája − a jó kis Vilike, ki dédelgetésre, csitításra
reá sem hederíte , erre az erélyes testvéri hangra elnémult.
Bogárka úgy néze rá, összeráncolt homlokkal, szigorúan,
mint a tanító nénije:
− Egy-ke ő, halljuk, mit akarsz?
− Mozdonyt … − szipogta Vilike.
− Mit?
− Mozdonyt. Ha Öcsinek ke ő van, nekem is kell. Legalább
egy …
És a jó kis Vilike újfent zokogni kezde .
Öcsi meg, ahelye , hogy lelkiismeretfurdalástól gyötörve
bevallo a volna barátjának, hogy az egész csak vicc és ugratás
volt, kihívó hangon így szólt:
− Igenis, nekem van két mozdonyom, de amikor,
hazamegyünk a nyaralásból, akkor veszek egy atommozdonyt,
és egyenesen a Holdba repülök vele. Igenis, nekem van
rakétamozdonyom, neked nincs. Igeeen … cik-cikk!
 Kiből lesz palcsinger?
Igazán nem tudom mi le volna ebből az ügyből, ha nem
könyörül meg rajtunk a vonat. De szerencsére a vonat elindult, és
Öcsi azonnal abbahagyta a hencegést, Vilike meg a bömbölést.
Sokkal fontosabb feladatok vártak reájuk, mint a veszekedés.
Meg is magyarázták nekünk, persze csak úgy, félszavakkal, mert
nem volt idejük, hogy a mi vonatunk nem olyan, mint a többi
vonatok. Igaz ugyan, hogy az elején o a mozdony, de azért a mi
vonatunkat csak innen, ebből a fülkéből lehet kormányozni. Ők
ke en nyomban neki is lá ak, hogy lelkiismeretesen teljesítsék
kötelességüket. Vilike az ablak rézfogantyúját ragadta meg, míg
Öcsi a fűtésszabályozó gombjába kapaszkodo bele. S hogy
valóban minden simán menjen, Öcsi sisterge és fütyült, míg
Vilike élethűen utánozta a motorberregést.
Végre egy kis nyugalom … dőltünk hátra. úgy elfáradtunk
az Öcsivel meg Vilikével vívo küzdelemben, mintha legalábbis
egy teljes napja. úton volnánk.
A nyugalom azonban rövid ideig tarto .
− Ez mi? − hallo am bóbiskolás közben az Öcsi hangját.
− Ez a vészfék − magyarázta Krisztinka. − Ezt egy varázsló
varázsolta ide. Csak meg kell húzni és rögtön megáll a vonat.
Ekkor azonban én már talpon voltam, és röptében vete em
reá magamat Öcsire. Elkaptam még mielő
belecsimpaszkodhato volna a vészfék fogantyújába.
A harc rövid volt és elkeserede . Végül azonban győzö a
túlerő − azaz én. Öcsi fickándozo még egyet-ke őt, aztán
feladta a küzdelmet.
− Nem szabad meghúzni? − kérdezte ártatlanul, méghozzá
olyan tüntetően ártatlan arckifejezéssel, hogy mi Anyuval
gyanakodva ismét figyelni kezdtünk, s hogy úgy mondjam
ugrásra készen várakoztunk.
I valami készül. Amikor Öcsi ilyen tüntetően ártatlan, abból
mindig kisül valami.
 − Miért nem szabad meghúzni? − faggat tovább Öcsi azzal a
kisangyal tekinte el. − Kriszti azt mondta, hogy azért van, hogy
meghúzzák.
− Nem, nem szabad meghúzni − magyarázzuk türelmesen,
elvégre a szülőnek kötelessége, hogy. tanítsa a gyermekét. − És
Krisztinka ne beszéljen többé butaságot, ehhez semmi köze sincs
semmiféle varázslónak. Ezt igenis a vasutasbácsik szerelték fel,
hogy meg lehessen állítani a vonatot, ha valami baj van.
− Miféle baj?
− Hát … teszem azt, ha kigyullad egy vagon, vagy bőrönd.
Öcsi tanulékonyan bólogato , majd megkérdezte: − Ha kicsi
bőrönd esik ki, akkor is meghúzzák?
− Akkor is.
Öcsi elmélázo . Mi Anyuval azonban − mint mondtam −
résen voltunk, bár szempillánkat majdnem teljesen lehunytuk és
úgy te ünk, mintha aludnánk.
Öcsi csak erre várt. Mikor úgy gondolta, hogy már eléggé
mélyen alszunk, odasúgo Vilikének, majd fölmásztak az ülésre
és együ es erővel leemelték a legkisebb bőröndöt.
Elég sok üggyel-bajjal járt, és meglehetős lármával is.
Többször is aggódva pillanto ak felénk, de mi aludtunk, mint
krumpli a földben.
Mikor odalent volt a bőrönd, megindultak az ajtó felé. Nem
volt könnyű a zötyögő vonaton, kinyújto lábainkon átemelni a
bőröndöt, de ha az ember nagyon akar valamit, akkor azt
keresztül is viszi. Ke en kapaszkodtak az ajtóba és félretolták.
Sikerült! Diadalmasan egymásra pillanto ak, és éppen
indultak volna kifelé a bőrönddel.
Ám ekkor − ahogy a jobb fajta kalandregényekben is szokás −
súlyos kéz nehezede a vállukra.
− Hová, hová? − kérdezte szelíden Vilmos atya, elsőnek a
bőrönd nyomban utána a jó kis Vilike fülét ragadta meg.
Vallatás, kihallgatás, beismerés, mindez fölösleges volt. Egy
pillanatig sem tagadták, azért akarták kihajítani a bőröndöt a
vonat ablakán, hogy aztán meghúzhassák a vészféket.
 Sőt még ők álltak az erdő felől:
− Érdekes, hát nem te mondtad, hogy ki kell dobni az
ablakon a bőröndöt? − néze reám vádlóan Öcsi.
Elszédültem ekkora szemtelenség hallatára. Csak akkor
kezde visszafelé forogni a világ, amikor meghallo am az Anyu
hangját. Pindur néninek magyarázta:
− Tudod, ő rontja el szegény gyermeket. Mindenféle bolond
ötleteket ad neki.
Pindur lelkesen helyeselt. Mi Vilmos atyával behúztuk a
nyakunkat. I most a mi bűneink felsorolása következik. De
mégsem következe , és ezt a jó kis Vilikének köszönhe ük.
Vilike ugyanis − ebben a pillanatban meggyújto a a Vilmos atya
viharkabátját.
Üvöltés!
Előbb Vilmos atya üvölt, aztán a jó kis Vilike.
− Nem is szeretlek! Tudjátok meg − bömböli túl a vonat
zakatolását Vilike. − Semmit sem engedtek meg a szegény
gyermekeknek.
Öcsi nem az az ember, aki el szokta hagyni a barátait.
Nyomban segítségére siete Vilikének. Ő is bőgni kezde . Már-
már o tarto am, hogy én húzom meg a vészféket, le ugrom a
vonatról és elmenekülök a sötétségben, amikor Anyu a tő1e
megszoko egyszerű, de biztos módszerrel megoldo a a kérdést:
betömte a két bőgőmasina száját egy-egy tésztával.
− Gyerekek − mondtam a hirtelen beállo csöndben −, ha így
folytatjátok, egészen biztosan palcsinger lesz belő1etek.
Lenyelték a tésztát, és kerekre nyito ák a szemüket. −
Palcsinger? Az mi?
− A palcsinger az… mint azt mindenki tudja… palcsinger.
Aki palcsinger, azzal nem szabad szóba állni, a palcsingert akárki
csúfolhatja. A palcsinger nem kap csokoládét, nem járhat moziba,
és arról, hogy valaha is mozdonyt vezethessen, persze szó sem
lehet.
A két fiú táto szájjal hallgato .
 − Igen, és a palcsingernek két, nylonból varrt szamárfület is
kell viselnie, tilos neki palacsintát enni, és naponta ötször meg
kell hogy mossa a fülét.
Öcsi, Vilike tekintetében rémület tükröződö . Éreztem, hogy
tovább már nem feszíthetem a húrt. Felte em tehát a kérdést:
− Ki akar közületek palcsinger lenni?
− Én nem … én se … − su ogták megilletődve a gyerekek, s
ezzel bevonult nyaralótársaságunkba a jó öreg mumus helyére a
re enetesen titokzatos palcsinger.
Ekkor már több mint egy órája úton voltunk, és Vilmos atya
nyugtalankodni kezde . Eszébe juto , hogy már egy órája nem
szerveze semmiféle akciót.
− Gyerekek, ide figyeljetek! − kiálto fel frissen és lelkesen
mit sem törődve azzal, hogy éppen elszundikáltunk. − Most enni
fogunk. A táplálék olyan az embernek,mint a benzin meg az olaj
a motornak Eszünk, vagy nem eszünk?
− Eszünk! − zúgták kórusban a gyerekek.
− El van intézve! − rikkanto a saját ötletétől felvillanyozo
Vilmos atya. − De nem úgy eszünk, mint a közönséges emberek,
hanem fordítva.
A gyerekek haja máris égnek állt a kíváncsiságtól.
− Hogy kell fordítva enni? − kérdezte Bogárka, és most már
véglegesen kidörgölte az álmot a szeméből.
− Úgy, hogy ti eszitek a mi életünket, mi meg a tiéteket.
− Pazar!
Ez volt a gyerekek egyhangú véleménye, és máris zsinatolni
kezdtek.
− Ételt … ételt kérünk …
− Éjfél után fél ke őkor enni … Ilyen őrültség is csak az
atyusnak juthat eszébe − dohogtam magamban. − Hát azt képzeli
ez az ember. hogy ilyenkor tudnak enni a gyerekek?
− Egy falást sem! − kontrázo Pindur.
Egy falást valóban nem e ek, viszont bekebeleztek két teljes
ránto csirkét, néhány szelet szalonnát, egy fél karika sajtot,
valamicske túrót, megszámlálhatatlanul sok paradicsomot,
paprikát, aztán még vajaskenyeret ijesztő mennyiségben és végül
két doboz süteményt.
Ha valaki idegen betéved a fülkénkbe, biztosan azt hi e
volna, hogy ezek a szegény gyerekek legalább három napja egy
falás nem sok annyit sem e ek. Vagy esetleg egy evőverseny
döntőjében küzdenek és valószínűleg ők! Európa i úsági
evőbajnokai.
Ebből az alkalomból, még szépséges Zirzabellám is félrete e
előkelő tartózkodását, mert finom dolog ugyan a költészet és
ábrándozás, de azért egy ropogós almásrétes sem kutya.
E ek, eddegéltek drága gyermekeink s egyszerre csak én is
kezdtem valami bizsergésfelét érezni a gyomrom tájékán.
Eh! Ugyan! − hessege em el magamtól a kísértést, de egyre
nehezebben tudtam ellenállni. Mert én úgy vagyok vele, hogy ha
mást enni látok, akkor nekem is rögtön kedvem kerekedik a
falatozásra.
Sajnos ez nálam nagyon könnyen megy, mert roppantul
szeretek enni. Ha kimondják ezt a szót, hogy flekken, akkor
olyan izgalomba jövök, mint más − teszem azt − egy jó
futballmeccsen. És sajnos nem csak a flekkent szeretem, én
minden ételt szeretek, és állandóan úgy érzem, hogy még
háromszor annyit tudnék megenni, mint amennyit már
mege em, Ezért aztán terjedelmesebb vagyok a kelleténél, és
szegény Anyu valahányszor végignéz, mindig sóhajt egyet.
Mondhatnám úgyis, hogy sokall.
Vilmos atya gyomrában, meg lelkében is, hasonló indulatok
támadha ak, mert néhány perc múlva már mi is e ünk, aztán
nekilá ak az asszonyok is. Úgy látszik az étvágy ragadósabb a
náthánál is − csak legyen mit enni.
Így e ünk-eddegéltünk vagy másfél órán keresztül, majd
úgy tova három felé elcsöndesede a fülke. Elaludtunk már
valamennyien miala vonatunk belefúrta magát a violásodó
hajnalba.
A csönd és béke azonban − rólunk lévén szó −, nem tarthato
sokáig. Először Öcsi kezde nyögni, rögtön utána Vilike, majd
sor került Bogárkára is, Krisztinka nagy leány létére nem szólt,
csak sápadozo , mint akin titkos féreg foga rág. Holo a
gyomorgörcs rágta őt is. Fülkénk megtelt nyögdécseléssel:
− Fáj a hasam … jaj, fáj … jaj … meghalok.
Így panaszkodtak a híres nagyevő bajnokok, aztán hol az
egyiket kelle kivinni, hol a másikat, hol egyszerre ke őt is.
Sem Anyu, sem Pindur néni nem mondták ki soha, de egy
sort ne tudjak leírni soha életemben, ha nem arra gondoltak
mind a ke en, hogy a MÁSIK CSALÁD elemózsiája te e tönkre
a szegény gyermekek gyomrát. Mert, ugyebár, nyilván semmi
baja sem le volna Vilikének ha az ő almásrétesükből eszik meg
tizenhat darabot, nem pedig a miénkből, mint ahogyan az ő
ránto csirkéjük is tartalmazhato valami veszedelmes
gyomormérget, mert lám Öcsi alig három combot, négy
mellehúsát és két szárnyat eve meg, s mégis beteg le .
Végül gyomorfájások, majdnem meghúzo vészfékek,
elkódorgo gyermekek és más egyéb kalandok után mégiscsak
megérkeztünk a fenyvesdi üdülőbe.
Kora reggel érkeztünk, de akkora derdendóciával, hogy az
üdülőház egész személyzete kicsődült. Szakács, szakácsnő,
felszolgálóasszonyok, általában mindenki nyájas, mosollyal
fogado .
Ó, ha tudták volna, mi vár reájuk!
Ebben az esztendőben mi voltunk az első üdülők
Fenyvesden, s a személyzet még frissen, te re készen állt.
− Milyen kedves kisgyermekek − simoga a meg Marinescu
bácsi, a főszakács az Öcsi fejét, majd befordult a konyhába, és
egy perc múlva barátsága jeléül átnyújto Öcsinek egy
fokhagymával illatosíto nagy karéj zsírospirítós kenyeret.
A vonaton még halálos hasfájásban vergődő Öcsi vígan
ropogtatni kezdte a pirítóst. A harmadik ropogtatás után ránéze
Marinescu bácsira, olyan csodála al, annyi tisztele el, ahogy
soha reánk, szüleire nem néze még; aztán kijelente e:
− Ilyen finom fokhagymás pirítóst még sohasem e em egész
életemben.
 Marinescu bácsi, üdülőházunk főszakácsa, aki főzö már
minisztereknek és híres íróknak is, kihúzta magát, rámosolygo
az elő e álló prikulicsra, aztán enyhén elpirulva így szólt:
− Hm … igen … Meglehetős pirítóst csinálok.
E ől az órától lehet keltezni ke ejük örök barátságát. Ez az
egyik részről − mármint a Marinescu bácsi részéről − abban
nyilvánul meg. hogy Öcsit bármikor bármilyen mennyiségű
pótadaggal ellá a, s ennek ellenében Öcsi illő áhíta al
végighallga a Marinescu bácsi fejtegetéseit a főzés
tudományáról.
Mert azt mondanom sem kell. Marinescu bácsi az igazi nagy
szakácsok fajtájából való volt, akinek a főzés nem munka, hanem
öröm, gyönyörűség, boldogság.
Egyszer kihallga am őket. A konyha elő ültek. Marinescu
bácsi a favágó tönkön. Öcsi a küszöbön. Öcsi természetesen eve .
Szalonnás ránto át, ha jól emlékszem. Marinescu bácsi meg
előadást tarto neki.
− Mert fiam, Öcsi… ugyebár az emberek nagy része azt
mondja: mi kell a főzéshez? Na, mi kell? Tűz meg tűzhely, meg
edények, meg só, meg ugyebár mindenféle élelmiszerek. Nahát
nagy-nagy tévedés, édes fiam Öcsi. A főzéshez mindenekelő
szív kell. Szív! Odacsapni egy darab húst, behabarni egy levest,
ezt egy szobafestő is tud.
Marinescu bácsi valami okból kifolyólag haragudo a
szobafestőkre, úgyhogy Öcsinek tarto előadásaiban a
szobafestők mindig mint megbízhatatlan, sötét lelkű fickók
szerepeltek, akik ahelye , hogy szobát festenének, minden ételt
odakozmálnak, elsóznak, megpocsékolnak. Vagy esetleg ha nem
cselekszik ezt a gyalázatosságot, akkor születésüktől fogva
teljesen érzéketlenek lévén minden jó és szép iránt, nem tudják
méltányolni a szakácsművészetet.
− Mert tudod, nincs nagyobb mérge az embernek, mint
amikor megadja a savát-borsát, aztán jön a vendég, megeszi, és
közben oda se figyel. Azt se tudja, mit tömköd magába. Az ilyent
én száraz kenyéren meg kotlós vizen tartanám. Hát megérdemli
az ilyen ember, hogy tisztességes ételt egyék? Cipőtalpat kell
sütni az ilyennek, nem flekkent!
− Az ilyennek főzzenek a szobafestők! − kontrázo Öcsi.
Marincseu bácsi olyan gyöngéden néze rá, mint saját vér
szerinti gyermekére.
− Akarsz még egy kicsi ránto át?
− Nem. Inkább tésztát kérek.
− Hozom már!
Marinescu bácsi szaladt, és nem is egy, hanem három darab
tésztát hozo .
− Belőled, fiam, biztosan szakács lesz. Aki így szereti és
tiszteli az ételt, az szakácsnak való.
Ha ez valóban igaz, és a szakácsság meg az étvágy
összefügg, akkor az én szerete fiam egyike lesz a világ
legnagyobb szakácsainak.
No, de bocsánat, megint elfeledkeztem magamról és
előreszaladtam, amikor az Öcsi-Marinescu barátságot
ismerte em, ami pedig csak a következő napokban mélyült el,
holo mi csak ebben a percben érkeztünk meg a fenyvesdi
üdülőházba. Éppen most vonultunk fel, ki-ki a maga szobájába,
kipakolni, rendezkedni, mosakodni.
Előbb azonban még kiálltunk az ablakba, és mélyeket
lélegeztünk a pompás havasi levegőből, melyről azt szokták
mondani, hogy olyan mint a tej, pedig még annál is édesebb,
illatosabb, sűrűbb.
− Ez igen, ez kell a mi városi hajszában kimerült idegeinknek
− fordultam Anyuhoz.
Ebben a percben szelídnek, jónak és teljesen elégede nek
tudtam magamat. Nem, többet nem fogok idegeskedni, nem
kiáltok rá többé Öcsire, nem förmedek rá Krisztinkára, csak
csöndesen mosolygok a világra, s a világ majd visszamosolyog
rám, mert amint egy bölcs ember mondta volt: a világ tükör,
mindig olyan arcot vág, amilyent te vágsz neki.
Tekintetünk gyönyörködve fogta át a bennünket körülvevő
fenyőrengeteget.
 − Szép napokat fogunk i tölteni. Békésen üldögélünk a
fekvőszékekben, és sü etjük magunkat az izzó és mégis örökké
friss havasi nappal.
Ez volt az én véleményem, és Anyu hozzáte e:
− Nagyokat alszunk. Hallod, micsoda csönd …
− Híiii ….
Hopp, mi ez?
− Nem Öcsi − szólal meg pillanatnyi fülelés után
megkönnyebbülten Anyu, mert hiába, önző az ember, és
elsősorban a maga kölykét félti.
− Huuuu …
− Öcsi! Ez már Öcsi.
Az előbbinél harsányabb, vadabb üvöltés, ez persze csak
Öcsi lehet. Felpa anok, Anyuval együ máris rohanunk lefelé a
lépcsőn, együ Vilmos atyával és Pindur nénivel.
− Mi történt? Élnek még?
Az olvasó megnyugtatására közölhetem, hogy igenis még
élnek, ha megengedik akkor elmesélem legelejétől, úgy ahogy
történt.
Nos tehát, amikor mi felcipeltük csomagjainkat és
nekilá unk a kicsomagolásnak, Vilike meg Öcsi felfedező útra
indultak.
Csak a legnagyobb hadvezérekben van meg az a képesség,
hogy bárhová kerüljenek is, nyomban tudnak tájékozódni. A jó
kis Vilikében alighanem egy nagy hadvezér lelke szunnyad, mert
amint leérkeze a lépcsőn a villa kertjébe, azonnal megtalálta azt
az egyetlen helyet, ahová NEM kell mennie, és természetesen
azonnal és habozás nélkül odament.
Ez a hely a vízmedence volt. A fenyvesi üdülőház
meggondolatlan építője ugyanis kis, kerek vízmedencét terveze
az udvar közepébe s dísz kedvéért még egy szökőkutat is.
Nyilván úgy képzelte, hogy majdan megfontolt nők és férfiak
üldögélnek a medence körül, és gyönyörködnek a szökőkút
szivárványosan szétporló vizében.
 A jó kis Vilikének azonban eszébe sem juto a szétporló
szivárvány csodáin ábrándozni − ő általában sohasem
ábrándozik −, hanem cselekszik. Mondom, odarohant, és
felugro a medence kétujjnyi párkányára, és meg-megbillenő
egyensúllyal elindult rajta, hogy körüljárja.
− Ide figyelj, Öcsi − visíto a elragadtato an. − Én vagyok a
világ legnagyobb egyensúlyozó művésze.
“Lássuk” − gondolta magában Öcsi és lökö egyet Vilikén.
No persze nem nagyot, csak akkorát, amekkora szükséges volt
ahhoz, hogy Vilike belepo yanjon a vízbe.
Azt még végignézte, amint Vilike vizet förcskölve és
bömbölve kimászo a medencéből, gúnyosan visszabömbölt reá
(ezt hallo uk meg mi), aztán eltűnt.
Szaladt Öcsi és meg sem állt a legmagasabb fenyőfáig. Igaz,
fenyőfára mászni nem valami kellemes szórakozás.
Összeszurkálja és teligyantázza magát az ember, amíg keresztül
préseli a derekát a sűrűn nő ágak közén. De persze, amikor
ekkora bűn nyomja az ember lelkét, akkor bizony nem sokat
törődik gyantával meg szurkálással, hanem mászik, mint a
mókus. Fel a fenyőre, be az ágak sűrűjébe és o megül,
csendesen, mint egy bagoly. Mindent lát, mindent hall és őróla
nem tud senki.
Látja, amint a jó kis Vilike vizes foltokat hagyva maga után,
feltocsog a lépcsőn, látja, hallja, amint szülei kétségbeese en
vetkőztetik, dörzsölik, ágyba fektetik, itatják forró teával.
− Mi történt veled, gyönyörűm, hogy estél bele ártatlanom?
… becézi Vilikét az édesanyja. − Biztosan az az elvetemült Öcsi
taszíto bele. Nincs még egy ilyen égedelmesen rossz kölyök a
földön.
Mindezt hallja a fa tetejéről Öcsi. A nyito ablakon át
minden szót hall. Nyel egy nagyot, és arra gondol, hogy ő nem is
olyan rossz. Lehetne sokkal rosszabb is. Hogy ő tulajdonképpen
jó. Igenis ő jó! De ezt most már senki sem fogja elhinni neki
Vilike mia .
− Öcsi volt, ugye?
 − Nem − rázza a fejét Vilike. − Öcsi nem is volt o . Véletlenül
csúsztam bele. Öcsi még mondta is, hogy ne lépjek fel a
párkányra.
Ha az előbb nyelt egyet Öcsi, akkor most ke őt nyelt. Nem −
hármat, aztán megfogado magában különböző dolgokat,
amiket persze nem mindet kell komolyan venni, mert ugye, ha az
ember meg van hatva, akkor sok mindent megígér.
Később lemászik a fáról. A veszély elmúlt. Úgy látszik, egész
rendes gyerek ez a Vilike.
Nemsokára Vilike is feltűnik az udvaron. Az édesapja a
lépcső tetejéről még utána kiált:
− Vigyázz, Vilike, aki még egyszer beleesik a vízbe az
palcsínger lesz.
Vilike vadonat tisztába van öltözve, a haját simára fésülték-
kefélték. arcán félénk mosoly. Ismeri ő jól az Öcsi tenyerét. Ha
kap tőle egy pofont. Eleinte jó messzire helyezkednek el
egymástól, mert Vilike még nem tudja, hogy Öcsi tudja, hogy ő
milyen rendesen viselkede . Valamiképpen tudtára kellene adni.
De hogy? Persze Öcsi tudja, hogy Vilike nem tudja, hogy ő tudja.
De azért nem siet.
Zsebre dugo kézzel állingálnak, egyik néz jobbra, a patak
felé, a másik balra; a fenyő csúcsára, oda ahol iaz Öcsi helyén
most egy fenyőrigó fü yentget. Végül megkezdődik a
béketárgyalás.
− Öcsi … haragszol?
− Persze, hogy haragszom. Miért kell mindenért bőgni? Én
már sokszor beleestem a vízbe, de még sohasem bőgtem. Egy
igazi fiú nem is bőg.
A jó kis Vilike áhítatosan bámulja az igazi fiút, aztán gyönge
hangon megszólal:
− Igazán ne haragudj, Öcsi, inkább még egyszer belelökhetsz
a vízbe. Meglátod, nem fogok bőgni.
Öcsi egy pillanatig habozik − nagy a kísértés, −, de aztán
mégis nemet int.
− Nem kell, elhiszem.
 Vilikének fölragyog az arca, és hogy szívének kicsorduló
háláját kifejezze, átnyújtja a csokoládét, amit a vízbeesés mia
fájdalomdíjba kapo . Öcsi átveszi a zsákmányt, gondolkozik egy
kicsit, aztán ke étöri, és a felét visszaadja. Hiába, aki gavallér, az
gavallér.
A jó kis Vilike rajongva nézi két évvel idősebb cimboráját, és
úgy érzi, nagy tisztesség érte azzal, hogy elfogadták a
csokoládéját. Most már ő is igaz fiú.
 Ujjé, fényképezünk!
Ebéd után mindenki lefekszik aludni, kivéve persze a
gyerekeket.
Mert Öcsi és Vilike alig falták be a süteményt − mármint a
sajátjukat és a mi adagunkat −, máris elosontak és az egyik
fenyőfa tövében ásni kezdtek hazulról hozo szerszámaikkal. A
kislányok, Bogárka meg Kriszti felmásztak a villa háta mögö
ágaskodó jó tízméteres szikla tetejére, és bár ötvenméteres
körzetben egyetlen lélek sem tartózkodo (hacsak nem tekintjük
léleknek az átforrósodo sziklán sütkérező gyíkházaspárt), mégis
su ogni kezdtek. Ebből akárki elképzelheti, milyen
szörnyűségesen nagy titkokat közölhe ek egymással.
Mi öregek bevonultunk a szobánkba, és amúgy istenigazából
kialudtuk magunkat, majd a pihenés után Vilmos atya sétát
javasolt.
Körülbelül egy negyedóráig tarto , amíg összeszedtük a
társaságot, újabb negyedóráig, amíg a kosznak legalább a nagyját
levakartuk Öcsiről meg Vilikéről. Aztán felsorakoztunk Vilmos
atya nyomában. Elöl ő haladt, vállán fényképezőgéppel,
nyomában a gyerekek, majd anyuék és hátul én.
− Most pedig jól kilépünk − vezényelte Vilmos atya. − Az
igazi turista az természetjáró, az nem andalog, hanem igenis
gyalogol.
Vilmos atya elindult, óriásakat lépe , döngö lába ala a
föld. Arca elszánt, mintha a Himaláját mászná meg. A gyerekek
persze azonnal utánozzák. Rémülten nézek utánuk. “Miféle séta
lesz ez, ha már a kezdet kezdetén így rohanunk?”
A pánik azonban nem tarto sokáig. Nincs semmi baj.
Vilmos atya vállán fityeg a tegnapelő vásárolt fényképezőgép, s
a masinában érintetlenül tekeredik harminchat felvételre való
film.
Valóban alig rohantunk ötven-hatvan lépést, alig kezdünk
lihegni Vilmos atya szédítően gyors tempójától, a nagy szervező
máris megálljt vezényel.
− I ez a híd. I készítünk néhány csinos fényképfelvételt −
mosolyog reánk, és máris elhelyez bennünket a híd karfája
melle .
− Milyen kedves! − örvendezünk.
Az csak természetes, hogy mindannyian igyekszünk úgy
festeni, hogy majdan unokáink, dédunokáink és ükunokáink illő
áhíta al és elérzékenyülten bámulhassák majd képünket.
− Az a daliás férfi o a kép szélén, az dédnagypapa?
Vagy:
− Ez a gyönyörű kisleány a mi üknagymamánk? Nahát!
Valami ilyesféle gondolat motoszkálhato Krisztinkám
fejecskéjében is, mert világmegvető mosolyt erőltete ajkára, s a
fél szemöldökét finoman felhúzta. Úgy feste , mint akinek
hirtelen meg fájdult a zápfoga.
Bogárka szendén lehajtja a fejét, minek következtében éppen
csak a fejebúbja látszik, Vilike olyan jámboran vigyorog, mint
egy csendesóceáni kalóz. Öcsi, tekinte el a nemrégiben lezajlo
vízbelökési esetre, egy mennybemenetelre készülő angyalka
arckifejezésével mered a gépbe.
A hölgyekről nem kívánok nyilatkozni. Talán elég, ha azt
mondom, hogy olyan mereven állnak, mint a nyársak. És úgy
mosolyognak, ahogy a nyársak szoktak mosolyogni. Tessék
elképzelni …
Merem állítani, hogy az egész társaságból egyedül én
őriztem meg eleganciámat. Éppen ezért lepe meg Vilmos atya
bárdolatlan megjegyzése:
− Hé, Nagyfőnök! Próbálj egy cseppet értelmesebb képet
vágni, feltéve, ha képes vagy reá. Az ember azt hinné, most
nyeltél le egészben egy görögdinnyét.
Erre én persze azt válaszoltam, illetve szere em volna
válaszolni, hogy … de már elka ant a gép.
I az ideje, hogy megállapítsam: nincs utálatosabb,
haszontalanabb szenvedély a fényképezésnél. Azon a címen,
hogy megörökíti a kirándulást, a fényképész állandóan
fontoskodik, alkalmatlankodik, zavarja az embert abban, hogy
élvezze a természetet.
Ha akarják tudni az őszinte véleményemet, akkor szerintem
el kellene tiltani a kirándulásokon a fényképezést.
Főleg a Vilmos atya-féle fényképezést. Mert mi van az ő
képein? Homályos foltok, két-három fejű emberek árnyéka.
Megmutat neked egy képet, méghozzá micsoda diadallal. −
Tessék, nézd meg, Nagyfőnök.
− Hm… igen… igen… Mi ez? Tömeggyilkosság ködben?
Erre ő megsértődik és visszaveszi a képet:
− Vagy megvakultál, vagy bosszantani akarsz. Nagyon jól
lehet látni, hogy ezt a képet a strandon készíte em rólatok.
Jól emlékszem, a strandon vakító napsütés volt. Fogalmam
sincs hogyan sikerült ennyi ködöt idevarázsolnia a képre.
Ilyen fényképész Vilmos atya, s tulajdonképpen még
szépíte em az ügyön valamelyest.
Pindur néni azt mondja, hogy csak ne szépítsek semmit.
− Mesélj el mindent, úgy ahogy volt, vagy én írom meg, és
abban nem lesz köszönet.
Ilyen fenyegetőzés után nincs mit tennem, kénytelen vagyok
előadni Vilmos atya nevezetes fényképkalandját. De nagyon
kérem kedves olvasóimat, tartsák titokban az esetet. A világ
kincséért sem szeretnék pletykát terjeszteni.
Szóval, az úgy történt, hogy nekivágtunk ismét az útnak, és
most már valóban élvezhe ük a kirándulást. Nincs nagyszerűbb,
mint egy ilyen szenvedélyes fotográfussal járni az erdőt. Így az
ember kényelmesen sétálgat, és bőségesen van ideje arra, hogy
pihenjen és gyönyörködjék a táj szépségeiben.
Persze azért nem mindenkinek fenékig tejfel a kirándulás.
Így például Bogárkának egy kazalra való burjánt kell
leszaggatnia, mert az apja erőnek erejével virágszedő képet akar
készíteni róla. Ő tehát tépdes, tépdes egyre savanyodó képpel.
Az apja ideges lesz, rákiált:
− Vagy mosolyogsz Bogárka, vagy kapsz két pofont!
 Az ilyesmitől persze nyomban jó kedve kerekedik az
áldozatnak. Végül elkészül a tízedik virágszedő kép, akkor aztán
Vilmos atya ráveti magát a fákra és felhőkre. Később sziklákat
fényképez, és általában mindent, ami csak útjába kerül. A
fényképezési láz teljesen hatalmába keríti, így beletelik jó másfél
óra, míg eljutunk a Vörös-patak völgyébe.
Túl az első kanyaron, máris elvadul a vidék. Mindenfelől
sziklák bukkannak ki a föld alól, mint leselkedő óriások, haj
helye moha meg páfrány lepi be a fejüket. Az út szalaggá
keskenyül, a patak olyan lármával habzik, tajtékzik lefelé, mintha
menekülne, semmi sincsen benne a vizek nyugalmas folyásából.
A menet megindult valamivel gyorsabb ütemben, mivel
Vilmos atya már kifényképezte magát. Ez azonban csak addig
tarto , amíg Krisztinkám föl nem fedezte az út mentén az első
szem epret.
Utána Bogárka bukkant rá egy egész bokorra. Egy percbe
sem telt, és a négy gyermek máris a hegyoldalon “legelt”.
Bocsánat, kénytelen vagyok ezt a nem túlságosan illedelmes
kifejezést használni, de sehogy sem tudom másként kifejezni azt,
ahogyan ők négykézlábra állva ide-oda mászkáltak, s a bokrok
alján a fű közö eper után kuta ak.
Vilmos atya többször is szervezési akcióba kezde .
Elkiálto a magát, hogy:
− Talpra, gyerekek!
Hiába, mindenféle csalogatásra, biztatásra, parancsra
érzéketlenek maradtak.
Az a gyanúm, bár orvosokkal még nem beszéltem a dologról,
hogy a gyerekek közö egy különleges fülbetegség pusztít. Ezt
“kormányozható süketségnek” lehetne elnevezni. Hiába
hahóztunk, hiába fenyegetőztünk, ők négykézlábra állva mind
messzibbre elbogárzo ak a hegyoldalon.
Mit volt mit tennünk, letelepedtünk egy fatörzsre.
− Minden véges, csak a világmindenség végtelen − jelente e
ki bizakodva Anyu −, előbb vagy utóbb majd csak lelegelik a
hegyoldalt, vagy úgy teleeszik magukat, hogy megfájdul a
hasuk, s akkor majd visszatérnek hozzánk. Addig is − ne
bosszankodjunk. üljünk, gyönyörködjünk a tájban.
− Vilmos atya − szólalt meg panaszosan Pindur −, miféle
ember vagy te? Még egyetlen tisztességes képet sem készíte él
rólam. Gyere oda a sziklához.
S ha egyszer Pindur néni azt mondja, hogy “Gyere”, akkor
Vilmos atyának mennie kell.
Pindur néni tehát leereszkede a patakhoz, s o felmászo
egy, a víz fölé könyöklő sziklára. Odafenn aztán csábosan
elhelyezkede .
− No atyus, rajta!
Vilmos atya, a nagy szervező, aggodalmas képpel szemlét
tarto .
Valóban jó kép ígérkeze . A szikla öreg volt, és mohos,
Pindur néni meg teljes gőzerővel mosolygo . Vilmos atya
megszemlélte innen, megszemlélte amonnan, de aztán belá a,
nincs más választás, neki is le kell ereszkednie a vízhez, s ha
igazán jó képet akar készíteni, akkor végig kell egyensúlyoznia a
patak medrén keresztben fekvő fatörzsön, hogy megfelelő
szögből kaphassa le Pindurt.
− Máris el van intézve − bizta a saját magát az atyus és
fellépe a törzsre.
Nagyon vastag, nagyon derék, megbízható fatörzs volt.
Vilmos atya kétszer is megpróbálta, meg se billent.
− Mi lesz atyus, meddig várjak?
Így türelmetlenkede Pindur néni, mivel a sok mosolygástól
már elzsibbadt az ajka. Vilmos atya tehát felajzo a
fényképezőgépét és megindult a mohos sziklán merengő Pindur
néni felé.
Lépe egyet, lépe ke őt, talán még egy harmadikat is lépe
volna, de akkor az elébb még rendkívül megbízhatónak látszó
fatörzs megbillent, olyan könnyedén, mint egy szitakötő, aztán
álmosan fordult egyet. Ennek viszont az le a következménye,
hogy Vilmos atya is felröppent, mint egy szitakötő, elveszíte e az
egyensúlyát és … és amíg élek, soha nem fogom elfelejteni azt a
megbánto , csodálkozó arckifejezést, mellyel Vilmos atya
elsüllyedt a habokban. Becsületére váljék, annyi lélekjelenléte
még volt, hogy a fényképezőgépet magasba tarto a. Volt aztán
egy pillanat, amikor Vilmos atyából nem is látszo egyéb, csak
egy fényképezőgépet magasba tartó kéz. Aztán fokozatosan
felbukkant Vilmos atya. Nagyot fújt. Megrázta magát és
kimászo a vízből.
Nem vagyok rosszmájú, de szavamra mondom, élvezet volt
nézni. Mit tesz ilyenkor más ember? Először is dühöngeni kezd.
Odavágj a drága, vadonatúj fényképezőgépet, hogy az ripityára
megy, aztán káromkodik, egyrészt a vízbeesés, másrészt a
tönkrete fényképezőgép mia , majd nekitámad a feleségének,
amiért odabolondíto a őt arra az ingatag gerendára, aztán
nekitámad a gyermekeinek, amiért eprésznek, aztán nekitámad
az egész világnak, végül magának az atyaúristennek is, amiért
egyáltalán vizet teremte . Addig szitkozódik, amíg kifújja a
dühét, és hazasétál.
De Vilmos atya, ő nem, ő egészen más. Egyébként éppen ezt
tisztelem benne. Mert ebben az esetben például mit te Vilmos
atya? Először óvatosan lete e egy kőre a fényképezőgépet, aztán
előbb a jobb, majd a bal lábára állva kirázta előbb a bal, aztán a
jobb füléből a vizet.
− Huhuuu… huhuuuu… − visszhangzo ekkor már a
hegyoldal a gyerekek csatakiáltásaitól. Bezzeg most o hagyták
az eprészést és szélsebesen rohantak lefelé a fatönkök közö .
Hiába, a víztől csepegő Vilmos atya érdekesebb az epernél.
Körbeállták atyust, akit Pindur néni alapos oktatásban
részesíte . − Egy kétgyermekes családapa legalább a lába alá
figyelhetne. Vilmos atya nem válaszolt (ezért csodáltam a
legjobban), hanem sorra levete e és kicsavarta a kabátját,
nadrágját, ingét. Még a cipőjéből is kiöntö e a vizet, és amikor
már csak egyetlen lenge nadrágocska maradt rajta, akkor “Huj,
huj!” kiáltást hallatva elrohant.
A gyerekek éles visítással utána. Ebből az alkalomból Kriszti
megfeledkeze arról, hogy ő felnő hölgy, és a gyermekhad élén,
lengő varkoccsal közvetlenül Vilmos atya háta mögö vágtato .
Aznap délután a fenyvesdi völgy lakói idegrázó látványnak
lehe ek tanúi. Egy majdnem teljesen meztelen szemüveges férfi
rohant végig az üdülőházhoz vezető úton, nyomában néhány
vérfoltokkal telitarkázo gyermek. (Persze, ki gondolta volna,
hogy a vörös foltok nem vértől, hanem epertől származtak).
A fenyvesdi nyaralók és őslakók közö ezzel kapcsolatban
az alábbi elméletek alakultak ki:
1) Újfajta, különleges futóverseny zajlo le.
2) Titokzatos vadembert fedeztek fel a fenyvesdi
ősrengetegben.
3) Újfajta meztelen futással egybekötö gyógykúrát
próbáltak ki.
4) Éber tanulók veszedelmes betörőt üldöztek.
5) Eljö a világvége.
Ezt a legutolsót egy öreg néni hirde e. Nyomban imádkozni
kezde és kijelente e, hogy a bűn és förtelem immár az egekig
csap, az emberiség pedig rövid időn belül el fog veszni, ha nem
hagyja abba a futballozást, a motorbiciklizést és nem szünteti
meg a televíziót.
Ilyen örvényeket támaszto az emberi lelkekben a fél, illetve
majdnem meztelen Vilmos atya.
Pindur néni viszont arra kért meg, hogy írjam meg: igenis ő
azt szeretné, ha az ő férje, aki felelős munkát végez, a
magánéletben úgy viselkednék, mint egy fontos és nagy tudású
ember.
− Tartson tekintélyt, azt a jóreggelit neki! − kiálto a haragra
gyúltan Pindur néni. − Most is úgy viselkedik, mintha kamasz
volna, és mindenféle bolondságra kapható a gyermekeivel
együ . Nem, igazán nem így képzelek el egy tekintélyes
mérnököt és családapát.
Lehunytam a szememet, és megpróbáltam Vilmos atyát
tekintélyes családatyának elképzelni, amint megfontoltan
oktatásban részesíti kisded gyermekeit, kik csüggnek ajkán,
magukba szíván bölcs tanításait. Mit mondjak? Rémes.
 Én azt hiszem, az ilyenféle embernek, mint Vilmos atya,
éppen abban rejlik a tekintélye, hogy esze ágába sem jut
tekintélyt tartani.
Ezen aztán csöndesen elvitatkozga unk egészen az
üdülőházig Pindur nénivel.
Mire mi odaérkeztünk, addigra Vilmos atya is elkészült az
átöltözködéssel, és éppen lefelé lépkede a lépcsőn. A gyerekek
köré tódultak Öcsi meg odaállt eléje és igen udvariasan ugyan,
de megkérdezte:
− Vilmos atya, hogy is tetsze csak mondani? Aki beleesik a
vízbe, az palcsinger?
 Megérkezik a legutolsó mohikán
Vilike és Öcsi az éjszaka folyamán átváltoztak csodálatosan
jól nevelt kisfiúkká. Reggel engedelmesen fogat mostak, sőt rövid
habozás után a fülüket is megsikálták, aztán ellenkezés nélkül
azt a trikót húzták fel, amit az édesanyjuk reájuk ado ,
megreggeliztek, levonultak az üdülőház mögé, s tovább ásták a
gödröt a fenyő tövében.
Kriszti és Bogárka újra felmásztak a sziklájukra és továbbra
is lázas sietséggel su ogták egymásnak titkaikat.
Sütö a nap, zöldellt a fű, a hegyoldalon tehénkolomp szólt,
a virágok fölö pillangók, táncoltak, mindenfelől özönlö a
fenyőillat, egyszóval valódi hamisítatlan nyaralás volt, úgy
ahogy az elő van írva.
Ilyen körülmények közö persze, hogy nekünk is békesség
költözö a szívünkbe, éreztük, hogy percről percre növekszik az
erőnk, viszont idegeink percről percre egyre inkább elernyednek.
Nem, most már igazán semmi olyasmi nem történhetik, ami
felizgatna bennünket. A jó kis Vilike meg a jámbor Öcsi nem
követhetnek el olyan csínyt, amitől mi kijöjjünk a sodrunkból.
Történjék bármi, nyugodtan és körültekintően megmagyarázzuk
nekik, hogy hibát köve ek el, s ők majd belátják. Érzékeny
gyermeklelkük …
Nem folytatom. Tulajdonképpen az az igazság, hogy Anyu
kérte, hogy írjam ide ezeket a dolgokat az érzékeny
gyermeklelkekről. De nem megy. Ugyanis megint eszembe juto
valami az érzékeny gyermeklelkekről, ami éppen azon a
gyönyörű reggelen történt, napsütés, pillangótánc és
tehénkolompolás közben.
A jó kis Vilikével történt. Az ő érzékeny gyermeklelkében
rezzent meg egy húr, amikor meglá a Birtalan nénit.
Birtalan néni, amint azt nem nehéz kitalálni, Birtalan
bácsinak a felesége, és rajtunk kívül az egyetlen vendég ebben a
percben az üdülőházban. Birtalan néni éppen most jö le a villa
elé, betelepede az egyik fekvőszékbe, és maga mellé te egy
kosárka almát, szép, piros nyári almát. Ezek a mosolygós, piros
almák rezegte ék meg a húrt Vilike érzékeny gyermeklelkében.
Más gyermek odament volna a nénihez, és kért volna egy
almát. Vilike azonban büszke legény, nem szeret kunyerálni.
Odamenni ugyan ő is odament a nénihez, de reá se pillanto
a pirosló almákra, hanem inkább a nénit kezdte nézegetni. Nézte
egy darabig, aztán rámosolygo , s amikor a jó kis Vilike,
mosolyog, becsületszavamra mondom, majdnem tisztességes
kisfiúnak látszik.
A néni visszanéz Vilikére, és ő is elmosolyodik. majd az
alábbi párbeszéd zajlik le közö ük:
− Nekem is van egy éppen ilyen nagymamám.
− Ó, igazán? Szereted a nagymamádat?
− Persze. Ő is nagyon szeret engem.
I Vilike kisebb hatásszünetet tart, majd így folytatja: −
Mindig hoz nekem valamit, amit szeretek.
Birtalan néni megértően mosolyog.
− És te mit szeretsz, Vilike?
− Körtét … almát …
A néni benyúl a kosarába és kiválaszt egy almát. − Nesze,
Vilike.
− Köszönöm.
Vilike átveszi az almát, megforgatja. I -o bizony potyolt.
Öcsihez fordul és átnyújtja neki.
− Nesze, ez a tiéd.
Erre a néni, hogy Vilike jószívűségét jutalmazza, ad még egy
almát. Ezen néhány pö y van. Vilike ezt is megvizsgálja majd
átnyújtja Bogárkának.
− Ez a tiéd.
Ezek után lehajlik a kosárhoz, és kiemeli a legszebbik,
legpirosabb almát.
− Én ezt kérem.
De Vilike nemcsak félelmes, hanem gavallér is.
 − Gyere Öcsi, szedjünk Birtalan néninek epret. Az eper
sokkal egészségesebb, mint az alma.
Azzal el is vonulnának eprészni, ha a távolban nem berregne
fel egy motor. A fenyvesdi hegyek visszaverik, megöblösítik, a
motor zúgását, úgyhogy először mély hangú Diesel teherautónak
hallatszik. Ritka jelenség az autó a fenyvesdi hegyek közö ,
hetente egy ha erre téved, így hát Öcsiék rohannak le az útra.
Mindkét prikulics motorimádó, és mindenkit, aki kormánykerék
mögö vagy motor nyergében ül, többre tartanak a saját lábán
közlekedő közönséges halandónál.
A berregés közeledik, s a visszhang fokozatosan elapad. A
mély hangú morgásból vékonyka döngés lesz. Sőt már a motor is
feltűnt az alsó kanyarban.
Kriszti meg Bogárka felugranak a sziklájukon, kendőt
lengetnek, valahogy úgy, ahogy operaelőadásokon szokták a
messzi útról érkező hőst köszönteni. S akárcsak egyes operákban,
ők sem elégszenek meg a lengetéssel, visítanak is melléje.

− Quintusz! Quintusz bácsi!!

Micsoda?!

Egyszerre pa antunk fel a fekvőszékről Vilmos atyával.

− Quintusz? Hogy kerül ide Quintusz?
A válasz egyszerű: motoron.
Éppen most fékez az üdülőház bejárata elő . Hátán hátizsák,
oldalán oldalzsák, mellén távcső, fényképezőgép, hordozható
magnetofon, karján iránytűvel egybeszerelt stopperóra, viharvert
motorkerékpárja csomagtartóján még egy hátizsák, még egy
oldalzsák, még egy göngyöleg. S mind e zsákok, csomagok,
kötegek, felszerelések készülékek és járművek közö ő maga,
szikáran, napsütö en, tekintetében kalandok igézetével, drága
gyerekkori barátunk, a csodálatos doktor Quintusz, minden
tudományok tudója, a természet valamennyi titkának ismerője.
De hát kicsoda ez a doktor Quintusz?
 Ő az, aki képes órákon át hason csúszkálni egy
sziklacsúcson, lehorzsolva térdéről és tenyeréről a bőrt, hogy
nagyítóüvegével centiméterre végigvizsgálja a szikla felületét és
valamennyi repedését. Ő az, aki akkor sem veszíti el a kedvét, ha
nyomát sem leli annak a bizonyos zuzmónak, hanem felmászik a
következő felmászhatatlan sziklára is, meg sem várva, hogy
tenyerének és térdének sebei begyógyuljanak.
Ő az, aki úgy mozog a természetben, úgy olvas a nyomokból,
mint az utolsó mohikán, és körülbelül mindent tud, amit mi
Vilmos atyával nem tudunk.
Így például remekül tud sátrat verni. Most is, alig ölelgete
végig bennünket, s nyomo · a gyerekek kezébe egy-egy kisüveg
paradicsomlevet. “Hadd erősödjenek a bikficek! ” felkiáltással,
máris nekiláto megkeresni a megfelelő táborhelyet.
Körüljárta az üdülőházat, majd elfintoríto a az orrát.
− Nem, gyermekeim, ez nem nekem való. Házban lakni. −
nyáron? Ugyan ki találta ki ezt az őrültséget? Így aztán egészen
bizonyosan nem éritek meg a századik születésnapotokat.
Még ide-oda járkált egy darabig, mindenféle nyomorúságos,
elpuhult városiakra célozgatva, majd néhány lépésnyire a
forrástól a földbe szúrta csákánybaltája nyelét.
−I !
O , ahol a csákányvégű bot a földbe szúródo , fél óra múlva
takaros dupla fedelű sátor emelkede , ügyesen körülárkolva,
biztosítókötelekkel a két szomszédos fához erősítve.
− Fogd ezt a kötelet! Húzd meg! Mélyebben nyomd az ásót!
Quintusz csak ilyen kurta parancsokat osztogato nekünk, s mi,
a négy gyerek meg a két apa, engedelmeskedtünk, meghúztuk a
kötelet, mélyebbre nyomtuk az ásót, felfújtuk a gumimatracot,
kigöngyöltük a hálózsákot, röviden szólva úgy dolgoztunk, mint
az egyiptomi piramisépítő rabszolgák.
Mikor készen állt a pici tábort asztalkával, s az asztalkán
viharlámpával és természetesen moszkitóhálóval is felszerelt
sátor, Quintusz sorra kezet rázo velünk, még Vilikével is,
kioszto a gyermekek közö egy csomag vitaminos cukorkát,
majd így szólt:
− Fiúk (ezek mi voltunk Vilmos atyával), egész éjjel hajto am
a drótkecskét (ez ala a motorkerékpárját érte e), hogy fülön
csípjelek benneteket, s egy kicsit megmozgassam a poshadt vért
ereitekben. Éppen ezért most hullaálmos vagyok és aludni fogok.
Tehát mars innen. Ezennel elrendelem, hogy Vilike meg Öcsi
őrködjenek az álmom fölö . Íj lesz a fegyverük, és mindenkit, aki
pisszenni mer, azonnal halálra nyilaznak.
Két pompás, somfából farago íjat nyújto át a
gyermekeknek, és hozzá öt-öt feltollazo nyílvesszőt. (Fogalmam
sincs, mikor vágha a és faragha a őket.) Öcsi meg Vilike
áhíta al ve ék át a gyilkos szerszámokat, s látszo az arcukon,
hogy nemcsak egy lármázó üdülővendéggel, hanem akár
Dzsingisz kán hadával is szembeszálltak volna Quintusz
kedvéért.
Ebben Quintusz, az öreg varázsló is bizonyos volt, mert
minden további szócséplés helye beburkolózo melegítőjébe,
bemászo a sátorba, és miután kipróbálta a gumimatracot és
kellően rugalmasnak találta, bebújt a hálózsákba, a
moszkitóhálót maga körül csavarta, aztán belülről befűzte a
sátrat. Máris hallani lehete szabályos, egyenletes lélegzetvételét.
Mert a csodálatos Quintusz ama emberelt közé tartozo , akik
bárhol, bármikor, bármely körülmények közö el tudnak aludni.
A mi doktorunk aludt már, vasúti kocsi tetején és zuhogó esőben
egy fának dőlve, aludt csónakban, melyet a megáradt folyó
sodort magával, aludt hegycsúcson hóviharban, sőt úgy
mondják, időnként még az ágyában is.
Mi tehát a két íjjal felfegyverze álomőrző szigorú
pillantásától kisérve ellopakodtunk a sátor közeléből, onnan ahol
jövendő kalandjaink vezére, a természet titkainak nagy ismerője,
a legeslegutolsó mohikán, doktor Quintusz aludt.
Előbb azonban még körüljártuk a sátra melle púposodó
hátizsákokat.
 − Hm, .. vajon magával hozta-e a búvárfelszerelést? −
kérdezte a pipája mögül Vilmos atya.
− Mivel i a havasok közt semmi valószínűség sincs arra,
hogy búvárkodjék, szinte biztos.
− Jé .. − nyito a kerekre amúgy is kerek szemét Bogárka. −
Hát Quintusz bácsinak búvárfelszerelése is van?
− Valószínűleg ő volt az elsők egyike, akik ebben az
országban könnyűbúvár felszerelést szereztek maguknak.
Tudni kell a mi doktorunkról, hogy széles körű levelezést
folytat az egész világ tücskészeivel és bogarászaival. Levelezik
szovjet bogárgyűjtőkkel és brazil hernyószakértőkkel, japán
tűzhányókutatókkal, ónéger siratóénekek gyűjtőivel, no meg
norvég csillagászokkal is, természetesen. Azonkívül jár neki
legalább hatvanhat külföldi természe udományi folyóirat. Nem
csoda tehát, ha a világ titkainak megismerésére szomjazó
Quintusz doktort azonnal elbűvölte a hír, hogy a békaemberek
felszerelésével leereszkedhetik a vizek mélyére.
Ma már minden sportüzlet kirakatában láthatóak a
békalábak, az álarc, a szigony. Akkoriban azonban a kezdet
kezdetén, szinte elérhetetlen csodának tűnt egy ilyen
búvárfelszerelés. Persze, minél elérhetetlenebb volt, annál inkább
vágyakozo utána a mi Quintuszunk. S ha ő vágyik valamire,
akkor azt el is éri. Tehát nyomban levelezésbe kezde . A jövő-
menő levelekben megtanácskozta messze földön élő tudós
barátaival, hogy hol lehet a legjutányosabban beszerezni a
legjobb minőségű búvárfelszerelést. Ajándékba küldtek egyet
neki.
Quintusz az izgalomtól felajzo an válto a ki a csomagot.
Szinte futva te e meg hazáig az utat. Aztán elbűvölve nézte,
szimatolta a gumiszagú békalábakat, a képzeletbeli marslakók
fejére emlékeztető sisakot.
Doktor Quintusz tudta, hogy ezt a felszerelést azonnal ki kell
próbálnia. Odakünn azonban jeges decemberi szél süvöltö .
Valahol a Déli-tengeren, cápák és polipok közö … Ha most
o lehetne…
 December … január … február … március … április… Úgy
emelkedtek elő e a hónapok, mint áthághatatlan hegyvonulat.
Májusban talán már megpróbálkozhatik a búvárkodással. Egy
kerek fél esztendő … Elviselhetetlenül hosszúnak tűnt, mikor ő
most azonnal szeretne lemerülni a hínárszagú, zölden hintázó
vizek mélyére.
Idáig juto , amikor hirtelen a fürdőszoba ajtajára ese a
tekinte e. Máris meg születe a zseniális quintuszi ötletek
egyike. Besiete a fürdőszobába, és megereszte e a vizet. Mikor
színültig megtelt a kád, ledobálta magáról a ruhát, tarkójára
illeszte e a búvársisak gumipántjait, aztán az üvegálarcot az
orrára-szájára húzta és egy-ke ő-három … lebuko a víz alá.
Ahhoz természetesen a Quintusz doktor képzelőereje kelle .
hogy a fürdőkádat tengernek vagy legalábbis a Gyilkos-tónak
nézze.
Nos, a fürdőkád ezú al majdnem valódi gyilkos tónak
bizonyult. A pompás búvárfelszerelésnek ugyanis volt egy apró
hibája − nem működö . A ki- és belégzést szabályozó szerkezet
magva egy pingponglabdaszerű kaucsuk golyócska volt. Ez a
kilégzésnél előrecsúszo , belégzésnél viszont hátra, elzárva ezzel
a betóduló víz útját. Nos hát ezt a kaucsuk golyócskát
elfelejte ék belehelyezni Quintuszunk búvárfelszerelésébe. Erről
azonban a doktor természetesen nem tudhato . Tehát amikor
.alámerült a fürdőkádba, teljes nyugalommal és tele tüdővel
magába szívta − a kád vizét.
Nyeltek már fürdés közben bár egy korty vizet? Bizonyára.
Akkor arra is emlékezhetnek, milyen pocsék érzés. Az ember
sokszor még egy negyedóráig is eltikácsol utána. Hát amikor az
ember teljesen váratlanul szív magába legalább egy fél literrel?
Quintusz valahogy még kirúgta magát a víz alól, és
nyomban köhögni kezde .
Azaz, hogy … csak szerete volna köhögni, mert a
búvárfelszerelés a lehető legkevésbé alkalmas hely a köhögésre.
Ekkor már vörös és zöld karikák táncoltak a szeme elő . A
fejéhez kapo . Igen ám, de a búvársisak a ól az egyetlen apró
hibájától eltekintve, hogy átereszte e a vizet, kiválóan működö .
Azt nem lehete csak úgy lekapni, mint valami kalapot. Főleg
akkor nem, ha az ember fulladozik és görcsösen próbál köhögni.
Végül mégis sikerült ez Quintusznak, aki mint már
mondo am, rendkívüli ember és szegény, elkínzo tüdejébe víz
helye végre levegő tódult.
Meddig hevert, a fürdőszoba szőnyegén hörögve, félig
eszméletlenül, ezt nem tudom, de azt igen, hogy Quintusz az
egyetlen ember a világon, aki búvársisakkal szállt le egy
fürdőkád mélyére és mégis majdnem megfulladt.
De hát a mi Quintuszunk nem riad vissza semmiféle
veszélytől. Amíg a sátrában alszik, elmesélem róla azt is, hogy
körülbelül neki van a legérdekesebb lakása, amit csak el lehet
képzelni.
Először is, a lakást át- meg áthálózzák a villanydrótok.
Legutóbb, azt hiszem június végén látoga uk meg. Délután hatra
várt, s azt ígérte, hogy néhány meglepetésben lesz részünk.
A gyerekekkel együ állíto unk be, mert azt mondanom
sem kell a gyerekeink rajonganak Quintuszért és meglepetéseiért.
Az első az volt, hogy amikor a lakás elé értünk, Vilike
felüvöltö .
− Csönd! Ne idétlenkedj, Vilike − hessente e el fiát kilincs
közeléből atyus és most ő te e reá a kezét. Rögtön utána ő is
felordíto .
− A kilincs!!
Nem folytatha a, mert kinyílt az ajtóba vágo kémlelőablak,
és a közepén megjelent Quintusz doktor szeme.
− Aáá …. − nyito volna ajtót nekünk, (de az ajtó deszkáján
át is jól hallo uk, hogy felüvölt: − A kilincs!
Ismét kinyílt a kémlelőablak, és a doktor kiszólt:
− Egy pillanat …
Eltűnt, majd visszatért és szélesre tárta az ajtót.
− Most már megfoghatjátok a kilincset. Kikapcsoltam.
− Mi volt ez, Quintusz?
 − Ó, semmiség. Betörőcsapda. Tudjátok, az a helyzet, hogyha
nekilátok a munkának a laboratóriumban vagy a sötétkamrában,
akkor tökéletesen megfeledkezem magamról, s akár a házat is
elvihetnék a. fejem fölül. Így tehát, áramot veze em a kilincsbe.
− De Quintusz … te azt képzeled, hogy a betörő először
megpróbálja a kilincset? A betörő az betör, tisztességes emberek
szoktak, szabályszerűen az ajtón át közlekedni.
− Hm … − erre idáig nem is gondoltam. Mindegy, vannak
nekem még másféle titkos csapdáim is.
− Hol … hol? – seregle ek köréje a gyermekeink.
− Hohó… azt nem árulhatom el, mert akkor már nem
volnának titkosak. Hopp, le a fejjel!
Ez megint nekünk szólt, akik nem ve ük észre a
mennyezetről lógó a rádióhoz meg a magnetofonhoz vezető
drótszövevényt.
− Ez megint miféle? − kapta félre a fejét gyanakodva Vilmos
atya. − Antenna?? Villámhárító? Betörőcsapda?
− Nem, ez hangcsapda − magyarázta türelmesen Quintusz. _
A drót kivezet a háztetőre, illetve a háztetőn keresztül ahhoz a
fához, ni … mutato ki az ablakon. − Látjátok o azt a …
− Mi az? Lavor?
− Pontosan. Egy alumínium mosdótál. Felszereltem a fára.
Vilmos atyával lapos pillantásokat válto unk. Quintusz
doktor kétségkívül megőrült. Eddig sem volt teljesen normális.
De most már lassan kezdi túlzásba vinni.
Aztán kiderült, hogy nem őrületről, hanem egy új quintuszi
találmányról van szó, a hangcsapdáról.
− Az alumínium mosdótál úgy működik, mint egy óriási fül.
Mi is, ugyebár gyerekek, ha jobban akarunk hallani, a fülünkhöz
emeljük a tenyerünket. Miért? Azért, hogy több hangrezgést
fogjunk fel. A tenyeret megszázszoroztam…
− De mi az istencsodájának? − kérdezte Vilmos atya. Nem
folytatha a, olyan ártatlan, csodálkozó pillantást vete reá a
doktor.
 − Azért, hogy magnetofonra vegyem a madarak énekét. A
fára etetőket szereltem, finom madáreledellel, aztán lesben ülök
az ablaknál, és a megfelelő pillanatban bekapcsolom a
magnetofont.
Valóban, odanyúlt, megnyomta a gombot s a magnó
tekercsei elkezdtek forogni. A szobát madárcsicsergés töltö e be.
Mert ilyen ember ez a mi Quintuszunk. A drótjai
összegabalyodnak, időnként rövidzárlat keletkezik, megráz a
kilincs, cukor helye sót szór a feketekávédba, de végül is, …
madarak csicseregnek a szobájában. És végső fokon azt hiszem
mégis ez a fontos, hogy a legszebb dolgok mindig sikerülnek
neki. Így hallha unk nála dél-amerikai madárcsicsergést,
sirályvilyogást, mert persze azt mondanom sem kell, hogy a
világ számos madárhangvadászával szoros kapcsolatban áll, s
miala mi i a brazil őserdők zajgását figyeljük, azala lehet,
hogy Quintusz valamelyik tengeren túli barátja a kárpáti szél
zúgásán mélázik el − amit a doktorunktól kapo ajándékba.
Mit lá unk mi aznap Quintusznál ? Aligha lehetne azt mind
felsorolni. Például valamennyiünket megkoronázo egy
végtelenül ócska parafasisakkal.
− Quintusz, minek neked trópusi sisak? Afrikai expedícióra
készülsz?
Ezú al reám néze ugyanazzal a gyermeki, csodálkozó
tekinte el mint az előbb az atyusra, mintha azt mondaná: ,,Ó, hát
nem érted? Hiszen én valamikor meg fogom járni a sivatagokat
és őserdőket… , alligátorokat ejtek csapdába, és új orchideafajtát
fedezek fel… a távoli vagy közeli jövőben… Addig is ez az
ócskapiacon öt lejért vásárolt ütö -kopo parafasisak jelképezi a
trópusokat, a kalandot. Hát nem érted?”
Mindezt nem mondta, természetesen nem is mondha a ki
Quintusz de ahogyan szó nélkül elrakta a sisakot − abból
mindent megérte em és … és elszégyelltem magam. De úgy,
ahogy az ember csak akkor restelkedik, amikor belegázol
valakinek az álmaiba.
 Persze, derekabb ember ő annál, hogy ilyesmiért
megnehezteljen. Mire végignéztük bogár- és lepkegyűjteményét,
addigra már teljesen megfeledkeze a sisakügyről, barátságosan
a vállamra veregete és elém tolt egy bársonydarabkára fektete
római ezüstpénzt, ha jól emlékszem Galba császár idejéből.
− Emlékszel, Nagyfőnök? Ezt tőled kaptam.
Az már igaz. Máig is belém áll a félsz, ha a hajmeresztő
motoros kirándulásunkra gondolok.
Azt nem merném állítani, hogy Quintusz eleve megfontolt
szándékkal tört volna az életemre. Nem, ő tényleg úgy gondolta,
hogy harminc, mondjuk végszükséglet esetén negyven
kilóméteres sebességgel fog döcögni, de amint elindultunk,
egyszerre csak bizseregni kezde benne a motoroslélek. Úgy
érezte, mintha csirizbe ragadt volna, a kerekei helyben
forognának és tulajdonképpen becstelenség, amit ő ezzel a
motorral művel.
Csavarint hát egyet a sebességváltón vagy micsodán, s
amikor meghallja a szél dudorászását a füle melle , akkor kedvet
kap ahhoz, hogy most már istenigazában nekiinduljon. Mikor
már bömbölve vágtat a motorja, a fák csak úgy elhessennek
melle ünk, s a nyolchengeres luxusgépkocsik is éppen csak hogy
felvehetik velünk a versenyt, akkor Quintusz kezdi erősnek,
vidámnak és i únak, legyőzhetetlennek meg mit tudom én
micsodának érezni magát. Én meg, aki a háta mögö kuporgok?
Én roppantul szeretném, hogy eszembe jusson valamiféle
ördögűző ige, mert az nyilvánvaló, hogy aki i elő em ül, nem
lehet az én jámbor Quintusz barátom, hanem az ő
bőrzubbonyában, bukósisakjában, az ő szemüvegével az ördög
lovagol a motoron. Mikor, idáig jutok, akkor egyszerre csak
észreveszem, hogy elő ünk vagy százötven méterre az úton
hirtelen keresztbe áll egy vontató.
Annyi időm már nincs, hogy legalább gondolatban búcsút
vegyek szere eimtől. A fék sikolt, mint egy halálra kínzo
gonosz lélek, a gép ráz, akár az ördög malma, én a fékezés
következtében olyan erővel tapadok Quintusz hátához, hogy
majd beszakad a mellem. Visít a fék, gyorsan közeledünk az úton
keresztben álló vontatóhoz, hosszú fekete csíkot radíroz a gumi
az aszfalton, aztán két kerékfordulásnyira a vontató elő
megállunk.
A halálverítéktől nedves az ingem. Quintusz viszont
elégede mosollyal néz hátra:
− Micsoda fék!
Aznap kapta tőlem a Galba-érmet, annak emlékére, hogy
életben maradtunk.
 Szamár a hegyen
Tisztázzuk rögtön: a szamár nem Öcsi és nem is Vilike. A
szamár egy valóságos szamár volt, porszín bundájú, mesebelien
nagy fülű, bojtos farkú csacsi.
Neve: Salamon. Nyilván a bölcs Salamonról. Valóban a mi
Salamonunk is az őskirályhoz illő nyugalommal álldogált az
udvar közepén, s csak a jobb fülével rezzente egyet-egyet
időnként.
Mi valamennyien, anyák, apák, gyerekek, Quintuszok, néma
elragadtatással bámultuk. Úgy látszik ez a leplezetlen csodálat
nem volt kedve ellenére Salamonnak, mert mozdulatlanul tűrte,
hogy előbb Öcsi, azután a jó kis Vilike is megvakarja a füle tövét.
− Gyönyörű … − su ogta elragadtatva a jó kis Víllke. − Olyan
mint egy angyal.
Hm … én ugyan angyalokkal idáig nem találkoztam, csak
régi festők képein, de azok sehogy sem hasonlíto ak Salamonra.
Ámbár … mit lehessen tudni? Vilikének jobb értesülései vannak
az angyalok felől, hiszen az édesanyja szerint ő maga is egy kis
angyal.
Persze a kedves olvasó most azt szeretné tudni, hogy
juto unk mi Salamonhoz, a szamárhoz. Ha van türelmük −
elmondhatom.
A szamár, ahogy azt utólag kideríte em, Quintusz
találmánya volt. Sőt, amint rájö em, Quintusz nem is mia unk
motorozo Fenyvesdre, hanem a szamár mia . Sőt, utólag az is
bebizonyosodo , hogy még odahaza összeesküdtek Vilmos
atyával.
A nagy terv a következő volt: vásárolnak vagy bérelnek egy-
két szamarat, azokra rakják a hátizsákokat, s a többi szamarat
(azaz bennünket) rávesznek arra, hogy gyalog átkeljünk a
hegyeken, egészen … szóval, hogy egészen addig gyalogoljunk,
amíg össze nem esünk, és ki nem leheljük a páránkat.
 Persze, azt a ravasz Vilmos atya tudta, hogy engem
semmiféle kirándulásra nem lehet rávenni. Én meg a
legközelebbi erdőhajlatig is csak akkor megyek el, ha azt ígérik,
hogy o flekkent fogunk sütni. A flekkensütés kedvéért viszont
hajlandó vagyok akár fél napon át cipelni a rostélyt, a szenet, a
kipotyolt húst.
Különben is, az a megingathatatlan véleményem, hogy a
hegyek alulról sokkal szebbek, mint felülről. Ezzel szemben
Vilmos atya, ha nagyobbacska hegyet lát, akkor rögtön
expedíciót szervez a csúcs megmászására.
− Mit tudod te, Nagyfőnök, milyen fölemelő érzés odafentről
beszáguldani tekintetünkkel a tájat.
Engem azonban ilyen beszédekkel nem lehet elszédíteni.
Ez a hegy-vita már húsz esztendeje tart közö ünk. Sajnos, a
vita vége mindig az lesz, hogy a gyermekek föllelkesednek
Vilmos atya költői előadásán, és toronyiránt nekivágnak a
csúcsnak. Én viszont életükért reszketve rohanok utánuk.
Lihegve, verejtékezve megmászom a csúcsot, míg Vilmos atya
elpárolog valamerre. Fogadni mernék, hogy valahol lefekszik egy
bokor tövében aludni, miala én csörtetek föl a hegyre. De azért
persze mégiscsak ő a re enthetetlen hegymászó, és én vagyok a
kocakiránduló.
Éppen ezért elhatároztam, hogy ezen a nyáron, mondjon az
atyus amit akar, egyetlen egy dombocskát sem fogok
megmászni. Nem én!
Csak hát persze, nem számíto am Quintusz meg Vilmos
atya cselvetéseire.
Tehát, hogy visszatérjek a szamárra… Quintusz és Vilmos
atya titkos összeesküvést sző ek a szamaras kirándulásra. Az
egyetlen számba jöhető ellenfél én voltam, aki nyaralni akartam,
nem pedig lúdtalpasra gyalogolni magamat. Úgy döntö ek
tehát, hogy bekerítenek, meglepnek, kétvállra fektetnek. Ez
persze sikerült is nekik.
Rendkívül kedvelem az állatokat. Képes vagyok akár egy
órán át figyelni a szemközti háztetőn sütkérező cicát, vagy a
mezőn legelésző tehenet, s mindig találok rajtuk néznivalót.
Hogyne tetsze volna a bölcs és rokonszenves Salamon.
Éppen erre számíto ak az összeesküvők. Quintusz ravaszdi
pillantást vete Vilmos atyára, mire az meleg hangon így szólt
hozzám:
− No, Nagyfőnök, öreg barátom, mit szólnál hozzá, ha a
nyaralás idejére kibérelnénk ezt a csacsit?
Mit szóltam hozzá? El voltam ragadtatva. Megsimoga am a
Salamon bundáját, olyan volt, mint egy dús, rugalmas szőnyeg.
Macskám, madaram, kutyám, aranyhalam, lovam már volt. De
szamár … ? A gyerekek szamaragolni fognak.
− Vilmos atya … húsz esztendeje vagy a cimborám … de ez
az első épkézláb ötlet, ami a sapkád alól kipa ant. Vegyük meg a
szamarat.
− Á … nem eladó. De bérbe adják talán.
− Remek. Akkor vegyük bérbe. Felét fizetem. Mibe kerül? −
mondtam nagylelkűen, s máris a pénztárcám után kaparásztam.
− Várj; az alku még ezután következik. Csak arra kérlek, ne
szóljatok bele. Banda, hátra!
Félrehúzódtunk, és Vilmos atya, igen elégede en, hogy
mindannyiunk figyelme reáirányul, megkezdte az alkut.
− Misi bácsi! Misi bácsi!
Senki sem mozdult. Vilmos atya hátrafordult. − Kiáltsatok ti
is. Egy-ke ő-három!
− Mi … si … bá … csi!!!
Salamon, a bölcs két lábra ágaskodik, az udvaron kapirgáló
tyúkok, kakasok, rémült szárnycsapkodással menekülnek, a
sárga kislibák lebuknak a víz alá. Végül a falakat rengető, erdőt
zúgató ordításra előkerül az a bizonyos Misi bácsi.
Én tisztelem az embereket, a legtöbbjüket igyekszem is
szeretni, de ez a Misi bácsi engem leginkább az erdei rablókra
emlékeztet. Se bajusza, se szakálla, csak i -o fityegnek az arcán
szőrcsomók. A fejét úgy tartja, hogy az ember biztos lehet afelől,
hogy soha senkinek még nem néze a szeme közé. Nem köszön,
ügyet sem vet reánk, hanem odakeszegel a kedves, szép Salamon
mellé és megragadja a kötőfékjét.
Atyus nem riad vissza a szamártulajdonos külsejétől, hanem
rámosolyog.
− Aggyisten, Misi bácsi. Hogy s mint? − kezdi a barátkozást.
A válasz ké agú morgás, amit úgy is lehet érteni, hogy mi
köze hozzá. Az atyust azonban nem lehet levakarni.
− Ejnye, de jól néz ki, Misi bácsi. Meghízo .
− Hrrr … − valahogy így hangzik a Misi bácsi válasza.
− Szép háza van. Hiába a jó gazda keze nyoma meglátszik
mindenen.
− Mrrr. − ezú al ez a válasz.
− Nohát tudja-e Misi bácsi, hogy miért jö ünk?
Megint csak morgás a felelet.
Valami olyasmi; hogy, … Biztosan sértés, mert Misi bácsi
gyilkos pillantást vet reánk, és megrántja a Salamon kötőfékjét,
hogy elvezesse.
˙ Salamon indulna is engedelmesen, de a kötőfék másik
szárát Vilmos atya tartja keményen.
Miután Misi bácsi még mindig morog, Vilmos atya maga
válaszol az általa felte kérdésre:
− Azért jö ünk, kedves jó Misi bácsi, hogy megvásároljuk
ennek a szerencsétlen állatnak a bőrét.
Most nincs brr, nincs mrrr … ellenben dühösen kidagadnak a
Misi bácsi szemei.
− Ennek ni … − cseveg tovább nyájasan Vilmos atya, és
ráteszi a kezét a Salamon hátára, majd felénk fordul: − Azt
hiszem ez a legnyomorúságosabb négylábú, amit valaha
életemben lá am.
Misi bácsi dühében bandzsítani kezd, majd kirobban:
− Ez? Ez uram egy hároméves kanca tején nevelt
szamárcsikó!
Vilmos atya gúnyosan elhúzza a száját, és félrefordul. De
Misi bácsi most már nem hagyja magát. Elibe kerül.
 − Tavaly i nyaralt egy nagy professzor, és azt mondta, hogy
Salamon a legszebb szamár, amit valaha láto .
− Bizonyára vak lehete .
− Az úr vak!
Misi bácsi kiköp a bakancsa orra elé, és most ő fordul el
Vilmos atyától. Csakhogy a mi atyusunkat se a gólya költö e:
− Egyszóval maga azt állítja, hogy ez szamár. Nahát! Idáig
azt hi em, hogy kecske. Akkor nem is kell. Kecskebőrt szere em
volna… sevrócipőnek.
Misi bácsi megint morog, összegyűri a kalapját.
− Na, mondja meg, mit akar az úr?
− Én? Semmit az égvilágon. Csak úgy nézelődünk.
A jó kis Vilike idegei nem bírják tovább a feszültséget.
Felüvölt:
− Apaaa … azt ígérted, hogy bérbe vesszük.
A tenyeremet tapasztom a szájára. Késő. Misi bácsi
meghallo a … és ki hinné … elvigyorodik. A rablók
vigyoroghatnak így, amikor az erdő mélyén elássák a kincseiket.
− Bérbe … ohó … hát miért nem tetsze mondani?
Vilmos atya pillantása óriási pofonokat ígért Vilikének, de
mikor Misi bácsi felé fordul, már ismét mosolyog:
− Hát igen, olyanformán … Persze, ha bírná …
− Ez uram? − háborodik fel Misi bácsi, és arcán valamennyi
leborotválatlan szőrszál táncot jár. − Ez uram nem is szamár. Ez
táltos! Ez elhúz egy szekér szénát. Ez többet bír, mint két ló.
Többet, mint két ökör … Ez olyan, hogy …
Jó lesz félbeszakítani. mert a végén azt találja mondani, hogy
egy vonatrakományt is elhúzna.
− Misi bácsi, hagyjuk a meséket. Inkább azt mondja meg,
hogy egy gyereket elbír-e?
Erre Misi bácsi ismét megharagszik.
Aztán megkezdődik az igazi alku. Egy darabig kölcsönösen
sértegetik egymást, fenyegetőznek… Misi bácsi enged száz lejt,
az atyus ráígér tízet. Egy darabig az öklükkel fenyegetik
egymást, aztán végül is száz lejben megegyeznek.
 − Száz!
− Száz! − csa an a Vilmos atya tenyerébe Misi bácsi parolája.
Aztán átadja a kötőfék másik szárat is az atyusnak.
− Aztán szeressék… − mondja elérzékenyülve.
Hm … tulajdonképpen csak most nézem meg alaposabban
ezt a Misi bácsit. Nincs ennek elvetemült képe. Inkább csak
fáradt öregember. Persze, hogy rosszkedvű. Mitől legyen
jókedve, amikor az egyetlen szamarát adta bérbe?
Már éppen sajnálni kezdtem Misi bácsit és gondolatban
bocsánatot kértem tőle, mikor a ház mögö i istállóból
gyönyörűséges szamárordítás hallatszo .
Salamon erre érces hangon visszaiázo neki, és farolni
kezde az istálló felé.
− Hát ez mi? − farolt utána Vilmos atya.
− Ez kérem. Mancika, a párja.
− Hát magának két szamara van? Miért nem mondta Misi
bácsi?
− Kérdezte?
Az igaz, nem kérdeztük.
Végül persze Mancikát is bérbe ve ük. Erre aztán Misi bácsi
is teljesen megszelídült. Kihozo a házból egy üveg sárgásra
ére eperpálinkát, és áldomást kelle innunk. Poharazás után
megmuta a nekünk a kitömö pisztrángjait, volt köztük három
hatalmas bestia, és azt is megígérte, hogy elvisz pisztrángozni.
Hm … egész rendes ember az öreg. Nem szabad a külső után
ítélni. Akinek ilyen pompás szamarai vannak, az csak rendes
ember lehet.
Még i unk egy pohárral, meghallga unk két pisztrángász
históriát, aztán Misi bácsi megígérte, hogy a csobánhoz is felvisz,
az esztenára. O kapunk zsendicét.
Hová le a krr … a mrr … Úgy látszik ez is hozzátartozik az
alkuhoz. Végül is ő maga ülte e fel a szamarakra a gyerekeket.
Salamon hátán Vilike parádézo . Mancikán Öcsi. Ke ejük közö
lépkede a táltosok kötőfékjét szorongatva Vilmos atya.
 Mikor hallótávolságon kívül juto unk, az atyus diadalmasan
fordult felénk.
− Na pupákok, hallo átok, hogy meghintázta am a jó öreg
Misi bácsit? Érteni kell az alkuhoz.
Valamennyien csodála al néztük a nagy alkuszt és
csodálatunk csak akkor kezde csökkenni, mikor beüge ünk az
üdülő udvarára. Marinescu mester, kezét köténye sarkába
törölgetve így szólt:
− Nini, Mancika, meg Salamon.
− Ismeri őket?
− Hát már hogyne ismerném. I nyaralnak ezek minden
évben az üdülőben. Valaki mindig bérbe veszi őket. Maguk
mennyit adtak érte?
− Száz lejt.
− A ke őért, remélem ? Azért még így is átejte e magukat
Misi bácsi. Tavaly olcsóbban adta. Alkudni kelle volna.
Egyikünk sem szólt. Nem akartuk szégyenbe hozni Vilmos
atyát.
Egyébként, ha már i ·tartunk, nekem az a véleményem,
hogy az a száz lej nem is volt sok. Nem száz lejt… kétszázat is
megértek volna, úgyhogy végül is, ha egészen őszinte vagyok,
azt hiszem, hogy mégis mi ejte ük át Misi bácsit, mert nekünk
ötszáz lej, sőt ezer lejnél is több örömet, szórakozást szerze
Salamon s gömbölyded párja, Mancika.
Szóval kibéreltük Mancikát, meg Salamont. Két napig
szokta uk őket. Ez ala a két nap ala rájö em, hogy én
tulajdonképpen pályatéveszte ember vagyok. Mondták ezt
egyébként mások is, de nem hi em nekik. Most azonban már
tudom. Nekem tulajdonképpen állatidomítónak kelle volna
lennem. A második nap délutánján már elég volt egyet
fü yentenem és Salamon meg Mancika azonnal odaüge ek
fekvőszékemhez és egyetlen rántással kitépték kezemből az
éppen kiolvaso újságot és felhabzsolták Bámulatosan ízle
nekik az újságpapír.
 Egyébként minden idejüket Öcsi meg Vilike társaságában
töltö ék.
Mint az közismert, titkos egyetértés van a gyermekek és az
állatok közö . Ha például én gyúrtam volna úgy a Salamon fülét,
mint Vilike, akkor engem biztosan megharap. Vilikétől azonban
kedveskedésnek ve e és rányihogo . Ha pedig Öcsi kezdte
rángatni a farkukat, akkor azonnal táncra kerekedtek. Van
fogalmuk milyen kecsesen táncol a szamár, ha jókedve támad?
Így éltünk két napig felhőtlen boldogságban a
szamarainkkal. Az agyafúrt Vilmos atya és a nem kevésbé
furfangos Quintusz azonban lesben álltak. A második estén aztán
Quintusz expedíciós történeteket kezde mesélni. Roppant
érdekes históriák voltak. Eleinte nem is gyanakodtam semmire,
de később feltűnt, hogy valamennyi történetében szamarak
cipelik a re enthetetlen kutatók csomagjait.
Quintusz történeteiből kiderült, hogy a derék szárnyasfülűek
mindenüvé elmennek. IÁ nélkül tűrik a nélkülözést, éhséget,
szomjúságot, egy szál kóró fejedelmi lakoma a számukra, a
leglehetetlenebb sziklaszálakra is felkúsznak, szédülés nélkül
menetelnek át pár centiméteres párkányokon, és emelle még
óriási terheket is tudnak cipelni.
Egyszóval a szamarak csodaállatok.
Ekkor már parázslo a gyermekek szeme.
− Apuuu … menjünk mi is szamaras kirándulásra.
Csönd. Mindenki reám néz.
Hm … Nem is olyan rossz ötlet. De honnan szerezzünk i a
kirándulásra flekkennek húst?
− Hát … − mondja megfontoltan Vilmos atya −,ha a gyerekek
nagyon akarják, tehetünk egy kisebb szamaras sétát. A gyerekek
kedvéért persze. Mit szólnál hozzá, Nagyfőnök? Tőled függ.
Nem szólha am semmit, mert ekkor már mind a négy
gyermek a nyakamon lógo , a fülembe óbéga a, hogy: −
Igazááán … igazááán …
Persze, hogy engedtem.
− Jó, nem bánom, sétáltassuk meg a csacsikat.
 Általános hurrá.
− I a kezem, csapj bele, Nagyfőnök. Ember vagy a
lúdtalpadon. Ezala Vilmos atya úgy verege e a vállamat, mint
valami lóversenyt nyert paripának.
Kezde nekem nem tetszeni ez a nagy ünneplés.
− Ezennel megkezdem az expedíció szervezését, mégpedig
ünnepi lakomával − harsogo ünnepélyesen Vilmos atya hangja.
− Megkérjük Marínescu mestert, engedje át nekem ma estére a
konyhát. Persze, csak a mi bandánknak fogok főzni. Más
embernek túlságosan jó az én kosztom. Remélem tudjátok; hogy
istenien főzök?
Nem tudtuk, de Vilmos atya annyi határozo sággal
pillanto végig rajtunk, hogy azonnal lelkesedni kezdtünk a
lakomáért.
− Kukták: Öcsi meg Vilike. A főzés nem asszonyoknak való.
Csodálatosképpen az asszonyok nem is tiltakoztak ez ellen. Csak
azt kérték, hogy a konyha ablakán át, kívülről figyelhessék
Vilmos atya tevékenykedését. Azt mondták, szeretnék ellesni a
mesterfogásait. Ebbe Vilmos atya bele is egyeze , azzal a
kikötéssel, hogy egyetlen szóval sem szólnak bele a főzésbe.
Quintusz kijelente e, hogy éppen most kapo egy érdekes
könyvet az emberevés szertartásairól a polinéziai szigeteken.
Addig, amíg elkészül a vacsora, ezzel csiklandozza az étvágyát.
− Tudjátok mi lesz a vacsora? Ránto a! – jelente e ki olyan
hangon Vilmos atya, mintha legalábbis gesztenyével töltö ,
borban fő pulykát ígért volna nekünk.
Csakhogy mi ekkor már benne voltunk a lelkesedésben:
− Ránto a? Pazar! − nyüzsögtük körül. − Hány tojásból?
− Egy… ke ő… három… kilencen vagyunk. A Nagyfőnök
viszont háromnak számít.
− Csak ha flekken van.
− Ugyan! Akkor ötnek számítanálak. Rendes körülmények
közö háromnak veszlek. Tehát tizenkét emberre… fejenként
négy tojás… az annyi mint…
 − Ötven! − rikkanto Öcsi. − Ötven tojásból ránto a… és mi
odahaza legfeljebb négyből csináljuk.
− Csakhogy i Fenyvesden vagyunk és i én szakácskodom
− hadvezérkede Vilmos atya. − Nos, gyerekek, milyen legyen a
ránto a?
− Hát milyen lehet? − ámultak el most már az asszonyok is.
− Ránto a sokféle van. Vegyük elsőnek ugyebár a
közönséges ránto át… aztán van gombás, sajtos, borsos,
tepertős, szalonnás, szardíniás ránto a… aztán a valamennyit
egyesítő havasi ránto a. Szóval az valami olyan különlegesség,
hogy…
Nem folytatha a a kitörő lelkesedéstől. Még én is ordíto am:
− Havasi ránto a! Ez kell nekünk!
Az ötven tojást lealkudtuk negyvenre. Végül is összevissza
huszonkilencet sikerült felhajtani Fenyvesden. Ebből kotlós volt
ke ő. Quintusz, aki időnként lete e a könyvét, és bejö a
konyhába tanácsokat osztogatni, kijelente e, hogy a kotlós
tojásokat is nyugodtan be lehet tenni, ennyi közö úgyis elvész
az íze. Anyu azonban − ígéretéhez híven − szó nélkül ugyan, de
közbelépe . Kive e a két kotlóstojást a habozó Vilmos atya
kezéből, és bedobta a szemét közé. Ezzel az ügy elintéződö .
Illetve… azért ennyire egyszerű nem volt. Az ember nem is
hinné, hogy egy olyan egyszerű művelet, mint a tojástörés
mennyi vesződséggel jár. Először is, a tojáshéj egy része belehull
a már feltört tojás közé, ugyanakkor, amikor a fehérje
mindenáron ki akar csorogni az ujjad közö . Ragad az ember
keze s még a haja is tele van tojáshéjjal, mintha éppen most bújt
volna elő a tojásból.
Aztán persze keresni kelle egy megfelelő edényt. Mikor ez
is került, akkor már Vilmos atya kimosakodo a tojáshéjból és
feltűrt ingujjal osztoga a a parancsokat a tűzhely körül. Reám
persze megint a legnehezebb része juto : fát kelle hasogatnom.
− Ne búsulj, Nagyfőnök, legalább lesz étvágyad a havasi
ránto ához − vigasztalt Vilmos atya.
 Quiptusz kezéből kiparancsolták az emberevő könyvet, és
forrásvizet kelle cipelnie, míg a két kislány kinn a füvön teríte ,
a legnagyobb fenyő melle . Roppant bájos volt, mert mindenik
tányér köré fontak egy virágkoszorút, mintha lakodalmas asztal
le volna.
Persze, ehe ünk volna asztal melle is, de Vilmos atya
megmagyarázta, hogy akkor igazi a havasi ránto a, ha füvön
eszik.
Anyu meg Pindur néni közelebb húzódtak az ablakhoz, s
időnként egy-egy megjegyzést su ogtak egymásnak, egyre
éberebben figyelték Vilmos atya szakácskodását.
Az atyus kétségtelenül lázba jö .
− Zsírt! Még két kanál zsírt bele! − hallatszo odabentről. −
Borsot is egy marékkal! Nem, elég lesz fél marékkal is. Most
paprikát! No, mi van mester?
Ez Marinescunak szólt, aki a konyha sarkában ült egy
kisszéken és úgy nevete , hogy táncolt a hasa, meg a
szakácsfityulája. Csak akkor némult el, amikor az atyus egymás
után dobált bele mindenfélét a ránto ába. Volt közte gomba,
zöldhagymaszár, szardínia, csípős túró és még egy sereg egyéb
is, amiről sohasem lehete megállapítani egészen bizonyosan,
hogy mi.
A fazék tartalma egyre szaporodo , az illatok is erősödtek.
Mancika meg Salamon rémesen iázni kezdtek, mintha kísértetet
látnának.
Holo ezú al nem lá ák, hanem szagolták a rémet.
Öcsinek meg Vilikének izzo az arca, mikor egy rúdra
akasztva kicipelték a fenyőfa alá ránto ás fazekat.
Az illata azonban megelőzte Vilmos atya főztjét. Addig
valóságos szúnyogfelhők ve ek körül, és mi hol a nyakunkat, hol
a lábszárunkat csapkodtuk. De abban a pillanatban, amikor
megjelent a fenyőfa ala a havasi ránto ának neveze
készítmény, a körülö ünk keringélő szúnyogsereg szétrebbent,
és még napok múltával is csak egy-egy merészebb vagy éhesebb
szúnyogvitéz közelíte e meg a fenyőfa környékét. Azt hiszem,
ebből akárki elképzelheti milyen illata volt annak a ránto ának.
− I van, tessék!
Hogy i van, azt nekünk nem kelle magyarázni. Éreztük, és
el is sápadtunk valamennyien. A színe az tulajdonképpen nem is
le volna annyira riasztó. Helyenként ugyan zöldes volt meg
szürkés, de i -o sárga is.
− Parancsoljatok!
Vilmos atya ragyogva nyúlt a tányérom után. − Nem, elébb
tálalj az asszonyoknak.
Az asszonyok azonban kijelente ék, hogy köszönik szépen,
ők ma nem akarnak vacsorázni.
Vilmos atya újból a tányérom után nyúlt:
− Adj a gyermekeknek.
Krisztinka azt mondta erre, hogy ő utálja a tojást, különben is
Bogárkával együ kaptak már vacsorát Marineseu bácsitól.
− Nagyfőnök… − nyújto a ismét a kezét az atyus.
− Quintusz… − próbáltam védekezni.
Quintusz azonban nem volt sehol.
− A fiúk… .- mondtam elhalóan, mert egyrészt nem tudtam
elviselni a ránto a szagát, másrészt Vilmos atya fájdalmas
tekintetét. Megtörten odanyújto am tehát a tányéromat. Atyus
belekanalazo egy nagy rakás nemtudommicsodát.
− Rajta, Nagyfőnök, ilyent még úgysem e él.
Szappan, avas uborka, meg fokhagymás csokoládé íze volt.
Összekeveredtek ebben a havasi ránto ában a
legmeghökkentőbb ízek. Egyetlenegy biztos csak ránto a íze
nem volt.
− Igazad volt, atyus, ilyet idáig nem e em még, de tegyük
hozzá azt is, hogy ezentúl sem eszem.
Azzal a hátam mögé hajíto am tányérostul a ránto át. (Azon
a helyen másnapra kisárgult a fű.)
A kukták azonban egy test egy lélek voltak mesterükkel.
Egyszerre nyújto ák a tányérjukat.
− Nekem is… nekem is…
 A két anya kétségbeese mozdula al kapo utánuk. Vilmos
atya álljt vezényelt.
− Előbb én − mondta olyan komoran, mint a középkori
fejedelmek ételkóstolói, akiknek azt kelle megállapítaniuk,
vajon nem mérgeze -e a kappan, amit uruk elé tálaltak. Vilmos
atya tehát haláltmegvető bátorsággal belenyúlt a fazékba, kiemelt
egy fakanálnyit, megfújta, majd a szájába ve e.
Előbb meglepődés látszo az arcán, aztán sértődö ség, hogy
ilyesmi is megeshetik ővele, végül elfordult és kiköpte a saját
főztjét.
− Borzalmas … − mondta szomorúan.
S én, aki arra készültem, hogy gyilkosan kicsúfoljam,
föltápászkodtam, odaballagtam melléje és a vállára verege em:
− Ne törődj vele, atyus. Elpocsékoltál harminc tojást …
− … huszonnyolcat …
− De volt erőd beismerni a hibádat. Elkészíteni a világ
legpocsékabb ránto áját, ez kétségkívül nem mindennapi
teljesítmény, de ezt be is ismerni, ez már valamivel nehezebb. Jól
van, atyus, derék ember vagy. Most már bevallhatod csináltál te
valaha életedben ránto át?
Vilmos atya szendén lesütö e a szemét:
− Most akartam megpróbálni. Gondoltam, legyen valami
különleges.
Sikerült − az kétségtelen.
Ezek után a havasi ránto át ördögűző szertartások közepe e
elteme ük az erdő mélyén, kifize e ük a tojás árát Vilmos
atyával, aztán megesküdtünk, hogy ezentúl egész életünkben
csak közönséges ránto ának esszük a ránto át, minden
művészkedés nélkül. Mégis azt tanácsolnám mindenkinek,
hogyha Vilmos atyával összekerül, kizárólag kemény meg híg
tojást egyék. Remélhető ugyanis, hogy a héján keresztül nem tud
a tojás belsejének ártani.
Mikor aztán túl voltunk a ránto atemetésen, s az üdülőház
felé ballagtunk, így szólt Vilmos atya:
 − Már-már csak az vigasztal, hogy csavargunk egyet a
környéken a szamarainkkal.
− Persze hogy csavargunk… amennyit akarsz… −
vigasztaltam az elbúsult szakácsot.
− Igen? Halljátok, mit mond a Nagyfőnök? Beleegyeze ,
hogy annyit mászkáljunk a környéken, amennyit akarunk. S ő is
velünk jön. Hiszen ez még a nagyszerűbbnél is nagyszerűbb.
Meghatódtam. Lám csak lám, ilyen fontos vagyok az én öreg
cimborámnak.
− Megyek, atyus, persze, hogy megyek.
Ez le a vesztem. Szavamon fogtak. Az üdülőház mögé
kerülve Öcsi meg Vilike huhogni kezdtek, mire Quintusz előbújt
a sátrából. Ide rejtőzö tehát a rémránto a elől.
− Hallod-e Quintuszkám … − lelkendeze atyus. − A
Nagyfőnök is velünk jön, teljes terjedelmében.
− Ha ugyan kibírja… − jegyezte meg olyan gúnyosan
Quintusz, hogy nekem máris a fejembe szaladt a vér.
− Amíg te bírod, addig bírom én is.
Ezzel végleg beleestem a csapdába. E ől a perctől kezdve
már csak sodortak az események.
Másnap egész nap tehetetlenül néztem, amint Vilmos atya és
Quintusz a gyerekekkel együ listákat állíto ak össze mindarról,
amit magunkkal kell vinnünk arra a röpke csavargásra.
A katasztrófa méretei tulajdonképpen csak ekkor kezdtek
kibontakozni elő em. Én úgy képzeltem el a csavargást a hegyek
közö , amikor ígéretet te em, hogy a gyerekeket felültetjük a
csacsikra, aztán elballagunk a legközelebbi rétre, o
letelepszünk, falatozunk egy kicsit, kiszellőztetjük magunkat,
majd ebédre hazatérünk. De ahogy a tervbe ve felszerelést és
élelmiszeradagokat néztem, a véget nem érő listát olvastam, azt
kelle hinnem, hogy vagy a Mont Blancot, vagy a Csimborasszot
akarjuk megmászni. De ha már becsaptak és átejte ek, akkor a
legokosabb jó képet vágni az ügyhöz.
Lássuk az útitervet.
− Egy kis csavargás, öreg… − tért ki a válasz elől Quintusz.
 − Lássam az útitervet!
Erre előve e a térképet és megmuta a.
− Micsoda? Ti meg akarjátok mászni a Viharost?
− Hát… valahogy úgy …
− Kétezer-húsz méter.
− Csak tizenkilenc …
− Mi bírjuk! − sivíto ák kórusban a gyermekeink.
− Megmondtam én … a Nagyfőnök nem fogja bírni húzta el
a száját ismét Quintusz.
− Megmondtam, amit te bírsz, azt bírom én is. Ekkor már
vöröset lá am a dühtől.
− Ne mondj meg semmit, Nagyfőnök. Egy körömfeketényi
csomagot sem kell vinned. I van Mancika meg a bölcs Salamon.
Te csak sétálsz, mint egy földesúr.
− És flekken is lesz − te e hozzá Vilmos atya és biztatóan rám
mosolygo .
Nem tagadom, lassacskán én is kezdtem tűzbe jönni. Van-e
kellemesebb a világon a tervezgetésnél? Ülünk az ágyakon,
együ valamennyien − süteményt eszegetünk, teázunk, és látjuk
magunkat − képzeletben persze −, amint napsütésben, szellőktől
körülcirógatva, izmos léptekkel törtetünk fölfelé a hegyoldalon,
fenyők és sziklák közö . Fáradtság… ? − Képzeletbeli
hegymászásnál nem érez az ember ilyesmit. Ballagunk tehát
Mancika meg Salamon nyomában… Remek ötlet ez a szamaras
kirándulás! − Időnként nagyokat nevetünk a gyermekek tréfáin,
aztán még nagyobbakat eszünk. Isszuk a jéghideg forrásvizet.
Testvérünk és barátunk mindenki, az egész világ, és mi fiatalok
vagyunk, és azok is maradunk örökké.
Igen, valahogy ilyenformán tervezi el az ember a
kirándulásait. Aztán eljön a másnap. Ötkor kelünk, pokoli
erőfeszítéssel kitépjük magunkat az ágy melegéből. Dehogyis
kívánunk harsány jóreggelt egymásnak, ahogy tegnap terveztük.
Inkább azt mondhatnám, hogy egymásra vicsorgunk. Köd van,
apró szemű hideg eső szitál, ellenszenves szél kúszik be az
ingünk alá. Ki volt az az őrült, aki kitalálta ezt a kirándulást?
 Brrr… milyen jó volna most aludni. De a társaság már topog,
türelmetlenkedik. Quintusz valóban csodálatra méltó
ügyességgel csatolta fel csomagjainkat a két csacsi hátára. Vállán
equadori kígyóbőrből varrt köpeny, a fején átlátszó csuklya. Azt
hiszem ezt Japánból küldték neki. Fókabőr bakancsot, jakszőrből
kötö harisnyát visel. Mindezt el is magyarázza nekünk azonnal.
Igaz, hogy a holmijai pontosan olyanok, mint a mieink, de mégis
körülveszi őket a távoli világok titokzatos sugárzása. Nyilván
emia vízhatlanok. Legalábbis Quintusz biztosít felőle
mindenkit. Ö maga fel sem veszi az esőt, sőt egyenesen
fickándozik benne, miala mi fázósan összehúzzuk magunkat,
amilyen kicsire csak lehetséges, bár ez − tekintve az én
terjedelmemet − nem is olyan egyszerű mutatvány.
Elindulunk hát. Sár… víz… köd… Lesz-e vajon egy száraz
folt valahol, ahol leülhetünk falatozni? Egyáltalán mi értelme van
egy ilyen kirándulásnak?
− Megyünk … megyünk …
Az embernek valósággal nyikorognak az izmai. Még azt az
órát is megátkozom, amikor megismertem Vilmos atyát meg
Quintuszt. Szegény, apró gyermekeim, mit kell szenvedniök
mia uk.
Szegény apró gyermekeim azonban nem hajlandók
szenvedni. Sőt, ellenkezőleg… láthatóan élvezik a
viszontagságokat. A jó kis Vilike legelöl halad Öcsivel együ .
Félig belevesznek a ködbe, miala merész pillantásokat vetnek a
gomolygó semmibe. Ha nem tévedek, ebben a pillanatban éppen
vakmerő kutatóknak képzelik magukat. Azaz dehogy… időnként
tutulnak. Ők most hajók, akik sűrű ködben haladnak az óceánon,
s persze ők ugyanannak a hajónak a kapitányai. A köddel
dacolva, a parancsnoki hídról figyelik az óceánt, nem tűnnek-e
fel a jéghegyek.
Ezek fiúk, ezek edze ek. De mit csinálnak a kislányok?
Su ognak. Egymás melle haladnak, elszakadva tőlünk, mintha
egy külön világban élnének, és most már negyedik napja
su ognak szakadatlanul.
 Miről?
Ha nem volna tisztességtelenség a hallgatózás,
megpróbálnék fülelni. Így azonban csak a ködön át jut el hozzám
néhány szavuk. Csupa ilyesmi: “És én akkor azt mondtam, mire
ő azt mondta, hogy én azt mondtam… ” Mire a másik: ·“Ne
beszélj? Igazán azt mondta, hogy te azt mondtad, hogy ő azt
mondta?” Ilyesmiről beszélnek… Csak azt nem értem, mi van
ezen olyan szörnyen titkos? Lehet, hogy ezt nem is értheti meg,
csak egy tizenöt éves leány. Mivel nekem már eléggé kevés
lehetőségem van arra, hogy egy tizenötéves leányzó lelke
költözzék belém, meg sem próbálom tovább feszegetni e titkot.
Su ognak? Hát su ogjanak!
Megyünk tovább. Fölnézek a Viharosra. Illetve arrafelé,
amerre a Viharosnak kell lennie. Arra, mintha még szomorúbb,
szürkébb, még gomolygóbb volna a köd. Nem is köd az már,
hanem…
Azt mondja a feleségem, aki a vállamon áthajolva
beleolvaso a kéziratba, hogy sürgősen hagyjam abba a
panaszkodást. Egészen kellemes kirándulás volt, s nekem az a
bajom, hogy mindig, mindenből a rosszat nézem.
− Rendben van, − mondta Anyu −, igaz flekken nem volt, de
flekkenből áll a világ? Ezzel szemben többször is e ünk
szalonnával kibélelt, roston sült pisztrángot meg friss ordát
odafönn az esztenán, s olyan szalonnás keserűgombát
sütö ünk… Mit akarsz még? Neked csak a flekkenből áll a világ?
− Hát amikor kikerültünk a ködből? − folyta a tovább a
támadást Anyu. − Miért folyton csak a ködöt emlegeted, mikor…
Az igaz, elismerem. Mentünk a ködben, botorkáltunk,
csorgo arcunkról a pára, s egyszerre csak, igazán egyik lépésről
a másikra, eloszlo a köd. Vagyis, hogy dehogy oszlo , dehogy
szakadt föl. A köd továbbra is megfeküdte a völgyet, de mi felül
kibújtunk belőle. Az ám, felmásztunk a völgyben lustálkodó
felhő fölé.
− Az se volt szép? − kérdi Anyu.
 Gyönyörű volt. Az elébb még behúztuk a nyakunkat a
viharkabátba, és dideregtünk. A következő percben úgy telibe
talált a nyári napsütés, hogy valósággal elvakultunk. Kabátot le,
gyapjúujjast a hátizsákba. Hát persze, ez az, ne hagyja el magát
az ember, és máris minden rendbe jön. Teli tüdővel, kitárt mellel
szívjuk magunkba a napfényt. S micsoda táj! Ezért érdemes volt
négykor fölkelni.
Ala unk ködtenger, amiből i meg amo kiállnak, a
hegycsúcsok, mint a szigetek. Fellegek mossák a sziklák partjait.
− Amo ni, a Morgó! − mutat fel Quintusz. − Biztosan
tűzhányó lehete valamikor, akkor morgo , s innen a neve.
− Vagy az is lehet − véli Vilmos atya −, hogy medvék lakják és
azok morogták a nevét.
− Hohó! Nézzétek a Viharost!
Quintusz fölmutat. Valóban most bukkan elő egy odébb
húzódó felhőrongy mögül a Viharos meztelen sziklateteje. Oldala
feketéllik a borókától… lejjebb erdő takarja az utat, odafenn
azonban a csúcs tájékán. ahogy az a felhőtorony odébb repült,
ugyancsak voníthat a szél. Nemhiába adták a hegynek a Viharos
nevet.
No, de legények vagyunk mi is.
Egyik percről a másikra eltelünk örömmel. Hiába, a napsütés
éltet bennünket. Az elébb még morogtunk, még a szavakat is
sajnáltuk egymástól, s most vígan kurjongatunk. Mindenki
jókedvű, csak Salamon és Mancika lógatják a fejüket. Szép,
szárnyas fülük mintha kókadtabb volna, mint egyébkor.
Időnként idegesen rándítanak egyet-egyet a bundájukon, hogy
elhessentsék a rájuk telepede legyeket.
