A Fantom. Egyesek így neveznek.

Mások pedig engem tartanak a főváros, hacsak nem az ország legjobb

tolvajának. Sokan próbáltak már a nyomomra akadni, és talán mégtöbben próbáltak megölni, de eddig
senkinek sem sikerült. Végül mindig én nyertem. Legalábbis egészen eddig a napig.

-Elég nehéz volt megtalálni téged. – szólalt meg az idegen hátam mögül. Még mindig éreztem a
hátamnak tartott pengét, de nem rémültem meg. Letettem a kezembe tartott ékszereket és karomat
felemelve felegyenesedtem.

-Ki vagy te és hogyan kerültél mögém? – tudtam, hogy nem a kereskedő ébredt fel, hiszen az feltűnt
volna. Valaki egészen eddig követett és én nem vettem észre. Figyelmetlen voltam. – Akkor arra válaszolj
mit akarsz tőlem.

-Hogy ellopj nekem valamit.

-Nem vagyok az a fajta tolvaj. – fordultam felé a karddal nem törődve és a szekrénynek dőltem. – Én
csak elemelem ami megtetszik. – mosolyogtam, bár a kendő eltakarta arcom nagyrészét.

-Pontosan tudom, hogy kivagy te. – nem feleltem semmit. – Fantom.

-Az lennék? Mégis ki mondta ezt neked? – a férfi tekintete határozottan csillogott, de arcát neki is kendő
fedte el. Ruhája fekete volt, akár csak az enyém, de még a sötétben is látszott hogy, mennyire finom és
drága anyag.

-Figyeltetlek egy jó ideje.

-Figyeltetsz? – vontam fel a szemöldököm. Ugyan mit akarhat tőlem egy hozzá hasonló khanadani. –
Mégis ki vagy te? A ruhád túl kifinomult, hogy tolvaj légy és katona se lehetsz, bár jól áll kezedben a
kard. Talán umada vagy? Esetleg egy kereskedő? – nem felelt. Éppen nyitottam volna a szám, mikor a
nyikorgó padló hangja tört bele a csendbe. Fenébe. Úgy tűnt valaki felébredt én pedig még nem
végeztem. Gyorsan magamhoz vettem a smaragddal díszített ékszerdobozt és az idegent figyelmen kívül
hagyva, megindultam az ablak felé.

-Még nem végeztünk. – állta utamat meglepő gyorsasággal, de nem volt időm sokáig hüledezni, le kellett
lépnem még a katonai rendőrség érkezése előtt. Kikerülve az idegent kiugrottam az ablakon és már a
földön is voltam. Ekkorra már a fények is kigyúltak a házban és az eddig csendes kutyák hangos ugatásba
törtek ki. Az idegen férfi nem jött utánam, csak állt és nézett rám, akár csak egy jól megformált szobor.
Ez teljesen megőrült.

-Gyere már! – intettem neki, hogy kövessen ő pedig szófogadóan kiugrott az ablakból. Meglepően jó
erőben volt és még csak tétovázni se tétovázott. Más nem ugrott volna le közel 10 láb magasságból.

-Ott vannak! – hangzott el egy kiáltás az ablakból és mintha kötelező lenne, már két őr a nyomunkba is
eredt.

-Igyekezz! – ragadtam meg az idegen karját és futni kezdtem. Követett, de egyáltalán nem tűnt
idegesnek, inkább csak unottnak. Tényleg bolond lenne? A kerítéshez érve gondolkodás nélkül
felkapaszkodtam a tetejére, majd kezet nyújtottam a különös férfinak, ki csak kérdőn nézett rám. –
Ennyire kíváncsi vagy, milyen a várbörtön?! – nem felelt. – Gyerünk már! – sürgettem, de ő elutasítva a
segítségem egyedül mászott fel a tégla falra. Nem mintha számítana. Ez alatt az idő alatt, a katonai
rendőrség is megérkezett én pedig kénytelen voltam az idegen fickót is magammal vinni. Nem szívesen
akartam részt vállalni valaki halálában. Nem sok embert ismerek aki élve visszatért volna a fővárosi
várbörtönből. Valójában, egyet sem. A férfival a nyomomban a legkacifántosabb utakon futottunk végig
és miután végre kiértünk a nyomornegyedbe egy elhagyatott őrtorony tetejére vezettem az ismeretlent
és kissé kimerülten neki dőltem az ablaknak. Nem csak én fáradtam el, újdonsült bűntársam is zihálva
kapkodta a levegőt, így büszkeségem nem szenvedett csorbát.

-Nem okoztál csalódást. Gyors és ügyes vagy, pont ahogyan azt mondják.

-Nem tudom miről beszélsz, mondtam már én csak egy mezei tolvaj vagyok. Te viszont egy idióta. – felé
fordultam és még a maszkja se tudta teljesen eltakarni az arcára kiülő döbbenetet. – Talán nincs igazam?
– tettem karba a kezem.

-Nem lett volna bajom. – felnevettem, de mielőtt bármit is felelhettem volna ő leoldotta kendőjét, a
sápadt holdfényben pedig tisztán kivehetővé vált acélos arca. Egy pillanatra megdermedtem. Ismertem
ezt az arcot. Valójában az egész ország jól ismerte ezt az arcot. Aymara országának második hercege,
Rajawal Hujan Danau állt előttem.

-Már csak ez hiányzott. – sóhajtottam fel és karba tettem a kezem. – És mégis mit akar tőlem a felséges
bijum? – tudom, nagyobb tiszteletet kéne mutatnom felé, hiszen mégis csak ő a második herceg, de
tőlem az uralkodó család, nem kaphat mást csak gyűlöletet. Akaratlanul is ökölbe szorult a kezem, de az
arcomra nem ült ki semmi érzelem.

- Azt akarom, hogy ellopj nekem valamit.

-Ugyan már. Egy szó és bármit megkapsz, én pedig mint már mondtam, egy senki vagyok. Nem vagyok
méltó egy bijum figyelmére. – nem felelt, csak oda vágott hozzám egy erszényt. Belenéztem, de nem
lepett meg amit benne láttam. Arany. – Nincs rá szükségem. – vetettem neki vissza.

-Tolvaj vagy.

-És? Ami kell, azt megszerzem magam. Nem szorulok senkire.

-Ez csak előleg volt. – felelte hidegen. Hangja gőgös volt, és az arcára volt írva, azt hiszi megkapott. De
tévedett.

-Már mondtam. Nincs szükségem az átokverte pénzedre. – löktem el magam a faltól és abban a
pillanatban egy erős széllökés belekapott köpenyembe és lefújta fejemről a csukját. Hajam szabadon
lobogva úszott bele a holdfényes éjszakába én pedig átkoztam magam figyelmetlenségemért és, hogy
ilyen könnyedén lelepleztem magam. A herceg arcán végig szaladt némi döbbenet, de hamar eltűnt róla
minden érzelem és csak acélosan meredt rám éjsötét szemeivel.

-Te vagy a legjobb. Más nem lenne rá képes.

-Ugyan mégis mit kéne ellopnom? – szaladt ki a számon a kérdés, amit semmi képpen nem akartam
feltenni. Minél kevesebbet tudok, annál jobb.

-Az apám pecsétgyűrűjét. – lemerevedtem és éreztem ahogy felforrósodik bennem az utolsó csepp vér
is. Vettem egy mély levegőt, hiszen nem engedhettem szabadjára a gyűlöletemet. Nem mutathattam ki,
mennyire utálom őt is és az egész családját. Nem vagyok őrült, és a halált se vágyom.

-Eszemben sincs a vahakától lopni. De még csak a palota közelébe menni se.
-Könnyedén be tudlak juttatni. Ráadásul így, hogy nő vagy...

-Nem. – szakítottam őt félbe, ugyan is nem akartam hallani mit talált ki. – Egyébként is, minek kell neked
az a gyűrű?

-Az az én dolgom. – felelte lekezelően. Megvontam a vállam.

-Annyira nem érdekel. Ha most megbocsát... – nem vártam meg a válaszát, egyszerűen csak kiugrottam
az ablakból és az egyik szárítókötélbe megkapaszkodva tompítottam a zuhanás mértékét, így a házak
közzé kifeszített ponyva könnyedén elbírt, innen pedig már csak egy ugrásnyira volt a talaj. Jóformán
még földre sem értem, mikor a hátam mögül egy hangos durranás hasított bele a csendbe. Ijedten hátra
fordultam, majd kettőt pislogva felnéztem a toronyba. A ponyva lyukas volt, fent pedig nem állt már
senki. Ez tényleg utánam ugrott.

-Te megbolondultál? – meredtem rá némi aggodalommal. – Mégis mit gondoltál?!

-Téged is megtartott... – emelkedett fel két lábra a herceg, de látszott rajta, hogy eléggé megviselte az
esés.

-Csak hogy én, nem közvetlenül a ponyvába ugrottam és könnyebb is vagyok nálad! – néztem rá
mérgesen, mivel most tönkre tette a legjobb útvonalam.

-El kell lopnod azt a gyűrűt! – ragadta meg a kezem, mint aki nem is hallja, amit mondok neki. – Mást
nem tudok ezzel megbízni. Te vagy a legjobb!

-Köszönöm, de nem. A válaszom pedig végleges.

-Egyetlen szó és tönkre tehetem az egész életed. – nézett gőgösen a szemembe. Gúnyosan
elmosolyodtam. Ez az a herceg akit én ismerek. Ha nem kaphatja meg, hát erővel próbálja meg elvenni.

-Még szerencse, hogy az már tönkre lett téve. – az apád már megelőzött.

-De a családod biztosan máshogy gondolja. – szorította meg a karom és gyilkos tekintete egyenesen a
csontomig hatolt. Felnevettem.

-Most komolyan fenyegetni próbálsz? – nem felelt, csak nézett rám továbbra is azzal az átkozott
tekintetével. – Szerinted hányan próbálkoztak már ezzel? – meredtem én is rá hasonló szemekkel, mint
az övé, csak én ezt még egy tőrrel is megkoronáztam. Ő se volt rest, és míg az én pengém a nyakához
simult, az övé a szívem közelébe állt meg. Így álltunk egymáshoz simulva és mindketten gyilkosan
meredtünk a másikra. – És most? – törtem meg végül én a kettönk közt lévő véres feszültséget.

-Kérlek... – tette el végül kerisét és eleresztett. Én még mindig a nyakához szorítottam a tört, de már
lejjebb engedtem a védelmem. – Csak te lehetsz rá képes. Te vagy a Fantom. Te vagy az aki kifosztotta az
apátságot, és az Aragóniai nagyhercegség követségét. Ha valaki meg tudja csinálni...

-Én tolvaj vagyok. – tettem el végül én is a fegyvert. – Szerinted miért nem lopott még senki a palotából?

-Mert nehéz bejutni.

-Mert nem éri meg. – javítottam ki a felséges herceget. – Senki sem akar ujjat húzni a vahakával. Némi
arany ezen nem változat.
-Akkor mondj bármit! Megadom! Én bijum vagyok! Bármit megtudok neked adni! Pénzt, szabadságot, új
életet... akár még az ágyasommá is tehetlek.

-Ne becsüld túl magad. – sziszegtem. – És ne hidd, hogy ilyen olcsó az amire én vágyom. De legyen. Két
dolgot kérek. – emeltem fel az ujjaim. – A nyakláncodat... – mutattam rá a nyakában gondosan
elpalástolt ékszerre. Láttam rajta hogy megfeszült és ezzel bebizonyította azt, amit már eddig is
sejtettem. Különösen fontos a számára.

-Kérj bármi mást és én...

-Viszlát! – fordultam sarkon és megindultam magam se tudom hova.

-Várj! – kiáltott utánam néhány lépés után. – Megkapod! – egy mosoly jelent meg az arcomon, de
mielőtt vissza fordultam volna, minden érzelmet jó alaposan eltűntettem. A herceg levette magáról a
tigrismintás ékszert és tétovázva bár, de átadta nekem. – Mi a másik dolog?

-A szavad!

-A szavam? – nézett rám meglepetten én pedig bólintottam.

-Sok könyvet olvastam a mágiáról és sok varázslatot ismerek. És tudom, hogy van egy varázslat, mellyel
lekötelezhetlek. – a herceg megfeszült én pedig folytattam. – A sozlər.

-Az vérmágia...

-És csak nemesek közt engedélyezett. Csak hogy ez engem nem érdekel. Ha kell az a gyűrű, akkor add a
szavad.

-Mégis mit akarsz...

-Egyeblőre semmit. De később jól jöhet egy hercegi szívesség.

-Ezt nem tehetem meg... nem tartozhatok senkinek. Ha ez kiderül...

-Elveszted a fejed. Tudom. Viszont én is. Kölcsönös kockázat. Döntsd el, hogy megéri-e.

-Csináljuk. – nézett rám határozottan. Nocsak, nem is gondoltam volna, hogy ilyen könnyen bele megy. –
Mi legyen az alku tárgya?

-Ha teljesítem a feladatot, és megkapod a gyűrűt, teljesíted egy kívánságom. Egy szívesség amiben
maximum akkorát kockáztatsz, mint én a gyűrű elrablásával. Szerintem korrekt ajánlat

-Legyen, de hozzátennék valamit. Csak olyan szívesség lehet, amelynek mértéke nem haladja meg azt az
értéket amit én a gyűrűért megadnék neked. – bólintottam, ő pedig elővette kerisét és végig hasította
tenyerét. Ezt követően elvettem tőle a fegyvert és megismételtem a mozdulatot, majd kezet fogtunk.

-A szó a tiéd.

