Negyedik fejezet

A társadalom- és kultúrtörténet kezdetei

A negyedik fejezet témáját a második kihívás képezi, a társadalomtudományos történelem

jelentkezése és formái a két világháború közötti időszakban. Mivel azonban ezek fontos
előzményekre tekintenek vissza, a tárgyalást is ezektől kell indítani. (Vagyis azután, hogy az
előző fejezetben a 19. századi előzmények ismertetések lezárása után végre rátértünk már a 20.
századi történetírás tárgyalására, ebben a fejezetben ismét szó lesz 19. századi fejleményekről.)
Tekintve továbbá azt, hogy ezeket az előzményeket azután nemcsak a társadalomtörténet,
hanem a kultúrtörténet megközelítések is magukénak fogják vallani, célszerű nemcsak a
társadalom-, hanem általában vége a társadalom- és kultúrtörténet kezdeteiről beszélni. Szót
kell így ejtenünk olyan jelenségekről, amelyek még a pozitivizmus gondolkodásának bélyegét
viselik magukon, így Bucke és Lamprecht történetírásáról, majd – a neokantiánus
történetfilozófiáról szóló rövid kitérő után – a társadalomtudós Max Weber néhány történeti
elméletéről, illetve a magyar történetírás részéről főleg Horváth Mihály és Acsády Ignác
történetírásáról. Ezt követően a társadalomtudományos történelem kihívását fogjuk tárgyalni.
Egy további előfutár, Pirenne bemutatása után a híres francia történeti iskola, az Annales
születéséről lesz szó, és két meghatározó alakjának, Bloch-nak és Fèbvre-nek a történetírásáról.
Végül terítékre kerülnek a két világháború közötti időszak magyarországi társadalomtörténeti
kezdeményei, különös tekintettel a Domanovszky Sándor és Mályusz Elemér iskolájára,
továbbá Hajnal István történetírására.
Régóta megfigyelhetjük a thuküdidészi, szigorúan a politikatörténetre koncentráló
történetírás és a szélesebb érdeklődésű, későbbi kifejezésekkel megjelölve a művelődés- és a
társadalomtörténeti érdeklődésű hérodotoszi történetírás kettősségét. Viszont valódi témánkra
rátérve, a történelmet a 19. század elejétől intézményesülő diskurzusként szemlélve jobbára
csak a thuküdidészi történetírás folytatásával találkozhattunk az előző órákon: előbb mind a
historizmus, mind a pozitivizmus történeti hagyományában, utóbb pedig e két gyökérből
összenövő tudományos történetírásban. (A kivétel elsősorban a szellemtörténeti felfogás
képviselőihez volt köthető, valamint továbbá talán Hippolyte Taine személyéhez.) Ezzel
szemben a mai órának éppen a hérodotoszi hagyományok folytatása alkotja a tárgyát. Ide
tartozik mind Henry Thomas Buckle, mind Karl Lamprecht munkássága, amelyekkel ezt a
fejezetet indítanunk kell.
I. A pozitivizmus jegyében

Mint láttuk, a pozitivizmus történetírásában megkülönböztethetjük az alsó szintet és a

törvénykereső felső szintet. Most ezekhez még hozzáadhatunk egy mellékvonalat, mintegy
szakadár csoportot. Ugyanis már a pozitivista történetíráson belül tapasztalhatjuk társadalom-
és művelődéstörténeti törekvések megjelenését. (E kettő közt ekkoriban még nem igazán
érdemes különbséget tenni. A lényeg az, hogy művelői a politikatörténeten túlnyúló érdeklődést
mutatnak. Voltaképpen a hérodotoszi történetírás búvópatakja bukkan itt ismét föl.) Akikről
most szó fog esni, szintén a pozitivista történészek közé tartoznak, ezért figyelmük
középpontban a pozitív tény áll – de immár minden részletével, teljes hátterével együtt. Ezért
munkásságukban esetenként már modern, a 20. századi történetírás felé előre mutató
társadalomtörténeti szemlélet nyilvánul meg. A kulcs a nyitás: „[a] történelem [mint] a teljes
múlt ismerete” felé. Létrejön egy széles művelődéstörténet, amely fontosnak tekinti a
kereskedelem, földművelés, tudomány, művészet területét is. Az ezt művelő történészek
támaszkodnak a rokontudományokra, például a nyelvészetre vagy a néprajzra.1

Korai társadalom- és művelődéstörténeti törekvések Buckle-nál

Mindezt a legtisztább formájában Henry Thomas Buckle (1821–1862) munkásságában
láthatjuk, aki hitt a társadalmi törvényekben, és történetírásában felhasználta a kor
közgazdaságtanát, statisztikáját és demográfiáját.2 A politika helyett „a tudomány, irodalom,
művészetek, hasznos fölfedezések s végre a népszokások és a társadalmi viszonyok”
tanulmányozására buzdított.3 History of Civilisation in England (1857–1861) című művéből
csak két bevezető kötet jelent meg, mert a szerző 40 évesen meghalt. De ez is 1400 oldal
terjedelmű, és ebből nem kevesebb, mint 300 oldal szól a módszertanról, és ezen túlmenően is
állandó elméleti reflexiók kísérik Buckle szövegét.4
„Buckle egészen új rendszert akar teremteni, mely egyedül képes a történelmet a
tudomány színvonalára felemelni” – írta kritikus kortárs bemutatója, Korány-Scheck Vince,

1 R. Várkonyi Ágnes, Pozitivizmus és történelem, előadás 2002. április 3-án az ELTE BTK-n.
2 TÓTH, I. m., 90–92. Vö. Henry Thomas BUCKLE, History of civilization in England, I–III,
Henry Frowde: London, 1903–1904.
3 Idézi BREISACH, I. m., 281.
4 TÓTH, I. m., 89–90. Művét már a 19. században lefordították magyarra, lásd: BUCKLE H.
Tamás, Anglia művelődésének története, I–X. kötet, Aigner Lajos: Pest–Budapest, 1873–1881.
ugyanis szerinte Buckle a korábbi történetírást nem tartotta tudományosnak. Buckle felfogása
szerint a történészek tudatlanok: érteniük kellene a gazdaságtanhoz, a joghoz, a valláshoz,
felfogni a statisztika jelentőségét.5 (Pontosan úgy, ahogy egy kiváló kollégám, Sohajda Ferenc
mondta hallgató korában: a történésznek mindenhez kell értenie, hiszen a múltban minden volt.)
Buckle szerint a haladás csak a külső körülményektől, „három dologtól függ: 1)
legkitűnőbb férfiainak tudáskörétől, 2) a attól az iránytól, melyet a tudás felvett, 3) főleg e tudás
elterjedésétől és ama szabadságtól, melylyel a társadalom minden rétegét áthatolja.” Szerinte
az emberi döntések törvényektől függenek, s ezek ismeretében meghatározhatók. Buckle
elsősorban Adolphe Quételet (1796–1874) belga csillagász, matematikus és statisztikus
„morális statisztiká”-jára támaszkodik elsősorban, akinek „nézete szerint a szellemi élet tünetei
törvényszerűleg működő okok eredményei, mely törvényszerűségben csak korlátolt körű
ingadozás mutatkozik – és hogy ezeket a törvényeket számolás útján fel lehet találni. Ő hiszi,
hogy az emberek erényét, eszét, bátorságát, képzelődő erejét szintén mathematikai módon lehet
felismerni, ha mi nem az egyeseket, hanem az egész társadalmat és ebben az átlagos középleges
embert a nagy mennyiségben gyűjtött adatok után vizsgáljuk...” Tehát Buckle a többséget
vizsgálja, statisztikai alapon törvényeket figyel meg. Az emberiség fejlődését a racionálisra
vezeti vissza.6
A historizmus oldaláról Droysen támadta meg Buckle történetírását 1862-ben. Ezt
nevezi Tóth Zoltán első módszertani vitának. Droysen dilettánsnak minősítette Buckle-t.
Kritikájának lényege abban állt, hogy a történelem autonómiáját fenyegeti az a
természettudományos elképzelés, „fizikai értelmezési mód”, hogy benne törvények vannak.7
Erős Vilmos szerint ez a vita, illetve a későbbi Lamprecht-vita a pozitivista paradigma vereségét
hozta. A historizmus mércéjével a pozitivisták amatőrök voltak, minthogy nem voltak járatosak
a forráskritikában.8

