Hat óra fele járhatott az idő, mikor fáradtan és kimerülve partot vetettünk végre.

Immáron a
Küklopszoktól megmenekülve, nyugalomban pihenhettünk ami mindannyiónkat különös érzéssel
töltött el. Odüsszeusz arcán megkönnyebbülés tükröződött, ahogy hátradőlt a puha homokban. Azt
hiszem mindannyian egyetértettünk abban, hogy most nincs mit megbeszélni, nincs min veszekedni
csupán csendre vágyott mindenki.

Azonban nem telt el sok idő miután elcsendesedtünk, hangos kiálltásokra lettünk
figyelmesek. Mind rögvest felpattantunk harcra készen, amikor megjelent Ailosz király. Úgy tűnt
egyedül Odüsszeusz nem lepődött meg a király felbukkanásán, hisz ő kormányozta a hajót így
biztosan tudta előre, hogy hova vezet minket. Miután láttam ahogy Odüsszeusz odamegy a királyhoz
és kézfogással köszöntik egymást, megnyugodtam hogy nincs veszély. Úgy tűnt, szívesen látnak
minket vendégül az itt élők, ugyanis pár szorgos cseléd a király intésére már hozott is nekünk
temérdek mennyiségű ételt és italt, illetve párnákat hogy ne a homokban üljünk. Azonnal nekiestünk
az evésnek. Az étel fönséges volt, falatozgattunk mindenfélét, annyit ettünk amennyi csak belénk
fért. Odüsszeuszra pillantva éreztem egyfajta feszültséget, látva hogy nem eszik egy falatot sem.
Aggodalmasan megszólítottam, érdeklődve afelől, hogy miért nem eszik.
-Előbb egyetek ti, barátaim. Azzal hogy látom az arcotokon az örömöt, enyhülnek az én problémáim
is.- Mosolyogva bólintottam és folytattam az evést, amikor ismét megjelent a király. Odüsszeuszt
szólította és kérte őt, hogy tartson vele. Elindultak a parton, követtem őket a szememmel amíg
eltűntek a látótávolságomból, ugyanis bementek egy fa kunyhóba. A legények közt azonnal elindult a
susogás, hogy vajon miről beszélgethetnek.
- Biztosan szállást nyújt nekünk és megengedi hogy örökre itt maradjunk! - tippelt az egyik legény.
-Dehogy is, Odüsszeusznak minden vágya hazatérni, soha nem fogadna el egy ilyen ajánlatot.-felelte
egy másik.
-Biztos csak aranyat ad, hogy minél hamarabb hazaérjünk! -folyt a veszekedés. Mindeközben én a
tájat pásztáztam és magamban elmélkedtem, vajon mi lehet az amit négyszemközt beszélnek meg?
Egy órával később, már a hajón voltunk, ez által nyilvánvalóvá vált, hogy nem maradunk itt. Ám hogy
mit hozott magával Odüsszeusz? Még mindig rejtély volt. Egy óriási tömlőt cipelt fel a hajóra és
senkinek nem engedte, hogy hozzáérjen, csak bevitte a kabinjába. Miután kijött, így szólt.
-Mint kapitányotok, megparancsolom, hogy senki nem érhet hozzá a tömlőhöz. Nem nyithatjátok ki,
nem emelhetitek meg, békén kell hagyjátok. -Odüsszeusz tudta, hogy a legények borzalmasan
kíváncsiak, hogy mi ez a nagyon titkos ajándék. Fürkésző tekintettel pillantottam a kapitányra, aki
megparancsolta az indulást. Nem tudtam az arcáról leolvasni semmit, csak hogy mennyire vágyik
már a hazatérésre. Nem tetszett ez nekem. Mégis miért titkolózik előttünk? Előttem, hisz eddig úgy
gondoltam közelebb állok hozzá, mint a többiek. De ezek szerint csak megvezetett, kihasznált, hisz
tudja, hogy én vagyok a leghasznosabb a csapatban. Ez nem mehet igy tovább, gondoltam
magamban. Elindultam, hogy megkeressem őt. Kérdőre akartam vonni, hogy mégis miért titkol el
egy ilyen fontos dolgot előlünk. Berontottam a kabinjába, ő éppen a tömlőt vizslatta. Amint észrevett
felugrott és eltakarta testével a titkos szerzeményt. -
Miért titkolózol előttünk? Miért nem árulod el mi van a tömlőben? Mit beszéltél a királlyal? Miért
olyan fontos, hogy ne érjünk a hozományhoz?- Zúdítottam rá a kérdéseimet. Odüsszeusz nagyon
kimérten viselkedett. Az arca akár a fal, semmit nem lehetett leolvasni róla. Pár pillanatig csendben
maradt, végül így szólt.
-Nincs közötök hozzá, a király nekem ajándékozta a tömlőt- mondta egyszerűen. Hitetlenkedve
néztem rá, hisz nem hittem a fülemnek. -
Hogy mondhatod ezt, amikor minden nehézségen és kalandon együtt mentünk át, egy csapatként!
Ám amikor te kapsz valami jutalmat azt megtartod magadnak? Csak mert te vagy a vezetőnk és te
kapod meg az ajándékot, nekünk is ugyan úgy jogunk van a kincsekhez! Nem ezt vártam tőled
Odüsszeusz...-Mondtam neki indulatosan, majd kivágtam az ajtót és elsiettem. Leírhatatlan az a
mennyiségű düh és csalódottság, amit akkor éreztem. Odüsszeuszt a barátomnak tartottam,
éjjeleken át beszélgettünk és tartottuk egymásban a reményt, de ez, hogy így elárul minket és
megtartja magának a kincseket, haraggal tölt el. Tudtam mit fogok tenni, Odüsszeusz nem tarthatja
meg magának azt, amit a mi segítségünkkel nyert el. Ailosz király felettébb nagylelkű, hogy
megjutalmaz minket a sok megpróbáltatás után kincsekkel, de nem jó embernek adta őket. Ezt nem
hagyhatom annyiban. Gondoltam magamban.
-Legények figyelem! Ma éjjel ellopjuk a tömlőt és kivesszük belőle a kincseket. Megtömjük
homokkal, hogy a súlya megmaradjon, de az aranyat eldugjuk, hiszen Odüsszeusz nem tarthatja meg
magának az egészet!
-Honnan tudod hogy arany van benne?- kérdezte az egyik legény.
-Egyértelmű, mi mást védene annyira tőlünk, tudja, hogy mind szegények vagyunk és nem akarja
hogy itt hagyjuk őt ha kapnánk aranyat! - magyaráztam a többieknek, akik egyre hevesebben
bólogattak. Odüsszeusz napok óta maga vezette a hajót, ám a mai nap már alig bírta nyitva tartani a
szemét, és ezt láttuk rajta mi is. Odaszóltam hát neki, hogy feküdjön le aludni, már látszanak Ithaka
partjai innen átveszem a hajó irányítását. A kapitány fáradtan bólintott és bevonult a kabinjába.
Perceken belül hallani is lehetett a horkolását.

