Rudolf Steiner: Az ember és az emberiség szellemi vezetése

(GA 15, 1911. június, Koppenhága)

Előszó

A következő fejtegetések során az idén júniusban Koppenhágában tartott, a Skandináv

Teozófiai Társaság közgyűléséhez kapcsolódó előadásaim tartalmát adom közre. 1 Az
elmondottak a szellemtudományt, vagy a teozófiát ismerő hallgatóság előtt hangzottak el, fel
is tételezik tehát annak ismeretét és a „Theosophie” (GA 9.) és a „Geheimwissenschaft” (GA
13.)2 című könyveimben megadott alapokra épülnek. Ha írásom a jelzett előfeltételeket nem
ismerő olvasó kezébe kerül, a merő fantázia torzszülöttének kell tekintenie. Az itt
elmondottak tudományos alátámasztását a nevezett könyvek bizonyítják.
Az előadások gyorsírással készült lejegyzését teljesen átdolgoztam ugyan, de mégis szerettem
volna megőrizni közreadásuknál az élőszó sajátos jellegét. Ezt azért szeretném külön is
kiemelni, mert általában az a véleményem, hogy az olvasásra szánt szövegeknek teljesen más
formája kell, hogy legyen mint a szóban elhangzó fejtegetéseknek. Ezt minden korábban
nyomtatásra szánt írásomnál is kifejezésre juttattam. Fejtegetéseimet azért adom ezúttal
inkább az élőszóban elhangzottakra támaszkodva elő, mert okom van rá, hogy miért éppen
most jelentessem meg az írásművet, a fenti elvnek megfelelő teljes átdolgozása pedig túl soká
tartana.
München, 1911.08.20.
Rudolf Steiner

Fordította: Göröntsér Márton

1 Annak idején (1911-ben), amikor Rudolf Steiner az itt nyomtatott formába átdolgozott előadásokat tartotta, még a
Teozófiai Társaság keretében tevékenykedett, aminek következtében a „Teozófia” és „teozófus” kifejezéseket
használta, bár mindig saját, önálló kutatásai értelmében. Vö. a „Mein Lebensgang” (GA 28) című önéletrajzával.
(„Életutam”, Genius kiadó.)
2 „A világ és az ember szellemi megismerése” és „A szellemtudomány körvonalai”, Genius kiadó.

1
 1. fejezet

Ha valaki elgondolkodik saját magán, hamarosan belátja, hogy a gondolataitól, érzéseitől és

teljesen tudatos akarati impulzusaitól körülvett énjén kívül egy másik, erősebb ént is hord
még magában. Észreveszi, hogyan rendeli alá magát egyfajta magasabb hatalomnak, e
második énnek. Eleinte persze alacsonyabb rendűnek érzi e világos, jóra és igazra hajló
második ént a teljesen tudatos lelkiségtől körülvett énjénél és iparkodik le is gyűrni.
A mélyebb önvizsgálat azonban megtaníthat még valami másra is e második énről. Ha gyakran
visszatekintünk az életünkben megélt, vagy megtett dolgainkra, furcsa felfedezést teszünk,
amit egyre fontosabbnak találunk majd, ahogyan öregszünk. Ha megkérdezzük magunkat,
hogy valamikor életünkben mit is tettünk, vagy mondtunk, kiderül, hogy csupa olyasmit, amit
voltaképpen csak később értünk meg. Hét, nyolc, talán húsz évvel ezelőtt olyasmiket tettünk,
amiről ma biztosan tudjuk, hogy csak most, hosszú idő múltán jutottunk el oda, hogy mindazt,
amit annak idején tettünk, vagy mondtunk, felfogjuk ésszel is. - Sokan azért nem fedezik fel
magukban az ilyesmiket, mert nem is keresik. Pedig rendkívül hasznos gyakrabban
beletekintenünk a lelkünkbe. Mert abban a pillanatban kezd valamit megérezni a lelkünk,
amikor észrevesszük, hogy olyasmiket tettünk évekkel ezelőtt, amit voltaképpen csak most
kezdünk érteni, amikor felfedezzük, hogy nem volt még arra elég érett az eszünk, hogy az
akkoriban tett, vagy mondott dolgokat megértse. Úgy érezzük, hogy valamiféle jóságos,
lényünk mélyén élő hatalom védelme alatt állunk, egyre jobban kezdünk bízni a tényben, hogy
voltaképpen a szó legmagasabb értelmében véve nem egyedül állunk a világban, mindaz, amit
teljesítünk benne, alapjában véve csak egy kis része annak, amit értünk és amire tudatosan
vagyunk képesek.
Ami elméletben könnyen belátható, teljesen gyakorlati életünkké válna, ha gyakrabban
tennénk ilyen megfigyeléseket. Elméletben ugyanis könnyen belátható, hogy nem juthatnánk
messzire az életben, ha teljesen tudatos értéssel és minden körülményt áttekintő
intelligenciával kellene véghez vinni mindazt, amit teljesítenünk kell. Elég megfontolnunk a
következőket, hogy ezt elvileg belássuk. Voltaképpen az élet melyik szakaszában hajtja végre
magán az ember a léte szempontjából legfontosabb tetteket? Mikor jár el magával a
legbölcsebben? Ezt születése után nagyjából addig az időpontig teszi meg, ameddig később
visszatekintve még emlékezni tud elmúlt földi éveire. Ha visszagondol rá, hogy három-négy-öt
évvel azelőtt mit tett, majd időben egyre jobban visszafelé haladva eljut gyermekkora
bizonyos időpontjához, aminél korábbra már nem emlékszik vissza. Elmondhatják neki a
szülei, vagy akár mások is, hogy annak előtte mi történt vele, a saját emlékezete azonban csak
egy bizonyos időpontig terjed.
Ebben az időpontban tanulta meg én-nek is érezni magát. Akinek az emlékezőképessége nem
haladja meg a rendes mértéket, mindig kell egy ilyen időpontjának lennie, ami előtt azonban a
lélek a legbölcsebb dolgokat hajtotta végre rajta és később, ha tudatára ébredt, soha többé
nem képes oly nagyszerű és hatalmas teljesítményekre, mint amilyeneket a tudat alatti
mélységekből merítve hajtottak végre rajta gyermekkora legelső éveiben. Tudjuk, hogy a
születéssel belehordja az ember a fizikai világba mindazt, amit előző földi életei
gyümölcseként hoz magával. Születésekor például a fizikai agya egy tökéletlen eszköz. Később
kell beledolgoznia a léleknek a finomabb tagolódást, ami a lelki képességek összességének
közvetítésére alkalmassá teszi. Mielőtt az emberi lélek még teljesen tudatos lenne, valóban
úgy dolgozik az agyon, hogy olyan eszköz lehessen belőle, amit a korábbi életei
eredményeként elsajátított képességei, adottságai és tulajdonságai kiélésére használ majd. A
saját testen végzett tevékenységet mindennél bölcsebb szempontok irányítják, mint amit
később, teljesen tudatos alapon tehet az ember magával. Mi több -, nem csak az agyát kell
ugyanez alatt az idő alatt plasztikusan megformálnia, hanem meg kell még tanulnia a földi élet
szempontjából legfontosabbak közé tartozó három dolgot is.

2
Elsőként a testét tanulja meg tájolni a térben. A mai ember voltaképpen figyelemre se
méltatja, hogy ez mit jelent, pedig közte és az állat között lévő egyik legfontosabb különbséget
érinti. Az állatnál eleve eldőlt már, hogyan alakítja ki egyensúlyi helyzetét a térben, hogy
kúszó, úszó, vagy más állat. Szervezete eleve megfelelő módon helyezkedik már el a térben és
így van ez még az emberhez leginkább hasonló emlősöknél is. Ha elgondolkodnának e tényen
a zoológusok, kevésbé hangsúlyoznák, hogy például mennyi a hasonló csont és izom az ember
és az állatok között és így tovább, hiszen ez egy sokkal kevésbé lényeges tény annál, minthogy
az ember nem eleve kapja meg az egyensúlyhelyzetéhez tartozó összes adottságokat, hanem
azokat saját magának kell előbb teljes mivoltából kialakítania. Nagyon fontos, hogy dolgoznia
kell magán az embernek, hogy belőle, a járni nem tudó lényből, felegyenesedett, járásra képes
lény legyen. Az ember maga teremti meg magának a térben a függőleges egyensúlyi helyzetet.
Ő hozza magát kapcsolatba a nehézségi erővel. A dolgok mélyére hatolni nem kívánó
szemléletmód, látszólag helyes érvekkel, ezt természetesen könnyen meg is cáfolhatná.
Mondhatná, hogy ahogyan a csúszómászók kúszásra, az ember felegyenesedett járásra
szervezett lény. Az alaposabb vizsgálat azonban ki tudja mutatni, hogy az állatot a szervezete
sajátos volta helyezi a térbe, míg az embert a lélek hozza vele kapcsolatba, a lélek az úr a
szervezetén.
A beszéd a második, amit az ember saját magától tanul meg, mégpedig megtestesülésről
megtestesülésre haladó mivolta alapján. Általa kerül embertársaival úgy kapcsolatba, hogy azt
a szellemi életet hordozza, amivel a fizikai világot alkalmasint ő hatja át. Gyakran
hangsúlyozzák, és okuk van rá, hogyha egy lakatlan szigetre tennének ki valakit, aki mielőtt
megtanult beszélni, nem volt együtt más emberekkel, ott már nem tanulna meg. Amit
öröklünk, amit későbbi éveink számára az öröklődés elve alapján oltanak belénk, nem attól
függ, hogy együtt vagyunk-e embertársainkkal. Az öröklött körülmények miatt már eleve úgy
vagyunk megalkotva, hogy például hét éves korunkban egy magányos szigeten is fogat
váltunk, ha fel tudunk ott cseperedni, de beszélni csak akkor tanulunk meg, ha lelki
mivoltunkat olyasvalami ösztönzi rá, amit életről-életre magunkkal hordunk. Akkor kell a
gégefő kialakulásának alapjául szolgáló kezdeményt megformálnia az embernek, amikor még
nincs én-tudata. Ahhoz tehát, hogy beszédszerv lehessen a gégefőből, előbb kell kifejlődése
megformálásának csíráját leraknia, mint ameddig emlékezete terjed.
Van azután egy harmadik, amiről kevésbé tudják, hogy az ember saját magától, vagyis attól
tanulja meg, amit megtestesülésről megtestesülésre hordoz magában – az élet a gondolatok
világában. Azért lát hozzá agya megmunkálásához, mert ez a szerv a gondolkodás eszköze. Az
élet kezdetén még azért oly képlékeny, mert előbb saját magának kell olyanná formálnia,
amilyenné gondolkodása eszközének az életeken keresztül magában hordozott mivolta
értelmében lennie kell. Közvetlenül születése után olyan az agya, amilyennek a szüleitől és
más őseitől öröklött erőkhöz mérten lennie kell. Az embernek azonban gondolkodásában a
saját mivoltát kell korábbi földi életeihez mérten kifejeznie. Ezért kell agya öröklött
sajátosságait akkor átalakítania, amikor – születése után – szüleitől és őseitől fizikailag már
függetlenné vált.
Látjuk, hogy az ember fontos dolgokat hajt végre első életéveiben. A legmagasabb bölcsesség
értelmében dolgozik magán. Ha az eszén múlna, tényleg nem tudná megtenni, amit élete első
szakaszában anélkül kell véghez vinnie, hogy esze lenne. Miért lelkének tudatán kívülre eső
mélyéről hajtja végre mindezt? Azért, mert lelkével és teljes mivoltával, sokkal jobban hozzá
van kötve első életéveiben az ember a magasabb hierarchiák szellemi világaihoz, mint később.
A szellemi fejlődését teljesített és a valóságos szellemi folyamatokat követni tudó szellemi látó
számára rendkívül fontos az időpont, amikor az ember úgy nyeri el én-tudatát, hogy később
vissza is tud emlékezni rá. Míg első életéveiben a gyermeket egyfajta csodálatos, emberi-
földöntúli, „gyermeki aurának” nevezett erő lengi körül -- mégpedig úgy, hogy a
tulajdonképpeni magasabb rendű része, az aura, mindenütt folytatódik a szellemi világban -,
ez a gyermeki aura abban az időpontban, ameddig az illető később visszaemlékezni képes,
egyre jobban visszahúzódik belső világába. Eddig az időpontig visszatekintve érezheti
3
egységes énnek magát, mert ekkor húzódott az énjébe az, ami korábban a magasabb
világokhoz kötötte. Ettől kezdve lép tudata mindenütt kapcsolatra a külvilággal, ami még nem
történik meg kisgyermek korában, amikor számára a dolgok olyanok, mintha álomvilág
lengené körül. Az ember nem egy benne lévő bölcsesség szerint dolgozik magán. Ez egy
minden későbbi tudatos bölcsességnél hatalmasabb, átfogóbb, magasabb, a lélek számára
később homályba merülő bölcsesség, amit tudatosságra cserél fel azután. Olyan mélyre hat a
szellemi világból a testiségre, hogy az agyát a szellemből formálhatja meg vele az ember.
Joggal mondhatjuk tehát, hogy a gyermektől a legbölcsebb ember is tanulhat, mert egy olyan
bölcsesség munkálkodik azon, ami nem jut el később a tudatba és amellyel az ember mintegy
„telefonkapcsolatban” van azokkal a szellemi lényekkel, akiknek világában halála és újabb
születése között tartózkodik. Ebből a világból áramlik még bele valami a gyermeki aurába,
ekkor az ember, mint egyedi lény, közvetlenül az egész szellemi világ irányítása alatt áll, oda
tartozik. A gyermekbe még ebből a világból áramlanak be a szellemi erők, és ez addig az
időpontig tart, akkor ér véget, ameddig az ember rendes emlékezete terjed. Ezek az erők
teszik arra alkalmassá, hogy a nehézségi erővel meghatározott viszonyba kerüljön, ezek
formálják a gégefőjét és alakítják agyát a gondolatait, érzéseit és akarati életét kifejező, élő
eszközzé.
Ami gyermekkorban a legnagyobb mértékben megvan, – vagyis hogy az ember még a
magasabb világokkal közvetlen kapcsolatban álló én alapján tevékenykedik –, a későbbi élet
során bizonyos fokig, az említett értelemben változó körülmények ellenére is, megmarad. Ha
az élet egy későbbi szakaszában úgy érzi valaki, hogy évekkel azelőtt olyasvalamit tett, vagy
mondott, amit csak most ért meg, akkor annak idején egy magasabb bölcsességtől vezettette
magát és csak évek múltán jutott el odáig, hogy viselkedése okát belássa. Mindebből
észrevehetjük, hogy közvetlenül születésünk után még nem fordítottunk – voltaképpen soha
nem is fordíthatunk – teljesen hátat a világnak, ahol akkor éltünk, mielőtt a fizikai létbe
léptünk. A magasabb szellemi világból való részünk a fizikai világba lép és követ. Gyakran
érezzük úgy, hogy nemcsak egy fokról-fokra kialakítandó magasabb én van jelen valakiben,
hanem már valami más is és gyakran arra készteti, hogy múlja fölül saját magát.
Az ember által létrehozható minden eszmény, vagy műalkotás, de az életben elszenvedett
károsodásokat szakadatlanul kiegyenlítő, természetes úton gyógyító, a testben létrehozható
összes erő sem a közönséges észtől ered, hanem az élet első éveiben a térbeli tájékozódáson, a
gégefő és az agy kialakításán munkálkodó mélyreható erőktől, mert ezek később is benne
vannak még az emberben. Akkor is egy emberben lévő, bölcsességgel teljes hatás lebeg a
szemünk előtt, amikor az életünket ért károsodás esetén sokszor azt mondjuk, hogy itt már
nem tudnak rajtunk külső erők segíteni, a szervezetünknek kell a benne lévő gyógyító erőket
kifejlesztenie saját magából. Ebből a forrásból fakad továbbá a szellemi világ megismeréséhez,
vagyis az igazi szellemi látáshoz juttató erők java is.
Kézenfekvő a kérdés, hogy az említett magasabb erők miért csak a gyermekkor első éveiben
tevékenykednek az emberben?
Az egyik felére könnyen adhatunk választ. Ha ugyanis a magasabb erők ugyanígy működnének
tovább, mindig gyermekek maradnának az emberek, nem jutnának teljes én-tudathoz. Ami
azelőtt kívülről hatott rájuk, azt bele kell helyezniük saját mivoltukba. De van egy következő,
fontosabb ok is, ami még jobban meg tudja magyarázni az emberi élet titkairól előbb
mondottakat. A szellemtudományból tudhatjuk, hogy a földfejlődés mai szakaszában más
állapotokból kialakultnak kell tekintenünk a mai emberi testet. Aki ismeri a
szellemtudományt, tudja, hogy a fejlődés úgy zajlott le, hogy az ember mivoltának egészére
különféle erők hatottak, bizonyos erők a fizikai testre, mások az étertestre, ismét mások az
asztráltestre. Mai formájához a luciferinek és Annamarinak nevezett lények hatására jutott.
Mivoltát tekintve bizonyos szempontból rosszabb lett tőlük, mint amilyenné akkor válhatott
volna, ha csak a világnak az embert egyenes vonalban továbbfejleszteni kívánó szellemi
irányítóitól eredő erők hatottak volna rá. Valóban ott kell keresnünk a szenvedések, a

4
betegségek, sőt, még a halál okát is, hogy az embert egyenes vonalban továbbfejlesztő
lényeken kívül még az ezt a fejlődést mindig keresztező luciferi és ahrimani lények is hatással
vannak rá. Abban, amit az ember születésekor hoz magával a jelen életébe, van valami, ami
jobb annál, mint amit későbbi életében tud csinálni belőle.
A luciferi és ahrimani erők az ember mivoltát gyermekkora első éveiben csak kis mértékben
befolyásolják, hatásukat lényegében csak abban fejtik ki, amit az ember tudatos életével csinál
magából. Ha mivoltának ez a jobbik fele gyermekkora első időszakán túl is teljes erővel tovább
hatna benne, e hatással nem birkózna meg, mert az ellenlábas luciferi és ahrimani erők
elerőtlenítenék teljes mivoltát. Az emberi szervezet olyan, hogy a szellemi világ gyermekkora
első éveiben rajta közvetlenül munkálkodó erőit csak addig tudja elviselni a fizikai világban,
amíg gyermekien lágy és alakítható. Összeroppanna, ha a térbeli tájékozódás, a gégefő és az
agy megformálása alapját képező erőknek közvetlen hatása lenne még élete későbbi folyamán
is. Ezek az erők oly hatalmasak, hogy szent és sérthetetlen voltuktól a szervezetnek el kellene
sorvadnia, ha később is működnének még. Csak ahhoz a tevékenységhez kell igénybe vennünk
őket, ami tudatosan hoz kapcsolatba minket az érzékfeletti világgal.
Helyesen értelmezve, egy igen fontos gondolat következik ebből, amit az újszövetség így fejez
ki: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem juthattok a mennyek országába”. Az eddig
mondottakat helyesnek tartva mit tekinthetünk az ember legmagasabb eszményének? Azt,
hogy egyre jobban közelítse meg azt az állapotot, amit tudatos kapcsolatnak nevezhetünk a
gyermekkor első éveiben rajta tudattalanul munkálkodó erőkkel. – Csupán arra kell
figyelemmel lennie, hogy ha az ilyen erők minden további nélkül hatnának bele tudatos
életébe, össze kellene hatalmuktól roppannia. Ezért az érzékfeletti világok észlelését lehetővé
tevő képességek megszerzéséhez gondos előkészítésre van szükség, aminek az a célja, hogy az
embert alkalmassá tegye annak elviselésére, amit nem tud elviselni mindennapi életében.
*
Az ember mivoltának összesített fejlődése számára fontos, hogy egymást követő
megtestesüléseken haladjon át. Egymást követő életeken haladt át a múltban, továbbhalad,
fejlődésében pedig a Föld is vele párhuzamosan halad előre. Eljön majd az idő, amikor a Föld
pályafutása véget ér, le kell hullania a bolygó fizikai mivoltának az emberlelkek összességéről,
ahogyan az ember teste is lehull a szellemről a halállal, amikor belép a lélek a szellemi világba,
hogy a neki megfelelő világban éljen tovább halála és újabb születése között. Ezt szem előtt
tartva, a legmagasabb eszménynek kell tekintenünk, hogy mire meghal a Föld, az ember szert
tegyen már a földi életből nyerhető összes haszonra is.
A Föld organizmusától erednek azok az erők, amelyek miatt az ember nem tud
gyermekkorában megbirkózni a reá ható többi erővel. Ha ezek egyszer leválnak róla, célja
elérése érdekében odáig kell jutnia, hogy valóban át tudja teljes mivoltával adni magát a
jelenleg csak a gyermekkorban működő erőknek. Az egymást követő földi életeken át haladó
fejlődés értelme tehát az, hogy a szellemi világ hatására jelenleg csak gyermekkora első
éveiben és tudtán kívül tevékenykedő erők kifejezésévé tegye fokozatosan a teljes embert. A
tudatos részét is. Az ilyen elmélkedések nyomán lelkünket hatalmába kerítő, itt következő
gondolat alázattal, de egyúttal az emberi méltósághoz illő tudattal kell, hogy betöltsön minket:
nem vagyunk egyedül, él valami bennünk, ami mindig bizonyosságunk lehet, hogy magunk
fölé tudunk valamihez magasodni, ami már most is fölébünk nő és életről- életre haladva
növekedni fog. E gondolat egyre határozottabb formát ölthet, rendkívül megnyugtató és
felemelő érzést kelt, de alázattal és szerénységgel is betölti lelkünket. – Mi van bennünk ebben
az értelemben? Valóban egy magasabb rendű, isteni ember, akitől elevenen áthatva tudjuk
érezni magunkat és akiről elmondhatjuk: ő bennünk a vezetőnk.
A lélekben valóban könnyen felmerül az efféle szempontok alapján a gondolat, hogy
mindennel, amit csak tehet, keresse meg az összhangot az emberben azzal, ami bölcsebb
benne a tudatos intelligenciánál. A közvetlenül tudatos én pedig egy még tágabb énre utal,

5
amellyel szemben kiirthat és leküzdhet emberi voltában minden hamis büszkeséget és
felfuvalkodottságot. Ez az érzés alakul át a másikká, amely helyesen érteti meg vele, hogy
mennyire tökéletlen jelenleg és észrevéteti vele, hogyan lehet tökéletes, ha egyszer majd a
benne tevékenykedő, mindent felölelő szellemiség ugyanolyan kapcsolatba tud kerülni a
tudatával, amilyenben gyermekkora első éveiben volt, tudattalan lelki életével.
Bár az életben gyakran alakul úgy, hogy már négyéves korunkra sem emlékszünk vissza,
mégis azt mondhatjuk, hogy a szellem magasabb területeinek fenti értelemben vett hatása az
élet első három évén át tart. Ez időszak végére lesz képes az ember arra, hogy a külvilág
benyomásait összekapcsolja én-képzetével. Igaz ugyan, hogy az összefüggő én-képzetet addig
vehetjük számításba csupán, ameddig az emlékezetünk terjed, mégis azt kell mondanunk,
lényegében négyéves korunk kezdetéig tart, csak annyira gyenge, hogy eleinte észrevétlen
marad az ébredező, világos én-tudat számára. Elfogadhatjuk tehát, hogy az embert
kisgyermek korában meghatározó, magasabb rendű szellemi erők három éven át fejthetik ki
hatásukat. Az ember a földfejlődés jelenlegi, középső szakaszában úgy van felépítve, hogy az
említett erőket csak három éven át képes magába fogadni.
Minek kellene tehát történnie azzal, akiből valamiféle kozmikus hatalmak eltávolíthatnák
közönséges énjét – feltételeznünk kellene tehát, hogy a fizikai-, éter- és asztráltestből a vele
megtestesüléseken keresztül együtt haladó közönséges én eltávolítható lenne – és egy
szellemi világokkal kapcsolatban tevékenykedő ént vihetnének bele hármas testiségébe?
Három év múltán a testének össze kellene roppannia! Történnie kellene valaminek a világ
karmája által, hogy ez a magasabb világokkal kapcsolatban lévő szellemi lény e testben ne
élhessen három évnél tovább. Csak összes földi élete végén lehet meg az emberben az, ami
lehetővé tesz három évnél tovább tartó együttélést e szellemi lénnyel. Akkor azonban
elmondhatja majd, hogy benne nem ő, hanem e mindig is ott lévő magasabb lény
tevékenykedik. – Addig viszont legfeljebb annyit mondhat, hogy érzi ugyan e magasabb
rendűt, de igazán reális, emberi természetű énjével még nem jutott el oda, hogy teljesen életre
is keltse magában.
Ha egy olyan emberi szervezetet helyeznének bele a világba a Föld-korszak közepe táján,
amelyet későbbi életévei során bizonyos kozmikus hatalmak megfosztanának énjétől, helyette
pedig azt az én-t fogadná magába, amely egyébként csak gyermekkora első három évében
működik és kapcsolatban van azzal a szellemi világgal, ahol az ember a halála és újabb
születése között tartózkodik, – ez az ember meddig élhetne földi testben? Körülbelül három
évig, mert akkor a világ karmája által történnie kellene valaminek, ami tönkretenné az emberi
természethez illő szervezetet. Amit itt feltételeztünk, létezett a történelemben. A János-
keresztelőn, amikor a názáreti Jézus énje eltávozott hármas testiségéből, egy olyan emberi
szervezet állt a Jordánnál, amely megkereszteltetése után teljesen tudatos formában zárta
magába emberi mivoltunknak a gyermekben kozmikus bölcsességgel – egyébként azonban
tudta nélkül – tevékenykedő magasabb énjét. Ez azonban szükségképpen azzal járt, hogy a
magasabb szellemi világgal kapcsolatban lévő én a hozzá tartozó emberi szervezetben csak
három évig élhetett. A tényeknek azután azzal kellett befejeződnie, hogy három év múltán e
lény földi élete véget érjen.
A Jézus Krisztus életében bekövetkező eseményeket mindenképpen a tárgyalt belső okok
külső kifejeződéseként elénk táruló okozatainak kell felfognunk.
Így függ mélyebben össze, hogy mi vezeti belülről az embert, mi világít bele derengő fényként
gyermekkorunkba, tudatunk felszíne alatt állandóan mint mivoltunk színe-java munkálkodik,
egykor pedig úgy kapcsolódott bele az emberiség fejlődésébe, hogy három éven át egy emberi
burokban lehetett.
Mi derül ki e szellemi hierarchiákkal kapcsolatban lévő „magasabb” énről, mely egykor a
názáreti Jézus emberi testébe úgy került bele, hogy az eseményt szimbolikusan egy alászálló
galamb képében ábrázolják, mondván: „Ez az én szerelmetes fiam, ma nemzettem őt”, (mert

6
eredetileg így hangzott a mondat.) Ha megfigyeljük a képet, a legmagasabb emberi eszmény
áll előttünk, hiszen nem mást jelent, minthogy a názáreti Jézus történetében közlik velünk,
hogy minden emberben fel lehet ismerni Krisztust! Az emberi természet ismeretében akkor is
megtudhatjuk, hogy Krisztus az emberben él, ha egykori életét tanúsító evangéliumok és
hagyományok egyáltalán nem lennének.
Az emberben gyermekkorban működő erők ismerete Krisztus felismerését jelenti az
emberben. Most az a kérdés, hogy ezzel az ismerettel eljutunk-e a tény elismeréséhez, hogy
Krisztus egykor valóban egy emberi testben lakott a Földön? E kérdésre mindenféle kútfő
igénybevétele nélkül is igennel felelhetünk, mert a meglátásra képes igazi önismeret a mai
embert eljuttatja oda, hogy belássa, hogy az emberek lelkében Krisztustól eredő erők
találhatók, amelyek gyermekkora első három évében anélkül hatnak benne, hogy ennek
érdekében bármit is tenne. De ha belső elmélyedéssel keresi fel Krisztust magában,
működhetnek benne életében később is. Az ember azonban nem mindig találhatta meg
Krisztust magában úgy, mint ma. Voltak időszakok, amikor Krisztushoz semmiféle belső
elmélyülés nem vezethette el. Arra, hogy ez így van, ismét csak a meglátásra képes
megismerés taníthat meg. Krisztus földi élete a közé a két időszak közé, a múlt és a jelen közé
esik, amikor Őt az ember még nem találhatta meg, illetve már megtalálhatja magában. Az
pedig, hogy ma miért az említett módon találhatja meg, az Ő földi létén alapul. Így igazolódik
be Krisztus földi élete minden történelmi kútfő nélkül a meglátásra képes megismerés előtt.
Elképzelhetnénk, hogy Krisztus így szólt: az emberek olyan eszményképe kíván lenni, amely
azt, ami egyébként testi szinten vált valóra, szellemi szintre emelve mutatja be. Élete első
éveiben az ember a szellem indíttatására tanul meg fizikailag járni, vagyis a szellem alapján
mutatja meg magának földi élete útját. Megtanul beszélni, vagyis a szellem indíttatására
formába önteni az igazságot, másképpen: élete első három évében tanulja meg az igazság
mivoltát beszédhangzókkal kifejteni. De a Földön élő ember, az én-lény, életérzéke is attól van,
ami a gyermekélet első három évében alakul ki. Így tanul meg tehát testileg járni, vagyis
megtalálni „az utat”, szervezetével mutatni be „az igazságot” és a szellem alapján fejezni ki
testben „az életet”. Ami jelentőségteljesebb formába öntve el sem képzelhető, mint az Ige: „Ha
nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem juthattok be a mennyek országába”. De
fontosnak kell tartanunk azt az Igét is, amely Krisztus én-mivoltát így fejezi ki: „Én vagyok az
út, az igazság és az élet!” 1 Ahogyan magasabb szellemi erők alakítják a gyermek szervezetét –
anélkül, hogy tudna róla – olyanná, hogy az utat, az igazságot és az életet testileg fejezze ki,
fokozatosan az emberi szellemből is az út, az igazság és az élet tudatos hordozója lesz attól,
hogy áthatja magát Krisztussal. Ha ezt teszi, még földi életében a benne gyermekkorában
tudta nélkül tevékenykedő erőt hoz létre magából.
Az ilyen Igék arra valók – mint az útról, az igazságról és az életről szóló is –, hogy feltárják az
örökkévalóság kapuját. Ha az ember igazi, mivoltához illő önismeretre tesz szert, lelke
mélyéről szólnak hozzá.
Az efféle elmélkedésektől kettős értelemben nyílik rálátás az ember és az emberiség
vezetésére. Mi, emberek, vezetőnkre, Krisztusra, önismerettel találunk rá magunkban, akihez
földi tartózkodása óta mindig eljuthatunk, mert mindig bennünk van. A történeti
dokumentumok igazi természetére pedig akkor találunk rá, ha azt alkalmazzuk rájuk, amit
nélkülük ismertünk meg. Történetileg fejeznek ki valamit, ami a lélek mélyén önmagától
megnyilatkozik. Ezért az emberiség olyan vezetői közé kell őket sorolnunk, amelyek a lelkeket
önmagukra irányítják.
Ha így fogtuk fel az „Én vagyok az út, az igazság és az élet!” Igéből áradó örökkévalóság-
hangulatot, érezhetjük, mennyire indokolatlan a kérdés, hogy miután az ember sok
megtestesülésen haladt már keresztül, miért lép be mindig gyermekként újból az életbe. Mert
kiderül, hogy ez a látszólagos tökéletlenség szüntelen emlékezés a benne élő legmagasabbra.