5 KORÉNY–SCHECK Vince, Buckle rendszere. Tanulmány, Zilahy Sámuel: Budapest, 1876, 3.

6 Uott, 8–9, 39–40, 123–124, 132, 172. (Idézet: 172, majd 39–40.)
7 TÓTH, I. m., 93–96. (Idézet Droysentől: 95.)
8 ERŐS, Modern historiográfia, 22. Erős Vilmos ugyanezt állítja a franciaországi Seignobos–
Simiand-vitáról is, azonban annak kimenetele másképpen is értelmezhető, hiszen a születő
szociológia (itt François Simiand által képviselt) kihívása döntő szellemi hatás volt az
Annales folyóirat bölcsőjénél, a társadalomtudományos történelem születésénél. Könyvében
később Erős Vilmos is arra az értékelésre hajlik inkább, hogy Simiand nem maradt alul az
említett vitában. (Uo., 258.) Más értékelések szerinte egyértelműen ő kerekedett felül.
Lamprecht történeti felfogása
Ami Buckle korában még különlegesség volt, egy generációval később inkább
szükségszerűségnek tűnt már. A 19–20. század fordulójának tömegjelenségeit már nem lehetett
egy az egyben visszavezetni a nagy meghatározó személyiségek hatásra, és az aktuális jelenben
tapasztalt folyamatok nyilván visszahatottak a történetírásra, a kor történészeinek szemléletére
is. Ezért ekkoriban – Alexander von Plato szavaival – megfogalmazódik „egyfajta »integratív
kultúra-, társadalom- és mentalitástörténet« követelése. Németországban ez elsősorban Karl
Lamprecht nevéhez fűződik, aki a politika- és eszmetörténettel folytatott vitájában (ún.
»Lamprecht-vita«) olyan »kultúratörténetet« szorgalmazott, amelyet végső soron úgy fogott fel,
mint »a lélek történetét az adott társadalom nemzedéki fordulatai sodrában.«”9 Megközelítése
tehát már rokonságot mutat a Revue du Synthese historique és az Annales folyóiratok
megközelítésével. Ezekről később, de még ebben a fejezetben lesz szó.
Konkrétan a német tudományos közegben azonban idegenül hatott ez a gondolkodás.
Bár a Ranke-tanítvány Wilhelm Scherer irodalomtörténésznél Buckle hatása érvényesült, és
pozitivista módszertant alkalmazott, a század végére német nyelvterületen a pozitivizmus
általában védekezésbe szorult.10 Ezt látjuk Karl Lamprecht (1856–1915) kapcsán is. Ő Bonn
és Marburg után Lipcsében volt professzor 1891-től haláláig. Legjelentősebb művei A német
gazdasági élet a középkorban (1885–1886) és a Német történet 16 kötete (1891–1909).11
Lamprecht történetszemléletének alapvető jellemzői megegyeznek azokkal a sajátosságokkal,
amelyeket Buckle-nál láttunk: egyrészt a történész vizsgálata tárgyának, a történészt érdeklő
tematikának a kiszélesítése, másfelől pedig a társadalomtudományokra való támaszkodás.
Kezdjük az utóbbival. Nyilvánvaló, hogy Buckle-lal szemben Lamprechtnek volt
negyven év előnye, és időközben az emberrel foglalkozó tudományok körében igen jelentős
fejlődés ment végbe. Már nemcsak a Quételet-féle statisztikai megközelítésre támaszkodhatott
a társadalom- és kultúrtörténet felé tájékozódó történész, hanem létrejött például a pszichológia
tudománya, amely a 19. század végén átvette az emberi viselkedés megmagyarázójának
szerepét. Lamprecht a pszichológia tudományának első nagy alakjától, Wilhelm Wundttól

9 Alexander von PLATO, Történelem és pszichológia – oral history és pszichoanalízis.

Problémavázlat és szakirodalmi áttekintés, Korall 6. (2005/21–22.), 15.
10 R. VÁRKONYI, A pozitivista történetszemlélet, I. 154–155.
11 KISANTAL Tamás és GYURGYÁK János bevezetése Lamprechthez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 269–270.
merített, elsősorban ennek Grundriss der Psychologie (1874) című művéből, és a wundti
pszichológiájára építette történeti felfogását.12 Karl Lamprecht szerint „a történelem... a
szociálpszichológia irányában fejlődött tovább..., tehát már lélektan és történettudomány
egymásra találtak”. Így „A modern történettudomány elsősorban társadalom-lélektani
tudomány.” Mivel a körülmények erősebbek a hősöknél, az egyéneknél „a társadalom-lélektani
erők a hatalmasabbak s így a fejlődés menetének valódi eldöntői” ezek.13 Ennélfogva „A
történet nem egyéb, mint alkalmazott lélektan.”14 Tehát Lamprecht a történelem meghatározó
erőinek a pszichológiai erőket tekinti, ezek a nemzetek kollektív pszichéjéből fakadnak, a
történelemnek kollektív pszichológiává kell válnia.15 A történésznek az a feladata, hogy fel
kell tárni – Wilhelm Wundt nyomán – a néplélek (Volksseele) lényegét.16 Viszont ha
belegondolunk abba, hogy Lamprecht a századforduló pszichológiájára építette
történelemszemléletét, könnyen rátapinthatunk ennek gyenge pontjára: a mából visszatekintve
már úgy véljük, hogy ekkoriban még nem létezett a szociálpszichológia. A korabeli
pszichológia csak az egyén lelkével foglalkozó tudomány volt, amely nem adott stabil alapot
egy nép vagy nemzet történetének tanulmányozásához.
A másik hasonlóság, amely Buckle történetszemléletéhez képest Lamprecht
felfogásában mutatkozik, a történelem tematikájának kiszélesítése volt. Lamprecht új gazdaság-
és kultúrtörténeti módszert és elméletet szegezett szembe a korabeli történetírással, amely
kizárólag a politikára, a hadtörténetre, az államokra, a nagy személyiségekre koncentrált.
Felfogása szerint az emberi kultúra minden összetevőjét figyelembe kell vennie a történésznek,
a gazdasági, társadalmi, jogi és politikai viszonyokat együttes összhatásukban kell vizsgálnia,
hogy érthetővé váljanak a történelem mélyebben fekvő okai.
A harmadik dolog pedig, amelyre Lamprecht kapcsán érdemes odafigyelnünk, az a
tevékenysége által kiváltott vita. A historista hagyomány által meghatározott német közegben
Lamprecht pozitivista jellegű történetírása komoly vitákat generált. Ezekben ő szinte egyedül
állt szemben a teljes német történész céhhel. (Ezt nevezi Tóth Zoltán második módszertani

12 TÓTH, I. m., 100–101.

13 LAMPRECHT, Modern történettudomány, Révai: Budapest, év nélkül, 1, 12, 23.
14 Karl LAMPRECHT, Modern történettudomány = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II.
278.
15 BREISACH, I. m., 287.
16 KISANTAL Tamás és GYURGYÁK János bevezetése Lamprechthez, 269.
vitának, zweiter Methodenstreitnek (1896–1898).17 Az első, mint láttuk, Droysen támadása
volt Buckle ellen. Ezek a módszertani viták egyfelől a historizmus hagyományát védték a
pozitivista jellegű törekvésekkel szemben, másfelől pedig a kialakuló tudományos történetírás
thuküdidészi fő irányát védelmezték a hérodotoszi törekvésekkel szemben.) 1893-ban von
Below materialistának bélyegezte Lamprechtet (pusztán azért, mert Német történetét a olyan
marxisták, mint Franz Mehring jól fogadták – bár ha reálisan szemléljük a dolgokat, akkor nem
indokolt ez a minősítés)18 és „német szempontból idegen, francia pozitivista nézeteinek
képviselőjé”-nek.19
Lamprecht ezekre a bírálatokra válaszolva fogalmazta meg elméleti-módszertani
álláspontját 1896-ban, ami nagy botrányt keltett. A felháborodást viszont nem az okozta, hogy
kifejtette, hogy az a pszichológiára támaszkodik, hanem Rankéről írt elemzése. Lamprecht
ugyanis kimutatta, hogy Ranke vallásossága egészen miszticizmusba hajlik, s hogy nem a
német nemzetet helyezi a középpontba, hanem kozmopolita. „Lamprecht mindkét megfigyelése
tökéletesen ráillik a történeti Rankéra, ám evvel a kortárs történettudománynak olyan alapító
atyát festett le, akinek vallásos világképe ellenkezik …tudományfelfogásukkal, és
érdektelensége a nemzeti történelem iránt szemben áll lángoló nacionalizmusukkal” – hogy Ute
Daniel megfogalmazását idézzem.20 A kibontakozó vitában Meinecke a rankei örökséget védte
a jelen társadalmi kérdéseivel összefüggéseket kereső Lamprechttel szemben.21 A fő ellenfél
von Below volt, aki bírálatával Lamprecht teljes munkásságát és ezáltal tudományosan magát
a szerzőt is szinte megsemmisítette. Lamprecht ellen és azok ellen is, akik nem ítélték őt el, a
„teljes dilettantizmus” lett a vád. Below Lamprecht munkáiról azt állította, hogy „teljesen
zavarosak”, triviálisak és felszínesek, „borzasztóak” és „szerzőjük szándéka ellenére
komikusak”, továbbá „gondolatmenetük kocsonyásan szétfolyó”. Valószínűleg joggal
állíthatnánk, mondja Below, „hogy német egyetemi tanár soha nem írt még felületesebb
könyvet. Végkövetkeztetése szerint pedig „kiderült, hogy ami helyes benne, az egyáltalán nem
új, amennyiben pedig újdonságot tartalmaz, az teljesen fonák.” Peter Burke mindezt úgy
összegzi, hogy Lamprechtet szakmai pontatlanság vádjával kollégái gyakorlatilag
kiközösítették. Még Max Weber is amatőrnek minősítette, sőt egykori tanítványainak egyike is

17 TÓTH, I. m., 97–100.

18 DANIEL, I. m., 210–211.
19 TÓTH, I. m., 97.
20 DANIEL, I. m., 211–213. (Idézet: 213.)
21 TÓTH, I. m., 97–98.
elismerte, hogy „noha Lamprecht »tele volt felismerésekkel és benyomásokkal«, mellőzte
azokat a tényeket, amelyek nem illettek bele az általa javasolt értelmezésbe.”22 Tóth Zoltán
értékelése szerint „Lamprecht erőfeszítése a tiszta tudományos kritikai hangvételért kudarcot
vallott, inkább világnézeti bélyeget kapott mint a lehanyatlott liberális kor német szempontból
idegen, francia pozitivista nézeteinek képviselője.”23 A vitában csak Gustav Schmoller és
Werner Sombart, a gazdaság és társadalomtörténet korai művelői, valamint Breysig
szimpatizáltak Lamprechttel.24
Kurt Breysigről (1866–1940) érdemes megemlíteni, hogy megfogalmazott egy
„kultúrtörténeti” koncepciót. Azt hangsúlyozta, hogy az emberi társadalmak
„fejlődéstörténetét” kell bemutatni, még hozzá világtörténeti igénnyel. A történeti fejlődés
sarokpontját Breysig az egyén és a közösség változó viszonyában látta. Számára a „kultúra” a
társadalmi viszonyok összességét öleli fel…, és a „kultúrtörténetnek” azt kell kidolgoznia, hogy
milyen törvényszerű változások mennek végbe ebben a kulturális kontinuumban.25 Ebből a
megfogalmazásból is jól látható, hogy a 19–20. század fordulóján a társadalomtörténet és a
kultúrtörténet fogalmak, amelyek a 20. század végén már egymással szemben fognak állni, még
szinte felcserélhetők – a lényeg az, hogy nem politikatörténetről van szó, vagyis a hérodotoszi
történetírás terepén járunk.