-Sözlər qanla, qan həyatla bağlansın. – ahogy kimondta az utolsó varázsigét, csuklónkon egy aranyló
fénykarika jelent meg, mi bilincsként fogott minket össze, majd elfoszlott a semmibe. – Indulhatunk?

-Egyedül dolgozom. – feleltem neki, majd elindultam a haza felé.

-Hogy akarsz bejutni a palotába?! – ragadta meg a csuklóm a herceg, én pedig sebesen kirántottam
magam a szorításából.

-Az legyen az én bajom. – villantottam rá türkiz színű szemem. – És most hagyj békén. A többi az én
dolgom. – mondtam majd egy gyors mozdulattal felkapaszkodtam az egyik épület tetejére.

2.

Másnap reggel az első dolgom az volt, hogy meglátogassam Varatit. Ő volt az az ember, akinek
mindenről és mindenkiről volt információja, és némi pénz fejében bárhova be tudott juttatni.

-Egy fekete kristályt kérek. – álltam meg a kocsija előtt, ahol szokás szerint a legértéktelenebb kövek és
ékszerek voltak kipakolva.

-Sjena! Rég láttalak, hogy van a család? – kérdezte és közben gondosan becsomagolt egy szén darabot.

-Nehéz mostanában a munka a palotában, de jól megvannak.

-A palotában? – vonta fel a szemét döbbenten Varati.

-Igen, sok a munka, a királyi család pedig elég szigorú. Be tudsz juttani, vagy nem? – hajoltam oda hozzá
és elég halk voltam ahhoz, hogy más véletlen se halljon meg.

-Valóban nehéz munka lehet, a konyhán, pont el is ment valaki, annyira kemény. – bólintottam. – Más
valamit kérsz esetleg, kedves?

-Egy pecsétgyűrűt.

-Válasz egy kedvedre valót. Kinek lesz?

-A hercegemnek. Másodjára szeretném valami igazán széppel meglepni. – láttam rajta az őszinte
döbbenetet, ahogy megformáltam a szavakat. Nem hibáztatom érte, hogy ennyire kiesett a szerepből,
hiszen ez a hír még sem egy hétköznapi, „köszi, jól vagyok” történet.

-Lesz még más is?

-Smaragd. Szintén neki.

-Az elég drága lesz.

-Nem baj, ki tudom fizetni, de mint látom most ezek nem olyan szépek, mikorra jön új szállítmány?

-Három nap múlva.

-Akkor szeretném most előre kifizetni, a többivel együtt.

-10 darcos. – nem hazudott, tényleg drágán adta az információt, de szerencsére a herceg zsebéből lopott
erszényben bőven, volt annyi arany farius, hogy fedezze a költségeim. – Eggyel többet adtál. –
csúsztatott vissza egy érmét a kezembe, egy pergamen kíséretében. – Három nap múlva akkor várlak.

-Mindenképp jövök, addigra találj nekem valami szép smaragdot. – feleltem, majd sarkon fordultam és
miután tisztes távolságra értem, kihajtogattam a kezembe adott papírt. Egy név és egy cím szerepelt
rajta. Nem vártam sokat, átöltöztem egy szolgálói ruhába és a Varatitól kapott címre mentem. Hármat
kopogtam, mire kinyílt az ajtó.

-Gyorsan! – intett nekem egy idősebb férfi, mire bementem a házba. – Had találjam ki, Varati küldött. –
bólintottam. – Név?

-Feria Kawatan.

-Amíg elkészítem, üljön le és maradjon csendben. – bólintottam és csak figyeltem az öreget, ahogy
átmegy egy sötét szobába, és magára csukja az ajtót. Elég sok idő telt el, mire végre visszatért és átadott
nekem néhány papírt.

-20 arany farius. – átnéztem a papírokat, majd mikor mindent rendben találtam, fizettem. 25 aranyat
kapott és miután meggyőződött valódiságáról, szó szerint ki rakott a házból és magára zárta az ajtót. A
hamis személyazonosság megvolt, már csak a konyhába kellett bejutnom. Útközben memorizáltam az új
adataimat, majd a palotához érve, a cselédkapunál leadtam a papírokat és miután ellenőrizték azokat,
végre bejutottam a palotába. Pontosabban a cselédszálóba, de innen már csak egy lépés a főpalota.

-Te! – szólított le valaki hangosan.

-Én? – fordultam hátra meglepetten.

-Ki más? Tán a halott nagyanyámat szólongatom? Miért nem dolgozol? Fogd ezt, és irány a konyha! –
nyomott a kezembe egy nagy kosár zöldséget, nekem pedig pislogni se volt időm. – Nem hallottad? Talán
dísznek vagy itt? A vázák nem itt vannak, hanem a főpalotában! Miért állsz még itt mindig?

-Én csak...

-Ne én csakozzál itt, hanem végezd a dolgod!

-Rendben! De azt legalább megtudhatom, hol van a konyha?

-Mi az, hogy hol van a konyha? – csattant fel az idős asszony, majd végig mért. – Most, hogy jobban
megnézlek, nem tűnsz ismerősnek. – rólam a papírokra siklott a tekintete, amit sebesen ki is kapott az
ujjaim közül, majd olvasni kezdte azokat. – Fel vagy véve! – nem volt túl alapos, úgy tűnik kell a munka
erő. – De ha nem vagy jó, repülsz! A konyhát egyenesen találod!

-Igen is asszonyom! Köszönöm! – mondtam és már el is siettem, mielőtt meggondolná magát. A

konyhába érve nagy nyüzsgés fogadott és szinte azonnal kivették a kezemből a kosarat. Nem nagyon
tudtam mit kell csinálni, így a legegyszerűbb lehetőséget választottam. Elkezdtem megpucolni a
zöldségeket.

-Új vagy itt, igaz? – nézett rám a mellettem álló fiatal lány. Bólintottam. – Jól jön a segítség, üdv a
csapatban. Mióta dolgozol konyhán?

-Valójában ez az első alkalom.

-Nem gondoltam volna. – felnevettem.

-En meg nem gondoltam volna, hogy a krumplipucolásom ennyire profi.

-Pedig ha tudnád! – nevetett fel ő is. – De nem erre gondoltam, hanem, hogy rögtön megtaláltad mit
csinálj, nem vártad meg, míg valaki kiosztja a feladatod. – vállat vontam.

-Önállóságra neveltek.

-A főnökasszony kedvelni fog.

-Remélem is. – őszintén? Ötletem sincs mit csináltam, de úgy tűnt megvannak velem elégedve. Ha
konyha tündér nem is vagyok, a késsel jól bánok. Mint kiderült a vacsorát egy speciális csapat szolgálja
fel és nekem oda kell, még lehetőleg ma bekerülnöm. Minél előbb feltudom mérni a palotába vezető
utat, annál hamarabb tudom elvégezni a munkám. Mármint, azt ami nem a főzés. Úgy tűnt, hogy a
szerencse nekem kedvez. A konyhába, volt selest levél, ami kiváló fűszer, de azt már csak kevesen
tudják, hogy a gyökere mérgező. Nem halálos, de ha valaki megkóstolná, néhány napig biztosan az
ágyban kötne ki. Elvettem a gyökérből egy darabot, és egy kevés vízben kifőztem, és egy kis üvegcsébe
töltöttem, majd vártam a megfelelő alkalmat. Hamar eljött az is.

-Kérdezhetek valamit? – léptem oda az egyik felszolgálóhoz. Éppen inni készült.

-Persze, kérdezz bátran. – mosolygott rám. Én ezt a kis időt kihasználva a poharába borítottam a szert és
a ruhám ujjába rejtettem az üveget.

-Mindig ennyi fajta ételt főznek itt, vagy most valamilyen különleges alkalom lesz?

-Ez csak egy átlagos vacsora! – nevetett fel a lány és felhajtotta a vizet. – Ne akard tudni, milyen az, ha
különleges alaklom van. Egyet elárulok. Teljes káosz. – felelte mosolyogva, majd elment. Körülbelül 2 óra
telhetett el, mikor a főnökasszony mindenkit összehívott. Sokkal idegesebb volt, mint mikor a folyosón
összefutottam vele délelőtt. Úgy tűnik sikerrel jártam.

-Történt egy kis kavarodás. – dörzsölte meg idegesen orrnyergét, majd egy nagy levegő után folytatta. –
Az egyik felszolgáló, lebetegedett és muszáj voltam haza küldeni. Azaz, valakinek helyettesítenie kell
mára... vagy akár egész hétre. Van önként jelentkező? – nem felelt senki, csak a konyhát töltötte el halk
morajlás. Itt-ott el lehetett kapni pár visszautasító szót, de semmi több. Senki sem akart önként az
uralkodó család közelébe menni, ahogy arra számítottam. – Sejtettem. – ekkor tétován felnyújtottam a
kezem.

-Ha más nincsen, én elválalom.

-Megőrültél? – húzta le a kezem, az egyik szolgáló idegesen. – Hallottam olyanról is, aki soha nem tért
vissza. Ha valamelyik bijum szemet vet rád... ki tudja mit tesznek veled.

-Te vagy az új lány, igaz? – bólintottam. – Te pedig ne ijesztgesd, ezek csak pletykák. – förmedt rá a
szeplős lányra, ki inkább hátrébb ment a konyha végébe. A többiek reakciójából, egyértelmű volt, hogy
nem csak pletyka, de nekem ez nem számított. – Szóval válalnád. Mutasd az arcod. – ragadta meg
hirtelen az állam. – Makulátlan bőr, csillogó kék szem, selymes haj, világos bőr, karcsú derék... – egy
rosszalló pillantást vetett, melleimre, majd felsóhajtott. – Pedig már majdnem tökéletes. Akkor ez el is
dőlt, te fogod helyettesíteni Seliát. Ha javasolhatom, maradj feltűnésmentes, és próbálj minél a többiek
mögött maradni. Nem akarok bajt. A többiek majd elmondják, mi a dolgod. Ti meg mit álltok még itt?!
Vissza mind dolgozni! Nyavajás, lusta banda, tudnám minek vannak itt. – motyogott magában, majd
lelépett.
-Nem kellett volna vállalnod. – lépett oda hozzám az egyik felszolgálólány.

-Már nincs mit tenni. – vontam meg a vállam, majd lenyúltam egy süteményt a tálcáról.

-Ez a vacsorára lesz! – nézett rám idegesen a lány. Megvontam a vállam.

-Úgy se eszik meg mindet. Vegyél te is egyet.

-De azt nem szabad! Ha megtudják...

-Dehogy tudjak! És tudod miért? – nem felelt, csak nézett rám kissé ideges értetlenséggel. Felnevettem.
– Mert a kutya se érdeklődik irántunk. Süteményt? – nyújtottam felé egyet, de ő csak még szigorúbban
nézett. – Komolyan azt hiszed megszámolják? Hát jó, te tudod. – kaptam be a nyalánságot. Meg kell
hagyni ilyesmit nem árulnak a piacon, a kocsmában pedig pláne nem. – Feria! – nyújtottam neki kezet és
lás csodát ezt végre elfogadta.

-Adaline...

-Adaline. – ismételtem el és elmosolyodtam. – Szép név, tetszik. Szóval? Hogy ne halljak meg az első
napomon?

-Csak légy láthatatlan. Szolgálj fel, tölts italt, figyeld mi van fogytán, kinek kezd kiürülni a pohara. Az a
lényeg, hogy soha semmi ne fogyjon el, kivéve, ha valaki leint. Ha jeleznek, legyél ott, de ne kérdezz
semmit, csak mosolyogj. Légy mindig csinos, szótlan, szép, engedelmes és kedves. Te csak nézel, nem
vagy ott, de mégis mindig tudod mi fog kelleni. Résen vagy, de nem hallasz. Nem rezdül az arcod, csak
mosolyogsz... – felnevettem.

-Ennél még a Konyak kocsma is jobb! Gőgös urak és úrnők közt tébláboljak és lessem a parancsukat. Ha
ez kell nekik. – kuncogtam.

-Csak vigyázz! Nem szabadna erről beszélnem, de a vahaka egyszer majdnem még a saját fiát is megölte.
A 3. bijum pedig, a szemem előtt végzett az egyik újonccal, csak azért mert kifogyott a poharából a bor.

-Egyet megígérhetek, gondoskodni fogok a borról, nem hagyom hogy kifogyjon a jó vérvörös lőre. –
vettem egy mély levegőt és visszanyeltem a torkomból kikívánkozó gyűlöletet. Mikor elmegyek,
mindenkitől elviszem a legfontosabb kincsét. A büszkeségüket és a hozzájuk rendelt mágikus tárgyat,
aztán egyszerűen csak ott hagyom valami olcsó fogadó előtt, had lássák, hogy mennyit is érnek
valójában. Csekély egy bosszú azért amit a családommal műveltek, de nagyobbat nem tudok szúrni.
Szóval legalább a büszkeségüket porba tiprom. Az idő gyorsan telt, nekünk pedig el kellett kezdeni
felpakolni az ételeket. Miután az utolsó tányér is felkerült a tálalókocsira megindultunk az étkező felé.
Végre láthattam azt, amiért jöttem. A palotát. Az őröket, a folyosókat, a menekülőutakat. A
cselédszárnyat, csak egy boltív és egy lépcsősor választotta el, a fényes palotától. Két-két őr állt a lépcső
mind két végén, középtájt pedig két páncél állt a falba süllyesztve. Kicsit nehézkes lesz átjutni ezen, de
közel se lehetetlen. Kiérve a lépcsőházból, tárult elém a valódi csoda. Márványpadló, vörösszőnyeg,
csavaros oszlopok a falon pedig hófehér kőszobrok. A mennyezetet aranyszál fogta körbe, a falon lévő
tapéta pedig ezüstösen megcsillant itt-ott a kristálycsillár fényében. A folyosót felváltva díszítették
szobrok, vázák és olyan növények, amiket még életembe nem láttam. Meg kell mondjam, lenyűgözött a
látvány, de ami mégjobban lenyűgözött, az az őrök voltak. Vagyis inkább azok hiánya. Egyedül az étkező
előtt állt két férfi, de nem volt más. Úgy tűnik a palota ezen része, messze nem a legfelső szint. Ennyi őr,
még egy egyszerű umadanál is van.

