Azt hirdetik nagy gonoszan, Fa leszek, ha fának vagy virága. Hogy már megállhatunk, mert itten Ha harmat vagy: én virág leszek. Az ígéretnek földe van. Harmat leszek, ha te napsugár vagy... Hazugság, szemtelen hazugság, Csak, hogy lényink egyesüljenek. Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Ha, leányka, te vagy a mennyország: Kétségbeesve tengenek. Akkor én csillagá változom. Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy Ha majd a bőség kosarából Egyesüljünk) én elkárhozom. Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, A BÁNAT? EGY NAGY OCEÁN Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: A bánat? egy nagy oceán. Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, S az öröm? Mert itt van már a Kánaán! Az oceán kis gyöngye. Talán, Mire fölhozom, össze is töröm. És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. - Talán az élet, munkáinkért, A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Ne fogjon senki könnyelműen Szelíd, lágy csókkal zárja be, A húrok pengetésihez! S virágkötéllel, selyempárnán Nagy munkát vállal az magára, Bocsát le a föld mélyibe. Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját. Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt!