A kis palotát régen töltötte meg ilyen szintű élet. Azt hiszem ez a sors iróniája lehet.

Édesapám halála
életet lehelt a csendes épületbe. Az a hír járta, hogy York grófja egy magának való ember volt, most
mégis nagyon sokan eljöttek a temetésére és mindenki szépeket beszél apámról.

-Lady Isabelle? – lépett oda hozzám egy eddig sosem látott úr és kézen csókolt. Az etikett szabályait
betartva köszöntöttem őt és némán vártam miért szólított meg. – Most, hogy bátyám eltávozott... –
keresztet vetett én pedig lassan bólintottam. Így már tudtam ki áll előttem. Lord Emanuel, édesapám
testvére, a család örököse. – Gondolom tisztában vagy a helyzeteddel. – ismét bólintottam, bár nem volt
ínyemre a dolog. Lord Emánuel és édesapám kapcsolata mindig megkérdőjelezhető volt és én még csak
eddig a napig nem is találkoztam vele, most pedig ő lesz a gyámom.

-Lord Emanuel gróf! – lépett oda hozzánk egy szolgáló. – Levele érkezett! – nyújtott át egy fekete
pecsétes borítékot Lord Emanuelnek, melyen a jól ismert, keselyűs címer volt látható. Nem egyszer
láttam már ezt a mintát és azt is tudtam kitől érkezett. Bristol hercegétől, William James Blackwelly
hercegtől. Nyeltem egyet. Vajon mit akarhat a nagybátyámtól a sokak által csak Fekete Hercegként
emlegetett főméltóság? Mert, hogy az volt. Főméltóság. Eduard királyunk kegyeltje. Rossz előérzetem
támadt.

-Mi ez az egész? – szaladt ki belőlem a meggondolatlan kérdés. Tudtam, hogy nem volt valami illendő
ilyen közvetlenül megszólalni, de éreztem, hogy valami nem stimmel.

-Lehet korai még ezt mondanom, de Bristol hercege feleségül kért téged én pedig odaadtalak neki. –
lehunytam a szemem és minden erőmmel próbáltam visszafogni az arcomra kikívánkozó ellenkezést és
haragot. Aznap, mikor apám meghalt, tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, hogy olyannak adnak férjül akit
akár életemben nem láttam, de nem hittem volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Atyám sose akarta
rám kényszeríteni az úgynevezett női kötelességeket, de apám halott volt. Néhány órája temettük őt el
így nekem is szembe kell néznem az új életemmel.

-Mégis mennyit ígért értem? – kérdeztem, mert legalább azt tudni szerettem volna, hogy mások szerint
mennyit érek.

-Az nem tartozik rád. – felelte kissé fölényesen, mire magam mellett ökölbe szorítottam a kezem. Ha
nem rám tartozik, akkor mégis kire? Elvégre engem adtak el holmi aranyért egy rosszhírű hercegnek.
Végül lenyeltem a haragom és kihúztam magam.

-Mikor kell indulnom? – nem mutattam ki a valódi érzésem, mert kötelességem volt engedelmeskedni.
Nem akartam édesapám rossz fényben feltüntetni ezért megfogadtam, hogy azt fogom tenni, amit egy
Lady-től elvárnak. Befogom a szám és engedelmesen bólintok.

-Már holnap.

-Akkor ha most megbocsát, felmegyek összekészülni. – illedelmesen bókoltam majd a lépcső felé vettem
az irányt.

-Talán valami baj van Lady Isabelle? – lépett be a szobámba a szobalányom, Vivien. Mielőtt rá néztem
volna, megtöröltem a szemem és csak utána fordultam felé.

-Feleségül adnak Bristol hercegéhez. – feleltem karcos hangon, Vivien pedig leplezettlen
meglepettséggel bámult rám.
-De hisz még csak most temettük el a gróf urat.

-Úgy tűnik ez nem sokat számít. – álltam fel az ágyról. – Holnap már indulok is Bristolba. – Vivien
elképedve figyelt és eltartott némi ideig mire megtalálta a hangját.

-Tényleg hozzá fog menni? – bólintottam.

-Nem hozhatok szégyent apámra.

-Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte aggódva, mire megráztam a fejem.

-Biztosan tudom, hogy nem ezt akarom, de nincs más választásom. Ugye velem jössz Vivi? – néztem rá
egyetlen szobalányomra, ki egyben az egyetlen barátom is volt. Nagy mosollyal az arcán bólintott és a
legilletlenebb módon átkarolt engem.

-Semmi képpen nem hagynám ki az esküvőd.

-Én viszont nagyon szívesen... – ejtettem meg egy játékos mosolyt és elkezdtem összeszedni a ruháim.
Bár Lady-nek születtem, mégsem voltam az igazán. Persze ismertem az etikett minden egyes pontját és
kívülről fújtam azt, de mindig jobban érdekelt a lovaglás, a harcművészet, politika, mint a bálok és a szép
ruhák. Erre most házasodni készülök és a poggyászom nem áll másból mint túlzottan díszes, szűk, divatos
ruhákból.

Másnap reggel a nap első sugaraival egyszerre keltem, hogy elő tudjak készülni az útra. Vivien segített
abban, hogy ne csak a nevem legyen Lady, de úgy is nézzek ki.

-Nem is értem, hogy képesek folyton ezt viselni a nők... – húztam be a hasam és azt kell mondjam, nem
sok hely maradt a levegőnek ebben a ruhában.

-Most már neked is ezt kell majd hordanod. – nevetett Vivi, én pedig felsóhajtottam, már amennyire a
fűző engedte.

-Ez a ruha a nők kalitkája. Önkéntesen hordjuk rabságunk jelképét.

-De legalább csinos. – húzott a szalagon még egyet és a maradék levegő is kiszaladt belőlem.

-A nadrág is csinos és még praktikus is.

-És a férfiaknak jól is áll.

-Nekem is jól áll! – tettem csípőre a kezem és nagyon igyekeztem nem megfulladni. – Nem túl színes? –
néztem rá Vivi-re. – A fekete talán...

-Nem vagy még özvegyasszony. – szidott meg, de gyorsan elharapta a mondandóját. – Szerintem
édesapád nem bánná. – keserűen felnevettem.

-Szerintem még örülne is, ha így látna.

-Abban biztos vagyok. – nevette el magát Vivi is. – Emlékszem mennyire nehezen tudta csak rád
könyörögni a fűzőt az első bálodon. – elmosolyodtam. – Annyira ragaszkodtál ahhoz, hogy a csúf kis
nadrágodba menj, hogy végül a gróf ígért neked egy kutyát, ha magadra veszed a ruhát.
-Azóta se kaptam meg. Pedig már azt is eldöntöttem, hogy mi lesz a neve. – odasétáltam a fésülködő
asztalhoz és elvettem egy fekete szalagot, majd a csuklómra kötöttem. – Hercegnek hívtam volna. –
sóhajtottam fel és elindultam az ajtó felé. Nehéz szívvel hagytam el a kastélyt ahol eddigi életem
töltöttem, de igazság szerint már nem is volt okom itt maradni. Édesapám halott volt, a ház pedig üres.
Fájt így látnom a helyet ahova annyi szép emlék kötött.

-Vigyázzon magára kisasszony. – lépett oda hozzám Louk, az öreg kertész. Ebben a pillanatban megszűnt
érdekelni az illendőség vagy illetlenség egyszerűen csak Louk nyakába ugrottam és egy hatalmas csókot
nyomtam a homlokára. Fél szemmel láttam Lord Emanuel és a lányi arcára kiülő undort és rosszallást, de
nem foglalkoztam vele.

-Te is vigyázz magadra Louk, és nekem nehogy elhanyagold a drága otthonom. – Louk meg se tudott
szólalni. Bár nem ismerte olyan jól az etikettet mint én, azt azért ő is tudta, hogy ez minden volt, csak
nem egy Lady-hez illő cselekedet.

-Kis asszony ez...

-Hiányozni fog Louk. – öleltem át még egyszer, majd beültem a hintóba. – Ég önnel. – előre fordulva
Vivien rosszalló tekintetével találtam magam szembe. – Talán téged is megkéne öleljelek... –
morfondíroztam hangosan és kedvesen Vivire mosolyogtam.

-Ez neked az illendő viselkedés?

-Lehet most látom őt utoljára.

-Ez akkor se...

-Ugyan már Vivi, nem mintha téged nem öleltelek volna meg már számtalanszor...

-Az más volt. Azt nem látta senki.

-Nem számít, hogy látták e, vagy sem.

-Mi van, ha ennek híre megy?

-Mégis minek?

-Hogy a házasságod előtt egy másik férfit ölelgetsz nyilvánosan... – dobolt idegesen az ujjaival Vivien.
Elnevettem magam.

-Ugyan már. Egy 72 éves kertészről van szó. Még ha egy fiatal és daliás testőr lenne, vagy báró.

-Akkor is ez...

-Jól van, rendben. Megadom magam. Többet nem ölelem meg Louk-ot.

-És mást sem!

-Még Bristol hercegét sem? – vontam fel a szemöldököm incselkedve.

-Rajta kívül senkit.

-És téged? – ugrottam a nyakába, had bosszankodjon még egy kicsit.

-Valóban Lady vagy, vagy csak bitorlod a címet? – hámozott le magáról én pedig visszaültem a helyemre.

-Na ne viccelj! Ostoba lennék, ha bitorolni próbálnám, de sajnos valóban a Dawson nevet viselem.

Az út hosszú volt és nagyrésze csöndesen telt. Bristol messze volt, a nap pedig már súrolta a horizontot
mire megérkeztünk. Fájdalmasan pillantottam rá a kapura és de nem engedtem, hogy az érzelmek
megmutatkozzanak rajtam. Találkoznom kellett Blackwelly herceggel és nem engedhettem meg
magamnak azt a kényelmet, hogy magam alatt legyek. A kapuban két férfi állt, ők segítettek le a hintóról.

-Blackwelly herceg nem jelent meg? – néztem rá kissé rosszallóan az egyik őrre. Úgy tűnik nem csak én
vagyok az egyetlen aki nem tartja be az etikett szabályait. – Találkozni kívánok vele. – szegtem fel az
állam és nagyom reméltem, hogy jól csinálom.

-Itt vagyok Lady Dawson. – a hang felé fordultam és kissé zavarba jöttem a viselkedésem miatt, de
továbbra is tartottam magam a Lady-k megszokott viselkedéséhez és illendően bókoltam.

-Blackwelly herceg. – a torkom száraz volt és nem igazán tudtam mit kéne mondanom. A hintóba már
annyiszor végig gondoltam ezt a beszélgetést, de most valahogy az egyik szöveg sem tűnt megfelelőnek.
Végül csak felemeltem a fejem és végig mértem jövendőbeli férjemet. Nem csúfolta meg hírét, valóban
olyan volt, mint ahogy azt hallottam, csak sokkal elevenebb. Kék tekintete fagyos volt, kiállása tekintélyt
parancsoló, vonásai nemesek, magas és fekete. Nem csak haja, de egész öltözete is. Tetőtől talpig
feketében volt, pedig kettőnk közül én voltam az aki gyászolt. Fekete frakk, fekete ing, fekete nadrág,
fekete csizma, de még a nyakkendője is fekete volt. Ő maga viszont fal fehér és szinte világított a
sötétben. Eszembe jutottat édesapám rémtörténetei a kastélyban bóklászó szellemekről, akik szintén
hasonló képpen nézhettek ki a leírtak alapján.

-Talán valami baj van? – vonta fel a szemét a herceg én pedig megcsóváltam a fejem, de még mindig
nem vettem le róla a szemem.

-Hosszú út áll mögöttünk, engedelmével szeretnék most megpihenni a holnapi ceremónia előtt. – a
herceg bólintott.

-Harry majd megmutatja a szobátokat. – mutatott az egyik férfira, majd ott hagyott minket a kapuban.
Felsóhajtottam. Valóban nem így képzeltem el az első találkozást, de már nem volt mit tenni.

-Nem gondolod, hogy kicsit túlságosan hideg? – súgott a fülembe Vivien én pedig egyetértően
bólintottam. Ugyan ez volt az első nekem is ami megmaradt a hercegből. – Mondjuk azt meg kell hagyni,
hogy a pletykák nem tévednek. Tényleg olyan szívdöglesztő mint mondják.

-Viszont van benne valami sötét... – tettem hozzá és itt nem a ruházatára gondoltam. Volt a hercegben
valami ami menekülésre ösztönzött. Valami rossz.

-Hölgyem! – lépett oda hozzám Harry. – Had mutassam meg a szobáját. – bólintottam ő pedig bevezetett
a kapun. Ez nem Lord Blackwelly feladata lenne?

-A poggyászaimat szeretném majd a szobámba kéretni és hálás lennék érte ha Viv... ha a szobalányom
mellettem kapna helyet és nem a cselédszállón.

-Ezt még meg kell beszélnem a nagyságos úrral, de szerintem megoldható lesz. – aprót felsóhajtottam.
Legalább Vivien mellettem lehet.
A palota hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint a York-i kastélyunk, de komorabb is. Napfény nem igazán
jutott be az épületbe, a falak fehérre voltak mázolva és csak néhány íjesztő portré függött rajtuk. Vajon
papa rémhistóriái az ilyesfajta kastélyokról szóltak? A nem túl életvidám előteret elhagyva egy szintén
komor folyosó következett. A fal itt is fehér volt, az ablakok pedig fekete posztóval voltak elfedve.
Néhány váza díszítette csak a hosszú helyiséget és természetesen azok az átkozottan íjesztő festmények.

-Ez lesz a szobája. – állt meg Harry egy fa ajtó előtt.

-A herceg merre tartózkodik?

-Jelenleg a 2. emeleti dolgozószobájában lehet. Szeretné hogy odavezessem?

-Nem köszönöm. – csóváltam meg a fejem, majd lenyomtam a kilincset és nagy meglepetésemre itt se
fogadott más, csak a fehér díszítetlen fal.

-A poggyászai. – érkezett meg közben egy másik szolgáló is. – Bevigyem egészen a szobába?

-Itt jó lesz. – intettem le, majd beléptem a sivár helyiségbe.

-Lady Dawson! – szólt utánam a szolgáló. – Ezen a két poggyászon kívül van még valamije?

-Nincsen. Most ha megbocsát szeretnék lepihenni. – intettem Vivinek, aki behúzta a táskákat a szobába,
majd becsukta az ajtót. Amint megszűnt a közönségem az ágyra huppantam és boldogan tapasztaltam,
hogy legalább az kényelmes.

-Lepihenni mi? – nézett rám rosszallóan Vivien, pedig nem is tettem semmi olyat. – Ismerlek már, szóval
ki vele! Mire készülsz? – tette csípőre a kezét én pedig felálltam és mielőtt válaszolhattam volna neki
világosságot varázsoltam a szobába.

-Így mindjárt más.

-Ne tereljen kisasszony!

-Nem terelek. Tényleg csak aludni szeretnék.

-Akkor miért húztad el a függönyt... – nem fejezhette be mondani valóját, ugyanis kopogás hangja
szűrődött be a szobába.

-Igen? – húztam ki magam és Vivire pillantottam. Ő egy amolyan ne rám nézz, nem tudom tekintettel
hárított. – Szabad. – feleltem kimérten mire kinyílt az ajtó. Harry állt előttem.

-A herceg azt a parancsot adta, hogy értesítsem arról, hogy a ceremónia még a mai nap során
megtartásra kerül. – nem értettem ezt a hirtelen váltást és ez nagy valószínűséggel az arcomra is kiült,
hiszen Harry folytatta. – A Herceg levelet kapott, miszerint holnap elutazik és nem tudja mikor érkezik
haza. A pap egy óra múlva érkezik, addigra legyen készen. – bólintottam. – Akkor én most engedelmével
távozom. – mondta, majd kihátrált a szobából és ismét kettecskén maradtunk Viviennel.

-Egy óra? – háborodott fel Vivi. – Mégis mit gondol? Nem férfi vagy, hogy csak felkapj magadra egy
nadrágot... – sopánkodott mérgesen én pedig elnevettem magam.

-Nem is olyan rossz ötlet ez! Gondold el milyen képet vágna a herceg. – kuncogtam, mire Vivi arca
megenyhült.
-Hogy tudsz ilyen jókedvű lenni? Nekem nem menne. – elmosolyodtam.

-Ne érts félre Vivi. Nem örülök ennek, de ha rágódnék rajtuk se változna semmi. Most miért sírsz? –
néztem rá meglepetten Vivire.

-Mikor nőtt fel az én hercegnőm? – törölgette meg a szemét, pedig nem is volt sokkal idősebb nálam. –
Na elég ebből. Így is alig van időnk. – váltott hirtelen hangszínt és elkezdett levetkőztetni, hogy utána
fehérbe öltöztessen.

Szép ruha volt nem mondom, hogy nem, de nem éreztem a magaménak. Ahogy az ékszereket és a
szoros kontyot se. Ritkaságnak számított még az is, ha egyáltalán össze volt fogva a hajam és nem
szabadon hagyva kócolódott a szélben.

-A szalag marad. – fogtam rá csuklómra, mikor Vivi le akarta oldani a fekete fonalat. Bólintott, majd egy
kis színt varázsolt rám az ajakpír segítségével.

-Na! Készen is vagy. Úgy festesz, mint egy hercegnő.

-Késő lenne már nadrágot húzni? – megvettem, mire Vivi meglegyintette a tarkóm.

-Na viccelődj, jól nézel ki. – megforgattam a szemem és az ajtóhoz léptem. Mielőtt lenyomhattam volna
a kilincset, valaki bekopogott. Nem zavartattam magam egyszerűen csak kinyitottam az ajtót és ismét
Harry-vel találtam magam szembe.

-Látom elkészült. A Herceg parancsa, hogy kísérjem önt le a márvány csarnokba. – a szemem sarkából
még láttam Vivi biztató kézmozdulatát ami mosolyt varázsolt az arcomra.

A terembe érve tapasztalhattam, hogy nem véletlenül viseli a hely a márvány csarnok nevet. Ami viszont
meglepett, hogy a márvány fekete volt, az viszont már kevésbé volt meglepő, hogy a herceg ugyan abba
a fekete öltözetben volt, mint egy órával ezelőtt is.

-William Herceg, Atyám! – bókoltam, majd a leendő férjemre néztem. Így, hogy szembe álltam vele
sokkal jobban érezhetővé vált a kettőnk közti magasságkülönbség. Szerintem minden leány szívesen
ment volna hozzá és még is én álltam itt.

-Kezdhetjük? – nézett rám kissé hidegen Bristol hercege én pedig bólintottam.

Nem olvastam túl sok lány regényt, de amiket olvastam, egyikben sem volt ehhez fogható esküvő. Bristol
hercege ugyan is még a gyűrűt is magának húzta fel és mikor elérkeztünk a csók részhez, csak egy hideg
csókot lehelt az ajkamra. Kicsit nehéz felfognom, hogy ez volt életem első valódi csókja.

Látszott rajta, hogy nem voltam kedvére való, pedig itt én voltam az akit ide rángattak és ő volt az aki
miatt iderángattak. Nem értem, ha nem akar magának feleséget, miért kért nőül? Még csak nem is
láthatott, én is csak hallomásból ismerem és nem bántam volna ha ez így marad.

-Nagyon finom az étel. – törten meg végül én a kettőnk közzé ereszkedő csendet. Nem válaszolt, csak
rám emelte jégkék szemeit, majd ismét a vacsorára fordította minden figyelmét. Vettem egy mély
levegőt, már persze akkorát amekkorát az átkozott fűző engedte és újdonsült férjemre pislogtam. Kívül
szép, de belül romlott. Vajon mit akar? A csókjából arra következtetek, hogy nem szívesen akarja elhálni
a házasságot.
-Ha végeztél várj rám a szobádban. – állt fel az asztaltól és egyedül hagyott az étkezőben.
Megköszörültem a torkom és én is távoztam. Tehát akkor mégis csak lesz nászéjszakám. Őszintén
bevallom, nem bántam volna ha erre nem a mai nap kerül sor.

-Na milyen volt? – fogadott az ajtó előtt türelmetlenül Vivi. Még csak azt se engedte, hogy bemenjek a
szobámba.

-Lássuk. A csókja majdnem olyan jó volt mint életem első csókja apám szamarával. – húztam gúnyos
mosolyra a szám és felnéztem mintha csak gondolkodnék. – A terem és a ruhája, pont olyan fekete volt
mint a hangulat és még apám temetése is kellemesebben telt, mint a közös vacsoránk. – néztem vissza
Vivire aki eléggé meghűlt arcot vágva nézett mögém. Ugye nem... futott át rajtam villámcsapásként a
gondolat és csak félve mertem magam mögé pillantani.

-Hercegné... – mosolygott rám baljósan a herceg en pedig nem győztem magamban átkozni a sorsom. Ha
eddig fagyos volt a hangulat, ezután milyen lesz?

-Azt hiszem jobb lesz ha én most távozom. – hajolt meg Vivi és már éppen el akart somfordálni, mikor a
herceg megállította.

-Ugyan már, miért nem hallgatjuk meg a feleségem történetét a házasságunkról? – nyeltem egy nagyot
és tudtam, hogy hölgyi kötelességem lenne mentegetőzni és heves bocsánatkérésbe kezdeni férj
uramtól, de valahogy megcsúfolt büszkeségem és a napok összegyűlt nyomása elfeledtette velem az
etikett kőbevésett szabályait és mentegetőzés helyett a történet folytatásánál döntöttem. Nem olyan
fából faragtak aki megfutamodik ha a dolgok rosszra fordulnak. Ideje mutatni a hercegnek egy kis női
szeszélyt is.

-Nagyom szívesen elmesélem, drága férjuram. – Vivinek elkerekedett a szeme és láttam rajta, hogy
legszívesebben berángatna a szobába, hogy észhez térítsen. – Hol is tartottam? Azt hiszem megvan.
Mint ahogy előbb is mondtam a csók, olyan silány volt, hogy még egy kecskéé is emlékezetesebb volt
életem első valódi csókjánál. Megkérdőjeleztem magamban férfiasságát, hiszen meglepően sok
lánykérésen vagyok már túl. – füllentettem. – Felmerült tehát bennem a kérdés, hogy férjuram még is
miért kért engem nőül, ha még csókja is visszakozó és kimért volt. Talán elterelés volnék egy sokkal
hevesebb kapcsolatban, mely nyilvánosságra kerülése a híres herceg nevét döntené romba? – most hogy
így jobban belegondolok, még az se kizárt, hogy igazam van. – Azon gondolkodtam drága férjuram, hogy
vajon a nászéjszakát hogy kívánja így megejteni? – láttam ahogy hideg tekintete megtelt haraggal és úgy
éreztem, hogy ennek lángja mindjárt elemészt engem, de még nem fejeztem be. – A csók után vannak
fenntar... – nem tudtam befejezni a mondatot, szájával némított el és olyan erőszakosan csókolt meg,
mintha az élete múlna ezen az egészen. Nem erre számítottam így néhány zavart pislantáson kívül nem
tudtam mit reagálni. Szemérmetlen volt és durva. Vivi kikerekedett szemeivel találtam magam szembe,
ami még kellemetlenebbé tette ezt az egészet. Intettem neki, hogy menjen el én pedig lenyomtam a
kilincset. Az ajtó kinyílt és bezuhantam a szobámba. Hanyatt estem a herceg pedig rám és tekintete még
mindig haragtól volt tüzes. Megbénultan bámultam bele lángoló szemeibe és hangtalanul figyeltem még
is mi lesz a következő lépés.

-Mi ez a megszeppent arc? – mosolygott a számba diadalittasan én pedig még mindig csak bámultam rá.
Kiegyenesedett és becsukta maga mögött az ajtót én pedig felültem. Akkor most tényleg megtörténik? –
Fel az ágyra. – utasított én pedig zavaromba szó nélkül engedelmeskedtem neki. Én kezdtem el őt
heccelni, most viselnem kell a következményét. Egyébként is, a körülményék bár kicsit szokatlanok a
kötelességem ugyan az.

-Akkor most...

-Az ágyra! – emelte meg a hangját én pedig szót fogadtam. A szoba teljesen sötét volt, egyedül a
kulcslyukon szűrődött be némi fény, ami körvonalaiban láthatóvá tette a herceget. Levette magáról az
inget és oda lépett hozzám. Ismét megcsókolt, de csókja hideg volt, haragos és semmi szenvedély nem
érződött benne. Az ágyra lökött mire a kontyom kilazult és kósza fürtjeim szanaszét terültek szét a
frissen mosott ágyneműn én pedig lehunytam a szemem. Éreztem ahogy a herceg kezeit a combomra
csúsztatva végig simogat olyan helyeken is ahol férfi eddig sose érintett. Megmarkoltam a paplant, ha
nem tettem volna azt hiszem ellököm magamtól, azt pedig nem tehettem. Női kötelességem volt ez az
éjszaka és bár menekülni akartam, nem tehettem. A családom, az apám méltósága forgott kockán.

Meglazult a fűzőm én pedig nagyot lélegeztem. A ruha feszessége egyre jobban eltűnt, de valahogy nem
éreztem könnyebbnek magam. A ruhánál valami sokkal erősebb fojtogatott. Valami sötét. Majd hirtelen
megállt.

-Senki sem kívánna meg egy síró nőt. – távolodott el tőlem én pedig lassan kinyitottam a szemem. – Ha
nem vagy képes az egyetlen kötelességed teljesítésében, akkor inkább távozz innen. – mondta hidegen,
majd magára véve ruháját ott hagyott egyedül a sötét szobába.

Megrökönyödve ültem fel és csak ekkor vettem észre a szememből záporozó könnycseppeket. Nem
tudok sokat a dolgok menetéről, de egy valamit biztosan ki merek mondani. Ha valami, akkor a sírás az
biztosan nem szerepel a női kötelességek közt. Azt hiszem hatalmas hibát követtem el. Ha érvényteleníti
a házasságot azzal nem csak engem de az egész családomat megsemmisíti. A legjobb talán az lenne, ha
saját kezűleg vetnék véget az életemnek. Viszont erre képtelen vagyok. Végül megadtam magam a
gyengeségnek és hagytam hogy sírás közben ragadjon el az álom. Az éjjel otthon voltam, apámmal és
Clarkkal a palotaőrök vezetőjével. Éppen vívtunk és nyerésre álltam, mikor kopogás hangja rántott vissza
a valóságba.

-Igen? – szóltam ki álmosan és felültem az ágyban. Vivi lépett be a szobába és leplezettlen döbbenettel
mért végig.

-Mi történt?

-Nem volt aki levetkőztessen. – erőltettem magamra egy mosolyt és kimásztam az ágyból.

-Az hogy lehetséges? Mondtál valamit? – magcsóváltam a fejem. – Akkor?

-Erről inkább nem szeretnék beszélni. Segítenél? – fordítottam neki hátat, hogy végleg megszabadítson
ettől az átkozott ruhától. – A Herceg itt van még? – kérdeztem miközben Vivi lehúzta rólam a posztót.

-Hajnalban távozott. – megkönnyebbülten sóhajtottam fel a válasz hallatán.

-Ha lehet, valami könnyű ruhát adj rám Vivi. Minek viseljem el a fűzőt szorítását, ha a férjem nem is
tartózkodik itt. – Vivi bólintott és egy egyszerű anyagból készített ruhát húzott a fejemre. Persze a
fűzőtől továbbra se szabadultam meg, de legalább nem volt olyan szoros, mint amennyire illene annak
lennie.
-Nem fogod elmondani mi történt? – tett még egy utolsó próbálkozást az igazság kiderítése érdekében,
de én csak megráztam a fejem.

-Viszont azt kideríthetnénk, hogy én miért vagyok! – húztam a számra egy rókamosolyt, Vivi arca pedig
egy pillanatra megfagyott. Ismert már annyira, hogy tudja rosszban sántikálok.

-Mire készülsz Isabelle Dawson? – vonta fel a szemöldökét.

-Isabelle Blackwelly! – helyesbítettem. – Ha már a drága férjem elutazott ideje lenne meglátogatni a
dolgozószobáját, nem gondolod?

-Szerintem ez nem túl jó ötlet. – csóválta meg Vivi a fejét, viszont eszében sem volt lebeszélni róla. Vagy
tisztában volt vele, hogy felesleges, vagy ő is ugyan olyan kíváncsi volt, mint én.

-Igyekezz. Pont mint gyerekként. – csaptam rá gyengén a hátára és elhagytam a szobámat.

-Csak hogy már nem vagyunk gyerekek és ez nem Lord Dawson birtoka. – aggodalmaskodott Vivien.

-Lady Isabelle! – hajolt meg előttem a folyosó végén egy őr én pedig biccentettem neki egy aprót. – Meg
kérdezhetem hova tart?

-Szeretném megnézni a tornyot.

-Elkísérem. – lépett volna utánam, de leintettem.

-Szeretnék kettesben időzni az udvarhölgyemmel.

-Ahogy kívánja hölgyem. – engedett utunkra a katona, mi pedig megindultunk a 2. emelet irányába.

-Nagyon bele jöttél ebbe a hercegnő létbe. – csipkelődött Vivi.

-Legalább van valami előnye. – mosolyogtam rá, és megbújtunk a lépcsőfordulóban. – Nem

nosztalgikus? – Vivi csak megforgatta a szemét és kilesett a folyosóra.

-Honnan fogod tudni, melyik az a szoba?

-Majd egyesével végig megyek rajtuk.

-És az őr?

-Addig te eltereled a figyelmét. – rántottam meg a vállam, nem valami hölgyhöz illő módon.

-Ha lebukunk...

-Nem fogunk. Lord Blackwelly még csak a közelben sincsen. Befordult már az őr a sarkon? – Vivi
bólintott. – Akkor mire vársz még?

2. Fejezet
Néha azért a konty is hasznos tud lenni. Nem volt nehéz megtalálni William dolgozószobáját, hiszen az
volt az egyetlen szoba aminek ajtaja zárva volt, és nem volt nehéz feltörni se azt. Amikor azt mondtam
hogy a női holmik haszontalanok, nagyot tévedtem. Igen is hasznosak, csak éppen a nők nem arra
használják őket amire kellene. Besurrantan hát a szobába és halkan magamra csuktam az ajtót. A látvány
valahogy nem lepett meg. Fehér fal, elsötétített ablak, egyszerű bútorok és hatalmas rendetlenség. Ha
nem titokba jöttem volna ide, az lett volna az első dolgom, hogy kitakarítsak. A szoba közepén lévő
íróasztalon szanaszét hevert a sok papír és a különféle íróeszközök.

Nem tudtam mit keresek. Egy levelet? Dokumentumot? Egyáltalán itt van az amit keresek? Ha igen, hol
kezdjem? Végül egyesével olvastam bele minden egyes papírba és bár végül nem azt amit kerestem, de
találtam valamit. Egy vörös pecsétes borítékot, királyi címerrel. Kivettem belőle a levelet és az ablakon
beszűrődő fényhez tartva olvasni kezdtem azt.

Kedves barátom!
Néhány hónappal ezelőtt, nem gondoltam volna, hogy újra a palotába kell téged hívjalak, de országunk
békéje ismét meginogni látszik. Nemrégen jelentették, hogy a Walesi hercegek egyike titokban leveleket
vált a francia uralkodóval. Úgy tűnik Franciaország meg akarja támadni az országot. Nehéz szívvel bár,
de fegyverbe kell hogy szólítsalak. Minél hamarabb jelenj meg előttem Caernarfon várában.
Barátod és királyod:
Eduard!

Mindig is tudtam, hogy Bristol hercege elég belsőséges viszonyt ápol az uralkodóval, de ez a közvetlen
hangvételű levél még engem is meglepett. Eduard királyról az a hír járja, hogy kegyetlen és erős kezű.
Visszahelyzetem a levelet a borítékba és tovább folytattam volna a kutakodást, mikor hirtelen zajt
hallottam az ajtó felől. Lefagytam. Valaki kinyitni próbálta a zárat és van egy olyan sejtésem, hogy a
hercegen kívül nincs másnak kulcsa a szobához. Tehetetlenségemben az íróasztal alá bújtam be és csak
remélni tudtam, hogy tévedek és valamelyik szolgáló jött be takarítani.

-Ez furcsa. – csendült fel a hideg hang, mely teljesen megfagyasztotta bennem a vért és immár
bizonyossá vált, hogy valóban a herceg tért haza. – Azt hittem bezártam.

-Ez már csak a korral jár. – hallottam valaki más hangját is én pedig megszorítottam a ruhám. Vajon miért
jött vissza?

-Mi van a kémmel? – bár ideges voltam, de ez mégis csak felkeltette a figyelmem. Kém? Milyen kém?

-A katonák a várbörtönbe viszik.

-Mindenképp meg kell tudni mit tud és hogy kinek dolgozik.

-Jack ebben profi. Fogadjunk, hogy még napnyugta előtt meglesz az információ.

-Az a csapat egész biztosan ránk várt. Tudták, hogy jövünk. Áruló van közöttünk.

-Mi van a hercegnével? Ő nem lehetett? – felkaptam a tekintetem és még az eddigieknél is jobban
kezdtem figyelni. Én, mint áruló? Ugyan már. Eddig azt se tudtam, hogy hova tart William. Mondjuk ha
ezek után rajta kapnak, nehezen fogom magam kimagyarázni.
-Semmit sem tud. Még azt sem tudja miért van itt.

-Biztos vagy benne?

-Hidd el. Isabelle semmiről sem tud. Gróf Dawson lányaként szerette és nem avatta be őt semmibe. Csak
egy elkényeztetett kislány. – valahogy most a sértések zavartak a legjobban. Hogy érti azt, hogy nem
tudok semmiről? Mi az amiről tudnom kéne? Lányaként? Mi köze van a Fekete Hercegnek apámhoz? A
kérdések egyre kavarogtak a fejembe, de választ sehogy sem találtam rájuk.

-Mindenesetre óvatosnak kell lennünk. Új csapatra van szükség. Olyanokra akik eddig nem voltak
beavatva. Nem kockáztathatunk.

-Olyan katonák kellenek akik értenek a kardhoz és meg tudják magukat védeni és egy elterelésre is
szükségünk lesz. Egy nagyobb csapatot előre küldünk, mi pedig az erdőn át indulunk el Caernarfon felé.
Nem vihetünk sok embert, néhány fős csapatra lesz szükségünk... – a monológot egy női kiáltás
szakította félbe. Én azonnal felismertem Vivi hangját. Biztosan engem próbált kimenteni. Hatásosnak
tűnt.

-Ez mi volt? – szólalt meg az ismeretlen.

-Utánam! – emelte fel a hangját William és hallottam ahogy a két férfi elhagyja a szobát. Biztos vagyok
benne, hogy ezek után egy életen át hallgathatom majd Vivi rosszallását, de most be kell látnom igaza
volt. Vártam néhány percet, majd kimásztam az asztal alól.

-Ki vagy te?! – még a vér is megfagyott bennem az ismeretlen hang hallatán. Volt itt bent még valaki, aki
nem hagyta el a szobát. Felnéztem és egy karddal kerültem szembe. Egy fiatal fiú állt előttem arcára
pedig kiült az őszinte meglepettség. Elpirultam. Ha tetszik ha nem, most már hercegné vagyok és az,
hogy így látott valaki, az nem fog jót tenni a nevemnek. Összeszorítottam a fogam és vettem egy mély
lélegzetet. Jobb kezemmel félre toltam a pengét és kiegyenesedtem.

-A nevem Lady Isabelle Blackwelly. – hajoltam meg úri nőhöz méltóan, a fiúnak pedig leesett az álla. –
Meg tenné, hogy ezt a kis kalandot el felejti a kedvemért és titokban tartja Lord Blackwelly előtt? –
húztam ki magam, hogy legalább az elvesztett méltóságom egy darabját vissza tudjam szerezni.

-Mit keres itt? – vonta fel a szemöldökét a fiú. Egy pillanatra elgondolkodtam.

-Válaszokat. – feleltem végül kimérten. – Nos? Maradhat ez a kettőnk titka? – néztem rá reményteli
tekintettel, mire a fiatal fiú megköszörülte a torkát.

-Ha nem látom szükségét, hogy szóba hozzam az esetet, megtartom magamnak a látottakat.

-Fogadja őszinte hálámat. – hajoltam meg előtte illedelmesen. – Most ha megbocsát, távozom. –
mondtam és sietős léptekkel elhagytam a szobám. Nem tudom mit csinált Vivien, de azt nagyon
hatásosan, mert egy lélek sem volt a folyosókon így nyugodtan be tudtam menni a szobámba. Alig telt el
néhány perc, mikor az ajtó kicsapódott és Vivi jött be idegesen a szobába.

-Tudod te, hogy milyen veszélyes volt ez?! – esett nekem szinte azonnal, de még mielőtt folytathatta
volna félbeszakítottam.

-Tisztában vagyok vele és köszönöm, hogy kihúztál a bajból. Mielőtt viszont folytatnád hallgass meg
kérlek. Elég lesz ha csak egyszer veszed a fejemet. – Vivi vett egy mély levegőt majd kifújta azt.
-Térj a lényegre.

-Hallottam bent valamit és félek ez a valami súlyosabb mint azt eddig gondoltam. Nem tudom pontosan
mi folyik itt, de valamilyen közöm van hozzá. Vagyis ha nekem nem is, de édesapámnak biztosan és ki
kell derítenem, hogy mi.

-És ezt még is hogy gondoltad? Odaállítasz és számon kéred a herceget? – megráztam a fejem.

-Kihallgattam a beszélgetésüket és ma este ismét útra kelnek.

-Nagyon jó! És? Közlöd velük, hogy te is csatlakozol? Fantasztikus ötlet. Jó, hogy nem mész rögtön a
király elé.

-Ami azt illeti...

-Te most ugye csak szórakozol velem? – csattant fel Vivi idegesen.

-Van egy tervem.

-Na ne mond. Neked mindig van egy terved, de valahogy az mindig rosszul sül el.

-Ez most más. Ha ez rosszul sül el, nem csak a megbecsülésem veszítem el, hanem talán az életemet is.
Még az is lehet, hogy megvádolnak boszorkánysággal.

-Ördög bújt beléd, vagy csak ennyire vágyod a halált? Miket beszélsz?! – rángatta meg a vállam idegesen
Vivi. – Mit tervezel?

-Elérem, hogy magukkal vigyenek...

-És ezt még is hogy gondoltad? Majd szépen megkéred a herceget? Biztosan igen mond majd..

-Megengeded, hogy végig mondjam? – elhallgatott. – Köszönöm. Ki akarom hívni William-et egy
párbajra, mint apród.

-Nem! Ebbe nem egyezek bele.

-Vivi kérlek hallgass meg! – fogtam meg a csuklóját. – Alig találkoztam eddig a herceggel és akkor is
mindig volt rajtam púder, ajakpír és minden egyéb kencefice. Emlékszel az édesapámtól kapott
növényre, amit indiai útjáról hozott ajándékba?

-Ami hetekig megőrzi a színét? – bólintottam. – Mi van vele?

-Ha a hajamra kenném elfedhetném jellegzetes aranybarna színét és rövidre vágva könnyedén elmennék
apródnak. A herceg az én szolgálóimat nem ismeri. Kiadom magam kísérőnek és bebizonyítom, hogy
hasznos lennék a csapatában.

-Miért érzem úgy, hogy ezt te már eldöntötted? – kérdezte bánatosan Vivi. Nem tudlak róla lebeszélni,
igaz?

-Ki kell derítenem mit titkol a herceg.

-És arra gondoltál, hogy hogyan fogsz elköszönni? Mert ugye mos már te vagy a hercegné. Nem lehetsz
ott két helyen, ha pedig nem jelensz meg, pletykálni fognak.
-Ne aggódj, arra is van egy tervem. A szobában William és az az idegen férfi arról beszéltek, hogy két
csapat indul, egy elterelő és a valódi. A herceg nem hiszem, hogy ebbe be akar avatni engem, így ő is az
elterelő csapattal fog tartani, így el tudok tőle búcsúzni.

-És mi lesz az álruháddal? Biztos lesz rá elég idő?

-Azt még előtte megcsináljuk. Az este nem lesz senki számára meglepetés, ha köpenyben jelenek meg,
azzal pedig eltakarhatom a hajam és a ruhám. Egyedül egy abroncsot veszek magamra, hogy az alakom
hiteles legyen, azt utána könnyű levenni...

-Ha lebukunk, nekünk...

-Ha lebukok. Te nem... – ekkor hirtelen hátba vágott és szigorúan bámult bele a szemembe.

-Ha te lebuksz én is veled tartok. Ketten kezdtük ezt el, ketten is fejezzük be, szóval jegyezd meg! Az én
életem is tőled függ! Most pedig eredj és köszöntsd a herceged, addig előkészítem a festéket. Remélem
elbúcsúztál a hajadtól, mert egy darabig nem fogod látni hercegnő! – nyomta meg a mondat utolsó
szavát gúnyosan én pedig elmosolyodtam és távoztam a szobából.

Az ebédet a herceggel töltöttem el és meg kell hagyni elég szótlanul telt. Végül ismét én törtem meg a
csendet és reménykedtem benne, hogy most többre megyek mint múltkor.

-Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar hazaérkezik. – tettem le a kanalam és reméltem, most nem
hagy faképnél. – Talán történt valami?

-Nem tartozik rád. – felelte hidegen én pedig visszanyeltem az indulatomat.

-Azt hallottam, hogy a nap folyamán ismét útnak indul. – bólintott. – Meg kérdezhetem hova tart?

-Caernarfon-ba.

-Az közel egy napnyi lovaglás.

-Látom, legalább a földrajzhoz értesz valamennyit. – szúrt oda kissé gúnyosan én pedig meg próbáltam
nem törődni vele.

-Mikorra várhatom haza?

-Egy ideig biztosan nem. – bólintottam.

-Valami sürgető ügyben kell eljárnia?

-Nem a te dolgod. Te csak foglalkozz a meghívókkal és a neked való női ügyekkel. – mondta hidegen,
majd ismét magamra hagyott. Átkozott férfiak.

A szobába érve nem késlekedtünk. Bár megszakadt a szívem hosszú, aranybarna hajamért, de muszáj
volt elbúcsúznom tőle. Ami eddig a derekamig ért, most még a vállamat se súrolta. Fájdalmas volt látni a
földön göndörödő tincseimet, de ez még mind semmi volt a többihez képest. Ezt követően jöhetett a
henna, ami megszínezte hajam és mi eddig arany volt, most enyhén vöröses árnyalatot vett magára. Két
oldalsó tincsemet összefogtam hátul, melleimet pedig egy fáslival szorítottam le, majd jöhetett az ing, a
nadrág és a csizma. Sokkal kényelmesebben éreztem magam ebben, mint a szoros fűzőben és
kisasszonyoknak való ruhában így ez kicsit kompenzálta az elvesztett hajam okozta fájdalmat.
-Ha ez nem az én művem lenne, én magam se ismernélek fel. – nézett végig Vivi én pedig belebújtam a
barna bőrmellénybe. – A macska rúgja meg, a végén még beléd szeretek. – nevetett és én is nevettem.

-Én pedig szívesen elveszlek feleségül!

-Ásó, kapa, nagyharang! Most viszont menj, de nekem vissza gyere! – ölelt át Vivi és szó szerint kirakott
az ajtón.

Magamhoz vettem egy kardot és elindultam az istálló felé. Volt egy erős megérzésem, hogy ott fogom
találni a herceget. Nem tudok róla sokat, amit pedig igen, azt is csak pletykákból, de az, hogy szereti a
lovakat nyílt titok volt az emberek között. Valóban az istállóban találtam rá. Ott volt vele Harry, két
idegen és az a fiú akivel a dolgozó szobába futottam össze.

-Lord William James Blackwelly herceg! – szegeztem neki határozottan a kardot. – Az a hír járja, hogy
elutazik és, hogy embereket keres.

-És azt hiszed, hogy alkalmas vagy erre a feladatra? – nézett rám hidegen. Elmosolyodtam.

-Erről inkább döntsön a kard!

-Legyen hát! Fegyvert ide! – nézett rá Harryre ki szó nélkül egy kardot dobott oda William-nek. Nem
mondott mást, rám támadt én pedig amennyire tudtam hárítottam. Erős volt, meg kell hagyni, de
Clarknak a nyomába se ért. A kezembe már rég volt kard, így egyenlőre csak védekezni voltam képes, de
abban nem hazudtoltam meg magam. Akár hol próbált rést találni William, mindenhol útját álltam és
végül csak a szikrát szóró összecsattanó kardok maradtak.

-Ki vagy te? – kérdezte ellent mondást nem tűrő hangon, mikor egy fentről érkező támadását hárítottam
el. Kissé kellemetlen helyzetbe kerültem, ő testével felém magaslott én pedig térdre kényszerülve álltam
útját kardja haragjának. Fejem fölött éppen, hogy csak sikerült kitámasztanom a pengéjét és ehhez is
mindkét kezemre szükség volt.

-James Swift. – mosolyogtam és kihasználva az alkalmat, balra félrecsúsztatva kardját arrébb ugrottam,
de mire rendezhettem volna soraimat már ismét nekem is támadt és most szemből csaptak össze
fegyvereink. Még mindig álltam a támadásokat és vissza tudtam tartani a kardját, de már remegett a
kezem. Fáradtam.

-Honnan való vagy? Nem láttalak még a palotában. – mielőtt válaszoltam volna kifordultam kardja elől
jobbra és ball karomba véve a kardot már hárítottam is következő támadását. Lehet nem volt jó ötlet
hogy hátat fordítottam neki, de így legalább nyerhetek egy kis időt. Elugrottam a kard elől néhány
méterre és ez a kis idő elég volt arra, hogy rendezzem soraimat. Végre megkísérelhettem egy támadást.
Láttam az arcán, hogy meglepte a manőverem, de most én voltam felette és ő hárította a kardomat.

-Lady Isabelle-t kísértem ide a minap. – ismét ő támadt én pedig hárítottam.

-Ki volt a mestered?

-Clark Jones. – mondtam az igazat kivételesen. Annyiszor adtam már ki magam James-nek, hogy szinte
jobban ismertem az ő életét, mint a sajátom.

-Mit szólnál egy döntetlenhez? – támadott ismét rám, de minden ütését kivédtem. – Gyors vagy, jól
védekezel, de támadásban gyenge vagy.
-Vagy csak a Herceg túl jó benne. – akasztottam meg ismét kardját ezzel egy lélegzetnyi időhöz jutva.

-Akkor?

-Eszem ágában sincsen feladni nagyságos úr! – mosolyogtam szemtelenül és elugrottam. Feladni? –
Hiszen még csak el se kezdtem.

-Én viszont már befejeztem. – támadott ismét rám, de ez már nem volt olyan erős, mint az elején. Nem
bántam, hiszen már én is kezdtem kimerülni, de azért még volt egykét trükk a tarsolyomban. Most
mutatok neki valami olyat, amit még nem látott. Felülről támadott én jobb kézzel védtem és ezzel
egyidőben leguggoltam a földre és egy forgással kirúgtam a lábát. Elesett, én pedig talpra állva az
arcához tartottam a fegyvert és diadalittasan mosolyra húztam a szám.

-Én is. – reagáltam előző kijelentésére majd a kardot vissza csúsztattam a hüvelybe és kezet nyújtottam.
Kicsit meglepett amikor elfogadta azt, de nem mutattam ki semmit, csak felhúztam a földről.

-Mit mondtál mi is a neved, fiú?

-James Swift uram.

-William! – nyújtott kezet én pedig egy pillanatra tétováztam. – Mi az fiú? Nem fogadod el? – meglepett
a közvetlensége. A pletykák szerint a herceg mindig hideg, kimért és magának való. Ritkán jár
tarsaságba, és ha meg is jelenik egy-egy bálon akkor is távolságtartó.

-Álltalában csak Jamey-nek hívnak! – fogtam vele kezet és kissé fáradtan mosolyra húztam a szám. Ha
egy szolgálóval ennyire barátságos, a tulajdon feleségével miért annyira hideg? Talán ha visszajöttünk
nekem is ki kéne hívnom egy párbajra. Ezt követően a többiek is bemutatkoztak. Harry-t már ismertem,
a többiek közül, pedig mint kiderült már két emberrel összefutottam. Richard hangját felismertem a
dolgozószobából, Kevin pedig látott ahogy épp kimászok az asztal alól. Úgy tűnik valóban nem szólt róla
senkinek. Szívesen megköszönném neki, de azt hiszem jobb, ha ezt most nem nagyon hangoztatom.

-Szóval Újonckám! – karolt át Richard mire kicsit megremegtem és fél szemmel William-re sandítottam.
Régebben mikor kiszöktem gyakran töltöttem a napom férfiak társaságában, de most, hogy férjnél
vagyok, és a tulajdon férjem itt áll néhány lépéssel arrébb, támadt némi bűntudatom. Semmi képpen,
sem bukhatok le. – Ideje, hogy beavassunk a tervbe. Gondolom azzal tisztában vagy, hogy sötétedés
előtt indulunk. – bólintottam. – Nos, ez tévedés. Sötétedés előtt csak az elterelés indul, mi nem.

-Elterelés? – kérdeztem vissza, mintha nem hallgattam volna ki korábban az egész beszélgetést.

-Az információk nagyrésze titkos, ezért nem magyarázhatom meg egyenlőre, a lényeg annyi, hogy mi fél
órával később indulunk az erdőn keresztül. Amint az elterelés elindult gyere a hátulsó kapuhoz, addig
pedig készülj fel, hosszú utunk lesz.

Nem kellett kétszer mondani, amint lehetőségem nyílt rá visszasiettem a szobába, hogy elmondjam a
hírt Vivinek. Ő csak annyit mondott rá, hogy pontosan erre számított és még egyszer a lelkemre kötötte,
hogy nagyon vigyázzak magamra. Az utasításoknak eleget téve összepakoltam néhány ruhát. Tényleg
nem vittem sok mindent, csak egy váltás nadrágot és két váltás inget illetve mégy egy mellényt, ha hideg
lenne az éjszaka. Vivi a szokottnál sokkal több púdert és pirosítót tett rám és még a számat is erősen
kente ki az ajakpírral. Nem mintha ezen múlna, hogy felismer e a herceg. Ennél azért vannak
szembetűnőbb dolgok is.
-Tessék! – húzott a fejemre Vivi egy parókát.

-Ezt hol szerezted? – néztem rá meglepetten.

-Nem szereztem, csináltam, de figyelj oda nagyon, nehogy széthulljon. Az istállónál találkozunk. – ölelt át
és ismét kitett a saját szobámból. Jobb szobalányt nem is kívánhatna magának az embert. A kapuhoz
érve férjuram már ott volt, indulásra készen. Kissé nevetséges, hogy mérges vagyok rá amiatt, hogy nem
árulta el nekem, hogy mit tervez, főleg úgy, hogy miután elment az elterelés én arra készülök, hogy vele
tartsak. Azthiszem az én cselekedetem azért súlyosabb.

Felesleges volt ennyire felöltöznöm, William még csak felém se nézett, ami rosszabbul esett, mint kellett
volna, hisz nincs két napja, hogy ismerem. Mondjuk szerintem azért ez érthető, hiszen ő kért nőül
engem, rángatott ide, vett feleségül és most hagy itt szó nélkül egyedül engem és nem fordítva, szóval
azt hiszem a haragom nem teljesen jogtalan.

-Vigyázzon magára! – léptem végül én oda hozzá mielőtt fel ült volna a lóra. – Had adjam oda ezt
magának! – nyújtottam át neki némi gondolkodás után egy díszes tört. – Édesapám szerint varázserővel
rendelkezik. Generációk óta a családban öröklődik fiúról fiúra, de mivel engem nem áldott meg az Isten
testvérrel, hozzám került. Úgy tartja a történet, hogy e tőr megóvja használóját. Tudom, hogy csupán
babona ez, de kérem vigye magával és épségben térjen haza.

-Pedig ha nem térnék haza megözvegyülnél. – mosolygott hidegen. Most szórakozik velem? Minek is
jártatom a számat? De akkor legyen így.

-Nem tagadom e házasság inkább kínzás számomra, mint szenvedély, de egy fiatal özvegyasszony sorsa
sem valami kegyes. Ráadásul ha nem hal meg, de megsebesül az én feladatom lesz magát ápolni és meg
kell vallanom, kisebb gondom is nagyobb annál, minthogy a férjuram kötszerét cserélgessem és
aggódást színelve járjak föl s alá, mint jó feleség. Szóval vigye csak magával a tőrt, nem lehet tudni! –
nyomtam oda a kezébe és mielőtt bármit mondhatott volna távoztam. A látszat érdekében megvártam
míg elindulnak, de utána egy percet sem maradtam tovább. Az istállóban már vár rám Vihar és Vivi.

-Mi tartott eddig? – sopánkodott szokása szerint kedves szobalányom, de valahogy a figyelmemet elvont
a földön heverő lovászmester.

-Hát ő? – mutattam rá az alvó vagy talán ájult férfira.

-Csak nem akart elmenni, valamit ki kellett találnom ezért fejbe vágtam egy borosüveggel. – elnevettem
magam. – Mi az?

-Ilyen szobalány kéne minden elkényeztetett bárónénak és hercegkisasszonynak. Egy kincs vagy Vivi! –
csókoltam homlokon és levettem magamról a parókát és az abroncsos szoknyát. – Hogy festek?

-Mint egy igazi férfi! De azért töröld meg az arcod is. A púder és a pirosító elég megkérdőjelezhetővé
tesz.

-Majdnem meg is felejtkeztem róla. – vettem el kezéből a nedves rongyot és eltűntettem magamról
nőiességem utolsó látható nyomait. – Most viszont mennem kell. – vettem magamra egy sokkal
egyszerűbb köpönyeget és felpattantam Vihar hátára. – Még találkozunk. – mondtam azzal kivágtattam
az istállóból. Magam mögül hallottam még Vivi visszafojtott kiáltását, ahogy utoljára lelkemre köti, hogy
vigyázzak magamra, de erre már nem válaszoltam.
-Már azt hittük beijedtél! – köszöntött nem túl kedvesen Richard, mire erőltetetten felnevettem.

-Ugyan mégis mitől? A veszély fut én előlem.

-Nagy szavak egy hozzád hasonló kis ember szájából. – szállt be a gúnyolódásba Harry. Meg kell valljam
az őszintét. Tetszett a közvetlen viselkedésük. Lady Isabelle-vel senki sem lenne ilyen nyílt és nyers. Ez
volt az egyik oka annak, hogy sokszor vetettem meg női mivoltom. Amit a férfiaknak szabad, azt a
nőknek nem.

-Amint megérkezik Will indulunk. – jelentette ki Richard. Úgy tűnik a herceggel felettébb jó kapcsolatot
ápolhat, ha Willnek nevezi.

-Honnan ismered a herceget? – fordultam oda Richardhoz.

-Én tanítottam lovagolni. – nevetett fel Richard.

-Kérdezhetek valamit?

-Ezen kívül? – bólintottam. – Ki vele fiú!

-Jamey. – húztam össze a szemöldököm, de nem sokáig tartott tettetett haragom. – Valóban olyan rideg
és fölényes, mint amilyennek mondják?

-Neked annak tűnk fiú? – nyomta meg az utolsó szót én pedig egy szemforgatás kíséretében megráztam
a fejem.

-Pont emiatt kérdezem.

-Egyszerűen csak nem kedveli az úri képmutatást.

-Hát azt én sem. – sóhajtottam fel és hálát adtam az Úrnak, hogy végre kiszakadhattam belőle.

-Lady Isabelle-re céloz? – vonta fel a szemöldökét Harry. Egy pillanatra megakadt a lélegzetem. Nincs
kedvem magamról pletykálni. Ha megvédem magam és jónak állítom be, az képmutató és hiteltelen, de
nem akarom azt se, hogy a drága férjuram fülébe jusson valami ami rossz fényben tűntetne fel. Bár a
mai szereplésem után szerintem már késő. Tulajdonképpen azzal bocsátottam el a férjem, hogy inkább
térjen vissza holtan, mint sérülten. Pokolra fogok kerülni.

-Talán. – válaszoltam végül a feltett kérdésre és reméltem, hogy van jobb dolguk is, mint szerény
személyem után érdeklődni tőlem.

-Szép leány azt megkell hagyni. Kicsit irigylem is a herceget. Egy ilyen feleséghez én is szívesen térnék
haza. – mondta nevetve Richard. Nem értettem honnan ismer engem, hiszen én most láttam őt először.

-A szépség nem minden. – hallottam meg mögülem egy hideg hangot. Ösztönösen kihúztam magam a
lovon és megfeszítettem minden porcikámat. Ezt Vihar is megérezhette, mert idegesen lépett párat és
felnézett rám. Hogy megnyugtassam megsimogattam a nyakát és a herceg felé fordultam.

-Ezt hogy érti? – vontam fel a szemöldököm, de hamar meg is bántam, hogy megszólaltam.

-Éppen most küldött el meghalni. – húzta hideg mosolyra a száját. Szívesen megvédtem volna magam,
de egy az, hogy részben igaza volt, kettő, elméletileg nem voltam ott. Richard felnevetett.
-Szeszélyes teremtés, másoktól is hallottam már. Én amikor elsőnek láttam, felpofozta az egyik bárót. –
persze azt már nem tette hozzá, hogy a szolgálólányokkal illetlenkedett.

-Te mit gondolsz Jamey? – nézett rám kíváncsian Herry. – Azt mondtad te kísérted őt idáig. – miért én
vagyok a beszélgetés tárgya? Nem lehetne csak annyiban hagyni ezt az egészet? Úgy tűnt, nem.

-Valóban kissé szabadszellemű a hercegné.

-Szabadszellemű? – nevetett fel kissé ridegen a herceg. – Inkább illetlennek nevezném.

-Már megbocsáss, de ha két ember közt megromlik a kapcsolat, arról nem csak az egyik fél tehet. –
torkolltam le a herceget. Ahogy ráeszméltem mit mondtam, legszívesebben magamat is
megjutalmaztam volna egy hatalmas pofonnal, amiért ennyire nem tudom türtőztetni magam.

-Odanézzenek. Talán érzel valamit a hercegné iránt? – vonta fel szemöldökét Harry. Már épp
mentegetőzni akartam, mikor William kissé gúnyosan felnevetett.

-Ha kell, hát ott van. Ha túl éled a küldetést felőlem a szeretője is lehetsz. – elkerekedett a szemem a
mondatára. Mi az, hogy vihetem? Nem vagyok én holmi eszköz amit csak úgy kölcsön adhatnak bárkinek
is. – Mi ez az arckifejezés Újonc? – lovagolt mellém William. Vajon ha lelököm a lóról rájön?

-Nem élnék a lehetőséggel. – feleltem végül és próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire nem kedvemre
való ez a beszélgetés.

-Ha te nem, akkor majd én! – rikkantott fel Richard. – Mit gondolsz erről Will?

-Az egy dolog hogy William mit gondol. – nevettem fel én is. – Viszont szerintem a hercegné szívesebben
töltené az estéit Vivien társaságában, mint innen barmelyikőtökkel!

-Nézzenek oda, az új fiú nagyon elemében van. – vonta fel a szemöldökét Richard. – Rá van írva, hogy
szerelmes. – nevetett. Az ég szerelmére, miért beszél mindenki rólam?

-Elég most már ebből, indulás! – sarkantyúzta meg lovát William és megindult az erdő felé, mi pedig
követtük őt. Azt hiszem most végre tett valamit a kedvemért, ha még ő maga nem is tud róla. Ahogy
arról se tud, hogy szavai mennyire rosszul estek. Bár eddig nem beszéltünk sokat, és ha beszéltünk is
rossz vége lett, de azért az, hogy annyit sem érek a szemében, hogy kisajátítson... bántó. Tényleg csak
egy olcsó asszony volnék akit a családja néhány ócska penny-ért adott el? Ez lennék én? Egy
továbbadható eszköz?

-Nagyon szótlan vagy. – lovagolt oda hozzám Kevin egy bő óra elteltével.

-Csak gondolkodtam.

-Micsodán?

-Az otthoni dolgokon. – válaszoltam kissé ködösen, Kevin pedig értette a célzást így nem kérdezősködött
tovább hanem más irányba terelte a beszélgetést.

-Mióta forgatod a kardot? Nagyon jó vagy benne. – felnevettem egy aprót, hisz magam se tudtam ezt
megmondani.

-Nem is tudom, talán 7 éves lehettem, mikor Clark először mutatott pár mozdulatot.
-Mennyi idős vagy? – szólt oda Richard is.

-Nemrég töltöttem be a 17. életévemet.

-És? Van valakid?

-Hogy van e feleségem? – bólintott. – Van! Vihar a neve és csődör. – erre a társaság felnevetett és így el
tudtam terelni a témát. – Merre tartunk?

-Gloucester az úticél. – szólalt meg egyhangúan William. – Ha odaérünk keresünk egy fogadót és csak
reggel indulunk tovább.

-Nem túl veszélyes ez? – vontam fel a szemöldököm, hiszen amit mond teljesen kiszámítható. – Nem
lenne célszerűbb még az éjszaka átkelni a hídon és tábort verni valahol a folyó partján? – Richard
felnevetett. – Talán valami viccesez mondtam? – néztem rá értetlenül, mert szerintem az aggodalmam
nem ok nélküli.

-Hallottad ezt Will? Túl okos apródot fogtál. – kiáltott oda barátjának én pedig összezavarodottan
néztem rá a kicsiny csapat tagjaira.

-Ezt nem értem. – és úgy tűnt rajtam kívül Kevin és Sebastian se tudta mi történik. Ez azért valamennyire
megnyugtat.

-Eleve is ez volt a terv, csak William nem bízik bennetek. Jobb óvatosnak lenni, egyszer már valaki elárult
minket.

-Érthető. Lehet tudni ki volt az áruló?

-Elfogtunk egy kémet, de mielőtt bármit is kiszedhettünk volna belőle, végzett magával.

-Egyszóval a sötétben tapogatództok. – Harry kissé elgondolkodott, majd bólintott

-Minél előbb ki kell derítenünk az áruló kilétét, de előbb találkoznunk kell a királlyal...

-Harry! – szólt közbe William. Úgy tűnik Harry beszédesebb, mint amennyire szabadna neki. Talán ha őt
környékezem meg, kideríthetem mi köze ehhez az egésznek apámnak, mi az amiről nem tudok, és mi a
valódi oka, hogy engem vett feleségül a herceg.
3. Fejezet

Jó volt végre leszállni a lóról. Nem szoktam hozzá a folyamatos lovagláshoz és még az ágak is felsértették
a bőröm. Nem irigylem azokat akik ebben élnek.

-Mi van Újonc? Tán nem fűlik a fogad a nyereghez? – karolt át jókedvűen Harry. Úgy tűnt ő már hozzá
szokott a hosszú távú lovagláshoz. – A holnapi út ennél hosszabb lesz. – mosolygott én pedig kibújtam
karja alól.

-A problémát nem a nyereg jelenti, hanem hogy a napokban utaztam Bristolba. – próbáltam hárítani,
nehogy megsejtsen bárki bármit is, bár olybá tűnt, felesleges minden aggodalmam. Hiszen ki
feltételezné, hogy egy Lady apródnak adná ki magát? Senki. Egy ilyen cselekedettel ugyanis nem csak
magát, hanem egész családját hozná szégyenbe és egyébként is, ez messzemenőleg túlmutat az
úgynevezett női kötelességeken.

Sors húzással döntöttük el, hogy ki rak tüzet, a szerencse pedig nem nekem kedvezett, így végül rám
maradt ez a munka. Gyerekként gyakran mentem apámmal éjszakai vadászatokra így nem esett
nehezemre a feladat. Hamar lángra lobbantottam néhány gallyat majd én is lefeküdtem a földre. Hogy is
mondta apám néhány éve? Nem hölgyhöz illő, hogy a csillagos ég alatt töltse az éjszakát a cselédek közt?
Úgy tűnik édesapám, a szavaid nem sokat értek. A tűz ropogására aludtam el, de nem volt valami
kellemes az éjszakám, aminek nem a kemény talaj volt az oka, sokkal inkább a rémálmok, melyekben
különböző módokon lepleződtem le újra és újra. Végül feladtam és a csillagokat kezdtem el bámulni, de
az is hamar unalmassá vált, így kötöttem ki Viharnál.

-Miért vagy ébren? – szólított meg egy ismerős hang én pedig sietősen megfordultam. Hiba volt. William
kék tekintetével találtam magam szembe, mely úgy ragyogott, mint a legdrágább gyémánt. Nyeltem
egyet, de nem bontottam meg vele a szemkontaktust.

-És te? – kérdeztem vissza válasz helyett. – Miért vagy ébren? – olyan gyönyörűek voltak a szemei, pont
ahogy ő maga is. Még így a pislákoló fényben is kivehető volt tökéletes alakja és hófehér bőre.

-Felkeltem rád. – fürkészte arcom, majd megismételte a kérdést: - Te miért vagy ébren? – a hangsúly
kissé parancsoló volt és sürgető.

-Ne aggódj, nem vagyok kém és távol álljon tőlem, hogy árulóvá válljak, egyszerűen csak nem tudtam
aludni.

-Csakugyan? – vonta fel szemöldökét és kérdésében fellelhető volt a bizalmatlanság. Nem hitt nekem.

-Tettél már olyat amit nem szabadott volna? – elgondolkozott, majd bólintott. Őszinte válasz volt ez, a
legőszintébb. – Én is. – hátat fordítottam neki és megsimogattam Vihar nyakát, majd folytattam. – A
tettek pedig következménnyel járnak, melyek olykor az éjjel törnek fel, hisz akkor az emberi elme
védtelen és szabad utat ad a bűntudatnak és a félelemnek. – ismét felé fordultam és láttam, hogy még
mindig engem figyel, de már tekintetében nem volt fellelhető a gyanakvás. – Rémálmok. – mondtam, de
azt nem tettem hozzá, hogy ezekben az álmokban ő maga az ágy alatt megbújó szörnyeteg.
-Azért próbálj meg aludni. – lépett el tőlem. – Holnap hosszú utunk lesz. Nem vesszük hasznodat, ha
fáradt vagy. – engedelmesen bólintottam és visszasétáltam a helyemhez. Lefeküdtem és ő is. Vártam
néhány percet, de nem jött álom a szememre.

-Ébren vagy még? – suttogtam fojtottan, mire csak egy hümmögés volt a válasz. – Kérdezhetek valamit?
– ismét hümmögött. Görcsbe rándult a gyomrom, de már nem volt vissza út. Végül is, mi baj lehet?
Legfeljebb azt mondja, nem az én dolgom és, hogy át léptem egy határt. – Miért vette feleségül Lady
Isabelle-t, ha nem is szereti őt? Hisz még csak nem is találkoztak.

-Nem volt más választásom.

-Miért? – csúszott ki a kérdés a számon és csak reménykedni tudok abban, hogy valójában nem volt
annyira kétségbeesett, mint amennyire én annak hallottam.

-Ez nem tartozik rád. – zárta le ennyivel a beszélgetést én pedig jobbnak láttam, ha nem hozom fel
többet a témát.

-Elnézést kérek. – mondtam és átfordultam a másik oldalra, a víztükörrel szembe.

A nap felkelt és vele együtt a kis csapat is. Nem időztünk sokat, szinte azonnal útnak indultunk. Úgy tűnt,
hogy nem csak én nem aludtam az éjszaka. Az egész társaság meglepően csendes volt és Harry még
majdnem el is aludt a lovon. A nap már magasan járt mikor egy kis faluhoz érve William végre úgy
döntött, hogy tartunk egy kis szünetet. Egy megváltásnak felelt meg, hogy végre leszállhattam a lóról és
kinyújtóztathattam elgémberedett végtagjaimat.

-Keresni kéne egy fogadót. – karolt át ismét valamilyen oknál fogva Harry. – Éhen veszek. – nevetett.

-Mibe fogadunk, hogy csak inni akarsz. – forgattam meg szemeim és lehámoztam magamról a férfi
karját. Ő felnevetett és összeborzolta a hajamat.

-Számíthatunk rá, hogy a nagylelkű herceg állja a költségeket? – nézett rá reménykedve William-re.

-De az alkoholt magadnak fizeted. – vont vállat egyhangúan, mire Harry arcáról le fagyott a mosoly.
Harry már épp nyitotta volna a száját, mikor egy kisfiú ment neki Williamnak.

-E-elnézést! Már is letörlöm. – azt hiszem ez a pillanat kárpótolt minden eddigi sérelmemért. Látni ahogy
William arcára kiül a zavar és az értetlenség, nagyon szórakoztató volt. Elmosolyodtam és csak figyeltem
a jelenetet. – Nem szándékos volt. – mentegetőzött a fiú és elkezdte törölgetni William összekent
ruháját.

-Elég! – fogta meg kissé idegesen a fiú kezét, mire a gyermek összerezzent és ismét elnézést kért -
Nyomás innen! – hangzott William hideg hangja én pedig itt már nem bírtam magamba tartani a
nevetést. A fiú sietősen elszaladt a többiek pedig engem kezdtek vizslatni. – Mi olyan vicces? – vonta fel
a szemöldökét William.

-Semmi, semmi. – nevettem tovább, majd miután kiszórakoztam magam a hideg férfira pillantottam. –
Ugye tudod, hogy éppen most raboltak ki? – próbáltam leplezni, hogy mennyire szórakoztat a szituáció,
de valahogy a William arcán láható sokk ezt teljesen megakadályozta. Látszik, hogy nem igazán jár az
átlagos emberek közt, hogy tudja mi is errefelé a helyzet.

-Jól felültettek barátom. – karolta át Harry William vállát.

-Gyertek, keressük meg a kis tolvajt. – intettem a többieknek és megindultam abba az irányba amibe a
gyerek is.

-Kevin! Te vigyázz a lovakra. – adta utasításba a fiúnak William és így indultunk meg öten a tolvaj
felkutatására.

-És most merre? – állt meg Harry egy kereszteződésnél. Az utca eléggé leromlott állapotban volt. A házak
omladoztak és egy árva lélek sem volt a közelben. Kicsit furcsa volt. Most így belegondolva, eddig nem is
nagyon láttam senkit a fiún kívül. Nem tudom miért, de rossz előérzetem volt.

-Én megyek mondjuk erre Sebastiannal. – mutattam jobbra. – Ti pedig menjetek arra! – mutattam balra,
mire William megragadta a csuklóm. Talán valami rosszat mondtam?

-Mi megyünk jobbra, ti pedig balra.

-Felőlem... – vontam meg a vállam és megindultam jobbra. Ha a nagyságos úr úgy akarja, vele tartok.
Lett volna mondanivalóm William számára, de jobbnak láttam magamba tartani. Meg tudom érteni ha
nem bízik bennem és bár nincs rá oka, még sem akartam feszegetni a témát. Az is lehet, hogy lát
bennem valami furcsát és ha erről van szó, nem feltétlen jövök ki jól ebből az egészből. Ha nem bízik
bennem, akkor nincs mit tenni. Még mindig jobb ez, mintha megsejtene valamit, amit nem kéne.