-Arra egyenesen mi van? – súgtam oda halkan Adalinenak.

-Egy társalgó, az utolsó ajtó pedig a Rajawal Hujan Danau herceg dolgozószobáját rejti.

-És balra?

-Selina hercegkisasszony lakrésze van, jobbra pedig Rajawal hercegé. Ha jól tudom az utolsó ajtó vezet a
szobájába, de még senki sem járt ott. Leszámítva persze a herceg egyetlen szolgálóját. Ranmarut. De
elég a fecsegésből, ha valaki meghallja, nekünk végünk. – bólintottam és mielőtt még bementem volna,
az ajtón egy utolsó pillantást vetettem a folyosó végére. Nem lesz könnyű bejutnom a szobába, de ne
legyen a nevem Fantom, ha ez a feladat ki fog rajtam. Egyébként is, ha már a kegyelmes hercegúr
lakrészébe se tudok bejutni, hogy akarom én kifosztani magát a vahaka-t és egész családját. Mert, hogy
nem megyek el üres kézzel, az is biztos. Tolvaj vagyok, el veszem ami kell.

Az étkező monumentalitásán és fényességén már meg se lepődtem. Hatalmas csillárok lógtak le a

mennyezetről, a szoba másik része, pedig végig üveggel volt kirakva, amit egy hatalmas erkély
koronázott meg. A vörös szőnyeg természetesen innen se hiányozhatott, és a márványszobrok is a tér
közepén lévő hosszú asztalt csodálták. Ha ez nem lett volna mind elég, volt egy karzat és egy kisebb
színpad is. Ha belegondolok, hogy ezt mind úgy engedik meg maguknak, hogy közbe az embereknek
sokszor száraz kenyérre sincs pénzük... undorító. Tudván, hogy az asztalon lévő étel fele se fog jól lakni,
és még a legsoványabb falat, is több mint amit a nyomornegyedben egy család vacsorára megeszik...
még hogy uralkodó család. Sokkal nagyobb tovajok, mint én. Lehunytam a szemem. Nem hagyhattam,
hogy eluralkodjon rajtam a düh. A hülyeségnek ára van, így inkább csak magamba zárok minden
érzelmet, ami ez ellen az átkozott ország felé táplálok. Lassan, de biztosan közeledett a hat óra. A
táncosok és a zenészek, már mind a helyükön voltak, és bár senki sem volt még a teremben, ők úgy
parádéztak, mintha az egész világ őket figyelné. Én is a helyemen voltam már. Mozdulatlanul álltam és
megfogadva Adaline tanácsát, csöndesen beolvadtam a szobrok közzé. Ha valami jól megy nekem, az a
láthatatlanság.

-...s ebből csak ez az egy darab van. Hát nem lenyűgöző? – lépett be a terembe egy talpig rózsaszínben
lévő lány és egy valamivel kevésbé elegáns zöld ruhás hölgy. A rózsaszín ruhás lányt rögtön felismertem,
Isadora Hujan Danau volt a legfiatalabb hercegkisasszony. Két szolgáló odasietett, hogy kihúzza előttük a
széket, mintha ezt ők maguk nem tudnák megcsinál. Szánalmas. Szép lassan az egész asztal megtelt
emberekkel, egyedül Rajawal herceget és a vahaka-t nem láttam sehol. Kimondhatatlanul bosszant, hogy
akik miatt én itt vagyok, ők nincsenek jelen. Ha most nem kéne szobrot játszanom, biztosan meginnám a
kezemben lévő kancsó tartalmát. Meg kell hagyni, csábít a jó bor illata. Épp azon méláztam, hogy
engedek a kísértésnek, mikor az ajtón egy ismerős alak lépett be. Úgy tűnik, csak gondolni kell rá és ő
felbukkan. Bár első alkalommal egyáltalán nem gondoltam rá... tényleg nagyon beleinnék a kancsóba.
Őszintén? Nem lepett meg, hogy nem vett észre. Számítottam rá, sőt! Ha fogadnom kellett volna, erre
fogadok. Miért is venne észre az uralkodó család bármely tagja egy szolgálót. Kezdjük azzal, az
aprósággal, hogy ahhoz minimum rájuk kéne nézni. A figyelmemet a zene, vagyis annak hiánya rántotta
vissza a valóságba. Egy pillanatra elhallgatott minden és úgy éreztem, hogy még a levegő is megfagyott a
szobába. Az ajtó felé néztem és éreztem, eluralkodik rajtam valami sötét. Szedd össze magad Sjena...
nem szabad felfedned semmit. Szobor. Úgy álltam ott, mint egy szobor. Mereven, de még is attól féltem,
hogy összetörik kezemben a porcelánkancsó. Azt hittem képes leszek elnyomni magamban azt a mély és
sötét gyűlöletet, amit kiskorom óta őrzök a szívemben, de mikor megláttam a vahaka arcát, úgy éreztem
minden kitörni készül belőlem. Lehunytam a szemem. Szedd össze magad! Ismételtem meg magam, de
hiába. Ez csak egy munka... egy munka... ez egy munka. Kinyitottam a szemem és végre nem remegtem.
A kitörni készülő mágiám is lecsillapodott. Elzártam magamban valahol mélyen a gyűlöletemmel együtt.
Sosem fedhetem fel. Se az érzéseim, se az erőm. Ha bármelyiket meglátja valaki, meghalok. Én nem
követem el azt a hibát, mint anyám. Valóra kell váltanom az álmunkat. Ahogy a felséges vahaka helyet
foglalt, mindenki más is leült és a zene is visszatért. Jobban örültem neki, mint máskor bármikor. A
vahaka szedett elsőnek, majd a többiek is. Elég sok számomra ismeretlen tisztviselő is az asztalnál ült.
Úgy tűnt jó kapcsolatot ápolnak a királyi családdal. Kár, hogy mindegyiken látszott, hogy ez csak érdek.
Felsóhajtottam és inkább a táncosokat kezdtem vizslatni. Nem láttam még ilyet, ez más volt, mint a
kocsmában. Lemerem fogadni, hogy a birodalom legjobb táncosait látom most. Ismét az asztal felé
tereltem figyelmem, de nagyon úgy tűnt, hogy nincs rám szükség. Valószínűleg nem akarják, hogy
hibázzak, és bár tudom, hogy képes lennék helyt állni, inkább maradok a helyemen. Ha nem muszáj, nem
ugrálnék a vahaka és családja kénye kedve szerint. Végül engedtem a kíváncsiságomnak és ismét a
táncosokat kezdtem figyelni. Tényleg nagyon jók voltak. Annyira belemerültem az előadásukba, hogy
arról is megfeledkeztem hol vagyok. Kár, hogy nem tartott sokáig a pillanat. Egy hangos csörömpölés
emlékeztetett a kellemetlen valóságról, én pedig kénytelen voltam a hang irányába nézni. Kissé
meghökkentem, és nem a földön heverő tányérdaraboktól. A padlón térdelő nemes, valahogy sokkal
szembetűnőbb volt, mint a törmelék. Megfeszültem és a vahakára pillantottam, kinek sötét, éjfekete
mágiája belengte a teret. A térdelő férfi nyakát kaparta, mintha valami láthatatlan kötéltől akarna
megszabadulni. Arca eltorzult, szemei kidülledtek, könnyei pedig nyitott szájába folytak.
Kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, de hiába. Végül feladta a küzdelmet és összeesett. Csak
bámultam rá, a vahakara és mindenki másra. Csend volt és úgy éreztem minden megfagyott körülöttem.
Senki se mozdult, csak egy koppanás hallatszott. A vahaka visszatette a poharat az asztalra és hirtelen
tudatosult bennem, hogy cselekednem kell, mert senki más nem fog. „Mindig legyen bor a pohárban!”
Csendült fel a fülemben a figyelmeztető hang és már mozdultam is. Nem szeretnék további áldozatokat.
Odaléptem az asztalhoz és teletöltöttem a poharat. A bor szép lassan csorgott és végül ismét vörös
színben úszott az üveg. Felemeltem a fejem és csak ekkor vettem észre, hogy mindenki engem figyel.
Remek. Tekintetem összeakadt Rajawal herceg döbbent szemeivel. Arcára túl nyilvánvaló meglepettség
ült ki, mely eléggé felbosszantott és egy mérges pillantást vetettem rá, hogy hagyja abba a bámulásom.
Nem mintha, bárki is azt gondolná, ami a valóság, de minek kockáztatni. Szó nélkül lehajoltam és a férfi
kezeit megfogva felálltam, majd egy meghajlás után távoztam a teremből. Amint végre kiestem
mindenki látószögétől és egy fal választott el a szörnyetegektől letérdeltem a férfi mellé és megnéztem a
pulzusát. Meghalt. Nem mondanám, hogy meglepett. Ami viszont már igen, hogy belső sérülésnek
nyoma sem volt. Úgy tűnik, hogy a vahaka mágiája nem tett kárt semmiben, egyszerűen csak
megfojtotta. Megborzongtam. Ebben a pillanatban Adaline lépett be a szűkös helyiségbe és aggódóan a
férfira pillantott.

-Jól van? – hangja remegett és látszott rajta, hogy még mindig az események hatása alatt van.

-Meghalt. – feleltem szűkszavúan. Arcán szomorúság és csalódottság suhant végig. Túl kedves lány volt,
ha fordított helyzetben lennénk, a férfi még csak észre se vette volna, hogy mi történt, nem hogy a hogy
léte felöl érdeklődjön. Felsóhajtottam. – De talán tudok neki segíteni. – Adaline meglepetten meredt
rám.
-Hogy? Hiszen halott...

-Csak segíts... nem ígérek semmit. – elkezdtem kigombolni a férfi ruháját, így szabaddá téve mellkasát. –
Döntsd hátra a fejét. – néztem rá Adaline-ra, ő pedig szót fogadott. – Ha szólok fújj bele az orrába kettőt.
– ő bólintott, én pedig összekulcsolva a kezem, pumpálni kezdtem a mellkasát. Pontosan 30 lenyomás. –
Most! – Adaline szó nélkül tette, amit mondtam, de nem történt semmi.

-És most? – nézett rám értetlenül.

-Ezt megcsináljuk még párszor. – összekulcsoltam a kezem és megismételtem a műveletet. Nem

jutottam el harmincig, mikor a férfi köhögni kezdett és oldalára fordulva, pánikszerűen kapkodta a
levegőt. Szerencséje volt. Őszintén nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog.

-Jól van, most már minden rendben lesz! – simogatta meg odaadóan Adaline a férfi hátát és szorosan
magához húzta őt. – Hogyan csináltad ezt? – nézett rám értetlenül. Nem válaszoltam, csak bámultam
őket. Megdöbbentett saját magam viselkedése. Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy nemesen fogok
segíteni. Nem, mintha, bárkit is hagynék meghalni, de azért ez még is... bosszantó.

-Köszönöm. – köhögte nehézkesen az idegen és hálával teli szemmel Adaline-ra meredt. –

Megmentettél... – Adaline csak megrázta a fejét és rám pillantott.

-Én nem csináltam semmit... ő tette. – biccentett felém, mire az úrfi is rám nézett.

-Én... köszönöm... – összeszűkült szemekkel figyeltem őt, de nem bírtam mit mondani. – Had háláljam
meg valamivel.... – ökölbe szorult a tenyerem.

-Csak ne bánjam meg. – feleltem és végül hátat fordítva vissza sétáltam a terembe, ahol a vacsora már
nagyban folytatódott, mintha az előbbi események meg se történtek volna. Még is mit művelek? A
kezeimre bámultam, majd magamhoz vettem egy üveg bort. Tényleg ez lett volna a helyes cselekedet?
Megfogadtam, hogy nem követem el azt a hibát, amit anyám, de most mégis gondolkodás nélkül
cselekedtem. Megmentettem valakit, de vajon helyes volt? Ha ezek után árt valakinek, az az én hibám
lesz. Ostobaságot csináltam volna? A vahaka-ra pillantottam. Az átkozott jóízűen evett, és nem csak ő.
Az összes miniszter, az urak és a hercegek és hercegnők is. Ez tényleg ennyire nem érdekel senkit?
Rajawal-ra pillantottam. Engem nézett. Teljesen idióta? Összeráncoltam a szemöldököm, hátha
abbahagyja a bámulásomat, de nem. Le sem vette rólam a szemét. Ha eddig nem voltam elég feltűnő, ő
tett róla, hogy az legyek. Átkozott.

3.

