Szvák Gyula

IV. IVÁN ÉS I. PÉTER

MIKROHISTORIOGRÁFIÁJA
MIKROTÖRTÉNELEM 9.
Sorozatszerkesztő
Klaniczay Gábor és Szíjártó M. István

A sorozatban eddig megjelent:

Sebők Marcell: Humanista a határon.

A késmárki Sebastian Ambrosius története (1554-1600)

Marianna D. Birnbaum: Gracia Mendes hosszú útja

Benda Gyula: Zsellérből polgár - társadalmi változás egy dunántúli

kisvárosban. (Keszthely társadalma 1740-1R49)

Mikrotörténelem másodfokon
(Szerkesztette: Papp Gábor és Szíjártó M« István)

Kármán Gábor: Egy közép-európai Odüsszeia a 17. században.

Harsányt Nagy Jakab élete

Jean-Claude Schmitt: A zsidó Hermáim megtérése

Szíjártó M. István: A történész mikroszkópja. A mikrotörténelem

elmélete és gyakorlata

Bobory Dóra: Batthyány Boldizsár titkos tudománya. Alkímia,

botanika és könyvgyüjtés a tizenhatodik századi /Magyarországon
 Szvák Gyula
IV. IVÁN ÉS I. PÉTER
MIKROHISTORIOGRÁFIÁJA

L’ 'armattan
BUDAPEST, 2019
© Szvák Gyula, 1019
© L’Har mattan Kiadó, 2019

I?Harmattan Francé
5-7 rue deTEcole Polytechnique
75005 Paris
Tel.: 33.1.40.46.79.20
Email: diffusion.hannattan@wanadoo.fr

í.’Harmat tan Italia SRL

Via Dcgli Artisti 15
10124 TORINO
Tel.: (39) 011 817 13 88 / {39) 348 39 89 198
Email: ha rmarta n.ita 1 ia@agora.i r

ISBN 978-963-414-580-6
ISSN 1789-0098

A kiadásért felel a L’Harmatcan Kiadó igazgatója.

A kiadó kötetei megrendelhetők,

illetve kedvezménnyel megvásárolhatók:
L’Harmattan Könyvesbolt
1053 Budapest, Kossuth L, u. 14-16.
TeL: 2.67-5979
hatra attan@harmattan.hu
webshop@harmattan.hu
TARTALOM

BEVEZETÉS. A „HISTORIOGRÁFIAI MIKROFILOLÓGIÁTÓL”

A MÍKROHISTORIOGRÁFIÁIG - ÉS TOVÁBB 7
ív, iván alakja az orosz történet írásban 19
RETTEGETT IVÁN AZ ÚJABB SZOVJET KUTATÁSOK TÜKRÉBEN 6l
I. PÉTER ALAKJA AZ OROSZ TÖRTÉNETÍRÁSBAN 83
RUSZI.AN SZKRJNNYÍKOV SZOVJET TÖRTÉNÉSZ ESETE
FÉLELMETES IVÁN OROSZ CÁRRAL IJ7
PÁRHUZAMOS SORSOK: TÖRTÉNÉSZNEK LENNI
A SZOVJETUNIÓBAN ÉS M AGYARORSZÁCrON
(RUSZLAN SZKRTNNYIKOV ÉS PERÉNYI JÓZSEF PORTRÉJÁHOZ) l61
IV. IVÁN ÉS I. PÉTER L69
A TANULMÁNYOK EREDETI MEGJELENÉSI HELYE ÉS IDEJE 177
BEVEZETÉS

A „HISTORIOGRÁFIAI MIKROF TEOLÓGIÁTÓL”

A MIKROHISTORIOGRÁ FIÁIG -ÉS TOVÁBB

Első tudományos közleményemtől az eddigi utolsóig meghatározó

kutatási területem az orosz historiográfia volt
* A legtöbbet IV. Iván,
I. Péter és az „orosz feudalizmus" historiográfiájával foglalkoztam
(ebből írtam egyetemi doktori,1 kandidátusi2 és nagydoktori disz-
szertációmat3 is). Mivel a moszkvai Akvilon kiadó az erről szóló
orosz (és részint angol) nyelvű (1978 és 2017 közötti) kilenc tanul­
mányomból „Opit mikroisztoriografii” címmel nemrégiben váloga­
tást adott ki,4 úgy gondoltam, nem funkciótlan a magyar nyelvű
kiadás sem,5 de - a magyar olvasóközönség történelmi érdeklődését
szem előtt tartva - a tanulmányok számának csökkentésével, hang­
súlyosabbá tettem a IV. Iván -1. Péter-problematikát.
E tanulmányokban áttételesen egy nagy birodalom egy hosszú
időszakának története idéződik fel - ahogy azt két évszázad orosz
történetírói látták és láttatták, A feldolgozás műfaja historiográfiai:
az orosz történetírás történetét követi nyomon - ám végig azzal az
igénnyel, hogy ezenközben az orosz történelmi fejlődés sajátossága­
inak ősi problémájához is közelebb kerüljünk. A kutatás módszerét

1 Szvák Gy.-. IV. Iván értékelésének kérdéséhez. Bölcsészdoktori disszertáció.

Eötvös Loránd Tudományegyetem, 1980.
» D. Szvak: KI j ucsevije pr o blemi szocial’no-polityicseszkoj isztor h Rosszii vtoroj
polovini XVI véka v russzkoj i szovjetszkoj isztoriografii. Leningrád (a továb­
biakban: LJ, 1984.
* Szvák Gy.t A feudalizmus kori orosz történelem fő problémái az orosz törté­
netírásban. Akadémiai doktori disszertáció. Magyar Tudományos Akadémia,
W
4 D. Szvak-. Opit mikroisztoriografii. Moszkva (a továbbiakban: M.), 2019,286.
5 Korábbi cikkeimet változatlan forma bán közlöm, hogy pontosan kirajzolódjék
az 1979-2018 között bejárt kutatói út. A jegyzeteket azonban egységesítettem,
és szerkesztőim kérésére néhány magyarázó megjegyzést is tettem, valamint
igyekeztem javítani a nyomdai hibákat.
8 ÍV. Iván és I. Péter mikrohisioriográfiája
I
a korai tanulmányaimban historiográfiai mikrofilológiának mon­
danám - jobb híján, hiszen erre a feldolgozási módra nem alakult
ki érvényes elnevezés a historiográfiában. A „történetírás történe­
tek’1 általában horizontálisan, ezek a dolgozatok viszont vertikáli­
san elemzik az orosz történetírást. Jelen mikrotörténelcm tulajdon­
képpen mikrohistoriográfia, amely mélyfúrások révén az orosz
történettudomány egészéről kíván állításokat megfogalmazni. így
a IV. Iván és I. Péter korára összpontosító historiográfiai mikrovizs-
gálatok sorozata végül is az orosz történettudomány két évszázadá­
nak képét rajzolja ki.
Ezeknek az írásoknak nem volt céljuk közvetlen véleményt nyil­
vánítani az orosz történelem menetéről. A historiográfiai műfaj
ilyen vonatkozásban nagy önmérsékletet kíván művelőjétől. Az is
természetes azonban, hogy az orosz történetírás hagyományos vá­
laszainak bemutatása révén magára a megélt történelemre is vala­
melyes tisztázó fény vetült. A fő cél azonban az Oroszország törté­
netével foglalkozó orosz történetírás egésze fejlődésének bemutatása
volt. Ez a történetírás európai történetírás.6 Forrásaiban, problé­
máiban, válaszadási kísérleteiben. A magyar történettudománnyal
való összehasonlításában, persze, több sajátossággal is rendelkezik.
Alapvetően birodalmi történetírás, amelyben mindvégig meghatá­
rozó volt a „történetszemlélet nemzeti látószöge”. E jelenséget is,
természetesen, történetileg kell szemlélni, cs keresni az abból való
kitörési kísérleteket. Nem számosat, de találni ilyeneket is.
Az is kétségtelen, hogy az orosz historiográfiában tovább éltek
a sztálini történelemfelfogás hagyományai, mint a miénkben. Ez
azonban nem egyszerűen a történelmi személyiség kultuszában,
a vulgáris gazdasági determinizmusban, az osztályharcos magya­
rázatok virulens voltában, de a sajátos orosz küldetéstudat történe­
lem magyarázó jellegében is manifesztálódott. Utóbbi viszont nem
szovjet találmány, hanem mélyen az orosz tradícióban gyökerezik.
Fontos tehát leszögeznünk, hogy a szovjet (és benne a sztálini) tör­
ténetírás kontinuus az 1917 előtti orosz historiográfiával.
IV. Iván mértéktelen idealizálása szintén nem L V Sztálin „ördögi
műve”. Nagy hagyományai voltak ennek már a 19. századi historio­
gráfiában is. IV. Iván előnyben részesítése I. Péterrel szemben az orosz
Ld. részletesen: Szvák Gy.: The Golden Age of Russian Historical Wnting: The
Nincreenth Century. In Oxford Ilistory of Historical Writing, voL 4-1800-1945,
edited by S. Macintyre ~ J. Maígushca - A, Pók, Oxford: Oxford Universicy
Press, 201 t , 303-32,5.
 Bevezetés 9

történelem nagyjai képzeletbeli panteonjában, azonban kétségkívül

a sztálini kor találmánya. Mindkettőjük historiográfiai sorsa azt mu­
tatja, hogy az autokrácia történelmi megítélése egy birodalmi gondol­
kodásban szükségszerűen tér el a kis népek történetírásáétól. Előbbi­
ben ugyanis még egy keleti despota is eljátszhat)a „igazságos Mátyás”
szerepét,78Bonyolultabb az I. Péter-kép alakulása, hiszen az ő esetében
nem egyszerűen zsarnokról, de reformátorról is van szó. Ez pedig
nem pusztán orosz, de kelet-európai dilemma is. Az „utolérő fejlő­
dés”, a felülről kezdeményezett modernizáció ezért kegyesebb meg­
ítélésre tarthatott számot tágabb régiónk történetírásában. Bizonyít­
ván mellesleg, hogy a történelmi erőszak igazolása nem orosz
gondolkodásbeli „ficam”. A „péteri rejtély” megoldatlanságát végső
soron az orosz kiúttalanság érzése okozza. A vele kapcsolatban idő­
ről időre megfogalmazott szkepszis ugyanakkor azt is jelzi, hogy a
birodalom megléte vagy bukása nem feltétlenül az egyedüli történetfi­
lozófiai kérdés - még az oroszok számára sem. A polgára jólétét ga­
rantáló jogállam értékeinek beépülése a történetszemléletbe azonban
a hagyományos orosz történelemfelfogás végét jelentené.
A IV. Ivánról és 1. Péterről szóló korai tanulmányaim látszatra
nem sokban különböznek a nagy életrajzi monográfiák bevezető,
historiográfiai összefoglalásaitól. Ám nem ebből a célból készültek.
Nem az illető személyek tanulmányozásának történetét kívánták
bemutatni, hanem rajtuk keresztül az orosz-szovjet történetírás
változásait akarták elemezni, koncepciókat rekonstruálni és ütköz­
tetni, egy-egy részproblémán keresztül mintegy mélyítirásszerűen a
részből az egészet megragadni. Ennyiben lehet „historiográfiai mik-
rofilológiának” nevezni a módszeremet, amint azt 1999-ben nagy­
doktori disszertációmban először megfogalmaztam/ Ennek során
a „mikromódszerekkel” tulajdonképpen makróvá laszok megfogal­
mazására tettem kísérletet.
A 2.000-es években már nem voltak ilyen ambícióim. A „nagy
kérdésekre” adott nagy válaszadási próbálkozásokat régóta lezárt­
nak tekintem historiográfiai kutatásaimban. Más kérdés, hogy a
történelmi kor és a történetírás állapota, jelenlegi iránya sem kedvez
a szintéziseknek, A posztmodern után nagyobb igény mutatkozott

7 IV Iván és I. Péter historiográfiai sorsáról ld.: Szvák Gy.: IV. Iván és I. Péter
utóélete. Ruszisztikai Könyvek VIIL Bp., ELTE Ruszisztikai Intézet, 2.001.
8 Szvák Gy.i A feudalizmus kori orosz történelem fő problémái az orosz törté­
netírásban, Akadémiai doktori disszertáció. Magyar Tudományos Akadémia,
1999- 3-
10 ÍV. Iván és I. Péter mikrahistoriografiája

a „kicsit” feltárni a legapróbb részletekig - a szakma legelhivatot-

tabb képviselőinél továbbra is azzal az igénnyel, hogy „a cseppben
megmutatkozzék a tenger”. Értelmezésemben ez lenne a ma annyira
divatos „mikrohistória” lényege, mely módszer legkiválóbb képvi­
selői méltán tettek szert nagy népszerűségre - a művelt közönség
körében is. Nekem különösen Natalie Zemon Davis „Martin
Guerre visszatérése” című műve keltette fel az érdeklődésemet-egy
időben terveztem egy hasonló munkát írni, Tyimofej Ankungyínov
kalandos élete köré csoportosítva a 1:7. századi orosz valóságot. Vé­
gül nem született meg az „orosz Martin Guerre”, de legalább egy
fontos forráskiadással elbüszkélkedhetünk?
Lett helyette a mikrohistoriográfia.10 Ezt ugyan csak két tanul­
mány reprezentálja a kötetben, de nyilvánvalóan irányváltást jelez
a kutatómunkámban. Műfajilag elvileg beleférhetne a közismert
mikrohistória tág értelemben vett felfogásába. Ha elfogadjuk róla
Szíjártó István definícióját, akkor nyilvánvaló, hogy a szóban forgó
tanulmányaim esetében is megvalósul a „kis léptékű intenzív törté­
neti kutatás”,11 és talán „sok tekintetben valóban többletet ad az
olvasónak, mégpedig négy jellemzője: érdekessége, valódisága, él­
ményszerűsége és a vizsgált egyedi eset szerteágazó volta miatt”.12
Amennyiben a jelzett tanulmányaim nem a megélt történelemre,
hanem annak tanulmányozására irányultak, elképzelhetőnek talál­
nám, hogy erre bevezessünk egy külön terminust, a mikrohistorio-
gráfiát. Ugyanis kétségtelen, hogy akaratlanul ugyan, de végső so­
ron ugyanazon eszközökkel és módszerrel dolgoztam, mint a
mikrohistória művelői, kutatásaim és azok eredményeinek leírása
azonban jól körülhatárolt historiográfiai kérdéseket feszegettek. És
ezt nem csak én gondolom így. Számomra nagy megtiszteltetést és
visszaigazolást jelentett, hogy a „Na szluzsbe u Klio...” című tanul­
mánykötetemről írt elemzésében Lorina Repina akadémikus (sti­
muláló) mikro historiográfiának (vagy) historiográfiai antropológi­
ának1' nevezi az általam képviselt irányt.
9 Szvák Gy.: (szerk.), Az Ankungyinov-ügy. Egy európai kalandor Moszkóviá ból/
Gyek) Ankungyinova.Jevropejszkij avantyjuriszt iz Moszkovü, Bp., zon.
w A szót először a „Kiló, a csalfa szeptevő” (Bp., Russica Pannonicana) című
kötetben írtam le 2013-ban (5.).
:I http://hajnalkor.hu/files/rendi_es_polgari_012.pdi , 10.
11 Lm., 12.
l> L. P. Repina-. Igyei i gyela. K 65-letyiju professzora Gyűli Szvaka i 30-i letyiju
izuesenyija isztoricseszkoj ruszisztyiki v Budapesrye (red. M. Sz. Petrova), M.,
2018,31.
 Bevezetés ii

Az utolsó évtizedek történetírásának története láttatható úgy is,

mint a ma krohistór iától a mikrohístóriáig vezető út. Azt gondolom,
hogy a szóban forgó tanulmányok pedig a (a mikrofilológiai eszkö­
zökkel művelt) niakrohistoriográfiától a mikrohistoriográ fiához
érkezést demonstrálják. Abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy
ez egyúttal egyfajta fejlődést is jelent. Csak egy biztos: „small is
beautiful”. Ám az is bizonyosnak látszik, hogy így emberközelibbé
lett a téma. És ez mindenképpen a szakmánk humanista erhoszához
való ragaszkodást szeretné példázni,

* H-

A kötetben levő írások közül a két meghatározó terjedelmű tanul­

mány az 1980-as, i99o-es években keletkezett. Újraközlésük a fent
vázolt pályaív rekonstruálásához szükséges. De talán nem csak eny-
nyi a jelentőségük. Az eltelt hosszú idő okán ezek a szövegek maguk
is a historiográfia részeivé váltak, s alkalmasak lehetnek arra, hogy
az ezen evek történetírására visszanézzünk a segítségükkel. Magam
is historiográfus lévén, megkísérlem elhelyezni őket a korabeli kon­
textusban.
Mindig betartottam a szakma szabályait, de mindig szűknek is
éreztem a kereteket. Ezeket régóta feszegetem. Nem áll távol tőlem
a gondolat, hogy ebben még radikálisabb (extravagánsabb? szubjek­
tivebb?) legyek. Akár azon az áron is, hogy mások mértékvesztést
kérhetnek számon rajtam, holott szerintem még az autohistorio-
gráfia műfaja is legitim lehet egy meghatározott feltételrendszerben.

* * *

Az 1980-as évek szovjet történetírásában már jelen volt a Gennagyij

Borgyugov és Szergej Scserbina által megrajzolt statisztikai átlag,
az 1949-os születésű Viktor Ivanovicsok14 nemzedéke, de meghatá­
rozó szerepre nem tett szert, ahogy a neofita túlbuzgók és/vagy an­
golszász imitátorok is csak később jöttek. Az 1950-05 években, de
egyúttal az „olvadás” korában szocializálódott korosztály diktált
ekkor a szovjet történetírásban, amely ezáltal erősen kétarcú volt.
Egyrészt végzetesen átideologizált és átpolitizált, ám soha nem

Naucsnoje szoobsesesztvo isztorikov Rosszá. 2.0 let peremen (red. G. Borgyugov) (

(AIRO-XXI) M.3 ion, 55-118.
12 f V. Iván és L Péter mi krokistariográfiája

szűnt meg létezni az igazi történettudomány sem.’5 Az is igaz vi­

szont, hogy ennek az volt az ára, hogy a valódi történészek óvakod­
tak a metodológiai, konceptuális általánosításoktól és igyekeztek
tisztességes forrásfeltáró és tényközlő műveket írni.
Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a hidegháború idejének
amerikai ruszisztikája sem volt különb. Persze, a Szovjetunió fel­
bomlása és az ezzel járó „levéltári forradalom” egyrészt, a poszt­
modern kihívásra adott új metodológiai válaszok másrészt, később
meghozták a maguk gyümölcsét: az angolszász/amerikai ruszisz-
tika kiemelkedő művek egész sorával rukkolt ki (ami nem volt előz­
mények nélküli, legyen elég itt csupán Nicholas Riasanovsky
** vagy
Edward Keenan'7 iskolateremtő munkásságára utalni) és Oroszor-
szág/Szovjetunió történetének tanulmányozásában egy ideig vezető
szerepre tett szert. Ettől azonban még tény marad, amit egy kanadai
történész, Lynne Viola néhány releváns - bár provokatív - monda­
tával állít; „A hidegháború kétpólusú gondolkodása erősen leegy­
szerűsítette az amerikai közönség számára a szovjet történelem
tanulmányozását. Voltak az ellenségek (vagyis ők) és voltak a bará­
taink (vagyis mi, vagy akárhogy is, de közülünk valaki). Voltak az
igazmondók (az amerikai történészek) és voltak a hazugok (a szov­
jet hamisítók).”’*
Egy ilyen historiográfiai helyzetben felértékelődött a kis, „köztes”
országok ruszisztikája. Figyelemre méltó eredményeket ért el pél­
dául a dán Oroszország-történet kutatás.15 *19 Mi, magyar történészek
17
16
valamiféle „hídszerepet” szerettünk volna betölteni, ami egyáltalán
nem volt magától értetődő, de historiográfiailag bizonyos értelem­
ben mégis determinált volt. Kezdjük azzal, hogy a magyar történet­

15 D. Szvakt Na szluzsbe u Klio i u vlaszty pregyerzsascsih (etyjudi po rosszijeve-

gyenyiju), Rusziszcikai Könyvek XXXVIIL Bp.» 1014,124.
16 N. V. Riasanovsky: Russia and the West in the Teacbing ofthe Slavophiles:
A Study ofRomanlic Ideology (Harvard University Press, 19 5 2); The Image of
Peter the Great in Russian History andThought (Oxford University Press, 1985}.
Az 1963-tól kezdve nyolc kiadást megért „A History of Russia” c. könyvén
amerikai egyetemisták generációi nőttek fel.
17 E. Keenan: The Kurbskii-Groznyi Apocrypha the 1 ytb-Century Genesis of the
‘Corrcspondence’ Attributed to Prince A. M. Kurbskii and Tsar Iván IV. Harvard
University Press, 1971,
V Lynne; The Cold War in American Soviet Historiography and the End of the
Soviet Union. In The Russian Review 61 (January 2002), 25.
19 Vö.: http ://novist.history.spbu.ru/rrudy_kafedry/i 6_2_2016/2016_ 16_z_Voz-
grm_V_E_-_Knud_RasmussenJ_Hans_Bagger_darskie_istoriki_Ro5sii.pdf
 Bevezetés 13

írás jó, talán elsőrangú történetírás volt a rendszerváltás előtt, si­

kerrel lavírozott a nemzeti bezártság Szküllája és a nemzetközi
állammarxizmus Kharübdisze között. Magyarországon a rendszer *
váltás nem sokkszerűen érte és osztotta meg a szakmát, hanem
szinte észrevétlen maradt. Itt a „marxisták” sem voltak „igazi”
marxisták már a 70-es években sem (a szó államszocialista értelmé­
ben), ezért könnyen levetették viseltes köpönyegüket és divatosabb
ruhába bújtak. így hát az Oroszország történetét a magyar törté­
netírásban először „főállásban” kutató nemzedékemre már nem
nehezedett „a marxista-leninista metodológiai teher”, ám mivel
mégis a „táboron” belüliek voltunk, könnyebben hozzájuthattunk
az Oroszországra vonatkozó autentikus tudáshoz?0
Ezért aztán viszonylag könnyű volt sikereket elérni. Egy ideig
elégnek bizonyult a szovjet történészek munkáit alaposan áttanul­
mányozni, az 1917 előtti irodalommal összevetni, majd az általuk
feltárt források alapján a megfelelő következtetéseket levonni, a
konceptualizálás munkáját elvégezni. Ráadásul egy igen érzékeny
és véleményében alapvetően szabad magyar intellektuális közeg
számára, amely az 1980-as évek közepén figyelt ránk és értékelte az
új Oroszország-interpretációkat. („A Cárok és kalandorok. A »za-
varos időszak
* története” című munkám például T98z-ben 80 ezer
példányban jelent meg, az 1985-ös, „Iván, a Félelmetes” című ösz-
szefog látásomról 13 ismertetést publikáltak a magyar lapokban.)
Ehhez, persze, belülről kellett ismerni a szovjet történetírást és el
kellett fogadtatni magunkat a szovjet történészekkel. Magam éppen
ezekben az években, 1984-ben, a leningrádi Állami Egyetemen véd­
tem meg a kandidátusi disszertációmat. Akkortájt más a Szovjet­
unióban sem készített IV. Iván értékeléséről disszertációt, így joggal
tekinthettem hiánypótlónak munkámat. Más kérdés, hogy erről
nemigen vett tudomást a szakma, nyilván Magyarország nyelvi izo­
lációja miatt. (Ma már bőségesen recenzálják a napnyugaton is
munkáinkat, s még így is akad, aki őszintén bevallja: „Magyaror­
szág normálisan aligha ugrik be valakinek úgy, mint egy hely, ahol
orosz tanulmányok folynak.”10 11)

10 Szvák Gy.i Szilánkok, Vitáink - egymással, egymásért In Tertium datur. írások

Krausz Tamás 70. születésnapjára, Ruszisztikai Könyvek XLIV., ( szerk. Juhász
J. - Szvák Gy.), Bp., 1018, 348-358.
“ R B. Brown recenziója a D. Szvák: Na szluzsbe u Klio i u vJaszty pregyerzsascsih
(etyjudi po rosszijevegyenyiju). c. kötetről In The Russian Review, 2,016/2, (Vol.
75b 346.
14 ZV, Iván és I. Péter mikr oh istoriográ fiája

Ha tehát ezeket, az 1980-as evekben írt munkáimat nézzük, (de

vonatkozik ez ekkor publikáló kor társaimra is), akkor azt kell ta­
lán elsősorban felidézni, hogy akkortájt merészebbek voltak, mint
a fentebb említett szovjet „statisztikai történész átlag”, bátrabb
kérdéseket tehettünk fel és szabadon megválaszolhattuk azokat -
miközben továbbra is a szovjet történetírással folytattuk történészi
diskurzusunkat. Egyrészt tehát integráns részei voltunk (alapmű­
veire hagyatkozhattunk), másrészt azonban vitába szánhattunk
vele. Ez mind „köztes” helyzetünkből következett, ami végső soron
Magyarország és a magyar szellemi elet Szovjetuniótól való egyre
nagyobb függetlenedésének volt köszönhető. (De ennek kapcsán
ne becsüljük le az 1980-as évek szovjetunióbeli „erjedésének” ha­
tását sem, amelynek köszönhetően ezt - mint kvázi „közel-külföl­
dieknek” - ott elnézték nekünk, sör, sokan nemcsak támogattak,
de szinte buzdítottak.) És, persze, publikációink Magyarországon
jelentek meg.
Mi volt mindennek a jelentősége? Túl a szakmai aspektuson -
hiszen kétségtelenül alaposan kikutattuk témáinkat figyelembe
kell venni, hogy az 1980-as években még a nemzetközi mainstream
történetírás is a makrokérdésekkel volt elfoglalva. Különösen pedig
a kelet-európai, amelynek meg kellett szabadulnia a törtenetszem-
léleti ballasztjaitól, új válaszokat kellett keresnie a dogmatikus
régiek helyett és részt kellett vennie a rendszervaItásokát megelőző
hosszabb szellemi felszabadító harcban. A funkciója ezáltal kissé
hasonlatos lett az irodaloméhoz, vagy a Magyarországon már az
1960-as években, forradalmi újításokat hozó filmművészethez.
Mindannyian küzdöttünk a történelmi zsarnokság ellen, és igye­
keztünk bemutatni az egyszemélyi hatalom történelmi bűneit. És
ez ment anélkül, hogy erőszakot kellett volna tenni a történelmen,
vagy felrúgni a szakma szabályait: önmagában a témaválasztás
már biztosította a társadalomtudós számára (is), hogy valós társa­
dalmi igényeket szolgáljon ki, hogy ne a hatalmat fogadja el meg­
rendelőként és a demokratikus jogállamot mutassa fel egyetemes
- a konkrét történelmi determinációktól független - értékként. Ez
egy lassú, „csendes”, „lopakodó” forradalom volt, amely Magyar­
országon már a nemzetközi segédlettel megvalósult politikai rend­
szerváltás előtt triumíalt. Ebben az értelemben hősi korszaknak
nevezhető, amelyből a történész szakma is kivette részét és méltán
tekinthetett büszkén magára. Felemelő érzés volt ekkor történész­
 Bevezetés 15

nek lenni. Szemtanúi, részesei, krónikásai lehettünk történelmi

ideáljaink megvalósulásának.
Pirruszi győzelem volt.

***

Hogy a világ jobb lett-e a kétpólusú világrend bukásával, arról meg­

oszlanak a vélemények. Sok tekintetben rosszabbul élnek benne az
emberek, jóval jobban is élhetnének, annál mindenképpen, mint amit
reméltek. A 2008-as pénzügyi világválság óta pedig egyre világosabb,
hogy nem egyszeri válságról, hanem a régi rend megbomlásáról, vé­
géről van szó, amelyből egyre több helyen autoriter eszközökkel, az
etnonacionalizmus ideológiai fegyverével próbálnak kimenekülni. A
történésznek egyre gyakrabban van déjá vu érzése, mintha megint
belelépnénk ugyanabba a folyóba. A válság intenzitása, gyors tova­
terjedése és a legrosszabb történelmi forgatókönyvek újraéledése
kétségtelenül a meglepetés erejével hatottak (legalábbis rám), de azt
nem mondhatjuk, hogy nem olvastuk ki a múlt törvényszerűségeiből
a jelen néhány történését. A Ruszisztikai Intézet már 1993-ban pub­
likálta a „Jelcinscsina” című, majd 1999-ben „A jclcinizmus vége”
című füzeteit, amelyben, a mából visszanézve is, azt hiszem, helyesen
elemeztük az oroszországi folyamatokat. Elég hamar nyilvánvalóvá
vált ugyanis, hogy Jelcin után rendtere intésnek kell következnie:
ennek egyes stációi ugyanakkor nem voltak előre láthatók, mert a
változó világtrendek jelentős befolyást gyakoroltak.
A történetírásban azt tapasztalhattuk, hogy amíg az angolszász
ruszisztika az 1990-es években látványosan előretört, addig az
orosz historiográfia erősen defenzívába szorult. Nem volt egyszerű
a régi metodológia helyett újat találni, hiszen az ezredév éppen a
metodológiák sokaságát hozta. Néhányan egyszerűen felcserélték
az előjeleket, lecseréltek terminológiájukat, de alapvetően a régi
kutatásaikat folytatták. Másokra érdemben hatott a nyugati histo­
riográfia, az addig periférián lévő szubdiszciplínák szárba szökken­
tek, az új metodológiákon nyugvó új történetírás számos alapművét
oroszra fordították. Mindez a jelcini káosz idejére tehető, amikor a
közvetlen nyugati átvételekre történt kísérlet. Amint azonban
Oroszországból nem lett nyugati típusú piacgazdaság és demokra­
tikus jogállam, úgy a történetírása is hamar visszazökkent - gya­
korlatilag a putyini korral párhuzamosan - a régi kerékvágásba:
16 /V. Jván és L Péter mikrohistoriográfiája

ismét primátusa lett az államnak, amely lényegében párhuzamosan

mozgott a civilizációs paradigmával, A közöttük a mai napig nem
dőlt el a harc az orosz historiográfiában. Végső lényegét tekintve ez
a szlavofil és nyugatos történetfelfogás reprodukálódása az új kö­
rülmények között, amelynek kimenetelét Oroszország geopolitikai
helye és nagyhatalmi ambíciói befolyásolják.
A „maintsream” történetírás tehát ismét ráállt az államot objek­
tíve jól szolgáló 19. századi „államjogi” iskola kipróbált vágányára.
Az alternatívát kínáló, rivális új szubdiszciplínák ugyanakkor éppen
azzal tűntek ki, hogy kis részekre szabdalták az egészet. Szakmailag
verseny képeseknek bizonyultak, de történetpolitikailag súlytalanok.
Kérdés, hogy megelégszik-e a hatalom ezzel státus quóval? Nagy
valószínűséggel nem. Igazából már eddig sem elégedett meg. Ma­
gyarországon az „új időszámítás” kezdetét 2010-re teszem. xA két­
harmados parlamenti többséget maga mögött tudó kormány egyol­
dalúan átírta az Alkotmányt, s az immár Alaptörvénynek nevezett
dokumentum preambulumába beiktatott egy történeti megállapí­
tást is (amelyet a történészek nagy többsége legalábbis vitatott),
hogy tudniillik: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszí­
tett állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától,
az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számít­
juk”.1* Ebből következően, aki úgy gondolja, hogy a Magyar Ál­
lamnak is volt felelőssége például a holokausztban vagy a „kommu­
nizmusban”, az objektíve alkotmánysértést követ el. Ezt ugyan még
nem szankcionálták, de a törvényi alapfeltétel adott hozzá. A mai
magyar kormány ehelyett kincstári történetkutató intézmények fel­
állításával, az Akadémia és az egyetemek autonómiájának megren-
dítésével, például egyetemi szakok betiltásával próbálkozik. (Ami­
kor pár hónappal ezelőtt ezeket a sorokat írtam, zot8. augusztus
10-én jelentették be a 2016-ban jóváhagyott gendertanulmányok
megszüntetését, s a CEU is hamarosan Becsbe kényszerül költözni,)
Oroszországban az új történelem könyvek létrehozásának V. V.
Putyin általi 2012-es utasításba adását tekintem fordulópontnak,
bár már a 2009-2012 között létező hírhedt „Oroszország kárára
történő történelemhamisítás elleni bizottság” is markáns történet­
politikai beavatkozási kísérlet volt. Az Orosz Tudományos Akadé­
mia jogi önállóságától való megfosztása 2013-ban még ennél is több,
hiszen az „akadémiai reform” tartósnak bizonyult.

-- http://www.nj c.hü/cgi_bín/nj t.doc.cgi ?docid= 140968

 Bevezetés z7

A magyar és az orosz centralizáló hatalmi politika látszólag sok

mindent kölcsönöz egymástól - ám az cmlékezetpolitika terén
1944/45 és az utána következő időszak eltérő megítélése miatt kibé­
kíthetetlen az ellentét. Annyiban, természetesen, egyezik, hogy
mindkét ország kormánya egyre elszánt abban igyekszik a történel­
met a hatalmi céljainak alárendelve használni, de ez másutt sincs
másképp, a legszélsőségesebben egyes posztszovjet államokban,
egészen a nyílt fasiszta uszításig elmenően, értelmezik újra a múl­
tat?3 Sőt, az Egyesült Államokban is megvan rá az igény * Nagyon
szimptomatikus, hogy amikor az orosz állami történeti koncepció
kialakítási kísérletéről szóló tanulmányomat (amely angolul is meg­
jelent) megküldtem néhány amerikai kollégának, akkor kívánság­
ként fogalmazódott meg, hogy terjesszem ki vizsgálódásaimat Eu­
rázsián túlra is.
Világos tehát, hogy egy paradigmaváltás korában élünk, amikor
az autoriter rendszerek akár egy emberöltőre is berendezkedhetnek
*
A történet ír ás pedig - ahogy mindig is szokott - idomul hozzá. Mi­
vel a hatalom megrendelési igényei egyre kevésbé szofisztikáit for­
mában jelentkeznek, erre a történetírásnak is reagálnia kell. A „po­
litika szolgálólánya” szerep, s ezáltal az autoriter vagy autokratikus
múlt megszépítése és történelmi előképként való megjelenítése újból
előtérbe kerül, és a tisztességes szakmának megint vissza kell nyúl­
nia a régi jó pozitivizmus faktográfiájához. Ez, persze, még „trendí”
is lehet, hisz a szűkén értelmezett míkrohistória kellemes menedéket
*
biztosíthat művelői számára
Azoknak a történészeknek azonban, akik az írástudó morális
felelősségét is érzik, azoknak lehet, hogy ismét nagy narratívákat
kell írniuk, de biztos, hogy makrokérdésekre (akár ni ikromódsze-
rekkel) makróvá laszokat illik keresniük. Amíg ezeket megtaláljuk
- s gyanítom, nem megy majd könnyen és gyorsan -, addig legalább
igyekezzünk világos különbséget tenni a történettudomány, a tör­
ténetírás és a történetművelés között. (2,018)

Ugyancsak ma vettem a hírt, hogy Ukrajnában augusztus 7-én, a szovjet időkben

megszokott katonai köszöntés helyett bevezették az ukrán náci köszöntést:
„Dicsőség Ukrajnának.’”. „Dicsőség a hősöknek!”.
IV. IVÁN ALAKJA
AZ OROSZ TÖRTÉNETÍRÁSBAN

Az orosz 16. század - IV. Jván százada. Kissé talán kategorikusan

hangzik ez a megállapítás, ha meggondoljuk, hogy az 1500-as éve­
ket még megérte a „Nagy” előnevet méltán elnyerő nagyapa)
III. Iván, majd három évtizedig uralkodott a történelemkönyvekben
némiképp mostohán kezelt apa, III. Vaszilij, s a századot nem ki­
sebb személyiség, mint a híres-hírhedt Godunov búcsúztatta. Az
elődök által elvetett mag azonban IV. Iván uralkodására hajtott ki:
ekkor veszi fel „minden oroszok nagy fejedelme” a cári címet, s
válik ezáltal országa az „igaz hit” védőbástyájává. Erre a fél évszá­
zadra esik az ősi ellenség végérvényes hódoltatása; a Kazanyi és
Asztrahanyi Kánság meghódítása, s Iván neve fémjelzi az 50-es évek
reform idő szakát is, amikor az óriásivá növekedett birodalom köz­
pontosított módon való kormányzása irányában történnek biztató
lépések.
De Iván vezette be uralkodásának második felében az úgyneve­
zett opricsnyinát is, amellyel országát két részre osztotta, a gaz­
dasági életet szétzilálta, társadalmát demoralizálta, hadseregét
felbomlasztotta. Ugyanez az Iván veszítette el az állam erejét fel­
emésztő huszonöt éves livóniai háborút, ő hagyott csonka országot
gyengeelméjű utódjának - mert a rettegett cár volt az is, aki poten­
ciális dinasztikus krízist adott örökül azáltal, hogy agyonütötte
legidősebb fiát, a trón régi várományosát.
Nagy dolgok születtek Iván hosszú országlása alatt - s nem ki­
sebbek mentek veszendőbe. Ügy tetszik, joggal tornyosul a század
fölé a mindenható cár alakja: uralkodásának korszakos jelentőségű
eseményei indokolják. A 16. századi orosz történelmet azonban
mégsem elsősorban a történések objektív súlya, mint inkább az
ezeket megítélő utókor jóvoltából homályosítja el IV. Iván személye.
Bármily nagy tetteket is vitt végbe, és bármekkora bűnöket is köve­
20 IV. Iván és L Péter mikrohistoriográfiája

tett el IV, Iván, o dísszé áj a igazából csak az uralkodásával foglal­

kozó történeti munkák, szépirodalmi művek lapjain, szobrokon és
festményeken, a népköltészeti alkotásokban, egyszóval a i6. század
után következett cl. Az európai középkor egyik „legtarkább” egyé­
niségének példa nélkül álló cselekedeteinél tehát - akármilyen kü­
lönösen is hangzik ez - historiográfiai sorsa még érdekesebb.
Uralkodásának értékelése évszázadok óta vita tárgya. A polémia
gyökere tulajdonképpen még Iván és a livóniai hadszíntérről a len­
gyelekhez átszökött egykori barátja, Kurbszkij herceg nevezetes
levélváltásáig nyúlik vissza. A korlátlan egyeduralom igenlése egy­
részt, a véres despotizmus elítélése másrészt, polarizálta későbbi
korok gondolkodóit is. S vita nemzedékekről nemzedékekre hagyo-
mányozódott, érzelmi-indulati feszültsége nem csökkent - mert
mindenkoron alkalmas volt az aktuális politikai-ideológiai véle­
ménynyilvánításra. így, a polémiában újból és újból állástfoglalók
lassanként már azt sem vették észre, hogy lényegében semmi újat
nem tudnak mondani elődeikhez képest, sőt alig magyaráznak meg
többet IV. Iván politikájából, mint amennyit már Iván és Kurbszkij
is megtett, A konkrét történeti kérdés objektíve irrelevánssá vált, és
a róla nyilatkozó korának ideológiai-politikai problémájává transz­
formálódott. A IV. Ivánról szóló irodalom gigantikus nagyságúra
duzzadt, s mivel mindkét megközelítés hívei igyekeztek a korabeli
forrásokat koncepciójukhoz igazítani, a cár körüli homály szinte
átláthatatlanná lett. Olyannyira, hogy még ma sem látunk a kérdés­
ben egészen világosan.
A kérdcskomplexum tudományos megközelítéséhez szükséges
tehát, hogy első lépésként áttekintsük a IV. Iván-értékelés mecha­
nizmusának történetét. Végig kell járnunk azt az utat, amelyet az
Ivánt értékelő gondolkodók bejártak, a felgyülemlett hatalmas
irodalomban szét kell választanunk az idő tál lót az aktuális pillanat
szülte megnyilatkozásoktól. Ezzel egyúttal - egy szűk kereszt met­
szeten bár, de - nyomon követjük az orosz történettudomány fej­
lődését is. Dolgozatunk a IV Iván-értékelés történetét kívánja kö­
zéppontba állítani. Célja, hogy a történeti irodalom néhány
hagyományossá vált - s olykor máig élő - beidegződését kimutassa,
születésének körülményeit felderítse, s a mind ez idáig megnyug­
tató válasz nélkül maradt problémákat felvesse.
Az Iván-historiográfia áttekintését, elsősorban terjedelmi okok­
ból, Nyikolaj Karamzincól kezdjük. A nemesi történész műve volt
 IV. Iván alakja az orosz történetírásban 21

ugyanis az első olyan szintézis, amely valóban történelmi tudat

formáló jelentőségre tett szert, s a korabeli történetírás színvona­
lán, a rendelkezésre álló valamennyi forrás ismeretében alkotta
meg koncepcióját. Éppen Karamzin művének jobb megértése érde­
kében kell azonban néhány szót szólni az előzményekről is. Az első
„történeti” munka még Kurbszkij nevéhez fűződik, aki az „Elbe­
szélés a moszkvai nagyfejedelemről” című művében érthetően ab­
szolút negatív képet rajzol IV. Ivánról.1 Az írás vitathatatlan for­
rásértékét csökkenti, hogy műfaja pamflet, amely akkor íródott,
amikor szóba került a cár lengyel királlyá választásának lehetősége.
Kevésbé elfogultak a „zavaros időszak” után közvetlenül készült
publicisztikai művek, amelyek általában a „szmuta” okaira igye­
keznek választ találni, $ így, természetesen, IV. Iván uralkodására
is nagy figyelmet fordítanak.23A „történeti” műfajt képviselő al­
kotások inár megkísérlik bizonyos mértékig rendszerezni is a cár
országlásáról ismert tényeket, s ez a kísérletük mély nyomokat
hagy a későbbi történetírói hagyománybanA jelzett időszakban
készült írások ítélete általában kettős - a nagyobb hangsúly azon­
ban a negatívumokra esik.
A „szmutat” követő időkben keletkezett munkák még félig for­
rásoknak tekinthetők.4 Az első rendszeres „Oroszország történet”
Vaszílij Tatyiscsev nevéhez fűződik, aki Nagy Péter személyén ke­
resztül idealizálta az abszolút uralkodást, így IV. Ivánról is pozitív
képet festett.5 A 18. század végére aztán már kikristályosodott a ne­

1 Vöj A. M Kurbszkij: Szkazanyije o velikom knyaze Moszkovszkomj Russzkaja

Isztoricseszkaja Bibliotyeka, t. XXXI ► Forráskritikailag fontos szempontokra
hívja fel a figyelmet: Ju. D. Rikov: „Isztorija o Velikom Knyaze Moszkovszkom”
A. M. Kurbszkovo i oprícsnyina Ivana Groznovo: Isztoricseszkije zapiszki, 1974,
t. 73-
4 Vö.: Russzka j a Tsztoricseszka j a Biblioryeka, t. XIIL, 627-6 28 ; Vremennyik Ivana
Tyimofejeva, 1951, f i.» 12., 13.»23., 151; A. A Popov: Izbornyik
szlavjanszkih i russzkih szocsinyenyij i sztatyej vnyeszennih v hronografi rnsz-
szkoj redakcii. M., 1869,183; Matériáit po isztorii SZSZSZR, t, IL, 1955,
56., 75., 76., 78-79-, 83., 85.
3 Elsősorban Iván és Kurbszkij levelezése, Kurbszkij pamfietje, a korabeli külföldi
utazók, zsoldosok visszaemlékezései, mint források, és az 1617-cs Kronográf
a legfontosabbak ebben, a vonatkozásban.
4 Ezek egy részét, lehetséges, hogy szemtanúk írták - de mindenképpen első
kézből kapott információk alapján. Erre látszik utalni az a tény is, hogy pl. a
Piszkára vszkij letopiszec olyan adalékokkal is szolgál, amelyekről másutt nem
olvashatunk. (Vö.: Matyeriali po isztorii SZSZSZR... 73-79,)
5 Vö.: V N. Tatyiscsev: Izbrannije proizvegyenyij a, L. 1979,120., 14 9244., 27 8
22 IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája
I

mesi történetírásban IV. Iván kétféle megítélése. Iván Boltyin kép­

viseli a pozitív vonalat/ míg Mihail Scserbatov előrevetíti a karam-
zini negatív megítélést,7

Nyikolaj Karamzin: Az orosz állam története.

VIIMX. KÖTET

IV. Iván tevékenységének első nagy - s majd egy évszázadon át leg­

nagyobb - hatású értékelője az „orosz történetírás atyja”, Nyikolaj
Karamzin volt. A nagy hatást elsősorban „Az orosz állam története”
c. hatalmas összefoglalás egésze gyakorolta, de ezen belül IV. Iván­
ról alkotott felfogása kivételesen makacsul tartotta magát a köz­
gondolkodásban. Iván-képének tüzetesebb vizsgálata így minden­
képp indokolt. Karamzinnál az 1617-es Krunográf (Világtörténet),
és némiképp Kurbszkij műve hatására IV. Iván uralkodása két, egy­
mással élesen szembeállítható korszakra oszlik. Ennek a felfogás­
nak külsődleges, formai megnyilvánulása, hogy „Az orosz állam
történetének” Vili, kötete az első, a IX. kötet pedig a második ilyen
szakaszról szól. Mivel pedig előzőben egy pozitív, utóbbiban viszont
egy negatív Iván-kép bontakozik ki az olvasó előtt, meg is vádolták
Karamzint a későbbiekben, hogy egy hatásos ellentét kedvéért kész
feláldozni a történelmi igazságot?
Az első részben Karamzin Iván születésétől kezdi az események
tárgyalását, s a maga képszerű, moralizáló stílusában mindjárt jel­
lemzi is a még gyermek nagy fejedelmet: „A lobbanékony lélekkel,
ritka ésszel, különleges akaraterővel született Ivánban egy nagy
uralkodó minden fő vonása meglett volna, ha neveltetése kifejlesz­
tette vagy tökéletesítette volna benne a Természet ajándékait...”9
A Sujszkijok azonban inkább gyerekes játékait szorgalmazták, és
„kifejlesztettek benne a hatalom szeretet, sőt kegyetlenség iránti haj-

393-
6 Ld. erre részletesebben: A. A. Zimmi Reformi Ivana Groznovo, M., 1960.13; I.
17. Budovnyic: (van Groznij v russzkoj isztoricscszkoj lityerature: Isztoricseszkije
zapiszki, t. ii, 1947. 279; Ocscrki isztorii i sztoricsesz koj nauki v SZSZSZR. t
1., 210-14.
7 M M. Scserbatov: Isztorija Rosszijszkaja üt drevnyejsih vremjon, t. V,, cs. 3,
•Szentpétervár (a továbbiakban: Szpb.)., 1789, 217-19.
s Többek között R Miljukov mutatott rá erre: Glavnijc tyccscnyija russzkoj
isztoricseszkoj miszli 134-35.
? N. Al. Kramzin-. Isztorija Goszudarszrva Rosszijszkovo, Szpb., í 897,48.
 IV. Iván alakja az orosz történetírásban z3

íamot...”'° Később elvette Anasztáziát, de „se istenessége, se jóságos

felesége iránt érzett őszinte szerelme nem tudták mérsékelni lobba­
nékony, nyughatatlan lelkét, amely heves volt a düh-megnyilvánu­
lásokban, hozzászokott a zajos semmittevéshez és vad, nem illő
mulatságokhoz. Szerette magát cárnak mutatni, de nem a bölcs
kormányzás dolgaiban, hanem a büntetésekben, fékezhetetetlen
szeszélyekben; játszott, hogy úgy mondjuk, a kegyek és a kegy vesz­
tések gyakorlásával, megnövelvén kegyen cei, de még inkább a kita­
szítottak számát; önkényeskedett, hogy bebizonyítsa függetlenségét,
és még függött a Nagy urak tói...”11
Aztán, nem sokkal koronázása után, amikor a feldühödött
moszkvai nép a városban kitört nagy tűzvészt követően leszámolt
a cár rokonaival, a Glinszkijekkel, s Iván Vorohjevóban reszketett,
„megjelent ott egy csodálatos ember, neve: Szilvesztr...” „Itt veszi
kezdetét Joann (vagyis Iván - Sz.Gy.) dicsőségének korszaka, új,
serény időszak a Kormányzásban, amely az Állam számára szeren­
csés sikereiről és nagy elhatározásairól nevezetes.. ”r*
Karamzin az
eddig leírtakban lényegében Kurbszkij nyomdokain halad - össze-
békítve egy kicsit a kurbszkiji véleményt a cári megnyilatkozások­
kal. (A „gonosz bojár-nevelők” motívuma nyilván az objektivitás­
nak lerótt adó szerepét játssza.) Már a kezdet kezdetétől fokozza
azonban a feszültséget azzal, hogy megkonstruálja a nagyra hivatott
gyermek és a kedvezőtlen körülmények ellentétét. Ezek, a Kurbsz-
kijtól való hangsúlybeli eltérések, Karamzin pszichologizáló hajla­
maiból és a hatásosságra való törekvéséből fakadnak. Karamzin a
történelmet és irodalmat, művészi élményt és a történelmi hiteles­
séget egymástól elválaszthatatlannak tekintette, ezért az elejétől
végig (sőt, még az ősöktől kezdve) borús kurbszkiji kép nála az
elején árnyaltabbá válik, hogy annál nagyobb legyen később a kont­
raszt. A Kurbszkijtól való függés később még nyilvánvalóbbá válik.
Felvillan Iván 1553-as betegségének epizódja, mint az Alekszej Ada-
sevtől és Szilvesztertől való el hidegülés kezdete, amelynek útján a
döntő lökést Vasszian Toporkov szerzetes adja.13 Aztán amikor Iván
Livóniára támadt (utalás Adásé vek és a cár eltérő külpolitikai prog­
ramjára), „az Ég szörnyű változást készített elő az ő és Oroszország

Tó I. m., 49.
íJ Lm., 59-60.
I. m., 64.
13 T. 134., 135.
24 IV. Iván és /. Péter mikrohistoriográ fiája

sorsában”. Meghal Anasztázia, és ezzel „véget érnek Joann és

Oroszország boldog napjai”.'4
Ezzel véget ér a Vili, kötet is, és kezdetét veszi a cár vérengzéseit
tárgyaló IX. Hat kivégzési hullámot ír le Karamzin, s kifejti, hogy
Iván jellemének „rosszra” fordulásában nagy szerepe volt az új fe­
leség „romlott erkölcseinek”?5 A végén aztán, amikor kísérletet tesz
IV. Iván összefoglaló értékelésére, újból előkerülnek a cár pozitív
tulajdonságai: az éles ész, a kor viszonyaihoz képest nagy olvasott­
ság és széles tájékozottság, különleges szónoki képesség. De megint
csak azért, hogy meg megdöbbentőbb legyen a végső eredmény: „ha
Batu lealacsonyította az orosz szellemet, akkor az sem kétséges,
hogy nem emelte azt Joann uralkodása sem”?6 Ami pedig „Joann
jellemét illeti, aki ifjúkorában az erény hőse, férfiéveiben és öregsé­
gében őrjöngő vér szopó volt, az talány az ész számára”?7
Ha a személyiség titkának megfejtésétől el is zárkózik Karamzin
- mint ahogy el is kell zárkóznia, ha az effék ti vitás kedvéért mester­
séges ellentmondást kreált -, ítélete egyértelmű Ivánra nézve. Mi­
előtt azonban ebből a tény bői messzemenő következtetést vonnánk
le politikai meggyőződésére vonatkozóan, idézzünk egy kissé terje­
delmes részt, amely a Néróval, Caligulával, XI. Lajossal (de nem
úgy, mint pL Boltyinnál) összehasonlított „vérszopó” Ivánt közvet­
lenül megelőzi, illetve követi: „A sors egyéb súlyos leckéi között, a
részfejedelemségek rendszerének csapásain, a mongolok igáján túl,
Oroszországnak el kellett viselnie az egyeduralkodó-kínzó szigorát
is: de kiállta azt az egyeduralom iránti szeretettel, mert hitte, hogy
Isten küldi a pestist is, a földrengést is, és a zsarnokokat is; nem
törte szét Joann kezében a vasjogart, és 24 évig tűrte a pusztítót, s
csak imával és türelemmel fegyverkezett fel, hogy jobb időkben
legyen Nagy Péterje, II. Katalinja. (A történelem nem szereti az
élőket megnevezni.)'
* (Kiemelés tőlem - Sz.Gy.)
Karamzinra tehát mindent rá lehet fogni, csak azt nem, hogy az
abszolút cári hatalom ellensége és progresszív gondolkodó. A IX.
kötet mégis a dekabristák és a haladó Oroszország kedvelt olvas­
mánya lett a megjelenése utáni időben. Mindez természetesen a
szerző szándékai ellenére történt, aki éppen az egyeduralmat ki-14 17
16
15

14 I. m., 194., 195.

15 I. m..t. IX.. 13., 29., 52., 62., 89., 167-69., 29.
16 I. m., 2.74., 275.
17 T. ru„ 274.
19 I. m.,273.
 7 V Jván alakja az orosz történetírásban 2^5

vonta történelmi érvekkel „megtámogatni” és a „végletességektől”

megóvni. Az iváni „abszolutizmus” ugyanis a társadalom egyetlen
rétege számára sem volt jó, a rendszer leghűségesebb kiszolgálóit
ugyanúgy elérhette - és elérte - a cári „igazságszolgáltatás” keze,
mint az „ellenzéket”. Példabeszédével éppen azt szeretné sugallni
Karamzin a cárnak, hogy az ilyen eszközöktől óvakodjon. Ez a
törekvés egyben magyarázatot is ad arra, hogy miért tartja olyan
tiszteletben Kurbszkijt, ugyanis z$o év múltán ugyanazt kívánja
elérni, mint emigrálni kényszerült elődje: a „súgás”, a tanácsadás
jogát és az egzisztenciális sérthetetlenség garanciáját.
Van tehát közvetlen politikai mondanivalója Karamzin Iván-fel-
fogásának, ám sokkal bonyolultabban jelentkezik, mint azt várhat­
nánk, Azt mindenesetre egyértelművé teszi, hogy a későbbiekben
sem vonhatjuk meg az orosz-szovjet historiográfiában az „Iván-ba-
rátok - reakciósak, Iván-ellenségek - haladók” párhuzamot. És még
valami. Már Karamzin esetében is nyilvánvaló - s ez a későbbiek­
ben, a történettudomány mint tudomány fejlődésével még fokozot­
tabban érvényesül majd hogy pusztán politikai motivációkból
nem lehet levezetni az Iván-probléma megoldási kísérleteit. Nagy
hatással van ugyanis rá a tudomány önfejlődése, a történeti kon­
cepció és a források által determinált történetírói hagyomány is.
Már Karamzin is a forrásokból kiindulva alkotja meg konstrukci­
óját, s már rá is erősen hat a történetírói hagyomány - olyannyira,
hogy az 1617-es Kronográf, a Piszkára vszkij évkönyv és Scserbatov
műve ismeretében nem is tűnik túlságosan eredetinek.
Mai szemmel nézve joggal tartjuk Karamzin „Oroszország tör­
ténetet” elavultnak, történetszemléletét idealistának, morális néző­
pontját naivnak, képszerű stílusát tudománytalannak. Igaz az is,
hogy pszichologizálása miatt alig valamit tudott megokolni az ob­
jektív történelmi események közül. Azt azonban meg kell monda­
nunk, hogy Karamzin nagy műve megalkotásakor kritikátlan for­
ráskezelése ellenére mint történész járt el, s a rendelkezésére álló
valamennyi - néhol ma már ismeretlen - forrást felvonultatta.

Karamzin hívei és ellenfelei

Az első bíráló, Nyikolaj Arcibasev még a keményvonalas Alekszej

Arakcsejev gróf által fémjelzett korszakban jelentkezik. „Joann Va-
sziljevics cár tulajdonságai” c. cikkében az a gondolat vonul végig,
2.6 IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográ fiája

hogy Iván végietességeíre a bojárok ellenállása miatt volt szükség:

„Joann Vasziljcvics cár nem volt természeténél fogva zsarnok, de
rákényszerült a felesleges szigorúságra, hogy megfékezze az önké­
nyeskedő bojárokat és védelmezőiket
* ”19 A tanulmányban kész a
források hitelességét is megkérdőjelezni, ha azok negatív megvilá­
gításba helyezik a cárt, s nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében,
hogy morális szempontból „tisztára mosdassa”. Ezért IV. Iván min­
den egyes erkölcsi szempontból elítélendő tettét megokolja - gyak­
*
ran képtelenül naiv érvekkel (Iván egyik felesége pl. még azelőtt
meghalt, hogy a nászéjszakára sor kerülhetett volna. Arcibasev
szerint ez a tény is a cár nagylelkűségét bizonyítja, hiszen egy beteg
nőt is kész volt feleségül venni. Ami pedig a cár számos, a vallás
által tiltott házasságát illeti, azokra azért volt szükség, mert nem
*
akart törvénytelenül hálni 20) Arcibasev munkájának egyetlen pozi­
tívuma, hogy felhívja a figyelmet a források kritikus szemléletére
(igaz, maga ennek az elvárásnak képtelen eleget tenni), historio­
gráfiai jelentősége” pedig az, hogy megnyitja Iván elvtelen dicsőítő­
inek sorát.
A dekabristák felkelése utáni években több hivatalos kritika is
megjelenik Karamzin munkája ellen. A felkelés általában, a dekab­
risták Ivánról szóló megnyilatkozásai pedig nagyon is konkrétan
megmutatták, hogy Karamzin IX. kötete, a szerző óhajai ellenére,
önálló életre kelt, s az önkényuralom ellenségeinek fegyverévé vált.
A dekabristák ugyanis ÍV. Ivánt a véres despotizmus tipikus képvi­
selőjének tekintették - megvetve ezzel az orosz forradalmi gondol­
kodás túlnyomó része Ivánnal kapcsolatos mindenkori állásfogla­
lásának alapját. Igaz, Alekszandr Ragyiscsev nyomán néhányan (V.
Szuhorukov, Nyikolaj Besztuzsev, Alekszandr Kornyilovics) meg­
emlékeztek Iván uralmának néhány pozitív mozzanatáról is (a te­
rületi gyarapodás, az első zemszkij szoborok [országos gyűlések]
megtartása, a könyv nyomta tás kezdete a leggyakoribb érvek),1'
végső ítéletük azonban egyértelműen negatív volt. Mihail Besztu­
zsev pL a cár országlását „vadállati uralkodásnak”11 nevezte, Nyi-

19 N. Arcibasevz O szvojsztvah cárja Joann a Vasziljevicsa: Veszmyik Jevropi, cs.

CXX, 1821/18-19,135.
20 Lm., 190.
“ Vö.: A. O. Kornyilovics-. Szocsitiyenyija i piszma, M.-L., 1957* 135; V. M.
Tllerickijr Revoljudonnaja isztoricseszkaja mi szí v Rosszii (Domarkszisztszkij
period), 1974, 57-
12 Voszpominanyije Beszcuzsevih, M .-L., 19 51,114.
 IV. Iván alakja az orosz történetírásban

kita Muravjov „szörnyűségeiről” ír/3 majd később Mihail Lunyin

„veszett” cárnak keresztelte el, aki „24 éven keresztül fürdött alatt­
valói vérében”/4 Meg kell azonban mondjuk, a dekabristák nem­
igen tettek különbséget az orosz cárok között. Idealizálták a vecse
(népgyűlés)-rendszert, az orosz történelem „hőskorát”, s elítéltek
valamennyi egyeduralkodót: „Még megalázóbb volt (ti. a tatárok
után - Sz.Gy.) a népi erkölcsösség számára újjászületésünk kor­
szaka, Joann Kalita szolgai ravaszsága; azután HL Joann hideg ke­
gyetlensége, Vaszilij képmutatása és IV, Joann szörnyűségei.”15
Ezért jött nekik kapóra Karamzin IX. kötete, amely tulajdonkép­
pen legalizálta az egyeduralommal kapcsolatos állásfoglalásukat.
Nyikolaj Lorer meséli el, hogy pl. az Izmaili ezred fiatal gárdatiszt­
jei összejárogattak, vitákat folytattak. A IX. kötetet pedig olyan
„mohón falták”, hogy „az egyik társuk megjegyzése szerint csak
azért voltak olyan üresek Szentpétervár utcái, mert mindenki Joann
Groznij1* uralkodásába mélyedt el”/7 Ugyancsak megerősíti ezt Mi­
hail Besztuzsev is/8 Az egész szituációt jól megvilágítja Steingel
báró Miklós cárnak küldött 1826-os vallomása-feljegy zése: „bár a
cenzúra fokozatosan szigorúbbá vált, ugyanakkor megjelent egy
Oroszországban páratlan jelenség - a kilencedik kötet..., amely bá­
tor, éles vonásokkal ábrázolta a korlátlan egyeduralom valamennyi
szörnyűségét, és a nagy cárok egyikét nyíltan olyan zsarnoknak
nevezte, amilyent keveset ismert a történelem”?*
Karamzin IX. kötete tehát váratlanul veszélyes olvasmánnyá vált.
Jellemző, hogy megírása idején még senki nem sejtett semmit, sőt,
nagyon is hivatalosnak szánták, hiszen maga Sándor cár volt a cen­
zora/0 A dekabristák felkelését követően azonban a helyzet gyö­
keresen megváltozott, több munkában is bírálni kezdték/’ Sok
mindent elárul erről a változásról a hivatalos történészek egyik ve-

N. M. Muravjov: Miszli ob „Isztorii goszudar szíva Rosszijszkovo” N. M. Ka-

ramzina: Líryeraturnoje naszledsztvo, t. LIX, M., 1954, 585.
Dekab riszt M. Sz. í.unyin: Szocsinyenyija i pisz-ma, Pb., 192.3,80.
15 Muravjov: i. m., 585.
A „Groznij
* ’ IV. Iván forrásokban is szereplő elő- (az oroszban utó-} neve. Az
idézetekben meghagyom eredeti formájában a fordícási/crtckclési problémák
miatt.
27 N. I. Lorer: Zapiszki dekabriszta, M., 193 j , 67.
M Voszpominanyije Besztuzsevih. ..,114.
íz piszém j pokazanyij dekabrisztov. Szpb., 1906, 67.
50 Sz. Sz. Volk: Isztoricseszkije vzgljadi dekabrisztov, ±vL, 15? 5 8,3 85.
31 Vö.: Ocserki isztorii isztoricseszkoj nauki..., 286,337.
18 TV, Iván és 1. Péter mikrohistoriográfiája

zéraiakja, Mihail Pogogyin 18x9-ben publikált írása, amelytől

1846-ban már jelentősen eltávolodik,’2 hogy 1860-ra teljesen átér­
tékelje előző véleményét.” A „Megjegyzés IV. Joann jellemével kap­
csolatban” c. cikkében Pogogyin leszögezi: „Különleges képessege­
ket mutatott a bölcs uralkodás művészetében, és lehetséges, hogy
megfosztotta volna Pétert attól a dicsőségtől, hogy Oroszország
első uralkodója legyen, ha a sors, szerencsétlenségünkre, nem ho­
zott volna össze minden lehetséges körülményt, hogy letérítse a
halhatatlansághoz vezető útról: zsarnok lett?’’4 De csak a bojárok­
kal szemben, amire viszont megvolt a jó oka: a bojárok ugyanis már
gyermekkorában sok rosszat tettek vele.” Pogogyinna 1 Iván uralko­
dása nem válik két részre (igaz, elismeri, hogy Anasztázia halála
után rosszabbodott a helyzet),’6 de szerinte ez XI. Lajos korában
szükségszerű volt.’7
Pogogyin az Iván-értékelés terén semmi újat nem adott. Homá­
lyosan utalt ugyan a kor meghatározó erkölcsi normáira, ám lénye­
gében ugyanazokkal a fegyverekkel hadakozott (csak ellenkező
előjellel), mint Karamzin. Utóbbi azonban kevésbé önállósította
magát következtetéseiben a forrásoktól - hisz konjunkturális okok
erre nem késztették így pszichológiai magyarázatai hitelesebbek.
S hogy a fenti „konjunkturális okok” nagyon súlyosan estek a latba,
Alekszej Homjakov „Jermak” c. drámájának 1829-es premierje jól
bizonyítja. A drámából többek között a következő részt húzta ki a
cenzor;

„Ne vidítsd fel haláloddal

A dühöngő és vad őrültet
Krisztus férfiúinak üldözőjét
A haza földjének koronás ellenségét!”

