A történelem diskurzusa

Bevezetés a 20. századi történetírás történetébe és elméletébe

Szijártó M. István

1
Tartalomjegyzék

Előszó és bevezetés: A történelemről általában

Mi a történelem?
Mi szükség van a történelemre?
A történész mint kutató és író
Összefoglaló kérdések, források, szemelvények

Első rész: Az előzményektől az első kihívásig

1. Távoli előzmények a történetírás kezdeteitől a göttingeni iskoláig

Görög történetírás
Római történetírás
A kereszténység időszemlélete és a középkor történetírása
Újkori változások
Összegzés
2. A történettudomány létrejötte és intézményesülése a 19. században: a historizmus és a
pozitivizmus
Historizmus
A historizmus történetírása
Pozitivizmus
A pozitivista történetírás változatai
Összegzés
3. A romantika történetírása, a tudományos történetírás egységesülése és az ellene intézett első
kihívás: a szellemtörténeti iskola
A romantika történetírása
A tudományos történetírás egységesülése
Szellemtörténet
Spengler és Toynbee
Összegzés

2
Második rész: A társadalomtudományos történetírás kihívása

4. A társadalom- és kultúrtörténet kezdetei

A társadalom- és kultúrtörténet kezdetei a pozitivizmus jegyében
A neokantiánusoktól Max Weberig
A társadalomtudományos történelem kihívása: az Annales születése és első nemzedéke
Társadalomtörténet Magyarországon a két világháború között
Összegzés
5. Az Annales a második nemzedék dominanciájának időszakában
Strukturalizmus
Braudel történetírása
Az Annales Braudel jogara alatt
Kitekintés: A gazdaságtörténet újabb útjai
Összegzés
6. Történeti demográfia, család- és háztartástörténet
Történeti demográfia I: definíció, módszerek, források
A gyermekkor története
A történeti demográfia fő kutatási témái: I: termékenység, házasodás
Család- és háztartástörténet
A történeti demográfia fő kutatási témái: II. halandóság
Történeti demográfia II: jelenlegi és magyarországi kutatások
Összegzés
7. Marxista történetírás
Marxista világ- és történetszemlélet
Marxista történetírás Magyarországon
A brit marxista történeti iskola
Összegzés
8. Pszichotörténelem
Pszichoanalízis
Pszichohistória
A pszichohistória Magyarországon

3
 Összegzés

Harmadik rész: A kultúrtörténet kihívása

9. Középpontban a kultúra
Vázlat a posztmodernről
Mentalitástörténet
Történeti antropológia
Zárójel a hermeneutikáról
Történeti antropológia (folytatás)
Néhány szó Foucault elméleteiről
Cultural Studies
Az új kultúrtörténet
Összegzés
10. Nyelvi fordulat
Empirizmus és relativizmus
Hayden White elmélete
Posztmodern történetfilozófia és a posztmodern történetírás gyakorlata
Elméleti válasz a posztmodern történetfilozófia kihívására
Összegzés
11. Történetírás a 20. század végén
Mikrotörténelem
A nők története
Az emlékezet kutatása
A kultúrtörténeti megközelítés további irányzatai
Összegzés
12. Kitekintés: A kontextuális fordulat
A kontextuális fordulat
Összegzés

4
Függelék

Kollokviumi tételek
Kötelező irodalom
Bibliogáfia

5
 Előszó és bevezetés: A történelemről általában

Ez a könyv tankönyvnek készült az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi

Karán (ELTE BTK) Történelem szakot hallgató BA és osztott tanárképzésben résztvevő
hallgatói számára, akiknek kötelező elvégezniük a „Historiográfia” tanegységet. Miután
korábban több szemináriumot tartottam a történelem diskurzusáról ötvözve a historiográfiai és
a történetelméleti megközelítést, 2006 őszétől tartok folyamatosan előadásokat erről a
kérdéskörről. Jelen könyv ennek a munkának a terméke. Húsz korábbi szövegváltozata
kéziratként volt elérhető előadásaim hallgatói számára, segítve felkészülésüket a kollokviumra.
Arra szolgál tehát, hogy áttekintést nyújtson a történelem 20. századi diskurzusáról. Egy
szemeszter alatt áttekinthető és a tapasztalatok szerint – jó esetben – nagy vonalakban
elsajátítható tananyagot tartalmaz. Tagolása illeszkedik a félév szokásos rendjéhez.1 Míg az
ismertetett jellegzetes vagy kiemelkedő történeti munkákra vonatkozó legfontosabb kritikai
megállapításokra igyekszem gyakran kitérni, a részletek, a historiográfia polemikus
vonatkozásai sokszor a jegyzetekbe szorulnak, nehogy túlságosan megterheljék a szöveget. A
fejezetek végén megjelölöm a kötelező irodalmat, illetve az „iskolás” összegzés és az ellenőrző
kérdések is a vizsgára való felkészülést szeretnék segíteni. Ugyan a további tájékozódáshoz
megpróbálok itt egy-két tippet adni, a fejezethez kapcsolódó jegyzetekben azonnal ennél sokkal
bővebb releváns irodalom található – a források kötelező megjelölésén túl, egyben az érdeklődő
hallgatók orientálása céljából is.2
A tankönyv célja tehát az, hogy rendszerbe foglalva tárgyalja a 20. századi történetírás
történetét és elméletét. A Hérodotoszig visszavezethető távoli előzmények csupán vázlatos
áttekintését követően megismerkedünk a közvetlen előzményekkel: a professzionális
történettudomány 19. századi születésével, intézményesülésével és a tudományos történetírás
létrejöttével. A hosszúra nyúló, de elengedhetetlen felvezetést követően voltaképpen csak ez
utóbbi ponton térünk rá fő tárgyunkra, az európai és részben amerikai történetírás fő
tendenciáinak áttekintésére 19. és 20. század fordulójától a 21. század elejéig. Az
intézményesült történeti diskurzus 20. századi történetében négy jellegzetes formával fogunk
találkozni, és ezek három nagy egységbe tagozódnak a könyvben. Kezdetben a történelem mint
intézményesült diskurzus 19. századi születésének és kiépülésének korából örökölt fő téma a
(nemzet)állam története a tudományos történetírás lassan tökéletesedő módszereivel került
feldolgozásra, majd a századforduló időszakára egységesedő tudományos történetírásnak azon

6
nyomban a szellemtörténet kihívásával kellett szembesülnie. Ezeket a fejleményeket tárgyaljuk
a könyv első fejezeteiben. A következő részben arról lesz szó, hogy Nyugat-Európában a század
első évtizedei átütő erejű változásokat hoztak az élet szinte minden területén, amelyekhez a
század első felében és derekán a korábban létrejövő társadalomtudományok megizmosodása,
valamint újabb társadalomtudományok kiépülése járult. Mindez megszülte a
társadalomtörténetet, pontosabb kifejezéssel a társadalomtudományos történelmet, amely a
tudományos történetírás második kihívójaként lépett fel. Harmadjára pedig a hetvenes évektől
átalakuló világ és megváltozó gondolkodás létrehozta a történetírásban a különféle
kultúrtörténeti megközelítéseket. A könyv fejezeteinek utolsó harmada ezekre fog
koncentrálni.
Jelen tankönyv nyilvánvalóan csak sajátos értelmezést ad, amelyhez képest
ugyanannyira jogosultak lehetnek az alternatív olvasatok. Preferenciáim, elfogultságaim,
szubjektív értékítéleteim nyilván nyomot hagytak minden fejezeten. A legnyilvánvalóbban
ilyen pontok a következők: a 19. századi történetírást csak vázlatosan, „közeli előzményként”
tárgyalva a hangsúlyt egyértelműen a 20. századi történetírásra helyeztem – sőt a 21. század
történeti diskurzusának alakulásából levonható következtetések kimondását sem akartam
elsietni; a társadalomtudományos történetírás értékeinek felmutatására törekedtem, hogy
ezeket ne csak a későbbi – bár szintén nyilvánvaló szimpátiával szemlélt – kultúrtörténeti
felfogások nézőpontjából mint idejétmúlt történelemet lássuk; jól látható elfogultsággal
mutatom be az e két szemléletmód összeegyeztetésére alkalmas mikrotörténelmi
megközelítést, amelyet személy szerint a jó történelmi művek létrehozására a legjobb esélyt
kínáló történeti megközelítésnek tartok; végül a tankönyv az egyetemes történetírás fő fejlődési
trendjeit próbálja bemutatni, és a magyar történetírás történetét meg sem próbálja folyamatos
narratíva formájában olvasói elé tárni. A szöveg tehát ezen (és nyilván további) útelágazásokon
meghozott döntések terméke. A történelem diskurzusának dzsungelét más „lélekvezető”
útmutatásával nyilván más ösvényeken lehetett volna bejárni. További ilyen személyes (és
könnyen vitatható) választás a történetelmélet kezelése.
Jelen munka ugyanis a történetírást nemcsak a klasszikusokon keresztül ismerteti meg
olvasóival, hanem egészében mutatja be a történelem mint diskurzus mindenkori helyzetét: a
történelmet a kor gondolkodásába, szellemi áramlataiba beágyazva tárgyalja, egységbe ötvözve
a történetfilozófiai és historiográfiai megközelítést. Emögött az a meggyőződés áll, amelyet a
tudományfilozófus Lakatos Imre nemcsak a történelemről szólva, hanem szélesebb érvénnyel

7
megállapított: „A tudományfilozófia a tudománytörténet nélkül üres, a tudománytörténet a
tudományfilozófia nélkül vak.”3
Végül pedig: ha jelen tankönyv elolvasása, sőt esetleg megtanulása révén az olvasó,
habár töredezett, mégis alapvető ismereteket szerez Európa és a világ történetéről, az csupán
járulékos haszon – de egyáltalán nem szándékolatlan eredmény. Végül is a történelem huszadik
századi diskurzusa a legkiválóbb történészek munkásságán keresztül kerül bemutatásra, és az
ő életművükben olvashatók a múltunkra vonatkozó legfontosabb megállapítások,
legérdekesebb feltevések.
Mielőtt azonban belekezdenénk a történetírás történetének és elméletének kronologikus
tárgyalásába, elengedhetetlennek tűnik felvetni néhány alapvető általános kérdést a
történelemmel kapcsolatban.

Mi a történelem?

A második világháború időszakától, amint arra majd a záró fejezetben részletesebben is ki

fogunk térni, nagyon sok minden történeti kontextusba került a humán tudományokban –
elsősorban a művészettörténet, a tudománytörténet, az eszmetörténet és az irodalomtörténet
területén. Némi túlzással ma már is egy csillagászati vagy fizikai állítást is az adott kor
világképébe és gondolkodásába (paradigmájába) illesztve szemlélnek, amikor ezt a kijelentést
megtették, és nem a világról alkotott általános érvényű állítások egyikeként. De éppen a
történetírás területén nem történt meg ez a változás, nem érvényesül a történeti kontextusba
helyezés elve. Helyette máig kumulatív felfogás uralkodik, pedig már végképp ideje lenne
felhagyni azzal az elképzeléssel, hogy a történészek évszázadok óta építgetnek egy házat, a
múltat rekonstruálva, és mindenki hozzáteszi ehhez kisebb-nagyobb tégláját, és legfeljebb néha
dobnak ki egyet-egyet ezek közül azért, mert utólag gyenge minőségűnek bizonyult. Valójában
viszont nincs egyetlen történelem, mert minden kor a maga szempontjából vizsgálja a múltat,
annak egyes szeleteit, főleg persze a saját maga múltját. Ezért a kumulatív felfogáshoz képest
sokkal inkább tarthatnánk igaznak azt a provokatív kijelentést, hogy minden egyes pillanat
szinte tabula rasát teremt a jövő történészeinek.
Ahogyan Michel de Certeau írja Freudot interpretálva: a múltból csak azokat a
töredékeket őrizzük meg, amelyek illeszkednek „a jelen kirakósjátékába.”4 A történelem

8
elbeszélés, értelmét a jelenben nyeri el, a jelenről szóló kijelentések és narratívák
összefüggésében. A múltban a jelent látjuk. Ha a múltról beszélünk, a jelenre gondolunk. Ezért
szerintem téves az a felfogás, mely szerint egy adott történeti probléma vagy korszak
tárgyalásához mintegy bevezetésként tartozik hozzá annak ismertetése, hogy arról korábban ki
mit írt. (Ez a használata a historiográfiának a kumulatív tudományfejlődési modellnek felel
meg.) Pont fordítva: inkább a tárgyalás szervező elvének kellene lennie a historiográfiának,
mely visszahelyezi az illető történészek munkásságát eredeti kontextusukba, a történeti
diskurzus fejlődésének adott szakaszába. Következésképpen kiindulópontként magát a történeti
diskurzusból egészét kellene választani. Hát erre szolgálna ez a könyv – lehetőleg koherens
összképet, azonosítható és megjegyezhető fejlődési vonalakat felvázolva.
A Dermesztő szenvedélyek (Final Analysis) című filmben egy pszichiáter a tudomány
álláspontját képviseli: kívül áll a dolgokon, és puszta megfigyelő szerepét játssza. (Általában a
történész is ezt képzeli magáról.) Pszichiáterünk viszont a történet egy pontján rájön, hogy
páciense átveri: rá akarja venni egy olyan szakvélemény kiadására, amellyel – mint kiderül –
egy gyilkosságot fedezne. Ekkor ébred rá arra, hogy ő nem kívülálló tudós, külső szemlélő,
távolságtartó elemző, hanem maga is részese, szereplője a történetnek, akinek még az élete is
veszélybe kerülhet.5 Sokan vélték úgy a huszadik században, hogy ez a pillanat a tudományban
is eljött, például az amerikai pragmatista filozófus, John Dewey, aki nagy meggyőző erővel
mutatott rá arra, hogy illúzió a megismerést a látás mintájára képzelni el (mely tudniillik nem
változtat azon a tárgyon, amelyre irányul), mert a megismerés tárgyává tenni valamit
szükségszerűen megváltoztatja ezt a dolgot. És így áll ez a történelmi megismeréssel is. Dewey
gondolatát tovább gondolva Ute Daniel – akire sokat fogok hivatkozni ebben a könyvben – arra
is rámutat, hogy nemcsak arról van szó, hogy a kultúrtörténészek tudják, hogy „nem állnak
kívül az általuk adott leírásokon és magyarázatokon, hanem azok részét képezik”, hanem ez a
körkörösség egyenesen feltétele a megismerésnek: egyébként nem is lennének kérdéseik,6 –
nem lennének nekünk kérdéseink.
Tehát a történelmet író történész is alakítja a világot, formálja a jövőt. Én ebből a
szemszögből szeretném definiálni a történelmet. Szokás ezt egyszerűen a múlttal azonosítani,
vagy arra hivatkozni definíció helyett, hogy Historia est magistra vitae, megidézve Cicero De
oratore című dialógusát. E mögött a szentencia mögött az a felfogás húzódik meg, hogy az
életben a dolgok ismétlődnek, ezért a múltból tanulni lehet a jövőre nézve. Az első és a második
fejezetben látni fogjuk, hogy ez a felfogás is pontosan időhöz és korhoz köthető, azaz

9
visszahelyezhető a maga eredeti kontextusába, és pontosan azonosítható „szavatossági
idejének” lejárta is. Ehelyett én azt mondanám, hogy a történelem a társadalomnak olyan
intézményesült diskurzusa,7 melynek témája a múlt, tárgya a jelennek a múlthoz való viszonya,
megkülönböztető jegye pedig a forrásokhoz, a múlt nyomaihoz való hűség.8 (Mint tudjuk, a
történész elsősorban, de nem kizárólagosan írott forrásokkal dolgozik.) Ebből a definícióból
kiindulva szeretnék a történelem néhány jellemzőjére rámutatni.
A történelemnek mint diskurzusnak az intézményesült voltával szorosan összefonódik
differentia specificája, megkülönböztető jegye: a forrásokból, a múlt nyomaiból nyerhető kis
tényekhez való hűség. Hiszen a történészek esetében lényegében céhről van szó, és mint a
középkorban, aki ezt az előírást nem tartja be, azt kontárnak minősítik, és kizárják a céhből.
Bár azt szoktuk feltételezni, hogy a történész elbeszélését a tényekre építi, a gyakorlatban csak
arra kell törekednie a történésznek, hogy a szakma konszenzusa által elfogadott tényekkel ne
keveredjen ellentmondásba9 – ha pedig narratívája ezekkel összeütközésbe kerülne, akkor meg
kell ezeket a tényeket cáfolnia. Ezért ezeket az illető témára nézve lehetőség szerint
teljeskörűen fel kell tárni. Aki ezeket a szabályokat nem tartja be, azt a céh kizárja tagainak
sorából, legyen bármilyen elismert vagy sikeres egyébként. (Lásd például a Kitalált középkor
és szerzője, Heribert Illig esetét.10) Mindezt sokkal szebben fogalmazza meg Paul Ricoeur
francia filozófus: a történészi gyakorlatot az igazság-intenció uralja.11
A történelmet továbbá a társadalom egyik diskurzusaként definiáltam. Nem is csupán
párbeszédről, történészek párbeszédéről van szó, egy szakmai közösség belső ügyéről, hanem
a történész mindig egy közönség részére ír. Ebből pedig az következik, hogy a történészeknek
meggyőző levezetést kell produkálniuk, meggyőző narratívát kell alkotniuk. Bármiről írjanak,
fontos, hogy olvasóikat meggyőzzék arról, hogy igazuk van. Akár egyetlen tanárnak írnak,
mondjuk szemináriumi dolgozatot, akár ezreknek egy ismeretterjesztő munkát.
A társadalom azért tartja fenn azt az intézményesült alrendszerét, amelyet
történettudománynak szokás nevezni, hogy fontossággal bíró állításokat tegyen jelen és múlt
viszonyáról. Harmadjára tehát arra mutatnék rá, hogy mit sem ér az a történészi munka, legyen
akár a leghíresebb történészeké, mely nem jut el valamely jelentős következtetésre. (Ami idáig
nem jut el, az a munka félkész, és legfeljebb azzal mentegethetjük, hogy más történészek erre
támaszkodva egyszer majd jelentős következtetések levonásáig tudnak eljutni.)
Nyilvánvaló, hogy mind az, hogy mi a „meggyőző” levezetés, mind pedig az, hogy mi
minősül „jelentős” következtetésnek, társadalmi-kulturális jellemző. Nem eleve adott, nem

10
abszolút mércével mérhető, mi a „meggyőző” és mi a „jelentős”: adott társadalmak, illetve
kultúrák más és más elbeszélést érezhetnek meggyőzőnek és más és más következtetést
jelentősnek. A későbbiekben ezekre a sajátosságokra érdemes különösen odafigyelnünk.
Ugyanezt a gondolatot John Arnold úgy fogalmazza meg, hogy „az idő folyamán változtak
azok a szempontok, melyek alapján a történészek kiválasztják igaz történeteiket.” Példának
okáért a 19. század elején még nem volt szükséges az értelmezés, ma már igen. Ma már
törekszünk arra, hogy történetünket szélesebb kontextusba tudjuk illeszteni, és ezáltal „elérjük,
hogy ne csak arra kapjunk választ, hogy »mi történt«, hanem arra is, hogy mindez mit jelent.”12
Tehát a történeti diskurzus adott állapota beágyazódik az adott korba, annak materiális és
szellemi viszonyaiba, kultúrájába. Ezért lesz az alábbiakban szó nemcsak a történetírás
történetéről, hanem a történelemről való gondolkodás történetéről is, azaz történetfilozófiáról.
Mindennek megértéséhez pedig elkerülhetetlen általában az adott kor gondolkodásának,
szellemi állapotának az ismerete legalábbis alapszinten: ennélfogva az alábbiakban néha szó
majd filozófiáról, nyelvészetről, irodalomelméletről, szociológiáról és antropológiáról is.
Nyilvánvalóan tucatnyi olyan téma elő fog kerülni, amelyhez magam nem értek – sőt,
szinte csak olyan témák fognak előkerülni, amelyekhez nem értek. Az egyetlen kivétel talán a
mikrotörténelem, amellyel hosszú évekig behatóbban foglalkoztam. De kilépve a történetírás
területéről kompetenciám jól láthatóan még szegényesebb, és a szakirodalomra, sőt inkább
annak is egyik, általam ismert szegmensére hagyatkozom csupán. Nem vagyok és nem is
lehetek szakértője egyszerre Kantnak és Saussure-nek, Lévi-Straussnak és Bourdieu-nek. De
talán ez nem is feltétlenül szükséges. Ennek a tankönyvnek, azaz egy egy féléves egyetemi
előadássorozat anyagát tartalmazó monográfiának az elve ugyanaz, mint amellyel a vízből
kihúzott, félig élő, félig halott szerencsétlenül járt embertársához közelít az életmentő: annak a
számára az őáltala kilélegzett levegő csökkentett oxigéntartalma is elegendő az életben
maradáshoz. Ha majd e kurzus hallgatói túlélik a kollokviumot, is túlélik, meglesz a
lehetőségük arra, hogy beleszippantsanak egy könyvtárban a friss levegőbe.

Mi szükség van történelemre?

Minthogy ez a könyv elsősorban olyan hallgatóknak íródik, akik a „Historiográfia” tanegységet

végzik el Történelem szakos tanulmányaik keretében, és főleg mert többségük Történelem

11
szakos tanárként fog diplomát szerezni, mindenképpen fel kell tennünk a soron következő
adódó kérdést is: ha a történelem diskurzus a jelen és a múlt viszonyáról, akkor mire való a
történelem? Mit ad hozzá a mi életünkhöz a történelem? Mert például az irodalom haszna
világos. Bejárhatunk gondolatban olyan utakat, amelyeket talán jobb is, ha nem próbálunk ki
saját magunk. Shakespeare Machbethjét olvasva vagy a színpadon megtekintve egy bizonyos
szinten átélhetjük, hogyan érzi magát az, aki gyilkosság árán került a trónra: „megtudjuk, mit
érezhet egy ember, ha királyságot szerez, és a lelkét elveszti” – ahogy Clifford Geertz fogalmaz
Northrop Frye-t idézve.13 Az olvasmányok képesek időnként formát adni az emberi
tapasztalatok többnyire rendezetlenül gomolygó tapasztalatai egy szegmensének – amúgy
ráismerésszerűen, „aha-élmény”-ként. Képesek lehetnek kikristályosítani egy gondolatot,
megfogalmazni valamit, ami azután visszaidézhető, valahová beépíthető, vagyis felhasználható
lesz. Nem kívülről érkeznek tehát ezek a gondolatok, hanem eleve bennünk voltak. Oscar Wilde
ezért írhatja, hogy „a művészet valójában nem az életet, hanem a nézőt tükrözi.”14 De
voltaképpen, ha jobban belegondolunk, a történelemnél ugyanez tapasztalható, sőt a befogadót
érő benyomás a valódiság miatt még erősebb, mint az irodalom esetében.
A világ nyilvánvalóan káosz, a múlt is az, és hogy ne féljünk annyira, otthon szeretnénk
érezni magunkat bennük. Ezt a gondolatot Niklas Luhmann úgy fejezi ki, hogy a társadalmi
rendszerek feladata a világ komplexitásának redukciója. De Tamási Árontól is megtanulhattuk
ugyanezt: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”15 Ebből az
következik, hogy a történészeket a társadalom azért tartja el, mert az időben is szeretné érezni
az otthonosságot – ez a nyugati világra a 18. századtól különösen jellemző. A történészek
feladata ezért a múltra nézve átlátható, leegyszerűsített beszámolókat, értelmezéseket adni. Az
értelmet a történész tulajdonítja a történteknek, vagyis kívülről viszi bele a történetbe, amelyet
elmesél. Az olvasó mégis úgy érzi, hogy akkor „kerülnek a helyükre a dolgok”, amikor
felismeri valamiben ezt az értelmet: az emberek ugyanis valamely oknál fogva azt látják a
dolgok természetes rendjének, ha azok értelmesen rendeződnek el.
Ezt a lélektani igényt Stuart Sutherland így írja le: „kézzelfogható történetet keresünk,
amellyel megmagyarázhatjuk az emberek – benne a saját magunk – tetteit vagy érzéseit.” Az
emberek értelmet keresnek a dolgokban. Arra törekszünk, hogy „mintát lássunk oda, ahol nincs
minta.” „Az emberek nem szívesen hagynak fel az ítéletalkotással: magyarázatokat keresnek.”
„Magyarázatgyártásban az emberek nagyon magabiztosak, olyannyira, hogy képtelenek
racionálisak maradni. (…) Az emberek éppen a maguk barkácsolta magyarázat koherenciája

12
miatt válnak meg nehezen a magyarázattól.”16 Tehát illúziógyártásról van itt is szó – ezt a
történész legalább vegye észre, ha már a csapdát elkerülni nem tudta, ha beleesett a saját maga
által ásott retorikai verembe. Ha képes rá, akkor az talán a legjobb, ha egyszerre többféle
magyarázatot ad, és akkor a turpisság a figyelmes olvasó számára is kiderül.
Hisz fontos lenne tudni mind a történésznek, mind olvasójának, hogy a
magyarázatokkal az emberek saját magukat csapják be, hiszen a történelem, a múlt felé forduló
megértés és magyarázat-alkotás nem ártatlan dolog. Nem válik el a jövőre vonatkozó és így a
cselekedeteinket irányító megértéstől és magyarázat-alkotástól. Az időben való visszafelé
tekintés hibái a jövő formálásának hibás premisszáivá fognak transzformálódni. Baruch
Fischhoff így fogalmaz: „Amikor a múlt eseményeit próbáljuk megérteni, kimondatlanul
azokat a hipotéziseket és szabályokat teszteljük, amelyekkel előrejelezzük a minket körülvevő
világot. Ha utólag rendszeresen alábecsüljük a meglepetéseket, amelyeket a múlt tartogatott a
számunkra, akkor nem túl jó tesztnek vetjük alá hipotézisünket, és valószínűleg nem nagyon
látjuk indokoltnak, hogy megváltoztassuk őket. Így a végeredményben [a] szerzett ismeretek
azt az érzést keltik bennünk, hogy értjük a múltat, és meggátolnak bennünket abban, hogy
esetleg tanuljunk belőle valamit. Ám nemcsak meggátolhatnak bennünket abban, hogy
tanuljunk belőle, hanem ráadásul még a jövőre nézvést is téves előrejelzésekre késztetnek
minket, és túlságosan magabiztossá tesznek bennünket az előrejelzéseinkkel kapcsolatban.”17
Vagyis az emberek számára a múltról gondolkodva is a jövő marad a legfontosabb.
A korábban idézett cicerói gondolat is annak a meggyőződésnek adott kifejezést, hogy
a múlt ismerete segít minket a jelen megértésében és a jövőbeli cselekvésben. Tanulni akarunk
a múltból, mint okos ember a más hibájából. De számunkra már nem ciklikus az idő, nem
ismétlődő, ahogyan azt a korábbi korok felfogták. Ez a tény egyfelől csökkenti a múltból való
tanulás esélyét; azt, hogy közvetlenül hasznosítsuk a múlt tapasztalatait, másfelől azonban e
szemléletváltás eredményeképp (amelyről a második fejezetben lesz majd szó) paradox módon
éppenséggel fontosabb lett a történelem, megnövekedett annak értéke, hiszen a történelmi
eseményeket már egyedieknek látjuk, és az egyedi múlbeli történés csakis saját előzményeiből
érthető meg, a szintén egyedi és korábban sohasem volt jelen pedig csakis a saját egyedi
előzményeiből. Így fontos marad a történelem a nyugati kultúrában a historizmus mint történeti
felfogás leáldoztával is. A múlt minden pillanatát a megismételhetetlenség piedesztáljára emeli
ez az értelmezés, és ennek a vallásnak a papjai a történészek.

13
 Két dolog igazán fontos az életben, két dolgot értékelnek igazán az emberek: a jövőt és
a múltat. Egyfelől a gyerekeket, jövő ígéretét, sőt a szép nőket, akik mintegy magukban
hordozzák a jövőt, másfelől pedig a már elvégzett teljesítményt, a tisztességben megőszülteket,
a múltat. A jelen nem igazán létezik, csak folyton mozgó határvonala múltnak és a jövőnek.
Sören Kierkegaard dán filozófus mondása szerint „az életet visszafelé tekintve kell megérteni,
[…] de élni előre kell.”18 A visszafelé tekintő, tehát történeti megértés ugyanakkor feltételévé
is válik a jövőre irányuló cselekvésnek, és nem csak úgy, hogy létrehozza azt az érzést, hogy
otthon vagyunk a múltunkban, otthon vagyunk a világban. Már hivatkoztam John Arnoldra, aki
remek kis könyvben foglalta össze gondolatait a történelemről. Ezeket mintegy summázva így
ír: „Három alternatív okot szeretnék itt felsorolni, amiért érdemes a történelemmel foglalkozni,
s ami miatt a történelem számít.” Nézzük először a harmadikat: „Ahhoz, hogy az ember
másképpen gondoljon magára, ahhoz, hogy megtudjunk valamit arról, hogy egyénenként
»honnan jövünk«, ahhoz tudatosítanunk kell azt, hogy a dolgokat másképp is lehet csinálni.”
Erre jó a történelem, hogy nemcsak egy út volt, és a változtatáshoz kell ez a tudás.19 (A bevezető
fejezet végén szeretnék még visszatérni erre a gondolatra.)
A jelen sokszínű, bonyolult, komplex, de a múlt egy dimenzióval, az időével még annál
is gazdagabb. Ha tehát a jelen káosz, akkor a múlt még inkább az. Nem kis feladat vár tehát a
történészre, aki benne retrospektíve rendet próbál tenni.20 Ahogy Oscar Wilde írja: „Bármilyen
bolond csinálhat, de csak a zseni tudja megírni a történelmet.”21
De vajon miért éppen történeteket alkot? Az élettörténeti elbeszélés szerepét a
személyes identitást illetően a pszichológia (Erik Erikson) már régen hangsúlyozza, a szociális
identitás vizsgálata (Jan Assman) csak nemrég figyelt fel rá. Az elbeszélés fontosságát
általában a világ megtapasztalásában hangsúlyozza Jerome Bruner, David Carr és Louis O.
Mink.22 Velük majd a tizedik fejezetben fogunk megismerkedni, és ekkor fogunk majd
visszatérni az elbeszélés kérdésére. De már most is leszögezhetjük, hogy a történelem történetei
nem privát felhasználásra kerülnek. László János szerint a „történelem tudása olyan
reprezentációs forma, ami a csoportidentitás fenntartásában nélkülözhetetlen.”23 Arthur
Marwick angol történész szerint „Ahogy egy emlékek és önismeret nélküli ember gyökértelen
ember, úgy egy emlékek (vagy még pontosabban emlékezet) és önismeret nélküli társadalom
gyökértelen társadalom.”24 Tehát a történelemre nem egyénként, hanem csoportként van
szükségünk – és ez irányítja azt is, ahogyan teszünk rendet a múlt káoszában.

14
 A kiváló társadalomtörténész, Benda Gyula főművével, Keszthely
társadalomtörténetének kivételes alaposságú vizsgálatával a szokásosnál is alaposabban
megismerkedtem, mert halála után egy kollégámmal rendeztük sajtó alá a kéziratot. 25 Ennek a
hatására jöttem rá arra, hogy aktuálisan mindig a kontextusnak van elsőbbsége az egyedi adattal
szemben. És ugyanez már a tanulásra is igaz: kapunk bizonyos információkat, és a már meglévő
tudásunk kontextusába próbáljuk ezeket beilleszteni. Ha ez nem sikerül, kihullik a
memóriánkból. Azaz jó lenne ismereteink struktúráját lépésről lépésre fejleszteni. Ez a
tankönyv főleg ezt szeretné tenni: a történelemről mint diskurzusról egy strukturált gondolati
rendszert kínál. Ugyanakkor érdemes emlékezni arra, amire Christian Jouhaud hívta fel a
figyelmet: nem léteztek kontextusok azelőtt, hogy a narrációk ezeket létrehozták volna.
A második ok, amellyel Arnold amellett érvel, hogy érdemes a történelemmel
foglalkozni, a következő: érdemes a történelmen elgondolkodni, hiszen így az ember egy másik
világot fedez fel, ez pedig önreflexióra teremt alkalmat. Két írót is idéz. L. P. Hartley így
fogalmaz: „»a múlt idegen ország, ahol az emberek mindent másképpen csinálnak«”, Douglas
Adams viszont ezt állítja: a múlt valójában olyan idegen ország, ahol az emberek éppen úgy
viselkednek, mint mi. Arnold szerint e „két ellentmondó álláspont közt helyezkedik el valahol
az a megfoghatatlan tényező, amely megragad minket a múltban, s arra késztet, hogy a
történelmet tanulmányozzuk.”26 Ez nem is lehet másképpen, hiszen csupán azt tudjuk
megismerni, ami nem teljesen idegen – és csak azt érdemes megpróbálni megismerni, ami nem
teljesen ismert. Erre az igazságra már Naszreddin hodzsa egyik ismert története felhívja a
figyelmet. Naszreddin kiment bokharai piacra, és megkérdezte az ottlévőket:
- Emberek, tudjátok, mit akarok nektek mondani?
- Nem, Naszreddin, nem tudjuk – válaszoltak az emberek, mire Naszreddin
elszomorodott:
- Akkor nem is érdemes róla beszélni. – De másnap ismét ott volt a piacon, és újra
feltette a kérdést:
- Emberek, tudjátok, mit akarok Nektek mondani?
- Tudjuk, Naszreddin – mondták most az emberek, mert kíváncsiak voltak, mit is akar,
de a hodzsa ismét elkedvetlenedett:
- Hát, ha már tudjátok, akkor nem is érdemes róla beszélni.
Amikor harmadik nap is ugyanazt a kérdést intézte a piactéren a jelenlévőkhöz, ezek –
mivel már nagyon kíváncsiak voltak arra, hogy mit is akar mondani – így feleltek neki:

15
 - Naszreddin, vannak közöttünk olyanok, akik tudják, és olyanok, akik nem.
- Nahát! – derült fel végre Naszreddin hodzsa arca. – Akkor azok, akik már tudják,
mondják el azoknak is, akik még nem tudják. (Adams és Hartley megközelítésére Naszreddin
első két válasza rímel. A harmadik majd akkor kerül előtérbe, amikor egyes hallgatók a
pótvizsgára készülve olyan társaiktól kérnek majd rövid összegzést, akik legalább távolról
ismertek olyan hallgatót, aki elolvasta ezt a tankönyvet.)
De nemcsak a múltbéli emberekre igaz az, hogy fontos, hogy legalább részben
ismerősek legyenek számunkra, bármiféle új ismeret esetében kulcsfontosságú, hogy hozzá
tudjuk kapcsolni valami ismerőshöz. Ez a könyv ezért valamiféle térképet kíván adni
olvasóinak a kezébe, hogy amikor később találkoznak történelmi tanulmányaik során bizonyos
szerzőkkel, művekkel vagy irányzatokkal, akkor már legyen valami vázlatos elképzelésük
arról, miről is lehet szó, hogy ne legyen teljesen idegen a téma. Annak pedig, hogy ez a
tankönyv később hasznos lehessen olvasója számára, az az ára, hogy tele legyen nevek, művek,
irányzatok említésével. De – mint tudjuk – áldozatok nélkül nincs győzelem.

A történész mint kutató és író

Ahogy – bizonyos leegyszerűsítéssel élve – a fénynek egyszerre van részecske- és

hullámtermészete, úgy van a történetírásnak valóságfeltáró jellege és fikciós jellege is egyben.
Bizonyos szempontból az egyik, más szempontból a másik hangsúlyozandó. De a történelem
lényegétől elválaszthatatlan mind az, hogy a múlt valóságának feltárására törekszik, mind pedig
az, hogy irodalmi, konkrétan narratív eszközöket használ. Persze a múlt valóságát nem képes a
történész ténylegesen elérni, hiszen az a múltban volt, ahová nincs visszaút, és amelyről csak
bizonyos töredékes nyomok tájékoztatnak, de ez a törekvés a történetírás korábban említett
valóság-igénye már önmagában véve is nagyon fontos. Ha régen a hajóskapitányok a
Sarkcsillag felé hajóztak, akkor ennek nem az adta az értelmét, hogy azt valaha is el fogják
érni, hanem az, hogy közben pontosan Észak felé tartott a hajójuk. A törekvés a múlt valósága
felé anélkül értékes, hogy a múlt rekonstruálhatósága valaha is elérhető közelségbe kerülhetne.
A valóság feltárására vonatkozó igény pedig a források „kis tényeihez” való hűség formájában
lesz a történelem diskurzusának a differentia specificája.
Tehát a történész először kutat, majd ír: narratív formájú reprezentációt alkot.

16
Mindegyiknek fontos konzekvenciái vannak, és egyikről sem szabad megfeledkeznünk, ha a
történelemről van szó. Ami először is a tudományos kutatást és a feltárt adatokból való
következtetést illeti, a történészt elképzelhetjük ásó ember képében. Először csak kis mélységig
tud lehatolni, és a kiásott földből nem túl magas kupac keletkezik. Erre felállva nem lát valami
messze. De könnyen megy a munka, és a történész még kifejezetten élvezi is azt, amit csinál.
Utána már mélyebbre jut az ásásban (a források feltárásában), a kiásott föld tekintélyes dombbá
halmozódik fel, amelyről már viszonylag messze ellát (mondjuk: az összefüggések
megállapításában). A munka azonban már nehezebb, mint kezdetben. Végül történészünk már
egészen mélyre képes leásni, és szinte egy hegyet tornyozott fel magának gödre mellett. Erről
már tényleg távoli dolgokat is megpillant, ha felkapaszkodik rá, de már belefáradt a munkába.
Egyre lassabban megy neki az ásás, és egyre ritkábban tud egy-egy talicskát feltolni a
hegytetőre, hogy onnan körültekintsen.
A történész céhhez való tartozás kritériuma Barthold Georg Niebuhr és Leopold Ranke
– élete végén: von Ranke – óta a forráskritika alkalmazása. (Róluk majd a második fejezetben
lesz szó.) A történésznek ismernie kell forrásait, tisztában kell lenni ezek jellegével, hogy
milyen célból hozták létre ezeket, sőt általában létrejöttük körülményeivel. Tudnia kell, mit
várhat tőlük, és mit nem. Általában hasznos, ha nem azt a kérdést tesszük fel nekik, amelyek
megválaszolására valamikor létrehozták őket – hogy ne legyünk nekik annyira kiszolgáltatva.
Ha egy adójegyzékből nem az adóalap nagyságát akarjuk megtudni (melynek részleges
letagadásához a forrás létrehozásában közreműködő emberek nagy részének eminens érdeke
fűződött), hanem mondjuk a korszakban használt keresztnevekre vagyunk kíváncsiak, akkor
sokkal biztosabb lábon állnak majd következtetéseink.
A történész mint kutató számára az egyik legfontosabb szabály, hogy először minden
elérhető forrást össze kell gyűjtenie, és hagynia kell egymásra hatni a források adatait, nem
szabad elsietnie az értelmezést.27 Stuart Sutherland ugyanezt a tanácsot adja (és nem csak
történészeknek): „Ha több, egymáshoz kapcsolódó részből álló anyag kerül elénk, függesszük
fel az ítéletalkotást, amíg a végére nem érünk, igyekezzünk olyan súllyal tekintetbe venni az
utolsót is, mint az elsőt.” Érdemes megfogadni javaslatát: „legyenek nyitottak, csak azután
vonjanak le következtetéseket, ha már minden adatot megvizsgáltak”.28
A történész értelmezéseket ad, de ezek nem a valóság rekonstrukciói, hanem csupán
konstrukciók, pontosabban reprezentációk. (Ha sarkítani szeretnénk, akkor azt mondhatnánk,
hogy kitalációk.) Ha a történeti interpretációk konstrukció-, illetve reprezentáció-voltát

17
világosan látjuk, akkor nem fogunk az indokoltnál nagyobb jelentőséget tulajdonítani sem az
új és még újabb fordulatoknak, történettudományi divatoknak, sem pedig általában a
bálványdöntögető revizionizmusnak. Egyszerűen arról van szó, hogy ezek a megismerés
eszközei, és elkopnak a használatban: egy idő után érdemes őket másokra lecserélni. Nem arról
van tehát szó, hogy kiderült volna, hogy egyrészt „nem volt” felvilágosult abszolutizmus, vagy
hogy a „térbeli fordulat” (spatial turn) végre lálelt volna a történeti valóság adekvát leírására,
csupán csak arról, hogy bizonyos értelmezések magyarázó ereje kimerült, míg másoké
újdonságuknál fogva egyelőre még nagyobbnak tűnik. A történész fogalmai, elméletei csupán
szerszámok, melyek elkopnak a használatban. Nem szabad ezeket ennél többre értékelni.
Nemcsak a teóriák, hanem a formák terén is érvényesül a csökkenő hozadék törvénye,
és ezért a történésznek érdemes néha közönségét újabb elbeszélő formákon keresztül
megszólítania. Thomas V. Cohen könyveiben például kiváló példáját láthatjuk annak, milyen
hatásosan egészíti ki a jó történész kivételes forrásismeretét a narráció szabadsága, a történeti
elbeszélés sokszínűsége, sőt akár a játék a különböző elbeszélői műfajokkal. Ezekben a
könyvekben jó példáját látjuk annak, hogy a forrásokból kibányászható „kis tények”-hez való
hűség tényleg nagy mozgásteret enged a történésznek a szövegalkotásban, a szövegként létező
történelem létrehozásakor.29
Végül pedig érdemes szembenézni azzal is, hogy szövegeiben a történész mindig
ítélkezik, és ezt mindig morális alapon teszi. Nem lehet, és talán nem is kellene kiküszöbölni
az erkölcsi aspektust a történetírásból. Ebből viszont kényszerítő erővel következik annak a
feltétlen szükségessége, hogy a nekünk, történészeknek tisztában kell lennünk saját
elfogultságainkkal – ha már ezektől nem tudunk megszabadulni, és ha ezek alapján ítéleteket
fogunk megfogalmazni. És hát tényleg nem tudunk. Werner Kogge nemrégiben két nagy német
filozófus, Wittgenstein és Heidegger bizonyos gondolatainak episztemológiai következtetéseit
vonta le az antropológia példáján, és meggyőző érveléssel vezette le azt a tézisét, hogy
előítéleteink a megismerés előfeltételét alkotják. Az idegen megértése felé nem a közös alap
megkeresése jelenti az adekvát kiindulópontot, hanem a különbözőség tudatosítása. A meg nem
értés mozzanata a megértés folyamatának a kezdete.30 Ezért meg kell tennünk azt a következő
lépést is, hogy felvállaljuk saját értékrendünket. Úgy, ahogyan ezt például Richard Rorty teszi,
aki szerint „csak saját hagyományainknak, és nem a morál törvényének kell felelősséggel
tartoznunk.”31 Mondhatni, a mi nyugati értékrendünk nemcsak más, mint a dajak fejvadászé,
hanem annál magasabb rendű is, ezért saját kultúránk értékeihez kell hűnek maradnunk.

18
 Ha végül is szövegünket megalkotva a múltat kaotikusnak írjuk le, amilyen az
véleményem szerint ténylegesen, és a múltban élt embereket szintén, Pierre Bourdieu
kifejezésével élve, az „életrajzi illúzió”-tól mentesen következetlen és ellentmondásos
figurákként ábrázoljuk, mentesen az „egyéniség” retrospektív koherenciájától32, akkor a
következő lépésben a kortársak rendjét erőszakolhatjuk rá a múltbéli dolgokra, feltárva – a
megértésre törekedve – azt, hogy a történeti cselekvők miképpen élték meg saját életüket,
illetve milyen reprezentációkat alkottak ezekről ők maguk. Amíg viszont mi, történészek erre
a mozzanatra korlátozzuk a források interpretációját, addig nem fogunk többet és mást
megtudni a múltról, mint amit és amennyit az általunk elemzett forrás szerzője tudott.
(Pontosabban legfeljebb ennyit fogunk megtudni, mert egészen annyit valójában sohasem
fogunk megtudni.) A történeti vizsgálat harmadik szakaszában azonban rá kell térni a történeti
magyarázatokra. A magyarázó fejezetekben utólagos értelmezés történik, amelynek során a
történész kibontja az anyagból azokat a struktúrákat, amelyek nélküle nem is léteznének, és
feltárja azokat az összefüggéseket, melyeket tulajdonképpen saját maga hoz létre – azaz a
történész értelmet ad a múltnak.
Mint már jeleztem, kulcsfontosságúnak vélem, hogy a történész ne csak egyetlenegy
magyarázatot adjon, hanem többet, hogy ezáltal az értelmezések önkényességét a napnál
világosabbá tegye olvasója számára. Hiszen akkor, ha egy magyarázattal bocsájtja el a történész
olvasóját, az még azt hihetné, hogy kezébe kapta az igazságot. Az ötödik fejezetben fogunk
megismerkedni a strukturalizmus kiemelkedő alakjával, Claude Lévi-Strauss antropológussal,
aki úgy gondolta, hogy csak a kutató képes megtalálni a rendet a bennszülötteknek a rokonságra
vonatkozó bonyolult elképzeléseiben. Ha a történész sohasem egy, hanem mindig több
magyarázatot ad, talán elkerülheti, hogy ezt a felsőbbrendűségi érzést árassza szövege. Stuart
Sutherland is azt tanácsolja, hogy próbáljunk több, egymással vitatkozó hipotézis vasát is a
tűzben tartani, és ha csak egyetlen hipotézisünk lenne, akkor is keressük az ennek ellentmondó
bizonyítékokat.33
Megértésről volt szó, mely nem lehet az utolsó lépés – és magyarázatról. De ez utóbbi
sem elég sohasem önmagában véve. Gondoljunk bele: a múltbeli dolgokat megmagyarázni
voltaképpen nagyon olcsó dolog. A papír sok mindent elbír. Hitler azért veszítette el a második
világháborút, mert… Ki ne tudná ezt a mondatot többféleképpen befejezni? Az egy
eseményhez vezető okok hosszú láncolatát bárhol meg lehet szakítani, egyik láncszem sem
pótolható, bármelyiket piedesztálra lehet emelni mint fő okot, hisz a múltban mindennek sok

19
oka volt, túldetermináció érvényesült. Könnyű kiemelni egy-egy okot, és azt tenni meg fő
felelősnek, és elmondani, miért volt szükségszerű, hogy az történt, ami történt. Senki sem fog
minket, történészeket visszacibálni a fülünknél fogva a múltba, hogy visszapörgetve az idő
kerekét, hogy megmutassa: nincs igazunk. Ezért az, aki kedveli a nyugodt, stresszmentes életet,
ne tőzsdeügynök legyen, hanem történész, mert a brókeren nagyon gyorsan számonkérik
állításait: ő bizony lebukhat. A jövőre történő következtetés messze nem olyan könnyű dolog,
mint a múltbéli okokra történő rámutatás. A kormány közgazdász tanácsadóit mindig jobban
meg fogja fizetni, mint a történészeket.
Mivel a történelem az aktuális jelen és a múlt kapcsolatát vizsgáló intézményesült
diskurzus, a jelen, konkrétabban a 21. század eleji nyugati kultúra értékhangsúlyait érvényesíti
kérdéseiben – mint láttuk, ez elkerülhetetlen. Vagyis a megértésre törekvő, a történeti cselekvő
pozíciójába belehelyezkedni próbáló megközelítésekhez képest a magyarázatra törekvő attitűd
szükségszerűen átrendezi a történeti vizsgálatok súlyozását. Végül is a történész mind a
megértés, mind – és különösen – a magyarázat eszközével dolgozva rendet rak a múlt
káoszában. De nem szabad elfelejtenie, hogy ez nem a múlt saját, immanens rendjének
felfedezése, csupán a kamasz igyekezete, akire ráparancsoltak, hogy tegye rendbe szobáját, és
berugdalja az ágy alá a koszos zoknikat, a tízórai szendvics maradékát pedig bevágja a fiókba.
Általában a történeti elbeszélésektől se várjunk ennél jobb eredményt.
E könyv szerzőjének személyes elfogultságai miatt a bemutatott történeti irányzatok
közül talán az elvárhatónál nagyobb terjedelemben tárgyalja és talán az elvárhatónál kisebb
objektivitással kezeli a mikrotörténelmet. Ennek oka nemcsak az a meggyőződés, hogy a
mikrotörténelem megközelítésmódjának alkalmazása szerintem jobb esélyeket ad a
történésznek igazán jó történeti szövegek létrehozására (emellett az adott helyen fogok érvelni),
hanem egy ennél mélyebben gyökerező és általánosabb probléma is – és ezzel vissza is
kanyarodtunk ahhoz, hogy a történelem a mindenkori jelen és a múlt kapcsolatát vizsgálja
ugyan, de ezáltal a jövőt építi. Zárásként nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről!
Ha valaki Történelem szakra felvételizett az egyetemre, arról családja, barátai,
ismerősei feltehetően azt gondolják, hogy érdekli a múlt. Nos, én a magam részéről – és ez
lehetőleg maradjon köztünk – bevallom, hogy engem nem érdekel a múlt. Engem kizárólag a
jövő érdekel. Azért, mert ahogy Széchenyi István fogalmazott a Hitel zárásaként: „a múlt elesett
hatalmunkból, a jövendőnk urai vagyunk.”
Mint láttuk, a 18. század végéig lényegében mindenki, és az emberek jelentős része

20
ennél jóval tovább is meg volt győződve arról, hogy az események megismétlődnek: a
történelmi idő felfogását a körkörösség jellemezte. A történelmet ennélfogva azért tartották
fontosnak, mert példákat mutatott fel, amelyekből közvetlenül tanulni próbáltak. A Historia est
magistra vitae gondolata szellemében – ahogy már láthattuk – a régmúlt események
megismerése a jövőben előforduló helyzetekre készít fel minket. A történetiség eszméjének
születése a 18. század folyamán azonban alapjában változtatta meg a történeti idő felfogását:
az idő cirkuláris mozgása megszűnt, ehelyett hirtelen kiterült az időben, lineárissá vált, sőt
tipikusan felívelő pályaként, fejlődésként jelent meg. Ebben az új időfelfogásban pedig a
történelem hasznosságát már nem közvetlenül felhasználható példatár mivolta adta, hanem az
a potenciálisan még nagyobb horderejű tény, ahogy az új gondolkodási rendszerek a
teleologikus világmagyarázatok háttérbe fokozatos szorulásával a világ, a jelen megértését
tipikusan csak az előzményekre tudták már visszavezetni. A múlt a jelen megértésének lett a
kulcsa.
A 19. és 20. századi történészek elsősorban makroszintű okokra mutattak rá: „nagy
struktúrák”-ra, „hömpölygő folyamatok”-ra, „hatalmas összehasonlítások”-ra, hogy egy könyv
címét idézzem,34 vagy termelőerőkre, termelési viszonyokra és osztályharcra, hogy a marxista
elméletre utaljak. Ezzel a típusú gondolkodással az a fő baj, hogy azt tanítja, hogy az egyén
tehetetlenül áll szemben a történelem nagy erőivel. Azért van tehát értelme a történésznek más
felfogásokat előnyben részesíteni, például a cselekvő egyént a figyelme középpontjába helyező
mikrotörténelem megközelítésmódját alkalmazni, mert ha a történelemet tanuló diák azt
tanulja, hogy mindig több opció van, mindig vannak a történelemben választási lehetőségek,
az egyén számára mindig nyílik valamilyen mozgástér, és a történelmi cselekvők tetteikkel
igenis formálják a történelemet, sőt ezekért a tetteikért felelősséggel tartozik, akkor nemcsak a
múltról lesz más képük, hanem a jelenükhöz is más lesz a viszonyuk. Saját életükben is
meglátják a választás lehetőségét, döntéseik jelentőségét, és az ezekhez társuló felelősséget.
Így pedig a történelem jó oktatása, a jó történelem oktatása ahhoz járulhat hozzá, hogy a jövőnk
is jobb legyen. Végül is ez az egyetlen dolog, amely számít.
Mint mondtam, Arnold három okot sorolt fel, amiért érdemes a történelemmel
foglalkozni. Ezek közül az első így hangzik: „A múlt kutatása élvezetes.” Mindazon tétek
ellenére, amelyek ránehezednek a történelem oktatására, és amelyeket igyekeztem felvillantani
ebben a bevezetőben, remélem, hogy Arnold tézisének igazságából valami átszűrődik ezen a
tankönyvön keresztül is.35

21
Összefoglaló kérdések, források, szemelvények

A könyv egyes fejezeteinek végén tankönyv voltából fakadóan összefoglaló kérdések segítik
az anyag feldolgozását. Rejtő Jenő Az elveszett cirkáló című örökbecsű munkájában használ
egy érdekes kifejezést: az állig felfegyverzett nyugati zsoldosok támadását a katonatiszt főhős
bennszülöttek katonái „primitív’, de „jól kiépített” állásaikból próbálják visszaverni.
Valahogyan ilyennek képzelem ezt a kérdéssort is: ha egy hallgató erre a 140 kérdésre helyes
választ tud adni, akkor – mondjuk – alapszinten elsajátította ezt a tananyagot. (És legalább a
reménye megvan arra, hogy addig ki tud tartani a vizsgán, míg megérkezik a felmentő sereg,
megszólalnak az ellopott cirkáló hajóágyúi.)
Továbbá – mint már futólag említettem – a történetírás bizonyos iskoláit bemutatni
kívánó fejezetek végén megjelölök egyes magyar nyelven is elérhető ajánlott olvasmányokat
is, amelyek a további tájékozódás alapját jelenthetik. (Ezen olvasmányokból egy-egy került fel
annak az egyetemi előadássorozatnak a kötelező irodalomjegyzékére, amely ezen tankönyv
létrejöttét inspirálta. Jóllehet e tankönyv későbbi használata során nyilván másképpen is ki lehet
jelölni a kötelező és az ajánlott olvasmányokat, minthogy ez utóbbiak közül kötelező
irodalomként megjelölni egyet-egyet kiemelést, hangsúlyt jelent, ezt a kifejezést fogom
használni a későbbiekben.) Ezek a szövegek (könyvek és tanulmányok) nem historiográfiai
megközelítésűek, hanem a tárgyalt történetírói iskolák megközelítésmódját példázzák. Emellett
az érdeklődők természetesen elsősorban a lábjegyzetekből tájékozódhatnak. Törekszem arra,
hogy a főszövegből kiszoruló gondolatmenetek rögzítése mellett a jegyzetapparátus a további
tájékozódást is szolgálja. A fejezetek végén az „irodalom” címke alatt utalok továbbá a
felhasznált fő forrásokra is.
Ezeket akkor adom így meg, ha a fejezetek jelentős részben támaszkodnak mások
publikációira. Emellett természetesen igyekeztem minden egyes idézett gondolat forrását külön
jegyzetben is megjelölni. Azonban nem lehetnek illúzióim ebben a tekintetben: miután két
évtizede foglalkozom a historiográfia és a történetelmélet oktatásával szemináriumok és
előadások keretében, kizárt, hogy most minden valaha kölcsönvett gondolat forrását meg
tudom jelölni. Inkább az a valószínű, hogy sok minden, amit most már saját ötletemnek tartok,
valójában kollégák írásaiból származik. Ezért igyekszem előre és általában is elismerni

22
intellektuális adósságaimat, elnézést kérve azoktól, akiknek bizonyos gondolataira külön
jegyzethivatkozás formájában nem történik a későbbiekben külön említés.
Általában szemléletemet és a filozófiai-gondolati háttér felvázolását nagymértékben
meghatározta Bókay Antal Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban című kitűnő
könyve, amely irodalomtudományi fókusza dacára feltétlenül ajánlható történészhallgatóknak
is mint általános bevezetés a 20. századi gondolkodás történetébe, és Ute Daniel Kompendium
Kulturgeschichte. Theorien, Praxis, Schlüsselwörter című munkája, valamint még három kötet:
Szabó Márton: A diszkurzív politikatudomány alapjai. Elméletek és elemzések; Vilcsek Béla:
Az irodalomtudomány "provokációja". Az irodalmi folyamat és a sorozat többi kötetéhez
később is nagyobb súllyal: Narratívák 4. A történelem poétikája.36 Ute Daniel könyvének
magyar fordítása elkészült, és a kötet hamarosan magyarul is megjelenik. Mindenkinek ajánlom
mint kivételesen logikus áttekintést a történeti diszcíplina fejlődésének legutóbbi szakaszáról –
ennek teljes filozófiai és társadalomtudományi hátterével egyetemben. Az a gondolat, hogy
kihívások sorozatában tárgyaljam a 20. századi történeti diskurzust, Georg Iggerstől származik,
aki a társadalomtudományok és a posztmodern kihívását emeli könyve strukturáló elemévé.37
A történetírás történetét illetően a sztenderd kézikönyv magyar nyelvre történő
lefordítása óta Ernst Breisach Historiográfia című könyve. Jelen tankönyv azonban csak a
távoli előzményeket tárgyaló első fejezetet tárgyalja Breisachot közvetlenül követve (szinte
összegezve), a továbbiakban új útra térve inkább önálló koncepciót szeretne felvázolni. Mivel
pedig ez már kialakult a két másik historiográfiai alapmunka (Romsics Ignácnak a magyar
történetírást európai kontextusban tárgyaló munkája: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a
19-20. században – nemzetközi kitekintéssel, valamint Erős Vilmosnak döntően a nem magyar
fejleményeket tárgyaló adatgazdag történetírás-történeti könyve: Modern historiográfia. Az
újkori történetírás egy története) megjelenése előtt, ezt a két munkát elsősorban
kiegészítésképpen használtam. Minthogy pedig figyelmem középpontjában nem a magyar
történetírás állt, ugyanez igaz Gunst Péter kiváló könyvére A magyar történetírás történetéről,
illetve Steven Bela Vardy Modern Hungarian Historiography című régebbi munkájára.38 A
magyar történetírás története itt nemcsak, hogy a középpontban nem fog állni, de
tulajdonképpen ennek egységes narratíváját sem kapja az olvasó. A tankönyv tárgyát az
egyetemes történetírás fő vonalainak megismertetése képezi, ezért meg sem próbálom az egyes
nemzeti történetírások fejlődését egységes narratívába rendezni. Csak azokat a mozzanatokat
emelem ki, amelyek véleményem szerint az egyetemes történetírás fejlődése szempontjából

23
jelentőséggel bírnak. Ezen elv érvényessége alól a magyar történetírás története is csak részben
képezhet kivételt. Bizonyos fejleményeinek említése inkább recepciótörténetet alkot, és
mindenképpen töredékes, mozaikszerű fog maradni. Ebben a tekintetben Gunst Péter, Romsics
Ignác és Steven Bela Vardy munkáihoz kell továbbra is utalnom az érdeklődő olvasót.
Ugyanakkor az angol nyelvű szakirodalom bizonyos további darabjaira sok ponton
támaszkodtam. Ez igaz a következőkre: Georg G. Iggers: Historiography in the Twentieth
Century. From Scientific Objectivity to the Postmodern Challange; Marnie Hughes-
Warrington: Fifty Key Thinkers on History; Peter Burke: The French Historical Revolution.
The Annales School; a Peter Burke szerkesztésében megjelent New Perspectives in Historical
Writing és The houses of history. A critical reader in twentieth-century history and theory.
Magyar fordításban forgattam nagy haszonnal Gérard Noiriel A történetírás „válsága.”
Elméletek, irányzatok és viták a történelemről tudománnyá válásától napjainkig című munkáját
és John H. Arnold könyvét: Történelem. Nagyon rövid bevezetés.39
Az egyes részkérdésekben hatalmas irodalom áll rendelkezésre. Ezt nemhogy itt
összegezni nem tudom, de nyilván áttekinteni sem tudtam. Itt csak azokat a munkákat jelölném
meg, amelyek megállapításai sok ponton épültek be ennek a tankönyvnek a szövegébe: Georg
G. Iggers: A német historizmus. A német történetfelfogás Herdertől napjainkig; R. Várkonyi
Ágnes: A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban; Bevezetés a
társadalomtörténetbe, szerkesztette Bódy Zsombor és Ö. Kovács József; Társadalomtörténet
másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években, szerkesztette Czoch
Gábor és Sonkoly Gábor. Továbbá a Helikon egyes számai is igen hasznosnak bizonyultak
(különösen az 1998/1-2. szám, a 2003/3. szám és a 2005/1-2. szám), miként egy
szöveggyűjtemény is: Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia
változata.40
Ami a történelem elméletét illeti, hatalmas segítséget jelentett a Kisantal Tamás és
Gyurgyák János szerkesztésében megjelent Történetelmélet két vaskos kötete. Egyes
klasszikus munkák a történelem elméletéről és módszertanáról megkerülhetetlenek, mint
Collingwood, Bloch vagy Carr könyve. Egyébként elsősorban a kilencvenes évektől
megélénkülő viták angol nyelvű szakirodalmára támaszkodtam, főleg a következő művekre:
Keith Jenkins: Re-thinking History; Joyce Appleby – Lynn Hunt – Margaret Jacob: Telling the
Truth About History; Keith Jenkins: On ‘What is History?’ From Carr and Elton to Rorty and
White; Alun Munslow: Deconstructing History; Richard J. Evans: In Defence of History; Eva

24
Domanska: Encounters. Philosophy of history after postmodernism, John Lewis Gaddis: The
Landscape of History. A kézirat lezárása után jelent meg Gyáni Gábor munkája, A történeti
tudás.41
Szeretnék végül köszönetet mondani Őri Péternek, aki volt olyan kedves, és átnézte a
hatodik fejezetet, és Papp Barbarának, aki a nyolcadik fejezetet olvasta el, valamint – és
különösen – Halmos Károlynak, aki a könyv lektoraként az egész tankönyvet végigolvasta.
Köszönöm szépen a javításokat és a módosítási javaslatokat. Mindemellett a szöveg végső
verziójáért, a benne található tévedésekért és hibákért természetesen én magam vagyok a
felelős.
Mindezek előrebocsátásával tehát utazásra invitálom az olvasókat, különösen azokat a
hallgatókat, akiket a könyörtelen egyetemi tanmenet kényszerít ennek az útnak a megtételére.
A történetírás történetének utóbbi bő egy évszázadán áthaladva azt ismerhetjük meg, hányféle
alakot öltött a történetírás még ebban a viszonylag rövid időszakban is, vagyis hányféle köntöst
vett magára Kleió, a történetírás múzsája.42

25
 ELSŐ RÉSZ: AZ ELŐZMÉNYEKTŐL AZ ELSŐ KIHÍVÁSIG

Első fejezet
Távoli előzmények a történetírás kezdeteitől a göttingeni iskoláig

A történelmet az imént intézményesült diskurzusként definiáltuk, melynek a múlt csak témája,

valódi tárgya pedig a jelennek a múlthoz való viszonya, és megkülönböztető jegye a
forrásokhoz, tehát a múlt nyomaihoz való hűség. Márpedig ebben a formájában a történelem
mindössze a 19. században jött létre – amiből az következik, hogy a 19. század előtt csak
előzményekről beszélhetünk. Ráadásul mindezen előzmények a jelen tankönyv szempontjából,
amely mégis csak a 20. századdal kíván elsősorban foglalkozni, csupán távoli előzmények.
Ezeket ennélfogva meg sem próbálom olyan részletességgel bemutatni, mint a későbbi,
különösen a 20. századi fejleményeket. Ehelyett inkább azon pontokat szeretném hangsúlyozni,
amelyek a későbbiek szempontjából fontosak lesznek. Ezen túl csak említésszerűen térnék ki
az ókori, a középkori és a kora újkori történetírás fejlődésének fő tendenciáira. Bővebb
bemutatásért az olvasót Ernst Breisach könyvéhez utalnám, amely e fejezet fő forrásaként is
szolgál.43

Görög történetírás

Eposzi történetírás
Itt kell felvennünk a történet fonalát, mint megannyi történetét, amely civilizációnk
része, hiszen mi a történelemmel, mint a nyugati kultúrában intézményesült társadalmi
diskurzussal foglalkozunk, és ennek két gyökere a görög-római örökség és a zsidó-keresztény
hagyomány. Ennek megfelelően az ókori görög és római történetírás néhány után fontos
jellemzőjének leszögezése után a zsidó gyökerekből táplálkozó keresztény múltszemléletről
lesz szó, amely a középkor ezer évét dominálta. Végül a kora újkor változásait fogjuk
összegezni, egészen a 18. századi göttingeni történetírásig, amely a kora újkori történetírás
csúcspontjának tekinthető, és néhány tekintetben megelőlegezi a 19. század elején születő, már
mai értelemben vett történetírást, a történelem intézményesült professzionális diskurzusát.
Ami tehát az ókori Hellászt illeti, kiindulópontunk az eposzi történetírás, amelynek a

26
legfőbb képviselője természetesen Homérosz. Eposzaiban még nem beszélhetünk
történetírásról, hiszen az istenek szabják meg a történteket, nem pedig az emberek. Ez a hősök
világa. Az eposzi történelem nem tájékoztatni akart, hanem inspirálni, hiszen erre volt igénye
közönségének, az arisztokráciának: az Íliász tulajdonképpen a hellén arisztokraták története.
Homérosz kora után átmeneti időszak következik, amelynek számunkra legjelentősebb
mozzanata a múlt emberi dimenzióinak felfedezése. Ez Hésziodosz Munkák és napok című
versciklusához kötődik. A Hésziodosznál megnyilvánuló történelemszemlélet szerint a
történelem hanyatlás az aranykortól a vaskorig, tehát az aktuális jelenig. Ebben az átmeneti
korban továbbá új leírások is születnek a korabeli világ jelentős területeiről, például Hekataiosz
munkái, illetve megjelenik az idő kontinuus felfogása Hellanikosz kronológiai sorainak
formájában.

Hérodotosz, a történetírás atyja

A történetírás történetének első fontos stációja a poliszok kora, amelynek két nagy
történetírója Hérodotosz (i. e. 484 körül – 425 körül) és Thuküdidész (i. e. 460 körül – 400
körül).44 Náluk rögtön, a kezdet kezdetén elválik egymástól a történetírás két markáns útja,
amelyeket a jelenig követhetünk. A történetírás atyjának Hérodotoszt szokás nevezni, aki az
elbeszélő történetírás első képviselője. Nála lett a hisztoria a világ általános megismeréséből a
múlt megismerésévé. A Közel-Keleten a múltról készült feljegyzésektől eltérően, amelyek
pusztán királyok és dinasztiák listái voltak, a görög történelem az emberi világ történetévé vált,
amikor Hérodotosz „a sokfajta mitikus és egyéb emlékezet helyett megpróbált egy racionális,
bizonyítható, elfogadható történeti emlékezetet létrehozni, és megalkotni így a történetírást.”45
Ő az első történész, mert bizonyítékokra támaszkodva különbséget akart tenni a valódi és a
kitalált közt.46 Történeti munkája egyértelműen mérföldkőnek tekinthető, hiszen korábban
senki sem írt ilyen nagyívű munkát sem témáját, sem szerteágazóságát tekintve.
Breisach a történetírás megszületésének mozzanatát a korábbi „történelem”-hez való
különbségben leli meg: „A történelem ... csakis akkor válhatott az emberek és cselekedeteik
történetévé ..., [amikor] az emberek viszonylagos szabadságot nyertek az istenek befolyása
alól.”47 Homérosszal szemben tehát Hérodotosz szerint az emberek maguk formálják életüket:
Hérodotosz az istenek helyére az embereket állítja. Ők lesznek a történelem főszereplői, de
bukásuk mindig szükségszerű, mert a jó szerencse arroganciát szül az emberekben, nem veszik
észre a figyelmeztető jeleket, átlépik korlátaikat, és elbuknak. Ehhez hasonló módon a gazdag,

27
de elpuhult kultúrákat meghódítják a szegény, de kemény kultúrák képviselői. Az embereket
a történelem centrumába állító változás betetőzője Thuküdidész lesz majd, aki nem is beszél
már az istenekről, hanem teljesen az emberi viszonyok közé helyezi a történelmet.
Hérodotosz48 figyelmének és Történelem című munkájának középpontjában a görög-
perzsa háború története áll – valójában ennek is csak húsz éve az ión felkeléstől Xerxész
kudarcba fulladt hadjáratáig (i.e. 499–479). Itt az ő beállításában a Kelet és a Nyugat, a
despotikus királyság és a polgárok által kormányzott városállamok, a zsarnokság és a szabadság
harcáról van szó. Művének végkicsengése Athén ünneplése lesz. De ez Hérodotosz
munkájának csak az egyik fele, sőt mondhatni a kevésbé fontos fele, mert a háborúk ürügyén
nagyívű kultúrtörténet ír, amelyet kozmopolita szemlélet jellemez, a barbárok iránti megértés.
Beszél Indiáról, sokat ír Egyiptomról, kultúrájáról, földrajzáról. Hérodotosz Történelmében
több, mint kétszáz kitérő olvasható. Fő forrását utazásai jelentették. Személyesen beszélt
helyiekkel, és művében főleg erre az információra támaszkodik. Noha nem fogadott el mindent,
amit hallott, mégis sok a mesés részlet történelmi munkájában. Így később, amikor már nem
volt szokás, hogy a történetírók repülő kígyókról írjanak, Hérodotosz a megbízhatatlanság
szimbóluma lett. Már Thuküdidész sem említi meg nevét mint kollégájáét A peloponnészoszi
háborúban.49

Thuküdidész történetírása
Ő elvetette Hérodotosz átfogó kultúrtörténeti megközelítését, és tisztán
politikatörténetet írt. Egészen a huszadik századig ez maradt a történetírás fő iránya. Ahogy
Arnaldo Momigliano fogalmaz: Thuküdidész bezárkózott a politikatörténet tornyába, és minket
is szeretne ide bezárni.50 Hérodotosszal szemben ő vizsgálódását a maga szűk világára, a
poliszra és saját korára korlátozta, és drámai erejű beszámolót adott a peloponnészoszi háború
első részéről. Thuküdidész főleg szemtanúk beszámolóira épített, és művébe 30–40 szónoklatot
épített be. Ezek vagy ténylegesen elhangzottak, vagy legalábbis elmondhatták volna őket.
Hérodotoszhoz képest magasabbra helyezte a mércét a kutatás és a pontosság tekintetében, még
ha ez művének olvasmányosságát hátrányosan érintette is. Művének elitista jellege volt,
kevesen olvasták.
Jóllehet lényegében ugyanúgy, mint Hérodotosz, nagyrészt meg nem nevezett szóbeli
forrásokra, továbbá kisebb részben írott forrásokra épített, Thuküdidész konzekvensen
megmaradt az elbeszélt történet politikai-katonai szálánál: nem kalandozott el. Így elbeszélését

28
nagyfokú koncentráció jellemzi. Egyfajta klinikai elemzést adott, ez az éles fókusz tette őt az
utókor történészeinek szemében olyan naggyá, emelte mintává. „[F]elszínre hozta azokat az
alapvető és megváltoztathatatlan szabályokat, amelyek a politikai eseményeket irányították”,
és rámutatott a hatalomvágyra, mint az események legfőbb mozgatójára.51 Thuküdidész
ugyanis megkülönbözteti a kirobbantó eseménytől az alapvető okot, és ez utóbbit keresi. A
peloponnészoszi háború igazi okaként Athén terjeszkedését jelöli meg: „Athén először
félelemből, később a dicsőségért, végül pedig a nyereség miatt uralkodott más államok felett.”52
A szentenciát pedig így vonja le: „Az athéni hegemónia azért omlott össze, mert az athéni állam
gyengeségei, amelyek békeidőben inkább csak kellemetlenségek voltak, a háború szorításában
végzetessé váltak.”53 Bár hagyományosan Thuküdidészt a komoly történetkutatás első
alakjának szokták tekinteni, az újabban mégis inkább író-mivoltára helyezik a hangsúlyt.54

A hellenizmus kora
A klasszikus kor vége, a polisz hanyatlása a viszonyítási pont elvesztését jelentette a
görög történetírás számára. Thuküdidész nyomán járt egy sor kortárs görög történet szerzője.
Munkáját Kratipposz, Theopomposz és Xenophón folytatta. De a másik vonulatnak is lett
folytatása: Ephorosz ugyanis visszatért Hérodotoszhoz, és túllépett a hellén világon – immár a
pánhellenizmus jegyében. Lényegében véve Theopomposz történetírása is állásfoglalás egy
makedón vezetésű konzervatív pánhellenizmus mellett. Majd jöttek az attidográfusok, amolyan
régiségvadászok, a hagyományokkal foglalkozó helytörténészek, a 2000 évvel későbbi
antikvárius történészek előfutárai. Az új irányt Xenophon: Anabaszisz című munkája mutatja.
A görög zsoldosok ebben leírt visszavonulása már nem volt közcélú történelem, ennek
elbeszélésével Xenophon csak szórakoztatni akart – hasonlóan a 4. században fellendülő
életrajzíráshoz. Végül Nagy Sándor korát görög történetírók már nem is tudták megírni, mert
azt a poliszhoz mereven ragaszkodó görög múltfelfogás keretei között nem lehetett értelmezni:
földrajzilag és kulturálisan annyira kiterjedt volt.
Végül a hellenizmus korának legfontosabb fejleményként azt kell megemlítenünk, hogy
megjelent a történetírás mint tudomány az alexandriai Muszeion intézményének keretében. Ez
feladatának a múlt tudományos munkákon keresztül való megőrzését tekintette, ami főleg
szövegkritika révén ment végbe. (Ennek a vonulatnak a folytatása lesz majd a kora újkori
történetírás egy további fontos fejleménye, majd a 19. században az általános hermeneutika
létrejötte.) Ami a történelem elméletét illeti, ebben az időszakban adta Arisztotelész egy

29
régebbi gondolat klasszikus megfogalmazását: „Ezért a filozófiához közelebb álló és magasabb
rendű a költészet, mint a történetírás, mert a költészet inkább az általánosat, a történetírás meg
az egyedit mondja. Az általános az, hogy értelemszerűen milyen személyekhez milyen dolgok
mondása vagy cselekvése illik a valószínűség vagy szükségszerűség szerint, márpedig a
költészet éppen erre törekszik, még ha utóbb neveket is ad; az egyedi pedig az, hogy
Alkibiadész mit tett vagy mi történt vele.”55 Nagyon sokáig ez a felfogás és értékítélet uralta a
történelemről való elképzeléseket, de azt a történelmet, amelyet jelen kurzus kíván vizsgálni, a
20. századi intézményesült diskurzust már nem ez jellemzi: legtöbbször a történetírás is
törekszik az általános felé.
A hellenizmus idején a filozófia területéről imígyen kiszorított történetírás közelített a
retorika felé, mely ugyanekkor és ugyanazért (tudniillik a polisz hanyatlása miatt) elveszítette
közéleti szerepét. A történetírásba drámai elemek kerültek beépítésre. A történelem fő céljává
a szórakoztatás vált. Ugyanezt szolgálták a hellenizmus korában népszerűvé váló etnográfiai
leírások is. A 21. század elejéről visszatekintve könnyen megérthetjük ezt a korszakot, hiszen
a mi saját korunkban is a történetírás szórakoztató funkciója domborodik ki, a történészek egyre
inkább a piacra dolgoznak, és növekvő mértékebn a közönség kedvét keresik.

Római történetírás

A köztársaság kora
A római történétírás történetét a legegyszerűbb a görög történetírás folytatásaként
értelmezni, hiszen annak közvetlen hatására formálódott ki. Az ennél korábbi fejleményekből
talán az annales történetírói műfaját érdemes megemlíteni, amely a római történetírás jellemző
műfajává vált. Ezt a Római Köztársaság kollektív életében történő események évről évre
történő feljegyzése hozta létre, és – amint azt látni fogjuk – majd a középkorban nagy karriert
fog befutni. Később görög hatásra jelent meg az elbeszélő történetírás, még később pedig a
dramatizált történetírás is. Az első komoly római történetíró Polübiosz56 (i. e. 200 körül – 118
körül) volt, maga is görög, aki a püdnai csata után 16 évig túsz volt Itáliában. A püdnai győző,
Aemilius Paullus fiának, a későbbi Scipio Africanusnak a barátja lett, így jelen lehetett
Karthágó bukásánál. Közelről megismerhette a római kormányzatot, hadművészetet és
diplomáciát, így Róma csodálója lett. A döntően a pun háborúkat tárgyaló negyven történeti

30
könyvéből csak öt maradt fenn egyes töredékektől eltekintve, mégis sokan az antikvitás legjobb
történetírójának tartják Polübioszt. Helyzetéből érthetően arra a fő kérdésre kereste a választ,
mi a rómaiak sikerének titka – tudniillik a görögökkel szemben. Miért lett Rómából
világhatalom? Töredékben ránk maradt hatodik könyve az okokat Róma alkotmányában,
hadszervezetében, korai történetében keresi. Polübiosz szerint Róma politikai intézményei
kevert formát valósítanak meg a monarchia, a demokrácia és az arisztokrácia közt. Ehhez teszi
még hozzá további tényezőként a rómaiak attitűdjét, amelyet kitartás és mérséklet jellemez,
valamint szerencséjüket.
Bár Polübiosz szerint az a legjobb, ha a történetíró jelen van azon eseményeknél,
amelyekről beszámol, ez általában nem lehetséges. Akkor viszont az a legelőnyösebb, ha
legalább hasonló eseményekben részt vett már személyesen. Így tudja kritikusan összevetni a
szemtanúk beszámolóit. Az is segítheti munkáját, ha meglátogatja az események színterét,
vallotta, és ő maga valóban bejárta Hannibál útját az Alpokban. Annak a meggyőződésének
adott hangot, hogy a történésznek hűen kell rögzíteni a történteket ahelyett, hogy az olvasók
tetszésére törekedne, mert a történelem célja az, hogy tanítómester legyen. Ez tehát nem Cicero
(korábban idézett) eredeti gondolata, sőt Polübiosznál sem új ez az ötlet, hisz már a korábbi
görög történetírók szerint is elsősorban inspirálnia, tanítania kell a történelemnek.
Rómában nemcsak a görögös történetírás recepciójával találkozhatunk, hanem ezzel
szemben jelentkezett egyfajta ellenhatás is: a szembenállás a görög kultúrával, a lelkesedés az
igazi római dolgokért. Egyfajta sajátos tradicionalizmus volt ez, a régi Róma dicsőítése,
amellyel például Marcus Portius Cato és Marcus Terentius Varro munkáiban találkozhatunk.

A köztársaság válsága és a császárság kora

Amennyiben a görög történetírás legfontosabb ihletője a polisz volt, akkor a római
történetírás esetében ugyanezt a szerepet a köztársaság válsága töltötte be, illetve átalakulása a
császárság rendszerébe. Ez a korszak hozta létre Sallustius (i. e. 86 körül – 35 körül) elemző
történetírását, aki monográfiákat írt Catilina összeesküvéséről és a Jugurtha elleni háborúról,
illetve folyamatos elbeszélést Róma történetének tíz esztendejéről. Sallustius egyértelmű
üzenete az volt, hogy belső erők pusztítják el a római köztársaságot: a fényűzés és a vagyon
tette tönkre a rómaiak erkölcseit. (Ennek a gondolatának később nagyon sok követője akad.)
A kikristályosodó történetírás elveit így összegzi John Arnold Sallustius és Cicero
történetírásáról írva: „A történelem »rétorának« (elbeszélőjének) elfogulatlanul kell

31
kimondania az igazságot, még akkor is, ha ezzel másokat megbánt; kronológiai sorrendbe kell
rendezni adatait; el kell mondania, hogy milyen »nagy tetteket« hajtottak végre, figyelmet kell
szentelnie ennek okaira, beleértve a jellemek és a lehetőségek bemutatását; s »komolyan, de
könnyed stílusban« kell írnia. A szabályok meghatározásával arra törekedtek, hogy az így írt
történelem meggyőző s olvasmányos legyen, s jó fogadtatásban részesüljön.”57 Ez az
olvasmányosság egyre inkább az előtérbe került. És miként a hellenizmus kapcsán is láttuk:
ahogyan az emberek lehetőségei csökkentek arra nézve, hogy érdemben beleszóljanak a
közügyekbe, úgy nőtt a történetíráson belül az életrajz szerepe: gondolhatunk Cornelius Nepos
életrajzaira vagy Sulla és Julius Caesar önéletrajzi munkáira.
Az eltávolodás a közügyektől természetesen a császárkorban teljesedett ki: a Pax
Romana tulajdonképpen a közösségi tanulságokat hordozó történetírás végét jelentette. Ekkor
született meg Titus Livius58 (i. e. 64/59 – i. sz. 12/17) terjedelmes Róma-története a város
alapításától kezdve. 142 könyvéből csak 35 maradt fenn. Hatalmas terjedelmű munkáról van
tehát szó, amelynek azonban nem erőssége a forráskritika. Nagyon sok átvétel jellemzi. Titus
Livius történti munkája stílusa miatt azonban igen kedvelt olvasmány lett. A szerző nem volt
aktív politikus volt, és történetírását sem gyakorlati megközelítés jellemezi, hanem morális
attitűd, ezért – Polübiosszal szemben – nem elsősorban az intézményekben, hanem a római
erényekben találja meg a város felemelkedésének kulcsát. Róma későbbi erkölcsi
hanyatlásának jelei pedig Livius szerint a következők: a vagyon lett a legfontosabb;
pártvillongások jelentkeztek és elhanyagolták az isteneket. Minthogy a hódítások megrontották
a rómaiak erkölcseit és hagyományait, Róma polgárháborúba süllyedt. Livius értékítélete
szerint az új Róma rosszabb ugyan a réginél, de történetében mégsem visszafordíthatatlan
hanyatlási folyamatot látott, hanem az Örök Város dicsőséges küldetésének megvalósulását.
A római történetírás csúcspontja talán Cornelius Tacitus59 (56–117) történetírása,
amelynek tárgya az Augustus halála és Domitianus halála közti (14–96) római történelem
részletes bemutatása. Fő művei a Historiae, az Annales, amelyek közül egyik sem maradt fenn
teljes terjedelmében, továbbá három rövidebb mű: apósa, Agricola életrajza, a Germania,
valamint a Dialogus. Tacitus tézise szerint azért hanyatlott le a régi római állam, mert a
közösségi erkölcs és a polgári szellem a hatalom és a gazdagság miatt romlásnak indult. „Noha
történetíróként Tacitus felismerte a római hatalmi szerkezet átalakulásának
visszafordíthatatlanságát, mint polgár soha nem békélt meg vele”, s ezért pesszimizmus
jellemzi – írja Ernst Breisach. Tacitus jelentős mennyiségű információt dolgozott fel kritikai

32
módszerekkel. Jóllehet közismert módon azt vallja, hogy „harag és részrehajlás nélkül” kell
írnia a történésznek. Számára a történelem utólagos igazságszolgáltatás: a rossz császárok
számára nincs menekvés a történelem éles fénye elől. Irodalmi értékű szöveget hozott létre,
amelyben véres és szörnyű időszakként jellemzi az ábrázolt időszakot.
Az elbeszélő történetírás két művelője említhető még ebből az időszakból: Josephus
Flavius, az ismert A zsidó háborúk története, valamint a szinte egyetemes történeti igénnyel
fellépő Zsidó régiségek szerzője, továbbá Appianosz, aki sok nép történetét írta meg, amint
ezek Rómával kapcsolatba kerültek. Az életrajz megújult ereje mutatta, hogy a történelem fő
célja a szórakoztatás lett. Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művében a jellem adja
magyarázat kulcsát, Suetonius pedig ember és közösség sorsát kapcsolja szorosan össze a
Caesarok élete című munkájában. Az utolsó, említésre érdemes római történetíró Cassius Dio,
aki az utolsó átfogó Róma-történet szerzője, valamint Ammianus Marcellinus, aki Tacitus
munkáját folytatta, de immár a régi Róma iránt táplált mindenfajta nosztalgia nélkül.

A kereszténység időszemlélete és a középkor történetírása

A késő antikvitás keresztény történetfelfogása

A középkori történetszemléletet meghatározó keresztény múltszemlélet alapköveit a
kései antivitás századaiban rakták le. Ahogyan az Ószövetség szemlélete isteni tervet feltételez
a zsidó törzsek története mögött, úgy a keresztény felfogás szerint Isten maga alakítja a
történelmet, melynek kezdete, központi eseménye és végső célja van. Ezeket természetesen a
Szentírás tárja fel. A keresztény időszemlélet nagy eszkatologikus ívet vázol fel a bűnbeeséstől
Krisztus eljövetelének csúcspontján keresztül egészen az utolsó ítéletig. Ha pedig van egy ilyen
ív, akkor tulajdonképpen minden eseményt pontosan meghatároz önmagában az az időpont,
amikor megesett. Itt gyökerezik a római annalista hagyomány középkori felelevenítése: az idő
szárítókötelén az évszámok csipeszének segítségével minden egyes esemény száradó ruháját
kielégítő pontossággal el lehetett helyezni, és ennél többet – mondjuk az események
elbeszélésbe való beágyazását – gyakran nem is látták szükségesnek.
A világ fennállásának 6000 éves időtartamát előbb négy egymást követő királyságra
bontották Dániel próféta könyve alapján, majd Órigenész a világtörténelem öt korszakáról
beszélt, azonban e tekintetben legbefolyásosabbnak Szent Ágoston (354–430) De civitate Dei

33
című műve bizonyult. Ebben leszögezi, hogy Isten városa (vagy az égi város) és a földi város
egymással keveredve létezik a kezdetek óta. Az utóbbit az Istent megvető önszeretet hozta létre,
az előbbit Isten szeretete.60 A történelem, a birodalmak története ebben a rendszerben jól
láthatóan nem a Civitas Caelestis része, hanem a másik oldalra esik,61 a földi város, más néven
a Sátán városa terrénumára. Szent Ágoston azt állítja, hogy minden földi állam, minden
birodalom betölti feladatát, majd letűnik a színről. Biztonság és rend csak Isten országától
remélhető. A Talmud alapján, amely három korszakra bontja a történelmet (2000 év káosz,
2000 év a Tóra és 2000 év a Messiás kora) Szent Ágoston szintén három korszakot határoz
meg: a törvények előtti kor, a törvények kora és az isteni dicsőség kora. Ezek közt a határ előbb
a bűnbeesés, majd utolsó ítélet. Azaz e kettő közé esik a törvények kora, tulajdonképpen a
történelmi világ, amely tovább bontható hat korszakra: Ádámtól Noéig, majd Ábrahámig,
azután Dávidig, tőle a babiloni fogságig, majd Jézus koráig. A hatodik, utolsó kor pedig innen
Jézus második eljöveteléig tart. Ez a hat korszak pedig megfelel az emberi élet hat
életszakaszának: csecsemőkor, gyermekkor, serdülőkor, fiatalkor, érett felnőttkor, illetve
öregkor.62 Az emberi történelmet átfogó eszkatologikus ív tehát jól láthatóan aszimmetrikus. A
csúcspont Jézus kora, innen fordul hanyatlásba a történelem – vagyis a késő antikvitás és a
középkor embere saját korát egyre mélyebbre hanyatló időszakként értelmezte.63
Mindezzel szemben viszont a mindennapi tapasztalat bázisán mindvégig élt, sőt a
művelt elit körén túl gyakran dominált is a hagyományos ciklikus időfelfogás, illetve ókori Sors
kereke-felfogás. Eszerint a dolgokat örök ismétlődés jellemzi. Ebből fakadóan a történelem
képes tanítani – ahogyan azt a görögök, Polübiosz vagy Cicero hirdette.
Fontos eleme továbbá a keresztény múltszemléletnek a színtiszta hagyomány
keresésének zsidó és keresztény tradíciója. A korábban említett hellenista gyakorlatok mellett
ez a későbbi nyugati szövegkritika másik gyökere – pontosan leképezve ebben a tekintetben
azt az általános igazságot, hogy a nyugati kultúra két lábon áll: egyik lába a görög-római, másik
a zsidó-keresztény hagyomány.
Ahogyan a kereszténység beépült a késő-római birodalomba 313 után, úgy történetírása
is közeledett a római történetíráshoz. A legelső keresztény történeti munka Sextus Julius
Africanus Kronográfiája, az első komoly keresztény történész pedig Eusebius, akinek
Krónikája tulajdonképpen kronológiai kánon, Egyháztörténete pedig a keresztények által
elszenvedett üldöztetések és végső győzelmük története. Ez lett kiegészítve Cassiodorus
szerkesztésében a Hármas egyháztörténet.

34
 Hamarosan viszont az a helyzet állt elő, hogy a történetírásnak már nem egy
birodalomhoz, hanem sok királysághoz kellett alkalmazkodnia. A krónika lett a jellemző műfaj:
előbb Cassiodorus, majd Jordanes a keleti gótokról, Sevillai Izidor pedig a vizigótokról írt.
Tours-i Gergely krónikája a frankokról szól, mint az úgy nevezett Fredegar krónikája is, amely
tulajdonképpen három szerző műve. Gildas majd Beda az angolszászokról írt krónikát. Ez a
történetírás tehát egyfelől leképezte azt az új történelmi helyzetet, hogy a világ már nem
egyetlen világbirodalomból áll, hanem különböző királyságokból, másfelől viszont érvényesült
a keresztény hit és egyház egyetemessége. Teljesen eltűnt ugyanakkor a retorikai máz. A
középkor ezer éve történetírásának vázlatos áttekintését a legcélszerűbb műfajok szerint
elvégezni.

A középkori történetírás műfajai

Kiindulópontunknak érdemes a hagiográfiát, a szentéletrajzot választani. Ez a 6–7.
századtól virágzott, különösen pedig a Karoling- reneszánszban élte fénykorát, amikor
felélesztették a klasszikus tudást, illetve bizonyos újításokat is bevezettek. A hagiográfiából
azután kialakul a kiemelkedő keresztény világi ember életrajza. Az első ilyen Einhard munkája
volt Nagy Károly életéről. Ezt a mintát követte Asser püspök, aki Nagy Alfréd életéről írt,
illetve Thegan püspök életrajza Jámbor Lajos császárról. Ez a nyomvonalon haladva, de jóval
később jelentek meg a királyéletrajzok: Suger apáté VI. (Kövér) Lajos francia királyról,
Joinville-i János műve Szent Lajosról, Freisingi Ottóé I. (Barbarossa) Frigyesről.
A gesta az életrajzi műfaj egyik változata. Miközben elmeséli valamely tisztségviselő
(mondjuk apát vagy püspökök) életét és tetteit, tárgyalja egyszersmind magának az
intézményeknek a történetét is. Paulus Diaconus (A langobárdok történetének szerzője) Metz
püspökeiről írt gestát. A gesták világi természetű tetteket és eseményeket is feljegyeztek. Ebből
a műfajból kiindulva jött létre a chanson de geste, Breisach definíciója szerint akkor, „amikor
egy létező történelmi személyből fiktív elemek hozzáadásával formáltak hőst.”64 Itt
gondolhatunk a Roland énekre vagy El Cid történetére.
A középkori történetírás tipikus műfaja az annales, hiszen az évszám, mint láttuk, már
eleve elhelyezi az eseményt a történelemben. Megfigyelhetjük az előrehaladást e műfajon belül
a felsorolástól a narratíváig. A kiindulást a húsvéti táblázatok jelentik. Ezekhez a szerzetesek
azután egyre több információt adtak, s végül eljutottak az elbeszélésig. A Frank királyi
évkönyvek a frank királyság egyfajta hivatalos történetét jelentették a 741 és 829 közötti

35
időszakra nézve. Az évkönyvek sokféle adatot tartalmaznak, mert „az ókori kultúrtörténetek
középkori megfelelői voltak”65, nem szorítkoztak a politika eseményeire. Mellettük pedig
mindvégig létezett a klasszikus stílusú történetírás, például Nithard monográfiája a frank
birodalom hanyatlásáról.
A középkor legnépszerűbb történeti műfaja a világkrónika volt. Nagyon sok krónikát
említhetnénk. Csak néhány példát sorolva erre a műfajra: Widukind írta meg A szászok
történetét, Kelet-Európából való a novgorodi krónika és a kievi Nesztór-krónika, Liutprand
krónikája a 10. századi Itália politikai viszonyairól szól, de említhetnénk még a szász és frank
világkrónikákat is. A Párizs melletti Saint-Denis apátság szerzetesei Suger apát óta írták
Franciaország nagy krónikáját, amely az ország történetét retrospektíve 371-től kezdve 1381-
ig meséli el, és egyfajta félhivatalos műnek számított.
A krónika tipikusan három részből épül fel. A kezdő bibliai-patrisztikus történeti rész a
teremtéstől a keresztény egyház történetének kora szakaszáig tart. A történteket a krónika a
Biblia, az egyházatyák művei és korai keresztény krónikák alapján írja le, ezekhez szigorúan
ragaszkodva. Ez után következik a krónikában az a középső rész, amelyben a helyi vagy
regionális történelem kerül bemutatásra a kezdetektől a szerző saját korig korábbi krónikák,
évkönyvek alapján – általában ezekből bőven merítve. A krónika harmadik és utolsó része
pedig a kortárs történelemről szól, a szerző saját koráról. Ez mindig eredeti szöveg, megírásakor
a szerző saját és nemzedéke tapasztalataiból merített.

A középkori történetírás általános jellegzetességei

Robin G. Collingwood a középkori történetírás fő jellegzetességének az
egyetemességet, a gondviselésszerűséget, a periodicitást és az apokaliptikus jelleget tekinti.66
Breisach hasonlóképpen azt véli a legfontosabbnak, hogy a középkori történetírók nem a világi
dolgok változásait tartották elsődleges fontosságúnak, hanem az emberek Krisztus segítségével
megvalósuló megváltásának történetét. „A történetíró feladata nem az volt, hogy megtalálja az
igazságot, hanem hogy megmutassa, Isten hogyan vitte véghez akaratát az idők során.”67
Vagyis ez a kor így használta a történelmet – ahogyan a hellén arisztokraták sajátos módon
használták az eposzi történelmet, illetve a hellenizmus vagy a Római Császárság időszakában
a politikai helyzet a szórakoztatás felé terelte a történelmet. A középkor szemléletében „Az
igazság tehát nem a független és semleges tények révén bontakozott ki, hanem a múltat hittel
és a hit érdekében vizsgáló szemléletből fakadt.”68 John Arnold említi William of Malmesbury

36
példáját, aki meglepően modern volt abban a tekintetben, hogy objektivitásra és
elfogulatlanságra törekedett. De az ő történeteiből is az a jelentés bontakozik ki, hogy „az
emberi cselekedetek végső oka és befolyásolója Isten.” A keresztény történetírók ehhez az
ókori retorikai hagyományhoz illeszkedtek, és nem a megbízhatóság vagy a teljeskörű
tájékoztatás volt a céljuk: Hitvalló Edwardnak egy ismeretlen tollából származó élettörténete
nem is tett említést a normann hódításról.69 Lényegében tehát, ahogy Erős Vilmos is leszögezi,
a középkori történelmi gondolkodást egyenesen ahistorizmus, történelemellenesség jellemzi.70
Nem az emberek egyedi tettei a lényegesek, hanem az Ember megváltásának a története.

A változások jelei
A középkorban az egyetemeken a történetírást a retorika részeként oktatták, „az
elbeszélő próza tényeken alapuló formájának” tekintették Arisztotelész nyomán „szemben a
fikción alapuló prózával,” ezért a kolostori történetírásnak nem jött létre egyetemi vetélytársa.71
A városok felemelkedése viszont meghozta a klasszikus művek, főleg Arisztotelész
újrafelfedezését. Megnőtt a városi iskolák és az egyetemek szerepe. Ahogy a kolostorok
elveszítették tudományos központ-funkciójukat, úgy a kolostori krónikák is elveszítették
dominanciájukat a történetírásban. „Az összefüggő elbeszélésként felfogott krónika ideálját az
enciklopédia, a hasznos kézikönyv eszméje váltotta fel” – írja Breisach. A krónikások azon
igyekeznek, „hogy enciklopédikusak legyenek, tanítsanak, elbeszéljenek”.72 Megjelentek a
városi krónikák: Londonról Arnold Fitz-Thedmaré, illetve több feljegyzés Londoni krónikák
cím alatt összegyűjtve. Hartman Schedel nürnbergi krónikáját világkrónikává bővítette, a két
Villani pedig Firenze történetéről írt városi krónikát.
A burgundi krónikások a lovagi eszmények jegyében írták krónikájukat. Közülük a
legismertebb Jean Froissart (1337 körül – 1410 körül).73 Ő a lovagság költője és történetírója
volt, különösen a százéves háború koráé. Krónikája nagyjából az 1325 és 1400 közti időkről
szól. Elsősorban a lovagi erényekben bővelkedő nemesek emlékét akarta megörökíteni, és
mivel érdekes és színes történeteket írt, ez kétségkívül sikerült is neki. Sokat utazott, volt
alkalma több országban is szövegeket gyűjteni, interjúkat készíteni, és ezeket vagy azonnal
leírta, vagy később emlékezetéből idézte fel. Az események átfogó, részletes és pártatlan
ábrázolására törekedett. Krónikája azonban több változatban is ránk maradt, és úgy tűnik, nem
javítások eredményeképpen születtek ezek a verziók, hanem a szerző egyenértékűeknek
tekintette őket. A különböző megrendelők más és más krónikaverziót kaptak Froissart-tól –

37
vagyis hozzáállása a történetíráshoz elég messze esett a modern történész ideáljaitól.
Összeségében végül is egyfajta elvilágiasodási folyamatnak lehetünk tanúi, amely a
reneszánszban tetőzött, és a történelem növekvő fontosságát vonta maga után.74 Mielőbb
azonban áttérnék a következő korszakra, egészen röviden szót kell ejtenünk a magyarországi
történetírásról.

Kitekintés a középkori magyar történetírásra

Mint már jeleztem, jelen tankönyv azt az elvet követi, hogy a magyar történetírás
fejleményei nem a középpontban állnak, mivel mindig az a helyzet, hogy ezek csupán követték
a nyugati történetírás fejlődését. Mégis igyekszem figyelmet szentelni ezeknek a
fejleményeknek, mert mégiscsak saját magunk szűkebb szellemi környezetéről van szó. Azok
számára, akik elsősorban a magyar történetírás fejleményei iránt érdeklődnek, és ezeket
részletesebben szeretnék megismerni, mint említettem, Gunst Péter és Romsics Ignác könyvei
ajánlhatók.
Erős Vilmos periodizációja a magyar király és az Árpád-ház történetére koncentráló
11–12 századi munkáktól (ős-gesta, Gesta Ladislai regis, III. István kori gesta)
megkülönbözteti a már a nagybirtokos arisztokráciára, sőt néha a köznemességre is kiterjesztett
történeti műveket (Anonymus Gesta Ungarorumja, Ákos mester V. István kori gestája, Kézai
Simon Gesta Hungarorumja, Kálti Márk Képes krónikája). A középkori magyar történetírás
utolsó jelentős teljesítménye az első világi szerző, Thuróczy János krónikája 1488-ből, amely
egyfelől mintegy lezárja a folyamatos magyar „krónikaszerkesztményt”, másfelől pedig már
felmutatja a humanizmus olyan jegyeit is, mint az egyéniségek iránti érdeklődés. Végül
Antonio Bonfinivel új korszak kezdődik nálunk is. Ő primér forrásokból kísérli meg
összeállítani a magyarok történetét (Rerum Ungaricum decades).75

Újkori változások

A reneszánsz és a 18. század közt olyan döntő fontosságú változások mennek végbe a nyugati
világban, mint földrajzi felfedezések, az átalakuló kozmoszértelmezés és az antikvitás
újrafelfedezése. Vége szakad a kereszténység egységének, és végbemegy az állam
felemelkedése. Mindezek hatására megújult a történetírás is. Ha egyetlen fogalommal kellene

38
megjelölnünk ennek a megújulásnak az irányát, azt mondhatnánk, hogy a legfontosabb
fejlemény a „kritikai” történetírás kialakulása.76 A kora újkor századaiból e központi
gondolathoz társítva fogunk kiemelni bizonyos fejleményeket a történetírás fejlődésének
folyamatából.

Újfajta történetírás a reneszász Itáliában

A quattrocento békét és prosperitást hozott az itáliai városállamokba, és itt létrejött a
humanista történetírás. Flavio Biondo az ókori Rómáról írt, felismerve a régészeti leletek
jelentőségét is, Leonardo Bruni77 (1370 körül – 1444) pedig Firenzéről. Ő az itáliai humanista
történetírás első kiemelkedő képviselője. Történetének főhőse Firenze népe. Bruni
Thuküdidész nyomdokain haladva forrásainak hitelességét ezeket más forrásokkal összevetve
igyekszik megállapítani. Bár narratívája még évről évre, azaz krónikaszerűen halad előre,
benne már nem az isteni gondviselés tölti be a magyarázó szerepet.
Brunié az első igazi reneszánsz nemzedék, mert a megelőző generációból például
Petrarcára még erősen hatott a középkori aszketizmus, és Szent Ágostont imitálta. Bruni szerint
a politikai szabadság foka arányos a kreativitás és a virtus mértékével. Firenze ugyanis
köztársaság, az igazi nemesség csak a virtusra épülhet: Virtus, eruditio, libertas ennek a
nemzedéknek a fő jelszavai.78
A század végén azonban hirtelen minden megváltozott. Jött 1499-ben Észak-Itália
francia inváziója, amelyet hat évtizednyi háború követett Itália földjén. Az itáliai humanisták
számára evidensen adódott a központi kérdés: Ki a felelős mindezért? – és ez elmélyült
elemzésekhez vezette őket. Két firenzei történetíró, Machiavelli és Guicciardini már olaszul,
saját tapasztalataik alapján írtak. Egyes ideák dicsőítése helyett hasznosítható politikai
tanulságokkal akartak szolgálni kortársaiknak. A francia Jean Bodin (1529/1530–1596) is az
ellen emelt ekkor szót, hogy az ókori retorikai eszmények felelevenítése miatt a történelem a
filozófiának és költészetnek legyen alávetve, illetve azzal szemben foglalt állást, hogy a stílus
fontosabb legyen a tartalomnál, és csak a fenségességhez illő témákkal lehessen foglalkozni. A
történelem könnyebb megértésének módszere (1566) című munkájában kifejtett nézetei szerint
szükség van az államügyek, hadügyek, kormányzás helyes elsajátításához a múlt tanulságainak
levonására. „Így aztán a 16. század végére a történetírók célja ismét a múlt »igaz történetének«
megírása lett.”79
Niccolò Machiavelli (1469–1527) még a többi humanistánál is erősebben hangsúlyozta,

39
hogy a történelmet az emberi, egyéni és kollektív cselekedetek alapján lehet magyarázni. Az
általa alkalmazott magyarázó tényezők a következők: az emberek vágyai, ezek kielégítésének
korlátozott lehetőségei, illetve a cselekedeteik korlátozottsága a szükségszerűségek által.80
Machiavelli legismertebb munkája A fejedelem, amelyben a haszonra és az érdekre vezeti
vissza az emberek tetteit,81 de főműve Firenze története. Ebben a hangsúly a politikai
struktúrán, ezen belül is a külpolitikán van, de Itália erkölcsi meggyengülése is fontos – amelyet
ő a germán hódításokra vezet vissza.82 Machiavelli a firenzei állam érdekében gondolkodik, a
Medici család uralma helyett a köztársaságot szeretné visszahozni, bár következtetésein – az
erény nevében – még a firenzeiek is felháborodtak.83 Francesco Guicciardini (1483–1540)
Machiavellinél is több forrást olvasott és elemzett, mert az ókori példákat a gyakorlatban
használhatatlannak tartotta – szemben Machiavellivel (Beszélgetések Titus Livius első tíz
könyvéről). Guicciardini művei (Firenze története, Itália története) tulajdonképpen
tanulmánygyűjtemények, az oknyomozó történelem megnyilvánulásai.
A reneszánsz korban a történetírás elmélete terén döntő fontosságú előrelépés történt.
Ugyan Isten fontos maradt, de a történelem középpontjába az emberi okság került. A
történelmet általában továbbra is tanítómesternek tekintették ugyan, de már nem az erkölcsileg
helyes életre, hanem közéleti tanulságokra okított. Flavio Biondo volt az első történetíró, aki
már rekonstruálni akart, nem pedig tanítani. Az antikvárius történetírás, amelyhez őt is
sorolhatjuk, nyitott volt a bevett történeti forrásokon túl a nem írott források irányába, ami
Itáliában elsősorban a régészeti emlékeket jelentette.

Szövegkritika és elsődleges források

A történetkutatás legnagyobb hatású újítása ebben az időszakban azonban a
szövegkritika volt. Megkezdődött az ókori szövegek megtisztítása a kulturális kontextus és az
anakronizmus fogalmainak segítségével. A kulcsmozzanat Lorenzo Valla (1405/1407 körül –
1457) Értekezés a hiteltelen és koholt konstantini adománylevélről (1440) című műve volt.
Tartalmi ellentmondásai, nyelvi anakronizmusai és a kor történeti kontextusa alapján
bizonyította a szerző, hogy a pápák itáliai világi hatalmát megalapozó okirat nem 4. századi.84
A lényeg az, hogy a filológia, a szövegkritika képessé vált egy akár több évszázados
hagyomány lerombolására is.
A jogtörténet is ebbe az irányba tájékozódott. Franciaországban a humanisták
megpróbáltak visszatérni a Justinianus-kori kodifikáció előtti „tiszta” római joghoz, és ők is

40
szövegkritikát alkalmaztak. Mindeközben Guillaume Budé felismerte a jog történetiségét. A
francia (vagy Franciaországban működő) jogtörténészek, a „mos gallicus juris docendi” iskola
képviselői félretették a glosszákat, és az eredeti szövegekre koncentráltak. Céljuk a tiszta római
jog helyreállítása volt a humanista szövegkritika módszere által – a tekintélyekre való szokásos
támaszkodás helyett. Ez a váltás mélyen jellemző a reneszánszra. Ahogyan egy vitában
Leonardo da Vinci érvelt: „»Aki a vélemények harcában a tekintélyre hivatkozik, az értelme
helyett emlékezetét használja.«”85
A franciák tehát a jogról folytatott vitákban az elsődleges forrásokra koncentráltak, és
elkezdtek forráskritikát alkalmazni, ügyelve azokra a veszélyekre, amelyek a források esetleges
elfogultságából adódnak. És ha ellentét merül felt, akkor az elsődleges forrásokat fogadták el
még akkor is, ha bevett hagyományokkal kellett szakítaniuk. A szakítás a középkor
hagyománytiszteletével megjelent közvetlenül a történelem szférájában is, még hozzá először
a francia királyi levéltár rendezése során, Jean du Tillet és Pierre Pithou munkásságában.
Étienne Pasquier (1529–1615) tíz kötetben írt Franciaország politikai, jogi, pénzügyi
intézményeiről, egyházáról, nyelvéről, köztörténetéről. Náluk már a tudományos módszertan,
a kritikai elemzés számított döntőnek. John Arnold François Baudouin (1520–1573) szerepét
emeli ki. Ő a római jog fejlődését vizsgálta, és a történelem tanulmányozását az
igazságszolgáltatáshoz kapcsolta, megtisztítva azt a meséktől, elfogulatlanságra és kétkedésre
szólítva fel a történészeket. Követői már levéltárakban eredeti forrásanyaggal dolgoztak. „A
Vallától Baudouinig terjedő időszakban fejlődtek ki a forráskezelés módszerei és elvei, s ekkor
fogadták el, hogy a történelem »igazságát« a bizonyítékok szabják meg.”86
A forráskritika terén a 17. században is komoly előrelépés történt. A bollandistának
nevezett jezsuita forrásgyűjtő iskola nekilátott a szentéletrajzok megtisztításának a képzelet
szüleményeitől Heribert Rosweyde (1569–1629), majd Jean Bolland (1596–1665) vezetésével.
Munkájuk eredményeképpen Antwerpenben kiadták az Acta Sanctorum sorozatát, amelyben
1643 és 1794 között 53 kötet jelent meg, de az 1960-as évek végére a sorozat már 128 kötetet
számlált.87 A 17. század közepére a párizsi Szent Mór kongregációjába tartozó bencéseknek a
Saint-Germain-des-Près kolostorban történetkutató műhelyük jött létre. Egyikük, Jean
Mabillon (1632–1707) De re diplomatica címmel 1681-ben kiadta a középkori forráskritika
évszázadokra meghatározó kézikönyvét.
A kora újkori magyar történetírás is ide, a szigorú szakmai alapokon álló
forráskiadáshoz fog eljutni a 16–17. századi irodalmi-retorikus kortörténettől (amely Bonfini

41
nyomdokain haladt, de elmaradt az ő humanista történetírásának színvonalától88) és a 16.
századi humanista főpapok, Oláh Miklós, Verancsics Antal, Forgách Ferenc munkásságától,
illetve a 16–17. század fordulójának szintéziseitől, Istvánffy Miklós, Szamosközy István, majd
Szalárdi János krónikáitól indulva. Az egyrészt Bonfinire visszanyúló, másrészt a korábbi
történetírók szövegeinek kritikai kiadását megvalósító Zsámboki Jánost követő jezsuita
forrásgyűjtő iskola volt az, amely – ahogy azt Erős Vilmos megállapítja – „alapvetően
megváltoztatta történetírásunk jellegét”, és a katolikus egyház történetéről rengeteg iratot
gyűjtött össze: okleveleket, leveleket, elbeszélő forrásokat.89 (A gyűjtőkör a 18. században
azután gyorsan kiszélesedett a köztörténet dokumentumaira.90)
Az ő előfutáruknak tekinthetjük Inchofer Menyhértet (1584–1648), akinek torzóban
maradt magyar egyháztörténete 1644-ben jelent meg Rómában. A forráskutatás terén a
kezdeményezés Hevenesi Gábortól (1656–1715) indult ki, aki a bécsi Pázmáneum rektora volt.
Munkájának 1695-ban fogott neki. Minthogy maga mögött tudhatta Kollonich Lipót
támogatását, megnyíltak előtte mind az egyházi, mind a kamarai levéltárak, és 133 kötet
forrásanyagot gyűjtött össze. Vállalkozásának folytatói közül Timon Sámuelt (1675–1736) és
Kaprinai Istvánt (1714–1785) kell kiemelnünk. Ez utóbbi egymaga 102 kötet anyagot gyűjtött
össze különféle levéltárakból, így a teljes forrásmennyiség előbb 323, később 379 kötet lett.
Ennyi anyag már feldolgozás után kiáltott. Ezt először Timon Sámuel kísérelte meg.
Magyarország 1000 és 1662 közötti történetének áttekintését döntően okleveles forrásokra
alapozta, de forráskritikát szinte alig alkalmazott. Pray György (1723–1801) tekinthető a
forráskritikai szempontokat érvényesítő történetírás hazai megalapítójának. Katona István
(1732–1811) Historia critica regum Hungariae című 42 kötetes műve (1778–1817) pedig
tulajdonképpen kommentált forráskiadvány.91 Katona emellett a forrásgyűjtést is folytatta, és
több, mint 140 kötet anyagot gyűjtött össze. A 17–18. századi forráskiadási tevékenység
természetes módon vonta maga után a forráskritika megerősödését, kifinomodását. Ezt jól
mutatja a segédtudományi tanszék korai létrehozása az egyetemen.92

Nem írott források

Láttuk, hogy már Biondo is használt nem írott történeti forrásokat, de ezek felhasználása
terén a legnagyobb előrelépés Angliában történt. Természetesen a kor angol történetírásának is
részét képezte a régimódi krónikairodalom, illetve a megjelenő humanista történetírás, de a
legfontosabb fejlemény az úgy nevezett antikvárius történetírás virágzása volt 1570 után. John

42
Arnold úgy mutatja be az antikvárius történészeket mint amolyan régiségbúvárokat, akik nem
zavartatták magukat a retorikai történetírás által, viszont „mindent összegyűjtöttek, amihez
csak hozzájutottak, s ami a múlt bármely olyan időszakával kapcsolatban állt, melyet
kedveltek.” Eközben „kialakították azt a múltat kutató módszert, amely a dokumentumokra és
a tárgyi maradványokra támaszkodott.” Legkiemelkedőbb képviselőjük, William Camden
(1551–1623) mindent összegyűjtött, minden részletet rekonstruált a római kori Britanniáról.93
Az angol antikvárius történetírást Breisach is humanistának és lokálpatriótának tartja,
amely nem egyesült az elbeszélő történelemmel, és főleg bevonta a történelem forrásai közé a
nem írott forrásokat is: helyneveket, érméket, romokat. Megemlítheti John Leland (1503 körül
–1552) nagy tervét az angol grófságok ezen elveket követve megírandó történetéről. (Ebből
egyes adatgyűjtések mellett Kent leírása készült el.) 1568-ben kiadták a régi angolszász
törvényeket, 1586-ban pedig létrehozták a Society of Antiquariest. Minthogy az antikvárius
történészek többnyire nem elsődleges írott forrásokkal dolgoztak, más módszertant követtek,
mint a humanista történetírók. Kutatásaik pedig „általában az angol jog, szokások, intézmények
vizsgálatára összpontosítottak.”94
A 17. században többfelé találkozunk antikvárius történészekkel Nyugat-Európában,
így Itáliában is. Egy nagyon jó, de korai példa, amolyan előfutár egy 15. századi szerzetes,
Viterbói Annius történetírása.95 A 17. században hamisítónak tartották, de nem tudták
megítélni, mi volt igaz írásaiból. A későbbi hamisítók mintája lett, mert mesterien szőtte össze
a klasszikus tudást és a tiszta kitalációt. Meséit ősi kéziratokra, feliratokra, szobrokra
támaszkodva erősítette meg. Viterbói Annius etruszk feliratok hamis fordítását adta, miközben
közelebb került elolvasásukhoz, mint addig bárki korábban. Etruszk helyneveket fabrikált a
korabeli helynevekből, mert megértette, hogy a helynevek a múltra utalnak. Illeszkedve a
krónikaíró hagyományokba, Viterbót egy egyetemes történeti elbeszélésbe illesztette be
Adámtól és Évától VI. Borgia Sándor pápáig. Ahogy Annius összeszőtte a régészeti leleteket
és feliratokat a kéziratokkal és helynevekkel, továbbá a jól ismert ókori forrásokkal, az nemcsak
nagyon nehezen kibogozhatónak bizonyult, hanem minden későbbi antikvárius történész
számára mintát adott – legyenek ezek kóklerek vagy elhivatott történetkutatók.

Történelem iránytű nélkül

Jean Bodin úgy vélte, hogy az emberi történelmet el kell választani a
természettörténetről és az isteni történelemről. Szerinte Isten megismerésének eszköze a hit, a

43
természet megismeréséé az értelem (ratio), a történelmet pedig a bölcsesség (prudentia) útján
lehet feltárni.96 Ebben az új vagy legalábbis átmeneti időszakban az egyháztörténet valóban
elvált a humanista világi történelemtől. A felekezetek ideológiai harcában a kezdeményezés a
protestánsoké volt: Matthias Flacius vezetésével megírták a Magdeburgi évszázadok című
munkát, egy 13 kötetes egyháztörténetet 1300-ig, amely azt a tézist fejtette ki, hogy a római
egyház meghamisította Jézus tanítását. A műben a pápaság erkölcsi hanyatlását illusztrálták.
(Érdekes módon az, ami mindebből maradandó lett a történetírásban, az az évszázadok szerint
korszakolás.) A katolikus választ Baronius (Cesare Baronio) Egyházi évkönyvei jelentették,
amely munkát már a források kritikai kezelése jellemzett. Ezekben a vitákban az egyháztörténet
üdvtörténetből intézménytörténetté egyszerűsödött.
Üdvtörténet nélkül pedig útvesztő lett az egyetemes történelem – ezt a fogalmat nem is
használták. Új időszemlélet jelent meg, amely szerint az emberiség nem útjának végén jár,
hanem a sötét középkor után az újkorba jutott.97 Petrarca nyomán, aki három korszakról beszél
(Róma, sötétség, újjáépítés) Christophorus Cellarius (Christoph Keller) három korszakra
bontotta a történelmet: ókorra, középkorra és újkorra. (Ez is elég sikeres invenciója volt ennek
a kornak, bár a középkor terminust még nem használta sem Gibbon, sem Voltaire vagy
Montesquieu, az csak a 19. század elején lett általános.98)
Minthogy a történelem iránytű nélkül maradt, felmerült a kérdés: Mi mozgatja a
történelmet? Az újkor gondolkodói Isten beavatkozása helyett más okokat kerestek. Jean Bodin
például az emberek testnedveinek arányára mutatott rá, más a klíma, a földrajzi környezet
fontosságára, esetleg a bolygók mozgása általi determinációra. De voltaképpen a történelem
már nem is volt fontos a kor jezsuita oktatásában. Ezt a helyzetet képezte le az itáliai ars
historica irányzat felfogása, amelyet a retorizáló történetírás utolsó kezdeményezésének
tekinthetünk. Szerintük a történetíró célja tanítani és gyönyörködtetni. A lényeg a dramatizálás,
a választékosság és az elegancia. John Arnold szerint a retorikai történetírást az irodalmi
szerkesztés klasszikus elvei határozták meg, és az a kettős cél vezette, hogy „szép stílusú
elbeszélést nyújtson, valamint, hogy a múlt politikai eseményeiből példaértékű »tanulságot«
vonjon le az olvasó számára.”99 A történelem fontosságának érezhető csökkenése elsősorban a
kor gondolkodásának alapvető átalakulásából következett.
A 17. században ugyanis tudományos forradalom ment végbe. (Elegendő az optika vagy
a mechanika fejlődésére gondolnunk.) Megérkezett a racionalizmus, az emberi észre való
hagyatkozás. Az egyre jobban terjedő deista felfogás szerint Isten pusztán „első mozgató” volt,

44
beavatkozása utána a világ már önmagától megy tovább, vagyis az ember szabad, és a
tudománynak az autonóm világot kell magyaráznia. Ez a szemlélet határozta azután meg a kor
felfogását a történelemről. Francis Bacon szerint a történelem feladata mindössze a tények
összegyűjtése – a következtetés már a filozófusok, költők dolga. (Egy hasonló gondolatot a
következő fejezetben Comte-nál fogunk látni.) Pierre Bayle (1647–1706) a tényeket rakja
egymás mellé, amelyek így önmagukban megjelenítik a múltat. Dictionnaire historique et
critique (1697) című műve egy sokszor botrányos életrajzi lexikon, amely a nagy emberek
műveit racionálisan akarja megközelíteni.100 René Descartes világában már alig van hely a
történelemnek, legfeljebb csak a peremen: a tiszta igazságokhoz semmi köze sincs. Jól látszik
a tendencia: ahogy nő a tudományosság szintje, úgy csökken a történelemnek tulajdonított
érték.

Egy korszerűtlen elmélet

A 18. század a modern történetírásnak amolyan kihordási periódusa. Akiről legelőször
említést kell tenni, mintegy zárójelben, az Giambattista Vico101 (1668–1744), aki saját korára
lényegében semmifelé hatással nem volt. Teljesen kidolgozott történetértelmezési modellt
publikált Az új tudomány című művében, melyet először 1725-ben adott ki, majd új kiadásban
1730-ban, végül pedig ismét átdolgozva 1744-ben. Ebben az embert társadalmi lényként, a
kultúrát pedig egységes rendszerként fogja fel. A középpontban az a felismerése áll, hogy az
emberi kultúra igazán fontos eseményei az emberek kollektív tudatában végbement változások
voltak. Amit végül Vico kifejt, az egyfajta ciklikus történelemfelfogás, amely szemben áll a
kereszténység hagyományos lineáris időszemléletével,102 bár ugyanakkor megfelel a
mindennapi tapasztalatokon alapuló, az ókorra visszanyúló tradicionális időfelfogásnak.
Ennek értelmében minden kultúra három korszakból álló cikluson megy keresztül: az
istenek, a hősök s az emberek korán. Az istenek, másképpen a költészet korában az emberek
brutálisak és irracionálisak, de képzelőerejük nagy. A szabályokat isteni eredetűnek tartják,
nyelvük, intézményeik, törvényeik és ideáljaik mítoszokon nyugszanak. A társadalmi rend az
intézmények mellett kialakítja a közösségi tudatot. Az emberek hisznek a mindenható Istenben,
és azok, akik vele kommunikálni tudnak, privilégiumokat élveznek. Egy idő után ezek kezdik
elveszíteni hatalmukat, mert az Istennel fennálló kapcsolatukban az emberek kételkedni
kezdenek. Beköszönt a hősök kora. Ennek folytonos harcaiban felmerül az igény egy humánus
és igazságos politikai rendszerre, és megtörténik az átlépés az emberek korába, amely

45
racionális, humanista, kötelességtudó, demokratikus. Megindul az urbanizáció. Az ateizmus
megrendíti az erkölcsöket. Túláradó individualizmus lesz a jellemző, nő a társadalmi
elégedetlenség, ezért a civilizáció hanyatlik. Ha a hitetlenséget nem lehet megállítani, a
társadalom a „reflexió barbárságába” esik vissza, amely szakaszban a gondolat teremtő ereje
kimerül. Az emberek mitikus tudatban próbálják ismét fellelni a hitet – és a ciklus elölről
kezdődik.103 Vico ezen ciklikus elmélete azonban nem vetekedhetett a fejlődéselmélettel,
amely a 18. század legfontosabb újdonsága lesz majd.
A 18. századi Nyugat-Európában ugyanis a fejlődés a mindennapi ember tapasztalata
lett. Az 1730-as évektől Franciaországban már nem voltak periodikus éhínségek, amelyek a
korábbi századokban visszatérően megtizedelték a lakosságot. Az embereknek már nem kellett
az éhhalál rémével együtt élniük. A karantén-rendelkezések viszonylag hatásos védelmet
biztosítottak a járványos betegségek terjedése ellen, és a korábbi harmadik rém, a lakosságot
pusztító háború sem volt már olyan mértékben jelen az emberek életében, mint a 17. században.
Megnőtt az átlagos élettartam. Pierre Chaunu 1730 és 1770 közé teszi az „élet forradalmát”,
amikor az emberek száma szinte mindenütt megduplázódott. Továbbá míg az élet anyagi
aspektusait tekintve a 12. és 18. század között nem történt érdemi elmozdulás, addig a 18.
század a mozdulatlanság korábbi századai és a robbanásszerű fejlődést hozó 19. század között
a sok apró változás, az átérzett mozgás és ezért a haladás százada volt.104 Kosáry Domokos
megfogalmazásában: „a XVIII. századi Európában nagyobb területen több ember élt, az éhhalál
közvetlen veszélyétől valamivel távolabb, magasabb életkorig, elterjedtebb írásbeliség és
valamivel jobb kommunikációs eszközök birtokában.”105 A fejlődés tapasztalata, tehát az, hogy
a dolgok fokozatosan jobbak és még jobbak lesznek, új vágányra állította az emberek
gondolkodását, és végül a mai értelemben vett történeti diszciplína megszületéséhez vezetett.
Az út a felvilágosodáson keresztül vitt.

Történelem és filozófia
A francia felvilágosodás filozófiája szerint az ember természeti törvények miatt szabad.
Az ember alapjában jó, mert racionális, és ahogy racionalitása kibomlik, egyre civilizáltabb
lesz. A felvilágosodás egyik legnagyobb hatású filozófusát, Voltaire-t (1694–1778) történeti
művek szerzőjeként is számon tartjuk. Írt XII. Károly svéd királyról, és kifejtette, hogy az
uralkodónak nem a dicsőséget kellene hajszolnia, hanem a békét és népe boldogulását
biztosítania, valamint írt a Napkirály századáról is. E művének bevezetője nagyszabású

46
kultúrtörténeti áttekintés. (Még a kultúrtörténet fogalma is Voltaire-től származik.) A
történelem lényege szerinte a szellemi, kulturális és erkölcsi fejlődésben rejlik.106 A francia
felvilágosodás történetszemléletének legjobb példája Voltaire egy további műve, az Esszé a
nemzetek erkölcseiről, szokásairól és szelleméről (1754). Míg Montesquieu (1689–1775) a
természeti különbségekben látta a történelem magyarázó elvét,107 Voltaire abból indult ki, hogy
ha az emberi természet egységes, akkor a meglévő különbségeket a racionalitás és civilizáltság
szempontjából egyenlőtlen fejlődés magyarázza. Vannak lemaradt civilizációk, illetve egyes
rétegek a nyugati társadalomban is lemaradtak, akik talán sohasem érik el a racionalitás
kiteljesedését.
A 18. században a történelem a filozófiához kötődött, ez adta meg a lényeges, központi
témákat, amelyekkel foglalkoznia kell. Ezek a nagy filozófiai kérdések pedig szétfeszítették a
thuküdidészi politikatörténeti kereteket. John Arnold szerint „A felvilágosodás történetíróit
nem egyszerűen az uralkodó elit döntései, hanem a földrajz, a klíma, a gazdaság, a társadalom
összetétele s a különböző népek jellemzői érdekelték.”108 Ezt világosan láthatjuk Voltaire-nél:
„Nagy gondot fordítunk arra, hogy megmondjuk, melyik nap vívtak egy csatát […]
Kinyomtatjuk a szerződéseket, leírjuk a koronázási pompát […] Ám miután vagy három-
négyezer csataleírást és néhány száz szerződés teljes szövegét elolvastam, rájöttem, hogy
lényegében egyáltalán nem tudtam meg semmit. Így csupán eseményeket ismertem meg. […]
Miért volt Amszterdamnak kétszáz évvel ezelőtt alig húszezer lakosa? Miért van ma
kétszáznegyvenezer lakosa? […] Íme ez egy olyan dolog, amit minden polgár vagy filozófus
meg szeretne tudni, aki a történelemmel foglalkozik. De messze nem elégszik meg ezzel a
tudással, hanem kikutatja: mi volt egy nemzet alapvető hibája és legnagyobb erénye […] A
kutatás fő célja végül az erkölcsök és a törvények változása lesz. Így ismerjük meg az
emberiség történetét ahelyett, hogy a királyok és az udvarok történetének kis szeletét ismernénk
meg.”109
Ez a váltás nem csak Voltaire-nél figyelhető meg: a német nyelvterületen is megtörtént
a felvilágosodás programját követve. A történelem célja eszerint az, hogy az emberiség anyagi
és szellemi haladását ábrázolja, amely az értelmes, racionális emberi lét felé tart. Ezt elsőként
Johann Christoph Adelung vázolta fel 1782-ben.110 Franciaországban Condorcet márki (1743–
1794) Az emberi szellem haladásának történelmi vázlata (1793–1794) című művében kifejtette
a fejlődés tételét. Eszerint az emberiség felszabadulása a természet hatalma és az irracionális
társadalmi zsarnokság alól szükségszerű folyamat – és pedig az értelem fejlődése miatt.111

47
Könyve végén megjósolja a jövő boldog társadalmát, melyben szabadon bontakozhatnak ki az
emberi képességek, és létrejön az anyagi jólét.112
Ugyanakkor nyomban megjelentek különvélemények is ezen általánosnak mondható
optimizmussal szemben. Jean Jacques Rousseau (1712–1778) a változásnak a többiekhez
képest éppen ellentétes előjelet adott. Szerinte az ember a civilizáció hatására előbb mások előtt
tetszelegni kezd, majd mások kárára érvényesülni törekszik. A kultúra ennek az
elidegenedésnek a terméke. Az emberiség nem fejlődik, hanem éppenséggel hanyatlik a
természeti állapot óta, amelyben az érzelmek, az értelem és a szenvedélyek még egységben
voltak.113 A romlás oka végső soron tehát a magántulajdon megjelenése.114 De hangsúlyoznunk
kell, hogy mindez csak egy kisebbség véleménye: az egységes keresztény időszemlélet helyére
végül a múlt, jelen és jövő szintézisét nyújtó fejlődéselmélet lépett.

A 18. századi eruditus történelem és a felvilágosodás hatása

Amikor tudniillik a keresztény világkép megkérdőjeleződésével a történelem is
válságba került, felmerült egy újfajta történetírást kimunkálásának szükségessége. Ennek
elemei a kora újkorban létre is jöttek tulajdonképpen: a humanisták által kidolgozott
forráskritika, a francia jogtörténet által leszögezett tétel az elsődleges források fontosságáról,
illetve az antikváriusok törekvése a források körének kitágítására és a történelem tematikájának
kiszélesítésére. A 18. század tudós történetírói ezen elemek kombinálásával és történelem
modernebb szemléletével egyre közelebb kerültek a már modernnek tekinthető történetíráshoz.
A korban a Gondviselés helyét okként a véletlen és a Nagy Ember szerepe vette át.115
Itáliában Ludovico Antonio Muratori (1672–1750) az Annali d’Italia című művében az
időszámításunk kezdete utáni első évtől az 1749-ig évente meséli el Itália történetének
eseményeit. Baronius Annalese hibáit akarja kijavítani.116 Emellett 24 kötetben adta ki Itália
500 és 1500 közötti történetének forrásait.117 Míg a skót William Robertson a haladást az isteni
terv megvalósulásaként értelmezte, Angliában Edward Gibbon (1737–1794) a felvilágosodás
szekularizált vonulatát képviselte.118 A Római Birodalom hanyatlása és bukása (1776–1788)
című könyvében Traianus korától 1453-ig, Konstantinápoly oszmán kézre kerüléséig hat
kötetben írta meg a késő ókor és a középkor történetét. Ez talán a felvilágosodás legnagyobb
történetírói teljesítménye.119 Gibbon „élvezhetően egyesíti a régiségbúvárok forráselemzését a
cicerói elbeszélés stílusával, valamint a felvilágosodás filozófiai kérdésfeltevésével.”120
Tudományosság és elegáns stílus egyszerre jellemzi. Az okokat keresi, de inkább csak

48
szövevényes elbeszélést ad a jólét érlelte bomlásról: luxus–romlás–zsoldosok–polgárháborúk.
Ez a fejlődésmenet és a hozzá kapcsolt ítélet nagyon hasonló ebben a nemrég megismert ókori
történetírókéhoz. Az új elem a korai kereszténység által képviselt vallási fanatizmus, amelyet
Gibbon elítél. Richard J. Evans szerint művéből „Az a tanulság, hogy a babona, a fanatizmus
és a vallásos hit - melyek a felvilágosodás racionalizmusa számára elfogadhatatlanok voltak -
veszélyes erők, melyek megbuktattak egy nagy és jó birodalmat, és ha nem számolják fel őket,
a jövőben további katasztrófákhoz vezethetnek.” A lényeg tehát a jelennek szóló tanulság.
Gibbon az emberi természetet univerzálisnak, történetileg változatlannak tartja.121
Míg a felvilágosodás korszakában a francia történetírást a spekulatív elméletek, a brit
történetírást a könnyed és elegáns stílus jellemezte, a német történészek a forrásokra fordítottak
megkülönböztetett figyelmet – írja Romsics Ignác.122 A tudós, eruditus történetírás német
változata és különösen már a mai értelemben vett történetírást több szempontból is
megelőlegező göttingeni iskola megértéséhez fel kell villantani a 18. századi német filozófia
néhány mozzanatát is. (Itt már lépten-nyomon azzal fogunk találkozni, hogy egyes gondolatok
megelőlegezik a historizmus történetírását, amelynek jegyében a ma ismert történetírás
megszületett – és amely a következő fejezetnek lesz majd a tárgya.) Kantot is itt kell majd
tárgyalnunk, de előrebocsátanám, hogy történelemfelfogása jól példázza a felvilágosodás
korának hitét a haladásban, amelyet a francia filozófusoknál is láttunk. Szerinte felfedezhető
„az emberi dolgok ez értelmetlen menetében ... egy természeti cél”.123 Leibniz vagy Herder
felfogására viszont már az intuitív meglátások a jellemzők. Tulajdonképpen a megértés korai
módszere jelenik meg náluk: megpróbálnak túllépni az eruditus történészek adathalmozásán,
egyszerű oksági magyarázatok helyett dinamikus egészként próbálják feltárni a történelmet.
(Ez a gondolat majd később a szellemtörténet kapcsán kerül ismét elő.) Gottfried Wilhelm
Leibniz (1848–1716) felfogása szerint a világ önmagukban zárt egységekből (monászokból)
áll. A világ az állandó fejlődés állapotában van. Filozófiájából az következik, hogy „a
történelmi vizsgálódásoknak a valós, egyedi eseményekre kell koncentrálni”, tehát nem az
általános törvényszerűségekre – ami a historizmusnál fog majd visszaköszönni.124 Meghirdette,
hogy a nyelvek összehasonlító vizsgálatára lenne szükség a népek eredetének felderítésekor.125
Ebben az irányban Johann Gottfried Herder (1744–1803) gondolkodása tett további
lépéseket. Számára a történelem középpontjában a nép áll – ami nyilván a német nemzetállam
hiányára vezethető vissza. Herder szerint a nép organikus közösség, és történetelmélete a
szerves élet mintájára képzeli el a történelmet. Az egyéneket a nyelv, a közös intézmények, a

49
művészetek és az irodalom egyesítik. Az egymást követő népek minden cél nélkül emelkednek
fel. Számára minden kor, kultúra, nép önmagában hordozza igazolását – ahogy azt később majd
Ranke is tartja. Herder a kultúrtörténet mellett tette le a garast: „A „kultúrtörténet”, írta 1798-
ban, képes „kifejteni a kor szellemét”, mivel nemcsak „a hősök meg az állam viselt dolgait”,
hanem „a jellem és az erkölcs történetét” is elbeszéli.”126 (Itt a hérodotoszi történetírás
búvópatakja bukkan ismét fel, ahogy a felvilágosodás korában sok gondolkodónál és
történetírónál.) Herdernél a földrajzi környezet mellett a történelem magyarázó tényezőjét ez
emberi fajok jelentik, „a népek genetikusan öröklődő pszichológiai sajátosságai.”127 Herder
nyomán születik Justus Möser Osnabrücki története. Herder felfogásának jellemzője az
organikus felfogás, amely szerint minden rész egy egységes egészbe illeszkedik, illetve az adott
kor és hely egyediségének hangsúlyozása – ami a későbbi historizmus fő megkülönböztető
jegye lesz. Herder szerint a nép géniusza a leginkább a parasztság hagyományaiban őrződött
meg: a népballadákban, táncokban és népzenében, illetve esetleg a nyelvben. A népek azonban,
mint általában az élőlények, Herder szerint egy idő után megöregszenek, miként az egész
emberiség is.128
Kiemelkedő fontosságú személyiség a 18. század második felének szellemi életében
August Ludwig von Schlözer (1735–1809), Göttingen egyetemének professzora, aki nemcsak
a Statistik, államleírás képviselője, amelyben a teljes földrajzi környezet vizsgálata a feladat,
és így az állam gazdasági-társadalmi összetevői is fontosak,129 hanem történész is volt, egy
kétkötetes világtörténet (1792–1801) szerzője. A későbbi professzionális történettudomány
előfutárainak tekinthetők a kor legmodernebb egyetemén, Göttingenben működő történészek,
akik munkáikban összekapcsolták az elbeszélő történetírást és a forráskritikát, és használták a
segédtudományokat is. Mondhatnánk, már a 19. századi mércét is megütötték, például Johann
Christoph Gatterer (1727–1799), egy jelentős elméleti munka, és Johann David Köhler, egy
fontos módszertani munka szerzője, de Göttingenben tanult a már említett Justus Möser is.
Munkásságukban jól látszanak a 19. századi elején létrejövő modern történeti diskurzus egyes
elemei.
Bár történeti munkáiban még a Gondviselés is fontos szerepet játszik,130 Gatterer úttörő
módon már a szemináriumi rendszert is bevezette a történelem egyetemi tárgyként való
oktatásába, bár kísérletének korán vége szakadt.131 Arnold Hermann Ludwig Heerennel és
August Ludwig Schlözerrel ők hárman alapították meg az első történeti intézetét.132 Heeren
gazdasági tényezőkkel magyarázta az ókori történelmet, és az időtől és tértől nem függetlennek

50
tekintett, hanem konkrétságukban kutatandó államok abszolutizálása helyett a népi
jellegzetességek történelemformáló erejét hangsúlyozta.133 Kiemelendő még a Lipcsében a
közjogot és a természetjogot tanító Johann Jakob Mascov (1689–1761) és köre. „Az empirikus
közjogot a történelmi körülményekből vezették le, ezért volt elengedhetetlen a történelem
oktatása.” Maskov szerint a politikatörténet feladata az állam állapotának és főleg
alkotmányának kutatása. A Német-római Birodalomról írt történeti művében a német nyelvű
területek kulturális egysége mellett érvelt.134
Ami a magyar történetírást illeti, a korábban bemutatott, a 17. század végétől működő
jezsuita történetírói iskola kései reprezentánsai, s már említett Pray György és Katona István
munkásságát a magyar eruditus történetírás kiváló példájának lehet tekinteni.135 A
felvilágosodás szemlélete azonban nem jelent meg markánsan a 18. századi magyar
történetírásban, legfeljebb Kollár Ádám Ferenc (1718–1783), Engel János Keresztély (1770–
1814), illetve Virág Benedek (1754–1830) említhető.136 Náluk fontosabb egyes protestánsok
tevékenysége. A német államismereti iskola, a Staatenkunde hatása látható Bél Mátyás (1684-
1749) és követői munkásságán.137
Bél Halléban, a pietizmus fellegvárában August Hermann Francke tanítványa volt.
Polihisztor lett belőle, és egész kutatógárdát szervezett Magyarország teljes leírására. A
munkálat anyagából Notitia Hungariae címmel 1735 és 1742 között 4 kötet jelent meg, de máig
jelennek meg egyes részek, mert hatalmas kéziratos anyag maradt fenn Bél Mátyás után. Ennek
az aktuális jelenre fókuszáló vállalkozásnak az oldalvizén jelent meg az Adparatus ad historiam
Hungariae a magyar történelem forrásainak publikálásával (1735, 1745–1746). A vállalkozás
folytatója az osztrák Johann Georg Schwandtner (1716–1791) lett az elbeszélő források
kiadásával (Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini, 3 kötet, 1746–1748). A század
végén működött a két utolsó nagy anyaggyűjtő és forráskiadó, Kovachich Márton György
(1744–1821) és fia. Munkájuk maradandó eredménye a törvényszövegek kiadása lett.138 Koppi
Károly munkássága pedig a 18. század végén az átfogó művelődéstörténeti koncepciót
képviseli a magyar történetírásban,139 illetve emellett a göttingeni történeti iskolával is
rokonságban van.140 Schwartner Márton (1759–1823) göttingeni, Gatterernél és Schlözernél
folytatott tanulmányai után Statistik des Königreichs Ungern (1798) című műve részeként, a
korát megelőző göttingeni történeti iskola szellemében, a földrajzi, gazdasági, társadalmi és
művelődési viszonyokra is tekintettel írta meg Magyarország történetét.141

51
Összegzés

Láttuk tehát, hogy a görög poliszokban akkor születik meg a történetírás, amikor az embereket
már nem pusztán az istenek bábjának, hanem autonómnak tekintik. A görög történetírás
középpontjában mindvégig a polisz állt: a polgárok, vezetők, városállamok ügyei, és csillaga,
valódi jelentősége ezzel együtt hanyatlott le, ami életrajzok, etnográfiai leírások és a
dramatizált szórakoztató történetírás előtérbe kerülésével járt. Ezzel teljesen párhuzamosnak
tűnik a római történetírás fejlődésmenete. Középpontjában a római állam áll, fő kérdése pedig
a köztársaság bukása és a principatus kialakulása óta az volt, vajon mi a hanyatlás oka –
szembeállítva a régi és az új Rómát. A keresztény világszemlélet által meghatározott
középkorban a történetírás általában véve leértékelődött, mert a valóban lényegesnek az ember
megváltásának történetét tekintették. A kereszténység időszemlélete egy eszkatologikus ívet
vázol fel, amelyen saját korát a hanyatló szakaszon látja. A középkori történetírás kedvenc
műfaja a világkrónika, ami jól kifejezi az egyházra is, így a történetszemléletre is jellemző
egyetemességet.
A kora újkor változásai mind a forrásokkal kapcsolatosak: a forráskritika és kritikai
forráskiadás (Valla, bollandisták, Mabillon, Hevenesi Gábor); az elsődleges források
preferálása (francia jogtörténet) és a történész által felhasznált források és a tematika
kiszélesítése (antikvárius történetírás). A 17. századi tudományos forradalom a racionalitást
állítja a középpontba, ami ismét leértékeli a történelmet, amely a 18. században az
államismereti iskola keretében válik újra fontossá. A 18. század Nyugat-Európájában a fejlődés
mint mindennapi tapasztalat és – ennek bázisán – mint eszme (fejlődésgondolat) elterjed és
uralkodóvá válik. Ez lesz majd az intézményesült diskurzusként felfogott történelem táptalaja.
Bizonyos tekintetben ennek előfutáraként jelenik meg a 18. század közepén a göttingeni
történeti iskola: az ott dolgozó történészek forráskritikát alkalmaznak egyfelől, történeti
elbeszélést másfelől, valamint használják a segédtudományokat.

Irodalom
Mint említettem, egyetemi kurzusként ehhez a tankönyvhöz tartozik egy lista is a
kötelező irodalomról (amely a könyv végén olvasható), amely nem szakirodalom a szó szoros
értelmében, hanem inkább szemelvényeket jelent a történetírás történetéből. Ezeket a műveket

52
elsőként ajánlanám azoknak is, akik a tankönyv anyagából nem akarnak ugyan vizsgát tenni,
de az adott fejezetben tárgyalt történeti irányzatok, iskolák felkeltették az érdeklődését, és
szívesen megismerkednének velük egy kicsit közelebbről is. Ehhez és a következő fejezethez
azonban, amelyek a tárgyalandó fő téma, a történetírás és a történetfilozófia 20. századi
története előzményeit próbálják áttekinteni, még nem tartozik ilyen szemelvény.
Ami pedig az általam felhasznált fő forrásokat illeti, mint jeleztem, ez a fejezet
alapvetően Ernst Breisach Historiográfia című művére épült, és ennek a könyvnek az első 14
fejezetéhez utalnám az olvasót, aki mélyebben szeretne elmélyülni a témában. Emellett John
Arnold Történelem. Nagyon rövid bevezetés című kiváló összegzése is összefoglalja röviden a
történetírás történetét, miközben elsődlegesen a történetírás mibenlétére vonatkozó elméleti
kérdéseket boncolgat. Steven Bela Vardy, Romsics Ignác, Erős Vilmos korábban hivatkozott
historiográfiai monográfiáik bevezető fejezeteiben röviden tárgyalják a középkor és a kora
újkor történetírását, míg Gunst Péternek a magyar történetírás történetét taglaló áttekintésének
a nagyobb felét szenteli ezen időszakoknak. Marnie Hughes-Warrington kézikönyve az
egyetemes történetírás ötven nagy alakjáról, életükről és munkásságukról szintén igen hasznos
bevezető – itt és a következő fejezetekben magam is támaszkodtam rá.142
A vizsgára való felkészülést hivatottak elősegíteni azok a kérdések, amelyek minden
fejezet végén olvashatók. Úgy gondolom, hogy az, aki ezekre helyes választ tud adni, nagy
vonalakban tisztában van a történelem diskurzusának az adott fejezetben összegzett
szakaszával – legalábbis ennek azzal az értelmezésével, amelyet jelen tankönyv képvisel.

Ellenőrző kérdések az első fejezethez

1. Mely változás volt az az emberek és az istenek viszonyát tekintve, amely nélkül a történetírás
nem születhetett volna meg az ókori Hellászban?
2. Nevezze meg a két legnevezetesebb ókori görög történetírót!
3. Nevezzen meg legalább két római történetírót!
4. Mi jellemezte a kereszténység időfelfogását és a középkori ember időtapasztalatát?
5. Említse meg a középkori történetírás legalább két jellemző műfaját!
6. Milyen újdonságot hozott az itáliai reneszánsz a történész által forrásul használt szövegekkel
való bánás tekintetében?
7. Mely tekintetben jelentett komoly előrelépést a bollandista és maurista iskola?
8. Milyen újításokat hozott az antikvárius történetírás?

53
9. Az elsődleges források iránt mindmáig megnyilvánuló preferenciát hol és mikor fogalmazták
meg először?
10. A 18. században milyen eszme jegyében látták a keresztény múltszemlélet trónfosztását
követően ismét egységesnek a történelmet?
11. Ki fogalmazott meg a 18. században ciklikus elméletet a történelem mozgásáról?
12. Milyen ellenvéleményt fogalmazott meg Rousseau a fejlődésgondolattal szemben?
13. Említse meg egy képviselőjét a felvilágosodás történetírásának!

54
 Második fejezet
A történettudomány létrejötte és intézményesülése a 19. században:
a historizmus és a pozitivizmus

Ebben a fejezetben még mindig a 20. századi történetírás előzményeiről lesz még szó, de már
nem távoli, hanem közvetlen előzményekről: az intézményesült diskurzus értelmében vett
történelem 19. századi megszületéséről és intézményesüléséről – tehát a historizmusról és a
pozitivizmusról. A historizmus irányzata hozta ugyanis létre a mai értelemben vett történeti
diszciplínát a század első felében, majd a pár évtizeddel később jelentkező pozitivizmusban
komoly vetélytársat kapott. E kettő jegyében ment végbe a 19. század második felében a
történetírás intézményesülése, és a historizmus és a pozitivizmus 19. század végi összeolvadása
hozta létre a tudományosnak nevezhető történetírást. De erről majd csak a harmadik fejezetben
lesz szó, akkor fogunk eljutni a könyv valódi problematikája tekintetében értelmezett
kiindulópontunkra.

Historizmus143

Az első kérdés tehát amelyet tisztáznunk kell, a historizmus létrejötte. A mai értelemben vett
történelem megszületéséhez két dolog kellett: a modern kritikai történeti módszer és a
történetiség fogalmának kialakulása. Ez Európában a 18. század végétől ment végbe.144

A történeti módszer
A 19. század elején német történészek megteremtették a módszertani eljárások
szintézisét a korábban látott elemekből. (Bár az egyik ezek közül, az antikvárius történészek
nem írott forrásokra koncentráló és a történelem vizsgálódási körét kitágító gyakorlata egyelőre
a háttérbe szorult.) Majd szövegkritikai hagyományt és a tudós történetírók és jogtörténészek
forrásmunkákra koncentráló szemléletét összehangolták egy új tényezővel, az egyedi egészként
felfogott nemzet fogalmával, ahol szellemi tényezők kapcsolják össze a dolgokat, és mindegyik
elem hatással van a másikra.145
A történeti módszer összefoglalója a berlini Barthold Georg Niebuhr (1776–1831)
volt.146 Az ókori Rómával foglalkozott. Római történelem című munkájában (1811) bemutatta,

55
hogy a római állam és kultúra egységes egészet alkot, azt tanulmányozni is egyben kell.147
Niebuhr a 19. század első éveiben szabállyá emelte az elsődleges és másodlagos források (mint
például a memoárok) megkülönböztetését. Csak az előbbieket fogadta el, az utóbbiakat szigorú
kritika alá vetette.148 A forráskritika elvégzése után a tényeket kell a történésznek
megállapítania, majd ezeket megfelelően csoportosítania, végül pedig mindezekből
következtetéseket lehet levonnia.149 A német kritikai történetírás értelmezésében tehát a
„történeti tudást létrehozó szabályok a forráskritikára, a lehető legteljesebb forrásfeltárásra, a
történeti tények felkutatására és eseménytörténeti sorrá való összeállítására épültek.”150

A történetiség fogalma
A történelem mai felfogása csak a 18. század végén alakult ki – mutatott rá Reinhart
Koselleck.151 Korábban ugyanis, mint a megelőző fejezetben láttuk, az emberek mindennapi
tapasztalata a ciklikussság érzését keltette bennük. Márpedig akkor, ha a dolgok mindig
ismétlődnek, a történelmet példatárnak tekinthetjük. (Vö. Historia est magistra vitae.)
Nemcsak a görög történetírók, Polübiosz vagy Cicero gondolta ezt így, hanem még a 18.
században is ez volt Lord Bolingbroke (1678–1751) tory politikus és történész jelszava: „A
történelem példákkal tanító filozófia.”152 Minthogy ez a felfogás felelt meg az emberek
mindennapi élettapasztalatának, a kereszténység eszkatologikus időfelfogása, amely inkább az
elitet jellemezte, nem tudta ezt a múltfelfogást kiszorítani. Ráadásul – mint láttuk – a
kereszténység által dominált korszak alapvetően ahistorikus volt, és nem is tulajdonított
fontosságot a történelemnek. Ezen a döntően ciklikus múltfelfogáson változtatott azután a
felvilágosodás fejlődésgondolata, amely szintén az emberek mindennapi tapasztalatára épült,
de már a 18. századi tapasztalatára, amely szerint a dolgok láthatóan egyre jobbak és jobbak
lesznek. Ha pedig nincs ciklikusság, örök visszatérés, akkor a régi dolgok sem példaértékűek,
hanem egyediek, és a történelem sem példázatok tárháza immár. Lényegében ennek az
egyediségnek a hangsúlyozása a historizmus.
Ezen gondolkodás szerint tehát a korábbi állapotok meghatározzák a későbbieket,
vagyis a jelenkor a történeti folyamatok eredménye:153 a valóság csak történeti fejlődésében
érthető meg.154 Vajon hol van ebben az összképben Isten helye? Láthatóan csak a folyamat
kezdetén marad csak számára szerep, mint első mozgatót lehet elképzelni. Ez a deizmus
felfogása. Már a reneszánsztól voltak olyan történészek, akik nem számoltak Istennel, de a
historizmus kialakulásakor jött el az a pillanat, amikor a történelemben már nem maradt

56
számára más, mint ez az igencsak korlátozott szerep. A historizmus gondolkodásában ugyanis
már nem szerepel az emberek életére folyamatosan hatással lévő Gondviselés. Ami
elképzelhető, az az első mozgató, a történelemben benne rejlő isteni terv vagy – más
megfogalmazásban – az anyaggá lett Szellem hosszú távon érvényesülő léte. Itt nagy
jelentőségű változásról van szó. A görögöknél azt láttuk, hogy egy hasonló tényező hozta létre
az antik történetírást.
A deizmus fokozatosan elterjedő felfogása nem hagyott helyet a csodáknak, és az isteni
gondviselés helyett földrajzi, társadalmi és morális tényezőkre hivatkozva adott magyarázatot.
Romsics Ignác kifejezésével „a kauzalitás racionalizálása” ment végbe. Ezt a felfogást
képviselete a felvilágosodás nagy skót filozófusa, David Hume (1711–1776), aki
visszautasította az isteni beavatkozást az emberi történelembe, és a történelmi változások
mögött az emberi természet állandó vonásait látta, míg Montesquieu (1689–1755) a földrajzi
környezetben látta az emberi társadalmat mozgató végső okot.155 Ahogy a 19. században
fokozatosan háttérbe szorultak a teleologikus világmagyarázatok, úgy nőtt meg ezzel
párhuzamosan annak a feladatnak a súlya, amelyet a történelem kapott: az dolgok
megmagyarázásának az egyik kitüntetett módja lett a modern világban, amely tehát az
események okait ezek előzményében véli megragadhatónak. A historizmus tehát abban hisz,
hogy a múlt magában hordja jelentését, és a történésznek mindössze beszéltetnie kell a
történelmet – ami persze a múlt hű rekonstruálhatóságát feltételezi.156 (Az a gondolat, hogy a
történelemnek immanens, tehát saját belső értelme van, melyet a történelmi tények
értelmezésével ki kell bontani, alapvetően hermeneutikai alapállást jelent.157 Ezt itt csak jelzem,
ennek a fontosságára a következő fejezetben fogunk rátérni.)
Ugyan a historizmus gyökereit tekintve egyértelműen a fejlődésgondolat a
legfontosabb, de emellett azt is meg kell említenünk, hogy a 18–19. század fordulója a
racionalitás kudarcát hozta el – gondolhatunk például a franciák kudarcára Spanyolországban.
Ez felértékelte a múltat, a hagyományokat, tehát a történelmet.158 Előtérbe került a 18. századi
fejlődésellenes filozófiai hagyomány: Rousseau és Herder gondolkodása.
Tehát e két tényezőre, a történetiség gondolatára és a kritikai módszerre építve létrejött
a historizmus történeti iskolája, konkrétan a berlini egyetemen a 19. század első évtizedeiben.
Ekkor és itt a múltra történő reflexióban domináns volt általában a történetfilozófia és konkrétan
Hegel hatása.

57
Hegel történetfilozófiája
Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770–1831) egyrészt összegezte, másrészt meg is
haladta a felvilágosodás hagyományát. Világtörténete összeegyezteti a haladás elvét és a
kultúrák fejlődésének elvét.159 1818-tól tanított a berlini egyetemen. Előadásai halála után
jelentek meg. A nevéhez köthető gondolatok közül egyet mindenki ismer, ez pedig a dialektika.
Érdemes ezért innen kiindulnunk. „Hegel magának az igazságnak a lényegét is a változásban
találta meg”, ezáltal pedig „minden igazság történeti igazság lett” – fogalmaz Ernst Breisach.160
Hegel történetszemléletét az Előadások a világtörténet filozófiájáról alapján lehet a
legkönnyebben megismerni, melyben a történelem és a történetfilozófia viszonyát akarja
tisztázni.161 Hogyan érvényesül tehát a dialektika? Az Eszme fokozatos megvalósulása során
öntudatra ébred: először van a szervetlen majd szerves élet, és ezt követi az emberi élet. Az
Eszme addig fejlődik (és egy ponton már a Szellemnek nevezi Hegel), míg minden benne rejlő
lehetőség meg nem valósul.162 A tézis – határaihoz elérve – megszüli az antitézist. Ezek
konfrontációjából létrejön a szintézis, amely nem puszta egyesülés, hanem megszüntetve-
megőrzés (aufheben), egy új tézis létrejötte:163 a szellem, mint a főniksz önmaga ellen lép fel,
majd korábbi alakja hamvából magasabb rendűként kel életre.164 „A világtörténet tehát
általában a szellem kiterülése az időben, mint ahogyan a természet az eszme kiterülése a
térben.”165 „[A] történelem lényege a Világszellem (Weltgeist) önkibontakozása, vagyis a
történelem teleologikus folyamat, előre adott cél felé halad.”166 A világtörténet végcélja Isten
akarata. Hogy ez mi lenne, azt is elárulja Hegel: „határozottabban az emberi szabadság eszméje
az”.167 Tehát a világtörténet a szabadság kiteljesedése, mert az ember, a Szellem lényege szerint
szabad. A „Világszellem... fokozatos fejlődése során jut el az abszolút tudás és szabadság
állapotáig”.168
Hegel ezt a világtörténelmi folyamatot a következőképpen képzeli el: az ókori Keleten,
ahol zsarnokság volt, pusztán egy szabad ember volt – tudniillik maga a despota. A klasszikus
ókorban már néhány ember volt szabad – például a teljes jogú athéni polgárok. A kereszténység
korában pedig már megszületett a lehetőség arra, hogy mindenki szabad legyen. Ennek a
lehetőségnek a megvalósulása lassú folyamat volt, melynek döntő mozzanatát Hegel a
reformációban látja. Egyén és Világszellem közt helyezkednek el a közvetítő totalitások: a
népszellem és a kultúra. Ezeknek is vannak felívelő és hanyatló korszakaik, és a dialektikus
logika itt is érvényesül.169 Hegel szerint „Világtörténetileg egy nép csak egyszer lehet az
uralkodó nép, mert a szellem folyamatában csak egy feladat hárulhat rá.”170 (Ezt a staféta-

58
gondolatot majd Guizot-nál és Michelet-nél fogjuk viszontlátni a következő fejezetben.) „[A]z
egész világtörténet nem egyéb, mint a szellem megvalósulása, és vele a szellem fogalmának
fejlődése, s [...] az állam a szabadság világi megvalósulása.”171 Ugyanis Hegel felfogása szerint
az állam nemcsak a társadalmi szerződés eredménye az emberek közt, hanem civilizatórikus
intézmény, és létre fog majd jönni egy ideális állam.172
Mi következik ebből a hegeli felfogásból a történeti kutatás számára? A múlt
felelevenítésére azért van szükség, mert a múlt nyomaiban a szellem vált anyaggá. A feladat
tehát megragadni a mindenben megmutatkozó legmagasabb eszmét. Breisach úgy véli, hogy
dialektikus felfogása miatt Hegelnél átvette a történelem az uralmat a filozófia felett, minthogy
a változásban látta az igazság lényegét,173 máshonnan nézve azonban úgy tűnik, hogy a hegeli
gondolkodás a történelmet a filozófia alá rendelte, mert a filozófia kívülről adta meg a
történelemnek a kritériumot, hogy mi a lényeges, a feladatot, hogy mit kell elvégeznie.
Az pedig, hogy a történelem mint intézményesült diskurzus megszületésekor a kor
gondolkodásában meghatározó Hegel felfogása volt, egyfelől oly módon érvényesül, hogy a
történelem éppen ellene fogalmazta meg magát, függetlenedni kívánva a filozófia
dominanciájától, másfelől viszont mindig abba fogunk beleütközni, hogy ennek ellenére fel-
felbukkannak a historizmus szemléletében is a hegeli filozófia meghatározó mozzanatai.
Induljunk ki azért abból, hogy születésekor a történelem, az intézményesülő történetírás
a filozófiáról (konkrétan a hegeli filozófiáról) akart leválni, ettől próbált függetlenedni.
Ekkoriban a berlini egyetemen „a bölcsészek véleménye élesen megoszlott azok közt, akik
Hegellel vallották, hogy a történelem az egyetemes szabadság története, és azok közt, akik
[Friedrich Karl von] Savignyval értettek egyet, aki a történelemben a tapasztalatok egyediségét
és sokféleségét hangsúlyozta.” Leopold Ranke ez utóbbi felfogás mellett volt.174 Ez lett a
historizmus útja. Ezen felfogás képviselői Hegelnek ellentmondva azt hangsúlyozták, hogy a
történeti világ valóságos, s nemcsak szellemvilág vagy eszmék visszatükröződése.175 Ebben az
intellektuális közegben kulcspozíciót foglalt el Wilhelm von Humboldt (1767–1835) nyelvész
és kultúrpolitikus, Goethe és főleg Schiller barátja.176 Ő fogalmazta meg azt az antihegeliánus
álláspontot, amelyre azután a historizmus épült.

Humboldt történeti felfogása

Stein reformjainak egyik kidolgozójaként és végrehajtójaként az ő nevéhez fűződik a
porosz művelődésügyi reform. Nevelési eszménye a harmonikus és sokoldalú személyiség volt.