Miután minden végetért, én a szobámban várakoztam, hogy elcsendesedjen kicsit a kastély. Még ma be
kell jutnom Rajawal szobájába, a lehető leghamarabb végezni akarok ezzel a megbízással. De legalább
azt már tudom, hogy melyik gyűrű kell neki. Akaratlanul is vissza emlékeztem az este történtekre. A
vahaka-ra és a fekete mágiájára. Sosem láttam még ilyen gonosz mannát. Szinte én magam éreztem a
fojtogatását. A gyűrű pedig... az is gonosz. Ahogy rágondoltam kiszáradt a torkom. Eszem bejutott a
gyűrűből kiáramló feketeség és erő, sokkal erősebb volt annál, mint ami a vahaka-hoz tartozik. Erősebb
és gonoszabb. Mintha csak felerősítette volna a vahaka mágiáját. Ezaz! Pattantam fel hirtelen az ágyból.
Nem csak olyan volt, valójában ez is történt. Hirtelen kivert a víz és úgy éreztem meg fogok fulladni, úgy
nehezedett rám minden levegő. Nem tudom miért hatott rám így, vagy egyáltalán miért lepődtem meg,
hiszen igazából egyértelműnek kellett volna lennie, hogy a vahaka is birtokol egy holdkövet. Ha nem
lenne nála holdkő, már rég legyőzte volna őt egy másik ország uralkodója. Magam elé meredtem. De ha
az tényleg egy holdköves gyűrű, mit akar vele kezdeni Rajawal? Végül felsóhajtottam és felálltam. Nem
érdekel. Minél kevesebbet tudok, annál jobb. Ha nem ez a dobás jelentené minden problémámra a
megoldást, el se válaltam volna. Kilestem a szobámból, hogy meggyőződjek róla, tiszta e a levegő. A
folyosón nem tartózkodott senki, így nyugodtan elindulhattam a főpalota felé. Ha most is csak két őr van
a bejáratnál, nem lesz nehéz dolgom. Két lehetőségem van. Az egyik, hogy elaltatom őket, ami
kockázatos. Gyanút kelthet valakiben, hogy mind két őr egyszerre aludt el. Bármikor máskor ez lenne a
legjobb módszer, de most nem kockáztathatok. A második lehetőségem, ha a mennyezeten mászom
végig. Megvannak hozzá az eszközeim és ha a képességemet is használom, egyedül akkor vehetnek észre
mikor kinyitom az étkezőbe vezető ajtót. Szerencsére az őrök pozíciójából, csak alig lehet rálátni az
ajtóra és még az oszlop is kitakarja, az ajtó pedig befele nyílik és nem nyikorog. Nekem elég egy apró rés,
hogy bejussak, onnan pedig már sima ügy. Ha nem hibázok, sikerülni fog. A lépcsősorig, ahogy azt
sejtettem, nem állítottak más őrt, így a folyosó közepéig zavartalanul és megerőltetés nélkül eljutottam.
Ott egy pillanatra megbújtam az egyik páncél mögött és füleltem. Két férfi halk susmorgásár hallottam,
de nem tudtam kivenni miről beszélnek, de úgy tűnt fáradtak. Ez nekem kedvezett. Felhúztam a kampós
kesztyűimet, majd kilépve búvóhelyem mögül, gyorsan felkapaszkodtam a peremre. Mintha nekem
találták volna ki. Fel se kellett másznom a mennyezetre, a falon lévő szegély pont elég volt arra, hogy a
falhoz simulva végig mászhassak rajta, egészen az A szakasz végére. Szinte közvetlen a két őr feje felett
kötöttem ki. Most következett az egész út legkockázatosabb része. A B szakasz. Eljutni az őrök felett és
lemászni az első oszlop mögött. Halkan magamba szívtam a levegőt és a mágiámra koncentráltam. Nem
véletlen Fantom a nevem. Észrevétlennek tartanak, és ez nem csak az én érdemem. Már gyerekként
rájöttem, hogy tudom irányítani a hold fényét. Ha akarom elnyelem, visszaverem, vagy éppen
összegyűjtöm és ha egy pontba koncentrálom a fényt, képes vagyok világítani vele. Ha elnyelem a fényt,
nehezebben leszek észrevehető. Nem tűnők el, vagy leszek láthatatlan, egyszerűen csak az emberi szem
elsiklik mellettem. Olyan leszek mint egy káprázat, vagy mint egy árnyék. Ha meg is pillantanak,
egyszerűen csak megdörzsölik a szemüket, mert nem tudják mit látnak, vagy csak látni vélnek. Most is
így történt. Könnyedén átmásztam a fejük felett és a mennyezeten is. Az oszlopon halkan másztam le és
a fal mellett haladtam tovább, egyenest a következő pillérig. Azt gyorsan megkerülve, már az ajtónál is
voltam. Óvatosan a kilincsért nyúltam és csak éppen lenyomva azt, pont akkorára kinyitottam az ajtót,
hogy be tudjak rajta surranni. Kifújtam a levegőt és becsuktam az ajtót.

-A, B, C szakasz elvégezve. – leheltem halkan a szavakat és megindultam az erkély felé. – Most pedig
jöjjön a D szakasz. – ez volt a legkönnyebb. Csak végig kellett másznom a falon, majd be az utolsó
ablakon. Hibalehetőség csekély, vagy nincs is. Kinéztem az erkélyen és egy elégedett mosolyra húztam a
szám. Ezt a palotát tényleg nekem találták ki. Szinte külön útvonalat biztosítottak a számomra. A fal
pereme egymagasságban volt az erkéllyel. Még csak meg se kell magam erőltetni. Kimásztam a korlátig
és meg sem álltam az első ablakig. Itt inkább nem kockáztattam, megkapaszkodtam az ablakpárkányom
és leengedtem magam, hogy csak lógjak. Amint elhagytam az ablakot, visszamásztam a peremre és ezt
újra és újra megismételtem, mind az ablakoknál, mind az erkélyeknél, egészen az utolsóig. Ott már át
másztam a korláton, és mintha valaki minden munkámat meg akarná könnyíteni, nyitva találtam az
ajtót, de még az ablakokat is. Valaki nagyon magabiztos. Húztam gúnyos mosolyra az ajkam, majd
besurrantam a szobába. A szoba üres volt. A herceg, meg nem volt bent. Megfordult a fejembe, hogy
valamit elhibáztam, de végignézve a helységen, ez esélytelen volt. Ez a szoba, nem lehetett másé, csak
Rajawal hercegé. Egyszerűen lerítt a szobáról, hogy ki lakik benne. Sötétben is jól látszott, az
egyszerűsége, mármint a palota többi részéhez képest. A szoba közepén volt egy kanapé és egy
dohányzó asztal, az egyik sarokban egy márványkandalló, mellette egy íróasztal és egy könyvespolc. A
szoba másik felében egy ágy volt, egy éjjeli szekrény és egy ajtó. A kezembe koncentráltam a hold
fényét, és egy rövid időre bevilágítottam a szobát. Így picit már jobban láttam. A fal egyszerű szürke volt,
és a dohányzó asztalon lévő petróleum lámpást is csak ekkor vettem észre. Ökölbe szorítottam a kezem,
mire a fény kialudt én pedig beleültem a méregzöld fotelbe. Felkapcsoltam a lámpát és magamhoz
vettem az asztalon lévő könyvet. Fáj bevallani, de nemsokat értettem belőle. A politika nem nekem való.
Csuktam össze az olvasmányt és vissza tettem az asztalra. Hátra dőltem és keresztbe tett lábakkal az
ajtóra meredtem. Vajon mit csinál késő éjszaka? Szinte csak gondolnom kellett rá és a kilincs
lenyomódott. Kioltottam a lámpát és magamra húztam a csukját, ekkor az ajtó kinyílt és egy ismerős alak
lépett a szobába. Őt követte valaki, feltételezem Ranmaru. Egyikőjük se vett észre szóval tettem róla.

-Késtél. – kapcsoltam fel ismét a lámpát, de mielőtt bármi mást tehettem volna, egy kard feszült neki a
torkomnak.

-Ki vagy?! – nézett gyilkosan a szemembe az idegen, csak hogy én se jöttem fegyver nélkül. Övemből
előrántva a tört, sebesen végig csúsztattam a kard pengéjén és egy pillanat alatt olyan közel kerültem a
férfihoz, hogy arcomon éreztem forró leheletét.

-Tedd le a fegyvert. – szólalt meg enyhén meglepetten, de mégis határozottan Rajawal. Ranmaru
értetlenül meredt a hercegre, de szót fogadott neki. – Te is. – nézett rám, nekem viszont eszem ágában
sem volt engedelmeskedni.

-Te nekem ne parancsolj. Majd elteszem ha úgy akarom. És most úgy akarom! – vágtam bele a tokba a
tört majd visszaültem a fotelbe.

-Hogy jutottál be?

-Az erkélyen. – mutattam rá a nyitott ajtóra. – Talán ha bezártad volna, még pár másodperc fejtörést is
okozol, így viszont egyszerű volt.

-A palotába? Hogy jutottál be a palotába ilyen egyszerűen?

-Egy ismerősöm ismerősének a testvérének az egyik ismerősének a nővére mondta egy ismerősöm
ismerősének, hogy cselédet keresnek a palotában.

-És?

-Itt vagyok. Ennyit elég ha tudsz.

-A részleteket is tudni akarom. Ha te bejutottál, más is bejuthat.

-Persze, hogy bejuthat. Azt hiszed annyira bonyolult? Igaz, kicsit sok az őr, de ennyi. - Nem a bejutás a
legnehezebb.

-Uram! Ki ez a nő?! Ha kívánja, most azonnal...

-Hagyd Ranmaru! Ismerem. – intette le az ideges fiút. – Ő a Fantom.

-Na már csak az kellett hogy ezt világgá kürtöld. – vontam össze mérgesem szemöldököm, és
legszívesebben itt helyben kidobtam volna a mélyen tisztelt herceget az ablakon. Nem érdekel, hogy ő a
bijun, repülnie kell.

-Bízom benne.

-Én viszont nem. – sziszegtem.

-Akkor, ha így jobb, aláírt egy alárendeltségi szerződést, nem árulhat el engem.

-Szép kis bizalom.

-Az én döntésem volt. – szólt közbe Ranmaru.

-Beszélnünk kell! – vágódtam le a fotelra és karba tett kézzel Rajawal bijumra meredtem.

-Mégis miről?

-Szerinted? Nyilván, arról hogy mi legyen a holnapi ebéd. – Rajawal rosszalló pillantást vetett rám.

-Térj a lényegre.

-Ahogy parancsolod, felséges bijum. Tudni akarok mindent. Hol állnak őrök, mikor van őrségváltás, mi a
palota leggyengébb pontja, melyik ajtó hova vezet, hol vannak ablakok... mindent. Gondolom van
alaprajza a palotának.

-Van. – felelte hidegen a herceg és kiterített elém egy hosszú tekercset. - Már bejelöltem rajta mindent...
kivéve az ablakokat. – elkerekedett a szemem.

-Valóban minden rajta van... – alaposan szemügyre vettem, hátha kimaradt valami, de nem. – Itt mi van?
– mutattam rá, egy jelöletlen részre.

-Nem tudom. Nem jártam még ott.

-Az hogyan lehetséges? Hiszen itt élsz.

-Apám senkit nem enged be oda és a bejárat is varázslattal van védve. A nap nagyrészét ott tölti és az
éjszakáit is.

-Szóval nekem oda kéne bejutnom. – Rajawal nem felelt, csak feszülten bólintott és leült a velem
szembeni kanapéra.

-Képes vagy rá? – könyökölt fel az asztalra, és komolysága elbizonytalanított.

-Talán. Elsőnek látnom kell a saját szememmel is. Mit tudsz a védőfalról?

-Ha valaki átlépi, az apám azonnal tudomást vesz róla. Senki nem mehet át rajta észrevétlenül.

-Ez nagyban megnehezíti a dolgom. – dőltem hátra a kanapén és törni kezdtem a fejem. A legnagyobb
baj, hogy nem csak egyszer kell bejutnom. – Mennyire pontos? Csak azt érzi, hogy valaki áthaladt rajta,
vagy azt is, hogy mi?

-Ezt nem tudom.

-Hmmm, kell lennie egy kiskapunak...

-És egy patkány?

-Gondoltam rá, de kockázatos. Ha azt is érzi hány dolog megy át rajta, vagy milyen nagyságú, akár azt is
hogy hol? Túl kevés az információ. Máshogyan kell megszereznem.

-Sose veszi le.

-Ezt bízd rám. Elvégre azért vagyok itt. Most viszont! – csaptam rá az asztalra. – Ezt mindketten írjátok
alá! – toltam eléjük egy szerződést és egy mágikus tollat. Ha nem, a munkám véget is ér itt.

-Honnan szereztél mágikus tárgyat? – nézett rám kissé rosszalló meglepettséggel Rajawal.

-Na? Szerinted? – tettem karba a kezem és felvontam a szemöldököm. – Loptam. Tolvaj vagyok. Még
ilyen hülye kérdést. – egyikőjük se felelt, a herceg elvette a lapot és olvasni kezdte, majd szó nélkül
aláírta, ahogy Ranmaru is. Kicsit meglepődtem, azt hittem nem fog ilyen egyszerűen menni.

-Elégedett vagy? – bólintottam. – Akkor most már akár távozhatnál is! – emelkedett fel az asztaltól és
oda lépett hozzám, megragadta a kezem és magához húzott. – Vagy talán más oka is van az ittlétednek?
– mosolyodott el gúnyosan. Velem aztán nem fogsz játszani. Felálltam és így egész közel kerültem a
gőgös herceghez, léptem egyet előre és testünk összesimult. Mosolyra húztam a szám és tenyeremet a
bijum szívére helyeztem és mélyen a szemébe néztem, majd meglöktem őt, mire elvesztette egyensúlyát
és a mögötte lévő kanapéra esett. Felszisszent. A karjára pillantottam. Értem már.

-Mi van ha igen? – térdeltem egyik lábammal lábai közé és oda hajoltam arcához. Ő csak fellengzősen
mosolygott és olyan szemekkel nézett rám, mint aki élvezi a játékot, vagy mint akié az irányítás.

-És most? – kérdezte elégedett arroganciával. Mutatóujjammal végigsimítottam arcán, majd karján is.