Már sétáltunk egy ideje, mikor egy háznak a fala utunkat állta. Zsákutca. A rabló úgy tűnik nem erre jött.
Felsóhajtottam és Williamre néztem. Nem követem el többet azt a hibát, hogy én kezdeményezek.

-Forduljunk vi... – mondatát nem sikerült befejeznie, ugyanis egy nyílvessző csapódott a mellkasába. Egy
pillanatra lefagytam és kihagyott egyet a szívem. A földön fekvő William-re pillantottam, de nem volt sok
időm az elmélkedésre. Egy maszkos férfi ugyanis, kardját kivonva indult meg felénk, hogy le csapjon a
még mindig mozdulatlan hercegre. Gyors volt, de én is. Előrántottam a kardom és William elé lépve
blokkoltam a támadást. Hangos csattanás kíséretében találkozott a két fegyver, mire a maszkos férfi
meghátrált. Néhány lépést eltávolodott tőlünk, majd felnézett az egyik háztetőre. Óvatosan én is
követtem a tekintetét, de nem láttam mást, csak egy elsuhanó köpenyt. Mire vissza néztem a férfi már
nem volt sehol. Még is kik voltak ezek?

-Meglepően jó a reakcióidőd... – szólalt meg mögülem William. Az Istenit! Teljesen megfeledkeztem

róla!

-Jól vagy?! – térdeltem le mellé és aggódó tekintettel pásztáztam a belőle kiálló nyílvesszőt.

-Még engem is meglep, de igen. – húzta ki magából a pálcát, nekem pedig megállt a lélegzetem. Ő
tényleg valami szörnyeteg lenne?

-H-hogyan... – habogtam, mire ő széthúzta mellényét, a belső zsebben pedig felvillant az általam
ajándékba adott tör.

-Olybá tűnik, ennek az átkozott boszorkánynak igaza volt... – mosolygott kissé gúnyosan én pedig
próbáltam nem felpofozni őt, a rám tett sértő megjegyzések miatt. Valamiért tényleg nagyon nem
kedvel.

-Jól vagytok?! – futottak oda hozzánk Harry-ék. – Hallottuk a csattanást, de látom nem esett komolyabb
bajotok. – bólintottam és felálltam a földről.
-Nézd kivel futottunk össze! – szólalt meg Richard is én pedig egy szemforgatás kíséretében
megfordultam.

-Na kive... – ahogy megláttam, hogy kivel belém fagyott a szó. Clark rosszalló tekintetével találtam
magam szembe. Azt hiszem lebuktam.

-Valami baj van? – vonta fel a szemöldökét William.

-Nem... nincs... – haboktam zavartan. – Csak épp meglepődtem...

-Hogy te? – nézett rám Clark kissé mérgesen. – Még én hogy meglepődtem, mikor a fiúk közölték velem,
hogy egy korábbi tanítványom James Swift is itt van. – feszülten felnevettem. Meg se fordult a fejembe,
hogy összefutok bárki ismerőssel is. Ráadásul pont Clarkkal? Egy éve, hogy elhagyta Angilát.

-Mikor tértél haza? – hárítottam és úgy tűnt egyenlőre nem akar megszidni.

-A napokban. A király hazahívatott. – ezek szerint tényleg nagy lehet a probléma. – Beszélhetnénk? –
fogta meg a csuklóm és rántott egyet rajta. – Kettesben... – mondta, majd elvonszolt az egyik ház
sarkába. – Mit művelsz?! – suttogta idegesen. – Már nem gróf Dawson egyetlen szeme fénye vagy...

-Tudom.

-Akkor? – rántotta meg idegesen a vállam. – Mi ez az egész Isa?

-Ne hívj így! – néztem körül ijedten, de szerencsére nem volt senki se a közelben. – Van valami amit ki
kell derítenem...

-És mégis mit?

-Nem tudom. De érzem, hogy fontos...

-Ha lebuksz..!

-Tudom. És vigyázok.

-Ez nagyon nem jó így! – morogta idegesen. – Menj haza, míg nem késő. – nyeltem egyet, majd
megráztam a fejem. – Mindig is mondtam a megboldogult Dawsonnak, hogy lesznek még veled
problémák! Ez most nem egy apró csíny, felfogod? – bólintottam. – Szerintem nem! Ha fel fognád, nem
lennél itt.

-Hanem mondjuk otthon varrogatnék?! – csúszott ki a számon a gúnyos megjegyzés.

-Akár! – sziszegte Clark.

-Minden rendben?! – hallottam meg Harry kiáltását és én ezt ki is használtam.

-Igen! – kiabáltam, majd ismét Clark szemébe néztem. – Majd később megbeszéljük. Nem szeretném,
hogy gyanút fogjanak. – kerültem ki, a még mindig ideges Clarkot és visszasiettem a többiekhez.

-Will elmondta mi történt. – tért a lényegre rögtön Richard. – Minden rendben van? – bólintottam, bár
még mindig éreztem a gyomromban kavargó idegességet.
-Ügyes voltál! – borzolta össze ismét a hajam Harry, mire kicsit össze szedtem magam és zavartan
hátráltam néhány lépést.

-Tudom... – cincogtam magamat is meglepő nőies hangvétellel. Úgy tűnik nincs rám jó hatással ez a sok
idegesség.

-Clark! Jó munkát végeztél. – nevetett Richard, de hamar komolyra fordult. – Ha azoknak az embereknek
valóban Will volt a céljuk, nem zárhatjuk ki, hogy ismét próbálkoznak majd valamivel.

-Én nem gondolnám. – vágtam közbe. – Úgy tűnt kerülik a közvetlen harcot, és így, hogy számítunk rájuk,
már elvesztették az előnyüket. Persze azért sose árt óvatosnak lenni, de szerintem miattuk már nem kell
aggódni.

-Ezzel egyet értek. A falusiakkal is méreggel végeztek. – lépett mellém Clark és még egy rosszalló
pillantást vetve rám folytatta. – Gondolom nem jártatok a templomban. – megráztam a fejem. – Akkor
nem láthattátok az ott lévő holttesteket. Már néhány napja ott heverhetnek, de egy valami közös
bennük. Mindegyik szája habzott és külső sérülés se volt rajtuk. – elborzadtam a gondolattól is. Ha van
valami amit nem bírok elviselni, azok a pókok és a holttestek.

-Azt akarod mondani, hogy ezt valaki napokkal ezelőtt eltervezte? – lépett oda hozzánk William.

-Nagyon úgy fest, hogy valaki nem kedvel fiam. – tette Clark a herceg vállára a kezét.

-Olyan emberből sok van. – felelte hidegen William.

-És a feleséged is köztük van. – csipkelődött Harry. Ebben most igaza volt, de azért egy teljes falut nem
ölnék meg miatta. Nem ér annyit.

-Ő erre nem lenne képes. – vigyorodott el hidegen William, mire Clark egy aprót felnevetett.

-Ha tudnád mennyire tévedsz fiam... félre ismered te a feleségedet. – Hálásan köszönöm Clark. Mintha
azt mondtam volna, nem szeretnék feltűnést kelteni.

-Csak egy nagyszájú boszorka. – tette karba a kezét. Csak, hogy tudd az a nagyszájú boszorka kétszer
mentett meg... duzzogtam magamba. Clark ismét felnevetett.

-Ebben viszont igazad van, fiam. Egyszer egy hétre a gondjaimra bízták... – elgondolkodott és egy mosoly
ült ki a szájára. – Na azt barátom, a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom. – annyira azért nem
lehetett szörnyű. Karba tettem a kezem és próbáltam nem látványosan megsértődni. – No, de nem
akarok olyat mondani amit nem kéne. Ha véletlen rájön, addig tartott az életem. – úgy tűnik Clarknak jót
tettek a külön töltött évek. Sokkal bölcsebb lett.

-Azért valamit csak mondhatnál róla. – nevetett Harry én pedig egy gyilkos pillantást vetve Clarkra,
jeleztem, hogy meg ne próbáljon szégyenbe hozni. Már így se kedvel a herceg, nem szeretném ezt még
jobban fokozni. Pont elég lesz azzal elszámolnom, ha valahogy még is lebukok.

-Az urak is Caernarfon-ba tartanak? – Williamék összenéztek, majd egyöntetűen bólintottak. – Ha nem
bánják csatlakozok magukhoz és út közben mesélek néhány dolgot a hercegnőről. – elkomorodtam.
Tényleg ennyire szégyenbe szeretne hozni engem? A gyermekkori történeteim nem túl hölgyhöz
méltóak, Clark pedig lassan 3 éve, hogy elhagyta a palotát, így arról már nem tud, hogy látszólag
megkomolyodtam.
-Szándékosan csinálod, igaz? – sziszegtem neki halkan.

-Ha vissza fordulsz, nem mondok semmit a kis titkaidról.

-Akkor remélem van elég történeted, hogy szórakoztasd őket, mert Caernarfon-ig hosszú még az út.

-Több is van annál.

-Menj a pokolba. – sziszegtem.

-Mindannyian oda tartunk kedves! – vigyorgott. Értem, hogy meg szeretne védeni, és ezért hálás is
vagyok neki, komolyan. De tisztában voltam a következményekkel, amikor belevágtam ebbe és nem áll
szándékomban abba hagyni. Egy darabig még biztosan nem. A lovakhoz érve nem időztünk sokat a
helyen, pedig szerintem nem ártott volna. Bár Harry-ék nyakon csípték a tolvajt, de aztán el is engedték,
azt hiszem hiba volt. Vajon csak véletlen az, hogy kirabolta William-et, vagy az a két fickó kényszerítette.
Vagy mi van ha benne volt? És a holttestek? Nem gyanús ez? Komolyan ilyen körülmények közt is nekem
kell a témának lenni? Ez nevetséges. Igen tudom, nagyon jó lehet hallgatni a boszorka Lady Isabelle
megbotránkoztató gyerekkorát, de ennyire?

-Ez most véresen komoly?! – mordultam fel a 10. Lady Isabelle történet után. Mindenki rám nézett.
Arcom piros volt és nem csak a szégyentől. Mérges voltam, hogy ennyire komolytalanok.

-Talán van valami probléma? – vonta fel a szemét Richard.

-Nem dehogy. Miért is lenne? Nagyom örülök, hogy ilyen jól szórakoznak a nagyságos urak, de had
kérdezzem meg, senkit nem zavar, hogy valaki kiirtott egy egész falut, csak hogy végezzen egy emberrel?
Nem kéne mondjuk ezzel foglalkozni? Vagy esetleg benézni a templomba? De persze, a Lady sokkal jobb
téma, mint a felettébb gyanús körülmények. Én is tudok egy-két történetet, esetleg elmeséljem? – a
férfiak hirtelen elcsendesedtek és egymást kezdték vizslatni, mint akik tudják a kérdésemre a választ,
csak nem tudják ki legyen az aki megmondja.

-Értem az aggodalmad. – szólalt meg végül drága férjuram akinek jelenleg a torkán legszívesebben
lenyomtam volna egy egész dinnyét, hogy vég nézhessem szenvedését miközben kileheli a lelkét, a sértő
megjegyzésekért amikkel folyton megilletett, pedig aztán semmi oka nem volt rá, de valamiért még is én
lettem a célpontja. Gyűlölöm őt. – De gondolkodj kicsit. Mi van ha ez az egész csak egy csapda. Elég csak
belépnünk a templomba és mindannyian kiszolgáltatottak leszünk. Ez az egész ügy több helyen is bűzlik,
de jelenleg nem vesztegethetünk több időt, az okokat pedig később is elég megfejteni. – érthető volt és
emiatt kissé butának is éreztem magam, hogy akár gondolkodás nélkül berohantam volna valahova,
amiről egyértelműen lerí, hogy veszélyes. Elszégyelltem magam és kelletlenül az orrom alá mormogtam
egy nem túl őszinte bocsánat-ot.

-Szóval? Mik is azok a történetek? – váltott témát Harry, én pedig ebben a pillanatban átkoztam el
magam, hogy csak megemlítettem a mesélés lehetőségét is.

-Úgy van! Ki vele! – szállt be Richard is. Én segélykérően Clrak-ra pillantottam, ki lerázott egy amolyan
’rám ne számíts’ tekintettel. Igazán hálás vagyok. Tényleg. A fiúk egyre inkább követelték maguknak a
megalázó történetet és a végére még az az átkozott Kevin is beszállt. Végül fogcsikorgatva bár, de
elkezdtem mesélni. Nem akartam gyanúsnak tűnni a hallgatásommal így inkább arra jutottam egy
megszégyenítő történet még nem a világ vége.
-Egyszer mikor gyerekek voltutunk, a Mester elhitette a Lady-vel, ha megcsókol egy békát hercegnő
lesz... – Clark felnevetett.

-Tényleg! Ez ki is ment a fejemből.

-Nos Lady Isabelle még aznap bement az erdőbe és miközben mindenki őt kereste ő estére visszatért
piszkosan, az erdő legnagyobb békájával, sírva. Azt hajtogatta, hogy Clark becsapta őt, mert hiába
csókolta meg a békát, nem lett belőle herceg. – mire végig mondtam szerintem olyan vörös lettem, mint
a sült rák, de ez senkinek se tűnt fel. Mindenki nevetett én pedig legszívesebben mindenkit
megfojtottam volna. Főleg Clark-ot aki még utána folytatta is a történetet.

-Én utána, hogy mentsem magam a királynő haragjától, azt mondtam neki, hogy rossz oldalon csókolta
meg a varangyot, mire a kis hercegnő megfordította a békát és hátulról próbálta herceggé változtatni, de
korona helyett egész mást kapott. A békának nem tetszett a csók és lepisilte.

-Megtudom érteni. – szólalt meg William. Azt hiszem ha így folytatja én leszek az aki végez vele, nem
pedig az árulók. Végül csak vörös arccal, lehorgasztott fejjel, kissé hátul maradva hallgattam a további
történeteket, amik porba tiporták méltóságom utolsó reményfoltját is. Tudtam, hogy nekem is be kéne
szállnom ebbe a játékba, de képtelen voltam ennél is jobban megszégyeníteni magam. Nem gondoltam
volna, hogy egyszer ennyire lángolni fog bennem a büszkeség lángja. Legalább is az amit megpróbáltak
teljesen kioltani.

Egy idő után azért szerencsére elfogytak a kellemetlen történetek és a jelenlegi politikai helyzet lett a
téma. Valamilyen különös ok miatt, most még inkább kedvemre volt a beszélgetés tárgya, mint a
hétköznapokban. Mindig is érdekelt és apám amikor épp nem ellenezte akkor sok mindenbe beavatott
engem is így volt némi fogalmam az elmérgesedő walesi konfliktusról és a franciák agressziójáról.

-Ha a külpolitikai helyzetet nézzük, egyértelmű kinek kedvezne a legjobban egy belviszály. – szólaltam
meg végük én is. – Nem tartanám kizártnak, hogy a lázadók francia kéz alatt tevékenykednek.

-Ahhoz kapcsolatokra van szükség. – szólalt meg egyhangúan drága férjuram.

-Tegyük fel, hogy megvan a kapcsolat és van egy Lord aki a király bizalmasa és egyben a franciák
pártfogoltja is.

-Kire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét Harry, mint akinek elültettem a bogarat a fülébe.

-Nem vádolnék meg senkit, de valaki olyanra aki viszonylag magas rangú, birtokkal rendelkezik Wales
területén és képes feltűnés nélkül kapcsolatokat kiépíteni külföldön is.

-Nem rossz elmélet, de sajnos csak elmélet. – szólalt meg Clark is.

-Tudom, viszont nem zárnám ki ezt a lehetőséget, illetve azt is számításba venném, hogy nem csak egy
emberről van szó, így nem lehet nyíltan kijelenteni semmit. Ha az előbbi elgondolásomat tovább viszem,
felmerülhet az a kérdés is, hogy mi van, ha ez a három feltétel nem egy személyben központosul, hanem
mondjuk egy kisebb csoportban.

-Elvégre sokan nem szívlelik Eduardot. A bukása sok Lordnak jelentene lehetőséget.

-A Lordok viszont nem elég bátrak ehhez.

-Valaki mégis csak... néhány földműves szervezkedése nem okozna ekkora problémát a királynak. –
szálltam vitába, hogy hitelt adjak szavaimnak. – Nem azt mondom, hogy biztosan ez a helyzet, de
szerintem nem árt számításba venni ennek a lehetőségét. Némi ellenőrzéssel, pedig ki lehetne deríteni.

-Igazad van, viszont ha tévedsz, csak még jobban elmérgesedne a helyzet a walesi urak és a király közt. –
mondta egyhangúan William.

-Ez igaz, de nem feltétlen kell ennek nyilvánosan történnie.

-Akkor is kockázatos lenne.

-Kockázat nélkül nincs haladás. – vontam vállat.

-Csak nem mindegy, hogy mekkora a kockázat és mennyire éri meg.

-Elvégre ez most nem valami jelentéktelen ügy. – szállt be ismét a beszélgetésbe Clark. – Ha a király most
kezdene kételkedni a bizalmasaiban, támogatókat veszítene és ezt a jelenlegi helyzetben nem engedheti
meg magának.

-Ezért inkább, hagyja hogy a keblén melengetett kígyó végül akkorára nőjön, hogy képes legyen
megfojtani a királyt.

-Nincs bizonyíték, hogy farkas lenne a bárányok közt, némi gyanú alapján nem kergethetjük szét az egész
nyájat.

-A nyájat össze lehet szedni, de ha tényleg farkas van köztük, a halott birkákat nem lehet feltámasztani.