1 János: 14,6.

7
Az embert pedig nem emlékeztethetik elég sokszor a hatalmas tényre – legalábbis
valahányszor egy-egy élet elindul –, hogy voltaképpen mi is ő ahhoz a lényhez képest, aki
minden földi lét alapja, de akit mégsem érintenek e lét tökéletlenségei.
Nem jó sok meghatározást használnunk, sokat beszélnünk fogalmakban a
szellemtudományban, antropozófiában, általában az okkultizmusban. Jobb megpróbálnunk
körülírni, érzékeltetni, hogy mi a valóság. Itt is ezért kíséreljük meg éreztetni az emberélet
első három évének jellemzőit és viszonyulásukat a golgotai keresztről sugárzó fényhez. Ez a
megérzés azt mondja, hogy az emberi fejlődésen egy olyan impulzus vonul át, amiről joggal
állíthatjuk, hogy tőle kell Pál apostol „Nem én, hanem Krisztus énbennem!” kijelentésének
valóra válnia2. Annyit kell csak tudnunk, hogy voltaképpen mi az ember és ennek ismeretében
Krisztus mivoltának felismeréséig juthatunk el. De a Bibliát akkor tekintjük majd csak igazán
nagy értéknek, ha emberi voltunkról helyes szemléletet kialakítva jutunk el e Krisztus-
eszméhez, ha tudjuk, hogy Őt úgy a legjobb felfedeznünk, ha előbb saját magunkban keressük
és utána térünk vissza a bibliai kútfőkhöz. A Bibliát senki sem becsüli jobban és senki sem
méltányolja tudatosabban, mint aki Krisztust az említett módon találta meg. Elképzelhetnénk,
hogy lejönne a Földre valamilyen lény, talán egy marslakó, aki sohasem hallott Krisztusról és
tevékenységéről. Meg sem értene sok mindent, ami itt zajlott és sok minden nem is érdekelné,
ami az embereket érdekli. Az viszont érdekelné, hogy a Krisztus-eszme, a földi fejlődés
központi impulzusa, hogyan fejezi ki az ember mivoltát! – A Bibliát csak az ismeri meg igazán,
aki ezt megértette, mert csodálatra méltón kifejezve találja meg benne azt, amit előzőleg saját
magában vett észre és azt mondja, hogy egyáltalán nem kell őt az evangéliumok különös
megbecsülésére nevelni, hiszen teljes nagyságukban jelennek előtte meg, mivel teljesen
tudatos emberként szembesül velük és a szellemtudományból ismerte meg.
Igazán nem túlzás, ha azt állítjuk, eljön az ideje, amikor az lesz majd az emberek véleménye,
hogy akik a szellemtudománnyal ismerték meg az evangéliumok tartalmának helyes
értékelését, az emberiséget irányító írásműveknek fogják elismerni őket, olyan értelemben,
hogy jobban méltányolják majd, mint eddig tették. Az emberiség majd csak az ember
mivoltának megismerésével tanulja meg belátni, mit rejtenek e mély értelmű kútfők. Azt
mondják majd, hogyha az evangéliumokban az van, ami ennyire hozzátartozik az ember
mivoltához, olyan embereken keresztül kellett a Földön leírt dokumentumokba kerülnie, hogy
e kútfők szerzőire fokozottan vonatkoznia kell annak, amit a saját életünkről őszintén
elgondolkodva annál inkább elmondhatunk, minél idősebbek leszünk – vagyis hogy tettünk
sok mindent, amit csak hosszú évek múltán értünk meg. Az evangéliumok íróit az ember
gyermekéveiben rajta munkálkodó magasabb én alapján író embereknek tekinthetjük. Az
evangéliumok tehát az embert formáló bölcsességtől eredő írásművek. Az ember a testén, az
evangéliumok az íráson keresztül megnyilvánuló szellem.
Ilyen feltételek mellett kapja vissza helyes értelmét az inspiráció fogalma. Az evangélisták
lelkébe is úgy vésték bele a szellemi világokból azokat az erőket, amelyek alapján az
evangéliumokat leírták, ahogyan gyermekkorunk első három évében munkálkodnak
agyunkon a magasabb erők. – Az ilyen tényben az emberiség szellemi vezetése nyilatkozik
meg. Azt az emberiséget, ahol olyan személyek tevékenykednek, akik ugyanazon erők alapján
írnak forrásműveket, amelyek alapján magát az embert is mély bölcsességgel formálják meg,
csakugyan vezetni kell. – Ahogyan pedig olyasmit is mondanak, vagy tesznek az egyes
emberek, amit csak későbbi életkorukban értenek meg, úgy az evangélisták személyében az
emberiség egésze is létrehozott magának közvetítőket, akik írásműveikben csak lassanként,
fokozatosan felfogható kinyilatkoztatásokat közöltek. E kútfőket majd annál jobban meg
fogják érteni, minél tovább halad az emberiség. Az egyes emberek saját magukban érezhetik
meg a szellemi vezetést, az emberiség egésze pedig az evangéliumok íróihoz hasonló módon
tevékenykedő személyekben.

2 Gal 2,20 „Nem én, hanem él bennem a Krisztus”

8
Tágíthatjuk még más vonatkozásban is az emberiség vezetéséről így nyert fogalmat. Tegyük
fel, hogy valaki néhány tanítványra, mellette hitet tevő emberre talál. Ha jól ismeri magát,
könnyen észreveheti, hogy úgy érzi, mintha mondanivalója nem is tőle eredne, és az érzést,
hogy hívekre talált, éppen ez a tény kelti életre benne. Mintha híveinek szellemi erők
szeretnének inkább megnyilatkozni a magasabb világokból, és benne, tanítójukban találnának
hozzá megfelelő eszközt.
Nem áll majd távol egy ilyen embertől a gondolat, hogy amikor gyermek volt, olyan erőkkel
dolgozott magán, amelyek a szellemi világokból fejtették ki hatásukat és hogy azt sem
tekintheti mindennapi tudatához tartozónak, amit most saját színe-javaként nyújthat. A
magasabb világokból kell hatnia annak is. Sőt, mondhatja, hogy a szellemi világból valamiféle
démoni erő, olyasvalami hat rajta keresztül híveire, mint egy démon, - itt azonban egy jóságos
szellemi hatalmat kell „démonnak” értenünk. - Ilyesmit érzett Szókratész 3, akiről Platón4 azt
mondja, hogy a „démonáról”5, irányítójáról és vezetőjéről beszélt. Sokszor megpróbálták már
magyarázni Szókratész „démonát”, de csak akkor tudnák, ha hajlandók lennének elfogadni,
hogy az előző fejtegetésekből adódóhoz hasonlót érezhetett. Akkor érthetnék meg azt is,
hogyan került Szókratész által a görög világba a szókratészi princípium görögországi
működésének három-négy évszázada során egy olyan hangulat, aminek hatása egy másik
nagy eseményt tudott előkészíteni. Tovább hatott a hangulat, hogy az ember, úgy ahogyan
előttünk áll, nem teljes egész a nélkül, ami a magasabb világokból nyúlik bele. Azok közül,
akikben ez a hangulat élt, azok voltak a legjobbak, akik később leginkább értették meg a „nem
én, hanem a Krisztus énbennem” mondatot is. Mert elmondhatták, hogy Szókratész még
olyasmiről beszélt, aminek démoni volta a magasabb világokból hatott, de a Krisztus-eszmétől
válik világossá. Ő maga még nem beszélhetett Krisztusról, mert az ő idejében a Krisztus-lényt
még senki sem találhatta meg saját magában.
Itt ismét megérzünk valamit az emberiség szellemi vezetéséből -, semmi sem kerülhet a
világba előkészítés nélkül. Miért éppen Görögországban talált rá Pál apostol a legjobb híveire?
Mert a szokratizmus ott készítette elő számára a talajt a jelzett hangulattal. Vagyis ami az
emberiség fejlődése során később történik meg, korábbi, az embereket a később történtek
hatásának befogadására megérlelő eseményekre vezethető vissza. Nem érezzük-e most, hogy
az emberiséget irányító impulzus milyen messzire ér el és hogy a kellő pillanatban éppen oda
állítja a megfelelő embert, ahol a fejlődés érdekében éppen őrá van szükség? Elsősorban ilyen
tényekben nyilvánul meg általában az emberiség vezetése.

3 Szókratész, Kr. e.470-399, görög filozófus.

4 Platón, Kr. e. 427-347, Szókratész legnagyobb tanítványa.
5 „démon”, vö. Platón „Apologia” (31Cf.) és „Phaidros” (242 Af.) című párbeszédeivel

9
 2. fejezet

Figyelemre méltó párhuzamot találunk az egyes emberek életében megnyilvánuló és az

emberiség egészének fejlődése során működő vezetés között, ha szemügyre vesszük, mit
mondtak régen Ó-Egyiptom tanítói és vezetői a görögöknek az egyiptomi szellemi élet
irányításáról és vezetéséről. Egy egyiptomi, ha azt kérdezték tőle a görögök, hogy ki irányítja
és vezeti őt az ősi idők óta, azt felelte, hogy „minket csak később vezettek emberek, régen
istenek uralkodtak és tanítottak nálunk”. - A görögökkel ellentétben az egyiptomiak Menesz-t1
nevezték meg első, emberhez hasonló létére, fizikai szinten elismert vezetőjüknek. Vagyis a
görögök közlései szerint az egyiptomi nép vezetői arra hivatkoztak, hogy népüket korábban
maguk az istenek vezették és irányították. - Csak mindig helyesen kell értenünk, az ókorból
átcsengő kijelentéseket. Mire gondoltak az egyiptomiak, amikor azt mondták, hogy náluk a
királyok, a nagy tanítók istenek voltak? - Aki a kérdezősködő görögnek 2 ezt a választ adta, arra
gondolt, hogy ha azokat kérdeznék, hogy voltaképpen kik tanítják őket, akik egyfajta
magasabb tudatot, magasabb világoktól eredő bölcsességet éreztek magukban, az lenne a
válasz, hogyha a tanítóikról kívánnának beszélni, tulajdonképpen egyetlen emberre sem
tudnának rámutatni, nem mondhatnák, hogy ő az. De ha meg akarnák őt nevezni, szellemi látó
állapotba kellene előbb kerülniük. – „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemből
tudhatják már, hogy az ókorban ez viszonylag könnyebben ment, mint ma – és igazi
inspirátoraikat, igazi tanítóikat csak akkor találnák meg, ha szellemi szemeik már felnyíltak,
mert csak akkor közelíthetnek hozzájuk. – Ó-Egyiptomban ugyanis olyan lények ereszkedtek
le az emberekhez a szellemi világból, akik nem öltöttek fizikai embertestet magukra. A távoli
egyiptomi időkben istenek uralkodtak és tanítottak még emberek által, és az ó-egyiptomiak
„istenek” alatt, fejlődésükben az embereknél haladottabb lényeket értettek.
A szellemtudomány szerint a Föld, mielőtt „Föld”-dé lett, egy másik, „Hold-állapot”-nak
nevezett, bolygószerű állapoton ment keresztül. Az ember akkor még nem volt mai
értelemben vett ember. A régi Holdon azonban még más lények is voltak, akiknek nem volt
mai emberalakjuk, másféle emberek voltak, de a fejlődésnek azon a fokán álltak, amelyet a
Földön az ember most ért el. Azt mondhatjuk tehát, hogy az elpusztult régi Hold-bolygón,
amiből később a mai Föld lett, olyan lények éltek, akik az ember elődei voltak, és akiket a
keresztény ezotéria angyaloknak (angeloi), a felettük állókat arkangyaloknak (archangeloi)
nevez. Ez utóbbiak, még régebben voltak olyan emberek, mint az angyalok. A keresztény
ezotéria szerint angyaloknak, vagy angeloi-nak, a keleti misztika szerint pedig „dhyaniknak”
nevezett lények tehát a régi Holdkorszakban „emberek” voltak. Akik közülük a régi Holdon
teljes mértékben elérték fejlődésük célját, most, a Föld-korszakban, egy teljes fokozattal
magasabban állnak az embereknél, akik csak a Föld fejlődése végén jutnak majd el oda, ahol
ezek a lények a Hold-fejlődés végén tartottak. – Az embereknél egy fokozattal magasabban
álló lények bolygónk Föld-korszakának kezdetekor nem ölthettek magukra külső
emberalakot, mert az emberi hús-vér test lényegében földi termék, csak mostani emberekként
illik a lényekre; a Föld kormányzásában tehát csak úgy vehettek részt, hogy a Föld őskorában
megvilágosítottak, inspiráltak szellemi látó állapotot elért embereket és a földi sorsok
irányítását ilyen kerülő úton befolyásolták.
Az ó-egyiptomiak tehát arra az állapotra emlékeztek, amikor még elevenen élt a vezető
személyek tudatában, hogy az isteneknek, angyaloknak, dhyaniknak nevezett lényekkel
kapcsolatban állnak. Mifélék voltak ezek a lények, akik akkor nem testesültek meg
embereknek, nem öltöttek hús-vér emberalakot magukra, hanem a leírt módon hatottak
rájuk? Az emberfokozat fölé magasodott emberelődök voltak.
Sokszor éltek vissza korunkban a, „felsőbbrendű ember” (Übermensch) szóval, itt azonban
helyesen tudjuk alkalmazni. Ha igazán „felsőbbrendű emberekről” kívánunk beszélni, azokat a
1 Menesz, Kr. e. 3400 körül az első dinasztia királya Egyiptomban.
2 Hérodotosz értendő alatta

10
lényeket nevezhetjük így, akik Földünk előző bolygó-lét fokozatán, a Hold-korszakban voltak
„emberek”, mostanra már az emberek fölé magasodtak és a szellemi látó emberek előtt csak
étertestben jelenhetnek meg. Így is történt, aláereszkedtek a szellemi világokból a Földre, ahol
így kormányoztak még az Atlantiszt követő időkben is.
Ezeknek a lényeknek volt és még ma is van egy furcsa tulajdonsága, - nem kell gondolkodniuk,
mondhatni, hogy úgy, mint mi, emberek, egyáltalán nem is tudnak. Mert hogyan gondolkodik
az ember? Többé-kevésbé egy bizonyos pontból indul ki és azt mondja, most megértett
valamit, majd megpróbál e pontból kiindulva különféle más dolgokat is megérteni. Ha az
emberi gondolkodásnak nem ez lenne az útja, egyeseknek nem is esne oly nehezére iskolába
járni. A matematika nem tanulható meg egyik napról a másikra, mert egy ponton kell
elkezdenünk, lassanként tovább kell haladnunk, ami soká tart. Nem tudunk egy szempillantás
alatt áttekinteni egy egész gondolatvilágot, mert az emberi gondolkodás időben zajlik, a
gondolatépítmény nem egy csapásra jelenik meg a lelkünkben. Kutatnunk kell, erőfeszítésekre
van szükség, hogy a gondolatmenetre rátaláljunk. Az említett lényeknek nincs ilyen emberi
sajátsága, egy tágasabb gondolatépítmény is oly gyorsan merül fel bennük, amilyen gyorsan -
mondjuk - egy állat van tisztában azzal, hogyha megsúgják az ösztönei, hogy valami ehető van
előtte, kapjon utána. Ezeknél a lényeknél az ösztön és a megfontoló tudat azonos, nincs
közöttük különbség. Ahogyan az állatoknak a maguk fokozatán, a saját világukban ösztöneik
vannak, úgy vannak közvetlenül szellemi gondolataik, szellemi képzeteik a dhyaniknak, az
angyaloknak. Belsőleg ösztönös képzetekben élnek és emiatt egészen másfajták, mint mi,
emberek.
Most már könnyen fogalmat alkothatunk arról, hogy az ilyen lényeknek mennyire lehetetlen
emberagyat, vagy fizikai testet használniuk. Étertestet kell használniuk, mert az emberi test és
agy csak időben közvetíti a gondolatokat, míg e lények nem időben alakítják ki osztályrészül
jutott bölcsességüket, hanem mintegy megérzik magától felvillanni magukban. Olyan
értelemben mint mi emberek, képtelenek tévesen gondolkodni. Gondolatmenetük a közvetlen
inspiráció. Akik tehát ilyen érzékfeletti, vagy angyali lények közelébe kerülhettek, tudták,
hogy a megbízható bölcsesség áll előttük. Ha tehát valaki még ember létére Ó-Egyiptomban
tanító, vagy király volt és egy ilyen szellemi vezető állt előtte, tudta, hogy a tőle kapott parancs
igazság, közvetlenül helyes, amit mond, téves nem lehet. Így éreztek azután azok is, akiknek az
ilyen igazságokat továbbadták.
Az emberiség szellemi látással bíró vezetői úgy tudtak beszélni, hogy az emberek már
szavaikból is megkapni vélték, hogy mi érkezett le a szellemi világból. Röviden, – közvetlenül
felfelé, a magasabb, a vezető szellemi hierarchiákhoz igazodtak.
Az emberiség világában azt láthatjuk nagy méretekben tevékenykedni, ami az egyes
emberben gyermekkorban, a szellemi hierarchiák következő, az emberiség egész fejlődése
felett lebegő világaként, az angyalok, vagyis az ember felett egy fokozattal álló és a szellemi
szférákba közvetlenül felnyúló földöntúli lények legközelebbi birodalmaként, munkálkodik.
Ők hozzák le onnan a Földre, amit beledolgoznak az emberi kultúrába. A magasabb bölcsesség
a gyermeknél a test megformálásában teremti meg lenyomatát, az emberiség ókori fejlődése
során pedig a kultúra alakult ki hasonló módon.
Az egyiptomiak, akik leírták, hogy kapcsolatban álltak egy istenséggel, ilyennek érezték az
emberiség lelkileg nyitott állapotát a szellemi hierarchiák felé. Az emberiség egésze is úgy
tárta fel munkájával a maga világát a vele kapcsolatban álló hierarchiáknak, ahogyan a
gyermek lelke tárja fel nekik auráját az előző fejtegetésekben jelzett időpontig.
E kapcsolat azoknál a tanítóknál volt a legfontosabb, akiket az Atlantisz utáni első korszakban
Ázsia déli részén kibontakozott ó-ind kultúra idején élő emberek szent tanítóinak nevezünk.
India nagy tanítóinak kultúrája akkor fejtett ki hatást, amikor a Föld arculata az atlantiszi
katasztrófa után - mégpedig még a régi híradásokban említett időpontnál is régebben -
annyira megváltozott, hogy kialakult a keleti féltekén a mai Ázsia, Európa és Afrika. Az