A Viharos csúcsa még engem is fellelkesíte . A végén még
feljutok odáig, aztán egész életemben dicsekedhetem vele.
− Gyerünk tovább!
Most már én indulok neki elsőnek, nehéz, nyújto
turistaléptekkel, mintha nem is ugyanaz a városi ember volnék,
aki pár nappal ezelő ideérkeze Fenyvesdre, azzal az
elhatározással, hogy a fekvőszékben tölti az egész szabadságát.
 Jönnek utánam a többiek is, a hátam mögö hallom Mancika
patájának szapora kopogását. Jön mindenki, egyedül Salamon
áll. Ennyire lenyűgözték volna a természet szépségei? Vagy
inkább az a söté öld burján?
− Rajta, Salamon!
Salamon tovább harapdálja a burjánt. Úgy látszik,
gyermekeink kormányozható süketsége reá is átragadt.
No, azért nincs semmi baj. Most jövök én; az idomár.
Elfü yentem magam. Odahaza az üdülőházban valahányszor
Salamon meghallo a a fü yentésemet, máris szaladt, hogy
felfalja az újságot. Most azonban nem mozdul. Tényleg
megsüketült volna, vagy beteg?
Valóban olyan, mint egy beteg aggastyán. Előhúzom a
zsebemből az újságot, meglobogtatom. A papír csábítóan zörög.
Salamon azonban meg se mozdul.
Köréjük gyűlünk.
Salamon abbahagyja a táplálkozást és előkelően elnéz
fölö ünk, valamerre a Viharos csúcsa felé. A pofájára rá van írva:
majd bolond leszek felmászni csak azért, mert ti olyan bolondok
vagytok, hogy fel akartok mászni oda.
Valamennyien Quintusz felé fordulunk. No, Quintusz, hol
vannak a te expedíciós csodaszamaraid, melyek kiállnak vészt,
vihart, szúnyogtámadást? Ez a bestia Salamon még egy
nyomorúságos kétezer méteres csúcsot is átall megmászni. Pfuj!
Példát vehetne rólam.
Quintusz töpreng egy darabig, aztán közli velünk, hogy
nemrégiben olvaso egy művet a málhás állatok lélektanáról.
Eszerint különleges módszereket kell Salamonnal szemben
alkalmazzunk.
− Rossz a súlyelosztás.
Leoldozzuk a csomagokat Salamon nyergéről, és fordítva
kötözzük fel.
Ami a baloldalt volt az jobboldalra kerül, ami jobb oldalt
baloldalra. Tényleg. mintha máris vidorabban pillantgatna felénk
Salamon.
 Aztán kiderült, hogy csak mulat rajtunk, mert esze ágában
sincs elindulni. Újból leszedjük a csomagokat. Anyu és Pindur
néni messzire tereli a gyerekeket. olyan csúnyán káromkodunk,
Illetve csak Quintusz és atyus, mert én igaz lelki gyönyörűséggel
hallgatom, hogyan cifrázzák. Ök találták ki a szamaras
kirándulást, ha defektet kapo a szamár, bajlódjanak ők vele. Én
ráérek, én sü etem magamat a nappal.
Abban a percben, hogy az utolsó csomag is lekerült a hátáról,
Salamon megélénkült. Ha idáig haldokló aggastyánnak te e e
magát, most újból virgonc i úvá le . Életvidáman iázik egyet és
Mancika után ered.
− Persze, hogy rossz volt a súlyelosztás − magyarázom
jóakaratúan. − Salamon szerint ugyanis az a helyes súlyelosztás,
hogy ti vigyétek a csomagot, és ő sétáljon, akár egy földesúr.
Valahogy utolérjük felkötözzük hátára a csomagokat.
Quintusz megnyugtat valamennyiünket.
− Most már rendben van.
Őszerinte rendben van, Salamon szerint nincs. Quintusz
indulna, Salamon azonban áll, de valami olyan eltökéltséggel,
olyan nyugalommal, mintha a világ végezetéig i akarna állni.
Tehát állunk.
Úgy állunk, mint a szamár a hegyen − egy szamár körül.
Mit mondjak még? A következő fél óra azzal telik el, hogy
Vilmos atya meg Quintusz halálosan felidegesítik magukat és hol
hízelgéssel, hol fenyegetéssel, sőt a végén már botsuhogtatással
is próbálják rávenni Salamont az indulásra.
De hát a szamár közmondásosan csökönyös állat. Salamon
meg egyenesen díszpéldánya fajának.
Most jön a szamárlélektan, már legalábbis Quintusz szerint.
− Nyilván megijedt a csúcstól. Kössük be a szemét. Vakon,
meglátjátok, vakon fog bennünket követni.
Rögtön elő is szedi a zsebkendőjét, de az kicsi. Előkerít egy
sálat és azzal köti be a Salamon szemét, Abban a pillanatban,
hogy elsötétült elő e a világ. Salamon rémeset ordít − de ez már
harci ordítás − aztán kirúg. Gyorsan, ügyesen, ala omosan.
Szerencsére azonban Quintusz tanulmányozta a szamárlélektant,
az utolsó másodpercben elugrik, s így a fürge kicsi pata elsuhan
melle e.
Nincs más megoldás leoldjuk a szemkötőt, aztán leszedjük a
csomagokat. Quintusz Vilmos atyára néz, az őreá, majd
mindke en felém pillantanak. Én azonban előkelő idegenként
viselkedem, sétálok, mint egy földesúr, és van szívem elnézni,
amint szívbéli két jóbarátom hátára zökkenti a nehéz zsákokat,
aztán görnyedezve elindulnak. Hja… ők keresték maguknak.
Velük együ indul Salamon is. Becsületemre, látszik a
pofáján, hogy belemosolyog a bajuszába. Megyünk egy félórát,
megyünk egy egészet. Atyus és Quintusz egy szót se szólnak.
Persze a szuszogás meg a verejtékezés annyira igénybe veszi
minden energiájukat, hogy a szóra már nem futja. A fiúk valahol
messze elöl járnak a szamarakkal, ők meg, a nagy
expedíciószervezők egyre gyakrabban állapodnak meg, a tájban
gyönyörködni. Ők legalábbis úgy tesznek, de én jól tudom, hogy
reszkető inaikat pihentetik.
Egyszer aztán hatalmas ujjongás hallatszik az élcsapa ól, és
mint Dzsingisz kán valamelyik legendás lovasvezére, megjelenik
Salamon hátán Öcsi. Őt bezzeg hurcolja ez a gyalázatos szamár.
Valósággal trappol vele, hegynek föl, hegynek le.
Körülszáguldják a két málhahordozót.
− Ujjé!
Hogy Vilmos atya nem elvesze ember, azt abból is lehet
látni, hogy még ilyen elcsigázo állapotban, ilyen kétségbeejtő
helyzetben is támad ötlete.
− Öcsi, állítsd meg azt a szörnyeteget.
− Hóóó …
Atyus macskaléptekkel odase enkedik − hátulról persze − és
a szamár nyergébe, az Öcsi ölébe fekteti a hátizsákot.
− Mehetsz!
Öcsi szandáljával belesarkall Salamon oldalába, és az újból
ügetni kezd. Nem ve e észre a hátizsákot. A következő
fordulónál fölkerül a Quintusz zsákja is. Most már így fest: elöl
zsák, hátul zsák, középen Öcsi.
Kelle ez Salamonnak?
Szóval mégiscsak szamár a szamár.
 Vilike a helyzet magaslatán
Az út egyre keskenyede , a kövek folyton növekedtek, végül
már csak két keréknyom maradt, aztán az is elvesze a sziklák és
feketén őrködő fenyők közt.
Néha-néha távoli erdők zúgását sodorta hozzánk a szél,
boróka kúszo az utunkba. A levegő mind hűvösebb le , s mi
egyre fáradtabbak. Már csak gépiesen emelge ük a lábunkat.
Az út elején azt mondták Quintuszék, hogy a menedékház
csak egy hajításnyira van, később bevallo ák, hogy kilométernél
is távolabb fekszik, hogy aztán kiderüljön: kereken tizenhat
kilométert kell mászni odáig. De akkor már úgy éreztem, hogy
legalább ötvenet meneteltünk. Lassan alkonyodni kezde , a
fenyők árnya lefeküdt a földre. Én is szere em volna melléjük
feküdni, de valahányszor már o tarto am, hogy lerogyok, és
kijelentem, elég, nem bírom tovább, akkor mindig felbukkant
valahol Quintusz, úgy száz, százötven méternyi távolban, és
akkora hangon, hogy az egész ,havas meghallo a, rám kiálto :
− Ugye már nem bírod, Nagyfőnök?
Ilyenkor aztán összeszedtem utolsónak hi erőmet, és
dacosan visszakiálto am.
− Vegyelek a hátamra téged is?
És csakazértis meneteltem tovább.
Először az utolsó erőmet szedtem össze, aztán a legutolsó
erőmet, végül a legeslegutolsót. Amikor már nem le volna több,
akkor szerencsésen megérkeztünk a menedékházba. Elsőnek
persze a két lovas, illetve szamaras futo be. Öcsi meg Vilike, s
utánuk egyenként, hosszú, elnyúlt sorban, szotyogtunk mi is.
A menedékház emeletes, alul kő, felül gerenda épülete egy
völgyhullámban húzódo meg, pontosan a csúcs tövében.
Kéményének füstje már messziről lobogta a felénk a
reménységet, hogy talán mégis eljutunk odáig elevenen. Ahol
füst, o tűz, o ételt is főznek. Csak eljussunk odáig… Mint
mondo am, el is juto unk.
 A menedékház gondnoka, bizonyos Pista bá, öles vállú,
szőkéből őszesbe forduló óriás rögtön gondozásba ve .
− I alhatnak, i ehetnek. Teát isznak-e?
Szeretem az ilyen kurta vendéglátást. Az ilyen mögö
húzódik meg az igazi szívesség. Valahogy még bevánszorogtam
a menedékház hálótermébe, elnyúltam a priccsen, aztán
lerúgtam a bakancsot. Széna és hervadt virágok illata ve körül.
Senki sem szólt. Sőt még Vilike és Öcsi is hallgato . Talán el is
szundíto unk. Arra riadtam fel, hogy Pista bá befordul az ajtón
egy óriási fatálcával. A tálcán teáskanna fújja magából a gőzt, s
melle e egy tál. Mi van a tálban?
− Ránto a! Hoztam egy cseppet abból is.
A fehér porcelántálon sárgán ragyogo -remege a ránto a.
Én értem oda elsőnek, de mire teleszedtem az
alumíniumtányért, addigra már körülülte a tálat az egész
társaság.
Most bezzeg nem mondta Krisztinka, hogy nem szereti a
tojást, az asszonyok se szabadkoztak. Ez volt a legjobb ránto a,
amit életünkben e ünk, és becsületére váljék Vilmos atyának, ezt
még ő is beismerte. Igazi havasi ránto a volt, ránto ából, semmi
másból.
Kellemes, szép estét töltö ünk a menedékházban.
Odafentről, a Viharos csúcsáról szél vijjogo , de i a hajlatban −
ugyan jól kiválaszto ák a helyet − még a fenyők hegye sem
mozdult.
Mi sem mozdultunk. Hallga uk Pista bát, aki egy
szarvasagancsból faragcsált-reszelt valamiféle gyertyatartót vagy
késnyelet, egyelőre még nem lehete tudni, hogy mit. Közben
arról mesélt, hogy télen szép ám errefelé, amikor derékig ér a hó.
Akkor látogassuk meg.
− Nem rossz i egyedül?
− Miért volnék én egyedül? − Pista bá úgy elcsodálkozik a
kérdéstől, hogy még a csontreszelgetést is abbahagyja. − Egyet
gondolok, és máris odalenn vagyok sível Fenyvesden.
− S a farkasok? Mert errefelé van, ugye?
 − Nem ér engem utol a farkas. Vagy ha igen, akkor megütöm.
Ahogy két karját, vállát néztük, ez az ember még a medvét is
leütné, ha a medvének csak annyi esze volna, hogy a Pista bá
útjába botolnék.
A tejnél édesebb hegyi levegő, meg az egész napi gyaloglás
te e, de alig fújtuk el a lámpát, máris aludt az egész társaság.
A hálóterem egyik sarkában Vilmos atya a bandájával. Vilike
az anyja mellé húzódo : így álmában, valóban jó kis Vilike.
Bogárka az apja mellé gömbölyödö . Vilmos atya ajkán mosoly.
Biztosan megint valami zseniális ötletet álmodik meg, amit aztán
holnap a valóságban is megszervez velünk. A másik sarokban az
én kölykeim, összebújva. Az anyjuk karja védelmezően átfogja
őket. Még a lélegzetüknek is egy az üteme. Mennyit szidom őket,
mennyit aggódom értük, de most, ilyenkor… még szerencse,
hogy alszanak − mert ha tudnák, hogy mennyire
elérzékenyültem, még jobban elszemtelenednének.
A harmadik sarokban Quintusz egymagában. Behúzódo
garantáltan vízhatlan és fagyálló hálózsákjába. Állítólag pontos
mása a sarkkutatók hálózsákjának. Quintusz alszik, de szomorú
vonás a szája szélén. Hiába, magányos ember, aki álmában sem
tudja elfelejteni, hogy nincs akiért aggódjék, nincs akit
védelmezzen. A bátor, a derék Quintusz! Hálózsákja, hordozható
barométerje és zsebrádiója az van. Még gumicsónakja is… de
egy-két gyermek, aki az ember fejetetején ugrál, az idegeit tépi,
és időnként valósággal a kétségbeesésbe kergeti, aki annyi
gondot okoz, hogy a világ valamennyi gumicsónakjáért sem
cserélném el őket, az sajnos nincsen neki.
Még elém csúszik a gumicsónak, rengeteg gumicsónak, úgy
fickándoznak, mint a pisztrángok… de már az álmaim vizén…
Aztán aludtunk, csak másnap reggel fél kilenckor nyújtózta am
ki tagjaimat.
Nyújtózta am… ezt mondtam? Inkább csak szere em volna
kinyújtóztatni.
Volt már valaha izomlázuk? Mert nekem azon a reggelen,
odafönn a viharosi menedékházban az volt. Nem akarok
panaszkodni, de ez a legborzasztóbb betegség, amit csak el tudok
képzelni. Az ember úgy érzi, hogy öreg, végtelenül öreg, keze-
lába megrozsdásodo , egész teste szétese alkatrészeire, és a
leggonoszabb gondolatai támadnak azokkal kapcsolatban, akik
csak úgy félvállról odavetik:
− Ugyan, Nagyfőnök, hát még az izomláz is betegség?
Ez persze Quintusz, a nagy turista. Tegnap este, mennyire
megese rajta a szívem. Most bezzeg azt kívántam neki, hogy bár
az ő tarkójába nyilallna bele, amikor megmozdítja a lábujját, arról
nem is beszélve, hogy valahányszor kinyitom és becsukom a
számat (elvégre enni mégiscsak kellene), akkor mindig
megsajdul a derekam. Szóval fájok tetőtől talpig és Quintusz
kijelenti, hogy az nem betegség. Különben nem sajnál senki. Még
Anyu, meg a gyerekeim sem. Ugrabugrálnak, nevetnek és nem is
törődnek velem, aki i senyvedek.
Azt hiszik talán ezek, hogy én szeretek betegeskedni?
Persze, hogy szeretek.
Tulajdonképpen nincs is remekebb, mint egy jól
megválaszto betegség. Az ember fekszik a szép, tiszta, frissen
áthúzo ágyban. Erre az ünnepélyes alkalomra előve ék a
vendégnek kijáró díszpaplant is.
− Mit parancsolsz? Mit hozzunk?
Az egész család az ember körül sürgölődik, persze
lábujjhegyen. Öcsi egyetlenegyet sem üvöltö legalább egy órája.
Sőt újabban már az ajtót sem csapja be. Mindenki csupa
gyöngédség, lesik a kívánságaidat, te meg elnyúlsz kényelmesen.
Aztán bágyadtan, biztatóan reájuk mosolyogsz, kezedbe veszel
egy könyvet, fáradtan leejted… ke en ugranak utána.
Szóval remek dolog ám a betegség, csak egyetlen egy baj van
vele, az, hogy ilyenkor az ember beteg. Márpedig a beteg ember
majdnem mindig pocsékul érzi magát. Fáj a feje, mintha
ólomcsöbröt boríto ak volna reá, görcsbe húzódik a gyomra,
hideg rázza, s alig-alig élvez valamit ebből a sok szeretetből és
gondoskodásból.
 Azt mondom, i az ideje, hogy az orvostudomány feltaláljon
egy olyan betegséget, amivel az ágyban lehet lustálkodni, habos
piskótatortát lehessen enni, meg barackkompótot. Tudjon
regényt olvasni, de közben ne fájjon semmije az embernek,
orvosságot se kelljen bevenni, és akkor hagyhassa abba az
egészet, amikor akarja. Valamiféle egészséges betegség legyen,
ezt találják ki a doktorok, ha olyan nagyra vannak a
tudományukkal!
No de bocsánat… megint másról beszélek. Nem is tudom
már, hogy juto am el az izomláztól idáig. Gyerünk vissza a
Viharosra.
Azaz − gyerünk fel a Viharosra! Mert hiszen innen, a
menedékháztól még csak alulról látjuk a csúcsot. Sőt, Pista bá·azt
mondja, hogy amit látunk, az tulajdonképpen még nem is a
csúcs.
− Ez még csak a töve. Az igazi csúcs lapos. Az egy hajítással
még fennebb van.
− A csúcsnak, annak hegyesnek kell lennie − morgolódom
elégedetlenül. − Lapos csúcs? Ki hallo már ilyent? Ha lapos a
csúcs, akkor nem is érdemes meg mászni.
− Mondtam én, hogy nem bírod − húzza el a száját
megvetően Quintusz.
Ezt az embert sajnáltam én.
− Maradj idelenn, Nagyfőnök − pártfogol Vilmos atya. −
Neked már tényleg nehéz… a te korodban.
− Mi az, hogy az én koromban? Tudomásom szerint, egy fél
évvel öregebb vagy nálam.
A gyerekek már nem mondanak semmit, nem vitatkoznak,
ők már előreszaladtak. Öcsi éppen felkúszo egy szikla élére, és
úgy billeg odafenn, mint egy nádirigó, amikor éppen iszik.
Jesszus, mindjárt leesik az a gyermek!
Még ezek után tanácsolják nekem, hogy maradjak idelenn.
Amilyen gondatlanok ezek, valamelyik gyerek biztosan kitörné a
nyakát. Haragosan rájuk förmedek tehát:
 − Ki mondta nektek, hogy nem bírom? Ki mondta, hogy nem
megyek! Már el is indultam.
Mérgemben úgy nekivágok. hogy még az izomlázamról is
megfeledkeztem. Mire aztán ismét eszembe jut, addigra már el is
múlt. Az elébb még minden mozdulatnál hasogato a fájdalom,
most… ? Most mintha jól olajozo acélrugók mozgatnák
tagjaimat.
Hahó… Fel a csúcsra!
Mit meséljek róla? Felmentünk. Közben a boróka
ellenségesen összeszurkált, időnként visszacsúsztunk, de végül
mégis felértünk arra a mértani képtelenségre, azaz a lapos
csúcsra.
Néhány négyzetméternyi puszta hely volt. Szívós gyep
kapaszkodo meg a kövek közö , s néhány megsárgult hosszú
fűszál hajladozo a szélben. Érdemes volt felmászni idáig, csak
azért, hogy elmondhassuk, hogy megmásztuk a Viharost? Mi van
i látnivaló? Semmi! Illetve… a szél, a viharosi szél mégis
mutato valamit nekünk. Megmuta a, hogy mit tud, és elkapta a
jó kis Vilike sapkáját. S ha már egyszer elkapta, akkor le is
hengerge e, persze a legmeredekebb hegyoldalon.
Tessék, a fellegeket is szétkerge e, és most már
gyönyörködhetünk a tájban.
Anyuék azt mondták, hogy írjak ide néhány lelkes mondatot
arról. hogy milyen csodálatos kép tárul az ember elé a
Viharosról. Azért se írok! Rossz kedvem van, nem fogok
lelkesedni. Aki akarja, menjen el és nézze meg.
Szép volt, na! Ennyi legyen elég. Mindenki járt már
hegycsúcson, tessék, képzeljék el maguknak. S aki még nem járt,
az üljön fel repülőgépre, és nézze meg onnan, hogy milyen a
világ felülről. O is láthat egyet mást és biztosan nem fog úgy
elfáradni, mint én.
Anyu azt mondja, hogyha nem olyan nagy ügy, akkor miért
fecsegek már egy órája a Viharosról. Inkább hagyjam abba.
Jó, abbahagyom. Szóval maradjunk annyiban, hogy
megmásztuk a csúcsot, és Vilmos atya készíte legalább egy
tucat felvételt. Valamennyi remekül sikerült, csak éppen az
egyikről lemaradt valakinek a feje, a másikról meg hiányzo
néhány láb. Sőt − ki tudná megmagyarázni, hogyan történt −, de
Öcsi meg Vilike feje az egyik kép tetejéről lekerült a másik kép
aljára, úgyhogy az egész olyanformán feste , mintha én, a
vérengző atya lenyisszanto am volna, és a lábam elé te em
volna a fejüket. Pedig éppen ellenkezőleg, a nyakunkban ültek,
az enyémben meg a Quintuszéban.
De hát ki lát bele a fényképezés titkaiba. Ha Vilmos atya
fényképez, akkor a legváratlanabb meglepetésekre is
felkészülhetünk.
Mire aztán teljesen átvacogtato a szél, s a Viharos nekünk is
bebizonyíto a viharos természetét, s kigyönyörködtük magunkat
a tájban, amely a menedékháztól pontosan ugyanilyen szép le
volna, végre megindultunk lefelé.
Persze minálunk semmi sem mehet simán. Egyszerű az le
volna, ha szép csöndesen aláereszkedünk azon az úton, amerről
jö ünk, úgy, ahogy a közmondás tanácsolja, hogy “járt utat
járatlanért el ne hagyj”. Csak hát persze a közmondás semmit
sem tud a Vilike sapkájáról.
A sapka, mint már említe em, s ahogy ez ilyen esetekben
történni szoko , a legmeredekebb lejtőn gurult le, s a végén bele
is hullo valamiféle szakadékba vagy mibe.
Mégse hagyhatjuk o − ez volt a társaság véleménye. Nem
hagyhatjuk o , egyrészt, mert Vilikének nincsen más sapkája, és
Pindur néni máris kétségbeese , hogy fiacskája meghűlhet sapka
nélkül. Másrészt azért sem hagyhatjuk o a sapkát, mert Vilike
szakadatlanul bömböl. De olyan hangosan, mintha orkán
tombolna a Viharos fölö . Amíg megvolt a sapkája, addig azért
bömbölt, mert nem akarta viselni. Most meg azért bömböl, mert
nincsen. Ki tudná megfejteni a gyermeki lélek rejtelmeit?
Igen ám, de hogyan találjuk meg ebben a szikla- és
borókarengetegben a sapkát? Ki tudja, merre ragadta el a szél?
Csatárláncban ereszkedünk le a legképtelenebb helyeken. Az
árkok énnálam voltak a legmélyebbek, majd a nyakamat törtem.
A boróka is persze i a legsűrűbb. A kövek meg olyan ala omos
formájúak, hogy mindegyre beléjük verem a bokámat.
Igen, igen, én sorsüldözö ember vagyok. Mások gyermekei
valóságos angyalok, míg az enyémek… Na, erről jobb nem is
beszélni, mert megint felidegesedem. Más apának nincs
bosszúsága a fiával. I van például ez a drága jó Vilike…
− Állj! Hol van Vilike?
Sehol. A jó kis Vilike eltűnt. Az előbb a sapka, most meg ő.
Miala mi, morgolódva-mérgelődve leereszkedtünk a
meredek oldalon, csúszkáltunk, bukdácsoltunk, azala a jó kis
Vilike, aki mia ez az egész felfordulás keletkeze , csak úgy
eltűnik.
− Atyus!
− Pindur!
A két szülő farkasszemet néz, aztán egyszerre kezdenek
kiáltozni:
− Vilike! Vilike!
A harmadik Vilikét már valamennyien kiáltozzuk. Pindur
néni persze sírva. Az arcán látszik, hogy holtan, összezúzva látja
drágalátos fiacskáját valamelyik szakadék mélyén.
− Huhu… i vagyok…
Körbeforgunk.
− Jesszus! O van! Hogy került oda?
Fejünk fele egy sziklaszál, annak az oldalán lóg Vilike.
Az első perc a rémült némaságé.
Csak a másodikban mer megszólalni Quintusz:
− Miért nem szóltál eddig Vilike?
− Én szóltam, de úgy tetsze ek ordítani, hogy nem
hallatszo a hangom.
Az igaz, ordíto unk.
De mi legyen most? Vilmos atyára nézek. Az örökké derűs és
törhetetlenül magabiztos atyus sápadt. Mereven nézi a
sziklaszálon függő fiacskáját. Most bezzeg nem hangoztatja,
hogy “El van intézve!” vagy azt, hogy “Fel a fejjel, gyerekek!”
Most csöndesítően int remegő kezével, hogy ne szóljunk.
 Rejtély, hogy juthato fel oda ez az elvetemült kölyök.
Végül megszólal Vilmos atya. Hangja lágy, és simogató:
− Gyere le, Vilikém …
Csönd. Vilike kapaszkodik, közben félrebillent fejjel lefelé
pislog. Lehet vagy tizenöt méterre fele ünk.
− Nem tudok.
− Gyere le, bitang!
Ez Pindur néni. Aztán elfordul, és megint sírni kezd.
Quintusz fecsegés helye lehúzza valódi fókabőrből varrt
bakancsát, leveti norvég anorákját. majd átnyújtja nekem
iránytűs stopperóráját, és nekiindul a sziklának azzal a biztató
kijelentéssel, hogy ő vizsgázo sziklamászó.
Mi alulról taszítjuk.
Fog ez menni!
Hát, amíg taszítjuk, addig megy is, de azontúl egyet
kapaszkodik, ke őt csúszik vissza a mi Quintuszunk.
− Nincs hely… − mondja, amikor rákvörösen visszatér
megint a földre. Át kellene bújni azon a repedésen.
− Megyek én! − kiáltja Öcsi.
− Miii? Hogy ke őtöket ne tudjunk leszedni? I maradsz!
Ami biztos, az biztos, megragadom a nadrágja fenekét.
− Hozunk kötelet a menedékházból − dönt Quintusz −, addig
maradj nyugodtan Vilike.
Elrohan. Csak úgy csapkod a hátára akaszto szeksztáns.
Fogalmam sincs arról, minek neki i egy szeksztáns.
Nézzük a Vilike szikláját. Tulajdonképpen két, szorosan
egymásra támaszkodó oszlopból áll. A közö ük levő résen
kellene átbújni, hogy feljussunk a jó kis Vilikéhez, aki innen
alulról úgy fest, mint egy füstölésre akaszto malac.
Látszik is odafenn valami párkányféle. O mászo fel az
égedelem kölyke.
− Gyere le Vilikém − mondja ismét, most már tizedszer
Vilmos atya. − Te ügyes fiú vagy, ahogy felmásztál, úgy le is
mászhatsz.
 Vilike gondolkozik, hogy ő vajon tényleg olyan ügyes fiú-e,
aztán így válaszol:
− Igen, de megversz.
− Elébb gyere le, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz ….
Átkozo kölyke, mi esünk össze a félelemtől, és ő még
szemtelenkedik.
− Gyere le… én majd mondom, hogy hová tedd a
lábacskádat. Fogd meg a sziklapárkányt. Ha olyan ügyes voltál,
hogy felmásztál, akkor még ügyesebb leszel, és lejössz.
− Nem merek.
− Nem pofozlak meg.
− Akkor se merek.
Kész, nincs tovább. A vézna kisfiú odafenn kapaszkodik. Ki
tudja meddig bírja… ? Rossz nézni.
Ekkor lép közbe Öcsi.
Kiválik a társaságból, előremegy egészen odáig, ahonnan jól
láthatja, jól hallhatja őt Vilike és rákezdi:
− Juujj … Vilikeee … szégyelld magad… Gyáva vagy …
gyáááávaaa …
− Nem is igaz! Nem vagyok gyáva!
− Gyáva, .. juuj … nem mersz lejönni. Cik-cikk!
− Nem is igaz! Merek!!
Odafentről kavicsgörgeteg zúdul reánk. Vilike megindult.
Ijedten, előretarto karral vesszük körül a sziklát. Ha zuhan
megpróbáljuk elkapni.
De Vilike nem zuhan. Csúszik, kúszik, szökell, most a
nadrágján szánkázik lefelé … I van!
Vilmos atya még a levegőben elkapja, és Pindur néni elé
penderíti.
− Tessék, i a drágalátos fiad!
− Nekem ugyan nem fiam − fordul el Pindur néni, de csak
azért, hogy kitörölje szeméből a megkönnyebbülés hálakönnyeit.
− Takarodj előre!
Vilike szippant egyet az orrán keresztül, aztán elindul a
menedékház felé. Öcsi mögö e ballag.
 Mi nézünk utánuk. Vilmos atya a verítéket itatja, aztán
megkönnyebbülten felnevet:
− A bitang kölyke… alaposan megizzaszto . Tönkreteszi az
idegeinket.
Egy pillanat. Félbe kell szakítanom. Pindur néni ugyanis
ragaszkodik hozzá, hogy beleírjam: igenis nem a jó kis Vilike
teszi tönkre az idegeit, hanem Vilmos atya.
− De miért, édes Pindur, miért? − próbálom megvédelmezni
kenyeres pajtásomat. − Hogy állíthatsz ilyent?
− Úgy, hogy ez az ember már pici kora óta ilyen őrültségekre
nevelte ezt az ártatlan gyermeket.
− Én? − rebegi Vilmos atya.
− Te … te … Hát nem te tornászta ad már csecsemőkorában?
Mit akartál nevelni belőle? Cirkuszi akrobatát vagy sziklamászó
bajnokot? Tessék, i van; megkaptad.
Ha valaki haragudni akar, akkor mindenre találhat érveket.
Pindur néni öt percen, nem dehogy is, három percen belül
bebizonyíto a, hogy Vilmos atya, akit idáig mindannyian a
legjobb, leggondosabb atyának és férjnek ismertünk, éppen
ellenkezőleg a legrosszabb és leggondatlanabb ember a világon.
− Hogy a gyermekeit készakarva tönkre akarja tenni, az
közismert.
Így fejezte be Pindur néni, aztán elindult, olyan nagy
léptekkel, mint ő maga.
Vilmos atya behúzta a nyakát. Én is. Anyura néztem. Ő
reám. Nevetésféle bujkált a tekintetében, mintha némán, szavak
nélkül azt mondaná: “Bocsáss meg nekem életem” … Mármint
én neki. Eddig ugyanis minálunk Vilmos atya volt a BEZZEG, és
persze Bogárka is, meg a jó kis Vilike.
Azt hiszem nincs bosszantóbb a világon, mint egy ilyen
“bezzeg” család. Ha megengedik egy példával élek. Hevesen
magyarázom a családomnak a világmindenség titkait vagy a
legújabb labdarúgó eredményeket, szóval éppen azt, ami
pillanatnyilag a legjobban izgat. Közben persze tűzbe jövök, és a
kávét ráfreccsentem az ingemre. Mire Anyu rögtön azt mondja:
 − Bezzeg Vilmos atya, ő sohasem freccsenti ki a kávét.
Vagy:
− Bezzeg, Vilmos atya sohasem hadonászik kávézás közben.
Persze Öcsire is rájár a rúd:
− Bezzeg Vilike nem csapkodja az ajtót. Bezzeg Vilike
sohasem rángatja a lányok hajfonatát.
És bezzeg Bogárka is. Ö bezzeg sohasem felejt el vajat hozni
a vacsorához.
Csoda, hogy mindmáig nem gyűlöltem meg Vilmos atyát a
sok bezzeg mia .
Most aztán Vilike sziklamászó hőste e alkalmával teljes
szépségében kibontakozo elő ünk Bezzeg Vilmosék családi
élete. Szóval ők is szoktak vitatkozni, ők is megharagszanak
egymásra, akárcsak mi, ők is idegeskednek, ők is vádaskodnak
egymás ellen, sokszor igaztalanul is. Szóval ők sem sokkal jobbak
nálunk, és ebben a percben kezdek gyanakodni, hogy atyuséknál
talán éppen mi vagyunk Bezzegék.
Előreengedtük tehát őket, mármint Pindurt és Vilmos atyát,
hadd vitatkozzák ki magukat amúgy istenigazában. Az tisztítja a
vért.
Quintusz meg, a magányos farkas, most bizonyára hálát ad
magában amiért mindmáig sikerült elkerülnie a házasélet
örömeit. De Quintusz… tulajdonképpen hol is van Quintusz?
Hiszen a kötelet tízszer is elhozha a azóta.
Jesszus!
Quintusz ebben a percben ereszkedik alá Vilike sziklájára,
méghozzá felülről. Úgy leng, lóg a levegőben, mint egy óra
ingája. A kezét nyújtogatja, hogy elérje a sziklapárkányt.
Időnként nagyokat rúg a lábával, mintha úsznék.
Ez vagy megőrült, vagy zuzmókat keres.
Szelíden oldalba könyöklöm Anyut. Az arcáról látom, hogy
ezentúl Quintusz sem lesz nálunk Bezzeg.
− Hej Quintuszkám … ! − rikkantok neki jókedvűen. − Van-e
szükséged segítségre?
− Nincs. Menjetek csak. Estére o hon leszek.
 Hát persze, hogy zuzmót keres.
Visszafelé megyünk tehát a menedékházhoz. Már messziről
látom Pindur meg Vilmos atya taglejtéseiből, hogy
csöndesedőben van a legfrissebb viharosi vihar. Bogárka megy
középen, belecsimpaszkodik mindke őjükbe, úgy kapcsolja
össze őket, mint egy láncszem.
Beérjük őket.
− Vilmos atya … − fuvolázik Pindur néni − ugye leviszel
holnap Páfrányos-fürdőre?
− El van intézve! − jelenti ki roppant határozo an Atyus, ami
ugyan azt jelenti nála; hogy egyáltalán semmi sincs még
elintézve, sőt talán nem is lesz, és sohase kerülünk el
Páfrányosra.
A menedékház kapujában a bűnös várakozik, a jó kis Vilike,
a szenvedélyes sziklamászó. Kezében nagy csokor áfonya. Szó
nélkül átnyújtja az anyjának.
Olyan ez, mint háború végén a fehér lobogó. Azt jelenti:
kössünk békét vagy legalábbis fegyverszünetet.
Pindur néni ránéz egyetlen kicsi fiára, hirtelen
elérzékenyedik, aztán ad neki egy taslit, ami persze közben
simogatássá szelídül, sőt a végén még oda is húzza a gyerek fejét
magához.
Szent a béke.
A jó kis Vilike most az atyushoz fordul, csöndes részvé el
megkérdezi
− Nagyon kikaptál anyutól?
− Nagyon.
− Pedig most igazán nem voltál hibás. Ma reggel is mondtad,
hogy ne mászkáljak sehová.
Részvé el nézi atyust, aztán férfias határozo sággal kijelenti:
− Nem is mászom fel többé sehova.
Hm… úgy látszik a végén a jó kis Vilike tényleg megjavul.
− Vilike … Vilikeee …
Ez Öcsi. Körülnézünk, keresünk, s végül újabb jesszus
következik, Öcsi odafönn egyensúlyoz a menedékház mögö
ágaskodó legmagasabb sziklaszirten. A sziklataraján lovagol, és
mindkét kezével hadonászik és integet:
− Vilike! Vilikee!
A jó kis Vilike már vágtat is feléje.
− Jövök, Öcsiii …
Mi állunk tehetetlenül, s néhány perc múlva már nem egy,
hanem két lurkó integet felénk a szikla tarajáról.
De azért nem szabad túlságosan haragudni reájuk. Vilikében
őszintén meg volt a szándék, hogy megjavuljon. Mikor azonban
olyan csábító a szikla tetején Öcsivel. Ezt is meg kell érteni.
Meg is értjük, és letelepszünk a menedékház elé guríto
fatönkre, és együ eszegetjük a békelobogót vagyis az áfonyát.
− Nem tudom más hogy van vele, de nekem az áfonya a
legkedvesebb gyümölcsöm −, fordulok atyusék felé, akik úgy
üldögélnek egymás melle , mint egy galambpár. − Annyi szép
emlék fűz az áfonyához…
− Persze, persze… − bólogat megértően Vilmos atya. − Szép
kirándulások …
− Dehogy! Szép áfonyamártások, pecsenye mellé … Remek
áfonyaszószok … És egy áfonyakompót!
− Ugyan, semmi értelme, hogy előhozd megint − szól közbe
Anyu restelkedve. − Pindurék már régen ismerik az esetet.
− Nem, nem hallo uk soha.
− Az úgy volt … − vágok bele −, hogy egy szép vasárnap
délben, frissen felteríte abroszra, a leves után, Kriszti behozta a
húst, körítéssel, Anyu meg egy nagy tál áfonyakompótot.
− Gyerekek… − mondta anyu − nagyon vigyázzatok, az
áfonya foltját nem lehet kiszedni semmivel. S főleg te vigyázz −
fordult felém. Kérlek, legalább most az egyszer vigyázz… − így
szólt Anyu, aki − ezt túlzás nélkül állíthatom − Európa egyik
legügyesebb asszonya, aztán a következő pillanatban felboríto a
az áfonyakompótos tálat, reá a friss abroszra.
− Ááá… megtörténik az ilyesmi − mondta azonnal Vilmos
atyáné.
 − Meg − bólinto am beleegyezően. − És jó hogy megtörténik,
mert így legalább nem nőnek az égig a fák.
Ebben maradtunk.
 Hogyan kell esőben nyaralni?
Másnap búcsút ve ünk Pista bácsitól meg Salamontól és
Mancikától, akiket ő fog hazaterelni Fenyvesdre és
leereszkedtünk Páfrányos-fürdőre, lejö ünk “a hegyből”, ahogy
errefelé mondják, méghozzá olyan meredek úton, hogy fától fáig
ereszkedtünk, mert ha egyszer nekiindultunk volna az oldalnak,
mint valami összeszurkált, felhorzsolt kezű-lábú földi üstökösök,
egyenesen a páfrányosi Kecsegésben kötö ünk volna ki.
Most persze szeretnék tudni, hogy micsoda a Kecsegés.
A Kecsegés egy tó. Miért nevezik Kecsegésnek? Valószínűleg
azért, mert ebben a tóban emberemlékezet óta nem fordult elő
egyetlen kecsege sem. Viszont annál több a fürdőző. Időnként
olyan sok, hogy a vizet csak a sok fürdőzőről lehet felismerni,
mert egyébként egy tenyérnyi sem látszik belőle. Hiába, az
emberek szeretik a kecsegési tó simogató vizét, a part fölé boruló
csere fák árnyékát, a tó köré könyöklő erdőbozontos nagy
hegyeket.
Van is vendég annyi Páfrányoson, hogy ember legyen a
talpán, aki a vendéglőben hozzájut egy flekkenhez. Hát még −
tizenke őhöz! Mi mindenesetre flekkent rendeltünk, a pincér
hozo is nemsokára túrós makarónit, majd egy fél óra múlva
tárkonyos levest, végül dobozban cipőkenőcsöt. Erről a fizetésnél
kiderült, hogy csokoládékrém volt.
Az ebéden ilyenformán átverekedtük magunkat, aztán
ve ünk két nagy görögdinnyét, leültünk a Kecsegés melle egy
padra, s miala a dinnye hűvös, vörös húsát harapdáltuk, azon
töprengtünk. hogy mi lesz velünk.
− Vagy kerítünk szállást, vagy felülhetünk az éjféli vonatra.
Választo unk. Szállást keritünk. Milyen szerencse. hogy
Salamon meg Mancika odafenn maradtak a menedékháznál,
most még istálló gondjaink is volnának.
Quintusz előve e a fürdőhely térképét és feloszto a
Páfrányost öt egyenlő részre, az öt felnő közö , úgy ahogy
valamikor a császárok oszto ák szét birodalmukat fiaik közö .
Aztán kiadta a parancsot:
− Indulás, szállást keresni! A gyerekek addig strandoljanak a
Kecsegésnél.
Ez ellen nem is volt kifogása a gyerekeknek, mi felnő ek
meg, dinnyével és derűlátással telítve, nekilá unk a
szálláskeresésnek.
− Beutalásuk van?
− Nincs, dehogy. Hiszen, ha volna … Illetve- van …
Fenyvesdre.
− Akkor miért nincsenek o ?
Ez igaz.
Volt azonban ahol ennyire se juto unk.
− Hogy is képzelik? − förmedtek reánk. − Szállást ilyenkor,
nyár közepén?
Persze, ha az ember erre azt válaszolta, hogy az ember
általában nyáron szeret nyaralni, akkor gúnyosan a szemébe
neve ek.
Akadt olyan is, aki részvé el inga a a fejét, más helyen
pedig egyszerűen becsapták orrunk elő az ajtót, olyasmit
morogva, hogy “hagyjuk kérem a maszekolást”. Amiben
kétségkívül volt valamelyes igazságuk, ámbár nem tudom mi
bűnt köve ünk el azzal, hogy saját számlánkra akartunk
csavarogni az országban.
Az eredmény végül is az volt, hogy az öt szálláskereső
minden eredmény nélkül találkozo össze a cukrászdában.
− Semmi…
− Semmi…
Lóga uk az orrunkat, kivéve persze Vilmos atyát, mert ő így
szólt hozzánk:
− Nincs semmi baj gyermekeim. Villámnyaralás Páfrányoson!
Most megisszuk ezt a remek kávét, aztán lemegyünk, és remekül
megfürdünk és éjfélkor remekül vonatba vágjuk magunkat.
Mindezt olyan ragyogó arccal, annyi lelkesedéstől eltelve
mondta Vilmos atya, mintha nem is lehetne ennél remekebb
dolgot elképzelni, mint hogy i hagyjuk Páfrányost és fél éjszaka
vonatozunk, hogy aztán kora hajnalban nekivágjunk a fenyvesdi
szerpentinnek.
Mindenesetre mi is úgy te ünk, mintha roppantúl
örvendenénk, aztán leballagtunk a Kecsegéshez.
A gyerekeket kerestük.
Mondjam, hogy sehol sem voltak? Már éppen bosszankodni
akartunk amikor a tó közepéről óriási hahózás hömpölygö a
vízen.
− Hahó … hahó …
Egy bárka ring a vizen. Ring… ez persze nem a helyes
kifejezés, mert ez a bárka inkább fickándozik, táncol. De hát mi
mást is tehetne a jó öreg alkotmány, mikor legalább tíz gyerek
ugrál, szökdös, egyensúlyoz, integet, bakalódik az öblében.
Ennek ellenére a bárka − teljesen érthetetlen okoknál fogva
ugyan − de nem borul fel. Mondhatnám úgy is, hogy dacosan
tarto a magát a víz színén a gyermekek összes elsüllyesztési
kísérletei ellenére. Sőt lassan-lassacskán még a part felé is
sodródo , holo állandóan nyolcan akartak evezni ugyanazzal a
két evezőlapá al.
Mi is úsztunk feléjük, ők is bukdácsoltak a part felé, így
végül is összetalálkoztunk. O volt a mi négyünk,
csodálatosképpen egyikük sem fulladt bele a vízbe, pedig Öcsi és
Vilike láthatóan mindent elköve ek, hogy belenyuvasszák
egymást a Kecsegésbe.
Azonkívül a bárkán tartózkodo még négy darab, elő ünk
teljesen ismeretlen i onc, meg ke ő darab rendkívül kócos
leányzó. Összesen tizenegyen egy ötszemélyes csónakban. S
ehhez hozzá kell venni még azt is, hogy időnként kiugráltak −
csukafejessel a csónakból, majd visszamásztak.
− Éppen ez benne a pláne − magyarázta meg Kriszti. Ő a
csónak széléről lóga a bele lábát a vízbe.
A csónak és lábai körül három feketére sült és helyenként
pa anásos i úember úszkált. Időnként valamelyikük felkiálto :
− Lubick! Lubick!
 Mire valamennyien csapkodni, azaz lubickolni kezdtek és
óriási nevetésben törtek ki. Krisztinka előkelő mozdulatot te .
− Ezek a barátaim … ezek a szüleim …
Persze mindez mutatósabb volna, ha nem ülnének nyakig a
vízben. A fiúk érzik is ezt, mert lebuknak és barátságosan
bugyborékolnak néhányat. Gondolom, Fókaországban ez lehet a
jónapotkívánok. Utána mormolnak valamit, nyilván a nevüket.
A csónak túlsó végén Bogárka tárgyal a tőle megszoko
szigorral egy süvölvénnyel. Ők már reánk sem hederítenek,
folytatják társalgásukat. Ez érthető is, hiszen Brigi e Bardot, a
filmszínésznő pályafutását beszélik meg. Igazán nem lehet azt
várni tőlük, hogy ilyenkor velünk is törődjenek.
− No, gyerekek, egy-ke ő, ki a partra − úszom körül a
csónakot.
− Öltözni, szárítkozni, készülődni. Este utazunk.
− Óóó…
Akár egy énekkar úgy óóóznak egyszerre valamennyien.
− Maradjunk még… azt ígértétek… hogy i maradunk,
legalább három napig.
− Ígértük, de nincs szállás.
Krisztinka megint úgy pillant le reánk a csónak széléről, mint
egy előkelő francia udvarhölgy a XVIII. századból.
− Ki mondta, hogy nincs szállás?
− Vaaan?
Ezt most már mi kérdezzük kórusban, mi öregek.
− Persze, hogy van. Már egy órája …
Finom kézmozdulat a pa anásosabb i ú felé.
− Laci elintézte. Ez is nagy ügy?
Laci négerbarnára van sülve, de még így is látszik rajta, hogy
elpirul, amikor az általános figyelem feléje fordul.
− Igenis a barátom nagynénjénél… Szénapadlás, de
csodafinom.
− Óriási! Két éve nem aludtam szénapadláson − kiált fel
Quintusz, aztán rögtön utána fuldokolni kezd, ugyanis lenyelt
egy fél akó vizet, pedig most nincs is rajta a búvársisak.
 Ünnepélyesen körülússzuk a csónakot, kezet rázunk
megmentőnkkel, Lacival, aztán a gyerekek lelkére kötjük, hogy
csak végszükség esetén süllyesszék el a bárkát, majd kiúszunk a
partra.
Csodálatos ez a Kriszti, ennek mindenü vannak barátai. Azt
hiszem nincs az országnak olyan városa és nagyobbacska faluja,
ahol ne volna valaki, akivel állandó levelezésben áll. A teljes
zsebpénzét levélbélyegre költi, s azt hiszem az anyjától még
dugisegélyt is kap. Az én borítékjaimat hordja el, s újabban már
akkora a borítékszükségletem, mint egy hivatalnak. Ami icipici
szabadideje akad, azt rögtön levélírásra szánja. Tolsztoj nem írt
annyit, mint ez a lány.
De hát mi lehet az a rengeteg fontos és sürgős közölnivalója?
Ezt persze nem tudhatom, mert nem szoktam a mások leveleit
elolvasni. Pusztán csak véletlenül tudom, hogy legutóbb
slágerszövegeket, egész kötetre való slágerszöveget küldö
Bákóba. Azt hiszem francia és olasz slágereket. Le szekták írni
egymásnak a filmek meséjét is; azokat a filmekét, amiket az
illetők ugyanúgy láthatnak, mint ők. Azt hiszem, akárcsak az
íróknál, i is a közlési vágy a motorja a sűrű postaforgalomnak.
Szerepelnek ezenkívül a levelekben mindenféle titokzatos
kezdőbetűk is. Ilyesmik: “B. a múltkor ránéze a hídnál F.-re, és
látni lehete a tekintetén, hogy mit gondol. Te mit gondolsz, mit
gondolt? Z. azt mondta, hogy F. tulajdonképpen meg sem
érdemli, hogy B … ” és így tovább a végtelenségig. Ők tudják, mi
ebben az izgalmas. Valaminek biztosan kell lennie, amit mi a
túlságosan benő fejünk lágyával már nem is foghatunk fel.
Egy valami mindenesetre bizonyos: ennek a véget nem érő,
bonyolult levelezésnek köszönhetjük a szállást. Mint utólag
kiderült, Kriszti egy barátnője írt barátnőjének, akiről tudta, hogy
Páfrányoson fog nyaralni, és közölte vele, hogy ide érkezik majd
a legjobb barátnője, bizonyos Kriszti. Egyébként Krisztinek
legalább húsz legjobb barátnője van. Kriszti a strandon
találkozo a barátnője barátnőjével.
 − De az isten szerelmére miről ismertétek meg egymást ezer
fürdőruhás idegen közö ?
Szánakozva néz rám az értelmetlenségem mia , aztán így
válaszolt!
− Ennél nincs is egyszerűbb. Bemondtuk a hangszóróba.
A többi már simán ment. A barátnő barátnőinek a barátai
azonnal összefuto ak, és o helyben elintézték a szénapadlást.
Az a bizonyos Laci elugro a barátjához, az beszélt a
nagynénivel, s öt perc múlva már a csónakban ültek egy
viharvert táskarádió társaságában és kezdődhete a szórakozás.
Mindez Krisztiék számára magától értetődik. Ha arra
gondolok, hogy a mi i úkorunkban mennyi időt vesztege ünk el
addig, amíg idétlenül dadogva, zavart vigyorgással valahogyan
szót érte ünk egymással, mi − lányok és fiúk −, vagy legalábbis
azt képzeltük. hogy megértjük egymást, nos akkor valóban csak
irigyelhetem a mai fiatalokat.
Félszavakat vetnek oda egymásnak, a fogaik közt kacagnak,
közben cinkosan összenéznek, felrántják figyelmeztetően a
szemöldöküket.
Az ilyen percekben mi öregek tényleg rémesen öregnek
érezzük magunkat, állunk elő ük zavartan, mert egyetlen szót
sem értünk abból a bizalmas beszélgetésből, amelyet a mi
nyelvünk szavaival, mégis teljesen ismeretlen nyelven folytatnak.
Legutóbb például saját családunk gyermekei ejte ek
kétségbe mindnyájunkat, már úgy értem, a felnő eket, azzal,
hogy kitört rajtuk a rövidítési mánia. Nem akarok senkit sem
megrágalmazni, de az egész Bogárkától indult ki. Bogárka
először is kijelente e, hogy ő ezentúl nem Bogárka, hanem Bogi.
Jó, legyen Bogi.
De Bogárka akkurátus leányzó, szereti megindokolni a
te eit.
− A modern ember nem sokat körülményeskedik. Röviden
fejezi ki magát. Csak a lényeget! Távirati stílus.
Így a tizenhárom éves Bogi.
 Ezzel kezdődö . Gyermekeink abszolút modern emberek
lévén, ezentúl kizárólag rövidítésben beszéltek.
Megszólalt Öcsi:
− Szin… pik… kr…
− Tessék?
− Szon… papk… kr…
Anyu segélykérően fordul hozzám, s én a modern
emberekhez fordulok. A modernek egyike, Kriszti, elhúzza a
száját:
− Mit lehet ezen nem érteni? Szalonnát, paprikát és kenyeret
kér az ártatlan.
Megkapja. Mire:
− Köszi!
No végre, ezt értjük.
De körülbelül ez volt az utolsó, amit megérte ünk. Illetve
aztán lassan-lassacskán kezdtünk mi is beletanulni. Például
rákezdték, hogy:
− Éééé… ééé…
Akkor mi már tudtuk, hogy ezt azt jelenti: éhesek. S
legkülönösebb azonban az volt, hogy miala mi ide-oda
kapkodtuk a fejünket, és találga uk, mint valami
rejtvénymegfejtők, azala a gyerekeink tökéletesen és habozás
nélkül megérte ék egymást.
− Kfg… mr… esk… kr…
Mire hahotában törnek ki.
Ezek már rövidíte vicceket mesélnek egymásnak.
Most is ilyen krbfrnrbr-társalgás kezdődö a borzas és
pa anásos társasággal a Kecsegéstó strandján lévő
cukrászdában, ahol a várhat szállás reményében nagyméretű
fagylaltbanke et rendeztünk az i úságnak.
A harmadik rúd fagylalt után megenyhültek és időnként már
felénk is vete ek egy-két szót, már úgy értem olyan szót, amit mi
is megérthe ünk.
Udvariasak voltak, szó se róla, de azért mégis volt valami a
viselkedésükben, ami ezt fejezte ki: “Ugyan, ti elmarado
ócskaságok, mit is értetek ti ebből a mai világból?”
Csak mondaná ki végre egyszer valamelyik! Becsületemre,
tudnám, hogy mit válaszoljak neki. Körülbelül ezt:
− Hé, fiatalember, azért ne feledd el, mindazt, amire olyan
rémesen büszke vagy, a televíziótól a rakétáig és a nájlonig, azt
nem TI találtátok fel, hanem igenis Mi. Mi öregek. A MI
nemzedékünk. TI majd büszkélkedjetek a magatokéval.