-Ettől függetlenül nem kockáztathatjuk meg a nyáj ideiglenes elvesztését sem. – ezek után nem
folytattam a vitát, egyértelmű volt, hogy az érveim nem elegendőek a kockázathoz. Úgy tűnik –ellenben
velem– William nem szeret kockáztatni, pedig szerintem néha azért nem árt, de megértem. A
továbbiakban igyekeztem kerülni a beszélgetést, de valahogy Harry mindig elérte, hogy olykor-olykor én
is kinyissam a szám. Úgy tűnik én lettem Harry első számú kedvence, mert őt idézve „Szórakoztató vele
kötekedni.” A nap már lenyugvó félben volt mikor elértük Caernarfon városát. Meg lepett, hogy nem
rögtön a palotába megyünk, de William jobbnak látta, ha elsőnek kipihenjük magunkat, hogy
méltóságteljesen tudjunk megjelenni Eduard király színe előtt. Nem volt kifogásom az ötlet ellen, meg
kell hagyni nem bántam, hogy kicsit összeszedhetem magam mielőtt végleg belevágnék a halál
kenyerébe. Clark nem csatlakozott hozzánk, nem mondta el, hogy hova megy, de elköszönt tőlünk a
fogadó előtt. Fogadni mernék, hogy itt is van egy szeretője akinél meghúzhatja magát.

-Csak 3 szabad szoba van. – lóbálta meg a kulcsokat vidáman Harry. – Szóval, hogy leszünk? – lefagytam.
Elég egyértelmű volt, hogy kettessével. De vajon kivel? Ha Williammel leszek az baj, de ha nem vele
leszek az is baj. Meg akarok halni. – Valami baj van Jamey? – nézett rám kissé aggódóan Harry.

-Nem, miért? – kérdeztem vissza halotti ábrázattal és minden életkedv nélkül. Megköszörülte a torkát,
mintha inkább nem akarna válaszolni a kérdésre, de végül csak meg szólalt.

-Elég sápadtnak látszol...

-Tényleg? Nekem nem tűnt fel. – válaszoltam még mindig teljesen hidegen. Én nem erre vállalkoztam.
Inkább meg kellett volna szöknöm és új életet kezdeni. Bár ha jobban belegondolok még nem késő.
-Majd én leszek Willel. – karolta át Richard a férjuram vállát és így véglegesen eldőlt, hogy bárkivel is
kerülök egy szobába, az nem a hitvesem lesz és ez már majdnem felér egy megcsalással. Bár mondjuk
jóvá hagyta hogy legyen egy szeretőm, szóval lesz mentségem arra a napra amikor épp ki akar majd
végezni.

-Enyém Jamey! – karolta át immár az én vállamat Harry.

-A lovakkal alszom. – mondtam fapofával és azt hiszem komolyan megfontoltam, hogy az én

csődörömmel töltsem el az éjszakát. A többiek felnevettek, Harry-t leszámítva, ki tettetett
sértődöttséggel kezdte lökdösni a vállam. Dögölj meg... – Te alszol a földön. – vettem ki végül az egyik
kulcsot a kezéből és megindultam a szoba felé. Harry sietve lépdelt utánam, úgy tűnt nem fűlik a foga a
földhöz, már pedig a szobába való belépés egyértelművé tette, hogy teljesen biztos, hogy a földön fog
aludni, mert csak egyetlen egy kétszemélyes ágy van a helyiségben. – Eszedbe se jusson! – vakkantottam
rá kissé ingerülten mikor megindult a bútor felé.

-De ketten is elférünk rajta! – szállt velem szembe teljesen jogosan. Végül nem maradt más választásom,
úgy döntöttem, hogy sötét módszerekhez folyamodok. Nagyon sötétekhez.

-Igyál valamit és a földön alszol! – nyomtam a kezébe némi pénzt, amit még otthonról hoztam
magammal. Azért nem voltam annyira idióta, hogy minden értéket ott hagyjak annak az átkozott Lord
Emánuel-nek. Az ékszereket és az ágy alatt rejtegetett pénzt kisütöttem kenyérnek és alamizsna gyanánt
magammal vittem a hosszú útra.

-Egy Isten vagy! – csókolt arcon én pedig egy olyan hatalmas pofont adtam neki, hogy szerintem
minimum kettőt látott belőlem. Meglepett a hirtelen cselekedet és kissé meg is ijedtem.

-M..m..mit csinálsz?! – vörösödtem el és macska módjára bemásztam a sarokba. Ha közelebb jön,

biztosan ki nyírom.

-Ezt miért kaptam? – nézett rám kutya szemekkel én pedig elég erősen elszégyelltem magam, amiért
ennyire kislányosan reagáltam le ezt a helyzetet.

-Bocsánat... – mondtam és leültem az ágyra. Mit tudnék erre mondani? – Tünés! Részegedj le, vagy
bánom is én... – dobtam még neki némi pénzt és úgy tűnik ez elég is volt a pofon elfelejtéséhez.

-Ne várj meg! – mondta, majd kiviharzott a szobából. Mivel a fürdésre nem volt lehetőségem, így be
kellett érnem azzal, hogy végre tiszta ruhát ölthetek magamra. Vártam néhány percet és mikor már úgy
tűnt, hogy nem fog vissza jönni levettem magamról az inget és elkezdtem lecsavarni a fáslit is. Az út
során eléggé meglazult és semmi képpen sem hiányzott, hogy egyszer csak megadja magát így jobbnak
láttam most újra kötni. Hagytam lehullani magamról az anyagot és jó mélyen magamba szívtam a
levegőt. A fásli nem sokban különbözött a fűzőtől, legalábbis érzetre, biztosan nem. Az volt csak más
benne, hogy míg a fűző kiemelte női idomaim, addig a fásli elrejtette és szabadságot kölcsönzött a
szorosság ellenében. Már éppen elkezdtem volna magam köré csavarni a fáslit, mikor a kilincs kattant, az
ajtó megnyikkant én pedig ijedten a hang felé fordulva rájöttem mekkora hülyeséget csináltam. Harry
állt velem szembe, a kezében tartott pénz pedig mind a földre hullt. Aprót felsikoltottam és zavaromba
hozzá vágtam a kezembe fogott inget, majd összegömbölyödtem.

-Fordulj el! – kiáltottam rá kislányosan, mire a férfi vörös arccal engedelmeskedett. – És add vissza az
inget! – utasítottam. – Ne fordulj meg! – visítottam fel hirtelen. – Cs.. csak dobd ide. – egyik kezével
eltakarta a szemét és felém hajította a ruhadarabot. Olyan gyorsan vettem magamra az inget, mint
akinek ezen múlik az élete. – M.. most... most már megfordulhatsz. – dadogtam, de amint felém nézett,
nem bírtam ki, hogy ne temetkezzek bele a tenyerembe. Arcom vörös volt a zavartól, a szégyentől és
attól a tudattól, hogy a férjem egyik barátja épp most leplezett le a legszembetűnőbb módon. Meg
fogok halni.

-Tartozol egy magyarázattal!

4. fejezet

Az ágyon ültem és le sem vettem a szemem, arról a csúnya párnáról, ami elválasztott attól, hogy Harry
szemeibe nézzek. Ő velem szembe állt és karba tett kézzel figyelt, de hosszú percekig nem mondott
semmit. Végül megtörve a kínos csendet megköszörülte a torkát.

-Szóval akkor te.... – mutatott végig lényemen én pedig zavartan bólintottam. – Oh... – mi az, hogy oh?
Ennyi? Oh? Ráemeltem tekintetem és látszott rajta is a zavar. – A lázadóktól vagy?

-Heh?! – esett le az állam és egy pillanat alatt párolgott el zavartságom és értetlen meglepettséggel
bámultam a férfira, mint aki arra vár, hogy agyát átjárja a tudás egy apró szikrája. Ő ezt komolyan
kérdezi?

-Szóval? – vonta össze a szemöldökét. Úgy tűnik komolyan kérdezi.

-Ezt most remélem csak viccnek szántad... szerinted logikus az, hogy a lázadók annyira nincsenek a
helyzet magaslatán, hogy egy nőt küldenek, hogy a lebukás esélyét megsokszorozzák?

-Nem... – nézett le a földre. – Akkor miért vagy itt? – még mielőtt válaszolhattam volna a férfi arcán
átsuhant valami fény és mint aki megvilágosodott, csapott a mellette lévő fésülködő asztalra. – Clark! –
mutatott rám, én pedig nem értettem, hogy mi folyik itt. – Clarknak tudnia kellett! Igaz? – felvontam a
szemöldököm. Tényleg ez lenne a nagy megvilágosodás?

-Fogalmazzunk úgy, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy James Swift nevét viselve csípett nyakon.

-Azt mondtad ő volt a mestered! – mondta vádaskodó hangon.

-És nem is hazudtam... ebben legalábbis nem. Amit tudok, azt tőle tudom. – kicsit össze vagyok
zavarodva. Harry vagy tényleg ennyire hülye, vagy csak tesztel. Valóban nem rakta össze, hogy ki
vagyok?

-Ki vagy te és miért vagy itt? – nézett rám megkeményedett tekintettel. Tényleg nem tudja. Felnevettem.
Valahogy minden félelmem és idegességem elszállt a férfi acélos tekintetét látva. Lebuktam, de
mégsem. – Mi olyan vicces? – vonta fel a szemöldökét.

-Én csak nem hiszem el, hogy tényleg nem jöttél rá. Ennyire azért nem jó az állruhám. – az elmúlt hetek
feszültsége egyszerre tört ki rajtam. – Azon aggódtam, hogy mi van akkor, ha bárki felismer, de még így
is mondhatnám, hogy egy szolgáló vagyok, aki szerencsét akar próbálni. Legalábbis mondhattam volna,
már tudnád, hogy hazudok. – nevettem a saját hülyeségemen és miután láttam, hogy így se érti
felálltam, hogy legalább illő módon mutatkozzak be, még ha a nadrág és a férfi öltözet ezt nagyban
akadályozta is. Megemeltem képzeletbeli szoknyám és pukedliztem. – Lady Isabelle Daw... vagyis
Blackwelly a békahercegnő és boszorkány áll szolgálatára Sir Harrison Marshall.

-Te Lady Is... – kiáltott fel meglepetten én pedig sietősen befogtam a száját.

-Shhh! – néztem rá kissé dühösen, mire tétován bólintott.

-Tényleg te lennél ő? – bólintottam. – De a hajad...

-Befestettem és levágtam.

-A ruhád...

-Kölcsönvettem egy cselédét.

-A viselkedésed....

-Sajnálom, ha épp nem hölgyhöz illő, esküszöm, hogy próbálkoztam. – emeltem fel két ujjam az ég felé,
mert én tényleg nagyon igyekeztem megfelelni a szokásoknak és az elvárásoknak.

-Én ezt nem hiszem el... – tette karba kezét Harry és végig mért. – Az lehetetlen... – hunyorított.

-Ha nekem nem hisz, kérdezze csak Clarkot.

-Miért kockáztatna ekkorát egy Lady Isabelle-hez hasonló hölgy, csak azért hogy keresztül lovagolja
Angliát?!

-Sok oka lehet. – kezdtem el fel-alá sétálni, mint ha éppen most találnám ki az indokot. – Talán csak
világot akar látni, vagy elege van a férfiak, kifejezetten bizonyos hercegek felsőbbrendűségéből, vagy
mondjuk kíváncsi, hogy ugyan mi köze lehet az apjának a lázadásokhoz és miért kérte nőül egy olyan
férfi aki még csak rá sem akar nézni. – villantottam rá Harry-re leggyilkosabb pillantásom, hiszen tudom,
hogy ő tudja a választ, de végül felsóhajtottam és megvontam a vállam. – Azt hiszem világot akartam
látni. – Harry nem felelet, csak nézett rám. – Szóval igaz. Apámnak valóban köze volt a lázadókhoz...

-Nem tudjuk biztosan. – szakított végül félbe. – És mielőtt bármit kérdeznél, nem tudom, hogy William
miért kérte meg a kezed. Engem is váratlanul ért a bejelentés.

-Biztos a kedvességemmel varázsoltam el. – nevettem fel egy aprót, majd Harry szemébe néztem. – Nem
kérem, hogy szövetkezz velem, viszont hálás lennék, ha a mai este kettőnk között maradna.

-Arra kérsz, hogy áruljam el a herceget? – vonta fel szemöldökét. Megráztam a fejem.

-Arra kérlek csupán, hogy felejtsd el amit ma láttál. Tudom, hogy nincs okod rá, de kérlek ne fedd fel a
titkom. – térdeltem le elé. – Nem igazán van másom, mint a büszkeségem, de kérlek fogadd el ezt a
hallgatásodért. – leborultam elé. Kérlek.

-Erre nincs semmi szükség. – húzott fel a földről és úgy tűnt sikerült őt zavarba hoznom. – Megtartom a
titkod. – alig fogtam fel a szavait. Reménytől csillogó tekintettel néztem fel rá, mire megfogta a vállam és
kedvesen rám mosolygott. – Amíg nem ártasz a hercegnek hallgatok.
-Köszönöm! – feleltem hálás megkönnyebbültséggel. – És azt hiszem ha nem bánod hercegnő, szívesen
lennék a szövetségesed. – mosolygott.

-Mit mondasz? – néztem rá értetlenül, mert úgy tűnt, valami baj lehet a hallásommal. – A
szövetségesem? – bólintott.

-Engem is érdekel mit rejteget William, és hogy őszinte legyek megkedveltelek. – csapott rá a hátamra
óvatosan. – Nem találkoztam még hozzád hasonló nővel, érdekesebb vagy, mint ahogy William mondta.
– kacsintott rám egy hatalmas mosollyal az arcán.

-Nem tartasz megvetendőnek és mocskosnak? – kérdeztem ledöbbenten. – Hiszen férfiakkal háltam és...

-És piszkos vagy, a ruhád pedig illetlen, a viselkedésed pedig botrányos. Bár minden nő olyan lenne mint
te. – karolt át, mint aki teljesen megfeledkezett arról, hogy ki vagyok. Nem zavart. Jó érzés volt, hogy úgy
bánik velem, mint ezelőtt.

-Köszönöm.

-Szóval akkor lehetek a társad? Érdekel a herceg titka és, hogy mi lesz ebből! - mosolyogva bólintottam
és úgy éreztem majd kicsattanok az örömtől. – Viszont nem alszok a földön. – nézett rám kötekedve, de
most ez érdekelt a legkevésbé és ismét csak bólintottam egy hümmögés kíséretében.

Végül Harry volt az aki a földön éjszakázott. Úgy tűnt, hogy bár szeret kötekedni, de lovagiassága
megkérdőjelezhetetlen. Amikor lefeküdtem a földre Harry teljesen kiakadt és addig nem hagyott békén,
míg fel nem feküdtem az ágyra. Reggel ismét korán keltem, hogy a tegnap csupán kapkodva magam köré
tekert fáslit kiigazítsam.

-Korán keltél. – ásított fel Harry és kinyújtóztatta végtagjait. – Nem tudom miből van ez a padló, hogy
ennyire kemény... – sóhajtott fel és kiroppantotta derekát.

-Te nem engedted, hogy a földön aludjak, szóval ne siránkozz.

-Még szép, hogy nem engedtem! Lehet, hogy nem látszik, de lovag vagyok! – mutatott magára én pedig
felnevettem.

-Tudom Sir Lancelot. Ezért is gondolom, hogy nem lenne kedvedre való, ha egy hölgy hívna fizetné a
reggeliét.

-Azt azért nem mondanám! – karolt volna át, de megtorpant. Felsóhajtottam.

-Nem zavar. – vontam meg a vállam, hisz már hozzászoktam.

-Viszont William-et zavarná...

-William nem érdekel. És amúgy is. Felajánlott szeretőként saját magamnak, szóval... – felnevetett és
összeborzolta a hajam.

-Furcsa lány vagy te. – mondta vidáman.

-Illetlenség ilyet mondani. – feleltem tettetett sértődöttséggel, majd elmosolyodtam. – Köszönöm. Most
viszont menjünk, nem szeretnék késni.
-De komolyan. Azt hittem, hogy ugyan olyan elkényeztetett és semmit mondó hölgy vagy, mint a többi.

-Nagyon igyekeztem. – nevettem el magam és kisétáltam a szobából. Harry más volt mint a többiek, őt
nem érdekelte se női, se pedig úri mivoltom. Ugyan úgy viselkedett velem, mint mikor megismert, talán
annyi változott csak, hogy nem volt annyira rámenős. Reggeli közben (amit természetesen én fizettem)
egész végig arról panaszkodott, hogy tegnap William nem engedte őt lerészegedni, és hogy emiatt
mennyire kicsinyes. Én csak mosolyogtam és nem mondtam, hogy kivételesen teljesen egyet értek Lord
sötétherceggel. Nem szándékozok nyíltan igazat adni neki.

-Nem gondoltam volna, hogy időben keltek fel. – a hang hallatán megforgattam szemeim és egy
gunyoros mosollyal hátra fordultam.

-Én pedig nem gondoltam volna, hogy őzsarnoksága is lefárad a pornép közé. – Harry félre nyelte a
szájában lévő falatot és fuldokolni kezdett. Nem foglalkoztam vele, sokkal jobban érdekelt az, hogy már
megint nem bírtam befogni a számat. Ha így folytatom a végén saját magam veszte leszek. Semmi okom
nincs a sértettségre, legalábbis James-ként semmiképp se. Fene abba az átkozott nagy önbecsülésembe.

-Ohh... látom valaki ballábbal kelt ma fel. – húzta savanyú mosolyra a száját William. Vajon most bajban
vagyok?

-Talán. – morogtam még mindig túlzott sértettséggel. Fogd vissza magad Isabelle. Csaptam pofon
magam képzeletben és egy fényes mosolyt varázsoltam az arcomra. – Remélem te jobban aludtál? –
kérdeztem a legszebb és legélénkebb arcommal, ami eddig minden férfit elsőre elvarázsolt. Kár, hogy
nem volt valami valós. Belül még mindig azon agyaltam vajon hogyan lenne érdemes el tenni lábalól a
herceget. Szívesen vízbe fojtanám, de azt hiszem az túl kegyes lenne neki.