11
emberek ma általában teljesen hamis képet alkotnak maguknak a régi nagy indiai tanítók
kultúrájáról. Egy mai műveltségű ember például nagy szemeket meresztene, ha az egyik nagy
indiai tanítóval találkozna, talán még meg is kérdezné, hogy ez az a „bölcs”? Sohasem képzelte
volna ilyennek! A régi szent indiai tanítók ugyanis semmi olyat nem tudtak volna mondani,
amit a művelt emberek ma okosnak, vagy értelmesnek tartanak. Mai értelemben véve szinte
együgyű, egyszerű emberek voltak, akik még a mindennapi élet kérdéseire is a
legegyszerűbben válaszoltak volna. Sokszor fordult elő, hogy csak egy-egy, a mai művelt
embereknek teljesen jelentéktelennek tűnő szót lehetett kihúzni belőlük. Voltak viszont olyan
időszakaik is, amikor nem csak egyszerű embereknek mutatkoztak. Ilyenkor azután mind a
hetüknek együtt kellett lenniük, mert annak amit egyenként tudtak érzékelni, ahogy kinek-
kinek a maga eszköze, a maga fejlettsége szerint volt rá lehetősége hogy meglásson valamit,
úgy kellett együttesen hatniuk, mint hét, a többi hat bölccsel egybecsengő hangnak. Ami pedig
a régmúltból ősi bölcsességként csendül fel - ha értünk az igazán okkult kútfők kibetűzéséhez
-, a mindnyájuk által látott összhangból jött létre. Ezek a kútfők - bármennyire csodáljuk is a
Védákat - nem a Védák kinyilatkoztatásai. A szent ind tanítók még jóval a Védák
megszövegezése előtt tanítottak, és ma már csupán e hatalmas művek halk utócsengéseit
halljuk meg. Akkor azonban, ha valamelyikük az emberiség egyik földöntúli elődje előtt állt és
szellemi látással tekintett a magasabb világokba, szellemi hallással figyelt arra, amit az
emberiség elődjétől hallott, mintha a Nap sugárzott volna szemükből. Amit ilyenkor
mondhattak, környezetükre lenyűgöző hatással volt. Minden hallgatójuk tudta, hogy ekkor
nem emberi élet, emberi bölcsesség csendül fel belőlük, istenek, túlvilági lények küldik el
hatásukat az emberi kultúrába.
Az őskultúrák onnan erednek, ami az istenek tudatából csendül bennük fel. Atlantisz idején
teljesen nyitva volt még az isteni-szellemi világ az emberi lelkek előtt, és csak utána zárult be
előttük fokozatosan. A különböző országokban és népeknél egyre jobban magukra utaltan
maradva érezték magukat az emberek. Az emberiségnél tehát más értelemben jelenik meg az,
ami a gyermeknél nyilvánul meg. Az isteni-szellemi világ előbb a gyermek tudattalan, a testét
formáló tevékenységet végző lelkén keresztül hatol be, majd eljön a pillanat, amikor az elkezdi
„én”-nek érezni magát, ameddig azután későbbi életében vissza tud emlékezni, de mindennapi
életében az ezt megelőző időszakra rendszerint már nem. Ezért mondhatjuk el, hogy a
gyermeki lélektől tanulhat még a legnagyobb bölcs is. Utána az egyén magára marad,
megjelenik az én-tudat, és most már úgy függ össze minden, hogy vissza tud emlékezni az
átéltekre. - A népek életében is így érkezett el az ideje annak, hogy az ősatyák isteni
inspirációjától egyre jobban elzárva kezdték érezni magukat. Ahogyan a gyermek záródik el
élete első éveiben a fejét körüllengő aurától, úgy húzódtak el életük során népeiktől egyre
jobban ősatyáik is, az emberek pedig rászorultak saját kutatásaikra, ismereteikre. Ahol ezt
mondja el a történelem, érezhető, hogyan hatol be az emberiség vezetése. Egyiptomban
Menesz-nek nevezték az első „emberi” kultúra alapítóját, jelezve, hogy ez az embereknek
egyúttal a tévedésre is lehetőséget nyújtott, mert ettől kezdve eszközként az agyukra voltak
utalva. Szimbolikusan jelzi az emberi tévedés lehetőségét, hogy azt tartják a labirintus
létrehozásának időszakának is, amikor elhagyták az istenek az embereket. A labirintus az
agytekervények képmása, az agy pedig az önálló emberi gondolatok eszköze, amelyben
elveszhet a gondolatok hordozója. Keleten Manasz, az ember, a gondolkodó lény neve volt, a
gondolkodás első, kimagasló hordozóját pedig Manu-nak nevezték. Minosz-nak hívták a görög
népeknél azt, aki elsőnek öntötte formába az emberi gondolkodás vezérelvét, és a labirintus-
monda is az ő nevéhez fűződik, mert az emberek úgy érezték, hogy azóta kerültek fokozatosan
a közvetlen isteni vezetés alól olyan irányítás alá, amitől a magasabb szellemi világ hatásait
másképpen éli meg az „én”.
Az emberek ősatyáin, ember-fokozatukat a régi Holdon teljesítő és angyalokká vált igazi
felsőbbrendű embereken kívül, vannak még más lények is, akik nem fejezték be fejlődésüket a
Holdon. A keleti misztikában „dhyaniknak”, a keresztény ezotériában „angeloi”-nak,
angyaloknak nevezett lények teljesítették fejlődésüket a régi Holdon, amikor pedig az ember

12
fejlődése a Földön megindult, egy fokozattal már magasabban álltak nála. De voltak még más,
a régi Holdon emberi fejlődésüket be nem fejezett lények is, ugyanúgy, ahogyan nem zárták le
fejlődésüket a luciferi lények magasabb fokozatai sem. A „Föld” bolygóállapot kezdetén az
ember az említett értelemben nem csupán jelen volt, hanem az isteni-szellemi lényektől még
inspirációkat is kapott, hiszen máskülönben - mint a gyermek - nem juthatott volna tovább és
ezért „a gyermeki embereken” kívül voltak ott még közvetve a Föld számára fejlődésüket a
Holdon lezárt lények is. De köztük és az emberek között még olyan lények is voltak, akik nem
zárták le a fejlődést a Holdon, mégis az embereknél magasabb lények voltak, mert már a régi
Holdon dhyanik, angyalok lehettek volna. Akkor azonban még nem voltak erre teljesen
érettek, az angyaloktól elmaradtak, bár minden tekintetben messze meghaladták mindazt,
amit magukénak mondhattak az emberek. Alapjában véve a luciferi lények seregének legalsó
fokozatát foglalják el. A luciferi lények birodalma éppen velük, az emberek és az angyalok
között álló lényekkel kezdődik.
Ezekről a lényekről rendkívül könnyen lehetnek téves gondolataink. Megkérdezhetnénk, hogy
miért hagyták a „jót” irányító isteni szellemek, hogy ilyen lények maradjanak le és ezáltal a
luciferi princípium bejusson az emberiségbe? - Azt is felhozhatnánk ellene, hogy vajon a
jóságos istenek mindent jóra fordítanak-e? Kézenfekvő kérdés. Egy másik, félreértést kifejező
vélemény szerint egyenesen „rosszak”. Tévedés csupán mind a kettő, hiszen semmiképpen
sem pusztán „rosszak” e lények - bár a rossz eredetét az emberiség fejlődése során náluk kell
keresnünk -, hanem az emberek és a felsőbbrendű emberek között állnak, tökéletesség
dolgában bizonyos módon már az emberek fölé magasodtak. Már egy magasabb fokozatra
jutottak minden olyan képesség tekintetében, amit az embereknek még meg kell szerezniük,
és abban térnek el az előbb leírt ember-elődöktől, hogy az emberiség földi fejlődése során még
képesek embertestet ölteni, mivel emberré fejlődésüket a régi Holdon nem fejezték be. Míg az
emberek nagy inspirátorai, az igazi dhyanik, az angyalok, akikre az egyiptomiak még
hivatkoztak, nem tudtak már embertestekben megjelenni, csak megnyilatkozni tudtak az
embereken keresztül, ezek az emberek és angyalok között álló lények a régmúltban még
embertestet ölthettek magukra. Lemúriában és Atlantisz idején tehát a Földön még lelki
természetük mélyén visszamaradt angyal-lényeket hordozó embereket is találunk. Lemúria és
Atlantisz ősi idején tehát nem csak közönséges emberek járnak-kelnek rajta ide-oda, akiknek
az ember-eszmény megvalósításához egymást követő inkarnációkon keresztül kell eljutnia, de
vannak köztük külsőleg ugyanúgy embereknek látszó más lények is, akiknek azért kellett
embertestet hordania, mert az inkarnálódott ember külalakja a földi viszonyoktól függ. És
voltak az emberek között – különösen a legrégebbi időkben – a luciferi individualitások
legalsó rétegébe tartozó lények is. Az emberi kultúrákra az embereken keresztül ható angyali
lényeken kívül testet öltöttek ilyen luciferi lények is és az emberiség számára különböző
helyeken kultúrákat létesítettek. Amikor tehát a népi legendák egy valahol élő és kultúrát
alapító nagy emberről beszélnek, ne mondjuk róla, hogy egy „rosszat” hordozó luciferi lény ölt
benne testet, hiszen igazán végtelenül sok áldásos dolog kerül az emberi kultúrákba e
lényeken keresztül.
Tudjuk a szellemtudományból, hogy valamikor régen, nevezetesen Atlantisz idején, létezett
egyfajta emberi ősnyelv, az egész Földön hasonló „beszéd”, ami akkoriban sokkal inkább az
ember belső világából fakadt még, mint ma. Ez már a következőkből is érthető. Atlantisz
idején minden külső hatást úgy fogadtak be az emberek, hogy amikor egy hangzóval akart a
lelkük valamilyen külső dolgot kifejezni, mássalhangzó kellett hozzá. Ami kint, a térben volt,
arra ösztönözte őket, hogy mássalhangzókkal utánozzák. Érezték és mássalhangzókkal
utánozták, hogy fúj a szél, zúg a hullám, védelmet nyújt a ház. Azt azonban, amit belső
fájdalomnak, vagy örömnek éltek meg, vagy amit másvalaki érezhetett, magánhangzókkal
utánozták. Ebből látható, hogy beszéd közben összeforrt a lelkük a külső folyamatokkal, vagy
lényekkel. Az Akasha-krónikából a következő derül ki:
Ha például egy régi típusú, a család fölé boruló, védelmet és menedéket nyújtó kunyhó
közelébe ért valaki, azt figyelte meg, hogyan domborodik a család fölé a kunyhóforma a
13
térben. A kunyhó védő domborulatát egy mássalhangzóval fejezte ki, azt pedig, hogy a lelkek
testileg jól érezték benne magukat – amit ő is velük együtt érezhetett – egy magánhangzóval.
Így jött létre a „védelem”, a „védve vagyok”, „védelmet nyújtok az emberi testeknek”
gondolata, ami azután beleáradt a mással- és magánhangzókba, amelyek nem is lehettek
mások, mert az élmény egyértelmű, közvetlen lenyomatai voltak.
Így volt ez az egész Földön. Nem álom, hogy létezett egy emberi „ősnyelv”, amelyet a népek
beavatottjai bizonyos értelemben még ma is értenek. Sőt, még ma is együtt csendülnek meg
bizonyos hangzók, amelyek nem egyebek az ősi emberi nyelv maradványainál.
Ezt a nyelvet az emberi lélekben a fejlődésüket a régi Holdon befejezett igazi emberelődök,
felsőbbrendű emberek inspirációja ösztönzi. Ebből látható, hogy ha csupán ez lett volna a
fejlődés, alapjában véve egyetlen nagy egység maradt volna az emberi nem, egyformán
beszéltek és gondolkodtak volna az egész Földön. Az individuum, a sokféleség és vele az
emberi szabadság sem fejlődhetett volna ki. Tagolódásoknak kellett az emberiségben
létrejönnie, hogy az emberből individuum lehessen. Különbözők lettek a Föld különféle tájain
a nyelvek és ez az olyan tanítók munkájának gyümölcse, akikben luciferi lények öltöttek
testet. Az ilyen visszamaradt angyali lények aszerint tudták az embereket valamelyik nyelvre
megtanítani, hogy melyik népben inkarnálódtak. A népeknek az a képessége tehát, hogy egy
bizonyos nyelven beszélnek, ilyen visszamaradt, és a közvetlen környezetükben élő
embereknél sokkal magasabban álló angyali lényekre, nagy fényhordozókra vezethető vissza.
A görögök például - de más népek is - eredetileg olyan emberalakban cselekvő lényeket
ábrázoltak hőseiknek, akikben visszamaradt angyallények öltöttek testet. Semmiképpen sem
szabad tehát pusztán csak „rossz” lényeknek tartanunk őket. Ellenkezőleg. Ők hozták el az
embereknek azt, ami szabad embernek rendelte el őket az egész földkerekségen, széttagolták,
ami különben egységes egésszé alakult volna. Így van ez a nyelveknél és az élet sok területén
is. Mondhatjuk, hogy az individualizálódás, a tagolódás, a szabadság e Holdon lemaradt
lényektől van. Bár a világ bölcs vezetésének az volt a szándéka - mondhatnánk -, hogy a bolygó
fejlődése során minden lényét eljuttassa céljához, de bizonyos dolgokat közvetlen úton
mégsem érhetne el. Vannak olyan lények, akiknek a fejlődését azért tartják vissza, mert az
emberiség fejlődése menetében különleges feladatuk van. Mivel a Holdon feladatukat teljes
mértékben teljesített lények csak egyöntetű emberiséget hozhattak volna létre, ellenükbe
állítottak a Holdon lemaradt olyan lényeket, akiknek ettől nyílt lehetőségük eredeti hibájuk
jóvátételére.
Ez világít rá a kérdésre is, hogy miért van a világon a gonosz, a rossz, a tökéletlen és a
betegség. - Vizsgáljuk meg ezt is abból a nézőpontból, mint a tökéletlen angyali lényeket. A
fejlődés során mégis jóra fordítanak mindent, ami valamikor tökéletlen, lemaradt állapotot
jelentett. Felesleges hangsúlyoznunk, hogy az ilyen igazságokat nem szabad gonosz emberi
tettek igazolásának tekintenünk.
Ezzel választ is kaptunk már a kérdésre, hogy a világ bölcs vezetése miért engedi meg
bizonyos lények lemaradását anélkül, hogy céljukat elérnék. Pont azért, mert a lemaradást
követő időben jó a szándéka. A korok és az egyes emberek tanítói ugyanis akkor éltek, amikor
a népek nem tudták még irányítani és tanítani magukat. Bizonyos vonatkozásban Kadmosz,
Kekropsz, Pelopsz, Tézeusz és minden néptanító lelke mélyén egy angyali lény élt. Ebből is
látható, hogy az emberiség tényleg vezetés, irányítás alatt állt ilyen értelemben is.
Azonban a fejlődés összes fokozatain maradtak le céljukat el nem ért lények. Vegyük csak még
egyszer a Nílus völgyében több ezer éve lezajlott ó-egyiptomi kultúrát, ahol felsőbbrendű
tanítók nyilatkoztak meg az egyiptomiaknak, akikről azt mondták, hogy istenekként vezették
az embereket. Rajtuk kívül azonban az angyal-fokozatot csak félig, vagy csak részben elért
lények is tevékenykedtek még. Tisztában kell lennünk vele, hogy Ó-Egyiptomban az ember a
fejlődés bizonyos fokára ért, vagyis a ma élő emberek lelkei az e korszaknak megfelelő
fokozatra jutottak az egyiptomi korban. De nem csak a vezetett, az irányított ember ér el
valamit azzal, hogy vezetteti magát, hanem a vezetés jelent valamit az irányítóknak is,

14
fejlődésükben előre segíti őket. Ha például egy angyal embereket vezetett egy ideig, több már,
mint irányítása kezdetén volt. Irányító munkája következtében előbbre jut az angyal is, akár
teljesen fejlett, akár lemaradt a fejlődés során. Mindig előbbre juthat minden lény, állandóan
fejlődésben van minden, de újból maradnak le lények az összes fokozaton. Az előbb említett
értelemben tehát az ó-egyiptomi kultúrában isteni vezetőket, angyalokat, az angyalfokozatot
nem teljesen elért félisteneket, végül embereket is megkülönböztethetünk. De bizonyos
lények lemaradnak, a felsőbbrendű emberek soraiból is, vagyis nem minden erejüket latba
vetve teljesítenek, angyalok maradnak az ó-egyiptomi kultúra fokozatán. Ugyanígy maradnak
vissza a félbe maradt felsőbbrendű emberek is. Amíg tehát idelent előre haladnak az emberek,
odafent lemaradnak bizonyos individualitások a dhyánik, az angyalok közül. Amikor tehát
véget ért az egyiptomi-káld kultúra és elkezdődött a görög-latin, az előző kultúrkorszakból
visszamaradt vezető lények rendelkezésre álltak ugyan, de nem tudták latba vetni erejüket,
mert már más angyalok, vagy félig angyali lények váltják le őket az emberiség irányításában.
Ez azonban azt jelenti, hogy emiatt a saját fejődésüket sem folytathatják.
Ezzel a lényeknek egy olyan osztályára fordítottuk tekintetünket, akik érvényre juttathatták
volna erejüket az egyiptomi korban, de akkor azt nem használták teljesen fel. A következő, a
görög-latin korban azért nem tehették meg, mert már átvették tőlük más lények a vezetést és
a kor egész jellege lehetetlené tette beavatkozásukat. Amint a régi Holdon angyalfokozatot el
nem ért lényeknek az volt később a feladata, hogy a Föld-korszakban avatkozzanak bele ismét
tevékenyen az emberiség fejlődésébe, úgy az egyiptomi-káld kultúrkorszakban lemaradt
irányító lények feladata is az volt, hogy a kultúrába csak később, mint lemaradt lények
avatkozzanak újból bele. Láthatunk tehát majd egy későbbi kultúrkorszakot, ahol jelen vannak
a rendesen haladó fejlődés irányítását átvevő lények, a kultúrába azonban rajtuk kívül még
más, korábban, főként az ó-egyiptomi kultúra idején lemaradt lények is beleavatkoznak.
Éppen a mi kultúrkorszakunkról sejthetjük, hogy ilyen. Abban a korban élünk, amelybe az
emberiség szabályos irányítóin kívül még az egyiptomi-káld kultúra lemaradt lényei is
beleavatkoznak.
Úgy kell tekintenünk e tények és lények fejlődését, hogy a fizikai világban zajló folyamatok
csupán hatások (megnyilatkozások), igazi okaik a szellemi világban vannak. Kultúránkat
általában a felfelé, a szellemiség felé törekvő haladás jellemzi. Egyes emberek szellemiség felé
törekvésében a mai emberiségnek azok a szellemi irányítói nyilatkoznak meg, akik fejlődésük
során az őket megillető szabályos fokozatra értek. Mindenben, ami az embereket ma ahhoz
akarja elvezetni, amivel nekünk a nagy szellemi bölcsességekből az antropozófia szolgál, a
fejlődés szabályos irányítói nyilatkoznak meg. De kultúránk irányzataiba beleavatkoznak az
egyiptomi-káld kultúrkorszak idején visszamaradt lények is, ők nyilatkoznak meg sok
mindenben, amit ma és a közeljövőben gondolnak és tesznek az emberek. Mindenben
megjelennek, ami materialista jelleget kölcsönöz a kultúránknak, sokszor még a szellemiségre
való törekvés során is észlelhetjük őket. Lényegében éppen az egyiptomi kultúra feltámadását
éljük meg a mi korunkban. Ezek szerint a fizikai világban történtek irányítóinak tekintendő
lények két osztályra bomlanak. Az egyikbe tartoznak a mindmáig szabályosan fejlődött
szellemi individualitások. A korunkat megelőző görög-latin korszak vezetői tehát, miközben
az első keresztény évezredben fokozatosan befejezték kultúrát irányító küldetésüket,
bekapcsolódhattak a mi kultúránk irányításába. A másik osztályhoz tartozó lények, az
egyiptomi-káld kultúra idején fejlődésüket be nem fejezett szellemi individualitások.
Munkájuk összefonódik az előbbiekével. A következő, a görög-latin korban tétlenül kellett
maradniuk, most pedig ismét tevékenykedhetnek, mivel a jelenkor sok mindenben hasonlít az
egyiptomi-káld korszakra. Ezért üti fel a fejét a mai emberiségben annyi minden, ami a régi
egyiptomi erők újjáéledésének tűnik, de sok, annak idején szellemi úton ható, most azonban
már materialista színezettel megjelenő erő is újraéled közöttük. Egy jellegzetes példán
mutathatjuk be, hogyan éledtek fel újra korunkban a régi egyiptomi ismeretek. Keplerre
gondolunk, akit teljesen áthatott a világegyetem összhangja. Ezt fejezik ki az úgynevezett
Kepler-féle törvények is, az égi mechanika fontos matematikai törvényei. Bár látszatra igen

15
szárazak és elvontak, de Keplerben mégis a mindenség összhangjának észleléséből születtek
meg. Kepler saját írásaiban olvashatjuk, hogy ahhoz, hogy megtalálhassa, amit megtalált,
Egyiptom szent misztériumhelyeit kellett felkeresnie, ott magához kellett vennie a templom
szent edényeit és velük kellett elhoznia a világba azt, amiről csak a későbbi korok tudják majd
meg, hogy az emberiségnek mit jelent. Kepler szavai egyáltalán nem puszta frázisok. Azt
fejezik ki, hogy tudatában homályosan újra átélte azt, amit Egyiptomban, az akkori
inkarnációjában ismert meg. Úgy is képzelhetjük, hogy Kepler egyik előző életében az
egyiptomi bölcsesség mélyére hatolt, ami azután lelkében az újabb kornak megfelelően,
átalakult formában jelent meg. Érthető, hogy az egyiptomi szellemiséggel materialista vonás
került kultúránkba, hiszen az egyiptomiaknak erősen materiális színezetű szellemi
beállítottsága volt. Ezt fejezte ki például halottaik fizikai testének bebalzsamozása is,
fontosnak tartották tehát, hogy fennmaradjon a fizikai test, ami az egyiptomi korból megfelelő
más formában is ránk maradt. Ismét az akkoriban le nem zárult erők avatkoznak bele,
átalakult formában, korunkba. A ma csak az anyagot imádó nézetek az annak idején
holttesteket bebalzsamozó lelkülettől erednek. Az egyiptomiak bebalzsamozták a holttesteket
és megőriztek vele valamit, ami nekik értéket jelentett. Úgy gondolták, hogy a lélek halál utáni
fejlődése összefügg a fizikai-anyagi test fennmaradásával. Az anatómus ma azt boncolja fel,
amit lát, az emberi szervezet törvényeit így véli megismerni. – Ma az ó-egyiptomi-káld világ
annak idején haladó, de ma már visszatartó erői élnek a tudományban, amelyeket meg kell
ismernünk, ha helyesen akarjuk értékelni jelenkorunk jellegét. Ártanak majd ezek az erők ma
az embernek, ha jelentőségüket nem ismeri fel, de ha tevékenységüket megismerve kerül
velük helyes viszonyba, nemhogy árthatnának neki, hanem még jó célokra is vezethetik.
Hasznosítanunk kell ezeket az erőket, különben nem is lennének ma nagy technikai, ipari és
egyéb vívmányaink. Ezek az erők a luciferi lények legalacsonyabb fokozatához tartozó erők.
Ha nem a megfelelő módon ismerjük meg őket, akkor a jelenkor materialista impulzusait
tartjuk csupán lehetségeseknek, a többit, a felfelé, a szellemiség felé vezető erőket pedig nem
látjuk meg. Ez az oka, miért kell korunkban két szellemi áramlat világos felismeréséről
beszélni.
Ha a világ bölcs irányítása folytán az egyiptomi-káld korszakban nem maradtak volna le ilyen
lények, a mai kultúrának nem lenne meg a kellő súlya. Csak az embereket teljes erővel a
szellemiségbe juttatni kívánó erők működnének. Túlságosan hajlanának rá az emberek, hogy
az ilyen erőknek engedjék át magukat. Álmodozó rajongók lennének belőlük. Csak a lehető
leggyorsabban szellemivé alakult életről szeretnének tudni valamit és a fizikai-anyagi dolgok
iránt egyfajta megvetést tanúsító lelkület lenne számukra irányadó. A jelenlegi kultúrkorszak
azonban akkor tudja csak teljesíteni feladatát, ha teljesen felvirágoztatja majd az anyagi világ
erőit és így foglalja el majd fokozatosan a szellemiség területét is. Ahogyan elcsábíthatják és
kísértésbe vihetik az emberiséget a legszebb dolgok is, ha egyoldalúan követik őket az
emberek, az ismertetett egyoldalúság elharapódzása is azzal a nagy veszéllyel járna, hogy
fanatizmusnak tűnjön minden lehetséges jó törekvés. Amilyen igaz, hogy az emberiséget
nemes impulzusai hajtják előre, olyan igaz az is, hogy a legnemesebb, de rajongva és
fanatikusan képviselt impulzusoknak is a legrosszabb hatása lehet a helyes fejlődésre. Még a
legmagasabbra irányuló törekvésünk is csak akkor válhat az emberiség haladása javára, ha
alázattal, világosan és nem ábrándosan rajongva történik. A világ irányításán tevékenykedő
bölcsesség azért hagyta hátra azokat az erőket, amelyeknek be kellett volna fejezniük
fejlődésüket az egyiptomi korban és most az emberek tekintetét a fizikai életre irányítják,
hogy megfelelő súlya legyen a jelenkor teljesítményének a Földön és az emberek értsék meg
az anyagot, a fizikai sík dolgait.
Látható a leírtakból, hogy a fejlődés mind a szabályosan haladó, mind a lemaradt lények
hatására zajlik. A szellemi látó tekintete tudja követni e lények két osztályának
együttműködését az érzékfeletti világban. Így érti meg a szellemi eseményeket. A fizikai
tények, amelyek között az emberek ma élnek, az ő megnyilatkozásaik.

16
Megjegyzendő, hogy a világ folyamatainak értéséhez nem elegendő szellemi szemünket és
fülünket bizonyos gyakorlatokkal felnyitni a szellemi világra. Azt érjük csak el vele, hogy
látjuk, mi van ott, észlelni tudjuk a lényeket és tudjuk, hogy a lelki, vagy a szellemi világ lényei.
Fel is kell azonban ismernünk őket, hogy miféle lények. Találkozhatunk ugyan a lélekvilág,
vagy a szellemi világ valamelyik lényével, de ettől nem tudjuk még, hogy a szabályosan fejlett,
vagy a lemaradt erők kategóriájába tartozik-e, vagyis hogy a fejlődést előmozdítja, vagy
akadályozza? Akik elsajátítják ugyan a látás képességét, de ugyanakkor nem szerzik meg az
emberiség fejlődése jelzett feltételeinek teljes értését, alapjában véve sohasem tudhatják,
miféle lénnyel találkoznak. A pusztán csak szellemi látást ki kell egészíteniük a szellemi
világokban látottak világos értékelésével. Pont a mi korunkban van erre a legnagyobb
mértékben szükség. Ezt nem kellett mindenkor ennyire figyelembe venni. Igen régi emberi
kultúrákra visszanyúlva más körülményeket találunk. Ha valaki Ó-Egyiptomban volt szellemi
látó és az érzékfeletti világ egyik lénye eléje lépett, nem érthette félre, hogy az kicsoda, mert
mintegy a homlokára volt írva, hogy ki ő. Jelenleg viszont nagyon nagy lehetőség van a
félreértésre. Míg a régen élt emberek még a szellemi hierarchiák világának közelében voltak
és meg tudták látni, hogy miféle lényekkel találkoztak, a tévedés lehetősége ma igen nagy és
csak az véd meg a súlyos károsodástól, ha iparkodunk szert tenni az eddig említett fogalmakra
és képzetekre.
Azt, aki a szellemi világba be tud tekinteni, „szellemi látónak” hívják az ezotéria világában. De
nem elég csak „szellemi látónak” lenni, mert „lát” ugyan az illető, de nem tud még különbséget
tenni. Azt, aki elsajátította a magasabb világok lényei és folyamatai megkülönböztetésének
képességét, „beavatottnak’ nevezik. A beavatás nyújt lehetőséget a különféle lények
megkülönböztetésére. A magasabb világokba tehát anélkül is betekinthet valaki, hogy
„beavatott” lenne. A régmúltban nem volt különösebben fontos megkülönböztetni a lényeket,
mert amikor a régi okkult iskolák elérték, hogy tanítványaik „szellemi látók” lettek, még nem
volt túl veszélyes tévedni. Jelenleg azonban a tévedés lehetősége igen nagy. Minden ezoterikus
iskolázás közben legyünk tehát tekintettel arra, hogy a szellemi látás képességéhez mindig
szerezzük meg a beavatást is. Ugyanolyan mértékben kell ugyanis az embernek képesnek
lennie a különféle érzékfeletti lények és folyamatok sajátos fajtáinak megkülönböztetésére,
amilyen mértékben „szellemi látóvá” lesz.
Az újabb korban lett az emberiséget vezető erők rendkívüli feladata a szellemi látás és a
beavatás közötti egyensúly megteremtése. Ezt kellett tehát a szellemi iskolázás irányítóinak
szükségképpen szem előtt tartania az újabb kor kezdete óta. A jelenkornak megfelelő szellemi
irányzatnak ezért alapelve lett, hogy a szellemi látás és a beavatás között mindig helyreállítsa
a helyes arányt. Akkor lett rá szükség, amikor az emberiség a magasabb megismerést illetően
válságon ment keresztül a 13. században. Az emberek 1250 táján érezték magukat a legjobban
elzárva a szellemi világtól. A szellemi látó a következőket látja, amikor erre az időszakra tekint
vissza. A kor legkiválóbb, bizonyos magasabb megismerésre törekvő elméi akkoriban azt
mondhatták, hogy bármit is talál az értelmünk, intellektusunk, mentális ismeretünk, az a
bennünket fizikailag környező világra korlátozódik, emberi kutatásunkkal és megismerő
készségünkkel a szellemi világot nem érhetjük el, csak azért tudunk róla, mert felvesszük
magunkba az előző korokban élő emberek ránk hagyományozott híradásait. Annak idején ez
volt a magasabb világokba való közvetlen szellemi betekintés elsötétülésének időszaka és
megvan az oka, hogy miért pont a skolasztika virágkorában hangzott el.
1250 táján érkezett el az idő, amikor az embereknek el kellett határolnia azt, amit a rájuk
hagyományozott benyomások miatt el kell hinniük, attól, amit meg tudnak ismerni. Utóbbi
azután az érzékelhető fizikai világra korlátozódott. Majd eljött az ideje, amikor egyre több
lehetőségük nyílt újból bepillantani a szellemi világba. De az új szellemi látás másfajta, mint az
1250 táján lényegében kihunyt régi. A nyugati ezotériának szigorúan meg kellett szabnia a
szellemi érzékelés új formája számára az alapelvet, hogy a szellemi hallást és látást a beavatás
irányítsa. Ez jellemzi az Európában a kultúrába kerülő ezoterikus áramlat előtt álló különleges
feladatot. Az 1250. esztendő közeledtével újfajta vezetés kezdődött az érzékfeletti világokhoz.
17
Ezt a vezetést azok a szellemek készítették elő, akik akkoriban álltak a külső történelmi
események mögött és már évszázadokkal korábban olyan előkészületeket tettek, amilyenekre
egy ezoterikus iskolázásnak az 1250-ben adott feltételek miatt szüksége lesz majd. Nem élünk
vissza a „modern ezotéria” kifejezéssel, ha e magasan fejlett személyiségek szellemi munkáját
így nevezzük. Semmit sem tud róluk a külső történelem, de az összes, a 13. század óta
kialakult nyugati kultúrában mégis kiderült, hogy mit tettek.
Az emberiség szellemi fejlődésének 1250 körüli jelentősége különösen nyilvánvaló lesz, ha
figyelembe vesszük a szellemi kutatás következő tényben megadott eredményét. Egy ideig
még az előző inkarnációikban a szellemi fejlődés magas fokára jutott és 1250 táján újra testet
öltött individualitások is kénytelenek voltak tapasztalni, hogy közvetlen betekintésük a
szellemi világba teljesen elhomályosult. Mintha még a teljesen megvilágosodott individuumok
is teljesen el lettek volna vágva a szellemi világtól és csak előző megtestesüléseikre emlékezve
tudtak volna róla valamit. Ebből is látható, hogy ettől kezdve új elemnek kellett az emberiség
szellemi vezetésében megjelennie. Ez volt az igazi modern ezotéria. Csak vele érthetjük meg
igazán, hogyan avatkozhat bele az egész emberiség és az egyes emberek összes
tevékenységének irányításába az, amit Krisztus-impulzusnak nevezünk.
A Golgotai Misztériumtól a modern ezotéria megjelenéséig terjed a Krisztus-princípium
feldolgozásának első időszaka az emberek lelkében. Ekkor az emberek tudattalanul, mintegy a
magasabb szellemi erők helyett fogadták Krisztust magukba, később pedig, amikor ezt
kénytelenek voltak tudatosan tenni, minden lehetséges hibát elkövettek és Krisztus értését
illetően útvesztőbe jutottak. Nyomon követhető, hogy a Krisztus-princípium a kereszténység
első időszakában hogyan hatolt bele a lélek alacsonyrendű erőibe. Utána egy új időszak
következett, az emberek ebben élnek még ma is, sőt, annak, hogy a magasabb lelki
képességeik számára is érthetővé tegyék a Krisztus-princípiumot, bizonyos vonatkozásban
még csak az elején tartanak. A továbbiakban meg fogjuk mutatni, hogyan esik egybe az
érzékfeletti megismerés 13. század közepéig tartó visszafejlődése, majd onnan kezdve lassú,
de másfajta újjáéledése a Krisztus-impulzus beavatkozásával az emberiség fejlődésébe.
A modern ezotériát tehát a Krisztus-impulzus érvényre juttatását ösztönző elemnek
tekinthetjük az olyan lelkek vezetésében, akik az újabb kor fejlődése feltételeinek megfelelő
módon akarják felküzdeni magukat a magasabb világok megismeréséhez.