Így felelnék ezeknek a mai gyerekeknek, persze, ha közben
eszembe nem jutna, hogy a TI, meg a MI tulajdonképpen
összetartozik, és amikor MI voltunk TI, akkor MI néztük
ugyanolyan fölénnyel az akkori MI-re.
Bocsánat, abbahagyom, kezdek belezavarodni.
Miután a cukrászdát teljesen kifoszto uk, .elindultunk
szemrevételezni a szállásunkat.
Legelöl Kriszti, Laci és még egy fiú haladt, szatyrokat,
nedves törülközőket, sálakat lóbálva, hangos rikkantásokkal
passzolgatva egymásnak egy nagy, tarka strandlabdát.
Mögö ük vonul Bogi két más i ú egyénnel. Utánuk a borzas
leányzók, akik ismeretlen okból folyton vihognak. Most Öcsi
meg a jó kis Vilike következik, egy-egy luftbalonnal és
papírtrombitával. Persze pukkadásig tele pofával fújják a
papírtrombitát. Körülbelül így feste ünk, mintha most érkeze
volna meg az Állami Cirkusz különítménye. Hátuk mögö mi, és
tőlünk tíz lépésnyire tüntetően nem törődve velünk, mintha
semmi köze sem volna ehhez a rémes társasághoz az öreg
Quintusz.
− Tuuu… tu uruuu… − szól a két papírtrombita. Pindur
néninek juto eszébe, hogy megörvendeztesse vele a fiúkat. Ha.
ezt meghallja a szénapadlásos néni, inkább magára gyújtja a
házát minthogy beeressze a fedele alá ezt a halálra gyötört
kísértetek rémsikolyára emlékezte trombitálást.
− Gyerekek − villanto am reájuk szigorúan a szemüvegemet.
Ha nem hagyjátok abba, azonnal palcsingerré változtok.
De hol van már a palcsinger becsülete! Vilmos atya
fényképezőgépes fürdésével együ elázo .
 − Tuu… Tuturuuu…
I azonnal ki kell találni valamit.
− Állj!
Ezt Pindur néni mondta.
− Öcsi, Vilike, jösztök velem fagylaltozni?
Jesszus, hiszen most kebeleztek be fejenként legalább egy
kupa fagylaltot. Úgy látszik azonban, hogy ennek a két
gyereknek egészen különleges fagylaltgyomra van.
− Megyünk! Megyünk!
Pindur néni eltűnik, a közeli fagylaltos bódéban a két
trombitással. Így aztán a néni gyanútlanul kiadja nekünk
szénapadlását. Ez tulajdonképpen nem is szénapadlás, hanem
egészen közönséges padlás, ahová szénát hordtak fel, hogy a
turistáknak bérbe adhassák. Nem is kér sokat a néni, csak
körülbelül másfélszer annyit, mint amennyit az ember egy első
osztályú szállodában fizetne Bukarestben. Alku nincs. Ha nem
tetszik − le is út, fel is út. Örüljünk, hogy van hová lehajtanunk a
fejünket.
Hát ami azt illeti, örülünk is. Meg is éri a pénzt, szó se róla.
Egy fővárosi szállodában az ember nem remélheti, hogy
négykézláb fog közlekedni, nehogy beverje a fejét a gerendákba.
Arra se számíthat, hogy tyúklétrán mászik fel és le, ami
egymagában is külön szórakozás, és testgyakorlatnak sem utolsó.
Amelle az ügy szépségéhez és regényességéhez az is
hozzátartozik, hogy a hely éppencsak akkora, amekkora egy
szardíniásdobozban jut a szardíniáknak. Így tehát lesz amivel
szórakozzunk, bőségesen.
Szóval nekünk már megvan ahová lehajtsuk a fejünket. Csak
azt nem tudjuk, hogy a házinénink le fogja-e hajtani ma éjjel a
fejét. Lehajtani még lehajtja, de hogy a szemét lehunyja-e?
Felhordjuk a csomagokat, beosztjuk a helyet. Ha egyéb nincs
is, de szénaillat az van bőségesen.
− Tuu… trtu tutuuu… hallszik alulról és a létrán felvonul a
zenekar.
− Mit mondo a néni?
 − Semmit − felelt Pindur néni. − Egy kicsit ijedtnek látszo ,
amikor meglá a Öcsiéket.
− Talán meghallo a …
− Igen, lehet.
− Majd megszokja szegény. Ez is benne van a szénapadlás
árában. Az isten szerelmére, Vilike, hagyd abba!
− Öcsi, ha nem hallgatsz el, kapsz egy pofont!
Meg is kapta volna azt a pofont.
Csakhogy a papírtrombitákat nem ilyen acéltüdejű i ak
számára gyárto ák. Félórai szakadatlan strapa után elkezdtek
előbb nyekeregni, aztán mekegtek néhányat, végül nyöszörögtek
és beállt a csönd.
− Ej… ej… elronto átok a gyönyörű trombitátokat − csóválta
a fejét Vilmos atya. − Meg fogom javítani.
Öcsi és Vilike, ha elrontanak valamit, egy időre
megszeppennek. Most is úgy elteltek bűnbána al, hogy szó
nélkül átnyújto ák a trombitákat s később szerencsénkre
megfeledkeztek róla. Vilmos atya azóta is javítja őket.
A trombita-katasztrófa után már igazán kellemesen telt el az
esténk. Egy kicsit dobogtunk a padláson, egy kicsit
mosakodtunk. No persze, csak módjával, aztán rengeteget
e ünk, és bolondoztunk.
− Gyerekek! Csodálatos három napunk lesz − nyújtóztam el a
szénában. − Tudjátok meg, most már azt se bánom, hogy
eljö ünk erre a kirándulásra. Igazatok volt, beismerem. Holnap
egész délelő strandolunk, délben flekkenezünk. Én már kora
reggel megrendelem a flekkent − tizenöt adagot. Délután
fölmegyünk a klubba, egy kicsit művelődünk, azaz
pingpongozunk, aztán alvás rogyásig, a finom szénaillatban. Ezt
csináljuk három napig. Rendben?
Csak álmos dünnyögés volt a válasz.
Én magam is ásíto am egy nagyot, megállapíto am
magamban, hogy az élet szép, aztán odahúzódtam Anyu és
Kriszti mellé és …
 … és egyszerre csak látom, hogy Vilike meg Öcsi egy óriási
papírtrombitán lovagolnak felénk. A trombitán indulót fúj egy
nagy hasú óriás, azaz csak most látom, hogy egy óriásformájú
felleg. Fújja, fújja, aztán egyszerre csak bumm! Villám cikázik elő
a trombitából, majd óriási mennydörgés… a trombita
ke étörik… és Öcsi meg Vilike potyognak lefelé.
Jesszus, összetörik magukat! Felkapom a szénapadlást, futok
vele, alájuk tartom… ők bele a szénába… Bumm! A széna
felrobban.
Segítség!
Bolond álom. Még jó, hogy felébredtem.
Bumbumm! Á, hiszen mennydörög. Pereg az eső a háztetőn,
mint a dobverés. Már nem is pereg, hanem dübörög. Nyári
zápor. Áoáhhh! Aludjunk tovább. Reggelre elmúlik.
Reggelre nem múlt el. Sőt, reggelre indult meg csak igazán.
Amióta élek, nem emlékszem ilyen szívós kitartással kopogó
esőre. Egyetlen másodpercre sem hagyná alább. A Kecsegés −
oda látunk a padlásunkról – telis de teli van az esőcsepp
karikával. Árva, üres partján a csónakok lassan megtelnek
esővízzel, a tó köré könyöklő öreg hegyek derékon felül ködbe
burkolóznak.
Az ég… nos, hát az eget egyáltalán nem lehet látni. Valami
mocskos mosogatórongyszerű felhő terpeszkedik odafönn.
Kidugjuk a fejünket a padlásablakon, aztán rögtön
visszahúzzuk. Huhh… ez az a bizonyos páfrányos esős idő,
amitől mindenkit óva intenek a tapasztalt nyaralók. Ha egyszer
ez nekiindul, akkor nyirkosság, csúz, torokgyulladás, hegyek
szakadékaiból előtörő köd és köhögés fojtogatják a szegény
nyaralót.
Valami olyasfélét mormolha am, legjobb ilyenkor
elmenekülni innen.
− Mit? Hogy mi innen megszökjünk? Olyan nincs! Különben
is délutánra vége az esőnek.
Vilmos atya egyenesen elemében volt.
 − Minden el van intézve gyerekek! Azt hiszitek, nem fogunk
remekül szórakozni?
Reccs!
Ezt nem mi mondtuk, ez a szemüvegem volt. Reccsent egyet
és ke étört.
De őt − mármint a szemüveget − nem lehet vádolni.
Szeretném látni, melyik szemüveg nem törik ke é, ha telitalppal
ráugranak. Márpedig az enyémre egyszerre két lábbal ugro reá
Öcsi. Nem akara al persze, de a ól még a szemüveg eltört.
Tulajdonképpen miért is te em én a szénába a
szemüvegemet? Á, tudom már. Hogy letöröljem az esőt az
arcomról. Kelle nekem kidugni a fejemet a padlásablakon, hogy
még egyszer lássam a vigasztalanul hulló esőt, a nyugtalanul
fodrozódó Kecsegést, a nedvességtől csepegő fákat, a lucskos
ködöt? Mindebből most már semmit sem látok… Illetve a ködöt
azt most is látom. Vagyis ködöt látok csak, és semmi mást.
A szénapadlás különös ködbarlanggá változo , melyben
elmosódo árnyak mozognak. Valahogy minden á etsző,
egyszerre közeli és távoli. Mintha álomban volnék.
− Tessék, most megvakíto ad édesapádat.
Ez az Anyu hangja.
− Rémes!
Ez Kriszti. Körülö em imbolyognak.
− Hol a tartalékszemüveged ? − kérdi Anyu.
Az ám; hol is van. Ó, tudom már!
− Fenyvesden hagytam, a szobánkban az ablakpárkányon.
− És miért te ed oda?
− Azért, nehogy o felejtsem.
− Ahá… − Ez megint Anyu. − Akkor most tényleg vak vagy.
− Hol a szemüveg? − tapogatok a széna közt.
− I az egyik fele, és i a másik. Pont a nyergénél tört ke é.
− Micsoda? Az üveg ép? Hiszen akkor szerencsés fickó
vagyok.
− Semmi az egész, ne sírj Öcsi − vigasztalja Vilmos atya a
fiamat. − Máris el van intézve. Gyerünk a szemüvegeshez.
Minden fürdőhelyen van szemüveges. Napszemüveges egészen
biztos van.
- Rajta, indulás!
Bakancs, esőköpeny, csuklya. Persze, jobb volna
tengerala járón közlekedni, mert alulról, felülről, mindenfelől
árad a víz. Emellé én még vak is vagyok. Anyu vezet karonfogva.
− Szemüveges nincs, de van fényképész, aki a
szemüvegekkel is foglalkozik.
− Tehát akkor hol a fényképész?
− A fényképész ma hajnalban elutazo Brassóba.
Na hálaistennek! Odamegyünk az üzlethez. Az ajtón csúf,
nagy rozsdás lakat. Állunk az esőben Anyuval meg Vilmos
atyával.
− Defekt − mondom én lemondóan.
− Máris el van intézve − feleli Vilmos atya vidoran, és
érdeklődni kezd a fényképész magánélete felől. A fotográfusnak
azonban nincsen magánélete, se felesége, se senkije, akinél o
hagyha a volna a kulcsot.
− Aceton, az kell nekünk. A szemüveget acetonnal
ragasztják, legalábbis úgy tudom − világosodik meg az atyus
elméje.
− Gyerünk a gyógyszertárba.
A gyógyszertárban van aceton, de most éppen nincs, mert
kifogyo . Aceton nincs, viszont a patikusnak van szíve.
Valahonnan, valamilyen üveg fenekéről kifacsar nekünk pár
csöpp acetont.
Vissza a szénapadlásra.
Vilmos atya és Quintusz nekilátnak a
szemüvegragasztásnak. Én végigdőlök a szénán, és azokra a régi
időkre gondolok, amikor még nem is volt szemüveg, és a
magamfajta vaksi emberek tehetetlenül bolyongtak a világban.
Elég volt egy félóra ahhoz, hogy elanyátlanodjak, tétovázóvá
legyen a mozgásom, úgy magamba húzódjak, mint egy csiga.
Egyszerre csak érzem, hogy valaki hozzám simul. Ocsi.
− Apu… − hallom a su ogását. − Haragszol?
 − Nem haragszom, kicsi fiam… Véletlen volt. –
Végigsimogatok az arcán. Érzem rajta a könnycseppek nyomát.
− Apu… ezt neked csináltam − súgja.
A kezembe nyom egy botot.
− Miféle bot ez, Öcsikém?
− Fehér bot, mint a vakoké.
− De honnan… ?
Öcsi hallgat egy darabig, aztán bevallja.
− Volt nekem az a mogyorófabotom. Együ vágtuk, tudod.
Aztán megtaníto ál, hogy faragjam ki díszesre. A nevem is
belevéstük.
Hát hogyne emlékezném! Öt napig faragta, telis de teli volt,
finom véséssel, kígyózó díszítésekkel.
− Ez az a bot?
Végigszalad az ujjam begye a boton.
− De hiszen ez sima.
− Az. Lefaragtam róla a díszítést. Vaknak fehér bot kell. S én
megvakíto alak…
Mellemnek támasztja a fejét, nem szól többet. Én se.
A gyönyörű botját áldozta fel.
Ha eljösztök hozzám a lakásomra, a dolgozószobámban
látha ok a falon egy lehánto , egyszerű mogyorófabotot.
Valahányszor ránézek, és eszembe jut, milyen áldozatot hozo a
kisfiam, úgy érzem, hogy ez a bot szebb a legmívesebb királyi
pálcánál is. Legalábbis nekünk.
No, közben szerencsésen a szemüveg is megragadt,
Quintusz és az atyus felváltva egy órán át szoronga a, amíg
most nem minden ünnepélyesség nélkül az orromra helyezik.
Végignézek az arcokon.
Szavamra, olyan meghato ak, mint egy szobor leleplezésnél.
Mire ezen is túl vagyunk, elérkeze az ebédidő. Reggel az
eső meg a szemüveg-gázolás mia szerencsésen elfelejte ük
megrendelni a flekkent. Így aztán ebédelhetünk murokfőzeléket,
s el kell hinnünk a pincérnek, hogy az a sárga paszta, amit elénk
tálalt nem padlóviasz, hanem barackkrém.
 Mindez azonban nem számít. Ismét látok! I vannak
körülö em az enyéim a valóságban, nemcsak mint elmosódo
árnyak.
Mindent látok, mindenkit… csak Quintuszt nem. De hát az
örömnek ebben a percében még észre sem veszem a Quintusz
hiányát. Bámulom a ködöt, a gomolygó párák finom részleteit,
mennyi sejtelem rejlik bennük, kedvem volna mesét mondani
róluk. Nem, igazán nem csoda, ha ilyenkor nem jut eszembe a jó
öreg Quintusz. Később aztán nem érünk rá Quintusszal törődni.
Páfrányoson ugyanis villámként terjedt el a hír, hogy
öngyilkosság történt. Valaki beugro a kecsegési tóba, és nem jö
fel többé a víz színére.
Az embernek ilyenkor az az első gondolata, hogy igazán
várhato volna még egy keveset. Ahogy az eső szakad,
nemsokára úgyis i az özönvíz, Páfrányos elsüllyed benne és az
mégiscsak ünnepélyesebb lesz, mint belemászni abba a ronda,
hideg tóba.
De azért persze valamennyien felkapjuk az esőköpenyünket
és lerohanunk a Kecsegéshez. Velünk együ legalább ötszáz más
fürdővendégnek támad ugyanez a gondolata, úgyhogy mire
odaérünk, addigra már úgy körülállják a tavat, mint egy
futballmeccsnél a pályát.
A bárkákból, apróbb csónakokkal ekkor meregetik ki éppen
az esővizet, hogy kimehessenek vele a tóra öngyilkost halászni.
A parton állók élénken tárgyalják az öngyilkosság részleteit.
Tulajdonképpen csak egyetlen egy valaki, már nem lehet tudni
bizonyosan, hogy kicsoda, lá a az öngyilkost, amint a tóba
vete e magát. A nézőközönség közö − bocsánat, de nem tudom
másnak nevezni − azonban egyre újabb részletek bukkannak fel,
és járnak szájról szájra:
− Aranyszőke, gyönyörű leány volt, elhagyta a szerelmese,
mire a vízbe ölte magát.
Először ezt a változatot mesélik. Aztán a tó túlsó oldaláról
jön az ellenhír:
 − Dehogyis leány! Egy fiatalember volt, egy költő. Ő volt
szerelmes az aranyhajú leányba, de mivel az visszautasíto a a
költeményeit, beugro a tóba. A lány állítólag megőrült, mert
mégis szere e a fiút, csak egy kicsit szédíteni akarta.
Lám, lám, mire visz a kacérkodás − gondoljuk magunkban,
de nincs időnk tovább elmélkedni afölö , mert valahol a két hír
egymásba csapódo , megmérkőzö , és végül is összekeverede .
Most már ilyen formában hullámzik végig a részvé ől sápítozó
közönségen:
− Mindke en megölték magukat. A lány is, a fiú is. A lány
azt hi e, hogy a fiú nem szereti, a fiú meg fordítva.
Rémes, miért nem beszélnek nyíltan, kerek perec ezek a
szerelmesek. Most aztán tessék. I a baj.
De persze nemcsak érzelmes, szerelemre hajló lények
nyaralnak Páfrányoson, hanem a detektív- és kalandregények
olvasói is. Megszületik és kibontakozik tehát a harmadik változat
is. Eszerint nem is öngyilkosság történt a páfrányosi tó partján,
hanem sötét gyilkosság. Az áldozatot belefojto ák a tóba, illetve
összekötözve dobták be, hogy megfulladjon. Miért? Kik? Ezt
most nyomozzák.
A nézők, ki-ki vérmérséklete szerint, állást foglal a szerelmi
dráma vagy a kalandregény melle . Érdekes, de ahogy
megfigyeltem, a fiatalok inkább a detektívhistória felé hajlo ak, s
az öregekben volt több regényesség és szerelmi hajlandóság.
Aztán félbeszakad a vita, mert te re kerül sor. A csónakok
egymás után elindulnak az önkéntes mentőosztagokkal,
kihalászni a hullát, illetve a hullákat.
Lám, lám milyen különös az élet, tegnap még ebben a
bárkában ugrándoztak, fickándoztak a mi gyerekeink a naptól
villogó víztükrön, most pedig komoran siklik a bárka az
ólomszín vízen a zord evezősökkel.
Hosszú póznákkal kavarják a tó fenekét, a mélység imbolygó
hínármezőit.
Az eső zuhog. A nájlonköpenyes sokaság azonban nemhogy
csökkenne, hanem éppen ellenkezőleg, tovább szaporodik. Ezzel
egyidejűleg türelmetlenebbé is válik. Már tanácsokat
kurjongatnak a tó közepén kerengő csónakok felé:
− Hé, hallja maga, ne úgy fogja azt a rudat. Így soha se szedi
ki azt a szerencsétlent.
− Halló… a part felé keressék.
− Hej, minek hagyják o a tó közepét!
Csak ilyenkor derül ki, mennyi ember ért ahhoz, hogyan kell
öngyilkosokat halászni. S ezek nem olyan csöndes tanácsadók,
akik elmondják véleményüket, aztán az illetőre bíznák,
megfogadja avagy sem. Ezek i a parton mind pihent emberek,
telve te vággyal, s a re enetes esemény − mármint az
öngyilkosság − érthetően felserkente e őket. Első pillantásra
látják, hogy a mentők egyáltalán nem értik a dolgukat,
valószínűleg egész Páfrányos legtökéletlenebb emberei. Dirigálni
kezdik tehát őket. A csónakban ülők a feléjük röpködő rengeteg
tanácstól és egyre szaporodó megjegyzéstől természetesen
megzavarodnak. Szeretnék minél jobban végezni dolgukat,
kapkodni kezdenek, egyik ügyetlenséget követik el a másik után,
erre aztán záporozni kezd feléjük a sok jó tanács, utasítás,
parancs, dühös kifakadás, de annyi, hogy a ól még egy
hajóskapitány is elveszítené a fejét.
Ekkor a parton már fenyegetően morajlik a tömeg, s kezd
lábra kapni az a vélemény, hogy tulajdonképpen a csónakban
ülők te ék el láb alól az aranyszőke leányt, az i ú költőt, vagy
mit tudom én kicsodát, s hogy azok, akik a csónakban ülnek,
elvetemült gyilkosok, és most éppen azon fáradoznak, hogy
mentőosztagnak álcázva magukat, próbálják bűnük nyomait
eltörölni.
Nem is tudom, mi történt volna velük, ha ebben a
pillanatban amikor a népharag már-már olyan magasra hágo ,
hogy kirobbanással fenyegete , elő nem bukkant volna a víz alól
a hulla.
A hulla a part felé fordult, először láthatóan meglepődö a
hatalmas tömegtől, aztán diadalmasan integetni kezde az
egybegyűlteknek.
 A hulla búvárálarcot viselt és békalábat. A hulla azt hiszem,
ezt már ki is találták, Quintusz volt, a mi re enthetetlen
Quintusz doktorunk. Körülúszta az egyik csónakot, aztán ismét
eltűnt a mélyben. A csónakok meg elindultak a part felé.
A mentők arcáról le lehete olvasni a bosszúságot. Ezzel a
világért sem akarom azt mondani, hogy bosszankodtak amia ,
hogy Quintusz él. Nem, ezt nem merném mondani, sem állítani.
De azt igen, hogy jó nagyot odasóztak volna a nyaka köré, amiért
bolonddá te e őket.
Mintha a parti közönség is ezen a véleményen le volna. Az
emberek úgy érezték, hogy becsapták őket. Borzalmas,
könnyeztető szenzációra számíto ak − úgy tudták volna sajnálni
azt a szerencsétlen szerelmespárt − mert az emberek alapjában
véve jók és tudnak sajnálkozni, búsulni, s ehelye felbukkan egy
békaember a víz fenekéről.
Reánk is görbe szemmel tekinte ek, mert valaki felismerte
bennünk Quintusz barátait. Szinte sejte ük a tekintetükből, hogy
azt gondolják: “Biztosan ez a banda találta ki az ugratást, az az
ala omos tekintetű szemüveges kövér (ez én vagyok) meg az a
másik gyilkosképű fráter (Vilmos atya), az elvetemült
kölykeikkel, akiknek tulajdonképpen javítóintézetben volna a
helyük, nem pedig egy tisztességes fürdőhelyen, ahol
tisztességes dolgozó emberek pihenik ki fáradalmaikat. E ől a
bandától akármi kitelik. Szólni kellene a rendőrségnek, még az is
lehet, hogy holnapra kifosztják valamelyik villát.”
Mi persze, hogy szabaduljunk a gyanú alól, igyekeztünk
elfogulatlanul viselkedni. Összeszorult torokkal ugyan, de
nevetgéltünk, s a természetesnél hangosabban beszélgetve
igyekeztünk természetesnek látszani, ami hallatlanul gyanússá
te .
Baj is lehete volna belőle, ha akkor fel nem bukkan a sekély
vízben, minden baj szerzője és okozója − Quintusz. Valóságos
uszályként húzta maga után a békanyálat, hínárt, mindenféle vízi
iszalagot. Most igazán olyan volt, mint egy víziszörny. Quintusz
bukdácsol, csapkod a karjával, mert a part közelében mély az
iszap, s a békalábak már akadályozzák. A hegyek felő1 jeges szél
indul el, és felborzolja a tó esőverte vizét.
Mi elibe megyünk a búvárunknak, kiállunk egy fa gyökerére
és kisegítjük a partra.
Quintusz teste liláskék, úgy didereg, hogy alig tudja levenni
a sisakot.
− Cso… cso… csodá… la… tos… volt.
Egész testét rázta a remegés, de az arcán átszellemült
boldogság. Végre teljesült az álma, búvárkodhato , és most már
csöppet sem törődik azzal, hogy a csontja velejéig átfagyo , sőt
még azzal sem, hogy mindenfelől ellenséges tekintetek merednek
reá.
Azaz… valami megváltozo . Egy ember − nem is, ke ő…
lepedőért szalad. Egy sálba bugyolált bácsi hőpalackból
feketekávéval kínálja Quintuszt, akinek úgy vacog a foga, hogy
meg sem tudja köszönni.
Aranyszőke vízihullára, vagy halo költőre voltak felajzva −
csalódtak, de most nagyobb, emberibb élményük van −
segítenek.
Most imár mindenki jó és barátságos. Már bennünket sem
tekintenek ala omosnak és kövérnek. Vilmos atyáról egyenesen
azt mondja valaki, hogy olyan feje van, mint egy tudósnak. Ez
persze túlzás…
A segítség ezala egyre nagyobb méreteket ölt. Rumos,
pálinkás, slibovicás üvegeket nyújtanak Quintusz felé. Egy atléta
termetű fiatalember leveti tréningkabátját, és ráerőlteti
Quintuszra, aki szeretne már hazakerülni a szénapadlásra, futva
persze, hogy melegedjék, de olyan sokan, és oly nagyon
szeretnének már segíteni, hogy moccanni sem tud.
Végül is erőszakkal szabadítjuk ki a Kecsegés első
békaemberét az ünneplő tömegből, s amikor rohanni kezd
hazafelé, egész díszkíséret fut vele.
S még mondja valaki, hogy eseménytelen az élet
Páfrányoson.
 Plüssfej
Lám csak, milyen igaza van Vilmos atyának, esőben is lehet
szórakozni, szénapadláson is lehet pompásan mulatni, no persze,
feltéve, ha az embernek olyan társasága van, mint nekünk.
Vilmos atya és Quintusz feliratot szerkeszte ek és
kiakaszto ák a szénapadlás falára. Ez áll rajta:
BOSSZANKODNI TILOS
Ezt mi nagyon komolyan vesszük. Igaz, a felírást olyan sötét
helyre rakták, hogy el sem lehet olvasni. Ez azonban nem számít,
mi tudjuk, hogy o van, és ez nekünk elég.
Azóta nálunk senki sem bosszankodik semmiért; még én
sem, pedig ezzel elég nagyot mondtam.
Nem bosszankodunk, hanem igenis mindenen nevetünk. Így
például óriási nevetés fogadja, amikor egyszerre csak csorogni
kezd a ragasztó az orrom nyergén és a szemüveg újra ke éválik.
− El van intézve! − örvendezik a két félszemüvegnek Vilmos
atya, és máris nekilát, hogy ezú al Pindur néni tanácsai alapján
szerkessze őket egydarabbá. Kell ennél remekebb szórakozás?
Ezala én a gyermekekkel játszom kitalálósdit. Rá kell
jönnöm, hogy kicsoda a felém közeledő ködalak. Ha nem találom
ki azonnal, az illetőnek az általam kívánt állathangot kell
utánoznia.
Hát ne dűljünk valamennyien a nevetéstől, amikor a jó öreg
Quintusz papagájt utánoz?
− Lóóóóóóóríka… szép Lóóóóóóóríka…
Azt hiszem mindenkinek így kellene néznie az életet,
megkeresni a rosszban is a jót. Egészen biztosan könnyebben,
szebben telnének az emberek napjai.
Igaz ugyan, hogy ehhez olyan társaság kell, mint a mienk.
Például Kriszti végigsimít az öccse kurtára nyírt haján és
gyöngéd szerete el így szól:
− Te… te kis plüssfej.
 Öcsi felkapja a fejét.
− Plüss? Az mi?
− A plüss az nagyon finom bársonyféle − válaszolja Kriszti.
A beszélgetés a padlás sarkában zajlik le, mi semmit sem
tudunk róla. Öcsi azonban gondoskodik arról, hogy a
plüsskérdés hamarosan a széles nyilvánosság elé kerüljön.
Odajön hozzám, és bizalmasan, hogy senki se hallja,
megkérdezi:
− Apu, mi az, hogy plüss? .
− A plüss fiam az egy bársonyféle… − szóval tőlem is
megkapja a választ.
Öcsi odébbáll, de valahogy nem tetszik neki ez a szó.
− Plüss… plüss… − ízlelgeti. Nem ízlik. Tehát tovább
gyanakszik.
− Anyu… mi az, hogy plüss?
− A plüss az kisfiam… − tőle is megkapja ugyanazt a
magyarázatot.
Végigsimít a fején. Nem találja bársonyosnak. Őt be akarják
csapni. Quintusz éppen lemászik a létrán. Öcsi utánacsúszik.
− Quintusz bácsi, mi a plüss?
A doktor türelmesen elmagyarázza. Öcsi elégedetlen képpel
visszamászik a padlásra.
− No, mi az plüssfej? − kérdezzük kórusban, mert most már
mindenki tud mindent, mivel a bandán belül nem szoktunk
titkot tartani.
− Igenis… szégyellhetitek magatokat. Csúfolkodók! Nekem
nincs plüssfejem.
− BOSSZANKODNI TILOS! − figyelmeztetjük ismét
kórusban.
De Öcsi fellázad, elvonul a sarokba.
− Nem is beszélek többet veletek. Ti vagytok plüssfejűek.
− Öcsi… − guggol melléje Bogi − a plüss, becsületszavamra…
De Öcsi paprikapirosan közbevág:
− Neked nincs is becsületszavad!
− A plüss az… Nem hiszel nekem?
 − Én senkinek sem hiszek − néz reánk egy kivert bika kormos
tekintetével Öcsi. − El is megyek tőletek, oda ahol senki sem
csúfolkodik velem.
Négykézláb odamászik a hátizsákjához, és tüntető zajjal
csomagolni kezd.
Anyu magához vonja és azt mondja: mi volna, ha
mindannyian plüssfejűek lennénk?
Öcsi reá néz. A tekintete mintha máris megfényesednék. A
szája mindenesetre a helyére görbült.
Anyu biztatóan mosolyog.
Öcsi most ránk tekint. Ugyan mit szólunk mi a
plüssfejűséghez. Semmit sem szólunk, mosolygunk mi is.
Quintusz egyik tenyerét az én vállamra helyezi, a másikat a
Vilmos atya hátára.
− No öreg plüssfejűek! Ezennel megalakíto uk a plüssfejűek
társaságát.
− Éljen! Éljen!
− Ez a plüssfejűek fészke − hozza meg a határozatot Vilmos
atya, és ha ő egyszer valamit kimondo , azon többé nincs vita.
Quintusz azonnal beszáll, és tudományos körültekintéssel,
alapossággal magyarázni kezd:
− A plüssfejűek, a “homo cefaloplüssiensis”, mint a legújabb
tudományos kutatások kideríte ék egy rendkívül barátságos
természetű ragadozófajta. főleg flekkennel és fagylal al
táplálkozik.
Ekkorra már valamennyiünket elkapo a tudományos hév,
és egyremásra halmozzuk a plüssfejű ragadozó jellemvonásait.
Pindur néni kezdi:
− A plüssfejű időnként üvöltő, nyerítő és röhögő hangokat
hallat, főleg kölyökkorában.
Erre rögtön, kitör az általános nyerítés.
− … fejle ebb példányai, ezeket Plüssfejiusz
Quintuszianusznak nevezik, gyakran a víz ala tartózkodnak.
− … éjszaka horkolnak …
− … kedvelik a békákat, az esőt, meg a szamarakat …
 − De − zárom le a tudományos konferenciát − valamennyi
plüssfejűnek közös tulajdonsága, hogy szereti a többi plüssfejűt,
minden áldozatra képes értük, és állandóan, pillanatnyi szünet
nélkül jókedvű.
− Úgy van! Úgy van! Éljenek a plüssfejűek! Éljünk!
A házi néni ebben a percben megjelent a létra legfelső fokán
és enyhén reszkető fejjel megkérdezte, hogy mi a baj.
Szórakozás közepe e nem is csoda, ha az ember elfeledkezik
az esőről. Ha esni akar, hadd essék.
− Ez ám a jó gombaérlelő idő − dugja ki a fejét Vilmos atya,
az ablakon. − Holnap gombászni megyünk.
De most még ma van. Valaki fütyül odalenn. úgy látszik
mások is vannak, akik nem riadnak vissza az esőtől.
Kriszti és Bogi sejtik, kik lehetnek, mert máris az ablakhoz
lebbentek.
− Szevasztok! Szia!
Vajon miért nem tudnak ezek a gyermekek normálisan
köszönni? Meg is kérdezném tőlük, s talán egy kis oktatásban is
részesülnének. de nem érek reá. Mi többiek ugyanis ekkor már
valamennyien a padlás résein át leskelődünk lefelé. Odalenn
viharkabátban hajadonfő − mert ugye így férfiasabb − két i onc
ácsorog, és fölfelé facsart nyakkal társalog hölgyeinkkel.
− Áhá, az egyik az Laci, a honszerző, azaz a
szénapadlásszerző, másik meg az, aki Brigi e Bardot regényes
életrajzát előadta Boginak. Most úgy látszik folytatni akarja.
Lehet, hogy most Lolobrigidát tárgyalják meg.
− Gyertek fel.
A viharkabátosok azonban nemet intenek. − Gyertek le ti.
− Aha … − mondja szellemesen Bogi, és bal lábujjaival
vakargatni kezdi a jobb vádliját. Ez persze nem látszik. Odalenn
a két i ú csak a mosolygós arcát látja. A vakarózást csak mi
látjuk, akik apadiáson vagyunk. Lélegzetvisszafojtva, a deszkák
résein át lessük az udvarlást.
Hát bizony, bizony nagyok már a lánykáink. I dongnak már
körülö ük, a fiúk. Sem vészek, sem viharok, még egy kétnapos
eső sem riaszthatja vissza őket.
− No, mozgás − biztatja őket gavallérosan Laci.
Hát ezt a mi időnkben kissé másként csinálták, de úgy
látszik, ma ez a stílus. Mindegy, az ő dolguk, ebbe már mi úgyis
hiába avatkozunk bele.
− Menjünk le? − kérdi csábosan Kriszti.
− Aha − válaszol vissza a Bardot szakértő − Szép idő van.
Ez most vicc? Nem, egyikük sem nevet. Mind a négyen
felnéznek a mosogatórongyszínű égre, és bólintanak: tényleg
szép az idő.
Térdem a guggolástól, gyomorfalam a visszafojto
meghato ságtól reszket. Mivé le az én szellemes, remek stílusú
leánykám… Egyre csak ilyeneket motyog, hogy: aha… aha…
Szerelmes volna ebbe a nagy lábú, vékonynyakú fiúba? Rémes!
Hát nem látja, hogy milyen idétlen, milyen nevetséges figura?
Nem látja, sőt az izgalomtól pirosan fordul az édesanyjához:
− Anyu, lemegyünk. Ugye lemehetünk? Sétálunk egyet.
− Sétáljatok.
Anyu megértő lélek és bizonyára azokra az időkre gondol,
amikor diákkorunkban ke en… mi… − ő meg én − … laposra
sétáltuk a talpunkat. Persze nem tizenötéves korunkban. Azóta
sok idő telt el, s most már re entő sok életbölcsességgel
rakódtam meg, tehát én is csak azt mondhatom: menjenek, csak
menjenek, a maga i úkori sétálnivalóját minden embernek le kell
gyalogolnia.
− Huhuu … jövünk!- kiált le a padlásablakon Kriszti. Máris
mint két fürge evetke kapkodják magukra az esőköpenyt, sapkát,
zoknit, cipőt. Az övet jó szorosra, egy fürt haj kandikáljon ki a
sapka alól. Máris készek, izgato an mosolyognak, mintha azt
kérdeznék: ugye elég csinosak vagyunk?
Maris röppennek lefelé a létrán.
A mamák utánuk néznek a padlásablakon át, persze
vigyáznak, nehogy észrevegyék őket, aztán sóhajtanak, mintha
azt mondanák: édes kicsi lányom …
 Leülünk és hallgatunk. Arra gondolunk, ami
visszavonhatatlanul elmúlt: az i úságra. Szóval, az az igazság,
hogy mélyen meghatódtunk mi is.
Van azonban valaki, aki ellenvéleményt jelent be: Öcsi.
Sehogyan sem tetszik neki ez az egész ügy. Ki is jelenti:
− Hülyeség… Hülyék.
Mármint az a két fiú; meg a lányok, azok is hülyék.
Öcsi sehogyan sem tudja felfogni, miért áll szóba egy
vadidegen fiú Krisztinkával. Mit tudnak órákon át pusmogni,
mikor Kriszti sohasem járt labdarúgómérkőzésen, és egészen
biztosan fogalma sincs a válogato felállításáról.
− Szerelem… .— mondja mély hangon Öcsi, és a szája széle
lepi yed. Ő − mármint Öcsi − egészen bizonyosan sohasem lesz
szerelmes. Neki máris kész véleménye van a lányokról, egyebet
sem tudnak, csak vihogni, magolni meg a tükör elő fésülődni.
A nők általában… erről jobb Öcsit meg se kérdezni. Ő a
leghatározo abban nő-ellenes. Egyetlen kivétel van: Anyu. Ő
annak ellenére, hogy a rossz sorsa úgy hozta, hogy csak nő,
mégis valahogy egészen más mint a többi. Őt nagyon,
borzasztóan nagyon kell szeretni, ő jó, borzasztóan jó, még akkor
is, amikor megbünteti Öcsit.
A lánynépség az a legrosszabb fajta. Ő is megjárta velük.
Egyik osztálytársa levelet írt, felszólítva Öcsit, hogy levelezzenek.
Mire ő, mármint Öcsi megmondta neki, hogy ne hülyéskedjék
vele, ő nem levelezik semmiféle leánnyal. Erre az érzelmeiben
mélyen megbánto leányzó azt mondta, hogy ő − mármint Öcsi −
egy víziló. Mire a becsületében megsérte Öcsi kicsavarta a
leányzó kezét, s ennek következtében kapo magaviseletből egy
nyolcast. Ez is csak újabb bizonyítéka Öcsi szerint annak, hogy
milyen veszedelmes fajzat a leány.
Valami ilyesmin törheti a fejét Öcsi, aztán hirtelen
elhatározással feláll:
− Vilike jössz?
Vilike ne menne? Már húzza is a bakancsát.
− Gyerekek, megáztok.
 − Ha Krisztiék nem áznak meg, akkor mi sem.
Ez igaz. Vagy van egyenlőség a plüssfejűek közö , vagy
nincs.
− Hova mentek?
− Csak úgy né …
Már el is tűntek.
Persze, nagyon tapasztalatlan és nagyon naiv szülőknek
kellene lennünk ahhoz, hogy ne tudjuk: a leányok után osonnak.
Végre meg akarják tudni, mi az a szerelem nevű hülyeség,
amelyért egyesek képesek órákon át ácsorogni, ahelye , hogy
néznék a televíziót.
− Khm … mi volna, ha mi is sétálnánk egyet? − sandítok
Vilmos atyára.
Azért sandítok, mert ha nem ferdén tartom a fejemet, akkor
rögtön ke éválik a szemüvegem, s az az átkozo
szemüvegragasztó fényképész úgy látszik már sohasem tér
vissza Páfrányosra.
− Sétáljunk? Hát … sétáljunk. − játszik a gondola al Vilmos
atya, és úgy tesz, mintha nem mardosná öt is a féltékenység
éppen úgy, mint engem. Tizegynéhány éven át megszoktuk,
hogy mi vagyunk az EGYETLEN FÉRFI leányaink életében, s
most, hogy feltűnt néhány ellenszenves, pelyhedző ajkú i ú,
máris elfeledkeznek rólunk, s rohannak velük az esőbe − sétálni.
Hát nem, nagyon nem tetszik nekünk ez a helyzet. Még akkor
sem tetszik, ha nem valljuk be nyilvánosan.
Vilmos atya, most már alig fékeze idegességgel rántja
magára az esőköpenyét.
− Menjünk!
Elindulunk. Persze, puszta véletlen, hogy a fiaink nyomában
járunk. Még szerencse, hogy ők csak előreleselkednek.
A két fiú elő , valahol kétszáz-kétszázötven méterre
imbolyog Kriszti meg Bogi esőtő1 fénylő fekete köpenyege. Őket
követi, mint két indián harcos Öcsi meg Vilike.
Fától fáig lopóznak, a törzshöz lapulnak, úgy fürkészik az
esőfüggöny mögö a nénjüket. Mi viszont őket figyeljük. Mi is
odalapulunk egy-egy fához, nekünk is befolyik az esővíz a
nyakunkba, és persze mi sem látunk semmit.
− Ez az egész helyzet hülyeség. Mi az, talán kémkedünk
utánuk? Pfuj − su ogom szégyenkezve a melle em lapuló
Vilmos atyának.
Ő visszasu og.
− Nem bízol a lányodban? Én bízom Bogiban.
Dühösen feléje döfök a tekintetemmel, már amennyire az
lehetséges egy törö szemüvegen keresztül.
− Kriszti abszolúte megbízható, komoly leány, azt te is
tudod.
− Tudom, tudom … de …
Elhallgat és próbál valamit kivenni a messzeségben, az eső
fátylán keresztül.
Állunk és tócsa kerekede körénk.
Állunk, mert Öcsiék is állnak, mert nyilván őelő ük
Krisztiék is, megálltak. Akár egy tolató szerelvény.
Ennél hülyébb helyzetbe már nem is kerülhetünk.
Dehogy nem! Ez mindjárt ki fog derülni. Egyelőre azonban
még állunk a fák mögö .
De tényleg, mit csinálnak o elöl Krisztinkáék? Apai
szívünket aggodalom szorítja el.
Tulajdonképpen kicsoda ez a két fiú? Lehet, hogy két
huligán, tisztességes fiatalembernek álcázva.
Szegény kislányaink, védtelenül az erdőben… No már
persze, ők szegénykék úgy képzelik, hogy védtelenek, holo a
család négy te re és harcra kész férfitagja őrzi őket a fák mögö .
Kedvem volna odakiáltani nekik:
− Bátorság leányok, i vagyunk!
Persze, nem csinálhatunk bolondot magunkból.
Öcsi meg Vilike ebben a percben hasra fekszenek. Jesszus, mi
történhet? Meggörnyedten lopózunk feléjük. Ekkor azonban az
atyus figyelmeztetően megrántja a kabátomat, aztán lehúz a
földre, a páfrányok közé. A szárnyas, nagy tollú levelekről zuhog
reánk az esővíz. Páfrányfürdőben fekszünk, a lucsokban apró
patakocskák csordogálnak végig a hasunkon.
A leveleken szétfröccsenő esőcseppek szakadatlan, finom
neszén át is hallom a közeledő lépéseket. Lehetünk úgy tizenöt
méternyire az ú ól. Éppen odalátok.
Elöl Kriszti jön az ő Lacijával. Lassacskán bandukolnak, és
fogják egymás kezét. Elmélyülten hallgatnak. De micsoda
hallgatás ez! Csak mi tudjuk, akik próbáltuk, hogy mennyi titok
és mennyi mondanivaló lappang az ilyen hallgatásban. Most,
ahogy így elnézem, csak most veszem észre, mennyire
megváltozo ennek a leánynak az arca. Bizonyos értelemben
egészen mostanáig kislánynak tekinte em, pedig …
Lassan elhaladnak melle ünk. Egyszerre lépnek. Hm… úgy
látszik összeszoktak. No mindegy…
Most Bogi következik a maga i oncával. Hát ez mit akar,
hiszen még a tojásból is alig bújt ki. Úgy látszik azonban Boginak
más a véleménye, mert olyan felnő módra társalog, mintha
legalábbis a saját apró termetű mamája volna. A fiú is komolyan
hátrate kézzel lépked melle e. Komoly és olyan férfias,
amennyire az csak kitelik tőle.
No, elmentek végre… úgy másztak, mint a csigák. Nekem
már a fehérneműm is elázo a páfránylében. Végre, most
elindult Öcsi is. Az út menti fák melle lopózik. Vilike mögö e.
Most, már mi is felállhatunk. Négykézlábra támaszkodunk, és
úgy rázzuk magunkról a vizet, mint a megfürdete kutyák.
− Nekem elég volt, én hazamegyek − fordulok Vilmos
atyához és ő sem ellenkezik.
Hazamegyünk, levetkezünk, szárítkozunk, általános
fehérneműváltás, az asszonyok sürgető faggatásaira csak egy-egy
legyintéssel válaszolunk, aztán megjön Öcsi és Vilike is. A
véleményük nem változo meg a szerelemről.
− Megfogták egymás kezét, aztán bámulták az esőt. Mi ebben
a vicc?
Az, hogy a lányok hülyék, az rendben van. De a fiúk? … Ez
az amire sehogyan sem találnak magyarázatot. Mert ez a Laci
például csodajó focista, remekül pólózik és versenyúszó. Mégis
az erdőben sétál Krisztivel. Mégha ővele, Öcsivel mászkálna, az
rendben volna, mert hiszen megtárgyalhatnák a válogato
csapatot, vagy esetleg elmehetnének gombfocizni…
Már sötétedni kezd, mikor a lányok hazatérnek. Bennünket
odafenn találnak a padláson. Sakkozunk.
Fel se nézünk, csak úgy fél füllel hallom az Anyu kérdezését:
− No, hogy mula atok, kislányom?
− Első osztályúan.
− Igazán?
− Igazán. Kár, hogy nem lá ad te is. Biztosan te is remekül
mula ál volna − hallom csicseregni Krisztit. Bezzeg, most
felvágták a nyelvét, most nem mondja, hogy: aha, aha …
− Micsodán mula am volna olyan jól? − kérdezősködik
tovább jámboran Anyu.
− Ó, hát apun, meg Vilmos atyán. Főleg, mikor befeküdtek a
páfrány közé, hogy ne vegyük észre őket.
Reám néz, nyugodt, felnő , egy picit gunyoros pillantással,
de mivel a gyér lámpafénynél is látja, hogy elvörösödtem, és
dadognék valamit, magyarázatot, bocsánatkérést, mit tudom én
mit… hirtelen megesik a szíve a szegény öreg apján. Végig simít
a hajamon.
− Nem kapo reumát a térded? Nem neked való…
Lehajtom a fejemet és hallgatok.
Milyen igaza van… hát persze, hogy nem nekem való …
 “Mentsétek meg lelkeinket!”
Hej, de remek i Páfrányoson! Hej, de remek lányok és
legények vagyunk mi, hogy rá se fü yentünk esőre, sárra, szélre.
Mi aztán igazán elmondhatjuk, hogy viharvertek vagyunk.
Igaz ugyan, hogy … kezd egy kicsit sok lenni a jóból. Mert
például, akármilyen vidámak is legyünk, azon még mi sem
tudunk mulatni, hogy lassacskán nincs több száraz
ruhadarabunk. Az ember nem is hinné mennyi vizet magába szív
egy pár harisnya, az ingek, szve erek, nadrágok, nemkülönben.
Már úgy érezzük, hogy a bőrünk is megpenészede . Minden
cipőnk csupa kosz. Azt hiszem, i Páfrányoson egészen
különleges összetételű a sár. Egyszerre nyúlik és ragad, amelle
olyan ocsmány a színe,
mintha… No, hagyjuk ezt. Már a széna is elveszíte e költői
illatát, az embernek ázo macska jut eszébe róla.
A koszról ne is beszéljünk. − Mindenünk ragad, és mi
mindenhez odaragadunk. Azt, hogy nem mosakodunk −
valahogy még el tudnók viselni, hála spártai nevelésünknek. A
gyerekek − nagy a gyanúm akár egy hónapig is kibírnák
mosakodás nélkül, és egyet se vinnyognának. De már feltűnően
kezd látszani rajtuk a piszok.
Szóval, mit magyarázzak sokat, egészen hirtelen, és egyik
pillanatról a másikra, megelégeltük a vándoréletet. Az eső már
nem a tetőn, hanem az idegeinken dobolt. A kényelmetlenség, ha
idáig mulatság volt, jól szórakoztunk rajta, akkor most hirtelen
valóságos nyomorrá vált. Én például, úgy éreztem, hogyha még
egy éjszakát kell töltenem ezen az ázo macskaszagú padláson,
akkor olyan ideges leszek, hogy a ól az egész társaság
megvadul. Mert az ideges emberben az az idegesítő, hogy őt
minden idegesíti, s ő mindenkit idegesít. S ha már egyszer
felidegesíte e azokat, akik közelében idegeskednek, a ól ő még
idegesebb lesz. S ez így megy, körbe-körbe, amíg…
 Vagy nem kell magyaráznom, ismerik mások is ezt a körbe-
körbét?
˙Mikor tehát érezni kezdtem idegeimen az első borzolódást,
mint ahogy a közelgő vihar elő a tó tükrén végigsöpör a
menekülő szellő, akkor én hirtelen felálltam − bele is vertem a
fejemet a tetőbe −, aztán felkiálto am:
− Elég volt! Indulás haza Fenyvesdre!
− Elég volt! − kiálto ak fel valamennyien, kivéve persze Bogit
és Krisztit. Ők − ki tudja miért? − de hallatlanul vonzónak
találták Páfrányost. Nekünk azonban elég volt belőle, és
egyszerre leszakadt valamennyiünkről a magunkra erőszakolt
vidámság.
De még mennyire elég volt.
A jókedv furcsa madár, vagy ideröppen magától a vállunkra,
vagy hiába édesgeted, kalitkába kényszeríteni éppenséggel nem
lehet. Az elébb még tarka tollú pompájában énekelt, s amint rács
mögé lököd, máris elfakul a tolla, megnémul, s végül
szertefoszlik, semmivé lesz.
− Hurrá! Indulunk! − tört ki megkönnyebbülten Anyu,
Pindur néni meg Vilmos atya, és azonnal csomagolni kezdtek.
Elegünk volt abból, hogy reggeltől reggelig hideg
borogatásban üljünk, dideregjünk, ázzunk. Hurrá, indulunk!
A lelkesedés egyre magasabbra hágo . Újból megtanultunk
nevetni − önmagunkon, s ez azt hiszem egyike a legbölcsebb
dolgoknak a világon.
− S.O.S.! Mentsétek meg lelkeinket! − verte ki a vészjelet
mutató ujja bütykével Quintusz, aztán rögtön utána közölte,
hogy bár vérzik utánunk a szíve, de azért i marad. Még fontos
kutatnivalója van a Kecsegés-tó fenekén, és soha ilyen jó alkalmat
nem fog többé találni.
−. Megfagysz, Quintusz! Hideg a víz. Várdd meg, amíg ismét
felmelegszik!
− Éppen az a jó, hogy hideg.
− Nem értem.
 − Mit nem értesz? Amíg a víz hideg, addig nem
merészkednek bele fürdőzők, tehát a tó élheti életét. Senki sem
zavarja a tó lakóit, kivéve engemet, De engem kezdenek már
megszokni a halak. Egyik-másik már odaúszik az orrom elé.
Biztosan beszélgetni, barátkozni szeretne. Sajnos még csak
jelekkel érintkezhetünk.
Szóval, Quintusz meg akar tanulni halnyelven. Lehet őt
ilyesmiben megakadályozni? Ismerjük elég jól, ahhoz hogy meg
se próbáljuk lebeszélni tervéről.
Inkább nekilá unk a csomagolásnak, mindenfélét
begyömöszöltünk mindenfelé, aztán azt a mindenfélét
összeszíjaztuk meg becsavartuk magam sem tudom már, mit
mibe. Én csak Anyu parancsait teljesíte em, közben nem értem
rá odafigyelni.
Gyerünk az állomásra! Fél órán belül indul a vonat.
Búcsút ve ünk a házinénitől. Mit mondjak − örömkönnyek
csillogtak a szemében. Vajon miért? Azért talán, mert megismert
egy kedves, életvidám társaságot, vagy azért, mert végre
megszabadult tőlünk. Vilmos atya, aki alaptermészeténél fogva
derűlátó, az első nézetet vallja, míg én, aki őnála sokkal
mélyebbre hatoltam az emberi lelkekbe, bármire hajlandó volnék
megesküdni, hogy amikor kiléptünk a kapun, a néni ördögűző
igét mormolt, és egymásután többször keresztet vete .
Mi azonban már ezzel sem törődtünk, hanem kihívó daccal
föltekinte ünk az égre:
− Páfrányosi eső, ess, akinek akarsz! Minket ugyan többé
nem áztatsz, mi i hagyunk.
A páfrányosi eső erre nem felelt semmit, de azért persze
megvoltak neki a maga tervei. Az ilyen fürdőhelyen működő
esőknek végtelenül ala omos a természete. Nem hiszik? Hát
akkor hallgassák meg, hogy jártunk mi. Tanúskodhatik
melle em Anyu, Pindur néni, sőt még Vilmos atya is, feltéve
persze, ha az ő vallomását is hajlandók elfogadni, mert róla
közismert, hogy szereti a dolgokat eltúlozni. Ha például azt
állítja, hogy legutóbb ötven méter magasságból lezuhant a
repülőgépe, akkor az ember biztos lehet abban, hogy legfeljebb
motorkerékpár defektet kapo , vagy esetleg zökkent egyet
valami gödörben a gépe. A többi már az ő lázas fantáziájának a
műve. Nem is haragszom érte: az elefántnak ormánya van, a
krokodilnak éles fogazata, Vilmos atya meg szeret nagyokat
mondani. Ki-ki a természete szerint.