59
Hogy az oktatás képes legyen ennek kialakítására, bevezette a Gymnasiumok rendszerét. A
később róla elnevezett berlini egyetem megalapítása szintén az ő nevéhez fűződik. 1819–1820-
ban új alkotmányt dolgozott ki, de kegyvesztett lett. Miután politikusként megbukott, 1820-tól
visszavonultan nyelvekkel foglalkozott, és összehasonlító nyelvtudományi rendszert dolgozott
ki. Humboldt hitt a nemzetek jellemében, egyéniségében. Szerinte „valamennyi nyelv a maga
szókincsében egy világnézetet tartalmaz, s így minden nyelv a világ nézete egy sajátos
álláspontról”. Hegellel nem tudott megbarátkozni, és szellemileg főleg Kant hatása alatt állt.177
Ezen a ponton meg kell állnunk egy pillanatra, hogy nyissunk egy zárójelet Immanuel
Kantról (1724–1804), aki ugyanúgy még a 18. századhoz tartozik, mint Leibniz vagy Herder,
hiszen közel fél évszázaddal Hegel előtt született, de az első fejezetben csak futólag volt róla
szó. Történelemszemléletét legtisztább formában az Az emberiség egyetemes történetének
eszméje világpolgári szemszögből (1784) című műve tükrözi. Kant azt állítja, hogy a természet
szándéka szerint a történelemnek iránya van. Nem az egyénben, hanem csak az emberi nemben
teljesedhet ki az emberi racionalitás. A társadalomban az emberek önmaguk fegyelmezésére
kényszerülnek, így végül létrejön a tökéletesen igazságos polgári alkotmány. Ugyanez az
alkalmazkodási kényszer az államok közt is érvényesül, s létrejön egy népszövetség, egy
világállam, amelyben megvalósul „a természet [azaz a Gondviselés] legfőbb célja... az
általános világpolgári állapot, ... amelyben az emberiség minden eredeti képessége
kifejlődhet.”178 Tehát az ideális államban nemcsak Hegel hitt, hanem Kant is. (A történetírás
számára ennél is fontosabb lesz majd a kanti tudományelmélet, amelyhez Wilhem Dilthey és a
szellemtörténet kapcsán a következő fejezetben fogok visszatérni.)
Humboldt tehát inkább Kantra épített, mint Hegelre, sőt Megfigyelések a
világtörténelemből című művét jól láthatóan Hegel ellenében írta: „ez a haladáseszme és a
rendszeres történetfilozófia…éles kritikája”. Tagadta a célra irányultságot a történelemben, az
szerinte pusztán káosz.179 Számunkra Humboldt legfontosabb műve A történetíró feladatáról
(1822). Jól látható itt a historizmus két komponensének összekapcsolódása. Az egyik az
idealizmus, a hit valamely, a világot kormányzó eszmében, a másik pedig az egyedi dolgok hű
rekonstrukciójára való törekvés. Egyfelől tehát Humboldt „homályosan sejtett erők”-ről, „örök
eszmék”-ről ír, és úgy véli, hogy a történésznek az a feladata, hogy ne csak „az események
egyes körülményeit” írja le, „hanem jusson el a bennük „munkáló erők”-höz. „Ebben az
értelemben kell eszméknek irányítaniuk a történtek felfogását.” „Ezért az emberi tekintet
számára, mely nem fürkészheti ki közvetlenül a világ kormányzásának terveit, hanem csak azon

60
eszmék révén sejtheti meg őket (ahnen), melyeknek közvetítésével megnyilatkoznak, minden
történelem csupán egy eszme megvalósulása, s az eszmében egyszersmind benne rejlik az erő
és a cél is; így, miközben pusztán a hatóerők szemlélésébe merülünk, helyesebb úton ama végső
okokhoz jutunk el, melyek felé a szellem természetes módon törekszik. A történelem célja
egyedül az emberiség által ábrázolandó eszme minden irányban és minden alakban történő
megvalósítása lehet... […] A történetíró dolga [...] egy eszme megvalósulásra törekvését
ábrázolni.”180 Mindez egyelőre nagyon hasonlít Hegel gondolkodására. Ezt úgy is
értékelhetjük, hogy azt mondjuk: Hegellel szembe lehetett fordulni, de hatása alól nem tudta
magát kivonni senki sem, de arra is helyezhetjük a hangsúlyt, hogy a korszakban általában
domináltak az idealista világmagyarázatok, és – mint láttuk – Kant gondolkodása is ilyen volt.
Másfelől viszont a Hegellel való szembefordulás a humboldti gondolat másik eleme.
Mert az eszméket – érvel Humboldt – nem kívülről kell hozzáadni az eseményekhez, mint
ahogy azt a filozofikus történetírás, a teleologikus történelem teszi (tehát Hegel), hanem a
„történetírásnak a ható- és teremtőerőkhöz kell fordulnia...” Magukból az eseményekből kell
elvonni a „formát”, az „összefüggéseket”, az „általános képet” - ezekben „rejlenek az eszmék”.
„Nem kívülről kerültek a történelembe, hanem annak tulajdon lényegét jelentik.”181
Tehát Humboldt tanácsa szerint a történészeknek a következő: „Egyszerre két úton kell
tehát elindulnunk ahhoz, hogy megközelítsük a történeti igazságot: az egyik a történtek pontos,
pártatlan, kritikai felkutatása, a másik a kutatás eredményeinek összekapcsolása, annak
megsejtése, ami az előző módon nem érhető el. Aki csak az előbbi utat járja, magának az
igazságnak a lényegét hibázza el, aki viszont ezt elhanyagolja a másik útért, az abba a veszélybe
kerül, hogy a részletekben meghamisítja az igazságot.” Munkájának végén, kissé bővebben
fogalmazva így összegzi véleményét: „Vizsgálódásunk során két dolgot igyekeztünk szem előtt
tartani: egyrészt, hogy mindabban, ami történik, egy közvetlenül nem észlelhető eszme
érvényesül, másrészt, hogy ez az eszme csak magukban az eseményekben ismerhető fel. Ezért
a történetírónak nem szabad magából az ábrázolásából az eszme uralmát kizárnia, mindent csak
a tárgyi anyagban keresve; legalábbis teret kell hagynia az eszme hatásának; továbbmenve,
meg kell őriznie szellemének fogékonyságát és élénkségét, hogy megsejtse és felismerje az
eszmét; azonban leginkább attól kell óvakodnia, nehogy önkényesen alkotott eszméket
aggasson a valóságra, vagy hogy az egész összefüggésének vizsgálata közben egy-egy
mozzanat eleven gazdagságából bármit is feláldozzon.”182
Jól látható egyfelől Kant, másfelől Hegel (és a rájuk támaszkodó, belőlük merítő, illetve

61
pozícióját az utóbbival szemben megfogalmazó Humboldt) gondolkodásának alapvető
hasonlósága. Mindegyik rendszer, mindegyik felfogás a felvilágosodás korának gyümölcse,
amelyben megnyilvánul a felvilágosodás optimizmusa: a történelem haladás. Kant a szabadság
folytonos növekedését tételezi, és szerinte a szabadság kiteljesedésének teleologikus
folyamatának végén egy igazságos polgári alkotmány és egy világállam áll. Hegel staféta-
elképzelése a dialektika segítségével a Szellem önmegvalósulását fejti ki – konkrétan az emberi
szabadság megvalósulásának folyamatát. Mindhármuk gondolkodását jellemzi a
felvilágosodás racionalizmusa. Hisznek az ész kiteljesedésében (bár Kant szerint ez csak az
emberi nemben valósul meg). Jellemzi őket a felvilágosodás idealizmusa. Kant a természet,
azaz a Gondviselés rejtett tervéről beszél, Hegel szerint az Isten kormányozza a világot, a
Gondviselés terve valósul meg.183 Hiába Hegel-ellenes Humboldt, és hiába támaszkodik
Kantra, lényegében ugyanarra a pozícióra jut ő is. A historizmus ezen idealista oldalát nem
szabad elfelejteni az általában hangsúlyozott egyediség-centrikusság mellett, amely a
történetírás autonómiájának a záloga lesz. Ehhez az ideológiai állásponthoz képest lesz majd
komoly váltás a pozitivizmus tudományos szemlélete a 19. század derekán és második felében.
De előbb lássuk, hogy a historizmus gondolkodása milyen történetírást hozott létre!

A historizmus történetírása

Ranke történetfelfogása és történetírása

Az iskola első és legnagyobb alakja Leopold (von184) Ranke (1795–1886) berlini
professzor. Három paradoxonnal szeretném bemutatni. Először is általában tudományos
történetírása miatt tisztelik, a történetkutatás kritikai módszere miatt ünneplik, pedig, mint
láttuk, ezt ő magas szinten művelte ugyan, de már nem ő volt az első, aki így tett, sőt ennek
elveit már Niebuhr összegezte. Másodszor: híres-hírhedt megállapítását, hogy tudniillik a
történész azt mondja el, „ahogy valójában volt”, sokszor idézik, de legtöbbször félreértelmezik.
Végül pedig Ranke talán legnagyobb horderejű újítása a szemináriumi rendszer volt, ahol
hallgatóinak a forráskritikát oktatta,185 erről azonban alig tudnak valamit.
Ranke még ifjúkorában döbbenten vette észre, hogy Walter Scott Quentin Durward
című regénye történetileg pontatlan. „Ezért elhatározta, hogy a történeti szövegek
tanulmányozásakor azokat a módszereket fogja alkalmazni, melyeket filológusként tanult,

62
hogy a jövőben ilyen pontatlanság ne fordulhasson elő.” Átvette a filológiában ekkortájt az
ókori és középkori szövegek autenticitásának megállapítására kidolgozott módszert (az
interpolációk kiküszübölése, a szerzőség meghatározása, döntés a verziók közt), hogy a
történész a hamisításokat ki tudja küszöbölni belső konzisztenciájukat és a korabeli egyéb
szövegekkel való konzisztenciájukat vizsgálva. Az elsődleges forrásokhoz ragaszkodjanak –
összegzi Richard Evans.186 De – mint láttuk – mindezek a kora újkor tanulságai: mind a
szövegkritika, mind az elsődleges források preferenciája. Ezeket nemcsak Ranke tekintette
fontosnak, hanem Niebuhr is ezeket szögezte le alapelvként. Ezek a gondolatok mintegy a
levegőben voltak már, és nem egy ember fejéből pattantak ki – csak éppen szokássá vált
mindent közvetlenül Rankéhoz kötni.187
Azt is mondhatjuk, hogy Ranke történetírása tulajdonképpen ellenhatás, hisz „A 18.
század leghíresebb írói közül sokan írtak olyan »filozófiai« történelmet, mely figyelmen kívül
hagyta magukat a tényeket, ehelyett arra összpontosították figyelmüket, hogy az emberiség és
a létezés nagy kérdéseit világosítsák meg” – írja John Arnold. Erre jó példa a korábban említett
Voltaire-mű. Ranke szerint viszont ehelyett: „a kutató a poros iratok gondos vizsgálója, pontos
kérdések nyugodt és száraz elemzője, az objektív igazság elfogulatlan, szigorú őre.”188 Ennek
az attitűdnek lesz az alternatívája a 19. században például Michelet romantikus történetírása,189
amely a következő fejezetben kerül terítékre.
Történetelméleti felfogását Leopold Ranke 1824-ban fejtette ki első műve A latin és a
germán népek története 1494-től 1514-ig híressé vált Zur Kritik neuerer Geschichtsschreiber
(Az új történetírók kritikájához) című módszertani függelékében, amely könyv sikere őt a
gimnáziumi tanári karból a berlini egyetemi katedrára katapultálta. Ennek előszava tartalmazza
a szlogenné vált célkitűzést: a „wie es eigentlich gewesen” („ahogy valójában volt”)
mellékmondatot, amely a tényközpontú empirista történetírás jelszava lett – főleg utólag, és
leginkább „kívülről” nézve, már nem a historizmus szemszögéből, hanem kritikusainak
álláspontjáról. Pedig „E kijelentés nem a tökéletes történetírói objektivitás eszméjét hirdeti (ez
Ranke szerint is csak illúzió lehet), hanem azt jelenti, hogy a történésznek a lehetőség szerinti
legnagyobb mértékben száműznie kell saját kora előítéleteit, s minden korszakot, személyiséget
az adott periódus kontextusában kell interpretálnia.”190 A múltat nem lehet a jelen értékei
alapján megérteni, ahogy azt például Voltaire próbálta.191 Ehelyett Ranke „nem megítélni,
hanem elmondani kívánja a múltat”.192
Ezt általában úgy értik, hogy a történésznek a tényekre kell szorítkoznia véleményének

63
elfojtásával. De még ez sem egészen igaz: Ranke nemcsak tényeket akart gyűjteni, hanem a
múlt belső lényegét akarta megérteni.193 Szerinte ugyanis a történészeknek túl kell lépniük a
tényeken, és az általános tendenciákat, vezéreszméket kell azonosítaniuk. Hiszen Ranke
idealista volt, Isten jelenlétét akarta a világban, a történelemben megfejteni, amelyet „szent
hieroglifá”-nak is nevezett.194 Humboldt nyomán ő is úgy véli: a tények kritikai feltárása nem
egyre absztraktabb fogalmakhoz vezet, hanem a jelenségeket alakító eszmék megragadásához.
Ennek eszköze a megsejtés (Ahnen). Ezek az eszmék morális rendszert alkotnak, a kor,
nemzet, egyén megragadásának mércéjéül szolgálnak.195 Mindenesetre Hegellel ellentétben
Ranke nem valamely általános eszme alapján értelmezte a történelmet. Így fogalmazott egy
töredékben az 1830-as években: „Az emberi dolgok megismerésének két útja van: az egyik az
egyediségek megismeréséé, a másik az absztrakcióé; az egyik a filozófia útja, a másik a
történelemé. Más út nem létezik...”196 – vagyis Ranke elhatárolta a történelmet a filozófiától,
Hegeltől.
Vele – és Kanttal – szemben nem egyenes vonalú fejlődésnek látja a történelmet.197
Szerinte a korszakok közt van ugyan különbség, de a haladás nem egyenes vonalú. Feltétlen
haladás csak anyagi területen van, szellemileg ugyanez nem jelentkezik.198 Minden korszak
egyedi és saját magában tanulmányozandó – nem pedig valami előzményeként vagy a jelenből
visszatekintve:199 „Én [...] azt állítom: mindegyik korszak közvetlenül Istenre vonatkozik, s
értékét egyáltalán nem az adja, hogy mi az, ami létrejön belőle, hanem önnön létezése, önnön
mivolta” – írta.200
Láttuk, hogy Kant vagy Hegel az államban kulcsfontosságú civilizatorikus intézményt
látott, és Humboldt is felismerte „a nemzettel azonosított kollektív erők primátusá”-t.201 Az ő
nyomdokain haladva Ranke figyelmének középpontjában is az államok története áll. A politikai
eseménytörténetre összpontosított, a források közül a diplomáciai iratokat, követjelentéseket
használta leginkább, és a „külpolitika primátusát” hangsúlyozta.202 Az államokat szellemi
entitásoknak tekintette, melyek célja az ember civilizálása. Ezért a történész központi témáinak
kell lenniük.203 Egy tanulmányban arról írt, hogy minden államot egy isteni eredetű szellemi és
morális eszme formált ki. Ezen a ponton felfogása láthatóan közel áll Hegeléhez. Az állam
mindegyikük szerint egy eszme manifesztációja. De fontos arra figyelni, hogy „[a]mikor tehát
Ranke a külpolitika elsődlegességére figyelmeztette a történetírókat, nem a hatalmi politikát
kívánta előtérbe állítani, hanem az államok együttélésének a civilizált emberi élet
szempontjából döntő jelentőségét hangsúlyozta.”204 Ez fog a későbbi német historizmusban

64
megváltozni: bár az állam marad a történészi figyelem középpontjában, de immár nem
civilizációs funkciója miatt, hanem azért, mert nemzetállam: a hatalmi politikát folytató állam
a nacionalizmus miatt lesz mindennek a mércéje.
Leopold Ranke hatalmas terjedelmű, 54 kötet kronologikus politika- és
diplomáciatörténetet írt.205 A rankei történetírás politikatörténet, állami levéltárak állami
dokumentumain nyugszik.206 Legfontosabb művei A római pápák egyháza és állama a 16. és
17. században, A német történelem a reformáció korában, és A 17–18. századi Poroszország
története (amelyből 12 kötet készült el). Emellett hosszú munkákat írt még Németország,
Franciaország és Anglia 16–19. századi történetéről. Műveinek kiemelt forrását jelentették a
velencei követjelentések, amely források semlegességet és objektivitást sugalltak, viszont
kiderül, hogy ezek a források nem átfogók, illetve részrehajlók – Ranke pedig alig használt
egyebeket, állítja John Pemble.207 Ami véleményem szerint a legimponálóbb Ranke
életművében, az az a puszta tény, hogy 83 éves korában még nekifogott egy világtörténet
megírásának, és 91 éves korában bekövetkezett haláláig ebből ténylegesen hat kötetet meg is
írt. A 12. századig jutott el, és a sorozatot tanítványai jegyzeteikből 1453-ig kiegészítették
kilenc kötetessé.208 Berchtesgadeni előadásainak, amelyeket 1854-ben a bajor királynak tartott,
„köszönhetjük a historizmus klasszikus összegzését.”209
Munkásságának mégis talán az a legfontosabb mozzanata, hogy „tanítványait
szemináriumok keretében oktatta a történeti kutatás új módszertani eljárásainak
alkalmazására.”210 Ezt döntő fontosságú változásnak tarthatjuk a történelem előadássorozatok
keretében történtő oktatásához képest (amelynek igencsak gyenge hatásfoka e sorok írójának
és olvasóinak minden bizonnyal közös tapasztalata), jóllehet a historizmus 19. századi
irányzatának e tekintetben is fontos előzményét képezi a 18. század második felének göttingeni
történetírása. Ranke tehát levéltári forrásokon dolgozott hallgatóival; így terjesztette a
történettudomány kritikai módszertanát. Az egyetemi szemináriumokon keresztül vált a
történészi munka sine qua nonjává a forráskritikában való jártasság.211 Ahogyan korábban
Niebuhr, úgy ebben a tekintetben Ranke is a történetírás kora újkori megújulása folytatójának,
kiteljesítőjének és összegzőjének tekinthető.

A későbbi német historizmus történetírása

A történetírás szempontjából nézve, végeredményben a historizmus győzelmet aratott
a (hegeli) filozófia felett. Öles léptekkel indult meg a függetlenség útján, és jelentős

65
eredményeket ér el. Az 1880-as évekre kikristályosodott a történelem módszertana, létrejöttek
segédtudományai, és önálló státuszát már senki sem kérdőjelezte meg. A német
történettudomány kifinomult módszertana miatt messze a többiek előtt járt. Hatása például
Franciaországot csak az 1860-as években érte el. Másutt még lassabban terjedtek el az újfajta
történetírás módszerei. Collingwood szerint (akivel majd később, a tizedik fejezetben fogunk
részletesebben megismerkedni) Angliát csak a 19. század végén ért el a német historizmus,
amelyet ő még a két világháború között is mint modern történetírást ünnepelt, pedig ekkortájt
már a társadalomtörténet is megszületett Franciaországban.212 Ez a történetírás gyakorlatilag
döntően politika-, diplomácia-, jogtörténetet213 és hadtörténetet jelentett, a többi területet
többnyire elhanyagolták. A külpolitika rankei primátusát még sokáig érvényesnek tekintették.
Nagy forráskiadványok születtek. Az első a sorban a Monumenta Germaniae Historica
sorozata volt a már korábban futólag említett nagy porosz reformer államférfi, Henrich
Friedrich Karl vom und zum Stein báró 1819. évi kezdeményezésére. Ezt a forráskiadvány-
sorozatot előbb Georg Heinrich Pertz, majd a Ranke-tanítvány Georg Waitz szerkesztette. Az
első történeti folyóirat, a Historische Zeitschrift kezdeményezője Heinrich von Sybel volt.214
Itt már csak eredeti forrásokon nyugvó, pontosan jegyzetelt szaktanulmányokat vagy
forrásközléseket publikáltak.215 A történetelmélet első összegzését Gustav Droysen (1808–
1884) adta. (Mivel ezzel inkább előfutára volt későbbi jelenségeknek, mint a historizmus
szerves része, erről a következő fejezetben esik majd szó.) A német historizmus egyik
csúcsteljesítménye Theodor Mommsen (1817–1903) Römische Geschichte (Római történelem)
című munkája volt.216 1902-ben Nobel-díjat kapott érte, még pedig irodalmit. (Mivel külön
történészeknek nem hozott létre Alfred Nobel díjat, kevés Nobel-díjas történész van. Churchill
magát történésznek tartotta, de politikusként ismerjük. A második világháborúról írt
munkájáért ő is irodalmi Nobel-díjat kapott. 1993-ban pedig Robert Fogel és Douglass North
gazdaságtörténészek közgazdasági Nobel-emlékdíjat kaptak. Róluk majd az ötödik fejezetben
lesz szó.)
A historizmus történetírásának fő témája a nemzetállam volt. Igaz ez szinte minden 19.
századi történetírásra. A 19. század elején létrejövő és a 19. század folyamán kiépülő
történetírás az ekkortájt megszülető nemzetállamok legitimációs igényeinek szolgálatában állt.
Ezek cserébe viszont kedvező környezet teremtettek számára az alkotáshoz. Különösen igaz ez
a német területekre. Így jöhetett létre a nagy hatású német történettudomány. Ráadásul ez
jelentős közéleti szerepet is játszott. Ranke történész utódai a nemzet szűkebb, politikai

66
felfogása felé közeledtek, és az idealista Ranke egyetemes történetszemléletével gyorsan
kiment a divatból. Az alkotmányosság 1848 után elvált a nemzeti elvtől, veszített
fontosságából, csak néhány délnyugat-németországi történetíró munkásságának vezérfonalául
szolgált. A fő vonalat az úgy nevezett porosz iskola képviselte, azaz poroszbarát történetírók,
akikre nem az egyetemes szemlélet volt a jellemző, hanem csak a német sorsot vizsgálták. A
historizmus története tehát süllyedés Rankétől Heinrich von Treitschkéig (1834–1896), aki már
elkötelezett történelmet írt. A német historizmus történetírói iskolájának utolsó képviselői már
nem alkottak maradandót.217 Ez a történetírás azután mint a német imperializmus szellemi
előkészítője a vádlottak padjára került az 1950-es években. A teljes értékrelativizmus vádja érte
a rankei gondolat miatt, hogy tudniillik minden történelmi egyéniséget csak a maga belső
törvényszerűségei alapján szabad megítélni. A második világháború után ezek a gondolatok
egészen más csengést kaptak. Pedig igaztalan ez a vád a német historizmussal szemben – mutat
rá Georg Iggers – ők nem voltak teljes értékrelativisták. A historizmus szerint is léteznek
általánosan érvényes emberi logikai és etikai alapelvek.218 De ezek érvényesülése a német
történetírásban valóban gyengülést mutatott Rankétől Treitschkéig. A második világháború
pedig inkább morális és politikai törést hozott, semmint módszertanit. Friedrich Meinecke
(1862–1954), Gerhard Ritter és Hans Rothfels konzervatív alapállásból a német fejlődés
apológiáját írták meg.219

Pozitivizmus

A 19. század derekán és második felében a történelem intézményesülése már két irányzat
jegyében folyt: a historizmus mellé szegődött a pozitivizmus. Először általában erről, majd
specifikusan történetírásáról lesz szó.

A pozitivizmus mint filozófia

A pozitivizmus értelmezésekor célszerű a francia alapszóból kiindulnunk. A „positif”
nem jót, a nem a negatív ellentétét jelenti ugyanis, hanem azt, hogy konkrét. A pozitivizmus
ugyanis csak azt fogadja el, ami a közvetlen tapasztalás számára elérhető. Továbbá – és ez
lenne legfontosabb jellegzetessége – tudományosságra törekszik, így egyetemes törvényeket
keres. A pozitivizmus ideálja a természettudományban megvalósuló tudományos megismerés,

67
és ezen belül a newtoni mechanika, amely a kvantumelmélet feltűnéséig kerek és tökéletes
szellemi alkotásnak tűnt. A pozitivizmust továbbá az egységes tudományba vetett hit jellemzi.
Meggyőződése szerint a tudomány igaz ismeretekhez elvezető ideológiamentes kollektív
vállalkozás, amelyet egységes elvek irányítanak, és a tudományfilozófia uralma alatt állt. A
pozitivisták enciklopédikus tudást akarnak összegyűjteni mindenféle világnézet nélkül. A
pozitivizmus szemléletében a kiemelt társadalomtudomány a szociológia lenne, amely igazán
tudományos, segíti az embereket a modern világ bajainak orvoslásában, és megadja a
társadalom tudományos irányításának lehetőségét.220 Azonban a 19. század derekán a későbbi
szociológia tudománya még nem létezett, ez ekkor csak terv vagy még inkább vágyálom volt.
Mindenesetre a pozitivizmus szemlélete szerint a történelem a ranglétra alján helyezkedik el.
Feladata mindössze az emberi tevékenységek empirikus vizsgálata. A következtetések
levonását az összegyűjtött anyagból bölcsebb tudósokra kell bíznia: a törvényeket majd a
szociológusok fogják megállapítani.221 Ez a logikusan következik a pozitivizmus
tudományosság-felfogásából. (Korábban láttuk a 17. századi tudomány hasonló vélekedését,
amely szintén a történelem leértékelődésével járt együtt.)
Ernst Breisach megfogalmazásában a „pozitivizmus szerint minden tudásnak
közvetlenül a megfigyelt jelenségen kell alapulnia, és minden tudományos vállalkozásnak a
jelenségeket vezérlő általános törvények feltárására kell törekednie.”222 Tehát miképpen a
historizmust is kettősség jellemezte, az elmúlt dolgok egyediségének a hangsúlyozása és
idealista alapállás, úgy most azt látjuk, hogy a pozitivizmusra is a kettősség jellemző: törekvés
a konkrét dolog messzemenő tiszteletére egyfelől és a törvények keresésére másfelől. (Érdemes
talán előrebocsátani, hogy ez utóbbit a történetírói gyakorlatban kevesen vállaltak fel, és még
kevesebben jártak ebben a vállalkozásban akár valamelyes sikerrel.)
A pozivitizmus megteremtője a francia August Comte (1798–1857) volt. Nézeteit a
hatkötetes, 1830 és 1842 között publikált Cours de la philosophie positive című munkájában
fejtette ki. Először a pozitivizmust tudományos módszerként alapozta meg (amely szerinte
azonos minden tudományban), majd később filozófiának tekintette (a társadalom
boldogításának eszközét látva benne), végül pedig a pozitivizmust vallásként értelmezte, és
megírta a pozitív ismeretek részletezését 400 tételben.223 Ez lett a pozitív vallás kátéja. Comte
célja az volt, hogy létrehozza a társadalom „pozitív” tudományát – egyfajta „társadalmi
fizikát”224 –, amely a társadalom törvényszerűségeit kutatja. Ezért a szociológia atyjának, talán
inkább megálmodójának tartják. Ez lesz majd szerinte igazán tudományos, ez lesz képes az

68
embereknek valódi segítséget nyújtani, orvosolni a modern világ bajait, ez fogja majd a
társadalom tudományos irányításának lehetőségét megteremteni. De Comte szerinte a történeti
kutatás is az emberiség meghatározó fejlődési folyamatait kellene, hogy kutassa, a kollektív
emberi tudat fejlődési folyamatait.225
A 1830-as években a következőképpen vizionálta Comte az emberiség evolúcióját,
amelyet az emberi tudat evolúciója hajt előre: három szakasza a teológiai, a metafizikai és a
pozitív korszak. Az emberi megismerés ezekben a következőképpen alakul: a teológiai
szakaszban természetfeletti erőkkel, Isten akaratával magyarázzák az eseményeket. A
reformációtól veszi kezdetét a metafizikai szakasz, amelyben a természeti törvényekről szóló
elvont spekulációkkal magyaráznak mindent. Végül a francia forradalommal és az ipari
forradalommal kezdődik az utolsó, pozitív szakasz: itt már minden szellemi tevékenység
pozitív tudománnyá válik, és az emberiségnek a tudomány és a pozitív filozófia konkrét
ismereteket szolgáltat.226
A pozitivizmus létrehozott egy pozitivista társadalomtudományt, amely amolyan korát
megelőző, proto-társadalomtudomány volt a 19. század derekán. Mivel az iparosodás kora
felfedezte a történelem „valódi hajtóerejét”, a gazdaságot,227 létrejött először is a pozitivista
gazdaságtan John Stuart Mill (1806–1873) munkásságában, majd megjelent Herbert Spencer
(1820–1903) darwinista evolúciós szociológiája. Ez az organikus, antropomorf
társadalomelmélet a társadalmat biológiai lényként fogta fel (például a forradalmat a
társadalom lázas állapotának tekintette), és fejlődésére biológiai törvényeket alkalmazott.
Nevezetes, hogy Spencer evolúcióról beszélt már jóval Darwin előtt, és tőle származik az
elhíresült „struggle for life” kifejezés is. A hetedik fejezetben részletesebben fogunk
megismerkedni a marxizmussal. Karl Marx történelmi materializmusa szintén a pozitivizmus
hatása alatt alakult ki,228 azt a századfordulón általában a pozitivizmus túlhajtott változatának
tartották.229

A pozitivista történetírás változatai

A történelemre nézve a pozitivizmus a természettudományos szemlélet elfogadását jelentette.

Akkor lesz tudományos a történelem ezen felfogás szerint, ha az ismétlődő, modellekben
kifejezhető jelenségekre összpontosít, azaz akkor, ha szociológiai alapra helyeződik.230 Ily

69
módon a pozitivista történetírás figyelmének középpontjába az általános és előre jelezhető
jelenségek és erők vizsgálata került. Mint már említettem, viszonylag kevés történész
munkásságára jellemző a pozitivisták törvénykeresése: csak Buckle, Taine, Lamprecht és talán
egyes amerikai kollégáik történetírásában érhető ez tetten. Ez a pozitivista történetírás sajátos
kettősségét okozta. Sok történész ugyanis leragadt a konkrét tiszteleténél, és a törvénykereső
pozitivista történészekhez képest egyfajta gyengébb változat művelése mellett maradt. (Az
imént említett Buckle és Lamprecht történetírásáról nem itt, hanem majd a negyedik fejezetben
lesz szó.)

A pozitivizmus „fapados” változata

Ezért alapszinten a történetírói gyakorlatban a pozitivizmust hatalmas forrásfeltáró
„anyaggyűjtés, precíz filologizálás”, forrásközeli elemzések jellemezték, „visszavonulás
mindennemű világnézeti és történetszemléleti kérdés területéről.”231 Nem volt ezért egészen
indokolatlan a később a szellemtörténet oldaláról megfogalmazott vád, mely szerint a
pozitivisták belesüllyedtek az adathegyekbe, elmerültek az adatok tengerében.232 A
szellemtörténet kifejezetten a pozitivizmussal szemben határozta meg magát.233 Thienemann
Tivadar a szellemtörténeti felfogás képviselője volt, azaz visszanézve és kívülről fogalmazta
meg a pozitivizmus megkülönböztető jegyeit. (Nem történettudományról, hanem
irodalomtörténetről van szó, de a jellemzés így is találó. Arra érdemes odafigyelni, hogy
törvénykeresésről már nincs is szó.) „A pozitivista történetkutatás centrumában a tárgytörténet
áll. Adatok, tények jegyzéke, »tárgyilagosan be lehet mutatni életrajzi adatokat, neveket,
évszámokat, kronológiát, bibliográfiát, mintákat, típusokat, motívumokat, átvételeket,
szövegegyezéseket és változatokat, tárgyi hatásokat és kölcsönhatásokat, stilisztikai
formulákat, műfaji sémákat, versképleteket« […]”.234
Ez a felfogás, az alapszintű pozitivizmus a történetírás területén nagy
forráskiadványokban csúcsosodik ki. A források kiadását célzó vállalkozások köthetők a
historizmushoz és a pozitivizmushoz is, mintegy előre jelezve azt, ahogy majd a historizmus
és pozitivizmus a századfordulóra végül összefonódnak. A már említett Monumenta
Germaniae Historica sorozat jól láthatóan a német historizmus terméke, és ezért a
forráskiadások gondolatát talán hajlamosak lennénk általában a historizmushoz kötni, de
amikor a Magyar Tudományos Akadémia nagy forrásfeltárást indított 1854-ben, azt „a positiv
irány erősb kifejlődése” érdekében tette.235 Vagyis ezen az „alapszinten” igen nehéz elhatárolni

70
a 19. századi pozitivizmust a historizmustól, különösen miután amaz elindult lefelé, Rankétól
Treitschke irányába, az istenkereső idealista historizmustól a német nemzeti eszmét dicsőítő
változat felé.

Törvénykereső pozitivista történetírás

A pozitivista történetírás „magasabb szintje” az eredeti célkitűzésnek megfelelően
mindig kísérletet tesz a törvények keresésére is. Az Országos Levéltárat megszervező és 1875-
től vezető236 Pauler Gyula, aki 1873-ban nagy tanulmányokat írt Comte-ról, 1871-ben így
szónokolt akadémiai székfoglalójában: „Alig van már művelt ember, ki a positiv felfogásról ne
hallott volna, mely az emberiség fejlődésében változhatatlan természeti törvényeket nyomoz
és talál.”237 „[A] történelem menetét is változatlan törvények szabályozzák. E törvényeknek
kikutatása valódi czélja a tudománynak.”238
A legjobb példa az igazi pozitivista társadalomtudósra Hippolyte Taine (1828–1893), a
legnagyobb hatású francia irodalomtörténész, aki emellett történész is volt, hisz hihetetlenül
széles körű érdeklődés jellemezte: a filozófia, a szépirodalom, a művészetkritika, a
történettudomány és a lélektan területén egyaránt maradandót alkotott, de írt útirajzokat,
esszéket is. Működésének minden téren vezéreszméje (és itt jól látszik pozitivista
meggyőződése): „az emberi cselekedeteket és alkotásokat is pozitív tényeken alapuló
törvények határozzák meg.” Életműve 39 kötetre rúg.239 Kiemelkedő művei A 19. század
klasszikus francia filozófusai, A mai Franciaország eredete (amely Franciaország újkori
történetét tárgyalja 11 kötetben), Az angol irodalom története, A művészet filozófiája. „[…]
Taine Origines de la France contemporaine című művében egy természetbúvárhoz hasonlította
magát, hiszen ugyanúgy tanulmányozza a régi rendszerből az újba való átmenetet, ahogyan
egy rovar átalakulását szokás. Taine határozottan elvetette a »feltételezéseket«, és
»egzaktságra« törekedett, mondván, hogy pontos számadatokkal lehet illusztrálni a társadalmi
változást.240 Nevéhez legszorosabban az úgynevezett milieu-elmélet kötődik. Eszerint a
környezet három tényezője, a faj, a tér és az idő hármassága magyarázza a történelem minden
kulturális alakzatát,241 tehát a társadalom fejlődését is. Ezek közül a tér a földrajzi helyzetet
jelenti, az idő a történelmi kort és a faj a nemzeti sajátosságokat. Taine szerint e három kiváltó
ok természettudományos pontosságú leírása megadja a történeti mozgás vagy művészeti
alkotás valódi okait.242
A Franciaország klasszikus filozófusai a 19. században című művében Taine

71
elmagyarázza, miképpen kell elemeznie a tudósnak. Szerinte az elemzés első lépése az, hogy
szabatos magyarázattal tényekre vezetik vissza a szavakat és tények vonatkozásaira. Majd a
második lépésben teljes magyarázattal „a már megjelölt tényhez hozzákapcsoljuk még a vele
kapcsolatos, de eddig ismeretlen tényeket is.” „A szürke foltot [amilyennek tudniillik Párizst a
távolból látjuk] Párizsnak részletes tervrajzával kell helyettesítenünk.” Taine szerint az okok
keresésének három lépése pedig az absztrakció, a hipotézis és a bizonyítás: a tények
csoportjából absztrakcióval kiválasztunk egy általános tényt, s az lesz hipotézisünk, hogy ez a
tény a többi oka, majd ezt a hipotézist próbáljuk meg igazolni. (Ha nem járunk sikerrel, új
hipotézisre van szükségünk.) Ha ezt az eljárást minden tudományban elvégezzük, „Azon
pillanatban eltűnik a szemünk elől a mindenség, mint azt elménk közönségesen látja. A tények
formulákba szorultak össze, a világ rendszerré lett, megalakult a tudomány. Végül csak öt–hat
általános ítéletünk marad”, és ezekből megállapítható lesz majd a mindenség legfőbb
törvénye.243
Jól látható módon a pozitivizmus a humán tudományokban is egy tisztán tudományos,
még hozzá természettudományos jellegű gondolkodásmódot akar meghonosítani.
Mindamellett Taine történetírása kilépett a szűk politikatörténet keretéből, egyfajta
művelődéstörténeti szemléletet érvényesített,244 így akár tarthatjuk a hérodotoszi típusú
történetírás képviselőjének is.

Pozitivista történetírás Magyarországon

R. Várkonyi Ágnes írja le, hogy a 19. század első felének Magyarországán három
történészgeneráció indult el, és a pozitivizmus a magyar történetírásba ezek tevékenysége során
hatolt be, majd torzult el.245 Az első nemzedéknél (Horváth Mihály, Szalay László, Rómer
Flóris) jól látható az emigráció szerepe: egyértelműen ennek révén került be ilyen gyorsan ez
a modern irányzat a magyar történetírásba. A második nemzedékhez Ipolyi Arnold, Salamon
Ferenc és Szilágyi Sándor tartozik, míg a harmadikba Pauler Gyulát, Fraknói Vilmost és Thaly
Kálmánt sorolja R. Várkonyi Ágnes. Szalay László (1813–1864) az 1860-as években –
elsőként a magyar történetírásban – törvényeket keresett,246 a sor végén álló Thaly pedig már
kakukktojás, akinek személyisége és tevékenysége jól mutatja a hanyatlást. Őt inkább már a
nemzeti romantikus történetíráshoz sorolhatjuk, amely Magyarországon is a pozitivista
történetírás ellenfele volt, és annál jóval nagyobb népszerűségnek örvendett.
Szalay László a szabadságharc leverése után Svájcban élt hat évet. Itt kezdte el megírni

72
Magyarország történetét, mert jogtörténészként eléggé bedolgozta magát a forrásokba az 1848.
évi forradalom előtt. Munkájából 1854-ig négy kötet jelent meg. Mint kortársa, Leopold Ranke,
Szalay is nagy súlyt fektetett a külpolitikai tényezőkre, és mesteri diplomáciatörténeti
elemzéseket írt. Az ötödik kötet még Svájcban elkészült, a hatodikból már csak egyes részek,
a hetedik egyáltalán nem. (Szalay végül 1707-ig jutott el végül Magyarország történetének
megírásában.) Az emigrációból 1855-ben tért haza. Ő kezdeményezte a Magyar Történelmi
Emlékek sorozatának kiadását. (A magyar történetírásban ez az évtized indította meg a
forráspublikációkat: a Magyar Történelmi Tárat például 1854-től adta ki az akadémia
Történelmi Bizottsága.)247 Munkásságában tehát egyszerre van jelen az aprólékos
forráselemzés, amely a történelmi törvények megállapításában csúcsosodik ki, és a
forráskiadási vonal.

Egy kisebbség
A pozitivizmus történetírásán belül van végül egy további irányzat, azon történészek
kis csoportja, akik nemcsak törvénykeresők voltak, hanem egyúttal ki is léptek a kor
politikatörténeti fő irányát követők sorából, és szélesebb, társadalom- és kultúrtörténeti
érdeklődés irányította munkásságukat. Ők ráadásul megkísérelték a kor – bár még kezdetleges
– társadalomtudományaira építeni történeti felfogásukat. Velük majd a negyedik fejezetben
fogunk megismerkedni.

Összegzés

A modern történetírás megszületéséhez két előfeltételre volt szükség: a modern kritikai

történeti módszer és a történetiség fogalmának kialakulására. E kettő a 19. század elején
kapcsolódott össze. Niebuhr a történetírás kora újkori fejleményeire építve összegezte a kritikai
módszert, a 18. század pedig megszülte a fejlődéseszmét. Humboldt Hegellel szemben
megfogalmazott elképzelésére épült a historizmus történetfilozófiája: a történész nem viheti be
kívülről az eszmét az általa vizsgált történeti anyagba, hanem fordítva, azt onnan kell
kibontania. A historizmus a történeti jelenségek egyediségét hangsúlyozza; a történeti valóság
eszerint csak fejlődésében érthető meg. A historizmus képviselői hisznek abban, hogy a múlt
hűen rekonstruálható. Vagyis a historizmus két fő jellemzője az idealizmus, a hit a világot

73
kormányzó valamely eszmében, a gondviselésben, továbbá az egyedi dolgok hű
rekonstrukciójára való törekvés. Ranke – Hegellel szemben és Humboldra építve – elveti azt,
hogy a történelem a szellem megnyilvánulásait jelentené, de hisz abban, hogy a tények kritikai
feltárásával meg lehet ragadni a jelenségeket alkotó eszméket. Szerinte az egyes időszakok
nem csupán lépcsőfokok a következőhöz, hanem magukban hordják értelmüket, vagyis
önmaguk kedvéért tanulmányozandók. Az állam áll figyelme homlokterében, de nem mint
nemzetállam, hanem azért, mert civilizáló funkciót tölt be. Később a nemzetállam legitimációja
lesz a központi kérdés, a német historizmus „nemzeti” szempontból elkötelezett történetírás
lesz. A historizmus történetírása döntően politikatörténet. Nagy forráskiadványokat jelentetnek
meg.
A pozitivizmus történetírása alapszinten (a konkrét tiszteletére építve) forrásközeli
elemzéseket és (szintén) nagy forráspublikációkat jelent. „Emelt szinten” viszont – és szűkebb
értelemben csak ez nevezhető pozitivista történetírásnak – az egyetemes törvények keresésével
egyenértékű. Később fogjuk majd tárgyalni a pozivitizmus egy kisebbségi irányzatát is,
amelyet a társadalomtörténeti szemlélet igénye és a kor társadalomtudományainak alkalmazása
jellemez.

Irodalom
Mint már jeleztem, e fejezethez sem tartozik még sem olyan szemelvény, amelyet
kötelező irodalomként jelölnék meg, sem további ajánlott olvasmányok, hisz a tankönyv valódi
tárgyához még nem értünk el. Akik olvasni is szeretnék a historista és pozitivista történetírás
legszebb példáit, azoknak ajánlom a fejezetben megidézett munkákat – vagy forduljanak az
idézett szakirodalomhoz iránymutatásért.
A második fejezetnek a történelem mint intézményesült diskurzus létrejöttének
körülményeit taglaló gondolatmenete sokban támaszkodik Gérard Noiriel polemikus
munkájának historiográfiai eszmefuttatásaira. Emellett a historizmus körüli vitákat tekintve
Iggers monográfiája, valamint a Kisantal Tamás és Gyurgyák János által kiadott szövegek
kínálkoznak kiindulópontként azok számára, akik szeretnének elmélyülni a témában.
Különösen hasznosak a két szerkesztő rövid bevezetői az utóbbi monumentális munkában,
amelyeket első lépéként ajánlanék a téma iránt érdeklődők számára.
A pozitivizmus fogalmát már a szellemtörténet kiterjesztően használta (és azt saját
ellenségképekévé formálta), majd az 1990-es évektől megélénkülő történetfilozófiai vitákban

74
a posztmodern irányában tájékozódó történészek szintén leegyszerűsítően a régi, hagyományos
történetírás megjelölésére használták – lényegében figyelmen kívül hagyva a törvénykereső
pozitivista történetírást. Az érdeklődőket először Tóth Zoltán idézett tanulmányához utalnám,
illetve a magyarországi 19. századi pozitivista történetírást illetően R. Várkonyi Ágnes
kétkötetes monográfiájához. Breisach áttekintésének vonatkozó fejezetei szintén jól
használhatók, bár ez a munka a második fejezetben már más gondolatmenetet követ, mint ő.248

Ellenőrző kérdések a második fejezethez

14. Milyen előfeltételei voltak az intézményesült történetírás létrejöttének?
15. Milyen irányzat égisze alatt jött létre a 19. század elején a professzionális történetírás?
16. Melyik két irányzat jegyében intézményesült a történelem a 19. században?
17. Mi a historizmus alapgondolata?
18. Ki az a filozófus, akinek hatásával szemben fogalmazza meg álláspontját a historizmus?
19. Milyen kettős feladatot állít Humboldt vagy Ranke a történészek elé?
20. Történetírói gyakorlatként milyen a historizmus, konkrétan milyen témákat vizsgál?
21. Mely kettősség jellemzi a pozitivizmus szemléletét?
22. Mi a különbség a valódi pozitivista történetírás és ennek „fapados” változata közt?

75
 Harmadik fejezet
A romantika történetírása, a tudományos történetírás egységesülése
és az ellene intézett első kihívás: a szellemtörténeti iskola

A huszadik századi történetírás története tekintetében a harmadik fejezet az előzményeinek

tárgyalását zárja le, hogy azután bele is kezdjen ennek részletes ismertetésébe. Először
megismerkedünk a historista és pozitivista történetírás 19. századi riválisával, a romantikus
történetírással (ahonnan a francia Jules Michelet és a magyar Thaly Kálmán munkásságát
emelem ki példaként), majd rátérünk a historizmus és a pozivitizmus kettős gyökeréből
táplálkozó tudományos történetírás kialakulására a 19. század végén (és példaként Marczali
Henrik egy művéről lesz szó), végül pedig megismerkedünk a tudományos történetírással
szemben jelentkező három kihívás közül az elsővel, a századforduló időszakában fellépő
szellemtörténettel.249 Előbb az elméleti szinten előfutárnak tekinthető Droysenról, majd a
megalapozó Diltheyről kell röviden említést tennünk, majd a történetírás területéről a
szellemtörténeti felfogás egy előfutáráról, egy kései képviselőjéről és egy magyar
reprezentánsáról lesz szó. A szellemtörténethez kapcsolható végül Spengler és Toynbee
filozofikus történetírása, amelyet szintén ennek a fejezetnek a keretében tárgyalunk.

A romantika történetírása

Egyfelől szokás általában azt mondani a 19. századi romantika történetírásának képviselőiről,
hogy Rousseau és Herder nyomdokain haladtak (akik a 18. században kisebbségben voltak a
felvilágosodás haladásban hívő reprezentánsaival szemben). A romantikus történetírás
kialakulásában nagy volt a történelmi regények szerepe. A középkor a 19. században lett ismét
népszerű téma. Walter Scott nyomdokaiba lépve nagyon sokan írtak történelmi regényeket a
19. század elejétől. Másfelől viszont hamar nyilvánvalóvá válik az is, hogy többnyire a
romantikusok gondolkodása is illeszkedik a 19. századi történetírás fő vonalba: a
felvilágosodásnak a progresszió által meghatározott vonulatához – néha egészen pontosan
követve a kanti vagy hegeli változatot.

A romantika történetírásának kiemelkedő alakjai

76
 A romantika történetírására példa lehet a francia François René de Chateaubriand
(1768–1848) romantikus antikapitalizmusa,250 aki katolikus múltszemlélete jegyében elutasítja
a világi haladás gondolatát, vagy Augustin Thierry (1795–1856) aki vele szemben úgy véli,
hogy a történelem két különböző erejű csoport küzdelmének története, például gallok-rómaiak
kontra germánok harca. Thierry szerint a történelem előre meghatározott úton és előre eldöntött
cél felé halad, mígnem eljut arra a pontra, amelyen a harmadik rend hivatott a szabadság
képviseletére. Thierry meg van arról győződve, hogy a francia nemzet igazi érdekei a harmadik
rend sorsával esnek egybe. François Guizot (1787–1874) a francia romantikus történetírás
további nevezetes képviselője egyfajta staféta-elképzelést fejt ki, amelyet már Hegelnél is
láttunk: „a hatalom a papságról az arisztokráciára, majd az uralkodókra, végül pedig a
középosztályra (a polgárságra) szállt.” Történetírásában is megnyilvánult kálvinizmusa: hitt
abban, hogy a dolgok hosszú távon nem térhetnek el az isteni tervtől, mely a juste milieu, az
igazságos középút felé halad.251
Az angol Thomas Carlyle (1795–1881), aki szintén a romantika történetírásának
jelentős alakja volt, az emberi történelmet metafizikai szempontból értelmezi. Számára a
történelem az isteni igazság drámája. Szerinte a történelemben két újító erő működik: a nép és
a nagy emberek. Carlyle ez utóbbiakba veti bizalmát, a hősökbe. Ez jól látszik abból, hogy
életrajzokat is írt: Nagy Frigyesről, illetve Cromwellről.252 (Legalábbis életműve második
felére ez volt a jellemző, amikor elfordult ifjúkora forradalmi ideáljaitól.253) Thomas Babington
Macaulay (1800–1859) kora legolvasottabb angol történésze volt. A 19. század utolsó
harmadában munkáinak példányszáma a Biblia kiadásaival vagy Shakespeare drámáival
vetekedett. Hat kötetben írta meg Anglia történetét II. Jakab trónra lépésétől kezdődően – de
munkája torzóban maradt, és 1685-től csak 1702-ig jutott el.254 Művével az volt a célja, hogy
bemutassa: a 19. századi Anglia évszázadok fokozatos fejlődésének eredménye. Kifejti az úgy
nevezett whig, vagyis angol liberális történelemszemléletet. Eszerint az angol fejlődés
rendíthetetlenül halad a szabadság, az önkormányzatiság kiteljesedése és egy magasabb fokú
civilizáció felé. Más terminológiát használva úgy is fogalmazhatunk, hogy lényegében a
középosztály hatalomra kerülését követte nyomon.255
Az amerikai George Bancroft256 (1800–1891) országa történetét írta meg 12 kötetben
(1834–1882). Az Egyesült Államokat földi paradicsomként írja le. Véleménye szerint ez a
legdemokratikusabb és legsikeresebb ország a történelemben. Isten rendeléséből virágzik, és
elhozza mindenkinek a szabadságot és az egyenlőséget. Bancroft világképének központi értéke

77
ugyanis a szabadság – mint Kant vagy Hegel esetében. Szerinte az Amerikai Egyesült Államok
felemelkedése az isteni gondviselés rendelése: „Jelen munkának az a célja, hogy elmagyarázza,
miként következett be a változás országunk állapotában, és – mivel egy nemzet sorsa nem a
vak végzet kezében van –, hogy kövesse a Gondviselés lépéseit, amely kegyébe fogadott
minket, létrehozta intézményeinket, és az országot a jelen boldogságba és dicsőségbe
vezette.”257
Francis Parkman (1823–1893)258 a Vadnyugat, mármint az Amerikai Egyesült Államok
nyugati részének felfedezőiről írt, valamint a hétéves háborúról, amelyet a protestáns Anglia,
valamint a katolicizmus, az ancien régime és az abszolutizmus hármasságával jellemzett
Franciaország küzdelmeként mutat be: vagyis ebben a beállításban a hétéves háborúban jó és
rossz küzdelme folyt Amerika földjén. Amerikai hangon akarta megírni a francia-brit harcok
történetét. Nagy kiránduló volt, bejárta a harcok helyszíneit, hogy átérezhesse a hétéves háború
katonáinak tapasztalatait, élményeit. Volt egy jó évtizede, de fia és felesége egymást követő
halála nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is a teljes összeomlás szélére sodorta. Felesége
családja ápolta, mert látása, járni és írni tudása majdnem teljesen elhagyta A válságból
kertészkedéssel, a rózsák és az illatok segítségével lábalt ki, a kertészet professzora lett a
Harvardon, és ezután kezdett ismét történelemmel foglalkozni. Szembetegsége miatt igen
fájdalmas volt számára az írás, olvasni alig-alig tudott, inkább felolvastak neki – mégis csak
eredeti forrásokkal dolgozott: szövegét lediktálta előbb, majd ezt visszaolvasták neki, szóban
javította, szerkesztette. Írásai elegánsak: nem látszik rajtuk, hogy egy lelkileg és fizikailag az
összeomlás szélén táncoló ember művei.
Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy mindezen történetírók ötvözték a komoly
kutatómunkát az irodalmi tálalással. A németes „tudományos” történetírás csak lassan
honosodott meg és sokáig messze kisebbségbe szorult. Tulajdonképpen a német történetírásban
is megtalálhatjuk a romantikus vonulatot, például Friedrich Christoph Schlossernek a németség
ügyéért lelkesedő történetírásában.259 A romantika itt nem dominált úgy, mint az
angolszászoknál vagy a francia történetírásban, amelyek a 19. század első két harmadában a
némethez képest jellemzően más utakon haladtak – a pozitivizmus kis számú képviselőjétől
eltekintve is. Az irodalmi megformálás uralkodott, a történelem a humaniórák között maradt.260
A legjobb példa erre Jules Michelet, a romantikus történelemszemlélet francia kiteljesítője.261

Michelet történetírása

78
 Jules Michelet (1798–1874) minden idők egyik legnagyobb hatású történésze.
„[T]örténetírásának lényege a múlt (mindenekelőtt a dicső múlt) mindenre kiterjedő
felelevenítése, mintegy újrateremtése vagy újraélése” – írja Kisantal Tamás és Gyurgyák János.
Maga így fogalmazott: „Guizot elemez, Thierry elbeszél, én pedig életre keltek.”262 Egyes
újításai tartósnak bizonyultak. Ő alkalmazta elsőként a reneszánsz megjelölést egy történelmi
korszakra, ő írt először a boszorkányságról könyvet, s ő hozta be a történeti köztudatba Vico
történetfilozófiáját.263 De önmaga Vico ciklikusságának átvétele helyett Hegel és Guizot
nyomán a sikeres kultúrákat emelkedő spirál részeként írtja le, mely a mind teljesebb emberi
szabadság felé halad. Szerinte mindig más nép szellemisége járul hozzá az emberi szabadság
kiteljesítéséhez, és a 19. század közepén ez éppen Franciaország.264
Michelet-nél a történelem központi szereplője a nép. „Én láttam először
Franciaországot, mint lelket, mint személyiséget” – mondja a Franciaországról négy évtized
munkájával írt sorozatának bevezetőjében. Őt ugyanis már nem a kiemelkedő személyiségek
érdekelték. „Elmerültem a népben” – írta. Vagy másutt: „Mivel tartoztam nekik? Azzal, hogy
elmeséljem harcaikat, beálljak soraikba, megosszam velük a győzelmeket, a vereségeket? Ez
nem volt elég. [...] lényegesen többre vállalkoztam. Mindent, de mindent újraalkottam, hogy
visszaadhassam nekik az életüket, mesterségeiket, művészetüket és főleg jogaikat.” Vagyis
célja „a teljes élet feltámasztása” volt. Michelet megírta Franciaország történetét hat plusz
tizenegy kötetben, a francia forradalom történetét nyolc kötetben és a 19. század történetét
három kötetben – 41 év munkájával. Az első két munka vezérfonala Franciaország egyesítése,
egységesítése. Szerinte a forradalom az emberiség egyetemes vallásának a megszületése.
Vallási jellegű elragadtatással ír azt állítva, hogy Franciaország megváltotta az emberiséget.
Véleménye szerint a forradalom a kereszténységnek nemcsak ellenfele, de örököse is.265
Szemben elődeivel, Jules Michelet levéltári források alapján dolgozott. Így írt büszkén:
„Tudomásom szerint harmadik kötetem előtt ... egyetlen történész sem használt fel kiadatlan
forrásokat.” (Ez az állítás az ő Franciaország történetéről írt munkájára és a francia
történetírásra vonatkozik, nem pedig a korban jóval fejlettebb német történetírásra, amelyről
az előző fejezetben volt szó.) Ez a körülmény komoly hatással volt Michelet történetírására. A
középkor végét a források tükrében másképp látja, mint az a krónikairodalomból látszik.
Szerinte ekkor gazdasági forradalom történt, amely a katonait megalapozza, s amely végül
politikai forradalomhoz vezetett.266
1847-ben a romantikus forradalom-kultusz jegyében tartott előadássorozatot tartott a

79
francia forradalomról. „Michelet retorikája valósággal magával sodor. [...] Michelet átéli a
történelmet, és erre kényszeríti olvasóját, akinek aztán osztoznia kell a Mester
messianizmusában is: a forradalom eszméje győzött, a jövő forradalmárainak győzniük kell...”
– írja Miskolczy Ambrus.267 Hallgatói 1848-ban azután tényleg forradalmat csináltak
Párizsban, amelyet professzoruk sohasem volt hajlandó megtagadni, ezért élete utolsó
évtizedeit szegénységben töltötte, befejezve hatalmas művét.268 Michelet festői, színes,
részletgazdag történetírása a romantikus stílus kiváló példája.269 Hömpölygő, romantikus
képek, magával ragadó lendület jellemzi.270 A szimbólumok nemcsak jelentést hordoznak
Michelet számára, hanem érzelmi töltésük is van. Nem csoda, hogy Michelet-t „Szimbólum
úr”-nak nevezték.271 Történetírásának egyik fő jellemzője tehát a szépirodalmi stílus, amely
egy egységes művelt közönséghez szól. De ez bizonyos fokig még a kor német történetírására
is igaz. A 19. század történészei szépíróként mind széles olvasótábornak írtak.272 Mint
említettem, Theodor Mommsen Nobel-díjas lett 1902-ben. Habár a romantikus történetírás az
ötvenes és hatvanas években Franciaországban és Angliában, illetve Amerikában nagy
közönségsikereket aratott, a század utolsó harmadában már ez ellen fogalmazta meg magát a
Németországból terjedő tudományosabb jellegű történetírás.273

Thaly Kálmán történetírása

A pozitivizmus magyar hagyományának elkorcsosulása miatt már említettem Thaly
Kálmán nevét, aki innen kilépve már a tudományosság szempontjából egyértelműbben
alacsonyabb szinten álló romantikus történetírás legismertebb reprezentánsa lett
Magyarországon. Mielőtt azonban róla lenne szó, indokolt a magyar romantikus történetírás
kezdetei felé irányuló vázlatos visszatekintéssel kezdeni a történetet.
A magyar történetírás történetének fonalát a 18. század végén – a 19. század eleén
engedtük el, amikor a jezsuita, majd a vele párhuzamosan és versenyben működő protestáns
forráskiadó iskola működését követően a szinte már modern göttingeni történetírás mintái is
megjelentek Magyarországon Schwartner Márton munkásságában. Az ő legnevesebb
tanítványa, Horvát István azonban már egyértelműen a romantikus nemzeti történetírás
reprezentánsának tekinthető.274 Horvát őstörténeti munkája (1825) szakmailag jóval gyengébb,
mint a kortárs Teleki József grófnak a Hunyadiak koráról írt településtörténeti munkája. Fejér
György ugyanekkor a forráskiadó hagyományokat folytatta Codex diplomaticusával.275 Ha
viszont ennek 1822 és 1844 között kiadott 43 kötetét összehasonlítjuk kortársával, az 1819-ben

80
kezdeményezett Monumenta Germaniae Historica 1826-tól megjelenő köteteivel, akkor a
szakmai színvonal különbsége fájó. Bajza József is a magyar történelem forrásainak mind
teljesebb kritikai kiadását szorgalmazta.276 A meginduló külföldi forrásgyűjtő munkába Szalay
László is bekapcsolódott fiatalon, akit már a magyar pozitivista történetírás kiemelkedő
figurájaként említettünk. Szintén a pozitivizmus első nemzedékéhez tartozott Horváth Mihály,
aki már a társadalomtörténet előfutárai közé sorolható be – és ott fogjuk majd tárgyalni, vagyis
a következő fejezetben. A 19. század nagyobbik részében azonban a magyar történetírásban is
a romantikus irányzat volt a fő vonulat. Erejét mi sem jelzi jobban, mint hogy képes volt
elnyomni a nyugati minták átvételén nyugvó korszerű pozitivista történetírás kezdeményeit.
Erre a legjobb példát Thaly Kálmán munkássága nyújtja az úgy nevezett neoabszolutizmus
időszakában, majd a kiegyezés korában.
Thaly Kálmán (1839–1909) 23 évesen újságcikkeket írt II. Rákóczi Ferenc isztambuli
sírjáról, majd alig két év múlva már az Akadémia levelező tagja lett. R. Várkonyi Ágnes költő-
lelkű történésznek mondja, aki a kort nem történetileg, hanem mint költő elevenítette meg. Ezt
tükrözte első monográfiája, amely Bottyán János. II. Rákóczi Ferencz fejedelem vezérlő
tábornoka. Történeti életrajz a kuruczvilág hadjárataival címmel jelent meg 1865-ben, és
hatalmas népszerűséget szerzett neki.277 Thaly átvette Szalay László hagyatékát annak korai
halála után. Ő – mint láttuk – a Rákóczi-szabadságharc koráig jutott Magyarország történetének
pozitivista feldolgozásában. A váltás jelképes: Szalay munkáját Thaly folytatta; nem a
pozitivizmus kerekedett a romantika fölé, hanem a pozitivizmust győzte le a romantika; a
modern törekvések mintegy belefúltak a magyar mocsárba. Thaly a Rákóczi-kor termékeny
történésze lett, forráskiadványok tucatjait adta ki. De köztük saját verseit is Macpherson
Osszián dalainak mintájára. Inkább a forrásokat igazította a szívének kedves romantikus
képekhez, mintsem ezekről lemondjon – fogalmazott R. Várkonyi Ágnes, aki megírta Thaly
életrajzát. De a közvélemény az Thaly Kálmán vízióját fogadta el a Rákóczi-korról. Ettől
elválaszthatatlanul alakult politikai karrierje: 1878-ban a Függetlenségi Párt országgyűlési
képviselője lett, majd alelnöke, ami tudományos befolyását hatalmasra növelte.278
Későbbi kritikusa, Szekfű plasztikusan írja le a váltást a romantikus történelemre: „A
mit Pauler történeti műveltsége 1870-ben még súlyos hibának nyilvánított, harmincz-negyven
év múlva ugyanaz már szinte erényszámba ment a közönség szemében, s Thaly Kálmán
büszkén hirdette magáról, hogy ő a vezérlőfejedelem udvari történetírója. A miben
tulajdonképen semmi rossz sem volna. Feltehetnők, hogy Thaly csak fiatal korában törekedett

81
czéhbeli, a metódus szabályainak alávetett történetíró czímére, s a mint látta, hogy nem
kisebbek, mint Gyulai Pál és Pauler Gyula utasítják el erről a térről, visszatért a költészet
elhagyott berkeihez, s tovább írta kuruczkeservből és saját politikai vágyódásaiból összeszőtt
költeményeit. Valójában azonban nem így cselekedett, mert nem volt szüksége reá. Nem hajlott
meg a Paulertől és Gyulaitól képviselt irány előtt, hanem előbb említett szenvedélyessége
segélyével, a tömegek politikai és társadalmi iskolázatlanságára támaszkodva felvette a harczot
és kivívta magának a győzelmet. Nyugati történeti képzettséggel és élesebb irodalmi
műveltséggel bíró historikus, kivált ha ízlés dolgában is kényesebb érzékenységű volt, nem
vehette fel a versenyt Thaly vaskos polemikus modorával és inkább néma boszankodással
hallgatta Thalynak, mint Rákóczi történetírójának az avatatlanok ajakáról zengő dicséretét.”279
Szekfű szavaival teljesen összecseng Málnási Ödön későbbi ítélete, amely A száműzött
Rákóczi, Szekfű deheroizáló könyve által keltett viharokra, a szerzőjét ért támadásokra is utal:
„A világháborút megelőző korszak magyar nemzedéke a politikai élet hatása alatt teljesen
romantikus történelmi szemléletűvé vált. A liberalizmus elveit hirdető és az adott helyzethez
alkalmazkodó államférfiaknak ellenzéke a függetlenségi jelszavak argumentálására a magyar
történelmet a pártpolitika mezejére vitte és csatasorba állított néhány subjektivitásra hajlamos
histórikust is. Így lett [...] Thaly Kálmán a nemzet íródeákja [...] A közvéleménybe mindinkább
beidegződött az a hiedelem, hogy csak az magyar történetíró, aki a Rákóczi-induló hangjai
mellett kel fel és a „Kossuth Lajos azt üzente” refrainjével tér nyugalomra. Hogy mennyire
nem türt semmiféle történeti objektivitást a téves vágányokra terelt közvélemény, annak
valamennyien szemtanúi voltunk a világháború előestéjén, a »Száműzött Rákóczi« által
felkevert mozgalomkor.”280

A tudományos történetírás egységesülése

Az általunk vizsgált európai és amerikai történetírásban a romantikát többnyire nem a

historizmus vagy a pozitivizmus győzte le, hanem a historizmus és pozitivizmus együttes
erővel szorította vissza akkor, amikor e két irányzat tudományos történetírássá nőtt össze. A
tudományos történetírás létrejötte folyamatának kapcsán beszélnünk kell a történeti diskurzus
19. századi intézményesüléséről is. Mindenekelőtt azonban szeretnék emlékeztetni arra, hogy
miként általában a történetírás értelmezés, tehát többé-kevésbé erőszakos rendteremtés a múlt

82
káoszának valamely szegletében, úgy érvényes ez természetesen a historiográfiára is. Vagyis
amit bemutatok (most még inkább, mint másutt), az csak egy lehetséges interpretáció, saját
értelmezésem az általam ismert dolgokról, ezek felruházása azzal az értelemmel, amely
meglátásom szerint a leginkább illeszkedik hozzájuk. Természetesen másképp is el lehet
mesélni a történetírás 19. század végi és 20. század eleji történetet – ahogy mások ténylegesen
másképpen is mesélik el.281
A tudományos történetírás kapcsán tehát előbb születéséről, módszertanáról és
intézményesüléséről lesz szó, majd egy példát láthatunk ennek a történetírásnak a gyakorlatára.

A tudományos történetírás születése

Korábban láttuk a historizmus kettősségét: azt egyfelől a forráskritikára épülő szigorú
történeti módszer jellemezte, másfelől pedig az az idealizmus, amely Humboldt és Ranke
gondolkodását is áthatotta: arról voltak meggyőződve, hogy eszméket kell a történésznek
megsejtenie a történeti anyagban, vagyis a Gondviselés hatását. Láttuk továbbá, hogy a
pozitivizmust is kettősség jellemezte: a megtapasztalható, a közvetlen tapasztalás számára
adott pozitív tények, konkrétumok középpontba helyezése egyrészt, az egyetemes törvények
keresése (a kor természettudományának mintájára) másrészt. A historizmus és a pozitivizmus
a 19. század végén közeledett egymáshoz. Emögött kettős veszteség rejlett: egyfelől kikopott
a pozitivista történetírás gyakorlatából a törvények keresése – mely amúgy is csak az „emelt
szintű” valódi pozitivista történetírásban valósult meg, és a „fapados” verzióban nem
találkozhattunk vele –, másfelől a századfordulóra a természettudományok fejlődése és a
pozivitizmus gondolkodása felmorzsolták a metafizikai rendszereket, és a történelem, úgy tűnt,
csak cél nélkül mozog. Mindezen fejlemények felszámolták Ranke idealizmusát a német
historizmus hagyományában. Nem csoda, hogy amint a törvények és az eszme keresése
kikopott a pozitivista történészek gyakorlatból egyfelől, a historizmus történetírásából
másfelől, és a két irányzat megindult az egységesedés irányában. Ebben az egységesülésben
nagy szerepet játszott a közös tematika, nemzetállam (hiszen a 19. századi történetírás
elsősorban a nemzetépítés folyamatának szolgálatában állt), de a döntő talán mégis a
módszertan volt.
A 19. század végén születtek meg a történetírás nagy sztenderd módszertani
összegzései. Az első szerzője Waitz tanítványa, Ernst Bernheim volt, a greifswaldi egyetem
professzora, aki A történeti módszer és a történetfilozófia kézikönyve című munkáját 842

83
oldalon publikálta 1889-ben. Bernheim egyértelműen a historizmus irányzatához sorolható. A
munka francia megfelelője Charles-Victor Langlois és Charles Seignobos munkája: Bevezetés
a történeti tanulmányokba (1898).282 Bár német hatás eredménye, ezt a módszertani
kézikönyvet a franciák egyértelműen a pozitivizmushoz kötik, és école metholodologique–ról,
„módszertanos történeti iskoláról” beszélnek.283 Látszik, hogy nincs nagy differencia, két
irányból indulva a két történeti tradíció lényegében ugyanoda ért el a századfordulóra.
Magyarul Dékány István munkája (A történettudomány módszertana, 1925) felel meg a fenti
munkáknak.284 Ez a fő forrástípusok áttekintése, a forráskritika lehetőségeinek ismertetése után
lépésenként mutatja be a történész munkáját. Bernheim szisztematikus módszertani munkája
azon a meggyőződésen nyugszik, hogy a történetírás tudomány. A francia szerzőpáros
kézikönyve jobban számol a történeti megismerés problémáival, de bár szubjektívnek, mégis
tudománynak mondja a történetírást.285
Amint a történetírás kialakította „saját empirikus metodológiáját, »céhes« szakmai
normatíváit”,286 lezárult a történetírás intézményesülésének folyamata is, amely főleg a 19.
század második felében ment végbe előbb a historizmus és részben a pozitivizmus, majd a
századfordulón már az egységes tudományos történetírás jegyében. A legfontosabb mozzanata
ennek a folyamatnak az, hogy a történelem állami pénzen tanszékeket kapott az egyetemeken.
Ahogy a göttingeni történészek több tekintetben is megelőzték a berlinieket mint előfutárok,
úgy az első történeti tanszék is még a 18. század folyamán jött létre a göttingeni egyetemen
(1764). A 19. század elején már egy tucatnyi működött Németországban, a 20. század elejére
pedig nem kevesebb, mint 175. A 19. század második felében alapították meg a reprezentatív
nemzeti történeti folyóiratokat is. Az első persze a német volt, a korábban már említett
Historische Zeitschrift (1859). Első szerkesztője Heinrich von Sybel volt, Ranke tanítánya.
Előkelő helyen említhetjük a Magyar Történelmi Társulat lapjának, a Századoknak az indítását
1867-ben. Csak ezután jött létre a Revue historique (1876) Franciaországban Gabriel Monod
szerkesztésében, a Rivista storica italiana (1884) a frissen egyesült Olaszországban, illetve az
angolszász világ máig mérvadó történeti folyóiratai, az English Historical Review (1886) és az
American Historical Review (1895).287
A történetírás 19. századi intézményesülése a nemzeti ideológia szolgálatában ment
végbe. A születő nemzetállamok azért költöttek olyan sok pénzt a történetírásra, mert a
történelemoktatáson keresztül identitásteremtés folyt. 1870-ben Moltke, a porosz-francia
háború győztes hadvezére azt mondta, hogy ezt a háborút a tanítók nyerték meg.288 Nyilván

84
arra gondolt, hogy míg a 18. századi háborúkból a katonák jelentős része elszökdösött, és
hatalmas probléma volt egyben tartani és előre vezetni a seregeket, addig a 19. századra a
katonákat már az oktatásban és a nevelés során megszerzett nemzeti érzések fűtötték. Ennek a
gondolatnak a visszaigazolását majd az I. világháború adja meg.
A porosz-francia háború után a revansvágy Franciaországban sok területen érvényesült,
és több téren is a felzárkózás felé mozdított. A történelemnek ez nemcsak az elemi iskolai
oktatását érintette (amelyre Moltke utalt), hanem a történeti kutatás és felsőoktatás terén is
hatott. A francia történetírásra érvényesülő erős német hatás már a háború előtt létre hozta az
egyetemi reform részeként az École Pratique des Hautes Études-öt (1868), egy modern
szemléletű főiskolát. Ennek a négyből az egyik részlege történeti és filológiai lett, és német
mintájra meghonosította a szemináriumi oktatást.289 A háború után ez a folyamat felgyorsult.
A francia tudományos történetírás mind pozitivista hagyományaira építve, mind német hatásra
jött létre és szerveződött meg. Láttuk a nemzeti történeti folyóirat, valamint Langlois és
Seignobos módszertana megszületését.
Ami a mindezekkel lényegében párhuzamos hazai fejleményeket illeti, a 19. század
utolsó harmadában jelentősen megnőtt a történetírás iránti érdeklődés. Egyfelől általában véve
duzzadt fel a kultúra fogyasztóinak tábora, másfelől a specializáció is nekilendült, és a
szakszerű történészképzés is elindul – miközben a század első felében születettek lényegében
még autodidakta történészek voltak. 1866-ban kezdett el osztódni az egyetem történeti
tanszéke, és 1898-ban már hatodik történeti tanszékként jött létre a művelődéstörténelmi,
amely az állam és az alkotmány történetén kívül minden egyébbel foglalkozott. 1875-ben indult
el külföldi tanulmányútra az első két történész ösztöndíjas, Károlyi Árpád, aki később a bécsi
Haus-, Hof- und Staatsarchiv igazgatója lett, illetve Marczali Henrik (1857–1940), aki
csodagyerekként már 18 évesen ledoktorált. Két évig folytatott berlini, párizsi, oxfordi
tanulmányokat, járt Georg Waitz forráselemző szemináriumába Berlinben. Hazatérve részt vett
a történészképzés reformjában. Ez a nyolcvanas évek elejétől eredményezett a pesti egyetemen
is az európai mintákat követő korszerű történelemoktatást. Nálunk is kulcsfontosságú volt a
szemináriumi rendszer meghonosítása. A Történelmi Szeminárium 1887-től működött a pesti
egyetemen. Első igazgatója Salamon Ferenc volt.290 Innen számíthatjuk a tudományos alapon
nyugvó történészképzést Magyarországon. A szemináriumi rendszer kidolgozása Marczali
Henrik nevéhez fűződik.291 Visszatekintve nyilvánvaló mellette Fejérpataky László
tevékenységének a fontossága. A forráselemző szemináriumból jött azután szinte mindenki,

85
aki számított a magyar történetírásban a 20. század első felében: Domanovszky Sándor,
Eckhart Ferenc, Hajnal István, Hóman Bálint, Mályusz Elemér, Szekfű Gyula, valamint
Szentpétery Imre, aki Fejérpataky utóda lett az egyetem oklevél- és címertani tanszékén.292 Az
első világháborúig hat évtized rendszeres forráskiadó tevékenysége több, mint 200 kötet
megjelenését eredményezte – egyenetlen minőségben.293 Ez a forráskiadó tevékenység volt
Gunst Péter szerint a kiegyezés kori történetírás legjellemzőbb vonása.294
Tehát összefoglalóan annyit állapíthatunk meg, hogy a 19. század végén létrejött az
episztemológiai álláspontjára nézve empirista és már intézményesült professzionális
tudományos történetírás, és ezzel szemben visszaszorult közben a történettudományban a
romantika. (Az empirizmust egyelőre hagyjuk függőben. A tizedik fejezetben találkozunk majd
az ez ellen felszólaló relativista álláspontokkal, és akkor érdemes majd visszatérni a
tudományos történetírás empirizmusára is. Addig is elég annyi, hogy a tudományos történetírás
felfogása szerint a történetfilozófia, a történelem elméleti kérdéseivel való foglalkozás nem
elengedhetetlen része a történetírás gyakorlatának, mert az a források kritikai vizsgálatával,
elfogulatlan szemléletével, puszta indukció révén – ha tehát a különöstől az általános felé
lépegetünk – képes a megalkotott elbeszélésben rekonstruálni a régen volt dolgokat.) A legtöbb
nemzeti történetírásban máig ez a megközelítés van domináns pozícióban, ha nem is mindenütt.
Jelen tankönyv lényegében azt a történetet szeretné elmesélni ahogyan ezt a tudományos
történetírást három kihívás érte: az első a szellemtörténet oldaláról, a második a
társadalomtudományos történetírás felől, harmadjára végül a kultúrtörténeti jellegű felfogások
részéről, melyek a hetvenes évektől bontakoztak ki. Azonban összességében azt mondhatjuk
el Richard J. Evansszal, hogy a tudományos történetírás sikeresen integrálta magába mindezen
kihívásokat.295 Ezek dominanciáját nem voltak képesek megdönteni. A tudományos
történetírás rugalmasan reagálva a kihívásokra többször is képes volt kibővülni, kihívóit
integrálni, hogy helyzetét lényegében megőrizze. Úgy írhatjuk le, mint egy oszlopkaktuszt,
amely új és új ágakat növeszt, amelyek az eredeti törzzsel párhuzamosan nőnek, de annak
vastagságát nem érik már el.

Az egységesült tudományos történetírás gyakorlata

A századforduló időszakának talán legnagyobb magyar historikusa, a már említett
Marczali Henrik 1907-ben jelentette meg kétkötetes könyvét, Az 1790/1-diki országgyűlés
című munkát. „E munkám forráskiadvány” – állítja róla. Ma mi ezt másképp mondanánk,

86
inkább forrásközeli elemzésről van szó, de árulkodó ez a szóhasználat. Marczali arról beszél
az előszó több, mint felében, hogy milyen levéltárakat használt. Valóban sok új levéltári
forrásra épül ez a könyv. Ezek a generációk voltak az elsők a történészek közt, amelyek már
levéltárban kutathattak. Marczali minden konkrét állítása mögött lábjegyzet, lehetőleg levéltári
forrásra való hivatkozás van. (És néha idézi a latin eredetit is.) A könyv első részében a
hivatkozó lábjegyzetek 2/3 része kiadatlan forrásra hivatkozik, a maradék nyolcból öt kiadott
forrásra, kettő Marczali saját munkájára és csak egyetlenegy egyéb szakirodalomi tételre – de
és ráadásul ez sem egy kollégájának a 18. század végére vonatkozó kutatását idézi meg, hanem
középkori adat. Vagyis nyugodtan beszélhetünk e munka esetében akár a források
fétisizálásáról is.
Az 1790/1-diki országgyűlés első részének szövege szorosan követi a forrásokat. Pest,
Nógrád, Abaúj-Torna, Zemplén, Nyitra, Zágráb, Bihar, Belső-Szolnok megyék és Háromszék
1790 elején írt feliratain megy végig a szerző – van, hogy pontról pontra. Ezen ismertetések
közt olvashatunk egy-egy bekezdésnyi rövid értékelést. Aztán újra tartalmi idézetek
következnek. A munka jellemzője tehát az igencsak forrásközeli elemzés. Marczali Henrik nem
keres törvényeket, mint Taine, Buckle vagy Szalay, és nem is keresi az eszméket a történelem
anyagában, mint Ranke. Szoros módszertant követve a nemzeti tematika mentén objektíven
igyekszik feltárni a forrásait.296

Szellemtörténet

Ahogyan azt futólag láttuk, a tudományos történetírás véleménye szerint lényegében

semmiféle filozófiára nincs szüksége a történetírásnak; puszta indukcióval az egyeditől az
általánosig kell haladni. Ezzel az állásponttal szembehelyezkedve az első sziszematikus
kísérlet egy új történetelmélet megteremtésére Diltheytől297 származik, melyre építve a
szellemtörténet az első kihívást intézte a tudományos történetírás ellen a 19–20. század
fordulóján. Mindennek az előfutára paradox módon éppen a historizmus egyik nagy alakja,
Droysen. Először róla kell tehát röviden szót ejtenünk, majd általában a szellemtörténetről és
különösen Diltheyről. A szellemtörténet történetírását két példán vizsgáljuk: Burchardt és
Huizinga történetírásán keresztül. Végül megnézzük a szellemtörténet megjelenését a magyar
történetírásban, különös tekintettel Szekfű Gyula munkásságára.

87
Droysen történetelmélete
Johann Gustav Droysen (1808–1884), a historizmus iskolájának Ranke után a
legjelentősebb alakja volt. Nála jelent meg a megértés fogalma, amely az erkölcsi világ
megismerését jelenti, és megelőlegezi a szellemtörténet felfogását. Droysen a berlini, majd a
jénai, azután ismét a berlini egyetemen volt professzor, illetve 1848-ban képviselőként részt
vett a frankfurti forradalmi német parlament munkájában. Ókortörténettel foglalkozott, de
megírta Poroszország történetét is egy befejezetlen könyvsorozatban, amelynek 14 kötete
1756-ig tárgyalja a porosz történelmet.298
1857-ben tartott előadása 1858-ban és 1862-ben került kiadásra kéziratként A historika
alapvonalai címmel. Ez Droysen történetelméleti összegzése 91 pontban, 38 oldalon. Ehhez
csatlakozik egy ennél terjedelmesebb melléklet: Buckle elleni vitairata (1863), továbbá a
Művészet és módszer című tanulmánya.299 A Historik két irányban is felveszi a harcot: nemcsak
a pozivitizmus elleni röpirat, hanem ugyanakkor a hegeli idealizmus ellen is fellép.300
Ugyanakkor új utat nyit azáltal, hogy egy historista történész egyáltalán foglalkozik
történetfilozófiával.
Droysen szerint hamis alternatíva a fizikai és a spekulatív világszemlélet
szembeállítása. Ezeket ugyanis kiegészíti egy harmadik lehetőség: a fizikai létezők és az
eszmék világa közt van egy harmadik terület, az erkölcsi világ szférája, amelynek
tanulmányozása a történelem feladata. (Azaz Droysen a történelem számára teljesen önálló
szférát jelöl ki számára egyfelől a filozófia, másfelől a törvények dominanciája, vagyis a
tudomány között.) „A történelem tanulmányozására való felhívás azt jelenti, hogy a létrejött
etikai világgal való foglalkozás... révén” felszámoljuk a hamis dualizmust a fizikai és
metafizikai szféra közt.301 Ranke módszeréből Droysen elveti a transzcendens összetevő
keresését,302 habár a történelem nála is Isten igazolása.303
Másrészt Droysen elmondja, hogy Niebuhr és Ranke nyomán a forráskritika, a kritikai
módszer dominál a történetírásban, amely így szem elől téveszti a megértést. „Ez az a pont,
ahol tudatosan elszakadok a kollégáim között mostanság elterjedt módszertől; ezt ők minden
további nélkül mint kritikai módszert jellemzik, miközben én az interpretációt állítom
előtérbe.” Droysen szerint „a történeti módszer lényege: kutatva megérteni, vagyis az
interpretáció.” A történész emberekkel foglalkozik. Az ember erkölcsi lény, és fennáll a két
ember közti megértés lehetősége.304 Lényegében ez a szellemtörténeti nézőpont korai

88
változatának tekinthető. Droysen Diltheyt megelőzve megfogalmazza, hogy „a történetíró
feladata nem az általa vizsgált tárgy oksági magyarázata, hanem annak megértése, mivel
szerinte a történész nem halott, élettelen tárgyakkal foglalkozik, hanem egyedek és közösségek
cselekedeteivel, akarati aktusaival.”305 (Ez az a mozzanat, amely miatt a historista Droysent a
második fejezet helyett a harmadikban tárgyaljuk.306)

Dilthey és a szellemtörténeti felfogás

A szellemtörténet megalapozója Wilhelm Dilthey (1833–1911) hermeneutikája volt. Ő
Schleiermacher filozófiájával foglalkozott, megírta életrajzát – legalábbis részben: a második
kötet nem készült el.307 Friedrich Schleiermacher (1768–1834) a bibliai exegézis, a klasszika-
filológia és a jogi normativika szélesebb alapokra, összefüggő rendszerbe helyezését javasolta
egy híres előadásában 1829. augusztus 13-án mint általános hermeneutikát.308 Dilthey ezt
fejlesztette tovább mind az egyént tekintve (a pszichológia irányába) mind a történelmi
kontextust tekintve (a szellemtörténet felé), így először körvonalazta a hermeneutikát, mint a
megértés tudományát. (Ahogy korábban már előre bocsátottam, Bókay Antal hangsúlyozza,
hogy a hegeli történetszemlélettel szemben a rankei felfogás, amely szerint a történelemnek
értelmezéssel kibontható belső érteleme van, alapvetően szintén hermeneutikai alapállásnak
tekinthető.309 Innen nézve válik érthetővé, hogy a szellemtörténet nem a historizmussal, hanem
a pozitivizmussal szemben definiálta magát.310)
Kiindulópontként Immanuel Kant tudományfilozófiájának kritikája szolgált. Kant úgy
határozta meg a biztos tudás eléréséhez vezető tudományos eljárást, hogy ez eleve kizárta a
tudományok köréből a humán diszciplínákat, például a történettudományt. A megismerést
ugyanis a kvantifikálható, matematikailag ábrázolható valóságra korlátozta311 – hasonlóan
járva végül is el, mint Descartes és Galilei, azaz a 17. század tudományos forradalma. Míg a
történelem Arisztotelésznél a költészettel szemben bizonyult alsóbbrendűnek, a 17. századi
természettudományos forradalom a történelmet a tudománnyal szemben értékelte le, és ezt az
értékítéletet elevenítette fel a 19. századi pozitivizmus. A szellemtörténet felfogása arra kínált
esélyt a 19. és 20. század fordulóján, hogy ez az alárendelődés felszámolásra kerüljön.
Diltheynek ugyanis az volt a célja, hogy filozófiailag megalapozza a szellemtudományoknak
nevezett humán tudományokat, igazolja ezek önállóságát, ily módon pedig megszüntesse
alárendelődésüket a természettudományoknak alapelveik és módszertanuk tekintetében.312
Tehát indítsuk gondolatmenetünket onnan, hogy A tiszta ész kritikája (1781) című

89
művében Kant „teljesen új alapra helyezte a világról való tudásunk feltételeit.”313 Arra a
kérdésre kereste a választ, hogy miként lehet a megismerőben biztos tudás a megismertről.314
Szerinte a magában való dolog (Ding an sich) csak Isten számára hozzáférhető.315 Kant tehát
elutasítja az igazság korrespondenciaelméletét, hogy tudniillik egy állítás megfelelhet a külső
valóságnak.316 (Ez a korrespondenciaelmélet a posztmodern keltette történetelméleti vitákban
központi elemként fog majd előkerülni a tizedik fejeztben.) „Kant búcsút mondott a ‘magában
való dolognak’, és a megismerés – abszolutizált – kritériumait […] a megismerő szubjektumba
helyezte.”317 Szerinte az emberi megismerés egy eleve érzékelő és gondolkodó ember műve.
A gondolatok nem az érzékletek eredményei, hanem a megismerőben eleve (a priori) létező
törvények öntőformáiban készülnek.318 Gyurgyák János és Kisantal Tamás megfogalmazását
idézve: „Kant szerint a természetbe tulajdonképpen elménk viszi bele azt a rendet és azokat a
szabályszerűségeket, amelyeket eddig adottként fogadtunk el. Elménk bizonyos a priori (eleve
adott, tapasztalást megelőző) rendező elvek, kategóriák segítségével ismeri meg és rendszerezi
a körülötte lévő világot.”319 Hiába minden megismerés kezdete a tapasztalat, ha azért, hogy
erre szert tehessünk, már eleve fogalmakra van szükségünk.320
A kanti felfogást kiigazítani szándékozó Dilthey olyan különbségtételből indult ki,
amelyet már Droysen is hangsúlyozott.321 (Sőt olyanból, amely lényegében már a saját korában
visszhang nélkül maradó vicói felfogásnak is fontos részét alkotta.322) Dilthey szerint a
történelemben nem elég csak megfigyelni, mint a természettudományban. Az embereknek
ugyanis (szemben az élettelen világgal) szándékaik vannak, és ez egészen más helyzetet teremt
a megismerés számára: „Magyarázzuk a természetet, értjük az emberi világot.”323 Dilthey ezen
az alapon elkülöníti a szellemtudományokat, amelyeknek tárgya a megismerő számára belülről
érthető: ez egy általunk a közvetlen tudásban és megértésben eleve birtokolt egész. Dilthey
(több tudományt átfogó) „szellemtudomány”, majd (specifikusabb és számunkra fontosabb)
„szellemtörténet” fogalma tehát erre a különbségtételre épül: szellemtudományok és
természettudományok szembeállítására. Így a pozitivizmus felfogásával helyezkedik szembe,
amely a tudomány egységességét állította – Dilthey szerint azonban „A történelmi világban
nincs természettudományos kauzalitás.”324
A természettudományok (Naturwissenschaften) egy tőlünk idegen valamit vizsgálnak.
Eszközük a magyarázat (Auslegung). Másrészt vannak a szellemtudományok
(Geisteswissenschaften), amelyek a társadalmi élettel foglalkoznak, tehát az emberi
tevékenység értelmét kell megragadniuk, a „megélt tapasztalatot.” Tárgyuk valami hozzánk

90
alapvetően hasonló. Ezért amire szükség van tehát, az a beleélés (Hineinversetzen): átélni,
megélni (erleben) kell. Ezek a tudományok a megértésre (Verstehen) alapulnak. Ahogy Dilthey
fogalmaz: „Beleéljük magunkat egy másik ember, kor belső világába, átéljük a szerző
hangulatát, érzéseit, üzeneteit. Ezt »a folyamatot, melynek során kívülről, érzékileg adott
jelekből egy belül lévőt ismerünk meg, megértésnek nevezzük.« A megértés tehát a humán
tudományok sajátos módszere, a magyarázat szellemtudományi párja.”325
A megértésre törekvés a szellemtörténetben az egyén szintjén pszichologizáláshoz
vezet: a szellemtörténet tehát lélektani tényezőkkel magyaráz. Az egészt tekintve pedig a
szellemtörténet abból a feltevésből indul ki, hogy rekonstruálható a korszellem (Zeitgeist). Úgy
gondolja ugyanis, hogy minden korszaknak volt egy meglehetősen szilárd világnézete,
melynek alapján ismereit rendszerezte. Bókay Antal szavaival: „A lét különböző formái,
rétegei, a mikro- és makrokozmosz egymással párhuzamos, analóg értelmeket rögzít, a
személy, a tárgy, a kor mind ugyanazt az üzenetet közli, az élet azonos típusú értelemadó
átélését teszi lehetővé.”326 Maga Dilthey pedig így írt ugyanerről: „Kövekből, márványból,
zeneileg megformált hangokból, mozdulatokból, szavakból és írásból, cselekvésekből,
gazdasági rendekből és alkotmányokból ugyanaz az emberi szellem szól hozzánk, és igényli
az értelmezést.”327
Vajon hogyan lehet eljutni a korszellem megragadásához? Egyfelől vannak nagy
művek, melyekből rekonstruálható a korszellem, másfelől a nagy emberek életműve, sőt élete
is hű kifejezője koruknak. A szellemtörténetre jellemző továbbá a holisztikus szemlélet. Ez azt
jelenti, hogy a szellemtörténészek teljes korszakokat vizsgálnak. Azt tartják feladatuknak, hogy
először az egészet tisztázzák, és csak ezután foglalkoznak a részletekkel. Úgy vélik, hogy az
ember és a társadalom megismerése csak együtt lehetséges. Azaz „[a] szellemtörténész
kifejezetten egész jellegű tartalmi kérdések iránt érdeklődik.”328 A szellemtörténet eljárása
ennélfogva szemben áll a pozitivizmuséval, a historizmuséval, a tudományos történetíráséval
vagy a későbbi társadalomtudományos történelem eljárásával, hiszen „A szellemtörténész [...]
megfordítja a dolgokat, nem hisz abban, hogy töredékekből egész építhető, hogy kitartó
gyűjtőmunkával valaha is összeállítható a keresett értelem. Úgy gondolja inkább, hogy olyan
sajátos eljárást kell alkalmaznia, amely azonnal az átfogó értelemegész körvonalait tisztázza,
és ennek alapján foglalkozik csak az egyes élettények értelmezésével.”329 Ahogy Huizinga
fogalmazott: a történelmi jelenségeket nem lehet megmagyarázni, legfeljebb „egészében
megérteni.”330

91
 A többször idézett Bókay Antal az irodalomtudomány oldaláról tekintette a
szellemtörténetet, mert az az irodalomtörténetben is nagy jelentőségű megközelítés volt a 19.
század végén és a 20. század első évtizedeiben. Ha legkiemelkedőbb történettudományos
eredményein keresztül szeretnénk bemutatni, sajátos helyzetben találjuk magunkat, mert két
legkiemelkedőbb képviselője közül egyik sem illik pontosan a kronológiába: Burckhardt
legfeljebb előfutárként aposztrofálható, míg Huizinga a kései szellemtörténetet képviseli. A
filozófikus történetírás területéről egyértelműen ide lehet kötni Spengler munkásságát, azonban
az ő megközelítésével teljesen rokon Toynbee-féle történetfelfogás már egyértelműen kívül
esik a szellemtörténet kronológiai keretein. Mégis az ő történetírásukat fogjuk most megidézni,
valamint a magyar szellemtörténeti iskola képviseletében Szekfű Gyuláét.

Az előfutár
Jacob Burckhardt (1818–1897) Világtörténelmi elmélkedések című munkáját
előadásjegyzetekből állította össze. Ezeket az előadásokat 1870–1871-ben és 1872–1873-ban
tartotta meg, szövegüket pedig 1868 és 1873 közt írta, ami azt jelenti, hogy Burckhardt a
szellemtörténetnek csupán előfutára lehet, aki nem Diltheytől merítette ötleteit, így
történetírását legfeljebb Dilthey előtti proto-szellemtörténetnek tarthatjuk. Történeti felfogása
a korban egészen példátlan módon elutasítja az államot mint értéket, mert az Burckhardt
felfogása szerint még a legjobb esetben is szükséges rossz, a legrosszabb esetben pedig
egyenesen a legdurvább erőszak forrása, mert „a hatalom önmagában rossz” – írja. (Mint láttuk,
Ranke civilizatórikus funkciója miatt állt az állam pártján, a kései historizmus porosz iskolája
a nemzetállam idealizálásaig jutott el, de Burckhardt, svájci volt, ami ebben az összefüggésben
nyilvánvalóan fontos szerepet játszott.) Az ő történetfelfogásában pozitív hősként a kultúra lép
az állam helyére, és ő egyfajta kultúrtörténet írására törekedik. „Kultúrtörténet” alatt
elsődlegesen azonban nem a szellemi vagy anyagi kultúra tárgyalását érti, hanem a történelem
új, „egészleges” tárgyalását. (Itt a szellemtörténet holizmusát láthatjuk megnyilvánulni.)
Burckhardt továbbá nem hisz a folytonos fejlődésben sem, és „nevetséges illúzió”-nak mondja,
hogy „a szellemi, sőt erkölcsi tökéletesedés felé tartunk.” A történészek akkor és azóta is
kedvenc témáját, az okok keresését pedig feleslegesnek, „a kezdetekről való spekuláció”-nak
tartja.331 (Nemcsak Burckhardtnál mutatkoztak a szkepszis ezen jelei, ezeket a gondolatokat
kortársa, Friedrich Nietzsche (1844–1900) is felvetette, aki megsemmisítő bírálatban
részesítette kora gondolkodásmódját.332)

92
 Jakob Burckhardt sajátos elméletet fogalmazott meg a világtörténelemről. Ebből
kiemelt három tényezőt, három erőtényezőt, potenciált, ahogyan ő nevezte őket: az államot
(amely a politikai szükségletek terméke), a vallást (amely a metafizikaié) és a kultúrát (amely
„a szűkebb értelemben vett materiális és szellemi szükségletnek” a megfelelője). Míg az állam
és a vallás stabil tényező és egyetemes érvényre tör, akár kényszerrel is, a kultúra dinamikus
és destabilizáló potenciál, az előző kettő kritikája. Az állam és a vallás egyre kevésbé elégíti ki
az emberi szükségleteket, és a hatalom kényszerítő eszközeivé változnak. Ellenhatásra a
társadalmi-kulturális jellegű erők képesek.333
Látszik először is, hogy Burckhart nem pozitivista, hisz így ír: „»A történelmi
törvények« [...] pontatlanok és vitatottak.” A korszellem megragadásának két útja nála is jól
látható, illusztrálva felfogásának szellemtörténeti jellegét. Az első a nagy egyéniségek
vizsgálata: „A következő titokzatos átcsapás tanúi lehetünk: népek, kultúrák, vallások, vagyis
olyan dolgok, amelyek esetében látszólag csak az összesség bír jelentőséggel, és amelyek
állítólag csakis az Élet egészének produktumai és megjelenési formái lehetnek, egyszeriben
nagy egyéniségekben teremtődnek újra, vagy bennük nyerik el parancsoló kifejeződésüket. Kor
és egyén valami nagyszerű és titokzatos csereviszonyba lépnek.” Burckhardt szerint “A
történelem néha szívesen koncentrálódik egyetlen emberben...” (Példának okáért azt mondja,
hogy Alkibiádész egy volt Athénnal.) Úgy véli, hogy az egyéni önzés valamilyen módon
egybeesik a közhaszonnal. A nagy emberekben végtelenül sokak ereje és képességei
összpontosulnak. Az egyén végrehajtja a nemzet tudatos vagy öntudatlan akaratát. Nagy
Sándor meghódítja Perzsiát, Bismarck egyesíti Németországot, Caesar Galliát igázza le, Nagy
Károly Szászországot. Másrészt pedig a korszellemet a nagy művekből lehet leszűrni: „A
művészek, költők és filozófusok... a kor és a világ belső tartalmát eszményien megjelenítik” –
írja. A két megközelítés akár egybe is eshet bizonyos speciális esetekben. „[K]ívánatos, hogy
a nagy ember életében bizonyítható legyen a szellemmel, kora kultúrájával való tudatos
viszonya.” Nagy Sándornak például Arisztotelész volt a nevelője – és itt összefut a Zeitgeist
megragadásának két útja.334 A korszellem megragadása a lényeg, hisz így ír: „Meg sem tudok
moccanni, ha nem a szemléletből indulok ki.”335
Burckhardt fő műve, A reneszánsz kultúra Itáliában (1860) még a Világtörténelmi
elmélkedések előtt született. A könyv legismertebb állítása szerint a reneszánsz az európai
történelem azon pillanata, amelyben létrejön az egyéniség. „[A] könyvnek egyik főtétele […],
hogy nem egymaga a reneszánsz, hanem benső szövetsége a mellette fönnállott olasz

93
népszellemmel hódította meg a nyugati világot.”336

A szellemtörténet alkonya
Míg Burckhardt egyértelműen előfutára volt a szellemtörténetnek, az iskola másik
nagyhírű képviselője, akit itt példaként emelünk ki, már a 20. századi történetírás egyik
kiemelkedő alakja. Johann Huizinga (1872–1945) holland történész legfontosabb műve A
középkor alkonya (1919). Azért is érdemes őt kiemelni, mert az általuk vizsgált időszakra való
tekintettel szokás őt amúgy is Burckhardt mellé állítani, az ő ellenpárjaként prezentálni.
Ugyanis Huizinga a középkor vége udvari civilizációjának tulajdonítja mindazokat
északnyugat-európai műalkotásokat, melyeket általában a reneszánsz címe alatt szokás
tárgyalni. Huizinga könyvének fő témája tehát a reneszánsz és a lovagi kultúra alkonya. Mivel
a holland címben eredetileg nem „alkony” szerepel, hanem „ősz”, eredetileg gyengébb ez az
elmúlásra asszociáló jelentés – inkább túlérett formákról van szó.337 Az ad ennek a kornak és
ennek a kultúrának különleges fontosságot, hogy a nyugati kultúra úriemberi-középosztályi
ideáljai a lovagi eszményekből nőttek ki.
Huizinga művében lefesteni igyekszik a kort. Egyik fő tárgya maga a festészet, célja
pedig a művészettel, művészekkel kapcsolatban „a kor életének teljes összefüggéseiben látni
alkotásaikat.” A művészetből szűri le a korszellemet, például Van Eyck testvérek
festményeiből. Nem az eseményekre figyel, hanem az élet alaphangulatát kívánja visszaadni.
Ha pedig ez a cél, érvel Huizinga, akkor nem okiratokat kell tanulmányoznia a történészeknek,
hanem inkább krónikákat.338 Krónikák, naplók, misztikusok értekezései alapján élményeket
szűr le, s ezeket idézi fel, „így könyvében legalább annyi élet van, mint művészet.” „A
művészetre támaszkodva kovácsolt magának ellenszert a száraz pozitivista történetírással
szemben” – írta Klaniczay Gábor.339 A nagy művészi alkotásokban és alkotókban véli
megragadni a kultúra lényegét.340 Másfelől azt is mondta, hogy „egy kor szelleme tisztábban
nyilatkozik meg a mindennapi és a megszokott dolgok felfogásának és kifejezésének
módjában, mint a filozófiai és a tudomány magas eszméiben.”341
Huizinga írásművészetét intenzív metaforahasználat jellemzi: képekben teremti újjá a
múltat. Nagy súlyt helyez a történetírás esztétikai mozzanatára, a képi megjelenítésre: „vizuális
jellegű stílus” jellemzi, írja Gera Judit.342 Jól láthatóan tehát bizonyos tekintetben visszatérést
jelent történetírása a romantikához. Nóvumai ugyanakkor az imént látott esztétikaközpontúság
és az a pszichológiai érdeklődés, amely szintén kapcsolódik a szellemtörténethez. De már nem

94
tisztán a diltheyi szellemtörténeti vonalat képviseli, ezt az első világháború után nem is lehetne
minden módosítás, változtatás nélkül továbbvinni. Huizinga nem egyszerűen beleélni, átérezni
akar, szerinte ugyanis a kor emberének más volt a pszichológiája, mint a későbbi kor
történészének. Ezért történetírása már a mentalitástörténet felé mutat előre.343
Nem racionális levezetéseket ad olvasójának, inkább előrebocsájtja tézisét, majd
illusztrálja azt. Huizinga nem riad vissza az általános érvényű állítások kinyilvánításától. A
„hatalmas szenvedély”-ről beszél, amely „a fejedelmeket és a népet egyaránt áthatotta”, és azt
állítja, hogy „e korszak különösen boldogtalan volt”. Huizinga költői képei nagy benyomást
gyakorolnak olvasóinak széles táborára: „Olyan tarka és heves volt az élet, hogy a vér és a
rózsák szagát egy lélegzetvételre szívta be. Pokoli szorongás és naiv öröm, könyörtelenség és
megindultság, a világi örömök teljes tagadása és a földi élvezetek szinte tébolyult hajhászása,
gyűlölet és jóság között imbolyogva a kor embere, egyik szélsőségtől a másikig.”344
A 17. századi Európáról hasonlóan lendületes ecsetvonásokkal festett képet: „A
tizenhetedik század a tizenhatodik kontrasztjaként visszatérést jelent a merev, exkluzív
formákhoz, a vonal és a forma szigorúságához, a pompázatos részletek visszafogottságához az
egység és a kényszerítő tekintély kedvéért. [...] Pompa és méltóság, teátrális gesztusok, szigorú
szabályok és zárt gondolatrendszerek uralkodnak, az egyház és az állam iránti engedelmes
tisztelet a ideál. [...] Az egész közélet az emelkedett retorika formái között zajlik, mely formák
iránt teljes komolyságot követelnek. Pompa és parádé, felcicomázott külsőségek ülnek
diadalt.”345

A szellemtörténet Magyarországon
A magyar történettudományban a szellemtörténet programadó művének a Hóman
Bálint szerkesztésében megjelent A magyar történetírás új útjai (1931) című kötetet szokás
tartani. Szekfű Gyula itt megjelent tanulmányában Meinecke nyomán deklarálja, hogy a
politikatörténetnek nyitnia kell a politikától a „nemzeti élet minden területére.”346 Ami a
szellemtörténet megjelenését mint a tudományos történetírást érő első kihívást illeti, a magyar
példa arra utal, hogy ezt a szellemi kihívást mégsem kellene szó szerint, azaz túl harciasan
értelmeznünk. Egyfelől azt láthatjuk, hogy a szellemtörténet építeni próbált a tudományos
történetírás módszereire, eredményeire, másfelől pedig a tudományos történelem integráló
törekvéseket fejtett ki, és a szellemtörténetnek nem kirekesztésére, hanem bevonására
törekedett. Vagyis a hagyományosabb tudományos történetírás és a megjelenő szellemtörténet

95
között nem zajlott háború. Ezt a legjobban Szekfű Gyula pozíciója mutatja. A legtöbb művében
kifejezetten szellemtörténeti vonalat követő történész nemhogy nem szorult a két világháború
közötti magyar történetírásban a perifériára, hanem egyenesen annak trónján foglalt helyet.347
Arra, hogy a pozitivizmus és a historizmus kettős gyökeréből táplálkozó tudományos
történetírás és a szellemtörténet párhuzamosan volt jelen a két világháború közötti
történetírásban Magyarországon, a legjobb példa a Domanovszky Sándor (1877–1955) által
szerkesztett ötkötetes magyar művelődéstörténeti összegzés.348 Nagyon leegyszerűsítve azt
mondhatjuk, hogy ennek anyaga elsősorban a tudományos történetírás terméke, míg a
szemléleti keret szellemtörténeti. Ezt mutatja a sorozatszerkesztő előszava, amely a történelem
irányát a törvénykereső pozitivizmussal szemben jelöli ki. Arra a kérdésre, hogy „Mi a
történész feladata?”, Domanovszky Sándor úgy felel, „hogy az elmúlt életet át tudja élni,
összefüggéseit meglássa, s így a saját szellemén keresztül azt föleleveníthesse.” Wilhelm
Dilthey gondolatainak hatása egyértelmű. A kultúrákat Domanovszky „az emberi szellem
különböző megnyilvánulási formái”-nak tartja, „amelyek eleven életet élnek. Megfigyelhetjük
a holisztikus szemléletet is: „a szellemtörténeti fölfogás […] azt hirdeti, hogy a szellem egy s
azt részeire széttördelni nem lehet” – írja Domanovszky Sándor. Célja az, hogy a történelem
ne csak kronologikus leírás legyen, hanem „keresse az események értelmét, az emberi szellem
megnyilvánulásainak módját.” A konkrét feladat a Zeitgeist megtestesülését keresni a
kultúrában. A leginkább figyelemre méltó ebben a felfogásban az, hogy ez itt (szemben például
Huizinga történetírásával) nemcsak magaskultúra: a kultúra a kor „szellemi jelenségei […]
megtestesülése […] az az életforma, amelyben valamely társadalmi közösség él.” „Minden,
ami a társas együttlét szervezetét és keretét illeti, ide tartozik.”349
Bár a legtisztább formában az igazi szellemtörténeti megközelítést a századforduló
tájékán született nemzedéknél találhatjuk, például Deér József középkorásznál, vagy az
irodalomtörténet terén Szerb Antalnál, akit valószínűleg jobban ismernek szépirodalmi
munkássága okán, a magyar szellemtörténet vezéralakja kétségkívül Szekfű Gyula (1883–
1955) volt. Gyurgyák János szerint szemléletének legfőbb komponensei a forradalom- és
liberalizmusellenesség, keresztény-germán kultúrkörbe való tartozásunk, a szomszédokkal
szembeni magyar kultúrfölény koncepciója és az állami autoritás középpontba helyezése.350
Szekfű jellegzetesen katolikus és Habsburg-hű felfogása miatt végig vitában állt a protestáns
beállítottságú Domanovszkyval és Mályusz Elemérrel.351

96
Szekfű Gyula történetírása
Legnyilvánvalóbban, már címe alapján is szellemtörténeti munkája A magyar
bortermelő lelki alkata. „Célom [...] bemutatni azon hatást, melyet lelki tényezők, faji öröklött
sajátságok gyakorolnak a gazdasági életre...” Szekfű ezzel a történelem pozitivista–materialista
magyarázatait kívánta megcáfolni. Megjelenik nála a diltheyi pszichologizálás, és ez
tömegszinten „faji” tényező lesz. Ez megkerülhetetlen, hiszen azért lett sikertelen egy
közgazdasági elmélet átültetése, mert kiderült, hogy „a népesség faji, öröklött tulajdonságai”
fontos tényezőt jelentenek – írja Szekfű –, és ezzel „megdől a pozitivista-materialista Nagy Ok
kizárólagos uralma, sőt az egész elmélet is buborékként szertefoszlik. […] A probléma a
gazdaságtannak materiális: természeti-technikai eszközeivel nem oldható meg, hanem átcsap
a szellemtörténet, a lelki tényezőkkel foglalkozó történetkutatás körébe.”352
Közismert tény, hogy a magyar nép nem kereskedik. Ezt természeti és társadalmi okok
mellett faji okok is indokolják, érvel a szerző. Példája a bortermelés, ennek feltételei ugyanis
az egész országban adottak, és „a magyar nép mindig szivesen foglalkozott szőllővel és
bortermeléssel.” De nem árucikket lát a borban, nem profitra törekszik, megtartja saját
fogyasztásra. Több vagy jobb munkát a nyereség kedvéért nem végez, mert „a magyar
tömeglélek egyik alaptulajdonsága” a restség: a magyar lélek eredendően antikapitalista,
mentalitása a rentabilitást nem követi: „borából nem akar pénzt szerezni.”353
Szekfű ezen művében a legerősebb a pszichologizálás, de megvan másutt is, hiszen
beszél a „dunántúli és tiszántúli lélek”-ről, illetve A száműzött Rákócziban „az emigráció
pszichéjéről” ír, Bethlen Gábor monográfiájában pedig „barokk lelkialkat”-ról.354
Szekfű Gyula legismertebb műve a Három nemzedék (1920), egy – Romsics Ignác
kifejezésével – „ideológiailag meghatározott történetpolitikai esszé”,355 amely ideológiai
tekintetben a Horthy-kor egyik alapműve Szabó Dezső Az elsodort faluja mellett. Szekfű fő
mondanivalója szerint az I. világháború utáni összeomlás gyökereit a liberalizmus 19. századi
átvételében lehet fellelni. A harmadik rend Magyarországon a köznemesség lesz, mely
szabadság alatt a nemzeti-politikai szabadságot érti, így a liberális reformmozgalom
szükségszerűen vezet a nemzetiségekkel való konfliktusig. Ehelyett Széchenyi konzervatív
reformprogramját kellett volna követni, pozitív reformokat bevezetni, főképpen pedig erkölcsi
megújulást elérni. De miután az országot az első reformnemzedék (Kossuth Lajosék) már eleve
tévútra vezette, az a következő nemzedékben tovább degenerálódik, végül a harmadikkal
(Thaly Kálmán és Kossuth Ferenc Függetlenségi Pártjával) már tartalmatlan nacionalizmusba

97
süllyed a századfordulón, az égető társadalmi reformok pedig elmaradnak.356 Bár Szekfű
felvállalta a szellemtörténeti megközelítést, könyve mégis inkább a kortárs német historizmus
hatását tükrözi.357 A Három nemzedékről azt is el lehet mondani, hogy táptalajául szolgált a
korban növekvő antiszemitizmusnak.358
1928 és 1933 között jelent meg nyolc kötetben Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar
történet című műve azzal a céllal, hogy „a politikai, gazdasági, társadalmi, művelődési és
irodalmi fejlődést, az »egész történetet mint egyetlen szerves folyamatot«” mutassák be.359 (A
szerzők valóban sikeresen tágították ki a szokásos államközpontúságot a gazdaság-,
társadalom- és művelődéstörténet felé.360) Hóman a középkori kötetek szerzője volt, és a kor
színvonalán álló koherens képet adott a 9–14. század történetéről. Szekfű munkája pedig
Romsics Ignác értékelése szerint a 20. századi magyar történetírás legnagyobb egyéni
teljesítménye.361 Gunst Péter kivételes szintetikus látásmódját hangsúlyozza.362 Szekfűnél „A
legfontosabb szellemtörténeti elem művében az úgynevezett művészettörténeti, a diltheyi
értelemben vett »világnézeti« stíluskorszakok (reneszánsz, barokk, felvilágosodás,
romantika... stb.) alkalmazása” – írja Erős Vilmos. Jól látható nála a korábbi politikai és
eseménytörténeti helyett művelődéstörténeti orientáció.363 Vagyis a pozitivizmus keretein
belül is, sőt Magyarországon is megjelenő művelődés- és társadalomtörténeti igény (például
Acsády Ignác esetében, akivel a következő fejezetben fogunk megismerkedni), azaz a
hérodotoszi vonulat bizonyos mértékig a szellemtörténetet is jellemzi, még pedig nemcsak a
Domanovszky-féle művelődéstörténetet, hanem Szekfű történetírását is. Ő a politikai
eseménytörténet mellett, sőt ennek rovására a korábbinál jóval nagyobb súlyt fektet a földrajzi,
nemzetiségi, társadalmi, gazdasági és iskolázási stb. viszonyok bemutatására. Műve irodalmias
jellegű. Itt is alkalmazza a pszichologizálást, például kismagyar és nagymagyar lelki alkatról
beszél.364 Híven a szellemtörténet megközelítéséhez, a történeti változásokat a „barokk
nagyúr”, a „rokokó főúr”, a „biedermeier táblabíróvilág” életideáljaival magyarázta.365
Mályusz Elemér bírálatában „igazságtalan értékeléseit” vetette Szekfű szemére,
különösen pedig azt, hogy lebecsülte az általa preferált középkor-barokk-romantika-
neoromantika (neobarokk) vonulat alternatíváját, a magyar történelem gótika-reneszánsz-
reformáció-felvilágosodás-liberalizmus-demokrácia vonulatát.366 Jellemző Marczali Henrik
véleménye egykori tanítványáról, azaz a klasszikus tudományos történetírás véleménye a
szellemtörténetről (emlékszünk a pozitivista hagyomány érték- és ideológiamentességi
ideáljára): „már a Három nemzedék megírásakor is fájdalommal konstatálta, hogy

98
szemináriumának egykori büszkesége a szaktudománytól eltávolodott, s immár politikai
vizeken evez.”367

Spenger és Toynbee

Spengler filozofikus történetírása

Oswald Spengler (1880–1936), aki gimnáziumi tanár majd független író volt
Németországban. 1918-ban jelent meg főművének, A Nyugat alkonyának első kötete, amely
hatalmas sikert aratott, és a második kötet 1922. évi megjelenéséig 100.000 példányban kelt el.
Bár általában a történészek visszautasították, a közönség rajongott érte, mert pontosan kifejezte
azt, amit az emberek éreztek. Ez a munka ugyanis a 20. századi Nyugat pesszimizmusának
klasszikus megfogalmazása. Azt is mondhatnánk, hogy lényegében időzítése miatt volt ilyen
sikeres, mert a német gazdasági stabilizációval már a húszas években gyorsan csökkent
Spengler népszerűsége. Ő nem hitt a weimari köztársaságban, diktatúrát várt, de azután nem
volt hajlandó a nácik propagandistája lenni, mert rasszizmusuk taszította. Utolsó, 1933-ban
megjelent könyvében egy olyan háborút jósol meg, amely ártani fog Németországnak – be is
tiltották a nácik.368
A Nyugat alkonya fő kérdése: a történelem logikájára vonatkozik: Hogyan mozog a
történelem? Spengler válasza szerint „A világtörténelem nem az emberiség egészének
egységes históriája, hanem egymástól független kultúrák önálló története.” Ezek pedig teljesen
önálló életet élnek. Szerinte „a kultúrák… [a] legmagasabb rendű élőlények”369
Történetírásának legfontosabb jellemvonása ez az organikus történelemszemlélet: a kultúra
zárt organizmus, ezért fejlődése és halála elkerülhetetlen. Ez a felfogás egyfajta ciklikus
szemlélethez vezet Spenglernél. (Vico tárgyalásánál láthattuk, hogy ciklikus világszemlélete
saját korában szinte egyáltalán nem hatott, hiszen a 18. században éppen a fejlődésgondolat
bölcsője ringott. A 20. század elejének kellett eljönnie ahhoz, hogy az európaiak fogékonnyá
váljanak erre a gondolkodásra.)
Spengler így ír: „A világtörténelemben az organikus formák örök megformálódásának
és átalakulásának, csodálatos keletkezésének és elmúlásának képét látom.”370 A kultúra tehát
szerinte nemcsak zárt organizmus, élőlény, hanem még az egyes kultúrák pályái azonosak is:
„A kultúrák közös pályát futnak be, ennek megfelelően jelenségeik egybevágóak.”371 Spengler

99
nagy megoldása az lesz, hogy a kultúrák felszínes összehasonlítása helyett Goethe alapján a
történelem morfológiájának, azaz formanyelvének kutatását tűzi ki célul:372 „Holt formák
megismerésének eszköze a matematikai törvény, eleven formák megértéséé pedig az analógia”
– írja. „Az összehasonlítások javára válhatnak a történelmi gondolkodásnak, amennyiben fényt
derítenek a történelem organikus szerkezetére.”373
Spengler a kultúrák fejlődésének szakaszait konkrétan az évszakok mintájára képzeli
el. A kezdet a tavasz, amelyet a falusi élet, a mezőgazdaság és a feudalizmus jellemez. Az
apollóni (tulajdonképpen klasszikus ókori) kultúrában ez a homéroszi kornak felel meg, a
faustinak nevezett nyugati kultúra tavasza pedig a középkor. Ezt követi a nyár, amikor
megjelennek a városok, kialakul az arisztokrácia, és neves művészek működnek. Ez a
klasszikus kultúrában a poliszok felemelkedésének időszaka, a fausti kultúrában pedig a
reneszánsz. A nyarat természetesen az ősz követi, amelyet a nagyvárosok és a kereskedelem
jellemez, a központosított monarchia. Kihívásokat intéznek a vallás és a hagyományok ellen.
Ez az ókori klasszikus kultúrában a peloponnészoszi háború időszaka, a Nyugat kultúrájának
történetében pedig a 18. század. Végül jön a tél: a szkepticizmus, a materializmus és az
imperializmus kora, amikor állandósulnak a konfliktusok, és létrejön a megapolisz. Az apollóni
kultúrában ez a szofisták, Szókratész és Platón kora, a faustiban pedig a 19. század.374
Spengler szerint eddig nyolc magaskultúra volt, amelyek kivételes eredményeket értek
el: az indiai, a babilóniai, a kínai, az egyiptomi, az arab (amelyet mágikusnak nevez), a mexikói
(tulajdonképpen maja), végül a klasszikus antik vagy apollóni és a nyugati (fausti) kultúra. A
többi kultúra (és alkotó korszakuk után ez a nyolc is) stabil, történelem nélküli állapotban van,
illetve ebbe kerül. A magaskultúra-szakasz felemelkedésből és virágzásból áll, majd az
organikus szemléletből fakadóan a hanyatlás elkerülhetetlen, jön az ősz és a tél, a
hagyományok elveszítik hatékonyságukat és erejüket, az életerő és kreativitás elhalványul,
cézárok uralkodnak militarista államokon, birodalmi hódításokba kezdenek.375 Eljön a
megmerevedés időszaka, a történelem nélküli kor, az úgy nevezett civilizáció. „Valamennyi
kultúrának megvan ugyanis a maga civilizációja” – mondja Spengler.376
A civilizáció Spenglernél a fejlődés végpontja, a szellemiség múmiája: „A kultúra
végül, teljes kifejlődése után megmerevedik a holt civilizációban...”377 Amíg a kultúra kreatív,
addig a civilizáció rutinszerű. A civilizáció egyfajta „lezárulás”, „megmerevedés”, az
elkerülhetetlen és „visszavonhatatlan vég”. „A tiszta civilizáció mint történelmi folyamat
lényege: a szervetlenné vált, elsorvadt formák lépcsőzetes leépülése. A kultúrából a

100
civilizációba való átmenet az antikvitásban a Kr. u. 4., Nyugaton pedig a 19. században megy
végbe.” Ebben a szakaszban a nagy szellemi döntések három-négy világvárosban történnek,
ide összpontosul az élet, a többi terület provincia státuszba kerül és elsorvad. A világvárosban
nem nép él már, hanem csak tömeg, amely kultúraellenes. A pénz és a gazdasági viszonyok
dominanciája a jellemző, és „a hanyatlás tipikus szimbóluma” az imperializmus.378 A címbeli
A Nyugat alkonya tehát voltaképpen a civilizáció problémája a fausti kultúrában, vagyis a 20.
századi Európa létállapota.
Spengler felfogása egyértelműen a szellemtörténettel rokonítható. Ugyanolyan alapon
választja el a történelmet a természettudományoktól, mint Dilthey, és „a látható történelmet…
formát öltött lelkiség”-nek tartja.379 Szintén a szellemtörténettel rokonítható,380 és különösen
Spenglerre rímel Arnold J. Toynbee (1889–1975), az utolsó nagy rendszerező munkássága. Az
ő befolyása a második világháború után volt olyan nagy az európai szellemi életben, mint
Spengleré az első után.

Toynbee világtörténelmi szintézise

Toynbee 1925 és 1956 között a londoni Királyi Külügyi Intézet tudományos igazgatója
volt. Munkaköri kötelessége volt a teljes glóbuszt átfogni, mert évente világpolitikai
áttekintéseket kellett készítenie. A második világháború időszakában, 1939-től 1946-ig a brit
Külügyminisztérium kutatási osztályát igazgatta. Történészként is az Európa-központúság
ellen volt. Felfogása szerint az egész világot kell tanulmányozni, sőt minden valaha volt
civilizációt. Az 1927-től írta A Study of History című művét, amely 1934 és 1954 között jelent
meg. Kiegészítő kötetek követték 1959-ben és 1961-ben, végül egy kétkötetes változatban is
megjelent 1947-ben és 1957-ben.381
Célszerű Toynbee történetszemléletét Spenglerével szembeállítva bemutatni.
Mindketten kultúrákat vizsgálnak, rendszerben gondolkodnak, és mintázatokat állapítanak
meg. (Csak éppen ezeket a – spengleri – kultúrákat Toynbee civilizációnak nevezi, miközben
a „civilizáció” terminust Spengler, mint láttuk, nagyon specifikus értelemben használja.)
Arnold J. Toynbee szerint a világtörténelemben 21 civilizáció volt. (Később 26-ot, végül 30-at
azonosít.)382 Ezek összehasonlító elemzése képezi művének magvát. Toynbee véleménye
szerint e civilizációkból négy életképtelen volt, 16 elpusztult. A fennmaradó tízből három
megtorpant a fejlődésben. A többiek (vagyis a legfontosabbak): a távol-keleti kínai és japán, a
hindu, az iszlám, az ortodox balkáni és orosz, végül pedig a nyugati.383 Toynbee mintegy

101
„feketedobozként” értekeli ezeket a civilizációkat: a bemenő jelet, a civilizációk által átvett
örökséget azzal hasonlítja össze, amit maguk után hagynak, azaz a kimenő jellel, és eszerint
beszél haladó, megkövesedett és elvetélt civilizációkról.384 Szerinte a civilizációk fejlődésének
stádiumai a növekedés, a válság, az univerzális állam és a szétesés vagy interregnum.385
Visszaemlékezve Toynbee maga is Spengler nagy hatását emeli ki saját
történetszemléletére.386 Egyetért vele abban, hogy a valódi egységeket a világtörténelemben a
civilizációk jelentik, illetve abban, hogy ezek története párhuzamos. De a felsorakoztatott
hasonlóságok dacára Toynbee felfogása mégis alapvetően különbözik Spenglerétől: ő már nem
organikus szemlélettel közelít tárgyához, hanem egyfajta angol empirizmussal a tudományos
történelem által teremtett hatalmas anyag bázisán szintetizál.387 Ha pedig nincs szerves
fejlődés, akkor szükség van a változás alternatív magyarázatára. (Főleg mert Toynbee szerint
a változás okaként sem a faj, sem a környezet nem megfelelő.388 Ezeket, mint láttuk, Taine
tartotta fő magyarázó tényezőknek az idő mellett.) Toynbee a behaviorista filozófiából veszi át
a kihívás-válasz modellt, és ezt építi be elméletébe a változás magyarázó mechanizmusaként.
Hogyan is veszi kezdetét a folyamat? „[E]gy adott társadalomhoz a földrajzi és
környezeti tényezők összessége bizonyos kihívást intéz. Ha a társadalom e kihívásra megfelelő
választ tud adni, akkor új civilizáció jön létre.”389 (A civilizáció keletkezésének másik útja az,
amikor az uralkodó kisebbség elveszíti teremtő erejét, és a proletariátus elszakadása új
civilizációt teremt.390) A kihívás maradhat válasz nélkül, ha nem volt elég erős, illetve van
elbukó válasz is, de ha egy válasz sikeres, még ekkor is lehetett túl erős a kihívás: amivel éppen
meg tud birkózni az adott civilizáció, az túl nagy árat követel tőle: a sikeres válasz után megáll
a fejlődés, mert a civilizáció lendületét veszítette. Az optimális kihívás tehát nemcsak sikeres
választ vált ki, hanem lendületet is ad: „Hogy egy mozdulatból ismétlődő, megújuló ritmus
legyen, kell lennie egy élannak, mely a kihívottat az egyensúlyon át a túlsúly felé viszi, ami új
kihívást idéz elő, s ez új választ, további egyensúlyon át további túlsúlyt - és így tovább...” „A
sikeres válasszal a civilizáció a teremtő kisebbség – vagyis az adott társadalom vezető rétege
– tevékenysége révén fejlődik....” Példának okáért a hellén alföld önvédelme a hegylakók ellen
ilyen sikeres válasz. Ez azután új kihívást eredményez: túlnépesedés történik. Erre a
civilizációnak ismét csak sikerül választ találnia. Ez a Földközi-tenger medencéjének hellén
gyarmatosítása lesz, amely komoly ellenállást vált ki. Viszont Athén erre a problémára is
megoldást talál: áttér extenzívből intenzív terjeszkedésre. Az intenzívebb gazdálkodás és a
specializált, az exportpiacokra folytatott termelés viszont új kihívás felbukkanásához vezet: a

102
városállamközi gazdaságnak hasonló politikai keretre van szüksége. Végül ezt nem sikerül
megteremtenie, ami a görög civilizáció hanyatlásához és bukásához vezet.391
Toynbee másik példája talán közelebb áll hozzánk. Szerinte a közép-európai Habsburg
Monarchia felemelkedése a Nyugat sikeres válasza az Ottomán Birodalom által támasztott
kihívásra. Ezért állt az előbbi Toynbee szerint a csúcson éppen a 17. században, amikor az
oszmánok még Bécset is fenyegették. Illetve ahogy gyengült a kihívás, és messzi délre
visszanyomták a törököket a 18. században, úgy gyengült a Habsburg Birodalom is.392
Toynbee szerint egy civilizáció elvben a végtelenségig is élhet, a kihívásokra a
végtelenségig adhat helyes válaszokat.393 (Szemben Spengler véleményével, akinek organikus
szemlélete értelmében minden kultúra halálra van ítélve.) A bomlás mechanizmusa viszont
sztenderd Toynbee-nél is: „a teremtő egyének vagy teremtő kisebbségek… elvesztik lelkükből
a teremtő erőt.” (Ez tehát a rossz válasz kialakulásának oka.) Ez az elit ekkor „uralkodó
kisebbséggé korcsosul”, helyzetét erőszakkal akarja megtartani. „Válaszul a többség
megszünteti a mimézist, nem követi többé ezt az elitet, következésképpen a társadalom mint
egész elveszti egységét.” A belső és a külső proletariátus lázong, végül megdönti az uralkodó
kisebbséget. Toynbee szerint „a bomlás egyik legnyilvánvalóbb jegye az, hogy a hanyatlás és
bukás utolsó előtti fokán a bomlásban lévő civilizáció politikailag erőszakkal egy »egyetemes
állam« kereteiben egyesíti elemeit, és így szerez némi haladékot. Ilyen volt az ókorban a Római
Birodalom. Toynbee szerint a nyugati civilizáció még nem érte el az egyetemes állam
stádiumot.”394 (Nem tudni, mit szólt volna az Európai Unióhoz.)
Toynbee nagyszabású és hamar igen széles körben elterjedő világtörténelmi
koncepciója komoly kritikát is kapott. Például szerinte a 17–18. századi Észak-Amerikában a
szigorúbb klimatikus viszonyok jelentette erősebb kihívásra erősebb választ adó Új-Angliában
született meg az amerikai civilizáció: ők azért kerekedtek a louisianai franciák és a floridai
spanyolok fölé, mert ott kellemesebb volt a klíma, gyengébb a kihívás, és elkényelmesedtek az
ott élő emberek. Pieter Geyl holland történész nagyon meggyőzően söpri le az asztalról
Toynbee elméletét mondván: valójában a döntő a gyarmattartó hatalmak egymáshoz
viszonyított helyzete volt, vagyis Anglia, Franciaország és Spanyolország erőviszonyainak
alakulása, azaz teljesen elhanyagolható volt az új-angliai, louisianai vagy floridai telepesek
viszonya környezetükhöz. Tehát a kihívás-válasz modell ebben az esetben teljesen
irreleváns.395
Érdekes módon Toynbee előbb befejezte a művét, majd folytatta, sőt teljesen átírta.

103
Ugyanis az 1–6. kötet szerint „a világtörténelem folyamatának lényege a különböző
civilizációk születése, fejlődése, hanyatlása és pusztulása.”396 A 7–10. kötet viszont már más
szemléletű: „Itt már nem a civilizációkat tekintette a történelem alaptényezőinek, hanem az
egyetemes egyházakat, a magasabb rendű vallásokat. Ekkor már Toynbee nem tartotta
egyenrangúaknak a civilizációkat, hanem a vallásokhoz való viszonyuk szerint értékelte őket.
[...] A civilizációk története ciklikus (keletkezés – fejlődés – bomlás), ám a vallások története
lineáris, mivel a civilizációkból új, magasabb rendű vallások keletkeznek. Toynbee szerint ma
a négy magasabb rendű, egyenrangú vallás létezik: a kereszténység, az iszlám, a buddhizmus
és a hinduizmus.”397 A Tanulmány a történelemről utolsó köteteiben annak a reményének ad
hangot, hogy történelem az egyetemes egyház (a nagy vallások összeolvadása, talán a
világcivilizáció és világbéke létrejötte) felé halad. A kései Toynbee tehát végül is a
történelemben Isten evilági működését látja.398 Szerinte a civilizációk ciklikussága mögött
rejtett fejlődés húzódik meg: az autó, melyet látszólag ciklikus mozgást végző, látszólag nem
előre haladó kerekek visznek előre, előre halad, és isteni tervet hajt végre.399 Így „egy
céltudatos és a mienkénél magasabbrendű vállalkozás” akarata érvényesül.400 (Azt is
mondhatjuk, hogy ezzel lényegében visszaértünk a történelemről való elmélkedés 19. század
eleji kiindulópontjához, Hegelhez.

Összegzés

A 19. századi romantikus történetírás nagyobb közönséget ért el, mint a Németországból lassan
terjedő historizmus, illetve később ennek pozitivista riválisa. Ebben fő szerepe volt a
romantikus történeti munkák irodalmias megformálásának. A romantika történetírói általában
valamely eszme, nézet kifejtésére törekedtek. Bizonyos értelemben mindkettő a
tudományosság rovására ment.
A 19. század első felében létrejövő historista történetfelfogás és a század derekán
megjelenő pozitivista történetfelfogás azáltal került fokozatosan egyre közelebb egymáshoz,
hogy a historizmusból kikopott az eszmék keresése a történelemben, másfelől pedig eltűnt a
pozitivizmus törvénykeresése. A század második felében a történetírás intézményesült, a
század végére céhes metodológiája kialakult, és végül ennek bázisán a két irányzat lassan
összenőtt. Az eredmény egy kritikai módszert alkalmazó, az elsődleges forrásokra támaszkodó,

104
az egyedi konkrét tényeket tiszteletben tartó forrásközeli elemzést megvalósító történetírás.
Empirizmus jellemzi, és máig domináns helyzetben van. A később jelentkező kihívásokat máig
sikerült integrálnia, és arculata alapvetően nem változott meg.
Ezt az első nagy kihívás a századforduló időszakában érte, mégpedig a szellemtörténet
oldaláról, amely Wilhelm Dilthey hermeneutikájára építve jött létre. Ennek kiindulópontja a
természettudomány és szellemtudomány megkülönböztetése: az utóbbi megértésre törekszik –
hangsúlyozza Dilthey. A szellemtörténet legfontosabb jellemzői a pszichologizálás, a
holisztikus szemlélet és a korszellem keresése. A szellemtörténet megközelítésmódjára rímel
Spengler történetszemlélete, aki a világtörténelemben organikus, élőlényekhez hasonló
kultúrákat lát. Spengler a kultúrák formanyelvét vizsgálja, azaz azonos ciklusban lévő kultúrák
összevetésére törekszik. Két évtizeddel később Toynbee sokkalta nagyobb tényanyag bázisán
tett kísérletet a világtörténelem szintetikus bemutatására. Ő nem kultúrákról, hanem
civilizációkról beszél. Ezek változását nem biológiai törvényekkel magyarázza, hanem egy
bizonyos kihívás–válasz modellel.

Irodalom
Mint korábban említettem, a bevezető fejezetek kivételével szemelvényeket is
ajánlanék a további tájékozódáshoz, amelyek az ELTE BTK-n tanított „Historiográfia” kurzus
kötelező irodalom-jegyzékévé állnak össze. Ez a lista – amelyet a könyv végén függelékben
lehet olvasni – csak 20. századi munkákat tartalmaz, azaz a tudományos történetírás
születésétől kezdve illusztrálja az elmúlt század történeti diskurzusának alakulását. A
századfordulón létrejövő tudományos történetírás jellegzetességeinek megismerésére magyar
példát javasolnék: Marczali Henrik talán legérettebb, fentebb röviden tárgyalt munkájából, az
1790–1791. évi országgyűlés kétkötetes történetéből az első rész elolvasását. A
szellemtörténeti megközelítést a kötelező irodalom listáján Johann Huizinga klasszikus műve,
A középkor alkonya képviseli, annak is az első fejezete. Ami az ajánlott olvasmányokat illeti,
Burckhardttól két könyv is le van fordítva, Spenglertől A Nyugat alkonya szintúgy, Toynbee-
től pedig válogatáskötetet lehet találni magyarul a Tanulmány a történelemről címmel. A
magyar szellemtörténet terméséből természetesen Szekfű néhány művét lehetne ajánlani.401
Ami a historiográfiai szakirodalmat illeti, a romantika történetírása tekintetében
általában ismét Breisach tankönyvét, a magyarországi változatokra egyfelől R. Várkonyi
Ágnes monográfiáját tudnám ajánlani Thaly Kálmánról, másrészt pedig Romsics Ignácnak a

105
magyar historiográfiát az egyetemes történetírással párhuzamosan tárgyaló, kronologikusan
felépített munkáját, amely e kérdéseket bőven tárgyalja, az intézménytörténeti aspektusokat
sem elhanyagolva. A tudományos történetírás létrejöttére és a szellemtörténeti felfogásra nézve
szintén – kisebb részt – Breisach, és – inkább már – Romsics munkáján keresztül lehetne
továbblépni az érdeklődő hallgatóknak. A szellemtörténetről általában kiváló bevezetést ad
Bókay Antal irodalomelméleti tankönyve.402

Ellenőrző kérdések a harmadik fejezethez

23. Mi jellemzi a romantika történetírását?
24. A 19. század végére a historizmus és a pozitivizmus létrehoztak egy egységes empirikus
tudományos történtírást. Ez elsősorban mire épült?
25. Milyen közös tematika segítette a historizmus és a pozitivizmus egységesülést tudományos
történetírássá?
26. Mely irányzat lép fel az egységesülő tudományos történetírás ellen a századfordulón?
27. Mely irányzat előfutárának tekinthető elméleti munkássága alapján Johann Gustav
Droysen, és miért?
28. Jellemezze a szellemtörténetet!
29. Mit jelent a szellemtörténet holisztikus szemlélete?
30. Mely két módon ragadható meg a szellemtörténet felfogása szerint a korszellem?
31. Mondjon egy-egy példát a szellemtörténet megjelenésére az európai és a magyar
történetírásban!
32. Mi magyarázza a kultúrák változását Spengler történetszemléletében?
33. Spengler miként vizsgálja a kultúrákat, és mi ennek az alapja?
34. Toynbee történetszemléletében mi a kultúrák változásának mechnizmusa?
35. Mit jelent a civilizáció Toynbee-nál és mit Spenglernél?

106
MÁSODIK RÉSZ: A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOS TÖRTÉNETÍRÁS KIHÍVÁSA

Negyedik fejezet
A társadalom- és kultúrtörténet kezdetei

A negyedik fejezet témáját a második kihívás alkotja, a társadalomtudományos történelem a

két világháború közötti időszakban. Mivel azonban ez fontos előzményekre tekint vissza, a
tárgyalást is ezektől kell indítanunk. (Vagyis azután, hogy az előző fejezetben a 19. századi
előzmények ismertetések lezárása után végre rátértünk már a 20. századi történetírás
tárgyalására, ebben a fejezetben ismét szó lesz 19. századi előzményekről.) Tekintve továbbá
azt, hogy ezeket az előzményeket azután nemcsak a társadalomtörténet, hanem a később
jelentkező kultúrtörténet megközelítések is magukénak fogják majd vallani, célszerű nemcsak
a társadalom-, hanem általában vége a társadalom- és kultúrtörténet kezdeteiről beszélni. Szót
kell így ejtenünk olyan jelenségekről is, amelyek még a pozitivizmus gondolkodásának
bélyegét viselik magukon, így Bucke és Lamprecht történetírásáról, illetve a magyar
történetírás részéről főleg Horváth Mihály és Acsády Ignác történetírásáról, majd – a
neokantiánus történetfilozófiáról szóló rövid kitérő után – a társadalomtudós Max Weber
néhány történeti elméletéről. Ezt követően a társadalomtudományos történelem kihívását
fogjuk tárgyalni. Egy további előfutár, Pirenne bemutatása után a híres francia történeti iskola,
az Annales születéséről lesz szó, és két meghatározó alakjának, Bloch-nak és Febvre-nek a
történetírásáról. Végül terítékre kerülnek a két világháború közötti időszak magyarországi
társadalomtörténeti kezdeményei, különös tekintettel a Domanovszky Sándor és Mályusz
Elemér iskolájára, továbbá Hajnal István történetírására.
A kezdetektől megfigyelhetjük a thuküdidészi, szigorúan a politikatörténetre
koncentráló történetírás és a szélesebb érdeklődésű, későbbi kifejezéssel élve: művelődés- és a
társadalomtörténeti érdeklődésű hérodotoszi történetírás kettősségét. Valódi témánkra rátérve,
a történelmet a 19. század elejétől intézményesülő diskurzusként szemlélve azonban az előző
órákon elsősorban a thuküdidészi történetírás folytatásával találkozhattunk: előbb mind a
historizmus, mind a pozitivizmus történeti hagyományában, utóbb pedig e két gyökérből
összenövő tudományos történetírásban.403 Ezzel szemben a mai órának éppen a hérodotoszi
hagyományok folytatása alkotja a tárgyát. Ide tartozik mind Henry Thomas Buckle, mind Karl
Lamprecht munkássága. Velük kell indítanunk ezt a fejezetet.

107
A társadalom- és kultúrtörténet kezdetei a pozitivizmus jegyében

Mint láttuk, a pozitivizmus történetírásában megkülönböztethetjük az alsó szintet és a

törvénykereső felső szintet. Már említettem korábban is, hogy ezekhez még járult egy
mellékvonal, mintegy szakadár csoport. Ugyanis már a pozitivista történetíráson belül
tapasztalhatjuk a társadalom- és művelődéstörténeti törekvések megjelenését. (E kettő közt
ekkoriban még nem igazán érdemes különbséget tenni. A lényeg az, hogy művelői a
politikatörténeten túlnyúló érdeklődést mutatnak. Voltaképpen – ahogy említettem – a
hérodotoszi történetírás búvópatakja bukkan itt ismét föl.) Akikről most szó fog esni, szintén a
pozitivista történészek közé tartoznak, ezért figyelmük középpontban a pozitív tény áll – de
immár minden részletével, teljes hátterével együtt. Ezért munkásságukban esetenként már
modern, a 20. századi történetírás felé előre mutató társadalomtörténeti szemlélet nyilvánul
meg. A kulcs a nyitás: „[a] történelem [mint] a teljes múlt ismerete” felé. Létrejön egy széles
művelődéstörténet, amely fontosnak tekinti a kereskedelem, földművelés, tudomány, művészet
területét is. Az ezt művelő történészek támaszkodnak a rokontudományokra, például a
nyelvészetre vagy a néprajzra.404

Korai társadalom- és művelődéstörténeti törekvések Buckle-nál

Mindezt a legtisztább formájában Henry Thomas Buckle (1821–1862) munkásságában
láthatjuk, aki hitt a társadalmi törvényekben, és történetírásában felhasználta a kor
közgazdaságtanát, statisztikáját és demográfiáját.405 A politika helyett „a tudomány, irodalom,
művészetek, hasznos fölfedezések s végre a népszokások és a társadalmi viszonyok”
tanulmányozására buzdított.406 History of Civilisation in England (1857–1861) című művéből
csak két bevezető kötet jelent meg, mert a szerző 40 évesen meghalt. De ez is 1400 oldal
terjedelmű szöveget jelent. Ebből nem kevesebb, mint 300 oldal szól a módszertanról, és ezen
túlmenően is állandó elméleti reflexiók kísérik Buckle szövegét.407
„Buckle egészen új rendszert akar teremteni, mely egyedül képes a történelmet a
tudomány színvonalára felemelni” – írta kritikus kortárs bemutatója, Korány-Scheck Vince,
mert Buckle a korábbi történetírást nem tartotta tudományosnak. Felfogása szerint a
történészek tudatlanok: érteniük kellene a gazdaságtanhoz, a joghoz, a valláshoz, felfogni a

108
statisztika jelentőségét.408 (Pontosan úgy, ahogy egy Sohajda Ferenc mondta egyszer: a
történésznek mindenhez kell értenie, hiszen a múltban minden volt.)
Buckle szerint a haladás csak a külső körülményektől, „három dologtól függ: 1)
legkitűnőbb férfiainak tudáskörétől, 2) attól az iránytól, melyet a tudás felvett, 3) főleg e tudás
elterjedésétől és ama szabadságtól, melylyel a társadalom minden rétegét áthatolja.” Szerinte
az emberi döntések törvényektől függenek, s ezek ismeretében meghatározhatók. Buckle
elsősorban Adolphe Quételet (1796–1874) belga csillagász, matematikus és statisztikus
„morális statisztikájára” támaszkodik, akinek „nézete szerint a szellemi élet tünetei
törvényszerűleg működő okok eredményei, mely törvényszerűségben csak korlátolt körű
ingadozás mutatkozik – és hogy ezeket a törvényeket számolás útján fel lehet találni. Ő hiszi,
hogy az emberek erényét, eszét, bátorságát, képzelődő erejét szintén mathematikai módon lehet
felismerni, ha mi nem az egyeseket, hanem az egész társadalmat és ebben az átlagos középleges
embert a nagy mennyiségben gyűjtött adatok után vizsgáljuk...” Tehát Buckle a többséget
vizsgálja, statisztikai alapon törvényeket figyel meg. Az emberiség fejlődését a racionálisra
vezeti vissza.409
A historizmus oldaláról Droysen támadta meg Buckle történetírását 1862-ben. Ezt
nevezi Tóth Zoltán első módszertani vitának. Droysen dilettánsnak minősítette Buckle-t.
Kritikájának lényege abban állt, hogy a történelem autonómiáját fenyegeti az a
természettudományos elképzelés („fizikai értelmezési mód”), hogy benne törvények vannak.410
Erős Vilmos szerint ez a vita, illetve a későbbi Lamprecht-vita a pozitivista paradigma
vereségét hozta. A historizmus mércéjével a pozitivisták amatőrök voltak, minthogy nem
voltak járatosak a forráskritikában.411

Lamprecht történeti felfogása

Ami Buckle korában még különlegesség volt, egy generációval már később inkább
szükségszerűségnek tűnt. A 19–20. század fordulójának tömegjelenségeit nem lehetett egy az
egyben visszavezetni a nagy meghatározó személyiségek hatásra, és az aktuális jelenben
tapasztalt folyamatok nyilván visszahatottak a történetírásra, a kor történészeinek szemléletére
is. Ezért ekkoriban – Alexander von Plato szavaival – megfogalmazódik „egyfajta »integratív
kultúra-, társadalom- és mentalitástörténet« követelése. Németországban ez elsősorban Karl
Lamprecht nevéhez fűződik, aki szerint a történetírás feladata a kollektív, tipikus, ismétlődő és
törvényszerű jelenségek vizsgálata.412 A politika- és eszmetörténettel folytatott vitájában (ún.

109
»Lamprecht-vita«) olyan »kultúratörténetet« szorgalmazott, amelyet végső soron úgy fogott
fel, mint »a lélek történetét az adott társadalom nemzedéki fordulatai sodrában.«”413
Megközelítése tehát már rokonságot mutat a Revue de Synthese historique és az Annales
folyóiratok megközelítésével. Ezekről később, de még ebben a fejezetben lesz szó.
A német tudományos közegben azonban idegenül hatott ez a gondolkodás. Bár a
Ranke-tanítvány Wilhelm Scherer irodalomtörténésznél érvényesült Buckle hatása, és ő
pozitivista módszertant alkalmazott, a 19. század végén német nyelvterületen a pozitivizmus
általában védekezésbe szorult.414 Ezt látjuk Karl Lamprecht (1856–1915) kapcsán is. Ő Bonn
és Marburg után Lipcsében volt professzor 1891-től haláláig. Legjelentősebb művei A német
gazdasági élet a középkorban (1885–1886) és a Német történet 16 kötete (1891–1909).415
Lamprecht történetszemléletének alapvető jellemzői megegyeznek azokkal a sajátosságokkal,
amelyeket Buckle-nál láttunk: ezek egyrészt a történész vizsgálata tárgyának, a történészt
érdeklő tematikának a kiszélesítése, másfelől pedig a társadalomtudományokra való
támaszkodás.
Kezdjük az utóbbival! Nyilvánvaló, hogy Buckle-lal szemben Lamprechtnek volt
negyven év előnye, és időközben az emberrel foglalkozó tudományok körében igen jelentős
fejlődés ment végbe. Már nemcsak a Quételet-féle statisztikai megközelítésre támaszkodhatott
a társadalom- és kultúrtörténet felé tájékozódó történész, hanem létrejött például a pszichológia
tudománya, amely a 19. század végén átvette az emberi viselkedés megmagyarázójának
szerepét. Lamprecht a pszichológia tudományának első nagy alakjától, Wilhelm Wundttól
merített, elsősorban ennek Grundriss der Psychologie (1874) című művéből, és a wundti
pszichológiájára építette történeti felfogását.416 Karl Lamprecht szerint „a történelem... a
szociálpszichológia irányában fejlődött tovább..., tehát már lélektan és történettudomány
egymásra találtak”. Így „A modern történettudomány elsősorban társadalom-lélektani
tudomány.” Mivel a körülmények erősebbek a hősöknél, az egyéneknél „a társadalom-lélektani
erők a hatalmasabbak s így a fejlődés menetének valódi eldöntői” ezek.417 Ennélfogva „A
történet nem egyéb, mint alkalmazott lélektan.”418
Tehát Lamprecht a történelem meghatározó erőinek a pszichológiai erőket tekinti, ezek
a nemzetek kollektív pszichéjéből fakadnak, a történelemnek kollektív pszichológiává kell
válnia.419 A történésznek az a feladata, hogy fel kell tárni – Wilhelm Wundt nyomán – a
néplélek (Volksseele) lényegét.420 Viszont ha belegondolunk abba, hogy Lamprecht a
századforduló pszichológiájára építette történelemszemléletét, könnyen rátapinthatunk ennek

110
az eljárásnak a gyenge pontjára: a mából visszatekintve már úgy véljük, hogy ekkoriban a
pszichológia csak az egyén lelkével foglalkozó tudomány volt, amely nem adott stabil alapot
egy nép vagy nemzet történetének tanulmányozásához – a századfordulón ugyanis még nem
létezett a szociálpszichológia.
A másik hasonlóság, amely Buckle történetszemléletéhez képest Lamprecht
felfogásában mutatkozik, a történelem tematikájának kiszélesítése volt. Lamprecht új
gazdaság- és kultúrtörténeti módszert és elméletet szegezett szembe a korabeli történetírással,
amely kizárólag a politikára, a hadtörténetre, az államokra, a nagy személyiségekre koncentrált.
Felfogása szerint az emberi kultúra minden összetevőjét figyelembe kell vennie a történésznek,
a gazdasági, társadalmi, jogi és politikai viszonyokat együttes összhatásukban kell vizsgálnia,
hogy érthetővé váljanak a történelem mélyebben fekvő okai.421
A harmadik dolog pedig, amelyre Lamprecht kapcsán érdemes odafigyelnünk, az a
tevékenysége által kiváltott vita. A historista hagyomány által meghatározott német közegben
Lamprecht pozitivista jellegű történetírása komoly vitákat generált. Ezekben ő szinte egyedül
állt szemben a teljes német történész céhhel. (Ezt nevezi Tóth Zoltán második módszertani
vitának, zweiter Methodenstreitnek (1896–1898).422 Ezek a módszertani viták egyfelől a
historizmus hagyományát védték a pozitivista jellegű törekvésekkel szemben, másfelől pedig
a historizmus és a kialakulófélben lévő tudományos történetírás thuküdidészi fő irányát
védelmezték a hérodotoszi jellegű törekvésekkel szemben.) 1893-ban Georg von Below
materialistának bélyegezte Lamprechtet (pusztán azért, mert Német történetét olyan marxisták,
mint Franz Mehring jól fogadták – ha reálisan szemléljük a dolgokat, akkor nem indokolt ez a
minősítés)423 és „német szempontból idegen, francia pozitivista nézeteinek képviselőjé”-
nek.424
Lamprecht ezekre a bírálatokra válaszolva fogalmazta meg elméleti-módszertani
álláspontját 1896-ban. Ezzel nagy botrányt keltett. A felháborodást viszont nem az okozta,
hogy kifejtette, hogy az a pszichológiára támaszkodik, hanem Rankéről írt elemzése.
Lamprecht ugyanis kimutatta, hogy Ranke vallásossága egészen miszticizmusba hajlik, s hogy
nem a német nemzetet helyezi a középpontba, hanem kozmopolita. „Lamprecht mindkét
megfigyelése tökéletesen ráillik a történeti Rankéra, ám evvel a kortárs történettudománynak
olyan alapító atyát festett le, akinek vallásos világképe ellenkezik …tudományfelfogásukkal,
és érdektelensége a nemzeti történelem iránt szemben áll lángoló nacionalizmusukkal” – hogy
Ute Daniel megfogalmazását idézzem.425 A kibontakozó vitában Meinecke a rankei örökséget

111
védte a jelen társadalmi kérdéseivel összefüggéseket kereső Lamprechttel szemben.426 A fő
ellenfél von Below volt, aki bírálatával Lamprecht teljes munkásságát és ezáltal tudományosan
magát a szerzőt is szinte megsemmisítette. Lamprecht ellen és azok ellen is, akik nem ítélték
őt el, a „teljes dilettantizmus” lett a vád. Below Lamprecht munkáiról azt állította, hogy
„teljesen zavarosak”, triviálisak és felszínesek, „borzasztóak” és „szerzőjük szándéka ellenére
komikusak”, továbbá „gondolatmenetük kocsonyásan szétfolyó”. Valószínűleg joggal
állíthatnánk, mondja Below, „hogy német egyetemi tanár soha nem írt még felületesebb
könyvet. Végkövetkeztetése szerint pedig „kiderült, hogy ami helyes benne, az egyáltalán nem
új, amennyiben pedig újdonságot tartalmaz, az teljesen fonák.”427
Peter Burke mindezt úgy összegzi, hogy Lamprechtet szakmai pontatlanság vádjával
kollégái gyakorlatilag kiközösítették. Még Max Weber is amatőrnek minősítette, sőt egykori
tanítványainak egyike is elismerte, hogy „noha Lamprecht »tele volt felismerésekkel és
benyomásokkal«, mellőzte azokat a tényeket, amelyek nem illettek bele az általa javasolt
értelmezésbe.”428 Tóth Zoltán értékelése szerint „Lamprecht erőfeszítése a tiszta tudományos
kritikai hangvételért kudarcot vallott, inkább világnézeti bélyeget kapott mint a lehanyatlott
liberális kor német szempontból idegen, francia pozitivista nézeteinek képviselője.”429 A
vitában csak Gustav Schmoller és Werner Sombart, a gazdaság és társadalomtörténet korai
művelői, valamint Breysig szimpatizáltak Lamprechttel.430

Pozivitista ihletettségű korai társadalomtörténet Magyarországon

Figyelmünket Magyarországra irányítva is azt láthatjuk, hogy az első társadalom- és
művelődéstörténeti jellegű törekvések a pozitivizmus társadalomtörténeti szemléletű
kisebbségi vonulatához kapcsolhatóan jelentkeznek. Az előfutár kétségkívül Horváth Mihály
volt a magyar pozitivista történészek első generációjából. Az ipar és a kereskedés története
Magyarországon a XVI. század elejéig című művét 1837-ben, 28 évesen írta a Magyar
Tudományos Akadémia felhívására. A pályázaton ez lett az egyik díjazott mű, de
megjelenésére 1842-ig kellett a szerzőnek várnia. Közben megírta A pórosztály költözködési
jogának történetéből (1839) című tanulmányát, majd Az ipar és kereskedés története
Magyarországon a három utolsó század alatt (1840) című könyvét, amely az előző könyv
folytatása volt, már a mezőgazdasággal is foglalkozott. Ezek a munkák jelentik az első
gazdaságtörténeti szintézist Magyarországon. Horváth Mihályból, aki katolikus pap volt, és a
püspökségig vitte, a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Korai munkái, mint a fent

112
említett és Az 1514-diki pórlázadás, annak okai és következményei című tanulmány (1841), a
polgári átalakulás mellett érveltek.431 Történetírását meghatározta a „pórnéppel” érzett
szolidaritás, a polgári átalakulás igenlése és a liberalizmus, illetve stílusa is megkülönböztette
elődeitől. Ahogy Romsics Ignác írja: Horváth Mihály szakított elsőként a „deákos stílussal.”
Az 1846-ban a mohácsi csatavesztés utáni rövid időszakról művelődéstörténeti tablót adó
Jászay Pál mellett őt lehet a széles művelődéstörténeti felfogás első képviselőjének tekinteni a
magyar történetírásban.432 A pozitivista hatás az 1849 utáni nyugat-európai emigráció alatt érte
Horváth Mihályt, aki ezekben az években megírta Magyarország történetét: előbb a reformkor
történetét (Huszonöt év Magyarország történetéből, 1864–1865), majd 1848–1849 históriáját
(Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben, 1865), végül pedig az
ország történetét az Árpád-kortól kezdődően egészen 1792-ig.433 A vele egy időben és azonos
tárgyon dolgozó Szalay Lászlóhoz képest Horváth Mihály megértőbb a nemzeti szempontok
iránt, illetve nyitottabb a gazdasági-társadalmi-kulturális aspektusok felé.434 Munkájában
liberális eszmerendszert érvényesít.435
Magyarországon a 19. század második felében a társadalomtörténet kezdetben
összefonódott a jog- és alkotmánytörténettel. Ehhez képest a változtatás igénye Tagányi
Károlynál (1858–1924) lépett fel, aki történeti munkásságában meghaladta a jogtörténeti
szemléletet, valamint szociológiai és néprajzi személetet alkalmazott akkor, amikor a
földközösség, a faluközösség, az uradalom és a család történeti vizsgálatát végezte el. 1913–
1916-ban heves vitát folytatott Erdélyi László kolozsvári egyetemi tanárral az Árpád-kori
társadalomtörténetről.436
A jog- és alkotmánytörténettől való függetlenedésben a gazdaságtörténet segítette a
társadalomtörténetet. Mintája a német nemzetgazdaságtan történeti iskolájából kinövő
gazdaságtörténet volt, amelynek Karl Inama-Sternegg képviselt, és amelynek az állam, az
intézmények, a jog amúgy is központi témái voltak. Az adatok feltárása, a statisztikai elemzés
megjelenik a korai magyar gazdaságtörténetben, például Kováts Ferenc munkájában:
Nyugatmagyarország áruforgalma a XV. században (1902). Intézményi előrelépés a
századfordulón történt. 1894 és 1906 között jelent meg a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle,
amelynek hasábjain ugyan főleg gazdaságtörténeti érdekességű adatközlésekkel találkozhattak
olvasói, mégis esélyt kívánt a továbblépésre, mert újszerű volt mind a témaválasztás, mind a
forráshasználat tekintetében.437 Ez volt Európa első gazdaságtörténeti folyóirata.438
Wenczel Gusztáv az Árpád-kor történetével foglalkozó jogtörténész volt elsősorban, de

113
nyitottságát mutatja, hogy foglalkozott emellett a bányászat és a mezőgazdaság történetével is.
Az ő tanítványa volt Acsády Ignác (1845–1906), aki kiemelkedett a századfordulón alkotó
korai gazdaságtörténészek köréből. Szemléletét a spenceri organikus társadalomfelfogás
jellemezi és a „tényeket összegyűjteni törekvő, s a tényekből a haladás törvényeit felismerni
kívánó” pozitivizmus. Azt is megfigyelhetjük, hogy jogi kategóriákat vesz át, és használ
társadalmiként. A jobbágy-adózás 1564–76-ban (1894) című munkájában Acsády felismeri a
dézsma- és dikajegyzékek, valamint az urbáriumok forrásértékét, bár nem aknázza ki őket439 –
demográfiai vizsgálatokat viszont végez. 1906-ban jelent meg A magyar jobbágyság története
című könyve, a parasztság különböző rétegeinek első átfogó története a honfoglalástól 1848-
ig.440 A munka társadalom- és gazdaságtörténeti affinitást, sőt szociális érzékenységet mutat.
Acsády nyíltan ábrázolja a társadalmi ellentéteket. A hangsúlyt nem a termelés, rétegződés,
vagy életmód bemutatására, hanem a terhek és a kizsákmányolás vizsgálatára helyezi.441
Társadalomtörténeti szemlélete megnyilvánul a marxista osztálykategóriák alkalmazásában is:
a 18. századot ábrázolva „uralkodó osztály”-ról ír és „szervezett osztályuralom”-ról, a
munkásnéppel szembeni földesúri eljárás barbárságáról, „anyagi kizsákmányolás”-ról,
„erkölcsi lealacsonyítás”-ról, „tűrhetetlen állapotok”-ról.442 Acsády Ignác a nagybirtok
nyomasztó súlyát saját jelenje szempontjaiból is hangsúlyozta.

A neokantiánus történetfilozófusoktól Max Weberig

A történetfilozófia terén érdemes kiindulópontunkként Kant ismert tudományfelfogását

választanunk, aki – mint láttuk – a tudományos megismerést a kvantifikálható (matematikailag
ábrázolható) valóságra korlátozta, és a legmagasabbrendű tudományos tevékenységnek az
oksági viszony megállapítását tekintette. (Ezzel a mércével mérve tehát példának okáért a
történettudományt nem is lehet tudománynak tekinteni.) A századforduló gondolkodása ezt a
tudományfelfogást vonta kritika alá.443 Ennek két lehetséges útja kínálkozott: vagy mintegy
lebontják a tudományosság kanti falait, mondván, hogy a kvantifikáló természettudományok
sem tudományosak, azaz ők sem jobbak a Deákné vásznánál,444 vagy pedig a humán
tudományoknak saját várat próbálunk meg építeni (és így járt el Dilthey, akivel már
megismerkedtünk, illetve az ő nyomdokain ezt tette az újkantianizmus délnémet vagy badeni
iskolája: Windelband és Rickert.)445 Most ez utóbbiakról lesz szó, és pedig azért, mert a 20.