18
 3. fejezet

Az előző fejtegetések szerint az emberiség előremutató fejlődésének szellemi vezetőit az

ember-fokozatukat a Föld-bolygó előző megtestesülése, vagyis a régi Hold-korszak idején
teljesítő lények körében kell keresnünk. Ezekkel azonban szembeszegül egy másik, a Hold-
korszakban saját fejlődésüket be nem fejezett lények hátráltató, akadályozásával azonban a
fejlődést bizonyos vonatkozásban mégis újból segítő vezetése. Mindezzel a közvetlenül az
ember felett álló lényekre utalunk, mind az előrevivőkre, mind azokra, akik úgy segítenek,
hogy ellenállásokat hoznak létre és megerősítik, rögzítik magukban az előrehaladó lények
által létrehozott erőket, súlyt és sajátos jelleget kölcsönöznek nekik. A keresztény ezotéria
értelmében angyaloknak (angeloi) lehet a földöntúli lények e két osztályát neveznünk.
Fölöttük állnak a hierarchiák rangsorában magasabb arkangyalok, archék és még más, az
emberiség vezetésében szintén részt vevő lények is.
A tökéletesség mértékét illetően minden lehetséges fokozat megtalálható e különféle lények
osztályain belül. Az angyal-kategóriában például a jelenlegi Föld-fejlődés elején egészen
magasrendű és kevésbé magasrendű angyalok is vannak. Az előbbiek jóval túlhaladták
Holdbeli fejlődésük minimális mértékét. Köztük és ezt a minimális mértéket a Hold-fejlődés
végére és a Föld-fejlődés kezdetére éppen csak elért angyalok között fennáll minden
lehetséges fokozat. E fokozatokhoz mérten történik a szóban forgó lények beavatkozása az
emberiség földi fejlődésének irányításába. Az egyiptomi kultúra kialakítását tehát azok a
lények irányították, akik tökéletesebbek lettek a régi Holdon, mint akik vezetők voltak a
görög-latin korban, akik viszont a jelenkor vezetőinél voltak tökéletesebbek. Időközben
azonban a vezetésbe avatkozó lények az egyiptomi, illetve a görög korszakban tovább
képezték magukat és így az előrehaladott kultúra vezetésére érettekké váltak.
A nagy atlantiszi katasztrófa után hét egymást követő kultúrkorszakot különböztetünk meg, --
az első az ó-ind, amit az ó-perzsa 1 követ, az egyiptomi-káld a harmadik, a görög-latin a
negyedik, a mienk, a 12. század óta fokozatosan kialakuló kultúrkorszak pedig az ötödik,
amelyben még benne vagyunk. De a mi korunkban is előkészületben vannak már az Atlantisz
utáni hatodik kultúrkorszakba átvezető első tények, hiszen a fejlődés egyes korszakai
egymásba nyúlnak. A hatodik után majd egy hetedik is következik még. Alaposabban
megvizsgálva az emberiség vezetését, a következőket láthatjuk. Az angyalok (a keleti misztika
alacsonyabb dhyámik-nak nevezi őket) csak a harmadik, az egyiptomi-káld kultúrkorszakban
vezették bizonyos fokig önállóan az embereket. Az ó-perzsa korban még nem így volt. Akkor
az angyalok még sokkal jobban egy magasabb vezetés alá voltak rendelve, mint az egyiptomi
korszakban és mindent a közvetlenül felettük álló hierarchia impulzusai szerint intéztek. Bár
az ő irányításuk alatt állott minden, de ők maguk az arkangyalok (archangeloi) utasításaihoz
igazodtak. Az ó-ind kultúrkorszakban pedig, ahol az Atlantisz utáni élet a nagy emberi
tanítómesterek irányítása alatt szellemi vonatkozásban olyan természetes magasságokat ért
el, amilyeneket azóta sem, még az arkangyalok is hasonlóképpen az archék, az őskezdetek
irányítása alatt álltak.
Az emberiség fejlődését az ó-ind kortól az ó-perzsa és az egyiptomi-káld kultúrán keresztül
követve azt mondhatjuk tehát, hogy a magasabb hierarchiák bizonyos lényei mintegy egyre
jobban visszavonultak az emberiség közvetlen vezetésétől. De hogyan volt ez az Atlantisz
utáni negyedik, a görög-latin kultúrkorszakban? Akkor lett az ember bizonyos tekintetben
teljesen önálló. Bár az irányító földöntúli lények beavatkoztak az emberiség fejlődésének
menetébe, de lazára fogták a gyeplőt, a szellemi vezető éppen annyit kapott az emberek
tetteitől, mint azok tőle. Ezért annyira sajátos, teljesen „emberi” a kultúra a görög-latin
korban, ahol az embert teljesen a saját lábára állították.

1 Az „ó-perzsa” szóval itt nem azt jelöltük, amit a történelemben szoktak „perzsa” alatt érteni, hanem a régi, ázsiai,
történelem előtti, (iráni), a későbbi perzsa birodalom területén kialakult kultúrát.

19
A görög-római kor művészetének, államéletének minden sajátossága arra vezethető vissza,
hogy az embernek mintegy saját mivoltában kellett megélnie magát. Visszatekintve tehát a
kultúra fejlődésének legrégebbi korszakaiba, az ember-fokig terjedő fejlődésüket már a
korábbi planetáris állapotokon befejezett vezető lényekre találunk ott. Az Atlantisz utáni
negyedik kultúrkorszak azt szolgálta, hogy az embert legjobban próbára tegye. Ezért kellett
ebben korban az emberiség egész szellemi vezetésének is újfajta módon berendezkednie. Ma
az emberek az ötödik kultúrkorszakban élnek. A korunkat vezető lények ugyanahhoz a
hierarchiához tartoznak, mint akik az ó-egyiptomiaknál és a káldoknál uralkodtak. A mi
korunkban valóban az akkori vezető lények kezdenek újra tevékenykedni. Szó volt már róla,
hogy korunk materialista érzéseiben és érzületeiben az egyiptomi-káld kultúra folyamán
lemaradt bizonyos lényekre találunk.
Az angyalok (alacsonyabb rendű dhyánik) osztályába tartozó, mind az előrevivő, mind a gátló
lények haladása abból áll, hogy vezetők lehettek az ősrégi időkben megszerzett tulajdonságaik
folytán az egyiptomiaknál és a káldoknál, ez a munka azonban egyúttal tovább is fejlesztette
őket. A haladott angyalok tehát az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak vezetésébe a
harmadik, az egyiptomi-káld korszakban elsajátított képességekkel kapcsolódnak be.
Előrehaladásukkal különleges képességeket sajátítanak el. Alkalmassá válnak arra, hogy
magukba áramoltassák a Föld egész fejlődésének legfontosabb lényéből kiinduló erőket.
Krisztus ereje hat rájuk. Ez az erő ugyanis a názáreti Jézus által nem csak a fizikai világra hat,
hanem hatással van a földöntúli lényekre is a szellemi világokban. Krisztus nem csak a Föld,
hanem az ilyen lények számára is létezik. Az egyiptomi-káld kultúra egykori vezető lényei
annak idején nem tartoztak Krisztus vezetése alá, csak az egyiptomi-káld korszak óta
rendelték alá magukat Krisztus irányításának. Attól haladtak annyira előre, hogy most ők
vezetik Krisztus hatása alatt az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakot, hogy követik Őt a
magasabb világokban. Az olyan lények lemaradása pedig, akikről azt mondtuk, hogy gátló
erőkként hatnak, onnan ered, hogy nem rendelték alá magukat Krisztus irányításának és így
Tőle függetlenül tevékenykednek tovább. Emiatt majd az emberiség kultúrájában egyre
feltűnőbb lesz a következő jelenség. Lesz majd egy materialista jellegű, az egyiptomi-káld
korszak visszamaradt szellemeinek vezetése alatt álló áramlat, ennek hatása alatt áll ma a
materialistának nevezhető tudomány zöme a világ minden táján. Ugyanakkor azonban
érvényre jut a másik áramlat is, amelynek az a célja, hogy ha az ember bármit is tesz, végül
találja meg mindenben azt, amit „Krisztus-princípiumnak” lehet neveznünk. Vannak, akik ma
azt mondják például, hogy végső soron atomokból áll a világ. Ki sugallja az embereknek a
gondolatot, hogy atomokból áll a világ? Az egyiptomi-káld korszakban visszamaradt földöntúli
angyallények.
De mit is tanítanak majd az egyiptomi-káld kultúrkorban célhoz ért lények, akik emiatt akkor
ismerték meg Krisztust? Más gondolatokat sugallhatnak majd az embereknek, mint hogy csak
anyagi atomok vannak, megtaníthatják majd őket arra, hogy Krisztus szellemének
szubsztanciája még az anyagi világ legapróbb részecskéjét is áthatja. Bármennyire különösen
hangzik is, lesznek olyan kémikusok és fizikusok, akik nem úgy tanítják majd a kémiát és a
fizikát, ahogyan ma az egyiptomi-káld korban visszamaradt szellemek hatására teszik, hanem
hogy az anyag úgy van felépítve, ahogyan azt Krisztus rendezte fokozatosan el! – Krisztust
mindenütt megtalálják majd, még a kémia és a fizika törvényeiben is. Eljön majd a spirituális
kémia, a spirituális fizika ideje. Ez sokaknak biztosan csupán álmodozásnak, vagy annál is
rosszabbnak tűnik ma még, de a jövő bölcsessége sokszor csak dőreség az elődöknek.
Aki alaposabban utánajár, már most észreveheti az emberi kultúra fejlődésébe ilyen
értelemben beleavatkozó tényezőket, de jól tudja azt is, hogy a mai tudomány, vagy a filozófia
nézőpontjából milyen látszólag jogos ellenvetéseket lehet e dőreségnek vélt dologgal szemben
tenni.
Fentiekből kiindulva azt is megértjük, hogy a vezető földöntúli lények mivel vannak előbbre a
Krisztust az Atlantiszt követő negyedik, görög-latin kultúrkorszakban megismerő embereknél,

20
ugyanis a Krisztus-esemény a fejlődés során e kultúrkorszakba esik. Az emberek Krisztust
ekkor ismerték meg. A földöntúli vezető lények az egyiptomi-káld korban ismerték meg Őt és
küzdötték fel Hozzá magukat. A görög-latin korban saját sorsukra kellett hagyniuk az
embereket, hogy az emberiség fejlődésébe később újra bele tudjanak avatkozni. Ha pedig ma
antropozófiával foglalkozik valaki, nem mást jelent, mint elismerni a tényt, hogy az emberiség
vezetését korábban ellátó földöntúli lények most már maguk is Krisztus vezetése alatt
irányítanak. – Így van ez más lényekkel is.
Az ó-perzsa korban az arkangyalok vettek részt az emberiség vezetésében, akik még korábban
rendelték alá magukat Krisztus vezetésének, mint a rangsorban alattuk állók. Zarathusztráról
elmondhatjuk, hogy híveinek és népének rámutatott a Napra és mintegy így szólt: „A Napban
él a nagy szellem, Ahura Mazdao, aki majd alászáll a Földre.” – Mert az őt vezető, az
arkangyalok körzetéhez tartozó lények Zarathusztrát a Nap nagy vezetőjéhez irányították, aki
akkor még nem ereszkedett le a Földre, elindult csupán az ide vezető úton, hogy a Föld
fejlődésébe közvetlenül avatkozzon később bele. Az indiai nagy tanítómesterek előtt álló
vezető lények is a jövő Krisztusára mutattak rá, hiszen tévednénk, ha azt hinnénk, hogy nekik
– a nagy tanítómestereknek – sejtelmük sem volt Krisztusról. Azt mondták: „túl van az ő
szférájukon, nem tudnák elérni”. Ahogyan ötödik kultúrkorszakunkban az angyalok hozzák le
Krisztust szellemi fejlődésünkbe, a hatodik kultúrkorszakban az arkangyalok osztályához
tartozó, egykor az ó-perzsa kultúrkorszakot vezető lények irányítják majd a kultúrát. Az
őskezdetek szellemeinek, az embereket egykor az ó-ind korszakban irányító archék feladata
pedig az lesz majd, hogy az emberiséget a hetedik kultúrkorszakban Krisztus szellemében
vezessék. Krisztus a görög-latin korszakban szállt alá a magasságokból és nyilatkozott meg a
názáreti Jézus hús-vér testében. Ekkor szállt le egészen a fizikai világba. Ha majd megérett rá
az emberiség, a legközelebbi magasabb világban lesz található. A jövőben a fizikai világban
nem lesz megtalálható, csak a legközelebbi magasabb világokban. Mert az emberek sem
maradnak ugyanilyenek, érettebbek lesznek és Krisztusra majd úgy találnak rá, ahogyan Pál
apostol talált rá a szellemi világban, aki damaszkuszi élménye folytán ebben a vonatkozásban
előre meglátta próféta módjára a jövőt. Korunk nagy tanítómesterei ugyanazok a lények, akik
az embereket az egyiptomi-káld kultúra idején vezették és ők lesznek azok is, akik Krisztus
hasonló meglátásához vezetik el őket a 20. században, mint ahogyan Pál látta meg Őt.
Megmutatják majd az embereknek, hogy Krisztus nem csak a Földön tevékenykedik, hanem
szellemmel hatja át az egész Naprendszert. Akik pedig a hetedik kultúrkorszakban az indiai
szent tanítómesterek újra- testesülései lesznek, szintén azt a nagy, hatalmas szellemet
hirdetik majd, akit az egységes Brahmannal sejtettek meg, akibe azonban csak Krisztussal
költözhet be az igazi tartalom és akiről akkor azt mondták, hogy a szférájukon túl uralkodik.
Így vezetik fel majd az emberiséget fokról-fokra a szellemi világba.
Azt tanítja a kultúránkban a 12.– 13. század óta a rózsakereszt jele alatt megjelent tudomány
– amelyről kimutattuk, hogy azóta szükség is van rá –, hogy Krisztusról mint az egymásra
következő világok magasabb hierarchiáinak vezetőjéről is beszélnünk kell. Ha e Palesztinában
élt, majd a Golgotai Misztériumot teljesítő lényt e szemléletmód szellemében közelebbről
vizsgáljuk meg, a következők derülnek ki.
Krisztusról mindmáig sok elképzelés létezett. Egyes gnosztikusok például az első keresztény
századokban úgy képzelték el és azt mondták, hogy a Palesztinában élt Krisztusnak egyáltalán
nem volt hús-vér teste, fizikailag láthatóvá vált látszatteste, éterteste volt csupán, így – mivel
csak éterteste volt - kereszthalála sem igazi, csak látszathalál. - Különböző vitákat találunk
azután a kereszténység követői között, például az Ariosz és Atanásziosz közötti ismert vitát és
még náluk is különféle magyarázatokat, hogy voltaképpen ki is az a Krisztus? Az embereknek
Krisztusról mindmáig a legkülönbözőbb elképzelései vannak.
A szellemtudománynak Krisztusban nem csak egy földi, hanem egy kozmikus lényt is fel kell
ismernie. Bizonyos értelemben az ember voltaképpen kozmikus lény. Kettős életet él. Az
egyiket születéstől haláláig, fizikai testben, a másikat halála és újabb születése között a