De hiányzik Iván „vérszopó” jelzője is, amely pedig Karamzin mű­

vében még szerepelhetett.3*

K, Kavelin: Szobranyijc szocsinycnyij, 2,28.

M Vo.: I. Btídovnyic: i. m., 286.
M. Pogogyin:. Zamecsanyije o haraktyere Joanna IV: Moszkovszkij Vesztnyik.
1829. ÍIL, 19.
15 L cn„ 26,19--20.
Lm.. 2$.
’7 1. m., 28.
V L Ktilenoi,-. Szlavjanofili i russzkaja liryerarura, M., 1976,99.
 IV. Iván alakja az orosz történetírásban 29

Különös volt tehát Karamzin IX * kötetének sorsa: politikai elv­

barátai támadták, a másként gondolkodók viszont melegen üdvö­
zölték. A politikai helyzet változásával azonban, mint látni fogjuk,
a látszólagos ellentmondás feloldódik
*

Karamzin után, Szolovjov előtt

A tárgyalt korszakban nagyobb problémák foglalkoztatták a gon­

dolkodókat, mint Iván személyisége. A történetfilozófia, az Orosz­
országot a történelmi fejlődés egészében elhelyező koncepciók ki­
alakulásának: az uvarovi hivatalos népiesség, a szlavofilok és
a „nyugatotok” irányzata születésének kora ez * Az „orosz útról”,
a történelmi sajátosságokról elmélkednek az írók, publicisták, s ha
már történclcmformáló személyiségről esik szó, akkor az csak I. Pé­
ter lehet. A politikai mozzanat csak a történetfilozófiai irányultság
egészében fedezhető fel, s nem bontható le az egyes történelmi sze­
mélyekre, így hát - ami IV * Ivánt illeti - azt mondhatjuk, hogy ér­
tékelésére a politikum csak nagyon áttételesen nyomja rá bélyegét
*
Bajos lenne tehát ebben a korszakban az Ivánról szóló megnyilat­
kozásokból következtetéseket levonni a megnyilatkozó pártállására.
Annál is inkább, mert a dekabrista felkelést követő politikai mere­
vedés időszakában látszólag minden irányzat az egyeduralom rend­
szerén belül kereste az előbbre jutás lehetőségeit: tehát funkciót-
lanná vált az ivání allegória.
A történettudomány lényegében a karamzini színvonalon maradt
- pontosabban, egy kis kitérő után ide kanyarodott vissza módsze­
reit, forrásait, értékelését Karamzintól merítette. A Karamzin célza­
tosan cár hű műve egészébe vetett bizalom okozta végül is, hogy
Iván-felfogása szintén tovább öröklődött. A történettudomány adott
fejlettségi szakaszán amúgy sem tudtak más magyarázatot kitalálni
a cár viselt dolgaira; s tulajdonképpen Karamzin is csupán, mint
„szabályt erősítő kivételt” bírálta IV. Ivánt, ugyanakkor politikailag
igen stabil volt a miklósi rendszer: elhárult hát minden akadály az
elől, hogy a karamzini vélemény egy időre „axiómává” váljék.
Véleményünk szerint azonban adott esetben hatással volt a prob­
léma alakulására az is, hogy ezt a negatív Iván-képet nem nagyon
népszerűsítették a cári Oroszországban. Sőt, a bennünket most kö­
zelebbről érdeklő korban, t848-ban pl. Szergej Uvarov művelődési
miniszter betiltatta Giles Fletcher Oroszországról szóló művét, egy
30 IV* Iván és I. Péter mikruhistoriográ fiája

forrást.59 A „hatóságilag engedélyezett”, hivatalos történészeken

kívül tehát bajosan írhatott volna valaki ekkor elítélően IV. Ivánról.
Ők pedig egész tevékenységükkel garantálták ennek veszélytelensé­
gét: kialakult hát egyfajta „munkamegosztás” az adott időszakban
a történet tudomány és a művészetek, publicisztika között, s a köz­
vetlen társadalmi mondanivaló „bújtatása” utóbbiak hitbizománya
lett - minél „nagykorúbb” lett a történettudomány, annál erősebben.
A hivatalos történészeket a már említett Pogogyinon kívül Nyí-
kolaj Usztrjalov képviseli. „Orosz történelem” c. munkájának is­
mertetésére nincs is szükség, hiszen felfogása lényegében egyezik a
karamzini elképzeléssel.40 Amiből az is nyilvánvalóvá válik, hogy
kellő hangsúlyozással még a cár bírálata is egybevághatott a „hiva­
talos népiesség” doktrínájával: azt bizonyította ugyanis, hogy még
a legvcglctcscbb tettek sem tántoríthatták el a „népet” az „egyed­
uralom ” szolga 1 a tá tói.
A szlavofilok képviseletében először Jurij Szamarin nyilatkozik,
1844-es disszertációjában, IV. Ivánról Vallástörténeti jellegű mun­
kájában csak érintőlegesen foglalkozik a cár személyével, de már
ezzel is megadja a szlavofilok abszolút morális megközelítésének
alaphangját. A mélyen vallásos szerző a hit, a vallás oldala felől
közelíti meg Ivánt, jellemzéséből így nem maradhatnak ki a morális
bűnök. A kora fölé magasodó óriás portréjának felvillantásával
azonban lényegében idealizálja a cár alakját, akinek bűnei a kor
bűnei, erényei viszont sajátjai.4* Ez a gondolat folytatást kap még
későbbi gondolkodóknál is. (Mint ahogy előzménye is van, pl. Visz-
szarion Belinszkijnél.)
Komolyabb vállalkozás volt néhány évvel később egy másik szla-
vofil, Iván Beljajev munkája. „A Moszkvai állam lakói” c. műve
„Szolgáló nemesek” c. fejezetében viszonylag részletesen foglalkozik
IV. Ivánnal, s - amint az alcím mutatja - éppen a bojárokkal való
kapcsolatának összefüggésében. Művének feltétlenül pozitívuma,
hogy a cár és a bojárok közötti tragikus viszony kialakulására ra-
Ld. erre részletesebben: D. Hetesen O goszudarsztve russzkom, Szpb,, 1905,
VII-XIV.
4C N. Usztrjalov: Russzkajaisztorija, t. I-IL, izd. 5’Oje
* Szpb., 1855. 224., 227.,
241.
Vő: „Furcsán keveredett benne a kor hibáinak, bűneinek cs romlottságának
felismerése az akarat valaminő gyengeségével és állharatlanságával Ezért észbeli
fennsőbbsége negatívan nyilvánult meg, rombolásban, a jelen gyűlöletében,
vitriolom iróniában és értelmetlen, vak gonoszságban.” (Ju, Szamarin: Szocsi-
nyeniyja, t. V., 2vl, r88o, 205-206.
 TV, Iván alakja az orosz történetírásban

cionális magyarázatot keres. E fáradozás közepette építi fel a régi

jogaikat visszaszerezni kívánó bojárok s az ez ellen küzdő cár teó­
riáját, amely Arcibasev és a korai Pogogyin ködös, lelki okokkal
operáló magyarázataihoz képest komoly előrelépés. Beljajev azon­
ban ezt a vonalat nem képes következetesen érvényesíteni, s gyak­
ran egészen, naiv fejtegetésekbe bonyolódik. Ilyen pl. annak meg-
okolása, hogy miért tűrte a cár Szilveszterek uralmát, akik - minden
pozitívumuk ellenére - szintén a bojárság régi helyzetének vissza­
állításán fáradoztak. A cár, úgymond, „nem akarta megbántani ta­
nácsadóit..,, és várta, hogy azok maguk ismerjék el, hogy ő képes
az uralkodásra.,.”.41 A racionális ok keresése egyébként Beljajevet
- mint oly sok követőjét - elviszi a források tagadásáig, saját koncep­
ciója forrásokra erőltetéséig, Iván kritikátlan dicsőítéséig. Szerinte
a vérengzésekre vonatkozó források Iván „személyes ellenségeinek
és szemérmetlen és bura ócsárlóinak művei”.I. *4- Az opricsnyinára
pedig azért volt szükség, hogy Iván bebizonyítsa a régi druzsina
jogainak elavultságát, másrészt elvonul tan zavarta lanabbul mun­
kálkodhatott, s új erőre támaszkodva végre az állam szolgáivá te­
hette a bojárokat. Az opricsnyina (az 1565-ben a cár közvetlen
irányítása alá vont országrész - Sz.Gy.) is tulajdonképpen annak
bizonysága lett, hogy milyen képtelenség a bojárok irányítása alatt
maradt zemsesina léte.44
Beljajev megközelítése korszerűbb, mint Karamziné és követőié.
A lélek rezdülésein, a személyiség szerepén kívül a történelmi ese­
mények más rendező elvét tételezi fel, s végkövetkeztetését tekintve
nem is kerül olyan messzire az „állam.jogi iskola” „nemzetségi lét­
állami lét” szembeállításától, ami a korabeli orosz történettudo­
mányban nagy haladásnak számított. Más kérdés - s ez az Iván-
kutatásoknak még sokáig paradoxona hogy ezzel IV. Iván való­
sághű értékelése terén Karamzin alatt maradt.
Az „ál lám jogi” iskola Szergej Szolovjov VI. kötetében kicsúcso­
sodó koncepciójának első megfogalmazása Konsztantyín Kavelin
nevéhez fűződik. Témánk szempontjából legjellegzetesebb a „Pil­
lantás a régi Oroszország jogi létére” c. 1846-os tanulmánya. Ebben
azt a folyamatot követi nyomon a jogfejlődésen keresztül, ahogyan

I. Beljajev: Zsityeli Moszkovszkovo Goszudarsztva, cs. II.: Viemennyik lm per.

Moszkv. obsesesztva isztorii i drevnosztyej Rosszijszkih, kn. 3., M., 1849,37.,
56.
43 Lm., 42.
44 Lm., 46.
32. IV. Jván és L Péter mikrohistoriográfiája

a régi, nemzetségi-patriarchális Oroszországból az új, „állami”

Oroszország megszületik. Ez ismét fejlődést jelent majd az Iván-ér-
tékelés terén, hiszen a cár tevékenységét széles perspektívába állítja,
s megteremti annak lehetőségét, hogy a történelmi folyamatban
kijelöljék a személyiség szerepének lehetőségeit és korlátáit.
Maga Kávéim azonban még meglehetősen messze áll ettől. Ta­
nulmányának éppen az a historiográfiai jelentősége az Iván-kutatá-
sok terén, hogy megalkotja Nagy Péter tragikus sorsú elődjének, a
nagyra hívatott, ám korának viszonyai között kibontakozni képte­
len uralkodónak koncepcióját. Mint látni fogjuk, az ötlet már előbb,
Belinszkij révén megszületett, ám történelmi ívű „bizonyítása”,
megalapozása kétségkívül Kávéim nevéhez fűződik. Akinek, egyéb­
ként, másik szellemi előfutára - amint azt már sokan megállapítot­
ták45 - Gustav Ewers (1781-1830).
„Történelmünknek ezt az átmeneti időszakát... az orosz történe­
lem két óriása, IV. Joann és Nagy Péter, határolja: az egyik meg­
kezdi, a másik befejezi és megnyitja az újat...” - kezdi Ivánról szóló
eszme futtatását Kavelin, majd így folytatja: „feltűnően megegyez­
nek törekvéseik, tevékenységük irányultságát tekintve. Ez is, az is
ugyanazt a célt követi... Nagy Péter mélyen tisztelte IV. Joannt, pél­
daképének nevezte, és maga fölé emelte. És valóban Péter uralko­
dása folytatása volt Joann uralkodásának. Utóbbi befejezetlen, fél­
úton megálló reformjait folytatta Péter”.46 A továbbiakban a két
történelmi személyiséget tulajdonságaik alapján veti össze a szerző,
majd Iván végső sikertelenségének okait boncolgatja. „Az energikus,
szenvedélyes, poétikus - utódjánál kevésbé realista - természettel
megáldott Joann végül összeroskadt az ostoba, fél-patriarchális...,
értelem nélküli közeg nyomása alatt, amelyben neki élnie és mun­
kálkodnia ítéltetett. Sok évig clctrc-halálra küzdött vele, de nem
látván eredményt, nem hallván visszhangot, elvesztette nagy tervei
megvalósítása lehetőségébe vetett hitet...”. Ezért lett hát zsarnok
belőle - akinek magának is szenvedés volt az élet. „IV. Joann éppen
azért süllyedt mélyre, mert nagy ember volt.... Ezzel nem akarjuk
Joannt igazolni, a foltokat lemosni róla...”, de világosan kell látni,
hogy „Péter... egy századdal később élt, amikor a körülmények már
megváltoztak és sok mindent már előkészítettek számára...”.47

4Í L-d. erre részletesebben: A. Zimin: i. m.s 15.

* K. Kavelin: Szocsinycnyija, cs. I., M., 1859,355.
47 Lm., 355-356.
 IV. Iván alakja az orosz történetírásban 33

Eddig az általános - pszichologizálásban szintén nem szűköl­

ködő - magyarázat, amelyet azonban egy tényeket felvonultató rész
is követ. Kavelin értékelésének a következő mondat szolgáltatja az
elméleti alapot: „Az állam nem tudott együtt élni... a magán-, vér­
ségi érdekekkel, amelyek... a területi kormányzók és szolgáló nem­
zetségek személyében megkötötték a kezét, és megfosztották a sza­
bad fejlődés és tevékenykedés lehetőségétől.” S mivel „senki, se
előtte, se utána egészen Nagy Péterig, nem munkálkodott ilyen
energikusan a népet elnyomó nagyurak és a területi kormányzók
*
ellen, mint IV. Joann
/ 8 érthető, hogy az alapkoncepciónak megfe­
lelően, pozitív kép kerekedik ki IV. Ivánról. S bár Kavelin felveti,
hogy a cár „gyanakvó, szenvedélyes jelleme sok olyant sugallhatott
neki, ami nem létezett”, összességében mégis megalapozottnak te­
kinti nagyúr-el lenességét.
Fentiekből kiderül, hogy Kavelin még egy újdonsággal gazdagítja
az Iván-értékelést: utal a cár és a nép szövetségére, amely nem kevés
visszhangot kap még a későbbi historiográfiában. Csakúgy, mint az
a kavelini gondolat, hogy a cár az arisztokráciát lecseréli az állami-
rányításban a kevésbé előkelő, ám hozzáértő emberekkel. Ez utób­
bival magyarázható az opricsnyina bevezetése is: „Az opricsnyina
az első kísérlet volt arra, hogy szolgáló nemességet hozzanak létre,
amely felváltja a nemzetségi arisztokráciát...”. S hogy ezek az
opricsnyikok „semmivel sem voltak jobbak a nagyuraknál”, azért
nem Ivánt kell vádolnunk, hiszen ő olyan „szerencsétlen időben élt,
amikor semmilyen reform nem volt képes megjobbítani a mi létün­
ket”.4* Kavelin idézett cikkében, mintegy „futólag”, teljes képet raj­
zolt IV. Ivánról, amelyben lényegében már megtalálható az „állam­
jogi” iskola Iván-értékelésének valamennyi jegye. E tekintetben még
Szolovjov is csak utánozni fogja őt, s a kavelini alapvetést csak a
részletek, a „bizonyító” anyag felvonultatásával gazdagítja. Sőt,
nemcsak az „államjogi” iskola képviselői, hanem valamennyi ké­
sőbbi „Iván-barát” is ezen a nyomon halad majd.
Az r84O-es évek Iván-értékelését áttekintve - különösen, ha még
Belinszkijt is ideszámítjuk meggyőződhettünk arról, hogy meny­
nyire igaza volt a narodnyik Mihajlovszkijnak, amikor arról írt,
hogy ebben a kérdésben még a legkülönbözőbb gondolkodású em­
berek is közös nevezőre jutottak az adott időszakban.50 Ebben a
I. m., 359-360.
I. m., 360,, 361.
50 NT, K. Mihajlovszkiji Polnoje szobranyije szocsinyenyij, izd. 2.. t. VI, Sz-pb.,
34 IV. Iván é$ L Péter mikrohistoriográ fiája

tényben ugyanis az Iván-problémának az az igen „hasznos” tulaj­

donsága öltött testet, hogy mindenféle történelmi koncepció szolgá­
latába lehet állítani, sőt, mintegy „bizonyítani” vele az előfeltevést.

Belinszkij. és IV. Iván

A kronologikus sorrendet tekintve Belinszkij mindenképpen az

előző alfejezethez tartozna, kiemelését csupán az a praktikus szem­
pont indokolja, hogy a későbbi - elsősorban szovjet - történetírói
hagyomány kiemelten foglalkozott vele. Egyébként semmi olyant
nem mondhatunk cl IV. Ivánnal kapcsolatos megnyilatkozásairól,
ami minőségileg megkülönböztetné az 1840-es évek előbb felvonul­
tatott képviselőitől. Pontosabban, egy dolog miatt feltétlenül figyel­
met érdemel. Ő ugyanis már a 30-as években - amikor alig találunk
érdemleges említést IV. Ivánról - több cikkben érinti a problémát, s
ezzel néhány gondolat felvetésében valóban úttörőnek számít.
Először 1836-ban, Ny ikolaj Polcvoj egyik könyvéről írt recenzió­
jában foglalkozik részletesebben a kérdéssel. Cikke különös benyo­
mást tesz. A tényeket láthatólag Karamzintól veszi, de teljesen más
eredményre jut belőlük. Még Polevojt is elmarasztalja azért, mert
nála, úgymond, „Joann nem géniusz, csak kiváló ember. (Ezzel
semmiképp sem érthetünk egyet...)”?1 Érdekes módon, leírja a cár
- számára is szörnyűséges - tetteit, hogy „beteg volt, megittasodott
a vér szörnyű italától”, hogy „mindenben árulást és összeesküvést
látott”, de mégis pozitívan vélekedik róla. A cikkből végül is nem
derül ki, hogy miért is lelkesedik annyira Belinszkij Ivánért, amikor
bűneit elítéli, s még csak magyarázatot sem keres rájuk, (Ennyiben
mindenképpen különbözik Belinszkij a korábbi és későbbi idealizá-
lóktól.) Elemzése csak a lélek rejtelmeire terjed ki, társadalmi okok
felderítésével nem kísérletezik. Számára „Joann őrülete tanulságos,
ez nem a klasszikus tragédiák zsarnoka, ez nem a római birodalom
zsarnoka, ahol a zsarnokok népük és a kor szellemének kifejezői
voltak: ez bukott angyal volt, aki még bukásában is... vas jellemének
és hatalmas eszének erejét árulta cl.”5’1 Belinszkij meglehetősen el­
vont, pszicho!ogizáló eszmefuttatásában egy korát megelőző, s nyil-

C90.9,133.
51 V; G. Belinszkij'. Polnoje szobra nyije szocsinycnyij, t. II., 108.
11 I. m.jiic.
 /V. Iván alakja az orosz történetírásban 35

ván ezért elbukó „angyal” meglehetősen homályos képe körvona­

lazódik - csak az érvelés hiányzik belőle.
Ezen a vonalon továbbhaladva, egy három évvel későbbi recen­
ziójában a következő, híressé vált megállapítására jut: „íme, IV
Joann, ez az I. Péter, aki nem a megfelelő időben jelentkezett, és
szigorával bevégezce nagy ősének gondolatát...”/* Megint egy ötlet
tehát, amely - mint láthattuk - majd Kavelinnél kap részletes ki­
fejtést, de a történelmi hitelesség kedvéért szögezzük le, hogy Be-
linszkijtől származik. 1841-ben aztán, Lermontov verseiről írt cik­
kében, Belinszkij eggyel előbbre lép: megkísérli az előbbi „nem
megfelelő időben jelentkezett” kezdetű félmondatát hosszabban
magyarázni. Eszmefuttatásában felbukkan a „szörnyű valóság”, „a
félázsiai orosz lét” motívuma, mint amelyek megakadályozták,
hogy „ez az erős természet, ez a nagy szellem” kellően kifejlődjék.54
(Sajátos módon, egészen más megközelítésben bár, de ugyanide
lyukad ki a szlavofil Szamarin is.) Ezért hát nem maradt más meg­
oldás - mondja Belinszkij mint az „esztelen bosszú a gyűlölt és
ellenséges (kiemelés tőlem - Sz.Gy.) valóság ellen”.55 Belinszkij itt
tehát utal arra, hogy Iván harca valamiképpen szükségszerű volt,
hiszen „valakik”, vagy „valami” ellenségesen visszanyúlt hozzá, de
a konkrétumok helyett megmarad a ködös általánosságoknál. Ez­
után elismétli még egyszer a már olvasott „ég bukott szelleme” mi­
nősítést Ivánról, akit sokkal inkább „sajnálni, mint gyűlölni” kell,
majd leszögezi (előző cikkeihez képest óvatosabb formában): „Le­
hetséges, hogy ez a maga nemében nagy ember volt, csak túl korán
érkezett...”.56
1843-ban, Nyikolaj Markcvics „Kis-Oroszország története” című
munkájáról írt recenziójában, Belinszkij ismét visszatér a problé­
mára. Itteni megállapítása kétségkívül bizonyos belső fejlődés ered­
ménye, amely most már a maga teljességében reprezentálja a be-
linszkiji konstrukciót: „Természetét tekintve Joann Groznii nagy
ember volt, és neki csak két szerep juthatott. - vagy Nagy Péteré,
vagy Rettenetes Iváné: az első előtt áthághatatlan akadályok voltak,
amelyek amennyire Oroszország Európától való elidegenedésében,
annyira magának Európának a kaotikus állapotában rejlettek - és

5- L m.j t. III., 20.

54 Lm.. 565.
55 Uű.
Uo.
3*' IV Iván és J. Péter nükrohistoriográfiája

HL Joann unokája nem Oroszország megreformáló ja, hanem állami

léte keleti formájának rettenetes büntetése lett?’57
Az idézett részlet feltétlenül arról árulkodik, hogy eddigre Be-
linszkijnck kikristályosodott már történetszemlélete, s ebbe pró­
bálja ágyazni IV, Ivánt is. Azt ugyan továbbra sem magyarázza meg,
hogy „természetét” tekintve miért nagy ember Iván, ám végeredmé­
nye határozott véleményt takar: IV, Iván Oroszország „rettenetes
büntetése”. E kettős értékelésben, úgy hisszük, Bclinszkij történet­
szemléleti kettőssége konkretizálódik: a nagy személyiségeket cso­
dáló idealizmus, a tényeket is mérlegelő realizmusával ütközik, és
sajátos hibridet alkot.
Az T?4O-es évek második, és az 1950-os évek első felében a szov­
jet történészek gyakran hivatkoztak Belinszkij fenti megállapítá­
saira - úgy, hogy a kettős értékelésnek csak az első összetevőjét
domborították ki.5 8 A későbbiekben aztán sor került a másik moz­
zanat hangsúlyozására is.5* Magunk kissé túlzottnak tartjuk a Be-
linszkijjel való foglalkozást ebben a kérdésben, hiszen - mint arra
már utaltunk - semmivel sem emelkedik ki az r84o-es évek egyéb
Iván-értékeiői közül. Sőt, e tekintetben a nyugatosok között Kavelin
alatt marad. Ezt egyébként ő maga is leírja (s nincs okunk ezt „sze­
rénységnek” tekinteni, ahogyan azt Mordovcsenko szovjet törté­
nész tette annak idején)60 Herzennek küldött 1846. március 20-ra
keltezett levelében: „El voltam ragadtatva Groznijra vonatkozó
nézetétől. (Ti. Kavelin nézetétől - Sz. Gy.) Én valamilyen ösztön
(kiemelés tőlem - Sz. Gyj alapján mindig jókat gondoltam Groznij-
ról, de nem volt meg a tudásom, hogy nézetemet igazoljam.”61

57 T. ni., 57,
Vö.: (többek között) V. E, Illerickij: Isztoricseszkeje vzgljadi V. G. Belinszkovo,
1953,166-171.
Vö.: (többek között) V E. Illerickij: Isztorija Rosszii v oszvescsenyií revoíjuci-
onnih-dcmokratoVjM., 1963,176-177., Uö.r RevoJjucionnaja isztoricseszkaja
miszl v Rosszii, 1974, i6z», 170-171., 315.
áo N. Mordovcsenko: Iván Groznij v ocenkah Belinszkovo: Zvezda, 194 5/10—111
183.
Idézi N. Mordovcsenko: i. m., 18 3.
 IV. Iván alakja az orosz történetírásban 37

Szolovjov „Oroszország történetének”

VI, KÖTETE ÉS VISSZHANGJA

Szergej Szolovjov az orosz „polgári” történetírás egyik legkiemel­

kedőbb alakja. Nagy művének IV. Ivánnal is foglalkozó VI. kötete
1856-ban jelent meg, s lényegében Karamzin művéhez hasonló lett
historiográfiai jelentősége, bár, szakmunkáról lévén szó, aligha ver­
senyezhetett a „nagy közön ség” szemében a karamzini irodalmi
stílussal. Későbbről visszatekintve azonban kétségtelenül meg kell
állapítanunk, hogy műve fordulópontot jelentett az Iván-crtékelés
történetében, de az orosz történettudomány fejlődésében is. A ne­
mesi történetírás idealista, moralizáló történetfelfogása karamzini
csúcsműve helyébe először állít a „polgári” történettudomány az
előbbihez hasonlóan nagyszabású alkotást. Ebben a műben a törté­
nelem ok-okozati összefüggések láncolata, s fejlődése meghatáro­
zott tör vény szerűségeknek megfelelően történik. Az alapvető tör­
vényszerűség pedig az - s ennek alapján nyeri el ez a történetírói
iskola a nevét hogy a nemzetségi, vérségi alapon szerveződő em­
beri közösségek helyébe az állam által szervezett közösségek lépnek.
Szolovjov az „államjogi” iskola tanításainak megfelelően, szin­
tén az állam középpontba állításával írja meg Oroszország történe­
tét. így nála IV. Iván egy hosszú történelmi folyamat egyik láncsze­
mévé válik: a (mai fogalmakkal elve) részfejedelmi széttagoltság
megszűnése és a centralizált állam győzelme közötti, hosszadalmas
és gyötrelmes harcokkal teli időszakba kerül. S mivel az erős állam
kialakulásának a tárgyalt korszakban az erős uralkodói hatalom az
egyik feltétele, tulajdonképpen már kiindulásként leszögezhetjük,
hogy Szolovjovnak csak jó véleménye lehetett IV. Ivánról. Formai­
lag igen hasonlít Szolovjov könyvében Iván életútja a még Karamzin
óta megszokotthoz. S ez tulajdonképpen törvényszerű, hiszen
Szolovjov is lényegében ugyanazokkal a forrásokkal dolgozott,
mint elődje. Legalábbis, ami értékelésük kiindulópontját illeti, az
közös volt: Iván és Kurbszkij levelezése, illetve az utóbbi Ivánról írt
műve. Felbukkannak tehát az ismert motívumok: a későbbi cár
gyermekkori sérelmei, a bojár önkény, Anasztázia-Adascv-Szilvesz-
ter hatása, az 1553-as betegség, Anasztázia halála, az eltérő külpo­
litikai orientáció stb/
* A hangsúlyok azonban máshová kerülnek, s

Sz. M. Szolovjov\ I sztorija Rosszií sz drcvnycjsih vremjon, kn. ÜL, M., 1960,
426-429., 432., 435-438., 524-530., 53^-541-
 IV. Iván és L Péter mikrohistoriográ fiája

főleg: a cár szerepe kerül más megvilágításba. Szolovjov ugyanis -

ellentétben Karamzinnal - Ivánnak hisz. Ez illik bele az orosz kö­
zépkor fejlődéséről előzetesen kialakított elképzelésébe.
Szolovjov a VI. kötet végén külön kitér IV. Iván természetének és
tevékenységének magyarázatára. Kiindulópontja a következő:
„A század fontos kérdéseket vetett fel, az állam élén pedig olyan
ember állt, akit egyénisége alkalmassá tett arra, hogy rögtön hoz­
zálásson megoldásukhoz...”/’ Történelmi értelemben tehát Iván
mindenképpen pozitívan értékelendő, de a szerző még egy értékelési
szempontot alkalmaz: „Joann jellemet, cselekvési módját történel­
mileg a régi és az új harca magyarázza, a cár gyermekkorának, a
betegsége és azutáni időknek eseményei; de morálisan igazol hatók-r
ezzel a harccal, ezekkel az eseményekkel? Igazol ható-e az erkölcsi­
leg gyenge, a kísértéseknek ellen nem álló ember, aki nem tud úrrá
lenni természete bűnös hajlamain?...”/4
E két szempont együttes alkalmazása okozza, hogy Szolovjov az
„objektivitás” mellett tör lándzsát, óva int a végletes megítéléstől (a
későbbiekben sokan járnak el még hozzá hasonlóan, ám senki sem
tudja majd a szavakat tettekre váltani): „egyesek, akik meghajoltak
nagysága (ti. Iváné - Sz, Gy.) előtt, olyan tetteit is igazolni igyekez­
tek, amelyek csak nagyon nem hízelgő nevekkel nevezhetők, mások
meg akarták tagadni tőle a részvételt azokban az eseményekben,
amelyek uralkodásának minden ellentmond ás nélkül nagy jelentő­
séget kölcsönöznek...”/5 Nos, talán nem is kell külön hangsúlyozni,
hogy Szolovjov sem tudott objektív lenni IV. Ivánnal kapcsolatban.
Az objektivitásra támasztott igénye elég különös módon mutatko­
zik meg könyvében: a konkrét tények szintjén, amikor Iván ural­
kodásának eseményeit magyarázza, pozitív irányban elfogult a
cárral szemben, s bár nem hallgat cl semmit a később morálisan
általa is elítélt tettekből, jól megokolja azokat a „bojár-ellenállás”
mindenre jól alkalmazható közhelyével. Könyvének utolsó néhány
oldalán viszont - ellentmondva lényegében az egész addigi eszme­
futtatásnak - a történész mint vádló mutatkozik meg. Sajátos
Szolovjov szemrehányása: tulajdonképpen azért marasztalja el
Ivánt, mert - ő, aki annyira fölötte állt kora „sötétségének” - nem
tudott ebből kitörni, sót: „a gyógyítás helyett csak súlyosbította a
betegséget, még jobban hozzászoktatott a kínzásokhoz, máglyák-
T. m.,707-
64 I. m.,7í±.
* I. m., 707-708.
 1 V. Iván alakja az orosz történetírásban 39

hoz és vesztőhelyekhez; szörnyű magokat vetett el, és szörnyű lett

a termése: idősebb fia saját kezű megölése, kisebbik fia uglicsi
meggyilkolása, az önjelölt cárok, a zavaros időszak szörnyűségei!
Nem mondhatja ki a történész az igazolás szavait egy ilyen ember­
nek; csak a sajnálat szavait mondhatja, ha figyelmesen megnézi a
szörnyű alakot, s a kínzó sötét vonásai mögött észreveszi az áldo­
zat szomorú vonásait...”/6
Mielőtt kommentárt fűznénk Szolovjov „objektivitásához”, a
fenti idézethez két megjegyzés kívánkozik, i. Bekerül a köztudatba
IV. Iván és a zavaros időszak közötti összefüggés gondolata. z. Még
ennek a súlyosan vádoló résznek is az a végkicsengése, hogy a cár
- áldozat. Szolovjov ezzel az utóbbi gondolatával lényegében ugyan­
oda jutott el, mint Kávéim, Belinszkij, vagy akár Szamarin. S ő
mutat példát arra is, hogyan lehet a bűnből erényt csinálni: nép­
szerű összefoglalásában pl. kijelenti, hogy a livóniai háborút Iván
minden bizonnyal megnyerte volna, ha nincs egy olyan kiváló ellen­
fele, mint Báthory/7 A győztes ellenség fel magasztal ásával a nemes
legyőzött is felemelkedik - olyan igazság ez, amelyet a későbbiek­
ben is sűrűn alkalmaz még a kérdés történetírása.
Hogyan összegezhetnénk tehát a Szolovjov Iván-képéről elmon­
dottakat? Az állam és az uralkodói hatalom középpontba állításá­
val Szolovjov széles történelmi perspektívába helyezte IV. Ivánt, s
uralkodásának eseményeit is ebben az összefüggésben vizsgálta.
A fejlődés mozzanatának, a tör vény szerű ségek meghatározó voltá­
nak bekapcsolása előnyösen különbözteti meg Szolovjov „racioná­
lis” összefoglalását a karamzini szintézistől. Szolovjov azonban
nem tud az „államjogi’' iskola Kavelin által kijelölt útján végigha­
ladni; végső soron ez magyarázza Iván-felfogásának ellentmondá­
sosságát, a kavelini véleménytől való eltérését. Szolovjov ugyanis
nem idealizálta IV. Ivánt. Nem is tehette, hiszen - mint történészre
- a források meghatározóan hatottak, s az elbeszélő források zö­
mének Ivánra nézve terhelő végkicsengésétől egyetlen szaktudós
sem függetlenítheti magát. Másrészt, történetszemlélete nem állt
minden vonatkozásban magasabb szinten a nemesi történetírás
szemléleténél. Könyvének erőteljesen moralizáló utolsó néhány
oldala erre Játszik utalni. Szemléleti eklekticizmusa ugyanakkor
nem kelti szerves egység benyomását: a kétfajta megközelítés for-

66 Lm., 713.
67 Sz. Szolovjov: Obscsedosztupnojc cstyenyije o russzkoj isztorii, M,, 1874,132.
40 ÍV. Iván és L Péter mikrohistoriográfiája

maitag is elkülönül könyvében egymástól, s az erkölcsi „tanulsá­

gok” beiktatása eléggé funkciótlannak, idegennek hat Ez azt a
feltételezésünket látszik alátámasztani, hogy Szolovjov sem tudta
függetleníteni magát a politikai aktualitástól: a krími háború
sokkja utáni helyzetben így demonstrálta az esztelen önkényura­
lommal szembeni ellenérzéseit.
A múlt ábrázolását tehát a jelen korlátái határozzák meg - a kí­
vánatos kiigazításokkal együtt. Konsztantyin Akszakov Szolovjov
könyvéről írt terjedelmes recenziója nézetünk szerint jól bizonyítja
az elmondottakat. A szlavofilok egyik vezető ideológusának a kö­
vetkező két fő kifogása van Szolovjov könyvével kapcsolatban. Az
egyik, hogy a történetírás nem egyenlő a politikatörténettel. S bár
ő maga a „mozgató eszme” ábrázolását kéri számon Szolovjovtól,
in mindenképpen Szolovjov gyenge pontjára tapintott. A másik
kifogás (amellyel egyébként mindjárt fel is menti Szolovjovot), hogy
nem jött el még az ideje a szín tézis-írásnak, mivel „előbb meg kel­
lene ismerni önmagunkat”/8 A 150 éves „Ön-tudatlan” állapot
utáni „önmegismerést” kívánja szolgálni Akszakov akkor, amikor
kifejti Ivánról szóló nézetét.
K. Akszakov Iván-képe végeredményben nem különbözik dön­
tően a szolovjovi felfogástól. Mégis egy jelentős újdonsággal szolgál:
értékelésének sarkköve az eddigi bojár - cár viszonyból való kiin­
dulás helyett a „zemlja” („orosz föld”) - cár probléma lesz. írhat
ezért ezek után Akszakov bármit IV. Ivánról - s ír is negatív voná­
sairól ítélete csak pozitív lehet: „Az orosz föld elviselte Ivánt,
hogy megőrizze nem régről való egységét és kialakuló szilárdságát.
Azonkívül, s ez a fő, Joann személyekre, nevezetesen a bojárokra
támadt, állandóan kikerülve a népet... Meghallotta a történelem
követeléseit, és megvalósította őket...”/9 A cár „végletességeit” igen
röviden elintézi Akszakov: „Joannban - művész-lélek volt, amely
nem erkölcsi érzésen alapult...”/0 S a legfontosabb: IV. Iván uralko­
dása is bizonyítja, hogy: „a kormány a nehéz pillanatokban a nép­
hez fordul, és megosztja rokonszenvét vele a közös ügy iránt. Látjuk,
hogy a tanácskozás elve a legnagyobb mértékben elterjedt Oroszor­
szágban, és a kormányzat erősen támaszkodott rá”/1 Ismét vissza-

** K. Sz. Akszakov: Szocsinyenyija isztoricseszkije, 1.1. M., 1889, 129., 130.

69 Lm., 164., 165.
70 Lm., 163.
71 Lm., 168.
 ÍV. Irán alakja az orosz történetírásban 41

kanyarodik tehát Akszakov saját korához, reményéhez, hogy

II. Sándor meghallja majd a „történelem intő szavát”.
Nagy recenzióval reagált Szolovjov könyvére a késői szlavofi lök­
höz tartozó pozitivista történész, Konsztantyin Besztuzsev-Rjumin
is. Későbbi cikkeivel összehasonlítva, ez az írás főleg mértékletessé­
gével tűnik ki, s igen fontos gondolatokat vet fel: 1. Kimutatta, hogy
Kaveíin és Szolovjov új vonulatot képvisel a kérdés historiográfiájá­
ban, amennyiben IV. Iván személyét a történelmi folyamatba állítják.
2. Szólt Kavelin és Szolovjov előző munkáinak túlzásairól. 3. Hangot
adott annak a véleményének, hogy egy történelmi személyiség érté­
kelése nem lehet az értékelő kora erkölcseinek függvénye: csak saját
kora normái alapján ítélkezhetünk róla?1 Ugyanebben az évben jele­
nik meg Borisz Csicserin nagy munkája, a „Területi intézmények
Oroszországban a XVII. században”, amelyben bár nem foglalkozik
részletesen IV. Iván alakjával, a bojárság „elkülönültségéről”, a „tá­
vozás jogához” való ragaszkodásáról ír, s ennek megfelelően, IV. Iván
ellenük folytatott harcát szükségszerűnek és jogosnak tünteti fel?3
Az 1856-os évet mindezek alapján joggal tarthatjuk különösen
jelentősnek a IV. Iván-problénia értékelésének történetében. Végle­
ges formába öntődött a cárról kialakított új nézet, amely megfelelt
az orosz „polgári” történettudományban végbement fejlődésnek. Ez
az új felfogás széles körben támogatást kapott.

A KÉT IRÁNYZAT HARCA (1860-1880-AS ÉVEK)

A történettudomány szempontjából jelentős eseményről nem szá­

molhatunk be a jelzett időszakban. A két irányzat ugyan többször
megütközik egymással - Szolovjov könyvét már megjelenése évében
hevesen bírálták „szárazsága”, a pszichológiai magyarázatok hiá­
nya miatt a karamzini vonal képviselői71 *74 - új bizonyítékokat, új
érveket azonban hiába várunk tőlük. Igaza volt Nyikolaj Mihaj-
lovszkijnak, amikor azt írta, hogy Szolovjov követői csak mesterük
gondolatait „visszhangozták”.75 Ehhez csak azt tennénk hozzá,

71 K, N. Besztuzsev-Rjumin: Recenzija na kn. Sz. Szolovjova: Moszkovszklje

Vedomosztyi, 1856/54, 235.. 236.
7- B. Csicserin: Obla sztni je Ucsrezsgyenyija Rosszí i v XVII-m veke. M., 18 5 6,3 o.
74 Ld. erre részletesebben: A. N. Camutali: Borba tyecsenyij v russzkoj isztoriografii
vo vtoroj polovinye XIX véka, L., 1977,116-117,
75 N. Mibajlovszkij: i. m.s 158.
42. IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája
I

hogy nem volt ez másként az ellentáboron belül sem, s ez alól -

amint azt még meglát juk - nem volt kivétel maga Mihajlovszkij sem.
Ugyanakkor egyetérthetünk Szergej PlatonowaI, aki egy historio­
gráfiai cikkében vissza tekint ve a problémára, azt írta, hogy az
1880-as évek végére a szolovjovi irányvonal került fölénybe/6 Ez a
tendencia megfelelt az orosz „polgári” történettudomány fejlődési
irányvonalának, hiszen a karamzini felfogás a nemesi történetszem-
lélet forrásokkal szembeni önállótlanságát, az uralkodók történelmi
folyamatban játszott vezető szerepéről szóló történet fel fogást rep­
rezentálta. Amíg Karamzínék lényegében személy iség történetként
kezelték Oroszország történetét, addig Szolovjov és követői politi­
katörténetként. Ez a körülmény feltétlenül utóbbiak javára látszik
eldönteni a kérdést - addig, amíg a „negativista” irányzat nem tudja
a gazdaság- és társad a lom történet körében végzett konkrét kutatá­
sokkal az - egyébként mellettük szóló - elbeszélő források hitelét
visszaadni. Egyelőre ugyanis az a helyzet, hogy a IV. Iván progresz-
szivitását vallók látszólag jogosan kérdőjelezik meg a szóban forgó
források forrás-értékét - a kor fő haladási irányára, az akkor ural­
kodó erkölcsi normákra, a történelem törvényszerűségeire hivat­
kozva. A vita ezért ugyanúgy Jván, Kurbszkij és a külföldi emléki­
ratok körül forog, kiegészítve legfeljebb azzal a polémiával, hogy a
bojárok valóban szembcszálltak-c a cárral vagy sem. A polémia így
tudományos szempontból meglehetősen akadémikussá vált, ám
bizonyos szituációkban politikai jelentőségre tett szert.
Az 1859-61-65 forradalmi helyzet idején és az azt követő néhány
évben ugyanis a széles közvéleményben is megnövekedett az érdek­
lődés IV. Iván alakja iránt. Ezt jórészt az ekkor születő irodalmi
műveken lehet lemérni, amelyek a történelmi múltba való visszate­
kintést a jelenkor kérdéseiben való politikai állásfoglalásra használ­
ták fel. Az r86o körüli években a forradalmi demokraták néhány
megnyilatkozását is olvashatjuk IV Ivánról Némelyikük természe­
tesen már jóval korábban is kifejtette ebben a kérdésben véleményét
- az. adott szituációban azonban ezek a gondolatok különös erővel
hangzottak, hiszen „Iván Groznij iránti figyelmüket az a törekvésük
határozta meg, hogy a könyörtelen és véreskezű cár uralkodásának
példája segítségével leleplezzék az egyeduralmi hatalom despotikus
jellegét...”.77

Sz. F. Platonov: Iván Groznij, Pb., 1913,18.

77 V Illerickij: i. m., 2.70.
 IV. Iván alakja az orosz történetírásban 43

Herzen, Csernisevszkij és Ogarjov nem foglalkozott kiemelten

IV. Ivánnal, s ha érintőlegesen szóba is került műveikben személye,
akkor mindig a tipikust látták benne és elítélték, mert értékelésük
alapja a cári uralomhoz általában való negatív viszony volt/8 Ez
az alapállás - amelynek képviselői a mindenkori elnyomott osztá­
lyok szellemi örököseinek s a mindenkori elnyomók ellenségeinek
tekintették magukat - minőségi változást hozott az orosz történet­
felfogásban, s termékenyítőén hatott a később kibontakozó mar­
xista történetszemléletre is; azt is mondhatnánk, hogy kialakultak
a pártosság körvonalai. Hasonló kiindulópontja volt azoknak a
forradalmi demokratáknak is, akik ebben az összefüggésben job­
ban érdekelnek bennünket, minthogy viszonylag részletesen foglal­
koznak IV. Ivánnal - ráadásul a forradalmi fellendülés időszakában.
Egyikük, Grigorij Jeliszejev éppen a Csernisevszkij szerkesztette
„Szovremennyik” hasábjain írta 1860-ban a következőket: „Groznij
alighanem az egyetlen példaképe kora erkölcsi gyalázatának, a kép­
mutatás és a vallás lábbal tiprása, a feslettség és gyilkosságok leg-
visszataszftóbb orgiái összekapcsolódásának...”?* A bojárok elleni
harcnak - felfogása szerint - „semmi oka nem volt, se az ő idejében,
de még apja és nagyapja ideje alatt sem...”, s „az olyan értelmetlenül,
olyan hitszegőn és igazságtalanul, olyan állatian kegyetlenül történt,
hogy minden okos és becsületes embert elkergetett maga mellől, és
szolgákkal, hóhérokkal és kémekkel vette körül magát,..”. Iván te­
hát „elődei valamennyi elvének megtestesítője volt, s azokat tevé­
kenységében semmitől vissza nem riadó következetességgel vitte
végig a leglehetetlenebb határokig?0
Fenti állásfoglalástól bizonyos mértékig különbözik Nyikolaj
Selgunov véleménye. Selgunov ugyanis - amint azt Alekszej Camu-
tali kifejti - a cár kegyetlenkedéseit némiképp pszichikai „labilitá­
sával” igyekszik magyarázni, s igen kritikusan vélekedik a korabeli
bojárságról is?1 Mindezek ellenére Selgunov ítélete IV. Ivánról
teljesen egyértelmű: „IV. Iván történelmi jelentősége nem abban áll,
hogy könyörület nélkül ölte és végeztette ki az embereket, hogy
Novgorodot és a környező területeket olyan virtuozitással pusztí­
totta, mintha a berendejek, torkok, besenyők, kunok és mongolok

Ld. erre részletesebben: A. Camutali'. Ocserki demokratyicseszkovo napra vlenyi ja

v russzkoj isztoriografii 60-70-h godov XIX. v., L., 1971, 54-5 5.
79 Idézi A. CafHtrtali: í. m., 52.
Lm., 51., 52.
81 Lm., 81.
44 JV. Iván és L Péter mikrohistoriagráfiáia

egyesült erői támadtak volna rá; uralkodásának az a jelentősége,

hogy a zavaros időszak legközelebbi oka volt?’82
Nem ad új szempontokat az 1860-as években a történettudo­
mány
* A hivatalos történetírás - mint Pogogyin példáján láttuk -
a régi úton halad, s a széles közvéleménynek is ezt a képet közvetíti.
Az 1866-os kiadású „Oroszország rövid története” például gyakor­
latilag teljesen a karamzini felfogást tolmácsolja?3 Azt mindenkép­
pen elmondhatjuk az adott időszakról, hogy a tudományban és
publicisztikában IV. Iván alakja kikerült az érdeklődés középpont­
jából, míg az irodalomban inkább ellenkező folyamat játszódott le.
Történettudományos szempontból is fontos gondolatot vetett azon­
ban fel Nyikolaj Hlebnyikov, aki IV. Iván és az arisztokrácia köz­
helyszerűnek számító szembenállását az örökös jobbágyság elter­
jesztéséért vívott harcuk kimenetelétől függően ábrázolta.84
Éppen a IV. Iván alakja iránt megnyilvánuló irodalmi érdeklődés
váltja ki az orosz történetírás első nagy összeütközését a cár meg­
ítélésének kérdésében. A vita 1871-ben Konsztantyin Bcsztu-
zsev-Rjumin cikkével veszi kezdetet, aki a tudomány pozíciójából
gyakorlatilag „kioktatja” a művészeket: hogyan kell Ivánt ábrázolni,
írásában egy sor nagyon fontos gondolatot vet fel (pl * a művészek
felelősségét a történeti tudat formálása terén, hogy nem lehet vissza­
vetíteni a modern korok normáit a régmúltba, hogy a t6. század
egész Európában nem volt különb stb *)? 5 s a végén megkérdőjelezi
az eredmény-középpontú szemlélet helyességét. Nagy Péter és IV.
Iván párhuzamba állításakor az egyezőnek tűnő, s nem az eltérő
vonásokra koncentrál, s úgy gondolja, hogy a szándék a lényeg, nem
pedig a történelmi eredmény?6 Az idea nem eredeti, de ennyire ka­
tegorikus formában először Besztuzsev-Rjumin veti papírra, A ké­
sőbbi idealizálok ezt az ötletet szívesen kölcsönzik majd
*
Végül is elmondhatjuk, hogy Szolovjovhoz képest visszalépés
Besztuzsev-Rjumin cikke, amely ismét bizonyságát adja annak, hogy
a viták természetéből adódóan a szemben álló felek a polémia hevé­
ben általában szélsőségekre ragadtatják magukat. Ebben az esetben

Uo.
Kratkaja isztorija Rosszá. Szpb., 1866, 202,-104.
** ALI Ilebnyikou: O vlijanyii obscscsztva na organy izaciju goszu darsztva v carszkij
period russzkoj isztorii, Szpb., 1869,184.
*’ N. Besztuzsev-Rjtímini Nyeszkolko szlov po povodu poctyicscszkih. voszproiz-
vegyenyij haraktyera Joanna Groznovo: Zarja, 1871/3, 83-84.
“ Lm., 85.
 IV. Iván alakja az orosz történetírásban 45

ez úgy ölt testet, hogy a szerző a bojárokat mindenben elmarasztalja,

a cárt mindenben felmenti, sőt felmagasztalja?7 Besztuzsev-Rjumin
ebben a cikkében tulajdonképpen 15 évvel korábban Kavelin szájába
adott általánosságát ismétli meg (csak konkrét elemzés formájában):
minden megengedett, ha IV. Iván „rehabilitálásáról” van szó. Ez az
alapállás annyiban különbözik a későbbi idealizálókétól - bár ere­
detileg Besztuzsev-Rjumin is az „objektív” igazságtevő szerepében
tetszdgctt hogy nyíltan bevallja részrehajlását.
A cikkre a börtönt és száműzetést is megjárt ukrán professzor,
Nyikolaj Kosztomarov a „Vesztnyik Jevropi” az évi októberi szá­
mában „Iván Vasziljevics Groznij cár személyisége” című hatalmas
tanulmányával reagál. A szerző - aki régebben Konsztantyin Ak-
szakov Iván-fel fogásához állt közel88 - lényegében visszatér a ka-
ramzini véleményhez. Az azonosság jórészt az erősen moralizáló
megközelítési mód eredménye, míg a különbségek a két műfaj kö­
zötti különbségből fakadnak, ugyanis Kosztomarov cikke lényegé­
ben egy vita-cikk, amely az ellenfél érvei köré csoportosítja monda­
nivalóját, s a cáfolatra mozgósított ellenérvekkel olykor önálló
részkövetkeztetések re jut.
A döntő különbség természetesen a politikai célzatosság irányá­
ban van: Kosztomarov tudniillik erősen vádló Iván-beállításával
alig titkoltan az önkény uralmat támadja, ami írásában explicit for­
mában is testet ölt, amikor arról ír, hogy hamarosan eljön az idő,
amikor az erőszakos cselekedeteket nem fogják dicsőíteni, még ha,
úgymond, az állam megerősítését is szolgálják?9 Kosztomarov nyílt
politikai mondanivalójával új színt hozott az Iván-historiográfiába:
a történettudomány ugyanis addig igyekezett távoltartani magát a
történelmi allegóriák használatától. Ebben az összefüggésben talán
törvényszerű is, hogy Kosztomarov műfajilag is visszatér Karamzin
► képszerű” irodalmi stílusához - lényegében tehát a történet tudo­
mány és irodalom határterületét választva nézete kifejtéséhez. Po­
zitív vonásként kell elkönyvelnünk - bár az értékelésben még eléggé
gyokértelcnnck hat -, hogy Kosztomarov nagy jelentőséget tulajdo­
nít egy történelmi személyiség értékelésében annak, hogy szolgál­
ta-e népe érdekét?0

I. m., 88., 90.

88 N. Mihajlovszkij: i. m., 134-13 5.
89 N. Kosztomarov: Licsnoszty cár ja Ivana Vasziljevics a Groznovo: Vesztnyik
Jevropi. t. V., 1871/okt.j 5x5.
9d I. m., 501.
46 | IV. Iván és L Péter mikrohistoriográfiája

Ami pedig a „belső ellenséget” illeti, ilyen tulajdonképpen nem

létezett, a cári egyeduralmat már nem kellett erősíteni, hiszen a „tő.
századra az már túlságosan is megerősödött”. A cár hatalma ezért
az opricsnyina nélkül is ugyanolyan erős volt, s „a cár, lehet mon­
dani, csak próbát tett: biztos, hogy olyan erős-e - s a próba sike­
rült”.91 Kosztomarov tehát elvitat mindenféle pozitívumot Ivántól,
kifejti, hogy a cár mindig valaki(k) hatása alatt volt; s hogy min­
denféle politikai programot nélkülözött, arra legjobb példa, hogy
végrendeletével vissza kívánta állítani a hatalmi megosztottságot.92
Majd összefoglalva az elmondottakat, leszögezi: „Nézetünk alapját
tekintve semmi újat nem tartalmaz; bolond zsarnok, akit az újabb
történészek fokozatosan egészen odáig emeltek, hogy nemcsak
Oroszország, de az egész szíávság ideálját mutatják meg benne.”93
Kosztomarovnak igaza volt: valóban nem sok újat hozott Karam-
zinhoz képest - sem módszerben, sem szemléletben, aminek legfőbb
oka az, hogy ugyanazokra az elbeszélő forrásokra hagyatkozik
(ugyanolyan kritikátlanul), s a széles társadalmi összefüggés felde­
rítése ötletszerű, önálló kutatásokat nélkülöző nála. Az 1873-76
között írt „Orosz történelem életrajzokban...” c. munkájában aztán
még tovább lép ezen a vonalon. Itt már maga a műfaj is kimondot­
tan irodalmi: a szerző nyíltan visszatér a karamzini hagyományok­
hoz, s még Karamzinnál is lesújtóbb képet fest Ivánról?4 Ez a pszi-
chologizáló megközelítés az orosz történettudomány adott
fejlettségi szakaszán, a gazdasági-társadalmi háttér kimunkálat lan­
sága következtében, elmaradt a szolovjovi iskola mögött, amely a
politikatörténet kidolgozásával kétségtelenül a „racionális” törté­
netfelfogást szolgálta,
Besztuzsev-Rjumin és Kosztomarov „összeütközéséhez” hasonló
vitára csak két évtized múltán kerül sor a kérdés historiográfiájá­
ban. A két irányzat harca azonban, ha kevésbé látványosan is, de
tovább tart. Tudományos szempontból ezek az írások tulajdonkép­
pen értéktelenek, hiszen a régi érvek újbóli el ismétlésére szorítkoz­
nak, s nemhogy a kutatómunkát nélkülözik, de leggyakrabban meg
az önálló interpretációt is.

” Lm., 549-3 568—569.^ 571.

I. ni., 503. 549.
95 Lm., 571.
9í N. Kosztomarov
*
. Ruszkaja isztorija v zsizsnyeopiszanyijah jejo glavnyejsib
gyejatyelej, Kn. 1., izd. 6-ojc, Szpb., 1972, 38c., 390.
 IV. Iván alakja az orosz történetírásban 47

Az ideológiai-politikai harcban játszott pozitív szerepük miatt kell

kiemelnünk a narodnyikok állásfoglalását, akik Iván megítélését
tekintve lényegében a forradalmi demokraták vonalát vitték tovább.
Jól példázza ezt Pjotr Lavroy, aki IV. Ivánban a tipikust látta, s an­
nak „rabló államiságát'’ a tamerlánok, dzsingisz-kánok, nérók ural­
mához hasonlítja, és „moszkvai tatár Ságnak” nevezi.95 Kiemeli
azonban, hogy „az orosz nép.
*, tiltakozott ez ellen, ahogy tudott és
ahogy módja volt, de állandóan tiltakozott, és tiltakozásai illegáli­
sak voltak...”?6 Ezek az írások emigrációban születtek. Természe­
tesen nem az Iván-értékelés késztette írójukat külországba, azt azon­
ban meg kell jegyeznünk, hogy az 1860-80-as években viszonylag
kevés történeti, publicisztikai írás foglalkozik IV. Ivánnal - s azok
is meglehetősen távoliak időben egymástól. Ennek fő oka nyilván az,
hogy a történészek nem tudtak újat nyújtani a témában, s átengedték
a „terepet” a művészek fantáziájának. Ebben az időszakban így
meglehetősen sok képzőművészeti, irodalmi alkotás foglalkozik a
cár alakjával, s döntő többségükben a lélek rejtelmeinek vizsgálatára
összpontosítanak - melódra ma ti kus alaphanggal?7
Az is igaz azonban, hogy igen kevés alkalmas időszak volt e 3
évtizedben a nyílt színvallásra. A téma nagyon ki volt téve a politi­
kai „szelj ár ás” változásainak, amire maga a nagyhatalmú Konsz-
tantyin Pobedonoszcev, a Szent Szinódus főügyésze utal 111. Sándor­
nak írt levelében egy irodalmi mű kapcsán. A levél 1889. január
11-én íródott, Lermontov „Kalasnyikov kupec” c. műve operavál­
tozatának bemutatója utáni éjjelen, s Pobedonoszcev felháborodot­
tan tolmácsolja benne az előadással kapcsolatos érzéseit a cárnak:
„A cár - szörnyeteg; körülötte mindenki - züllött, részeg rabló; a
nép - szerencsétlen rabszolga; és az egyház és bit - szentségtörő
gyalázat! Mintha a művészet tudatosan sárba akarná taposni az
orosz föld valamennyi ideálját - a cárt, az egyházat, a népet... A cár
- szörnyeteg, vadállat és semmi több... A történelem azonban Groz-
nij életének szörnyű drámájáról beszél, hatalmas harcról, amelyben
egyedül az isteni ítélet tehet igazságot.”91* Majd Pobedonoszcev a
következőkben Alekszej Tolsztoj betiltott drámáját hozza fel példa­
ként, mint ami még mindig jobb, mint a „Kalasnyikov kupec”. Vé­
gül két néző állítólagos beszélgetésének „felidézésével” zárja levelét:
” P. L. Lavrov. Izbrannije szocsinyenyija, t. IV., 176.
I. t. IIT., r6o»
*7 N, Mihajlovszkijt i. m., 175-180.
Piszma Pobcdonoszccva k Alckszandru 01.1.11., M. 1926, 212.
48 JV. Iván és L Péter ntikrohistoriográfiája

„Istenem! Miért mutatnak nekünk ilyen képet * és miért, miért vá­

lasztották erre a mostani időket, amikor, azt lehet mondani, hogy
az egész orosz föld megfiatalodott, és cárjára szegezte tekintetét,
felismervén benne annak az ideálnak vonásait, amelyet a nép for­
rón, szenvedélyesen remél cárjában felismerni. Először, amikor a
Kalasnyikovot bemutatták, 1880-ban, egészen más idő volt - a té­
boly, ingerültség, a nagy zűrzavar ideje. Most viszont!...”?*
1889-ben tehát nem volt kívánatos egy cár leleplezése a széles
nyilvánosság előtt. Ennek ellenére, a hivatalos tört énét írásban to­
vábbra is a Karamzin-Pogogyin-Usztijalov-vonal negatív Iván-képe
volt uralkodó - amit még Pobedonoszcev sem kezdett ki, sőt, azon
a helyen, ahol a cár „jó” és „rossz” oldal közti harca lelki drámá­
jának ábrázolását hiányolja a fenti levélben, lényegében a karamzini
felfogást képviseli. A tárgyalt korszakban ezt a nézetet vallja Dmitrij
Ilovajszkij is. Teljesen osztva elődei pszicbologizáló hajlamait, kissé
felfrissíti az érvkészletet, amennyiben szoros összefüggésbe hozza a
cár uralmát a „tarárság” következményeivel, s kifejti, hogy Iván
alatt „az orosz egyeduralom meghatározott mértékig az ázsiai des-
potizmus jellegét öltötte...”.ICC Végül is, Iván uralkodása jó volt arra,
hogy Isten kipróbálja: mennyit bír tűrni, szenvedni az orosz nép -
mondja Ilovajszkij, s ezzel mint nem tipikust, kiveszi Ivánt az orosz
egyeduralkodók hosszú sorából, s egyben nyilvánvalóvá teszi ma­
gához az intézményhez való lojalitását.191
A Kavelin-Szolovjov iskola szintén megszólal az 1880-as években
- Besztuzsev-Rjumin személyében. Pontosabban: 7885-ben a szerző
már csak a végeredményt tekintve azonosul, s abban sem teljesen,
az „államjogi” irányzat Tván-képével. Egyébként teljesen a szlavofil
felfogást hirdeti. Itt írja le, hogy szerinte eddig Szamarín ábrázolta
leghívebben IV. Ivánt. Célzatosságának irányát jól megvilágítják a
külföldi elbeszélő forrásokról írott sorai: „eltúlozták a kegyetlen­
kedéseket, és nemcsak a cárét, de az egész népét. Be kellett bizonyí­
taniuk, hogy ilyen barbárokat nem szabad beengedni Európaba.”3CX
Szolovjov igazi folytatójaként Jevgenyij Belov jelentkezik - már
a 80-as évek közepén. Az orosz bojárság történetéről írt munkája103

M Lm., 212-114.
,i:ö D. I. Ilovajszkij: Isztorija Rosszii, t» III., M., J 890, 330-33 1.
ICI Lm., 331.
tO2 Hesztuz$^v-'Rit4tnin: Russzkaja isztorija, t. II., Szpb„ 1885, 315., 316.
VŐ.: h. Belov; Ob isztoricseszkom znacsenyíi Russzkovo bojarsztva do konca
XVII v.,Szpb., 1886.
 IV. Iván alakja az orosz történetírásban 49

új szakasz kezdetét jelenti az iván-historiográfiában, amelyben vé­

get érnek a nagy szintézis-munkálatok, az „Oroszország történe­
tek”, hogy átadják helyüket az alapkutatásoknak, s az azokra épülő,
kisebb problémákat átfogó új szintéziseknek. Ez megint egy előre­
lépést jelent majd a kérdés tanulmányozásában - sajnos, maga Belov
még meglehetősen kevéssé tud élni az új lehetőségekkel. Törekvése
helyes, hogy az orosz bojárság arculatának megrajzolásával próbál­
jon választ találni IV, Iván és a bojárok közötti viszony problémá­
jára, ebbeli igyekezetében azonban groteszk szélsőségekre ragad­
tatja magát. (Egy helyütt pl. azt írja, hogy a bojárok hívták be
Moszkvába 1571-ben a tatárokat, llovajszkij feleli erre szellemesen
a következőket: „Érdekes, hogy a fővezér, Belszkij maga is megful­
ladt ezenközben a füsttől, nyilván azt is tudatosan tette.”'04) Egy
későbbi munkájában Belov odáig elmegy, hogy gyakorlatilag min­
den forrást megkérdőjelez Ivánnal kapcsolatosan, hiszen, úgymond,
,sem a bojároktól, sem az évkönyvíró szerzetesektől nem várhatunk
igaz információkat Groznij idejéről”.105 A szigorú forráskritikát -
helyesen - számonkérő Belov tehát eljut a források tagadásáig, az
előfeltevés forrásokra erőltetéséig, IV. Iván idealizálásáig.
A belövi koncepció vitriolos bírálatával jelentkezik a publicista
Nyikolaj Mihajlovszkij. Terjedelmes cikke lényegében egy historio­
gráfiai áttekintés, amely kiterjed az irodalmi alkotásokra is. A ta­
nulmány legfőképpen mélyenszántó - s gyakran igen szellemes -
kritikai észrevételeivel tűnik ki. Mivel azonban Mihajlovszkij az
Iván-problémát csak mint aktuálpolitikai kérdést szemléli, ítéleté­
ben gyakran elfogult. Ennek ellenére nehéz nem azonosulnia a kér­
déskör későbbi vizsgálójának a narodnyik kritikussal, amikor pél­
dául Kavelin következő - dicsérő - szavaira reagál: „Azoknak az
időknek szörnyűségeiből megmaradt nekünk Iván ügye.” Jogosan
szegezi ugyanis neki a kérdést: „ha a Kavelint 1846-ben körülvevő
valóság csakugyan Iván Groznijtól veszi kezdetét, akkor miért volt
Kavelin olyan elégedett ezzel a valósággal, Joann ezen ügyével”?106
Amit pedig Mihajlovszkij összefoglalóan megállapít a probléma
historiográfiájáról, azt máig nem fogalmazták meg jobban, ezért
talán nem lesz minden haszon nélküli idézése: „Iván Groznijról
szóló irodalmunk néha meghökkentő furcsaságokat produkál. Te-
104 D. Ilovajszkij: i. m., 647.
IOÍ E. Belov: Predvarityelnije zameesanyija k isztorii carja Joanna Vasziljevicsa
Groznovo: Zsurnal Minyisztyersztva narodnovo proszvescsenyija, 1891/z, 377.
xq6 N. Mihajlovszkij: i. m., 163.
5° IV. Iván és L Péter mikrohistoriográ fiája

kintélyes történészek, akik más esetekben rendkívüli körültekinté­

sükkel tűnnek ki, ezen a ponton bátor és határozott következteté­
sekre jutnak - úgy, hogy nem vetik egybe azokat az általuk is jól
ismert tényekkel..., sőt éppen ellenükre teszik; okos, nagy tudású és
tapasztalata emberek nyílt ellentmondásba kerülnek a józan ész
legelemibb tanúbizonyságaival...; tudósok, akik tudják, hogyan kell
bánni a történelmi dokumentumokkal, olyant látnak meg a forrá­
sokban, amit nappal lámpással sem lehet megtalálni, és tagadják
azt, ami fehér papírra tisztán kivehető fekete betűkkel íródott...”107
A tanulmány harmadik harmadát Mihajlovszkij saját véleménye
kifejtésének szenteli. Pozitív tekintetben azonban a cikk újdonság­
gal nem szolgál, végeredményben a karainzini vonal már jól ismert
érveit sorolja fel a szerző.