114
század eleji társadalomtudomány kiemelkedő alakja, Max Weber, akiről mindenképpen szót
kell ejtenünk, ezzel a szellemi háttérrel hozta létre életművét.
Wilhelm Windelband (1848–1915) bírálja Diltheynek azt a tételét, amely szerint a
tudományokat természet- és szellemtudományokra lehet felosztani. Felteszi ugyanis a kérdést:
Hova kerül ugyanis egy ilyen felosztás mellett a lélektan? A diltheyi megoldás elégtelensége
miatt Windelband tisztán módszertani elkülönítést javasol. Szerinte tehát vannak egyfelől a
törvényeket kereső tudományok (így például a lélektan is), másfelől pedig az egyedi dolgokat
leíró, különös történeti tényeket kereső tudományok. Ugyanis „amazok azt tanítják, ami mindig
van, emezek azt, ami egyszer volt.” Ezen az alapon nevezi őket nomotetikus és idiografikus
tudományoknak.446
Windelband a természetkutatás és a történelem különbségét a következőképpen
vázolja. A természettudomány törvényeket keres, a partikuláristól az egyetemes felé lép, a
történelem viszont megmarad a partikuláris ábrázolásánál, megőrizve tárgyának egyediségét a
maga teljességében. A természettudomány erőssége az elvonatkoztatás, a történelemé a
szemléletesség. Windelband szerint egyenrangú a kétféle tudomány (mert minden históriai és
egyéni tapasztalatban van egy, a törvényekből le nem vezethető, ezért független idiografikus
tudásmozzanat) – ezért a megismerésben a kétfajta módszernek egymás mellett kell maradnia:
egy tárgyat mindkét megközelítéssel lehet és kell is tárgyalni.447
Windelband mellett a neokantiánus történetfilozófiai iskola másik tagja Heinrich
Rickert (1863–1936) volt, aki Windelbandot követte a professzori katedrán Heidelbergben
1916-tól. Ő is kétféle tudományosságot állít szembe egymással. Szerinte van egyfelől egy
„természettudományos, általánosító gondolkodás”, másfelől pedig a történelem. Rickert
vélemény szerint a természettudomány nem tartalmaz explicit értékítéleteket, ezzel szemben a
történeti módszernél az értékítéletek is szerepet játszanak, mert „A történeti tárgyak ugyanis
nem önmagukban bírnak jelentéssel, hanem éppen, hogy a megismerő történész
értékvonatkoztatása által válnak vizsgálható, vizsgálandó dolgokká.” A történész legfőbb
vonatkoztatási pontja a kultúra, ezért Rickert a természettudományokkal nem a
szellemtudományokat, hanem a kultúratudományokat állítja szembe.448 Tehát Rickert azt
mondja, hogy „a történetírás mindenekelőtt az emberi kultúra tudománya.” „A történetírás
anyaga nem a nem valóságos, magáértvaló értelem, hanem az értelem- és jelentésteljes
pszichofizikai realitás...” A természettudomány tárgyainak nincs értelmük és jelentésük, míg
ezekkel szemben a másik oldalon van „a kultúra mint a jelentés- és értelemteljes lét foglalta”.

115
Az értelemteljes valóság léte pedig megköveteli az értékvonatkozású, individualizáló
ábrázolást.449
Tehát Windelband, de főleg Rickert megpróbálták a megismerést filozófiailag
megalapozni a humán tudományok körében is. Rickert az értékeknek objektív érvényességet
tulajdonított. Erre épült azután Max Weber társadalomtudományos gondolkodása.450 A
történetírás szempontjából ez a 19. századi társadalomtudományos elméletek közül a
legfontosabb a marxizmus mellett. (Arról majd később a hetedik fejezetben a marxista
történetírás kapcsán lesz szó.)

Weber mint szociológus és történész

Max Weber (1864–1920) szemléletét két összehasonlítással érdemes megközelíteni:
mennyiben hasonlít az övé a pozitivizmus és a szellemtörténet felfogásához, illetve mennyiben
tér el ezektől? Felfogását a szellemtörténethez közelíti például az, hogy „megértő”-nek nevezi
szociológiáját, ami a Dilthey-féle különbségtételre utal: tudniillik a cselekvő szándékát meg
lehet érteni. Ahogy Weber javasolja: a szociológia törekedjen „a társadalmi cselekvés
értelmező megértésére.” A megértés pedig szerinte a szándékolt értelem megragadása. Ennek
végülis két lehetséges útja van: először is a beleérző (valaminek az átélése annak teljes
összefüggésében – ez Dilthey útja), míg a másik lehetőség a racionális út: a cselekvés
szándékolt értelmét intellektuálisan teljesen megérteni. Ez utóbbi lesz Weber választása, mivel
szerinte nem kell valamit átélnünk ahhoz, hogy teljesen megértsük.451 (Itt nyilvánvalóan már
elválik Weber útja a szellemtörténettől. Leghíresebb történeti művét mégis sokan
szellemtörténetinek tartják, mint látni fogjuk.) Weber kiindulópontja pedig a pozitivizmuséval
azonos abban a tekintetben, hogy szerinte is csak a konkrét dolgokból lehet kiindulni – jóllehet
azt tagadja, hogy törvényeket lehetne felfedeznie a társadalomtudósnak is.
A megértő szociológia eszközei Weber szerint a gondolatkísérlet és az ideáltípus.
Gondolatkísérleten tulajdonképpen gondolati rekonstrukciót ért, amikor a dolgok valószínű
lefolyását rekonstruáljuk, és ennek alapján oksági összefüggéseket állapítunk meg.452 Weber
Rickerttől veszi át azt a gondolatot, hogy a kultúratudományok (vagyis a humán tudományok)
kiindulási pontja az értékek objektív léte a vizsgálódóban, a kutatóban, például a történészben.
Ezek sokfélék lehetnek, de Weber az értékeknek nem a pluralizmusát hirdeti, hanem a harcát.
Előbb a faji alapon meghatározott német nemzet (és értékei) mellett teszi le a garast, majd
később az európai-amerikai kultúrkör értékeit veszi alapul. Max Weber szerint a témaválasztást

116
is értékszempontok határozzák meg. A mi számunkra saját kultúrkörünk múltja a lényeges, a
mi jelenünkhöz vezető történeti út láncának szemei. Nem mintha a mi értékeink jelentenék a
történelem csúcspontját, számunkra azonban ezek adottak.453
Miként tud a tudomány objektív ismeretekhez eljutni abban az esetben, ha minden
értékítéletekre épül? Max Weber válasza a problémára az, hogy ideáltipikus fogalmakat kell
alkotni. Az ideáltípus pedig egy tisztán racionális elemekből álló modell, amelynek az a
központi feltevése, hogy minden szándékot ismerünk. (Vagyis az irracionális elemeket zavaró
tényezőknek tekintjük és kiküszöböljük a modellből.)454 Ahogy Hans-Georg Gadamer mondja,
„Ezen az általa racionálisnak nevezett alapon nyugszik az egész – »értékmentesnek« és
semlegesnek szánt – épület, az »objektív« tudomány monumentális határerődítménye, mely
módszertani egyértelműségét osztályozó rendszerezéssel védi meg, s a tartalmilag kidolgozott
részekben átfogó, rendszeres áttekintést nyújt a történelem tapasztalati világáról.”455 Az
ideáltipikus fogalomalkotásnak nem az a célja, hogy a konkrét dologra vonatkozzon, hanem
hogy válassza el mint sorompó az értékek és a tények világát. Így lehet különbséget tenni „a
fogalmakba szervezett – és a már eleve értékszempontokból tekintett –, valamint az érintetlen,
vagyis emberi befolyástól mentesnek vélt »valóság« között”, hogy azt az érintetlen valóságot
ne változtassák meg az értékek – írja Ute Daniel, és rámutat arra, hogy Webernek erről a
koncepciójáról ugyan sokat beszélnek, de ritkán alkalmazzák, ami nem is csoda, hiszen inkább
zsákutcának tűnik, mint kiútnak: ma már nem gondoljuk, hogy a fogalomalkotás ne változtatna
a tanulmányozott valóságon.456 Az ideáltípus Weber szerint a szociológiában az általános
szabályok megvilágítására szolgál, a történelemben pedig segédeszköz a konkrét események
elemzéséhez.457
Hogy egy példán lássuk a dolgot, Weber szerint a hatalom ideáltípusai a tradicionális,
a karizmatikus és a bürokratikus hatalomgyakorlás. Az első esetben a tradicionálisnak mondott
hatalmat a fennálló mindennapos gyakorlat vagy megszokás alapján ítélik elfogadhatónak, sőt
szentnek. A második esetben, a karizmatikus hatalomgyakorlás esetében arról van szó, hogy
katasztrófák esetén vezetők lépnek fel, kik a rendkívüli helyzettel indokolják hatalmukat és
rendkívüli képességeikkel. Ez a hatalom idővel tradicionálissá válhat (gondoljunk például
Dzsingisz kánra). A bürokratikus hatalom szerződéseken, megállapodásokon alapul
(elsősorban az alkotmányon), illetve a törvényeken alapul, ezért személytelen hatalom, melyet
tulajdonképpen a törvény nevében fellépő bürokraták gyakorolnak.458
Végül szót kell még ejtenünk Weber egy nagy hatású történeti koncepciójáról. A kérdés

117
az, milyen folyamatok hatására alakult át Európa úgy a kora újkorban, hogy azután a globális
fejlődés élére került, és meghódította az egész világot. Werner Sombart (1863–1941) válasza
erre az volt, hogy a döntő tényezőt a kora újkori államoknak a katonai erő kifejlesztésére tett
erőfeszítései jelentették. A szárazföldi hadseregek és flották felfegyverzése és ellátása
rendkívül költséges volt, vagyis hatalmas piacot hozott létre, és ez szülte a kapitalizmust.459
Weber véleménye azonban más. Első idevágó kulcsfogalma „a világ varázstalanítása.” Weber
ez alatt a racionalitás térhódítását érti, a mitikus világkép szétfoszlásáról (Entzeuberung)
beszél, amely a célirányos (különösen a célirányos vállalkozói) tevékenység előtt nyit szabad
utat. A hatalom szférájában ez a folyamat, mint láttuk, azt jelenti, hogy az állam szerződéses
alapra kerül, és a legracionálisabb végrehajtó hatalom, a bürokrácia működteti.460 „A világ
varázstalanítása” időben és térben jól lokalizálthatóan ment végbe: Nyugat-Európában a 16.
században történt meg. Erről az időszakról szól Max Weber A protestáns etika és a
kapitalizmus szelleme (1905) című tanulmánya is. Ebben kifejti, hogy kapitalizmus a
világtörténelemben mindig volt, de általában csak mellékes jelenségként létezett. A 16. századi
Nyugat-Európában viszont a protestáns etika segítette elterjedni. Ez adta a modern
kapitalizmus szellemiségét, a nyugat-európai fejlődés sajátosságát, amely a döntő lökést adta a
kapitalizmusnak. Romsics Ignác szerint sokan a szellemtörténet „mintapéldányának” tartják
ezt a munkát.461
A történeti diskurzus alakulásának ebben a fejezetben tárgyalt fejleményei némileg
önkényesen kiválogatott előzményeket jelentenek a második kihíváshoz, amely a tudományos
történelmet érte. A társadalomtörténet a két világháború utáni időszakban, a francia
társadalomtudományos történetírás artikulálódásával ért fel arra a fejlettségi szintre, hogy a
tudományos történetírás intézményes és intellektuális pozíciói ellen komoly kihívást tudjon
intézni. Ehhez persze arra volt szükség, hogy a társadalom és annak felfogása is komoly
változáson menjen keresztül. A dolgot nyilván meg is fordíthatjuk: a huszadik század első
évtizedeiben megváltozott a világ, és ezt a változást szükségszerűen követte a történelem
diskurzusa is.

A társadalomtudományos történelem kihívása: az Annales születése és első nemzedéke

Korábban azt láttuk, hogy a történetírás a 19. században a születő nemzetállamhoz

118
kapcsolódott, lényegében annak a szolgálatában állt. Fő témája a politika- (és az ehhez a
legszorosabban kapcsolódó had- és diplomáciatörténet) volt. Azonban a 20. század első
évtizedének történései hatására a történettudomány is új fókuszpontokat kapott, minthogy már
a politikai-hatalmi szférára koncentráló gondolkodás számára is napnál világosabban vált
nyilvánvalóvá az, hogy pusztán a politikai-katonai tényezők vizsgálata kevés. Az olyan
elhúzódó háborúk, mint az első világháború, rámutattak ugyanis arra, hogy a politika mögötti
gazdasági és társadalmi tényezők szerepe valójában meghatározó. Az Amerikai Egyesült
Államok hatalmas gazdasági fölényét hadba lépése után már hónapokkal képes volt katonai
erővé konvertálni, amely eldöntötte a háborút, míg Oroszország társadalma összeomlott a
háborús terhek alatt – vagyis a világháború kimenetele szempontjából nem az 1914 nyarán
fegyverben álló hadseregek létszáma és fegyverzete volt a döntő – tehát még a politika- és
hadtörténésznek is szüksége van a gazdaság- és társadalomtörténetre. A nagy gazdasági
világválság 1929 és 1933 között pedig ismét csak és még általánosabb érvénnyel mutatott rá a
gazdaság meghatározó fontosságára. Továbbá szintén a gazdasági és a társadalmi kérdések
felértékelődése irányába mutatott az a fejlemény is, hogy az emberek a nyugat-európai
országokban a századforduló első évtizedeiben lényegében már elérték politikai jellegű
céljaikat: megvalósult az általános, egyenlő és titkos választójog. Figyelmük ezután a
gazdasági-társadalmi haladásra összpontosult, gazdasági és szociális jogokat akartak
maguknak kiharcolni, ami módosított a történészi preferenciákon és témaválasztáson is. Innen
nézve a dolgot érthető, hogy a századforduló időszakától folyamatosan erősödő kritika érte a
történelmet: annak ki kellene terjednie a társadalmi és gazdasági tényezők vizsgálatára is, és
az események és a kiemelkedő személyiségek helyett a gazdasági és társadalmi viszonyok
elemzésére kellene összpontosítania. Mindezen hatások eredményeként a történészek figyelme
a politikatörténet felől a gazdaság- és társadalomtörténet felé tolódott el.
Ugyanakkor nemcsak a társadalomtörténet iránt nőtt meg az érdeklődés, hanem a
társadalomtudományok is rohamosan fejlődtek, és alkalmazásuk a történeti anyagra egyre több
lehetőséget kínált a történetírás számára. A megszülető társadalomtörténet ennek az elméleti-
módszertani arzenálnak az alkalmazását kísérelhette meg. Eric Hobsbawm, a nagy brit
történész úgy fogalmaz, hogy a történelem modernizálásának az Annales-iskola és a marxista
történetírás volt a két fő harcosa. Az út pedig a gazdaság- és a társadalomtörténeten keresztül
vezetett.462 A marxista történetírásról később, a hetedik fejezetben lesz majd szó, az Annales-
iskoláról pedig ebben és a következő fejezetben.

119
Egy további előfutár
Jóllehet korábban úgy tűnhetett, hogy sikerült végre átrágnunk magunkat az
előfutárokon, és immár megérkeztünk a társadalomtudományos történelem áttörésének
történetéhez, ha a frankofón történetírás kontextustába akarjuk illeszteni az Annales folyóirat
megindításának történetét, nem tehetünk másként, mint hogy már megint csak egy előfutár
bemutatásával kezdjük a dolgot.
Az Annales legfontosabb előfutára a belga Henri Pirenne (1862–1935) volt, a genti
egyetem professzora (1886–1930). Európa történetének részeként írta meg főművében
Belgium történetét hét kötetben (1899–1932), mégsem ez legismertebb munkája, hanem a
Mohamed és Nagy Károly 1937-ből, amelyben kifejtette az úgy nevezett Pirenne-tézist.
Eszerint a kora középkorban az iszlám nagyobb szerepet játszott, mint azt gondolták. Míg
ugyanis a Római Birodalomba betörő barbárok még beépültek a mediterrán kultúrába, a 7.
századi mohamedán hódítás lehetetlenné tette a tengeri kereskedelmet, és északra tolta a
gazdasági-kulturális központokat: „A germán népvándorlás nem vetett véget az antik világ
földrajzi egységének, sem annak, amit a római kultúrában lényegesnek tekinthetünk, úgy ahogy
az még az V. században megmaradt.”463 Ez tette lehetővé „a keresztény-germán kultúra és
feudalizmus kifejlődését”.464 „Az ókori hagyománnyal való szakítást az iszlám gyors és
váratlan előretörése eredményezte”465: „Mohamed nélkül Nagy Károly elképzelhetetlen
volna.”466
Ami számunkra most ennél érdekesebb, az Henri Pirenne történészi munkamódszere.
Bevallottan feltevésekkel közeledett a múlthoz. Felállított egy hipotézist, majd ennek
ellenőrzését próbálta elvégezni, tehát konkrét állításokat próbált igazolni vagy cáfolni.
Kérdésekre kereste a választ467 – ahogy azt korábban Gustav Droysen javasolta, illetve később
Marc Bloch fogja majd tanácsolni. (Az előzőről volt már szó, az utóbbiról ebben a fejezetben
lesz.) Pirenne így írt a társadalomtudományok alkalmazásáról: „A szellem- és
társadalomtudományok” által „a különböző vallási, etnikai, földrajzi, gazdasági tényezőkről”
adott ismeretek hozzásegítenek minket „azon tömérdek jelenség megértéséhez, melyek
korábban elkerülték figyelmünket.”468 Ezért Pirenne egyértelműen tematikailag és
módszertanilag is az Annales, a társadalomtudományos történelem előfutára volt. Nagy hatást
gyakorolt mind Blochra, mind kollégájára és barátjára, Lucien Febvre-re. 1919-ben személyes
találkozásra is került közöttük sor, 1921-től komoly levelezésben álltak, és ők Pirenne-t be is

120
akarták vonni az Annales vezetésébe.469

Az Annales születése
Febvre és Bloch is a Franciaország által frissen visszahódított Strasbourg-ban
létrehozott, szabadabb légkörű kirakategyetemre (1919) kapott kinevezést. Itt a különféle karok
és tanszékek szoros kapcsolatokat ápoltak egymással, és rendszeresen interdiszciplináris
vitaüléseket tartottak.470 Továbbá kapcsolatban álltak Henri Berr körével, akivel Lucien Febvre
baráti viszonyban volt.471
Berr célja a pozitivizmussal szemben – talán a szellemtörténet által is befolyásolva – a
holisztikus szemlélet érvényesítése, egyfajta totális történelem létrehozása, és a pozitivizmus
által a tudományok hierarchiájának aljára száműzött történelemre alapozott szintézis
megalkotása volt – hogy „a különféle magyarázó tényezőknek az emberi múlt egészében
betöltött szerepét vizsgáljuk és határozzuk meg pontosan.”472 Ebből a célból 1900-ban
megalapította a Revue de synthèse historique című folyóiratot, és megpróbál hidat verni a
szociológia és a történelem közé, megalkotva a szintetizáló történettudományt.473 Berr a
tudományok nyitottságát hirdette. Úgy próbálta közvetíteni a szociológia hatását a történelem
felé, hogy azt hangsúlyozta, hogy közben empirikus történésznek kell maradni. Bár a történeti
anyaggyűjtésnek az egész emberiségre ki kell terjednie, Berr szerint a történész számára a
legfontosabbak a kisemberek. Így a társadalomtudományos történelem első igazi
képviselőjének tekinthetjük.474. Berr ugyanúgy Annales-előfutárnak tekinthető, mint Pirenne.
A társadalomtudományos történelem francia iskolájának, az Annales-nak a létrehozásakor a
két legerősebb hatás mégis az emberföldrajzé és a szociológiáé volt.
Ahogy a magyar tanárképzésben a történelemhez párosított másik szak a legtöbb
esetben hagyományosan a magyar nyelv és irodalom, úgy ez a francia tanárképzésben a
földrajz volt. Innen érthető meg a francia földrajztudomány nagy hatása a francia történetírásra,
és konkrétan az is, hogy a társadalomtudományok közül a földrajz az egyik első ihletője volt a
társadalomtudományos történelemnek. Specifikusan a francia emberföldrajzi iskola, Paul
Vidal de la Blache posszibilizmusának a befolyása volt döntő. Ez a földrajzi felfogás a német
determinizmussal, például Friedrich Ratzel geopolitikájával szemben475 azt hangoztatta
egyfelől, hogy egy környezeti kihívásra sok válasz adható, másrészt pedig azt, hogy a földrajzi
hatásokat a társadalmi szerkezet és eszmék közvetítik. Így a földrajzi tényezők nem
determinálnak, hanem egyszerre több lehetőséget adnak. Vidal de la Blache híres mondása jól

121
jellemzi azoknak a gondolkodását, akik földrajznak és a történelemnek az összefonódását
vallották: „a történelem a múlt földrajza, a földrajz a jelen története.”476 Az Annales című
folyóirat első, 1929 és 1948 közötti korszakát megvizsgálva az látszik, hogy a társtudományok
közül a földrajztudomány volt benne a legerősebben képviselve.477
De még erősebb volt a francia szociológia hatása Blochra és Febvre-re, elsősorban
Émile Durkheim szociológiájáé. A szociológia ekkoriban még friss, nem hosszú múltra
visszatekintő, ám erőtől duzzadó társadalomtudomány volt. Az alapító atyának tekinthető
Durkheim úgy vélte, hogy a szociológia csak akkor tekinthető önálló tudománynak, ha más a
tárgya, mint a többi tudományé, és ezt a sajátos tárgyat a „társadalmi tény” fogalmában lelte
meg. Ez ugyan emberi cselekedetek terméke, mégis az egyéntől függetlenül létezik, és nemcsak
önálló léttel bír, hanem az egyénre kényszerítő erőt is gyakorol – ezért pedig dologként lehet
felfogni. Ilyen „társadalmi tény” lehet egy város térbeli alakja, az illemszabályok vagy a
közlekedési előírások rendszere. A nevelés, a szocializáció során sajátítjuk el őket, és addig
lényegében észrevétlenek maradnak, míg meg nem sértjük őket, de ha összeütközésbe kerülünk
velük, át akarjuk őket hágni, akkor bizonyítják nyomban valóságosságukat, érvényességüket,
megkerülhetetlenségüket.
Durkheim a társadalmi csoportok és struktúrák vizsgálatára törekedett, és társadalmi
történéseket tárt fel. Egyfelől egzakt tudományt akart teremteni, másfelől pedig súlyt helyezett
a normákra, szokásokra, a vallásra.478 Jóllehet a szociológiát fontosabbnak tartotta a
történelemnél, minthogy a jelen, amely közvetlenül vizsgálható, fontosabb a múltnál,
Durkheim nemcsak a szociológia tudományáról gondolta azt, hogy oksági elemzést kell adnia
leírás helyett, az egyedi helyett pedig az általánosra kell koncentrálnia, hanem a történelemre
nézve is kijelentette 1898-ban: „a történelem csak olyan mértékben lehet tudományossá,
amilyen mértékben magyarázni tud, ez pedig csak összehasonlítás révén lehetséges [...] Ez az
oka annak, hogy a történettudománynak meg kell haladnia hétköznapi gondolkodásmódját. A
tanulmányozott időszakon és országon túllépve általános kérdésekkel kell foglalkoznia, hogy
felülemelkedjen a vizsgált egyedi tényen. Attól kezdve, hogy a történettudomány elkezd
összehasonlítani, elhatárolhatatlanná válik a szociológiától.”479 Tehát az a fő baja a
szociológiának a történelemmel, hogy csak egyedi dolgokkal foglalkozik, az általánosítástól
elzárkózik.
A történészek reakcióját a szociológia imígyen megnyilvánuló imperializmusára a
legjobban a Simiand–Seigobos vita mutatja meg. A korábban futólag már említett klasszikus

122
francia történeti módszertani munka, Langlois és Seignobos műve, az Introduction aux études
historiques (Bevezetés a történelmi tanulmányokba) 1898-ban jelent meg. Az értekezés szinte
kizárólag módszertani kérdésekkel foglalkozott. Ritkán tartalmazott elméleti megállapításokat
vagy utalt episztemológiai problémákra. Olyan iskolai segédtankönyvnek látszott, amelynek
célja a tudományos történetírás alapjainak elsajátíttatása. A könyv első két, Langlois által írt
része a forráskritika klasszikus történeti módszereit mutatja be, a harmadik „Szintetizáló
feladatok” címet viselő seignobosi rész pedig - erősen polemizáló jelleget adva a könyvnek - a
társadalomtudományok felvetéseire kívánt válaszolni.480
Ezzel szállt vitába François Simiand (1873–1935), aki egyszerre volt szociológus és
történész, és így autentikusan közvetítette a durkheimi kritikát a szociológia oldaláról a
történelem felé. Ennek a kihívásnak az a lényege, hogy a történelemnek meg kell változtatnia
módszertanát ahhoz, hogy tudományos lehessen. Erről Simiand előbb egy előadást, amely
azzután, 1903-ban cikk formájában is megjelent Henri Berr folyóiratában. Ebben Simiand
kifejti, hogy a történelemnek azért, hogy tudományos lehessen, három bálványától kell
megszabadulnia: a politika bálványától (tudniillik a történészek hagyományosan felnagyítják a
háborús-politikai tényezők szerepét), az egyén bálványától (hiszen intézmények és társadalmi
jelenségek helyett többnyire egyetlen ember áll a történetírás középpontjában) és az időrend
bálványától. Ez utóbbi a legproblematikusabb: a történészek a jelenből kiindulva keresik egy
jelenség eredetét, s a felállított kronológia a jelenig mutat. Végül a történészek minden
korszaknak egyforma jelentőséget tulajdonítanak – ahogy ezt annak idején Ranke kifejezte:
minden korszak ugyanolyan közel van az Istenhez (Jede Epoche ist unmittelbar zu Gott) –,
pedig ez téves álláspont. A Simiand által javasolt megoldás tehát a következő: a történelemnek
„hátat kell fordítania »az egyedi tényeknek és az ismétlődő tényekre kell koncentrálnia.«” A
vita hangneme elég éles volt, mint a német történetírás második módszertani vitája esetében is,
de az eredménye éppen fordított volt: ott Lamprecht egyedül maradt újító törekvéseivel, itt
azonban Seignobos végül senkit sem tudott maga mellé állítani a történészek közül. „Látható,
hogy Durkheim javaslatai éppen akkor hangzottak el, amikor a történészek maguk is
megkérdőjelezték a források terméketlen felhalmozását és az általánosítás elutasítását” – írja
Takács Erzsébet.481
A második kihívás, a társadalomtudományos történelem kihívása ezért éppen
Franciaországban artikulálódott. A döntő mozzanat egy folyóirat létrehozása volt 1929-ben. A
példa a német Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte volt ugyan, de az

123
Annales de l’histoire économique et sociale címmel létrehozott új történeti folyóirat címe
árulkodik a másik mintáról, az Années sociologiques-ről, Durkheim folyóiratáról is.482 Az új
történeti folyóirat a társadalomtudomány egységéért szállt síkra. Már a szerkesztőbizottsága is
interdiszciplináris volt: Pirenne mellett ott ült benne a szociológus Maurice Halbwachs (aki
szintén az új strasbourg-i egyetem professzora volt, vele majd az emlékezet története kapcsán
a tizenegyedik fejezetben fogunk találkozni), a földrajztudós Albert Demangeon, továbbá
tagjai között volt közgazdász és politológus is. Az volt a „folyóirat célkitűzése […], hogy a
történelem vezetése alatt egyesítse a társadalomtudományokat közös munkára, lebontva a régi
elkülönülési megrögződéseket.” Együttműködésüket az teszi lehetővé, hogy az Annales
szerkesztői szerint a jelen és a múlt megismerése alapvetően azonos jellegű.483 A folyóirat
fórumot biztosított a többféle új iránynak és megközelítésmódnak.484 Nagyon sok volt benne
az ismertetés, és kritikai vitaszellem jellemezte.485 A kezdet kezdetén óriási volt Bloch és
Febvre szerepe: az első években a cikkek felét a két szerkesztő írta, és a tematikai súlypont is
eltolódott az újkor és a jelenkor felé.
Az Annales folyóirat és a köré szerveződő történeti iskola jelentőségét jól összegzi Jean
Glénisson: „az Annales egymagában aláásta a történelmi tény pozitivista meghatározását,
összezúzta a nem írásos evidenciához fűződő tabut, a rokontudományokkal párbeszédre
kényszerítette a történelmet, hiteltelenné tette az eseménytörténetet, visszautasította a
politikatörténet primátusát, mivel ragaszkodott a gazdaság- és kultúrtörténettel való
együttműködéshez, megcáfolta a hagyományos életrajzot, mely az egyént izolálta, és végül
sikeresen az érzéseket vagy a gondolkodásmódokat (modes of feeling) komoly történeti kutatás
tárgyává tette.”486
Tehát megszületett tehát a társadalomtörténet, pontosabb kifejezéssel a
társadalomtudományos történelem. Ennek két legfontosabb jellemzője a történetírás megújult
tematikája egyfelől, illetve megújult módszertana másfelől. Egyrészt tehát látjuk a gazdaság-
és társadalomtörténeti tematikus súlypontot, másrészt pedig a kor társadalomtudományainak
alkalmazását, a társadalomtudományi módszerek átvételét. Jól látható, hogy a
társadalomtudományos történelem egyenes ági utódja a pozitivista történetírás mellékágának,
amely már a 19. században kísérletet tett mind a történelem tematikájának kiszélesítésére, mind
a társadalomtudományokra való támaszkodásra (Buckle, majd Lamprecht). A nagy különbség,
hogy eltelt bő 70, illetve 30 év, amelynek során mind a világ nagyot fordult általában, mind
konkrétan a társadalomtudományok rohamos fejlődésen mentek keresztül. Az Annales első

124
generációjának két kiemelkedő figurája a két alapító szerkesztő, Bloch és Febvre volt.

Bloch történetírása
Marc Bloch (1886–1944) Strasbourg-ból 1936-ban a Sorbonne-ra került docensnek, és
1937-ben lett a gazdaságtörténet professzora. Legfontosabb művei közül az első az 1924-ben
megjelenő úttörő Gyógyító királyok. A királyi hatalom természetfeletti ereje Franciaországban
és Angliában című könyve, a történeti antropológia irányzatának megalapozó munkája. A
gyógyító királyi érintésről szól. Ez a néphit a közép- és kora újkori francia és angol királyság
fontos legitimációs bázisa volt mint a királyt övező misztika tudatosan kifejlesztett része.
Abban hittek ugyanis, hogy a király érintése meggyógyítja a görvélykórt.487 Bloch hosszú
időtartamban ír le egy mentális struktúrát, a csodába vetett hit történetét írja meg, „totális
magyarázatot” adva a jelenségre.488
1931-ben jelent meg Blochnak A francia mezőgazdaság történetének sajátos jellemzői,
című könyve, amely a történeti földrajz csúcsteljesítménye,489 „a középkori mezőgazdasággal
foglalkozott, a történeti földrajz és az összehasonlító társadalomtörténet megalapozója lett.”490
Jellemzője a regresszív módszer, a mából a múltra történő következtetés. Ahogy az Annales-
iskola harmadik nemzedékének egyik meghatározó figurája, Jacques Le Goff fogalmaz, „Marc
Bloch meggyőződés[e], hogy… »a múltat a jelen által értjük meg,« ahogy ezt A történész
mesterségében is hangsúlyozza. Ebből származik a regresszív módszer fontossága számára.”491
Henri Berr könyvsorozatában jelent meg Bloch legnagyobb munkája A feudális
társadalom (1939–1940).492 Ebben „a szociológia segítségével értékeli újra a feudális
társadalom kialakulását.”493 Egyfelől komparatív szemlélettel közelíti meg a feudalizmust.
Német és angol példák világítják meg a francia fejlődést, mutatják meg annak sajátos
vonásait.494 Ugyanakkor antropológiai szemléletet alkalmaz, és a feudalizmust mint
interperszonális viszonyok komplexumát tárja elénk.495
A ma történészének, ha nem középkorász, Bloch művei közül legtöbbet talán A
történész mestersége ad, ez a poszthumusz megjelent elméleti írás.496 A kiváló norvég
történész, Jens-Arup Seip (1905–1992) úgy vélte, hogy míg a történészek számára Droysen
Historikja az Ószövetség, úgy Blochtól A történész mestersége az Újszövetség: ez a két mű
legyen a történész Bibliája. Ebben a könyvében, mely a „furcsa háború” lövészárkaiban
született, Bloch kifejti, hogy a történelem nem egyszerűen a múlt tudománya, mert a történelem
az emberekkel az időben foglalkozik, és a holtak mellett az élőket is tanulmányozza. Szerinte

125
a történelem nemcsak megfigyelés, kérdezni kell. (Mint láttuk, ezt Gustav Droysen
hangsúlyozta először, vagyis az „Újszövetség”, ahogy illik, az „Ószövetség”-re rímel.) Vagyis
Simiand-hoz hasonlóan állítja, hogy a történeti kutatásoknak kezdettől „van valamiféle iránya.”
Bloch szerint a múlt és a jelen nyomokra épülő megfigyelésének módszerei alapvetően
azonosak, ezért a történelem tudomány.497 Tetten érhető Blochnál is a megértés hangsúlyozása,
azaz Droysen, illetve a gondolatát teljes elméletté kibontó Dilthey, a hermeneutika hatása. De
talán a legjelentősebb vonása az, hogy „A könyvön végighúzódik [...] a felfogás, amit
problémaközpontú történetírásnak nevezünk, és az Annales-iskola egyik paradigmájaként
fogható fel” – vonja le a tanulságot Benda Gyula.498

Febvre történetírása
Bloch a második világháborúban az ellenálláshoz csatlakozott, a németek kivégezték,
így elméleti műve csak halála után jelenhetett meg. Barátja és kollégája, Lucien Febvre (1878–
1956) vele ellentétben túlélte a második világháborút, és továbbvitte az Annales-t. Az ő doktori
disszertációja a II. Fülöp és Franche-Comté (1911) címet viselte. (Ez a vidék Burgundiának a
Német-római Birodalomhoz tartozó fele, a francia király fennhatóságától „szabad [burgund]
grófság.”) Ez a munka példa a széles értelmű történelemre egyfelől, és a rokontudományok
befolyásáról a történetírásra másfelől. A holland forradalom hatását és a reformáció kezdeteit
vizsgálja, az eladósodó nemesség és a gazdagodó polgárság harcát.499 Nagy figyelmet fordít a
szerző a földrajzi háttér és az anyagi tényezők hatására a társadalmi-kulturális-politikai
fejleményekre.500 Ezt a könyvet általában a totális történelem egyik lehetséges változatának,
még pedig igen korai kísérletének tartják.501 Tulajdonképpen igen szoros párhuzamok
fedezhetők fel e munka és Karl Lamprechtnek a Mosel-völgyről írt hasonló munkája közt,
jóllehet nincs közvetlen hatástörténet: Febvre nem ismerte ezt a könyvet. De mindketten a
társadalmi-gazdasági-politikai struktúrák, illetve a gondolkodásmódok és viselkedésmódok
szoros kapcsolatát vizsgálták egy konkrét régióban. Tulajdonképpen mind Karl Lamprecht,
mind Lucien Febvre egy földrajzi térség integrált gazdaság- és társadalomtörténetét akarta
megírni, figyelemmel egyszersmind a politikai aspektusokra is.502
1922-ben jelent meg Henri Berr sorozatában503 Febvre könyve földrajz és történelem
kapcsolatáról A föld és az emberi fejlődés (1922) címmel. E művét Vidal de la Blache földrajzi
iskolájának posszibilizmusa jellemezi: a természeti környezet lehetőségeket nyújt csupán – és
azután az emberek aktívan választanak ezen lehetőségek közül.504 Lucien Febvre 1933-tól a

126
Collège de France professzora lett. Ebben az időszakban született egyik legfigyelemreméltóbb
műve.505
Ez a könyv válaszként íródott. Abel Lefranc ateistának állította a francia reneszánsz
irodalom kiemelkedő alakját, François Rabelais-t, és híres művét, a Gargantua és Pantagruelt
pedig a kereszténység elleni támadásnak. Febvre előbb azt cáfolja, hogy kortársak ateistának
tartották volna Rabelais-t (ez a szó akkor még nem rendelkezett a mai pontos jelentésével,
tulajdonképpen mindössze szitokszóként használták), majd Rabelais istenkáromló tréfáit
visszavezeti a szent dolgok középkori paródiáira. François Rabelais ugyan kritikus volt az
egyházzal szemben, de mint Erasmus, hitt annak megújulásában. Végül Febvre kifejti – és ez
a legfontosabb újdonsága könyvének –, hogy ebben a történelmi korban nem is volt lehetséges,
nem volt elképzelhető az ateizmus. Úgy érvel, hogy a szellemi eszközkészlet ezt nem tette
lehetővé. Ez ugyanis – érvel Febvre – korlátozza az adott korban elgondolható dolgok körét. A
16. századi Franciaországban egyszerűen hiányoztak azok a szavak (abszolút, relatív,
absztrakt, konkrét, okság stb.), melyek később lehetővé tették a világos filozófiai okfejtést,
például egy istentagadó álláspont kialakítását. A könyv végén Febvre megvizsgálja az idő és
tér fogalmait. Vagyis ebben a művében Lucien Febvre bevezeti az outillage mental fogalmát:
ez az emberek és társadalmak mentális-fogalmi eszközkészlete, amely korspecifikus,
behatárolja az emberi gondolkodás lehetőségeit. Legfontosabb eleme a nyelv, amely „nem azon
férfiak és nők tudatos alkotása, akik beszélik, hanem jelentések összefüggő rendszere, melybe
minden nemzedék beleszületik, és amely gondolkodásukat formálja.”506

Társadalomtörténet Magyarországon a két világháború között

Említett oszlopkaktuszunkon, a két világháború utáni magyar történetírásban egymás mellett

látjuk a hagyományos és újabb felfogások ágait. A tudományos történetírás törzse507 mellett
nemcsak a szellemtörténet, hanem már a társadalomtörténet is erős ágat növesztett. Ha a két
világháború közti időszak magyar társadalomtörténetéről beszélünk, akkor nem az Annales
imént tárgyalt első nemzedékének közvetlen hatását kell feltételeznünk, hanem hasonló
tendenciákat fedezhetünk fel (a tematikában és a módszerekben), illetve általában a
társadalomtudományok hatását, vagyis a franciákéval egy tőről sarjadó törekvéseket
pillanthatunk meg – jóllehet a két világháború közötti nálunk közvetlenül leginkább német

127
szellemi hatások érvényesültek. Ebben az időben vonult be a néprajz, a szociológia, a
nyelvtörténet, a földrajz a magyar történetírásba.508
Két vonulat találkozik ezen a ponton. Az egyik Szekfű, Domanovszky és a
szellemtörténet magyarországi története, a másik pedig a társadalomtörténeti tradíció története
hazánkban Horváth Mihálytól Acsády Ignácig. Az alábbiakban három meghatározó iskoláról
lesz röviden szó: Domanovszkyéról, Mályuszéról és Hajnal hatásáról.509 Hajnal Istvánnak
iskolája nem volt életében, de nagy hatással volt Erdei Ferencre, és hozzá nyúltak vissza a
nyolcvanas évek végétől megszerveződő magyar társadalomtörténészek is a Hajnal István Kör
Társadalomtörténeti Egyesület, majd később a Korall című társadalomtörténeti folyóirat
létrehozásakor.
Szekfűnél is láthatjuk a társadalomtörténet hatását, különösen egy korai, 1912-ben
született munkájában, amely a Serviensek és familiárisok címet viselte. Ez „fordulatot képviselt
ahhoz a jogtörténeti szemlélethez képest, amelyen addig a középkori magyar
társadalomfejlődés elemzését értették.” Bár talán túlhangsúlyozta a személyi függés
jelentőségét, kiemelhető a műben megnyilvánuló erős elméleti igény. Például Max Weber
nyomán Szekfű vezette be a magyar történettudományba patimoniális jelzőt a királyság
jellemzésére.510 A hivatalnoki réteg kialakulását, a hivatalviselés és a familiaritás kapcsolatát
vizsgálta, a nagybirtok társadalomszervező szerepének és a nemesség differenciálódásának
konzekvenciáit vonta le. Így kimutatta a nemesség fragmentáltságát, megcáfolva a Werbőczy
nyomán elterjedt bináris társadalomképet, amely nemesek és jobbágyok kettősségét hirdette.511
Bár későbbi műveiben kimutatható a Domanovszky-iskola hatása,512 a nagybirtok szerepének
hangsúlyozása azonban elsősorban nem Szekfű nevéhez kötődik, hanem Domanovszky Sándor
tanítványainak munkásságához.

A Domanovszky-iskola
Domanovszky Sándor 1914-től egészen 1948-ig volt a Művelődéstörténeti Tanszék
professzora a budapesti egyetemen. Nevéhez fontos gazdaságtörténeti munkák fűződnek (A
harmincadvám eredete, A szepesi városok árumegállító joga), illetve megírta az Árpád-kori
magyar társadalom történetét. Harminc évig volt a Századok szerkesztője, 1929-től Hajnallal
és Mályusszal együtt. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a folyóirat hasábjain a korábban
domináló politikatörténet érezhetően a háttérbe szorult, a Századok jóval modernebb arculatot
öltött.513 Domanovszky tudományszervező tevékenysége talán még fontosabb is saját kutatói

128
munkásságánál.514
Figyelmének középpontjában az 1920-as évek második felétől a nagybirtokok
gazdaság- és társadalomtörténete állt, különös tekintettel a kora újkor változásaira.
Tanítványaival az uradalmakat „mint összetett gazdasági, munkaszervezeti és szociális
egységek”-et vizsgálta. Az ő iskolájához sorolható Bakács István, Wellmann Imre, Csapody
Csaba, Berlász Jenő és Jármay Edit. Domanovszky tanítványainak tollából jelent meg az általa
szerkesztett Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez című könyvsorozat 15 kötete
(1930–1943), a magyar nagybirtokok komplex gazdasági-társadalmi életének bemutatása.515
Egyértelműen Henri Pirenne hatása érezhető a Domanovszky-iskola szemléletén. Pirenne az
uradalmakban nemcsak gazdasági, hanem társadalmi intézményt is látott, és rendszerként
vizsgálta őket.516 Steven Bela Vardy ezt az iskolát tartja a két világháború közötti magyar
társadalomtörténet legéletképesebb irányzatának.517
Domanovszky Sándor legkiemelkedőbb tanítványa az agrártörténész Wellmann Imre
(1909–1994) volt. Ő az 1930-as évek elején, posztgraduális lipcsei tanulmányai során
ismerkedett meg a francia és a német szociológiai iskolák, valamint az Annales képviselőivel,
tehát Émile Durkheim, Max Weber, Alfred Vierkandt, Marc Bloch felfogásával. Úgy vélte,
hogy „a társadalmat az egyén felől, a gazdasági folyamatokat pedig a gazdálkodás, a termelés
hétköznapi menetén keresztül kell vizsgálnia.”518

Mályusz Elemér település- és népiségtörténete

Mályus Elemér (1898–1989) hosszú életű és nagy életművet létrehozó pályáján
foglalkozott a középkori egyházi társadalommal, Zsigmond korával vagy a 18. századdal is.
Munkáinak egyik csoportja a „politika társadalomtörténete” körébe sorolható – A reformkor
nemzedéke (1923), A magyar köznemesség kialakulása (1940) –, de ennél fontosabb most
számunkra település- és népiségtörténeti iskolája, amely a szellemtörténet államközpontú
szintézisével helyezkedett szembe. Részben az Annales körére, részben a német
településtörténetre és a szociológiára támaszkodott.519 Mályuszék a magyar történeti
fejlődésben az autochton magyar szellem és a magyar nép szerepét kívánták hangsúlyozni a
Szekfű által hangoztatott nyugati hatásokkal szemben.520
Mályusz Elemér mint totális történelmet kívánt gazdaság- és társadalomtörténetet
írni521 – Lucien Febvre történetírásához hasonlóan Munkáira jellemző rájuk a
rokontudományok, főleg a néprajz alkalmazása, valamint az új források bevonása,

129
anyakönyvek, úrbáriumok, periratok, dűlőnevek, személynevek, térképek felhasználása.522
Kezdetben kifejezetten Weber hatása alatt állt. Ahogy maga írta: „Max Weber iránt fiatalos
lelkesedés fűtött, bizonyára az ő szemlélete befolyásolt.” Mályusz Elemér használta itthon
először a karizmatikus királyság fogalmát a 12–13. századi viszonyok jellemzésére.523
Népiségtörténeti programja mögött politikai megfontolások is meghúzódtak. Mályusz szerint
a trianoni béke után a feladat a magyarság kulturális és szellemi összetartozásának megőrzése
lett. A kora újkorról írt művei (a köznemességről vagy a protestáns egyháztörténetről) mind
Szekfű koncepciójával szembeállítva értelmezhetők.524
1931-ben jelent meg programadó cikke, A népiség története. Ebben úgy érvelt, hogy
„egy nép történetét úgy lehet a legpontosabban megismerni, ha az alkotórészek, gyökérszálak
egyenkint vizsgálat alá vétetnek.”525 Öt évvel később létrehozta a Népiség- és
Településtörténeti Intézetet az egyetemen abban a meggyőződésben, hogy a helyi közösségek
vizsgálata „lehet a legalkalmasabb a népesség gazdasági, társadalmi és szociális életének,
érzelmi világának, kultúrájának, illetve mindennapi kapcsolatainak összetett rekonstruálására.”
Mályusz szerint regionális vizsgálatokkal lehet pontosítani a jogtörténeti szemlélet általános
eredményeit.526 Az Annales első generációját jellemző földrajzi szemlélet tehát nála is igen
erős volt.527 1938 és 1943 között tanítványai munkáiból jelentette meg a Település- és
Népiségtörténeti Értekezések sorozat köteteit. Olyan később nagy pályát befutó történészek a
szerzők, mint Fügedi Erik, Iczkovits Emma, Balázs Éva, Maksay Ferenc és Jakó Zsigmond.
Ugyanekkor Mályusz Elemér egy másik sorozatot is kiadott Hómannal és Domanovszkyval
közösen „Magyarság és nemzetiség” címmel.528
Itt jelent meg legkiemelkedőbb tanítványa, Szabó István (1898–1969) első komoly
munkája, az Ugocsa megye, a helyi népesség nemzetiségi és vallási megoszlásának vizsgálata.
Később, A magyarság életrajza (1941) című művében a népiségtörténet mellett felhasználta a
történeti demográfia és a statisztika, a településföldrajz, a várostörténet s a nyelvtörténet
eredményeit is, továbbá a népesség nemzetiségi megoszlását illetően a néprajzi irodalmat is.529
Ez a könyv lényegében a magyarországi népesség története.530 Fő műve A magyar parasztság
története (1940), amely Erős Vilmos megállapítása szerint a Domanovszky-iskola (vagyis a
Mályusz-iskola riválisának) eredményeit hasznosította és szintetizálta.531 Szabó István a
második világháború után neves agrártörténeti iskolát hozott létre Debrecenben, ahol a két
világháború közötti magyar társadalomtörténeti törekvések folytatásra találtak.532

130
Hajnal István szociologikus történetírása
Hajnal István Lamprecht lipcsei intézetében tanult, és felfogását az egyetemes
történelmi szemlélet jellemezte. Számára a társadalom nem egyének összessége volt, hanem –
Comte nyomán – „objektív forma”, „az élet fölé épült szerkezet.” „Hajnal István számára a
forma, valamint a formaképződés (a társadalmasodás) vizsgálata jelentette a
társadalomtörténetet.” 1935-ben tartotta a budapesti egyetemen azt a Történelem és szociológia
című előadássorozatát, amelyet 1939-ben ugyanilyen címmel tanulmányként jelentetett meg.533
Ez jól mutatja a szociológia nagy hatását rá. Hajnal István Vierkandt és Durkheim alapján úgy
vélte, hogy „a társadalom hosszú távú fejlődésében nem az állami-politikai történés a
meghatározó, hanem az alattuk folyó tömegélet, a társadalom napi aprómunkája.”534 Úgy véli,
hogy a társadalomnak formaszerkezete van, amely „objektiválódott élet- és
munkatapasztalatok összessége.”535 Szemlélete Pirenne, Febvre, Bloch szemléletéhez állt
közel: szintetizáló, folyamatokban, törvényszerűségekben, struktúrákban gondolkodik, és
összehasonlító módszer alkalmazására, a segédtudományok és általában a művelődéstörténet
beépítésére törekszik.536
Hajnal figyelmének középpontjában először az írásbeliség állt, ezen belül is az írás
használata, társadalmi kontextusa – ami a korban nem volt megszokott. Minthogy azonban az
írásbeliségből mégsem lehet mindent levezetni, ezért Hajnal István idővel általános
technikatörténeti érdeklődésre váltott át. Úgy vélte, hogy azt kell megvizsgálni, amiben az élet
tárgyiasult. Tehát az írás- és a technikatörténet jelentette számára azt a bázist, ahonnan
kiindulva később kifejtette sajátos európai fejlődés-értelmezését.537 Halmos Károly
megfogalmazásában: „Hajnal István nem a kapitalizmusra, hanem a technikai fejlődésre
koncentrált. Ahhoz, hogy megmagyarázhassa, honnan származott az a technikai potenciál,
amelyik a 18. század második felében oly látványosan megnyilvánult, a kézműipar piaci és
munkaszervezetét kellett újraértelmeznie.”538 Minthogy Hajnal – Gunst Péter szavaival – „A
történelem szerves fejlődésének híve volt, [...] a gazdaság és társadalom mélyében lejátszódó
apró, kis léptékű változásokban találta meg a nagy horderejű társadalmi változások
gyökereit.”539
Mint láttuk, korábban Sombart és Weber vitát folytatott a kapitalizmus eredetéről.
Ebben a kérdésben Hajnal egészen más álláspontot foglal el, mint ők: az európai modernitás
létrejöttének döntő mozzanatát nem a kora újkor gyors és látványos változásaiban keresi,
hanem a középkor nagyon lassú folyamataiban. (És így nem is a gyárban, hanem a céhben

131
találja meg a változás kulcsát.540) „A középkornak mint szokásszerű társadalomnak
legfontosabb eredménye az, hogy megteremti annak a hirtelen fejlődésnek az alapját, amely
majd az újkorban fog bekövetkezni.”541 „A középkor azért vált Hajnalnál eszményített
korszakká, mert tradicionalizmusa védelmező burokként megóvta és segítette megerősödni a
munka és az ember közötti viszony eredményeit, amiket a racionális társadalom túlságosan
hamar és felelőtlenül kihasznált volna.”542
Hajnal tehát durkheimiánus és antiweberiánus – amennyiben véleménye szerint nem a
racionalitás (a kora újkori polgárság) alapozta meg a modern fejlődést, hanem a középkori
parasztság tradicionalizmusa. A hosszú ideig tartó középkori társadalmi és technikai
formaképződés tette Európát egyedivé. Hajnal szerint a lényeg az, hogy Európának a
középkorban szokásszerű társadalma volt, és erre tudott azután ráépülni a kapitalizmus felülről
szervezett okszerű társadalma, amely így szédítő eredményeket tudott elérni.543 Ezt a
koncepciót érvényesítette az 1934-ben megjelent négykötetes Egyetemes történet kiváló kora
újkori kötetében.
Itt Kína és India történetének vázlatos bemutatásával indít, amelyben jelentős szerepet
kap a kínai és indiai írás története, majd az európai társadalomfejlődés bemutatása kapcsán fejti
ki fent jelzett nézeteit: „a társadalom fejlődése az emberek együttélésének módjaitól függ, nem
pedig esetleges céljaiktól, okszerű törekvéseiktől.” Így az ókor okszerűsége nem tudja
megőrizni, érvényesíteni a társadalmasodás eredményeit. Ekkor „A munka intenzitása helyett
a hódítás, a kizsákmányolás élteti a társadalmat.” A középkor jelent döntő változást:
„szokásszerűsége masszív, biztosított helyzetű társadalomrétegeket alakít ki”, érvényesülhet
az intellektualizmus, míg végül „az egész társadalom oly összefüggő, üzemszerű szervezetet
alkot, mint még soha az emberiség történetében.”544
Egyedi koncepciója és valóban egyetemes szemlélete dacára Hajnal történetírásának
korában a történészek között lényegében nem volt közvetlen visszhangja.545 Sőt idővel
elszigetelődött, neomarxistának bélyegezték.546 Követői inkább szociográfusok voltak, mint
Erdei Ferenc (akinél a marxizmus és a hajnalizmus egymás mellett volt megtalálható egy ideig,
de mivel ez utóbbihoz nem rendelhetett cselekvési programot, háttérbe szorult nála), továbbá
Erdei felesége, Majláth Jolán, végül Márkus István. Ők hárman együtt végeztek Nagyköröson
történeti szociológiai és szociográfiai vizsgálatokat. Monográfiájában Majláth Jolán azt
bizonyította be, hogy lehetséges volt a parasztpolgárosodás 16–17. századi Magyarországon.547
Hajnal István nagy hatása Erdei Ferencre különösen nyilvánvaló Erdeinek a

132
poszthumusz publikált és a hetvenes évektől nagyon befolyásos „kettős társadalom”
koncepciójában, amely a két világháború közötti magyar társadalom talán legismertebb
modellje lett, és a „rendies hagyományokra és a modern polgári elemekre épülő két társadalmi
hierarchia” párhuzamos létét állítja.548 Egyértelműen hajnali koncepció Erdeinél a rendi
társadalom leírása. Szerinte ezt a szokásszerűség jellemzi, itt a kölcsönös méltányosság alapján
álló, nem a gazdasági törvényszerűségek dominálnak. A háttérben a nomád hagyományok, a
rendies fejlődés hiányai állnak. Ezek ugyanis rövidebb ideig érvényesültek, és nem hozhatták
létre azokat a struktúrákat, mint Nyugaton. Nálunk a hatalom fokozottabban érvényesült. A
rendies formák részint a polgári korszakban is megőrződtek. Magyarországon a szabadabb és
önállóbb társadalmi helyzethez az út rögösebb volt, az örökös jobbágyság nálunk könnyebben
kialakult, a fejlődést a török, majd a kapitalizmus eltérítette a nyugat-európai úttól. Vagyis
Erdei a két világháború közti magyar társadalom sajátosságait a rendiség sajátosságaival
magyarázta, és okként „a szokásszerűség társadalmának eltérő formaképződésé”-t jelölte
meg.549 Erdei elmélete mögött tehát a szokásszerű és az okszerű társadalomszerveződést
szembeállító Hajnal István áll.

Összegzés

Ebben a fejezetben tehát láttuk, hogy a kanti tudományelmélet megkérdőjelezése két irányból
is megtörtént: míg egyesek a természettudományos tudományosságát is megkérdőjelezték
(ezen a vonalon majd később fogunk továbbhaladni), míg Dilthey nyomán Windelband és
Rickert a humán tudományok tudományosságát kívánták elméletileg megindokolni. Az
utóbbira épített Max Weber, akinek olyan fogalmaival ismerkedtünk meg, mint az ideáltípus
(például hatalomé), „a világ varázstalanítása”, és láttuk, milyen szerepet tulajdonít a
modernitás születésében a protestáns etikának. Láttuk továbbá a magyar társadalomtörténet a
19. századi kezdeményeit, főleg Horváth Mihály és Acsády Ignác munkásságát.
A második kihívást a tudományos történetírás ellen a francia Annales folyóirat 1929.
évi indulásához köthetjük. Itt döntő szerepe a társadalomtudományok közül a francia
emberföldrajznak és a durkheimi szociológiának volt. Ez utóbbi módszertana és
megközelítésmódja átgondolására sarkallta a történetírást, mondván: nem tudományos. A
megszülető újfajta, társadalomtudományos történelmet a gazdaság- és társadalomtörténeti

133
tematikai súlypont és a társadalomtudományos módszerek alkalmazása jellemezte. A
társadalomtudományok egyesítésére törekedett. Alapítói közül Blochtól a regresszív módszert,
a komparatív megközelítést és az antropológiai szemléletet lehetett kiemelni, Febvre-nél pedig
a totális történelemre való törekvés mellett a mentális eszközkészlet fogalmát.
A két világháború közötti magyar történetírásban a Domanovszky-iskola
uradalomtörténete, Mályusz település- és népiségtörténeti iskolája, valamint Hajnal István
szociologikus történetírása képviselte elsősorban a modern társadalomtörténeti törekvéseket.

Irodalom
Ha valaki Henri Pirenne-től szeretne olvasni valamit magyarul, akkor A középkori
gazdaság és társadalom története című kiváló összegzése ajánlható. Jóllehet Marc Bloch
főműve, A feudális társadalom is olvasható magyarul, szemelvényként az Annales első
generációjának munkáiból A történész mestersége című munkáját ajánlanám. Ennek az első
felét szerepeltetem a tankönyvhöz tartozó egyetemi kurzus kötelező irodalom-jegyzékén.
Buckle fő műve már a 19. században elérhető volt magyar fordításban, és Max Weber hatalmas
életművének nagyobb része is olvasható magyarul. A két világháború között jelentkező magyar
társadalomtörténeti törekvések közül kiemelkedik Hajnal Istvánnak a kora újkorról írott
könyve – ezt ajánlanám.550
Ami pedig a historiográfiát illeti, Bódy Zsombor és Ö. Kovács József szerkesztésében
megjelent társadalomtörténeti összegzés fejezetei (Tóth Zoltán, Benda Gyula tollából, illetve a
Csíki Tamás – Halmos Károly – Tóth Árpád szerzőtriótól), valamint az ezek által hivatkozott
irodalom kiváló kiindulópontot jelentenek a bővebb tájékozódáshoz, miként a jelen fejezetnek
is elsődleges forrását jelentették. Lamprecht történetírása kapcsán Ute Daniel kultúrtörténeti
áttekintésére támaszkodtam elsősorban. (Ez munka hamarosan magyar nyelven is elérhető lesz
az érdeklődők számára, és mint a 20. század végén jelentkező – és a későbbi fejezetekben
tárgyalandó – történetírás legmélyebb, leginformatívabb és legolvasmányosabb áttekintését
ajánlom ismét az érdeklődők figyelmébe.) A magyar történetírás század eleji és két világháború
közötti fejleményeinek részleteire nézve (mint eddig is és majd ezután is) Romsics Ignác
részletes monográfiájához utalnám az érdeklődő olvasót.551

Ellenőrző kérdések a negyedik fejezethez

36. Milyen törekvés jelent meg kisebbségiként a pozitivista történetíráson belül?

134
37. Mi jellemzi Buckle történetírását?
38. Nevezzen meg egy magyar pozitivista történetírót!
39. Lamprecht mely társadalomtudományra építette társadalomtörténetét?
40. Mire törekedtek a századfordulón a neokantiánus filozófusok?
41. Mi volt a célja Max Webernek az ideáltípus kategóriájának bevezetésével?
42. Említsen egy olyan magyar történészt, aki társadalomtörténeti igényű munkákat írt a 19.
században vagy a 19–20. század fordulóján!
43. A társadalomtudományok tekintetében mi volt Bloch és Febvre célja az Annales folyóirat
megalapításakor?
44. Mely két szellemi hatás volt meghatározó indulásukkor az Annales történészei számára?
45. Mit vont kétségbe a századfordulón a francia szociológia a történelemmel kapcsolatban?
46. Miért nem indokolt Marc Bloch szerint a történelemtől megvonni a tudomány státuszát?
47. Mire kell a történésznek Bloch szerint választ keresnie?
48. Mit jelent a regresszív módszer Bloch történetírásában?
49. Mondjon példát Bloch történetírásából a komparatív vagy az antropológiai szemlélet
megvalósítására!
50. Milyen újításokat hoz Febvre történetírása? Legalább egyet említsen meg!
51. Tematikailag mi áll az Annales figyelmének középpontjában?
52. A két világháború közti magyar történetírásban milyen iskolák képviselik a
társadalomtörténet megjelenését?
53. Milyen kérdés áll a Domanovszky-iskola figyelmének homlokterében?
54. Hogyan nevezik Mályusz Elemér iskoláját?
55. Jellemezze Hajnal István történetírását!
56. Ki dolgozta ki a kettős társadalom koncepcióját, és ez mit jelent?

135
 Ötödik fejezet
Az Annales a második nemzedék dominanciájának időszakában

Az Annales-iskolának mint a társadalomtudományos történelem francia zászlóvivőjének

intézményesülése a második világháború után történt meg. 1947-ben jött létre az École pratique
des hautes études-ön, a Felsőfokú Gyakorlati Főiskolán belül a VI. szekció a történelem és a
társadalomtudományok művelésére. (1975-ben École des hautes études en sciences sociales,
Társadalomtudományi Főiskola néven önállósult.552) Ez az egyetem az ELTE BTK-n működő
Atelier társalapítója, és ezen a tanszéken keresztül már harminc éve jelen van a magyar
történetírásban. Párizsi székházában a történészek az együttműködést messzemenően elősegítő
közelségben dolgoznak együtt szociológusokkal, antropológusokkal és más
társadalomtudósokkal. Mellette 1963 óta működik a Maison des Sciences de l’Homme, az
Embertudományok Háza, amely egyfelől a könyvtárnak ad otthont, másfelől pedig nemzetközi
ösztöndíjasokat fogad.
Ezzel az intézményesülési folyamattal párhuzamosan végbement Franciaországban az
Annales újfajta történetírásának fokozatos elterjedése. Ennek egyik eszköze az agrégation
intézménye volt, amely egyfajta versenyvizsga továbbképzési ösztöndíjakra egyetemi
oktatóknak és a középiskolai tanárok elitjének. Itt az Annales második generációjának
kulcsfigurája, Fernand Braudel (1902–1985) irányította sokáig a témaválasztást, azaz a
társadalomtudományos történelem preferenciái érvényesültek. Az Annales történeti szemlélete
elterjesztésének másik fő eszköze a doktori disszertáció volt. E két intézmény révén az Annales
szemlélete előbb nemzeti iskola lett Franciaországban, majd később világszerte is vezető
szerepre tett szert.553
Ebben döntő fontossága volt a társadalomtudományok rohamos fejlődésének. Az, hogy
az Annales a társadalomtudományos történelem képviselője, azt jelenti, hogy az ide tartozó
történészek a társadalomtudományok hatása alatt dolgoztak: sok mindent átvettek
megközelítésmódjukból, merítettek módszertanukból, eszköztárukból. Ezekből pedig nemcsak
sokkal nagyobb választék volt, mint korábban, hanem sokkal jelentősebb szellemi kapacitást
is képviseltek, mint Buckle vagy Lamprecht korában. A második világháború után
megváltozott a társadalomtudományok hierarchiája, megnőtt a szociológia és a közgazdaságtan
szerepe. (Ez utóbbi befolyása a történetírásra korábban marginális volt.) A második

136
világháború utáni időszakban továbbá általában véve igen fontos a strukturalizmus szellemi
hatása. Mindezt a legjobban a második nemzedék vezető alakjánál, Fernand Braudel
munkásságában figyelhetjük meg. Előbb azonban egy kitérőt kell tennünk a strukturalizmus
felé.

Strukturalizmus554

Saussure felfogása a nyelvől

Célszerű egy nyelvész munkásságát venni kiindulópontnak. Ferdinand de Saussure
(1857–1913) genfi nyelvész tanítványai halála után előadásjegyzeteiből adták ki a felfogását
összefoglaló munkát Cours de linguistique générale (Általános nyelvészeti kurzus) címmel
(1916). Saussure feladta a nyelv korrespondenciamodelljét, mely szerint a nyelv a valóságra
utalás révén jönne létre. Úgy is fogalmazhatunk, hogy lényegében kanti fordulatot hajtott végre
a nyelvtudományban.555 A jelentés létrejöttét a nyelven belülre helyezte, és azt állította, hogy
„a nyelv »önmagába forduló« zárt rendszer, vagyis nem mond semmit a külvilágról, és
gondolataink egytől egyig a nyelv foglyai.”556 Saussure szerint „a nyelv egy jelrendszer, mely
a különbségek révén hozza létre a jelentést.”557 Elméletét azonban szinte elfeledték, a
különbségekre építő gondolkodásmódot csak az úgy nevezett prágai fonológiai iskola vitte
tovább. Ennek vezéralakja, Roman Jakobson (1896–1982) 1941-től az Amerikai Egyesült
Államokban élt. Itt találkozott egy belga filozófussal.558

Lévi-Strauss strukturalista antropológiája

Claude Lévi-Strauss (1908–2009) korábban szociológiát tanított São Paulóban, és a
Mato Grosso indiánjai közt végzett terepmunkát. 1941-ben az Egyesült Államokba menekült,
ahol megismerkedett Jakobsonnal, és előbb átvette annak rendszerbeli-relációs gondolkodását,
majd pedig ennek hatására kidolgozta a maga strukturalista antropológiáját. Megközelítésének
lényege „a változatlanság vagy a változatlan elemek keresése a felszíni különbözőségek
között”, vagyis általában véve a strukturalizmus a társadalomtudományban „a felszíni
jelenségeket előidéző és szabályozó »mélystruktúra« általános törvényeinek keresését”
jelenti.559 Lévi-Strauss maga konkrétan a rokonsági rendszereket és a mítoszokat vizsgálta
brazíliai indiánok közt. Azt találta, hogy a távoli kultúrákban az ismétlődő minták rejtett

137
törvényekre mutatnak rá. Ezek a struktúrák nem a valóság kézzelfogható megnyilvánulásai,
hanem annak kognitív modelljei, és részét alkotják az emberek mentális eszköztárának.560
A strukturalizmust legjobban a rendteremtés gesztusa jellemzi. A struktúra pedig a
saussure-i gondolkodásban „egy jelenség olyan belső rendszere, amelyet az egésznek a
részekkel szembeni elsődlegessége határoz meg, a részek értékét pedig egymással való
viszonylataik jelölik ki.”561 A történetírás számára különösen fontos, hogy Lévi-Strauss
strukturalizmusa teljesen történelemellenes: Plus ça change, plus c’est la meme chose – szokták
idézni Jean-Baptiste Alphonse Karr mondását, vagyis „Minél inkább változik, annál inkább
ugyanaz.”

A strukturalizmus kihívása
Toynbee kategóriáit alkalmazva azt mondhatjuk, hogy Durkheim szociológiájának
kihívása (hogy tudniillik a történelem nem tudományos) hozta létre az Annales-t: Bloch egy
valóban tudományosabb (konkrétan „társadalomtudományosabb”) történelmet hozott előbb
létre, majd pedig elméletileg is leszögezte, hogy a szociológia és a történelem egyaránt nyomok
alapján vizsgálódik, és ezért alapvetően hasonlóak, vagyis a történelem nem rosszabb, mint a
szociológia: jelen és múlt vizsgálata alapvetően hasonló tevékenység. Az Annales folyóirat
köre kezdettől törekedett a társadalomtudományok integrálására, és ebben a történelemnek
vindikálták a vezető szerepet. Ezt követően pedig a strukturalizmus támasztott kihívást a
történelemmel szemben mondván, hogy a történelem azért nem fontos, mert a felszíni
jelenségekkel foglalkozik, miközben a valóban a mélyben meghúzódó állandó struktúrák a
fontosak. Erre a kihívásra pedig Fernand Braudel adott adekvát választ. Szerinte ugyanis a
struktúrák is változnak, csak éppen igen lassan, hosszú időtartam alatt.562 A történelem valódi
feladataként pedig azt jelölte meg, hogy ezt vizsgálja. E sikeres választ követően pedig Braudel
nyomban be is jelentette a történelem igényét arra, hogy vezesse a társadalomtudományokat.563

Braudel történetírása

Lucien Febvre 1949-ben a College de France-ban adta át helyét Braudelnek, majd ő követte
Febvre-t halálakor, 1956-ban az Annales élén is. (A folyóiratot Braudel 1969-ig szerkesztette,
majd ekkor átadta a vezetést a harmadik generáció jeles tagjaiból álló szerkesztőbizottságnak.)

138
Végül Braudel vezette 1963-tól az általa alapított Maison des Sciences de l’Homme-ot is. 1972.
évi nyugalomba vonulása után is domináns alakja maradt a francia történetírásnak.564

A Mediterráenum-trilógia
Németországban a második világháború alatt, hadifogsága idején írta meg Fernand
Braudel főművét, a háromkötetes A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában
című munkáját. Gyakran hivatkoznak rá egyszerűen Mediterráneumként, és nem alap nélkül,
hiszen a hatalmas munka főhőse maga a Földközi-tenger és a mediterrán régió. Braudel
füzetenként küldte el szövegét Lucien Febvre-nek Németországból.565 Doktori disszertációként
1947-ben védte meg a munkát,566 majd 1949-ben jelent meg először. Javított kiadásban 1966-
ban, harmadik kiadásban 1972–1973-ban látott napvilágot, negyedik kiadása pedig 1979-ben
jelent meg. (Ezen átdolgozások során főleg az illusztráló anyag bővült.) A három vaskos kötet
magyarul is olvasható 1996 óta.
Ennek a könyvnek az időszemlélete lett meghatározó. Braudel szerint a történeti idő
sokféle lehet. Ő hármas rendszerben gondolkodik, azaz felfogása szerint az idő múlásának
három szintjét érdemes megkülönböztetni. Az első a „hosszú időtartam” (longue durée). Ez a
struktúrák változásának lassan mozgó ideje. A második szint a ciklikus mozgások ideje.
(Braudel konjunktúráról beszél, de a francia conjoncture szó jelentése tágabb a szűkebben csak
a gazdasági eseményekre vonatkozó magyar megfelelőjénél: trendekről van szó és
összefüggésekről, társadalmi struktúrákról, változásról a gazdaságban, technológiában,
politikai rendszerekben.567) A harmadik szint pedig a felszín: az események efemer ideje, az
eseménytörténet (histoire évenementielle). A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp
korában felépítése tükrözi a hármas időszemléletet, három kötete megfelel a struktúra, a
konjunktúrák és az esemény hármasságának, „egy földrajzi, egy társadalmi és egy egyéni idő
megkülönböztetés”-ének.568
Az első kötet tárgya ugyanis a „szinte mozdulatlan”, „szinte időtlen történelem”, „a
szemtanúk és szereplők által szinte nem is észlelt csöndes történelem”, amelynek elsődleges
témája az ember és környezet kapcsolata. Braudel tehát földrajzi szemlélettel vizsgálja az
emberi tényezőket 1550 és 1600 közt. Így „feltárulnak a leglassabban változó strukturális
adottságok, és a dolgok a leghosszabb időtartam perspektívájában rendeződtek el.” Ezt nevezi
Braudel longue durée-nek. A „hosszú időtartam” tehát a struktúrák ideje. Braudel a strukturális
jelenségek közül a földrajzi meghatározottságot emeli ki munkájában: „a földrajzi térből

139
indultunk ki, hogy feltárjuk mindazt, ami ismétlődő, lassan változó vagy állandó.”569 Ezen
elgondolás mögött az Annales indulásakor domináns földrajzi hatás áll. Braudelt is Vidal de la
Blache és Albert Demangeon emberföldrajza ösztönözte. Braudel később így vallott erről:
„Gyakran gondoltam arra, hogy a társadalomtudományok terén mutatkozó francia előny egyik
oka éppen Vidal de la Blache földrajzi iskolája.”570 Braudel földrajzi történelme, „geo-
történelmé”-hez571 majd a népesedés vizsgálata fog társulni, és a földrajzi meghatározottság
mellett a demográfiait lesz szokás az Annales történetírásában strukturális jellegűnek tekinteni,
és hosszú időtartamban vizsgálni.
A második kötet az előző szint fölött zajló „lassú ütemű történelem”-mel foglalkozik:
a gazdasági rendszerek, államok, társadalmak, a kultúra vagy a háború történetével, úgymond
a „közös sorsok”-kal és „általános trendek”-kel. Azt mondja Braudel, hogy a 15–16. század
gyors növekedése kedvezett az olyan nagy államok létrejöttének, mint a spanyol monarchia
vagy az Oszmán Birodalom. Az ezekben zajló társadalmi folyamatok hasonló irányt vettek:
ezekben az államokban gazdasági-társadalmi polarizáció ment végbe. Végül azt állítja, hogy
II. Fülöp hatalmas birodalma tulajdonképpen saját súlya alatt omlott össze: a korban meg nem
oldható kommunikációs nehézségek merültek fel. (Egyébiránt ugyanezt mondta egykoron
Gibbon a Római Birodalomról.)572
A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában harmadik kötete a „kavargó
felszín”-nel foglalkozik. Ez puszta eseménytörténet: események, politika, egyének alkotják a
tárgyát. Nem egyenrangú a megelőzőkkel.573 Székfoglaló előadásán a College de France-ban
Braudel az eseményeket a brazíliai éjszaka szentjánosbogaraihoz hasonlította: „sápadt fényük
felragyogott, kihunyt, ismét felizzott anélkül, hogy valódi világossággal járná át az éjszakát.
Így tesznek az események is – felvillanásuk után tovább uralkodik a sötétség.”574 Tehát az
eseménytörténet nem egyenrangú a többi idősík vizsgálatával: „Ne bízzunk ebben a még izzó
történelemben” – írja.575 Véleménye szerint tehát a történésznek elsősorban a hosszú
időtartammal és másodsorban a konjunktúrával kell foglalkoznia. Tulajdonképpen „Braudelt
annyiban érdeklik az egyének cselekedetei, amennyiben struktúrákat mutatnak meg.”576 Hiszen
a lényeg, a cél a struktúrák feltárása. Ez a kötet valószínűleg Braudel eredeti disszertációs
témájának kidolgozása, amely II. Fülöp külpolitikája lett volna: politika- és hadtörténeti
elemzés.577
Sokféle értékelő és bíráló megjegyzést tehetünk erről a munkáról, mindenekelőtt
érdemes leszögeznünk, hogy a három kötet impozáns és lenyűgöző vállalkozás. Breisach

140
szerint Braudel jutott a legközelebb a totális történetíráshoz, ahhoz, hogy egy régió életének
teljességét mutassa be egy adott korszakban.578 Peter Burke kritikai értékelése szerint Braudel
valójában szándékai ellenére sem mutatja be a földrajzi történelem mozgását. (Erre például az
erdők letarolásának bemutatása adott volna lehetőséget.) Braudelt determinizmus jellemzi,
történeti ábrázolásaiban az ember tehetetlen. Sokszor alkalmazza a fogoly-metaforát: az ember
tudniillik foglya fizikai és mentális környezetének. Nincs fókusza sem a könyvnek, jóllehet
Bloch világosan megmondta, hogy a történelem legyen problémaorientált. Burke kérdésére
Braudel 1977-ben azt felelte, hogy azt akarta megmutatni, hogy az idő eltérő sebességgel
múlik. (Ugyanakkor a Mediterráneum sokszor tényleg nem erről szól.) Hiányzik még belőle a
mentalitás problémaköre, nem szól értékrendekről vagy attitűdökről.579 Abban viszont talán
igaza van John Hexternek, hogy logikus lett volna megfordítani a kötetek sorrendjét. Ha a
Mediterráneum a harmadik kötettel kezdődne és az elsővel végződne, akkor a könyv az egyre
mélyebb okok felé haladna. A sorrend felcserélésével kerülnének a helyükre a dolgok: az első
kötetet magyarázná a második, azt pedig a harmadik.580
Paul Ricoeur francia filozófus kimutatta, hogy még ebben a könyvben is megtalálható
a narratíva és metaforizáció. Róla és elméletéről majd később lesz szó, itt előrebocsátva csak
annyit elég megemlíteni, hogy Ricoeur elmélete szerint a narráció kulcsfontosságú: „az idő
akkor válik emberi idővé, ha narratív formában jelenítik meg” – írja.581 Ami a Mediterráneum-
könyvet illeti, Ricoeur kimutatja, hogy még ebben is virtuális cselekményszövés érvényesül,
amely a könyv egységét biztosítja.582
Mindebből a legfontosabb a hosszú időtartam koncepciója. Ezt fejti ki Braudel A
történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam című későbbi írása. Ebben a
történelmi időről szól a társadalomtudományok képviselői számára, miközben lényegében a
történelem vezető szerepére jelenti be igényét a társadalomtudományok közt. A történelmen
belül is a hosszú időtartamra helyezi a hangsúlyt a felszíni eseménytörténettel szemben: „a
hosszú időtartam... egyike a lehetséges közös nyelveknek a társadalomtudományok
szembesítése esetén.” Tehát Braudel azt indítványozza, hogy a társadalomtudományok
működjenek együtt. A közös kutatás irányvonalaiként javasolja a következőket:
„mathematizálás, térbeli redukció, hosszú időtartam.”583 Miután már indulásakor is integrálni
akarta az Annales a társadalomtudományokat, ez a törekvés Braudel időszakában egy
történelmi pillanatra nagyon közel került a megvalósuláshoz. Braudel presztízse óriási volt, és
a történelem egészének is talán ekkor és itt volt a legmagasabb az értékelése. Ebben az

141
értelemben a történelem diskurzusának a csúcspontja ez az időszak.

Trilógia a gazdaságtörténetről
Braudel következő nagy műve az Anyagi kultúra, gazdaság, kapitalizmus 15–18.
század címet viseli.584 Kötetei 1967 és 1979 között jelentek meg. Témája „az iparosodás előtti
Európa gazdaságtörténete”585 és bizonyos fokig a társadalomtörténete. A könyv nemcsak
gazdag az Európán túli kitekintésekben, hanem szemlélete eleve alapvetően összehasonlító.
Szerzője felfogása szerint ugyanis az európai folyamatokat világméretű összehasonlításokon
keresztül lehet megérteni. Ez a trilógia A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp
korában című munkához hasonlóan háromszintes épület formájában ábrázolja a
gazdaságtörténetet is: az első kötet a szinte változatlan történelmet tárgyalja, a második a lassan
változó intézményi szerkezetet, a harmadik pedig a gyorsabb változást. (Ahogy Romsics Ignác
rámutat: innen már teljesen hiányzik az eseménytörténet.586)
Az első kötet (A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen) témái az
„ismétlődő cselekvések, empirikus folyamatok, régi módszerek és megoldások, melyek időtlen
idők óta öröklődnek.”587 Braudel tehát tulajdonképpen általában a mindennapi életet akarta
történeti vizsgálat tárgyává tenni, konkrétan pedig a preindusztriális Európa gazdaságának
korlátait. Ugyanis az „elégtelen élelmiszer-ellátottság, az erőforrásokhoz képest túl nagy vagy
túl kicsi népesség, a munka alacsony termelékenysége és a természet feletti kontroll
folyamatának oly lassú előrehaladása”588 a 15. és 18. század közt alig változott – tehát itt
struktúrákról van szó.
Braudel történetírásának jellemzője a globális szemlélet, Európát a többi kontinenssel
állítja szembe. (Ázsiáról, Amerikáról többet, Afrikáról kevesebbet van szó.) Juhász Lajos
egykor Oslóban élő magyar történész szerint csak Párizsban lehetett létrehozni a braudeli
történetírást, hiszen a Maison des Sciences de l’Homme-ba a világ minden tájáról érkeztek
ösztöndíjasok, akikkel elbeszélgetve Braudel igen széleskörű ismereteket szerezhetett. Az
összevetések eredménye az lett, hogy Európát a többi földrésszel szemben az jellemzi, hogy
gabonaevő, bútorokkal viszonylag jól ellátott, magas népsűrűsége miatt itt a közlekedési
problémák kevésbé akutak, mint másutt, de ahol a munka viszonylag drága, és ez más
energiaforrások bevonása felé mozdítja el a gazdaságot, ami végül elvezet majd az ipari
forradalomhoz.
A (magyarul már el nem érhető) második kötet tárgya pedig „a gazdasági élet” és „a

142
kapitalizmus felsőszintű tevékenysége.”589 A piacok, csere, kooperáció, papírpénz formáit
tárgyalja a szerző. Több társadalomtudós gondolatai hatnak rá: Walter Christaller „központi
hely”-elmélete, Georges Gurvitch szociológiája, de főleg a magyar Polányi Károly (1886–
1964) elmélete a nagy átalakulásról. (Polányi Károly azt állította, hogy a tradicionális
társadalmakból az ipari forradalommal jöttek létre a piaci orientációjú gazdaságok. Ezt „nagy
átalakulás”-nak nevezi, mert korábban ilyen nem létezett: korábban a gazdaság a társadalom
alrendszere volt csupán, és az embereknek társadalmi, nem pedig gazdasági céljaik,
motivációik voltak. Ez a „nagy átalakulás” Polányi szerint tulajdonképpen kisiklást okozott,
mert a piacgazdaság elszabadulása vezetett a két világháborúhoz.590) Polányival szemben
azonban Braudel kifejti, hogy a kora újkorban is létezett a nem piaci gazdaság mellett egy piaci,
kapitalista gazdaság. (Braudel ellenséges volt az egydimenziós elméletekkel szemben – például
ami a kapitalizmus keletkezését illeti –, és ez egyaránt irányult Marx és Max Weber ellen.)
A harmadik kötet tárgya éppen ez, a kapitalizmus kifinomult mechnizmusa, drámai
felemelkedése a 15. századi Velencétől Antwerpenen, Genován és Amszterdamon át az ipari
forradalmát élő Angliáig.591 Erre a kötetre Immanuel Wallerstein hatása a legerősebb, ő pedig
erősen támaszkodott olyan úgynevezett újbaloldali közgazdászokra (például André Gunder
Frankra), akik rámutattak, hogy a az úgy nevezett „harmadik világ” nem magától fejlődött úgy,
ahogy, hanem éppen a „fejlett” világgal való kapcsolatban, sőt az kényszerítette torz fejlődési
pályára. Ennek igazsága könnyen belátható – elég a gyarmatosítás történetére gondolni. A
Nyugat fejlődése és a világ többi részének fejletlensége ugyanazon érem két oldala. (Ezért nem
is fejlődő országokról beszélnek, illetve fejletlenségről, mert ez megkésettséget sugall, hanem
a terminusuk a fejlettséggel szembeállított „underdevelopment”, „alulfejlettség”.) A trilógia
harmadik kötete így alapvetően marxista beállítottságú.
Immanuel Wallerstein (1930–2019) nagy hatású könyvében világrendszerről beszél. A
kora újkorban kifejlődő tőkés gazdaságot világgazdaságként értelmezi. Ez a modern
világrendszer már ötszáz éve fennáll világgazdaságként, mondja, anélkül, hogy
világbirodalommá alakult volna. A kapitalizmus ugyanis olyan nagy téren dolgozik, hogy azt
politikai rendszer képtelen átfogni, így a modern világrendszer csak kapitalista világgazdaság
lehet. Centrumállamok és periferiális helyzetű területek mellett félperifériák alkotják,
amelyeket közvetítő szerep, köztes helyzet jellemez. Vagyis Wallerstein szerint „Amiért
Európának fejlődnie kellett, és amiért máig fennmaradt, az a többletelsajátítás új formája, azaz
a tőkés világgazdaság volt.” Ennek „megkülönböztető jegye az, hogy a gazdasági döntések

143
elsősorban a világgazdaság egészének kűzdőterére orintáltak, míg a politikai döntések
elsősorban a világgazdaságon belüli, törvényes kontrollt gyakorló kisebb struktúrákra, az
államokra (nemzetállamok, városállamok, birodalmak) irányulnak.”592
A harmadik kötetben tehát Braudel Wallerstein térszemléletére épít (bár a világrendszer
születését nem a 16. századra teszi, hanem a középkorra), illetve a közgazdaságtan
konjukturális szemléletű ciklus-elméletét alkalmazza.593 Azt fejti ki először is, hogy a
világgazdasággal (amely az egész Földre kiterjed) szemben definiálható a „gazdasági világ”,
amely ennek egy önálló, gazdaságilag autonóm része: például a Mediterráneum. (A Földközi-
tenger térségének nem az egész gazdasági élete tartozik ehhez a „gazdasági világ”-nak, csak
ennek felső rétege. Ugyanakkor így is átlép politikai és kulturális határokat. Ezeket a
„gazdasági világokat” egymástól határsávok választják el, melyeket csak ritkán kereszteznek
gazdasági ügyletek. A „gazdasági világ” központja mindig egy uralkodó kapitalista város. Míg
Velence és Antwerpen pozíciója csak a kereskedelemre, Genováé csak a pénzügyekre épült,
Amszterdam és London (majd 1929-től New York) már a gazdasági élet minden területén
uralkodó.594
A központi város és a körülötte fekvő területek alkotják a centrum régiót: Amszterdam
körül egész Hollandia, London körül Anglia, sőt a Brit-szigetek. A „gazdasági világ” központja
mindig erős állam. Az innen származó kereskedők jelenléte különbözteti meg a félperifériát
attól a perifériától, amelybe még nem nagyon hatolt be a piacgazdaság, és döntően önellátásra
rendezkedett be. A félperiféria területén az uralkodók a nemességgel kénytelenek együtt
kormányozni, míg a periférián gyarmatok találhatók. (Braudel szerint Kelet-Európa is
periféria, csak nem gyarmati periféria.) A félperiféria léte európai sajátosság: ilyen Észak-Itália
a 14–15. századi Velence körül, Németalföld Antwerpen körül a 16. században. Nincs viszont
ilyen régió Peking, Delhi, Iszfahán, Isztambul vagy Moszkva körül. A „gazdasági világok”
nem Ádámtól és Évától léteznek. Először ugyanis a politika dominált a gazdaság felett. Braudel
ezt az archaikus formát „birodalmi világ”-nak nevezi. Európa azonban – és ez másik fontos
sajátossága – korán, már a kora középkorban kikerült a birodalmak szorításából.
Ami a közgazdaságtan időszemléletét illeti, a nagy gazdasági világválság után történt
meg az árkonjunktúra elméletének kidolgozása. A közgazdaságtan a gazdaság következő
konjunkturális ritmusait tartja számon: Kitchin-féle ciklus: 3-4 év, Juglar-ciklus: 6-8 év,
Labrousse-féle vagy interciklus: 10–12 év (például Franciaországban 1778–1791-ben egy ilyen
létét lehet kimutatni, összetevői egy leszálló fél-Juglar és egy lapos Juglar-ciklus), Kuznets-

144
féle vagy hiperciklus: 20 év (egyenlő két Juglar-ciklussal), majd a Kondratyev-féle 50 éves
vagy még ennél is hosszabb ciklus (például egy ilyen kezdődött 1791-ben, tetőzött 1817-ben
és végződött 1851-ben), végül pedig az úgy nevezett szekuláris vagy évszázados trend.
Az első felismerhető szekuláris trend körülbelül 1250-ben indult. Csúcspontja után
hanyatlásba 1350 táján, a pestisjárvány miatt fordult, de már 1330 körül hanyatlásnak indultak
az európai „gazdaság-világ” északi és déli pólusát összekapcsoló champagne –brie-i vásárok,
1340 körül pedig megszakadt a selyemút a Fekete-tengertől északra.595 Az északi és déli
gazdasági pólusból a déli lett a domináns, és ekkor kezdődött Velence uralma. Ennek a
ciklusnak a végét és a következő kezdetét 1507/1510-re teszi Braudel, amikor ismét hosszú
fellendülés kezdődött. Ez már rövidebb lefolyású ciklus volt az előzőnél. 1650 körül ért a
csúcsra, amikor véget ért a hosszú 16. századi konjunktúra. Az európai „gazdasági világ”
központja Amszterdam lett, a Mediterráneum a háttérbe szorult. Az ekkor induló hanyatlás
egészen 1733/43-ig tartott, amikor megkezdődött a szekuláris trend harmadik ciklusa, amelyet
hanyatlásba az 1817. évi válság fordított. A gazdasági elsőség ekkor már egyértelműen Angliáé
lett. 1817-től 1896-ig tartott a hanyatlás. Ekkor fordult át ismét emelkedőbe az évszázados
trend. A fellendülés (a negyedik ciklusban már) az 1970-es évek elejéig tartott, és létrehozta a
jóléti államok intézményét. Ezen elmélet szerint az évszázados trend hanyatló szakaszára esik
most a mi saját korunk. Ez azonban számunkra nem bizonyos, hogy hátrányt jelent. Ugyanis
míg a szekuláris trend fellendülő ágát virágzó gazdaság, társadalom, kultúra és fejlett állam
jellemzi, a hanyatló szakaszban egészséges gazdaság legfeljebb a központban létezik, és az
állam agresszív. (Virágzó kultúra azért még lehetséges.) Ugyanakkor – mutat rá Braudel – a
prosperitás korában csökkennek a reálbérek, hanyatláskor pedig fordítva: nőnek. A nagy
pestisjárvány után például, 1350–1450-ben ugyan gazdasági pangás volt, mégis ez az időszak
volt Európa történetében a kisemberek aranykora.

Az utolsó nagy vállalkozás

Braudel élete végén megkísérelte megírni hazája totális történelmét. A következő célt
tűzte ki maga elé: „Franciaország múltját valamennyi humán tudomány nézőpontjából
vizsgálni”: „földrajz, antropológia, demográfia, politikai gazdaságtan, politológia vagy
politikatudomány, kultúra- vagy mentalitásvizsgálatok [...], szociológia, nemzetközi
kapcsolatok.” Utolsó nagyszabású vállalkozásán a hetvenes évektől dolgozott. Végül csak
földrajzi, demográfiai és gazdaságtörténeti részei készültek el Franciaország identitása

145
címmel. (A szerző halála után, 1986-ban jelent meg az első kötet A tér és a történelem, a
második kötet két részben pedig Az emberek és a dolgok alcímmel.) Elrős benne a
determinizmus, hisz Braudel vallja, hogy „agyonnyom” minket „a távoli előzmények óriási
súlya.”596 A hosszú időtartamú trendek a dominánsak Braudel szerint. Úgy látja, hogy
Franciaország jelenkori gyengesége visszafordíthatatlanul kódolva van a múltban.597 Tervei
szerint a harmadik kötet politikai, a kulturális és szociológiai szempontból vizsgálódott volna,
a Franciaország Franciaországon kívül címmel tervezett negyedik tárgya pedig nemcsak a
nemzetközi kapcsolatok lett volna, hanem az egész sorozat záróköveként szolgált volna – de
ezeket a részeket Braudel már nem tudta megírni. Itt is ragaszkodott azonban régi
koncepciójához: „Nincs más választásunk, mint hogy a longue durée-vel (hosszú időtartam)
dolgozzunk.”598

Az Annales Braudel jogara alatt

Az Annales második generációjának időszakában, lényegében Braudel „uralkodása” idején,

nagyjából 1950-es évektől az 1970-es évekig – és még talán kicsit tovább is – a kvantitatív
történetírás előretörése a leginkább jellemző a francia történetírásra. Ez a gazdaság-, és
különösen az ártörténet területén a legnyilvánvalóbb. Innen léptek tovább a francia kutatók a
társadalom (kiváltképp a népesség) történetének kvantitatív vizsgálata felé. (Ez utóbbiról a
következő fejezetben lesz majd szó.) Majd a hetvenes években, a harmadik nemzedékben az
Annales eljutott a mentalitástörténethez, amelyről a harmadik kihívás időszakát tárgyalva a
kilencedik fejezetben ejtünk majd szót.599

A kvantitatív történetírás változatai

A kvantifikáció talán legelterjedtebb formája az úgy nevezett szeriális történelem volt.
Ahogy a fogalmat megalkotó Pierre Chaunu megfogalmazta: „homogén idősorba integrálható
elem”-eket „a matematikai idősor-elemzés klasszikus eljárásainak” kell alávetni.600 Olyan
kvantitatív elemzésről van tehát szó, ahol az x tengelyen az idő van. Nyilvánvaló, hogy a
gazdaságtörténészek már korábban is kvantifikáltak, ehhez nem kellett az Annales második
nemzedékére várni. Erre a legjobb példa az a François Simiand, aki 1903-ban Durkheim és a
szociológia kihívását közvetítette a történészek felé. Simiand közgazdász volt, és 1932-ben

146
megjelent ártörténeti könyve a szeriális történelem egyik alapműve lett.601 Ez a történeti
irányzat elsősorban az árak, bérek, demográfiai mutatók alakulásával foglalkozik.
Az Annales gazdaságtörténeti eredményeinek ismertetését mindenképpen Ernest
Labrousse (1895–1988) munkásságával kell kezdenünk, akinek a nevét az interciklussal
kapcsolatban már megismerhettük. Ő a második generáció vezető alakja, Braudel mellett
egyfajta szürke eminenciás volt, aki még Braudelre is jelentős mértékben hatott. Ők ketten
együtt vezették a korszak legnagyobb kollektív vállalkozását, a Franciaország gazdaság- és
társadalomtörténete nyolc kötetének kiadását 1970 és 1982 között. Labrousse egyik fő műve
Az árak és jövedelmek mozgásának vázlata a 18. századi Franciaországban (1933), amely
piaci árjegyzékek alapján vázolja fel az árak mozgását 1720 és 1792 között, valamint az
árváltozás hatását vizsgálta a jövedelmekre. A francia gazdaság válsága az ancien régime
végén és a forradalom kezdetén (1944) című munkája a forradalmat különböző ciklusok
egybeesésével magyarázza,602 és arra a megállapításra jut, hogy a forradalmat nem emberek
csinálták, hanem ciklusok. Labrousse tehát marxizál vagy egyenesen marxistának mondható.
Vele kezdődik Marx hatása az Annales-ra, amely – mint láttuk – a kései Braudelre is érezhető.
Labrousse az árak hosszú távú és ciklikus mozgását Juglar és Kondratyev alapján
értelmezte. „Ő teremti meg a konjunkturális viszonyok vizsgálatának szemléletét és
módszertanát.”603 Egy előadásában Maurice Aymard (1936–), a Maison des Sciences de
l’Homme korábbi igazgatója arra mutatott rá, hogy az Annales történészei inkább Labrousse
konjunktúráit (conjoncture) kutatták, nem pedig Braudel nyomán a longue durée-t. Chaunu
szerint is befolyásosabbak Labrousse könyvei a Mediterráneumnál.604
A második generáció vezetése alatt az Annales létrehozza a kvantitatív történetírás nagy
kollektív vállalkozásait olyan témákkal foglalkozva, mint a párizsi ártörténet, az ancien régime
népesedése, a középkori falupusztulás, a könyv és a francia társadalom viszonya a 18.
században, a profitmozgás a 19. században, az építkezések, lakbérek, a mezőgazdasági
termelés és a vagyonok alakulása. A hatvanas évek végétől születtek meg az összefoglaló
munkák az agrártörténet, a várostörténet területén, és az imént említett reprezentatív Histoire
économique et sociale de France (Franciaország gazdaság- és társadalomtörténete).605 Az
Annales tehát a gazdaságtörténet mellett (és után) a társadalomtörténet területén is igen komoly
eredményeket ért el. A Labrousse vezetésével zajló, a marxi osztálykategóriákból kiinduló
polgárság-kutatás eredményeit Adeline Daumard (1924–2003) foglalta össze,606 aki
inventáriumokból, azaz hagyatéki leltárakból rekonstruált vagyonok alapján írta meg a

147
polgárok társadalomtörténetét.
Ha összevetjük Daniel Roche (1935-) két könyvét, jól látszik a továbblépés útja ebből
a kvantitatív társadalomtörténetből. Roche 1981-ben a párizsiak kultúrájáról írt egy könyvében
a 18. század elejéről és végéről vizsgált 200–200 hagyatéki leltárt. Ebből fény derült arra, hogy
a szolgálók nagyobb vagyonnal rendelkeztek, mint a bérmunkások. A házicselédség tehát a
felemelkedés útja volt. Ők ráadásul mind viselkedés, mind az értékek tekintetében
közvetítettek az elittől a szegények felé. Kiderült továbbá, hogy a párizsiak tízszer annyit
olvastak, mint a vidékiek, s szinte mind alá tudta írni a nevét.607 Roche Histoire des choses
banales (A mindennapi dolgok története) című, a mindennapi fogyasztásról szóló munkája
1997-ben a francia forradalom okait már nem az árakban keresi, mint Labrousse idézett műve,
hanem a fogyasztási (kiemelten az öltözködési) szokások megváltozásában, vagyis kulturális
tényezőkben608 – ami már az Annales következő időszakához, sőt a történeti diskurzus
fejlődésének következő szakaszához, a harmadik kihívás korához tartozik.
Feltétlen említést érdemel még Pierre Chaunu (1923–2009) munkássága.
Tulajdonképpen ő volt az egyetlen a harmadik generációból, aki valamilyen módon megpróbált
Braudel nyomdokaiba lépni, megkísérelte követni azt a példát, amelyet mestere a
Mediterráneummal mutatott. Chaunu egy másik, nagy tenger köré szerveződő régiót vizsgált:
Sevilláról és az atlanti kereskedelemről írt egy hatalmas munkát, amelynek kötetei 1955-ben
és 1960-ban jelentek meg. A Spanyolország és gyarmatai közti áruforgalom regiszterét 1504
és 1650 között vizsgálva a 16. századi gazdasági fellendülést és a 17. század válságát
vizsgálta609 – interkontinentális összefüggésben. Pierre Chaunu áttekintő munkái Európa
történetéről magyarul is olvashatók: a Felvilágosodás a 18. századról szól, A klasszikus Európa
pedig a francia szóhasználathoz igazodva a 17. századot jelenti, a „klasszikus kort,”
D’Artagnan századát.610

Regionális monográfiák
A regionális monográfiák jelentették a történetírás tipikus műfaját az Annales második
nemzedéke dominanciájának időszakában. „Hosszabb, lehetőleg évszázados időt átfogó
regionális monográfiák sora írta le a középkortól a 19. századig a gazdasági trendeket,
ciklusokat, azokat a népesedési jellemzőkkel, a népességszám változásával, valamint a
társadalmi szerkezettel hozták kapcsolatba, a primátust leginkább a gazdasági konjunkturális
viszonyoknak tulajdonítva” – írja Benda Gyula.611 Peter Burke kifejezésével ezek kombinálták

148
a braudeli struktúrákat, Labrousse konjunktúráit és „ történeti demográfiát,”612 vagyis a
népesedési kérdések történeti vizsgálatát. Az egyik legjobb példa Pierre Goubert (1915–2012)
1960-ban megjelent munkája a Párizs környéki Beauvais városról és vidékéről.
A könyv az 1600 és 1730 közötti időszakot tárgyalja, még hozzá braudeli
megközelítéssel. Azt figyelhetjük meg, hogy míg a struktúrák vizsgálata Braudelnél még
döntően a földrajzi meghatározottság vizsgálatát jelentette, itt már emellé beépülnek a
népesedés kérdéseire irányuló elemzések, sőt ezt követően a gazdaság struktúráiról ír Goubert.
Ezt követően pedig a társadalom elemzése következik, a vidék paraszti társadalmáé és
Beauvais városi társadalmáé.613 Végeredményben Goubert bemutatja a 17. század gazdasági
és népesedési válságát. De ez még mindig nem totális történelem. Míg a burzsoá mentalitásról
érhető módon még kevés szó esik, minthogy a gondolkodás és a mentalitás kérdéseit a hetvenes
évek előtt alig állították a történészek figyelmük homlokterébe, ezen túl a vallás és a politika
szférája is teljesen kimarad614 – ami nem magától értetődő, viszont általában jellemző az
Annales történetírására, és okkal róható fel.
Goubert (hasonlóan Jean Meuvret-hez, akivel csak a következő fejezetben fogunk
röviden találkozni) egyfajta demográfiai ancien régime-et azonosít, amelyben nagyjából
harminc évente éhínségek tizedelik meg a népességet. Összeköti a demográfiai mozgásokat az
árak mozgásával és a társadalom reakciójával. Például a létfenntartási válságokra a népesség a
házasság elhalasztásával reagál. Peter Burke különösen könyvének e textilt előállító régió
városi és falusi társadalmáról írott pontos elemzéseit dicséri.615
A többi regionális monográfia is földrajzi és demográfiai bevezetéssel kezdődik
általában, majd a gazdaság- és társadalomtörténetre korlátozódik. A régiók, városok története
így döntően támaszkodik az idősorok, azaz időben elrendezett adatsorok elemzésére, vagyis a
szeriális történelemre.616 Példaként említhetjük a kiváló középkorásznak, az 1984-ban
magyarul is kiadott A katedrálisok kora szerzőjének, Georges Dubynek (1919–1996) a 11–12.
századi Mâconról 1953-ban írt munkáját vagy Emmanuel Le Roy Ladurie (1929-)
monográfiáját a 16–17. századi Languedocról (1966).617 A közvélekedés szerint Le Roy
Ladurie volt Braudel legjobb tanítványa, Ahogyan Braudel Febvre örökébe lépett a College de
France katedráján, úgy követte azután Le Roy Ladurie Braudelt. Dauphinnek, trónörökösnek
is nevezték.618
Le Roy Ladurie Braudel időszemléletét részben tovább is fejlesztette, amikor
mozdulatlan történelemről írt az 1300/1320 és 1720/1730 közötti négy évszázaddal

149
kapcsolatban, amikor is „a létfenntartáshoz szükséges termékek előállítása nagyjából ugyanúgy
zajlik”, „bámulatra méltó ökológiai egyensúly” mellett,619 és mezőgazdaság változatlan
technológiai rendszere továbbá hosszú időtartamú struktúrákat képez a demográfiában is.620
Vagyis szinte nincs is érezhető változás ebben a periódusban: a történelem mozdulatlanságba
dermed.
Ez a munka azonban már több a hagyományos regionális monográfiánál: újabb kísérlet
a totális történetírásra. Felépítése kronologikus ahelyett, hogy benne a struktúra-konjunktúra
felosztás érvényesülne. Előbb a népességnövekedés és az elszegényedés, majd a 17. század
második felétől csökkentő termelékenység miatti gazdasági visszaesés történetét meséli el, Az
újdonság az, hogy Le Roy Ladurie minden kronológiai metszetben tárgyal kulturális
jelenségeket is (mint a protestantizmus vagy az írni és olvasni tudás), és figyel arra, hogyan
élték meg mindezt az emberek. Fő gondolatmenetét kis történetekkel illusztrálja, olyanokkal,
mint a romansi felkelés vagy a cévennes-i protestáns gerillaháború története. Ez tehát
összességében a kvantitatív gazdaság- és társadalomtörténet kombinációja innovatív politikai,
vallási és pszichotörténelemmel.621 Kiválóan mutatja a hetvenes évektől induló változás útját:
a harmadik nemzedék erre fog majd tovább haladni. Az új irány egyik legkiemelkedőbb műve
pedig az ő Montaillou című monográfiája lesz – ahogy majd a kilencedik fejeztben látni fogjuk.

Az Annales hatása Magyarországon

Látni fogjuk majd a magyarországi marxista történetírás kapcsán, hogy a hatvanas
éveket, különösen az ún. Molnár Erik-vitát követően, a tisztán osztályszempontú elemzések
dominanciája idején jó lehetőség volt a marxista felfogással sok tekintetben rokon másik fő
társadalomtörténeti irányzat, az Annales-iskola szemléletének térhódítására. Ezzel egy modern
történeti irányzat gyakorolt jelentős hatást a magyar történetírásra, és képes volt arra, hogy
máig komoly nyomokat hagyjon annak arculatán. Az 1970–1980-as évektől sok minden
elérhető volt már magyar fordításban is. Elevenek voltak a tudományos kapcsolatok a francia
kollégákkal. Az Annales kelet-európai hatására jellemző a Braudel-emlékkönyv, amelyben
kollégái Fernand Braudel előtt írásukkal tették tiszteletüket 70. születésnapján. A szocialista
blokk országait a két kulturálisan jóval szabadabb állam, Lengyel- és Magyaroszág képviselte.
Ezek kötetbéli reprezentációjának szintje a második helyen állt a franciákét követve, egy nívón
az amerikaiakéval, és megelőzve a nyugat-európai országokét.622
Ami a társadalomtudományos történelem Annales-féle vonulatának magyarországi

150
befogadását illeti, a probléma inkább az volt, hogy mindez a recepció és az eleven személyes
kapcsolatok szintjéről kevéssé szállt le az eredeti művek szintjére. Kevés munka készült el –
például a szeriális történelem vagy a regionális monográfiák műfajában. A szeriális történelem
egyetlen komoly magyarországi példája Dányi Dezső és Zimányi Vera Soproni árak és bérek
a középkortól 1750-ig című könyve, amely 1989-ben jelent meg.623 Jellemző továbbá a
megkésettség is. Ezt tükrözi például az a tény, hogy a „tízkötetes” Magyarország története
utolsóként, 1989-ben megjelent negyedik kötetében szerepel először demográfiai bevezető
fejezet.624) Feltétlenül említést érdemel Benda Gyula (1943–2005) életműve, aki általában a
társadalomtudományos történelem, különösen pedig az Annales-iskola magyar recepciójában
kulcsszerepet játszott. Granasztói György mellett fontos szerepet játszott az Atelier
létrehozásában és működtetésében is. Saját munkái közül – amelyek az agártörténet és a
nemességtörténet témájában születtek – ki kell emelni poszthumusz megjelent monográfiáját
Keszthelyről. Ezt az Annales-iskola regionális monográfiái követőjének tarthatjuk
befejezetlensége dacára – azzal a fontos kiegészítéssel, hogy Benda Gyulára pályája vége felé
a mikrotörténelem is jelentősen hatott rá (amelyről majd később, a 11. fejezetben lesz szó), és
ez a kettősség rányomta bélyegét Keszthely-monográfiájára is.625

Kitekintés: a gazdaságtörténet újabb útjai626

Minthogy a későbbiekben nem fogunk többé visszatérni a gazdaságtörténet kérdéseire,

érdemes ezen a ponton Kövér Györgyöt követve nagyon röviden kitekinteni a 20. század
néhány fontos fejleményére ezen a téren. A gazdaságtörténet fejlődését meghatározta a
közgazdaságtanhoz fűződő viszonya. Az önálló gazdaságtörténet születését lehet látni abban a
mozzanatban, amikor a német nemzetgazdaságtan elméleti iskolája elszakadt a történeti
iskolától a 19. század végén. A 20. század második felében pedig a gazdaságtörténet az erősen
matematizált közgazdasági elméletek befolyása alá került, amelynek ekkor az Amerikai
Egyesült Államokban kialakuló irányzatait ezért kliometriaként, kliometrikus történetírásként
szokás emlegetni. Előbb a neoklasszikus közgazdaságtanra támaszkodó „új gazdaságtörténet”
jelent meg, majd később a neoinstitucionalista közgazdaságtanra támaszkodó irányzat.
A kliometrikus gazdaságtörténeti iskola a piaci folyamatokra koncentráló
neoklasszikus közgazdaságtan elméleteire és modelljeire épít. Kitüntetett vizsgálata terepe a

151
hosszú távú gazdasági növekedés és különösen az ipari forradalom történetének vizsgálata.627
Kutatásaiban jellemzően falszifikációra törekszik, azaz a felvetett hipotézis megcáfolására, sőt
akár tényellenes hipotéziseket is alapul vesz. (A falszifikációról a tizedik fejezetben lesz majd
szó.) Robert Fogel (1926–2013) abból indult ki, hogy mi lett volna, ha 1890-ben nem lettek
volna Amerikában vasutak, és az alternatív szállítási lehetőségek (szekerek és vízi utak)
bővítésének modellezése révén cáfolta meg azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy a vasút
szerepe döntő volt a 19. századi Amerika gazdasági fejlődésében: a vasutak léte a nemzeti
összterméknek csak 5%-át kitévő „társadalmi megtakarítást” tett lehetővé.628
A kliometrikus gazdaságtörténet az amerikai Dél rabszolgatartó gazdaságának
közgazdasági elemzésével nem kevés ellenérzést keltett történész körökben és a
nagyközönségben egyaránt, amikor Fogel és egy szerzőtársa 1974-ben kvantitatív
módszerekkel és tényellenes hipotézisekkel élve vizsgálta meg a 19. századi rabszolgatartó
gazdálkodást, és ők is arra jutottak, hogy ez nagyon is nyereséges gazdasági forma volt.629
A neoinstitucionalista közgazdászok nem a piacban, hanem az intézményekben,
különösen a vállalatok szervezetében látják a kapitalista gazdaság legfőbb mozgatóját. Az ő
elméleteikre támaszkodó gazdaságtörténészek tehát mikroszinten keresnek magyarázatokat,
elsősorban vállalattörténettel foglalkoznak (business history). Az irányzat kiemelkedő figurája
Alfred D. Chandler (1918–2007), aki Adam Smith „láthatatlan kéz” metaforáját – amely a
piacnak a gazdasági viszonyokat elrendező szerepére utal – „látható kézzé” formálta át, a
menedzsment meghatározó szerepére utalva.630 Kitüntetett terepe ennek a közgazdaságtani és
gazdaságtörténeti megközelítésnek az intézményi hálózatok elemzése és a tranzakciós
költségek vizsgálata. (Itt információs költségekről, a bizalmat erősítő költségekről és a
megállapodást kikényszerítő költségekről van szó.631)
Fogel 1993-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott megosztva Douglass North
közgadász-gazdaságtörténésszel. Douglass North (1920–2015) is kliometrikus volt, de már a
neoinstitucionalista vonalat képviselte. Egy híres tanulmányában az 1600 és 1850 közötti
atlanti-óceáni teherszállításról bizonyította be, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem a
technológia fejlődése miatt lett hatékonyabb, hanem döntően a kalózkodás lehanyatlása és a
szervezettség fokának növekedése miatt.632

Összegzés

152
Azt láttuk tehát ebben a fejezetben, hogy Fernand Braudel és a második generáció
dominanciájának időszakában az Annales intézményileg megerősödött, magas nemzetközi
presztízsre, később pedig egyenesen vezető szerepre tett szert. Ebben az időszakban új
tudományos hatások figyelhetők meg az Annales indulásához képest: jelentős lett a
közgazdaságtan és a demográfia, illetve általános jelleggel a strukturalizmus hatása. Braudel
hármas időszemlélete elkülöníti a „hosszú időtartam”-ot, a struktúrák lassú változásának az
idejét (ilyen például szerinte földrajzi meghatározottság – és ez az elem a fő újdonság
Braudelnél); továbbá a konjunktúrákat, a társadalomtörténet, a gazdasági és államrendszerek,
a kultúra változásának az idejét (igazából ez indukál kutatásokat); végül pedig a felszíninek
minősített eseménytörténetet (amivel az Annales-iskola nem kíván foglalkozni mint érdektelen
témával). Braudel a „hosszú időtartam” koncepciója jegyében a humán tudományok
egységének megvalósítására törekedett a történettudomány égisze alatt.
A második generáció vezető pozícióban lévő képviselői és tanítványaik előszeretettel
foglalkoztak kvantifikációval (különösen szeriális történetírással, és itt Labrousse-ra és
tanítványaira kell gondolni), illetve írtak nagy regionális monográfiákat (mint például Goubert
vagy Le Roy Ladurie), amelyekben a braudeli időszemléletet érvényesítették. A strukturákra
irányuló vizsgálatok a földrajzi tényezők mellett többnyire kiterjedtek a népesedés törtébeti
demográfiai elemzésére is. Ezen monográfiákban a súlypontot a gazdaság- és
társadalomtörténetre esik. Emmanuel Le Roy Ladurie a Febvre-féle hagyományt felevenítve
kísérletet tett a totális történelem megvalósítására. A magyar történetírás részéről az Annales
recepciója kifejezetten lelkes volt, de Magyarországon nem született meg a kvantitatív
vizsgálatokon alapuló munkák olyan sorozata, mint Nyugat-Európában .

Irodalom
Fernand Braudeltől érdemes lenne sok mindent elolvasni. De ha csak egy műve fér fel
arra a kötelező irodalom-listára, amely a történetírás 20. századi fejlődését hivatott példázni,
akkor a Mediterráneum első kötetéből javasolnék egy szemelvényt. A valóban érdeklődőknek
ajánlanám az Anyagi kultúra, gazdaság, kapitalizmus trilógia magyarul 1985 óta olvasható első
kötetét. Szintén lefordították magyarra Braudel utolsó, torzóban maradt munkáját. A következő
generáció nagy történész egyéniségei közül Duby és Chaunu több könyve érhető el magyar
fordításban – bár Chaunutől ezek áttekintő művek. Az Annales-iskola hatása alatt született

153
magyar munkák közül Benda Gyula poszthumusz megjelent Keszthely-monográfiáját
ajánlanám.633
Az Annales-iskola fénykoráról bő irodalom áll az érdeklődők rendelkezésére. Első
helyen említendő a Benda Gyula és Szekeres András által szerkesztett kötet, amelyben értő
bevezető szövegek kíséretében az Annales-iskola története minden nemzedékének
eredményeiből olvasható válogatás. Általában a magyar nyelven elérhető irodalom ajánlására
szoktam szorítkozni, de most hadd tegyek kivételt: az angolul olvasóknak kiváló áttekintést ad
Peter Burke angol nyelvű könyve az Annales-iskoláról. Végül ami a kliometrikus történetírást
illeti, Scott M. Eddie könyvéből érdemes kiindulni.634

Ellenőrző kérdések az ötödik fejezethez

57. Ismertesse Braudel időszemléletét!
58. Milyen alapvető módosítással integrálta Braudel a strukruralizmus hatását az Annales-
iskola történetszemléletébe?
59. Milyen tagozódást állít Braudel hármas térszemlélete, és kitől vette ezt át?
60. Említse meg Fernand Braudel egy történeti munkáját!
61. Melyek voltak a tipikus műfajai az Annales történetírásának Braudel hegemóniája idején?
62. Említsen meg egy-egy történészt az Annales első, második és harmadik nemzedékéből!
63. Mi jellemzi a kliometrikus történetírást, illetve annak egyes változatait?
64. Mondjon példát a kliometrikus történetírásra!

154
 Hatodik fejezet
Történeti demográfia, család- és háztartástörténet

Miután a negyedik és ötödik fejezetben, jórészt a kronologikus tárgyalási elvet követve,

bemutatásra került a társadalomtudományos történelem irányzatának kibontakozása mint a
tudományos történelemmel szemben intézett második kihívás története, a következő három
fejezetben sorra vesszük mindazon aldiszciplinákat, amelyek létrejötte és kifejlődése ebben a
keretben történt meg – nagyjából a második világháború és az 1970-es évek között. Szó lesz a
történeti demográfiáról, a család- és háztartástörténetről és a pszichotörténelemről, illetve
mindehhez némileg kapcsolódóan, bár egyértelműen elkülönve, a marxista történetírásról.
A társadalomtudományos történelem tárgyalása során először is a történeti
demográfiára, mint ennek a megközelítésmódnak az egyik legjellemzőbb reprezentánsára kell
kitérnünk. Definíciója után forrásairól és módszereiről kell szót ejteni, különösen pedig három
fő vizsgálati problémájáról: a termékenység, a házasodás és a halandóság kérdésköréről.635
Ezek ismertetésébe beékelve, két kitérőben részletesen lesz még szó a gyermekkor ide
távolabbról kapcsolódó történetéről egyfelől, és a család- és háztartástörténetről másfelől. Ez
utóbbi a történeti demográfia önállósult, saját útra lépő és igencsak sikeres aldiszciplínájának
tekinthető. A fejezet zárásaképpen, a mai történeti demográfia rövid áttekintése után a
diszciplína magyarországi reprezentánsairól lesz szó.

Történeti demográfia I: definíció, módszerek, források

Definició
A történeti demográfia az Annales második nemzedéke idején az egyik legfontosabb
kutatási területté vált. Mint láttuk, a regionális monográfiák esetében mintegy beépült a
történeti földrajz mellé a megalapozó részbe, a longue durée tárgyalásába. De ennek az
ágazatnak a felívelése nem kapcsolódik kizárólagosan az Annales-hoz, sőt – ha a család- és
háztartástörténetet is a történeti demográfia részeként értelmezzük –, akkor elsősorban nem is
ahhoz kapcsolódik. Mindenképpen része azonban annak a második világháború utáni
hullámnak, amely a társadalomtudományok jelentős hatását hozta a történelemre, és
kialakította a társadalomtudományos történelmet.

155
 Mint kurrens, a jelennel foglalkozó tudomány, a demográfia – Dudley Kirk
megfogalmazásában – „az emberi népesség kvantitatív tanulmányozása.”636 A történeti
demográfia nyilvánvalóan ugyanezt teszi – de már a múltra vonatkozóan. Nem egyértelmű
viszont az, mikortól illetékes a demográfia mint társadalomtudomány, és milyen időpont előtt
beszélhetünk történeti demográfiáról, amely a történelem diskurzusának része. Meg lehetne
jelölni a rendszeres állami népszámlálások kezdetét, a modern demográfiai források
elérhetőségét ilyen határpontnak (amely Magyarországon 1869637), de mára vannak már
kifejezetten a 20. századra vonatkozó történeti demográfiai vizsgálatok is.638 Másfelől nézve a
dolgot, sokan úgy vonják meg a kurrens és a történeti demográfia illetékességének
határvonalát, hogy az utóbbi számára a demográfiai átmenet korszakáig tartó periódust jelölik
meg (amely Európában általában a 19. század közepén, utolsó harmadában történt meg).
Lényegében az látszik az elhatárolás problémájából is, hogy nincs fal a múlt és a jelen
demográfiai folyamatai között.639

A demográfiai átmenet
Míg általánosan jellemző az iparosodás előtti népességre az, hogy összlétszáma hosszú
időtávban nagyjából állandó,640 a változást a modernitásba történő demográfiai átmenetként
szokás leírni. E folyamat során a premodern demográfiai struktúra, amelyet a születések és a
halálozások egyaránt magas szintje és ezért csak kis mértékű népességnövekedés jellemez,
modernre változik: először a halálozások szintje indul csökkenésnek, majd követi később ezt a
születésszám csökkenése, majd szinte beéri, és egy alacsonyabb szinten stabilizálódik
mindkettő – ismét alacsony népességszaporulatot produkálva – miközben a demográfiai
átmenet időszakában éppen hogy robbanássszerű népességszám-növekedés történt. A
demográfiai átmenet koncepciója (1945) Kingsley Davis (1908–1997) és Frank Notestein
(1902–1983) nevéhez fűződik. Halandóság és termékenység görbéjének elválása a korszakban
javuló táplálkozásnak (különösen a burgonya elterjedésének) köszönhető egyfelől, a
kórokozók változásának és a javuló közegészségügynek másfelől. Európa demográfiai
fejlődésében a demográfiai átmenet időszaka lehetett 90, de lehetett akár 185 év hosszú is. Az
egyes országok egyedi népességfejlődése nagy változatosságot mutat. A demográfiai átmenet
eredménye lehetett igen komoly népességnövekedés is is, de például Magyarországon (ahol a
halandóság és a termékenység görbéje ebben az időszakban csak párhuzamos volt, ezek
lényegében együtt csökkentek) mindössze kétszeresére nőtt a népességszám, sőt

156
Franciaországban csupán 1,62-szeresre.641 Itt tehát lényegében nem történt
népességrobbanás.642
Hagyományosan a modernizációt feltételezik a jelenség hátterében, de az European
Fertility Project vizsgálatai szerint nincs közvetlen összefüggés a gazdasági fejlettség és a
csecsemőhalandóság között, tehát a demográfiai átmenet nem kizárólagosan modernizációs
jelenség. A mai demográfiai kutatások eseménytörténeti elemzéssel árnyalják a kérdést, és
megállapítják, hogy már a demográfiai átmenet előtt volt születéskorlátozás, a társadalmi
csoportok között nagy különbségek vannak, és fontos a társadalmi mobilitás.643 (Erre a
módszerre a fejezet végén térünk majd vissza.)
A demográfia mint tudomány a kora újkor folyamán formálódott ki: gyökereit a 17–18.
század leíró statisztikájában lelhetjük fel, illetve a 17. századtól létező politikai arithmetikában.
John Gaunt a halandóságról 1662-ben, Robert Malthus pedig a népességnövekedésről 1798-
ban publikált alapvető vizsgálatokat.644 Utóbbi megállapította, hogy a népesség növekedése
mértani, az élelmiszertermelésé számtani sorozat szerint nő, így az előbbi mindig elhagyná az
utóbbit. Kétféle mechanizmus állíthatja vissza az egyensúlyt: az úgynevezett „pozitív fékek”
halandóságot emelő hatása (éhínség, járványok) és a „preventív fékek” alkalmazása (azaz a
népesség növekedésének tudatos visszafogása a termékenység csökkentése révén – Malthus itt
a kései házasságkötésre gondol).645 A demográfia önálló tudománnyá ezen előzményeket
követően a 19. század közepére vált.646 Fejlődését ezután a népszámlálások rendszeressé válása
és a statisztikai adatszolgáltatás kiszélesedése, a matematikai statisztika és a számítástechnika
jelentette elemzési lehetőségek kibővülése, majd később robbanása határozta meg.

A történeti demográfia módszerei

A történeti demográfia köztes helyzetben van a természet- és a társadalomtudományok
között. Forrásai történetiek, elméletei társadalomtudományosak, módszere, szemlélete
azonban a demográfiához, statisztikához és a természettudományokhoz kötik. Része a formális
demográfia, amely a népesség számával és szerkezetével foglalkozik, illetve ezek változásával
és a termékenység és halandóság mindezt meghatározó tényezőivel. Ehhez tartozik azonban
még a népességtudomány (population studies) is, amely már jóval szélesebb körben
vizsgálódik. Tárgyát alkotják a vándormozgalmak, a család és háztartás, a nemek és a
differenciális demográfia kérdései (tudniillik társadalmilag differenciálva az egyes társadalmi
rétegek között azok demográfiai sajátosságainak bemutatása során).647

157
 A történeti demográfiát illetően az áttörés a második világháború után következett be.
Az 1950-es években jelent meg a legfontosabb nominális módszer, az úgy nevezett
családrekonstitúciós vizsgálat.648 Ez „az egyházi anyakönyvek modern demográfiai
követelményeknek megfelelő elemzési módszere,”649 amely egy körülhatárolt népesség,
általában egy település minden lakosára hosszabb időtávban (tehát több nemzedékre) úgy
nevezett családlapokra gyűjti össze az anyakönyvi adatokat, és ezekből számít demográfiai
mutatókat. Olyan pontos termékenységi mutatókat is eredményezhet ideális körülmények
között, mint a mai demográfia adatgyűjtései.650 Az úttörő a francia Louis Henry (1911–1991)
volt, aki Michel Fleury-vel (1923–2002) kiadta a családrekonstitúció kézikönyvét (1956),
illetve megjelentette Étienne Gautier-val (1914–1993) Crulai normandiai falu
családrekonstitúcióját (1958).651 A korábban említett Pierre Goubert-nek pedig igen jelentős
volt a szerepe abban, hogy a történeti demográfia vizsgálatai meghonosodtak az Annales-
iskolában.
Ezzel a módszertannal szembeállítható az angol kutatók által alkalmazott módszertan,
amely a hosszú távú népességrekonstrukciót kevesebb nominatív és több nem nominatív
elemzésre alapozta. Ezekből azután visszafelé következtettek az időben. (A nominális
megközelítésnél, például a családrekonstitúció esetében a név az a jellemző, amelynek
segítségével egyes adatok összeköthetők egymással, mint például a születési, halálozási,
házassági adatok. Az adatok összegzésekor, a belőlük végzett számítások alkalmával persze a
nevek eltűnnek. A nem nominális módszerek esetében azonban ezek már a kiindulásnál sem
szerepelnek, a kutató forrásaiból eleve csak a számadatokat emeli ki.) Végül vannak még
kvalitatív vizsgálatok, mint a család- és háztartásszerkezet vizsgálatai, például Philippe Ariès
kutatásai a gyermekkor és a család témájában, Alan Macfarlane-nek a családról és a
házasságról, Lawrence Stone-nak a házasságról és a válásról írt művei.652

Források
A történeti demográfia két fő forrását az anyakönyvek és a népszámlálások képviselik.
Ami először is az anyakönyveket illeti, ezek először a 14. század végén jelentek meg –
természetesen nem állami, hanem egyházi anyakönyvek formájában – Itáliában és
Burgundiában. A 15. században már megtaláljuk őket spanyol, francia, svájci, német és cseh
területeken is. Az anyakönyvezést kötelezővé Franciaországban 1538-ban, Angliában 1539-
ben tették, majd a katolikus országokban a tridenti zsinat rendelte el. Ez még nem jelenti azt,

158
hogy ettől az évtől mindenhol rendelkezésünkre állna ez a forrás. Az egyházi anyakönyveket
ténylegesen általános jelleggel Nyugat-Európában a 16. század végétől, a 17. század elejétől
vezették, Közép- és Kelet-Európában pedig a 18. századtól. Az állami anyakönyvezés mindezt
jóval később követte: Franciaországban a 18–19. század fordulóján, és Közép- és Kelet-
Európában néhol csak 1939 és 1949 között vezették be.653 Az anyakönyekből demográfiai
mutatószámokat a már említett családrekonstitúció módszertanával lehet nyerni.
A már kora újkorra nézve is nagy számban elérhető anyakönyveken és a 18. század
derekán megjelenő, a 19. századtól széleskörűen rendelkezésre álló népszámlálásokon túl
egyéb forrásokat is felhasznál a történeti demográfia. A népszámlálások előzményei a
fejadójegyzékek, illetve az egy időben csak egy-egy kisebb területre kiterjedő lélekösszeírások
a 17. századtól,654 egyéb népesség-nyilvántartások (status animarum- illetve, capax
confessionis-összeírások), továbbá speciális célú összeírások (leginkább adójegyzékek, később
választói névjegyzékek). A történeti demográfia emellett használ kvalitatív forrásokat is vagy
akár a régészet eredményeit is.655

A gyermekkor története

Ariès tézisei
Az említett Philippe Ariès (1914–1984) kapcsán kitérőt érdemes tennünk a gyermekkor
történetének kutatása felé. Tőle magyarul Gyermek, család, halál címmel kötetbe gyűjtött
írásai olvashatók. Az itt szereplő munkák eredetileg 1971–1973-ban jelentek meg. Ariès
önmagát „vasárnapi történésznek” nevezte, mert nem volt professzionális történész, és mintegy
az Annales-iskola peremvidékén lehet őt elhelyezni. A legnevezetesebb gondolat, amelyet
hozzá szokás kötni, híres kettős tézise a gyermekkorról.
Eszerint a kora újkor előtt rossz volt az esély a gyerekek életben maradására, ami
közönyhöz vezetett a szülőknél: érzelmileg nem volt érdemes mintegy „befektetni” a
gyermekekbe: „Nem lehetett túlságosan kötődni ahhoz, amit valószínű veszteségként tartottak
számon.”656 (Bár Ariès tézise a középkorról szól, valamint a kora újkor elejéről, illusztrációként
hadd említsek egy példát itt Izlandról, ahol még a 19. században is igen magas volt a csecsemő-
és gyermekhalandóság. Sigurður Gylfi Magnússon leír egy esetet a század második feléből,
amelyben a diftéria egyetlen éjszaka elvitt egy családból egy lány- és négy fiúgyermeket. A

159
szülők – unokájuk visszaemlékezése szerint – csendesen viselték a gyászt, és bizalmukat
továbbra is Istenbe vetették.657) Ariès szerint ezért még nem is tekintették a gyerekeket egész
embernek: „A közgondolkodás nem fogadta el, hogy a gyermek már magában hord egy teljes
embert, mint ahogy ma tartjuk.”658 Ez tézisének egyik fele.
Később portrék születnek a gyermekekről, amelyek jelzik, hogy a gyermek már kilép a
névtelenségből – írja Ariès. Festményeken vagy síremlékeken láthatjuk ábrázolásukat: előbb a
16. században szülei oldalán majd önállóan is – de ez utóbbit már csak a 17. században. Ezelőtt,
vagyis a középkorban és a kora újkor legelején a gyerekek körülbelül hétéves korban kerültek
be a felnőttek közé, amikor már önálló életre voltak képesek. A felnőttek világában kollektív
élet folyt, itt nem volt hely az intimitásra, nem volt érték a család, és nem létezett nevelés –
állítja Philippe Ariès. Azt mondja ezért, hogy a középkor nem ismeri az átmenetet
kisgyermekkor (amikor a gyermek még nem képes önállóan életre) és a felnőttkor között –
vagyis nincs gyermekkor. (Ez tézisének másik fele.) Ez a helyzet a kora újkor elején változik
meg: megszületik a gyermekkor, mégpedig ahhoz kapcsolódva, hogy megjelenik a nevelés
igénye, amelyet Ariès a vallás morális jellegéből vezet le. Ekkor a gyerekeknek egyfajta
karanténba kerülnek, és sajátos bánásmódot alkalmaznak velük szemben.659
Úgy is fogalmazhatunk, hogy a család és iskola együttes erővel vonták ki a gyermeket
a felnőttek társadalmából. A szabad iskolából ellenőrzött kollégium lett, puszta oktatás helyett
a nevelés, sőt a fegyelmezés színtere, majd a kora újkorban folyamán teljesen átalakult a család
is. A középpontba a gyermekekhez való viszony került. „De a modern család” – írja – „nemcsak
a gyermekeket, hanem a felnőttek idejének és gondjainak nagy részét is kivonta a közösségi
élet köréből.” Megszületik az intimitiás mint tipikusan polgári jelenség, szemben mind az
arisztokrácia mind a köznép életviszonyaival – de ez már csak a 18. században megy végbe.
Sőt az osztálytudat is a családdal együtt születik meg a korábbi „nagyon kényszerítő, polimorf”
társadalomból, amelyre szolga és úr közös életének családiassága volt jellemző. Elsőként a
polgárság vonul ki ebből a polimorf társadalomból, zárt családok keretében szerveződik, és
megteremti az intimitás közegét – például a házak és lakások újfajta beosztásával, a
térkialakítás megváltoztatásával.660

Ariès ellen
Ariès téziseit komoly kritika érte. Először is érdemes rámutatni arra, hogy amit leír, az
valójában nem is a 17. és 18. századi Európa, hanem a 17. és 18. századi európai elit. Linda

160
Pollock (1959-) munkája előbb cáfolni törekszik Ariès tézisét, majd vázolja a szülő-gyermek
kapcsolat aspektusait a kora újkor századaiban.661 Pollock bizonyítja, hogy már az Ariès által
a 17. századra tett változást megelőzően is túlnyomóak voltak a gondozás, törődés gesztusai a
szülők részéről gyermekeik iránt, bár – Magyarországgal ellentétben – Nyugat-Európában
valóban általános volt a szoptatós dajkaság intézménye. Pollock írott forrásokat használ fel –
szemben Arièsszel, aki elsősorban képi forrásokat vett alapul.662 Geoffrey Elton rámutat arra,
hogy a képi források félrevezetők: amikor a kora újkori Európában az arisztokrácia lefestette
gyermekeit, akkor felnőttruhákat adtak rájuk. De ez nem azt jelenti, mondja Elton, hogy ne
ismerték volna a gyermekkort, ahogy azt Ariès feltételezi. Más forrásokból látszik, hogy egyéb
alkalmakkor nem úgy öltöztették őket, mint a felnőtteket, vagyis kifejezetten a portré kedvéért
adták rájuk a felnőttruhákat.663 Giovanni Levi és Jean-Claude Schmitt szerkesztésében
kétkötetes munka jelent meg (1994-ben olaszul,664 1996-ban franciául, 1997-ben angolul) az
Ariès-ellenes irányvonal szerzőinek tanulmányaiból.665 Magyarországon Péter Katalin (1937–
2020) munkái, az ő szerkesztésében megjelent könyvek és tanítványainak munkássága
képviseli a(z elsősorban) kora újkori gyermekkortörténetet. Műveikben ők is cáfolják Ariès
téziseinek magyarországi érvényességét.666

A magánélet és az érzelmek története

A tárgyalásnak ezen a pontján érdemes legalább az említés szintén utalni két további
kutatási irányra, amelyekkel terjedelmi korlátok miatt részletesebben nem fogunk foglalkozni
a későbbiekben sem. Egyfelől a gyermekkortörténettel párhuzamosan kifejlődő és napjainkra
fontos irányzattá terebélyesedő magánélet-történetre gondolok, amelynek úttörője Philippe
Ariès és Georges Duby szerkesztésében öt kötetben franciául megjelent összefoglaló mű.667
Ezt az iskolát hazánkban Péter Katalin azon könyvei képviselik, amelyek egymás mellett
vizsgálják a parasztság és az arisztokrácia magánéletét, valamint tanítványának, Erdélyi
Gabriellának és a vele együttműködő fiatal kutatók családtörténeti munkái.668
A másik kutatási irány az érzelmek története, elsősorban Barabara H. Rosenwein
munkássága nyomán.669 Jól látható a családtörténet, a gyermekkortörténet, a magánélet és az
érzelmek történetének szoros összefonódása mind világszinten, mind pedig minálunk. Ehhez a
problémakörhöz a nők és a társadalmi nemek történetének tárgyalásakor, a 12. fejezetben
fogunk visszakanyarodni.

161
A történeti demográfia fő kutatási témái I: termékenység, házasodás

Kutatások és összegzések
A gyermekkortörténeti zárójel bezárása után, a történeti demográfiai kutatásokra
visszatérve, elmondhatjuk: a történelem diskurzusának ezen a területén szokatlan módon
megjelentek a nagy projektek külső kutatásfinanszírozással – hasonlóan a
társadalomtudományokhoz. Vannak olyan témaorientált nagy nemzetközi projektek, mint a
Princeton Egyetemen több mint húsz évig működő Office of Population Research (1963–
1984), amely kétszáz év európai termékenységével foglalkozott. Ebből a kutatásból nyolc
monográfia született. De kevés az ilyen megaprojekt, általában inkább a két-, három-, négyéves
projektek a jellemzők, amelyek keretében a résztvevők két-három konferenciát tartanak, és
kiadnak egy-két kötetet. Külön kiemelendő, hogy teljesen feldolgozták a kanadai francia
népesség teljes demográfiai anyagát, amely 1621 és 1765 között keletkezett. Az adatbankok
tekintetben Északnyugat-Európa az úttörő. Az első az umeåi egyetemen jött létre.670 Mellette
feltétlenül említésre érdemes az a másik svéd adatbank, amelyet a lundi egyetemen hoztak létre,
valamint a holland nemzeti adatbázis. 2011-ben pedig a rostocki történeti demográfiai
laboratórium „elindította az ún. MOSAIC-projektet, amelynek célja, hogy a kontinentális
Európa történeti népszámlálásainak fennmaradt individuális adataiból szervezzen on-line
elérhető adatbázist.” Ebben Magyarország az 1869. évi népszámlálás adataiból vett
reprezentatív mintával vett részt.671 Izlandon is teljes történeti demográfiai adatbankok vannak
annak köszönhetően, hogy ott már a 18. század elején teljeskörű népszámlálást tartott a dán
király. Minden izlandinak joga van hozzáférni saját őseinek adataihoz. Említhetünk továbbá
úgy nevezett második generációs adatbankokat is. A North Atlantic Population Project észak-
amerikai és északnyugat-európai történeti adatbázisokat fog össze, és az 1880 és 1890 között
a népszámlálásokban szereplő 85 millió ember adataiból szervez adatbázist.672
Massimo Livi Bacci (1936-) egyik munkája a világ népességének történetét foglalja
össze, egy másik Európa demográfiatörténetét tárgyalja.673 A nemzeti népességtörténeti
projektek közül megemlíthetjük a Jacques Dupâquier (1922–2010) szerkesztette a négy kötetes
francia összefoglalót (Histoire de la population française). Az angol népesség történeti
demográfiai elemzését Tony Wrigley (1931-) és Roger Schoefield (1937–2019) írta meg.674
Ebben bizonyítják, hogy Malthusnak igaza volt: a modern gazdasági növekedés előtt nem

162
pozitív, hanem preventív fékek működtek Angliában: a reálbér és a házasságkötések számának
alakulása közt erős volt a kapcsolat. Ez az elem volt a döntő a népességnövekedés
szabályozásában a 19. század elejéig-közepéig. Ekkor azonban a népességnövekedés görbéje
elszakadt az élelmiszertermelésétől, és modern gazdasági növekedés indult be.675 Amikor ez a
szerzőpáros két kollégájával kiegészülve 1997-ben családrekonstitúciókra építve írta meg
ugyanennek a periódusnak a népesedéstörténetét,676 akkor erre még a társadalomtudományos
történelem egy jeles dán képviselője is úgy reagált, hogy ez elképesztő: hatalmas munkával
megcsinálták még egyszer ugyanazt. Ez a – némileg eltúlzott és igazságtalan, de kétségkívül
őszinte – reakció jól mutatja, hogy a huszadik század végére ez a paradigma elérte határait.

A termékenység történeti vizsgálata

A történeti demográfia fő kutatási témáit a kurrens demográfia érdeklődésének a
centrumában álló tárgyak alkotják: a termékenység, a házasodás és a halálozás. A
termékenységet lényegében a tulajdonképpen a 19. század vége óta tartó
termékenységcsökkenés jelensége helyezte a demográfusok, majd a történeti demográfusok
figyelmének a középpontjába. A kulcsfontosságú francia aspektusban ez nem is csak a 19.
század vége óta volt érezhető, hiszen – mint láttuk – Franciaországban a demográfiai átmenet
szinte elmaradt, ami azzal járt együtt, hogy Franciaország elveszítette előnyét Európában
(például Németországgal szemben): XIV. Lajos vagy Napóleon még egy nagy népességi
előnnyel rendelkező országból rekrutálhatta vagy sorozhatta hadseregét, de a 19. század
folyamán ez a differencia megszűnt, hisz a népesség másutt Európában a demográfiai átmenet
időszakában erőteljesen, néhol robbanásszerűen nőtt. E jelenség adott a demográfia
kérdéseinek nagy politikai súlyt Franciaországban.677
A termékenység vizsgálatára alkalmazható a már említett családrekonstitúció, amely
egymást követő nemzedékekre számít demográfiai mutatókat egy-egy közösségben. Egy
további módszertant a Princeton Egyetem kutatói fejlesztették ki, akik a statisztikákból
kiindulva egész Európára végezték el a termékenység alakulására vonatkozó számításaikat.
Harmadik helyen említhetjük a kvalitatív vizsgálatokat, például a törvénytelen születések
vizsgálatát és a születésszabályozás kutatását.678

John Hajnal modellje

A házasodás jelenségének vizsgálatakor egy magyar származású angol történeti

163
demográfus, John Hajnal (1924–2008) munkásságából kell kiindulnunk. 1965-ben sajátos
európai házasodási modellt rajzolt fel – tulajdonképpen a malthusi elképzelésekre építve. Azt
állítja, hogy a Trieszt-Szentpétervár vonaltól nyugatra 1940-et megelőzőleg legalább két
évszázadig fennállt, de valószínűleg a 16. századtól datálódik egy olyan demográfiai rendszer,
amelyben a(z első) házasságot magas életkorban kötötték, illetve hogy sokan egyáltalán nem
kötöttek házasságot. Hajnal felveti, hogy a preindusztriális Európában magasabb
életszínvonalat biztosító demográfiai rendszernek a kulcsa a neolokalitás volt: a fiatal
férfiaknak meg kellett keresniük önálló háztartásuk anyagi alapjait, mire házasságot kötöttek,
míg egyebütt az ifjú pár beépült egy nagyobb, már létező háztartás keretei közé.679 Ezt a
gondolatot 1982-ben egy másik, szintén sokat idézett tanulmányában fejtette ki részletesebben:
a 17–18. századi Északnyugat-Európában a fiatalok előbb más háztartásokban szolgáltak, majd
relative későn kötött házasságukkal rögtön önálló háztartást alapítottak, míg Indiában, Kínában
vagy egyebütt a preindusztriális társadalmakban összetett háztartások voltak jellemzők.680
Ez a sajátos házasodási és háztartási rendszer lényegében Nyugat-Európa védekezése
volt a túlnépesedés ellen nagyjából a reformációtól kezdve. Wrigley adatai a 17. század
közepétől a 19. század elejéig mutatnak születéskorlátozást.681 Az első házasság időpontjának
kitolása Colyton essexi faluban konkrétan 25–29 éves első házasságkötési kort jelentett a
nőknél.682 Továbbá viszonylag sokan egyáltalán nem házasodtak meg (a népesség 10–20%-a),
miközben a törvénytelen gyerekek száma alacsony volt. (Ez a kiegészítés szükséges ahhoz,
hogy a modell két eleme a népességnövekedést alacsony szinten tartsa.)683 Mindez csak
Nyugat-Európára és csak a kora újkorra volt jellemző. Itt korábban és másutt később is, egészen
az iparosodásig fiatalabb életkorban és szinte teljeskörűen házasodtak az emberek. Az általában
európainak nevezett, de tulajdonképpen északnyugat-európai házasodási modell keretében a
15 és 44 év közötti, tehát szülőképes korban lévő nőknek 40–60%-a nem volt férjnél, írja
Wrigley, és ez legalább a 16. századtól így volt.684 Így az átlagos gyermekszám családonként
négy–hat lett.685
Ennek a demográfiai modellnek a törékeny voltát, egyfajta fine tuningot mutat be egy
számpélda, amelyet D. J. Noordam ismertet: 1000 francia lány születik 1740 és 1749 között.
Az 1 éves kort csak 725 éri meg közülük. A 25 éves kort 416, ebből 10% hajadon marad, míg
átlag 26 évesen férjhez megy 374 lány. 90%-u gyermeket szül, nincs törvénytelen gyerek és
idő előtti szülés. 40 évesen szülik az utolsó gyerekeket, átlag 26 havonta szülnek, és egész
életüket tekintve átlagosan 5,8 gyermekük születik, a teljes csoportnak összesen 2191, és ebből

164
1043 a lánygyermek. Vagyis kiindultunk egy 1000 lányból álló csoportból, és a következő
generáció egy kicsit nagyobb, 1043 fős lett. De ha egy évvel későbbre esne az átlagos
férjhezmenetel az első 1000 lány körében, akkor csak 962 lenne a következő generáció
leánygyermekeinek létszáma, azaz csökkenne a populáció. Szintén ez lenne annak is az
eredménye, ha nem 10%-uk, hanem 15%-uk maradna hajadon, vagyis a népesség száma
csökkenésbe fordulna. Ha ilyen csekélynek tetsző változtatásoknak a modellben ilyen jelentős
hatással lehettek, lényegében felboríthatták a modellt, akkor vajon az éhínségek hogyan
hathattak erre a populációra? – teszi fel a költői kérdést Noordam.686

Hajnal tézisének bírálata

John Hajnal nagy hatású modelljét érdemi kritika is érte. Nem is annyira a leíró résszel
(hogy miként viselkedik a populáció), hanem a magyarázó résszel kapcsolatban merültek fel
problémák. Ugyanis kiderült, hogy a városi népesség s az elit is így viselkedett, nemcsak a
birtokos parasztság, noha nekik mások voltak az életkörülményeik. Továbbá Közép- és Dél-
Európa nem illik a képbe: ott a malthusi fékek hiánya esetén is érvényesült a hagyományos
demográfiai rendszer. A kései első házasság és a nem házasodók magas aránya sem
kapcsolódik mindig össze. Azután arra is rámutattak történeti demográfusok, hogy Észak-
Amerikába kivándorolva ugyanazok az emberek korábban házasodtak. Nyilvánvaló volt az is,
hogy nem lehet a világot kettéosztani (Nyugat-Európára és a fennmaradó részre), ennél az
sokkalta színesebb.687 Persze az is igaz, hogy egy modellnek egyszerűnek, átláthatónak kell
lennie, szükségszerűen sarkítania kell.
Ráadásul jött még a proto-indusztrializáció Franklin Mendels (1943–1988) nevéhez
fűződő elmélete: a háziipar szervezett és nagy létszámokat foglalkoztató elterjedése
megváltoztatta a házasodási magatartást. Házasságot hamarabb és szélesebb körűen lehetett
kötni, mert a mezőgazdasághoz képest volt kiegészítő és alternatív megélhetés. Végül míg
Hajnal a házasság időpontját döntően a gazdasági tényezőkkel magyarázta, az újabb angliai
kutatások ez ellen érveltek.688

Család- és háztartástörténet

A házasság kapcsán megnyitjuk a második kitérőt a család- és háztartástörténet felé, amely az

165
ötvenes évek vége – a hatvanas évek eleje óta létezik. Előtörténetére röviden kitérve meg kell
említeni Fréderic Le Play (1806–1882) evolucionista modelljét. Eszerint az ókorban
Európában patriarchális családokat, konkrétan nagycsaládokat találhatunk. (Ez azt jelenti, hogy
a házas fiúk otthon maradtak. Ha csak egy maradt közülük a szülőkkel, akkor törzscsaládról
beszélünk. Ezt a formát pireneusi pásztorok közt találják meg – és persze Közép-Európában is
elég gyakori). A család fejlődésének következő, középkori stádiuma az, amikor a patriarchális
család a kiscsaládi formát ölti fel – ideértve ekkor még a nagyszülőket is. Le Play szerint a
modernitás hozza meg a konjugális vagy más néven nukleáris családot (magcsaládot),
amelyben a szülők és a nem házas gyermekek élnek együtt. Ezt az evolúciós sémát cáfolja majd
meg a huszadik századi szociológia egyik alapművében Michael Young (1915–2002) és Peter
Wilmott (1923–2000),689 akik kimutatják, hogy az alsó középosztály körében nagyon fontosak
a nukleáris családon kívüli kapcsolatok még a modern nagyvárosban is.
A család- és háztartástörténet hőskorának másik fontos elmélete a német Ferdinand
Tönnies (1855–1936) társadalomelmélete, aki kétfajta társadalomszerveződési alapformát állít
szembe egymással. Az egyiket Gemeinschaftnak, közösségnek nevezi el. Ez a tradicionális
társadalom, amelyet sűrű, személyes kapcsolatháló jellemez, és amelyben személyes, kicsi
egységekkel találkozunk. Ezzel szemben áll a Gesellschaft, a modern társadalom, amelyet
elszemélytelenedett és nagy egységek jellemeznek. Ebben jön létre az individuum. Személyes
kapcsolatok helyett intézmények dominálják. Tönnies az európai fejlődést a közösségből a
társadalomba való átmenet racionalizációs folyamataként értelmezte.690
A család- és háztartástörténetben is a második világháború utáni időszak jelenti a
modern változat megszületését – mint azt általában a társadalomtudományos történelemnél
láttuk, de itt nem az első, hanem a második évtized a döntő, azaz a család- és háztartástörténet
már a történeti demográfián belüli fejlődés, differenciálódás, specializáció eredménye. Azt is
hozzátehetjük ehhez, hogy az intézményesülés szempontjából a társadalomtudományos
történetírás legsikeresebb változata ez. Az áttörés pedig Peter Laslett (1915–2001)
háztartásszerkezeti modelljéhez köthető.

Laslett háztartástipológiája
Az angol kutató hat kategóriát állított fel a háztartások vizsgálatára. Ezek közül a
következő három az igazán lényeges: 1. egyszerű vagy nukleáris családos háztartás (itt a szülő
és nem házas gyermekek alkotnak egy háztartást); 2. valamilyen irányba kiterjesztett család

166
alkot egy háztartást (egy-egy egyedülálló egyén kapcsolódik a központi családhoz, például az
egyik nagyszülő vagy nagybácsi él együtt vele egy háztartásban); 3. többcsaládos összetett
háztartás (ahol már több házaspárral találkozunk).691 Laslett pofonegyszerű javaslata a történeti
demográfusoknak az volt, hogy egyszerűen meg kell számolni egy-egy pillanatban a különböző
kategóriába eső háztartásokat, majd megállapítani ezek arányát. A kérdés ezek után már csak
az, hogy különböző korokban és területeken a kiscsaládos háztartások vannak-e többségben,
vagy dominálnak a kiterjesztett család által alkotott háztartások és az összetett család által
képzett háztartások.
Valószínűleg egyszerűsége kölcsönzött egy időben hihetetlen népszerűséget ennek az
eljárásnak. Ebben az időszakban, a család- és háztartástörténet korai szakaszában központi
szerepet játszott a Cambridge Group for the History of Population and Social Structure (1964).
Ennek szervezésében nagy konferenciák zajlottak, amelyeknek anyagát fontos kötetekben
tették közzé.692 Itt kerültek összegzésre a lasletti tipológia alkalmazására épülő kutatások
eredményei, amelyek megerősítik a John Hajnal által kifejtett elméletet a nyugat-európai
házassági rendszerről és háztartási formáról. A részletes kutatásokból úgy tűnik, hogy
Angliában, mióta források vannak, a nukleáris családos háztartás volt a meghatározó, amelyben
csak négy–öt fő él együtt. Laslett szerint Nyugat-Európában általában ez a helyzet. Tehát a
modern család nem a kapitalizmus eredménye, ahogy Le Play gondolta, hanem inkább Európa
sajátosságainak gyökere. Ezzel a gondolattal találkozunk egy kiváló történész és antropológus,
Alan Macfarlane (1941–) Az angol individualizmus eredete című könyvében – de csak Angliára
fókuszálva.693

Macfarlane hipotézise
Mi ez az individualizmus? Macfarlene azt állítja, hogy Anglia egyedi Európában abban
a tekintetben, hogy itt az egyén jogai elsődlegesek a közösséggel és az állammal szemben. Így
van ez mind a magántulajdon tekinetében (erre koncentrál a könyv), mind az egyének politikai
és jogi szabadságát illetően, valamint az egyén közvetlen kapcsolatát tekintve Istennel. Mindez
a kapitalizmus társadalmi jellemzője. Kezdetben csak Angliát jellemezte, de mára a nyugati
civilizáció ismertetőjegye lett. Ez adja az angol történeti fejlődés egyetemes történeti
jelentőségét, az angol individualizmus fontosságát. Szociológusok, antropológusok,
történészek általában a 18. század előtti ipari forradalmat megelőzően paraszti társadalomnak
tekintik Angliát. Macfarlane ezzel szemben kísérletet tesz „Anglia alternatív történelmének a

167
felvázolására” Központi kérdése tehát a következő: Mikor szűnt meg Anglia paraszti
társadalom lenni?
Abból indul ki, hogy a történészek és a szociológusok elfogadják, hogy a 16. század
előtt más volt a világ és azt is, hogy átmenet történt a kora újkorban, a 15–17. században. Ezt
a 19. században kitalált evolúciós sémát a 20. századi történészek sem vetették el. A történelem
eszerint tehát haladás a parasztok kis, elszigetelt közösségeitől (amelyeket ma antropológusok
tanulmányoznak Ázsiában és Afrikában) a 18. század nyílt társadalmi szerkezetéig (amelyet a
piac és a pénzgazdálkodás jellemez). Macfarlane viszont bemutatja, hogy ameddig
visszanyúlnak forrásaink, Angliában nem volt paraszti társadalom: 1200 és 1500 között is már
az individualizmus volt a domináns. Az Angliában tapasztalt konstelláció valójában igen régi
dolog: feltehetően a korai germán és a római társadalom összeolvadásának eredményeként jött
létre. Vagyis Marx, Weber és Polányi téved – állítja Macfarlane – Angliában nem volt „nagy
átalakulás”, az angol társadalom mindig is individualista volt.

Rivális koncepciók
A John Hajnal által vázolt képet nemzetközi kutatások finomították. Ezek
megerősítették, hogy Északnyugat-Európára valóban a nukleáris család alkotta háztartás volt a
jellemző, Kelet-Európára pedig az összetett család alkotta háztartás, illetve Dél- és Közép-
Európát eltérő háztartásformák keveredése jellemezte. Vagyis míg Hajnal egyszerűen
kettéosztotta Európát, a Laslett nyomdokain járó kutatók a három fő elkülönített háztartástípus
előfordulási arányaiból ítélve finomítottak az összképen.694
De aztán ez a megközelítés is támadások kereszttüzébe került. Lutz Berkner például
osztrák és dél-német források vizsgálata alapján azt állítja, hogy a különböző háztartásformák
egy család fejlődésének más állomásai csupán. A fiatal pár először a cselédeket alkalmaz.
Később gyerekeik születnek, de a cselédek maradnak a háztartásban. Amikor azonban
gyermekeik felnőnek, és már dolgoznak, nem lesz szükségük cselédekre. A gyerekek azonban
idővel megházasodnak, és – általában egy kivételével – elhagyják a szülői házat. Végül az
egyik házasfél meghal, a másik pedig (mintegy eltartási szerződéssel) átadja a gazdaságot a
következő generációnak, a vele együtt élő házas gyermeknek. Berkner szerint a lényeg az, hogy
ugyanaz a család él eltérő háztartásformákban fejlődése során. Minthogy demográfiai okok
miatt az első három fázis dominál, a történeti demográfusok Nyugat-Európában a legtöbbet
nukleáris családos háztartásokból találják. A negyedik fázist, amikor a vizsgált család

168
törzscsaládos háztartásban él – ebben az altípusban egy házas fiú él együtt a szülőkkel, és ez
Laslettnél összetett családnak számít – már csak kevesen érik meg, ezért lesz súlya kisebb. (Ha
pedig a házas fiú csak egyik, megözvegyült szülőjével él együtt, akkor kiterjesztett családos
háztartásban élnek.)695
A család- és háztartástörténet keretében végzett részvizsgálatok végül összességükben
igen heterogén képet vázoltak fel. Kiderült, hogy még egymás mellett fekvő falvak is
különbözőek lehetnek a háztartás domináns típusának tekintetében. Így végeredményben a
Laslett-féle elképzelés a maga eredeti formájában nem tartható.