Az ügy, hogy a tárgyra térjek, a következőképpen zajlo le:
1./ − Gyerünk az állomásra. Elég volt! Napsütésre vágyunk!
2./ Nekivágunk az állomás felé vezető útnak − zuhogó
esőben. Mire az állomásra érünk, az eső eláll.
3./ Megváltjuk a vonatjegyet. A mocsokszínű felhőkárpit
világosodni kezd.
4./ Kiállunk vonatot várni. A hegyek fölö felszakadozik a
köd.
5./ Befut a vonat. Mélykéken felfénylik a nyugati látóhatár.
6./ Beszállunk a vonatba. Kisüt a nap.
Ezek után azt hiszem már senki elő sem kétséges, hogy
odafönn valami felhőügyi hivatalban figyeltek bennünket, és
egyenesen Páfrányos fölé irányíto ák az összes rendelkezésre
álló felhőket, hogy az ország teljes esőmennyiségét reánk
zúdítsák. Mikor lá ák, hogy o hagyjuk a Kecsegést, a páfrányosi
flekkent, a macskaszagú szénapadlást, akkor ők is − már úgy
értem, azok o a felhőügyi hivatalban − abbahagyták az egészet.
Már nem volt érdemes.
Mi meg újjáéledve zötyögte ük magunkat a vona al újabb
kalandok felé. Nem sajnáltunk mi semmit, csak Quintuszt. Hogy
ennek is éppen most támadt sürgős búvárkodhatnékja! Az utolsó
kérése az volt, amikor a vonat már mozgásba jö , hogy
simogassuk és olajozzuk meg a drótkecskéjét, és vigasztaljuk
meg, hogy hamarosan ő is megjön.
Így tehát, elárvultan, quintusztalanítva vonatoztunk
Fenyvesd felé. Hogy mi minden történt velünk ezen a rövid úton,
meg sem kísérlem elmesélni. Az olvasó eléggé ismeri Öcsit meg
Vilikét, hogy el tudja képzelni.
 Egészen bizonyos vagyok abban, hogy ha a nyaralás
legelején vagyunk, bennünket is sokkal jobban felizga ak volna.
De mióta útra keltünk, történt velünk egy és más, úgyhogy már
harcedze en fogadtuk az Öcsike és Vilike képében reánk zúduló
sorscsapásokat.
Így például, a kalauzt mosolyogva nyugta uk meg, hogy a
vasúti jegyünknek feltétlenül meg kell lennie, csak elébb meg kell
keressük, mivel a gyerekek jegyeldugósdit játszanak. A kalauz
először úgy felfújta a bajuszát, mint egy mérges kandúr, végül
azonban mégsem ve fel büntetési jegyzőkönyvet, hanem
türelmesen kivárta, amíg a “hideg-meleg-hideg” módszerrel
megtaláljuk az Öcsi cipőjébe dugo jegyeket.
Még abból sem le baj, hogy Kriszti meg Bogi minden
állomáson vizet kívántak, mert mint mondták, epednek el a
szomjúságtól. Ámbár, azt hiszem, nem a szomjúságtól, hanem a
lelki bána ól epedeztek.
Vilmos atya tehát hűségesen lelépe a vonatról minden
állomáson és máris hozta termoszban a friss vizet. A lányok meg
is kóstolták és minden alkalommal nagy vita támadt közö ük,
hogy vajon rosszabb-e a víz, mint az előző állomás vize. Végül is
megállapodtak abban, hogy minél inkább távolodnak
Páfrányostól, annál rosszabb a víz.
Azt persze csak mi tudtuk Vilmos atyával, hogy mindig
ugyanazt a vizet i ák szegénykék, valódi páfrányosi forrásvizet,
hogy éppen csak lelépe a vagonból, máris lépe vissza.
Kényelmesebb ő annál, hogysem nyargaljon az állomási kútig, o
tülekedjék, mikor a termoszában tiszta víz kotyog. Dehát
mindennél, úgy a víznél is a legfontosabb az illúzió. A lányok
talán el sem hi ék volna.
Hja persze… a páfrányosi vízhez hozzátartozik még valami
más is…
− Ó, Páfrányos − sóhajtják ábrándosan. − A páfrányost víz…
és persze, mi tudjuk, hogy ez a sóhaj nem is annyira a víznek
szól, mint inkább …
 I kénytelen voltam félbeszakítani a mondatomat. Ami i
következe volna, azt Anyu és Pindur néni együ es akara al
törölte ék.
− Mit?! − kiálto ak rám. − Te nyilvánosság elé teregeted a
lányaink bizalmas ügyeit? Hát apa vagy te? Kinek mi köze
ahhoz, hogy ezek a zsenge lelkű fiatal lányok miért sóhajtoznak a
vonaton? Különben is hol van már a nyári Laci meg a másik,
akinek a neve sem jut már az eszünkbe. A mi kislányaink ismét
szorgalmas és lelkiismeretes iskolásleánykák, és csak az
évharmadi dolgozaton jár az eszük. Megérte ed?
Megérte em. Tehát maradjon ezen a helyen pusztán annyi,
hogy a leánykák sóhajtoznak, egészen addig, amíg este kilenc tájt
meg nem érkeztünk Fenyvesd állomásra. Ez persze távolról sem
jelente e, azt hogy egyú al magára Fenyvesdre is megérkeztünk.
Illetve − távolról igaz, csak közelről nem, mert a vasútállomás
ugyan az üdülőhely nevét viselte, de tizenkét kilométerre volt
magától Fenyvesdtől.
− Tizenkét kilométer, de nem nekünk! − jelente e ki Vilmos
atya, miután leszálltunk a vonatról, és nem kis csodálkozással
megállapíto uk, hogy mindannyian megvagyunk, sőt még a
csomagjaink közül sem vesze el egy sem.
− Nem tizenkét kilométer? Hát mennyi? – gyanakodtam.
− Öt. Pontosabban öt és fél.
− Hogyhogy? Nem értem.
− Úgyhogy rövidítünk.
− Aha …
− A hegyen keresztül.
− Ajjaj… megint mászni kell.
− Semmi ajajaj, Nagyfőnök. A csomagot i hagyjuk, úgyis
csak szennyes van benne. Majd szekeret küldünk érte. Mi meg
sétálunk, mint a…
− Tudom… sétálunk, mint a földesurak. Ezt már hallo am.
De a földesurak inkább lovagolnak, vagy kocsikáznak.
− Válassz Főnök, mi a kellemesebb. Sétálsz, szép
kényelmesen a holdfénynél, csodálatos tájon, fenyőerdőn és
ruganyos havasi réten át, vagy rázatod magad a szekérrel…
ekkora kövek közö . Sétálva egy óra, szekérrel három óra.
Válassz! A szekér még a lelkedet is kirázza. Feltéve persze, ha
van lelked. De nincs, mert ha volna, akkor nem volna lelked,
hogy elhagyd ezt a gyönyörű holdfényes sétát. Az égen
csillagmilliárdok. Nagyfőnök, odanézz!
Odanéztem, mármint az égre. Tényleg, mintha parancsszóra
tennék, most gyúltak ki sorra a csillagok. Hogy pontosan
milliárd volt-e, azt nem tudtam megszámolni. Időm se volt rá, de
hogy nagyon sok volt, azt Anyu is tanúsíthatja, ha nekem nem
hisznek. Amelle a hold is készülődö a ma esti díszelőadásra, a
fenyők mögö máris előreküldte néhány rejtélyes sugarát.
Ejh, ne legyünk taplószivűek… Gyerünk!
− Gyerünk… − sóhajto am tehát megadással. − De Vilmos
atya legalább tudod az utat?
Vilmos atya könnyedén fölnevete .
− Ne gyerekeskedjünk, Főnök! A tenyeremet nem ismerem
úgy, mint ezt a vidéket. Látod, amo … azt a sötét foltot? Az a
Viharos csúcsa. Amo meg, arra lejjebb… Nem jobbra Főnök,
hanem balra… jesszusmária, hogy lehet valaki ilyen vaksi! − o
lejjebb, az a Morgó. Most már látod?
Persze, semmit sem lá am, de az atyus úgy reám förmedt,
hogy inkább rábólinto am, csakhogy ne szidjon tovább.
− Elsétálunk ezen az ösvényen. Ezen ni… Szépen elindulunk,
felkanyarodunk arra, az erdő mögé, végig a hegyháton, s máris
o vagyunk. Előbb persze bevágunk egy jó kis vacsorát.
Szalonnát sütünk.
Ahogy mondta, úgyis le . A sült szalonna pompás illatára,
vagy tán mert be kelle tartania a menetrendet, de előbújt a
kövérre hízo , fényesre smirglize holdvilág.
− Indulhatunk! − ita uk át szalonnazsírral az utolsó darab
pirítós kenyeret, aztán i unk reá friss forrásvizet. O fakadt az
állomáson túl, a zöldre mohásodo sziklaoldalból. Aztán
nekivágtunk annak a bizonyos ösvénynek, mely Vilmos atya
állítása szerint egyenesen Fenyvesdnek vezete .
 A hold közben lelkiismeretesen felmászo az égre, hegy
megvilágítsa az utunkat. Amint kikerültünk az állomás bágyadt
sárga villanyfényéből, egyszerre körülfogo bennünket a
nyáréjszaka csodája. De az aztán igazi díszelőadás volt. Olyan,
hogy az már nem közönséges, a fenyők csúcsán csillogó ezüs el,
harmatcseppekben sziporkázó csillagporral, boldog csönddel,
némán a lábunk alá simuló bársonyfűvel messzire elcsavargó
illatával a mentának, távoli vizek csörgedezésével, titkos
szárnyak suhogásával. Áradt, ömlö a holdfény, olyan
mennyiségben, hogy ha költők le ünk volna, akkor azonnal és
valamennyien nekifogtunk volna verselni, s ha bár egy is fél
olyan jól sikerül, mint a holdfényes, fekete árnyakkal fehér
fényekkel át meg átsző éjszaka, akkor valószínűleg egész
tisztességes költői hírnévre vergődhe ünk volna. Így csak
magunkba elmerülten lépkedtünk a füvek, fák és titokzatos
fények közö . Olyan éjszaka volt ez, hogy… − mit is mondjak −
még Öcsi és a jó kis Vilike is hallgato .
Csodálatos és békességes volt minden, egészen addig, amíg
be nem kanyarodtunk a második, illetve harmadik hegyhát
mögé. Vagyis a vita abból keletkeze tulajdonképpen; hogy
második-e vagy harmadik.
− O, hát persze, hogy harmadik − mondta könnyedén Vilmos
atya, i most mindjárt átvágunk a nyíresen.
A nyíres… vajon milyen is lehet a nyíres, amikor a fák fehér
kérgét elönti a holdfény? Tündérlányok táncban hajladoznak…
De, hol maradnak azok a tündérlányok? Megyünk, megyünk
és sehol sem látom az ezüstderekú fákat. Elő ünk sötét lyuk,
vagy szakadék vagy mi… Na, most valami kökényesbe
botlo unk. De hogy szúr!
Hiszen ezek boszorkák, nem tündérlányok.
Megyünk, megyünk, megyünk… s mivel már
kigyönyörködtük magunkat s a lelkünk csordulásig megtelt a
hold, a havasok, a harmat meg mit tudom én miféle éjszakai
szépségek bámulásával, most egyszerre valami egyébre vágyunk.
 Nos, ha vágytunk, akkor meg is kaptuk. Pindur néni, aki
valamennyiünk közül a leggyanakvóbb, már legalábbis, ha
Vilmos atyáról van szó, egyszerre csak megáll, és így szól, az
éjszakánál is sötétebb hangon:
− Atyus, eltévedtünk.
Vilmos atya hallgat. Néz előre, néz hátra, fel a holdra, meg
azokra a sziporkázó csillagokra, mintha ezek alapján próbálna
tájékozódni, pedig fogadni mernék még a Nagymedvét sem
tudja megkülönböztetni a Fiastyúktól. Hallgat, nézelődik egy
darabig, aztán félénken megjegyzi:
− Úgy gondolod, szívem?
− Nem gondolom, tudom! Persze, hogy eltévedtünk. Nem is
lehet ez másként, ha az ember rátok bízza magát.
Mármint ugye reánk − férfiakra.
Mi, férfiak, Öcsi, Vilike, Vilmos atya meg jómagam, egy
csoportba verődtünk, mint egy juhnyáj, melyet vérengző farkas
kerülget.
Dehogy farkas − farkasok! Nem is farkasok, valami sokkal
veszedelmesebb és vérengzőbb, sokkal félelmesebb… a négy nő
áll szemközt velünk. Csupa szemrehányás mind a négy.
Elbolondíto uk, becsaptuk és félreveze ük őket. Kiderül, hogy
Vilmos atya − mert persze ő a főbűnös − a jobb kezét sem tudja
megkülönböztetni a baltól, továbbá, hogy Viharost hi e
Morgónak, illetve fordítva, és most mi nem közeledünk
Fenyvesdhez, hanem éppen ellenkezőleg, távolodunk tőle.
A szigorú és pontos Bogi lelkileg összeroppant, és sírni
kezde , ami persze méginkább felizga a az asszonyokat. Egy
bagoly tágra mereszte szemmel, látható részvé el figyelt
bennünket, aztán belehussant a fák sűrűjébe. Biztosan egy
bagoly-családapa volt.
De amikor a legnagyobb a baj, akkor jön a segítség.
Ebben a percben ugyanis a messzeségből diadalmas harci
ordítás hallatszo .
Nem, nem Öcsi ordíto és nem is a jó kis Vilike. Nem éhes
farkasok, vagy éhes vaddisznók ordíto ak, hanem igenis a bölcs
Salamon és délceg párja, a gömbölyded Mancika.
Válaszként a daliás IÁ-ra felordíto a két fiú, és usgyi, máris
rohantak a szamárordítás irányába.
Eltelik egy perc, el ke ő, aztán szapora patakopogás
hallatszik, és megjelenik csacsiháton a két fiú. Egyenesen
odaügetnek Vilmos atya, a főparancsnok elé.
− Mi az Salamon, ti is eltévedtetek?
− Dehogy tévedtek! I vagyunk a villa mögö .
− Tessééék?
− I hát. Csak le kell menni ezen az úton − jelenti Öcsi.
Körülnézünk, álmélkodunk s egyszerre csak derengeni kezd
elő ünk. Ötven lépés, vagy még annyi sem kell ahhoz, hogy
meglássuk az üdülőházat. A fenyők közt lapul s az ablakok a
rajtuk tükröződő holdfényben úgy sziporkáznak, mintha
odabenn tündérbált tartanának, pedig csak a nyaralók alusznak,
és tudomást sem vesznek a holdról.
Hát persze, hogy a holdfény bolondíto el. Nagynak muta a
a kicsit, kicsinek a nagyot. A holdfény csinál ilyen tréfát az
emberekkel. Később ugyan Vilmos atya igyekeze úgy
feltüntetni az egészet mintha ő mindig tisztában le volna azzal,
hogy hol vagyunk, és csak mulato a mi kétségbeesésünkön.
Persze ennek a mesének senki sem hi , talán még ő maga sem.
 Veszedelmes vademberek
Mikor elérkeze a hazautazás napja, akkor szépen
becsomagoltuk mindazokat a könyveket, amelyeket azért
hoztunk magunkkal, hogy i végigolvassuk őket, műveltségünk
hiányainak pótlására.
Mi azonban olvasás és nyelvtanulás helye bizony csak
léháskodtunk, szamarat idomíto unk, ránto át teme ünk,
sapkára vadásztunk, s úgy mellékesen szemüveget
ragaszto unk.
Egyébként ha tudni akarják az őszinte véleményemet, akkor
megmondom, hogy igenis jól te ük, nagyon jól. A vaskos
könyveket majd elolvassuk odahaza. Ezen a nyáron nem
végigálmodtuk, hanem átéltük a kalandokat.
Mindent elintéztünk, mindent becsomagoltunk, aztán búcsút
ve ünk az üdülőház személyzetétől. Marinescu bácsi különösen
a lelkére kötö e a fiúknak, hogy írjanak. Majd ha pályát
választanak, feltétlenül szakácsmesterségre adják a fejüket.
− Beállsz mellém, Öcsi, az ország első szakácsát nevelem
belőled. Vagy tán csak nem akarsz szobafestő lenni?
Miután Öcsi megnyugta a, hogy eszébe sincs ilyesmit
elkövetni, Marinescu bácsi átado neki egy szépen átkötö ,
fenyőággal feldíszíte csomagot.
− Egy kis útravaló.
A búcsú folytatását nem mesélem el. Tudom, hogy
olvasóimnak is érzékeny a lelke, nemcsak nekem. Legjobb az
ilyesmit ke évágni, akár a gordiuszi csomót.
Tehát röviden: elindultunk Fenyvesdről. Salamon és Mancika
egy darabig elkísérték a szekerünket. Ez rendkívül meghato :
− Lám csak lám, az oktalan állatok… − mondoga ák
egymásnak meghato an.
Aztán Salamonék ráakadtak egy különlegesen ízletesnek
ígérkező bogáncsra, és az oktalan állatok voltak olyan okosak,
hogy a további kísérgetés helye inkább búcsú banke et
rendezzenek, s nekilá ak a bogáncsnak.
Így, bizonyos fokig elszomorodva hagytuk el Fenyvesdet.
Szóval csak eddig tarto a barátság.
Szomorkodtunk egy darabig, de aztán a szekér úgy elkezde
rázni, hogy azontúl a szomorkodás helye inkább arra
vigyáztunk. hogy el ne harapjuk a nyelvünket.
Miután így szerencsésen és összerázva megérkeztünk az
állomásra, már teljesen meg is feledkeztünk a szomorúságról.
Már csak arra gondoltunk − örömmel, várakozással −, ami
elő ünk állt: az útra, mely haza vezet.
Nemsokára beszuszogo a személyvonat. Akkora csatarával
szálltunk fel, hogy a vonat minden utasa az ablakokhoz tódult,
nyilván abban a hitben, hogy emberevő banda támadta meg a
vonatot. Már-már esernyőt és táskarádiót ragadtak, hogy
védekezzenek a vérszomjasan üvöltöző társaság ellen − azaz
ellenünk.
A vérszomjasak azonban beszálltak az egyik fülkébe, és bár
ordításuk, valamint félelmetes hahotájuk végighallatszo az
egész vonaton, láthatólag úgy döntö ek, hogy egyelőre még nem
támadják meg a z utasokat. Az utazóközönség tehát fokozatosan
megnyugodo . Békességük azonban nem tarto sokáig. Úgy
látszik a sors azt akarta, hogy az ezen a vasútvonalon utazók a
mai napon különleges megpróbáltatásoknak ve essenek alá. Alig
egy félórával a felszállásuk után a vérszomjasak az eddiginél is
vérszomjasabb üvöltésben törtek ki. “Quintusz! Quintusz!” −
harci kiáltást hallatva.
Az utasok ismét az ablakhoz tódultak, és ezú al valóban
idegrázó látványnak lehe ek a tanúi. A sínekkel párhuzamosan
haladó országúton a vona al versenyezve egy valószínűtlenül
megpakolt motorkerékpár haladt.
Motorkerékpár… ha így lehet nevezni azt a képtelenül ócska,
dró al megfoltozo , bádoggal összehegeszte kétkerekű
valamit, ami a technikai tudományok összes törvényei ellenére,
apró fekete fellegeket eregetve magából, nemcsak bírta a
versenyt a személyvona al, hanem lassacskán még tért is nyert.
Az őskori motor nyergében napsütö e, szemüveges, szikár
férfi ült. Félkezével szakadatlanul jeleket ado le a vonat felé és
melléje még ordíto is, amit a vonat zakatolásától azonban nem
lehete megérteni. Csak rá kelle nézni a motorra meg a
motorosra, és az utasok rögtön tudha ák, hogy ez is a
Vérszomjasok közé tartozik. A motoros tehát üvöltö , a
vérszomjasok bandája pedig kihajolva az ablakon
visszaüvöltözö .
A félelmesen fe1csomagolt ősmotorkerékpár hirtelen sűrű
füstfellegbe burkolózo . Az első pillanatban azt lehete volna
hinni, hogy felrobbant vagy rakétává változo . Történt vele, ami
történt, de azt mindenesetre bebizonyíto a, hogy öregember nem
vénember, azaz: öreg motor is töföghet. Hosszú füstcsóvát
ereszte ugyanis maga után, és gépfegyverszerű ka ogással
o hagyta a vonatot.
Csak a legközelebbi állomáson látha ák viszont. Ekkor már
békésen állt az út mentén, míg a rövidnadrágos, feltűrt ingujjú
fehér sisakos vezető a peronon állt s máris odafuto a
vérszomjasok bandájának fülkéjéhez. Ezek az ijesztő “Quintusz!
Quintusz!” harci kiáltással fogadták, aminek ugyan semmiféle
ismert nyelven nem volt értelme, de ezeknek a vadaknak a
szótárában bizonyosan valami borzalmast jelenthete .
Az ősmotoros messzecsengő hangon így szólt: − A következő
állomáson leszállás.
− De…
Folytatás nem volt, mert a vonat nagyot rándult, és elindult.
“Tehát a következő állomáson…” gondolták az utasok
megkönnyebbülten, hátradőltek az ülésükön, és megtörölge ék a
homlokukat. Úgy látszik tehát, megszabadulunk a
veszedelemből. Csak később kezdtek azon gondolkozni, vajon
nem kellene valamilyen formában értesíteni a helyi hatóságokat a
veszedelemről, legalább olyan formában, hogy egy üres palackba
cédulát rejtenek, majd belevetik a vonat melle rohanó patakba.
 A cédulán ez a felírás állhatna:

Veszedelmes vademberek támadják meg helységüket! Mindenki

torlaszolja el a kapukat, a kutyákat eresszék el láncukról.
Rendőrséget, tűzoltókat, nehéztüzérséget azonnal értesíteni.
Helikoptereket iderendelni.

Az úr legyen irgalmas árva lelküknek!

Bocsánat, félbe kell szakítanom. Anyu azt mondja, hogy ne

túlozzak, mert azt nem szeretik az olvasók. Különben sem igaz
az egész. Legfeljebb annyi, hogy a társaság − kivéve persze őt
meg Pindurt − kissé zajosabban viselkede a kelleténél, főleg
amikor teljesen váratlanul felbukkant a vonat melle a jó öreg
Quintusz a drótkecskéjén a háta mögé csomagolt sátrakkal,
szeksztánsokkal, felfújható matracokkal és búvárfelszerelésekkel.
Persze most kíváncsiak arra, hogyan került ide Quintusz.
Elmondom, ne féljenek. Az az igazság, hogy Quintusz
egyszerűen nem bírta ki nélkülünk. Bármilyen vonzóak voltak is
a Kecsegés fenekének hínármezői és moszatjai, ő inkább a
moszatos, akarom mondani maszatos gyermekeink után vágyo .
A vizek csendje nem tudta feledtetni vele a mi lármánkat. Így hát
o hagyta Páfrányost, toronyiránt nekivágo a hegyeknek, ő
persze nem tévedt el, és pontosan egy fél órával a mi távozásunk
után megérkeze Fenyvesdre.
Elmentek? Utánuk! Mármint − miutánunk.
Utol is ért.
De most mit akar Quintusz? Miért kell nekünk leszállnunk
olyan állomáson, egy olyan helységben, ahol egyáltalán semmi
keresnivalónk sincs? Igaz, a szabadságunkból maradt még
néhány nap, a gyerekek vakációjának vége meg éppenséggel
messzire van. De annyi mindent kellene elrendezni odahaza.
Olyasmit, amit az ember éveken át halogat, hogy „majd a
szabadság ala ”. Aztán végül sohasem intézi el, hanem a halála
után az örököseire marad, és azok valószínűleg szintén az
utódaikra hagyják. Ilyesmit kellene elintézni, s ekkor előáll
Quintusz.
Biztosan megint valami zseniális quintuszi ötlet, amiből
törvényszerűen rémes kalamajka kerekedik, és olyasmibe
cseppenünk bele, amibe eszünk ágába sem volt belekeveredni.
Hát már sohasem nyugszik meg ez az ember?
− Mit akar tulajdonképpen ez a Quintusz? − kérdeztem
morcosan.
− Hogyhogy mit akar? − emelte le az egyik hátizsákot a
másik után a hálóból Vilmos atya. − Fogalmam sincs róla. Én csak
azt tudom, hogyha Ő, aki a legplüssfejűbb az összes plüssfejűek
közül, azt mondja, hogy “Leszállás!”, akkor nem habozunk, nem
morgolódunk, hanem leszállunk, I nincs vita. Szedd a
csomagjaidat Nagyfőnök, majd ledobálunk mindent a lépcsőn,
mert a vonat csak egy percet áll.
− Legalább a termoszt ne dobjátok − kértem a re entő Vilmos
atyát, de ő legyinte :
− A termoszt is lehet dobni. A felszállásnál eltörö .
Nem volt tehát vita. A legközelebbi állomáson leszálltunk.
Ha akkor tudtuk volna, hogy micsoda éjszaka vár reánk…
− De… amint azt a tanult regényírók szokták mondani…
nem akarok elébe vágni az eseményeknek. Maradjunk egyelőre
o , hogy ledobáltuk a csomagokat a vonatról, számba ve ük a
gyerekeket, újfent álmélkodva megállapíto uk, hogy mind
megvannak, a gyerekek is, a csomagok is. A vonat kiszuszogo
az állomásról. Ámbár lehet, hogy nem is szuszogás volt, hanem
sóhajtás, megkönnyebbült utasok hálasóhaja.
A vonat elment tehát, és mi valamennyien Quintusz köré
gyülekeztünk:
− Nos tehát, tisztelt és nagyrabecsült barátunk, doktor
Quintusz − szónokolt valamennyiünk nevében Pindur néni −
hajlandó vagy-e közölni velünk, hogy mi a fi yfenének
(bocsánat, de ilyen illetlen kifejezést használt) kelle nekünk
leszállnunk i .
− Hajlandó vagyok. Azért, hogy megfürödjetek a Lobogóban.
 − Lobogóban fürdeni? A búvárkodás az agyadra ment
Quintusz. A lobogót lobogtatni szokták, lobogóban nem
fürdenek.
− De ebben igen, mert ez nem zászló-lobogó, hanem fürdő-
lobogó. Nagy nehezen megérte ük, hogy a Lobogó egy
szénsavas fürdő, mely állandóan pezseg, bugyog, bugyborékol,
fortyog, szóval lobog.
− Aki a Lobogóban egyszer megfürdik, nyomban fiatalodik
tíz évet.
− Gyerünk! − kaptam fel minden további vita helye a
hátizsákomat. Most ötven vagyok. Háromszor megfürdöm, és
húszéves leszek. Úgy intézzük, hogy Anyu tizenhét legyen.
Tisztára Romeo és Júlia. Miért ne kezdhetnők elölről az életet?
Nem is volna rossz.
Hát a gyerekek? Ha Öcsi megfürdik, nem lévén egészen
tízesztendős, akkor… Nem, nem… Öcsi ne fürödjék. Kriszti se.
Igen ám, de hogy lehet egy húszesztendős embernek tizenöt éves
leánya? Semmi tekintélyem sem volna többé. Nem mintha most
valami sok lenne… Erről sokat mesélhetnék.
Ejh, hagyjuk a bolondozást, hessente em el magamtól a
fantazmagóriákat. A fürdő majd felfrissít egy kicsit, ennyi az
egész. Reáfér arra, akinek ilyen nehéz családja van.
Most Anyu következik a kérdezősködéssel.
− Jó, kiszálltunk a te kedvedért. De nekünk elég volt a
szénapadlásokból. Mi rendes szobában, rendes ágyban akarunk
aludni. Van i szálloda?
− Szálloda az nincs, de nem is kell. I lakik az unokaöcsém.
Roppant kedves, szívélyes ember. El lesz ragadtatva tőlünk.
− Biztos?
− Biztos.
Végignéztem a bandán. Enyhén koszosak voltunk
valamennyien. Kivéve persze Öcsikét és Vilikét, ők ugyanis nem
kicsit voltak koszosak, hanem nagyon. Néztem magunkat, és
sehogyan sem tudtam elképzelni. hogy bárki is örülhetne ennek
a társaságnak, pedig általában azt szokták mondani rólam, hogy
erős a képzelőtehetségem.
Mindegy. Ha Quintusz mondja, hogy szívesen befogadnak,
akkor gyerünk, próbálkozzunk meg velük.
− Irány a Quintusz unokaöccse.
Elindultunk. Elöl Quintusz a fekete füstfellegecskéket
eregető drótkecskén. Mögö e mi, akik ugyan nem erege ünk
fekete füstöt, de legalább akkora lármát csaptunk, pedig ezzel
nagyot mondtam, mert az öreg drótkecske szinte fél percenként
dörrent, reccsent vagy legalábbis hörgö néhányat, mintha
éppen most adná ki a lelkét, de azért csak vánszorgo tovább.
Mi egyelőre gyanútlanul köve ük, illő távolból persze,
hogyha fel találna robbanni, a szerteszét röpülő alkatrészek el ne
kaszálják a gyermekeket. Csak akkor kezdtünk gyanút fogni,
amikor Quintusz egyszer csak megállt és kérdezősködö . A
legközelebbi útkereszteződésnél rárohantunk.
− Mondd, Quintusz, van neked egyáltalán unokaöcséd?
− Na hallod! Hogyne volna!
− A nevét is tudod?
− Butákat kérdeztek. Persze, hogy tudom.
− Tehát: hogy hívják?
− Matyika, Csak a címét felejte em el. Rémesen bosszant.
Tudjátok, én soha semmit nem felejtek el.
Csak ami fontos − te e hozzá gonoszul Vilmos atya.
S hogy én se maradjak le:
− Biztos, hogy ebben a városban lakik az öcséd?
− Persze, hogy biztos. A házat is megismerném. Jártam i
náluk.
− Mikor?
− Huszonnyolc éve.
Jesszus! Összenéztünk.
− Gyerünk az állomásra.
Ő azonban belekapaszkodo a kabátom szárnyába.
− Megtennétek ezt velem? Várjatok egy picit. Minek
türelmetlenkedtek? Azonnal megtalálom.
 Meg is találta.
Megállt egy emeletes házzal szemben, és merően rábámult a
kapura, amely ala éppen akkor állapodo meg egy nagyobb
társaság.
Quintusz gázt ado a motorjának, odakanyarodo a ház elé,
s az ősmotortól megilletődö társaságtól harsány hangon
megkérdezte:
− Tessék mondani, i lakik Matyika?
− I − bólinto nem túlságosan barátságosan a kapu elő
álldogáló csoport feje. − I ebben a házban. Őt tetszik keresni?
− Nagyszerű! Halló, gyerekek, i lakik. Igen kérem, őt
keressük.
Közelebb nyomultunk. Talán be is hatoltunk volna a kapun,
ha addigra a másik társaság el nem állja előlünk a bejáratot.
− Szabad? − kérdeztük egymástól udvariaskodásba burkolt
ellenségeskedéssel.
− Ó, hogyne, tessék!
A lépcsőház azonban túlságosan szűk volt ahhoz, hogy
terjedelmes csomagjainkkal elférhessünk benne valamennyien.
− Önök szintén Matyikáékat keresik?
− Szintén.
− Ó, milyen érdekes. Ismerősei Matyikának?
− Nem. Rokonai.
− Rokonai? Valami tévedés lesz. Matyikának mi vagyunk a
rokonai. Illetve csak ő… illetve…
Akárhogy is legyen, mi kilencen vagyunk, ők meg csak hatan
és jóval idősebbnek, rozogábbnak látszanak nálunk. Ha érvénybe
lép az ököljog, egyszerűen lesodorjuk őket a lépcsőn.
Erre azonban egyelőre még nem került sor. A két
bandavezér, mármint Quintusz és a másik, egy vörhenyes
bajuszú, enyhén kopaszodó bácsika, egymás mozdulatait
szemmel tartva, egyszerre helyezték ujjukat a csengő gombjára.
Mindke őjük arcán látszo , hogy veszedelmes
szélhámosnak tekintik a másikat, és már előre élvezik azt a
pillanatot, amikor kinyílik az ajtó, és megjelenik Matyika, a
házigazda, s nekik így szól “Keblemre, drága rokon”, míg a
másikat végigméri és megkérdezi: “Ki ez az egyén?” Akkor aztán
jöhet a rendőrség.
Ezek után el lehet képzelni, milyen remek hangulat
uralkodo a lépcsőházban. No, csak nyíljon ki az ajtó.
Az ajtó azonban nem nyílt ki. Ismét a gombra helyezték tehát
az ujjukat és ismét csönge ek. Az ajtó csak nem nyílt.
− Khm… ezek nincsenek idehaza.
− Nincsenek? Akkor várunk!
Még sohasem lá am Quintuszt ilyen harciasnak.
− Hová mentek? − kiálto reánk, mert mi, Vilmos atyával
megindultunk lefele a lépcsőn.
− Megyünk az állomásra, hogy elérjük a következő vonatot.
Quintusz talán bele is egyeze volna a visszavonulásba, ha
ellenfele vörhenyes bajusza ala meg nem jelenik egy gúnyos
mosoly. Ez aztán az egyébként bárányszelid Quintuszt hétfejű
sárkánnyá bőszíte e.
− Nem mentek sehova! És végre szeretném tudni − fordult
metsző hangon a vörös bajuszoshoz −, hogy tulajdonképpen
kicsodák önök, és miféle rokonai Matyikának?
− Ki mondta, hogy mi a Matyika rokonai vagyunk?
− Aha, tehát visszavonják?
− Nem vonunk vissza semmit. Mi a Matyikáné rokonai
vagyunk. Viszont szeretnők már megtudni, hogy kegyedék
kicsodák.
− Szabad a nevét?
− Kérem!
Bemutatkoztak, aztán a két ellenséges vezér arca egyik
pillanatról a másikra megenyhült, sőt mosolyra húzódo :
− Quintusz! A nagy Quintusz! Családunk büszkesége! −
harsogo a vörhenyes bajuszú, aztán két karja ölelésre tárult.
− Én vagyok Tivi bácsi!
Újabb ölelés, s most már ragyogó arccal fordulnak felénk.
Nincs szükség magyarázatra. Matyika és Matyikáné családja
találkozo i össze, azok, akik idáig csak hírből ismerték
egymást. Az atyai ág, meg az anyai ág, ha így jobban tetszik,
Quintusz mester meg a vörhenyes Tivadar bácsi személyében.
Szinte már abba sem tudják hagyni az ölelgetőzést:
− Szervusz, édes Quintuszam!
− Szervusz, drága Tivikém!
Aztán folytatódik a bemutatkozás. Valósággal ömlik a szó a
rokoni találkozástól föllelkesült Tivi bácsi ajkáról.
− Ő, a feleségem, Mucika. Ezek meg a gyerekek. Na, gyertek,
csókoljátok meg Quintusz bátyátokat.
A gyerekek úgy harminc és negyven közö járnak.
Vörhenyes bajuszuk volt. Sajnos nemcsak a fiúnak, az i abbik
Tivadarnak, hanem az i abbik Mucikának is. Volt o azonkívül
még egy néni meg egy bácsi, akiket Tivi bácsi csak így mutato
be:
− ők Elemérék, hiszen tudjátok.
Nem tudtuk, de ez most nem számíto . Hiszen rólunk sem
tudta senki, hogy kicsodák, kinek miféle rokonai vagyunk, illetve
nem vagyunk.
− Tulajdonképpen, mi járatban vagytok errefelé, Quintusz
öcsém?
− Ó, semmiség. I fogunk megszállni éjszakára.
− Valóban? Éppen ma éjszakára?
− Éppen.
Mintha hűvösebbé vált volna Tivadar bácsi idáig meleg
rokoni tekintete.
− Ugyanis mi is úgy határoztunk, hogy i szállunk meg.
− Mind a hatan?
− Miért, ti hányan szálltok i meg?
− Kilencen.
− Kilenc meg hat az tizenöt. Továbbá ugyebár Matyika, meg
az asszony és a két gyerek.
− Hát nem hallo ad Tivi bácsi? Már három!
− Bravó! Tehát húsz.
Hm… húsz ember egy kétszobás lakásban. Nem mondom…
 − Most már semmi szín ala sem megyünk el − su ogta a
fülembe Vilmos atya. − Erre befizetek.
Jó, jó, de hol vannak Matyikáék?
Matyikáéknak nyoma sincs. Ajtót nem nyit senki. Most már
csak két eset lehetséges. Vagy valóban nincsenek idehaza, vagy
pedig idejében észreve ék a veszedelmet, bezárták a lakást,
eltorlaszolták az ajtót, és most lélegzetfojtva lesik az ajtó ala ,
mikorra múlik el a veszedelem.
Persze, ha ilyen könnyen lehetne megszabadulni tőlünk.
− Ha elutaztak, akkor leadták a kulcsot a házmesterhez.
Valaki csak öntözi a virágokat.
Quintusz és Tivadar bácsi, mint a társaság két
legbizalomgerjesztőbb tagja lementek a házfelügyelőhöz. Mit
te ek vele, elkábíto ák, vagy talán leütö ék, ez soha nem derült
ki, de végül is megjelentek a kulccsal meg azzal a hírrel, hogy
Matyikáék tényleg nincsenek idehaza. Nyaralni mentek.
Majd, hogy hurrában nem tört ki a társaság. Ez ugyan
hálátlanság volt, de szolgáljon mentségünkre, hogy ezzel a hírrel
egyidejűleg a létszámunk lecsökkent tizenötre.
Betörtünk a lakásba, és ami ezután következe , azt legfeljebb
Dzsingisz kán valamelyik kivételesen kegyetlen nojonjának,
lovasvezérének rohamához hasonlíthatom egy gazdag,
ellenséges város ellen.
Az asszonyok máris átve ék a vezérkedést. A Mucika nénik,
az öreg Mucika meg a fiatal Mucika (az akinek vöröses bajusza
volt) továbbá Anyu meg Pindurka néni és az Elemér bácsi
felesége, megrohanták a konyhát, és azonnal főzni kezdtek.
Tivadar bácsi mozgo valamennyiünk közül a
lego honosabban a lakásban. Egyenesen a nagyobbik szoba
kredence felé tarto , és nemsokára üvegek sorakoztak az
asztalon. Egy üveg körtepálinka, egy üveg barackpálinka, egy
üveg diópálinka meg még valami, ami csípe is égete is, de
amire Tivadar bácsi állandóan elismeréssel cuppantgato . Volt
o még egy üveg szilvapálinka is, de ezt csak később fedeztük
fel. Matyikáék láthatóan kedvelték a gyümölcsöket, igaz, hogy
folyékony formában.
Kedvelte Tivi bácsi is. Máris elemében érezte magát. Vilmos
atyát öt perc múlva már öreg lótolvajnak szólonga a, egy fél óra
elteltével pertut ivo Pindurral, mert ugyebár mi emberek
valamennyien rokonok vagyunk.
A szuszogó Elemér bácsiról a körtepálinkák szopogatása
közben kiderült, hogy ő is rokon, mert az ő elvált feleségének a
második házasságából való fia valahogy, valahol,
valamiféleképpen atyafiúi kapcsolatban van már nem is tudom
Matyika miféle rokonával. El is magyarázták nekem, de képtelen
voltam megérteni. Sajnos semmiféle érzékem sincs a rokoni
kapcsolatok iránt. Azt tartom, hogy egy jó barát százannyit ér,
mint tíz rossz rokon. Különben is fontosabb ügyek kerültek
napirendre. Tivadar bácsi felém fordult:
− Hallom, hallom, hogy szereted a flekkent. Hát miért nem
szólsz Tivi bácsinak? Nohát akkor, édes öregem, ma este
flekkenezni fogsz. Tivi bácsi süti neked a flekkent, de olyant,
amilyent még életedben nem e él. Bormártással, paprikásan.
Jössz velem húst venni?
˙- Jövök Tivikém, hogyne jönnék.
Keresztültörtünk a lakáson, megmásztuk a csomagok,
kofferek, pakkok, hátizsákok, tarisznyák, pokrócgöngyölegek
hegyeit. Öcsi meg Vilike bújósdit játszo ak az ágy ala , de az is
lehet, hogy barlangkutatósdit. Krisztiék fölfedezték a
lemezjátszót, és most üvöltöző tánclemezeket raktak fel. Az
asszonyok már recepteket cserélgetnek. A konyhán négy asszony
gépfegyverszerű szava hallatszik. Egyszerre beszélnek mind a
négyen és mégis remekül megértik egymást.
Mire visszaérkeztünk a beszerző körútról, addigra Öcsi és a
jó kis Vilike már nem barlangkutatósdit játszo ak az ágy ala ,
hanem fenn kuksoltak a szekrények tetején. Most ők ugyanis
hegymászók, de azt hiszem közben megcsemegéznek egy-két
üveg cseresznyebefő et is.
 A flekken remekül sikerült. Ami a sütést illeti, Tivadar
valóságos lángésznek bizonyult, én csak mint alázatos kukta
sürgölődhe em körülö e. Meg is ígérte, hogy még az idén
ellátogat hozzánk egy hétre, s akkor mindennap flekkent eszünk.
De hagyjuk azt a flekkent. A megeve pecsenyének nincs
varázsa. Tehát mege ük a flekkent, toronyba raktuk a mosatlan
edényt azzal, hogy majd reggel mosogatunk. Most már csak az
marad hátra, hogy éjszakára vackot rakjunk magunknak.
Vidámak voltunk, és még akkor sem türelmetlenkedtünk, ha
sort kelle állnunk a fürdőszoba elő . Körülbelül egy órás
rendezkedés, tanácskozás és bútortologatás után végre
elhelyezkedtünk mind a tizenöten. Elemér bácsiék a
nagyasztalon aludtak. Vilmos atya az asztal ala . Pokróc volt
bőven, az asszonyok meg a gyerekek ellepték a díványokat és
rekamiereket. Én magam először megpróbálkoztam Vilmos atya
és Quintusz közö a földön, aztán mégis inkább a karosszéket
választo am. Majd átbóbiskolom ezt az éjszakát, de az én
derekamat nem fogja törni a padló.
Ültem tehát a karosszékben a sötétben, és figyeltem, amint
sorra elalszanak. Az egyik gyerek − úgy hiszem Bogi − még
motyog valamit, aztán mind egyenletesebbé válik a szuszogása.
Békesség és csönd van. Illetve csönd lenne, ha nem horkolna
olyan iszonyatosan Tivadar meg Elemér bácsi. Due et
horkolnak, mint egy operában. Az egyik úgy horkol, akár egy
dühös oroszlán. A másik viszont húzza, mint egy körfűrész.
Hogy is lehet ilyen lármában aludni? Addig gondolkoztam ezen,
amíg el nem aludtam én is.
Békésen húztuk a csöndest egészen addig, amíg éjfél után fél
három felé hirtelen villanyfény nem vágódo a szemembe.
El se kell mondanom, olyan nyilvánvaló: Matyikáék érkeztek
meg. Matyika, Matyikáné, karján egy csecsemővel, továbbá két
halálosan álmos kisfiú.
Megkövesült rémület: ez ült a tekintetükben. Matyikáné a
fejéhez kapo , és lehúzta a kendőjét, olyan mozdula al, mint
amikor valakinek hírül hozzák, hogy a családja, az oldalági
rokonokat is beleértve, valamennyien egyszerre belefulladtak a
tengerbe.
Ők álltak az ajtóban, mi ültünk, és bámultuk őket.
Mi lesz i ?
Az le , hogy Tivadar bácsi még egy utolsó óriási horkantás
után felébredt, tágra mereszte e véreres szemét, összébbhúzta a
hálóingét, aztán felkiálto :
Matyika! Ti mit kerestek i ?
 I a vége!
Bizony i a vége, kedves olvasó. Nem azért, mintha a mi
kalandjaink is véget értek volna. Dehogy értek, hiszen egy bő
tintájú, csiszoltabb tollú író egymagában arról a Matyikáéknál
töltö , gyermeksírással fűszereze éjszakáról is köteteket írhato
volna.
De elmúlt az éjszaka is, reggelre szépen összerázódtunk,
még neve ünk is egymáson és magunkon, s ha fájt a derekunk,
azzal vigasztaltuk magunkat, hogy oda se neki, majd a Lobogó
pezsgő vize fölpezsdít és i ak leszünk, tíz évvel fiatalabbak, úgy
ahogy Quintusz megígérte. Igaz, hogy Quintusz ígért már egyet-
mást nekünk …
Szóval sokat, nagyon sokat írhatnék még erről, de fogytán a
papírosom, a tinta is egyre vékonyabban csordogál a tollamból.
Eldugult vagy mi az ördög… Aztán mintha a kedvem is alább
hagyna… Én már kiszórakoztam magam. Írásban mégegyszer
átéltem a nyaralás emlékeit, mosolyogtam, és i -o
gonoszkodtam egy csöppet. Mentségemül szolgáljon, hogy
magamat sem kíméltem. Most tehát elég volt, befejezem.
A befejezést persze azzal kell kezdenem, hogy elmondom: a
Lobogóban való fürdésből semmi sem le . Mikor reggel sajgó
derékkal és nagy reménységekkel megérkeztünk a fürdő
deszkaépülete elé, az ajtón ezt a felírást találtuk:
JAVÍTAS MIATT ZÁRVA
Szóval, ahová mi be akartunk menni, o vagy “Javítás” vagy
“Leltár”.
Öcsi meg is kérdezte:
− Apu az iskolában miért nem télen csinálják a JAVÍTÁS
MIATT ZÁRVÁ-t?
Odabentről vad kopácsolás hallatszo . Megpróbáltunk szót
érteni a kopácsolókkal. A kerítésen át elmagyarázták, hogy a
fürdő zárva van. Mikor azonban mi meg azt magyaráztuk el
nekik, hogy a fiatalságunkról van szó, egyikük felkapaszkodo a
kerítés tetejére, és szemlét tarto fölö ünk. Úgy látszik arra az
eredményre juto , hogy valóban sürgős szükségünk lehet a
megfiatalodásra, tehát megese rajtunk a szíve, és szélesre tárta a
deszkaajtót.
− Tessék!
Beléptünk − dehogy −, beronto unk. Fürdő sehol, víz sehol.
Csak egy nagy gödör, mint egy kihúzo odvas fog helye. Mi
történt i ? Eldugult volna az öröki úság forrása? Nem, nem
dugult el, nem kell megijedni, csak elzárták. Újra kell ácsolni az
egész deszkázatot. Tessék a jövő hónapban jönni.
Tessék! Ez volt az egyetlen esélyünk az öröki úságra, és ezt
is elzárták előlünk.
Ezek után mit tehe ünk? Elbúcsúztunk Tivi bácsiéktól és
Elemér bácsiéktól és Matyikáéktól is persze. Házigazdánk,
amikor lá a, hogy mind a kilencen elhagyjuk a lakását, a Lobogó
i ító vize nélkül is virágzani kezde .
Elkaptuk a személyvonatot, felgyúrakodtunk, és az egyik
fülkéből szörnyű lármánkkal tíz perc ala elűztük az o
szundikáló nénikét, aztán − most már igazán gyerünk haza.
Ezt a kiszállást igazán megspórolha uk volna magunknak.
Ámbár, ahogy most visszagondolok, kár le volna nem látni a
Matyika arcát, abban a pillanatban amikor belépe a lakásába.
Nem, nem, az élet ilyen nagy perceit nem szabad elszalasztani
Vagy talán az, amikor hely hiányában a fürdőkádban vete
magának agyat Matyika, a sorsüldözö házigazda és hajnali fél
ötkor az addig elzárt víz hírtelen megindult. Ez persze nem le
volna baj, de este Öcsi végigpróbálta az összes csapokat, el is
zárta valamennyit csak a zuhanyról feledkeze meg, ami most
ismét megindult, és hajnali frissességgel és erővel zúdult a
békésen alvó Mátyás nyaka közé.
Szegény Matyika ekkor már annyira el volt csigázva, hogy
kimászo a zuhany alól, és csak ennyit szólt:
− Megtörténik az ilyesmi − aztán nekiláto , hogy kifacsarja a
vizet a paplanából.
 De nem folytatom, mert különben sohasem jutok a végére.
Pedig odakünn olyan csábítóan süt a nap, s inkább sétálnék
egyet, ahelye hogy i körmöljek reggeltől estig. Anyunak, is ez
a véleménye, hogy éppen eleget gyaláztam már a családomat és
barátaimat ahhoz, hogy abbahagyjam. Még hozzáte e ezt is:
− Ha ezek után Vilmos atya vagy Pindur elfordítja a fejét az
utcán egy csöppet se csodálkozz. Arra pedig egészen biztosan
számíthatsz, hogy Quintusz legalább egy-két viperát be fog
csempészni a lakásunkba. Meg is érdemled. Mit véte neked
Quintusz?
Szóval be kell fejeznem, nagyon sürgősen, már nem is
mesélek el mást csak az utolsó kalandot. Mint majdnem minden
esetünk, ez is teljesen ártatlanul kezdődö , mindössze azzal,
hogy Öcsi elmélázo és kinéze az ablakon a hegyek felé, és így
szólt:
− Talaximaxa…
− Tessék?
Öcsi szigorúan néze reám, majd megismételte:
− Talaximaxa. − Majd hozzáte e, hogy érthetőbb legyen: ő
Burukru… burukurbegyár.
Áhá, szóval halandzsázik. Na jó, rábólinto am:
− Begyár tu klop kungilla.
Vilmos atya, akinek olyan gyorsan jár az esze, mintha egy
ciklofazotronban felgyorsíto ák volna, összecsapta a kezét:
− Kungilla? Nye culin?
Ekkor már az egész banda benne volt a halandzsában:
Pindur néni finoman a szeme sarkához emelte a zsebkendőjét és
szétmorzsolt egy könnycseppet:
− Culing … oh … oh …
Anyu azonban keményen és makacsul megrázta a fejét.
− Hallgassatok ide: lehet, hogy bolondgombát e etek, de én
nem e em. Sőt nem is fogok. Ha ti halandzsázni akartok, ez a ti
dolgotok, de tőlem ne kívánjátok, hogy belemenjek az
őrültségeitekbe. Ez világos, remélem?
 Egy pillanatra felhagytunk a játszadozással és könyörgésre
fogtuk:
− Legalább légy szegény néma asszony. Tedd meg a
kedvünkért.
Anyu azonban hajthatatlan maradt.
− Nem leszek néma. Rendben van, nem szólok, de néma az
nem leszek.
Hurrá! Visszavedle ünk tehát halandzsistákká, és egyre
lázasabban kevertük-kavartuk az értelmetlen szavakat és
szótagokat. Sőt már másokat is bevontunk a játékba:
Öcsi például az egyik állomáson kihajolt és odaszólt egy
kisleánynak, akinek a kezében egy csokor virág volt:
− Cincikó ri li bubiszka. Cincikó?
A kisleány mosolygo és felnyújto egy szál virágot.
Megérte e.
Ebből származo aztán Vilmos atya utolsó óriási ötlete.
Amikor föltűnt a kolozsvári állomás − mert azt persze
elfelejte em eddig közölni. hogy mi mindannyian kolozsváriak
vagyunk −, s amikor a vonat végre megállt, s mi megérkeztünk
szerete városunkba, Vilmos atya csöndet inte .
Ha csönd, hát csönd. Erőt ve ünk magunkon, és
szokásainktól eltérően néma csöndben szedtük le csomagjainkat,
sőt, még akkor sem szóltunk, mikor az atyus odavezete
bennünket az állomási ruhatárhoz, és beraka a valamennyi
csomagunkat. Ezek után kivi az állomás elé, majd rövid
szemlélődés után kiválaszto a a maga emberét. Jóképű, barna
fiatalember volt. Egyetemi hallgatónak látszo . Vilmos atya
odalépe hozzá, megemelte a sapkáját, majd így szólt:
− Rumcella … joffio hink.
A fiatalember ránéze Vilmos atyára, aztán szemügyre ve
bennünket is, akik körülálltuk, és barátságosan vigyorogtunk.
Kivéve Anyut. Ő legyinte , és megindult az autóbusz megálló
felé.
Vilmos atya megismételte:
− Rumcella … joffio hink.
 Öcsi azonban, nehogy lemaradjon előfurakodo és a mellére
ütö :
− Cinciko ri li.
A fiatalember meglepe en felhúzta a szemöldökét, aztán
megszólalt angolul. Mi azonban szomorúan ráztuk a fejünket:
− Ri li nyenye… Bomicsko.
A fiatalember határozatlanul és kérdő hangsúllyal
megismételte:
− … Bomicsko?
Látszo rajta, hogy azon gondolkozik, mi az ördög lehet az a
bomicsko, és honnan a cifra csudából szalajto ák ide ezt a
társaságot. Ezekután kissé akadozva ugyan, de megszólalt
németül. Mi azonban megmaradtunk a fejrázás, a vigyorgás és a
bomicskó melle . Ugyanígy járt a mi fiatalemberünk az orosszal
is.