-Úgy tűnik, jobban mint te. – vette elő William is a legjobb modorát és egy olyan mosolyt amitől inkább a
hideg futott végig a hátamon, mintsem az ámulat. Azt hiszem ez lenne az a mosoly amit a Lady-k úgy
emlegetnek. A mosoly mely minden hölgyet képes az ágyába csábítani. Engem kivéve. Végül Harry volt
az aki leállította néma, oknélküli párbajunkat, azzal, hogy mindkettőnket átkarolt és értelmetlen
kérdezősködésbe kezdett. Mondjuk a „...és milyen nők tetszenek... nekem a nagy bögyösök....”
megszólalása után a gyilkos pillantásom hamar elhallgattatta és egy torokköszörülés után inkább közölte,
hogy a szobában felejtett valamit. Azt nem árulta el mit, de William a lelkére kötötte, hogy öt perce van
megtalálni, különben nélküle indulunk el a palotába. Úgy tűnt a Sötét Herceg annyira mégsem okos, ha
fel se tűnt neki, hogy Harry csak egy gyors kifogást keresett, hogy megszökhessen kíméletlen bűntetése
elől, de mit is vártunk egy olyan csőlátású hercegtől, mint amilyen William James Blackwelly.

A többiek már az istállóban vártak ránk és a lovakat is felszerelték. Kevin mosolyogva adta át Vihar
kantárját és kissé mérgesen közölte velem, hogy még egy ilyen makacs jószágot nem látott.

-Neked így is kivételesen engedelmes volt. – csapkodtam meg nevetve a fiú lapockáját majd Viharra
pillantottam. – Te vagy az első rajtam kívül aki képes volt felszerelni őt. – vakartam meg a ló fülét, ki
elégedetten megrázta a fejét, mint aki tudja: róla van szó. Erre a fiúnak valamivel jobb kedve lett és még
némi büszkeség is megjelent az arcán, de mikor szembe került William hűvös tekintetével inkább csak
szótlanul felkapott lova hátára és a hercegre meredve várta parancsát. Eddig nem is tűnt fel, de úgy néz
ki az éjszaka történhetett valami. William sokkal ingerültebb volt mint a minap, bár meg nem tudtam
volna mondani, ugyan mi a fészkes fene történhetett néhány óra alatt.
-Valami baj van? – fordultam oda William-hez. Arcára volt írva, hogy igen. Már bántam, hogy
rákérdeztem.

-Csak este kapott egy levelet. – vonta meg a vállát Richard.

-A lázadókkal van valami?

-Az lenne a jobbik eset. – horkant fel túlzott ingerültséggel a herceg. – Az az átkozott boszorka
megszökött. – majdnem leestem a lóról és csak félve folytattam a beszélgetést.

-Boszorka? – kérdeztem vissza fojtottan. – Kicsoda?

-Szerinted? Vajon hány idegesítő hiéna él a kastélyban az átkozott feleségemen kívül? – morogta
idegesen. Ettől tartottam.

-Nem hinném, hogy elszökött volna. – mentegetőztem, Harry pedig olyan szinten nevetett, hogy azt
hittem megfullad. – Elismerem, néha valóban kiszámíthatatlan tud lenni Lady Isabelle, de ennyire azért
nem merész. Ha el is ment, biztos vagyok benne, hogy fontos dolga volt és vissza fog menni. – William
gyilkosan nézett rám én pedig összehúztam magam. – Úgy értem, hogy ennél azért felelőségteljesebb....

-Talán tudsz valamit, amit én nem?! – faggatott vádaskodóan.

-Nem, dehogy! – tiltakoztam. – Vagyis semmi konkrétat, csak ismerem, ha Clarkot megkérdezed ő is ezt
fogja mondani. Nem ez az első alkalom, hogy meglépne valahonnan, de eddig mindig visszatért és
mindig volt rá oka, hogy elmenjen. Csak amiatt, mert nem tetszik neki a házasság, vagy mert egy
félkegyelmű, idióta, beképzelt féregnek tartja a herceget, nem fog meglépni. Ebbe biztos vagyok. –
vágtam vissza neki kissé bátrabban, Harry pedig majdnem lefordult a lóról. Úgy tűnt William-nek nem
nagyon tetszett a megszólalásom. Na igen. Erre mondják, hogy az igazság fáj.

-Most sértegetsz?! – kérdezte ingerülten.

-Nem, dehogy is. Miért tenném? Csak azt mondtam, ha a hercegnő így gondolná, ez viszont nem jelenti
azt, hogy így is gondolja – dehogyisnem, pont így gondolom – én pedig végképp nem gondolnék ilyesmit.
Szerintem a herceg egy igen szívéjes és kedves férfi. A hercegnő igazán hálás lehet, hogy egy ilyen tiszta
lelkű és alázatos emberrel áldotta meg a jó Isten.

-Valahogy nem érzem, hogy őszintén ezt gondolnád. – sóhajtott fel meglepően nyugodtan. Hova tűnt az
előző gyilkos hangulat. – Talán megbántottalak valamivel? Ha igen sajnálom, néha elég nyers tudok
lenni.

-Huh?! – néztem rá meglepetten a hercegre. Bocsánatot kért? Ez most komoly? Ez valahogy csak
mégjobban felbosszantott. Hogy sajnálhatja azt, amiről nem is tudja mi? Még egy ilyen könnyelmű és
idegesítő férfit, mint ő. Ha nem sajnálja, ne kérjen bocsánatot, mert az nagyon álszent. Utálom őt, ez
most már biztos.

-Miért vagy ideges?

-Nem vagyok ideges. – morogtam.

-Olyan vagy, mint egy kislány. – te pedig mint egy arrogáns tuskó. Lehet mégis elgondolkodok azon a
szökésen.
-Csak fáradt vagyok. – hátráltam ki végül a kibontakozó veszekedésből, mielőtt még valami olyat
mondanék, ami a vesztemet jelenti.

-Most, hogy befejeztétek, indulhatunk? – lovagolt közénk Harry, aki még mindig kuncogott.

-Látom jól szórakozol. – forgattam meg unottan a szemem és beálltam a sor végére. Harry követett. – Mi
az? Mit szeretnél?

-Szóval szerinted a herceg egy idióta herceg.

-A hercegnő szerint. – javítottam ki Harry-t.

-És a hercegnő sose szökne meg?

-Lehet azóta megváltozott a véleménye. Gyí! – indítottam el én is a lovat és ezzel le is zártam a

beszélgetést. Egy szűk óra alatt elértük a kastélyt ami hatalmas volt és kívül is pompázatos. Sose jártam
hasonló helyen. Valójában, sose jártam más helyen mint York, a mi kastélyunk pedig nem volt olyan
hatalmas és díszes sem. Elfogott az idegesség.

-Miért tűnsz ennyire lenyűgözöttnek? – lassított le mellettem Harry. – Ez még csak nem is annyira
kimagasló kastély. Valóban nagy, de azért vannak szebbek is.

-Eddig a legnagyobb kastély amit láttam, az Bristolban volt. – vontam vállat, Harry pedig túlságosan is
meglepődött.

-Nem vettél részt a nagyobb bálokon?

-Talán probléma? – vörösödtem el egy parányit. Tudom, hogy illett volna megjelennem, de valahogy
mindig kihúztam magam belőlük.

-Báloztál egyáltalán? – bólintottam.

-Egyezer 10 évesen és a 16. születésnapomra apám tartott egyet... – elmosolyodtam. – Valójában

mindkettőt a fa tetején töltöttem. – vallottam be az igazat Harry pedig elnevette magát.

-De csak miután felpofoztál egy Lordot, igaz?

-Zaklatta az egyik cselédlányt.

-Gondolhattam volna...

-Lord Blackwelly herceg! – lépett oda hozzánk az egyik kapuőr, mire William leszállt lováról és
meglepően halkan váltott néhány szót a katonával. Furcsa volt ez az egész titkolózás. Tényleg ennyire
komoly lenne a helyzet? William arckifejezése erről árulkodott és intett nekünk, hogy mi is szálljunk le a
lovakról.

-Sir Stephano megmutatja az utat, nekem sürgősen meg kell jelennem a király előtt.

-Van valami probléma? – pattant le a lováról aggódva Harry. Azt hiszem, ha Harry is aggódik, akkor ott
tényleg baj van. Vajon mi történhetett és miért csak William-el akar beszélni őfelsége?

-Még nem tudom. – egyértelműen hazudott, pontosan tudta miről van szó. Ez az egész nagyon különös.
Mégis mi folyik az országban?
 5. fejezet

A szobámban feküdtem és csak néztem a plafont. Gondolataimmal harcolva próbáltam rájönni, mi lesz
ennek az egésznek a vége. A gyomrom hangos kordulással jelezte, hogy az az egy darab tojásos kenyér
nem volt elegendő.

-A fene vigye el ezt az egészet! – ültem fel az ágyban és rájöttem, hogy nem nagyon érdekel William
szigorú és egyértelmű parancs, miszerint várjunk rá a szobában. Ha jól emlékszem külön kiemelte, hogy
ne menjünk sehova amíg vissza nem jön. Szerencsére a konyha az nem sehova, így ha elmegyek, hogy
szerezzek magamnak némi élelmet, azzal nem lehet probléma. Körültekintő óvatossággal felmértem a
terepet és miután láttam, hogy tiszta a levegő elindultam az élelem szerzés céljából megszervezett
felderítésre. Némi idő eltelte után, mikor a díszes folyosók még díszesebbé váltak, be kellett látnom
annak a tényét, hogy eltévedtem, és nem hogy a konyhát nem találom, de azt se tudom, hogy jutok
vissza a szobámba. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha keresek egy őrt és beletörődve csúfos kudarcomba
útbaigazítást kérek. Jobbra vagy balra?

-...csak magadat hibáztathatod! – Semerre! A hang hatására nekisimultam a falnak, mielőtt még
kiléptem volna a kereszteződő folyosó védelméből. Gyorsan hálát adtam Istennek, amiért nem mentem
tovább és halkan felsóhajtottam. Jobb lesz ha visszafordulok.

-Az a nő! Hogy lehet ennyire...? – megtorpantam.

-Mit vártál Will? Ha legalább a nász megtörtént volna... – most már szinte biztos voltam benne, hogy
Richardék rólam beszélnek. Tudtam, hogy mennem kellett volna, de a fránya kíváncsiságom nem
engedett. A falhoz simulva próbáltam eggyé válni a tapétával, hátha megtudok valamit.

-Nem olyannak látszott aki megszökik. – morogta William. – Ha megtalálom, én esküszöm hogy... –
hangja rideg volt és ideges. Nyeltem egyet és a torkomhoz nyúltam. Szinte éreztem magamon a kötél
szorítását.

-És most? Nem tudhatjuk hogy Dawson gróf a halála előtt beszélt e valakinek Lady Isabelle-ről.

-Tisztában vagyok vele. – sziszegte. – Dawson sose volt igazán megbízható, viszont szerette Isabelle-t.
Nem veszélyeztette volna.

-Nem tudhatod biztosan. Ha valóban szövetkezett a lázadókkal, az is lehet, hogy Isabelle is tudja ki ő
valójában. – hogy ki vagyok valójában? Megfeszültem.

-Az lehetetlen.

-Akkor miért szökött meg? Will ugye tisztában vagy vele, ha megkaparintják Isabelle-t onnan csak egy
lépés a trón. Alfonz herceg nem fog már sokáig élni ezt te is tudod.

-Az ég szerelmére, tudom! – csattant fel William én pedig összerezzentem. Mi folyik itt? Én... mire
gondolok? Ez teljesen értelmetlen. Megráztam a fejem és inkább a beszélgetésre figyeltem.

-Akkor azt is tudod, hogy ezt most mennyire elrontottad!

-Nem lenne most ez az egész, ha a király egyszerűen csak... – elharapta a mondatot.

-Megöleti? – a szó súlyos kőként esett rám, de válasz nem érkezett a kegyetlen kérdésre. Azt hiszem
jobb is így, félek ha egyetértően válaszol azt nem bírnám ki. Akármennyire is valószínű, hogy erre
gondolt, nem válaszolt és tudom butaság, de szeretnék abban a tudatban lenni, hogy a létem nem csak
egy kiirtandó teher.

-Mindegy. Még ma indítok egy kereső csapatot és ide hozatom Vivit. Ha valaki tud valamit, az csak ő
lehet.

-Szerinted ha tudná, ő ott maradt volna?

-Ch... tudsz jobbat? Minél előbb meg kell találni Isabelle-t. Nem kerülhet ellenséges kézre. – miért? Ki
vagyok én?

-Eleonóra királyné gyermeket vár, ha fiú születik akkor Isabelle elveszti jelentőségét.

-Csak hogy ezt nem tudhatjuk. És ha fiú is lesz, kitudja ő életben marad e. Egyenlőre Isabelle a
legnagyobb veszélyforrás, akár hogy nézzük. – hallottam a szavakat, de nem értettem. Vagy csak nem
akartam érteni. Amit mondanak, az nem lehetséges. Kivéve ha én... de az sem lehetséges. Kell lennie
más válasznak is. A hangok csak tompán zúgtak körülöttem, fejembe pedig csak úgy kavarogtak a
gondolatok. Nem tudtam mit higgyek vagy épp mit ne. Mi az igazság? Egy hangos puffanás rántott vissza
a külvilágba én pedig majdnem össze estem.

-Az ég szerelmére! Akárhogy is nézed, Isabelle a trón jogos várományosa! – csattant fel ingerülten
William én pedig úgy éreztem hogy mindjárt semmivé foszlok. Ez lehetetlen. Én nem lehetek... lépések
hangja hallatszott én pedig ijedten kaptam fel a fejem. El kellett tűnnöm. Remegő lábakkal futottam
végig a folyosón és reméltem, hogy nem lát meg senki. Nem tudtam hova tartok, csak szaladtam, mintha
az életem múlna rajta. És talán az is múlt. A torkom kiszáradt és úgy éreztem nyomban összeesek. Az
amit William mondott... az hogy én vagyok a... hazugság. Hazugságnak kell lennie. Különben én... az
életem... Az életem mindvégig egy hazugság lett volna? Elhomályosult a látásom és abban a pillanatban
neki is rohantam valakinek. Éppen, hogy sikerült talpon maradnom és kissé kábán néztem fel a homályos
alakra. Magas volt és széles. Kitöröltem a könnyet a szememből és kettőt pislogva végre kitisztult
előttem a férfi alakja. Széles vállú, elegáns ember volt. Haja kissé őszes volt már, úgy tűnt benne van a
korban. Szeme acélosan vizslatott én pedig meg se mertem szólalni. Vonásai határozottak, szinte már
merevek voltak. Tekintetem mellkasára vándorolt és ahogy megláttam arany pecséttel összekapcsolt
palástját lefagytam. Nem tudtam mi a helyes döntés, ösztönösen cselekedtem. Leborultam a földre.
Hogy a lábaim adták fel a szolgálatot vagy a félelem kényszerített térdre, nem tudom. Ma mindenképp
meg fogok halni.

-Felség mélységesen sajnálom, nem szándékoztam neki menni kegyelmességének. Kérem bocsásson
meg méltatlan személyemnek. – remegtem.

-Állj fel! – engedelmesen felemelkedtem, de vissza estem a földre. Miért? Nem voltam képes másra csak
bámulni mozdulni képtelen lábaim. Csak még most... ne hagyj cserben! De cserben hagytak, a könnyeim
pedig egyre csak hulltak. Ha valóban igaz amit hallottam, akkor az aki most szemben áll velem...

-Sajnálom... – emeltem rá a tekintetem. Hogyan lehetséges ez? Nem is hasonlítok rá. – Kérem adjon egy
percet. – markoltam bele a kemény padlóba kifehéredett ujjaimmal és összeszedve magam ismét
megpróbáltam felállni. Minden erőmre szükségem volt, de végül sikerült annyi erőt kicsikarnom
magamból, hogy két lábbal álljak a földön. Meghajolt derékkal és lehajtott fejjel imádkoztam, hogy
ébredjek fel végre, mert ez nem lehet más, csak egy álom. Egy rossz álom, semmi több. Csak egy álom.

-Nézz rám! – de nem álom volt én pedig minden bátorságom összekaparva egyenesedtem ki és néztem
bele a király perzselő tekintetébe. Ne mutass gyengeséget. Ez az egyetlen gondolat kavargott a
fejemben, melyet annyiszor hallottam már és újra meg újra erőt merítve belőle, vágtam bele a
legveszedelmesebb dolgokba.

-Felség! – többet nem tudtam mondani. Ennyi telt tőlem. Összevonta a szemöldökét és végig mért.

-Egy nő miért visel férfi öltözetet? – azt hiszem belém szúrták az utolsó kardot is. Ennyi volt. Lebuktam.
Remélem kényelmes lesz a kötél.

-James! – már csak ő hiányzott. William lépett oda hozzám meglepetten és egyértelműen dühösen.
Féltérdre ereszkedett a király előtt és tisztelettel köszöntötte őt.

-Ismered öt William? – vonta fel a szemöldökét Eduard király.

-Velem jött ide. Kérem bocsásson meg neki felség. Mondtam neki, hogy maradjon a szobába. – pillantott
rám gyilkosan William.

-Éhes voltam... – dünnyögtem inkább magamnak, mint neki, de erre csak még gyilkosabban nézett rám.

-Állj fel! Már mondtam, nem? A barátomnak tekintelek téged és mint barátod, meglep, hogy magaddal
hoztál egy idegent. – nézett rám sokatmondóan. Tudja...

-Eszes és ügyes fiú. Kissé neveletlen, de jó gyerek. – nem hittem a fülemnek. Tényleg megdicsért? Azt
hiszem elpirultam.

-Meglep, hogy ilyesmit hallok tőled. Hol szetted össze?

-Lady Isabelle-vel érkezett, Clark tanítványa.