A történeti demográfia fő kutatási témái II: halandóság

A halandóság tekintetében a kiindulási pontunk Abdul R. Omrannak az epidemiológiai

átmenetről szóló elmélete 1971-ből. Omran azt állítja, hogy az emberiség történetének nagy
részében, „a pestis és az éhínség korában” a halandóság megakadályozta a folyamatos
népességnövekedést, és alacsony szinten volt a születéskor várható élettartam: mindössze 20–
40 év volt. A következő időszakban azonban, amelyet ő „a visszavonuló pandémiák kora”
elnevezéssel illet, a nagy járványok megritkultak és eltűntek. 50 évre emelkedett a születéskor
várható átlagos élettartam, és folyamatos népességnövekedés lett jellemző. A harmadik
korszakot pedig, „a krónikus és ember okozta betegségek korát” már 70 év feletti születéskor
várható átlagos élettartam jellemzi és alacsony szintre beálló halandóság. Az elmélet szerint
Európa és Észak-Amerika eltérő pályán mozgott a világ többi területéhez képest: már a 18–19.
századtól a második korszakba léptek. A döntő itt az ökológiai tényező (a fertőző ágensek
változása és a környezet), illetve a társadalmi-gazdasági tényező (a közegészségügy és a
táplálkozás), míg másutt csak 20. században tették meg ez döntő lépést, és ebben
kulcsfontosságú volt már a közegészségügy és az orvostudomány.696
Mint korábban láttuk, mások a halandóság tekintetében bekövetkező változások
hátterében hasonlóan fontosnak látják az élelmezési tényezők hatását. Thomas McKeown
1976-ban kifejtett elmélete szerint egyáltalán nem az egészségügy terén zajlottak a
meghatározó jelentőségű folyamatok, hanem a táplálkozás volt a döntő tényező Európában a
18–19. században. De a szakirodalom általában ez ellen foglal állást: a táplálkozás nem volt
olyan jelentős faktor, inkább a közegészségügyi igazgatás (például hatékony karanténok), az

169
ivóvízellátás vagy a csatornázás.697
Említést érdemel még Wrigley markáns koncepciója a „városi temetőről.” Azt mondja,
hogy „sok esetben a születések és halálozások egyszerű összevetése is megvilágítja azt a tényt,
hogy a városi népesség csak bevándorlás segítségével tudja magát fenntartani.” Londonba
évente 8000 bevándorlónak kellett érkeznie, hogy 17. század végi – 18. század eleji növekedése
megtörténhessen, ezáltal egy legalább kétmilliós régió természetes szaporodását fogyasztotta
el.698 Minthogy a városok népességszaporulata negatív, azokat csak a bevándorlás tartja
fenn.699

Élelmezési válságok
Az élelmezési válságokat az Annales-iskola egyik tagja, Jean Meuvret írta le – főleg
francia és német adatok alapján. Ezeket a halandósági válságokat a csekély mezőgazdasági
termelés és a lakosság alacsony vásárlóereje okozzák. Wrigley szerint két vagy három egymást
követő rossz termés már a katasztrófa szélére sodorja a népességet,700 Robert Mandrou az esős
időjárás, a kései fagyok, és a júliusi viharok veszélyes voltát hangsúlyozza.701 Goubert szerint
sem a pestis vagy a háború, hanem az éhség a válság fő oka. A rossz időjárás (különösen a
nyári esők veszélyesek, a gabona lábon elrohadhat) okozta gyenge termés esetén először
felmennek az élelmiszerárak, majd követi ezt a halálozások megugrása.702 „A halálozásokat
ritkán okozta a teljes éhezés, inkább azok a betegségek, amelyeket a romlott, egyoldalú és
elégtelen táplálék fogyasztása okozott vagy súlyosbított, vagy olyan fertőzés, amelyet az éhség
által otthonukból kiűzött és az országban vándorló nyomorultak terjesztettek” – írja Wrigley.703
Leesik a fogamzások és a születések száma. Az élelmezési válság elmúltával, a termés
betakarítása és a tél beállta után fordított folyamat megy végbe. Magasabb szintre emelkedik a
házasságkötések száma, a fogamzás majd a születés.704
A krízisek utóhatása a pótlási effektus, tudniillik nemcsak a korábbi szintre, hanem
afölé emelkedik a születések száma. Ráadásul a válság után a halandóság is csökken, hiszen az
életben maradó népesség fiatalabb és jobb egészségi állapotban van, mint a korábbi. Meuvret
szerint a válságban különbségeket mutatnak a szegény és a gazdag városnegyedek: a
változások amplitúdója a szegényeknél sokkal nagyobb. Az élelmezési válságok során főleg a
gyerekek halnak meg (és az öregek). A népesség életben maradási esélyei a városokban
rosszabbak a higiéniai és táplálkozási viszonyok miatt. Azt is lehet mondani, hogy azok esnek
az élelmezési válságok áldozatául, akik úgyis hamarosan meghaltak volna, vagyis a válságok

170
mintegy „előre hozzák” a halálozásokat:705 „a népességből azokat gyomlálja ki, akik gazdasági
vagy fiziológiai értelemben a legsebezhetőbbek voltak.”706

Történeti demográfia II: jelenlegi és magyarországi kutatások

A történeti demográfia ma707

Mint láttuk, a történeti demográfia fejlődését – önálló tudományággá válásától, tehát
nagyjából az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve – a demográfia és a társadalomtörténet
alakulása befolyásolta. Ezekhez hasonlóan elsősorban a tömeges emberi viselkedés feltárására
és megértésére törekedett. A történeti demográfusok hosszú időn keresztül aggregált adatokat
gyűjtöttek és elemeztek, statisztikai átlagokat számoltak, az elemzés keretei pedig országok,
régiók, esetleg egyes települések vagy társadalmi csoportok voltak.
A történeti demográfia a mindenkori uralkodó társadalomtörténeti és demográfiai
paradigmáknak megfelelően alakította ki kérdésfeltevéseit, választotta meg forrásait és
elemzési módszereit. Így a hatvanas években a gazdasági változások népesedési hatásaira, a
születéskorlátozás kialakulására, terjedésére, a demográfiai átmenet problémájára, a hetvenes-
nyolcvanas években inkább az emberi együttélés (generációk, családtagok stb.) formáinak és
kulturális kontextusának vizsgálatára helyezték a hangsúlyt.
A hetvenes évek óta a kételyek mind a család- és háztartástörténet, mind a
hagyományos történeti demográfia legfontosabb módszertanával szemben folyamatosan
hangot kaptak. Laslett módszerét elsősorban statikus volta miatt bírálták, tudniillik az egy
bizonyos időpontra vonatkozó népességregiszterek csak a háztartások szerkezetének
pillanatnyi különbségeit mutathatják meg, azok változását tagjaik életciklusa során pedig már
nem. A családrekonstitúcióval kapcsolatban pedig több szinten is felvetették a reprezentativitás
problémáját. Egyrészt nyilvánvalóan korlátozott számban készülhettek ilyen mélységű
elemzések, másrészt ezek csak kisebb rurális településekre irányultak kezdetben, illetve csak a
helyben maradó, nem mobil népesség rekonstruálására voltak alkalmasak.
Az elmúlt évtizedekben lejátszódó társadalomtudományos paradigmaváltás azonban a
történettudományhoz hasonlóan a demográfiát és a történeti demográfiát is elérte. A változás
lényege az, hogy többé nem kezelik evidenciaként a makroelemzési szintet, tudatosítják azt,
hogy az elemzési szint megválasztása kihat az eredményre, és hogy nem fogadható el az a

171
determinisztikus szemlélet, amely szerint az individuumok cselekvését – a múltban különösen
– kizárólagosan külső (például gazdasági) folyamatok vagy közösségeik normái határozták
meg.
A hagyományos demográfia, illetve család- és háztartástörténet ezen problémáira
megoldásként a demográfiai viselkedés explikatív modellje kínálkozik, amely individuális
adatokkal dolgozik (mert az egyéni döntéseket tartja meghatározónak), illetve hosszú távú
adatokkal (hogy az időben zajló változást megértsük), és végül sok adatot használ fel (hiszen
a reprezentativitás problémáját meg kell oldani), de úgy véli, hogy egyéni életutak vizsgálatára
van szükség (és nem pusztán az átlagost kell keresni, mert a népesség nem homogén). Tehát a
demográfiai viselkedés explikatív modellje szerint sokoldalú kontextusban kell vizsgálni a
demográfiai változásokat és a többféle demográfiai jelenség kölcsönhatását. Az új szemlélet
jegyében, elsősorban a demográfiai viselkedés oksági viszonyainak feltárására kezdték
alkalmazni széles körben az eseménytörténeti elemzést (event history analysis). (Itt
demográfiai eseményekről van szó, olyanokról, mint a születés vagy a halál.) Azt vizsgálják
meg ezzel a módszerrel, milyen egy demográfiai esemény bekövetkezésének esélye a vizsgált,
ún. „kockázati időszakban” az egyéni életpályák vizsgálata alapján, mennyi idő telik el egy
esemény bekövetkeztéig, és milyen tényezők hatnak. Például abban az esetben, ha a vizsgált
demográfiai esemény az 50. életév után bekövetkező halál, akkor a vizsgált kockázati időszak
az 50 éves kortól kezdődik. A demográfusok ekkor vizsgálnak egyfelől statikus tényezőket,
mint a nem, a szülések száma, a társadalmi helyzet, másfelől pedig olyan dinamikus, tehát
változó tényezőket, mint a kor, a családi állapot, a háztatásban betöltött helyzet, jövedelem,
vagyon, és végül tekintetbe vesznek külső tényezőket is. Ilyen lehet a gazdasági válság, a
háború és az időjárás. A vizsgálat célja a halandóság szempontjából fontos tényezők
azonosítása.
A jelenleg is folyó, nagyszabású Eurázsiai kutatási program (EurAsian Project in
Population and Family History) „eredményeit közreadó első kötet708 a leginkább exogén
hatásoknak kitett demográfiai jelenséget, a halandóságot vizsgálja. Öt rurális közösség (svéd,
belga, olasz, japán és kínai falusi populációk) összehasonlító elemzését végzi individuális
népességregiszterek adatainak eseménytörténeti elemzésével, és azt a máig meghatározó
malthusi nézetet tesztelik, miszerint a preindusztriális Európában egyfajta racionálisabb,
előrelátóbb demográfiai viselkedés folytán (a házasságkötés és a reprodukciós viselkedés
tudatos korlátozásával) sikerült volna elkerülni a túlnépesedést, és így a halandósági válságok

172
kevésbé voltak súlyosak, mint az effajta előrelátást nélkülöző, túlnépesedett Ázsiában. A
nagyszabású összehasonlító vizsgálat eredményeként kiderült, hogy a malthusi álláspont nem
tartható. Ázsia nem volt túlnépesedett, a házasodás és a reprodukció nem volt szabályozatlan,
a halandósági válságok gyakran súlyosabban érintették a kora újkori Európát.” Malthus
feltételezésével ellentétben éppen Európában voltak súlyosabbak a halálozási válságok.
„Különbségek mutatkoznak ugyan a gazdasági válságok halandósági hatásai terén, de ez a
társadalmi igazságosság eltérő felfogásából fakadt, Európában a tulajdon volt a fő differenciáló
tényező, Ázsiában a nem és a háztartásban elfoglalt pozíció.”709
A 20. század végén a történeti demográfia diszciplínája érezhető módon elkanyarodott
a társadalomtörténettől: újabb, erősen matematizált módszertana a történészek többsége
számára már nehezen követhető. A nagy tömegű adat feldolgozására létrehozott eljárások (big
data), az imént említett eseménytörténeti elemzés, valamint sok újabb módszer ugyan valóban
ebbe az irányba hat, de bizonyos, hogy újabb eredményei – különösen a 19. és 20. század
vonatkozásában – be fognak épülni a társadalomtörténeti munkákba is.

Történeti demográfia Magyaroszágon

Magyarországon a történeti demográfia kezdetei a 19. századra nyúlnak vissza. Az első
fontos munkákat Magyarország kora újkori népességének alakulásáról a korábban már említett
Acsády Ignác írta, majd munkáját a két világháború után Thirring Gusztáv (1861–1841)
statisztikus folytatta.710 Az első családrekonstitúciós vizsgálatokat Andorka Rudolf, Dányi
Dezső és Kováts Zoltán végezték el. A következő generációból jelentős Faragó Tamás és
Benda Gyula munkássága, a fiatalabb generációból pedig Őri Péter kutatásai emelkednek ki.
Eseménytörténeti elemzést anyakönyvi adatokból először Pakot Levente végzett
Magyarországon.711
Őri Pest megyét vizsgálva nem csoportok demográfiai viselkedésével foglalkozik,
hanem éppen fordítva: a demográfiai viselkedés mintái alapján képez csoportokat, s azt keresi,
hogy mi magyarázza a demográfiai jellemzőkben jelentkező különbségeket. Megkérdőjelezi a
családrekonstitúciós vizsgálatok reprezentativitását. Pest megyét vizsgálja, mivel ez annyira
tarka, hogy földrajzilag és etnikailag is szinte leképezi Magyarországot. Ennek településeit
kilenc jellegzetes demográfiai viselkedést mutató csoportba sorolja. Ezek földrajzilag nem
összefüggők, hanem mozaikos elrendeződést mutatnak. Az eltérő demográfiai viselkedést nem
felekezeti-etnikai különbségek magyarázzák, inkább földrajzi-ökológiai-gazdálkodási okokat

173
lehet találni a háttérben. Őri azt állítja, hogy a „megye északi, dombvidéki, szőlőtermelő
vidékeire a magas halandóság, az északi mezővárosokra (Szentendre, Vác) pedig egészen
»városias« demográfiai viselkedés a jellemző (magas halandóság, fiatalok alacsonyabb
aránya). Ezzel szemben az Alföld tágas területű, állattartással foglalkozó vidékein sokkal
kedvezőbb halandósági viszonyok uralkodnak.”712
Husz Ildikó Zsámbékot 1795-től 1867-ig vizsgálta, mert a kivételesen fennmaradt
conscriptio animarum egy-két évente a teljes népességről ad áttekintést. Vizsgálhatóvá válik a
német (osztatlan) és a magyar (osztó) öröklés. Az utóbbi esetben osztály a fiúk közt történik,
az úrbérrendezéstől azonban osztatlan öröklés lesz a szabály. A németeknél hasonló rend
érvényesül, azon belül is a német törzsöröklési forma dominál. A többi fiú kompenzációban
részesül. A gazda mintegy „visszavonul”, ha megöregszik. 1840-től a fiúk és lányok egyenlő
öröksége lesz a törvényes öröklési rend. A németeknél az osztály hosszú folyamatot jelent. A
gyerekek házasságával kezdődik.713 A gazda 60 éves kora körül visszavonul, átadja a
gazdaságot. A törzsörökössel egyenlő részt kapnak többiek is, de pénzben vagy más formában,
de nem földben. A törzsörökös fiú a családi földjét osztatlanul megkapja, míg testvéreinek
örökrészükkel jó esélyük van beházasodni egy másik jobbágygazdaságba. A magyaroknál nem
tiszta rendszer érvényesül, változik az öröklési rend, hat a német forma. A törvényi tiltás
ellenére látszik a jobbágytelek forgalma. A készpénz a szőlőművelésből származik; az ingatlan
ára a század elején rohamosan nő. A magyaroknál a lányok sokkal kevesebbet kapnak, mint a
fiúk. Az apa haláláig nem adja ki kezéből a gazdaság irányítását, sőt az anya is gazdálkodik,
esetleg a házas fiúk szüleik halála után is sokáig együtt maradnak. Az osztály szigorú korlátja
a negyedtelek. Egy-egy egyéni életútban a jobbágyfiú–házas zsellér–jobbágy státuszok
sorrendje jellemző.714
Kiváló történeti demográfiai, illetve család- és háztartástörténeti fejezetek olvashatók
Benda Gyula Keszthelyről szóló monográfiájában. A József-kori népesség-nyilvántartó
rendszer adatainak extrapolálásából kiderült, hogy a korábbi évtizedekre vonatkozóan Benda
Gyula aprólékos családrekonstitúciókra épülő, a népességszámra vonatkozó becslései jobbak,
mint az egyházi és adóösszeírások számaiból kikövetkeztetett adatok – azaz a demográfiai
finommunka igenis hasznos és értékes. Nem annyira a források alapján tudjuk meg, milyen
volt Keszthely népessége, mint inkább Benda Gyulától azt, hogy ezek a források mennyire
(nem) megbízható adatokat szolgáltattak erről. A felvázolt összkép szerint a 18. század elejétől
Keszthely népessége a Rákóczi-kori visszaesés után stagnált, majd a század közepén

174
növekedésnek indult. Ez a növekedés utóbb lelassult, majd a századfordulón új lendületet
kapott, amely kitartott a 19. század közepéig. A folyamatot a szőlőhegyekre történő erősödő
kitelepülés és a zsidóság arányának dinamikus növekedése kísérte. A népesség növekedése
tekintetében a természetes szaporodáshoz ugyanilyen mértékben járult hozzá a vándorlás
pozitív mérlege, azaz a betelepülés – egyébként a természetes szaporulat nem volt mindig
pozitív. A bevándorlási többlet nem kevesebbet, mint nagyjából a felét adta a város
népességnövekedésének a 18. század végétől a 19. közepéig.
Ellentétben a társadalomban másutt megfigyelhető, határozott irányú mozgásokkal,
népesedési tekintetben Keszthelyt a vizsgált száz évben a mozdulatlanság jellemezte. A
változások inkább ingadozások, mint határozott trendek voltak. Egyrészt ugyan a halandósági
csúcsok nem érték el a korábbi nyugat-európai élelmezési válságok mértékét, másfelől azonban
a korszak végén a halandóság mutatóinak javulását a kolera lerontotta. Az egy házasságra jutó
születések száma négy és öt közt ingadozott. A családrekonstitúciós vizsgálatból is az derült
ki, hogy 1750 és 1809 közt egyértelmű trend nélkül ingadozott a termékenység, méghozzá a
nyugat-európaihoz képest határozottan magas szinten. A csecsemőhalandóság nem változott, a
kisgyermekkori halálozást viszont javította a halandósági válságot hozó évek elmaradása, és a
felnőttek átlagos élettartama is megnőtt.
Jóllehet a felnőttek számára a házasságban élést az életviszonyok kikényszerítette
egyértelmű norma írta elő – amint azt az újraházasodások is tükrözik –, a házasságkötés előtt
és a házasságon kívül fogant gyermekek arányának megemelkedése a szexuális viselkedés
változását jelzi. A házasodások tekintetében megfigyelhető az erős térbeli exogámia, amely
gyakran társadalmi endogámiával párosult.715

Összegzés

A történeti demográfia és az önállósult család- és háztartartástörténet a társadalomtudományos

történeti ágak talán legsikeresebbjei. Klasszikus módszertanukból a legnevezetesebb a
családrekonstitúció, amely a modern statisztikai források előtti korokra számít demográfiai
mutatószámokat az anyakönyvi adatokból egy-egy kis és lehetőleg izolált közösség hosszú
távú vizsgálata révén. A két leghíresebb elmélet John Hajnal nevéhez fűződik, aki a kora újkori
nyugat-európai házasodásról azt állította, hogy (szemben más korokkal és a világ más tájaival)

175
ez emberek viszonylag későn házasodtak és meglehetősen sokan egyáltalán nem házasodtak.
Ez a modell az illegitimitás tiltása mellett alacsony szinten tartja a népességnövekedést. Hajnal
szerint Európát két részre lehet bontani: míg Nyugaton ezt a házasodási modellt a neolokalitás
egészítette ki, vagyis a fiatalok hosszú évekig cselédkedéssel keresték meg a házasságkötéssel
automatikusan létrejövő új háztartás anyagi alapjait, addig Kelet-Európában a korán kötött
házasságok után is a patriarchális nagycsaládba illeszkedtek be a párok. Az első formát az
individualizmus és a racionális tervezés jellemezte, a másikat a közösségi jelleg és a racionális
tervezés hiánya.
A háztartások tipologizálására Peter Laslett alkotott egy sémát, amely elősorban a
nukleáris családok alkotta háztartások és a többi típus (főleg a kiterjesztett és összetett
családokból álló háztartások) arányát állapította meg egy-egy területre egy adott korban, és
ebből vont le következtetéseket. Nyugat-Európa háztartásaiban a magcsaládokat, Kelet-
Európára a több házaspárból álló összetett családok alkotta háztartásokat, Dél- és Közép-
Európára az átmeneti formákat tartották jellemzőnek. A módszert azonban súlyos bírálat érte,
amikor bebizonyították, hogy egy-egy adott háztartás nem egyszerűen valamely típusba
tartozik, hanem életciklusa során eltérő típusok alakját veszi fel.

Irodalom
Aki a Faragó Tamás alapos bevezetőjében olvashatónál többet szeretne megtudni a
történeti demográfiáról, az Tony Wrigley és Massimo Livi Bacci magyarra lefordított
könyvéből tájékozódhat. Továbbá az idézett magyar történészek: Andorka Rudolf, Faragó
Tamás, Őri Péter, Benda Gyula és Husz Ildikó munkáit ajánlom. A gyermekkor történetét
illetően elsőként érdemes Philippe Ariès magyarul elérhető válogatáskötetét elolvasni, majd a
vele vitatkozó Elizabeth Badinter könyvét. Felhívnám még a figyelmet A gyermekkor története
című szöveggyűjteményre. Innen érdemes Péter Katalin és munkatársainak könyvei,
tanulmányai, illetve a legújabban Erdélyi Gabriella és munkatársai által kiadott kötetek felé
továbblépni.716 Minthogy a történeti demográfia munkái, illetve a család- és háztartástörténet
eredményei az elvégzett számítások matematikai háttere miatt a nagyközönségnek (és így
valószínűleg az egyetemi hallgatóknak is) kevésbé vonzóak, a kötelező irodalom listájára a
gyermekkor történetével foglalkozó irodalom klasszikusát vettem fel: a gyermekkorral
foglalkozó rész összegző passzusainak sorozatát Philippe Ariès magyar nyelvű gyűjteményes
kötetéből.717

176
 Ebben a fejezetben a történeti demográfiát nagyrészt Őri Péter munkáira, Faragó Tamás
összegzésére, illetve Tony Wrigley magyarra is lefordított alapmunkájára építve mutattam
be.718

Ellenőrző kérdések a hatodik fejezethez

65. Mely fő kérdéskörökkel foglalkozik a történeti demográfia?
66. Melyek a történeti demográfia fő forrásai?
67. Mi az a családrekonstitúció?
68. Mit mond ki John Hajnal tézise a nyugat-európai házasságról és háztartásról?
69. Mutassa be Laslett háztartástipológiáját!
70. Miért bírálták Laslett háztartástipológiáját?
71. Mit mond Ariès a gyermekek helyzetéről a középkorban?
72. Ariès szerint mikor született a gyermekkor és hogyan?
73. Mi a mai történetírás konszenzusa Ariès téziseiről?

177
 Hetedik fejezet
Marxista történetírás

Mint már említettem, Eric Hobsbawm véleménye szerint az Annales-iskola mellett a marxista
irányzat volt a modern történetírás másik bajnoka a huszadik század derekán. Ebben a
fejezetben először a marxi elméletről olvasható egy rövid áttekintés, majd a marxista
történetírásról mint Magyarországon négy évtizedig domináló megközelítésről lesz szó, végül
– és immár egy kicsit részletesebben – a legsikeresebb nyugati marxista történetírással, a brit
marxista iskolával ismerkedhetünk meg. Ez utóbbi azért érdemel különös figyelmet, mert a
tankönyv alapkoncepciójához illeszkedve a 20. század történet diskurzusának legfontosabb
áramlatait a csúcsteljesítményeken keresztül szeretném bemutatni, az előbbi pedig azért, mert
– ha nem is törekszem arra, hogy itt a magyar történetírás történetéről folytonos narratívát
nyújtsak – minden tárgyalt történeti irányzat és iskola esetében fontosnak tartom azt, hogy a
magyarországi recepcióra legalább kitérjünk.

Marxista világ- és történetszemlélet

A marxista történetszemlélet alapvetése Karl Marx (1818–1883) filozófiája, az úgy nevezett

dialektikus és történelmi materializmus. Ennek megalapozását végső soron Marx fő műve, A
tőke szolgáltatja, amelyben a szerző Anglia gazdaságtörténete évtizedes vizsgálatának elméleti
tanulságait vonja le. Ennek első kötete 1867-ben jelent meg, de a másodikat és harmadikat már
a szerző halála után barátja és munkatársa, Friedrich Engels (1820–1895) adta ki (1885, 1894).

Dialektikus és történelmi materializmus

E felfogás szerint a történelem fejlődése során az alapvető egység a termelési mód,
amely a létfenntartási eszközök megszerzésének módját jelenti a társadalomban. Az ember és
a természet kapcsolatát a termelőerők jellege határozza meg, míg a társadalom újratermelése
közben az emberek közt létrejövő viszonyokat termelési viszonyoknak hívják. Ezek közül
meghatározók Marx felfogásában a tulajdonviszonyok. Míg termelőerőket a folyamatos
fejlődés jellemzi, a termelési viszonyok merevek, és a termelőerők fejlődése időről időre ezek
megváltozását kényszeríti ki. Míg a termelőerők és a termelési viszonyok az „alapot” jelentik

178
a marxista felfogás szerint, az „anyagi” formákat, addig a „jogi, politikai, vallási, művészi vagy
filozófiai, egyszóval ideológiai formák”719 az alapra épülő és ennek függvényében változó
„felépítményét” jelentik a társadalomnak.
A társadalom a marxizmus szemlélete szerint osztályokra tagolódik, és ezek között
mindig van két meghatározó, amelyek között antagonisztikus ellentét áll fenn. A történelem
mozgatóereje az osztályharc, amely ezek között zajlik. A történelmi fejlődés termelési módok
sorozatán megy keresztül a marxizmus felfogása szerint. Kezdetben volt egy osztály nélküli
társadalom, az ősemberek ugyanis ősközösségben éltek. Ezt követte az osztálytársadalmak
sora: a rabszolgatartó, a feudális és a kapitalista társadalom. Mindezeket a kizsákmányolás
jellemzi, és az antagonisztikus ellentétben álló fő osztályok rendre a rabszolgatartók és
rabszolgák, a földesurak és parasztok, illetve a tőkések és munkások. Marx és a marxisták
szerint majd ismét el fog végül jönni egy osztály nélküli társadalom, a kommunizmus, ahol
majd a megtermelt javakból mindenki szükségletei szerint fog részesülni.720
Ezt az elméletet tulajdonképpen a gazdaság, a gazdasági erők primátusa jellemzi, hiszen
végső soron az úgy nevezett termelőerők a meghatározók, és az összes többi tényező a
felépítmény része, és így determinált. (Ez a meghatározottság közvetlenül csak a materializmus
leegyszerűsített válfaja, az úgy nevezett vulgármaterializmus szerint érvényesül, de közvetve
mindenképpen fennáll.) Végül is ugyanúgy a fejlődésgondolat nyilvánul meg Marxnál, mint a
19. század megannyi fontos gondolkodójánál. „Míg azonban a történelem végső mozgatóereje
Hegelnél és Rankénál egyaránt a szellem, a pozitivistáknál pedig többnyire a természeti
környezet és/vagy az emberi tulajdonságok, ezek helyébe Marxnál a gazdaság lép” – fogalmaz
Romsics Ignác.721
Marxnak dialektikus és történelmi materializmusával a társadalmat nemcsak értelmezni
kívánta, hanem egyenesen meg akarta változtatni – ami homlokegyenest ellenkezik a filozófia
hagyományos szerepfelfogásával. Ahogy írta 1844-ben a Feuerbach-tézisek című munkájában:
„A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy
megváltoztassuk.”722 Innen egyenes út vezetett Kommunista kiáltványhoz, amelyet Engelsszel
közösen publikáltak 1848-ban, közvetlenül az európai forradalmi hullám küszöbén. Ebben
tézisszerű összegzést nyert a marxista felfogás: „Minden eddigi társadalom története
osztályharcok története.” A polgárság, más néven a „burzsoázia alig százéves osztályuralma
alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint minden letűnt nemzedék
együttvéve.” Azonban – mutat rá Marx és Engels – a polgárság ennek a hatalmas

179
termelőkapacitásnak, gazdasági erőnek nem ura, hiszen egyre súlyosabb túltermelési válságok
jelentkeznek.723 1848-ban Marx és Engels azt vetítik előre, hogy a törvényszerűen
elnyomorodó munkásosztály forradalma fog bekövetkezni, amely megszünteti a burzsoázia
uralmát.724 Marx szerint végül is a magántulajdon eltörlésére van szükség, mely a
kizsákmányolást felszámolja.725

A marxista elmélet fejlődésének fő irányai a 20. században

A marxizmus fejlődésének soron következő fontos figurája Vlagyimir Iljics Lenin
(1870–1924), aki megalkotta a tőkés társadalom monopolkapitalista szakaszára vonatkozó
imperializmus-elméletet, illetve az első világháborúban meglátta a lehetőséget az orosz
forradalomra, és kifejtette a leggyengébb láncszem elméletét, hogy tudniillik nem a
legfejlettebb Angliában lesz először proletárforradalom, hanem pont fordítva, a háborús
nehézségekbe belerokkanó félig „feudális” – félig kapitalista Oroszországban. Végül az orosz
kommunisták feladták a világforradalom elképzelését, és elméleti szinten is felvállalták, hogy
a kommunizmus felépítésére egyelőre egyetlenegy országban (Szovjet-Oroszországban, majd
a Szovjetunióban) tesznek kísérletet. A bolsevik marxizmus tehát lényegesen eltért az eredeti
marxi elmélettől.
Ezért is és a gyökeresen más helyzete miatt is külön úton fejlődött a nyugati marxizmus
a bolsevizmustól 1917 után. Itt csak futólag említem a frankfurti iskolát, Lukács György, az
olasz kommunista Gramsci vagy a francia Althusser nevét. A frankfurti iskola (Theodor
Adorno, Max Horckheimer, Herbert Marcuse, Walter Benjamin, Jürgen Habermas) a két
világháború között nemcsak a monopolkapitalizmust bírálta, de a szovjet berendezkedést is.
Legfontosabb elméleti újítása a marxizmus hagyományos gazdasági determinizmusának
fellazítása volt: az eszmék, törvények, kulturális minták és pszichológiai tényezők fontosságát
hangsúlyozták.726 Ugyanezt látjuk Antonio Gramsci (1891–1937) esetében, akinek hegemónia-
elmélete szerint az uralkodó osztály, aktuálisan a burzsoázia uralma a többi társadalmi osztály
felett nem annyira erőszakon, mint kulturális dominanciáján alapul. Ez a kulturális hegemónia
ugyanis alkalmazkodásra ösztönöz, konszenzust eredményez. Vagyis Gramsci, nagyot fordítva
az eredeti marxi koncepción, a hangsúly áthelyezte a gazdaságról a kultúrára. Louis Althusser
(1918–1990) pedig a marxizmus és a strukturalizmus összeegyeztetésére törekedett,727 a
társadalmi formációkat akarta „a strukturalizmus jelrendszereket és azok belső grammatikáját
vizsgáló módszerével” elemezni.728 Lukács György pedig a legjelentősebb magyar marxista

180
filozófus, főleg esztétikájáról híres.

Marxista történetírás Magyarországon

Azt, hogy mindezen filozófiai nézetek elfogadása milyen történetírást alakít ki, két nemzeti
történetírás marxista iskolájának rövid bemutatásán keresztül figyelhetjük meg. A politikailag
uralkodó helyzetben lévő, „kötelező” marxizmusnak a történetírásra gyakorolt hatását a
magyar marxista történetírás vázlatos áttekintése alapján fogjuk megvizsgálni, hiszen a
marxizmus a magyar történetírást négy évtizedig uralta, a negyvenes évek második felében
történő kommunista hatalomátvételtől egészen a nyolcvanas évek végéig. Ezzel pedig a
politikailag ellenzékben, ideológiailag kisebbségi helyzetben lévő brit marxizmus
intellektuálisan sokkal inspirálóbb teljesítményét fogjuk szembeállítani.

Marxista történetírás a Rákosi-korban

A negyvenes évek második felében a magyar történetírásban személycserékhez
vezettek a politikai változások, amelyek az országban zajlottak. Félreállították az öregebb, már
a háború előtt nevet szerző történészeket, Mályuszt, Hajnalt vagy Wellmann Imrét, illetve az
utolsó, pályáját még a világháború előtt kezdő generáció tagjait, Szekfű legkiválóbb
tanítványait, Benda Kálmánt vagy Kosáry Domokost. Kevesen egy ideig még a helyükön
maradhattak, mint nyugdíjazásáig Szabó István Debrecenben. A nagyarányú személycserék
jelentette lehetőséget a marxizmust átvevő fiatalabb vagy középkorú történészek használták ki,
és például Léderer Emma vagy Mérei Gyula viszonylag fiatalon vezető pozícióba kerültek. A
Történelmi Társulat új vezetést kapott. Andics Erzsébet (1902–1986) ült Eckhart Ferenc
székébe a Századok szerkesztőségében. Szigorú tisztogatások történtek az Akadémia tagjai
között. Végbement az intézményrendszer uniformizálása is.729 A Teleki Pál Tudományos
Intézetnek – amelyet 1941-ben a kor színvonalán álló társadalomtudományi kutatóintézetként
alapítottak meg – még a jogutódja, a Kelet-Európai Tudományos Intézet is megszűnt 1949-
ben, tagintézményei akadémiai intézetekké váltak. (Így jött létre a Történettudományi Intézet
is.) A tudományos kutatásban az akadémiai intézetek mögött az egyetemek háttérbe szorultak.
A hivatalos ideológia értelmében a történetírástól elvárták a magyar és a szovjet kommunista
párt irányvonalának közvetlen támogatását, az tehát a napi politika szolgálatába kényszerült.730

181
 Azt feltételezhetnénk, hogy a kommunista ideológiai szigor azt jelentette, hogy a
történészeknek elsősorban a társadalmi osztályok és az osztályharcok történetét kell kutatniuk,
és történészek a társadalomról a marxista „alap és felépítmény” fogalomrendszerben
gondolkodtak. De valójában ekkor mégsem elsősorban az alávetett társadalmi osztályok
kutatása valósult meg. Helyette a marxista elmélet és a magyar történetírás szakmailag
leggyengébb hagyományának a kereszteződése valósult meg: a Rákosi rendszerre a régi
romantikus kurucos történetszemlélet, Thaly Kálmán történetírásának felújítása volt jellemző
nyakon öntve az osztályharcos elmélet szószával. 1945 után a fő pártideológus, Révai József
(1898–1959) és Andics Erzsébet neve fémjelezte ezt a nacionalista-kommunista irányvonalat.
1949-ben Andics a Magyar Történelmi Társulat elnökeként kijelentette, hogy a Thaly-féle
történetírás hagyományait kell folytatni.731
Ennek a nemzeti kommunista történetszemléletnek a hátterében Révai Józsefnek már
az 1930-as években kidolgozott felfogása állt. Ez kétségkívül fordulatot jelentett a kommunista
párt ideológiájában, mivel hogy közvetlenül összekötötte a társadalmi haladás és a magyar
nemzeti függetlenség gondolatát. A történeti kutatásoknak ehhez az irányvonalhoz kellett
igazodniuk.732 E felfogás alapműve, Mód Aladár (1908–1973) még 1943-ban írt könyve a
nemzeti függetlenség kérdéseit a kurucos függetlenségi álláspontról tárgyalva.733 Címe – 400
év küzdelem az önálló Magyarországért – jól mutatja Mód történeti narratívájának fő irányát.
Eszerint a magyar történelemnek van egy egyszerre társadalmilag és nemzetileg is haladó
hagyománya. Ebbe illeszkedik a Dózsa-féle parasztfelkelés, az erdélyi fejedelmek vezette
függetlenségi harcok, a Rákóczi-szabadságharc, Petőfi, Kossuth és Táncsics 1848–1849-e, és
végül persze – legalábbis a második kiadástól – az 1945. évi „felszabadulás”.734 A mű 1954-ig
hét kiadásban jelent meg. Újraírása 1945-től az aktuálpolitikai váltásokhoz történő igazodásról
árulkodik. A könyv terjedelme is jelentősen megnőtt, az eredeti 235 oldalról közel 700-ra,
elsősorban a 20. századi részek kibővülésével.735
Ez a nemzeti kommunista felfogás szakítást jelentett a korábbi magyar marxista
történetírás hagyományával, amely még szorosan követte a marxi iránymutatást. Ennek
legjelentősebb képviselője Szabó Ervin volt (1877–1918), aki az 1848–1849. évi forradalom
és szabadságharc történészeként az osztályharc és a társadalmi haladás szempontjait próbálta
meg érvényesíteni.736 Hangsúlyozta a forradalom rendi jellegét, tagadta polgári voltát. 737
Miskolczy Ambrus szerint tollát a kispolgárság polgárgyűlölete vezette. Nála Kossuth
hatalomszomjas politikus, a 19. századi magyar nemesség pedig aljas elnyomó. „Fő célja

182
megcáfolni azt a legendát, hogy a nemesség önfeláldozásból szabadította fel a jobbágyságot.”
Az 1848. évi forradalom értékeléséből paradox módon arra a következtetésre kell jutnunk,
hogy ehhez képest még a Rákosi-korban domináns Révai–Andics–Mód irányvonal is jobb
színvonalú történetírást eredményezett. Miskolczy Ambrus rámutat arra, hogy Kossuth
kapcsán „Révai kommunista machiavellizmusa és őszintének látszó nacionalizmusa [...]
hamisabb ideológiai pozícióból reálisabb történeti ítéleteket fogalmazott meg, mint Szabó
Ervin.”738

Marxista történetírás a Kádár-korszakban

De ez a nacionalista-kommunista irányvonal nem sokáig uralkodott a magyar
történetírásban. Az 1956-os forradalomnak az volt az egyik tanulsága a magyar kommunista
politikai vezetés számára, hogy a nacionalizmus veszélyes, nem szabad a tűzzel játszani, sőt
konkrétan jelentős részben a sztálinista Rákosi–Révai irányvonal „nacionalista
demagógiájának” a számlájára írták az „»ellenforradalmat«.”739 Révai, Andics és a kultúr- és
tudománypolitika korábbi irányítói elveszítették hatalmukat. Komoly személycserék
következtek be. Jelentősen kibővült a tudományos kutatás és vita szabadsága.740 Ezeket a
tanulságokat végérvényesen a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében
lezajló „Molnár Erik-vita” vonta le a hatvanas években.
Molnár Erik (1894–1966) kommunista politikus és történész volt. 1944-től a népjóléti,
az igazságügy- és a külügyminiszter pozícióját töltötte be közel egy évtizedig. Ő lett a Magyar
Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének első igazgatója is. Mivel a magyar
középkorról írt munkái nem politikatörténeti jellegűek és függetlenségi harcos szemléletűek
voltak, hanem társadalomtörténeti tárgyúak és osztályharcos szemléletűek, Andics Erzsébet
vezetésével 1950-ben megtámadták, mondván, hogy nem elég „pártos.”741 Molnár Erik 1956
után nyilván megérezte, hogy eljött a visszavágás ideje, és 1960-ban megjelentetett egy cikket
A nemzeti kérdés címmel a magyar nacionalizmust a „proletár internacionalizmus”
platformjáról bírálva, majd ezt kiegészítette 1962-ban a Történetszemléletünk nacionalista
maradványairól című írásával. Ezek lényegében Andics és Mód, illetve általában az általuk
képviselt irányvonal bírálatát jelentették. A cikkek megjelenését követő vitában (amely az
évtized végéig elhúzódott) lényegében leszámoltak ezzel a nacionalista-kommunista
irányvonallal a magyar történetírásban.742 Ennek jelentőségét talán akkor látjuk a legtisztábban,
ha egy olyan történetírás fejlődésmenetével vetjük össze a magyarországit, ahol nem történt

183
ilyen szemléleti váltás. Romániában nacionalista-kommunista történetszemlélet helyi változata
hivatalos ideológia maradt 1989-ig, ötvözve a dákoromán kontinuitás nacionalista elméletét a
marxista ideológiával és Nicolae Ceauşescu személyi kultuszával.
Magyarországon viszont a hatvanas évektől megnyílt az út az osztályszemlélet feltétlen
érvényesítése, a társadalmi haladást egyedüli értéknek tekintő gazdaság- és társadalomtörténeti
súlypontú marxista történetírás korlátlan érvényesülése előtt. Ennek legjelesebb képviselői
Pach Zsigmond Pál (1919–2001), valamint tanítványai, a modern magyar gazdaságtörténet és
a kelet-közép-európai térség gazdaság- és társadalomtörténetének kutatói, Ránki György
(1930–1988) és Berend T. Iván (1930-) volt.743 Visszatekintve e váltás legfontosabb
következményének azt tarthatjuk, hogy lehetővé tette a korszak modernebb történeti
irányzatainak óvatos recepcióját. A Molnár Erik-vita „eredményeképpen a magyar történetírás
szorosabban kapcsolódhatott a nyugati történetíráshoz.”744 A nyitást jól mutatja a Világtörténet
című lap indulása 1964-ban, amely nyugati könyvekről is nagy számban közölt recenziókat,
szemlézett folyóiratokat.745 Az Annales is ekkor hatott igazán. Nem véletlen, hogy a kor úgy
nevezett szocialista országai közül a korszak vezető történeti iskolájának érdemi hatása csak
az ideológiai–kulturális téren nyitottabb Lengyelországon és Magyarországon volt.
Többszörös áttétellel és paradox módon ez lett tehát az 1956-os forradalom hozadéka volt a
magyar történetírásban.
A marxista történetírás fő vonala elutasította a klasszikusoknak és az aktuális politikai
vezetőknek az ötvenes évekre (vagy a kor Romániájára) jellemző kötelező idézgetését mint a
személyi kultusz megnyilvánulását a történettudományban, de ragaszkodott a marxista-
leninista társadalomvizsgálat módszertanához és a leglényegesebb alapelvek
változatlanságához.746
A hivatalos marxista történetírás reprezentatív munkája a hetvenes–nyolcvanas
években megírt és kiadott úgy nevezett „tízkötetes” Magyarország története volt.
Főszerkesztője, Pach Zsigmond Pál az ötvenes évektől különféle vezető pozíciókat töltött be a
magyar tudományosságban. A sorozat csonkán maradt, csak hét dupla kötet jelent meg belőle,
elmaradt az 1242–1526 közötti időszakot tárgyaló második kötet megjelenése, az 1945 utáni
időszakot tárgyaló kilencedik kötet kiadása, valamint a historiográfiának szánt utolsó köteté.
Romsics Ignác értékelésében a viszonylagos, de bővülő ideológiai szabadságot hangsúlyozza,
amely a „tízkötetes” megírásában érvényesült. A politikatörténet mellett a gazdaság-,
társadalom- és művelődéstörténet minden korábbinál nagyobb teret kapott. Koherens szintézis

184
azonban nem született.747
Egy előadásában Gergely András elmondta, hogy a „tízkötetes” indulásakor nagy
fontossága volt annak, hogy míg korábban lényegében mindent Pamlényi Ervin szerkesztett, a
„tízkötetes” nem kevesebb, mint 28 fős szerkesztőbizottságából ő mégis kimaradt. Vagyis az
ideológiai kontroll érvényesítése helyett egyfajta „népfrontosnak” nevezett szemlélet
érvényesült, és minden jelentős történészt be akartak vonni szerzőként (még Wellmann Imrét,
Kosáry Domokost és Benda Kálmánt is). A kilenedik kötet pedig azért nem készült el, mert
arra vártak, hogy a kötet szerkesztőjének kijelölt Nemes Dezső, a pártközpont munkatársa
meghaljon.748 Vagyis az egész vállalkozás élére már nem, de a II. világháború utáni magyar
történelem, a politikailag legérzékenyebb korszak tárgyalására mégis kiküldtek ugyan egy
pártkomisszárt, de a történészek közössége addig lassította a munkát, hogy ez a kötet végül
egyáltalán el sem készült.

Példa a magyar marxista gazdaságtörténetre

Pach Zsigmond Pál egyik szövegén keresztül láthatjuk, mit jelent egy konkrét történeti
vizsgálat esetben a marxista szemlélet alkalmazása. Pach a „tízkötetes” Magyarország
története egyik fejezetében kifejti tézisét Kelet-Európa és így Magyarország agrárfejlődésének
a nyugat-európaitól történő „elkanyarodásáról” a 15–16. század fordulóján – miközben addig
a kelet-európai fejlődés lényegében a nyugat-európait követte. A nagy földrajzi felfedezések
hatására – írja Pach Zsigmond Pál – a világgazdaság átalakult, és ennek részeként Kelet-
Európában („az Elbától keletre”) a fejlődés megtorpant, a feudalizmus megmerevedett, és
kialakult az „örökös jobbágyság”, más néven a második jobbágyság (zweite Leibeigenschaft)
rendszere, ahogyan azt már Friedrich Engels is megállapította.749 A nemzetközi forgalom
áthelyeződése az Atlanti-óceánra új ipari-agrár munkamegosztást hozott létre Európa két fele
között, új típusú világpiaci kapcsolatokat valósított meg. Ennek hatására a Nyugat-Európára
jellemző kapitalizálódás helyett Kelet-Európában, így Magyarországon is a kései feudalizmus
korszaka köszöntött be. „Az Elbától keletre” tehát a majorsági gazdálkodás lett a jellemző, újra
röghöz kötötték a parasztságot, és a politikában a rendiség másodvirágzását lehet megfigyelni.
Ezt a 17. század második felétől az abszolút monarchiák létrejötte követte. (Jól láható, hogy
Pach a politika fejleményeit a gazdaság fejlődéséből vezeti le.) Ezen elmélet szerint a kelet-
európai abszolutizmus alkalmazkodik a második jobbágysághoz, és a parasztokat kiszolgáltatja
a földesuraknak. Pach Zsigmond Pál ehhez a változáshoz negatív értéktöltetet társít:

185
értelmezése szerint a második jobbágyság a földesúr–jobbágy osztályellentét kiéleződését
hozza el.750 Ez az elkanyarodás végső soron hátrányos Magyarország fejlődésére nézve, mert
a kapitalizálódás helyett – amely az adott esetben a haladást jelentené, hiszen ez a történeti
fejlődés soron következő lépcsőfok – refeudalizáció, történelmi visszalépés történik. Ebben a
történetfelfogásban a fejlődés unilineáris, a kapitalizmus mindig modernebb, mint a
feudalizmus. A marxista gondolkodás jól látható módon megszabja a történészi értékítéletet.
Az elmélet hátterére rávilágít Gyáni Gábor vitája Pach Zsigmond Pállal már a
rendszerváltoztatás után, 1991-ben. Gyáni megjegyzésére, hogy „elkanyarodás-elmélete volt a
specifikusan kelet-európai »különút« első »hatásos« történetírói megfogalmazása”, Pach az
Európa Intézetben egy konferencián tartott előadásában azzal felelt, hogy az elkanyarodási
elmélet eredendően nem is marxista találmány, mert már a harmincas években német
agrártörténészek kifejtették, hogy az Elbától keletre Gutsherrschaftok épültek ki (saját kezelésű
birtokokkal) a Grundherrschaftok helyén (amelyek tisztán jobbágyi művelésű földekből álltak).
Jóllehet ez minden bizonnyal pontosan így is történt, és a vitában Gyáni is szakmai érveket
hozott fel, neki nyilvánvalóan mégis igaza volt abban, hogy az elkanyarodási elméletből nem
véletlenül lett az ötvenes évektől kötelező történeti felfogás, hiszen ez „bizonyította”, hogy
Magyarország nemcsak politikailag, hanem történetileg is Kelet-Európa része.751 A történetírás
ekkoriban szoros kapcsolatban állt a politikával, és ebben a viszonyban egyértelműen is a
politika volt a domináns.
Azóta már azt is tudjuk, hogy túlzás magyar Gutsherrschaftról beszélni: a majorság sem
volt meghatározó ekkoriban a magyar agrártermelésben. Benda Gyula kutatásai szerint a 17.
század közepén is 10% alatt maradt a szántókból a földesúri (majorsági) szántók részesedése,
1767 és 1790 között pedig 10–20% lehetett, de aránya még mindig az alsó határhoz volt
közelebb. A nagybirtok nagybirtoküzemmé csak a 18. század végétől kezdett válni, de még
ennek eredményeként sem lett a földesúri szántó és rét arányát magasabb 20–25%-nál 1850
körül – vagyis Magyarországon mindvégig a paraszti szántóművelés volt az uralkodó.752
Mindehhez azt is hozzátehetjük, hogy a Domanovszky-iskola eredményeire építve
Szabó István már az 1948-ban megjelent Tanulmányok a magyar parasztság történetéből című
kötetében leszögezte, hogy a 16. század elejétől a magyar fejlődésben észlelhető elkanyarodás
dacára a magyar jobbágy szabadságának sok elemét megőrizte, és több intézményes forma
biztosította felemelkedésének lehetőségeit (mezővárosok, végvári katonaság, hajdúszabadság).
Vagyis a magyar társadalomfejlődés nem a kelet-európai úton járt, hanem kelet- és nyugat-

186
európai között egyfajta átmeneti formát valósított meg.753
Ezt a gondolati vonalat folytatta Varga János (1927–2008). A második jobbágyságot
illetően az ő kutatásai bizonyították a szabad költözésű elemek létét a kora újkorban mindvégig,
a 16. századtól a 18. századig.754 Horváth Zita kereste arra a választ, hogy 1514 után röghöz
volt-e egyáltalán kötve a magyar parasztság. A válasz nem egyszerű: 1530-ban egy Szapolyai-
féle országgyűlés, majd egy évre rá királyi rendelet, 1556-ban pedig ismét a diétán hozott
törvény engedélyezte a szabad költözést. A gyakorlat a 17. századtól ezt tükrözi. A 18.
században pedig 30–40%, néhol 50% volt szabad menetelűek aránya a parasztok között, a
Horváth Zita által vizsgált Zala vármegyében egyenesen több, mint felük. A lényeg azonban
mégis inkább az, hogy a terhek nem is eszerint oszlottak meg, a röghöz kötöttek nem voltak
feltétlenül rosszabb anyagi helyzetben, mint a szabad menetelűek.755 Tehát voltak örökös
jobbágyok, de nem volt örökös jobbágyság. Az agártársadalom heterogén volt, és előbb az
úrbérrendezés terelte egységes mederbe a folyamatokat, majd a jobbágyfelszabadítás hozott e
tekintetben érdemi változást.756
Mindezek után talán jobban érthető az az állítás, amely elsőre paradoxnak tűnhetett,
hogy a legjobb marxista történeti iskolát nem az 1945 és 1990 közötti szocialista országokban
találjuk, ahol a marxizmus szinte az államvallás szerepét töltötte be, hanem Angliában.757

A brit marxista történeti iskola

A második világháború után általában a baloldaliság, kifejezetten pedig a marxista, akár

egyenesen kommunista nézetek képviselete nagyon gyakori volt a nyugat-európai értelmiség
körében. Nem meglepő ezért, hogy sok kiváló történész alkotta a marxista történészek
csoportját Angliában. Christopher Hill (1912–2003) az angol forradalom kutatója volt, Rodney
Hilton (1916–2002) középkorász, George Rudé (1910–1993) pedig a francia forradalom
történésze. Valamennyien magas kort éltek meg. Különösen igaz ez a brit marxista történeti
iskola Magyarországon talán legismertebb alakjára, a már említett Eric Hobsbawmra (1917–
2012), aki 95 évesen halt meg. Úgy látszik, marxista történésznek lenni életbiztosítást
Angliában jelentett, nem pedig a Szovjetunióban. A brit marxista történeti iskola a brit
Kommunista Párt történész csoportja (1947)758 megbeszéléseiből nőtt ki. Lapjuk, a Past and
Present (1952–) máig a világ egyik vezető történeti folyóirata.759 Mintájaként az Annales

187
szolgált, amely azt később testvérlapjának ismerte el. Ahogy Hill leírja, nemzedékének az
1930-as években reveláció volt a marxi elmélet, amely világos magyarázatot kínált mind saját
turbulens koruk fejleményeire, mind az általuk történészként tanulmányozott korok
alakulására.760

Perry Anderson és Christopher Hill

A fentebb felsoroltaknál fiatalabb, mintegy a következő nemzedékhez tartozó Perry
Anderson (1938–) Az abszolutista állam című munkája Magyarországon is megjelent.761
Anderson könyve nem ortodox marxista munka, ami már abból is rögvest látszik, hogy az
államot vizsgálja. A „történelem alulnézetből” nem elég: „az osztályok közötti évszázados
küzdelem végső soron a társadalom politikai és nem gazdasági vagy kulturális szintjén oldódik
meg” – írja. Anderson tehát a politika önmozgását állítja a gazdasági determináció
hangsúlyozása helyett. Hithű marxista módjára mégis osztályszempontú elemzést végez el.
Példának okáért azt mondja, hogy II. József reformjai hátrányosak voltak a nagybirtokos
uralkodó osztály számára, bukásukkal „fényesen igazolva az uralkodó személyes akaratának
tehetetlenségét, ha egyszer megsértette azokat a kollektív osztályérdekeket, amelyeket az
abszolutizmusnak hivatásából eredően védelmeznie kellett.”762
Christopher Hill – a nyugati értelmiség tipikus útját bejárva – 1956-ban, a magyar
forradalom után kilépett a Kommunista Pártból, de a brit marxista történészek kiemelkedő
alakja maradt. Munkássága a 17. századi angol történelemre összpontosult. Legismertebb
elmélete az angol polgárháború marxista értelmezése. Eszerint a 17. század derekán Angliában
osztályharc zajlott, és az angol polgári forradalom győzelme meghozta a feudalizmus végét,
egy új osztályuralom, a kapitalizmus kezdetét. Nem csoda, hogy a forradalmat (vagyis a
parlamentet a király ellen) a gazdaságilag fejlettebb déli és keleti területek támogatták, hisz „a
polgárháború osztályharc volt.”763
Ugyanezen folyamatok alternatív értelmezésére példa Conrad Russel 1990-ben
megjelent könyve, amely az úgy nevezett revizionista álláspontot foglalja össze. Ez a
polgárháború kitörését két szinten is értelmezi. Az egyik szinten egyes események
megtörténtének (illetve meg nem történtének) tudja be: a skótoktól 1639–1640-ben
elszenvedett vereségnek; annak, hogy 1641-ben nem oszlatták fel a Hosszú Parlamentet (ami
megtörtént volna, ha az ír felkelés három héttel később tör ki); hogy Angliában nem volt
általánosan elfogadott politikai felállás; hogy pártokra bomlott, és hogy nem folytattak valódi

188
tárgyalásokat a polgárháború elkerülésére; valamint annak, hogy a király iránti tisztelet igen
mély szintre zuhant. De Russel ezek egybeesését nem kizárólag a véletlennek tulajdonítja,
hanem egy másik értelmezési szinten három hosszú távú okra mutat rá, melyek a stabilitást
veszélyeztették: az angol-skót állam összetett voltára, a vallási megosztottságra és a pénzügyi-
politikai rendszer összeomlására. I. Károly 1637-ben kísérletet tett arra, hogy Skóciára
ráerőltesse az anglikán vallást, és Russel szerint a legnagyobb valószínűséggel ez a mozzanat
olvasztotta egybe a három okot, s vezetett el a polgárháborúhoz – amelyet egyébiránt általában
ma már nem is neveznek forradalomnak.764

Eric Hobsbawm és világtörténete

A brit marxista iskola egyik legfontosabb alakjának, Eric Hobsbawmnak marxista,
elkötelezett baloldali gondolkodása jól látszik műveiből. Ő párttag maradt 1956 után is,
szemben Hillel és Thompsonnal, akik a magyar forradalom után már nem voltak tagjai a
kommunista pártnak. (Az utóbbiak útja jellemző a nyugati baloldali értelmiségre: ezután már
nem voltak kommunisták, de még mindig marxisták maradtak.) Hozzájuk képest Hobsbawm
eltérő úton járt, ami történetírásán is jól látszik. A gazdasági determinizmushoz is ő van a
legközelebb. Egy tanulmányában például a munkásarisztokrácia magas béreivel magyarázta,
miért volt az angol munkásmozgalom reformista és nem forradalmi.765
Legismertebb műve négyrészes világtörténelmi sorozata. A forradalmak kora (1962)
Európa és a világ történetéről szól 1789 és 1848 között, A tőke kora (1975) az 1848 és 1875
közötti időszakról, A birodalmak kora (1987) 1875–1914-ről, míg A szélsőségek kora (1994) a
rövid huszadik század (1914–1991) történetével foglalkozik.766 Az első kötet témája a kettős
forradalom, vagyis a francia politikai és az angol ipari forradalom és ezek következményei.767
A forradalmak kora a világ bemutatásával (földrajz, klíma, népesedés, közlekedés)
kezdődik, úgy mintha Braudel írta volna, majd hallunk a második jobbágyságról is Dél-
Itáliában, Dél-Spanyolországban és Kelet-Európában (épp úgy, mint Pach Zsigmond Pálnál),
és kilyukadunk Marxnál, mert az abszolút és felvilágosult abszolutista monarchiákat a
feudalizmushoz sorolja az alapvető osztályviszony alapján. Végül Hobsbawm eljut a haladás
jeleiig és az ipari forradalom teremtette elnyomorodásig, Manchester sikátoraiig: „Az előző fél
évszázadban a gazdasági, technikai és társadalmi átalakulás mindaddig példa nélkül álló erői
szabadultak fel.” (Szavaiban a Kommunista Kiáltvány megfogalmazása cseng vissza.)768
Hobsbawm szerint „Az 1789–1848-as nagy forradalom nem egyszerűen az »ipar«,

189
hanem a kapitalista ipar győzelmét eredményezte; nem általában a szabadság és egyenlőség
diadalát jelentette, hanem a középosztály vagy burzsoá liberális társadalmáért; nem a »modern
gazdaságét« vagy a »modern államét«, hanem a világ egy meghatározott földrajzi övezetének
(Európa egy részének és Észak-Amerika egy kis darabjának) gazdaságáét és államaiét,
középpontban a két szomszédos és rivális állammal, Angliával és Franciaországgal. Az 1789–
1848-as átalakulás lényegében e két országban kezdődött, s azután elterjedt az egész világon.”
A kettős forradalom ahhoz vezetett, hogy Európa meghódította a világot. E folyamatok
ellenhatásaként pedig a korszak végére megszületett a „forradalmi szocialista és kommunista
ideológia.”769 Ez, ugye, a Kommunista kiáltvány lenne 1848-ból.
Hobsbawm tetralógiája a következő történelemképet vázolja fel: az ipari forradalom
által teremtett helyzetben szükségszerű lesz a szegények forradalmisága. Ennek hatására 1848-
ban mindenütt forradalmak törnek ki, de sikertelenek maradnak. A győzedelmes burzsoázia
leszereli a szegények forradalmiságát, és hegemóniára tesz szert. Eljön a kapitalizmus kora – a
folyamatos haladás gondolatával –, majd a századvégén létrejönnek a szocialista pártok. Ezzel
párhuzamosan megnövekszik a nemzeti gondolat fontossága, ami elvezet a katasztrófa korába,
a két világháborúhoz. Hobsbawm az 1940-es évek második felétől 1973-ig aranykort lát,
amikor lezajlik a történelem legnagyobb gazdasági-társadalmi-kulturális változása. 1973 után
viszont válságjelek mutatkoznak: kezelhetetlenné váló munkanélküliség, a szegények és
gazdagok közti szakadék elmélyülése, majd a szocialista országok összeomlása. A 20. század
tehát a kapitalizmus megújulását hozta. 1917 után rákényszerült a kapitalizmus
tömegbázisának kiszélesítésére. De ez a század a felvilágosodás programjának széthullását is
hozta, a haladás helyett „»a mindent-szabad erotikus paradicsomá«-t.”770

E. P. Thompson, az „agency”, a tudati tényezők és a kultúra

Az utolsó és legfontosabb személyiség, akivel a brit marxisták közül meg kell
ismerkednünk, E. P. Thompson (1924–1993) is kommunista párttag volt, de 1956 után szakított
a pártvezetéssel, ki is zárták, azután elítélte a sztálinizmust. Politikai önállóságának megvannak
jól látható párhuzamai történeti felfogásában is. Thompson véleménye szerint a társadalom
nem mechanikusan válaszol a gazdaság fejleményeire, mint Pavlov kutyája a csengőszóra,
amely a kísérletben automatikusan megindítja az eb nyálelválasztását: az emberek „szeretnek
és gyűlölnek, érvelnek, gondolkodnak és erkölcsi döntéseket hoznak [...] ők csinálják saját a
történelmüket.”771 Thompson tehát a cselekvést hangsúlyozza, a történelmi szereplők aktív

190
cselekvő mivoltát, és bevezeti erre az „agency” fogalmát. (Magyarul sokan egyszerűen
áganciaként emlegetik.) E. P. Thompson további fontosabb újításai az antropológia
felhasználása a történettudományban, a népi kultúra középpontba helyezése és az osztályhoz
tartozásnál a tudati tényezők hangsúlyozása.772 (Vagyis ahelyett, hogy arra kérdezne rá, hogy
milyen egy ember viszonya a termelőeszközökhöz, és ennek megfelelőn minősíteni az illetőt
tőkésnek – akiknek a tulajdonában termelőeszközök vannak –, illetve bérmunkásnak – akinek
nem –, őt az érdekli, hogy az illető mit gondol a világról és benne önmagáról.) William Sewell
szerint Thompson kitágította a munkásosztály történetét a szakszervezetek és a reálbérek
történetéről a népi kultúra, vallás, fesztiválok és a koldusok történetére.773 Maga E. P.
Thompson úgy fogalmazott, hogy a „kulturális és morális közvetítés”-t vizsgálja, azaz “»azt a
módot, ahogyan ezeket a materiális tapasztalatokat kulturálisan kezelik.«”774 Ő alkotta meg a
„történelem alulnézetből” terminust, kifejezve a hétköznapi emberek sorsa és mindennapi élete
iránti érdeklődést. Ez a fogalom később nagy karriert futott be. Arthur Marwick szerint ez fejezi
ki a legjobban azt, ami közös a brit marxista történészek csoportjában.775
E. P. Thompson fő műve az 1963-ban megjelenő Az angol munkásosztály keletkezése
(The Making of the English Working Class – a címben használt szóban a „csinálni” van benne,
azaz az aktivitás mozzanata).776 Arról szól, hogy 1780 és 1832 közt miként kezdték magukat
az angol munkások összetartozónak érezni. (Tehát identitásról, a tudatos munkásosztály
születéséről van szó.) Előbb három hagyományt tárgyal (a néphagyományokat kulturális
örökségnek tekintve – ez új elem Thompsonnál), azután a munkafeltételek romlását és az ipari
forradalom növekvő elnyomását (ez régi mozzanat egy marxista történeti munkában, hiszen
már Engels ezt hangsúlyozta 1845-ben A munkásosztály helyzete Angliában című könyvében,
illetve Hobsbawm is ezt állítja, mint láttuk), végül a munkások válaszait tárgyalja minderre:
létrejön az osztálytudat, és ebben felhasználják az angol tradíciókat (ami ismét csak új elem E.
P. Thompsonnál a korábbiakhoz képest: a tudatos munkásidentitás teremti meg a politikai
fellépés alapját.)777
„Az osztály az én értelmezésemben olyan történeti jelenség, amely egyesíti a
tapasztalati nyersanyagban és a tudatban meglévő különböző és egymástól látszólag független
elemeket. Hangsúlyozom, hogy történelmi jelenségről van szó. Nem »struktúraként«
vizsgálom az osztályt, nem is »kategóriaként«, hanem olyasmiként, ami tulajdonképpen az
emberi viszonyokban történik (és kimutathatóan történt). [...] Osztály pedig akkor keletkezik,
amikor néhány ember (örökölt vagy a saját bőrén érzékelt) közös tapasztalatok

191
eredményeképpen megsejti és artikulálja érdekei azonosságát, egymás között éppúgy, mint
másokkal szemben, akiknek eltérő (és rendszerint ellentétes) érdekeik vannak. Az
osztálytapasztalatot főleg azok a termelési viszonyok határozzák meg, amelyekbe az emberek
beleszülettek – vagy belekényszerültek. Ezek a tapasztalatok az osztálytudatban öltenek
kulturális formát: tradíciókban, értékrendszerekben és intézményformákban testesülnek meg”
– írja Thompson.778 „Ha a tapasztalat determináltnak tűnik is, az osztálytudat nem.”779
Thompson hangsúlyozza a dolgozó emberek „agency”-jét, „hogy a dolgozó emberek
milyen mértékben járultak hozzá tudatos erőfeszítéseikkel a történelem formálásához.”780 Az
osztály nem dolog, hanem viszony, és „legalább annyira kulturális, mint gazdasági
képződmény”. Létrejöttében „legalább annyi szerepe van a résztvevőknek, mint a
körülményeknek.” Az osztályhoz tartozás csak a történelem mozgásában látszik. Ha
megállítjuk a történelmet, „akkor ott nincsenek osztályok, hanem egyszerűen csak
individuumok sokasága van személyes tapasztalatok sokaságával. De ha ezeket az embereket
a szüntelen társadalmi változások közepette kellő ideig figyeljük, akkor észrevehetjük, hogy
viszonyaikban, eszméikben és intézményeikben vannak bizonyos sémák. Az osztályt maguk
az emberek definiálják azzal, ahogyan saját történelmüket élik, és végül is ez az osztály
egyetlen definíciója.” 781 Tehát az osztály tapasztalat.782
Mint láttuk, Gramsci volt az a marxista teoretikus, aki a tulajdonviszonyok helyett arra
helyezte a hangsúlyt, hogy a burzsoázia kulturális hegemóniát gyakorol. Gondolatát
felelevenítve és továbbgondolva „Althusser arra helyezte a hangsúlyt, hogy a társadalomban a
kapitalista ideológia hegemóniája érvényesül. Azzal érvelt, hogy a gazdaságilag domináns
osztály az ideológia, a jog és a politika felépítményét is ellenőrzi.”783 Rá támaszkodva Tom
Nairn és Perry Anderson élesen támadta E. P. Thompsont könyve megjelenése után, mondván:
„a munkásosztály öntudatát a gazdasági-társadalmi-politikai környezet strukturálta, és az nem
az emberek cselekedeteinek [human agency] a terméke.”784 Ebből a mozzanatból is jól látható,
hogy Thompson az egyénnek sokkal nagyobb szabadságot adott, mint általában a marxisták.
Annyira elmozdult az eredeti marxi elgondolásoktól, hogy kulturális marxistának is
nevezték.785
Egy olasz mikrotörténész, Simona Cerutti szerint E. P. Thompson történetírása jó példát
ad a társadalmi cselekvés és kulturális modellek kapcsolatára, és jól mutatja a
társadalomtörténet korlátait is, mert ennek képviselői a társadalmi cselekvés jelentését
korlátozóan értelmezték. E. P. Thompsont főleg a munkásosztály „jogai” érdekelték, azok a

192
szokások, ahol ezek megjelentek (éhséglázadások, feleségvásár, orvvadászok). Vagyis a
kultúrát társadalmi interakciókban próbálta megragadni. De Thompson végül is marxista volt:
mindent a termelési viszonyokra és a társadalmi hierarchiára vezetett vissza. „Az általa vizsgált
népi gyakorlat az objektív hatalmi struktúrák pontos kifejeződése, a társadalmi struktúra által
meghatározott közös tapasztalat. A cselekvés a struktúrából eredeztethető, és erre
redukálható.”786

Az angol tömegek magatartása a 18. században

E. P. Thompson egyik legismertebb munkája a The moral economy of the English
crowd in the 18th century című tanulmány.787 Hogy sokan „fordítják” magyarra „morális
ökonómia”-ként, az arra utal, hogy címben használt terminus jelentése nem egészen világos.
Mindenesetre egy erkölcsi szempontokból korlátozott gazdaságot – ha nem is feltétlenül
„erkölcsös gazdaságot” – akar jelenteni. Thompson főleg pamfleteket, röpiratokat, aztán
korabeli levelezéseket, gazdasági munkákat, szentbeszédeket, verseket használ fel ebben a
munkájában, ami egy társadalomtörténésztől meglehetősen szokatlan. A tanulmány abból indul
ki, hogy a kora újkori tömegnek feltételes reflex-szerű automatikus reakciót tulajdonítanak a
történészek, hogy tudniillik az éhség lázadást váltott ki náluk, miközben – és Thompson itt a
szociálantropológus Bronislaw Malinowskit idézi, akivel a kilencedik fejezetben magunk is
megismerkedünk – a Trobriand-szigetek lakóinak normáiról, az életüket szabályozó
reciprocitásról bonyolult összefüggésekre látunk rá.788 (Mind a tudati tényezők és a kulturális
faktorok jelentőségének korábban említett hangsúlyozása, mind az antropológia itt látható
hatása E. P. Thompsont a hatvanas években lényegében előfutárává teszik az e tankönyv
harmadik részében tárgyalandó harmadik kihívásnak, a tudományos történetírást a
kultúrtörténeti jellegű történeti irányzatok oldaláról az 1970-es évektől érő kihívásnak.)
E. P. Thompson az éhséglázadások automatizmusának elméletével szegezi szembe a
morális szempontok által korlátozott gazdaság tézisét. Kifejti, hogy a 18. századi angol
tömegnek határozott erkölcsi felfogása volt normák és kötelezettségek összefüggő
hagyományos rendszere formájában. Eszerint minden gazdasági szereplőnek megvan a maga
s funkciója a közösségben. Ezen szabályok felrúgására reagált a tömeg zavargásokkal, éa teljes
közösség konszenzusának támogatása mellett akarta kikényszeríteni ezen normák
érvényesülését, hogy tehát a gazdaság erkölcsi elveik szerint működjék. Vagyis távolról sem
ösztönös és primitíven automatikus reakcióról van szó.789

193
 A magas árak esetén kitörő éhséglázadásoknak a célja nem a raktárak kirablása, hanem
az ár megszabása volt – például eladások kierőszakolása révén. A zavargás nyilvánvalóan,
lényegéből adódóan erőszakos volt ugyan, de nem nagyon volt az, és ez a lényeg. A tömeg
visszafogottságot mutatott, és sokszor tisztségviselőket vontak be a kikényszerített ügyletek
lebonyolításába. Ha támadtak, akkor azért tették, hogy a bűnösöket megbüntessék, akkor sem
a rablás volt a tömeg célja. A lázongás kitörésére általában az adott alkalmat, ha egy
gabonaszállítmány elhaladt a városközpontban. Ilyenkor tömeges tiltakozás kezdődött egy
nagykereskedő üzlete előtt. Gyakran nők kezdeményezték. Ha a tömegnek megvolt már a
magja, akkor gyorsan felduzzadt. Bányászok sokszor játszották ezt a magszerepet. Ahogy
Thompson megállapítja, nem kellett nagy szervezés, csak a „közösség támogató konszenzusa
és egy örökölt cselekvési minta.”790
A sikeresség kérdését több időmetszetben lehet vizsgálni. Először is mondhatjuk, hogy
az adott pillanatban sikeres volt a zavargás, ha nem éheztek egy-két napig, míg a rablott vagy
inkább a kikényszerített alacsony áron vett élelem tartott. Aztán viszont feljebb ment az ár,
mert a farmerek nem vitték egy ideig piacra a gabonát. Pár nap távlatában így már
törvényszerűen nem voltak sikeresek ezek a megmozdulások. Ezek hatása más területekre
nézve az ezekre irányuló szállítmányok megállítása, eltérítése volt, ami ott viszont fokozhatta
az éhséget. Hosszú távon a pontos hatás felmérhetetlen volt, mert a lázongások árnyéka rávetült
a békés településekre, illetve periódusokra is, nem tudjuk, hogy ezek nélkül milyen lett volna
az ár ott és akkor. (E. P. Thompson a háború szellemes analógiáját hozza fel: a konkrét
háborúnak nincs haszna közvetlenül a győztes számára sem, hiszen igen nagyok a ráfordítások.
Haszna a háborúval való fenyegetésnek van, de ezt csak akkor veszik komolyan, ha néha be is
váltják.) A hatalmon lévők számára a zavargás komoly költségeket jelentett. Az éhséglázadás
rendbontásán túl a rend is áldozatokkal járt. A helyi tisztségviselők rövid távon tehetetlenek
voltak, a katonaság, ha behívták, csak napok múlva jött meg, akkor viszont jó eséllyel
mindenkivel szemben erőszakoskodott. Ezért a helyi hatóságok inkább arra törekedtek, hogy
az éhséglázadásokat engedményekkel minél korábban lecsillapítsák, sőt lehetőleg megelőzzék.
Tették mindezt a jótékonyság szellemében, de mindenekelőtt saját jól felfogott érdekükben.
Vagyis tényleg megvolt a jótékony hatása az éhséglázadás fenyegetésének, vonja le
következtetését E. P. Thompson hozzátéve, hogy ha teljesen eredménytelen lett volna, nem
csinálják évszázadokig.
Ennek a rendszernek a 18–19. század fordulója vetett véget, amikor egyfelől a bér is

194
belépett a rendszerbe, mint a kenyérárral egyenlő, s lassan annak a szerepét átvevő gazdasági
tényező, másfelől a felborult a hatalom és a tömegek közti paternalista szövetség: a gentry már
nem támogatta a tömeget. Egyrészt a jakobinizmus miatt félt minden tömegmegmozdulástól,
másfelől már nem osztotta már a korábbi paternalista modell feltevéseit, mert a szabad verseny
politikai gazdaságtana teljesen elfogadott lett. A közjó számára azt vélték már üdvösnek, ha a
piac működésébe senki sem avatkozik be. Azaz az elit nem a magánérdek mellé állt, hanem
csak a közérdeket fogta fel másként. Végül is E. P. Thompson tanulmányának a konklúziója
szerint a piac társadalmi kapcsolatokat is közvetített a 18. századi Angliában, nem csupán
gazdaságiakat – épp úgy, mint ma a fejlődő világban.791

A brit marxisták a posztmodern korban

A posztmodernről majd később lesz szó, de itt, a brit marxista iskola kapcsán feltétlenül
említést érdemes az a tény, hogy az 1990-es években túllépett E. P. Thompsonon néhány olyan
marxista történész, akik – tudniillik a posztmodern hatására – már nem hitték azt, hogy a
nyelven keresztül hozzá lehetne férni a múltbéli tapasztalatokhoz.792 Elsősorban Patrick Joyce
(1945–) és Gareth Stedman Jones (1942–) nevét érdemes megemlíteni. Az előbbi határozottan
elveti a munkásosztály romantikus megközelítését, amely szerinte még E. P. Thompsont is
jellemzi, és „hedonista, »durva«, idegengyűlölő, populista” munkásságról írt.793
Gareth Stedman Jones szerint a 19. század közepén a chartizmus kudarcát múltban
gyökerező nyelvezete okozta, amely nem tette lehetővé, hogy alkalmazkodjon az 1832. évi
választójogi reform után kialakult új helyzethez.794 Úgy érvel, hogy a nyelv nem semleges
közvetítő, „nemcsak kifejezi, hanem maga is alakítja a társadalmi tapasztalatot.”795 Az osztály
nyelvei. Tanulmányok az angol munkásosztály történetéhez, 1832–1982 (1983) című
könyvében kifejti, hogy „a politikai diskurzus célja nem egyszerűen a munkások
követeléseinek, szükségleteinek kifejezése. A politikai diskurzus valójában célok, szükségletek
formálásának igényével lép fel, és egyben alakítja az egyének társadalmi tapasztalatát.”796
Ahogyan könyvének előszavában fogalmaz: „Nem lehet a politikai nyelvet dekódolva eljutni
az érdek elsődeges és materialista kifejeződéséig, mivel eleve a politikai nyelv diszkurzív
struktúrája hozza létre az érdeket és definiálja azt.”797 A chartizmust tehát nem a társadalmi
feltételeken keresztül lehet megérteni, hanem azon a nyelven keresztül, amelyet ez használt a
gazdaság és társadalom értelmezésére. Míg E. P. Thompson tudat önmozgását hangsúlyozta
általában, Gareth Stedman Jones kifejezetten a nyelv központi szerepére mutatott rá.798

195
 Ezért szerinte a diskurzus vizsgálata a történész legfontosabb feladata, „mert a
társadalmi jelenségeket csak a nyelven keresztül lehet megfogni” (például magát a
szegénységet nem, csak a róla szóló nyelvi megnyilvánulásokat).799 „A tapasztalat a nyelvbe
ágyazódik”800 – a „történésznek egy társadalmi csoport vizsgálatánál például az a feladata,
hogy rekonstruálja azokat a diszkurzív folyamatokat, amelyekbe a társadalmi identitások
beágyazódnak. Ebből eredően a kutatás tárgya nem az egyén vagy az egyének, hanem e
fogalmak kialakulása, amelyeket történelmi eseményként felfogva magyarázni kell.”801 A
hangsúly tehát áthelyeződik a társadalmi cselekvésről a nyelvi megnyilvánulásokra, tehát a
szövegekre.802 A következő fejezetekben ebbe az irányba fogunk tovább haladni – csak előbb
még egy kitérőt teszünk a társadalomtudományos történetírás egy érdekes ága, a
pszichotörténelem irányába.

Összegzés

A marxizmus felfogása szerint a történelem meghatározó erejét a „termelőerők”,

tulajdonképpen a gazdaság jelentik, ezek képezik a „felépítményt” meghatározó „alap”
tartalmát. Egy másik síkon a marxista felfogás a történelem motorjának az osztályharcot, az
osztálytársadalmak meghatározó antagonisztikus osztályai közti ellentétet tartja.
Intellektuálisan gyengébb, kelet-európai verziójában a marxista történettudományt az jellemzi,
hogy a marxista gondolkodás megszabja az értékítéletet, amit a történész egy bizonyos
jelenséghez társít. Lehetőleg osztályszempontú elemzéseket készít, és hisz a gazdasági
tényezők prioritásában.
A marxista történetírás legjobb, brit verziójában megismerkedhettünk Hobsbawm
kettős forradalom – koncepciójával, amely az angol ipari és a francia polgári forradalmat jelöli,
amelyek átalakították következményeikkel együtt Európát és a világot. E. P. Thompson több
szemléleti újítást hozott: a „megélt tapasztalat” (lived experience) hangsúlyozását; illetve azt,
hogy az emberek aktív cselekvők, és maguk formálják történelmüket (agency). Nevéhez
kötődik az antropológiai szemlélet meghonosítása és a népi kultúrának a középpontba
helyezése is. Gareth Stedman Jones esetében már a posztmodern hatását láthatjuk: a nyelv és
a diskurzus elsődlegességét hangsúlyozza; a történésznek szerinte ezeket kell tanulmányoznia.

196
Irodalom
A fejezetben említett művek közül sok olvasható magyarul is: mind Hobsbawm
világtörténeti tetralógiája, mind E. P. Thompson főműve. A kötelező irodalom listájában
szemelvényként azonban egy rövidebb lélegzetű mű, egy kitűnő E. P. Thompson-tanulmány
képviseli a marxista történetírást, amely az időszemlélet átalakulásával foglalkozik.803
A marxista történetírásról jó összefoglalót ad Green és Troup kézikönyvének vonatkozó
fejezete – erre a korábbiakban több ponton is támaszkodtam. A magyar marxista történetírás
története lényegében a huszadik század második felének magyar történetírásának történetével
egyezik meg, és a fenti vázlathoz képest nemcsak nagyobb terjedelemben, de sokkal
alaposabban is, sőt a teljesség igényével tárgyalják kiváló historiográfiai áttekintések,
különösen Romsics Ignác monográfiája. Ebből érdemes tájékozódni azoknak, akik a
részletekben szeretnének elmélyülni.804

Ellenőrző kérdések a hetedik fejezethez

74. A marxista felfogás szerint milyen stádiumokon keresztül haladt a történelem a kezdetektől
fogva a 19. századig?
75. Mi a marxizmus szerint a „felépítményt” meghatározó „alap” tartalma a történelemben?
76. Milyen ellentétet tart a marxista felfogás a történelem motorjának?
77. Mi jellemzi a marxista történettudomány munkáit?
78. Hogyan lehet jellemezni a magyar marxista történetírást a Rákosi-korban?
79. Hogyan lehet jellemezni a magyar marxista történetírást a Kádár-korban?
80. Nevezze meg az angol marxista történeti iskola legalább egy tagját!
81. Mit jelent a kettős forradalom kifejezés Hobsbawm-nál?
82. Melyek E. P. Thompson szemléleti újításai?
83. Hogyan nyilvánul meg a posztmodern hatás a marxista történetírásban?

197
 Nyolcadik fejezet: Pszichotörténelem

Ebben a fejezetben a pszichoanalízis egészen vázlatos áttekintése után a pszichotörténelemről

és klasszikus alkotásairól lesz szó, majd a pszichohistória fejlődéséről, és arról, hogy
napjainkban milyen lehetőségei vannak ennek a történeti irányzatnak. Végül arra térünk ki,
hogy miként jelent meg a pszichotörténelem Magyaroszágon, és egy jelentősebb alkotását mint
példát részletesebben is megvizsgáljuk. Ezzel a fejezettel zárjuk le a társadalomtudományos
történelem kihívásának tárgyalását.

Pszichoanalízis805

A pszichotörténelem vagy pszichohistória (tehát tulajdonképpen a lélektani történetírás) „a

pszichológia, mindenekelőtt a pszichoanalízis alkalmazása a múltra vonatkozó
kutatásokban.”806 A pszichológia intézményesülése az 1879. évhez köthető, amelyben Wilhelm
Wundt Lipcsében létrehozta az egyetem kísérleti pszichológiai intézetét. Nekünk mégis elég
Sigmund Freud (1856–1939) munkásságáig visszalépni. A pszichológiai elméletek közül
ugyanis elsőként az ő pszichoanalízise történeti szemléletű, hiszen a lélek előbányászható
történetére koncentrál. Abból kell tehát kiindulnunk, hogy mi a pszichoanalízis. Freud szerint
az emberiségnek három narcisztikus traumán kellett átesnie. Az első ezek közül a kopernikuszi
fordulat (hogy tudnillik nem a Föld a világegyetem középpontja), a második a darwini gondolat
(hogy tudniillik az ember nem áll az állatvilág fölött mint akit Isten a maga képére teremtett),
a harmadik pedig saját megfigyelése: az ember jórészt nem tudatos motiváció hatására
cselekszik.807

Freud elmélete
Ezért a pszichoanalízis a tudattalan motivációt kutatja a normális és a patologikus
jelenségekben, társadalomban és az egyénben egyaránt. Legfőbb tézisei a következők: 1.
Minden személyiség átmegy bizonyos fejlődési szakaszokon. 2. A kisgyermekkor és a
gyermekkor meghatározó fontosságú a felnőtt viselkedés formálódásában. 3. A tudattalan
nagymértékben meghatározza a felnőtt viselkedést. 4. Ezt a felnőttkori viselkedést lelki
konfliktusok jellemzik.808 A tudattalan fogalma Freud első lélektani modelljéből, a topográfiai

198
modellből ered, amely tudatos, tudatelőttes és tudattalan ént különböztet meg. A tudatelőttes a
tudatba még behívható tartalmakat jelenti (mint egy elfelejtett telefonszámot, amelyre azonban
képesek lehetünk mégis visszaemlékezni, azaz a tudatba visszahívhatjuk), innen azonban
elfojtás révén bizonyos tartalmak átkerülhetnek a harmadik rétegbe, a tudattalanba, ahol a
tudatból már kiszorult elemek találhatók. A gyermek vágyait a külvilág (ez kezdetben
egyszerűen a szülőket jelenti) visszanyomják a tudattalanba, amely hozzáférhetetlen, de azután
lépten-nyomon mégis megnyilvánul: álmok, nyelvbotlások, neurotikus szimptómák
formájában. Felnőttkori problémák esetén a tudattalan tartalom előhívása Freud szerint
gyógyító hatású lehet. Erre olyan mindennapi utak szolgálnának, mint az álom, a felejtés és az
elvétés, illetve olyan konstruált utak, mint a belső cenzor elaltatásaként értelmezhető vicc, a
hipnózis vagy a szabad asszociáció. Ezeket Freud gyakorlati pszichoanalízise közismert módon
felhasználja.
Ő a hagyományokkal szembefordulva nem egészséges és beteg embereket különböztet
meg, hanem egy normalitás–abnormalitás kontinuumról beszél, hiszen szerinte az egyén nem
racionális lény, hanem belső erők csatatere. Az univerzum meghatározó ereje a libidó, és ennek
engedelmeskedne az Id, Ösztön-én, ha hagynák – amelyet ezért szőrős majomhoz szoktak
hasonlítani, és amely kizárólag az örömelven működik, nem tűrve késleltetést.809 Az Ösztön-
énnek viszont a külvilág korlátokat állít, például a család intézményét. Ezek a korlátok alakítják
ki az emberi lények társadalmi összetevőjét, a Superegót, a Felettes-ént, a szigorú apácát. A
Felettes-én a társadalmi normák beépülése révén jön létre. Elsődlegesen a gyermeknek a
szülővel való azonosulása hozza létre, vagyis végső soron a társadalomhoz való igazodás. Az
Id és a Superego között, középen helyezkedik el az Ego, az Én. Ez valóság-elven működik,
egyensúlyra törekszik, és elhárító mechanizmusokat működtet. Az Ösztön-én, az Én és a
Felettes-én megkülönböztetése jelenti Freud második lélektani modelljét, a strukturális
modellt. Amikor az Ösztön-én konfliktusa a Felettes-énnel túl heves, akkor az előbbi tartalmát
az Én a tudattalanba nyomja vissza, és ezek az elfojtott tartalmak rejtett módokon hatnak az
egyénre.
Freud tehát meghatározó jelentőséget tulajdonít a libidónak, amely nála általános
örömelv, és Erósznak nevezi. Később elfogadja egy nem szexuális eredetű nagy erő létét: ez
Thanatosz: „az agresszióban testet öltő halálösztön.”810 Ez romboló, míg a társadalmat az Erósz
tartja össze. Ezek állandó harca zajlik. Freud szerint az egyén fejlődésében meghatározó a nemi
ösztönök fejlődése. Ezt a folyamatot a libidó mozgatja. Freud szerint a felnőtt személyiség és

199
a felnőttkori viselkedés azt tükrözi, hogy ennek a személyiségfejlődésnek a szakaszait hogyan
tapasztalta meg a gyermek.811

Pszichológiai elméletek Freud után

A Freud utáni pszichoanalízis egyik legnagyobb alakja, Carl Gustav Jung. Nála „a
tudattalan [...] nem individuális már, vagyis nem egyénenként megszerzett állapot, […] hanem
a jelenkorivá váló ősemberi lét kincse”,812 kollektív jellegű. „A klasszikus pszichoanalitikus
felfogásokkal szemben Jung nem az egyén felnövése során tapasztalt traumatikus
életeseményeit tekintette központi jelentésűnek, hanem azt a folyamatot, amelynek során az
egyén beépül a kollektív szimbolikus rendbe.” Úgy véli, hogy van egy „kollektív tudattalan”,
mely „az emberi lélek abszolút struktúrája”,813 amelyben archetípusok találhatók, az emberiség
közös történetéből származó ősképek. A freudi vagy jungi ortodox pszichoanalízist kritika
nélkül nem lehet a történelemben alkalmazni.814 Freud követői viszont a kultúrának nagyobb
teret engedtek, továbbá többet építettek nem betegként hozzájuk forduló, hanem magukat
egészségesnek tartó emberektől gyűjtött adatokra, ezért inkább rájuk épít a pszichohistória: a
Freud utáni pszichoanalízisre.815
Néhány további elmélet futólagos említése érzékelteti a pszichológia fejlődésének fő
irányait Freud után. Az énpszichológia elmélete már továbblépés a klasszikus freudizmushoz
képest.816 Freudnál az Ego csak közvetít az Id és a Superego között, itt viszont erre kerül a
hangsúly. Képviselői szerint a tudattalan folyamatoknál fontosabbak a környezethez való
alkalmazkodást – ez ugyanis az Ego feladata –, tehát az alkalmazkodást szolgáló tudatos
folyamatok. A neofreudista tárgykapcsolat-elmélet „szerint a felnőttek azon minta alapján
cselekszenek más személyekkel való kapcsolataikban és a külvilág problémáihoz való
viszonyukban, amely csecsemőkorukban rögzült bennük az őket gondozó személlyel, azaz
többnyire az anyával való kapcsolatban.” Itt az ösztönelmélet helyett tanult kapcsolatok
szerepelnek. Az evoluciós pszichológia gondolkodásmódja a pszichét már történeti terméknek
tekinti: adaptációját vizsgálják a környezethez, illetve a viselkedés kapcsolódását a génekhez
és a kultúrához.817
Erik H. Erikson (1902–1994) az analitikus alapokat megtartva alapvető fontosságúnak
véli a társadalom hatását az egyén fejlődésére. Szerint a pszichoszociális fejlődés a gyermekkor
után tovább folytatódik. Az ember nyolc korszakáról beszél. Mindegyikben van egy-egy fő
konfliktus, és mindegyik konfliktusnak van egy lehetséges jó és rossz kimenetele. Freudhoz

200
képest ez a felfogás a pszichoanalízisen belül új lehetőségeket ad a történész
felhasználóknak.818
Jacques Lacan strukturalista szubjektumelmélete a nyelv kulcsszerepét hangsúlyozza:
a lélek kialakulásában a nyelvekre és a társadalomra helyezi a hangsúlyt, hisz azt mondja, hogy
a kisgyermek az öntudatát (beleértve ebbe a szexualitást és a tudattalant is) a társadalommal
történő interakció folyamán szerzi meg, ezt pedig a nyelv közvetíti. Itt tehát ismét nagyobb tér
nyílik a történészek előtt.819 Végül a szelfpszichológia szerint (a szelf az önmagunkról alkotott
tapasztalataink összessége) a másikat nem egyszerű tárgynak tekintjük, hanem változó és mély
szelfnek. Mind a szelfpszichológiára, mind a tárgykapcsolat-elméletre igaz, hogy ezek már
interperszonális hangsúlyú elméletek, szemben Freudéval.

Pszichohistória

Azt érdemes kiindulópontként leszögeznünk, hogy a pszichotörténelemnek a

megközelítésmódja más, mint a többi történeti irányzatnak, nem pedig a tárgya, hiszen a
pszichotörténelem alapvetően a cselekvés motivációit kutatja egyéni és csoportszinten
egyaránt – miként általában a történetírás is. Lloyd DeMause statisztikai kimutatása szerint
viszont a történeti munkák mondatainak csak 1%-a foglalkozik az okokkal, pedig épp ezzel, a
„Miért?”-tel foglalkozna szerinte az igazi történelem.820 A gondolatmenet persze úgy
folytatódik, hogy majd a pszichotörténelem fog ezzel az igazi kérdéssel, a motivációval
foglalkozni. A pszichotörténelem „szakít a hagyományos történettudományok és a szociológia
mindent az egyénen kívül álló okra visszavezető szemléletével”,821 és elismeri az irracionális
indítékok létét, sőt minden radikális pszichotörténész egyenesen azt vallja, hogy a valódi okok
a történelemben lelkiek, azaz elvégzi az úgy nevezett pszichológiai redukciót.822

Freud, Leonardo és Wilson

Ami a pszichotörténelem termését illleti, egyes Freud-írások a pszichohistória
előzményei közé tartoznak: a Totem és tabu, Mózes és a monoteizmus, Csoportlélektan és én-
analízis823 és a híres Leonardo-tanulmány 1910-ből. Ez utóbbiban Freudnak Leonardo da Vinci
művészetének sajátosságai és személyiségének egyes jellemzőit próbálja megmagyarázni egy
homoszexuális jellegű gyermekkori emlékképének elemzése révén. Úgy véli, hogy Leonardo

201
anyja iránti erotikus vonzalma által vált homoszexuálissá, majd ezeket a vágyait elfojtotta.
„Lényének legbelsőbb titka talán az, hogy a tudásvágy szexuális érdekek szolgálatában álló
infantilis tevékenysége után sikerült libidójának nagy részét a kutatóösztönbe szublimálni.” Így
vált nagyszerű alkotóvá.824 Tehát „páratlan teljesítménye alapvetően a homoszexualitásából
adódó elfojtott szexuális életével magyarázható.”825
Egy további érdekes munka csak félig Freudé. William C. Bullitt Woodrow Wilson
(1856–1924) amerikai elnök tanácsosa volt, majd később Bécsben lett nagykövet. Feleségét
Freud analizálta. Bullitt jegyzeteiből könyvet akart írni Wilsonról, és 1930-ban megmutatta
ezeket Freudnak. Ő előbb csak előszót készült írni Bullitt könyvéhez, majd egyre mélyebben
belebonyolódott az ügybe, és részben át is írta Bullitt szövegét. Konfliktusaik késleltették a mű
elkészültét, de nem vesztek teljesen össze: 1938-ban, az Anschluss idején Bullitt mentette ki
Freudot Ausztriából.826 Az 1930 és 1932 között elkészült munka csak 1966-ban jelent meg.
Úgy érvel, hogy neveltetése Wilsont a puritanizmus termékévé tette, a valóságtól elszakadt
népboldogító, sőt világmegváltó szerepét játszotta, és amikor a versailles-i békekonferencián
az ellentéte történt annak, amit javasolt, összeomlott.827 „A szerzők azt feltételezték, hogy
Wilson meghasadt pszichéje hatással volt minden cselekedetére, beleértve azokat is, amelyek
az amerikai politika eseményeit 1912 és 1920 között alakították.”828
Saul Friedländer csalódottságának ad hangot, hogy ilyen kicsi lett a hozadéka Freud és
Bullit közös munkájának, sőt arra a következtetésre jut, hogy a két képzés, a történeti és a
pszichoanalitikus összeegyeztethetetlensége miatt a pszichotörténelem gyakorlatilag nem
lehetséges.829 A mű gondolatmenete szerint az Amerikai Egyesült Államok története Wilson
személyiségén keresztül érthető meg, ez pedig élete korai szakasza alapján kap értelmet. Jól
látható a pszichotörténelem legnagyobb veszélye: ez a gondolkodás könnyen a történelem
beszűküléséhez vezethet. A döntő tényező ugyanis a nagy emberek gyermekkora lesz.
Ráadásul Freud írhatott akár Leonardo da Vinciről, akár Woodrow Wilsonról, gondolkodása
igazából nem is történeti: nála minden ismétlődik, minden állandó, az általa leírt sémák
időtlenül érvényesek, változás, fejlődés nincs.
Erre jó példa egy tanulmánya, amelyből kiderül, hogy a pszichoanalízis megalapítója
maga miként vélekedett a saját módszere történeti alkalmazásáról. Freud szerint a korábbi
évszázadok neurózisai a gyerekkori neurózisokra hasonlítanak, mivel leplezetlenebbek, mint a
felnőttkoriak. Ma „elutasítjuk a mentális létezők külvilágba vetítésének középkori módszerét,
s helyette a beteg belső világából eredő jelenségeknek tekintjük őket.” De a 17. században még

202
nem érvényesült ez a felfogás. Akkor még a világ részét alkották „A démonok [… a]
rosszindulatú, elutasított kívánságok, elnyomott, elhárított ösztöntörekvések származékai.”830

Az ördög mint pótapa

Freud ebben az írásában Christoph Haitzmann festő történetét elemzi. Haitzmann 1677.
szeptember 5-én a pottenbrunni plébános ajánlólevelével ment el Mariazellbe, mert
megvallotta, hogy görcseit az magyarázza: paktumot kötött az ördöggel, és lejár a határidő.
Most várja, hogy eljöjjön a lelkéért. A híres kegyhelyet gondozó sankt-lamberti apát
szeptember 12-én be is számolt a csodáról: szeptember 8-án (Szűz Mária születésének napján)
éjjel 12-kor a kápolnában imádkozó Haitzmann visszakapta kötelezvényét az ördögtől. Ezt
követően azonban naplója ismételt súlyos rohamokról számolt be az október 11-e és január 13-
e közötti időszakban. Haitzmann végül bevallotta, hogy nemcsak egy kötelezvényt adott az
ördögnek, és a régebbit is vissza kell szereznie tőle. Viszont ebben is sikerrel járt, tehát ismét
csoda történt. Haitzmann belépett az Irgalmas Testvérek rendjébe. Itt is sokszor megtámadta
ugyan a Gonosz, de csak akkor, mikor többet ivott a kelleténél.
Esete kapcsán Freud felteszi a kérdést: vajon mi állhatott az ördöggel kötött szerződés
mögött? Haitzmann életének egy pontján búskomor lett, nem tudott dolgozni, sőt létfenntartási
gondjai voltak, tehát – mondja Freud – melankolikus depresszióban szenvedett. Még hozzá
éppen apja halálakor esett búskomorságba, és azért szerződött az ördöggel, hogy ettől
megszabaduljon. Ha az ember szerződik az ördöggel, és odaígéri neki a lelkét, akkor mindig
kér valamit, ahogy például Faust is kért valamit. De Haitzmann szerződése nem említi, mit kap
cserébe az ördögtől. Ebben csak az szerepel, hogy ő neki kilenc évig engedelmes fia lesz. Freud
szerint minden szerződés kétoldalú, és ebben a szerződésben is benne kell lennie annak, hogy
mit is kap Haitzmann cserébe a lelkéért – vagyis ezt a kitételt az apa–fiú viszonyról valójában
az ördög kötelezettségeként kell értelmezni: neki kell kilenc évig pótolnia Haitzmann apját. Ő
tehát azért adta el a lelkét az ördögnek, hogy az kilenc évig legyen az apja.831
Eszerint apját nagyon kellett szeretnie, mondja Freud. De halála után miért éppen az
ördögöt választotta pótapjának? Ezen a ponton jól látszik, hogyan ír Freud történelmet, milyen
az első kézből származó pszichohistória. Előfeltételezi a pszichoanalízis érvényességét, és azt
a festőnek a forrásból kiolvasott démonikus megbetegedésére alkalmazza. Vagyis Haitzmann
esete nem a pszichoanalitikus megközelítés érvényességét igazolja, hanem arról szól, hogy ha
a freudi lélektan érvényes, akkor a konkrét eset miként magyarázható.

203
 Isten – mondja Freud – általában felmagasztalt apa. A kisgyermekkor után az ember
általában már másnak és kisebbnek látja apját, mint korábban, de a gyermeki képzet megmarad
benne, és az ősapa (őskori, áthagyományozott) emléknyomával összeolvadva istenképpé válik.
Ember és Isten viszonyában ambivalencia uralkodik, és a keresztény vallásban szét is válik az
istenkép Istenre és ördögre. Freud szavaival: „Ha a jóságos és igazságos Isten [...] apapótlék,
akkor nem csodálkozhatunk, hogy az apával szembeni ellenséges viszonyulás – amely gyűlöli
őt, fél tőle, és panaszkodik rá – szintén kifejezésre jut, méghozzá a Sátán megalkotásában.”832
Haitzmannak, mint láttuk, meghalt az apja. A gyász neurotikus formájában pedig gyakran lép
fel súlyos melankólia, sőt annál nagyobb valószínűséggel, minél inkább ambivalens volt az
apához fűződő viszony – mondja Freud. Talán apja ellenezte, hogy Christoph Haiztmann festő
legyen, és fia utólag engedelmeskedik neki, és ez gátolja munkáját. Segítségért az anyához, a
mariazelli Szűzanyához fordul, és – mint láttuk – sikerrel jár.
Majd kiderült, hogy Haitzmann nem egy, hanem két paktumot is kötött az ördöggel. Ez
szokatlan, és ellentmondásokat is okozott abban a történetben, amelyet a kortársak alkottak a
Mariazellben történt csodáról. Freud szerint azért került elő a festő második szerződése az
ördöggel, mert problémája ismét felmerült: újra megváltásra szorulónak érezte magát, és meg
kellett magyaráznia, hogy gyógyulása sikeres volt ugyan, de nem teljes. Haitzmann kitalált
tehát egy másik, korábbi szerződést – bár a két szerződés datalásánál árulkodó hibát vétett.
Persze mindkét szerződést saját maga készíthette el feltehetően víziószerű állapotban, majd
ezeket magával vitte Mariazellbe, ahol a kápolnában „visszakapta” őket. (Neurózis és
szimuláció közt a határok képlékenyek, mondja Freud.)
Úgy értelmezi tehát a történetet, hogy Haitzmann-nak, aki tehát végül szerzetes lett,
nem volt könnyű a lemondás a világról, de végül megtette ezt a lépést. Belső harca véget ért,
és anyagi szükséget nem szenvedett többé. „Haitzmann mindvégig csupán az életét akarta
biztosítani: első alkalommal az ördög segítségével üdvözülése árán, majd amikor ez csődöt
mondott, [… akkor] az egyházi rend segítségével a szabadsága és az élet legtöbb élvezeti
lehetőségének az árán.” Emögött az áll, hogy örök csecsemőként képtelen volt önmaga
ellátására. Freud levonja a konzekvenciát: „Festőnk rossz élethelyzete nem hozott volna létre
ördögi neurózist a szükségéből kinőtt, felerősített apavágy nélkül.”833

Erikson és a pszichotörténelem kezdetei

De a pszichotörténelem nem csak egyes emberekkel foglalkozhat. A tömegpszichológia

204
már a 19. század végétől fontos belátásokat rögzített – például a zavargások kapcsán. Ahogyan
a magányos kóbor kutyától nem kell félni az utcán, de ezek falkába verődve hirtelen
veszélyesek lesznek, mert felébrednek vadászösztöneik, úgy – mondja Freud– a tömegben
felébrednek a primitív kor kegyetlen, brutális, pusztító ösztönei, és az egyénről lehullanak a
gátlások.834 Wilhelm Reich (1897–1957) már az 1930-as évek elején a nácizmus
tömegpszichológiájáról írt. Szerinte az elszegényedő német alsó középosztály családjaiban,
ahol tekintélyelvűek voltak az apák, lelkileg sérült gyermekek nevelkedtek, akik felnőttként
szívesen támaszkodtak a Führer tekintélyére.835 Reich gondolatai a marxizmus korábban már
említett frankfurti iskoláján keresztül hatottak az amerikai pszichotörténészekre.836 Itt
elsősorban Theodor Adorno nézeteire kell gondolnunk a tekintélyelvű személyiségről.837
A pszichotörténelem felemelkedése az Egyesült Államokban ment végbe az 1950-es
évek végétől. A pszichotörténészek egyre inkább több társadalmi-kulturális összefüggést
vontak be magyarázataikba. Megszülettek az irányzat alapmunkái: Norman O. Brown könyve
Élet a halál ellen címmel (1959) – ő használta a pszichotörténészek közt egyedül a kései Freud
Thanatosz-fogalmát – és Erik H. Erikson: A fiatal Luther. Tanulmány a pszichoanalízisről és
a történelemről című nagyszerű könyve (1958).838
Erikson pszichiáterként amerikai kamaszokkal foglalkozott, és a forrásokat
tanulmányozva úgy találta, hogy a fiatal Luther viselkedése rokonságot mutat pácienséivel.839
Ezért a pszichoanalízis módszerét alkalmazta a Lutherről rendelkezésre álló történelmi
anyagra. Éppen ezért nem is teljes Luther-életrajzról van szó ebben az esetben: Erikson
művének középpontjában Luther életének csak egyik szakasza áll, annak 21 és 32 éves kora
közé eső időszaka. Erikson klinikai tapasztalatai alapján azt a következtetést vonja le, hogy a
fiatal Luther elhúzódó identitásválságon ment át: „Ezt a folyamatot fogjuk tehát megvizsgálni:
hogyan keveredett az ifjú Márton egy kietlen és kemény gyermekkor után súlyos
identitásválságba, amelyet a kolostor csendjében próbált késleltetni és gyógyítani? Hogyan lett
a hallgatásban »megszállott«, megszállottan hogyan tanult meg lassanként egy új nyelven, a
maga nyelvén beszélni? Miután pedig képessé lett a beszédre, hogyan jutott el odáig, hogy ne
csak saját magát beszélje ki a kolostorból, ne csak hazájának nagyobb részét beszélje ki a római
egyházból, hanem az etikai és lélektani tudatosságnak új formáit fogalmazza meg mind
önmaga, mint pedig az egész emberiség számára?”840
Teológiája tehát erről a válságról és az ebből való felépülésről tanúskodik: „Azt
szeretném [...] bebizonyítani, hogy az, ahogyan Luther újra definiálja az emberi állapotot,

205
teológiájának lényegi alkotórésze, mely ugyanakkor megdöbbentő hasonlóságot mutat azokkal
a dinamikus változásokkal, amelyekkel a terapeuták a súlyos lelki válságból felépülő emberek
gyógyulási folyamatai során találkoznak. Röviden, ki akarom mutatni, hogy Luther,
»megvetvén a felnőtt ember vallásosságának alapjait«, saját, nehezen kivívott felnőttségének
alakulását is elénk tárja, újjászülető hite pedig saját énje kezdeményezőkészségének diadalmas
feltámadásáról is tanúskodik.”841
Luther teológiája lelkes visszhangra talált, mert azt olvasták ki belőle, hogy nem kell
Rómának adót fizetni. Luther lelkesen vállalta a reformátor szerepét, német próféta és
ideológiai vezért lett. Pályájának későbbi fordulatai azonban veszélybe sodorták azt a szilárd
identitást, melyre prédikátorként és teológiai tanárként szert tett, majd középkorú válságában
felszínre tört öngyűlölete.
A kritika Erikson szemére veti, hogy „a társadalmi befolyások és hagyományos
intézmények keretét” más vizsgálataiban feltárja az analizált egyén életének minden szakaszára
nézve, de erre Luther-elemzésében nem kerített sort, pedig a hatalmas gazdasági fellendülés és
a mégis domináns hagyomány, a város és a vidék kontrasztja, a szabadság és az irányvesztés
kettőssége, régi értékrend megingása mindenképpen fontos tényezőket jelentettek. Hiba tehát
– mondják – az analizált személyiséget leválasztani a történeti korszak és a mindennapok
jelentette háttérről. Lutherre továbbá bizonyos vonások felnőttkorában is jellemzők voltak,
nemcsak az Erikson által feltételezett identitásválság időszakában (teljesen elutasította azokat,
akik nem álltak mögé, önértékelése a szélsőségek között ingadozott). A 16. században továbbá
sem a családban, sem az iskolában nem a mai értelemben vett nevelés zajlott. Amit Erikson a
fiatal Luther identitásválságaként ír le, azt inkább egy felnőtt ember válságának mondhatjuk,
hitét az ördögben pedig, amelyet Luther későbbi mániákus-depressziós pszichózisához köt, a
kor boszorkányüldözéséből lehetne levezetni.842 Mégis fontos eredmény az, hogy Eriksonnak
sikerül elkerülnie a pszichologizáló leegyszerűsítést, és a protestantizmus alapjait nem
egyszerűen Luther élettörténetéből magyarázza.843

A pszichotörténelem fejlődése
A kaposvári Csíky Gergely Színház Samuel Beckett Godot-ra várva című darabját
játszotta a stúdiószínpadon. Egyszer valaki kiírta a színház bejáratára, hogy „Godot megjött,
az előadás elmarad.” Ezt megfordítva mondhatnánk most, hogy „Tessék lapozni, ez az alfejezet
törölhető, mert a fejlődés elmaradt.” Ugyanis a pszichohistória első számú klasszikus alkotását,

206
Erikson könyvét máig nem sikerült meghaladni. De ha mégis ragaszkodunk a részletesebb
tárgyaláshoz, akkor azt mondhatjuk, hogy a műfaj virágkora talán a hatvanas évekre esett,
amikor pszichobiográfiák sora született, bér kevéssé sikerültek, mint Eriksoné. Könyvet írtak
pszichotörténészek VIII. Henrikről, John Stuart Millről, Benjamin Franklinről, Jeffersonról,
Hitlerről, Himmlerről és Nixonról.844 1957-ben William Langer az Amerikai Történeti Társulat
elnökeként arra hívta fel kollégáit, hogy használják a modern pszichológia koncepcióit és
eredményeit.845 „Az 1950-es és 1960-as években sokak számára egyenesen úgy tűnt, hogy a
pszichológia az lehet a történetírás számára, mint a matematika a természettudományok
eszköztárában (Például Lewis Namier lépett fel így, a prozopográfia, a kollektív életrajz
úttörője.)”846
Lewis Namier (1888–1960) megérdemel egy nyúlfarknyi kitérőt, hiszen az általa
kezdeményezett irányzat is a tankönyv második részében tárgyalt tudományos történetíráshoz
sorolható, csak éppen annak egy másik alfajáról van szó. Namier fő műve A politika szerkezete
III. György trónra léptekor (1927). A szerző úgy véli, hogy az embereket nem ideológiák és
hitek, hanem személyes motívumok mozgatják. A 18. századi Angliában szerinte a pártok nem
fontosak, az ideológia jelentőség nélkül való, „a fontos az egyének küzdelme a hatalomért,
pénzért, befolyásért a protekció és a rokonság rendszerein keresztül.”847
A pszichotörténelemhez visszakanyarodva, elmondható, hogy nemcsak Namiert
érdekelte ez a megközelítés, hanem még Hans-Ulrich Wehlert is, a historische
Sozialwissenschaft, a német kvantitatív, struktúrákat vizsgáló, szociologizáló
társadalomtörténet vezető alakját, akiről és irányzatáról a 11. fejezetben lesz szó. Wehler 1971-
ben írt könyvet Történelem és pszichoanalízis címmel. Ebben így írt: „A pszichoanalízis maga
is történeti tudomány volt, és ma is az abban az értelemben, hogy diagnózisainak és
terápiájának alapjait egyének élettörténetéből meríti.” A pszichoanalízis a szándékolt cselekvés
megragadására irányul, mint a historizmus.848 Bár zsákutcának tartja a pszichoanalitikus
történelmet,849 Wehler mégis úgy véli, hogy a „kritikai társadalomtörténet” primátusának
érvényesülése mellett a lélektani történelem mégis képes lehet kihúzni a politikai életrajz
szekerét a kátyúból.850
Az Annales iskolához tartozó történészek között is akadtak követői a pszichoanalitikus
megközelítésnek. Közülük a legjelentősebb Alain Besançon (1932-), aki szerint Freud
„tudattalan” fogalma megváltoztatja a történészek munkáját. Saul Friedländer könyvet is írt
1975-ben a lélektani történelem lehetőségeiről. Valószínűleg az általánosíthatóság

207
lehetetlensége vezetett a pszichotörténelem francia recepciójának kudarcos voltához, mondja
Anne Levallois, mert ez elégedetlenséget váltott ki mindazokból, akik tudománnyá kívánták
tenni a történelmet, és „kemény tényeket” vártak a pszichoanalitikus elmélettől.851
A fellendülés szakaszához kapcsolódik a pszichotörténelem intézményesülése a
hetvenes években. 1972-ben alakult meg a pszichotörténészek első csoportja. 1973-tól adtak ki
folyóiratot (1976-tól Journal of Psychohistory címen). Létrejött egy pszichotörténeti
kutatóintézet, majd nemzetközi szervezetet is alapítottak, amely 1977-től éves konferenciákat
rendezett. Az Amerikai Egyesült Államokban a pszichotörténelmet több helyen oktatják, sőt
pszichohistorikusokat is képeznek. De a fejlődés megállt: nincsenek módszertanilag új
munkák, a régi kaptafára íródnak életrajzok és eseményelemzések.852 A hetvenes évek végére
úgy tűnt, hogy a pszichotörténelem kísérlete végképp kudarcba fulladt.853

Guibert apát és az anorexiás szentek

Azért érdemes alaposabban szemügyre venni néhány jól sikerült pszichotörténeti
munkát. Jonathan Kantor 1976-ban megjelent könyvében a nogent-i Guibert apát
visszaemlékezéseit elemzi 1116-ból. Kantor nagyon jól kihasználja forrását. Általában az a
pszichohistória fő problémája, hogy olyan forrást kell találnia, amelyre pszichoanalitikus
értelmezést lehet építeni. Korábban történészek Guibert visszaemlékezéseinke torzításait
kifogásolták, Kantor azonban éppen ezekre épít, Guibert tendenciózus torzításaira. Emellett
valamennyire kontextualizálja személyiségét, de ortodox freudizmusa már idejétmúlt.
Tanulmánya pedig pszichopatológia, amely a normális életről keveset mond. Kifogásolható az
is, hogy a tudattalant Kantor az időben változatlannak tartja, és így Guibert-t 20. századi dél-
olaszokkal hasonlítja össze. Viszont minden bizonnyal általános volt a szerzetesek körében
Szűz Máriának a Guibert lelki életében megfigyelt központi szerepe.854
Modernebb szemléletű és a társadalomtudományba jobban beágyazott munka Rudolph
Bell Szent Anorexia című könyve 1985-ből, vagyis kilenc évvel későbbi megjelenéssel.855
Nagyszerű kiinduló ötlete szerint sok magát éheztető késő középkori szent asszony a mai
anorexia nervosa betegeivel mutat hasonlóságot. Bell forrásai az 1200 után Itáliából kanonizált,
a Bibliotheca Sanctorumba felvett szenteknek és boldogoknak, „az Isten szolgáinak” életrajzai.
Ők összesen 261-en voltak, és közülük nagyjából 170-ről vannak forrásaink. A megdöbbentő
az, hogy ezeknek több, mint fele az anorexia tüneteit mutatta. Bell szerint ők az anorexiás
viselkedésmintákat a patriarchális társadalmi mintázatokra való válaszként mutatták fel,

208
melyek fogságában éltek. A mai orvostudományra, például Hilde Bruchra támaszkodik, aki
úgy vélekedik a mai betegekről, hogy az anorexiás úgy érzi, hogy rab, nem engedik, hogy saját
életét élje, és ez ellen küzd. Inkább éhezik, mintsem alkalmazkodna. Vakon keresi
önazonosságát, és elutasít mindet, amit a külvilág ajánl. Mivel a gyógyulásnak az a feltétele,
hogy az anorexiás feladja a kontrollt önmaga felett, és a szolgaságot válassza, nem csoda, hogy
viszonylag kevesen teszik ezt meg, és ezért vezethet a betegség halálhoz.856
Bell szerint ehhez a mai kórképhez igen hasonló a középkor végi szent anorexia. E
szentek célja „Istent szolgálni, és senki embert nem szolgálni. Megszabadulni a fájdalom, a
fáradtság, a szexuális vágy és az éhség érzésétől, minden emberi érzéstől, és saját maga urának
lenni.”857 Az a közös az anorexia nervosában és a szent anorexiában, hogy mindegyik
autonómiára törekszik egy kulturálisan definiált ideális állapot elérésével, amely egyfelől a
spirituális tisztaság, illetve másfelől az energikus karcsúság.858 A kettő között a különbséget
pedig természetesen a kulturális tényező jelenti. Ezt ma betegségként gyógyítják, a
középkorban viszont az a kérdés merült fel, hogy Isten vagy az ördög áll a furcsa viselkedés
mögött. E nők közül csak viszonylag kevesen voltak kellőképpen magabiztosak, sőt
rendelkeztek azzal a karizmával, amelynek birtokában képesek az előzőt állítani és
elfogadtatni. Ezek a nők végül általános tisztelet tárgyai lettek, mint például Sienai Szent
Katalin. Végül is – mondja Bell – a patriarchális kereszténység döntötte el, hogy a lány
anorexiája szent és nem ördögi eredetű vagy betegség.859 William N. Davis kritikája szerint
Richard Bell túlhangsúlyozza a gender-aspektust, mondván, hogy a szent anorexiások a
férfiakkal harcoltak a hatalomért, és győzelmet arattak – valójában a középkori szent nőket ez
a vonatkozás valójában nem érdekelte.860

A pszichotörténelem mint multidiszciplináris megközelítés része

Az 1980-as évektől egyre több a kritika fogalmazódott meg a pszichotörténelemmel
szemben, mondván: egyoldalúsághoz vezet, a társadalmi, gazdasági és politikai dimenziók
elhanyagolásához. E probléma orvoslását jelentheti az olyan multidiszciplináris megközelítés,
melyben a pszichotörténelem csak az egyik az alkalmazott megközelítésmódok közül. Erre
talán a legjobb példa John Demos A Sátán szolgái című munkája 1982-ből. Ez a könyv
többfajta megközelítést alkalmaz az új-angliai 17. századi boszorkányesetek vizsgálatánál.
Négy metszetben két-két esettanulmányt és egy összegző fejezetet tartalmaz: előbb életrajzi
megközelítéssel vizsgálódik (a boszorkányokról), majd pszichológiaival (a vádlókról) és

209
szociológiai metszetben (az érintett közösségekről), végül az időbeli változást tekintve.861
Az első metszetben például Rachel Clinton és John Godfrey életének bemutatása után
Demos 114 perbe fogott vagy legalábbis vizsgálat alá vont boszorkány életútjának statisztikai
elemzését végzi el, majd végül megrajzolja a tipikus boszorkány portréját: alacsony társadalmi
helyzetű, középkorú, férjezett angol puritán nő, aki azonban vagy gyermektelen, vagy kevés
gyereke van. Nyers modorú, veszekedős és dacos, gyakran bonyolódik családi konfliktusokba.
Esetleg gyógyító, de minden esetben volt már büntetve: általában rágalmazásért vagy
lopásért.862
A boszorkányvádak kapcsán Demos arra a következtetésre jut, hogy a kora újkori Új-
Angliában a menopauzáig szülő nők életük hirtelen fordulatát veszteségként élték meg,
magukat áldozatnak – akár boszorkányok áldozatának tarthatták. Továbbá serdülő lányok
körében gyakori lehetett a preödipális regresszió, az anya iránti egykori érzelmek felidézése,
és sok, a boszorkányokat vádló kamaszlány rohamai mögött ezt láthatjuk. Ráadásul mindez
csupán ráépült arra az általános ellenségességre a nők iránt, amely az egész társadalmat
jellemezte, és amelynek a boszorkányhit csak az egyik megnyilvánulási formája volt.863
John Demos azt írja, hogy a vizsgálatnak társadalomtudományos megközelítéssel
fogott neki, és a mikrotörténelmi jellegű esettanulmányok menet közben váltak lényegessé,
mert – ahogy ő fogalmaz – ezek jelentik a húst jelentik a csontvázon, ezek elevenítik meg az
átlagemberek mindennapi életét.864 Mondhatjuk, hogy Rachel Clinton vagy John Godfrey
élettörténete megjeleníti az új-angliai boszorkányság jelenségét, de Demos ezen könyvében a
makro-megközelítés (az eredeti koncepcióhoz híven) egyelőre még valóban hangsúlyosabb. A
kapcsolat az esettanulmányok és a kvantitatív alapú összegzés közt esetenként elég laza marad,
és még az eseteket sem biztosan értjük jobban a magyarázó háttér felvázolása után. Könyvét a
kritika jól fogadta – kivéve éppen a pszichoanalitikus részt, pedig – állítja Gay – a négyes
felosztás ellenére az egész könyvet áthatja a pszichológia: Demos ugyan előbb szétválasztja az
egyéni lelki és közösségi-társadalmi komponenseket, de utána egybefonja ezeket.865

Irodalmi nyersanyag
Az egyik legérdekebb pszichotörténelmi munka irodalmi alapanyagra épül: Frederick
Crews (1933-) 1966-ban a 19. század egyik legnagyobb amerikai írójának, Nathaniel
Hawthorne-nak (1804–1864) a munkáit tette elemzés tárgyává. Hawthorne munkáiban
nyilvánvaló a következetes különbségtétel a látszólagos felszíni okok és a mélyben eltemetett

210
valódi okok között, és ez pszichoanalitikus elemzés után kiált. Hawthorne célja az, hogy
„lehatoljon az ember lényének szörnyűséges magváig”, de ez jórészt saját lelkének feltárását
jelentette.866
Nagyon pontosan és figyelmesen olvasva Hawthorne regényeit és elbeszéléseit, Crews
képes egy-egy sekélyes történet alatt meglátni a rejtett kényelmetlen erotikus vonulatot.
Hawthorne fő témáját apák és fiúk konfliktusa, bűn és bűnhődés, ösztönök és gátlások jelentik:
vérfertőző vágyak fivér és nővér között, az ideális apafigura keresése, az Ödipusz-komplexus
megnyilvánulásai.867 Számára a múlt nagyra növesztett családi konfliktus. Regényeinek
cselekménye hihetetlen pontossággal mutatja be a fel nem oldott Ödipusz-komplexus
következményeit, mondja Crews. Hawthorne hőseiben mindenhol érezhető az ellenérzés a
valódi és szimbolikus apákkal szemben, és – mint a kamaszok – a nőkben vagy aszexuális
ideált látnak, vagy szennyet. Ezek a pszichológiai belátások teszik Hawthorne-t máig nagy
íróvá.868
Szövegein keresztül persze magának a szerzőnek a lelkébe kapunk betekintést – írja
Frederick Crews –: Hawthorne nem tud messze eltávolodni saját neurózisától, és művei mindig
csak az elnyomott vágyak kielégüléséről szólnak. Akkor volt az írói csúcsponton, amikor még
egyensúly volt nála a tudattalan tartalommal való kapcsolat és a tudatos feltárás között.
Legnagyobb művében, A skarlát betűben a tudattalan motivációt ugyan nyíltabban tárgyalja,
mégis jobban elrejti a vérfertőzés lehetőségét. Ezt az olvasók nem veszik észre, ahogy azt sem,
hogy a történet végén mindkét főhős rálel a jó apára. A regény ezen pszichoanalitikus
értelmezések nélkül is kerek egész művészileg. A három főszereplő tragédiáját nem a puritán
társadalom okozta azzal, hogy téves társadalmi eszméket erőltetett rájuk, hanem saját frusztrált
vágyaik. Ahogy Freud mondja: az Ego nem úr a saját házában.869

Norbert Elias felfogása

Könyve 1989. évi kiadásának utószavában Crews maga is „dogmatikus kísérlet”-nek
minősíti saját negyedszázaddal korábban született könyvét,870 pedig az a pszichohistória
legjobb eredményei közé sorolható. Manapság meglehetősen eltérők a nézetek a
pszichotörténelem lehetőségeiről. Botond Ágnes, aki az egyetlen magyar nyelvű könyvet írta
a pszichotörténelemről, úgy véli, hogy ugyanazon paradigmával kellene vizsgálni egyént és
társadalmat is. Ennek lehetőségét mutatják a pszichohistória harmadik legfontosabb témája.
(Az első kettővel már találkoztunk: a híres emberek pszichobiográfiáival és a hatodik

211
fejezetben tárgyalt gyermekkortörténettel.) A harmadik kínálkozó lehetőség tehát a társadalmi
csoportok pszichohistóriája.871 Reich már említett művéhez hasonlóan igen korai munka Eliasé
is.
Norbert Elias (1897–1990) hosszú életű volt, és erre szüksége is volt ahhoz, hogy
megérje azt, hogy odafigyeljenek arra, amit mond. Egyik klasszikus munkájában a kora újkori
arisztokráciát vizsgálja (Az udvari társadalom), és azt állítja, hogy XIV. Lajos sikerrel
domesztikálta a francia arisztokráciát azzal, hogy az idejüket és pénzüket felemésztő versailles-
i udvarba vonzotta tagjait.872 Nekünk most fontosabb ennél A civilizáció folyamata, amely
1939-ben jelent meg, tehát még a pszichotörténelem zászlóbontása előtt. Csak második kiadása
váltott ki érdemi visszhangot 1969-ben – de annál nagyobbat.873
Terjedelmes munkáról van szó. Első kötete, „A viselkedés változásai a Nyugat laikus
felső rétegeiben” a civilizáció folyamatának leírása, amelyen Elias az ösztönélet fokozódó
szabályozását érti: azt, ahogyan megváltozik az emberi viselkedés a külső kényszerek
internalizálása révén. Elsősorban a társadalmi viselkedést, a szokásokat és az illemet vizsgálja,
például azt, hogyan terjed el az evőeszközök használata vagy a zsebkendőé. A második kötet
(Társadalmi változások. Egy civilizációelmélet vázlata) tárgya pedig a nyugati civilizáció
szociogenezise, döntően a középkori és kora újkori francia államfejlődés, amelynek
kulcsmozzanata Elias szerint a legitim erőszakgyakorlás állami monopóliumának megszerzése
és az erőszak kiiktatása a mindennapokból.874
E két folyamat közt a logikai-történeti kapcsot az egyre nagyobb embercsoportok
között fennálló és egyre növekvő interdependencia, kölcsönös függés jelenti, Elias elméletének
értelmében ez létesít visszacsatolást a két vizsgált folyamat között. Ahogy nő a társadalom
integráltsága és emelkedik az interdependencia szintje, úgy az emberek fokozatosan
rákényszerülnek arra, hogy indulataikat, érzelmeiket visszafogják, önkontrolljuk egyre
differenciáltabbá válik: „egyre inkább egyfajta belső automatizmus, a társadalom a felettes én
belülről érzett nyomása tiltja meg az egyénnek, hogy másként s ne villával egyen.” A
társadalmi együttélés kényszereinek belsővé válása azután visszahat, és erősíti az
interdependenciát. Ez ebből fakadó fejlődés megalapozza az állam erőszakmonopóliumát,
amely utána lehetővé teszi az interdependencia további növekedését: ahogyan egyre
tökéletesebben monopolizálja az állam a legitim erőszak gyakorlását, úgy mernek és tudnak az
emberek egyre közelebb dolgozni egymáshoz – attól kezdve, hogy nem félnek attól, hogy
munkatársaik előbb hátba döfik, majd kirabolják őket. Egyre hatékonyabb lesz

212
együttműködésük, a munkamegosztás fejlődik, és az interdependencia növekedése előrehalad.
Ahogyan ez a kölcsönös függés erősödik, az emberek ismét csak egyre inkább rákényszerülnek
arra, hogy ösztöneiket még jobban megzabolázzák. Tehát végül is ahogy az állam fokozatosan
kiépíti erőszakmonopóliumát, az egyén úgy rákényszerült az önuralomra, és a kényszert már
önmaga fölött gyakorolja.875
Tehát „az emberek interdependenciájából egészen sajátos rend származik. [...] Az
összeszövődésnek ez a rendje szabja meg a történelmi változás menetét; ez alapozza meg a
civilizáció folyamatát.” Az összeszövődés változását követik a „pszichikai habitus” változásai.
Jó példa az utaké: ma mindenki saját magát szabályozza, és az a veszély, ha valaki elveszíti az
önkontrollját a nagy nyüzsgés közepette. Régen az utasok szinte nem találkoztak más emberrel.
Attól féltek viszont, hogy bármelyik pillanatban rablótámadástól érheti őket.876 Elias tehát nem
elkülönítetten vizsgálja az egyént és a társadalmat, hanem éppen az individuális pszichológiai
és a szociális struktúrák összefüggéseit keresi.877 Botond Ágnes tehát tulajdonképpen Elias
követését ajánlja.

Vélemények a pszichotörténelem lehetőségeiről

Alexander von Plato véleménye szerint „A pszichoanalízis elsősorban ott gyakorol
érezhető hatást a történettudományra, ahol elméleti segítséget nyújt cselekvésünk észlelésével,
tapasztalásával, feldolgozásával és elfojtásával, tudatos és tudattalan indítékaival kapcsolatban,
az emlékezni akarás és tudás különböző fokozataival összhangban.” De nem szabad
ragaszkodni Freudhoz, mert az a világ már elmúlt, melyben pszichoanalízise megszületett.
Nincs már olyan férfidominancia, mint a századfordulós Bécsben, „a családok időközben
gyökeresen megváltoztak, a kora gyermekkori meghatározottságok túlereje
megkérdőjeleződött, más szocializációs tényezők jelentősége felértékelődött [...]”878
Egy másik német szerző, Hedwig Röckelein annak a véleményének ad hangot, hogy
először is a pszichotörténelem nem törekszik monokauzalitásra, magát csak a totális
történelemhez hozzájáruló egyik módszernek tekinti – mint ahogyan Demos idézett könyvében
a pszichotörténeti mindössze a négy alkalmazott megközelítés egyike. Röcklein szerint főleg
ott alkalmazandó, ahol szemmel láthatólag felbukkannak pszichikai momentumok, illetve ahol
más történeti módszer már nem ad magyarázatot. Röckelein problématikusnak tartja azt, hogy
a Freud utáni iskolákat a történészek nem ismerik, pedig a kulturalista iskola
kezdeményezéseit, a neopszichoanalízist, az én-pszichológiát, a pszichózis-kutatást és az

213
etnopszichológiát sikeresen lehetne alkalmazni a modernitás előtti korokra. A történész
általában azért szkeptikus a pszichoanalízissel szemben, mert feltételezi, hogy olyan az időn és
téren túlnyúlóan érvényes biológiai törvényekkel dolgozik, mint a drive-elmélet és a
személyiség kialakulása a kora gyermekkorban. De ezek csak a klasszikus pszichoanalízist
jellemzik, és ezekkel szemben már a kései Freud is a kulturális hatásokat hangsúlyozta. A
pszichoanalízis későbbi fejlődése (kulturalisták, én-pszichológia) pedig teljesen szakított már
a kora gyerekkorra való kizárólagos koncentrálással: inkább a látencia-fázisra és a kamaszkorra
figyel.879 Röckelein harmadik gondolata szerint az életrajzokban lehet kiemelkedő a
pszichotörténeti megközelítés jelentősége, mert pszichológiai érvek nélkül nem lehet egyéni
vagy csoportéletrajzot írni. (Ha a szerző pszichológiaellenes, akkor sem nélkülözheti ezt a
tudományt, és suba alatt pszichologizál, intuitív módon – ami a legrosszabb.) Negyedszerre és
utoljára a döntő kérdés Röckelein szerint az, hogy az egyén hogyan integrálódik a csoportba,
társadalomba. Ott kezdődik a valódi pszichotörténeti kutatás, ahol az egyénből kiindulva
felteszik azt a kérdést, hogy az egyénnek mi a társadalmi reprezentativitása, kilépve immár a
pszichológiai vizsgálat keretei közül.880
Röckelein, aki könyvében három középkori látnok pszichobiográfiájából vázolja fel a
vizionáriusok kollektív profilját,881 egy általa szerkesztett kötetben újfajta életrajz
meghonosítását javasolja a történetírásnak, amely „immár nem mesél, hanem elemez”, és abból
a belátásból indul ki, hogy pszichológiai érvek nélkül lehetetlen életrajzot írni, legyen az egyéni
vagy csoportéletrajz. A pszichológia következő belátásait szükséges szem előtt tartani: a
személyiség nem egydimenziós, hanem komplex és strukturált jelenség; a gyermek- és ifjúkor
vizsgálata nem elegendő, az egész életpályát tekinteni kell; az analízis alapjául szolgáló anyag
a pszichotörténelem esetében heterogén, hiányos és esetleges; végül: az egyén nem autonóm,
nem izolált egység.882 Erre példa lenne például Casimir Bumiller tanulmánya, amely Thomas
Platter (1499–1582) önéletrajzára építhet. Ebben Platter szegény gyermekkorától meséli el
életét a baseli professzori katedráig.
Minthogy nem szoptatták, majd egész gyermekkorában éhezett, Thomas Platternél
orális deficit alakult ki, és orális alapon történt korai jellemfejlődése. Apja meghalt, anyjától
pedig korán elszakították, ami benne narcisztikus tendenciákat hozott létre. 24 éves koráig
tartotta benne a lelket egy jövendölés, mely szerint belőle pap lesz – de ezt a kompenzációs
identitást Ulrich Zwingli, a híres reformátor prédikációja összetörte benne. A nőkkel szemben
félénk volt, mert tartott attól, hogy megismétlődik fájdalmas elválása anyjától. Korai élményeit

214
az Ödipusz-komplexus keretei között értelmezve azt mondhatjuk, hogy Thomas Platterben
tartós bűntudatot hozott az létre, hogy teljesült kívánsága, hogy apja tűnjön el, és anyja csak az
övé legyen. Ezért aggódott később amiatt, hogy mások elkárhozásában ő lehet a bűnös.883

Freud történészeknek
Mint idéztem, Friedländer szerint azért lehetetlen a pszichotörténelem a gyakorlatban,
mert a két képzést nem lehet összeegyeztetni. Érdemes ezért különös figyelemmel fordulni
Peter Gay felé, aki történészként kitanulta a pszichoanalízist is, és 1985-ben megjelent
könyvében (Freud for historians) újfajta pszichotörténelmet javasol. Úgy véli, hogy a
történészek előbb eltorzítják Freud nézeteit, majd így utasítják el ezeket, pedig Freud
nézetrendszere, ha nem is minden részletében, de máig érvényes: pszichológiai
determinizmusa, a vágyak mindenütt való jelenléte, a tudattalan dinamikája, a gyermekkori
szexualitás és a tudattalan elhárítási, főleg elfojtási mechanizmusa. (A tárgykapcsolat-elmélet
pedig jó kiegészítéssel szolgál.) Gay szerint Freud gondolkodása egyáltalán nem
determinisztikus: ő ugyanúgy több okot látott, mint a történészek. A redukcionisták ellen
inkább szövetségesük lehet, mert egyaránt a túldetermináltságban hisznek: a történelmi
eseményeknek több oka is volt. A pszichotörténelemnek a redukcionizmus ezért inkább
betegsége, semmint lényege. A pszichoanalízis a közhittel ellentétben elismeri a kulturális
tapasztalatok jelentőségét. Már a kisgyermeket is társadalmi hatások sora éri, és a szülők is
társadalmi–kulturális hatásokat közvetítenek felé. A felettes énnek már a születése is társadalmi
erők következménye.884
A történészek az érdekkel próbálnak meg érvelni, mondja Gay, mégis rászorulnak a
pszichológiai érvekre, mert ha megvizsgáljuk, az érdek nagyon bonyolultnak mutatkozik,
egyfajta kompromisszumnak, amelyet a pszichoanalízis segítségével lehet tanulmányozni. A
munkamániás menedzser teljesen racionális céljai elérésében, de ezek a célok már nem
racionálisak, eredetük pedig egyenesen irracionális. A történész nemcsak racionális dolgokkal
foglalkozik. Már a racionalitás magyarázatában is támaszkodhat a pszichoanalízisre, a nem
racionális szférát illetően még inkább rászorul arra (gondoljuk a kulturális automatizmusokra),
és a pszichoanalízis – Gay fogalmazásában – páratlan segítőtársa lesz a történelemnek akkor,
amikor felfordul a világ, a szokások rendje megrepedezik, és az irracionalitás átveszi az
uralmat.885
Gay ezért azt javasolja, hogy a történész építse be totális történelmébe a

215
pszichoanalízist mint a múlt sajátos látásmódját, amely a tudattalan vizsgálatával nemcsak
akkor lehet segítségére, ha már semmi más magyarázat nem működik. Így a történész jobban
meg fogja tudni ragadni az emberi tapasztalatok totalitását. Például mozogjon egyéni és
társadalompszichológia között.886 A freudi belátások segíthetik abban, hogy korábban
elhanyagolt, de kritikus mozzanatokat azonosítson, „amelyek szinte észrevétlenül dominálták
a gyermekkort, a családot és az egész kultúrát, a libidó és az agresszió folyamatait, amelyek
lopva, de ellenállhatatlanul elárasztják a társadalmi és politikai életet. [...] A pszichoanalízis
ötleteket és – adott esetben, kellő önmérséklet mellett – technikákat is ajánl, amelyekkel meg
lehet közelíteni az olyan reménytelen eseteket is, mint a köznép fantazmagóriái, az álmok és a
nyelvbotlások, és az egyének és intézmények által öntudatlanul alkalmazott defenzív taktikák.
A történész figyelmét olyan forrásokra irányítja, amelyek ezen elméletek nélkül haszontalanok,
némák és jelentés nélküliek maradnának.”887
Gay példája a követendő pszichoanalitikus történelemre E. R. Dodds (1893–1979) ír
történész 1951-ben megjelent könyve az okkult, irracionális elemek jelenlétéről a Platón előtti
klasszikus görög kultúrában (The Greeks and the Irrational), ahol a freudi elmélet a normalitás
megvilágítását szolgálja: erkölcsi parancsokat, vallási meggyőződéseket és változó kulturális
divatokat magyaráz meg. Dodds felfigyel a tudatalatti mentális tevékenységre, és a
kivetítéseket az archaikus gondolkodásmód kulcsának tartja. Szerinte a görög kultúra a
szégyentől a bűn felé történő elmozdulást mutat: a klasszikus kor végén egyfajta regresszióval
a görögség visszalép a mágiához.888

A pszichohistória Magyarországon

Ami a pszichotörténelem jócskán megkésett magyarországi recepcióját illeti, az első időszak

jellemzője a kacérkodás a módszerrel. Ez jelenik meg Paneth Gábor vagy Hankiss Ágnes egyes
munkáiban. Botond Ágnes említett ismeretterjesztő kötete 1991-ben jelent meg, a Hunyady
György által szerkesztett Történeti és politikai pszichológia 1998-ban, de ebből csak hat írás
tényleg pszichohistóriai. Ami a gyermekkor történetét illeti, a hatodik fejezet végén már
idéztem ennek magyarországi irodalmát. Kövér György gyakorlatban (Losonczy Géza
kapcsán) és elméleti szinten is foglalkozott életrajz és történelem összefüggéseivel.889
Mindezzel együtt Magyarországon a pszichotörténelem ismertsége és elismertsége a 20. század

216
végén alacsony szinten állt.890
Kiemelésre leginkább talán Lackó Mihály (1948–1997) érdemes, és az ő Halál
Párizsban. Grünwald Béla történész művei és betegségei című könyve 1986-ból. Lackó
emellett még Széchenyi Istvánnal is foglalkozott, de mivel fiatalon meghalt, a vele foglalkozó
műve torzóban maradt. Széchenyi elájul címmel jelentek meg egy kötetben teljesen vagy
részben elkészült pszichotörténelmi írásai, beleértve a Grünwald Béláról írott kismonográfiáját
is.891 Ez kétszeresen érdekes, hisz nemcsak egy róla szóló pszichotörténelmi munka ez, hanem
egy korai pszichotörténészről szóló pszichotörténelem, ahogy látni fogjuk. Pontosan úgy,
ahogy Crews könyve Hawthorne-ról az ő műveit is pszichoanalitikus írásokként is láttatja, úgy
vizsgálja Lackó is egyszerre Grünwaldot és Széchenyi Istvánról írt proto-pszichohistóriai
munkáját – jóllehet mind Grünwald, mind Hawthorne megelőzték Freudot.

Grünwald és Széchenyi
Grünwald Béla (1839–1891) dualizmus-kori magyar politikus volt, a közigazgatási
centralizációnak, lényegében a vármegye államosításának az élharcosa – egyben súlyosan
hipochonder személyiség. Nem volt elmebeteg, de tulajdonképpen ez olyan kérdés, melyben
soha senki sem lehet biztos – így ő állandóan szorongott. A történelemhez fordulása révén
magán- és közéleti problémáira keresett választ: „úgy tűnik föl: a politikus magán- és közéleti
alkotásképtelenségére, tehetetlenségére […] keresett […] gyógyírt a történetírásban, ha
öntudatlanul is.” Első történeti műve, A régi Magyarország (1888) a régi megyei nemesi
önkormányzat súlyos „kritikája a modern, erős közigazgatású nemzeti állam szempontjából.”
A korabeli nézetekkel teljesen szembefordulva nem a Habsburgokat hibáztatja a 18. századi
Magyarország elmaradottságáért, hanem a vármegyét. A könyv megjelenését követően
Grünwaldot a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Ez csak félsiker
volt: a szerző fél lábbal a politikában maradt még, és inkább politikusnak tartották, mintsem
tudósnak.892
Következő történeti műve, Az új Magyarország (1890) a tervekkel ellentétben nem
folytatása lett az előzőnek, nem a 19. századi Magyarországról, hanem „mindenestül Széchenyi
jelleméről, személyiségéről, lelki életéről szól.” Háromnegyed része idézet Széchenyi István
naplójából. Grünwald volt a második történész, aki használhatta ezeket. „[E]gy idő után már
szinte csak azokat a naplórészleteket jegyzetelte, melyekben Széchenyi belső küzdelmeiről,
szenvedéseiről, testi panaszairól, rossz hangulatairól, önvádjairól esik szó.” Grünwald

217
Széchenyi megértésnek kulcsát a pszichiátriában vélte megtalálni, és e célból kijegyzetelte
Richard von Krafft-Ebing Psychopatia Sexualis (1886) című könyvét. „Az új Magyarország
lényege ennek a pszichiátriai alapfelfogásnak végig vezetése, okadatolása. A koncepció
röviden összefoglalható. Széchenyi öröklött elmebetegségben szenvedett; apjának »öregkori
vallásos rajongása« mutatja, hogy gr. Széchényi Ferenc is beteg volt. A baj neve: melancholia
activatus, aktív melankólia. Ez a kór Krafft-Ebing szerint az agyhártya táplálásában beállott
organikus zavar következménye, testi betegség tehát, mely a lelki élet zavarait váltja ki,
lehetetlenné téve Széchenyi [István] géniuszának akadálytalan érvényesülését. A legnagyobb
magyar élete így nem más, mint »értelmiségének« [azaz intellektusának] állandó küzdelme a
testi betegség ellen. E küzdelem független a politikától, egyáltalán: a külvilágtól” – írja Lackó
Mihály. Grünwald annyiban úttörő, hogy mindent erre a diagnózisra épít, igazi, korát
megelőző, 19. századi pszichotörténészként.893
Lackó könyvének alcíme Grünwald Béla történész művei és betegségei, ezért nem
meglepő, hogy két könyve után Grünwald betegségeiről írt. Ezek szerinte „pszichoszomatikus
tünetek, egy súlyosan neurotikus ember testi bajokat produkáló zavarai, melyeknek organikus
alapja nincs.” Lackó szerint mindhárom betegsége lényegében a neurózis tünete. Ezek oka
pedig ambivalenciája politikus voltával szemben. A panaszokat indokló organikus elváltozások
vagy hiányoznak, vagy nem elégségesek. Lackó rámutat arra, hogy mindhárom betegség
időbeli kapcsolatban áll a közélettel, pontosabban avval az újra és újra fellépő kétlelkűséggel,
amivel az ambiciózus képviselő a politikához közeledett. „Torokbaj, beszédképtelenség – épp
mikor Grünwald parlamenti szónoklásai több szempontból problematikusak lennének.
Bénulás, járásképtelenség – éppen akkor, amikor az lenne soron, hogy a politikus mozgásba
lendüljön megválasztása érdekében. Gerincbántalmak s a belőlük származó »rossz érzés« -
éppen akkor, amikor Grünwald politikai helyzete egyre kilátástalanabbá válik, s a képviselő
nemcsak a kivezető utat nem leli, de szerepének pontos tudatosítása is kárára volna. Egyszerűen
fogalmazva: Grünwaldnak – sokféle kínjai ellenére – mindhárom betegség feltűnően »jó
valamire«. »Bénulása«: időnyerés egy fontos döntéshez, illetve a kényszerű tétlenség eltöltése.
Gerincpanaszai: »magyarázat« arra, miért nem jut előbbre (s talán »magyarázat« szexuális
problémáira is). Torokbaja: jó eszköz tudóssá emelkedéséhez, a politikától tervezett
elszakadáshoz.” Így magyarázható tehát törekvése: a politikától való elválásra és a
tudományhoz fordulásra, és az sem véletlen, hogy Széchenyit vizsgálva „»rálelt« a
pszichiátriára.”894

218
 Azonban a közönség nem úgy fogadta Az új Magyarországot, mint előző könyvét. A
bírálatok szerint túl politikus, nem eléggé történészi. A szerző nem is ért a pszichológiához.
(Hiába értett egyet maga Krafft-Ebing a Grünwald által felállított diagnózissal.) Még az a vád
is megfogalmazást nyert, hogy a szerző voltaképpen önmagáról ír, nem Széchenyiről. Mivel
Az új Magyarország nem kapott jó fogadtatást, Grünwaldnak „nem sikerült megkapaszkodnia
a tudományban.” Ugyanekkor a politikában is nagy változások mentek végbe. Tisza 1890-ben
megbukott, majd a Mérsékelt Ellenzéken belül Grünwald elszigetelődött. Azt javasolta,
lépjenek vissza a Szabadelvű Pártba. A közigazgatási és a radikális egyházpolitikai reformot is
támogatta. Végül nagy filoszemita beszédet mondott, amellyel nyíltan szembefordult
mindenkivel. Ezután Párizsba utazott, egy ideig bujkált, majd öngyilkos lett.895

Összegzés

A pszichotörténelem tehát a Freud utáni pszichoanalízis megközelítésmódját alkalmazza

történeti forrásanyagra. Három területre koncentrálódnak a pszichotörténelem munkái: a
gyermekkor történeti vizsgálatára, a teljes társadalom pszichotörténelmi megközelítésére és a
kiemelkedő személyiségek pszichobiográfiáira. Az utóbbira a legjobb példa Erikson könyve a
fiatal Lutherről, a gyermekkor vizsgálata kapcsán Ariès korábban, a hatodik fejezetben tárgyalt
téziseit, ami pedig a társadalom egészének vizsgálatát illeti, Norbert Elias nevét érdemes
feltétlenül megjegyezni. A civilizáció folyamata című munkájában Elias ezt – vagyis azt a
folyamatot, ahogyan végbemegy az ösztönélet fokozódó szabályozása, és a külső kényszerek
internalizálódása révén megváltozik az emberi viselkedés a társadalmi együttélésben – a kora
újkori államfejlődéssel hozza összefüggésbe.

Irodalom
A pszichotörténelemről szóló irodalmat tekintve kiindulópontként Botond Ágnes
sokszor idézett könyvfejezetét és monográfiáját tudom javasolni, illetve Gyáni Gábor egy
áttekintő írását. Kötelező olvasmányként ehhez a fejezethez Erikson klasszikusát, A fiatal
Luthert szeretném megjelölni. Akinek az érdeklődését felkeltette a pszichotörténelem, annak
továbbá Lackó Mihály írásait ajánlom.896 (A gyermekkor történetéről korábban már esett szó.
A hatodik fejezethez kapcsolódóan ajánlottam ide tartozó irodalmat is.)

219
 A jelen fejezet Botond Ágnes könyvfejezete mellett nagyban támaszkodik Peter Gay
angol nyelvű könyvére egyfelől, másfelől pedig – az életrajzi megközelítés tekintetében – a
Hedwig Röckelein szerkesztette idézett német tanulmánykötetre.897

Ellenőrző kérdések a nyolcadik fejezethez

84. Mi a pszichotörténelem?
85. Milyen témákkal foglalkozik elsősorban a pszichohistória?
86. Mely pszichológiai elméletre támaszkodik általában a pszichotörténelem?
87. Nevezze meg a pszichotörténelem egyik klasszikus munkáját!
88. Mit nevez Norbert Elias a civilizáció folyamatának?
89. Hogyan függ össze Norbert Elias szerint a civilizáció folyamata az állam kifejlődésével?
91. Hogyan tudja jellemezni a pszichohistória mint tudományág fejlődését a huszadik század
második felében?
92. Mondjon példát a magyar pszichotörténelemre!

220
 HARMADIK RÉSZ: A KULTÚRTÖRTÉNET KIHÍVÁSA

Kilencedik fejezet: Középpontban a kultúra

Ezzel a fejezettel áttérünk a historizmus és a pozitivizmus kettős gyökeréből sarjadó

tudományos történetírást ért kihívások közül az utolsó tárgyalására. Mint láttuk, sem a 19–20.
század fordulója időszakában induló szellemtörténet, sem a második világháború előtt
artikulálódó, majd azt követően kibontakozó társadalomtudományos történelem nem döntötte
meg a tudományos történetírás pozícióit; a helyzetnek mindössze módosításait és kiegészítéseit
érte el. Úgy is lehet értelmezni a történteket, hogy ezek a kihívások betörtek ugyan a hivatalos
és bevett történetírás falain belülre, és itt viszonylag erős pozíciókat építettek ki,898 de nem
vették át itt az uralmat – inkább beépültek a hagyományos történetírásba, új
megközelítésmódokkal, aldiszciplinákkal, új intézetekkel és tanszékekkel gazdagítva azt. Most
a végeredményt megelőlegezve elmondhatjuk, hogy léngyegében ugyanezt fogjuk látni a
hetvenes évektől megfogalmazódó, és kultúrtörténetiként összegezhető irányzatok esetében is,
amelyek e tankönyv harmadik részének a fő tárgyát alkotják.
Már a hatvanas évek végétől érezhetők voltak az előjelei azoknak a nagy változásoknak,
amelyek döntően a hetvenes évektől kezdve bontakoztak ki a szellemi életben. Ezek a
történetírást is megváltoztatták. Ezért először ezt a változást fogjuk nagyon röviden áttekinteni,
majd az új szemléletnek a történetírásban megnyilvánuló első jeleként az Annales harmadik
generációja által hozott mentalitástörténettel foglalkozunk. A történeti antropológia lesz a
második olyan új irányzat, amelyet a kultúrtörténetinek nevezhető harmadik kihívás
időszakából megismerünk, minthogy a történetírást a megihlető legfontosabb
társadalomtudomány szerepébe ebben az időszakban az antropológia került. (Egy zárójelben
közben ismét ki kell térnünk a hermeneutikára.) Látni fogjuk, hogy az új irányzatok
valamennyien az antropológia központi fogalma, a kultúra fogalma köré csoportosíthatók, és
így a „kultúrtörténet” fogalma alá vonhatók össze. A fejezetben tárgyalt harmadik új irányzat
az ezt az elnevezést felvállaló, amerikai new cultural history lesz. De mielőtt erre rátérnénk,
hogy jobban megérthessük, még két fontos ide tartozó tárgyról kell szót ejteni: Michel
Foucault-ról és a Cultural Studiesról. A kilencedik fejezet tehát egyfajta körképet vázol fel –
amiből azonnal látszik, hogy a harmadik kihívás korát a történeti felfogások sokszínűsége
jellemzi. Sok új dologgal kell megismerkednünk, ám ezek között szoros szellemi kapcsolatok

221
tárhatók fel. (A logikailag ide tartozó, a történetelmélet területén áttörést jelentő Hayden White
munkássága a következő fejezet tárgya lesz, fellépésének jelentőségét ugyanis a
történetelméleti reflexió hosszú távú történetébe illesztve lehet a legjobban láttatni.)

Vázlat a posztmodernről

Ha a posztmodernről (leánynevén posztstrukturalizmusról) akarjuk nagyon röviden

összefoglalni a legfontosabb tudnivalókat, akkor abból érdemes kiindulni, hogy a hatvanas
évek második felétől az ipari társadalom helyén posztindusztriális társadalom jött létre,
amelyben a vezető gazdasági ágazat már nem az ipar, hanem a szolgáltatás; a keresletet
nemcsak kielégíti a termelés, hanem maga generálja azt; tudományos-technikai forradalom
megy végbe (ahol a tudomány már nem kiszolgálja a felmerült igényeket, hanem vezető
szerepet játszik; és végül információs társadalom épült ki, az új hatalomforrás az információ,
kommunikációs szempontból a világ összezsugorodik: elterjed a televízió, majd megjelenik az
internet. 1973-ban történt az első olajárrobbanás, amely a II. világháború utáni nagy gazdasági
fellendülés végét jelezte: egy szekuláris trend fordult hanyatlásba – ahogyan azt korábban
láttuk. Megrendült a hit a folyamatos gazdasági fejlődésben, a tudomány
alkalmazhatóságában.899
Ekkor jelentkezett a modernitás nagy mítoszainak kritikája: a posztmodern. A
keresztapa, vagyis a névadó Jean-François Lyotard a „»posztmodernt« a nagy elbeszélésekkel
szembeni bizalmatlanságként” határozta meg.900 Tehát a haladásba vetett hit megrendülése, a
metanarratívák magyarázó erejének meggyengülése, a marxizmus és általában a felvilágosodás
szellemében született fejlődéselméletek diszkreditálódása nyomán kialakult űrt nevezhetjük
posztmodern kornak.901
Georg G. Iggers szerint mindennek következtében átalakult a történetírás. Először is a
gyarmatbirodalmak összeomlásával kiderült, hogy nem csak a Nyugatnak van történelme,
azután az is, hogy a Nyugaton belül is sokféle történelem volt. Majd az osztálymegközelítés
inadekvátnak tűnt a nemek, rasszok, etnikumok és életmódok különbözőségének fényében.
Etnikai kisebbségek vagy például a nők jelentették be igényüket a saját történelemre. A
civilizáció folyamata a környezeti hatások tükrében destruktívnak is tűnhetett.902 Végül a
posztmodern felfedezte azon korábbi gondolkodókat, akiket ősforrásainak tartott: Nietzschét

222
és Freudot, akik még a 19. század közepén, illetve a 19–20. század fordulóján megfordították
a modernitás alapmeggyőződését, mely szerint a világ megismerhető. Nagyon jellemző
Baudrillard elmélete a szimulakrumokról, a jelentés nélküli jelekről. Szerinte többé már nincs
különbség a valóság és a felszín, látszat közt; az emberek a média fogyasztói lettek a jelentés
nélküli jelek világában.903 (Mint már jeleztem, később, de még ebben a fejezetben visszatérünk
még a hermeneutika nagy jelentőségű fejleményeire, illetve Foucault-ra.)
Most az elméleti vitáknak csak egy tárgyáról, a legfontosabbról tennék említést, és ez
a nyelv. A nyelvnek tulajdonított szerep alapján lehet ugyanis különbséget tenni a posztmodern
és a modernizmus között. A modernitás közös jellemzője a nyelv döntő szerepe. Ezen felfogás
szeirnt az ember nyelvileg létezik, a nyelv megkerülhetetlen – ahogy ezt Saussure és Ludwig
Wittgenstein (1889–1951) leszögezték a 20. század elején, sőt tulajdonképpen már Nietzsche
megelőlegezte ezt a felfogást azzal a véleményével, hogy „a nyelv struktúrái szabják meg a
világ észlelésének struktúráit”.904 E felfogás szerint a valóság és a nyelv között egyensúly van,
a világ és a nyelv egymást kölcsönösen leképezik – ahogyan azt Wittgenstein Logikai-filozófiai
értekezésében 1921-ben kifejtette. Tehát a nyelv nem eszköz pusztán, hanem az emberi lét
formája.905
Ezzel szemben a posztmodern szerint nyelv és valóság közt nincs szimmetria, a nyelv
nem tükrözi, hanem formálja a valóságot, alkalmatlan eszköz a megismerésre, továbbá
uralhatatlan és instabil. E felfogás legmarkánsabb kifejeződése a dekonstrukció, amely „a
beszéd helyett a [...] textualitást [...] állította vizsgálódásai középpontjába mint egy olyan
öntőformát, amelyben az ember nyelvi tudata megszületik.” A kódok dekódolását végzi el. Az
érdekli, hogyan jön létre a jelentés. Ez végül bizonytalan, széttöredezett: „a jelben benne rejlő,
ahhoz tapadó különbségek sokasága kerül napvilágra; különbségek, amiket a szöveg elfojtani
és/vagy letagadni igyekszik. A »dekonstrukció« célja éppen az, hogy napvilágra kerüljenek a
szövegbeli – hasztalan – ránk erőltetett csöndekben és jelen nem létekben továbbra is megbúvó,
rejtett jelentések.” (Jól látható a hasonlóság a pszichotörténelem vagy általában Freud
gondolkodásával.) A dekonstrukciós iskola alapítója és központi alakja, Jacques Derrida
szerint minden kiejtésekor, minden használatakor megváltozik ez a viszony, ezért szerinte a
jelek (signification) végtelen sora jön létre. Mivel a világot a nyelven keresztül közelítjük meg,
minden csak szöveg, diskurzus906 – „Nincs semmi a szövegen kívül.”907 Vagyis a
dekonstrukció általános filozófiai szkepticizmus, amely „nem vizsgált előfeltevéseinkre kérdez
rá.”908

223
 Számunkra természetesen az a legfontosabb, miként hatottak mindezek a szellemi
mozgalmak a történetírásra. Az átalakuló társadalom és a változó szellemi miliő ténylegesen
átalakította a történetírást is, és új szakaszt nyitott annak 20. századi fejlődésében. Ezt a jelent
tankönyv a harmadik kihívás koraként jellemzi. Míg a társadalmi és szellemi változások a
hatvanas évektől indulnak meg és a hetvenes években tetőznek, a történetírásban a fordulat a
hetvenes években vette kezdetét, majd a felgyorsuló változások a nyolcvanas évektől vettek
lendületet, és a kilencvenes években tetőztek. Így az 1980-as és még inkább az 1990-es évek
új történetírása szembefordult a struktúrákra összpontosító és makroszemléletű
társadalomtudományos történelemmel. Azt figyelhetjük meg, hogy a történész figyelme a
társadalmi struktúrákról és folyamatokról a mindennapi élet kultúrájára irányult, a makroszintű
folyamatok helyett egyének és kis közösségek mikrotörténelmére, az emberi élet sokféle
aspektusára, ismét az egyénekre, de immár nem a kiemelkedő egyéniségekre, királyokra,
hadvezérekre, hanem a mindennapi emberekre, az ő tapasztalataikra. A történelem szoros
kapcsolatba került az antropológiával.909 Az oksági összefüggésnek tulajdonított figyelem
csökkent, és a hermeneutika hatására a jelentésre került át ehelyett a hangsúly. A
társadalomtudományokban általában megfigyelhető egy váltás. Ahogy Josef Bleicher
fogalmaz: ahelyett, hogy azt kérdeznék „miért?”, egyre inkább azt kérdezik „hogyan?”910
Többféle irányzat jön létre. Érdemes összefoglaló megnevezéssel kultúrtörténeti
irányzatokként emlegetni ezeket.911 A középpontban egyértelműen a kultúra fogalma áll.
Abból érdemes kiindulni, hogy a társadalomtörténet sem a társadalom története volt csupán
annak idején, hanem az egész történelem – más megközelítésben. Lucien Febvre
megfogalmazásában: „Nincs gazdaság- és társadalomtörténet. Egyszerűen csak történelem
van, a maga egységében. Történelem, amely per definitionem társadalmi.”912 Keith Thomas és
E. P. Thompson azért utasította el, hogy egy Társadalomtörténeti Társaság alapító tagjai
legyenek, mert a társadalomtörténet nem a történetírás ága (mint a posta- vagy bútortörténet),
hanem „megközelítésmód mindenféle történelem művelésére.”913 Ezt a felfogást a felfogást
egy az egyben adaptálva azt mondhatjuk, hogy a huszadik század vége felé a kultúrtörténet
sem a kultúra történeti vizsgálatát jelentette, hanem az egész történelem új megközelítésmódú
vizsgálatát.
Sőt akár még amellett is lehet érvelni, hogy ami addig társadalomtörténet néven volt
ismert, azt a nyolcvanas évektől kezdik kultúrtörténetnek nevezni, minthogy mindent, amit
korábban társadalminak láttak, kulturálisként kezdenek értelmezni. Raymond Williams, mint

224
hamarosan látni fogjuk, lényegében a kultúra és társadalom egyenértékűsége mellett érvel.
Sven Reichardt szavaival: „A kultúra [...] nem lehatárolható »terület«, hanem a társadalmi élet
szimbolikus dimenziója.”914 Peter Burke pedig így fogalmaz: „A »kultúra« egyre kevésbé
különböztethető meg a »társadalom«-tól, minthogy a társadalmat is egyre inkább kulturális
képződménynek tekintik.”915 Nem parciális történelemről van tehát szó. Ahogyan a
társadalomtörténet, azaz társadalomtudományos történelem is a teljes történelemmel kívánt
foglalkozni, és nem tárgyában különbözött a korábbi történetírástól, hanem
megközelítésmódjában, úgy igaz ez a kultúrtörténeti felfogásokra is.
Kiindulópontunk a korábban részletesen tárgyalt Annales-iskola hozzájárulása ehhez
az új történetíráshoz, az Annales harmadik generációjának újítása: a mentalitástörténet. Itt tehát
azt tapasztalhatjuk – ellentétben a később tárgyalandó német helyzettel –, hogy a
makroszemléletű kvantitatív történetírás „kifutotta a formáját”, és egyes képviselői maguk
fordultak újabb megközelítések felé, maguk kezdtek el újabb történeti módszertannal
kísérletezni, maga az Annales hozta létre a harmadik kihívás első fontos irányzatát, a
mentalitástörténetet.