21
szellemi világokban. Ha fizikai testet öltött, a Földtől függő állapotban él, mert a fizikai test rá
van utalva a Föld létfeltételeire és erőire. De az ember nem csak felveszi magába a Föld
anyagait és erőit, hanem hozzátartozik a Föld egész szervezetéhez is, bele van tagolódva. A
halál kapuját átlépve már nem tartozik ugyan a Föld erőihez, de helytelen lenne azt
képzelnünk, hogy már semmilyen erőhöz sem tartozik, hanem a Naprendszer és a távolabbi
csillagrendszerek erőivel áll kapcsolatban. Halála és újabb születése között a kozmoszban él,
ugyanúgy, mint születésétől haláláig a Föld határai között. Halálától újabb születéséig úgy
tartozik a kozmoszhoz, mint a Földön a levegőhöz, a vízhez, a talajhoz és a többi elemhez.
Halála és újabb születése közötti életét élve a kozmikus hatások területére ér. A bolygókról
nem csak a fizikai csillagászat által tanított fizikai erők érkeznek – a nehézségi és a többi
fizikai erő –, hanem olyan szellemi erők is, amelyekkel az ember kapcsolatban van, mégpedig
ki-ki a maga egyéni mivoltának megfelelő módon. Aki Európában született, a hővel és a többi
körülménnyel más kapcsolatban van, mintha például Ausztráliában született volna. Ugyanígy
áll kapcsolatban halála és újabb születése közötti életében is a szellemi erőkkel, van, aki
inkább a Marséval, más a Jupiterével, ismét mások viszont általában az egész
bolygórendszerével. Szintén ezek az erők vezetik vissza az embert újra a Földre. A születést
megelőző időben tehát kapcsolatban van az egész csillagvilággal.
Azokat az erőket is az ember és a kozmikus rendszer közötti sajátos viszony határozza meg,
amelyek egy bizonyos szülőpárhoz, bizonyos vidékre vezetik őt. A meghatározó indíték,
impulzus, hogy hova, mely családba, milyen nép fiaként, melyik időpontban öltsön testet, attól
függ, hogyan illeszkedett bele születése előtt a kozmoszba.
Volt a német nyelvterületeken azelőtt egy olyan kifejezés, amely kitűnően jellemezte, hogy a
születéssel megérkezett az ember. Amikor valaki megszületett, azt mondták, hogy itt és itt lett
fiatal. Önkéntelenül arra utaltak vele, hogy az ember a halála és újabb születése között eltelt
időben előbb ugyanazoknak az erőknek az uralma alatt áll, amelyek miatt előző
megtestesülésében öreg lett és melyek helyébe még születése előtt olyanok kerülnek,
amelyektől újra „fiatal” lesz. Goethe így használja a Faust-ban még az „im Nebellande jung
geworden”, „A köd országában lett fiatal” kifejezést –, ahol a „Nebelland” – „A köd országa” – a
középkori Németország régi neve.
A horoszkóp-állításnak az a valós alapja, hogy aki ismeri a dolgokat, le tudja olvasni azokat az
erőket, amelyek szerint megjelenik az ember a fizikai létben. Mindenkihez csak egy bizonyos
horoszkóp tartozik, mert abban fejeződnek ki azok az erők, amelyek elvezették az életbe. Ha a
horoszkópban például a Kos előtt áll a Mars, azt jelenti, hogy a Mars nem engedi keresztül a
Kos bizonyos erőit és ettől azok legyengülnek. Belehelyezik tehát az embert a földi létbe, aki,
mielőtt ott elfoglalja helyét, a horoszkóphoz igazodik. E jelenkorunkban oly merésznek tűnő
dolgokat nem említhetjük meg anélkül, hogy fel ne hívnánk rá a figyelmet, hogy szinte minden
merő dilettantizmus, valósággal babona, amit e téren művelnek és az efféle dolgok igazi
tudományának java része veszendőbe ment a külvilág számára. Az itt elmondott elvi dolgokat
ne annak alapján ítéljük meg tehát, ami ma asztrológia néven sokszor kétes életet él.
A fizikai megtestesülésbe a csillagvilág tevékeny erői küldik le az embert.
Amikor szellemi látó tudattal vizsgálnak egy embert, organizációján észre lehet venni, hogy
valóban kozmikus erők együttműködésének az eredménye. Most egy feltételezett, de a
szellemi látó észleléseinek teljesen megfelelő formában szemléltetjük ezt.
Ha valakinek kivennénk az agyát és szellemi látással vizsgálnánk meg felépítését, látnánk,
hogy bizonyos részei meghatározott helyeken vannak, nyúlványokat bocsátanak ki és úgy
találnánk, hogy mindenkinek más az agya. Nincsen két egyforma agyú ember. Képzeljük el,
hogy ha úgy fényképezhetnénk le az agyat és teljes struktúráját, hogy egyfajta félgömböt
kapjunk és minden részletet látni lehessen rajta, mindenkinél más képet kapnánk. Ha
valakinek születése pillanatában így fényképeznénk le az agyát és pontosan a születése helye
fölött az égboltot is, ez a kép ugyanazt mutatná, mint az agyáé. Bizonyos részek úgy

22
rendeződnek el az agyban is, mint az égi képen a csillagok. Az égbolt képe benne van az
emberben, mégpedig mindenkiben más és más kép, aszerint hogy hol és mikor született. Ez is
azt mutatja, hogy az ember az egész világmindenség szülötte.
Ha ezt megfigyeljük, el tudjuk képzelni azt is, hogyan látszik meg a makrokozmosz az egyes
embereken és az ebből kiinduló gondolatot, hogy Krisztuson hogyan látszana meg. De
tévednénk, ha azt képzelnénk a János-keresztelő utáni Krisztusról, hogy benne is úgy élt a
makrokozmosz, mint másokban.
Nézzük előbb a názáreti Jézust. Egészen rendkívüliek voltak az életfeltételei. Időszámításunk
kezdetén két Jézus-gyermek született. Az egyik Dávid házának nátháni ágából, a másik pedig
szintén Dávid házából, de a salamoni ágból. Majdnem ugyanakkor, de nem pontosan
egyidejűleg születtek. A salamoni Jézus-gyermekben, akiről a Máté-evangélium szól, az az
individuum öltött testet, aki korábban, mint Zarathusztra élt a Földön, a Máté-evangélium
Jézus-gyermekében tehát az újratestesült Zarathusztra, vagy Zoroaszter van előttünk. Ebben a
gyermek Jézusban tehát – a Máté-evangélium leírása szerint – tizenkét éves koráig
Zarathusztra individuuma növekedik. Ekkor hagyja el e gyermek testét Zarathusztra és megy
át a másik Jézus-gyermekébe, akit Lukács evangéliuma ír le. Ettől lesz ez a gyermek olyan
hirtelen teljesen más. Elcsodálkoznak rajta a szülei, amikor – miután beleköltözött már
Zarathusztra szelleme – viszontlátják a jeruzsálemi templomban. Az jelzi ezt, hogy miután
elveszett a gyermek és Jeruzsálemben rátaláltak a templomban újra, úgy beszélt, hogy rá sem
ismertek a szülei, mert gyermeküket – a nátháni Jézus-gyermeket – úgy ismerték csak,
amilyen azelőtt volt. Amikor azonban az írástudókhoz kezdett szólni a templomban, azért
tudott úgy beszélni, mert Zarathusztra szelleme beleköltözött. – Harminc éves koráig élt
Zarathusztra szelleme a Dávid házának nátháni ágából származó ifjú Jézusban. E másik
testben még tökéletesebbé érett. Meg kell még jegyeznünk, hogy e másik testnek, ahol
Zarathusztra szelleme élt most, az volt a különlegessége, hogy asztráltestébe Buddha
sugározta impulzusait a szellemi világból.
Igaz a keleti hagyomány, hogy Buddha „bodhiszattvának” született és csak földi életében,
huszonkilenc éves korában emelkedett egy „buddha” magas rangjára.
Amikor Gotama Buddha még kisbaba volt, Asita, a nagy indus bölcs, sírva érkezett apja, a
király palotájába. Azért sírt, mert látó volt és tudhatta, hogy e királyfiból majd Buddha lesz, ő
pedig, az öregember, nem éri már meg, hogyan lesz Buddha Suddhodana fiából. Ez a bölcs újra
megszületett a názáreti Jézus idejében. Ő a pap a templomban, akit a Lukács-evangélium úgy
mutat be, mint aki a nátháni Jézus-gyermekben Buddhát látja megnyilatkozni. Azért mondta,
hogy „Bocsásd el békével Uram a te szolgádat, mert láttam az én Mesteremet!”, mivel ezt látta.
A Lukács-evangélium Jézus-gyermekének asztrálteste révén látta meg a Buddhává lett
bodhiszattvát, azt, akit annak idején Indiában nem láthatott meg.
Minderre szükség volt ahhoz, hogy létrejöhessen a test, amely a Jordánnál a „János-féle
keresztségben” részesült. Ekkor hagyta el Zarathusztra énje annak a Jézusnak a hármas
testiségét – fizikai-, éter- és asztráltestét –, aki ilyen bonyolult módon nőtt fel, hogy benne
foglalhasson helyet Zarathusztra szelleme. Az újra megszületett Zarathusztrának a fejlődés
mind a két Jézus-gyermekben megadatott lehetőségén keresztül kellett mennie. Keresztelő
János előtt tehát a Krisztus kozmikus individualitásának hatása alatt álló názáreti Jézus teste
állt. Másnál úgy működnek csak a kozmikus-szellemi törvények, hogy beleállítják az illetőt a
földi életbe, majd a Föld fejlődésének feltételeiből adódó földi törvények szembekerülnek
ezekkel a törvényekkel. Jézus-Krisztusnál csupán a kozmikus szellemi erők hatása maradt
meg a János-féle keresztség után, anélkül hogy befolyásolták volna őket a földfejlődés
törvényei.
Míg a názáreti Jézus élete utolsó három évében, harminctól harminchárom éves koráig Jézus-
Krisztusként járt Palesztinában a Földön, állandóan a teljes kozmikus Krisztus-lény hatott rá.
Krisztus mindig az egész kozmosz befolyása alatt állt, egy lépést sem tett a kozmikus erők

23
ráhatása nélkül. A názáreti Jézusnál a horoszkóp folyamatos valóra válása játszódott le, mert
vele minden pillanatban az történt meg, ami máskülönben csak az ember születésénél fordul
elő. Azért lehetett csak így, mert a kozmikus szellemi hierarchiák összes Földünket irányító
erői továbbra is befolyásolni tudták a nátháni Jézus egész testét. De ha Jézus-Krisztusban
ennyire a kozmosz egész szelleme hatott, ki ment el akkor például Kapernaumba, vagy
bárhová? A Földön járó lény mindenesetre úgy nézett ki, mint bárki más, a benne működő
erők azonban a Napról és a csillagokról érkeztek, azok irányították a testet. Amit Jézus-
Krisztus tett, mindig a világ teljes egészével összefüggő Földért történt. Ezért utalnak az
evangéliumok Krisztus cselekedeteinél oly sokszor finoman a csillagállásokra. Olvassuk el a
János-evangéliumban, hogyan találja meg Krisztus az első tanítványait. Ez áll ott: „Vala pedig
tíz óra tájt” –, mert ebben a tényben fejeződött ki az egész kozmosz szelleme az idő
viszonylatában. Az evangéliumok más helyein kevésbé világosak az ilyen utalások, de aki ért
az olvasásukhoz, mindenütt rájuk talál.
Ebből a szempontból kell megítélnünk például a beteggyógyítások csodáját. Nézzünk meg egy
helyet a Bibliában, ahol ez áll: „A nap lementével pedig mindenek, akiknek betegeik valának,
őhozzá vivék azokat és ő meggyógyítá őket.” Mit jelent ez? Arra figyelmeztet az evangélista,
hogy a gyógyítás összefügg az egész csillagállással, a megfelelő időpontban olyan volt a
kozmikus konstelláció, amilyen csak akkor fordulhat elő, ha lement a Nap. Úgy érti, hogy
annak idején naplemente után tudtak megnyilvánulni a megfelelő gyógyító erők. Jézus
Krisztus a közvetítő, aki kapcsolatba hozza a betegeket azokkal a kozmikus erőkkel,
amelyeknek pont akkor lehetett gyógyító hatásuk és amelyek ugyanazok voltak, mint amelyek
Jézusban Krisztusként fejtettek ki hatást. Krisztus jelenléte hozta létre a gyógyulást, mert a
beteg ennek következtében volt kitéve a kozmosz olyan gyógyító erőinek, amelyeknek csak az
adott térés időbeli viszonyok között lehetett olyan hatásuk, mint ahogyan hatottak. A kozmosz
erői képviselőjükön, Krisztuson keresztül hatottak a betegre.
Ilyen hatásuk azonban éppen csak Krisztus földi élete idején lehetett. Akkoriban volt csupán
olyan a kapcsolat a kozmosz konstellációi és az emberi szervezetben lévő erők között, hogy
bizonyos betegségek esetében bekövetkezhetett a gyógyulás, ha a kozmikus konstelláció
Jézus-Krisztuson keresztülhatott az emberre. E körülmények megismétlődése a kozmosz és a
Föld fejlődése során ugyanúgy lehetetlen, mint hogy Krisztus másodszor is emberi testben
öltsön testet. Így tekintve, a Földön járó Jézus-Krisztus a kozmosz és az emberi erők közötti
meghatározott viszony földi kifejeződésének tűnik. Egy Krisztus mellett tartózkodott beteg azt
jelenti, hogy az Ő közelsége folytán az illető olyan kapcsolatban volt a makrokozmosszal, hogy
az rá gyógyító hatással lehetett.
*
Ezzel meg vannak adva a szempontok, ahonnan megtudhatjuk, hogyan került az emberiség
vezetése Krisztus befolyása alá. De a Vele áthatott erőkön kívül tovább működik az egyiptomi-
káld korszakban visszamaradt többi erő is. Ez abból is kiderül, hogyan fogadja sokszor korunk
az evangéliumokat. Megjelennek írásművek, amelyek furcsa módon azt iparkodnak kimutatni,
hogy az evangéliumokat úgy érthetjük meg, ha asztrológiával magyarázzuk meg őket. Az
evangéliumok legnagyobb ellenfelei erre az asztrológiai magyarázatra hivatkoznak, így
például Gábriel arkangyal Erzsébettől Máriához vezető útja nem jelent egyebet, minthogy a
Nap a Szűz csillagképből egy másikba halad tovább. Olyasvalami ez, ami bizonyos módon
helyes, csakhogy korunknak ezeket a gondolatait az egyiptomi-káld korszakban visszamaradt
lények befolyásolják így. Az ő befolyásukra akarják elhitetni velünk, hogy az evangéliumok
csupán bizonyos kozmikus viszonylatok allegóriái. A helyzet a valóságban az, hogy
Krisztusban az egész kozmosz megnyilvánul, az Ő életét tehát az egyes folyamatokra
vonatkozó, a földi létre Krisztuson keresztül állandóan ható kozmikus viszonylatok
felsorolásával ki tudjuk fejezni. Így e tény helyes értelmezésének a földi életet élő Krisztus
teljes elismeréséhez kell vezetnie, míg a jelzett tévedés úgy véli, hogyha észreveszi, hogy
Krisztus életét az evangéliumok kozmikus konstellációkkal fejezik ki, azt bizonyítja, hogy csak