Pozivitista ihletettségű korai társadalomtörténet Magyarországon

Figyelmünket Magyarországra irányítva is azt láthatjuk, hogy az első társadalom- és
művelődéstörténeti jellegű törekvések a pozitivizmus társadalomtörténeti szemléletű
kisebbségi vonulatához kapcsolhatóan jelentkeznek. Az előfutár kétségkívül Horváth Mihály
volt a magyar pozitivista történészek első generációjából. Az ipar és a kereskedés története
Magyarországon a XVI. század elejéig című művét 1837-ben, 28 évesen írta a Magyar
Tudományos Akadémia felhívására. A pályázaton ez lett az egyik díjazott mű, de megjelenésére
1842-ig kellett a szerzőnek várnia. Közben megírta A pórosztály költözködési jogának
történetéből (1839) című tanulmányát, majd Az ipar és kereskedés története Magyarországon
a három utolsó század alatt (1840) című könyvét, amely az előző könyv folytatása volt, már a
mezőgazdasággal is foglalkozott. Ezek a munkák jelentik az első gazdaságtörténeti szintézist

22 Peter BURKE, Formátlan történelmek, Budapesti Könyvszemle 24. (2012), 238.

23 TÓTH, I. m., 97.
24 BREISACH, I. m., 287.
25 DANIEL, I. m., 207–208.
Magyarországon. Horváth Mihályból, aki katolikus pap volt, és püspökségig vitte, a Magyar
Tudományos Akadémia tagja lett. Korai munkái, mint a fent említett és Az 1514-diki
pórlázadás, annak okai és következményei című tanulmány (1841) a polgári átalakulás mellett
érveltek.26 Történetírását meghatározta a „pórnép”-pel érzett szolidaritás, a polgári átalakulás
igenlése és a liberalizmus, illetve stílusa is megkülönböztette elődeitől. Ahogy Romsics Ignác
írja, Horváth Mihály szakított elsőként a „deákos stílussal.” Az 1846-ban a mohácsi
csatavesztés utáni rövid időszakról művelődéstörténeti tablót adó Jászay Pál mellett őt lehet a
széles művelődéstörténeti felfogás első képviselőjének tekinteni a magyar történetírásban.27 A
pozitivista hatás az 1849 utáni nyugat-európai emigráció alatt érte Horváth Mihályt, aki
ezekben az években megírta Magyarország történetét: előbb a reformkor történetét (Huszonöt
év Magyarország történetéből, 1864–1865), majd 1848–1849 históriáját (Magyarország
függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben, xxxx), végül pedig az ország történetét az
Árpád-kortól kezdődően egészen saját koráig.28 A vele egy időben és azonos tárgyon dolgozó
Szalay Lászlóhoz képest Horváth Mihály megértőbb a nemzeti szempontok iránt, illetve
nyitottabb a gazdasági-társadalmi-kulturális aspektusok felé.29
Magyarországon a 19. század második felében a társadalomtörténet kezdetben
összefonódott a jog- és alkotmánytörténettel.30 Ehhez képest a változtatás igénye Tagányi
Károlynál lépett fel, aki történeti munkásságában meghaladta a jogtörténeti szemléletet,
valamint szociológiai és néprajzi személetet alkalmazott akkor, amikor a földközösség, a
faluközösség, az uradalom és a család történeti vizsgálatát végezte el. 1913–1916-ban heves
vitába bonyolódott Erdélyi Lászlóval az Árpád-kori társadalomtörténetről.
A jog- és alkotmánytörténettől való függetlenedésben a gazdaságtörténet segítette a
társadalomtörténetet. Mintája a német nemzetgazdaságtan történeti iskolájából kinövő
gazdaságtörténet volt, amelynek Karl Inama-Sternegg képviselt, és amelynek az állam, az
intézmények, a jog amúgy is központi témái voltak. De az adatok feltárása, a statisztikai
elemzés megjelenik, például Kováts Ferenc munkájában: Nyugatmagyarország áruforgalma a
XV. században (1902).31 Intézményi előrelépés a századfordulón történt. 1894 és 1906 között

26 Ide nincs jegyzetem.

27 ROMSICS, Clio, 82–87, 102.
28 Ide nincs jegyzetem.
29 ROMSICS, Clio, 99–101.
30 208.
31 209.
jelent meg a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, amelynek hasábjain főleg gazdaságtörténeti
érdekességű adatközlésekkel találkozhattak ugyan olvasói, mégis esélyt kívánt a továbblépésre,
mert újszerű volt mind a témaválasztás, mind a forráshasználat tekintetében.32
Wenczel Gusztáv az Árpád-kor történetével foglalkozó jogtörténész volt elsősorban, de
nyitottságát mutatja, hogy foglalkozott emellett a bányászat és a mezőgazdaság történetével is.
Az ő tanítványa volt az az Acsády Ignác (1845–1906), aki kiemelkedett a századfordulón alkotó
gazdaságtörténészek köréből. Szemléletét a spenceri organikus társadalomfelfogás jellemezte
és a „tényeket összegyűjteni törekvő, s a tényekből a haladás törvényeit felismerni kívánó”
pozitivizmus.33 Azt is megfigyelhetjük, hogy jogi kategóriákat vesz át és használ
társadalmiként.34 A jobbágy-adózás 1564-76-ban (1894) című munkájában Acsády felismeri a
dézsma- és dikajegyzékek, valamint az urbáriumok forrásértékét, bár nem aknázza ki őket –
demográfiai vizsgálatokat viszont végez. 1906-ban jelent meg A magyar jobbágyság története
című könyve. Ez társadalom- és gazdaságtörténeti affinitást, sőt szociális érzékenységet mutat.
Acsády nyíltan ábrázolja a társadalmi ellentéteket. A hangsúlyt nem a termelés, rétegződés,
vagy életmód bemutatására, hanem a terhek és a kizsákmányolás vizsgálatára helyezi.35
Társadalomtörténeti szemlélete megnyilvánul a marxista osztálykategóriák alkalmazásában is:
a 18. századot ábrázolva „uralkodó osztály”-ról ír és „szervezett osztályuralom”-ról, a
munkásnéppel szembeni földesúri eljárás barbárságáról, „anyagi kizsákmányolás”-ról,
„erkölcsi lealacsonyítás”-ról, „tűrhetetlen állapotok”-ról.36 Acsády Ignác a nagybirtok
nyomasztó súlyát saját jelenje szempontjaiból is hangsúlyozta.

II. A neokantiánus történetfilozófusoktól Max Weberig

A történetfilozófia terén érdemes kiindulópontunkként Kant ismert tudományfelfogását

választanunk, aki – mint láttuk – a tudományos megismerést a kvantifikálható (matematikailag
ábrázolható) valóságra korlátozta, és a legmagasabbrendűnek az oksági viszony megállapítását

32 210.
33 210
34 211
35 211
36 ACSÁDY Ignác, A magyar jobbágyság története, Faust Imre: Budapest, 19442, 356–357, 377.
(Idézetek: 356, 377.)
tekintette. (Ezzel a mércével mérve tehát példának okáért a történettudományt nem is lehet
tudománynak tekinteni.) A századforduló gondolkodása ezt a tudományfelfogást kritizálja.37
Ennek két útja van: vagy mintegy lebontjuk a tudományosság kanti falait, mondván, hogy a
kvantifikáló természettudományok sem tudományosak, vagyis őt sem jobbak a Deákné
vásznánál (és Simmel, Dewey vagy Cassirer tulajdonképpen lemondanak arról, hogy a biztos
tudás elérhető lenne, és a kanti különbségtételt természettudomány és kultúratudomány közt
ezért nem fogadják el – erről később lesz majd szó, ezt most csak megemlítem azzal, hogy ide
vissza fogunk majd térni), vagy pedig a humán tudományoknak saját várat próbálunk meg
építeni (és így járt el Dilthey, akivel már megismerkedtünk, illetve nyomdokain az
újkantianizmus délnémet vagy badeni iskolája: Windelband és Rickert.)38 Most ez utóbbiakról
lesz szó, és pedig azért, mert a társadalomtudomány kiemelkedő alakja, Max Weber, akiről
mindenképpen szót kell ejtenünk, ezzel a szellemi háttérrel hozta létre életművét.
Wilhelm Windelband (1848–1915) bírálja Diltheynek azt a tételét, amely szerint a
tudományokat természet- és szellemtudományokra lehet felosztani. Felteszi ugyanis a kérdést:
Hova kerül ugyanis egy ilyen felosztás mellett a lélektan? A diltheyi megoldás elégtelensége
miatt Windelband tisztán módszertani elkülönülést javasol. Szerinte tehát vannak egyfelől a
törvényeket kereső tudományok (így például a lélektan is), másfelől pedig az egyedi dolgokat
leíró, különös történeti tényeket kereső tudományok. Ugyanis „amazok azt tanítják, ami mindig
van, emezek azt, ami egyszer volt.” Ezen az alapon nevezi őket nomotetikus és idiografikus
tudományoknak.39
Windelband a természetkutatás és a történelem különbségét a következőképpen vázolja.
A természettudomány törvényeket keres, a partikuláristól az egyetemes felé lép, a történelem
viszont megmarad a partikuláris ábrázolásánál, megőrizve tárgyának egyediségét a maga
teljességében. A természettudomány erőssége az elvonatkoztatás, a történelemé a