Mentalitástörténet

Febvre és Mandrou
De – mint szinte mindig – érdemes visszalépni, és az előzményeket is vizsgálat tárgyává
tenni. Mint korábban láttuk, az Annales első generációjából Lucien Febvre Rabelais-ről szóló
munkájában megalkotta a szellemi eszközkészlet (outillage mental) fogalmát: ez a
gondolkodás részére egy adott korban rendelkezésre álló koncepciókat jelenti, amelyek
alapjában behatárolják a gondolkodás lehetőségeit. Jóllehet a következő nemzedékben Braudel
dominált, és a mentalitás történetének kutatása teljesen háttérbe szorult, mégis voltak olyan
francia történészek, akik a Febvre által megnyitott úton haladtak tovább. A már tárgyalt szerzők
közül ide sorolható a családtörténész Philippe Ariès. Az ő általa kijelölt irányban haladt azután
tovább a család, a szexualitás és a szerelem (valamint az étkezés) történetével foglalkozó Jean-
Louis Flandrin (1931–2001), illetve a félelemről úttörő kutatásokat végző Jean Delumeau
(1923–2020) munkája is mindenképpen mentalitástörténeti jellegűnek mondható.916 De Febvre
legfontosabb követője az Annales második nemzedékében Robert Mandrou (1921–1984)

225
volt.917
Mandrou már 1961-ben az újkorra jellemző mentalitás vizsgálatáról beszélt egy
könyvében. Gondolkodását jól érzékelteti egy innen vett példa. Mandrou szerint a legfontosabb
a korban az élelmezés kérdése. Hippolyte Taine hasonlatát idézi fel a tóban, szájig érő vízben
sétáló, úszni nem tudó emberről. Ebben a helyzetben ahhoz, hogy megfulladjon, elég a
legkisebb bemélyedés a talajban, vagy az, ha elveszíti az egyensúlyát és elesik. Vagyis – érvel
Mandrou – az nyugtalanság pszichózisát tartotta fenn az, hogy a kora újkorban az
élelmiszerellátás tekintetében bizonytalan helyzet állt fenn.918 (Mint tudjuk, Franciaországban
nagyjából az 1730-as évekig volt ez így.) E könyv miatt Mandrou és Braudel közt kenyértörésre
került a sor, amihez személyes okok is hozzájárultak, de a fő vitakérdés az Annales jövője volt.
Mandrou kiállt Febvre öröksége mellett, így a mentalitástörténet mellett is. Ő húzta a
rövidebbet.919 (A magyar olvasókhoz is eljutott viszont egészen kiváló összegzése
Franciaország kora újkori történetéről.920)
Másik fontos munkája a boszorkányságról, a boszorkányüldözésről ugyanúgy a
Történeti pszichológiai elemzés alcímet viseli, mint az előbb idézett munka. (Tulajdonképpen
ezt nevezték később mentalitástörténetnek.) Ebben kimutatja, hogy azért hagytak fel
Franciaországban a boszorkányüldözéssel a 17. század közepén, mert mentalitásváltozás ment
végbe a királyi felső bíróságokon működő jogászok körében.921 A lakosság többsége hiába hitt
továbbra is a boszorkányságban, amikor azonban azt látták, hogy az általuk bevádoltakat a
bíróságok mindig felmentik, felhagytak a feljelentésekkel. Tehát Mandrou őrizte meg és vitte
tovább a febvre-i örökséget, és a hatvanas évek végétől ez szökkent szárba az Annales
harmadik nemzedékének mentalitástörténeteként.
A harmadik nemzedék működését a hetvenes évekig, azaz az ide sorolható történészek
pályájának első szakaszában alapvetően a braudeli megközelítés jellemezte. A gazdaság- és a
társadalomtörténetre összpontosító, többnyire kvantitatív szemléletű munkáikból többel
megismerkedhettünk már az ötödik fejezetben. Ezt a nemzedéket azonban a hetvenes évektől
már a szemhatár kitágulása jellemzi, a nyitás egyszerre sokféle irányba. (Tehát az új látásmódot
nem új történészek képviselték, hanem a Braudel iskolájában nevelkedett és a kvantitatív
történetírásban vagy regionális monográfiákkal már névjegyüket letévő elismert kutatók
fordultak új irányba.)
A változás első jele Duby-nek a braudeli korra jellemző konvenciókkal radikálisan
szakító könyve 1973-ból, amely egy eseményről, sőt egy csatáról szól – noha ebben

226
ténylegesen általában a középkori háború és a csata értelmezését is adja.922 Ezt a munkát a
mikrotörténelem tekinti előfutárának. A korábban a kvantifikációt prófétáló Le Roy Ladurie
(„az olyan történelem, amely nem kvantifikálható, nem tarthat igényt a tudományos rangra [...,
a] holnap történésze vagy programozó lesz, vagy egyáltalán nem lesz”) pálfordulása
Montaillou című könyvével még látványosabb volt.923 (Erről majd kicsit később esik
részletesebben szó a történeti antropológia kapcsán.) Az Annales harmadik generációjának a
legfontosabb újításának azonban nem a mikrotörténelmet vagy a történeti antropológiát szokás
tartani, hanem a mentalitástörténetet, amely akkor szökkent szárba, amikor az 1970-es évek
elejére válságba került a kvantitatív gazdaság- és társadalomtörténet paradigmája.924

Mi a mentalitástörténet?
Ha megpróbáljuk körbejárni ezt a fogalmat, akkor rögtön jól látszik, hogy a mentalitás
a gazdaságtól és a társadalomtól megkülönböztetett szféra. Továbbá az is igaz, hogy kutatása
sok tekintetben a magas kultúra vizsgálata helyébe lépett. A mentalitástörténet tárgya az
emberek világlátása, a világról alkotott nézeteik együttese, amely nem rendszer, hanem
inkoherens gyűjtemény. A lényeg az, hogy a mentalitástörténet nem az egyénekre figyel (ez
történeti pszichológia, esetleg pszichotörténelem lenne), hanem arra, ami közös az
emberekben.925 Vagyis a mentalitástörténet a társadalom közösen birtokolt, megosztott
mentális gyakorlatait és struktúráit tanulmányozza,926 tárgya „a társadalmi gyakorlatok
tudattalan szintje, egy korszak vagy egy társadalmi csoport kollektív és automatikus
gondolkodása.”927
Jacques Le Goff (1924–2014) az antropológia hatását és Marc Blochnak a gyógyító
királyi érintésről írt munkáját emeli ki a mentalitástörténet úttörőjeként. Le Goff is azt
hangsúlyozza, hogy a mentalitás kollektív, azzal foglalkozik, ami a nagy egyéniségben és a
korabeli emberekben közös.928 1974-ben ő írta a Faire de l’histoire (A történetírás gyakorlata)
című háromkötetes összefoglaló módszertani munkában a mentalitástörténeti fejezetet, ahol a
következőképpen definiálta a mentalitástörténet tárgyát: azt tanulmányozza, „ami közös
Caesarban és utolsó légionáriusában, Szent Lajosban és királysága (domaines) parasztjában,
Kolumbusz Kristófban és karavellái tengerészében”.929
John Arnold értelmezésében a „mentalitás fogalma tehát abból a felismerésből
született, hogy a múlt nagyban különbözik a jelentől: s abból a törekvésből, hogy ahelyett, hogy
megmosolyognánk, inkább a különbségek elemzésére kell törekednünk.” Ebben szerinte az

227
antropológia hatása érezhető. Ezt a megközelítést alkalmazva derül ki, hogy a múlt embere a
maitól lényegesen különbözik, és hogy az emberek megváltoztak az idők folyamán. Arnold
tulajdonképpen bármely történész által jól használható tanácsa szerint a mentalitástörténész
számára „alapvető fontosságú, hogy a forrásokat »eredeti szándékukkal ellentétesen«
tanulmányozzuk, hogy ne csak azt tudjuk meg, »amit« az emberek gondoltak, hanem arra is
rájöjjünk, »hogyan« gondolkodtak.”930
A mentalitástörténet felfutása a hetvenes évekre tehető. Legjelesebb képviselői az
említett Jacques Le Goff, aki 1972-ben Braudel utóda lett az Ecole des hautes études en
sciences sociales élén,931 valamint Roger Chartier. A mentalitástörténet túllépett a kvantitatív
művelődéstörténeten, és más típusú forrásanyagok bevonásával kísérletezett: a bírósági perek,
a boszorkány- és eretneküldözés dokumentumainak felhasználásával. A mentalitástörténészek
azt állítják, hogy az emberek mentális reprezentációkkal vagy kódokkal értelmezik világukat,
és ezektől függenek a gazdasági vagy kulturális gyakorlatok. A gazdasági-társadalmi
viszonyok tehát nem határozzák meg a kulturálisakat, hanem maguk is a kulturális szféra
alrendszerei.932 Itt tehát megfordulni látszik a marxisták által feltételezett kapcsolat, mely
szerint a gazdaság a meghatározó.
Le Goff középkorász volt, a népi kultúra vizsgálatával foglalkozott. A purgatórium
születéséről írt könyvet (ugyanis a tisztítótűzről nem a Biblia ír, hanem ez középkori
találmány). Későbbi munkái Szent Lajos királyról és Assisi Szent Ferencről szólnak.933 Le Goff
kidolgozta a mentalitástörténet metodológiáját, a szellemi eszköztárat kezelhető kategóriákra
bontotta. Szerinte a következőket kell tanulmányozni: a térképzetet, az időképzetet, a nyelvhez,
a szertartásokhoz, a sztereotípiákhoz való viszonyt.934
Az időfelfogásról szóló híres cikke, A pap ideje és a kalmár ideje. Le Goff szerint az
előzőt, amely a középkor nagyobbik felében érvényesült, egyfelől a kolostori imákhoz
kapcsolódó harangozás jellemzi, amely a napot osztja részekre, másfelől pedig az évet tagoló
egyházi ünnepek. Ez a régebbi időfelfogás alapvetően agrárjellegű. Ennek helyébe először a
középkor végi városokban lépett, majd szélesebb körben elterjedt a lineáris időfelfogás: „a
kalmár ideje.” Ebben a rendszerben az időt már nem a harangozás tagolja, hanem előbb a
toronyóra, majd az asztali és még később a zsebóra mutatja.935 Ez az időfelfogás pedig
alapvetően az elvégzett munkafolyamatokhoz kapcsolódik.

A szellemi eszköztár

228
 A középkori szellemi eszköztár kidolgozása a szovjet középkorász Aron Gurevics
(1924–2006) nevéhez fűződik.936 Magyarul is olvasható A középkori ember világképe című
nagyszerű munkája. Kutatási területe a középkori Skandinávia története volt, és arra kereste a
választ, hogy az emberek „Hogyan látták a világot, mi vezérelte őket viselkedésükben?” A
középkori ember nyilván másképpen gondolkodott, mint mi. Világszemlélete egyetemes volt.
Az időlegesben az örökkévalót, részben az egészet látta. Gondolkodását úgy tudjuk
megismerni, ha feltárjuk a középkori kultúra és a tudat alapvető egyetemes kategóriáit,
amelyek társadalmi különbségek nélkül érvényesek: „A valóság érzékelésének olyan
fogalmaira és formáira gondolunk, mint idő, tér, változás, ok, sors, szám, érzéki és érzékfölötti
viszonya, rész és egész viszonya.” A középkoriak ezekkel a fogalmakkal, ezen a szűrőn
keresztül érzékelték a valóságot: ez a kultúra szemantikai készlete, mondja Gurevics.937 (Itt
tehát az outillage mental kicsit szélesebben megvont és részletesen tagolt definíciójával
találkozhatunk, mint Le Goffnál.)
Tekintsük először a térfelfogást! A középkori ember térfelfogását életfeltételei
alakították ki. Skandináviára ekkor elszórt települések a jellemzők, körülöttük erdők
fekszenek, az utazás veszélyes és lassú. A parasztok viszonyát a földhöz a szoros jellemzi: nem
egyszerű tulajdonviszony, hanem elszakíthatatlan kapcsolat. A majorság, vagyis az erdő
közepén, irtásföldön álló parasztgazdaság a világmindenség modelljeként is szolgál. Abból,
hogy az ember a világmindenség organikus része volt, az következett, hogy nem nézte azt
kívülről, nem gyönyörködött a természetben. Számára a természet Isten-teremtette világ volt,
a szimbólumok tára. „A térélményt vallási–erkölcsi tónusok színezik. E tér szimbolikus.”
Mikro- és makrokozmosz viszonya az azonosságra épült, mert „a teremtés alaptörvénye az
analógia”. Gurjevics így jellemzi a középkori térfelfogást: „A középkori ember viszonya a
természethez tehát nem a szubjektum viszonya az objektumhoz, hanem inkább önmaga
kivetítése a külső világba, a kozmosz szubjektumként való érzékelése. Az ember ugyanazokat
a minőségeket látja a világmindenségben, amelyekkel ő maga rendelkezik. Egyén és világ közt
nincsen pontos határ, az egyén a világban önmaga folytatását látja, s ugyanakkor önmagában
felfedezi a világmindenséget.”938
A középkori időfelfogás sem eleve adott, hanem a tapasztalatban, átélve létezik. Az
agrárnépességek ciklikus idejét látja Gurjevics a barbároknál és a keresztényeknél is. Az
utóbbiak időfelfogásában jelen van a földi idő mellett a szakrális idő, amely strukturált a
Teremtés, Krisztus eljövetele és az utolsó ítélet által, illetve irreverzibilis. Általában jellemző

229
viszont keresztényekre és barbárokra egyaránt az antropomorf időfogalom, amely szerint
öregszik a világ, a változás csak romlás.939 Ráadásul úgy vélik, hogy az egyes ember saját ideje
mellett részese a világtörténelemnek, a világtörténelem drámájának is. Jelen és múlt és jövő
egymás mellett létezik ezen időfelfogás szerint: az eredendő bűnért mi is felelünk, a zsidók
pedig minden egyes esztendő nagypéntekén újra és újra kiszolgáltatják Jézust a rómaiaknak,
akik minden éveben újra és újra megfeszítik őt.940 (Ebből lehet megérteni a középkor
antiszemitizmust: a középkori ember számára nagypéntek nem az emlékezés Jézus
ezervalahányszáz évvel korábbi halálára, hanem a keresztrefeszítés – és azután a feltámadás –
minden évben ténylegesen megtörténik.) A középkori időfelfogás megváltozását Gurjevics Le
Goffhoz hasonlóan írja le, azaz megjelenik „a kalmár ideje” a városokban, ahol nagyobb az
emberek függetlensége a természettől, az idő a munka mércéjévé válik.941

Történeti antropológia

A kultúrtörténeti megközelítések közül másodjára a történeti antropológia kerül terítékre.

Amint már jeleztem, a társadalomtudományok közül erre az időszakra már az antropológia
került kulcspozícióba mint a történetírás múzsája. (E. P. Thompson már korábban írott munkái
is mintegy előre jelezték ezt a szakaszt.) Hogyan került kapcsolatba a történetírás az
antropológiával?

Az antropológia fő irányai942
Abból kell kiindulnunk, hogy az antropológia eredetileg a másik kultúra
tanulmányozására szolgáló társadalomtudomány. Jellemzően a gyarmattartó néphez tartozó
kutató kerül szembe a bennszülöttek primitív kultúrájával. Az antropológia koncepciója a
felvilágosodás korában jött létre. A Völkerbeschreibung, a nép leírása (azaz etnográfia)
fogalmát Gerhard Friedrich Müller (1705–1783) dolgozta ki Oroszországban, és kollégája,
August Ludwig von Schlözer (1735–1809) göttingeni professzor terjesztette el. Az etnológia
ezzel rokon fogalmát pedig Alexandre César Chavannes (1731–1800) svájci tudós nevéhez
szokás kötni, bár már Kollár Ádám Ferenc (Adam František Kollár, 1718–1783) bécsi császári
könyvtáros is használta 1783-ban. A 19. századi gyarmatosítás adott nagy lendületet ennek a
tudománynak. A brit utazók adatgyűjtésének a Notes and Queries in Anthropology sorozat

230
nyomtatványai szabtak irányt, amelyet 1913-tól a W. H. R. Rivers (1864–1922) által írt
módszertani kiegészítéssel adtak ki. A Torres-szorosba 1898-ban vezetett expedíció azzal
jelentett áttörést, hogy itt több kutató gyűjtött adatokat hosszabb ideig egy helyen, James
George Frazer (1854–1941) pedig még szobatudósként kapta meg az első szociálantropológiai
katedrát a Liverpooli Egyetemen 1907-ben.943 Számunkra azonban az igazán fontos a 20.
századi kifejlett antropológia lesz. Idézzük fel a 20. század első felének három legfontosabb
irányzatát.
Az első a brit szociálantropológia. Ennek klasszikus irányzata Bronislaw Malinowski
(1884–1942) funkcionalizmusa, amelynek legfőbb jellemzője a holisztikus szemlélet: a
társadalmat működő egésznek tekinti, amelyben a részeket funkcionális kapcsolatok kötik
össze. Az első világháború alatt Malinowski osztrák–magyar, így ellenséges állampolgárként
kényszerűen két évet töltött a brit fennhatóság alatt álló Trobriand-szigeteken – hogy ne zárják
gyűjtőtáborba.944 Ezt követően tapasztalatai alapján leírta a résztvevő megfigyelés módszerét,
amely az antropológiai kutatás zsinórmértékévé vált: az antropológusnak meg kell tanulnia a
helyi nyelvet, és együtt kell élnie a vizsgált közösséggel. A terepre problémákat vigyen
magával az antropológus, de prekoncepciókat ne – követelte meg. Rögzítse a megfigyelt
tényeket, illetve a bennszülöttek saját értelmezéseit (kommentárjait) és egyéb anyagokat
(például mítoszokat). Ezeket a kutató azután át fogja értelmeni: felvázolva a társadalmi
struktúrát, majd erre a vázra ráépítve a való élet anyagát – mindenben a funkciót keresve. Az
ettől árnyalatokban különböző strukturális funkcionalizmus, Alfred Reginald Radcliffe-Brown
(1881–1955) antropológiája az egyénre kisebb, az intézményekre nagyobb súly helyez.945
A második irányzat, az amerikai kulturális antropológia más utakon indult el. Már az
alapító Franz Boas (1858–1942) is a kultúra fontosságát hangsúlyozta, és ez maradt a
későbbiekben is a kutatás központi kategóriája. Példaként szolgálhat az amerikai kulturális
antropológia megközelítésére Ruth Benedict (1887–1948) munkássága, aki abból indult ki,
hogy a világ kultúrák együttese. Szerinte azonosítani lehet azt az értékrendet, mely egységessé
teszi a kultúrát, mert minden kultúrának van egy vezérlő gondolata. A kultúra pedig azután úgy
formálja az egyént, mint az öntőminta az anyagot, ennélfogva a különböző kultúrák más és
más személyiséget hoznak létre.946 Az amerikai kulturális antropológia egy ezzel szembenálló
irányzatából nőtt ki a második világháború után a peasant studies, parasztságtanulmányok és a
Robert Redfield (1897–1958) nyomán kialakuló közösségtanulmányok (community studies)
irányzata. Tehát amíg a brit szociálantropológia leginkább a társadalom gépezetének

231
működésével foglalkozott, az amerikai kollégák a kultúra meghatározó voltára mutattak rá.
Harmadjára legalább említést kell tennünk a strukturalizmusról, a strukturális
antropológiáról, azt a már jól ismert Claude Lévi-Strauss nevéhez kötve. Ez az irányzat arra
mutat rá, hogy a lét észlelhető felszíne alatt a mélyben meghatározó fontosságú állandó
struktúrák húzódnak meg. A strukturalista antropológia a történetírás szempontjából
elsősorban mint a braudeli történetírás ihletője fontos, amiről már ejtettünk szót – a történeti
antropológia létrejötte szempontjából viszont nem ez a meghatározó hagyomány, hanem a
korábban említett angolszász iskolák.
A klasszikus antropológiát ahistorizmus jellemzi, amint ezt Lévi-Strauss kapcsán már
hangsúlyoztam. Ez vonatkozott a brit szociálantropológiára is. Antropológia és történelem
kapcsolatfelvétele csak a hatvanas–hetvenes években történt meg, amikor jelentős változáson
ment keresztül a brit szociálantropológia. Míg a klasszikus időszakot az jellemezte, hogy hittek
abban, hogy az antropológiai vizsgálatokkal általánosabb törvényszerűségekig el lehet jutni,
később már inkább nemleges választ adtak az ezt firtató a kérdésre, és az 1950-es évektől
közeledtek az antropológia másik nagy ágához, az amerikai kulturális antropológiához, és
ekkor került előtérbe az addig elhanyagolt történeti dimenzió is. A történeti fordulatot az
antropológiában Edward E. Evans-Pritchard (1902–1973) szorgalmazta az addig domináns
irány, a társadalomelméletek verifikálása helyett,947 és a hatvanas–hetvenes években
megtörtént az áttörés antropológia és történelem viszonyát tekintve:948 az antropológia
fokozatosan a történelmet, annak különböző változatait ihlető legfontosabb
társadalomtudománnnyá vált. Ekkor jött létre a történeti antropológia.

Antropológusok a történelemről
Ha a történeti antropológiát a legegyszerűbben közelítjük meg, és az antropológia által
megihletett történelmet tekintjük ennek, akkor a par excellence történeti antropológia az,
amikor maguk az antropológusok maguk fordulnak kérdéseikkel történeti források felé.
Andrejs Plakans a rokonsági rendszerek feltárása kapcsán alkalmazott antropológiai
módszereket történeti anyagra. Greg Dening a Bounty híres zendüléséről írt könyvet, majd
William Gooch cambridge-i csillagásznak egy óceániai expedíción történt halálát vizsgálta.
Marshall Sahlins pedig egyik híres esszéjében Cook kapitánynak 1779-ben Hawaii szigetén
történt meggyilkolását értelmezte, tette érthetővé a helyi mitológia bemutatásával.949
Alan Macfarlane angol antropológus Ralph Josselin, egy 17. századi angol puritán

232
lelkész naplóját dolgozta fel.950 Ez a kivételes részletességű napló egyszerre rögzíti a
kiadásokat és bevételeket, megörökíti a fontos eseményeket, és vallásos napló is egyben. Mint
gazdálkodó, Ralph Josselin a weberi „protestáns etika” megszemélyesítőjének tekinthető:
keményen dolgozott, nagyon takarékos volt, ritkán folyamodott kölcsönhöz, óvatosan
tervezett, és a haszon jelentős részét visszaforgatta: vagy földbe, vagy gyermekei nevelésébe
fektette. Macfarlane a jövedelmeket és a kiadásokat az egész életciklus hosszában próbálja meg
felmérni, és a folyó kiadások és bevételek mellett figyelme a tőkemérlegre is kiterjed.
Ralph Josselin családi életét meglepően modernnek találja. Számára egész életében a
legfontosabb kapcsolatat a feleségéhez fűződő viszony jelentette. Valószínűleg minden
feladatot együtt láttak el, nemcsak a munkát osztották meg, de a döntéseket is együtt hozták.
Viszonyuk gyermekeikkel a szeretetre épült, és a korai elválás és a földrajzi távolság ellenére
is egész életükben közeli és szeretetteljes kapcsolatban maradtak majdnem mindegyikükkel. A
párválasztás inkább a fiatalok, mint a szülők kezében volt, miképpen magának Ralph
Josselinnek a házassága is a kölcsönös vonzalom alapján jött létre. Naplóbejegyzései tanúsága
szerint viszont rokonai nem álltak hozzá különösebben közel. Helyettük szükség vagy betegség
esetén barátaihoz és szomszédaihoz fordult segítségért. Személyisége szintén modern volt
Macfarlane szerint: naplója aggodalmait, a kísértés ellen vívott önmarcangoló csatáit tárja
elénk.
A másik lehetőség természetesen az, hogy történészek veszik kezükbe az
antropológusok szerszámait. A kulturális antropológia hatása mindenekelőtt három minta
követésében nyilvánult meg, és ezek pedig a Robert Redfield nyomdokain haladó közösség-
tanulmányok (community studies), Victor Turner koncepciója a társadalmi drámáról (social
drama), s különösen Clifford Geertz szimbolikus antropológiája, aki a bali kakasviadal kapcsán
egy mikroszkopikus méretű esetből egy egész kultúra értelmezését bontotta ki.951

Közösség-tanulmányok a történetírásban
Ami pedig a közösség-tanulmányok mintájának követését illeti, az antropológia legjobb
munkái egyes kis közösségek elemzését jelentik, és történeti antropológia néhány alapműve
ugyanezt kísérli meg, csak éppen a régmúltra vonatkozóan. Margaret Spufford Közösségek
összevetése című könyve három angol falu 16-17. századi paraszttársadalmát hasonlítja össze.
Az Amerikai Történelmi Társulat díját nyerte el Paul Boyernek és Stephen Nissenbaumnak az
Arthur Miller által világhírűvé tett salemi boszorkányesetről szóló elemzése.952

233
 A leghíresebb azonban a már jól ismert Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillou című
munkája (1975). A szerző Jacques Fournier, Pamiers püspöke 1318-tól 1326-ig működő
inkvizíciós törvényszékének 1965–1966-ban publikált jegyzőkönyveit használta fel. Ezeknek
különleges értékét a később XII. Benedek néven pápává választott püspök munkamódszere
adta, aki nemcsak igen művelt és okos ember volt, de borzasztó aprólékos is, és az igazság
kiderítésére irányuló buzgalma nem ismert határokat. Kínvallatást csak kivételképpen rendelt
el,953 és maga vezette személyesen az összes, elsősorban albigens eretnekséggel gyanúsított
vádlott kihallgatását 1318 és 1326 között. A Pireneusok egy kicsinyke hegyi falvából,
Montaillouból nem kevesebb, mint 25 vádlott került az inkvizíciós törvényszék elé. Könyvében
Le Roy Ladurie Montaillou lakóinak mindennapi életet és mentalitását mutatja be, melyet
kivételes részletességgel tükröznek a jegyzőkönyvek adatai. Le Roy Ladurie falumonográfiát
akart írni, azaz egy antropológiai műfaj történeti adaptációjára tett kísérletet. Könyvének
nagyobbik felét ugyanakkor a mentalitástörténet kérdésfeltevései dominálják.954

A társadalmi dráma
A Montaillou mintájának tekinthető közösség-tanulmányok atyjával, Redfielddel
futólag már találkoztunk, de a történeti antropológiai munkák másodikként említett
irányzatának ihletőjéről, Victor Turnerről (1920–1983) szükséges külön pár szót szólni. A 20.
század közepén működött a brit szociálantropológia manchesteri iskolája Max Gluckman
vezetése alatt. A társadalmat nem rendszerként, hanem folyamatként tekintették.955 A
Malinowski-féle tradícióktól eltérően ennek figyelme középpontjában főleg a politika, a
konfliktusok vizsgálata állt. Innen érkezett Victor Turner, akinek rítuselmélete és társadalmi
dráma elmélete jelentős hatást gyakorolt a történészekre. is Az átmeneti rítusokról Robert
Hertzre támaszkodva Arnold van Gennep már 1909-ben nagy hatású könyvet írt.956 Ő beavatási
rítusokat és más átalakulásokat vizsgált. Elméletét Turner társadalomszerveződési elméletté
fejlesztette A rituális folyamat című könyvében (1969). Azt fejti ki, hogy a közösségek két
szerveződési elve a struktúra és a communitas. Ez utóbbi az átmeneti rítusok alkalmával
figyelhető meg, amelyekben (az elkülönülés és az egyesülés fázisa közötti) liminalitás
jellemzője. Ez a küszöb-helyzet azokra jellemző, akik „nincsenek sem itt, sem ott”, például a
beavantási szertartás előtt álló bennszülöttekre, akiknek gyakran meztelenek, azaz nem
különböznek egymástól, nincs társadalmi státuszuk vagy rangjuk, és viselkedésük alázatos. A
liminális szakaszban a társadalomszerveződés a szokásos struktúra helyett a differenciálatlan

234
communitas formáját mutatja meg. Turner szerint „minden egyén élettapasztalatában egymást
váltogatva jelentkezik a struktúra és a communitas, illetve az állapotok és az átmenetek
élménye.” Minden társadalom működése a struktúra és a communitas dialektikáját mutatja
meg. A communitas nem képes önmagában fennmaradni. Miután ezt az emberek az átmeneti
rítusokban megtapasztalták, visszatérnek a struktúrába.957
A társadalmi dráma koncepciójáról pedig így ír Turner: „egy hosszabb esettanulmány
[létrehoz] egy korlátozott átlátszó felületet a szabályos, eseménytelen társadalmi lét egyébként
homályos felszínén. Ezen keresztül a társadalmi szerkezet létfontosságú elveit műküdésükben
láthatjuk.”958 Társadalomtörténeti alkalmazására példa lehet Le Roy Ladurie Romansi karnevál
című könyve vagy Bertram Wyatt-Brown Déli becsület című könyvének egy fejezete, amely
egy lincselést ír le.959
Végül az antropológai elméletek közül a kora újkori Európával foglalkozó
történészekre a legnagyobb befolyást talán Clifford Geertz (1926–2006) szimbolikus
antropológiája gyakorolt. Geertz antropológiája szimbolikus vagy interpretatív, hiszen szerinte
az emberi cselekvés alapjában szimbolikus, és ezeknek a szimbólumoknak az értelmezésére,
interpretálására törekszik, mint például a bali kakasviadalról szóló klasszikus esszéjében.
Eszköze az úgy nevezett „sűrű leírás.” Ez hermeneutikai ihletettségű antropológia, hiszen a
hermeneutika általában a szövegek értelmezésének, a jelentés keresésének a tudománya.
Indokolt nyitnunk ezen a ponton egy zárójelet a hermeneutikáról, pontosabban a Dilthey és a
szellemtörténet kapcsán már röviden érintett hermeneutika további fejlődéséről.

Zárójel a hermeneutikáról

A posztmodern gondolkodás egyik legfontosabb vonulata a Heidegger utáni ontológiai

hermeneutika. Martin Heidegger (Edmund Husserl fenomenológiájára építve) a dilthey-i
hermeneutikát új irányokba terelte. Ő is a megértéssel foglalkozik (mint minden
hermeneutika), de a megértésnek ontológiai, azaz létmegalapozó szerepet tulajdonít: új és új
tartalmakat hozunk létre ugyanis, és így, a megértés révén teremti az egyén létének
meghatározó lehetőségeit.960 Hans-Georg Gadamer (1900–2002) Igazság és módszer (1960)
című főművében „nem tesz mást, mint a Schleiermacher és Dilthey által kidolgozott
pszichológiai és történeti szellemtudományi elképzelést Heidegger egzisztenciálfilozófiai

235
alapjaira helyezi.”961 A gadameri hermeneutika a történeti és társadalmi ismeretek
megragadásának sajátos útját vázolja, mert „az emberi létezés alapformája a hermeneutikai
szituáció, az értelmezéses állapot”,962 és szerinte a világ tudományos megragadása
szükségszerűen nézőpontfüggő, tehát pártatlanságról szó sem lehet, az érintettség a megértés
előfeltétele.963
Nincs nála szó belehelyezkedésről, mint Diltheynél, ehelyett „A hermeneutikai
folyamat során Gadamer Robin G. Collingwood ún. kérdés–válasz logikájának (logic of
question and answer) a történelmi hagyományra való alkalmazását javasolja. De itt nem két
ember közt zajlik dialógus, hanem köztünk és a hagyomány között. Először felvázoljuk a
megérteni kívánt hagyománytartalom történeti horizontját, tudatosodik bennünk ennek
különbsége saját jelen horizontunktól, s megpróbálkozunk egy olyan új horizont
megépítésével, melyben e kettő eggyé válik. Ez, a hagyomány megértése pedig visszahat az
értelmező jelenbeli horizontjára. „Ahhoz, hogy a hagyományban felismerjük az értelemmel
bírót, a valóban jelentőset, nem valamiféle különleges képességre, értelmezői zsenialitásra van
szükség, hanem inkább a szöveggel szembeni nyitottságra...”964 Azt hangsúlyozza Gadamer,
hogy „a kérdésnek van a logikában primátusa, tehát »a kijelentés lényegileg válasz.«” „Valamit
megérteni tehát »annyi, mint egy kérdésre adott válaszként megérteni.«” „Gadamer látásmódja
szerint a szövegértés legitimációja nem a módszertan adta biztosítékokban rejlik, hanem az
értelmezés körkörös folyamatában.”965 „Az értelmezés folyamatát, a beszélgető vagy
diszkurzív állapotot Gadamer tehát nem a megismert dolog birtokbavételeként képzeli el,
hanem a horizontok mozgásaként és összeolvadásaként.”966
Gadamer mellett csak megemlíteném a recepcióesztétikát (Hans-Robert Jauss,
Wolfgang Iser hermeneutikai elméletét), amely a mű befogadására helyezi a hangsúlyt,967 és
Paul Ricoeur-t (1913–2005), aki „megkísérli a hermeneutika különféle területeinek és
módszereinek egyesítését.” Ricoeur „»az emberi tapasztalat időbeni jellegé«”-re hívja fel a
figyelmet. „»[A]z idő akkor válik emberi idővé, ha narratív formában jelenítik meg; másfelől,
az elbeszélés akkor töltekezik fel jelentéssel, ha körvonalazza az idő megtapasztalásának fő
vonásait«” – állítja.968 Idő és elbeszélés című főművében kifejti a hármas mimézis elméletét.
„Ennek keretében összekapcsolja a fiktív és a történelmi elbeszélés elemzését, és bebizonyítja
a meseszövés” kulcsszerepét.969 Vizsgálódásának tárgya tehát a szövegértelemzés a
társadalomtudományban – azaz a hermeneutikai társadalomtudomány lehetősége. „Ricoeur a
társadalomtudományok valóságát … szövegvalóságként” képzeli el.970 Az Idő és elbeszélés

236
második kötetében pedig kimutatja Braudel Mediterráneumának „narrációs vonalait”971, tehát
azt, hogy még a társadalomtudományos történelem főműve is rászorult a narratíva
alkalmazására.
Az emlékezet, történelem, felejtés (2000) című könyve pedig elsősorban a történelemről
szól. Három részre tagolódik: „az első az emlékezet és az emlékezeti tevékenységek husserli
értelemben vett fenomenológiája, a második a történeti tudományok episztemológiája, míg a
harmadik rész az ember történeti beágyazottságának hermeneutikai elemzése.” Szerinte bár az
emlékezet nem pontos, még sincs más eszközünk sem egyéni, sem historiográfiai szinten.
Egyéni s kollektív emlékezet közt hídként kis csoportok emlékezetét javasolja. Az
emlékezetből történelem pedig a tanúság révén lesz az.972
Itt bezárhatjuk hermeneutika zárójelét, hogy visszatérjünk Geertzhez, aki Ricoeur
nyomán hermeneutikai jellegű antropológiát hozott létre, és ez lett a történészeket megihlető
harmadik és egyben legfontosabb antropológiai elmélet.

A történet antropológia (folytatás)

Történészek Geertz nyomdokain

A geertzi antropológia központi kategóriái a szimbólum, a jelentés és az értelmezés.973
Geertz útja a szimbólum jelentésének megfejtéséhez nem a beleérzésen keresztül vezet
azonban, hanem az értelmezésen át: „Egyetlenegy esetben sem próbáltam úgy eljutni ehhez a
legbelsőbb elképzeléshez [hogy tudniillik hogyan határozták meg önmagukat az emberek],
hogy más embernek képzeltem magam – rizstermelő parasztnak vagy valamely törzs sejkjének
–, s azután megnéztem, hogy mit gondolok; hanem azokat a szimbolikus formákat – szavakat,
képeket, intézményeket és viselkedéseket – kutattam és elemeztem, amelyeket terminusaiban,
a különböző helyeken, az emberek ténylegesen megjelenítik önmagukat mások számára.”974
Geertz tehát a szimbólumokat értelmezve keresi a jelentést. A szövegfogalom
kiterjesztésével a kultúrát szövegként kezeli. A kultúra felfogása szerint „értelmezhető jelek
[...] rendszereinek összessége,” „kontextus,” „társadalmilag teremtett jelentésstruktúrák
összessége.” Azért a jelentésen van a hangsúly, mert Geertz szerint az emberi viselkedés
többnyire szimbolikus. Az antropológusnak „sűrű leírást” kell alkalmaznia, hogy el ne vesszen
a lényeg, a jelentés: „a berber, a zsidó vagy a francia kultúrát azokkal a konstrukciókkal kell

237
leírnunk, amelyekkel elképzelésünk szerint a berberek, a zsidók vagy a franciák értelmezik
élményeiket, azokat a megfogalmazásokat kell használnunk, amelyekkel ők határozták meg,
hogy mi történik velük.” 975 Tehát az antropológus már eleve értelmezésekkel találkozik, mert
a cselekvők kategóriái már saját értelmezéseik önnön világukról, és a „sűrű leírás” éppen ezt a
jelentést hivatott megőrizni, a cselekvők saját értelmezési kereteit feltárni. Az antropológusi
értelmezés azonban mindig befejezetlen, és nyitva is kell tartani a későbbi átértélmezések
előtt.976
Geertz antropológiájának nyomdokain jár például a Power in the blood (1984) című
kötet esettanulmányaiban David Warren Sabean amerikai történész.977 Ugyanezt a
megközelítést talán a ma élő egyik legnevesebb történész, Robert Darnton (1939-) alkalmazta
a legtisztább formában történeti forrásokra A nagy macskamészárlás című, magyarra is
lefordított esszéjében. Ezt és a vele egy kötetben megjelent tanulmányokat szerzőjük nem a
tipikusságra törekedve válogatta össze, hanem a leggazdagabb források legérdekesebb eseteit
választotta ki azon megfontolás alapján, hogy ha a múlt kultúráiba akarunk behatolni, akkor
abban az esetben vagyunk nyomon, ha nem értünk valamit. Ezeken a pontokon kell elkezdeni
vizsgálódni, és ezen behatolási pontokból kiindulva azután idegen jelentésrendszert, s ezen
keresztül ismeretlen világképet tárhatunk fel. Nem jelent problémát az esetek atipikus volta,
mert az egyén az általános kifejezésmód nyelvén szól, benyomásait, tapasztalatait kultúrája
nyelvén értelmezi. A párizsi nyomdászsegédek és –inasok által lemészárolt macskák esetében
Darnton feltárja többek közt a rontás, a macskazene és a karnevál motívumait, a macskákban
azonosítja a női szexualitás és a boszorkányság jelentéseit.978
Ezt a tanulmányt komoly kritika érte egyfelől a történeti kutatás és az eset
bemutatásának bizonyos hiányosságai vonatkozásában, másfelől a szimbolikus antropológiai
megközelítést illetően. Roger Chartier kimutatja, hogy Darnton hibásan azonosította be
forrásának, Nicolas Contat munkájának műfaját (ez nem munkásönéletrajz), hogy továbbá az
epizódban nincs sem boszorkányság, sem macskazene, sem pedig karnevál. A szimbólumok
nem voltak mindenki számára természetesen adottak, olyanok, mint a levegő, nem alkottak
egységes szimbolikus univerzumot, mert az ancien régime Franciaországának társadalma nem
egységes volt, hanem fragmentált, és ehhez igazodott a szimbólumhasználat is. A
nyomdászsegédek városi kultúrája nem játszhatott „az ördögi és karneváli motívumok teljes
skáláján, melyet Darnton nekik tulajdonít”, ha egyáltalán az egész eset valaha tényleg
megtörtént.979

238
Az antropológia lelkiismereti válsága
Az antropológia fejlődését tekintve érdemes még kitekinteni ennek „kritikai
fordulatára.” Ezt az 1986-ban megjelent Writing Culture című kötethez szokás kapcsolni.980 A
kötet alcíme (The Poetics and Politics of Ethnography) mutatja a két irányt: az itt olvasható
tanulmányokban az antropológusok egyrészt más antropológusok írásait mint szöveges
konstrukciókat elemeztek, másfelől pedig a mögöttük rejlő hatalmi viszonyokra hívták fel a
figyelmet. Ez a konferencia, majd az anyagából kiadott hasonló című kötet textualista–retorikai
fordulatot hozott az antropológiában, mivel rámutatott az antropológiai leírás addig
elhanyagolt jellemzőire: poétikai megformáltságára egyfelől, hatalmi beágyazottságára pedig
másfelől: hiszen az antropológia tudományának létrejötte és működése a legközvetlenebb
módon kapcsolódott a gyarmatosításhoz. (Ez utóbbi mozzanathoz kapcsolható az antropológia
ezen fordulatával kapcsolatban szintén elterjedt, imént említett „kritikai” jelző.)981 A kötet
szerzői kiútként az adatközlő autonómiáját tiszteletben tartó, őt szinte társszerzői státuszba
emelő – Kevin Dwyer kifejezésével – dialogikus, sőt esetleg még több „szerzővel” rendelkező,
tehát polifonikus antropológiát ajánlották. Ezután egy bő évtizedig az úttörő antropológiai
kutatások középpontjában maga az antropológia és az antropológus állt. Az ezredfordulón
viszont már visszatérés volt megfigyelhető a valódi antropológusi feladatokhoz, például a
globalizáció vizsgálatához.982
Az antropológiai lelkiismereti válságának és önvizsgálatának két iránya pontosan előre
jelezte a 20. század végi történetírás fejlődési irányait is. A két legjellemzőbb vonulat ugyanis
White és Foucault követése. Egyrészt a történészi szövegek poétikai elemzése jelenik meg a
posztmodern korban (Hayden White történetfilozófiájának hatására – erről a következő
fejezetben lesz szó), másrészt pedig a történetírás „politikája” kifejezés a posztmodern kor
történetírásának másik nagy gondolati vonulatát jellemzhetné, amelynek forrása Michel
Foucault (1926–1984) gondolkodása.

Néhány szó Foucault elméleteiről

Foucault központi fogalma a diskurzus. Szerinte ez az egyedüli, amely kutatható,983 „az életet
összerendező nyelviség, melyen keresztül a világot látni tudjuk. A diskurzus folyamatos

239
interpretáció, és csakis ezen, az értelmezésen és a diskurzuson keresztül juthatunk hozzá a
világhoz.”984 Foucault konkrétan történészi munkái, diskurzusvizsgálatai a börtönre, a
betegségre, a szexualitásra és az őrültségre irányultak – és mindegyikről külön könyvet írt.985
Az őrültségről szerinte jól látható, hogy másképpen vélekedtek róla különböző időszakokban.
Foucault a következő szekvenciát állítja fel: a középkorban transzcendentális tudást láttak
benne, a kora újkorban pedig az épeszű ellentétét (és az őrülteket a bűnözőkkel, csavargókkal
együtt bezárták). Az őrültséget a 19. században betegségnek tekintették, míg a 20. században,
Freud hatására az emberek ráébredtek, hogy valamennyien bizonyos mértékig ilyenek
vagyunk. Foucault szerint e négy diskurzus retorikai jellegű. A középkori felfogás metafora
(olyan az őrült, mint az Isten), a kora újkori metonómia (az őrült a normális ellentéte), a 19.
századi szinekdoché (az őrület tulajdonképpen betegség, azaz az egészség
részmegnyilvánulása), míg végül a 20. századi lényegében irónia (létünk megkettőződéséről
van szó egy egészséges és egy őrült személyiségre).986 Foucault az egyes intézmények vagy
tudásterületek történetét fikcióként leplezi le.987
Foucault azt mondja, hogy módszere nem történeti, hanem „archeológiai”, ami azért
más, mert szerinte a jelen és a múlt között nincs folytonosság; ő a hangsúlyt a
megszakítottságra helyezi.988 Az adott korhoz tartozó szövegek elemzését szerinte a szerzőktől
elvonatkoztatva kell elvégezni, hiszen az ő válasza a kérésre, hogy ki is beszél, az, hogy „a Szó
maga”,989 azaz a diskurzus. Az „archeológiai” megközelítésnek ideológiai jelentősége van
Foucault számára. Múlt és jelen diszkontinuitását éppen azért akarja hangsúlyozni, hogy
nyilvánvalóvá tegye: munkájával nem kíván a jelenhez kapcsolódni, nem kíván semmiféle
identitást létrehozni – márpedig a tudomány alapvetően a hatalom technikáinak része, az
ideológiai és hatalmi legitimitás megalapozására szolgál.990
A szavak és a dolgok című, 1966-ban megjelent munkájában Foucault úgy ábrázolta a
múltat, mint amely össze nem függő darabokra esik szét. Ezeket episztemének nevezte.991 „Ez
az archeológiai vizsgálódás” írja könyvének bevezetőjében „két nagy megszakítottságot
mutatott ki a nyugati kultúra episzteméjében: e megszakítottság először a klasszikus kor elején
(a XVII. század közepe táján) állt be, másodszor pedig a XIX. század elején, amikor modern
korunk elkezdődött. A rendnek, amely alapján gondolkodunk, nem ugyanaz a létmódja, mint a
klasszikus kor rendjének.”992
Foucault későbbi munkáiban az archeológiai megközelítés helyébe a genealógiainak
nevezett megközelítés lépett. Míg az archeológia strukturális rendet keresett, és különbségeket

240
mutatott meg, a genealógia a leszármazásra koncentrált: hogyan befolyásolták e folyamatok
esetlegességei jelenünket. A leszármazási folyamatokat mögött Foucault rendre hatalmi
viszonyokat talál, és elemzéséből kiderül a jelen problematikussága, veszélyessége.
Alapvetően már nem is a múlt megismerésének történészi szándéka mozgatja, hanem a jelen
kritikai megértésére való törekvés. Ennek legjobb példája a börtön történetéről írott híres
munkája.993
Hatalomfelfogását ebben, a Felügyelet és büntetés (1975) címmel megjelent könyvében
fejtette ki. Foucault szerint a hatalom az emberi viszonylatokhoz képest nem külsődleges,
hanem bennük van, azok alkotóeleme. Nincs szubjektuma, nem osztályokhoz, intézményekhez
kötött, nincs középpontja, sokkal szétszórtabb. Foucault felfogása szerint a hatalom diffúz,
vagyis mindenféle társadalmi kapcsolat átitat: a hatalmi viszonyok mélyen behatolnak a
társadalom szövetébe.994 Érdemes itt Illyés Gyulának az Egy mondat a zsarnokságról című
versére gondolni: ez olyan pontosan írja le a foucault-i felfogást, mintha Foucault egyenesen
innen vette volna át a diffúz hatalom koncepcióját.995
A 17. századtól a test lesz a hatalom célpontja, majd a fegyelmezés lesz a hatalom
általános mintája. A börtön intézményének története tükrözi a legplasztikusabban ezt a
folyamatot, hiszen ez emeli maximális intenzitásra a fegyelmezés sokféle területén
tapasztalható eljárást. Végül a bűnözés lehetővé teszi az egész társadalom felügyeletét.
„Fegyelemmel átitatott társadalom” jön létre. A gyerekeknek kialakított javító intézetnek is
fontos szerepe van az „egyének fölötti hatalom-tudás kiépítésében,” hiszen a hatalom végül
összefonódik a tudással. Foucault azt mondja, hogy fel kell adnunk azt a hagyományos
elképzelést, hogy a tudás a hatalmi viszonyokon kívül létezik, s ott fejlődhet ki, a maga
autonómiájában, minden érdek nélkül. Ez a kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódik,
feltételezik egymást: „a hatalom kitermeli a tudást,” „hatalom és tudás közvetlenül feltételezi
egymást”, a tudás feltételez és létre is hoz hatalmi viszonyokat.996 Létrejön egy diszkurzív
hatalom.997 (A diskurzustörténet kapcsán a tizenegyedik fejezetben még egyszer vissza fogunk
kanyarodni Foucault munkásságához.)

A Cultural Studies

A Cultural Studies kifejezést magyarra többféleképpen is szokás fordítani: a

241
„kultúratudomány”, „kritikai kultúrakutatás”, „művelődéstudomány” változatokat egyaránt
használjak. Noha ez nem történeti irányzat, mégis jelentőséggel bír a történetírás fejlődése
szempontjából. Az ötvenes évek végén – a hatvanas évek elején jött létre Nagy-Britanniában
marxista miliőben. (Vagyis most rövid időre visszatérünk a hetedik fejezet végén elhagyott
szellemi közegbe.) Központja a birminghami egyetemen működő Centre for Contemporary
Cultural Studies volt (1964–2002). Az irányzat alapítója Richard Hoggart (1918–2014), akinek
The Uses of Literacy (1958) című főműve megjelent magyarul is 1975-ben Művelődés,
gondolkodás, szokások: az angol munkásosztály belülről címmel.998 Az irányzat legnagyobb
alakja, Raymond Williams (1921–1988) a kultúra szociológiájáról írt, vagyis termékei helyett
intézményeit vizsgálta.999 A Cultural Studies a tömegkultúra, a populáris kultúra vizsgálatára
összpontosít. Kitüntetett eszköze az intézményelemzés és az ideológiakritika.1000 A szellemi
megalapozó természetesen már jól ismert Gramsci hegemónia-elmélete, amely szerint az
uralkodó osztály dominanciáját a többi felett kulturális hegemóniája garantálja.
A Cultural Studies két fő módszertani iránya közül az egyik a kulturalistáké (E. P.
Thompson, Raymond Williams), akik a kultúrát egységként vizsgálták, a konkrét vizsgálat
tárgyává pedig a mindennapi kulturális formákat és az élet materialitását tették.1001 Williams a
kultúrát a társadalmi viszonyokkal ezer szálon összefüggő területként írja le. Szállóigévé vált
jellemzése szerint „a kultúra hétköznapi (culture is ordinary).”1002 Másfelől pedig voltak a
strukturalisták és posztstrukturalisták, akik Louis Althusser, Roland Barthes és Michel
Foucault nyomán félig autonóm diskurzusként vizsgálták a kultúrát.1003
Ha egy pillanatra kilépünk ebből a baloldali brit kontextusból, akkor a legjobb
példaként a brit kulturalista és francia strukturalista irány vegyítésére Amerikából Edward Said
(1935–2003) nagy hatású Orientalizmus című művét említhetjük 1978-ból. Ez a könyv a
Közel-Kelet nyugati kutatásának története, mely során a Keletet rasszista, szexista és
gyarmatosító módon értelmezték és hajtották uralmuk alá.1004 Amiről itt szó van, az másság-
képzés regionális alapon. A Keletet ez a diskurzus úgy ábrázolja, mint amely nőies, gyermeki,
elmaradott, irracionális. Ezt konstitutív másságnak nevezhetjük, ugyanis az így lefestett Kelet
100%-ban más, mint Európa, azaz a Nyugat. Tulajdonképpen a Nyugat énképének a
megalkotása történik ezen a kontraszton keresztül a 18. századtól kezdve – állítja Said. Tehát
a nyugati társadalomban a Keletről kialakult diskurzus elnyomó diskuzus volt, egyfajta
szellemi gyarmatosítás.1005 Said műve nyomán egész posztkoloniális diskurzus jött létre.1006
A Cultural History jelentkezését Hayden White az ezredforduló legfontosabb

242
fejleményének tartotta. Egy interjúban így beszélt erről: „Most új tudomány létrehozásán
dolgozunk az Egyesült Államokban, melyet kultúratudománynak neveznek. A
kultúratudomány egyfajta posztmarxista tudománya a tudat, a termelés kulturális módjainak
(melyekből egyik a diskurzus). Ebben a történelem nem tudományként jelenik meg, hanem
olyan diskurzusként, melyben a történész több különböző hangon szólalhat meg.”1007 Mások –
talán a kívülálló pozíciójából következően – inkább szkeptikusok e tekintetben, és úgy vélik,
hogy bár a Cultural Studies a nyolcvanas évek második felétől hódított az Egyesült
Államokban, mégsem vált önálló diszciplínává, hanem inkább a mérsékelt baloldaliak,
marxisták, feministák, posztmodern teoretikusok, antropológusok, szociológusok,
kultúrtörténészek és mások „időszakos találkozási pontjává vált.”1008

Az új kultúrtörténet

A történetírás területén végül más fogalmak alá lett szokásos összevonni mindezeket a
törekvéseket. Láttuk, hogy a történeti gondolkodás sok vonulata tükrözi a 20. század végén
vagy az ezredfordulón az antropológia hatását. Mivel hogy az antropológia központi fogalma
a kultúra, sokan kulturális fordulatról (cultural turn) beszélnek. Ezért az egész új típusú
történetírást kultúrtörténet néven lehet összegezni. De specifikusan az „új kultúrtörténet” (new
cultural history) megnevezés is felbukkant – tudniillik az Egyesült Államokban a nyolcvanas
években.1009 Lynn Hunt szerint az Annales és a marxista történészek hatására lett a hatvanas
évektől a társadalomtörténet a történetírás vezető irányzata, de ők az utóbbi időben – írta ezt
1989-ben – a kultúrtörténet iránt kezdtek érdeklődni.1010 Egyes történészek korábban történeti
antropológiaként írták le saját tevékenységüket, majd azt átnevezték új kultúrtörténetté, mint
például Natalie Zemon Davis.1011 2005-ben Majtényi György úgy vélte, hogy az antropológiai
megközelítés elterjedése miatt „az új kultúrtörténet irányzata mára [...] szinte
megkülönböztethetetlenné vált a [...] történeti antropológiától.” Az új kultúrtörténet végül is
kimondottan baloldali, liberális szemléletű irányzat lett, amely a történelem pluralitását vallja,
azt, hogy minden csoportnak megvan a maga történelme, valamint azt, hogy a történész vállalja
elfogultságát, tehát benne általános relativizmus érvényesül.1012
Minthogy az antropológia korábban megismert fordulata alapján lehet elképzelni a
történettudományét is, szerintem érdemes itt is egyfelől a poétikai megformáltságra, másfelől

243
pedig a politikai-hatalmi beágyazottságra összpontosítani. Az új kultúrtörténet jelentkezését is
ilyen irányú szellemi hatások váltották ki.
A történeti divatok egyre gyorsabb hullámokban követik egymást. Az „új
kultúrtörténet” elnevezést egy 1987-ben Roger Chartier tiszteletére rendezett berkeley-i
konferencia és ennek kötete vezette be,1013 majd egy 1994-ben és egy másik, 1996-ban tartott
konferencia közös kötete már Beyond the Cultural Turn címmel jelent meg.1014 Az amerikai
kultúrtörténészek felfogásában a „kulturális fordulat a nyelvi fordulat továbbvitelét jelenti, a
szövegelemzés módszereinek kiterjesztését a kultúra legkülönbözőbb jelenségeinek
elemzésére.”1015 (A nyelvi fordulatról a következő fejezetben lesz majd szó.) Az irányzat az
angol marxisták és az Annales mellett Foucault gondolataira támaszkodik, a kultúra egyes
jelenségeinek vizsgálatakor pedig elsősorban Geertz szimbolikus antropológiájának
módszertanára. Egy további befolyásos antropológus Pierre Bourdieu (1930–2002), aki a
társadalmi élet marxi értelmezését újrafogalmazva elméletében a kultúrának több teret adott.
Szorosak az új kultúrtörténet kapcsolatai a feminista diskurzussal. (A nők és a társadalmi
nemek történetére a tizenegyedik fejezetben fogunk kitérni.) Az új kultúrtörténet munkái
tipikusan aprólékos vizsgálatok. (És így közel állnak a szintén később tárgyalandó
mikrotörténelemhez.) Jellemzőek a reprezentációkkal foglalkozó tanulmányok: azt elemzik,
hogyan látták a világot az emberek, hiszen – ahogy Roger Chartier mondja – „Minden
gyakorlat, akár gazdasági, akár kulturális, azoktól a reprezentációktól függ, melyekkel az
egyének értelmezik világukat.”1016
További jellemzője az új kultúrtörténetnek az önreflexív írásmód. Nemcsak a forrásokat
elemzik szövegként, hanem a történeti munkákat is szubjektív elbeszéléseknek tekintik,
amelyeknek egyes szám első személyűeknek kell lenniük. Többnyire „valóságokról”,
„igazságokról” beszélnek – többes számban. Majtényi György szerint az „a felismerés, hogy
minden narráció már önmagában is szubjektív értelmezés, segítheti a történetírót egy
forráskritikus és önreflexív írásmód megtalálásában. És éppen ez az új kultúrtörténészek
deklarált célja: újraolvasni és újraolvastatni a régi módszerekkel már elcsépelt forrásokat, hogy
öntudatos formálóivá váljanak egy többszereplős és többszempont, az egyes narratívumokat
magában foglaló metanarratívumnak. Ez a hatás a történetírásban - természetszerűleg - a
»személyes jellegűnek tekintett« források (művészeti alkotások, interjúk, naplók, levelek)
divatját eredményezte.”1017
Egy jeles képviselőjük, az angol Simon Schama. Az ő egyik nagy vitákat kavaró

244
munkájáról majd a tizenegyedik fejezetben lesz szó.1018 A többszólamúságra törekvő
történetírást példázza James Goodman egyik könyve. Ezt Majtényi György így mutatja be:
„1931-ben Alabamában kilenc fekete fiatalt vádoltak meg két fehér nő megerőszakolásával.
[...] A szerző ismerteti a bírósági ügy narratívumait s az azt követő évtizedes vita történetét, és
ennek során különböző nézőpontokból beszéli el a történetet. [...] Emellett Goodman
érzékelteti saját szerepét is a történet megszerkesztésében, az események és a különböző
történetek utólagos rekonstrukciójában.”1019
Lynn Hunt The Family Romance of the French Revolution című művében (1992) freudi
értelmezést ad a francia forradalom történetéről. Szerinte ebben a korban a politikáról való
gondolkodás kézenfekvő mintája a család volt, a társadalmi tapasztalat evidens modellje. Így
a politikai tapasztalatot szervező, a politikát megelőző kategóriaként beszél családregényről
(family romance).1020 Természetesen központi helyet foglal el a gondolatmenetben az Ödipusz-
komplexus az atyai hatalmat birtokló király, a királyné, és „gyermekeik”, a francia nép
viszonylatában és a királygyilkosság apagyilkosságként való értelmezése, illetve felbukkan az
elitellenes pornográf irodalom hatása. Hunt végül is azt állítja, hogy a francia forradalom a
patriarchátust a fivérek közösségével, a fraternitással váltotta fel, és a politikai világot atyai
hatalom nélkül képzelte el.1021
Ami a pornográfia hatását illeti, a téma klasszikus kidolgozása az új kultúrtörténet egyik
klasszikus művéhez köthető. Szerzője a már ismerős Robert Darnton, címe pedig Az ancien
régime irodalmi alvilága (1982). Darnton a jól ismert „nagy felvilágosodással” szemben a
forradalmi hangulat létrehozójaként azokat az értelmiségieket nevezi meg, akik filozófusok
akartak lenni a 18. század második felében, de csak az irodalmi alvilágban jutottak
nyomorúságos kenyérkeresethez. Így pornográf írások szerzőiként juttatták kifejezésre
gyűlöletüket a francia monarchia iránt. Ezt a közvélemény előtt a korábbi piedesztálról a sárba
rángatták le, előkészítve ezáltal a forradalmat.1022 A kötet első, megalapozó tanulmányáról
Sarah Maza azt állítja, hogy 1971-ben a kutatás figyelmét a felvilágosodás első vonaláról
második–harmadik vonalára összpontosította, amikor a Nagy Francia Forradalom ideológiai
okát a felvilágosodás fő áramának radikális képviselői (pl. Rousseau) helyett azokban a
frusztrált fiatalemberekben vélte felfedezni, akiket a század második felében a nagy és sikeres
filozófusok példája Párizsba és az irodalomhoz vonzott, de már nem tudtak betörni az elitbe,
kívülállók maradtak, és bosszúból (valamint jövedelemre szorulva) támadták a társadalmi és
politikai elitet.1023

245
 Sarah Maza kiváló kötete szintén a francia forradalom előtörténetére fókuszál, és
szintén szövegek állnak a középpontjában: híres, a korban nagy port felverő jogi esetek kapcsán
írt pamfletek (mémoires judiciaires). A politikai kultúra megváltozását, a közvélemény
formálódását hangsúlyozza a forradalom okai között – mint a revizionista kultúrtörténeti
munkák általában.1024
Az új kultúrtörténeti irányzattal szemben megfogalmazott kritikának az a fő támadási
pontja, hogy ennek értelmezésében túl sok mindent sorolnak a kultúrához, így ez a fogalom
végül már semmit sem magyaráz. Követői továbbá lemondanak az okok kereséséről – állítják
a kritikusok. Nagy támadási felületet nyit végül az is, hogy a kultúrtörténet és a relativizmus
összefonódtak.1025 Ezt a gondolati fonalat a következő fejezetben fogjuk majd felvenni, amely
a történetelmélet területére kalauzolja ez az olvasót.1026 De előbb röviden ki kell térnünk arra,
hogy a 20. század végének magyar történetírását miként érintette ez a „kulturális fordulat.”

A hazai recepció
Mint a mentalitástörténet, mind a történeti antropológia, és – bár kicsit később – az új
kultúrtörténet irányzatáról is elmondható, hogy recepciójuk nagy léptekkel indult meg a
magyar történetírásban a kilencvenes évek megnyíló lehetőségei közepette, a magyar
történészek gyorsan kiszélesedő horizontjának részeként.1027 A Hajnal István Kör Rendi
társadalom – polgári társadalom sorozatában 2000-ben jelent meg e mentalitástörténeti
megközelítésnek szentelt kötet az egyesület 1998. évi rendes évi konferenciájának
anyagával.1028 Magyar történészek jelentős mentalitástörténeti, történeti antropológiai és új
kultúrtörténeti megközelítésű monográfiákat a 20. században talán még kevésbé hoztak létre.
Amit ebben az irányban feltétlenül érdemes megemlíteni, az a Pócs Éva által koordinált
boszorkányságtörténeti kutatás, különösen Kristóf Ildikó monográfiája, és a mind ezzel a
témával, mind a szentkultusszal foglalkozó Klaniczay Gábor munkássága.1029

Összegzés

A tudományos történetírást ért harmadik kihívás a hetvenes évektől jelentkezett. Több irányzat
különíthető el, de ezeknek közös pontjuk a kultúra középpontba helyezése az állam, a gazdaság,
a társadalom vagy a struktúrák helyett. Hogy érdemes ezeket egy csokorba fogni, és a
tizenegyedik előadásban ismertetendő további megközelítésmódokkal együtt mint

246
kultúrtörténeti jellegű felfogást egyben kezelni, azt jól mutatja például Robert Darnton
feltűnése a különböző alfejezetekben.
A hetvenes évektől egyfelől episztemológiai kérdések kerültek az előtérbe (de ezekkel
a következő fejezet foglalkozik), másfelől pedig a hatalom lett központi probléma Michel
Foucault hatására. Az ő központi foglama a diskurzus, az életet összerendező nyelviség,
melyen keresztül a világot látni tudjuk, ezért szövegértelmezés helyett a diszkurzív szabályokat
kell meghatároznunk, melyek a beszédet determinálják. A diskurzus rendje szabályozza az
életet, az egyéni szabadság igen kicsi. A hatalmat Foucault diffúzként írja le, amely tehát
mindenütt jelen van, nincs középpontja, illetve diszkurzív hatalomról, igazság/tudás és hatalom
összefonódásáról beszél.
Az Annales-iskola harmadik generációja kidolgozat a mentalitástörténet
megközelítését. A mentalitás tárgya az emberek világlátása, a világról alkotott nézeteik
együttese, nem rendszer, hanem gyűjtemény. Az a lényeg, hogy nem egyénekre összpontosít,
hanem arra, ami közös egy korban, kultúrában, társadalmi csoportban. Központi fogalma a
szellemi eszközkészlet. Ide azon koncepciókat sorolják, amelyek a gondolkodás részére egy
adott korban rendelkezésre állnak, behatárolva a gondolkodás lehetőségeit.
A hetvenes évektől a történelem számára az antropológia lett a legfontosabb ihlető
társadalomtudomány. Írnak antropológusok is történelmet, de a kulturális antropológia hatása
mindenekelőtt három minta követésében nyilvánult meg. Ezek a Robert Redfield nyomdokain
haladó közösség-tanulmányok (történeti alkalmazására példa Le Roy Ladurie Montaillou című
műve), Victor Turner koncepciója a társadalmi drámáról (alkalmazására történelmi példa lehet
ugyanennek a szerzőnek Romans-i karnevál című műve), végül Clifford Geertz szimbolikus
antropológiája, amely legfontosabb ezek közül. Hermeneutikai megközelítésű antropológiáról
van szó, amely a jelentést keresi, értelmezésre törekszik. Geertz szerint az emberi viselkedés
többnyire szimbolikus cselekvés, és ezért azt javasolja, hogy „sűrű leírást” kell alkalmazni a
cselekvők kategóriáinak megőrzésével, hogy a jelentés ne vesszen el. Történeti alkalmazására
Robert Darnton A nagy macskamészárlás című írása a legismertebb példa.
Az angol marxisták körében alakult ki a hatvanas években a Cultural Studies irányzata,
amely főleg a tömegkultúrát, a populáris kultúrát vizsgálta, és kitüntetett módszere volt az
intézményelemzés és az ideológiakritika. (Vagyis nem elsősorban történeti megközelítésről
van szó.) Az új kultúrtörténet elnevezéssel pedig Amerikában próbálták egy ernyő alá vonni a
kultúrát a középpontba állító megannyi megközelítést, amelyek a hetvenes évektől

247
jelentkeztek. Rokon egyfelől – a kultúra középpontba helyezésének révén – a történeti
antropológiával és a Cultural Studieszal, másfelől pedig – a posztmodern vonalán – a nyelvi
fordulattal, a relativizmussal, a feminista vagy posztkoloniális diskurzussal. Legkiemelkedőbb
képviselői közül Lynn Hunt és Robert Darnton nevét érdemes megjegyezni.

Irodalom
A fejezetben említett klasszikus munkákból sok minden olvasható magyar nyelven is.
A kötelező irodalom listájára ezekből egyfelől Aron J. Gurevicsnek a mentalitástörténet
megközelítésmódját példázó kiváló munkája került (pontosabban annak egy részlete), másfelől
pedig Robert Darnton klasszikusa, A nagy macskamészárlás, amely a történeti antropológia
leghíresebb példája. (Ez utóbbi került fel a kötelező irodalom listájára.) A történeti
antropológia elméletébe és gyakorlatába kiváló bevezető a Sebők Marcell által szerkesztett
hasonló című gyűjteményes kötet. Emmanuel Le Roy Ladurie klasszikus munkája, a
Montaillou is olvasható magyarul. A Cultural Studies irányzatát Hoggart magyarra lefordított
főművén keresztül érdemes megközelíteni, míg Foucault-tól már szinte minden elérhető
magyarul is. A fordítással kapcsolatban felmerült problémák ellenére talán a Felügyelet és
büntetés ajánlható ezek közül elsőként. Az új kultúrtörténet terméséből Darnton gyűjteményes
kötetei adnak ízelítőt.1030
Mind a mentalitástörténet, mind a történeti antropológia kapott egy fejezetet az „Új
irányzatok” részben a Bódy Zsombor és Ö. Kovács József által szerkesztett Bevezetés a
társadalomtörténetbe kötetben. Ezek nemcsak hasznos, elég széles merítéssel dolgozó
áttekintést adnak ezekről az irányzatokról és nem kis mértékben az új kultúrtörténetről is,
hanem a további olvasmányok felé is kiváló kiindulópontot jelentenek.1031 Külön az új
kultúrtörténetnek szentelt magyar összegzés Majtényi György tollából jelent meg.1032

Ellenőrző kérdések a kilencedik fejezethez

93. Mi a mentalitástörténet tárgya?
94. Nevezze meg a mentalitástörténet két képviselőjét!
95. Milyen szerepet játszik az úgynevezett szellemi eszközkészlet?
96. Mit keres mindig a hermeneutikai megközelítés, mire törekszik?
97. Említsen meg egy antropológust, aki történeti antropológiát írt!
98. A kulturális antropológia hatása mindenekelőtt három minta követésében nyilvánult meg.

248
Mi ez a három minta?
99. Mondjon egy példát az antropológia megközelítésének történeti alkalmazására!
100. Mi kerül a történészek figyelmének homlokterébe a hetvenes évektől (az állam, a
gazdaság, a társadalom vagy a struktúrák helyébe)?
101. Konkrétan mit vizsgál a Cultural Studies irányzata?
102. Mi jellemzi Foucault hatalomkoncepcióját?
103. Milyen Foucault szerint a hatalom és a tudás viszonya?
104. Miért fontos a diskurzus Foucault-nál?
105. Milyen irányzatokkal és megközelítésekkel rokon az új kultúrtörténet? Említsen legalább
kettőt!

249
 Tizedik fejezet: Nyelvi fordulat

A tizedik fejezetben tárgyát azon elméleti kérdések adják, amelyek mindig is ott ólálkodtak a
történetírás körül, de amelyeket a mindenkori történészek és a hivatalos történeti diszciplina
többnyire sikeresen tartott távol magától – egészen a harmadik kihívás időszakáig. A 20. század
utolsó évtizedeiben azonban ezek a kérdések a történeti diskurzus megkerülhetetlen részeivé
váltak. Ezt nevezik – némileg pontatlanul – nyelvi fordulatnak. (Az angol „linguistic turn”
kifejezést pontosabb lenne „nyelvészeti fordulat”-nak fordítani.) Ezért amikor elméleti
kérdésekről lesz szó, akkor nemcsak Hayden White történetfilozófiai koncepciójával fogunk
megismerkedni, amely a harmadik kihívás időszakához tartozik, és amely a történetírás nyelvi
fordulata legfontosabb mozzanataként értékelhető, hanem ennek előzményeként terítékre
kerülnek mindazon korábbi történetelméleti vonatkozású kérdések is, amelyeket a történészek
korábban a szőnyeg alá söpörtek: a tudományos történetírás empirizmusa, a századforduló
vitái, a relativista és narrativista megközelítések is.

Empirizmus és relativizmus a 20. század első felében

Ennek a fejezetnek a nagyobbik része tehát hosszú menetelés lesz a történetfilozófia

meglehetősen nehéz terepén. Csak felidézném a korábban tárgyalt elméleti kérdések köréből
Kant véleményét, aki szakított azzal az illúzióval, hogy korrespondencia, megfelelés állhatna
fenn egy állítás és a külső valóság között. A megismerésben a megismerő szubjektumot
tekintette meghatározónak, a benne a priori létező törvényeket. Minthogy ő a tudományos
megismerés terrénumát a kvantifikálható tényekre, így a matematikailag igazolható valóságra
korlátozta, és ezáltal kizártó a humán diszciplinákat a tudományok köréből, Dilthey tett
kísérletet arra, hogy a magyarázat helyébe a megértést állítva filozófiailag megalapozza a
szellemtudományokat is. Ennek hátterében felsejlik Droysen felfogása, aki a fizikai világgal
foglalkozó tudomány és az eszmék világában vizsgálódó filozófia mellé helyezte Historikjában
az erkölcsi világot vizsgáló történelmet. (Itt a historizmus alapmeggyőződésével ellentétesen
nem a kritikai módszert, hanem az értelmezést tekinti kulcsfontosságúnak.) Mint később
Dilthey, Droysen is a kutató ember és a vizsgált ember közötti megértést hangsúlyozta, és
ugyanúgy, mint még később Bloch, a kérdést tartotta a kutatás kiindulópontjának.

250
 Mindezekről korábban futólag már esett szó egy-egy zárójeles megjegyzés formájában,
minthogy Kantról, a hermeneutikáról, a neokantiánus filozófusokról vagy a strukturalizmusról
már csak azért is szólni kellett, hogy az éppen terítéken lévő történeti iskoláról megalapozott
vázlatot kaphassunk. Most viszont annak kapcsán, hogy a nyelvi fordulattal a történetfilozófiai
kérdések betörtek a történeti diskurzusba, vissza kell lépni a kezdetekhez, hogy e kérdéskör
fejlődését immár folyamatában láthassuk. A harmadik kihívás korából, a nyelvi fordulat
időszakából visszatekintve pedig ezek az elméleti viták a relativizmus problémája körül
látszanak strukturálódni – a relativizmus pedig az empirizmushoz képest értelmezhető.

Az empirizmus
Amiként azt már korábban futólag már láttuk, a 19. század végén és a 20. század elején
egységesülő tudományos történetírás episztemológiájára, azaz ismeretelméletére nézve
empirista volt. Az empirizmus egyszerre episztemológia és történeti vizsgálati módszer. Ez
utóbbi az intézményesedő történettudományban a levéltári források aprólékos vizsgálatát
jelentette, mondjuk úgy, ahogyan azt Ranke megkövetelte: a történészeknek elsődleges
forrásokat kell használniuk (főleg levéltári dokumentumokat) és nem másodlagosokat
(olyanokat, mint a visszaemlékezések vagy a krónikák), és ezeket is alapos forráskritikának
kell alávetniük. Ebben az értelemben az empirizmus nyilván máig általánosan használatos.
Episztemológiaként, azaz a megismerés elméleteként viszont az emprizmust az utóbbi
évtizedekben komoly támadások érték. Ebben az értelemben az empirizmus a 17. század
tudományos forradalmában gyökerezik.1033 Francis Bacon szögezte le azt 1612-ben, hogy a
tudás a dolgok megfigyeléséből származik, a tapasztalatok az elsődlegesek, ezekből indukció
révén lehet eljutni a természet megismeréséig. Elméletnek neveztem az empirizmust, pedig
furcsa elmélet ez. Valójában egy elméletellenes elméletről van szó – hiszen éppen a gyakorlatot
hangsúlyozza. A századfordulón egységesülő tudományos történtírás tehát teljesen ellenséges
a történetfilozófiával szemben. Születési körülményei hozzák ezt így, minthogy „szülei” közül
a historizmus a éppen a transzcendenssel szakított, a pozitivizmus pedig lényegében
kiábrándult a törvények tételezéséhez fűződő hosszú, de jórészt viszonzatlan szerelméből; azaz
ezek az irányzatok éppen elméleti igényű összetevőiket vetették le a 19. század végére.
Ennek az álláspontnak a markáns megfogalmazása az, ahogyan 1900-ban az első
nemzetközi történészkongresszuson egy francia történész szónokolt: „Nem akarjuk, hogy
többé bármi közünk legyen a hipotézisek közelítéseihez, a haszontalan rendszerekhez, az

251
éppoly megtévesztő, mint ragyogó elméletekhez, a felesleges moralizáláshoz. Tények, tények,
tények – amelyek magukban hordják a tanulságukat és a filozófiájukat. Az igazat, a teljes
igazat, csakis az igazat.” Azonosíthatók ennek az empirikus tudományos történelemnek az
alapjai. Ezek szerint amire szükség van a történetírásban, az először is a referenciák által
megerősített történelmi források aprólékos ismerete és vizsgálata; továbbá a pártatlan kutatás
minden elfogultság nélkül; végül az induktív érvelés az egyeditől az általános felé. Másfelől
pedig rá lehet arra is mutatni arra, hogy mindezek mögött kimondatlanul a következő
episztemológiai előfeltevések húzódnak meg: a múlt a vizsgálótól függetlenül létezik; a
történész képes a múlt objektív és helyes reprezentációjára (azaz a múltnak megfelelnek a
történészi beszámolók, tehát fennáll az úgy nevezett korrespondencia); és a történész az
objektív igazságot keresi.1034 (Ezt nevezi Beard „nemes álom”-nak, mint nyomban látni
fogjuk.) John B. Bury 1903-ben székfogaló előadása alkalmából Cambridge-ben, amikor
katedráját mint Regius Professor of Modern History elfoglalta, ezt jelentette ki: a történelem
„egyszerűen tudomány, se nem több, se nem kevesebb”.1035 Geoffrey Elton (1921–1994) angol
alkotmánytörténész szerint helyes történeti módszerrel a múlttal kapcsolatban fel lehet tárni
az igazságot.1036 Azt láthatjuk tehát, hogy az empirizmus alapjában változatlanul maradt ebben
a fél évszázadban – és a tudományos történetírás empirizmusa háttérbe szorította a
történetíráshoz kapcsolódó elméleti kérdések tárgyalását.

A századfordulós viták
Ahogy a tudományos történelemmel már megszilárdulásának időszakában, a
századfordulón szembeszegült a szellemtörténeti áramlat, úgy az empirista
elméletellenességével szembeni támadások is már ekkortájt indultak el. A kiindulópont Kant
ismert fentebb jelzett tudományfelfogása, amely szerint tudniillik a történettudomány nem is
tudomány. A századforduló gondolkodói ezt próbálták vagy kiegészíteni, vagy korrigálni.
Tehát vagy azzal kísérleteztek, hogy lebontsák ezeket a falakat, azt állítva, hogy a
kvantifikálható természettudományok sem tudományosak (Nietzsche nyomdokain haladva
Simmel, Dewey vagy Cassirer tulajdonképpen lemondanak arról, hogy itt elérhető lenne a
biztos tudás, azaz nem fogadják el a kanti különbségtételt természettudomány és
kultúratudomány között1037), vagy úgy, hogy ezeket a falakat megpróbálják úgy továbbépíteni,
hogy a humán tudományok is ezeken belülre kerüljenek. Ez Dilthey már jól ismert útja,
amelyen az ő nyomában az újkantianizmus délnémet vagy badeni iskolája járt, Windelband és

252
Rickert. Mint korábban láttuk, a szellemtörténet vagy Max Weber elméletileg erre a felfogásra
alapozott. Nyilván már ezek a szisztematikus történetelméletek is szemben álltak az
empirizmus felfogásával, később viszont, főleg az 1970-es évektől az előbb említett
gondolkodók teóriáira támaszkodtak: Simmel, Dewey és Cassirer nézetei jelentették a hetvenes
években induló harmadik kihívás korábbi elméleti megalapozását.
A történelmet Georg Simmel (1858–1918) formának tartja, mely elrendezi a
valóságot,1038 és ahogy Kant kidolgozta a megismerés kritikáját a természettudományra, úgy
kívánja ő a történeti megértés ismeretelméletét megírni. Szerinte „a történeti igazság soha nem
lehet a történeti valóság tükröződése”, az nem puszta reprodukció, hanem új dolog létrehozása,
amely korábban nem létezett, még hozzá „az ismeretegység apriori formák alapján jön létre az
anyagból.”1039 Simmel tehát Kantra támaszkodik, aki, mint láttuk, szembehelyezkedett a
korrespondenciaelmélettel. Ennek az álláspontnak a mintájára Simmel a történelemről állítja
azt, hogy nem kell tükröznie a történteket „úgy, ahogy valójában volt”. Mint Kantnál,
Simmelnél is a priori meghatározottsága van a tudásnak: a történésztől, eszméitől, kora
képzeteitől meghatározott ez a tudás. Ute Daniel úgy fogalmaz, hogy az értelem kategóriáit
Kant univerzálisnak tartja, Simmel viszont ezeket történetivé teszi. Simmel a kölcsönhatás
fogalmát állítja a középpontba. Szerinte a társadalom csupán azt jelenti, hogy az egyének közt
szándékos kölcsönhatások vannak: „Az említett egység vagy társadalmasodás a
kölcsönhatások jellegétől és intenzitásától függően igen különböző szinteken valósulhat meg -
a közös séta teremtette röpke együttléttől a családig, a bármikor szabadon »felmondható«
kapcsolatoktól az állam közösségéig, a szállóvendégek futó együttlététől egy középkori céh
rendkívül szoros kapcsolatrendszeréig.” (Vagyis Simmel szerint a társadalom állapot helyett
folyamat, és ugyanúgy társadalmasodásról beszél, mint Hajnal István.) Simmel a
kölcsönhatásra való építkezést tartja a teljes relativizmus előli menedéknek: az „igazság” vagy
az „érték” fogalmak szerinte nem rögzített dolgok, hanem kölcsönhatások. Szerinte tehát ez a
követendő harmadik út a pozitivizmus és a teljes relativizmus közt.1040
Ernst Cassirer (1874–1945) „kritikai kultúrfilozófiája” szintén egyfajta középút
szeretne lenni a tudomány relativista és objektivista felfogása közt. A megismerést vizsgálja
(ismét Kanthoz hasonlóan, de vele ismét csak szembehelyezkedve), de nemcsak a
természettudományos megismerést, hanem a kultúratudományt, szellemtudományt,
társadalomtudományt, sőt a nyelvet, mitológiát, vallást és művészetet is. Nem lát ugyanis
érdemi különbséget a kétfajta tudományosság közt. Francis Baconnal szemben, tehát az

253
empirizmus ellen Cassirer kifejti, hogy nincs észlelés értelemadás nélkül, azaz az empirizmus
kiindulópontja hibás: nincsenek tapasztalataink az előtt, hogy értelmeznénk ezeket.
(Gondoljunk Thomas Mann Mariójára: nem mindegy, szerelme, Silvestra csókját várja vagy
Cipolláét.) Simmel kulcsfogalma a kölcsönhatás, Cassireré a reláció. Szerinte az idegen
megértése nem két elkülönült létező kapcsolata, hanem reláció.1041 Cassirer szerint nem
elvonatkoztatással kellene fogalmakat alkotnunk (például tölgy–fa–növény), hanem relációs
fogalmakat kell alkotnunk, amelyek olyanok, mint a matematikai sorozat: az összes sajátság
beolvad, nem veszik el semmi – ekkor a különöst (a sorozat tagját) és az általánost (a sorozat
szabályát) állandó kapcsolat tartja össze, de nem olvadnak össze. Így tehát az általános úgy
érvényesül, hogy minden egyediség érintetlen marad. Cassirer szavaival: „Az általánost csak a
különösben lehet megpillantani, illetve a különös csak az általános figyelembevételével
gondolható el.”1042
A természettudomány kanti sáncainak lerombolásában a leghatékonyabb John Dewey
(1859–1952) volt, aki hatalmas életművében sokat írt a természettudományról, szembefordulva
a bevett felfogással, amely szerint a megismerés megfelel a valóságnak, és amely nézetet két
elhatárolás jellemez: egyfelől a lét változatlan, a megismerés nem érinti; másfelől a
megismerést elválasztjuk a cselekvéstől is. (Ennek a gondolkodásnak a kulcsmetaforája a látás
mint a megismerés archetípusa: attól, hogy valamit nézünk, az nem fog megváltozni, illetve a
nézés még nem cselekvés.) Ezzel a felfogással szembehelyezkedve Dewey úgy véli, hogy a
megismerés az élet mindennapi gyakorlata, tehát az elmélet és a gyakorlat szétválasztása
butaság, sőt veszélyes butaság. (Gondolkodására Heideggerére rímel, aki – mint láttuk – a
megismerés létmegalapozó szerepét hangsúlyozta.) Dewey szerint szubjektum és objektum,
ember és világ nem különíthetők el, ezek „kölcsönösen és egymásra reagálva konstituálódnak.”
A látás mint metafora helyett tehát a Dewey-féle megközelítéshez a következő Julio Cortázar-
idézet illik a megismerés folyamatára: „A dolgok többet nyomnak a latban, ha nézzük őket.
egy meg egy, az kettő – plusz aki számol.” Ezen az alapon Dewey a (kísérletező)
természettudomány történeti felfogását adja: a vizsgált (sőt megkonstruált) tárgy időbeli
jellegű, a nyert tapasztalat is időhöz kötött, az így szerzett tudás pedig kontextusfüggő.1043
(Mindennek a közvetlen lecsapódását a történetírásban Thomas S. Kuhn tudománytörténetében
fogjuk majd látni a következő fejezetben.)
A fent ismertetett filozófiai nézetekre csak a hetvenes évektől támaszkodnak majd
elméletileg a történészek. De az empirizmus, tehát a tudományos történelem jórészt

254
hallgatólagos episztemológiai felfogása már 20. a század első felében ellen támadást intézett a
relativizmus, amely azt állítja, hogy nem lehet elérni az abszolút igazságot, illetve a történész
állításai a történelemről ahhoz a pozícióhoz kötődnek, melyek az elfoglal. Megemlíthető itt
Theodor Lessing (1872–1933), aki az első világháború idején kifejtette, hogy a történelem
mítoszkutatás, és a történész csempészi az értelmet a történelembe, valamint a magyar
Mannheim Károly, alias Karl Mannheim (1893–1947), aki Max Weberrel szemben foglalva
állást kifejtette, hogy a racionális megismerés gazdasági–társadalmi–politikai hatásra jön létre,
s ezen hatások a tudományos elméleteket is ideológiákká teszik. Végül az előfutárok közül
Karl Heussi A historizmus válsága című könyve (1932) említhető még.1044 Náluk is
fontosabbak azonban mint a relativizmus legfontosabb alakjai az olasz Croce és angolszász
kollégái: Becker és Beard az Egyesült Államokból, illetve Collingwood Nagy-Britanniából.

Relativizmus a történetelméletben: Croce, Becker és Beard

Benedetto Croce (1866–1952) hangsúlyozta, hogy a történészi megismerés intuitív, a
történészi ábrázolás pedig alapvetően művészi jellegű.1045 Ő túllép a neokantiánus
hagyományon, azaz Windelbandon és Rickerten. Szerinte a humán tudományok nemcsak
önállók, hanem – Dewey-val összhangban – egyenesen azt állítja, hogy „minden ismeret
alapvetően történelmi ismeret.” Ez pedig mindig jelen idejű. (Croce a jelennel semmiféle
kapcsolatban nem álló halott történelmet krónikának nevezi.)1046 Nincs a jelentől elválasztható
múlt,1047 az csak a jelen valóságában létezik: „minden történelem jelenkori történelem”,1048
„minden igazi történelem kortárs történelem”, mert valóban átgondoljuk azt, mi volt. Ezért a
történészeknek a feladata nem a múlt rekonstruálása (amelyre amúgy is képtelenek), hanem a
jelen és a múlt közt kapcsolatok létesítése: az élő múltat kell a jelen keretébe foglalniuk, hisz
Croce szerint „a történetírás az emberek szenvedélyeiből és szenvedélyeiért, érdekeiből és
érdekeiért jön létre, szorosan kapcsolódik az élethez és annak szükségleteihez.”1049
A relativizmus pozícióját Croce angolszász kollégái dolgozták ki.1050 Közülük elsőként
Carl L. Becker (1873–1945) említendő meg, aki Bearddel együtt a James Harvey Robinson
által megalapozott újfajta történetírás, a 19. század végén jelentkező New History képviselője
volt. Ők megkérdőjelezték a rankei történetelméleti pozíciót, és hangsúlyozták a
gazdaságtörténet fontosságát.1051 A „történelmet... a jelen felől értelmezték, [...] kifejezetten
társadalom-átalakító reformista szándékkal”.1052 Iggers szerint a New History hívei „a tények
mögé hatoló, induktív és általánosításra törekvő történetírás érdekében emeltek szót, egyúttal

255
megkérdőjelezték a rankei módszertant is, vagyis inkább azt a Ranke-képzetet, amelyet a
tudományos iskola kialakított”.1053 Becker rámutatott arra, hogy a történelmi tény
konstrukció.1054 1926-ban tartotta Mi a történelmi tény? címmel híres előadását az Amerikai
Történelmi Társulatban.
Abból indul ki, hogy Krisztus előtt 49-ben Caesar átkelt a Rubiconon. De a lényeg nem
az, hogy egymaga tette ezt, hanem hogy egész hadseregével kelt át az Itália határául szolgáló
folyócskán, azaz ez az egyszerű tény seregnyi kisebb tényből tevődik össze. Persze korábban
és később számtalan ember kelt át a Rubiconon. Miért pont Caesarét tartjuk számon? – kérdezi
Becker. A válasz természetesen az ehhez kapcsolódó körülmények szövevényes hálójára utal,
hiszen ezek nélkül (hogy tudniillik az átkelés a szenátussal való nyílt szembeszegülést
jelentette) nem is lenne történelmi tény az átkelés a Rubiconon. Vagyis csak valami más
szimbólumaként lesz valamiből történelmi tény. Tehát Becker rámutat arra, hogy a „történelmi
tény... csupán egy szimbólum, egy egyszerű megállapítás, ami ezer és egy egyszerűbb tény
általánosítása, amelyeket pillanatnyilag nem akarunk felhasználni...” De vajon hol található a
történelmi tény? Becker úgy folytatja gondolatmenetét, hogy a történész nem foglalkozhat
közvetlenül az eseménnyel, mert az elmúlt, csak a róla szóló tudósítással. „[A]mikor szilárd
tényekről esik szó, akkor a történésznek mindig egy állítással van dolga.” És „ez az eseményről
szóló kijelentés az, amely megalkotja számunkra a történelmi tényt. A történelmi tény tehát
nem a múltbeli esemény, hanem egy szimbólum, amely képessé tesz bennünket arra, hogy a
képzeletünk segítségével újjáteremtsük az eseményt.” Például Lincoln meggyilkolása
valamikor valóságos esemény volt, most pedig történelmi tény. A történész az eltűnt valóságok
helyébe lépő „halvány tükörképek”-kel, ezek „megfoghatatlan képei”-vel és saját képzeteivel
foglalkozik. Ez ellen a szokásos ellenvetés az, hogy a tényeknek a forrásokban ott a nyomuk.
De – folytatja Becker – „A feljegyzések végtére is csak papírok, melyeknek felületén a tinta
meghatározott foltokat hagyott. És ezeket a foltokat sem a tényleges esemény, Lincoln
meggyilkolása hagyta. A foltok maguk is csupán az esemény »történetei«, amelyeket valaki
olyan alkotott, akinek az agyában volt egy képe vagy képzete Lincoln meggyilkolásáról.”
Vagyis „a történelmi tény csak valakinek az elméjében létezik.” Másképpen szólva a
„valóságos múlt valójában elmúlt, és a történelem világa egy elérhetetlen világ, amely a
képzelet által újraalkotva van jelen az elménkben.” „[A] tények nem mondanak semmit... A
történész [...] ad ezeknek jelentést.” És Becker szerint az a történelem hat, mely az
átlagemberek fejében él.1055

256
 Charles A. Beard (1874–1948) fő műve Az amerikai alkotmány gazdasági értelmezése
(1913), amelyben a hangsúlyt a gazdasági tényezőkre és motivációkra helyezi. Ebben a
művében az Amerikai Egyesült Államok születésének koráról írt, amikor a keleti parton az
északiak a pénztőke képviselői és nagyvállalkozók voltak, és érdekeik szembeállították őket a
déli ültetvényesekkel, akikre végül vereséget mértek. Beard 1927-ben ezt a koncepcióját
kiterjesztette a 19. századra, Észak és Dél küzdelmére, a polgárháborúra is. Ezek és más művei
is komoly ellenérzést váltottak ki kollégáiból.1056
1935-ben Ama nemes álom című esszéjében rámutatott arra, hogy az objektivitás
illúzió, hogy a történész nem képes objektivitásra, ugyanis csak a dokumentum közvetítésével
képes látni a múltat, a források pedig rengeteg eseményről hallgatnak. A történész a létező
forrásoknak is csak egy részével dolgozik, ezért a történelem egésze nem ismerhető meg, a
múltbeli események teljes és világos struktúráját csak feltételezzük. Továbbá a történelmi
eseményeknek etikai és esztétikai vonatkozásai vannak, ezekhez pedig nem lehet semlegesen
viszonyulni. Az eseményeknek koherenciát, struktúrát a történészi értelmezés ad. A történész
viszont nem semleges, tudatát az idő, a tér, a körülmények, az érdekek, előítéletek, a kultúra
befolyásolják. A történész énje válogat és elrendez – még ha ezt nem is vallja be –, és ezért a
„rankei formula és historizmussá avanzsált változata [tehát az empirizmus] [...] érvényességét
veszti. A történész hatalma korlátozott. Keresheti, de nem találhatja a történelem objektív
igazságát, nem írhatja azt le »úgy, ahogy történt«.”1057 Beard hivatkozik Crocéra, miként
Becker elméleti írásai is teljesen egybecsengenek Croce nézeteivel.1058

Relativizmus a történetelméletben: Collingwood

Croce a legnagyobb hatással azonban az angol Robin G. Collingwoodra (1889–1943)
volt. Croce azon gondolatát, hogy „[a] történész módszere hasonló a műalkotás elemzésének
metódusához: egy vers vagy egy történelmi regény megértése egyfajta újraalkotás vagy
újrafelidézés”1059 Collingwood történetfilozófiájának középpontjában fogjuk viszontlátni. Ő
régész volt, a római kori Britannia egyik legtekintélyesebb kutatója, Oxfordban tanított 1912-
től 1941-ig, de emellett még filozófusként is komoly életművet hozott létre: vallásfilozófiai,
esztétikai, természet- és történetfilozófiai, társadalomfilozófiai munkák szerzője volt. A
legnagyobb hatást azonban a történetfilozófiára gyakorolta. Fő műve A történelem eszméje,
egy poszthumusz kötet 1946-ból.
Ez a munka, miután áttekinti a történetírás történetét a görögöktől Crocéig, a szokásos

257
történetírás bírálatára tér rá. Ez ugyanis csak gyűjtögetése a tényeknek. Collingwood „ollózó-
ragasztó” történelemnek nevezi, mert szerinte akkor, amikor az ilyen történész találkozik egy
adattal, pusztán az a kérdés merül fel benne, hogy kivágja-e azt, és beragassza a saját
szövegébe, vagy ne. A történeti munka így csupán az evidenciák (forrásadatok) egymás mellé
helyezése lesz. Ilyenkor a történész egy tekintélyre hallgatva dönt (aki vagy amely az
evidenciát kibocsátotta, akitől vagy amelytől származik az adat): ragaszt vagy nem – ezért ki
van ennek a tekintélynek szolgáltatva. Pedig ez, mutat rá Collingwood, teljesen téves eljárás:
valójában a történész maga a tekintély, saját maga ítéli meg az evidenciákat. Inkább kérdeznie
kellene, ahogy azt már Francis Bacon javasolta. Collingwood Droysenre is hivatkozhatna (ha
nem is March Bloch már megírt, de még nem publikált munkájára), de ő Lord Actont idézi:
„Problémákat tanulmányozz, ne korszakokat”. Collingwood szerint is minden tudományos
kutatás valójában problémamegoldás.1060
Azt hangsúlyozza, hogy a természeti folyamatokkal szemben a történetieknek van egy
belső oldaluk. Ezt kell a történésznek feltárnia: „fő feladata az, hogy belegondolva ebbe a
cselekedetbe, felismerje a cselekedet végrehajtójának gondolatát.” Ezért Collingwood
felfogása a szellemtörténetével rokon. „Minden történelem gondolatok története” – írja, hiszen
„minden történelem a múltbeli gondolatok felelevenítése a történész elméjében.” 1061 Ez eddig
egybecseng Dilthey álláspontjával, de Collingwoodnál „az újragondolás... nem valamiféle
pszichológiai aktus eredménye, hanem a történeti megértés mindig valamilyen kérdés–válasz
struktúrával bír, azaz a történész rekonstruálja magában azokat a körülményeket, problémákat,
amelyekre az adott cselekedet válaszként megszületett.”1062 (Mint láttuk, erre a gondolatra
támaszkodott azután Gadamer hermeneutikájának megalkotásakor.) Tehát a kutatás elméletet
feltételez, azzal terhelt. A „kérdés–felelet” logikából pedig az következik, hogy „minden
kijelentés feltételez egy kérdést, s az igazság [státusza] nem a kijelentést, hanem az adott
kérdés-felelet komplexumot illeti meg.” Tehát a múltbeli cselekedetekhez vezető gondolkodás
folyamatát kell feltárni, rekonstruálnunk kell tehát a történelmi szereplőknek az adott
helyzetekre vonatkozó megállapításait, szándékait, döntéseit. Konkrét példája Hadrianus fala.
Akkor értjük meg, hogy micsoda, ha felépítőinek a szándékait helyesen rekonstruáljuk.
Valójában nem a népvándorlás hullámait akarta feltartóztatni (mint az Arthur király című
filmben), azok amúgy sem Északról, hanem Keletről érkeztek, a tengeren át. Hadrianus fala
mindössze lótolvajok ellen épült, határőrizeti célokat látott el – mutatott rá Collingwood.1063
Tehát számára a jelentés a történeti szereplő szándékával azonos, a történeti gondolkodás pedig

258
abban áll, hogy az ember „újrateremti saját gondolkodásában a múltat.”1064
Az újragondolás (re-enactment) elképzelését komoly kritika érte. W. H. Walsh szerint
ez szűk racionális történelmet eredményez, Arnold Toynbee szerint az érzelmeket kifacsarja a
történelemből, Louis O. Mink azt mondja, hogy episztemológiai individualizmushoz vezet, a
történelem végtelen sok életrajzra esik szét, P. Gardiner pedig megkérdőjelezi, hogy a történész
belelátna a történelmi szereplők fejébe.1065 Vajon hogyan is lenne lehetséges ez az
újragondolás? Mivel már A történelem eszméje is poszthumusz könyv, igazán elismerésre
méltó, hogy Collingwood válaszolni tudott erre a felfogása lényegét érintő kritikára. 1999-ben
jelent meg Principles of History című munkája. Sokan egyenesen főművének tartják. Nagyobb
részt olyan szövegekből állították össze, amelyek kimaradtak a The Idea of Historyból. Ebben
az új könyvben Collingwood kifejti, hogy a re-enactment nemcsak a gondolatokra
vonatkoztatható, bár a nyelv közös és megosztott voltából indul ki. Alapját tehát közösen
használt fogalmak és a nyelv szabályai képezik – amit Wittgenstein is mondhatott volna. Az,
hogy Collingwood a nyelvre hivatkozik, a harmadik kihívás és a nyelvi fordulat korában is
időszerűvé teszi gondolatait, az pedig különösen, hogy a nyelvet kiterjesztően értelmezi:
tulajdonképpen „minden cselekedetnek nyelvi jellege van” – állítja.1066 (Azt már csak félve
említem meg, hogy Collingwoodnak azóta megjelent még egy kötete.1067 Más történész akkor
sem ilyen termékeny szerző, amikor él.)

Relativizmus a történetelméletben: Carr középutas felfogása

Ha a relativizmust a történetfilozófiában Croce vagy Collingwood képviselik, akkor
hozzájuk képest mindenképpen köztes állásponton van Edward Hallett Carr (1892–1982),
olyan pozícióban relativizmus és empirizmus között, amelyre mindkét irányból tüzelnek:
egyfelől a hagyományos empirizmus által tett csupán minimális engedményeket látják Carr
történetfilozóiájában, másfelől nézve pedig ő is a kárhoztatandó relativizmus képviselője, még
ha a szélsőségesekhez képest józan mérséklet jellemzi is.1068 Carr baloldali meggyőződésű
értelmiségi volt, brit diplomataként az appeasement politikájának támogatója, a The Times
vezércikkírója a háború alatt, a sztálinizmus és a tervgazdaság lelkes híve. A nemzetközi
kapcsolatok történetével foglalkozott, és a Szovjetunió történetéről 14 kötetes művet írt (1950–
1978). Az volt a meggyőződése, hogy a bolsevikok kiépítette gazdasági és társadalmi
intézmények jelentik a jövő útját. Nem is foglalkozott a terrorral, amely ennek velejárója
volt.1069

259
 Mi a történelem? (1961) című könyve egyfelől relativista, mert valóban szembeszáll az
általa Rankéig visszavezetett, de pozitivistának nevezett ténykultusszal, mely szerint a
történelem a tények összegzése, és ezek megragadása elválasztható az értelmezéstől. Carr
szerint viszont nem minden múltbeli tény történelmi tény. A történész szelektál, és döntése,
értelmezése teszi történelmi tényekké az eseményeket, amelyek nem beszélnek
önmagukért.1070 (Mint látjuk, úgy vélekedik a történelmi tényekről, mint Becker.) Carr tehát
valamennyire relativista: Crocével, Beckerrel és Collingwooddal vallja, hogy csak a jelen
szemüvegén át nézhetjük a múltat: a történész szerinte is a jelen összefüggéseiben ír a múltról.
A történész horgász, aki kiválasztja, melyik tóból és milyen csalival horgászik. A megírt
történelem végül is a történész terméke.1071
Másfelől viszont Carr középutas álláspontra törekszik abban a tekintetben, hol legyen
a hangsúly, a múltban vagy a jelenben – azaz egyensúlyozni próbál a tényimádat és az
értelmezés elsődlegessége közt. A tények dominanciája és az értelmezés dominanciája között
(azaz egyfelől az empirizmus, másfelől Collingwood között) félúton1072 állva Carr a tények és
történész egyenrangúságát állítja, mert a munka során tények és értelmezés úgyis hatnak
egymásra és formálják egymást. Jelen és múlt közt véget nem érő párbeszéd zajlik – mondja.
Carr szerint a történész feladata pedig az okok, méghozzá a racionális okok keresése.
Gondolatmenetének kiindulópontja Pascal Gondolataiból származik (és a már futólag említett
J. B. Bury is felhasználta): ha Kleopátrának pisze orra lett volna, Antonius nem vívja meg érte
az actiumi csatát, Octavianus nem hozza létre a római császárságot, és így tovább – tehát az
egész világtörténelem másként alakult volna. Akkor Kleopátra orrán múlt a történelem menete?
Carr megoldása a problémára figyelemre méltó: szembe megy a hermeneutikai felfogással, és
hagyományos álláspontot foglal el. Az ő példájában valaki leugrik a trafikba, és elüti egy autó.
A józan észre alapozott ítélet szerint nem azért történt a baleset, mert az illető dohányzik (pedig
ez a mozzanat is kellett a baleset bekövetkeztéhez), hanem a sofőr alkoholfogyasztását, az autó
rossz fékjét vagy a kanyar veszélyes vonalvezetését tartjuk oknak. Azért teszünk így, érvel
Carr, mert a racionális okokat kell megkeresnünnk, hisz ezekből lehet általánosítanunk,
tanulnunk a jövőre nézve. Ugyanis szerinte a történelem képessé teszi az embert a múlt
társadalmának megértésére, és segít a jelen társadalom kezelésében is.1073
A relativista nézetek a 20. század első kétharmad részében megjelentek, és Croce,
Becker, Beard, Collingwood, valamint Carr nézetrendszerében kifejtésre kerültek ugyan, de a
tudományos történetírás empirizmusa továbbra is domináns maradt, és a történelem

260
diskurzusában a relativizmus nem ért el áttörést. Erre a nyelvi fordulatig kellett várni.

Hayden White történetfilozófiája

A történetírásban a nyolcvanas évektől kezdve kezdtek el nyelvi fordulatról (linguistic turn)

beszélni. Egy 1980-ban a Cornell Egyetemen megtartott konferencián mintegy deklarálták a
nyelvi fordulat végbementét az amerikai történettudományban.1074 A nyelvi fordulat fogalma
először a filozófiában jelentkezett, és a filozófiának a nyelv felé fordulását jelentette a hatvanas
évektől. Első megjelenése talán a Richard Rorty által szerkesztett tanulmánykötet: The
Linguistic Turn. Essays in Philosophical Method (1967).1075 A fogalom gyorsan elterjedt a
történettudományban is. „A nyelvi fordulat kapcsán a legtöbbet hivatkozott könyv – amit ennek
nyomán a változás egyik elindítójának tartanak – Hayden White Metahistoryja (1973) [...]
[továbbá] Foucault hatására a diskurzusok – így a történetírói szövegek – szerepét
hangsúlyozták a valóság formálásában.”1076 Mint láttuk, White és Foucault képviselik a
történetírásban azt a két irányt, amely átalakította az antropológiát is: a poétikai elemzést és a
hatalomra történtő összpontosítást. Az előző fejezetben foglalkoztunk Foucault-val és
hatásával a történetírásra, most White kerül sorra.
A „nyelvi fordulat” fogalma az ebben a tankönyvben érvényesített értelmezés szerint
azt fejezi ki, hogy a modernitás és a posztmodern hatása egyszerre ért el a történelem
diskurzusához: egyfelől tehát az a gondolat, hogy a nyelv megkerülhetetlen, másfelől pedig az,
hogy uralhatatlan. A nyelvi fordulathoz kapcsolódóan kaptak a korábban marginális elméleti
viták központi jelentőséget a történelem 20. századi végi diskurzusában. A kulcsfigura Hayden
White, akinek munkássága kiválóan mutatja a kétfajta hatás összefonódását.
A történetet azonban ismét csak érdemes korábban kezdeni a narrativista felfogások
ismertetésével, hiszen tulajdonképpen White nézetei is ide sorolhatók. Ebben az esetben
azonban először – egy további lépést téve hátrafelé – a neopozitivista felfogással kell
megismerkednünk, mert a narrativizmust a legegyszerűbb az erre adott válaszként értelmezni.

Magyarázat a történelemben a neopozitivisták szerint

Többféle válasz adható arra a kérdésre, hogyan tud magyarázattal szolgálni a
történelem. Kiindulópontul a neopozitivista Carl Gustav Hempel (1905–1997) elmélete fog

261
szolgálni, amely Karl Popper (1902–1994) nézeteire alapszik. Csak nagyon röviden térünk ki
mindezekre, minthogy az ő felfogásuk itt lényegében csak az ellenségkép funkcióját fogja
betölteni.
Karl Popper két legjelentősebb társadalomfilozófiai műve, A historicizmus
nyomorúsága (1944–1945) és A nyílt társadalom és ellenségei (1945) támadást jelentett az
autoriter rezsimek ideológiája ellen.1077 Számunkra most viszont Popper episztemológiai
tekintetben fontos. Szerinte a történelemben a magyarázat egy egyetemes törvényszerűségre
vonatkozó hivatkozásból és a specifikus kiindulási feltételek ismertetéséből áll össze.1078 Ez
nem sokban tér el a természettudományok eljárásától.1079 Itt Popper saját hipotetikus–deduktív
magyarázatát próbálja meg alkalmazni a társadalomtudományra, hiszen korábban, 1934-ben A
tudományos kutatás logikája című művében azt fejtette ki, hogy minden
(természet)tudományos elmélet hipotézis, amelyet addig fogadunk el, míg valaki meg nem
cáfolja. A tapasztalati tudományok a hipotézisekből előrejelzéseket állítanak elő, majd ezeket
ellenőrzik tapasztalati úton. A tudomány a hipotéziseit nem verifikálni, igazolni hanem
falszifikálni, tehát megcáfolni igyekszik. Ezen a módon választódik ki a legjobb elmélet: az a
hipotézis, amelyet sokáig nem sikerül megcáfolni.1080
A történeti magyarázatról szóló popperi koncepciót részleteiben Carl Gustav Hempel
(1905–1997) fejtette ki. 1942-ben egy cikkében azt írta, hogy ha az emberek és a természet egy
egységes valóság részei, akkor az empirikus tudomány szükségszerűen „módszertani egység”-
et alkot, tehát a „történettudományban, csakúgy, mint bármely más empirikus tudományban,
egy jelenség magyarázata általános empirikus törvények alá való besorolás” révén történik.1081
Ennek később a covering-law model,1082 magyar nyelven elterjedt változatban az „átfogó
törvény hipotézis” nevet adták. (Tekintsük például Newton és a fejére eső alma esetét. A
covering-law model értelmében akkor találjuk meg a magyarázatot erre az esetre, ha
rámutatunk az itt érvényesülő törvényre: az általános tömegvonzásra, amelyet az eset kapcsán
Newton állítólag tényleg fel is fedezett.) Hempel szerint a magyarázat csak akkor teljes, ha
előrejelzésként is működhet vagy működhetett volna.1083 Mondjuk ebben a formában: ha az
alma érése idején Newton elég sok időt tölt egy almafa alatt, biztosan rá fog esni a fejére egy
alma.
Tehát Popper és Hempel szerint a történelem a tudományos megismerés általános
sémáját követi. Ha úgy tetszik, a kanti felosztást támadja ez a felfogás is, és pedig ismét abból
a szempontból, hogy a nem-természettudomány (például a történelem) is tudomány. De nem a

262
dilthey logikával, hogy tudniillik ugyan tudomány, de másféle, mint a természettudomány,
hanem Popper és Hempel azon comte-i felfogást elevenítik fel, hogy a humán tudományok is
legyenek olyanok, mint a természettudományok. Azaz: álljanak be szépen a sorba. Ezzel az
igénnyel szemben lépett fel a narrativista felfogás, mely a magyarázatot a történeti
elbeszélésben keresi.1084 Ennek elméleti alapjait a narrativista pszichológiában találjuk meg.

Magyarázat a történetelemben a narrativisták szerint

Egy pszichológus, Jerome Bruner azt állítja, hogy a narratívum nemcsak
kommunikációs műfaj, hanem az emberi gondolkodás sajátos formája. Ugyanis a
gondolkodásnak, az értelem működésének, a tapasztalatok elrendezésének, a valóság
megkonstruálásának két egymásra vissza nem vezethető formája van: egyfelől a logikus vagy
paradigmatikus gondolkodás (amely elvont fogalmakkal dolgozik, formális logikai
eljárásokkal, tapasztalati bizonyítékokkal keresi az igazságot, és az érvelést alkalmazza: ez
igazságáról győz meg formális és empirikus bizonyítás révén), másfelől pedig a narratív
gondolkodás (amely emberi szándékokat keres és ezekkel összekapcsolódó történéseket, ennek
a történet az eszköze, mely nem az igazságra törekszik, hanem az életszerűségre – ez igazolja
ugyanis). Bruner szerint az emberek a velük történt dolgoknak, a történelemnek az
elbeszéléssel adnak értelmet.1085 Láttuk, hogy Ricoeur is ezt vallja: az időt az elbeszélés révén
sajátítjuk el, tesszük emberivé. (Egy lépéssel még tovább megy David Carr. Szerinte már maga
az egzisztenciális tapasztalat is narratív formájú,1086 tehát az nemcsak az ember önértelmezése
során kerül bele az élménybe. Nemcsak hogy ezt kevesen fogadták el, később Carr maga is
kénytelen volt ezt az elméletet jelentősen módosítani, lényegében szinte visszavonni.) Ilyen
típusú pszichológiai érvekre (ha nem is feltétlenül ezekre a megfogalmazásokra) építve, ezeket
a történelemre vonatkoztatva a narrativisták elvetik az oksági, kauzális érvelés elsődlegességét.
Szerintük a rendszerező elvet a történelemben is az elbeszélés szolgáltatja.
Először az úgynevezett analitikus törtfilozófia említendő. Hempelt kritizálja William
Herbert Dray (1921–2009) kanadai történetfilozófus. 1957-ben megjelent könyvében, a
Törvények és magyarázat a történettudományban című munkájában kifejti, hogy szerinte az
állítólagos magyarázatból sohasem lesz előrejelzés. A modellt addig kell a konkrét eseményhez
illeszteni, hogy elveszíti általános törvény-jellegét. Például tekintsük a következő tényt: XIV.
Lajos népszerűtlenül halt meg, mert politikája nem egyezett meg Franciaország nemzeti
érdekeivel. Vajon mi a törvény e mögött? Minden uralkodó népszerűtlen lesz, aki országa

263
nemzeti érdekei ellen politizál? Ez így túl általános és nem igaz. De ha pontosítjuk (minden
uralkodó, aki pontosan olyan körülmények közt, mint XIV. Lajos pontosan ugyanazt a politikát
folytatja, népszerűtlen lesz), akkor amit végeredményül kapunk, már nem lesz általános
törvény.1087 Ehelyett Dray egy úgy nevezett „racionális magyarázat” elméletet javasol. Ennek
értelmében egy cselekvés magyarázatakor ne a cselekvőt rendeljük egy törvény alá (ahogy
Popper és Hempel javasolta: például XY proletár, minden proletár így és így cselekszik, tehát
XY így és így cselekszik), hanem az egyén mozgatórugóit próbáljuk megérteni: miért volt
cselekedete saját maga számára ésszerű.1088
Dray még nem nevezhető narrativistának. Ezt csak kollégájáról tudjuk elmondani, aki
szintén az analitikus történetfilozófusokhoz tartozott, sőt ennek az iránynak a legjelentősebb
alakja volt. Arthur C. Dantóról (1924–2013) van szó, aki „a magyarázat Hempel-féle modelljét
közös nevezőre kívánta hozni a narratívákkal.”1089 Abból indul ki, hogy a történeti magyarázat
nyelvi, elbeszélő struktúrákon alapul. Azt állítja, hogy az elbeszélésként való megformázás
önmagában magyarázatként szolgál. „[M]ivel egy történeti elbeszélés narratív egységek
sorából áll, s az eseményeket »átfogó törvények« alapján kapcsoljuk össze, magában a
narratívában lelhetők fel a hempeli általános törvények.”1090 Danto szerint ha az elbeszélés
egészét nem is fedi le átfogó törvény, az elemi („atomi”) narratívákra bontható, melyek már az
általános törvények szerint épülnek fel.1091 Lényegében tehát azt állítja, hogy a történeti
elbeszélés maga magyaráz, a történetírás narratív jellegű tudás. A történész nyelvi eszközökkel
érzékelteti az események egymást követő rendjét, és ebben benne rejlik a magyarázat is.
Szintén a narratív struktúrában kereste a történelmi magyarázatot Walter B. Gallie (1912–
1998): szerinte a történész dolga egy követhető történet elbeszélése.1092
Louis O. Mink (1921–1983) amerikai filozófus is Hempelt támadta A történetírás és a
fikció mint felfogási módok című könyvében (1970). Kijelentette, hogy a történelmi és a
fikcionális elbeszélés nem külön típus. Az elbeszélő forma mint kognitív eszköz című írása
(1978) „a történetírás elbeszélő formájának poétikus természetét hangsúlyozza...”1093 Mink
szerint már az is megértés, ha az eseményeket „narratív sorozatba helyezzük”, de „A tényleges
jelentéseket a teljes kontextus biztosítja.”1094 Ezáltal Mink már Hayden White előfutára,
hasonlóan Paul Veyne (1930-) francia történész és történetfilozófushoz, aki már 1971-ben
kifejtette azon véleményét, hogy a történetírás nem tudomány, mert nem magyaráz, és nincs
módszertana. Csak eseményeket mesél el, és ezek szereplője az ember. A magyarázat „az a
mód, ahogy az elbeszélés egy megérthető cselekvéssor szerint elrendeződik.”1095

264
White metatörténelme
Hayden White (1928–2018) amerikai történetfilozófus 1973-ban megjelent
Metahistory című nagy hatású monográfiája a történeti tudás problémáját vizsgálja a 19.
századi történeti beszédmódon keresztül. (Ezért metatörténelem – tudniillik a történelemről
szóló könyvekről szól, nem magáról a történelemről.) Négy történész (Michelet, Tocqueville,
Burckhardt, Ranke) és négy filozófus (Hegel, Marx, Nietzsche, Croce) szövegeit vizsgálja.1096
Narrativista történetfelfogásához1097 híven White a retorikát elemzi, mert a lényeg szerinte
ebben van, és nem az adatokban: „A történetírás hermeneutikai-retorikai folyamat.” White
elképzelés szerint a történeti munka konceptualizálási szintjein pedig egyre bonyolultabb
retorizálásokkal találkozunk.1098 Az első szint a puszta időrendet követő krónika, amely még
nem kerek történet.1099 A második szinttől, a történettől következik a valódi történetírói munka,
amely már nem puszta reprodukció. Koherens tálalás jellemzi, és a mondanivalót formai
megoldásokkal közvetíti. A forma a lényeg. E tekintetben árulkodó White később megjelent
tanulmánykötetének címe: A forma tartalma. White szerint tehát a történetírói munka úgy
érthető meg, ha a formán keresztül ráismerünk a tartalomra.1100
A Metahistory alapvetően formalista munka.1101 White szerint a harmadik, negyedik és
ötödik konceptualizálási szinten a történetíró négyféle lehetőség közül választhat. Először is
vannak a cselekményesítési módok. Ezeket Northrop Frye nyomán adja meg. Frye szerint a
történeteknek négy archetípusa van: a komédia, a románc, a tragédia és a szatíra.1102 Ehhez
társul azután Hayden White elméletében a a formalista irodalomelméletből, Stephen C.
Peppertől átvéve a magyarázat, érvelés négy módja (formista, organicista, mechanisztikus és
kontextualista) és a politikai-erkölcsi végeredmény, az ideológiai implikáció négy változata
(anarchikus, konzervatív, radikális, liberális) Mannheim Károlytól. White szerint a
történésznek tehát négy ponton is lehetősége van választani, és ezen választások formálják
narratíváját, vagyis a történelmet. Van azonban egy negyedik alkalom is, amikor a történésznek
négy lehetőségből választania kell – mondja White. Már munkája legelső lépéseként nyelvileg
ugyanis kell megragadnia témáját. Ezt prefigurációnak nevezi. A nyelvi kifejezés adekvát
formája pedig a szókép. Ezért tehát mielőtt a történész munkához látna, előzetes nyelvi
protokollt hoz létre, melyet használni fog, mintegy „megértési sémát” „helyez a világra.” Ez
választása pedig a négy alapvető tropológiai módból történik. Ezek (mint már tudjuk, Vico
nyomán) a következők: metafora, metonímia, szinekdoché, irónia.1103

265
 White tehát abból a modernista nézetből indul ki, hogy a megismerés a nyelvbe van
zárva. Ebből az következik, hogy a történeti elbeszélések esetében is a nyelvi jegyekre kell
koncentrálni. Hiába szól ugyanis a történelem valódi dologról, de ezt a fikció építésének
eszközeivel teszi.1104 A történész által adott koherencia retorikai természetű.1105 Ebből pedig
az következik, hogy többféleképpen lehetséges ugyanarról történelmet írni. Mindezt úgy
összegezhetjük, hogy White célja Metahistory című munkájával az volt, hogy formalista
elemzéssel megmutassa, hogy a történeti diskurzus szövegei poétikai konstrukciók.1106

White posztmodern felé hajló nézetei

Öt évvel később jelent meg A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás (1978) című
tanulmánya. Ebben Hayden White megismétli alaptézisét, hogy a történelmi szövegek narratív
formájának az a szerepe, hogy felismertessék az olvasóval az eseményekben a történetet,
továbbá részletesen kifejti nézeteit a cselekményesítésről. Ennek során – mondja – narratív
formákat, sémákat húz rá az eseményekre a történész. Ezek tulajdonképpen mítoszok. Ezekre
ráismer az olvasó, mert kulturális örökségéhez tartozó cselekményszerkezetekről van szó.
White szerint a történelem éppen úgy működik, mint az irodalom: az olvasó felismeri a
szövegben azokat a formákat, melyek segítségével a tudat a világban tájékozódik.1107
A lényeg tehát az, hogy az eseményekben nincsen eleve benne a jelentés, és ezért
nincsen egy eseményről egyetlen adekvát narratíva sem. A szerző cselekményesítést végez el
a tények sorba rakásával, elrendezésével. Ebből a formából kiindulva az olvasó ráismer a
tartalomra, és a történetnek morális–etikai (s nem pedig kauzális) jelentést tulajdonít.
A Metahistory egyfelől mint formalista elemzés a modernizmus megnyilvánulása.
Poétikai-retorikai elemzésnek veti alá a történeti munkákat, és rámutat a történelmi szövegek
irodalmi jellegére, a bennük elkerülhetetlenül rejlő fikcióelemekre. Kimondja, hogy végső
soron nincs különbség történelem és irodalom közt. Másfelől azonban a cselekményesítés
(később még erősebben hangsúlyozott) elméletével Hayden White azt állítja, hogy a történeti
szövegekbe a jelentést kívülről viszi be a szerző; ez nem a múlt tényeinek puszta lecsapódása.
A történész autonómiáját hangsúlyozza abban a tekintetben, hogy tetszése szerint
cselekményesíthet egy eseménysort, és így abba bármilyen jelentést belevihet. Szerinte végül
ennélfogva a történeti szövegeket nem is lehet semmiféle külső valósághoz hozzámérni, s így
ítélni meg, hogy melyik igaz, melyik hamis beszámoló, melyik jobb és melyik rosszabb
történelem. Ez pedig már egyértelműen posztmodern gondolat – noha maga White tiltakozik

266
saját maga ilyen besorolása ellen.1108 Mégis én (is) úgy gondolom, hogy tisztán posztmodern
elképzelés az az elképzelés, hogy a történelem mint szöveg mögött nem áll ott a valóság, s a
múltat megjelenítő múzsa nem fogja a történész kezét akkor, amikor ír.1109
Erős Vilmos megfogalmazása szerint White „bizonyítja, hogy a történelem lényege
alapvetően mindig az ideologikus-retorikus jelleg, a történészi munka nem a valóság
rekonstrukciójára, hanem annak megkonstruálására irányul...”1110 White azt sugallja, hogy
korlátlan a múlt fikcionalizálásának lehetősége. A valóság nem mércéje a róla szóló
történeteknek. Ezek csak egymással versengenek.1111 Ezért komoly ellenállásba ütközött. Azt
a kérdést szegezték szembe vele, hogy vajon lehet-e a holokausztot komédiaként
cselekményesíteni. White A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája (1992) című
tanulmányában válaszolt a kihívásra. Arra a kérdésre, hogy a holokausztról mindenféle
történelem elmondható-e, nem felel nyíltan. Nem mondja ki, de fenntartja nézeteit, amelyekből
egyértelműen az következik, hogy igen: akár komédiaként is lehet cselekményesíteni a
holokausztot, hiszen nem rejlik benne az eseményekben egyetlen adekvát narratíva – a
történész választása, a cselekményesítés módja a döntő abban a tekintetben, hogy milyen lesz
a szövege. Ehelyett ebben a tanulmányában Hayden White arról ír, hogy a történészek
narratívájukban hagyományosan a 19. századi nagyregény formáját alkalmazzák, pedig ez a
realista regény nem adekvát a 20. századi történelem traumatikus tapasztalataihoz. Azt
javasolja, hogy a James Joyce utáni prózát kellene alkalmazni, vagyis a modernizmust ajánlja,
hogy ennek termékeit, a modern művészet formai megoldásait alkalmazza a történész az olyan
20. századi események ábrázolásakor, mint például a holokauszt. És tesz egy engedményt is:
azt mondja, hogy a megtörténtek tagadása jelenti az elbeszélhető történetek határát.1112 Ez az
állásfoglalás a holokauszttagadás ellen érthető ugyan, de elméletéből nem következik, hiszen
itt White kilép a szövegen túlra.1113 Úgy értékelhetjük ezt a vitát, hogy minden implikációját
tekintetbe véve kiderült: White posztmodernbe hajló történetelméletének elfogadása
társadalmilag-politikailag el nem fogadható eredményekhez vezetne. Nézetei mégis
megalapoztak egy tisztán posztmodern történetfilozófiát.

Posztmodern történetfilozófia és a posztmodern történetírás gyakorlata

White jelentkezése áttörés volt, de – mint már láttuk – ezeknek az eszméknek nem ő volt az

267
ősforrása. Ha azt vizsgáljuk, honnan jöttek ezek a gondolatok, akkor nemcsak a relativista és a
narrativista történetelméletre, hanem – immár nagyobb összefüggéseket tekintve – két
időszakra mutathatunk rá: egyfelől a századforduló időszakára, amikor megfogalmazódott a
modernitás filozófiai álláspontja (amelynek vezető irányzata a strukturalizmus volt) – csak
éppen annak idején ezek a gondolatok egyáltalában nem csapódtak le a történetelméletben,
vagy alig, másfelől pedig az 1960–1970-es évektől artikulálódó posztstrukturalista, később
posztmodernnek nevezett filozófiai álláspontokra. A lényeg véleményem szerint az, hogy ez
utóbbiak hatása a történelem elméletében, történetfilozófiában az előzőkkel összetorlódva
érvényesült, és pedig az 1980-as, de még inkább az 1990-es években. Azaz e két hatás
összeadódva volt csak elég erős ahhoz, hogy az történetfilozófia és történetelmélet iránt
mindvégig ellenséges, Nietzsche, a relativizmus és a narrativizmus hatásától mindvégig
mereven elzárkózó mainstream tudományos történetírás ellenállását áttörje. White gondolatai
a hetvenes évektől voltak jelen, és bár recepciójuk már a nyolcvanas években nagy hullámokat
vert, az elméleti viták igazából a kilencvenes évekre kerültek a történeti diskurzus
középpontjába.

Elméleti alapvetések
A kiindulópont tehát Saussure nyelvészete (és Wittgenstein filozófiája), a kulcs pedig
a nyelv szerepe. A nyelvről vallott felfogás alapján érdemes elkülöníteni a modernitás és a
posztmodern nézetrendszerét: az előbbi szerint a nyelv megkerülhetetlen – mert nem
egyszerűen eszköz, hanem az emberi lét formája1114 –, míg a másik szerint egyenesen
uralhatatlan. A nyolcvanas-kilencvenes években a történelemben eluralkodó episztemológiai
vitákban, amelyeket nyelvi fordulatnak lehet nevezni, e két hatás összetorlódva érezhető.
Egyfelől tehát a modernitás azon belátása, hogy a nyelv nem mimetikus, hanem generatív: nem
visszatükrözi a világot, hanem alakítja; „a világ, illetve a róla való tudás alapvetően nyelvi
jellegű,” „a jelentés nem a nyelven kívüli jelenségekre való utalással, hanem a jeleket
egymáshoz fűző belső relációknak köszönhetően jön létre.” Másfelől pedig az a hatás is
elérkezett a történetírásba, mégpedig az előzővel gyakorlatilag egyszerre, amelyet a
posztmodern gyakorolt. Túllépve a modernitáson, Roland Barthes deklarálta, hogy a szerző
halott, ugyanis a jelentést ő sem ellenőrzi. A nyelv uralhatatlan.1115
Tehát a történetírásban döntően a kilencenes évekre tehető linguistic turn, nyelvi
fordulat alapja a nyelvvel kapcsolatos radikálisan új felfogás volt –, amely lényegében csak

268
azon történésztársadalom zöme számára volt új, amely a 19. századi eszmékhez képest bármi
mást radikálisan újnak érzékelt. Minthogy a nyelvről vallott felfogás áll mindennek a
hátterében, ennek függvényében alakul az a nézet is, amely vízválasztóként szolgál a
történelem hagyományosabb és posztmodern episztemológiája között: van-e korrespondencia,
azaz megfelelés a történész szövege és a múlt valósága közt? A későbbiekben erre a két dologra
próbálok koncentrálni: a nyelvről vallott elképzelésre (mint alapra) és a korrespondencia
kérdésére (mint a történetírás számára kulcsfontosságú folyományra).

A posztmodern történelem elmélete

Amint már volt szó róla, jelentkezett egy posztmodern marxizmus is, amely a
posztmodern hatása alatt túllépett E. P. Thompson felfogásán a kilencvenes években. Néhány
brit marxista történész már nem hitt abban, hogy a nyelven keresztül hozzá lehet férni a
múltbéli tapasztalatokhoz: róluk szólva főleg Patrick Joyce és Gareth Stedman Jones nevét
szokták emlegetni. Azután létrejött egy tisztán posztmodern történetfilozófia a nyolcvanas
évektől. Láttuk, hogy Hayden White még a modernitás és a posztmodern határán állt, és magát
nem is tartotta posztmodernnek (és klasszikus munkája valóban még teljesen a formalizmus
jegyeit mutatja), teljes mellszélességgel áll viszont ki a posztmodern mellett Frank Ankersmit
(1945-) holland eszmetörténész és történetfilozófus.
Szerinte a történelem teljesen független a valóságtól.1116 Úgy véli, hogy a történelem
nem valamely múltbéli történés rekonstrukciója, hanem folytonos játék ennek emlékével.
Simon Schama példájával élve: szeretjük képek alapján úgy elképzelni a Yosemite Nemzeti
Parkot, mint ahol nincs ember, pedig a fényképésznek ott kellett lennie. A történelmet is
szívesen képzeljük el történész nélkül, pedig nem létezik történelem történész híján. Ankersmit
pedig azt vallja, hogy a legjobban éppen az elbeszélő, vagyis a történész perspektívájából lehet
szemlélni a történelmet.1117 Szerinte a történész szövege metaforikus és nem referál a múlt
valóságára.1118 Hogy világosan lássuk a posztmodern történetelméleti pozíciókat, a
legcélszerűbb talán ezek legsikeresebb népszerűsítője, Keith Jenkins (1943-) munkáiból
kiindulnunk.
Ő arra a kérdésre, hogy „Mi a történelem?” úgy felel, hogy a történelem diskurzusok
sorozata, azaz intertextuális nyelvi konstrukció. Sőt a történelem könyvtári polcokon található.
Jenkins szerint a világnak (és a múltnak is) végtelen sok olvasata van, sőt, csak ezekben az
olvasatokban létezik (ezért nem is lehet a világhoz/múlthoz mérni őket). Továbbá a történelmi

269
megismerés négy okból is gyenge lábakon áll. Először is a múlt végtelenül nagy, s többségéről
nem maradtak nyomok fenn, tehát megismerhetetlen. Azután a történeti elbeszéléseket csak
más elbeszélésekhez lehet hozzámérni, nem a múlthoz magához. Harmadjára a történész
nézőpontja meghatározó, mert a forrásoknak sohasem egyetlen olvasata van. Végül pedig a
történelemnek értelmet adott a történész, ami nem volt neki korábban. A mainstream történeti
felfogással szemben Jenkins leszögezi, hogy a történészek kidolgoztak ugyan egy bonyolult
módszertant, amely az objektivitás elérését célozza, de ez nem garantálja, hogy az igazsághoz
jut el a történész. Ugyanis a történelem az értelmét kívülről kapja, azt mindig valakinek írják.
A döntő a történelemben tehát a legitimációs szükséglet, a cél pedig az identitásalkotás.1119
Keith Jenkins véleménye szerint a történelem viták kereszttüzében álló diskurzus,
melyben népek, csoportok és osztályok értelmezéseket alkotnak. Nincs végleges történelem,
csak akkor van átmenetileg konszenzus, ha egy domináns irányzat a többit elnémítja. (Tehát
Jenkins Foucault-ra támaszkodik: az igazság keresése mögött a hatalom van. Ahogy Foucault
érvel: a hatalom teszi az igazságot igazsággá, s általa ellenőrzést gyakorol.) Végeredményben
a történelem elmélet, az elmélet ideológia és az ideológiát anyagi érdekek mozgatják. (Ezen a
ponton jól érezhető az elmélet marxista megalapozása.) A referencialitás, vagyis a
korrespondencia kérdésében Jenkins kijelenti, hogy múlt és történelem más és más, s a múlt–
történelem transzformáció (vagyis ahogyan a történész történelmet ír a múltból)
episztemológiai, metodológiai, ideológiai s praktikus megfontolásokból problematikus, azaz a
múlt teljesen nem ismerhető meg. Nem tudunk hozzáférni a múlt igazságaihoz. A történelem
interszubjektív, ideológiailag pozicionált.1120
Tehát a történelem posztmodern elméletének legfontosabb tézisei a következők: (1)
nincs objektív történelem, mert a történelem diskurzus, ideológiailag pozicionált, és mögötte
anyagi érdekek, hatalmi viszonyok vannak. (2) Vannak ugyan kétségtelen tények, de ezek nem
fontosak. A fontos az, hogy ezekre a tényekre milyen súly kerül, milyen jelentőséget kapnak a
történészi értelmezésben – márpedig az értelmezés sohasem nő egyszerűen ki a tényekből.
Gondoljunk példaként a mohácsi csatára. Nem az bír fontossággal, melyik napon volt, hanem
hogy a középkori magyar állam bukását jelentette-e – ami már értelmezés és vitatható (és
vitatják is, például Nemeskürty István egy könyvében1121). (3) A történész a forrásokban nem
a múlt valóságával találkozik, hanem annak reprezentációjával. (4) A történész objektivitása
illúzió. (5) A nyelv nem átlátszó. (6) Komoly következményekkel jár az, hogy a történész
mondandójának narratív formát ad.

270
 Mindez azonban még mindig csak afféle negatív, mondjuk „dekonstruktív”, és nem
„konstruktív” tudás. Igaza lehet eszerint Iggersnek, aki azt mondja, hogy a posztmodern
felfogás ugyan komoly kiigazításokat tett a történelem elméletét és gyakorlatát illetően, de azt
radikálisan nem változtatta meg?1122 A posztmodern jegyében fogant munkák nagy része a
történészek munkájáról szól történészeknek, azaz a történelem egészének „feketedobozából”
nem lép ki, a társadalom felé outputként nem jelentkezik; némi rosszakarattal ugyanolyan
köldöknézésnek minősíthető, mint az antropológia textualista fordulata a Writing Culture kötet
megjelenése után, amikor az antropológusok egymás szövegeivel kezdtek foglalkozni,
ahelyett, hogy primitív népeket (vagy kortárs társadalmakat) tanulmányoztak volna.1123
Egy nagyságrenddel kisebb azon történeti munkáknak a száma, melyek megpróbálják
a konkrét történészi gyakorlatban alkalmazni a posztmodern kritika által hangoztatott elveket.
Mégis vannak ilyenek, és ezeknek két csoportjával érdemes megismerkedni.

Mindenkinek a maga történelmét, minden történelmi szereplőnek a maga hangját

A posztmodern, mondják, a korábban uralkodó nagy elbeszélések félresöprésével
megadja a lehetőséget arra, hogy az eddig kisebbségi csoportok (feketék, nők stb.) is saját
történelemre tegyenek szert. A korábban domináns nézetek csak hatalmi pozícióiknak
köszönhetően tudták magukat objektívnek és értékmentesnek beállítani. Az értékek és a
történelmek pluralitása jegyében juthatnak a történelem szereplői is valamennyien saját
hangjukhoz. Ehhez a gondolathoz kapcsolható az egyik posztmodern történetírói gyakorlat,
amelyet így jellemezhetünk: mindenkinek a maga történelmét, minden történelmi szereplőnek
a maga hangját. Egyes történeti munkákban ugyanis világosan tetten érhető az a törekvés, hogy
a múlt szereplőinek a hangját, vagy legalábbis a múltból származó szövegek autonómiáját a
lehető legmesszebbmenőkig tiszteletben tartsák.
Michel Foucault és munkatársai 1973-ban tették közzé az anya- és testvérgyilkos Pierre
Rivière történetéről szóló munkájukat. A könyv nagyobb részét az ügy iratai teszik ki, köztük
olvasható a gyilkos memoárja, majd Foucault és munkatársai kisebb írásai következnek,
melyek az ügy egy-egy aspektusához fűznek értelmezéseket, de átfogó interpretációra és
elemzésre nem tesznek kísérletet. Idézem Foucault bevezetését, majd két munkatársa írását:
„Elhatároztuk, hogy nem értelmezzük Rivière szövegét, és nem fűzünk hozzá sem pszichiátriai,
sem pszichológiai magyarázatokat. ...főképpen azért, mert tisztelettel és talán borzalommal is
adózunk ennek a szövegnek, amely négy halottat hordoz és mert nem akartuk, hogy a mi

271
szövegünk elnyomja Rivière elbeszélését.” „...az a döntésünk, hogy az értelmezéstől
eltekintünk.” „A Rivière szövegben megjelenő eldönthetetlen az, ami miatt elméletileg
tartózkodunk bármiféle magyarázattól vagy értelmezéstől, vagyis attól, hogy a szöveget
valamiféle ésszerű rendszerre redukáljuk.”1124 A végkicsengés az, hogy a másság, amint azt ez
a szélsőséges eset jól példáz, végső soron nem érthető meg. Erre nem is érdemes törekedni,
elég azt bemutatni, annak hangot adni.
Említhetném továbbá Richard Price munkáját, amely a polifonikus antropológia
megvalósítása a történelemre (Alabi világa, 1990). A könyv tárgya a saramaka nép születése a
18. századi Suriname-ban. A mai saramakák történetei őseikről, a 18. századi holland gyarmati
tisztviselők jelentései, az őserdőben térítő misszionáriusok, az úgynevezett morva testvérek
beszámolói és a mai nyugati antropológus hangja négyféle betűtípussal szedve került az olvasó
elé. Teljesen elkülönülnek egymástól, hogy az antropológus szerző messzemenően tiszteletben
tarthassa a mai saramaka indiánok és a róluk szóló 18. századi források szövegeinek
autonómiáját. Price továbbá eltekint a szerinte az interkulturális megértést csak zavaró
analitikus nyugati kategóriák alkalmazásától (vallás, politika, gazdaság, művészet, rokonság),
és az említett polifón jellegű szöveg használata mellett csupán a kronologikus narratívát tartja
megengedhetőnek.1125
Ha egy a 16. századi német történelemmel foglalkozó amerikai történész, Steven
Ozment két könyvét egymás mellé tesszük, melyek egyaránt levelekre épülnek, világos lesz a
különbségük a forrásokhoz való viszonyát illetően. Az 1986-ban megjelent Magdalena és
Balthasar. A 16. századi európai élet bensőséges rajza egy nürbergi házaspár levelei alapján
szövegének nagyjából 30%-át teszik ki a levelekből vett idézetek, 20%-át egyes levelek egy az
egyben való idézése, 10%-át pedig a tematikusan felépített szövegbe van ágyazva
kifejezezések, mondatok, legfeljebb bekezdések formájában. Az 1990-ben megjelent Három
Behaim fiú. Gyermekkor a kora újkori Németországban három serdülő fiú és az otthoniak
levelezésére épít. A leveleket mind egy az egyben közli, és csak alfejezetenként vezeti be
röviden. A könyv felépítése kronologikus, saját szövege már csak 15%, a levelek pedig 85%-
ot tesznek ki.1126
Mondhatjuk, hogy egyes történeti munkákban is világosan tetten érhető az a törekvés,
hogy a múlt szereplőinek a hangját, vagy legalábbis a múltból származó szövegek autonómiáját
a lehető legmesszebbmenőkig tiszteletben tartsák. Elképzelhető, hogy emögött végül is az a
rezignáció húzódik meg, melynek Foucault adott hangot, hogy tudniillik a másság végső soron

272
nem ismerhető meg. A történészi gyakorlat posztmodern kritikája hatására ugyanakkor néhány
történész egészen más ponton módosította tevékenységét.

Irodalom vagy történelem?

John Demos amerikai történész 1994-ben adta ki A fogoly, akit nem szabadítottak ki.
Családi történet Amerika korai történetéből című könyvét. 1703-ban indiánok egy
massachusettsi kisvárosból több, mint 100 angolt hurcoltak el Kanadába. Nagy többségük pár
év múlva visszanyerhette szabadságát, de a lelkész akkor hétéves kislányát, akit egy irokéz
család adoptált, már nem tudták rábeszélni a hazatérésre, mert indiánná vált, s férjhez is ment
egy indiánhoz. A könyv drámai csúcspontja az a jelenet, melyben egy angol kiküldött (akitől
leírás származik) és két jezsuita misszionárius megpróbálja rábeszélni a lányt a hazatérésre, de
sikertelenül. Mindössze egy szót mond: „Nem.” Ezután Demos ezt írja: nem tudjuk, Eunice
Williams mit gondolhatott „csak spekulálhatunk, elképzelhetjük, de legalább ennyit meg kell
próbálnunk.” És a következő egy oldalon, melyet kurzív szedés különít el a könyv többi
részétől, leírja, hogy szerinte mi mindent gondolhatott Eunice.1127
Simon Schama (1945-) Holtbiztos dolgok. Alaptalan feltételezések (1991) című
művének bizonyos részei még zavaróbbak azok számára, akik tiszteletben tartják a történelem
és az irodalom közötti hagyományos demarkációs vonalat. Első része Francis Parkmanről szól,
a hétéves háború amerikai harcainak krónikásáról, akiről a romantikus történetírás kapcsán
futólag esett szó, a második egy kései rokona, George Parkman meggyilkolásáról és a gyilkos
harvardi professzor elítéléséről. A kegyelmi kérvényt visszautasító kormányzóról azt
olvashatjuk, hogy töprengése közben „sétabotjára pillantott”, illetve „levette a szemüvegét” –
ez pedig, tekintve a szokványos forrásadottságokat, nem szokásos egy történeti munkában. De
ez már lehet, hogy fel sem tűnik az olvasónak, aki a könyv első és negyedik fejezetében egy
közkatona egyes szám első személyű beszámolóját olvashatta a Québec mellett 1759.
szeptember 13-án lezajlott csatáról, illetve az áldozat maradványait Webster professzor
laboratóriumában felfedező pedellus rendőrségi kihallgatásán is jelen lehetett. Ezekről a
részekről Schama a könyv utószavában elismeri, hogy teljes egészükben fiktívek. Egyébként
munkájáról azt mondja, hogy „a képzelet műve, mely történelmi eseményeket örökít meg”, „az
elbeszélések elsődleges forrásokon alapulnak.” Mivel ezek a dolgok csak a könyv legvégén
derülnek ki, az olvasó többé-kevésbé bizonytalanságban van, mit olvas. Mivel bizonyos
dolgokról előbb-utóbb egyértelművé válik, hogy forrásokon biztosan nem alapulhatnak,

273
könnyen lehet, hogy másokat is fiktívnek tekint, amelyekről – mint például a Massachusetts
kormányzójához a gyilkossággal vádolt Webster professzor érdekében írt levelekről – a könyv
végén kiderül, hogy forrásközlések. De csak a legvégén. Schama konklúziója az, hogy a
történészek képtelenek a maga teljességében újjáalkotni a múltat, az mindig bizonytalan marad.
A történetírás konvencióit szándékosan rúgja fel, amennyiben narratívája időben nem lineáris:
a történet hirtelen kezdődik, mintha valamire egyszer csak ablak nyílna; sok szál elvarratlanul
marad; és egyazon dologról ellentmondó változatokat is kapunk. Ezek amolyan történelmi
novellák, egyes részek pedig teljesen kitalációk, noha kortárs dokumentumok alapján íródtak.
Nem a tény és a fikció határát akarja megcsúfolni, állítja az utószóban Schama, csak arra kívánt
rámutatni, hogy a történész szükségszerűen minden történészi beszámolóban alkot: szerkeszt,
kommentál, értelmez és ítélkezik. Az olvasó számára talán mégis a valódi és a fiktív elemek
szándékos összecsúsztatása marad a könyv legjellemzőbb vonása.1128
A harmadik történész, akit szeretnék nagyon röviden megidézni, az amerikai Robin
Bisha. Egy Nagy Péter korabeli nemesasszony hangjának rekonstrukciója. Darja Mihajlovna
Menysikova. Kísérlet az (ál-)önéletrajzírásra című tanulmánya 1998-ban jelent meg a
Rethinking History című folyóiratban. Két oldalas bevezető után egyes szám első személyben
olvashatjuk az élete utolsó napján száműzött férjéhez Szibériába tartó Menysikova hercegnő
beszámolóját életéről. Bisha hosszas tanulmányok után írta meg ezt a cikket, és a hat és fél
oldalas naplószöveg után még négy oldal jegyzetet találhatunk.1129 Ennek ellenére az olvasó
feltehetőleg mégis inkább fikciónak érzi azt, amit olvas. Vagy mégsem? Lényegében a többi
történeti munka is ilyen lenne?
Robert A. Rosenstone klasszikus munkája három amerikainak a Meiji-kori Japánban
szerzett tapasztalatairól1130 és a most megidézett három munka a történelem egy régi vonását
állítja a reflektorfénybe.1131 Noha ritkán történik meg, hogy a történeti munka központi
elemévé váljon a fikció beépítése, Schama csak nyíltan csinálja azt, amire pedig minden
történész rákényszerül: a történeti narratívába fiktív elemek beépítését. A történészek mindig
is kénytelenek voltak narratíváik lyukait párhuzamokkal, analógiákkal és spekulációkkal
befoltozni (bár általában ki szokták „táblázni” ezeket a helyeket olyan kifejezések
használatával, mint az „azt hiszem”, a „talán” és az „esetleg”), hiszen képtelenek minden
mondatuk mögé forrásokat állítani. Ezért Reinhart Koselleck szerint – akivel a következő
fejezetben közelebbről is meg fogunk ismerkedni – a történész kezét forrásai nem vezetik,
inkább megkötik: bár nem mondhat ezeknek ellent, a források sohasem írják elő, mit is kell

274
mondania.1132

Problémák
Mivel Price munkája és az elsőként körvonalazott irányzat az antropológiára épít,
fontos tanulság a történészek számára az, hogy Marc Hobart kimutatta Donald M. Bahr Piman
Shamanism című munkáját bírálva: naiv illúzió azt gondolni, hogy a dialógus megoldhatja az
antropológia dilemmáját, és a tudományos vizsgálat alanyát részesíteni lehetne a szerzőségből,
mert a „tudás”, a „beszéd” és az „én” a különböző kultúrákban eltérő módon szerveződik meg.
Ezért a vizsgált kultúra integritását a dialogikus antropológia épp olyan hatékonyan aknázza
alá, mint Malinowski funkcionális antropológiája, csak éppen sokkal kifinomultabb
módszerekkel teszi ezt. Tehát hiábavalókz a dialogikus antropológia emberfeletti erőfeszítései
annak érdekében, hogy politikailag korrekt legyen, végül mégis etnocentrikus marad. Egy
német filozófus, Werner Kogge ezért amellett érvel, hogy a megértés kultúrához kötött.1133 A
történelem számára mindez azt jelenti, hogy az etnocentrizmus, a saját kultúránkba való
beágyazottság (és a világ innen való, azaz elfogult szemlélete) szükségszerű, elméletileg sem
lehetséges elérni az elfogulatlan történelmet. Errefelé tehát kár elindulni; ez zsákutca.
Ami a másik felvázolt irányt illeti, irodalom és történelem hagyományos határainak
fellazítása a történelem számára komoly presztízsveszteséget hozna: a történetírás az
önfelszámolás irányába haladna ezen az úton. Nem marad ezért más, mint visszalépni a régi
típusú (nem posztmodern) történetíráshoz, amely etnocentrikus, elfogult vagy kár
férfisoviniszta. Mindennek viszont már tudatában lehetünk, ami azt jelenti, hogy a történelem
számára véget írt az ártatlanság kora, és belépett az érettség korába. Vigasztaló, hogy
kijavíthatatlan hiányosságai dacára sem haszontalan a történelem; képes jelentős eredményeket
elérni. Ebben a tekintetben ugyanis végső sorona tudománnyal, a természettudománnyal
azonos a helyzete. És állítólag Niels Bohr, a nagy dán fizikus mondta a tudományról, hogy sem
fogalmai, sem logikája nem tisztázott kellőképpen, mégis képes a természet megismerésére.
Olyan ugyanis, mint a mosogatás: a szivacs piszkos, a víz szintén, az edény végül mégis tiszta
lesz.1134

Elméleti válasz a posztmodern történetfilozófia kihívására

275
A posztmodern történetelméletre a hagyományosabban gondolkodó történészek és
történetfilozófusok megpróbáltak elméleti szinten is adekvát választ adni.

Chris Lorenz középutas felfogása

Chris Lorenz holland történetfilozófus kritikája szerint két okból rossz történetfilozófia
a White-Ankersmit féle posztmodern történetfelfogás (ahogy ő nevezi: „metaforikus
narrativizmus”). Először is visszájára fordítja a pozitivizmust. (Szerintem pontosabb lenne
inkább a pozitivizmus és a historizmus gyökereiből létrejövő tudományos történetírásról
beszélni, illetve e mainstream történetírás empirizmusáról.) Míg az elbeszélés eszerint a kutatás
mellékterméke csupán, a „metaforikus narrativizmus” semmi köze sincs a kutatáshoz. A
hagyományos felfogás szerint a történészi elbeszélés empirikus megalapozottsága teljes, a
posztmodern szerint nulla, az mindössze a képzelet terméke. Az empirizmus szerint a nyelv
átlátszó, a valóságot referálja, és van korrespondencia, az új felfogás szerint a nyelv nem
átlátszó, és csak magára referál. A hagyományos felfogás szerint a narratíva önmagában még
nem magyaráz, mondja Lorenz, míg White azt hirdeti, hogy a magyarázat cselekményesítés
révén lehetséges (White) vagy leírás révén (Ankersmit). Az empirista felfogás a covering law
model alapján látja lehetségesnek azt a magyarázatot, amelyet a posztmodern tisztán nyelvi
úton lát megvalósulni. A magyarázat a hagyományos felfogás szerint teljes empirikus
megalapozottsággal bír, és egy múltbéli dologról, eseményről egyetlen jó történeti elbeszélés
lehetséges, míg Ankersmit és White szerint narratív magyarázatok empirikusan
eldönthetetlenek, és határtalanul sok változatuk lehetséges. Lorenz szerint tehát a posztmodern
történetfilozófia á ahelyett, hogy jó megoldást adna, tesik a ló túlsó oldalára.
A másik fő baj vele az, hogy nem veszi figyelembe: a történelem megkülönböztető
jegye a valóságigény. (Itt Lorenz Ricoeurre hivatkozik.) Erről általában azért nem beszélnek a
„metaforikus narrativizmus” képviselői, mert nem tudják összekapcsolni a történetkutatást a
történetírással. Pedig létezik valóság- azaz igazságigény – így véli a szakmai közösség és a
társadalom, és ezért bukott meg a holokauszt kapcsán White elmélete: A tények miatt nem
lehet bárhogyan cselekményesíteni a történetet. Vagyis a tényekre való tekintet nélkül az
elbeszélés magában nem magyarázó jellegű.1135

A „praktikus realizmus”
A pragmatikus válasz második változataként három amerikai történész, Joyce Appleby,

276
Lynn Hunt és Margaret Jacob közös könyvéből idéznék (Telling the truth about history, 1994).
Szerintük a posztmodern újfajta abszolutizmust teremt: a szubjektivitásét és relativizmusét.
Ehelyett ők is középutat javasolnak (mint Lorenz) a tökéletes objektivitás és a teljes
szubjektivitás feltételezése között. Álláspontjukat a szerzők „praktikus realizmus”-nak nevezik
(szemben a korábbi „naív realizmussal”). Ennek az elméleti pozíciónak a fő állításai a
korrespondencia, referencialitás, objektivitás kérdéskörében köztes helyzetben vannak tehát a
tradicionális és a posztmodern álláspont között. Arra a kérdésre, hogy van-e megfelelés a múlt
és történeti interpretációi között, a posztmodern nemleges választ ad, a naív realizmus szerint
van korrespondencia, a praktikus realisták szerint pedig ugyan csak gyenge megfelelés van, de
erre mégis törekedni kell. (Ez, mint láttuk, Paul Ricoeur álláspontja, amelyre Lorenz is
hivatozott.) A praktikus realisták elismerik, hogy a történész formálja a múlt képét, de így nem
egyszerűen diskurzus születik más diskurzusokról, hanem a történészek a múlt nyomai (azaz a
források) alapján dolgoznak.
Minthogy a posztmodern fő támadáspontja a nyelv kérdése, és a nyelv
uralhatatlanságát, a jelentések végtelenségét, stabilizálhatatlan voltát állítja, akkor
nyilvánvalóan ezen a ponton kell érdemi választ kell adniuk a praktikus realistáknak is. Erre
pedig úgy tesztnek kísérletet, hogy amellett érvelnek, hogy a történész által használt nyelv
elemei igenis kapcsolatban vannak a múlttal. Hilary Putnam (1926–2016) amerikai analitikus
filozófusra hivatkoznak, aki rámutatott arra, hogy a szavak a külvilágra válaszul és
kommunikációs céllal jöttek létre. Így van kapcsolat a valóság és a nyelv, a múlt és a történész
nyelve között – tudniillik visszacsatolás érvényesül. A praktikus realisták végül felvetnek még
egy gyakorlati szempontot is: azért jobb az ő episztemológiájuk a posztmodernnél – mondják
–, mert csak ezen az elméleti alapon lehetséges a gyakorlati munka. Ha a teljes relativizmus
oldalára állunk, nem lesz erőnk leülni a levéltárban a források mellé, mert nem látjuk ennek
semmi értelmét.
Végső soron a praktikus realizmus és Charles S. Peirce, Hilary Putnam és Richard Rorty
nyomán a pragmatizmust ajánlja a történészeknek, azt „az episztemológiai álláspontot, mely
szerint az embereknek a világról alkotott benyomásai és maga a világ közt van valamilyen
megfelelés, és lehetséges olyan szabályokat állítani, bár ezek történeti produktumok csupán,
melyek alapján meg lehet különböztetni a helyes és a helytelen állításokat.”1136

Evans és Noiriel véleménye

277
 A három amerikai történész álláspontjára rímel angol kollégájuké. Richard J. Evans
úgy gondolja, hogy a posztmodern történelemfelfogás is csak egy a huszadik század sok
kihívása közül, mely a mainstream történetírást érte. Korábban minden kihívó azzal érkezett,
hogy az ő megközelítése az egyedül megfelelő, mert előbb mindent rosszul csináltak, a régi
történészek nem voltak tudományosak. Ez volt a kvantitatív történészek érve, a
pszichotörténészeké, a marxistáké és a feministáké – de voltaképpen ezt mondták már Rankéék
is, ha jobban belegondolunk. Mégsem az történt, hogy mindezen kihívások felszámolták volna
a korábban létező történettudományt, inkább maguk is abba integrálódtak specializációként, és
azóta elég azóta békésen együtt élnek többi lakójával. Ez fog történni a posztmodern kihívással
is – jósolja Evans.1137
Mindehhez végül egy francia történész álláspontját tenném hozzá. Gérard Noiriel
szerint a terméketlen történetfilozófiai viták egyenesen a „történelem válságát” jelentik,
ezekkel fel kellene hagyni. (Lehet, hogy a tizedik fejezet olvasva sokan szimpatizálnak ezzel a
nézettel.) Noiriel szerint elképesztő, hogy történészek úgy képzelik, hogy (ha kivesznek egy
félév alkotói szabadságot, akkor) meg tudják oldani a filozófia Platón óta vitatott alapkérdéseit.
Ehelyett történeti kutatásokat kellene végezniük, még hozzá lehetőleg kollektív és
interdiszciplináris kutatásokat.1138 „Akik a kényszerességig fokozzák a módszertani
alaposságot, valójában arra a Freud által leírt betegre emlékeztetnek, aki mindvégig csak
tisztogatta a szemüvegét, de egyszer sem vette fel” – írja Pierre Bourdieu.1139 A történésznek
sem árt elméleti szemüvegét néha megtörölnie, de ha nem teszi fel soha, és nem lát neki a
munkájának, akkor az egésznek nem volt semmi értelme.
Mindehhez utóiratként teszem hozzá azt a megjegyzést, hogy ennél a fejezetnél
elmarad a szokásos kitekintés a magyar történetírásra tekintettel arra, hogy a 20. század
történetelméletéhez magyar gondolkodók kevésbé járultak hozzá – legalábbis az áttekintésnek
a BA képzésben résztvevő egyetemi hallgatók számára készülő vázlatos áttekintés szintjén. Az
egyetlen kivétel talán Heller Ágnes (1929–2019), akiknek angolul már 1982-ben kiadták
történetelméleti munkáját.1140

Összegzés

Ebben a fejezetben tehát megismerkedhettünk a 20. századi történetfilozófia azon vonulatával,

278
amely a posztmodern episztemológia megjelenésének hátterében áll. A tudomány Kant által
emelt „falait” a század elején Cassirer, Simmel és Dewey kezdték döntögetni. Dewey
gondolataiból a tudomány eljárására vonatkozót, Cassirer felfogásából a relációs gondolkodást,
Simmeltől pedig a kölcsönhatás középpontba helyezését feltétlenül érdemes megjegyezni. A
tudományos történetírás empirizmusával szemben megfogalmazódó relativista felfogás azt
állítja: tévedés, hogy a források módszeres feltárásával a múlt objektív rekonstrukciójára képes
lenne a történész. A relativizmus a pozicionáltságot hangsúlyozza, azt, hogy az abszolút
igazság elérhetetlen. Becker kimutatta a történelmi tény konstrukció voltát, Beard azt, hogy az
objektivitás elérhetetlen, és Croce rámutatott arra, hogy a történelem a jelenben létezik. A
collingwoodi relativista történetfilozófia azt hangsúlyozza, hogy kérdezni kell a történésznek
(mint Dilthey és Bloch), és kérdés-válasz logikát keres a történelemben. Collingwood szerint
az a történész feladata, hogy újragondolja a történelmi cselekvők gondolatait, rekonstruálja
szándékaikat, amelyek tetteiket vezérelték.
Hempel átfogó törvény hipotézisével szemben a narrativisták a 20. század derekán
kifejtették azt az álláspontot, hogy a történelemben a magyarázatot a történész szövegének
narratív struktúrája szolgáltatja. Ezt a gondolatot teljesíti ki Hayden White részben modernista,
részben posztmodern jellegű történetfilozófiája, amelynek hatására a múlt század végén
hirtelen előtérbe kerültek az elmélet-történetfilozófiai viták a történészek köreiben. (Ebben a
tankönyvben ezt nevezzük nyelvi fordulatnak.) White-nak az volt a célja, hogy formalista
elemzéssel kimutassa a történeti szövegekről, hogy azok poétikai konstrukciók. Szerinte az
eseményekben nincs benne eleve a jelentés, azt a történész a cselekményesítés mozzanatával
kívülről viszi be. Az olvasó a formából ismer rá a tartalomra. Hayden White és általában a
posztmodern történetelmélet szerint a történeti szövegeket nem lehet a valósághoz mérve
elvetni, csak egymáshoz hasonlíthatók, illetve az olvasó végül morális-etikai ítéletet hoz. A
történelem tulajdonképpen irodalom.
Az ő nézeteire alapuló, de immár tisztán posztmodern történetfelfogás szerint a
történelem mindig ideológiailag pozicionált, érdekek, hatalmi viszonyok állnak mögötte. A
történész a forrásokban nem a múlt valóságával találkozik, hanem ennek kortárs
reprezentációival. Az általa alkotott értelmezés (egy utólagos reprezentáció) nem nő ki a
forrásokból kibányászható „kis tényekből”. A történész objektivitása illúzió, a nyelv nem
átlátszó, és fontos következményei vannak annak, hogy a történelem narratív formáját kap. Ez
a felfogás elsősorban elméleti vitákat generált, de emellett két irányban módosította bizonyos

279
történészek gyakorlatát. Az első lehetőség („kinek-kinek a maga történelmét”) visszaadni a
saját hangjukat a történelem szereplőinek, a másik pedig történelem és irodalom, azaz valóság
és fikció határainak elmosása.
A posztmodern kihívásra adott válasz legfontosabb eleme az, hogy bár gyenge, de van
megfelelés a történeti valóság és a történész szövege közt, és erre törekedni kell, azaz
valóságigénye van a történelemnek, ezért pedig különbséget lehet tenni jó és rossz történelem
között. Emögött a nyelvről alkotott hasonló felfogás húzódik meg: igenis van kapcsolat a
valóság és a nyelv között, még ha teljes megfelelés nincs is.

Irodalom
A Kisantal Tamás és Gyurgyák János szerkesztésében megjelent monumentális
Történetelmélet című munkában nagyon sok fontos szöveg elérhető magyar fordításban,
kiindulni innen érdemes. A szerkesztők rövid bevezetői kiváló kiindulópontul szolgálnak a
további tájékozódáshoz. És bár a szerzők nem az itt képviselt szemléletet vallják, a nyelvi
fordulatot illetően Kisantal Tamás és Szeberényi Gábor áttekintése ajánlható. Hayden White
monográfiájának bevezető fejezete magyarul is megjelent, illetve a legfontosabb tanulmányai
is olvashatók magyar fordításban. Elméletéről kiváló Bókay Antal összegzése, valamint jó
bevezető Kisantal Tamás és Szeberényi Gábor tanulmánya, amely a Metahistory első
fejezetének magyar fordítását kíséri az Aetas 2001. évi 1. számában. A posztmodern
történetfilozófia legfontosabb magyarországi népszerűsítője Gyáni Gábor. Az ő könyvei
ajánlhatók elsősorban a kérdés iránt érdeklődőknek. A Narratívák sorozat 4. kötetében Thomka
Beáta fontos szövegeket adott ki, többek közt Chris Lorenz itt röviden összefoglalt írását.
Noiriel könyve magyarul is olvasható. Mindezekből kötelező olvasmányként Hayden White
legfontosabb tanulmányát emelném ki, A történelmi szöveg mint irodalmi alkotást.1141
A 20. század történetelméletének áttekintése – a hivatkozásokból láthatóan – elég sok
forrásmunka felhasználásával történt. Szemlélete miatt szeretném ezek közül külön kiemelni
Ute Daniel már többször dicsért kultúrtörténeti kompendiumát, amely a századeleji elméleti
vitákra a legfontosabb forrásom volt. A későbbieket illetően inkább már az a helyzet áll fenn,
hogy a tizedik fejezetben érvényesített koncepciót inkább saját barkácsolásom eredményének
mondhatom, mint egy kiérlelt felfogás átvételének.

Ellenőrző kérdések a tizedik fejezethez

280
106. Miben hisznek az empirizmust követő történetírók?
107. Mit állít a történelem relativista felfogása?
108. Mit gondol Croce múlt és jelen kapcsolatáról?
109. Mit gondol Becker a történelmi tényről?
110. Mit gondol Beard a történészi objektivitásról?
111. Mit kell újragondolnia a történésznek Collingwood történetfilozófiájának központi
gondolata szerint?
112. Carr szerint milyen okokat kell keresnie a történésznek? Miért?
113. Hogyan bizonyítanak a történelemben Hempel szerint?
114. Bruner szerint mi gondolkodás másik formája a logikai-tudományos mellett?
115. Mivel győzik meg a történetek az olvasót?
116. Mi adja a történeti magyarázatot a narrativista felfogás szerint?
117. Mi az a nyelvi fordulat?
118. Mi White célja Metahistory című munkájával?
119. Hogyan kerül White szerint a jelentés az elbeszélt történeti eseménysorba?
120. A posztmodern történetfelfogás szerint mivel nem találkozik a történész a forrásokban?
121. A posztmodern történetfelfogás szerint miért nincs objektív történelem?
122. A posztmodern történetfelfogás szerint milyen a tények és az értelmezések viszonya?
123. Mely irányokban módosítja egyes történészek gyakorlatát a történelem posztmodern
kritikája?
124. Chris Lorenz hogyan bírálja a posztmodern történetfelfogást, úgymond a White–
Ankersmit féle „metaforikus narrativizmust”?
125. Noiriel szerint miben áll a történelem válsága?

281
 Tizenegyedik fejezet: Történetírás a 20. század végén

Az előző fejezet történetelméleti áttekintését követően visszatérünk történetírásnak a hetvenes

évektől jelentkező, és a kultúrtörténeti irányzatok körébe sorolható irányzatainak a
tárgyalásához. Miután korábban megismerkedtünk a mentalitástörténettel, a történeti
antropológiával és az új kultúrtörténetettel, most a mikrotörténelem, a társadalmi nemek
története, az emlékezet története és még pár további iskola és megközelítésmód következik.

A mikrotörténelem

A mikrotörténelem meghatározása után megkísérlem bemutatni legfőbb jellemzőit, irányzatait.

