Sade márki

Justine
avagy az erény meghurcoltatása

Donatien-Alphonse-François de Sade:

Les infortunes de la vertu

Gallimard, Paris, 1977

Fordította és az utószót írta Vargyas Zoltán

ISBN 963 9227 60 9

Hungarian translation © Vargyas Zoltán, 1989, 2001

Szerkesztés © Lazi Bt., 2001

A LAZI Bt. kiadása

A kiadásért felel a kiadó ügyvezető igazgatója

Korrektor: Korom Pál

Tördelőszerkesztő: Horváthné Tóth Judit

Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba

Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelős vezető: Gera Imre

Az lenne a filozófia diadala, ha eloszlatnánk a gondviselés kacskaringós útjait borító homályt,

és kiderülne, miféle véget tartogat az ember számára, s ha ennek alapján valami útmutatófélét
adhatnánk a szerencsétlen kétlábú teremtmény kezébe, kit szüntelen ide-oda hajigál ama lény
megannyi szeszélye, ki állítólag szintoly zsarnoki módon kormányozza, ha tehát találnánk
néhány olyan szabályt, melynek segítségével rájöhetne, mi módon értelmezze a gondviselés
szándékait, s miként kerülje el a végzet különös szeszélyeit, a végzetét, melyet számtalan
elnevezéssel illetnek, de meghatározni mindmáig nem tudtak.
Mert ha neveltetésünkhöz híven aggályosan tiszteletben tartjuk társadalmi szabályainkat, és
sajnálatos módon mégis azt tapasztaljuk, hogy mások megátalkodottsága miatt mindig nekünk
jutnak a tövisek, a rózsát pedig minduntalan a gonoszok tépik le, nos, akkor a gyengék,
kiknek erénye ingatag alapokon áll, s nem tudnak felülemelkedni a szomorú valóságon, vajon
nem fognak-e úgy okoskodni, hogy jobb az árral úszni, mint ellene, nem fogják-e azt
mondani, hogy szép-szép az erényesség, de mivel a bűnnel szemben úgyis erőtlen, csakis
pórul járhat, aki ezt választja, továbbá hogy velejéig romlott századunkban az a legbiztosabb,
ha úgy tesznek, mint a többiek? S ha netán kicsit műveltebbek, a megszerzett tudással
visszaélve nem szajkózzák-e majd a Zadig Jesrad angyala után, hogy minden rosszban van
valami jó; s nem fűzik-e hozzá maguktól, hogy mivel tökéletlenül felépített, rossz
világunkban jó és rossz azonos számban található, az egyensúly fenntartása végett igen
fontos, hogy ugyanannyian legyenek a jók, mint a rosszak, következésképp magasabb
szempontból édes mindegy, hogy ki-ki jó-e vagy rossz; s ha az erényt balsors üldözi, a bűn
viszont szinte mind bőséggel jár, a természet szempontjából pedig a kettő úgyis egyre megy,
összehasonlíthatatlanul jobban jár, aki nem a pusztulásra ítélt erényesekkel, hanem a
dúsgazdag gonoszokkal tart.

Okvetlenül fel kell lépni a filozófia eme veszedelmes szofizmái ellen, meg kell mutatni, hogy
egy romlott lélek, ha maradt benne a jónak néhány csírája, az erény viszontagságaiból okulva
éppoly biztosan visszatérhet a helyes útra, mintha megannyi pálmával és csábító jutalommal
kecsegtetnénk, hogy legyen erényes. Megszakad a szívünk, hogy tenger csapással kell
sújtanunk a szelíd, szép lelkű nőt, ki mindeneknél jobban tiszteli az erényt, és kincsek
tömegével kell elhalmoznunk azt, ki világéletében megvetette; de ha e két kép felvázolásából
mégis születik valami jó, illethetjük-e szemrehányással magunkat e képek közkinccsé
tételéért? Furdaljon-e a lelkiismeret, csak mert leszögeztünk egy tényt, melyből a bölcs, ki
haszonnal forgatja a gondviselésnek való engedelmességről szóló felettébb filozofikus leckét,
bepillantást nyerhet legrejtettebb titkaiba, s azt a végzetes figyelmeztetést olvashatja ki, hogy
gyakran azért sújt le a keze a környezetünkben levő legfeddhetetlenebbnek látszó lényekre,
hogy visszatereljen bennünket a kötelesség útjára?

Ezen érzésektől indíttatva ragadtunk tollat, s mivel szándékunk őszinte, arra kérjük az olvasót,
fogadja jóindulatába szegény boldogtalan Justine-t, kinek viszontagságairól számot adunk
neki.

Lorsange grófné Vénusz azon papnői közé tartozott, akik boldogulásukat bűbájos arcuknak,
még inkább feslett és csalárd természetüknek köszönhetik, s kiknek mégoly hangzatos
titulusait legfeljebb a küthérai irattárban keresgélhetnénk, mert ezeket pimasz módon maguk
fabrikálják, s csak az adományozók roppant hiszékenysége folytán viselhetik. Barna haja volt,
sudár termete, mély tüzű, fekete szeme, sugárzott belőle az élet, szellemesen társalgott, de a
legeslegínycsiklandóbb mégiscsak hitetlensége volt, mert ez manapság olyannyira divatban
van, hogy ha csak megsejtik egy nőben, mindjárt kettőzött figyelemmel veszik körül;
mindamellett a lehető legkiválóbb neveltetésben részesült; mint jómódú Saint-Honoré utcai
kereskedőlány, három évvel fiatalabb húgával együtt Párizs egyik legjobb zárdájában
nevelkedett, hol tizenöt éves koráig semmiben sem látott hiányt: ellátták jó tanácsokkal,
épületes olvasmányokkal, kitűnő mesterek és ragyogó elmék vették körül. Ám ebben a
leányerényre oly végzetes korban egyszer csak minden odalett. Apja csődbe jutott, s helyzete
annyira kilátástalanná vált, hogy a sors haragja elől kénytelen volt Angliába menekülni,
lányait feleségére hagyván, aki azonban egy héttel férje elutazása után belehalt a bánatba. A
rokonok – nem voltak sokan – meghányták-vetették, hogy mi legyen a lányokkal, s végül úgy
döntöttek, hogy kiadják jussukat, száz-száz tallért, s menjenek isten hírével, boldoguljanak,
ahogy tudnak.

Lorsange grófné, akit ekkoriban Juliette-nek hívtak, s akinek jelleme és gondolkodásmódja

már csaknem olyan határozott formát öltött, mint majd harmincéves korában, amikor
történetünk játszódik – ennyi idős lesz, amikor történetünk játszódik –, mindebből csak annak
örült, hogy immár szabad, s vajmi keveset törődött vele, hogy micsoda sorscsapás szabadította
meg láncaitól. Ezzel szemben Justine, a húga, aki ekkortájt lépett tizenkettedik évébe, s
természettől fogva mélabús, ábrándos, végtelenül szelíd, érzékeny lélek volt, és szemben
nővére hamisságával és agyafúrtságával, ártatlan, naiv, jóhiszemű teremtés – minek
következtében később annyi csapdába sétált bele gyanútlanul –, nos, Justine teljes valójában
átérezte helyzete iszonyú voltát.

A leány már vonásaiban is Juliette tökéletes ellentéte volt; amennyi mesterkéltséget,

keresettséget, kacérságot árult el a nővére arca, annyi szemérmet, lelki szépséget, szende bájt
csodálhattunk meg az övén. Nagy kíváncsi kék szem, hófehér bőr, finom, légies testalkat,
szívhez szóló bársonyos hang, lelki tisztaság, végtelen szelídség, elefántcsont fogak,
gyönyörű szőke haj, röviden így jellemezhetnénk ezt az elragadó szűzi teremtést, ám
hamvasságát, megfoghatatlan naiv báját hiába is igyekeznénk lefesteni, minden finomságát és
apró részletét lehetetlen híven visszaadni.

Huszonnégy órát adtak nekik, hogy hagyják el a zárdát, s belátásukra bízták, mihez kezdenek
a száz tallérral. Juliette, aki repesett a boldogságtól, hogy a maga ura, megszánta a könnyeit
hullató Justine-t, de látván, hogy a húga vigasztalhatatlan, inkább csúnyán szidalmazni kezdte
szegényt, ostobának nevezte, azt mondta, hogy még nem volt példa rá, hogy a magukfajta
szép leányok éhen pusztultak volna; egyik szomszéduk lányával példálózott, aki megszökött a
szülői házból, most egy dúsgazdag főadóbérlő kitartottja, és hintón jár Párizsban. Justine
elborzadt az erkölcstelen példán, azt mondta, inkább meghal, mintsem erre az útra lépjen,
majd látván, hogy Juliette már eltökélte magát arra a förtelmes életmódra, melyet oly buzgón
dicsőít, kijelentette, hogy nem hajlandó együtt lakni vele.

A két nővér tehát elvált, útjuk végérvényesen kétfelé ágazott. Juliette nagyvilági dáma kívánt
lenni, s találkozni se akart egy olyan kislánnyal, kinek erényes és alantas hajlamai csak
szégyent hoztak volna a fejére, Justine pedig nem akarta kockáztatni erkölcsét egy züllött
teremtés társaságában, ki hamarosan a bujaság és cédaság közprédája lesz. Mindketten
felvették hát járandóságukat, s másnap távoztak a zárdából, ahogy meghagyták nekik.

Justine-t kislány korában sokat dajkálgatta édesanyja varrónője, s remélte, hogy az asszony
most sem lesz érzéketlen a sorsa iránt. Elment hát hozzá, elmondta, milyen keserves helyzetbe
került, munkát kért tőle, ám kíméletlenül elutasíttatott.

„Ó, egek – gondolta szegény ártatlan teremtés –, miért, hogy már első lépésem a világban
egyenesen a bánathoz vezet?… Ez az asszony valaha szeretett engem, most miért taszít hát el?
Ó, jaj, mert árva vagyok és szegény… mert nincstelenül állok a világban, és csak azokat
becsülik, akiktől segítséget vagy pártfogást remélnek.”

Justine elment a parókiára, tanácsot kért a plébánostól, s az irgalmas egyházfi kétértelműen

úgy nyilatkozott, hogy az eklézsia szegény, az adományokból semmiképp sem részesülhet, ha
viszont szolgálni akarna, szívesen szállást ad neki; de minthogy a szent életű férfiú, miközben
így beszélt, megcirógatta az állát, és pap létére felettébb világias csókkal illette, Justine rögtön
átlátott a szitán, gyorsan hátraugrott, s így felelt:

– Nem alamizsnáért jöttem, uram, és nem is cselédnek, előző társadalmi helyzetemben

eszembe sem jutott volna, hogy effajta kegyekért folyamodjam, s ily rövid idő alatt nem
alacsonyodtam idáig; tanácsot kérni jöttem, ön pedig visszaélve tapasztalatlanságommal és
nyomorult helyzetemmel, arra akar kényszeríteni, hogy tanácsaiért bűnnel fizessek.

A plébános felháborodik, ajtót mutat és kidobja, Justine pedig, miután számkivetettsége első
napján már másodszor részesült elutasításban, bútorozott szobát bérel egy környékbeli
házban, kifizeti előre, s végre kedvére kibúslakodhatja magát nyomorúságos helyzetén és
azon néhány személy kegyetlenségén, kikkel a sors végzése folytán eddig találkoznia
rendeltetett.

Az olvasó szíves engedelmével most kicsit magára hagyjuk ebben a sötét odúban, mi pedig
visszatérünk Juliette-hez, s a lehető legrövidebben elmondjuk, miként küzdötte fel magát
tizenöt év alatt a kezdeti nincstelenségből grófnévá, hogyan tett szert harmincezer frank
évjáradékra, két-három házra vidéken és Párizsban, hogyan nyerte el a rendkívül befolyásos
és immár miniszterségre pályázó Corville államtanácsos úr szívét, vagyonát és bizalmát…
Tüskés volt az út… efelől nem lehet kétség, mert az effajta hölgyek a legszégyenletesebb és
legkeményebb iskolát járják végig, s ha némelyiket ma egy herceg ágyában látjuk is, testén
alighanem még mindig ott éktelenkedik a züllött libertinusok kegyetlenkedésének
szégyenbélyege, kiknek még mint tapasztalatlan hajadon került a karmai közé.

Juliette a zárdából egyenest egy bizonyos hölgy felé vette útját, kiről a már említett rossz útra
tért szomszéd leánytól hallott, s kinek címét gondosan megjegyezte; batyujával a hóna alatt
fesztelenül beállít hozzá, rendetlen ruhácskájában, elragadóan csinos kis arcával akár iskolás
lánynak is vélhetnénk; elmeséli történetét az asszonyságnak, majd megkéri, vegye
pártfogásába, mint néhány évvel ezelőtt régi barátnőjével tette.

– Hány éves, gyermekem? – kérdi tőle Du Buissonné.

– Tizenöt leszek néhány nap múlva, asszonyom.

– És még senki?…

– Nem, nem, asszonyom, esküszöm.

– Merthogy ezekben a zárdákban gyakran megesik, hogy egy lelkész… apáca vagy barátnő…
Csalhatatlan bizonyítékra van szükségem.

– Csak rajta, asszonyom, bizonyosodjon meg felőle!

Du Buissonné felveszi okuláréját, s miután személyesen győződik meg a tények állásáról, így
szól Juliette-hez:

– Nos, gyermekem, itt maradhat. Legyen mindig szófogadó, szolgálatkész, tiszta, takarékos,
őszinte, a társnőivel kedves, a férfiakkal pedig álnok, s meglátja, néhány év múlva úgy
távozhat tőlem, hogy saját szobája lesz, komóddal, tükörrel, cseléddel, a többit pedig majd
idővel megszerzi, ha jól elsajátítja nálam a mesterséget.

Du Buissonné felkapta Juliette batyuját, megkérdezte, nincs-e pénze, s miután a lány őszintén
bevallotta, hogy van száz tallérja, a derék matróna nyomban elvette tőle, megnyugtatván,
hogy kicsiny tőkéjét jó helyre fogja befektetni, de nem célszerű, ha egy lánynak pénze van…
csak bajt hozhat az ember fejére ebben a fenékig romlott században, márpedig jól nevelt, jó
házból való úrilánynak gondosan kerülni kell minden alkalmat, mely vesztébe sodorhatja. E
prédikáció végeztével az újonnan érkezettet bemutatták társnőinek, megmutatták neki, hol
lesz a szobája, s zsenge bájait mindjárt másnap áruba is bocsátották. A következő négy hónap
során további nyolcvan férfinak adták el mint érintetlen portékát, s Juliette-et csak ezen
tövises szeminárium elvégzése után szentelték fel szolgáló nővérnek. Ettől kezdve úgy
kezelték, mint szakmabelit, s osztozhatott a ház parázna fáradságaiban… Újabb noviciátus; ha
az elsőben, néhány kilengéstől eltekintve, még a természet szavát követte, a másodikban már
erről is megfeledkezett; bűnös tévelygések, szégyenletes élvhajhászás, sötét, mocskos
kicsapongások, botrányosan elfajzott hajlamok, elvetemült hóbortok; fakadt pedig mindez
abból a vágyból, hogy egészségük kockáztatása nélkül élvezzenek, továbbá az átkos
jóllakottságból, melytől a képzelet megcsömörlik, már csak szertelenségek ingerlik, betelni
pedig csak vad tivornyákkal képes…

Juliette erkölcse e második szakaszban végképp elzüllött, a bűn diadalútja pedig lelkét
mételyezte meg; rájött, hogy ha úgyis bűnre született, legalább nagyban kellene játszania,
minek poshadjon tovább alantas helyzetében, ahol ugyanazokat a vétkeket kell elkövetnie,
ahol ugyanúgy tönkreteszi magát, csak éppen összehasonlíthatatlanul kevesebb haszonnal.
Megtetszett egy igen parázna, öregedő nemesúrnak, akihez eleinte csak röpke
negyedórácskákra járt, s olyan ügyesen az ujja köré csavarta, hogy az öregúr végül pazar
módon kitartotta, s végre megjelenhetett a színházban is, és együtt korzózhatott a hírhedt
küthérai rend lovagjaival; őt bámulta, őt irigyelte, róla beszélt mindenki, s a huncut annyira
értette a dolgát, hogy rövid négy esztendő leforgása alatt három férfit juttatott a tönk szélére,
jóllehet a legszegényebbnek is legalább százezer tallérra rúgott az évi jövedelme. Ezzel egy
csapásra megalapozta hírnevét; manapság annyira elvakultak az emberek, hogy mennél több
bizonyságát adják e hölgyek elvetemültségüknek, annál többen szeretnének felkerülni a
listájukra; úgy tetszik, aljasságuk és romlottságuk fokozata a mérce, melyhez a férfiak
nyilvánosan is hangoztatható érzelmeiket szabják.

Alighogy Juliette húszéves lett, egy negyven év körüli anjoui nemesúr, bizonyos Lorsange
gróf annyira belehabarodott, hogy úgy döntött, nevével ajándékozza meg, mivel annyi pénze
nem volt, hogy kitartsa; tizenkétezer frank évjáradékot biztosított számára, ráíratta a
vagyonából fennmaradó további nyolcezret, ha előbb halna meg nála, adott neki házat,
személyzetet, úgyhogy Juliette bizonyos megbecsülésre tett szert a világban, s hamarosan
senki sem emlékezett rá, honnan is indult. És ekkor a szerencsétlen Juliette, megfeledkezve
tisztes származásáról, neveltetéséről, romlott olvasmányok és romlott tanácsadók hálójában,
sürgető vágyában, hogy kötelékek nélkül, egyedül élvezze címét, arra a bűnös gondolatra
vetemedett, hogy megrövidíti férje napjait… A gondolat megfogant és végre is hajtatott; és
sajnos oly alattomban, hogy a törvény szigorától sem kellett félnie, terhessé vált férjével
együtt szörnyűséges gaztettének valamennyi nyomát mélyen eltemette.

Lorsange grófné, immár szabadon, visszatért régi szokásaihoz, de mivel úgy vélte, hogy ő
most már valaki, többet adott a látszatra: már nem kitartott lány, hanem gazdag özvegy, aki
fényes vacsorákat ad, kinek kegyeiért vetekszik a város és az udvar, de azért kétszáz aranyért
még mindig hajlandó lefeküdni, és ötszázért mér egy hónapot. Huszonhat éves korára már
számos hódítással dicsekedhetett, tönkretett három követet, négy főadóbérlőt, két püspököt és
három lovagot, s minthogy az első bűn után nehéz megállni, különösen, ha siker koronázza.
Juliette, szegény bűnös Juliette az elsőhöz hasonló két újabb gaztettel szennyezte be a kezét,
előbb az egyik szeretője pénzére fájdult meg a foga, amit az nagy titokban, családja tudta
nélkül bízott rá, s amit Juliette szörnyűséges bűntettével elorzott tőle, azután egy százezer
frankos örökséget kívánt siettetni, amit egyik imádója hagyott neki egy harmadik személy
nevén, kitől is az összeget csekély jutalék fejében mindjárt át is vehette.

E rémségeket Lorsange-né még két-három magzatgyilkossággal tetézte meg; félt elcsúfítani

pompás alakját, kettős játékait sem kívánta felfedni, minden amellett szólt hát, hogy elvétesse
gyerekeit, minthogy azonban e bűnei a többihez hasonlóan sohasem tudódtak ki, ez az ügyes
és becsvágyó perszóna gátlástalanul szedte tovább áldozatait, s bűnt bűnre halmozva
gyarapította vagyonát. Sajnos tehát nagyon is igaz, hogy a bűn bőséggel jár, s még a
legmegátalkodottabb, legromlottabb bűnözők életét is bearanyozhatja az, amit közönségesen
boldogságnak neveznek; de ez a kíméletlen és végzetes igazság ne riassza el a jóérzésű
lelkeket, s a következő példán se borzadjanak el, melyből kiviláglik, hogy az erényt viszont
balsors üldözi. A bűn virágzása látszólagos; függetlenül attól, hogy a gondviselés az effajta
sikereket úgysem hagyhatja megtorlatlanul, a bűnös szívében titkos féreg foga rág, a
megszerzett javakat nem tudja élvezni, s szívét a boldogság napvilága helyett rémséges
bűntetteinek marcangoló emléke tölti el. Ami pedig az erény örökös gyötrelmeit illeti, a
szerencsétlen sorsüldözöttnek mindig ott van vigasztalásul makulátlan lelkiismerete,
tisztasága fölött érzett titkos öröme, mely fényes kárpótlás az emberek igazságtalanságáért.

Ekképpen álltak tehát Lorsange grófné dolgai, mikor az ötvenéves, felettébb befolyásos
Corville úr, akiről fentebb már szót ejtettünk, úgy döntött, hogy sorsát az asszonyhoz köti, s
mindent elkövetett, hogy végérvényesen magához láncolja. Talán figyelmessége, tapintata
hatott, talán csak Lorsange-né tért jobb belátásra, mindenesetre elérte célját, s idestova négy
éve élt az asszonnyal, mintha törvényes házasok volnának. Nemrég pazar birtokot vásárolt
neki Montargis közelében, s úgy döntöttek, hogy a nyáron néhány hónapot ott töltenek együtt.
Egy júniusi estén a szép idő kicsalta őket a szabadba, elsétáltak egész a városig, s minthogy
visszagyalogolni már nem volt erejük, betértek egy fogadóba, mely egyben postaállomás is
volt, és lovas futárral üzentek a kastélyba, hogy küldjenek kocsit értük; egy alacsony, hűvös
helyiségben pihentek, s az ablakból jól láthatták, mikor befutott a lyoni postakocsi.
Természetes dolog ilyenkor megbámulni az utasokat; a tétlenségre kárhoztatott ember
szívesen hódol emez ártatlan mulatságnak, ha ugyan szerét ejtheti. Lorsange-né az ablakhoz
lépett, szeretője úgyszintén, s nézték, amint besiet a fogadóba az egész utazó társaság. Már
úgy látszott, hogy senki sem maradt a kocsiban, ám ekkor lemászott egy poroszló a kasból, a
társa pedig leadott neki egy huszonhat-huszonhét éves forma, ócska kartonruhába öltözött,
gúzsba kötött fiatal nőt. Lorsange-né ijedtében felsikoltott, a lány hátrafordult; vonásai oly
szelídek és finomak, termete oly karcsú és kecses volt, hogy Corville úr és szeretője
önkéntelenül érdeklődni kezdtek a nyomorult teremtés iránt. Corville úr odamegy a
poroszlókhoz, s megkérdi az egyiktől, mit követett el a szerencsétlen.

– Hát, uram – felelte a poroszló –, három vagy négy főbenjáró bűnnel vádolják, lopással,
emberöléssel és gyújtogatással, de bevallom, nekem meg a bajtársamnak még sosem esett
ennyire nehezünkre rabot kísérni; ez a lány a világ legszelídebb és alighanem
legtisztességesebb teremtése…
– Nocsak – csóválta fejét Corville úr –, vajon nem megint az alsóbb fokú törvényszékek
szokásos baklövéseivel állunk szemben? És hol történt a bűneset?

– Egy fogadóban, Lyontól három mérföldre, ott próbált a szerencsétlen szolgálatba állni;
Lyonban ítélték el, most Párizsba megy az ítélet jóváhagyása végett, aztán vissza Lyonba, ott
fogják kivégezni.

Lorsange-né, aki közben odament és mindent hallott, halkan odaszólt Corville-nak, hogy
szeretné a lány saját szájából hallani viszontagságainak történetét, Corville úr pedig, aki
hasonló dolgokat forgatott fejében, tolmácsolta kívánságát a lány kísérőinek, arról sem
feledkezve meg, hogy bemutatkozzék; minthogy a poroszlók cseppet sem tiltakoztak, úgy
döntöttek, hogy az éjszakát Montargis-ban töltik, kértek egy kényelmes lakosztályt, melynek
szomszédságában a poroszlók is elalhatnának, Corville úr kezességet vállalt a fogolyért,
kötelékeit eloldozták, bevezették Corville és Lorsange-né lakrészébe, majd miközben az őrök
a szomszéd helyiségben megvacsoráztak és nyugovóra tértek, némi táplálékot adtak a
szerencsétlennek, Lorsange-né pedig, kinek szívében nagy szánakozás támadt iránta, s
feltehetőleg így gondolkozott: „Ez a nyomorult teremtés valószínűleg ártatlan, mégis úgy
bánnak vele, mint egy bűnözővel – én pedig bőségben élek, holott minden bizonnyal sokkal
bűnösebb vagyok nála”, szóval Lorsange-né, mihelyt a leány kissé magához tért és
felengedett az iránta tanúsított kedvesség és figyelmesség hatására, megkérte, mesélné el
nekik, hogyan jutott ilyen becsületes és jóravaló leány létére ilyen szörnyűséges helyzetbe.

– Az én életem története az erény ártatlan meghurcolásának legékesebb példázata, asszonyom

– mondta a szépséges fogoly. – Valóságos vádirat a gondviselés ellen, de mivel bűn vádolni a
gondviselést, nem merek panaszkodni…

Azzal a szegény leány keserves sírásra fakadt, majd kis idő múltán imigyen folytatta
történetét.

Engedje meg, asszonyom, hogy elhallgassam nevemet. Ha nem is előkelő, de tisztes családból
származom, s csak a kifürkészhetetlen sors végzése folytán jutottam koldusbotra és árvaságra,
aminek legtöbb viszontagságomat köszönhetem. Szüleimet korán elvesztettem, de
bizakodtam, hogy kicsiny örökrészem birtokában kihúzom addig, amíg becsületes alkalmazást
nem szerzek, s miközben sorra utasítottam vissza a tisztességtelen ajánlatokat, egyszer csak
azon vettem észre magam, hogy a csekélyke összegből semmi sem maradt; minél szegényebb
lettem, annál inkább megvetettek; minél inkább segítségre szorultam volna, annál kevésbé
reménykedhettem benne, s annál több becstelen és szégyenletes ajánlatot kaptam.

Kiszolgáltatottságomban számtalan megaláztatást kellett elszenvednem, számtalan

szörnyűséget végighallgatnom, most mégis csak azt mesélem el, ami Dubourg úrnál történt, a
főváros egyik leggazdagabb adóbérlőjénél. Azzal küldtek hozzá, hogy ez a befolyásos és
dúsgazdag férfi minden bizonnyal enyhíteni fog sorsomon, de akik ezt a tanácsot adták, vagy
be akartak csapni, vagy csak nem tudták, milyen kérges szívű s mily mérhetetlenül romlott ez
az ember. Két óráig várakoztam az előszobájában, végre bevezettek; Dubourg úr körülbelül
negyvenöt éves lehetett, nemrég kelhetett fel, bő köpönyeg volt rajta, mely szemérmét alig-
alig takarta; inasa épp a parókájával foglalatoskodott, de kiküldte, majd megkérdezte, mit
óhajtok.

– Ó, jaj, uram – feleltem –, szegény árva vagyok, alig tizennégy éves, de a nélkülözés minden
keserűségét megízleltem.

És elbeszéltem, milyen csapásokkal sújtott a sors, mennyit kilincseltem, hogy alkalmazáshoz

jussak, mint éltem fel eközben kevéske vagyonomat, mint utasítottak el mindenünnen, milyen
nehéz akár csak boltosoknál is elhelyezkedni vagy házi munkát találni, s végül hangot adtam
azon reményemnek, hogy Dubourg úr szíves támogatásával sikerül illő munkát találnom.
Figyelmesen végighallgatott, majd megkérdezte, megőriztem-e tisztességemet.

– Nem volnék ilyen nyomorúságos és keserves helyzetben, uram – feleltem –, ha hajlandó

lettem volna feladni.

– Na de gyermekem – mondta erre –, mi jogon várja el a gazdagtól, hogy könnyítsen

helyzetén, ha egyszer nem hajlandó felajánlani a szolgálatait?

– De uram, hiszen éppen hogy szolgálni akarok.

– Az olyan szolgálatok, amit egy magafajta gyereklány tud nyújtani, fabatkát sem érnek egy
úriházban. Maga még fiatal és éretlen arra az állásra, amit kér, ha viszont nem volna ilyen
bosszantóan szemérmetes, tisztes sora lehetne bármelyik libertinusnál. Ebben az irányban
kellene tapogatóznia; az erénye, mellyel oly nagyra van, lyukas garast sem ér, és hiába is
lobogtatja, semmit sem hoz a konyhára. A magunkfajta ember, aki mást sem tesz, csak
adakozik, vagyis folyton arra kényszerül, amitől a leginkább viszolyog, és amire a legkisebb
hajlandósága sincs, kárpótlást kíván a pénzéért, ha már egyszer a zsebébe nyúl, és ugyan mit
nyújthatna cserébe egy magafajta kis süldő lány, ha nem azt, hogy vakon teljesíti mindazt,
amit csak kívánnak tőle?

– Ó, uram, hát nincs már jótétemény, kiveszett a becsület az emberek szívéből?

– Az emberek kigyógyultak abból a mániájukból, hogy ingyen lekötelezgessenek másokat;

önnön jóságuk egy darabig legyezgette a hiúságukat, de mivel az effajta öröm csak illúzió, és
olyan, mint a szappanbuborék, kézzelfoghatóbb dolgok után néztek, és rájöttek, hogy egy
olyan lánynál, mint maga, összehasonlíthatatlanul jobban járnak, ha nem az adományozó
szerepében tetszelegnek, hanem a befektetés fejében learatják mindazon gyönyörűségeket,
amit a kicsapongás adhat. Az én szememben kevesebbet ér, hogy nagylelkű, adakozó, bőkezű
ember hírében álljak, mint a legcsekélyebb kis élvezet, amiben maga részeltethet engem.
Úgyhogy ne csodálkozzon, gyermekem, ha a hasonló korú és gondolkozású emberekkel teljes
egyetértésben csak akkor segítek magán, ha engedelmesen mindent megtesz, mindent, amire
csak kedvem szottyan.

– Micsoda szívtelenség, uram, micsoda szívtelenség! Nem fél, hogy az ég megbünteti?

– Tudd meg, balga zárdaszűz, hogy az ég érdekel bennünket a legkevésbé a világon; nem
törődünk vele, hogy tetszik-e neki vagy sem, amit itt, a földön művelünk; tudjuk, hogy vajmi
kevés hatalma van az emberek felett, bátran dacolunk vele, igazi gyönyörűséget pedig csak
abban lelünk, ha fittyet hányhatunk szándékainak, illetve annak, amit az ostobák annak
tartanak, holott nem más, mint szemfényvesztés, mellyel csalárd módon meg akarják
béklyózni az erőseket.

– Hát pusztuljon el, aki szűkölködik, uram?

– Miért ne? Franciaországban sokkal több az alattvaló, mint kéne; a kormány kicsire nem néz,
mit törődik ő az erénnyel, ha a gépezet forog.

– De hogyan tisztelje atyját a gyermek, ha az rosszul bánik vele?

– Mit számít az apának, tisztelik-e a gyermekei, ha úgyis túl sokan vannak, ráadásul semmi
haszna sincs belőlük?

– Akkor jobb lett volna, ha születésünk percében vízbe fojtanak bennünket.

– Van benne valami… de hagyjuk a politizálást, úgysem értesz hozzá. Minek kárhoztatni a
sorsot, hiszen csak rajtunk múlik, úrrá leszünk-e felette?

– De minő áron, ó, egek!

– Egy agyrém árán, ami csak attól értékes, hogy maga ostoba gőgjében annak hiszi… de
hagyjuk a filozofálást, és szorítkozzunk arra, ami mindkettőnket érint! Maga meglehetősen
nagyra tartja ezt az agyrémet, én meg, ugye, semmire, úgyhogy meg is hagyom magának;
egészen más természetű feladatokat szánok magának, amiért szerény, de tisztességes díjazást
ajánlok. A házvezetőnő mellé fogom helyezni, őt kell szolgálnia, és egyszer ő, másszor az inas
minden reggel a jelenlétemben…

Ó, asszonyom, hogyan is tolmácsolhatnám ezt a förtelmes ajánlatot? Majd elsüllyedtem

szégyenemben, megfordult velem a világ… restellem kimondani a megalázó szavakat,
nagyon kérem, csak gondolatban egészítse ki őket… A kegyetlen a leghíresebb papokkal
példálózott… az áldozat szerepét szánta nekem.

– Ez minden, amit tehetek magáért, gyermekem – folytatta az alávaló, és szégyentelenül

felállt –, ráadásul a hosszadalmas és kényes ceremónia fejében csak két év eltartást ígérhetek.
Maga most tizennégy éves; tizenhat éves korában bárhol másutt szerencsét próbálhat. Addig
ruhát, ellátást és havi egy Lajos-aranyat kap. Ez igazán tisztességes fizetség; akinek a helyébe
lép, nem kapott ennyit, igaz, híján volt annak a makulátlan erénynek, amire maga oly igen
büszke, s amit én, mint láthatja, évi ötven tallérra taksálok, ennyivel kap ugyanis többet, mint
az elődje. Gondolja hát meg, ne feledje, milyen nyomorból emelem ki, tartsa szem előtt, hogy
ebben a szerencsétlen országban, ahol él, a nincstelenek csak szenvedések árán kereshetik
meg mindennapi kenyerüket, maga pedig, igaz, szintén szenvedés árán, sokkal többet fog
keresni, mint a legtöbbjük.

E gyalázatos beszédtől felgerjedtek szörnyeteg vágyai, galléron ragadott, és azt sziszegte a

fülembe, hogy most az egyszer személyesen mutatja meg, miről is lenne szó… Ám a
veszedelem bátorságot és erőt adott, kitéptem magam a kezéből, és az ajtóhoz szaladtam.
– Alávaló gazember – kiáltottam vissza a küszöbről –, sújtson le rád az ég haragja káromló
szavaidért, bűnhődj meg ezerszer is ocsmány pogányságodért, méltatlan vagy a gazdagságra,
mellyel rútul visszaélsz, méltatlan vagy a levegőre, melyet beszívsz, vessen ki magából a föld,
melyet veszett dühödben annyiszor bemocskoltál!

Komor gondolatokba merülve baktattam hazafelé, mert az emberek kegyetlensége és

romlottsága mindig szomorúsággal tölti el szívemet, ám ekkor megcsillant előttem a jobb lét
reménysugara. Szállásadónőm, aki ismerte minden gondomat, bajomat, azzal a hírrel fogadott,
hogy talált egy házat, ahol szívesen fogadnának, feltéve, hogy jól viselem magam.

– Ó, nagy ég, asszonyom – kiáltottam fel, s hevesen magamhoz öleltem –, magam is ezt a
feltételt szabnám, hát hogyne fogadnám el a legeslegnagyobb örömmel!

Egy öreg uzsorásnál kellett szolgálnom, azt beszélték róla, hogy nemcsak zálogkölcsönökön
gazdagodott meg, hanem bizony lopott is, valahányszor úgy vélte, hogy büntetlenül teheti. A
Quincampoix utcában lakott egy első emeleti lakásban egy csúf boszorkánnyal, akit
feleségének titulált, s aki legalább olyan gonosz volt, mint ő maga.

– Sophie – mondta az uzsorás –, ó, Sophie (ezt a nevet adtam magamnak, hogy az igazit
titokban tarthassam), az én házamban a legeslegelső erény a feddhetetlenség… ha egyetlen
árva krajcárnak is lába kel, hát én, Sophie, én felakasztom magát, de úgy ám, hogy onnan
többet le nem jön. Az a kevéske öröm, mely öreg napjainkra jut, áldozatos munkánk és
végtelen mértékletességünk gyümölcse… Sokat eszik, gyermekem?

– Napjában néhány uncia kenyeret, uram – feleltem –, vizet, meg egy kevéske levest, ha nagy
néha hozzájutok.

– Levest, a nemjóját, levest!… Hallja ezt, galambom? – fordult a vén zsugori a feleségéhez. –
De felvitte egyeseknek a dolgát a jóisten! Már egy éve munka után koslat, már egy éve majd
éhen hal, most meg leves kéne neki. Azt még mi is csak egyszer eszünk, vasárnap, mi, akik
negyven éve úgy robotolunk, mint a gályarabok. Naponta három uncia kenyeret kap, lányom,
fél üveg forrásvizet, tizennyolc hónaponként a feleségem valamelyik régi ruháját, hogy
szoknyát csináljon belőle, továbbá három tallért az év végén, ha meg leszünk elégedve a
szolgálataival, ha olyan takarékos lesz, mint mi magunk, s ha rendszeretetével és
szorgalmával hozzájárul az üzlet fellendítéséhez… A szolgálat egyébként semmiség, egymaga
is elvégzi, hetenként háromszor ki kell takarítani a tízszobás lakást, port törölgetni,
megágyazni nekem meg a feleségemnek, ajtót nyitni, a parókámat rizsporozni, a feleségemet
fésülni, gondot viselni a kutyára, a macskára és a papagájra, kifényesíteni az összes
konyhaeszközt, akár használtuk őket, akár nem, segíteni a feleségemnek, ha összeüt valami
harapnivalót, a nap megmaradó részében pedig fehérneműt, harisnyát, sapkát meg egyéb
apróságokat varrogatni. Mint láthatja, Sophie, semmi az egész, marad ideje bőven, ezt arra
fordítja, amire akarja, még azt is megengedjük magának, hogy fehérneműt és ruhákat varrjon
magának.

Könnyen elgondolhatja, asszonyom, mekkora nyomorban lehettem, ha elfogadtam ezt az

ajánlatot; egyrészt ez a munka sokkal, de sokkal több volt, mint amire egy magamfajta
gyenge, fiatal lányka vállalkozhatott, másrészt abban sem voltam biztos, hogy kenyéren és
vízen bírni fogom-e egyáltalán. De nem szóltam semmit, nehogy akadékoskodónak tartsanak,
s még aznap este munkába álltam.
Ha nem lennék ilyen szorongatott helyzetben, asszonyom, ha nem kellene minden percben
arra gondolnom, hogy szívét irántam való kegyességre indítsam, talán felvidíthatnám egy
kicsit, s alighanem mulatságára szolgálna, ha elmesélném, hogy a fösvénység miféle képtelen
megnyilvánulásainak voltam tanúja abban a házban, de már a második évben olyan szörnyű
katasztrófa ért, hogy most igen nehéz a mulattató részletekre gondolnom, mielőtt még e
rettentő csapás ismertetésébe belefognék. Annyit mégis elmondanék, asszonyom, hogy a
házban nem volt világítás; a gazdáim szerencséjére egy utcai lámpás állott épp a lakással
szemben, más világító eszközre így hát nem is volt szükség, ennek gyér fényénél feküdtek le
minden este. Fehérneműt egyáltalán nem használtak, hacsak azt az egypár maguk varrta,
elnyűtt kézelőt nem számítjuk, melyet az úr a zakója, az asszony pedig a ruhája ujjában
hordott, s amit szombat esténként mindig ki kellett mosnom, hogy vasárnap jól mutassanak;
lepedő, törülköző nem volt, nehogy mosni kelljen, mert az, ugye, nagyon megterheli a
háztartást, amint Du Harpin úr, tiszteletre méltó gazdám szokta volt mondogatni. Bort sosem
ittunk, merthogy a tiszta víz az ember természetes itala, ez Du Harpinné szavajárása volt, ezt
itta az ősember is, ezzel élnek a természet gyermekei; ha kenyeret vágtunk, mindig kosarat
kellett alátartani, nehogy egy szem morzsa is veszendőbe menjen, ebbe gyűjtöttük gondosan
azt is, ami étkezés közben netán az asztalra hullt, aztán vasárnap egy kis avas vaj hozzá, be a
sütőbe, s máris kész volt az ünnepi lakoma.

A bútorokat és a ruhákat nem volt szabad kiporolni, nehogy elkopjanak, tollseprűvel kellett
finoman letisztogatni őket; valamennyi cipő meg volt vasalva, s uram és úrnőm még mindig
kegyelettel őrizte azt a két párt, melyben annak idején megesküdtek; még meghökkentőbb
volt azonban az a tevékenység, melyet rendszeresen, hetente egyszer kellett végeznem. Volt a
lakásban egy nagyobb helyiség, nem volt kitapétázva; ennek faláról késsel le kellett
vakargatnom bizonyos mennyiségű gipszet, ezt aztán átszitáltam, s az így kapott rizsporral
ékesítettem minden reggel uram parókáját és úrnőm kontyát.

Vajha e hitvány emberek kapzsisága ne terjedt volna túl e néhány alávalóságon; mi sem
természetesebb, ha az ember őrködik megszerzett javai felett, de az már korántsem az, ha
felebarátja vagyonával kívánja gyarapítani a sajátját, igen hamar rá kellett azonban jönnöm,
hogy Du Harpin úr gazdagsága csakis ezen forrásból táplálkozott. Lakott fölöttünk egy igen
tehetős személy, elég szép ékszerei voltak, gazdám pedig, hogy, hogy nem, talán csak a
szomszédság révén, talán meg is fordultak a kezében, mindenesetre tudott minden egyes
értéktárgyáról. Gyakran emlegettek sóhajtozva egy bizonyos harminc-negyven aranyat
tartalmazó ládikát, ami minden bizonnyal náluk maradhatott volna, ha, mint mondogatta, az
intézőjének kicsit több sütnivalója lett volna; a derék Du Harpin úr sehogy sem bírt
belenyugodni a ládikó visszaszolgáltatásába, kifőzte hát magában, hogyan szerezhetné vissza,
és engem bízott meg az ügylet lebonyolításával.

Előbb nagy szónoklatot tartott arról, hogy a lopás tulajdonképpen közömbös, sőt
társadalmilag egyenesen hasznos, mivel némiképp helyreállítja az egyensúlyt, melyet
olyannyira megzavar a javak egyenetlen eloszlása, majd kezembe nyomott egy álkulcsot,
biztosított felőle, hogy nyitja a szomszéd lakását, hogy a ládikát megtalálom egy szekreterben,
nem szokták kulcsra zárni, úgyhogy veszély nélkül elhozhatom, felbecsülhetetlen
szolgálatomért pedig két évig egy tallérral több fizetést fogok kapni.