37 Már Nietzsche megkérdőjelezte az általános érvényű objektív tudás létét. Szerinte az

emberek egy illúzióhoz ragaszkodnak, amikor ezt feltételezik, és például úgy vélik, hogy meg
lehet oksági viszonyokat állapítani. Ő maga ehelyett gondolatait egy „életfilozófiába” futtatta
ki. (DANIEL, I. m., 39–46.)
38 DANIEL, I. m., 35–36. Diltheyt én helyeztem a Daniel által említett Windelband és Rickert
mellé.
39 Wilhem WINDELBAND, Nomotetikus (törvényalkotó) és ideografikus (individualizáló-leíró)
tudományok = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II. 126. Megjegyzem, hogy a helyes az
„idiografikus” szóalak.
szemléletesség. Windelband szerint egyenrangú a kétféle tudomány (mert minden históriai és
egyéni tapasztalatban van egy törvényekből le nem vezethető egyedi mozzanat, és ez az
idiografikus tudásmozzanat nem vezethető vissza soha a törvényekre, azoktól független) – ezért
a megismerésben a kétfajta módszernek egymás mellett kell maradnia, egy tárgyat mindkét
megközelítéssel lehet és kell is tárgyalni.40
Windelband mellett a neokantiánus történetfilozófiai iskola másik tagja Heinrich
Rickert (1863–1936), aki Windelband utóda volt a professzori katedrán Heidelbergben 1916-
tól. Ő is kétféle tudományosságot állít szembe egymással. Szerinte van egyfelől egy
„természettudományos, általánosító gondolkodás”, másfelől pedig a történelem. Rickert
vélemény szerint a természettudomány nem tartalmaz explicit értékítéleteket, ezzel szemben a
történeti módszernél az értékítéletek is szerepet játszanak, mert „A történeti tárgyak ugyanis
nem önmagukban bírnak jelentéssel, hanem éppen, hogy a megismerő történész
értékvonatkoztatása által válnak vizsgálható, vizsgálandó dolgokká.” A történész legfőbb
vonatkoztatási pontja a kultúra, ezért Rickert a természettudományokkal nem a
szellemtudományokat, hanem a kultúratudományokat állítja szembe.41 Tehát Rickert azt
mondja, hogy „a történetírás mindenekelőtt az emberi kultúra tudománya.” „A történetírás
anyaga nem a nem valóságos, magáértvaló értelem, hanem az értelem- és jelentésteljes
pszichofizikai realitás...” A természettudomány tárgyainak nincs értelmük és jelentésük, míg
ezekkel szemben a másik oldalon van „a kultúra mint a jelentés- és értelemteljes lét foglalta”.
Az értelemteljes valóság léte pedig megköveteli az értékvonatkozású, individualizáló
ábrázolást.42
Tehát Windelband, de főleg Rickert megpróbálták a megismerést filozófiailag

40 Uott, 129–133.
41 KISANTAL Tamás és GYURGYÁK János bevezetése Rickerthez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 191–192. Voltaképpen négyféle tudományosságról beszél Rickert két
szempont kombinálásával: a tiszta természettudományok (értékmentesek és általánosítók),
illetve az értékelő és individualizáló történetírás mellett említ még értékmentes és
individualizáló kvázi történeti jellegű természettudományokat is, mint például a geológia vagy
a biológia, továbbá értékelő és generalizáló kvázi tudományos történettudományokat
(szociológia, közgazdaságtan). (ROMSICS, Clio, 72–73.) Számunkra most e két utóbbi kategória
kevésbé fontos.
42 Heinrich RICKERT, A történetfilozófia problémái = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II.
331–332, 357. (Idézet: 331–332.)
megalapozni a humán tudományok körében is. Rickert az értékeknek objektív érvényességet
tulajdonított. Erre épült azután Max Weber társadalomtudományos gondolkodása.43 A
történetírás szempontjából ez a 19. századi társadalomtudományos elméletek közül a
legfontosabb a marxizmus mellett. (Arról majd később a hetedik fejezetben a marxista
történetírás kapcsán lesz szó.)

Max Weber mint szociológus és történész

Weber (1864–1920) szemléletét két összehasonlítással érdemes megközelíteni:
mennyiben hasonlít az övé a pozitivizmus és a szellemtörténet felfogásához, illetve mennyiben
tér el ezektől? Felfogását a szellemtörténethez közelíti például az, hogy „megértő”-nek nevezi
szociológiáját, ami a Dilthey-féle különbségtételre utal: tudniillik a cselekvő szándékát meg
lehet érteni. Ahogy Weber javasolja: a szociológia törekedjen „a társadalmi cselekvés értelmező
megértésére.” A megértés pedig szerinte a szándékolt értelem megragadása. Ennek végül két
lehetséges útja van: először is a beleérző (valami átélése teljes összefüggésében – ez ugye
Dilthey útja), míg a másik lehetőség a racionális út: a cselekvés szándékolt értelmét
intellektuálisan teljesen megértjük. Ez utóbbi lesz Weber választása, mivel szerinte nem kell
valamit átélnünk ahhoz, hogy teljesen megértsük.44 (Itt pedig nyilvánvalóan elválik Weber útja
a szellemtörténettől. Leghíresebb történeti művét mégis sokan szellemtörténetinek tartják, mint
látni fogjuk.) Kiindulópontja pedig a pozitivizmuséval azonos abban a tekintetben, hogy Weber
szerint is csak a konkrét dolgokból lehet kiindulni, jóllehet azt tagadja, hogy törvényeket
lehetne felfedeznie a társadalomtudósnak is.
A megértő szociológia eszközei Weber szerint a gondolatkísérlet és az ideáltípus.
Gondolatkísérleten tulajdonképpen gondolati rekonstrukciót ért, amikor a dolgok valószínű
lefolyását rekonstruáljuk, és ennek alapján oksági összefüggéseket állapítunk meg.45 Weber
Rickerttől veszi át azt a gondolatot, hogy a kultúratudományok (vagyis a humán tudományok)
kiindulási pontja az értékek objektív léte a vizsgálódóban, a kutatóban, például a történészben.
Ezek sokfélék lehetnek, de Weber az értékeknek nem a pluralizmusát hirdeti, hanem a harcát.
A korai Weber a faji alapon meghatározott német nemzet (és értékei) mellett teszi le a garast,
majd később az európai-amerikai kultúrkör értékeit veszi alapul. Max Weber szerint

43 DANIEL, I. m., 35–36.

44 Idézi MOLNÁR Attila Károly, Max Weber olvasókönyv, Novissima, Miskolc, 1999, 40–44,
idézet: 40.
45 Uo., 45.
értékszempontok alakítják ki a kultúratudományok tárgykörének egészét, így a témaválasztást
is. Saját kultúrkörünk múltja a lényeges számunkra, a mi jelenünkhöz vezető történeti út
láncolatának szemei. Nem mintha a mi értékeink jelentenék a történelem csúcspontját, a mi
számunkra azonban ezek adottak.46
Miként tud a tudomány objektív ismeretekhez eljutni abban az esetben, ha minden
értékítéletekre épül? Max Weber válasza a problémára az, hogy ideáltipikus fogalmakat kell
alkotni. Az ideáltípus pedig egy tisztán racionális elemekből álló modell, amelynek az a
központi feltevése, hogy minden szándékot ismerünk. (Vagyis az irracionális elemeket zavaró
tényezőknek tekintjük és kiküszöböljük a modellből.)47 Ahogy Hans-Georg Gadamer mondja,
„Ezen az általa racionálisnak nevezett alapon nyugszik az egész – »értékmentesnek« és
semlegesnek szánt – épület, az »objektív« tudomány monumentális határerődítménye, mely
módszertani egyértelműségét osztályozó rendszerezéssel védi meg, s a tartalmilag kidolgozott
részekben átfogó, rendszeres áttekintést nyújt a történelem tapasztalati világáról.”48 Az
ideáltipikus fogalomalkotásnak nem az a célja, hogy a konkrét dologra vonatkozzon, hanem
hogy válassza el mint sorompó az értékek és a tények világát. Így lehet különbséget tenni „a
fogalmakba szervezett – és a már eleve értékszempontokból tekintett –, valamint az érintetlen,
vagyis emberi befolyástól mentesnek vélt »valóság« között”, hogy az érintetlen valóságot ne
változtassák meg az értékek. (Ute Daniel rámutat arra, hogy Webernek erről a koncepciójáról
ugyan sokat beszélnek, de ritkán alkalmazzák, ami nem is csoda, hiszen inkább zsákutcának
tűnik, mint kiútnak: ma már nem gondoljuk, hogy a fogalomalkotás ne változtatna a
tanulmányozott valóságon.)49
Hogy egy példán lássuk a dolgot, Weber szerint a hatalom ideáltípusai a tradicionális, a
karizmatikus és a bürokratikus hatalomgyakorlás. Az első esetben a tradicionálisnak mondott
hatalmat a fennálló mindennapos gyakorlat vagy megszokás alapján ítélik elfogadhatónak, sőt
szentnek. A második esetben, a karizmatikus hatalomgyakorlás esetében arról van szó, hogy
katasztrófák esetén vezetők lépnek fel, kik a rendkívüli helyzettel indokolják hatalmukat és
rendkívüli képességeikkel. Ez a hatalom idővel tradicionálissá válhat (gondoljunk például
Dzsingisz kánra). A bürokratikus hatalom szerződéseken, megállapodásokon alapul