Így beszélni fogok a mikrotörténelem előfutárairól, az olasz microstoriáról, ennek francia és a
német recepciójáról, a csupán szélesebb értelemben mikrotörténelemnek tekinthető angolszász
munkákról, valamint a mikrotörténelem és a történeti antropológia, a posztmodern és az
irodalomtörténet viszonyáról. A hosszú felsorolásból látszik, hogy minderről csak röviden
eshet szó, Nem kimerítő elemzésre vállalkozom tehát, csak összkép felvázolására. Zárásképp
a mikrotörténelem jövendőbeli lehetőségeiről szeretnék pár szót ejteni.1142

Mi a mikrotörténelem?
A mikrotörténelem egy viszonylag jól körülhatárolható kisebb egység (legtöbbször
egyetlen esemény, egy falu közössége, egy család vagy egy egyén) intenzív történeti
vizsgálatát jelenti: a történész nem teleszkóppal, hanem mikroszkóp segítségével vizsgálja
tárgyát. A mikrotörténelemben a történeti vizsgálat fókuszának beállítása konkrét esetekre,
személyekre és körülményekre a tárgy intenzív tanulmányozását teszi lehetővé. Így egészen
más képet kapunk a múltról, mint a nemzetek, államok, egyes társadalmi csoportok történetéből
évtizedeket, századokat vagy valamely hosszú időtartamot felölelő vizsgálatok eredményeiből.
A mikrotörténelem azonban – és ez a definíció második, már nem magától értetődő, de
annál fontosabb eleme – nagyobb célt tűz maga elé, mint egy puszta esettanulmány: a
mikrotörténész mindig valamely általános történeti kérdésre keresi a választ a mikrovizsgálat
révén. Ahogy Charles Joyner mondja, „a mikrotörténelem a nagy kérdésekre kis helyeken
keresi a választ.”1143

282
 Végül pedig a mikrotörténelem alapvető jellemzője, hogy a múltbéli embereket nem a
mélyben működő nagy történelmi erők bábjaiként ábrázolja, hanem tudatos cselekvőknek
tekinti őket – és itt főleg az eredeti olasz microstoria iskolára gondolok, amely világszerte
jelentős hatást gyakorolt (különösen az Annales körére és német történészekre), de amelytől
később lényegesen eltérő mikrotörténeti munkákat is létrehozott főleg az angolszász
történetírás.
„A valaha elvégzett legalaposabb vizsgálat” – írták a New York Times hasábjain
George R. Stewart (1895–1980) könyvéről, amely a gettysburgi csata döntő mozzanatát, a
délieknek Pickett tábornok által vezetett, a Temetődomb ellen intézett, az északiak által végül
visszavert támadását tárgyalja. Mivel az amerikai történelem legdrámaibb mozzanata a
polgárháború, ennek csúcspontja Gettysburg, tehát Pickett rohama az amerikai történelem
központi pillanata – érvelt Stewart, és könyvében mindössze 15 óra történéseit vizsgálta.
Ennek a tankönyvben a lapjain már többször belefutottunk abba a bosszantó ténybe,
hogy bárhol próbáljuk kijelölni valaminek a logikus kezdőpontját, ami megengedné, hogy
azután az adott „anyagot” valamilyen értelmesnek tűnő rendszerbe szervezzük, mindig
akadnak történetírók, akik kilógnak ebből a kronológiai keretből: velük mint előfutárokkal
külön kell foglalkozni. Ez a helyzet Stewarttal is. Valójában a mikrotörténelem története sem
Itáliában kezdődött. George R. Stewart könyve már 1959-ben megjelent Amerikában, és
nemcsak alcímében mondta magát – először – mikrotörténelemnek, hanem megközelítésmódja
is teljesen megfelelt a később létrejött microstoriáénak: „Közelítsünk akkor mikrokozmoszként
a rohamhoz. Ilymódon, aprólékos, gondos vizsgálat tárgyává téve pár órát, olyan világosan
tárulhat elénk a háború, mintha a teljes négy évet tekintenénk a maguk egészében, de éles
fókusz nélkül.”1144

Klasszikus mikrotörténelem: az olasz út

A történelem diskurzusának színpadára kilépő mikrotörténelmet viszont ténylegesen
olasz történészek hozták létre, kokrétan azok a marxista gyökerű olasz történészek, akik a
Quaderni Storici folyóirat köré csoportosultak, és az Einaudi kiadó Microstoria sorozatában
1980 és 1992 közt 22 kötetet adtak ki. Edoardo Grendi 1977-ben már mikrovizsgálaton alapuló
kutatást javasolt – ebből nőtt ki a mikrotörténelem. Két irányzatát szokásos megkülönböztetni:
a kultúr- és a társadalomtörténeti orientációjú mikrotörténelmet. Az előbbi leghíresebb
képviselője Carlo Ginzburg (1939-). Ő a microstoria legismertebb munkájában, A sajt és a

283
kukacok (1976) című könyvében egy 16. századi, eretnekség vádjával halálra ítélt molnár
világképéről ír. Ginzburg Menocchióban, a tragikus sorsú molnárban, az ő Istenről és a világról
vallott furcsa nézeteiben a mintegy repedésen felszínre törő ősi hagyomány, az orális
materialista népi kultúra képviselőjét látja. Menocchio szerinte „egy elkallódott, véletlenül
megmaradt hírmondója egy ismeretlen és kifürkészhetetlen világnak.” Esetének „hátterében a
népi kultúra elnyomása és megsemmisítése áll.”1145
A társadalomtörténeti irányultságú microstoria alapművében pedig Giovanni Levi
(1939-) a modern állam kialakulását előkészítő változások alternatív történetét adja: figyelmét
a mikroszintre összpontosítva az embereket nem a nagy, személytelen, a mélyben munkáló
történelmi erők bábjaiként, hanem aktív cselekvőkként ábrázolja. A falusi ördögőző és a
hatalom (1985) című könyvből az derült ki, hogy a santenai parasztok célja nem a profit
maximalizálása volt, mint a homo oeconomicusnak, hanem arra törekedtek, hogy a
kockázatokat minimalizálják életükben – és a főhős Giovan Battista Chiesa ördögűzéseinek
sikere tükrében mondhatjuk, hogy nem csak gazdasági téren.1146
Az olasz mikrotörténelem francia és német recepciója figyelemre méltó. A franciákkal
kapcsolatban először azonban érdemes összképet rajzolni – utoljára tekintve át az Annales-
iskola történetének egy szakaszát.

„Új történetírás” és „kritikai fordulat” Franciaországban

A francia történetírásban 1969-ban őrségváltás történt: Braudel és kollégái átadták az
Annales szerkesztését André Burguiere-nek, Marc Ferrónak, Le Goffnak, Le Roy Ladurie-nek
és Revelnek.1147 Mint már láttuk, a hetvenes évek nagy nóvuma a mentalitástörténet lett, és a
francia történészek közül is egyre többen fordultak a kultúra felé. Mindennek nevet a La
Nouvelle histoire című kötet adott 1978-ben.1148 Az „új történetírás” szakítást jelentett a
társadalomtudományos történelemmel. A hetvenes években tehát kitágult a francia történetírás
horizontja. A kritikus szemlélő egyenesen morzsákra hulló történelmet vizionált.1149
Ezután a francia történetírás „kritikai fordulata” az 1980-as évek végén lényegében
megújulási kísérletként volt értékelhető: két nagy szerkesztőségi cikkben Bernard Lepetit
(1948–1996) és Jacques Revel (1942-) sürgette az Annales megújulását.1150 1988-ban a névadó
Kritikai fordulat az elbizonytalanodást és a válságot konstatálta (amelyet a
társadalomtudomány és nem a specifikusan a történelem válságának tartott), és összefogást
sürgetett az atomizálódás ellen. A rá következő évben megjelent Tentons l’expérience

284
(Vállaljuk a kísérletet) című szerkesztőségi cikk pedig már egy új paradigma létrehozására tett
próbálkozásként értékelhető, amelynek középpontjában a strukturalista megközelítés helyett az
állandó változás, mozgás, a társadalom önépítése állna. Előtérbe került a léptékváltás
koncepciója.1151
Ez utóbbi jól mutatja az olasz mikrotörténelem hatását. Úgy is fogalmazhatunk, hogy
ezen a ponton a microstoria javaslatai igencsak kapóra jöttek a francia történészeknek, akik
abban a reményben karolták fel őket, hogy ezek kihúzzák őket a társadalomtörténet válságából.
Az Annales negyedik generációja két fontos kötettel jelentkezett. A Bernard Lepetit
szerkesztette A tapasztalat formái (1995) a Luc Boltanski és Laurent Thévenot nevéhez köthető
pragmatikus szociológiára támaszkodva a cselekvőket helyezi a középpontba, az ő
racionalitásukat hangsúlyozza, és „a társadalmi valóságokat az egyéni és kollektív cselekvők
történetileg szituált konstrukcióinak tekinti.”1152 Az Annales negyedik generációja reflexióit a
mikrotörténelemről a történeti vizsgálat szintjeiről, léptékeiről szóló, Jacques Revel által
szerkesztett Léptékjáték (1996) című kötetben foglalta össze.1153 Az olasz mikrotörténelem
francia recepcióját ugyanis nem mikrotörténeti művek jellemezték, hanem az elméleti kérdései
iránti figyelem. Ki kell emelnünk Bernard Lepetit koncepcióját a dinamikus kartográfiáról.1154

Megoldási javaslatok a mikrotörténelem reprezentatitivási problémájára

Ez az elmélet hozzászólás a mikrotörténelem elméletileg leginkább neuralgikus
pontjáról, a reprezentativitás problémájáról szóló vitához. Ha a mikrotörténelem egy
korlátozott tárgy intenzív történeti vizsgálatát jelenti, akkor milyen módon tudhatunk meg
belőle valamely általánosabb dologról valamit? Azaz milyen kapcsolat áll fenn mikro- és
makroszint között? Hogyan lehet átlépni az egyikről a másikra? Erre a problémára több
megoldási kísérlet létezik, ami a napnál világosabban bizonyítja, hogy nincs mindenkit
meggyőző, és ezért általánosan elfogadott válasz. Az első kísérlet a probléma megoldására
természetesen a microstoria oldaláról merült fel, és ez Edoardo Grendi „kivételesen normális”
fogalma.1155 Ez Carlo Ginzburg és Carlo Poni értelmezésében elsősorban azt jelenti, hogy
abban a helyzetben, amelyben a források hallgatnak az alsó társadalmi rétegekről vagy
társadalmi valóságukat szisztematikusan eltorzítják, egy valóban kivételes dokumentum, a
marginális eset egy rejtett valóságot tárhat fel.1156 Olyan ez, mint a villámcsapás egy nyári
éjszakán: láthatóvá teszi a terep egyenetlenségeit, amelyek korábban is ott voltak, de az utazó
a koromsötétben semmit sem látott belőlük, és csak bukdácsolt.

285
 Giovanni Levi annak a véleményének adott hangot, hogy a mikrotörténelmet nem a
tanulmányozott történelmi tárgy kicsiny volta teszi mikrotörténelemmé, hanem a léptékváltás.
A lényeg szerinte ugyanis a vizsgálat léptékének lekicsinyítése. Nem a tárgy mikroszintű tehát,
hanem a hangsúly a történészi módszeren van: „A mikrotörténelem gyakorlata alapvetően a
megfigyelés léptékének lekicsinyítésén, a mikroszkópikus elemzésen, a dokumentációs anyag
intenzív vizsgálatán alapul.”1157 Példának okáért a kora újkori állam születését az állam szintén
szokás tanulmányozni, a központi hivatalok levéltárai alapján. De ha lemegyünk
léptékváltással a helyi közösségek szintjére, egészen másképpen néznek ki ugynazok a
folyamatok. Grendi Cervót vizsgálta, Osvado Raggio Fontanabuonát, és a modern állam
kialakulása Genova környékén egészen más folyamatnak tűnik ezen munkák
eredményeképpen, mint eddig: a hangsúly nem a központi intézményekre helyeződik, hanem
a helyi politikára: a helyi társadalom és központi hatalom kölcsönhatása a legfontosabb.1158
Mint Michelangelo Antonioni híres filmjében, a Nagyításban: amikor a fényképész kinagyítja
képét, a veszekedő pár mögött a bokrok között egy holttestet pillant meg; a nagyítás által
napvilágra hozott részlet az egész kép értelmezését változtatja meg.
Carlo Ginzburg a mikrotörténelem központi episztemológiai problémájának
végiggondolásával komplett tudományelmélet felvázolásáig jutott el, amelyet nyomolvasó,
jelzés- vagy index-paradigmának nevezett el. Koncepciója a művészettörténész Giovanni
Morelli nézeteire épül, aki a festmények attribúcióját nem a festőművészekre jellemző (és a
hamisítók által utánzott) nagy és szembetűnő jellegzetességek, hanem a szintén jellemző apró
jegyek, például a fülcimpák vagy a körmök alapján kísérelte meg. Metódusát Ginzburg Sir
Arthur Conan Doyle világhírű hősének, Sherlock Holmesnak és Sigmund Freudnak a
módszerével állítja párhuzamba – majd a köztük fennálló tényleges kapcsolatokat is feltárja.
Mindhármuk eljárásának lényege az, hogy apró nyomokból próbálnak megérteni egy
közvetlenül hozzáférhetetlen valóságot. A hasonlóság oka pedig a közös modell: az orvosi
szemiotika.
Ginzburg szerint ez a megközelítés az őskori vadászig nyúlik vissza, aki szintén – a szó
szoros értelmében vett – nyomokból következtetett. Ez a Hippokratész által is alkalmazott
tudásmodell azonban háttérbe szorult a platóni mögött, majd a kora újkorban végleg elnyomta
azt a matematikán, a fizikán és az empirikus módszeren alapuló tudományos megismerés
paradigmája, amelynek előfeltétele a számszerűsítés és az esetek ismétlődése. Ginzburg ez
utóbbival szembeállítva egy rivális paradigmát vázol fel. Ez a feltételezésen vagy

286
következtetésen alapuló tudományokban, például az orvoslásban érvényesül, ahol egyedi
esetek, helyzetek és dokumentumok vizsgálata a cél. Individualizáló megközelítés jellemzi,
mert a számszerűsítést nem tudja alkalmazni. A történelem – érvel Ginzburg – hasonlóképpen
örökre a konkréthoz kötődik. Individualizáló stratégiája miatt a történész „ahhoz az orvoshoz
hasonlít, aki kórleírásokat használ, mikor egy adott betegséget vizsgál a betegben. Ahogy az
orvosé, a történész tudása is közvetett, feltevéseken alapul, és következtet.” Miként az
orvostudomány, a történettudomány is képtelen arra, hogy elérje a természettudományos
alaposságot, hiszen egyediség, és nem ismétlődés jellemzi. De mind az orvoslást, mind a
történelmet konkrét tapasztalatokban gyökerező gazdagabb tudás jellemzi – írja Ginzburg: „A
tudás e fajtájában megmérhetetlen elemek működnek: az ösztön, a megérzés, az intuíció.”1159

Dinamikus kartográfia
Ezen a ponton kanyarodunk vissza az olasz mikrotörténelem francia, főleg az elméletre
koncentráló recepciójához. Ennek egyik vezető alakja, Bernard Lepetit ugyanis
továbbfejlesztette Levi koncepcióját a léptékváltásról. Véleménye szerint ez nem a kutatás
fázisaira vonatkozik, tudniillik arra, hogy amit a történész eddig – például – az állam szintjén
vizsgált, azt nézze meg egy falusi közösség szintjén is, hanem abból adódik, hogy a társadalmi
szereplők egyszerre különböző szintű kontextusokban jelennek meg.1160 Lepetit szerint a
„léptékváltoztatás feladata azoknak a kontextusrendszereknek az azonosítása, amelyek a
társadalmi játszmák keretét alkotják. Egyfajta dinamikus kartográfia ez, célja olyan rendkívül
változatos térképek együttesének megrajzolása, amelyek mindegyike megannyi társadalmi
terepnek felel meg. A mikrotörténelem egyetlen társadalmi működési elvet határoz meg, és
csak egyetlen léptéket emel ki, a mikroszkopikusat, ahol az oksági folyamatok zajlanak, és
amelytől az összes többi is függ.”1161
Levi és más olasz mikrotörténészek munkásságában Lepetit az „experimentális
történelem” megvalósulását látja, melyben a történeti modell elemeinek érvényességét először
helyi szinten egyenként vetik empirikus ellenőrzés alá, majd az egész modellt vizsgálják, s
akkor fogadják el, ha a modell által kimutatott elméleti folyamatok nincsenek ellentmondásban
a tapasztalt társadalmi változással. Ha a modellből következő és a társadalomban megtapasztalt
folyamatok megfelelnek egymásnak, akkor a modell magyarázó elvei helytállónak tűnnek a
múltbéli társadalomra nézve. A mikrotörténelem ezen áramlata mögött álló antropológus
Fredrik Barth (1928–2016), akitől a „racionális és aktív egyén modelljét” kölcsönzik, és aki

287
„választásokat eszközöl egy bizonytalanságokkal és korlátokkal teli univerzumban” – miként
ezt a santenai parasztok esetében is láttuk.1162
Lepetit leszögezi, hogy nincs kiváltságos lépték, „a makrojelenségek nem kevésbé, a
mikrojelenségek nem jobban valóságosak (vagy fordítva): nincsen közöttük hierarchia”,
ahogyan egy részletes térkép nem valóságosabb egy áttekintő térképnél, mindegyiknek megvan
a maga feladata. Ezért a történésznek minél több szinten kell vizsgálódnia, és ezáltal lesz képes
leképezni a társadalmi tapasztalat sokféleségét. Ami új ismeretekhez juttat bennünket, mondja
Lepetit, az „a vizsgálati léptékek ellenőrzött megsokszorozása”, a léptékek változtatásával
újabb ismeretekhez juthatunk, a valóságot más elvek szerint szerveződve látjuk, és más oksági
összefüggések szerint értelmezhetjük. E gondolkodás értelmében az egyes léptékekkel végzett
vizsgálatok eredményei egymással nem összevethetők vagy összesíthetők,1163 az egyik szinten
talált eredményeket nem lehet automatikusan átvinni egy másik szintre – s e mögött az az
ontológiai feltevés húzódik meg, hogy a realitás heterogén.1164 Ami ebből következik, az az
egyes szintek relatív önállósága és egyenrangúsága. Ugyanazt a jelenséget több nézőpontból
vizsgálják; a mikroszintnek nincs kitüntetett szerepe.
Nem csoda, hogy Paul-André Rosental azt feleli Lepetit-nek, hogy mindez nem
mikrotörténelem, hanem multiszkopikus megközelítés. Az olasz mikrotörténelem
megközelítése ettől alapvetően eltér, állítja, hisz ott a mikroszint kitüntetett. A microstoria
gondolkodásában ugyanis más racionalitás érvényesül, a történeti cselekvőket racionálisnak
tekintik, akik egyedi döntéseket hoznak, és ezek az egyedi döntések hozzák létre a történész
által vizsgált társadalmi formákat. Vagyis – érvel Rosental – a hatékony oksági folyamatok a
mikroszinten zajlanak le.1165

A németek dupla fenekű mikrotörténelme

A fejezet végén lesz majd szó a németországi társadalomtudományos történeti
irányzatról, a bielfeldi iskola struktúratörténetéről, a Kocka és Wehler-féle történeti
társadalomtudományról, illetve az ez ellen is fellépő Alltagsgeschichte iskoláról, a mindennapi
élet történetének német iskolájáról. Ez utóbbival szorosan összefonódva jelent meg a kora
újkorral foglalkozó német történészek némelyikénél az olasz mikrotörténelem hatása. Hans
Medick (1939-) és Jürgen Schlumbohm (1942-), a valamikori göttingeni Max Planck Történeti
Intézet kutatói, a korai iparosodással foglalkozó munkacsoport tagjai a társadalomtudományos
történelem szemlélete és módszertana alapján fogtak be kutatásaikba, amelyeket a kilencvenes

288
években már mikrotörténelemként értelmeztek újra. Megszületető vaskos monográfiáik
egyesítették mindkét megközelítésmód sajátos jegyeit.
Medick szerint az egyetemes történelem összefüggéseit csak a mikrotörténelmileg
feltárt helytörténeten át lehet vizsgálnunk, és ha ily módon lokalizáljuk és kontextualizáljuk a
történeti tudást mikrotörténeti eljárással, akkor új képet kapunk a történeti összefüggésekről.
Egyszerre van szükség az újfajta és a kvantitatív megközelítésre, hogy a „megélt élet” mellett
a statisztikus megközelítés előnyei is érvényesülhessenek.1166 Schlumbohm olyan
mikrotörténelmet ír, amely nem rendkívüli, hanem szokványos tömeges források alapján
rekonstruálja a hétköznapi emberek életét, egyszerre elmeséli és elemzi ezeket. Megjeleníti a
saját célokkal és stratégiákkal rendelkező cselekvő egyéneket. Az esettanulmányok finomabb
összefüggéseket tesznek láthatóvá, mint a számok és a statisztikai táblák, és csak ezek visznek
közelebb a megélt élethez.1167

A szélesebb értelemben vett mikrotörténelem

Jóllehet a microstoria sohasem titkolta rokonságát az antropológiával, Giovanni Levi
elvetette Geertz antropológiájának történeti alkalmazását.1168 Az olasz mikrotörténelem és
követői azért helyezkedtek szembe a geertzi szemlélettel, mert abban a valódi cselekvő a
kultúra, amely az egyénben csak megnyilvánul, míg a microstoria ragaszkodik a történeti
szereplők cselekvő egyénként történő felfogásához. Ezt jól tükrözi Roger Chartier kritikája is,
aki Robert Darnton híres esszéjét, a geertzi antropológiára építő A nagy macskamészárlást tette
bírálat tárgyává – ahogy ezt a kilencedik fejezetben már láttuk.
Ha pedig az olasz mikrotörténelem gyakorlata alapján felállított szigorú definíció
második elemét helyezzük hatályon kívül, akkor olyan –csak szélesebb értelemben véve
mikrotörténelemnek tekinthető – történetírást kapunk eredményül, amelyben a
mikrovizsgálatnak már nem célja valamely nagy történelmi kérdésre keresni a választ.1169
Martin Guerre visszatérésének története Natalie Zemon Davis tollából azt mutatja, hogy ez a
kérdés a háttérbe szorulhat a kutatás során – éspedig éppen amiatt, ami az olasz
mikrotörténelemben is kulcsfontosságú volt: a cselekvő egyénekre, a múltbéli emberekre való
összpontosítás miatt.1170 Persze sok olyan mikroelemzés van is van, amely már a kezdet
kezdetén sem tűz maga elé az általánosság szintjén elhelyezkedő célokat. Az angolszász
mikrotörténelem mindinkább az esetre fókuszál, és azt önmagáért, az emberért vizsgálja, illetve
érdekességért, nem pedig egy általános történeti kérdésre való válaszadás igényével.1171

289
 Sokan mondják, hogy a mikrotörténelem igazi posztmodern történetírás, Frank R.
Ankersmit szerint a posztmodern történetírás jellemzője a kis tárgyakra irányuló vizsgálat,
mely irodalmi jellegű, elbeszélő formát ölt, eredményeit egymással nem lehet összemérni, s
már feladta a múlt megismerésére való törekvést – vagyis szerinte a mikrotörténelem lenne az
igazi posztmodern történetírás.1172 Az olasz mikrotörténészek azonban ez ellen kézzel-lábban
tiltakoznak (Grendi, Levi és Ginzburg mellett Renata Ago és Gianni Pomata álláspontját
idézhetném1173), még hozzá a posztmodern szkeptikus ismeretelméleti álláspontja miatt.
Nemcsak diskurzus van, a történelem a valósággal foglalkozik – állítják egybehangzóan. De a
csak szélesebb értelemben mikrotörténelemnek tekinthető angolszász változat már nem
ennyire elutasító a posztmodernnel szemben.

A mikrotörténelem lehetőségei
A fél lábbal a társadalomtörténet, fél lábbal a kultúrtörténet térfelén álló
mikrotörténelem egy behatárolt kutatási tárgy vizsgálata során képes lehet ezek
megközelítésmódját egyszerre alkalmazni, a társadalomtörténet magyarázatait és a
kultúrtörténet által feltárható jelentéseket egyaránt képes megragadni egy korlátozott vizsgálat
keretében. Bemutatja a történeti cselekvő tapasztalatait, s azt is, hogyan látta ő a saját világát,
milyen jelentést tulajdonított a vele történt dolgoknak, ugyanakkor retrospektív analízissel utal
egyes, a mélyben meghúzódó történeti struktúrákra is, hivatkozhat hosszú életű mentalitásra
vagy globális folyamatokra – sok mindenre, ami hiányzott a kortársak saját értelmezéseiből.
Csak egy igen körülhatárolt tárgy történeti vizsgálata során kerülhet sor minderre együtt; a múlt
komplexitását csak a mikroszinten lehet leképzeni, azon a szinten, ahol nemcsak a történeti
cselekvők élték az életüket, hanem maguk az olvasók is, amelyen tehát a legkönnyebben
befogadható számukra az olvasott narratíva. Úgy vélem, hogy ha a történész más szinten
próbálkozik, vagy a múlt komplexitását veszíti el, vagy az olvasóit.

A nők története

Feminizmus és nőtörténet-írás
A feminizmus „összefoglaló kritikai válasz az ellen a nyílt, szisztematikus alávetés
ellen, melyet a férfiak gyakorolnak a nők mint csoport felett” – legalábbis a feminista definíció

290
szerint.1174 Ugyanis ahonnan ebben a fejezetben el kell indulnunk, az a feminizmus, hiszen
először is a feminista történetírásról lesz szó. A nőtörténetírást egyértelműen a feminizmus
vezérelte. A nőtörténet szakaszaiból az első a kompenzációs iskola, amelynek célja az volt,
hogy láthatóvá tegye a nőket a történelemben.1175 Erről így ír Joan Kelly (1928–1982): A nők
történetírásának két célja van: visszahelyezni a nőket a történelembe és visszaadni a nőknek a
történelmet, historyból her-storyt csinálni1176 a nagy írónő, Virginia Woolf kifejezésével.1177
A kompenzációs iskola komoly történeti tudást hozott létre.1178 Egy 1977-ben
megjelent tanulmányában Kelly amellett érvelt például, hogy a nőknek nem volt reneszánszuk
– legalábbis nem a reneszánsz korában: „azok az események, amelyek a férfiak számára
haladást jelentenek, és megszabadítják őket a természeti, társadalmi vagy ideológiai
béklyóktól, a nőkre egészen más hatással vannak – akár éppen ellentétes hatással.” A férfiak
és a nők közötti munkamegosztást sok kutató vizsgálta, és fény derült arra, hogy az otthon és
a munkahely szétválása leértékelte a nők munkáját.1179 Az új tények mellett új értelmezések is
napvilágot láttak. Mindeközben azonban kiderült a nőkről, mennyire különbözők voltak, ami
szögesen ellentmondott az identitásteremtés szándékának. „A »mi« történetünket akarjuk
megírni” – de közben kiderült, hogy ez a „mi” nem létezett. Nem csoda, hogy állandó viták
folytak arról, hogy vajon a nők között az azonosságok vagy a különbözőségek dominálnak,
illetve hanyagolhatók el.1180
Második szakaszában (ezt Pető Andrea integrációs iskolának nevezi) a nőtörténetírás a
nőket a társadalomtörténet keretében mint társadalmi csoportot vizsgálja. Képviselői
beépülnek a történettudomány intézményrendszerébe, bekerülnek a kutatóintézetekbe és az
egyetemi tanszékekre.1181 Vagyis a nőtörténet a politikailag liberális, sőt „balos”, és a hetvenes
évekig az avantgarde szerepét játszó társadalomtörténeten belül helyezkedik el. Azaz beépül a
férfitudományba – és emiatt bírálják is a harcos feministák.
Majd eljön a harmadik szakasz, a gender history kora. Az ötletadó Joan Wallach Scott
(1941-) 1988-ban annak a véleményének adott hangot, hogy egyfelől a 1960–1970-es évek
nőkkel foglalkozó társadalomtörténete marxista alapon nem tesz nemi különbséget, nem látja
a nők tapasztalatainak speciális voltát, másfelől ugyanekkor a her-story feminista irányzata
izolálja a nőket, és torz képet ad, mert eszerint minden fontos és értékes, amit valaha nők
csináltak. E két véglet helyett Scott a társadalmi nem, a gender koncepcióját kínálja. Ann
Oakley és Nancy Chodorow ugyanis megmutatta, hogy a szexuális identitás nem biológiailag
determinált, hanem elsősorban társadalmi-kulturális konstrukció. Erre épül tehát a társadalmi

291
nem (gender) koncepciója.1182 Ahogy Simone de Beauvoir írta: a nő nem születik, hanem nővé
válik – azaz a nemi identitást nem biológiai, hanem társadalmi kategóriának látják e felfogás
képviselői – ez a gender lényege.

A társadalmi nemek története

A gender history, a társadalmi nemek történetének koncepcióját javasolva Scott rámutat
arra, hogy a nemek közti kapcsolatok történelmileg változók. Úgy véli továbbá, hogy a nem a
hatalom artikulációjának és konstruálódásának elsődleges terepe.1183 Tehát társadalmi nem
nemcsak „a nemek közti látható különbségeken alapuló társadalmi kapcsolatok alkotóeleme”
hanem „a hatalmi kapcsolatok elsődleges jelölési módja” is, azaz a hatalom kifejeződésének
egy kitüntetett terepe, legitimáló funkciója van: „a politika [vagy hatalom] létrehozza a
társadalmi nemet, a társadalmi nem pedig a politikát” (hatalmat).1184 Döntő tehát gender és
hatalom összefüggése, amelyek kapcsolatát tehát pontosan úgy írják le, mint Foucault a tudás
és a hatalom viszonyát. Carol Pateman úgy érvel, hogy a társadalmi szerződés lényegében
szexuális szerződésen alapszik, az pedig erőszakon.1185
Ugyanakkor Scott elismeri, hogy a „»társadalmi nem« kifejezés legegyszerűbb
használatában mindössze szinonimája a »nők« szónak. Minden olyan cikk és könyv, amely a
nők történelmének témájában az utóbbi néhány évben megjelent, címében »társadalmi
nemmel« helyettesítette a »nők« szót – írja.” Ez először is azért van így, mert a „nőtörténet”-
nél „a társadalmi nemek története” semlegesebb.1186 Tehát nem vörös posztó az objektivitást
követelők szemében (mint már láttuk: azok szemében, akik Beardet nem olvasták). Továbbá
ez a terminus teret enged a férfiaknak is, hiszen az ő nemük is társadalmi nem. (Így ez a felfogás
utat nyit az olyan irányzatoknak, mint a sportkutatás, amelynek Magyarországon talán Hadas
Miklós a legjelesebb képviselője.1187) A legfontosabb érv azonban az a gender koncepciójával
kapcsolatban az, hogy mutatja a férfiak és nők világának összefonódását.1188 Mert mérni csak
úgy lehet, hogy egy mércéhez hasonlítjuk a mért dolgot, a nők helyzete csak a férfiak
helyzetéhez képest értelmezhető, a nők története esetében csak a férfiak története lehet a mérce.

Tanulságok és kérdések
A nőtörténet tehát alapvetőnek tartja a nemek közti viszonyokat minden tekintetben.
De figyelemmel van arra, hogy a társadalmi nemeket differenciáltságukban kell vizsgálni,
hiszen a 17. századi nemesasszonyt több minden választotta el a parasztasszonytól, mint ami

292
egyesítette vele, és a gyarmatokon élő európai nő közelebb volt az itt szolgáló tiszthez, mint a
bennszülött nőkhöz.
Döntő tényező, hogy a „nő” és a „férfi” kategóriák társadalmi konstrukciók. Ez jól
látható módon a harmadik kihívás időszakának tipikus elképzelése, a kultúratörténeti
felfogásokra jellemző, amelyek előszeretettel láttatnak mindent kulturális konstrukcióként. De
ezek a kategóriák vajon történeti produktumok vagy diskurzusok termékei? Ennek a
dilemmának a mentén kettéválik a nőtörténet tábora. Elsősorban Scott érvel amellett, hogy a
tapasztalatszerzésnek előfeltétele az a nemi különbség, amelyet a diskurzus hoz létre, ezért
ezeket a diskurzusokat kell elsősorban vizsgálni. (A diskurzusokat meghatározónak tartó
Foucault nyomán érvel tehát, de közel van ez a gondolat Hayden White prefigurációs
elképzeléséhez is.) Joan Scott úgy véli, hogy a posztstrukturalizmus bizonyította, hogy nincs
tapasztalat „a nyelvi konvención (vagy kulturális konstrukción) kívül.”1189 A társadalmi nem
identitása nem az elnyomásban gyökerezik, hanem a különbségtételben (mint Saussure-nél,
akinek elgondolása szerint a nyelvben a különbségek hozzák létre a jelentést): a hatalmon lévő
fehér középosztályi férfiak identitásukat úgy alkották meg, hogy negatíve definiált másoktól
magukat elhatárolták: a nőktől, a szegényektől, a színesbőrűektől. (Itt Edward Said
orientalizmusának hatását láthatjuk.) A női identitást tehát ők kényszerítették a nőkre, nem
azoknak a tapasztalata alakította ki. Tehát a diskurzust kell vizsgálni.1190
Vele szemben például Laura Lee Downs érvelt. Így hangzik egy 1993-ban megjelent
vitacikkének frappáns címe: Ha a „nő” csupán üres kategória, akkor miért nem merek éjszaka
egyedül sétálni? (Ez annak a tipikus esete, amikor a cikket magát már el sem kell olvasni, olyan
jól sikerült a címválasztás.) Downs tehát azt mondja, hogy van nemcsak képzeti, reprezentáció-
beli, hanem nagyon is reális eleme is a nemi különbségtételnek, tehát nem puszta diskurzusról
van szó. A többség őt követve nem abszolutizálja a diskurzusok síkját és történeti
kontextualizációra törekszik, a nők tapasztalatainak beágyazására a történeti kontextusba, a
kortársak gyakorlataiba és gondolkodásmódjába.1191

Natalie Zemon Davis

Érdemes a legnevesebb nőtörténész, Natalie Zemon Davis (1928-) munkásságával
legalább futólag megismerkedni, mert ő az egyik legelismertebb képviselője a ma
történetírásának. Művei a kora újkori francia társadalomról szólnak elsősorban. Már korán az
antropológiai módszerek alkalmazását javasolta.1192 Mindvégig arra törekedett, hogy meghallja

293
azoknak a hangját, akikre általában nem figyelnek a történészek: a nők, a fiatalok, az analfabéta
parasztok állnak kutatásai középpontjában.1193 Cselekvőként ábrázolja őket, mint E. P.
Thompson vagy a mikrotörténelem. De nemcsak hangot akar adni nekik, hanem a kora újkori
társadalom mélyebb megértésére is törekszik vizsgálataival. Érdeklődése a társadalomtörténet
felől a kultúrtörténet felé mozdult el (amely ugye nem új tárgy, hanem új megközelítés). Ezt a
fordulatot tükrözik olyan művei, mint Az ajándék a 16. századi Franciaországban (2000) vagy
Az imposztor utazásai (2006).1194
Nevét leginkább a Martin Guerre visszatérése (1983) című könyve tette híressé. A
történetből először film készült, amelynek történész szakértője volt Natalie Zemon Davis, majd
megírta a történetet történészi munkaként is. Nyíltan az olvasó elé tárja kétségeit, hogy
bizonyos dolgok csak valószínűek vagy lehetségesek, és megpróbálja a források hiányait
kipótolni más dokumentumok alapján. Nála a történet főszereplője Martin Guerre elhagyott
felesége lesz, Bertrande de Rols, aki szabadon dönt, és nem is akármiben: új férjet választ
magának, majd az ez ellen induló perben is főszerepet játszik.1195

Az emlékezet története

Az emlékezet kutatása
Az emlékezet első jelentős kutatója Maurice Halbwachs (1877–1945) francia filozófus,
szociológus és szociálpszichológus, akiről mint Bloch és Febvre strasbourg-i kollégájáról és az
Annales szerkesztőbizottsági tagjáról futólag már történt említés. Tulajdonképpen Jung
„kollektív tudattalan” koncepciójával szemben fogalmazta meg „kollektív emlékezet”-
felfogását, amely az emlékezés társas kereteit hangsúlyozta két volt tanárának a
gondolatvilágára építve: Halbwachs ötvözte Henri Bergsontól az emlékek személyességének,
Émile Durkheimtől pedig a „társadalmi” elsődlegességének tézisét. Halbwachs szerint a nyers
emlékek társas szűrőn mennek keresztül, és a csoporttudat az emlékek fontosságát
eredményezi. Végső soron tehát az emberek csoportjukon keresztül emlékeznek. 1950-ben
megjelent, A kollektív emlékezet című poszthumusz munkájának a megfogalmazását idézve:
„Általában a történelem ott kezdődik, ahol a hagyománynak vége van, amikor a társas
emlékezet kialszik vagy szétesik...”1196
A másik referenciapont az angolszász hagyományban lelhető fel. Frederic C. Bartlett

294
(1886–1969) angol pszichológus 1932-ben megjelent klasszikus munkája, Az emlékezés
leszögezi, hogy az emlékezés nem rekonstrukció, hanem konstrukció, „az emlékezés maga is
narratív rendszerező és megjelentő aktus.”1197 Tehát az emlék nem a múlt felidézése, hanem
megkonstruálása – méghozzá narráció révén, emlékeinket ugyanis összefüggő történet
keretében rendszerezzük. (Mint már a narrativizmus kapcsán láttuk, Jerome Bruner pedig azt
állítja, hogy a narratívum nemcsak kommunikációs műfaj, hanem az emberi gondolkodás
sajátos formája. Szerinte életünknek az elbeszéléssel adunk értelmet. Vagyis Bartlett
gondolatai jól illeszkednek a későbbi narrativizmus gondolatköréhez – illetve általában
Ricoeur felfogásához, aki szerint az időt az elbeszéléssel tesszük emberivé.)

Az emlékezet jelentősége
Az emlékezet kérdése mégis csak a 20. század végén került a történetkutatás
figyelmének középpontjába, mégpedig a harmadik kihívás egyik lényeges elemeként –
konkrétan Franciaországban. Ennek a fordulatnak a központi figurája Pierre Nora, a korábban
már említett Faire de l’histoire című háromkötetes összegzés egyik szerkesztője, Felfogása
egyértelműen Halbwachs emlékezet-értelmezésére épül. Nora ennek nyomán szembeállítja a
történelmet és az emlékezetet. Míg a történelem reflexív, diszkontinuitást feltételez,
objektivitásra törekszik, addig az emlékezet élő hagyomány, ezt állandóan alakítják, közösségi,
kollektív jellegű, vagyis mindig valakié.1198 Maurice Halbwachsot követve Pierre Nora
„alapvető különbséget tesz a megélt esemény lecsapódása (emlékezet) és az azt értelmezhetővé
tévő szellemi tevékenység között (történelem)” – írja K. Horváth Zsolt. „A szerző szerint épp
a par excellence történelmi emlékezet vége adja meg a lieu de mémoire-ok [az emlékezet
helyeinek] aktualitását, mivel már nincs többé közege az emlékezetnek, úgy meg kell teremteni
azt...”1199 Az emlékezet a gyakorlatban pedig azért fontos, mert csoportkohéziós tényező,
identitást teremt. Vagyis amikor már nem folytonos hagyomány, emlékezet köt össze minket a
múltta, akkor felmerül az igény az emlékezésre, és létrehozzák az emlékezet helyeit. Az
emlékezet helye pedig bármi lehet, ami kapcsolatot teremt a jelen és a múlt közt, ami
megszünteti ezt a diszkontinuitást, amely a történelemre jellemző.Bármi – feltéve, ha van egy
közösség, ami ennek tartja.1200
Ezt a felfogást egy példával lehetne szemléltetni. Állunk a jelen partján, bámuljuk a
múlt tengerét. Valameddig vissza tudunk gázolni a múltba, amíg az emlékezet, a folytonos
hagyomány visszanyúlik, de ahol már mélyül a víz, ott csak úgy tudunk még beljebb hatolni a

295
tengerbe, ha cölöpöket verünk le (ezek az emlékezet helyei), és ezekre pallókat fektethetünk
le. Ezek segítségével lesz teremthetünk közvetlen kapcsolatot a régebbi múlttal, így lesz
lehetséges az emlékezés a régebbi dolgokra.
Nora szerint tehát két alternatív módja van a múlt befogadásának: a professzionális
történetírás (amely reflexív, objektivitásra törekszik, és kiindulópontja a jelen és a múlt közötti
diszkontinuitás), illetve az emlékezet (amely állandóan formálódó élő hagyomány, egy konkrét
közösség tulajdona, és amelyet az emlékezet helyei támogatnak, amelyek a távolabbi múlt
történéseivel kapcsolatban is lehetővé teszik az emlékezést, felszámolva a múlt és jelen
diszkontinuitását).
Érdemes megemlíteni, hogy az emlékezetről gondolkodva nem Nora felfogása jelenti
az egyetlen lehetőséget; nem feltétlenül szükséges ilyen élesen egymással szemben definiálni
emlékezetet és történelmet. Enzo Traverso például azt az álláspontot védi, hogy emlékezet és
történelem nem összeegyeztethetetlenek, sőt éppen megfordítva: kölcsönhatásuk „teremti meg
az erőteret, amelyben a történelem íródik.” Traverso ezért emlékezet és történelem
szükségszerű dialektikájáról ír.1201
Akár így, akár úgy értékeljük emlékezet és történelem viszonyát, jól látszik, hogy itt a
múlt „befogadásának” kérdéseiről van szó. A megközelítésmód rokon Jauss futólag említett
recepcióesztétikájával, amelyet posztmodern jellegű hermeneutikának tartanak.1202 A múlt
használatáról van itt szó, egyfajta posztmodern jellegű történelemről. Jacques Revel és
François Hartog állított össze egy kötetet a múlt manipulatív, politikai használatáról. Ők három
irányban vizsgálódnak: a közelmúlt történetének nyitott kérdéseit tekintetik át, a történelem
eltorzítását nemzeti szempontok szolgálatában, illetve a domináns politikai struktúrák
legitimációjának megerősítését a hosszú távú folyamatok bemutatása révén.1203

Az emlékezet helyei
Visszatérve az emlékezet helyeire, ezekkel nagy kollektív vállalkozás foglalkozott
Pierre Nora vezetése alatt. Ennek a munkának az eredményeként született meg az a nagy hatású
könyvsorozat, amely 1984 és 1992 között jelent meg a Gallimard kiadónál Les lieux de
mémoire, vagyis Az emlékezet helyei címmel. A vállalkozásban részt vevő 130 szerző „eredeti
módon fogta fel s mutatta be a történelmi esemény, illetve kulturális hagyományozódásának
menetét.”1204 A megjelent hét kötetről a szerkesztő, Nora azt mondta, hogy egyszerre labirintus
és katedrális. A sorozatnak sikerült eltolnia az „emlékezet helye” kifejezés értelmét a kézen

296
fekvő térbelitől a szimbolikus felé. Az első rész egy kötetben jelent meg (La République – A
köztársaság), míg a második (La Nation – A nemzet) már háromban (Héritage – Az örökség;
Le territoire – A terület; La gloire – A dicsőség), és a harmadik (Les Frances – A sokszínű
Franciaország) szintén. Az első kötet címe Conflits et partages – Konfliktus és megosztottság.
A második kötet témáját a hagyományok alkotják (Traditions), és itt három könyvről is szó
van. Ezek a következők: A francia nyelv története, A francia folklór kézikönyve és Az eltűnt idő
nyomában Marcel Prousttól. A harmadik rész harmadik kötete (De l’archive a l’emblème – Az
archívumtól az emblémáig) lényegében az egész mű összegzése. Idézem Jacques Le Goffot:
„A harmadik kötet - Az archívumtól az emblémáig - egyfajta összefoglalása az egész műben
kifejeződésre jutó módszernek: az emlékezet lenyomataitól, a feljegyzésektől kezdve -
amelyekkel a történész dolgozik - egészen a jelképes jelentések megfejtéséig, sorra veszi a szó
első, eredeti - téves - értelmében vett nevezetes emlékhelyeket; azokat, amelyek a
művészettörténet és az irodalomtörténet szerepét illusztrálják az emlékezet kialakításában,
aztán olyan állandó konfliktusok forrását képező helyeket, mint a Sacré Coeur a Montmartre
tetején vagy az Eiffel-torony. Végigjárja azokat az azonosítási pontokat, amelyekben
csúcspontjára jut a francia emblematika: a konkrét jelképeket (a kakast) éppúgy, mint az
absztrakt alkotásokat (az államot), jelentős személyiségeket (Nagy Károlyt vagy Descartes-ot)
éppúgy, mint jelszavakat (“szabadság, egyenlőség, testvériség”).”1205
Az emlékezeti helyeket vizsgáló kutatás kapcsán három dologra érdemes még felhívni
a figyelmet. Először is az egész óriási vállalkozás végére kiderült, hogy a francia identitás a
politikához kötődik.1206 (Ez pedig szemben áll Braudel ugyanezen időszakban született utolsó
munkájával, a Franciaország identitása című könyvével, mely az 1960–1970-es évek
gondolkodását tükrözi, és olyan tényezőket vizsgál, mint a földrajz vagy a demográfia. Ekkor
tehát kiderült, hogy az idős Braudel bizonyos értelemben tévúton jár.)
Másodjára viszont fontos odafigyelnünk a bírálatra is: a Lieux de mémoire sorozattal
kapcsolatban a legjellemzőbb kritikai megjegyzés az emlékezet helye fogalmának parttalanná
válására mutat rá: „a Nora-féle »labirintusban« voltaképpen mi nem lieu de mémoire?”1207
Végül azonban mégis azt kell kiemelnünk, hogy a kritika dacára a sikert egyértelműen
mutatja az utánzás ténye: Németországban a Beck kiadó adta ki 2001-ben a Deutsche
Erinnerungsorte (Német emlékezeti helyek) három kötetét. A témák a következő voltak: A
birodalom, Költők és gondolkodók, A nép, Az ősi ellenség, A megosztottság, Az adósság, A
forradalom, A szabadság, A fegyelem, A teljesítmény, A jog, A modernitás, Az oktatás, A

297
kedély, Hit és felekezet, Haza, Romantika és Identitások. A sorozat utolsó kötetének utószavát
Pierre Nora írta.1208 Az olasz változat 1996–1997-ben látott napvilágot.1209 Úgy tűnik, az
ezredforduló időszakában még mindig az emlékezet története számít az egyik legdivatosabb
történeti megközelítésnek. (Azt is mondhatnánk tehát, hogy az emlékezet történetének
tárgyalásával 20. századi historiográfiai áttekintésünknek tulajdonképpen a végére is értünk,
csak még néhány további iskolára és irányzatra kell röviden kitérnünk, a kultúrtörténet
kihívásának tárgyalását jobban kikerekítve.)
Ha az emlékezet kérdésétől egy-két lépést eltávolodva látószögünket egy kicsit
szélesebbre nyitjuk, általában véve is azt látjuk, hogy – Alban Bensa kifejezésével – pár
évtizede helytörténeti láz tombol Franciaországban.1210 Emögött az rejlik a francia történész
szerint, hogy a történelem immár nem a múlt reprezentációja, hanem kísérlet arra, hogy – túl
azon, hogy megtudjuk, mi volt – megtudjuk azt, hogy kik is vagyunk mi. Tulajdonképpen tehát
arról van szó, hogy míg a múlt a 19–20. században vagy egy értelmiségi csoporté volt, vagy az
államé – most viszont a társadalom széles rétegei jelentik be rá igényüket.

A kultúrtörténeti megközelítés további irányzatai1211

A mindennapok története (Alltagsgeschichte)

Mint már a mikrotörténelem német recepciója kapcsán nagyon röviden említettem,
Németországban megkésve, csak 1970 táján intézményesült a strukturális orientációjú
társadalomtörténet (historische Sozialwissensachaft) a második kihívás részeként, azaz
Braudel történeti felfogása jegyében. Központja az 1969-ben alapított bielefeldi egyetem lett,
és itt adták ki a Geschichte und Gesellschaft című folyóiratot 1975-től. Kiemelkedő
képviselőiként Hans-Ulrich Wehler (1931–2014) és Jürgen Kocka (1941-) említhető. Az
irányzat szellemi hátterében megtaláljuk az amerikai szociológiát is.1212 A „történeti
társadalomtudomány” a modernizáció kérdésére összpontosított, ennek eltorzulásában, a
polgárosodás megakadásában (vö. Sonderweg, a német „különút”) látta a német társadalom és
politika fejlődésének fő problémáját. A nyolcvanas évek második felében Habermas mellett
szállt síkra a nagy német történészvitában, hogy tudniillik Németország felelős a nemzeti
szocializmusért, illetve a fő feladat a nem német ideológiai alapokon nyugvó modernizáció és
demokratizáció.1213 A történet társadalomtudomány német iskolája kiemelt figyelmet fordított

298
a társadalmi egyenlőtlenségek vizsgálatának.1214
Röviddel ennek létrejötte után már jelentkeztek Németországban a harmadik kihívás, a
kultúrtörténeti irányzat képviselői is azzal, hogy arra is figyelni kell, hogyan élték meg az
emberek az életüket, illetve miként értelmezték ezt ők maguk. Tehát nem az történt, mint
Franciaországban, hogy a második kihívás magyarázó erejének kimerülésével az azt képviselő
történészek léptek volna tovább a harmadik kihívás módszerei felé. Ezért a német történészek
körében a társadalom- és a kultúrtörténeti felfogás éles testvérharca bontakozott ki – amelyet a
hagyományosabb világnézetű történészek nem minden kárörömtől mentesen figyeltek.
A harmadik kihívás legnémetebb irányzata, az Alltagsgeschichte, a mindennapi élet
története kulturális antropológiai megalapozottságú társadalomtörténeteként indult Thomas
Nipperdey (1927–1992) kezdeményezésére. A hangsúly a Harmadik Birodalom történetére
került. Martin Broszat (1926–1989) vezetésével nagy kutatást végeztek például a bajorok
mindennapjairól ebben az időszakban. Azokat a várakozásokat, vágyakat, félelmeket,
ellenségképeket vizsgálták, amelyek az emberek viselkedését magyarázták.1215 Az
Alltagsgeschichte tehát elsősorban a 20. századi diktatúrák mindennapjaival foglalkozik, a
kisemberek megélt életét, tapasztalatait állítja vizsgálódásai homlokterébe elsősorban a náci és
kisebb részt a kommunista évtizedek idején. (1990 után új kihívást jelentett az
Alltagsgeschichte iskolának az NDK történetének feldolgozása.1216)
Először csak arról volt szó, hogy adják vissza az egyéneknek saját történelmüket,
később viszont képviselői ráébredtek arra, hogy „a mindennapok története több lehet, mint
egyszerűen tapasztalattörténet.” Majtényi György így fogalmaz: „egyéni életutak és a korabeli
hétköznapok vizsgálatával arra a kérdésre kerestek választ, hogy milyen személyes sorsok
oldódtak fel annak a tömegnek a magatartásában, mely rendíthetetlenül állta a háborúk
sorscsapásait, a forradalmak sorsfordítóit, és miután felsorakozott a weimari köztársaság
oldalán, a náci rendszer arctalan bázisává lett.” Vagyis az Alltagsgeschichte feladata lett
„megmagyarázni és újraértelmezni a német átlagember és a náci erőszak viszonyát.”1217
Kulcsfogalma az Eigensinn, amely magyarul önfejűséget jelent. Ezt a fogalmat Alf
Lüdtke (1943–2019) a mindennapok történetének leírására alkalmas analitikus kategóriává
formálta. Célja az volt, hogy megmutassa a cselekvő egyének történelemformáló szerepét –
épp úgy, ahogy a mikrotörténelem beszél szabad akarattal rendelkező egyénről. Az önfejűség
tulajdonképpen az uralom visszája. Az uralmat Max Weber különbözteti meg a hatalomtól,
amely a központi hatalom feltétlen érvényesülése. Az uralom már mérlegelést jelent, igazodást

299
a körülményekhez. Az uralom az a hatalom, melyet az emberek többé-kevésbé elfogadnak. (És
nem a hatalom, csak az uralom lehet társadalomtörténeti vizsgálat tárgya.) „Az uralom fogalma
mindig kölcsönös viszonyt feltételez.”1218 Azt a szférát, akár marginális részt pedig, amelyet
az uralom a hatalomból meghagy az embereknek, az önfejűség aknázhatja ki.
Mivel tehát a 20. századi diktatúrákkal foglalkozik, a mindennapi élet történetének
iskolája előszeretettel használja az oral history módszerét. Emiatt sokan bírálják, hiszen az
interjú szituációjában olyan forrás születik, amelynek objektivitásával szemben komoly
kifogásokat lehet felhozni. Ute Daniel szerint az interjúkészítők viszont legalább tudatában
vannak azoknak az elméleti gondoknak, melyeket ez a helyzet felvet, hogy tudniillik mennyi
lehetőségük van nekik a végeredmény formálására, pedig ez a probléma mindenféle forrással
kapcsolatban felmerül, hisz ezek szükségszerűen mind „szelektívek és nézőponthoz kötöttek”,
és eleve értelmezik a valóságot. (Ahogy már többször láttuk a források nem a múlt darabkái,
hanem eleve értelmezések, reprezentációk.) De más problémák is felmerültek az
Alltagsgeschichtével kapcsolatban. Vajon mi az, mi nem fér bele a mindennapok történetébe?
Lényegében minden ide tartozik, azaz nincs igazi specifikuma a mindennapok történetének,
nem csoda, hogy mára már beolvadt a kultúrtörténetbe.1219

Nemzedéktörténet
A generációs alapú gondolkodás kapcsán Ute Dániel három lehetséges értelmezést
különböztet meg. Az első ezek közül a hagyományos pulzuselmélet, amely szerint a generációk
lökésszerűen követik egymást. A második a Wilhelm Dilthey által kidolgozott
bevésődéselmélet. Eszerint egy-egy nemzedék tagjait fogékony fiatal korukban azonos döntő
behatások érik. Itt a hangsúly már a társadalmi környezetre esik, és a történelmi konstellációk,
események adják a nemzedékek formálódásának magyarázatát. Daniel szerint viszont a magyar
Mannheim Károly (1893–1947) adta a máig a legjobb elméleti magyarázatot 1928-ban kifejtett
elméletében.
Ő három fokozatot különböztet meg. Beszél nemzedéki összefüggésről, nemzedéki
tudatról és (ez a legerősebb) nemzedéki egységről. „Mannheim szerint leginkább ezek a
nemzedéki egységek képesek a történelmi fejlődés hatékony motorjává válni, a teljes
nemzedék részeként nemzedéki magcsoportokká állva össze, »ahol az egyének vitális
közelségben találnak egymásra, kölcsönösen lelki és szellemi fokozásra ösztönzik egymást, s
az életközösségben létrehozzák (az új elhelyezkedésnek megfelelő) alapintenciókat«, és így

300
bizonyos körülmények között a szűk csoporton túl is kifejtik »a távolból is ható, toborzó és
összekötő erejüket.«” Ez olyan, mint az osztálytudat (kizár sokféle gondolatot és cselekvést a
lehetőségek közül), és a probléma is hasonló vele, mint azzal: Mannheim Károly objektívnek
tartja, illetve kialakulását valami korszellemhez kapcsolja.1220
Az 1980-as évektől sok kutatás irányult a generációkra, de sokkal több az ilyen
megközelítésű munka az értelmiségi nagyközönségnek írt munkákban. „A nemzedék Ernst
Cassirerrel szólva relációs fogalom, amely anélkül teremt kapcsolatot az egyébként egymástól
elszigeltnek tűnő jelenségek és síkok között, hogy az egyiket a másikra egyszerűsítené le, és
absztrakciók révén eltüntetné konkrét kifejeződéseiket.”1221
Mint láttuk, a modernitás és a posztmodern összetorlódott hatására kerül a nyelvi
megformáltság a történelem esetében is a figyelem kereszttüzébe. Ezt a történeti feldolgozások
szintjén például Hayden White érvényesíti. A most elkövetkezőkben ellenben a források
szintjéről lesz szó. Daniel szerint azok a sikeres verziók a múlt nyelvi konstruálódásának,
megkonstruáltságának vizsgálati módszerei közül (a fogalomtörténet és a diskurzustörténet),
amelyek figyelemmel vannak ezen reprezentációk és a mögöttük meghúzódó társadalmi-
politikai-gazdasági tényezők kölcsönhatásaira.

A német fogalomtörténet
Az Otto Brunner (1898–1982), Werner Conze (1910–1986) és Reinhart Koselleck
(1923–2006) szerkesztésében megjelent Történeti alapfogalmak. Németország politikai-
társadalmi nyelvhasználatának történeti lexikona (nyolc kötet, 1972–1997) „két aspektusból
vizsgálja a fogalmakat. Egyrészt szinkronikusan, vagyis a fogalomnak az adott társadalmon
belüli jelentését vizsgálja, másrészt pedig diakronikusan, azaz a jelentések átalakulását,
megváltozását kíséri figyelemmel.” A kulcsfigura a három szerkesztőből egyértelműen
Koselleck, aki egy személyben képviseli a nemzetközi színtéren a német fogalomtörténet, a
Begriffsgeschichte irányzatát, amely „ötvözi a hermeneutikai megközelítést a
társadalomtörténeti szempontokkal”. A fogalmak hatástörténetét kutatja, ezért bizonyos
értelemben akár a recepcióesztétika történeti alkalmazásásának is mondhatnánk, vagyis Hans-
Robert Jauss többször hivatkozott megközelítésmódjára rezonál. Jauss szerint az irodalom
történeti vizsgálata egyfelől szinkrón jellegű legyen – a befogadó közösség vizsgálata –,
másfelől viszont ugyanakkor diakrón jellegű: a befogadás történetének elemzése. Az ő
kutatócsoportjából érkezik Koselleck, aki azt javasolja, hogy „két olyan metatörténeti

301
kategóriát kell bevezetni és feltárni, melyek létrehozzák az adott korszak történeti tudatát. Az
egyik a tapasztalattér: a jelenben lerakódott múlt, az emlékek, a kulturális összefüggésrendszer.
A másik az elvárási horizont: a jelenbeni jövő, vagyis a kor jövőre irányuló reményei, vágyai,
félelmei.”1222 Tézise szerint „A tapasztalat és a várakozás kategóriái alkalmasak a történeti idő
tematizálására, mivel egymásba fűzik a múltat és a jövőt. [...] A konkrét történelem
meghatározott tapasztalatok és meghatározott várakozások közegében pereg. [...] Kettejük
feszültségéből” – írja Koselleck – „valami olyasmi vezethető le, amit történeti időnek
nevezhetünk.”1223
A bevezető tükrözi Koselleck koncepcióját, amely elég jól érvényesül a sorozat
köteteiben. Eszerint a német nyelvterületen az antikvitástól napjainkig fennmaradt
alapfogalmakat, azok jelentésváltozását kell vizsgálni. (Ezek ugyanis kifejezik a történeti
folyamatokat.) Az átfogó struktúrákat és az eseményösszefüggéseket jelölő fogalmakat kell
elsősorban tekinteni: az alkotmányosság alapfogalmait (demokrácia, diktatúra, alapjogok); a
politikai-gazdasági-társadalmi szerveződés alapfogalmait (egyenlőség, érdek, nyilvánosság,
szerződés); azon tudományok önmegnevezései, melyek ilyen politikai-társadalmi
jelenségekkel foglalkoznak (történelem, pedagógia, szociológia); a politikai-társadalmi
mozgalmak jelszavait (munka, felvilágosodás, szabadság, egyenlőség); a társadalmi
csoportosulások megnevezéseit (nemesség, parasztság, középréteg, vállalkozó); a politikai-
társadalmi rendről és a konfliktusokról alkotott elképzeléseket (béke, imperializmus, faj,
civilizáció/kultúra).1224
„Nem fogalomhalmazt kell azonban vizsgálnunk, hanem »a régi világ felbomlását és a
modern világ születését fogalmi kifejeződésének történetén keresztül« ahogy Koselleck
fogalmaz, ahol az időbeli súlypont az 1700 és 1900 közötti két évszázadra esik.” Ezen belül is
1750 és 1850 között volt az ún. nyeregkor, „amelyben a megörökölt kifejezések
jelentéstartalma olyannyira megváltozott, hogy ezt követően már rendelkezésünkre állnak
korunk fogalmi repertoárjának kifejezései.” Ekkor „átalakul az embereknek a természethez, a
történelemhez, a saját világukhoz és az időhöz fűződő viszonya. Koselleck szerint ez jelenti az
újkor kezdetét.” Négy korszakos tendencia fogható meg: a demokratizálódás, az időbelivé
válás (haladás stb.), az ideologizálhatóság és az átpolitizálódás tendenciája.1225
„Koselleck módszertani szabálya szerint a mindenkori szóhasználatot és annak történeti
kontextusát kell vizsgálni”, majd időbeli láncot alkotunk az elemzés eredményeiből, és azt
vizsgáljuk, a jelentésváltozás milyen viszonyban áll a nyelven kívüli világ változásaival és

302
kontinuitásával. Szerinte fogalom és történelem egymásra nem vezethető vissza, viszonyuk
elemzése a cél. Mivel a hagyományos társadalomtörténet a történelmet vizsgálja a nyelv nélkül,
a hagyományos eszmetörténet a nyelvet a történelem nélkül rekonstruálja, a fogalomtörténet
úttörő szerepet töltött be.1226
A német vállalkozáshoz hasonló a Rolf Reichardt (1940-) és kollégái szerkesztésében
megjelent Franciaország politikai-társadalmi alapfogalmainak kézikönyve (1680–1820).1227
Ez utóbbi sorozatot a Geschichtliche Grundbegriffe sorozathoz képest kvantitatív
megalapozottság és korábbra állított időbeli fókusz jellemzi, mert a francia forradalom
előzményeire és hatásaira összpontosít, hiszen már a kortársak megállapították, hogy ekkor a
szavak használata politikai színezetet öltött, és ez kulturális küzdelemhez vezetett. Más a
forrásbázisa is, mint Koselleckék sorozatának: nemcsak az eszmetörténet csúcsteljesítményeit
vizsgálja, hanem a szótárakat, röpiratokat, értekezéseket, periodikákat, különféle gyűlések
jegyzőkönyveit is, ráadásul a népdalkincs, a kollektív képi világ elemzését is megkísérli (az
írástudatlanok bevonására). Ez a vizsgálat a fogalmakat nem a politikai-társadalmi átalakulás
indikátoraiként, hanem hatótényezőiként fogja fel. Ezért kérdése Koselleckéktől eltérően nem
az, hogy miként változott a fogalmak jelentése, hanem az, hogy az egyes politikai-társadalmi
kontextusokban mit jelentettek.1228

A diskurzustörténet
Mindezzel a fogalomtörténeti megközelítéssel szembeállítható a diskurzustörténet,
amely túllép a szó- és mondathatárokon. Nagyobb szerepet kap a történelmi kontextus, illetve
a diakrón síkkal szemben a szinkron síkra figyel inkább. Teljes szövegkorpuszt vizsgál. A
diskurzustörténet megalapozója a már jól ismert Michel Foucault. Elméletével a kilencedik
fejezetben vázlatosan már megismerkedtünk. Szerinte a diskurzus megelőzi a nyelvi-fogalmi
szintet: ez definiálja azt a teret, ahol azután kijelentéseket lehet tenni a világról és önmagunkról.
A nyelv, a fogalmak, a szövegek helyett ezért a diskurzus vizsgálandó, tehát „a ránk maradt
szabályszerűségek..., amelyek strukturálják a világ nyelvi-fogalmi megragadását és szövegek
létrehozását.” Maga a diskurzus nem nyelvi természetű, a diszkurzuselemzés nem nyelvi
elemzés: a beszédeket gyakorlatokként kell tárgyalni, »amelyek adott rendszer szerint alakítják
ki a tárgyakat, amelyekről beszélnek.« – ahogy maga Michel Foucault fogalmaz.1229
„Foucault saját empirikus munkái ilyen előre strukturált kommunikációs térként
vizsgálják a humán tudományok diskurzusait” olyan intézményeket elemezve, mint a börtön,

303
a bolondokháza és a kórház. Ezek példáján a diskurzusok és a gyakorlat szoros összefonódását
mutatja be. Azt állítja, hogy a bűnözők, az őrültek, a betegek elszigetelésének és ellenőrzésének
intézményes gyakorlata révén – diszkurzív – erőszakot gyakorolnak. Foucault szerint saját
világunk, a nem bűnös, normális, egészséges dolgok világa az ilyen, diszkurzív és gyakorlati
kirekesztések és elhatárolások eredménye.1230

A kultúrtörténeti megközelítés tanulságai Ute Daniel szerint

Ute Danielnek a kultúrtörténeti megközelítést tárgyaló kiváló kézikönyve alapján –
amely ennek a fejezetnek a legfontosabb forrásául is szolgál – érdemes röviden összegezni
ennek a történeti megközelítésnek a tanulságait, azaz megvonni a harmadik kihívás mérlegét.
Először is jól látható, hogy a kultúrtörténeti felfogást vallók elméleti téren nem a
hagyományos, a tudományos történetírásra jó száz éve jellemző felfogást vallják. Például míg
a felvilágosodástól kezdve az igazság kritériuma a tényekkel való egyezés, a kultúratudomány
és ezek között a kultúrtörténet már nem vallják ezt a korrespondenciát, inkább azt
hangsúlyozzák, hogy az az igaz, ami lehetővé teszi a tapasztalást (Foucault), hiszen „a
külvilágra és az adott dolgokra való hivatkozás... csodálatosan alkalmazható saját
felelősségünk eltüntetésére.”1231
A kultúratudomány felfogása továbbá elutasítja az „objektív / szubjektív” dichotómiát,
és így tartózkodik attól is, hogy a cselekvők saját reprezentációit figyelmen kívül hagyva
konstruáljon objektív struktúrákat. De nem is a szubjektivitás irányába mozdul el, hanem
szubjektumok és objektumok kölcsönös meghatározottságában hisz. Például egyén és
társadalom szokványos szembeállítása helyett láthatjuk az egyénben Bourdieu nyomán a
társadalom egyik létformáját, vagy Simmel nyomán koncentrálhatunk egy eldologiasított
társadalom helyett a társadalmasodás dinamikus folyamatára. Összefoglalóan tehát azt
mondhatjuk, hogy a kulturalista álláspontok képviselő nem elszigetelt jelenségek vizsgálatát
javasolják, hanem ehelyett a hatásösszefüggések és a kölcsönhatások vizsgálatát. A
terminológia eltérő, de a fogalmak szinte felcserélhetők egymással: Simmel kölcsönhatásról
beszél, Bourdieu dialektikus viszonyról, Dewey interakcióról, Cassirer pedig kölcsönös
meghatározottságról.1232
Mindezeknek közvetlen hatása van a kultúrtörténeti kutatásokra. De ez még
nyilvánvalóbb a magyarázat és a megértés régi, legalábbis Diltheyre visszavezethető ellentéte
esetében. Daniel megfontolandó álláspontja az, hogy mindkettőre szükség van egyszerre. Ha

304
valaki ugyanis csak magyarázni akar, csak oksági tényezőket keres, akkor leegyszerűsíti a
történeti tényezőket az emberen kívüli tényezőkre (stuktúrákra, folyamatokra stb.), és elveszíti
fontosságát az, hogy a történeti szereplő mit akar, mit csinál, mint gondol. De ha valaki csak
megérteni akar, leszűkíti a történelmet a források megértésére1233 – én úgy fogalmaznék, hogy
nem tudhat többet meg a történelemről soha, mint a forrás, mely kezében van, tehát a forrás
szerzője. A nyelvi fordulat elméleti vitáiban továbbá elfogadottá vált az az álláspont, mely
szerint az értékítéletek és az egyéb ítéletek történetileg nézőpontfüggők, és az értékek és
szabályok kulturális feltételekhez vannak kötve.1234
Úgy vélem, hogy itt Ute Daniel végül is a kultúratudományos megértés
kizárólagosságán túllépve szorgalmazza ennek a hagyományosabb, a magyarázatra törekvő
(például társadalomtudományos történeti) felfogásokkal komplementer alkalmazását a
történetírásban. (Amelyek önmagukban nemcsak hogy negligálják a történeti cselekvők
tapasztalatait és az ezekre való saját reflexióikat, hanem a mai társadalomtudományok
apparátusának anakronisztikus alkalmazását is jelentik. Továbbá a magyarázatok önkényesek
és tetszés szerint szaporíthatók.) Magánvéleményem szerint egyébéként magyarázat és
megértés együttes alkalmazására, azaz a kultúrtörténet és a társadalomtörténet előnyeinek
egyesítésére a mikrotörténelmi vizsgálat szűk keretein belül kínálkozik a legkézenfekvőbb
lehetőség.1235
Georg G. Iggers a nyolcvanas–kilencvenes években jelentkező új történeti irányzatok
közös jellemzőjének a kultúra, valamint a kisemberek mindennapi tapasztalatainak, megélt
életének a középpontba helyezését tartotta.1236 Ezzel egybecseng Daniel véleménye, mely
szerint a kultúrtörténet célja az, hogy vegyük jobban figyelembe a történelem „puha” tényezőit,
tehát az emberek világészlelését, valamint mind az ezeket megkonstruáló gyakorlatokat, mind
pedig azokat a gyakorlatokat, melyekben ezek kifejeződnek.1237

Új irányzatok az ezredfordulón
Az Annales röviden felidézett „kritikai fordulata” messze nem az egyetlen fordulat a
20. század végi történetírásban. A nyelvi fordulat sikerén felbuzdulva a történészek igyekeznek
mindenféle fordulatot detektálni és deklarálni. Ezzel persze együtt jár a fogalom inflációja is.
Talán a legszélesebb körben elfogadott ezek közül a tradicionális társadalomtörténeszek által
felkarolt térbeli fordulat (spatial turn). Ez a fogalom az 1980-as és 1990-es évek fordulóján
bukkkant fel, majd az évtized második felére a középkori és a kora újkorra vonatkozó történeti

305
kutatások egyik legfontosabb irányává vált.1238 Azóta a nyelvi fordulat, a posztmodern csillaga
egyértelműen leáldozott a történetírásban. Kérdés, hogy a többi fordulat ebben is követni fogja-
e.
Az ezredforduló legdivatosabbnak látszó megközelítései közé tartoznak például a nem
emberekre koncentráló történeti felfogások (mint a klímatörténelem és az állatok története, a
tárgyaké1239 vagy a baktériumoké), a globális történetírás (például a transzatlanti változatban,
amelynek tipikus formája a rabszolgaság története, melyben három kontinens is érintett) vagy
a big history (amely a Big Bangtől, az ősrobbanástól akarja a történelmet értelmezni), illetve
az antropocén története, amely a Föld emberi tevékenység által befolyásolt időszakával
foglalkozik. A „futottak még” kategóriában, vagyis az általunk korábban tárgyalt, de a divatból
még ki nem ment történeti irányzatok között találjuk a posztkoloniális történetírást, az
emlékezet és az idő történetét,1240 esetleg a széles értelemben vett mikrotörténelmet, vagyis az
incidenselemzést. David Armitage és Jo Guldi Történelmi kiáltványa (2014) viszont éppen
ezzel szemben fellépve Braudelhez és a longue durée-hez akarja visszaterelni a
történészeket.1241
Mindezen irányzatoknak, történeti megközelítésmódoknak a tárgyalását azonban a
jelen tankönyv már nem tartja feladatának. A 21. század elejének történetírásának legfontosabb
fejleményeiről biztos körvonalakkal vázlatot rajzolni, ennek legszebb virágairól biztos
ecsetvonásokkal képet festeni csak bizonyos távlatból lehet majd. Most már csak a tankönyv
gondolatmenetének lezárása következik – miután kitértünk még arra, hogy milyen módon
jelent meg a kultúrtörténeti felfogások által képviselt harmadik kihívás a magyarországi
történetírásban.

Honi vizeken
A kultúrtörténeti irányzatok nyilván megjelentek a 20. század végén a magyar
történetírásban is. Például a Hajnal István Kör – Társadalomtörténet Egyesület éves
konferenciáiból az 1999. évit a mikrotörténelemnek1242 szentelte, az 1997. évit részben a nők,
a 2002. évit teljes egészében a társadalmi nemek történetének, a 2007. évit a
generációtörténetnek, a 2006. évi konferencia tárgya pedig általában véve a kulturális fordulat
volt. A mikrotörténelmi megközelítés alkalmazására való törekvést jól mutatja a Magvető, az
Osiris és a L’Harmattan könyvsorozata (e három egymást váltó sorozatban 1988 és 2020 között
összesen húsz kötet jelent meg, öt fordításkötet kivételével eredeti művek1243), de a nők

306
történetének is megvan a maga sorozata Feminizmus és történelem címmel, az emlékezet
kérdései pedig az ezredforduló éveire a magyar történetírás egyik legtöbbet vitatott témájává
váltak.
Hasonlóan a kultúrtörténeti kihívást tárgyaló kilencedik fejezethez, itt is el lehet
mondani a mikrotörténelem, a társadalmi nemek története, az emlékezet története kapcsán vagy
éppen a mindennapok története, a fogalom- és diskurzustörténet vagy a nemzedéktörténet
esetében azt, hogy a magyarországi recepció a 20. században még nem termelte ki nagy
számban azokat a monográfiákat, amelyeket itt feltétlenül meg kellene említenem. A nőtörténet
témakörében Pető Andrea munkássága jelentős,1244 Für Lajosnak a 1784. évi „berceli
zeneboná”-ról írott könyvében a magyar mikrotörténelem első jelentős alkotását láthatjuk.1245
Ami az emlékezet kutatásának magyarországi recepcióját illeti, azt a megkésettség csak kis
mértékben jellemzi, mert egyik első érdemi mozzanataként Hofer Tamás vezetésével már
1994-ben megrendezték a Néprajzi Múzeumban „Nemzeti jelképek és legendák” című
kiállítást.1246

Összegzés

Ebben a fejezetben először az olasz gyökerű mikrotörténelemmel ismerkedtünk meg, amely

mikroszkopikus vizsgálattal keres választ „nagy történelmi kérdésekre,” és közben mindvégig
hangsúlyozza, hogy a történelmi szereplők cselekvő egyének, és nem a nagy személytelen
történelmi erők bábjai. (Ez utóbbi választja el a történeti antropológiától.) Az olasz
mikrotörténelem társadalom- és kultúrtörténeti ágra bomlott, a francia recepció tengelyében az
elméleti kérdések álltak, a német mikrotörténelem pedig a mindennapi élet történetének német
iskolájával fonódott egybe. A mikrotörténelem viszonya ambivalens a posztmodernhez. Fő
(lényegében máig megoldatlan) elméleti problémája az, miként lehet egy kis tárgy
mikroszkopikus elemzésével egy „nagy történelmi kérdésre” választ lelni.
Láttuk, hogyan szorította ki a társadalmi nem (gender) történetének fogalma a
nőtörténetét annak köszönhetően, hogy semlegesebb, utat nyit a férfiak történénete előtt is, és
mutatja a nők történetének összefonódását a férfiakével – hiszen csak ahhoz lehet hozzámérni.
Az emlékezetet Pierre Nora a történelemmel szemben definiálja: ez utóbbi kollektív,
állandóan alakítják, élő hagyomány, mindig valakié, és nem törekszik objektivitásra.

307
Fontossága, gyakorlati jelentősége abban rejlik, hogy csoportkohéziós tényező, ugyanis
identitást teremt. Az emlékezet helye bármi lehet, ami kapcsolatot létesít jelen és múlt között,
megszünteti a diszkontinuitást közöttük, de csak addig, amíg van egy közösség, amely azt az
emlékezet helyének tartja.
A mindennapi élet történetének német iskolája a 20. századi diktatúrákban élő
kisemberek mindennapjaival, tapasztalataival foglalkozik. A nemzedéktörténet képviselői a
diltheyi bevésődés fogalma helyett inkább a mannheimi nemzedéki egység koncepcióját
próbálják alkalmazni. A fogalomtörténet képviselői szerint a fogalmak és a történeti kontextus
egymásra nem vezethetők vissza, és előszeretettel vizsgálják a nyeregkor változásait. A
Foucault nyomdokain haladó diskurzustörténet a diskurzus egészét tekinti.
Láttuk továbbá ebben a hosszúra nyúlt fejezetben a kultúrtörténet legfőbb tanulságait,
mint hogy nem szabad a történetírásban figyelmen kívül hagyni a történeti cselekvők
világészlelését. Magyarázatra és megértésre együtt kell törekedni.

Irodalom
A Bódy Zsombor és Ö. Kovács József szerkesztésében először 2003-ban megjelenő
Bevezetés a társadalomtörténetbe máig a legjobb áttekintés a történetírás új irányzatairól,
beleértve a kultúrtörténeti kihívás több megközelítésmódját is. Így a mikrotörténelemről,
valamint a nők és társadalmi nemek történetéről olvasható itt egy-egy fejezet, amelyek jó
kiindulópontul szolgálnak az érdeklődő olvasónak. A magyar nyelven olvasható klasszikus
munkákból elsőként talán Ginzburg és Levi könyvei ajánlhatók, illetve Natalie Zemon Davis
nagy sikerű könyve Martin Guerre visszatéréséről. Az elméleti szövegekből magyarul is
elérhető Giovanni Levi összegzése a mikrotörténelemről, illetve Joan Scott tanulmánya a
gender historyról (és több további írás a nőtörténetről ugyanabban a kötetben). Az emlékezet
története tekintetében Bartlett, Halbwachs, Assmann, Nora alapszövegei és Gyáni Gábor
tanulmányai ajánlhatók első lépésben. A mindennapi élet történetének német iskolájába a
legjobb bevezetés Majtényi György tanulmánya, a fogalom- és diskurzustörténetbe pedig
Kisantal Tamás és Szeberényi Gábor tanulmánya a már hivatkozott Bevezetés a
társadalomtörténetbe kötetben. A kötelező irodalom listájára mindezekből Ginzburg
klasszikus mikortörténelmi könyvét és Pierre Norának az emlékezet helyeiről szóló
könyvsorozatának bevezető tanulmányát vettem fel.1247
Bár ennél a fejezetnél is illik megemlítenem, hogy egy részénél (az utolsó

308
alfejezetekben) Ute Daniel gondolatmenetét követi, itt is az áll általánosságban véve, amit a
tizedik fejezetnél is mondtam: a széleskörű szakirodalmi hivatozások ellenére alapvetően saját
koncepciómat próbáltam érvényesíteni a tárgyalásban.

Ellenőrző kérdések a tizenegyedik fejezethez

126. Minden kis dolog történeti vizsgálatát mikrotörténelemnek tekinthetjük?
127. Említse meg az olasz mikrotörténelem egy képviselőjét!
128. Említsen meg egy olyan mikrotörténelmi munkát, amelyet nem olasz történész írt!
129. Mit jelent az „új történetírás”, és mi a „kritikai fordulat” a francia történetírásban?
130. Mi a mikrotörténelem fő elméleti problémája?
131. A társadalmi nemek történetének fogalma miért szorította ki a nőtörténetét?
132. Jellemezze az emlékezetet Nora felfogását követve!
133. Mi adja az emlékezet gyakorlati jelentőségét?
134. Mi lehet az emlékezet helye?
135. Mivel foglalkozik az Alltagsgeschichte?
136. Koselleck szerint mikor volt a „nyeregkor”, az az alapvető átalakulás, amely létrehozta
mai fogalmainkat?
137. Miért kell a történésznek mind magyarázatra, mind megértésre törekednie?

309
 Kitekintés: A kontextuális fordulat

A történeti kontextus fogalma köré szervezve próbálok a tankönyv záró fejezetében olyan
átfogó képet felvázolni, a történelem 20. századi diskurzusából immár kitekintve, amelybe
beilleszthető a jelen tankönyv által képviselt felfogás is, és így mintegy keretet ad az egész
félévi tananyagnak, illetve ennek a tankönyvnek.
Ez a záró fejezet a tankönyv harmadik részének egyik egységét alkotja. Ezzel is
szeretném világosan kifejezésre juttatni azt a felfogást, hogy jelen tankönyv a kultúrtörténeti
felfogások pozíciójából szemléli a világot – benne a történelem diskurzusának 20. századi
alakulását. Nem áll azon kívül, hogy valamiféle objektív véleményt fogalmazzon meg – hiszen
nem gondolom, hogy a historiográfus képes lenne ilyen arkhimédészi pontot találni szellemi
univerzumában. Minthogy azonban korábban már többször deklarált elfogultságaim leginkább
a mikrotörténelemhez kötnek, és abban is azt találom a legígéretesebbnek, hogy képes
egyesíteni a társadalom- és kultúrtörténeti megközelítéseket, őszintén remélem, hogy ezek az
elfogultságok mégis megengedik mind a korábban avantgarde szerepet játszó
társadalomtudományos történelem, mind a 20. század végén ezt a szerepet átvevő
kultúrtörténeti jellegű felfogások jegyében született jelentős szakmai teljesítmények
felismerését és fair értékelését.
Most tehát azt fogjuk megnézni, miként ment végbe egyfajta kontextuális fordulat a 20.
századi művészettörténetben, tudománytörténetben, eszmetörténetben, valamint
megismerkedünk az újhistorizmus irányzatával, amely hasonló fordulat eredményeként
született meg az irodalomtudomány kebelében. Én először Varga Benedektől hallottam a
humán tudományok 20. század közepi fejleményeinek ilyetén értelmezését egy előadásban,
majd később olvastam, hogy Quentin Skinner egyik tanulmányában, hogy a cambridge-i
eszmetörténet reprezentánsai (vagyis önmaga és kollégái) a művészettörténetet (Gombrich) és
a tudománytörténetet (Kuhn) követik – tudniillik a történeti kontextualizálásban.1248 Ezt a négy
történeti, illetve a történetíráson kívül elhelyezkedő, de ahhoz rendkívül közel álló irányzatot
fogjuk most kontextuális fordulat címszó alatt tárgyalni azon az alapon, hogy közös alapjuk a
történeti kontextushoz való visszatérés mozzanata.
Általában véve erről a „kontextuális fordulat”-ról írva Peter Burke az antropológia, a
régészet, a művészettörténet, az eszmetörténet, a jog, a nyelvészet, az irodalomtudomány, a
filozófia, a pszichológia, a szociológia és a teológia területeit jelöli meg érintettként, és – 2002-

310
ből visszatekintve – az elmúlt harminc-negyven évre teszi ezt a változást.1249 Itt ennél jóval
szűkebb értelmezésben – Skinner idézett megjegyzéséből kiindulva – csak a művészettörténet
és – immár részletesebben – a tudománytörténet néhány jelenségét említjük meg, hogy azután
áttérjünk a cambridge-i eszmetörténetre. A kontextuális fordulat panorámájának vázlatát az
irodalomtörténet területére, az újhistorizmushoz tett kirándulással kerekítjük végül ki, amely
az irodalom és általában a kultúra történeti kontextusban való vizsgálatára törekszik.1250
Kiindulópontként tehát a művészettörténet szolgál, ahol az 1920-as, 1930-as években
formálódott ki Aby Warburg (1866–1929) és tanítványi körében az ikonológiai megközelítés,
amely – túllépve az ikonográfián – a műalkotások mélyebb elemzését, alaposabb megértését
tűzte ki célul. Erwin Panofsky (1892–1968) 1939-ben kifejtette, hogy háromlépcsős
megközelítésre van szükség. Ennek harmadik, ikonológiai szakaszában a kulturális
kontextusból, különösen pedig a kor szellemiségéből kiindulva válik lehetővé az elemzett
műalkotás szimbolikus értelmének megfejtése. A középpontba így a műalkotás formája helyett
ennek jelentése került.1251 Ennek az iskolának a hatására a művészettörténet bevett eljárásává
vált a műalkotást a kor kontextusába visszahelyezve vizsgálni, tekintettel a megrendelő, alkotó
és befogadó hármasságára.1252

Tudománytörténet
Korábban, a a történeti magyarázatról szóló Hempel–Popper-féle tézis kapcsán láttuk,
hogy Karl Popper szerint a természettudomány nem úgy működik, hogy bizonyítani próbálnak
egy tételt, hanem úgy, hogy a hipotéziseket megcáfolni törekszenek a tudósok, és minél
hosszabb ideig próbálkoznak ezzel hiába, annál biztosabban áll meg egy-egy hipotézis. (Ezt az
eljárást nevezi Popper falszifikációnak.) Vagyis a természettudományban nem létezik végső
igazság, az feltevések és cáfolatok sorozatán halad előre.1253 De nem sokkal később jött valaki,
aki nemcsak az ő állítását, hanem az egész kumulatív tudományfejlődési modellt
megkérdőjelezte.1254
Thomas S. Kuhn (1922–1996) amerikai tudománytörténész és tudományfilozófus
kezdő fizikusként egy fizikatörténeti kurzusra készülve Arisztotelész fizikáját megdöbbentően
hibásnak találta. Erre beleásta magát, hogy arra jusson végül, hogy nem téves fizikai
elgondolásokkal van dolga, hanem olyan gondolati rendszerrel, amelyet korábban el sem tudott
képzelni: ugyan idegen, de koherens.1255 A tudományos forradalmak szerkezete című műve
1962-ben jelent meg.1256 Ez a könyv történetileg szemléli a természettudomány fejlődését.

311
Kuhn szerint nem a mába vezető lépcsőfokokként kell megérteni a korábbi kutatók
teljesítményét, hanem saját koruk kontextusában.
A ma tudománytalannak tartott nézetek saját korukban nem voltak kevésbé
tudományosak a ma annak tartottaknál. A tudomány pedig nem lineárisan és kumulatív módon
halad előre, hanem paradigmái vannak. Egy-egy paradigma fejlődése szakaszai a következők
lennének: a tudomány előtti szakasz, a normál tudományos szakasz és a válság. A tudomány
előtti szakaszból úgy lépünk át a normál tudományba, hogy a tudományos közösség elfogad
egy paradigmát. A normál tudomány időszakát az jellemzi, hogy az egyik tudós ugyanolyan
hasonlóságokat állapít meg az aktuális problémák és a már megoldottak közt, mint a másik
tudós.1257 Kuhn megfogalmazásában: „valamely csoport tagjai – legyen ez a csoport egy egész
kultúra vagy annak szakemberekből álló részcsoportja – megtanulják, hogy ugyanazokkal az
ingerekkel találkozva ugyanazokat a dolgokat lássák, amelyeket csoportbeli elődjeik már
megtanultak egymáshoz hasonlónak és más helyzetektől különbözőnek látni.” Kuhn szerint a
valóságos tudományos közösség nem úgy működik, ahogy azt Popper leírja, nem
falszifikációra törekszik.1258
Amikor a paradigma és a kutatási eredmények összeegyeztethetetlenek lesznek, és a
felmerülő problémákat már nem söprik a szőnyeg alá, mondván: „túl bonyolultak” – sokáig
ugyanis ezzel próbálkoznak –, akkor tudományos forradalmakra kerülhet sor: eljön a
paradigmaváltás pillanata. Kuhn elméletéből ez a terminus lett közismert, sőt széles körben
alkalmazott fogalom. Szerinte a paradigmaváltás inkább kulturális és nyelvi jellegű, mint sem
hogy tudományos racionalitás jellemezné.1259 Sőt úgy érvel Max Planckot idézve, hogy
kihalnak azok a tudósok, akik a régi (mondjuk a ptolemaioszi paradigmában) gondolkodtak, s
felváltják őket az újak (akik már a kopernikuszi paradigmában szocializálódtak). Mivel jár a
paradigmaváltás? „Korábban ugyanabba a csoportba sorolt tárgyak különböző csoportokba
kerülnek, és megfordítva. […] A fémeknek a vegyületek csoportjából az elemek csoportjába
való áthelyezése lényeges szerepet játszott az égés, a savasság, a fizikai és kémiai egyesülés új
elméletének jelentkezésében. Ezek a változások hamarosan áthatották a kémia egészét. Így hát
nem meglepő, hogy amikor ilyen új csoportosítások történnek, két ember, aki korábban minden
jel szerint tökéletesen megértette egymást, egyszerre csak azt tapasztalja, hogy ugyanarra az
ingerre összeegyeztethetetlen leírásokkal és általánosításokkal válaszol.”1260 A
paradigmaváltás szakaszában a régi és az új nyelv és gondolkodás inkommenzurábilis, azaz
nem összemérhető, majd új normál tudomány jön létre. A paradigmaváltás a tudományos

312
perspektíva megváltozását is jelenti, egyes kérdések tudománytalanból meghatározóak
lesznek, mások elveszítik legitimitásukat. (Például egy idő után a vegyészek már nem próbáltak
meg aranyat csinálni.)
Kuhn paradigmaelmélete tehát a korábbi lineáris és kumulatív tudományfejlődési
modell helyébe a megszakítottság hangsúlyozását állította.1261 Ezt a gondolatot vitte azután
tovább Foucault annak hangsúlyozásával, hogy a múlt radikálisan más. Mint láttuk, ezt a
módszert nevezte ő előbb archeológiának, később genealógiának. Kuhn tudományelméletének
kifejezetten nagy hatása volt, hiszen – radikális fogalmazásban – „kimutatta, hogy a
természettudomány ahelyett, hogy objektivitásra és az igazság keresésére törekedne, nem jelent
többet, mint hiedelmek elfogadott mintázatain belül végrehajtott problémamegoldást.”1262
A munkássága nyomán létrejövő új tudománytörténet historizál, azaz visszahelyezi a
tudományt a saját korába, illetve mintegy etnológiai szemléletmódot alkalmaz: idegenként
szemléli tárgyát. Kiderül, hogy a vallás, a mágia és a csoda része a tudomány történetének, és
fény derül arra, hogy a tudomány homogenitása csak látszólagos. Az új tudománytörténet
rámutat arra is, hogy a 18–19. századi természettudósok nem értettek egyet abban, hogy mi a
megfigyelés, illetve arra, hogy a 20. századi tudományos eredmények kísérleti eredményeiről
sem értenek egyet a tudósok.1263 Megmérnek valamit nyolc tizedes pontossággal, majd
késhegyig menő hosszadalmas vitákba bonyolódnak arról, hogy valójában mit is mértek meg.
Arra a kérdésre, hogy mi vezetett a természettudomány diadalmenetéhez, régi
ismerősünk, Margaret Jacob (az Appleby–Hunt–Jacob szerzőtrióból) úgy válaszol, hogy az
anglikán világi értelmiség 17. századi felemelkedésével függött össze a tudományos
gondolkodás diadalmenete, mivel ez alternatívát kínált a klérus és a monarchia, másfelől a
radikális republikanizmus világszemlélete ellen. Az ő világnézetük lesz a Newton-féle felfogás
(amely szerint Isten órásmesterként néha igazít egyet-egyet az óraművön, amelyet alkotott, de
ez általában már magától is megy, tehát isteni beavatkozás nélkül), és Voltaire ezt terjeszti el a
világi elitekben a kontinensen is.1264
Bruno Latour írt egy könyvet a bakteriológiáról a századfordulón (a könyv szellemes
angol címével: Franciaország pasztörizálása). Eszerint a bakteriológia politikai-társadalmi
sikere csak kölcsönhatásként érthető meg: akkor, ha nemcsak Pasteur felfedezésésének, de nem
is csak a kulturális környezetnek tulajdonítjuk. Latour másik könyvében (Sohasem voltunk
modernek) leszámol a természet és a kultúra szembeállításának látszatproblémájával. Ma már
sok mindent, amit korábban természetinek tartottak, áthelyeznek a választóvonal másik

313
oldalára, és kulturálisként fognak fel (emberi beavatkozás eredményének).1265 Megemlíthető
még, hogy sok orvostörténeti munka a medikalizációról beszél Foucault nyomán, az emberek
alávetéséről az állami egészségügy intézményeinek – de ezt már nem feltétlenül egyre erősödő
folyamatnak látják, mint ő.1266
Az új tudománytörténet továbbá a tudományos gyakorlat felé fordul: például a
kísérletezés gyakorlatát vizsgálja. Ian Hacking így fogalmaz: „A kísérletezés szolgáltatja a
legszilárdabb bizonyítékot a tudományos realizmus számára. Nem azért, mert hipotéziseinket
az entitásokon teszteljük, hanem azért, mert az elvileg »meg sem figyelhető« entitásokat
szabályozott módon úgy manipuláljuk, hogy új jelenségek jöjjenek létre, és a természet más
aspektusait tanulmányozzuk. Ezek nem a gondolkodás szerszámai, eszközei, hanem a
cselekvéséi.”1267 Visszagondolhatunk Dewey-ra, aki tiltakozott cselekvés és megismerés
szétválasztása ellen. Úgy tűnik, igaza volt. A klasszikus példa Robert Boyle (1627–1691)
vákuumpumpája: szinte teljesen légmentes közeget hoz vele létre, és itt a legkülönfélébb
kémiai folyamatokat idézi elő. Majd úgy írja le ezeket, mint amelyek mintha minden emberi
befolyástól függetlenül zajlanának le. Ekkor kialakul a kísérletező tudóstársadalom új
életformája: megismételhető és publikációkban meggyőzően prezentálható megfigyelésekre
törekszenek. „A kísérleti eredmények tehát empirikus eljárások és társadalmi konvenciók
révén váltak tényekké.” Ezeket és más korábban adottnak tekintett dolgokat szokás újabban
„társadalmi konstrukcióként” bemutatni – teljes joggal. Itt nem tények megfigyeléséről, hanem
azok előállításáról van szó. Ahogy Ute Daniel írja, a „süketségtől az érzelmekig, a kvarkoktól
a sorozatgyilkosságokig lassanként nem lesz olyan téma, amelyet ne írna le legalább egy
munka társadalmi konstrukcióként.” De ennek a gondolkodásnak megvannak a határai. Végül
is lehet még valami helytálló akkor is, ha társadalmi konstrukcióként írható le. A történész is
abból indul ki, hogy a fizika eredményei helytállóak, és mondjuk nem lehetséges örökmozgót
készíteni.1268

A cambridge-i eszmetörténet
A kontextuális fordulat keretében harmadjára az eszmetörténet (intellectual history)
1970 óta működő cambridge-i iskoláját, a John Pocock (1924-), Quentin Skinner (1940-), John
Dunn (1940-) és kollégáik által képviselt irányzatot említhetjük.1269 Az eszmetörténetben
korábban ugyanis az a felfogás érvényesült, hogy van egy kánon, és az ide felvett nagy
gondolkodók az évszázadokon átívelő párbeszédet folytatnak egymással, kifejtve

314
véleményüket a filozófia néhány nagy kérdésében. A kontextualizációra törekvő cambridge-i
iskola szerint a nagy gondolkodók ehelyett saját koruk kis gondolkodóinak körébe helyezendők
vissza, mert elsősorban rájuk vonatkozik az, amit írtak. Példának okáért John Locke (1632–
1704) nem Thomas Hobbesra (1588–1679), a kánon előző figurájára reagált műveiben, hanem
egy másodvonalbeli figurára, Sir Robert Filmerre (1588–1653).1270 A cambridge-i iskola
születésekor igen nagy volt Peter Laslett hatása, akivel a család- és háztartástörténet
kulcsfigurájaként már találkoztunk, és most azt láthatjuk, hogy egy másik részterületén a
történetírásnak szintén alapvető munkát hozott létre Locke-ról szóló könyvével. A cambridge-
i eszmetörténeti iskola doyenje, John Pocock szerint a fiatal Laslett Sir Robert Filmerre
vonatkozó, 1949-ben kiadott forráspublikációja indította el az eszmetörténet kontextualista
irányultságú kutatását. Laslett kimutatta, hogy az elterjedt vélekedéssel szemben Locke
főműve, a Két értekezés a kormányzatról (1689) még a Dicsőséges Forradalom előtt íródott, és
az úgy nevezett „kizárási válság” terméke. Első része egy támadás Filmer ellen, mondatról
mondatra cáfolva 1680-ban megjelent Pátriárka című művét, míg a másodikban Locke a
természetjog és a szerződéselmélet alapján fejti ki nézeteit a társadalomról.1271
VI. Jakab skót király jogtudósaként Filmer ugyanis az atyai hatalomból vezette le a
király abszolút hatalmát. Szerinte az atyai tekintélyből elidegeníthetetlen természeti jog lett.1272
Pátriárka című műve a toryk ideológiai alapvetése volt: a király hatalma Istentől származik és
abszolút. Vele szemben fogalmazták meg az Exclusion Crisis (York katolikus hercegének a
trónöröklésből való kizárására tett kísérlet, 1679–1681) idején a whig gondolkodók (Locke
vagy Algernon Sidney) az ősi alkotmány elméletét és a szerződéselméletet.1273 Ahogy Ute
Daniel fogalmaz: a cambridge-i eszmetörténeti iskola esetében „a politikai nyelv és ideológiák
története áll a középpontban, amelyet a mindenkori politikai-társadalmi érdekspektrum
összefüggésében, a politikai és társadalmi cselekvés részeként vizsgálnak.”1274
Ami a kontextuális eszmetörténet magyarországi recepcióját illeti, ebben Kontler
László és Horkay Hörcher Ferenc jártak az élen.1275 A politikai nyelvek vizsgálata tekintetében
Takáts József munkássága úttörő, illetve a 16–17. századra nézve progamadó Bene Sándor egy
– már 2007-ben megjelent – tanulmánya.1276 Feltétlenül említésre érdemesek még Trencsényi
Balázsnak a nemzetre és a nacionalizmusra irányuló összahasonlító, egész Közép- és Kelet-
Európát érintő diskurzustörténeti kutatásai, valamint a londoni magyar történész, Péter László
munkássága a 19. századi politikai kultúráról.1277

315
Az újhistorizmus
Végül negyedikként és utoljára említeném az úgy nevezett újhistorizmust (new
historicism), amelyet a kaliforniai Berkeley egyetemén 1980-ban hozott létre tanítványaival
Stephen Greenblatt, a neves Shakespeare-kutató. Mára az újhistorizmus az egyik vezető
irodalom- és kultúraelméleti irányzattá vált. A reneszánszkutatásból nőtt ki, és alapvető kritikai
módszere a létező minták, szabályok felülvizsgálata, a szokásos társadalomtörténeti és
eszmetörténeti előfeltevések mint előítéletek feltárása. Althusser és Foucault
ideológiakritikáján és hatalomelméletén, valamint Geertz antropológiáján alapszik. Történelmi
pontosságra és aprólékos kontextualizálásra, az irodalmi szövegek lokális olvasatára törekszik,
hogy azok beágyazottságát megmutassa. Képviselői különösen arra figyelnek, hogy miként
kapcsolódnak más szövegekhez, tehát az intertextualitásra. Az újhistorizmus nem a
maradéktalan rekonstrukció programját próbálja megvalósítani, hanem egy sajátos
kommunikációt a múlttal: a holtak nyomai, a szövegek a mi hangunkon szólalnak meg. A cél
feltárni azt a társadalmi viszonyrendszert, melyben a szöveg működött. Az újhistorizmus
tipikus munkája így épül fel: „Anekdotikus felütés, egy konkrét egyedi eset bemutatása,
felboncolása, a politikai, ideológiai érdekeltségek harcának feltérképezése, a szöveg hatalmi-
kulturális tranzakció jellegének szemléltetése.”1278 Greenblatt szerint „a történelem nem
állítható szembe egyszerűen az irodalmi szövegekkel úgy, mint stabil antitézisük vagy stabil
hátterük”.1279 Erre hoz egy példát Shakespeare és az ördögűzők című tanulmányában.
Kiindulópontja Samuel Harsnett leírása egy jezsuita ördögűzéséről 1603-ból.
Shakespeare Harsnettől nemcsak szokatlan anakronizmusokat vesz át, hanem innen való még
Edgar színpadi álruhája is a Lear királyban. Az viszont a lényeg, hogy Harnsett és Shakespeare
szövegének viszonyát illetően Greenblatt nem egyszerűen forrásműnek tekinti Harsnett leírását
a Lear királyhoz, hanem alapos és aprólékos vizsgálatával képes mélyebb és bonyolultabb
kapcsolatot megállapítani a kettő közt. Ugyanis a katolikusok a kor anglikán államvallású
Angliájában illegalitásban működtek, mert kifejezett politikai veszélyt jelentettek, ezért az
ördögűzésüket kifigurázó Harsnett-szöveg egyértelmű politikai állásfoglalás volt: kísérlet „a
rivális karizma megsemmisítésére”, azaz támadás a katolikus egyház ördögűző tradíciói ellen.
De ez nemcsak Shakespeare-nél értelmeződik drámaként, hiszen már maga Harsnett is kiemeli
az ördögűzés színpadiasságát. Szerinte „az ördögűzés ünnepélyes ceremóniája »szent csodák
színdarabja«, »csodálatos látványosság«, »az ördög színháza«.” „A Lear király viszonya
Harsnett könyvéhez tehát lényegében ismétléses, olyan ismétlés, amely egy mélyebb és ki nem

316
mondott intézményes cserét jelez” – írja Greenblatt. Harsnett tehát színházként parodizálja a
jezsuiták ördögűzését, erre Shakespeare mindezt színre viszi - megvalósítva a paródia
paródiáját. De a Lear királyban nemcsak az ördögűzés, hanem Harsnett támadása is kiüresedik
az ismétlés folytán, mert az „anglikánok megkísérelték leépíteni a romlott és inadekvát terápiát
anélkül, hogy új és biztonságos kúrát kínáltak volna.” Shakespeare szerint pedig a semminél a
kiüresedt rítusok is jobbak.1280
Tehát az újhistorizmus kulcsfogalmai az intertextualitás, a kor kontextusa, a lokális
vizsgálat és a beágyazottság. De nemcsak az irodalomtudomány fordult a művek eredeti
történeti kontextusa felé, hanem ugyanezt láttuk a művészettörténet, a tudománytörténet és a
politikai eszmék története kapcsán a 20. század derekán. Azaz a 20. század folyamán egyfajta
kontextuális fordulat történt több humán tudományban. Ha a történeti kontextualizáció igényét,
a történetiség felé fordulást magára a történetírásra alkalmaznánk, ez azt jelentené, hogy a
történészek munkáit is vissza kellene helyeznünk keletkezési kontextusukba, be kellene
ágyaznunk őket a kor kulturális viszonyainak átfogó képébe, el kellene helyeznünk ezeket a
történeti műveket a kor gondolkodásainak fő irányaihoz viszonyítva, főleg a történetfilozófia
tekintetében, és különösen arra kellene figyelnünk, hogy ezek a munkák hogyan viszonyulnak
a korban írt történeti munkákhoz, a történészek mely iskolájához, a történetírás mely
áramlatához sorolhatjuk ezeket. Voltaképpen erre kívánt jelen tankönyv kísérletet tenni.

Összegzés

A záró fejezetben végül megismerkedtünk azzal a fordulattal, amely több humán tudományban
is a történeti kontextusba kívánta visszahelyezni tárgyát: a képzőművészeti alkotásokat, a
természettudomány eredményeit, a politikai gondolkodást vagy az irodalmi műveket. Az
ikonológiai felfogás a képzőművészet nagy alkotásait létrejöttük kontextusába kívánja
visszahelyezni, és itt értelmezni. Thomas S. Kuhn a természettudomány fejlődésében a
megszakítottságot hangsúlyozza, paradigmákról és paradigmaváltásról beszél. A politikai
eszmék történetével foglalkozó cambridge-i iskola szintén a történeti kontextualizációval
kísérletezik, hogy a kánon többi nagy gondolkodója helyett létrejöttük korának kis
gondolkodóira reflektáltassa a klasszikus műveket, hiszen azokra válaszként születtek. Az
újhistorizmus szintúgy az irodalmi szövegek történeti kontextualizációjával próbálkozik. Az

317
intertextualitást helyezi előtérbe, lokális olvasatra, a beágyazottság vizsgálatára törekszik.
Jelen tankönyv ugyanezt a szemléletet próbálja meg a történetírás tekintetében érvényesíteni.

Irodalom
Az érdeklődők számára elérhető Kuhn alapműve magyarul, miként Latour legfontosabb
munkája is. A kontextualista eszmetörténet tekintetében viszont az a helyzet, hogy a
cambridge-iek, Laslett, Pocock és Skinner fő művei nincsenek lefordítva magyarra. A
tájékozódáshoz kiindulópontként ezért elsősorban rövidebb szövegek vagy magyar történészek
összefoglalói kínálkoznak. Az újhistorizmust illetően a Helikon tematikus száma kiváló
áttekintést nyújt, és Greenblatt több könyve is le van fordítva.1281
Mint jeleztem, a kontextuális fordulat bemutatásának ötletét Varga Benedektől
merítettem. Továbbá a tudománytörténet fejleményeit részben Ute Daniel könyvére, az
újhistorizmus bemutatását nagyrészt a Helikon hivatkozott számára alapoztam.1282

Ellenőrző kérdések a kitekintéshez

138. Mi jellemzi a tudományfejlődést Kuhn szerint?
139. Mire törekszik a szövegértelmezés során az eszmetörténet cambridge-i iskolája?
140. Mi jellemzi az újhistorizmust?

318
Függelék

Kollokviumi tételek:

1. Távoli előzmények a történetírás kezdeteitől a göttingeni iskoláig

1/1 Görög történetírás
1/2 Római történetírás
1/3 A kereszténység időszemlélete és a középkor történetírása
1/4 Újkori változások
2. A történettudomány létrejötte és intézményesülése a 19. században: a historizmus és a
pozitivizmus
2/1 Historizmus
2/2 A historizmus történetírása
2/3 Pozitivizmus
2/4 A pozitivista történetírás változatai
3. A romantika történetírása, a tudományos történetírás egységesülése és az ellene intézett első
kihívás: a szellemtörténeti iskola
3/1 A romantika történetírása
3/2 A tudományos történetírás egységesülése
3/3 Szellemtörténet
3/4 Spengler és Toynbee
4. A társadalom- és kultúrtörténet kezdetei
4/1 A társadalom- és kultúrtörténet kezdetei a pozitivizmus jegyében
4/2 A neokantiánusoktól Max Weberig
4/3 A társadalomtudományos történelem kihívása
4/4 Társadalomtörténet Magyarországon a két világháború között
5. Az Annales a második nemzedék dominanciájának időszakában
5/1 Braudel történetírása
5/2 Az Annales Braudel jogara alatt
5/3 Kitekintés: A gazdaságtörténet újabb útjai
6. Történeti demográfia, család- és háztartástörténet

319
 6/1 Történeti demográfia: definíció, módszerek, források, jelenlegi és magyarországi
kutatások
6/2 A gyermekkor története
6/3 A történeti demográfia fő kutatási témái: termékenység, házasodás, halandóság
6/4 Család- és háztartástörténet
7. Marxista történetírás
7/1 Marxista világ- és történetszemlélet
7/2 Marxista történetírás Magyarországon
7/3 A brit marxista történeti iskola
8. Pszichotörténelem
8/1 Pszichohistória
8/2 A pszichohistória Magyarországon
9. Középpontban a kultúra
9/1 Mentalitástörténet
9/2 Történeti antropológia
9/3 Az új kultúrtörténet
10. Nyelvi fordulat
10/1 Empirizmus és relativizmus
10/2 Hayden White elmélete
10/3 Posztmodern történetfilozófia és a posztmodern történetírás gyakorlata
10/4 Elméleti válasz a posztmodern történetfilozófia kihívására
11. Történetírás a 20. század végén
11/1 Mikrotörténelem
11/2 A nők története
11/3 Az emlékezet kutatása
11/4 A kultúrtörténeti megközelítés további irányzatai
12. Kitekintés: A kontextuális fordulat
12/1 A kontextuális fordulat

320
Kötelező irodalom

Marczali Henrik, Az 1790/1-diki országgyűlés, I–II, Magyar Tudományos Akadémia:

Budapest, 1907, I. v–vii. és 1–107.
Johan HUIZINGA, A középkor alkonya. Az élet, a gondolkodás és a művészet formái
Franciaországban és Németalföldön a XIV. és XV. században, ford. SZERB Antal, DÁVID
Gábor, Európa, Budapest, 19792, 7–28.
Marc BLOCH, A történész mestersége. Történetelméleti írások, ford. BABARCZY Eszter, Osiris,
Budapest, 1996. 11–136.
Fernand BRAUDEL, A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában [1949], ford. R.
SZILÁGYI Éva, Akadémiai–Osiris, 1996, 1–7., 17–45.
Philippe ARIÈS, A gyermek és a családi élet az ancien régime korában [1973] = Philippe ARIÈS,
Gyermek, család, halál. Tanulmányok, ford. CSÁKÓ Mihály – SZAPOR Judit, Gondolat,
Budapest, 1987, 169–179, 199–209, 311–317.
Erik H. ERIKSON, A fiatal Luther. Tanulmány a pszichoanalízisről és a történelemről [1958] =
uő., A fiatal Luther és más írások, ford. ERŐS Ferenc – PETŐ Katalin – GÁSPÁR Csaba,
Budapest, 1991, 1–138.
E[dward] P[almer] THOMPSON, Az idő, a munkafegyelem és az ipari kapitalizmus [1967], ford.
BOJTÁR B. Endre = Időben élni. Történeti-szociológiai tanulmányok, szerk. GELLÉRINÉ LÁZÁR
Márta, Akadémiai, Budapest, 1990, 60–116.
Aron J[akovlevics] GUREVICS, A középkori ember világképe, ford. ELŐD Nóra, Kossuth,
Budapest, 1974. 5–133.
Robert DARNTON, A nagy macskamészárlás [1984] = Uő., Lúdanyó meséi. A nagy
macskamészárlás. Két epizód a francia kultúrhistória köréből, ford. MERÉNYI Ágnes,
Akadémiai, Budapest, 1984, 127–173.
Hayden WHITE, A történelmi szöveg, mint irodalmi alkotás [1978], ford. Heil Tamás = Uő., A
történelem terhe, Osiris, Budapest, 1997, 68–102.
Carlo GINZBURG, A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe [1976], ford.
GALAMB György, Európa, Budapest, 1991.
Pierre NORA, Emlékezés és történelem között. A helyek problematikája [1984], ford. K.
HORVÁTH Zsolt, Aetas 14. (1999/3.), 142–157.

321
Felhasznált irodalom

Acsády Ignác, A magyar jobbágy-népesség száma a mohácsi vész után, Magyar Tudományos
Akadémia, Budapest, 1889.

Acsády Ignác, A magyar jobbágyság története [1906], Faust Imre, Budapest, 1944.2

Acsády Ignác, Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában, 1720–21, Magyar

Királyi Statisztikai Hivatal – Athenaeum, Budapest, 1896.

Renata Ago, From the archives to the library and back. Culture and microhistory = Between
sociology and history. Essays on microhistory, collective action and nation-building, szerk.
Anna Maija Castrén – Markku Lonkila – Matti Peltonen, SKS – Finnish Literature Society,
Helsinki, 2004.

Almási Gábor, Miért Cicero? A cicerói értelmiségi modell és értékek reneszánsz

adaptációjáról, Korall 7 (2006/23.).

F[rank] R[udolf] Ankersmit, Reply to Professor Iggers, History and Theory, 34 (1995/3.), 168–
173.

F[rank] R[udolf] Ankersmit, Historicism. An attempt at synthesis, History and Theory 34.
(1995), 143–161.

Frank R[udolf] Ankersmit, A történelmi tapasztalat [1993], ford. Balogh Tamás, Typotex,
Budapest, 2003.

Perry Anderson, Az abszolutista állam [1974], ford. Várady Géza, Gondolat, Budapest, 1989.

Andorka Rudolf, Gyermek, család, történelem. Történeti demográfiai tanulmányok, Andorka

Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég, Budapest, 2001.

322
Frank R[udolf] Ankersmit, A történelmi tapasztalat [1993], ford. Balogh Tamás, Typotex,
Budapest, 2003.

Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata, szerk. Benda

Gyula – Szekeres András, l’Harmattan – Atelier, Budapest, 2007.

Joyce Appleby – Lynn Hunt – Margaret Jacob, Telling the Truth About History, Norton, New
York – London, 1994.

Apor Péter, A történeti antropológia = Bevezetés a társadalomtörténetbe, szerk. Bódy Zsombor

– Ö. Kovács József, Budapest, Osiris, 2003, 443–466.

Philippe Ariès, A gyermek és a családi élet az ancien régime korában [1973] = Philippe Ariès,
Gyermek, család, halál. Tanulmányok, ford. Csákó Mihály – Szapor Judit, Gondolat, Budapest,
1987.

John H. Arnold, Történelem. Nagyon rövid bevezetés [2000], ford. Rényi Zsuzsanna, Corvina,
Budapest, 2005.

Jan Assmann, A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai

magaskultúrákban [1992], ford. Hidas Zoltán, Atlantisz, Budapest, 1999.

Elisabeth Badinter, A szerető anya. Az anyai érzés története a 17–20. században [1980], ford.
Szekeres András, Csokonai, Debrecen, 1999.

Bálint Ágnes, Télemakhosz bolyongásai. Németh László pszichobiográfiája (1901–1932),

Kronosz, Pécs, 2012.

Balogh Piroska „... ut nulla Historiarum vos unquam satietas capiat.” Koppi Károly
történészprofesszori székfoglaló előadása 1784-ből, Sic itur ad astra 12. (2000/4.).

George Bancroft, A History of the United States of America, Little–Brown, Boston, 1848.14

323
Baráth József, Hajnal István recenziói. Hogyan jelennek meg a hajnali gondolatok ezen
írásokban?, Szakdolgozat. ELTE BTK, Történelem szak, 2009.

Fredrik Barth, Models of Social Organization, Royal Anthropological Institute, London, 1966.

Fredrik Barth, Process and Form in Social Life, Routledge and Kegan Paul, London–Boston–
Henley, 1981.

F[rederic] C[harles] BARTLETT, Az emlékezés. Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány

[1932], ford. PLÉH Csaba, Gondolat, Budapest, 1985.

Rudolph M. Bell, Holy Anorexia, The University of Chicago Press, Chicago–London, 1985.

Benda Gyula, Az Annales-iskola. A kezdetektől a kritikai fordulatig = Az Annales. A gazdaság-

, társadalom- és művelődéstörténet francia változata, szerk. Benda Gyula – Szekeres András,
l’Harmattan – Atelier, Budapest, 2007.

Benda Gyula, Földesúri és paraszti földhasználat (szántó, rét) = uő., Társadalomtörténeti

tanulmányok, Orisis, Budapest, 2006.

Benda Gyula, A francia társadalomtörténet intézményeinek története = Bevezetés a

társadalomtörténetbe, szerk. Bódy Zsombor – Ö. Kovács József, Budapest, Osiris, 2003.

Benda Gyula, A helytörténetírás feladatai, Korall 6 (2005/21–22.).

Benda Gyula, A magyarországi családrekonstitúciós vizsgálatok mérlege = uő.,

Társadalomtörténet tanulmányok, Osiris, Budapest, 2006.

Benda Gyula, Utószó = Marc Bloch, Gyógyító királyok. A királyi hatalom természetfeletti ereje
Franciaországban és Angliában [1924], ford. Haas Lídia, Osiris, Budapest, 2005.

324
Benda Gyula, Zsellérből polgár. Keszthely társadalma, 1740–1849. L’Harmattan, Budapest,
2008.

Benda Gyula – Szekeres András, Az alapítók = Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és

művelődéstörténet francia változata, szerk. Benda Gyula – Szekeres András, l’Harmattan –
Atelier, Budapest, 2007.

Benda Gyula – Szekeres András, Előzmények. A XIX. századi történettudományi paradigma

első kritikái = Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata,
szerk. Benda Gyula – Szekeres András, l’Harmattan – Atelier, Budapest, 2007.

Benda Gyula – Szekeres András, Az építkezés korszaka. Az Annales szellemiség kimunkálása:

hosszú időtartam, gazdaságtörténet, kvantifikáció = Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és
művelődéstörténet francia változata, szerk. Benda Gyula – Szekeres András, l’Harmattan –
Atelier, Budapest, 2007.

Benda Gyula – Szekeres András, A harmadik nemzedék. A Nouvelle histoire = Az Annales. A

gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata, szerk. Benda Gyula – Szekeres
András, l’Harmattan – Atelier, Budapest, 2007.

Benda Gyula – Szekeres András, Ismeretelméleti reflexió = Az Annales. A gazdaság-,

társadalom- és művelődéstörténet francia változata, szerk. Benda Gyula – Szekeres András,
l’Harmattan – Atelier, Budapest, 2007.

Benda Gyula – Szekeres András, Kritikai fordulat = Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és

művelődéstörténet francia változata, szerk. Benda Gyula – Szekeres András, l’Harmattan –
Atelier, Budapest, 2007.

Bene Sándor, Eszmetörténet és irodalomtörténet. A magyar politikai hagyomány kutatása,

Budapesti Könyvszemle 19. (2007), 50–64.

Ruth Benedict, Patterns of Culture, Houghton Mifflin, New York, 1934.

325
Tommy Bengtsson – Cameron Campbell – James Z. Lee, Life under Pressure. Mortality and
Living Standards in Europe and Asia, 1700–1900, Cambridge University Press, Cambridge,
2004.

Alban Bensa, Fièvres d’histoire dans la France contamporaine = Une histoire a soi.
Figurations du passé et localités, szerk. Alban Bensa – Daniel Fabre, Éditions de la Maison
des sciences de l’homme, Paris, 2001.

John F. Benton, Self and Society in Medieval France. The Memoirs of Abbot Guibert of Nogent,
Harper and Row, New York, 1970.

Lutz K. Berkner, The stem family and the developmental cycle of the peasant household: An
eighteenth-century Austrian example, The American Historical Review 77. (1972/2.).

Lutz K. Berkner, The Use and Misuse of the Census Data for the Historial Analysis of Family
Structure, Journal of Interdisciplinary History 5. (1975/4.), 721–738.

Henri Berr, Szintézis a történettudományban. A történelem jövője [1911], ford. Csizmadia

Dominika = Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata,
szerk. Benda Gyula – Szekeres András, l’Harmattan – Atelier, Budapest, 2007.

Bevezetés a társadalomtörténetbe, szerk. Bódy Zsombor – Ö. Kovács József, Budapest, Osiris,

2003.

Beyond the Cultural Turn. New Directions in the Study of Society and Culture, szerk. Victoria
E. Bonnell – Lynn Hunt, University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London,
1999.

Biographie als Geschichte, szerk. Hedwig Röckelein, edition diskord, Tübingen, 1993.

Robin BISHA, Reconstructing the Voice of a Noblewoman of the Time of Peter the Great: Daria

326
Mikhailovna Menshikova: An Exercise in (Pseudo) Autobiographical Writing, Rethinking
History 2. (1998), 51–63.

Jeremy Black, The politics of Britain, 1688–1800, Manchester University Press, Manchester –
New York, 1993.

Marc Bloch, Les caractères originaux de l’histoire rurale française [1931], Armand Colin,
Paris, 1988.3

Marc Bloch, A feudális társadalom, ford. Sujtó László, Osiris, Budapest, 2002.

Marc Bloch, Gyógyító királyok. A királyi hatalom természetfeletti ereje Franciaországban és

Angliában [1924], ford. Haas Lídia, Osiris, Budapest, 2005.

Marc Bloch, A történelem védelmében. Válogatott művek, ford. Makkai László – Pataki Pál,
Gondolat, Budapest, 1974.

Marc Bloch, A történész mestersége. Történetelméleti írások, ford. Babarczy Eszter – Kosáry
Domokos – Pataki Pál, Osiris, Budapest, 1996.

Bódy Zsombor, Michel Foucault és a történeti diszciplína ma = A történész szerszámosládája.

A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. A „Történelem–Társadalomtudományok”
konferencia anyagai, szerk. Szekeres András, l’Harmattan – Atelier, 2002.

Bódy Zsombor – Czoch Gábor – Sonkoly Gábor, Paradigmaváltás a francia

társadalomtörténet-írásban, Aetas 10. (1995/4.).

Bognár Bulcsu, „A merészség a koncepcióban.” Erdei kísérlete a hajnali társadalomszemlélet

adaptációjára A magyar paraszttársadalom című művében, Korall 5. (2004/15–16.).

Bognár Bulcsu, Társadalomrajz és politikai program. Erdei Ferenc korai írásairól, Korall 2.
(2000/2.).

327
Bókay Antal, Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban, Osiris, Budapest, 1997.

[Victoria E. Bonnell – Lynn Hunt], Preface = Beyond the Cultural Turn. New Directions in
the Study of Society and Culture, szerk. Uők., University of California Press, Berkeley – Los
Angeles – London, 1999.

Borsi-Kálmán Béla, A Bánság és Temesvár a századfordulón és az első világháború előestéjén

= Borsi-Kálmán Béla, Polgárosodott nemes avagy (meg)nemesedett polgár. Írások a “nemesi
polgárisodás” témaköréből, Jelenkor, Pécs, 2002.

BORUS György, A pápista összeesküvés és a kizárási válság Angliában, 1678–1681, Aetas 24.
(2009/3.), 5–19.

Botond Ágnes, Pszichohistória = Bevezetés a társadalomtörténetbe, szerk. Bódy Zsombor –

Ö. Kovács József, Budapest, Osiris, 2003.

Botond Ágnes, Pszichohistória – avagy a lélek történetiségének tudománya, Tankönyvkiadó,

Budapest, 1991.

Paul Boyer – Stephen Nissenbaum, Boszorkányok Salemben. A boszorkányság társadalmi

gyökerei [1974], ford. Körtvélyes Zsuzsanna, Osiris, Budapest, 2002.

Pierre Bourdieu, Az életrajzi illúzió [1986], ford. Berkovits Balázs = Uő, A gyakorlati észjárás.
A társadalmi cselekvés elméletéről, Napvilág, Budapest, 2002.

Fernand Braudel, Anyagi kultúra, gazdaság, kapitalizmus 15–18. század. A mindennapi élet
struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen [1967], ford. Pődör László, Gondolat, Budapest, 1985.

Fernand Braudel, A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában [1949], I–III, ford.
R. Szilágyi Éva, Akadémiai–Osiris, 1996.

328
Fernand Braudel, Piacgazdaság és kapitalizmus [1979], ford. Ádám Péter, Világosság 32.
(1991/9.), 643–652.

Fernand Braudel, Positions de l’histoire en 1950 [1950] = Fernand Braudel, Écrits sur
l’histoire, Flammarion, Paris, 1969.

Fernand Braudel, A tér és az idő felosztása Európában [1979], fordító feltüntetése nélkül,
Világtörténet 2 (1980/4.), 3–69.

Fernand Braudel, A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam, Századok

106. (1972).

Ernst Breisach, Historiográfia [1983], ford. Baics Gergely, Osiris, Budapest, 2004.

Norman O. Brown, Life against death, The psychoanalytical meaning of history, Wesleyan
University Press, Middleton CT, 1959.

Jerome Bruner, A gondolkodás két formája [1986], ford. Ülkei Zoltán = Narratívák 5. Narratív
pszichológia, szerk. László János – Thomka Beáta, Kijárat, Budapest, 2001.

Henry Thomas Buckle, History of civilization in England, I–III, Henry Frowde, London, 1903–
1904.

Buckle H[enrik] Tamás, Anglia művelődésének története, magyarul kiadják Endrődi Sándor –
Fendler József – György Aladár – György Endre – Láng Lajos – Márkus Miklós, I–X, Aigner
Lajos, Pest–Budapest, 1873–1881.

Casimir Bumiller, Die Autobiographie von Thomas Platter (1499–1582). Ein

psychoanalytischer Beitrag zur Biographik des 16. Jahrhunderts = Biographie als Geschichte,
szerk. Hedwig Röckelein, edition diskord, Tübingen, 1993.

329
Burckhardt Jakab, A renaissancekori műveltség Olaszországban [1860], I–II, ford. Bánóczy
József, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1895.

Jacob Burckhardt, A reneszánsz Itáliában [1860], ford. Elek Artúr, A Képzőművészeti Alap
Kiadóvállalata, Budapest, é.n.2

Jacob Burckhardt, Világtörténelmi elmélkedések. Bevezetés a történelem tanulmányozásába,

ford. Báthori Csaba, Atlantisz, Budapest, 2001.

Peter Burke, Context in context, Common Knowledge 8. (2002/1).

Peter Burke, Formátlan történelmek [2012], ford. Wessely Anna, Budapesti Könyvszemle 24.
(2012).

Peter Burke, The French Historical Revolution. The Annales School, Polity Press, Cambridge,
1990.

Peter Burke, History and Social Theory, Polity Press, Cambridge, 1992.

Peter Burke, Introduction = Carlo Ginzburg, The Enigma of Piero. Piero della Francesca. New
edition with Appendices, ford. Martin Ryle – Kate Soper, Verso, London – New York, 2000.

Peter Burke, A populáris kultúra a történettudomány és az etnológia mezsgyéjén [1984], ford.

Mohay Tamás, Etnographia 95. (1984/3.).

David Carr, A történelem realitása [1997], ford. V. Horváth Károly = Narratívák 3. A kultúra
narratívái, szerk. Thomka Beáta, Kijárat, Budapest, 1999.

E[dward] H[allett] Carr, Mi a történelem? [1961], ford. Bérczes Tibor, Századvég, Budapest,
1993.

Paul Cartledge, What is social history now? = What is history now?, szerk. David Cannadine,

330
Palgrave Macmillan, Houndmills – New York, 2002.

Ivo Cerman, Habsburgischer Adel und Aufklärung. Bildungsverhalten des Wiener Hofadels im
18. Jahrhundert, Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2010.

Michel de Certeau, Hogyan kezeli Freud a történelmet? „Az ördögi neurózis a 17. században”
kapcsán [1970], ford. Gábor Lívia, Aetas 21. (2006/1.).

Michel de Certeau, Az írás és a történelem [1975], ford. Rajacic Ágnes = Tudomány és

művészet között. A modern történelemelmélet problémái, szerk. Kisantal Tamás, L’Harmattan–
Atelier, 2003, 99–111.

Michel de Certeau, Történelem és struktúra [1975, 1984], ford. Szekeres András = A történelem
anyaga. Francia történelemfilozófia a XX. században, szerk. Takács Ádám, L’Harmattan–
Atelier, 2004, 137–144.

Simona Cerutti, Microhistory. Social Relations versus Cultural Models? = Between Sociology
and History. Essays on Microhistory, Collective Action, and Nation-Building, szerk. Anna-
Maija Castrén – Markku Lonkila – Matti Peltonen, SKS/Finnish Literature Society, Helsinki,
2004.

Alfred D. Chandler Jr., The Visible Hand. The Managerial Revolution in American Business,
Belknap Press, Cambridge MA, 1977.

Pierre Chaunu, Felvilágosodás [1971], ford. Nagy Géza, Osiris, Budapest, 1998.

Pierre Chaunu, A klasszikus Európa [1966], ford. Benda Kálmán – Terényi István, Gondolat,
Budapest, 1971.

Pierre Chaunu, Szeriális történelem. Mérleg és perspektívák [1970], ford. Szekeres András =
Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata, szerk. Benda
Gyula – Szekeres András, l’Harmattan – Atelier, Budapest, 2007.

331
Roger Chartier, Szöveg, szimbólumok és franciaság. A szimbolikus antropológia használata a
történetírásban [1985] = Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok, ford.
Apor Péter – Boross Anna – Bozai Zsuzsa – Erdősi Péter – Lafferton Emese – Sajó Tamás –
Sebők Marcell, szerk. Sebők Marcell, Replika Kör, Budapest, 2000, 73–87.

Palle Ove Christiansen, Construction and Consumption of the Past. From Montaillou to ’The
Name of the Rose’, Ethnologia Europea 18. (1988).

Palle Ove Christiansen, Kultur og historie. Bidrag til den etnologiske debat, Studiebøger,
København.

James Clifford, Bevezetés. Részleges igazságok [1986], ford. Jakab András, Helikon 45.
(1999), 494–513.

James Clifford, Az etnográfiai allegóriáról [1986], ford. Vörös Miklós = Narratívák 3. A

kultúra narratívái, szerk. Thomka Beáta, Kijárat, Budapest, 1999, 151–179.

Thomas V. Cohen, Love and Death in Renaissance Italy, The University of Chicago Press,
Chicago – London, 2004.

Thomas V. Cohen, Roman Tales. A Reader's Guide to the Art of Microhistory, Routledge,
London – New York, 2019.

Thomas V. Cohen – Elizabeth S. Cohen, Words and Deeds in Renaissance Rome. Trials before
the Papal Magistrates. University of Toronto Press, Toronto–Buffalo–London, 1993.

R[obin] G[eorge] Collingwood, The Philosophy of Enchantment. Studies in Folktale, Cultural

Criticism and Anthropology, Oxford University Press, Oxford, 2005.

R[obin] G[eorge] Collingwood, The Principles of History and Other Writings in the
Philosophy of History, Oxford University Press, Oxford, 1999.

332
Robin G[eorge] Collingwood, A történelem eszméje [1946], ford. Orthmayr Imre, Gondolat,
Budapest, 1987.

August Comte, Beszéd a pozitív szellemről [1844], ford. Berényi Gábor = Történetelmélet, I.
kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Alfred H. Conrad – John R. Meyer, The Economics of Slavery in the Ante Bellum South, The
Journal of Political Economy 66. (1958/2.).

N. F. R. Crafts, British Economic Growth during the Industrial Revolution, Clarendon Press,
Oxford, 1985.

Vincent Crapanzano, Hermész dilemmája. A szubverzió álcázása az etnográfiai leírásban

[1986], ford. Jakab András, Helikon 45. (1999), 514–539.

Frederick Crews, The Sins of the Fathers. Hawthorne’s Psychological Themes [1966],
University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1989.

Czoch Gábor, A mentalitástörténet = Bevezetés a társadalomtörténetbe, szerk. Bódy Zsombor

– Ö. Kovács József, Budapest, Osiris, 2003.

Czoch Gábor – Sonkoly Gábor, Bevezető = Társadalomtörténet másképp. A francia

társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években, szerk. Czoch Gábor – Sonkoly Gábor,
Csokonai, Debrecen, é. n., 9–23.

Csíki Tamás – Halmos Károly – Tóth Árpád, A magyar társadalomtörténet-írás története a

kezdetektől napjainkig = Bevezetés a társadalomtörténetbe, szerk. Bódy Zsombor – Ö. Kovács
József, Budapest, Osiris, 2003.

Ute Daniel, Kompendium Kulturgeschichte. Theorien, Praxis, Schlüsselwörter, Suhrkamp,

Frankfurt am Main, 20044.

333
Arthur Coleman Danto, Az analitikus történetfilozófia hanyatlása és bukása [1995], ford. Beck
András = Történetelmélet, II. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest,
2006.

Dányi Dezső – Zimányi Vera, Soproni árak és bérek a középkortól 1750-ig, Akadémiai,
Budapest, 1989.

Robert Darnton, Egyik este [2004], ford. Baticz Attila, Budapesti Könyvszemle 16. (2004/3.),
282–287.

Robert Darnton, The great cat massacre and other essays in French cultural history, Basic
Books, New York, 1984.

Robert Darnton, The Literary Underground of the Old Regime, Harvard University Press,
Cambridge, MA – London, England, 1982.

Robert Darnton, Lúdanyó meséi és más tanulmányok, ford. Merényi Ágnes, General Press,
Budapest, év nélkül [2010].

Robert Darnton, Lúdanyó meséi. A nagy macskamészárlás. Két epizód a francia kultúrhistória
köréből [1984], ford. Merényi Ágnes, Akadémiai, Budapest, 1987.

Robert Darnton, Történelem és antropológia [1986] = Történeti antropológia. Módszertani

írások és esettanulmányok, ford. Apor Péter – Boross Anna – Bozai Zsuzsa – Erdősi Péter –
Lafferton Emese – Sajó Tamás – Sebők Marcell, szerk. Sebők Marcell, Replika Kör, Budapest,
2000, 89–107.

Natalie Zemon DAVIS, Antropológia és történettudomány a nyolcvanas években [1981], fordító

feltüntetése nélkül, Világtörténet 5. (1984/2.), 17–27.

Natalie Zemon Davis, The Gift in Sixteenth-century France, University of Wisconsin Press,

334
Madison, 2000.

Natalie Zemon Davis, A life of learning. Charles Homer Haskins Lecture for 1997, American
Council of Learned Societies Occasional Paper, No. 39. (1997).

Natalie Zemon Davis, Martin Guerre visszatérése [1983], ford. Lafferton Emese – Sebők
Marcell, Osiris, Budapest, 1999.

Natalie Zemon Davis, „Nőtörténelem” átalakulóban. Az európai helyzet = Van-e a nőknek

történelmük?, szerk. Joan Wallach Scott, Balassi, Budapest, 2001.

Natalie Zemon Davis, Trickster Travels, Hill & Wang: New York, 2006.

William N. Davis, Epilogue = Rudolph M. Bell, Holy Anorexia, The University of Chicago
Press, Chicago–London, 1985.

Dékány István, A szellemtörténet történetielméleti alapon megvilágítva, Századok 65. (1931).

Jean DELUMEAU, Le Peur en Occident, (XIVe-XVIIIe siècles). Une cité assiégée, Paris, Fayard,
1978.

John Putnam Demos, Entertaining Satan. Witchcraft and the Culture of Early New England,
Oxford University Press, Oxford, 1982.

John Demos, The Unredeemed Captive: A Family Story from Early America, Vintage, New
York, 1994.

Greg Dening, Mr. Bligh’s Bad Language. Passion, Power and Theatre on the Bounty,
Cambridge University Press, Cambridge, 1992.

Philippe Descola – Gérard Lencloud – Carlo Severi – Anne-Christine Taylor, A kulturális

antropológia eszméi [1988], ford. Saly Noémi, Századvég, Budapest, 1993.

335
Deutsche Erinnerungsorte I–III, szerk. Etienne François – Hagen Schulze, C. H. Beck,
München, 2001.

H. A. Diederiks, Bevezetés = Uő. – J. Th. Lindblad – D. J. Noordam – G. C. Quispel – B. M.

A. de Vries – P. H. H. Vries, Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet. A rurális
társadalomtól a gondoskodó államig, ford. Kocsor Dóra, Osiris, Budapest, 1995.

Wilhelm Dilthey, Bevezetés a szellemtudományokba = Történetelmélet, II. kötet, szerk.

Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Wilhelm Dilthey, Ideen über eine beschriebende und zergliederndne Psychologie,

https://www.gutzitiert.de/zitat_autor_wilhelm_dilthey_thema_verstehen_zitat_1411.html.

Domanovszky Sándor, Előszó = Magyar művelődéstörténet, szerk. Domanovszky Sándor,

Budapest, 1939–1942, I. kötet, elektronikus változat: mek.oszk.hu/09100/09175/html/

Eva Domanska, Encounters. Philosophy of history after postmodernism, University Press of

Virginia, Charlottesville – London, 1998.

François Dosse, L’Histoire en miettes. Des « Annales » à la « nouvelle histoire », La

Découverte, Paris, 1987.

Johann Gustav Droysen, Grundriss der Historik, Veit, Leipzig, 1868.

William Herbert Dray, A cselekvések történeti magyarázatának újragondolása [1963], ford.

Haas Lídia = Történetelmélet, II. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis,
Budapest, 2006.

Johann Gustav Droysen, Historika, ford. Csejtei Dező = Történetelmélet, II. kötet, szerk.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

336
Georges Duby, Le Dimanche de Bouvines (27 juillet 1214), Gallimard, Paris, 1973.

Georges Duby, Folytonos történelem [1991], ford. ifj. Benda Kálmán, Napvilág, Budapest,
2000.

Georges Duby, Katedrálisok kora. Művészet és társadalom, 980–1420 [1976], ford. Fázsy
Anikó – Albert Sándor, Gondolat, Budapest, 1984.

Georges Duby, La Société aux XIe et XIIe siècles dans la région mâconnaise, Éditions de
l’École des Hautes Études en Sciences Sociales, Paris, 1953.

Georges Duby – Robert Mandrou, A francia civilizáció ezer éve [1958], ford. Ádám Péter –
Pataki Pál, Gondolat, Budapest, 1975.

Dupcsik Csaba, Kettős játékok. Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek. Szimmetrikus
antropológiai tanulmány, Budapesti Könyvszemle 12. (2000/2), 111–118.

Early Modern Childhood. An Introduction, szerk. Anna French, Routledge, New York, 2019.

Eckhart Ferenc, Magyar alkotmány- és jogtörténet [1946], szerk. Mezey Barna, Osiris,
Budapest, 20002.

Eckhart Ferenc, A szentkorona-eszme története, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest,

1941.

Scott M. Eddie, Ami „köztudott”, az igaz is? Bevezetés a kliometrikus történetírás

gondolkodásmódjába, Csokonai, Debrecen, 1996.

Norbert Elias, A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások

[1939], ford. Berényi Gábor, Gondolat, Budapest, 1987.

Norbert Elias, Az udvari társadalom. A királyság és az udvari arisztokrácia szociológiai

337
jellemzőinek vizsgálata [kéziratként 1933, publikálva 1969], ford. Gellériné Lázár Márta –
Harmathy Veronika – Németh Zsuzsa, Napvilág, Budapest, 2005.

Geoffrey Elton, The Practice of History, Fontana Press, London, 1967.

Én, Pierre Rivière, aki lemészároltam anyámat, húgomat és öcsémet. Egy XIX. századi
szülőgyilkosság, szerk. Michel Foucault, ford. Ádám Anikó – Lóránt Zsuzsa, Jószöveg
Műhely, Budapest, 1999.

Erdei Ferenc, A magyar társadalom a két világháború között, Valóság 19. (1976/4–5.).

Erdélyi Gabriella, Egy kolostorper története. Hatalom, vallás és mindennapok a középkor és

az újkor határán, MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2005.

Erdélyi Gabriella, Szökött szerzetesek. Erőszak és fiatalok a késő középkorban, Libri, Budapest
[2011].

Erik H. Erikson, A fiatal Luther. Tanulmány a pszichoanalízisről és a történelemről [1958] =

uő., A fiatal Luther és más írások, ford. Erős Ferenc – Pető Katalin – Gáspár Csaba, Budapest,
1991.

Erős Vilmos, Modern historiográfia. Az újkori történetírás egy története, Ráció, Budapest,
2015.

Erős Vilmos, Utószó = Szekfű Gyula, Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok, Osiris,
Budapest, 2002.

Érzelmek és mostohák. Mozaikcsaládok a régi Magyarországon, 1500–1850, szerk. Erdélyi

Gabriella, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Budapest, 2019.

Experiments in Rethinking History, szerk. Alun Munslow – Robert A. Rosenstone, Routledge,

New York, 2004.

338
Richard J. Evans, In Defence of History, Granta, London, 1997.

Faire de l’histoire, I–III., szerk. Jacques Le Goff – Pierre Nora, Gallimard, Paris, 1974.

Family Forms in Historical Europe, szerk. Richard Wall – Jean Robin – Peter Laslett,
Cambridge University Press, Cambridge, 1983.

Faragó Tamás, A múlt és a számok. Pest-Buda és környéke népessége és társadalma a 18–20.

században, Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2008.

Faragó Tamás, Történeti demográfia = Bevezetés a társadalomtörténetbe, szerk. Bódy

Zsombor – Ö. Kovács József, Budapest, Osiris, 2003.

Lucien Febvre, Le problème de l’incroyance au XVIe siècle. La religion de Rabelais, Albin

Michel, Paris, 1942.

Fehér Márta, A paradigmától a lexikonig... = Thomas S[amuel] Kuhn, A tudományos

forradalmak szerkezete [1962, 1970], ford. Bíró Dániel, Osiris, Budapest, 2000.

Fehér Márta, Thomas Kuhn tudományfilozófiai „paradigmája” = Thomas S[amuel] Kuhn, A

tudományos forradalmak szerkezete [1962, 1970], ford. Bíró Dániel, Gondolat, Budapest,
1984.

Robert Filmer, Patriarcha and Other Political Writings, szerk. Peter Laslett, Blackwell,
Oxford, 1949.

Michel Fleury – Louis Henry, Des registres paroissiaux à l'histoire de la population. Manuel
de dépouillement et d'exploitation de l'état civil ancien, Institut national d'études
démographiques, Paris, 1956.

Heinz von Foerster – Bernhard Pörksen, Wahrheit ist die Erfindung eines Lügners. Gespräche

339
für Skeptiker, Carl-Auer, Heidelberg, 1998.

Robert William Fogel, Railroads and American Economic Growth. Essays in Economic
History, Johns Hopkins Press, Baltimore, 1964.

Robert William Fogel – Stanley L. Engerman, Time on the Cross. The Economics of American
Negro Slavery, Little, Brown and Company, Boston, 1974.

Les formes de l’expérience. Une autre histoire sociale, szerk. Bernard Lepetit, Albin Michel,
Paris, 1995.

Michel Foucault, A bolondság története a klasszicizmus korában [1961], ford. Sujtó László,
Atlantisz, Budapest, 2004.

Michel Foucault, Felügyelet és büntetés. A börtön története [1975], ford. Fázsy Anikó – Csűrös
Klára, Gondolat, Budapest, 1990.

Michel Foucault, Felügyelet és büntetés [1975], részlet, ford. Klaniczay Gábor = Klaniczay
Gábor, Foucault és büntetése, Budapesti Könyvszemle 3. (1991/3.).

Michel Foucault, A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája, ford.

Romhányi Török Gábor, Osiris, Budapest, 2000.

Michel Foucault, A tudás archeológiája [1969], ford. Perczel István, Atlantisz, Budapest, 2001.

Michel Foucault – Barret Kriegel Blandine – Anne Thalam – Bruno Fortier, Les Machines à
guérir. Aux origines de l'hôpital moderne, Bruxelles, Pierre Mardaga, 1979.

Sigmund Freud, Leonardo da Vinci egy gyerekkori emléke [1910], = uő., Esszék, ford. Bart
István – V. Binét Ágnes – Vikár György – Linczényi Adorján, Gondolat, Budapest, 1982.

Sigmund Freud, Ördögi neurózis a 17. században, ford. Dobos Elvira, Aetas 21. (2006/1.),

340
139–157.

Sigmund Freud – William C. Bullitt, Thomas Woodrow Wilson. A Psychological Study,

Houghton Mifflin, Boston, 1966.
Saul FRIEDLÄNDER, Histoire et psychoanalyse, Seuil, Paris, 1975.

Für Lajos, A berceli zenebona, 1784. Kísérlet a történeti pillanat megragadására, Osiris:
Budapest, 2000.

Gaál György, The ’Noble Dream’ of American Historiography, Szakdolgozat. ELTE BTK
Amerikanisztika szak, 2009.

Hans-Georg Gadamer, Hermeneutika és historizmus [1961], ford. Bonyhai Gábor =

Történetelmélet, II. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

John Lewis Gaddis, The Landscape of History. How Historians Maps the Past, Oxford
University Press, Oxford, 2002.

David Garland, What is a ’history of the present’? On Foucault’s genealogies and their critical
preconditions, Punishment & Society 16. (2014/4.).

David Gaunt, Történelem és antropológia [1982], fordító feltüntetése nélkül, Világtörténet 5.

(1984/2.), 3–16.

Peter Gay, Freud for Historians, Oxford University Press, New York – Oxford, 1985.

Étienne Gautier – Louis Henry, La population de Crulai, paroisse normande, Institut national
d'études démographiques, Paris, 1958.

Clifford Geertz, „A bennszülöttek szemszögéből.” Az antropológiai megértés természetéről =

Uő, Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások, ford. Andor Eszter – Berényi Gábor – Botos
Andor – Farkas Krisztina – Fejér Balázs – Jakab András – Kárpáti Eszter – Kovács Éva –

341
Lovász Irén – Sajó Tamás, Századvég, Budapest, 1994.

Clifford Geertz, Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások, ford. Andor Eszter – Berényi
Gábor – Botos Andor – Farkas Krisztina – Fejér Balázs – Jakab András – Kárpáti Eszter –
Kovács Éva – Lovász Irén – Sajó Tamás, Századvég, Budapest, 1994.

Clifford Geertz, Kultúrák háborúja [1995], ford. Rupp Anikó, Budapesti Könyvszemle
(1996/3.), 304–308.

Clifford Geertz, Mély játék. Jegyzetek a bali kakasviadalról [1973], ford. Lovász Irén = Uő, Az
értelmezés hatalma. Antropológiai írások, ford. Andor Eszter – Berényi Gábor – Botos Andor
– Farkas Krisztina – Fejér Balázs – Jakab András – Kárpáti Eszter – Kovács Éva – Lovász Irén
– Sajó Tamás, Századvég, Budapest, 1994, 126–169.

Clifford Geertz, Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez = Misszionáriusok a

csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben, szerk. Vári András, ford.
Berényi Gábor, Akadémiai, Budapest, 1988

Gelléri Gábor, Az emlékezet-fenomenológiától az emlékezet-politikáig. Paul Ricoeur új

könyvéről, Korall 2 (2001/5–6.).

Gelléri Gábor, Kitépett jegyzetlapok. Bernard Lepetit posztumusz tanulmánykötetéről, Korall

2 (2001/3–4.).

Gera Judit, Huizinga, a rejtőzködő = Huizinga, a rejtőzködő. Utam a históriához – Hollandia

szellemi ismérve – Jan Veth élete és műve, ford. Balogh Tamás, Balassi, Budapest, 1999.

Alexander Gerschenkron, A gazdasági elmaradottság – történelmi távlatból. Tanulmányok,

ford. Halmos Károly – Hegedűs József – Kertesi Gábor – Kovácsy Tamás – Lengyel György
– Pázmándy Györgyi, Gondolat, Budapest, 1984.

Gary G. Gibbs, Five Parishes in Late Medieval and Tudor London. Communities and Reforms,

342
Routlede, London – New York, 2019.

Carlo Ginzburg, Bizonyítékok és lehetőségek. Natalie Zemon Davis Martin Guerre visszatérése
című művének margójára [1988], ford. JÁszberényi- Kamrás Orsolya, Helikon 49. (2003/3.).

Carlo Ginzburg, „Fülcimpák és körmök”. A következtetésen alapuló paradigma gyökerei

[1992], ford. Farkas Krisztina, Café Bábel 8. (1998/30.), 49–67.

Carlo Ginzburg, Microhistory. Two or Three Things that I Know About It, Critical Inquiry 20.
(1993).

Carlo Ginzburg, Préface = Uő., Le fil et les traces. Vrai faux fictive, Verdier, Lagrasse, 2010.

Carlo Ginzburg, Rituális fosztogatások. Előszó egy folyamatban lévő kutatáshoz [1987] =
Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok, ford. Apor Péter – Boross
Anna – Bozai Zsuzsa – Erdősi Péter – Lafferton Emese – Sajó Tamás – Sebők Marcell, szerk.
Sebők Marcell, Replika Kör, Budapest, 2000, 279–298.

Carlo Ginzburg, A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe [1976], ford. Galamb
György, Európa, Budapest, 1991.

Carlo Ginzburg – Carlo Poni, The Name and the Game. Unequal Exchange and the
Historiographical Marketplace [1979] = Microhistory and the Lost Peoples of Europe, szerk.
Edward Muir – Guido Ruggiero, Johns Hopkins University Press, Baltimore–London, 1991.

Glatz Ferenc, Modern világkép, történettudomány, marxizmus = uő., Történetírás

korszakváltásban, Gondolat, Budapest, 1990.

James Goodman, The Stories of Scottsboro, Pantheon Books, New York, 1994.

Doris S. Goldstein, John Clive, Not by Fact Alone. Essays on the Writing of History, Alfred A.
Knopf, New York, 1989 [könyvismertetés], History and Theory 30 (1991/1.).

343
Pierre Goubert, The Ancien Régime. French Society, 1600–1750 [1969], ford. Steve Cox,
Weidenfeld and Nicholson, London, 1973.

Pierre Goubert, Cent mille provinciaux au XVIIe siècle, Paris, Flammarion, 1968.

Granasztói György, Beszélgetés Pach Zsigmond Pállal, Történelmi Szemle, 25. (1982).

Granasztói György, Ha nincs társadalomtörténet, miért van?, Korall 2. (2001/5–6.).

Granasztói Péter, Daniel Roche, Le Peuple de Paris, Essai sur la culture populaire aux XVIIIe
siècle (Párizs népe. tanulmány a 18. századi népi kultúráról), Paris, Fayard, 1998. (1981),
Daniel Roche: Histoire des choses banales. Naissance de la consommation dans les sociétés
traditionnelles (XVII-XIXe siècle) (Hétköznapi dolgok története. A fogyasztás születése a
tradicionális közösségekben, 17–18. század) Paris, Fayard, 1997 [könyvismertetés], Korall 2
(2001/3–4.), 361–365.

Anna Green – Kathleen Troup, The Annales= The houses of history. A critical reader in
twentieth-century history and theory, szerk. Uők, Manchester University Press, Manchester,
1999.

Anna Green – Kathleen Troup, The Empiricists = The houses of history. A critical reader in
twentieth-century history and theory, szerk. Uők, Manchester University Press, Manchester,
1999.

Anna Green – Kathleen Troup, Freud and Psychohistory = The houses of history. A critical
reader in twentieth-century history and theory, szerk. Uők, Manchester University Press,
Manchester, 1999.

Anna Green – Kathleen Troup, Gender and history = The houses of history. A critical reader
in twentieth-century history and theory, szerk. Uők, Manchester University Press, Manchester,
1999.

344
Anna Green – Kathleen Troup, Marxist Historians = The houses of history. A critical reader
in twentieth-century history and theory, szerk. Uők, Manchester University Press, Manchester,
1999.

Anna Green – Kathleen Troup, Postcolonial perspectives == The houses of history. A critical
reader in twentieth-century history and theory, szerk. Uők, Manchester University Press,
Manchester, 1999.

Stephen Greenblatt, Ádám és Éva tündöklése és bukása, ford. Szántó András, Animus,
Budapest, 2018.

Stephen Greenblatt, Géniusz földi pályán. Shakespeare módszere, ford. G. István László, HVG,
Budapest, 2005.

Stephen Greenblatt, Renaissance Self-Fashioning from More to Shakespeare, University of

Chicago Press, Chicago, 1980.

Stephen Greenblatt, Egy reneszánsz könyvvadász, ford. Zsuppán András, Typotex, Budapest,
2015.

Stephen Greenblatt, Shakespeare és az ördögűzők [1989], ford. Kiss Gábor Zoltán, Helikon 54.
(1998/1–2.).

Edoardo Grendi, Micro-analisi e storia sociale, Quaderni Storici 35. (1977), 506–520.

Jean–Yves Grenier, Erkölcsi norma és politikai gazdaságtan (13–21. század), Korall 21

(2020/81.).
Jo GULDI – David ARMITAGE, The history manifesto, javított változat, 2015. február 5,
https://www.cambridge.org/core/services/aop-cambridge-
core/content/view/AC1A1EC711AE91A4F9004E7582D79AFD/9781107076341AR.pdf/The
_History_Manifesto.pdf?event-type=FTLA (Utolsó hozzáférés: 2021. január 27.)

345
Gulyás László – Kampis György – Kutrovátz Gábor – Ropolyi László – Soós Sándor – Szegedi
Péter, Bevezetés a tudományfilozófiába, szerk. Ropolyi László, kézirat, Eötvös Loránd
Tudományegyetem, 2013.

Gunst Péter, A magyar történetírás története, Csokonai, Debrecen, 1995.

Aaron Gurevich, Historical Anthropology of the Middle Ages, University of Chicago Press,
Chicago, 1992.

A[ron] J[akovlevics] Gurevics, A középkori ember világképe [1972], ford. Előd Nóra, Kossuth,
Budapest, 1974.

Gyáni Gábor, Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése, Napvilág, Budapest, 2000.

Gyáni Gábor, Emlékezés és oral history, Budapesti Könyvszemle 10. (1998), 298–299.

Gyáni Gábor, Érvek a kettős struktúra elmélete ellen, Korall 2. (2001/3-4.).

Gyáni Gábor, Érvek az elkanyarodás ellen, Budapesti Könyvszemle 3. (1991).

Gyáni Gábor, Posztmodern kánon, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003.

Gyáni Gábor, A pszichohistória-írás magyar fejleményei = Jakab Albert Zsolt – Vajda András
(szerk.), Aranyhíd, Erdélyi Múzeum Egyesület – Kriza János Néprajzi Társaság – BBTE
Magyar Néprajz és Antropológia Intézet, Kolozsvár, Románia, 2017, 237–249.

Gyáni Gábor, Relatív történelem, Typotex, Budapest, 2007.

Gyáni Gábor, „Térbeli fordulat” és a várostörténet, Korunk III. folyam 18. (2007/7.), 4–12.

Gyáni Gábor, A történeti tudás, Osiris, Budapest, 2020.

346
Gyáni Gábor, A történetírás fogalmi alapjairól. Tény, magyarázat, elbeszélés == Bevezetés a
társadalomtörténetbe, szerk. Bódy Zsombor – Ö. Kovács József, Budapest, Osiris, 2003.

A gyermekkor története. Szöveggyűjtemény, szerk. Pukánszky Béla – Vajda Zsuzsa, Eötvös

József Könyvkiadó, Budapest, 1998.

Győri Róbert, Vadvízországtól a fokgazdálkodásig, Korall 1. (2000/1.).

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Collingwoodhoz = Történetelmélet, I. kötet,

szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Crocéhoz = Történetelmélet, II. kötet, szerk.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Dantóhoz = Történetelmélet, II. kötet, szerk.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Diltheyhez = Történetelmélet, II. kötet, szerk.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Drayhez = Történetelmélet, II. kötet, szerk.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Droysenhez = Történetelmélet, II. kötet, szerk.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Hegelhez = Történetelmélet, I. kötet, szerk.

Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Humboldthoz = Történetelmélet, II. kötet, szerk.

347
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Kanthoz = Történetelmélet, I. kötet, szerk.

Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Lamprechthez = = Történetelmélet, II. kötet,

szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Michelet-hez = Történetelmélet, II. kötet, szerk.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Minkhez = Történetelmélet, I. kötet, szerk.

Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Pirenne-hez = Történetelmélet, II. kötet, szerk.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Popperhez = Történetelmélet, I. kötet, szerk.

Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Rankéhoz = Történetelmélet, II. kötet, szerk.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Rickerthez = Történetelmélet, II. kötet, szerk.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Simmelhez = Történetelmélet, II. kötet, szerk.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Spenglerhez = Történetelmélet, I. kötet, szerk.

Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

348
Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Taine-hez = Történetelmélet, II. kötet, szerk.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák–Kisantal, Bevezetés Toynbee-hoz = Történetelmélet, I. kötet, szerk. Gyurgyák János

– Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Gyurgyák János és Kisantal Tamás bevezetése Weberhez = Történetelmélet, II. kötet, szerk.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Ian Hacking, Representing and intervening. Introductory topics in the philosophy of natural
science, Cambridge University Press, Cambridge, 1983.

Hadas Miklós, A gymnastica, avagy a „fiatalsági öröm köntösébe burkolt munka.” Adalékok
a modern férfiasság kialakulásának vizsgálatához, Korall 3. (2002/ 7–8.).

Hajnal István, Az újkor története, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1936.

John Hajnal, European marriage patterns in perspective = Population in history. Essays in

historical demography, eds D. V. Glass – D. E. C. Eversley, Edward Arnold, London, 1965.

John Hajnal, Two Kinds of Preindustrial Household Formation Systems, Population and
Development Review 8. (1982), 449–494.

Maurice Halbwachs, A kollektív emlékezet. III. fejezet: A kollektív emlékezet és az idő [1950],
ford. xxx = Olvasókönyv a szociológia történetéhez, szerk. Felkai Gábor – Némedi Dénes –
Somlai Péter, Új Mandátum, Budapest, 2000, I. 403–432.

Maurice Halbwachs, La Mémoire collective, Presses Universitaires de France: Paris, 1950.

Halmos Károly, Közgazdaságtan és történelem – a narratív és a neoinstitucionalista fordulat

után, Korall 2. (2001/5–6.).

349
Karen Halttunen, Cultural History and the Challenge of Narrativity = Beyond the Cultural
Turn. New Directions in the Study of Society and Culture, szerk. Victoria E. Bonnell – Lynn
Hunt, University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1999.

Handbuch politisch-sozialer Grundbegriffe in Frankreich 1680–1820, szerk. Rolf Reichardt,

valamint Eberhard Schmitt (a 10. kötetig), Hans Jürgen Lüsebrink (a 11. kötettől) és Jörn
Leonhard (a 21. kötettől), Oldenbourg, München, majd Walter de Gruyter, Berlin–Boston,
1985–2017.

Hankiss Ágnes, Martinovics Ignác = uő., Kötéltánc, Magvető, Budapest, 1987.

Hankiss Ágnes, Zrínyi Miklós kálváriája = uő., Csak az élet (scientia profana), Széchenyi, h.
n., 1989.

François Hartog, A történetiség rendjei. Prezentizmus és időtapasztalat [2003], ford. Lakatos

Ágnes, L’Harmattan, Budapest, 2006.

Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Előadások a világtörténet filozófiájáról [szóban: 1822–1831,

publikálva 1837], ford. Szemere Samu = Történetelmélet, I. kötet, szerk. Gyurgyák János –
Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Heller Ágnes, A történelem elmélete [1982], ford. Tarnay László, Múlt és Jövő, Budapest,
2001.

Carl Gustav Hempel, Az általános törvények szerepe a történettudományban [1942], ford. Laki
János = Történetelmélet, II. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest,
2006.

Helga Hentschel, Erikson und der junge Mann Luther. Wander der Persönlichkeit im Umbruch
zur Moderne = Biographie als Geschichte, szerk. Hedwig Röckelein, edition diskord,
Tübingen, 1993.

350
Histoire de la population française, I–IV, szerk. Jacques Dupâquier, Seuil, Paris, 1988.

Histoire de la vie privée, I–V, szerk. Georges Duby – Philippe Ariès, Seuil, Paris, 1985–1987.

Histoire et sciences sociales. tentons l’expérience [szerkesztőségi cikk], Annales E. S. C. 44.

(1989/6.), 1317–1323.

Histoire et sciences sociales. Un tournant critique? [szerkesztőségi cikk], Annales E. S. C. 43.

(1988/2.), 291–293

Eric Hobsbawm, A birodalmak kora, 1875–1914, ford. Baráth Katalin, Pannonica, Budapest,
2004.

Eric Hobsbawm, A forradalmak kora, 1789–1848, ford. Litván György, Kossuth, Budapest,
1964.

Eric Hobsbawm, A life in history, Past and Present 51. (2002/177.).

Eric Hobsbawm, A szélsőségek kora. A rövid 20. század története, 1914–1991, ford. Baráth
Katalin, Pannonica, Budapest, 1998.

Eric Hobsbawm, A tőke kora, 1848–1875, ford. Zinner Judit, Kossuth, Budapest, 1978.

Eric Hobsbawm, A történelemről, a történetírásról, ford. Göbölyös Magdolna – Pálvölgyi

Lídia, Napvilág, Budapest, 2006.

Hóman Bálint – Szekfű Gyula, Magyar történet [1928–1933], I–V, Királyi Magyar Egyetemi
Nyomda, Budapest, 1935.3

Hofer Tamás, Kiállíthatók-e a magyar „emlékezet helyei”, Budapesti Könyvszemle 6. (1994),

465–470.