Új utakon

Az 1890-es évek új szakaszt nyitnak a kérdés kutatásában. Ez az

időszak tulajdonképpen egészen 1917-ig, sőt bizonyos vonatkozás­
ban a nagy honvédő háborúig tart. Jellemzője, hogy a kérdés histo­
riográfiája kitör több évtizedes stagnálásából, a két alapvető irány­
zat megújítja önmagát, magasabb tudományos színvonallal párosul,
s több megoldási lehetőséget mutat fel. Mindennek pedig az az
alapja, hogy a jelzett időszakban nagy lendületet vesznek a közép­
kori orosz történelem egyes részproblémáit felderíteni szándékozó
kutatások. A pozitivista vizsgálódások aztán nagy monográfiákban
összegeződnek, s ezek az alapmunkák kedvező lehetőséget kínálnak
az Iván-problémához való visszatéréshez.
Mielőtt a tudományos válaszadási kísérletekre rátérnénk, rövi­
den utalnunk kell egy olyan új irányzatra is, amely csak újszerűsé­
gével tűnik ki — önmagában azonban vajmi kevéssé járul hozza a
probléma tisztázásához. Ebben az időszakban ugyanis a pszichiáte­
rek is felfigyeltek IV. Ivánra, s általában paranoiás őrültnek mutat­
ták be.Nem feladatunk orvostudományos szempontból minősí­
teni ezt a beállítást, azt azonban le kell szögeznünk, hogy az

107 I. ük, r 86-187.

wB Vö.! Ja, Csisztovics: Isztorija pervih medicinszkih skol v Rosszii, Szpb., 1883,
LX; £ 1. Kovalevszkij: Joann Groznij i jevo dusevnoje szosztojanyije, Szpb.,
* 893,59-60., 79,189-190., 2.00., 20j ,, 205; D. M. Glagolev: Dusevnaja bolezny
Joamia Groznovo. 500-515.
 IV. h'án alakja az orosz történetírásban 51

oroszországi pszichiátria gyermekcipőben járt még akkor, amikor

ezek az írások napvilágot láttak. De ezenkívül is meglehetősen il­
luzórikus vállalkozásnak tűnik látatlanban és 300 év távlatából
diagnosztizálni egy betegséget. Ami viszont bennünket közelebbről
érdekel, a történettudományos szempont, arról azt kell mondanunk,
hogy a pszichiáterek munkálkodása nem vitte előre a kcrdcs tanul­
mányozását. Túl azon, hogy másodlagos irodalmat használván, a
forráskritikának elemeit sem fedezhetjük fel írásaikban, döntő ki­
fogásunk az, hogy egy történelmi problémát csak történettudomá­
nyos módszerekkel lehet megoldani - amiben a rokon- és segédtu­
dományok nagy segítséget nyújthatnak, ám kizárólagosságra nem
törekedhetnek. Ezért az orosz történettudomány adott fejlettségi
szakaszán, amikor még a nemesi történetírást sem sikerült minden
tekintetben meghaladni, a pszichiáterek egyébként jogos érdeklő­
dése IV. Iván iránt, visszavezette volna a kérdés kutatását egészen
Karamzinhoz.
Nem így Vaszilij Kljucsevszkij, aki sokban hasonló végkövetkez­
tetésére a korabeli történettudomány minden előremutató elemét
felhasználva jutott. Pedig Kljucsevszkij - ha Ivánra vonatkozó né­
zeteinek kialakulását vesszük - kronológiaiig tulajdonképpen még
az előző időszakhoz tartozik. A híres „Elődások az orosz történe­
lemről” első előadásai ugyanis már az 1870-es évek közepén elké­
szültek, és az 1880-as évek közepére sokszorosított formában nap­
világot is láttak/09 S bár könyv alakban csak 1904-től kezdve
jelentek meg, a bennünket közelebbről érdeklő szövegek lényegileg
nem változtak. Az 1800-80-as évekhez közelítené Kljucsevszkijt az
is, hogy eredményeiben mások alapkutatásaira alig támaszkodha­
tott. Ivánra vonatkozó felfogásával mégis minőségileg újat hozott a
kérdés historiográfiájában: a karamzini álláspontnak tudományos
hitelt adott, amennyiben a régtől fogva ismert elbeszélő források
tanú bizonyságát a gazdagság- és társadalomtörténet tárgykörében
végzett kutatásainak eredményeivel is alátámasztotta.
Történetfelfogását tekintve Kljucsevszkij sok tekintetben az „ál-
lamjogi” iskola nyomdokain haladt, s ez Iván-értékelésében is érez­
teti hatását. IV. Ivánt ugyanis ő is abba a hosszú folyamatba állítja,
amelynek eredménye az „Ugyelnaja (részfejedelmi) Rusz” felbom­
lása, s a „Moszkovszkaja Rusz” kialakulása lesz. Ennek köszön­
hető például, hogy még az opricsnyinát is elhelyezhetőnek tartja

109 Ocserki í sztorii isztoricseszkojnauki..,, t TL, M., 1960. t6í .

5Z IV. Iván és I. Péter mikrohisturiográfiája

ebben a gondolatmenetben, sőt utóbbi bizonyos jelentőséget is kap

nála."Q Kljucsevszkij ugyanis az orosz területek egyesítésével elő­
állt új helyzetből indul ki, amelyben megváltozik a bojárság és az
egyeduralkodó viszonya. Törekvéseik objektíve keresztezik egy­
mást, minthogy a bojárok nehezen válnak meg régi „szabadságuk­
tól”, míg a cár a hagyományos bojár tanácsadás jogát is hatalma
csorbításának tartja. Ugyanakkor a 16. századi orosz állam „ab­
szolút monarchia volt, de arisztokratikus irányítással”. Mindez
pedig azzal a következménnyel járt, hogy „egyik fél sem tudott
meglenni a másikkal, de a másik nélkül sem. Nem tudván sem
kijönni egymással, sem megválni egymástól, megpróbáltak meg­
osztozni - egymás mellett élni, de nem egymással”. Ennek eszköze
lett volna az opricsnyina.ín
Az állam irányításában rejlő belső ellentmondás azonban csak
akkor lett volna a cár javára feloldható, ha az egész irányító osztály
ellen irányuk Az opricsnyina viszont „csak az egyes személyek ellen
irányult..., csak a bojárság és saját helyzetének helytelen értékelése
sugallhatta a cárnak. Jelentős mértékben a cár túlságosan ijedős
képzeletének terméke volt”111 - mondja Kljucsevszkij, majd rátér
utóbbi tétele bizonyítására. Ennek kapcsán szól a r6, századi bojár­
ság helyzetéről, s megállapítja, hogy a bojárság politikai ereje már
az opricsnyina előtt is elveszett, s a mesztnyicseszrvo amúgy is meg­
gátolta egységes fellépésüket. De ha - éppen az opricsnyina követ­
keztében - az élet ősz tön egységesítette volna is a bojárokat, akkor
sem azt kellett volna tennie a cárnak, amit tett, hiszen áldozatai
zömmel nem is a bojárok köréből kerültek ki.”3 „Összeütközvén a
bojárokkal, s elvesztvén minden bizalmát irántuk az 1553-as beteg­
sége, s különösen Kurbszkij szökése után, a cár felnagyította a ve­
szélyt, megrémült... Ekkor az állami rend kérdése személyes bizton­
ságának kérdésévé változott számára, és, mint a mértéktelenül
megijedt ember, behunyta szemét, és elkezdett jobbra is, balra is
vagdalkozni, nem különböztetvén meg barátot, ellenséget. lehat
abban az irányultságban, amelyet a politikai összeütközésnek adott,
sokban saját jelleme a bűnös, amely ezért bizonyos jelentőségre jut
államunk történetében.”1'4 Ezekkel a szavakkal fejezi be Kljucsevsz-

’lp V. O. Kljucsevszkij: Szocsinyenyija, t. [].,cs. 19571 177-80,

I.m., 180., 181.
111 Lm,, 183.
™ Lm,, 183., 184.
Lm.,r86.
 /V. Iván alakja az orosz történetírásban 53

kij az opricsnyináról elmondottakat, majd a kővetkező előadásban

a cár egyéniségének kérdésére tér rá
*
A forrásokkal összhangban kiemeli a cár gyermekkora esemé­
nyeinek hatását jelleme formálódására, és kitér arra, hogy mindez
milyen módon befolyásolta politikáját. Itt is hangsúlyozza azonban,
hogy a lényeg a cári egyeduralom cs bojárság törekvései közötti
történelmi ellentmondásban rejlett.115 Végső értékelése így hangzik:
„A Moszkvai Állam Iván nélkül is felépült volna, ahogy előtte cs
utána is épült, csak nélküle az építés könnyebben és egyenleteseb­
ben ment volna, mint alatta és utána, a legfontosabb politikai kér­
déseket azok nélkül a megrázkódtatások nélkül oldották volna
meg, amelyeket ő előkészített. Fontosabb uralkodásának negatív
jelentősége... Nem volt államférfi. Egyoldalú önimádata és politi­
kai gondolkodásának gyanakvó irányultsága idegi zaklatottságá­
val egyesülten megfosztotta őt a praktikus tapintattól, a politikai
szemmértéktől, a valóságérzéktől, és sikeresen hozzálátva az ősei
által megalapozott államrend teljes felépítéséhez, saját maga szá­
mára is észrevétlenül azzal végezte, hogy ezt a rendet alapjaiban
megrázta. Karamzin egészen kicsit túlzott csak, amikor Iván ural­
kodását - amely kezdetét tekintve egyike volt a legragyogóbbaknak
- végső eredményében a mongol iga és a széttagoltság kora csapásai
mellé állította... Ahhoz az ószövetségbeli vak vitézhez hasonlíthat­
juk, aki magára döntötte a házat, amelynek tetején ellenségei ültek,
csakhogy elpusztítsa azokat.”'
Kljucsevszkij állásfoglalásában gyaníthatnánk politikai mozza­
natot, hiszen ismert volt arról, hogy az egyetemi katedráról osto­
rozta az orosz múlt uralkodóit. A valóságban azonban legfeljebb
objektíve van politikai értelme, indíttatásában ugyanis a klju-
cscvszkiji történetfclfogás szerves része. Ez a felfogás nem mar­
xista. Nem eléggé gazdasági megalapozottságú, hiányzik belőle a
formációelmélet, nem fordít elég figyelmet az ősztályharcra. Mégis
azt mondhatjuk, hogy az Iván-értékelésben előkészítette a talajt a
marxista szintézis számára. Elsősorban is a történelmi szükségsze­
rűség és történelmi személyiség viszonyának dialektikus felfogása
miatt. Ezért, amidőn leszögezzük, hogy például a személyiségrajz
terén ő sem volt túlságosan eredeti, a „rejtélyt” ő sem tudta meg­
oldani, nem minősítjük az egész konstrukciót, amelynek az a lé-

,ZÍ I. m., 187-192.

Lm.. 198-199.
54 IV. Iván és I. Péter ntikrohistoriográfiája

nyege, hogy a nagy orosz történész a 16. századi orosz fejlődésbe

állítva vizsgálta a cár alakját, s eredmény középpontú értékelésében
az objektív történelmi keretek közötti mozgási lehetőség árnyak
rajzát adta.
Kljucsevszkij után - s már Kljucsevszkijjel is - az 1890-es évekre
az orosz „polgári” történettudomány új fejlettségi szakaszba érke­
zett. Eddigre már részint beértek a nagy tudományos erőfeszítések,
amelyeket számos monográfia koronázott meg. Ezek a nagy gazda­
ság- és társadalomtörténeti munkák”7 szétfeszítették a korábbi
történettudomány politikatörténeti érdeklődési körét, s a régi
„Oroszország-történetek” számos alaptételét megkérdőjelezve elő­
készítették a talajt a majdani új szintézisek számára. Ebben az idő­
szakban tehát a történeti koncepció és források viszonya megfordul:
a deduktív módszert az induktív módszer váltja fel. IV. Iván szemé­
lyére, uralkodásának egészére ekkor kevés figyelem fordul. Az
Iván-probléma ezért érintőlegesen, más történeti problémák kap­
csán kerül szóba. Ez a tény azonban nem zárta ki a nagy hatású
koncepciók születését, sőt az új történeti érvek bevonása következ­
tében ezek tudományos hitele még nagyobb is len. A bennünket
közelebbről érdeklő témában a jelzett időszak legjelentősebb vállal­
kozása a modern orosz történetírás egyik legnagyobb alakja, Szer-
gej Platonov „A zavaros időszak történetének alapvonásai...” című
munkája volt.
Platonov ebben a művében a „zavaros időszak” eseményeit tár­
gyalván az opricsnyináig nyúl vissza, s ezzel kísérletet tesz az első
kiterjedt, önálló kutatásokon alapuló opricsnyina-értékelés kiala­
kítására. Kiindulópontja sokban hasonlít Kljucsevszkíjéhez, ami
érthető is, amennyiben mindketten sokat merítettek az „államjogi”
iskola érveiből. Véleményük először az Adásév-kormányzat (az úgy­
nevezett „Kiválasztottak Tanácsa”) értékelése kapcsán válik el egy­
mástól, hogy aztán gyökeresen eltérő végkövetkeztetésekre vezessen.
Platonov ugyanis Adasevék fellépését a bojároknak a cár egye-

Csak néhány nagyon fontos munkára hívnánk tel a figyelmet: N. P. Lihacsav:

Razrjadnije djakí XVI v.,Szpb., 1888; N. D. Csecsulin: Goroda Moszkovszkovo
goszudarsztva v XVI veke, Szpb., 1889; Sz. V. Rozsgyesztvenszkij; Szluzsiloje
zemlevlagyenyije v Moszkovszkom goszudarsztve XVI v., Szpb., 1897, M. A.
Djakonov: Ocserki iz isztorii szelszkovo naszelenyija v Moszkovszkom goszu­
darsztve (XVI-XA7!! vv.), Szpb., 1898; Nr. A, Rozskor Szelszkojc hozjajsztvo
Moszkovszkoj Ruszi v XVI veke, M., 1899; V. Szergejevics: Drcvnosztyi russzko-
vo prava, t. Sz. B. Veszelovszkij: Szosnojc piszmo, 1 .t-IL. M., 1:9 i 5-79:16.
 /V. Iván alakja az orosz történetírásban 55

duralma elleni támadása kísérletének tekintette, amelynek így tör­

vényszerű reakciójává vált a cár részéről, az opricsnyina be vezeté­
se.IlS Az opricsnyinának tehát, Platonov nézete szerint, komoly
politikai értelme volt. S nemcsak indíttatásában, hanem - amint azt
a szerző nagy apparátus bevonásával bizonyítani igyekszik - végső
eredményében is. Az opricsnyina ugyanis - mondja Platonov -
szétzúzta a régi fejedelmi földbirtoklást, s ezáltal a régi arisztokrá­
cia nemcsak gazdasági alapjában rendült meg, hanem politikailag
is gyökér teleimé vált, hiszen megfosztották a nemzetségi birtoko­
kon élő alávetettek támogatásától."9 Ezen túl pedig igen nagy gaz­
dasági jelentősége is volt, mert a cár a gazdaságilag legjelentősebb
területekre terjesztette ki személyes hatalmát.140 Ezért hát az „álla-
tiasság és züllöttség jelenetei... mintegy piszkos habként jelentkez­
tek, amely az opricsnyinai élet mélyében zajló mindennapos munka
felszínen forrt”?21 Végeredményben tehát - szögezi le Platonov - az
opricsnyina megszüntette a Moszkvai állam egyik ellentmondását:
a fejedelmeket szolgáló földbirtokosokká tette.112
A korabeli orosz társadalom másik fő ellentmondását azonban
nemhogy megszüntetni nem tudta, hanem még jobban kiélezte -
gondolja tovább Platonov. A szolgáló nemesek és a parasztok közötti
társadalmi ellentétről van szó, amely bizonyos mértékig a katonás­
kodással kapcsolatos problémák függvénye. Ezt az amúgy is meg­
levő társadalmi ellentétet az opricsnyina és a 1 ivón iái háború még
tovább élezte, aminek következtében tömeges méreteket öltött a
„senki földjére”, a kozákok közé szökés, s az ország középső részei
elnéptelenedtek - amit csak segített, hogy az opricsnyinai erőszakos
át- és kitelepítések destabilizálták a birtok viszonyokat. Iván uralko­
dásának végére ennek következtében „az állam északi és déli terüle­
tein egyetlen társadalmi csoport sem akadt, amely elégedett lett
volna a dolgok menetével”. Ezzel pedig mintegy előrevetült a „zava­
ros időszak” nagy társadalmi földrengése.123 Platonov nem sokat
foglalkozik a cár személyével, de megemlékezik arról, hogy Iván
kivégzései, kegyetlenkedései látszólag valóban értelmetleneknek tűn-

Sz. F Platonov: Ocserki po isztorii színűt! v Moszkovszkom goszudarsztve

XVI-XVII v., izd. 3-oje, Szpb,, 1910,1x9-130.
1. m., 136—138,
110 Lm.. 139-142.
121 Lm,, 143.
122 Lm,, 147.
Lm., 150-169., 169-175.
 JV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája

nek, ha nem látjuk meg a lényeget: „a föld mobilizálását”. „Groznij

személyes kegyetlensége és zabolát lansága oda vezetett, hogy a bo­
nyolult politikai ügy a szükségtelen kivégzésektől, kínzásoktól és a
durva züllörtségtől még bonyolultabbá vált.” A végső eredmény per
dig a teljes krízis lett: ezt hagyta Iván örökül utódjának.1*4
Platonov később - meghatározott politikai szituációban - ismét
visszatér a témához, ekkor azonban már a cár személyét állítva a
középpontba.12* Mindig óvakodott azonban attól, hogy idealizálja
az uralkodót, ezért soha nem „felejtette ki” a felsorolásból a nega­
tívumokat. Sőt, Róbert Vippert például éppen emiatt megbírálta.1*6
ítélete összességében mégis kedvező volt IV. Ivánról, mert az látszó­
lag a történész által - .a későbbi kutatások kimutatták: hibásan -
felrajzolt fejlődési vonalon haladt, s így tettei szükségszereknek, s
emiatt haladóknak minősülnek - a negatív végeredmény ellenére is.
Kljucsevszkij és Platonov munkája a „polgári” történettudo­
mány két csúcsteljesítménye volt. Mindketten a t6. századi orosz
társadalom vizsgálatából indultak ki, s ezen a téren úttörő megál­
lapításokat tettek. A nagyon pontos helyzetelemzés ellenére eltérő
eredményre jutottak. - bár egyik is, másik is beépíti elméletébe az
ellentétes nézetet: máshová téve azonban a hangsúlyt. Platonov ÍV.
Iván tettei kapcsán a történelmi szükségszerűséget látja indokolt­
nak hangsúlyozni, míg Kljucsevszkij a személyiség szerepét. A szin­
tézis feladata, a szükségszerűség és szabadság dialektikus viszonyá­
nak feltárása a konkrét történelmi példán, a marxista
történettudomány feladata maradt, amely azonban sokáig nem
tudott szabatos választ adni a problémára. Az első kísérletek mégis
igen biztatóak voltak.
Georgij Plehanov „Az orosz társadalmi gondolkodás története”
c. munkája „A társadalmi gondolat mozgása a cár és a bojárok
harcának hatása alatt” címet viselő alfejezetében foglalkozik rész­
letesen IV Ivánnal. Témaválasztása egyben le is szűkíti vizsgálódási
lehetőségeit, hiszen hangsúlyozottan felépítményi jelenségre kon­
centrál. Mindez természetesen nem érinti kiindulópontját, hiszen
éppen azzal magyarázza a bojárság és a cár harcának sajátságos
alakulását, hogy Oroszország gazdasági fejlődése az adott időszak­
ban nem tette lehetővé a bojárok eredményekkel is kecsegtető küz-
T1A I. ni., 172., 179.
Vő.: Sz. Platonov: Iván Groznij, Pb., 1.923; Uő. Iván Groznij v russzkoj iszro-
riografii: Russzkoje prosloje,
126 F.lőbb idézett munkák 19., illetve 12. oldala.
 IV. Iván alakja az orosz történetírásban 57

delmét - s azok, ennek megfelelően, nem is támadólag, hanem csu­

pán védekezőieg léptek fel a cár ellen.117 A cár és a bojárok addigi
hagyományosan békés viszonyának az vetett véget, hogy a „Moszk­
vai állam mind jobban és jobban keleti típusú votcsina-állammá
változott...
* 1, s ennek, hangsúlyozza, nem egyes személyek, hanem
gazdasági tényezők voltak az okai.'2* Sajnos, annak kifejtése hiány­
zik művéből, hogy melyek is voltak ezek a gazdasági tényezők. Ple­
hanov tehát szükségszerűnek tartja az Iván alatt történteket, még
az opricsnyinát is, amely - szerinte - lényegében a 16. századi zsol­
dos, Iván Per esz vető v eszméjének valóra váltása, bár a cár „olyan
féktelen kegyetlenséggel, olyan vad zsarnoksággal” vitte véghez,
hogy erről még Pereszvetov sem mert volna álmodni?29 Ez a cár
Plehanov szerint „ember-állat, aki élvezettel fürdik alattvalói véré­
ben...”, s közben „krokodilkönnyeket” hullat?íC „Groznij törté­
nelmi jelentősége abban áll, hogy opricsnyinája segítségével be vé­
gezte a Moszkvai állam... keleti típusú állammá változtatását... Az
általa bevezetett újdonság mindannak a megsemmisítését jelentette,
ami így vagy úgy visszatartotta a Moszkvai állam lakóinak az ural­
kodó személye előtti rabszolgává válását?’ Kurbszkij konzervativiz­
musa ezért „sokkal szimpatikusabb, mint IV, Iván újítása
* ’?31
Plehanov a történelmi szükségszerűséget hangsúlyozva sokban
hasonló következtetésekre jut, mint az „államjogi” iskola. Magát a
cárt negatívan ítéli meg, de nem tulajdonít különösebb jelentőséget
személyének - ami viszont döntően megkülönbözteti az előbbi
irányvonaltól. A leglényegesebb különbség azonban az, hogy Pleha­
nov az orosz haladó gondolkodás hagyományait követve e „törté­
nelmi szükségszerűség” egészét kérdőjelezi meg, s értékelésében az
osztály szempontot érvényesíti. Az alattvalóit rabszolgává tevő cár
így csak negatív lehet számára. Plehanov eszmefuttatása nem egy
érdekes gondolatot tartalmaz az orosz fejlődésről, a bojárság és az
uralkodói hatalom viszonyáról, ám végül is a keleti despotizmus
fogalmának bevezetésével, nézetünk szerint, igen problematikus
következtetésre jut. Témánk szempontjából azonban talán még lé­
nyegesebb a személyiség szerepének lebecsülésében megnyilvánuló
bizonyos fokú vulgarizálás.

li? G. V. Plehanov: Szocsinyenyija, t. XX., M.-L, 1925,182.

1x8 I. m., 184-185.
lí9 Lm., 185,
130 I. m., 191., 192.
131 I. m., 193., 194.
58 IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográ fiája

Gyakorlatilag egy időben jelent meg Plehanov művével az orosz

marxista történettudomány megalapozójának, Mihail Pokrovszkij -
nak összefoglaló Oroszország története. Pokrovszkij szerint az op-
ricsnyina a kulminációs pontja egy hosszú társa dalmi-politikai
folyamatnak. „Az állami átalakulás, amelyet az objektív gazdasági
feltételek diktáltak, megtalálta magának a formát: a cár dinaszti­
kus és személyes önvédelmének aktusa kellett legyen../’. Ezért hát
„nincs igazságtalanabb dolog annál, mint tagadni Groznij bojárok
elleni harcának elvi megalapozottságát”, hiszen „az opricsnyina
Péter előtt másfélszáz évvel történt kísérlet volt a péteri monarchia
személyi önkény uralmának megalapozására”. S bár a kísérlet korai,
aki ezt megpróbálta, „korrársai felett állt”.151 Az érvelés ismerős: a
Kavelin-Szolovjov-Platonov-vonal marxista interpretációja. Ami
újdonság benne, az a szóban, forgó objektív gazdasági-társa dalmi
folyamat újszerű értelmezése. Pokrovszkij szerint a votcsina-rend-
szer bukásában megnyilvánuló gazdasági fordulat vonta maga után
a politikai változást: a hatalomban az egyik osztályt (bojárok) fel­
váltotta egy másik (a szolgáló nemesség). A cár személyes hatalma
pedig csak eszköze volt az új osztály hat alomnak.'55 Nem nehéz ész­
revennünk ebben az eszmefuttatásban a vulgarizálást, az „osztály”
fogalmának helytelen használatát. A cár személye pedig egészen kis
jelentőséggel bír Pokrovszkij számára. S ez a jellemzés sem szűköl­
ködik ellentmondásokban, fentebb idéztük, hogy Iván - Pokrovsz­
kij szerint - kor társai felett állt. Más helyütt viszont „történelmi
zsarnok, aki csak a maga »én«-jére gondolt és semmiről nem akart
tudni, ami ezen a drága »én«-en kívül állt, semmilyen politikai
elvről és semmilyen társadalmi kötelességről...”/54
E rövid szemelvényekből is kiderül, hogy a születő marxista tör­
ténettudomány a kérdéses időszakban még csak első lépéseit tette
meg. A fő energiát arra fordította, hogy bizonyítsa: a társadalom­
ban - s így az emberi társadalom történetében is - azok a törvény­
szerűségek érvényesek, amelyek a természet világában. A fő feladat
a történelmi materializmus alapvető tanításának alkalmazása volt
a konkrét történeti anyagon. Érthető tehát, ha IV. Iván uralkodá­
sának eseményeit is - az egyébként rosszul értelmezett - gazdasági
megalapozottságú osztályba re történéseinek minden esetlegességet
kizáró logikus oksági láncolatára fűzték fel. A személyiség szerepé-
x»x M. N. Pokrovszkij: Izbrannije proizvegyenyij a, t. II., M., 19 64,2.5 6., 3 03., 3 04.
XM i. 315., 313.
xh I. m., 256.
 IV. Iván alakja az orosz történet írásban 59

nek árnyalt ábrázolása még váratott magára. A szükségszerűség és

szabadság dialektikus viszonyának megérzése terén sem Plehanov,
sem Pokrovszkij nem tudták még Kljucsevszkijt túlszárnyalni.
Az 1910-es évek közepére tehát az Iván-problémának több meg­
közelítési módja alakult ki, amelyek mindegyike komoly tudomá­
nyos apparátussal felfegyverzett, jelentős perspektívákat nyitó meg­
oldási kísérlet volt. A korszerű kutatások eredményei, sajnos, a
köztudatba nem kerültek át, ott még mindig lényegében a karain-
zini koncepció őrizte hegemóniáját.1^ A továbblépés biztosítéka az
eltérő nézetek értékes elemeinek szintézise lett volna, párosulva a
16. századi orosz élet addig homályban maradt egyes részproblémá­
inak felderítését célzó kutatásokkal. A hiányzó tények felkutatásán
kívül váratott még magára a szilárd marxista értékelési szempontok
kimunkálása is. Legelsősorban is a személyiség történelemben ját­
szott szerepének elméleti szintű tisztázása. Azután: mikor tekint­
hetjük egy uralkodó tevékenységét pozitívnak? Ha országa területét
(egyesítéssel, hódítással) növeli? Ha a belső rendet (akár tűzzelovas­
sal) megszilárdítja? Vagy ha előbbieket ugyan nem sikerül elérnie,
de legalább törekszik rájuk? És hogyan értékeljünk akkor, ha a fel­
tételezett pozitív célok teljesen a visszájukra fordulnak, s a hódítás
helyett területi veszteség, a belső rend helyett belső anarchia a vég­
eredmény? Továbbá: lehet-e haladó a despotizmus? Milyen kapcso­
latban áll egymással haladás és szükségszerűség? Vajon szükség­
szerű volt-e a despotizmusba hajló cári egyeduralom állandó
erősödése Oroszországban? Ha igen: akkor éppen az iváni formá­
jában? Mi volt a korabeli Oroszországban a haladás iránya, s vajon
IV. Iván uralkodása hogyan viszonyult ehhez? Mennyiben kell az
alávetett nép érdekeit érvényesíteni utólagos értékelésünkben?
A szándék vagy a tett minősíti a cselekvő személyiséget?
A kérdéseket még szaporíthatnánk. Ezek megválaszolása lett az
1917 utáni szovjet történettudomány feladata.
(1982)

135 Vö.: N. Tulupov-P. Sesztakov: Iván Groznij i jevo vremja. Bibliotyeka novoj
skoli („Dija sztarsih”), izd. x-oje, M., 1914.
RETTEGETT’ IVÁN AZ ÚJABB
SZOVJET KUTATÁSOK TÜKRÉBEN

Az elmúlt több mint két évtized2 új szakaszt jelent a szovjet törté­

nettudomány történetében: egy torz történelemszemlélet alkotó
meghaladásának és folyamatos felszámolásának időszakát, A meg­
tett út és az elért eredmények nagyságát különösen plasztikusan
érzékeltetheti az orosz-szovjet historiográfia egy olyan ősrégi prob­
lémájának sorsa, amely a régebbi időkben minden alkalommal tör­
vényszerűen magasra korbácsolta a szenvedélyek hullámát - s nem
csupán a tudomány világában, de a közvéleményben is. IV. (Rette­
gett) Iván kibogozhatatlanul talányosnak tűnő alakja és történelmi
szerepe értékelésének kérdése ez a sokáig megfejtheteclennek tartott
és mindig megoldásra ingerlő rébusz. Talán nem tévedünk, amikor
annak a meggyőződésünknek adunk kifejezést, hogy IV. Ivánról
csak egy orosz történelmi személyiség váltott ki nagyobb viharokat
a későbbi korok közgondolkodásában - Nagy Péter cár, akit sokáig
a „sötétség” és „világosság” közötti vízválasztóként szemléltek az
orosz történelemben.
Ez a tulajdonképpeni oka tehát annak, hogy egyetlen orosz törté­
nelemmel foglalkozó történész sem maradt eddig közömbös IV. Iván
személyével szemben. Sok intézkedésének egybeesése a történelmi
haladás fő tendenciáival, ugyanakkor számos barbár módszerrel
végrehajtott, progresszívnek csak a tények ismeretének hiányában
nevezhető „reformja”, az uralkodás despotikus jellege két egymással
szemben álló táborra
* osztotta a későbbi korok ítélkező kutatóit

’ 1979-ben még én is az iskolában tanult „Rettegett” jelzőt használtam a „Groz-

*nij ’-ra. 1985-ben „Iván, a Félelmetes” címmel jelent meg összefoglalásom, s
azóta is ezt a fordítási verziót használom, vagy egyszerűen csak IV Ivánként
írok/beszélek róla.
1 Tehát 1956-tól 1979-ig - Sz. Gy.
3 Az N, M. Karamzin - V. O. Kíjucsevszkij vonal elítélte, a Sz. M. Szolovjov-Sz.
6z /V. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája

- attól függően, hogy mely jegyeket tartották meghatározónak Ret­

tegett Iván tevékenységében. Az „erős”, illetőleg „véreskezű” ural­
kodó-képek megalkotása pedig lehetővé tette az orosz historiográfia
mindenkori politikai, sőt ideológiai színvallását is.4 Olyannyira,
hogy az idők folyamán a konkrét történeti probléma szinte irrele­
vánssá vált, s az ítélkező gondolkodó korának ideológiai-politikai
problémájává transzformálódott.
Az orosz történetírás hagyományos beidegződéseitől egészen ko­
runkig a szovjet történettudomány sem tudta távol tartani magát.
Míg a marxista historiográfia első időszakában a probléma az ér­
deklődés perifériájára szorult - érthető, hiszen Mihail Pokrovszkij
történelemről alkotott felfogásának megfelelően az egyes személyre
kevés figyelem fordult1 addig a 40-es évektől kezdődően, ha
bizonyos változásokkal is, de újratermelődik a platonovista irány­
vonal. Sőt mértéket nem ismerő idealizálásával Szergej Platonovot
sokszorosan túl is szárnyalta. így jön létre az a paradox historiog­
ráfiai szituáció, hogy - bizonyos okok következtében - Rettegett
Iván alakja, először az orosz gondolkodásban, fontosabbá válik
Nagy Péterénél. Az T95o-es évek második felétől ez ellen az irányzat
ellen veszi fel a harcot a szovjet történettudomány, s ebben a küz­
delemben teremtődik meg a korszerű és valósághű Iván-felfogás.
Indokok tehát, hogy tüzetes vizsgálat alá vegyük a heroizált Iván-
kép anatómiáját.
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom6 győzelme utáni
időszakban először az 1920-as évek első felében fordult a figyelem
IV. Iván felé.7 A kérdést újra felvető történészek azonban még a
F. Platonov vonal pedig fel magasztalta IV. Ivánt.
* Vö.: I. U. Rudovnyic. Iván Gr ózni j v russzkoj isztoricseszkoj lityerature. Iszto-
ncseszkije zapiszki.t. zr, 1947, 2.73.
’ Vö.: Af. xN. Pokrovszkij: Izbrannije proizvegyeny ija, t. II., M., 1946,2 5 6., 3 03-4.,
313., 315-16.
* Ebben a korai cikkemben használok olyan korabeli elnevezéseket és fordu­
latokat, amelyek ma már joggal tűnnek anakronisztikusaknak. 1979-ben
azonban - amikor még IV, Iván sztálini fogantatást! idealizálása, s ezáltal az
erőskéz-polirika legitimálása - nemcsak bevett, de az iskolában kötelező volt
nálunk, ez nem tűnt nagy árnak cserében az autokrácia történelmi bűneinek
és a törcénelemhamisításoknak a feltárásáért.
7 P. A. Szagyikov ekkortájt megindított opricsnyina-kucatásain és 1.1. Poloszin
forráskiadásán (H. Staden; Zapiszki nyemca-opricsnyika, fordította és a beve­
zető tanulmányt írta 1.1. Poloszin. L., 192.5} kívül ezt legjobban az összegzés
igényével és kész koncepcióval fellépő K. /j*. Vipper (Iván Groznij,M,, 1922)
és Sz. F. Platonov (Iván Groznij, Pb., 1923) munkái dokumentálják.
 Rettegett Iván az újabb szovjet kutatások tükrében $3

régi rend és a régi történelemfelfogás képviselői voltaké s Rette­

gett Ivánról szóló koncepciójukat is alig burkoltan a megdöntött
rendszer célzatos elsiratásának szolgálatába állították?
Az Tván-kutatás igazi „reneszánsza” csak az 1940-68 évek elejétől
köszönt be. Egy-két éven belül egy egész sor, Rettegett Ivánnal és
korával foglalkozó népszerűsítő munka lát napvilágot,10 amelyeket
a tulajdonképpeni tudományos kutatás csak bizonyos fáziskéséssel
követ." Ezek a széles közvélemény számára íródott művek vetik
meg alapját a IV. Ivánról szóló „új” felfogásnak, amely lényegében
így hangzik: „Rettegett Iván az orosz központosított állam egyik
felépítője, a feudális széttagoltság maradványainak kibékíthetetlen
ellensége. Az orosz állam tehetséges hadvezére, mesteri diplomatája,
lángoló hazafija volt, »erős akaratú és jellemű
,
* egy nagy államférfi

" Ld. Ocserki i sztorii isztoricseszkoj nauki v SZSZSZR, t.IV. (szerk. M. V. Nyecs-
kina és mások), M., 1966,180.
•’ Sz. E Platonov esetében erre egyértelműen utal a már idézett művénél mind­
össze egy évvel később megjelent másik népszerűsítő munkájának (Szmutnoje
vremja (1) - Zavaros időszak, Prága, 1914 *) tendenciózus téma választása. R.
Ju. Vippcmél pedig e tényt Jw. V. Gotyje is leszögezte R. Vipper könyvéről írc
recenziójában (Russzkij isztoricseszkij zsurnal,kn. P, J911,297.1.). Újabban
iSz. M Dubrovszkij fűzte tovább a gondolatot: „Vipper a tehetségtelen Jí. *Mik-
lós ellentéteként egy »igazi cárt« akart megmutatni, aki még a livóniai háború
tragikus veresége után is képes volt megmenteni a birodalmat és a dinasztiát.
(Escse ráz o „vclikom goszudare”,Znamja,i965,1, 212.)
10 A közvetlenül megelőző időszakban megjelent B. Verhoveny-kötetre (Rosszija
v carsztvovanyije Ivana Groznovo. M., 1939) még nem jellemzők az egy-két
év múlva elterjedő Iván-felfogás fő jegyei. A „dömping” 1942-ben indul meg.
A Nagy Honvédő Háború idején a következő könyvek jelentek meg: R. Ju.
Vipper; Iván Groznij {2, kiad. Taskent, 1942; 3, kiad. M.-L., 1944), uő.: Iván
Groznij (32 oldalas brosúra, M., 1945); Sz, V. Bahrusin: Iván Groznij (1. kiad.
M.j 1942; 2. kiad. M., 1945, míljd 1954-ben tudományos munkái között újból
kiadják,Naucsníje trudi, t. 2., M. 1954), (közvetlenül a háború befejezése
után) Szamogyeizsavije Ivana IV, XI. 1946; I. I. Szmirnov: Iván Groznij, L.,
1944. Ezekhez járul még egy sor népszerűsítését szolgáló cikk, amelyek közül
legyen elég megemlítenem R. Vipper tanárok számára írt útbaigazítását, (Iván
Groznij - K voproszu o haraktyerisztike licsnosztyi Ivana IV kak goszudarszt-
vennovo gyejatyelja i diplomata.) Prepodavanyije isztorii v skole, 1946/1J
-1 Illetőleg G. Ni', fhbiküv esetében megelőzi - anélkül azonban, hogy eredményeit
koncepciójukba beépítenék. A tudományos kutatás szempontjából jelentős állo­
más volt P. A. Szagyikov opricsnyinával foglalkozó írásainak kiadása (Ocserki
po isztorii opricsnyiní, M.-L., 19 51), Rettegett Iván leveleinek kritikai kiadása
í Poszlanyija Ivana Groznovo, M.-L.. 19 51) és A. A. Zimin tárgyszerű összegzése
a korszakról (Ocserki isztorii SZSZSZR, künyec XVl.-nacsalo XVII v., szerk.
A. N. Naszonov és mások, M., 195 5.)
64 I Iván és T. Péter miki'ohistoriográfiája

képességeivel rendelkező kitartó és célratörő ember. Ez az, amiért

joggal tartjuk őt a t6. századi egyetemes történelem egyik legna­
gyobb politikai és katonai egyéniségének.”'* Ehhez járul még „a
nép érdekeit szem előtt tartó és a nép által dicsőített hős’5/1 vala­
mint „korának egyik legműveltebb embere, lég konc epe iózusabb
gondolkodója”^ beállítás, s teljes vértezetében áll előttünk a sema­
tikus történetírás idealizált konstrukciója.
Az újabb szovjet kutatások tényekkel bizonyították, hogy e kon­
cepció összetevői közül bizonyos megszorítások nélkül egyik sem
fedi a valóságot; míg a felfogás egésze egyszerűen tendenciózus
félreértelmezés. Mielőtt azonban rátérnénk ezeknek az eredmények­
nek az ismertetésére, vizsgáljuk meg részleteiben a bírált tételeket
és a tudományos igazság megismeréséhez vezető útról való lekanya-
rodás eszközeit és lehetséges okait!
Rettegett Ivánnal foglalkozván, minden kutatói megközelítés
számára döntő jelentőségű az opricsnyina értékelése. A cár uralko­
dásának első szakaszában ugyanis kiskorúsága, illetve az Izbran-
naja Rada, s vezéralakjai, Alekszcj Adasev és Szilveszter gyámko­
dása miatt nem dokumentálható önálló politikai cselekvése, az
uralkodás második szakaszában, az opricsnyina időszakában vi­
szont annál erőteljesebben domborodik ki a mindenható cár törté­
nelmi eseményeket meghatározó és befolyásoló tevékenysége. Ez a
két évtized viszont a barbár és archaikus kormányzási módszerek,
tömeges mészárlások, a gazdasági, politikai, katonai csőd kora
Oroszországban. IV. Iván opricsnyinabeli szereplésével érdemli ki
nevének fenyegető hangzású „Rettegett” (vagy „Rettenetes”) jelző­
jét. Principiáíis jelentőségű tehát, hogy az opricsnyina bevezetését
és funkcionálását egy, a történelmi haladás irányába eső reform so­
rozat radikális továbbfejlesztéseként, vagy pedig egy, céljában és
eredményeiben erősen ellentmondásos és vitatható (esetleg semmi­
vel sem indokolható és igazolható), a nem teljesen egészséges ideg­
zetű uralkodó keze nyomát erőteljesen magán viselő intézkedésként
szemléljük.
Az eddigiekből nyilvánvalóan következik, hogy az 1940-50-es
évek szovjet kutatói melyik megoldást választották.'5 Interpretálá-

ca L A. Korotkov: Iván Groznij. Vojcnnaja gyejatyefrioszty, M., 1952., 3.

15 1. SzmÍTHOVi i. m., 5.
Vö.: D. Sz. Likacsot’: ívan Groznij - piszatyel (Zvezda. 1947/10.).
Vö.: „Az opricsnyina végérvényesen a feudális földbirtok fő cs uralkodó for­
májává tette a pomesztyet - háttérbe szorítva a votcsinát, végérvényesen meg-
 Rettegett Iván az újabb szovjet kutatások tükrében | 65

sukban az opricsnyina volt az a csodafegyver, amely a 1 ivón iái há­

ború okozta rendkívüli állapotban, a magasztos cél („ablak Euró­
pára”) kivívását hivatott garantálni, s egyúttal, az időközben
permanenssé vált bojár-összccsküvcsek, árulások és ármányok
közepette az ötvenes évek reformjait is képes radikálisan tovább­
vinni a centralizált állam teljes győzelméig. A külső és belső har­
cokban a cár hű szövetségese és alapvető támasza a feltörekvő új
réteg, a szolgáló nemesség, de maga mögött tudta a nép széles tö­
megeit is.
Súlyponteltolódások természetesen megfigyelhetők a vizsgált
időszakban megjelent munkákban,16 s bizonyos különbségek ész­
lelhetők az idealizálás mértékében is. Pjotr Szagyikov pl. már bizo­
nyos megszorítást is alkalmaz: „Az opricsnyina feltétlenül progresz-
szív történelmi faktor volt, de magában rejtett éles társadalmi
ellentmondásokat is.17 Ez a kitétel némileg kritikus hangvétele el­
lenére is bepillantást enged az adott korszak történelemszemléleté­
nek elméleti eklekticizmusába. Bizonyos meggondolások alapján
egyértelműen pozitív figuraként értékelik Iván cárt, s ebbeli ítéle­
tükben nem elégednek meg annak állításával, hogy az uralkodó
hozzájárult a haladás irányába eső történelmi folyamat előmozdí­
tásához, hanem szükségesnek érzik, hogy egyúttal a nép érdekeit
érvényre juttató hősként is tiszteljék. S ha valamelyes szemrehányás
illetheti is őt az utókor részéről, akkor csupán azért, mert - igaz: az
örökös jobbágyság elterjedését a kor objektív szükségszerűségének
ítélik - a nép kizsákmányolását akaratán kívül fokozta. Amíg nem
tették fel a korszak történészei azt a kérdést, hogy az opricsnyina
erősítette a dvorjansztvo vezető helyét az orosz államba ti háttérbe szorítva
a bojárokat és fejedelmeket.” (L I. Szmirnov i. m., 95.1.)
16 A. Vfpper a külpolitikai faktor szerepét hangsúlyozza igen erőteljesen, s ő abszo­
lutizálja leginkább a cári hatás szerepét a kor haladásért folytatott harcában. Sz<
Bahrnsin a ügyeimét leginkább az arisztokrácia földtulajdonának szétzúzására,
illetve a pomesztye-rendszer uralomra jutása kérdésére összpontosítja, míg
I. Szmirnov különös nyomatékkai szól az opricsnyina osztály arculatáról, az
örökös jobbágyság megszilárdításában játszott szerepéről.
17 P Szagyikov i. m., 62.1. Hasonló meggondolások alapján L L Poloszin is
érvényesíti a kritikát értékelésében. (1949-ben íródott témával kapcsolatos
munkáit 1963-ban adták ki: Szocialno-polityicseszkaja isztorija Rosszii XVI-
nacs. XVII v., 1963.) Érdekes, hogy a szerző élesen elkülöníti magár azokról,
akik idealizálják IV. Ivánt. Szavakban egyébként sokan tiltakoznak a heroizálás
ellen. (Vo.: ÍC V Bazilevics R. Vipper könyvéről (1944) írt recenziójával (Pro-
pagangyiszt, 1945/17, 64.1.) Lényegében véve azonban Poloszin is azt teszi, fi.
Poloszin L m., 20.1.)
66 I IV Iván és L Péter mikrohistoriográfiája

valóban a centralizáció kátyúba ragadt (?) szekerét volt-e hivatott

kirántani, s amíg nem tisztázták az erre irányuló erőfeszítések jel­
legét és eredményeit, illetőleg azt, hogy ezek mennyiben voltak
adekvátak a kor szükségleteivel és lehetőségeivel, addig természete­
sen nem is formálhattak igényt tudományos értékű feleletre.
Hiba lenne tagadni azonban, hogy a szovjet tört énét tudomány
vizsgált időszakában a tárgyalt problémakörben jelentős ered­
mények is születtek. Az összefoglaló munkák, de különösen Pjotr
Szagyikov, G. N. BibikovjS részkutatásai révén túlnyomórészt si­
kerrel szakítottak a „polgári” történetírás káros hagyományaival
és jutottak túl annak egyes közhelyein,19 s új, kiterjedt kutatások­
kal alapozták meg koncepciójukat. Fontos felismerésük volt, hogy
az adott időszakban a történelmi haladás egyet jelentett a centrali­
zált állam megteremtésével, melynek társadalmi bázisa Oroszor­
szágban a cárnak alávetett szolgáló nemesség, s garanciája az erős
cári hatalom. Érdemük volt az is, hogy Rettegett Iván uralkodását,
s benne az opricsnyinát, ebbe az összefüggésbe igyekeztek ágyazni,
hogy kimutatták utóbbi osztályarculatát.
A „polgári” történettudomány meghaladásának felismert szük­
ségessége azonban a korszak tudósait egyben doktrinerré is tette.
Nem vagy kevéssé vették figyelembe a „polgári” történészek sokszor
igen értékes eredményeit, s a dogmatikus módon értelmezett mar­
xista szemlélet sémájához igazították a kor történelmi eseményeinek
menetét. így alakult ki pl. a „jó cár - rossz bojárok” ellentét mint a
kor vérzivataros történéseinek mozgatórugója koncepció; a haladó
cár és az elnyomott osztály kölcsönös szimpátiájának, szövetségé­
nek teóriája, s a már érintett sajátos értékelés, amely egyrészt a cár,
másrészt a kizsákmányolt nép szemszögéből vizsgálja az eseménye­
ket, s igazolva előbbi legképtelenebb tetteit is, megpróbálta - mint
a mindenkori elnyomott osztályok szellemi örököse - a tüzet a víz­
zel összebékiteni, s az értékelés másik alapjává a nép érdekeit állí­
tani?0 A marxista történelemszemlélet merev, dogmatikus alkat ma-
G. N. Sibikov'. K voproszu o szocialnom szosztave opricsnyikov Ivana Groznovo.
Szbornyik sztatyej po iszeoni SZSZSZR XVI-XVI vv., M., 1941.
1<J Sz. Platonovot azonban nem tudták a korszak népszerűsítő munkái a tárgyila­
gosság terén meghaladni.
20 A j elzett felfogásod k az a „ k iil ön ös pa radoxon ” (M .Perrie; The Popular Image
of Iván the Terrible: The Siavonic and Kast European Review, 1978. vol. 56,
No. 2,275 J az alapja, hogy' a folklórban Rettegett Iván az első „jó cár”. Ez a
beállítás azonban jórészt szinten az 1950-cs evek tendenciózus kutatásainak a
szüleménye (vö.: V Kt Szokolova: Russzkije isztoricseszkije pesznyi XVI véka
 Rettegett Iván az újabb szovjet kutatások tükrében 67

zása ugyanakkor jól megfért a nemesi-polgári történetírás számos

elemével is. Ebből a szempontból különösen figyelemreméltó Róbert
Vipper Rettegett Ivánról szóló könyvének sorsa.
Míg az r^zz-es első kiadás alkalmával a kötet nem kap különö­
sebb visszhangot,1' addig az 1940-es években többször is kiadják11
- annak ellenére, hogy az eredeti mű messze áll a marxista történe-
lemfelfogástól^ s az újabb kiadások sem módszerben, sem koncep­
ciójukban nem különböznek az elsőtök Természetesen kimarad a
„polgári” történetírás néhány banális általánosítása és frazeológiája-
helyébe „marxista” közhelyek és frazeológia lép.14 Szóról szóra meg­

lepőin Ivana Groznovo),M., 1951, amelyet a későbbiek során komolyan módo­

sítottak (vö.: V. K. Szokolova: Russzkijc isztoricscszkije pcsznyi XVI-XVII w.,
XI., 1960. és uő.: Russzkijc isztoricseszkije predanyija, M., 1973), kimutatva
azt, hogy legalábbis kétoldalú a kérdés, amennyiben a pozitív Iván-kép mellért
széles körben funkcionált egy igen negatív is. A problémát súlyosbítja, hogy
rendkívül nehéz meghatározni a népdalok, népmesék és legendák keletkezésé­
nek idejét és közegét. Elképzelhető, hogy sok közülük a későbbi dinasztikus
és pártharcok közepette keletkezett - aminek következtében sokat veszítenek
forrásértékükből. Azok a folklór-anyagok pedig, amelyekben Iván általában a
„jó cár” megtestesítője - nélkülözvén immár minden személyesen rá jellemző
vonást nyilván hozzánk jóval közelebb álló korokban keletkeztek, 5 Iván
korára nézve semmiféle történeti értéket nem képviselnek.
z’ Sőt Ju. Gotyje idézett művében, de még Sz. Platonov (Jván Groznij, 19., ill. Iván
Groznij v russzkuj isztoriografii; Russzkoje prosloje, 19x3/1,12.) is bírálja.
“ így pl a már említett szovjet kiadások mellett magyar nyelven is megjelenik.
(K Vipper: Rettegett Iván, Idegcnnyclvü Irodalmi Kiadó, M., 1947.}
M Nyilván nem véletlenül nevezte V T. Lenin egy másik munkája bírálata kapcsán
R. Vippert „a papi maszlag diplomás lakájának”. (Lenin Összes Művei, t. 45,
26,1.) Elméleti és módszertani alapjára lek: „Azt, amit mi világnézetnek nevezünk,
a kutatóra olyan erős hatással van, hogy az irodalmi forrásokban, a történelmi
emlékekben ő mintha azt olvasná és látná, amit olvasni és látni akar, azt választja
ki és azt értékeli, ami egybeesik ízlésével és érdeklődésének irányultságával. El
kell azonban ismerni, hogy végső soron, az emlék nyomást gyakorol a tudósra,
mcgihlcti és orientálja a történész gondolatait. A történelmi dokumentumban
rejtett energia van, amitől elbűvölve mi akaratlanul is megadjuk magunkat.”
(R. Vipper: Iván Groznij, 1922, 109.), ill. Id. címében is sokatmondó müvét:
„Krizisz isztoricseszkoj nauki", Kazany, 1921.
l- Az 1922-es kiadásban pl. felteszi Vipper a kérdést: mi mentette meg a moszkvai
katonai monarchiát a pusztulástól. Válaszában az intézmények politikai böl­
csességéről és kialakultságáról, illetve a dinasztia művészetéről beszél, amely
képes volt az osztályok felett állva előbbieket szigorú rendben és alávetett­
ségben tartani. A probléma kapcsán megemlíti még azt is, hogy „nem tudott
úgyszintén elpusztulni és szétforgácsolódni az a bámulatos emberanyag, amit
orosz népnek neveznek, az az erős, szükségleteiben szegény, türelmes, a hazai
tájhoz kötődő faj, amely a birodalom alapját és védelmét jelentette”. (Iván
68 | IV. Iván és L Péter mikrohistoriográfiája

egyeznek oldalak és fejezetek, s csorbítatlan marad az egész épít­

mény: a nemesi-liberális színezetű szubjektív személyiségiéi fogás,
IV. Iván „apoteózisa”.25 Egyvalami különbözik csupán: a politikai
célzatosság iránya. Amíg ugyanis annak idején, 1922-ben Vipper az
crőskezű cárban a monarchiát dicsőítette, addig az 1940-es években
a személyiség történelmi szerepének túlhangsúlyozásával és ideali­
zálásával a megváltozott és történelmi analógiákat kereső kor
igényeire reagál
*
Az 1940-es években a Rettegett Ivánnal foglalkozó kiadványok
terén támadt konjunktúrahelyzetet nehéz mással, mint reálisan
meglevő szükségletekkel magyarázni. Az 1956-ot követő idők szov­
jet történészei hangsúlyozzák Sztálin személyes befolyásának szere­
pét a Rettegett Iván-értékclésben.
* 6 Nincs okunk kételkedni szava­
ikban, hiszen a személyi kultusz éveit átélt, már akkor is aktív
történészekről van szó,27 s véleményüket megerősíti Szergej Eizen-
stcin híres Rettegett Iván című filmje címszereplőjének, Nyikolaj
Cserkaszovnak visszaemlékezése is?s Sőt a sztálini hatás bizonyos
mértékig még filológiailag is kimutatható. Mindazonáltal leegysze­
rűsíti a problémát, ha a konstatált jelenségben csak a szovjet állam
akkori vezetőjének személyes befolyását látjuk. Többről van szó *
Arról, hogy a történettudomány és politika megkívánt harmonikus
kapcsolata az adott korszakban felbomlott, utóbbi primátusa a

Groznij, 1.922, 104-105.1.) Az 1940-es években a szerző fontosnak tartja inár

az orosz nép „aktív” tulajdonságait is, amelyek nélkül, úgymond, TV. Iván sem
érhetett volna el eredményeket, s amelyek az osztályharcban is elemi erővel
nyilvánultak meg, megmutatva „a népben még egy, és egyúttal a legértékesebb
aktív tulajdonságot - a forradalomra való képességet”. (Iván Groznij, 1944,
142-143. L)
Sz. Platonovi Iván Groznij. 14.
* Vő.: többek között, Sz. Dubrovszkij i. m.s 212-213, A. A * Ziiniir. Opricsnyina
Ivana Groznovo, M., 1964, Sz. O. Smidt: Voproszi isztorii Rosszii XVI v. v
novoj isztoricseszkoj lityerature. Szovjetszkaja isztoricseszkaja nauka otXXk
XXII szjezdu KPSZSZ. {sztorija SZSZSZR M., 1962, 93.
Akik annak idejön maguk is osztották az 1940-es években Ivánról kialakított
véleményeket. Ld. Pl. A. Zimin: Poszlanyija Ivana Groznovo (recenzió), Vop­
roszi (sztorii, 1952/2,133, vagy Sz. Smidt ugyanerről a könyvről írt recenzióját
(Izvesztyija AN SZSZSZR. otd. lityeraturi i jazika, 1952,1.11. vip. 4.) 385-387.
1S N. Cserkaszov könyvében leírja
* hogy a film forgatásakor Sztálin elbeszélgetett
vele és a rendezővel, s ennek kapcsán kinyilvánította véleményét Rettegett Iván­
ról, akit az orosz történelem egyik legnagyobb cárjának tartott. Az uralkodó
hibájául csupán azt rócta fci, hogy nem vitte végig a bojárok elleni harcot. (N.
K. Cserkaszovt Zapiszki szovjetszkovo aktyora, M., 1953,380-382.)
 Rettegett Iván az újabb szovjet kutatások tükrében | 69

tudományos szempontokat egy magasabb cél alá rendelte. Ennek

következtében a történettudomány is bizonyos mértékben, lehetősé'
geihez mérten a fasiszta agresszió elleni fegyverül szolgált/9 Ért­
hető tehát - ha vitatható és vitatandó is - a fenntartás nélkül pozi­
tív, a külső (német!) veszélyben országát erős kézzel összetartó’9
Iván-kép megszületése. Majdhogynem explicit formában utal erre
Vipper Iván német opricsnyikja, Staden „Feljegyzései” kapcsán:’1
„Teljesen érthető, hogy a német történettudomány miért ragaszko­
dott úgy Stadenhez. Hiszen a német tudomány fedezte fel benne a
számára szükséges vádat az orosz nép ellen, a Szovjetunió ellen
kitervelt hadjárat előszavát, amely történelmi alapra épült fel. Mi­
lyen élvezettel olvasták a német tudósok a stadeni terv címét -
Moszkóvia birodalmi tartománnyá változtatásának terve.”’1
Megszületett tehát - s mondhatni törvényszerűen - egy prekon­
cepció, amelyet csak tekintélyérvek kei,” önkényesen értelmezett

* S nem csupán a történettudomány, hanem - és sokkal fokozottabb mértékben - a

művészetek is. Vö/ Szvák Gy.: Eízcnstcin Rettegett Iván-képe (Kritika, 1978/12.)
30 Annál is inkább vitatható, mert a dolog másik oldala az volt, hogy „Sztálin
történelmi igazolást keresett repressziós politikájára, s megtalálta azt a távoli
középkorban”. (Sz. Dubrovszkij i. m., 212.)
v Sokat sejtető tényt takar S4 V. Bahrusin előszavának az a megállapítása, hogy'
a Staden iránti kölcsönös érdeklődés a német és orosz történészek részéről
eredetér tekintve az I. világháború idejére esik. (H. Staden: Zapiszki..,, 6.)
52 R. Vipper (1944), 155- 1* ezt a problémakört összekapcsoljuk egy másik
vipperi tétellel - „Az oroszok háborús összeütközéseinek kimenetelében a néme­
tekkel mindig... nagy szerepe volta háború és politika irányítói személyiségének
is.” (L m., 46.) akkor teljesen egyértelművé válik a cendcnciózusság iránya is.
Egyébként az Iván-kuratások összefonása az aktuális háború szükségleteivel
távolról sem csupán R. Vipper módszere. Vö.: pl. Sz. Pokrovszkij: V. Sznyegirev;
Iván III. i ego vremja (M., 1942.), Sz. Bahrusin: Iván Groznij (M., 1942.) és R.
Vipper. Iván Groznij (1942) c. könyvekről írt recenziója (Isztoricseszkij zsurnal,
1943, kn. 3-4.), 95.
” Érdekes ebből a szempontból az állandóan el Őcitált Belinszkij sorsa, aki a
forradalmi gondolkodók közül egyedül nyilatkozott pozitívan IV. Ivánról. Az
őt idéző kutatók hajlamosak voltak megfeledkezni arról, hogy még Belinszkijnél
sem egyértelmű a kép (vö.: V £ Tllerickip Isztoricseszkije vzgíjadi V G, Be-
linszkovo, M., 1953., 164-171.), a kor valamennyi más forradalmáránál pe­
dig, kezdve a dekabristáktól a forradalmi demokratákon keresztül egészen a
szociáldemokratákig, egyértelműen negatív. Ami teljességgel érthető is, hiszen
IV. Ivánt mindannyian a veres dcspotizmus megtestesítőjeként szemlélték. (Ld.
erre: Sz. Sz. Volk> Isztoricseszkije vzgíjadi dekabrisztov, M.-L. 1958. 3834 a
koncepcióján bizonyos mértékig változtató V. E. Illerickijt: Isztorija Rossz.it v
oszvescsenyii revoljucionno-demokratov, M1963,176-1774 Revoljucion-
naja isztoricseszkaja miszl v Rosszii, \4., 1974,57., 162., 270-271., 3154 A N.
70 IV. Iván és I. Péter nükrohistoringráfiája

forrásokkal (vagy források elhallgatásával, kompromittálásávah4),

tények egyszerű semmibevételével,55 a történelmi események mene­
tének leegyszerűsítésével, sematizálásaval, az előfeltevés szolgála­
tába állításával lehetett,,bizonyítani”.3ÍÍ Jogosan állapította meg a
probléma kapcsán Szigurd Smidt: „a problémák túlmutatnak
IV. Iván személyének kultusza kérdésén. Itt hazánk történetének
marxista értelmezésétől való elhajlásról, a történelmi valóság meg­
hamisításáról van szó.”r
A tendenciózusan idealizált Iván-képre az első csapást Sztyepan
Veszelovszkij akadémikus mérte. Mivel a tárgyalt időszakban csak
néhány Rettegett Iván uralkodásának idejével foglalkozó mun­
kája3’ - s azok is erősen lerövidített formában - jelenhetett meg,
koncepciójával a későbbiekben, opricsnyinával kapcsolatos írásai-

Gmwft Ocserki demokratyicseszkövo napravlenyija v russzkoj isztoriografii

60-70-h godov XIX V., L., 1971, 51-55., 81-82., 127-128., 172-174., 191.)
Ez a körülmény azonban a tárgyai: korszakban még nem kapott hangsúlyt.
ú Jellemző pl. Staden „Feljegyzéseinek”sorsa. Orosz nyelvű fordításának kiadása­
kor, 1925-ben (!) még igen jelentős forrásértékűnek tekintették (H. Staden, 6.),
míg az r94o-es években hajlamosak voltak csupán a fasiszta német történetírás
mesterkedéseire alkalmas eszközként szemlélni.
'T Ezen a téren élenjárt I. Korutkov idézett műve, amelyben szó sem esik Groznij
gyávaságának beszédes bizonyítékairól (így pl. az angliai „menedékről” folyta­
tott titkos tárgyalásairól, a krími kán 1571-1572-es betörése idején tanúsított
„passzivitásáról’*- utóbbi események tárgyalására mindössze 9 sort szán köny­
vében a szerző), viszont annál ékesszólóbban ecseteli a cár személyes bátorságát
a kazanyi ostrom idején (38.), amelyben Iván valójában megtagadta az aktív
részvételt - s harc helyett magába roskadva imádkozott. (R. G. Szkrinnytkov:
Iván Groznij, M., 1975., 46.)
Az elmondottak elsősorban a népszerűsítő munkákra jellemzőek, s persze
kisebb-nagyobb mértékben a tudományos igényű művekre is. Érdemes megje­
gyezni, hogy az első jel a változtatás igényére 1954-re (!) datálható, amikor is
megbírálják Sz. Bahrusin Iván-felfogását. (Sz. Bahrusin: Naucsnije trudi, 9.)
Aí. D. Kttrmacseva: Ob ocenke gyejatyelnosztyi Ivana Groznovo (Voproszi
isztorü 1956/9.) c. vitaismertetésében a 198. l.-on idézi Sz. Smidrct.
t* Opricsnyinával kapcsolatos 3 megjelent tanú Itnánya közül csak egy tartalma zza
koncepcióját. (Ucsrezsgyenyije oprícsnovo dvora v 1565 g. i otmena ego v 1572
g<> V oproszi isztorii, 1946/1.) Már ez is kiváltotta azonban a kortan törté­
nettudomány bírálatát. (Vő.: A. Zimin P. Szagyikov könyvéről írt recenziója,
Voproszi isztorii, 1950/12.145. 1.) Másik két tanulmánya (Szinodik opalnih
carja Ivana Groznovo kak isztoricseszkij ísztocsnyik. Problcmi isztocsnyiko-
vegyenija, szb., 3, M.-L., 1940; Duhovnoje zavescsanyíje Ivana Groznovo kak
isztoricseszkij isztocsnyik. Izvesztyija AN SZSZSZR, szer. iszt. i fik, t. 4, No. 6,
1947) forráskritikai jellegű, s következtetéseit csak részlegesen tartalmazza.
 Rettegett Iván az újabb szovjet kutatások tükrében 71

nak 1963-as kiadása

* 9 kapcsán foglalkozom. Hangsúlyozni kell
azonban, hogy Veszelovszkij a személyi kultusz idején harcok a
tudomány tisztaságáért, s „nagy bátorsággal kellett ahhoz rendel­
keznie, hogy elítélje a Rettegett Ivánt idealizáló történészek, és írók
munkáit”,40 s rajtuk keresztül az egész korabeli szovjet történelem­
tudományt/1 Indokolt tehát, hogy a személyi kultusz történetírásá­
nak meghaladásáért folytatott harc történetében a legelső helyek
egyikére tegyük.41
A „frontáttörés” IV, Iván történelmi szerepe értékelésének kér­
désében csak 4 évvel Veszelovszkij akadémikus halála után, köz­
vetlenül az SZKP történelmi jelentőségű XX. kongresszusát
követően történt meg. T956. május 14-15-60 a Szovjetunió Tudo­
mányos Akadémiájának Történettudományi Intézetében a Szovjet­
unió története feudális kori szekciója vitaülést rendezett, amelyen
a fő napirendi pont Szergej Dubrovszkij: „A személyi kultuszról
néhány történeti tárgyú munkában (IV. Iván és mások értéke­
léséről)” c. referátumának4’ vitája volt.44Az ülésszakon természet­
szerűleg az opricsnyina értékelésével kapcsolatban csaptak össze
leghevesebben a vélemények. A referátum szerzője egyértelműen
negatívan ítélte meg az opcsinyinát45 - s Rettegett Ivánt - és véle­
ménye széles körű támogatást kapottr.4* Számosán azonban - bár
megszabadulva a groteszk szélsőségektől - továbbra is pozitívan

” Sz. B. Veszelovszkij: Tsszledovanyije po iszrorii opricsnyini, M.s 1963.