46 DANIEL, I. m., 80–82.

47 Idézi MOLNÁR, I. m., 42.
48 Hans-Georg GADAMER, Hermeneutika és historizmus = Gyurgyák–Kisantal (szerk.), I. m.,
II. 785–786.
49 DANIEL, I. m., 87–88, idézet: 88.
(elsősorban az alkotmányon), illetve a törvényeken alapul, ezért személytelen hatalom, melyet
tulajdonképpen a törvény nevében fellépő bürokraták gyakorolnak.50
Végül szót kell még ejtenünk Weber egy nagy hatású történeti koncepciójáról. A kérdés
az, milyen folyamatok hatására alakult át Európa úgy a kora újkorban, hogy azután a globális
fejlődés élére került, és az európai hatalmak meghódították az egész világot. Werner Sombart
válasza erre az volt, hogy a döntő tényezőt a kora újkori államoknak a katonai erő kifejlesztésére
tett erőfeszítései jelentették. Ezek rendkívül költségesek voltak, és ezek hozták létre a
kapitalizmust. Ha ma körülnézünk a történeti diskurzusban, hasonló narratívákat találunk.
Michael Roberts nyomán Geoffrey Parker elhíresült módon hadügyi forradalomról beszélt,
arról, hogy a 15. századtól a lőfegyverek elterjedése megváltoztatta a háborúskodást. Az sokkal
drágább lett a lőfegyverrel felszerelt nagy létszámú gyalogság, az ágyúk ellen védhető modern
erődök építése, ágyúkkal felszerelt hajókból álló flották létesítése miatt. Csak nagyobb területi
egységek tudtak akkora anyagi erőt összpontosítani, hogy ennek a kihívásnak meg tudjanak
felelni: a nagybirtokos arisztokraták már nem, csak az egész államok erőforrásaira támaszkodó
királyok. A kora újkori állam „katonai-pénzügyi állam” volt: egyetlen valódi célja a minél
erősebb hadsereg fenntartása lett. 70-85%-os volt a részesedése az állami költségvetésből, és
az ezt szolgáló anyagi források előteremtése. (Ha arra gondolunk, hogy ez az arány ma a GDP-
ből 1–1,5% között van Magyarországon, vagyis a költségvetésből 2–3%, akkor megértjük a
különbséget.) Szóval Sombart szerint ez a folyamat indította be Nyugat-Európában a kapitalista
fejlődést a kora újkor elején. Weber véleménye azonban más volt.
Első idevágó kulcsfogalma „a világ varázstalanítása.” Weber ez alatt a racionalitás
térhódítását érti, a mitikus világkép szétfoszlásáról (Entzeuberung) beszél, amely a célirányos
(különösen a célirányos vállalkozói) tevékenység előtt nyit szabad utat. A hatalom szférájában
ez a folyamat, mint láttuk, azt jelenti, hogy az állam szerződéses alapra kerül, és a
legracionálisabb végrehajtó hatalom, a bürokrácia működteti.51 „A világ varázstalanítása”
időben és térben jól lokalizálthatóan ment végbe: Nyugat-Európában a 16. században történt
meg. Erről az időszakról szól még Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme
című tanulmánya (1905). Ebben kifejti, hogy kapitalizmus a világtörténelemben mindig volt,
de általában csak mellékes jelenségként létezett. A 16. századi Nyugat-Európában viszont a

50 H. A. DIEDERIKS, Bevezetés = H. A. DIEDERIKS et al., Nyugat-európai gazdaság- és

társadalomtörténet. A rurális társadalomtól a gondoskodó államig, Osiris, Budapeset, 1995,
18–19.
51 DIEDERIKS, I. m.,30.
protestáns etika segítette elterjedni. Ez adta a modern kapitalizmus szellemiségét, a nyugat-
európai fejlődés sajátosságát, amely a döntő lökést adta a kapitalizmusnak. Romsics Ignác
szerint sokan a szellemtörténet „mintapéldányának” tartják ezt a munkát.52
Gérard Noiriel szerint Weber és nyomdokain a német szociológia radikális empirizmusa
miatt közel állt a történészekhez, és kiegészítették a szociológia durkheimi fő vonalát az
összehasonlítással. Weber meggyőződése szerint a világ sokszínűsége miatt esélytelen
egyetemes törvényszerűségek megállapítására törekedni – ahogyan azt a pozitivizmus remélte.
Fogalmaink minél általánosabbak, annál szegényebbek lesznek, véli: a tudományos leírás
kulcsa a fogalomalkotás, és ideáltípusokat javasol erre a célra, amelyek mesterséges
konstrukciók ugyan, viszont a megfigyelt tények sajátosságit egyesítik.53
A történeti diskurzus alakulásának mindezen fejleményei némileg önkényesen
kiválogatott előzményeket jelentenek csupán a második kihíváshoz, amely a tudományos
történelmet érte. A társadalomtörténet a két világháború utáni időszakban, a francia
társadalomtudományos történetírás artikulálódásával ért fel arra a fejlettségi szintre, hogy a
tudományos történetírás intézményes és intellektuális pozíció ellen komoly kihívást tudjon
intézni. Ehhez persze arra volt szükség, hogy a társadalom és annak felfogása is komoly
változáson menjen keresztül. A dolgot nyilván meg is fordíthatjuk: a huszadik század első
évtizedeiben megváltozott a világ, és ezt a változást szükségszerűen lekövette a történelem
diskurzusa is.

III. A társadalomtudományos történelem kihívása

Korábban azt láttuk, hogy a történetírás a 19. században a születő nemzetállamhoz

kapcsolódott, lényegében annak a szolgálatában állt. Fő témája a politika- (és az ehhez a
legszorosabban kapcsolódó had- és diplomáciatörténet) volt. Azonban a 20. század első
évtizedének történései hatására a történettudomány is új fókuszpontokat kapott, minthogy már
a politikai-hatalmi szférára koncentráló gondolkodás számára is napnál világosabban vált
nyilvánvalóvá az, hogy pusztán a politikai-katonai tényezők vizsgálata kevés. Az olyan
elhúzódó háborúk, mint az első világháború, rámutattak ugyanis arra, hogy a politika mögötti
gazdasági és társadalmi tényezők szerepe valójában meghatározó. Az Amerikai Egyesült

52 ROMSICS, Clio, 73.

53 NOIRIEL, I. m., 103–105.
Államok hatalmas gazdasági fölényét hadba lépése után már hónapokkal képes volt katonai
erővé konvertálni, amely eldöntötte a háborút, míg Oroszország társadalma összeomlott a
háborús terhek alatt – vagyis a világháború kimenetele szempontjából nem az 1914 nyarán
fegyverben álló hadseregek létszáma és fegyverzete volt a döntő. A nagy gazdasági világválság
pedig 1929 és 1933 között ismét csak és még általánosabb érvénnyel mutatott rá a gazdaság
meghatározó fontosságára. Továbbá szintén a gazdasági és a társadalmi kérdések
felértékelődése irányába mutatott az a fejlemény is, hogy az emberek a nyugat-európai
országokban a századforduló első évtizedeiben lényegében már elérték politikai jellegű
céljaikat, megvalósult az általános, egyenlő és titkos választójog. Figyelmük ezután a
gazdasági-társadalmi haladásra összpontosult, gazdasági és szociális jogokat akartak maguknak
kiharcolni, ami módosított a történészi preferenciákon és témaválasztáson is. Innen nézve a
dolgot érthető, hogy a századforduló időszakától folyamatosan erősödő kritika érte a
történelmet: annak ki kell terjednie a társadalmi és gazdasági tényezők vizsgálatára is, és az
események és a kiemelkedő személyiségek helyett a gazdasági és társadalmi viszonyok
elemzésére kell összpontosítania. Mindezen hatások eredményeként a történészek figyelme a
politikatörténet felől a gazdaság- és társadalomtörténet felé tolódott el.
Ugyanakkor nemcsak a társadalomtörténet iránt nőtt meg az érdeklődés, hanem a
társadalomtudományok is rohamosan fejlődtek, és alkalmazásuk a történeti anyagra egyre több
lehetőséget kínált a történetírás számára. A megszülető társadalomtörténet ennek az elméleti-
módszertani arzenálnak az alkalmazását kísérelhette meg. A társadalomtudományos
történetírás két fő útját az Annales iskola és a marxista történetírás jelentette. Ez utóbbiról
később lesz szó, az előbbiről pedig ebben és a következő fejezetben.