351
Richard HOGGART, Művelődés, gondolkodás, szokások. Az angol munkásosztály – belülről,
ford. FÉLIX Pál, Gondolat, Budapest, 1975.

Horváth Gergely Krisztián – Keszei András, Társadalomtörténet és szociológia = Bevezetés a

társadalomtörténetbe, szerk. Bódy Zsombor – Ö. Kovács József, Budapest, Osiris, 2003.

Horváth Zita, Örökös és szabadmenetelű jobbágyok a 18. századi Magyarországon, Századok

143. (2009/5.).

Horváth Zita, A Zala megyei parasztság helyzete a 18. században az úrbérrendezés forrásainak
tükrében, Korall 6. (2005/19–20.).

K. Horváth Zsolt, Az eltűnt emlékezet nyomában. Pierre Nora és a történeti emlékezetkutatás

francia látképe, Aetas 14. (1999/3.).

Household and Family in Past Time, szerk. Peter Laslett – Richard Wall, Cambridge University
Press, Cambridge, 1972.

The houses of history. A critical reader in twentieth-century history and theory, szerk. Anna
Green – Kathleen Troup, Manchester University Press, Manchester, 1999.

Marnie Hughes-Warrington, Fifty Key Thinkers on History, Routledge, London – New York,
2000.

Johann Huizinga, Hollandia kultúrája a tizenhetedik században [1941], ford. Gera Judit, Osiris,
Budapest, 2001.

Johan Huizinga, A középkor alkonya. Az élet, a gondolkodás és a művészet formái

Franciaországban és Németalföldön a XIV. és XV. században [1919], ford. Szerb Antal, Dávid
Gábor, Európa, Budapest, 1979.2

Wilhelm von Humboldt, A történetíró feladatáról = Wilhelm von Humboldt válogatott írásai,

352
jegyz., utószó Telegdi Zsigmond, Európa, Budapest, 1985.

Lynn Hunt, The Family Romance of the French Revolution, The University of California Press,
Berkeley – Los Angeles, 1992.

Lynn Hunt, Introduction. History, Culture and Text = The New Cultural History, szerk. uő,
University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1989.

Husz Ildikó, Apáról fiú(k)ra. Örökösödési jogszokások Zsámbékon a 19. század első felében,
Korall 1. (2000/2.).

Husz Ildikó, Család és társadalmi reprodukció a 19. században. Történeti-szociológiai

tanulmány egy Buda környéki mezőváros társadalmáról a családszerkezet változásának
tükrében, Osiris, Budapest, 2002.

Serge Hutin, Robert Mandrou: Magistrats et sorciers en France au XVIIe siècle. Une analyse
de psychologie historique, Paris, Plon, 1968 [könyvismertetés], Revue d’histoire des sciences
22. (1969/3.), 270–272.

Ila Bálint, Gömör megye II–III. kötet, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1944–1946,
I., IV. kötet, Akadémiai, Budapest, 1969–1976.

Georg G[erson] Iggers, Comments on F. R. Ankersmit’s paper, ’Historicism: an attempt at

synthesis’, History and Theory 34. (1995/3.), 162–167

Georg G[erson] Iggers, Historiography in the Twentieth Century. From Scientific Objectivity
to the Postmodern Challange, Wesleyan University, Press, Hanover–London, 1997.

Georg G[erson] Iggers, A német historizmus. A német történetfelfogás Herdertől napjainkig

[1968], ford. Telegdy Bernát – Gunst Péter, Gondolat, Budapest, 1988.

Heribert Illig, Kitalált középkor. A történelem legnagyobb időhamisítása [1996], ford. Angyal

353
István, Allprint, Budapest, 2002.

Keith Jenkins, On ‘What is History?’ From Carr and Elton to Rorty and White, Routledge,
London – New York, 1995.

Keith Jenkins, Re-thinking History. Routledge, London, 1991.

Jenkins, Why History? Ethics and posmodernity, Routledge, London – New York, 1999.

Jeux d’échelles. La micro-analyse à l’expérience, szerk. Jacques REVEL, Seuil: Paris, 1996.

Steve JONES, Rhyme or reason, The Guardian, 2003. augusztus 30,

https://www.theguardian.com/books/2003/aug/30/featuresreviews.guardianreview17

Immanuel Kant, Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből

[1784], ford. Vitrányi Katalin = Történetelmélet, I. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal
Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Kaposi Zoltán, Uradalmi gazdaság és társadalom a 18-19. században. A vrászlói társadalom

átalakulásának folyamata, Dialóg Campus, Pécs–Budapest, 2000.

Katus László, Henri Pirenne (1862–1935) = Henri Pirenne, A középkori gazdaság és

társadalom története., Gondolat, Budapest, 1983.

Kelemen János, Előszó. Collingwood historizmusa = Robin G[eorge] Collingwood, A

történelem eszméje [1946], ford. Orthmayr Imre, Gondolat, Budapest, 1987.

Kelemen János, Popper antihistoricizmusa = Karl R[aimund] Popper, A historicizmus

nyomorúsága [1944], ford. Kelemen Tamás, Akadémiai, Budapest, 1989.

Joan Kelly-Gadol, A nemek társadalmi viszonyai. A nők történelmének módszertani jelentősége

354
[1976], ford. Greskovits Endre, Aetas 8. (1993/4.).

Sören Kierkegaard, Journals IV A 164. (1843).

Steven King, Öröklés, házasság és háztartás az angol szegények körében a 19. század elején,
ford. Papp Zsuzsanna, Korall 9. (2008/34.).

Kis Péter, Fejérpataky László paleográfiai előadásai a pesti egyetemen, Fons 1. (1994/3.).

Kisantal Tamás – Szeberényi Gábor, Hayden White „hasznáról és káráról.” Narratológiai

kihívás a történetírásban, AETAS 16. (2001/1.).

Kisantal Tamás – Szeberényi Gábor, A történetírás „nyelvi fordulata” = Bevezetés a

társadalomtörténetbe, szerk. Bódy Zsombor – Ö. Kovács József, Budapest, Osiris, 2003.

Kiss Attila Atilla, Hatalom, szubjektum, genealógia. Az irodalom kulturális poétikája az

újhistorizmusban, Helikon 44. (1998/1–2.).

Kisteleki Károly, Az abszolút monarchia teoretikus gyökerei = Az abszolút monarchia, szerk.

Képes György, Gondolat, Budapest, 2011,

Klaniczay Gábor, A civilizáció peremén. Kultúrtörténeti tanulmányok, Magvető, Budapest,

1990.

Klaniczay Gábor, The Uses of Supernatural Power. The Transformations of Popular Religion
in Medieval and Early Modern Europe, ford. Susan Singerman, Polity Press, Cambridge –
Princeton University Press, Princeton, 1990.

Klaniczay Gábor, Az uralkodók szentsége a középkorban. Magyar dinasztikus szentkultuszok

és európai modellek, Balassi, Budapest, 2000.

Werner Kogge, Die Grenzen des Verstehens. Kultur–Differenz–Diskretion, Velbrück,

355
Weilerweist, 2002.

Kontler László, Az állam rejtelmei. Brit konzervativizmus és a politika kora újkori nyelvei,
Atlantisz, Budapest, 1996.

A Korall körkérdése a társadalomtörténetírás helyzetéről, Tóth Zoltán válasza, Korall 2.

(2001/5-6.).

Korény–Scheck Vince, Buckle rendszere. Tanulmány, Zilahy Sámuel, Budapest, 1876.

Kosárkó László, Írástörténészek és szociográfusok. Hajnal István recepciója az 1930-as, 1940-

es években, Korall 1 (2000/2.).

Kosáry Domokos, Magyarország a XVIII. században. Növekedés vagy hanyatlás? Valóság 18

(1975/1.).

Kosáry Domokos, A Teleki Intézet emléke, Magyar Könyvszemle 116. (2000/3.).

Reinhart Koselleck, Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája [1979], ford. Hidas Zoltán –
Szabó Márton, Atlantisz, Budapest, 2003.

Reinhart Koselleck, Einleitung = Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon zur

politisch-sozialen Sprache in Deutschland, szerk. Otto Brunner – Werner Conze – Reinhart
Koselleck, Klett–Cotta, Stuttgart, 1972, I. kötet.

Reinhard Koselleck, Tapasztalatváltozás és módszerváltás: történeti-antropológiai vázlat,

Korall 7. (2006/23.).

Kovács Ákos András – Lajtai L. László, Koselleck nemzetfogalma a nacionalizmuselméletek

fényében. Néhány megjegyzés a Nép, nemzet, nacionalizmus, tömeg című szócikkhez, Korall
10. (2009).

356
Kovács Ákos – Szűcs Zoltán Gábor, Hogyan olvassuk a 18. század politikai irodalmát? Egy
kutatási program keretei, Korall 10. (2009/35.), 153–154.

Ö. Kovács József, A társadalomtörténet németországi útjai = Bevezetés a

társadalomtörténetbe, szerk. Bódy Zsombor – Ö. Kovács József, Budapest, Osiris, 2003.

N. Kovács Tímea, Kultúra–szöveg–reprezentáció. Kulturális antropológia és

irodalomtudomány, Helikon 45. (1999) 479–493.

N. Kovács Tímea, Előszó = Narratívák 3. A kultúra narratívái, szerk. Thomka Beáta, Kijárat,
Budapest, 1999, 7–15.

Kovácsy Tamás, Előszó = Alexander Gerschenkron, A gazdasági elmaradottság – történelmi

távlatból. Tanulmányok, ford. Halmos Károly – Hegedűs József – Kertesi Gábor – Kovácsy
Tamás – Lengyel György – Pázmándy Györgyi, Gondolat, Budapest, 1984, 7–33.

Kövér György, Biográfia és történetírás, Aetas 15. (2000/3.), 150–156.

Kövér György, A biográfia nehézségei, Aetas 17. (2002/2.), 245–262.

Kövér György, A gazdaságtörténet-írás újabb útjai = Bevezetés a társadalomtörténetbe, szerk.

Bódy Zsombor – Ö. Kovács József, Budapest, Osiris, 2003.

Kövér György, Losonczy Géza, 1917–1957, 1956-os Intézet, Budapest, 1998.

Kövér György, A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek, Osiris, Budapest, 2011.

Anthony Krause, Az Annales befejezetlen kalandja, ford. Balogh Gábor, Budapesti

Könyvszemle 6. (1994/4.), 460–464.

Kristóf Ildikó, „Ördögi mesterséget nem cselekedtem.” A boszorkányüldözés társadalmi és

kulturális háttere a kora újkori Debrecenben és Bihar vármegyében, Ethnica, Debrecen, 1998.

357
Jürgen Kuczynski, Geschichte des Alltags des deutschen Volkes, I–V, Akademie-Verlag,
Berlin, 1980–1982.

Kultúrtörténeti és historiográfiai hagyományok. Keszeg Anna interjúja Roger Chartier-vel.

Korall 6 (2006/23.).

Kunt Gergely: Kipontozva… Nemi erőszak második világháborús naplókban, Budapest, Osiris,
Budapest, 2019.

Dominick LaCapra, Chartier, Darnton and the Great Symbol Massacre, Journal of Modern
History 60. (1988), 95–112.

Lackó Mihály, Halál Párizsban. Grünwald Béla történész művei és betegségei = uő., Széchenyi
elájul. Pszichotörténeti tanulmányok, l’Harmattan, Budapest, 2001.

Lackó Mihály, Individuális és kollektív biográfia = uő., Széchenyi elájul. Pszichotörténeti

tanulmányok, l’Harmattan, Budapest, 2001.

Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai, szerk. Miklós Tamás, ford. Benedek András – Forrai
Gábor, Atlantisz, Budapest, 1997.

Serge Lancel, Szent Ágoston [1999], ford. Kamocsay Ildikó, Európa, Budapest, 2004.

Láng Benedek – Kutrovátz Gábor – Zemplén Gábor, A tudomány határai, Typotex, Budapest,
2008.

Lányi Gusztáv, Erikson és a pszichohistória, Budapesti Könyvszemle 3. (1991/4.),

Peter Laslett, The world we have lost further explored, Routledge, London, 19833.

László János, Történelem, elbeszélés, identitás = Rákai Orsolya – Z. Kovács Zoltán (szerk.), A

358
narratív identitás kérdései a társadalomtudományokban, Gondolat Kiadói Kör – Pompeji,
Budapest–Szeged, 2003.

Bruno Latour, Sohasem voltunk modernek. Szimmetrikus antropológiai tanulmány [1993],

ford. Gecser Ottó, Osiris, Budapest, 1999.

Hervé Le Bras, Marianne et les lapins. L’obsession démographique, Paris, Odile Jacob, 1991.

Jean Leduc, A történészek és az idő. Elméletek, problémák, írásmódok [1999], ford. Novák
Veronika, Kalligram, Pozsony, 2006.

Jacques Le Goff, Assisi Szent Ferenc [1999], ford. Szilágyi András, Európa, Budapest, 2002.

Jacques Le Goff, Au Moyen Âge. Temps de l’Église et temps du marchand, Annales,

Economies, Sociétés, Civilisations, 15. (1960), 417–433.

Jacques Le Goff, Előszó = Marc Bloch, Gyógyító királyok. A királyi hatalom természetfeletti
ereje Franciaországban és Angliában [1924], ford. Haas Lídia, Osiris, Budapest, 2005.

Jacques Le Goff, Franciaország emlékezete, ford. Albert Sándor, Budapesti Könyvszemle 6.

(1994), 456–459.

Jacques Le Goff, A mentalitás története = Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és

művelődéstörténet francia változata, szerk. Benda Gyula – Szekeres András, l’Harmattan –
Atelier, Budapest, 2007.

Jacques Le Goff, Les mentalités, = Faire de l’histoire, I–III, szerk. Uő. – Pierre Nora,
Gallimard, Paris, III.

Jacques Le Goff, La Naissance du purgatoire, Gallimard, Paris, 1981.

Jacques Le Goff, Saint Louis, Gallimard, Paris, 1981.

359
Vincent B. Leitch – Mitchell R. Lewis, Kritikai kultúrakutatás az Egyesült Államokban [2005],
ford. Túry György, Helikon 51. (2005/1–2.), 102–114.

Lendvai L. Ferenc – Nyíri J. Kristóf, A filozófia rövid története. A Védáktól Wittgensteinig,

Kossuth, Budapest, 1981.2

Bernard Lepetit, Építészet, földrajz, történelem. A lépték használatai [1993], ford. Czoch
Gábor, AETAS 10. (1995/4.), 142–157.

Emmanuel Le Roy Ladurie, Le Carnaval de Romans. De la Chandeleur au Mercredi des

cendres (1579–1580), Paris, Gallimard, 1979.

Emmanuel Le Roy Ladurie, Montaillou. Egy okszitán falu életrajza [1975], ford. Jászay
Gabriella, Osiris, Budapest, 1997.

Emmanuel Le Roy Ladurie, Mozdulatlan történelem [1973], ford. Gelléri Gábor. = Az Annales.
A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata, szerk. Benda Gyula –
Szekeres András, l’Harmattan – Atelier, Budapest, 2007.

Emmanuel Le Roy Ladurie, Les Paysans de Languedoc, SEVPEN, Paris, 1966.

Emmanuel Le Roy Ladurie, Le siècle des Platter, 1499–1628. 1. kötet: Le mendiant et le

professeur, Fayard, Paris, 1995.

Emmanuel Le Roy Ladurie, Le Territoire de l’historien, Gallimard, Paris, 1973.

Emmanuel Le Roy Ladurie, A történész és a számítógép [1968], ford. Gelléri Gábor = Az

Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata, szerk. Benda Gyula
– Szekeres András, l’Harmattan – Atelier, Budapest, 2007.

Les lieux de mémoire I–III., szerk. Pierre Nora, Gallimard, Paris, 1984–1992.

360
Lévai Csaba, Az amerikai „prezentista-relativista” történetírók (Charles A. Beard és Carl L.
Becker) megítélése Magyarországon a Kádár-rendszer időszakában = Tudomány és ideológia
között. Tanulmányok az 1945 utáni magyar történetírásról, szerk. Erős Vilmos – Takács Ádám,
ELTE Eötvös, 2012.

Anne Levallois, Biographie, Psychohistorie und Psychoanalyse. Der Stand der Forschung in
Frankreich = Biographie als Geschichte, szerk. Hedwig Röckelein, edition diskord, Tübingen,
1993.

Giovanni Levi, Egy falusi ördögűző és a hatalom [1985], ford. Pribojszki Dóra – Szekeres
András – Fenyves Katalin, Osiris, Budapest, 2001.

Giovanni Levi, A mikrotörténelemről [1991], ford. Sajó Tamás = Történeti antropológia.

Módszertani írások és esettanulmányok, ford. Apor Péter – Boross Anna – Bozai Zsuzsa –
Erdősi Péter – Lafferton Emese – Sajó Tamás – Sebők Marcell, szerk. Sebők Marcell, Replika
Kör, Budapest, 2000.

Giovanni Levi, I pericoli di geertzismo, Quaderni Storici 20. (1986), 269–277.

Claude Lévi-Strauss, Strukturális antropológia [1958], I–II, ford. Saly Noémi, Szántó Diána,
Osiris, Budapest, 2001.

Claude Lévi-Strauss, Szomorú trópusok [1955], ford. Örvös Lajos, Európa, Budapest, 1973.

The Linguistic Turn. Essays in Philosophical Method, szerk. Richard M. Rorty, The University
of Chicago Press, Chicago–London, 1967.

Massimo Livi-Bacci, La popolazione nella storia dell’Europa, Laterza, Roma–Bari, 1998.

Massimo Livi-Bacci, The population of Europe: a history, ford. Cynthia De Nardi Ipsen – Carl
Ipsen, Blackwell, London, 2000

361
Massimo Livi-Bacci, A világ népességének rövid története [1992], ford. Soproni András,
Osiris, Budapest, 1999.

John Locke, Értekezés a polgári kormányzat igaz eredetéről, hatásköréről és céljáról, ford.
Endreffy Zoltán, szerk. Kontler László, Gondolat, Budapest, 1986.

Chris Lorenz, Lehetnek-e igazak a történetek? Narrativizmus, pozitivizmus és a „metaforikus

fordulat” [1998], ford. Kiss Gábor Zoltán = Narratívák 4. A történelem poétikája. szerk.
Thomka Beáta, Kijárat, Budapest, 2000.

I luoghi della memoria, I–III. kötet, szerk. Mario Isnenghi, Laterza, Roma–Bari, 1996–1997.

Jean-François Lyotard, A posztmodern állapot [1979] = Jürgen Habermas – Jean-François

Lyotard – Richard Rorty, A posztmodern állapot, ford. Angyalosi Gergely – Bujalos István –
Nyizsnyánszky Ferenc – Orosz László, Századvég, Budapest, 1993.

Alan Macfarlane, Az angol individualizmus eredete [1978] ford. Melegh Attila, Századvég –
Hajnal István Kör, 1993.

Alan Macfarlane, The Family Life of Ralph Josselin. A Seventeenth-Century Clergyman. An

Essay in Historical Anthropology, Cambridge University Press, Cambridge, 1970.

Alan Macfarlane, The Justice and the Mare’s Ale. Law and Disorder in Seventeenth-Century
England, Cambridge University Press, Cambridge, 1981.

Alan Macfarlane, Marriage and Love in England. Modes of Reproduction, 1300–1840, Basil
Blackwell, New York, 1986.

Sigurður Gylfi Magnússon, Wasteland with Words. A Social History of Iceland, Reaktion
Books, London, 2010.

362
Magyarics Tamás, Klió és/vagy Kalliopé ? A posztmodern amerikai történetírás néhány
kérdése, Aetas 11. (1996/1.).

Majtényi György, Az „új kultúrtörténet”-ről. Nyelvi fordulat – kritikai fordulat – kulturális

fordulat, Aetas 20. (2005/3.).

Majtényi György, „Uraltak” vagy „önfejűek”? Diktatúrák mindennapjai a német

társadalomtörténet-írásban, Korall 2. (2001/5–6.).

Bronislaw Malinowski, Argonauts of the Western Pacific. An account of native enterprise and
adventure in the Archipelagoes of Melanesian New Guinea, Routledge and Kegan Paul,
London, 1922.

Bronislaw Malinowski, Baloma. Válogatott írások, szerk. Bodrogi Tibor, ford. Bónis György,
Ecsedy Csaba, Gondolat, Budapest, 1972.

Málnási Ödön, Erdődi gróf Pálffy János nádor, szerzői kiadás, Eger, 1929.

Robert Mandrou, Introduction à la France moderne. Essai de psychologie historique, 1500–

1640, Albin Michel, Paris, 1961.

Mannheim Károly, A nemzedékek problémája, ford. Bendl Júlia = uő., Tudásszociológiai

tanulmányok, Osiris, Budapest, 2000.

George E. Marcus - Michael M. J. Fischer, Két mai módszer az antropológiai kulturális

kritikában, ford. Huszanagics Melinda, Helikon 51. (2005/1–2.).

Marczali Henrik, Az 1790/1-diki országgyűlés, I–II, Magyar Tudományos Akadémia,

Budapest, 1907.

Karl Marx, A politikai gazdaságtan bírálatához. Első füzet [1859], fordító feltüntetése nélkül,
6–7, http://www.eszmelet.hu/wp-content/uploads/2018/08/A-politikai-gazdas%C3%A1gtan-

363
b%C3%ADr%C3%A1lat%C3%A1hoz_13_PDFsam_MEM13.pdf (Utolsó letöltés: 2021.
február 13.)

Karl MARX, Tézisek Feuerbachról [1845–1847, publikálva 1886],

https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm. (Utolsó letöltés:
2021. február 13.)

Karl Marx – Friedrich Engels, A Kommunista Párt kiáltványa [1848], fordító feltüntetése
nélkül, Kossuth Könyvkiadó – Kárpáti Könyvkiadó, Budapest–Uzsgorod, 1980.

Mátay Mónika, Törvényszéki játszmák. Válás Debrecenben, 1793–1848, Csokonai, Debrecen,

2006.

Sarah Maza, Private Lives and Public Affairs. The Causes Célebrès of Prerevolutionary
France, University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1993.

Hans Medick, Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténettel

szemben [1984] = Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a
társadalomtörténetben, szerk. Vári András, ford. Berényi Gábor, Akadémiai, Budapest, 1988,
69–109.

Hans Medick, Weben und Überleben in Laichingen 1650–1900. Lokalgeschichte als

Allgemeine Geschichte. Vandenhoeck & Rupercht, Göttingen, 1996.

Mélenges en honneur de Fernand Braudel, I–II., szerk. megjelölése nélkül, 1 kötet: Histoire
économique du monde méditerranéen 1450–1650, 2. kötet: Méthodologie de l'histoire et des
sciences humaines, Privat, Toulouse, 1973.

Mérföldkövek a kulturális antropológiában [1988], szerk. Paul Bohannan – Mark Glazer, ford.
Borsos Balázs – Hunyadi Orsolya – Kovács Nóra – Kristóf Ildikó – Noé Csilla – Szántó Diana
– Vargyas Gábor – Vidacs Beáta, Panem, Budapest, 1997.

364
Jules Michelet, Franciaország története. Előszó [1869], ford. Nagy Géza = Történetelmélet, II.
kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Jules Michelet, A tenger, Café Bábel 9. (1999/33.), 115–120.

Louis O Mink, A történeti megértés önállósága [1966], ford. Kisantal Tamás =

Történetelmélet, II. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Miskolczy Ambrus, Jules Michelet, a próféta és tanár, Aetas 14. (1999/1–2.)

https://epa.oszk.hu/00800/00861/00011/1h-14.html.

Miskolczy Ambrus, A Kossuth-ábrázolás technikái, Korall 6 (2005/21–22.).

Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben, szerk. Vári

András, ford. Berényi Gábor, Akadémiai, Budapest, 1988.

Molnár Attila Károly, Max Weber olvasókönyv, Novissima, Miskolc, 1999.

Molnár Erik, A magyar társadalom története az őskortól az Árpádkorig, Szikra, Budapest,

1945.

Molnár Erik, A magyar társadalom története az Árpádkortól Mohácsig, Szikra, Budapest,

1949.

A múlt politikai felhasználásai, szerk. François Hartog – Jacques Revel [2001], ford. Gelléri
Gábor, L’Harmattan–Atelier, Budapest, 2006.

Alun Munslow, Deconstructing History, Routledge, London – New York, 1997.

Alun Munslow, Narrative and History, Palgrave Macmillan, London, 2007.

Alun Munslow, The New History, Pearson Longman, Harlow, 2003.

365
Sir Lewis Namier, The Structure of Politics at the Accession of George III, Macmillan – Saint
Martin’s Press, London – New York, 1957.2

Narratívák 3. A kultúra narratívái, szerk. Thomka Beáta, Kijárat, Budapest, 1999.

Narratívák 4. A történelem poétikája. szerk. Thomka Beáta, Kijárat, Budapest, 2000.

Narratívák 5. Narratív pszichológia, szerk. László János – Thomka Beáta, Kijárat, Budapest,
2001.

Némedi Dénes, Klasszikus szociológia, 1890–1945, Napvilág, Budapest, 2005.

Nemeskürty István, Ez történt Mohács után. Tudósítás a magyar történelem tizenöt

esztendejéről, 1526–1541, Szépirodalmi, Budapest, 1966.

Németh Attila, József Attila pszichiátriai betegségei, Filum, Budapest, 2000.

Németh Attila – Moretti Magdolna, „...ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja.”
PSYrodalmi szöveggyűjtemény, Medicina, Budapest, 2006.

New Perspectives in Historical Writing, szerk. Peter Burke, Pennsylvania State University
Press, University Park, PA, 1992.

Niedermüller Péter, Utószó = Clifford Geertz, Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások,

ford. Andor Eszter – Berényi Gábor – Botos Andor – Farkas Krisztina – Fejér Balázs – Jakab
András – Kárpáti Eszter – Kovács Éva – Lovász Irén – Sajó Tamás, Századvég, Budapest,
1994,

Friedrich Nietzsche, A történelem hasznáról és káráról [1874], ford. Tatár György, Akadémiai,
Budapest, 1989.

366
Gérard Noiriel, A történetírás „válsága.” Elméletek, irányzatok és viták a történelemről
tudománnyá válásától napjainkig [1996], ford. Czoch Gábor – Sohajda Ferenc – Takács Ádám
– K. Horváth Zsolt – Balázs Eszter – Szekeres András, Napvilág, Budapest, 2001.

D. J. Noordam, Nyugat-Európa demográfiai fejlődése a XV. századtól a XVIII. századig = H.

A. Diederiks – J. Th. Lindblad – D. J. Noordam – G. C. Quispel – B. M. A. de Vries – P. H. H.
Vries, Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet. A rurális társadalomtól a gondoskodó
államig, ford. Kocsor Dóra, Osiris, Budapest, 1995.

Pierre Nora, Emlékezés és történelem között. A helyek problematikája [1984], ford. K. Horváth
Zsolt, Aetas 14. (1999/3.), 142–157.

Douglass C[ecil] North, Sources of Productivity Change in Ocean Shipping, 1600–1850,

Journal of Political Economy, 76. (1968/5.).

Novák Veronika, Utcák, szavak, emberek. A városi tér és használata Párizsban a középkor és
a kora újkor határán, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2018.

Peter Novick, That Noble Dream. The ’Objectivity Question’ and the American Historical
Profession, Cambridge University Press, Cambridge, 1988.

La Nouvelle histoire, szerk. Jacques Le Goff – Roger Chartier – Jacques Revel, Retz, Paris,
1978.

Steven Ozment, Ancestors. The Loving Family in Old Europe, Harvard University Press,
Cambridge, Mass. – London, 2001.

Steven Ozment, Magdalena and Balthasar: An Intimate Portrait of Life in Sixteenth-Century

Europe Revealed in the Letters of a Nuremberg Husband and Wife, Simon and Schuster, New
York, 1986.

Steven Ozment, Three Behaim Boys. Growing Up in Early Modern Germany, Yale University

367
Press, New Haven, CT – London, 1990.

Őri Péter, „Eseménytörténet” a történeti demográfiában = Mikrotörténelem másodfokon,

szerk. Papp Gábor – Szijártó M. István, l’Harmattan, Budapest, 2010.

Őri Péter, Magyarország társadalma 1869-ben. A MOSAIC-projekt magyarországi adatbázisa,

Demográfia 55. (2012/4.).

Özvegyek és árvák a régi Magyarországon, 1550–1940, szerk. Erdélyi Gabriella,

Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Budapest, 2020.

Pach Zsigmond Pál, Európa a 16–17. században = Magyarország története, 1526–1686, szerk.
uő., Budapest, 1987.

Pach Zsigmond Pál, A nemzetközi kereskedelmi útvonalak áthelyeződésének kérdéséhez,

Századok 102. (1968), 863–895.

Pach Zsigmond Pál, Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV–XVII. században,

Kossuth, Budapest, 1963.

Paneth Gábor, A labirintus járataiban, Magvető, Budapest, 1985.

A parasztság története Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914, I–II, szerk.

Szabó István, Akadémiai, Budapest, 1965.

Péter Katalin, Házasság a régi Magyarországon. 16–17. század, L’Harmattan, Budapest, 2008

Péter Katalin, A gyermek és a gyermekkor a történetírásban. Bevezetés helyett = Gyermek a

kora újkori Magyarországon. „adott Isten hozzánk való szeretetéből... egy kis
fraucimmerecskét nekünk”, szerk. uő., MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1996.

Pető Andrea, Nőhistóriák. A politizáló magyar nők történetéből, 1945–1951, Seneca:

368
Budapest, 1998.

Pető Andrea, Társadalmi nemek és a nők története = Bevezetés a társadalomtörténetbe, szerk.

Bódy Zsombor – Ö. Kovács József, Budapest, Osiris, 2003.

Péter Katalin, Magánélet a régi Magyarországon, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont,

Történettudományi Intézet, Budapest, 2012.

Péter László, Az Elbától keletre. Tanulmányok a magyar és kelet-európai történelemből, Osiris,

Budapest, 1998.

Henri Pirenne, A középkori gazdaság és társadalom története [1963], ford. Gyáros Erzsébet,
Gondolat, Budapest, 1983.

Henri Pirenne, Mit próbálnak meg tenni a történészek? [1931], ford. Haas Lídia =
Történetelmélet, II. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Andrejs Plakans, Kinship in the Past. An Anthropology of European Family Life, 1500–1900,
Blackwell, Oxford, 1984.

Alexander von Plato, Történelem és pszichológia – oral history és pszichoanalízis.

Problémavázlat és szakirodalmi áttekintés, ford. Hidas Zoltán, Korall 6. (2005/21–22.).

Pléh Csaba, Maurice Halbwachs öröksége és a mai emlékezetpolitikák = Lélek és történelem.

Kezdet. Az ELTE BTK Történeti Kollégiumának konferenciája (2018. október 17.), szerk.
Papp Barbara, ELTE BTK Történeti Kollégium, Budapest, 2019.

Pócza Kálmán, Politika, morál és történetírás a háború utáni Németországban, Korall 5

(2004/15–16.).

Polányi Károly, Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Tanulmányok, ford.

Endreffy Zoltán, Kis János, Márkus György, Gondolat, Budapest, 1976.

369
Polányi Károly, A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei [1946], ford. Pap
Mária, Mészáros Gábor kiadása, h. n., 1997.

Linda A. Pollock, Forgotten Children. Parent–child relations from 1500 to 1900, Cambridge
University Press, Cambridge, 1983.

Gianni Pomata, Telling the truth about micro-history. A mémoire (and a few reflections),
Netværk for historieteori og historiografi Arbeidspapirer 3. (2000), 28–40.

Karl R[aimund] Popper, A historicizmus nyomorúsága [1944], ford. Kelemen Tamás,

Akadémiai, Budapest, 1989.

Karl R[aimund] Popper, A nyitott társadalom és ellenségei [1945], ford. Szári Péter, Balassi,
Budapest, 2001.

Karl R[aimund] Popper, A tudományos kutatás logikája [1934], ford. Petri György – Szegedi
Péter, Európa, Budapest, 1997.

Émile Poulat, Robert Mandrou: Magistrats et sorciers en France au XVIIe siècle. Une analyse
de psychologie historique, Paris, Plon, 1968 [könyvismertetés], Archives de Sciences Sociales
des Religions 28. (1969), 221–222.

Pozsgai Péter, Család, háztartás és tulajdon Torna vármegyében a 19. század második felében,
Történeti demográfiai évkönyv 1. (2000).

Richard Price, Alabi’s World, The Johns Hopkins University Press, Baltimore – London, 1990.

Rácz Lajos, Az európai gazdaság-világtól a világgazdaságig. Az európai gazdaság

térszerkezetének átalakulása a késő középkor és az újkor idején, JGYF Kiadó, Szeged, 2001.

370
Leopold von Ranke, Az újabbkori történelem szakaszairól [1854], ford. Csejtei Dezső =
Történetelmélet, II. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Robert Redfield, The little communitiy. Viewpoints for the study of the human whole, Chicago
University Press, Chicago, 1955.

Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti

Egyesület 1998. évi esztergomi konferenciájának előadásai, szerk. Sasfi Csaba, Komárom–
Esztergom megyei Levéltár, Esztergom, 2000.

Wilhelm Reich, Massenpshychologie des Faschismus, Verlag für Sexualpolitik, Kopenhagen,

1933.

Sven Reichardt, Bourdieu történészeknek? Kultúrszociológiai ajánlat a társadalomtörténet

számára [1997], ford. Horváth Gergely Krisztián, Korall 2. (2001/3–4.).

Jacques Revel, Visszatérés az eseményhez. Historiográfiai áttekintés, ford. Czoch Gábor,

Korall 5. (2004/15–16.).

Heinrich Rickert, A történetfilozófia problémái = Történetelmélet, II. kötet, szerk. Gyurgyák

János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Paul Ricoeur, La Mémoire, l’histoire, l’oubli, Seuil, Paris, 2000.

Daniel Roche, La Culture des apparances. Essai sur l’histoire du vêtement aux XVIIe et XVIIIe
siècles, Paris, Fayard, 1989.

Daniel Roche, Histoire des choses banales. Naissance de la consommation dans les sociétés
traditionnelles (XVII-XIXe siècle), Paris, Fayard, 1997.

Romsics Ignác, Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi

kitekintéssel, Osiris, Budapest, 2011.

371
Romsics Ignác, A történész mestersége, Rubicon 14. (2003/6.).

Richard Rorty, Posztmodern burzsoá liberalizmus [1991], ford. Bujalos István = A

posztmodern állapot. Jürgen Habermas – Jean-François Lyotard – Richard Rorty tanulmányai,
szerk. Bujalos István, Századvég, Budapest, 1993.

Robert A. Rosenstone, Mirror in the Shrine. American Encounters with Meiji Japan, Harvard
University Press, Cambridge MA, 1988.

Paul-André Rosental, A „makro” felépítése a „mikroszinten” keresztül. Fredrik Barth és a

microstoria [1996], ford. Czoch Gábor = Társadalomtörténet másképp. A francia
társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években, szerk. Czoch Gábor – Sonkoly Gábor,
Csokonai, Debrecen, é. n.

Barbara H. Rosenwein, Emotional Communities in the Middle Ages, Cornell University Press,
Ithaca, NY, 2006.

Barbara H. Rosenwein, Generations of Feeling. A History of Emotions, 600–1700, Cambridge

University Press, Cambridge, 2016.

Ingrid D. Rowland, The Scarith of Scornello. A Tale of Renaissance Forgery, The University
of Chicago Press, Chicago–London, 2004.

Hedwig Röckelein, Der Beitrag der psychohistorischen Methode zur „neuen historischen
Biographie” = Biographie als Geschichte, szerk. Uő., edition diskord, Tübingen, 1993.

Hedwig Röckelein, Editorial = = Biographie als Geschichte, szerk. Uő., edition diskord,
Tübingen, 1993.

Hedwig Röckelein, Otloh, Gottschalk, Tnugdal: Individuelle und kollektive Visionsmuster des
Hochmittelalters, Peter Lang, Frankfurt am Main – Bern – New York, 1987.

372
Jay Rubinstein, Guibert of Nogent. Portrait of a Medieval Mind, Routledge, New York –
London, 2002.

Conrad Russel, The Causes of the English Civil War. The Ford Lectures Delivered in the
University of Oxford 1987–1988. Clarendon Press, Oxford, 1990.

David Warren Sabean, Power in the blood. Popular cultura and village discourse in early
modern Germany, Cambridge, Cambridge University Press, 1984.

Marshall Sahlins, Captain James Cook; or The Dying God = uő., Islands of History, University
of Chicago Press, Chicago, 1985, 104–135.

Edward Said, Orientalizmus. Felsőoktatási tankönyv [1978], ford. Péri Benedek, Európa,
Budapest, 2000.

Ziauddin Sardar, Thomas Kuhn és a tudomány-háborúk [1962, 1970], ford. Balatoni Boglárka,
Alexandra, Budapest, év nélkül.

Sári B. László, A kultúra demokratizálása, Helikon 51. (2005/1–2.).

Simon Schama, Dead Certainties (Unwarranted Speculations) [1991], Vintage, New York,
1992.

Jürgen Schlumbohm, Lebensläufe, Familien, Höfe. Die Bauern und Heuerleute des
Osnabrückischen Kirchspiels Belm in proto-industrieller Zeit, 1650–1860, Vandenhoeck &
Ruprecht, Göttingen, 1994.

Winfried Schulze, Einleitung = Socialgeschichte, Alltagsgeschichte, Mikro-Historie. Eine

Diskussion, szerk. uő., Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1994.

Joan Wallach Scott, Bevezetés [1996], ford. Greskovits Endre = Van-e a nőknek történelmük?,

373
szerk. Joan Wallach Scott, Balassi, Budapest, 2001.

Joan Wallach Scott, A társadalmi nem (gender). A történeti elemzés hasznos kategóriája
[1986], ford. Greskovits Endre = Van-e a nőknek történelmük?, szerk. Joan Wallach Scott,
Balassi, Budapest, 2001.

Joan Scott, Women’s history = New Perspectives on Historical Writing, szerk. Peter Burke,
Polity Press, Cambridge, 1991, 42–66.

Robert W. Scribner, A kora újkori Európa történeti antropológiája, ford. Lafferton Emese,
Budapesti Könyvszemle 7. (1995).

Selected essays of J. B. Bury, szerk. Harold Temperley, Cambridge University Press,

Cambridge, 1930.

François Simiand, Recherche anciennes et nouvelles sur le mouvement général des prix du
XVIe au XIXe siècle, Domat Montchresien, Paris, 1932.

François Simiand, Történeti módszer és társadalomtudomány. Kritikai tanulmány Lacombe,

illetve Seignobos urak újabban megjelent könyveinek apropóján [1903] = Az Annales. A
gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata, szerk. Benda Gyula – Szekeres
András, l’Harmattan – Atelier, Budapest, 2007.

Georg Simmel, A történetfilozófia problémái [1892] = Történetelmélet, I. kötet, szerk.

Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Quentin Skinner, Jelentés és megértés az eszmetörténetben = A koramodern politikai

eszmetörténet cambridge-i látképe. John Dunn, John G. A. Pocock, Quentin Skinnner és
Richard Tuck tanulmányai, szerk. Horkay-Hörcher Ferenc, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1997.

Quentin Skinner, Machiavelli [1985], ford. Pálosfalvi Tamás, Atlantisz, Budapest, 1996.

374
Sohajda Ferenc, Őri Péter: A demográfiai viselkedés mintái a 18. században. Lélekösszeírások
Pest megyében, 1774–1783 [könyvismertetés], Korall 5. (2004/18.).

Werner Sombart, Háború és kapitalizmus [1913], ford. Vezsenyi Béla, Athenaeum, Budapest,
é. n.

Oswald Spengler, A Nyugat alkonya [1918], ford. Juhász Anikó – Csejtei Dezső =
Történetelmélet, I. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Oswald Spengler, A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai [1918–

1922], I–II, ford. Juhász Anikó – Csejtei Dezső – Simon Ferenc, Európa, Budapest, 1994.

Gabrielle M. Spiegel, Történelem, historicizmus és a szöveg társadalmi logikája a középkorban

[1990], ford. Ábrahám Zoltán = Korall 5. (2004/15–16.).

Margaret Spufford, Contrasting Communities. English Villagers in the Sixteenth and

Seventeenth Centuries, Cambridge University Press, Cambridge, 1974.

George R[ippey] Stewart, Pickett’s Charge. A microhistory of the final attack at Gettysburg,
July 3, 1863 [1959], Houghton Mifflin, Boston, 1987.

Harold Samuel Stone, St. Augustine’s Bones. A Microhistory, University of Massachusetts

Press, Amherst–Boston, 2002.

Lawrence Stone, Broken Lives. Marital Separation and Divorce in England, 1660–1857,
Oxford University Press, New York, 1993.

Lawrence Stone, Az elbeszélés újjászületése. Megjegyzések a régi-új történetírásról [1979],

ford. Szeberényi Gábor = Történetelmélet, I–II. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás,
Orisis, Budapest, 2006.

Lawrence Stone, The Family, Sex and Marriage in England, 1500–1800, Harper & Row, New

375
York, 1977.

Lawrence Stone, The past and the present revisited, Routledge, London – New York, 1987.

Lawrence Stone, Uncertain Unions. Marriage in England, 1660–1753, Oxford University

Press, Oxford, 1992.

La storia dei giovani, I–II, szerk. Giovanni Levi – Jean-Claude Schmitt, Laterza, Roma–Bari,
1994.

Stuart Sutherland, Irracionalitás. Gondolkodásunk tévútjai [1992], ford. Nagy Mónika

Zsuzsanna, Noran Libro, Budapest, 2010.

Szabó Ervin, Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban, Bécsi Magyar

Kiadó, Bécs, 1921.

Szabó István, A magyarság életrajza, Magyar Történelmi Társulat, Budapest, é. n. [1941].

Szabó István, Ugocsa megye, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1937.

Szabó Márton, A diszkurzív politikatudomány alapjai. Elméletek és elemzések, L’Harmattan,

Budapest, 2003.

Szekeres András, Mikrotörténelem és általános történeti tudás, Századvég, 4. (új folyam)

(1999/15.).

Szekfű Gyula, A magyar bortermelő lelki alkata, Eggenberger, Budapest, 1922.

Szekfű Gyula, A száműzött Rákóczi, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1913.

Szijártó M. István, A mikrotörténelem Magyarországon = Tudomány és ideológia között.

Tanulmányok az 1945 utáni magyar történetírásról, szerk. Erős Vilmos – Takács Ádám, ELTE

376
Eötvös Kiadó, Budapest, 2012.

István M. Szijártó, The Rákóczi Revolt As a Successful Rebellion = László Péter – Martyn Rady
(szerk.), Resistance, Rebellion and Revolution in Hungary and Central Europe.
Commemorating 1956, London, 2008.

Szijártó M. István, A történész mikroszkópja. A mikrotörténelem elmélete és gyakorlata,

L’Harmattan, Budapest, 2014.

Hippolyte Taine, Franciaország klasszikus filozófusai a 19. században [1857], ford. Péterfy
Jenő = Történetelmélet, II. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest,
2006.

TAMÁS Renáta, Az egységes Németország megalakulásának témája a

történelemtankönyvekben a két világháború közötti időszaktól 1945-ig. Szakdolgozati
tanulmány, http://arkadia.pte.hu/tortenelem/cikkek/tamas_nemeto.

Takács Ádám, Az idő nyomai. Michel Foucault és a történelem problémája, Kijárat, Budapest,
2018.

Takács Erzsébet, Egy vita története. A szociológusok és történészek viszonya a fin de siècle
Franciaországban, Korall 6 (2005/19-20.).

Takáts József, Antropológia és irodalomtörténet-írás, Budapesti Könyvszemle 11. (1999/1.),

38–47.

Takáts József, Magyar politikai beszédmódok a XIX. század elején. A keret = Mesterek,
tanítványok. Ünnepi tanulmánykötet Csetri Lajos tiszteletére, szerk. Szajbély Mihály Magvető,
Budapest, 1999, 224–248.

Takáts József, Modern magyar politikai eszmetörténet, Osiris, Budapest, 2007.

377
Tamási Áron, Ábel, Kriterion, Bukarest, 1973.

Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években,

szerk. Czoch Gábor – Sonkoly Gábor, Csokonai, Debrecen, é. n.

Tatár György, Történetírás és történetiség = Friedrich Nietzsche, A történelem hasznáról és

káráról, ford., bev. tan. Tatár György, Akadémiai, Budapest, 1989.

Telegdi Zsigmond utószava = Wilhelm von Humboldt válogatott írásai, jegyz., utószó Telegdi
Zsigmond, Európa, Budapest, 1985.

Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában, Magyar Tudományos

Akadémia, Budapest, 1938.

E[dward] P[almer] Thompson, Az angol munkásosztály születése [1963], ford. Andor Mihály,
Osiris, Budapest, 2007.

E[dward] P[almer] Thompson, Az idő, a munkafegyelem és az ipari kapitalizmus [1967], ford.

Bojtár B. Endre = Időben élni. Történeti-szociológiai tanulmányok, szerk. Gellériné Lázár
Márta, Akadémiai, Budapest, 1990.

E[dward] P[almer] Thompson, The Making of the English Working Class [1963], Penguin,
London, Budapest, 19913.

E[dward] P[almer] Thompson, The Moral Economy of the English Crown in the Eighteenth
Century, Past & Present 20. (1971/50.).

E[dward] P[almer] Thompson, The Poverty of Theory and Other Essays, Merlin, London,
1978.

E[dward] P[almer] Thompson, The Sale of Wives = uő., Customs in Common, Penguin,
Harmondsworth, 1991, 404–466.

378
Paul Thompson, The Edwardians. Remaking the British Society, Weidenfeld and Nicholson,
London, 1975.

Charles Tilly, Big Structures, Large Processes, Huge Comparisons. Russel Sage, New York,
1984.

Tímár Lajos, A brit társadalomtörténet-írás = Bevezetés a társadalomtörténetbe, szerk. Bódy

Zsombor – Ö. Kovács József, Budapest, Osiris, 2003.

Tomka Béla, Európa társadalomtörténete a 20. században, Osiris, Budapest, 20202.

Tóth Eszter Zsófia, Klio és az oral history, Múltunk 45. (2000/3.), 165 – 177.

Tóth Eszter Zsófia,, Munkásság és oral history, Múltunk 50 (2005/4.), 78–99.

Tóth Zoltán, Elfelejtett előzmények. A régi társadalomtörténet sajátos kérdéseinek

kialakulásáról = Bevezetés a társadalomtörténetbe, szerk. Bódy Zsombor – Ö. Kovács József,
Budapest, Osiris, 2003.

Arnold J[oseph] Toynbee, Tanulmány a történelemről, ford. Mesterházy Márton =

Történetelmélet, I. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Arnold J[oseph] Toynbee, Történelemfelfogásom [1946], ford. megjelölése nélkül, Rubicon

14. (2003/6.).

Arnold J[oseph] Toynbee, Válogatott tanulmányok, ford. Mesterházi Márton, Gondolat,

Budapest, 1971.

Tőkei Ferenc, Az „ázsiai termelési mód” kérdéséhez, Kossuth, Budapest, 1965.

Ferdinand Tönnies, Közösség és társadalom [1887], ford. Berényi Gábor, Gondolat, Budapest,

379
1983.

Történetelmélet, I–II. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Történeti antropológia. Az 1983. április 18–19-én tartott tudományos ülésszak előadásai,

szerk. Hofer Tamás, MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest, 1984.

Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok, ford. Apor Péter – Boross

Anna – Bozai Zsuzsa – Erdősi Péter – Lafferton Emese – Sajó Tamás – Sebők Marcell, szerk.
Sebők Marcell, Replika Kör, Budapest, 2000.

Történeti és politikai pszichológia, szerk. Hunyady György, Osiris, Budapest, 1998.

Enzo Traverso, Le Passé, modes d’emploi. Histoire, mémoire, politique, La Fabrique, Paris,
2005.

Trencsényi Balázs, A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok, Argumentum, Budapest,

2007.

Victor Turner, A rituális folyamat. Struktúra és antistruktúra. A Rochesteri Egyetemen

(Rochester, New York) 1966-ban tartott Lewis Henry Morgan-előadások [1969], ford. Orosz
István, Osiris, Budapest, 2002.

Van-e a nőknek történelmük?, szerk. Joan Wallach Scott, Balassi, Budapest, 2001.

Steven Bela Vardy, Modern Hungarian Historiography, East European Quarterly, Boulder,
Colorado, 1976.

R. Várkonyi Ágnes, A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban, I–II, Akadémiai,

Budapest, 1973.

R. Várkonyi Ágnes, Thaly Kálmán és történetírása, Budapest, Akadémiai, 1961.

380
Vilcsek Béla, Az irodalomtudomány "provokációja". Az irodalmi folyamat, Eötvös–Balassi,
Budapest, 1995.

Virtual History. Alternatives and Counterfactuals, szerk. Niall Ferguson, Picador, London,
1997.

Viskolcz Noémi, A herceg történésze. Hajnal István az Esterházyak szolgálatában, 1922 –

1930, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ – Kossuth, 2019.

Immanuel Wallerstein, A modern világgazdasági rendszer kialakulása. A tőkés mezőgazdaság

és az európai világgazdaság eredete a XVI. században [1974], ford. Bittera Dóra – Forgács
Péter – Gőri Bella – Hernádi Krisztina – Miszlivetz Ferenc – Várnai Gábor – Völgyi Zsuzsa,
Gondolat, Budapest, 1983.

Max Weber, Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai, I–V, ford. Erdélyi
Ágnes, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987–1999.

Max Weber, Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok, ford. Erdélyi Ágnes, Közgazdasági

és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979.

Max Weber, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Vallásszociológiai írások, ford.

Gelléri András – Józsa Péter – Somlai Péter – Tatár György, Gondolat, Budapest, 1982.

Max Weber, A társadalomtudományos és társadalompolitikai megismerés „objektivitása” =

Történetelmélet, II. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis, Budapest, 2006.

Friedel Weinert, Copernicus, Darwin, & Freud. Revolutions in the History and Philosophy of
Science, Wiley–Blackwell, Chichester – Malden, MA, 2009.

Wellmann Imre, Magyarország népességének fejlődése a 18. században = Magyarország

története, 1686–1790, szerk. Ember Győző – Heckenast Gusztáv, Akadémiai, Budapest, 1989,

381
25–80.

Hayden White, The Content of the Form. Narrative Discourse and Historical Representation,
The Johns Hopkins University Press, Baltimore – London, 1987.

Hayden White, Előszó, ford. Braun Róbert = Uő., A történelem terhe, Osiris, Budapest, 1997.

Hayden White, The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe, The Johns Hopkins
University Press, Baltimore–London, 1973.

Hayden White, A történelem poétikája [1973], ford. Kisantal Tamás és Szeberényi Gábor,
AETAS 16. (2001/1.).

Hayden White, A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája [1992], ford. John Éva
= Uő., A történelem terhe, Osiris, Budapest, 1997, 251–278.

Hayden White, A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás [1978], ford. Heil Tamás = Uő., A
történelem terhe, Osiris, Budapest, 1997, 68–102.

Oscar Wilde, The Picture of Dorian Grey, Preface, Wordsworth, Ware, 1992.

Raymond Williams, Culture and Society, 1780–1950, Chatto and Windus, London, 1958.

Wilhem Windelband, Nomotetikus (törvényalkotó) és ideografikus (individualizáló-leíró)

tudományok = Történetelmélet, II. kötet, szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Orisis,
Budapest, 2006.

A. E. Wrigley, Family Limitation in Pre-Industrial England, The Economic History Review,

új sorozat 19. (1966/1.).

E[dward] A[nthony] Wrigley, Népesedés és történelem [1969], ford. Benda Gyula, Kossuth,
Budapest, 1973.

382
E[dward] A[nthony] Wrigley – R[oger] S[nowden] Schofield, The Population History of
England, 1541–1871. A Reconstruction, Cambridge University Press, Cambridge, 1981.

E[dward] A[nthony] Wrigley – R[os] S. Davies – R[oger] S[nowden] Schofield, – J[im] E.

Oeppen, English Population History from Family Reconstitution, 1580–1837, Cambridge
University Press, Cambridge, 1997.

Writing Culture. The Politics and Poetics of Ethnography, szerk. James Clifford – George E.
Marcus, University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1986.

Bertram Wyatt–Brown, Southern Honor. Ethics and Behavior in the Old South, Oxford
University Press, Oxford, 1982.

Michael Young – Peter Wilmott, Család és rokonság Kelet-Londonban [1957], ford. Kállai
Tibor, Új Mandátum – Max Weber Alapítván, Budapest, 1999.

383
Jegyzetek

384
1
A fejezetek természetesen nem azonos hosszúságúak. Először is az első, az előzményeket
összefoglaló fejezeteket jellemzően hosszabbak, míg a társadalom- és kultúrtörténeti tárgyúak
rövidebbek. Ez az előadások esetében ezen utóbbiaknál elmélyültebb tárgyalást tett lehetővé.
Másodszor a tankönyvben bizonyos kérdések tárgyalása „a helyére került” a ténylegesen
megtartott előadásokhoz képest – ezeket az előadás szigorúan 90 perces időkerete néha
máshová kényszerítette. Végül a tankönyvben egy nagy „szünoikiszmosz” keretében egy
fejezetbe költöztettem a történetelmélet kérdéseit, amelyeket valamikor több, később kevesebb
különböző előadás keretében tárgyaltam. Így most talán jobban átlátható és logikusabb a
tárgyalás – viszont biztosan nehezebben emészthető. Megtartottam a 13 egységet, mert egy
szemeszterben a tapasztalatok szerint gyakorlatilag ennyi előadást lehet tartani –, ezért egyes,
logikailag megkülönböztethető és egymással alá-, fölérendeltségi viszonyban nem álló
témáknak nem nyitottam külön fejezetet. (Így maradt például összezárva egy fejezetbe a
romantikus történetírás, a tudományos történetírás egységesülése és a szellemtörténeti kihívás.)
Az utolsó egység jóval rövidebb a többinél, ami lehetőséget ad mind az összegzésre, mind
ismétlésre, mind arra, hogy az utolsó előadáson a hallgatók kérdéseket tegyenek fel a teljes
félévi anyaggal kapcsolatban. A fejezet végi összefoglalást nem számítva a fejezetek három–
hét (de legtöbbször négy) alfejezetre tagolódnak. Ezek egyben a lehetséges kollokviumi
tételeket is jelentik. (Az ELTE-n folyó előadássorozatokban kivételt ez alól az Előszó és
bevezetés alfejezetei, miként a tudomány- és filozófiatörténeti jellegű kitekintések képeznek –
a strukturalizmusról, a pszichoanalízisről, a posztmodernről, a hermeneutikáról, Foucault-ról
és a kultúratudományról. Bár ezen alfejezetek nem alkotnak külön vizsgatételt, más tételek
kifejtéséhez szükséges fontos ismereteket tartalmaznak. Így összesen 40 vizsgatétel fedi le a
félévi anyagot.) A kötelező irodalom listája mellett ez a tételsor is a Függelékben olvasható.
2
Reményeim szerinte tehát a tankönyv több szinten is használható. Először is átolvasása és a
140 ellenőrző kérdésre adott válasz kikeresése és megtanulása egyfajta alapismereteket adna a
történelem diskurzusának 20. századi történetéről – ami megfelelne egy elégséges, jó esetben
közepes érdemjegy megszerzésének. Azután a könyv megtanulása és a feladott szemelvények
elolvasása már szélesebb körű ismereteket adna a 20. század történetírásáról és
történetfilozófiájáról – és ez jó vagy jeles érdemjegyben tükröződhetne. Végül reményeim
szerint a tankönyv – különösen a jegyzetapparátuson keresztül és a hivatkozott szakirodalom
révén – kiindulópontul szolgálhatna a specifikusabb és elmélyültebb vizsgálódásokhoz is.

385
3
LAKATOS Imre tudományfilozófiai írásai, szerk. MIKLÓS Tamás, ford. BENEDEK András –
FORRAI Gábor, Atlantisz, Budapest, 1997, 65. Lakatos Imre ezen mondása egy Kant-tézis
parafrázisa. (Vö. GULYÁS László – KAMPIS György – KUTROVÁTZ Gábor – ROPOLYI László –
SOÓS Sándor – SZEGEDI Péter, Bevezetés a tudományfilozófiába, szerk. ROPOLYI László,
kézirat, Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2013, 65; ERŐS Vilmos, Modern historiográfia. Az
újkori történetírás egy története, Ráció, Budapest, 2015, 28.)
4
Michel DE CERTEAU, Hogyan kezeli Freud a történelmet? „Az ördögi neurózis a 17.
században” kapcsán [1970], ford. GÁBOR Lívia, Aetas 21. (2006/1.), 158.
5
Nyilván ez a gondolat nemcsak a moziban, hanem a filozófiatörténetben is fellelhető: a
később fontos referenciapontként szolgáló filozófus, Wilhelm Dilthey is felhívta már a
figyelmet arra, hogy az „én” nem a világ nézőterén üldögél, hanem önmagában is „akció és
reakció.” (Idézi Marnie HUGHES-WARRINGTON, Fifty Key Thinkers on History, Routledge,
London – New York, 2000, 65.)
6
Ute DANIEL, Kompendium Kulturgeschichte. Theorien, Praxis, Schlüsselwörter, Suhrkamp,
Frankfurt am Main, 20044, 75.
7
Szintén diskurzusként értelmezi a múltat például Keith JENKINS, Re-thinking History.
Routledge, London, 1991, 5, illetve John H. ARNOLD, Történelem. Nagyon rövid bevezetés
[2000], ford. RÉNYI Zsuzsanna, Corvina, Budapest, 2005, 24.
8
Vö. Jenkins és Arnold definíciójával: JENKINS, Re-thinking History, 5, 7, 26; illetve ARNOLD,
I. m., 24.)
9
Reinhart KOSELLECK, Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája [1979], ford. HIDAS Zoltán
– SZABÓ Márton, Atlantisz, Budapest, 2003, 237.
10
Heribert ILLIG, Kitalált középkor. A történelem legnagyobb időhamisítása [1996], ford.
ANGYAL István, Allprint, Budapest, 2002.
11
Kultúrtörténeti és historiográfiai hagyományok. KESZEG Anna interjúja Roger Chartier-vel.
Korall 6 (2006/23.), 11.
12
ARNOLD, I. m., 18., 20.
13
Clifford GEERTZ, Mély játék. Jegyzetek a bali kakasviadalról [1973] = UŐ., Az értelmezés
hatalma. Antropológiai írások, ford. ANDOR Eszter – BERÉNYI Gábor – BOTOS Andor –
FARKAS Krisztina – FEJÉR Balázs – JAKAB András – KÁRPÁTI Eszter – KOVÁCS Éva – LOVÁSZ
Irén – SAJÓ Tamás, Századvég, Budapest, 1994; 166.
14
Oscar WILDE, The Picture of Dorian Grey, Preface, Wordsworth, Ware, 1992, 6.
386
15
TAMÁSI Áron, Ábel, Kriterion, Bukarest, 1973, 627.
16
Stuart SUTHERLAND, Irracionalitás. Gondolkodásunk tévútjai [1992], ford. NAGY Mónika
Zsuzsanna, Noran Libro, Budapest, 2010, 161, 206, 277, 318.
17
Uo., 248–249.
18
Sören KIERKEGAARD, Journals IV A 164. (1843), idézi
https://www.citatum.hu/idezet/94391.
19
ARNOLD, I. m., 149.
20
Hasonlóképpen ír Arnold: „Maga a múlt nem alkot elbeszélést. Teljességgel olyan kaotikus,
rendezetlen és komplex, mint maga az élet. A történelem épp arra való, hogy ennek a
felfordulásnak értelmet adjon, s hogy a kuszaságban motívumokat, történeteket és értelmet
találjon.” (ARNOLD, I. m., 25.)
21
Idézi Richard J. EVANS, In Defence of History, Granta, London, 1997, 200.
22
LÁSZLÓ János, Történelem, elbeszélés, identitás = RÁKAI Orsolya – Z. KOVÁCS Zoltán
(szerk.), A narratív identitás kérdései a társadalomtudományokban, Gondolat Kiadói Kör –
Pompeji, Budapest–Szeged, 2003, 158., 164.
23
Uo., 156.
24
Idézi Stuart SIM, Derrida és a történelem vége [1999], ford. SUDÁR Balázs, Alexandra,
Budapest, év nélkül, 5.
25
BENDA Gyula, Zsellérből polgár. Keszthely társadalma, 1740–1849. L’Harmattan,
Budapest, 2008.
26
ARNOLD, I. m., 16., 148.
27
Hans MEDICK, Weben und Überleben in Laichingen 1650–1900. Lokalgeschichte als
Allgemeine Geschichte. Vandenhoeck & Rupercht, Göttingen, 1996, 25–29.
28
SUTHERLAND, I. m., 42., 329-330.
29
Thomas V. COHEN – Elizabeth S. COHEN, Words and Deeds in Renaissance Rome. Trials
before the Papal Magistrates. University of Toronto Press, Toronto–Buffalo–London, 1993;
Thomas V. COHEN, Love and Death in Renaissance Italy, The University of Chicago Press,
Chicago – London, 2004; Uő., Roman Tales. A Reader's Guide to the Art of Microhistory,
Routledge, London – New York, 2019.
30
Werner KOGGE, Die Grenzen des Verstehens. Kultur–Differenz–Diskretion, Velbrück,
Weilerweist, 2002.
31
Richard Rorty, Posztmodern burzsoá liberalizmus [1991], ford. BUJALOS István = A
387
posztmodern állapot. Jürgen HABERMAS – Jean-François LYOTARD – Richard RORTY
tanulmányai, szerk. BUJALOS István, Századvég, Budapest, 1993, 217.
32
Pierre BOURDIEU, Az életrajzi illúzió [1986], ford. BERKOVITS Balázs = UŐ, A gyakorlati
észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről, Napvilág, Budapest, 2002, 68–76.
33
SUTHERLAND, I. m., 149.
34
Charles TILLY, Big Structures, Large Processes, Huge Comparisons. Russel Sage, New
York, 1984.
35
ARNOLD, I. m., 148.
36
BÓKAY Antal, Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban, Osiris, Budapest, 1997;
DANIEL, I. m.; SZABÓ Márton, A diszkurzív politikatudomány alapjai. Elméletek és elemzések,
L’Harmattan, Budapest, 2003; VILCSEK Béla, Az irodalomtudomány "provokációja". Az
irodalmi folyamat, Eötvös–Balassi, Budapest, 1995; Narratívák 4. A történelem poétikája.
szerk. THOMKA Beáta, Kijárat, Budapest, 2000.
37
Georg G[erson] IGGERS, Historiography in the Twentieth Century. From Scientific
Objectivity to the Postmodern Challange, Wesleyan University, Press, Hanover–London,
1997.
38
Ernst BREISACH, Historiográfia [1983], ford. BAICS Gergely, Osiris, Budapest, 2004;
ROMSICS Ignác, Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi
kitekintéssel, Osiris, Budapest, 2011; ERŐS, Modern historiográfia; GUNST Péter, A magyar
történetírás története, Csokonai, Debrecen, 1995; Steven Bela VARDY könyvére is: Modern
Hungarian Historiography, East European Quarterly, Boulder, Colorado, 1976. Itt jegyzem
meg, hogy tömör, világos és szemelvényekkel kísért bevezetés a történeti diszciplína
történetébe Romsics Ignácnak a Rubicon egyik számaként megjelent munkája, amely a Clio
bűvöletében előzményének tekinthető (és hallgatóknak melegen ajánlható): ROMSICS Ignác, A
történész mestersége, Rubicon 14. (2003/6.).
39
IGGERS, Historiography; HUGHES-WARRINGTON, I. m.; Peter BURKE, The French Historical
Revolution. The Annales School, Polity Press, Cambridge, 1990; New Perspectives in
Historical Writing, szerk. Peter BURKE, Pennsylvania State University Press, University Park,
PA, 1992; The houses of history. A critical reader in twentieth-century history and theory,
szerk. Anna GREEN – Kathleen TROUP, Manchester University Press, Manchester, 1999;
Gérard NOIRIEL, A történetírás „válsága.” Elméletek, irányzatok és viták a történelemről
tudománnyá válásától napjainkig [1996], ford. CZOCH Gábor – SOHAJDA Ferenc – TAKÁCS
388
Ádám – K. HORVÁTH Zsolt – BALÁZS Eszter – SZEKERES András, Napvilág, Budapest, 2001;
ARNOLD, I. m.
40
Georg G[erson] IGGERS, A német historizmus. A német történetfelfogás Herdertől napjainkig
[1968], ford. Telegdy Bernát – Gunst Péter, Gondolat, Budapest, 1988; R. VÁRKONYI Ágnes,
A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban, I–II, Akadémiai, Budapest, 1973;
Bevezetés a társadalomtörténetbe, szerk. BÓDY Zsombor – Ö. KOVÁCS József, Budapest,
Osiris, 2003; Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes
években, szerk. CZOCH Gábor – SONKOLY Gábor, Csokonai, Debrecen, é. n.; Helikon 1998/1-
2. szám, 2003/3. szám, 2005/1-2. szám; Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és
művelődéstörténet francia változata, szerk. BENDA Gyula – SZEKERES András, l’Harmattan –
Atelier, Budapest, 2007.
41
Történetelmélet, I–II, szerk. GYURGYÁK János – KISANTAL Tamás, Orisis, Budapest, 2006;
Robin G[eorge] COLLINGWOOD, A történelem eszméje [1946], ford. ORTHMAYR Imre,
Gondolat, Budapest, 1987; Marc BLOCH, A történész mestersége. Történetelméleti írások, ford.
BABARCZY Eszter – KOSÁRY Domokos – PATAKI Pál, Osiris, Budapest, 1996; E[dward]
H[allett] CARR, Mi a történelem? [1961], ford. BÉRCZES Tibor, Századvég, Budapest, 1993;
JENKINS, Re-thinking History; Joyce APPLEBY – Lynn HUNT – Margaret JACOB, Telling the
Truth About History, Norton, New York – London, 1994; Keith JENKINS, On ‘What is History?’
From Carr and Elton to Rorty and White, Routledge, London – New York, 1995; Alun
MUNSLOW, Deconstructing History, Routledge, London – New York, 1997; EVANS, I. m.; Eva
DOMANSKA, Encounters. Philosophy of history after postmodernism, University Press of
Virginia, Charlottesville – London, 1998; John Lewis GADDIS, The Landscape of History. How
Historians Maps the Past, Oxford University Press, Oxford, 2002; GYÁNI Gábor, A történeti
tudás, Osiris, Budapest, 2020.
42
Emmanuel Le Roy Ladurie szerint a huszadik században a történetírás ezeket a ruhákat a
társadalomtudományoktól lopta: „Bloch, Braudel és Labrousse óta magának a
történettudománynak a művelése is átalakult. Meglepte a társadalomtudományokat a fürdőben,
és elvitte ruháikat anélkül, hogy észrevették volna meztelenségüket.” (Emmanuel LE ROY
LADURIE, Mozdulatlan történelem [1973], ford. GELLÉRI Gábor. = BENDA–SZEKERES (szerk.),
I. m., 398.)
43
BREISACH, I. m., 15–205. Breisachra ebben a fejezetben nem is fogok külön hivatkozni
(kivéve akkor, ha szó szerint idézem) – csak egyéb forrásaimat jelölöm meg.
389
44
A születési és halálozási évszámok csak a jelentősebb ismertetett személyiségek esetében
kerülnek feltüntetésre.
45
BENDA Gyula, A helytörténetírás feladatai, Korall 6 (2005/21–22.), 6.
46
ARNOLD, I. m., 29–30.
47
BREISACH, I. m., 24.
48
Hérodotosz bemutatásakor Breisach mellett a következő munkára is támaszkodom: HUGHES-
WARRINGTON, I. m., 165–162.
49
Uo., 162.
50
ARNOLD, I. m., 47. Breisachtól vettem át az elgondolást, mely szerint a szűk politikatörténet
thuküdidészi vonulatának a széles művelődéstörténeti érdeklődésű hérodotoszi történetírással
való szembeállítását a későbbi korok történetírásának jellemzésére is lehetne alkalmazni. (Lásd
például BREISACH, I. m., 162.) Ezt az ötletet a későbbiekben sokszor fel fogom használni.
51
BREISACH, I. m., 23–24.
52
Uo., 25.
53
Uo., 26.
54
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 318–319.
55
Arisztotelész Poétikáját idézi BREISACH, I. m., 41.
56
Polübiosz bemutatásakor Breisach mellett a következő munkára is támaszkodom: HUGHES-
WARRINGTON, I. m., 248–254.
57
ARNOLD, I. m., 35–36.
58
Titus Livius bemutatásakor Breisach mellett a következő munkára is támaszkodom:
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 202–207.
59
Tacitus bemutatásakor Breisach mellett a következő munkára is támaszkodom: HUGHES-
WARRINGTON, I. m., 298–304.
60
Serge LANCEL, Szent Ágoston [1999], ford. KAMOCSAY Ildikó, Európa, Budapest, 2004, 600.
61
ERŐS, Modern historiográfia, 32.
62
Breisachot kiegészítve Arnold a korai kereszténység időszemléletének hetedik korát is
említi, a Krisztus második eljövetele utáni, a történelem végét jelentő kort, amelyet az
Apokalipszis korának nevez. (ARNOLD, I. m., 32.) Ez az „isteni dicsőség korá”-nak felel meg.
63
A középkori ember időfelfogásáról lásd a 9. fejezet „Mentalitástörténet” alfejezetét, ahol
Aron Gurevics kutatási eredményeit összegzem.
64
BREISACH, I. m., 127.
390
65
Uo., 110.
66
ERŐS, Modern historiográfia, 33–34.
67
BREISACH, I. m., 134.
68
Uo., 135.
69
ARNOLD, I. m., 36–39, idézet: 39.
70
ERŐS, Modern historiográfia, 16.
71
BREISACH, I. m., 134.
72
Uo., 154, 156.
73
Froissart bemutatásakor a következő munkára támaszkodom: HUGHES-WARRINGTON, I. m.,
101–106.
74
ERŐS, Modern historiográfia, 39–40.
75
Uo., 41–48.
76
Uo., 17.
77
Bruni bemutatásakor Breisach mellett a következő munkára is támaszkodom: ROMSICS, Clio
bűvöletében, 17.
78
ALMÁSI Gábor, Miért Cicero? A cicerói értelmiségi modell és értékek reneszánsz
adaptációjáról, Korall 7 (2006/23.), 71–75.
79
ARNOLD, I. m., 42–44.
80
BREISACH, I. m., 166.
81
ROMSICS, Clio bűvöletében, 17.
82
BREISACH, I. m., 166.
83
Jacob BURCKHARDT, A reneszánsz Itáliában [1860], ford. ELEK Artúr, A Képzőművészeti
Alap Kiadóvállalata, Budapest, é.n.2, 69.
84
ROMSICS, Clio bűvöletében, 18.
85
Sigmund FREUD, Leonardo da Vinci egy gyerekkori emléke [1910], = UŐ., Esszék, ford. BART
István – V. BINÉT Ágnes – VIKÁR György – LINCZÉNYI Adorján, Gondolat, Budapest, 1982,
311.
86
ARNOLD, I. m., 56–58.
87
ROMSICS, Clio bűvöletében, 20.
88
Uo., 32.
89
ERŐS, Modern historiográfia, 69–72, idézet: 71.
90
ROMSICS, Clio bűvöletében, 38.
391
91
GUNST, I. m., 104–119, vö. ROMSICS Clio bűvöletében, 37–40. A párhuzamos protestáns
forrásgyűjtés és egyháztörténet-írás kezdeteit Steven Bela Vardy Debreceni Ember Pál
működésénél jelöli ki, majd Czvittinger Dávid, Rotarides Mihály és Bod Péter nevét említi.
(VARDY, I. m., 25–26.)
92
ERŐS, Modern historiográfia, 72–73.
93
ARNOLD, I. m., 52–56, idézet: 52, 53.
94
BREISACH, I. m., 183.
95
Ingrid D. ROWLAND, The Scarith of Scornello. A Tale of Renaissance Forgery, The
University of Chicago Press, Chicago–London, 2004.
96
ERŐS, Modern historiográfia, 53.
97
ARNOLD, I. m., 40.
98
Harold Samuel STONE, St. Augustine’s Bones. A Microhistory, University of Massachusetts
Press, Amherst–Boston, 2002, 105.
99
ARNOLD, I. m., 50.
100
STONE, I. m., 23–25.
101
Vico bemutatásakor Breisach mellett a következő munkára is támaszkodom: HUGHES-
WARRINGTON, I. m., 338–342.
102
ROMSICS, Clio bűvöletében, 22.
103
Részletesebben lásd ERŐS, Modern historiográfia, 324–325.
104
Pierre CHAUNU, Felvilágosodás [1971], ford. NAGY Géza, Osiris, Budapest, 1998, 9, 17–
18.
105
KOSÁRY Domokos, Magyarország a XVIII. században. Növekedés vagy hanyatlás? Valóság
18 (1975/1.), 13.
106
ERŐS, Modern historiográfia, 61. Ute Daniel úgy gondolja, hogy valószínűleg Adelung
alkalmazta először (feltehetőleg: németül) a „kultúra története” megjelölést 1782-ben.
(DANIEL, I. m., 199.)
107
ROMSICS, Clio bűvöletében, 24.
108
ARNOLD, I. m., 59–60.
109
Idézi DANIEL, I. m., 198.
110
Uo., 199.
111
BREISACH, I., m., 212–214.
112
ERŐS, Modern historiográfia, 62.
392
113
BREISACH, I., m., 216–217.
114
ROMSICS, Clio bűvöletében, 25.
115
ARNOLD, I. m., 62.
116
STONE, I. m., 104–105. Erős Vilmos szerint viszont az újabb historiográfia a már komoly
forráskritikát alkalmazó Baroniustól számítja az eruditus történetírást. (ERŐS, Modern
historiográfia, 323.)
117
ROMSICS, Clio bűvöletében, 20.
118
Uo., 27. Gibbon bemutatása elsősorban erre a műre épül: HUGHES-WARRINGTON, I. m.,
120–126.
119
EVANS, I. m., 16.
120
ARNOLD, I. m., 64.
121
EVANS, I. m., 16.
122
ROMSICS, Clio bűvöletében, 27.
123
Immanuel KANT, Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből
[1784], ford. VITRÁNYI Katalin = GYURGYÁK – KISANTAL (szerk.), I. m., I. 279.
124
BREISACH, I., m., 211.
125
ROMSICS, Clio bűvöletében, 21.
126
Idézi DANIEL, I. m., 197.
127
ROMSICS, Clio bűvöletében, 29.
128
ERŐS, Modern historiográfia, 65–66.
129
Erős Vilmos a kora újkor kritikai történetírói iskolái közé sorolja a német államismereti
iskolát (Staatenkunde), amelynek államleírásaiban természetesen a történelemre is
megkülönböztetett figyelem irányult, sőt a politikaival szemben inkább gazdasági, társadalmi
és kulturális hangsúlyok jellemezték. (Uo., 54–55.)
130
ROMSICS, Clio bűvöletében, 28.
131
BREISACH, I., m., 227., Modern historiográfia, I. m., 55.
132
ERŐS, Modern historiográfia, 55., ROMSICS, Clio bűvöletében, 28.
133
ROMSICS, Clio bűvöletében, 28-29.
134
Ivo CERMAN, Habsburgischer Adel und Aufklärung. Bildungsverhalten des Wiener
Hofadels im 18. Jahrhundert, Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2010, 350–352, idézet: 352.
135
ERŐS, Modern historiográfia, 72–74.
136
ROMSICS, Clio bűvöletében, 42–45. Engelt és Virágot Steven Bela Vardy a korai
393
romantikusok közé sorolja be. (VARDY, I. m. 31.)
137
VARDY, I. m., 27; ERŐS, Modern historiográfia, 74.
138
GUNST, I. m., 107–110, 120.
139
BALOGH Piroska „... ut nulla Historiarum vos unquam satietas capiat.” Koppi Károly
történészprofesszori székfoglaló előadása 1784-ből, Sic itur ad astra 12. (2000/4.) 13–46.
140
H. Balázs Évát idézi BALOGH, I. m.
141
ERŐS, Modern historiográfia, 76.
142
BREISACH, I., m., ARNOLD, I. m., VARDY, I. m., ROMSICS, Clio bűvöletében, ERŐS, Modern
historiográfia, HUGHES-WARRINGTON, I. m.
143
Bővebben, a fogalomról, illetve irodalmáról lásd ERŐS, Modern historiográfia, 83. skk.
144
TÓTH Zoltán, Elfelejtett előzmények. A régi társadalomtörténet sajátos kérdéseinek
kialakulásáról = BÓDY–Ö. KOVÁCS (szerk.), I. m., 70.
145
BREISACH, I., m., 236.
146
NOIRIEL, I., m., 72.
147
BREISACH, I., m., 237.
148
ROMSICS, Clio bűvöletében, 54.
149
NOIRIEL, I., m., 72.
150
BENDA Gyula, A francia társadalomtörténet intézményeinek története = BÓDY–Ö. KOVÁCS
(szerk.), I. m., 113.
151
NOIRIEL, I. m., 71.
152
Idézi TÓTH, I. m., 83.
153
Uo., 65, 104.
154
Ö. KOVÁCS József, A társadalomtörténet németországi útjai = BÓDY–Ö. KOVÁCS (szerk.),
I. m., 169.
155
ROMSICS, Clio bűvöletében, 22, 24, idézet: 22.
156
UŐ., A történész mestersége, 32.
157
BÓKAY, I. m., 84.
158
BREISACH, I., m., 235.
159
ROMSICS, Clio bűvöletében, 29.
160
BREISACH, I., m., 238.
161
Georg Wilhelm Friedrich HEGEL, Előadások a világtörténet filozófiájáról [szóban: 1822–
1831, publikálva 1837], ford. SZEMERE Samu = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., I. 372.
394
162
BREISACH, I., m., 238.
163
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Hegelhez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., I. 369.
164
HEGEL, I., m., 377.
165
Uo., 403.
166
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Hegelhez, I. 368.
167
HEGEL, I., m., 387.
168
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Hegelhez, I. 369.
169
Uo., I. 369.
170
HEGEL, I., m., 417.
171
Uo., 457.
172
BREISACH, I., m., 239.
173
Uo., 238.
174
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 258.
175
TÓTH, I. m., 104.
176
TELEGDI Zsigmond utószava = Wilhelm von Humboldt válogatott írásai, jegyz., utószó
TELEGDI Zsigmond, Európa, Budapest, 1985, 310–311.
177
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Humboldthoz = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 9. és TELEGDI, I. m., 310–323., 345–355, idézet: 355.
178
KANT, I. m., I. 279–286, idézet: 286.
179
IGGERS, A német historizmus, 93–95.
180
Wilhelm von HUMBOLDT, A történetíró feladatáról = Wilhelm von Humboldt válogatott
írásai, jegyz., utószó TELEGDI Zsigmond, Európa, Budapest, 1985, 124, 134, 148–149.
181
Uo., 134–137.
182
Uo., 123, 149.
183
Ha a felvilágosodás fogalma felmerül, sokszor elsőre Voltaire egyházellenessége jut az
ember eszébe, de igazából még ezt sem lehet ateizmusként értelmezi. A 18–19. század
fordulóján ateizmus szinte nem létezik, és a materializmus kivételes.
184
Nemesi rangját csak idős korában, 1865-ben kapta. (HUGHES-WARRINGTON, I. m., 260.)
185
Ö. KOVÁCS József, I. m., 168; hasonlóképpen GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás
bevezetése Rankéhoz = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II. 1043.
186
EVANS, I. m., 16–19, idézet: 18. John Arnold narratívája is Ranke 90 évesen lediktált
395
visszaemlékezését idézve indul: lásd ARNOLD, I. m., 48.
187
Talán azt mondhatjuk, mint Romsics Ignác, hogy a forráskritika nála vált „a szakszerűség
szigorú mércéjévé.” (ROMSICS, Clio bűvöletében, 55.)
188
ARNOLD, I. m., 67–68. (Az itt használt megfogalmazással szemben talán célravezetőbb a
tényeket nem eleve adott dolgoknak, hanem a történészek konstrukciójának tekinteni. Erről a
tizedik fejezetben lesz majd szó.)
189
ARNOLD, I. m., 68.
190
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Rankéhoz, II. 1043.
191
EVANS, I. m., 17.
192
BREISACH, I., m., 239.
193
EVANS, I. m., 17.
194
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 257–258.
195
BREISACH, I., m., 240.
196
Idézi TATÁR György, Történetírás és történetiség = Friedrich NIETZSCHE, A történelem
hasznáról és káráról [1874], ford. TATÁR György, Akadémiai, Budapest, 1989, 8.
197
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Rankéhoz, II. 1043.
198
Leopold von RANKE, Az újabbkori történelem szakaszairól [1854], ford. CSEJTEI Dezső =
GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II. 1047.
199
TÓTH, I. m., 88.
200
RANKE, I. m., II. 1046. (A Romsics Ignác által használt fordításban: „Minden korszak
közvetlen kapcsolatban van Istennel” – idézi ROMSICS, Clio bűvöletében, 55.)
201
IGGERS, A német historizmus, 101.
202
ERŐS, Modern historiográfia, 22–23, 90.
203
BREISACH, I., m., 241.
204
Uo., 241.
205
Munkáinak összkiadása 54 kötetes, amelyben benne van a hat poszthumusz kötet, de a
szakirodalomban van olyan vélemény is, hogy több, mint 60 kötetre rúgnak művei. (Anna
GREEN – Kathleen TROUP, The Empiricists = UŐK (szerk.), I. m., 2.)
206
BREISACH, I., m., 241.
207
Idézi EVANS, I. m., 22–23.
208
Uo.,16.
209
TÓTH, I. m., 87.
396
210
BREISACH, I., m., 240.
211
ERŐS, Modern historiográfia, 18–19.
212
A Korall körkérdése a társadalomtörténetírás helyzetéről, Tóth Zoltán válasza, Korall 2.
(2001/5-6.), 233.
213
BREISACH, I., m., 272.
214
Uo., 244, 273. A Monumenta Germaniae Historica későbbi, a kora újkori forrásokat
publikáló párja az Acta Borussica volt. (ERŐS, Modern historiográfia, 92.)
215
ERŐS, Modern historiográfia, 93.
216
BREISACH, I., m., 244.
217
Uo., 236, 241–243, 245.
218
IGGERS, A német historizmus, 70.
219
PÓCZA Kálmán, Politika, morál és történetírás a háború utáni Németországban, Korall 5
(2004/15–16.), 148–150.
220
NOIRIEL I. m., 78–80.
221
ROMSICS, Clio bűvöletében, 59.
222
BREISACH, I., m., 281.
223
Ez a rész R. Várkonyi Ágnes 2002. április 3-án „Pozitivizmus és történelem” címmel az
ELTE BTK-n tartott előadására támaszkodik.
224
ROMSICS, Clio bűvöletében,59.
225
E részek forrásául – ha nem is kizárólag, de elsősorban – Kiss Zsuzsanna előadásai
szolgálnak, amelyeket az ELTE BTK-n tartott 2018. március 13-án és 2019. március 20-án
egyaránt „Szociológia és történelem” címmel. Comte először „szociális fiziká”-ról, majd
később „szociológiá”-ról beszélt, amikor „az újfajta szaktudományosság racionális rendszerét”
tervezte. (NÉMEDI Dénes, Klasszikus szociológia, 1890–1945, Napvilág, Budapest, 2005, 7.)
226
BREISACH, I., m., 279–281; vö. August COMTE, Beszéd a pozitív szellemről [1844], ford.
BERÉNYI Gábor = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., I. 460–481.
227
BREISACH, I., m., 277.
228
NOIRIEL I. m., 80.
229
ROMSICS, Clio bűvöletében, 209.
230
ERŐS, Modern historiográfia, 21.
231
R. VÁRKONYI, A pozitivista történetszemlélet, I. 154.
232
R. Várkonyi Ágnes előadása 2002. április 30-án az ELTE BTK-n „Pozitivizmus és
397
történelem” címmel.
233
R. VÁRKONYI, A pozitivista történetszemlélet, I. 149.
234
Idézi BÓKAY, I. m., 94.
235
R. VÁRKONYI, A pozitivista történetszemlélet, II. 11.
236
ROMSICS, Clio bűvöletében, 132.
237
BÓKAY, I. m., 94.
238
Idézi ROMSICS, Clio bűvöletében, 132.
239
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Taine-hez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 22–23, idézet: 22.
240
Peter BURKE, Formátlan történelmek [2012], ford. WESSELY Anna, Budapesti Könyvszemle
24. (2012), 237.
241
NOIRIEL I. m., 82.
242
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Taine-hez, II. 22–23.
243
Hippolyte TAINE, Franciaország klasszikus filozófusai a 19. században [1857], ford.
PÉTERFY Jenő = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II. 33, 40, 42.
244
ROMSICS, Clio., 60.
245
R. VÁRKONYI A pozitivista történetszemlélet, II. 17. Az ő koncepciójával szöges ellentétben
áll Gunst Péter véleménye, aki nem gondolja, hogy a pozitivizmus valódi hatást gyakorolt
volna a 19. század második felének magyar történetírására. Szerinte a valódi viták amúgy sem
történetfilozófiai vagy -kritikai kérdésekben zajlottak, hanem az aulikus és a függetlenségi
álláspontok között. (GUNST, I. m., 152, 155.) Erős Vilmos szerint pedig a pozitivizmus igazi
képviselői Magyarországon a polgári radikálisok voltak, például Jászi Oszkár. (ERŐS, Modern
historiográfia, 143.)
246
Uo., II. 55. Ipolyi legismertebb munkája az ősi magyar hiedelemvilág rekonstrukciójának
kísérlete. Róla Romsics Ignác úgy véli, hogy fenntartással viseltetett a pozitivizmus iránt,
miként ő Horváth Mihályt is „romantikus-liberális” szemléletűnek tartja, illetve arra is rámutat,
hogy a pozitivizmus melletti lelkes kiállása dacára Pauler Gyulának ilyen történeti munkája
nincs, azok inkább Ranke felfogásához állnak közel. (ROMSICS, Clio bűvöletében, 93, 126–
127, 134–135.) Pauler legfontosabb munkájában az elérhető összes oklevél kritikai
vizsgálatával szilárd alapokra helyezte az Árpád-kor történetét. Szilágyi Sándor (1827–1899)
nevéhez elsősorban az úgy nevezett millenáris A magyar nemzet története (1895–1898)
könyvsorozat szerkesztése kötődik. (GUNST, I. m., 154, 158.) Steven Bela Vardy Szilágyit mint
398
nagy kompomisszumteremtőt méltatja. Ő a pozitivisták „nagy generációjához” Hajnik Imrét,
Pauler Gyulát, Fraknói Vilmos és Acsády Ignácot sorolja. (VARDY, I. m., 37, 43.)
247
GUNST, I. m., 141–144.
248
NOIRIEL, I. m.; IGGERS, A német historizmus; GYURGYÁK – KISANTAL (szerk.), I. m.; TÓTH,
I. m.; R. VÁRKONYI, A pozitivista történetszemlélet; BREISACH, I. m.
249
Mint látni fogjuk, a szellemtörténeti felfogás kikristályosodása időben párhuzamosan ment
végbe a tudományos történetírás egységesülésével, majd ennek létrejötte után azon nyomban
szembe kellett néznie a szellemtörténeti kihívással – tehát a kronológiát nem képezi le egy az
egyben a tankönyvnek a logikai lépéseket egymásutániságként prezentáló narratívája.
250
ROMSICS, Clio bűvöletében, 47.
251
BREISACH, I., m., 250–251, idézet: 251.
252
Uo., 257–260.
253
ROMSICS, Clio bűvöletében, 47–48.
254
Uo., 49.
255
BREISACH, I., m., 257–260.
256
Bancroft rövid bemutatása Ernst Breisach munkája (BREISACH, I., m., 263–264.) mellett
Gaál György szakdolgozatára támaszkodik: GAÁL György, The ’Noble Dream’ of American
Historiography, Szakdolgozat. ELTE BTK Amerikanisztika szak, 2009, 6–7.
257
George BANCROFT, A History of the United States of America, Little–Brown, Boston,
184814, I. 4.
258
Parkman rövid bemutatása Ernst Breisach munkája (BREISACH, I., m., 263–266.) mellett a
következő munkára támaszkodik: Simon SCHAMA, Dead Certainties (Unwarranted
Speculations) [1991], Vintage, New York, 1992, 45–65.
259
ROMSICS, Clio bűvöletében, 50.
260
BENDA, A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 113.
261
BREISACH, I., m., 247.
262
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Michelet-hez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 1028.
263
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 224–225.
264
BREISACH, I., m., 248. Ernst Breisachhal szemben Erős Vilmos rámutat, hogy Vico is
spirális mozgásnak látta a történelmet: a ciklus lezárása, a corso (folyamat) végéhez érkezte
után ricorso (ismétlődés) következik, mégpedig olyan formában, hogy a ciklus magasabb
399
szinten indul újra. (ERŐS, Modern historiográfia, 64; vö. BREISACH, I., m., 220.)
265
Jules MICHELET, Franciaország története. Előszó [1869], ford. NAGY Géza = GYURGYÁK –
KISANTAL (szerk.), I. m., II. 1030–1039, idézet: 1030, 1039.
266
MICHELET, Franciaország története. Előszó, II. 1030–1036, idézet: 1030, 1035, 1036.
267
MISKOLCZY Ambrus, Jules Michelet, a próféta és tanár, Aetas 14. (1999/1–2.)
https://epa.oszk.hu/00800/00861/00011/1h-14.html. (Utolsó letöltés: 2020. augusztus 21.)
268
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Michelet-hez, II. 1028.
269
BREISACH, I., m., 249.
270
Lásd például: Jules MICHELET, A tenger, Café Bábel 9. (1999/33.), 115–120.
271
NOIRIEL, I. m., 77, hasonlóképpen MISKOLCZY, Jules Michelet.
272
Ö. KOVÁCS, I. m., 168.
273
R. VÁRKONYI, A pozitivista történetszemlélet, I. 151.
274
Korai romantikus történetírónak tekinthető még Engel János Keresztély (1770–1814),
Fessler Ignác Aurél (1756–1839), Budai Ézsaiás (1766–1841) és Virág Benedek (1754–1830).
(VARDY, I. m. 31.) Hóman Bálint értékelése szerint Fessler szintézisében kulminált a 18.
századi fejlődés a történetírás területén, utána hanyatlás volt tapasztalható. (Idézi ROMSICS,
Clio bűvöletében, 78.)
275
ERŐS, Modern historiográfia, 77–79. Telekiről vö. ROMSICS, Clio bűvöletében, 92. Az ő
munkáját alapos forráskritika jellemezte. (GU NST, I. m., 139.)
276
ROMSICS, Clio bűvöletében, 81–82.
277
R. VÁRKONYI Ágnes, Thaly Kálmán és történetírása, Budapest, Akadémiai, 1961, 17, 43,
68, 84, 436. Thaly kutatási témájának nagy volt a jelentősége sikere szempontjából. 1848–1849
a magyar nemzeti tudat kristályosodási pontja lett, integráló ereje hatalmas volt. (Gondoljunk
például az asszimilációra. Erről kiváló elemzést ad Borsi-Kálmán Béla Temesvár példáján:
Borsi-Kálmán Béla, A Bánság és Temesvár a századfordulón és az első világháború előestéjén
= Borsi-Kálmán Béla, Polgárosodott nemes avagy (meg)nemesedett polgár. Írások a “nemesi
polgárisodás” témaköréből, Jelenkor, Pécs, 2002, 35–144.) 1848–1849 emlékezete ezért
kulcsfontosságú. A magyarságot előbb a passzív rezisztencia jellemezte, majd a kiegyezés
időszakában a Függetlenségi Párt bázisa lett politikailag. Meggyőző térképeket mutatják, hogy
a nemzetiségi területek tartották fenn a dualizmus parlamenti többségét. Viszont a kiegyezés
előtt tiltott volt a megemlékezés 1848–1849-ről. Ezért emlékezete a Rákóczi-szabadságharcra
vetült rá. (Pedig az egészen más jellegű konfliktus volt. Egyrészt akár polgárháborúnak is
400
lehetett tartani, annyira megosztott volt akkoriban az ország. Másrészt még ennél is fontosabb,
hogy tulajdonképpen sikeresnek is lehetne tartani, ha nem nemzeti függetlenségi harcként,
hanem rendi mozgalomként értelmezzük, amely a rendeknek a politikai hatalomba való
visszakerülését és az ország alacsonyabb adóterhelését célozta. Csak ha szabadságharcként
értelmezzük, és a nemzeti függetlenség 1849-es céljait kérjük rajta számon, akkor kell
elbukottként értékelnünk. Lásd István M. Szijártó, The Rákóczi Revolt As a Successful
Rebellion = László Péter – Martyn Rady (szerk.), Resistance, Rebellion and Revolution in
Hungary and Central Europe. Commemorating 1956, London, 2008, 67–76.)

278
Uo. 129, 133, 196, 314.
279
SZEKFŰ Gyula, A száműzött Rákóczi, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1913, 372.
Szekfű összegzésében Thaly történetírása a tényeket tekintve megbízhatatlan, forráskritikája
tendenciózus és téves, történetfilozófiája naiv, tudományos etikája meglepően laza, és
kritikátlan olvasótáborára támaszkodva intellektuális terrorizmussal védi meg munkáit a
tudományos kritikától. (R. Várkonyi Ágnesre hivatkozva VARDY, I. m., 45–46.)
280
MÁLNÁSI Ödön, Erdődi gróf Pálffy János nádor, szerzői kiadás, Eger, 1929, 5.
281
Erős Vilmos például – a korábbi értelmezések többségével szembefordulva, Gunst Péter és
Steven Bela Vardy korábbi felfogásához hasonlóan – a „tudományos történetírás”
kialakulásának időszakaként értékeli a dualizmus korát. (ERŐS, Modern historiográfia, 150.)
Jelen tankönyvben ennek a fogalomnak némiképpen más értelmezésére történik kísérlet.
282
TÓTH, I. m., 76. Bernheim elsőbbsége, úttörő, mintaadó volta bizonyos szempontból
kétségtelen, más szempontból azonban a brit Edward A. Freeman 1886-ban kiadott könyve
(The Methods of Historical Studies) volt az első a nagy módszertani kézikönyvek sorában.
(ROMSICS, Clio bűvöletében, 75.)
283
BENDA, A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 114. Megjegyzem, hogy az
itt bemutatott értelmezéssel szemben Tóth Zoltán „francia historizmus”-ként értékeli Langlois
és Seignobos munkásságát. (TÓTH, I. m., 76.) Gérard Noiriel részleteiben tárgyalja a francia
történetírás 19. század végi és századfordulós történetét: NOIRIEL, I. m., 82–93, 235–265.
284
TÓTH, I. m., 76.
285
ROMSICS, Clio bűvöletében, 75–76, 286.
286
TÓTH, I. m., 69.
287
ROMSICS, A történész mestersége, 38; továbbá UŐ., Clio bűvöletében, 66–67, 121–122; vö.
401
NOIRIEL, I. m., 82–83. Persze ahogy más felfogás szerint történetírás sem csak Rankétól létezik,
hanem már Hérodotosztól fogva, úgy tulajdonképpen „történeti tanszék” is volt már korábban,
még német földön is: a mainzi lectura historica (1504). (Ö. KOVÁCS József, I. m., 167.) Az itt
intézményesült diskurzusként értelmezett történelmet vizsgálva az ilyen előzményektől én
inkább eltekintek.
288
Katona Andrást idézi TAMÁS Renáta, Az egységes Németország megalakulásának témája
a történelemtankönyvekben a két világháború közötti időszaktól 1945-ig. Szakdolgozati
tanulmány, http://arkadia.pte.hu/tortenelem/cikkek/tamas_nemeto. (Utolsó letöltés: 2020.
augusztus 22.)
289
BREISACH, I., m., 283. Vö. NOIRIEL, I. m., 245.
290
ROMSICS, Clio bűvöletében, 107–108, 111–116. A szemináriumi rendszer bevezetését a
Magyar Történelmi Társulat 1885. évi kongresszusa kezdeményezte. (GUNST, I. m., 149.)
291
GUNST, I. m., 150. Gunst Péter szerint a korábbi nemzedékek jelentős történésszé vált tagjai
sem váltak sohasem a modern forráskritikát alkalmazó kutatókká. (Uo., 153.)
292
Glatz Ferencet idézi KIS Péter, Fejérpataky László paleográfiai előadásai a pesti
egyetemen, Fons 1. (1994/3.), 220. Valamennyiükről esik szó ebben a tankönyvben, kivéve
Eckhart Ferencet (1885–1957). Ő elsősorban alkotmány- és jogtörténészként volt a két
világháború közötti időszak magyar történetírásának kiemelkedő alakja, aki a magyar
fejlődésnek a cseh és lengyel fejlődéssel való rokonságát mutatta ki, a szentkorona-eszme
történetét írta meg, és gazdaságtörténeti munkássága is számot tévőnek nevezhető. 1943-tól a
Századok szerkesztője volt. (ERŐS, Modern historiográfia, 180, 191–192.) Az
alkotmánytörténethez fontos hozzájárulása volt a gazdasági-társadalmi kontextus
hangsúlyozása, az összehasonlító szemlélet alkalmazása és a leszámolás a magyar-angol
alkotmány analógiájának délibábjával. (VARDY, I. m., 186.) Az összehasonlítás eredménye
ugyanis jogfejlődésünknek nem nyugati, hanem cseh és lengyel párhuzamaira mutatott rá.
(ERŐS, Modern historiográfia, 192.) Vö. ECKHART Ferenc, A szentkorona-eszme története,
Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1941; UŐ., Magyar alkotmány- és jogtörténet
[1946], szerk. MEZEY Barna, Osiris, Budapest, 20002.
293
ROMSICS, Clio bűvöletében, 117–118.
294
GUNST, I. m., 152.
295
EVANS, I. m., 202.
296
MARCZALI Henrik, Az 1790/1-diki országgyűlés, I–II, Magyar Tudományos Akadémia,
402
Budapest, 1907, I. v–vii, 1–107.
297
A Dilthey mellé helyezendő Windelbandról, majd az őt követő Rickertről a következő
fejezetben lesz szó.
298
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Droysenhez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 44.
299
Johann Gustav DROYSEN, Grundriss der Historik, Veit, Leipzig, 1868.
300
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Droysenhez., II. 44.
301
Johann Gustav DROYSEN, Historika, ford. CSEJTEI Dező = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.),
I. m., II. 69, 74, idézet: 74.
302
BREISACH, I., m., 286.
303
DROYSEN, Historika, 70.
304
Uo., 52, 60, 62–63, idézet: 60.
305
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Droysenhez., II. 44–45, idézet: 44.
306
Mellékesen szeretnék egy további gondolatot megidézni Droysentől, amely majd csak a 20.
századi történetfilozófiában kap hangsúlyt: „A kutatás keres valamit, s nem áll a pusztán
véletlenszerű lelet alapján; először tudnunk kell azt, hogy keresésünk mire irányul, s csak aztán
találhatjuk meg; a kérdést helyesen kell feltennünk a dolgoknak, s akkor azok válaszolnak...
Ily módon tehát a módszer kezdete nem a kritika, hanem a kérdés és a kérdésből kinövő
keresés.” (DROYSEN, Historika, 87.)
307
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Diltheyhez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 134.
308
VILCSEK, I. m., 212.
309
BÓKAY, I. m., 84. Ugyanakkor nagy, sőt döntő különbség, hogy „Dilthey számára a történész
legmagasabb rendű feladata nem egy korszakot vagy kultúrát meghatározó »Eszme«
tanulmányozása, hanem a valós jelentések kapcsolataiban összekötött egyének által létrehozott
világok vizsgálata.” (NOIRIEL, I. m., 98.)
310
R. VÁRKONYI, A pozitivista történetszemlélet, I. 149.
311
DANIEL, I. m., 35.
312
Wilhelm DILTHEY, Bevezetés a szellemtudományokba = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I.
m., II. 152.
313
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Kanthoz = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., I. 276.
403
314
DANIEL, I. m., 33.
315
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Kanthoz, I. 276.
316
DANIEL, I. m., 33.
317
Uo., 392.
318
Georg Simmelt idézi DANIEL, I. m., 34.
319
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Kanthoz, I. 276.
320
Kantot idézi Reinhart KOSELLECK, Tapasztalatváltozás és módszerváltás: történeti-
antropológiai vázlat, Korall 7. (2006/23.), 23.
321
Dilthey nézetrendszerének vázlatos bemutatása elsősorban Bókay Antal könyvére épül:
BÓKAY, I. m., 107–113.
322
BREISACH, I., m., 210; ERŐS, Modern historiográfia, 324.
323
Wilhelm DILTHEY, Ideen über eine beschriebende und zergliederndne Psychologie,
https://www.gutzitiert.de/zitat_autor_wilhelm_dilthey_thema_verstehen_zitat_1411.html
(Utolsó letöltés: 2020. szeptember 19.) A „Seelenleben” szó szerint lelki életet jelent.
324
Idézi VILCSEK, I. m., 96.
325
Bókay Antal Diltheynek A hermeneutika keletkezése című művét idézi. (BÓKAY, I. m., 113.)
326
Uo., 110.
327
Bókay Antal Diltheynek A hermeneutika keletkezése című művét idézi. (Uo., 88.)
328
Uo., 113.
329
Uo., 108. Ezzel a klasszikus szellemtörténeti megközelítésmóddal szemben mind már
Dékány István úgy ábrázolta a szellemtörténész eljárását, hogy „pozitív kutatási alapon” kell
elindulnunk, és „a szellemi lényeggel végezzük”, mind Domanovszky Sándor úgy vélte, hogy
az anyaggyűjtés és a forráskritika az első, és csak ezt követheti az interpretáció és a formába
öntés. (DÉKÁNY István, A szellemtörténet történetielméleti alapon megvilágítva, Századok 65.
(1931), 385–386.; DOMANOVSZKY Sándor, Előszó = Magyar művelődéstörténet, szerk.
DOMANOVSZKY Sándor, I–V, Budapest, 1939–1942, I. kötet, elektronikus változat:
mek.oszk.hu/09100/09175/html/ Utolsó letöltés: 2020. szeptember 20.) Én viszont úgy látom,
hogy a lényeg mégis az, hogy szokásos eljárásával (forrásfeltárás, forráskritika) a történész
azonnal az egész megragadására tör, és nem részletkérdések kidolgozását tűzi ki céljául.
330
Johann HUIZINGA, Hollandia kultúrája a tizenhetedik században [1941], ford. GERA Judit,
Osiris, Budapest, 2001, 16.
331
Ute Daniel idézi Jacob Burckhardtot. (DANIEL, I. m., 200–202. Idézet: 201.)
404
332
DANIEL, I. m., 404–405. „[M]ég mindig a középkorban élünk, a történetírás még mindig
álcázott teológia” – írja. (Friedrich NIETZSCHE, A történelem hasznáról és káráról [1874], ford.
TATÁR György, Akadémiai, Budapest, 1989, 75.)
333
Ute Daniel idézi Jacob Burckhardtot. (DANIEL, I. m., 203–204, idézet: 204. Vö. Jacob
BURCKHARDT, Világtörténelmi elmélkedések. Bevezetés a történelem tanulmányozásába, ford.
BÁTHORI Csaba, Atlantisz, Budapest, 2001, 48–164.)
334
BURCKHARDT, I. m., 222–238, idézet: 212, 213, 215, 227, 233, 238.
335
Idézi BURKE, Formátlan történelmek, 237.
336
BURCKHARDT Jakab, A renaissancekori műveltség Olaszországban [1860], I–II, ford.
BÁNÓCZY József, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1895, I. 237.
337
KLANICZAY Gábor, A civilizáció peremén. Kultúrtörténeti tanulmányok, Magvető,
Budapest, 1990. 17–18.
338
Johan HUIZINGA, A középkor alkonya. Az élet, a gondolkodás és a művészet formái
Franciaországban és Németalföldön a XIV. és XV. században [1919], ford. SZERB Antal,
DÁVID Gábor, Európa, Budapest, 19792, 5, 13, idézet: 5.
339
KLANICZAY, I. m., 26, 28.
340
ERŐS, Modern historiográfia, 175.
341
Idézi ROMSICS, Clio bűvöletében, 204.
342
GERA Judit, Huizinga, a rejtőzködő = Huizinga, a rejtőzködő. Utam a históriához –
Hollandia szellemi ismérve – Jan Veth élete és műve, ford. Balogh Tamás, Balassi, Budapest,
1999, 26–27, 36, idézet: 36. Peter Burke is úgy véli, hogy Huizinga képek sorozatában látja a
történelmet. (BURKE, Formátlan történelmek, 238.)
343
KLANICZAY, I. m., 29.
344
HUIZINGA, A középkor alkonya, 18, 25, 29. Ha az „imbolyogva” helyett „imbolyog” állna a
mondatban, akkor lenne állítmánya.
345
HUIZINGA, Hollandia kultúrája, 15.
346
ROMSICS, Clio bűvöletében, 288–290, idézet: 290.
347
A szellemtörténeti irányzatra a másik eklatáns példa a Minerva kör tevékenysége volna.
Erre lásd BÓKAY, I. m., 108; VARDY, I. m., 72–78. Steven Bela Vardy áttekintése a két
világháború közötti magyar történetírásról nem a tudományos történetírás, a szellemtörténeti
vonal és a társadalomtörténeti iskolák jelenlétéről beszél, hanem a szellemtörténet mellett a
nemzeti romantika (Rugonfalvi Kiss István), a pozitivizmus (Marczali Henrik), az etnotörténet
405
(Mályusz Elemér) és a kultúrtörténet (Domanovszky Sándor), a jog- és alkotmánytörténeti
iskola (Eckhart Ferenc), az egyetemes történelem (Hajnal István), valamint a segédtudomány
és a populisták (két író, Szabó Dezső és Németh László) kerül be összképébe. Ami a
szellemtörténetet illeti, Vardy külön kiemeli az iskola két fiatal exponensének, Váczy Péternek
és Iványi-Grünwald Bélának a munkásságát. (VARDY, I. m., 62–212)
348
Erős Vilmos véleménye szerint ez a mű a Hóman–Szekfű-féle szintézis, a Magyar történet
ellensúlyozására született mint a szellemtörténet még határozottabb képviselete (hiszen a
politikatörténetet teljesen mellőzi) – de a rivalizálásból végül vesztesen került ki. (ERŐS,
Modern historiográfia, 182.) Steven Bela Vardy hasonló véleményét lásd VARDY, I. m., 168–
169.
349
DOMANOVSZKY, I. m.
350
Gyurgyák Jánost idézi ERŐS, Modern historiográfia, 186.
351
ERŐS, Modern historiográfia, 185, 187, 191.
352
SZEKFŰ Gyula, A magyar bortermelő lelki alkata, Eggenberger, Budapest, 1922, 4–14,
idézet: 4, 13, 14.
353
Uo., 24, 26–27, 47, 48.
354
ERŐS Vilmos, Utószó = SZEKFŰ Gyula, Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok, Osiris,
Budapest, 2002, 727–728.
355
ROMSICS, Clio bűvöletében, 295.
356
ERŐS, Utószó, 718.
357
CSÍKI Tamás – HALMOS Károly – TÓTH Árpád, A magyar társadalomtörténet-írás története
a kezdetektől napjainkig = BÓDY–Ö. KOVÁCS (szerk.), I. m., 213.
358
GUNST, I. m., 176.
359
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 213.
360
ROMSICS, Clio bűvöletében, 300.
361
Uo., 302., 305.
362
GUNST, I. m., 179.
363
ERŐS, Utószó, 719–720, idézet: 719. Gunst Péter is kiemeli, hogy Szekfű szellemtörténeti
felfogásában sokkal finomabban érvényesül az ideológiák determináló szerepe, mint
Hómannál. (GUNST, I. m., 178.)
364
ERŐS, Utószó, 720.
365
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 215. Ugyanakkor „senki úgy bele nem ragadt a kuruc-labanc
406
kátyúba, mint ő” – idézi Romsics Ignác Németh László kritikáját. (ROMSICS, Clio bűvöletében,
307.)
366
Idézi ROMSICS, Clio bűvöletében, 306–307.
367
Idézi ERŐS, Utószó, 730.
368
HUGHES–WARRRINGTON, I. m., 284–286.
369
Oswald SPENGLER, A Nyugat alkonya [1918], ford. JUHÁSZ Anikó – CSEJTEI Dezső =
GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., I. 631.
370
Uo.
371
LENDVAI L. Ferenc – NYÍRI J. Kristóf, A filozófia rövid története. A Védáktól Wittgensteinig,
Kossuth, Budapest, 19812, 215.
372
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Spenglerhez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., I. 612. Egyébiránt később Huizinga is a múlt morfológiájaként definiálta a
történelmet. (GERA, I. m., 28.)
373
SPENGLER, I. m., I. 615., 616.
374
HUGHES–WARRRINGTON, I. m., 286–287.
375
BREISACH, I. m., 407–408.
376
SPENGLER, I. m., I. 640.
377
Idézi LENDVAI–NYÍRI, I. m., 215.
378
SPENGLER, I. m., I. 640–645, idézet: 640, 645.
379
SPENGLER, I. m., I. 617.
380
Például holisztikus szemlélete miatt. (Arnold J[oseph] TOYNBEE, Tanulmány a
történelemről, ford. MESTERHÁZY Márton = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., I. 693.)
Toynbee-t Erős Vilmos is a szellemtörténet körében tárgyalja: ERŐS, Modern historiográfia,
166.
381
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Toynbee-hoz = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., I. 686; HUGHES–WARRRINGTON, I. m., 326. Az idézett magyar összegzés szerint
Toynbee 1924-től írta művét, de a történész maga 1927-t ír. (Arnold J[oseph] TOYNBEE,
Válogatott tanulmányok, ford. MESTERHÁZI Márton, Gondolat, Budapest, 1971, 12; vö.
BREISACH, I. m., 181; ROMSICS, A történész mestersége, 47.)
382
BREISACH, I. m., 181.
383
LENDVAI–NYÍRI, I. m., 215.
384
Theories of history. Readings from classical and contemporary sources, szerk. Patrick
407
GARDINER, The Free Press, Glencoes, Ill., 1959.
385
HUGHES–WARRRINGTON, I. m., 326.
386
Arnold J[oseph] TOYNBEE, Történelemfelfogásom [1946], ford. megjelölése nélkül,
Rubicon 14. (2003/6.), 48.
387
ROMSICS, A történész mestersége, 47.
388
TOYNBEE, Történelemfelfogásom, 48.
389
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Toynbee-hoz, I. m., I. 686.
390
TOYNBEE, Válogatott tanulmányok, 23.
391
TOYNBEE, Tanulmány a történelemről, I. 686–707, idézet: 686, 705.
392
TOYNBEE, Válogatott tanulmányok, 46–65.
393
GARDINER, I. m.
394
TOYNBEE, Tanulmány a történelemről, I. 707–710, idézet: 707, 710.
395
EVANS, I. m., 54–55.
396
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Toynbee-hoz, I. m., I. 686.
397
Uo., I. 687.
398
BREISACH, I. m., 181.
399
TOYNBEE, Történelemfelfogásom, 49.
400
ROMSICS, Clio bűvöletében, 182.
401
MARCZALI, Az 1790/1-diki országgyűlés, I. v–vii, 1–107; HUIZINGA, A középkor alkonya,
7–28; BURCKHARDT, A reneszánsz Itáliában; UŐ., Világtörténelmi elmélkedések; SPENGLER,
I. m. (és a teljes mű: UŐ., A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai
[1918–1922], I–II, ford. JUHÁSZ Anikó – CSEJTEI Dezső – SIMON Ferenc, Európa, Budapest,
1994); TOYNBEE, Tanulmány a történelemről; UŐ., Válogatott tanulmányok; SZEKFŰ, A
magyar bortermelő lelki alkata; HÓMAN Bálint – SZEKFŰ Gyula, Magyar történet, III–V,
Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 19353.
402
BREISACH, I. m., R. VÁRKONYI, Thaly Kálmán és történetírása; ROMSICS, Clio bűvöletében;
BÓKAY, I. m.
403
A kivételeket elsősorban a szellemtörténeti felfogás képviselőihez köthetjük, valamint
Hippolyte Taine munkásságához, de még több említett történetíróhoz is.
404
R. Várkonyi Ágnes, „Pozitivizmus és történelem” című előadása 2002. április 3-án az ELTE
BTK-n. Itt jegyzem meg, hogy a „művelődéstörténet” és „kultúrtörténet” kifejezéseket a
huszadik század utolsó harmada előtti időszakra nézve felcserélhetőnek tartom, és felváltva
408
fogom használni. Azonban az ekkor jelentkező új felfogásokat, a harmadik kihívás hullámát
következetesen kultúrtörténetinek fogom nevezni, és a névadó new cultural history irányzatát
is csak új kultúrtörténetként fogom magyarul emlegetni – ezeket szerintem félrevezető lenne
művelődéstörténetnek mondani.
405
TÓTH, I. m., 90–92. Vö. Henry Thomas BUCKLE, History of civilization in England, I–III,
Henry Frowde, London, 1903–1904. A művet már a 19. században lefordították magyarra, lásd
BUCKLE H[enrik] Tamás, Anglia művelődésének története, magyarul kiadják ENDRŐDI Sándor
– FENDLER József – GYÖRGY Aladár – GYÖRGY Endre – LÁNG Lajos – MÁRKUS Miklós, I–X,
Aigner Lajos, Pest–Budapest, 1873–1881.
406
Idézi BREISACH, I. m., 281.
407
TÓTH, I. m., 89–90.
408
KORÉNY–SCHECK Vince, Buckle rendszere. Tanulmány, Zilahy Sámuel, Budapest, 1876, 3.
409
Uo., 8–9, 39–40, 123–124, 132, 172, idézet: 39–40, 172.
410
TÓTH, I. m., 93–96. (Idézet Droysentől: 95.)
411
ERŐS, Modern historiográfia, 22. Erős Vilmos ugyanezt állítja a franciaországi Seignobos–
Simiand-vitáról is, azonban annak kimenetele másképpen is értelmezhető, hiszen a születő
szociológia (itt François Simiand által képviselt) kihívása döntő szellemi hatás volt az Annales
folyóirat bölcsőjénél, a társadalomtudományos történelem születésénél. Könyvében később
Erős Vilmos is arra az értékelésre hajlik inkább, hogy Simiand nem maradt alul az említett
vitában. (Uo., 22, 258.) Más értékelések szerint viszont, mint látni fogjuk, egyértelműen ő
kerekedett felül.
412
ERŐS, Modern historiográfia, 102. Ebben a tekintetben Lamprecht Buckle nyomdokaiban
járt. (Uo., 116.)
413
Alexander von PLATO, Történelem és pszichológia – oral history és pszichoanalízis.
Problémavázlat és szakirodalmi áttekintés, ford. HIDAS Zoltán, Korall 6. (2005/21–22.), 15.
414
R. VÁRKONYI, A pozitivista történetszemlélet, I. 154–155.
415
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Lamprechthez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 269–270.
416
TÓTH, I. m., 100–101.
417
LAMPRECHT, Kálmán [!], Modern történettudomány, ford. SAS Andor, Révai, Budapest, év
nélkül, 1, 12, 23.
418
Karl LAMPRECHT, Modern történettudomány = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II.
409
278.
419
BREISACH, I. m., 287.
420
GYURGYÁK– KISANTAL, Bevezetés Lamprechthez, 269.
421
BREISACH, I. m., 287; DANIEL, I. m., 211, 214; ROMSICS, Clió bűvöletében, 198.
422
TÓTH, I. m., 97–100. Az első, mint láttuk, Droysen támadása volt Buckle ellen.
423
DANIEL, I. m., 210–211.
424
TÓTH, I. m., 97.
425
DANIEL, I. m., 211–213, idézet: 213.
426
TÓTH, I. m., 97–98.
427
DANIEL, I. m., 215.
428
BURKE, Formátlan történelmek, 238.
429
TÓTH, I. m., 97.
430
BREISACH, I. m., 287. Kurt Breysigről (1866–1940) érdemes megemlíteni, hogy
megfogalmazott egy „kultúrtörténeti” koncepciót. Azt hangsúlyozta, hogy az emberi
társadalmak „fejlődéstörténetét” kell bemutatni, még hozzá világtörténeti igénnyel. A történeti
fejlődés sarokpontját Breysig az egyén és a közösség változó viszonyában látta. Számára a
„kultúra” a társadalmi viszonyok összességét öleli fel, és a „kultúrtörténetnek” azt kell
kidolgoznia, milyen törvényszerű változások mennek végbe ebben a kulturális kontinuumban.
(Daniel, I. m., 207–208.) Ebből a megfogalmazásból is jól látható, hogy a 19–20. század
fordulóján a „társadalomtörténet” és a „kultúrtörténet” fogalmak, amelyek a 20. század végén
már egymással szemben fognak állni, még szinte felcserélhetők – a lényeg az, hogy nem
politikatörténetről van szó, vagyis a hérodotoszi történetírás terepén járunk.
431
ERŐS, Modern historiográfia, 130–131.
432
ROMSICS, Clio bűvöletében, 82–87, 102. Gunst Péter úgy véli, hogy Horváth Mihály vezető
szerepe Jászay Pál (1809–1852) korai halálának is betudható. A magyar nemzet napjai a
mohácsi vész után (1846) című mű szerzőjét Gunst Taine-hez hasonlítja: Jászay is
„magánlevelek, naplók s más források alapján rakja össze a 16. század emberének
gondolkodását, mindennapi életét, erkölcsi-politikai, vallási viszonyait.” (GUNST, I. m., 134–
135, idézet: 135.)
433
GUNST, I. m., 136.
434
ROMSICS, Clio bűvöletében, 99–101.
435
GUNST, I. m., 136.
410
436
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 208.
437
Uo., 209–210.
438
ERŐS, Modern historiográfia, 137.
439
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 210–211, idézet: 210.
440
ROMSICS, Clio bűvöletében, 275.
441
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 210–211.
442
ACSÁDY Ignác, A magyar jobbágyság története [1906], Faust Imre, Budapest, 19442, 356–
357, 377, idézet: 356, 377. A néhol ahistorikus munkát Erdélyi László részesítette szakszerű
bírálatban. (ROMSICS, Clio bűvöletében, 275–277.)
443
Már Nietzsche megkérdőjelezte az általános érvényű objektív tudás létét. Szerinte az
emberek egy illúzióhoz ragaszkodnak, amikor ezt feltételezik, és például úgy vélik, hogy meg
lehet oksági viszonyokat állapítani. Ő maga ehelyett gondolatait egy „életfilozófiára” futtatta
ki. (DANIEL, I. m., 39–46.)
444
Ezt az utat választja Simmel, Dewey és Cassirer, akik tulajdonképpen lemondanak arról,
hogy a biztos tudás elérhető lenne, így a kanti különbségtételt természettudomány és
kultúratudomány közt ezért nem fogadják el. Róluk majd a tizedik fejezetben lesz szó.
445
DANIEL, I. m., 35–36. Diltheyt én helyeztem a Daniel által említett Windelband és Rickert
mellé.
446
Wilhem WINDELBAND, Nomotetikus (törvényalkotó) és ideografikus (individualizáló-leíró)
tudományok = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II. 126. Megjegyzem, hogy az
„idiografikus” szóalak lenne a helyes.
447
Uo., 129–133.
448
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Rickerthez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 191–192. Voltaképpen négyféle tudományosságról beszél Rickert két
szempont kombinálásával: a tiszta természettudományok (értékmentesek és általánosítók),
illetve az értékelő és individualizáló történetírás mellett említ még értékmentes és
individualizáló kvázi történeti jellegű természettudományokat is, mint például a geológia vagy
a biológia, továbbá értékelő és generalizáló kvázi tudományos történettudományokat
(szociológia, közgazdaságtan). (ROMSICS, Clio bűvöletében, 72–73.) Számunkra most e két
utóbbi kategória kevésbé fontos.
449
Heinrich RICKERT, A történetfilozófia problémái = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II.
331–332, 357, idézet: 331–332.
411
450
DANIEL, I. m., 35–36. Weber a rickerti hatást már akkor elismeri, amikor a
társadalomtudományt a kultúratudományok közé sorolja. (Max WEBER, A
társadalomtudományos és társadalompolitikai megismerés „objektivitása” = GYURGYÁK–
KISANTAL (szerk.), I. m., II. 294.)
451
MOLNÁR Attila Károly, Max Weber olvasókönyv, Novissima, Miskolc, 1999, 40–44, idézet:
40.
452
Uo., 45.
453
DANIEL, I. m., 80–82.
454
Idézi MOLNÁR, I. m., 42. Ennélfogva a valóságban meg nem található ideáltípus segít a
vizsgálat tárgyának tulajdonságait „vegytiszta formába sűríteni.” (HORVÁTH Gergely Krisztián
– KESZEI András, Társadalomtörténet és szociológia = BÓDY – Ö. KOVÁCS (szerk.), I. m., 603.)
455
Hans-Georg GADAMER, Hermeneutika és historizmus [1961], ford. BONYHAI Gábor =
GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II. 785–786.
456
DANIEL, I. m., 87–88, idézet: 88.
457
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Weberhez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 282.
458
H. A. DIEDERIKS, Bevezetés = H. A. DIEDERIKS – J. Th. LINDBLAD – D. J. NOORDAM – G.
C. QUISPEL – B. M. A. DE VRIES – P. H. H. VRIES, Nyugat-európai gazdaság- és
társadalomtörténet. A rurális társadalomtól a gondoskodó államig, ford. KOCSOR Dóra, Osiris,
Budapest, 1995, 18–19. A cselekvés ideáltípusai pedig a tradicionális, az affektív (indulati-
érzelmi), az értékracionális és a célracionális. (GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Weberhez,
282.) Gérard Noiriel szerint a szociológia durkheimi fő vonalát az összehasonlítással kiegészítő
Weber és az ő nyomdokain járó német szociológia radikális empirizmusa miatt közel állt a
történészekhez. Weber meggyőződése szerint a világ sokszínűsége miatt esélytelen egyetemes
törvényszerűségek megállapítására törekedni – ahogyan azt a pozitivizmus remélte.
Fogalmaink minél általánosabbak, annál szegényebbek lesznek, véli: a tudományos leírás
kulcsa a fogalomalkotás, és ideáltípusokat javasol erre a célra, amelyek mesterséges
konstrukciók ugyan, viszont a megfigyelt tények sajátosságait egyesítik. (Noiriel, I. m., 103–
105.)
459
Werner SOMBART, Háború és kapitalizmus [1913], ford. VEZSENYI Béla, Athenaeum,
Budapest, é. n., 7–21. Ha ma körülnézünk a történeti diskurzusban, hasonló narratívákat
találunk. Michael Roberts nyomán Geoffrey Parker elhíresült módon hadügyi forradalomról
412
beszélt, arról, hogy a 15. századtól a lőfegyverek elterjedése megváltoztatta a háborúskodást.
Az sokkal drágább lett a lőfegyverrel felszerelt nagy létszámú gyalogság, az ágyúk ellen
védhető modern erődök építése, ágyúkkal felszerelt hajókból álló flották létesítése miatt. Csak
nagyobb területi egységek tudtak akkora anyagi erőt összpontosítani, hogy ennek a kihívásnak
meg tudjanak felelni: a nagybirtokos arisztokraták már nem, csak az egész államok
erőforrásaira támaszkodó királyok. A kora újkori állam „pénzügyi-katonai állam” volt:
egyetlen valódi célja a minél erősebb hadsereg fenntartása lett. 70–85%-os volt a részesedése
az állami költségvetésből, és az ezt szolgáló anyagi források előteremtése. (Ha arra gondolunk,
hogy ez az arány ma a GDP-ből 1–1,5% között van Magyarországon, vagyis a költségvetésből
2–3%, akkor megértjük a különbséget.) Tehát Sombart szerint ez a folyamat indította be
Nyugat-Európában a kapitalista fejlődést a kora újkor elején.
460
DIEDERIKS, I. m.,30.
461
ROMSICS, Clio bűvöletében, 73. Érdemes felidézni, hogy a szellemtörténész Johann
Huizinga elutasította, hogy „Hollandiának a tizenhetedik században elért gazdasági
felemelkedését a kézenfekvő okokon kívül még olyan hipotetikus fogalmakkal is
alátámasszuk, mint amilyen a kapitalista szellem vagy ne adj’ Isten a kálvinista vállalkozó
kedv...” (HUIZINGA, Hollandia kultúrája, 29.)
462
Eric HOBSBAWM, A life in history, Past and Present 51. (2002/177.), 6. Ezek mellé
harmadikként az amerikai New History iskolát lehetne állítani, amelyet James Harvey
Robinson alapított. Ide tartozott Charles A. Beard és Carl L. Becker is. Rájuk is jellemző volt
a gazdaság- és a társadalomtörténet előtérbe helyezése, illetve Robinson az újítás lényeget a
társadalomtudományi módszerek történeti alkalmazásában látta. (LÉVAI Csaba, Az amerikai
„prezentista-relativista” történetírók (Charles A. Beard és Carl L. Becker) megítélése
Magyarországon a Kádár-rendszer időszakában = Tudomány és ideológia között.
Tanulmányok az 1945 utáni magyar történetírásról, szerk. ERŐS Vilmos – TAKÁCS Ádám,
ELTE Eötvös, 2012, 122.) Erről az iskoláról azonban csak futólag lesz szó a tizedik fejezetben
Becker és Beard relativizmusa kapcsán, mert úgy vélem, hogy a második kihívás elsősorban
az Annales-iskolához kapcsolható, illetve azért, mert szerintem emellett másodikként még az
európai (és különösen a magyar) történetírás viszonylatában nagy hatású marxista felfogásra
érdemes inkább koncentrálni. Robinsont, Beardet és Beckert egyébként progresszív
történetíróknak is nevezték. (BREISACH, I. m., 324.) Erős Vilmos ehhez a három iskolához még
hozzáteszi a német Geschichte und Gesellschaft és az angol Past and Present folyóirat köré
413
csoportosuló irányzatokat mint a történetírást „modern társadalomtudománnyá” tenni kívánó
iskolákat. (ERŐS, Modern historiográfia, 232.)
463
KATUS László, Henri Pirenne (1862–1935) = Henri PIRENNE, A középkori gazdaság és
társadalom története., Gondolat, Budapest, 1983, 19, 29, idézet: 29.
464
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Pirenne-hez = GYURGYÁK–KISANTAL, I.
m., II. 1078.
465
KATUS, Henri Pirenne, 29.
466
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Pirenne-hez, II. 1078.
467
KATUS, Henri Pirenne, 30.
468
Henri PIRENNE, Mit próbálnak meg tenni a történészek? [1931], ford. HAAS Lídia =
GYURGYÁK–KISANTAL, I. m., II. 1085.
469
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Pirenne-hez, II. 1078.
470
BENDA, A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 115.
471
BENDA Gyula – SZEKERES András, Előzmények. A XIX. századi történettudományi
paradigma első kritikái = BENDA–SZEKERES (szerk.), I. m., 31.
472
Henri BERR, Szintézis a történettudományban. A történelem jövője [1911], ford. CSIZMADIA
Dominika = BENDA–SZEKERES (szerk.), I. m., 96.
473
BREISACH, I. m., 284–285.
474
Kiss Zsuzsanna előadásai az ELTE BTK-n „Szociológia és történelem” címmel (2018.
március 13-án és 2019. március 20-án). Berr olyan történetírás alapjait kívánta lerakni, amely
a szociológia törekvéseinek megfelelően a kollektív jelenségeket vizsgálná, a politika helyett
a társadalomra, a gazdaságra, a technikára, a demográfiára lenne nagyobb figyelemmel – azaz
szintézisre törekedne. (ERŐS, Modern historiográfia, 258.) Más olvasatban a szociológiával
szemben igyekezett a pszichológiára és a földrajzra támaszkodva a történelemre alapuló
szintézist létrehozni. (BENDA–SZEKERES, Előzmények, 31.)
475
IGGERS, Historiography, 258.
476
Idézi ERŐS, Modern historiográfia, 258. Magyarországon Mendöl Tibor, a Szarvas
földrajza szerzője volt ennek a földrajzi iskolának a legjelesebb képviselője. (GYŐRI Róbert,
Vadvízországtól a fokgazdálkodásig, Korall 1. (2000/1.), 24.)
477
Idézi ROMSICS, Clio bűvöletében, 223. A korszakok közül pedig a legnagyobb hangsúly a
20. századra esett. (Uo.)
478
IGGERS, Historiography, 53.
414
479
TAKÁCS Erzsébet, Egy vita története. A szociológusok és történészek viszonya a fin de siècle
Franciaországban, Korall 6 (2005/19-20.), 6.
480
Uo., 7.
481
Uo., 18–32, idézet: 19, 32. Vö. François SIMIAND, Történeti módszer és
társadalomtudomány. Kritikai tanulmány Lacombe, illetve Seignobos urak újabban megjelent
könyveinek apropóján [1903] = BENDA–SZEKERES (szerk.), I. m., 71–72. (Ford. Takács Ádám.)
Ebben a fordításban nem bálványokról, hanem ködképekről van szó. Szintén Simiand volt az,
aki források (sources) helyett először beszélt nyomokról (traces). Mára egyre inkább elfogadott
ez a szóhasználat, különösen az angol szövegekben.
482
Peter Burke egy másik lehetséges mintára mutat rá: Paul Vidal de la Blache Annales de
géographie című folyóirata is adhatta az új lap címének mintáját. (BURKE, The French Historial
Revolution, 21.) A folyóirat címe 1939 és 1941 között és 1945-ben Annales d’histoire sociale,
1942-től 1944-ig Mélanges d’histoire sociale, 1946-tól Annales. Économies, Sociétés,
Civilisations volt, végül 1994 óta az Annales. Histoire, Sciences sociales címet viseli, de
legtöbbször egyszerűen Annales-ként emlegetik.
483
BENDA, A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 115. Franciául sciences de
l’homme-ról, embertudományokról beszélnek. Ez egy újabb terminus a humán tudományokra
Dilthey és a neokantiánusok után (szellemtudományok, egyedi dolgokat leíró – idiografikus –
tudományok, kultúratudományok).
484
IGGERS, Historiography, 54.
485
BENDA, A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 116.
486
Idézi Anna GREEN – Kathleen TROUP, The Annales = UŐK (szerk.), I. m.,87.
487
Marc BLOCH, Gyógyító királyok. A királyi hatalom természetfeletti ereje Franciaországban
és Angliában [1924], ford. HAAS Lídia, Osiris, Budapest, 2005.
488
BENDA Gyula – SZEKERES András, Az alapítók = BENDA–SZEKERES (szerk.), I. m., 102.
489
BENDA Gyula, Utószó = BLOCH, Gyógyító királyok, 208; vö. Marc BLOCH, Les caractères
originaux de l’histoire rurale française [1931], Armand Colin, Paris, 1988.3
490
BENDA, A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 115.
491
Jacques LE GOFF, Előszó = BLOCH, Gyógyító királyok, 16.
492
ROMSICS, Clio bűvöletében, 221; vö. Marc BLOCH, A feudális társadalom, ford. SUJTÓ
László, Osiris, Budapest, 2002.
493
BENDA, Utószó, 208.
415
494
Erre példa a személyi függőség vizsgálta a középkorban: BLOCH, A feudális társadalom,
277–297.
495
IGGERS, Historiography, 56.
496
Marc BLOCH, A történelem védelmében. Válogatott művek, ford. MAKKAI László – PATAKI
Pál, Gondolat, Budapest, 1974; UŐ., A történész mestersége.
497
BLOCH, A történész mestersége, 15, 40, 51, 60.
498
BENDA, Utószó, 212.
499
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 86–87.
500
GREEN–TROUP, The Annales, 88.
501
BREISACH, I. m., 380, ROMSICS, Clio bűvöletében, 220.
502
IGGERS, Historiography, 52., 58.
503
ROMSICS, Clio bűvöletében, 220.
504
BENDA, A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 115.
505
Lucien FEBVRE, Le problème de l’incroyance au XVIe siècle. La religion de Rabelais, Albin
Michel, Paris, 1942.
506
IGGERS, Historiography, 58. Az „outillage mental” terminust Febvre valószínűleg Abel
Reytől kölcsönözte. (BENDA–SZEKERES, Az alapítók 104.)
507
1921 és 1944 között például 42 kötet jelent meg a Fontes historiae Hungaricae aevi
recentioris (Magyarország újabbkori történetének forrásai) példamutató precizitású
forráskiadvány-sorozatában. Marczali Henrik háttérbe szorulása azonban jól példázza a
liberális szemlélet érvényesülésének beszűkülését. (ROMSICS, Clio bűvöletében, 251–252,
268–269.)
508
GRANASZTÓI György, Ha nincs társadalomtörténet, miért van?, Korall 2. (2001/5–6.), 199.
509
Míg Domanovszky Sándor Szekfű és Hóman generációjába tartozott, Mályusz – aki a
tanítványa volt – vagy Hajnal István már más nemzedéket képviselt. (ROMSICS, Clio
bűvöletében, 254–255.)
510
GRANASZTÓI Gy., Ha nincs társadalomtörténet, miért van?, 199.
511
ROMSICS, Clio bűvöletében, 279.
512
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 211, 214.
513
ERŐS, Modern historiográfia, 180. Mályusz 1935-ben kivált a szerkesztőségből, de a lap
arculata 1943-ig nem változott. Ekkor Eckhart Ferenc vette át irányítását. (Uo.)
514
VARDY, I. m., 166. Pozícióit felsorolja ROMSICS, Clio bűvöletében, 317.
416
515
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 210., 215; ROMSICS, Clio bűvöletében, 317–318. Wellmann
Imre a gödöllői Grassalkovich-uradalom, Bakács István és Jármay Edit a regéci, Csapody
Csaba az alsólendvai Esterházy-uradalom gazdálkodásáról írt, Gerendás Ernő a
garamszentbenedeki uradalommal, Berlász Jenő a Thurzó-birtokok történetével foglalkozott,
Komoróczy György a 16. századi, Sinkovits István a 15. századi nagybirtokok
gazdálkodásával. (GUNST, I. m., 184.)
516
KAPOSI Zoltán, Uradalmi gazdaság és társadalom a 18-19. században. A vrászlói
társadalom átalakulásának folyamata, Dialóg Campus, Pécs–Budapest, 2000, 14–15.
517
VARDY, I. m., 167.
518
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 215 (idézet innen); ROMSICS, Clio bűvöletében, 318.
519
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 215–217. Erős Vilmos szembeállítása szerint míg a
szellemtörténet a filozófia, az irodalomtudomány, a művészettörténet és a pszichológia
szövetségét kereste, a népiségtörténészek a néprajz, az antropológia, a régészet, a nyelvészet,
a földrajz és a szociológia felé tájékozódtak. (Erős, Modern historiográfia, 183.)
520
VARDY, I. m., 49. Nem mintha a népiségtörténet nem a német Volkstumkunde hatására jött
volna létre. (Uo., 105; ROMSICS, Clio bűvöletében, 326.) Ennek a német historizmussal
szembeszegülő irányzatnak nemcsak a történeti földrajz, a demográfia, a településtörténet és a
néprajz áll a hátterében, hanem a fajelmélet is, és a népeket fajilag meghatározott
organizmusokként kezelte. (ROMSICS, Clio bűvöletében, 203.)
521
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 215.
522
Estók János előadása az ELTE BTK-n 2008. március 11-én „Agrártörténet III.” címmel; vö.
ROMSICS, Clio bűvöletében, 327.
523
GRANASZTÓI, I. m., 199–200, idézet: 200.
524
ERŐS, Modern historiográfia, 188–189. A Szekfű–Mályusz szembenállásban nemcsak a
szellemtörténet és a népiségtörténet állt szemben, hanem a katolicizmus és a protestantizmus
is, sőt a labanc–kuruc ellentét is megjelenik. (ROMSICS, Clio bűvöletében, 329, ERŐS, Modern
historiográfia, 185.)
525
Idézi ROMSICS, Clio bűvöletében, 292.
526
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 215–216; idézet: 215–216.
527
Estók János előadása az ELTE BTK-n 2008. március 11-én „Agrártörténet III.” címmel.
528
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 217. A „Magyarság és nemzetiség” sorozatban csak két munka
jelent meg: Szabó István említendő műve mellett még Ila Bálinté. (ERŐS, Modern
417
historiográfia, 184.) Vö. ILA Bálint, Gömör megye II–III. kötet, Magyar Tudományos
Akadémia, Budapest, 1944–1946, I., IV. kötet, Akadémiai, Budapest, 1969–1976.
529
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 217–218; vö. SZABÓ István, Ugocsa megye, Magyar
Tudományos Akadémia, Budapest, 1937; UŐ., A magyarság életrajza, Magyar Történelmi
Társulat, Budapest, é. n. [1941].
530
ROMSICS, Clio bűvöletében, 335.
531
ERŐS, Modern historiográfia, 190.
532
1965-ben tanítványaival együtt adta ki A parasztság története Magyarországon a
kapitalizmus korában című kötetet. (ERŐS, Modern historiográfia, 388, vö. A parasztság
története Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914, I–II, szerk. Szabó István,
Akadémiai, Budapest, 1965.)
533
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 218–219, idézet: 219. Hajnal Istvánról legújabban lásd
VISKOLCZ Noémi, A herceg történésze. Hajnal István az Esterházyak szolgálatában, 1922 –
1930, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ – Kossuth, 2019.
534
Idézi BARÁTH József, Hajnal István recenziói. Hogyan jelennek meg a hajnali gondolatok
ezen írásokban?, Szakdolgozat. ELTE BTK Történelem szak, 2009, 8.
535
Lakatos Lászlót idézi KOSÁRKÓ László, Írástörténészek és szociográfusok. Hajnal István
recepciója az 1930-as, 1940-es években, Korall 1 (2000/2.), 112.
536
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 219.
537
BARÁTH, I. m., 8–11.
538
HALMOS Károly, Közgazdaságtan és történelem – a narratív és a neoinstitucionalista
fordulat után, Korall 2. (2001/5–6.), 218.
539
GUNST, I. m., 185.
540
ERŐS, Modern historiográfia, 181.
541
BARÁTH, I. m., 11–12, idézet: 12. Sajátos módon Hajnal értékrendjében az irracionális
szokás, a középkor viszont magasabb polcon helyezkedik el, mint a modernitás okszerű
társadalma.
542
Lakatos László gondolatát idézi BARÁTH, I. m., 13.
543
KOSÁRKÓ, I. m., 112–113. Ezzel Hajnal már nem tud szimpatizálni, mert itt szokásszerűség
és okszerűség egyensúlya az előbbi kárára bomlik meg – miközben a másik végletet az indiai
társadalom merev szokásszerűsége képviseli. (Baráth, I. m., 12.)
544
HAJNAL István, Az újkor története, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1936, 34, 603,
418
idézet: 34, 603.
545
BARÁTH, I. m., 50. Kosárkó László tanulmánya tárgyalja írástörténész tanítványait, Iványi
Gézát és társait. (KOSÁRKÓ, I. m., 113–119.) Gunst Péter Hajnal István történetírását
egyedülálló jelenségként értékeli, aki a kor legjobb színvonalán álló egyetemes történeti iskolát
hozhatott volna létre. GUNST, I. m., 185.)
546
ROMSICS, Clio bűvöletében, 333.
547
KOSÁRKÓ, I. m., 119, 122.
548
BOGNÁR Bulcsu, Társadalomrajz és politikai program. Erdei Ferenc korai írásairól, Korall
2. (2000/2.), 128. Az 1943-as előadásszöveg Erdei halála után, 1976-ban jelent meg: ERDEI
Ferenc, A magyar társadalom a két világháború között, Valóság 19. (1976/4.), 22–53 és
Valóság 19. (1976/5.), 36–58.
549
BOGNÁR Bulcsu, „A merészség a koncepcióban.” Erdei kísérlete a hajnali
társadalomszemlélet adaptációjára A magyar paraszttársadalom című művében, Korall 5.
(2004/15–16.), 227–230, 233, idézet: 233. Erdei Ferenc szerint a két világháború közötti
nemzeti társadalomban még megtalálható a szokásszerűség, míg a polgári társadalomból ez
már teljesen hiányzik. (A döntően még a szokásszerűségben élő parasztság a kettős struktúra
alatt van.) Erdeinél a polgári társadalomra a teljes múltnélküliség jellemzi, és ez a döntő, mutat
rá Gyáni Gábor: ez a rugalmatlan elméleti modell nem alkalmas a történeti valóság leírására.
(Gyáni Gábor, Érvek a kettős struktúra elmélete ellen, Korall 2. (2001/3-4.), 222–224.)
550
Henri PIRENNE, A középkori gazdaság és társadalom története [1963], ford. GYÁROS
Erzsébet, Gondolat, Budapest, 1983; BLOCH, A feudális társadalom; UŐ., A történész
mestersége, 11–136.; BUCKLE, I. m.; LAMPRECHT, I. m.; Max WEBER, A protestáns etika és a
kapitalizmus szelleme. Vallásszociológiai írások, ford. GELLÉRI András – JÓZSA Péter –
SOMLAI Péter – TATÁR György, Gondolat, Budapest, 1982; UŐ., Gazdaságtörténet. Válogatott
tanulmányok, ford. ERDÉLYI Ágnes, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979; UŐ.,
Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai, I–V, ford. ERDÉLYI Ágnes,
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987–1999; HAJNAL István, I. m.
551
TÓTH, I. m.; BENDA, A francia társadalomtörténet intézményeinek története; CSÍKI–
HALMOS–TÓTH, I. m., DANIEL, I. m.; ROMSICS, Clio bűvöletében.
552
Emlékeztetnék arra, hogy a francia oktatási rendszer csúcsintézményei nem az egyetemek,
hanem a konzervatív szellemiségűnek tartott egyetemi rendszerrel szemben – általában a 19.
században – megszervezett főiskolák (grandes écoles).
419
553
Ez a két bekezdés mint vázlatos bemutatás Benda Gyula több előadásán nyugszik. Ő
gondolatait később két összegzésben is publikálta, szintén vázlatos formában: BENDA, A
francia társadalomtörténet intézményeinek története, 113–124; BENDA Gyula, Az Annales-
iskola. A kezdetektől a kritikai fordulatig = BENDA–SZEKERES (szerk.), I. m., 7–21.
554
Jelen alfejezet elsősorban Ute Daniel összegzésére épít: DANIEL, I. m., 123–138.
555
Uo., 125.
556
Nem tudom, honnan van, régi nagyon, 37., állítólag Daniel, de nem találom sehol nem KGY,
nemVilcsek, nem Bókay, nem B-ÖK, nem Daniel, nem Bloch, nem White, nem Korall, nem
Noiriel, nem Arnold, nem Evans, nem AJH, nem Gyáni Emlékezés, nem Munslow, nem Szabó
Márton, nem AHJ
557
Uo., 36. Ezt a legjobban talán egy megtörtént eset világítja meg. Egy budapesti kávéházban
egy hölgy megnézte a WC piktogrammját, majd benyitott. Gyorsan kiderült számára, hogy
rossz helyen jár. Egy pillantás a másik WC-ajtóra elég volt arra, hogy megértse, miért: a
nonfiguratív piktogram azon az ajtón még inkább nőre hasonlított, mint az elsőn. Vagyis a
jelentés nem egy piktogram és egy igazi nő hasonlósága által jön létre, hanem a két piktogram
közötti különbség által – másképpen fogalmazva: nem a nyelv és a valóság elemeinek
kapcsolata révén, hanem a nyelv rendszerén belül, két nyelvi elem viszonylatában.
558
DANIEL, I. m., 128–130.
559
Uo., 130–133, idézet: 131, 132–133. Lévi-Strausstól magyarul lásd Claude LÉVI-STRAUSS,
Szomorú trópusok [1955], ford. ÖRVÖS Lajos, Európa, Budapest, 1973; UŐ., Strukturális
antropológia [1958] I–II, ford. SALY Noémi, SZÁNTÓ Diána, Osiris, Budapest, 2001.
560
Mérföldkövek a kulturális antropológiában [1988], szerk. Paul BOHANNAN – Mark GLAZER,
ford. BORSOS Balázs – HUNYADI Orsolya – KOVÁCS Nóra – KRISTÓF Ildikó – NOÉ Csilla –
SZÁNTÓ Diana – VARGYAS Gábor – VIDACS Beáta, Panem, Budapest, 1997, 578.
561
ROMISCS, Clió bűvöletében, 194.
562
BURKE, The French Historical Revolution,42.
563
Itt el kell ismernem, hogy csaltam egy kicsit, mert annak láttam értelmét, hogy a
strukturalizmust Lévi-Strauss alapján mutassam be, miközben Braudel főművét a Földközi-
tengerről és a mediterrán világról írva még nem erre a kifejlett strukturalizmusra reagált, ő
ekkor valójában még csak Gaston Roupnel negyvenes évekbeli korai strukturalizmusára
próbált választ adni. (BREISACH, I. m., 382.) De úgy vélem, hogy ez a lényegen nem változtat.
564
BURKE, The French Historical Revolution, 44.
420
565
Uo., 33, 41; HUGHES-WARRINGTON, I. m., 17.
566
ROMSICS, Clio bűvöletében, 225.
567
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 20.
568
Fernand BRAUDEL, A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában [1949], I–
III, ford. R. SZILÁGYI Éva, Akadémiai–Osiris, 1996, 5. (Minthogy a három kötet
oldalszámozása folyamatos, a hivatkozásokban a kötetszámot nem adom meg.)
569
Uo., 4–15, 393, idézet: 4, 9, 15. Benda Gyula megfogalmazásában: „Ez a »geohistória«
szorosan hozzátapad az ökológiai feltételek elemzéséhez: rendkívül lassú változásokat
feltételez, évszázadokig mozdulatlan, stabil kereteket.” (BENDA Gyula – SZEKERES András, Az
építkezés korszaka. Az Annales szellemiség kimunkálása: hosszú időtartam, gazdaságtörténet,
kvantifikáció = BENDA–SZEKERES (szerk.), I. m., 158.) Ez a megfogalmazás megelőlegezi
Emmanuel Le Roy Ladurie „mozdulatlan történelem” fogalmát.
570
Fernand BRAUDEL, A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam [1958],
fordító feltüntetése nélkül, Századok 106. (1972), 1012. Peter Burke azonban joggal teszi hozzá
ehhez a francia emberföldrajzzal rivális német geopolitikai iskola és Friedrich Ratzel hatását.
(BURKE, The French Historical Revolution, 37–38.)
571
BURKE, The French Historical Revolution, 36.
572
Uo., 5, 35–36.
573
BRAUDEL, A Földközi-tenger, 5. A pontosság kedvéért azonban az eddigiekhez hozzá kell
tenni azt is, hogy Braudel szándékai szerint a struktúrák története jelen van a konjunktúrák
bemutatására hivatott második kötetben is, ezek pedig az eseménytörténeti harmadik kötetben
is. (Uo., 393, 962.)
574
Fernand BRAUDEL, Positions de l’histoire en 1950 [1950] = Fernand BRAUDEL, Écrits sur
l’histoire, Flammarion, Paris, 1969, 22; vö. BURKE, The French Historical Revolution, 35,
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 18, Jacques REVEL, Visszatérés az eseményhez. Historiográfiai
áttekintés, ford. CZOCH Gábor, Korall 5. (2004/15–16.), 24. Ugyanezt a dolgot nemcsak kissé
eltérő hasonlattal írja le a Mediterráneum utolsó kiadásában Braudel, hanem más
végkicsengéssel, lényegében más értelemmel is: „Az események hullócsillagok: egy kurta
pillanatra felvillannak a történelem egén, s máris visszahullanak a sötétségbe és gyakran a
feledésbe. De fényük, bármilyen gyorsan enyésszen is el, megvilágítja a történelmi táj egy
szegletét, néha az egészet is.” (BRAUDEL, A Földközi-tenger, 961.)
575
BRAUDEL, A Földközi-tenger, 5.
421
576
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 22.
577
BURKE, The French Historical Revolution, 33–34.
578
BREISACH, I. m., 382.
579
BURKE, The French Historical Revolution, 38–41. Mivel azonban Braudel könyvét még a
negyvenes években írta, és nem a hetvenes években, ezt nem egészen sportszerű számon kérni
rajta.
580
Jack H. Hexter 1972. évi cikkét idézi BURKE, The French Historical Revolution, 39–40. A
Mediterráneum 1990. évi „új” kiadásában, a harmadik kötet előszavában Braudel viszont
másnak is ugyanezt az ötletet tulajdonítja: „Könyvem első kiadása után André Piganiol azt írta
nekem, hogy fel is forgathattam volna a sorrendet: kezdhettem volna az eseményekkel, azután
túllépve látványos és gyakran félrevezető oldalaikon, eljuthattam volna a struktúrákhoz, majd
az állandósághoz.” (BRAUDEL, A Földközi-tenger, 963.)
581
Idézi REVEL, Visszatérés az eseményhez, 31.
582
Uo., 32.
583
BRAUDEL, A történelem és a társadalomtudományok, 988–1012, idézet: 1011, 1012. A
társadalomtudományok másik közös nyelve egyébként Braudel véleménye szerint „az új
társadalmi matematika” lehetne. A számítógép alkalmazására gondol, illetve a játékelméletet
érti „kvalitatív társadalmi matematika” alatt. A sztochasztikus modellek társadalmi
alkalmazását is javasolja. (Uo., 1003, 1006–1007.)
584
A trilógiát Peter Burke alapján mutatom be, és a továbbiakban külön csak a szó szerinti
idézeteket és az egyéb hivatkozásokat jelzem. (BURKE, The French Historical Revolution, 44–
52.)
585
Fernand BRAUDEL, Anyagi kultúra, gazdaság, kapitalizmus 15–18. század. A mindennapi
élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen [1967], ford. PŐDÖR László, Gondolat, Budapest,
1985, 13. Magyarul csak ez az első kötet olvasható.
586
ROMSICS, Clio bűvöletében, 226.
587
BURKE, The French Historical Revolution, 45.
588
Idézi HUGHES-WARRINGTON, I. m., 22.
589
BRAUDEL, Anyagi kultúra, 16.
590
POLÁNYI Károly, A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei [1946], ford.
PAP Mária, Mészáros Gábor kiadása, h. n., 1997.
591
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 21.
422
592
Immanuel WALLERSTEIN, A modern világgazdasági rendszer kialakulása. A tőkés
mezőgazdaság és az európai világgazdaság eredete a XVI. században [1974], ford. BITTERA
Dóra – FORGÁCS Péter – GŐRI Bella – HERNÁDI Krisztina – MISZLIVETZ Ferenc – VÁRNAI
Gábor – VÖLGYI Zsuzsa, Gondolat, Budapest, 1983, 54, 124, 676, 679, idézet: 54, 124.
593
Magyarul megjelent a harmadik kötet első és utolsó fejezete: Fernand BRAUDEL, A tér és az
idő felosztása Európában [1979], fordító feltüntetése nélkül, Világtörténet 2 (1980/4.), 3–69.
és UŐ, Piacgazdaság és kapitalizmus [1979], ford. ÁDÁM Péter, Világosság 32. (1991/9.), 643–
652. Az alábbi összefoglalás az első fejezet alapján készült. Megjegyzem, hogy ez a fordítás
„gazdasági világ”-ról beszél, míg a Rácz Lajos „gazdaság-világ”-nak fordítja ugyanazt
egyetemi jegyzetében, melyben elsősorban Braudel munkáját ismerteti. (RÁCZ Lajos, Az
európai gazdaság-világtól a világgazdaságig. Az európai gazdaság térszerkezetének
átalakulása a késő középkor és az újkor idején, JGYF Kiadó, Szeged, 2001.) Az alábbiakban
Braudel tanulmányának rövid összegzését néhány ponton kiegészítem Rácz Lajos alapján,
például most azzal, hogy az európai „gazdasági világ” a 12. században kezdett integrálódni.
(RÁCZ, I. m., 29.)
594
Az európai „gazdasági világ” központi városa a 14–15. században Velence, majd
Antwerpen, amelynek kikötőjébe nemcsak az Észak-Európa termékeit szállító hajók, hanem
1501-től a portugál borsszállítmányok is befutnak. A német bankházak 1557. évi csődje után
Genova évszázada következik, amikor bankárai a spanyol világbirodalmat finanszírozzák.
Amszterdam uralkodói pozíciói már nem kötődnek a Mediterráneumhoz, csak Északnyugat-
Európa gazdasági sikereihez és a tengeri kereskedelem ellenőrzéséhez. A sort természetesen
London zárja, az ipari forradalmát élő Anglia vitathatatlan központja. (Uo., 43–79, 122–154.)
595
A champagne –brie-i vásárok az európai „gazdaság-világ” északi és déli pólusát kapcsolták
össze. (Uo., 40–42.)
596
Idézi BURKE, The French Historical Revolution, 52.
597
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 22.
598
Fernand BRAUDEL, Franciaország identitása, I–II, ford. MIHANCSIK Zsófia, Helikon,
Budapest, 2003–2004, I. 9–15, idézet: 9, 10, 12.
599
BURKE, The French Historical Revolution, 53.
600
Pierre CHAUNU, Szeriális történelem. Mérleg és perspektívák [1970], ford. SZEKERES
András = BENDA–SZEKERES (szerk.), I. m., 251.
601
François SIMIAND, Recherche anciennes et nouvelles sur le mouvement général des prix du
423
XVIe au XIXe siècle, Domat Montchresien, Paris, 1932.
602
BENDA–SZEKERES, Az építkezés korszaka, 159; CZOCH Gábor – SONKOLY Gábor, Bevezető
= UŐK. (szerk.), I. m., 12. A kiindulópontot a következő fejezetben bemutatandó, Meuvret által
leírt, periodikusan jelentkező élelmezési válságok jelentik. Labrousse szerint a rossz termés
egyfelől csökkenti az agrárnépesség jövedelmét, másfelől növeli a gabonaárakat. Az ipari
termékek iránti kereslet ipari válságot eredményez, amely azután kiterjed a gazdaság egészére.
(RÁCZ Lajos, I. m., 19–20.)
603
BENDA, A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 117.
604
Maurice Aymard előadása 2003. október 6-án az ELTE BTK-n „Braudel időfelfogása”
címmel. Hasonlóképpen vélekedik Benda Gyula és Szekeres András is: a braudeli
történetírásnál könnyebben alkalmazható volt a labrousse-i modell. Ami pedig a Braudel által
kínált mintákat illeti, Az anyagi kultúra, gazdaság, kapitalizmus gazdaságtörténete, az anyagi
kultúra kutatása sokkal több követőt inspirált, mint a Mediterráneum. (BENDA–SZEKERES, Az
építkezés korszaka, 159.)
605
BENDA, A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 118.
606
BENDA–SZEKERES, Az építkezés korszaka, 160.
607
GRANASZTÓI Péter, Daniel Roche, Le Peuple de Paris, Essai sur la culture populaire aux
XVIIIe siècle (Párizs népe. tanulmány a 18. századi népi kultúráról), Paris, Fayard, 1998.
(1981), Daniel Roche: Histoire des choses banales. Naissance de la consommation dans les
sociétés traditionnelles (XVII-XIXe siècle) (Hétköznapi dolgok története. A fogyasztás születése
a tradicionális közösségekben, 17–18. század) Paris, Fayard, 1997 [könyvismertetés], Korall
2 (2001/3–4.), 361–362.
608
ERŐS, Modern historiográfia, 275, vö. Daniel ROCHE, Histoire des choses banales.
Naissance de la consommation dans les sociétés traditionnelles (XVII-XIXe siècle), Paris,
Fayard, 1997; ismertetését lásd GRANASZTÓI P., I. m., 361–365; lásd még Daniel ROCHE, La
Culture des apparances. Essai sur l’histoire du vêtement aux XVIIe et XVIIIe siècles, Paris,
Fayard, 1989.
609
BURKE, The French Historical Revolution, 56.
610
Pierre CHAUNU, A klasszikus Európa [1966], ford. BENDA Kálmán – TERÉNYI István,
Gondolat, Budapest, 1971; UŐ., Felvilágosodás.
611
BENDA, A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 117.
612
BURKE, The French Historical Revolution, 59.
424
613
Pierre GOUBERT, Cent mille provinciaux au XVIIe siècle, Paris, Flammarion, 1968. Ez a
munka Goubert disszertációjának népszerűsítő, rövidített változata.
614
BURKE, The French Historical Revolution, 57–58.
615
Uo., 57–58, vö. GOUBERT, Cent mille provinciaux, 67.
616
BURKE, The French Historical Revolution, 59–61.
617
Georges DUBY, La Société aux XIe et XIIe siècles dans la région mâconnaise, Éditions de
l’École des Hautes Études en Sciences Sociales, Paris, 1953; UŐ, Katedrálisok kora. Művészet
és társadalom, 980–1420 [1976], ford. Fázsy Anikó – Albert Sándor, Gondolat, Budapest,
1984; Emmanuel LE ROY LADURIE, Les Paysans de Languedoc, SEVPEN, Paris, 1966.
618
BURKE, The French Historical Revolution, 44.
619
LE ROY LADURIE, Mozdulatlan történelem, 377, 385, idézet: 385.
620
BENDA, A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 117.
621
BURKE, The French Historical Revolution, 61–64.
622
A kötet szerzőit feltüntető térkép szerint a 83 szerzőből 40 volt francia, 8 lengyel, 7 egyesült
államokbeli és 5 magyar. (Mélenges en honneur de Fernand Braudel, I–II., szerk. megjelölése
nélkül, 1 kötet: Histoire économique du monde méditerranéen 1450–1650, 2. kötet:
Méthodologie de l'histoire et des sciences humaines, Privat, Toulouse, 1973.)
623
DÁNYI Dezső – ZIMÁNYI Vera, Soproni árak és bérek a középkortól 1750-ig, Akadémiai,
Budapest, 1989.
624
WELLMANN Imre, Magyarország népességének fejlődése a 18. században = Magyarország
története, 1686–1790, szerk. EMBER Győző – HECKENAST Gusztáv, Akadémiai, Budapest,
1989, 25–80.
625
BENDA, Zsellérből polgár.
626
Jelen alfejezet alapjául a következő összegzés szolgál: KÖVÉR György, A gazdaságtörténet-
írás újabb útjai = BÓDY–Ö. KOVÁCS (szerk.), I. m., 281, 284–285, 287, 297. Amennyiben egy-
egy állítás forrása ettől eltér, azt külön jelzem.
627
Feltétlenül említést érdemel Alexander Gerschenkron komparatív modellje az iparosításról,
amely szerint Angliában a vállalkozók profitjának befektetése önmagában elengedő volt az
iparosításra, a német területeken azonban a hosszú távú befektetéseket is finanszírozó bankok
játszották el a fejlődés motorjának szerepét a források összegyűjtésével és allokálásával,
Oroszország pedig egy harmadik utat képvisel: itt az állami beavatkozás (például a forrásoknak
az agárszektorból való erőszakos kivonása) volt szükséges az ipari fejlődéshez. Ez utóbbi
425
nemcsak a Szovjetunióban történt meg, hanem már a cári Oroszországot is jellemezte.
(Alexander GERSCHENKRON, A gazdasági elmaradottság – történelmi távlatból. Tanulmányok,
ford. HALMOS Károly – HEGEDŰS József – KERTESI Gábor – KOVÁCSY Tamás – LENGYEL
György – PÁZMÁNDY Györgyi, Gondolat, Budapest, 1984, 35–67.; vö. Kovácsy Tamás, Előszó
= GERSCHENKRON, I. m., 16.) Ez utóbbi nemcsak a Szovjetunióban történt meg, hanem már a
cári Oroszországot is jellemezte. (EDDIE, I. m., 103–104.
628
BREISACH, I. m., 367–368, vö. Robert William FOGEL, Railroads and American Economic
Growth. Essays in Economic History, Johns Hopkins Press, Baltimore, 1964. (Breisachnál
2,7% szerepel, amely Scott Eddie levezetése szerint csak részeredmény, ennyivel lettek volna
magasabbak a vasúti szállításnak szekéren és vízi úton való kiváltásának költségei. Fogel
azonban tesz még egy lépést, és számol az emiatt a termelésből kieső mezőgazdasági
területekkel, majd a szükségessé váló csatornaépítések költségeivel is, végül kiterjeszti
módszerének alkalmazását a mezőgazdaságról az iparra és a gazdasági élet egyéb területeire
is. Így a végösszeg a bruttó hazai össztermék 5%-a lesz. (Scott M. EDDIE, Ami „köztudott”, az
igaz is? Bevezetés a kliometrikus történetírás gondolkodásmódjába, Csokonai, Debrecen,
1996, 16–17.) A tényellenes hipotézisekkel dolgozó kontrafaktuális történtetíráshoz lásd
Virtual History. Alternatives and Counterfactuals, szerk. Niall FERGUSON, Picador, London,
1997, vö. ROMSICS, Clio bűvöletében, 240.
629
LE ROY LADURIE, Mozdulatlan történelem, 383–384, vö. Alfred H. CONRAD – John R.
MEYER, The Economics of Slavery in the Ante Bellum South, The Journal of Political Economy
66. (1958/2.); Robert William FOGEL – Stanley L. ENGERMAN, Time on the Cross. The
Economics of American Negro Slavery, Little, Brown and Company, Boston, 1974.
630
Alfred D. CHANDLER Jr., The Visible Hand. The Managerial Revolution in American
Business, Belknap Press, Cambridge MA, 1977.
631
Somorjai Szabolcs előadása az ELTE BTK-n „A gazdaságtörténet hasznáról” címmel 2017.
április 5-én, illetve „A közgazdaságtan használhatóságáról a történetírásban” címmel 2018.
április 10-én és 2019. március 13-án.
632
Douglass C[ecil] NORTH, Sources of Productivity Change in Ocean Shipping, 1600–1850,
Journal of Political Economy, 76. (1968/5.).
633
BRAUDEL, A Földközi-tenger, 1–7, 17–45; UŐ., Anyagi kultúra; UŐ., Franciaország
identitása; DUBY, A katedrálisok kora; UŐ., Folytonos történelem [1991], ford. ifj. BENDA
Kálmán, Napvilág, Budapest, 2000; Georges DUBY – Robert MANDROU, A francia civilizáció
426
ezer éve [1958], ford. Ádám Péter – Pataki Pál, Gondolat, Budapest, 1975; CHAUNU,
Felvilágosodás; Uő., A klasszikus Európa; BENDA, Zsellérből polgár.
634
BENDA–SZEKERES (szerk.), I. m.; BURKE, The French Historial Revolution; EDDIE, Ami
„köztudott”, az igaz is?
635
E[dward] A[nthony] WRIGLEY, Népesedés és történelem [1969], ford. BENDA Gyula,
Kossuth, Budapest, 1973, 12.
636
Idézi FARAGÓ Tamás, Történeti demográfia = BÓDY–Ö. KOVÁCS (szerk.), I. m., 302.
637
A speciális, lényegében katonai célú II. József-féle népeségnyilvántartó rendszert (1784–
1787) és a neoabszolutizmus-kori úgy nevezett osztrák népszámlálásokat (1850–1851 és 1857)
követően ekkortól vannak Magyarországon rendszeres, nagyjából egymást tíz évenként követő
népszámlálások.
638
Őri Péter előadása az ELTE BTK-n 2017. április 26-án „A demográfia és történeti
alkalmazása” címmel.
639
FARAGÓ, Történeti demográfia, 302.
640
WRIGLEY, Népesedés és történelem, 23.
641
Őri Péter előadása az ELTE BTK-n 2017. április 26-án „A demográfia és történeti
alkalmazása” címmel.
642
Franciaországban a születésszabályozás már a 19. század elejétől elterjedt, és a
termékenység csökkenése lényegében egyidejűleg ment végbe a halálozás csökkenésével, nem
pedig megkésve követte azt – mondjuk fél évszázaddal, mint másutt. Így Franciaország 19.
századi népesedési folyamatai elütnek a többi európai országéitól. (WRIGLEY, Népesedés és
történelem, 178.)
643
Őri Péter előadása az ELTE BTK-n 2017. április 26-án „A demográfia és történeti
alkalmazása” címmel. Wrigley 1969-ben még úgy vélte, hogy a családnagyságnak az 1870-es,
1880-as évekkel kezdődő csökkenése mögött az átlagos reáljövedelmek egy nemzedékkel
korábbi növekedése áll (WRIGLEY, Népesedés és történelem, 180.), vagyis a családok
demográfiai viselkedése az életszínvonaluk függvényében alakult Európában.
644
Őri Péter előadása az ELTE BTK-n 2017. április 26-án „A demográfia és történeti
alkalmazása” címmel.
645
WRIGLEY, Népesedés és történelem, 32.
646
Őri Péter előadása az ELTE BTK-n 2017. április 26-án „A demográfia és történeti
alkalmazása” címmel.
427
647
FARAGÓ, Történeti demográfia, 302–303.
648
Egy konferencián Kováts Zoltán (1930–2008) történeti demográfus úgy fogalmazott, hogy
a franciák azért nevezték el ezt a módszert reconstitution familiale-nak, mert már nem tudnak
rendesen latinul, hiszen valójában családrekonstrukcióról van szó.
649
FARAGÓ, Történeti demográfia, 313.
650
WRIGLEY, Népesedés és történelem, 77.
651
Michel FLEURY – Louis HENRY, Des registres paroissiaux à l'histoire de la population.
Manuel de dépouillement et d'exploitation de l'état civil ancien, Institut national d'études
démographiques, Paris, 1956; Étienne GAUTIER – Louis HENRY, La population de Crulai,
paroisse normande, Institut national d'études démographiques, Paris, 1958.
652
FARAGÓ, Történeti demográfia, 315. Vö. Lawrence STONE, The Family, Sex and Marriage
in England, 1500–1800, Harper & Row, New York, 1977; UŐ., Uncertain Unions. Marriage
in England, 1660–1753, Oxford University Press, Oxford, 1992; UŐ., Broken Lives. Marital
Separation and Divorce in England, 1660–1857, Oxford University Press, New York, 1993;
Alan MACFARLANE, Marriage and Love in England. Modes of Reproduction, 1300–1840, Basil
Blackwell, New York, 1986. (Philippe Arièsről lásd alább!)
653
FARAGÓ, Történeti demográfia, 305.
654
Uo., 306.
655
Őri Péter előadása az ELTE BTK-n 2017. április 26-án „A demográfia és történeti
alkalmazása” címmel.
656
Philippe ARIÈS, A gyermek és a családi élet az ancien régime korában [1973] = Philippe
ARIÈS, Gyermek, család, halál. Tanulmányok, ford. CSÁKÓ Mihály – SZAPOR Judit, Gondolat,
Budapest, 1987, 43.
657
Sigurður Gylfi MAGNÚSSON, Wasteland with Words. A Social History of Iceland, Reaktion
Books, London, 2010, 200.
658
ARIÈS, I. m., 43.
659
Uo., 47–149. A halott gyemekek portréi már a 16. századtól jelzik a változást. (Uo., 45.)
660
Uo., 205–316, idézet: 314.
661
Linda A. POLLOCK, Forgotten Children. Parent–child relations from 1500 to 1900,
Cambridge University Press, Cambridge, 1983.
662
PÉTER Katalin, A gyermek és a gyermekkor a történetírásban. Bevezetés helyett = Gyermek
a kora újkori Magyarországon. „adott Isten hozzánk való szeretetéből... egy kis
428
fraucimmerecskét nekünk”, szerk. UŐ., MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1996, 8.
663
Idézi EVANS, I. m., 63.
664
La storia dei giovani, I–II, szerk. Giovanni LEVI – Jean-Claude SCHMITT, Laterza, Roma–
Bari, 1994.
665
Lásd még Steven OZMENT, Ancestors. The Loving Family in Old Europe, Harvard
University Press, Cambridge, Mass. – London, 2001; Early Modern Childhood. An
Introduction, szerk. Anna FRENCH, Routledge, New York, 2019.
666
PÉTER (szerk.), I. m.
667
Histoire de la vie privée, I–V, szerk. Georges DUBY – Philippe ARIÈS, Seuil, Paris, 1985–
1987.
668
PÉTER Katalin, Magánélet a régi Magyarországon, MTA Bölcsészettudományi
Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Budapest, 2012; UŐ., Házasság a régi
Magyarországon. 16–17. század, L’Harmattan, Budapest, 2008; Érzelmek és mostohák.
Mozaikcsaládok a régi Magyarországon, 1500–1850, szerk. ERDÉLYI Gabriella,
Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Budapest, 2019; Özvegyek
és árvák a régi Magyarországon, 1550–1940, szerk. ERDÉLYI Gabriella, Bölcsészettudományi
Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Budapest, 2020.
669
Barbara H. ROSENWEIN, Emotional Communities in the Middle Ages, Cornell University
Press, Ithaca, NY, 2006; UŐ., Generations of Feeling. A History of Emotions, 600–1700,
Cambridge University Press, Cambridge, 2016, vö. Elisabeth BADINTER, A szerető anya. Az
anyai érzés története a 17–20. században [1980], ford. SZEKERES András, Csokonai, Debrecen,
1999.
670
FARAGÓ, Történeti demográfia, 319–320.
671
ŐRI Péter, Magyarország társadalma 1869-ben. A MOSAIC-projekt magyarországi
adatbázisa, Demográfia 55. (2012/4.), 293–294.
672
FARAGÓ, Történeti demográfia, 320–321. Lásd www.pop.umn.edu. A nagy adatbankokról
áttekintés: https://ehps-net.eu.
673
Massimo LIVI-BACCI, A világ népességének rövid története [1992], ford. SOPRONI András,
Osiris, Budapest, 1999; UŐ., La popolazione nella storia dell’Europa, Laterza, Roma–Bari,
1998; UŐ., The population of Europe: a history, ford. Cynthia DE NARDI IPSEN – Carl IPSEN,
Blackwell, London, 2000; vö. FARAGÓ, I. m., 329–330. Megjegyzem, hogy a szerző neve az
olasz és angol nyelvű kiadványokban inkább kötőjel nélküli formában szerepel.
429
674
Histoire de la population française, I–IV, szerk. Jacques DUPÂQUIER, Seuil, Paris, 1988;
E[dward] A[nthony] WRIGLEY – R[oger] S[nowden] SCHOFIELD, The Population History of
England, 1541–1871. A Reconstruction, Cambridge University Press, Cambridge, 1981; vö.
FARAGÓ, I. m., 330.
675
Őri Péter előadása az ELTE BTK-n 2017. április 26-án „A demográfia és történeti
alkalmazása” címmel.
676
E[dward] A[nthony] WRIGLEY – R[os] S. Davies – R[oger] S[nowden] SCHOFIELD, – J[im]
E. OEPPEN, English Population History from Family Reconstitution, 1580–1837, Cambridge
University Press, Cambridge, 1997.
677
Vö. Hervé LE BRAS, Marianne et les lapins. L’obsession démographique, Paris, Odile
Jacob, 1991. De nem ekkor jelentek meg először a népesedés problémái a politika horizontján,
hiszen például már a 18. századi kameralizmus populacionista politikájának hátterében is
azonosíthatók.
678
FARAGÓ, Történeti demográfia, 321–322. A klasszikus családrekonstitúciós vizsgálatokat
kicsi és lehetőleg minél inkább zárt körzetekre nézve végezték el, de később kisebb, sőt
nagyobb városokra (Genf, Antwerpen) is kiterjesztették a módszer alkalmazhatóságát részben
mintavételes formában, részben népszámlálás-jellegű források bevonásával.
679
John HAJNAL, European marriage patterns in perspective = Population in history. Essays
in historical demography, eds D. V. GLASS – D. E. C. EVERSLEY, Edward Arnold, London,
1965, 101–134. Egyébiránt Hajnal a történeti demográfia később bevett szóhasználatával
szemben itt tulajdonképpen Leningrádot említ, hozzátéve: „ahogy most nevezik” (Uo., 101).
680
John HAJNAL, Two Kinds of Preindustrial Household Formation Systems, Population and
Development Review 8. (1982), 449–494. Ahogy Őri Péter mondta, pusztán ezzel a két
cikkével John Hajnal a legtöbbet idézett társadalomtörténész lett.
681
Idézi Peter LASLETT, The world we have lost further explored, Routledge, London, 19833,
117.
682
Konkrétan 1560 és 1646 között a számtani átlag 27,0 év, és ez előbb nő, majd csökken:
1647–1719: 29,6 év, 1720–1769: 26,8 év, 1770–1837: 25,1 év. A férfiak kora első házasságuk
alkalmával csak az utolsó időszakban múlja érdemben felül a nőkét, míg az alatt marad az
1646. év kiugró halálozását követő hosszú időszakban. (A. E. WRIGLEY, Family Limitation in
Pre-Industrial England, The Economic History Review, új sorozat 19. (1966/1.), 86–87.) Kissé
eltérnek ezektől a számoktól David Levine szintén Colytonra, az 1550 és 1799 közötti
430
időszakra vonatkozó adatai, amelyeket D. J. Noordam idéz: eszerint a nők korátlaga első
házasságkötésük alkalmával 26,3 és 29,4 év között mozgott, a férfiak pedig általában két–
három évvel még később nősültek. (D. J. NOORDAM, Nyugat-Európa demográfiai fejlődése a
XV. századtól a XVIII. századig = H. A. DIEDERIKS – J. Th. LINDBLAD – D. J. NOORDAM – G.
C. QUISPEL – B. M. A. DE VRIES – P. H. H. VRIES, Nyugat-európai gazdaság- és
társadalomtörténet. A rurális társadalomtól a gondoskodó államig, ford. KOCSOR Dóra, Osiris,
Budapest, 1995, 47.)
683
NOORDAM, I. m., 47–48. Wrigley és Schoefield adatai a cölibátusra nézve 1571 és 1811
között 5 és 25% között szóródnak, idézi LASLETT, I. m., 111.
684
WRIGLEY, Népesedés és történelem, 86–87.
685
NOORDAM, I. m., 50. Beauvaisis-beli kutatásai alapján Pierre Goubert ötre teszi a
családonkénti átlagos gyermekszámot. (GOUBERT, Cent mille provinciaux, 59.)
686
NOORDAM, I. m., 52–53. Őri Péter jogosan jegyzi meg, hogy a túlélést nem is csak a
férjhezmenési korig, hanem a termékenységi periódus végéig kellene számolni, azaz a magas
felnőtt halandóság miatt a Noordam által számítottnál is kisebb a reprodukció szintje.
687
FARAGÓ, Történeti demográfia, 323. Őri Péter szerint míg Kelet-Európára jól illik a hajnali
leírás, a Dél-Európában található sokféle verzió, illetve a házasodási életkor és a
háztartásszerkezet változatai már szétfeszítik a modell kereteit.
688
Ezeket Steven King így összegzi: „A kutatók kiemelten foglalkoztak az olyan döntést
befolyásoló tényezőkkel, hogy mikor és kivel történjék a házasság, mint például az egyszerű
véletlen, a proletarizálódás természete és sebessége, a rokoni és baráti hálózatok, a gazdasági
egymásrautaltság és a szerelem metszéspontja, a cselédkedés változó mintái, az udvarlási
minták és gyakorlat átalakulása, valamint a tartós házasság kultúrájának meggyökeresedése.”
Aztán a regionális tanulmányok „kimutatták, hogy a felekezeti háttér, a szülők esetleges halála,
a migráns státusz és egyéb változók sokkal fontosabbak voltak a házasodási kor
meghatározásában, mint a javakról való ante- és post-mortem rendelkezés, még azon 20
százaléknyi vagy kisebb szegmensben is, ahol az örökösödés bárminémű relevanciával
bírhatott.” Hiszen még fontosabb az a tényező, hogy az angolok többsége a 19. század elején
nincstelen volt, úgysem számíthatott örökségre. (Ha megnézzük, hogy a házasságot megelőző
öt és az azt követő hat évben szegénysegélyben (poor relief) részesülők mennyien vannak,
akkor ez a házasságok harmadára rúgott, az 1820-as években már 40%-ára. Inkább az az
érdekes, hogy nem házasodtak mégsem korábban. Ennek az oka az lehetett, hogy szüleik
431
támasznak tekintették őket, és nem engedték a házasságkötésüket, sőt még inkább az, hogy
helyi közösség tisztségviselői nem engedték ezt, márpedig tőlük függött az ún. Régi
Szegénytörvény rendelkezései értelmében a segély kiutalása. Tehát éppen ez, a segélyre való
jogosultság „örökösödési mechanizmusként funkcionált azok számára, akiknek házasodási
terveiben a legkevesebb gazdasági megfontolás szerepelt.” Úgy is lehetne fogalmazni, hogy az
egyházközségi illetőség vagyoni értékű jog volt, segélyre jogosított, szinte hozományként
működött. (Steven KING, Öröklés, házasság és háztartás az angol szegények körében a 19.
század elején, ford. PAPP Zsuzsanna, Korall 9. (2008/34.), 29–35, idézet: 29–30, 30, 35.)
Nyilván ezek a megállapítások specifikusan az angliai viszonyokra vonatkoznak, illetve az is
döntő, hogy nem merül fel a földtulajdonlás. Ahol ez jelen volt, ott az öröklés meghatározó
jelentőséggel bírt.
689
Michael YOUNG – Peter WILMOTT, Család és rokonság Kelet-Londonban [1957], ford.
Kállai Tibor, Új Mandátum – Max Weber Alapítván, Budapest, 1999.
690
ERŐS, Modern historiográfia, 99; vö. Ferdinand TÖNNIES, Közösség és társadalom [1887],
ford. BERÉNYI Gábor, Gondolat, Budapest, 1983.
691
A három további kategóriát az egyedül élők háztartása, a nem családos háztartások (például
amikor együtt élő testvérek alkotnak egy háztartást) és a nem klasszifikálható háztartások
alkotják. A tipológia Laslett–Hammel-féle háztartástipológiaként is ismert. (HUSZ Ildikó,
Család és társadalmi reprodukció a 19. században. Történeti-szociológiai tanulmány egy Buda
környéki mezőváros társadalmáról a családszerkezet változásának tükrében, Osiris, Budapest,
2002, 16.)
692
Household and Family in Past Time, szerk. Peter LASLETT – Richard WALL, Cambridge
University Press, Cambridge, 1972; Family Forms in Historical Europe, szerk. Richard WALL
– Jean ROBIN – Peter LASLETT, Cambridge University Press, Cambridge, 1983.
693
Alan MACFARLANE, Az angol individualizmus eredete [1978] ford. MELEGH Attila,
Századvég – Hajnal István Kör, 1993.
694
HUSZ, Család és társadalmi reprodukció, 18. Benda Gyula egy előadásában a következő
összképet rajzolta fel: Északnyugat-Európában 70% felett van a nukleáris családos háztartások
aránya, a neolokalitás individualizmussal és vállalkozói kedvvel társul. A német és mediterrán
területek alkotta átmeneti zónában a törzscsaládok jellemzők, az örökösödésben pedig az
északnyugati primogenitúra és a kelet-európai osztó öröklés közötti átmeneti formák. Kelet-
Európában a nukleáris családos háztartások aránya csak 20–30%, Magyarországon azonban
432
ugyanez 40–50%-ra rúg.
695
HUSZ, Család és társadalmi reprodukció, 23–34, ld. még POZSGAI Péter, Család, háztartás
és tulajdon Torna vármegyében a 19. század második felében, Történeti demográfiai évkönyv
1. (2000) 192, 199, vö. Lutz K. BERKNER, The stem family and the developmental cycle of the
peasant household: An eighteenth-century Austrian example, The American Historical Review
77. (1972/2.) 398 – 418. és UŐ., The Use and Misuse of the Census Data for the Historial
Analysis of Family Structure, Journal of Interdisciplinary History 5. (1975/4.), 721–738.
Berkner mellett még Michael Mitterauer hasonló kritikája említhető. (HUSZ, Család és
társadalmi reprodukció, 20; ERŐS, Modern historiográfia, 363.)
696
FARAGÓ, Történeti demográfia, 326.
697
Uo., 327.
698
WRIGLEY, Népesedés és történelem, 93 (idézet innen); NOORDAM, I. m., 38.
699
FARAGÓ, Történeti demográfia, 327.
700
WRIGLEY, Népesedés és történelem, 61.
701
Robert MANDROU, Introduction à la France moderne. Essai de psychologie historique,
1500–1640, Albin Michel, Paris, 1961, 327.
702
Pierre GOUBERT, The Ancien Régime. French Society, 1600–1750 [1969], ford. Steve COX,
Weidenfeld and Nicholson, London, 1973, 36–39.
703
WRIGLEY, Népesedés és történelem, 62.
704
GOUBERT, The Ancien Régime, 36–39.
705
NOORDAM, I. m., 42–44.
706
WRIGLEY, Népesedés és történelem, 66.
707
Az alfejezet az Őri Péter 2009. március 23-án az ELTE BTK-n „Microhistory and
demography” címmel tartott szemináriumán elhangzottakra támaszkodik.
708
Tommy BENGTSSON – Cameron CAMPBELL – James Z. LEE, Life under Pressure. Mortality
and Living Standards in Europe and Asia, 1700–1900, Cambridge University Press,
Cambridge, 2004.
709
ŐRI Péter, „Eseménytörténet” a történeti demográfiában = Mikrotörténelem másodfokon,
szerk. PAPP Gábor – SZIJÁRTÓ M. István, l’Harmattan, Budapest, 2010, 283.
710
ACSÁDY Ignác, A magyar jobbágy-népesség száma a mohácsi vész után, Magyar
Tudományos Akadémia, Budapest, 1889; UŐ., Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio
korában, 1720–21, Magyar Királyi Statisztikai Hivatal – Athenaeum, Budapest, 1896;
433
THIRRING Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában, Magyar Tudományos
Akadémia, Budapest, 1938.
711
A családrekonstitúcióról részletesebben Benda Gyula egy tanulmányából lehet tájékozódni.
(BENDA Gyula, A magyarországi családrekonstitúciós vizsgálatok mérlege = UŐ.,

Társadalomtörténet tanulmányok, Osiris, Budapest, 2006, 67–76.)