-És most mutatok neked valami igazán lenyűgözőt. – mondtam, majd egy gyors mozdulattam egyszerre
megragadtam a vállát és a csuklóját és mögé kerülve az asztalhoz nyomtam és egy határozott
mozdulattal hátrafeszítettem karját. Dühös fájdalommal a hangjában felmordult és gyilkos pillantást
vetett rám, Ranmaru kardját, pedig egyenesen a bordáim közt éreztem. Felnevettem. – Nagyon szívesen
felség. – emeltem fel megadóan kezeimet, majd óvatosan megfordulva eltoltam magamtól a kardot. El
akartam sétálni, de ekkor valaki megragadta a csuklómat és visszarántott.

-Ugye nem hitted, hogy ezek után csak így elsétálhatsz?! – morogta idegesen a herceg.

-Mondja csak... felség – tettem hozzá cinikusan. – Hogy van a válla? – tekintetében a dühöt hirtelen
meglepettség majd pedig közöny váltotta fel. Egy pillanatra elgondolkodott, majd engem eleresztve
megmozgatta bal karját.

-Herceg? – nézett rá kissé aggódóan Ranmaru.

-Ezt, hogyan csináltad? – kérdezte tőlem értetlenül, de mégis dühösen.

-Mit gondol, életem során hányszor sérültem meg? Ha minden aprósággal az orvoshoz szaladgálnék
hamar elkaptak volna. – tettem karba kezeimet.

-És amit Donie tanácsos fiával tettél? – kérdőn a hercegre meredtem.

-Kivel? – néztem rá értetlenül.

-Visszahoztad őt a halálból. Hogyan? – nézett rám vádlóan, mintha valami bűnt követtem volna el.

-Ahh, hogy vele... az egyik könyvben olvastam róla. Nem varázslat, csak orvostudomány.

-És honnan értene az orvosláshoz egy magadfajta tolvaj? – kérdezte idegesítően fellengzős hanggal.
Egyértelmű, hogy lenéz engem.

-Hah?! Hogy érted hogy egy magam fajta tolvaj? – pillantottam rá dühösen. – Csak miattad és az átkozott
családod miatt kényszerültem rá hogy az legyek ami. – ősszeszükült szemmel bámultam rá és mintha
megtántorodott volna. Végül legyintettem és hátat fordítottam. – De végül a legjobb lettem. –
mondtam, majd kiugrottam az ablakon, egyenest az egyik fára. Ennél gyorsabb út nem vezetett lefele.
Bárcsak felfelé is működne ez a módszer. Végül csak bemásztam az ablakomon és lefeküdtem az ágyra.
Akkor lássuk. Felidéztem a térképet és megpróbáltam összerakni valami stratégiát. Ez valóban egy nehéz
küldetés lesz. Egyszerre kell ellopnom a gyűrűt, kifosztanom a kincstárat és még a varázstárgyakat is el
kell lopnom... vajon érdemes ezzel egyáltalán vesződnöm? A válasz, hogy egyértelműen nem, de a vágy
hogy megalázzam a vahaka-t és családját, túl nagy. Megölni nem tudom, és most itt ez a lehetőség. Nem
valami nagy bosszú, de bosszú. Jövőhéten lesz a bál. A bál van hogy egy hétig is eltart, és olyankor
megkettőzik a palota őrségét. Mekkora hülyeség. Ki akarna lopni a legforgalmasabb időszakban? Viszont
utána minden vissza áll a normális kerékvágásba, ráadásul mindenki fáradt lesz. Ennél jobb időpont nincs
is. Van két hetem kitalálni, hogy csináljam. Emeltem magasba a kezem, mintha az tudná a választ. A
kincstár nem fog problémát okozni, meglepő, de csak két őr védi. Őket könnyű kiütni egy kevés
farkasgyökérrel. Észre se veszik hogy van valami a levegőben. A nagyobb problémát a kulcsok és gyűrű
jelenti. Mindenképpen azokat kell elsőnek megszereznem, végül pedig, ha marad időm jöhetnek a
mágikus tárgyak. A kincstárnál az éjszakai őrségváltás éjfélkor, majd pedig hajnali öt órakkor van.
Éjfélkor már nálam kell, hogy legyen a kulcs és a gyűrű, hogy minél több időm maradjon a szökésre. Ha
éjfél után negyed órával megyek, hajnali egy óráig el kell hagynom a helyet, az elég idő, hogy kiürítsem a
kincstárat. Fél óra alatt végeznem kell minden mással, így van egy órám arra, ha valami rosszul sül el.
Még akkor is bőven marad időm a menekülésre. De a kocsit mindenképp elő kell készítenem. Egy fekete
ló és néhány hordó gabona, fekete ruha, egy paróka, férfi öltözet... elfogytak az ujjaim. Néztem rá ismét
kezemre, melyen már az összes új csukva volt. Megráztam a fejem és folytattam a tervezést. Kellenek
még hamis iratok is, ha elég gyanús vagyok, de még is tiszta, átengednek, majd azt hiszik, hogy hibáztak,
mert én voltam a tolvaj, és így azt hiszik majd, hogy elhagytam a várost... ásítottam egy nagyot. De
közben meg... közbe meg...

Kinyitva a szemem egy nemvárt vendég fogadott. Elaludtam... sóhajtottam fel és a rajtam alvó mókusra
néztem. Már megint... simítottam meg a mókus hátát, ki riadtan nézett körül, majd kifutott az ablakon.
Nem volt furcsa, hogy állatokkal körülvéve keljek fel. A bennem lévő manna szelíd és kellemes, az állatok
pedig ezt érzik. Régen, mikor az utcán laktam, nem volt szokatlan, hogy macskák vegyenek körül, vagy
épp kóborkutyák nyalogatására kelljek fel.

Az elkövetkező néhány nap, nyugisan telt, igyekeztem minél több információt kideríteni és a
kincseskamrát is megnéztem magamnak. Valójában meglepően könnyűnek tűnt az egész. Úgy tűnt, hogy
a vahaka bár óvatos, mégis túl öntelt. A védőfal nem terjed ki másra, csak az ajtóra és még csak nem is a
legerősebb varázslat. Persze, egy átlagos ember számára szinte lehetetlen lenne bejutni rajta, de én nem
vagyok átlagos. A védőburok egyszerűen működik. Érzékeli ha valami megtöri a mannát. Érzi, hogy hol és
hogy az adott dolog mekkora. Csakhogy engem nem érzékel teljesen. Nem tud leolvasni. Érzi, ha
megtöröm, de azt hogy hol és hogy mekkora vagyok azt nem. És, hogy miért nem? Mert rendelkezem
mannával és ha szabadon engedem áramlani, egybefolyik a fal védőmágiájával, ha pedig egy patkánnyal
együtt lépek át a burkon, engem még csak külön nem is fog érzékelni. Legalább is elméletben.
Gyakorlatban még nem próbáltam... és nem is lesz rá lehetőségem. Sose voltam még ennyire hanyag, de
itt a próbálkozás nagyobb bajba sodorhat, mintha kockáztatok.

-...Feria! – csettintett valaki előttem, mire nagyot ugrottam. – Most hogy végre figyelsz, elkezdhetnél
dolgozni! – morgott rám a banya én pedig mentegetőzni kezdtem. – És hogy tudd, te leszel beosztva a
bál első napján!

-Én? – néztem rá meglepetten, hiszen még új voltam.

-Igen, te! Talán neked is aznap van az esküvőd?! – kérdezte dühösen en pedig értetlenül kinyögtem
magamból, egy „nem, dehogy”-t. – Akkor ez eldőlt! Szedd majd magad rendbe, küldtetek ruhát és
nekem nehogy átszabd, mint legutóbb!

-Elnézést... – hajtottam le a fejem, nem tehetek róla hogy az akkori ruha ronda volt és praktikátlan. –
Megkérdezhetem, hogy miért én?

-Mint kiderült Mei-nek akkor van az esküvője és a többi szolgáló mind kétbalkezes... te pedig viszonylag
tűrhető vagy. – elmosolyodtam. Nincs is Mei nevű cselédlány. – Nehogy a fejedbe szálljon! – torkolt le és
már ki is ment a konyhából.

-Ez nem ér! Én sokkal régebb óta itt vagyok... – lépett oda hozzám, azt hiszem Lulu.

-Ahogy én is. – szállt be a sírásba Rea és végül még sokan mások. Mindenki szívesen lett volna felszolgáló
a bál első napján, kivéve engem. Én a legkevésbé se akartam egy légtérben tartózkodni, azokkal az
emberszerű beképzelt majmokkal és még is engem választott ki a banya.

-Ha nem baj én most kimennék a vásárba, vennem kéne néhány dolgot. – mosolyogtam, majd amilyen
sebesen csak tudtam eliszkoltam.

-Na végre, azt hittem ma se fogsz jönni. Tegnapra vártalak.

-Neked is szép napot Varati. Sok volt a munka, ne haragudj. Megjött az áru?

-Meg, bizony. – tett fel az asztalra néhány ládikát és kinyitva azt, a jobb szélsőre mutatott. – Ez ki
mondottan szép darab, viszont drágább mint a többi. – elhúztam a számat, nem számítottam rá, hogy
plusz pénzt kér majd, nem volt szokása.

-Ennyire értékes lenne? – bólintott.

-Alig tudtam csak hozzájutni. Garantáltan örülni fog neki a te herceged.

-És még is mennyi az ára?

-5 darcos.

-Jelenleg csak három van nálam és hét drakhó.

-Legyen, de csak mert már régóta ismerjük egymást. – a kezébe csúsztattam a pénzt és elvettem a
dobozt. – Öröm veled üzletelni, más valamit adhatok esetleg? Nagyon szép ékszereim vannak.

-Azt szeretném. – mutattam rá az egyik ósdi nyakékre. – És szerezd be nekem a Napéj fesztiválig ezeket
az ékköveket. – nyomtam a kezébe egy papírt. – Ha megvan, mielőtt elmegyek bőkezűen meghálálom. –
suttogtam halkan, mire felcsillant a szeme. – Majd még jövök. – intettem neki és már le is léptem, vissza
a kastélyba.

-Szép napot Feria! – köszönt rám az egyik kapus.

-Szép napot neked is Tier. Hogy van a feleséged?

-Neked hála egyre jobban. Az a gyógyszer amit adtál fantasztikus!

-Ugyan! – legyintettem. – Csak egyszerű fecskegyökér volt.

-Mégis levitte a lázát.

-Mert lázcsillapító hatású. – nevettem el magam. – Ha kell még valami, szólj nyugodtan.

-Akkor lenne még valami...

-Máris? Micsoda?

-Luana neked sütötte hálából. Szeretném ha meg kóstolnád. – elnevettem magam és vettem egy darabot
a felém nyújtott süteményből.

-Hmmm! – ragyogtak fel a szemeim. – Ez nagyon jó. Vehetek még egyet?

-Valójában ez mind a tiéd.... Luana megtiltotta, hogy egyek belőle. – nézett rám szomorúan én pedig
mosolyogva elvettem a dobozt.

-Add át neki, hogy köszönöm és, hogy nagyon finom, most viszont sietek, vár a munka.

-Mindenképp átadom! – intettem neki és gyorsan a szobámba siettem. Nem akartam hogy más valaki is
megállítson. Minél előbb el akartam olvasni. Az, hogy ennyi pénzbe került az információ, csak még
jobban felkeltette az érdeklődésem. Tudtam, hogy itt valami bűzlik, de most még inkább gyanús ez az
egész. Elővettem a dobozt és kiszedve belőle a papírokat, azonnal olvasni kezdtem. Mi a titkod felséges
bijum? A borítékban mindenféle hivatalos papír, vagyis azoknak a másolata volt. Születési kivonat, kettő
is, egy titoktartási kötelezettség, néhány levél és egy öröklési szerződés. Csak percekig bámultam magam
elé és tudtam, hogy olyan információkra tettem szert, melyek a herceg életét örökre tönkre tehetik

4.

Néhány nappal később eljött a bál első napja is én pedig immár kész tervvel álltam a terem közepén,
hogy kiszolgálhassam a kedves vendégeket. Valójában mondanom se kell, de bárhol máshol szívesebben
töltöttem volna a Napéj fesztivál legfényesebb napját mint itt. Hahh és még csak ihatni se ihatok.
Sóhajtottam fel kicsit hangosabban a kelleténél, de sajnos nálam csak a süteményes tálca volt. Miért
büntet az élet?
-Nézzenek oda. Még életben vagy. – csendült fel mögülem egy idegesítően ismerős gőgös hang.
Megfordultam.

-Herceg! – hajoltam meg előtte cinikusan. – Vegyen süteményt, nagyon finom.

-Én valami egészen másra vágyom... mégis meddig akarsz megváratni? – hajolt közel hozzám és a
tálcáról elvett egy kekszet.

-Ne aggódj, hamarosan az is meglesz.

-Nagyon remélem! – felelte hidegen és beleharapott a nyalámságba. – Ez tényleg nem rossz. – mondta,
majd a maradék kekszet a számba tömte és elsétált. Ijedten szétnéztem, de szerencsére senki se látta
meg és miután lenyeltem a döbbenetem a keksszel együtt rájöttem mennyire szeretném ráborítani a
tálca tartalmát. Az este többi részében nem beszéltem vele, túlságosan lefoglalták őt szerencsémre a
bárók, főurak és méltóságok. Néha azért rajta kaptam, hogy engem figyel, szerintem végig szemmel
tartott. A bál éjfélkor véget ért. Kedvemre való, bár meglepő fordulat volt ez, hiszen a városban a
mulatozások még a nap felkeltével se érnek véget. Talán ez az ok adott indíttatást arra, hogy miután
feltakarítottuk a báltermet, kimenjek a városba és valószínűleg itt utoljára megünnepeljem az új
esztendő első napját és a napfelkeltét. A város élénk volt és világos. Az utcák bűzét és mocskát
elnyomták az ünneplő emberek és ha csak egy napra is, de úgy tűnt, minden rendben. Legalábbis a
főutcán biztos. Valamiért furcsa szorító érzés fogott el, ha arra gondoltam többet nem kell végig
sétálnom itt. Furcsa, hiszen egész életemben azon voltam, hogy elhagyjam a fővárost és most mégis fáj a
gondolat, hogy elmegyek. Hogy is szól a mondás? Az után érzed, hogy hiányzik valami, miután már
elveszítetted? Talán így van ez most is. Sose szerettem ezt a napot, a fesztivál időszakát és most mégis
önként térek vissza a Konyak kocsma bűzös épületébe.

A külvárosba érve, már látszott a nyomor. Az eldugottabb utcákban hajléktalanok, bűnözők és

munkaképtelenek húzták meg magukat. Hirtelen a semmiből valami nekicsapódott a hátamnak, de
mikor hátra néztem semmit se láttam. Lepillantottam a földre és ekkor vettem észre a porban ülő tépett
ruhás kisfiút. Lehajoltam hozzá.

-Jól vagy? – kérdeztem, ő pedig válaszul belekapaszkodott a ruhámba.

-Segíts kérlek! - nézett rám kétségbeesett szemekkel, keze pedig remegve csimpaszkodott fekete
köpenyem szélébe. – Kérlek...

-Mi a baj? – kérdeztem higgadtan és megsimítottam arcát. Ekkor vettem észre csak, hogy bőre és a
ruhája is véres.

-A húgom... bántani fogják! – felelte sírva.

-Tch... merre van?

-Tényleg segítesz?! – emelte rám tekintetét reménykedve a fiú. Bólintottam.

-Siessünk, vezess oda!

-Kövess! – pattant fel sietősen, megfogta a kezemet és maga után húzott. – A sarkon túl... néhány rossz
ember van... – lihegte szaporán. – Ott látod!
-Te maradj itt. – állítottam meg őt és megszorítottam a kezét. – Akármi történik ne gyere utánam, várj
meg itt! – néztem rá határozottan, mire összerezzent.

-De...

-Semmi de. Ha te is jönnél elkaphatnak ezenkívül téged is meg kéne védjelek. Csak az utamba lennél.
Várd meg míg vissza jövök! – parancsoltam rá, ő pedig bólintott. – Bújj el! – mondtam és kifutottam az
utcából, de szinte rögtön meg is torpantam. Nem az fogadott amire számítottam. Három férfi a földön
feküdt eszméletlenül, vagy holtan egy pedig az életéért könyörgött egy fekete köpenyes alaknak. Egy
kislány ült mögötte, sírt. Feltételezem ő a fiú húga. Mi a fene? Megmarkoltam a tőrömet és
megindultam a kislány felé. Halkan mentem, nem tudom hogy a fekete alak mit akar. óvatosnak kellett
lennem. Közelebb érve láttam, hogy az ismeretlen kezében kard van, és karjáról vér csöpög le. Úgy néz ki
ő is megsérült. A kislány hirtelen elhallgatott és hatalmas szemekkel bámulni kezdett rám. Mutató ujjam
a számhoz nyomtam, jelezve neki, hogy legyen csendben és intettem neki hogy jöjjön ide hozzám.
Tétovázva bár, de végül megindult felém. Odaérve hozzám felkaptam őt és sebesen megindultam vissza
oda, ahol a fiút hagytam.

-Megállj! – szólt rám egy hideg hang és éreztem a derekamnak nyomódó kard hidegségét. – Ki vagy?! –
meg akartam fordulni, de az idegen kardját jobban hozzám nyomta, ezzel jelezve, hogy még csak meg se
mozduljak. – Azt kérdeztem ki vagy, és mit akarsz!? – olyan ismerős volt a hangja, de nem tudtam
rájönni hol hallottam ezelőtt.

-Ezt én is kérdezhetném! – torzítottam el a hangom, hogy ne tűnjön olyan nőiesnek.

-Csakhogy nálam van a kard!

-Látod... ez egy elég jogos érv... – húztam el a szám, mert igaza volt. – Ismerem a lány bátyját. –
csikorgattam meg a fogam, nem nagyon volt más választásom, minthogy válaszoljak neki.

-A bátyámat! – nézett rám könnyes szemmel a kislány. Olyan aranyos! Megráztam a fejem, hogy
visszatérjek a valóságba.

-És ő hol van most?! – kérdezte hidegen az idegen.

-Azt... nem mondhatom meg. – feleltem neki erőltetetten.

-Tiaraaa! – szinte mintha erre várt volna, futott elő a fiú a szűkös utcából. Ostoba kölyök.... kihasználva,
hogy egy pillanatra elterelte a figyelmet, óvatosan a földre ejtettem a lányt és sebesen megfordulva a
tőrömmel blokkoltam a kardját.

-Te.... – torpantam meg meglepetten mikor szembe kerültem a férfival. Az ő arcára is ugyan olyan
döbbenet ült ki, mint ami valószínűleg az enyémre is. – Tch... – húztam vissza a tőrt és magammellé
engedtem azt. – Mit keresel itt? – néztem rá rosszallóan a hercegre, aki csak mérgesen félre nézett.
Most mi van? Nem csináltam semmit. – Talán követni próbáltál?! – csattantam fel mérgesen, mert
nagyon úgy tűnt, hogy igen. Nem válaszolt. Szóval tényleg követett. Már éppen nyitottam a számat, hogy
melegebb éghajlatra küldjem ezt a fellengzős majmot, mikor a kislány megfogta Rajawal ruháját és
könnyes szemekkel ránézett.

-Jól vagy? – szipogta, mire a herceg leguggolt hozzá és halvány mosolyra húzva a száját megsimogatta a
kislány fejét. Mi a fene... néztem végig rajta meglepetten.
-Igen, és te jól vagy? – hogyan lehetséges az, hogy a királyi családból bárki is, ilyen kedves legyen egy
utcagyerekkel? Lefagytam.

-A karod....

-Mi van vele?

-Az is jól van? – Rajawal a kezére nézett és az én tekintetem is oda vándorolt. Véres folt díszelgett
köpenyén, eléggé úgy tűnt, hogy ő is megsebesült.

-Kutya baja!

-Tiara! – jelent meg hirtelen a kisfiú is és átölelte a húgát. – Nincs semmi bajod? Jól vagy? Nem fáj
semmi? Bántottak? – halmozta el őt kérdésekkel.

-Na gyerekek! – térdeltem le hozzájuk és óvatosan átkaroltam őket. – Mi lenne ha most velem jönnétek,
én ellátom a sebeiteket aztán pedig ez a kedves barátom meghív titeket egy vacsorára. – mutattam rá
Rajawalra.

-Hurrá! – ugrott fel örömében a fiú, de gyorsan abba is hagyta az ugrándozást és fájdalmasan
felszisszent.

-Na indulás! – fogtam meg mindkettőjük kezét és megindultam a kocsma felé. – Ha akarsz jöhetsz te is! –
néztem rá féloldalt Rajawal-ra, majd a kisfiúra pillantottam. – Azt tudom, hogy a húgodat Tiara-nak
hívják, de neked mi a neved?

-Olei.

-Nos Olei, örvendek a találkozásnak, én Sjena vagyok. – mosolyogtam rá és felemeltem a kis Tiarat. – És
neked is örülök kis hercegnő. – csíptem meg óvatosan az arcát mire szégyenlősen hozzám bújt.

-Vegyél fel engem is! – nyújtotta ki felém Olei a kezét. Felsóhajtottam, és már éppen feltettem volna
Tiara-t a nyakamba, mikor Rajawal megelőzött és felemelte a kisfiút.

-Nem tán apuka lettél? – néztem rá halvány mosollyal a hercegre. Vicces volt őt egy gyerekkel a kezében
látni.

-Hova megyünk? – hagyta figyelmen kívül a csipkelődésem.

-Hát... nem pont olyan palotába, mint ahonnan jöttünk, de majd meglátod. Itt lesz az utca végén. –
válaszképpen bólintott és szó nélkül követett engem. A két kisgyerek boldog beszéde elnyomta az utca
tompa hangjait és minket se nagyon hagyott szóhoz jutni. Nem mintha baj lett volna, fogalmam se volt
miről tudnék beszélni a herceggel a munkán kívül. De ugye arról itt nem beszélhettem.

-Megérkeztünk! – álltam meg egy lezüllött épület előtt és szinte végszóra még egy részeg férfit is
kidobtak az utcára, aki pont előttünk ért földet.

-Ha visszajössz eltöröm a lábad! – csendült fel Jurisi fenyegető hangja. A herceg lefagyott ábrázatát látva
elnevettem magam.

-Üdvözlöm szerény hajlékomba felségedet. – nevettem és odaléptem Jurisihoz. – Látom megint csinálod
a balhét!
-Sjena kedves! – derült fel hirtelen Jurisi és két oldalt arcon csókolt. – Nem gondoltam volna, hogy ma itt
foglak látni.

-Hát azt én se! – nevettem.

-De örülök, hogy végül eljöttél a mulatságra. És? Ők kik? – mutatott végig a díszes társaságon.

-Néhány idegen akit az utcán szedtem össze. Ha nem bánod, felcsempészném őket a szobámba, utána
majd csatlakozok hozzád.

-Persze menjetek csak! Nekem úgy is ki kell szolgálnom a vendégeket, de aztán tényleg le gyere nekem,
te vagy a legjobb felszolgálóm. – ütögette meg a vállam Jurisi, majd bement a fogadóba.

-Ő ki volt? – nézett rám kérdőn Rajawal, mintha bármi köze lett volna hozzá.

-A neve Jurisi. A szüleim barátja volt, lényegében ő nevelt fel. – vontam vállat. – De most gyere velem. –
intettem neki és megindultam a fogadó felé.

-Most hova megyünk?

-Megmutatom neked a palotám.

-Palotában élsz? – csillant fel Tiara szeme.

-Ohh de még milyenbe. A királynak sincs hozzá hasonló. Hiába roskadozik évek óta, még most se dőlt
össze az a fránya palota! – nyitottam ki a fogadó kapuját és bevezettem vendégeimet a kertbe és
rámutattam egy kopott létrára. – Felmászol egyedül vagy felvigyelek? – néztem rá Tiara-ra.

-Igen. – felelte izgalommal teli szemmel és bár sejtésem volt mit szeretne, azért kicsit még kötekedtem
vele.

-Akkor most felteszlek az első fokra és...

-Nem! – karolta át a nyakam és ha nem a karomba fogom, biztos vagyok benne hogy még toppantott is
volna egyet.

-Jó, rendben. – simogattam meg a haját és fél kézzel másztam fel a létrán. Engem Olei követett majd
végül a herceg jött fel szűkös hajlékomba.

-Ha megtennéd! – léptem oda incselkedve Rajawalhoz egy lámpással. Meglepett, de ő szótlanul
csettintett, mire fény töltötte el a padlásszobát. – Köszönöm. – mosolyogtam kissé erőltetetten, majd a
gyerekekhez léptem. – Üljetek le az ágyra. Hozok kötszert. – nem kellett messzire mennem a
gyógyszeres ládikámért, hiszen nem volt túlzottan ritka, hogy használnom kellett. Ha éppen nem Jurisi
ügyetlenkedett, akkor a kocsmában sérült meg valaki vagy ritkábban én. Egy szó, mint száz, valamiért
mindig volt rá ok, hogy használjam. Szerencsére Tiara egyáltalán nem sérült meg ellentétben Olei-vel,
kinek egész testét zúzódások és horzsolások lepték el.

-Te tényleg értesz ehhez. – ült le a mögöttem lévő székre Rajaval és karba tett kézzel nézett engem.

-Igen értek. – mondtam és kikotortam a dobozból egy kisebb üvegedényt. – Ezt neked adom. Kend be
vele a sebeidet, míg meg nem gyógyulnak, ha esetleg kevés lenne gyere vissza ide. Jurisi bár mogorvának
tűnik, valójában nagyon kedves. – odahajoltam a fiúhoz és halkan a fülébe suttogtam. – Ne mond el neki,
hogy én mondtam, de ha szépen nézel rá, még egy ebédre is meghív. – Tiara-ra pillantottam. Egyetemes
szuszogásán kívül mást nem igen lehetett hallani a szobába. – Éhes vagy? – néztem rá ismét a fiúra.
Bólintott. – Én már pár napja nem voltam itthon, szóval itt fent nincs semmi, de ha lemész, akkor Jurisi
tud adni vacsorát. Mond meg neki, hogy írja a többihez.

-És bármit ehetek...? – nézett rám csillogó szemekkel a fiú, de hangja kissé tétova volt.

-Persze, bár ha lehet olyat kérj ami van a fogadóba. – nevettem fel halkan. – Ha végeztél gyere vissza.

-Köszönöm. – ölelte át nagy hirtelen a nyakam én pedig egy pillanatra lefagytam. Hümmögtem egyet,
Olei pedig elengedett és már el is tűnt a szemünk elől.

-És most te következel. – fordultam oda a herceghez, aki látványos döbbenettel meredt rám és közel
húzta magához a kezét.

-Én jól vagyok! – nézett rám hidegen. Felsóhajtottam.

-Nekem mindegy, nem fogom erőltetni, amúgy se kedvellek. – vontam vállat és betakartam Tiara-t. – De
azért jobb ha tudod, hogy az ilyen sérülések könnyen elfertőződhetnek ha nincs időben kezelve. – semmi
válasz. – Viszont ha elveszted miatta a karod, ne engem hibáztass majd. Én szóltam. – vettem le
magamról köpenyem és a ruhás ládámra terítettem. - Szóval még mindig jól vagy?

-Ne próbálkozz semmivel! – nyújtotta ki karját és szemében gyilkos düh tombolt.

-Csak, hogy tudd. Nem félek tőled.

-Pedig nem ártana!

-Vedd le a köpenyed. – a sérült karjával kibújt a ruhadarabból. Döbbenten pillantottam fel a hercegre,
amint megláttam a kezén éktelenkedő vágást. Nem gondoltam volna, hogy amit az előbb mondtam,
valóban igaznak bizonyul. Egy ilyen seb tényleg a karjába, de ha egy kicsivel arrébb találja el a kés, az
életébe is kerülhetett volna.

-Mi ez a tekintet? – nézett rám hidegen, majd gúnyos mosolyra húzva ajkát végigsimított az arcomon. –
Tetszik amit látsz, kislány?

-Idióta... – ültem le vele szemben az ágyra és elővettem egy tiszta anyagdarabot. – Ez most kicsit fájni
fog. – öntöttem óvatosan a seb környékére egy kevés levendula-oregánó kivonatot és óvatosan
megtisztítottam a sebet. Rajawal még csak meg se rezzent, pedig amikor azt mondtam, hogy kicsit fájni
fog, hazudtam. Ez nem kicsit fáj.

-Kérdeznék valamit.

-Legfeljebb nem válaszolok. – vontam vállat és elővettem egy tűt és némi selyemfonalat.

-Sjena a valódi neved?

-Talán. – fűztem be a fonalat a tűbe és közelebb húztam magamhoz a herceg karját.

-Hozzád illő név. – mosolygott cinikusan. – Egy ősi nyelven árnyékot jelent. – nem lepett meg, hogy
ismeri a népem nyelvét, elvégre ő herceg és a varázslatokban még ma is ezt használják.
-Most én kérdezek. Miért követtél engem?

-Tudni akartam hová mész ilyen későn.

-Miért?

-Shhh kedveském! – tartotta mutató ujját szám elé. Igazán bosszantó alak. Dühöngtem magamban, de
inkább nem mondtam semmit. – Most én jövök. Valóban itt élsz, vagy ez csak búvóhely?

-Itt élek.

-Miért, hiszen... Ahw...! – mordult fel hirtelen a herceg. Lehet szólnom kellett volna, hogy ez most kicsit
jobban fog fájni, vagy legalább hogy elkezdem bevarrni a sebet. – Te megakarsz engem ölni?! –
méltatlankodott őhercegsége, igaz jogosan, de engem ez cseppet sem érdekel.

-Azt hittem férfi vagy. Ne nyávogj! Egyébként is én kérdezek.

-Téged se a kedvességedért szeretnek.

-Barátom! – néztem rá együtt érzően. – Engem legalább szeretnek valami miatt. Miért segítették a
gyerekeken?

-Amiért te is segíteni akartál.

-És én miért akartam segíteni?

-Ez meg már két kérdés volt, de legyen. Válaszolok. Azért mert ez volt a helyes.

-A helyes? Mióta törődtök ti azzal, hogy mi a helyes?

-Tudom nem vagy jó véleménnyel rólunk nemesekről, se a családomról...

-Lebuktam. Kérdezz ha akarsz. Van 2 kérdésed.

-Miért itt élsz? Sok pénzhez jutottál....

-Nem azért lettem tolvaj, hogy úgy éljek, mint az urak. Nincs szükségem palotára és bálokra én csak
szeretnék innen elmenni, hogy új életet kezdhessek.

-Miért?

-Mert vissza akarok térni oda ahol születtem.

-Hol van ez a hely?

-Távol innen, de most én jövök. – levágtam a fonál végét és a herceg szemébe néztem. - Miért kell neked
a pecsétgyűrű?

-Hogy ne bukjak el.

-Miben?

-Hol születtél?

-Erre nem válaszolhatok.

-Ahogy én se neked. – bújt bele köpönyegébe és ezzel be is fejeződött kettőnk közt e különös párbeszéd.

-Fordulj el, átöltözöm. Igen jól hallottad! Fordulj el! – legyintettem neki bamba képét látva. Nem tudom,
mi ebben annyira különös, de ő biztos egész életében csak egy ruhát hordott. – Mi lesz? – vontam fel a
szemöldököm kissé idegesen. – Ahhh ez most komoly?! – mordultam fel és a kezembe vettem a ládikára
dobott ruháimat, amit még néhány nappal ezelőtt hagytam ott, mondván, hogy még az tiszta és a herceg
mögé sétáltam. Nem igaz, hogy még erre sem képes. Mérgelődtem és lehámoztam magamról a
kényelmetlen szerelést és belebújtam saját ruháimba. Hajamat lófarokba fogtam és visszasétáltam a
szekrényhez, hogy egy méltó ékszerrel megkoronázzam kissé megkopott öltözetemet.

-Talán valami nem tetszik? – néztem rá számon kérően a hercegre. A tekintetéből nagyon is látszott,
hogy mondani valója van nekem, és hogy ez nem bók vagy dicséret.

-Úgy nézel ki mint egy férfi. – hangja kissé lekezelő volt, de már régen elengedtem az ehhez hasonló
megszólalásokat. Egy párszor már megkaptam, hogy a nadrág nem nőies, egy férfi elegánsabban
öltözködik mint én, vagy hogyha így folytatom, sose találok magamnak férjet.

-Tolvaj vagyok, nem hercegnő. Szoknyában nehéz futni, vagy bármi értékelhető dolgot csinálni, de ha
gondolod kölcsön adok egyet és rád küldök néhány fejvadászt.

-Nem kell ennyire felkapnod a vizet... – bosszúsan elmosolyodtam.

-Tévedsz, én csak egy tényt közöltem veled.

-És a tör? Arra is van magyarázat?

-Hamarabb mennék ki meztelenül az utcára, mint a nélkül.

-Ebben most egyet értünk.

-És szerintem nem is lesz nagyon többször ilyen. Most viszont én lemegyek, téged pedig biztos nem
hagylak itt, szóval találd ki, hogy hova mész el, de nagyon gyorsan.

-Talán titkolsz valamit? – mosolyodott el gúnyosan a herceg és az íróasztalomra könyökölt.

Felsóhajtottam.

-Nem csak egy valamit, és köztük van az asztalon lévő irat is, amit már te úgy is elolvastál.

-És mégis ki adott ki neked ilyen információkat?

-Nem tudom. – vontam vállat. - Én csak fizettem érte.

-Szóval ki akarod rabolni a helyőrséget. – mosolygott cinikus elégedettséggel.

-Talán igen talán nem. – nem kell neki arról tudnia, hogy már nincs szükségem arra, hogy bármit
kiraboljak.

-Merész ötlet.

-Nem merészebb annál, minthogy magától a királytól lopjak.

-És tudod már, hogy fogod csinálni? – unottan bólintottam. Rajawal tekintete hirtelen felcsillant és az
eddigi közönyös érdeklődése, valódi gyermeki kíváncsisággá változott. – Hogyan? – nézett rám
türelmetlen izgatottsággal, de szemei mégis parancsolóan rám meredve követelték a választ.

-Üzleti titok.

-Ha... – a szavába vágtam.

-Ha elmondanám, te magad is ellophatnád a gyűrűt, ezzel pedig borulna az egyezség, így ki kell várnod
míg én megteszem.

-Legalább azt áruld el, hogy...

-Mikor? – bólintott. – Ne légy türelmetlen. Hamarosan.

-Válaszolj! – csapott rá idegesen az asztalra. Felvontam a szemöldököm és odasétáltam hozzá. Így hogy
állt, jóval magasabb volt nálam. Nem vagyok egy magas ember, az tény, de olyan alacsony se. Főleg ha a
lányokhoz viszonyítom magam. Akkor még talán kifejezetten nagy is vagyok... viszont hozzá képest.
Vékony is és egy fejjel alacsonyabb. Frusztrál, hogy nem csak rangban áll felettem, de még így is. Ettől
függetlenül viszont nem hagyom, hogy parancsolgasson nekem. Zafírkék szeme dühösen csillogott és
nem tudta levetni magáról azt a gőgös arroganciát ami talán már a fogantatása óta ott lapul benne.
Végül inkább nem feleltem semmit. Felszegtem a fejem és lendületesen hátat fordítva neki megindultam
a rozoga létra felé.

-Állj meg! – szorította meg hirtelen a csuklómat és visszarántott magához. – Nem engedem, hogy így
faképnél hagyj!

-Miért, mit fogsz tenni? – néztem bele még mindig szikrázó szemeibe. – Talán végzel velem, ahogy az
apád tette.... – elharaptam a mondat végét és idegesen kirántottam kezem szorításából. Francba...
majdnem elmondtam... mindig megválogatom a szavaimat, sose hozom fel ezt a témát, ha pedig fel is
jön, vigyázok mit mondok. Mindig vigyázok és most majdnem elárultam magam....

-Sjena! Állj meg! – ragadta meg ismét a kezem.

-Mit akarsz? – fordultam oda felé és csak ekkor vettem észre, hogy már nem a szobámba vagyok.
Szorítása hirtelen elernyedt és már nem fogta a kezem. Visszalépett egyet és szinte gyermeki zavarral
bámult rám, mintha szellemet látott volna. – Mi az...? – csúszott ki a számon a kérdés, mi olyan
visszásnak és idegennek tűnt, hogy elsőnek fel se ismertem, hogy ez az én hangom.

-Én sajnálom.... – sütötte le a szemeit a herceg és látszott rajta hogy őszinte. Csak ekkor vettem észre az
arcomon végig kúszó könnycseppeket. Zavartan kaptam szememhez és amint megbizonyosodtam róla,
hogy valóban az én könnyeim félszegen elfordultam. Nem tudtam miért sírok. Ötletem sem volt. Nem
éreztem magam szomorúnak, csak feldúltnak és fáradtnak. De nem is igazán számított. Mindegy az oka,
de valaki előtt felfedtem a gyengeségem, és ráadásul ez a valaki nem más mint a herceg. Már megint
hibát követtem el. Felsóhajtottam és ingem ujjával megtöröltem arcom.

-Nem számít. Csak felejtsd el. – mondtam és elindultam a kapu felé.

-Sjena! Állj meg... kérlek... – szolt utánam tétován. Szót fogadtam, de nem fordultam meg. – Nem tudom
miért utálod annyira az apám, de én nem ő vagyok... és nagyon
-Tudom és sajnálom.... amit az előbb mondtam. Tudom, hogy más vagy mint ő... erre már én is rájöttem.
– de még így sem tudom elfelejteni, hogy ki vagy. Felsóhajtottam és csak most fordultam felé. –
Idegesítő vagy, arrogáns és egy főnökösködő, beképzelt majom, de nem vagy rossz ember. –
mosolyogtam rá, most elsőnek őszintén. Még magamat is megleptem vele, szóval gyorsan el is
fordítottam felőle a fejem. – Ha gondolod gyere be a fogadóba... és csak hogy tudd, többet nem ajánlom
fel! – léptem ki a kapun, és bár én mondtam neki, hogy jöjjön, nem hittem volna, hogy tényleg követni
fog. Nem gondoltam át eléggé.

Benyitva az épületbe a szokásos bűzös ámbár mégis jól eső légkör fogadott. A muzsikások hangos zenéje,
a vérlázító kiabálás, a mulatozó férfiak részeg tánca és az alkohol szag mosolyt csalt az arcomra.

-Adj két whisky-t! – könyököltem rá a pultra és kaján Jurisi-ra vigyorogtam. – Egyet nekem és egyet a
barátomnak. – mutattam rá a mellettem álló kissé feszült hercegre. Látszott rajta, hogy nincs hozzá
szokva az efféle koszos helyekhez.

-Ki a barátod? – nézett végig méregetően Jurisi a hercegen. Elgondolkodtam egy pillanatra. Mégsem
mutathatom be őt, mint az ország második hercege így végül csak vállat vontam és feleltem.

-A neve Raja. És szerintem nem bírja az ilyesfajta italt. – súgtam oda Jurisinak, ki hunyorítva bámulta
tovább a „barátomat”.

-Csak nem...! – kiáltott fel egyszeribe, de én gyorsabb voltam nála és befogtam alkoholtól bűzlő száját.

-Shhhh! – kacsintottam rá. – Csak add azt az italt és hallgass.

-Ő tudja?! – nézett rám Rajawal is és tekintetében némi ijedtség csillogott. Bólintottam.

-Fiacskám, ha te fele annyit tudnál mint amennyit én... – mosolyodott el Jurisi ősz bajusza alatt és elém
csúsztatott két pohár whisky-t.

-És...? – szólalt volna meg ismét Rajawal, de Jurisi gyorsabb volt.

-Ne aggódj fiacskám, köt a kocsmárosok esküje.

-Ilyen tényleg létezik? – nézett rám kérdőn a herceg, mire felnevettem.

F-Mondhatjuk így is... – nevettem. – De ne aggódj, Jurisi azon kevés emberek közzé tartozik akiben
megbízom.

-És én ezt a bizalmat értékelem is... – tolt elém még egy italt én pedig gondolkodás nélkül kiittam
mindkét pohár tartalmát.

-Jurisi! Te vagy a legjobb! – csókoltam meg kopaszodó fejét mosolyogva. Az biztos, hogy ő nagyon fog
hiányozni. Ő jelenti nekem a családot.

-Tudom én azt tündérem, de mi legyen a fiúval? – mutatott rá az egyik padra.

-Oha... hát vele meg mi történt? – néztem rá a mélyen szundító Olei-re.

-Azt hiszem víz helyett pálinkát adtam neki... – vakarta meg tarkóját Jurisi én pedig homlokomra csapva
felnevettem.
-Te bolond vénember, neked már az eszed helyén is alkohol folyik. – forgattam meg nevetve szemeimet.
– De legalább reggelig biztos nem kel fel. Tessék! – nyomtam hirtelenjébe oda Rajawalnak a másik italos
poharat. – Mi lesz már?

-Nem kérem.

-Mi az, hogy nem kéred? Ez egy kocsma barátom. Ne játszd itt az úri kisasszonyt!

-Jobban jársz ha szót fogadsz neki. – mosolygott Jurisi és teletöltötte a poharam.

-Gyerünk! – szorítottam oda mellkasához az italt, mire ő végre megemberelte magát és elvette azt. –
Egészség! – koccintottam össze a poharam az övével majd lehúztam a tartalmát. Rajawal még nézte egy
kicsit az italt, de végül megemberelte magát és ő is belekóstolt az utca valódi ízébe. Az arca látványosan
elfanyalodott én pedig felnevettem. – Látszik nem ehhez vagy szokva. Nem fűlik a fogad az olcsó italhoz.
– Rajawal elkomorodott és nagy meglepetésemre oda tolta a poharát Jurisi-hoz.

-Tölts még egyet. – mondta halál komolyan, úgy tűnt a büszkesége erősebb, mint az alkohol maga.

-Jó látni téged Sjena! – csapott valaki túlságosan is erősen hátba.

-Téged is Ron... – morogtam és a részeg férfi felé fordultam.

-Ki a barátod? Szokatlan téged emberekkel látni.

-Ő Raja. Raja, Ron, Ron Raja. – mutattam egyikről a másikra.

-Talán ti ketten...? – bukkant föl a semmiből Gina is, Ron szeretője. Felnevettem.

-Viccnek is rossz. – legyintettem és lehúztam még egy pohár italt.

-Ezek szerint szabad? – csillant fel Gina szeme.

-Vidd nyugodtan. – erre a megszólalásomra Rajawal komoran rám pillantott, majd ő is megitta a pohara
tartalmát.

-Juuriiisiii! – karolt bele Gina a hercegbe. – Adj még egy italt ennek a jóvágású fiatalembernek! – Jurisi
csak mosolygott és már ki is töltött egy jókora adag alkoholt egy pohárba.

-Öhhm... talán ez már sok lesz... – alig hogy végig mondtam, Raja már le is húzta az italt. A hercegre
pillantottam, de még csak el sem vörösödött. Kutya rúgja meg, a bitang bírja az alkoholt... bár meg kell
hagyni, nem sok kedvem lett volna visszasegíteni a kastélyba egy herceget, szóval ez nem is olyan rossz
hír.

5.

-Sjena... – nézett rám az alkoholtól bűzlő herceg. – Menjünk vissza!

-Felejtsd el! – morogtam fáradtan.

-De...
-Semmi de! Egyedül még járni se tudsz... – fogtam meg erőssebben a vállaimba kapaszkodó férfit. – Még
valahogy a palotába is be kell jutnunk. – sóhajtottam fel tehetetlenül. Vajon hol rontottam el?
Visszagondolva az előző néhány órára mosoly szökött az arcomra. Csak én vagyok a hibás. Mindig az első
pohár a hibás azt pedig én adtam neki.

-De vissza akarok menni táncolni.

-Majd táncolsz holnap a bálon.

-Nem akarok. – lökött el magától és azzal a lendülettel el is esett. – Nem akarok vissza menni! – tette
karba kezeit és gyermeki daccal nézett rám. Felsóhajtottam és lehajoltam hozzá.

-Miért nem akarsz vissza menni?

-Nem szeretek ott lenni.

-Pedig igazán szép helyen élsz. Sokan cserélnének veled.

-Csak nyugodtan... – felvontam a szemöldököm és leültem mellé a földre. Valóban érdekelt, hogy az
ország második hercege még is miért akarna cserélni egy közemberrel.

-Miért nem szeretsz ott lenni? – néztem rá kíváncsian.

-Mert senki sem igazi. Az emberek nem igaziak. A kedvemre tesznek, azt mondják amit hallani szeretnék,
csak mert én vagyok a herceg... de...

-Amint elfordulsz már mindenki ellened szólal fel. – kómás szemekkel rám nézett és kissé bizonytalanuk
bólintott.

-Nem akarok vissza menni, nem akarok részt venni a bálhéten, a gyűrűt akarom... szerezd meg nekem...
– nézett rám bágyadtan én pedig felsóhajtottam.

-Te még részegen is követelőző vagy. – álltam fel és kezet nyújtottam neki. – Ha most velem jössz,
máskor is elhozlak a fogadóba.

-Tényleg? – csillant fel hirtelen a szeme és megpróbált felállni, de visszaesett a földre.

-Na add a kezed te részeg herceg. – összeráncolta a szemöldökét és mérgesen rám nézett. Nem tudtam
komolyan venni, olyan volt most mint egy kisgyerek akinek elvették a játékát. Felnevettem. – Gyerünk,
add a kezed. Napkelte előtt vissza kell érnünk. – erre ő csak sértődötten elfordította a fejét.
Elmosolyodtam. Tényleg olyan mint egy kisgyerek... – Rajawal... – hajoltam le ismét hozzá. – Viselkedj
úgy mint egy felnőtt, és fogd meg szépen a kezem.

-Hívj Raja-nak. – fonta karba kezeit. Felnevettem.

-Jól van na. Fogd meg a kezem Raja... – végre szót fogadott én pedig felhúztam őt a földről. – Ha a mai
napra emlékezni fogsz.... – Ismét felnevettem. – Az jó lesz. – kuncogtam vidáman, kissé én is az alkohol
hatása alatt és vállamra vettem a még mindig kótyagos herceget. Életembe nem gondoltam volna, hogy
egyszer én, a Fantom, az ország 3. leghatalmasabb emberét fogom részegen becsempészni a palotába.
Ránéztem Rajara.

-Mi az? – nézett vissza fátyolos tekintettel.

-Hogyan foglak én téged észrevétlenül bejuttatni a szobádba...? – költői kérdés volt, hiszen egyértelmű
volt, hogy sehogy. Azt láttam a legjobbnak, ha a cselédkapunk megyünk be és az én szobámig vonszolom
el drága barátomat. Már ha persze eljutunk addig. Végül csak el vonszoltam őt a bejáratig.

-Jó estét Tier... – köszöntem rá kissé csalódottan a kapuőrre.

-Feria, meglep, hogy ilyenkor itt látlak. – ásított álmosan a férfi. – Ő meg kicsoda? – vonta fel a
szemöldökét és méregetve nézett végig a már majdnem alvó Raja-n.

-Gondolom nem lehet róla szó, hogy kérdés nélkül beengedj minket, ugye? – néztem rá némi
reménykedéssel, de ő csak megcsóválta a fejét. – Sejtettem... akkor csak ne mond el senkinek, amit ma
látsz. – sóhajtottam fel és levettem Rajawal fejéről a kapucnit.

-Ugye most csak viccelsz velem?! – esett majdnem hanyatt Tier. – Feria, ő most...? Te jó ég...! – vágta
magát hirtelen alapállásba. Elmosolyodtam.

-Nem gondolom, hogy most erre szükség van. – csettintettem egyet Rajawal szemei előtt, mire fáradtan
rám nézett. – Milyen nap van ma?

-Sötét... – bámult rám értetlen tekintettel.

-Szerintem jelenleg azt se tudja, hogy fiú e vagy lány. – és bár hiába mondtam igazat, Tier nem mozdult.
Még mindig mereven állt és csak zavartan nézett ide-oda. Tekintetével próbált kerülni engem és a
herceget, de végül feladta és óvatosan ránk pillantott.

-Mi történt... jól van? – felsóhajtottam.

-Csak sokat ivott...

-Mármint...?

-Igen, pontosan. Alkoholt.

-És...?

-Inkább ne menjünk bele... és kérlek, ne szólj erről senkinek. – Tier nyelt egyet, bólintott, majd félre állt
és kinyitotta a kiskaput. – Köszönöm. – sóhajtottam fel és megindultam a cselédépület felé. – Tudod
Raja, azért nem vagy olyan könnyű. Örülnék neki, ha legalább kicsit megőröltetnéd magad és használnád
a lábad.

-Nem akarom, fáradt vagyok. – felsóhajtottam és mivel már úgy is minden mindegy volt a hátamra
vettem ő pedig szó nélkül átkarolta a nyakam.

-Csak, hogy tudd tényleg nehéz vagy... ráadásul én lennék a nő. – válasz helyett azonban csak tompa,
egyenletes szuszogás hallatszott én pedig megforgatva szemeim folytattam utam a szobám felé.
Szerintem sose tűnt még ilyen hosszúnak a folyosó, mint most, de végül csak megérkeztem és jobb ötlet
híján a saját ágyamba fektettem be a herceget. Meg kell hagyni, elfáradtam. Soha többet nem ihat a
közelemben. Még is ha az estére gondolok, nevetni támad kedvem. A nagy, komoly herceg, aki kisgyerek
módján hisztizik azon, hogy ő még inni akar és hogy nincs kedve hazamenni, felettébb vicces.
-Nagyon remélem hogy nem fognak keresni téged egy ideig. – feküdtem le a földre és a fal felé
fordultam. Szerencsére a mai nap is délutánra vagyok beosztva, így nem kell attól félnem, hogy elkésnék.
Attól viszont már nem ártana, hogy mi lesz ha valakinek még is hiányozna az ország 2. bijum-ja?

Mikor felkeltem a nap már viszonylag magasan járt az égen. Még nem ütött delet az óra, de nem lehetett
sok idő a műszakom kezdetéig. És a herceg? A herceg még mindig jó ízűen aludt az én ágyamban.

-Miért kerestem magamnak a bajt... – csaptam a homlokomra, immár teljesen józanul vissza gondolva a
tegnapi napomra. Már azzal is hibát követtem el, hogy megmutattam neki a fogadót, a többi meg...
inkább nem is gondolok rá. Megráztam a fejem és megtöltve vízzel egy poharat odaléptem a herceghez.
Ezért meg fog ölni... mosolyodtam el gonoszan és egyszerűen csak ráöntöttem a hideg folyadékot. –
JÓREGGELT! – kiáltottam kicsit hangosan, Rajawal pedig a nagy hirtelenség miatt leesett az ágyról és a
derekához nyúlt. – Ilyen ez, ha a nagy ágyhoz van szokva az ember. – nevettem fel és ezzel is leplezni
próbáltam saját feszültségemet.

-Hol van?! – nézett rám szigorúan, de valahogy nem lehetett őt komolyan venni. Kócos volt, sápadt és
még mindig dőlt belőle a piaszag.

-Mi? – guggoltam le hozzá incselkedve.

-A kardom. – mondta hidegen én pedig gondolkodni kezdtem.

-Amikor én ide behoztalak, nem volt nálad semmi...

-Behoztál? Hova?! – nézett körül hirtelen a herceg.

-A szobámba... mire emlékszel a tegnapból? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.

-Tegnap én... – a fejéhez nyúlt, mintha fájlalná azt. – Arra még emlékszem, hogy veled táncoltam és... –
hirtelen elvörösödött. Vajon mi juthatott eszébe? – Oda adtam a kardom egy lánynak alkoholért
cserébe... – sütötte le szégyenkezve szemeit én pedig felnevettem.

-Komolyan mondod? – erre csak elcsapta a fejét nagy gőgösen, de ettől csak még röhejesebb lett a
története.

-Hogy kerültem vissza a palotába? – váltott inkább témát a herceg, mintha ez kevésbé lett volna
kellemetlen.

-Visszahoztalak... de nem volt ám könnyű dolgom. – nevettem fel és feltettem a tűzhelyre egy kis vizet
forrni.

-Én... csináltam valamit? – sütötte le a szemét kissé riadtan Rajawal.

-Nem... – ráztam meg a fejem végül.

-Mit csináltam?! – nézett rám zaklatottan.

-Semmit, nyugi! – tiltakoztam.

-Akkor nem mosolyognál! Csináltam valamit, igaz?!

-Nem volt semmi komoly, csak...

-Csak mi?!

-Nem akartál haza jönni... ennyi.

-Tényleg?

-Tényleg.

-Látott valaki minket?

-Nem. – válaszoltam rá gondolkodás nélkül.

-És hogy jutottál be...?

-Tolvaj vagyok. – válaszoltam sietve és a kezébe nyomtam a gőzölgő teáscsészét. – Rókafű tea. Jó
macskajaj ellen. – Rajawal csak felvonta a szemét és kérdőn meredt rám. – Idd meg, jobban leszel tőle. –
töltöttem én is magamnak és leültem az ágyra. – Ha mondani akarsz valamit csak mond.

-Mi lett a két gyerekkel? – felvontam a szemöldököm, nem gondoltam volna, hogy érdekli majd a sorsuk.

-Amikor eljöttem ők már aludtak, de megbeszéltem Jurisi-vel, hogy had maradjanak ott, azután is ha én
elmentem. – bólintott. – Egyébként... hogy, hogy nem keres senki?

-Miért keresnének? Nincsen semmi dolgom, azt teszek amit akarok. – megforgattam szemem, gúnyos
mosolyát látva. – Akkor töltök együtt egy éjszakát egy cselédlánnyal amiikor akarok. Még is ki szólna
rám?

-Tudod, ezen néhány nappal ezelőtt még nagyon felmérgeltem magam, de a tegnapi után... aki így
zavarba jön attól, hogy Gina megcsókolja, nem volt még együtt senkivel. – pillantottam félszemmel rá és
diadalmasan mosolyra húztam a szám, látva a zavart a szemében.