40 G. D. Burgyej-, Opricsnyina v novoj isztoricseszkoj lirycraturc. Prepodavanyíje
i sztorii v skole, 1964/6, 2.8.
41 Sz. B. Veszelovszkij megállapítja, hogy mekkora kárt okoz a marxista törté­
nettudománynak „azoknak a történészeknek önhittsége, akik az események
urán 300-400 évvel hátsó gondolattal látnak hozzá a régmúlt jelenségeinek
felfogásához és értelmezéséhez, a professzori katedra magasságából ítélkeznek,
és lekicsinyléssel vetik el - néha anélkül, hogy azokat megvizsgálnák - azoknak
a műveletlen és korlátolt, szűk látókörű korabelieknek számukra nemkívána­
tos megnyilatkozásait, akik nem a főiskolákon kapták képzettségüket, nem
hallgatták a Szovjetunió történetéről szóló egyetemi előadásokat, és ezért nem
képesek megérteni a szemük előtt lezajlódó eseményeket.” (Sz. B. Veszelovszkij:
196’3,39.1.)
42 Vö.: Je. Doros: Knyiga o Groznom care. Novij mir, 1964/4.
43 Hasonló témájú cikke (Protyiv idealizacii gyejatyelnosztyi Ivana IV) megjelent
aVoproszi isztorii 1956/9, sz.-ban.
44 A vitát Aí. D. Kurmacseva idézett művében ismertette.
4’ Ld. részletesen Sz. Dubrovszkij (19 5 6), 12 3-124.
46 Ld. pl. A, L Kazarin hozzászólását. (M. Kurmacseva: i. m., 196.}
 1V. Iván és L Péter mikrokistoriográfiáta

viszonyultak IV. Iván uralkodásának második szakaszához.47

Maga a beszámoló elsősorban a cárt idealizáló történészek - így
Róbert Vípper, Szergej Bah ru sin, Iván Szmimov - bírálatával tűnt
ki; pozitív tekintetben azonban igen ellentmondásos álláspontot
képviselt. Mivel e bevezető tanulmány nem alapult önálló kuta­
tásokon, illetve gyakran nem kellően átgondoltan és dokumentál­
tan fejtett ki bizonyos kérdéseket, sokszor vezetett önkényes értel­
mezésekhez, nyilvánvaló hibákhoz, félreértésekhez, általában
pedig elméleti bizonytalansághoz/8*
Dubrovszkij kimondta: „Az opricsnyina a pomescsik-jobbágy­
tartók parasztok feletti erőszakjának sajátos formája volt V * s en­
nek elhallgatásával, eltussolásával vádolta elődeit, illetve mindene­
kelőtt ezért marasztalta el IV, Ivánt. Nyilvánvaló, hogy a szerző fő
érvével a bírált történclcmfclfogás moralizáló felhangot nyert
részigazságát használta fel, s teljesen természetes ezek után, hogy a
hagyományos felfogás képviselői ezen a ponton tökéletesen egyetér­
tettek Dubrovszkijjal - oly módon viszont, hogy egyúttal kihúzták
bírálatának méregfogát?0 A vita során végül továbbra is megma­
radt, hogy az opricsnyina (bár bizonyos megszorításokkal) szükség­
szerű és haladó történelmi periódus, IV. Iván pedig „zsarnok és
hóhér, bosszúálló és gonosz, aki hidegen merül el a kicsapongásban,
és mindig az alázatos és bűnbánó bűnös visszataszító álarcát hordja,
álszent és farizeus... — mindezekkel együtt kiemelkedő államférfi”?1
E két nap elteltével azonban a szovjet történettudomány mégis ki­
emelkedő állomásához érkezett azáltal, hogy az elnöklő Lcv Cse-
repnyin Összefoglalásként leszögezte: „Vitathatatlan, hogy tudomá­
nyos, s nem csupán a szép- és népszerűsítő, irodalmunkban
megengedett volt IV. Iván és politikája idealizálása. Hasonló hibák
széles elterjedést kaptak.”52

47 Legbeszédesebb 1.1. Szmimov véleménye. (A'L Kurmaeseva: i. in., 196.)

.A. vita egy másik résztvevőjének, V. N. Sevjakovnak is megjelent a témával
kapcsolatban egy cikke (K voproszu ob opricsnyine pri Iváné IV, Voproszi
isztorii, 1956/9k amelyben élesen elítéli az opricsnyinát. Ő is elköveti azonban
a Dubrovszkij-féle hibákat.
” M. Kurmacsevai i. m., 19 5.1.
Vő.: B. F. Porsnyeu véleményével: „A centralizáció az orosz államban progresszív
esemény volt, de az állami hatalom monarchikus berendezkedése népellenes
jellegű volt, ezért csak igen feltételesen nevezhető progresszívnek." (M. Kur-
macseva: i. in.. 201.)
s: V< D. Karoljuk megfogalmazása. íM. Kurmacseva: i. m., 202.)
** I. m., 203.
 Rettegett Jván az újabb szovjet kutatások tükrében 73

A végső szót ebben a kérdésben Szigurd Smidt mondta ki. Elem­

zése bizonyos mértékben a hivatalos állásfoglalás funkcióját töltötte
* 3 Sz. Smidt idézett cikke bevezetőjében méltán emlékezik meg az
be.
SZKP XX. kongresszusáról mint mérföldkőről a szovjet történettu­
domány történetében. A továbbiakban az 1956-ig terjedő időszak
szovjet történetírásának elméleti-módszertani hibái között egyik leg­
jellemzőbbnek azt tartja, hogy „az ország története néha felcserélő­
dött az állam történetével, az állam története pedig az uralkodók
történetére korlátozódott”. IV. Iván esetében ez azt eredményezte,
hogy a „rettegett cár alakja elfedte a XVI. századi orosz társadal­
mat”, s a történészek nem annyira megmagyarázni, mint igazolni
igyekeztek kegyetlenségeit. A marxista történelem szem lél ettől jelzett
eltérés egyik okaként a „polgári” történetírás egyes tanításainak - s
főleg néhány lojális képviselőjének - továbbélését jelölte meg.
„Ugyanakkor - és ez nagy jelentőséggel bírt - Oroszország feudális
kori történetének tanulmányozása, amint a szovjet történészek egész
tevékenysége, végzetesen összefonódott a személyi kultusz szabályo­
zott gondolkodásával. Ennek következménye volt a történelmi jelen­
ségek egyoldalú, dogmatikus megközelítése, a félénkség a kutatási
témák megválasztása terén, empirista elemek megjelenése a tudomá­
nyos munka módszereiben, az önállótlanság a történelmi események
megmagyarázásában és értékelésében, a citátumok eluralkodása.
Rettegett Iván történelmi szerepének felnagyított értékeléséhez,
amely igazolta a cár személyes bűneit és uralkodásának negatív je­
lenségeit, elsősorban is az opricsnyina időszakában, a legerőteljesebb
formában hozzájárultak I. V, Sztálin olyan megnyilatkozásai Rette­
gett Ivánról és a XVI. századi orosz történelemről, amelyek nem
alapozódtak megfelelő módon történelmi forrásokon, és gyakran
távol álltak a történelmi folyamatok marxista ér dél mezesétől.”54
Sz. Smidt tárgyalt cikke a szovjet historiográfia történetében ko­
moly jelentőségre tett szert. IV. Iván középpontba állításával helye­
sen mutatott rá a kérdés xralóságos súlyára a személyi kultusz törté­
netírásában, s utalt egyúttal arra is, hogy a boncolt probléma
tanulmányozásában elkövetett torzítások nem képeztek kivételt a
korabeli történettudományban - igaz viszont, hogy a legkézzelfog­
hatóbban dokumentálják azokat. A szerző általános érvényű és
s? A cikk olyan kötetben jelent meg, amely a szovjet történettudomány fejlődését
az SZKP XX. és XXTÍ. kongresszusa között eltelt időben vizsgálja. (Vő.: i8z.
Íj.)
14 Sz. Smidt- i. m., 9Z-94,
74 IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája

elméleti igényű összegzésével végérvényesen kirajzolódott a helyes

elméleti-módszertani irányvonal
* s megindulhatott immár a konk­
rét középkori történelmi kérdés valóban tudományos feltárásának
folyamata — megszabadulván az első, 1956-os lépés szükségszerű
vehemenciájától is.
Az 1956’Ot követő időkben komoly munkák jelentek meg Rettegett
Iván uralkodása első felének történetéről - témánk szempontjából
azonban ezek kevésbé fontosak. A „reformidőszak” értékelése tud­
niillik nem vet fel olyan súlyú problémákat, mint Iván uralkodásának
második szakasza. Ezt az időszakot általában minden kutató pozití­
van értékeli - de hogy mennyire kapcsolja össze a cár személyével, az
elsősorban az opricsnyináról alkotott véleményétől függ. Az optics-
nyina viszont az orosz történelem legfeltáratlanabb korszaka volt, s
a homályt az előző történetírás részrehajlása még csak jobban fo­
kozta. Törvényszerű tehát, hogy az elméleti-módszertani és politikai
korlátok ledöntése után a 16. századi orosz történelem kérdőjelei
közül ez utóbbi problémára kitüntetett figyelem irányult,
A megoldáshoz vezető út első55 jelentős állomása Sztycpan Ve-
szelovszkij IV. Ivánnal foglalkozó munkáinak kiadása volt. Vészé-
lovszkij a forrásbázis kiszélesítésével és a tradicionális források új­
raértékelésével súlyosan megrendítette a hagyományos történet írás
Iván-koricepctójának tartóoszlopait. Az opricsnyinához tartozó
területek tüzetes vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy
az opricsnyinába éppen hogy nem azok a területek kerültek, ame­
lyekben a legfejlettebb és legelterjedtebb volt a fejedelmi-bojár föld-
birtoklás.56 Ezzel a megállapításával örökre szertefoszlatta azt a
tévhitet, amely szerint Rettegett Iván „radikális” reformja halálos
csapást mért az arisztokrácia gazdasági alapjaira. Ezzel szorosan
összefügg TV. Iván kivégzési listáinak tanulmányozása segítségével
elért másik fontos eredménye: „...a kivégzettek közül egy bojárra

ss Sz> B. Veszelovszkij kötete megjelenése előtt jelentős volt V B. Kobrin tanulmánya

(Szosztav opricsnovo dvora Ivana Groznovo, Arheograficseszkij jezsegodnyik
za 1959 god. M„ 1960.), amely G. Bibikov kutatásait fejlesztette tovább.
Egyidőbcn jelentek meg I. Poloszin témával kapcsolatos (1949-ben írt) cikkei
is, amelyek az 1940-68 évek felfogását reprezentálták. Ugyancsak (:963-ban
látott napvilágot Sz. M. Kastanov K izucscnyiju opricsnyini Ivana Groznovo
([sztorija SZSZSZR, 1963/2.) c. tanulmánya, amelyben az opricsnyina jobbágy­
rendszer elterjesztésében játszott szerepével foglalkozik elsősorban. Ebben az
időszakban R. G. Szkrmnyikov is elkezdte már publikálni későbbi monográfiái
alapját képező első cikkeit.
0 Sz. B. Veszelovszkiji i. m., 157-163.
 Rettegett Iván az újabb szovjet kutatások tükrében 75

vagy udvari szolgáló nemesre, 3-4 egyszerű szolgáló földbirtokos, s

a privilegizált szolgáló földbirtokosok osztályának egyetlen képvi­
selőjére pedig egy tucat személy jut a lakosság alsó rétegeiből.”57
Ennek megfelelően, gondolja tovább a szerző, az opricsnyina
nem a fejedelmi-bojár réteg egésze hatalmának megtörését célozza,
hanem a régi cári udvar s az egyes személyek ellen irányul/8 A „re­
form” dezorganizálja a hadsereget, az államot két, egymással harc­
ban álló országfélre osztja, a cár pedig elveszti a helyzet felett ural­
mát, és saját félelmétől megrettenve a semmivel nem indokolt
tömeges terror eszközéhez nyúl/960 Az opricsnyina tehát, Sz. B. Vé­
szelő vszkij akadémikus szerint, Rettegett Iván személyes műve,
amelyet nem a kor gazdasági-társadalmi viszonyaiból fakadó köve­
telmények hívtak életre, hanem a cár olyan tulajdonságai, mint a
,heves vérmérséklet, gyanakvás és rabszolgái feletti korlátlan hatal­
mának tudata, amelyek Rettegett Ivánt a fejedelmi kegy jogával
való visszaéléshez vezették”/0 Sz, B. Veszelovszkij az egyedül járha­
tó úton haladva, megcáfolhatatlan tények felsorakoztatásával épí­
tette fel korában még „rebellisnek” tekintett koncepcióját. Megala­
pozottan szegezi tehát a kérdést a kortárs történetírásnak: „Vajon
milyen alapra támaszkodtak azok a történészek, akik kigondolták
azt a IV. Ivánt mint államférfit fel dicsőíteni hívatott ostoba oprics-
nyina-koncepciót, amelynek kifejtése során a cár olyan cselekede­
teiről számoltak be, amelyek elkövetésére csak egy őrült képes?”61
A bemutatott felfogásnak természetesen vannak hiányosságai -
amint arra már több ízben rámutattak/1 Magam azt tartom legin­
kább megkérdőjelezhetőnek, hogy a tendenciózus tudomány ellen
küzdő tudós akarva vagy akaratlanul - talán törvényszerűen is
de elfogadta a kor kihívását, s az objektivitás fegyverével harcolva,
végső soron a célzatosságra célzatosan reagált/3 Jelentősége azon-

57 L m„ 478.
” I. m, 70., 143-144., 155.
« Lm., 53., 73-» 7^-? 189., 198., 320.
60 Lm., 317.
61 Lm., 65.
Általában azt vetik Sí. B. 'Veszelovszkij szemére, hogy az opricsnyínát abszo­
lút értelmetlennek tekintette, s Rettegett Iván megítélésében, ellenkező elő­
jellel bár, de szintén erősen szubjektív volt. (I.d. többek közöii L Pnloszin i.
m., 20.; Sz. Dubrovszkij (1965), 213.; 21. A. Zimin: Akagyemik Sz. B. Veszel­
ovszkij í obraz Ivana Groznovo v hudozsesztvennoj licyerature. Isztonja i
isztoriki, M., 1973., 353.)
Magáért beszél Sclilichtingtől vett idézete: „A moszkoviták valami rosszakarattal
7^ ÍV. Iván és 1. Péter mikrohistoriografiája

bán elvitathatatlan; a Rettegett Iván értékelés revízióján munkálko­

dók mind őt tekintik szellemi atyjuknak. Hatása pedig mérhetetle­
nül nagyobb volt, mint a középkori történelem egy problémája
megoldásán több-kevesebb sikerrel fáradozó szaktörténészé/4
Közvetlenül Veszelovszkij akadémikus munkáinak megjelenése
után bocsátotta ki AlekszandrZimin az orosz-szovjet historiográfia
első, teljességre igényt tartó, opricsnyinával kapcsolatos monog­
ráfiáját/5 Zimin Veszelovszkij nyomán halad tovább, amikor elveti
a fejedelmi-bojár arisztokrácia reakciósságáról szóló tételt. Van
azonban véleménye szerint olyan erő, amely a széttagoltság marad­
ványait, s a centralizációs folyamat előtt álló valóságos akadályokat
jelenti Oroszországban: Iván nagybátyja, Andrej Sztarickij részfe­
jedelem, Novgorod sajátos különállásával és a „harcoló” egyház.
xAmíg az opricsnyina ezek ellen irányul, addig a centralizáció to­
vábbfejlesztéséhez hathatósan hozzájárul, célja elérése után azon­
ban elveszti értelmét, s pl. az 1570. július 2.5-i moszkvai vérengzés,
amely „kegyetlenségében és szadizmusában túlszárnyalt minden
előzőleg történtet, csak Rettegett Iván vadállati természetével és
beteg képzeletével magyarázható”/6
Az opricsnyina tehát lényegében betöltötte történelmi hivatását,
bár meglehetősen szokatlan, a túlhaladni kívánt múlttól kölcsön­
zött archaikus és ellentmondásos formában - hiszen különállásával
túlságos hatalmat biztosított a másik országrészben, a zemsesiná-
ban, a bojárságnak és tradicionális vezető szervének, a Bojár Du­
mának/7 Összességében a cár által folytatott harc „bizonyos mér-

szü lettek, ami azt a szokásukat eredményezte, hogy kölcsönösen megvádolják

és megrágalmazzák egymást a despota előtt, gyűlölettel esnek egymásnak,
úgyhogy megölik egymást a kölcsönös rágalommal. A desporínak mindez
kedves, és ő senkit sem hallgat szívesebben, mint besúgókat és rágalmazókat,
nem törődve.azzal, hogy hamisak vagy igazak, csak hogy alkalmas ügy legyen
az emberek elpusztítására; bár sokaknak még csak meg sem fordul a fejében,
hogy megvádolhatók egyáltalán valamiben/ (Sz. B. Veszelovszkij L m., 76.)
** ]e. Doros heves érzelmektől sem mentes méltatásában Sz. B. Veszelovszkij színre
forradalmár-mártírként jelenik meg. (E. Doros: i. m., 160-263.)
A. A. Zintim Opricsnyina Ivana Groznovo, M., 1964. (Eredményeit népszerű
formában összefoglalja: Novoje ob oprícsnyinye. Nauka i zsizny, 1964/1. Ha­
sonló felfogásban írta az Isztorija SZSZSZR-t. II.) szerk. M N. Tyibomirov és
mások), M., 1966. megfelelő részeit is.
66 A. Zbnim Opricsnyina Ivana Groznovo, 430,437.
67 I. m., 44 8, 479. Utóbbi okát végső soron az ország viszonylagos gazdasagi-tár-
sadalmi elmaradottságában látja. (I. m., 388.)
 R ettegett h'án az újabb szovjet kutatások, tükrében 77

tékben megfelelt a városi lakosság és a parasztság érdekeinek”,6*

igaz azonban az is, hogy „Iván politikai ellenfeleivel folytatott har­
cának barbár, középkori eszközei, megfékezhetetlenül kegyetlen
természete az opricsnyina éveinek összes intézkedésére rányomta
a despotizmus és az erőszak baljós bélyegét”.6*
Nagyjából A. Zimin idézett könyve megjelenésének idején kezdte
publikálni témával kapcsolatos írásait napjaink legnevesebb opri-
csnyina-szakértője, Ruszlan Szkrinnyikov.68 *70 Az opricsnyináról és
Rettegett Ivánról vallott felfogása röviden a következő. Az oprics­
nyina bevezetése nem nélkülözött meghatározott politikai célt: a
központi hatalomra legnagyobb veszélyt jelentő szuzdalji fejedelmi
leszármazottak gazdasági-politikai hatalmának megrendítését.71
Az első intézkedéseket leszámítva azonban a reformot nem irányí­
totta „sem objektíve, sem szubjektíve egységes cél, elv”.72 A privi­
legizált testőr-rendőr gárda létrehozásával Iván szakított a reform­
politikával, s elidegenítette magától a szolgáló nemesség nagyobb
részét.7’ A szociális bázis szűkülése s az önálló kormányzás siker­
telensége, illetőleg a korlátlan hatalom elve érvényre juttatásának
vágya a tömeges terror alkalmazásának politikájába sodorta a cárt,
s az 1567-70-es évek politikatörténetének alapjává a vélt és valósá­
gos ellenségek megsemmisítését célzó hatalmas méretű koncepciós
per lett.74 A saját terrorjától megrémült - valószínűleg idegbeteg -
cár mind türelmetlenebbé, gyanakvóbbá vált, elvesztette ítélőképes­
ségét, és hibát hibára halmozott,75 sőt a kudarcokat még gyáva­
ságával is tetézte, míg végül „a terror ördögi gépezetének irányítása
kicsúszott életre hívói kezéből”.76
68 I. m.s 479.
* Uo.
70 Könyvei: Nacsaló oprícsnyim, L., 19 6 6; Opricsnyina Ivana Groznovo (tézisek),
L., 1967; Opricsnij terror, L., 1969; Perepiszka Groznovo i Kurbszkovo, L.,
1973; Rosszija poszle opricsnyini, L., 1975; Iván Groznij, M„ 1975; Azok
a cikkek, amelyek nem monográfiái egy-egy részét képezik, illetve népszerű
összefoglalások, a következők: Szamogyerzsavije i opricsnyina. Vnutrennyaja
polityika carizma (szeregyina XVI-nacs. XX v.) L, 1967; V isztorii i iszkussztve.
Nauka i zsizny, 1971/8.; Opricsnaja tragegyija. Nauka i zsizny, 1976/3. E kötet
későbbi tanulmányaiban részletesen foglalkozom személyével, munkásságával
71 R. G. Szkrinnyikov (tézisek), zo.
71 R. Szkrinnyikov: Iván Groznij, 191.
n R. Szkrinnyikov-. Rosszija..., 86.
74 R. Szkrinnyikov: Iván Groznij, 73., 191192.
7? I. m., 178-180.
76 Lm., 191.
78 J V. Iván és L Péter m ikr oh istoriográfiája

Az opricsnyinai reform objektíve alkalmas eszköz volt a centrális

hatalom megerősítésére/’ s ezt a funkcióját lényegében be is töl-
tötte78 - minden következetlensége és ellentmondása ellenére.79
S bár „az opricsnyina-pogromok demoralizálták az ország életét,
nem tudták megváltoztatni a társadalmi fejlődés alapvető tenden­
ciáit”, annak ellenére, hogy „az opricsnyikok garázdálkodásai pél­
danélküliek voltak, s nincs mentség rájuk”?0 Az általános rettegés
és gyanakvás, valamint a „véres lidércnyomás mély bélyeget nyo­
mott a 16. századi orosz társadalom politikai életének minden te­
rületére”, azonban Rettegett Iván cárt ennek ellenére sem kell „va­
lamiféle kivételes személyiségnek tartani a középkori zsarnok
uralkodók hosszú sorában”/1
Zimin és Szkrinnyikov eddigiekben részletezett felfogása vált
uralkodóvá az elmúlt évtized szovjet történettudományában/2 s ez
a tény az idealizált Iván-érté ke léssel történt teljes leszámolást ta­
núsítja. Hiba lenne természetesen nem észrevennünk e két interpre­
táció bizonyos mértékig egymást kizáró voltát
** s belső ellentmon­
dásait. Ez a körülmény azt a meggyőződésünket erősíti, hogy a
konkrét történelmi probléma, az opricsnyina, illetve Rettegett Iván
uralkodása értékelésének kérdése távolról sem lezárt, megoldott.
A hiányosságok egy része egy nagy módszertani vívmány járulé­
kos negatívumaként jelentkezik. Az előző történetírás ideologizáló
törekvéseivel szem besz állva a probléma tanulmányozásának új „ars

Uo.
* R. Szkrinnyikov. Szamogyerzsavije... 99.1.
79 Vö.: „Az opricsnyina nem változtatta meg a monarchia politikai struktúráját,
nem tette semmissé a duma mint a legfelsőbb állami szerv jelentőségét, nem
rendítette meg az arisztokrácia privilégiumait körül bástyázó mesztnyicsesztvo
rendszerét.”, tehát korlátozottan töltötte be funkcióiát. (Jván Gr ózni j, 195.)
I. m., 194., 195.
R. Szkrinnyikov (1976), 1 15.
Ra Vö.: a VT 1. Koreckij által út résszel az Isztorija SZSZSZR (1966} c. köretben
(213-14.); G. L. Grigorjev: Zavcscsanyijc Ivana Groznovo. Voproszi isztorii,
1972/4; Jw. D. Rikov: „Isztorija o Velikom knyaze Moszkovszkom” A. M.
Kurbszkovo i opricsnyina Ivana Groznovo. Isztoricseszkije zapiszki, 1974, t.
73.; A. M. Szaharov; Rosszija i ego kultúra vXVI vckc. Ocscrkirusszkoj kulturi
XVI véka, t.i.,M., 1977,30-34. A sorban egyedülálló helyet foglal el A. Licsko,
az orvostudományok doktora cikke. A paranoiával foglalkozó népszerűsítő
munkájában a fő tüneteket Rettegett Iván viselkedésén és cselekedetein mutatja
be. (Glazamt pszihiatra, Naiika t religija, 1965/11,41-43.}
53 Lényeglátóan utal erre A. L. Sapiroi Ob abszolutyizme v Rosszii. Isztorija
SZSZSZR, 1968/5,79.
 Rettegett Iván az újabb szovjet kutatások tükrében 79

poeticáját alakították ki: „A választ,., csak a tények adhatják

meg, kísérjük nyomon őket türelmesen, a lehető legnagyobb gon­
dossággal.”84 A végletes következterések levonásától való jogos
félelem okozza tehát néhány részeredmény tovább nem gondolásá­
nak hibáját, (Szkrinnyikov például adatok tömegével sugallja azt
a gondolatot, hogy Rettegett Iván uralkodásának első szakaszában
a cárnak nem volt lényegi befolyása a politikai irányvonal megsza­
bására és érvényrejut tatására; önálló uralkodásának időszaka alatt
pedig tragikus helyzetbe sodorta az országot - mégis hiányzik
a várt következtetés explicit kimondása: IV. Iván egyértelműen ne­
gatív szerepet játszott az orosz történelemben,)
A marxista történelemszemlélet egyik sarkköve, hogy a törté­
nelmi fejlődésben bizonyos törvényszerűségek vannak. Helyes el­
méleti kiindulópont, ha a kutató a vizsgált történésekben a rendező
elvet, a meghatározó okot megkísérli feltárni. Hiba azonban, ha
ott is racionalitást és logikát keresünk, ahol valójában irracionali­
tás és logikátlanság van, és azt is meg akarjuk magyarázni, ami
valójában megmagyarázhatatlan. Rettegett Iván esetében ez sajnos
gyakran előfordul. Minden bizonnyal hozzásegítené a kérdés his­
toriográfiáját az ördögi körből való kitöréshez, ha fokozottabban
igénybe vennénk egyes rokontudományok - így pl. a pszichológia
- segítségét.
Vannak azonban megoldásra váró, szűkén vett történettudomá-
nyos feladatok is. Komoly zavart okoz pl. a kérdés megoldásában,
hogy nincs szabatos fogalmi meghatározása az önkényuralomnak
(szamogyerzsavije), abszolutizmusnak, despotizmusnak és centrali­
zációnak; s ennek megfelelően nem tisztázott, hogy az adott időszak
orosz állatna melyik terminussal minősíthető. Ez pedig végül is azt
jelzi, hogy az értékelés nem áll elég szilárd alapon. A vizsgált kor­
ban ugyanis a cári hatalom, a cár személyes súlyának állandó nö­
vekedését követhetjük nyomon. Az értékelés szempontjából viszont
korántsem mindegy, hogy mindez a despotizmus vagy központosí­
tás rendszerében történik. Ezeknek az általános elméleti jellegű
problémáknak a nyitva hagyása pedig olyan veszéllyel jár, hogy a
történeti munkákban nem válik explicitté az egy-egy történelmi
korszakot a történelmi fejlődés egészében elhelyező koncepció, s a
történetírásban eluralkodik a faktográfia. Ha tovább konkretizál­
juk a Rettegett Iván-kutatásról eddig elmondottakat, szembeötlő,

84 R, Szkrinnyikov: Iván Groznij, 4.

8o IV, Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája
I

hogy nem kellőképpen kapcsolják Össze a problémakör kutatói Le­

nin (mint fentebb láttuk, Kljucsevszkijtői származó) nevezetes meg­
állapítását a korabeli orosz államról81 azzal a kérdésfelvetéssel,
hogy az említett objektív körülmény milyen korlátokat szab egy
felülről jött beavatkozás számára, nevezetesen tehát: a gazdasá­
gi-társad almi-politikai struktúra valóban indokolja-e az erőszakos
cári kísérletet. Magyarán tehát, hiányzik a pontos vizsgálat: melyek
a 16. századi orosz fejlődés lehetőségei és korlátái. Ezzel összefüg­
gésben van a személyiség történelmi szerepe (általában, s jelesül
a középkorban) pontos meghatározásának hiánya — amit magyaráz
az elődök visszaélése ezen a téren, de nem segít annak a kérdésnek
megválaszolásában, hogy mi a cár extremitásának vagy őrületének
része a történések formálódásában. (Annál is inkább, hisz magát
a tényt senki sem tagadja.) Ez utóbbi figyelem bevételével vizsgálatot
igényelne az „objektíve” haladó eredmények és a cár szubjektív
szándékai közötti viszony problémája is, s különösen a cár szemé­
lyiség (alkalmasság)-vizsgálata, amely kideríthetné, hogy az ural­
kodó magáénak vallotta-e a neki tulajdonított nézeteket és célokat,
s egyáltalán alkalmas lett volna-e megvalósítani azokat.86
Hiányzik továbbá az egzakt számvetés: egy feltételezett prog­
resszív elképzelés keresztülhajszolásából fakadó tragikus kö­
vetkezmények mennyiben állnak arányban a megvalósult sovány
eredményekkel. Valószínűleg nem lenne haszontalan egy ered­
mény-középpontú retrospektív szemlélet alkalmazása sem a prob­
léma kutatásában. A teljes csőd Iván uralkodásának vegére, s a
nem sokkal ezután bekövetkező „zavaros időszak” tragikus ese­
ményei között nyilvánvaló a kapcsolat, ami egyáltalán nem lehet
közömbös az Iván-értékelésben. Elgondolkodtató végül Nyikolaj
Noszov vélekedése is, aki szerint a 16. században az orosz önké­
nyuralom a történelmi fejlődésnek csak egyik, s nem okvetlenül
a haladóbb alternatíváját jelentette?7 Ha ez a megállapítás joggal
váltott is ki ellen véleményeket ,8S csupán a vizsgált kérdéskör felől**

** A 17. századi orosz állam - s ez fokozottan áll a 16. századra - monarchia

„bojár Dumával és bojár arisztokráciával’* ÍV. 1. Lenin: Poln. szobi, szocs. t j 7,
346.)
80 I). Sz. Lihacsov: Licegyejsztvo Groznovo: „Szmehovoj rnir” Drevnyej Ruszi, L,
1976; Velikoje naszlcgyijc, L., 1975.)
Nr. E. Noszov. Sztan ovién yije szósz] ovno-predsztavityclnih ucsrczsgycnyij v
Rosszii, L., 1969,9-11.
E8 Sz. Smidt N, Noszov könyvéről írt recenziójában ([sztorija SZSZSZR, 1970/1,
 Rettegett Iván az újabb szovjet kutatások tükrében 8t

nézve igaza kevéssé vitatható. S ha IV. Ivánt a 16. századi orosz

fejlődés széles összefüggésébe állítanák, s összehasonlítanák
III, Ivánnal, HL Vaszilijjal és Borisz Godunovval, akkor talán vi­
lágossá válna, hogy az esztelen íváni despotízmiis megtöri ezt a
felfelé tartó ívet, s lényegében egy történelmi zsákutcát jelent.
Ezek a kétségek cs a Rettegett Iván- kutat ások jelenlegi ered­
ményeinek néhány ellentmondása azonban éppen a jelentősen kiter­
jesztett kutatásokból, az elmélyült és lel ki ismeretes forráskritikából,
a valóban tudományos megközelítésből adódnak. Napjaink szovjet
történet tudom anya IV, Ivánnal kapcsolatos fő feladatát már elvé­
gezte: tényekkel bizonyította, hogy a rettegett cár nem tartozott az
orosz történelem kiemelkedő alakjai közé. Ezzel egyúttal leleplező­
dött a megelőző időszak történetírásának részrehajló jellege, a ha­
mis koncepciót bizonyítani hivatott eszközök, módszerek és elmélet
a történettudomány lomtárába kerültek.
A minden kétséget kizáró egységes vélemény még nem kristályo­
sodott ki, a szovjet történettudomány mégis komoly sikert könyvel­
het el: az orosz történelem egyik - ha nem a leginkább — neuralgi­
kus pontja végre egészen a helyére, a tudomány világába került.
Ezzel megvalósulni látszik az Sztyepan Veszelovszkij által (Thukü-
didész nyomán) támasztott magas követelmény; „A történésznek,
mint minden tudósnak, megértőnek kell lenni a jelenkor szükségle­
tei iránt, de egyúttal az kell legyen ideálja, hogy művei az örökké­
valósághoz szóljanak.”89
(*97?)

182-83.) L. V Cserepnyin recenziójában. (Voproszi isztorii, 1970/6,140-41.,

A. Szabarov tanulmányában (i. m., 32.)
89 Íz. B. Veszelovszkij'. Po povodu trilogii tov. Kosztileva i voznyiksej o nyej
polemiki (Isztorija i isztoriki, M., 1973.) 376.
I. PÉTER ALAKJA
AZ OROSZ TÖRTÉNETÍRÁSBAN

A KULTUSZ ÉS KRITIKA SZÜLETÉSE

I. Péter cár jóságos, jószívű, puritán, dolgos, „plebejus” érzelmű és

indulatú ember volt. Mégis nehéz volt őt szeretni, mert ugyanakkor
makacs, türelmetlen, hirtelen haragú, duhaj, brutális és bosszúálló
volt. Nem kímélt senkit - persze, szimpatikus, hogy magát sem.
Amíg „legendás furkósbotja” a társadalom legfelső rétegeit érintette,
addig a nép ugyanúgy tekintett rá, mint minden korábbi „jó” cárra.
„Demokratikus” viselkedése miatt kifejezetten kedvelték a katonák,
matrózok körében? Az erőn felül viselt háború szenvedései azonban
kikezdték a lakosság toleranciáját, és a cárra, mint „hamis”, mint
„külországban kicserélt” uralkodóra, mint magára az „Antikrisz-
tusra” kezdtek tekinteni. A hírhedt elhárító szerv, a Preobrazsensz-
kij prikáz vizsgálati iratai erről bőséges anyaggal szolgálnak.1*
Sokan voltak azonban, akik neki és Rang táblázatának sokat
köszönhettek. Tüneményes karrierek, gyors meggazdagodások,
rendkívüli előléptetések kora a 18. század első negyede. Egy új ge­
nerációé, amely sokat vesztett a cár halálával. Nem krokodilköny-
nyeket hullatott tehát egyházi íőembere, Feofan Prokopovics gyász­
beszédében: „Mint Sámson, gyengének talált téged, Oroszország és
erőt adott neked, mint Jafet új flottát teremtett, mint Mózes törvé­
nyeket adott neked, és Salamonhoz hasonló bölcs volt?’3 Ezek a
szavak megadták az alaphangot az 1725 utáni időszak hivatalos
Péter-kultuszának. Az ekkor kezdődő korszak, amelyet a történeti
irodalom a „palotaforradalmak koraként” tart számon, az orosz
történelemben egészen II. Katalin lytfz-es trónra lépéséig tart, szá­
mos uralkodó, uralkodónő követi kiszámíthatatlan sorrendben
1 Vö.: Pjotr I. Predanyija: Legendi, szkazki i anyekdoti, M., 1993.
* Vö.: N. B, Goltkova: Poliryicseszkijc processzi pri Perre L, M., 1957.
3 Peofan Prokopovics In: Furkósbottal Európába ? L Péter: érvek -ellenérvek (szerk
összeáll. Szvák Gyula), Bp., 1989,294.
84 IV. Iván és L Péter mikrohistoriográfiája
I

egymást, igen, bizonytalanná téve a politikai viszonyokat. Már

I. Péter cár felesége, L Katalin is megkezdi az óvatos elkanyarodást
férje vonalvezetésétől, később kísérlet történik az egyeduralmi rend
arisztokrácia általi korlátozására, és a „német” és „nemzeti” orien­
táció is rivalizál egymással/ Mindez nem változtat I. Péter meg­
ítélésen. A trónöröklés rendjének tisztázatlansága ugyanis egyre
fogyasztja az új uralkodók legitimációját, ezért egyre hevesebben
ragaszkodnak a cár személyéhez, mint e legitimáció alapjához.
Ebbéli erőfeszítéseikhez a legtöbb segítséget a korabeli udvari
irodalomtól kapják, A koszorús költők válogatás nélkül hasonlítot­
ták az éppen regnáló uralkodót a nagy elődhöz. Könnyebb dolguk
volt, ha az, mondjuk, a cár lánya volt, de akkor sem hátráltak meg,
amikor egy német hercegnő került az orosz trónra. Kantyemir,
Tregyiakovszkij, Szuraarokov, Hcraszkov, Gyerzsavin becsülettel
tette a dolgát: a korszak orosz irodalma hemzseg az aktuális csá-
szár (nő) dicsőségét zengő ódáktól, s e dicsőség mértéke: L Péter J
Nem kivétel ez alól a korszak kétségtelenül figyelemre méltó poli­
hisztora, Mihail Lomonoszov sem, aki histórikusi babérokra is
igényt tartott, illő hát idézni értékelését: „Ha istenhez hasonlatos
embert kell a mi fogalmaink szerint találni, akkor Nagy Péteren
kívül mást nem lelek.”6
Az így születő Péter-kép jellegzetessége, hogy éles kontrasztot
tartalmaz a cár előtti és vele kezdődő korszak között. A felvilágo­
sodás kori szóhasználattal operálva a „sötétség és világosság”,
,nemlét és lét” ellentétpárjaként írják le a változást, a változtatót
magát pedig félistenként aposztrofálják.7 Kétségtelen, hogy c fel­
adatot a legszínvonalasabban a művészet bevett eszközeivel lehetett
megoldani, de részt vállalt belőle a kialakulóban levő történetírás
is, Vaszilij Tatyiscsev, az első összefoglaló Oroszország történet
írója azonban még szintén kortárs volt, ráadásul a homo novusok
közül való. Érthető tehát, ha a „zavaros időszakig” ívelő művének
bevezetőjében a kötelező tisztelet hangján szól a cárról: „S bár há­
lám kifejezése nem adhat többet Őfelsége dicsőségéhez és tisztele­
téhez, mint két garas Salamon templomának kincseihez, vagy egy

* Ld. részletesebben: Je. Anyiszimov: Rosszija bez Petra, 1725-1740, Szpb., 1954
í Vő.: .\r. V Riasanovsky: The Image of Peter the Grcat in Russian Blistory and
Thought. New-York - Oxford, 1985, 2.7-34., 38-45.
* M Lomonoszov Tn: B. Kaiénga uz: Vop roszi i sztor i ogra fii epohi Petra Veliku vo
In: Isztoricsesddj zsumal, 1944/9. 361.
7 Vö.: Riasanovsky: The Image of Peter the Great, 12-19.
 L Péter alakja az orosz történetírásban «5

csepp víz a tengerhez, de ebbéli vágyam mégis oly végtelen, mint

Salamon valamennyi kincse vagy az Ob folyó vize.”8 Az idézett
szavak nem tűnnek ki eredetiségükkel, más kérdés, hogy a születő
Péter-kultliszt sem szolgálhatták, mert Tatyiscsev munkája még
sokáig publikálatlan maradt.
Új szakasz jön el a Pétcr-kultusz történetében II. Katalin trónra
lépésével. Látszólag a minden addiginál hevesebb apologetika kora,
hiszen, ha valaki, akkor II. Katalin igazán, rászorult az I. Péter
alakja kínálta legitimációra. És a császárnő igazán ügyesen él is
ezzel. Egyre másra íratja a kettőjük párhuzamáról szóló költemé­
nyeket, tudatosan építi a nagy reformer cár és a közötte lévő foly­
tonosság ideológiáját. (A szó szoros értelmében is. Falconet ekkor
emeli I. Péter Bronzlovas néven ismert szobrát, amelyen ez a felirat
olvasható: I. Péternek - II. Katalin.) Ez a propaganda már önmagá­
ban is meglehetős államférfiúi rátermettségre vall, hiszen Katalin
többszörösen is hátrányos helyzetű oroszországi uralkodó volt. Elő­
ször is, nem volt orosz (bár, összehasonlít a t hatatlanul jobban meg­
tanult oroszul, mint férje, III. Péter). Másodszor: nem volt L Péter
leszármazottja. Harmadszor: nő Volt. Negyedszer: a törvényes cár
meggyilkolása eredményeként került hatalomra. S mindezek mellett
az egykori anhalt-zerbsti hercegkisasszony még javíthatatlan idea­
lista is volt. Komolyan hitt a felvilágosodás eszméiben (persze, an­
nál azért okosabb volt, hogy azokat Oroszországban engedje elter­
jeszteni), ezért teoretice ellene volt a despotikus uralomnak. Lelke
mélyén ennél fogva idegenkedett 1. Péter szélsőséges eszközeitől, és
Montesquieu kritikus alapállását fogadta el? Más kérdés, hogy
hivatalosan Voltaire rendelésre írt Péter-biográfiái át részesítette
előnyben. Már csak azért is, mert a genfi filozófus nagyon is elébe
ment az elvárásoknak és Nagy Péter után a császárnőt még „Na­
gyobb Katalinnak” nevezte. (Megint más kérdés, hogy minden Pé-
ter-dicsőítésc ellenére sem foroghatott közkézen Voltaire műve az
orosz viszonyok lesújtó ábrázolása miatt.)10
II. Katalin tehát meglehetős tudatossággal alakítgatta „elődje”,
valójában saját maga kultuszát. S volt annyira nárcisztikus alkat,
hogy még a „nagy átalakítónál” is különb helyet követelt magának.
Előszeretettel hallgatta pl. a kor társak ilyen és ehhez hasonló öm­
lengéseit: „Nagy Péter embereket alkotott, Felséged lelket adott
8 V. N. Tatyiscsev: l’snorjja Hosszijszkaja. c. I.» M.-L,. ijjóz, 86-87,
5 N. Riasanovsky: The Image of Petet the Great, 3 6.
10 Lm., 37.
86 IV. Iván és I. Péter ntikrobistoriográfiája

nekik.”” A hivatalos politika szintjén azonban nagyon óvatosan

járt el, I. Péter nimbuszát nem csorbította, és, állítólag, uralkodás
sának végére már lelki averzióit is sikeresen levetkőzte?1
Amit a cárnő nem tehetett meg, azt megtette helyette egykori
barátnője, a később az Akadémia elnöki székébe helyezett, egyéb­
iránt valóban nyugati műveltségű, Jekatycrina Daskova. Nézetei
í. Péterről a legegyértelműbben a Kaunitz kancellárral folytatott
beszélgetéséből derülnek ki: „Zseniális, tevékeny és teljességre tö­
rekvő ember volt, aki azonban tökéletesen neveletlen maradt, viha­
ros szenvedélyei pedig elhomályosították józan eszét. Lobbanékony,
durva és zsarnoki volt, mindenkihez ügy viszonyult, mint a mindent
eltűrni köteles rabszolgákhoz, tudatlansága pedig megakadályozta
abban, hogy belássa: néhány erőszakkal bevezetett reformja idővel
békés úton más nemzetek példájára, a velük való érintkezések során
is meghonosodott volna♦ Ha nem állította volna a külföldieket any-
nyival az oroszok fölé, ha őseink sajátos, felbecsülhetetlen értékű
jellemvonásait nem irtotta volna, ha nem váltogatta volna a törvé­
nyeket, sokszor még a saját magától származókat is, ha nem gyen­
gítette volna meg a hatalmat és a tör vény tisztele tét... Apja törvény­
kezésének alapjait felbolygatta, despotikus, átmeneti törvényekkel
helyettesítve őket. Majdnem tökéletesen sikerük felszámolnia a
nemesek és a jobbágyok privilégiumait. Ez utóbbiaktól megvonta
a jogot, hogy a földesúri önkényeskedések ellen bíróságon tegyenek
panaszt. Valamennyi igazgatási forma közül a legdespotikusabbat,
a katonait vezette be. Pétcrvár megalapítójának dicsőségével kér­
kedve a legönkényesebb módszerekkel siettette a város építését.
Több ezer munkás lelte halálát a mocsárban. A nemességet pedig
azzal tette tönkre, hogy e munkálatokhoz és pétervári kőházaik
kötelező és nagy nehézségekkel járó építéséhez is parasztokat kellett
adniuk. II. Katalin idejében a város a négyszeresére növekedett,
csodálatos épületekkel gazdagodott, s mindehhez nem volt szükség
sem erőszakra, sem súlyos adók kivetésére.”13
Kaunitz ellenvetésére Daskova további érveket is felvonultat:
„egy uralkodó ideje túlságosan is drága ahhoz, hogy egyszerű kéz­
műves munkára fecsérelje. 1. Péter ácsokon és kézműveseken kívül
talán admirálisokkal is barátkozhatott volna. Mialatt Saardamban
dolgozott, elhanyagolta legfontosabb kötelességeit, s mindezt csak
" Lm., no.
,z Lm., 38.
x> /. Daskova: Zapiszki 1743-1810., L„ 1985,126-127.
 /. Péter alakja az orosz történetírásban 87

azért, hogy kitanulja az ácsmesterséget és hogy különböző holland

végződésekkel és terminusokkal - amelyektől hemzsegtek ukázai és
a tengerészeti szaknyelv - szennyezze be az orosz nyelvet. Értelmet­
len volt nemeseket küldenie a kertész, a kovács vagy egyéb mester­
ségek kitanufására, hiszen minden nemes készséggel lemondott
volna 2.-3 jobbágya javára erről a tisztességről.”14 A hercegnő érvei
- mint az első összefüggő bírálaté - igen figyelemre méltóak. A fel­
világosodás emberének kritikája ez, némi arisztokratikus felhang­
gal. Említést érdemel azonban a nemzeti szempont manifesztáló­
dása is. Minden, itt felvonultatott megjegyzése vissza köszön majd
későbbi történelem könyvek lapjairól.
Daskova, akinek II. Katalin sokat köszönhetett még trónörökösné
korában, megengedhette magának ezt a hangot. Ugyanez nem
mondható el az önkényuralom akkori legradikálisabb bírálójáról, az
„Utazás Péter várról Moszkvába” szerzőjéről. Alekszandr Ragyiscsev
látszólag a hivatalos Péter-kultusz keretei között értékeli ódáiban
I. Pétert. Más helyütt is azt mondja, hogy „rendkívüli ember volt,
aki joggal érdemelte ki a nagy nevet”. Ekkor azonban már fontosnak
tartja a következő megszorítást tenni: „hatalmaskodó egyedural­
kodó volt, aki kiirtotta hazája vad szabadságának utolsó maradvá­
nyait is...”Tí Egyebek között e megállapításáért tarthatták később
a dekabristák és forradalmi demokraták szellemi elődjüknek.
A jórészt az Oroszországban szolgáló német történészeknek kö­
szönhetően a század utolsó harmadáig sokat fejlődött tulajdonkép­
peni történetírással is számolnunk kell a Péter-kép alakulásának
vizsgálatakor. Ekkor jelentkezik Iván Golikov „Nagy Péter, Orosz­
ország bölcs átalakítója hiteles forrásokból származó és évenkénti
elrendezésben tárgyalt tettei” című, összesen harminc kötetes mun­
kájával. Az eredetileg kereskedő Golikov jó szándékát és ügybuz­
galmát nem, szakmai fel készültségét annál inkább megkérdőjelez­
hetjük, és művét a két emberöltővel előbbi laudációk sorába
illeszthetjük.'
* Sokkal komolyabb és felkészültebb történész Iván
Boltyin, aki a „Megjegyzések Le Clerc úr A régi és a mai Oroszor­
szág története című müvéről” címen publikált egy kétkötetes bírá­
latot az idézett munkáról. Ennek kapcsán kifejtette saját gondola­
tait is az orosz történelem menetéről, ezért szokás időnként művét
az első modern értelemben vett orosz történeti koncepciónak tekin-
I.m., ix8.
15 A. Ragyiscsev; Szocsinyenyija, t. L, M.-L., 1939., 147,151,
16 N. Riasanovszky: The Image of Petet rhe Gieat, 43.
 88 IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája

tení. E koncepcióban L Péter tevékenységének, természetesen, jelen­

tős helye van: „a vélt felvilágosodással együtt új előítéletek, új szen­
vedélyek, gyengeségek és vágyak költöztek szívünkbe, ami
ismeretlen volt őseink számára. Ezek kiölték belőlünk a haza iránti
szeretetet, lerombolták atyáinkba és az általuk járt útba vetett hi­
tünket. Ily módon elfelejtettük a régit, mielőtt elsajátítottuk volna
az újat, s miközben elvesztettük önazonosságunkat, nem lettünk
azzá, amivé szerettünk volna. Mindez a sietségből és türelmetlen­
ségből eredt. Egy pár év alatt akartuk megvalósítani mindazt, ami
századokat követel és homokra kezdtük építeni a felvilágosodást,
biztos alap nélkül.”17*19
Boltyin mindazonáltal nem vonta kétségbe a
péteri átalakítás szükségességét, fenti mondatai mégis a szlavofilok
előfutárává teszik őt.
A katalini kor másik nemesi gondolkodója, Scserbatov herceg jóval
kritikusabb hangot üt meg. Teszi ezt annak ellenére, hogy magas
pozíciókat tölt be az államigazgatásban, és e munkáját lelkiismerete­
sen végzi. Mindvégig kettős életet él azonban, és halála után hosszú
évtizedekkel előkerülnek hagyatékából az utókornak írt feljegyzései.
Ezek közül a leghíresebb az „Erkölcsök romlásáról Oroszországban”
című pamíletje, amely először Londonban jelent meg, Herzen kiadá­
sában. Ebben elismeri, hogy Oroszország Péternek köszönhetően lett
ismert Európában, és rendezett hadseregét és flottáját is neki köszön­
heti. „A tudományok, művészetek és iparok virágozni kezdtek,
a kereskedelem kezdte az országot gazdagítani”. De ugyanekkor
„a hithez való őszinte ragaszkodás kezdett megszűnni, a szentségeket
lenézték, az erkölcsi szilárdság csökkent, és átadta helyét a szemtele­
nül terjedő hazugságnakM.,fl Scserbatov még hosszan taglalja az er­
kölcsök romlásának 1. Pétertől kezdődő stációit, egészen obskuran-
tista részletekig menően. xAlapállása rokon II. Katalin óvatos
arisztokrata ellenzékével, a léha udvaroncok (és kéjhölgyeik) elleni
dühödt kirohanásai azonban feltehetőleg személyes indíttatásúnk.
Bíráló szavai sokkal inkább II. Katalin, mint az egyébként puritán­
nak leírt L Péter ellen irányulnak. E tekintetben Scserbatov nem ke­
rült szembe saját maga másik - hivatalos - énjével. Mert - mint azt
más helyütt gondosan kiszámolta - Péter egyeduralma nélkül Orosz­
ország csak 1892-re érte volna el az zyéz-es állapotát.1*
17 I. m., 60.
:8 O povrezsgyenyii nravov v Rosszii kny. M. Scserbatova i Putyescsztvijc A.
Ragy iscseva, M., 1985,30.
19 N. Riasanovsky: The Image of Peter the Great, 61.
 L Péter alakja az orosz történetírásban 8?

PÉTERI PÁLFORDULÁSOK

I. Péter 18. századi megítélésére a felvilágosodás eszmerendszere

jellemző. A racionális gondolkodás határozza meg az érvelést, és az
„ész évszázadának” sztereotípiái az ehhez felvonultatott szóképeket
és szóhasználatot. Kiváltképp igaz ez a kultusz megteremtőinek
írásaira, de bizonyos mértékben az ellentáborra is. A századforduló
e tekintetben jelentős változást hoz. A racionalizmust orosz földön
is felváltja a szentímentalizmus, majd a romantika, s akárcsak
szerte Európában, itt is beköszönt a nemzeti ébredés kora. Az át­
menet jellegzetes figurája Nyikolaj Karamzin, aki a régi és az új
századnak egyformán gyermeke, nem egyszerűen kronológiai, de
szellemi értelemben is.
Karamzin eredetileg szépíró, majd az „orosz történetírás atyja”.
II. Katalin uralkodása végére (talán Gyerzsavinnal együtt) az ország
első literátora, az orosz szentímentalizmus meghonosítója, européer
személyiség. Mint olyan sokan a két orosz főváros hozzá hasonló
nemesei közül, akiket megérintettek és fogva tartottak a német
cárnő által behozott új eszmék. „Nyugatosságától” még az 1789-
1790-es francia események sem tudták eltántorítani, sőt, I. Pétert
dicsőítő első megnyilatkozásai éppen az 1790-es év Párizsából kel­
teződtek. Az „Egy orosz utazó feljegyzései” című, a maga korában
nagy feltűnést keltő művében így ír a cárról: „A németek, franciák,
angolok legalább hat évszázaddal az oroszok előtt jártak; Péter
előre lendített hatalmas kezével bennünket, s néhány év alatt majd­
hogynem beértük őket. Az orosz karakter megváltozásáról, az
orosz morális fizionómia elvesztéséről szóló valamennyi szerencsét­
len sirám nem más, mint vicc, vagy az alapos megfontolás hiányá­
ból ered. Nem olyanok vagyunk, mint szakállas őseink: annál jobb
nekünk!” Majd egy sorral odébb a felvilágosodás „internaciona­
lista” szellemében történctfilozófiai szintre emeli ítéletét: „Minden,
ami népi, semmiség az emberihez képest. A legfontosabb embe­
rekké lennünk, nem pedig szlávok ka.
Korszerű gondolatok. (Később, a marxizmus hőskorának kori­
feusai igen nagyra értékelték „internacionalizmusáért”.) A t8. szá­
zad végi orosz valóságban azonban éppen kezdenek kimenni a di­
vatból. Arról van ugyanis szó, hogy ekkorra Oroszországban is
megfogalmazódik a „haza és haladás” jelszópárja. S ahogy ez álra-

10 N. M Karamzin: Piszma russzkovo putyesesztvennyika, L? 1984.

90 IV. Iván és Jt Péter mikrobistoriográfiája

Iában Kelet-Európábán történt, fokozatosan a haza vagy haladás

dilemmájává torzult - annak ellenére, hogy az orosz nép birodalom
alkotó nép volt, amelynek nem kellett megvívnia a harcát egy ide­
gen hatalom ellen?1 Ha azonban egy idegen elnyomó hatalom ellen
nem kellett is megküzdenie, lassan-lassan emancipálódnia kellett
az egyetem leges idegen hatás alól. Az orosz népnek, mint nemzet­
nek kellett meghatároznia magát, és ez a felismerés a nemzeti nyelv,
irodalom, hagyományok ápolásának formájában egyre többek fe­
jében megfogalmazódott. A felvilágosodás összeurópai eszmerend­
szere azonban ideig-óráig Oroszországban is a másik alternatívát
részesítette előnyben. A haladásirány nyugati volt, és lényegét te­
kintve mondott ellent a nemzeti alapokon történő újjászületésnek.
Mármost: haza vagy haladás? Túlbecsülnénk a felvilágosult ab­
szolutizmusokat (kiváltképp az oroszországit), ha azt feltételeznénk,
hogy ez valóságos dilemma volt számára. A felvilágosodás szociális
és politikai hordalékai az egy Ragyiscsev kivételével, mindvégig
talajtalanok maradtak orosz közegben. S amilyen mértékben radi-
kalizálódott a francia forradalom, olyan mértékben kompromittá­
lódott előkészítő ideológiája a masszív önkényuralmi rendszerek­
ben. Az elvont haladás jelszavai így egyszer s mindenkorra
kikerülnek az orosz publicisztika és szépirodalom frazeológiájából.
Am ez nem megy minden megrázkódtatás nélkül. Egy egész generá­
ció veszíti el ideáljait és világnézetének, eszmei tartópilléreinek tá­
jékozódási pontjait. A közéletben szellemi h iátus keletkezik, amely
előkészíti a talajt az addig háttérbe szorított „nemzet” számára,
hogy az magát, mint új értéket mutassa fel.
E folyamat egyik határköveként Napóleon iSiz-es hadjáratát
szokás emlegetni, mint amely hatalmasan felkorbácsolta az összo-
rosz patriotizmust. Ám hogy mennyire egy folyamatnak volt ez egy
állomása, azt jól bizonyítja Karamzín „Feljegyzés a régi és új Orosz­
országról” című, fentebb már idézett pamfletje. Szűk két évtized telt
el útijegyzetei óta, és ez idő alatt alaposan megváltozott I. Péterről
vallott felfogása. Látszólag ott kezdi a cár jellemzését, ahol annak
idején abbahagyta: „Nagylelkű, éles elméjű, megingathatatlan aka­
ratú, fáradhatatlanul tevékeny volt: felfejlesztette a hadsereget, fé­
nyes győzelmet aratott az ügyes és bátor ellenség felett; elfoglalta
Livóniát, megteremtette a flottát, kikötőket alapított, sok bölcs

M Vő.: Niederhauser E.t A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európábán, Bp.,

I977«> 62-67.
 I. Péter alakja az orosz történetírásban 91

törvényt hozott, jobb állapotba hozta a kereskedelmet, az ércbányá­

szatot, manufaktúrákat, tanintézeteket, Akadémiát létesített, s leg­
végül: Oroszországnak Európa politikai rendszerében előkelő helyet
biztosított?
* 2,1
A folytatás azonban merőben másként alakul: „Változzanak bár
ezek a szokások természetes úton, ám rendeletekkel megváltoztatni
őket erőszak. Törvénytelen még az egyeduralkodó monarcha részé­
ről is: az összemberi jótétemények megszerzésével egy időben elvesz­
tettük állampolgári erényeinket Az orosz név vajon még ma is
olyan kifürkészhetetlen erővel hat ránk, mint korábban? És egészen
természetes: nagyatyáink, már Mihail és fia uralkodása alatt sok
hasznosat átvettek a külországbéli szokásokból, ám mégis megőriz­
ték azt a gondolatot, hogy az igazhitű orosz a világ legtökéletesebb
polgára, a Szent Oroszhon pedig a legelső állam”. Majd ezt követi
a végső ítélet: „Világpolgárok lettünk, de bizonyos tekintetben meg­
szűntünk oroszok lenni. Péter hibájából.”15 Két évtizeddel azelőtt
még „minden, ami népi, semmiség volt a világpolgárihoz képest”,
Most meg éppen Karamzin siránkozik a „morális fizionómia” el­
vesztése miatt. Most sem tagadja, persze, hogy Péter „kétségtelenül
nagy volt, de még sokkalta nagyobb lehetett volna, ha megtalálta
volna azt a módot, hogy az oroszok elméjét úgy világítsa meg, hogy
állampolgári erényeik ne szenvedjenek csorbát, ha Európát megpil­
lantva, nem akart volna Oroszországból Hollandiát csinálni.”14
Egy igazi pálfordulásnak vagyunk tanúi - még ha a fehér nem is
lett teljesen fekete. Erre egyébként legkevésbé Karamzin vállalkoz­
hatott volna, hiszen az egyeduralomnak rendíthetetlen híve volt -
történetfilozófiai síkon is. E tekintetben tehát 1790 és i8io között
nem változott a véleménye, és 1. Péter is megmaradt számára ajnin-
denkori cári abszolutizmus egyik - pozitív - képviselőjének. Sajátos
módon, amikor „Feljegyzését” írja, a sándori uralom éppen egy
kvázi-liberális szakaszában van és bizonyos reformokkal kacérko­
dik. A pamflet éppen Mihail Szperanszkij reformtervezete ellen
irányul?5 Mondhatnánk tehát, hogy a politikai reakció szólal meg
Karamzin hangján, csakhogy ő a jobboldali ellenzékiséget sem koc­
káztatta meg soha. „Reakciósnak” pedig már csak azért sem tart-

N. Karamzin: O drevnyej i novoj Rosszii In: Isztorija goszudarsztva Rosszijsz-

kovo, r. X-XIL, M., 1997, 501.
I. m., 503-504.
X4 L m., 504.
13 I. m., 676^677,
92 IV. Iván és L Péter rnikrohistoriográfiája
í

hatjuk, mert éppen I. Péter (és IV. Iván) kapcsán fejtette ki, meny’
nyíre nem tekinthető eleve elrendeltet ésszerűnek az egyeduralom
tirannizmusba csapása Oroszországban. Politikai értelemben egy­
szerűen realistának tűnik, amennyiben abból indul ki, hogy Orosz­
ország még nem érett meg a minőségi európaizálásra.
I. Péterről vallott erőteljesen módosuló véleménye tehát nem te­
kinthető a politikai széljárás változásának: nincs közvetlen politikai
funkciója. Meglehetős pontos kifejezője azonban annak az érték­
válságnak, amelybe az orosz nemesi értelmiségi réteg került a felvi­
lágosodás külföldről importált eszmerendszerének széthullásával.
Titkos iratról lévén szó, a Feljegyzés nem hathatott a korszak gon­
dolkodására, eszmetörténeti jelentősége abban áll, hogy először
fogalmazza meg a később a szlavofiloknál felbukkanó 1. Péterrel
kapcsolatos aggályokat. Hasonlóan bonyolult utat jár be, de két­
ségtelenül nagyobb visszhangot vált ki még a tárgyalt kérdésben is
Alekszandr Szergejevics Puskin.
Itt nincs terünk arra, hogy Puskin ouvre-jével foglalkozzunk.
Említést kell azonban tennünk arról, hogy a 19. század első harma­
dának még kevéssé differenciált bölcsész stúdiumai közül a költőt
erősen foglalkoztatta a történelem, sőt, a történetírás módszertani
problémái is.xtí Világos továbbá az is, hogy két tulajdonképpeni
történetírói teljesítménye, „A Pugacsov-lázadás története”, illetve a
befejezetlen Péter-története jóval alatta maradt a kor Karamzin
nagy művével, Az orosz állam történetével fémjelzett színvonalá­
nak?7 Mindezek mellett is rendkívül érdekes nézeteinek fokozatos
változása. Az 1820-as évek első felének puskini történelemfelfogását
jól jellemzi a kéziratos „Néhány történelmi megjegyzés”. Itt lénye­
gében a ragyiscsevi és a dekabrista felfogáshoz híven erősen nega­
tívan ítéli meg a cárokat, még L Pétert is, !!♦ Katalint meg egyenesen
„szoknyás Tartuffe-nek” nevezi.18 A dekabrista felkelést követően
azonban Puskin új szemléletet hirdet meg, amelynek az a lényege,
hogy megértőnek kell lennünk a tanulmányozott korokkal szemben,
nem ítélkezhetünk a jelen erkölcsi normái szerint. Ebben az idő­
szakban az államiság tolul első helyre értékhierarchiájában, ennél
fogva I. Péter kivé telezetet t helyre kerül rendszerében: hovatovább

Ld. részletesebben: Szvák Gy,: Puskin, a történész In: Durák, Bp., 1995., 39-40.
17 I. m., 40.
18 Idézi N. Ejdelman: Puskin. Iszcorija i szovremennoszty v hudozseszrvcnnom
szoznanyii poéta, M., 1984., 48.
 /. Péter alakja az orosz történetírásban 93

ő lesz a történelmi haladás etalonja, a példa, amelyet követni kell.