– Ó, uram – kiáltottam –, hogyan juthat egy gazda eszébe, hogy cselédjét ekképpen
megrontsa? És mi a biztosítéka rá, hogy nem fordítom ön ellen a fegyvert, mit kezembe ad,
mit vethet a szememre, ha az elveit követve meglopom önt?
Du Harpin úr igencsak megütközött a válaszomon, de nem merte erőltetni a dolgot, csak
titokban gyűlölködött, azt mondta, hogy csupán próbára akart tenni, és ezer szerencsém, hogy
elutasítottam álnok ajánlatát, mert ha engedtem volna a csábításnak, akasztófára juttatott
volna. Beértem ezzel a válasszal, de már akkor éreztem, hogy vész fenyeget, s hogy talán nem
kellett volna ilyen határozottan visszautasítanom az ajánlatot. Középút azonban nem volt,
vagy el kellett követnem a bűntettet, vagy határozottan el kellett utasítanom; ha egy kicsit is
tapasztaltabb lettem volna, azonnal felmondtam volna, de sorsom könyvében már meg volt
írva, hogy valahányszor szívem természetes hajlandóságát fogom követni, becsületességemért
mindig egy-egy csapás lészen a fizetség, az utat tehát végig kellett járni, sorsom elől nem
futhattam el.

Szép csendben eltelt körülbelül egy hónap, azaz lassanként szolgálatom második
esztendejének végéhez érkeztünk, s Du Harpin úr még mindig nem adta tanújelét, hogy
neheztelne rám, ám egy este, mikor munkám végeztével visszavonultam szobámba, hogy
néhány órás jól megérdemelt pihenőmet töltsem, egyszer csak kivágódott az ajtó, és nem kis
rémületemre Du Harpin úr kíséretében egy vizsgálóbiztos és négy csendőr csörtetett az
ágyamhoz.

– Uram, végezze kötelességét! – szólt Du Harpin úr a törvény emberéhez. – Ez a nyomorult

ellopott tőlem egy ezer tallér értékű gyémántot, itt kell lennie a szobájában, efelől semmi
kétség.

– Még hogy én megloptam önt, uram?! – kiáltottam feldúltan, s ágyamról a földre vetettem
magam. – Én, uram, hiszen maga tudja a legjobban, mennyire irtózom az efféle
cselekedetektől, s milyen képtelenség, hogy ilyesmire vetemedjek!

Du Harpin úr azonban nagy zajt csapott, hogy szavaimat ne lehessen hallani, felszólította a
csendőröket, hogy kutassák át a szobát, s az átkozott gyűrűt meg is találták az egyik
matracomban. E perdöntő bizonyítékkal szemben hasztalan lett volna minden tiltakozás,
azonnal letartóztattak, megkötöztek, s szégyenszemre a törvényszék börtönébe vittek,
miközben egyetlen szót sem szólhattam ártatlanságom védelmében.

Franciaországban, ha egy szegény embernek nincsenek befolyásos pártfogói, kurtán-furcsán

elintézik a perét. A franciák szerint erény és nyomor egymással össze nem férhet, s
törvényszékeinken a szegénység már önmagában elegendő bizonyíték a vádlott ellen.
Elfogultságukban úgy vélik, ha valakit valamivel vádolnak, akkor azt el is követte, s mivel
érzelmeiket mindig a ranghoz mérik, ha az illető sem címekkel, sem vagyonával nem képes
igazolni, hogy becsületes, rögtön rábizonyítják, hogy nem is lehet az.

Hiába védekeztem, hiába adtam kiváló érveket a hivatalból kirendelt védőm kezébe, gazdám
vádolt, a gyémántot megtalálták a szobámban, tehát napnál is világosabb volt, hogy én loptam
el. Megpróbáltam ugyan említést tenni Du Harpin úr szörnyűséges szónoklatáról,
bebizonyítani, hogy azért szakadt rám ez a szerencsétlenség, mert gazdám bosszút akart állni
rajtam, s meg akart szabadulni tőlem, attól félvén, hogy titka birtokában veszélyt jelenthetek
jó hírére, de panaszomat rágalomnak minősítették, elmondták, hogy Du Harpin úr negyven
éve feddhetetlen ember hírében áll, és nem képes effajta gyalázatra, úgyhogy már-már azt
hittem, életemmel fizetek azért, mert nem voltam hajlandó részt venni egy bűntettben, ám
ekkor egy váratlan esemény folytán mégis kiszabadultam, hogy újabb sorscsapások
zúduljanak rám az élet rögös útjain. Volt ott egy Dubois nevezetű negyvenéves asszony, aki a
legválogatottabb bűnök által vált hírhedtté, s akire szintén halálos ítélet várt, igaz, ő sokkal
inkább rászolgált volna, mint én, mivel az ő gaztetteire fény derült, én viszont makulátlanul
tisztességes voltam. Nos, ez az asszony valamiért a bizalmába fogadott; egy este, mikor
kivégzésünk napja már vészesen közelgett, azt mondta, ne feküdjem le, hanem vele együtt
igyekezzem minél közelebb húzódni a börtön kapujához.

– Éjfél és egy óra között – folytatta vidáman a gonosztevő – tűz fog kiütni a házban… az én
művem, lehet, hogy néhányan bennégnek, de mit számít, mi egészen biztosan
megmenekülünk; hárman velünk tartanak, a cinkosaim és barátaim, s te is kiszabadulsz,
kezeskedem érte.

Isten keze, mely az én esetemben ártatlanra sújtott, pártfogóm bűnét bezzeg nem torolta meg:
a ház lángba borult, borzalmas tűzvész támadt, tízen bennégtek, mi azonban
megmenekültünk; még aznap elértünk a bondyi erdőbe, egy vadorzó kunyhójába, aki szintén
nagy gazember volt, csak másféle, de bandánkhoz bensőséges kapcsolat fűzte.

– Ismét szabad vagy, kedves Sophie – fordult hozzám Dubois –, most olyan életmódot
választhatsz magadnak, amilyet csak akarsz, de azt tanácsolom, hagyj fel az erénnyel, magad
is láthattad, hogy nem vezet jóra; téged a finnyáskodó tisztesség csaknem a vérpadra juttatott,
engem épp egy szörnyű bűn szabadít meg onnan; nézz körül, mi végre van a jó a világban,
érdemes-e magad feláldoznod érte. Fiatal vagy, csinos, megcsinálhatom a szerencsédet
Brüsszelben, ha te is úgy akarod: oda megyek, ott vagyok otthon; két év alatt dámát faragok
belőled, de figyelmeztetlek, a boldogsághoz nem az erény szűk kis ösvényein foglak
elvezetni; a te korodban sok mesterkedés, sok intrika kell, ha az ember gyorsan célhoz akar
érni… Érted, Sophie… érted ugye, miről van szó? Dönts hát gyorsan, mert éppen ideje útra
kelnünk, itt csak néhány óráig vagyunk biztonságban.

– Ó, asszonyom – feleltem jótevőmnek –, végtelenül le vagyok kötelezve, megmentette az

életemet, de kétségbeesésem határtalan, hogy ennek ára bűn, és higgye el, hogy ha részt
kellett volna vennem benne, inkább a pusztulást választottam volna, hogysem megtegyem.
Nagyon is jól tudom, miféle veszélyeknek tettem ki magam, mikor a becsület szavára
hallgattam, mely szívemet mindig is kormányozni fogja, de bármily szúrósak is az erény
tüskéi, számomra mindig kedvesebbek lesznek a gazdagság talmi csillogásánál, mely a bűnt
ideig-óráig övezi. Lelkem telve van vallásos érzetekkel, és, hála az égnek, ezek nem is fognak
eltávozni tőlem. Ha a gondviselés keservessé teszi életutamat, egy jobb világban majd annál
bőkezűbben fog jutalmazni érte; ez a reménység éltet, ez enyhíti minden bánatomat, ez ad
gyógyírt sebeimre, ez ad erőt, hogy emelt fővel viseljem a balsors csapásait. Az öröm azonnal
kihunyna szívemben, ha bűnökkel szennyezném, és oly szörnyen rettegnék a még borzasztóbb
sorscsapásoktól, hogy azon kárhozottakhoz lennék hasonlatos, akiket a mennyei
igazságszolgáltatás a pokol bugyraiba vettetett.

– Képtelen agyszüleményeid miatt, meglásd, leányom, hamarost akasztófára jutsz – mondta

Dubois szemöldökét ráncolva –, higgy nekem, és hagyd a fenébe a mennyei
igazságszolgáltatást; a túlvilági jutalmak meg a pokol bugyrai, ez a sok sületlenség csak arra
való, hogy az ember gyorsan elfelejtse, mihelyt kilép az iskola kapuján, vagy hogy éhen
haljon, ha olyan ostoba, hogy utána is hisz benne. A szegények gazságát, gyermekem,
szentesíti a gazdagok érzéketlensége; ha erszényük megnyílna a szűkölködők számára, ha
szívükben emberség lakozna, akkor a miénkbe is beköltözhetne az erény, de amíg az, hogy
nyomorgunk, zokszó nélkül tűrünk, jóhiszeműek vagyunk és megalázkodunk, csak láncainkat
súlyosbítja, addig minden vétkünk csakis nekik köszönhető, és csacskaság lenne
lemondanunk a bűnről, ha vele a nyakunkra nehezedő jármot kicsit is könnyebbé tehetjük…
Természet szerint mindnyájan egyenlőknek születtünk, Sophie; ha a sorsnak úgy tetszik, hogy
ezt az általános törvényt megszegje, szeszélyét nekünk kell kiigazítanunk, s mit az erősebbek
bitorolnak, ügyeskedéssel nekünk kell visszaszerezni… Szeretem, mikor a gazdagok, a bírák,
a hatalmasok az erényről prédikálnak nekünk; minek lopni, ha felvet a pénz, minek gyilkolni,
ha talpnyalók és csúszó-mászó rabszolgák serege vesz körül, minek hazudni, ha éppen semmi
érdekünk sem fűződik a hazugsághoz? Viszont csakugyan nehéz lehet megőrizni józanságukat
és mértékletességüket, ha folyton kéjmámorban henteregnek, és dúskálnak az
ínyencfalatokban.

De mi, Sophie, mi, akiket e barbár gondviselés, melyet te oly ostobán bálványozol, arra
kényszerít, hogy csússzunk-másszunk a földön, mint a kígyó a fűben, mi, akikre megvetéssel
tekintenek, mert szegények vagyunk, mi, akiket megaláznak, mert gyengék vagyunk, mi,
akiknek az egész sártekén csak epe és tövis jut, hogyan tartóztathatnánk meg magunkat a
bűntől, mikor egyedül a bűn keze nyitja meg előttünk az élet kapuját, egyedül a bűn táplál és
tart meg bennünket, oltalmazza életünket; s mi mégis válasszuk a szolgaságot és a
megaláztatást, s miközben leigázóink osztálya dúskál minden földi jóban, nekünk ne jusson
más, csak a kín, csak a csüggesztő gyötrelem, ínség és könnyek, gyalázat és vérpad?

Nem, nem, Sophie, vagy az a te hőn tisztelt gondviselésed csak legteljesebb megvetésünket
érdemli, vagy egész mások a szándékai… Ismerd meg jobban, Sophie, ismerd meg, és lásd be,
hogy csak azért hoz bennünket olyan helyzetbe, hogy rákényszerüljünk a rosszra, s csak azért
hagyja meg egyszersmind azt a lehetőséget, hogy éljünk is vele, mert a rossz éppúgy a
törvényeit szolgálja, mint a jó, s éppannyit nyer az egyiken, mint a másikon. És ha egyenlőnek
teremt minket, semmivel sem bűnösebb az, aki ezt az egyenlőséget megbontja, mint az, aki
visszaállítani igyekszik, mindkettő a kapott indíttatás szerint cselekszik, mindkettőnek ezt kell
követnie, nem nézni semmire, és élvezni…

Bevallom, ha valaha is meginogtam, az csakis ennek az agyafúrt asszonynak köszönhető, ám

ekkor szívemben megszólalt egy zengő hang, és elhallgattatta a kísértés körmönfont érvelését;
a szónoklat végeztével kijelentettem, hogy sosem lépek a romlás útjára, s szándékomtól
semmi el nem tántoríthat.

– Nos hát, csinálj, amit akarsz – felelte a némber –, rohanj csak vesztedbe, de vésd jól
eszedbe, hogy ha majd elkapnak, ami előbb-utóbb bekövetkezik, mert a végzet pártolja a bűnt
s óhatatlanul feláldozza az erényt, akkor mirólunk hallgatnod kell, mint a sír!

Mialatt mi ekképpen beszélgettünk, Dubois három társa a vadorzóval iszogatott, s minthogy a

bornak közönségesen az a tulajdonsága, hogy a gonosztevővel elfelejteti bűneit, a
gazemberek, hiába legyintette meg őket az elmúlás szele, nem akartak csak úgy elengedni,
kedvük kerekedett, hogy szórakozzanak egy kicsit a rovásomra. Elveik, erkölcseik, a
sejtelmes félhomály, viszonylagos biztonságérzetük, fiatalságom, ártatlanságom és
szendeségem mind-mind tettre bátorította őket. Felkeltek az asztaltól, nagy tanácskozásba
kezdtek, félrevonták Dubois-t: futkosott a hátamon a hideg, ahogy elnéztem titokzatoskodó
ábrázatukat, hát még mikor közölték velem, hogy távozásom előtt két dolog közt
választhatok: vagy önként odaadom magam mind a négyüknek, vagy erőszakot tesznek
rajtam; ha önként engedek, kapok egy tallért mindegyiktől, aztán mehetek, ahova kedvem
tartja, ha egyszer nem vagyok hajlandó csatlakozni hozzájuk; ha viszont ellenkeznék, s
kénytelenek lesznek erőszakot alkalmazni, a dolog akkor is megtörténik, de mivel nem
szeretnék, ha fecsegnék, miután mind a négyen kiszórakozták magukat velem, az utolsó kést
döf a keblembe, aztán pedig elásnak egy fa tövében.
Elgondolhatja, asszonyom, micsoda hatást tett rám e javaslat; Dubois lábaihoz vetettem
magam, könyörögtem, vegyen még egyszer pártfogásába, de az alávaló csak nevetett rajtam,
mert ami számomra maga volt az iszonyat, az ő szemében semmiség volt.

– No hisz – élcelődött –, mért siránkozol, hogy négy ilyen keménykötésű fickót kell
szolgálnod! Párizsban tízezer asszony is csengő tallérokkal fizetne, ha cserélhetne veled,
gyermekem… Na, ide figyelj – tette azért hozzá rövid gondolkodás után –, elég hatalmam van
a fickók fölött, elérhetem, hogy megkegyelmezzenek neked, feltéve, hogy jól viseled magad.

– Ó, jaj, asszonyom, mit kell hát tennem? – kiáltottam fel könnyeket ontva. – Rendelkezzen
velem, mindenre kész vagyok!

– Tartsál velünk, vegyél részt mindenben, vonakodás nélkül tegyél meg mindent, amit mi is
megteszünk, a többit pedig bízd rám!

Egy pillanatig sem habozhattam; igaz, ily módon újabb veszedelmeknek tettem ki magam, de
úgy gondoltam, valahogy majd csak elkerülöm őket, ebből a kutyaszorítóból viszont csakis
így szabadulhattam.

– Elmegyek a világ végéig, asszonyom – mondtam Dubois-nak –, a világ végéig is elmegyek,

csak szabadítson meg e férfiak veszett dühétől, s én ígérem, kutyaként fogom követni.

– Gyerekek – fordult Dubois a négy banditához –, ez a lány a csapathoz tartozik, ezennel

befogadom, és társunkká avatom; megtiltom, hogy erőszakoskodjatok vele, ne utáltassuk meg
vele a szakmát mindjárt a legelején; nézzétek meg, milyen szende kis ábrázata van, még a
hasznunkra válhat, ne áldozzuk fel az élvezet oltárán…

De a szenvedélyek, ha az emberben bizonyos fokra hágnak, senki szavára sem hajlanak; az én

embereim füle is süket maradt minden szózatra; oly állapotban sorakoztak fel előttem mind a
négyen, hogy hiú ábránd lett volna kegyelemben reménykednem; egy emberként úgy
nyilatkoztak Dubois-nak, hogy jöjjön bár a vérpad, zsákmányukról akkor sem mondanak le.

– Először az enyém – mondta az egyik, és derékon ragadott.

– Milyen jogon lennél pont te az első? – kérdezte a másik, s társát félrelökve kitépett a
kezéből.

– A fenébe, majd csak énutánam – mondta a harmadik.

Szó szót követ, a négy deli vitéz hajba kap, dulakodnak, hemperegnek a földön, egymásba
gabalyodnak, én pedig megragadom az alkalmat, hogy most végre eliszkolhatok, s miközben
Dubois azzal foglalatoskodik, hogyan választhatná széjjel őket, futásnak eredek, s egy
szempillantás alatt az erdőben termek, látótávolságon kívülre kerülök.

– Legfőbb lény – fohászkodtam térdre borulva, mihelyt biztonságban hittem magam –, ó,

legfőbb lény, igaz gyámolítóm és vezetőm, szánd meg az én nagy nyomorúságomat; tekints
gyengeségemre és ártatlanságomra, lásd, hogy beléd helyezem minden bizodalmamat; és
szabadíts meg üldözőimtől, vagy legalább szánj nekem kevésbé rút halált, mint amilyen az
imént fenyegetett, s szólíts minél előbb magadhoz. Uram!
A boldogtalan ember legédesebb vigasza az imádság, bátorságot merít belőle; én is lélekben
megerősödve keltem fel, s mivel már sötétedett, beljebb mentem a sűrűbe, nehogy álmomban
esetleg meglephessenek; csalóka biztonságérzetem, szörnyű kimerültségem, a kevéske öröm,
melyet a fohászból merítettem, hamar elandalított, és oly édes álomba merültem, hogy már
magasan állott a nap, mikor szememet ismét a világra nyitottam. A boldogtalan számára
legkeservesebb az ébredés; az érzékek szunnyadnak, a gondolat megpihen, a gondok
tovareppennek, s akkor hirtelen vad erővel tör rá a sors minden keserűsége, hogy csaknem
összeroppan belé.

„Hát igaz lenne – gondoltam –, hogy némely emberi teremtménynek a természet éppoly
sorsot szán, mint a vadállatoknak? Erdőben bujdosom, vackukban hálok, hát mi különbség
köztük meg énköztem? Érdemes volt-e egyáltalán ily szánalmas sorsra születnem?”

S csak úgy patakzottak a könnyeim, miközben efféle szomorú gondolatok kergetőztek

elmémben. Egyszer csak valami zajra lettem figyelmes; azt gondoltam, valami állat, de addig
füleltem, míg rá nem jöttem, hogy két férfi beszélget:

– Gyere, barátocskám, gyere – mondta az egyik –, remekül elleszünk itten; végre sikerük
leráznom kiállhatatlan anyámat, s szabadon ízlelhetem veled mindazon gyönyörűségeket,
melyek oly kedvesek számomra…

Egyre közelebb jőnek, szinte az orrom előtt heverednek le, úgyhogy egyetlen szavuk…
egyetlen mozdulatuk sem marad rejtve előttem, s egyszer csak…

– Uram Teremtőm! – kiáltott fel Sophie, félbeszakítván elbeszélését. – Miért, hogy a sors
mindig oly válságos helyzetekbe sodort engem, hogy szemérmem még elmondásuk ellen is
tiltakozik?… E szörnyűséges bűn, mely arcul köpi a természetet és törvényeinket is, ez a
rémséges gaztett, melyre Isten keze már annyiszor sújtott le, egyszóval ez a gyalázat, mely
annyira ismeretlen volt számomra, hogy jószerivel semmit sem értettem belőle, ott zajlott a
szemem előtt, s tanúja lettem mindazon undokságnak és iszonytató elvetemültségnek, melyre
csak a legmegátalkodottabb romlottság képes.

Az egyik, aki a férfi volt, huszonnégy évesnek látszott, elegáns zöld köpenyege, ápoltsága
arra vallott, hogy tisztes származást tudhat magáénak, a másik, egy tizenhét-tizennyolc éves,
igen jóképű legény, a cselédje lehetett. Amilyen botrányos volt a jelenet, olyan hosszú is, s ez
annál is kínosabb volt számomra, mivel közben moccanni sem mertem, nehogy
észrevegyenek.

Nagy sokára a fajtalankodóknak is elegük lett ebből a sok feslettségből, végre felálltak, és
készülődni kezdtek hazafelé, ám ekkor a fiatalúr egyszer csak odajön a bokorhoz, melyben
rejtőzködtem, s szükségét végezné. Fejfödőm árulkodóan kilátszik, észrevesz:

– Jázmin – szól fiatal Adoniszához –, meglestek bennünket, kedvesem… egy lány, egy
avatatlan nőszemély megleste szent misztériumainkat; gyere ide, szedjük csak ki ezt a lotyót,
és kérdezzük meg tőle, ugyan mit keres errefelé.
Nem vártam meg, míg kitessékelnek, önként előmásztam, és lábaikhoz vetettem magam.

– Ó, uraim – kiáltottam fel, karomat feléjük nyújtván –, irgalmazzanak meg egy szegény
nyomorultnak, kinek sorsa sokkal-sokkal szánalomraméltóbb, mintsem gondolnák, talán nincs
is ember, kit annyi csapás ért volna az életben, mint engemet; s ne tévessze meg önöket furcsa
helyzetem, melyben reám akadtak, korántsem bűnös szándék, hanem csak nyomorúságom
vezetett e helyre; ne kívánják hát tovább szaporítani gyötrelmeimet, melyekkel a sors sújt
szüntelen, nyújtsanak inkább segédkezet, hogy elbújhassak bősz haragja elől.

Bressac úr, így hívták a fiatalurat, kinek kezei közé kerültem, igen feslett erkölcsű ember volt,
s szívében nem tengett túl a részvét érzése. Sajnos, mi sem általánosabb, mint hogy a
bujálkodás kiöli az ember szívéből a szánalmat; hatása rendszerint eldurvító; talán a lélek
fásul el az érzékek örökös tobzódásától, talán az idegek rendszere tompul el a sok durva
behatástól, annyi mindenesetre bizonyos, hogy a megrögzött paráznák vajmi ritkán
könyörületes szívűek. Bressac úrnál ehhez az imént jellemzett emberfajtára oly jellemző
kegyetlenséghez még feneketlen megvetés is társult a női nem iránt, mélységes gyűlölet
minden iránt, ami a nőiséggel kapcsolatos, úgyhogy aligha fakaszthattam oly érzéseket
lelkében, melyekkel meghatni igyekeztem.

– Mit keresel itt, te kakukkfióka? – förmedt rám válasz helyett a férfi, kinek szívét
megindítani igyekeztem. – Bökd ki, láttad-e, mi történt köztem és e közt a fiatalember közt!

– Én, dehogyis, jó uram – kiáltottam fel habozás nélkül, vélvén, hogy semmi rosszat nem
teszek, ha az igazságnak ezt a részét kicsit homályban hagyom –, nyugodt lehet, csak ártatlan
dolgokat láttam; mindössze annyit, hogy a fiatalemberrel leheverednek a fűbe, gondoltam,
kicsit tereferélnek, ez minden, efelől nyugodt lehet.

– Bár úgy lenne! – feleké Bressac úr –, mégpedig saját jól felfogott érdekedben, mert ha úgy
találnám gondolni, hogy egyebet is láthattál, ebből a bozótból többé nem másznál elő. Na,
Jázmin, még nincs késő, van időnk meghallgatni ennek a szajhának a történetét; mesélje csak
el, mégpedig nyomban, aztán odakötjük ehhez a vastag tölgyhöz, és kipróbáljuk a testén,
élesek-e még vadászkéseink.

Ifjaink leültek, megparancsolták, hogy telepedjem melléjük, én meg nagy ártatlanul

elmeséltem nekik, mi minden történt velem, mióta csak a világra jöttem.

– Nos, Jázmin – mondta Bressac úr felállván, mihelyt végeztem történetemmel –, legyünk ez

egyszer méltányosak az életben; az igazságos Thémisz elítélte ezt a cédát, ne szenvedjük hát,
hogy az istennő végzésén ilyen durva csorba essen, hajtsuk végre a bűnösön mi magunk az
elmaradt ítéletet; amit most teszünk, barátom, nem bűn, hanem erény, csak visszaállítjuk a
dolgok rendjét, s mivel sajnálatos módon olykor-olykor megbolygatjuk, legalább akkor
állítsuk vissza bátran a helyére, ha erre alkalom kínálkozik.

És a szívtelenek ültömből felragadnak, s hiába jajongásom, hiába patakzó könnyeim,

vonszolnak ama bizonyos fa felé.

– Így kössük! – mondta Bressac a szolgájának, és hassal a fa törzséhez szorított.

Harisnyakötőikkel, kendőikkel szempillantás alatt összekötöztek, oly kíméletlenül, hogy

moccanni sem bírtam; mikor ezzel végeztek a gazemberek, leoldozták szoknyáimat, ingemet
felhajtották egész a vállamig, s mikor előhúzták késeiket, azt hittem, most menten
összeszabdalják testem hátsó fertályát, melyet gyilkos indulatukban előre lecsupaszítottak.

– Ennyi elég is lesz neki – mondta Bressac, bár még egyetlen szúrás sem ért –, ennyiből is
láthatja, kik vagyunk, és mire számíthat tőlünk, már ettől is olyan lesz, mint a kezes bárány.
Sophie – fordult hozzám, miközben eloldozta kötelékeimet –, öltözzön fel, fogja be a száját,
és kövessen bennünket; ha hozzám szegődik, aligha bánja meg, gyermekem, anyámnak még
egy szobalányra van szüksége, bemutatom magát neki… elbeszélése alapján kezeskedem
majd magaviseletéről, de ha visszaél jóságommal, ha meghazudtolja bizalmamat, nézze meg
jól ezt a fát magának, mely halálos ágya is lehetett volna, és vésse jól emlékezetébe, hogy
csak egy mérföldre van a kastélytól, ahova most megyünk, s hogy a legeslegkisebb vétség
esetén azonnal visszajut ide.

Közben felöltöztem, s most azt se tudtam, miként mondjak köszönetet jótevőmnek, lábaihoz
vetettem magam… Csókolgattam a térdét, égre-földre esküdöztem, hogy jól fogom viselni
magam, ám örvendezésem éppoly hidegen hagyta, mint imént a fájdalmam.

– Induljon! – mondta Bressac úr. – Magaviselete mindennél ékesebben fog szólni magáról,
sorsa csakis ezen múlik.

Útnak indultunk. Jázmin és ura egymással beszélgettek, én pedig alázatosan, szó nélkül
kullogtam utánuk; alig egy óra alatt odaértünk Bressac grófné kastélyához, s oly pompa tárult
szemem elé, hogy rögtön láttam: bármilyen tisztséget töltsek is be ebben a házban,
mindenképpen jobb sorom lesz, mint mikor Du Harpin úrnál és nejénél főkomornaként
szolgáltam. Egy tálalóhelyiségben ültettek le. Jázmin igen tisztességes ebédet adott nekem,
Bressac úr pedig ezalatt felment, hogy tájékoztassa az anyját, s fél óra múlva személyesen
fáradt le értem, hogy bemutasson neki.

Bressac grófné negyvenöt éves, még mindig nagyon szép asszony volt, igen becsületesnek
látszott és főként igen emberségesnek, jóllehet elveiben és beszédében talán túlontúl
szigorúnak mutatkozott; két éve volt özvegy, férje rendkívül előkelő családból származott, de
minthogy szépen csengő nevén kívül jóformán semmit sem hozott a házasságba, az egész
vagyon fölött, melyre Bressac márkinak olyannyira fájt a foga, csakis az özvegy rendelkezett,
amit pedig a márki az apjától kapott, abból épp csak annyira futotta, hogy szűkösen fenntartsa
magát. Bár Bressacné ezt az összeget jelentős évjáradékkal toldotta meg, fia szertelen
költekezése mellett ez is kevésnek bizonyult, pedig a ház gazdáinak évi jövedelme hatvanezer
frankra rúgott, és Bressac úrnak testvére sem volt; sehogy sem lehetett rávenni, hogy
szolgálatba lépjen, oly gyűlöletes volt számára minden, mi élvezeteitől csak kicsit is elvonta,
hogy senki ember fia semminemű kötöttségre őt rávenni nem bírhatta. A grófné határozott
kívánságára minden évben három hónapot együtt töltöttek a birtokon, egyébként Párizsban
éltek, de még ez a kicsikart három hónap is elviselhetetlen nyűg volt fiának, kétségbeesés
kerülgette, ha csak kitette lábát élvezetei legfőbb színteréről.

Bressac márki felszólított, meséljem el anyjának ugyanazt, amit neki már elmondtam.

– Ön oly jóhiszemű és oly naiv – mondta Bressacné, mikor történetem végéhez értem –, hogy
ártatlanságában semmiképp sem kételkedhetem. Kizárólag az iránt fogok tudakozódni, hogy
valóban atyja-e az a férfi, akit atyjának mond; ha ez így van, atyját úgyis ismertem, ez
önmagában is elég, hogy behatóbban érdeklődjem sorsa iránt. A Du Harpinnél történt eset
pedig ne nyugtalanítsa, elintézem, a kancellár gyermekkori jó barátom, csak szólnom kell
neki; ha van Franciaországban feddhetetlen ember, ő az; elég, ha bebizonyítjuk, hogy ön
ártatlan, s máris semmissé lesz minden ügye, akár Párizsban is megjelenhet… de jól gondolja
meg, Sophie, ígéretem fejében elvárom, hogy magaviselete makulátlan legyen; mint láthatja,
csakis hasznára válhat, amit viszonzásképpen kérek magától.

Bressacné lábaihoz vetettem magam, biztosítottam, hogy elégedetlenségre soha nem fogok
okot szolgáltatni, s máris én voltam a grófné második szobalánya. Három nap múlva
Bressacné tudakozódása nyomán pontosan olyan hírek érkeztek, mint reméltem, végre-
valahára nem gyötörtek baljós gondolatok, lelkemet édes vigasztalások képe töltötte be, s
reméltem mindent, mit csak remélnem lehetett; de nem volt megírva az égben, hogy szegény
Sophie valaha is boldog lehessen, s ha adatott is néki néhány felhőtlen pillanat, csak azért,
hogy még keserűbbnek érezze a következőt, mely mindig újabb borzalmat tartogatott
számára.

Alighogy Párizsba érkeztünk, Bressacné serényen munkálkodni kezdett az érdekemben.

Magához rendelt a Semmitőszék elnöke, figyelmesen végighallgatta viszontagságaimat, rövid
vizsgálódás után fény derült Du Harpin úr turpisságára, arról is meggyőződtek, hogy bár a
törvényszék felgyújtásából hasznot húztam, részt nem vettem benne, s ezzel az ellenem folyó
eljárások meg is szűntek (így mondták), magas pártfogóim nem is tartották szükségesnek,
hogy további lépéseket tegyenek.

Könnyű elképzelni, hogy Bressacné segítőkészsége milyen mérhetetlenül lekötelezett;

egyébként is elhalmozott jósága ezernyi jelével, e tettével azonban, felbecsülhetetlen
támogatásával egy életre odaadó hívévé tett. Az ifjú Bressac márkinak mindazonáltal
korántsem az volt a szándéka, hogy anyjához ily meghitt szálak fűzzenek; túl azon, hogy a
fiatalember valósággal rabja volt annak az undokságnak, melyet már ecseteltem, ráadásul
Párizsban sokkal inkább, mint vidéken, hamarosan arra is rá kellett jönnöm, hogy a grófnét
mérhetetlenül gyűlöli. Igaz, ez utóbbi az égvilágon mindent megpróbált, hogy véget vessen
vagy legalábbis gátat szabjon fia kicsapongásainak, de minél szigorúbb volt, a márki annál
jobban megátalkodott bűnös szenvedélyében, s szegény grófné mindössze annyit ért el
állandó hadakozásával, hogy fia visszavonhatatlanul meggyűlölte.

– Nehogy azt képzelje – szokta mondogatni a márki –, hogy anyám magától tesz ennyi
mindent a maga érdekében; higgye el, Sophie, ha én nem zaklatnám állandóan, el is felejtené,
mi mindent ígért magának; maga előtt persze a jótevő szerepében tetszeleg, ám mindez csakis
nekem köszönhető. Úgyhogy merem állítani, ha valakinek, hát nekem tartozik némi hálával, s
cserébe csak olyasvalamit kérek, ami a maga számára semmiség, hiszen ismer, jól ismer, ezért
biztos lehet benne: bármilyen csinos is, nem a bájaira pályázom… Nem, Sophie, magától
egészen más jellegű szolgálatokat várok, egyszer talán ráeszmél, mi mindent tettem magáért, s
akkor, remélem, szívében is megtalálom mindazt, mit joggal elvárhatok.

E beszéd oly homályos volt számomra, hogy nem is tudtam, miképp válaszoljak; találomra
mégis mondtam valamit, ám ez alighanem vétkes könnyelműség volt részemről.

Itt az ideje, asszonyom, hogy számot adjak egyetlen igazi ballépésemről, melyért egész
életemben szégyenkezni fogok… mit ballépés, vad hóbort, melyhez foghatót nem ismert még
a világ… de legalább nem bűn volt, csak egyszerű tévedés, melynek csakis én ittam meg a
levét, s úgy érzem, az ég igazságosztó kezének ezt talán már mégsem kellett volna arra
használnia, hogy megint a szakadék peremére vezessen. Ha csak megpillantottam Bressac
márkit, ellenállhatatlan gyöngédség vonzott feléje, melyen semmi sem győzedelmeskedhetett
szívemben. Bármennyit gondolkoztam is nőgyűlöletéről, ferde hajlamairól, a köztünk tátongó
erkölcsi szakadékról, semmi, az égvilágon semmi nem olthatta ki a bennem ébredező
szenvedélyt, s ha a márki az életemet kérte volna, százszor is feláldoztam volna magam, s
még mindig úgy éreztem volna, hogy mit sem tettem érette. Nem is gyaníthatta, milyen
érzelmeket rejtegetek szívemben… a hálátlannak meg sem fordult a fejében, mennyi-mennyi
könnyet ejt szegény Sophie, látván, mint rohan vesztébe a züllés lejtőjén, abban azonban
semmiképp sem kételkedhetett, hogy minden módon igyekszem a kedvében járni, lehetetlen
volt nem észrevennie, hogy lesem minden kívánságát… Olyannyira elvakultam, hogy az
illendőség határain belül még vétkeiben is segédkeztem, s felőlük anyjának soha egy szót sem
ejtettem.

E viselkedésemmel bizonyos mértékig elnyertem a bizalmát, és oly drága volt nekem minden,
mi tőle jött, olyannyira elvakított az a kevéske, mit szíve nyújtott nekem, hogy gőgömben
néha már az is megfordult fejemben, hogy nem vagyok közömbös számára, de milyen
gyorsan kiábrándultam újabb és újabb kicsapongásai láttán! Már az a sok elfajzott cseléd sem
volt elég neki, aki a házban hemzsegett, mindenféle jöttmenteket is felbérelt és eljárt
hozzájuk, vagy azok jöttek őhozzá, s minthogy e szégyenletes hajlam szerfelett költséges is,
óriási kiadásokba verte magát. Néha vettem magamnak a bátorságot, hogy megpróbáljam
érzékeltetni vele, mennyi kellemetlenséggel jár viselkedése; szép nyugodtan végighallgatott,
majd mindig azt felelte, hogy az effajta bűnből nincs kigyógyulás, mert ezer új alakban
folyton újjászületvén, minden életkor számára újabb és újabb változatokat tartogat, évenként
más és más érzésekkel szolgál, úgyhogy sírig tartó rabságra ítéli azokat, kik
szerencsétlenségükre egyszer behódolnak neki… Ha viszont anyját hoztam szóba, ha
megpendítettem, mennyi szomorúságot okoz neki, tüstént bosszús lett, rosszkedvű és ideges, s
csak úgy toporzékolt türelmetlenségében, hogy még mindig más kezében van a vagyon, mely
már régen őt illetné meg, vadul acsarkodott e tiszteletre méltó anya ellen, s hallani sem akart a
fiúi tiszteletről. Igaz lenne hát, hogy ha az ember bűnös hajlamában ilyen egyértelműen
áthágja e szent szerv törvényeit, az első bűnből következvén a többi, immár gátlástalanul és
büntetlenül bármely szörnyűséget elkövet?

Néha a vallást hívtam segítségül; minthogy nekem majdnem mindig vigasztalásul szolgált,
megpróbáltam édességéből átcsepegtetni egy keveset ebbe az elfajzott lélekbe, abban a szent
meggyőződésben, hogy ily módon bízvást rabul ejthetem, elég, ha megízleli e kötelékek
gyönyörűségét. A márki azonban nem hagyta, hogy sokáig csábítgassam ezen az úton; esküdt
ellensége volt szent misztériumainknak, makacsul tagadta dogmáink tisztaságát, hallani sem
akart a legfőbb lény létezéséről, s nemhogy megtéríteni nem hagyta magát, de még engem is
igyekezett megrontani.

– Valamennyi vallás hibás alapelvre épül – magyarázta. – Mindegyik szükségesnek tartja a

Teremtő kultuszát; nos, ha egyszer örökkévaló világunknak, akárcsak a többinek, melyek közt
az űr végtelen térségeiben lebeg, nem volt kezdete és nem is lesz vége soha, ha a természet
örökös megújulása azokból a törvényekből fakad, melyek őt magát is fogva tartják, ha egyszer
hatás és örökös ellenhatás a világban lényegéhez tartozó alapvető mozgást feltételez, mit
keres itt az a hajtóerő, mellyel maga teljesen indokolatlanul ellátja?
Hidd el nekem, Sophie, az az isten, akit valónak hiszel, egyrészt tudatlanság, másrészt
zsarnokság terméke; amikor az erősebb rabigába akarta hajtani a gyengébbet, bebeszélte neki,
hogy Isten áldását adta láncaira, amannak pedig már annyira begyepesedett az agya a sok
nélkülözéstől, hogy el is hitte neki. Valamennyi vallás erre a mesére megy vissza, úgyhogy
éppoly megvetésre méltó mind, akárcsak a forrásuk, nincs közöttük egy sem, melyről ne
ordítana messziről, hogy szemenszedett hazugság; mindegyik tele van olyan misztériumokkal,
melyekbe belesápad az ész, olyan tantételekkel, melyek megcsúfolják a természetet, idétlen
ceremóniákkal, melyek kacajra fakasztanak. Mihelyt kinyílt a szemem, Sophie, egy életre
meggyűlöltem ezeket a szörnyűségeket, megfogadtam magamban, hogy lábbal fogom tiporni
őket, és szent esküvést tettem, hogy elhatározásomtól soha el nem tántorodom; hallgass a
józan észre, és utánozz engemet!

– Ó, uram – feleltem a márkinak –, legédesebb reménységétől fosztana meg egy nyomorultat,

ha elvenné tőle a vallást, mely egyetlen vigasza; én, ki utolsó leheletemig ragaszkodom
tanításához, és rendületlenül hiszem, hogy minden ellene irányuló támadás csakis feslettség és
bűnös szenvedélyek indíttatására történhet, hogy is áldozhatnám fel életem legédesebb
eszményét körmönfont okoskodások kedvéért, melyektől borzad a szívem?

Száz meg száz újabb érvet sorakoztattam fel, az eszem diktálta s a szívem sugallta őket, de a
márki csak nevetett, s csalfa elméleteivel, férfias ékesszólásával, rendkívüli olvasottságával,
melynek én szerencsére híján voltam, sorra mind megdöntötte őket. Az erényes és istenfélő
Bressacné számára nem volt titok, hogy fia a hitetlenség fonák érvelésével próbálja igazolni
tévelygéseit; ugyanúgy szenvedett tőle, mint én, s mivel kegyeskedett értelmesebbnek tartani
a környezetében levő nőknél, szívesen osztotta meg velem szíve bánatát.

Fia azonban mind csúnyábban viselkedett vele; már arra sem vette magának a fáradságot,
hogy bujkáljon előle, s miután anyját valósággal elárasztotta a sok veszedelmes senkiházival,
kik az élvezeteit szolgálták, szemtelenségében odáig ment, hogy kijelentette neki az én
jelenlétemben, hogy ha továbbra is szembe merészel szegülni hajlamaival, bemutatót tart
neki, hadd győződjön meg ezen hajlamok édességéről saját szemeivel.

E szavak, ez a viselkedés nagyon fájt nekem, igyekeztem indítékot meríteni belőlük, hogy
lelkemben eloltsam gyötrő szenvedélyemet… de ki lehet-e gyógyulni a szerelemből? Bármit
szegeztem is ellenébe, csak annál inkább szítottam lángját, s az álnok Bressac még soha oly
kedves nem volt szememben, mint mikor mindent felsorakoztattam ellene, miknek
gyűlöletessé kellett volna tenniük őt.

Már négy éve voltam e háznál, ugyanazok a bánatok gyötörtek, ugyanazok az apró örömök
vigasztaltak, midőn egyszer csak a márki csábításainak iszonytató indítéka végre teljes
borzalmában feltárult előttem. Az idő tájt vidéken tartózkodtunk, egyedül voltam a grófné
mellett; az első szobalány, férjének valami ügyére hivatkozva, kieszközölte, hogy nyárra is
Párizsban maradhasson. Egy este, úrnőmtől elbúcsúzván visszavonultam a szobámba, de
olyan szörnyű hőség volt, hogy sehogy sem akarózott lefeküdnöm, s kint levegőztem az
erkélyen, amikor egyszer csak kopogtat a márki: beszélgetni szeretne velem… Ó, jaj, oly
drága volt számomra minden perc, melyet kínjaim kegyetlen szerzőjével tölthettem, hogy nem
mertem volna elszalasztani egyet sem; bejön, gondosan bezárja az ajtót, majd egy karszékbe
veti magát.
– Figyelj ide, Sophie – mondja kicsit zavarban –, óriási horderejű dolgokat kívánok közölni
veled, először is esküdj meg, hogy soha senkinek nem árulod el, amit most hallani fogsz.

– Ó, uram, hogyan hiheti rólam, hogy képes lennék visszaélni a bizalmával?