Egy további előfutár

Jóllehet korábban úgy tűnhetett, hogy sikerült végre átrágnunk magunkat az
előfutárokon, és immár megérkeztünk a társadalomtudományos történelem áttörésének
történetéhez, ha a frankofón történetírás kontextustába akarjuk illeszteni az Annales folyóirat
megindításának történetét, nem tehetünk másként, mint hogy megint csak egy előfutár
bemutatásával kezdjük a dolgot.
Az Annales legfontosabb előfutára a belga Henri Pirenne (1862–1935) volt, a ghenti
egyetem professzora (1886–1930). Monumentális főműve a Belgium története hét kötetben
(1899–1932), mégsem ez legismertebb munkája, hanem a Mohamed és Nagy Károly 1937-ből,
amelyben kifejtette az úgy nevezett Pirenne-tézist. Eszerint a kora középkorban az iszlám
nagyobb szerepet játszott, mint azt gondolták. Míg ugyanis a Római Birodalomba betörő
barbárok még beépültek a mediterrán kultúrába, a 7. századi mohamedán hódítás lehetetlenné
tette a tengeri kereskedelmet, és északra tolta a gazdasági-kulturális központokat. Ez tette
lehetővé „a keresztény-germán kultúra és feudalizmus kifejlődését”. Pirenne maga tézisét így
összegzi: „Mohamed nélkül Nagy Károly elképzelhetetlen volna.”54
Ami számunkra most ennél érdekesebb, az Henri Pirenne történészi munkamódszere.
Bevallottan feltevésekkel közeledett a múlthoz. Felállított egy hipotézist, majd ennek
ellenőrzését próbálta elvégezni, tehát konkrét állításokat próbált igazolni vagy cáfolni.
Kérdésekre kereste a választ, ahogy azt korábban Gustav Droysen javasolta, illetve később
Marc Bloch fogja majd tanácsolni. (Az előzőről volt már szó, az utóbbiról ebben a fejezetben
lesz.) Pirenne így írt a társadalomtudományok alkalmazásáról: „A szellem- és
társadalomtudományok” által „a különböző vallási, etnikai, földrajzi, gazdasági tényezőkről”
adott ismeretek hozzásegítenek minket „azon tömérdek jelenség megértéséhez, melyek
korábban elkerülték figyelmünket.”55 Ezért Pirenne egyértelműen tematikailag és
módszertanilag is az Annales, a társadalomtudományos történelem előfutára volt. Nagy hatást
gyakorolt mind Blochra, mind kollégájára és barátjára, Lucien Fèbvre-re. 1919-ben személyes
találkozásra is került közöttük sor, 1921-től komoly levelezésben álltak, és ők Pirenne-t be is
akarták vonni az Annales vezetésébe.56

Az Annales születése
Fèbvre és Bloch is a Franciaország által frissen visszahódított Strasbourg-ban létrehozott,
szabadabb légkörű kirakategyetemre (1919) kapott kinevezést. Itt a különféle karok és
tanszékek szoros kapcsolatokat ápoltak egymással, és rendszeresen interdiszciplináris
vitaüléseket tartottak.57 Továbbá kapcsolatban álltak Henri Berr körével. Berr célja a
pozitivizmussal szemben – talán a szellemtörténet által is befolyásolva – a holisztikus szemlélet
érvényesítése, egyfajta totális történelem létrehozása, és a pozitivizmus által a tudományok
hierarchiájának aljára száműzött történelemre alapozott szintézis létrehozása volt. Ebből a
célból már 1900-ban megalapította a Revue de synthese historique című folyóiratot, és

54 KISANTAL Tamás és GYURGYÁK János bevezetése Pirenne-hez = GYURGYÁK–KISANTAL, I.

m., II. 1078.
55 Uo., 1085. megnézni inkább a saját Pirenne-céduláimat!
56 KISANTAL Tamás és GYURGYÁK János bevezetése Pirenne-hez = GYURGYÁK–KISANTAL, I.
m., II. 1078.
57 BENDA Gy., A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 115.
megpróbál hidat verni a szociológia és a történelem közé, s megalkotni a szintetizáló
történettudományt.58 Berr a tudományok nyitottságát hirdette. Úgy próbálta közvetíteni a
szociológia hatását a történelem felé, hogy közben azt hangsúlyozta, hogy empirikus
történésznek kell maradni. Bár a történeti anyaggyűjtésnek az egész emberiségre ki kell
terjednie, Berr szerint a történész számára a legfontosabbak a kisemberek. A
társadalomtudományos történelem első igazi képviselőjének tekinthetjük.59
Ez a szociológia törekvéseinek megfelelően a kollektív jelenségeket vizsgálná, a
politika helyett a társadalomra, a gazdaságra, a technikára, a demográfiára lenne nagyobb
figyelemmel – azaz szintézisre törekedne.60 Berr ugyanúgy Annales-előfutárnak tekinthető,
mint Pirenne. A társadalomtudományos történelem francia iskolájának, az Annales-nak a
létrehozásakor a két legerősebb hatás mégis az emberföldrajzé és a szociológiáé volt.
Ahogy a magyar tanárképzésben a történelemhez párosított másik szak a legtöbb
esetben hagyományosan a magyar nyelv és irodalom volt, úgy ez a francia tanárképzésben a
földrajz volt. Innen érthető meg a francia földrajztudomány nagy hatása a francia történetírásra,
vagyis az, hogy a földrajz a társadalomtudományok között az egyik első ihletője volt a
társadalomtudományos történelemnek. Konkrétan a francia emberföldrajzi iskola, Paul Vidal
de la Blache posszibilizmusának a befolyása volt döntő. Ez a földrajzi felfogás a német
determinizmussal, például Friedrich Ratzel geopolitikájával szemben azt hangoztatta egyfelől,
hogy egy környezeti kihívásra sok válasz adható, másrészt pedig azt, hogy a földrajzi hatásokat
a társadalmi szerkezet és eszmék közvetítik. Így a földrajzi tényezők nem determinálnak, hanem
egyszerre több lehetőséget adnak. Vidal de la Blache híres mondása jól jellemzi azoknak a
gondolkodását, akik földrajznak és a történelemnek az összefonódását vallották: „a történelem
a múlt földrajza, a földrajz a jelen története.”61 Magyarországon Mendöl Tibor, a Szarvas
földrajza szerzője volt ennek a földrajzi iskolának a legjelesebb képviselője.62 Az Annales
című folyóirat első, 1929 és 1948 közötti korszakát megvizsgálva az látszik, hogy a
társtudományok közül a földrajztudomány volt benne a legerősebben képviselve.63

58 BREISACH, I. m., 284–285.

59 Kiss Zsuzsanna előadásai az ELTE BTK-n „Szociológia és történelem” címmel
(2018.03.13. és 2019.03.20.).
60 Erős 258.
61 Idézi Erős 258.
62 24. Győri R. KOrall
63 Idézi Romsics 223.
 De még erősebb volt a francia szociológia hatása Blochra és Fèbvre-re, elsősorban
Émile Durkheim szociológiájáé. A szociológia ekkoriban még friss, nem hosszú múltra
visszatekintő, de erőtől duzzadó társadalomtudomány volt. Az alapító atyának tekinthető
Durkheim úgy vélte, hogy a szociológia csak akkor tekinthető önálló tudománynak, ha más a
tárgya, mint a többi tudományé, és ezt a sajátos tárgyat a „társadalmi tény” fogalmában lelte
meg. Ez ugyan emberi cselekedetek terméke, mégis az egyéntől függetlenül létezik, és nemcsak
önálló léttel bír, hanem az egyénre kényszerítő erőt is gyakorol – ezért pedig dologként lehet
felfogni. Ilyen „társadalmi tény” lehet egy város térbeli alakja, az illemszabályok vagy a
közlekedési előírások rendszere. A nevelés, a szocializáció során sajátítjuk el őket, és addig
lényegében észrevétlenek maradnak, míg meg nem sértjük őket, de ha összeütközésbe kerülünk
velük, át akarjuk őket hágni, akkor bizonyítják nyomban valóságosságukat, érvényességüket,
megkerülhetetlenségüket.
Durkheim a társadalmi csoportok és struktúrák vizsgálatára törekedett, és társadalmi
történéseket tárt fel. Egyfelől egzakt tudományt akart teremteni, másfelől pedig súlyt helyezett
a normákra, szokásokra, a vallásra.64 Nemcsak a szociológia tudományáról tartotta azt, hogy
oksági elemzést kell adnia leírás helyett, az egyedi helyett pedig az általánosra kell
koncentrálnia, hanem a történelemre nézve is kijelentette (jóllehet a szociológiát tartotta
fontosabbnak, tekintve azt, hogy a jelen, amely közvetlenül vizsgálható, fontosabb a múltnál):
„a történelem csak olyan mértékben lehet tudományossá, amilyen mértékben magyarázni tud,
ez pedig csak összehasonlítás révén lehetséges [...] Ez az oka annak, hogy a
történettudománynak meg kell haladnia hétköznapi gondolkodásmódját. A tanulmányozott
időszakon és országon túllépve általános kérdésekkel kell foglalkoznia, hogy felülemelkedjen
a vizsgált egyedi tényen. Attól kezdve, hogy a történettudomány elkezd összehasonlítani,
elhatárolhatatlanná válik a szociológiától.” (1898)65 Tehát az a fő baja tehát a szociológiának
a történelemmel, hogy csak egyedi dolgokkal foglalkozik, az általánosítástól elzárkózik.
A történészek reakcióját a szociológia így megnyilvánuló imperializmusára a legjobban
a Simiand–Seigobos vita mutatja meg. A már említett klasszikus francia történeti módszertani
munka, Langlois és Seignobos műve, az Introduction aux études historiques (Bevezetés a
történelmi tanulmányokba) 1898-ban jelent meg. Az értekezés szinte kizárólag módszertani
kérdésekkel foglalkozott. Ritkán tartalmazott elméleti megállapításokat, utalt episztemológiai