Ennek a törekvésnek a legpontosabb kifejezője a „Poltava”?*
A Puskin-kutatásban szokás a költő „historizmusa” elmélyülésé­
nek, a korszerű történelemszemlélet kikristályosodásának tekinteni
ezt az időszakot.30 Csakhogy 1825 decembere után szenvtelenül,
„Tacitus helyett Shakespeare szemével nézni a múltat”,31 egyben
meghatározott politikai állásfoglalást is jelentett. Különösen az
1826 és 1829 között írt, gyakran egymást kizáró gondolatisága
versei jelzik, hogy Puskin bonyolult egzisztenciális helyzetbe került.
A rendszer iránt megnyilvánult lojalitását ugyanakkor nem csupán
egyéni érvényesülése eszközének tekintette, hanem az egész nemesi
értelmiség megváltozott taktikájának. Ilyen körülmények között
1825 után a „historizmus” előtérbe kerülése nem más, mint a meg­
történtek megideológízálása, tehát a demonstratív objektivitás
módszertanilag éppen a történelem aktualizálását takarja. Puskin
politikai nézetei, I. Miklóssal kapcsolatos illúziói ezekben az évek­
ben erőteljesen meghatározzák történelemszemléletét, ami nemcsak
az I. Miklós által különösen favorizált L Péter idealizálásában, ha­
nem például I. Pál jóval kedvezőbb megítélésében is testet öltött.
Maradt viszont Katalin-ellenessége. Tudott dolog volt, hogy l. Mik­
lós jó emlékeket őrzött apjáról, Pálról, annál rosszabbakat nagy­
anyjáról, Katalinról.
Ezeket a szalonképes megnyilatkozásokat ugyanakkor nem volna
helyes egyszerűen a cenzúrának tett engedménynek felfogni, sokkal
inkább Puskin belső útkeresését tükrözik. Ekkori művei éles roman­
tikaellenes kirohanásaikkal a „Történelem” győzedelmes meneté­
nek magasztalásával párosultak, ami többnyire Nagy Péter alakjá­
ban öltött testet. Ez egyben azt is jelentette, hogy Puskin feltétel
nélkülinek ismerte el az általánosnak az egyedivel, a történelemnek
az egyes emberrel szembeni prioritását. Jurij Lotman azonban he­
lyesen mutat rá arra, hogy mindez „ellentmondásban állt művészete
humanista pátoszával, és bizonyos értelemben az önmagán tett erő­
szak terméke volt”.3* Az 1830-as évek új szakaszt nyitnak a költő
művészetében (és nem azért, mert 1831-től hivatalos engedéllyel
kutathatja a levéltárakat). Ezen időszak kulcsfontosságú müve,
„A bronzlovas”, a művészet eszközeivel szintetizálni tudta azt, amire
í9 Szuák Gy.i i. m., 42.
* Lm., 43.
Alekszandr Puskin: Levelek, Bp., 19 8 o, 129.
Jurij Lotman In: Szuák Gy.: Puskin, a történész, 44.
 94 IV. Iván és L Péter mikro historiográfiája

Puskin, a műkedvelő történész képtelennek bizonyult. I. Péter és a

„kisember” konfliktusának világirodalmi szintű ábrázolásával végül
is nem tagadta a napi erőviszonyok, a hatalom meghatározó szere­
pét. Am magasabb rendű történelmi bírát szegezett vele szembe: az
egyetemes emberi haladást, amely nem tiporhatja maga alá a törté­
nelem célját cs értelmét: magát az embert.
A történelmi dilemma ezen humanista megoldása végig hiány­
cikk lesz a Péter-historiográfia évszázados történetében.
A zsarnokot, persze, elítélték a korabeli forradalmárok, a dekab­
risták is, akik a zsarnokságot elviekben bírálták, s nemigen tettek
különbséget koronás fők között. De ha mégis, akkor az - I. Péter
volt. Alekszandr Kornyilovics és Nyikolaj Bcsztuzsev hivatássze­
rűen is foglalkoztak a péteri korral: néhány - a koncepció szem­
pontjából nem releváns - cikk fűződik nevükhöz.33 Általában igaz,
hogy - nagyjából Daskova szellemében - barbár, erőszakos tetteit
elítélték, nyugati átvételeit haszontalanoknak vélték.
* 4 A leglénye­
gesebb azonban, hogy - mintegy a felvilágosodás „balszárnyaként”
—a zsarnokságával magával nem tudtak megbékélni. E tekintetben
. legjellemzőbb Kondratyij Rilejev attitűdje, akinek hőse, Mazepa
személyesíti meg az önkény uralom elleni ellenállást.” Az is igaz
azonban, hogy a dekabristák I. Péter-képe egyáltalán nem volt egy­
séges. Sokan mégis inkább pozitívan értékelték, Besztuzsev egye­
nesen úgy fogalmazott, hogy „meg vagyok őrülve ezért a zsarno­
kért”.36 Mások állandóan vívódtak a problémán, és időnként
megváltoztatták véleményüket. Talán a ragyiscseví - kettős - meg­
közelítés a legjellemzőbb rájuk.
E nézetek azonban nem alkottak rendszert, nem álltak össze egy­
séges történeti]lozófiává, hatásuk a korabeli gondolkodásra ele­
nyésző volt. Nem úgy egykori elvbarátjuké, aki éppen a dekabrista
felkelést követő ideológiai-politikai „jégkorszakban” rukkolt ki az
egész korabeli közvéleményt sokkoló teóriájával. Pedig látszólag
jelentéktelen, mondhatni, banális ügyről van szó: egy hölgynek írt
néhány „filozófiai” levélről. Feladója a 19. század excentrikus sze­
mélyiségekben bővelkedő első felének talán legexcentrikusabb
alakja. Pjotr Csaadajev, a birtokai jövedelmét lassanként felélő ki­
szolgált vezérkari tiszt. A tipikus „felesleges ember”, aki semmítte-
” VÖ.: N. Riasanovsky: The Image of Peter the Great, 66.
M Lm., 66-67.
55 l. m., 67.
0 Sz. Volk: Isztoricscszkije vzgijadi gyekabriszrov, M.-I1958,413.
 I. Péter alakja az orosz történetírásban 95

vésében először töprengett el az etikai bölcselet szintjén az oroszok

múltjáról és helyéről a világban. Tette ezt néhány magánlevélben,
és tette úgy, hogy valójában senki nem értett vele egyet. Azok, akik
Oroszország sorsát a Nyugathoz akarták kötni, legfőképpen erős
katolicizmusa miatt utasították el nézeteit, a szláv nacionalisták
pedig nyugat-imádata miatt. Mégis: hitvallása - a korabeli megfo­
galmazás szerint - „puskalövésként dördült az orosz éjszakában”.
1836-ban, amikor az első „Filozófiai levél” megjelent többéves
kéziratos úton történt terjesztési „előélete” után, az orosz közvéle­
ményben dühödt vitákat váltott ki, amely vitákban rendszerré for­
málódtak a nyugatosok és szlavofilok orosz múltról vallott nézetei.
A levél maga volt a teljes elutasítása mindennek, ami orosz: „Úgy
nézünk ki, mintha ránk nézve visszavonták volna az emberiség ál­
talános törvényét. Magányosak vagyunk a világban, semmit sem
adtunk neki, semmit sem vettünk el tőle; egyetlen gondolatot sem
vetettünk az emberi gondolatok tömegébe, semmivel sem járultunk
hozzá az emberi szellem haladásához, s ami ebből a haladásból
nekünk jutott, azt eltorzítottuk. Társadalmi létünk első pillanatától
kezdve semmi sem származott belőlünk az emberek közös javára;
egyetlen hasznos gondolat sem csírázott ki hazánk terméketlen ta­
lajából, egyetlen nagy igazság sem kapott szárnyra körünkből”.37
A kétségbe esett vádaskodás, a tehetetlen düh szavai ezek. Csaada-
jev a jelen miatt érzett minden elkeseredését a múlt ellen fordította.
Rendkívül fontos ugyanakkor, hogy az abszolút tagadás szelleme
T. Péter alakját is érintette. Csaadajev nem tesz különbséget a Péter
előtti és Péter utáni Oroszország között a Nyugattal való összeve­
tésében. Amikor azt írja, hogy „Egyszer egy nagy ember civilizálni
akart bennünket, hogy ízelítőt adjon a felvilágosodásból, odadobta
nekünk a civilizáció köpönyegét: fölszedtük a köpönyeget, de nem
nyúltunk a civilizáció hoz”,58 akkor egyértelműen negatívan ítéli
meg a péteri reformok eredményeit.
Csaadajevet a levél publikálása után őrültnek nyilvánították és
egy évig házi őrizetben tartották. Ez idő alatt írta meg az „Egy
őrült magamentsége” című, életében kiadatlan művét, amelyben
lényeges pontokon korrigálja korábbi nézeteit. Nagy változáson
megy át I. Péterről alkotott véleménye, amely mostani írásának
egyik kulcsproblémájává válik. A „dicsőségünk” és „félistenünk”
37 P, Jt Csaadajev: Fi lozófiai levelek egy hölgyhöz: - Egy őrült magamenusége (ford.
Franki Anna). Bp„ 1981, 25.
T. m., 25-26.
^6 IV. Iván és L Péter rnikrohistoriográfiája

jelzővel ékesített uralkodó „erős leheletével elsöpörte minden avítt

intézményünket; szakadékot támasztott múltunk és jelenünk kö­
zött.,. ő maga elment Nyugatra a legkisebbnek és visszajött közénk
a legnagyobbként, felkínálta nekünk az egész Nyugatot úgy, ami­
lyenné azt a századok tették, történelmét történelmünkként adta
nekünk, jövőjét jövőnkként.”’9 Csaadajev - egyébként változatlan
- értékrendszerében ez a legmagasabb elismerés. Végül I. Péter lesz
az is, akinek tekintélye mögé bújva mondja el „magamentségét
„hazámat nem behunyt szemmel, lehajtott fővel és befogott szájjal
tanultam meg szeretni; azt hiszem, a vak szeretet ideje lejárt, hogy
mindenfajta elvakultság időszerűtlen már: úgy szeretem hazámat,
ahogyan arra Nagy Péter oktatott.”40
Csaadajev - hű maradván legalább a nyugati haladás eszményei­
hez - a későbbiekben már óvakodott attól, hogy ismételten a filo­
zófiai levelekhez hasonló írásművekkel álljon elő, sőt, attól sem ri­
adt vissza, hogy megalázkodó kérelmekkel bombázza a hatóságokat.
Óvakodnunk kell tehát attól, hogy eredeti nézet rendszere módosu­
lásának tekintsük az - ellenőrzött - levelezésében ismételten felbuk­
kanó péteri témát. A továbbiakban ugyanis élete végéig a Maga­
mentség meghatározta módon vélekedik Péterről, egy helyütt maga
állítva szembe régi véleményét a „megváltozott” újjal: „Volt idő,
amikor - mint annyian mások - én is megláttam, hogy a dolgok
nagyon rosszul állnak hazámban, én is - mint annyian mások - úgy
gondoltam, hogy az a kataklizma, amelyet számunkra Nagy Péter
neve jelez, inkább hátráltatott bennünket, semhogy előbbre vitt
volna, s ennek következtében az volt a véleményem, hogy vissza kell
fordulnunk, újra kell kezdenünk az utat. Ma már úgy látom, hogy
Nagy Péter nem tett erőszakot hazáján. Nagy Péter csupán azt jut­
tatta kifejezésre, ami hazája és kora követelménye volt”.41
Mindebben az a legfontosabb, ahogy Csaadajev összeköti a jelent
a múlttal, cs siet deklarálni, hogy már nincs rossz véleménye a fenn­
álló rendről, miként I. Péterről sem.42 Hasonló sietősséggel mi is
leszögeznénk, hogy az effajta taktikázásnak a terror légkörében
megvolt a lét jogosultsága. Csaadajev évekig szinte egyedül képvi­
selte, mintegy bohócmaszkba öltözködve, a miklósi rendszer ellen­
zékét. Idővel azonban át kellett adja helyét az aktívabb formáknak.
” L m., 205., 209.
40 Lm., 218.
41 1. m., 279.
44 Vö.: N. Riasanovsky: The Image oí Petet rhe Great, 104-106.
 I. Péter alakja az orosz történetírásban 97

Hivatalos népiesség, szlavofilok, nyügatosok

A 19, század első harmadában tehát nem a történészek gazdagítják

az orosz történelmi gondolkodást az orosz fejlődés menetéről, és
abban I. Péter helyéről szóló eszmefuttatásokkal. A korszak legna­
gyobb történetírói teljesítménye Karamzin íz kötetes „Az orosz
állam története” című műve, amely azonban nem ér el 1. Péter ko­
ráig. S amelyet - IV. Iván kapcsán - egyébként is heves kritikával
illetett a korabeli szakma. Ez az időszak a szkeptikus iskola urak
mának időszaka az orosz történetírásban, amely nagyban hozzá­
járult a modern történettudomány szakmai-technikai alapjainak
kialakításához, de amely nem tekintette feladatának történeti kon­
cepció alkotását/5 Megváltozik a helyzet, amikor Szergej Uvarov,
az új oktatási miniszter 1833. április z-án körlevelet küld a biroda­
lom tanügyi kerületeibe. Ebben fogalmazza meg először - utasítás
formájában - a később elhí resült úgy nevezett „uvarovi szenthá­
romság” tételét: „pravoszláv!a, autokrácia, népiség”. E doktrína
kettős hatással van az orosz történetírásra. Egyrészt kijelöli ideoló­
giai-politikai kereteit, másrészt azonban hivatalosan felértékeli a
történelem, a nemzeti múlt tanulmányozásának jelentőségét, a nép-
nc vetésben játszott szerepét.
Ezen hivatalos elvárásnak maximálisan megfelelt Mihail Pogo­
gyin, a moszkvai egyetem Oroszország történeti tanszékének veze­
tője. Pogogyin tehetséges történész volt, akit az uvarovi intenciók
alapján létrejött „hivatalos népiesség” iskolája vezéralakjának tart
a történetírás. S bár nagy közéleti affinitással megáldott/megvert
tudós volt, nem lehet egyszerűen „kincstári” historikusnak minősí­
teni. Valójában fordított az oksági összefüggés: Pogogyin azért le­
hetett az uvarovi ideológia színvonalas történész-interpretátora,
mert az orosz múltról vallott elképzelése szintén a társadalmi réte­
gek és a bürokrácia nemlétén alapuló népi monarchiából indult ki.44
Ez a kortárs szlavofilokkai lényegében érintkező felfogás I. Pétert
illetően jelentős eltérést mutatott. Pogogyin az általa kialakított
„matematikai” módszerrel sorolja fel a cár pozitív tetteit: „Fölébre­
dünk. Milyen napot is írunk ma? 1841. január elsejét. Nagy Péter

4J Ld. részletesebben: Niederbauser £.: A történetírás története Kelet-Európábán,

Bp„ 15195, 219.
44 Részletesebben: VI. Durnovcev, A. N. fíacsinyin: M, P. Pogogyin In: Isztoriid
Rosszii XVH-nacs. XX. véka, M., 1995, 205.
98 IV, Iván és L Péter mikrohistoriográfiája

parancsolta, hogy Krisztus születésétől számítsuk az esztendőket,

az ő rendeletére kezdődik az év januárral.
Ideje felöltöznünk. Viseletűnk szabását Nagy Péter honosította
meg. Az egyenruhát az ő utasítása szerint varrták
* ő alapította a
gyárat, ahol a vásznat szőtték, a parancsára tenyésztettek juhot,
miről a gyapjút nyírták.
Könyvet veszünk a kezünkbe
* E betűtípust Nagy Péter vezette be,
formáit maga metszette. Belefogunk az olvasásba
* Az írott, iro­
dalmi nyelvezet az ő korában csiszolódott ki, fölváltva a korábbi
egyházi stílust.
Újságot hoznak
* Nagy Péter alatt jelentek meg először.
Vásárolnunk kell néhány holmit. A selyeinkendőtől a csizmatal­
pig minden Nagy Péterre emlékeztet. Van, amit megrendelt, van,
aminek a használatát vezette be, tökéletesítette vagy szállíttatta a
hajóin, a csatornáin, a közútjain.
Ebédelés közben a burgonya kötetes sós heringtől a borig, min­
den étel Nagy Péterről meséld A felsorolás még hosszan folytató­
dik ebben a manírban, egészen a logikus végkonklúzióig: „mind
kimeríthetetlen munkabírásának és zsenijének az emlékművei”.46
Pogogyin szavai a 18. századi panegirikus irodalmat idézik fel.
Nem véletlenül. I. Miklós korában ugyanis a Péter-témának új
hivatalos kultusza keletkezett
* I. Sándor alatt erre nemigen nyílott
lehetőség, ugyanis II. Katalin unokája egész életében nem tudott
szabadulni a felvilágosult eszméktől, a zsarnoki hatalom iránt táp­
lált ellenérzései és az orosz valóság közötti kibékíthetetlen ellentét
szorításától. Nem teljesen alaptalanul éled újra időről-időre a his­
toriográfiában a trónról való rejtélyes lemondásának és a világtól
való elvonulásának legendája
* 471. Miklós, ellenkezőleg, szinte iste­
nítette és példaképének tekintette 1. Pétert. Éppen Pogogyin 1. Pé­
terről szóló színdarabját tiltatta be pl. 1831-ben azzal az indoklás­
sal, hogy a cár olyannyira az orosz nemzet tiszteletének tárgya,
hogy szentségtörés lenne színpadon őt viszont látni* 48 Sokkal félel­
metesebb feleségének írt 1839-es levele, amelyben a dinasztikus
házasságkötéstől vonakodó Sándor cárevicset fenyegeti meg az
I. Péter fiáéhoz hasonló bánásmóddal, amennyiben nem tartja tisz­

*5 M. P Pogogyin: Pjotr Velikij In: Isztoriko-kriryícseszkije otrivki, 1.1., M., 1846,

240-242.
46 L 345.
47 Újabban Vo<: A. Szaharov: Alekszandr L, M.» 1998,10-23.
41 N. Riasanovsky: The Image of Peter rhe Great, 108.
 I. Péter alakja az orosz történetírásban 99

teleiben a császári apa akaratát.49 Pogogyin tehát meglehetősen

tudatában volt a legfelsőbb elvárásoknak, és nem is okozott csaló­
dást. Olyannyira nem, hogy később a cárevics nevelőjének státuszát
is kiérdemelte. A szlavofllokhoz közel álló történelmi koncepciója
ugyanakkor ennek az idealizáló felfogásnak ellentmondott, amire
néhány évtizeddel később - igaz, már az új cár idején - maga Po­
gogyin is rájött. Ez már az 1861-es reformot közvetlenül megelőző
liberális közhangulatban történt, amikor Pogogyínnak már „égnek
állt a haja” Péter zsarnoki cselekedeteit nyugtázván.5® Ilyképpen az
új politikai kurzusnak is leróván adóját, Pogogyin - mint történész
- azonban igyekezett konzekvens maradni eredeti felfogásához is,
és az európaizáló cárt az orosz múlt logikus folytatójaként ábrá­
zolta/1
A hivatalos történetírás másik nagy alakja, a szentpétervári „szo­
batudós”, Nyikolaj Usztrjalov mindenben ellentéte volt közéleti
babérokra pályázó moszkvai professzor kollégájának - kivéve L Pé­
terről vallott nézetét. „Péter ugyanaz volt Oroszország számára,
mint ami Európa számára a kereszteshadjáratok, a könyvnyomtatás,
Amerika felfedezése és műveltségének többi forrása. Oroszország
nemcsak reguláris hadseregét, flottáját, a szenátust, a szinódust, a
kollégiumokat, a szolgálati szabályzatokat, az első gyárakat, az első
iskolákat, az akadémiákat, a győzelmeket, a Balti-tenger feletti
uralmat, az Európával való kapcsolatot, az északon meglévő ha­
talmi fölényt köszönheti neki, hanem a mostani állapotáért is hálás
lehet; a Péter vetette mag termését mi aratjuk le. ó Oroszország
számára egy hirtelen támadt, fényességes égitest volt, amely min­
dent felmelegített, megtermékenyített, felélesztett; széttörte durva­
ságunk bilincseit, felrázott minket évszázados álmunkból, arra
késztetett, hogy felocsúdjunk, rácsudálkozzunk saját magunkra,
szomszédainkra, a természetre; egy jobb polgári életre szólított fel
minket, megmutatta nekünk eszközeinket, és az utat, melyen ren­
díthetetlenül haladnunk kell. Oroszország, csak egyedül Péter nem
több mint 36 évig tartó uralkodása alatt megtudott és elsajátított
nagyobbrészt mindent, amit Európa művelődése az események vé­
geláthatatlan sorának, kedvező esetek bonyolult láncolatának kö-

Uo.
50 V J. Durnovcev, A. N. Bacsinytn; M. P Pogogyin, 212.
st Uo.
IOO IV Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája

szönhet, a könyvnyomtatás feltalálásától a vesztfáliai békéig. Péter

két évszázadot egyesített magában?52*
Az idézet a sok kiadást megért „Orosz történet” című összefog­
lalásból való, amely ugyan nem örvendett olyan népszerűségnek,
mint Karamzin szintézise, de Szergej Szolovjov új összefoglalásáig
a legtöbbet forgatott munkának számított. Ami egyben azt jelenti,
hogy szerényebb kvalitásai ellenére, Usztrjalov nagyobb hatással
volt a korabeli történelmi gondolkodásra, mint Pogogyin, Egyéb­
ként - minden lojalitása ellenére - neki is meggyűlt a baja az i. Pé-
ter-tematikával. 1842-ben magától Uvarovtól kap engedélyt arra,
hogy az állami levéltárakban kutassa a témát. Két évtizedes feltáró
munka veszi ekkor kezdetét. A történész az általa vallott „pragma­
tikus” elvnek megfelelően 1850-ben végig járja a „péteri helyeket”
is, hogy még élethűbben ábrázolja a cárt. Az akkorra már több
kötetesre duzzadt „Nagy Péter uralkodásának története” című
munka azonban a kákán is csomót kereső cenzúra miatt majd csak
1858-ban, már szintén az új cár alatt jelenhet meg.55 Pedig Usztr­
jalov sok mindennel volt vádolható, csak az I, Péterrel szembeni
kritikai attitűddel nem. Személyében az orosz történetírás egyik
Icgclfogultabb Péter-rajongóját tisztelhetjük.
A hivatalos történetírás L Péter-képe kétségtelenül néhány para-
doxális elemet tartalmaz. Értékelése gyakorlatilag egybe esik a nyu-
gatos felfogással, miközben történetszem léle ti alapjai a szlavofil
ideológiával rokoníthatók. Mindezzel rendszervédő funkciót tölte­
nek be, miközben mindkét előbb említett ideológiai-politikai tábor
a miklósi politika szellemi ellenzékének tekinthető az 1838-1848
közötti un. „csodálatos évtizedben”. Az ellentmondás, természete­
sen, csak látszólagos. Amennyiben megszabadulunk a történetírás
leegyszerűsítő közhelyeitől, úgy könnyen feloldható. Először, ves­
sünk egy pillantást a problémára a szlavofil történelemfelfogás felől.
A szlavofil eszmerendszernek könyvtárnyi az irodalma. A magyar
történetírásban is releváns munkák születtek e tárgykörben,54 ame­
lyek funkciót lan ná teszik e keretek között az általános jellemzést.

52 N. Usztrjalov: Russzkaja iszroríja, 5. kiad., Szpb., 1855, 2.0-25.

« V. 1. Dumovcev, A. N. Bacsifryín: N. G. Usztrjalov In: Isztoriki Rosszii XVII-
nacs. XX véka, M., 1996,180.
h Vö.: Nteáerhaaser £.: A szlavofilek történetszemlélete ín: Acta Univ. Debr.,
Series Historica, V 1966; Köves E.: Kelet és Nyugat. Orosz eszmék I. Miklós
korában, Bp., 198 2; Tallár E: Utópiák igézetében. „Sajátos orosz fejlődés” és
az orosz regény forrna a XIX sz. első felében, Bp., 1984,79-171.
 L Péter alakja az orosz történetírásban 101

Talán nem felesleges azonban röviden érinteni a hivatalos népies­

séghez való viszonyának kérdését, hiszen az gyakran igen homályos
formában bukkan fel a historiográfiában. A problémát az okozza,
hogy a szlavofilok szintén az orosz történelem alapkategóriáinak
tartották a pravoszláviát, az autokráciát és a népiséget. Történeti
koncepciójukat a legpregnánsabban Konsztantyin Akszakov fogal­
mazta meg. Kiindulópontja, hogy - ellentétben a nyugatiakkal - az
orosz állam nem hódításon alapul, hanem önként hívták be. „A ha­
talmat itt nálunk akarták, nem ellenségnek, hanem a nép egyetér­
tésével meghonosodott oltalmazónak tekintették.” Ebből követke­
zően „a nyugati állam alapja: erőszak, szolgaság és ellenségeskedés.
Az orosz állam alapja viszont: önkéntesség, szabadság és béke/* ”
Nem bonyolódván itt bele a szlavofil vallásfelfogás interpretálá­
sába - csupán megjegyezvén, hogy Homjakovnál is, akárcsak vala­
mennyi szlavofilnál a vallás alapvetően a belső hiten alapul, szem­
ben az intézményesített vallással5* világos, hogy az alapvető
nézetkülönbség a hatalom és a nép viszonyában van. A fent idézett
szlavofil „szentháromságnak” ugyanis hangsúlyos eleme az önkén­
tesség és szabadság. Igaz, hogy az autokratikus hatalmi renden be­
lül, de mégis alapfeltétel a nép egyetértése, együttműködése a hata­
lommal, a szolgaság és a zsarnokság elutasítása. Passzív, nem az
ellenállásra építő, de egyértelműen ellenzéki ideológia. És később,
a jobbágyfelszabadítást megelőző reform előkészítő politikai tevé­
kenységükben is manifesztálódik. 55 *57
Amint azt a történeti irodalomban régen kimutatták, a szlavofil
nézet rendszer elsősorban a német filozófia és romantika hatására
alakult ki.58 A racionalizmus elutasításán, a szeretet harmóniáján
és a múlt idealizálásán alapult. Törvényszerű tehát, hogy minden,
amit 1. Péter képviselt, ellentétes volt a szlavofil értékekkel. Az iro­
dalomban gyakran idézik az oroszokat, úgymond, az őseredeti út­
ról letérítő cárt elítélő tipikus szlavofil véleményeket. Azok talán a
legmarkánsabban Konsztantyin Akszakov egy gyermekeknek szánt,
de kéziratban maradt „Orosz történetében” fogalmazódtak meg:
„A leginkább hitétől, befelé forduló életétől, a lélek békéjétől és
csendjétől magasztos földből Péter evilági hatalmat és dicsőséget

55 K. Akszakov: Az orosz történelem alapelvei In: A megváltó Oroszország, Bp.s

1992., 178
0 Vö.: i. 145-189,
S7 Vö.: Niederhatiser £.: A történetírás története Kelet-Európábán, 210.
0 Lel. N. Riasanovsky: The Image of Peter the Great, 142
102 ÍV. és L Péter m i kroh istorio gráfiáia

akart kovácsolni, el akarta Oroszhont szakítani életének természe­

tes forrásától, Oroszhont a Nyugat útjára akarta kényszeríteni, ha­
mis és veszélyes útra.”5? A történetírás egyik közhelye, hogy az
ilyen és hasonló vélemények alapján a nagy reformert a szlavofília
„első számú közellenségének” tartja. Ez sok tekintetben, természe­
tesen, igaz, ám az L Péterrel kapcsolatos szlavofíl véleményt még­
sem minősíthetjük homogénnek
* Tévedés lenne azt hinni, hogy a
szlavofilok az orosz múltat minden fenntartás nélkül idealizálták
volna. Homjakov erről így vall: „Péter valami különös, magas rendű
lelki ösztön folytán egyetlen pillantással fölmérte a haza összes
baját. Csapást mért Oroszországra, félelmetes, ám jótékony hatású
csapást.”60 Ha azonban a régi Oroszország is javításra szorult,
akkor I. Pétert sem lehet reformjaiért démunizálnL Nem teszi ezt
Iván Kirejevszkij sem, amikor „Az európai kultúra jellegéről és az
oroszországi kultúrához való viszonyáról” című nagy tanulmányá­
ban még a cár szélsőségeit is „sok tekintetben” igazolja.61 Korai -
1832-es- „A tizenkilencedik század” című esszéjében egyébként
minden tekintetben igazolta e tetteket/1 ám ezt az írását még a
nyugatos megközelítés jellemzi.
A probléma tehát nem az, hogy a szlavofilok L Pétert nem tartot­
ták „Nagyinak, az átalakítást pedig elkerülhetetlennek. Az orosz
múltat illetően alapjaiban nem különbözött a szlavofil és a nyugatos
vélemény, A sok tekintetben azonos diagnózis ellenére azonban a
javasolt terápia homlokegyenest ellenkező volt. S minthogy az első
- és éppen a legradikálisabb - „terapeuta” I. Péter volt, logikus,
hogy a szlavofilok őt okolták a jelen bajaiért. Az ébredő nemzeti
érzés szószólói is tudatában voltak annak, hogy Oroszország refor­
mokra szőrűl(t), ám ők azt nem úgy, nem azzal a céllal, és nem azon
az áron valósították volna meg. Paradox módon a szlavofilok ob­
jektíve még a hivatalos népiesség képviselőinél is nagyobb - bár
negatív - történelmi jelentőséget tulajdonítottak I. Péternek, hiszen
Pogogyinék kísérletet tettek a reformok folytonosságának, törté­
nelmi „beágyazottságának” bizonyítására, szemben a szlavofilok-
kal, akik, mint láttuk, úgy vélték, hogy a cár eltérítette az orosz
fejlődést. A nyugatos megközelítés mindkét szellemi áramlattal

” K. Sz> Akszakov: Szocsinyenyija, t. L, M., 18 89, 3 0-31 ►

* A. Homjakov: A régiről és újról In: A megváltó Oroszország, 23.
I. Kirejevszkij: Az európai kultúra jellegéről és az oroszországi kultúrához való
viszonyáról. In: Megváltó Oroszország, 128.
61 I, Kirejevszkij: Gyevjatnadcatij vek In: Izbrannije sztatyji, M., r.984,76-79
 L Péter alakja az orosz történetírásban 103

több egyező vonást mutat, miközben mindkettőtől alapjaiban kü­

lönbözik.
A nyugatos tábor elég nehezen rekonstruálható, folyamatosan
változó, egymással is vitázó és igen hamar külön utakat választó
„tagságból” áll. Eredetileg még a majdani szlavofilok is ide tartoztak,
amennyiben a szalonokat látogató és a modern német filozófiát ta­
nulmányozó reformszellemiségű nemesi értelmiség mindkét tábor
szellemi gyűjtőhelye volt. Az 1830-as években pl. még nagyobb át­
járás volt az Akszakov-család és Jelagina szalonját látogató későbbi
szlavofilok és a majdani nyugatosok egy részét tömörítő Sztankc-
vics-kör, mint utóbbi és a moszkvai egyetemi ifjak Herzen vezette
csoportja között/1 A szétválás majd csak az 1830-as évek végén
következik be, a „szlavofil-nyugatos vita” pedig az 1840-es évek
meghatározó ideológiai-politikai esemény sorozata. Jellemző módon
a „szlavofil” kifejezés nyomtatásban először csak 7844-ben bukkan
fel, míg a „nyugatos” még később, 1847-ben/4 Az 1848-as európai
forradalmak, majd az 1. Miklós halála utáni „reformvárakozás”, és
még inkább maga a reform végzetesen megosztja a nyugatosokat,
és ettől kezdődően értelmetlen ezen összefoglaló jelző használata.
Ez gyakorlatilag egybe esik a szlavofilok első nemzedékének az
1850-es évek legvégén bekövetkezett halálával, ami egyúttal a klasz-
szikus szlavofil izmus végét is hozta.
A pár excellence nyugatosnak, a „40-es évek emberének” tartott
Granovszkij professzornak, a moszkvai egyetem európai történelem
tanárának nézeteivel illene kezdeni a jellemző nyugatos vélemények
ismertetését, ő maga azonban nem foglalkozott í. Péter korával.
Néhány levelének tanúbizonyságát idézhetjük csupán, és azok is
már az 1850-es években íródtak. A megítélés így is egyértelmű:
„Minél többet élünk, annál kolosszálísabbá válik számunkra Péter
alakja.”65 Sokkal többet, és többször visszatérően, foglalkozott a
témával a kiváló irodalomkritikus, és a szentpétervári nyugatosok
vezéralakja, Visszarion Belinszkij. Szerinte „Nagy Péter nemcsak a
mi történelmünknek, de az egész emberiség történelmének is ki­
emelkedő jelensége; istenség, aki élő lelket lehelt a kolosszális, de
halálos álomba taszított, ősi Oroszország testébe.”66 Másutt „új

A megváltó Oroszország, 348.

64 Lm., 351-351.
63 T. Granovszkij: T. N. Granovszkij i jego perepiszka, t. II., M., 1897,448.
65 V. G. Belinszkij: Polnöje szobi anyije szocsinyenyij, t. V, M., 1954,93.
104 IV. Iván és L Péter ntikrohisioriográfiája

Józsiiénak”, „jövőbe látó kormányosnak” stb/7 aposztrofálja a cárt

- mindig a kétely nélküli dicséret hangján. Akkor is, amikor a hegeli
filozófia hatása alatt a fennálló renddel kiegyezett, akkor is, amikor
a forradalmi demokrata felfogásnak megfelelően támadta a fenn­
álló rendet. Belinszkij Péter-fel fogása jó példa arra, hogy a változó
politikai nézetek nem szükségszerűen vonják maguk után a törté­
netszemlélet változását. Adott esetben ugyanaz a történetfilozófia
gyökeresen eltérő politika szolgálatába is állítható.
A Belinszkij-féle heroizálás tipikusnak volt tekinthető a nyugato-
sok között. A későbbi szerkesztő, a II. Sándor-i reformokat jobbról
támadó Mihail Katkov pl. 1840-ben ugyanebben a hangnemben ír
I. Péterről: „Csak Péter idejétől kezdve nőtt Oroszország hatalmas,
gigantikus állammá; csak Péter idejétől kezdve váltak az orosz em­
berek nemzetté, az emberi nem egyik képviselőivé”.67 68*E felfogás
látszólag rokon ugyan a hivatalos népiesség kritikátlanul apologe-
tikus értékelésének végeredményével, de genetikailag inkább a 18.
századi felvilágosodás szellemiségéhez kapcsolódik. A középkori
sötétségben világosságot gyújtó hérosz képzete ez, megtoldva a
„történelem előtti népek” szellemi tökéletesedése és nemzetként való
Önmeghatározása toposzaival, tehát a romantika kora és a születő
nacionalizmusok modern eszméivel.
Ez a történetfilozófia azonban hamarosan Prokrusztész-ágynak
bizonyul a nyugatosok számára, akik szellemileg és politikailag is
szétfeszítik kereteit. Belinszkijhez hasonlóan pl. az ifjú Mihail Ba­
kunyin is osztja a Péter iránti lelkesedést, Belinszkijjel ellentétben
azonban már 1840-től megváltoztatja véleményét, és azt vallja,
hogy az első orosz császár „az orosz nép legnagyobb elnyomója”,
„a rendőrállam megalkotója ” volt/9 A nyugatosok forradalmi vo­
nulata tehát egyértelműen elhatárolja magát az erős autokratikus
hatalmat dicsőítő hivatalos népiességtől. Ezzel a két teljesen más
ideológiai-politikai alapra épülő nézetrendszer véletlenszerű egybe­
esése I. Péter értékelése kapcsán megszűnik. Bizonyos mértékben
Bakunyinhoz hasonló utat jár be AÍekszandr Herzen is. Az ifjúi
évek kritikátlan viszonyulását hamar felváltja egy kiegyensúlyozott­
ságra törekedő új megközelítés: „A kívánság, hogy az állam kike­
rüljön súlyos helyzetéből, mindinkább erősödött, míg a XVII. szá­
67 I. m., 139-152.
68 Idézi: N. Riasanovsky: The Image of Peter the Great, 13 3-134.
* M. A. Bakunyin: Szobranyije szoesínyenyij i piszém, 1828-1876, t IV, M., 1935,
40.
 J. Péter alak/a az orosz történetírásban TQ5

zad végén egy zseniális tehetségű és vasakaratú, elszánt forradalmár

lépett a trónra. I. Péter nem nevezhető sem keleti cárnak, sem pedig
dinasztikus uralkodónak, annál inkább despotának, akit mintha
egyenesen a Közjóléti Bizottság küldött volna; helyzeténél fogva is
despota volt és a nagy eszme is azzá tette, amely vitathatatlanul
környezete fölé emelte?’70 Herzennél a „forradalmár” pozitív jelen­
téstartalmú szó, a „despota” nem feltétlenül, mégis egyértelmű az
értékelés pozitív kicsengése. Nicholas Riasanovsky szerint a döntő
változás 1850 körül következett be, amikor Herzen már a nyugati
csalódásait is beépítette történetszemléletébe. Ettől kezdődően
egyre erőteljesebbek a cárt bíráló megjegyzései, hogy végül az orosz
obscsinában, tehát magában a népben meglelt történelmi megoldása
logikus következményeként egyértelműen a mindenkori cári hata­
lom ellen forduljon. Innentől fogva I. Péter sem inás számára, mint
a zsarnokság szimbóluma.71

AZ ÁLLAMJOGI, A MOSZKVAI ÉS A SZENTPÉTERVÁRI ISKOLA

A nyugatos táboron belüli hasadás egyik iránya tehát a radíkalizá-

lódás volt: a forradalmi demokraták választotta út. Mások a libe­
rális irányt választották, s akadtak olyanok is, akik a késő szia-
vofilizmus oldalára álltak. Ezek azonban elsősorban politikai
motivációjú választások voltak, miközben a nyugatos gyökerű hi­
vatásos történetírás is igyekezett a kor szakmai követelményeinek
megfelelni. E feladatvállalás eredménye az államjogi iskola kiala­
kulása, amely átveszi a korabeli nyugati történettudomány legújabb
eredményeit, és azokat az orosz történelmet magyarázó koncepciója
megformálása során alkalmazza. E történetszemlélet legfontosabb
jegyeiről bőven esett már szó a magyar történetírásban,72 s ez men­
tesít bennünket általános jellemzése alól.
Az állam jogi iskola programadó írásában, Konsztantyin Kavelin
„Pillantás a régi Oroszország jogi életére” című tanulmányában a
nagy átalakító cár személye hasonló jelentőséget kap, mint az állam
szerepe a történetfilozófia egészében: „Történelmünknek ezt az át­
meneti időszakát - az új hajnalát, a régi korszak letűntét ezt a
70 A. Herzen: A forradalmi eszmék fejlődése Oroszországban In: Az orosz fejlődés
egyetemessége és különössége, Bp., 1982,39.
71 N. Riasanovsky: The Image of Peter rhe Grcat, 141-142,
71 Vo.: Hiederhauser A történetírás története Kelet-Európábán, 220-225.
106 /V. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája

meghatározatlan (általában minden átmeneti idő ilyen) korszakot a

megelőzőtől és az utána következőkről az orosz történelem két
óriási alakja választja el; IV Iván és Nagy Péter. Az előbbi kezdi, az
utóbbi pedig befejezi, és új korszakot nyit
* Egy teljes évszázad vá­
lasztja el egymástól ezt a két, teljesen különböző természetű embert,
akik azonban törekvésükben, tevékenységükben azonos irányt kö­
vetnek. Egyik is, másik is ugyanazon cél felé halad. Valamiféle ro-
konszenv köti össze őket. Nagy Péter mélységesen tisztelte IV. Ivánt,
példaképének nevezte őt és önmaga fölé helyezte.”73 E közlés azok
után válik majd különösen érdekessé, ha meglátjuk, ki tekintette
még a rettegett cárt példaképének. Egyébként integráns része az
abszolút monarchiát, mint legmagasabb rendű államformát ideali­
záló nézetrendszernek. Kavelin koncepciója még meglehetősen váz­
latos és sematikus. Szergej Szolovjov lesz az, aki hatalmas bizonyító
apparátus segítségével, a monumentális „Oroszország története a
legrégibb időktől” című szintézisében életszerűvé, egyszer s mind
hitelessé teszi.
Szolovjov 1851-től kezdve 1879-ben bekövetkezett halálig évente
egy kötettel gazdagította összefoglalását. A péteri korszak közvet­
len előtörténetét a 13. könyvben tárgyalta, majd a végét már a r8.
kötetben. Ilyen terjedelemben még nem adták a kor szisztematikus
történetét. A hangsúly nem is annyira a terjedelmen, hanem a fel­
dolgozás mindenre kiterjedő voltán, a rendelkezésre álló források
teljességének kritikai bevonásán, s mindezek mellett az egységes
koncepción van. Szolovjov, természetesen, Golikovtól kezdve,
Scserbatovon keresztül egészen Usztrj aló víg sok történész áldozatos
forrásfeltáró munkájára alapozhatott, ám a 18. század eleji refor­
mokról addig nem született monográfia. (Usztrjalov több kötetes
műve inkább forrásgyűjteménynek, mint feldolgozásnak tekint­
hető.) Ez a historiográfiai tény annál sürgősebb feladatot rótt a
történetíróra, mivel - mint láthattuk - a korabeli történelmi gon­
dolkodásban I. Péter középponti helyet foglalt el. Szolovjovra ezért
nem csupán a történelmi tények elősorolásának, hanem rendbe
szedésének, értelmezésének, tehát a koncepció kialakításának terhe
is hárult.
Felfogásának ki induló pontja a reformok szerves előzményeinek,
a 17. századdal való szoros kapcsolatának teóriája. Ennek nem

K. Kavelin: Pillantás a régi Oroszország jogi életére. In: Az orosz történelem

egyetemessége és különössége, 11.
 L Péter alakja az orosz történetírásban 107

mondott ellent a cárnak, mint forradalmárnak ábrázolása, akinek

hatását a francia forradaloméhoz hasonlítja.74*76 Ez egyben Péter
nagy érdeme is, amennyiben egymaga - népi felkelés nélkül - képes
volt megoldani a történelmi feladatot. Az ellentmondást azzal oldja
fel, hogy a cárt egyben „népi uralkodónak” (a népet pedig objektíve
„reformokra érettnek”) minősíti: „Péter vérbeli orosz ember volt, aki
népével szoros kapcsolatot tartott fenn. Oroszország iránti szeretete
sem egy elvont Oroszországra irányult, népével egy életet élt, s e
nélkül az élet nélkül nem létezhetett, nem hihetett volna olyannyira
mélyen és őszintén népében és annak nagyságában. Csak hitbeli
meggyőződése alapján adhatott olyan megbízásokat orosz emberek­
nek, amelyeket tapasztalatlanságuk és felkészületlenségük miatt
semmilyen valószínűség szerint sem koronázhatott siker. Végül szá­
mot adtak egymásnak a dicső nép s annak dicső vezére. A forró
szeretetért, a népbe vetett mély és megingathatatlan hitért ez a nép
hallatlan kitartással, hálával és minden várakozást felülmúló sike­
rekkel fizetett.”7* Ez az idézet az „iSyz-es Nyilvános előadások
Nagy Péterről” című munkájából való, amelyben már nem szerepel
a francia forradalommal kapcsolatos hasonlat, viszont annál hang­
súlyosabb a kontinuitás gondolata. A művet áthatja a pátosz, ami
nem teljesen érthetetlen, lévén I. Péter születése kétszázadik évfor­
dulója apropóján írt munkáról van szó. Megjegyezzük, hogy ez
alkalomból számos más méltatás is napvilágot látott, ha lehet, még
fel fokozottabb stílusban7<
Természetes, hogy Szólóvjov sem tudta kivonni magát kora ese­
ményeinek hatása alól, s a 18. század első negyedének reformjai
iránti megkülönböztetett érdeklődése általában a „felülről jött” át­
alakítások történelmi törvényszerűségein való töprengése miatt is
volt. (Adott esetben IL Sándor reformjain, amelyeket egyáltalán
nem tartott a Péteriekhez hasonlíthatóknak.77) Ez lehetett a leg­
főbb oka annak, hogy koncepciója időnként hasonló belső ellent­
mondásokat tartalmaz. Szolovjov az orosz történelmi gondolkodás
egyik legnagyobb Péter-tisztelője. Kritikátlan viszonya a reformer­

74 Sz. Aí. Szolovjov: Iszrorija Rosszii sz drevnyejsih vremjon, 1961,440.

7Í Sz. M. Szolovjov: Publicsnije cstyenyija o Perre Velikom, M., 1984., 51
76 Vő.: K. Besztuzsev-Rjumin: Pricsini razlicsnih vzgljadov na Petra Velikovo v
russzkoj nauke i russzkom obsesesztve In: Zsurnal Minyiszryersztva Narodnovo
Proszvescsenyija, CLXI, Szpb., 1872; Ja. Grot: Pjotr Velikij, kak proszvetyityel
Rosszii, Szpb., 1872.
77 Vö.: V. £. literiekéi Szergej Mihajlovics Szolovjov, M„ 1980,135
108 IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája

hez azonban nem a hivatalos népiességnek az erős hatalomhoz való

vonzódásán, netán alattvalói lojalitásán alapult. Mint az állam jogi
iskola leghatásosabb képviselője, természetesen, Szolovjov is az
abszolutizmus rendszerén belül képzelte cl az orosz fejlődést, ám
annak európai válfaján belül. L Péter ezért nem mint egyedural­
kodó, hanem mint curópaizáló, „reformer” cár válik etalonná tör­
ténetszemléletében, Szolovjov tehát tipikus „nyugatos” választ ad a
történelmi problémára, ezt azonban a korabeli tudományosság
szintjén teszi, ami megóvja a Péter előtti és Péter utáni Oroszország
mesterséges szem beállításától, egyben pedig kihúzza a Icgvádlóbb
szlavofil kritika méregfogát.
Szergej Szolovjovot Vaszilíj Kljucsevszkij követte a moszkvai
egyetem Oroszország története tanszéke élén (ahogy, egyébként,
Szolovjov Pogogyint). E váltás - szemben az előzővel - nemcsak
azért volt zökken ómen tesebb, mert Kljucsevszkij mestere halála után
foglalta csak el a posztot, hanem történetfilozófiájuk hasonlósága
miatt is. A történeti irodalomban sokat írtak már arról, hogy Klju­
csevszkij mennyiben tekinthető az államjogi iskola követőjének/8 E
keretek között csak annyit jegyeznénk meg, hogy már Szolovjov sem
egyszerűen csak az állam történetét vizsgálta, hanem nagy jelentősé­
get tulajdonított a földrajzi, sőt, a gazdasági faktornak is. Utóda még
tovább ment ezen az úton, amennyiben a kólónizációt koncepciója
meghatározó elemévé tette, és az államot csak az egyik - bár kulcs­
fontosságú - történelmi szubsztanciának tekintette.
Ami pedig Pétér-felfogásukat illeti, az, ha leheta még inkább kü­
lönbözött egymástól. Más nézetet vallottak a reformok kontinuitá­
sának vagy diszkontinuitásának kérdésében is, bár alapvetően
mindkettőjük a folytonosságot vélte meghatározónak. Szolovjovval
ellentétben Kljucsevszkij a háborút tekintette a reformok mozgató­
rugójának, a reformfolyamatot ebből következően rögtönző és kap­
kodó jellegűnek írta le, szemben a tudatosságát hangsúlyozó
Szolovjovval. Kljucsevszkij regisztrálta a cár elkövetett hibáit és az
áldozatokat, szemben Szolovjovval, aki semmilyen eszköztől sem
riadt vissza, hogy Pétert morálisan is felmentse minden „vád” alól.
Nem érthetetlen ezek urán, ha Kljucsevszkij végső Összegzése alap­
jaiban tér el tanítómesteréé tői: „A reform önmagától bontakozott
ki az állam és a nép szükségleteiből, melyeket ösztönösen megértett
ama nagyhatalmú férfiú, akinek kivételesen szerencsés természeté­

Vö.: L. V Kirejeva: Vasziiij Oszipovics Kljucsevszkij In: Isztoriki Rosszíi, 415.

 I. Péter alakja az orosz történetírásban | 109

ben jól megfért az éles ész és az erős jellem, s akihez hasonló rend­
kívüli emberek kifürkészhetetlen okokból időről időre feltűnnek.
Nagy Péter reformjának közvetlen célja nem az volt, hogy átalakítsa
országa politikai, vagy társadalmi, vagy erkölcsi rendjét: a reform
nem azt a célt tűzte maga elé, hogy az orosz életet számára idegen,
nyugat-európai alapokra helyezze, hogy új, idegenből kölcsönzött
elvekre építse, hanem arra a törekvésre korlátozódott, hogy felfegy­
verezze az orosz államot és népet a Nyugat-Európában készen talált
anyagi és szellemi eszközökkel, s ezáltal arra a szintre emelje, amely
megfelel az Európában kivívott helyzetének, a nép munkáját pedig
kinyilvánított erőinek megfelelő rangra. Ezért aztán a reform, jól­
lehet eredeti terve szerint szerény és korlátozott vállalkozás lett
volna, s csupán a haderő átszervezését és az állam pénzügyi eszkö­
zeinek gyarapítását célozta, fokozatosan makacs bel háborúvá ala­
kult, felkavarta az orosz életre rátapadt port cs penészt, és minden
társadalmi osztályt megmozgatott. Bár a főbatalom, a nép elfoga­
dott vezetője indította el és irányította, mégis úgy zajlott és olyan
eljárásokat alkalmazott, mint valami erőszakos fordulat, mint egy
sajátos forradalom. Céljai és eredményei nem voltak forradalmiak,
de forradalmi volt az a mód, ahogyan végbement, s ahogy a kortár-
sak elméjét és szívét megrázta. Inkább megrázkódtatásként élték át,
mint nagy változásként. De a megrázkódtatás nem várt következ­
ménye, nem pedig átgondolt célja volt a reformnak.”79 Lényeges
tehát, ahogy Kljucsevszkij a reformok „korlátozott” céljáról és
eredményeiről, illetve végrehajtásuk „megrázkódtatásokat” maguk
után vonó eszközeiről ír.
Mindez nem maradhat hatás nélkül végső értékelésére: „Péter
ellentmondások közepette vitte előre ügyét, hibái és ingadozásai
hirtelen, átgondolatlan elhatározásokkal váltakoztak, gyenge volt
benne a polgári jóérzés, vadállati kegyetlenségekre ragadtatta ma­
gát, ám ugyanakkor odaadóan szerette hazáját, rendíthetetlen ön­
feláldozással szolgálta ügyét, feladatait átfogóan és világosan látta,
merész terveit alkotó érzékenységgel gondolta cl és példátlan ener­
giával váltotta valóra, s végezetül, a nép kimondhatatlan áldozatai
és a maga roppant erőfeszítései árán hatalmas sikereket ért el. Ezek
az igencsak különnemű vonások nehezen rendezhetők egységes
képbe. Attól függően, hogy tanulmányozóínak benyomásait inkább

79 VC O. Kljucsevszkij: Előadások az orosz történelemről In: Furkósbotral Euró­

pába?, 32.6-2.7.
IIO /V. Iván és I. Péter ntikrohistoriográfiája

a fény, vagy inkább az árnyék uralta cl, Péternek egyoldalú dicséret

vagy egyoldalú gáncs lett a része. Az elmarasztalást csak fokozta,
hogy az uralkodó még jótéteményeit is visszataszító erőszakkal
kényszerítene rá a társadalomra. Péter reformja a zsarnokság harca
volt a néppel, a nép restségével. A cár azt remélte, hogy a hatalom
fenyegetésével ön tevékenységre bírhatja a rabsorban tartott társa­
dalmat és a rabszolgatartó nemesség által meghonosíthatja Orosz­
országban az európai tudományt, a felvilágosodást, mint a társa­
dalmi öntevékenység szükséges feltételét, azt akarta, hogy a rab
maradjon rab, de mégis tudatosan és szabadon cselekedjék. Az ön­
kényuralom és a szabadság, a felvilágosodás és a rabszolgaság
együttműködése nem egyéb a politikai kör négyszögesítésénél; ezt
a feladványt Péter óta két évszázadon át próbálták, de mind a mai
napig nem tudták hazánkban megoldani. Az ön kény uralom - mint
politikai elv - ellenszenves; az állampolgári lelkiismeret soha nem
ismerheti el. De megbékülhetünk az olyan személlyel, akiben ez a
természetellenes erő önfeláldozással párosul, az olyan egyeduralko­
dóval, aki nem kímélve magát, feltartóztathatatlanul halad előre a
közjó nevében, kockáztatván, hogy tönkrezúzza magát az át törhe­
tetlen akadályokon, vagy akár a saját vállalkozásán. így bekül meg
az ember a viharos tavaszi zivatarral, mely évszázados fákat csavar
ki, de felfrissíti a levegőt és megöntözvén a talajt, növekedésre ser­
kenti az új vetés hajtásait.”*0
Az államjogi iskola professzionalista pátoszát az kölcsönözte,
hogy a szakszerűség magaslatáról, az egyetemes történelmi törvény­
szerűségek felismerésével jogosan utasították el a megelőző törté­
netírás moralizálásra hajlamos megközelítési módjait. Ezenközben
úttörők voltak a maguk választotta úton: még Szolovjov is, mint
egy történész-polihisztor, az orosz történelem egészéről írta össze­
foglalását, a klasszikus induktív módszerrel, alapkutatásokat foly­
tatva valamennyi tárgyalt korszakban. Kljucsevszkij sem tér ki az
akkori professzorokat kötelező feladatvállalás elől: ő is megírja a
maga szintézisét, az imént idézett előadásokat az orosz történetről.
Ő azonban már jobban specializálódik egy-egy korra, tehát még
inkább „mélyfúrást” végez egy-egy témában. Ez egyúttal azt is je­
lenti, hogy egy magasabb tudományos szinten fogalmazhatja meg
ismét a korszerűtlennek ítélt morális aggályokat, amelyek így törté-

* Uo.
 I. Péter alakja az orosz történetírásban TTI

netfilozófiaí dimenzióba kerülnek. Olyan elemeket épít be tehát

történetszemléletébe, amelyek a mai napig őrzik aktualitásukat.
Míg Kljucsevszkij igen szigorú a reformokkal, s azok eredmé­
nyességével szemben, addig a cár személyével kapcsolatban már
bizonytalanabb az értékelése, és élete vége felé hajlandó még tovább
enyhíteni a már- az Előadásokban is rendkívül összetett ítéletén. Az
1901-es „Nagy Péter munkatársai között” című népszerű cikkében
egészen más helyre kerülnek a hangsúlyok: „senkit - legkevésbé
magát - sem kímélve ment a maga útján, amelyet a nép boldogulása
útjának látott: akár a sebész, aki összeszorítotc fogakkal, végzi el a
kínzó operációt a betegén, csakhogy megmentse életét.”81 A cár
ebben az írásban, mint egy magányos hérosz tornyosul értetlen, de
uralkodóját mégis istenítő alattvalói fölé. Láthatólag tehát Klju­
csevszkij sem tudta magát kivonni I. Péter személyiségének hatása
alól. Ám hogy ennek ellenére mennyire nem változott az első orosz
császár által létre hozott struktúráról a véleménye, arról mindent
elárulnak a szintén a halála előtti évtizedben - saját maga számára
- lejegyzett gondolatai: „Péter saját despotizmusa áldozata volt. Erő­
szakkal akarta az országban a szabadságot és a tudományt megho­
nosítani. De az emberi ész ezen édeslányai kegyetlenül megbosszul­
ták... Péter tevékenysége az autokratikus önkény és az általános
boldogulás állami eszméje ellentmondásából táplálkozott; csakhogy
ezen két, egymással össze nem békíthető elvet soha nem tudta ösz-
szeegycztetni... Hogy megvédje a hazáját az ellenségeitől, Péter min­
den ellenségnél jobban pusztította azt.” És talán a leglényegesebb,
az Előadásokban is végigvonuló gondolat: „Péter után az állam
erősebbé vált, ám a nép szegényebb lett.”**
Kljucsevszkij tanítványa, majd tanszékén munkatársa, Pavel Mil-
jukov mesterénél is radikálisabb hangot ütött meg. Miljukov egy új
generáció képviselője a történettudományban. Kettős értelemben is.
Az 1890-es évekre már az orosz történettudományban is lejárt a
történész-polihisztorok és a nagy, egyszerzős Oroszország történe­
tek kora. A történeti kutatások intenzifikálódtak és specializálód­
tak. Komoly hatást gyakorolt a metodológiára a kor társ nyugati
történettudomány, azon belül is a pozitivizmus tényleíró módszere.
Miljukov is ebben a felfogásban írja meg „Az államgazdaság Orosz­
81 V O. Kljucsevszkij: Pjotr Vei ikij szregyi szvoih szorrudnyikov In: Szocsinyenyij a
v gycvjatyi tomah, t. VIII., M., 1990,405.
81 V. O. Kljucsevszkij: Aforizmi i miszli ob iszrorü In: Szocsínyenyija, t. IX., M.,
1990,431., 441
112 IV, Iván és L Péter mikrohistoriográfiája

országban a 18. század első negyedében és Nagy Péter reformja”

című magiszteri disszertációját) amely a téma historiográfiájában
korszakos jelentőségre tesz szert. A fiatal történész azonban fogé­
kony volt valamennyi európai szellemi áramlatra - beleértve a mar­
xizmust is s ez jelentősen hatott nemcsak történetszemléletére, de
politikai nézeteire is. Annak ellenére tehát, hogy Miljukov kifogás­
talan szaktörténésznek indult, csakhamar a cár liberális ellenzéké­
ben, majd annak élén találta magát, ami évtizedekre viszszavetette
történészi munkáját,
1893-as - rendkívül nagy mennyiségű új levéltári adatat tartal­
mazó-monográfiája fő megállapításai a következők: „Egyesek
felszínes ismereteik alapján naiv módon Pétert reformjával azono­
sították, azt hirdették, hogy Péter volt a modern Oroszország meg­
alkotója. Sajnos nem áll rendelkezésünkre egyetlen, a cár legköze­
lebbi segítőitől származó hiteles és egykorú adat sem Péter utolsó
éveiről. De a külföldi követek nagyszámú jelentését és feljegyzését
olvasva állandóan ugyanaz a kutatásaink eredményével egybe­
hangzó benyomásunk támad, ami - számunkra úgy tűnik - meg­
egyezik a dolog lényegével is: mégpedig az uralkodó személyes ha­
tókörének hozzávetőleges korlátozottsága.Miljukov ezzel
megkonstruálja a „reformátor nélküli reformok” elméletét, amely­
nek érvényességét csak kissé enyhíti az 1714 utáni időszakban:
.Számtalan ellentmondás mutatkozott továbbra is az el őkészíteti en-
ség, a koncepció és a rendszer hiánya miatt, s nemcsak az átvett
formák és a helyi szokások között, de maguk között az átvételek -
vagy azok egyes elemei - között is. A hibák és félreértések szakadat­
lan láncolatának levéltári adatait vizsgálva önkéntelenül is egy
olyan személyiség szájából elhangzott ítélet jut eszünkbe, akinek
illetékességéhez az adott kérdésben nem férhet kétség; Katalin
cárnő szavairól van szó, aki először vette gyakorlati céloktól vezé­
relve tüzetes vizsgálat alá Nagy Péter kabinetjének iratait: maga
sem volt tisztában azzal, hogy az állam javára milyen törvényeket
kellene hoznia.”8^
Miljukovot már disszertációja megjelenését követően sokan bí­
rálták hiperkritikus álláspontja miatt - amint számos magasztalást
is kapott?5 Míg fenti műve a szakmai közönség körében tette őt
P. Ni Miljukov: Goszudarsztvennoje hozjajsztvo Rosszii v pervoj csetvertyi
XVIII sztoletyija i reforma Petra Velikovo, Szpb., 1905, 542-543
Uo.
Vö.: M, G. Vandalko vszkaja: Pavel Nyikolajevícs Miljukov In: Isztoriki Rosszii,
 I. Péter alakja az orosz történetírásban J13

híressé, addig egy évtizeddel ezután publikált „Az orosz kultúra

történetének alapvonásai” című összefoglalása a tágabb értelmiségi
körökben. L Péterrel kapcsolatos álláspontján nem változtat,M Ri-
asanovsky szellemes megjegyzése szerint a reform tényét elfogadja,
csak az eredményeit kevesli, az áldozatokat sokallja.87 Három év­
tized múlva, párizsi emigrációjában, azonban már némileg korri­
gálja álláspontját
* A reformok ugyan továbbra sem lesznek tervsze­
rűbbek, az értük hozott áldozatok sem csökkennek, ám a cár
személye mégis felmagasztosul - ami nem teljesen érthetetlen egy
évfordulós cikkről lévén szó: „Halála után lankadnak ezek a túlsá­
gosan is egyéni impulzusok, és a reformot saját belső értékei lendí­
tik tovább. Egy időre leáll, hanyatlik, majd újabb történelmi lökések
mozgatják előre, töltik meg új szellemmel, igazolva Péter jövőbe
látó elképzeléseit.”88
Miljukov után a nagyléptékű történeti koncepciók helyét a tény­
feltáró jellegű, a kor, a történelmi probléma egy-egy részkérdését
kutató, a források lehetséges teljes körének bevonásán és kritikai
vizsgálatán alapuló leíró jellegű monográfiák veszik át. E tendencia
jellemző az orosz történet írás egészére, de különösen a szentpéter­
vári iskolára, amely éppen ezen a módszertani alapon különbözteti
meg magát a történetfilozófiai gondolkodás iránt nagyobb affinitást
mutató, eddigiekben jellemzett moszkvai iskolától. A történelmi
hűség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy tulajdonképpen már Mil­
jukov pályatársa, majd Kljucsevszkij utóda a moszkvai Oroszország
történeti tanszék élén, Mihail Bogoszlovszkij is ezen irányzat kép­
viselője. Az orosz történetírás első olyan alakja, aki gyakorlatilag
egyetlen nagy témának - 1. Péter korának - szenteli tudományos
munkásságát. Szintén Kljucsevszkij tanítványként, a maga bonyo­
lultságában - távol az idealizálástól - szemléli a cárt és reformjait,
de óvakodik a miljukoví radikális következtetésektől
*
1892-es „Nagy Péter területi reformja. A provincia. 1719-1727”
című magiszteri disszertációjában az államjogi iskola hagyománya­
ihoz híven vizsgálja az európai „reguláris” állami szervezet felépí­
tésére irányuló szándékot és annak végső sikertelenségét.”5' Később