– Nem is tudod, mi mindent kockáztatnál, ha rájönnék, hogy méltatlanra pazaroltam.

– Nem érhetne nagyobb bánat, mint ha elveszteném, ennél több fenyegetésre nincs is
szükségem.

– Nos, hát, Sophie… anyám életére török, és téged választottalak, hogy segédkezz tervemben.

– Engem, uram?! – kiáltottam fel, a borzalomtól hátrahőkölve. – Ó, egek, hogyan forralhatott

ki egyszerre két ilyen tervet? Vegye el életemet, uram, az öné, rendelkezzen vele, önnek
köszönhetem, de ne képzelje, hogy valaha is rá bír venni egy olyan bűnre, melynek puszta
gondolatától is elborzad a szívem.

– Figyelj ide, Sophie – mondta Bressac úr, és megfogta a karom –, sejtettem, hogy vonakodni
fogsz, de minthogy értelmes lánynak ismertelek, azzal kecsegtettem magam, hogy
viszolygásodat könnyen legyőzhetem, ha bebizonyítom neked, hogy amit te oly szörnyűséges
bűnnek tartasz, tulajdonképpen semmiség. Filozófiában oly járatlan szemeid előtt két gaztett
lebeg, az ölés bűnét tetézi, hogy felebarátunk történetesen az anyánk. Ami azonban
felebarátunk megölését illeti, biztos lehetsz benne, Sophie, hogy puszta agyrém, az ölés
hatalma nem adatott meg az embernek, csak a formákat váltogathatja, megsemmisíteni nem
képes; a természet szemében pedig minden forma egyenlő, semmi sem vész el a hatalmas
olvasztótégelyben, ahol a változatok alakulnak, minden csepp anyag, ami oda bekerül, ezer új
alakban kel új életre, és bármiképpen próbáljunk is beavatkozni, semmiképp sem sérthetjük
meg közvetlenül, semmiképp sem tudjuk meggyalázni, pusztításunk csak élénkíti hatalmát,
csak táplálja energiáját, de csökkenteni nem csökkenti.

Eh, mit számít az örökké teremtő természetnek, ha ez a hústömeg, mely ma nő formáját ölti,
holnap ezernyi apró bogár képében kel új életre? Milyen alapon állítod, hogy a természetnek
nehezebb létrehozni egy magunkfajta lényt, mint egy hangyát, s hogy emiatt sorsunkat jobban
a szívén viseli? S ha végezetül buzgalmának, azaz inkább közömbösségének foka állandó, mit
számít neki, hogy az emberek által bűnnek nevezett tett által valaki léggyé vagy éppen
salátává változik? Ha bebizonyítja nekem valaki fajunk felsőbbrendűségét, ha kimutatja, hogy
egyedeinek elpusztítása a természet bősz haragját vonja maga után, akkor majd el tudom
hinni, hogy ölni bűn, de ha a természet alapos tanulmányozása után bizonyságot szerzek róla,
hogy szemében minden egyenrangú, ami csak e földtekén tenyészik, még legtökéletlenebb
teremtménye is, akkor nem fogom azt feltételezni, hogy e lények bármelyikének ezer másikká
való átváltoztatása sértené törvényeit; hanem azt gondolom: minden ember, minden növény,
minden állat, mely felnő, tenyészik, majd egyaránt elpusztul, de igazából nem hal meg, csak a
formáló erő más-más alakzatát ölti, tehát minden, ami növekszik, elpusztul, majd hol ilyen,
hol olyan formában nemzi új létre önmagát, százszor is átváltozhat egyetlen nap során, ha
valakinek kedve és hatalma van átváltoztatni, ám az illető ezzel egy pillanatra sem sérti meg a
természet bármely törvényét.

E lény azonban, melynek életére török, az anyám, aki a méhében hordozott. Na és, épp ez a
hiú megfontolás fogná vissza a kezem? Ugyan miféle jogon? Gondolt rám az anyám, mikor
nagy bujálkodásában megfogant a magzat, melyből kifejlődtem? Hálával tartoznék neki azért,
mert saját gyönyörűségét kereste? Különben sem az anya, hanem csakis az apa vére határozza
meg a gyermekét; a nőstény méhe csak megtermékenyül, táplál és formába önt, de semmit
sem tesz hozzá, épp ezért meg sem fordult a fejemben, hogy apám életére törjek, viszont mi
sem természetesebb számomra, mint hogy anyám életének fonalát elmetsszem. Elképzelhető
ugyan, hogy egy gyermek joggal viseltetik némi hálával anyja iránt, de csak ha az anyja jól
bánik vele. Szerethetjük őt, ha jó volt hozzánk abban a korunkban, amikor már képesek
vagyunk megítélni, hogy milyen a bánásmód, szerethetjük, sőt talán kell is szeretnünk; ha
viszont rossz volt, ha semmibe vette a természet törvényeit, semmivel sem tartozunk neki, sőt
minden amellett szól, hogy megszabaduljunk tőle, ebbe az irányba hajt minket az egoizmus
hatalmas ereje, mely arra ösztönzi az embert, hogy mindent elsöpörjön az útjából, ami árthat
neki.

– Ó, uram – feleltem a márkinak szörnyű rémületben –, ön azt feltételezi, hogy a természet

közönyös, de ezt megint csak a szenvedély mondatja magával; ne hajtson szavára, jó uram,
hallgasson inkább a szívére, csak egy pillanatra, miként mond ítéletet megátalkodottsága,
káromló szavai fölött. Nem szentély-e a szív, melynek ítélőszéke elé küldöm, nem itt kér-e
meghallgattatást a természet, hogy felemelje szavát az őt ért gyalázat ellen? S ha e szív
elborzad a tervezett bűntől, belátja-e majd, jó uram, hogy tette ítéletre méltó? Ön erre azt
feleli, hogy a szenvedély tüze csakhamar elemészti e borzongást, ám keserű lészen a fizetség,
midőn feltámad újra, és lelkiismeret-furdalás képében hallatja kérlelhetetlen szavát, hiába is
próbálja elhallgattatni.

Minél fogékonyabb, annál marcangolóbb lesz a kín… minden nap, minden pillanatban
megjelenik majd szeme előtt édesanyja, kit vak dühében a sírba taszított, hallani fogja, amint
panaszos hangon utoljára elrebegi azt a szót, mely gyermekkora édessége volt… őt látja majd
ébren, ő fogja kísérteni álmaiban, véres kezével sorra széthúzza tátongó sebeit, melyeket az
ön keze ütött rajta; és ettől kezdve e földön egyetlen pillanatra sem ragyog fel önnek a
boldogság sugara, méreg cseppen minden örömébe, gyötrelem vegyül minden gondolatába, s
az ég bosszúálló keze, melynek hatalmát tagadja, nem hagyja megtorlatlanul a kioltott életet, s
pokollá teszi az önét, s miközben gaztettének gyümölcsét már rég nem élvezi, belepusztul a
bánatba, hogy rávetemedett.

Az utolsó szavaknál már patakzottak könnyeim, a márki lábához vetettem magam, kérleltem
mindenre, mi csak drága lehet neki, vesse ki szívéből ezt a gyalázatot, s én holtomig hallgatni
fogok róla, ezt esküvel fogadtam, ám nem ismertem azt a szívet, melyet megindítani
igyekeztem. Ami élet abban a szívben volt, azt kiölték a vadul tomboló szenvedélyek, csak a
bűnnek hagytak benne helyet. A márki felállt.

– Látom már, Sophie, mégiscsak méltatlanra pazaroltam a bizalmamat – mondta hidegen –,

magamat legalább annyira hibáztatom, mint magát; na mindegy, találok majd más módot,
maga viszont sokat veszt a szememben, és úrnője sem nyer semmit.

Ez a fenyegetés szöget ütött a fejembe; ha nem vagyok hajlandó a javasolt gaztettre, csak
önnön sorsomat kockáztatom, úrnőm pedig menthetetlenül odavész; ha viszont kész vagyok a
cinkosságra, magamat megoltalmazom az ifjú úr haragjától, s anyja életét is megmentem. Ezt
egy szempillantás alatt végiggondoltam, s beláttam, hogy tüstént szerepet kell váltanom, de
minthogy gyanúsnak tűnhetett volna, ha hirtelen visszatáncolok, látszólag nehezen adtam be a
derekam, újból és újból elmondattam a márkival csavaros érveit, úgy tettem, mintha már nem
tudnék mit felhozni ellenük, a márki azt hitte, legyőzött, gyengeségemet ellenállhatatlan
ékesszólásának tulajdonítottam, végül azt színleltem, hogy mindenre kész vagyok, s a márki a
nyakamba ugrott… Micsoda boldogsággal töltött volna el e mozdulat, ha barbár tervével nem
ölte volna ki belőlem azon érzelmeket, miket gyenge szívem még táplálni merészelt iránta…
ha lehetséges lett volna, hogy még mindig szeressem…

– Te vagy az első nő, akit megcsókolok – mondta a márki –, és bizony mondom, teljes
szívemből… Elragadó vagy, gyermekem; a filozófia első sugara végre behatolt elmédbe; hogy
is volt lehetséges, hogy e bájos fej oly sokáig maradjon sötétségben?

És nyomban tanácskozni kezdtünk a teendőkről; hogy a márki gyanúját végképp elaltassam,

továbbra is némi viszolygást mutattam, mikor belemelegedett tervei fejtegetésébe, illetve a
módozatok taglalásába, s épp e helyzetemben oly bocsánatos alakoskodással sikerült
leginkább megtévesztenem. A márki kezembe nyomott egy méregszelencét, és megbeszéltük,
hogy két-három nap múlva, mihelyt alkalmam nyílik rá, tartalmát ügyesen a grófné szokásos
reggeli kakaójába öntöm; a továbbiakról a márki kezeskedett, valamint ígért kétezer frank
évjáradékot, akár mellette maradok, akár máshol óhajtom leélni hátralévő napjaimat; ezt
írásba is adta, épp csak azt nem tüntette fel rajta, minek köszönhetem e kegyet. Azzal
elváltunk.

Ezenközben történt valami, ami oly sajátságos volt, és oly jellemző e setét lelkű férfira, kit a
sors utamba sodort, hogy kénytelen vagyok rövid kitérőt tenni, bár bizonyára izgatottan várja,
asszonyom, hogyan is végződik a kegyetlen história, amelybe belekeveredtem.
Beszélgetésünk másnapján a márki értesült róla, hogy egy nagybátyja, kinek örökségére nem
is számított, halálos ágyán nyolcvanezer frank évjáradékot hagyott rá.

„Ó, nagy ég – gondoltam, mikor fülembe jutott a hír –, hát így bünteti a mennyei
igazságszolgáltatás azokat, akik gaztettet forralnak? Én kis híján életemmel fizettem azért,
hogy ennél sokkal kisebb bűnre sem voltam hajlandó, ez az ember pedig, ki sokkal
szörnyűségesebbre készül, dúskál minden földi jóban.”

De rögtön meg is bántam, hogy a gondviselést ily káromló szavakkal illettem, térdre vetettem
magam, bocsánatot kértem Istentől, aztán azzal kecsegtettem magam, hogy e váratlan örökség
hatására a márki talán eláll a tervétől… De mekkora volt tévedésem, nagy Isten!

– Nahát, kedves Sophie – szaladt be Bressac úr a szobámba még aznap este –, csak úgy
záporozik rám a gazdagság mindenfelől. Mindig mondtam neked, hogy semmi sem hozza
meg oly biztosan a boldogságot, mint egy jól kitervelt bűntény, úgy látszik, csak a
gonosztevők boldogulnak az életben. Nyolcvan meg hatvan, gyermekem, az annyi mint évi
száznegyvenezer frank, s ez mind-mind az élvezeteimet fogja szolgálni.

– De uram – kiáltottam fel, bár a körülmények kényszerítő erejének engedve igyekeztem

leplezni meglepetésemet –, hát e váratlan szerencse sem bírja jobb belátásra, így sem képes
türelemmel kivárni a halált, még most is siettetni akarja?

– Várni egy percet sem várok, Sophie. Ne felejtsd, hogy huszonnyolc éves vagyok, és az én
koromban nagyon nehéz várni. Semmi ne befolyásolja terveinket, könyörgök, essünk túl rajta
minél előbb, mielőtt még visszamennénk Párizsba… Ha lehet, még ma, de legkésőbb
holnapután, alig várom már, hogy kezedbe számlálhassam előbb az első részletet, aztán az
egész járandóságodat.
Erőm szerint lepleztem iszonyodásomat, melyet a bűnben való ily makacs megátalkodottság
keltett szívemben, folytattam előző napi alakoskodásomat, érzelmeim azonban végképp
kihűltek, úgy éreztem, ilyen elvetemült gazember csakis irtózatot érdemel tőlem.

Helyzetem roppant kényes volt; ha halogatom a dolgot, a márki hamar rájön, hogy ki akarom
játszani; ha figyelmeztetem Bressacnét az ellene készülő gaztettre, bármilyen lépésre szánja is
magát, a fiatalember megint csak becsapva fogja érezni magát, és alighanem még biztosabb
módját leli anyja elpusztításának, s engem sem óv meg semmi a bosszújától. Maradt még a
törvény útja, de erre az útra a világ minden kincséért sem léptem volna, úgy döntöttem hát,
hogy történjen bármi, szólok a grófnénak; valamennyi lehetőség közül ez tűnt a legjobbnak, s
ekképp is cselekedtem.

– Asszonyom – szólottam hozzá egy nappal azután, hogy a márkival tárgyaltam –, óriási
horderejű dolgot kívánok közölni önnel, de bármilyen közelről érinti is önt e dolog,
eltökéltem, hogy hallgatok, ha becsületszavát nem adja, hogy fia urának semmi módon nem
mutatja ki neheztelését elvetemült tervéért; ezután tegyen legjobb belátása szerint, ön úgyis
tudja, miként kell eljárnia, de neki egy szót se szóljon, kegyeskedjen megígérni, különben
hallgatnom kell.

Bressacné azt hitte, hogy csupán fia valamely szokásos hóbortjáról van szó, így hát
megesküdött, hogy nem árulja el magát, én pedig mindent elmondtam neki. Szerencsétlen
anya, tudomást szerezvén fia gyalázatos tervéről, keserű könnyekre fakadt.

– A gazember! – kiáltott. – Hát tettem én valaha bármit, amivel ne a javát akartam volna? Ha
próbáltam óvni a bűntől, jobb útra téríteni, mi más vezérelte szigorúságomat, mint az ő
boldogsága, az ő nyugalma? Kinek köszönheti e nem várt örökséget, ha nem nekem, az én
fáradozásomnak? Csak szemérmem tartott vissza, hogy bevalljam neki. A szörnyeteg! Ó,
Sophie, feketítsd be őt teljesen előttem, tárd fel gaz tervének minden részletét, oszlasd el
utolsó kételyemet, mindent tudni akarok, hogy anyai szívemből végleg kivethessem a
természet érzéseit…

Erre megmutattam a grófnénak a rám bízott méregszelencét; egy csekély kis adagot
megetettünk a kutyával, gondosan bezártuk, s szegény pára két óra múlva szörnyű görcsök
közepette kimúlt. A grófné, teljes bizonyosságot szerezvén, elkérte tőlem a maradék mérget,
majd tüstént levelet írt Sonzeval hercegnek, a rokonának, melyben meghagyta, hogy titokban
járuljon a miniszter elé, mondja el neki, miféle sötét gaztett készül ellene, szerezzen
elfogatóparancsot, majd egy rendőrtiszt kíséretében lóhalálában vágtasson ide a birtokára, és
szabadítsa ki szörnyeteg fia kezei közül, ki életére tör… De meg volt írva az égben, hogy e
szörnyűséges bűn elkövettetik, s a meghurcolt erény latrok prédája leend.

A márki mindenre rájött, mégpedig a szerencsétlen kutya miatt, melyen a kísérletet végeztük.
Hallotta a vonítását; tudván, hogy anyja igen kedveli, sietett megtudakolni, mi történhetett
vele, és hol van. De mivel senki sem tudott semmit, bárkit kérdezett is, nem kapott választ.
Nyilván már ekkor gyanút fogott; nem szólt ugyan semmit, de láttam rajta, hogy nyugtalan,
izgatott, leste minden mozdulatunkat. Szóltam a grófnénak, de tétovázásra nem volt idő, a
futárt haladéktalanul útnak kellett indítani, csak annyit tehettünk, hogy tényleges küldetését
próbáltuk eltitkolni. A grófné azt mondta a fiának, hogy Párizsba üzen Sonzeval hercegnek,
hogy mielőbb vegye kézbe a nagybácsitól származó örökség ügyét, mert ha nem jelenik meg
ott valaki azonnal, félő, hogy perre kerül sor; hozzátette még, hogy megkérte a herceget,
jöjjön el és számoljon be neki mindenről, hogy szükség esetén azonnal odasiethessen fiával
egyetemben.

A márki azonban, nagyon is jó emberismerő lévén, nyilván észrevette, mennyire zavarban van
az anyja, rajtam is láthatta a zavar jeleit, nem is kérdezősködött tovább, de ezután még inkább
résen volt. Azzal az ürüggyel, hogy sétálni megy a fiúival, kimegy a kastélyból, bevárja a
futárt ott, ahol mindenképpen el kell haladnia. A futár sokkal inkább neki szolgál, mint az
anyjának, meg is kapja tőle a levelet, majd megbizonyosodván árulásomról, már ahogy ő
nevezi tettemet, száz aranyat ad neki, azzal a feltétellel, hogy a kastély tájékára sem jön
többet, majd visszasétál a házba, s bár keblében szörnyű harag dúl, türtőzteti magát, odajön
hozzám, kedveskedik, mint szokott, megkérdi, holnap megteszem-e, elmagyarázza, hogy
rendkívül fontos, hogy még a herceg érkezése előtt megtegyem, aztán szépen lefekszik,
mintha mi sem történt volna.

A bűntény pedig bekövetkezett, s ez csakis a következő módon volt lehetséges… Úrnőm

másnap elfogyasztotta szokásos kakaóját, de minthogy kívülem senki sem férhetett hozzá,
egészen biztos, hogy nem volt megmérgezve, délelőtt tíz órakor azonban a márki benézett a
konyhába, s mivel a főszakácsot egyedül találta, utasította, hogy hozzon neki őszibarackot a
kertből. A szakács tiltakozott, hogy nem hagyhatja ott az ételeket, a márki erősködött, hogy ő
viszont tüstént őszibarackot kíván fogyasztani, majd vigyáz a kemencére. A szakács kimegy, a
márki végigvizsgálja a vacsorára készülő ételeket, és minden bizonnyal asszonyom kedvenc
csemegéjébe, az articsókába önti a halálos mérget. Vacsorához ülnek, a grófné eszik a
végzetes eledelből… Csak gyanítom, hogy így történt; a rákövetkező gyászos események
során Bressac márki tudtomra adta, hogy tettét végrehajtotta, s bármennyit törtem is a fejemet,
miként sikerülhetett neki, ez látszott az egyetlen megoldásnak. De hagyjuk e borzasztó
feltételezéseket, lássuk inkább, milyen kegyetlen módon lakoltam azért, mert nem voltam
hajlandó részt venni e szörnyűségben, sőt elárultam őt… Mikor felállunk az asztaltól, odajön
hozzám a márki:

– Figyelj ide, Sophie – mondja egykedvűen, a nyugodtság álarcát öltve magára –, tervem
véghezvitelére sokkal biztosabb módot találtam, mint amit javasoltam neked, ezt azonban
tüzetesebben meg kell tárgyalnunk; de nem merek megint a szobádba menni, itt a falaknak is
füle van; legyél öt órakor a park végében, sétálunk egyet, s közben mindent elmondok.

Nem tudom, hogy a gondviselés akarta-e így, vagy együgyű jóhiszeműségem vakított-e el, de
még csak nem is sejtettem, miféle szörnyűséges gyötrelmek várnak rám; annyira biztonságban
éreztem magam, annyira megbíztam a grófné óvintézkedéseiben, hogy meg sem fordult a
fejemben, hogy a márki bármire is rájöhet. Mindazonáltal zavarban voltam:

A szószegés erény, ha bűnt ígér az ember, írta a költő, ám egy finom és érzékeny lelket mindig
utálkozás tölt el, ha szószegésre kényszerül; szerepemben kínosan éreztem magam, de nem
sokáig. A gyalázatos márki gondoskodott róla, hogy egészen más kínok sanyargassanak, és ne
a lelki békém aggasszon. Mikor odajött hozzám, vidámnak látszott és őszintének, ahogy
mentünk befelé az erdőbe, egyre csak nevetett és mókázott velem, mint ez már szokása volt,
ha pedig próbáltam arra terelni a szót, miért szorgalmazta beszélgetésünket, mindig azt
mondta, hogy várjunk, félő, hogy leselkednek utánunk, még nem vagyunk biztonságban. S
egyszer csak ott álltunk ama bizonyos bokor s ama bizonyos vastag tölgy előtt, ahol először
találkoztunk. E hely láttán önkéntelenül is megremegtem, rádöbbentem óvatlanságomra,
szemeim előtt felsejlett az elkerülhetetlen vég, de képzelhetik, mint nőtt rettegésem, midőn e
baljós tölgy alatt, hol már oly válságos pillanatokat éltem át, megpillantottam a márki két
fiúját, azt a kettőt, aki a legkedvesebb volt szívének. Közeledtünkre felálltak, s kötelet,
bikacsököt és egyéb rémisztő szerszámokat dobáltak a fűre.

– K… – sziszegte fülembe a márki, trágár szitkok özönét zúdítva rám, de úgy, hogy a
fiatalemberek ne hallhassák –, megismered ezt a bokrot, ahonnan mint holmi vadállatot
húztalak elő, s megkegyelmeztem neked, bár százszor is halált érdemeltél volna? Megismered
ezt a fát? Nem megígértem, hogy visszahozlak ide, ha valaha is visszaélsz jóságommal? Miért
vállalkoztál az anyám ellen kért szolgálatra, ha el akartál árulni? És hogyan képzelhetted,
hogy az erényt szolgálod, ha közben annak szabadságát sodortad veszélybe, kinek életedet
köszönheted? Ha már két bűn közül kellett választanod, miért az alávalóbb mellett döntöttél?
Miért nem utasítottad vissza, amit kértem tőled, ahelyett, hogy elvállaltad, s aztán elárultál
engem?

Ekkor a márki elmondta, miként fogott először gyanút, és hogyan kaparintotta meg a futárnál
lévő levelet.

– Mire mentél a képmutatással, álnok kígyó? – folytatta. – Kockára tetted saját életedet,
mégse mentetted meg az anyámét, a dolog megtörtént, s remélem, mire visszaérek, teljes siker
koronázza. Neked azonban most bűnhődnöd kell, meg kell tanulnod, hogy nem mindig az
erény útja a legcélravezetőbb, hogy vannak az életben olyan helyzetek, amikor ajánlatosabb
cinkosnak, mint szószegőnek lenni. Ismersz jól, hogyan merészeltél hát kijátszani engem?
Talán abban bíztál, hogy a könyörület tart majd féken, a könyörület, amire csakis élvezeteim
érdekében vagyok hajlandó, vagy a vallás, amit amúgy lábbal tiprok?… vagy netán a
bájaidban bíztál? – tette hozzá metsző gúnnyal. – Nos mindjárt bebizonyítom neked, hogy
minél kendőzetlenebbek ama bájak, annál jobban csigázzák bosszúvágyamat.

S a márki, meg sem hallgatva válaszomat, rá se hederítve patakzó könnyeimre, kíméletlenül

karon ragadott, s vonszolni kezdett a szolgái felé.

– Ímhol az a nőszemély – szólt –, aki meg akarta mérgezni anyámat, s szörnyűséges tervét
talán már véghez is vitte, hiába próbáltam megakadályozni; talán jobban tettem volna, ha a
törvény kezére adom, de akkor halálra ítélik, én viszont azt akarom, hogy életben maradjon,
hadd szenvedjen még tovább; vetkőztessétek le, aztán kössétek oda, hassal a fának, hadd
fenyítsem meg méltóképpen.

Szinte el sem hangzott a parancs, már végre is hajtották, számba zsebkendőt gyömöszöltek,
odaszorítottak hassal a fának, vállamnál és bokámnál jó erősen odakötöztek, de testem többi
részét szabadon hagyták, hogy semmi se védhessen a hamarosan rám zúduló ütlegektől. A
márki hihetetlen izgalomba jött, felkapott egy bikacsököt; de még nem sújtott le az álnok,
előbb látni akarta, hogy viselkedem; valósággal legeltette a szemét könnyeimen, fájdalomtól
és rémülettől eltorzult arcomon… Aztán mintegy háromlépésnyire állt tőlem, éreztem, hogy
minden erejét megfeszítve lesújt, s csak úgy záporoztak rám az ütések, a hátam közepétől a
lábikrámig. Hóhérom abbahagyta egy pillanatra, kezével durván végigtapogatta a testem,
vájkált a friss sebekben… Nem tudom, mit súghatott ekkor a szolgáinak, de rögtön utána
kendőt borítottak a fejemre, s többé egyetlen mozdulatukat sem állt módomban megfigyelni;
pedig több minden történt a hátam mögött, mielőtt még sor került volna arra a vérengzésre,
melyet el kellett szenvednem… Igen, most jó, ez az, mondta a márki, mielőtt újra ütött volna,
s alighogy elhangzottak e számomra érthetetlen szavak, még hevesebben záporoztak rám az
ütések; újabb szünet következett, megint kezek vájkáltak sebeimben, újból suttogtak… Nem
jobb így?, kérdezte az egyik fiatalember fennhangon, s ezután a számomra még érthetetlenebb
kérdés után, melyre a márki mindössze ennyit válaszolt: Közelebb, közelebb, egy harmadik,
még az eddigieknél is hevesebb roham következett, s közben Bressac kétszer-háromszor
egymás után azt ordította, rémisztő káromkodások kíséretében: Nyomás, mind a ketten,
nyomás, nem látjátok, hogy magam akarok végezni vele most azonnal? E szavakat mind
hangosabban és hangosabban üvöltötte, majd hirtelen véget ért a szörnyű mészárlás, néhány
percig még sugdolóztak, újabb mozgolódást hallottam, majd éreztem, hogy eloldják
kötelékeimet. Ekkor vértócsákat pillantottam meg magam alatt a földön, s elképzeltem,
milyen állapotban lehetek; a márki egyedül maradt, segédjei eltűntek…

– Na, te ringyó – vetette oda azzal az undorral, mely a szenvedélyek tombolását szokta
követni –, nem gondolod, hogy kicsit túl sokba került az erényed, s kétezer frank évjáradékkal
mégiscsak jobban jártál volna, mint száz bikacsökütéssel?

A fa tövébe roskadtam, ájulás környékezett… A gazembernek még mindig nem volt elege az
elkövetett szörnyűségekből, rám lépett, majd valósággal beletaposott a földbe:

– Nagyon jó vagyok hozzád, hogy meghagyom az életed – mondta kétszer-háromszor –, de jól

vigyázz, nehogy még egyszer visszaélj a jóságommal!

Megparancsolta, hogy keljek fel és öltözzem fel, de minthogy csurom vér volt a testem,
egyetlen megmaradt ruhámat pedig nem akartam összepiszkítani, gépiesen tépkedni kezdtem
a füvet, hogy letörülgessem magam. Ő eközben gondolataiba mélyedve sétált fel s alá, és
ügyet sem vetett rám. Csupa hurka volt a testem, sebeimből még folyt a vér, sajgott minden
porcikám, s miközben reménytelenül vesződtem ruháimmal, ez a fenevad, kinek útjába sodort
a sors, ez a szörnyeteg, aki e keserves helyzetbe hozott, ő, akiért néhány nappal ezelőtt még
életemet adtam volna, egyetlen könyörületes szóra sem méltatott, nem is segített; mikor végre
elkészültem, odajött.

– Menjen, ahova akar – mondta –, valami pénz biztos maradt a zsebében, nem veszem el
magától, de aztán ne merészeljen beállítani hozzám sem Párizsban, sem vidéken.
Figyelmeztetem, hogy a világ szemében maga lesz anyám gyilkosa; ha netán még él,
gondoskodom róla, hogy ezzel a meggyőződéssel szálljon a sírba; az egész ház tudni fogja; fel
fogom jelenteni magát. Úgyhogy Párizsba már csak azért sem teheti be a lábát, mert az első
ügyét, amiről maga azt hitte, hogy már lezárták, valójában csak félretették. Magának azt
mondták, hogy ügyét egyszer s mindenkorra lezárták, de hazudtak, az eljárást nem szüntették
meg; azért hagyták meg ebben a hitben, hogy megnézzék, miként fogja viselni magát,
úgyhogy most egy per helyett kettő szakadt a nyakába, s egy hitvány uzsorás helyett gazdag
és hatalmas ember az ellenfele, aki eltökélte, hogy a pokol fenekéig is üldözni fogja, ha
rágalmazó beadványokkal élne vissza jóságával, azzal, hogy nagylelkűen meghagyta az életét.

– Ó, uram – feleltem –, bármily kíméletlenül bánt is énvelem, részemről ne tartson semmitől;

kötelességemnek éreztem, hogy szembeszálljak önnel, midőn édesanyja élete forgott kockán,
de egyetlen lépést se teszek, ha már csak szegény Sophie-ról van szó. Isten önnel, uram. Vajha
a bűnei éppoly boldoggá tennék, mint amennyire én gyötrődtem az ön kegyetlensége miatt, s
szánjon bármi sorsot is önnek az ég, én, amíg csak Isten kegyelme megtart e földön,
imádkozni fogok önért.

A márki felkapta a fejét, e szavakra önkéntelenül is végigmért, s mivel látta az álnok, hogy
patakzik a könnyem, hogy alig állok a lábamon, nyilván attól félve, hogy még elérzékenyül,
sarkon fordult és otthagyott, még csak vissza se nézett. Amint eltűnt a szemem elől, lerogytam
a földre, és átengedtem magam a fájdalomnak, jajveszékelésemtől zengett az erdő, könnyeim
csak úgy patakzottak a földre.

– Ó, Istenem – kiáltottam –, a te kifürkészhetetlen akaratodból történt, hogy az ártatlanság

ismét latrok kezére adatott; rendelkezz velem, Uram, még nem szenvedtem annyit, mint
amennyit Te szenvedtél érettünk; és add, hogy kínjaim által, melyeket téged imádva, zokszó
nélkül tűrök, méltó lehessek a jutalomra, melyet a szegénynek ígértél, ha hányattatása közben
csak érted él, s gyötrelmei közepette is csak téged dicsőít. Uram!

Már sötét volt, nem voltam olyan állapotban, hogy útnak indulhassak, alig álltam a lábamon;
eszembe jutott az a bokor, mely alatt négy évvel ezelőtt, igaz korántsem ilyen keserves
helyzetben, oly édesdeden aludtam, valahogy odavonszoltam magam, lefeküdtem ugyanoda,
de nem jött álom a szememre, még mindig vérző, meggyötört testem, sajgó lelkem, búbánatos
szívem nem talált enyhet. Reggelre azonban, hála fiatalságomnak, erős szervezetemnek,
valamennyire összeszedtem magam, s mivel a kastély még mindig aggasztóan közel volt,
gyorsan útnak eredtem, hamarosan kiértem az erdőből, úgy döntöttem, hogy betérek az első
utamba eső településre, s ekképp jutottam Claye faluba, Párizstól mintegy hat mérföldnyire.
Megkérdeztem, hol lakik a seborvos, megmutatták; megkértem, kösse be a sebeimet, azt
hazudtam neki, hogy valami szerelmi ügy okán szöktem meg anyámtól Párizsból, aztán
szerencsétlen módon a bondyi erdőbe keveredtem, s ott bánt el velem ilyen csúnyán néhány
gazember; a doktor csak úgy vállalt, ha tanúvallomást teszek a falu jegyzője előtt; megtettem,
valószínűleg nyomoztak is az ügyemben, de erről nem tudtam meg többet; az orvos igen
kedvesen felajánlotta, hogy gyógyulásomig lakjam nála, és oly szakértelemmel ápolt, hogy
alig egy hónap alatt felgyógyultam.

Mihelyt annyira erőre kaptam, hogy már járkálhattam is egy kicsit, első dolgom volt keresni
egy okos és talpraesett lányt, akit elküldhetnék a Bressac-kastélyba megtudakolni, mi minden
történt távozásom óta. Nem csak a kíváncsiság sarkallt e lépésre; e kíváncsiság, azonkívül,
hogy veszedelmesnek ígérkezett, aligha lett volna helyénvaló, ha nem maradt volna a
szobámban az a kevéske pénz, amit a grófnénál kerestem, ámde alig hat arany maradt a
zsebemben, holott harmincat is magaménak tudhattam. Nem gondoltam, hogy a márki
kegyetlenségében még törvényes jussomat is megtagadja tőlem, szilárdan hittem, hogy miután
elszáll a haragja, nem vetemedik újabb igazságtalanságra; írtam neki egy olyan megható
levelet, amilyent csak tudtam… Sajnos, nagyon is jól sikerült, nyomorult szívem, akaratom
ellenére, talán még mindig e szörnyetegé volt; hollétemet gondosan eltitkoltam előtte, és
kérve kértem, küldje el nekem azt a néhány holmit és kevéske pénzt, ami a szobámban
maradt. Egy húsz-huszonöt éves forma, igen életrevaló és jó eszű parasztlány vállalkozott,
hogy elviszi a levelet, és addig puhatolózik a környéken, míg választ nem kap mindazokra a
kérdésekre, melyeket indulása előtt jól emlékezetébe véstem. Különösen azt kötöttem a
lelkére, hogy el ne árulja, honnan jött, rólam semmi körülmények közt ne ejtsen egy szót sem,
mondja azt, hogy a levelet egy férfitól kapta, aki több mint tizenöt mérföldnyi távolságból
érkezett. Jeanette, így hívták küldöncömet, huszonnégy óra múlva már meg is hozta a választ.
Mielőtt megmutatnám önnek e levelet, feltétlenül el kell mondanom, asszonyom, mi is történt
Bressac márki kastélyában.

Édesanyja, a grófné aznap, mikor a kastélyból eltávoztam, súlyosan megbetegedett, s

huszonnégy óra múlva szörnyű fájdalmak és görcsök közt kiszenvedett. Összecsődült a
rokonság, a fia pedig, aki vigasztalhatatlannak látszott, azt állította, hogy anyját az egyik
szobalány mérgezte meg, aki még aznap megszökött, s kinek neve Sophie; a szobalányt
mindenütt kerestették, azt mondták, vérpadra juttatják, ha kézre kerítik. Egyébként a márki
sokkal jobban meggazdagodott az örökségtől, mint remélte, Bressacné pénzszekrényei,
ékszeres ládái annyi nem várt kincset rejtegettek, hogy fiának az évjáradékon kívül
készpénzben, illetve váltókban több mint hatszázezer frank ütötte a markát. Azt beszélték, alig
tudta leplezni örömét, a rokonok pedig, akik a márki által követelt boncoláson mind
megjelentek, elsiratták a szerencsétlen grófnét, megesküdtek, hogy bosszút állnak, ha a bűnös
a kezük közé kerül, aztán szépen elszéledtek, s a fiatalember immár szabadon élvezhette galád
tettének minden gyümölcsét. Bressac úr személyesen beszélt Jeanette-tel, mindenfélét
kérdezgetett tőle, de a leány oly talpraesetten és egyenesen felelgetett neki, hogy nem is
faggatta tovább, hanem úgy döntött, hogy válaszol nekem.

– Íme, a végzetes levél, asszonyom – mondta Sophie. – Szívemnek olykor nélkülözhetetlen,

utolsó leheletemig őrizni fogom; tessék, olvassa el, ha van lelkiereje hozzá.

Lorsange-né elvette a levélkét szépséges foglyunktól. Ezt olvasta benne:

„Honnan veszi a bátorságot egy méregkeverő, aki képes volt meggyilkolni anyámat, hogy
ocsmány gaztette után még irkáljon is nekem? Jobban tenné, ha elrejtőzne; biztos lehet benne,
hogy kifüstölik az odújából, ha rátalálnak. Hogy merészel követelőzni? Ha netán itt maradt is
némi pénze s egyéb holmija, mi ez ahhoz képest, amit itt-tartózkodása vagy éppen utolsó
gaztettének végrehajtása során lopkodott össze? A jövőben tartózkodjon a levelezgetéstől,
mert figyelmeztetjük: küldöncét mindaddig nem engedjük szabadon, míg számot nem ad a
bűnös hollétéről a törvény színe előtt.”

– Folytassa, kedves gyermekem! – mondta Lorsange-né, és visszaadta a levélkét Sophie-nak.

– Micsoda elvetemültség! Borzasztó!… Dúskálni az aranyban, mégis megtagadni egy
szerencsétlentől azt, amit két keze munkájával keresett, csak mert nem volt hajlandó részt
venni egy bűntettben, nos, ez olyan aljasság, mely példa nélkül áll.

– Ó, jaj, asszonyom – folytatta elbeszélését Sophie –, két napig zokogtam e nyomorult levél
felett, de sokkal inkább fájtak a leírt szörnyűségek, mint maga a visszautasítás.

– Hát bűnös vagyok – kiáltottam fel –, és megint azért állítanak törvény elé, mert túlságosan
is tiszteletben tartottam a törvényt! Ám legyen, nem bánom, de történjen velem bármi, én nem
fogom megismerni a lélek kínjait, a bűnbánat gyötrelmét, amíg tiszta a lelkiismeretem, amíg
nincs más vétkem, mint hogy túlságosan is hallgattam az igazság és az erény szavára, amihez
mindig is hű marad szívem.

Mindazonáltal sehogy sem tudtam elhinni, hogy a márki valóban halálra kerestetne; felettébb
valószínűtlennek látszott, számára ugyancsak kockázatos lett volna törvény elé idézni engem,
ezért úgy képzeltem, lelke mélyén sokkal, de sokkal jobban retteg tőlem, mint amennyire én
reszkettem az ő fenyegetéseitől. Ezt végiggondolván úgy döntöttem, hogy Claye-ben
maradok, sőt munkát vállalok, ha alkalmam nyílik rá. Rodin úr, így hívták a seborvost, akinél
laktam, maga ajánlotta fel, hogy álljak a szolgálatába. Harmincöt éves, nyers, hirtelen haragú,
goromba természetű ember volt, de kitűnő hírnévnek örvendett az egész vidéken; s mivel jó
kezű sebésznek számított, asszony viszont nem volt a házban, jólesett neki, hogy mikor
hazajön, rendben találja a házát, s valaki gondját viseli; kétszáz frankot ajánlott egy évre,
továbbá némi részt a jövedelméből; mindenbe beleegyeztem… De új gazdámnak nem fedtem
fel titkomat, továbbra sem tudta, ki vagyok.

Már két éve szolgáltam nála, s gazdám, meg kell hagyni, soha semmi olyant nem kívánt
tőlem, ami ne tartozott volna szigorúan a feladatomhoz, így aztán, bár igen sok dolgom volt,
nagy lelki nyugalomban éltem, s már csaknem megfeledkeztem szenvedéseimről, amikor az
ég, mely minden szívbéli erényemért kemény csapással fizetett, megint elrabolta rövid ideig
tartó csekély kis boldogságomat, s újabb megpróbáltatások özönét zúdította fejemre.

Egyedül voltam a házban, jöttem-mentem, végeztem a dolgom, egyszer csak nyöszörgést

véltem hallani a pincéből; odamegyek… már tisztán hallom, egy kislány sír, de zárt ajtó
választ el tőle; akárhogy próbálgattam, nem nyílt ki. A legkülönbözőbb gondolatok suhantak
át agyamon… Mit keres itt ez a szegény teremtés? Rodin úrnak nincs gyermeke, tudomásom
szerint kishúga vagy unokatestvére sem, akit rábízhattak volna, s akit büntetésből ide zárt
volna; példamutató életmódja ismeretében azt sem gondolhattam, hogy a leánykát parázna
célzattal hozta volna ide. Akkor viszont miért tartja fogva? A kíváncsiság furdalja az oldalam,
legyőzöm félénkségemet, s megkérdem a leánykától, mit keres itt, és ki ő.

– Ó, jaj – feleli sírva a szerencsétlen –, egy erdei szénégető lánya vagyok, még csak tizenkét
éves; az az úr, aki itt lakik, tegnap elrabolt az egyik barátjával, mikor édesapám éppen nem
volt otthon; megkötöztek, bedugtak egy korpával teli zsákba, hogy ne tudjak kiabálni, lóra
ültettek, és úgy hoztak ide tegnap éjjel, egyenesen ebbe a pincébe; nem tudom, mit akarnak
velem tenni, de mikor megérkeztünk, levetkőztettek, megvizsgálták a testemet, megkérdezték,
hány éves vagyok, végül az, amelyik a ház urának látszott, azt mondta a másiknak, hogy a
műtétet el kell halasztani holnaputánra, merthogy nagyon meg vagyok ijedve, de ha majd
megnyugszom, minden szempontból tökéletes alany leszek.

A kislány elhallgatott, aztán még keservesebb sírásra fakadt; igyekeztem megnyugtatni, és

megígértem, hogy segítek neki. Nem tudtam, hogy Rodin úr és szintén sebész barátja mit
szándékoznak tenni a szerencsétlen kislánnyal, felettébb gyanús volt azonban az alany szó,
melyet különböző alkalmakkor többször is hallottam tőlük; hátha azt a szörnyűséget eszelték
ki, hogy élve felboncolják e szegény kislányt? Iszonyú feltevés! Mindenesetre úgy döntöttem,
hogy először is végére járok a dolognak.

Megjön Rodin a barátjával, megvacsoráznak, kiküldenek a szobából, színleg

engedelmeskedem, elrejtőzöm, kihallgatom beszélgetésüket, s most már napnál világosabb,
micsoda borzalmat forralnak.

– Az ember anatómiája mindaddig nem világosodhat meg tökéletesen számunkra – mondta

Rodin –, míg el nem végezzük egy szörnyethalt gyermek véredényeinek vizsgálatát. Csakis az
erek összehúzódása alapján adhatunk teljes analízist ebben a felettébb érdekes tárgykörben.