64 IGGERS, Historiography, 53.

65 TAKÁCS Erzsébet, Egy vita története. A szociológusok és történészek viszonya a fin de siècle
Franciaországban, Korall 6 (2005/19-20.), 6.
problémákra. Olyan iskolai segédtankönyvnek látszott, amelynek célja a tudományos
történetírás alapjainak elsajátíttatása. A könyv első két, Langlois által írt része a forráskritika
klasszikus történeti módszereit mutatja be, a harmadik „Szintetizáló feladatok” címet viselő
seignobosi rész pedig - erősen polemizáló jelleget adva a könyvnek - a társadalomtudományok
felvetéseire kívánt válaszolni.66
Ezzel szállt vitába Francois Simiand, aki egyszerre volt szociológus és történész, és így
közvetítette a kritikát a szociológia oldaláról a történelem felé. Ennek a kihívásnak a lényege a
következő: a történelemnek meg kell változtatnia módszertanát ahhoz, hogy tudományos
lehessen. Simiand egy előadást tartott erről, amely 1903-ban meg is jelent cikk formájában
Henri Berr folyóiratában. Ebben kifejti, hogy a történelemnek azért, hogy tudományos lehessen,
három bálványától kell megszabadulni: a politika bálványától (tudniillik a történészek egyelőre
felnagyítják a háborús-politikai tényezők szerepét), az egyén bálványától (hiszen intézmények
és társadalmi jelenségek helyett egyetlen ember van a történetírás középpontjában) és az
időrend bálványától. Ez utóbbi a legproblematikusabb: a történészek a jelenből kiindulva
keresik egy jelenség eredetét, s a felállított kronológia a jelenig mutat; valamint ezért végül
minden korszaknak egyforma jelentőséget tulajdonítanak – ahogy ezt annak idején Ranke
kifejezte: minden korszak ugyanolyan közel van az Istenhez (Jede Epoche ist unmittelbar zu
Gott) –, pedig ez téves álláspont. A Simiand által javasolt megoldás tehát a következő: a
történelemnek „hátat kell fordítania »az egyedi tényeknek és az ismétlődő tényekre kell
koncentrálnia.«” A vita hangneme elég éles volt, mint a német történetírás második módszertani
vitája esetében is, de az eredménye éppen fordított volt: ott éppen Lamprecht maradt egyedül
újító törekvéseivel, itt azonban Seignobos végül senkit sem tudott maga mellé állítani a
történészek közül. „Látható, hogy Durkheim javaslatai éppen akkor hangzottak el, amikor a
történészek maguk is megkérdőjelezték a források terméketlen felhalmozását és az általánosítás
elutasítását” – írja Takács Erzsébet.67
A második kihívás, a társadalomtudományos történelem kihívása ezért éppen
Franciaországban artikulálódott. A döntő mozzanat egy folyóirat létrehozása volt 1929-ben. A
példa a német Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte volt ugyan, de az
Annales de l’histoire économique et sociale címmel létrehozott új történeti folyóirat címe
árulkodik a másik mintáról, az Années sociologiques-ről, Durkheim folyóiratáról. Az új
történeti folyóirat a társadalomtudomány egységéért szállt síkra. Már a szerkesztőbizottsága is

66 TAKÁCS, I. m., 7.
67 TAKÁCS, I. m., 18–32. Idézetek: 19, 32.
interdiszciplináris volt: Pirenne mellett ott ült benne a szociológus Maurice Halbwachs (aki
szintén az új strasbourg-i egyetem professzora volt), a földrajztudós Albert Demangeon,
továbbá tagjai között volt közgazdász és politológus is. Az volt a „folyóirat célkitűzése […],
hogy a történelem vezetése alatt egyesítse a társadalomtudományokat közös munkára, lebontva
a régi elkülönülési megrögződéseket.”68 Sciences de l’homme-ról, embertudományokról
beszélnek. Ez egy újabb terminus a humán tudományokra Dilthey és a neokantiánusok után
(szellemtudományok, egyedi dolgokat leíró tudományok, kultúratudományok).
Együttműködésüket az teszi lehetővé, hogy az Annales szerkesztői szerint a jelen és a múlt
megismerése alapvetően azonos jellegű.69 A folyóirat fórumot biztosít a többféle új iránynak
és megközelítésmódnak.70 Nagyon sok benne az ismertetés, és kritikai vitaszellem jellemzi.71
A kezdet kezdetén óriási volt Bloch és Fèbvre szerepe: az első években a cikkek felét a két
szerkesztő írta, és a tematikai súlypont is eltolódott az újkor és a jelenkor felé.
Az Annales folyóirat és a köré szerveződő történeti iskola jelentőségét jól összegzi Jean
Glénisson: „az Annales egymagában aláásta a történelmi tény pozitivista meghatározását,
összezúzta a nem írásos evidenciához fűződő tabut, a rokontudományokkal párbeszédre
kényszerítette a történelmet, hiteltelenné tette az eseménytörténetet, visszautasította a
politikatörténet primátusát, mivel ragaszkodott a gazdaság- és kultúrtörténettel való
együttműködéshez, megcáfolta a hagyományos életrajzot, mely az egyént izolálta, és végül
sikeresen az érzéseket vagy a gondolkodásmódokat (modes of feeling) komoly történeti kutatás
tárgyává tette.”72
Tehát megszületett tehát a társadalomtörténet, pontosabb kifejezéssel a
társadalomtudományos történelem. Ennek két legfontosabb jellemzője a történetírás megújult
tematikája egyfelől, illetve megújult módszertana másfelől. Egyrészt látjuk a gazdaság- és
társadalomtörténeti tematikus súlypontot, másrészt pedig a kor társadalomtudományainak
alkalmazását, a társadalomtudományi módszerek átvételét. Jól látható, hogy a
társadalomtudományos történelem egyenes ági utódja a pozitivista történetírás mellékágának,
amely már a 19. században kísérletet tett mind a történelem tematikájának kiszélesítésére, mind
a társadalomtudományokra való támaszkodásra (Buckle, majd Lamprecht). A nagy különbség,

68 BENDA Gy., A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 115.

69 Uo.
70 IGGERS, Historiography, 54.
71 BENDA Gy., A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 116.
72 Idézi: GREEN–TROUP, I. m., 87.
hogy eltelt bő 70, illetve 30 év, amelynek során mind a világ nagyot fordult általában, mind a
társadalomtudományok rohamos fejlődésen mentek keresztül. Az Annales első generációjának
két kiemelkedő figurája a két alapító szerkesztő, Bloch és Fèbvre volt.

Bloch történetírása
Marc Bloch (1886–1944) Strasbourg-ból 1936-ban a Sorbonne-ra került docensnek, és
1937-ben lett a gazdaságtörténet professzora. Legfontosabb művei közül a legkorábbi az 1924-
ben megjelenő úttörő Csodatévő királyok. A királyi hatalom természetfeletti ereje
Franciaországban és Angliában című könyve, a történeti antropológia irányzatának
megalapozó munkája. A gyógyító királyi érintésről szól, amely néphit a közép- és kora újkori
francia és angol királyság fontos legitimációs bázisa volt, mint a királyt övező misztika
tudatosan kifejlesztett része. Abban hittek ugyanis, hogy a király érintése meggyógyítja a
görvélykórt.73
1931-ben jelent meg Blochnak A francia mezőgazdaság történetének sajátos jellemzői,
című könyve, amely „a középkori mezőgazdasággal foglalkozott, a történeti földrajz és az
összehasonlító társadalomtörténet megalapozója lett.”74 Jellemzője a regresszív módszer, a
mából a múlt felé való következtetés. Ahogy az Annales egyik meghatározó figurája, Jacques
Le Goff fogalmaz, „Marc Bloch meggyőződés[e], hogy… »a múltat a jelen által értjük meg,«
ahogy ezt A történész mesterségében is hangsúlyozza. Ebből származik a regresszív módszer
fontossága számára.”75
Bloch legnagyobb munkája A feudális társadalom (1939–1940).76 Ebben egyfelől
komparatív szemlélettel közelíti meg a feudalizmust, és német és angol példák világítják meg
a francia fejlődést, mutatják meg annak sajátos vonásait; másfelől pedig antropológiai
szemléletet alkalmaz, és a feudalizmust mint interperszonális viszonyok komplexumát tárja
elénk.77
A ma történészének, ha nem középkorász, Bloch művei közül legtöbbet talán A

73 Marc BLOCH, Csodatévő királyok. A királyi hatalom természetfeletti ereje Franciaországban

és Angliában, Osiris, Budapest, 2005.
74 BENDA Gy., A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 115.
75 Jacques LE GOFF, Előszó = BLOCH, Csodatévő királyok, 16. (Ford. Haas Lídia.)
76 Marc BLOCH, A feudális társadalom, Osiris, Budapest, 2002.
77 Iggers
történész mestersége ad, ez a poszthumusz megjelent elméleti írás.78 A kiváló norvég történész,
Jens-Arup Seip úgy vélte, hogy míg a történészek számára Droysen Historikja az Ószövetség,
úgy Blochtól A történész mestersége az Újszövetség: ez a két mű legyen egy történész Bibliája.
Nos, ebben a könyvében, mely a „furcsa háború” lövészárkaiban született, Bloch kifejti, hogy
a történelem nem egyszerűen a múlt tudománya, mert a történelem az emberekkel az időben
foglalkozik, és a holtak mellett az élőket is tanulmányozza. Szerinte a történelem nemcsak
megfigyelés, kérdezni kell. (Mint láttuk, ezt Gustav Droysen hangsúlyozta először, vagyis az
„Újszövetség” az „Ószövetség”-re rímel.) Egyfajta probléma-történelemre van szükség, érvel
a francia történész, amely a külvilág kérdései lefordítja. Simiand-hoz hasonlóan állítja, hogy a
történeti kutatásoknak kezdettől iránya van. Bloch szerint a múlt és a jelen nyomokra épülő
megfigyelésének módszerei alapvetően azonosak, ezért a történelem tudomány.79 (Szintén
Simiand volt az, aki források helyett először beszélt nyomokról. Mára egyre inkább elfogadott
ez a szóhasználat.) Tetten érhető Blochnál is a megértés hangsúlyozása, azaz Droysen, illetve a
gondolatát teljes elméletté kibontó Dilthey, a hermeneutika hatása.