595-
86 P. N. Miljukov. Ocserki po isztorii rnsszkoj kukuri, t. HL, Párizs, 1930,180-192..
87 N. Riasanovsky: The Image of Peter chc Great, 183.
88 P. *N Miljukov. Pjotr Velikij i jego reforma In: Na csuzsoj sztoronye, X,, Prága,
1925,13.
8* Vő.: T. L Halina: Mihail Mihajlovics Bogoszlovszkij In: Isztoriki Rosszii, 666.
114 IV. Iván és I. Péter mikrobistoriográfiája

kísérletet tett nézeteinek népszerű formában való Összegzésére is, és

egészen a szovjet korszakba nyúló élete végéig gyűjtögette I, Péter
életrajzi anyagait, amelyeknek posztumusz kiadott öt kötetével is
csak az 1700-C5 évig jutott el. A már a sztálini korszakban publikált
műben jelentőségre emelkedett, ahogy a hatalomhoz mindig lojális
szaktörténész az erőszakos eszközöket bírálta: „Ami a szakállak
leborotválását illeti, ahhoz aligha volt szükség különleges, törvény
által előírt intézkedésekre. Az újítást, ha már a bevezetése kívána­
tosnak tűnt, nyugodtabban, az emberi méltóság megsértése nélkül,
pusztán az utánzás szokására hagyatkozva is meg lehetett volna
valósítani.”*0
A szentpétervári történészeknek egyébiránt nemcsak módszerta­
nilag, de koncepcionálisan is eltért a véleményük a moszkvai isko­
látok Már a szentpétervári iskola alapítója, a kortárs Konsztantyin
Besztuzsev-Rjumín túlszárnyalta Szoíovjovot L Péter-idealizálása
terén,utódai pedig végképp nem tudtak azonosulni a kljucscvsz-
kiji-miljukovi szkeptikus felfogással. Közülük került ki Miljukov
egyik leghatározottabb kritikusa, Nyikolaj Pavlov-Szilvanszkij. Az
állami hivatalnokként dolgozó és az állami levéltárakat jól ismerő
történész a Legfelső Titkos Tanács kapcsán írja a következőket:
„Miljukov professzor - az 1. Péter reformjáról szóló ismert könyvé­
ben - a Legfelső Titkos Tanács intézkedéseire úgy tekint, mint a
Péter által az orosz élet körülményei között meg nem valósított re­
formok közvetlen továbbfejlesztésére. Az említett történész azzal az
előítélettel fogott a péteri kor tanulmányozásához, hogy a történe­
lem szereplői a korukra csak jelentéktelen személyes hatást gyako­
rolhatnak. A fent említett kutatót meggyőződése megakadályozta
abban, hogy észrevegye Péter személyisegének meghatározó szere­
pét a reformok során még ott is, ahol ez szembetűnő. És megírta a
»reformátor nélküli reformok
* történetét. Én vele ellentétben igye­
keztem megmutatni néhány példán, milyen hatalmas volt a refor­
mátor személyes kezdeményezésének, hatalmas energiájának, sze­
gélyes munkájának hatása a reformok menetére.”**
A századforduló jelentős előrehaladást hozott L Péter korának
tanulmányozásában. Ez a nagy monográfiák kora, amelyek szerzői
óvakodnak még a fentihez hasonló ítéletektől is, ám a történettu­
dományt máig iránymutató alapművekkel gazdagították. E jelenség
9P M. Aí. Bogoszlovszkij: Pjotr L, t. HL, M., 1946,7.
Af. BeszfuzseV’Rjitinint Pricsini razlicsmh vzgljadov, 149-156.
N. P. Pavlov-Szilvanszkij: Szocsinyenyija, t. II., Szpb., 1910.400.
 J. Péter alakja az orosz történetírásban ”5

a történettudomány részdiszciplínáinak bővülésével, a társadalom-,

gazdaság-, kultúr- és intézménytörténet előtérbe kerülésével magya­
rázható. A legértékesebb monográfiák éppen ezeken a területeken
születtek.5* Ugyan nem tartozott ez utóbbiak közé, de ki kell emel­
nünk a derpti professzor, Alekszandr Brückner „Nagy Péter törté­
nete” című 1882-es művét, amely lényegében a szolovjovi utón ha­
ladva nem hozott újat a kérdés kutatásában, de ezen évtizedek
egyetlen nagyszabású Péter-életrajza volt.
* 4 Sokkal jelentősebb Jev-
genyij Smurlo munkássága, aki több tanulmányban és két könyv­
ben is, autentikus módon, feldolgozta az I. Péter-kép alakulását a
történetírásban és az irodalomban.95
Az októberi forradalmat közvetlenül megelőző időszak vitatha­
tatlanul legtekintélyesebb történésze a szentpétervári Szergej Plató-
nov volt. Legjelentősebb műve az opricsnyinával foglalkozik, ami
jelzi szakmai érdeklődésének irányát. Mint aktív professzor, ő is
átfogó orosz történeti előadássorozatot tartott hallgatóinak, amely
könyv alakban szintén megjelent „Előadások az orosz történelem­
ről” címmel. Ebben, értelemszerűen, nagy teret szentelt I. Péter ko­
rának. Platonov a korszak tárgyalása előtt röviden ismerteti a téma
historiográfiáját. Ebben Szolovjovot jelöli meg, mint olyan törté­
nészt, aki túlszárnyalhatatlan az I. Péterrel kapcsolatos történetírás­
*
ban? Nem érthetetlen ezek után, hogy saját koncepcióját is a re­
formok folytonosságának elvére építi. Ennek kapcsán azonban
olyan szélsőséges végkövetkeztetésre jut, amilyenre még példaképe
sem: gyakorlatilag a társadalmi, állami élet minden területén ta­
gadja a „fordulatot” I. Péter korában. A cártól ennek ellenére nem
vitatja el a „zseniális” jelzőt, amelyet éppen a régi moszkvai rend
belső törvényszerűségei felismerése és radikális megerősítési kísér­
lete miatt érdemel ki. Ennek kapcsán kitér ugyan szélsőséges mód-

” Vö.: P Pekarszkij: Nauka i lityeratura v Rosszii prí Perre Velikom, t. Í-1L, Szpb.,
1862; A£ Vlagyimirszkij-Budanov: Goszudarsztvo i narodnoje obrazovanyije v
Rosszii XVIILovo véka, t. L, Jarosziavl, 1874; A. Romanovics-Szlavatyinszkij:
Dvorjansztvo Rosszii ot nacsala XVIII v. do otmeni kreposzmovo prava, Szpb.,
1870; A. A. Kizevetter. Poszadszkaja obscsina v Rosszii XVHI v., 1903; Ju.
Gotyje: Isztonja oblasztnovo upravlenyija v Rosszii ot Petra I do Jekatyerini
II, t.I.) M., 1913, és mások.
54 A G. Brikner: Isztoríja Petra Velikovo, Szpb., 1882.
E. Smurlo: Pjotr Velikij v Russzkoj liryerature, Szpb., 1889; Pjotr Velikij v
ocenke szovremennyikov j potomsztva, Szpb., 1912.
46 Sz. E Platonov: tékái po russzkoj isztorii, M., 1993,454.
ii.6 IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája

szereire, kegyetlenségére, ám ezt gyerekkori megaláztatásaival ma­

gyarázza.97
Platonov egyetemi jegyzet funkcióját betöltő könyvéből kitetszik,
hogy szerzője a 17. század kutatója, I. Péter koráról nincs eredeti
gondolata. Később - már a forradalom után - mégis visszatér a cár
személyéhez egy népszerű kötet formájában, amelyben kísérletet
tesz a különféle egymással vitázó nézetek szintetizálására: „A nép
jólétére való törekvés, az állam önfeláldozó szolgálata, a megfeszí­
tett munka, a tudás szenvedélyes szeretete és a felvilágosítás szük­
ségességében való hit - ezek a tulajdonságai nem képezhetik vita
tárgyát. Ezzel mindenkinek számot kell vetnie, aki írni, beszélni
akar róla. Ezen tulajdonságoknak helyet kell kapniuk Péter jellem­
zésében, és ebben az esetben Péter már nem a mocskos, részeges,
gonosz és visszataszító muzsik lesz, akiről semmi érdemlegeset nem
lehet írni, kivéve persze, a pirospozsgás asszonyos arcáról, a hatal­
mas kérges kezéről és a patára emlékeztető körmeiről. A tisztessé­
gesen, becsülettel megírt ábrázolásokban Péter a külvárosokból és
a vad mezőről vissza fog térni a dolgozószobájába, a szenátus ter­
mébe, a dokkba, nem fog az ételben turkálni, nem tömi szájába a
kenyeret és nem fogja a parazsat kezével kikapni a tűzből, hogy
agyonrágott pipáját meggyújtsa, hanem törvényeket hoz és más
hasznos munkát végez.”98 Az idézettekből nem derül ki igazán Pla­
tonov szakmai nagysága. Nem is ez a terület volt az erőssége, de
annyit azért fi lúgossá tett, hogy nem véletlenül tartják számon,
mint a moszkvai és szentpétervári iskola közötti összekötő szemé­
lyiséget.99 Amíg ugyanis a „zavaros időszakról
* szóló monográfi­
ájában a források kritikájából indult ki, 1. Péter kora kapcsán a
történetírói konstrukciókból. Más kérdés, hogy ez nem vált mun­
kája előnyére.
A forradalom előtti időszak nagy vállalkozása volt a Vlagyimir
Kallas szerkesztette „Három évszázad” című reprezentatív, hatkö­
tetes mű, amely különálló tanulmányok formájában adott képet
Oroszország történetéről a „zavaros időszaktól” kezdődően egészen
a szerzők koráig/00 L Péter korával két kötetben is foglalkoznak:
lényegében a fentebb említett monográfiák eredményeit foglalják

97 I- m., 540-543.
91 Sz. R Piatonovt Pjotr Velikij. Licsnoszty i gyejatyelnoszty, Párizs, 1927146-47.
» A. N. Camttíali: Szergej Fjodorovics Platonov In: Isztoriki Rosszii, 542-544.
XŰO V. V Kallas (red.): Tri véka. Rosszija ot szmuti do nasevo vremenyi, M., 1912.
Újra kiadva, M., 1992.
 L Péter alakja az orosz történetírásban 117

össze népszerű formában, kitérve a péteri kor minden lényegesebb

aspektusára, A gyűjtemény egyik meghatározó cikke Mihail Bo-
goszlovszkíj „Nagy Péter (kísérlet a jellemzésére)” címet viseli, és a
már bemutatott képet közvetíti?01 Igen fontos Valenytin Bocskarev
,A nemesség és a parasztság Nagy Péter alatt” című írása, amely
leszögezi, hogy a cár társadalmi téren nem volt reformer, és lénye­
gében mindkét társadalmi osztályt röghöz kötötte?" A mű „vonal­
vezetését” azonban a több cikkel is jelentkező Vaszilij Ulanov adja
meg, aki 1. Péter uralkodását a 17. századra is jellemző „fény és
árnyék” együttes dominanciája koraként jellemzi,10* és hangsúlyo­
san ír a cár ellenzékéről, lényegében magáról a népről, amely óriási
áldozatokat hozott a reformokért?04 Ezzel lényegében előkészít egy
olyan kettős értékelést, amely a péteri uralkodás minden pozití­
vuma mellett a lakosság terheit a reformok árnyoldalaként láttatja.
A 19. század második felétől kezdődő időszak Péter-recepciójáról
elmondhatjuk, hogy - ellentétben az előző korszakokkal - a vezető
szerepet a történetírás vette át, és összességében a tudományos szem­
pontok határozták meg a közvélemény cárról alkotott képét. Ez nem
jelenti, természetesen, azt, hogy a publicisztikában, az irodalomban
lanyhult volna az érdeklődés I. Péter iránt. A demokratikus táborban,
csalódván IL Sándor reformjaiban, elsősorban Nyikolaj Csernisevsz-
kij viszi tovább a ragyiscsevi-herzeni vonalat?0* Itt emlékeznénk meg
a tehetséges történészről, Nyikolaj Kosztomarovról, aki nem tarto­
zott sem a hivatalos, sem a nem hivatalos moszkvai és szentpétervári
történész berkekbe, és az autokráciáról vallott nézetei alapján a de­
mokratikus ellenzékhez kell sorolni. I. Pétert - amint az egész orosz
történelmet is - az állam és a nép iség elve közötti harc szempontjá­
ból szemlélte. Egyfelől elismerte jelentőségét az új Oroszország ki­
alakításában, másfelől azonban despotizmusát elítélte, s arra a kö­
vetkeztetésre jutott, hogy a cár ezekkel az eszközökkel nem érhette
el, hogy valóban új Oroszország szülessék?06
101 Vö.: M. M. Bogoszlovszkij: Pjocr Velikij (Opit haraktyeriszry iki) In: Tri véka, t.
III., 20-40
V. N. Bocskarev: Dvorjansztvo i kreszty jansztvo pri Perre Velikom In: Tri véka,
t. III., 241
103 V. Ja. Ulanov: XVII vek i reforma Petra Velikovo In: Tri véka, t. III., 19.
104 Vö.: V. Ja. Ulanov: Oppozicija Perru Velikomu in: Trí véka, t. III., 69-100.
105 Vö.: N. G. Csern&evszkij: Apologija szumasedsevo in: Polnoje szobranyije
szocsinyenyij N 15-i tomah, c. Vll., 592,-618.
106 N. I. Kosztomarov: Pjotr Velikij in: Russzkaja isztorija v zsiznyeopiszanyijah
jejo glavnyejsih gyejatyelej, t. II., M., 1995,451-455.
118 i V. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája

Amint a történetírásban is a vélemények sokszínűsége jellemzi a

századforduló körüli éveket, úgy a filozófiai gondolkodásban és a
szépirodalomban is. Nem feladatunk ezek elemzése, csupán Vlagyi­
mir Szolovjov, Dmitrij Merezskovszkij, Andrej Belij, Andrej Biok
nevét említjük meg, akik jelentős műveket szenteltek a cár szemé­
lyének, s ezekben egy rendkívül bonyolult és összetett képet közve­
títettek,107 Akadt, persze, Szolovjovhoz hasonlatos magasztalás is,wft
ám az 1917-et megelőző időszakra a vélemények árnyaltságára és
pluralizmusára való törekvés lett a jellemző.

A SZOVJET TÖRTÉNETÍRÁS PÉTER-KÉPE

Az 1917 utáni történetírás első bő évtizedét a kettősség határozta

meg
* A forradalom előtti történészgeneráció életben maradt vagy
még nem emigrált tagjai tovább folytatták munkájukat. Publikációik
a régi mederben haladnak, az átalakuló intézmény- és ideológiai
rendszer egy ideig még tűri a faktografikus műveket. Közülük a leg­
maradandóbb alkotás Mihail Bogoszlovszkij nevéhez fűződik.109
A „történelem frontján’* a vezető szerep kétségtelenül Mihail
Pokrovszkijé
* Meg kell mondjuk, Pokrovszkij forradalmi múltjához
híven nemcsak a politikában, de a tudományban és az ahhoz tar­
tozó infrastruktúrában is a régi rend szétverésén fáradozott, és a
„társad alom ismeret” nevű új diszciplína mellett nem szánt különö­
sebb szerepet a tradicionális történelmi stúdiumoknak. Történet­
szemléletére is a szociologikus megközelítés, illetve a marxizmus
néhány általános tétele a jellemző. Ezek már 1917 előtt rendszerré
álltak össze Pokrovszkij, vagy még előbb, Plehanov munkásságában,
most azonban uralkodó pozícióba kerültek. Pokrovszkij Péter-fel-
fogása magán viseli a marxizmus „hőskorának” összes jellemző
jegyét. Közismert, hogy - a másik korai marxista történésszel, Nyi-
kolaj Rozskovval együtt - a kereskedő tőke uralomra jutása egy
fázisaként értékeli a péteri korszakot
* Ebben a gazdasági-társa­
dalmi folyamatban nem tulajdonít különösebb jelentőséget a cár
személyének, vagy, ha igen, akkor meglehetősen negatív, mond­
hatni, lekezelő módon. Csak egy jellemző - kegyeletsértő - példa,
amely a korábbi - s főleg a későbbi - Péter-kultuszt ismerve valóban
107 Ld. részletesebben: N. Riasaitovsky: The Image of Peter the Great, 225—232,
IOÍ Lm.,233.
305 M. *M Bogoszlovszklip Pjotr Velikij i jego reforma, M., 1920,
 J. Péter alakja az orosz történetírásban 119

meghökkentő: „Az átalakító halála méltó fináléja volt a pestis ide­

jén rendezett vigasságnak. Péter, mint ismert, a rosszul kikezelt
szifiliszébe halt bele”.110 E „tény” korántsem számít ismertnek, még
kevésbé bizonyítottnak, és a legkevésbé sem jelentősnek. Ehhez
képest Pokrovszkij az „Oroszország története a legtömörebb össze­
foglalásban” című, munkásiskolák számára írt segédkönyvében,
újra visszatért hozzá, a lehetséges okokat megtoldva még a mérték­
telen alkoholfogyasztással.111 Sokkal lényegesebb, amit a rendszer­
ről ír: „A péteri szisztéma csődje nem abban állt, hogy az ország
tönkretétele árán lett Oroszország európai rangú hatalommá, ha­
nem abban, hogy e tönkretétel ellenére sem érte el a célját.”111
Zárójelben megjegyezzük, hogy az októberi forradalom körüli
évek amúgy sem kedveztek a cároknak, így Péternek sem, és a szép­
irodalomban sem. Csak érdekességként említjük, hogy Alekszej
Tolsztoj, aki később méltán lett népszerű Első Péter című, ugyan
állandóan átírt, de mégis összetett, és, persze, pozitív értékelést tar­
talmazó könyvével, az 1918-as „Péter cár napja” című kisregényé­
ben még kritikusan szemléli a cárt/15 Borisz Pilnyak, Jurij Tinyanov,
és kicsit később Andrej Platonov pedig még lesújtóbb képet fest.11*
Az 1930-as évek közepén sor került Pokrovszkij iskolájának fel­
számolására, majd megsemmisítő bírálatára. S bár nem a bennün­
ket most közelebbről érdeklődő téma volt a legfontosabb vádpont,
jutott hely a Péter-értékelésében megmutatkozó „hibák korrigálá­
sának” is. A leglényegesebb megállapítást Anna Pankratova tette
az „M. N. Pokrovszkij történelmietlen koncepciója ellen” című ta­
nulmánykötetben: „M. N. Pokrovszkij nem adott marxista-
leninista értékelést 1. Péter személyéről és nem mutatta meg azt a
progresszív szerepét, amelyre Lenin és Sztálin rámutatott.”1’5 E tör­
téne tszemléleti váltás távolabbi politikai-ideológiai oka az 1929-05
sztálini fordulat volt/1* Közelebbi oka az új - sztálini - ideológia- és

’w M. N. Pokrovszkij; Izbrannije proizvegyenyija, r. I., M., 1966,6zo.

Irx M. N. Pokrovszkij: Russzkaja isztorija v szamom szzsatom ocserke, M.-L, é.
n., 91.
111 Aí. N. Pokrovszkij: Izbrannije proizvegyenyija. 6x6.
Vö.r Alekszej Tolsztoj: Péter cár napja (ford. Haimann Hugó), Gyoma, 1928.
114 Vö.: Borisz Pilnyak: Őfelsége Kneeb Piter Komondor; J. Tinyanov: A viaszfi­
gura (ford. Apostol András), Bp., 1965.; A. Platonov: A jepífanyi zsilipek lm
* Nagyfeszültség (ford. Makai Imre), Bp., 1969.
115 Procyiv antyiisztoricseszkoj koncepcii M. N. Pokrovszkovo, 1.1., M., 1939, 5 5.
116 Ld. részletesebben: Krausz T: A szovjet Thermidor. A sztálini fordulat szellemi
előzményei, Bp., 1996.
12.0 ÍV. Iván és 1. Péter mikrohistoriográfiá/a

történelemfelfogás bevezetése. Ennek első mozzanata volt Sztálin

később elhíresült 1931-es beszélgetése Emil Ludwig német íróval.
Ebben a szovjet állam feje a következő megállapítást tette: „Igen,
természetesen. Nagy Péter sokat tett a pomescsikok osztályának
felemeléséért és a születőben levő kereskedő osztály fejlődéséért.
Péter sokat tett a pomescsikok és kereskedők nemzeti államának
létrehozásáért és megerősítéséért. Azt is meg kell mondani, hogy a
pomescsikok osztályának felemelkedése, a kereskedők osztálya ki­
alakulásának elősegítése és ezen osztályok nemzeti államának meg­
erősítése a röghöz kötött parasztság számlájára történt, amelyről
három bőrt is lenyúztak.”"7 Ezt követte a Népbiztosok Tanácsa és
a Központi Bizottság 1934. május 16-i rendelete a honi történelem
tanulmányozásáról és tanításáról, ami együtt járt a tankönyvek
Sztálin, Kirov és Zsdanov általi revíziójával. Ekkor már sor kerül­
hetett a Pokrovszkij-iskola leleplezésére az 1936. január 26-i újabb
rendeletben. A sort az SZK/b/P rövid történetét tartalmazó, és a
közemlékezetben Kratkij kurszként tovább élő sillabusz megjelenése
zárta le 1938-ban.11’
Sztálin „klasszikus” értékelése évtizedekre meghatározta a kér­
dés tanulmányozását: életében senki nem mer eltérni tőle koncep­
cionális értelemben. A Pokrovszkij idejében valóban elhanyagolt
történeti kutatások azonban új lendületet vesznek 1934 után. So­
káig meglehetősen szerény eredményeket hozva. Berngard Kafen-
gauz 1947-es historiográfiai összegzésében - a szerző szándékai
ellenére - szánalmas kép kerekedik ki a megelőző évtizedek Pé-
ter-kutatásáról. Péter gyárairól, kiváltképp a vaskohászatáról,
szépszámú publikációval büszkélkedhet a kor, és több írás születik
az osztályharc 18. század eleji állásáról is. Ezen a téren valóban
irányváltást tudott végrehajtani a sztálini történetírás. Se monog­
rafikus, se egyéb összefoglaló művet - Bogoszlovszkij és Platonov
már ismertetett munkáin kívül - nem tud azonban a historiográfus
felsorolni.'19 Az említettek mellett I. Péter sikeres külpolitikájáról
és hadisikcreiről születtek még jelentősebb munkák: Kafengauz
cikke is a Nagy Követjárás 150. évfordulójára kiadott reprezentatív
tanulmánykötetből való. Kafengauz dicséretére legyen azonban

117 I. V. Sztálin: Beszedd sz nyeineckiin piszatyelem Emilem Ludvigom, M., 1938,

3
IIfl Vö.s B. B. Kafengauz: Epoha Petra Velikovo v oszvescsenyii szoyjetszkoj iszto-
ricseszkoj nauki. In: Pjotr Velikij (szbomyik sztatyjej), M.-L., 1947, 3 37-338
Vö.: i. m., 339-389.
 L Péter alakja az orosz történetírásban IZI

mondva, hogy nem elégedett meg a további feladatok kijelölésével,

és ő maga is számos tanulmánnyal gazdagította a kérdéskör szegé­
nyes historiográfiáját?10
Ha úgy tetszik, „levegőben lógott” már az új, „valóban marxista”
- tehát sztálinista - szintézis I. Péter koráról. E feladatot Vlagyimir
Mavrogyin oldotta meg 1948-as „Első Péter” című könyvével. A le-
ningrádi történészek későbbi vezető alakja szinte pontról pontra a
sztálini útmutatás alapján halad. Miután becsületesen végigsorolja
a cár reformjait, a következő megállapítást teszi: „Péter reformjai
mélyen haladók voltak. Merész kísérletnek tekinthetjük őket a ka­
tonai, ál lám szervezési, ipari és kulturális területen mutatkozó el­
maradottság kereteiből való kilépésre. Péter mindent, ami a változ­
tatásokat akadályozta, kegyetlenül és kérlelhetetlenül elsöpört az
útjából. »Vasmarkában tartotta Oroszország jövőjét
* - írta Herzen.
»A marxizmus - tanít bennünket Sztálin elvtárs egyáltalán nem
tagadja a kimagasló egyéniségek szerepét vagy azt, hogy emberek
csinálják a történelmet. De persze az emberek nem úgy csinálják a
történelmet, ahogy valamilyen talaj tálán elképzelés diktálja nekik,
nem úgy, ahogy eszükbe jut. Minden új nemzedék meghatározott
viszonyokat talál, amelyek születése pillanatában már készen álltak,
megvoltak. És a nagy emberek csak akkor érnek valamit, ha rájön­
nek, hogyan lehet ezeket a viszonyokat megváltoztatni.« Péter ép­
pen ilyen ember volt, aki a lázas tevékenysége előtti viszonyokat
helyesen értelmezte és rájött, hogyan kell e viszonyokat a haza ja­
vára megváltoztatni. Sem le-, sem túlbecsülni nem szabad Péter re-
formtevékenységét. Sztálin elvtárs Emil Ludwjg német íróval foly­
tatott beszélgetése során - aki Nagy Péter kapcsán egy szerencsétlen
hasonlatot fogalmazott meg rámutatott, hogy e párhuzam »tart­
,
*
hatatlan hiszen »ami Lenint és Nagy Pétert illeti, Péter egy csepp
volt a tengerben, Lenin azonban - egész óceán.
* ”111 Ebben a szö­
vegben a személyiség történelmi szerepének „helyes” - értsd: hang­
súlyos-értékelésére találhattunk példát.
Másutt a sztálini felfogás más összetevőivel is megismerkedhe­
tünk: „kinek a rovására lehetett felszámolni Oroszország elmara­
dottságát? A néptömegek rovására. Péter egy jottányit sem engedett
a nemesség alapvető osztály érdekeiből, megőrizte, sőt megerősítette
a jobbágy rendszert, a jobbágyság kizsákmányolását, súlyosbította

120 Vö.; Szpiszok trudov B. B. Kafengauza In: AbszoJjutyizm v Rosszii, M., 1964
1 “ V. V Mavrogyin: Pjotr Pervij, L., 194 8,40 r-403 ►
122 ÍV. Iván és L Péter mikrohistoriográfiája

a munkásság vállára nehezedő terheket. Megszilárdította a régi,

feudális, a jobbágyság kizsákmányolására épülő termelési módot.
Ezért nagyívű elgondolásai, határozottsága és állhatatossága elle­
nére Péter, az általa irányított nemesség szűkkeblű osztályérdekei­
ből és az önkényuralmi, feudális Oroszország állami és társadalmi
rendjének, valamint gazdasági rendszerének szűkös voltából követ­
kezően, nem tudta hazánk elmaradottságát leküzdeni,”121 Azt tud­
niillik „csak a sikeres szocialista építés alapján lehet felszámolni. És
csakis a proletariátus számolhatja fel, amely felépítette saját dikta­
túráját és kezében tartja az ország vezetését/’114 Ha ehhez hozzá­
vesszük még e könyv egy másik fejezetében lévő, a külországi átvé­
telek „rothadó bűzétől” óvatosan elhatárolódó passzust, akkor
teljes vértezetében áll előttünk a sztálini kor domináns Péter-képe.
A történelmi hűség kedvéért el kell mondanunk, hogy nemcsak ez
a népszerűsítő mű, de több monográfia is született a sok kiadást
megért Mavrogyin könyve utáni fél évtizedben. Köztük néhány
lényeges is.1X4 Összességében a korábbi évtizedek kutatási irányát
folytatják, úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezeket a tanulmányokat
fejlesztették monográfiákká. A történelem totalitásához mérve igen
szűk területeket kutatva, sok új ismerettel gazdagították a péteri
kor szakirodalmát, koncepcionálisan azonban nem léptek ki a Sztá­
lin által kijelölt keretekből. Vagy ha igen, mint pl. B. L Sziromjat-
nyikov, akkor az azonnal megsemmisítő kritikában részesült.'z-
A korszakot - stílusos módon, közvetlenül Sztálin halálát köve­
tően - „A Szovjetunió története” című sokkötetes szintézis I. Péter­
rel foglalkozó „Oroszország a 18. század első negyedében. 1. Péter
reformjai” című monumentális, sokszerzős kötete zárja le 1954-ben.
A jórészt Berngard Kafengauz nevével fémjelzett mű a már ismert
következtetéseket tartalmazza a korról, ám addig nem tapasztalt
teljességben és részletességgel. A végkonklúzió azonban már egy
fiatal történésztől, a későbbi Péter-kutatások meghatározó alakjától,
Nyikolaj Pavlenkotól való: „A progresszív jelenségekért azonban a
nép drága árat fizetett - a parasztság elnyomatása tovább erősödött;
a kulturális és más eredmények főleg az uralkodó osztály és részben
a kereskedők javát szolgálták. A feudális-jobbágytartó rendszer

•“ Lm.,429-430
I. m., 430
1X4 Elsősorban Pavlenko, Sztrurnilin, Zaozerszkaja műveire utalhatunk.
Vö.: B. B. Kafengauz: Epoha Petra Velikovo v oszvescsenyü szovjerszkoj iszto-
ricseszkoj nauki In: Pjotr Velikij, M -L., 1947, 377-378
 /. Péter alakja az orosz történetírásban 123

még képes volt arra, hogy valamelyest biztosítsa a termelőerők fej­

lődését, a függőségi viszonyok azonban megtörték a lendületet, az
uralkodó osztály - a nemesség - az ország elmaradottságán nem
tudott úrrá lenni, mint ahogyan nem tudott a burzsoázia sem. Csak
két évszázad múltán, a proletariátus - miután véghezvitte a nagy
októberi szocialista forradalmat és magához ragadta a hatalmat -
teremtette meg a feltételeket a néptömegek soha nem látott kultu­
rális és anyagi felemelkedéséhez.”126
A sztálini történetírás I. Péter-felfogása meglehetősen összetett.
Kettős értékelésnek mondhatnánk, amennyiben a történelmi szemé­
lyiséget „visszahelyezi jogaiba”, és az erős birodalom létrehozóját
ünnepli, ugyanakkor a néptömegeket elnyomó uralkodót elmarasz­
talja. E kettősség azonban nem alkot harmonikus egységet, rendkí­
vüli kiegyensúlyozatlanságot takar. Az egyes történészek azért ju­
tottak időről időre kellemetlen helyzetbe, mert nehezen tudták
eltalálni a kívánt „arányokat”. Általában az a törvényszerűség ér­
vényesült, hogy a specializációtól függően kerültek többségbe a
negatív vagy a pozitív értékelési jegyek. A manufaktúrák munkása­
ival, a parasztok ellenállásával foglalkozó munkákban a népnyo-
morító cár, az Északi háborúról, a külpolitikáról, az államot meg­
erősítő reformokról szóló írásokban pedig a győzedelmes nagy
átalakító képe dominál. Bonyolultabb az összefoglaló munkák Pé-
ter-értékelése. Elmondható, hogy csak abból nem származott baj,
ha Sztálin Emil Ludwignak tett megjegyzését szó szerint követték.
S meg kell mondjuk, ez az esetek döntő többségében sikerült is a
szovjet történészeknek. Nagy általánosságban megállapítható azon­
ban, hogy a pozitív elemek mindig túlsúlyban voltak, és végered­
ményben I. Péter heroizált portréjához vezettek. A sztálini korban
azonban soha nem volt olyan kultusza, mint TV. Ivánnak. Ez a szov­
jet historiográfia egyik paradoxona. Amelynek elég egyszerű a ma­
gyarázata. Sztálin azért tartotta igazi előképének IV. Ivánt, mert a
rettegett/rettenetes cár mindenben megfelelt modernkori reinkar­
nációja elvárásainak. Nem úgy I. Péter, aki — gyakran bírált - nyu­
gatimádatával szükségszerűen sorolódott hátrébb Sztálin érték­
hierarchiájában. így aztán az ő esetében bátrabban lehetett a
, marxista” történelemfelfogás osztály harcos megközelítését ér-

Ocserki iszrorii SZSZSZR. Rosszija v pervoj csetvertyi XVflI véka. Preobrazo-

vanyija Petra I., M., 1954,773-774.
124 IV. Iván és 1, Péter mikrohistoriográfiája

vényre juttatni, miközben, persze, a tekintélyelvi és birodalmi

aspektus végig meghatározó maradt.
Nem érthetetlen ezek után, hogy az SzKP XX. kongresszusa a
Péter-historiográfiában nem hozott olyan áttörést, mint IV. Iván
esetében. A szovjet történetírásnak nem volt oka fordulatot végre­
hajtania, hiszen a cár idealizálása nem a szovjet felfogás megkülön­
böztető sajátossága volt: láthattuk mély gyökereit az 1917 előtti
orosz történetírásban. Azon kívül - szögezzük le még egyszer - ez
messze nem történt olyan szélsőséges módon^ mint IV. Iván eseté­
ben. Harmadrészt pedig: az 1956 utáni szovjet történetírás ugyan
szakít a történelmi személyiségek kultikus ábrázolásával, de válto­
zatlanul őrzi az osztályharcos megközelítési módját, valamint a
nemzeti szempontok primátusát. Ez továbbra is kettősséget ered­
ményez az értékelésben, amelyet ezentúl, természetesen, már nem
Sztálinból vezetnek le, ezért az érvrendszer változatosabbá válik.
Akárcsak az 1930-50-es években, továbbra is jelen van a nép
életét és osztályharcát vizsgáló kutatási irány, amely a cár uralko­
dásának árnyoldalait mutatja be - anélkül azonban, hogy összessé­
gében elvitatná érdemeit.'17 E műfaj talán lég figyelem re méltóbb
műve Nyina Golikova „Politikai ügyek I. Péter alatt” címet viseli,
és lényegében a hírhedt Preobrazsenszkij príkaz működését elemzi.
1957-ben publikálták - aligha jelenhetett volna meg akár egy évvel
korábban. Golikova a lényegében az államvédelmi hivatal funkció­
ját betöltő prikázról elmondja, hogy: „fontos szerepet játszott a
jobbágytartó állam megerősítésében. Egyúttal azt is tükrözi, hogy
Oroszország progresszív európaizálása és a nyugat-európai kultúra
elsajátítása durva és vadállati eszközökkel történt.” A biztonság
kedvéért azért a szerző Lenin védőszárnyai alá menekül, mert a
könyv utolsó mondata az a lenini idézet, hogy I. Péter „barbár esz­
közökkel harcolt a barbárság elleti
Szintén a korábbi évtizedek tradícióinak folytatása a hadsereg és
a külpolitika hangsúlyos jelenléte a historiográfiában.11* Különösen
az évfordulók voltak jótékony hatással a történeti kutatásokra.117 *

117 Vő.r V. L Lebegyev: Bula vinszko je vossztany ije, M1967; E. P Podjapolszkaja:

Vossztanyije Bulavina, M., 1967; N. B. Golikova: Asztrahanszkuje vossztanyije,
M. , 1975’
N. B. Golikova: Polityicseszkije processzi pri Perre I., 292-293.
IL” Vö.: L. G. Beszkrovnij: Russzkaja armija i flór N XVIII veke, M., 1958; G,
A. Nyekraszov: Russzko-svedszkije otnosenyija i policyika velikih gyerzsav
1721-1726 gg.,M., 1964.
 I. Péter alakja az orosz történetírásban 115

A poltavaí győzelem 250. évfordulójára,130 majd Péter születésének

300. évfordulójára is tanulmánykötetekkel rukkolt ki a szakma, ami
főleg az utóbbi esetében a kutatások tematikai gazdagodását hoz­
ta.131 Ekkortájt jelenik meg Nyikolaj Pavlenko 1. Péter című össze­
foglaló műve is, amely a szerző témában írt addigi tanulmányait
szintetizálja?32 Pavlenko az 1970’es évekre a péteri kor első számú
szovjet szakértőjévé vált. Amint a 19. század előtti orosz történel­
met tanulmányozó 1960-1980-as évekbeli szovjet történetírás fő
vonulatára, úgy Pavlenko munkásságára is érvényes a forrásköz­
pontú, tényleíró és - a lehetőségekhez képest - ideológiamentes
tárgyalásmód. A tárgyilagosságra, szenvtelen előadásmódra való
törekvés, a tényközpontúság előnyösen különböztette meg Pavlenko
új Péter-életrajzát minden korábbitól, és ez nagy népszerűséget köl­
csönzött müvének nemcsak az 1970-es évek szovjet valóságában, de
meg Magyarországon is.133 Adatgazdagsága és manipulációmentes
okfejtése miatt meg is szolgálta e bizalmat, koncepcionális téren
azonban nem hozott újat. Alapja a már ismert kettős értékelés,
amely később, még lekerekítettebb formában így hangzott: „A re­
formok perspektívájukban, függetlenül attól, hogy a népi tömegek
erejének túl feszítése árán valósultak meg, végeredményben haszno­
sak voltak számukra is, hiszen az általuk létre hozott hatalmas ál­
lam biztosította az ország nemzeti függetlenségét, az pedig, hogy
megvetette a lábát a Balti-tenger partján, a külkereskedelem és a
termelő erők, így a parasztgazdaságok fejlődéséhez járult hozzá,
csakúgy, mint a Nyugat-Európa fejlettebb országaival való szoro­
sabb gazdasági és kulturális kapcsolatok létrehozásához.”134 Pav­
lenko idézett értékelése azért különösen fontos számunkra, mert jól
bizonyítja, hogy a szovjet felfogásban a sokat emlegetett kettősség
valójában látszólagos: a nemzeti nagyság mindig előbbre sorolódott,
mint a nép szempontjai. Az 1970-80-as évek történetírásának be­
csületére legyen azonban mondva, itt már nem egyszerűen a biro­

130 VŐ.: Poltava. K 150-letyiju Poltavszkovo szrazsenyija,M., 1959.

151 Vö.: Rosszija v period reform Petra 1., M», 1973-
131 Igen figyelemre méltó: Pjorr 1 (K izucsenyij u szocialno-polityicseszkih vzgljadov)
In: Rosszija v period reform Petra I.
133 Vö.: E. Fehér Pál (Zsarnoksággal a népért? In: Élet és Irodalom, 1978/34) és
Szvák Gyula (Haladó cél - rerrográd eszközök In: Élet és Irodalom, 1978. IX.
23,) vitája.
T)4 N. I. Pavlenko:. Pjotr Pervij i jego vremja, M., 1983,144.
12.6 I /V. Iván és L Péter mikrohistoriográfiája

dalom, hanem egy európai típusú nagyhatalom válik az értekelés

mércéjévé
*
Hasonló szellemben íródott az 1970-es évek összefoglaló műve,
„A Szovjetunió rövid története” is: „A XVIIL szazad első negyedé­
nek reformjai történelmi szempontból nagy jelentőségűek voltak.
Svédország az európai nagyhatalmak sorában kénytelen volt áten­
gedni helyét Oroszországnak. Most már egyetlen nagy európai
problémát sem lehetett megoldani az oroszországi birodalom rész­
vétele nélkül, amelynek diplomáciáját erős reguláris hadsereg és első
osztályú hajóhad támogatta. Oroszországban nagy hazai manufak­
túraipar alakult ki* Bővült a csírájában már a XVII. században
kialakult nemzeti piac az új körzetek - Baltikum, Szibéria, délkeleti
területek - bekapcsolódásával. A való élethez közel álló új tartalom­
mal gazdagodott a kultúra mind a közoktatás, mind az irodalom,
mind a képzőművészetek terén. Mindez elősegítette az orosz nemzet
kialakulását. De a XVIII. század első negyedének átalakításai nem
változtatták meg a társadalmi viszonyokat. Oroszország feudális
ország maradt. De a nagyipar megteremtése, a nemzeti piac meg­
szilárdulása, a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok bővülése a
tengeri határokra való kijutással megteremtette az anyagi feltétele­
ket ahhoz, hogy a jövőben fejlődésnek induljanak a kapitalista vi­
szonyok.”'35 A szovjet történetírás 1956-ut követő három évtizede
- az orosz középkori és kora újkori történelem tanulmányozásában
- ilyen „se hús, se hal” megoldásokat produkált, ami azonban elő­
nyösen különböztette meg a sztálini hamisító historiográfiától.
A tudatos torzítástól való jogos tudósi félelem diktálta az óvatos
megfogalmazásokat: a tények ismét az általánosítások fölé kereked­
tek. A kutatások tovább folytak/36 egy ponton azonban már a főbb
metodológiai kérdésekben való elbizonytalanodás, a történet filo­
zófiai gondolkodás iránti affinitás hiánya az I. Péter-kérdés további
tanulmányozásának akadályává vált.
Ezekben az évtizedekben a Péter-tematika nem tartozott az iga­
zán vonzó tudományos problémák közé, a fentebb jellemzett meg­
közelítés miatt a cár alakja maga is elszürkült, fantáziátlan munkák
sora született, miközben sorsdöntő kérdések sora maradt feltáratlan
és kimondatlan. Ebből a brezsnyevi pangásra általában is jellemző
állóvizes állapotból lendítették ki a historiográfiát az 1980-as évek
Magyarul: A Szovjetunió története, r. k(szerk. N. J. Noszov}, M., 1980, t 88.
Részletesen ismertetem őket a Világtörténet c. folyóiratban megjelenő „Viták
a 18. század eleji reformokról az orosz történetírásban” c. tanulmányban.
 L Péter alakja az orosz történetírásban 127

második felében kezdődő politikai változások. Az orosz értelmiség

azokban az években meglehetősen optimista volt, és - mint már
annyiszor az orosz történelem során - sokat várt az éppen soron
levő vezetőtől, Gorbacsovtól. Az olyan européer személyiségek,
mint Dmitrij Lihacsov is osztoztak ebben a lelkesültségben. Ez
adott esetben eléggé paradox véleményt eredményezett: Lihacsov, a
régi orosz kultúra legavatott ab specialistája dicsőítette e kultúra
lerombolóját. Részint azért, mert „ha nem lett volna egy »sietős
*
Péter, akkor könnyen születtek volna más történelmi személyiségek,
csakhogy kevésbé tehetségesek és kevésbé alkalmasak az állam­
férfiúi tevékenységre?
* Másrészt pedig abból a felismerésből kiin­
dulva, hogy „a hatalmas kiterjedésű Oroszországban valamennyi
reform, valamennyi történelmi átalakulás több erőfeszítéssel járt,
több munkát követelt és több áldozat árán valósult meg”,1*7 Dmitrij
Lihacsov I. Péter kapcsán valójában általában az oroszországi re­
formok elkerülhetetlenségéről, és egyúttal „rögös útjáról” fejtette
ki elképzelését.
Teljesen hagyományosnak mondható munkák szintén napvilágot
láttak ebben az időben. Ilyen volt pl. Viktor Buganov „Nagy Péter
és kora” című rövid életrajza 1989-bőL Ne feledjük: újabb kerek
évforduló éve ez - L Péter önálló uralkodása kezdetének 300. évfor­
dulója ami a történészek idősebb generációját is megemlékezésre
ösztökélte. Buganov Oroszország további fejlődésének zálogát látta
a cár tevékenységében. Abban ugyanis „a felgyorsító szerepét ját­
szották azok a hatalmas impulzusok, amelyeket ennek a mozgalom­
nak a saját maga, a cár-ács munkatársai és, természetesen, az egy­
szerű munkás milliók tettei adtak az első orosz imperátor idején.”1**
Az igazi történet szemléleti fordulatra sem kellett azonban sokáig
várni. Jevgenyíj Anyiszimov ugyanebben az évben jelentette meg
„A péteri reformok kora” című könyvét, amely az orosz történetírás­
ban először fogalmazta meg az I. Péter tevékenysége által felmerülő
valamennyi konkrét történelmi és történetfilozófiai aggályt. Az ak­
kor még viszonylag fiatal történésznek számító Anyiszimovnak
minden legitimációja megvolt a hagyományos történetírói séma
revideálására, hiszen addigra már számos releváns tanulmányt,
monográfiát publikált e tárgykörben/39 és a szóban forgó műben
137 D, Sz. Lihacsov In: Élet és Irodalom, 1987- VII. 3.
138 V, I. Buganov: Pjotr Velikij i jego vremja, M., 1989,187.
139 Már 1982-ben alapvető monográfiát publikált: Podarnaja reforma Petra I.
Vvegycnyijc podusnoj podatyi v Rosszii, 1719-1728 gg., L., 1982
118 IV. Iván ésl. Péter mikrohistoriográfiája

sem a népszerűsítő műfaj kínálta legkönnyebb megoldást válasz­

totta: a források „beszéltetésének” eszközével rajzolta meg I. Péter
portréját.
Kiinduló tétele a következő: „A célok és eszközök összefüggésé­
nek, az eredmények és elérésük útjainak ősi kérdését napjainkban
megfeszítetten igyekeznek a történészek és publicisták egy új szinten
megoldani. És nem véletlenül vált közelivé a péterí és sztálini té­
ma”?40 Majd Anyiszimov még közelebb hozza a mához a 18. század
eleji problémákat: (A téma aktualitását az adja, hogy) „a mi társa­
dalmunk azon átalakulások korába ért, amelyek mélységétől, kö­
vetkezetességétől és radikalizmusától függ gyermekeink és unoká­
ink további sorsa. Ezért olyan fontosak számunkra a reformok és a
reformátorok történelmi tapasztalatai.”140141*A történelem ezen leckéi
közül Anyiszimov az alábbiakat tartja a legmegszívlelendőbbeknek:
.felmerül az orosz talajon történő átalakítások legfontosabb, gyöke­
res problémája: hogyan, milyen úton kell haladni, hogy megvalósít­
suk az igazságot, az igazságosságot, az egyetemes boldogságot? Az
erőszakos progresszió útján, amikor normálisnak, megengedhető­
nek számított az, hogy a nép egyik részét feláldozták a többiek fé­
nyes jövője érdekében, amikor a magas célok elérésének eszközéül
az erőszakot, a legkülönbözőbb formában megjelenő kényszert vá­
lasztották? Éppen ezen az úton járt a reformer Péter.”'41
Világos, hogy Anyiszimov nem szimpatizál ezzel az úttal. A maga
történészi feladatát abban határozza meg, hogy megértse: „hogyan,
mikor és miért alakult ki és fejlődött Péterben, ebben a „pétervári
álmodozóban”, a saját népén végrehajtott azon grandiózus erősza­
kos kísérlet eszméje, hogy létrehozza a „reguláris” rendőrállamot,
ahol az „egyetemes jólét” absztrakt eszméje érdekében feláldozták
az egyes ember konkrét érdekeit.”14* Egyébiránt Anyiszimov becsü­
lettel nyomon követi I. Péter reformjait - még a cár halálát követően
is. Regisztrálja például, hogy a kollégiumok 8o évig működtek, a
fejadót 163 évig szedték, az utolsó újonc verbuválásra 170 év után
került sor, az egyház állami irányításának péteri rendszere majd
200 évig állt fenn, míg a Szenátus egészen 1917-ig, tehát 206 évig.144

140 Je Anyiszimov; Vremja Pei.ro vszkíh reform, L., 1989,9.

141 I. m„ 10.
141 Lm., 12.
í45 L m., 14.
i44 I. m., 8.
 I. Péter alakja az orosz történetírásban 129

Nem tagadja tehát a péteri uralom eredményeit - ám a legkevésbé

sem tekinti azt modellértékűnek.
Anyiszimov koncepcióját könnyen minősíthetnénk túlontúl átpo­
litizáltnak. A „ha már megtörtént, akkor meg kellett történnie” de­
terminisztikus történelem felfogás azonban napjainkra anakronisz­
tikussá vált, és képtelennek bizonyult a fejlődési alternatívák
beépítésére a történetszemléletbe. A leningrádi historikus, mint
kutató történész jutott el arra a felismerésre, hogy a hagyományos
szemléletmód zsákutca a történész számára, amennyiben nem egy­
szerűen a leírásra szorítkozik, hanem trendeket és tör vény szerűsé­
geket is láttatni akar. Ilyen megközelítésben a mégoly távoli idők
strukturális párhuzamainak összehasonlító elemzése is perspekti­
vikusnak bizonyulhat. Anyiszimov 100 év történet írása által felhal­
mozott új tudásanyag beépítésével jutott lényegében ugyanoda,
ahová Kljucsevszkij - és c felismerést az azóta eltelt idők új törté­
nelmi tapasztalatai teljes mértékben visszaigazolták. Anyiszimov új
értékelési kritériumokat használt - hagyományos történetírói esz­
közökkel operálva. Az új, a még nála is fiatalabb, valójában már
nem az átmeneti időszak, hanem a 90-es évek nemzedékének tagja,
Andrej Medusevszkij újszerűnek ható kutatási módszert használt -
és a tradicionális értékrendszeren belül maradt.
Medusevszkij a szintén számos tanulmányt szintetizáló 1993-as
,Az abszolutizmus megerősödése Oroszországban” című könyvében
az összehasonlító történeti módszer segítségével kísérli meg I. Péter
reformjait elhelyezni az orosz és az egyetemes történelemben. Ter­
jedelmes historiográfiai bevezetésében nagy gondot fordít a nyugati
történetfilozófia vizsgálatára, és különös figyelemben részesíti az
orosz államjogi iskolát. Ez annál érthetőbb, mivel ő is az államszer­
vezet reformját tekinti az abszolutizmusok lényeg meghatározó vo­
násának. Ezt követő nagyszabású világ történél mi panorámájában
a Max Weber-i defínicó alapján szisztematizálja a tradicionális ál­
lamszervezetből a racionális államba vezető folyamatokat. Már
kiindulásként megjegyzi azonban, hogy L Péter reformjai az admi­
nisztratív szervezet egységesítését, központosítását, a funkciók
differenciálását, és bizonyos értelemben, mii itat izálását célozták,
ezért az ún. „utolérő fejlődés”, a modernizáció tipikus példájául
szolgálnakJ4* A tradicionális és racionalizáló tendenciák harcára,
az abszolutisztikus hatalom koncentrációjára és centralizációjára

14J A. N. Medusevszkij: Utverzsgyenyije abszoJjutyizma v Rosszii, M., 1993,48.

IJO IV. Iván és I, Péter mikrohistoriográfiája

azonban egyéb egyetemes történeti példákat is hoz. így kerül egy

modellbe Diocletianus, Nagy Konstantin, Ekhnaton fáraó és Ak-
bar, a nagy mogul.1**
Ezer éveket és ezer kilométeres távolságokat hidal át e nagy ívű
koncepció, bár elismert, hogy az újkori integrációval bizonyos érte­
lemben új szituáció keletkezett. Ezen időszakban a racionalizálási
folyamatnak három kritériuma van: i. a tervszerűség, z. az utolérő
fejlődés, 3, a fejlettebb országok mintaként használata. Mindhár­
mat megtalálja a török reform folyamatban 17x0-1839 között, a 19.
századi eleji egyiptomi reformban, valamint az 1868-as Meidzsi-for-
radalomban.'47 A tradicionális államból a racionális államba vezető
úton - ismét csak Max Weber nyomán - külön, felgyorsító szakasz­
ként tárgyalja az ún. karizmatikus hatalomszervezct típusát. Ilyen
átalakító vezéreknek látja Ke mai Atatürköt, Nasszert, a ghanai
Nkrumahot.1** Nem meglepő ezek után, hogy I. Péter és reformjai
ebbe a világtörténelmi sorba illenek Medusevszkij nél. Sőt, velük
kezdődnek; „Az utolérő fejlődést, a modernizációt és az europaizá-
lást megtestesítő péteri adminisztratív reformok elsők voltak az
újkor hasonló átalakításai sorában, egy sor olyan időtálló jellemvo­
nást felmutatva, amelyek később nyomon követhetők Poroszország­
ban, Ausztria-Magyarországban, Törökországban, Egyiptomban,
Japánban, és más államokban egészen napjainkig. A péteri reform
ebben a vonatkozásban - a világtörténelem fontos mérföldköve,
mivel a világméretű modernizáció és európaizálás folyamatának
kezdetét szimbolizálja. I. Péter az újkor első reformátora, a jelentő­
sége pedig az ál lám szervezet történetében hasonlatos Kolumbuszá­
hoz a nagy földrajzi felfedezések történetében.
Medusevszkij műve kétségtelenül új hangot jelentett a felbomló
szovjet történetírást követő útkereső orosz történettudományban
*
Kitűnik belőle a nemzetközi szakirodalom beható ismerete, a tör­
ténetfilozófiai kérdések iránti érdeklődés, az általánosításra való
hajlandóság, a komparatív és szociologikus nézőpont
* Ezen erényei
egyben hiányosságai is művének, ugyanis eltorzították e történet­
tudományos vizsgálati módszer legitim arányait a szociológia irá­
nyába. Medusevszkij sem kronológiailag, sem földrajzilag, sem
terminológiailag nem korlátozza magát, nem jelöl ki egy korszakot,
144 Lm., 55-57.
147 Lm., 58-63.
14’ L m., 74.
I4? Lm.,77-78.
 L Péter alakja az orosz történetírásban j 131

vagy egy régiót kutatása tárgyául: a struktúrákat időtől, és tértől

függetlenül, absztrakt módon kezeli. Ezzel olyan történelmi jelen­
ségeket mos össze, amelyek külonneműek, olyan kiterjesztő foga­
lomhasználattal dolgozik, amely alkalmatlan történelmi specifiku­
mok feltárására. Egyetemes történeti párhuzamai ezért erőltetettek,
spekulatívak. Az államjogi iskola megújulásáról árulkodnak, annak
idealizáló hajlamaival együtt.
1993-ban egy L Pétert - a reformer cárt - piedesztálra állító fel­
fogás tagadhatatlanul megfelelt a korszellemnek. Az oroszok a re­
formok, az európaizálás gyors sikerének lázában égtek, miközben
széthullott a régi ideológiai rendszer. I. Péter így „kapóra jött”.
Egyszerre testesítette meg az oroszok nemzeti nagyságát és reform­
elszántságát. Nem véletlenül keresztelték vissza Lcningrádot Szent­
pétervárrá, és Jelcin elnök választási pártja sem véletlenül válasz­
totta emblémájául a Bronzlovast. Sokat elárul erről az időszakról,
hogy ugyanebben az évben egy közvélemény kutatás szerint „min­
den idők legfigyelemreméltóbb orosz politikusa” 44%-kal I. Péter
lett, úgy, hogy még a második Lenin is csak 16%-ot kapott.150
A történettudomány azonban továbbra is megosztott maradt. Még
ebben az 1993-as évben különös cikk jelent meg a központi törté­
nész folyóiratban, a Voproszi isztorii-ban, Járószláv Vodarszkij
„L Péter” című rövid életrajza. Különös azért, mert szakfolyóirathoz
képest kifejezetten „iskolás” stílusban megírt, semmilyen új adatot
nem közlő összefoglalásról van szó. Végső értékelése azonban a
tradicionális szovjet állásponthoz képest más helyre tette a hang­
súlyt: „El kell ismerni, hogy (1. Péter) nem vitte Oroszországot a
felgyorsult gazdasági, politikai és társadalmi fejlődés útjára, nem
kényszerítette több etapon túli ugrásra, általában sem intenzifikálta
az országban végbe menő folyamatokat (hacsak nem a hadsereg, a
flotta, az ipar és a kultúra fejlődése terén). Cselekedetei nem voltak
történelmileg igazoltak és nem feleltek meg maximális mértékben
Oroszország fejlődése érdekeinek (ismét csak a jelzett területeket
kivéve). Ellenkezőleg, e cselekedetek a lehetséges maximális mér­
tékben akadályozták Oroszország progresszív fejlődését és megve­
tették alapját a még további másfél százados akadályoztatásának.”
Igaz, Vodarszkij a végén mégis „nagy államférfinak” minősíti I. Pé­
tert, ám soha nem tapasztalt egyértelműséggel fogalmazta meg,
150 N. Riasanovskyt The Image of Peter the Great in Russian Hísrory and Thought
and ks recenr Condition In: Meszto Rosszii N Jevrope / The Piacé of Russia in
Europe (edir. Gy. Szvák), Bp., 1999.
 IV. Iván és I. Péter mik rohistoriográfiája

hogy a cár idején Oroszország fejlődési irányát tekintve még távo­

labb került a kapitalizálódástól, $ így Európától, mint bármikor
korábban.'5'
Egyebek között Vodarszkij iménti cikkére is reagált Alckszandr
Kamenszkij, az elsősorban II. Katalin korának szakértőjeként is­
mert moszkvai történész „A 18. századi reformok Oroszországban
történelmi rctrospektívában" című tanulmányában. Számára látha­
tóan idegen volt a péteri reformok objektíve „reakciós” jellegének
explicit kimondása, ami egyébként azon koncepciójának is ellent­
mondott volna, amely szerint az oroszországi reformok nem eleve
elrendeltetés szerűen sikertelenek és, hogy folyamatukban kell ered­
ményességüket vizsgálni. A 18. század eleji reformokat illetően
azonban nem is kerül olyan messzire Vodarszkij véleményétől: „Pé­
ter korában nem realizálódott az alternatív történelmi fejlődés le­
hetősége, és megmaradt Oroszország társadalmi-politikai rend­
szerének sajátszerűsége. A modernizáció, ily módon, egyrészt
visszafordíthatatlanná, másrészt meghatározott mértékben látszó­
lagossá, sérültté, felemássá vált. Mindez meghatározó jelentőséggel
bírt az ország történelmi fejlődésének egészét, és a későbbi refor­
mok sorsát illetően is. Ettől az időtől kezdve az ország fejlődésében
mindvégig két egymást kizáró tendencia - a modernizációs és a
jobbágy tartó - érvényesül.”151*
A hagyományos felfogás szintén képviseltette magát az 1990-68
évek első felében. Nyikolaj Pavlenko kétszer is kiadta az 1970-es
évekből való életrajzának jelentősen kibővített, akadémiai műfajúvá
fejlesztett variánsát Nagy Péter címmel./s* Monográfiájának feltűnő
jellegzetessége, hogy sem historiográfiai összefoglalást, sem össze­
foglaló értékelést nem tartalmaz. Adatgazdag, tényközpontú művé­
ben azonban I. Péter minden reformja egy szoros oksági láncra van
felfűzve, még a legszélsőségesebb tetteire és eszközeire is talál ma­
gyarázatot, összességében kétséget sem hagy afelől, hogy a t8. szá­
zad első negyedének Oroszországában minden úgy történt, ahogy
történnie kellett. Pavlenko leíró jellegű műve az átalakuló és iden­
titását kereső orosz történet ír ás bán már ósdinak tűnt: az újabb
munkák nem hagyhatták figyelmen kívül a történettudomány által

151 Ja. E. Vodarszkij: Pjotr I., Tn: Voproszi isztorii, 1993/6,77.

1 A. B. Kamenszkij: Reformi 18. véka v Rosszii viszroricseszkom retroszpektyive
(kézirat), 1994,7°-
1T’ N. I. Pavlenko: Pjotr Velikij, M., 1990,1994.
 I. Péter alakja az orosz történetírásban 133

ismét megfogalmazott aggályokat és nem érhették be a hasonló

egynemű magyarázatokkal.
1994-ben jelent meg Szergej Busujev „Az orosz állam története”
című, „történeti-bibliográfiai jegyzetek” műfajú kötete. Szakmailag
nem minősíthető, hiszen valójában az érdeklődő közönségnek, eset­
leg tanároknak, szánt annotált történelmi olvasónaplóról van szó.
Éppen ezen jellegzetessége okán fontos azonban számunkra,
ugyanis azt jelzi vissza, hogyan szűrődtek át az utolsó félévtized új
történeti interpretációi a szélesebb közvélemény számára. Nos, Bu­
sujev Anyiszimov feltétlen hívének mutatkozik, miközben Pavlenkót
óvatosan bírálja egyoldalúságáért.154 Végső értékelésében elismeri,
hogy I. Péter reformjai két évszázadra meghatározták az ország
sorsát, és Szent Vlagyimir reformját leszámítva az egyetlen sikeres
és végigvitt orosz reform folyamatot testesítik meg. Mindemellett
„nem lehet nem megjegyezni, hogy a reformok ára mérhetetlenül
magas volt: a cárt nem érdekelték sem a haza oltárán hozott áldo­
zatok, sem a nemzeti hagyományok, sem az ősök emlékezete.”15’
A legújabb Oroszország történeti szintézisben Leonyid Milov a
hangsúlyt nem a kérdőjelekre vagy a reformok ellentmondásos vol­
tára tette. Nyugtázta ugyan azok kedvezőtlen következményeit, ám
az adott történelmi-földrajzi determinációk között a reformok ilyen
formában történő megvalósulását elkerülhetetlennek tekintette. El­
ismerte, hogy az átalakító cár „gigantikus lépést tett a hatalmas
Oroszország létrehozása terén”, de az így létrejött képződmény in­
kább „a birodalom és despotizmus „szimbiózisa volt”.156157 *Milov
nyugtázza a reformok „szörnyűséges társadalmi hatását”, a durva,
erőszakos eszközöket, a kulturális-nemzeti sérelmeket.'57 Ezeket
azzal magyarázza, hogy „a (bármely reformmal) forszírozott ehhez
hasonló társadalom »európaizálása« elkerülhetetlenül együtt jár a
kizsákmányolás legdurvább, de ilyen viszonyok között hatásos je­
lenségével. Ez a magasabb civilizáció homlokterébe vont archaikus
társadalmak történelmi sorsának drámaisága.”15* Eltérő frazeoló­
giával, és (részben) okfejtéssel bár, de Milov megismételte a szovjet
kor kettős (valójában egyértelmű) ítéletét. Kétség kívül új elem

154 Sz. V liusujevt Isztorija goszudarsztva Rosszíj szkovo, M., 1994, 365.
,JS I. m., 273.
Isztorija Russzii sz nacsala XVJIT do konca XIX véka, M., 1996,106.
157 l.m,, 106-107.
TJ’ Lm., 107.
134 | IV. Iván és 1. Péter mikrohistoriográfiá/a

azonban értékelésében a nemzeti sérelem toposzának hangsúlyos

jelenléte.
Az 1, Péter-kérdésben a jelenlegi utolsó szót Jevgenyij Anyiszimov
mondta ki a „Nagy Péter állami reformjai és autokráciája a i8<
század első negyedében” című 1997-es monográfiájában. Módszer­
tanilag követendő példát mutatott arra, hogy a metodológiai útke­
resések önmagukban nem adhatnak választ a problémakör törté­
netírásának évszázados dilemmáira. Az eddig alig kutatott területek
szisztematikus feltárása azonban segíthet a historiográfiai általáno­
sítások tényekkel való alátámasztásában vagy elvetésében. A kollé­
giumok és a Szenátus létrehozásának és működésének vizsgálata
során Anyiszimov tényekkel bizonyította, hogy kb. 1715-től kezdő­
dően L Péter reformjai tudatosak és tervszernek voltak, illetve, hogy
a svéd minta átvétele korlátozott maradt - éppen a bizonyos érte­
lemben „demokratikusaknak” tekinthető svéd, és az autokratikus
orosz viszonyok közötti áthidalhatatlan különbség okán.159

Végigtekintettük I. Péter értékelésének közel 300 eves történetét.