– Ugyanez a helyzet a szűzhártyával – felelte a másik –, feltétlenül kisgyerek szükséges a

műtéthez. Mit lehet megfigyelni pubertáskorban? Semmit; a menstruációktól a szűzhártya
összevissza repedezik, a kutató pedig csak feltevésekre szorítkozhat.

– Felháborító, hogy efféle kicsinyes megfontolások béklyózzák a tudomány fejlődését –

vélekedett Rodin. – Végül is csak egy alanyt áldozunk fel millió másik megmentése
érdekében; mit tétovázunk hát? A törvények által szentesített gyilkolás talán nem ugyanaz,
mint amire mi készülünk, bölcsebbnél bölcsebb törvényeinknek talán nem az a célja, hogy
egyet áldozzanak fel ezer másikért? Ne habozzunk hát, barátom!

– Én már elszántam magam – felelte a másik orvos –, és már régen meg is tettem volna, csak
egyedül nem mertem. Ez a boldogtalanságra született nyomorult gyermek ugyan mit veszít
vele, hogy meghal? Csak szívességet teszünk neki is, meg a családjának is.

– Ideadták volna pénzért is, ha kértük volna. Számomra alapelv, barátom, hogy az alantas
osztály tagjai semmi másra nem valók, csak kísérleti alanynak; rajtuk kell kikísérleteznünk a
finom szakmai fogásokat, amiből aztán meggazdagodhatunk. Bárcsak annyi aranytekercsem
lenne, ahány ilyen kísérletet láttam vagy végeztem, mikor a kórházban dolgoztam.

A beszélgetés további menetével nem szolgálhatok; a sok tudományos fejtegetés kihullott

emlékezetemből, de ettől kezdve különben sem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy meg
kell mentenem a szerencsétlen lányt az orvostudománytól, mert bármi fennkölt is a haladás,
egy ártatlan gyermek vérét túl nagy árnak tartottam érte. A két barát elvált, Rodin lefeküdt,
engem már nem is hívatott. Másnap, amikorra a szörnyű áldozat ki volt tűzve, a szokásos
időben ment el hazulról, és azt mondta, hogy csak vacsorára jön meg a barátjával; mihelyt
kitette a lábát, azonnal hozzáláttam tervem végrehajtásához… Az ég segített benne, de minő
árat kellett fizetnem érte!

Lemegyek a pincébe, megint kikérdezem a kislányt… elmondja ugyanazt, ugyanúgy zokog;

megkérdem tőle, tudja-e, hova szokták tenni a kulcsot, mikor kijönnek börtönéből… „Nem
tudom – feleli –, de azt hiszem, magukkal szokták vinni…” Azért elkezdem keresni, egyszer
csak érzek valamit a lábam alatt a homokban, lehajolok… megvan, ezt kerestem, kinyitom az
ajtót… Szegény, szerencsétlen kislány a lábaimhoz veti magát, kezemet a hála könnyeivel
öntözi, engem pedig már nem érdekel, mit kockáztatok, nem törődöm vele, hogy mi vár rám
tettemért, szemem előtt csakis a lányka szabadulása lebeg, kivezetem a faluból, szerencsére
senki sem lát meg bennünket, elviszem az erdőbe vezető úthoz, megölelem, s éppoly boldog
vagyok, mint ő, éppúgy örvendezem, hogy atyja hamarosan viszontláthatja szeretett leányát.

Este megjön a két sebész, már dörzsölgetik a kezüket ocsmány tervükre készülődve, sebtében
megvacsoráznak, s már mennek is le a pincébe. Megpróbáltam ugyan álcázni tettemet, a zárat
feltörtem, a kulcsot pedig visszatettem a helyére, hátha azt hiszik, hogy a kislány magától
szökött meg, de hát nem lehetett őket lóvá tenni… Rodin tajtékozva rohan fel a pincéből, rám
veti magát, dühödten csépel, és ordítva kérdi, hova tettem a lányt, akit a pincébe zárt; eleinte
tagadok… de átkos őszinteségemben végül mindent bevallok. Ekkor aztán a két gazember
felháborodása nem ismer határt, undorító szitkok özönét zúdítják fejemre, az egyik velem
akarja pótolni a gyereket, a másik még rémisztőbb kínzásokat javasol, s miközben ekképp
gyalázkodnak és tervezgetnek, egyfolytában vernek, hol az egyikhez tántorodom, hol a
másikhoz, szédelgek, aztán ájultan rogyok a földre. Ekkor egy kicsit csillapul dühük, Rodin
feléleszt, és amint magamhoz térek, megparancsolják, hogy vetkőzzem meztelenre. Minden
ízemben remegve engedelmeskedem; mikor a kívánt állapotba kerülök, az egyik lefog, a
másik operál; mindkét lábamról levágnak egy-egy ujjat, leültetnek, majd egyik is, másik is
kihúzza egy-egy hátsó fogamat.

– Ez még nem minden – mondja kínzóm, és egy vasat tart a tűzbe –, megkorbácsolva kaptam,
megbélyegezve küldöm el.
S az alávaló, miközben barátja lefog, vállam alá nyomja az izzó vasat, mellyel a tolvajokat
szokták megbélyegezni.

– Na, most menjen panaszra a ringyó, ha mer – mondja ádáz dühvel Rodin –, elég lesz
megmutatnom a szégyenbetűt, s mindenkinek világos lesz, miért kellett nagy titokban
elzavarnom a háztól.

Azzal megragadnak – vaksötét volt –, kivisznek az erdő szélére, és otthagynak ebek

harmincadjára, de előbb még részletesen elmondják, milyen kockázatos lenne számomra, ha
hátamon a szégyenbélyeggel megpróbálnék panaszt tenni ellenük.

Senki más nem vette volna komolyan ezt a fenyegetést; ugyan mi félnivalóm lehetett, ha
bebizonyítom, hogy az elszenvedett kezelésre nem bíróság adott felhatalmazást? De szokás
szerint mindent elhittem, mert elhagyott minden erőm, mert reszketés fogott el, ha csak a
Bressac-kastélyra vagy párizsi viszontagságaimra gondoltam, mert annyira megszédített a
félelem, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy el innen, el e végzetes
környékről, mihelyt enyhülnek kicsit kínjaim; mivel hóhéraim gondosan bekötözték a
sebeket, már másnap reggelre csökkent a fájdalom, s miután egy fa alatt életem talán
legkeservesebb éjszakáját töltöttem, már pirkadatkor útnak indultam. Fájós lábammal nem
tudtam gyorsan haladni, de a gyászos emlékű erdő még mindig oly riasztóan közel volt, hogy
még így is négy mérföldet tettem meg az első nap, másnap és harmadnap ugyanannyit, de
vaktában bolyongtam, úgyhogy csak forogtam Párizs körül körbe-körbe, s negyednap este
még mindig csak Lieusaint-nél voltam; innen az út Franciaország déli része felé vezet, úgy
döntöttem hát, hogy elindulok rajta, majdcsak elvergődöm valahogy e távoli tájakra, s ha
szülőföldemen békét és nyugalmat nem találtam, a világ végén, gondoltam, talán meglelem.

Végzetes tévedés! Mennyi-mennyi keserűség várt még énreám!… Rodinnél sokkal

kevesebbet kerestem, mint Bressacnál, nemigen volt mit félreraknom; szerencsére nálam volt
minden vagyonom, azaz tíz Lajos-arany, amit részben Bressacéktól mentettem meg, részben
az orvosnál kerestem. Ennyi balszerencse közt még annak is örülni tudtam, hogy legalább e
vagyonkától nem fosztottak meg, és bíztam benne, hogy kihúzom majd valahogy, míg állást
nem találok. Az elszenvedett szörnyűségek alig hagytak látható nyomot rajtam, reméltem, el
tudom titkolni őket, a szégyenem nem lesz akadálya alkalmaztatásomnak; elvégre huszonkét
éves voltam, makkegészséges, bár törékeny és sovány, az arcom sajnos túlságosan is
felkeltette az emberek kitüntető figyelmét, és volt néhány erényem, melyekből eddig csak
károm származott ugyan, de melyek lelki vigaszt adtak, és azzal a reménységgel kecsegtettek,
hogy a gondviselés majd megjutalmaz értük, vagy legalábbis elhárítja azokat a
veszedelmeket, melyeket épp ezen erények vontak a fejemre.

Ekképp bátorítgatván magam, bizakodva folytattam utamat egészen Sensig; a lábam azonban
még mindig nem gyógyult be, s oly szörnyű fájdalmat éreztem, hogy úgy döntöttem, pihenek
néhány napot, de mivel senkinek sem mertem elmondani, mitől szenvedek, emlékeztem
viszont, miképp kezelte Rodin az effajta sebeket, megvettem a szükséges gyógyszereket, s
magam ápoltam magamat. Egy hét pihenés teljesen rendbe hozott; talán el is helyezkedhettem
volna Sensban, de a menekülés kényszere oly erős volt bennem, hogy nem is
kérdezősködtem, hanem folytattam utamat, gondolván, hogy majd Dauphinéban próbálok
szerencsét; gyermekkoromban sokat hallottam erről a vidékről, úgy képzeltem, itt vár rám a
boldogság. Mindjárt meglátjuk, miféle.
Soha életemben nem voltam hűtlen a valláshoz; megvetettem a szabadgondolkodók hiú
szofizmáit, azt gondoltam, hogy az istenteleneket sokkal inkább romlottság, mintsem szilárd
meggyőződés hatja át; okoskodásukkal lelkiismeretemet és szívemet szegeztem szembe, s e
kettő mindig megsúgta nekem, mit kell válaszolnom. Ha hányattatásaim közben olykor nem
tudtam eleget tenni vallási kötelességeimnek, vétkemet mindig azonnal jóvátettem, mihelyt
alkalmam nyílt rá. Július hetedikén történt, sosem felejtem el ezt a napot, elhagytam Auxerre-
t, már jó két mérföldet megtettem, kezdtem bágyadozni a hőségtől, egyszer csak az úttól kissé
balra megpillantottam egy dombocskát, tetején árnyas ligettel, úgy döntöttem, felmászom,
hűsölök egy kicsit, és szundítok néhány órácskát, olcsóbb lesz, mint egy fogadóban, és
biztonságosabb, mint az országúton. Felkapaszkodom, letelepszem egy tölgyfa tövébe, majd
elköltvén szerény ebédemet, mely vízből és kevéske kenyérből állt, álomra hajtom a fejem; jó
két órát alszom édesdeden. Amint felébredek, gyönyörködve nézem az elém táruló tájat; balra
az úttól, ameddig a szem ellát, végtelen erdőség húzódik, s a közepén, több mint három
mérföldnyire tőlem, picinyke harangtorony sejlik fel bámuló szemeim előtt.

„Édes magány – gondoltam –, hogy sóvárgok hajlékodra! Bizonyosan apácák laknak ott, vagy
szent életű remeték, csakis kötelességüknek élnek, minden percüket a vallásnak szentelik, s
távol tartják magukat a világ veszedelmeitől, hol a bűn ádáz harcot folytat az ártatlanság ellen,
s rendre diadalmaskodik felette; biztos vagyok benne, hogy valamennyi erény ottan lakozik.”

Ekképpen elmélkedtem, midőn egy korombeli leányt pillantottam meg, aki birkákat legeltetett
a fennsíkon; megkérdezem tőle, mi az az épület, elmondta, hogy ferences kolostor, négy
remete lakik benne, páratlanul istenfélő, önmegtartóztató, józan életű emberek.

– Búcsújáró hely – folytatta a leány –, van ott egy csodatévő Szűz Mária, aki az istenfélő
emberek minden kívánságát teljesíti.

Heves vágy fogott el, hogy legott a Szűzanya lába elé vessem magam, s gyámolításért
esedezzem, megkérdeztem hát a pásztorlánytól, nem tartana-e velem. Azt felelte, nem teheti,
mert édesanyja már nagyon várja, de magam is könnyen odatalálok, el is magyarázta, miként,
hozzáfűzvén, hogy a gvárdián atya, kihez hasonló tiszteletre méltó és szent életű férfi nincs a
földön, csudálatos fogadtatásban fog részesíteni, sőt meg is segít, ha szükségben szenvednék.

– Rafael tisztelendő atyának hívják – folytatta a leány –, származásra olasz, de

Franciaországban nevelkedett, s bár a pápa, aki rokona, több magas tisztséget ajánlott neki,
inkább itt maradt, a világtól elzárkózva; főrendi családból származik, szelíd, szolgálatkész,
jámbor férfiú, körülbelül ötvenéves, s a környéken mindenki csak szentként emlegeti.

A pásztorlány szavai tovább tüzelik vágyamat, immár ellenállhatatlan erő vonz a kolostor felé,
hogy a lehető legtöbb kegyes cselekedet végrehajtásával próbáljam jóvátenni mindazon
vétkeket, melyekben bűnösnek találtattam. Némi alamizsnát adok a leánynak, jóllehet magam
is rászorulnék, s már indulok is az Erdei Szűz Mária felé, így hívták a kolostort, hova utam
vezetett. Lent, a lapályon a harangtorony eltűnt a szemem elől, csak az erdő alapján
tájékozódhattam; a pásztorlánytól elfelejtettem megkérdezni, hány mérföldre vagyunk a
monostortól, s hamarosan be kellett látnom, hogy a távolság nem olyan csekély, mint véltem.
De semmi sem tántorít el, odaérek az erdőhöz, s látván, hogy a nap elég magasan áll, s bízvást
remélve, hogy még napszállta előtt odaérek a kolostorba, nekivágok a sűrűségnek… Ám
emberi kéznek nyoma sem látszik, sehol egy ház, sehol egy út, vaktában haladok előre egy
elhagyott csapáson.
Már jó öt mérföldet tettem meg a kis dombtól, ahol becslésem szerint legfeljebb három
mérföldre lehettem úti célomtól, s még mindig nem találtam semmit, a nap is már-már
magamra hagyott, mikor végre, alig egy mérföld távolságból harangszó ütötte meg fülem.
Elindulok a hang felé, meggyorsítom lépteimet, az ösvény kiszélesedik… s egy órával azután,
hogy a harangszót hallottam, végre néhány sövény bukkan a szemem elé, s hamarosan
megpillantom a kolostort is. Ősvadon övezte a remetelakot; a legközelebbi település több mint
hat mérföldre lehetett, körös-körül legalább három mérföld erdő; egy völgykatlanban lapult,
sokáig tartott, míg leereszkedtem, s ekkor jöttem rá, hogy miért tűnt el szemem elől a
harangtorony lentről, a lapályról. Kívül, a menedékhely falának tövében egy kertész testvér
kunyhója állott, itt kellett bebocsáttatást kérni. Megkérdem a szent életű remetétől,
beszélhetnék-e a gvárdián atyával… megkérdezi, milyen ügyben jöttem… értésére adom,
hogy a vallás parancsára… hogy szent fogadalmat tettem, eljutok ide, e kegyes hajlékba, s
bolyongásom minden viszontagságáért bőségesen kárpótolna, ha földre borulhatnék a Szűz
Mária s a szentatya lábai előtt, ki e csodatévő képet házában őrzi.

A barát hellyel kínál, maga pedig a kolostorba siet, de mivel már besötétedett, az atyák pedig,
mint megtudtam tőle, éppen vacsorájukat költik, sokáig távol marad. Végre megjön egy
szerzetes társaságában.

– Kisasszony, ez itt Kelemen atya – mondja –, a ház gondnoka, személyesen óhajtja

megvizsgálni, érdemes-e ügyében a gvárdián atyát háborgatni.

Kelemen atya negyvenöt éves, rendkívül kövér, óriás termetű férfi volt, sötét, mogorva
tekintete, pattogó, recsegő hangja inkább elijesztett, mintsem vigasztalt… akarva-akaratlan
valamennyi viszontagságom baljós emléke végigcikázott agyamon.

– Mit óhajt? – kérdezte kurtán a barát. – Ilyenkor kell templomba jönni? Ábrázata feslettségre
vall.

– Szent életű férfiú – mondtam a földre borulván –, úgy hittem, Isten háza mindig nyitva áll a
reászorulóknak; messziről jöttem, buzgó áhítat vezérelt utamon, s most kérve kérem,
gyóntasson meg, s ha majd lelkemben mint nyitott könyvben olvas, ám döntse el, méltó
vagyok-e a csodatévő szentkép imádatára, melyet szent hajlékukban őriznek.

– De hát ilyenkor nemigen szokás gyónni – mondta a barát megenyhülve –, hol fogja tölteni
az éjszakát? Elszállásolni nem tudjuk; miért nem jött reggel?

Ekkor elmagyaráztam, miért nem tehettem ekképpen, mire a barát szó nélkül sarkon fordult, s
ment jelentést tenni a gvárdián atyának. Néhány perc múlva hallottam, hogy nyílik a templom
ajtaja, s hamarosan maga a gvárdián atya fáradt hozzám a kertészlakba, s hívott, mennék vele
a templomba. Azt hiszem, legjobb, ha mindjárt lefestem Rafael atyát; olyan idős volt, mint
amilyennek leírták, de negyvenévesnek sem látszott; sovány, elég magas, arca átszellemült és
szelíd, franciául igen jól beszélt, csak egy kicsit olaszos kiejtéssel; ám megnyerő külseje,
cikornyás stílusa sötét és ádáz belsőt takart, mint erről hamarosan nagyon is könnyen
meggyőződhetnek.

– Gyermekem! – mondta nyájasan a barát. – Igaz, alkalmatlan az időpont, e kései órán már
nem szoktunk fogadni, mégis meghallgatom gyónását, majd fontolóra vesszük, hol is
tölthetné illő módon az éjszakát, hogy reggelre kelvén tiszteleghessen a birtokunkban levő
szentkép előtt.
E szavakkal a barát meggyújtott néhány lámpást a gyóntatófülke körül, beültetett, majd
miután elküldte rendtársát és minden ajtót becsukott, biztatott, gyónjak meg mindent
nyugodtan; e látszólag oly szelíd ember társaságában egy csapásra elszállt minden félelmem,
melyet Kelemen atya ébresztett bennem, s gyóntatóatyám lába elé borulva feltárom előtte
lelkemet, szokásos gyanútlanságommal és jóhiszeműségemmel az égvilágon mindent
elmondok magamról. Megvallom minden vétkemet, elmesélem minden viszontagságomat,
semmit sem hallgatok el, még azt sem, milyen szégyenletes bélyeggel illette vállamat a
gonosztevő Rodin.

Rafael atya rendkívül figyelmesen hallgatott, bizonyos részletek felől – együttérző arccal –
többször is érdeklődött… Kérdései főképp a következő pontokra irányultak:

1. Igaz-e, hogy árva vagyok és párizsi?

2. Valóban nincsenek se szüleim, se barátaim, se pártfogóm, egyáltalán senkim, akinek

írhatnék?

3. Csak a pásztorlánnyal közöltem-e, hogy a kolostorba szándékozom jönni, s nem beszéltem-

e meg vele találkozót?

4. Való-e, hogy szűz vagyok, és csak huszonkét éves?

5. Bizonyosan nem követtek, s nem látott meg bárki is, mikor bejöttem a kolostorba?

Miután e kérdésekre gyermeteg módon megfeleltem:

– Nos hát, jöjjön – állt fel a barát, s kézen fogott –, későre jár, nem illő háborgatnunk a
Szűzanyát, majd holnap abban az édes elégtételben részesítem, hogy képmása lábainál
áldozhat, most azonban gondoljunk mielőbb az ön megvacsoráztatására és lefektetésére.

E szavakkal a sekrestye felé vezetett.

– Hogyhogy, atyám – kiáltottam fel, nem tudván féken tartani feltörő nyugtalanságomat –,
hogyhogy? Be az ön házába?

– Hát persze, bájos zarándok – felelte a barát, miközben kinyitotta a kolostor egyik ajtaját,
mely a sekrestyéből nyílt s a házba vezetett. – Talán fél együtt tölteni az éjszakát négy
szerzetessel? Ugyan, angyalkám, mindjárt meglátja, hogy nem is vagyunk mi olyan ájtatosak,
mint amilyennek látszunk, s mi is el tudunk játszadozni egy csinos kis apácajelölttel…

Ezenközben a barát orcátlanul markolászott olyan helyeken, melyeket szemérmem tilt

megnevezni. Lelkem mélyéig megremegtem. „Ó, igazságos Isten – gondoltam magamban –,
ismét jó szándékomnak esnék áldozatul, ismét bűnösként kell lakolnom, csak mert ahhoz
kívántam közelíteni, ami a vallásban a legtiszteletreméltóbb?” Közben tovább haladtunk a
félhomályban; a barát légzése egyre szaporább lett, meg-megállt, hogy újrakezdje undok
mesterkedéseit. Tervének sikerén felbuzdulva odáig merészkedett, hogy egyik kezét a
szoknyám alá csúsztatta, s miközben a másikkal lefogott, hogy ne szabadulhassak, ocsmány
tapogatással mocskolta be testem különféle részeit, számat pedig szemérmetlen csókokkal
illette, melyek borzalommal töltöttek el.
– Ó, egek, elvesztem! – kiáltottam fel.

– Én is azt hiszem – felelte a gazember –, de most már késő bánat.

Továbbhaladtunk, ő mindinkább felbátorodott, én csaknem elaléltam; végre egy lépcsőhöz

érünk, a kolostor végében. Rafael maga elé tol, s mivel némi ellenállást tapasztal, durván
előre taszít, s rút, becsmérlő szavak kíséretében többször is elismétli, hogy már nincs visszaút:

– A teremburáját! Mindjárt rájössz, mennyivel jobban jártál volna, ha valami zsiványtanyára

csöppensz, s nem libertinusok keze közé, mert mi itt négyen most szépen eljátszadozunk
veled.

A szörnyűségek oly sebesen szaporodnak a szemem előtt, hogy fel sem fogom e vészjósló
szavak értelmét; alig ocsúdok, s máris újabb borzalmak ostromolják érzékeimet; az ajtó
kitárul, s benne, egy asztal körül, három barát és három lány ül, mindannyian a lehető
legszemérmetlenebb állapotban; két lány anyaszült meztelen, a harmadikat éppen vetkőztetik,
a barátok pedig szintúgy jóformán ruhátlanok.

– Barátaim – szólt Rafael belépvén –, egy még hiányzott, hát tessék; hadd mutassak be
maguknak egy valóságos csodalényt; íme egy Lukrécia, ki vállán a rossz életű nők bélyegét
viseli, itt pedig – folytatta, miközben kezével sokatmondó s meglehetősen illetlen mozdulatot
tett –, itt pedig, barátaim, szüzességének csalhatatlan bizonyítékát.

E különös beharangozóra harsány hahota támadt a teremben. Kelemen pedig, akivel először
találkoztam, s azóta jócskán felöntött a garatra, felkurjantott, hogy a tényállást tüstént
ellenőrizni kell. Minthogy most le kell írnom azokat az embereket, akikkel voltam, kénytelen
vagyok félbeszakítani a történetet; de a lehető legrövidebb ideig fogom csigázni
kíváncsiságukat. Helyzetem, úgy gondolom, meglehetősen válságos, s számot tarthat
érdeklődésükre.

Rafaelt és Kelement már ismerik, rátérhetek a másik kettőre.

Jeromos atya volt a legidősebb, hatvanéves, vén libertinus, éppoly kegyetlen és kíméletlen,
mint Kelemen, csak még részegesebb, s mivel a természetes örömöktől már megcsömörlött,
fásult érzékeit csak oly alávaló mesterkedésekkel tudta felélénkíteni, melyek szégyent hoznak
a természetre.

Antoninus negyvenéves, inas, cingár emberke volt, szörnyen vérmes, arca, mint a szatíré,
szőrös, mint a medve, féktelenül istentagadó, példátlanul kötekedő és gonosz.

A nők között Florette volt a legfiatalabb, tizennégy éves lehetett, egy dijoni nagypolgár lánya,
Rafael raboltatta el a bérenceivel, minthogy vagyona és szerteágazó befolyása révén minden
eszköz rendelkezésére állott szenvedélyei kielégítésére; barna haja volt, igen szép szeme és
nagyon pikáns vonásai. Cornélie mintegy tizenhat éves, ragyogó szőke, érdekes arcú lány
volt, alakja pompás, bőre vakító fehér; egy auxerre-i borkereskedő lánya. Rafael személyesen
csábította el, miután csalárd módon tőrbe csalta. Omphale harmincéves volt, sudár termetű,
nőiesen duzzadó, igen finom és szelíd arcú asszony, haja gyönyörű, keble páratlanul szép,
pillantása pedig oly gyöngéd, minőt vajmi ritkán lát az ember; a tehetős joignyi szőlősgazda
lányának tizenhat éves korában már ki volt tűzve az esküvője egy gazdag férfival, mikor
Jeromos hajmeresztő csábításokkal szökésre bírta. Ebben a társaságban kellett tehát élnem, ezt
a rothadó, bűzhödt fertőt találtam ott, hol az erényeket reméltem fellelni. Isten megszentelt
házában.

S amint ott állok e szörnyűséges társaság közepén, mindjárt értésemre adják, hogy csak egy
dolgot tehetek: társnőimhez hasonlóan mindenben engedelmeskednem kell.

– Könnyen beláthatja – mondja Rafael –, hogy hasztalan lenne minden ellenállási kísérlet
ebben a megközelíthetetlen hajlékban, hová balcsillaga vezette. Sok megpróbáltatásban volt
része, de ha igaz, amit mond, s nyilván igaz, a legeslegnagyobb csapás, ami egy erényes
leányzót érhet, még nem szerepel a listán. Hát természetes dolog szűznek lenni az ön
korában? Nem holmi csodáról van itt szó, mely nem tarthatott tovább?… Nézze meg társnőit,
eleinte ők is kényeskedtek, amikor szolgálniuk kellett bennünket, de aztán igen bölcsen
beadták a derekukat, miként majd ön is, Sophie, mert belátták, hogy különben cudar
bánásmódban lesz részük.

Ebben a helyzetben, Sophie, hogy is gondolhatna ellenállásra? Egyedül van széles e világon,
önnön bevallása szerint se rokona, se barátja; egy szál magában áll a pusztaságban, segítséget
senkitől sem remélhet, még a létezéséről sem tudnak, s itt van négy libertinus kezei között,
kiknek eszük ágában sincs kímélni önt… Hova folyamodhat segítségért, talán Istenhez, kihez
oly buzgón fohászkodott az imént, s aki csak arra használta az ön nagy buzgalmát, hogy annál
biztosabban taszítsa a verembe?

Lássa be tehát, hogy sem emberi, sem isteni hatalom nem ragadhatja ki kezünk közül, hogy
sem a lehetséges, sem a csodás dolgok osztályában nincs oly erő, mely tovább védelmezhetné
erényét, amire oly büszke, nincs erő, mely megóvhatná attól, hogy minden lehetséges
értelemben és módon martalékául essen ama tisztátalan kicsapongásoknak, melyekre mi
négyen most vetemedni fogunk önnel szemben. Vetkőzzön hát, Sophie, s a legteljesebb
lemondással próbálja kiérdemelni jóságunkat, mert a lehető legkíméletlenebb és
leggyalázatosabb bánásmódban lesz része, ha nem engedelmeskedik, s e bánásmód csak
tovább fogja bőszíteni haragunkat, önt pedig semmi sem fogja megoltalmazni
féktelenkedésünktől és durvaságunktól.

Tisztában voltam vele, hogy e rettentő szónoklat után nincs menekülés, de nem lett volna-e
vétek, ha szívem sugallatára nem élek az utolsó lehetőséggel, amit még a természet
meghagyott nekem? Rafael lábához vetem magam, minden lelkierőmet latba vetve kérlelem,
hogy ne éljen vissza helyzetemmel, keserű könnyekkel öntözöm térdeit, s ami magasztost
csak sugall lelkem, sírva elrebegem; még nem tudtam, hogy a könnyek csak csigázzák a bűnt
és a bujaságot, nem tudtam, hogy amivel e szörnyetegeket meghatni igyekeztem, csak még
inkább feltüzeli őket… Rafael dühödten feláll.

– Antoninus, fogja ezt a riherongyot – mondja összevonva szemöldökét –, tüstént vetkőztesse

csupaszra a szemünk láttára, és értesse meg vele, hogy a mi együttérzésünkre ugyan nem
számíthat.

Antoninus megragad inas kezével, majd rémisztő káromkodások kíséretében leszaggatja

ruháimat, s alig két perc múlva ott állok a társaság színe előtt anyaszült meztelenül.

– Hej de szép teremtés – rikkant fel Jeromos –, dőljön rám a klastrom, ha láttam ennél szebbet
az utóbbi harminc évben!
– Lassan a testtel – mondja a gvárdián –, adjuk meg a módját; ismeritek a beavatási
szertartásunkat, barátaim; szenvedje el a próbákat szép sorjában, hiánytalanul, e három másik
nőszemély pedig tartózkodjon ez idő alatt a közelünkben, szükségleteinket enyhítendő vagy
felajzandó.

Legott kört formálnak, engem a középre állítanak, s két álló órán keresztül vizsgálgat,
szemlélget, tapogat a négy istentelen, s illetnek hol dicsérő, hol bíráló megjegyzésekkel.

– Engedje meg, asszonyom – mondta a szépséges fogoly, és csudamód elpirult –, hogy fátylat
borítsak néhány parázna jelenetre, amelyre ezen első ceremónia alatt került sor; csak
képzeletben járják végig, mi mindenre vetemedhetnek ilyen helyzetben az istentagadók, mint
mustrálgatják hol társnőimet, hol megint engemet, mint vetnek össze, hasonlítgatnak,
méricskélnek, értekeznek, s még mindig csak halvány sejtelmük lesz arról, mi folyt az első
orgián, s ez még mindig vajmi csekélység azokhoz a borzalmakhoz képest, melyeket
hamarosan el kell szenvednem.

– Rajta! – mondja Rafael, nem bírván tovább zabolázni tomboló vágyait. – Ideje feláldoznunk
a báránykát; csinálja vele ki-ki, amit a legjobban élvez!

Azzal az alávaló ember egy pamlagra helyez, olyan helyzetbe, mely leginkább megfelel
ocsmány vágyainak, Antoninus és Kelemen pedig lefog… Rafael, az elfajzott olasz szerzetes
fertelmes módon elégíti ki magát, szüzességemet azonban érintetlenül hagyja. Ó, minő
eltévelyedés! Mintha e züllött férfiak azon versengtek volna, hogy elfajult kedvüket töltve
miként távolodhatnának messzebbre a természettől…

Jön Kelemen, felajzva elöljárója fajtalankodásától, és még inkább attól, amit közben ő maga
művelt magával. Kijelenti, hogy éppoly ártalmatlan lesz reám nézve, mint a gvárdián atya, s
oly helyen fogja leróni tiszteletét, hol erényemet mégannyira sem veszélyezteti. Maga elé
térdeltet, ő maga álló helyzetben hozzám simul, undok gerjedelmét pedig oly helyen csitítja,
hogy közben nincs módomban elpanaszolni: az áldozat nem előírásszerű.

Jeromos következik, temploma ugyanaz, mind Rafaelnek, de nem hatol be a szentélybe; beéri
a pitvar szemlélgetésével, s miközben leírhatatlanul feslett, primitív üzelmekkel gerjeszti
magamagát, a beteljesedéshez csak barbár eszközökkel jut el, melyek az áldozatot
gyermekkorába süllyesztik vissza, őt magát pedig bizonyos zsarnoki örömmel töltik el, mit
némelyek csavaros okoskodással váltig védenek, és mit utálatos szokás terjeszt századról
századra, az emberiség örök rettenetére.

– Kezdetnek remek – ragad meg Antoninus –, jöjjön, szép Sophie, hadd bosszulom meg
társaim szabadosságát, hadd szakítsam le végre a zsenge bimbót, mit féktelenségük meghagy
nekem…

De minő részletek… Nagy Isten… szóval elmondani ezt nem lehet; ez a gazember,
mindnégyük közül a legistentelenebb, bár látszólag ő távolodott el legkevésbé a természet
szándékaitól, csepp hajlandóságot sem mutatott, hogy hallgasson szavára, hogy kevésbé
elfajzott módon hódoljon neki, sőt mintha csak kárpótolni akarta volna magát látszólag kisebb
elvetemültségéért, minden lehető módon igyekezett meggyalázni engemet… Ó, jaj, ha
képzeletben netán elidőztem is ezeken az örömökön, úgy hittem, szeplőtlenek, mint maga az
Isten, aki sugallja őket, hogy ajándékba kapjuk a természettől nyomorúságunk enyhítésére,
hogy szülőjük szerelem és gyöngédség; nem gondoltam volna, hogy az ember, mint holmi
vérengző fenevad, csak abban lelje örömét, ha társát sanyargatja; ezt most saját bőrömön
tapasztalhattam, olyannyira, hogy nem is szüzességem elszaggatása okozta a leghevesebb
fájdalmat, mit e veszedelmes támadás során el kellett szenvednem, hanem a végső roham,
melyet Antoninus veszett ordítása kísért: testemet összevissza marcangolta, akár egy vérengző
tigris, egy percig azt hittem, hogy a vadállat csak akkor fog csillapodni, ha csakugyan felfalja
testemet. Midőn e borzalmak véget értek, élettelenül zuhantam vissza az áldozati oltárra.

Rafael megparancsolta a nőknek, hogy vegyenek ápolásba és adjanak ennem, ám e keserves

pillanatban a bánat irtózatos erővel hasított lelkembe; nem tudtam elviselni, hogy végül is
elvesztettem legdrágább kincsemet, szüzességemet, melyért százszor is feláldoztam volna
éltemet, hogy épp azok gyaláztak meg, akiktől a legtöbb segítséget és lelki vigaszt reméltem.
Csak úgy patakzottak a könnyeim, jajveszékelésemtől zengett a terem, földre vetettem
magam, hajamat téptem, könyörögtem hóhéraimnak, hogy öljenek meg, s bár a gazemberek
már hozzá voltak szokva az effajta jelenetekhez, s miközben társnőikkel újabb kéjeket
szürcsölgettek, fülük botját sem mozdították szívet tépő jajgatásomra, egy idő után mégis
zavarni kezdte őket, s úgy döntöttek, hogy olyan helyre küldenek, ahonnan semmi sem
hallatszik… Omphale már kísért kifelé, ám ekkor az álnok Rafael ismét felgerjedt, s
kijelentette, hogy addig nem enged el, míg még egyszer áldozatának nem tudhat… A gondolat
megfogant, s legott neki is készülődik… de minthogy vágyai immár fokozottabb ösztökélésre
szorulnak, csak a Jeromos-féle kíméletlen módszerek latba vetésével önt annyi erőt magába,
hogy újabb bűnét végre is hajthassa… Minő féktelen züllöttség, nagy Isten! Hogy
aljasodhattak e szörnyetegek odáig, hogy épp a legválságosabb pillanatban tetézzék lelki
kínjaimat ily barbár testi gyötrelemmel?

– Hej, a nemjóját! – kiált fel Antoninus, s jön ő is ismételni –, elöljárónk példája okvetlenül
követésre méltó, a visszaesésnél pedig semmi sem izgatóbb; a fájdalom, úgy mondják, a
gyönyör előcsarnoka, s meggyőződésem, hogy ez a szép leány a földkerekség legboldogabb
férfijává tesz most engem!

S hasztalan ellenkezem, hasztalan jajgatok, másodszor is, ó, jaj, e nyomorult pimasz

vágyainak céltáblája leszek.

– Na, kezdetnek elég lesz – mondta Rafael, magához véve Florette-et –, feküdjünk le; holnap
majd meglátjuk, tanult-e a leckéből a mi kedves Ágnesünk – s ezzel a társaság szétoszlott.
Engem Omphale vezetett; mint legidősebb háremhölgy, szemlátomást ő volt megbízva a
nővérek istápolásával; felvezetett közös lakrészünkbe, egy toronyfélébe, melynek négy
sarkában állottak ágyaink. A lányokat rendszerint az egyik barát kísérte szobájukba, majd
zárta be az ajtót két-három retesszel; erről most Kelemen gondoskodott; onnan aztán nem
lehetett kijönni, a szobának ezen kívül csak egy ajtaja volt, az is egy mosdó- és
illemhelyiségre nyílt, melynek ablakát éppoly sűrű rács borította, mint a hálóhelyiségét. Bútor
gyanánt csak egy-egy szék és asztal szolgált az ágyak mellett, melyeket ócska kartonfüggöny
takart, a mosdóban néhány faláda, lyukas székek, bidék, továbbá egy közös toalettasztal;
mindezt csak másnap vettem észre; egyelőre annyira össze voltam törve, hogy semmit sem
láttam magam körül, csak a fájdalmammal törődtem.

„Ó, igazságos ég – gondoltam –, meg van hát írva, hogy szívemből egyetlen erényes
cselekedet sem fakadhat, mit ne követne azonnal büntetés! De hát mit vétettem, nagy Isten,
midőn épp ebben a házban kívántam leróni szent kötelességemet? Talán bizony megsértettem
ezzel az eget, talán ezt érdemlettem érette? Ó, gondviselés megfejthetetlen szándékai,
nyilatkozzatok meg előttem egy pillanatra, ha nem akarjátok, hogy fellázadjak törvényeitek
ellen!”

E gondolatokra keserű sírásra fakadtam, s még mindig könnyben úszott szemem, mikor
hajnaltájban Omphale odajött az ágyamhoz.

– Kedves sorstársam – vigasztalt –, azért jöttem, hogy lelket öntsek beléd; eleinte én is
ugyanúgy sírtam, mint te, de a szokás nagy úr, majd te is beletörődsz sorsodba; a kezdet
keserves, nem is az a leggyötrelmesebb, hogy mindennap ki kell szolgálnunk e kéjencek
fékevesztett hóbortjait, hanem az, hogy be vagyunk zárva, s e pokoltanyán úgy bánnak
velünk, mint az állattal… A boldogtalan egyetlen vigasza, hogy mások ugyanúgy szenvednek
körülötte.

Bár sebeim felettébb sajogtak, erőt vettem fájdalmamon, s megkértem társnőmet, mondja el,
miféle szörnyűségek várnak még énreám.

– Nos – mondta Omphale, s leült az ágyam mellé –, őszinte leszek hozzád, de nehogy
visszaélj a bizalmammal… A legszörnyűbb, kedves barátnőm, sorsunk bizonytalansága;
lehetetlen megmondani, mi lesz velünk, ha távozunk innen. Amennyire bezártságunkban meg
tudtuk ítélni, azok a lányok, akiket a barátok egyszer kimustráltak, soha többé nem kerültek
elő; nemegyszer példálóznak is ezzel, nem is titkolják, hogy hajlékunk egyben sírunk is;
mégsem múlik el úgy év, hogy két-három lány ne távozna innen. Mi lesz velük?
Megszabadulnak tőlük? Néha azt mondják, hogy igen, néha azt állítják, hogy nem, annyi
azonban bizonyos, hogy a távozók közül még soha senki, bárhogy ígérte is, hogy panaszt tesz
a kolostor ellen, és eget-földet megmozgat kiszabadításunk érdekében, szóval még egyikük
sem tartotta meg az ígéretét. Vajon a barátok csak elsimítják a botrányt, vagy eleve
lehetetlenné teszik, hogy a lányok panaszt tegyenek? Mikor az újonnan érkezőktől a régiekről
kérdezősködünk, még csak hírből sem ismerik őket…

Mi a sorsa a szerencsétleneknek? Ez gyötör minket, Sophie, ez a végzetes bizonytalanság

mérgezi meg végképp minden percünket. Tizennégy éve vagyok ebben a házban, s már több
mint ötven lányt láttam távozni… hova lettek? Hogy lehet, hogy mindegyik megígérte, hogy
segít rajtunk, és soha egyikük sem tartotta meg az ígéretét? Négyen vagyunk, legalábbis
ebben a szobában, mert több mint bizonyos, hogy van még egy ugyanilyen torony, ahol
ugyanennyi lányt őriznek; viselkedésükből, elejtett szavaikból már többször is
meggyőződtünk erről, de hiába tudjuk, hogy ott vannak azok a lányok, látni még sosem láttuk
őket. Legfőbb bizonyítékunk az, hogy sosem szolgálunk két egymást követő napon; ha tegnap
alkalmazásban álltunk, ma pihenhetünk; márpedig az biztos, hogy ezek a kéjencek egyetlen
napra sem tartóztatják meg magukat. Elbocsátásunkat egyébként nem indokolja sem a kor,
sem az elcsúnyulás, sem az unalom, sem a csömör, a végzetes döntést csakis a puszta szeszély
diktálja, s ráadásul azt sem tudhatjuk, miképp élhetünk szabadságunkkal.

Volt itt egy hetvenéves lány, csak múlt nyáron távozott; hatvan éve volt itt, ezalatt háromszáz
lányt bocsátottak el, s miközben őt megtartották, csak az én időmben több mint egy tucat
tizenhat éves lányt selejteztek ki. Volt olyan, aki alig három nappal érkezése után már
távozhatott, volt, aki egy hónap múlva, megint mások csak több év elteltével; erre egyetlen
szabály van: a kedvük, jobban mondva a szeszélyük. A magaviselet szintén nem számít; volt
olyan, aki leste minden kívánságukat, hat hét múlva mégis elküldték; más zsémbes volt és
bogaras, ennek ellenére hosszú éveken át megtartották. Úgyhogy az újonnan érkezőnek kár is
előírni, hogyan viselkedjen; szabály nincs, úgyis minden úgy történik, ahogy kedvük tartja,
soha semmi sem bizonyos.