712
SOHAJDA Ferenc, Őri Péter: A demográfiai viselkedés mintái a 18. században.
Lélekösszeírások Pest megyében, 1774–1783 [könyvismertetés], Korall 5. (2004/18.), 201–
205, idézet: 205.
713
Mint a strict settlement esetében, amely a hitbizomány angol megfelelője.
714
HUSZ Ildikó, Apáról fiú(k)ra. Örökösödési jogszokások Zsámbékon a 19. század első
felében, Korall 1. (2000/2.), 5–21.
715
BENDA, Zsellérből polgár, 101–168.
716
FARAGÓ Tamás, A múlt és a számok. Pest-Buda és környéke népessége és társadalma a 18–
20. században, Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2008; WRIGLEY, Népesedés és
történelem; LIVI-BACCI, A világ népességének rövid története; ANDORKA Rudolf, Gyermek,
család, történelem. Történeti demográfiai tanulmányok, Andorka Rudolf
Társadalomtudományi Társaság – Századvég, Budapest, 2001; ŐRI, I. m.; BENDA, Zsellérből
polgár; HUSZ, Család és társadalmi reprodukció; ARIÈS, I. m., BADINTER, I. m.; A gyermekkor
története. Szöveggyűjtemény, szerk. PUKÁNSZKY Béla – VAJDA Zsuzsa, Eötvös József
Könyvkiadó, Budapest, 1998; PÉTER (szerk.), I. m; ERDÉLYI (szerk.), Érzelmek és mostohák;
UŐ. (szerk.), Mozaikcsaládok a régi Magyarországon.
717
ARIÈS, I. m., 169–179, 199–209, 311–317.
718
FARAGÓ, Történeti demográfia; Őri Péter elődása 2017. április 26-án „A demográfia és
történeti alkalmazása” címmel, 2018. április 24-én, valamint 2019. február 20-án „Demográfia
és történelem” címmel az ELTE BTK-n; WRIGLEY, Népesedés és történelem.
719
Karl MARX, A politikai gazdaságtan bírálatához. Első füzet [1859], fordító feltüntetése
nélkül, 6–7, http://www.eszmelet.hu/wp-content/uploads/2018/08/A-politikai-
gazdas%C3%A1gtan-b%C3%ADr%C3%A1lat%C3%A1hoz_13_PDFsam_MEM13.pdf
(Utolsó letöltés: 2021. február 13.)
720
A Kommunista Kiáltványban még nem, a sztálini Szovjetunióban és követő körében már
nem esett szó a Marx által később feltételezett „ázsiai termelési mód”-ról. (ROMSICS, Clio
bűvöletében, 193; vö. TŐKEI Ferenc, Az „ázsiai termelési mód” kérdéséhez, Kossuth,
434
Budapest, 1965.)
721
ROMSICS, Clio bűvöletében, 63.
722
Karl MARX, Tézisek Feuerbachról [1845–1847, publikálva 1886],
https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm. (Utolsó letöltés:
2021. február 13.)
723
Jóval később ezt az elképzelést 20. század előbb igazolta a nagy gazdasági világválsággal
(1929–1933), majd nyomban meg is cáfolta, hiszen a nagy gazdasági világválság után létrejövő
keynes-i gazdaságpolitika, az állam aktív gazdasági szerepvállalása megmutatta a kiutat az
ilyen típusú válsághelyzetekből.
724
Ezt a 20. századi történelem azután megcáfolta: a munkásosztály nem nyomorodott el, a
„rothadó” kapitalizmus nem rothadt el.
725
Karl MARX – Friedrich ENGELS, A Kommunista Párt kiáltványa [1848], fordító feltüntetése
nélkül, Kossuth Könyvkiadó – Kárpáti Könyvkiadó, Budapest–Uzsgorod, 1980, 37–89, idézet:
38, 45.
726
ROMSICS, Clio bűvöletében, 191. Kitüntetett témájuk volt az elidegenedés vizsgálata (ERŐS,
Modern historiográfia, 208–209.)
727
Anna GREEN – Kathleen TROUP, Marxist Historians = UŐK (szerk.), I. m.,39–40. Joyce
Appleby, Lynn Hunt és Margaret Jacob viszont úgy fogalmaz, hogy Althusser a marxizmust
poszstukturalista irányba próbálta terelni mondván, hogy az önálló törekvésekkel rendelkező
és szabadon cselekvő szubjektum csak a burzsoá ideológia terméke – ahogy azt szerinte Marx
munkája is mutatja. (APPLEBY–HUNT–JACOB, I. m., 221.) Anne Levallois egyenesen a
strukturalizmus egyik pápájának mondja Althussert Lévi-Strauss és Jacques Lacan mellett.
(Anne LEVALLOIS, Biographie, Psychohistorie und Psychoanalyse. Der Stand der Forschung
in Frankreich = Biographie als Geschichte, szerk. Hedwig RÖCKELEIN, edition diskord,
Tübingen, 1993, 61.)
728
SIM, I. m., 61.
729
CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 224–225, vö. GUNST, I. m., 187–189. A személycseréket jól
mutatja a Magyar Történelmi Társulat közgyűlése 1949-ben: Eckhart Ferenc helyett Andics
Erzsébet lett az elnök, Benda Kálmán helyett Vígh Károly a főtitkár. (ROMSICS, Clio
bűvöletében, 372.)
730
GUNST, I. m., 174–175., 189–190. A Teleki Intézetet a háború után Kosáry Domokos
igazgatta, folyóiratát, a Revue d’Histoire Comparée-t Benda Kálmánnal mint felelős
435
szerkesztővel együtt szerkesztette. (KOSÁRY Domokos, A Teleki Intézet emléke, Magyar
Könyvszemle 116. (2000/3.), 251; ROMSICS, Clio bűvöletében, 359.)
731
R. Várkonyi Ágnes előadása az ELTE BTK-n 2011. novemberében. Ugyanakkor Gunst
Péter joggal mutat rá arra, hogy ebben az időszakban a történeti kutatások jelentős
fellendüléséhez vezetett pusztán az a tény is, hogy kutathatóvá váltak az 1867 és 1945 közötti
időszak forrásai. Az az igény pedig, hogy a történetírásnak párt politikáját kell támogatnia,
szintén a közelmúlt kutatását helyezte előtérbe. (GUNST, I. m., 191.) Erős Vilmos viszont azt
hangsúlyozza, hogy a korábbi történetíráshoz képest visszaesést hozott az államszocializmus
időszaka, mert a politikai eseménytörténethez való visszatérés következett be az osztályharc
középpontba állítása miatt. (ERŐS, Modern historiográfia, 350.)
732
GUNST, I. m., 190. A háttérben a „népfrontos” politikára való áttérés áll. Révai ezért történeti
koncepciójában a nemesi és paraszti érdekek fölé helyezte az általános nemzeti érdeket.
(ROMSICS, Clio bűvöletében, 351–352.) Ld. még: ERŐS, Modern historiográfia, 377. Itt
jegyzem meg, hogy Erős Vilmos határozottan ellenzi a „nemzeti kommunista” megjelölést az
ötvenes évek történetírásával kapcsolatban. (Uo., 386.)
733
GUNST, I. m., 182.
734
Ahogyan Mód egy későbbi művében írta: „a földreform, az államosítások, a politikai
vezetés »demokratizálása« [...] valójában Kossuth, Petőfi és Táncsics céljait valósították meg,
sőt teljesítették ki.” (ROMSICS, Clio bűvöletében, 369.)
735
Uo., 381–382.
736
GUNST, I. m., 160, vö. SZABÓ Ervin, Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar
forradalomban, Bécsi Magyar Kiadó, Bécs, 1921.
737
ROMSICS, Clio bűvöletében, 263.
738
MISKOLCZY Ambrus, A Kossuth-ábrázolás technikái, Korall 6 (2005/21–22.), 137, 141.
739
Uo., 142.
740
GUNST, I. m., 197–198.
741
A Révai–Mód-féle fő vonal mellett a gazdaság- és társadalomtörténet is előtérbe került „a
fordulat éve” után a magyar történetírásban: „pártos”, erősen balos, az osztályharcot a
középpontba állító munkák is nagy számban születtek, sokszor szervezett keretek között,
munkaközösségek tevékenységének eredményeképpen. A munkásmozgalom történetére külön
figyelmet fordítottak. (GUNST, I. m., 192–195.) Vö. MOLNÁR Erik, A magyar társadalom
története az őskortól az Árpádkorig, Szikra, Budapest, 1945; UŐ., A magyar társadalom
436
története az Árpádkortól Mohácsig, Szikra, Budapest, 1949. Az 1950-es, Molnár Eriket végül
önkritikára kényszerítő támadásról lásd ROMSICS, Clio bűvöletében, 379–380.
742
Romsics Ignác ezzel az értelmezéssel szemben úgy véli, hogy a nemzeti kommunista
történész tábor nem volt gyengébb riválisánál a hatvanas évek végéig, illetve beszámol a
hetvenes években történő visszavágási próbálkozásairól. (ROMSICS, Clio bűvöletében, 418–
422.)
743
Ránki szerepét a magyar történetírás megújulásában Romsics Ignác kiemelkedőnek tartja.
(Uo., 404.)
744
MISKOLCZY, A Kossuth-ábrázolás, 143, vö. GUNST, I. m., 199.
745
ROMSICS, Clio bűvöletében, 403.
746
„E politikai gyakorlatunk elméleti megfogalmazása, ugyanakkor a politikai gyakorlat
irányelvének következetes megvalósítása sürgető azért is, mert elébe vághat a szakmai-
ideológiai kérdések kezelésében az esetleges manipulatív akcióknak, és széles körben mutatná
a párt politikájának elvi meggondoltságát, elejét vehetné az ellenünk irányuló
propagandatézisek hatásának, és nyugalmat eredményez az alkotó értelmiség körében” –
fogalmazott 1980-ban Glatz Ferenc (1941–) történész, aki a nyolcvanas évek végén művelődési
miniszter volt. (GLATZ Ferenc, Modern világkép, történettudomány, marxizmus = UŐ.,

Történetírás korszakváltásban, Gondolat, Budapest, 1990, 52–61, idézet: 60.)

747
ROMSICS, Clio bűvöletében, 472–473.
748
Előadása a Közép-Európai Egyetemen hangzott el 2014. november 21-én „A magyar
történetírás kánonjai” című konferencián.
749
Idézi HORVÁTH Zita, Örökös és szabadmenetelű jobbágyok a 18. századi Magyarországon,
Századok 143. (2009/5.), 1064.
750
PACH Zsigmond Pál, Európa a 16–17. században = Magyarország története, 1526–1686,
szerk. UŐ., Budapest, 1987, 74–100; vö. korábban e kérdésben írt tanulmányával: UŐ., A
nemzetközi kereskedelmi útvonalak áthelyeződésének kérdéséhez, Századok 102. (1968), 863–
895.
751
GYÁNI Gábor, Érvek az elkanyarodás ellen, Budapesti Könyvszemle 3. (1991), 406–409,
idézet: 406. Pach Zsigmond Pál álláspontjának hátterét az elkanyarodás és a „második
jobbágyság” kérdésében jól megvilágítja egy interjú, amelyet 1981-ben adott: GRANASZTÓI
György, Beszélgetés Pach Zsigmond Pállal, Történelmi Szemle, 25. (1982), 162–169; vö. a
kérdésben írott monográfiájával: PACH Zsigmond Pál, Nyugat-európai és magyarországi
437
agrárfejlődés a XV–XVII. században, Kossuth, Budapest, 1963. Egyébiránt már Szabó István
is úgy vélte korábban, hogy a Gutsherrschaft nem volt olyan domináns Magyarországon, mint
másutt a régióban, és a parasztság helyzetének romlása nem indokolja a „második jobbágyság”
fogalom használatát. Később Varga János kutatásai ugyanebbe az irányba mutattak. (ROMSICS,
Clio bűvöletében, 334, 430.)
752
BENDA Gyula, Földesúri és paraszti földhasználat (szántó, rét) = UŐ., Társadalomtörténeti
tanulmányok, Orisis, Budapest, 2006, 234.
753
ERŐS, Modern historiográfia, 190–191.
754
HORVÁTH, Örökös és szabadmenetelű jobbágyok, 1064.
755
HORVÁTH Zita, A Zala megyei parasztság helyzete a 18. században az úrbérrendezés
forrásainak tükrében, Korall 6. (2005/19–20.), 143.
756
HORVÁTH, Örökös és szabadmenetelű jobbágyok, 1103.
757
Nyilván a brit marxista történeti iskola mellett mások is tettek le jelentős teljesítményt az
asztalra. Bár itt nem foglalkozunk velük, mindenképpen említést érdemelnének például olyan
francia marxista történészek, mint a francia forradalom nagy hatású értelmezéseit megalkotó
Georges Lefèbvre vagy Albert Soboul. (ERŐS, Modern historiográfia, 264.)
758
GREEN–TROUP, Marxist historians, 33.
759
1966-ban indult a szintén marxista beállítottságú, de modernebb és nyitottabb History
Workshop Journal. (ROMSICS, Clio bűvöletében, 216.)
760
Idézi GREEN–TROUP, Marxist historians, 36.
761
A fejezetben tulajdonképpen a gyengébb verzióktól haladunk a jobbak felé: Mód Aladár –
Molnár Erik – Pach Zsigmond Pál – Perry Anderson – Eric Hobsbawm – E. P. Thompson.
762
Perry ANDERSON, Az abszolutista állam [1974], ford. VÁRADY Géza, Gondolat, Budapest,
1989, 12, 415.
763
Idézi GREEN–TROUP, Marxist historians, 37. A szocialista Magyarország iskoláiban is ezt
a marxista felfogást tanították, hogy tudniillik a feudalizmus az angol „polgári forradalomig”
tartott, amely az újkor hajnalát jelentette, a kapitalista termelési mód kezdetét.
764
Conrad RUSSEL, The Causes of the English Civil War. The Ford Lectures Delivered in the
University of Oxford 1987–1988. Clarendon Press, Oxford, 1990, 212–217.
765
GREEN–TROUP, Marxist historians, 38–39.
766
Eric HOBSBAWM, A forradalmak kora, 1789–1848, ford. LITVÁN György, Kossuth,
Budapest, 1964; UŐ., A tőke kora, 1848–1875, ford. ZINNER Judit, Kossuth, Budapest, 1978;
438
UŐ., A birodalmak kora, 1875–1914, ford. BARÁTH Katalin, Pannonica, Budapest, 2004; UŐ.,
A szélsőségek kora. A rövid 20. század története, 1914–1991, ford. BARÁTH Katalin,
Pannonica, Budapest, 1998.
767
Megjegyzem, hogy ma már ez utóbbit sem szokás minden további nélkül forradalomnak
nevezni. Sokan ez ellen a gazdasági növekedés alacsony szintjére hivatkozva érvelnek, míg
mások azt hangsúlyozzák, hogy a változások nagysága és hatása miatt mégis indokolt ipari
forradalomról beszélni. A viták rövid összegzését lásd KÖVÉR, I. m., 287–290, vö. N. F. R.
CRAFTS, British Economic Growth during the Industrial Revolution, Clarendon Press, Oxford,
1985.
768
HOBSBAWM, A forradalmak kora, 13–28, 289–295, idézet: 295.
769
Uo., 7–10, idézet: 7, 10.
770
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 165–168.
771
Uo., 312–314, idézet: 314.
772
Penelope Corfield előadása az ELTE BTK-n az 1990-es évek elején.
773
Idézi GREEN–TROUP, Marxist historians, 39.
774
Idézi APPLEBY–HUNT–JACOB, I. m., 221.
775
GREEN–TROUP, Marxist historians,33.
776
A magyar fordítás „születéről” beszél, de az előszóban „megteremtődést” említ. (E[dward]
P[almer] Thompson, Az angol munkásosztály születése [1963], ford. ANDOR Mihály, Osiris,
Budapest, 2007, 7.)
777
GREEN–TROUP, Marxist historians, 39.
778
THOMPSON, Az angol munkásosztály születése, 7–8. Thompsonnál eredetileg nem „örökölt
vagy a saját bőrén érzékelt” tapasztalatokról van szó, hanem „örökölt vagy egymás közt
megosztott” tapasztalatokról. (E[dward] P[almer] Thompson, The Making of the English
Working Class [1963], Penguin, London, Budapest, 19913, 8–9.)
779
Minthogy Andor László fordítása egészen más értelmet ad E. P. Thompson utolsó idézett
mondatának, ezt inkább saját fordításban közlöm. (THOMPSON, The Making of the English
Working Class, 9.)
780
THOMPSON, The Making of the English Working Class, 12.
781
THOMPSON, Az angol munkásosztály születése, 7–12, idézet: 7, 9–10, 12.
782
Peter GAY, Freud for Historians, Oxford University Press, New York – Oxford, 1985, 157.
783
GREEN–TROUP, Marxist historians, 39.
439
784
Idézi GREEN–TROUP, Marxist historians, 39–40. E. P. Thompson valóban intellektuális
háborút hirdetett Althusser és követői ellen, akik tagadták az egyének cselekvő voltát a
történelemben. Különösen felháborította, hogy Althusser puszta ideológiának minősítette a
tömegek erkölcsi alapú tiltakozását. (HUGHES–WARRINGTON, I. m., 316, vö. E[dward] P[almer]
Thompson, The Poverty of Theory and Other Essays, Merlin, London, 1978.)
785
GREEN–TROUP, Marxist historians, 39.
786
Simona CERUTTI, Microhistory. Social Relations versus Cultural Models? = Between
Sociology and History. Essays on Microhistory, Collective Action, and Nation-Building, szerk.
Anna-Maija CASTRÉN – Markku LONKILA – Matti PELTONEN, SKS/Finnish Literature Society,
Helsinki, 2004, 22–25, idézet: 25.
787
E[dward] P[almer] Thompson, The Moral Economy of the English Crown in the Eighteenth
Century, Past & Present 20. (1971/50.), 76–136.
788
A rossz példa, az embert homo oeconomucusszá leegyszerűsítő felfogás megtestesítője
Thompson érvelésében a közgazdász Walt Whitman Rostow (1916–2003), a nagy hatású A
gazdasági növekedés szakaszai (1960) című munka szerzője. Véleménye szerint a
nemzetgazdaságok ugyanazt a növekedési pályát írják le, és ennek szakaszai közül
kulcsfontosságú a take-off, azaz a felemelkedés, felszállás szakasza, gyakorlatilag az ipari
forradalom periódusa. A Rostow-féle gazdaságtörténeti felfogás alapján általánosan elfogadott
volt az a nézet, hogy a harmadik világbeli országok is ugyanazt az utat fogják majd bejárni
gazdasági fejlődésük során, mint az európaiak, csak éppen még le vannak maradva – s ezért
hívják őket fejlődőnek. Korábban, Wallerstein kapcsán már találkoztunk azon nézetekkel,
amelyek ezt az elméletet teszik megalapozott kritika tárgyává, és inkább alulfejlettségről
beszélnek.
789
A vizsgált zavargások, lázadások nem minden élelmiszer magas ára, csak a gabona, illetve
a kenyér ára kapcsán törtek ki, mert ez utóbbi a táplálék nagyon nagy részét tette ki: magas
árak esetén a családi költségvetés fele kenyérre ment el. A kenyérgyártás vertikumát elvben
paternalista-idealista törvények szabályozták a 18. században is. Tilos volt lábon vagy minta
után gabonát eladni, azt ki kellett vinni a helyi piacra, az első órában csak a szegények vehettek
kis mennyiségben, és csak ezután a közvetítő nagykereskedők, akikre viszont mindenféle
korlátozás vonatkozott. Ami pedig a kenyérsütést illeti, a pékeket nem profitérdekelt
üzletembereknek tekintették, hanem a közösséget tisztességes bérért szolgáló iparosoknak. A
kenyér ára és súlya meg volt szabva. Ez a rendszer nem működött teljeskörűen, ismeri el
440
Thompson, inkább néhol és főleg ínséges időkben elevenítették fel a hatóságok, legalábbis
szimbolikus lépésként. Ellenben – mondja – a szabad versenyes modell sem tükrözte jobban
ennél a valóságot. Mindezen normákat nemcsak a tömeg vallotta, hanem a hasznukat keveslő
gentleman agrártermelők is. Ez azért fontos, mert ők voltak a helyi tisztviselők. Ráadásul az
egész városi lobby – a nagy súly képviselő London – mellettük volt. Valamennyien gyűlölték
a spekulánsnak tekintett közvetítő kereskedőket és a molnárokat. (A fenti okok miatt a pékek
iránt ez kevésbé állt fenn. Ők nap mint nap kontaktusban voltak ügyfeleikkel – míg molnárhoz
az ember nem megy minden nap –, továbbá védte a pékeket az árszabás, tehát a felelősség nem
az övék volt.)
790
THOMPSON, The Moral Economy, 119.
791
Ez rímel a korábban futólag megismert magyar gazdaságtörténész, Polányi Károly
állítására: „Egy osztály érdekei a legközvetlenebbül a helyzethez és a ranghoz, a státuszhoz és
a biztonsághoz kapcsolódnak, vagyis elsősorban nem gazdasági, hanem társadalmi
természetűek.” (POLÁNYI Károly, Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet.
Tanulmányok, ford. ENDREFFY Zoltán, KIS János, MÁRKUS György, Gondolat, Budapest, 1976,
100.) Simona Cerutti viszont releváns kritikát fogalmaz meg Thompson elméletével szemben:
az ancien régime idején nem feleltethető meg az egyes társadalmi rétegeknek a jogi kultúra
adott változata (tehát nem köthető a tömegekhez a morális gazdaság elképzelése), mert mindez
függvénye annak a pozíciónak, ahonnan éppen az illető beszél: „Például – ahogy ezt Renata
Ago megmutatta – amikor fogyasztóként lépnek fel, a 18. századi Lazio parasztjai a morális
gazdaság és a természetjog nyelvét használhatják, viszont a profit nyelvét beszélhetik, amikor
eladóként lépnek fel [...] Vagyis nincs semmi automatikus vagy ösztönös a cselekvésben,
illetve az ezt legitimálni kívánó stratégiákban.” (CERUTTI, I. m., 28.) Az igazságos ár és az
erkölcsi szempontok által korlátozott gazdaság fogalmához átfogóan lásd Jean–Yves GRENIER,
Erkölcsi norma és politikai gazdaságtan (13–21. század), Korall 21 (2020/81.), 5–29.
792
GREEN–TROUP, Marxist historians, 39.
793
TÍMÁR Lajos, A brit társadalomtörténet-írás = BÓDY – Ö. KOVÁCS (szerk.), I. m., 142–143,
idézet: 143.
794
ROMSICS, Clio bűvöletében, 234.
795
IGGERS, Historiography, 129; vö. CZOCH–SONKOLY, I. m., 16.
796
Idézi CZOCH–SONKOLY, I. m., 16.
797
Idézi Lynn HUNT, Introduction. History, Culture and Text = The New Cultural History,
441
szerk. UŐ, University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1989, 6.
798
IGGERS, Historiography, 130.
799
Idézi CZOCH–SONKOLY, I. m., 16.
800
IGGERS, Historiography, 130.
801
Idézi CZOCH–SONKOLY, I. m. 16–17.
802
Bár Stedman Jones hangsúlyozza, hogy ez nem azt jelentené, hogy a társadalmi értelmezés
helyébe nyelvi lépne, hanem a kettő kapcsolódását kellene vizsgálni. (Idézi IGGERS,
Historiography, 133.)
803
HOBSBAWM, A forradalmak kora; UŐ., A tőke kora; UŐ., A birodalmak kora; UŐ., A
szélsőségek kora; E[dward] P[almer] Thompson, Az idő, a munkafegyelem és az ipari
kapitalizmus [1967], ford. BOJTÁR B. Endre = Időben élni. Történeti-szociológiai
tanulmányok, szerk. GELLÉRINÉ LÁZÁR Márta, Akadémiai, Budapest, 1990, 60–116.
Kivételesen szeretném mindehhez hozzátenni azt, hisz, hogy ha valaki kedvet kap ahhoz, hogy
E. P. Thompson történetírásával behatóbban is megismerkedjen, és olvas angolul, annak
elsőként ajánlanám a kiváló angol történész The Sale of Wives című klasszikus munkáját:
E[dward] P[almer] Thompson, The Sale of Wives = uő., Customs in Common, Penguin,
Harmondsworth, 1991, 404–466.
804
GREEN–TROUP, Marxist historians; ROMSICS, Clio bűvöletében, 356–480.
805
Az alfejezet fő forrásai Papp Barbara előadásai az ELTE BTK-n 2017. március 22-én, 2018.
március 20-án, illetve 2019. április 10-én „Pszichológia és történelem” címmel – a külön
hivatkozással nem jelzett megállapítások többnyire innen származnak.
806
LÁNYI Gusztáv, Erikson és a pszichohistória, Budapesti Könyvszemle 3. (1991/4.), 420.
807
Ehhez lásd Friedel WEINERT, Copernicus, Darwin, & Freud. Revolutions in the History and
Philosophy of Science, Wiley–Blackwell, Chichester – Malden, MA, 2009.
808
Penelope Hetheringtont idézi Anna GREEN – Kathleen TROUP, Freud and Psychohistory =
UŐK (szerk.), I. m., 60.
809
Az Idet nem kizárólag a libidó, a diffúz szexuális energia mozgatja; az éhség például erősebb
lehet nála. (GAY, I. m., 27.)
810
BREISACH, I. m., 352–354.
811
GREEN–TROUP, Freud and Psychohistory, 60. A gyermekkor fejlődési szakaszai a
következők: az orális szakasz (mely esetében a szopásra kell gondolnunk; döntő a bekebelezés,
az elfogadás), majd az anális szakasz (a szobatisztaság, a bilire szoktatás időszaka; döntő az
442
elengedés). Ez után jön a nagyjából az óvodás kornak megfelelő fallikus szakasz, amely Freud
szerint kulcsfontosságú időszak. Ekkor jelentkezik az Ödipusz-komplexus, az ellenkező nemű
szülőhöz való vonzódás és az azonos nemű szülő riválisnak tekintése. Feloldást a vele, tehát az
azonos nemű szülővel való azonosulás hoz végül. A kisiskoláskort a látencia szakasza jellemzi,
amikor a gyermek figyelme kifelé fordul, elfogadja a társadalmi normákat és előtérbe
helyeződik a kortársak fontossága. Ez után jön a serdülőkor genitális szakasza, amelyet a
szülőről való leválás jellemez, és ekkor a libidó már az egyénen kívülre helyeződik.
812
Ernst Blochot idézi LACKÓ Mihály, Individuális és kollektív biográfia = UŐ., Széchenyi
elájul. Pszichotörténeti tanulmányok, l’Harmattan, Budapest, 2001, 15.
813
BÓKAY, I. m., 202, 203.
814
BOTOND Ágnes, Pszichohistória = BÓDY–Ö. KOVÁCS (szerk.), I. m., 539, 542.
815
GREEN–TROUP, Freud and Psychohistory, 61.
816
BOTOND, Pszichohistória, 539.
817
Uo., 539–542, idézet: 540, vö. GREEN–TROUP, Freud and Psychohistory, 62. A
tárgykapcsolatok a külvilág hatását jelentik a lélekre. (GAY, I. m., 123.)
818
GREEN–TROUP, Freud and Psychohistory, 61. Erikson számára nem az óvodáskor a kulcs
az identitás kifejlődését illetően, hanem a serdülőkor (ő maga pszichiáterként serdülőkkel
dolgozott), amikor új identitás formálódik. Ezt segíti a társadalom által biztosított
pszichoszociális moratórium, és amelyet követően az egyén már képes valami, illetve valaki
mellett elköteleződni.
819
Uo., 66.
820
BOTOND, Pszichohistória, 534; LÁNYI, I. m., 421.
821
BOTOND, Pszichohistória, 535.
822
LÁNYI, I. m., 421.
823
BOTOND, Pszichohistória, 541.
824
FREUD, Leonardo da Vinci egy gyerekkori emléke, 258–268, 271, 295, idézet: 271.
825
ROMSICS, A történész mestersége, 43.
826
nem Lányi, nem BOtond, nem Breisach, nem de Certeau, nem Lackó, nem Romsics–
honnan?; vö. DE CERTEAU, I. m., 165.
827
LEVALLOIS, I. m., 50–52, vö. Sigmund FREUD – William C. BULLITT, Thomas Woodrow
Wilson. A Psychological Study, Houghton Mifflin, Boston, 1966.
828
BREISACH, I. m., 353.
443
829
LEVALLOIS, I. m., 49–50.
830
Sigmund FREUD, Ördögi neurózis a 17. században, ford. DOBOS Elvira, Aetas 21. (2006/1.),
139–157, idézet: 139. (Az alábbiakban csak a szó szerinti idézetek helyét adom meg külön.)
831
Ehhez az értelmezéshez illeszkedik az a mozzanat is, hogy Haitzmann-nak az ördög először
tisztes polgáremberként jelenik meg barna körszakállal, piros kabátban, fekete kalappal és
bottal a kezében.
832
FREUD, Ördögi neurózis, 147.
833
Uo., 157.
834
GAY, I. m., 151.
835
GREEN–TROUP, Freud and Psychohistory, 62.
836
BOTOND, Pszichohistória, 542.
837
VON PLATO, I. m., 17, vö. Wilhelm REICH, Massenpshychologie des Faschismus, Verlag für
Sexualpolitik, Kopenhagen, 1933.
838
BOTOND, Pszichohistória, 543, vö. ERIKSON, I. m., Norman O. BROWN, Life against death,
The psychoanalytical meaning of history, Wesleyan University Press, Middleton CT, 1959.
839
Helga HENTSCHEL, Erikson und der junge Mann Luther. Wander der Persönlichkeit im
Umbruch zur Moderne = RÖCKELEIN (szerk.), I. m., 224.
840
Erik H. ERIKSON, A fiatal Luther. Tanulmány a pszichoanalízisről és a történelemről [1958]
= uő., A fiatal Luther és más írások, ford. ERŐS Ferenc – PETŐ Katalin – GÁSPÁR Csaba,
Budapest, 1991, 65.
841
Uo., 298–299.
842
HENTSCHEL, I. m., 225–245, idézet Eriksontól: 225.
843
LÁNYI, I. m., 424.
844
BOTOND, Pszichohistória, 548; ROMSICS, A történész mestersége, 43. Peter Gay megvetően
beszél a lenézett politikusok pszichoanalíziséről, amely idegesítő háziiparra vált. (GAY, I. m.,
141.)
845
BREISACH, I. m., 352, vö. GREEN–TROUP, Freud and Psychohistory. 59.
846
GREEN–TROUP, Marxist historians, 43; vö. ROMSICS, A történész mestersége, 43. A
prozopográfiáról, kollektív életrajzról lásd Lawrence STONE, The past and the present
revisited, Routledge, London – New York, 1987, 45–57.
847
EVANS, I. m., 32–35, idézet: 33, vö. Sir Lewis NAMIER, The Structure of Politics at the
Accession of George III, Macmillan – Saint Martin’s Press, London – New York, 1957.2
444
Viszont a későbbi kutatások lényegében megcáfolták Namier állításait, érvénytelenítették az
általa felrajzolt képet. Ezek szerint a 18. század nagyobbik részében Angliában a pártok és az
ideológiák központi szerepet játszanak, és a Namier által tanulmányozott 1760-as évek inkább
a kivételt jelentik. Namier kollektív biográfiai módszere sokak szerint degenerálódott, és a
politikai elit szűk látókörű elemzésévé vált. Az általa kezdeményezett, máig íródó
parlamenttörténet prozopográfia (kollektív biográfia) helyett csupán részletes életrajzi lexikon
lett a kora újkori és a modern kori angol parlamenti képviselőkről. (Jeremy BLACK, The politics
of Britain, 1688–1800, Manchester University Press, Manchester – New York, 1993, 92–93.)
848
Wehlert idézi VON PLATO, i. m., 24.
849
GAY, I. m., 11; RÖCKLEIN, Editorial, 9.
850
Hedwig RÖCKELEIN, Der Beitrag der psychohistorischen Methode zur „neuen historischen
Biographie” = UŐ. (szerk.), I. m., 19.
851
LEVALLOIS, I. m., 44–49, vö. Saul FRIEDLÄNDER, Histoire et psychoanalyse, Seuil, Paris,
1975.
852
BOTOND, Pszichohistória, 544–545. A Journal of Psychohistory körül csoportosuló
történészek pedig kifejezetten szemben állnak a The Psychohistory Review táborával. (Hedwig
RÖCKELEIN, Editorial = UŐ. (szerk.), 13–14.) Ez 1976-tól jelenik meg. (BOTOND,
Pszichohistória, 544.)
853
GAY, I. m., 15.
854
GREEN–TROUP, Freud and Psychohistory, 63–65. Két további munka: John F. BENTON, Self
and Society in Medieval France. The Memoirs of Abbot Guibert of Nogent, Harper and Row,
New York, 1970; Jay RUBINSTEIN, Guibert of Nogent. Portrait of a Medieval Mind, Routledge,
New York – London, 2002.
855
GREEN–TROUP, Freud and Psychohistory, 65.
856
Rudolph M. BELL, Holy Anorexia, The University of Chicago Press, Chicago–London,
1985, ix–xii, 17–19.
857
Uo., 20.
858
William N. DAVIS, Epilogue = BELL, I. m., 181–182.
859
BELL, I. m., 21.
860
William N. DAVIS, I. m., 183–185.
861
John Putnam DEMOS, Entertaining Satan. Witchcraft and the Culture of Early New England,
Oxford University Press, Oxford, 1982.
445
862
Uo., 19–94.
863
Uo., 155, 158–163, 205; vö. GREEN–TROUP, Freud and Psychohistory, 66.
864
DEMOS, I. m., ix.
865
GAY, I. m., 16–17, 203–204.
866
Frederick CREWS, The Sins of the Fathers. Hawthorne’s Psychological Themes [1966],
University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1989, 11, 262.
867
GAY, I. m., 199–202.
868
CREWS, I. m., 60, 262–263.
869
Uo., 153, 268–270.
870
Uo., 286.
871
BOTOND, Pszichohistória, 547.
872
Norbert ELIAS, Az udvari társadalom. A királyság és az udvari arisztokrácia szociológiai
jellemzőinek vizsgálata [kéziratként 1933, publikálva 1969], ford. GELLÉRINÉ LÁZÁR Márta –
HARMATHY Veronika – NÉMETH Zsuzsa, Napvilág, Budapest, 2005.
873
Ugyanekkor jelent meg nyomtatásban a habilitációs értekezésként negyedszázaddal
korábban megírt Az udvari társadalom is.
874
Norbert ELIAS, A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások
[1939], ford. BERÉNYI Gábor, Gondolat, Budapest, 1987.
875
Uo., 265, 677–689, idézet: 265.
876
Uo., 678–683, idézet: 678, 680.
877
DANIEL, I. m., 260.
878
VON PLATO, I. m., 24, 29.
879
RÖCKELEIN, Editorial, 7–10, 23–24. Peter Gay szerint azonban a pszichonalitikus sem
egyszerűsíti le a jelenségeket a gyermekkori gyökerekre: a későbbi élet külső valóságának
hatását is figyelembe veszi. (GAY, I. m., 125–126.)
880
RÖCKELEIN, Editorial, 22–25.
881
UŐ., Otloh, Gottschalk, Tnugdal: Individuelle und kollektive Visionsmuster des
Hochmittelalters, Peter Lang, Frankfurt am Main – Bern – New York, 1987.
882
UŐ., Beitrag, 22–24, 28, idézet: 28.
883
Casimir BUMILLER, Die Autobiographie von Thomas Platter (1499–1582). Ein
psychoanalytischer Beitrag zur Biographik des 16. Jahrhunderts = RÖCKELEIN (szerk.), I. m.,
248–279; vö. Emmanuel LE ROY LADURIE, Le siècle des Platter, 1499–1628. 1. kötet: Le
446
mendiant et le professeur, Fayard, Paris, 1995.
884
GAY, I. m., xi, xiv, 31, 49, 60, 71, 75, 159–160, 185, 187.
885
Uo., 100, 103, 110–111, 115, 134–135, 138–140.
886
Uo., 210, 212. Peter Gay javaslata szerint a történész a csoporthoz való tartozást és az együtt
cselekvést az azonosulással magyarázhatja, a kollektív lét általában kordában tartott vágyával,
a csoportok önjáróvá válásával. Dolgozhat az emberi vágyak és félelmek korlátozott körével,
amelyek a csoportok gondolkodását és cselekvését is óvatosan megjósolhatóvá teszik.
Támaszkodhat a személyiségfejlődés freudi modelljére, a társadalmi normák belsővé tételének
folyamatára, amikor a kultúra az egyén ösztöneit, vágyait és félelmeit egy bizonyos mederbe
tereli. Végül Eriksont követve a történész a nagy emberben megláthatja kora feszültségeinek
kifejeződését. (Uo., 178.)
887
Uo., 188.
888
Uo., 40–41, 194–196.
889
BOTOND, Pszichohistória, 545–546; vö. UŐ., Pszichohistória – avagy a lélek
történetiségének tudománya, Tankönyvkiadó, Budapest, 1991; HANKISS Ágnes, Martinovics
Ignác = UŐ., Kötéltánc, Magvető, Budapest, 1987; UŐ., Zrínyi Miklós kálváriája = UŐ., Csak
az élet (scientia profana), Széchenyi, h. n., 1989; PANETH Gábor, A labirintus járataiban,
Magvető, Budapest, 1985; Történeti és politikai pszichológia, szerk. HUNYADY György, Osiris,
Budapest, 1998; KÖVÉR György, Losonczy Géza, 1917–1957, 1956-os Intézet, Budapest, 1998;
UŐ., Biográfia és történetírás, Aetas 15. (2000/3.), 150–156; illetve már a 21. századból UŐ.,
A biográfia nehézségei, Aetas 17. (2002/2.), 245–262.
890
Kivételesen néhány példa a magyar pszichohistória újabb, inkább már 21. századi
terméséből: NÉMETH Attila, József Attila pszichiátriai betegségei, Filum, Budapest, 2000;
NÉMETH Attila – MORETTI Magdolna, „...ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja.”
PSYrodalmi szöveggyűjtemény, Medicina, Budapest, 2006; KUNT Gergely: Kipontozva…
Nemi erőszak második világháborús naplókban, Budapest, Osiris, Budapest, 2019. Bálint
Ágnes megírta Németh László pszichobiográfiájának első kötetét, amelyben a fiatal Luther
mintájára az ifjú Németh László vívódásait, szimbolikus ödipális küzdelmeit és önálló útra
lépését tárgyalja. (BÁLINT Ágnes, Télemakhosz bolyongásai. Németh László
pszichobiográfiája (1901–1932), Kronosz, Pécs, 2012, 10–11, 20, 219.)
891
LACKÓ, Széchenyi elájul.
892
LACKÓ Mihály, Halál Párizsban. Grünwald Béla történész művei és betegségei = UŐ.,
447
Széchenyi elájul, 110–155, idézet: 144, 150.
893
Uo., 159–174, idézet: 159, 173.
894
Uo., 179, 183.
895
Uo., 185–191, idézet: 186.
896
BOTOND, Pszichohistória; UŐ, Pszichohistória – a lélek történetiségének tudománya;
GYÁNI Gábor, A pszichohistória-írás magyar fejleményei = Jakab Albert Zsolt – Vajda András
(szerk.), Aranyhíd, Erdélyi Múzeum Egyesület – Kriza János Néprajzi Társaság – BBTE
Magyar Néprajz és Antropológia Intézet, Kolozsvár, Románia, 2017, 237–249; ERIKSON, I. m.;
LACKÓ, Széchényi elájul.
897
BOTOND, Pszichohistória; UŐ, Pszichohistória – a lélek történetiségének tudománya; GAY,
I. m.; RÖCKELEIN (szerk.), I. m.
898
Egy felmérés szerint az 1980-as évek közepén az Amerikai Egyesült Államokban a
történészek 35%-a magát társadalomtörténésznek tartotta. Peter Stearnst idézi: TOMKA Béla,
Európa társadalomtörténete a 20. században, Osiris, Budapest, 20202, 28.
899
Vö. BÓKAY, I, m., 244–246; IGGERS, Historiography, 97–98; Jean-François LYOTARD, A
posztmodern állapot [1979] = Jürgen HABERMAS – Jean-François LYOTARD – Richard RORTY,
A posztmodern állapot, ford. ANGYALOSI Gergely – BUJALOS István – NYIZSNYÁNSZKY Ferenc
– OROSZ László, Századvég, Budapest, 1993, 11, 15–16,
900
LYOTARD, I. m., 8.
901
Keith Jenkins megfogalmazásában a posztmodern kort a modernitás társadalmi kísérletének
összeomlása hozta létre: „Annak a kísérletnek az ... általános kudarca, mely Európában a 18.
századtól fogva az ész, a tudomány és a technika alkalmazása révén az egyéni és társadalmi
jólét bizonyos szintjét igyekezett megvalósítani olyan társadalmi formációkban, melyek
törvényhozásukban polgáraik/alattvalóik egyre nagyobb fokú emancipációját valósították
meg...” (JENKINS, On What is History?’, 6.) Metanarratívák alatt érthetjük az ismert hegeli vagy
marxi nagy elbeszélést az emberiség útjáról vagy a liberális történelemértelmezést, amely az
emberek politikai jogainak kiteljesedését látja a történelemben.
902
IGGERS, Historiography, 6–7.
903
BÓKAY, I. m., 258, 264–276, 279.
904
DANIEL, I. m., 43.
905
BÓKAY, I. m., 133–134, 259.
906
Gabrielle M. SPIEGEL, Történelem, historicizmus és a szöveg társadalmi logikája a
448
középkorban [1990], ford. ÁBRAHÁM Zoltán = Korall 5. (2004/15–16.), 40–41; idézet: 40, 41.
907
Derridát idézi IGGERS, Historiography, 9.
908
SIM, I. m., 25.
909
IGGERS, Historiography, 13–14; vö. Palle Ove CHRISTIANSEN, Kultur og historie. Bidrag til
den etnologiske debat, Studiebøger, København, 9.
910
Idézi SZABÓ M., I. m., 125.
911
Utólag nézve terminológiailag pontatlanul, de lényegében helyesen vette észre az új
hullámot „a narratíva visszatéréséről” tudósító Lawrence Stone 1979-ben. (Winfried SCHULZE,
Einleitung = Socialgeschichte, Alltagsgeschichte, Mikro-Historie. Eine Diskussion, szerk. uő.,
Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1994, 9.) A változás okát Stone az antropológia
hatásában és a kvantifikáció sikertelenségében látta, valamint a szélesebb olvasóközönség felé
fordulásban. Az új történetírás a régihez képest szerinte leíró (és nem elemző), az emberekre
összpontosít (és nem a körülményekre), tárgya egyedi és konkrét (nem közösségi és statisztikai
jellegű). (Lawrence STONE, Az elbeszélés újjászületése. Megjegyzések a régi-új történetírásról
[1979], ford. SZEBERÉNYI Gábor = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., 908–911, 918–919.)
912
Idézi ROMSICS, Clio bűvöletében, 220.
913
Idézi Paul CARTLEDGE, What is social history now? = What is history now?, szerk. David
Cannadine, Palgrave Macmillan, Houndmills – New York, 2002, 11.
914
Sven REICHARDT, Bourdieu történészeknek? Kultúrszociológiai ajánlat a
társadalomtörténet számára [1997], ford. HORVÁTH Gergely Krisztián, Korall 2. (2001/3–4.),
233.
915
Peter BURKE, A populáris kultúra a történettudomány és az etnológia mezsgyéjén [1984],
ford. MOHAY Tamás, Etnographia 95. (1984/3.), 362.
916
Jean DELUMEAU, Le Peur en Occident, (XIVe-XVIIIe siècles). Une cité assiégée, Paris,
Fayard, 1978.
917
BURKE, The French Historical Revolution, 43. Romsics Ignác szerint a harmadik nemzedék
tagjai a húszas években születtek, a második világháború után jártak egyetemre, és az ötvenes
évek végétől jelentek meg első munkáik. (ROMSICS, Clio bűvöletében, 226.) Robert Mandrou
1921-ben született, ezért nem csoda, hogy lehet azzal is találkozni, hogy a harmadik
generációhoz sorolják be. De mint Febvre-tanítványt mégis indokolt a második nemzedékhez
sorolni.
918
MANDROU, I. m., 15, 33–35.
449
919
Robert Mandrou 1962-ben mondott le az Annales folyóirat szerkesztőségi titkári
megbízatásáról. (BURKE, The French Historical Revolution, 43.)
920
DUBY–MANDROU, I. m.
921
Klaniczay Gábor előadása az ELTE BTK-n 1999. október 26-án „Mentalitástörténet”
címmel; vö. Serge HUTIN, Robert Mandrou: Magistrats et sorciers en France au XVIIe siècle.
Une analyse de psychologie historique, Paris, Plon, 1968 [könyvismertetés], Revue d’histoire
des sciences 22. (1969/3.), 270–272; Émile POULAT, Robert Mandrou: Magistrats et sorciers
en France au XVIIe siècle. Une analyse de psychologie historique, Paris, Plon, 1968
[könyvismertetés], Archives de Sciences Sociales des Religions 28. (1969), 221–222; CZOCH
Gábor, A mentalitástörténet = BÓDY – Ö. KOVÁCS (szerk.), I. m., 483.
922
Georges DUBY, Le Dimanche de Bouvines (27 juillet 1214), Gallimard, Paris, 1973.
923
Palle Ove CHRISTIANSEN, Construction and Consumption of the Past. From Montaillou to
’The Name of the Rose’, Ethnologia Europea 18. (1988), 13; az által idézett Le Roy Ladrurie-
kijelentés szöveghelye: Emmanuel LE ROY LADURIE, Le Territoire de l’historien, Gallimard,
Paris, 1973. Vö. a gondolat 1968. évi első megfogalmazásával: „Franciaországban is
megjósolható, már ami az 1980-as évek kvantitatív történetírását illeti: a holnap történésze,
legalábbis ezen a területen, programozó lesz – vagy nem lesz belőle semmi.” (Emmanuel LE
ROY LADURIE, A történész és a számítógép [1968], ford. GELLÉRI Gábor = BENDA–SZEKERES
(szerk.), I. m., 160.)
924
BENDA Gyula – SZEKERES András, A harmadik nemzedék. A Nouvelle histoire = BENDA–
SZEKERES (szerk.), I. m., 359. A mentalitástörténet születését lehet a szellemtörténeti felfogás
egyfajta feléledésének is tekinteni. Peter Gay úgy fogalmaz, hogy a mentalité tulajdonképpen
modernizált Zeitgeist. (GAY, I. m., 177.)
925
Klaniczay Gábor előadása az ELTE BTK-n 1999. október 26-án „Mentalitástörténet”
címmel.
926
APPLEBY–HUNT–JACOB, I. m., 222.
927
BENDA–SZEKERES, A harmadik nemzedék, I. m., 359.
928
Jacques LE GOFF, A mentalitás története = BENDA–SZEKERES (szerk.), I. m., 419–420, 429.
929
UŐ., Les mentalités, = Faire de l’histoire, I–III, szerk. UŐ. – Pierre NORA, Gallimard, Paris,
III. 111.
930
ARNOLD, I. m., 120–126, idézet: 120, 126.
931
ROMSICS, Clio bűvöletében, 226.
450
932
APPLEBY–HUNT–JACOB, I. m, 222–223.
933
Jacques LE GOFF, La Naissance du purgatoire, Gallimard, Paris, 1981; UŐ., Saint Louis,
Gallimard, Paris, 1981; UŐ., Assisi Szent Ferenc [1999], ford. SZILÁGYI András, Európa,
Budapest, 2002.
934
Klaniczay Gábor előadása az ELTE BTK-n 1999. október 26-án „Mentalitástörténet”
címmel.
935
Uo.; vö. Jacques LE GOFF, Au Moyen Âge. Temps de l’Église et temps du marchand,
Annales, Economies, Sociétés, Civilisations, 15. (1960), 417–433. A történet folytatását E. P.
Thompson meséli el már idézett (sőt feladott) tanulmányában: THOMPSON, Az idő, a
munkafegyelem.
936
A helyes átírás Gurjevics lenne, de munkái magyar kiadásaiban „j” nélkül írják a nevét.
937
A[ron] J[akovlevics] GUREVICS, A középkori ember világképe [1972], ford. ELŐD Nóra,
Kossuth, Budapest, 1974, 5, 11–23, idézet: 5, 15. A könyv eredeti címében – A középkori
kultúra kategóriái – felbukkan a francia outillage megfelelője „kategória” formájában. (Vö.
outillage mental.)
938
Uo., 36–50, 79, idézet: 49, 50, 79.
939
Itt a középkori időfelfogásnak az első fejezetben érintett kettősségét látjuk: egyfelől a
keresztény eszkatológiából a világ hanyatlása következik, másfelől emellett él a mindennapi
tapasztalatok bázisán a ciklikus időszemlélet.
940
GUREVICS, A középkori ember világképe, 80–113.
941
Uo., 129–131. Az iparosodás által az időfelfogásban okozott változásokat lásd THOMPSON,
Az idő, a munkafegyelem és az ipari kapitalizmus.
942
Ennek a résznek a fő forrása Sárkány Mihály előadása, amelyet az ELTE-n tartott 2017.
február 22-én „A klasszikus antropológia” címmel.
943
Az 1907–1908-as tanévtől eltekintve Frazer egész pályafutását Cambridge-ben töltötte.
944
DANIEL, I. m., 241. Főművéből részletek olvashatók magyar fordításban: Bronislaw
MALINOWSKI, Baloma. Válogatott írások, szerk. BODROGI Tibor, ford. BÓNIS György, ECSEDY
Csaba, Gondolat, Budapest, 1972, 7–110, vö. Bronislaw MALINOWSKI, Argonauts of the
Western Pacific. An account of native enterprise and adventure in the Archipelagoes of
Melanesian New Guinea, Routledge and Kegan Paul, London, 1922. Róla lásd BOHANNAN–
GLAZER (szerk.), I. m., 376–379.
945
A Malinowski-féle funkcionalizmus bírálatához lásd Philippe DESCOLA – Gérard
451
LENCLOUD – Carlo SEVERI – Anne-Christine TAYLOR, A kulturális antropológia eszméi [1988],
ford. Saly Noémi, Századvég, Budapest, 1993, 122–129. E kritika szerint Malinowski
antropológiájából teljesen hiányzik a vizsgált jelenségek szimbolikus tartalma, hiába törekedett
ennek megragadására állítása szerint a szerző. (128.)
946
Vö. Ruth BENEDICT, Patterns of Culture, Houghton Mifflin, New York, 1934. Róla lásd
BOHANNAN–GLAZER (szerk.), I. m., 250–253.
947
Hans MEDICK, Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a
társadalomtörténettel szemben [1984] = Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai
módszerek a társadalomtörténetben, szerk. VÁRI András, ford. BERÉNYI Gábor, Akadémiai,
Budapest, 1988, 69.
948
David GAUNT, Történelem és antropológia [1982], fordító feltüntetése nélkül, Világtörténet
5. (1984/2.) 5–6. Gaunt szerint a közeledés nem Evans-Pritchard tevékenységének
eredményeképp következett be. (Uo., 6.) A kapcsolatfelvételhez lásd még: Natalie Zemon
DAVIS, Antropológia és történettudomány a nyolcvanas években [1981], fordító feltüntetése
nélkül, Világtörténet 5. (1984/2.), 17–27.
949
Andrejs PLAKANS, Kinship in the Past. An Anthropology of European Family Life, 1500–
1900, Blackwell, Oxford, 1984; Greg DENING, Mr. Bligh’s Bad Language. Passion, Power and
Theatre on the Bounty, Cambridge University Press, Cambridge, 1992; Marshall SAHLINS,
Captain James Cook; or The Dying God = UŐ., Islands of History, University of Chicago Press,
Chicago, 1985, 104–135. Ez utóbbi tanulmány nagy vihart kavart, lásd ehhez: Robert W.
SCRIBNER, A kora újkori Európa történeti antropológiája, ford. LAFFERTON Emese, Budapesti
Könyvszemle 7. (1995), 476–477, valamint Clifford GEERTZ, Kultúrák háborúja [1995], ford.
RUPP Anikó, Budapesti Könyvszemle (1996/3.), 304–306.
950
Alan MACFARLANE, The Family Life of Ralph Josselin. A Seventeenth-Century Clergyman.
An Essay in Historical Anthropology, Cambridge University Press, Cambridge, 1970.
951
Peter BURKE, History and Social Theory, Polity Press, Cambridge, 1992, 40; hasonlóképpen
SCRIBNER, I. m., 470–471, vö. Robert REDFIELD, The little communitiy. Viewpoints for the
study of the human whole, Chicago University Press, Chicago, 1955; Victor TURNER, A rituális
folyamat. Struktúra és antistruktúra. A Rochesteri Egyetemen (Rochester, New York) 1966-ban
tartott Lewis Henry Morgan-előadások [1969], ford. OROSZ István, Osiris, Budapest, 2002;
Clifford GEERTZ, Az értelmezés hatalma; és különösen UŐ., Mély játék.
952
Margaret SPUFFORD, Contrasting Communities. English Villagers in the Sixteenth and
452
Seventeenth Centuries, Cambridge University Press, Cambridge, 1974; Paul BOYER – Stephen
NISSENBAUM, Boszorkányok Salemben. A boszorkányság társadalmi gyökerei [1974], ford.
KÖRTVÉLYES Zsuzsanna, Osiris, Budapest, 2002; és hogy végül egy friss, tehát nem 20. századi
példát idézzek, Gary G. Gibbs amerikai történész öt londoni plébánia történetén keresztül
próbálja megragadni azt, miként tapasztalták meg London lakói a reformáció időszakát (Gary
G. GIBBS, Five Parishes in Late Medieval and Tudor London. Communities and Reforms,
Routlede, London – New York, 2019).
953
Bár a könyvben felbukkan Umberto Eco regényéből, A rózsa nevéből ismert inkvizítor,
Bernard Guì is.
954
Emmanuel LE ROY LADURIE, Montaillou. Egy okszitán falu életrajza [1975], ford. JÁSZAY
Gabriella, Osiris, Budapest, 1997.
955
Zentai Viola előadása az ELTE BTK-n 2000. május 16-án „A modern antropológia: Geertz
és Turner” címmel.
956
Carlo GINZBURG, Rituális fosztogatások. Előszó egy folyamatban lévő kutatáshoz [1987] =
Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok, ford. APOR Péter – BOROSS
Anna – BOZAI Zsuzsa – ERDŐSI Péter – LAFFERTON Emese – SAJÓ Tamás – SEBŐK Marcell,
szerk. SEBŐK Marcell, Replika Kör, Budapest, 2000, 290–291.
957
TURNER, I. m., 107–144, idézet: 110.
958
Idézi Alan MACFARLANE, The Justice and the Mare’s Ale. Law and Disorder in
Seventeenth-Century England, Cambridge University Press, Cambridge, 1981, 24.
959
Emmanuel LE ROY LADURIE, Le Carnaval de Romans. De la Chandeleur au Mercredi des
cendres (1579–1580), Paris, Gallimard, 1979; Bertram WYATT–BROWN, Southern Honor.
Ethics and Behavior in the Old South, Oxford University Press, Oxford, 1982, 462–493.
960
BÓKAY, I. m., 278, 297. Paul Ricoeur szerint az episztemológia ontológiai alapjainak
feltárásával Heidegger kopernikuszi fordulatot hajtott végre a filozófiában. (Uo., 289.)
961
VILCSEK, I. m., 216.
962
SZABÓ M., I. m., 16.
963
DANIEL, I. m., 104–105.
964
VILCSEK, I. m., 216–219, idézet: 217.
965
DANIEL, I. m., 113.
966
SZABÓ M., I. m., 22.
967
BÓKAY, I. m., 328.
453
968
REVEL, Visszatérés az eseményhez, 31. Revel idézi Ricoeur-t, aki rámutat arra, hogy „A
történésznél az esemény belülről folyamatosan alakítja a struktúrákat.” (Uo., 32.)
969
VILCSEK, I. m., 235.
970
SZABÓ M., I. m., 30, 36. Bókay Antal szerint abban áll Ricoeur jelentősége, hogy a
modernitás ellen fellépő hermeneutikai koncepciókat megpróbálta összekapcsolni a modern
nyelvelméleteivel. (BÓKAY, I. m., 132.)
971
GELLÉRI Gábor, Kitépett jegyzetlapok. Bernard Lepetit posztumusz tanulmánykötetéről,
Korall 2 (2001/3–4.), 368.
972
UŐ., Az emlékezet-fenomenológiától az emlékezet-politikáig. Paul Ricoeur új könyvéről,
Korall 2 (2001/5–6.), 256–258, idézet: 256, vö. Paul RICOEUR, La Mémoire, l’histoire, l’oubli,
Seuil, Paris, 2000. Ami pedig a történész munkájának értelmezését illeti, Ricoeur Michel De
Certeau-tól veszi át a történetírói eljárás (opération historique) fogalmát s annak három részét:
kutatás, magyarázat, írás. (GELLÉRI, Az emlékezet-fenomenológiától, 259.) Michel de Certeau
a történetíró gyakorlatára összpontosít munkájában. Szerinte fő feladata a múlt idegenségének,
másságának bemutatása. (ERŐS, Modern historiográfia, 272–283.) Tőle magyarul: Michel DE
CERTEAU, Történelem és struktúra [1975, 1984], ford. SZEKERES András = A történelem
anyaga. Francia történelemfilozófia a XX. században, szerk. TAKÁCS Ádám, L’Harmattan–
Atelier, 2004, 137–144; UŐ., Az írás és a történelem [1975], ford. RAJACIC Ágnes = Tudomány
és művészet között. A modern történelemelmélet problémái, szerk. KISANTAL Tamás,
L’Harmattan–Atelier, 2003, 99–111.
973
NIEDERMÜLLER Péter, Utószó = Clifford GEERTZ, Az értelmezés hatalma. Antropológiai
írások, ford. ANDOR Eszter – BERÉNYI Gábor – BOTOS Andor – FARKAS Krisztina – FEJÉR
Balázs – JAKAB András – KÁRPÁTI Eszter – KOVÁCS Éva – LOVÁSZ Irén – SAJÓ Tamás,
Századvég, Budapest, 1994, 395.
974
Clifford GEERTZ, „A bennszülöttek szemszögéből.” Az antropológiai megértés
természetéről = UŐ., Az értelmezés hatalma, 203
975
UŐ., Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez = Misszionáriusok a csónakban.
Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben, szerk. VÁRI András, ford. BERÉNYI Gábor,
Akadémiai, Budapest, 1988, 26, 30, 32–33, idézet: 32, 33.
976
Uo., 81. Clifford Geertz felfogása szerint a kultúra „öröklött jelképrendszer, jelentés-
összefüggések sűrű hálózata, mely az egyénnek segít eligazodni a környező világban. A »sűrű
leírás« módszere e jelek megfejtését, szövegszerű olvasását jelenti” – hangzik egy alternatív
454
értelmezés. (MAJTÉNYI György, Az „új kultúrtörténet”-ről. Nyelvi fordulat – kritikai fordulat
– kulturális fordulat, Aetas 20. (2005/3.), 165.)
977
David Warren SABEAN, Power in the blood. Popular cultura and village discourse in early
modern Germany, Cambridge, Cambridge University Press, 1984. A kötet két fejezete
olvasható magyarul is, lásd VÁRI (szerk.), I. m., 110–191.
978
Robert DARNTON, Lúdanyó meséi. A nagy macskamészárlás. Két epizód a francia
kultúrhistória köréből [1984], ford. MERÉNYI Ágnes, Akadémiai, Budapest, 1987; UŐ,

Lúdanyó meséi és más tanulmányok, ford. MERÉNYI Ágnes, General Press, Budapest, év nélkül
[2010]; vö. UŐ, The great cat massacre and other essays in French cultural history, Basic
Books, New York, 1984.
979
Roger CHARTIER, Szöveg, szimbólumok és franciaság. A szimbolikus antropológia
használata a történetírásban [1985] = Történeti antropológia. Módszertani írások és
esettanulmányok, ford. APOR Péter – BOROSS Anna – BOZAI Zsuzsa – ERDŐSI Péter –
LAFFERTON Emese – SAJÓ Tamás – SEBŐK Marcell, szerk. SEBŐK Marcell, Replika Kör,
Budapest, 2000, 73–87; Darnton válasza: Robert DARNTON, Történelem és antropológia
[1986] = Uo., 89–107. Lásd még LaCapra tanulmányát a vitáról: Dominick LACAPRA,
Chartier, Darnton and the Great Symbol Massacre, Journal of Modern History 60. (1988), 95–
112.
980
Writing Culture. The Politics and Poetics of Ethnography, szerk. James CLIFFORD – George
E. MARCUS, University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1986. A kötet
bevezetője és két tanulmánya magyarul is olvasható: James CLIFFORD, Bevezetés. Részleges
igazságok [1986], ford. JAKAB András, Helikon 45. (1999), 494–513; UŐ, Az etnográfiai
allegóriáról [1986], ford. VÖRÖS Miklós = Narratívák 3. A kultúra narratívái, szerk. THOMKA
Beáta, Kijárat, Budapest, 1999, 151–179; Vincent CRAPANZANO, Hermész dilemmája. A
szubverzió álcázása az etnográfiai leírásban [1986], ford. JAKAB András, Helikon 45. (1999),
514–539.
981
Az antropológia ezen „retorikai” fordulatáról jó áttekintést ad a Helikon 1999. évi 4. száma,
valamint a Narratívák sorozat 3. kötet. Lásd különösen a két bevezető tanulmányt N. Kovács
Tímea tollából: N. KOVÁCS Tímea, Kultúra–szöveg–reprezentáció. Kulturális antropológia és
irodalomtudomány, Helikon 45. (1999) 479–493; uő., Előszó = THOMKA (szerk.), Narratívák
3, 7–15. A történész számára különösen értékes a mai antropológiát kívülről szemlélő
irodalomtörténész elemző áttekintése: TAKÁTS József, Antropológia és irodalomtörténet-írás,
455
Budapesti Könyvszemle 11. (1999/1.), 38–47.
982
Zentai Viola előadása „Trendek, irányzatok és viták a modern antropológiában” címmel
2018. február 27-én az ELTE BTK-n.
983
ROMSICS, Clio bűvöletében, 232.
984
BÓKAY, I. m., 254.
985
Foucault és a történetírás viszonya, Foucault esetleges történészi mivolta viták tárgyát
képezi, és éppen diskurzus-felfogása adja ennek legfőbb okát. Ahogy Ricoeur mondja, „a
beszélők nélküli kijelentések történetét kidolgozó Foucault kevés útmutatással szolgálhat” a
történetírás számára. (Idézi BÓDY Zsombor, Michel Foucault és a történeti diszciplína ma = A
történész szerszámosládája. A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. A
„Történelem–Társadalomtudományok” konferencia anyagai, szerk. SZEKERES András,
l’Harmattan – Atelier, 2002, 35.)
986
BÓKAY, I. m., 254–255, vö. Michel FOUCAULT, A bolondság története a klasszicizmus
korában [1961], ford. SUJTÓ László, Atlantisz, Budapest, 2004. Ezt a négyest, melyet Hayden
White-nál majd viszontlátunk, ókor poétikákra építve Vico „barkácsolta össze.”
987
BÓDY, I. m., 40.
988
Bódy Zsomobor kifejezésével „Foucault szembeállítja egymással a múltat és a jelent a
diszkontinuitás szakadékának két partján.” (BÓDY, I. m., 41.)
989
BÓKAY, I. m., 255.
990
ERŐS, Modern historiográfia, 271.
991
BÓDY, I. m., 38.
992
Michel FOUCAULT, A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája, ford.
ROMHÁNYI TÖRÖK Gábor, Osiris, Budapest, 2000, 16.
993
David GARLAND, What is a ’history of the present’? On Foucault’s genealogies and their
critical preconditions, Punishment & Society 16. (2014/4.), 372–375. Ezzel ellentétes felfogást
fejt ki Takács Ádám nemrég megjelent könyvében. Szerinte a két módszer és stratégia
ugyanazon “történészi-filozófiai praxis »pulzálásaként«” értelmezhető: TAKÁCS Ádám, Az idő
nyomai. Michel Foucault és a történelem problémája, Kijárat, Budapest, 2018, 34–40, idézet:
35.
994
Michel FOUCAULT, Felügyelet és büntetés [1975], részlet, ford. KLANICZAY Gábor =
KLANICZAY Gábor, Foucault és büntetése, Budapesti Könyvszemle 3. (1991/3.), 34.
995
KLANICZAY, Foucault és büntetése, 27.
456
996
Michel FOUCAULT, Felügyelet és büntetés. A börtön története [1975], ford. FÁZSY ANIKÓ –
CSŰRÖS KLÁRA, Gondolat, Budapest, 1990, 40, 186, 188, 293, 321, 383, 409, idézet: 40, 293,
409.
997
Hasonlóképpen Lyotard szerint a tudás legitimációja objektív eszközökkel nem lehetséges,
igazi alapja ugyanis egy hatalmi szövedék. (LYOTARD, I. m., 128–132.) Ha itt a gyarmatosítás
folyamatára gondolunk, rögvest érthetővé válik az antropológia tudományának a Writing
Culture-t követő „köldöknéző” szakasza, hiszen az antropológiai tudás létrehozása a
legmélyebben összefonódott a gyarmatosítás folyamatával, és ez a lelkiismeret-furdalás
fordította az antropológusokat saját tudományuk története felé.
998
SÁRI B. László, A kultúra demokratizálása, Helikon 51. (2005/1–2.), 3–4; vö. Richard
HOGGART, Művelődés, gondolkodás, szokások. Az angol munkásosztály – belülről, ford. FÉLIX
Pál, Gondolat, Budapest, 1975.
999
George E. MARCUS - Michael M. J. FISCHER, Két mai módszer az antropológiai kulturális
kritikában, ford. HUSZANAGICS Melinda, Helikon 51. (2005/1–2.), 89; vö. Raymond
WILLIAMS, Culture and Society, 1780–1950, Chatto and Windus, London, 1958.
1000
Vincent B. LEITCH – Mitchell R. LEWIS, Kritikai kultúrakutatás az Egyesült Államokban
[2005], ford. TÚRY György, Helikon 51. (2005/1–2.), 103.
1001
Uo.,106.
1002
SÁRI, I. m., 5.
1003
LEITCH–LEWIS, I. m.,106.
1004
Uo., 107.
1005
Melegh Attila előadása 2000. november 7-én az ELTE BTK-n „Kelet–Nyugat
diskurzusok” címmel, ugyanígy: Anna GREEN – Kathleen TROUP, Postcolonial perspectives =
UŐK (szerk.), I. m., 279–280; vö. Edward SAID, Orientalizmus. Felsőoktatási tankönyv [1978],
ford. PÉRI BENEDEK, Európa, Budapest, 2000.
1006
Lásd még például Dipesh Chakrabarty, Homi Bhaba és Gayatri Spivak munkásságát, vö.
GREEN–TROUP, Postcolonial perspectives, 281–287.
1007
DOMANSKA, I. m., 36.
1008
LEITCH–LEWIS, I. m.,102.
1009
Az új kultúrtörténetről Majtényi György közölt magyarul áttekintést: MAJTÉNYI, Az „új
kultúrtörténet”-ről, 162–169.
1010
HUNT, Introduction, 1, 4. Jellemző módon a mentalitástörténet kiemelkedő orosz
457
képviselője, Aron Gurevics is történeti antropológiaként adta ki egy könyvét angolul 1992-ben:
Aaron GUREVICH, Historical Anthropology of the Middle Ages, University of Chicago Press,
Chicago, 1992.
1011
Natalie Zemon Davis előadása az ELTE BTK-n 1999. június 3-án.
1012
MAJTÉNYI, Az „új kultúrtörténet”-ről, 166.
1013
Uo., 165, vö. HUNT (szerk.), The New Cultural History.
1014
[Victoria E. BONNELL – Lynn HUNT], Preface = Beyond the Cultural Turn. New Directions
in the Study of Society and Culture, szerk. UŐK., University of California Press, Berkeley –
Los Angeles – London, 1999, ix–xi.
1015
MAJTÉNYI, Az „új kultúrtörténet”-ről, 166.
1016
HUNT, Introduction, 4–7, 13, 18–19, 22, idézet: 19. Bourdieu kapcsán legalább
említésszerűen fel kell vetni „mező”, „tőke” és „habitus” fogalmát. Bourdieu a társadalom
működését több „mezőre” tagolva értelmezi: ezeken sajátos logika szerint folyik a játszma,
eltérő, de egymásba konvertálható „tőkéket” mozgásba hozva. (Vö. „kulturális tőke”,
„társadalmi tőke” stb.) A „habitus” pedig az egyénbe beépülő struktúra, a szocializáció során
elsajátított nézetek, attitűdök, szokások. (Vö. Pierre BOURDIEU, A gyakorlat elméletének
vázlata. Három kabil etnológiai tanulmány, ford. GELLÉRI Gábor – SEBES Anna – Berényi
Gábor, Napvilág Kiadó, Budapest, 2009; DANIEL, I. m., 179–193; lásd még: REICHARDT,
Bourdieu történészeknek?)
1017
MAJTÉNYI, Az „új kultúrtörténet”-ről, 167. Ezért mondja azt Karen Halttunen, hogy a
narratívák posztmodern elmélete nagyobb hatással volt arra, hogy a történészek mit
tanulmányoznak, mint arra, hogyan írnak. (Karen HALTTUNEN, Cultural History and the
Challenge of Narrativity = BONNELL–HUNT (szerk.), Beyond the Cultural Turn 178; vö.
Majtényi György téves olvasatával: MAJTÉNYI, Az „új kultúrtörténet”-ről, 167. A narratívák
elméletéről a tájékozódás legjobb kiindulópontjául a Thomka Beáta által szerkesztett
Narratívák című könyvsorozat kínálkozik. Ennek kötetei közül különösen lásd THOMKA
(szerk.), Narratívák 3, és UŐ. (szerk.), Narratívák 4.
1018
SCHAMA, I. m.
1019
MAJTÉNYI, Az „új kultúrtörténet”-ről, 168, vö. James GOODMAN, The Stories of
Scottsboro, Pantheon Books, New York, 1994.
1020
Itt világosan érezhető Hayden White prefigurációs elképzelésének hatása, amellyel a
következő fejezetben fogunk megismerkedni, de a szerző „kollektív politikai tudattalan”-ról is
458
beszél, Jung fogalmát használva.
1021
Lynn Hunt, The Family Romance of the French Revolution, The University of California
Press, Berkeley – Los Angeles, 1992, xiii, 98–91. 196, 200, idézet: xiii.
1022
Robert DARNTON, The Literary Underground of the Old Regime, Harvard University Press,
Cambridge, MA – London, England, 1982, 16–38.
1023
Sarah MAZA, Private Lives and Public Affairs. The Causes Célebrès of Prerevolutionary
France, University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1993, 4. Ezt a
nézetet kritizálták is, pl Roger Chartier, aki szerint ezeket a pamfleteket és pornográf írásokat
nem vették olyan komolyan, vagy Jeremy Popkin, aki kimutatta, hogy ezek a pamfletírók elég
jó jövedelmet húztak. (Uo.)
1024
Uo., 217, 220–221.
1025
APPLEBY–HUNT–JACOB, I. m., 223 skk.
1026
Ezt követően, a tizenegyedik fejezetben azonban vissza fogunk térni a kultúrtörténeti
kihíváshoz, és annak további részterületeivel fogunk megismerkedni. Az, hogy ott nem az „új
kultúrtörténet” tárgyalását folytatjuk, és ezt a terminust az Egyesült Államokban
önelnevezéséként használó történészekre rezerváljuk, ezért a tizenegyedik fejezetben
tárgyalandó felfogásokat nem ez alá soroljuk be, hanem a széles értelemben vett kultúrtörténet
mint a tudományos történetírást érő harmadik kihívás részeként beszélünk róluk – nos, ez
pusztán választás kérdése, nagyobb jelentőséggel nem bíró terminológiai részletkérdés.
1027
A recepcióhoz többek között lásd: Történeti antropológia. Az 1983. április 18–19-én tartott
tudományos ülésszak előadásai, szerk. HOFER Tamás, MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest,
1984; KLANICZAY, A civilizáció peremén.
1028
Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben. A Hajnal István Kör –
Társadalomtörténeti Egyesület 1998. évi esztergomi konferenciájának előadásai, szerk. SASFI
Csaba, Komárom–Esztergom megyei Levéltár, Esztergom, 2000.
1029
KRISTÓF Ildikó, „Ördögi mesterséget nem cselekedtem.” A boszorkányüldözés társadalmi
és kulturális háttere a kora újkori Debrecenben és Bihar vármegyében, Ethnica, Debrecen,
1998; KLANICZAY Gábor, The Uses of Supernatural Power. The Transformations of Popular
Religion in Medieval and Early Modern Europe, ford. Susan SINGERMAN, Polity Press,
Cambridge – Princeton University Press, Princeton, 1990; Uő., Az uralkodók szentsége a
középkorban. Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek, Balassi, Budapest, 2000.
1030
DARNTON, Lúdanyó meséi; UŐ., Lúdanyó meséi és más tanulmányok.
459
1031
CZOCH, I. m., 476–493; APOR Péter, A történeti antropológia = BÓDY – Ö. KOVÁCS (szerk.),
I. m., 443–466.
1032
MAJTÉNYI, Az „új kultúrtörténet”-ről.
1033
GREEN–TROUP, The Empiricists, 1.
1034
Uo., 3. A következő műre hivatkozva: Peter NOVICK, That Noble Dream. The ’Objectivity
Question’ and the American Historical Profession, Cambridge University Press, Cambridge,
1988, 26.
1035
Selected essays of J. B. Bury, szerk. Harold TEMPERLEY, Cambridge University Press,
Cambridge, 1930, 22; vö. EVANS, I. m., 23; illetve CARR, I. m., 54. Romsics Ignác az idézetnek
más hangsúlyokat ad azzal, hogy elmondja: a Ranke-féle tudományosságot képviselő Bury az
irodalmias, illetve morális tanulságokkal szolgáló történetírás ideájával szemben foglalt itt
állást. (ROMSICS, Clio bűvöletében, 68.) Bury székfoglalójára George Macaulay Trevelyan
(1876–1962) „Klió – egy múzsa” árulkodó című esszével válaszolt. (Doris S. GOLDSTEIN, John
Clive, Not by Fact Alone. Essays on the Writing of History, Alfred A. Knopf, New York, 1989
[könyvismertetés], History and Theory 30 (1991/1.), 109.) John B. Bury vitájára Trevelyannal
lásd még: ERŐS, Modern historiográfia, 127.
1036
GREEN–TROUP, The Empiricists, 3–4; vö. Geoffrey ELTON, The Practice of History,
Fontana Press, London, 1967. Elton bevezetése a történettudományba azt az álláspontot
képviseli, hogy a történészek a múlt objektív igazságát tárják fel. (EVANS, I. m., 2.
Álláspontjának posztmodern kritikáját lásd JENKINS, On ‘What is History?’, 64–96.)
1037
DANIEL, I. m., 36–37. Bár Nietzsche elismeri, hogy az embernek szüksége van a
történelemre, annak túlnyomó terhe alatt görnyedő embertársainak mégis a felejtést ajánlotta
az élet elsődlegessége miatt: „az ember mindenekelőtt élni tanuljon meg, s csak a megtanult
élet szolgálatában használja a történelmet.” (NIETZSCHE, I. m., 30, 57, 91, 96; idézet: 91.)
1038
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Simmelhez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 154.
1039
Georg SIMMEL, A történetfilozófia problémái [1892] = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I.
m., II. 156, 180–181, 188; idézet: 181, 188.
1040
DANIEL, I. m., 53–62.
1041
Ez egyébként a történeti antropológia egyik tanulsága is: nem ismerhető meg például a népi
kultúra önmagában, csak az állítható egy történeti vizsgálat középpontjába, ahogyan az
elitkultúrából érkező írástudó ezzel kapcsolatba lép. Ebben a relációban a népi kultúra is
460
megváltozik, és hogy korábban milyen volt, és azt sohasem fogjuk megtudni.
1042
DANIEL, I. m., 96–99, idézet: 96. Cassirer továbbá kifejti, hogy a kultúratudomány már
jelentéssel felruházott dolgokat értelmez. (Uo, 99.) Ez egybevág Clifford Geertz ismert
felfogásával, aki szerint az antropológus értelmezéseket értelmez – vagyis a történetírás már
Cassirertől megtudhatta volna azt, amit a hetvenes évektől kezdve az antropológiától tanult
meg.
1043
John DEWEY, The Quest for Certainty. A Study of the Relation of Knowledge and Action,
Putnam, New York, 1929, 21–22, 23, 39–40; vö. DANIEL, I. m., 63–74; Julio CORTÁZAR,
.Nagyítás [1959], ford. NAGY Mátyás = UŐ, Nagyítás. Elbeszélések, Európa Budapest, 19812,
oldalszám pótlandó
1044
BREISACH, I. m., 336–337.
1045
ROMSICS, Clio bűvöletében, 187.
1046
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Crocéhoz = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 409. Bizonyos tekintetben ez egy fejlődési ív logikus végpontja: Comte azt
mondta a történelemre, mint a többi humán tudományra is, hogy legyen olyan, mint a
természettudomány; Dilthey és a neokantiánusok megpróbálták kimutatni, hogy a humán
diszciplinák önállók; Croce pedig már azt az álláspontot foglalta el, hogy csakis ez, a történeti
ismeret a tudás.
1047
ROMSICS, Clio bűvöletében, 187.
1048
Idézi Robin G. COLLLINGWOOD, A történelem eszméje [1946], ford. ORTHMAYR Imre,
Gondolat, Budapest, 1987, 354; szintén idézi CARR, I. m., 20.
1049
Benedetto CROCE, A történelem filozófiája [1912, 1938], ford. ROZSNYAI Ervin =
GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II. 411, 448. Croce egészen odáig elment, hogy
kijelentse: „a filozófia a történelem metodológiája” csupán. Idézi HUGHES-WARRINGTON, I.
m., 52. Ahogy Erős Vilmos rámutat, Crocénál azért magasabbrendű a történeti tudás, mert a
valóság megváltoztatására irányul, ezért erkölcsi jelleget ölt. (ERŐS, Modern historiográfia,
329.)
1050
Erős Vilmos határozottan szembehelyezkedik azzal az elterjedt (és ebben a tankönyvben
is képviselt) felfogással, amely Crocét a történetelmélet tekintetében a relativizmushoz sorolja
be. (ERŐS, Modern historiográfia, 329.)
1051
GAÁL, I.m., 12. A New Historyhoz kapcsolható még Frederick Jackson Turner (1861–
1932), a frontier-tézis megalkotója relativizmusa, aki The Significance of History című
461
esszéjében szintén relativista nézeteket hangoztat: „minden kor megkísérli kialakítani a saját
történetfelfogását. Minden kor újraírja a múltat saját korszakának legaktuálisabb problémáira
reflektálva.” (Uo.) Ez, mint látjuk, teljesen egybecseng Marc Bloch felfogásával. A New
Historyról és további képviselőiről lásd ERŐS, Modern historiográfia, 235–236.
1052
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Beckerhez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., I. 162.
1053
Idézi LÉVAI Csaba, Progresszivizmus és relativizmus. Carl Lotus Becker és az amerikai
„relativista” történetírás kiformálódása, Múltunk 48. (2003/2.), 86.
1054
Álláspontját először egy 1910-ben publikált cikkében fejtette ki. (Uo., 65; vö. Carl BECKER,
Detachment and the Writing of History = Detachment and the Writing of History. Essays and
Letters of Carl Becker, szerk. Phil L. SNYDER, Cornell University Press, Ithaca, 1958, 3–28.)
1055
Carl Lotus BECKER, Mi a történelmi tény? [1955], ford. HAAS Lídia = GYURGYÁK–
KISANTAL (szerk.), I. m., I. 164–173, idézet: 165, 166, 167, 169, 170.
1056
BREISACH, I. m., 309, 365; ROMSICS, Clio bűvöltében, 212; vö. Charles A[ustin] BEARD,
Az Egyesült Államok alkotmányának gazdasági értelmezése [1913], ford. HAHNER Péter,
Európa, Budapest, 1988, Uő. – Mary R[itter] Beard, The Rise of American Civilization,
Macmillan, New York, 1927.
1057
Charles A. BEARD, Ama nemes álom [1935], ford. SZEBERÉNYI Gábor = GYURGYÁK–
KISANTAL (szerk.), I. m., II. 1095–1096; idézet: 1096.
1058
Uo., 1095, 1096; illetve LÉVAI, i.m., 87–88. Lévai Csaba idézi Hayden White meggyőző
bizonyítását, hogy Becker eredetileg nem Croce hatása alatt fogalmazta meg relativista
pozícióját, bár ennek későbbi kifejtésekor már hivatkozott az olasz történészre és
történetfilozófusra. (Uo., 87–91.)
1059
GYURGYÁK–KISANTAL, Bevezetés Crocéhoz, II. 409.
1060
COLLINGWOOD, A történelem eszméje, 321–346; idézet: 346.
1061
Uo., 274–276; idézet: 274, 275, 276.
1062
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Collingwoodhoz = GYURGYÁK–
KISANTAL (szerk.), I. m., I. 55.
1063
KELEMEN János, Előszó. Collingwood historizmusa = COLLINGWOOD, A történelem
eszméje, 19, 39, 45; idézet: 19.
1064
COLLINGWOOD, A történelem eszméje, 288.
1065
HIÁNYZIK, VISSZAKERESENDŐ (NEM BREISACH, NEM MHW, NEM HOUSES, NEM EVANS,
462
NEM JENKINSRE, NEM AHJ, NEM MUNSLOW, NEM DANIEL, NEM BÓKAY, NEM KELEMEN
1066
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 42–44; idézet: 43. Vö. R[obin] G[eorge] COLLINGWOOD, The
Principles of History and Other Writings in the Philosophy of History, Oxford University Press,
Oxford, 1999. Ezt a munkát Collinwood 1939-ben hagyta félbe, míg A történelem eszméje
végleges formát 1940-ben öltött. (KELEMEN, Előszó, 25.) Hogy a nyelv miként támasza a re-
enactmentnek, arról Keith Jenkins értelmezését idézem: A középkori paraszt vagy viking
sokkal kisebb szótárt használt, mint mi ma. Őket úgy tudjuk megérteni, ha az általuk folytatott
diskurzust megértjük – azokon a nyomokon keresztül, amelyek fennmaradtak. Ez szándékaik
és félelmeik manifesztációja, szükségleteik lenyomata. „Lényegében a történelem megértése
Collingwood számára annak felfogása, ezek az emberek miért ezeket a dolgokat akarták, és
nem mást: egyszóval minden történelem annak a története, ami az emberek fejében volt...”
(JENKINS, Re-thinking History, 53.)
1067
R[obin] G[eorge] COLLINGWOOD, The Philosophy of Enchantment. Studies in Folktale,
Cultural Criticism and Anthropology, Oxford University Press, Oxford, 2005.
1068
Mint ebből a beállításból is látható, Carr érveit józannak és meggyőzőnek érzem, ezért
gondolatmenetét, sőt magyarul is olvasható klasszikus könyvét feltétlenül ajánlom az
érdeklődők figyelmébe: CARR, I. m.
1069
EVANS, I. m., 226–228.
1070
CARR, I. m., 7–15.
1071
GREEN–TROUP, The empiricists, 7.
1072
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 26, 29–30.
1073
CARR, I. m., 20–103. Álláspontjának posztmodern kritikáját lásd JENKINS, On ‘What is
History?’, 43–63.
1074
MAJTÉNYI, Az „új kultúrtörténet”-ről, 163. Ehhez lásd részletesen, igencsak polemikus
éllel: NOIRIEL, I. m., 150–172.
1075
The Linguistic Turn. Essays in Philosophical Method, szerk. Richard M. RORTY, The
University of Chicago Press, Chicago–London, 1967. megnézni Noirielt még egyszer.
1076
MAJTÉNYI, Az „új kultúrtörténet”-ről, 164.
1077
Ld. Karl R[aimund] POPPER, A historicizmus nyomorúsága [1944], ford. KELEMEN Tamás,
Akadémiai, Budapest, 1989; UŐ, A nyitott társadalom és ellenségei [1945], ford. SZÁRI Péter,
Balassi, Budapest, 2001. Megjegyzem, hogy Popper nem a historizmus ellen emel szót; ő
„historicizmus”-nak nevez minden olyan történelemfelfogást, amely szerint a történelmet
463
törvényszerűségek irányítják, ennélfogva a jövő megjósolható. Tehát ez éppen nem a
historizmust jelenti, hanem éppen a pozitivista, marxista felfogást vagy a náci ideológiát.
(POPPER, A historicizmus nyomorúsága, 30–31, vö. GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás
bevezetése Popperhez = GYURGYÁK–Kisantal, I. m., I. 743.)
1078
POPPER, A historicizmus nyomorúsága, 139; vö. GYÁNI Gábor, A történetírás fogalmi
alapjairól. Tény, magyarázat, elbeszélés = BÓDY–Ö. KOVÁCS (szerk.), I. m., 29.
1079
Ez jellemző a neopozitivizmusra, hiszen már a pozitivizmus is a tudomány egyöntetűségét
hirdette meg, és Popper is ezt vallja. (Popper, A historicizmus nyomorúsága, 139.) A pozitivista
felfogás, mint emlékszünk rá, a történelemtől is azt várta el, hogy úgy működjön, mint a
természettudományok. Popper véleménye szerint mindössze abban tér el a történelem
működése a természettudományokétól, hogy a nézőpontot nem egyetemes törvény szabja meg,
hanem „azt a történelmet írjuk meg, amely érdekel bennünket”, szelektív nézőpontok,
történelemértelmezések helyettesítik a törvényeket. (Uo., 156–157.)
1080
Karl R[aimund] POPPER, A tudományos kutatás logikája [1934], ford. PETRI György –
SZEGEDI Péter, Európa, Budapest, 1997, 49–50. Kelemen János joggal állapítja meg, hogy bár
Poppert a neopozitivistákhoz szokás sorolni, falszifikációs elmélete már túllép a
nepozitivizmuson. (KELEMEN János, Popper antihistoricizmusa = POPPER, A historicizmus
nyomorúsága, 9–10.)
1081
Carl Gustav HEMPEL, Az általános törvények szerepe a történettudományban [1942], ford.
LAKI János = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II. 460, 463.
1082
Gyáni Gábor szerint Dray volt a keresztapa, akivel rövidesen futólag mi is meg fogunk
ismerkedni. (GYÁNI, A történetírás fogalmi alapjairól, 30.) A hempeli elképzelést deduktív-
nomologikusnak is nevezik. (HUGHES–WARRINGTON, I. m., 150.)
1083
HEMPEL, I. m., II. 455.
1084
Ezeknek az elméleti vitáknak egy másik olvasatát mint a második világháború utáni angol
történetírás ismeretelméleti-filozófiai vitáját lásd ERŐS, Modern historiográfia, 281 skk.
1085
Jerome BRUNER, A gondolkodás két formája [1986], ford. ÜLKEI Zoltán = Narratívák 5.
Narratív pszichológia, szerk. LÁSZLÓ János – THOMKA Beáta, Kijárat, Budapest, 2001, 27–29,
56. Bruner pontosan így fogalmaz: „Azt a lélektani és kulturális realitást teremtjük meg ezáltal
[ti. a történeti narratívum megalkotásával], amelyben a történelem résztvevői ténylegesen
élnek.” (Uo., 56.)
1086
David CARR, A történelem realitása [1997], ford. V. HORVÁTH Károly = Narratívák 3. A
464
kultúra narratívái, szerk. THOMKA Beáta, Kijárat, Budapest, 1999, 69–70. Ugyanitt idézi Jörn
Rüsen mellett Paul Ricoeurt is, aki szerint „a természeti idő abban a mértékben válik emberi
idővé, amennyiben valamely narratív módusznak megfelelő alakot ölt.” (Uo., 70.) Ricoeur
gondolata Kistantal Tamás és Szeberényi Gábor által idézve: az elbeszélés közvetíti a
„megfejthetetlen, idegen idő emberi, önmegértő idővé válása” folyamatát: „az ember csak az
elbeszélés által válhat önazonossá.” (KISANTAL Tamás – SZEBERÉNYI Gábor, A történetírás
„nyelvi fordulata” = BÓDY–Ö. KOVÁCS (szerk.), I. m., 425.)
1087
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Drayhez = GYURGYÁK–KISANTAL, I.
m., II. 687; vö. William Herbert DRAY, A cselekvések történeti magyarázatának újragondolása
[1963], ford. HAAS Lídia = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II. 691.
1088
GYÁNI, A történetírás fogalmi alapjairól, 31. Dray szavaival: “A megértés akkor valósul
meg, amikor a történész látja, hogy az adott személy az ismert meggyőződések és célok
fényében ésszerűen cselekedett, és így cselekedetét »helyénvalóként« tudja bemutatni.”
(DRAY, I. m., 691.)
1089
Danto ezt 1965-ben megjelent Analitikus történetfilozófia című művéről mondja: Arthur
Coleman DANTO, Az analitikus történetfilozófia hanyatlása és bukása [1995], ford. BECK
András = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II. 815.
1090
KISANTAL–SZEBERÉNYI, A történetírás „nyelvi fordulata”, 417.
1091
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Dantóhoz = GYURGYÁK–KISANTAL, I.
m., II. 812.
1092
MUNSLOW, Deconstructing History, 175. Gallie „genetikus magyarázatáról” lásd pl. DRAY,
I. m., 704.
1093
GYURGYÁK János és KISANTAL Tamás bevezetése Minkhez = GYURGYÁK–KISANTAL, I.
m., II. 709.
1094
Louis O MINK, A történeti megértés önállósága [1966], ford. KISANTAL Tamás =
GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II. 718, 724. Mink így írja le a történészi megértés
folyamatát: „minél többet tudok az eset tényeiről, egy idő után valami empátiafélét kezdek
alkalmazni, hogy az emészthetetlen adattömeget olyan szinoptikus ítéletté alakítsam, melynek
segítségével egyszeri megértésaktus során »egyben látom« ezeket. (Mink, I. m., 726.)
1095
Idézi: REVEL, Visszatérés az eseményhez, 31.
1096
Hayden WHITE, The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe, The Johns
Hopkins University Press, Baltimore–London, 1973. A múltnál mindig is jobban érdekelte az,
465
hogy mások miért tanulmányozzák a múltat – mondta White egy interjúban. (DOMANSKA, I.
m., 14.) Egyébkén Benedetto Croce történetfilozófiája – mint láttuk – a szó szoros értelmében
már nem 19. századi.
1097
„A narratívával kapcsolatban az a legfontosabb, hogy ez az ember világérzékelésének,
tapasztalatai érzékelésének módja” – mondja White. (DOMANSKA, I. m., 15.)
1098
BÓKAY, I. m., 447.
1099
Hayden WHITE, A történelem poétikája [1973], ford. KISANTAL Tamás és SZEBERÉNYI
Gábor, AETAS 16. (2001/1.), 137.
1100
Gyáni Gábor előadása az ELTE-n 1999. december 14-én „Történelem és narráció Hayden
White-nál”; vö. Hayden WHITE, The Content of the Form. Narrative Discourse and Historical
Representation, The Johns Hopkins University Press, Baltimore – London, 1987.
1101
WHITE, A történelem poétikája, 136.
1102
Ha Frye-t olvassuk, egyértelmű, hogy ezek a nyugati kultúrkörben élő ember alapvető
tapasztalatához, az évszakokhoz kapcsolhatók. A komikus történetek olyanok, mint a tavasz,
amikor a tél után a természet kivirágzik, vagyis egy rossz állapotból egy jobb állapotba jutunk
el. A románc a nyár megfelelője, amikor minden tökéletes, az egyik szép napra következik a
másik, a természetet áthatja a boldogság. Az ősz pedig nyilvánvalóan tragikus, hiszen
értékvesztés jellemzi: a nyárból a tél felé hanyatlik. A tél pedig a nyár teljes ellentéte, a szatíra
az ember végleges legyőzetésének a története úgy, ahogy a románc megváltásának története
volt.
1103
WHITE, A történelem poétikája, 138–159; vö. BÓKAY, I. m., 449. A formalista modell még
kerekebb akkor, amikor a konceptualizációnak White csak négy szintjét különbözteti meg,
mint egy interjúban (a krónikákról és a történetről egy szinten szólva): DOMANSKA, I. m., 22;
hasonlóan: Hayden WHITE, Előszó, ford. BRAUN Róbert = UŐ., A történelem terhe, Osiris,
Budapest, 1997, 21. White azt állítja, hogy Michelet a cselekményesítés opciói közül a
románcot kombinálta a formális érveléssel és a liberalizmussal, Burckhardt a szatírát a
kontextualizmussal és a konzervativizmussal. Ami a prefigurációt illeti, Voltaire-t, Gibbont és
Hume-ot mint a felvilágosodás 18. századi képviselőit az irónia, a romantikusokat (Rousseau,
Burke, Herder) a metafora, Rankét és Hegelt a szinekdoché jellemzi. (ROMSICS, Clio
bűvöletében, 233.)
1104
Gyáni Gábor előadása az ELTE-n 1999. december 14-én „Történelem és narráció Hayden
White-nál.”
466
1105
BÓKAY, I. m., 449.
1106
WHITE, Előszó, 7.
1107
Hayden WHITE, A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás [1978], ford. HEIL Tamás =
UŐ., A történelem terhe, Osiris, Budapest, 1997, 68–102.
1108
DOMANSKA, I. m., 26.
1109
White maga úgy véli, hogy 1987-es kötete, a The Content of the Form volt pozitív válasz
a posztmodernre. (DOMANSKA, I. m., 26; vö. WHITE, The Content of the Form)
1110
ERŐS, Modern historiográfia, 27. Carlo Ginzburg megfontolandó ellenvetése szerint úgy
hasonlítják össze a történetírást és az irodalmat, hogy mindegyikből a fikciós elemet emelik ki,
nem pedig kognitív magot, amely pedig az irodalmi alkotásokban is megtalálható – azaz köztük
az összefüggést nem a tudomány, hanem a művészet síkján keresik. (Carlo GINZBURG,
Bizonyítékok és lehetőségek. Natalie Zemon Davis Martin Guerre visszatérése című művének
margójára [1988], ford. JÁSZBERÉNYI- KAMRÁS Orsolya, Helikon 49. (2003/3.), 202.)
1111
Gyáni Gábor előadása az ELTE-n 1999. december 14-én „Történelem és narráció Hayden
White-nál.”
1112
Hayden WHITE, A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája [1992], ford. JOHN
Éva = UŐ., A történelem terhe, Osiris, Budapest, 1997, 251–278.
1113
Vö. KISANTAL Tamás – SZEBERÉNYI Gábor, Hayden White „hasznáról és káráról.”
Narratológiai kihívás a történetírásban, AETAS 16. (2001/1.), 132.
1114 BÓKAY, I. m., 133–134.
1115
SPIEGEL, I. m., 38–40; idézet: 38, 39.
1116
Thomka Beáta előadása az ELTE BTK-n „Narratíva és történelem” címmel 2000. február
22-én.
1117
Idézi MUNSLOW, Deconstructing History, 113–114, 165,
1118 IGGERS, Historiography, 11. Megjegyzem, hogy szakítson a megismerés nyelvbe
zártságának és a világtól való végletes elszakítottságának tézisével, Frank R. Ankersmit később
kifejti a „történelmi tapasztalat” fogalmát: eszerint lehetséges hirtelen, a történész és a múlt
közötti gát pillanatnyi eltörlése révén közvetlen, „autentikus” kapcsolatba kerülni a múlttal.
(Frank R[udolf] ANKERSMIT, A történelmi tapasztalat [1993], ford. BALOGH Tamás, Typotex,
Budapest, 2003, 51.) Lásd még Ankersmit és Iggers vitáját: F[rank[ R[udolf] ANKERSMIT,
Historicism. An attempt at synthesis, History and Theory 34. (1995/3.), 143–161; Georg
G[erson] IGGERS, Comments on F. R. Ankersmit’s paper, ’Historicism: an attempt at
467
synthesis’, History and Theory 34. (1995/3.), 162–167; F[rank] R[udolf] Ankersmit, Reply to
Professor Iggers, History and Theory 34. (1995/3.), 168–173.
1119
JENKINS, Re-thinking History, 5–19. Vagyis – a következő fejezetben majd idézendő –
Enzo Traverso véleményéhez hasonlóan Jenkins sem lát kardinális különbséget az emlékezet
és a történelem között. Álláspontját Revel és Hartog szintén idézendő kötete elég jól alá is
támasztja.
1120
JENKINS, Re-thinking History, 19–20, 55–56. Jenkins e tankönyvszerű bevezetése után több
monográfiában részletesebben kifejtette gondolatait. Lásd pl. JENKINS, On ”What is History?”,
UŐ., Why History? Ethics and posmodernity, Routledge, London – New York, 1999. A
posztmodern történetelmélet másik jeles propagátora Alun Munslow (1947–2019). Tőle
elsősorban lásd MUNSLOW, Deconstructing History, UŐ, The New History, Pearson Longman,
Harlow, 2003; UŐ., Narrative and History, Palgrave Macmillan, London, 2007.
1121
NEMESKÜRTY István, Ez történt Mohács után. Tudósítás a magyar történelem tizenöt
esztendejéről, 1526–1541, Szépirodalmi, Budapest, 1966. A könyv által kiváltott vitára lásd
ROMSICS, Clio bűvöletében, 428.
1122
Vö. IGGERS, Historiography, 16.
1123
A posztmodern történetfilozófiával szemben határozottan foglal állást többek között
Richard J. Evans is. Például úgy véli, hogy önmagára alkalmazva a posztmodern érvrendszer
összeomlik, illetve azt is állítja, hogy a posztmodern súlyosan elfogult és téves történelmet
segít a világra. (EVANS, I. m., 221.)
1124
Én, Pierre Rivière, aki lemészároltam anyámat, húgomat és öcsémet. Egy XIX. századi
szülőgyilkosság, szerk. Michel FOUCAULT, ford. ÁDÁM Anikó – LÓRÁNT Zsuzsa, Jószöveg
Műhely, Budapest, 1999; idézet: 12–13, 282, 317.
1125
Richard PRICE, Alabi’s World, The Johns Hopkins University Press, Baltimore – London,
1990, xi–xix. Lásd még Eric Hobsbawm megalapozott kritikáját, amely szintén 1990-ben jelent
meg: Eric HOBSBAWM, A történelemről, a történetírásról, ford. GÖBÖLYÖS Magdolna –
PÁLVÖLGYI Lídia, Napvilág, Budapest, 2006, 217–226.
1126
Steven OZMENT, Magdalena and Balthasar: An Intimate Portrait of Life in Sixteenth-
Century Europe Revealed in the Letters of a Nuremberg Husband and Wife, Simon and
Schuster, New York, 1986; UŐ, Three Behaim Boys. Growing Up in Early Modern Germany,
Yale University Press, New Haven, CT – London, 1990.
1127
John DEMOS, The Unredeemed Captive: A Family Story from Early America, Vintage, New
468
York, 1994, 108–109.
1128
SCHAMA, I. m.; idézet: 76, 327; vö. MAGYARICS Tamás, Klió és/vagy Kalliopé ? A
posztmodern amerikai történetírás néhány kérdése, Aetas 11. (1996/1.), 90. Danto szerint „a
posztmodern megközelítés a nagyon kifinomultaknak való, akik igen könnyedén lépik át és
törlik el a határokat.” (DOMANSKA, I. m., 183.)
1129
Robin BISHA, Reconstructing the Voice of a Noblewoman of the Time of Peter the Great:
Daria Mikhailovna Menshikova: An Exercise in (Pseudo) Autobiographical Writing,
Rethinking History 2. (1998), 51–63.
1130
Robert A. ROSENSTONE, Mirror in the Shrine. American Encounters with Meiji Japan,
Harvard University Press, Cambridge MA, 1988.
1131
Lásd Experiments in Rethinking History, szerk. Alun MUNSLOW – Robert A. ROSENSTONE,
Routledge, New York, 2004.
1132
KOSELLECK, Elmúlt jövő, 237.
1133
KOGGE, I. m., 2002, 160–162, 179.
1134
Steve JONES, Rhyme or reason, The Guardian, 2003. augusztus 30,
https://www.theguardian.com/books/2003/aug/30/featuresreviews.guardianreview17
1135
Chris LORENZ, Lehetnek-e igazak a történetek? Narrativizmus, pozitivizmus és a
„metaforikus fordulat” [1998], ford. KISS Gábor Zoltán = THOMKA (szerk.), Narratívák 4,
121–146.
1136
APPLEBY–HUNT–JACOB, I. m., 247–251, 283; idézet: 283.
1137
EVANS, I. m., 201–203.
1138
NOIRIEL, I., m., 20–22, 171–172, 184, 225–228, 354.
1139
Idézi DANIEL, I. m., 179.
1140
Heller Ágnes, A történelem elmélete [1982], ford. Tarnay László, Múlt és Jövő, Budapest,
2001.
1141
GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m.; KISANTAL–SZEBERÉNYI, A történetírás „nyelvi
fordulata”; WHITE, A történelem terhe; UŐ., A történelem poétikája; KISANTAL–SZEBERÉNYI,
Hayden White „hasznáról és káráról.”; BÓKAY, I. m., 133–134; THOMKA (szerk.), Narratívák
4; Gyáni Gábor, Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése, Napvilág, Budapest, 2000;
Uő, Posztmodern kánon, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003; Uő., A történeti tudás;
LORENZ, I. m.; NOIRIEL, I., m.; WHITE, A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás.
1142
Az áttekintés alapjául két saját szövegem szolgált. Ezek jóval nagyobb terjedelemben
469
tárgyalják a mikrotörténelem historiográfiáját és elméleti kérdéseit, így az érdeklődőknek
ezeket tudom ajánlani: SZIJÁRTÓ M. István, A történész mikroszkópja. A mikrotörténelem
elmélete és gyakorlata, L’Harmattan, Budapest, 2014; UŐ, A mikrotörténelem
Magyarországon = Tudomány és ideológia között. Tanulmányok az 1945 utáni magyar
történetírásról, szerk. ERŐS Vilmos – TAKÁCS Ádám, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2012,
102–111.
1143
Idézi Crandell SHIFFLETT, The Fredericksburg Campaign: Decision on the Rappahannock,
szerk. Gary W. GALLAGHER, University of North Carolina Press, Chapel Hill, NC – London,
1995 [könyvismertetés], http://www.h-net.org/reviews/showrev.php?id=174 (2012. március 1-
i letöltés.)
1144
George R[ippey] STEWART, Pickett’s Charge. A microhistory of the final attack at
Gettysburg, July 3, 1863 [1959], Houghton Mifflin, Boston, 1987; idézet: xii.
1145
Carlo GINZBURG, A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe [1976], ford.
GALAMB György, Európa, Budapest, 1991; idézet: 29, 291.
1146
Giovanni LEVI, Egy falusi ördögűző és a hatalom [1985], ford. PRIBOJSZKI Dóra –
SZEKERES András – FENYVES Katalin, Osiris, Budapest, 2001.
1147
CZOCH–SONKOLY, I. m., 13.
1148
Ennek a vállalkozásnak volt az előfutára az 1974-ben Faire de l’histoire cím megjelent
három enciklopedikus áttekintő kötet. A négy évvel később publikált, mindössze tíz
historiográfiai-módszertani tanulmányt tartalmazó kötet olyan címet kapott, mely jól kifejezte
a szakítást a régi kvantitatív szemléltető gazdaság- és társadalomtörténettel. (Faire de
l’histoire, I–III., szerk. Jacques LE GOFF – Pierre NORA, Gallimard, Paris, 1974; La Nouvelle
histoire, szerk. Jacques LE GOFF – Roger CHARTIER – Jacques REVEL, Retz, Paris, 1978.)
1149
François Dosse, L’Histoire en miettes. Des « Annales » à la « nouvelle histoire », La
Découverte, Paris, 1987. Amikor Pierre Nora már 1971-ben a történelem darabokra hullásáról
írt, ezzel szinte sokkolta Fernand Braudelt. (BENDA Gyula – SZEKERES András, Ismeretelméleti
reflexió = BENDA–SZEKERES (szerk.), I. m., 434.)
1150
BENDA Gyula – SZEKERES András, Kritikai fordulat = BENDA–SZEKERES (szerk.), I. m.,
579.
1151
CZOCH–SONKOLY, I. m., 18–19. Vö. Histoire et sciences sociales. Un tournant critique?
[szerkesztőségi cikk], Annales E. S. C. 43. (1988/2.), 291–293; Histoire et sciences sociales.
tentons l’expérience [szerkesztőségi cikk], Annales E. S. C. 44. (1989/6.), 1317–1323. Gérard
470
Noiriel szerint a lényeg az elhatárolódás a nyelvi fordulattól: diskurzuselemzés helyett a
történelem a társadalmat tanulmányozza. (NOIRIEL, I. m., 175.) Benda Gyula és Szekeres
András ehelyett inkább azt hangsúlyozza, hogy az Annales figyelme – szemben korábbi
gyakorlatával – historiográfiai és episztemológiai kérdések felé fordult. (BENDA Gyula –
SZEKERES András, Ismeretelméleti reflexió, 433.) A kilencvenes évek közepén a francia kritikai
fordulat két fő jellegzetességének a társadalom feltárására szolgáló utak sokfélesége (azaz a
korábban egységesítő paradigma eltűnése) és a történelem szöveg voltából eredő
következmények hangsúlyozása tűnt. (BÓDY Zsombor – CZOCH Gábor – SONKOLY Gábor,
Paradigmaváltás a francia társadalomtörténet-írásban, Aetas 10. (1995/4.), 131–132.)
1152
BENDA–SZEKERES, Kritikai fordulat, 579.
1153
Les formes de l’expérience. Une autre histoire sociale, szerk. Bernard LEPETIT, Albin
Michel, Paris, 1995; Jeux d’échelles. La micro-analyse à l’expérience, szerk. Jacques REVEL,
Seuil: Paris, 1996.
1154
Bernard LEPETIT, Építészet, földrajz, történelem. A lépték használatai [1993], ford. CZOCH
Gábor, AETAS 10. (1995/4.), 142–157.
1155
Edoardo GRENDI, Micro-analisi e storia sociale, Quaderni Storici 35. (1977), 506–520.
1156
Carlo GINZBURG – Carlo PONI, The Name and the Game. Unequal Exchange and the
Historiographical Marketplace [1979] = Microhistory and the Lost Peoples of Europe, szerk.
Edward MUIR – Guido RUGGIERO, Johns Hopkins University Press, Baltimore–London, 1991,
7-8.
1157
Giovanni LEVI, A mikrotörténelemről [1991], ford. SAJÓ Tamás = SEBŐK (szerk.), Történeti
antropológia, 129.
1158
SZEKERES András, Mikrotörténelem és általános történeti tudás, Századvég, 4. (új folyam)
(1999/15.), 4–10.
1159
Carlo GINZBURG, „Fülcimpák és körmök”. A következtetésen alapuló paradigma gyökerei
[1992], ford. FARKAS Krisztina, Café Bábel 8. (1998/30.), 49–67.
1160
Revel is úgy véli, hogy az esemény arra ad lehetőséget, hogy megragadjuk „a társadalmi
szereplők tapasztalata kontextusának sokféleségét” (REVEL, Visszatérés az eseményhez, 35).
1161
LEPETIT, Építészet, 147–148; idézet: 148.
1162
Uo., 147–148; vö. Fredrik BARTH, Models of Social Organization, Royal Anthropological
Institute, London, 1966; UŐ., Process and Form in Social Life, Routledge and Kegan Paul,
London–Boston–Henley, 1981.
471
1163
LEPETIT, Építészet, 151, 155.
1164
Carlo GINZBURG, Microhistory. Two or Three Things that I Know About It, Critical Inquiry
20. (1993), 27.
1165
Paul-André ROSENTAL, A „makro” felépítése a „mikroszinten” keresztül. Fredrik Barth és
a microstoria [1996], ford. CZOCH Gábor = CZOCH–SONKOLY (szerk.), I. m., 71–72.
1166
MEDICK, Weben und Überleben, 20–33.
1167
Jürgen SCHLUMBOHM, Lebensläufe, Familien, Höfe. Die Bauern und Heuerleute des
Osnabrückischen Kirchspiels Belm in proto-industrieller Zeit, 1650–1860, Vandenhoeck &
Ruprecht, Göttingen, 1994. 19–30.
1168
Giovanni LEVI, I pericoli di geertzismo, Quaderni Storici 20. (1986), 269–277.
1169
Ennek a típusnak a megjelölésére Darnton az incidenstörténelem vagy incidenselemzés
terminust javasolja. (Robert DARNTON, Egyik este [2004], ford. BATICZ Attila, Budapesti
Könyvszemle 16. (2004/3.), 282–287.)
1170
Natalie Zemon DAVIS, Martin Guerre visszatérése [1983], ford. LAFFERTON Emese –
SEBŐK Marcell, Osiris, Budapest, 1999, vö. SZIJÁRTÓ, A történész mikroszkópja, 152–156.
1171
SZIJÁRTÓ, A történész mikroszkópja, 121–180.
1172
ANKERSMIT, Historicism, 143–161.
1173
Renata AGO, From the archives to the library and back. Culture and microhistory =
Between sociology and history. Essays on microhistory, collective action and nation-building,
szerk. Anna Maija CASTRÉN – Markku LONKILA – Matti PELTONEN, SKS – Finnish Literature
Society, Helsinki, 2004, 43; GINZBURG, Microhistory, 32–33; UŐ., Préface = Uő., Le fil et les
traces. Vrai faux fictive, Verdier, Lagrasse, 2010, 10; GRENDI, I. m., 242; LEVI, A
mikrotörténelemről, 95; Gianni POMATA, Telling the truth about micro-history. A mémoire
(and a few reflections), Netværk for historieteori og historiografi Arbeidspapirer 3. (2000), 28–
40.
1174
Karen Offen definícióját idézi PETŐ Andrea, Társadalmi nemek és a nők története = BÓDY
– Ö. KOVÁCS (szerk.), I. m., 518.
1175
Mary Beardet idézi 1945-ből: PETŐ I. m., 517, a kompenzációs iskola eredményeiről: Uo.,
520–521.
1176
Joan KELLY-GADOL, A nemek társadalmi viszonyai. A nők történelmének módszertani
jelentősége [1976], ford. GRESKOVITS Endre, Aetas 8. (1993/4.), 139.

472
1177
Idézi PETŐ I. m., 520. Mindehhez Jacques Revel azt a megjegyzést fűzi, hogy csak ott lehet
a nők történetét megírni, ahol források születtek, vagyis végeredményben a nőtörténészek csak
a források által közvetített sztereotípiákat tudják megerősíteni KIKERESNI
1178
PETŐ I. m., 521.
1179
Anna GREEN – Kathleen Troup, Gender and history = UŐK (szerk.), I. m., 254–256; idézet:
254.
1180
Joan Wallach SCOTT, Bevezetés [1996], ford. GRESKOVITS Endre = Van-e a nőknek
történelmük?, szerk. Joan Wallach SCOTT, Balassi, Budapest, 2001,14–15, 17; idézet: 17.
1181
PETŐ I. m., 521.
1182
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 279.
1183
Uo., 280.
1184
Joan Wallach SCOTT, A társadalmi nem (gender). A történeti elemzés hasznos kategóriája
[1986], ford. GRESKOVITS Endre = UŐ. (szerk.), I. m., 144, 146–148; idézet: 144, 148. Scott
cikkében később a „hatalom” szót használja. (Uo., 151.)
1185
Idézi HUNT, The Family Romance, 148.
1186
SCOTT, A társadalmi nem (gender), 130.
1187
Lásd például HADAS Miklós, A gymnastica, avagy a „fiatalsági öröm köntösébe burkolt
munka.” Adalékok a modern férfiasság kialakulásának vizsgálatához, Korall 3. (2002/ 7–8.),
15–33.
1188
Natalie Zemon DAVIS, „Nőtörténelem” átalakulóban. Az európai helyzet = SCOTT (szerk.),
I. m., 105. Hasonlóan Joan Kelly 1976-ban leszögezte, hogy a nők státuszának vizsgálata
szükségszerűen a férfiakét is jelenti. (KELLY, I. m., 145.)
1189
Joan SCOTT, Women’s history = New Perspectives on Historical Writing, szerk. Peter
BURKE, Polity Press, Cambridge, 1991, 59.
1190
DANIEL, I. m., 324; vö. EVANS, I. m., 216.
1191
DANIEL, I. m., 324; vö. EVANS, I. m., 216. Scott és Downs vitájáról lásd még: NOIRIEL, I.
m., 171–172.
1192
Natalie Zemon DAVIS, A life of learning. Charles Homer Haskins Lecture for 1997,
American Council of Learned Societies Occasional Paper, No. 39. (1997), 13–15.
1193
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 56.
1194
Natalie Zemon DAVIS, The Gift in Sixteenth-century France, University of Wisconsin
Press, Madison, 2000; UŐ., Trickster Travels, Hill & Wang: New York, 2006.
473
1195
DAVIS, Martin Guerre visszatérése; vö. UŐ., A life of learning, 18–19; HUGHES-
WARRINGTON, 57–61; SZIJÁRTÓ, A történész mikroszkópja, 151–156.
1196
Pléh Csaba, Maurice Halbwachs öröksége és a mai emlékezetpolitikák = Lélek és
történelem. Kezdet. Az ELTE BTK Történeti Kollégiumának konferenciája (2018. október
17.), szerk. Papp Barbara, ELTE BTK Történeti Kollégium, Budapest, 2019, 12–15, 17, idézet:
17; vö. Maurice HALBWACHS, La Mémoire collective, Presses Universitaires de France: Paris,
1950; UŐ., A kollektív emlékezet. III. fejezet: A kollektív emlékezet és az idő [1950], ford.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx = Olvasókönyv a szociológia történetéhez, szerk. FELKAI Gábor
– NÉMEDI Dénes – SOMLAI Péter, Új Mandátum, Budapest, 2000, I. 403–432. Halbwachs
elméletét Jan Assmann egyiptológus vitte tovább, kidolgozva a kulturális emlékezet fogalmát,
megkülönböztetve ezt a kommunikatív emlékezettől. Ez utóbbi tulajdonképpen a halbwachsi
kollektív emékezetnek felel meg, míg a kulturális emlékezet távolabbi és elvontabb dolgokra
vonatkozik, megalapozva a társadalmi csoportok identitását. (PLÉH, I. m., 22–23, vö. Jan
ASSMANN, A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai
magaskultúrákban [1992], ford. HIDAS Zoltán, Atlantisz, Budapest, 1999.)
1197
GYÁNI Gábor, Emlékezés és oral history, Budapesti Könyvszemle 10. (1998), 298–299;
idézet: 299; vö. F[rederic] C[harles] BARTLETT, Az emlékezés. Kísérleti és szociálpszichológiai
tanulmány [1932], ford. PLÉH Csaba, Gondolat, Budapest, 1985.
1198
Pierre NORA, Emlékezés és történelem között. A helyek problematikája [1984], ford. K.
HORVÁTH Zsolt, Aetas 14. (1999/3.), 142–157.
1199
K. HORVÁTH Zsolt, Az eltűnt emlékezet nyomában. Pierre Nora és a történeti
emlékezetkutatás francia látképe, Aetas 14. (1999/3.), 138.
1200
NORA, I. m., 142–157.
1201
Enzo TRAVERSO, Le Passé, modes d’emploi. Histoire, mémoire, politique, La Fabrique,
Paris, 2005.
1202
BÓKAY, I. m., 328–335.
1203
A múlt politikai felhasználásai, szerk. François HARTOG – Jacques REVEL [2001], ford.
GELLÉRI Gábor, L’Harmattan–Atelier, Budapest, 2006.
1204
K. HORVÁTH, I. m., 132; vö. Les lieux de mémoire I–III., szerk. Pierre NORA, Gallimard,
Paris, 1984–1992.
1205
Jacques LE GOFF, Franciaország emlékezete, ford. ALBERT Sándor, Budapesti
Könyvszemle 6. (1994/4.), 456–458; idézet: 457.
474
1206
Mona Ozouf francia történészt idézi Anthony KRAUSE, Az Annales befejezetlen kalandja,
ford. BALOGH Gábor, Budapesti Könyvszemle 6. (1994/4.), 460; vö. K. HORVÁTH, I. m., 132.
1207
Pim den Boert idézi: K. HORVÁTH, I. m., 139.
1208
Deutsche Erinnerungsorte, I–III, szerk. Etienne FRANÇOIS – Hagen SCHULZE, C. H. Beck,
München, 2001.
1209
I luoghi della memoria, I–III, szerk. Mario ISNENGHI, Laterza, Roma–Bari, 1996–1997, vö.
ERŐS, Modern historiográfia, 340.
1210
Alban BENSA, Fièvres d’histoire dans la France contamporaine = Une histoire a soi.
Figurations du passé et localités, szerk. Alban Bensa – Daniel Fabre, Éditions de la Maison
des sciences de l’homme, Paris, 2001, 1–12.
1211
Ezek bemutatásában elsősorban Ute Daniel sokszor idézett kézikönyvére fogok hivatkozni:
DANIEL, I. m.
1212
HORVÁTH–KESZEI, I. m., 602. Elméleti tájékozódási pontjaik közé tartoznak még Max
Weber és Karl Marx elméletei, a strukturalizmus és – általában – az összehasonlító. (ROMSICS,
Clio bűvöletében, 209, 219.)
1213
ERŐS, Modern historiográfia, 306, 308.
1214
HORVÁTH–KESZEI, I. m., 606. Az iskoláról részletesebben lásd Uo., 605–607.
1215
DANIEL, I. m., 299–301. Megjegyzem, hogy már a kor Német Demokratikus
Köztársaságában is volt törekvés a mindennapi élet középpontba állítására, antropológiai
szempontok érvényesítésére. (ERŐS, Modern historiográfia, 315; vö. Jürgen KUCZYNSKI,
Geschichte des Alltags des deutschen Volkes, I–V, Akademie-Verlag, Berlin, 1980–1982.)
1216
MAJTÉNYI György, „Uraltak” vagy „önfejűek”? Diktatúrák mindennapjai a német
társadalomtörténet-írásban, Korall 2. (2001/5–6.), 247.
1217
MAJTÉNYI, „Uraltak” vagy „önfejűek”?, 243–244; idézet: 243–244, 244.
1218
Uo., 245–250; idézet: 249.
1219
DANIEL, I. m., 306–308; idézet: 307. Az oral historyról többek közt lásd VON PLATO, I. m.;
GYÁNI, Emlékezés és oral history; TÓTH Eszter Zsófia, Klio és az oral history, Múltunk 45.
(2000/3.), 165 – 177; UŐ., Munkásság és oral history, Múltunk 50 (2005/4.), 78–99. Egyik első
és legismertebb eredménye: Paul THOMPSON, The Edwardians. Remaking the British Society,
Weidenfeld and Nicholson, London, 1975.
1220
DANIEL, I. m., 335–337, idézet: 336. (A beékelt idézet: MANNHEIM Károly, A nemzedékek
problémája, ford. BENDL Júlia = UŐ., Tudásszociológiai tanulmányok, Osiris, Budapest, 2000,
475
236.)
1221
DANIEL, I. m., 342.
1222
KISANTAL-SZEBERÉNYI, I. m., 429, idézetek: 429. Melvin Richter a német fogalomtörténeti
iskolát a nyelvi fordulat német változatának nevezi. (Idézi KOVÁCS Ákos András – LAJTAI L.
László, Koselleck nemzetfogalma a nacionalizmuselméletek fényében. Néhány megjegyzés a
Nép, nemzet, nacionalizmus, tömeg című szócikkhez, Korall 10. (2009), 16.)
1223
KOSELLECK, Elmúlt jövő, 406, 410, idézet: 406, 410.
1224
DANIEL, I. m., 347–348.
1225
Uo., 348–349, idézet: 348, 349. Ute Daniel Kosellecknek a sorozathoz írott bevezetését
idézi: Reinhart KOSELLECK, Einleitung = Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon
zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland, szerk. Otto BRUNNER – Werner CONZE –
Reinhart KOSELLECK, Klett–Cotta, Stuttgart, 1972, I. xiv.
1226
DANIEL, I. m., 349. Koselleck felfogására épít François Hartog, aki a múltbe forduló
szemlélet (passéisme) és a 18–19. század jövőre irányultsága mellé (futurisme) állítja a mi
korunk jelenre összpontosítását (présentisme). Lásd François HARTOG, A történetiség rendjei.
Prezentizmus és időtapasztalat [2003], ford. LAKATOS Ágnes, L’Harmattan, Budapest, 2006;
vö. ERŐS, Modern historiográfia, 278.
1227
Handbuch politisch-sozialer Grundbegriffe in Frankreich 1680–1820, szerk. Rolf
REICHARDT, valamint Eberhard SCHMITT (a 10. kötetig), Hans Jürgen LÜSEBRINK (a 11.
kötettől) és Jörn LEONHARD (a 21. kötettől), Oldenbourg, München, majd Walter de Gruyter,
Berlin–Boston, 1985–2017.
1228
DANIEL, I. m., 351–354.
1229
DANIEL, I. m., 353., 356–357, idézet: 356, 357. A Foucault-idézet forrása: Michel
FOUCAULT, A tudás archeológiája [1969], ford. PERCZEL István, Atlantisz, Budapest, 2001, 66.
1230
DANIEL, I. m., 356–357, idézet: 356, vö. FOUCAULT, A bolondság története, UŐ., Felügyelet
és büntetés, Michel FOUCAULT – Barret KRIEGEL BLANDINE – Anne THALAM – Bruno FORTIER,
Les Machines à guérir. Aux origines de l'hôpital moderne, Bruxelles, Pierre Mardaga, 1979.
1231
DANIEL, I. m., 382–388, idézet: 388, forrása: Heinz VON FOERSTER – Bernhard PÖRKSEN,
Wahrheit ist die Erfindung eines Lügners. Gespräche für Skeptiker, Carl-Auer, Heidelberg,
1998. 25.
1232
DANIEL, I. m., 390–397.
1233
Uo., 402–408.
476
1234
Uo., 415.
1235
Magyarázat és megértés összehangolására egy másik lehetőségről beszél Ricoeur nyomán
SZABÓ M., I. m., 37.
1236
IGGERS, Historiography, 13–14, 97.
1237
DANIEL, I. m., 456.
1238
NOVÁK Veronika, Utcák, szavak, emberek. A városi tér és használata Párizsban a középkor
és a kora újkor határán, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2018, 19–23, vö. GYÁNI Gábor,
„Térbeli fordulat” és a várostörténet, Korunk III. folyam 18. (2007/7.), 4–12.
1239
1997-ben indult a History of Material Culture című folyóirat, ld. ERŐS, Modern
historiográfia, 298.
1240
Az idő történetéhez lásd Jean LEDUC, A történészek és az idő. Elméletek, problémák,
írásmódok [1999], ford. NOVÁK Veronika, Kalligram, Pozsony, 2006.
1241
Jo GULDI – David ARMITAGE, The history manifesto, javított változat, 2015. február 5,
https://www.cambridge.org/core/services/aop-cambridge-
core/content/view/AC1A1EC711AE91A4F9004E7582D79AFD/9781107076341AR.pdf/The
_History_Manifesto.pdf?event-type=FTLA (Utolsó hozzáférés: 2021. január 27.)
1242
A mikrotörténelem magyarországi recepciójáról lásd SZIJÁRTÓ, A mikrotörténelem
Magyarországon, UŐ., A történész mikroszkópja, 181–194.
1243
14 magyar mű, mert Fügedi Eriknek Az Elefánthyak. A középkori magyar nemes és klánja
című könyve két kiadásban is megjelent (Magvető: Budapest, 1992 és Orisis: Budapest, 1999).
1244
Pető Andrea gazdag nőtörténeti munkásságából most csak a múlt században megjelent első
monográfiáját említeném: PETŐ Andrea, Nőhistóriák. A politizáló magyar nők történetéből,
1945–1951, Seneca: Budapest, 1998.
1245
FÜR Lajos, A berceli zenebona, 1784. Kísérlet a történeti pillanat megragadására, Osiris:
Budapest, 2000. A már 21. századi munkák közül érdemes Benda Gyula és Kövér György a
társadalomtörténet és a mikrotörténelem között egyensúlyozó nagymonográfiáit és Mátay
Mónika remek könyvét említeni, valamint Erdélyi Gabriella két könyvét. (BENDA, Zsellérből
polgár; KÖVÉR György, A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek, Osiris,
Budapest, 2011; MÁTAY Mónika, Törvényszéki játszmák. Válás Debrecenben, 1793–1848,
Csokonai, Debrecen, 2006; ERDÉLYI Gabriella, Egy kolostorper története. Hatalom, vallás és
mindennapok a középkor és az újkor határán, MTA Történettudományi Intézete, Budapest,
2005; UŐ., Szökött szerzetesek. Erőszak és fiatalok a késő középkorban, Libri, Budapest [2011].
477
1246
HOFER Tamás, Kiállíthatók-e a magyar „emlékezet helyei”, Budapesti Könyvszemle 6.
(1994), 465–470.
1247
PETŐ I. m.; Szijártó M. István, A mikrotörténelem = BÓDY–Ö. KOVÁCS (szerk.), I. m., 494–
513; lásd még Uő., A mikrotörténelem Magyarországon, UŐ., A történész mikroszkópja;
GINZBURG, A sajt és a kukacok; LEVI, Egy falusi ördögűző és a hatalom; DAVIS, Martin Guerre
visszatérése; LEVI, A mikrotörténelemről; SCOTT, A társadalmi nem (gender); UŐ. (szerk.), I.
m.; BARTLETT, I. m.; HALBWACHS, A kollektív emlékezet. III. fejezet, ASSMANN, I. m.; NORA,
I. m., GYÁNI, Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése; MAJTÉNYI, „Uraltak” vagy
„önfejűek”?; KISANTAL–SZEBERÉNYI, A történetírás „nyelvi fordulata”.
1248
Varga Benedek előadása az ELTE BTK-n 2006. március 7-én „Eszmetörténet” címmel;
Quentin SKINNER, Jelentés és megértés az eszmetörténetben = A koramodern politikai
eszmetörténet cambridge-i látképe. John Dunn, John G. A. Pocock, Quentin Skinnner és
Richard Tuck tanulmányai, szerk. HORKAY-HÖRCHER Ferenc, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1997,
10.
1249
Peter BURKE, Context in context, Common Knowledge 8. (2002/1.), 152, 164. Burke a
kontextus felértékelődését igen széles panorámában mutatja meg, vö. Gyáni Gábor szintén
nagyívű, az ezen tankönyvben alkalmazott értelmezésnél jóval szélesebb körű
interpretációjával: GYÁNI Gábor, Relatív történelem, Typotex, Budapest, 2007, 245–252.
1250
IGGERS, Historiography, 10.
1251
Peter BURKE, Introduction = Carlo GINZBURG, The Enigma of Piero. Piero della
Francesca. New edition with Appendices, ford. Martin RYLE – Kate SOPER, Verso, London –
New York, 2000, xv.
1252
A tankönyv zárófejezetében nem található meg mindenhol az a záró gondolatmenet, amely
egy-egy iskolának a magyarországi történetírásban való felbukkanásának, recepciójának,
reprezentációjának van többnyire szentelve. Elmarad ez a művészettörténet és az
irodalomtudomány részét képező újhistorizmus esetében, hiszen ezek nem képezik részét a
történelem diskurzusának, ide csak a kontextuális fordulat kikerekítése miatt kerültek.
1253
Ziauddin SARDAR, Thomas Kuhn és a tudomány-háborúk [1962, 1970], ford. BALATONI
Boglárka, Alexandra, Budapest, év nélkül, 27.
1254
Ziauddin Sardar rámutat, hogy a tudománytörténetben a történeti kontextualizáció már
korábban is megjelent: egy 1931. évi konferencián Boris Hessen kifejtette, hogy „Newton
főműve nem annyira a tudós géniusz vagy a természettudomány belső logikájának eredménye,
478
inkább a 17. századi Anglia társadalmi és gazdasági erőinek követkeménye, azaz a brit
burzsoázia szükségleteit elégítette ki.” (SARDAR, I. m., 14.)
1255
FEHÉR Márta, A paradigmától a lexikonig... = Thomas S[amuel] KUHN, A tudományos
forradalmak szerkezete [1962, 1970], ford. BÍRÓ Dániel, Osiris, Budapest, 2000, 251.
1256
Thomas S[amuel] KUHN, A tudományos forradalmak szerkezete [1962, 1970], ford. BÍRÓ
Dániel, Gondolat, Budapest, 1984.
1257
DANIEL, I. m., 362–365.
1258
KUHN, I. m., 196–197, 256, idézet: 256. A falszifikálhatóság mint a tudományosság
kritériuma elleni érveket lásd például GAY, I. m., 63–65.
1259
9. Ezt sajnos nem találom nem AHJ, nem Evans, nem Szabó M, nem NOiriel, nem Czoch-
Sonkoly,
1260
KUHN, I. m., 202, 264–265.
1261
Munkája második, 1970-es kiadásában Kuhn gyengítette a paradigma uralmára vonatkozó
állítását, elismerve, hogy a normál tudomány időszakában is vannak eltérő nézeteket valló
tudósok, illetve a paradigmák közötti váltásról, a tudományos forradalomról azt mondja, hogy
nem feltétlenül nagy horderejű, és akár észrevétlen is lehet. (FEHÉR Márta, Thomas Kuhn
tudományfilozófiai „paradigmája” = Thomas S[amuel] KUHN, A tudományos forradalmak
szerkezete [1962, 1970], ford. BÍRÓ Dániel, Gondolat, Budapest, 1984, 314–315.)
1262
SARDAR, I. m., 11.
1263
DANIEL, I. m., 366–368.
1264
Uo., 369–370.
1265
Uo., 370–371; vö. Bruno LATOUR, Sohasem voltunk modernek. Szimmetrikus antropológiai
tanulmány [1993], ford. GECSER Ottó, Osiris, Budapest, 1999. A természet és a társadalom
közötti különbségtételt Latour a „purifikáció” fogalma alá sorolja be, amely megvalósítására a
premodernnel szemben a modernitás törekszik ugyan, de ezt nem képes megvalósítani. Így
végül ugyanolyan „hibridek” jellemzik, mint a premodernt. Latour állítása szerint így a
modernitás nem jelent valójában olyan szakadást a promodernnel, mint ahogy azt korábban
hitték és állították. (DUPCSIK Csaba, Kettős játékok. Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek.
Szimmetrikus antropológiai tanulmány, Budapesti Könyvszemle 12. (2000/2), 112–113.)
1266
DANIEL, I. m., 373.
1267
Ian HACKING, Representing and intervening. Introductory topics in the philosophy of
natural science, Cambridge University Press, Cambridge, 1983, 262, idézi DANIEL, I. m., 374–
479
375.
1268
DANIEL, I. m., 376–378, idézet: 377, 377–378. A szokásos kitekintést a bemutatott irányzat
magyarországi recepciójára ebben a záró kitekintésben immár rövidre fogva csak
lábjegyzetben említem meg a következő, már nem 20. századi munkát: LÁNG Benedek –
KUTROVÁTZ Gábor – ZEMPLÉN Gábor, A tudomány határai, Typotex, Budapest, 2008.
1269
Vö. BREISACH, I. m., 343.
1270
Varga Benedek előadása az ELTE BTK-n 2006. március 7-én „Eszmetörténet” címmel.
1271
Vö. Robert FILMER, Patriarcha and Other Political Writings, szerk. Peter LASLETT,
Blackwell, Oxford, 1949; John LOCKE, Értekezés a polgári kormányzat igaz eredetéről,
hatásköréről és céljáról, ford. ENDREFFY Zoltán, szerk. KONTLER László, Gondolat, Budapest,
1986.
1272
KISTELEKI Károly, Az abszolút monarchia teoretikus gyökerei = Az abszolút monarchia,
szerk. KÉPES György, Gondolat, Budapest, 2011, 96.
1273
BORUS György, A pápista összeesküvés és a kizárási válság Angliában, 1678–1681, Aetas
24. (2009/3.), 5–19.
1274
DANIEL, I. m., 354.
1275
KONTLER László, Az állam rejtelmei. Brit konzervativizmus és a politika kora újkori
nyelvei, Atlantisz, Budapest, 1996; HORKAY HÖRCHER (szerk.), I. m. Lásd még a Helikon 55.
évfolyamának (2009) 1–2. számát, amely Szentpéteri Márton és Zászkaliczky Márton
szerkesztésében „Eszmetörténet és irodalomtudomány” címmel jelent meg.
1276
TAKÁTS József, Modern magyar politikai eszmetörténet, Osiris, Budapest, 2007.
Koncepciója még a 20. század éveiben formálódott ki, ld. UŐ., Magyar politikai beszédmódok
a XIX. század elején. A keret = Mesterek, tanítványok. Ünnepi tanulmánykötet Csetri Lajos
tiszteletére, szerk. SZAJBÉLY Mihály Magvető, Budapest, 1999, 224–248. Lásd továbbá: BENE
Sándor, Eszmetörténet és irodalomtörténet. A magyar politikai hagyomány kutatása, Budapesti
Könyvszemle 19. (2007), 50–64.
1277
Takáts Józsefet, Kontler Lászlót, Trencsényi Balázst és Péter Lászlót említi Szűcs Zoltán
Gábor és Kovács Ákos tanulmánya, mint a cambridge-i iskola magyar képviselőit a magyar
történetírásban: KOVÁCS Ákos – SZŰCS Zoltán Gábor, Hogyan olvassuk a 18. század politikai
irodalmát? Egy kutatási program keretei, Korall 10. (2009/35.), 153–154; vö. PÉTER László,
Az Elbától keletre. Tanulmányok a magyar és kelet-európai történelemből, Osiris, Budapest,
1998. Későbbi, de fontos munka: TRENCSÉNYI Balázs, A politika nyelvei. Eszmetörténeti
480
tanulmányok, Argumentum, Budapest, 2007.
1278
KISS Attila Atilla, Hatalom, szubjektum, genealógia. Az irodalom kulturális poétikája az
újhistorizmusban, Helikon 44. (1998/1–2.), 3–6, 10; idézet: 10; vö. Stephen GREENBLATT,
Renaissance Self-Fashioning from More to Shakespeare, University of Chicago Press,
Chicago, 1980.
1279
Stephen GREENBLATT, Shakespeare és az ördögűzők [1989], ford. KISS Gábor Zoltán,
Helikon 54. (1998/1–2.), 87.
1280
Uo., 85–107; idézet: 88, 91, 94, 102.
1281
KUHN, I. m., LATOUR, I. m.; HORKAY HÖRCHER (szerk.), I. m., Helikon 55. (2009), 1–2.
szám; vö. Quentin SKINNER, Machiavelli [1985], ford. PÁLOSFALVI Tamás, Atlantisz,
Budapest, 1996; Helikon 44. (1998), 1–2. szám; vö. Stephen GREENBLATT, Géniusz földi
pályán. Shakespeare módszere, ford. G. ISTVÁN László, HVG, Budapest, 2005; UŐ., Egy
reneszánsz könyvvadász, ford. ZSUPPÁN András, Typotex, Budapest, 2015; UŐ., Ádám és Éva
tündöklése és bukása, ford. SZÁNTÓ András, Animus, Budapest, 2018.
1282
DANIEL, I. m., 361–379; Helikon 44. (1998), 1–2. szám.

481