E hatalmas téma terjedelmi korlátái miatt, természetesen, csak a
történelmi gondolkodás fő vonulataira, a legjellegzetesebb vélemé­
nyekre és legfontosabb eredményekre, majd a történettudomány
megizmosodását követően már csak a tulajdonképpeni történet-
írásra koncentráltuk figyelmünket. Végső következtetésként helyt­
álló lehet az a megállapítás, hogy 1. Péter tetteinél már csak azok
historiográfiai sorsa érdekesebb. És ellentmondásosabb tehetnénk
még hozzá, s ezzel a leglényegesebb historiográfiai sajátosságát ra­
gadnánk meg. E megállapítás azonban tartalmát tekintve közhelyes.
Rögtön az elején le kell ugyanis szögezni, hogy I, Péter „Nagy” elő-
nevét soha nem kérdőjelezte meg az utókor. Egyetlen szélsőséges
példát ismerek csak erre: Iván Szolonyevicsét, aki a szovjet rendszer­
ben erőmuveszként, majd sportújságíróként kereste kenyerét, végül
8 évet lehúzott egy táborban, külföldre szökött és a náci Németor­
szágban szerkesztőként uszított a sztálini rendszer ellen/60 Ő tekin­
tette minden orosz bajok okozójának I. Pétert, hisz - szerinte - a
cár politikája vezetett 1917-hez, majd magához az ördögi Sztálin­

159 Je. V Anyiszimov: Goszudarsztvennije preobrazovanyija i szamogyerzsavije

Petra Velikovo v pervoj csecvertyi XVIII véka, Szpb., 1997,15., 292,
Ld. részletesebben: Sz. V Busujev: I sztori ja goszudarsztva Rosszijszkovo, 38.
 I. Péter alakja az orosz történetírásban L35

*
hoz A lényeg, hogy Sztálinnal kapcsolatos személyes indulatait
vetíti L Péterre?
* 1
Összefoglalásunkból kiderül, hogy I* Péternek, természetesen,
megvolt az „ellentábora”. Mégpedig minden fontosabb történelmi
periódusban. Ezek azonban mindig kisebbségben maradtak a tör­
ténelmi gondolkodást uraló pozitív felfogáshoz képest
* A pozitív
Péter-imágónak súlyos történelmi, történetfilozófiai okai vannak
*
Az átalakító cár az objektív történések okán volt az egyetemes tör­
ténelem jelentős alakja
* Sok tekintetben sikeres reformjai által
Oroszország Európa egyik vezető hatalma lett. A modern Oroszor­
szág vita nélkül vele veszi kezdetét
* Törvényszerű tehát, ha minden
orosz nemzedék hozzá viszonyítja magát. Azon nemzedékek, ame­
lyek a felvilágosodás értékeit vallották, a középkor sötétségében
fáklyát gyújtó félistent látták benne. A korlátlan cári hatalom hívei
az autokrácia bajnokát, a birodaimiság elkötelezettjei a hódító had­
vezért, az européerek a nyugatosítót, a reformok sürgetői a nagy
átalakítót, a mindenkori erőskézpolitika hívei a radikális vezért
tisztelték és ünnepelték benne.
Péter cár azért megkerülhetetlen minden identitását kereső orosz
generáció számára, mert az elmúlt háromszáz év alatt az orosz nem­
zeti önbecsülés kulcsfigurájává vált. E folyamatot, természetesen,
koronként változó módon és intenzitással, de mesterségesen gene­
rálták és manipulálták. I. Péter ugyanis a mindenkori hatalom ked­
velt előképe volt. De a mindenkori ellenzékének is. Sokan közülük
a forradalmárt, még többen a reformert látták benne. Ezért a cárról
alkotott magasztaló véleményekből önmagukban még nem követ­
keztethetünk a megnyilatkozó politikai nézeteire vagy pártállására
*
Amint súlyos torzítás lenne egyszerűen politikai okokkal magya­
rázni a Pétcr-kép alakulását. Ugyanúgy motiválták a történetfilo­
zófiai rendszerek, a politikumnál általánosabb érvényű koncepciók
az orosz fejlődésről. Hasonlóan fontos tényező a történettudomány
önfejlődése, amely - hol erősebben, hol gyengébben, de - képesnek
bizonyult autonóm szempontokkal árnyalni a politika és ideológia
konstrukcióit.
Az elmondottakat illusztrálandó, vessünk egy pillantást arra, kik
is istenítették L Pétert! Kegyencei, II. Katalin, L Miklós, Belinszkij,
a hivatalos népiesség historikusai, Szolovjov és az államjogi iskola
képviselői, a szentpétervári történészek, a sztálini és posztsztálini

,<g Lm.,339-348.
136 ! JV. Iván és J. Péter mikrohistoriográfiája

kor korifeusai. És kik illették kritikával? A nép, II, Katalin szőkébb

környezete, illetve az azt opponáló Ragyiscsev, Karamzin, mint
I. Sándor udvari történésze, a szlavofilok, a forradalmárok, bele­
értve az első bolsevikeket, az államjogi iskola követői, köztük Mii-
jukov, az Ideiglenes Kormány külügyminisztere, Anyiszimov, a
posztszovjet szentpétervári monográfus, valamint egy emigráns
díjbirkozó.
Enyhén szólva tarka társaság. Összetétele azt bizonyítja, hogy
nemcsak a politikai beállítottságra, de a történet filozófiára vagy
valamilyen történetírói iskolához tartozásra sem következtethetünk
csak a fentiek alapján. Minden egyes esetben konkrét elemzés tár­
gyává kell tehát tenni L Péter értékelését, és csak a meghatározó
tényezők komplex vizsgálata alapján vonható le abból következte­
tés. Egy azonban általánosságban is bizonyos. I. Pétert a legkülön­
bözőbb politikai, eszmei vagy szakmai meggondolások alapján le­
hetett dicsérni vagy elmarasztalni. Gyakran ugyanazért a tettéért
isteníteni vagy kárhoztatni. Ennek során uralkodásának objektív
tényei bizonyos mértékben relativizálódtak a velük foglalkozó tör­
ténelmi gondolkodásban. Alkalmasakká váltak az autokrácia el­
fogadtatására vagy elutasítására, az európaizálás, és általában a
reformok szükségességének vagy tagadásának bizonyítására, vala­
mennyi morális kérdés, legelsősorban is a cél és eszközök viszonya
kérdésének, eltérő előjelű megválaszolására.
I. Pétert tehát kisajátította az utókor és súlyos erőszakot tett rajta.
Nem hihetjük, hogy stílusosan, az ő modorában, kellene a történet­
tudománynak is a cárral foglalkoznia. S bár az orosz történetírás
történetében több pozitív kísérlet történt rá, birodalmi nézőpontját
az orosz historiográfia a mai napig nem tudta meghaladni. Igazán
nagykorúvá ezért akkor válhat, amikor I, Péter értékelésének kér­
désében is csak a szakmai szempontokat, s azokon belül is elsősor­
ban az egyetemes emberi haladás szempontjait fogja érvényesíteni.

(1999)
RUSZLAN SZKRINNYIKOV SZOVJET
TÖRTÉNÉSZ ESETE FÉLELMETES IVÁN
OROSZ CÁRRAL

Ruszlan Grigorjevics Szkrinnyikov a témavezetőm volt az 1981-

1984 közötti leningrádi levelező aspirantúrám idején. Még 1977-
ben ismertem meg a Leningrádi Egyetem Történettudományi Fa­
kultásának emeleti hosszú folyosóján, de nem tudnék határozott
választ adni a kérdésre, hogy ismertem-e igazán. Egy tudós ember
esetében nem is ez a legfontosabb, hanem, hogy műveit ismerik-e és
azt gondolom, hogy azokkal mindig szoros kapcsolatban álltam:
használtam, elemeztem őket, tanítottam belőlük.
Ruszlan Grigorjevics ma már nincs közöttünk, munkássága vég­
érvényesen az egyetemes historiográfia részevé vált, ideje hát, hogy
ne csak művei, de ő maga is historiográfiai kutatás tárgya legyen,
hiszen a tudós eredményei sosem érthetők meg a maguk teljességé­
ben a személy és az őt körül vevő (makro- és mikro-) világ ismerete
nélkül. Az alábbi rövid írásban csak vázolni szeretném a problémát
és hangsúlyosan jelezni egy ilyen kutatói igényt és irányt. Talán
egyszer egy Szkrinnyikov-tanítvány tanítványa majd kikutatja, és
ebből írja meg disszertációját...
Ruszlan Grigorjevics Szkrinnyikov fő műveit és kutatásait a
szovjet korszakban végezte, helyén való tehát alapvetően szovjet
történésznek tekinteni - annak ellenére is, hogy még a 1990-es
években is jelentős könyveket írt. Vitathatatlanul a szovjet historio­
gráfia része. Hogy értsük és megértsük őt, először is a szovjet tör­
ténetírással kell tisztába jönni.
A neofita tulbuzgalom idején, a 1990-es években divat lett a szov­
jet történet tudományt ócsárolni, gyakorlatilag még a tudomány
voltát is kétségbe vonni. És valóban. A 19-2,0. század fordulójának
orosz történetírása még megfelelt a nyugati historiográfia színvona­
lának, európai történetírás volt, amelyben nem maradtak vissz-
hangtalanok az új eszmék, irányzatok, szakmai eredmények.
138 IV, Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája

Az orosz történészek partnerei voltak nyugati kollégáiknak, éíőadó-

körutakon, tanulmányutakon, nemzetközi szervezetekben vettek
részt, publikáltak nyugati folyóiratokban, műveiket számos idegen
nyelvre lefordították, s fordítva, ők is vendégül látták külföldi kol­
légáikat, műveiket ismertették, oroszra átültették. Ám az orosz
történetírás évszázados önmozgásából, amely érzékenyen követte a
nyugati szellemi mozgásokat, nem következett organikusan sem a
marxista, még kevésbé a sztálini paradigma meghatározóvá válása.
Alapvetően a hatalomhoz lojális történetírás volt, amely paradox
módon az éppen emiatt kiérdemelt szakmai függetlensége okán
alkalmas lett volna arra, és a legjobb úton haladt afelé, hogy aktív
reszt vállaljon a szakmának az Annales első nemzedéke általi meg­
újításában. Ehelyett a következő hetven évben nagyon ritka kivéte­
lektől eltekintve az a dicstelen szerep jutott neki, hogy meghasad­
jon: a politika szolgálólányának funkciója helyett csak a régi vágású
pozitivizmus jelenthetett számára kitörési alternatívát.1
Ama szovjet történetírás e hét évtizedét nem lehet monolit tömb­
ként szemlélni. Kezdjük mindjárt azzal, hogy általában nincs ér­
telme szovjet történetírásról beszélni, ugyanis az több olyan sza­
kaszra bomlott, amelyek érdemben különböznek egymástól.
Ruszlan Szkrinnyikov munkássága a „sztálini” történetírás utáni
korszakban vette kezdetét. A korszakhatárt az SzKP XX. kongresz-
szusa jelenti. Nyikita Hruscsov híres beszédében leleplezi a sztáli­
nizmus bűneit, ami a történettudományra is jótékony hatással lesz.
Hirtelen előkerülnek az íróasztal fiókjából az oda szánt művek, tit­
kos forrásokba is be-bepillanthatnak némely történészek és törté­
neleméi méleti és módszertani viták sorára kerül sor. A nagy remé­
nyek, illúziók kora ez. Ám nem tart sokáig, Hruscsovot 1964-ben
megbuktatják, s bár még néhány évig kitart a történészi bátorság,
az 1970-es évekre lassan visszarendeződik a szakma. A monográfiák
jegyzetapparátusának első helyét azonban Sztálin már soha nem
nyeri vissza - és Brezsnyev is maximum csak a negyedik helyre
kerülhet a kötelező citátumok rangsorában/ Kezdetét veszi a
brezsnyevi „pangás”. E két évtizedben a történészi munkában a
forrásfeltárás, a levéltári aprómunka és az interpretáció, a koncep-

x Részletesen foglalkozom a kérdéssel: Gy. Szvák: The GoJden Age of Russian

Historical Wriring: The Nineceenth Cenrury in: Oxford History of Hisrorical
Writing, vol. 4: 1800-1945, (red* Macintyre, J. Maigushca, and A. Pók).
Oxford Untversity Press, ion, 32,1-315.
* Ld. részletesen: Gy. Szvák'. Kis magyar ruszisztika. Bp., zoi i, 77-81.
 Ruszlan Szkrinnyikov szovjet történész esete... | 139

cióalkotás közötti olló végletesen szétnyílik: becsületes történész

alig-alig mer utóbbival megpróbálkozni. A szovjet ideológia „szent
teheneit” igyekeznek nagy ívben elkerülni, a tilalomfákat macska­
ügyességgel kikerülik és önkéntes száműzetésbe mennek az „antik­
várius” historiográfiába. A régi típusú pozitivista mesterség, a fak-
tográfia dominanciája ez a korszak.
Ruszlan Szkrinnyikovot, a szovjet történészt ebben a kontextus­
ban érdemes és lehetséges elhelyezni. Ahhoz a nemzedékhez tarto­
zott, amely a szovjet viszonyok között nagy reményekkel indulha­
tott a pályáján, különösen, ha az orosz középkort választotta
kutatási tárgyául és kronológiai keretéül. Jelzésértékű lehetett, hogy
éppen a későbbi munkásságában oly nagy szerepet kapó IV. Iván
értékelésének kérdésében történt meg az első hruscsovi „eligazítás”.
1956. május 14-15-én a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Tör­
ténettudományi Intézetében megvitatták Szergej Dubrovszkij
„A személyi kultuszról néhány történeti tárgyú munkában (IV. Iván
és mások értékeléséről)” című referátumát. A vita anyagát részlete­
sen ismertette a Voproszi Isztorii című folyóirat 1956. szeptemberi
száma, előtte pedig az augusztusi számban publikálták Dubrovszkij
„IV. Iván tevékenységének idealizálása ellen” című cikkét is.
Dubrovszkij ebben az írásában elsősorban Róbert Vipper, Szergej
Bahrusin és Iván Szmirnov IV. Ivánról írt műveit veszi vizsgálat alá
és részesíti kemény bírálatban. A publikáció főként kritikai oldalá­
val tűnt ki, megalapozottan mutatott rá az előbb említett történé­
szek IV Iván idealizálásával kapcsolatos hibáira.
A folyóirat hasábjain lefolytatott vita két szempontból is bátorí­
tólag hathatott R. G. Szkrínnyikovra. Egyrészt zöld utat adott a
rettegett cár elfogulatlan szemléletének, másrészt ideologizáló, felü­
letes megközelítéséivel még nyilvánvalóbbá tette a 16. századi orosz
történelem újraértelmezésének szükségességét, amely csak új kuta­
tásokkal volt megvalósítható. E törekvés még nem tükröződik direkt
módon kandidátusi disszertációja témaválasztásában („A novgorodi
szolgálati birtok gazdasági fejlődése a XV század végén és a XVI.
században”), amelyet 1958-ban védett meg, annál inkább a kilenc
évvel később megvédett, az opricsnyinának szentelt doktori disszer­
tációjában.3 A később trilógiává bővült mű4 első része már 1966-
ban megjelent, de koncepciója és módszertana (amelynek lényege új
* R. G. Szkrinnyikov: Opricsnyina Ivana Groznovo. L., 1967.
4 R. G. Szkrinnyikov: Nacsato opricsnyini. L., 1966; Opricsnij tyerror. L„ 1969;
Rosszija poszté opricsnyini. L., 1975.
140 | IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája

forráscsoportok bevonása volt) már egy T?6i-es nagy tanulmány­

*
ban is tetten érhető. Az 1963-as év is igen jelentős az Iván-kérdés
szempontjából^ mert ekkor jelenik meg Iván Poloszin tanulmánykö­
tete/ amely inkább még a hagyományos felfogást reprezentálja, de
Szergej Veszelovszkij ugyancsak posztumusz kötete7 is, amelynek
1940-es években írt tanulmányai az utókor történésze számára bá­
mulatos módon vegyítették a szigorú forráskritikát az intellektuális
bátorsággal. Ezen az úton haladt a fiatal nagydoktor is, bár az opri-
csnyináról alkotott koncepciója élesen különbözött Veszelovszkijétól.
És a szovjet történészek számára oly termékeny esztendők még nem
értek véget: a következő évben megjelent Alekszandr Zimin
monográfiája is az opricsnyináról?
Az akkori idők nagy tekintélyű orosz középkorászának, Zimin-
nek gyökeresen más elképzelése volt az opricsnyináról, mint
Szkrinnyikovnak. Zimin lényegében a Vaszilij Kljucsevszkij - Szer­
gej Veszelovszkij-vonalon haladt, míg Szkrinnyikov a Szergej Pla-
tonov - Pjotr Szagyikov-koncepciót fejlesztette tovább.3 Ez azon­
ban nem akadályozta meg Ziminc abban, hogy tárgyszerű vitát
folytasson fiatalabb kollégájával, amint utóbbit sem ellenvéleménye
kimondásában. Mindez a szovjet korszakban történt és a szovjet
történészek tudósi ethoszát példázza. Érdekes és szomorú párhu­
zama munkásságuknak, hogy Zimin pályája derékba törését kö­
szönhette annak, hogy kétséget támasztott az Igor-ének eredetisé­
gét illetően/0 míg Szkrinnyikov nemzetközi elismertséget szerzett
azzal, hogy Edward Keenannal szemben bizonyította az Iván-
Kurbszkij-levelezés hitelességét."
Helyén való ezen a ponton érinteni az évszázados „moszkvai”
versus „pétervári” iskola problémát. Sokan ugyanis ennek kereté­
ben értelmezték a Zimin-Szkrinnyikov-vitát is. Mint ismeretes,
a két iskola szembenállásán alapuló jellemzése Pavel Miljukov ne-

’ K. G. Szkrinnyikov: Opricsnaja zemelnaja refonna Groznogo 1565 g. // iszto-

rkseszkije zapiszki. T. 70. M,, 1961.
6 1.1. Poloszin: Szocialno-poliryicseszkaja isztorija Rosszii XVI - nacsala XVII
vv. M., 1963.
7 Sz. B. Veszelovszkij: Isszledovanyíja po isztorii opricsnyini. M.t 1963.
8 A. A. Zimin: Opricsnyina Ivana Groznovo. M., 1964.
9 Részletesen; Szvák Gy. IV. Iván és I. Péter utóélete. Bp.» ion, 118.
,o A. A. Zimin: „Szlovo 0 polku Igoreve
*
: Iszcocsnyiki. Vremja napiszanyija. Avtor.
M., 1963,7., 1-3. (Rotaprintes kiadás.)
" R. G. Szkrinnyikov: Perepiszka Groznovo i Kurbszkovo. Paradokszi Edvarda
Kínana. L., 1973.
 Ruszlan Szkrinnyikov szovjet történész esete... 141

véhez fűződik,ta de az azt követő időkben sok követője akadt, majd

a szovjet időkben mindez Moszkva-Leningrád oppozícióvá transz­
formálódott. Nagy azonban az ellentábor is. Számos történész már
az „iskola” terminus jogosságát is kétségekkel kezeli és a szkepszis
még nagyobb a két eltérő történészi modellt illetően.13 E kérdésben
itt nem kívánunk állást foglalni (a történetírói iskolák problémája
külön értekezést igényel), ám aligha elvitatható a „centrum-perifé­
ria”-kérdés jelenléte az orosz/szovjet valóságban (beleértve a törté­
netírást is). Más kérdés, hogy a fővárosok felcserélődése módosí­
totta az „iskolák” jellemzőit. A szovjet korszakban azonban a
föié-alárendeltségi viszony egyértelmű volt. A moszkvai történészek
dominanciáját nem lehet elvitatni hivatali-intézményes tekintetben
- sokan ezzel magyarázzák, hogy Ruszlan Szkrinnyikov neve komo­
lyan sosem merült fel a soros akadémiai választásokon. Az azonban
nem állítható, hogy elnyomták volna, hiszen könyvei, tanulmányai
jelentek meg moszkvai kiadóknál, folyóiratokban. Az megint más
kérdés, hogy az elismeréseket Leningrádban kapta, és igazi nimbu­
sza is ott alakult ki.
Ruszlan Szkrinnyikov életútjának, karrierjének sajátos vonása,
hogy saját szőkébb pátriájában is meg kellett küzdenie az elfoga­
dottságért, az elismerésért. A történet azzal veszi kezdetét, hogy a
tanszéki specializációnak megfelelően Szkrinnyikov Borisz Roma-
nov tanítványa lesz, témáját is tőle kapja,14 és általában is hatása
alá kerül/5 Borisz Romanov A. E. Presznyakov és Alekszandi
*
Lappo-Danyilevszkij-tanítványként még a forradalom előtti törté­
nésznemzedék képviselője, akit ezért meghurcoltak, elítéltek, bör-
tl Gy Szvák: The Golden Age of Russian Historica! Writüig: The Nineteenth
Century, 317-8.
13 Ennek jegyében íródott például A, I. Aiekszejev Szankt-pctycrburgszkaja i
moszkovszkaja skoli v isztoricseszkoj nauke o russzkom szrednyevekovje (opit
razmislenyija) in: Rcgionalnije skoli russzkoj isztoriografii/ Régiónál Schools
of Russian Hiscoriography (red. Szvák Gy.j. Bp., 2007, 33-44.
14 Részletesen: L O. Tyumencev, V. G. Ananyjev: „Rosszija ego matyerik": k
75-letyiju Ruszlana Gúgorjevicsa Szkrinnyikova //Trudi kafedri isztoríi Rosszii
sz drevnyejsih vremjon do XX veka.T II. Szpb., 2008. 5-6.; i. m.: Szemjonova
E. P. Ruszlan Grigorjcvics Szkrinnyikov: puty v zsiznyi i nauke. Sz. zo-21. Meg
kell jegyeznem, hogy a legtöbb életrajzi adatot I. O. Tyumencev és V. G. Anany­
jev idézett cikkéből, valamint I. O. Tyumencev, A. P. Pavlov és A. I. Aiekszejev
személyes közléseiből vettem, amiért ezúton is hálás köszönetemet fejezem ki.
IJ A „Russzkaja paragyígma” című könyvem szentpétervári bemutatóján,
2010-ben a másik volt tanítvány, B. V. Ananyjics akadémikus hangsúlyosan
beszélt erről.
 [■4 2 7V. ivón és L Péter mikrohistoriográfiáia
i

tönbc és munkatáborba csuktak, száműztek, de aki mindvégig a

mesterségbeli tudást közvetítette hallgatóinak alig néhány eves le-
ningrádi egyetemi tanársága idején
* Ráadásul ezen utolsó évei sem
voltak konfliktusmentesek.1* Híres, korát megelőző művét, az
„Emberek és erkölcsök a régi Ruszban” című könyvét éppen akkor­
tájt részesítik megsemmisítő bírálatban „burzsoá objektivitása” mi­
att, majd akkor tiltják el Romanovot egy időre az oktatástól, ami­
kor Ruszlan Szkrinnyikov az óráit látogatja/7 A tanszékvezető és
dékán ekkor Vlagyimir Mavrogyin, aki már a szovjet történész is­
kolát járta ki. Az úgy nevezett „leningrádi ügy” cs a kozmopolitiz-
mus elleni kampány hullámverései ugyan őt is elmozdítják helyéről,
de 1956 után visszakapja beosztását.18 Ö elsősorban saját tanítvá­
nyaival veszi körül magát. így lesz nagyon fiatalon Mavrogyin
utóda dékánként, majd az 1980-as évek elején tanszékvezetőként is
aspiránsa, Igor Frojanov. Ruszlan Szkrinnyikov viszont a Herzen
nevét viselő főiskolán kap munkát és csak másfél évtized múlva
kerül „vissza” a Zsdanov Egyetemre oktatónak. A későn jött „va­
rég” így mindvégig beosztott professzor marad, ami az erősen köz­
pontosított fakultáson fokozatosan konfliktusossá tette kapcsolatát
az új dékánnal.
A két neves történész, Frojanov és Szkrinnyikov viszonya szintén
a leningrádi „városi legenda” része. Igor Frojanovot az 1970-80-as
években igen éles moszkvai bírálatok érték a Kijevi Rusz hivatalos­
nak számító feudális jellegét kétségbe vonó koncepciójáért. Hozzá­
juk csatlakozott a Történettudományi Intézet leningrádi tagozatá­
nak munkatársa, Mihail Szverdlov is. R. G. Szkrinnyikov inkább
ez utóbbi felfogással volt szolidáris, ám ez sokáig nem okozhatott
problémát, ugyanis az 1990-es évekig nem publikált a Kijevi Rusz-
ról. Gyanítom, hogy erősebben a két alkat közötti eltérés lehetett a
probléma, amit pedig a különböző neveltetés (Frojanov kubányi
kozák családból származott, míg Szkrinnyikov apja mérnök, anyja
,s< Nyilván nem véletlenül emlegette an n y iszor - a másik tanítvány, R. S. Ganyelin
feljegyzése szerint: „A megalkuvás mindig is ronda tulajdonságnak számított,
de megalkudni elkerülhetetlen,ha már hivatásos történésznek állt”. Idézi: L. A.
Szidorova: Szovjctszkaja iszroricscszkaja nauka szeregyini XX véka. Szintyez
trjoh pokolenyij isztorikov. M., 2008,256.
'7 B. A. Romanovról Id. részletesebben: & N. Valk: Borisz Alekszandrovics
Romanov // Izbrannije crudi po isztoriografii i isztocsnyikovegyenyiju. Szpb.,
idői, j 07-145.
18 Részletesebben Id. A. ]u. Dvomyicsenko: Vlagyimir Vasziljevícs Mavrogyin.
Szpb., 2001. 25-29.
 Ruszlan Szkrinnyikov szovjet történész esete... M3

tanítónő volt), szocio-kulturális közeg, végső soron pedig az eltérő

világnézet befolyásolhatott, ami az eltérő politikai nézetek mellett
az eltérő történeti koncepcióban öltött testet.'
* Biztosat azonban
nem írhatok, mert bár akkoriban mindkét érintettel jó viszonyt
ápoltam, erről egyikük sem beszélt.
Biztos azonban, hogy Igor Frojanov autoriter típusú vezető, im-
pulzív személyiség volt, Ruszlan Szkrinnyikov pedig demokratikus
tanár és meditatív egyéniség
* Mindkét kiváló tudóst nagyra tartot­
tam és tiszteltem, Frojanovot elsősorban tipikus oroszságáért,
Szkrinnyikovot pedig európaiságáért. Ruszlan Szkrinnyikov már az
1970-es években kezdte szőni nyugati kapcsolatait, ami akkortájt
nem volt nagy divat és bizonyos veszélyekkel is járt. Ö azonban
fáradhatatlanul fogadta a hozzá érkező kollégákat - maga az 1980-
as évekig nem utazhatott konzultált a hallgatóikkal, küldte köny­
veit, kéziratait, s végül az egyik nemzetközileg legismertebb és
elismertebb szovjet történésszé vált. Európaisága, persze, nem első­
sorban nyugati kapcsolataiban manifesztálódott. Értékei voltak
európaiak, amelyeket még az „Észak Velencéjében” sem volt egy­
szerű a szovjet időkben zsinórmértékként használni. Mindez azon­
ban jórészt a magánszférában, a „Petrográdi-oldalon” lévő tágas
lakásának falai és tanítványai között maradt - művei ridegen tárgy-
szerűek és forrás-dominanciájúak voltak.
Ruszlan Grigorjevics egészen a rendszer változásig a becsületes
szovjet középkorász mainstream útját járta. Használta a kötelező
„marxista” terminológiát és frazeológiát, mint a „feudalizmust”,
„centralizációt”, „osztályokat”, sőt, „osztályharcot”. (Igaz, a „zava­
ros időszak” esetében ennek felülvizsgálatával már korábban meg­
próbálkozott.20) Elfogadta a szovjet fogalmi kereteket, ám a konk­
rét történelmi anyagokat a szigorú fa litográfia szellemében rendezte
és interpretálta. Óvakodott a hangzatos és nagyszabású általánosí­
tásoktól, igyekezett elkerülni a metodológiai csapdákat. Ez annál
könnyebben és organikusabban ment neki, mivel a pétervári iskola
19 T. Ja. Frojanov 2007-ben ÍV. Iván cárrá koronázásának 460. évfordulójára
egy közel 1000 oldalas kötetet szentek az opricsnyinának és előtörténetének/
amelyben részleteiben és egészében vitatkozik R. G. Szkrinnyikovval, hitet téve
az opricsnyina és általában az autokrácia progresszivitása mellett. (1. Ja» Froja­
nov. Drama Russzkoj iszrorii. Na putyjah k Opricsnyinye. M,, 2007., 931.}
JO Részletesen elemzi A O Tywnencev: Szmutnoje vrcmja v Rosszii nacsala XVII
sztoletyija: n övije napravlenyija i rézül táti isszledovanyij //Novije napravlcnyija
i rezultati v mezsdunarodnih isszledovanyi jah po ruszisztyike/ New Directions
and Resuks in International Russistics (red. Szvák GyJ. 2005,88-9.
144 IV, Iván és L Péter mikrohistoriögráfiája
I

már eleve ezen alapult. A források megengedte határokon Belül

azonban bátor történész volt, aki nem félt az új felfedezésektől,
a meggyökeresedett mítoszok szertefoszlatásától - még akkor sem,
ha szinte az egész történettudomány ellene volt?1 A gyakran idejét­
múlt fogalmak és az általa kikutatott források azonban olykor
összebékíthetetlcnckké váltak és belső ellentmondásokat szültek.
A szovjet történetírás végül is Prokrusztész-ágynak bizonyult szá­
mára és az 1990-es években kísérletet tett a meghaladására.
Külön historiográfiai kutatásra lenne ahhoz szükség, hogy meg­
válaszolhassuk a kérdést: mennyiben változtak Ruszlan Szkrinnyí-
kov nézetei, változtak-e egyáltalán a múlt évezred utolsó évtizedé­
ben?11 Az egész munkásságát végigkísérő témában - IV. Iván kora,
és különösen az opricsnyina - nézetei változását az alábbiakban
részletesen elemzem.15 Itt most csak annyit érdemes felidézni, hogy
amíg korábban az opricsnyina bevezetését racionális politikai lépés­
nek tartotta és elkerülhetetlennek a központosított állam fejlődésé­
ben, addig az 1992.-68 „A terror cársága” című nagy monográfiájá­
ban ez az értékelés módosul. Kurbszkij herceg ismert leveleinek
„demokratikus” jellegére utalva immár azt igyekezett bizonyítani,
hogy létezett más elképzelés is az orosz állam berendezkedéséről,
mint a IV, Iván-féle autokratikus modell.14 Itt a centralizáció már
megkapja a „moszkvai típusú” jelzőjét,15 amely egy következő-
népszerű - életrajzban gyakorlatilag „despotizmusként” értelmező-

21 Jó példa erre Jecmak hadjáratának darálása és értékelése, aminek fogadtatását

részletesen elemzi Szili S.: R. G. Szkrinnyikov i konceptualnaja probléma priszo-
jegyinyenyija Szibirszkovo hansztva k Rosszii. Opir gyiszkusszn v pozdnycj
szovjetszkoj isztoricseszkoj nauke (kézirat).
C. /. Halperin „Ruslan Skrynnikov 011 Iván IV” című, még kéziratban lévő
munkájában, amelyet volt szíves rendelkezésemre bocsajtani, rám hivatkozva
(Szvak D. Escse ráz oh iszeoriografii carsztvovanyija 1 vana Groznovo In: Mosz-
kovszkaja Rusz: szpecifika razviryija/Muscovy: Peculiarities of its Development.
Bp., 2003. 71.) indul ki abból, hogy R. G. Szkrinnyikov történelmi interpre­
tációja IV. Ivánról nem változott a 60-as évektől kezdődően (3. o.). Nála ez
inkább kritikai elemzést indít el, míg nálam az alapfelfogás változatlansága az
eredmények időtállóságát igyekszik bizonyítani. Egyébként továbbra is kitartok
amellett, arait akkor írtam, hogy tudniillik a konkrét interpretációk „lényegüket
tekintve” nem változtak, ám az általánosítások új szintje jelent meg nála.
2? *
Oroszul. D. Szvak: Ruszlan Grigor jevics i Iván Groznij in: Trudi kaíedri iszrorii
Rosszii sz drevnyejsih vremjon do XX veka. T. II. Szpb., 2008, 25-37.
R. G. Szkrinnyikov. Carsztvo tyerrora. Szpb., 1992, 512.
I. m., 524.
 Ruszlan Szkrinnyikov szovjet történész esete... T45

dik/ hogy a szintén ekkoriban írt összefoglalásában még tovább

*
menve, már általában az „birodalmi hatalom” kialakulásában ját­
szott végzetes szerepről értekezzék?7
Nem nehéz belátni, hogy Ruszlan Szkrinnyikov 1960-as munkái
konceptuálisán még a korabeli történetírást determináló engelsi
tézisből indultak ki a centralizációt illetően. E tekintetben nem volt
különbség a sztálini és az azt követő historiográfiában: az állam (a
cár) haladó, a bojárok széthúzóak, ezért reakciósak. 1992-ben
mindez visszájára fordul: itt éppen a bojárok jelentenék az alterna­
tívát a cerrorisztikus állammal szemben. Nincs okunk azt hinni,
hogy Szkrinnyikov új információkhoz jutott ezekben az években a
16. századi orosz történelemről, olyanokhoz, amelyekről korábban
nem volt tudomása. Már 1958-as disszertációja is sejteti, hogy pon­
tosan tisztában volt azzal, mi történt Novgoroddal a moszkvai be­
avatkozást követően. Talán ezért is tér vissza 36 év után a témához
és írja meg „Novgorod tragédiája” című művét, amelyben az orosz
történelem demokratikus alternatívája mellett tesz hitet.1* Okunk
van feltételezni, hogy Szkrinnyikov val is az történt, mint sok más
szovjet történésszel: fogalmi, koncepcionális értelemben nem rúgta
fel a szovjet kánont, de szigorúan a forrásoknál maradva, igyekezett
a tényeket beszéltetni, az azokból levonható következtetéseket pe­
dig a nagykorúnak tekintett olvasóra bízta.
Ez változik meg az 1990-es években, amikor a történet filozófiai
típusú értékelés szükségességét belátva, igyekszik megszabadulni a
fogalmi ballasztoktól és az általánosírás egy más szintjével próbál­
kozik. Munkássága ugyanakkor tematikai értelemben is bővül.
Az i?5o-estől az 1980-as évekig szisztematikusan, szinte évről-évre
haladva és egy-egy új könyvvel előrukkolva, végigmegy az úgyne­
vezett „hosszú” 16. század történetén, egészen a Mihail Romanov-
ról írt portréig. Az 1990-es évek ezen kronológiai határok kitágu­
lásának és témaköreinek erőteljes bővülését hozzák?9 Mindebben
bizonnyal szerepe van - méghozzá meghatározó - a társadalmi-po­
litikai változásnak, amikor az állam szerepe leértékelődött, az úgy

16 K. G. Szkrinnyikov: Velikijj goszudar Joann Vasziljevics Groznij. Szmoicnszk.

T. II. 1996,343.
17 R. G. Szkrinnyikov: Isztorija Rosszijszkaja, 9-17 vv. M., 1997, 373.
M R. G. Szkrinnyikov: Tragegyija Novgoroda. M., 1994., különösen 152-154.
19 Tanulmányai, könyvei jelennek meg a Drcvnyaja Ruszról, Novgorod ról, az
orosz egyház jelentős személyiségeiről, állam és egyház viszonyáról - és Puskin
végzetes párbajáról.
146 /V. Iván és 1. Péter mikrohistoriográ fiája

nevezett demokrácia értékei pedig meghatározóak lettek az orosz

értelmiség számos csoportja számára. Sokan osztoztak ezekben az
illúziókban ekkortájt. A demokrácia jelcini formája ugyan végül a
demokrácia paródiájának bizonyult, ám attól a demokratikus érté­
kek elviekben nem kér dőj éleződtek meg. Ezért hát nincs okunk nem
meglátni a tudósi ethosz mellett a zoon politikont Ruszlan Szkriny-
nyikov új könyveiben és szimpatizálni azokkal a törekvésekkel,
amelyek az orosz múltban is igyekeztek felfedezni ezeket az értéke­
ket. Végtére is a történész is csak ember és elég nehéz elfogadnia,
hogy az orosz fejlődés teleologikus célja az erős (állam)hatalom.
A korszaknak a hruscsovi olvadáshoz hasonlatos eufóriája azon­
ban viszonylag rövid ideig tartott. Az akkori orosz valóság legjobb
jellemzője, hogy akadtak olyan helyek is, ahova szinte be sem tört.
Ezek közé tartozott a leningrádi (majd szentpétervári) egyetem tör­
ténettudományi kara, ahol a dékán, Igor Frojanov megmaradt a
korábbi rendszer hívének. Ez a makro- és mikrokörnyezet egyfajta
bénító kettősségét eredményezte, amelyet Ruszlan Szkrinnyikov
nagyon megszenvedett. Jellemző a kialakult helyzetre, hogy korábbi
tanítványom, akkor Szkrinnyikov aspiránsa, Szili Sándor disszer­
tációját- 1992,-ben! - állítólagos „szovjetéilenessége” miatt clka­
szálták. Ilyen és ehhez hasonló esetek lassan elszívták a levegőt
Szkrinnyikov körül, és fokozatosan kiszorították az egyetemről.
Nemcsak képletesen, hanem fizikai értelemben is. A szovjet kor­
szakban, a hiánygazdaság viszonyai közepette egy egyetemi profész-
szor a maga 450-500 rubeles fizetésével jó anyagi körülmények
között élt. Kialakult az a szokás, hogy gyakorlatilag életfogytiglan
állásában maradt, mert szegényes nyugdíjából viszont egyáltalán
nem tudott volna megélni, 1991 után ez annyiban változott, hogy
a fizetés szerényebb lett, a nyugdíj meg szinte jelképes. Ruszlan
Grigorjevics eleinte szerencsésnek mondhatta magát, mert még rész­
munkaidőben taníthatott az egyetemen és kötöttségek nélkül ír­
hatta könyveit: azzal foglalkozhatott, amit a legjobban szeretett.
Aztán jött az 1997-es év. Ruszlan Szkrinnyikov életében nagy for­
dulatokkal. Megkapta az „Oroszország! tudomány érdemes mű­
velője” kitüntető címet, amely arrafelé igen nagy presztízsnek
örvend és csak igazán kevesek érdemlik ki. (Az igazsághoz hozzá­
tartozik, hogy ez az akkori dékán, Igor Frojanov támogatása nélkül
aligha történhetett meg.) Másrészt azonban 1998-ban beütött a
pénzügyi krach, amely az új, úgynevezett orosz „középosztály” - és
vele együtt Ruszlan Szkrinnyikov - meglévő megtakarításait szélnek
 Ruszlan Szkrinnyikov szovjet történész esete... 147

szórta. A csapás együtt járt egyre súlyosbodó szívbetegségével és

magányával. Gondoskodó felesége, a nagyszerű történész és érzé­
keny ember, Ligyija Nyikolajevna Szemjonova akkor már nem élt,
a gyerekei pedig külföldön próbáltak szerencsét (fia, Nyikolaj azóta
Nyugaton számontartott természettudós). Szkrinnyikov élete tehát
az T990-CS évek vegén élesen negatív fordulatot vett.
Erről én mit sem tudtam akkortájt (talán az lehetett volna jelzés
számumra, hogy egyszer Ruszlan Grigorjcvics szóba hozta féltett
bélyeggyűjteménye eladását). Gyermekeiről és új könyvterveiről
mindig büszkén beszélt, és a szokott lelkesedéssel szervezte nekem
az első budapesti történeti ruszisztikai konferenciát 1998-ban.
A másodikra, majd aztán a harmadikra is eljött, zooz-ben, de elő­
adását már nem tudta felolvasni, betegen feküdt helyette szállodai
szobájában. Ekkor találkoztunk utoljára. A budapesti szemináriu­
mokat azóta is megtartjuk kétévente. A nemzetközi ruszisztika
meghatározó alakjai tiszteltek meg bennünket jelenlétükkel, köztük
olyan legendás történészek, mint Nícholas V. Riasanovsky, Lindsey
Hughes vagy Philip Longworth, összesen jóval többen, mint százan.
Ruszlan Grigorjevics nélkül mindez nem jöhetett volna létre, és a
budapesti Ruszisztikai Központ sem az lenne nélküle, ami. Hogy ne
kerüljük ki a kezdeti kérdést: akkor tehát beszélhetünk Szkrinnyí-
kov-iskoláról? Ha belegondolnánk abba, hogy a historiográfia még
Vaszilij Kljucsevszkijtől is hajlamos olykor elvitatni ezt, akkor, per­
sze tagadó lenne a válaszunk. Kétségtelen azonban, hogy erős ta­
nítványt köre volt, akik ma is Mesterként tisztelik őt, és akik eltérő
korszakokat és témákat kutatva leginkább tanárjuk forrásközpon­
túságát örökítettek tovább. És a tudósi alázatot, a tudomány min­
denekelőtt álló tiszteletét, ami talán Ruszlan Szkrinnyikov legfon­
tosabb kutatói tulajdonsága volt.
Van azonban még egy fogalom, amelyet ritkán szoktak egy tudós
jellemzésekor felemlíteni. Emberségnek hívják. Volt egyszer egy
halk szavú szovjet professzor, aki sosem tekintélyelvi alapon, ha­
nem mindig a dokumentumokra és tanítványai eszére apellálva,
őket partnerként elfogadva, a szokásos tanári kompetenciákon
messze felülemelkedve kutatói tartást és tudósi tisztességet tanított.
A szovjet korszakban is őrizte a forradalom előtti értelmiségi lángot,
élő példaként bizonyítva hallgatóinak, hogy a Szovjetunióban sem
lehetetlen a tudományt tisztességesen szolgálni és még ráadásul
tisztességes embernek is maradni. Ezzel egyszersmind a posztszov-
jet historikusok, de tágabb értelemben az egész mai orosz értelmiség
 148 IV, Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája

is sokat köszönhet neki: az új generációkat megóvja attól, hogy

megfosszák magukat közvetlen előtörténetüktől, hogy hetven évet
egyszerűen csak kiszórjanak a történelem szemetes ládájába.
Lappo-Danyiievszkij - Romanov - Szkrinnyikov. Három nemze­
dék, egy iskola. Az orosz-szovjet történetírás pétervári-lcningrádi
iskolája.

* * »

Vizsgáljuk hát meg részleteiben, hogy is működött ez az iskola

Ruszlan Szkrinnyikov műhelyében. A legszimptomatikusabbnak a
IV. Tván-témát gondolom, hiszen a félelmetes cár egész életen át
végigkísérte, nem eresztette: 53 írásának témája IV. Iván vagy
opricsnyinája, 1961-től egészen haláláig. Ezen publikációknak ter­
mészetesen csak egy töredékét fogjuk az alábbiakban vallatóra.
A „kedvenc” téma lehet kissé különösnek tetszik. De nekem nem
az. A történész és az általa vizsgált kor, probléma vagy személy
között létrejött kapcsolatról tanúskodik. A historiográfiai kutatá­
sok, sajnos, kevés figyelmet fordítanak a történész személyiségére,
az általa kutatott témák kiválasztására, a választás motivációira, a
történész és hőse közötti bonyolult, szimbiotikus kapcsolatra. Ne­
héz eltérőbb személyiség típust találni, mint Ruszlan Szkrinnyiko-
vöt és Iván Groznijt. A 15. század végi, 16. századi novgorodi po-
mesztye gazdaságának kutatásától, nézetem szerint, ennek ellenére
egyenes út vezetett Iván Groznij tevékenységének kutatásáig, hiszen
ő a 16, század - és általában az orosz autokrácia történetének - ki­
kerülhetetlen alakja, akinek súlyos személyisége árnyékként vetül
az egész orosz középkorra. Az igazán izgalmas historiográfiai kér­
dés az, hogy egy legendásan szelíd ember, hogyan tudott megbir­
kózni az orosz történelem egyik legretrenetesebb figurája „titkai­
nak” megfejtésével. Akármit is teszünk tudniillik, egyéniségünk,
neveltetésünk, iskoláink meghatározzák történetírói attitűdünket
- még egy olyan .,forrásszerető” tudós esetében is, aki a legjobb
„pityeri”, leningrádi történész iskola emlőin nevelkedett.
Ruszlan Grigorjevics - a három évtizedes ismeretségünk során
- sosem beszélt nekem IV. Ivánhoz fűződő személyes viszonyáról.
xAnnál érdekesebb lehet megvizsgálni, hogy alakultak az idők során
a cárról és művéről alkotott nézetei publikációiban.
Fentebb már szóba került, hogy amikor R. G. Szkrinnyikov első
munkáit publikálta az opricsnyináról, valójában egy kedvező tör­
 Ruszlan Szkrinnyíkov szovjet történész esete... 149

ténelmi időszak volt a szovjet történet írásban. Mégis egyfajta ku­

tatói bátorságra vallott, hogy a Veszelovszkij akadémikus kuta­
tásaival erőteljesen meggyengített platonovi vonal gazdagon
dokumentált, ütőképes formában először Ruszlan Szkrinnyíkov
által a „Groznij opricsnyinai földreform ja” című tanulmányában
újította meg magár. Ebben Szkrinnyíkov elismerte Veszelovszkij
bírálatának jogosságát, mégis arra a következtetésre jut, hogy „az
opricsnyinai intézkedések éle az ellenzéki hangulatú, a szolgáló
nemesi állam megerősödését zavaró feudális arisztokrácia ellen
irányult”, s hogy ezzel az opricsnyina „likvidálta a feudális arisz­
tokrácia nemzetségi földbirtokainak jelentős részét és aláásta po-
litikai jelentőségét ”.30 Szkrinnyíkov ezzel a végkövetkeztetéssel
sokban közel jutott Szergej Platonov véleményéhez a bojárság
anyagi alapjait megrendítő opricsnyinai reformról. Úgy is lehetne
fogalmazni, hogy egy addig alig tanulmányozott forráscsoport — a
kazanyi és szvijazsszki összeírások - bevonásával ismét szilárd
fundamentumra állította az ismert koncepciót, visszaadta annak
Veszelovszkij által megrendített hitelét.
Ruszlan Szkrinnyíkov 1965-ben még eggyel előbbre lépett és új
érvekkel cáfolta a sok tekintetben veszelovszkijí alapokon nyugvó
zimini koncepciót. 1965-ben jelentette meg ugyanis az „Oprics­
nyina és az utolsó részfejedelemségek Oroszországban ” című nagy
tanulmányát, amelyben az előbbi felfogás tartópillérét vetette tüze­
tes vizsgálat alá. Kiindulásként jogosan szegezte Alekszandr Zimin­
nék a kérdést: „a feudális széttagolódás tradícióinak hordozójaként
miért nem a fejedelmi-bojár arisztokrácia, és miért a moszkvai egy­
ház és egy olyan föld ellen lép fel, amelyen a helyi bojárságot még a
15. század végén kisajátították?” Továbbá az összes részfejedelem
közül miért csak az egy Sztarickij „a részfejedelmi széttagolódás és
decentralizáció közvetítője”?31 Ezt követően sorra megvizsgálja a
16, század második felében fennállt részfejedelemségeket és végül
arra a következtetésre jut, hogy „sem Groznij, sem opricsnyinai
dumája soha nem léptek fel a részfejedelmi nagybirtokok követke­
zetes ellenségeiként”?4 Sőt, a cár éppenséggel bőségesen adományo­
zott részfej cd elemségeket, mert „a fejedelmi-bojár arisztokráciával

?o R. G Szkrinnyíkov: Opricsnaja zcmclnaja reforma Groznovo 1565 g. In: Isz-

toricseszkije zapiszki, t 70.19 61, 248.
31 R. G. Szkrinnyíkov: Opricsnyina i poszíednyijc ugyclnijc knyazsenyija na Ruszi
In: Isztoricseszkije zapiszki, t. 76., M., 1965,153.
Lm. ,173.
150 ZV. Iván és I. Péter mikrohistoriögráfiája

való éles összeütközés idején az opricsnyina alatt a kormányzatnak

szüksége volt a részfejedelmi hatalmasokra”.^
Ruszlan Szkrinnyikov nagy apparátussal rendelkező cikkei, ame­
lyekben hatalmas forráskritikai munkával és nagy mennyiségű új
forrás bevonásával az opricsnyina történelmi jelentőségének újszerű
interpretációjával állt elő, előrevetítették egy új, nagyszabású
monográfia megszületését. Ennek első része „Az opricsnyina kez­
dete” címmel 1966-ban jelent meg, majd ezt követte 1969-ben a
második rész, „Az opricsnyina terrorja” címmel
* Minthogy a köny­
vek lényegében megegyeztek Szkrinnyikov doktori disszertációjával,
a második rész kiadásának elhúzódása ellenére már 1967-ben meg­
ismerkedhetett a történész közvélemény legfontosabb eredményeivel
és nézeteivel a disszertáció téziseiben. Ugyanebben az évben jelent
meg a szerző „Önkényuralom és opricsnyina” című koncepcionális
összefoglalást adó tanulmánya is. Ezekben a munkákban Szkriny-
nyikov kísérletet tett az opricsnyina történetének az addigiaknál
teljesebb feldolgozására.
Ruszlan Szkrinnyikov már „Az opricsnyina kezdete” című kötet
elején tüzetes forráskritikaí vizsgálatnak vetette alá a számba jövő
elbeszélő forrásokat, több esetben is újszerű magyarázatokra jut­
va?4 Legnagyobb eredménye azonban két másik forráscsoport tu­
lajdonképpeni újrafelfedezésében, első szisztematikus feltárásában
nyilvánult meg. Fentiekben láthattuk, hogy Szkrinnyikov már két
évvel Veszelovszkij opricsnyinával kapcsolatos írásainak kiadása
előtt publikálta a kazanyi száműzetésekről szóló rendelet rekonst­
ruálásával és a kazanyi összeírások tanulmányozásával kapcsolatos
eredményeit. Ennek alapján 170-180 főre bővítette a Veszelovszkij
által - a töredékes formában publikált összeírások miatt - csak 58
főben meghatározott kazanyi száműzötteket. Szkrinnyikov „Az
opricsnyina kezdete” című könyvében közzétette a levéltári anyag
alapján általa összeállított 1565-ben Kazanyba, Szvijazsszkba és
Csebokszáriba száműzöttek listáját.w Ennek alapján koncepcioná­
lisan új következtetésre jutott. Hasonló módon egy addig csak rész­
legesen tanulmányozott forrás tüzetes vizsgálata vezette őt az
opricsnyina arculatát illető új megállapításokra, midőn Iván Groz-
nij kegyvesztettjei listájának szövegét rekonstruálta?6
Lm., 174
* Vö.í R.G. Szkrinnyikov: Nacsalo opricsnyini, L.» 1966, 20-64.
35 I. m., 413-417.
* R, G. Szkrinnyikov: Opricsnij tyerror, L„ 1969,264-265.
 Ruszlan Szkrinnyikov szovjet történész esete— 151

Ruszlan Szkritiíiyikov metodológiai kiindulási pontja Lenin Va-

szilij Kljucsevszkijhez visszamenő ismert, a 17 századi orosz állam­
ról szóló megállapításán alapult („önkényuralom bojár dumával és
bojár arisztokráciával”). Szkrinnyikov ugyanis a szóban forgó meg­
határozást érvényesnek tekintette a 16. századi orosz államra is * 37
Ezt a felismerését alátámasztották a konkrét kutatások, többek
között „Az opricsnyina kezdete” című könyv terjedelmes bevezető
fejezete. Utóbbi szolgált egyébként Szkrinnyikov számára a Kivá­
lasztottak Tanácsa és az opricsnyina közötti kapcsolat megrajzolá­
sához is eszközként. E fejezet alighanem egyik legjelentősebb meg­
állapítása a „szolgáló nemesség politikai gyengeségéről” szóló
**
rész, hiszen ez a későbbiekben lehetőséget adott a szerző számára,
hogy a „reform-időszak” és az opricsnyina közötti folytonosság,
illetve az opricsnyina társadalmi bázisa kérdésében a tradicionális
állásponthoz képest új véleményt fejtsen ki. Szkrinnyikov e szélesen
elterjedt felfogás számos összetevőjét maga sem tagadta: „Az opri-
csnyinai terror, a bojár duma kompetenciájának korlátozása, a szol­
gáló nemeseknek és deákoknak a dumába vonása, a szolgáló nemesi
bürokrácia szerepének és jelentőségének kiszélesítése és végül, a
zemszkij szobor az opricsnyina alatt vitathatatlanul hozzájárult a
bojár arisztokrácia politikai befolyásának gyengítéséhez és az ab­
szolutizmus felé fejlődő centralizált monarchia megerősítéséhez.”3’
Tehát maga is a centralizált állam előrehaladása egy történelmi
szakaszaként fogta fel az opricsnyinát, amely ezek szerint a centra­
lizáció fő akadálya, a bojár arisztokrácia ellen irányult.
Ruszlan Szkrinnyikov nagy érdeme volt, hogy nem elégedett meg
ezzel a közhelyszámba menő megállapítással, a bojárságot nem ke­
zelte differenciálatlanul, egységes ellenséges tömbként a centralizá­
ció számára, hanem kísérletet tett az opricsnyina bevezetését meg­
előző politikai harcok teljes rekonstruálására. Ez a megközelítése
két fontos eredményhez vezette. Egyrészt sikerült kimutatnia, hogy
az opricsnyina első 5-6 évében a fő politikai támasz a régi moszkvai
bojárság és a szolgáló nemesség volt - ám utóbbinak csupán egy
töredék része,40 ami logikusan összefüggött a szolgáló nemesség
viszonylagos politikai erőtlenségével, illetve a bojárság hagyomá­
nyosan erős pozícióival a társadalmi életben. Elfogadható tehát
" R. G. Szkrinnyikov: Opricsnyina Ivana Groznovo (Avtoreferat), L, 1967,35.
** R. G. Szkrinnyikov: Nacsalo opricsnyini, 12.5.
* R. G. Szkrinnyikov: Opricsnyina Ivana Groznovo, 41.
40 R. G. Szkrinnyikov: Iván Groznij, M.} 1975,191.
15 z IV. Iván és I. Péter mikrobistoriográfiája

azon következtetése, hogy az opricsnyina eredményei már éleve

csak felemásak lehettek, illetve szükségszerűen nem tudott változ­
tatni az orosz állam egyenlő „önkényuralom bojár dumával és bojár
arisztokráciával” képleten.41
Ezen pedig már csak azért sem tudott változtatni - következik
Szkrinnyikov koncepciójából-, mert a bojárság pozícióinak meg-
rendítése, mint tudatos politikai program, csak létrehozásának évé­
ben jellemezte. Ez a gondolat különösen egyértelműen megfogalma­
zott formában olvasható az opricsnyinának szentelt trilógia utolsó,
1975-ben megjelent kötetében: „mint fejedelemellenes intézkedés az
opricsnyina nem maradt fenn egy évnél tovább. 1566-71 között az
opricsnyinai repressziók egész súlyukkal a régi moszkvai bojár-
ságra, a felső hivatalnoki bürokráciára, részben a szolgáló nemes­
ségre és a papságra, tehát olyan társadalmi rétegekre zúdultak,
amelyek régtől fogva a monarchia legszilárdabb bázisai voltak”.4243
Szkrinnyikov interpretációjában tehát az opricsnyina egymástól
élesen elváló két szakaszra osztható. 1975-ös, több kiadást megért,
számos nyelvre lefordított népszerű összefoglalásában a kljucsevsz-
kiji és veszelovszkiji megjelenítő erővel fejti ki, hogy 1567 és 1570
között „az opricsnyina politika történet ének gerincévé a cári uno­
katestvér, Vlagyimir Andrejevics fejedelem hívei elleni, majd Nov-
gorod pusztításával befejeződő iszonyos per vált. A terror oka nem
annyira a hírhedt novgorodi szeparatizmus, mint inkább az ural­
kodó osztály legbefolyásosabb csoportosulásainak támogatását el­
vesztő vezetők azon igyekezete volt, hogy a hatalmat bármi áron
kezükben tartsák. A tömeges terror, az általános rettegés és felje­
lentgetések körülményei között az opricsnyinában létrehozott erő­
szak-apparátus mértéktelen hatást gyakorolt a vezetés politikai
struktúrájára. A legvégén aztán a terror ördögi gépezete kicsúszott
létrehozóinak ellenőrzése alól”.41
Mi következik az opricsnyina két szakaszra bontásából? Részint
az, hogy „az opricsnyikok garázdálkodásai példátlanok voltak és
nem volt rájuk magyarázat”,44 tehát, hogy az opricsnyina fennál­
lása nagyobbik részének legfőbb történelmi érdeme, hogy a pogro­
mok „nem tudták megváltoztatni az Kiválasztottak Tanácsa re­
formjai időszakában világosan fellelhető politikai fejlődés
41 R.G. Szkrinnyikov: Opncsnij tyerror, 148., tőle még: Iván Groznij, 191.
4a R. G. Szkrinnyikov: Rosszija poszle opricsnyini, L., 1975,7.
43 R. G. Szkrinnyikov: Iván Groznij, 191.
44 Lm., 195.
 Ruszlan Szkrinnyikov szovjet történész esete... 153

alaptendenciáit^45 Ilyen értelmezésben az opricsnyina derékba

törte a megelőző időszak meghatározó politikai vonalát - a centra­
lizációt - és egyrészt elidegenítette magától a centralizált állam ter­
mészetes tömegbázisának döntő részét/6 másrészt ketté is osztotta
azt, hiszen „sajátos állammá vált az államban, pontosabban az ál­
lam felett
/
* A fentebb felsorolt „objektív” eredményei ellenére is,
748
49
rendkívül problematikusnak tűnik ezek után az opricsnyina törté­
nelmi érdemének kérdése. Kiderült ugyanis, hogy a fennállásának
nagyobbik részét meghatározó terror „teljes értelmetlenség”4* volt,
és ez súlyos következményekkel járt az állam számára. Politikai
értelmét általában nem vonta kétségbe Szkrinnyikov, egy „sajátos
felülről jövő fordulatnak tekintette, amelynek célja a korlátlan ura­
lom elvének megerősítése volt”/* Azt is racionális okokkal magya­
rázta, hogy ez az intézmény hogyan fordult szembe, (hogyan kellett
szükségképpen szembefordulnia) saját magával (elsősorban azért,
mert elveszítette szociális bázisát.) Kutatásai fényében azonban igen
jelentős hangsúly tevődik annak a megállapítására, hogy „az oprics­
nyina sohasem rendelkezett egységes, fennállása során változatla­
nul maradó elveken nyugvó következetes politikával”.50 Meggyő­
zően bizonyította, hogy az opricsnyina létrehozásának évében
meghatározott, objektív politikai értelemmel bírt, hasonlóképpen
bizonyítottnak tekinthető, hogy a későbbiekben ezt elveszítette. így
viszont továbbra is kérdésesnek tekinthető, hogy milyen értelemben
volt az „opricsnyina periódusa... a feudális széttagolódástól az ab­
szolút monarchiáig vezető hosszantartó történelmi folyamat fontos
szakasza”.51
R. G. Szkrinnyikov egyik kritikusának, Vaszilij Dorosenkonak
az a kérdésfeltevése ezért jogosnak tűnik, hogy „az opricsnyina
miért „vitathatatlanul ” vezetett a centralizált monarchia megerősí­
téséhez”,51 de azzal a véleménnyel vitatkozni kell, hogy úgymond,
Szkrinnyikov egészében visszatért volna „az opricsnyina, mint feje­
45 R. G. Szkrinnyikov. Opricsnij tyerror, 247-248.
46 R. G. Szkrinnyikov. N acsal o opricsnyini, 412.
47 I. m., 270.
48 R, G. Szkrinnyikov. Iván Gr ózni j, 191.
49 I. 192.
50 R. G. Szkrinnyikov. Opricsnyina Ivana Groznovo, 21.
5t R. G. Szkrinnyikov. Szamogyerzsavije i opricsnyina in: Vnutrennyaja polityika
carizma (szeregyina XVI- nacsalo XX v.), L., 1967.71.
V V. Dorosenko - Z. K. Janyel-. Zamerki o novoj lityerature po isztorii feodalnoj
Rosszii In: Isztorija SZSZSZR, 1968. No 5.159.
154 IV. Iván és í< Péter mikrohistoriográfiája

delemellenes politika tradicionális nézetéhez”7* (Szergej Kastahov).