Ami a barátokat illeti, sok változás nincs; Antoninus tíz éve van itt. Kelemen tizenhat éve,
Jeromos már a harmincadik esztendőt tölti itt, Rafael a tizenhatodikat; a régi gvárdián helyére
jött, aki hatvanéves korában halálra itta magát… Ez a Rafael Firenzéből származik, közeli
rokona a pápának, és igen jóban van vele; amióta itt van, azóta tartja magát a hiedelem a
csodatevő Szent Szűzről, és azóta nem meri senki beleütni az orrát a kolostor belső ügyeibe,
maga a kolostor azonban pontosan ilyen volt már akkor is, amikor idejött. Azt tartja a fáma,
hogy idestova száz éve folyik itt a züllés, az egymást váltó gvárdiánok pedig gondosan
ápolták a hagyományt, mely élvezeteiket oly pompásan szolgálta; Rafael, századunk
legfeslettebb szerzetese is csak azért helyeztette magát ide, hogy szabadon kiélhesse
hajlamait, s feltett szándéka, hogy a titkos kiváltságokat a lehető legtovább fenntartsa. Az
auxerre-i püspökséghez tartozunk, de a püspök, akár be van avatva, akár nem, tájékára sem
néz a kolostornak; különben is a madár sem jár erre; a búcsút leszámítva, ami augusztusban
van, jó, ha tízen elvetődnek ide egy-egy esztendőben. Ha viszont külföldiek jönnek, a
gvárdián nagy felhajtást csap, s a szigorú szerzetesi élet szebbnél szebb megnyilvánulásaival
kápráztatja el őket; a vendégek elégedetten távoznak, csodákat mesélnek a házról, a
gazemberek pedig büntetlenül folytathatják üzelmeiket, hála a nép jóhiszeműségének és a
hívők elvakultságának.

Egyébiránt semmi sem olyan szigorú, mint a házirend, és semmi sem oly veszedelmes
számunkra, mint ha e téren követünk el bármilyen kis kihágást. Itt néhány részletet okvetlenül
tisztáznom kell veled – folytatta tanítónőm –, mert itt nem mentség, ha azt mondod: Ne
büntessetek meg a törvény megszegéséért, hiszen nem is tudtam róla; vagy a társnőidnél kell
tudakozódnod, vagy magadtól kell mindent kitalálnod; semmire sem figyelmeztetnek, viszont
mindenért megbüntetnek. Az egyetlen használatos fenyítőeszköz az ostor, a vétség fajtájától
függően alkalmazzák a test különböző részeire, nem kímélve a legkényesebbeket sem, melyek
igazán nem erre a gyalázatra szolgálnának; a gazemberek egyszerűen azt léptették elő
kedvenc büntetésüknek, ami amúgy is nagy gyönyörűséget szerez nekik; tegnap megvertek,
bár semmi vétséged sem volt, holnap majd azért kapsz, mert elkövetsz valamit; mind a
négyen fenemód szívesen kegyetlenkednek, s felváltva töltik be az ítéletvégrehajtó tisztét.
Mindennap van egy úgynevezett ügyeletes, neki tesz jelentést a rangidős szobafelelős, az ő
dolga a belső rend biztosítása, a vacsorák felügyelete, melyekre mi is hivatalosak vagyunk, ő
taksálja a vétségeket, és ő is büntet; vegyük csak sorjában a pontokat:

Mindennap pontosan kilenc órakor talpon kell lennünk, felöltözve; tízkor hoznak kenyeret és
vizet reggelire; két órakor kapjuk meg az ebédet, levest, főtt marhahúst, zöldséget, néha egy
kis gyümölcsöt is és egy üveg bort négyünknek. Minden áldott nap, télen-nyáron, este öt
órakor megjelenik az ügyeletes; ilyenkor árulkodik neki a rangidős; panaszt tehet neki a
lányok magaviseletéről, nem hangzottak-e el zúgolódó vagy lázító szavak, felkeltek-e az előírt
időben, megmosakodtak-e rendesen, s nem forgattak-e szökést a fejükben. Mindenről
részletesen be kell számolni, különben rajtunk csattan az ostor.

Ezután az ügyeletes megtekinti a mosdóhelyiséget, különböző dolgokat megvizsgál; munkája

végeztével ritkán távozik úgy, hogy ne szórakozzon kicsit valamelyikünkkel vagy éppen mind
a négyünkkel. Miután elmegy, szabadon rendelkezünk az időnkkel, feltéve hogy nem mi
vagyunk sorosak vacsorára, olvasunk vagy beszélgetünk, szórakozunk vagy lefekszünk,
ahogy jólesik; ha este vacsoráznunk kell a barátokkal, harang jelzi, hogy ideje készülődnünk;
maga az ügyeletes jön értünk, lemegyünk abba a terembe, ahol te is láttál bennünket, s
legelőször is felolvassák a füzetből azokat a vétségeket, melyeket legutolsó jelenésünk óta
követtünk el; kezdik azokkal, melyeket az utolsó vacsora során követtünk el, úgymint
gondatlan munkavégzés, elhidegülés a barátok iránt a szolgálat perceiben, kellő buzgalom
hiánya, engedetlenség, hanyag öltözet; ehhez járul a szobában elkövetett vétségek listája,
melyet a rangidős jelentése alapján állítanak össze. A vétkesek sorban a terem közepére
járulnak; az ügyeletes megnevezi vétségüket, és kirója a büntetést; ezután a gvárdián, vagy ha
a gvárdián ügyeletes, valaki más levetkőzteti őket, és az ügyeletes végrehajtja a maga szabta
büntetést, oly kíméletlenül, hogy egyhamar nem felejti el az ember. Márpedig a gazfickók
olyan agyafúrtak, hogy szinte sose fordul elő, hogy ne kerüljön sor néhány büntetésre.

Mikor ezt letudtuk, megkezdődik az orgia, kár is részletezni; effajta képtelen hóbortokat
hogyan is lehetne szabályba foglalni? Az a lényeg, hogy soha ne ellenkezz… ugorjál az első
szóra, ez a legjobb módszer, de néha még így sem vagy teljes biztonságban. Az orgia közben
vacsorázunk, mi is meg vagyunk híva az asztalhoz, és sokkal, de sokkal fényűzőbben
lakmározunk, mint a szobánkban; a bacchanália újult erővel folytatódik, amikor a barátok
felöntenek a garatra; beteges agyukban ilyenkor születnek a leghajmeresztőbb gondolatok;
éjfélkor szétoszlik a társaság, akkor ki-ki magával viheti valamelyikünket éjszakára a
cellájába, és a kiválasztottak csak másnap térnek vissza azokhoz, akiket nem vittek el; a
többiek még este visszajönnek, addigra a szoba ki van takarítva, az ágyak bevetve. Olykor
előfordul, hogy valamelyik barát reggeli előtt a cellájába kéreti valamelyikünket; ilyenkor az a
fráter jön értünk, aki takarít ránk, elvisz bennünket ahhoz, aki hívatott, azután emez, ha már
nincs szüksége ránk, hol maga kísér vissza minket, hol a fráterrel vitet vissza a szobánkba.

A foglár, aki takarít ránk és időnként kísérget bennünket, rusnya állat, hamarosan magad is
meglátod, hetvenéves, félszemű, sánta és süket; három segítőtársa van, az egyik főz, a másik
az atyák celláit tartja rendben, és mindenütt ő sepreget, a harmadik pedig a kapus, vele már
találkoztál bejövet. A szolgák közül csakis azzal találkozhatunk, akit számunkra kijelöltek,
szigorúan tilos szólnunk hozzá, ez az egyik legsúlyosabb bűn. A gvárdián néha akkor is
meglátogat bennünket, ha nem volna kötelessége; ilyenkor illetlen ceremóniákra kerül sor,
melyekbe majd bele kell tanulnod, máskülönben megbüntetnek, merthogy nagyon szeretnek
büntetni, s a lehetséges vétkeknek se szeri, se száma. Rafael ritkán jelenik meg nálunk valami
hátsó szándék nélkül: törvényünk ilyenkor az engedelmesség, osztályrészünk a megaláztatás.
Egyébként szigorúan be vagyunk zárva, szabad levegőre egyetlen alkalommal sem eresztenek
ki bennünket, pedig van itt egy elég nagy kert, de nincs rajta rács, és ugyancsak félnek, hogy
megszökik valamelyikünk, mert ha bárki is beszámolna róla a világi vagy egyházi hatóságok
előtt, hogy mi folyik ebben a bűnbarlangban, egykettőre rendet teremtenének.
Vallásgyakorlatot sohasem végzünk; még gondolni sem szabad rá, nemhogy beszélni róla; az
említése is főbenjáró bűn, a legbiztosabban ezért jár fenyítés.

Hát ennyit tudok mondani neked, kedves társam – fejezte be a leckét korelnökünk –, különben
úgyis a tapasztalat a legjobb tanár; próbáld megőrizni a lelkierődet, de a világról mondj le
örökre; még nem volt példa rá, hogy egy lány, e házból távozván, visszatérhetett volna a
világba.

Minthogy ez utóbbi kijelentés meglehetősen aggasztott, megkérdeztem Omphaletól, hogy

szerinte milyen sors vár az elbocsátott lányokra.

– Mit is mondhatnék erre – válaszolta. – A reménység mindig megingatja baljós

meggyőződésemet; minden jel arra mutat, hogy útjuk a sírban végződik, de a képzelődés
ezernyi délibábot varázsol elém, s balsejtelmeim rendre szertefoszlanak.
Csak aznap reggel szólnak, hogy el van bocsátva az ember – folytatta Omphale –, reggeli előtt
feljön az ügyeletes, s mondjuk így szól hozzám: Omphale, csomagoljon, a zárda elbocsátja
magát, sötétedéskor magáért jövök. Azzal kimegy, az elbocsátott pedig búcsút vesz társnőitől,
szentül megígéri nekik, hogy segít rajtuk, hogy panaszt tesz, hogy világgá kürtöli, mi folyik
itten; üt az óra, megjelenik a barát, a lány elmegy, és soha többé nem hallunk hírt felőle. Ha
távozása vacsoranapra esik, a vacsora nem marad el; csak annyit figyeltünk meg eddig, hogy
ilyenkor a barátok sokkal kevesebbet virgonckodnak, sokkal többet isznak, sokkal korábban
elküldenek bennünket, és egyikünket sem tartják maguknál éjszakára, sőt másnap reggel sem
kéretnek senkit.

– Kedves barátnőm – mondtam korelnökünknek, megköszönvén szíves tanítását –, talán csak

arról van szó, hogy eddig csupa gyenge gyermekkel akadt dolga, ezért nem tudták megtartani
az ígéretüket, és…

– Még hogy gyermekek! – vágott közbe Omphale. – Az elmúlt négy év során egy
harminckilenc éves, egy negyvenegy, negyvenhat és egy ötvenéves nő ígérte esküvéssel, hogy
hírt ad magáról.

– És mi lenne, ha kölcsönösen ígéretet tennénk egymásnak? – kérdeztem. – Én mindenesetre

megesküszöm mindenre, ami szent, hogy vagy meghalok, vagy véget vetek ennek a
gyalázatnak. Megígéred nekem ugyanezt?

– Természetesen – felelte Omphale –, de biztos lehetsz benne, hogy hiába ígérgetünk bármit
is; voltak itt nálad sokkal idősebb lányok, akik, ha lehet, még jobban fel voltak háborodva,
akik a környék legelőkelőbb személyeivel álltak kapcsolatban, s ily módon korántsem voltak
olyan fegyvertelenek, mint te, egyszóval olyan lányok, akik vérüket adták volna értem, és ők
sem tartották meg esküjüket; engedd meg hát, hogy keserű tapasztalatom birtokában
esküvésünket hiábavalónak tekintsem, és ne fűzzek hozzá hiú reményeket.

Ezután sorban megtárgyaltuk a barátokat és társnőinket.

– Egész Európában nincs oly veszedelmes ember – mondta Omphale –, mint Rafael és
Antoninus; természettől fogva álnok, sötét lelkű, gonosz, kötekedő, kegyetlen és istentelen
mind a kettő, öröm csak akkor villan a szemükben, ha nyakig merülnek a bűn mocsarába.
Kelemen látszik a legvérmesebbnek, pedig még ő a legjobb, csak akkor félelmetes, ha részeg;
olyankor vigyázz, nehogy valami mulasztáson kapjon, mert akkor jaj neked; Jeromosnak
vérében van a durvaság, tőle bizton számíthatsz pofonokra, ütlegekre, de ha a vágyait
lelohasztod, olyan lesz, mint a kezes bárány, ami igen lényeges különbség az első kettőhöz
képest, mert azok éppenséggel csak álnoksággal és kegyetlenkedéssel képesek csigázni
lankadó vágyaikat.

A lányokról nincs különösebb mondanivalóm – folytatta a szobaparancsnok –, Florette még

gyermek, nincs sok esze, azt csinálnak vele, amit akarnak. Cornélie-nak óriási szíve van,
nagyon érzékeny, sorsába sehogy sem tud beletörődni, búskomor természetű, és meglehetősen
zárkózott a társnőivel.

E felvilágosításokat megkapván, megkérdeztem Omphale-t, nem lehetne-e kideríteni, hogy

van-e még egy torony, ahol hozzánk hasonló szerencsétleneket tartanak bezárva.
– Ha van, márpedig ebben majdnem biztos vagyok – felelte Omphale –, csak úgy
szerezhetnénk tudomást róla, ha a barátok elszólnák magukat, vagy a süket fráter fecsegne,
mert ő bizonyára nemcsak nálunk, hanem náluk is takarít; de ez a tudás csak bajt hozna a
fejünkre. Különben is mit érnénk vele, ha megtudnánk, hogy nem vagyunk egyedül? Hiszen
úgysem tudunk segíteni magunkon! Hogy mire alapozom feltételezésemet, ami majdhogynem
meggyőződés? Nos, a barátok figyelmetlenségből gyakran mondanak olyasmit, amiből a
dolog napnál világosabb; egyébként egyszer, mikor reggel kikászálódtam Rafael ágyából, és
éppen kiléptem az ajtón, ő pedig már jött utánam, hogy hazakísérjen, feltűnt nekem,
szerencsére ő nem vette észre, hogy a néma fráter belép Antoninus cellájába egy tizenhét-
tizennyolc éves forma nagyon szép lánnyal, aki egészen bizonyosan nem hozzánk tartozott. A
fráter észrevette, hogy figyelem, gyorsan betuszkolta a lányt az ajtón, de azért én láttam; nem
tett panaszt, a dolog ennyiben maradt; könnyen ráfizethettem volna, ha kitudódik. Tehát
bizonyos, hogy rajtunk kívül más nők is vannak itt, s mivel csak minden másnap vacsorázunk,
a másik nap nyilván az övék, s számuk is feltehetőleg azonos a miénkkel.

Alig fejezte be Omphale a mondatot, megjött Florette Rafaeltől az éjszakai szolgálatból, s

mivel a lányoknak szigorúan tilos volt az ilyenkor történt dolgokról beszélni, látván, hogy
ébren vagyunk, csak odaköszönt nekünk, majd holtfáradtan az ágyára rogyott, és ott is maradt
egész kilenc óráig, vagyis ébresztőig. A jóságos Cornélie odajött hozzám, rám nézett, és
elsírta magát… aztán így szólt:

– Jaj, drága kisasszonykám, be szerencsétlen teremtések vagyunk!

Meghozták a reggelit, társnőim unszoltak, hogy egyem, lenyeltem néhány falatot, a

kedvükért; ezután meglehetősen nyugodtan telt el a nap. Öt órakor, mint Omphale
megmondta, megjelent az ügyeletes, Antoninus, csúfondárosan megkérdezte, hogy érzem
magam, s minthogy válaszképpen csak lesütöttem könnyáztatta szemem, vihogva azt mondta:

– Majd beleszokik, majd beleszokik! Nincs még egy ház Franciaországban, ahol a lányok
olyan kitűnő képzésben részesülnének, mint minálunk.

Megtartotta a szemlét, átvette a vétkek listáját a szobaparancsnoktól, aki jóindulatú lány lévén
jószerivel semmit se írt fel a papírra. Antoninus már kifelé indult, de egyszer csak
meggondolta magát, és odajött hozzám… Megborzongtam, azt hittem, megint e szörnyeteg
áldozata leszek, pedig ha egyszer úgyis bármikor megeshetett a dolog, nem volt-e mindegy,
hogy akkor kerül rá sor vagy másnap? Most azonban megúsztam néhány durva cirógatással,
aztán Cornélie-ra vetette magát, nekünk pedig megparancsolta, hogy ügyködése közben
valamennyien szolgáljuk vágyait. A gazember csak úgy habzsolja a kéjeket, semmit sem tagad
meg magától, üzelmeit pedig éppúgy fejezi be, mint előző nap énvelem, azaz a
legbestiálisabb, a legmegátalkodottabb bűnök egész sorával.

Effajta csoportos műveletekre felettébb gyakran került sor; bevett szokás volt, hogy ha egy
barát valamelyik nővérrel élvezkedett, a másik három körülvette, érzékeit tüzelve, hogy a kéj
minden oldalról, minden szervén át belehatolhasson. Azért részletezem most ezeket az
ocsmányságokat, hogy később, ne kelljen visszatérnem rájuk, mert hát nehezemre esik
ecsetelgetni ezeket a szemérmetlen jeleneteket. Ha felvázolok egyet, valamennyit lefestettem,
hosszas itt-tartózkodásomból csak a lényeges mozzanatokat kívánom kiemelni, s nem
szándékozom további részletekkel ijesztgetnem magukat. Mivel aznap nem mi voltunk
sorosak vacsorára, nem háborgattak bennünket, barátnőim vigasztalgattak, ahogy tudtak, de az
én bánatomat semmi sem enyhítette; hiába is igyekeztek, minél többet beszéltek róla, annál
sajgóbb volt a fájdalom.

Másnap már kilenc órakor beállított a gvárdián, pedig nem is ő volt az ügyeletes, megkérdezte
Omphale-tól, megbékéltem-e már a sorsommal, aztán a válaszra oda se figyelve, kinyitotta az
egyik ládát a mosdóban, s előszedett egypár női ruhadarabot:

– Minthogy semmit sem hozott magával – fordult hozzám –, gondolnunk kell a felruházására,
nem is annyira maga miatt, mint a mi érdekünkben; úgyhogy csak semmi hálálkodás; én
határozottan ellenzem ugyan ezeket a felesleges kacatokat, mivel szerintem senkinek sem
esne bántódása, ha csupaszon járatnánk magukat, mint az állatokat, de hát az atyák nagyvilági
emberek, szeretik a fényűzést és a pompát, eleget kell hát tennünk kívánságuknak.

Jó pár pongyolát dobált az ágyra, vagy fél tucat blúzt meg főkötőt, harisnyát, cipőt, mondván,
hogy próbáljam fel őket; mialatt öltözködtem, ott ólálkodott körülöttem, és egyetlen alkalmat
sem mulasztott el, hogy illetlen nyúlkálással ne használja ki helyzetét. Találtam három tafota
és egy gyolcs pongyolát, melyek jól álltak; megengedte, hogy viseljem őket, s hogy a
maradékból még ezt-azt válogassak, hozzáfűzte azonban, hogy a holmik a ház tulajdonát
képezik, s amit távozásomig nem hordok el, azt vissza kell szolgáltatnom; a nagy próbálgatás
közben több olyan részlet tárult a szeme elé, melytől felhorgadtak vágyai, ezért
megparancsolta, hogy helyezkedjem abba a testtartásba, melyet a legjobban szeretett, s melyet
már volt alkalmam megismerni… kegyelmet akartam kérni, de látván, hogy veszett düh
lobban a szemében, jobbnak láttam, ha engedelmeskedem, és elhelyezkedtem… Az istentelen
a másik három lány közreműködésével a szokásos módon elégíti ki magát, fittyet hányva
erkölcsnek, vallásnak, a természetnek. Ez az elfajzott talján a kicsapongásban maga volt a
megtestesült állandóság; ocsmány praktikáitól egy tapodtat sem tágított. Igen feltüzelhettem,
mert vacsoránál agyba-főbe dicsért, s hálótársnak engem jelölt meg éjszakára; társnőim
elvonultak, én pedig ott találtam magam a szobájában.

Nem beszélek többet a viszolygásomról, szenvedésemről, úgyis könnyen elképzelheti,

asszonyom, hogy határtalan volt, az örökös ismételgetés pedig csak zavarná a következő
leírást. Rafael cellája igen takaros volt, berendezése érzékiségről és jó ízlésről tanúskodott; a
remetelakban minden-minden a kényelmet és a gyönyört szolgálta. Rafael becsukta az ajtót,
tüstént meztelenre vetkőzött, felszólított, hogy kövessem a példáját, majd igen hosszasan
kellett őt izgatnom olyan módszerekkel, melyeknek ezután magam lettem a tárgya. Meg kell
mondanom, hogy egyetlen este leforgása alatt alaposabb képzésben részesültem a
libertinizmusból, mint a legkitanultabb utcalányok. Először tanító néni voltam, aztán kisdiák,
én persze nem voltam olyan szigorú, mint amilyen szigorúan énvelem bántak, s bár tőlem
nem kértek irgalmat, jómagam hamarosan esedeztem érte, sűrű könnyhullatás közben;
könyörgésemet azonban kikacagták, húzódozásomnak a lehető legotrombább módon véget
vetettek, s mikor úrrá lettek fölöttem, két álló órán át példátlan szigorúsággal bántak velem.
Nem érték be az e célra rendeltetett testtájakkal, bejárták az egész vidéket, a legrejtettebb
zugokat, s miközben hóhérom kéjesen legeltette szemét a feldúlt halmokon, bősz indulata elől
semmi sem menekedhetett. Járt a keze, mint a motolla, csak néha pihent meg egy-egy
pillanatra, hogy pusztításának nyomait mámorosan meg-megtapogassa, majd szemérmetlenül
cuppanós csókokkal illesse. Időnként elengedett, és kéjelegve nézte, mint próbálok védekezni
és elfutni az ütések elől, melyek csak annál sűrűbben záporoztak a testemre. Mit mondjak,
asszonyom, a szerelem oltára sem menekedhetett; akárhogy vonaglottam, a barbár támadás
majd mindig célba ért. Vérben úszott a testem.
– Feküdjünk le – mondta végül a szatír, az ocsmány előjátéktól szerfelett felbuzdulván –,
lehet, hogy neked ez már sok, nekem viszont kevés; e szent gyakorlattal nem lehet betelni,
pedig csak halvány visszfénye annak, amit igazából csinálni szeretnénk.

Bebújtunk az ágyba, Rafael megrögzött szokásainak hódolt, s nekem egész éjszaka nyögnöm
kellett bűnös élvezeteinek rabigáját. Amikor a sok szertelenkedés közepette kicsit
megnyugodni látszott, kérve kértem, mondaná meg, remélhetem-e, hogy egyszer eltávozhatok
e házból.

– Természetesen – felelte Rafael –, ha mind a négyen úgy látjuk jónak, hogy elbocsássunk,
nem fogunk tovább marasztalni.

– És nem félnek – feszegettem tovább a kérdést –, hogy nálam fiatalabb lányok, akik nem
tudnak vigyázni a nyelvükre, nem úgy, mint én, aki sose fogok árulkodni, szóval hogy e
lányok némelyike esetleg elmeséli, mi folyik itt önöknél?

– Az lehetetlen – felelte a gvárdián.

– Lehetetlen?

– A legteljesebb mértékben…

– Meg tudná magyarázni…

– Nem, ez a mi titkunk, csak annyit mondhatok, hogy akár féket raksz a nyelvedre, akár nem,
ha egyszer kint leszel, nem áll majd módodban elárulni, mi folyik itt bent.

Ezután rám förmedt, hogy ne faggassam erről, s én nem mertem tovább kérdezősködni.
Reggel hét órakor hazavezettetett a fráterrel, én pedig végiggondolván, amit tőle meg
Omphale-tól megtudtam, arra a számomra talán riasztó, mégis csalhatatlan következtetésre
jutottam, hogy igen kegyetlen sors vár a távozó lányokra, s csak azért nem beszélnek, mert a
koporsóból már nem hallathatják panaszos szavukat. E szörnyű gondolatra még sokáig egész
testemben reszkettem, de aztán a reménység erejével legyőztem csüggedésemet, s végül
bódulatba ringattam magam, akár a társnőim.

Egy hét alatt végigjártam a házat, és sajnálatosan könnyen megtapasztalhattam, melyik barát
miként vét a természet rendje ellen, milyen gyalázatokra ragadtatja magát, ám minden
különbözőségük ellenére az közös volt bennük, hogy – akárcsak Rafaelnél – az istentelenség
fáklyáját csak a legbestiálisabb kegyetlenkedés lobbantotta föl, mintha csak e bűn, mely a
romlott szívek sajátja, valamennyi szervük fölött korlátlan uralmat gyakorolt volna, s e
szervek csakis ennek segítségével jutottak el a gyönyör csúcsaira.

Antoninustól szenvedtem a legtöbbet; elképzelhetetlen, minő kegyetlenkedésekre ragadtatta

magát, ha buja mámora tetőfokára hágott. E setét kilengések vezérelték minden tettét, csakis
ezek hangolták rá a kéjre. Ezek táplálták tüzét, mikor a gyönyört kóstolgatta, s csakis ezek
teljesítették be, mikor a végső stádiumba jutott. Ennek ellenére csodálkoztam, hogy e –
mégoly kegyetlen – módszerekkel hogyhogy nem ejti teherbe olyik-másik áldozatát,
megkérdeztem hát szobaparancsnokunktól, mi módon védekezik ellene.
– Úgy, hogy azonnal megsemmisíti heveskedésének gyümölcsét – felelte Omphale. – Amint
valami fejleményt tapasztal, három napon át valami gyógyteát itat velünk hat nagy pohárral, s
negyednapra féktelenkedésének nyoma sem marad; Cornélie-val ez nemrég esett meg, velem
már háromszor, de semmi bajunk se lett, sőt mintha még jobban is éreztük volna magunkat
utána.

Egyébként Antoninus az egyetlen – folytatta társnőm –, akivel ez a veszély egyáltalán fennáll;

a többiek olyan természetellenes módon elégítik ki vágyaikat, hogy e téren nincs félnivalónk
tőlük.

Ezután Omphale megkérdi tőlem, hogy nemde Kelemenre van legkevesebb okunk
panaszkodni.

– Sajnos – válaszolom én – a sok szörnyűség és alávalóság között, melytől hol undorodik, hol
háborog a lelkem, igazán nehéz volna megmondanom, melyik visel meg a legkevésbé: torkig
vagyok valamennyiükkel, csak azt várom, hogy kikerüljek innen, bármi sors várjon is rám.

– Könnyen elképzelhető, hogy kívánságod hamarosan teljesül – folytatta Omphale –, te csak

véletlenül keveredtél ide, nem számítottak rád; egy héttel az érkezésed előtt éppen
elbocsátottak valakit, márpedig erre csakis akkor kerül sor, ha az utánpótlás biztosítva van. A
verbuválást nem mindig maguk végzik; vannak jól fizetett ügynökeik, akik buzgón szolgálják
őket; biztos vagyok benne, hogy hamarosan megjelenik egy újonc, úgyhogy óhajod már most
teljesülhet. Egyébként közeleg a búcsú ideje; ilyenkor csaknem mindig horogra akad valaki;
gyóntatás közben csábítanak el lányokat, vagy csak úgy elfognak valakit, mindenesetre igen
ritkán fordul elő, hogy ez az esemény ne hozna friss csibét a konyhára.

Elérkezett a híres-nevezetes búcsú. Sose gondolná, asszonyom, micsoda förtelmes

istenkísértésre vetemedtek ez alkalomból a barátok. Kifőzték magukban, hogy látványos
csodát tesznek, s ily módon szilárdítják meg hírnevüket, fogták hát Florette-et, aki a legkisebb
és legfiatalabb volt köztünk, felcicomázták a Szűz Mária minden díszével, derekánál fogva
rejtett kötelekkel felfüggesztették, s megparancsolták neki, hogy ájtatosan emelgesse az ég
felé a karját, amikor kiszolgáltatják az ostyát. A leánykára szörnyen ráijesztettek, nehogy
megszólaljon vagy elrontsa a szerepét, igyekezett is szegényke ereje szerint, s a csalás, mint
várható volt, fényesen sikerült; a nép csodát kiáltozott, csak úgy záporoztak a gazdag
adományok Szűz Máriának, s szívében mindenki azzal a hittel távozott, hogy bizton számíthat
az Istenanya segedelmére.

A négy libertinus, tökélyre kívánván vinni a szentségtörést, meghagyta Florette-nek, hogy

vacsorára ugyanabban a ruhában jelenjen meg, melyben oly nagy sikert aratott, s azzal
tüzelték mocskos vágyaikat, hogy ebben a ruhában kényszerítették elfajzott szeszélyeik
kielégítésére. Ez az istentelenség fel is hergelte a szörnyetegeket, de nem érték be ennyivel;
meztelenül hasra fektették egy nagy asztalon, gyertyákat gyújtottak, a Megváltó képét a
fejéhez állították, s nem átallották a szerencsétlen kislány tomporát szentségtartónak
használni. Azonnal elájultam, ezt a szörnyűséges látványt már nem bírtam elviselni. Rafael
erre kijelentette, hogy engem is be kell törni, szolgáljak most én oltárul. Megragadnak,
ugyanoda helyeznek, ahova Florette-et, s az álnok talján ugyanazt a szörnyűséget követi el
rajtam, mint társnőmön, csak még kegyetlenebbül s még szentségtörőbb módon. Mikor
levettek onnan, félholt voltam, a szobámba kellett vinni, de még ott is három álló napon át
zokogtam keservesen, vigasztalhatatlan voltam, hogy önkényük ilyen iszonyú bűn részesévé
tett… Ez az emlék még mindig marcangolja a szívemet, ha csak rágondolok, asszonyom,
potyognak a könnyeim; bennem a vallás az érzésekből fakad, s ha megsértik vagy
meggyalázzák, szívemből serken a vér.

Úgy látszott azonban, hogy a búcsú alkalmából ide-sereglett tömegből mégsem halásztak ki
senkit, társnőnk érkezése egyre váratott magára; talán a másik szerájba került az újonc,
hozzánk mindenesetre senki sem érkezett. Néhány hétig maradt minden a régiben. Már
majdnem egy hónapja tartózkodtam a fertelmes házban, mikor egy reggel, kilenc órakor
Rafael feljött hozzánk a toronyba. Fel volt ajzva, tekintetében volt valami eszelős;
végigmustrált bennünket, aztán sorban mindegyikünket beállított abba a pozitúrába, melyet
leginkább kedvelt, Omphale-nál pedig külön is elidőzött. Hosszú perceken át vizsgálgatja
ebben a testtartásban, lomhán meg-megmozdul, átadja magát egyik passziójának, de nem
viszi végig… Aztán felállítja, tekintetével valósággal felnyársalja, arca pedig vérszomjas
kifejezést ölt.

– Eleget szolgált már nekünk – szólal meg végül –, a társaság elbocsátja, ezt a hírt jöttem
közölni; készülődjön, alkonyatkor jövök magáért.

Ezután még egyszer ugyanúgy végigméri, beállítja ugyanabba a pózba, nyaggatja még egy
darabig, aztán kimegy.

Omphale a karjaimba veti magát.

– Jaj, hát eljött a pillanat – zokogja –, melytől annyira féltem, s melyet mégis annyira
vártam… Mi lesz most velem, nagy Isten?

Próbáltam vigasztalni, de hasztalan; erős esküvéssel fogadta, hogy mindent megtesz

szabadulásunk érdekében, hogy panaszt tesz a bitangok ellen, hacsak nem hallgattatják el
örökre, s oly eltökéltnek látszott, hogy kétség sem férhetett hozzá: vagy megteszi, vagy a
dolog egész bizonyosan lehetetlen. A nap a szokásos módon telt el, és hat óra felé megjelent
Rafael.

– Na, készen van? – vetette oda Omphale-nak.

– Igen, atyám.

– Akkor rajta, induljunk!

– Engedje meg, hogy elbúcsúzzam társnőimtől!

– Eh, minek az? – mondta a barát, Omphale karját ráncigálva. – Várják, jöjjön már!

Omphale megkérdezte, vigye-e a holmiját.

– Semmi nem kell – felelte Rafael –, mindene megvan itt, nem? Már semmire se lesz
szüksége.

Észbe kapott, hogy többet mondott a kelleténél:

– Ezek a holmik már úgysem kellenek magának, csináltat majd újakat, azok sokkal jobban
fognak állni magának.
Megkérdeztem a baráttól, hogy szíves engedelmével szabad-e elkísérnem Omphale-t a ház
kapujáig, de válaszképpen olyan kemény és ádáz tekintetet vetett rám, hogy ijedtemben
hátrahőköltem, s nem mertem megismételni a kérdést. Szegény társnőnk nyugtalanul,
könnybe lábadt szemmel nézett vissza rám, s mikor eltűnt a szemünk elől, mindhárman
átadtuk magunkat az elválás fájdalmának. Fél óra múlva Antoninus levitt bennünket
vacsorázni; Rafael csak egy órával később jelent meg, igen izgatottnak látszott, sugdolózott a
többiekkel, ettől eltekintve azonban minden a szokásos mederben folyt. Feltűnő volt viszont,
hogy – mint Omphale megmondta – a barátok sokkal korábban küldtek vissza a szobánkba,
összehasonlíthatatlanul többet ittak, mint szoktak, vágyaikat pedig csak csigázták, de a
beteljesedéstől megtartóztatták magukat. Milyen következtetések vonhatók le ezekből a
jelekből? Semmi sem kerülte el a figyelmemet, mert ilyenkor minden apróságra ügyel az
ember, de bárhogy törtem is a fejemet, a következmények sehogy sem világosodtak meg
számomra, s talán nem is beszélnék e részletekről, ha nem tettek volna rám olyan döbbenetes
hatást.

Két napig lestük, jön-e hír Omphale-tól, néha szilárdan hittük, hogy nem lesz hűtlen
esküjéhez, aztán mindig arra a meggyőződésre jutottunk, hogy kíméletlenül megfosztották a
lehetőségtől, hogy segítsen rajtunk, és egy hét elteltével csak még hevesebb lett aggodalmam.
Négy nappal Omphale távozása után levittek bennünket vacsorázni a szokásos időben, ám
mekkora volt meglepetésünk, mikor a külső ajtón egy új leány lépett be épp abban a
pillanatban, mikor mi a belső ajtóban tűntünk fel:

– Hölgyeim, íme az a személy, akit a társaság az utoljára távozott kisasszony helyére szán –
mondta Rafael –, szíveskedjenek úgy bánni vele, mint testvérükkel, s erejük szerint
igyekezzenek enyhíteni a sorsán. Sophie – fordult ekkor hozzám a direktor –, maga a
legidősebb az osztályban, ezennel szobaparancsnoki rangra emelem; kötelességeit ismeri,
teljesítse őket pontosan.

Legszívesebben nemet mondtam volna, de mivel vágyaimat és akaratomat örökösen ezen

alávaló férfiak vágyainak kellett alárendelnem, meghajoltam, s megígértem, hogy igyekezni
fogok mindenben a kedve szerint cselekedni.

Ekkor új társnőnkről levették a kabátkát és a sűrű fátylat, amely testét és fejét takarta, s egy
csodálatosan érdekes és finom arcú tizenöt éves leányt pillantottunk meg; őzikeszemei még a
könnyeken át is valami édes sóvárgást árasztottak, tekintetét finom bájjal hordozta végig
rajtunk, s mondhatom, soha életemben nem láttam még ily megható tekintetet; dús,
hamvasszőke haja természetes fürtökben omlott a vállára, szája üdén piroslott, fejét büszkén
feltartotta, s egész lényében volt valami roppant csábító, hogy ha csak ránézett az ember,
önkéntelenül is vonzódott hozzá. Mint hamarosan megtudtuk tőle (ezt most azért bocsátom
előre, hogy mindent elmondhassak, amit tudni kell róla), Octavie-nak hívták, egy lyoni
nagykereskedő lánya volt, Párizsban nevelkedett, s éppen onnan jött haza a szüleihez
nevelőnője társaságában, mikor Auxerre és Vermenton között rájuk támadtak az éjszaka,
erővel elrabolták, és idehurcolták ebbe a házba; fogalma sem volt róla, hova lett a kocsi,
melyben utazott, mi történt a hölggyel, aki kísérte; már egy órája ült egyedül egy cellába
zárva, melybe hosszú, föld alatti folyosókon keresztül vitték, s már a kétségbeesés kerülgette,
mikor érte jöttek, és áthozták hozzánk, ám a barátok mind ez idáig egyetlen szót sem intéztek
hozzá.

A négy libertinusnak valósággal földbe gyökerezett a lába, egy pillanatig révülten álltak ennyi
báj láttára; a szépség hatalma tiszteletet parancsol, még a legmegátalkodottabb gazember is
valami hódolatfélét érez iránta, amin lelkiismeret-furdalás nélkül nem is tudja túltenni magát.
De az olyan szörnyetegek, mint a mi embereink, lerázzák magukról, mint kutya a vizet:

– Nos hát, kisasszony – szólal meg a gvárdián –, legyen olyan kedves, mutassa meg nekünk,
hogy többi bájai felérnek-e azokkal, melyekkel a természet oly bőkezűen halmozta el orcáját.

S minthogy a szépséges leányzó csak zavartan pislogott, csak irult-pirult, mit sem értvén a
hozzá intézett szavakból, Antoninus durván karon ragadta, s miközben szájából csak úgy
fröcsögtek a trágárságok és a durvábbnál durvább jelzők, melyeket szemérmem tilt
elismételni, ekképp rivallt rá: „Nem érti, maga kis nebáncsvirág, hogy ez azt jelenti, hogy
vetkőzzön tüstént pucérra…” A bájos kislány megint elsírja magát… megint védekezne, de
Kelemen ott terem, s egy szempillantás alatt eltüntet mindent, ami bájait takarja.

Emberi szem talán sosem látott még ily hófehér bőrt, ilyen istenáldotta formákat, ám az én
tehetségem kevés, hogy híven visszaadjam mindazt a szépséget, mely bámuló szemem előtt
feltárult; s e páratlan frissesség, ártatlanság, finomság most mind-mind e vadállatok martaléka
lett. A természet talán csak azért halmozta el ennyire kegyeivel, hogy a dúvadak annál
nagyobb kéjjel taposhassák bele a sárba.

Körbeállják, s mint annak idején jómagam is, kézről kézre jár. A heves vérű Antoninus nem
bírja türtőztetni magát, a zsenge bájak iránti hódolata kegyetlen merényletté fajul, s már füstöl
is a tömjén az istennő lábain… Rafael belátja, hogy ideje komolyabb dolgokra gondolni; ő is
majd kiugrik a bőréből, megragadja áldozatát, s vágyainak megfelelő pózba helyezi; mennyi-
mennyi újabb bájt tár elénk! Nem bízván a maga erejében, megkéri Kelement, hogy tartsa
neki; Octavie zokog, nem is hallják; a fene talján szemében ott lobog a vad tűz; az erőd már
most az övé, mielőtt rohamra indulna, a kapukat is mintha csak azért szemlélné végig, hogy
annál biztosabban söpörjön el minden ellenállást; semmi ravaszkodás, semmi előkészület. S
bár a védelem óriási túlsúlyban van a támadóval szemben, mégis ez utóbbi
győzedelmeskedik; az áldozat feljajdulása végül is jelzi, hogy legyőzetett. De a büszke győző
szenvtelenül csörtet tovább; mennél jobban rimánkodik kegyelemért emez, annál vadabbul
dögönyözi amaz, s a szerencsétlen hozzám hasonlóan szenvedi el a gyalázatot: szüzességén
nem esett folt.

– Babér még nem termett nehezebben – mondja Rafael felállva –, már azt hittem, hogy
életemben először nem sikerül letépnem.

– Én meg hadd szakítsam le amonnan – veszi át a szót Antoninus, és fekve tartja a lányt –, van
még rés a rondellán, maga csak a legszűkebbet nyitotta meg nekünk.

E szavakkal délcegen előreindul a csatába, s szempillantás alatt beveszi a várat; újabb

nyöszörgés hallatszik…

– Na, hála istennek – sóhajt az iszonytató szörnyeteg –, kételkedtem volna a vereségben, ha a

legyőzött nem siránkozik, márpedig a diadal csak akkor értékes számomra, ha könnyeken át
vezet hozzá az út.

– Bizony mondom – szól Jeromos, s jön vesszőnyalábbal a kezében –, ezt az édes pózt én sem
fogom háborgatni, épp kapóra jön terveimhez.
Nézegeti, megérinti, tapogatja, s kisvártatva szörnyű suhogás hangzik fel a teremben. A szép
bőr lángba borul, hol vérvörösen izzik, hol liliomszínre vált, de ami talán kis változatosságot
hozhatna a szerelembe, ha szeszélyét bölcs önmérséklet kormányozná, most óhatatlanul
bűnné fajul. Az álnok barátnak semmi sem szent, minél jobban panaszkodik a tanítvány, annál
szigorúbb az oktató, nem ismer kegyelmet: minden egyforma bánásmódban részesül, a szép
testnek egyetlen porcikája sincs, mely ne viselné magán barbársága nyomát, végezetül pedig
az álnok ocsmány kéjelgésének vérző nyomain csillapítja tüzét.

– Én sokkal szelídebb leszek – mondja Kelemen, két karja közt markolva bele a szépségbe,
miközben szennyes csókkal illeti rubinpiros ajakát –, én ebben a templomban fogok áldozni…

Még néhány csók erre az imádnivalóan szép szájra, melyet maga Vénusz formázott, s a barát
lángban ég. Undok kígyó szennyezi be a nyíló rózsát. Szegénykére rákényszeríti azt az
utálatosságot, melyben olyannyira kedvét leli, Octavie védekezik, de hamarosan kénytelen-
kelletlen elnémul, a gazember diadalittasan mosolyog, s az örömök rózsakapuját, a szerelem
legédesebb hajlékát borzalmak szennyezik.

Az est hátralevő része a már ismert módon telt el, de a leány szépsége, megható fiatalsága
még jobban tüzelte a gazembereket, a szokásosnál is többet kegyetlenkedtek, s csak amikor a
csömör már végképp úrrá lett rajtuk – de akkor sem szánalomból –, küldték szobájába
szegénykét, ahol is végre néhány nyugodt órát tölthetett, ami bizony rá is fért. Nagyon
szerettem volna vigasztalgatni legalább az első éjszakán, de Antoninusszal kellett maradnom,
úgyhogy magam is gyámolításra szorultam volna; nem mondom, hogy tetszettem neki, a szó
nem lenne helyénvaló, de sajnálatos módon a többieknél jobban izgattam e kéjenc alantas
vágyait, s már jó ideje alig múlt el úgy hét, hogy ne kellett volna négy-öt alkalommal vele
éjszakáznom.