Ekkor indulhatott az előre megbeszélt terv. Belopództam a kabinba és pár fiú segítségével
kivittük a zsákot a fedélzetre. A düh hajtott bennünket és persze az irigység, mielőtt felnyitottuk a
zsákot. Hirtelen nagyon sok minden történt egyszerre. Olyannyira gyorsan, hogy fel sem fogtam mit
tettünk, amíg már vége is volt az egésznek. Egyszer csak nekiestem a hajó falának, és mire
kinyitottam a szemem, egy ismerős helyen találtam magam. Sajnos, nem Ithaka homokos partjain,
hanem Ailosz szigetén voltunk. Ismét. Ekkor értettem meg mit is tettünk. Ailosz a szelek királya, hogy
ez miért nem jutott hamarabb eszembe! Feltűnően csendes volt a tenger a hajózáskor, ám akkor
nem gondoltam, hogy köze lenne ennek a zsákhoz. Pedig volt. Ailosz király a tenger szeleit tette be a
tömlőbe, hogy gyorsabban hazaérjünk. Nem kincseket, nem aranyat adott, amit Odüsszeusz meg
akart tartani magának. Teljesen rosszul gondoltam az egészet! Miközben ezer meg ezer gondolat
futott át a fejemen, megjelent Odüsszeusz. Nem is mérges volt, dühös. Szeme szikrázott a dühtől és
mikor összetalálkozott a tekintetünk, ereimben megfagyott a vér. Elindult felém mire én
felpattantam és hátrálni kezdtem. -Te agyalágyult mégis mit műveltél?? Azért kaptuk
a szeleket ajándékba, mert elmeséltem a királynak mennyi kalandon és megpróbáltatáson mentünk
keresztül együtt és ő segíteni akart nekünk hazajutni! Az irigységetek és az önzőségetek miatt nem
láttok a szemetektől!-ordítozta. Lesütöttem a fejem szégyenemben. Ekkor hirtelen megdermedt a
testem és alig bírtam mozogni. Lenéztem a mellkasomra, amiből csak úgy folyt a vér. Levegő után
kaptam, ám a tüdőm csak vérrel telt meg. A mellkasomból kiálló kés ismerős volt, tudtam kié. Ailosz
király jellegzetes kése volt, aki messziről dobva is telibe talált. Az ő tekintete talán még jobban
lángolt mikor ránéztem. -Az áruló halált érdemel. -
mondta egyszerűen.

Üzenete tömör, de érthető volt. Nem bíztam a kapitányban, hisz elvakított a vágy a kincs
után. A düh a hatalmába kerített és nem tudtam menekülni az irigy gondolatoktól. Belerángattam a
társaimat is és most miattam újra útnak kell indulniuk. Egyértelmű a sorsom. Ezt érdemlem. Még
utoljára Odüsszeuszra pillantottam és csak ennyit szóltam: sajnálom. Majd minden elsötétült.