-Ohh... szóval a tanítványa. – mosolyodott el a király és arcán végigfutott valami baljós fény. Rájött
volna? – Értem. – hangja határozott volt mégis sejtelmes. Végignézett rajtam és meglepetésemre egy
aprót felnevetett. Tényleg rájött? – Clark mesélt már rólad, örülök, hogy személyesen is találkoztunk. –
mosolygott. Szóval tényleg rájött. Nem erre számítottam. Mindig azt hallottam, hogy a király kegyetlen,
szigorú és félelmetes. – Legközelebb hallgass a parancsra. – tette kezét a vállamra, majd ott hagyott
minket. Nem fog leleplezni? Csak értetlenül bámultam a távolodó alakot és kezdtem teljesen elveszni
ebben az egészben. Tényleg olyan volt minden, mint egy álom.

-Hülye vagy?! – vágott tarkón idegesen William, ami kissé visszahúzott a valóságba.

-Sajnálom... a konyhát kerestem és eltévedtem. – nem bírtam rá nézni. Biztos voltam benne, ha látom az
arcát, lábaim tényleg feladják a szolgálatot.

-Igyekezz! – ragadta meg hirtelen a karom és maga után rántott. Olyan gyorsan történt minden, hogy
mire tiltakozhattam volna, már a szobámban voltam ő pedig az ajtómban állt és alaposan megszidott.
Nem értettem mit mondott, de nem is érdekelt. Alig vártam, hogy végre egyedül maradjak. Amikor ez
megtörtént, szinte rongybabaként estem rá az ágyra és a párnát átkarolva beletemetkeztem a friss
ágyneműbe. Hogyan történhetett ez?
Annyi kérdésem lett volna, de olyan feleslegesen, hiszen a válaszok egyértelműek voltak, de mégis. Azt
hiszem nem állok készen, hogy kimondjam őket. Ez butaság. Attól, hogy nem mondom ki, még ugyan
úgy valóságos lesz. De mégis... Én mint a trón várományosa? Nevetséges. És mégis hogyan? Miért?
Eduard király az én valódi.... de akkor gróf Dawson? Mégis miért? Az ajtón kopogtatás hangja hallatszott
én pedig kábán néztem fel a kilincsre.

-Igen? – mondtam kissé ködösen és csak bámultam a betoppanó Harry alakját.

-Ohh! Rosszkor jövök? – tántorodott kissé vissza. Gyorsan megráztam a fejem és mosolyra húztam a
szám.

-Mit szeretnél? – kérdeztem, mire ő felvonta a szemöldökét.

-Mi történt? – nézett rám gyanakvóan.

-Semmi. Miért? – mosolyogj.

-Az arcodra van írva, hogy baj van. – megremegtem és még szélesebb mosolyra húztam a szám.

-Hogy érted? – döntöttem kissé oldalra a fejem.

-Lehet másokat megtéveszthetsz, de én láttalak már mosolyogni, az pedig... – rám mutatott. – egyáltalán
nem ilyen. – lehunytam a szemem és felsóhajtottam.

-Lehet, hogy hamis, de pont azért van, hogy ne kérdezősködj. – feleltem remegő hangon. – Miért jöttél?

-Az később is ráér. Mi történt? – ült le mellém, pedig meg se engedtem neki.

-Minden, csak az nem amire számítottam.

-Összezavarsz. Ki vele! – nézett rám túl szigorúan.

-Nem. – sziszegtem kissé mérgesen.

-William-hez van köze? – elgondolkodtam.

-Talán.

-Hogy érted, hogy talán?

-A legkevésbé se ő a gond, vagyis de ő is gond, de most pont nem és ha William nincs, a probléma ugyan
úgy lenne, szóval van hozzá köze, de mégsem.

-És mi a probléma?

-Semmi. – temettem bele arcom a párnába. – Nem akarok róla beszélni. – erre a válasz az volt hogy
erősen tarkón vágott. – Ezt miért kellett? – néztem rá kissé haragosan.

-Szövetségesek vagyunk. Elfelejtetted?

-Nem...

-Akkor? El kell mondanod!

-De nem szeretném...

-Ha te nem mondod el, megkérdezem William-től.

-Nem fogod.

-De igen! Szóval?

-Nem fogod megkérdezni, mert eszedbe se jutna ez a kérdés.

-Azt majd meglátjuk. De ha....

-Én vagyok a trónörökös. – emeltem rá a tekintetem ő pedig elnevette magát.

-Én meg maga a király!

-Ha feleségül veszel még az lehetsz. – feküdtem el az ágyon és a plafonra szegeztem a tekintetem.

-Az nem lehet. – hagyta abba a nevetést Harry, hangja pedig meglepően komoly volt.

-Ugye, hogy nem? És még is lehetséges. Hallottam.

-Nem lehet, hogy félre értettél valamit. Máshogy ez...

- „Akárhogy is nézed, Isabelle a trón jogos várományosa!” – idéztem fel William utolsó mondatát, amit
szerintem az életemben nem fogok elfelejteni. – Szerinted ezen mi a félreérthető? – fordultam oda
Harry-hez.

-Ez akkor is képtelenség. – hitetlenkedett Harry.

-Szerinted én nem tudom? És mégis... egyszerűen nem tudok másik magyarázatot. Hogyan lehetséges ez
egyáltalán? Édesapám... vagyis nem is az és mégis. Komolyan el kéne fogadnom, hogy nem az? Ő nevelt
és gondoskodott rólam. Mindig számíthattam rá, szeretett engem és én is szeretem őt. Nem lehet, hogy
ez mind hazugság volt. Képtelenség.

-Biztosan van rá magyarázat. Ez csak félre értés lehet.

-De nem az. Ahhhj. Nekem elegem van! Én mint királynő? Ez még viccnek is rossz. Az országnak
befellegzett, ha William lesz a király. Kettőnk harca fogja elhozni Anglia végét, és nem a lázadók. Ez
borzalmas. Én Eduárd király lánya vagyok. Mi lesz? Talán tényleg meg kéne szöknöm. Én ezt nem
akarom. Ez nekem már sok. Nem erre gondoltam. Erről senki sem szólt. Miért titkolták el? Ennek semmi
értelme. Hogyan. Ki az anyám? Ha a királynő lenne, nem lenne titok a kilétem. Miért apám nevelt, és
miért nem Eduárd? Hogyan jutottam idáig? Miért kellett ennek megtörténnie? Apám halála véletlen? Ő
nem szólt erről. Elmondta volna. De nem mondta. Meghalt. De ő az apám. Nem lehet, hogy...

-Isabelle! – ragadta meg hirtelen a vállam Harry és mélyen a szemembe nézett. – Szedd össze magad! Ha
igaz amit mondasz, nem változtat a múltan. A múlt az elmúlt, a jövő pedig mindig más. Mit számít ha
nem gróf Dawson a valódi édesapád. Ahogy mondtad, ő nevelt fel. Én nem ismertem a valódi szüleimet,
egy idegen család nevelt fel és nagyon szeretem őket.

-Ezt tudom... – hüppögtem, mint egy kislány. – És nem is tudom őt nem apámként szeretni, de mi van
akkor, ha ez csak részemről van így? Ha neki csak kötelesség voltam, mint ahogy most William-nek.
-Na elég a hülyeségből! – legyintette meg kissé mérgesen a tarkóm. – Ha nem szeretett volna, nem ilyen
lennél. Nem lennél ennyire makacs és szófogadatlan. Gondolod ennyire elkényeztetett volna? –
megráztam a fejem. Igaza volt. Az édesapám soha semmit nem kényszerített rám, pedig megtehette
volna. Biztos vagyok benne, ha rajta múlik sose adott volna feleségül engem, ha én nem akarom.

-Köszönöm... – szipogtam és megtöröltem könnyes arcom.

-Látod? Semmi sem változott.

-De változott. – Harry felvonta a szemöldökét. – Nagyon sok minden változott.

-Csakugyan? – bólintottam. – És micsoda?

-Most már még jobban meg akarom fojtani Lord Fekete herceget. És már van ellene valamim. – húztam
baljós mosolyra a szám.

-Az arcodon az a valami elég íjesztő. – tette védekező állásba kezeit. – Biztos te vagy az hercegnő? Csak
mert néhány pillanattal ezelőtt még sírtál...

-Az néhány pillanattal ezelőtt volt. – mosolyogtam nem túl barátságosan.

-Ezek után...! – hátra lépett párat. – Ha fizetnének érte, se vennélek el feleségül! Félelmetes vagy! –
mutatott rám és konkrétan kiiszkolt a szobából. Vajon mit akarhatott?

6. fejezet

Egy szűk óra múlva meg tudtam, hogy pontosan mit is akart mondani Harry. Egy szűk óra múlva már ott
térdeltem a király előtt és csak az értetlen harag tombolt hangosan a szívemben. Félnem kellett volna,
de nem ment. Már nem volt veszteni valóm. Amit elveszíthetek, arra sose vágytam. Csak azt tudnám
engem miért hívatott. Nem úgy tűnt mint aki le akar leplezni, de mégis itt voltam. Itt voltam és nem csak
én. Richard, Harry és William is. A 3 kivételezett. Én nem tartoztam közéjük, mégis itt voltam.

-Álljatok fel! – szólalt meg határozott hangon Eduard király. Még mindig nem tudom felfogni, hogy ez az
ember itt előttem a valódi apám legyen. Viccnek is rossz.

-Felség, ha meg enged egy kérdést. – szólaltam meg a semmiből. A terembe hirtelen megfagyott a
levegő és William éles tekintete is gyilkosan szegeződött rám. Valahogy már nem ijesztett meg.
Egyébként is, menj a pokolba fekete herceg.

-Talán valami nem tetszik? – nézett rám felvont szemöldökkel a király.

-Nem, nincs semmi ellenvetésem, csupán nem értem, hogy miért vagyok itt, én mint lovászinas a 3 lovag
mellett. Nincs érdemem, se címem és mégis hívatott. Egyedül engem. Szeretném tudni, hogy ennek
mégis mi az oka... engedelmével uram. – tettem hozzá kissé hadarva, mielőtt még kegyes férjuram
kardjával a fejemet nem szegi.

-Merész vagy lovászinashoz képest. – mosolyodott el erélyesen Eduard király. Talán szórakoztatom? – Ez
tetszik, és ha mindenképp tudni szeretnéd a választ, kérdezd William-et. Én csak rábólintottam a
kérésére. – meglepetten a herceg felé fordítottam a fejem, ő pedig egy halk ciccegéssel jelezte, hogy
nem szándékozik az orromra kötni a választ. Mindegy, így is megfelel.

-Állok szolgálatára felséges királyomnak minden véremmel és életemmel. – hajtottam meg előtte a
fejem. Ez a válasz nem a színjáték része volt, nem azért mert William kérte, vagy mert tovább kéne
játszanom a szerepem. Most még könnyen haza térhetnék és élhetném az életem, mintha mi sem
történt volna, de az nem én lennék. Úgy gondolják a hasznukra lehetek, és én szeretném ha az lehetnék.
Nem értük, vagy a királyért, hanem az országért és az emberekért, mert szeretem ezt az országot és
hiszek a békében. Hiszek apámban, és tudom, hogy okkal titkolt el előlem mindent, hogy okkal nevelt így
és hogy mindvégig hűséges maradt a királyhoz, még ha mások kételkednek benne. Apám tisztelte a
királyt én pedig apámat, így az, hogy a nyomdokaiba léphetek, bőven elég nekem.

-Reméltem, hogy ezt az utat választod majd. – tette rá kezét a fejemre és szinte észrevehetetlenül
összeborzolta, már amúgy is borzos hajam. Mi történik? Bámultam döbbenten magam elé és éreztem
ahogy testem átjárja egy kellemes borzongás. Ez most meglepett... néztem még mindig a földet és
próbáltam nem kimutatni zavartságom. Ez az egész... túl... közvetlen volt. – Amiért idehívtalak
benneteket rendkívül fontos és őszintén remélem, hogy rátok bízhatom ezt a feladatot. Nem áll
szándékomba félrevezetni titeket, a küldetés az életetekbe kerülhet, tudnom kell, hogy így is vállaljátok
és nem futamodtok meg. – senki sem mozdult, nekem pedig eszem ágában sem volt a döntésemen
változtatni. Nincs kedvem egy palotában varrogatni, a fekete herceg feleségeként. – Ahogy sejtettem.
Mint azt már tudhatjátok Sir Clark Jones nemrég tért vissza Franciaországból, és nem jó híreket hozott
magával. Úgy tűnik a lázadók kapcsolatba léptek a királlyal és egy szövetség van kialakulóban. Nektek ezt
kell megakadályoznotok. Annyit tudunk, hogy a lázadók valahol az Afon folyónál gyűltek össze, de erről
nincsenek pontos információink. Menjetek el Aberdaron városába az én zászlajam alatt és vegyétek
megszállás alá a várost. Nem köthet ki hajó, melyről ti ne tudnátok és minden kerüljön az ellenőrzésetek
alá. Ha elzárjuk a kereskedelmet, nem juthatnak szállítmányhoz, így pedig kénytelenek lesznek felfedni
magukat. Elő kell őket csalni és ehhez...

-Csalira van szükség. – fejezte be a mondatot William. Eduard bólintott.

-Holnap reggel egy kisebb sereggel indultok. Minél előbb ki kell füstölnünk a patkányokat. Nem törhet ki
újabb belviszály. – acélozta meg magát a király és hangjában olyan gyilkos határozottság villogott, hogy
minden porcikám megfeszült és szinte mozdulatlanná dermedtem. – Most elmehettek. – engedelmesen
felálltunk és egy meghajlás után megindultunk a hatalmas faragott ajtó felé. – James Swift te még itt
maradsz! – egy pillanatra megfagyott bennem a világ és még a világon túli dolgok is, de engedelmesen
megálltam és a király felé fordultam. Egy igenis kíséretében meghajoltam és megvártam míg a többiek
távoznak.

-Mit kíván tenni velem? – néztem bele határozottan a szemeibe, miután kettesben maradtunk. Talán
kicsit tiszteletlen voltam, de úgy véltem, jobb ha nem mutatok félelmet vagy megbánást. Nem felelt,
szóval én folytattam. – Ha bocsánatkérést vár tőlem, tisztelettel, de nem bánok semmit. – a
kijelentésemre acélos izmai ellazultak és ámbár szigorú, de mégis őszinte mosolyra húzta száját. Nem
tudtam mire vélni, de nem akartam a döbbenetemet kimutatni, ezért ugyan olyan feszült arccal álltam
előtte, mint eddig.

-Mik a céljaid? – egy pillanatra elgondolkoztam. Azt hiszem, itt az ideje őszintének lenni. Még ha nem is
mondtuk ki, de mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy lebuktam.
-Mostanában a céljaim elég gyorsan változnak. Elsőnek, csak nem akartam szégyenben hozni apám
nevét. Majd később az igazságra vágytam, most pedig tisztázni szeretném apám nevét és megvédeni az
ország békéjét... de a herceg bosszantása is elég indok lenne... – tettem hozzá kissé rosszindulatúan,
mire a király acélosan felnevetett.

-Azért ne vidd túlzásba, már így is van elég baja. És? Megkaptad az igazságot amire vágytál?

-Meg. – bólintottam kissé tétován.

-És mi volna az? – lehunytam a szemem, majd vettem egy mély levegőt.

-De hiszen ezt, édesapámnak kéne a legjobban tudnia. – felnevetett.

-Ugyan olyan vagy, mint édesanyád. – megfeszültem és a mondatra görcsbe rándult a gyomrom.

-Ismerte... – csúszott ki a számon a kérdés első fele, aztán rájöttem milyen idióta is vagyok. Persze, hogy
ismerte az anyámat. Elmosolyodtam. – Milyen ember volt? – kezdtem el játszani ujjaimmal.

-Ha élve visszatérsz, mesélek róla. – simított végig lágyan hajamon. – Most pedig menj te is pihenni Sir
James. – ezernyi meg ezernyi kérdésem lett volna, de tudtam, hogy ennek most nincs itt az ideje. Azzal,
hogy James-nek nevezett, egyértelműen jelezte ezt. Meghajoltam és én is távoztam a teremből. Amint
kiléptem az ajtón, rájöttem milyen ideges is vagyok valójában. Legalábbis lábaim remegése és az
arcomban érzett forróság erre egyértelműen rámutatott. Kissé még meg is szédültem és hogy ne
veszítsem el egyensúlyom, meg kellett támaszkodnom egy főnix szobrába, amit még majdnem le is
borítottam. Percekig csak néztem a márványozott padlót, majd miután végre összeszedtem magam
annyira, hogy biztonságosan megálljak a saját lábaimon megindultam a szobám felé. A holnapi út hosszú
lesz, nekem pedig ezek után mindenképp pihennem kell. Amint beléptem a szobámba, rá kellett jönnöm,
hogy a pihenés elmarad. Harry az ágyon ült és amint megpillantott felpattant.

-Minden rendben? Mit akart a király? Lebuktál?

-Le. – sóhajtottam fel egyhangúan. – És ezek után az arcába vágtam, hogy tudom az igazat. – Harry
szemei elkerekedtek, de nem vártam meg míg reagál. Folytattam. – Nem tagadta. Egyébként, úgy tűnik
nem áll szándékában leleplezni, vagy haza küldeni. Ámbár szerintem ha lebukom más előtt is, nem
kezeskedne értem, de ezt nem is várom el. – ültem le az ágyra.

-Pontosan mit mondott? Eduárd király mindig is kiszámíthatatlan volt kissé és... veszélyes. Szóval ne
hagyd magad megtéveszteni.

-Tudni akarta, milyen cél hajt.

-És mit mondtál?!

-Az igazat. – miután továbbra is azokkal az értetlen, aggodalmas tekintettel meredt rám, felsóhajtottam
és hátra vágtam magam az ágyon. – William-et akarom idegesíteni. – mosolyodtam el és egy ásítás
kíséretében a fal felé fordultam. – Úgy tűnt nincs kifogása ellene. Annyit mondott ne essek túlzásba. –
rúgtam le magamról a csizmát és ahogy voltam magamra húztam a takarót. – Szóval egy darabig még
nem szabadultok meg tőlem, jó éjszakát! -
usyx