Másnap reggel új társnőnket keserű könnyek között leltem, próbálkoztam mindennel, amivel
annak idején engem próbáltak nyugtatgatni, de én is éppolyan kevés sikerrel jártam, mint
mások énvelem. Az effajta hirtelen sorsforduláson nem egykönnyen teszi túl magát az ember;
ez a leány egyébként felettébb vallásos, erényes, tisztességes és érző lélek volt, ezért
helyzetén csak annál inkább bánkódott. Rafael szemet vetett rá, több éjszakát is egymás után
vele töltött, de Octavie-t ez a kegyetlen kiváltság csak még boldogtalanabbá tette. Igaza volt
Omphale-nak, mikor azt mondta, hogy elbocsáttatás szempontjából a szolgálati idő mit sem
számít, lehet egy hét vagy akár húsz esztendő, ebben csakis a barátok szeszélye vagy
esetleges további terveik az irányadók; Octavie még hat hete sem volt velünk, s Rafael
egyszer csak közli vele, hogy távozhat… megígérte nekünk ugyanazt, mint Omphale, aztán
eltűnt, akárcsak ő, és sose tudtuk meg, mi lett a sorsa.

Egy hónap is eltelt, s még mindig nem jött senki a helyére. Ez idő alatt én is
meggyőződhettem róla, akárcsak Omphale, hogy nemcsak mi vagyunk itt lányok, hanem egy
másik épületben bizonyára ugyanannyian laknak, de Omphale csak feltevésekre
támaszkodhatott, az én esetem viszont mindennél ékesszólóbban igazolta gyanúmat. A
következő történt. Rafaelnél töltöttem az éjszakát, szokás szerint hét óra tájban jöttem ki a
szobájából, s egyszer csak egy vénséges fráter bukkant fel a folyosón, éppolyan visszataszító,
mint a miénk, mellette pedig egy magas, sudár termetű, tizennyolc-húsz éves lány, igazi
festeni való szépség. Rafael valamiért késlekedett, pedig neki kellett volna engem kísérnie;
mire odaért, már szemtől szemben álltam a lánnyal, a vén fráter pedig nem tudta, hova rejtse
előlem.

– Hova viszi ezt a nőszemélyt? – rivallt rá a gvárdián.

– Magához, tisztelendő atyám – felelte az undok kerítő. – Nagyságod elfelejteni méltóztatik,

hogy tegnap este ezt a parancsot adta.

– Én kilenc órára mondtam.

– Hétre, nagyuram, azt mondta, hogy még a mise előtt látni óhajtja.

Ezalatt én egyre csak bámultam társnőmet, aki éppoly csodálkozva nézett énrám.

– Na, annyi baj legyen – mondta Rafael, majd visszavitt a szobájába, és a másik lányt is
betessékelte. – Nézze, Sophie – mondta, miután bezárta az ajtót, a fráternek pedig meghagyta,
hogy várakozzon odakünn –, ennek a lánynak egy másik toronyban ugyanaz a tiszte, mint
magának, ő a rangidős; én semmi kivetnivalót nem találok benne, ha a két rangidős
összeismerkedik, és hogy az ismeretség minél teljesebb legyen, Sophie, anyaszült meztelen
mutatom be neked Marianne-t.

Ez a Marianne ugyancsak arcátlan teremtés lehetett, valósággal lehányta magáról a ruháit.

Rafael arra kényszerített, hogy szeme láttára ostromoljam meg ezt az új Sapphót, a pimasz
perszóna pedig határtalan elvetemültségében azon mesterkedett, hogy legyőzze szemérmemet.
A színjátékot kétszer-háromszor elismételtük, a barát megint nekitüzesedett, megragadta
Marianne-t, kedvenc játékát játszotta vele, én pedig ezalatt élőképet álltam. Nagy sokára
ebből az újfajta disznólkodásból is elege lett, hazaküldött mindkettőnket, szigorú hallgatást
parancsolva.

Engedelmesen megígértem, hogy titkot fogok tartani, majd visszatértem társnőimhez, immár
bizonyosan tudván, hogy nemcsak mi szolgáljuk fajtalan vágyait ezeknek az Istentől
elrugaszkodott szörnyetegeknek.

Octavie-ról hamarosan meg is feledkeztünk; egy korántsem ugyanolyan szép, de üde és igen
csinos kis tizenkét éves lány jött a helyére. Aztán Florette is elment, ő is esküvel fogadta,
akárcsak Omphale, hogy hírt ad magáról, de neki sem sikerült. Egy tizenöt éves, igen csinos
dijoni lány jött helyette, aki hamarosan megfosztott Antoninus oly terhes kegyeitől, de rá
kellett jönnöm, hogy az ő kegyeinek elvesztésével könnyen valamennyiükét is elveszthetem.
E nyomorultak állhatatlansága nyugtalansággal töltött el sorsomat illetően, éreztem, hogy
küszöbön áll elbocsáttatásom, s mivel nagyon is jól tudtam, hogy elbocsáttatásunk egyben
halálos ítéletünk, egy percre aggodalom fogott el. De csak egy percre! Feneketlen
nyomorúságomban miért is ragaszkodtam volna életemhez, hát nem megváltás lett volna
számomra, ha végre távozhatok az árnyékvilágból?

Ezek a gondolatok megvigasztaltak, s ezután már csendes beletörődéssel viseltem sorsomat,

nem is próbáltam visszaférkőzni a kegyeikbe. Egyre kíméletlenebb bánásmódban lett részem,
folyton becsméreltek, mindennap megfenyítettek; imádkoztam az éghez, és vártam az ítéletet;
talán már nem is váratott volna sokáig magára, ám ekkor a gondviselés keze, megunván, hogy
mindig ugyanúgy kínozzon, kiragadott a szakadékból, hogy hamarosan egy újabba taszítson
bele. De ne vágjunk az események elébe, kezdjük inkább azzal, miként is szabadultunk ki
végül mindnyájan e szörnyűséges bűnbarlangból.

A bűn szörnyűséges diadalútja itt is tovább folytatódott, mint ezt életem során lépten-nyomon
tapasztalnom kellett; meg volt írva, hogy mind, akik kínoznak, megaláznak, vasra vernek,
gaztetteikért jutalomban részesülnek a szemem láttára, mintha csak a gondviselés eltökélte
volna, hogy bebizonyítja nekem az erény hiábavalóságát; ám e gyászos leckétől korántsem
javultam meg, s ha netán a fejem fölött függő pallos nem sújt le megint énreám, mindörökre
rabja maradok szívem istenségének.

Egy reggel Antoninus váratlanul beállított hozzánk, s közölte velünk, hogy Rafael tisztelendő
atyát, aki a Szentatya rokona és pártfogoltja. Őszentsége a Szent Ferenc-rend generálisává
nevezte ki.

– Én pedig, gyermekeim – mondta –, a lyoni gvárdiánság feje leszek; hamarosan két új atya
foglalja el helyünket a házban, lehet, hogy már ma megérkeznek: nem ismerjük őket,
elképzelhető, hogy hazaküldik magukat, az is lehet, hogy továbbra is itt maradnak, de
bármiképp lesz is, azt tanácsolom maguknak, hogy saját érdekükben és két itt maradó
szerzetestársunk érdekében mélyen hallgassanak viselt dolgainkról, s csak azt vallják be, amit
úgysem lehet titkolni.

E csábító hír hallatára hogy is utasíthattuk volna vissza a barát kívánságát; megígértünk
mindent, amit csak óhajtott, az istentelen pedig kijelentette, hogy búcsút akar venni mind a
négyünktől. Ha az ember látja sanyarú sorsának végét, zokszó nélkül viseli az utolsó
csapásokat; nem tagadtunk meg tőle semmit, ő pedig örökre eltávozott tőlünk. A szokásos
időben megkaptuk a vacsoránkat; mintegy két órával később Kelemen atya két tisztességben
megőszült, komoly arcú egyházfi társaságában lépett be szobánkba.

– Ismerje el, atyám – szólt az egyikük Kelemenhez –, ismerje el, hogy borzalmas ez a
kicsapongás, és meglehetősen sajátságos, hogy az ég ezt ilyen sokáig eltűrte.

Kelemen alázatosan elismert mindent, majd azzal mentegetőzött, hogy sem ő, sem rendtársai
nem találtak ki semmi újat, hogy mindent úgy találtak itt, ahogy most átadják, s bár az
alanyok, igaz, cserélődtek, de a cserélődés rendszerét is már készen kapták, úgyhogy végső
soron ők nem tettek mást, csak az elődjeik által kijelölt utat követték…

– Meglehet – hagyta rá ugyanaz az atya, akit az új gvárdiánnak néztem, amiben nem is

tévedtem –, meglehet, ám tüntessük el mielőbb e förtelmes kicsapongás nyomait, mert még a
világiak is megbotránkoznának rajta, arról nem is beszélve, mit szólnának hozzá az
egyháziak.

Ezután a főtisztelendő atya megkérdezte tőlünk, mihez kívánunk kezdeni. Mindegyikünk azt
felelte, hogy vissza akar térni szülőföldjére vagy családjához.

– Úgy lesz, gyermekeim – mondta a barát –, sőt pénzt is adok maguknak az utazáshoz, de
külön-külön kell távozniuk, kétnaponként, egyedül, gyalogszerrel, és soha senkinek egyetlen
szóval sem szabad említeniük, mi folyt ebben a házban.

Megesküdtünk… de a gvárdián nem érte be esküvésünkkel, felszólított bennünket, hogy

menjünk oda a szentségekhez; egyikünk sem ellenkezett, s ott, az oltár előtt tettünk
fogadalmat, hogy soha senkinek sem fogjuk elárulni, mi történt a kolostorban. Én is
megtettem, miként a többiek, s most is csak azért szegem meg szavam, asszonyom, mert nem
betű szerint értelmezem a jóságos pap által követelt eskü szövegét, hanem a szellemében
járok el; az volt a lényeg, hogy nem teszünk panaszt, s most, mikor elmesélem önnek
kalandjaimat, biztos vagyok benne, hogy ezen atyák rendjének ebből semmi kellemetlensége
sem fog származni.

Először társnőim távoztak, s minthogy tilos volt találkoznunk a kolostor falain kívül, sőt már
az új házfőnök érkezésekor elválasztottak bennünket, többé nem is láttuk viszont egymást. Én
Grenoble-ba kívántam menni, kaptam két aranyat az útra, visszaadták régi ruháimat is,
melyeket még akkor viseltem, midőn e házba vetődtem, megtaláltam bennük a megmaradt
nyolc aranyamat is, szívemben édes elégtételt érezve, hogy egyszer s mindenkorra búcsút
inthetek az ijesztő bűntanyának, és örülve, hogy e felettébb váratlan fordulat folytán ily
könnyen szabadulhatok, nekivágtam az erdőségnek, s hamarosan ott álltam ugyanazon a
helyen, ahonnan magam sétáltam bele a kelepcébe, dőre tettem után pontosan három
esztendővel, azaz immár néhány hét híján huszonöt évesen.

Legelőször is térdre vetettem magam, s újból bocsánatért esedeztem Istenhez akaratlanul

elkövetett vétkeimért; még ájtatosabban imádkoztam, mint a latrok házának
megszentségtelenített oltárai előtt, ahonnan oly repeső örömmel távoztam. A megbánás
könnyei hullottak szememből.

„Ó, jaj! Tiszta voltam – gondoltam –, midőn ugyanerről az útról elindultam, és istenes
szándékomban oly keserűen csalatkoztam… s most minő állapotban kell látnom magamat!”

Szomorúságomra csak az adott gyógyírt, hogy szabadnak tudhattam magam, s egy kicsit
megkönnyebbült szívvel folytattam utamat. Nem untatom tovább, asszonyom, apró-cseprő
részletekkel, félek, hogy már eddig is túlságosan visszaéltem türelmével, szíves engedelmével
ezután csak azokra az eseményekre térek ki, melyek valami lényeges tanulsággal szolgáltak
számomra, vagy sorsom szekerét megint másfelé fordították.

Néhány napot Lyonban pihenvén, egyszer belepillantottam szállásadónőm egy külhoni

újságába, s mekkora volt meglepetésem, midőn azt olvastam, hogy a bűn fejét ismét koszorú
övezi, hogy nyomorúságom egyik legfőbb okozója igen magas polcra került. Rodint, az
alávaló Rodint, aki oly kegyetlenül elbánt velem, mert megóvtam egy gyilkosságtól, s akit,
nyilván egyéb gyilkosságok miatt, Franciaországból is kiutasítottak, ezt a gazembert a svéd
király a hírlap tanúsága szerint legfőbb sebészdoktorává nevezte ki, mesés fizetéssel.

„Csak dúskáljon a kincsekben a gazember – gondoltam –, csak dúskáljon, ha egyszer a

gondviselés is úgy akarja, te pedig, nyomorult teremtés, szenvedj csak egyedül, szenvedj
zokszó nélkül, mert meg vagyon írva, hogy az erény osztályrésze örök kín és hányattatás!”

Három nap múltán továbbindultam Lyonból Dauphiné felé, balga módon azt remélve, hogy
ebben a tartományban vár rám egy kis boldogság. Gyalogszerrel vágtam neki az útnak, mint
szoktam, egy váltás fehérneművel és néhány zsebkendővel; alig voltam két mérföldre
Lyontól, amikor egy öregasszony fájdalmas ábrázattal megszólított, s kevéske alamizsnáért
esedezett. Irgalmas természetem lévén, semmi sem oly édes számomra, mint ha
lekötelezhetem embertársamat, gyorsan előszedem hát az erszényemet, hogy némi aprópénzt
keressek a jóasszonynak, ám ekkor az alávaló némber, akit még az imént oly vénségesnek és
elesettnek véltem, villámgyorsan kikapja kezemből az erszényt, gyomron vág, hogy hanyatt
terülök, s mire feltápászkodom, már vagy százlépésnyire áll négy csirkefogó társaságában,
akik fenyegetően rázzák öklüket, nehogy közeledni merészeljek hozzájuk.

– Ó, igazságos ég! – kiáltottam fel keserűen –, hát valahányszor az erény szavára hallgatok,
legott oly szenvedésekkel büntet a sors, melyektől a legeslegjobban rettegek?

E szörnyű pillanatban már-már elhagyott minden lelkierőm. Kérem, bocsásson meg érte az
Úr, de szívem majdnem fellázadt ellene. Két szörnyű kísértés kínálkozott: csatlakozzam a
gazfickókhoz, akik rútul megkárosítottak, vagy visszamenjek Lyonba, és züllésre adjam a
fejem… Isten azonban végtelen kegyelmében nem hagyta, hogy rossz útra térjek, s bár a
reménység, melyet újból felgyújtott lelkemben, csak újabb s még szörnyűbb
megpróbáltatások hajnala volt, most mégis megköszönöm néki, hogy megoltalmazott. A
sorscsapások láncolata, mely most, igaz, ártatlanul, a vérpadra vezet, csak a halált hozza
nekem; másként azonban szégyen, lelkiismeret-furdalás és gyalázat lett volna osztályrészem,
márpedig az előbbi sokkal kevésbé félelmetes számomra, mint ez utóbbiak bármelyike.

Folytattam utamat, úgy terveztem, hogy Vienne-ben pénzzé teszem kevéske megmaradt
értéktárgyamat, s folytatom utamat Grenoble-ba. Szomorúan baktattam, midőn e városkától
negyed mérföldnyire, a síkságon, jobbra az úttól két lovast pillantottam meg: egy férfit
tapostattak a lovukkal, s amikor áldozatuk már nem mozdult, lóhalálában elnyargaltak… E
szörnyű látvány könnyekig meghatott…

„Ó, a szerencsétlen – gondoltam –, mennyivel szánalomra méltóbb, mint én! Én legalább ép

maradtam és egészséges, meg tudom keresni a kenyerem, de ő, ha nem gazdag, ha
ugyanabban a helyzetben van, mint én, itt áll egész életére megnyomorítva. Mihez kezd majd
szegény?”

Bármennyire tartózkodnom kellett volna is a jótékonykodástól, bármilyen kegyetlenül

lakoltam érte épp az imént, nem tudtam ellenállni a csábításnak. Odamegyek a haldoklóhoz;
volt nálam egy illatos üvegcse, orra alá tartom; felnyitja a szemét, első mozdulata a hála
gesztusa, tekintetével kérlel, hogy ápoljam tovább; sebeit nincs mivel bekötnöm, széttépem
egyik ingemet, egyikét ama néhány vagyontárgynak, melyet még pénzzé tehettem volna, és
csíkokra szaggatom ennek az embernek a kedvéért. Felitatom a sebeiből szivárgó vért, adok
neki egy kis bort abból a kis flaskából, mely mindig nálam volt, hogy erőt merítsek belőle, ha
a gyaloglásban ellankadnék, a maradékkal pedig finoman megnedvesítem zúzott sebeit.

Végre a szerencsétlen erőre kap, és feléled egészen; bár gyalog volt és könnyű öltözetben,
korántsem látszott közembernek, volt néhány értékes ékszere, gyűrűk, különböző
csecsebecsék, igaz, az iménti kaland során erősen megrongálódtak. Mihelyt szólni tud,
megkérdezi tőlem, miféle jótékony angyal segített rajta, s miként fejezhetné ki háláját.
Minthogy együgyűségemben még mindig azt hittem, hogy a hála érzésével egyszer s
mindenkorra bármely lelket magamhoz láncolhatok, önfeledten általadtam magam az édes
örömnek, hogy megosszam könnyeimet azzal, ki az imént még karjaimban zokogott,
elmesélem neki minden kalandomat, ő érdeklődve hallgatja, s mikor befejeztem a
legeslegutolsó katasztrófa történetét, melyből láthatja, milyen feneketlen nyomorba kerültem,
így kiált:
– Milyen boldog vagyok, hogy legalább meghálálhatom mindazt, amit értem tett! Dalville a
nevem – folytatta a kalandor –, van egy szép várkastélyom a hegyekben, innen tizenöt
mérföldnyire; felajánlom magának hajlékomat, ha kegyeskedik velem tartani, s mielőtt még
megbotránkozna javaslatomon, gyorsan elmagyarázom, mi végre hívom magammal. Nős
ember vagyok, feleségemnek megbízható segítőtársra lenne szüksége; legutóbb elküldtünk
egy engedetlen nőszemélyt, az ő helyét ajánlom fel magának.

Alázatosan köszönetet mondtam pártfogómnak, s megkérdeztem tőle, hogy a magafajta ember

milyen véletlen folytán bocsátkozik kíséret nélkül ilyen kockázatos utazásba, s teszi ki magát
annak, hogy mint az imént, útonállók bántalmazhassák…

– Kicsit testes vagyok ugyan, de fiatal és makkegészséges – felelte Dalville –, úgyhogy már
régóta szokásom ekképp jönni hazulról Vienne-be, jót tesz az egészségemnek, és az
erszényem sem bánja. Nem mintha garasoskodnom kellene, hála istennek gazdag vagyok,
erről saját szemével is meggyőződhet, ha kegyeskedik eljönni hozzám. A két férfi, akik az
imént a szeme láttára oly csúnyán elbántak velem, két helybeli nemes-úrfi, a kutyabőrön kívül
nincs semmijük, az egyik testőr, a másik poroszló, vagyis senkiházi mind a kettő; a múlt héten
nyertem tőlük száz aranyat egy vienne-i házban; s mivel ennek harmincadrésze sem volt
náluk, beértem adott szavukkal… most véletlenül találkoztam velük, kértem a tartozásomat…
és láthatta, hogyan fizettek.

Együtt keseregtünk a becsületes nemesúrral az őt ért kétszeres szerencsétlenségen. Aztán azt

javasolta, hogy induljunk.

– Egy kicsit jobban érzem magam, hála a maga istápolásának – mondta Dalville. –
Hamarosan besötétedik. Két mérföldre innen van egy fogadó, ott majd holnap reggel lovakat
bérelhetünk, s talán még estére meg is érkezünk hozzám.

Minthogy szilárdan eltökéltem, hogy élek a lehetőséggel, melyet az ég látszott küldeni,

felsegítem Dalville-t, elindulunk, útközben támogatom, s úttalan utakon haladunk toronyiránt
az Alpok felé. Két mérfölddel arrébb valóban megtaláljuk a fogadót, melyről Dalville beszélt,
jókedvűen és kiadósan megvacsorázunk; beajánl a fogadósnőnek, a jóasszony megosztja
velem az ágyát, másnap pedig két bérelt öszvéren útra kelünk, s miközben a fogadóból egy
szolga gyalogosan kíséri az állatokat, megyünk egyre a hegyek felé, Dauphiné határához.
Dalville azonban még nem épült fel, úgyhogy nem is bírta végig az utat, de magam sem
bántam a dolgot, mert az effajta utazáshoz nem voltam hozzászokva, és én is valósággal
belebetegedtem. Virieu-ben szálltunk meg, vezetőm megint igen tisztességesen gondoskodott
rólam, másnap pedig folytattuk utunkat, ugyanabba az irányba.

Délután négy óra tájban a hegyek lábához értünk; az út csaknem járhatatlan volt, Dalville
meghagyta az öszvérhajcsárnak, hogy maradjon mellettem, nehogy baleset érjen, s
nekivágtunk a sziklahasadékoknak; négy mérföldön keresztül egyre csak kanyarogtunk
felfelé, s végül oly elhagyatott és elvadult tájékra értünk, hogy azt hittem, a világ végén
vagyunk. Nyugtalanság fogott el. Ahogy szétnéztem e szikláktól övezett vad vidéken,
eszembe jutott az Erdei Szűz Máriát körülvevő rengeteg, s minthogy a világtól elzárt helyeket
egy életre meggyűlöltem, félelem költözött szívembe. Végre megpillantottuk a várat egy
meredek sziklafal tetején, s ahogy ott függött a szörnyű szakadék fölött, inkább tetszett
kísértetkastélynak, mintsem társadalomban élő emberek hajlékának. A vár ott állott előttünk,
csak azt nem tudtam elképzelni, hogy jutunk oda; ám az a kő-görgeteggel borított út, melyen
jöttünk, s melyen csak kecskék szoktak járni, sok-sok kanyarulat után végül is odavezetett.
– Itt lakom – mondta Dalville, mihelyt úgy gondolta, hogy a kastélyt már lehetetlen nem
észrevennem, majd mikor csodálkozva megkérdeztem, miért lakik ilyen elhagyatott helyen,
foghegyről csak annyit vetett oda, hogy az ember ott lakik, ahol tud.

A válasz hangneme meglepett, sőt megrémített; a boldogtalan, aki függőségben él, mindig
mindenre odafigyel; elég egyetlen máshogy ejtett szó, s remények omlanak össze vagy
élednek fel megint; de minthogy már nem volt visszaút, lepleztem megütközésemet. Aztán
tettünk egy nagy vargabetűt, s egyszer csak ott álltunk az ódon, roskatag épület előtt; Dalville
leszállt az öszvérről, felszólított, hogy szálljak le én is, visszaadta mindkettőt a szolgának,
kifizette, majd minden további nélkül hazaküldte, amit szintén felettébb furcsálltam. Dalville
észrevette zavaromat.

– Mi lelte, Sophie? – kérdezte, miközben gyalogoltunk a háza felé. – Még Franciaországban

vagyunk, a vár Dauphiné határán áll, de még Franciaországban.

– Meglehet – feleltem –, de mi vitte rá, hogy egy ilyen zsiványtanyára költözzék?

– Zsiványtanyára? No nem – felelte Dalville, s alattomosan pislogott felém, ahogy haladtunk

előre –, zsiványtanyának éppen nem zsiványtanya, gyermekem, de nem is becsületes emberek
hajléka.

– Ó, uram! – kiáltottam fel. – Megrémít! Hova vezet?

– Pénzhamisítókhoz, rabszolgának, te céda – felelte Dalville, s karon ragadván, áttuszkolt egy

felvonóhídon, melyet érkezésünkre eresztettek le, s rögtön utána felhúztak. – Megérkeztünk –
tette hozzá, mikor a várudvarra értünk. – Látod ezt a kutat? – mutatott egy mély ciszternára a
kapu mellett, melynek kerekét két láncra vert meztelen nő hajtotta, s mely egy tartályba
emelte a vizet. – Ezek itt a társnőid, és ez lesz a munkád; ha tizenkét óra hosszat hajtod ezt a
kereket, és társnőidhez hasonlóan jó alapos verésben részesülsz, ahányszor csak elengeded,
cserébe hat uncia fekete kenyeret kapsz naponta, meg egy tál lóbabot. A szabadságról mondj
le örökre, többé nem látod az eget; ha halálra robotolod magad, beledobunk ebbe a gödörbe,
itt, a kút mellett, a harminc vagy negyven másik tetejére, akik már ott vannak, és majd
kerítünk valaki mást a helyedbe.

– Uram, az istenért! – kiáltottam, Dalville lábaihoz vetve magam. – Kegyeskedjék emlékezni,

jó uram, hogy megmentettem az életét, hogy a hála sugallatára boldogsággal méltóztatott
kecsegtetni, s tettemért nem ezt érdemeltem volna.

– Ugyan mit beszélsz itt háláról? Csak nem képzeled, hogy leköteleztél? – torkolt le Dalville.
– Gondold csak végig, hitvány teremtés, mit cselekedtél, mikor megsegítettél? Két
lehetőséged volt: vagy továbbmész, vagy odajössz hozzám, te ez utóbbit választottad, mert a
szíved ezt sugallta… Szóval élvezetből tetted! Hát akkor mi az ördögből gondolod, hogy
jutalmaznom kéne, ami örömet szerez neked, hogyan jut eszedbe, hogy egy olyan ember, mint
én, aki úszik az aranyban, akit felvet a pénz, akinek több mint egymillió a jövedelme, s aki
hamarosan Velencébe utazik, hogy vagyonát kedvére kiélvezhesse, odáig alacsonyodna, hogy
egy magadfajta nyomorultnak még tartozzon is valamivel?

Ha az életemet adtad volna vissza, akkor sem tartoznék neked semmivel, mert csakis
magadért tetted. Dologra, rabszolga, dologra! Tanuld meg, hogy bár a civilizáció felforgatta a
természet intézményeit, de jogaitól azért nem fosztotta meg; kezdetben megteremtette az erős
és a gyenge lényeket, és az volt a szándéka, hogy ez utóbbiak az előbbiek alá legyenek
rendelve, miként a bárány az oroszlán alá, a rovar az elefánt alá; az emberek helyét
ügyességük és észbeli képességük szabta meg; nem a nyers erő határozta meg az ember
rangját, hanem az az erő, melyet vagyona révén szerzett. A leggazdagabb lett a legerősebb, a
legszegényebb a leggyengébb, de amúgy az erősebb elsőbbsége a gyenge felett továbbra is a
természet alaptörvénye maradt, mert lényegében mindegy, hogy a gyengék láncait a
gazdagabb vagy az erősebb tartja a kezében, s hogy e láncok súlyát a gyengébb vagy a
szegényebb nyögi.

A hála érzését azonban, melyre te hivatkozol, Sophie, hírből sem ismeri; sosem szerepelt a
törvényei közt, hogy ha valaki önnön örömére lekötelez valakit, emez kénytelen volna
lemondani a másik fölött élvezett jogairól. Ugyan találkoztál-e például az állatoknál azokkal
az érzésekkel, melyeket oly fennen hirdetsz? Ha uralkodom fölötted gazdagságom vagy erőm
által, természetes dolog-e lemondanom jogaimról, csak mert örömet szereztél magadnak, vagy
mert számító módon úgy okoskodtál, hogy a nekem tett szolgálatokkal megválthatod
magadat?

De történjen bár a szívesség rangban egyenlők között, egy fennkölt, büszke lélek akkor sem
fogja lealacsonyítani magát a hálával. Nincs-e mindig megalázva, aki kap, s e megaláztatással
nincs-e busásan megfizetve az, aki szívességet tesz – talán nem hízik-e a májunk, ha
felebarátaink fölé emelkedhetünk, mit akar még ezen kívül a lekötelező; s ha egyszer az, aki
kap, úgy érzi, hogy kötelezettsége büszkeségébe vág, és elviselhetetlen nyűg számára, mi
jogon kötelezzük, hogy terhét tovább cipelje? Miért érezzem magam megalázva, valahányszor
annak tekintetével találkozom, aki lekötelezett?

A hálátlanság tehát nem bűn, hanem erény, a büszke lelkek erénye, éppen úgy, miként a
jótékonyság a gyenge lelkeké; ezt papolja a rabszolga az urának, mert szüksége van rá, erről
szónokolna az ökör vagy a szamár is, ha tudna beszélni; ám az erősebb bízza csak rá magát
szenvedélyére és a természetre, s csak annak engedjen, ami szolgálja érdekét, vagy ami
hízeleg neki. Kötelezgessen hát ki-ki annyit, amennyi csak jólesik, de ezért az élvezetért
semmit se várjon cserébe.

Még mielőtt szóra nyithattam volna számat, Dalville parancsára két szolga megragadott.
Meztelenre vetkőztettek, társnőimhöz láncoltak, s még aznap este munkába kellett állnom,
még a hosszú út fáradalmait se pihenhettem ki. Negyedórája sem forgattam a végzetes
kereket, amikor odacsődült körém az egész pénzhamisító banda, mivel ők már végeztek a
munkájukkal, s vezérükkel az élen pimaszul mustrálgatni kezdtek, harsányan élcelődve a
szégyenbélyegen, melyet ártatlanul viseltem sokat szenvedett testemen; odajöttek hozzám,
összevissza markolásztak, s metsző gúnnyal ócsárolták mindazt, mit akaratlan szemük elé
tártam. E fájdalmas jelenet végeztével kicsit félrehúzódtak; Dalville ekkor felkapott egy
kocsisostort, mely mindig a keze ügyében volt, s ötször-hatszor teljes erejéből végigvert
rajtam.

– Ez lesz a jutalmad, te ringyó – mondta az ostort suhogtatva –, ha netán elmulasztanád

kötelességedet; ezt most nem azért kaptad tőlem, mintha mulasztás terhelne, csak hogy
megmutassam neked, miként bánok azokkal, akik mulasztást követnek el.

Minden egyes ütés kiszakított egy darabot a bőrömből, ilyen hasogató fájdalmat még soha
nem éreztem, sem Bressacnál, sem az elfajzott barátoknál, eszelősen sikongtam, és téptem
láncaimat, de vonaglásomon és sikítozásomon csak kacagtak e szörnyetegek, egyre bámultak,
s nekem csak az a keserű elégtétel jutott, hogy most már tudtam: nemcsak olyan emberek
vannak, akik bosszútól vagy alantas kéjvágytól vezéreltetve okoznak fájdalmat, hanem
olyanok is, torzszülöttei a földnek, kik egyszerűen gyönyörűségüket lelik benne, holott semmi
más nem fűti őket, csak ostoba gőg és még otrombább kíváncsiság. Az ember tehát természete
szerint gonosz, a szenvedélyek viharában csaknem ugyanannyira, mint szélcsend idején, s
számára felebarátja szenvedése mindig és mindenkor förtelmes kéjek forrása lehet.

A kút mellett három, börtöncellához hasonlatos sötét, zárható odú tátongott; az a szolga,
amelyik megkötözött, megmutatta az enyémet, s miután átvettem tőle a fejadagomat, azaz a
tányér lóbabot, kenyeret és vizet, bebújtam a lyukba. Itt végre szabadon átadhattam magam
fájdalmamnak.

„Hát lehetséges – gondoltam –, hogy némelyek olyannyira eldurvulnak, hogy kiölik magukból
a hála érzését, azt az erényt, melynek én oly örömest hódolnék, ha végre akadna egy nemes
lélek, ki szívemben tápot adna neki? Lehetséges, hogy a hálát nem ismerik az emberek, s aki
ily embertelenül kiöli magából, lehet-e más, mint szörnyeteg?”

Sűrű könnyhullatás közben ekképp elmélkedtem, midőn hirtelen kinyílt zárkám ajtaja;
Dalville volt. Némán, egyetlen szó nélkül leteszi a földre a gyertyát, mely arcába világít, aztán
mint egy ragadozó, rám veti magát, kitölti rajtam vágyait, s hasztalan igyekszem védekezni,
ütlegekkel megtöri testem ellenállását, szellemem rúgkapálásának pedig fittyet hány, bestiális
módon kielégíti magát, aztán fogja a gyertyát, kimegy, és rám zárja az ajtót.

„Lehet-e a gyalázatban még messzebbre menni – gondoltam –, és mennyivel különb egy ilyen
ember az erdők legvadabb vadainál?”

Egész éjszaka egyetlen percig se élveztem a pihenés gyönyörét. Reggelre kelve kinyitják
zárkáinkat, újból összeláncolnak bennünket, s kezdődik elölről a lélekölő robot. Két társnőm
huszonöt-harminc éves, s bár vonásaikat a sok nélkülözés eldurvította, és a rendkívüli fizikai
igénybevétel sem múlt el nyomtalanul fölöttük, még mindig csinosnak mondhatók. Alakjuk
szép és arányos, az egyiknek pedig még mindig csodálatos a haja. Mint szomorú
beszélgetésünk során megtudtam, mind a ketten Dalville szeretői voltak, az egyik Lyonban, a
másik Grenoble-ban; aztán idehozta őket ebbe az iszonyú házba, néhány évig még
folytatódott viszonyuk, majd annyi együtt töltött gyönyörűséges óra jutalmaképpen a
gazember erre a megalázó munkára ítélte őket.

Azt is megtudtam tőlük, hogy jelenleg is van egy bájos szeretője, de szerencsésebb lévén,
mint ők, talán Velencébe is elviszi, merthogy oda készülődik a gazember, csak még arra vár,
hogy a nemrég Spanyolországba küldött jelentős összegek fejében megküldjék neki az
olaszországi váltókat, mivel aranyát esze ágában sincs Velencébe vinni magával; aranyat egy
darabot sem küldött oda, hamis bankóit sem abba az országba küldözgette ügynökeivel,
melyben letelepedni szándékozott; s minthogy ott, ahol tartózkodni fog, pénze csakis idegen
országok értékpapírjaiban fog feküdni, mesterkedésére sohasem derülhet fény, vagyonát pedig
biztos helyen tudhatja. De ez a terv csak egy hajszálon függött, minden azon múlott, miként
végződik ez az utolsó ügylet, melyben kincsei legnagyobb része kockán forgott; ha Cádiz
elfogadja hamis piasztereit és Lajos-aranyait, és cserébe kifogástalan, Velencében is érvényes
váltókat küld, dúskálhat egész életében; ha a csalás kiderül, alighanem feljelentik és
felakasztják, mint ahogy meg is érdemli.
„Ó, a gondviselés ez egyszer igazságot fog szolgáltatni – gondoltam, amikor megtudtam e
részleteket –, nem hagyhatja, hogy egy effajta szörnyeteg ússzon a boldogságban, bosszút áll
rajta mindhármunkért.”

Délben két óra pihenőt engedélyeztek, visszavonultunk a szobánkba, s megint csak egymástól
különrekesztve, egy kicsit kifújtuk magunkat, és elköltöttük ebédünket; két órakor újból
összeláncoltak és sötétedésig robotoltattak bennünket; a kastélyba be sem tehettük a lábunkat.
Egyébként azért tartottak meztelenül bennünket az év öt hónapjában, mert különben a rekkenő
hőségben elviselhetetlen lett volna a robot, no meg azért – mint társnőim bizonygatták –, hogy
ha erre jár ádáz urunk, kedvére ostorozhasson bennünket. Télen szűk nadrágot és mellényt
adtak ránk, mely valósággal ráfeszült idomainkra, szabad prédául hagyva meggyötört
testünket hóhérunk ütlegei számára.

Aznap Dalville nem mutatkozott, éjféltájban azonban megint ugyanazt cselekedte, mint előző
éjjel. Ezt az alkalmat próbáltam megragadni, hogy sorsom enyhítéséért esedezzem.

– És milyen jogon? – kérdezte a fenevad, kéjvágyát kielégítvén. – Talán azért, mert kedvemet
éppen veled töltöm? Hát kérem én lábadhoz borulva kegyes beleegyezésedet, melynek
fejében némi kárpótlást kívánhatnál? Én nem kérek… csak elveszek, s nem látom be, hogy ha
egyszer egyik jogomat gyakoroltam feletted, miért kellene megtartóztatnom magam a
másiktól? Tettemben nincsen szerelem, ez az érzés mindig is ismeretlen volt szívemnek. Én a
nőket csak szükségből használom, ahogy egy edényt használnak egy másik szükségletre, azt a
lényt pedig, kit pénzem vagy hatalmam vágyaim alá rendel, nem részesítem sem
megbecsülésben, sem gyengédségben, mert amit elveszek, azért csak önmagamnak tartozom,
s minthogy tőle csak engedelmességet követelek, fogalmam sincs róla, miért tartoznék neki
hálával. Ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy ha egy tolvaj egy erdőben elveszi valakitől
a pénztárcáját, mert történetesen erősebb nála, legyen hálás annak a másiknak, amiért ő
megkárosította; ugyanígy ha az illető meggyaláz egy nőt, tette lehet jogcím arra, hogy még
egyszer meggyalázza, de arra nem szolgáltathat okot, hogy kárpótlásban részesítse.

Dalville, kielégülvén, kiviharzott a cellámból, én pedig ismét gondolataimba merültem,

melyek, mint képzelhetik, nem voltak hízelgőek számára.

Másnap este megnézte, hogyan dolgozunk, s mivel úgy találta, hogy a nap folyamán nem
húztuk fel a szokásos vízmennyiséget, felkapta a szörnyű kocsisostort, és véresre vert
mindhármunkat, s noha engem éppoly kevéssé kímélt, mint a másik kettőt, éjjel megint
meglátogatott, mintha mi sem történt volna, s ugyanúgy viselkedett velem, mint korábban.

Megmutattam, milyen sebeket ejtett rajtam, bátorkodtam felemlíteni, hogy nem is olyan régen
volt, amikor tépést csináltam a sebeire tulajdon ingemből, ám Dalville csak saját élvezetével
törődött, ahányszor csak panaszra nyitottam számat, válaszképpen pofon vágott és becsmérlő
jelzőkkel illetett, majd szokásához híven azonnal faképnél hagyott, mihelyt kielégült. Így
folyt ez csaknem egy hónapon keresztül, ezután azonban hóhérom legalább attól megkímélt,
attól az iszonyú gyötrelemtől, hogy mindennap elvegye tőlem, mit oly kevéssé érdemelt
volna. Amúgy életem vajmi keveset változott, nem bántak velem se rosszabbul, se jobban,
nem kínoztak se többet, se kevesebbet.

Már egy éve sínylődtem e szörnyű körülmények között, midőn híre ment a házban, hogy
Dalville nem csupán meggazdagodott, nem csupán azt az óriási mennyiségű Velencére
érvényes értékpapírt kapta meg, amire annyira fájt a foga, hanem még néhány millió hamis
érmét is rendeltek tőle, cserébe papírpénzt ígértek, kívánságának megfelelően velencei
bankókat. Ennél ragyogóbb, ennél váratlanabb gazdagság nem is szakadhatott volna a
gazember nyakába; több mint egymillióval indulhatott útnak, nem számítva azt, amit még
ezen felül remélt; hát ezt az újabb példázatot tartogatta számomra a gondviselés, ily módon
próbált megint meggyőzni róla, hogy a gazdagság csakis a bűnt illeti, az ínség pedig az
erényt.

Dalville összecsomagolt, indulás előtt pedig meglátogatott éjfélkor, amire már jó ideje nem
volt példa; közölte velem, hogy meggazdagodott, és útra készül. Lábaihoz vetettem magam,
kérve kértem, rimánkodtam, hogy engedjen szabadon, és adjon egy kevéske pénzt, bármi kis
összeget, hogy eljuthassak Grenoble-ba.

– Grenoble-ban biztosan feljelentenél.

– Megesküszöm, uram – mondtam, térdeit könnyeimmel öntözve –, hogy tájékára sem

megyek annak a városnak; ha nem hisz a szavamnak, kegyeskedjék magával vinni Velencébe;
ott talán nem olyan kőszívűek az emberek, mint hazámban, s ha hajlandó odavinni, esküszöm
önnek mindenre, ami szent, hogy soha többé nem fogom zaklatni.

– Nem adok alamizsnát, nem kapsz egy tallért sem – felelte rezzenéstelen arccal a cégéres
gazember –, olyan mélységesen undorodom mindattól, amit jótékonyságnak vagy
könyörületességnek neveznek, hogy lenne bár háromszor ennyi aranyam, akkor sem adnék
egy lyukas garast sem a szűkölködőnek; nincs hatalom, mely elveimtől eltántorítana. A
szegénység a természet rendje szerint való; az embereket egyenlőtlen erejűnek teremtvén,
azon szándékáról tett tanúbizonyságot, hogy ennek az egyenlőtlenségnek akkor is fenn kell
maradnia, ha már a civilizáció módosította törvényeit.

Mint már mondtam, az emberek közt az a gyenge, aki szegény, s ha könnyítünk sorsán, a
fennálló rendet rúgjuk fel, a természettel kerülünk szembe, felborítjuk azt a kényes
egyensúlyt, mely végtelenül finom rendszerének alapja. A társadalom szekerét a végzetes
egyenlőség irányába tolnánk, nemtörődömségre, semmittevésre ösztönöznénk a szegényt, arra
tanítanánk, hogy lopja meg a gazdagot, ha az netán nem volna hajlandó adakozni, s mindezt
azzal érnénk el, hogy hozzászoktatnánk a munka nélkül szerzett jövedelemhez.

– Ó, uram, be ridegek is ezek az elvek! Vajon ugyanígy beszélne, ha nem lett volna mindig
gazdag?

– Szó sincs róla, hogy mindig gazdag lettem volna, csakhogy meg tudtam zabolázni a sorsot,
képes voltam lábbal tiporni a fantomarcú erényt, mely csak akasztófára vagy koldusbotra
juttatja az embert, idejében felismertem, hogy ha az ember gazdagságra tör, akkor a vallás, a
jótékonyság és az emberiesség a legfőbb buktatók, így hát saját gazdagságomat az emberi
előítéletek romjaira alapoztam. Fittyet hánytam isteni s emberi törvénynek, elsöpörtem a
gyengét, ha utamba került, visszaéltem mások bizalmával és jóhiszeműségével, tönkretettem a
szegényt és megloptam a gazdagot, így értem el végül az én istenségem sziklatemplomába.
Miért nem utánoztál? Szerencséd ott volt a kezedben, a hazug erény, melynek kedvéért
lemondtál róla, talán bizony kárpótolt az érte hozott áldozatért? Most már késő, nyomorult,
most már késő; bánkódj hibáidon és szenvedj, s próbáld megtalálni tömjénfüstös kis
fantomvilágodban, mit jóvátehetetlen hiszékenységedben eldobtál magadtól.
E kegyetlen szavak után Dalville rám vetette magát… de annyira borzadtam tőle, iszonyú
elvei olyan gyűlöletet keltettek bennem, hogy teljes erőmből ellöktem magamtól; megpróbálta
erőszakkal, de úgy sem jutott előbbre, tehetetlen dühében kegyetlenkedni kezdett; záporoztak
rám az ütések, mégsem győzedelmeskedhetett; a láng lelohadt, mielőtt célba ért volna, s
eszelős könnyei által végre elégtételt kaptam az engem ért gyalázatért.

Másnap indulás előtt olyan kegyetlen és barbár színjátékot rendezett a nyomorult, melyhez
foghatóra még az Andronicusok, Nérók, Vencelek és Tiberiusok annaleseiben sem találni
példát. Mindenki azt hitte, hogy szeretőjét is magával viszi, fel is öltöztette díszes útiruhába,
de mielőtt lóra szálltak volna, odavezette őt elénk:

– Ímhol a helyed, alávaló némber – mutat ránk, s megparancsolja, hogy vetkőzzön le –, azt
akarom, hogy cimboráim emlékezzenek rám, ezért itt hagyom nekik zálogba azt a nőt, akiről
azt hiszik, hogy a legdrágább szívemnek; de mivel itt csak háromra van szükség… s mivel
veszedelmes út áll előttem, melynek során alighanem fegyvereimre is szükség lesz, most
kipróbálom pisztolyaimat egyikőtökön.

E szavakkal felhúzza egyik pisztolyát, sorban rászegzi a három nőre, kik a kereket forgatják,
végül az egyik régi szeretőjéhez fordul:

– Eredj – mondja, és golyót repít a fejébe –, eredj, vigyél hírt felőlem a másvilágra, mondd
meg az ördögnek, hogy Dalville az, a föld leggazdagabb gonosztevője, ki az ég s az ő
haragjával legpimaszabbul dacol.

A szerencsétlen lány nem szenved ki azonnal, egyre csak vergődik láncai közt, miközben az
alávaló kéjesen szemléli a szörnyű látványt; végül elvonszolja onnan, s szeretőjét állítja
helyére, még megnézi, hogyan fordít hármat-négyet a keréken, hogyan fogadja azt a tucat
ostorcsapást, mit rámér, aztán, hogy kikegyetlenkedte magát, lóra száll a szörnyű ember, s két
szolgája kíséretében örökre eltűnik szemünk elől.

Mindjárt másnap, hogy Dalville elutazott, minden jóra fordult; utódja, szelíd és belátó ember
lévén, levetette rólunk a láncainkat.

– Nem a gyengébbik és szebbik nemnek való ez a munka – mondta jóságosan –, hadd

forgassák állatok a gépezetet; úgyis bűnös mesterség a miénk, minek zúdítsuk fejünkre
felesleges kegyetlenkedésekkel a legfőbb lény haragját.

A kastélyban szállásolt el bennünket, Dalville szeretőjét önzetlenül visszahelyezte korábbi

jogaiba, nekem és társnőmnek pedig a pénzverő műhelyben adott munkát, mely sokkal
kevésbé volt fárasztó, ráadásul kényelmes szobát és kitűnő táplálékot is kaptunk. Két hónap
múlva Dalville utódja, név szerint Roland tudatta velünk, hogy cimborája sikeresen Velencébe
érkezett, letelepedett, s olyan gazdagságban él, mit csak legmerészebb álmaiban remélhetett.

Utódjának azonban egész más véget tartogatott a sors; szegény Roland tisztességes ember
volt, s ez bőségesen elengedő volt hozzá, hogy hamarosan lesújtson rá a sors. Egy békés
napon, midőn jó gazdánk felügyelete mellett vidáman végeztük könnyű, ámbátor bűnös
munkánkat, egyszer csak azt látjuk, hogy be vagyunk kerítve; a híd fel van ugyan húzva, de
mielőtt embereink észbe kaphatnának, az árkokon át több mint száz poroszló özönlik a várba.
Ellenállásról szó sem lehetett, láncra fűztek bennünket, mint a barmot, majd lóhátra kötöztek,
s úgy vittek Grenoble-ba.
„Ó, egek! – gondoltam, mikor odaértünk. – Ez hát az a város, melyről dőre módon azt hittem,
hogy itt vár rám a boldogság.”

A pénzhamisítók perében egykettőre megszületett az ítélet: minden vádlottat kötél általi

halálra ítéltek. Amikor meglátták rajtam a szégyenbélyeget, jóformán nem is vesződtek a
kihallgatásommal, s rám is ugyanaz az ítélet várt, mint a többiekre, de még utoljára
megpróbáltam ama nevezetes főbíró jóindulatára apellálni, ki a törvényszék ékessége volt, a
feddhetetlenség példaképe, a haza büszkesége, nagy tudományú bölcselő, könyörületes és
emberséges férfiú, kinek ezerszer áldott neve majdan aranybetűkkel kerül fel az Emlékezet
templomába; meghallgatott… sőt, meggyőződvén igazamról és jóhiszeműségemről,
könnyeivel kegyeskedett vigasztalni szenvedéseimért. Ó, nagy ember! Fogadd hódolatomat,
engedd meg, hogy neked ajánljam szívemet, ne hárítsd el magadtól egy szerencsétlen árva
köszönetét, s a hála adója, mit szívjóságodért fizet, az övében édes örömök kiapadhatatlan
forrása leend.

S… úr maga lett védőm, panaszomat meghallgatták, jajszóm értő fülekre talált; könnyeim utat
találtak a szívekbe, mert oltalmazóm megnyitotta titkos kapuikat. A kivégzés előtt álló
bűnösök tanúvallomása is egybehangzóan bizonyította, hogy jóakaróm nem méltatlanra
pazarolta buzgalmát. Megállapíttatott, hogy ártatlanul keveredtem bűnbe, teljes mértékben
tisztáztak és felmentettek a vád alól, további sorsomról pedig szabadon rendelkezhettem.
Pártfogóm ráadásul még gyűjtést is szervezett javamra, csaknem száz arany gyűlt össze;
felcsillant előttem a boldogság reménye, előérzeteim beigazolódni látszottak, s már-már azt
hittem, hányattatásom végére értem, mikor a gondviselés jóvoltából ismét meg kellett
győződnöm róla, hogy ettől még igen távol vagyok.

A börtönből szabadulván az Isère hídjával szemben szálltam meg egy fogadóban, melyről
jóakaróim igen kedvezően nyilatkoztak; úgy terveztem, hogy S… úr tanácsait követve néhány
napot itt töltök, míg állást nem találok a városban, vagy ha nem sikerül, visszatérek Lyonba
néhány ajánlólevéllel, melyekkel pártfogóm szíveskedik majd ellátni. A fogadóban egy nagy
közös asztalnál étkeztünk, s a második nap arra lettem figyelmes, hogy le nem veszi rólam a
szemét egy kövér, igen jól öltözött hölgy, akit mindenki bárónénak tisztelt; én is szemügyre
vettem őt, ismerősnek tűnt az arca, mindketten felálltunk, megöleltük egymást, mint két régi
ismerős, aki csak arra nem emlékszik, honnan is ismeri a másikat. Végül a kövér báróné
félrevont:

– Sophie – suttogta –, nemde maga az, akit tíz évvel ezelőtt kiszabadítottam a Conciergerie-
ből? Hát nem emlékszik Dubois-ra?

Nem örültem a váratlan találkozásnak, mindazonáltal udvariasan válaszoltam, csakhogy

Franciaország legügyesebb és legagyafúrtabb asszonyával álltam szemben, egykönnyen nem
szabadulhattam meg tőle. Ezernyi bókkal halmozott el, elmondta, hogy az egész várossal
egyetemben élénken érdeklődött sorsom iránt, csak éppen nem tudta, hogy rólam van szó;
szokásom szerint nem tudván nemet mondani, hagytam, hogy betessékeljen a szobájába, és
elmeséltem neki viszontagságaimat.

– Kedves barátnőm – mondta, s megint megölelt –, azért kívántam bensőségesebben

elbeszélgetni veled, hogy elmondjam: dúsgazdag lettem, s amim van, mind-mind
szolgálatodra áll.
– Ide nézz – mondta, s egy sereg ládikót nyitott ki, melyek arannyal s gyémánttal voltak tele
–, ez itt mind az ügyességem gyümölcse; ha hozzád hasonlóan én is az erényt tömjéneztem
volna, biztosan akasztófán vagy börtönben végzem.

– Ó, asszonyom – feleltem –, ha e kincsekhez csupa bűn tapad, a gondviselés egyszer úgyis

igazságot szolgáltat, s nem hagyja, hogy sokáig élvezhesse.

– Tévedés – felelte Dubois –, ne hidd, hogy a gondviselés mindig az erénynek kedvez; ne

tévesszen meg, hogy most éppen nem szűkölködsz. A gondviselés törvényei szempontjából
édes mindegy, hogy ki bűnöző, és ki erényes; csak az a fontos, hogy bűn és erény azonos
mennyiségben legyen, közömbös viszont, hogy az egyén ezt vagy amazt gyakorolja.

Figyelj ide, Sophie, figyelj egy kicsit a szavamra – folytatta, miközben leült, és maga mellé
ültetett –, eszes lány vagy, szeretnélek végre meggyőzni. Nem attól függ az ember
boldogsága, kedvesem, hogy a bűnt vagy az erényt választja-e, mert az erény is meg a bűn is
egyszerűen viselkedési mód a világban; nem arról van tehát szó, hogy ezt vagy amazt jobb-e
követni, hanem arról, hogy melyik út vezet a cél felé; magára vessen, aki eltér a fő iránytól.
Egy tökéletesen erényes világban azt tanácsolnám, hogy kövesd az erényt, mert azért járna
jutalom, az vezetne csalhatatlanul a boldogsághoz; egy velejéig romlott világban azonban
csakis a bűnt javasolhatom. Aki nem egy úton jár a többiekkel, menthetetlenül elpusztul,
folyton összeütközésbe kerül a többiekkel, s mivel ő a gyengébb, óhatatlanul ő húzza a
rövidebbet.

A törvények hiába próbálják visszaállítani a rendet, s újra erényessé tenni az embereket, mert
a törvények fogyatékosabbak és gyöngébbek, hogysem új utat vágjanak, legfeljebb ideig-
óráig téríthetik le az embereket a járt útról. Ha az embereket általános érdek fűzi az erkölcsi
romláshoz, s valaki nem hajlandó hozzájuk hasonlóan elromlani, akkor ez az ember az
általános érdek ellen harcol, márpedig miféle boldogságra számíthat az, aki folyvást megsérti
mások érdekeit? Te erre azt mondod, hogy éppen a bűn sérti az emberek érdekeit, ez így is
van egy olyan világban, melyben ugyanannyi az erényes, mint a bűnöző, mert ott emezek
érdekei nyilvánvalóan összeütközésbe kerülnek amazokéival, ám egy velejéig romlott
világban már megint más a helyzet, minthogy ekkor az én bűneimnek másik bűnös látja kárát,
az megint csak valami bűnnel fogja kárpótolni magát, s mindketten megtaláljuk
számításunkat.

A rezgés tovaterjed, kölcsönös ütközések és károsodások szakadatlan láncolata jön létre,

melynek során mindenki azonnal visszanyeri azt, amit elvesztett, s így mindig mindenki
megtalálja a számítását. A bűn csak az erényre veszélyes, mert az erény gyenge és félénk,
mindentől visszaretten, de ha száműzzük a föld színéről, a bűn csak másik bűnöst sérthet, nem
okoz többet zavart, csak újabb bűnöket fakaszt, de erényeket nem sért többé.

Hogy az erény csak üdvös lehet? Újabb hazugság; az erény áldásában csak a gyenge részesül,
de nem kér belőle az, kiben buzog az erő, és nem szorul másra, kinek megvan a magához való
esze, s egyedül is úrrá lesz a sors szeszélyén. Hogyne vallottál volna mindig kudarcot, kedves
lányom, ha egész életedben mindig szemben haladtál a többiekkel? Ha úsztál volna az árral,
révbe értél volna, akárcsak én. Aki a folyón felfelé halad, messzebbre jut-e, mint aki követi a
sodrást? Az egyik szembeszegül a természettel, a másik a gondjaira bízza imagát. Folyton a
gondviselést emlegeted, de honnan veszed, hogy a gondviselés a rendet kedveli, s
következésképp az erényt? Hát nem szolgáltatja naponta igazságtalanságának és
féktelenségének megannyi példáját? Talán azért küld háborút, pestist, éhínséget az emberre,
talán azért teremtette a világot minden ízében romlottnak, mert oly hőn szereti az erényt? És
honnan veszed, hogy a bűnös egyén nem kedves neki, mikor ő a legnagyobb bűnöző, mikor
minden tette, minden óhajtása romlottság és bűn, féktelenség s tobzódás?

Egyébiránt honnan származik rosszra való oly nagy hajlandóságunk? Hát nem őtőle kapjuk
minden vágyunkat, minden érzésünket? Józan ésszel elképzelhető-e, hogy olyan
hajlandóságokat hagyjon meg bennünk vagy ültessen belénk, melyekből semmi haszna sincs?
Ha tehát a bűn őt szolgálja, miért kellene harcolnunk ellene, miféle jogon próbálnánk kiirtani,
miért kellene bedugnunk a fülünket hívó szavára? Lenne bár a világ csak egy kicsit is
bölcsebb, mindjárt helyére kerülne minden, s a törvényhozók meg a méltóságos bírák is
belátnák, hogy a bűnök – melyeket ők oly buzgón kárhoztatnak s oly szigorúan büntetnek –
gyakran százszorta hasznosabbak, mint amaz erények, melyeket oly fennen szoktak dicsérni,
de jutalmazni sohasem jutalmaznak.

– Ha meginognék – feleltem a kerítőnőnek –, és az ön szörnyűséges módszereihez

folyamodnék, hogyan hallgattatná el lázongó lelkiismeretemet, mely minden pillanatban
hallatná tiltakozó szavát?

– A lelkiismeret agyrém, Sophie – felelte Dubois –, csak a lélek oktondi locsogása, mit
gyengeségében nem mer elnémítani.

– Hát el lehet némítani?

– Mi sem könnyebb, az embert csak azért furdalja a lelkiismeret, amit nem szokott csinálni.
Kövessétek el újra és újra, amitől a lelkiismeretetek háborog, s megnyugszik majd hamar;
szegezzétek szembe vele a szenvedélyek fáklyáját, az érdek hatalmas törvényét, s
meglátjátok, rögtön elnémul. A lelkiismeret-furdalás nem a bűn bizonyítéka, csak azt jelzi,
hogy egy lelket könnyű rabul ejteni. Ha azt a képtelen parancsot kapnád, hogy mostantól
fogva nem hagyhatod el a szobádat, mindig furdalna a lelkiismeret, ha elhagynád, holott
napnál is világosabb, hogy tetteddel senkinek sem ártanál.

Tehát nem igaz, hogy csak a bűn okoz lelkiismeret-furdalást; ha belátjuk, hogy bűn nincs,
illetve hogy a természet számára magasabb szempontból szükségszerű a bűn, éppoly könnyen
elhallgattathatjuk bűneink miatt érzett lelkiismeret-furdalásunkat, mint amilyen könnyen te is
túltehetnéd magad azon a törvénytelen parancson, hogy ne lépd át szobád küszöbét.
Legelőször is azt kell górcső alá venni, amit az emberek bűnnek neveznek, be kell látni, hogy
csak nemzeti törvényeik és erkölcseik megsértését illetik ezzel a névvel, hogy amit
Franciaországban bűnnek tartanak, alig száz mérfölddel arrébb már nem számít annak, hogy
nincs oly cselekedet, mit az egész földön egyetemesen bűnnek tekintenének, s ily módon
alapjában véve semmi sem érdemli meg, hogy józan ésszel bűnnek nevezzék, mert minden
csak nézőpont és földrajz kérdése.

Mindezek alapján kijelenthetem, hogy bolond, ki fejét olyan erények követésére adja, melyek
másutt vétkek, vagy ki oly bűnöktől viszolyog, melyek más égöv alatt jó cselekedetnek
minősülnek; Megkérdem mármost tőled, hogy ha valaki mindezt alaposan végiggondolja,
érezhet-e lelkiismeret-furdalást azért, mert gyönyörűségből vagy érdekből olyasvalamit követ
el Franciaországban, ami Japánban vagy Kínában erény, hazájában viszont szégyen és
gyalázat? Fog-e bíbelődni e hitvány kérdés boncolgatásával, s ha szellemétől nem idegen a
filozófia, érezhet-e érte bármi kis lelkiismeret-furdalást? Márpedig ha a lelkiismeret csak
védekezés, csak a fékek elvesztéséből s nem magából a cselekvésből fakad, bölcs dolog-e
ápolgatni magunkban, ahelyett hogy csírájában megfojtanánk?

Szokjunk tehát hozzá, hogy közömbösnek tekintsük minden tettünket, mely lelkiismeret-
furdalást okoz, tekintsük pedig közömbösnek azért, mert a föld minden nemzetének erkölcsét
és szokásait gondosan áttanulmányoztuk; e gondolatmenet folyományaképpen tettünket
kövessük el újból és újból, bármiről légyen is szó, mégpedig oly gyakran, ahogy csak
módunkban áll, s a szellem napvilágánál hamarosan elenyészik a lelkiismeret-furdalás,
megsemmisül lelkünk e sötét rugója, melynek szülője tudatlanság, kishitűség és nevelés.

Idestova harminc éve haladok, Sophie, bűnök és gaztettek szakadatlan láncolatán át, lépésről
lépésre a gazdagság felé, közel a cél; még két-három sikeres ügylet, s én, a nyomorult
földönfutó, ki koldusnak születtem, hamarosan ötvenezer frank évjáradék büszke birtokosa
leszek. Azt hiszed talán, hogy e fényes életút során egyszer is furdalt a lelkiismeret? Ne
gondold, mert nem furdalt. Ha most egy váratlan katasztrófa letaszítana a mélybe, akkor sem
hallgatnék szavára; az embereket okolnám, vagy saját ügyetlenségemet, de a
lelkiismeretemmel továbbra is jó viszonyban maradnék.

– Ám legyen, de érveljünk most ugyanazon filozófiai elvek alapján, mint ön. Milyen jogon
várja el tőlem, hogy lelkiismeretem éppoly szilárd legyen, mint az öné, ha nem szoktattak
hozzá kora gyerekkoromtól az effajta előítéletek legyőzéséhez; mi okból várja el tőlem, hogy
szellemem, mely másképp épül fel, mint az öné, képes legyen befogadni effajta
gondolatrendszereket? Ön azt feltételezi, hogy a természetben azonos számban található rossz
és jó, s hogy következésképpen bizonyos mennyiségű lény a jót gyakorolja, egy másik osztály
pedig a rosszat. Az az út tehát, melyet én követek, még az ön elvei szerint is a természet
szándékai szerint való; ne kívánja hát tőlem, hogy letérjek a számomra kijelölt pályáról, mert
miként ön a boldogságot állítólag csakis az ön által követett úton találja meg, én sem tudnám
másutt meglelni, mint azon, melyen mindig is haladtam. Egyébiránt nehogy azt higgye, hogy
a törvény ébersége nem sújt le csakhamar az ellene vétkezőkre; nem látta a példát saját
szemével? Tizenöt gonosztevő közül, kikkel a balsors egy fedél alá kényszerített, csak egy
maradt életben, tizennégy pedig csúfos halállal halt.

– Ezt nevezed te balsorsnak? Először is mit számít a halál csúfsága annak, kinek már
nincsenek elvei? Mikor az ember már túl van mindenen, mikor a becsület már csak előítélet, a
hírnév agyrém, a jövő illúzió, nem mindegy, hogy ott pusztul el vagy az ágyában? Kétfajta
gonosztevő van a világban, az egyiket hatalmas vagyona, befolyásos pártfogói megóvják a
tragikus végtől, a másikat ha megfogják, vége; ez utóbbinak, ki nincstelennek született, csak
két szempontja van, ha van esze: gazdagság vagy kerék. Ha megvalósul az első, megkapta,
amit kívánt, ha csak az utóbbi jut neki, mit sajnáljon, mikor úgysincs vesztenivalója?

A törvények tehát fabatkát sem érnek a gonosztevőkkel szemben, a hatalmasokig nem ér el a

kezük, a szerencsések kibújnak alóluk, a szerencsétlenek pedig, akiknek úgysincs semmijük,
nem ijednek meg a pallostól.

– Hát azt hiszi, hogy odafenn az égben a mennyei igazságszolgáltatás nem sújt le azokra, kik
nem riadtak vissza a bűntől idelent?

– Hiszem, hogy ha volna Isten, kevesebb rossz volna a földön, hiszem, hogy ha a rossz jelen
van a földön, akkor e felfordulás vagy Istentől ered, vagy Isten nem tudja meggátolni;
márpedig nem félek olyan istentől, aki vagy gyenge vagy gonosz; szemébe nevetek, kacagom
ostorát.

– Borzadok magától, asszonyom – mondtam és felkeltem –, bocsásson meg, de nem

hallgathatom tovább fertelmes szofizmáit és istenkáromló gyalázkodását.

– Várj, Sophie! Ha észérvekkel nem tudlak meggyőzni, hadd csábítsam el szívedet.

Szükségem van rád, ne vond meg tőlem segítségedet; itt van száz arany, szemed láttára
félreteszem, a tiéd, mihelyt nyélbe ütjük a dolgot.

Csakis azon természetes hajlandóságomtól indíttatva, hogy jót cselekedjem, sietve

megkérdeztem Dubois-tól, miről van szó, hogy aztán minden erőmmel meggátolhassam a
készülődő bűntettet.

– A következőről lenne szó – mondta. – Észrevetted azt a fiatal lyoni kereskedőt, aki három
napja velünk együtt eszik?

– Kit, Dubreuilt?

– Pontosan.

– Na és?

– Bevallotta, hogy szerelmes beléd. Hatszázezer frankja van aranyban meg papírokban egy
kis ládikában az ágya mellett. Hadd hitessem el ezzel az emberrel, hogy hajlandósággal
viseltetsz iránta; mit számít, hogy igaz-e vagy sem? Rábeszélem, hogy hívjon el egy kis
sétakocsikázásra a városon túl, bebeszélem neki, hogy a kocsikázás alatt majd előbbre jut
veled; te elszórakoztatod, s igyekszel minél tovább távol tartani; közben én kirabolom, de nem
menekülök el, a pénze már rég Torinóban lesz, én pedig nyugodtan itt fogok csücsülni
Grenoble-ban

Minden ügyességünket latba vetjük, hogy eltereljük a gyanút magunkról, úgy teszünk majd,
mintha segítenénk neki kézre keríteni a bűnösöket; elutazásomat azonban már korábban
bejelentem, úgyhogy senki sem fog csodálkozni rajta, te utánam jössz, s mikor mindketten
megérkezünk Piemontéba, leszámolom neked a száz aranyat.

– Rendben van, asszonyom – mondtam Dubois-nak azzal a feltett szándékkal, hogy

figyelmeztetem szegény Dubreuilt, miféle aljas merénylet készül ellene. És hogy még jobban
megtévesszem az alávaló nőszemélyt, hozzáfűztem: – De gondoljon bele, asszonyom, ha
Dubreuil szerelmes belém, sokkal többet kiszedhetek belőle, ha figyelmeztetem, vagy
odaadom magam neki, mint az a néhány arany, amit maga ajánl nekem az árulásért.

– Hát ez igaz – felelte Dubois. – Kezdem azt hinni, hogy az ég sokkal több tehetséggel áldott
meg a bűnhöz, mint engem. Nos hát – folytatta, miközben írni kezdett –, itt egy ezer aranyról
szóló váltó, ezt már nem utasíthatod vissza.

– Isten ments, asszonyom – feleltem, s elfogadtam a váltót –, de tudja be nyomorult

helyzetemnek, hogy engedek gyalázatos ajánlatának.
– Én az eszedet akartam dicsérni érte – mondta Dubois –, ám ha te ragaszkodsz hozzá, hogy a
nyomorúságodnak tulajdonítsam, nekem úgy is jó, rám mindenesetre mindig számíthatsz, és
nem fogsz csalatkozni.

Ment minden, mint a karikacsapás; még aznap este megkezdtem kis játékomat Dubreuiljel, s
megállapíthattam, hogy valóban nem vagyok közömbös számára.

Helyzetem felettébb kínos volt; igaz, mi sem állt távolabb tőlem, mint hogy elkövessem a
javasolt bűntettet, nyerjek bár rajta háromszor annyi pénzt is, ám attól is viszolyogtam, hogy a
törvény kezére juttassak egy asszonyt, kinek tíz évvel ezelőtt szabadságomat köszönhettem;
szerettem volna megakadályozni a bűnt, de nem besúgással, s bizonyosan sikerült is volna, ha
nem olyan minden hájjal megkent gonosztevővel állok szemben, mint Dubois. Lássuk tehát,
milyen lépésre szántam magam, nem is sejtve, hogy a becstelen némber sötét
mesterkedéseivel nemcsak porba dönti oly szépen kieszelt tervemet, hanem még a puszta
gondolatáért is megbüntet.

Aznap, mikorra a kocsikázás ki volt tűzve, Dubois mindkettőnket meghívott vacsorára a

szobájába; a meghívást elfogadtuk, a vacsora végeztével pedig lementünk megsürgetni a
kocsit. Minthogy Dubois nem kísért le bennünket, beszállás előtt egy pillanatra egyedül
maradtam Dubreuiljel:

– Uram – súgtam neki sietve –, figyeljen jól rám, csak semmi heveskedés, tartsa magát
szigorúan ahhoz, amit mondok. Van megbízható barátja a fogadóban?

– Igen, van egy társam, akire legalább annyira számíthatok, mint saját magamra.

– Nos hát, uram, szóljon neki azonnal, hogy egy percre se hagyja el az ön szobáját, mialatt mi
kocsikázunk.

– De hiszen a szobám kulcsa itt van a zsebemben; minek ez az óvintézkedés?

– Sokkal fontosabb, mintsem hinné, uram, nagyon kérem, ne mulassza el, különben nem
megyek el önnel. Az a nő, akinél az imént voltunk, gonosztevő, csak azért szervezte meg e
játékot közöttünk, hogy közben zavartalanul kirabolhassa önt. Siessen, uram, figyel
bennünket, veszedelmes nőszemély; tegyen úgy, mintha semmiről sem tudna; adja oda
gyorsan a kulcsot a barátjának, az legyen a szobájában, ha lehet, többedmagával, és az őrség
tapodtat se mozduljon, míg vissza nem érünk. A többit majd akkor magyarázom el, ha már
bent ülünk a kocsiban.

Dubreuil ért a szóból, köszönetképpen megszorítja a kezem, majd szalad intézkedni az

utasításaim szerint; visszajön, elindulunk, s útközben feltárom előtte a helyzetet. A
fiatalember a hála minden lehetséges jelével elhalmozott szolgálatomért, majd miután
megesketett, hogy mindez igaz, amit magamról elbeszéltem, kijelentette, hogy a velem történt
undorító rémségek sem tántoríthatják el azon szándékától, hogy felajánlja nekem kezét és
vagyonát.

– Hasonló sorból származunk – mondta Dubreuil –, én is kereskedő gyermeke vagyok,

akárcsak ön; az én sorsom szerencsésen alakult, az öné balul; boldog vagyok, hogy
kárpótolhatom a sors mostoha bánásmódjáért. Gondolja meg, Sophie, a magam ura vagyok,
nem függök senkitől, Genfbe tartok, hogy egy nagy vállalkozásba fektessem pénzemet, amit
éppen az ön gondoskodása mentett meg; jöjjön velem, mihelyt odaérünk, nőül veszem, s
Lyonban már ebben a minőségben fog megjelenni.

E fordulat oly hízelgő volt számomra, hogy nem merhettem visszautasítani, de azt sem
éreztem volna illendőnek, hogy ne tárjak mindent Dubreuil elé, ami csak megbánásra
késztethetné. Tapintatomért hálás volt nekem, s csak még sürgetőbben unszolt… Ó, én
szerencsétlen teremtés, miért hogy a boldogság mindig csak azért csillant föl előttem, hogy
annál sajgóbb legyen a bánat, mikor kisiklik a kezem közül, és miért, ó, miért van megírva a
sors könyvében, hogy lelkemből egyetlen erény sem fakadhat, mely ne taszítana
nyomorúságba? Beszélgetésünk során már két mérföldnyire eltávolodtunk a várostól, kiszállni
készültünk, hogy sétáljunk egyet az Isère partján, a hűs lombok alatt, midőn hirtelen Dubreuil
azt mondta, hogy rosszul érzi magát, nagyon-nagyon rosszul… Kiszáll, szörnyű hányás tör rá,
azonnal visszasegítem a kocsiba, és vágtatunk vissza Grenoble-ba; Dubreuil olyan rosszul
van, hogy úgy kell a szobájába vinni. Egy pillanatra sem hagyom magára… orvos jő; ó,
borzalom, a szerencsétlen fiatalember sorsa megpecsételtetett, megmérgezték… mihelyt
megtudom e szörnyű újságot, rohanok Dubois szobájába… az elvetemült… elutazott…
szaladok a sajátomba, a szekrény feltörve, kevéske pénzem, néhány ruhám sehol, Dubois
pedig, mint megtudom, már három órája úton van, postakocsin, Torino felé…

Kétség sem fért hozzá, hogy ő, e temérdek bűntett szerzője nyilván feldühödött, mikor
Dubreuil szobáját nem találta üresen, s bosszúból hozzám tört be, Dubreuilt pedig azért
mérgezte meg a vacsora alatt, hogy ha majd visszaérünk, s a rablás sikerül, a szerencsétlen
fiatalember ne az ő üldözésével, hanem saját életével törődjön, továbbá azért, hogy mivel a
hirtelen halál úgyszólván a karjaim közt fogja utolérni, engem gyanúsítsanak, s ne őt. Repülök
vissza Dubreuilhöz, nem engednek be hozzá, barátai körében lehelte ki lelkét, engem azonban
tisztázott, elmondta nekik, hogy ártatlan vagyok, és lelkükre kötötte, hogy ne vádoljanak. Alig
hunyta le szemét, társa sietett közölni velem a híreket, hozzátéve, hogy legyek egészen
nyugodt.

Ó, jaj, hogy lehettem volna nyugodt, hogy ne sirattam volna keserűen az egyetlen embert, ki
először nyújtott nagylelkűen segédkezet, mióta csak az ínség kenyerét eszem… hogy ne
zokogtam volna kiraboltatásom miatt, mely ismét a nyomor végzetes szakadékába taszított,
ahonnan sehogy sem tudtam kivergődni? Mindent elmondtam Dubreuil üzlettársának, azt is,
mint hálózták be barátját, azt is, mit követtek el ellenem; engem vigasztalt, barátja halálán
nagyon bánkódott, s keserű szavakkal illetett, amiért túlzott lelkiismeretességemben nem
tettem azonnal panaszt, mikor tudomást szereztem Dubois terveiről. Kiszámoltuk, hogy az
elvetemült nőszemélynek alig négy órára van szüksége, hogy biztonságos vidékre érjen, s
mire értesíthetnénk a hatóságokat, már rég bottal üthetjük a nyomát, sokba is kerülne a dolog,
a fogadós pedig, akinek, ha panaszt tennék, csorba esne a jó hírnevén, megpróbálná tisztára
mosni magát, s közben talán eltiporná azt a nyomorultat, aki nem is olyan régen az akasztófa
árnyékában, közadakozásból tengette életét Grenoble városában…

Ez oly meggyőzően, sőt ijesztően hangzott, hogy úgy döntöttem, azonnal elutazom, még
pártfogómtól, S… úrtól sem búcsúzom el. Dubreuil barátja helyeselte döntésemet, nem is
rejtette véka alá, hogy ha kipattan az ügy, tanúvallomásával minden elővigyázatossága dacára
kénytelen-kelletlen gyanúba fog keverni, egyrészt Dubois-val való kapcsolatom, másrészt
barátjával tett kocsikázásom miatt, úgyhogy még egyszer nyomatékosan javasolta, utazzam el
azonnal Grenoble-ból, ne is szóljak senkinek, ő természetesen semmit sem fog tenni ellenem.
Magamban még egyszer végiggondoltam az egész históriát, s beláttam, hogy a fiatalember
tanácsa annál is indokoltabb, mivel legalább annyira bűnösnek látszom, mint amennyire
bizonyos, hogy nem vagyok az; egy dolog szól mellettem, az, hogy figyelmeztettem
Dubreuilt, amit azonban halálos ágyán talán nem magyarázott el elég világosan – úgyhogy ez
se olyan fényes bizonyíték, melyre nyugodt szívvel támaszkodhatom. Döntésemet azonnal
közöltem Dubreuil üzlettársával is.

– De szeretném – sóhajtotta –, ha a barátom meghagyta volna, hogy intézkedjem az ön

érdekében, a megbízást szíves örömest teljesíteném; még jobb lenne – folytatta –, ha elmondta
volna, hogy az ön javaslatára szólt nekem, hogy ne mozduljak a szobájából, míg önnel távol
lesz; ám erről egy szót sem ejtett, csak azt hajtogatta, hogy ön nem bűnös, s hogy semmivel
ne vádoljuk önt.

Utasításai szigorú végrehajtására kell tehát szorítkoznom. Az a szerencsétlenség, melyet

állítása szerint őérette szenvedett, arra ösztökél, hogy személyesen próbáljak tenni valamit az
érdekében, de sajnos, nem áll módomban, asszonyom, a szakmában kezdő vagyok, vagyonom
pedig csekély; Dubreuil pénzéből egy garas sem az enyém, az egészet haladéktalanul vissza
kell szolgáltatnom a családjának. Engedje meg, Sophie, hogy arra szorítkozzam, ami csekély
erőmből telik; tessék öt arany, és nézze – mondta, egy asszonyra mutatván, ki a szobájában
ült, s akit futólag már láttam a fogadóban –, ez az asszony földim, becsületes kereskedő
Chalon-sur-Saône-ban, oda indul éppen, útközben majd megáll huszonnégy órára Lyonban,
mert van egy kis elintéznivalója.

Asszonyom – mondta a fiatalember, miután bemutatott Bertrand-nénak –, magára bízom ezt a

fiatal teremtést; igen szeretne vidéken elhelyezkedni; óhajom az, hogy vigyázzon rá, mint a
szeme fényére, és mozgasson meg mindent annak érdekében, hogy városunkban
származásához és neveltetéséhez méltó módon helyezkedhessen el. Addig ne lásson hiányt
semmiben, majd meghálálom magának, mihelyt megint találkozunk… Isten önnel, Sophie…
Bertrand-né ma éjjel indul, tartson vele, s kísérje több szerencse lépéseit abban a városban,
ahol, remélem, mielőbb viszontláthatom, hogy egész életemben tanúsíthassam hálámat azért,
amit Dubreuilért tett.

A fiatalember becsületessége, aki voltaképpen semmivel sem tartozott nekem, akaratlanul is

könnyeket csalt a szemembe, adományát elfogadtam, és megesküdtem, hogy minden erőmmel
azon leszek, hogy tartozásomat egyszer visszafizethessem. „Ó, jaj – gondoltam távozóban –,
ha az erény gyakorlása megint nyomorúságba taszított is, életemben először legalább valami
kárpótlásféle csillan meg előttem a csapások szörnyű örvényében, melybe megint csak az
erény juttat engemet.” Fiatal jótevőmet többé nem láttam, Bertrand-néval pedig, amiképp
terveztük, a Dubreuil halála utáni éjszaka azonnal útra is keltünk.

Bertrand-nénak egy kis ekhós szekere volt; a lovat felváltva hajtottuk a kocsiból: ott volt a
holmija, a pénze, s velünk volt tizennyolc hónapos kislánya is, akit még szoptatott, s aki
szerencsétlenségemre hamarosan annyira szívemhez nőtt, hogy tulajdon szülőanyja sem
szerethette volna jobban.

Bertrand-né amolyan piaci kofa volt, műveletlen és szellemtelen, gyanakvó, fecsegő, unalmas
és korlátolt asszonyság, ahogy az már lenni szokott az egyszerű népeknél. Minden áldott este
becipeltük a holmijait valami fogadóba, s mindig egy szobában aludtunk. Eseménytelenül telt
az utunk Lyonig, de az alatt a két nap alatt, amíg az asszonyság az ügyeit intézte,
meglehetősen különös találkozásban volt részem; a Rajna partján sétálgattam egy
fogadóslánnyal, aki kérésemre elkísért, s egyszer csak kit látnak szemeim: Antoninus atyát, a
város ferences rendjének gvárdiánját, szüzességem hóhérát, akit, mint talán még emlékeznek
rá, az Erdei Szűz Mária nevű kis kolostorban ismertem meg, hova balcsillagom vezetett.
Antoninus odajön hozzám, s pökhendi módon megkérdi, a szolgálólány jelenlététől sem
zavartatva magát, nem mennék-e el új lakására, hogy hódoljunk régi élvezeteinknek.

– Jó kis tenyeres-talpas leányzó – mutatott kísérőmre –, őt is szívesen fogadjuk, vannak vidám

fickók nálunk, nem kell félteni őket két csinos lánykától.

E beszédre csudamód elpirultam, megpróbáltam elhitetni vele, hogy összetéveszt valakivel, de

minthogy kötötte az ebet a karóhoz, integettem neki, hogy legalább kísérőm előtt fékezze a
nyelvét, de a pimasz csak nem nyugodott, s egyre hevesebben ösztökélt. Miután többször is
elismételtük, hogy nem vagyunk hajlandók vele tartani, gyorsan megkérdezte, hol lakunk.
Hogy minél gyorsabban lerázzam, hirtelen ötlettől sugallva rossz címet mondtam neki; felírta,
majd távozott, mondván, hogy hamarosan tiszteletét teszi nálunk.

Hazamentünk; útközben magyarázgattam a szolgálólánynak, honnan e szerencsétlen

ismeretség, de hogy s hogy nem, talán nem érte be azzal, amit elmeséltem neki, talán csak
egyébként is fecsegő természet volt, mint az effajta leányok általában, mindenesetre későbbi
szerencsétlen kalandom során Bertrand-né szavaiból kiderült, hogy tudomást szerzett az aljas
baráttal való ismeretségemről; Antoninus azonban nem jelentkezett, mi pedig továbbutaztunk.
Későn indultunk el Lyonból, másnap csak Villefranche-ig jutottunk, s itt következett be az a
szörnyű eset, amely miatt most bűnősnek tetszem szemükben, jóllehet e balvégzetű kalandom
során egy cseppet sem voltam bűnösebb, mint bármikor, midőn a sors oly igazságtalanul
sújtott le rám, s a végzet örvénye csak azért nyelt el, mert megint a jóság szavára hallgattam,
melyet semmiképp sem olthattam el szívemben.

Február havában jártunk, este hat óra tájban érkeztünk Villefranche-ba, társnőmmel sietve
megvacsoráztunk, és korán lefeküdtünk, hogy másnap már hajnalban továbbindulhassunk.
Még két órája sem tértünk pihenőre, mikor hirtelen arra riadtunk fel mindketten, hogy szörnyű
füst tódul a szobába. Nyilvánvaló volt, hogy a tűz nem lehet messze… Jóságos ég! Tombol a
tűzvész, mind közelebb s közelebb; félmeztelenül kidugjuk fejünket az ajtón, szörnyű robaj
hallatszik, falak omlanak le, gerendák roppannak össze iszonyú reccsenéssel, a tűzbe zuhanók
vérfagyasztó üvöltését kergeti a szél. Felénk is pusztító lángnyelvek csapdosnak, alig tudunk
kimenekülni a szobánkból, valahogy mégiscsak sikerül, s egy sereg szerencsétlen közt találjuk
magunkat, meztelenek, akárcsak mi, van, ki meg is pörkölődött, s fut mindenki, amerre lát…

E pillanatban eszembe jutott, hogy Bertrand-né, miközben az irháját mentette, megfeledkezett

a kislányáról; nem is szólok neki, szaladok vissza a lángokon át, melyek elvakítanak, és több
helyen is megégetik testemet, felragadom az ártatlan csöppséget, s futnék vele vissza az
anyjához; ám egy üszkös gerendán megcsúszik a lábam, kezemet önkéntelenül arcom elé
kapom; ez az ösztönös mozdulat arra kényszerít, hogy értékes terhemet elengedjem, s a
szerencsétlen kislány anyja szeme láttára zuhan a lángokba. Az igazságtalan asszonynak
eszébe se jut, hogy meg akartam menteni gyermekét, nem látja, milyen állapotba kerültem
magam is, miután elvágódtam, fájdalmától eszét vesztve engem vádol lánya haláláért, rám
veti magát, mint egy fúria, ököllel csépel, én pedig a kétségbeeséstől bénultan moccanni sem
bírok.