Amíg ugyanis a kérdéses időszakban megjelent másik nagy
monográfia szerzője, Alekszandr Zimin, meghatározott mértékben
valóban átvette Veszelovszkij akadémikus legfontosabb eredmé­
nyeit, s az ezek által kijelölt úton haladt tovább, addig aligha igaz,
hogy Szkrinnyikov „visszatért volna” a platonovi-szagyikovi irány­
vonalhoz, Az eddigiekben elmondottak ezt semmiképpen nem tá­
masztják alá. Sokkal inkább arról van szó, hogy mindkét alapvető
felfogás időt álló eredményeit elfogadta és továbbfejlesztette, ami­
nek eredménye egy új, eredeti, harmadik koncepció lett. Ennek a
felfogásnak vannak természetesen problematikus pontjai. Fentiek­
ben utaltunk arra, hogy, véleményünk szerint, nem tekinthető
egyértelműnek c konstrukcióban az opricsnyina és a centralizáció
viszonya. Ezzel szorosan összefügg az a kérdés, hogy mennyiben
tekinthető a „hatalmas bojár arisztokrácia” a feudális széttagoltság
maradványai hordozójának, hogy nem csak arról van-e szó, hogy a
bojárság a semmi által nem korlátozott önkényuralom ellensége. Ez
utóbbi esetben viszont élesen felvetődik az általános, értékelési kér­
dés: milyen értelemben nevezhetők haladóknak az ellene (tehát az
önkényuralom ellen) küzdő erők? Konkrétan tehát: nevezhető
ugyanaz a történelmi jelenség 1565-ben haladónak, majd 1566-tól
haladáscllenesnck, amikor nyilvánvaló, hogy nem véletlenül lett
azzá, amivé lett?
Ruszlan Szkrinnyikov az opricsny ináról szóló trilógia, valamint
az „Iván Groznij” című népszerű-tudományos összefoglaló után,
leszámítva utóbbi újabb kiadásait, az ezt követő több mint másfél
évtizedben már csak egy-egy cikk erejéig foglalkozott IV. Iván ural­
kodásával: kutató munkájának homlokterébe új problémák kerül­
* A Szovjetunió felbomlását követő időszakban azonban ismét
tek
szükségesnek tartotta, hogy visszatérjen ősi témájához. 1.992-ben
megjelent monográfiája lényegét tekintve az 1960-as években meg­
jelent opricsnyina-kutatásainak új szintézise. Szerkezetében, néhol
frazeológiájában és arányaiban ugyan különbözik az opricsnyi-
na-trilógiától, ám felhasznált forrásaiban és koncepciójában válto­
zatlan. Igyekszik ugyanakkor az eltelt időszak szakirodalmát beépí­
teni, s reagálni az időközben megfogalmazott új nézetekre,
kritikákra.

53 • Sz. M. Kastanov- Ju. R. Klokmaiv. Szuvjetszkaja Ütyeratura 1965-1966 gg. po

isztorii Rosszii do XIX véka In: Isztorija SZSZSZR. 1967^0 5.169.
 Ruszlan Szkrinnyikov szovjet történész esete... 155

Továbbra is kitart azon elképzelése mellett, hogy az opricsnyina

eredetileg a szuzdali arisztokrácia ellen irányult, de már fennállá­
sának második évéről kezdve nem szabályozta egységes politikai
irányvonal, majd hamarosan az esztelen terror uralta el, s 1572,-ben
meg kellett szüntetni?4 Ezzel egyúttal elvetette Alekszandr Zimin,
Vlagyimir Kobrin, Danyiil Alsic ettől eltérő érveléseit. Koncepcio­
nális értelemben új elemnek tekinthető, hogy Ruszlan Szkrinnyikov
nagy jelentőséget tulajdonít orosz földön is a nyugati társadalmakat
meghatározó szerződéses-jogi viszonyoknak. E tekintetben a törté­
netírói tradícióknak megfelelően Novgorodot hozza fel pozitív pél­
daként, és Novgorod Moszkva általi bekebelezését Oroszország
politikai fejlődésében fordulópontnak értékeli?5 Óvatos formában
tehát ő is az alternatívák meglétét hangsúlyozza a korabeli orosz
történelemben. És nemcsak a 15. században, de még a 16, század
közepén is. Ez esetben Kurbszkij herceg ismert leveleinek „demok­
ratikus” jellegére utal, amely, szerinte, azt bizonyítja, hogy létezett
más elképzelés is az orosz állam berendezkedéséről, mint a IV. Iván-
féle autokratikus modell. Szkrinnyikov úgy tartja, hogy éppen a
fejedelmi leszármazottak és a bojárok lehettek volna az ellensúlyai
a „moszkvai típusú” centralizációnak, IV. Iván despotizmusának?
*
Ruszlan Szkrinnyikov nem hagy kétséget az opricsnyina kárho-
zatos következményeit illetően: „Az orosz társadalomra gyakorolt
demoralizáló hatását tekintve e terrort csak a tatár igával rokonít-
hatjuk.”57 Még jelentősebb az a negatívuma, hogy „mivel az au­
tokrácia a terror körülményei között született, annak születési
körülményei hosszú távra meghatározták a kialakuló politikai
szisztémát”?8 Szkrinnyikov a rá jellemző tény központú feldolgo­
zási mód keretei között általában óvakodni szokott a hangzatos
minősítésektől, a metodológiai szintű általánosításoktól. Ebben a
könyvében némiképp kivételt tett, bár a monográfia műfaja ennek
nemigen kedvez. így az alternatívákról vallott elképzelése kissé
idegenül hat szövegkörnyezetében. Azt mindenesetre nyugtáznunk
kell, hogy az arisztokrácia központi hatalommal szembeni ellensé­
ges viszonyulásának ősi teóriáját egy váratlan fordulattal visszá­
jára fordította. Ezzel megszületett a „reakciós bojárok” formula

’4 K. G. Szkrinnyikov-. Carsztvo tyerrora. L., 1992.

” Lm., 522,
T. m., 52.4,
57 Lm., 527,
Lm,, 526.
i$6 IV. Iván és I. Péter mikrobistonográfiája

helyett az objektíve „reakciós állam” tézise. Érdemes ezt tovább

gondolni, s ebben Szkrinnyikov is sokat segíthetett volna, ha pon­
tosítja, hogy valójában az orosz állam „moszkvai típusú centrali­
zációja”, „autokratikus volta” vagy „despotizmusa”, netán általá­
ban az egyeduralmi forma miatt volt történelmi kifogása.
1996-os népszerű formában megírt “két kötetes - összefoglalá­
sában aztán minderre választ adott. Koncepciója a legpregnánsab-
ban az Epilógusban érhető tetten. Itt ismét leszögezi, hogy a nyugati
„szerződés” gondolata nem volt idegen az oroszok számára, és ezt
Novgorod testesítette meg. A szolgálati földbirtokon alapuló kato­
nai-szolgálati rendszer megszervezésével azonban megkezdődött az
irányítás rendszerének átalakítása az autokrácia és centralizáció
elveinek alapján.59 Ami nem azt jelentette, hogy ne lettek volna
olyan társadalmi erők, amelyek ezt a berendezkedést opponálták
*
volna A felsorolt tények - Szkrinnyikov szerint - „azon elképzelé­
sek hibás voltát illusztrálják, amelyek szerint a hercegek és bojárok
(az autokrata uralkodóval együttesen) a moszkvai mintájú állami
centralizáció harcosaiként léptek volna fel... Éppen, hogy az opri-
csnyinai erőszaktól szenvedő arisztokrácia és zemscsina-beli nemes­
ség volt képes igazából az államhatalom despotizmusának ellen­
állni. Am a véres terror megsemmisítette a nyílt ellenállás bármilyen
irányból jövő lehetőségét.”60 S minthogy Szkrinnyikov az oprics-
nyinát az állami tulajdon fejlődésének csúcspontjaként kezeli, tör­
vényszerűen jut el odáig, hogy a tulajdon szférájába történő erősza­
kos állami beavatkozás végső eredménye gazdasági visszaesés,
politikai megrázkódtatások és a terror lett.6’ Szkrinnyikov tehát
hű maradt eredeti koncepciójához, és továbbra sem vitatta cl az
opricsnyina politikai értelmét. Más kérdés, hogy a centralizációról
az évtizedek során változott az elképzelése. Annak, „moszkvai min­
táját” immár nem tartotta előrevivőnek, az ellene szegülőket vi­
szont - néha talán érdemükön felül - példáértékűeknek vallotta és
lesújtó ítéletet mondott a terrorhoz vezető despotikus autokráciáról
*
Ruszlan Szkrinnyikov az 1990-es évek második felében elérke­
zettnek látta az időt arra, hogy egy hosszabb időszak orosz törté­
netének összefoglalását cidja
* „Az Oroszországi történelem- IX-
XVII. század” című művében természetszerűleg jelentős helyet szán
” R, G. Szkrinnyikov; Vélikij goszndar loann Vasai le vics Groznij. 1.11., Szmolenszk,
195)6, 341.
ío Lm,, 343.
éT I. m., 359-360,
 Ruszlan Szkrinnyikov szovjet történész esete... 157

IV. Iván korának. Figyelemre méltó módon itt már a „centralizáció”

és a „despotizmus” fogalmak nem kapnak jelentőséget, ehelyett az
autokrácia ki teljesítésében látja az opricsnyina történelmi jelentő­
ségét, ami viszont az állami földtulajdon gigantikus megnövclési
kísérletén nyugodott/
* Ez utóbbi tétel képezi egyúttal a koncepció
fundamentumát. Ruszlan Grigorjevics itt ismét óvakodik a nagy­
szabású értékelésektől, de könyve egy másik - távolabbi helyén -
egyértelművé teszi, hogy az opricsnyina, a hatalom birodalmi rend­
szere csak katasztrófához vezethetett, amennyiben megosztotta a
hatalom politikai támaszát, a szolgáló nemességet.^ Előkerül
ugyanakkor Iván Groznij - és családja - idegbetegségének régi to­
posza is/4 ám nem hangsúlyosan. A racionális magyarázat domi­
nanciája érvényesül ez esetben is, amely végső soron IV, Iván kor­
látlan egyeduralomról vallott elképzelései és a gyakorlat közötti
különbségből vezeti le a történéseket.
A nem sokkal ezután megjelent oktatási segédkönyvében -
„A IX-XV1I. századi Rusz” - a könyv műfajából adódóan már több
szubjektívabbnak tetsző tömör értékelés is olvasható. Itt ismét nagy
hangsúlyt kap az a tétel, hogy az opricsnyina második szakaszában
a megtorlások elveszítettek minden érrel mer, és hogy a véres ször­
nyűség bélyeget nyomott az orosz társadalom politikai életének
minden oldalára/’ Az opricsnyina Szkrinnyikov definíciójában az
autokrácia, a korlátlan cári hatalomgyakorlás rendszerének első
megtestesülése volt az orosz történelemben,6* vagy másképpen:
lényegét tekintve ez egy gyökeres állami fordulat volt/7 Ezek után
kissé életszerűt lennek tűnik a kötetben a cár töprengése azon,”
hogy kellene egy gyökeres állami fordulatot végrehajtani úgy, hogy
közben ne sérüljön a törvényesség?”62 68 Hiszen az opricsnyina lé­
*66
nyege a törvényen kívüliség - pontosabban: felettiség - volt, aho­
gyan azt egyébként Ruszlan Szkrinnyikov nagy megjelenítő erővel
ábrázolta.
Az új évezred létrehozta az új szintézist, Szkrinnyikov népszerű
formában megírt „Iván Groznij” című művét, amelyben reagál az

62 R. G. Szkrinnyikov'. Iszcorija Rosszijszkaja ÍX-XVII vv. M., 1997,315.

Lm., 373.
M Lm., 352.
R. G. Szkrinnyikov. Rusz IX-XVII véka. Szpb., 1999, 218.
66 Lm., 208.
I. m., 207.
68 L m., 206.
 i58 IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája

új szakirodalom (így pL Borisz Flórja, And re j Jurganov, Alekszándr

Filjuskin) legfontosabb felvetéseire. A korábbi könyveihez képest itt
jelentősebb szerepet kap IV. Iván személyiségének kérdése - nem
egyszerűen személyiségvonásainak leírásában, hanem az események
egyik motiváló tényezőjeként. Az alaphangot már a kötet fülszö­
vege is megadja, amely így reklámozza IV. Ivánt (és a róla szóló
könyvet): „Iván Groznij cár, ha úgy tetszik, az oroszországi törté­
nelem egyik legkevésbé egyértelmű személyisége. Tehetséges állam­
férfi, bölcs reformer - és véreskezű zsarnok, egy olyan ember, aki
népét a szörnyűséges repressziók káoszába vetette.” S valóban, a
könyvön végigvonul egyfajta kettősség. A szerző leszögezi, hogy „a
hasonló intézkedések objektíve (ti. az opricsnyina első évéé - Sz.
Gy.) hozzájárultak azon széttagolódás maradványainak leküzdésé­
hez, amelynek legmélyebb alapját a fejedelmi-bojár nagybirtokok
képezték”/3 s „az opricsnyinai terror bármennyire is demoralizálta
a társadalmat, nem tudta a fejlődés alaptendenciáját - egyebek kö­
zött a centralizáció előre haladását - megakadályozni”.70 Mivel itt
nem szerepel a centralizáció „despotikus” vagy „moszkvai minta”
jelzője, ezért az a benyomás támad, mintha a zsarnok cár és a feje­
delmi arisztokrácia egyszerre lenne a haladó központosítás kerék­
kötője. Az sem teljesen világos, hogy a cár képzelt vagy valóságos
összeesküvők ellen harcol állandóan? Egyszer talán igazi árulókkal
(Vő.: 221-222.), máskor viszont képzelt ellenségekkel (309.). Ez
lehet, hogy a valóságban így is történt, de kétségtelen, hogy erőtel­
jesen hozzájárul IV. Iván egyfajta kettős megítéléséhez.
Egy biztos: Ruszlan Szkrinnyikovnak itt sincs - és soha sem is
volt- jó véleménye „hőséről”, IV Ivánról. A pétervári tradíció örö­
köseként, a forrásokat vallatóra fogva igyekezett történészi - raci­
onális - magyarázatot találni Groznij politikájára. Sosem hagyott
kétséget azonban afelől, hogy a cár mérhetetlen - és indokolatlan
- károkat okozott országának - amire semmiféle utólagos történészi
okoskodás nem találhat mentségeket. Ruszlan Grigurjevics egyszer­
smind jó ízlésű történész is volt: műveit sosem lehetett olcsó, kon­
junkturális célokra felhasználni. Nem az őrültet, hanem a hibás
előfeltevésekkel hibás konklúziókra jutó, hibás eszközökkel operáló
uralkodót láttatja műveiben. Maga mindig is óvakodott a bombasz-

R. G. Szkrinnyikov: Iván Groznij. M., 2001, 333.

70 I. m.,337.
 Ruszlan Szkrinnyikov szovjet történész esete... 159

tikus ítéletektől. Beszélnek helyette az általa felkutatott források és

tények: mindenfajta manipuláció természetes ellenségei.
Ez a tiszta történészi magatartás eredményezi, hogy Ruszlan
Szkrinnyikov írásaiban semmilyen kurzus nem találhatott igazolást
az erőskéz-polítika történelmi szükségszerűségére.

(2012)
PÁRHUZAMOS SORSOK:
TÖRTÉNÉSZNEK LENNI A SZOVJET­
UNIÓBAN ÉS MAGYARORSZÁGON
(RUSZLAN SZKRINNYÍKOV ÉS
PERÉNYI JÓZSEF PORTRÉJÁHOZ)

Az alábbiakban két történészről lesz szó. Az köti össze őket, hogy

mindketten témavezetőim voltak: az egyik a kisdoktorimé, a másik
a kandidátusi disszertációmé. Az előbbi magyar,1 az utóbbi orosz
ember? Találkozhattak is volna, de nem találkoztak. A köztük lévő
16 év korkülönbség túl soknak bizonyult: mire a szovjet történész
végre Nyugatra (mármint Magyarországra) utazhatott, magyar
mentorom már nyugdíjba vonult, és kisvártatva meg is halt. Mind­
kettőjük megélte azonban az 50-es éveket és aktív volt a 60-70-es
evekben. Életük és történészségük nagyobbik fele a szovjet kor­
szakra esett. És - ahogy az orosz szakszleng mondja - mindketten
„feudálisok” voltak, így tehát nem is annyira az én személyem, ha­
nem a kor, amelyben éltek és a kor, amellyel foglalkoztak, kötötte
össze őket. Pályájuk egyező és eltérő vonásai a két történetírás -
nemkülönben a két történetírói világ - hasonlatosságaira és külön­
bözőségeire is fényt vetnek.
Perényi József 1915-ben született - ahogy a különböző időkben
írott önéletrajzai kis, ám méltányolható következetlenséggel tanú­
sítják - értelmiségi3 és nagyüzemi munkás családban. Ruszlan Gri-

T Életútjának felvillantásával egyszer már megpróbálkoztam a nekrológ-műfaj

• által adott lehetőségek keretein bel ül. Ld, Perényi József 1915
19
* 81: Egyetemi
Lapok. 1981.18. $z.
2 R. G. Szkrinnyikov életpályával részletesen foglalkozom két tanulmányban is
(Ruszlan Grigorjevics i Iván Groznij In: Trudi kafedri isztorii Rosszii $z drev-
nyejsih vremjon do XX v. Szpb: SZPBGU, 2.007, 2.5-38; R. G. Szkrinnyikov:
isztorik i mir - mir isztoríká (Ópit rekonszuukcii) In: D. Szvak, L O. Tjumencev
(szerk.) Ruszisztyika Ruszlana Szkrinnyikova: Szbornyik sztatyej pamjaryi
professzora R. G. Szkrinnyikova, v csesz cyjego 80-letyija. Ruszisztikai Könyvek
XXX. Russica Pánnonicana, Bp,» 2011,9-zi.).
> 1951. július 2.6-án kelt „Életrajza" apja értelmiségi származásáról tudósít,
míg az 1951. II. 5-i „Önéletrajz" az „értelmiségi" megjelölés után zárójelben
 j ÍV. Iván és í. Péter mikrohistoriográ fiája

gorjevics Szkrinnyikov 1931-ben értelmiségi - hidrortiérhök ápá és

tanító anya - közegben.4 Előbbi a budapesti bölcsészkart végezte,
de a szegény, ám tehetséges fiú közben több szemeszteren át tanul­
hatott szláv nyelveket Párizsban. Utóbbi a Leningrádi Állami Egye­
temen tanult. A magyar diák az egyetem elvégzése után fizetés nél­
küli tanársegédként a tanszéken maradt, és a disszertációját a
segéd tudományok köréből „A francia iskolák hatása a magyar ok­
leveles gyakorlat kialakulására” címen írta. A szovjet egyetemista
aspirantúrára került a Herzen Pedagógiai Főiskolán, és a novgorodi
birtokok gazdaságából védte meg disszertációját. A látszólag távoli
két témát összeköti a forrásközpontúság. Ami egyáltalán nem vé­
letlen, hiszen Petényi József mentora, Szentpétery Imre, a Segédtu­
dományi Tanszék akkori vezetője, míg Ruszlan Szkrinnyikov téma­
adója, Borisz Romanov, az egykori Kljucsevszkij-tanítvány, még az
1917 előtti „pityeri” iskola képviselője volt.
Pályájuk párhuzamos íve itt látványosan elválik egymástól.
A fiatal magyar doktor a háború előtti idők Horthy-korszakában
élőször állás nélkül marad, majd Isztambulba kerül a Ganz gyár
képviseletére, ahol könyvelőként keresi kenyeret. Kevés azonban
az adminisztráció - később azt is kiadja „négernek” a felszaba­
dult időt a levéltárakban tölti, megtanul törökül és egy sor balkáni
nyelven: a szláv spccializáció és orientáció tehát paradox módon
hivatali éveiben újabb erőteljes impulzust kap. A kétéves katonás­
kodás ugyan ezt a foglalatosságot látszólag derékba töri, ám a há­
ború végnapjai a hadapród őrmestert a szovjet oldalon találják,
hónapokig hadosztály tolmácsként szolgál, majd a felszabadulás
után kultúr attaséként Moszkvába kerül, ahol az akkori idők első
számú történésze - ekkor éppen nagykövet - Szckfű Gyula mellett
dolgozhat több mint egy évig. Ezt követően végre odakerül, ahová

.
részletes felsorolást ad „földműves, katona, pénzügyőr, rendőr, detektív
** Az
1955. XL S-i „Életrajzában
** a „falusi napszámos, kereskedősegéd,finánc,rendőr,
derekrívfelügyelő” felsorolás szerepel. (In: Percnyi József Személyes Iratai, a
továbbiakban; PJSZ1, amelyeket Petényi József nem sokkal halála előtt, 1981-
ben bocsajtótt rendelkezésemre. Ezek az 1950-es évek első felében keletkezett
iratokat tartalmazzák. A többi dossziét az ELTE Levéltár őrzi a Kelet-Európa
Történeti Tanszék iratai között, a 107-es számú fond bán.)
♦ R. G. Szkrinnyikov életrajzáról ld. részletesebben: L O. Tyumencev - V G
Ananyjev.: „Rosszija jege matyerik”: k 75-letyiju Ruszlana Grigorjevicsa
Szkrinnyikova In: Trudi kafedri isztorii Rosszii sz drevnyejsih vrcmjon do XX
v. Szpb: SZPBGU, 2007, 5-19.
 Párhuzamos sorsok... 163

képzettsége mindig is predesztinálta: a Teleki Pál Kelet-Európai

Intézetbe.
Ruszlan Szkrinnyikov a háborús években még kiskamasz, és
amikor magyar kollégája élete újabb fordulathoz ér, akkor ő éppen
az egyetemi tanításba ismét visszaengedett Romanov szemináriu­
mára jár. Perényi Józsefet ez idő tájt - 1951 legelején - rúgják ki a
pártból, ami a teljes egzisztenciális ellehetetlenüléssel fenyegeti.
Ruszlan Szkrinnyikov egyetemi hallgató ebben az időben azt kény­
telen konstatálni, hogy kedvenc tanárát újból megsemmisítő kritika
alá veszik - az amúgy korszakos jelentőségű és korát megelőző -
műve, az „Emberek és erkölcsök a régi Ruszban” című könyvéért,
annak „burzsoá szemléletéért”, és ismét eltiltják a tanítástól.
Perényi József szintén „burzsoá objektivitásáért” és ráadásul „a
szovjet történettudományhoz való nem megfelelő viszonyáért”5
bűnhődik. És a „corpus delicti” szintén egy könyv. Csak éppen a
kor vezető szovjet történésze, Borisz Grekov „Az orosz parasztság
története a legrégibb időktől a XVII. századig” című szintézise
második része. És annak is a magyar fordítása, amelyen Perényi
József éppen dolgozott, és lelkes filoszként szabad idejében is
töprengett. És ezen gondolatait6 - szerencsétlenségére '- megosz­
totta az egyetemi menzán, ebéd közben, történész kollégájával. Aki­
nek egyébként tudjuk a nevét, sokkal később, a rendszerváltás körül
a rendszerváltó értelmiség egyik zászlóvivő alakja lett, ekkor azon­
ban még kötelességének érezte, hogy jelentse az esetet a megfelelő
szerveknek.7 A taggyűlésen a kirúgási határozatot iniciáló kollégát

5 1951. július 2.6-i Életrajzában pontosan idézi a verdiktet: „a szovjet tudomány­

hoz való helytelen viszonyulás és tudományos munkámban való objektivista
maradványok*’ In: PJSZI
6 Percnyi József ezt úgy mesélte, hogy fordítás közben feltűnt neki: B. D. Grekov
néha felcseréli a forrásokban két jelentésben (eke, ekcalj) előforduló „szoha”
terminust. Aztán ezt a felismerését - elővigyázatlanul - megosztotta ebédpart­
nerével.
7 Perényi József az MDP Vili. k. Pártbizottságának 1951. január 23-án írott
felülvizsgálati kérelmében a neki tulajdonított vádakat elutasítja, de a kor
szellemében elismeri, hogy „Rámutattak a tudományos munkásságomban és
magatartásomban megmutatkozó objektív /sic!/ vonásokra, amelyek megakadá­
lyozzák pártszerű magatartásomat és kiállásomat..., mert valóban még messze
vagyok attól, hogy akár tudományos munkámban, akár magatartásomban
teljesen levetkőzzem a régi polgári maradványokat és mindig, minden körül­
mények között pártszerúen tudjak kiállni.** In: PJSZI
164 /V. Iván és L Péter mikrohistoriográfiája

szintén ismerjük: ö vad sztálinistából a kádári „puha diktatúrában”

lényegében liberális történésszé „avanzsált”?
Egyébként az ügyből végül is nem lett nagy baja Perényi József­
nek. Ő legalábbis gyakran emlegette, hogy ennek köszönhetően tett
szert egy értelmes szakmára - e nehéz hónapokban ugyanis a biz­
tonság kedvéért kitanulta az autószerelő mesterséget. És „Az orosz
parasztság története” is rendben megjelent. Amúgy Perényi József
nemcsak a baját, de a „megmenekülését” is (hogy ráadásul nem
rúgták ki még a munkahelyéről is) Grekov akadémikusnak köszön­
hette. Történt ugyanis, hogy Rákosi Mátyás méltó évfordulós
megünneplésen vitatkozott az MTA Történettudományi Intézete,
és sehogy sem tudták eldönteni, mi lenne a leghatékonyabb formája
a szocialista munkaversenynek a történelem frontján. Legott útmu­
tatásért fordultak Grekov elvtárshoz, akihez a közvetlen út Perényi
Józsefen keresztül vezetett, még.a moszkvai időkből való személyes
ismeretségük okán. És Grekov akadémikus ezt meg is írta? (A B.
D. Grekov akadémikus útmutatása /sic!/ a magyar történészek
számára c, kézirat10 alapjául szolgáló levelet egyébként 1981-ben
megtaláltam az MTA Történettudományi Intézete akkor még telje­
sen rendezetlen irattárában, két felmosórongy és egy vödör között.)
És ugyan a pártba nem vették vissza, 1956 újabb - immár ked­
vező - fordulatot hozott életébe. Percnyi József Történettudományi
* Az eset csak egy apró epizódja annak a tisztogatási folyamatnak a „történész
fronton”, amelyet pl. Romsics Ignác foglalt össze. Bár éppen az ellenkezőjét
látszik alátámasztani annak, amit Romsics akadémikus az általa „zsidó-kom­
munista ” történészekként jelölt csoport kizárólagos bűne ként azonosított.
(Vő.: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században - nemzetközi
kitekintéssel. Bp., 2011. 358-9.) Én azonban - nem rendelkezvén sem az
érintettek keresztleveleivel, netán hitközségi papírjaival, sem egyéb „perdöntő”
bizonyítékokkal vallási, meg kevésbé valamely rasszhoz való hovatartozásukról
- óvakodnék attól, hogy ezen történészeket „zsidó-kommunistákra” és „nem
zsidó-kommunistákra” osszam. A származás alapján történő osztályozás mel­
lett, természetesen, létezik más megközelítés is a magyar történettudományban.
Ilyen pl. Glatz Perenc előadása (Történetírás Magyarországon, 1949-1990 In:
Történelmi Szemle, 2011/3, különösen a 319-320.), amely eredetileg a Magyar
Történelmi Társulat közgyűlésén, X991. április 13-án hangzottéi.
9 Végül a tudományos munkatársak normájának rendezése céljából kiküldött
bizottság 1950. december i-én lényegében elfogadta a grekovi normát (Jegyző­
könyv In: PJSZI), azzal a kis különbséggel, hogy amíg Grekovnál az éves norma
2too munkaóra, addig a Történettudományi Intézet esetében 2200 volt. Igaz
viszont, hogy ehhez a Szovjetunióban 7 szerzői ívet, míg Magyarországon elég
volt csak 6 íves tanulmányt írni.
xo In: PJSZI
 Párhuzamos sorsok... 165

Intézetben végzett munkája mellett akkor már évek óta tanította az

ELTE Bölcsészettudományi Karán a különféle szláv népek történe­
tét az Európai Népi Demokráciák Története Tanszéken. (Ettől kü­
lönállóan működött 1953 és 1956 között - szovjet vendégprofesszor
jóvoltából - a Szovjetunió Története Tanszék.11) 1956. október 2.5-
én azonban I. Tóth Zoltánt, aki a tanszékvezetője és dékánja is volt
Petényi Józsefnek, halálos lövés érte a pártközpont előtt, amikor az
ELTE küldöttsége a tanárok és diákok követeléseiről kívánt tárgyal­
ni.11,*A tanszék másik prominens tagja, Arató Endre, aki párttag­
14
ként exponálta magát, a szóbeszéd szerint a kritikus napokban
éppen csehszlovák területen tartózkodott. Petényi József azonban
a helyén volt, sőt éles helyzetben, állítólag, feltette a repülőgépre a
szovjet tanszékvezetőt.1’ így, amikor 1957. január r-től a két tan­
széket hivatalosan is összevonták Kelet-Európa Története Tanszék
néven, ő találtatott a legméltóbbnak annak vezetésére.’4 Innen
kezdve 2.3 esztendeig állt az élén, a leghosszabb ideig a tanszék 20.
századi történetében.
Ruszlan Szkrinnyikov ebben az időben fejezi be az aspirantúrát
a Herzen Pedagógiai Főiskolán, majd védi meg kandidátusi disszer­
tációját. És ugyan még hosszú éveibe került, hogy az akkori dékán,
Vlagyimir Mavrogyin hívására visszakerülhetett alma materébe
tanítani, a magyar és a szovjet történész pályája itt ismét összekap­
csolódik: immár azzal és ott foglalkozhatnak, amivel és ahol a leg­
jobban akarnak. Persze, nagy a differencia egy pályakezdő és egy

11 Borsodi Cs, - Tüskés A.: Az Eötvös Loránd Tudomány egyetem Bölcsészettu­

dományi Karának története képekben 1635-1010* Bp., 1010,107.
'* Ld. részletesen: Borsodi Cs.-. Forradalom az Eötvös Loránd Tudományegyetemen
1956-ban. In: Nagy Imre és kora. Tanulmányok, forrásközlések V, Bp., 2009,
5*-
IJ Még valószínűbb, hogy megbízatását - de legalábbis a Kari Tanács általi egyhan­
gú megválasztását - részint korábbi politikai meghurcoltatásának köszönhette.
A Történettudományi Kar 1956. december 7-i Tanácsülésének jegyzőkönyvében
szerepel: „úgy érzem, hogy /a személyével kapcsolatos/ politikai aggályok
egyenesen pozitívummá váltak az elmúlt idő alatt”. (ELTE Levéltár, BTK
Tanácsülés! jegyzőkönyvek X956/56 - 1957/58. Jegyzőkönyv, 1956. december
7. 10.) E támogató szavak attól a kollégától származtak, aki Petényi József
pártbizottsági beadványának tanúbizonysága szerint pártból való kirúgásának
egyik kezdeményezője volt.
14 Valójában a Kari Tanács már 19 56. december 7-i ülésén megbízta ezzel (ELTE
Levéltár; BTK Tanácsülési jegyzőkönyvek 1956/56-1957/58. Jegyzőkönyv, 1956.
december 7. 3.) cs ugyanezen az ülésen - éppen Petényi József javaslatára - fo­
gadták el a tanszék régi-új elnevezését. (Uo., 4-5.)
166 IV. Jván é$ I. Péter mikrohistoriográfiája

már érett tudós között. Ruszlan Szkrinnyikov ekkor még hosszú

évekig egyetlen - bár az orosz történelemben kulcsfontosságú -
problémával, az opricsnyinával foglalkozik, miközben Perényi Jó­
zsef érdeklődése, főleg ilyen összehasonlításban, szinte csapongó­
nak tűnik. Életének legtermékenyebb időszaka az 1956-1966
közötti évtized.
Ruszlan Szkonnyikovnak a Szovjetunióban épp ekkor jelenik
meg (1966-ban) első monográfiája. Tagadhatatlanul jó korszaka ez
mindkét történetírásnak, hiszen élvezi az SZKP XX. kongresszusa
utáni „olvadás” jótékony hatását, Magyarországon még erősebben
is, mint a Szovjetunióban. Perényi József szinte tobzódik a témák­
ban, erőteljesen érvényesíti kivételesen széleskörű nyelvtudása
(1955-ös önéletrajzában összesen rí nyelvet nevez meg a magyaron
és a latinon kívül, amelyek közül fél tucatot aktívan használt)
előnyeit és valóban egyetemes történészként pozícionálja magát a
magyar történetírásban, .aki egyaránt tájékozott a modern nyugati
és kelet-európai szakirodalomban, A nemzeti történetírások berög­
zült hagyományai szerint ő is a kapcsolat tört éne ti alapról rugasz­
kodik el, de kompetensnek bizonyul több kelet-európai történelem
számos részlet kérdésében is. Ezt a tudását pedig fokozatosan a ke­
let-európai összehasonlító történet módszertani szolgálatába állítja.
Amíg az T95o-es évek első felében elkülönülő ország tör télieteket
tanított, addig az 1960-as évekre kidolgozza a közép- és kora újkori
kelet-európai történet egyetemi előadássorozatát,15 majd a kelet­
európai régiókat számba vevő jelentős módszertani tanulmánnyal
rögzíti mindehhez az elméleti kereteket is 1972-ben.16 Ekkorra ki­
alakul vezetésével a kelet-európai történelem komparativista isko­
lája a budapesti egyetemen, ahol méltó társak oktatják-kutátják a
régiót: Arató Endre a 19. századot, Dolmányos István a 20. száza­
dot, de jelen van már a fiatalabb nemzedék képviseletében a Bal-

És megírja a Szovjetunió története című egyetemi jegyzet 19. század előtti feje­
zeteit, amelyek a kor színvonalán állnak (sőt, összességükben hasznosabbaknak
bizonyultak az akkori idők szovjet kézikönyveinél),
16 Gazdasági-társadalomtörténeti fejlődési tájak Kelet-Európa bán. in: Tanulmányok
Kelet-Európa történetéből. Bp., 1972. 5-40 1. (szerk. Perényi/.) Koncepcióját
később egy általam készített folyóirat-interjúban is kifejtette. A sors - de még
inkább a sajátos kelet-európai fejlődés - különös iróniája, hogy a számban
- éppen e beszélgetés túloldalán - egykori feljelentője arról értekezett, hogy
„Most ne hátra nézzünk, hanem inkább arra törekedjünk, hogy a jég mindenütt
elvonuljon, és a dermesztő múlt árnyai ne fékezzék tovább szellemi életünk
egészséges fejlődését.” {Kritika, 1979/4. 5.}
 Párhuzamos sorsok... 167

kán-specialista Palotás Emil is, Perényi József utolsó aktív évei erre
az időszakra, az 1960-as évek legvégére, az 1970-es évek elejére
esnek. Utána a lendület megtörik, életének utolsó bő fél évtizedében
már gyakorlatilag nem publikál, A nyugdíj korhatárt betöltve azon­
nal nyugdíjba vonul (bár professzorként megtaníthatna), és alig egy
éven belül meghal.
Miért hagyott fel Perényi József a szakmával és költözött ki
örökre egyetemi szobájából az első adandó alkalommal? Beteg volt,
persze, szívproblémái voltak, akárcsak Ruszlan Szkrinnyikovnak.
Szerintem mégis az volt a fő ok, hogy már nem volt kedve és ideje
még egyszer köpönyeget cserélni. Levonta a következtetést és nem­
csak a könyveit, de a stafétabotot is átadta nekünk. Ezen a ponton
a korban, időben és térben egymástól távoli szovjet és magyar tör­
ténész ismét kísértetiesen hasonlítani kezd egymásra. A szovjet tör­
ténetírás „közbeszédét”, foga lom rendszerét, metodológiáját mind­
ketten axiómaként kezelték, kereteit nem feszítették szét. Ruszlan
Grigorjevics sem kérdőjelezte meg, még szóban sem, annak alapvető
posztulátumait, amíg témavezetőm volt (tehát ,1984-ig). ő azonban
megérte a rendszer váltást és a Szovjetunió összeomlását, ami ké­
sőbb néhány történeti nézete megváltozását eredményezte. Ezek
azonban kétségtelenül erőtlenebbek és szervetlenebbek voltak meg­
előző, és alapjaiban változatlan nézet rend szerénél, aminek alapve­
tően az lehetett az oka, hogy Petényivel ellentétben, ő szovjet isko­
lába járt, a szovjet történeti és történetírói tradíción nőtt fel,
számára tehát az belülről jövő és nem kívülről rá kény szerített volt.
Perényi József akkor vonult vissza, amikor még nem lehetett sej­
teni, hogy rendszerváltás közeledik, de egy, a „hagyományos” mar­
xizmust kritikusan szemlélő, azt tagadó vagy meghaladni akaró
történésznemzedek már erőteljesen jelen volt Magyarországon. Pe­
rényi szimpátiával figyelte ezeket a próbálkozásokat, de maga már
nem kívánt részt venni ebben a paradigma váltásban. Hiszen sikerei
csúcsán is bizonyos mértékig perifériára szorult a magyar történet­
tudományban: részint azért, mert egyetemes történész volt, mert
azon belül is Kelet-Európa történetével foglalkozott, részint ekkor
már nem a Történettudományi Intézetben, hanem az egyetemen
dolgozott. A magyar történettudomány értékrendjében ugyanakkor
a nemzeti történelem művelése volt az első számú prioritás, amely
fő letéteményesének az MTA Történettudományi Intézete számított.
Minden ebből következő hatalmi, anyagi, infrastrukturális, kom­
munikációs előjoggal. így hát hiába lett nemzetközileg is számot­
i68 IV. Iván és I. Péter mikro históriagráfiája

tevő, az 1960-as, 70-es években kifejezetten modern összehasonlító

regionális történetet művelő műhely az ELTE Kelet-Európa Törté­
nete Tanszéke, ezt a magyar mainstream történetírás nem méltá­
nyolta. (Nem méltányolja ma sem,) 1972-ben a már az Tpfo-es
években is vezető történészek kemény kritikával illették'7 a Peté­
nyi-féle összehasonlító Kelet-Európa történeti koncepciót. Akinek
joggal lehetett déjá vu érzése - ugyanis az „ellenérv” az volt, hogy
a szovjet elvtársak ezt nem így csinálják - és elment a kedve az
egésztől. De legalább is jobbnak látta visszavonulót fújni. így aztán
a „nagy mű” is örökre benne maradt.
Ruszlan Szkrinnyikov a rendszerváltáskor még aktív alkotó éveit
élte, és 1990-cs években írott művei a legjobb bizonyítékok arra,
hogy a nagy társadalmi-politikai változások hatottak rá. Való­
színűleg egyéni életében is nagy várakozással fordult az új rend felé,
hiszen leningrádi történészként és az egyetemi hatalmi hierarchiá­
tól távol, őr is a mellőzöttség sajátos aurája lengte körül, pedig
akkortájt a nemzetközileg legismertebb leningrádi történész volt.
Az idő előre haladtával azonban betegsége, magánya egyre súlyos­
bodott és a rendszervált ás visszás oroszországi eredményei a kez­
deti lelkesültséget mély szkepszisbe fordították. Egyre kilátástala­
nabb harcot vívott a puszta megélhetésért, egyre kiszolgáltatottabb
küzdelmet a (kalóz)kiadókkal és egyre reménytelenebbet az őt
megtámadó kórral.'8
Mindenki másként éli meg azonban a csalódásokat. Perényi Jó­
zseffel ellentétben ő utolsó leheletéig dolgozott. Talán hitt a túlvi­
lágban, de mindenképp a tudós örökké valóságában. így válhatott
belőle a nemzetközi historiográfia számon tartott alakja, míg Peré­
nyi Józsefnek még a magyar történetírás történetében sem találta­
tott meg a méltó helye.
(2013)

17 Palotás Emil professzor személyes közlése.

:8 Mindezt részletesen tárgyalom a R. G. Szkrinnyikov; isztorik i mir - mir
isztorika (Opit rckonsztrukcií) In: D. Szvak, 1. O.T jumencev íszerk.) Ruszisz-
tyika Ruszlana Szkrinnyikova: Szbornyik sztatyej painjacyi professzora R. G.
Szkrinnyikova, v cseszty jevo 80-letyija. Ruszisztikai Könyvek XXX. Rassica
Pannonicana, Bp., 201 1. 9-21. c. cikkben.
IV. IVÁN ÉS I. PÉTER1

A 18. század első negyede az orosz történelem egyik sorsfordító

korszaka. Ezzel a megállapítással aligha vitatkozna bárki is a tör­
ténetírásban. Annak megválaszolása azonban, hogy e kor hogy
viszonyul a 16. századhoz, már korántsem ilyen egyszerű. A külső,
a nyugati szemlélő gyakran találta az orosz történelmet „mozdulat­
lannak”, amelyben, úgymond, nagyon hosszú időszakokon keresz­
tül nem történik minőségi változás, ezért nagyon nehéz benne az
egyes periódusokat elválasztani. Az orosz történetírói hagyomány­
ban pedig, ellenkezőleg, egy erős tagolás iránti hajlam figyelhető
meg. Nem kétséges azonban, hogy mindenhol korszakhatár I, Péter
uralkodása, sőt bizonyos irányzatoknál I. Péter korszakos jelentő­
sége a történelmi felfogás alapja. És mégis: értelmes történetírói
feladat lehet a két történelmi periódus egymáshoz való viszonyának
meghatározása, annál is inkább, mert a két különböző korban ural­
kodó történelmi személyiség összehasonlító értékeléséhez is ezen
keresztül vezet az út.
Nem arról van természetesen szó, hogy melyik kor a „fontosabb”.
Annak a kérdésnek a megválaszolása azonban, hogy a 18. század
első negyede egy új, „európai” fejlődési típusú nagyhatalom szüle­
tése-e, vagy inkább a 16. században kialakult autokratikus állam­
nak az adott kor követelményeihez illeszkedő megszilárdítása
történt-e, lehetőséget teremt az egymástól másfél századnyi távol­
ságra lévő két uralkodó összevetésére - anélkül, hogy a történelmi
idő jelentőségét történelemszemléletünkben leértékelnénk.

1 AIV. Iván és I. Péter historiográfiai sorsának elemzésével foglalkozó köretet egy

eddigiektől eltérő „műfajú” cikk, a két történelmi személyiség összehasonlítását
megkísérlő esszé zárja. A historiográfus ugyanis historikus is egyben, akinek kell
hogy legyen saját véleménye hőseiről. (A szövegben található idézetek forrásai
fellelhetők a könyv historiográfiai tanulmányaiban.)
.[ 70 | 1V. Iván és I. Péter mikrohistoriográ fiája

E lehetséges párhuzam nem maradt rejtve a korábbi történetírás

számára. Kínálkozott az összehasonlítás a két történelmi alak több
hasonló személyiségjegye alapján is. Ezek az összehasonlítások
azonban vagy megmaradtak a politikum szintjén („egyik is önké­
nyuralkodó, másik is az”), vagy pedig a történelmietlen pszicholo-
gizálás áldozataivá váltak. Strukturális értelemben azonban nem
vetették egybe a két kort, aminek a legfőbb oka szakmai természetű,
ugyanis a specializálódás olyan mérvű a történettudományban,
hogy feltáró jellegű kutatásokat ugyanaz a történész nem folytat e
két egymástól távolinak minősített korban. A két történelmi kor és
így a két történelmi személyiség közötti párhuzam legterméke­
nyebbnek azoknál a gondolkodóknál bizonyult, akiknél az össze­
hasonlítás a történetelméleti rendszer vagy legalább az orosz törté­
neti koncepció integráns részét alkotta. Ilyen összefüggésben e
gondolat először az irodalomkritikus Belinszkijnél bukkan fel ha­
tározott formában, aki azt írja IV. Ivánról: „íme, IV. Joann, ez az
1. Péter, aki nem a megfelelő időben jelentkezett, és szigorával be­
végezte nagy ősének (111. Ivánnak - Sz. Gy.) gondolatát...” Vissza­
fogottabb hangot üt meg a kortárs hivatásos történetíró, Pogogyin
a „Megjegyzés IV. Joann jellemével” kapcsolatban című cikkében:
„Különleges képességeket mutatott a bölcs uralkodás művészetében,
és lehetséges, hogy megfosztotta volna Pétert attól a dicsőségtől,
hogy Oroszország első uralkodója legyen, ha a sors, szerencsétlen­
ségünkre, nem hozott volna össze minden lehetséges körülményt,
hogy letérítse a halhatatlansághoz vezető útról: zsarnok lett.”
Az un. „hivatalos népiesség” előbbi vezéralakjához képest más
úton jár a nyugatos iskola koncepciójának első megfogalmazója,
Konsztantyin Kavclin. „A Pillantás a régi Oroszország jogi létére”
című 1846-os tanulmányában megalkotja Nagy Péter tragikus
sorsú elődjének, a nagyra hivatott, ám korának viszonyai között
kibontakozni képtelen uralkodónak koncepcióját. Mint láttuk, az
ötlet már előbb, Belinszkij révén megszületett, ám történelmi ívű
„bizonyítása”, megalapozása kétségkívül Kavclin nevéhez fűződik:
„Történelmünknek ezt az átmeneti időszakát... az orosz történelem
két óriása, IV. Joann és Nagy Péter határolja: az egyik megkezdi, a
másik befejezi és megnyitja az újat...” - kezdi Ivánról szóló eszme­
futtatását Kavelin, majd így folytatja: „feltűnően megegyeznek tö­
rekvéseik tevékenységük irányultságát tekintve. Ez is, az is ugyan­
azt a célt követi... Nagy Péter mélyen tisztelte IV. Joannt,
példaképének nevezte, és maga fölé emelte. Péter uralkodása foly­
 IV Iván és I. Péter 171

tatása volt Joann uralkodásának. Utóbbi befejezetlen, félúton meg­

álló reformjait folytatta Péter”. (És valóban. Az Anna lánya 172.2.
január 27-i születésnapjára emeltetett diadalíven IV Ivánt is meg­
örökítették ezzel a felirattal: „Incepit” [Elkezdte]. Péter alakjához
pedig azt írták: „Perfecit” [Tökéletesítette]). A továbbiakban a két
történelmi személyiséget tulajdonságaik alapján veti össze a szerző,
majd Iván végső sikertelenségének okait boncolgatja. „Az energikus,
szenvedélyes, poétikus - kevésbé reális, mint utódja - természettel
megáldott Joann végül összeroskadt az ostoba, félpatriarchális...
értelem nélküli közeg nyomása alatt, amelyben neki élnie és mun­
kálkodnia ítéltetett. Sok évig életre-halálra küzdött vele, de nem
látván eredményt, nem hallván visszhangot, elvesztette nagy tervei
megvalósítása lehetőségébe vetett hitét...” Ezért lett hát zsarnok
belőle - akinek magának is szenvedés volt az élet. „IV. Joann éppen
azért süllyedt mélyre, mert nagy ember volt... Ezzel nem akarjuk
Joannt igazolni, a foltokat lemosni róla...”, de világosan kell látni,
hogy „Péter.., egy századdal később élt, amikor a körülmények már
megváltoztak, és sok mindent már előkészítettek számára...”
Legközelebb 1871-ben vetődik fel ilyen élesen az Iván-Péter pár­
huzam a történet írásban. Jellemző módon Konsztantyin Besztu-
zsev-Rjumin egy publicisztikai írásával, amelyben éppen a művészet
történelemfelfogását teszi kritika tárgyává. Megkérdőjelezve az
eredményközéppontú szemlélet helyességét, Nagy Péter és IV. Iván
párhuzamba állításakor az egyezőnek tűnő, s nem az eltérő voná­
sokra koncentrál, s úgy gondolja, hogy a szándék a lényeg, nem
pedig a történelmi eredmény. Az idea nem eredeti, de ennyire ka­
tegorikus formában először ő veti papírra. A későbbi idealizálók ezt
az ötletet szívesen kölcsönzik majd mindkét cár értékelésekor.
Nagyon szimptomatikus, hogy a születő orosz marxista történet­
tudomány Mihail Pokrovszkij személyében e történetírói tradíció
folytatójának tűnik fel. Pokrovszkij szerint az opricsnyina a kulmi-
nációs pontja egy hosszú társadalmi-politikai folyamatnak. „Az
állami átalakulás, amelyet az objektív gazdasági feltételek diktáltak,
megtalálta magának a formát: a cár dinasztikus és személyes önvé­
delmének aktusa kellett legyen...” Ezért hát „nincs igazságtalanabb
dolog annál, mint tagadni Groznij bojárok elleni harcának elvi
megalapozottságát”, hiszen „az opricsnyina Péter előtt másfélszáz
évvel történt kísérlet volt a péteri monarchia személyi önkényural­
mának megalapozására”. S bár a kísérlet korai, aki ezt megpróbálta,
„kortársai felett állt”. Pokrovszkij még óvakodott attól, hogy bár­
I7X IV. Iván és L Péter mikrohistoriográfiája
I

melyik cár tevékenységét idealizálja. Az uralomra jutó sztálini tör­

ténelem fel fogás már nem osztotta ezt a mérték tartást. IV. Ivánnak
egy egészen apologetikus felfogása uralkodott ekkor el. Nagy álta­
lánosságban megállapítható az is, hogy a pozitív elemek mindig
túlsúlyban voltak I. Péter ábrázolása esetén is, és végeredményben
I. Péter heroizált portréjához vezettek. A sztálini korban azonban
az „európaizáló” cárnak soha nem volt olyan kultusza, mint
IV. Ivánnak. Ez a szovjet historiográfia egyik paradoxona, teljesen
ellentétes az addigi historiográfiai tradícióval. Aminek elég egyszerű
a magyarázata. Sztálin azért tartotta igazi előképének IV. Ivánt,
mert a rettegett/rettenetes cár mindenben megfelelt modernkori
reinkarnációja elvárásainak. Nem úgy I. Péter, aki - gyakran bírált
- Nyugat-mániájával szükségszerűen sorolódott hátrébb Sztálin ér­
tékhierarchiája miatt. így aztán az ő esetében bátrabban lehetett az
ún. „marxista” történelemfelfogás osztályharcos megközelítését
érvényre juttatni, miközben, persze, a tekintélyelvi és birodalmi
aspektus végig meghatározó maradt.
Sokkal meggondolkodtatóbb párhuzamokra hívja fel még a szov­
jet korszakban a figyelmet Alekszandr Pancsenko és Borisz Usz-
penszkij. Mindkettőjük Oroszország kulturális státuszának meg­
változtatási szándékát tulajdonítja I. Péternek. Csakhogy ez az
egyiknél a múltra, a másiknál a jövőre irányuló.
Jól látható az eddigi összehasonlítási kísérletekből, hogy a két
személyiség történelmi összevetésének objektív alapját a két törté­
nelmi kor közötti folytonosság, vagy ha úgy tetszik, egyneműség
teszi lehetővé. Ez pedig nem más, mint az autokratikus uralmi rend­
szer, amelynek rendszerré szervezése IV. Iván uralkodása idejére
tehető, és amelyet I. Péter szilárdított meg, tett totálissá és befeje­
zetté. Időnként felbukkan ugyan IV. Iván minősítésében a balti-ten­
geri kijáratért vívott harc motívuma is, de a legelvakultabb apolo-
gétákon kívül természetesen senki nem tekinti IV. Ivánt egy
„elöeurópaizálónak”. Világos tehát, hogy az összehasonlíthatóságot
nem a „modernizációs” kísérlet, hanem az autokratikus rendszer
biztosítja. Ebből persze az is következik, hogy e párhuzamnak meg­
van a maga határa, úgy is mondhatnánk, hogy nem szabad túlzott
jelentőséget tulajdonítanunk neki, hiszen I. Péter tevékenységének
megkülönböztető jellegzetességét mégiscsak az európai típusú re­
formok adták. Arról már nem is beszélve, hogy az egyik uralkodó
alapvetően eredményesnek bizonyult, a másik pedig egy csődtöme­
get hagyott maga után.
 IV. Iván és L Péter 173

Annál érdekesebb, hogy e két személyiség személyiségjegyei, sor­

sának néhány mozzanata látszólag mégis mennyi hasonlóságot mu­
tat. Gyakran felemlegetik például, hogy akár egy görög sorstragé­
diában, mindketten elveszejtették tulajdon fiukat. Ennyiben
azonban ki is merül a hasonlatosság, ugyanis tudvalevő, hogy
IV. Iván véletlenül, mintegy baleset folytán, ütötte agyon legidősebb
fiát, míg I. Péter ugyan nem saját kezűleg, de tudatosan tetette el
láb alól. Mindketten személyesen részt vettek ugyanakkor a kínval­
latásokon, a kivégzések alkalmával, de ezekből az esetekből még
nem egyenesen következik, hogy mindkettő szadista lett volna, sok­
kal inkább a politikai elrettentés motiválta cselekedeteiket. Szinte
kísérteties hasonlósággal űztek gúnyt az egyházi hierarchiából,
amikor IV. Iván Alekszandrovszkaja szlobodában egy saját vezetésű
szerzetesi közösséget hozott létre, és I. Péter pedig a Mlegesleghó­
bortosabbak, legeslegtréfásabbak és legeslegrészegesebbek zsinatát”.
Csakhogy IV. Iván egy hasadt lelkű, bigottan vallásos ember volt,
míg I. Péter egyszerűen csak lump, aki amúgy valójában meg akarta
leckéztetni és maga alá gyűrni az ortodox egyházat (ami fényesen
sikerült is neki, ellentétben az egyházi dogmákra és hierarchiára
soha kezet nem emelő IV. Ivánnal.) Ezen közben persze a tudatos
egyházpolitikát folytató I. Péter egy ujjal nem nyúlt volna hozzá egy
egyházi méltósághoz, miközben IV. Iván a legnagyobb lelki nyuga­
lommal hallgattatta el Filipp metropolitát.
Személyiségük eltorzulásában elvben mindkettőjük sokat kö­
szönhetett volna a hányatott gyerekkornak, hiszen Iván hamar ár­
ván maradva, a különböző bojár klikkek játékszere volt, de Péternek
is végig kellett néznie tízévesen, ahogy a fellázadt sztrelecek roko­
nait kopjára tűzik. Csakhogy a terrorpolitikát egyik esetben sem
valamiféle pszichotikus elváltozás hívta életre. IV. Iván a korlátlan
hatalom elmélete és gyakorlata között tátongó szakadékot kívánta
átugrani általa, míg I. Péter az erőszakos eszközöket a birodalom
megreformálása érdekében alkalmazta. Az más kérdés, hogy a ki­
békíthetetlen ellentét a végén felőrölte Ivánt magát is, és ebbe men­
tálisan is belerokkant. I. Péter ugyanakkor végeredményben ered­
ményesen oldotta meg az országa előtt álló feladatokat, nem volt
oka tehát az önfelemésztésre. Igaz ugyan, hogy szubjektíve ő is
mindvégig a nemes célok és a tunya, közönyös közeg ellentététől
szenvedett, de azt lelkileg is jobban kezelte. Nyilván az sem lehet e
párhuzam felvillantásakor mellékes, hogy Péter dokumentálhatóan
a „közjó” érdekében feszítette az alattvalói tűrőképesség húrját,
174 ÍV. Iván és I. Péter mi kr obistoriográ fiája
I

míg Iván az elvont hatalom és saját maga biztonsága garantálása

érdekében.
A gyakorlott hitvitázó, intellektuális beállítottságú Iván az orosz
ortodox középkor tipikus - bár az átlagnál jóval tehetségesebb -
alakja volt. I. Pétert világlárottsága, a világra való nyitottsága és
merészen, esetenként extravagáns módon megnyilvánuló újító
kedve miatt praktikus, tipikus újkori személyiségnek tarthatjuk.
A történelmi paradoxon az - és ez összehasonlításuk másik valósá­
gos szintje hogy ezenközben mindketten tipikus orosz emberek
maradtak. Még az orosz szokásokat, erkölcsi normákat esetenként
látványosan felrúgó, a „maradiságot” tűzzel-vassal irtó Péter is,
akinek bizony meggyűlt a baja étkezés közben a késsel és villával,
belepirult, ha német hercegkisasszonyokkal kellett társalognia, cs
merő atyai jóindulatból azonnal nyakon vágta még a legelőkelőbb
bojárt is, ha pedagógiailag azt indokoltnak találta.
Mi sem áll messzebb a történelmi igazságtól, minthogy közös
nevezőre hozzuk e két cárt, ahogy pl. az orosz forradalmárok tették,
csupán csak azért, mert mindkettő cár volt, ráadásul a legkegyetle­
nebbek közül való. IV. Iván „ellenreformja
* ’, az opricsnyina de­
stabilizálta az országot, a cár végül is letért a korábbi moszkvai
nagy fejedelmek által követett politikai útról, a központosításról.
Szándéka szerint ugyan a központi hatalom megerősítésén fárado­
zott, de a 16. század közepi orosz valóságban kettős hatalom volt a
gyakorlatban az uralkodó és a tradicionális irányító elit, a bojárság
között. E reálkompromisszum felrúgására csak archaikus és anak­
ronisztikus eszközökkel kerülhetett sor, aminek során a cárnak
ugyan lehetősége nyílt arra, hogy a maga irracionális teljességéig
vigye az addigi orosz társadalomfejlődésben benne lévő lehetőséget,
a valóban egyszemélyi uralom eszméjét, de a tragikus végeredmény
ezt a törekvést nem igazolta vissza.
I. Péter ugyancsak a birodalom megerősítésének feladatát tűzte
maga elé, felismerve azonban azt a történelmi tényt, hogy a 18.
század elején az csupán a belső erőforrásokra hagyatkozva megold­
hatatlan. E felismerést, persze, nagyban köszönheti az első Roma-
novok óvatos Nyugat felé nyitásának, amire a „zavaros időszak”
teljes katonai kudarca után rákényszerült az orosz kormányzat.
Ugyancsak a 17. század során kerül sor a bojárság és a szolgáló
nemesség lassú összeolvadására és a nemesi bürokrácia intézményes
kiépítésére. I. Péter minderre már számíthatott és alapozhatott,
ezért az átalakítás organikus és időszerű volt. Ez a magyarázata
 ]V. Iván és L Péter 175

végső soron annak, hogy bár I. Péter is elment gyakran voluntarista

vagy csak hóbortos reformjaival a despotikus hatalomgyakorlás
végső határáig, ám birodalma nem hogy nem omlott emiatt össze,
hanem éppenséggel soha nem látott módon megerősödött. Ezenköz­
ben nem az történt természetesen, hogy Oroszország európai struk­
túrájú országgá vált volna - alapjait tekintve tudniillik mindig is az
volt, ám most sem lett olyanabbá. Sőt L Péter a jobbágyrendszer
kiteljesítésé vei, az úgy nevezett „uralkodó” osztály egyetemleges
szolgálatba sorolásával, ha lehet, még távolabbra térítette Oroszor­
szágot a haladásban élenjáró európai centrumhoz képest,1
Birodalmi nézőpontból tehát I. Péter nem egyszerűen sikeres volt,
de a rendelkezésére álló eszközökkel és a determináns történelmi
keretek között a lehető legtöbbet hozta ki magából és országából
*
IV. Iván esetében még csak azt sem jelenthetjük ki, hogy történel­
mileg haladó célokért küzdött, legfeljebb csak az engelsi értelemben,
objektíve, amennyiben a központosítás korában egy uralkodó már
eleve csak haladó szerepet tölthet be. (Amit egyébként kétlünk.)
Ő viszont a történelmi lehetőségei közül semmit nem használt ki,
a rendelkezésére álló eszközökkel rosszul sáfárkodott, és a rá bízott
birodalmat alapjaiban megrendítette.
Valóban kétségeket támaszthat a két történelmi személyiség ösz-
szehasonlítása
* De az biztos, hogy kritikailag viszonyul a historio­
gráfia hasonló próbálkozásaihoz, amelyek ilyen vagy olyan módon,
de a két egyeduralkodó heroizálásához vezettek, és igen gyakran
egy még modernebb korban élő vezér idealizálásához szolgáltattak
történelminek látszó érveket. És az is igaz, hogy mindketten egy
egységes történelmi folyamat részesei voltak, egyikük még annak
az elején, míg a másikukról sem mondható el, hogy lezárta volna
az orosz autokratikus rendszer kiépülésének történetét
* Kétségtelen
viszont, hogy a 18. századdal új szakasz köszöntött be az orosz
önkény uralom történetében. Az iváni félig európai, félig ázsiai jel­
legű autokráciát felváltja az európai típusú abszolutista hatalom­
gyakorlási rendszer, amely továbbra is féltve őrzi orosz sajátosságait
*
Ez a végső oka IV * Iván és I. Péter történelmi szerepe egyes hason­
lóságainak és még döntőbb különbözőségének
*
(2004)

Ld. erre részletesen: Szvák Gy.: I. Péter In: A tizenkét legnagyobb orosz (szerk.
Szvák Gy.}, Bp.5 2009,91-111.
A TANULMÁNYOK EREDETI
MEGJELENÉSI HELYE ÉS IDEJE

Szvák, Gyula. „TV. Iván alakja az orosz történetírásban.” Századok, no. i

(1982): 93-122.
Szvák, Gyula, Rettegett Iván az újabb szovjet kutatások tükrében.” Törté-
nebni Szemle, no. 3-4 (1979): 592-604.
Szvák, Gyula. „I. Péter alakja az orosz történetírásban.” Századok, no. 5
(1999): 1047-1086.
Szvák, Gyula. „Ruszlan Szkrinnyíkov szovjet történész esete Félelmetes
Iván orosz cárral”. Aetas, 27. évf. no. 2 (2012): 86-100.
Szvák, Gyula. „Párhuzamos sorsok; Történésznek lenni a Szovjetunióban
és Magyarországon (Ruszlan Szkrinnyíkov és Petényi József portréjá­
hoz).” In Rendszerváltások kortársa és kutatója. Tanulmánykötet Izsák
Lajos 70. születésnapjára, főszerkesztő Erdődy Gábor, 516-521. Buda­
pest: ELTF. Eötvös Kiadó, 2013.
Szvák, Gyula. „Az egyik kutya, a másik...?” In: Szvák, Gyula - Anyiszi-
mov, Jévgenyij: IV. Iván -1. Péter (Bp., 2004), 166-773.
A borító Nyikolaj Ge {1831-1894} „L Péter kihallgatja Alekszej Petrovics
cárevicset Peterhofban” (1871) c, festménye felhasználásával készült.

Olvasószerkesztő: Aranyossy Árpád

Borítóterv: Kára László
Tördelés: Kállai Zsanett
Nyomdai kivitelezés: Gelbert Eco Print Kft.
Felelős vezető: Geller Róbert