A fiú egyszerre csak felélénkült:
− Erika, gyere ide! − kiálto a egy ropogós fehérbe öltözö
leányzónak, − Te, ugye, olasz szakos vagy?
Az i ú hölgy odalibege és valódi, külföldieknek fenntarto
mosollyal fordult felénk. A fiú így folyta a:
− Beszélj ezekkel a szerencsétlenekkel. Külföldiek és folyton
azt mondják, hogy bomicskó. Miféle náció lehetnek?
A leány dallamos olaszsággal köszöntö , azután rátért a
spanyolra és latinra. Végül ógöröggel próbálkozo .
Mi udvariasan készíte ünk róla néhány fényképet,
változatlanul barátságosan vigyorogtunk, ráztuk a fejünket és
maradtunk bomicskók.
Most már valósággal kétségbeesve néztek reánk.
− Kik lehetnek ezek a tökéletlenek?
A lány gondolkozo egy darabig.
− Három tippem van. Vagy velsziek…
− Á, akkor beszélnének angolul. Ezek még csak nem is
nyöggentenek.
− Akkor litvánok vagy katalánok. Ismét reménykedve
fordultak felénk:
 − Latvija? Latvija?
Pindur néni − mindnyájunk nevében − rázta a fejét.
− Nyenye… bomicsko.
A fiatalember a fejéhez kapo :
− Megörülök e ől a bomicskótól!
A lány azonban mosolygo . Csodaszép fogai voltak,
érdemes volt mosolyognia.
− Ne izgulj, Sanyi. Katalánok, egészen biztosan. Katalan?
Katalan?
Ennek roppantul megörvendeztünk:
− Talann … talannn.
− Ugye megmondtam?! − A szép lány még nálunk is jobban
örvendeze . − Nézd meg azt az öreg bácsit (ez én voltam), olyan
igazi katalán tekintete van.
Büszkén fölszegtem a fejemet.
Most jelbeszéd következe . Persze, ekkor már embergyűrű
ve körül és legalább tízen ve ek részt a hadonászásban.
− Onété? Onété? − kérdezték.
Mi azonban nem voltunk kíváncsiak a turistahivatalra.
− Nyenye… és valahogy megmutoga uk, hogy a várost
szeretnők látni, mielő továbbutazunk.
Ezután kérem bocsánatát annak a kedves leánynak és fiúnak,
akik azonnal rá álltak a sétára, és hűségesen megmutoga ák
nekünk a mi kedves városunkat. Lá uk a Mátyás szobrot, a régi
utcákat és az újakat is, megmásztuk a Fellegvárt. Két órán át
idegenek voltunk és két órán át úgy néztük a házakat, az utcákat,
az embereket, mintha mindent most látnánk először. Újjá le és
frissé a megszoko és új szépségeket fedeztünk fel minden
utcában, minden emberarcon.
A legjobban azonban az tetsze nekünk, hogy az a két
diákgyerek mennyire szereti Kolozsvárt. Még a ha yúkat is
olyan büszkeséggel mutoga ák a Sétatér taván, mintha ők
nevelték volna, mind a négyet. Igazán megszere ük őket és több
alkalommal is kijelente ük − ekkor már egy csöppet
meghatódva, hogy i minden bomicskó, nagyon, nagyon
bomicskó.
Mikor elbúcsúztunk tőlük az állomáson, hosszan ráztuk a
kezüket és biztosíto uk őket arról, hogy:
− Cinciko ri li joffic rumcella ta ata bomicska.
Ez láthatóan jólese nekik.
Miután magunkra maradtunk, gyorsan kiválto uk a
csomagjainkat taxiba ültünk és hazavágta unk. Anyu, a drága
Anyu, akkorra már kitakaríto a a lakást, sőt még ebédet is főzö .
Mielő ebédhez ültünk, kezet kelle mosnunk, aztán megszólalt
a telefon. Hiába, megkezdődö a mindennapi élet.
Quintusz volt a készüléknél:
− Halló, Nagyfőnök. Ebben a pillanatban érkeztem. Vilmos
atyánál vagyok. Tudod mit akarok mondani?
− Nem tudom.
− Nem is tudhatod. Azt akarom mondani, hogy jövőre a
tengeren fogunk nyaralni.
− El van intézve! − hallom a Vilmos atya harsány és
határozo hangját. − Holnap megkezdem a szervezést.
A jövő nyárra! Hát ez ilyen társaság. úgy, hogy kedves
olvasó, amikor megkönnyebbülten becsukod a könyvet, sóhajtsd
velem együ ; hogy…
− Micsoda társaság!
De ha úgy tetszik, akkor azt is mondhatod:
− Bomicskó!
TENGERRE, CSŐCSELÉK!
 Ezt én írom, Öcsi!
EL VAN INTÉZVE jelente e ki biztató mosollyal Vilmos
atya. − A nyaralást én fogom meg szervezni.
Ebből rögtön tudtuk, hogy most rémes dolgok következnek.
Ha ugyanis Vilmos atya kijelenti, hogy “El van intézve!”, az azt
jelenti, hogy egyáltalán nincs elintézve, sőt nem is lesz, vagy ha
igen, akkor csak valamikor a rnesszi-messzi ködös távolban és
semmi esetre sem úgy, ahogy azt józan ésszel elgondolná az
ember, hanem valahogy egészen másként, meglepő bakugrással,
olyan fantasztikusan, mint egy repülő csészealj. De persze
mindez lehet fordítva is. Mert megese már, hogy Vilmos atya
kijelente e: “El van intézve!”, mire mi tudomásul ve ük, hogy
nincs elintézve és másnapra Vilmos atya elintézte gyorsan,
hibátlanul azt a valamit, és csodálkozo azon, hogy mi
csodálkozunk.
Azt hiszem, már ennyiből is látják, hogy Vilmos atya a
meglepetések embere. Te eit éppen úgy nem lehet kiszámítani,
mint válogato labdarúgó-csapatunk eredményeit − hogy költői
kifejezéssel éljek −, ámbár Vilmos atya aligha hasonlítható
focicsapathoz, legfeljebb annyiban, hogy időnként ő is lesállásba
kerül, amikor fiacskája, a jó kis Vilike, akihez fogható elvetemült
gazfickó legfeljebb egy-ke ő akad a föld hátán, valami egészen
kivételesen nagyszabású gazte et követ el.
Szóval Vilmos atya csodálatos ember. Ez a ól van, hogy
rendkívül élénk a képzelete. Ha ő valamit elgondolt magában,
akkor azt képzeli, hogy az tulajdonképpen meg is valósult.
Azt hiszem most már érthető, hogy valamennyien
elsápadtunk, mikor Vilmos atya a tőle megszoko lendüle el
kijelente e, hogy a nyaralásunk ügyét ő veszi a kezébe. Hogy ez
nem lesz közönséges, mindennapi nyaralás, azt tudha a az is,
aki nem születe prófétának.
Márpedig apunak egyáltalán nincs próféta külseje. Nem visel
hosszú szakállt, és nem szoko dörgő hangon jövendölni. Most
sem mennydörgö , csak megcsóválta a fejét.
− Vilmos atya, Vilmos atya… ne siesd el a dolgot.
Vilmos atya rágyújto a pipájára. (Mindig nálunk pipázik,
mert odahaza Pindur néni nem engedi.) Hátradőlt a székén,
aztán így szólt:
− A nyáron a fiúkkal megyek a tengerre.
− Megőrültél? Ezekkel a fiúkkal?
− Ezekkel bizony.
− Tudod mire vállalkozol? − Persze, hogy tudom. A jó kis
Vilike, a bősz Öcsi (nem tudom mért neveze bősznek, mikor én
tulajdonképpen nagyon szelíd vagyok), az icipici István, aki
majdnem kétméteres meg a mindig mosolygó Mihály − őreájuk
gondoltál?
− Pontosan.
− Akkor, mégsem tudod, hogy mire vállalkozol. Vigyél
magaddal négy, vérszomjas párducot, négy orangutánt, mindez
rózsavíz és idill ehhez a négy mákvirághoz képest.
Hiába, apu folyton eltúlozza a dolgokat.
− Külön-külön még csak el lehet viselni őket, de együ … ?
Nem! Te tényleg nem tudod, hogy mire vállalkozol.
Vilmos atya csak pöffente egyet a pipájából.
− Azt bízd reám.
− Nézd, én nem akarok jósolni − folyta a a prófétálást apa. −
De megmondom előre, hogy ki fogják pusztítani a tengerpartot.
Az üdülőkből pánikszerűen elmenekülnek a vendégek, a
táncdalénekesek ajkán megfagynak a hangok, és egyáltalán nem
vagyok biztos abban, hogy rémte eitek nyomán nem omlik-e
össze valamelyik tengerparti szálloda.
Vilmos atya ismét pöffente egyet.
− Istenien fogunk szórakozni.
− Az biztos. De a tengerparti üdülők, nahát,… az nem
valószínű. Ők nincsenek hozzászokva Öcsihez, meg Vilikéhez.
Mi is − gondold meg − hosszú évek gyakorlatából, hogy úgy
mondjam apránként edződtünk hozzá, hogy elviseljük őket.
Képzeld el, ha mindez egyszerre zúdul reá a tengerpartra.
 − Nem lesz semmi baj.
− Tatárok a tengeren … − sóhajto apu.
Mi Vilikével a szomszéd szobában felüvöltö ünk, mert most
már tudtuk, hogy eldőlt, megyünk a tengerre. Csodálatos
nyaralásunk lesz Vilmos atya társaságában.
 Anyu folyton aggódik
De azért még nem dőlt el egészen. A neheze még csak ezután
következe .
Ugyanis anyu kezde aggódni. Mármint értem. Persze, ezt ő
nem most kezdte, anyu a születésem óta állandóan aggódik
mia am. Ezt én már megbeszéltem az icipici Istvánnal (aki
majdnem kétméteres) meg Mihállyal is. Érdekes, de értük is
folyton aggódnak o hon. Pedig ugye, aki már tizenkét éves, mint
én, és nemsokára, alig tíz hónap múlva elérem az egy tucat
évemet, az már éppen elég felnő ahhoz, hogy vigyázni tudjon
magára.
Mikor Vilmos atya bejelente e, hogy a tengerre visz
bennünket, anyu rögtön aggódni kezde . Anyu egészen rövid
idő ala rendkívül sok mindenért tud aggódni. Először is kezdte
a kosztolással.
− Eszik valamit, mert Öcsi folyton eszik, de csak olyasmit,
ami nem neki való.
Úgy néztem anyura, mint egy sebze szarvas.
− Én olyat nem eszem, ami nem nekem való.
− Például mit fogsz enni a tengeren? − kérdezte anyu.
− Fagyit.
Így legyen őszinte az ember.
Anyu szé árta a karját:
− Na tessék!
Rögtön mondani kezdte, hogy milyen borzasztó veszedelmes
a fagyi. Mert ugye – mondta anyu −, ha egy rendes gyermek
fagylaltozni akar, akkor vesz magának egy fagyit, és szépen
megfontoltan nyaldossa. Gyönyörű kúpalakúra nyalja, nem siet,
hanem bölcsen kiélvezi a fagylalt örömeit. De Öcsi… ő nem. Ő
nekiesik a fagyinak, mint tigris a prédának, és egyetlen pillanat
ala szétmarcangolja, és egyetlen darabban lenyeli azt a
jégkoloncot, úgyhogy megfekszi a gyomrát, mint egy jéghegy. De
Öcsi − mármint én − folyta a anyu, nem elégszik meg egy
fagylal al. Megeszi, dehogy eszi, felhabzsolja a másodikat, aztán
a harmadikat, úgy nyeli el, akár a cethal Jónást, és minél többet
falt fel, annál többet kíván, míg egészen kihűl a gyomra, és végül
az egész Öcsi kihűl.
Anyu olyan festőien magyarázta, hogy szinte éreztem, amint
jégcsapok lógnak az orromról, az ujjam hegyéről. Zúzmarás
minden hajamszála, valóságos hóember vagyok o a tengerparti
forró napsütésben.
Az édesanyai képzelet azonban még mindig nem fékeze .
− Hiába rázza a fejét kedves Vilmos, úgyis tudom, hogy Öcsi
betegre fagylaltozza magát.
Közben anyu olyan szomorúan néze reám, mintha máris
elveszte e volna egyetlen fiacskáját.
− Re enetes gyomorgörcsei lesznek, és nem tud majd semmi
mást enni. Lefogy és tönkremegy.
Még én is összeborzongtam és elgondoltam, hogy egészen
mostanáig nem sejte em, hogy milyen veszedelmes a
fagylaltozás. Az ember nem is érti, hogy nem pusztult el
mostanáig az ország fagylaltozó i úsága?
− Naponta csak két fagyit kap. Egyet délelő és egyet
délután ígérte meg Vilmos atya, és közben bátorítóan felém
vágo a szemével. Az én felügyeletem ala fognak fagylaltozni.
Vezényelek nekik: “Egy!” Erre nyalnak egyet. “Ke ő!” Nyalnak
még egyet… Nem lesz semmi baj.
− No és a gyümölcs? − aggódo tovább anyu.
− De hiszen a tengerparton gyönyörű gyümölcsöt árulnak.
− Éppen ez a baj. Öcsi nem tud majd ellenállni. Tavalyelő ,
mikor lent voltunk a tengeren, egy ültében megeve három
sárgadinnyét. Német turisták körülállták, és bámulták.
Fogadásokat kötö ek, hogy vajon a harmadik dinnyét is fel
tudja-e falni. Aztán mikor végze vele, megtapoga ák a hasát.
Úgy feszült, mint egy dinnye, és fize ek Öcsinek még három
fagyit.
− És azt is mege em! − Vágtam közbe büszkén. − Nem le
semmi bajom.
 Anyuval nem lehete vitatkozni. Átado egy listát Vilmos
atyának, hogy milyen ételeket nem szabad ennem a tengeren.
Vilmos atya átve e, gondosan összehajtoga a az ívet, zsebre
te e, aztán szépen idehaza felejte e Kolozsváron. De hiszen
úgyis az volt a fontos, hogy anyu megnyugodjék, abban a hitben
éljen, hogy én a tengerparton krumplipürével és tejbegrízzel
táplálkozom.
Ha ezek után azt hinné valaki, hogy anyu most már
megnyugodo , az borzasztóan téved. A kosztolás csak első
állomása volt aggodalmainak. Rögtön utána következe a víz.
Vagyis a tenger. Gyanakodva néze jövendő törzsfőnökünkre.
− Vilmos atya, maga nem fog vigyázni rájuk. Belefulladnak a
tengerbe.
− Lehetséges.
− Hogyhogy lehetséges? Ezt maga ilyen nyugodt, hangon
mondja? Ezek a gyerekek nem tudnak vigyázni magukra.
− Az már szent igaz. Belemásznak a vízbe, ahelye , hogy
engedelmesen a parton ülnének, játszadoznának a homokban, és
sü etnék magukat a nappal.
− Az se jó… − aggódo új irányban anyu. − A túl sok
napsütés is megárt.
− Felöltözve jönnek a strandra.
− Akkor túlságosan melegük lesz és hőgutát kapnak.
− Akkor levetkeznek.
− De akkor a napsütés lepörköli a bőrüket.
− Akkor bemennek a vízbe.
− Elsodorják őket a hullámok. Tudja jól: a hullámok befelé
szívják az embert. Egyre beljebb és beljebb és hiába kapálózik az
áldozat, a hínár megfogja a lábát és lehúzza a mélybe.
− … és akkor nekem nem lesz kisfiam.
Magához ölelt.
− Ígérd meg édes kicsi fiam, hogy vigyázol magadra.
Anyu ezt úgy mondta, hogy elfacsarodo a szívem és egész
őszintén megígértem neki, hogy vigyázok magamra és vigyázok
Vilikére, folyton arra gondolok, hogy én vagyok anyukámnak az
egyetlen fiacskája, és ha nekem valami bajom történnék, azt ő
nem élné túl.
Akkor anyu a könnyein át mosolygo és megsimoga a a
hajamat.
− Jól van, kisfiam …
Hajrá! Ez azt jelente e, hogy elengede .
− Csak arra vigyázzanak − folyta a anyu −, amikor halat
esznek, ne nyeljék le a szálkát. Ha megakad a torkukon egy
szálka, megfulladnak … vége …
Vilmos atya mindent megígért, garantálta a testi és lelki
épségünket, anyu úgy-ahogy meg is nyugodo , csak apu
csóválta a fejét.
− Örült vagy! Vakmerő őrültség! Azt mondom neked Vilmos
atya, inkább négy csörgőkígyót vigyél magaddal, mint ezeket a
betyárokat.
− Kérlek, kérlek … hol szerezzek ilyenkor tavasszal
csörgőkígyót? Különben is kikapcsolódásra vágyom. Úgy fogunk
élni, mint a vademberek.
− Látod − bólinto apu −, ebben az egyben tényleg biztos
vagyok. Ők lesznek a vadak és te az áldozat.
Vilmos atya újra tömte a pipáját, és csak azután mondta,
hogy “nono”, majd apuhoz fordult:
− Nem jössz te is velünk?
− Még mit nem − felelte apu. − Ki vinne nektek kompótot a
börtönbe?
Vilmos pöffente egyet a pipájából.
− Börtönbe kerülünk?
− Biztosan − felelte apu. − Nyilvános botrányokozásért.
Ebben apunak majdnem igaza le .
Pindurka néni, a jó kis Vilike mamája egészen más
álláspontra helyezkede , mint anyu.
− Menjetek… menjetek, Vilmos atya… legalább pihentetem
addig az idegeimet. De azt előre megmondom, hogy nem fogom
gondozni a házinyulaidat, a galambjaidat és a fehéregereidet.
 Vilmos atya kiverte a pipáját, természetesen egy
virágvázába.
− De édes egyetlen Pindurkám, te nagyon jól tudod, hogy
nincsenek fehéregereim.
− Most nincsenek, de addig még lehetnek.
− De hiszen a jövő hónapban már indulunk.
− S egy hónap ala te nem rendezhetsz be egérfarmot?
− De …
− Na látod, hogy igazam van! − diadalmaskodo Pindurka
néni.
− Neked mindig igazad van, Pindur szívem. Szóval
mehetünk.
− Mi az hogy mehe ek… Alig váram, hogy induljatok.
Vilmos atya karon ragadta aput, és kimenekültek a szobából.
Mi Vilikével a sarokban egymást öklöztük . örömünkben.
− Tényleg elengeded őket? − kérdezte anyu Pindur nénit.
− Nézd, ha nem engedem őket, akkor is elmennek. Így
legalább azt hiszik, hogy én parancsolok a házban.
Nahát, hogy milyen ravasz ez a Pindur néni!
Az alig kétméteres icipici István anyukáját küldö ségileg
kerestük fel.
− Ha Vilmos atyával mentek, akkor elengedem Istvánt. (Hm,
úgy látszik nem ismeri eléggé Vilmos atyát.)
Mihályka mamája már nehezebb eset volt. A Mihályka
mamája ugyanis orvosnő és roppant határozo elvei vannak a
nevelésről meg a sportról, a táplálkozásról és általában
mindenről. Anikó néni ugyanis tudományosan neveli Mihálykát,
úgyhogy a sok vitamintól folyton nyüzsög. Egyszer még hetest is
kapo magaviseletből, mert verekede az óra ala . Mikor azzal
védekeze , hogy ő nem tehet róla, a vitaminoktól van az egész,
akkor az oszi még azt is mondta, hogy szemtelenkedik. Szóval
Mihálykát tudományosan nevelik. De Vilmos atya még Anikó
nénit is lehengerelte a táblázataival. Ő ugyanis a táblázatok
nagymestere. Most is kitereget Anikó néni elő egy hatalmas
táblázatot. Mindenféle kockák voltak rajta, meg görbék.
Különféle nagyságú pontok, csillagok meg nyilak, az a másfél
méter hosszú papíros olyan volt, mintha éppen most bújt volna
elő egy elektronikus számítógépből.
− Nézze, kedves Anikó … ez i a tervünk.
Anikó néni mongolvágású szemében érdeklődés villant.
− Nem egészen értem.
Márpedig neki olyan volt a természete, hogyha valami nem
volt elő e világos, azt azonnal meg akarta érteni. (Nem úgy mint
mi, akik nem értjük a fizikát,de nem is vagyunk kíváncsiak rá.)
− Nem érti? Pedig roppant egyszerű. Ez tudományos
nyaralás lesz − felelte Vilmos atya.
Anikó néni felnéze az abrakadabrával meg
krikszkrakszokkal telerajzolt papírlepedőből. A tudományt azt
nagyon tisztelte.
Vilmos atya magyarázni kezde :
− I ezen a táblázaton, amint láthatja, tudományosan
kiszámíto am, hogy a napsugár mennyiségétől függően mennyi
kalóriát kell fogyasztanunk, hogy szervezetünk háztartási
egyensúlya ne billenjen fel. Azt hiszem, ez teljesen világos!
− Teljesen!
Azt szeretem Vilmos atyában, hogy ilyen szövegeket tud
kivágni. Igazán nem akarok vele szemtelenkedni, mert Vilmos
atya csodaember , de azt hiszem, néha még ő maga is elhiszi amit
mond.
Csavaros ceruzája ide-oda röpködö a táblázat fölö .
− Tetszik látni: ez i , ez a sárga, ez a napsütés, ennek
függvénye… i ez a zöld, a kalóriafogyasztás. Ez a kék vonal i a
fürdőzési program. Ezek a háromszögek az alvást jelzik. A
csillagok a tisztálkodást, az elfogyaszto szappanmennyiség
alapján.
Ijedten összebújtunk Vilikével.
− Jézusmária… − su ogtam. − Vilmos atya azt akarja, hogy
mosakodjunk a tengeren? Hát nem elég, hogy fürdünk?
Vilike kacsinto .
− Bízz apámban.
 Ekkor már Anikó néni is bízo . A tudományos táblázat
egészen elbájolta őt.
− Hát így igen… Így már mehet.
Szegény Anikó néni, ha tudta volna, hogy ez a táblázat
tulajdonképpen… hogy is fejezzem ki magam? … egy olyan
általános táblázat volt. Ezt használta Vilmos atya valahányszor
be akarta bizonyítani, hogy ő tudományos ember. A házinyulak
nevelésénél ugyanez a táblázat szerepelt, és ezt használta a
méheknél is. Mikor mi költözködtünk, ezt a táblázatot muta a be
apunak, mint költözködési tervet, és apu meg is nyugodo tőle.
Mikor elhatározta, hogy három négyzetméteren szőlőt és salátát
termeszt, akkor ugyanezzel a tábláza al szédíte e meg Pindurka
nénit is, pedig ő alaposan ismeri a Vilmos atya trükkjeit. El is
hervadtak az összes palánták, csak a táblázat virult tovább, és
bizonyíto a Vilmos atya szövegeivel körítve azt, amit ő éppen be
akart beszélni az embereknek.
Ezek után most már tényleg a nyaralásunk leírása kellene
következzék, de úgy érzem még vallomással tartozom, azzal,
hogy tulajdonképpen miféle népek is vagyunk mi.
Tessék meghallgatni türelemmel.
 Egy príma osztály
Nem mintha a ól félnék, hogy valamelyik tanár − vagy
éppen az oszi, akinek pedig irtó éles a szimatja − el találja olvasni
ezeket a feljegyzéseimet, de meg akarom mondani, hogy én
tulajdonképpen szeretem az iskolát. A mi osztályunkban mindig
történik valami érdekes. Például a csirke-ügy.
Egy szép napon, vagyis hogy az igazat mondjam, egy csúf
napon így szólt a tanci:
− Gyerekek, jövő órára hozzátok föl a csirkecsontvázakat.
Azzal becsukta az osztálykönyvet és kiment. Mi meg csak
ültünk a padban, és nem mozdultunk. Egymásra néztünk:
− Neked van?
− Nekem? … Hogy volna!
Senkinek se volt. Pedig az oszi egy hónappal ezelő kiadta
házifeladatnak a csirkecsontváz elkészítését.
Másnap az egész osztályban, ahogy mondani szokás,
mindenki nagykanállal eve , vagyis csirkepecsenyét.
A csontokat összegyűjtö ük a tányérokról, szódás vízben
kifőztük, és nekilá unk a munkának.
Az ember ugyebár azt gondolna, hogy mi sem könnyebb,
mint egy csirkecsontvázat összeállítani. Tapasztalataim alapján
azt mondhatom, hogy mi sem nehezebb.
Az ember, azt gondolná, hogy a csirke egy egyszerű élőlény:
van egy feje, két lába, két szárnya meg a gerince és kész. De ezt
csak hiszi az ember. Egy ilyen csirkecsontváz annyi apró
mütyürkéből áll, hogy amikor megnéztem az asztalra kiteregete
dirib-darabokat, káprázni kezde a szemem. I van például ez a
kicsi vacak. Ennek olyan formája van, mint egy agyonrágo és
megkeményede rágóguminak. Ez például hová kerüljön? A
csirke nyakába vagy a lábába?
Megpróbáltam összerakni − nem ment. Aztán odajö
Krisztinka, mondta, hogy szamár vagyok és ügyetlen, és együ
kezdtük összerakni a csontvázat. Ezen egy kicsit összevesztünk,
mert ő a lábfej csontjait a csirke nyakába akarta beleilleszteni.
Erre odajö anyu, és ő is segíte . Anyu általában mindent
elintéz, de ezt még ő sem tudta. És egyszerre csak észreve ük,
hogy a csirkének már három lába van.
− Miért ne lehetne három lábú csirke? Az nagyon érdekes −
mondta Kriszti.
Erre bejö apu, összehajtoga a az újságját, és kijelente e:
− Micsoda társaság! Még egy nyomorult csirkecsontvázzal se
tudtok elbánni. Ejnye, ejnye… No, menjetek innen.
Vidáman és lelkesen láto neki a munkának, mint aki biztos
abban, hogy egyke őre elintézi. Mi körbeültük, és némán
csodáltuk. Ö azt mondta, hogy e ől le ideges, és kizárólag mi
vagyunk az okai, hogy kapkodni kezde , és a papiros az összes
kirako csirke csontokkal együ leese a földre és a csontok
szétgurultak. Mi mind a négyen a földön mászkáltunk, és
kerestük annak az átkozo csirkének az átkozo csontjait.
Ekkor már mi is dühösek voltunk. De még sokkal
dühösebbek le ünk akkor, amikor nekilá unk összeragasztani a
csontokat. Mert azok a nyomorult csontok semmiképpen sem
akartak ragadni.
− No persze − mondta apu −, enyvet kell főzni.
Főztünk. Az enyvfőzéstől olyan büdös le a lakás, hogy ki
kelle nyitni az összes ablakokat. De még e ől sem ragadtak
össze a csontok. Pedig mind a négyen nyolc kezünkkel
szoronga uk az összeilleszte csontokat, amik semmiképpen
sem akartak ragadni.
Aztán próbáltuk gumiarábikummal és lipinollal és
mindenféle más ragasztókkal. de a csirkecsontokon egyik se
fogo . Ekkor már ragadt minden, a párnák, a lámpák, a
szőnyegek,a cipőnk, a függöny, a székek. Csak a csirkecsontok,
azok nem ragadtak. Ekkor már borzasztóan idegesek voltunk. és
szidtuk a szegény ártatlan csirke, csontvázát, mintha ő tehetne
róla, hogy nem akar összeragadni.
Végül is apu káromkodo egy keveset és odament a
telefonhoz, hogy feltárcsázza Vilmos atyát.
 − Mondd, Vilmos atya, mivel lehet összeragasztani
csirkecsontokat?
− Jövök, Nagyfőnök!
Jö is… Hozo magával enyvet, lipinolt, gumiarábikumot,
szindetikont és még vagy hatféle más ragasztót. Tarto nekünk
egy röpke előadást a csirkecsontvázak preparálásáról. A régi
egyiptomiakkal kezdte. Azok szerinte szakértők voltak ebben,
beszélt a piramisokban talált csirkemúmiákról meg
mindenféléről, ami csak eszébe juto (és őneki folyton rengeteg
mindenféle jut az eszébe). Aztán mesélt egy darabig valami ősi
kínai ragasztószerekről, majd nekiláto kiválogatni a csontokat.
Persze, ő is összekeverte a lábfejet a szárnyával, és amikor
figyelmezte ük erre, akkor kijelente e, hogy készakarva cserélte,
össze, mert látni akarta, hogy mi észrevesszük-e. Különben is
ezek nem csirke csontjai, hanem házinyúlé.
Végül ő is ideges le , mert a csirkecsontok neki sem
ragadtak. Pedig közben arról tarto előadást, hogy az etruszkok
mivel ragaszto ák össze a csirkék csontjait.
Az ember el se hinné, hogy már az etruszk iskolás
gyermekeket is gyötörték a tanárok. (Lehet, hogy ezért halt ki az
etruszk nép. Persze ezt csak gondolom, nem tudom biztosan.)
Akkor én már nagyon álmos voltam, és elmentem lefeküdni. Az
egész asztal telisdeteli volt csirkecsontokkal. Mintha nem
egyetlen ártatlan pipit preparáltunk volna ki, hanem egy egész
farmra való csirke csontjait gyűjtö ük volna össze. Most már a
Vilmos atya bajusza, pipája és szemüvege is ragasztós volt.
Ő meg apu egyre hangosabban veszekedtek, hogy melyik
csontnak hol a helye. Aztán én lefeküdtem, és csak másnap
tudtam meg, hogy mikor már hangosan kiáltoztak, és anyu
könyörgö , hogy hallgassanak, mert felverik a házat, akkor apu
meg Vilmos atya összecsomagolták a csontokat és elmentek
Quintusz bácsihoz, aki valóságos természetrajztanár. Ez este
féltizenegykor történt.
− Drága barátaim − mosolygo fölényesen Quintusz bácsi −,
ezt nem így kell csinálni. Át kell fúrni a csontokat, aztán mintegy
gyöngysort vékony drótra fel kell fűzni szép sorjában. Apu és
Vilmos atya elragadtato an verege ék a Quintusz bácsi vállát.
− Hiába, öreg Quintusz, meglátszik, hogy hol a szakértelem.
Csak akkor hagyták abba a vállveregetést, amikor
kiderült,hogy Quintusz bácsinak nincsen vékony drótja. Vannak
neki csiszolt kőbalta meg lepkegyűjteménye meg moszatjai és
felfújható csónakja, de vékony drótja nincsen.
− Ha nincsen, akkor szerzünk! − harsogta Vilmos atya, aki
ekkor már nagyon mérges volt, és levágo a falról egy
villanydrótot és kibonto a.
Aztán fúrni kezdték a csontokat. Látszólag ez is roppant
egyszerű ügy; egészen addig, amíg hozzá nem fog az ember.
Aztán kiderül, hogy roppant nehéz. Apuék időnként belefúrtak a
saját hüvelykujjukba, de ezzel sem törődtek, mert ekkor már
nagyon sok teát i ak, és egész addig i ák a teát, amíg el nem
fogyo az az üveg rum, amit magukkal vi ek Quintusz bácsihoz.
Ekkor Vilmos atya már olyan jó hangulatban volt, hogy azt
mondta, igyák le a spirituszt az üvegekben elte gyíkokról. (De
ezt Quintusz bácsi nem engedte.)
Erre aztán gyorsan felfűzték a csontokat találomra úgy,
ahogy jö .
Közben énekelge ek egy kicsit, mert jókedvük kerekede , és
Vilmos atya kijelente e,hogy már egy cseppet sem haragszik a
csirkére.
Hajnali fél háromra elkészült a csontváz. Egy kicsit kajla volt
a nyaka, az egyik lába rövidebb a másiknál, mert apuék közben
elveszte ek néhány csontocskát, de azért mégiscsak megvolt a
csirke, úgy hogy lelkes kiáltozásokkal és hálálkodva búcsúztak el
Quintusztól.
Apu mesélte, hogy mikor az éjszakai ködben hazafelé jö ek
Vilmos atyával, összetalálkoztak egy részeggel. Amint meglá a
őket a csirkecsontvázzal, belekapaszkodo egy villanyfába és
sírni kezde .
Másnap felvi em a csontvázat az iskolába.
 Persze én voltam az egyetlen. A tanci lete e maga elé a tanári
asztalra, és hosszan-hosszan nézte.
− Érdekes − mondta aztán. − Mi ez?
− Csirkecsontváz − mondtam bizonytalanul. A tanci
láthatóan elcsodálkozo .
Azt hi em, törpe púposteve.
Ami azt illeti, valami igaza volt a tancinak, a csirkém tényleg
hasonlíto egy kicsit a tevére.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépe iskolánk
igazgatója kíséretében Quintusz bácsi, aki tanfelügyelő volt, és
ellenőriznie kelle az iskolánkban a természetrajzoktatást.
A tanci inte a szemével, hogy tűnjek el, és még egyet inte a
szemöldökével, ami − szerinte − azt jelente e, hogy tüntessem el
a púpostevét is. De én pucoltam, és elbújtam az icipici István
háta mögö . Erre a tanci a csontváz elé állt, hogy eltakarja. De az
igazgató bácsi már a háta mögé került, és mikor meglá a a
csontvázat, leve e a szemüvegét, és felte egy még erősebbet.
Egészen közel hajolt a csirkecsontvázhoz, és a mutatóujjával
megérinte e, mire a drótra fűzö csirke összerázkódo . Az
igazgató bácsi visszakapta az ujját.
− Nézze kolléga … milyen érdekes − fordult Quintuszhoz,
majd megkérdezte a tancit: − Őslénytannal foglalkoznak?
A tanci motyogo valamit, amit egyformán lehete nemnek
és igennek is érteni.
Quintusz bácsi közelebb lépe , odahajolt, mintha
elvörösödö volna, aztán körülnéze az osztályban. Akárhogy is
·bújtam az icipici István háta mögé, azonnal fölfedeze , és
megvillant a szemüvege.
− Csirkecsontváz… − mondta aztán az igazgató bácsi felé
fordulva. − Hm. Egészen jól sikerült, már úgy értem ahhoz
viszonyítva ugyebár …
Hogy mihez akarta viszonyítani, sosem derült ki, mert az
órájára pillanto , és kijelente e, hogy menjenek át egy másik
osztályba.
 Mi felálltunk, kimentek, mi leültünk, és a tanci is leroskadt.
Még mindig nem tudta levenni a szemét a csirkeszörnyetegről.
− Gyerekek … − mondta aztán halkan −, inkább ne
készítsétek el a csontvázakat, de ezt… ezt megőrzöm az iskola
múzeuma számára.
Hallgato egy darabig, inga a a fejét. Valószínűleg azon
töprenge miről ismerte fel a csirkét Quintusz bácsi.
Hiába a tudós, az tudós.
Így ért véget az osztályban a csirkecsontváz ragasztási
kampány. A dolgozatírásokig egészen kellemesen teltek a
napjaink. Persze még kellemesebb is lehete volna, ha nincsenek
feleltetések. Mert amint mondtam, a mi osztályunk egy príma
osztály. Csodásan szórakoznánk, ha nem kellene az órák ala
aránylag csöndben ülni és nem volnának dolgozatok meg
feleltetés.
Igazán i az ideje, hogy föltalálják a tanítás nélküli iskolát.
Annyi mindent föltaláltak már: rakétákat meg számítógépeket
meg a televíziót, csak éppen ezt az egyet ne lehetne feltalálni?
Pedig azt hiszem nagyon népszerű volna a tanulók körében.
Minden reggel bejönnénk az iskolába (nem nyolcra persze, mert
az túl korán van, hanem úgy fél tízre), és i töltenőnk az időnket
egészen délig. A tanárok lenn ülnének a tanáriban,
feketekávéznának, cigare áznának, beszélgetnének, mi meg az
osztályban csinálnánk a magunkét. Ők nem bántanának minket,
és mi sem zavarnók őket, s év végén kiadnák az ére ségi
bizonyítványt.
Minden óra közt tartanánk egy-egy harmincperces szünetet.
Mi fiúk fociznánk, a lányok meg összebújnának, su ognának
meg vihognának, mert ők ugye folyton vihognak. Mikor az
ember megkérdi tőlük, hogy most éppen min kacagnak, akkor
összenéznek. és még hangosabban kezdenek vihogni. Hiába,
ilyenek a lányok, nem lehet rajtuk segíteni.
Szóval egy ilyen iskolát kellene végre megszervezni. Van
füstnélküli lőpor, legyen végre tanulás nélküli iskola is. De
persze sohasem lesz. Legfeljebb ha Vilmos atya veszi kezébe a
szervezést. Mert ö még ezt is meg tudná csinálni. Sőt, még arról
is meggyőzné a szülőket, hogy ez a legnagyszerűbb módszer
arra, hogy mindent megtanuljunk. Úgy megmagyarázná, hogy a
szülők el is hinnék neki; és boldogan adnák a gyerekeket a
tanításmentes iskolába.
Sajnos semmi sem lesz ebből a gyönyörű álomból, mert
Vilmos atya mással foglalkozik. Mint azt már többször
említe em, a nyaralásunkat intézi. A szülőket lehengerelte, anyu
ellenállását megtörte, és most összehívo bennünket, a
“csőcseléket”, ahogy nevezte, vagyis hogy felsoroljam: a jó kis
Vilikét, a fiát (aki rémesen elvetemült), az icipici Istvánt (aki
majdnem kétméteres), a mindig mosolygó Mihálykát (aki tele
van pumpálva vitaminnal) meg engem Öcsit.
Vilmos atya leült az asztalfőre, és összekulcsolta a kezét:
− Vészesen közeledik a vakáció. No csak ne vigyorogjatok.
Az idei nyáron kijárjátok az élet iskoláját. Jösztök velem a
tengerre. Ne üvöltsetek banditák, úgyis hiába, nem süketülök
meg, va át dugtam a fülembe, mert előre tudtam, hogy
bömbölni fogtok. Majd akkor ordítsatok, amikor megérzitek
acélos kezem szorítását. Már úgy értem persze jelképesen.
Vagyis, vegyétek tudomásul, hogy nálunk vasfegyelem lesz.
Megérte étek?
− Meeg… − üvöltö ünk kórusban és nagyon lelkesen, mert
egy cseppet sem féltünk Vilmos atyától.
− Ez azt jelenti − folyta a Vilmos atya komor arckifejezéssel
−, hogy amikor felhúzom a bal szemöldökömet, akkor
haragszom, és abban a pillanatban eltűnjetek a szemem elől,
tűzrevaló csirkefogók… Most hová rohantok?
− De Vilmos atya − mondta az alig kétméteres icipici István −,
fel tetsze húzni a bal szemöldökét.
− Ez csak próbagyakorlat volt. Ha viszont a jobb
szemöldökömet rántom fel, ez azt jelenti, hogy fontos
parancsokat adok ki és álljon mindenki vigyázzba.
− Vilmos atya is a szemöldökével igazgatja a világot éppen
úgy, mint a villámokat szóró Zeusz − szólalt meg áhítatosan
Mihály, de olyan áhítatos volt a képe, hogy lefogadnám
akármibe, hogy tulajdonképpen szemtelenkede .
Vilmos atya azonban ezt nem ve e észre, és atyailag
megverege e a mindig mosolygó Mihályka vállát.
− Látom, megértjük egymást. Tehát bal szemöldök:
reszkessetek! Jobb szemöldök: vigyázz, parancsra kész!
Meg kell mondanom most utólag, hogy Vilmos atya egész
nyaralásunk ala egyetlenegyszer sem ránga a a szemöldökét,
illetve egyszer mégis, de azért, mert homok került a szemébe.
− Tehát vasfegyelem, − folyta a előadását Vilmos atya −, ez
lesz minálunk, és aki nem engedelmeskedik …
− azt belefojtjuk a tengerbe − ko yanto a közbe Vilike.
− Kikötjük egy cölöphöz a partra, hogy süljön pirosra −
vérszomjaskodo István.
− Nem, nem … − rázta a fejét Vilmos atya. − Az naponta
megold tizenöt számtanpéldát.
Elsápadtunk. Csak most lá uk, hogy Vilmos atyával nem
lehet kukoricázni.
Számtanpéldát a nyaralás ala egyet sem oldo unk meg,
vagy azért mert hátborzongatóan jók voltunk, vagy azért, mert
Vilmos atya erről is megfeledkeze éppen úgy, mint a
szemöldökrángatásról. De ez nem is csoda, hiszen rengeteg
dolga volta beszerzés megszervezésével. Pedig minden a
legegyszerűbben indult.
− Az élet iskoláját járjátok ki fiaim. Semmit sem viszünk
magunkkal.
− De Vilmos atya! − szörnyülködö Anikó néni, aki szintén
megjelent a tanácskozáson.
− Fogkefe a mellényzsebben! Ez lesz a jelszavunk.
− De azt nem lehet.
− Egy ilyen harcedze bandának, mint a miénk, mindent
lehet. Igaz, fiúk?
− Igaz! − zúgtuk rá lelkesen.
− Egyetlen fogkefével átvágjuk magunkat az országon. Nem,
kedves hölgyeim, mi nem fogunk hatalmas kofferekkel és
dagadó hátizsákok ala izzadni Kolozsvártól Konstancáig.
− Úgy van! − bömbölte a kórus.
− Zsebre dugo kézzel, fütyörészve sétálgatunk. A jelszó…
− Fogkefe a mellényzsebben! − vágtuk rá.
− A harisnyánkat kimossuk, különben is mezítláb járunk
egész idő ala . Nemzeti viseletünk a fürdőnadrág lesz, mindenki
hoz egy zsebkendőt, törülköző… nem, az nem kell, a
napsütésben szárítkozunk.
− Szappan? − kérdezte anyu.
− Majd o veszünk… − felelte Vilmos atya, és közben
biztatóan felénk kacsinto . (Vagy csak ideiglenesen rángatózo a
szeme?) Mi mindenesetre úgy érte ük, hogy nem kell félni,
mosakodás nem lesz.
− És az ennivaló? Azt nem visznek magukkal? Avagy a
fogkeféjüket fogják megenni?
Ezt persze anyu kérdezte, akinek borzasztóan erős érzéke
van a gyakorlati dolgok iránt.
− Enni… ennivaló?…
Vilmos atya mintha zavarba jö volna, mert ő ahogy apu
szokta mondani, mindenre gondol, csak a legfontosabb dolgokra
nem. De máris magához tért a váratlan támadástól.
− Ennivalót azt persze viszünk. De ez olyan természetes,
hogy meg sem említe em.
− De ha ennivalót visznek, akkor nem fütyörészhetnek zsebre
dugo kézzel − akadékoskodo anyu.
− Ez ugyebár amolyan költői kifejezése lelki
gondtalanságunknak. Természetesen viszünk egy hátizsákot.
Egy kicsi hátizsákot. Majd felváltva cipeljük.
− Kis hátizsák? − bámult rá Vilmos atyára Pindur néni. − Ezt
te komolyan mondod, atyus? Ennek a csőcseléknek akarsz te egy
kis hátizsákban elegendő elemózsiát csomagolni? Talán
mondanád inkább, hogy kibérelsz egy külön tehervagont, és
abban szállítjátok az ennivalót. Mert ahogy én az ő étvágyukat
ismerem …
 − No jó, jó, Pindurkám… hát akkor, rendben van … viszünk
egy nagy hátizsákot.
− Ke őt! − szóltam közbe, mert arra gondoltam, hogy milyen
hosszú az út Kolozsvártól Konstancáig − s az ember a vonaton
állandóan megéhezik. Én legalábbis egyfolytában éhes vagyok.
− Én nem − mosolygo ártatlanul Mihályka −, én sohasem
vagyok éhes, de amikor meglátom az ételt, rögtön kedvem
támad, hogy megkóstoljam. Csipegetni kezdek.
− … és addig csipegetsz, amíg egy morzsányi étel sem marad
− folyta a a jó kis Vilike. − Tudjuk. Olyan étvágyad van, mint egy
madárnak.
− Igen, mint egy keselyűnek − sütö e el az ócska viccet
István. De a jó vicc akkor is jó, ha ócska. Nagyot neve ünk tehát
keselyű Mihályon, és nyomban elhatároztuk, hogy nem két,
hanem három hátizsák ennivalót viszünk.
Utólag kiderült, hogy ez nagyon okos elhatározás volt, mert
így útközben csak Bukarestben kelle két veknit, egy tábla vajat
és sajtot vásárolnunk. Meg öt tábla csokoládét persze.
Miután a három hátizsákban megállapodtunk, lassan-
lassacskán tovább omladozo Vilmos atya gyönyörű terve a
fogkefés utazásról. Az icipici István ugyanis születésnapjára
kapo egy felfújható gumiágyat.
Persze azonnal felfújtuk illetve felfújási versenyt rendeztünk,
hogy ki fújja fel hamarább. Vilike a nagy erőlködéstől, hogy ő
nyerje meg a versenyt, olyan bíborlila le , mint az alkonyat. Meg
is nyerte, de utána egy félóráig pihege , mint egy eltaposo
kecskebéka, és mi közben vízzel fröcsköltük. De végül mégis
magához tért, mert nagyon szívós a természete, csak még egy
órán át kancsalíto az erőlködéstől.
Ekkor bejö a szobába Bogárka (ez a jó kis Vilike nénje), és
kijelente e, hogy egytől egyig őrültek vagyunk és olyan
közveszélyesek, hogy mindegyikünkre táblát kellene szerelni,
mint a magasfeszültségű vezetékre, hogy
VIGYÁZAT, ÉLETVESZÉLY!!!
 De aztán szerencsére elment, és mi tovább szórakoztunk a
felfújt gumimatraccal. Fejest ugráltunk reá (mintha víz volna)
először a székről, aztán az asztalról, és már éppen azon
gondolkoztunk, hogy a szekrény tetejéről ugráljunk. mert ekkor
a matrac már a tenger hullámait képviselte a játékban.
…ekkor, éppen az icipici István ugro − és nagyot koppant a
padlón. Ugyanis az alig kétméteres Istvánka a maga hetven
kilójával szétpukkaszto a a matracot. O hevert a földön véget
nem érő kezével és lábával, és most már őt kelle vízzel
fröcskölni és nem a jó kis Vilikét. Szerencsére ő is magához tért,
mert neki is nagyon szívós a természete, és nem is kancsalíto ,
csak egy nagy kékespiros búb maradt a feje tetején. De ezt alig
lehete észrevenni, mert eltakarta a haja. Ekkor már lá uk, hogy
milyen remekül lehet szórakozni a felfújható gumimatraccal és
elkezdtünk odahaza kunyerálni meg siránkozni, hogy nekünk is
kell a nyaraláshoz gumimatrac.
− Nincs pénz, különben sincs benne a költségvetésünkben −
felelte komoran apu. De ő mindig mindenre ezt feleli. Egyébként
nem az volt a fontos, amit ő mond, hanem amit anyu.
Tehát anyu felé fordultam, és úgy néztem reá, mint egy boci.
Mert én úgy is tudok nézni, ha nagyon erőlködöm, és nincsenek
a közelben Mihályka meg icipici István, mert ők azonnal röhögni
kezdenek, amikor én ártatlankodom. De most csak mi hárman
voltunk, apu (aki ebben az ügyben nem számít, mert őneki csak a
pénzt kell adnia), anyu, akitől a döntés függö , meg én.
− Hallod, Öcsikém, mit mond apu. Nincs pénzünk − mondta
szelíden anyu.
− Tudom, édesanyám. Nem is mondom, hogy vegyünk
felfújható matracot, csak szere em volna, hogy ti nyugodtak
legyetek.
− Azért szeretnél gumimatracot, hogy mi nyugodtak
legyünk. Ó, a nagy lélek … − mondta gúnyosan apu.
− Nem értelek egészen − szólt közbe anyu szemrehányó
pillantást vetve apura, hogy miért gúnyolódik egy olyan
érzékeny lelkű kisfiúval, mint én. − Miért lennénk mi
nyugodtabbak, ha neked gumimatracod volna?
− Azért édesanyám − feleltem annyira szelíden, amennyire
csak kitelt tőlem −, mert ha volna gumimatracom, akkor ha vízbe
mennék, mindig belekapaszkodnék a gumimatracba. Az
fenntartana a víz felszínén, mint egy mentőöv, és semmiképpen
nem fulladhatnék bele a tengerbe.
Persze tudom én jól, hogy borzasztó nagy arcátlanság, mikor
egy gyermek szülei legszentebb érzelmeire hivatkozik. De olyan
nagyon szere em volna azt a matracot.
Anyu csak egyetlen villámszerű pillantást vete apu felé, de
az aztán úgy szikrázo , hogy egy félméteres ólomlemezt is
keresztülütö volna.
− Vedd a kabátodat! − mondta aztán határozo hangon
apunak −, és elmentek megveszitek a gumimatracot.
Persze Vilike és Mihályka is kisírták a gumiágyat. Majd
éppen ők nem sírják ki. Sőt, Vilmos atya rögtön ke őt vásárolt,
Pindur néni kétségbeesésére.
− Miért? − védekeze az atya. − Csak Vilikének szabad
játszani, nekem nem?
Szóval a “fogkefe-jelszó” egyre halkult, most már három
hátizsák mellé volt öt felfújható gumimatracunk is.
Aztán kiderült, hogy Mihálykának feltétlenül el kell hoznia a
táskarádióját.
− Világos! − döntö Vilmos atya. − Táskarádió nélkül nincs
élet. Ha nincs táskarádiónk, mivel bosszantjuk halálra a
szomszédjainkat? Elvégre reggeltől éjfélig mi sem bírjuk az
üvöltözést és kurjongatást. Elfáradunk, berekedünk, és az ugye
mégsem lehetséges, hogy elcsendesedjék a tengerpart. Olyankor,
mikor már nem bírjuk szusszal, bekapcsoljuk a táskarádiót. Teljes
hangerővel persze. Elűzzük a szomszédokat. S mikor
elmenekültek, akkor kikapcsoljuk a készüléket.
− Nem kell kikapcsolni − szólt közbe Istvánka. − A Mihályka
készüléke saját magától is elhallgat. Ez olyan táskarádió, amely
csak akkor szól, amikor akar.
 − És mikor akar? − érdeklődö Vilmos atya.
− Soha.
− Nem igaz! Tegnap is szólt − védte a rádióját Mihályka, és
most kivételesen nem mosolygo .
− Azt a tegnapot ne emlegesd.
− Azt ne is…
A Mihályka rádiója mia kapo szekundát fizikából az
osztály. Pedig az óra igazán úgy kezdődö , hogy csupa
vidámság és napsütés lesz. A fizikatanci jókedvűen jö be az
osztályba. Ki sem nyito a a katalógust, hanem bejelente e, hogy
új leckét veszünk. Erre mi mindnyájan meg… nyugodtunk. A
tanci éppen valami képleteket írt a táblára, és mi szép csendben
másoltuk a füzetbe. Olyan csönd volt, hogy a Cinó öreg
karórájának a tiktakját is meg lehete hallani. Ekkor robbant a
bomba. Illetve nem is bomba volt, hanem a rádió. Mihályka
rádiója szólalt meg bömbölve.
A tanci kezében megállt a kréta, nekünk pedig a
szívverésünk állt meg.
Megőrült ez a Mihály?
A rádió azt bömbölte, hogy “Sárika egy kicsikét butácska”.
De olyan elvetemede pincehangon, hogy a tanci kezében
ke étört a kréta.
− Mi ez?
− Tá… táskarádió − állt fel haloványan Mihály, mert eszébe
juto , hogy a fizikatancit Saroltának hívják.
− Hogy merted megindítani?
− Én nem… tanárnő kérem…
− Magától szólalt meg?
− Magától. Bizonyisten… − Szegény Mihály majdnem sírt.
− Hallga asd el!
− Igenis.
Mihályka idegesen nyomkodni meg csavarni kezdte a
készüléket, de ebben a pillanatban a rádióban vagy valamiféle
gonosz lélek lakozo , vagy pedig ha elvetjük ezt a lehetőséget,
akkor azt kell feltételeznünk, hogy a készülék félreérte e a
csavargatást, és azt képzelte, hogy Mihály nincs megelégedve a
zenebonával. Tehát rákapcsolt. Ha eddig zenge , akkor most már
harsogo .
A tanci begerjedt.
− Zárd le azonnal!
De a rádió addigra már megvadult. Nyilván úgy képzelte,
azt várják tő1e, vágja ki a rezet, és minél dühösebben nyomoga a
Mihály a gombokat, annál nagyobb lármát csapo . Most
egyszerre két állomás szólt. A dzsesszzenekar tovább bömbölte,
hogy “Sárika egy kicsikét butácska”, és ugyanakkor egy
katonazenekar is szólt, mindenféle üstdobok és cintányérok s
mély hangon recsegő öblös rézfúvók.
Igazán borzasztó volt. Mihály úgy harcolt azzal az átkozo
táskarádióval, mint Szent György lovag a sárkánnyal. Közben a
tanci le egyre sárkányabb. Nem tudom: a Sárikától vagy a
cintányéroktól? Ismét rákiabált Mihályra, de már nem lehete
megérteni mit.