Közben a tűzvészt megfékezik, a sok tűzoltó embernek sikerül megmenteni a fogadó felét.
Bertrand-né első dolga, hogy szobájába szalad, melyet talán leginkább megkíméltek a lángok;
ismét vádaskodni kezd, azt állítja, hogy ha a lányát otthagytam volna, nem esett volna baja.
De az igazi haddelhadd akkor kezdődik, mikor holmija közt kutakodva észreveszi, hogy
kirabolták, egy garasa se maradt. A kétségbeesés s a düh eszét veszi, azzal vádol, hogy én
gyújtottam fel a fogadót, hogy közben zavartalanul kirabolhassam, közli velem, hogy fel fog
jelenteni, s hogy fenyegetését valóra is váltsa, kérdezősködni kezd, hol a városka bírája.

Hasztalan bizonygattam ártatlanságomat, rá se hederített: a bíró, akivel beszélni kívánt, ott

volt a közelben, ő irányította a tűz oltását. Megjelenik a bíró, s a gonosz asszony a színe elé
járul… panaszt tesz ellenem, hetet-havat összehord, csak hogy mondandója még
meggyőzőbbnek, még hitelesebbnek tűnjön, rosszéletű lánynak állít be, aki kis híján
akasztófán végezte Grenoble-ban, elmondja, hogy egy fiatalember sózott a nyakába, aki
biztos a szeretőm volt, megemlíti a lyoni ferences barátot is, egyszóval mindennek elmond;
lihegő bosszúvágyában csak úgy fröcsög szájából a rágalom.

A bíró helyt ad a panasznak, házkutatást rendel el; megállapítják, hogy a tűz a szénapadláson
ütött ki, s többen is tanúskodnak, hogy láttak ott előző este, ami igaz is volt; arrafelé
keresgéltem az árnyékszéket, mert a szolgálólányok rosszul magyarázták el, hol találom,
úgyhogy a padláson kötöttem ki, elég sokáig ott maradtam, s ez a körülmény most tápot ad a
vádaskodásnak. Megkezdődik tehát az eljárás annak rendje s módja szerint, a tanúk mind egy
követ fújnak, hiába hozok fel bármit is védelmemben, végig sem hallgatják, bebizonyítják,
hogy a házat én gyújtottam fel, a gyermeket pedig pusztán gonoszságból vetettem a lángok
közé; megállapítják, hogy bűntársaim is vannak, az én dolgom volt a gyújtogatás, az övék a
rablás, további vizsgálatra nincs is szükség, másnap kora hajnalban visszaszállítanak a lyoni
tömlöcbe, ahol is mint gyújtogatót, gyermekgyilkost és betörőt vesznek lajstromba.

Rég hozzászoktam már, hogy valahányszor erényes cselekedetre szánom el magam, rágalom,
igazságtalanság, balsors lesz jutalmam, kora gyerekkoromtól tapasztalhattam, hogy az erény
útján tüskék szaggatnak, ezért most a seb csak tompán sajgott, nem nyilallott, nem is
panaszkodtam, csak zokogtam. Ám mi sem természetesebb, mint hogy a szerencsétlen, kit a
mélybe taszít a sors, megpróbál belekapaszkodni minden kis fűszálba, nekem is eszembe
villant Antoninus atya; s bár tőle vajmi kevés segítséget remélhettem, nem tagadtam meg
magamtól a vágyat, hogy viszontlássam, hívattam hát. El is jött, mivel nem tudta, ki óhajt
beszélni vele, de úgy tett, mintha nem ismerne meg; ekkor azt mondtam a főporkolábnak,
hogy bizonyára azért nem emlékszik rám, mert még kislány koromban volt lelkipásztorom, de
épp ebben a minőségében kérem, hogy négyszemközt beszélhessek vele; ezt aztán mind a
ketten helyénvalónak találták. Mihelyt egyedül maradtam a baráttal, lábaihoz vetettem
magam, és könyörögve kértem, mentsen meg keserves helyzetemből; bebizonyítottam neki
ártatlanságomat, azt sem titkoltam előtte, hogy két nappal ezelőtti illetlen beszédével épp ő
hangolta ellenem azt az asszonyt, kinek gondjaira voltam bízva, s aki most vádol. A barát
figyelmesen végighallgatott, aztán válaszképpen felszólított, hogy adjam oda magam neki, de
én elborzadva hátrahőköltem.

– Figyelj ide, Sophie – mondta a gazember –, és ne hőbörögj, mint mindig, ha a nyavalyás

előítéleteidbe taposnak; láthatod, hová juttattak az elveid, végre meggyőződhetsz róla, hogy
csak egyik szakadékból a másikba taszigáltak, ez egyszer felejtsd el őket, ha azt akarod, hogy
megmaradjon az életed. Ez csak egyetlen módon sikerülhet; az egyik atya a kormányzó és a
hadbiztos közeli rokona, szólok neki; mondd, hogy az unokahúga vagy, ezen a címen
kikérhet, s ha szavát adja, hogy örökre zárdába küld téged, minden bizonnyal sikerül
kieszközölnie, hogy berekesszék az ellened folyó eljárást. Valójában eltűnsz, átad nekem, én
meg majd gondoskodom róla, hogy a világ szeme elől örökre rejtve maradj; de az enyém
leszel, nem is titkolom, feltétlen rabszolgám, gondolkodás nélkül teljesítened kell
szeszélyeimet, ismered őket, Sophie, tudod, miről van szó, úgyhogy dönts, vagy ez, vagy a
halál, s ne várass a válasszal.

– Menjen, atyám – feleltem iszonyodva –, menjen innen! Maga szörnyeteg, hogy ily
kegyetlenül visszaél a helyzetemmel, halál és gyalázat közé helyezve engem. Távozzék!
Inkább meghalok ártatlanul, de lélekben tisztán halok meg.

Ellenállásom feltüzeli a gazembert, nem átallja megmutatni, mily magasra horgadtak vágyai;
az alávaló nem átall szerelmeskedésre gondolni itt, e szörnyű helyen, lánccsörgés közepette, a
bakó felemelt pallosa alatt, mely lesújtani készül fejemre. Menekülnék, üldözőbe vesz,
hanyatt dönt az ágyamul szolgáló hitvány szalmazsákra, s bár bűnét nem teljesíti be egészen,
oly förtelmes nyomokat hagy rajtam, hogy többé nem kételkedhetem: ocsmány szándék
vezérelte.

– Hát ide figyeljen – mondja, megigazítván ruháját –, nem akarja, hogy segítsek magán;
rendben van, sorsára hagyom, nem teszek semmit sem magáért, sem maga ellen, de ha
egyetlen szót merészel szólni ellenem, olyan irtóztató bűnöket varrok a nyakába, hogy
védekezésről többet nem is álmodhat; gondoljon erre, mielőtt kinyitná a száját, és vésse jól
eszébe, amit most a börtönőrnek mondok, mert különben széttaposom.

Dörömböl, bejő a főporkoláb:

– Uram – mondja neki a gazember –, a leányzó téved, ő egy bordeaux-i Antoninus atyával
szeretett volna beszélni, én nem ismerem, és sose találkoztam vele; megkért, hogy hallgassam
meg a gyónását, megtettem, törvényeinket ismeri, úgyhogy nincs több mondanivalóm; Isten
önökkel, bármikor rendelkezésükre állok, ha szolgálataimra igényt tartanak.

E szavakkal Antoninus távozik, én meg csak állok és bámulok ennyi fortély, ennyi pimaszság
és feslettség láttán.

Nincs még egy hely, ahol olyan gyorsan menne a munka, mint az alsóbb fokú
törvényszékeken; csupa idióta ül ott, agyalágyult paragrafuscsavarók vagy eszelős
vademberek, akik tudják, hogy náluk avatottabbak majd úgyis kijavítják baklövéseiket, ezért
aztán nem sokat teketóriáznak. Nyolc-tíz rőfösinas alkotta e csődjeiről hírhedt város tiszteletre
méltó törvényszékét, egyhangúlag halálra ítéltek, és Párizsba küldtek az ítélet jóváhagyása
végett. Keserűbbnél keserűbb gondolatok marcangolták szívemet.

„Minő végzetes csillagzat alatt születtem – gondoltam –, hogy egyetlen erényes érzés sem
születhet szívemben anélkül, hogy tenger csapással ne sújtana érte legott az ég, hogyan
lehetséges, hogy az általam oly hőn tisztelt, bölcs és igazságos gondviselés engem megbüntet
erényeimért, s közben elhalmozza kegyeivel azokat, akik bűnös módon reám tiportak?
Gyermekkoromban egy uzsorás lopásra akar rávenni, nem állok kötélnek, ő meggazdagszik,
én kis híján akasztófán végzem. Útonállók meg akarnak erőszakolni egy erdőben, mert nem
vagyok hajlandó velük tartani, ők dúskálnak a gazdagságban, én viszont egy züllött márki
kezei közé kerülök, aki száz bikacsökütést mér rám, mert nem akarom megmérgezni az
anyját. Onnan egy seborvoshoz vezet utam, megóvom egy förtelmes bűntől, a lelketlen
viszonzásképpen megcsonkít, megbélyegez és elbocsát; bűneit nyilván véghezviszi,
megcsinálja a szerencséjét, én pedig koldusbotra jutok. A szentségekhez kívánok közelíteni,
buzgón esedezni a legfőbb lényhez, ki annyi csapással sújtott, ám a mennyei ítélőszék, hol
legszentebb misztériumainkban remélem megfürdetni lelkemet, megbecstelenítésem és
gyalázatom mocskos színtere lesz; a szörnyeteg, ki lépre csal és meggyaláz, magasabb
tisztségbe emelkedik, én pedig visszahullok a nyomor mélységes mélyére. Segíteni akarok
egy szűkölködőn, kirabol. Istápolok egy ájult férfit, a gazember befog, mint egy igavonó
barmot, s egy kereket kell forgatnom, ha pedig erőm lankad, ostorral ütlegel; őt ezernyi
keggyel halmozza el a sors, én csaknem életemmel lakolok azért, mert rabszolgája voltam.
Egy aljas nőszemély megint bűnre akar csábítani, másodszor is elvesztem kevéske pénzemet,
mert meg akarom menteni áldozata vagyonát s elhárítani feje fölül a vészt; a boldogtalan
hálából kezét ajánlja nekem, de már késő, kezeim közt leheli ki lelkét. Életemet kockáztatom
egy tűzvészben, hogy megmentsek egy gyereket, aki nem is az enyém, s íme, harmadszor is
Thémisz pallosa alatt a fejem. Pártfogásért esedezem egy nyomorultnál, aki meggyalázott, de
abban bizakodom, hogy nem lesz érzéketlen ennyi szerencsétlenség láttán, a gonosztevő fel is
ajánlja segítségét, de annak ára megint csak megbecstelenítésem lenne… Ó, gondviselés,
szabad-e immár kételkednem igazságos voltodban, s vajon miféle csapásokat zúdítottál volna
fejemre, ha üldözőimhez hasonlóan én is a bűn istenének hódoltam volna?”

Íme, asszonyom, akaratom ellenére ilyen káromló szavakra ragadtattam magam… ekképp
berzenkedtem a sors szörnyűsége ellen, mikor ön végtelen jóságában szánakozó és együttérző
pillantásra méltatott… Végtelenül sajnálom, asszonyom, hogy visszaéltem türelmével, csak
feltéptem sebeimet, megzavartam nyugalmát, egyéb hasznuk aligha lesz keserves kalandjaim
elbeszéléséből. Pirkad már az ég, őreim csakhamar szólítanak, hadd menjek a halálba; már
nem félek tőle, csak megkurtítja gyötrelmeimet, véget vet nekik; csak az rettegi, aki boldog, s
élete felhőtlen és derűs, ám a boldogtalan, kit szüntelenül megaláztak, kinek vérző lába
mindig tüskébe lépett, ki csak azért ismerte meg a férfiakat, hogy meggyűlölje őket, ki a
napvilágot csak azért látta, hogy megutálja, kit csapások sorozata fosztott meg szüleitől,
vagyonától, támogatóitól, pártfogóitól, barátaitól, kinek a világon már csak a könnyei
maradtak, hogy szomját oltsa, és szenvedései, hogy éhét csillapítsa… nos, a boldogtalan
félelem nélkül látja közelegni a halált, úgy áhítozik rá, mint biztos kikötőre, hol majd
megnyugszik az igaz Isten kebelén, ki nem hagyhatja, hogy a földön ezerszer meggyalázott és
meghurcolt erény ne kapjon kárpótlást az égben a kiontott könnyekért.

A derék Corville úr az egész elbeszélés alatt könnyeivel küszködött; Lorsange-nét pedig,

akiben (mint már említettük) ifjúkora fertelmes bűnei sem oltották ki az érzékenység lángját,
ájulás környékezte.

– Kisasszony – mondta Sophie-nak – nehéz önt úgy hallgatni, hogy az ember szívében ne
ébredjen ellenállhatatlan részvét ön iránt… de hadd valljam meg, valami
megmagyarázhatatlan érzés, még ellenállhatatlanabb, mint amelyről az imént beszéltem,
valami leküzdhetetlen erő vonz ön felé, s teszi szenvedéseit az én szenvedéseimmé. Ön
eltitkolta előlem nevét, Sophie, elhallgatta származását, könyörgök, vallja meg titkát; nehogy
azt képzelje, hogy hiú kíváncsiságból kérdem; ha gyanúm igaznak bizonyulna… ó, Justine, ha
ön a húgom volna!

– Justine… asszonyom, micsoda név!

– Annyi idős volna, mint most ön.

– Ó, Juliette, hát te vagy az? – kiáltott a szerencsétlen fogoly, s Lorsange-né karjai közé
vetette magát. – Te vagy az, nővérem, nagy Isten… s én még káromoltam az Istent,
kételkedtem a gondviselésben… Ó, most már sokkal boldogabban halok meg, mert még
egyszer megölelhettelek.

És a két nővér, egymást szorosan átölelve, már csak a sírás nyelvén értekezik, csak a könnyek
árján át folytat eszmecserét… Corville úr sem bírt a könnyeivel, s látván, hogy ez az ügy
immár őt magát is a lehető legközelebbről érinti, átment egy másik szobába, s legott a tettek
mezejére lépett.

Írt az igazságügy-miniszternek, véres szavakkal ecsetelte szegény Justine sorsát, kezeskedett

ártatlanságáért, kérte, hogy az ügy tisztázásáig kastélya szolgáljon az állítólagos bűnös
börtönéül, s elvállalta védelmét is, ha a törvény legfőbb ura így kívánná. Megírván a levelet, a
két poroszlóhoz siet, elsorolja címeit, meghagyja nekik, hogy a fontos küldeménnyel azonnal
induljanak útnak, a foglyot pedig majd nála keressék, ha a főügyész érte küldene; az őrök,
látván, kivel van dolguk, úgy vélik, semmi bajuk nem lesz, ha engedelmeskednek,
ezenközben pedig előáll egy kocsi…

– Jöjjön, boldogtalan szépség – fordul ekkor Corville úr Justine-hez, aki még mindig nővére
karjaiban piheg –, jöjjön, egy negyedóra múlva minden jóra fordul; ne mondhassák, hogy
erényei nem nyerik el jutalmukat még idelenn a földön, hogy Justine mindig csak kőszívű
emberekkel találkozott… kövessen, ön a foglyom, ezután csakis én felelek önért…

És Corville úr néhány szóban elmagyarázza, mit tett az imént…

– Tiszteletre méltó és drága férfiú – kiált fel Juliette, s kedvese térdéhez veti magát –, ím a
legnemesebb cselekedet, mit élete során valaha is véghezvitt! Csak aki az emberi szívet és a
törvény szellemét egyaránt ismeri, csak az torolhatja meg az ártatlan sérelmét, csak az
oltalmazhatja a szűkölködőt a sors ezernyi csapása ellen… Igen, tessék… tessék, itt a foglya,
uram… eredj, Justine, csókold meg igaz szívű pártfogód lába nyomát, ő nem fog elhagyni,
mint a többiek… Ó, uram, a szerelem kötelékei eddig is drágák voltak szívemnek, de még
édesebbek lesznek most, midőn a természet kapcsai ékesítik, s a leggyöngédebb megbecsülés
fűzi szorosra szálait!

S a két nő egymással versengve ölelte s öntözte könnyeivel e nagylelkű jótevő lábait.

Elindultak. Néhány óra alatt a kastélyba értek. Corville úr és Lorsange-né édes mulatságot
találtak abban, hogy Justine-t a nyomor mélységes fenekéről a bőség és jólét csúcsára
repítsék; tejben-vajban fürösztötték, ínyencfalatokkal traktálták, a legjobb ágyakba fektették,
lesték minden kívánságát, egyszóval annyi tapintattal vették körül, amire csak az igazán érző
lelkek képesek… Felékesítették-cicomázták; ő volt a két szerető szeme fénye, egymással
vetekedve próbálták elfeledtetni szenvedéseit. Egy hírneves orvos vállalta, hogy gondos
kezeléssel eltünteti a szégyenbélyeget, Rodin gazságának kegyetlen emlékét. Minden-minden
Lorsange-né és kedves barátja óhajai szerint alakult, kezdtek tünedezni az ínség nyomai a
szeretetre méltó Justine bűbájos homlokáról… a gráciák birodalma lassanként régi fényében
ragyogott; alabástrom orcája fakó fehérségén a tavasz rózsái nyiladoztak; s oly hosszú,
kényszerű némaság után, az öröm pilleszárnyain érkezve, ajkain végre felcsendült a legelső
kacagás.
Párizsból jó hírek érkeztek; Corville úr mozgósította egész Franciaországot, megnyerte a
fáradhatatlan S… úr ügybuzgalmát, s most már ketten fáradoztak rajta, hogy a sokat
szenvedett Justine végre nyugalomban élhessen, amire olyannyira rászolgált… Aztán
megérkezett a király pecsétes levele is, mely Justine gyermekkoráig visszamenően
hatálytalanította az összes eljárást, melyet igazságtalanul indítottak ellene, visszaadta neki a
becsületes polgár címet, örök hallgatást parancsolt a királyság valamennyi törvényszékére,
ahol összeesküvést szőttek e szerencsétlen leány ellen, továbbá ezerkétszáz frank évjáradékot
biztosított Justine-nek a dauphinéi pénzhamisítók elkobzott vagyonából. Kis híja volt, hogy
bele nem halt örömébe, midőn ily nagyszerű híreket közöltek vele; pártfogói körében még
napokig hulltak szeméből a boldogság édes könnyei, ám kedélye egyszer csak elborult, és
senki sem értette okát. Komor lett, nyugtalan, hallgatag, barátai között üldögélve olykor
váratlanul elsírta magát, és maga sem tudta, miért ejt könnyeket.

– Nem születtem ennyi boldogságra – mondogatta Lorsange-nénak. – Ó, kedves nővérem,

úgysem tart ez már soká!

Hasztalan bizonygatták, hogy minden ügye lezárult, s nyugtalanságra immár semmi oka; hogy
az érte mondott védőbeszédekben nem említették azon személyek nevét, akiknek a befolyása
még mindig veszedelmes lehetne, hogy tehát e téren sem lehet semmi félnivalója; mindez
nem használt, mintha csak e boldogtalanságra született szegény leány, érezvén feje fölött a
végzet lesújtani kész kezét, már ekkor tudta volna, hogy e csapás az utolsó, a végső csapás
lesz.

Lorsange-né még vidéken tartózkodott; nyár vége volt, sétálni indultak, amikor szörnyű vihar
kerekedett; a rekkenő hőség miatt tárva-nyitva voltak az ablakok a szalonban. Villám cikázik,
jégeső kopog, vadul süvít a szél, a gomolygó viharfelhőket az ég haragja iszonyú csattanással
szórja szerteszét. Lorsange-né megretten… Fél az égiháborútól, könyörög húgának, csukjon
be minden ablakot, amilyen gyorsan csak lehet; Corville úr most ér csak haza; Justine szeretné
mielőbb megnyugtatni a nővérét, szalad az ablakhoz, küszködik az erős széllel, s ekkor villám
sújt le rá, és Justine holtan zuhan a szalon közepére.

Lorsange-né borzadva felsikolt… elájul; Corville úr segítségért kiált, azt se tudják, kit
ápoljanak, Lorsange-nét életre keltik, Justine sebe azonban olyan iszonyú, hogy nincs remény.
A villám a jobb keblén hatolt be, átégette a mellkasát, a száján jött ki, s úgy eltorzította az
orcáját, hogy szörnyűség ránézni is. Corville úr azonnal el akarja vitetni a holttestet.
Lorsange-né azonban nagy nyugalommal felkel, és nem engedi:

– Ne! – mondja szeretőjének. – Hagyja csak itt, hadd szemléljem még egy kicsit, hogy
elhatározásomban megerősítsen; hallgasson végig, uram, s ne is próbáljon lebeszélni
döntésemről, semmi a világon el nem tántoríthat tőle.

E szerencsétlen lány hihetetlen szenvedéseken ment keresztül, holott világéletében tisztelte az

erényt, van ebben valami, uram, valami rendkívüli, ami miatt most már egész más szemmel
nézem magam. Nehogy azt higgye, hogy elvakít a gazdagság talmi csillogása, mely Justine
hányattatásai során mindig az őt kínzó gazemberek életét ragyogta be. A sors eme szeszélye a
gondviselés talánya, nem adatott meg nekünk, hogy megfejthessük, de nem szabad, hogy
elkápráztasson bennünket; a gondviselés azzal, hogy a gonoszt boldogítja, csak próbára tesz
bennünket; olyan ez, mint a villám, melynek csalóka fénye csak azért ragyogja be egy
pillanatra a légkört, hogy könyörtelenül halálra sújtsa a boldogtalant, kit szépsége elvakít…
Szemünk előtt a példa; a boldogtalan lány örökös meghurcoltatása, megannyi szörnyű
szenvedése intő jel nekem, amelyet az Örökkévaló küld, hogy bánjam meg vétkeimet, hogy
hallgassak a lelkiismeret szavára, s térjek vissza kebelére. Miféle fogadtatásra számíthatok
én… kinek bűneitől elborzadna, uram, ha tudna róluk… én, ki feslettségben, istentelenségben
éltem, én, ki felrúgtam minden szabályt… mit várhatok én, ha így bántak azzal, kinek
egyetlen szándékos vétség sem terhelte a lelkiismeretét?

Váljunk el, uram, ütött az óra… Nem fűznek össze kötelékek bennünket, felejtsen el, hagyja,
hogy az örök útra lépjek, s a legfőbb lény lábainál tagadjam meg ünnepélyesen mindazon
gyalázatosságokat, melyekkel bemocskoltam magam. Szükségem volt e szörnyű csapásra,
hogy még idelent megtérjek, s hogy a remélt boldogsághoz jussak majd odafent, isten önnel,
uram, engem többé nem lát. Már csak arra kérem, hogy irántam való barátságát bizonyítandó,
ne nyomozzon utánam; egy jobb világban várok önre, erényei biztosan odajuttatják, vajha
hátralevő éveimben annyit sanyargathatnám magam, hogy levezekeljem minden bűnömet, s
oda jussak, hol majd megint találkozhatunk.

Lorsange-né azonnal távozik, befogat, magához vesz egy kevés pénzt, a többit mind Corville
úrnak hagyja kegyes alapítványok céljára, majd sebesen Párizsba hajtat, belép a
karmelitákhoz, s néhány év alatt példaképpé válik, az ájtatosság, az életbölcsesség, a szigorú
erkölcsök eleven szobrává.

Corville úr immár hazája egyik legelső tisztségviselője, és hogy nem érdemtelenül, arra
bizonyíték, hogy erejét nem kímélve munkálkodik népe boldogításán, uralkodója dicsőségén,
barátai gazdagításán.

Vajha ti is, kedves olvasóim, ugyanazt a tanulságot vonnátok le ebből a történetből, mint a
hívságos nő, ki végül jó útra tért, vajha ti is meggyőződnétek róla, hogy az igaz boldogság
csakis az erény kebelében lakozik, s az Úr csak azért tűri az erény meghurcoltatását a földön,
mert odafenn, az égben dús jutalmat tartogat számára.

UTÓSZÓ

De Sade márki és szolgája, Latour, „kérjenek nyilvánosan bocsánatot a katedrális kapujában,

mielőtt a Saint-Louis térre szállíttatnak, ahol is nevezett de Sade feje nyaktilón vétessék,
Latour pedig felakasztassék. Holttestüket ezután égessék el, és hamvaikat szórják szét a
szélrózsa minden irányába.”

Ezt az ítéletet hozta 1772 szeptemberében az aix-en-provence-i bíróság, in contumaciam,

tehát a vádlott távollétében. Az ítéletet végre is hajtották, három nappal később, jelképesen,
bábukkal, Aix főterén.

Ki volt ez az ember, aki ennyire magára haragította korának hatalmasait; akinek a nevéből a
szadizmus szó keletkezett; aki élete nagy részét kisebb-nagyobb megszakításokkal börtönben
töltötte; akinek a nevét mind a mai napig valami borzongató homály övezi?

Gyermekkoráról keveset tudunk. Nem ismeretes, milyen hatások okozták nemi ösztönei
szokatlan irányba fordulását. Anyját minden jel szerint gyűlölte, apját sem nagyon szerette.
Neveltetésében nagybátyja játszotta a legnagyobb szerepet, aki maga is igen szabados
életmódot folytatott, kastélyában egymást érték a tivornyák, egyébként pedig kapcsolatban
állt korának számos gondolkodójával.

Egy biztos: felfedezte, hogy a nemiség korántsem olyan idilli, mint azt akkoriban gondolni
illett, rájött, saját tapasztalataiból, hogy sötét ösztönök kapcsolódnak hozzá, sőt Freudot jó
száz évvel megelőzve megsejtette, hogy a nemiség behálózza az ember valamennyi
tevékenységét, belejátszik minden cselekedetébe. „Ha egy apa vagy báty bálványozza a lányát
vagy a húgát, szálljon magába, vizsgálja meg lelkiismeretesen, mit érez: s rájön, hogy e
kegyes gyöngédség nem más, mint baszásvágy” (désir de foutre) – írja a Nouvelle Justine-
ben. Kicsapongásaiban valószínűleg nemcsak fékezhetetlen „pánerotizmusa” sarkallta, hanem
valamiféle kísérletező hajlam – önmaga megvalósítását, kiteljesítését kereste, mikor a
szexualitás minden létező formáját végigpróbálta. Ez persze csak feltevés, az azonban
kétségtelen, hogy műveiben – gondolatban – végigjárja ezt az utat. Leghírhedtebb művében, a
Szodoma százhúsz napjá-ban enciklopédikus teljességgel rendszerezi a perverziókat – de
szinte valamennyi írásában az egyéni ösztönök létjogosultsága mellett tör lándzsát, az elfojtott
vágyak kiélésének szükségességét hangoztatja. Az említett idézet így folytatódik: „Engedjen
hát a vágyának, s hamarosan megláthatja, micsoda gyönyörökkel jutalmazza meg a kéj.”

Az 1772-es ítélet azonban még nem az istentagadó gondolkodót, a pornográf írót sújtotta,
hanem csak a kicsapongó, dorbézoló, szentségtörő nemesurat. Mindazonáltal tévedés volna
azt hinni, hogy Sade holmi képtelen kegyetlenkedésre ragadtatta volna magát. A dolognak az
volt az előzménye, hogy jó pénzért felbérelt néhány hivatásos kurvát, megkorbácsolta őket (ez
benne volt az alkuban), magát is korbácsoltatta kicsit, no meg volt egy kis viaszcsepegtetés is
köröm alá, néhány apróbb kínzás. Mindez semmiség; akkoriban a bordélyházakban az effajta
extra szolgáltatások mindennaposak voltak, megvolt a szabott tarifájuk, még megütközést sem
keltettek. Egyáltalán, a szex-történészek egybehangzó véleménye szerint Sade soha semmi
olyasmit nem követett el, aminek ne hódoltak volna tömegesen meglehetősen szabados
erkölcsű honfitársai. A lányok is csak azért jelentették föl, mert azt hitték, hogy megmérgezte
őket: kísérletezésképp túl sok kantaridos cukorkát etetett meg velük – ezek igen elterjedt nemi
serkentőszerek voltak –, a túladagolástól rosszul lettek, orvoshoz fordultak, az orvos
tanúvallomásra kényszerítette őket, s így került bíróság elé az ügy.

Az ítélet indoklásában két fő pont volt: szentségtörés és szodómia. Ami a szentségtörést illeti,
annak előzménye volt. Négy évvel korábban egy szintén felbérelt koldusasszony jelentette föl
Sade-ot, bizonyos Rose Keller, aki tekintve hogy nem hivatásos volt, nem volt felkészülve a
„különleges szolgáltatásokra”. A bíróság szemében súlyosbító körülménynek számított, hogy
az eset épp nagypénteken történt, kihívást láttak benne, nyilván nem is véletlenül. Sade
kicsapongásaiban az volt a szokatlan, hogy meg sem próbálta titkolni őket; ezzel fejezte ki
szembenállását a társadalommal; a maga módján mindegyik provokáció volt.

Ami pedig a szodómiát illeti, arról tudni kell, hogy a francia nyelvben nem állatokkal való
közösülést jelent, mint a magyarban, hanem anális közösülést. Az akkori törvények szerint
halálbüntetés járt érte. Márpedig Sade és szolgája a szóban forgó lányok szeme láttára hódolt
ennek az élvezetnek. Formailag tehát ezért ítélték halálra. Természetesen nyilvánvaló
rosszindulat kellett hozzá, hogy ezt az ősrégi, elavult törvénycikkelyt alkalmazzák ellene,
hiszen ezen az alapon akár fél Versailles-t kivégezhették volna. Az országot egy kegyencnő,
Madame Pompadour kormányozta, a király, XV. Lajos a legnagyobb „voyeur” – legfőbb
szórakozása, hogy az alattvalói nemi életéről szóló titkosrendőri jelentéseket olvasgatja –, a
bi- és homoszexualitás mindennapos dolog az udvarban. Sade állandó botrányai, leplezetlen
antiklerikalizmusa azonban kezdett nyugtalanítóvá válni, ezenkívül elkövette azt a
meggondolatlanságot, hogy elcsábította sógornőjét, s ezáltal lehetetlenné tette, hogy a lány,
nagyra törő anyja terveinek megfelelően, jó partit csináljon. Mme de Montreuilnek, Sade
anyósának igen jó kapcsolatai voltak az udvarnál, eddig éppen ő fedezte veje túlkapásait, ettől
kezdve azonban engesztelhetetlen ellensége lett, s minden befolyását latba vetette, hogy a
márkit bebörtönözzék. Ez sikerült is neki. Ettől kezdve Sade élete végéig csak egy-két évet
töltött szabadlábon.

A börtönben kezdődik Sade irodalmi munkássága. Írt már korábban is ezt-azt, várkastélyában,
La Coste-ban rendezett színielőadásokat, melyeken saját szerzeményeit mutatta be, de ezek
mai szemmel nézve teljesen érdektelen darabok, semmit nem tesznek hozzá a korabeli
sablonokhoz. A nagy, korszakalkotó művek, melyek valósággal sokkolták a közvéleményt, s
melyekről később is csak suttogva lehetett beszélni, már a börtönben születtek. A Justine-t
már a Bastille-ban írta, három évvel a Szodoma százhúsz napja után, 1788-ban. Ha elolvassuk
a regényt, talán ma nem világos, miért kavart akkora vihart. Nos, a Justine-nek három
változata van, ez a legelső. Ebben a formában nem is került kiadásra a szerző életében, csak
jóval később ásták elő több más elveszettnek hitt művével együtt. A második, Justine ou les
malheurs de la vertu címen, 1791-ben jelent meg. Ez a változat nem sokban különbözik az
elsőtől, néhány epizóddal kibővül, az egész egy kicsit hosszabb, de a lényeg megmarad:
éppoly „madárnyelven” van megírva, Justine éppúgy egyes szám első személyben,
szemlesütve, pironkodva meséli el hajmeresztő kalandjait, éppúgy megbűnhődik minden
egyes erényéért – miközben a szerző kaján vigyorral a háttérből szemléli az eseményeket. A
stílus nyakatekertsége, a regény végére odabiggyesztett klerikális farok nem tévesztett meg
senkit: óriási botrány lett belőle – és persze óriási siker –, ettől kezdve Sade márkit csak mint
az „istentelen Justine” szerzőjét emlegették. Restif de la Bretonne, Sade féltékeny vetélytársa
például nem átallott egy Anti-Justine-t írni, hogy bebizonyítsa: kevésbé „beteges” módon is
lehet „zaftos” erotikus regényt írni. A „Justine” tehát fogalom lett, ezért látszott szükségesnek
belevenni a magyar címbe, jóllehet – mint a figyelmes olvasó bizonyára észrevette – az első
változat francia címében nem szerepel.

A legnagyobb botrányt azonban a harmadik változat, a Nouvelle Justine kavarta. Itt már nem
Justine mesél, hanem a szerző, szókimondó, mondhatni útszéli stílusban. A jelszó:
„Nevezzünk mindent a nevén; kendőzgessük, ha úgy tetszik, az erényt, de a bűn teljes
meztelenségében álljon előttünk” – mint Mme de Verneuil mondja. Rengeteg új szereplővel,
új epizóddal, betéttörténettel bővül a regény, több mint ezer oldalra duzzad, olyan gigantikus
csoportjelenetek vannak benne, hogy már lehetetlen követni, ki kinek a hátán, hol és merre
áll, hacsak nem jutunk hozzá egy korabeli példányhoz, melyet – a korízlésnek megfelelően –
nagyszámú metszet díszített (nota bene, még akkor sem, ugyanis egyes pózok egész
egyszerűen kivehetetlenek). Különválik Justine és Juliette története – Juliette életútja
nagyszabású, szintén több mint ezeroldalas regénnyé terebélyesedik. Filozófiailag talán ez a
legjelentősebb, ebben fejti ki Sade legbővebben és legösszefüggőbben a nézeteit –
természetesen hasonló, már-már kozmikus méretűvé növesztett orgiákkal fűszerezve.

A Nouvelle Justine – és Sade egyéb művei – ismeretében mérhető fel igazán, micsoda
önfegyelemre lehetett szüksége Sade-nak, hogy a trágár átkozódás, az epizódok túlzott
halmozása helyett ilyen mértéktartó, összefogott és fondorlatos formában fejtse ki nézeteit. A
Szodoma százhúsz napja több mint 1500 oldal, és a mű háromnegyed része csak vázlat (!), a
Justine-Juliette kettősregény több mint háromezer oldal, s bármilyen filozófiai mélységeket
villant is föl, bármilyen meghökkentő, szürrealista disznóságokat talál is ki a szerző, néhány
száz oldal után kicsit unalmassá válik. Akkoriban az effajta hosszú regények még nagyon
divatosak voltak; a már említett Restif de la Bretonne például nem kevesebb, mint tizenkét
kötetben írta meg erotikus önéletrajzát, manapság azonban már nincs ennyi ideje az
embernek. Irodalmi szempontból feltétlenül az első változat a legértékesebb, nem véletlen,
hogy a franciáknál is ez érte meg a legtöbb kiadást. Sade maga is több helyen ír az elhallgatás
művészetéről, hogy a képzeletnek is kell hagyni valamit, de többi művében mintha
megfeledkezne erről. Ebben a regényben sikerül féken tartani, a filozófiai mese szigorú
formai követelményei közé szorítani indulatát, csak a barokkos formák mélyén fortyog, mint
a láva, a számkivetett, meg nem értett, kitaszított ember elkeseredett dühe. Ez a kettősség
teszi a mai olvasó számára is olyan izgalmassá a regényt: az ájtatoskodó, bigott, álszent
előadásmód és a mélyén izzó engesztelhetetlen gyűlölet, Justine szemforgató sopánkodása és
a háttérben vigyorgó szerző sátáni káröröme. Ez emeli ezt a kis filozófiai mesét a XVIII.
század remekművei sorába, Voltaire Candide-ja, Laclos Veszedelmes viszonyok-ja mellé.

Sade-ról több könyvtárnyi irodalmat összeírtak, különös személyisége tág teret adott a
különböző pszichologizáló értelmezéseknek. Mivel Justine egyes szám első személyben
meséli el szenvedéseit, kézenfekvőnek látszik, hogy a szerző azonosul is vele, ily módon
kiélve szadista-mazochista hajlamait, kétszeresen kiélvezve a kegyetlenkedéseket, egyszer
Bressac márki, Rafael atya, Dalville stb., másrészt Justine személyén keresztül. Sade élete
azonban nem támasztja alá ezt a tetszetős paradoxont. Azt, hogy Sade néha kicsit magát is
korbácsoltatta, a tudomány még nem nevezi mazochizmusnak. Ha pedig figyelmesen
megnézzük a szöveget, néhány olyan elszólásra bukkanunk, melyekből egyértelműen
kitetszik, hogy a szerző egyáltalán nem azonosul Justine-nel. „…éreztem, hogy minden erejét
megfeszítve lesújt” – mondja Justine, holott be van kötve a szeme, nem érezheti, hogy a márki
megfeszíti minden erejét, legfeljebb egy nagy ütést érezhet a hátán. Még szembeötlőbb a
dolog abban a jelenetben, mikor Dalville útra kel. „…(pisztolyát) sorban rászegzi a három
nőre, akik a kereket forgatják…” – mondja Justine, elfelejtve, hogy a három nő közül ő az
egyik. Nyilvánvaló, hogy a szerző az első esetben Bressac márki, a másodikban Dalville
szemével nézi az eseményeket. Talán csak egyszer azonosul Justine-nel: amikor váratlanul
élesen kirohan az alsó fokú törvényszékek ellen. Egyébként azonban rendre olyan szólamokat
ad a szájába, melyek ellen világéletében harcolt, olyan érveket, melyek puszta említésére is
kikel magából. Nem, nincs Justine–Sade, mint Jean Paulhan állítja. Justine nem hús-vér alak,
csak báb. Csak sopánkodik, de nem érez semmit. Akármit csinálnak vele, csodálatos módon
mindig felépül, megcsonkítják, megbélyegzik, bikacsökkel félholtra verik, de a következő
epizódban már megint friss, üde és kívánatos. Justine az ideális alany, csak arra való, hogy a
főhősök, Sade szócsövei, szabadon kifejthessék életfilozófiájukat. Akkor emelkedik a szöveg
szónoki magaslatokba, ha ők beszélnek, ilyenkor van a szerző elemében, ilyenkor szárnyal föl
a szöveg. Sade nem mazochista, ha úgy tetszik, szadista, de csak eszmeileg, csak a műveiben.
És ez a szadizmus korántsem öncélú.

A forradalom Sade-ot is kiszabadította a börtönből. A márki aktívan részt vett az

eseményekben, hamarosan a „section des Piques” elnöke lett. Kezébe került gyűlölt anyósa,
Mme de Montreuilnek aktája. Egyetlen tollvonásába került volna, hogy megsemmisítse
ellenségét. És mit tett? Aki azt gondolja, hogy kapva kapott az alkalmon, az félreértette
Bressac márki vagy Dalville beszédeit. Szépen az aktacsomó aljára csúsztatta, s ezzel
megmentette az anyósa életét. Mikor a jakobinusok „mérsékeltség” vádjával letartóztatták, és
kis híján kivégezték, a börtönablakból lelátott a vérpadra. Szenvedett a látványtól. „Nemzeti
fogságom, szemem előtt a guillotine-nal százszor többet ártott nekem, mint az egész Bastille
együttvéve” – írja később. Nem a vér látványa undorította, hanem a szenvedély nélkül,
racionálisan, hideg fejjel elkövetett gyilkosság. Tagadott minden eszmét, mely a közjó
érdekében intézményesíti a gyilkosságot. Az egyén ölhet, mert szenvedélyből öl. Sade
felmenti a kéjgyilkost, és elítéli a hóhért, Rousseau-val együtt azt vallja, hogy a civilizáció
eltorzítja az ember természetét – csak éppen szerinte az ember természettől fogva nem jó,
hanem rossz, úgyhogy ennek a született gonoszságnak kell érvényt szerezni, ezért kell
lerombolni a civilizációt. Ilyen értelemben lett Sade a bűn prófétája.

1801-ben Napóleon rendőrminisztere, Fouché letartóztatja, éppen mikor a Nouvelle Justine

kefelevonatait ellenőrzi kiadójánál, Massénál. Nem sokat teketóriáznak vele. Fouché
korszakalkotó újítást hoz: nem vesződik hosszadalmas bírósági tárgyalásokkal, hanem egész
egyszerűen elmegyógyintézetbe záratja. Ott is marad Sade egész haláláig, 1814-ig. Itt
születnek a híres színielőadások, melyeket Párizs krémje látogat, s melyek Peter Weiss
drámája és főleg az abból készült igen hosszú című film nyomán a magyar közönség előtt is
ismertek.

Sade filozófiája ellene van minden olyan társadalmi rendszernek, mely korlátozza az egyént.
Ha az aix-en-provence-i halálos ítéletbe még belejátszottak is személyes, véletlen motívumok,
mindenképpen szimbolikusnak kell tekinteni, hogy öt egymást követő rezsim zárja börtönbe:
XV. Lajos, XVI. Lajos, a jakobinus diktatúra. Napóleon, majd XVIII. Lajos, pedig ez idő alatt
nem kevés változás történt a közgondolkodásban. Sade mélységes egoizmusa, anarchizmusa
mélyen gyökerezik a francia szellemben, de ezt egyetlen társadalmi rendszer sem vállalhatta.
Sade neve még sokáig tabu volt. Baudelaire – aki Sade szellemi örökösének tekinthető –
egyetlenegyszer sem mer nyilvánosan hivatkozni rá, enélkül is elég baja van a hatóságokkal.

Csak a XX. század második felében szűnt meg a csönd Sade körül, ekkor kezdték
rendszeresen publikálni a műveit, s azóta is állandó izgalomban tartja a közvéleményt.
Rendkívüli népszerűségét aligha csak az „erőszak irodalmának elterjesztése magyarázza”,
mint a Világirodalmi Lexikon írja. E rövid utószó keretei közt nincs mód Sade egyéb művei
részletes ismertetésére, de talán ebből a regényből is kiderül, miért lelkesedett érte
Apollinaire, miért nevezte az egyébként oly finnyás ízlésű Flaubert „csodálatos, mély, keserű,
sui generis” filozófusnak, miért szentelt neki Camus egész fejezetet az Homme révolté
(Lázadó ember) című esszékötetében.

Vargyas Zoltán