24
képletesen foglalkoznak ezekkel a konstellációkkal, a valóságos, a Földön élő Krisztus pedig
nem is létezett.
Ha szabad egy hasonlattal élnem, azt mondanám, hogy képzeljünk mindenkit gömbtükörnek.
Egy elhelyezett gömbtükör – ha most annak képzeljük magunkat – képet nyújtana a teljes
környezetről. Tegyük fel, hogy ceruzával kihúznánk a teljes környezetünk képének
körvonalait, majd el tudnánk venni a tükröt, a képmást pedig mindenhová magunkkal
vihetnénk. Ez jelképezné azt a tényt, hogy születésünkkor magunkban hordjuk a kozmosz
képmását, majd ez egyetlen kép hatása egész életünkben velünk marad. De meghagyhatnánk a
tükröt úgy is, hogy bármerre visszük is, képezze le a környezetet. Ez Krisztus jelképe lenne a
János-keresztelő és a Golgotai Misztérium között. Ami másnál a születéskor áramlik bele a
földi létbe, az minden pillanatban beleáramlott Jézus-Krisztusba, amikor pedig lezajlott a
Golgotai Misztérium, Krisztusba sugárzott a kozmoszból, átment a Föld szellemi
szubsztanciájába, és azóta össze van kötve a Föld szellemével.
Amikor Pál apostolból Damaszkusz előtt szellemi látó lett, fel tudta ismerni, hogy ami azelőtt a
kozmoszban volt, átment a Föld szellemébe. Erről mindenki meggyőződhet majd, ha a lelkét
képessé tudja tenni a damaszkuszi élmény átélésére. Az első emberek, akik szellemi úton
tapasztalják meg Pál apostol Krisztus-élményét, a 20. században fognak megjelenni.
Míg mostanáig csak azok részesülhettek ebben az élményben, akik a szellemi látás erőire
ezoterikus iskolázással tettek szert, a jövőben az előrehaladó lelki erőknek az emberiség
természetes fejlődése teszi majd lehetővé, hogy megláthassák Krisztust a Föld szellemi
szférájában. Ez néhány embernél lehetséges lesz már a 20. század bizonyos időpontjától
kezdve is – mint a damaszkuszi esemény egyfajta későbbi tapasztalása –, majd addig fog
szaporodni a számuk, míg a távoli jövőben az emberi lelkek természetes képességévé nem
lesz.
*
Amikor Krisztus csatlakozott a fejlődéshez, a Föld fejlődését egy teljesen új és a történelem
külső tényeiben is kifejeződő hatás érte. Az Atlantiszt követő fejlődés első időszakában
nagyon jól tudták az emberek, hogy felettünk nemcsak egy fizikai Mars van az égen, hanem az,
amit Marsnak, Jupiternek, Szaturnusznak látunk, szellemi lényeket fejez ki. Később teljesen
elfelejtették ezt a szemléletmódot. Az emberek véleménye szerint csupán fizikai viszonylatok
alapján értékelt testek lettek az égitestekből. A középkorban pedig a csillagokat már csupán a
Vénusz, a Nap, a Mars meg a többi bolygó és az állócsillagok szférája közötti szemmel látható
világnak látták, amely mögött egy szilárd kék fal, a nyolcadik szféra következett. Majd jött
Kopernikusz1, rést ütve a véleményen, hogy mérvadó csak az lehet, amit az érzékek látnak. –
Persze, mondhatják a mai fizikusok, hogy vannak ma zavaros fejű emberek, aki azt állítják,
hogy a világ látszat, illúzió csupán, a valóság megismeréséhez egy szellemi világba kell
beletekinteni, de mégiscsak az érzékekhez igazodó tudomány az igazi, ami azt jegyzi le, amit
az érzékek mondanak. – De mikor bíztak meg csupán az érzékekben a csillagászok? Amikor az
a fajta csillagászat volt uralkodó, ami ellen ma küzdenek.
A mai modern csillagászat akkor kezdett csak tudomány lenni, amikor Kopernikusz kezdte
kitalálni, hogy mi van a világűrben az érzékelhető látszaton túl. És ez valóban így van az
ismeretek minden területén. Ahol modern értelemben vett tudomány jött létre, mindenütt az
érzékelhető látszat ellenére jött létre. A ma tudománynak elismert tudományok akkor jöttek
létre, amikor Kopernikusz kijelentette, hogy „látszatot, illúziót láttok, arra hagyatkozzatok,
amit nem láthattok!”. Azt mondhatnánk tehát a mai tudomány képviselőinek, hogy az ő
tudományukból is csak akkor lett „tudomány”, amikor már nem akart az érzékekre
hagyatkozni. Majd jött a Kopernikusz tanait filozófiával értelmező Giordano Bruno 2.

1 Nikolaus Kopernikus, 1473-1543, csillagász, fő műve „De revolutionibus orbium coelestium”. 1543.
2 Giordano Bruno, 1548-1600 (eretnekként máglyára küldték), filozófus. vö. „De l’infinito universo e mondi” („A
végtelen mindenség és a világok”.), 1584.

25
Kitekintett a világűrbe és azt hirdette, hogy az csupán látszat, illúzió, amit pedig a tér
határának neveztek és a térben mindent körülhatároló nyolcadik szférának tüntettek fel, nem
határ, mert a világűrben még világok özöne van. Most már az ember által érzékelt világ határa
lett abból, amit azelőtt a tér határának hittek. Tekintsünk az érzékek világán túlra és akkor
felismerjük végtelenségét is, nem úgy látjuk már a világot, ahogyan csak az érzékek mutatják.
Ebből látható, hogyan indult ki az emberiség a fejlődés során a kozmosz eredetileg szellemi
szemléletéből és ezt idő közben hogyan vesztette el. Helyébe a világ pusztán érzékekkel való
felfogása került. Ekkor csatlakozott a fejlődéshez a Krisztus-impulzus. Ez vezeti majd oda az
emberiséget, hogy a materialista szemléletmódnak eszébe juttassa ismét a szellemiséget.
Amikor Giordano Bruno széttörte az érzéki látszat bilincseit, a Krisztustól ösztönzött fejlődés
pillanatnyilag ott tartott, hogy már hatni kezdett benne a lélek Krisztus-impulzustól lángra
lobbantott ereje. Ezzel megmutattuk a teljes jelentőségét annak, hogy Krisztus benne él az
emberiség egész fejlődésében, a fejlődésben, amelynek jelenleg alapjában véve még csak az
elején tart.
Mire törekszik a szellemtudomány?
Befejezi a munkát, amit a külső, a fizikai tudományokért Giordano Bruno és mások végeztek,
amikor azt mondták, hogy a külső tudomány csak a látszatot, az illúziót ismerheti meg. A mai
gondolkodás úgy hiszi azt, hogy az ember be van zárva a születés és a halál közé, ahogyan
régebben elhatároltnak hitték a teret, amikor a „nyolcadik szféráig” láttak el. A
szellemtudomány azonban születésen és halálon túlra tágítja a látóteret.
Van egy efféle gondolatokról felismerhető zárt láncolat az emberiség fejlődésében. Amit
Kopernikusz és Giordano Bruno az érzéki látszat legyőzésével a tér számára végzett el, már
annak a szellemi áramlatnak az inspirációiból fakadt, amit a szó valódi értelmében vett újabb
szellemtudomány, az antropozófia követett. Azt, ami Keplerre és másokra is rejtett hatással
volt, az újabb ezotériának nevezhetjük. Akik ma az ő álláspontjukat vallják, de ragaszkodni
kívánnak az érzéki látszathoz, nem akarják elfogadni az antropozófiát, a saját
hagyományaikhoz válnak hűtlenekké. A szellemtudomány azonban megmutatja, hogy amikor
a makrokozmoszból származó ember földi élet él, majd a halál kapuján át ismét belép a
makrokozmikus létbe, úgy töri át a születés és a halál határait, ahogyan Giordano Bruno a kék
égboltot. Amit pedig korlátozott mértékben mindenkiben látunk, hatalmas méretekben áll
előttünk a kozmosz szellemét képviselő Jézus-Krisztusban. Az impulzust pedig, amit Krisztus
adott meg, egyszer lehetett csak megadnia. Egyszer tükröződhetett csak így a teljes kozmosz,
nem tér vissza többé az akkori konstelláció, melynek egy emberi test által kellett hatnia, hogy
a Földön adhassa meg az impulzust. Amilyen igaz, hogy nem lesz még egyszer ugyanilyen
konstelláció, olyan igaz az is, hogy Krisztus egyszer öltött csak testet. Csak akkor állíthatja
valaki, hogy Krisztus megjelenhet többször is a Földön, ha nem tudja, hogy Krisztus az egész
világmindenséget képviseli, ha nem tud eljutni ahhoz a Krisztus-eszméhez, amelynek
alkotóelemeit a szellemtudománytól kapja meg.
Látható tehát, hogyan fakad a Krisztus-eszme az újabb szellemtudományból, vagy
antropozófiából, amely megújított formában mutatja be az ember rokonságát a teljes
makrokozmosszal. Ahhoz, hogy igazán megismerjük Krisztust, valóban szükség van a régi
egyiptomi-káld korszaknak a most Krisztus által vezetett földöntúli lényein keresztül
megjelenő inspiráló erőkre. Szükség van egy efféle új inspirációra, amit a titkos tanítások
középkori nagy ezoterikusai a 13. századtól készítettek elő és mostantól egyre nyilvánosabbá
kell válnia. Ha e tudomány szellemében lelkileg helyesen készül fel az ember a szellemi világ
megismerésére, szellemi hallással meghallhatja, szellemi látással megláthatja, mit tárnak fel a
most Krisztus vezérletével szellemi irányítókká vált régi káld és egyiptomi hatalmak. Azt
csupán előkészíteni tudták az első keresztény századokban és még mindmáig is, ami az
emberiség számára egykor majd életre kel belőle. Elmondhatjuk tehát, hogy egy olyan
Krisztus eszme él majd a jövőben az emberek szívében, amelynek jelentősége semmivel sem
mérhető össze, amit az emberiség mindezidáig felismerni vélt. A Krisztus által létrehozott első

26
impulzus és a róla alkotott, mindmáig élő elképzelések csak előkészítik Krisztus valóságos
megismerését még a Krisztus-princípium legkiválóbb képviselőiben is. Bár igen furcsa lenne,
de megeshetne, hogy azoknak rónák fel, hogy nem a nyugati keresztény hagyományok talaján
állnak, akik a Krisztus-eszmét Nyugaton ebben az értelemben fejezik ki. Mert ez a nyugati
keresztény hagyomány semmiképpen sem elegendő a közeljövő Krisztusának megértéséhez.
Láthatjuk a nyugati ezotéria előfeltételeiből, hogyan áramlik az emberiség szellemi vezetése
fokozatosan bele egy olyan irányításba, amelyet igazán Krisztus-impulzusból fakadó
vezetésnek nevezhetünk. A most megjelenő újabb ezotéria lassan az emberek szívébe fog
áramlani és az ember és az emberiség szellemi vezetését tudatosan egyre jobban ilyen
megvilágításban fogják látni majd. Képzeljük csak el, hogyan áramlott egykor az emberek
szívébe a Krisztus-impulzus attól, hogy Krisztus a názáreti Jézus fizikai testében járt
Palesztinában. Ekkor kaphattak felfogásuknak megfelelő ösztönzést az emberek, akik jobbára
már csak az érzékelhető világban bíztak. Ez után ugyanennek az impulzusnak az újabb
ezotéria inspirációjától akkora hatása volt, hogy inspirálni tudta Nicolas Cusanust 3,
Kopernikuszt, Galileit4 és hasonló elméket is, -- így például Kopernikusz érvényt szerezhetett
tételének, miszerint az érzéki látszat nem taníthatja a naprendszerekről a valóságot. Ha meg
akarjuk a valóságot találni, a látszat mögött kell kutatnunk.
Akkoriban még nem értek meg rá az emberek – az olyan elmék sem, mint Giordano Bruno –,
hogy tudatosan vegyenek részt az új ezoterikus áramlatban, az áramlat szellemének
tudattalanul kellett hatnia bennük. Nagyszerűen és hatalmas erővel hirdette Giordano Bruno,
hogy amikor a születéssel belép az életbe az ember, monáddá összpontosult makrokozmikus
lény, ha pedig meghal, a monád, ami a testben össze volt zárva, kitágul a világmindenségben,
hogy a lét más fokozatain újból összehúzódjon és kitáguljon. Hatalmas fogalmakat mondott ki
annak idején Bruno és teljesen az újabb ezotéria szellemében, még ha csak dadogva is.
Az emberiséget irányító szellemi hatásoknak nem kell úgy működniük, hogy tudatában
legyenek az emberek. A Pisa-i dómba vezetnek például valakit – mondjuk, Galileit –, ahol ezrek
látták már a régi függőlámpát lengeni, csak nem úgy, mint ő, aki összevetette a lengések
időtartamát a saját érverésével. Úgy találta, hogy a lámpa a saját érveréséhez hasonló,
szabályos ritmusban leng. Így találta meg azután „az ingamozgás” újabb fizika szerint vett
törvényeit. Aki ismeri a mai fizikát, tudja, hogy Galilei alapelvei nélkül lehetetlen lenne. – Így
működött akkoriban az, ami ma a szellemtudományban jelenik meg, – a Pisa-i dómban a lengő
lámpa alá állította Galileit, a mai fizika pedig alapelveket kapott. Ilyen rejtett módon
működnek az emberiséget szellemileg irányító erők.
Közeleg az idő, amikor ezeknek az irányító erőknek is tudatossá kell válniuk az emberekben.
Egyre jobban megértik majd, hogy minek kell a jövőben történnie, ha helyesen értelmezik az
inspiráló hatású újabb ezotériát, amely még azt is megmutatja, hogy most ismét azok a
szellemi lények veszik át az uralmat, akikre az ó-egyiptomiak utaltak, amikor a görögök az ő
tanítóik után érdeklődtek és ugyanazok, mint akik annak idején istenekként uralkodtak, de
most már alá akarják vetni magukat Krisztus irányításának. Egyre jobban megérzik majd az
emberek, hogy azt, ami a kereszténység előtt volt, ragyogóbb módon, nagyszerűbb stílusban,
magasabb fokon kelthetik újra életre. – Jelenkorunknak a szellemi világ ismerete iránt
magasrendű kötelezettséget és felelősséget érző, megerősödött tudatra van szüksége, amely
csak akkor költözhet be lelkünkbe, ha az ismertetett értelemben fogjuk fel a szellemtudomány
feladatát.
(*) Az emberi szervezet azért marad életképes a gyermekkorból a későbbi életkorba való átmenetkor, mert még
változásra képes. Egy későbbi életkorban már nem tud megváltozni, nem is maradhat meg tehát azzal az énnel
tovább.
(*) Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm. (Máté, 3,17. és 17,5.)

3 Nicolaus Cusanus (Nikolaus von Kues) 1401-1464), filozófus és egyházpolitikus.

4 Galileo Galilei, 1564-1642, olasz természettudós, vö. első fő művével: „Párbeszéd a két nagy világrendszerről”
(1626 és 1630 között írta.)

27