Én réges-rég ismerem Mihálykának a táskarádióját. Tényleg
a legritkább esetben szoko megszólalni, akkor is csak
cérnavékony hangon, s mindenféle sercegések és recsegések közt
susog. Muzsikát a legritkább esetben lehet rajta hallani.
Mihály később becsületszavát adta, hogy hozzá sem ért a
készülékhez. Azért hozta csak magával az iskolába, hogy órák
után beadja a javítóba, mert a készülék már hetek óta nem is
sercege .
− Lehet, hogy véletlenül meglöktem a térdemmel, de máskor
ököllel serkenthe em, kalapáccsal ütögethe em, sró úzóval
csavargatha am, akkor se nyikkant meg.
Most aztán egyszerre mindent bepótolt. Mihályka fő rák
képpel és izzadva birkózo az elhallgatni nem akaró rádióval.
“Sárika egy kicsikét butácska … ” Legalább ezt az átkozo
slágert hagyná abba.
Borzasztó volt. Mihály már a pad széléhez ütöge e. Erre
megszólalt rádióban egy férfi és egy női hang a Sárika meg a
cintányér mellé. Valami színdarab lehete , mert irtózatosan
veszekedtek azt hiszem olaszul.
Mihály végül odacsapta a földhöz, mire a rádió reccsent
egyet a veszekedés meg a cintányér elhallgato , viszont annál
diadalmasabban zenge a nóta a butácska Sárikáról.
Sárika tanci nem szólt semmit, de a szemében olyan fény
lobogo , hogy valamennyien lekushadtunk .a padra. Úgy is
mondhatnám, hogy jeges szél süvíte az osztály fölö .
Mihály odarúgo a rádióhoz, az nyekerge még egy Sárikát,
aztán elhallgato .
Valamennyien a padok közt heverő szörnyetegre néztünk.
Mit lehessen tudni… De nem, megdöglö . Nem szólalt meg
újból.
Bezzeg megszólalt a tanci. Méghozzá vészjósló
nyugalommal:
− E kellemes zenei betét után halljuk a mai leckét.
Ami ezután következe , arra csak akkor szoktam
visszaemlékezni, amikor túl sok túrósgaluskát vacsorázom, és
hörögve felébredek a lidércnyomástól, hogy Sárika tanci feleltet.
A mohácsi vész az semmi ahhoz a vérengzéshez képest, ami
aznap fizikából végbement. Csak úgy süvíte ek a szekundák.
Óra után meg akartuk verni Mihályt, de ő könnyekkel a
szemében becsületszavára megesküdö , hogy hozzá se nyúlt a
rádióhoz.
Ezt a híres táskarádiót akarta magával hozni Mihályka.
− Jöhet! Legfeljebb elriasztjuk vele a cápákat −, mondta
Vilmos atya, miután végighallga a a rádió rémtörténetét.
− Ha Mihály hozza a táskarádiót, akkor én hozom a
gitáromat − szóltam én.
− Nagyszerű! − csapta össze a kezét Vilmos atya. − Te tudsz
gitározni?
− Tulajdonképpen még nem tudok, mert idehaza nem
engednek gyakorolni. Apu azonnal ideges lesz, amikor
előveszem a szekrényből (nem őt, hanem a gitárt), és kijelenti, ő
nem bánja ha gyakorolok, nagyon helyes, csak játsszam, de ne
most, mert neki ma nagyon megerőltető napja volt.
Szóval sohasem lehet gyakorolni, mert apunak folyton nehéz
napjai vannak.
Fölmentem a padlásra, hogy o gyakoroljak, de nem tudom
miért alig csaptam bele a húrokba a környékről mind odagyűltek
a macskák.
Rájuk kiálto am:
− Sicc! Kacc innen! − De a macskák nem mozdultak, hanem
leguggoltak körbe. Én ültem a gerendán, a macskák körülö em, s
csak egyet, pendíte em a gitáron, máris éktelenül nyávogni
kezdtek.
Kriszti szerint zenei képességgel megáldo kandúrok voltak,
és nekik is megerőltető napjuk volt, mint apunak, és az ő idegeik
is teljesen tönkrementek.
− De ha nem mentek tönkre eddig, akkor most mennek,
amikor te gitározol.
Annyi biztos, hogy a macskák állandó ügyeletet tarto ak a
padláson, és valahányszor föllopóztam, hogy gyakoroljak egy
kicsit, máris megjelent legalább egy tucat macska, és folyton
belenyivákoltak, a játékomba.
Az icipici István, akinek rengeteg esze van, azt mondta, hogy
szervezzünk macskazenekart.
Na hát ezt az én híres gitáromat is magunkkal visszük a
tengerre. Ha már cipelünk három hátizsákot, öt felcsavart
gumimatracot, táskarádiót, akkor miért ne vihetnénk gitárt is?
Nem is volt kifogása senkinek sem.
− Elvégre macskák akadnak a tengerparton is − jegyezte meg
Kriszti, és úgy képzelte, hogy most nagyon szellemes.
Én azonban megvetően hallga am. Csak nem fogok
vitatkozni egy leánnyal?
 Bika a bácsi palotája
Vilmos atya gyönyörű terve, hogy egyetlen fogkefével a
mellényzsebben végig fütyörésszük az országot, tehát
összeomlo . De ő maga, mármint Vilmos atya, nem omlo össze.
Figyelmeztetően magasba görbíte e mutatóujját:
− Látjátok gyermekeim… megmondtam, hogy kijárjátok
velem az élet iskoláját. Rózsaszínű terveket sző ünk a fogkeféről,
s lám verejtékezve, szuszogva cipeljük az élet terheit.
Iszonyú meleg volt, mire megérkeztünk, és rögtön e ünk
egy-egy nagy fagyit. Utána megállapíto uk, hogy a tenger még
megvan, ugyanúgy hullámzik, mint tavaly, a sirályok is a régiek
és a hajók is úgy füstölögnek a kikötőben, mint tavaly és
tavalyelő . E ől megnyugodtunk, és e ünk még egy-egy fagyit.
Aztán felültünk az autóbuszra, hogy kimenjünk a halászfaluba,
ahol lakni fogunk. Útközben az autóbuszon nem történt semmi
különös, csak sajnos az emberek nem szeretik a szépet.
Például a zenét.
Ezt onnan tudom, hogy amikor elkezdtem gitározni és
énekelni, mert jókedvem kerekede a tengertől meg a rengeteg
virágtól, a napsütéstől, a gyönyörű villáktól meg a ól, hogy i a
tengerparton minden öt lépésre van egy fagylaltozó, szóval
amikor énekelni kezdtem, akkor egyszerre csak a sofőr bácsi
fékeze , és azt mondta, hogy amikor ilyen rémes zörejeket hall,
nem tud vezetni. Mert − azt mondta − mindig azt gondolja, hogy
valami el van romolva a motorban, és ilyenkor ideges lesz, és aki
ideges az nem tud vezetni.
Eleinte nem tudtam mire érti, de aztán az utasok és főleg
icipici István meg Vilike megmagyarázták, hogy az én
gitározásomat nevezte zörejnek. Mondtam, hogy a macskáknak
nagyon tetszik az én gitározásom, de a sofőr bácsi azt felelte; ő
nem kandúr és vagy elteszem a gitárt, vagy szálljak le azonnal.
Így aztán kénytelen voltam abbahagyni a muzsikálást.
 Vilmos atya elöl ült, és megbeszélte a kalauzzal, hol kell
nekünk leszállni, hogy eljussunk a halászfaluba.
− I vágjanak keresztül a barackültetvény melle , egyenesen
mindig csak előre, míg eljutnak a faluba.
Mi leszálltunk és az autóbusz elindult. Mi utána szaladtunk
és üvöltö ünk és a kezünkkel hadonásztunk, ugyanis odafent
felejte ük a gitáromat. A sofőr bácsi mászo hátra az utasok
lábán keresztül és leadta nekünk a gitárt. Még azt is mondta,
hogyha észreveszi személyesen hozta volna el, mert ha meglátja
ezt a gitárt, idegességében rögtön remegni kezd a keze.
Aztán elindultunk a barackültetvény melle , és Vilmos atya
már a második percben ado egy óriási pofont a jó kis Vilikének,
mert a drótkerítésről kelle őt leszedni.
− Barackot akarok enni! − üvöltö e a jó kis Vilike.
− Majd veszünk a gyümölcsüzletben.
− De én ezt a barackot akarom − bömbölt tovább Vilike.
− Ezt nem lehet. Egyrészt mert ez lopás lenne, és lopni bűn,
másrészt mert még teljesen zöld, és megfájdulna tőle a hasad.
Utánam, csőcselék! Énekeljünk! − indítványozta Vilmos atya.
Rögtön ajánlo am, hogy gitározni fogok.
Ő azonban azt felelte, inkább vigyem a hátizsákot.
− Ha mindenáron gitározni akarsz − mondta Istvánka −,
akkor majd leszerződtetünk a gyümölcsösbe madárijesztőnek. Te
gitározol és a madarak rémülten elrepülnek.
Ezt csak azért írtam le, hogy lássák, gyakran még az ember
legjobb barátai is milyen igazságtalanok. Én örömet akartam
szerezni meg művészi élvezetet, s ők csúfolkodtak velem.
Végül nem volt más választásom, fölve em a hátizsákot,
(persze a legnehezebbet hagyták nekem), és elindultam a többiek
nyomában.
Irtózatosan meleg volt. Először levete ük az inget, aztán a
szandált. Hátizsákkal megrakodva, fejünkön a Konstancán
vásárolt szalmakalappal végre bevonultunk a faluba, hogy
megkeressük Bika bácsit, az öreg halászt.
 Meg is találtuk elég hamar. Messziről látszo , hogy Bika
bácsi csuda remek ember. Ezt már a házáról lehete tudni.
Nagyon szeretném leírni, hogy milyen az a ház, de nem tudom,
sikerül-e. Tessék elképzelni, hogy egyszer réges-régen valaki,
biztosan még a Bika bácsi nagypapája, aki szintén halász volt,
levert egy cölöpöt. Jó nagyot, vastagot, görcsöset. Aztán gondolt
egyet, nádból meg fűzfavesszőből sövénykerítést font köréje, és
odabenn tarto a a kecskéit meg a tyúkjait. Aztán megint
valamivel később, úgy tíz-húsz év múlva valakinek − a
legöregebb Bika bácsi fiának, a mostani Bika bácsi papájának
eszébe juto , hogy abból a karámból házat is lehetne építeni.
Kiterelge e tehát a kecskéket meg a tyúkokat, kitapaszto a
ügyesen, ledöngölte a padlót agyaggal és a tetejét befedte náddal.
Vágo reá egy gyönyörű kis ablakot, és készen volt a ház.
Aztán később, mikor megszülete a kisfia, a mostani Bika
bácsi és még nyolc testvére, a többi kis Bika, akkor persze
szűknek bizonyult a ház. Szerze tehát valahonnan bádogot és
építe melléje egy kalyibát, aztán meg uszadék fából meg mit
tudom miből még egy szobát. Ez olyan hosszú és keskeny volt,
mint egy kolbász. Annak a végébe kerekíte még egy szobát, és
abban laktak és nő ek fel a kis Bikák, amíg szerteszét széledtek
az országban, és nem maradt i hon csak az a Bika bácsi, akihez
mi jö ünk lakni.
Közben azonban ez a Bika bácsi, mivel nem volt semmi féle
fantáziája, építe magának egy egészen közönséges és unalmas
házat, rendes cseréptetővel meg üvegablakokkal, rádióval meg
az összes unalmas vacakokkal. A vesszőből font meg bádogból
kalapált gyönyörű régi ház a kolbászformájú szobával üresen
maradt. Illetve Bika bácsi visszatelepíte e a kecskéket meg a
tyúkokat. Ugyanazoknak a kecskéknek és tyúkoknak az ük-
ükunokáit, akik már laktak i egyszer. Mindez teljesen rendben
volt egészen addig, amíg el nem jö ek a mi tengerpartunkra is a
külföldiek. Akkor még nem épültek fel az óriási szállodák,
vendéglők és fagylaltozók.
 A külföldiek, akkora autókban mint egy-egy fürdőszoba,
végigszáguldo ak a tengerparton és mindenféle érdekességeket
kerestek. Így akadt rá valaki a Bika bácsi csodálatos kecskeóljára
is. Rögtön lefényképezte Bika bácsival, aki büszkén odaállt eléje.
Másnap aztán az az autós visszajö négy más autóssal, és
azok is fényképeztek, sőt még filmet is készíte ek, és mindenféle
bolondságot kérdeztek Bika bácsitól.
Azontúl mindennap jö nyolc-tíz autós, de később gyalog is
jö ek, és mindenki álmélkodo és csodálkozo , hogy milyen
érdekes régi ház.
Egészen addig mondták, amíg Bika bácsi is elhi e, és
kikerge e a csirkéket meg a kecskéket, éppen úgy, mint a
nagypapája csinálta, és betapaszto a és lemeszelte a falakat, és
ledöngölte a padlót. Az idegenek bemásztak a hosszú, alacsony
folyosón keresztül és mondták, hogy fantasztikus, és borravalót
adtak Bika bácsinak, hogy megnézhe ék az épületet. Még
hálálkodtak is, és azt mondták, ez volt a legcsodálatosabb
élményük.
Azontúl Bika bácsi kiadta az ócska kecskeólat a
fürdővendégeknek, méghozzá dupla áron, mint az új házat. És a
fürdővendégek irtó boldogok voltak, hogy ilyen házban
lakha ak.
− Ez kérem egy ősi halásztanya. Az egyetlen az egész
tengerparton − magyarázta a vendégeknek Bika bácsi és
megmuta a, hogy ez le van írva egy könyvben is.
Addigra ugyanis már nála járt egy fiatal tudós, fényképeze
és lerajzolta Bika bácsi kolbász formájú házát, és tényleg írt róla
egy könyvet, még Bika bácsinak is küldö belőle egy példányt.
Abban a könyvben valóban azt írta, hogy a Bika bácsi kecskeólja
az ősi halászépítkezés jellegzetes és utolsó megmaradt emléke.
Vilmos atya már tavaly is i lako Vilikével, és olyan
re enetesen összebarátkozták Bika bácsival, hogy őneki féláron
adta ki a házát.
− Tetszik tudni Vilmos úrral annyi minden történik i három
hét ala , hogy az egész hosszú télen át mind erről beszélgetünk
Bika nénivel. Ezért adom ilyen olcsón.
− No, akkor az idén éppenséggel lesz miről beszélniük. Úgy
nézze meg ezeket a gyerekeket, hogy versenyvizsga alapján
váloga am össze őket. Ezek Kolozsvár legelvetemültebb
gazfickói.
Bika bácsi mindegyikünknek ado két barackot (egy valódit
a kezünkbe s egy másikat az öklével a fejünkre), és azt mondta:
látszik rajtunk, hogy helyes, jól nevelt kisfiúk vagyunk, és ő
egyáltalán nem ijed meg tőlünk.
Vilmos atya szerint Bika bácsi fiatalkorában cápavadász volt,
úgyhogy ő semmitől se fél.
Mert mint mondo am, Bika bácsi halász. Vagyis már csak
volt halász, mert öreg. Hosszú fehér szakálla van és olyan
gyönyörű repedeze bőrű halászcsizmája, amit már biztosan a
nagypapája, a legöregebb Bika bácsi is viselt. A csizmából olyan
halszag árad, hogy harapni lehet.
− Befelé! − vezényelte Vilmos atya, és mi begyömöszöltük a
csodálatos halásztanyára a kolbász formájú folyosón keresztül a
felfújható matracokat, a gitárt, a táskarádiót és a
szalmakalapokat. Amíg másztunk befelé, egy kicsit recsege -
ropogo az épület, a nádtető is megmozdult, amikor, az alig
kétméteres icipici István felállt, és beleverte a fejét. Odakint Bika
bácsi elkezde káromkodni, hogy tönkretesszük a házát.
Gyönyörűen káromkodo . Azt is mondta, hogy látja, most az
egyszer Vilmos úr nem tréfált vele, és tényleg elvetemültek
vagyunk. Pedig akkor még semmit sem csináltunk, csak a jó kis
Vilike kezde gödröt ásni az agyagpadlóba. Azt mondta, hogy
alagutat ásunk, és úgy fogunk kijárni, mint ahogy régen a
börtönökből szöktek ki a rabok.
− Csuda érdekes lesz, amikor átkúszunk a föld ala i
folyosón, és egyszerre csak felbukkanunk a Bika bácsi háta
mögö .
− Ássunk föld ala i folyosót egészen a tengerig − mondtam
én.
 Mind nagyon lelkesek voltunk, és azonnal ásni kezdtünk, de
sajnos ekkor bemászo Vilmos atya, és szelíden kijelente e, hogy
szétveri a fejünket. Ezt ugyan mi nem hi ük el neki, de azért az
alagutat sajnos be kelle tömni.
Hiába a felnő ek néha olyan furcsák az ilyesmiben. Még
Vilmos atya is, pedig úgy bíztunk benne.
Később mégis megvigasztalódtunk, mert az atyus azt
mondta, hogy lemegyünk a tengerre fürdeni. Erre mind
ordítozni kezdtünk, kimásztunk az udvarra, és fölfújtuk a
gumimatracokat. Aztán a fejünkre raktuk, és libasorban − elöl
Vilmos atyával − elindultunk a tenger felé.
A tenger, mint az közismert, főleg sós vízből áll, de csak
beljebb, mert a part közelében fürdőzők, gumimatracok,
kiflivégek, fehérpö yös piros labdák meg moszat és sziklák
alkotják a tengert és főleg rengeteg bőgő kisgyerek. Található
ezenkívül eldobo papír is elég szép számban.
De azért ha az ember nagyon igyekszik, találhat annyi helyet,
hogy vízre bocsáthassa a gumimatracát. Mi is ezt te ük és
nemsokára mind a négyen a hullámok fölö lebegtünk, vagyis
lovagoltunk a matracunkon, és így kiabáltunk:
− Vilmos atya… Vilmos atya… tessék bejönni a vízbe.
Vilmos atya bedugta nagylábujját a tengerbe, összerázkódo ,
majd azt felelte, hogy ő álmos. Bérelt magának egy nagy csíkos
ernyőt, és befeküdt alája aludni.
Mi viszont azonnal óriási tengeri csatát rendeztünk, és
nagyszerűen szórakoztunk. Azzal kezdtük, hogy lelöktük a
matracáról Vilikét. Gyönyörűség volt nézni, hogy prüszkölt, és
milyen mérges. Aztán megtámadtuk az icipici Istvánt is, de ez
már nehezebben ment, mert Istvánka végtelenül hosszú lábával
és karjával belekapaszkodo a gumimatracába, átölelte, mint
anya búcsúzó gyermekét. De minket se a gólya költö .
Megfogtuk és felfordíto uk matracostul, úgyhogy az icipici
István került alól, vagyis a vízbe. Kis idő múlva felbukkant,
fújtatva, mint egy fóka. Még furcsa arcot is vágo , mint aki
megsértődik amia , hogy nevetünk rajta. Sajnos az emberek nem
nagyon értik a tréfát. Mihályka például valóságos dührohamot
kapo , mikor hárman három felől körülfogtuk a matracát és
addig rugdaltuk meg taszigáltuk, amíg lefordult róla, és annyi
vizet ivo , hogy a tenger szintje legalább egy félujjnyival leapadt.
Mi valósággal görcsöt kaptunk a kacagástól, egyedül Mihályka
nem nevete , hanem olyasmit morgo az orra ala , amit nem
ismételek meg, mert tudom, hogy ezeket a feljegyzéseimet
jólnevelt kislányok és kisfiúk fogják olvasni.
Remekül mula unk egészen addig, amíg a fiúk ostoba
módon bele nem fordíto ak engem is a tengerbe.
Tisztességtelenül viselkedtek, mert egyszerre támadtak mind a
hárman, és kihúzták alólam a matracomat. Nagyot kiálto am, a
szájam megtelt tengervízzel, a szememet csípte a sós lé, és azt
hiszem lenyeltem egy tengeri csillagot is. Úgy éreztem, mintha az
egész Fekete-tenger a mellemre zuhant volna, örvény ragadna
meg és eszevesze en körbeforgatna, hogy lehúzzon örökre a
mélybe. De azért nem hagytam magam, verekedtem az
életemért, és sikerült is a felszínre vergődnöm. A többiek körbe
úsztak a matracukkal, és valósággal fetrengtek a kacagástól.
Igazán nem tudom, mi a mulatságos abban, ha egy jó barátunkat
erőnek erejével bele akarjuk fullasztani a tengerbe. Az ilyen
durva tréfák, a más kárán való mulatozás a huligánokra jellemző.
Ezt meg is mondtam a fiúknak, de ők egy cseppet sem ve ék
lelkükre a szemrehányásaimat, hanem minél hangosabban
dorgáltam őket, annál nagyobbakat neve ek. Icipici István még
görcsöt is kapo a kacagástól, úgyhogy befordult a vízbe. De
gyorsan visszamászo a matracára, és folyta a az idétlenkedést.
− Most tulajdonképpen mit vihogtok? − kérdeztem mérgesen.
− Azon kacagunk − hahotázo Mihály −, hogy elúszo a
matracod.
− Miii?!
Valósággal kiszöktem a vízből, mint egy delfin.
Tényleg, a matracom már a második hullámtaraj hátán
libege , és éppen most tűnt el egy hullámvölgyben.
 − Megszökö a matrac! − visíto a Vilike, és kezével, lábával
kalimpálva evezni kezde a gumimatrac után. István meg
Mihály a nyomában. Én is teljes erőmből úsztam, de úgy látszik a
matracomnak meg voltak a maga tervei. Háta mögö a
fürdőzőkkel és napolajos üvegekkel meg bőgő csecsemőkkel
telezsúfolt part − elő e a végtelen szabad tenger, ahol kalandok,
viharok várnak reá. Talán óceánjárónak álmodta magát. Esetleg
arra vágyo , hogy jégtörőként vágjon neki a sarkvidéknek. Nem
tudhatjuk, mik voltak a tervei, de egy biztos, minél hamarabb,
minél messzibbre igyekeze a par ól. Fürgén libbent hullámról-
hullámra, eltűnt, aztán megint fölvillant vörös-kék háta vagy
hasa.
Én már alig fújta am, belekapaszkodtam a Mihály
matracába. Vilikéék is lankadni kezdtek. A partról kiabáltak meg
fütyültek, intege ek, hogy térjünk vissza.
Ekkor tűnt fel sűrű evezőcsapásokkal a mentő csónak,
utolérte és nyakon csípte a gumimatracomat. Aztán
visszakanyarodo .
− Kifelé a partra − szólt reánk szigorúan a csokoládé színűre
sült matrózsapkás fiatalember. Felrángato a gumimatracra, és
úgy hajto ; bennünket a part felé, mint pásztor elvesze
báránykáit.
− Meg ne lássalak még egyszer benneteket a mély vízben.
Na… egy-ke ő-három. Kifelé!
Így végződö a tengeri csata.
Én ekkor nagyon megharagudtam Istvánékra, és ezt rögtön
meg is mondtam nekik. De ők azt felelték: úgy látszik belőlem
teljesen hiányzik a humorérzék. Vegyem tudomásul, igenis
kitűnő tréfa volt, amikor prüszkölve nyeltem a tengervizet. Hát
ha az ilyesmi nekik tréfa, akkor megvan róluk a véleményem.
El is határoztam, szóba sem állok többé ezzel a csőcselékkel.
Nem beszélek velük, nem ismerem őket, fütyülök reájuk, mint a
levegőn, úgy nézek keresztül rajtuk.
Már lá am is, amint az idétlenül hosszú kezű-lábú István, az
állandóan vigyorgó Mihály meg Vilike, az az elvetemült bandita,
esengve körülállnak és könyörögnek, hogy bocsássak meg. Én
azonban hidegen hátat fordítok nekik, ők meg lesütö szemmel
szégyenkezve megbánják, hogy olyan gyalázatosan viselkedtek a
legjobb barátjukkal. Szépen elképzeltem magamban, hogy
milyen hosszan könyörögnek nekem, de én nem és nem, dacosan
elfordulok, s mikor végül meglágyul a szívem és megbocsátok
nekik, könnyekben törnek ki mind a hárman.
Sajnos ezekben a gazfickókban nem volt semmi lelki
finomság. Ahelye hogy belá ák volna, milyen súlyosan
hibáztak, és őszintén megbánták volna velem szemben elkövete
bűneiket, lélektelenül vihorásztak, fogtak egy labdát és mintha
o se volnék, elmentek focizni.
Legalább hívtak volna engem is, hogy visszautasíthassam
őket. De ezek a keményszívű fickók nem is törődtek velem.
Persze azt várták, hogy én menjek hozzájuk. Azt várhatják!
Leültem Vilmos atya mellé, aki végigaludta a tengeri-csatát,
a tengerbefulladásomat, a gumimatrac elszökését, és most
ásítozva, hasát vakargatva ébredeze . Nyögö néhányat,
kinyito a a bal szemét aztán ismét lecsukta, utána a jobb szemét
nyito a ki, majd nagy-nagy erőfeszítéssel mind a ke őt.
− Aoáhahaha… − ásíto a dallamosan. − Hát veled mi van?
− Semmi.
− A többiek?
Vállat vontam. Mit törődöm én velük!
Mindenki más azt kérdezte volna: “Mi az, összevesztetek?”
Vilmos atya azonban azért volt Vilmos atya, hogy ne kérdezzen
ilyesmit. Lassan föltápászkodo és körülnéze . Meglá a
Mihályékat, amint bömbölő csecsemőkön, szalámiskenyeret
majszoló kisfiúkon és babázó kislányokon keresztül ugrálva
rugdossák a labdát, miala a napozó fürdővendégek átkokat
kiáltoznak feléjük, mivel Vilikéék labdarúgás közben homokot
szórnak reájuk.
Borzasztó, hogy egyes gyerekek milyen neveletlenek.
Vilmos atya felte e szemüvegét, hümmögö egyet-ke őt és
máris készen volt zseniális terve:
 − Öcsi, gyermekkorom óta legforróbb vágyam, hogy
homokvárat építsek.
− Nekem is.
− Örök életemben úgy éreztem, hogy tulajdonképpen
várépítő mérnöknek kelle volna mennem. Ehhez van igazán
tehetségem, csak eddig még nem tudtam bebizonyítani. De most
majd elkészítjük a legújabb Vilmos rendszerű vármodellt
homokból. Segítesz?
− Én ne segítenék? − szóltam elszántan.
Vilikééknek csorog majd a nyáluk a sárga irigységtől, amikor
meglátják a mi csodálatos homokvárunkat. Ez lesz a világ
legszebb homokvára.
Vilmos atya előadta nekem a tervét, sőt le is rajzolta a
homokba a bonyolult várrendszert. Nem sokat te ünk-ve ünk,
máris nekilá unk. Mi a te emberei vagyunk. Megöntöztük a
homokot egy kölcsönkért vederrel, hogy jól tapadjon, és
nekilá unk az építkezésnek.
Ekkor odajö egy kislány, megállt az épülő homokvár
melle és nézte. Én igazán egy cseppet sem törődöm a lányokkal,
unom őket, mert folyton összebújnak, pusmognak és vihognak,
de erről a kislányról igazán el kelle ismerni, hogy nagyon szép
kislány. Ennek nem olyan − hogy is mondjam? − szemtelen az
arca, hanem inkább szelíd és kedves. Hosszú szőke haja volt,
nagyon szép virágos fürdőruhája meg virágformájú
napszemüvege.
Megállt és nézte, hogy ássuk az árkot Vilmos atyával a
jövendő vár körül. Nagyon kedvesen és udvariasan állt.
Körülbelül egyidős lehete velünk. (Már úgy értem, velem, nem
Vilmos atyával.) Én igazán nem törődöm a lányokkal, de ez a
lány, ez más volt. Erre muszáj volt odanézni és mosolyogni, mert
látszo rajta, hogy rendes.
Vilmos atya is észreve e, hogy én észreve em azt a kislányt.
Mert Vilmos atya olyan mint az oszi, ő is mindent észrevesz.
Rögtön megszólíto a:
− Te lány, akarsz segíteni?
 A kislány mosolygo és megvonta a vállát. Nem azért
mondom, de nagyon kedvesen mosolygo .
Vilmos atya, könyökig belefúrt a magát a homokba, és még
az orra hegye és a feje búbja is tele volt homokkal, feltérdelt.
− Leányzó… segítsz vagy nem segítsz?
A kislány még kedvesebben mosolygo , aztán mondo
valamit, így hangzo :
− Smörkusz-börkusz.
− Ahá… külföldi a leányzó.
− Sprichst Du deutsch?
− No… no.
− Francais?
− No… no.
− Ruszki?
− No, no.
− Espagnol?
− No, no.
− Italiano… ? Hát akkor mi a fityfene lehet ez a leányzó? −
töprenge hangosan Vilmos atya.
Ekkor jö em én.
− English?
A kislány olyan gyönyörűen mosolygo , hogy tiszta csoda,
és megszólalt angolul. Elmondta, hogy ő norvég, de azért tud
angolul.
Szerencsére nem valami jól tudo angolul. Azért szerencsére,
mert én sem tudok valami nagyon jól. De azért megérte ük
egymást. Úgy is mondhatnám: remekül érte ük egymást!
− Kérdezd meg a leányzót, Öcsi.
Megkérdeztem. A leányzót Karinnak hívták, kijelente e,
hogy a legnagyobb örömmel együ működik velünk a
várépítésben. El is szaladt azonnal, és hozta az ásóját, lapátját és
vödrét.
Közben Vilmos atya kineveze engem a vár hivatalos
tolmácsának. Egyébként Vilmos atyának nem kelle tolmácsolni.
Kézzel-lábbal integetve remekül megérte ék egymást Karinnal.
Közben óriásakat neve ek. Karin úgy nevete , mintha azt
mondta volna: csiling… csiling …
− Nemzetközi vár lesz −, határozta el Vilmos atya.
− Egy norvég lobogót is tűzünk a vár ormára. Mondd meg a
leányzónak.
Karin derék várépítőnek bizonyult. Úgy áso , mintha
napszámban fize ük volna. Már körbeástuk az árkot, és éppen
nekilá unk a belső várudvar kiépítésének, mikor megjelent a
labdarúgócsapat. Az élen Vilike, mögö e Mihály, enyhén
sántikálva (remélem jól megrugdosták), leghátul az icipici István
magaslo . Most éppen azzal foglalkozo , hogy a markába
köpdösve tenyérrel próbálta lesimítani borzas haját.
Aha… Ezek Karin mia jö ek.
− Huhu… − mondta bájos közvetlenséggel Vilike, miala
Mihály olyan barátságosan vigyorgo Karinra, hogy a ól lehete
tartani, felreped a szája.
− Huhu… válaszolta Karin ugyancsak barátságosan, és
szemügyre ve e az icipici Istvánt, aki még mindig a haját
masszírozta.
− Na, mi van? − kérdeztem ellenségesen.
− Semmi − felelte a jó kis Vilike olyan nyájasan, mintha nem
akartak volna a tengerbe fullasztani. − Lá uk, hogy dolgoztok,
jö ünk segíteni.
A drága lélek …
A jó kis Vilike elegáns tartást ve fel, ami nála azt jelente e,
hogy előregörbíte e a vállát, és úgy lóga a a két karját, mint egy
gorilla. Aztán felhúzta a bal szemöldökét, és Karinhoz fordult.
Magyarázni kezde neki. Hagytam… Mihály is közbekotyogo ,
miala fölve e legsugárzóbb mosolyát. Icipici István a hátuk
mögö állt, és − hogy is fejezzem ki magam? − egyik lábával
zavartan vakarga a a másikat.
Tetszik nekik a leányzó. Ezért jelent meg a három bandita.
Hagytam, hogy kibeszéljék a lelküket. Aztán a leányzó
megszólalt: “Smörkusz-börkusz”, majd angolul folyta a.
 − Angol a kislány? − kérdezte bizonytalanul Mihály, és már
nem mosolygo . Ő ugyanis az iskolában franciául tanul, Vilike
meg István viszont németül.
− Nem angol, hanem norvég. De tud angolul. Én vagyok a
tolmácsa. Akartok neki valamit mondani?
− Nem… semmit. − felelte icipici István, és úgy idétlenkede
kezével-lábával, hogy öröm volt nézni.
Azt hiszem ősz öregember koromban is nagy megelégedéssel
gondolok vissza majd a szép tolmácsidőkre. Mert azt mondanom
sem kell hogy a három lókötő azonnal és végérvényesen
beleszerete Karinba. Legfőképpen azonban az icipici István.
Valahányszor meglá a Karint, bíborvörösre gyúlt, és sűrűn
nyelni kezde , sőt időnként érzelmesen pislogo .
− Valami baja van Pisztukának? − kérdezte ártatlanul Karin,
mert amint tapasztaltam, a nők már i úkorukban csalfák.
− Mondd meg neki, hogy ne nevezzen Pisztukának − hörögte
István.
− Mit mond Pisztuka? − érdeklődö bájosan Karin.
Én hűségesen tolmácsoltam:
− Azt mondja, nagyon örül, hogy Pisztukának szólítod.
− De akkor miért hörög?
− Fáj neki a hasa. Sok zöld szilvát eve .
Épült a homokvár. Tornyot raktunk a közepébe.
− Mondd meg Karinnak… − kezdte icipici István.
− Megmondom, nagyon szívesen, bármit − vágtam közbe
udvariasan. − De nem most.
− Miért nem most?
− Mert fáradt vagyok. Kimerültem a rengeteg
tolmácsolásban. Majd ha felüdíte em magam egy fagylal al.
− Hát akkor eredj.
Lustán elnyúltam a homokon, és nem válaszoltam. Nagyot
ásíto am, és lehunytam a szemem, hogy kifejezzem végtelen
fáradtságomat.
Istvánkának keresztben állt a szeme a méregtől.
− Piszok zsaroló vagy.
 − Én? − csodálkoztam. − Miért?
− Mert ki akarsz zsarolni tőlem egy fagyit a tolmácsolásért.
− Szóltam én egy szót? Kértem, hogy fagylaltot fizess nekem?
Sőt, ezek után kijelentem, hogy nem is fogadom eltőled. Nagyon-
nagyon megbánto ál.
Szegény Istvánka, végül könyörögnie kelle , hogy fogadjam
el a fagylaltjait. Mert természetesen kiengesztelésképpen már két
adag fagylaltot kelle fizetnie. Illetve négyet, mert Karint is
meghívtam.
Aki gavallér, az fizet.
Kitűnően éltem én ezekben a napokban, amíg Karin el nem
utazo .
Leese nekem napi két-három fagyi. Hol Vilike fize e, hol
Mihály, de leginkább icipici István. Tiszta kacagás, mennyire
odavoltak Karinért.
− Mondd meg neki… − kezdte az icipici i ú.
− Mit?
− Hát azt, hogy… − és elpirult.
− Nyögd ki már.
Hiszen nyögte volna szegény, ha tudta volna, ha merte
volna… Amióta ismerem icipici Istvánt (kábé tizenkét éve), még
nem lá am ilyen zavarban. Ha Karin közelébe került, rögtön
pirosra gyúlt a két füle, akár az autó stoplámpái. De azért mégis
állandóan Karin körül sündörgö , és kezdte elölről a motyogást.
− Mondd meg Karinnak…
− Mit?
− Hát azt, hogy…
Nyelt és elhallgato .
Közben Karin bűbájosan nyalta a fagyit, és hol rám (főleg
reám) néze , hol meg Istvánkára.
− Mit mond Pisztuka?
− Pisztuka semmit sem mond, − tolmácsoltam.
− Miért nem mond semmit Pisztuka? − érdeklődö Karin, és
szeme sarkából huncutul vizsgálga a icipicit, aki bal talpával
jobb lábszárat súrolga a.
 Szerintem leginkább egy özvegy szúnyoghoz hasonlíto . Ezt
meg is mondtam volna Karínnak, de nem tudtam, hogy hívják a
szúnyogot angolul. Mondtam, hogy „bzzz… bzzz…”, de ezt nem
érte e, hanem barátságosan mosolygo Pisztukára. Úgy látszo
tetsze neki, hogy icipici ilyen hülyén viselkedik.
Én meg segíte em Icipicit, mert ugye a barát az barát.
Megmagyaráztam Karinnak:
− Azért nem mond neked semmit Pisztuka, mert semmi sem
jut az eszébe. Reád néz, és e ől tökéletesen megbutul.
Csiling… csiling… − nevete Karin. Nagyon tetsze neki,
hogy Pisztuka megbutul őmia a.
Így ment ez napokon keresztül. Remekül szórakoztunk.
Főleg én. Mihály meg a jó kis Vilike később feladták a meccset.
Beléjük nem szorult olyan költői lélek, mint Icipicibe, aki azt
hiszem titokban még verset is írt Karinhoz, de abbahagyta, mert
sehogy sem talált rímet a Karinra. (A költői mesterség sem olyan
könnyű, ahogy egyesek gondolják.)
De azért ők is izgalomba jö ek, amikor Karin meglátogato
bennünket Bika bácsinál. A kapuban vártuk. Karin térdre
ereszkede , és bebújt az alagúton, illetve a kolbász formájú
bejáraton keresztül a nagy kerek szobába, az egykori kecskeólba,
ahol Vilmos atya trónolt pipájából pöfékelve, mint egy
fürdőnadrágos keleti istenség.
Karin leányzó mélyen megilletődö .
− Gyönyörűen laktok. ” − mondta, és áhíta al körbe hordozta
tekintetét a vesszőfalakra felaggato nadrágokon és· ingeken. −
Ha meggondolom, hogy én egy közönséges szállodában lakom,
fürdőszobával, ággyal és minden egyéb vacakkal.
− Költözz ide hozzánk − tolmácsoltam Vilmos atya ajánlatát.
− Azt már ne fordítsd le neki, hogy akkor lenne legalább, aki
mosogasson helye ünk.
− Ide költöznék boldogan, de a ól félek, nem fognak
engedni. Ismerem Mammyt és Pappyt.
Búbánatosan mászo ki a házból, és másnap elhozta
édesapját, egy szalmaszőke és nagyon sovány bácsit. Mikor
Pappy (vagyis a Karin apukája) meglá a a házunkat, olyan
izgalomba jö , hogy az ádámcsutkája majdnem kiugro a
helyéből. Rögtön filmezni kezde bennünket meg a házat. Oda
hívtuk Bika bácsit is, de ő nem érdekelte Pappyt. Azt mondta,
Bika bácsinak nincs eléggé vad külseje, vagyis olyan, mint
nekünk.
Aztán hosszan és melegen kezet rázo valamennyiünkkel
(még Vilikével is, pedig ő egy tróger), és kijelente e, mennyire
örül, hogy megismert bennünket, de arról, hogy Karin
ideköltözzék, szó sem lehet. Esetleg ő…
Hiába, ilyen önzőek egyes felnő ek.
Így aztán semmi sem le a költözködésből, pedig csuda jó
dolga le volna Karinnak. Pisztuka biztosan elmosogat helye e.
Mi csak figyeltük, amint egyre inkább elkorcsosult szegény.
Azelő focizo , meg az evésen járt az esze, és kitalált mindenféle
ravaszságot (éppen úgy, mint mi), hogy a mások, vagyis a mi
nyakunkba sózza a munkát. Most csak ült, bámult maga elé
átszellemült mosollyal. Az embernek jö , hogy nyakon öntse, de
a ól se tért volna magához.
Én szorgalmasan tápláltam Pisztuka szerelmének lángját.
Nekem megérte. Soha ennyi fagyit nem e em életemben.
Mondta is Karin:
− Nem kéne ennyi fagyit együnk.
Pisztuka nagy szemeket vete a leányzóra, aztán fuvolázó
hangon megkérdezte:
− Mit mond a kis édes?
− Azt mondja, hogy imádja a fagyit.
Mert ugye, ha az ember tolmács, azért még ne essék a feje
lágyára. Később sajnos gyanakodni kezdtek.
− Te, biztos, hogy azt tolmácsolod, amit mondok? − kérdezte
Icipici.
− Hát persze. Neked különben nem nehéz tolmácsolni, mert
semmit sem mondasz, csak vigyorogsz, mint a fakutya.
− Most mit mondtál Pisztukának? − érdeklődö Karin.
 Na tessék, fordítsam le neki a fakutyát. Mondom: fából
csinált kutya. De sehogy sem érte e, mi ebben a tréfa.
Vilmos atya előbújt az egyik épülő homokbástya mögül.
(Már két hete építe ük a várat, de úgy látszik sose készül el.)
− Öcsi, munkára! Hozz néhány vödör vizet.
Ez a Vilmos atya kitartó ember. Mi már régen abbahagytuk a
várépítést. Inkább labdáztunk, fürödtünk, ugra uk Karint meg
Pisztukát. Egyedül Vilmos atya építi a homokvárat. Ha éjjel
felcsap idáig a hullám, másnap reggel kijavítja a beszakadt
falakat. Már egész sereget gyűjtö maga köré kisebb
gyerekekből. Azok hűségesen ássák, tömik, tapasztják a
homokfalakat és árkokat. Az atya egyre bonyolultabb
várrendszert épít ki.
− Látod − magyarázza −, ha i betör az ellenség, akkor
eltéved az útvesztőben és éhenhal.
− Feltéve, ha Vilmos atya meg nem kegyelmez nekik.
− Nekik lehet hogy megkegyelmezek, de neked soha; indulj
vízért!
Elbakta am, mire visszatértem, Karin és Istvánka eltűnt.
− Hol vannak?
− O a mólón − felelte Mihály.
Tényleg a móló legvégén ült Karin, meg Pisztukája.
Lelóga ák lábukat a kőmellvédről. A hullámok időnként
fölcsaptak és lefröcskölték őket. De ők nem törődtek ezzel, csak
ültek egymás melle , és bámulták a tengert.
− Taszítsuk be őket a vízbe − javasolta a jó kis Vilike, és mi
mélyen lehajolva elindultunk a móló mellvédje mögö . Mint a
komancs harcosok a vadbivalyokat, olyan nesztelenül
közelíte ük meg őket. Már éppen fel akartunk ugrani, hogy vad
csatakiáltással betaszítsuk az ábrándos i ú párt a vízbe, mikor az
icipici István megfogta a Karin kezét. Fél szemmel átpislogtam a
mellvéden.
Mi lesz most?
Az le , hogy Karin odaadta a kezét, és mosolygo mellé,
mint egy boci. Aztán valami ilyesmit mondo :
 − Pisztuka… szmörkusz-börkusz.
Igaz ami igaz, nagyon gyöngéd hangon mondta. Aztán úgy
maradtak, fogták egymás kezét, és hallga ak. De úgy hallga ak,
hogy én inte em a szememmel Vilikének, Vilike meg Mihálynak,
szépen megfordultunk, és visszaosontunk úgy ahogy jö ünk.
Délután kérdeztem Karint:
No… miről beszéltetek Pisztukáddal?
− Ó, sok mindenről.
− Megérte étek egymást?
− Kitűnően.
Még tiszta szerencse, hogy Karinék aznap éjszaka elutaztak,
mert Pisztuka már teljesen használhatatlan volt.
Egy hétbe telt, amíg magához tért. Ezt abból ve ük észre,
hogy ordítozni kezde : ő nem mosogat tovább. Addig
aranyéletünk volt. Csak ránéztünk az ábrándosan saját lábujjára
meredő Pisztukára.
− Hé, icipici, ma te vagy a soros a mosogatásnál.
Pisztuka engedelmesen felkelt, beverte fejét a mennyezetbe,
és ment mosogatni. Olyan áhítatos képpel törölge e az edényt,
mintha Karin aranyhaját simogatná. (Egyébként azt hiszem
sohasem merte megsimogatni a Karin haját, legfeljebb a
szemével. Én még meg is húztam, úgyhogy Karin nagyot visíto ,
és felém rúgo . Persze, csak barátságból, mert mi csudajó
cimborák voltunk, Karin, meg én.)
Szóval engedelmesen öblöge e az edényeket a derék
Istvánka. Így ment ez egy hétig, egészen addig, míg egyszer csak
fel nem horkant:
− Ti hülyének néztek engemet? Mindennap én mosogatok?
Még azután is megtörtént időnként, hogy maga elé bámult,
de egyre ritkábban. Nem maradt meg az óriási szerelem
emlékéből más (legalábbis nekünk), minthogy azon túl egy
darabig Pisztukának neveztük.
Azontúl sajnos mi is mosoga unk. Minden ötödik napon
reám került a sor. Vilmos atyával lehete beszélni. Sok mindent
megengede , de ebben az egyben nem ismerte a tréfát: mármint
a konyhaszolgálat dolgában. Ez már rögtön a második napon
kiderült.
 A tengeri szörnyeteg és egyéb szörnyűségek
A tengeri szörnyeteg az egy tengerben élő lény. Azért hívják
szörnyetegnek, mert olyan szörnyű külseje van szegénynek, hogy
aki reá pillant, nyomban szörnyethal, vagy ha nagyon erős a
szíve, akkor is szörnyen megijed.
Ezt nem én mondom, ezt Bika bácsi mondja. Tanyája
közvetlen a nádas melle fekszik; o rengeteg a madár, de még
rengetegebb a szúnyog. A madarakkal nincs semmi bajunk, mert
azok csak csicseregnek meg rikácsolnak és sipítoznak meg halat
esznek. A szúnyogok viszont bennünket esznek. Illetve most már
nem esznek, mert Vilmos atya kitalálta, hogy kenjük be
magunkat petróleummal, mert azt utálják a szúnyogok. Ez igaz
is. Elindul felénk éhes zümmögéssel egy vérszomjas szúnyog.
Kiszemeli magának, mondjuk a Vilike nyakát, hogy ő onnan
most milyen finom friss vért fog szipolyozni. Aztán egyszerre
csak röptében megtántorodik az iszonytató petróleumszagtól, és
elkanyarodik icipici István felé, aki a hasát sü eti a tengerparti
nappal. Igen ám, de Icipici legalább olyan petróleumbüdös. Mit
tehet a szúnyog? Káromkodva elszáll, mert utálja a petróleumot.
Sajnos mi is. Főleg újabban, amikor az egész világ
petróleumszagú le . Petróleumhullámok ringatóznak a Fekete-
tengeren, a parti homok tocsog a petróleumtól, ez még nem
volna túl nagy baj, ezt meg lehet szokni, de most már az ételeink
is petróleumszagúak.
E ek már petróleumos ránto át? Mi e ünk. Illetve nem
e ünk, csak Mihály, s neki nagyon ízle . Dehát van-e egyáltalán
valami megehető, ami Mihálynak ne ízlenék?
Egész nap úgy mászkáltunk ide-oda, mint a kétlábon járó
petróleumkutak, s csak esténként feledkeztünk meg a rémes
szagról, amikor Bika bácsi belekezde valamelyik csodálatos
tengerészhistóriájába.
Bika bácsi már nagyon öreg, szép fehér szakálla van és
éjjeliőr. Ő vigyáz éjjelenként a tengerre, hogy el ne lopják. Azelő
halász volt, a legmélyebb tengereket járta a Hatágú Szigony nevű
halászhajóval, és a legnagyobb bálnákat és legvadabb cápákat
fogta ki, amik valaha is lubickoltak a tengereken. Ez így igaz,
mert ő maga mondta el nekünk.
A legizgalmasabb mégis a tengeri szörnyről szóló története
volt.
− Fiaim… − mondta, miala megtömte pipáját a tőlünk
kapo ajándékdohánnyal. Ugyanis kizárólag akkor mesélt, ha
megkínáltuk dohánnyal. − Szóval, fiaim… a tenger mélyén él egy
szörnyeteg. Sokan azt gondolják, hogy ez csak amolyan
tengerészhistória, mert tudjátok, akad a vizinép közt olyan is, aki
szeret nagyokat mondani. Kevesen lá ák ezt a tengeri szörnyet,
de azok is nyomban szörnyethaltak, vagy örökre megnémultak a
félelemtől.
− Akkor hogy mondha ák el? − kotyogo közbe Vilike.
Az ilyen okvetetlenkedésre Bika bácsi csak legyint. Vilike
aztán nem is szólt közbe többé, különösen miután Vilmos atya az
asztal ala bokán rúgta.
− Úgy bizony… − szortyogta a a pipáját Bika bácsi.
− Én vagyok az egyetlen élő ember, aki lá a a szörnyeteget,
Nagy vihar idején történt, az óceán közepén. Éjfélkor a
kormánynál álltam. A hullámok ide-oda dobálták a Hatágú
Szigonyt. Azt hiszem mondtam már, hogy így hívták a hajónkat.
Szóval egyedül álltam a fedélzeten, a szél üvöltö , amikor
egyszer csak egy óriási hullám mélyéről felbukkant a szörny.
− Milyen vo1t? − kérdezte áhíta al Mihály.
− Hát… olyan. − pöffente pipájából Bika bácsi – kardfogú, a
feje mint egy ház, a háta mint egy hegy. A szeme forgo .
Egyenesen reám néze , mintha azon töprengene, bekapja-e a
hajónkat. Aztán csapo egyet a farkával, a hajónk felszökö egy
hullám hátára. Ha jól meg nem kapaszkodom a
kormánykerékben engem is elsodor. Aztán mire visszahullo unk
a hullámvölgybe, akkorra már eltűnt a szörny. Másnap reggel
jelentem a kapitánynak. Azt mondja: “Bika fiam, az isten
szerelmére egy léleknek se szólj, tudod milyen babonás az ilyen
tengerésznép, még i hagyják a hajómat.” Azóta sok esztendő
eltelt. A Hatágú Szigony réges-régen elkorhadt valami elhagyo
kikötőben, a matrózcimborák is ki tudja élnek-e még, most már
beszélhetek. Az ám, de hát ki hisz a magamfajta öregembernek?
Minden keserűség nélkül simoga a meg fehér szakállát,
mint aki már beletörődö az emberi csalafintaságba. Kiverte a
hamut a pipájából, és felcihelődö :
− Hej, mit nem adnék, ha még egyszer láthatnám az Öreget.
− Miféle öreget?
− Hát… mármint a Szörnyet. Mi tengerésznépek magunk
közö csak így nevezzük: az Öreg. No, jóccakát maguknak.
Végigheveredtünk petróleumszagú matracainkon, de nem
tudtunk elaludni. Valamennyien az Öregre gondoltunk, s ha mi
egyszer gondolkozni kezdünk, abból mindig zseniális dolog
szoko kisülni. Másnap ve ünk egy petróleumszagú
görögdinnyét, kivájtuk, és mege ük a petróleumszagú belsejét,
aztán a héjjal bevonultunk a nádas mélyén berendeze titkos
műhelyünkbe. A dinnyehéjra rászereltünk ormánynak a
búvárfelszerelésünk légzőpipáját, szemnek az üvegét. Két csápot
is szerkeszte ünk nádbugából, s ezt a re enetes fejet
ráerősíte ük egy seprűnyélre.
− Így, most fújjátok fel a gumimatracokat − vezényelte
Vilmos atya az alkotás lázában égve. Öcsi, Mihály, húzzátok fel a
békalábakat.
Hátunkra ve ük a két gumimatracot, kezembe fogtam a
görögdinnyés seprűnyelet, és máris készen állt a világ
legpetróleumszagúbb tengeri herkentyűje.
− Bőgjetek, mély, érzelmes hangon − tanácsolta Vilmos atya, s
nyomban meg is muta a, hogyan. Úgy reszke e e a hangját,
mint egy operaénekes az ötödik felvonás végén, mikor már
mindenki meghalt a színpadon.
Eljö az este. Mege ük a petróleumszagú szalámit a
petróleumszagú paradicsommal, aztán búcsút ve ünk Bika
bácsitól. Az öreg ellenőrző körútra indult, hogy vajon nem
lopták-e el a tengert. Alig fordult be a tanya mögö , mi máris
rohantunk a nádasba, felháborodo madarak és dühös
szúnyogok hadait verve fel. Mihállyal a hátunkra ve ük a
délután készült szörnyeteget és lehúzódtunk a vízbe. Senki sem
járt arrafelé, csak a messzeségből csillogo Mamaia lámpáinak
gyöngysora.
Sütö a hold. A banda a nádasban kuksolt, mi a vízben
lapultunk. Végre meghallo uk a közeledő Bika bácsi
köhécselését. Most lép ki a nádas mögül.
− Most. − su ogtam Mihálynak, s békalábunkkal nehézkesen
tocsogva kimásztunk a vízből. Szelíden bőgni kezdtem, mint egy
borját hívogató tehénke. Mihály mély hangon kuru yolt melléje.
Bika bácsi megtorpant, a pipa megreccsent a foga közö ,
aztán a Re enetes Tengeri Szőrny elindult feléje. Még ki sem ért a
partra a fenevad, amikor Bika bácsi megkezdte a visszavonulást.
Azt nem lehet mondani, hogy szaladt. Nem, csak hátrált, de
nagyon gyorsan hátrált. Ilyen gyors hátrálást én még nem lá am.
Máris eltűnt a nádas mögö .
Még egy utolsót bőgtünk búcsúzóul, aztán vége volt a szép
szörnyetegéletnek. Egy óra múlva a tűz melle ültünk, Bika bácsi
körül.
− Ha hiszik, ha nem… − szólalt meg hosszas töprengés után
Bika bácsi, és nagyot szívo az ajándékdohányból. − máma ismét
lá am az Öreget.
Lélegzetvisszafojtva hallga uk.
− Jövök haza az őrszolgálatból, hát amint befordulok a nádas
melle , rögtön érzem, hogy valami nincs rendjén. Olyan furcsán
sustorog a nádas, aztán örvényleni kezd a tenger, s egyszerre
csak kiemelkedik a feje, aztán a háta. Rögtön megismertem: az
Öreg volt. Kiemelkede egészen a vízből, és olyan iszonyatosan
nagyot ordíto , hogy biztosan elhallatszo Konstancáig is.
Maguk nem hallo ák?
− Hallo uk − feleltük kórusban. Aztán Vilike
közbekotyogo :
− Mekkora volt a szörnyeteg?
 − Hááát… − Bika bácsi elnéze Mamaia felé. − Látják o azt a
szállodát? − mutato egy nyolcemeletes palota irányába. − Hát
akkora. Nem biz a… valamivel azért mégis kisebb. Tüzet lövellt a
szeme, kiúszo egészen a part mellé, és így szólt hozzám: “Öreg
Bika… ” különben el sem mondom, mert még azt találnák hinni,
hogy dicsekszem. Dehát ugyebár egy ilyen Tengeri Öreg tudja
ám, hogy mit ér az ember. Különben is, meg kelle fogadnom
neki, hogy örök titok marad, amit ke en beszéltünk.
Ilyenformán mi most már sohasem tudhatjuk meg, miféle
titkot bízo a Tengeri Szörnyeteg Bika bácsira. Azt viszont
megtudtuk ebből a históriából, hogyan születnek a mesék.
Aztán rögtön Vilmos atya tért egy másik mesére, a tücsök és
a hangya tanulságos történetére. Az élet iskoláját emlege e,
végül kijelente e, hogy teljesen elszegényedtünk.
− Ezentúl gyűjtögető életmódot folytatunk, mint az
ősemberek. Azt eszünk, amit találunk. Fagyi pedig nincs és
cukrászsütemény sem.
Ijedten bámultunk reá.
− Hja… a tücsök és a hangya… idáig cirpeltetek, most
fagyoskodjatok.
Így szólt Vilmos atya, s közben a homlokát törölge e.
− Mégis… mit fogunk enni?
− Halat. Halászunk. Értjük egymást?
− S a kenyér?
− Kenyérre még lesz pénzünk. A házbért is kifize ük Bika
bácsinak, csak kosztpénzünk nincs.
Fejünk fölö vészjóslóan vijjogtak a sirályok. A tenger felől
forró szél fújt, s idehallatszo , amint a hullámok mérgesen
csapkodják a partot.
Másnap reggel Vilmos atya így szólt:
− Gyerünk halászni!
Magunkhoz ve ük a két búvárfelszerelésünket és a
merítőhálónkat. Levonultunk a tengerpartra. Persze nem a
strandra, mert az o ani szörnyű visítozás meg csapkodás,
fröcskölés még az éhes cápákat is elijeszte e volna.
Fölgyalogoltunk az öblön túl s a nádas melle nekilá unk a
halászatnak. Vilike meg én fölve ük a búvárfölszerelést és
kezünkben a hálóval beleereszkedtünk a vízbe.
− Semmiség az egész, kedves gyermekeim. Ezzel a
merítőhálóval úgy fogjátok a halat, mint a pillangót.
Aztán előadást tarto nekünk a búvárhalászat technikájáról.
Igaz ugyan, hogy Vilmos atya még soha életében nem ve e
magára a búvárkészüléket. Azt mondta, fülébe megy a víz, és ő
azt nem szereti. Elméletileg azonban csudamód érte e a víz ala i
halászatot. Az ember szinte lá a, amint a hal egyenesen odaúszik
a halászhoz. Óriási békának vagy minek képzeli. Akkor az ember
hirtelen, egyetlen könnyed mozdula al, ahogy Vilmos atya
kifejezte magát, odacsap a hálóval, és máris megvan a pillangó,
illetve a hal, vagyis a mai ebéd.
Nagyon lelkesítő volt az atyus előadása,és mi is ilyen
hangulatban, halász-láztól égve ereszkedtünk a vízbe. Eddig
talált is minden. A víz vizes volt, kellemesen hűs a rekkenő
melegben, háló a kezünkben, légzőpipa a fogunk közö .
Körülnézünk a halványzöld, napfénytől átsző víz ala i
világban. A tengerfenék márványerezetes kövein imbolyog a
fény. Minden olyan tiszta és á etsző. O egy medúza
szellemárnya imbolyog. Van i minden, csak hal nincs. Mintha
azt mondták volna a halak (mert állítólag ők is tudnak beszélni):
− Gyerünk vissza, ne zavarjuk a srácokat a búvárkodásban.
Nem is zavartak. A tengerfenéken guggoltunk Vilikével, és
vártunk.
A halakat vártuk, de nem jö ek. Valószínűleg délelő i
álmukat aludták a nádasban, és egyáltalán nem törődtek azzal,
hogy nekünk ebéd kellene. Szorgalmasan pipáltuk a levegőt a
légző csövön keresztül. Időnként kidugtuk a fejünket a vízből.
− Vilmos atya − mondtuk panaszosan és szemrehányóan −,
nem jönnek a halak.
Az atyus a parton sakkozo icipici Istvánnal. Ilyenkor egy-
egy bölcs mondással vigasztalt. Ilyenekkel hogy: “A türelem
halat terem” meg hogy: “A türelem a győzelem anyja” meg:
“Több hal, mint kolbász”. Főleg ez az utóbbi nagyon szépen
hangzo , kár hogy nem volt semmi értelme, mivel még mindig
nem mutatkoztak a halak.
Szerencsére Bika bácsi megkönyörült rajtunk, és megtraktált
hallal. Én nem tudom, ismerték-e a halak, vagy ő ismerte a
halakat, de olyan engedelmesen akadtak rá a horgára, mintha
parancsszóra tennék.
− Hány hal kell maguknak? − kérdezte reggel szakálla tövét
vakargatva. − Három? Mekkora? Ekkora? − mutato a
könyökére. − No, hozom.
Egy óra múlva már jö is a három hallal.
Egyszer utána lopóztunk. Odatelepede a nádas mellé, oda,
ahol mi búvárkodás közben majdnem agyon nem ütö ük
egymást Vilikével. Hopp! Máris kiránto a az első halat. Újra
bevete e a horgot… Hopp! Már csillámlo is a második hal a
levegőben, ahogy kiránto a a partra. Tisztára csoda volt.
A nádasból leselkedtünk reá, de ő észreve . Megvakarta a
szakálla tövét, ez jellegzetes mozdulata volt, aztán nevete .
− Mi az, fiúcskák? Leskelődtök?
Előszégyenkeztünk. Hogy is vehete észre, mikor meg se
moccantunk, lélegzeni is alig mertünk.
− Szeretnétek megtanulni halászni, fiúcskák, mi?
Megint nevete . Összeszaladtak arcán a ráncok. Választ sem
várt, hanem mint egy ostorral, végigcsapo a vízen. Hopp!
Megint kiránto egy halat.
− Hogy csinálja Bika bácsi? − kérdeztük áhíta al.
− Hogy csinálom, hogy csinálom. Úgy csinálom, ahogy kell.
Összebarátkoztam a halakkal. Ők meg teszik nekem a
szívességet, hogy kifogatják magukat. Már hogy is ne… Bika
bácsi horgára kerülni nagy tisztesség.
Többet nem is mondo , hanem összepakolta a
halásztarisznyát. Megvolt a mai ebéd.
Hiába igazi halász nem árulja el a titkait.
Odahaza aztán újabb meglepetés ért. Nem nehéz kitalálni,
hogy Vilmos atya részéről. Bámulatos ember ez az atyus. Néha
olyanokat kérdez, hogy eláll az ember lélegzete. Most például azt
kérdezte:
− Mondjátok gyermekeim, mikor mosakodtatok utoljára?
Egész nap lenn vagyunk a tengeren és olyan lubickolást
csapunk, hogy már kifröcsköltük a fél Fekete-tengert.
− Most az előbb is − felelte icipici István.
− Nem, gyermekeim, nem tengeri fürdőről van szó, hanem
mosakodásról. Tetszik érteni: édesvízben, szappannal,
tisztálkodási célból.
Egymásra bámultunk. Hát nem vagyunk mi elég tiszták?
Úgy találtuk, hogy tisztábbak már nem is lehetnénk. Különben is,
ha az ember másfél hónapot tölt a tengeren, akkor már úgyis
olyan fekete, hogy semmiféle piszok nem látszik meg rajta.
− Szóval, mikor mosakodtatok?
− Negyvennyolc nappal és kilenc óra húsz perccel ezelő ,
odahaza Kolozsváron − számíto a ki villámgyorsan Mihály, aki
lángeszű matematikus, vagyis majdnem úgy érti a számtant,
mint én.
Borzongva egymásra néztünk.
Mosakodás… Kolozsvár… közeledik az ősz… Hát nem
borzasztó, hogy ez a nyár is véget ért? Igen, i az ősz,
nemsokára, mi az hogy nemsokára… holnapután utazunk haza.
Feketére ége bőrünk ismét fehérre kopik, és állandóan
mosakodni kell majd, mert meglátszik rajtunk a kosz.
Hiába nem fenékig tejfel az élet.
SZERELEM… VAKÁCIÓ
 Quintusz és a leányzók…
− Mikor megyünk Quintusz bácsihoz?
− Holnap.
− Pazar!
Öcsi ugyanis imádja Quintusz bácsit. Nemcsak azért, mert a
jó öreg Quintusz mindig megajándékozta valami fantasztikus
kaca al, s azt olyan mesével önti le, hogy az valóságos kincsnek
tűnik az ártatlan gyermek elő , hanem azért is, mert a
Quintusszal való együ lét a szakadatlan meglepetések sorozata.
Mert Quintusznak van fantáziája és bátorsága is, hogy
megvalósítsa legképtelenebb álmait. Ha a valóságban nem is, de
legalább papíroson, Quintusz szerint az álom is a valóság egyik
formája. Ebben azt hiszem, igaza is van. Quintusz ugyanis
természe udós, feltaláló, turista és író egy személyben, s az
ember sohasem tudhatja, hogy egyéniségének melyik oldalába
ütközik. Egyébként ez mindegy, mert valamennyi lebilincselő.
Tehát gyerünk Quintuszhoz.
Róla tudni kell, hogy megcsontosodo agglegény.
Mi, a barátai, Vilmos atya meg én, már többször is próbáltuk
megházasítani. Olyan leányzókkal hoztuk össze, hogy a
köztereken álló ércszobrok kicsavart nyakkal bámultak utánuk.
Mármint a leányzók lábikrája után.
Quintusz elvben hajlandó is le volna a nősülésre.
− Nagyon jó, ha az embernek van egy állandó túrapartnere.
Ti már öregek és lusták vagytok a kirándulásra.
Fölszerelte a csodálatos lábikrájú leányzókat hátizsákkal,
hegymászóbo al meg szalmakalappal, s ahelye , hogy leült
volna velük az első alkalmas bokor alá egy kis cicamacára (ahogy
ezt a leányzók joggal elvárha ák volna), vagy pajkos gidaként
hancúrozo volna velük a virágos réteken, úgy, ahogy a férfiak
időnként bolondot csinálnak magukból, inkább hordozta őket
hegyen-völgyön keresztül, lelkesen magyarázva a Capsella bursa
pastoris csodálatos természetét. A leányzók eleinte azt hi ék,
hogy az a bizonyos Capsella egy új olasz filmsztár, és
odafigyeltek de amikor megérte ék, hogy Quintuszon kitört a
botanizálási láz, és a közönséges pásztortáskáról, erről az útszéli
kacatról ejt el költői szavakat, akkor nyomban rájö ek, hogy
semmiféle lelki közösséget nem éreznek Quintusszal. Kiváló
barátunk azonban ezt sohasem ve e észre, hegyről hegyre
hurcolta a leányzókat egészen addig, amíg a leányzók lerogytak
és kijelente ék, hogy nem Quintusznak, de az atyaúristennek se
mennek tovább. Mire barátunk sajnálkozva megállapíto a, hogy
ez a leány sem hozzávaló, amiben egyébként igaza is volt.
A legcsúnyábban azonban akkor sültünk fel, amikor azt
hi ük, hogy most már véglegesen révbe ju atjuk a mi kedves
Quintuszunkat.
− Megvan! Ez kell nekünk! Illetve Quintusznak. Most
bekötjük az öreg fiú fejét! − lelkendeze Vilmos atya, aki mint
általában minden férj, rögtön ideges le , ha csak eszébe juto ,
hogy agglegények is vannak a világon.
− Miféle igazságtalanság ez?! Az egyiknek minden, a
másiknak semmi?
Hogy tulajdonképpen mire érte e ezt, azt sohasem sikerült
tisztázni. Vilmos atya volt annyira óvatos. Elvégre ő is gyakorló
családapa.
− Hagyd már szegény Quintuszt és főleg azokat a
szerencsétlen leányokat. Quintusz legalább tízet elnyű a
kirándulásain. Az egyik azóta is minden héten pedikűrözteti a
tyúkszemeit, amiket a Quintusszal te kirándulásain szerze , s a
múltkor azt mondta nekem, erősen gondolkozik, ne perelje-e be
Quintuszt, mert a tyúkszemei mia csökkentek férjhez menési
esélyei. Mit akarsz még, miért irigykedsz reá? Agglegény, hát
agglegény.
De Vilmos atya makacskodo .
− Meglátod ez lesz az igazi!
Összehoztuk őket. A leányzó eléggé rokonszenvesnek
látszo . Igaz ugyan, hogy nem volt benne semmi virágszerű.
Márpedig a botanikus alaptermészetű Quintusz szerint egy
leánynak olyannak kell lennie, mint egy virágnak. Nos hát, ez a
leányzó inkább tölgyfához hasonlíto . No persze… i ú tölgyhöz.
Elég karcsú volt és csinos, és kissé, mondjuk egy fél fejjel
magasabb Quintusznál. De hát igaz szerelemnél ilyesmi nem
akadály.
− Vasárnap kirándulunk − jelente ük be. − Remélem velünk
tart?
− Nagyon szívesen − mosolygo a tölgyfatermetű leányzó.
− Annál jobb.
Az ilyen kirándulás rendszerint abból áll, hogy elballagunk
az első erdőszegélyig, i Vilmos atyával sürgős
rablópecsenyézésre támad kedvünk, élénken helyeselünk
egymásnak, a gyermekeket szétkergetjük ágat szedni, mire
Quintusz: “Addig én bogarászom egy kicsit!” felkiáltással eltűnik
az erdőben, és estig nem is látjuk többé. Lohol völgyről hegyre,
árkon, bokron, szakadékon, sziklákon keresztül. Gyíkot fog,
ismeretlen zuzmófajtákat fedez fel olyan izgalommal és
örömmel, mint aranyásó egy gazdag telért. Egyszóval a maga
módján irigylésre méltóan boldog ember.
− De miért ne legyen még boldogabb? − vélte Vilmos atya, a
zseniális szervező. − Az az igazi boldogság, ha megoszthatjuk
örömünket valakivel, egy érző, finom női lélekkel.
Az érző lélek, a tölgyfatermetű leányzó könnyű hátizsákkal,
kosarascipőben jelent meg a kirándulás reggelén. Megrázta
rövidre nyírt haját, mint egy versenyparipa a rajtnál, aztán
megkérdezte:
− Indulhatunk?
Választ sem várt, nyújto , ruganyos léptekkel elindult.
Quintusz csontos, szemüveges arca felragyogo , s az öregfiú
beállt a leányzó nyomába.
− Ezeket az Isten is egymásnak teremte e − kacsinto unk
össze, aztán szemlére indultunk, hogy hol találhatnánk
rablópecsenyének való nyársat.
Quintusz és a leányzó körülbelül tíz perc múlva eltűntek a
csúcson túl. Elöl a leányzó, még mindig azzal a nyújto ,
ruganyos lépessel, mögö e, vagy huszonöt méterrel lemaradva,
poroszkált Quintusz.
− Mintha ma nem volna formában az öregfiú.
− Majd belemelegszik − vigasztaltam aggódó barátomat. −
Meglátjátok, ma este eljegyzést ünnepelünk. Ezek addig
gyalogolnak, amíg egy pár lesz belőlük.
Nem le , sajnos.
Délután, mikorra már régen megemészte ük a
zsiványpecsenyét. és azon törtük a fejünket, hogy hagymával
süssük uzsonnára a szalonnát, vagy csak úgy egyszerűen.
hagyma nélkül, mikorra már kialudtuk és kiüvöltöztük
magunkat (a gyerekek után üvöltöztünk persze, mert folyton fára
másztak, elveszte ék a labdájukat, meg lehorzsolták a térdüket
és elszakíto ák, amit csak el lehet szakítani), szóval miután
végigéltük a kirándulás összes örömeit és izgalmait, egyszerre
csak szétnyíltak a bokrok, és üdén, ruganyosan lépkedve, ámbár
komor arccal, megjelent a tölgyfatermetű leányzó.
− És Quintusz? − kérdeztük reménykedve. A tölgyfaderekú
csak legyinte .
− Az erdőben ül egy fatönkön.
− Mi t csinál?
− Ül, nyög, és ápolja a tyúkszemét.
− De hát… − ámultunk el.
− Nincs stílusa, gyenge az állóképessége, és egyáltalán…
Hogy ez az egyáltalán mit jelente , meg sem mertük
kérdezni, oly megvető volt a leányzó hangsúlya.
− No, minden jót, nekem még edzenem kell.
Utána bámultunk, amint ruganyosan, majdnem futólépésben
leereszkede a völgybe, és eltűnt a Capsella bursa pastorisszal
szegélyeze ösvényen.
A körülményekre csak fokozatosan derült fény.
Vilmos atya, ez az őrült, egy gyaloglóbajnoknőt szede fel.
Quintuszt valóban egy fatönkön ülve találtuk, melle e
lehúzo bakancsa, gyapjúharisnyája (valódi iráni kecskeszőrből
kötö harisnya). Sziszegve mozga a a lábujjait.
 Hogy tulajdonképpen mi történt, azt csak mozaikszerűen
sikerült összeraknunk a leányzó és Quin isz szavaiból.
− Először csak közepes tempót diktáltam, bemelegítésnek −
vallo a a bajnoknő −, de aztán rákapcsoltam a szoko tempóra.
De ez az alak… amikor azt javasoltam neki, hogy
változatosságképpen felfrissítésül néhány kilométeren
gyorsítsunk egy kicsit, mert unom ezt a döcögést, akkor úgy
néze reám, mint akit keresztre feszíte ek, és azt mondta, hogy
neki fáj a lába, és sápítozni kezde , hogy ő nem azért járja a
természetet, hogy rohanjon, hanem gyönyörködni akar a
természetben, a növényzetben, és valami pásztorokról meg
egy·Bursza nevű nemtudommicsodáról hebege . Még azt is
mondta, hogy ő tanulmányozni akarja a bogarak életét. Úgy is
te , mint aki bogarászik, de én jól lá am, kikészült a nyamvadt.
Quintusz ezzel szemben, sok méltósággal, így adta elő az
eseményeket:
− Tudjátok, hogy gyakorlo turista vagyok. Megmásztam a
Kárpátok összes számba jöhető csúcsait. Tájékozódási
versenyeket nyertem, és hegyet másztam az Alpokban is. No de
ez a nő… ez az őrült… pardon, futóbolond… ennek fogalma
sincs a természetjárásról. Csak rohant és rohant, egyre
gyorsabban. Persze, ki akart fárasztani. De bennem emberére
talált. A végére úgy kifulladt, mint a liba. Akkor aztán − gavallér
ember vagyok, tudjátok − megkönyörültem rajta, és úgy te em,
mintha bogarásznék, hogy hagyjak neki néhány percet, amíg
lélegzethez jut. Képzeljétek, a szemtelen perszóna mindenfelé azt
hirdeti, hogy én nem bírtam vele a versenyt. Én, aki… no de
mindegy, fő hogy megszabadultam tőle.
− És mondd, Quintusz − kérdezte gyanús szelídséggel
Vilmos atya − miért húztad le a bakancsodat, miért sziszegtél és
ültél a fatönkön, elárvultan, mint egy hajótörö ?
Quintusz szemüvege harciasan megvillant.
− Egyáltalán nem voltam letörve. Ellenkezőleg! Lábfürdőt,
illetve, hogy egészen pontos legyek, léglábfürdőt ve em. Nagyon
egészséges, főleg erdőben, ahol fokozo a negatív ionizáció. A
múltkor olvastam erről egy finn folyóiratban.
Aztán nagyon gyorsan a finn folyóiratról kezde beszélni,
meg arról a helsinki barátjáról, aki elküldte neki. Ezt nevezik
elterelő hadműveletnek.
De ez a finn is jellemző Quintuszra. Neki nemcsak
Kolozsváron, hanem a világ minden valamire való városában
vannak ismerősei. Akkora postaforgalmat bonyolít le, mint egy
nemzetközi nagybank. A fél fizetését arra költi, hogy ausztrál
bogarászokkal és koreai penészgombagyűjtőkkel kölcsönösen
kiöntik egymásnak a lelküket.
Ezt a Quintuszt látogatjuk mi meg holnap délután.
Elhatározásunk végrehajtása nem látszo egyszerűnek.
Quintuszt ugyanis bárhol könnyebb megtalálni, mint odahaza.
Quintusz állapota ugyanis az állandó helyváltoztatás. Quintuszt
el lehet képzelni, amint kötélen lóg egy tátongó szakadék fölö ,
csak azért, hogy letépjen egy szál gyopárt, mert távcsövén úgy
szemrevételezte, hogy annak a gyopárnak valamivel szőrösebb a
levele, mint amiket idáig láto , és ennek nemzetközi
tudományos fontossága van. Elképzelhető Quintusz, amint
drótkecskének becéze motorkerékpárján robog ismeretlen tájak,
ismeretlen gombaspórák és új penészgombafajták felé.
Elképzelhető Quintusz, amint hasoncsúszik egy havasi patak
medrében, hogy víz ala i fényképfelvételt készítsen egy vadászó
pisztrángról. Szóval a legképtelenebb helyzetekben is
elképzelhető, hozzánk is beállíto már hajnali ötkor, hogy nem
adnánk-e helyet néhány láda kövületének. Mert Quintusz
kövületeket is gyűjt. Szóval nagyon sokfelé meg lehet találni
Quintuszt (egyesek szerint három példány van belőle), csak
odahaza nem. Illetve Vilmos atya szerint néha-néha azért
hazalátogat, ilyenkor bezárkózik, leereszti a függönyöket, és
elmerül gyűjteményei rendezésébe, no meg egész világot átfogó
levelezésébe.
− Holnap mégis odahaza lesz − jelente em ki, és
megfogalmaztam az alábbi táviratot:
 ZUZMOUÉGYBEN HETFOEN DELUTAN NEGY
ORAKOR FOELKERESEM
DR. SOERENSEN HOELGRUPP
Főleg a Hölgrupp tetsze nekem. Olyan jó skandinávosan
hangzo . Ezek után biztosra vehe em, hogy Quintusz odahaza
marad és zuzmógyűjteményeivel babrálgatva várja Hölgruppot,
a skandináv rokon lelket.
Ehelye mi érkeztünk meg.
Azt nem lehet állítani, hogy túlságosan nagy lelkesedéssel
fogado volna. Tulajdonképpen nem is fogado . A lakás ajtaja be
volt zárva, hiába dönge ük a csengőt helye esítő középkori
gubacstörő fakalapáccsal. Ezt Quintusz furfangos alkudozás után
szerezte meg egy kalapácsgyűjtőtől egy abesszin kardkovácsoló
pöröly ellenében.
− Lehetetlenség, hogy ne legyen idehaza. Vagy nem kapta
volna meg a táviratot?
− Apu − lihege oda hozzám Öcsi −, tudod, hogy az udvaron
egy sátor áll?
− Sátor… egy városi ház udvarán? Megőrültél, Öcsi?
Nem vitatkozo , hanem magával ráncigált.
Bámulatos, de a szűk udvaron, az ecetfa és a tyúkketrecek
közt egy valódi mongol jurta állt.
Ha jurta, akkor Quintusz egészen biztosan benne
tartózkodik. Szenvedélyes sátorlakó, azt hiszem, legalább
tizenhat sátra van, és sorra lakja őket kirándulásain.
De már idehaza is… ? Megőrült ez a Quintusz?
Nem őrült meg, sőt még csak meg sem örült, mikor kidugta
a fejét a sátornyíláson és megláto bennünket.
− Szervusztok, szervusztok, a legrosszabbkor jö etek.
Ilyen fogadjistenre önérzetes ember hátat fordít, és soha
többé szóba sem áll Quintusszal. De hát mi most nem
önérzetesek voltunk, hanem kíváncsiak.
− Mit keresel a sátorban?
− I lakom.
− No de a lakásod.
 − Az a helyzet ugyanis… a gyűjteményeim, tudod, hogy úgy
mondjam, a fejemre nő ek. Egyébként parancsoljatok befáradni.
De előbb ő fáradt ki. Vagyis kimászo a sátor nyílásán.
Lábán krokodilbőr szíjból font mokaszint viselt, egy brazil
néprajzkutató barátja ajándékát, derekán cseremisz öv, öltözete
egyébként prémmellény és tréningruha kereszteződése volt.
Quintusz fölvezete bennünket a tornácra, o elfordíto a a
rács egyik lécét, mire a csatornából aláereszkede egy
kulcscsomó.
− Ez miért van, Quintusz bácsi? − izgult Öcsi.
− Tolvajok ellen.
Kinyito a az ajtózárat, aztán a lakatot.
Illetve… csak szere e volna kinyitni, de nem találta a
kulcsot. Egy darabig ellenségesen bámulta a lakatot, aztán
homlokára ütö .
− Persze, ezt máshová rejte em el.
Leült a legfelső lépcsőfokra, leránga a a mokaszint, a
gyapjúharisnya orrából előhalászta a pici kulcsot.
− Hja, vigyázni kell… − csippente ravaszkásan szemüvegén
keresztül.
Az biztos, hogy a Nemzeti Bank aranykészletét nem őrzik
éberebben, mint Quintusz barátunk a gyűjteményét. Egyébként
volt is mit őrizni rajta.
Lepa ant a lakat, az ajtó kinyílt, s mi beléptünk. Vagyis −
szere ünk volna belépni, de a bejáratot egy láda torlaszolta el.
− Ó… mondta könnyedén Quintusz −, bújjatok át ala a. Már
nem találtam neki más helyet.
− Mi van benne?
− Kőzetgyűjtemény a Kelemen-havasokról. Roppant érdekes
anyag.
− Miért nem tartod künn, az eresz ala ?
− Hogy elvigye valaki?
− Ezeket a köveket?
− Ezek nem csak úgy egyszerűen kövek! − kezdte
szenvedélyesen Quintusz, de aztán lemondóan legyinte . Tudta,
hogy nincs bennünk semmiféle tudományos fantázia.
Nem volt más megoldás, négykézláb átmásztam a láda ala ,
aztán föl akartam egyenesedni, de csak félig sikerült. Utamat
állta egy lapos dobozokból álló lepkegyűjtemény.
− Friss szerzemény! − ragyogo ugyancsak hétrétgörnyedve
Quintusz. − A Negoj lepkevilága.
− Minek ez neked?
Úgy néze reám, mint egy elmebajosra.
− Annak, hogy… − de aztán nem folyta a, hanem Öcsihez
fordult, és azontúl csak vele társalgo .
Igaza volt, hogy megsértődö . Egy gyűjtőtől megkérdezni,
hogy miért gyűjt cipőgombot vagy gyufásskatulyát,
megkövesede kagylót vagy futballcsatárok arcképeit, legalábbis
modortalanság.
Gyűjt, mert a gyűjtés és birtoklás örömet szerez a legtöbb
embernek XVII. századi porcelánkibcsek, vagy XX. századi
kabátgombok egyforma gyönyörűséget szerezhetnek
gyűjtőjüknek No persze, egy kabátgomb gyűjtemény kevesebbe
kerül valamivel. Ha az ember arra vállalkozik − és szigorúan be
is tartja ezt a szabályt −, hogy gyűjteménye darabjait, kizárólag
autóbuszon és trolibuszon szerzi be, olyanformán, hogy a nagy,
lökdösődésben észrevétlenül levágja útitársai kabátgombjait,
akkor körülbelül olyan izgalmas kalandokban lesz része, mint
valamikor a grófoknak a tigrisvadászatokon Indiában.
Ismertem egy ilyen szenvedélyes kabátgomb gyűjtőt.
Valóságos vadászszenvedéllyel tudo mesélni arról, hogyan
szerezte meg például azt a gyöngyházberakásos, nagy
négyszögű gombot a 11-es autóbuszon. A vad… vagyis a kabát
tulajdonosa semmit sem ve észre.
Megvásárolha a volna a gombot a boltban is, de akkor mivé
lesz a vadászszenvedély?
Ismerősöm fokozatosan tökéletesíte e módszereit, és
zsebmetszői kézügyességre te szert. Készíte magának egy
apró harapófogóhoz hasonló rúgós szerkezetet, s ezzel
csippente e le a gombokat.
 Mondanom sem kell, hogy a szenvedély mindinkább
elhatalmasodo rajta. Már csak ímmel-ámmal végezte irodai
munkáját, bérletet válto , az autóbuszra, és időnként felutazo a
fővárosba, hogy levadásszon a kabátokról néhány ritka külföldi
példányt.
Végül persze rajtaveszte . Már túlságosan bízo ezerszer
kipróbált kézügyességében, és egy egyszerű fekete kabátgombon
lebuko . Odanyúlt és lecsippente e, nem mintha szüksége le
volna a gombra, inkább csak gyakorlatozásból. A gomb már
elsüllyedt a zsebében, mikor az áldozat felkiálto :
− Hé, maga… adja vissza a gombomat! − Azzal megragadta a
gombvadász karját.
Ismerősöm tiltakozo , próbálta kitépni, magát, hogy
leugorjék a robogó kocsiról, és eltűnjék az utcai forgalomban, A
véletlen azonban úgy hozta, hogy ezen a vonalon, a 11-esen (ez
volt a fő vadászterülete), még négy olyan utas akadt, akinek az
elmúlt hetekben eltűnt egy-egy kabátgombja. Annak idején azt
hi ék, hogy leszakadt a gyurakodásban, most azonban egyszerre
mind ráestek a gombvadászra. Kikuta ák a zsebeit,
természetesen tele volt gombbal. A gombcsípőt is megtalálták.
A kocsi megállt, az utasok üvöltöztek, az öklüket rázták,
egyszerre valamennyien égbe kiáltó sérelemnek érezték, hogy
elveszte ék a gombjukat. Azelő legfeljebb bosszankodtak
mia a, most azonban elöntö e őket a vérszomj, és ha nem is
lincselték meg, mindenesetre letépték összes gombjait, még a
nadrágjáról is. Aztán diadalmasan elcipelték a rendőrségre.
A végkifejletnél magam is jelen voltam. A bírósági tárgyalás
fénypontja az volt, mikor a bírósági altisztek görnyedezve a teher
ala becipelték a bűnjeleket, tizenkét tárlót. A gombgyűjtő nehéz
pénzért csinálta a őket. Mind a tizenke ő teliragasztva gombbal.
Mindenik ala egy-egy szám. Például 11/6857.
− Vádlo , mit jelent ez a szám?
− Azt kérem, hogy a tizenegyes autóbuszon szereztem 1968
május hetedikén.
− Hány gombból áll a gyűjteménye?
 − 14229.
− Ez a bizonyos fekete gomb le volna a kétszázharmincadik.
− Szó sincs róla kérem, ilyen vacakot be sem te em volna a
gyűjteményembe.
A bíróság próbálta megtalálni az indokot. Elmeszakértőt
idéze meg. Az orvos kijelente e:
− Teljesen normális, már amennyiben egy szenvedélyes
gyűjtő egyáltalán normálisnak tekinthető.
− Köszönöm elég! − vágta el a szakértő szavát szigorúan a
tárgyalásvezető bíró. Ugyanis lelkes bélyeggyűjtő volt.
Így aztán hamarosan családias hangulat alakult ki, a bíró és a
vádlo közö . A bíró látható érdeklődéssel szemlélge e a
gyűjteményt, majd részletkérdéseket te fel. Szenvedélyes
szakmai vita alakult ki a két gyűjtő közö . Végül is háromhavi
fogházra ítélték ismerősömet − azt hiszem, nyilvános
botrányokozásért, de ezt a büntetést felfüggeszte ék. A bírósági
folyosókon rossznyelvű ügyvédek mesélik, hogy a bíró eladta a
bélyegeit és ő is á ért a gombgyűjtésre.
Ez valószínűleg csak pletyka, ezzel szemben megfelel a
valóságnak, hogy ismerősöm a tárgyalás és ítélet után
meglátogato , és könnyekkel a szemében könyörgö , hogy
segítsek rajta:
− Képtelen vagyok uralkodni szenvedélyemen. Ha felszállok
a trolira vagy a buszra, és meglátok egy jó formájú gombot, máris
bizseregnek az ujjaim.
− Ezentúl járjon gyalog. Nagyon egészséges.
− Igen, de a szenvedély …
− Tudja mit, írja meg gombgyűjteménye történetét. “Egy
gombvadász emlékiratai” címmel. Páratlan munka lesz. Az első
gombtól az utolsóig.
A gyűjtő hosszasan és hálásan szoronga a a kezemet, még
lelopta egy gombomat, aztán elvonult, vásárolt egy üveg
töltőtolltintát meg ezer ív papírost. Azóta írja élete nagy művét.
− A háromezer-hétszázhetedik gombnál tartok.
− Hány oldal?
 − Ó… , kétezer-ötszáz. Persze csak a leglényegesebb adatokat
foglalom össze. Ez ugyanis kézikönyv lesz. Majd azután
megírom a részletes, alapos nagy gombenciklopédiát.
Boldoggá te em. Feltéve, ha van túlvilág, és feltéve azt az
eléggé valószínűtlen esetet, hogy a mennyországba kerülök,
nyilván ez a jóte em nagyot nyom majd a mennyei mérlegen.
Ismerősöm azóta kizárólag gyalog jár, nem rongálja az
egészségét a buszon, s már nem is akar több gombot lopni. Elég
neki, ha papíroson átéli egykori szenvedélyét.
A te emberéből művész le .
De ha már a lopásnál tartunk, az embert ártatlanul is
nézhetik tolvajnak. Velem is megese egyszer. Zimankós, kora
tavaszi időben történt. Megi am a kávémat az egyik
cukrászdában, aztán kipillanto am az ablakon, Zuhogo
kegyetlenül. Felhajto am a kabátom gallérját, szemembe húztam
a kalapomat, fogtam az ernyőmet és indultam. Ekkor azonban
valaki megfogta él karomat.
− Pardon, ez az én esernyőm.
Meghökkenve néztem rá, aztán az ernyőre. Tényleg, ennek
bambusz nyele van, az enyém viszont bőrhuzatú.
− Bocsánat, eltéveszte em … − nyújto am oda az ernyőt egy
csöpp zavarral.
− Semmi, semmi… − felelte az ernyőtulajdonos, és
érdeklődéssel figyelte, hogyan keresem a saját ernyőmet.
Most már igazán elpirultam.
− Ejnye, milyen szórakozo vagyok, hiszen nem is hoztam
magammal, elromlo a zárja. Ugyanis…
Az idegen különös tekinte el mért végig, aztán csak ennyit
válaszolt: − Persze, persze…
Aztán keményen megmarkolta az esernyőjét, és visszaült a
helyére. Kimenekültem a zuhogó esőbe. Hazasie em. és mesélni
kezdtem a feleségemnek különös és kínos kalandomat.
− Jó, hogy mondod. Nézd mennyi rossz ernyőnk van. Vidd
el, csináltasd meg.
− Ebben az időben?
 Harmadnap azután, többszöri unszolás után, fogtam az öt
darab rossz esernyőt, amit a feleségem összeszede a házban, és
elindultam az esernyőjavítóhoz. Felszálltam a trolibuszra.
Egyszerre csak megéreztem, hogy valaki figyel. Az ilyesmit
megérzi az ember, mintha tüzes pont égetné a tarkóját. Az én
cukrászdai emberem volt az, akinek majdnem elvi em a
bambusznyelű esernyőjét.
Merőn néze . Nem is annyira engem, inkább az ernyőket.
Mellém lépe , az esernyőgyűjteményre néze , aztán megszólalt,
kicsit gúnyosan, kicsit megvetően:
− Látom, jó napja volt.
Azzal leugro .
Így le belőlem esernyőtolvaj.
 Szerelmi tanácsadó…
Egy hete kempingeztünk anyuval, mikor megérkeze
kerékpáron Öcsi meg Vilike.
Öcsi barátságosan lapoga a a hátamat.
− Hogy vagy öreg zeppelin?
Becsületszavamra, egyszer megpofozom ezt a kölyköt. De
egyelőre megöleltem, megcsókoltam, mert egy hete már nem
lá am, és hiába, az apai szív, az apai szív.
Öcsiké és Vilike körüljárták a sátrat.
− Ugyan, mi lehet ez a szörnyszülö ? − töprenge hangosan
a jó kis Vilike. − Mit gondolsz, Öcsi? Szerintem egy lezuhant
repülőgép roncsa. Vagy egy ősember kalibája?
− Hát nem látod − legyinte e le Öcsi −, absztrakt műalkotás.
Annak mindenesetre csodálatos.
Megbánto an hallga am. Istenem, istenem, ezeket a
banditákat neveltük mi szívünk vérével. Fogtuk a kezüket, mikor
megte ék az első totyogó lépéseiket, és lám most így
belegázolnak az önérzetünkbe.
− Ősatyám, ezt te személyesen verted föl? − kérdezte Öcsi.
Még mielő sérte en rávágtam volna az igent, megszólalt
Vilike, nem létező bajuszát sodorgatva:
− El sem hinné az ember, de állítólag vannak vakmerő
turisták, akik bemerészkednek e sátornak neveze
képződménybe, sőt benne alusznak is.
Öcsi ve e a lapot.
− Vasidegek kellenek hozzá, hiszen bármelyik pillanatban
összeomolhat, fejbe vág a rúdja, maga alá temet, és megfojt a
vászna. Ősatyám hős vagy.
Hát ehhez a gyerekhez igazán vasidegek kellenek.
− Miért, szerintem nagyon príma sátor.
− Megengeded? − ránto a ki a sátorrudat a fiam. Vilike már
húzoga a kifelé a cövekeket. Nem szóltak semmit, mi is
hallga unk, miala bámuló szemeink elő pillanatok ala
felverték a sátrat. Ugyanaz a sátor volt, és mégsem az. Az enyém
petyhüdten lebegte e szárnyait, ez fiatalosan feszült, szinte
pengtek a sátorkötelek. Igaz ugyan, hogy wigwammunk
elveszte e kajlaságát, ami mindmáig megkülönbözte e a tábor
összes többi sátraitól.
− Na kész… − mondta Vilike. − Be lehet mászni. Nekünk
most egy kis dolgunk van.
− Viseljétek jól magatokat!
Ezt persze nem mi mondtuk, hanem Öcsi. Ugyan hogy is
mer manapság ilyet mondani egy szülő az édes gyermekének?
Máris eltűntek. Illetve csak szere ek volna, mert a szabad
levegő és az elfogyaszto teméntelen erdei szamócából belém
áramlo vitamin megsokszorozta bátorságomat. Megkérdeztem
tehát:
− Hová mentek?
Almatagon néztek reám.
− Zergevadászatra.
− Eláso kincset keresünk.
− Vagy lepkét fogunk. Válasszatok kedvetek szerinti feleletet,
amivel megnyugtathatjátok aggódó szülői szíveteket.
− Ahá… − mondtam sokat sejtetően.
− Ahá − visszhangozta Öcsi. − Most persze azt képzeled,
hogy azért pucolunk meg, mert lányokkal van találkánk. Ez öl
meg téged drága öreg atyám, hogy folyton a szex jár a fejedben.
− Nekem… ? Hát nem nézed ősz hajamat, előrehalado
koromat, jámbor életemet, hűségemet drága jó anyádhoz? Még
azt mered állítani, hogy nekem jár az eszem a szexen?
− Neked hát, atyám. Téged már kizárólag az én nőügyeim
érdekelnek.
Hallatlan, milyen szemtelen ez a fiú, de milyen igaza van.
Hát persze, hogy érdekelnek a magánügyei. Talán nem az én
gyermekem? Szeretnék tanácsot adni neki, átsegíteném az élet
nehézségein, átadnám neki tapasztalataimat.
− Nem egyszerűbb, ha azt mondjuk nektek, hogy
zergevadászatra megyünk? − diplomatizált Vilike. −
Nyugodjatok bele!
Dehát belenyugodhatik-e egy szülő abba, hogy tizenöt
esztendős fiatalember már a fia, akit ő − legalábbis, ami az
érzéseit illeti − még most is csetlő-botló kisgyermeknek érez, és
félt és szeretne becézgetni?
Belenyugodhatik abba, hogy elő ünk teljesen ismeretlen, és
éppen ezért eleve gyanús leányzók körül sündörögnek, illetve
azok sündörögnek őkörülö ük, és ki tudja, milyen terveket
szőnek a megrontásukra? Már úgy értem, a lányok a fiúk
megrontására. Ők o állnak szegénykéink védtelenül kitéve az
összes női csalfaságoknak. Istenem, hány okos tanácsot adhatnék
én nekik! De nem, meg sem hallgatnak, csak gúnyosan
mosolyognak és csúfolnak a szexszel.
A vesztetekbe rohantok! − szeretném kiáltani, de nincs kinek.
Ez az az eset, amire azt szokták mondani, süket fülekre találtam.
Meglestem Öcsit, persze véletlenül. Igazán nem szokásom,
hogy kémkedjem a fiam után, de ha már a véletlen így akarta,
mégsem fordítha am el a fejemet. Így aztán tanúja le em a
“zergevadászatnak”.
Egy tölgyfa tövében ültem, és vártam, hogy megérkezzék a
sörösautó, talán szunyókáltam is egyet, mikor beszédre riadtam
föl. Csak most ve em észre, hogy a bokrokon túl egy leányzó
napozik fürdőruhában. Már persze, ha fürdőruhának lehet
nevezni azt a néhány rongyocskát, ami i -o éppen hogy takarta
az i ú hölgyet.
Így van ez manapság. Nagyanyáink még térdig érő klo
bugyogóban és nyakig zárt blúzban feredőztek. Ezek meg…
Na mindegy.
Szóval beszélge ek odaát. A lány meg egy fiú.
Jesszus, hisz ez Öcsi!
Aljas rágalom, hogy bebújtam volna leskelődni a bokorba.
Mindössze keresztülkukucskáltam az ágak közö . Most
félreteszem minden apai elfogultságomat és a krónikás
hűségével adom elő a jelenetet.
 Öcsi himbálózva, elegáns lajhárléptekkel megjelenik. Lustán
jobbra-balra forgatja a fejét, aztán lehorgonyoz a tekintete a
napozó hölgyecskén. Feléje imbolyog. Megáll. Szemlét tart a
leányzó fölö , majd lekuporodik a pokróca szélére.
− Szia.
A leányzó kinyitja fél szemét, és az érdeklődés legkisebb jele
nélkül megnézi Öcsit. Egy darabig gondolkozik, mit is tegyen,
végül rászánja magát a válaszra:
− Szia.
Félpercnyi csönd. Végül Öcsi folytatja a hadmozdulatokat.
Letép egy fűszálat és megcsiklandozza vele a leányzó orrát.
A leányzó tüsszent.
− Hülye!
De különös, ahelye , hogy megsértődnék az idétlenkedés
mia , rámosolyog Öcsire. Sehogysem értem ezeket a mai
lányokat. A fiam most a leányzó formás nyakát birizgálja. A
hölgy odakap, Öcsi elrántja a füvecskét. Így cicáznak egy
darabig. Végül a leányzó fölül:
− Te honnan ismersz engem?
Öcsi nem jön zavarba.
− Innen a pokrócról. Meglá alak. Na, mondtam magamnak,
ennek príma karosszériája van, leültem tehát melléd és azt
mondtam: Szia.
Barátságosan nyújtja a mancsát.
− Öcsi vagyok.
Kis szünet. A leányzó közben úgy dönt, hogy kinyitja a
másik szemét is. Megnézi a fiút. Úgy látszik, ő is elégede a
karosszériával, mert most már ő folytatja a hadműveletet.
− Juli. Rém szemtelen vagy − mondja elismeréssel.
− Á, most fékezem magam.
− Én nem bánom, ha valaki rámenős.
− Én meg örülök, ha valaki szereti, hogy rámenős vagyok.
Összenevetnek. A büfé teraszán megszólal a rádió. Öcsi
feláll, nyújtja a kezét.
− Gyere.
 Már fel is húzza a királynői termetű hölgyet, s az hagyja,
hogy Öcsi a tánchely betonjára vonszolja.
Hát ez ma így megy. Bezzeg a mi időnkben!
Nem, ezt nem mondom, mert ez tipikusan öreg-mondat,
Elítélése mindannak, ami ma történik, és azt a hamis képet
próbálja reánk tukmálni, hogy bezzeg a mi időnkben csupa
makulátlan erkölcsű leányzó és fiatalember élt. Nem, én nem
sírom vissza a múltat, de engedjék meg, hogy elmondjam,
miként folyt volna le ugyanez a jelenet mondjuk negyven évvel
ezelő .
Öcsi meglátja a leányzót, és szemlét tart domborzati
viszonyai fölö . Ez változatlanul úgy zajlo volna le, mint most,
csak a fürdőruha le volna egy arasszal hosszabb és szélesebb.
Aztán Öcsiben megszületik az elhatározás: meg kell ismerkednie
a leányzóval. De hogyan? Világos, közös ismerőst kell keresni,
aki bemutassa. Öcsi tehát letelepszik néhány méterre a
leányzótól, az kinyitja a fél szemét. Aztán napozik tovább. így
telik el egy óra, majd ke ő. A leányzó feláll, királynői termete a
kétrészes, jó araszos fürdőruhában is kitűnően érvényesül.
Elhimbálódzik a sátorukhoz.
Hopp, álljunk meg, akkoriban még nem voltak sátortáborok.
Hát akkor tegyük föl, hogy ez a jelenet a városi strandon zajlo
le. A leányzó bevonul a kabinba, felöltözik és elindul haza. Öcsi
mögö e ballag. Akkoriban a férfiaknál a kifeszíte mell és
ruganyos járás volt a divat, nem az a szépséges, lomha,
majomszerű csoszogás, mint ma. A leányzó belép a kapun, de
egy villámgyors és bármikor letagadható pillantást vet az i úra,
aki mögö e cserkésze .
Öcsi bemegy a szomszéd házba, és egy mesét tálal fel, hogy a
barátját keresi, bizonyos Kovácsek Karcsit. Közlik, hogy o nem
lakik semmiféle Kovacsek.
− Akkor talán a szomszédban?
− O Medgyesiék laknak.
Ezzel megvan a családnév. Öcsi tovább nyomoz.
− Medgyesiék, akiknek a fia van, Lajcsi?
 − Dehogy, leányuk van nekik.
− Két lányuk.
− Csak egy, Juli.
Megvan tehát: Medgyesi Juli.
Öcsi bocsánatot kér, és elköszön, majd közhírré teszi a
barátai közö .
− Ki ismeri Medgyesi Julit?
Senki. Talán valamelyik cimborának a húga? Végül egyik
barátja húgának az osztálytársáról kiderül, hogy együ utazo
Julival. Azóta ugyan nem beszéltek, de szervuszt köszönnek
egymásnak. A leány összetalálkozik Julival. Közli vele, mint
érdekes pletykát, hogy egy fiú teljesen bele van őrülve, napok óta
nem alszik. Juli lebiggyeszti a szája szélét, és kijelenti, hogy őt a
fiúk egyáltalán nem érdeklik. A barátnő barátnője azonban nem
ugrik be Julinak. Tudja, hogy csupán illendőségből játssza meg a
közömböst, valójában fúrja oldalát a kíváncsiság, ki lehet
legújabb imádója.
Melyik nőnemű lény nem szövi-fonja szívesen a szerelmi
szálakat?
Mesél tehát Öcsiről, akit egyébként ő sem ismer, hiszen a
barátnője bátyjának a barátja. Sok szépet mesél azért róla,
például azt, hogy van biciklije, meg hogy szeret táncolni és
pingpongozik.
Végül is megegyeznek abban, hogy másnap délután
végigsétálnak a korzón. Ez nem veszélytelen vállalkozás. Az i ú
hölgyek, középiskolások, és a tanulóknak szigorúan tilos a
korzón végigmenniük. Az iskolai előírások szerint a leányok
csupán a mellékutcákban közlekedhetnek. Fiú társaságában
utcán mutatkozni, ha az nem közeli rokon, a magaviseleti jegy
levonását eredményezi − mondja az iskolai szabályzat. E kihágás
többszöri megismétlése az iskolából való kicsapatást vonja maga
után.
Dehát az i úság vakmerő, áthágja a szabályokat, már
legénykedésből is. Öcsi meg a barátja, dacolva az iskolai
szabályza al, végigcsellengenek a korzón, éberen figyelve
persze, nem tűnik-e fel a sarkon valamelyik tanár. Igaz, tanárja
válogatja. Van, aki elfordítja a fejét, ha diákot lát a korzón, van
aki egyenesen vadászik reájuk. Ezú al semmiféle tanári veszély
nem mutatkozik. A fiúk, azaz Öcsiék − illetve a negyven év elő i
Öcsiék −, kesztyüt lógatnak a kezükben, hogy ezzel fejezzék ki
eleganciájukat. Szembe jön a barát húga a barátnőjével és Julival.
Az összeesküvés szabályai szerint megállnak.
− Kezét csókolom… − köszönti Öcsi barátja húgát, mert
akkoriban szinte elképzelhetetlen volt, legalábbis városon, hogy
a lányok meg a fiúk tegeződjenek.
− Pá … − feleli a kislány szemérmesen. − Maguk nem ismerik
egymást?
Újabb bemutatkozás és újabb “pá” … aztán megindulnak
most már egy csoportban. Juli meg Öcsi lemaradnak egy lépéssel,
és miről beszélgetnek: moziról?
Isten őrizz! Akkoriban a diákoknak szigorúan tilos volt
moziba járni. Televízió? Nem volt még televízió.
Az iskoláról beszélgetnek, tanáraikról, arról, hogy milyen
nehéz a számtan.
Ahogy ezt i most leírom, úgy hat, mintha az őskorban
történt volna. És milyen természetes volt valamikor, alig négy
évtizede. Hát nem jobb, becsületesebb, nyíltabb, ahogyan a
fiatalok ma összetalálkoznak?
Ámbár ha meggondolom. a ravasz cselfogásoknak, a
szerelmi csatározásoknak és cselszövésnek is megvolt a maga
varázsa. Egy bizonyos, harminc esztendő múlva Öcsiék fognak
majd így sóhajtani:
− Bezzeg a mi időnkben!

Befejezésül elmondok egy példázatot:

Az I ú meghajolt a Bölcs elő , és így szólt:
− Ó Mester, testem rugalmas, szellemem vidám, mégis
gyakran felhőzi lelkemet a bánat. Szüntelen arra gondolok, hogy
minden elmúlik. Bármilyen képtelenségnek tűnik: még én is.
Segíts rajtam, Mester, szeretnék örökre fiatal maradni!
A Bölcs megcsóválta a fejét:
− Bolond vagy, barátom, mert elérhetetlen után áhítozol.
Inkább kívánj magadnak hosszú, szép öregséget; kívánd azt,
hogy olyasmiben is gyönyörködj, amit mások észre sem vesznek.
Örülj a szellőben, ellebbenő tollpihének, és gondolj arra, hogy a
te életed is csak ennyit ér.
− Mégis, hogyan éljek?
− Úgy, hogy ha testben nem is, de lélekben fiatal maradj.
− Megmaradhatok?
− Igen, ha okosan éled az életet.
− Vagyis?
− Tudj örülni és örömet szerezni. Legyenek vesszőparipáid.
Vesszőparipája minden épeszű embernek van, ha elég okos
ahhoz, hogy egy kicsit bolondos legyen. S ha jól lovagolja meg
őket, az örömtől és jókedvtől sokáig fiatal maradhat. Fő az, hogy
amit teszel, teljes lélekkel cselekedd.
− Mester, ha kaphatnék bővebb magyarázatot.
Ekkor a Bölcs haragra gyulladt, és rákiálto az I úra:
− Hülyékkel nem állok szóba!
Felpa ant kerékpárjára és elkarikázo . Neki ugyanis ez volt
a vesszőparipája, hogy ha sokat biciklizik, örökre fiatal marad.