Fèbvre történetírása
Bloch a második világháborúban az ellenálláshoz csatlakozott, és a németek kivégezték,
így elméleti műve csak halála után jelenhetett meg. Barátja és kollégája, Lucien Fèbvre (1878–
1956) vele ellentétben túlélte a második világháborút, és továbbvitte az Annales-t. Az ő doktori
disszertációja a II. Fülöp és Franche-Comté (1911) címet viselte. (Ez a vidék Burgundiának a
Német-római Birodalomhoz tartozó fele, a francia király fennhatóságától „szabad [burgund]
grófság.”) Ez a munka példa a széles értelmű történelemre egyfelől, és a rokontudományok
befolyásáról a történetírásra másfelől. A holland forradalom hatását és a reformáció kezdeteit
vizsgálja, az eladósodó nemesség és a gazdagodó polgárság harcát.80 Nagy figyelmet fordít a
szerző a földrajzi háttér és az anyagi tényezők hatására a társadalmi-kulturális-politikai
fejleményekre.81 Ezt a könyvet általában a totális történelem egyik lehetséges változatának,
még pedig igen korai kísérletének tartják.82 Tulajdonképpen igen szoros párhuzamok

78 Marc BLOCH, A történelem védelmében. Válogatott művek, Gondolat, Budapest, 1974. és

Marc BLOCH, A történész mestersége. Történetelméleti írások, Osiris, Budapest, 1996.
79 23370 cédula és a Bloch fájl kell az egyetemen
80 HUGHES-WARRINGTON, I. m., 86–87.
81 GREEN–TROUP, I. m., 88.
82 BREISACH, I. m., 380, ROMSICS, I. m., 220.
fedezhetők fel e munka és Karl Lamprechtnek a Mosel-völgyről írt hasonló munkája közt,
jóllehet nincs közvetlen hatástörténet: Fèbvre nem ismerte ezt a könyvet. De mindketten a
társadalmi-gazdasági-politikai struktúrák, illetve a gondolkodásmódok és viselkedésmódok
szoros kapcsolatát vizsgálták egy konkrét régióban. Tulajdonképpen mind Karl Lamprecht,
mind Lucien Fèbvre egy földrajzi és történelmi térség integrált gazdaság- és
társadalomtörténetét akarta megírni, figyelemmel egyszersmind a politikai aspektusokra is.83
1922-ben jelent meg Fèbvre könyve földrajz és történelem kapcsolatáról A föld és az
emberi fejlődés (1922) címmel. E művét Vidal de la Blache földrajzi iskolájának
posszibilizmusa jellemezi: a természeti környezet lehetőségeket nyújt csupán – és azután az
emberek aktívan választanak ezen lehetőségek közül.84 Lucien Fèbvre 1933-tól a Collège de
France professzora lett. Ez a francia oktatási struktúra egyik legirigyeltebb pozíciója. Ebben az
időszakban született egyik legfigyelemreméltóbb műve az ateizmusról.85
Ez a könyv válaszként íródott. Abel Lefranc ateistának állította a francia reneszánsz
irodalom kiemelkedő alakját, François Rabelais-t, és híres művét, a Gargantua és Pantagruelt
pedig a kereszténység elleni támadásnak. Fèbvre előbb azt cáfolja, hogy kortársak ateistának
tartották volna Rabelais-t (ez a szó akkor még nem rendelkezett a mai pontos jelentésével,
tulajdonképpen mindössze szitokszóként használták), majd istenkáromló tréfáit visszavezeti a
szent dolgok középkori paródiáira. Rabelais ugyan kritikus volt az egyházzal szemben, de mint
Erasmus, hitt annak megújulásában. Végül Fèbvre kifejti – és ez a legfontosabb újdonsága
könyvének –, hogy ebben a történelmi korban nem is volt lehetséges, nem volt elképzelhető az
ateizmus. Úgy érvel, hogy az outillage mental, a szellemi eszközkészlet ezt nem tette lehetővé.
Ez ugyanis – érvel Fèbvre – korlátozza az adott korban elgondolható dolgok körét. A 16. századi
Franciaországban egyszerűen hiányoztak azok a szavak (abszolút, relatív, absztrakt, konkrét,
okság stb.), melyek később lehetővé tették a világos filozófiai okfejtést, például egy istentagadó
álláspont kialakítását. A könyv végén Fèbvre megvizsgálja az idő és tér fogalmait. Vagyis
ebben a művében Lucien Fèbvre bevezeti az outillage mental fogalmát: ez az emberek és
társadalmak mentális-fogalmi eszközkészlete, amely korspecifikus, behatárolja az emberi
gondolkodás lehetőségeit. Legfontosabb eleme a nyelv, amely „nem azon férfiak és nők tudatos
alkotása, akik beszélik, hanem jelentések összefüggő rendszere, melybe minden nemzedék

83 IGGERS, Historiography, 52., 58.

84 BENDA Gy., A francia társadalomtörténet intézményeinek története, 115.
85 Lucien FÈBVRE, Le problème de l’incroyance au XVIe siècle. La religion de Rabelais,
Albin Michel, Paris, 1942.
beleszületik, és amely gondolkodásukat formálja.”86

III. A társadalomtörténet Magyarországon a két világháború között

Mint említett oszlopkaktuszunkon, a két világháború utáni magyar történetírásban is egymás

mellett látjuk a hagyományos és újabb felfogások ágait. A tudományos történetírás törzse
mellett nemcsak a szellemtörténet, hanem már a társadalomtörténet is erős ágat növesztett. Ha
a két világháború közti időszak magyar társadalomtörténetéről beszélünk, akkor nem az
Annales imént tárgyalt első nemzedékének közvetlen hatását kell feltételeznünk, hanem ezen
historiográfiai fejleményekhez hasonló tendenciákat fedezhetünk fel (a tematikában és a
módszerekben), illetve általában a társadalomtudományok hatása is érezhető, vagyis a
franciákkal egy tőről sarjadó törekvéseket pillanthatunk meg, amelyekre közvetlenül leginkább
német hatások érvényesültek. Ebben az időben vonult be a néprajz, a szociológia, a
nyelvtörténet, a földrajz a magyar történetírásba.87
Két vonulat találkozik itt. Az egyik Szekfű, Domanovszky és a szellemtörténet
magyarországi története, a másik pedig a társadalomtörténeti tradíció története hazánkban
Horváth Mihálytól Acsády Ignácig. Az alábbiakban három meghatározó iskoláról lesz röviden
szó: Domanovszkyéról, Mályuszéról és Hajnal hatásáról. Hajnal Istvánnak iskolája nem volt
életében, de nagy hatással volt Erdei Ferencre, és hozzá nyúltak vissza a nyolcvanas évek
végétől megszerveződő magyar társadalomtörténészek is a Hajnal István Kör
Társadalomtörténeti Egyesület, majd később a Korall című társadalomtörténeti folyóirat
létrehozásakor.
Már Szekfűnél is láthatjuk a társadalomtörténet hatását, különösen egy korai, 1912-ben
született munkájában, amely a Serviensek és familiárisok címet viselte. Ez „fordulatot képviselt
ahhoz a jogtörténeti szemlélethez képest, amelyen addig a középkori magyar
társadalomfejlődés elemzését értették.” Bár talán túlhangsúlyozta a személyi függés
jelentőségét, kiemelhető a műben megnyilvánuló erős elméleti igény. Például Max Weber
nyomán Szekfű vezette be a magyar történettudományba patimoniális jelzőt a királyság
jellemzésére.88 A hivatalnoki réteg kialakulását, a hivatalviselés és a familiaritás kapcsolatát

86 IGGERS, Historiography, 58. kellenének ide még a Febvre cédulák 1. doboz 20269
87 GRANASZTÓI György, Ha nincs társadalomtörténet, miért van?, Korall 2. (2001/5–6.), 199.
88 Uo.
vizsgálta, a nagybirtok társadalomszervező szerepének és a nemesség differenciálódásának
konzekvenciáit vonta le. Bár későbbi műveiben kimutatható a Domanovszky-iskola hatása,89
a nagybirtok szerepének hangsúlyozása azonban elsősorban nem Szekfű nevéhez kötődik,
hanem Domanovszky Sándor tanítványainak munkásságához.

A Domanovszky-iskola
Domanovszky Sándor 1914-től egészen 1948-ig volt a Művelődéstörténeti Tanszék
professzora a budapesti egyetemen. Nevéhez fontos gazdaságtörténeti munkák fűződnek (A
harmincadvám eredete, A szepesi városok árumegállító joga), illetve megírta az Árpád-kori
magyar társadalom történetét. Harminc évig volt a Századok szerkesztője, a harmincas években
egy ideig Hajnallal és Mályusszal együtt. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a folyóirat
hasábjain a korábban domináló politikatörténet érezhetően a háttérbe szorult, a Századok jóval
modernebb arculatot öltött.90
Domanovszky figyelmének középpontjában az uradalmak vizsgálata állt. Ezeket „mint
összetett gazdasági, munkaszervezeti és szociális egységek”-et vizsgálta tanítványaival. Az ő
iskolájához sorolható Bakács István, Wellmann Imre, Csapody Csaba, Berlász Jenő és Jármay
Edit. Domanovszky tanítványainak tollából jelent meg az általa szerkesztett Tanulmányok a
magyar mezőgazdaság történetéhez című könyvsorozat 15 kötete (1930–1943), a magyar
nagybirtokok komplex gazdasági-társadalmi életének bemutatása.91 Egyértelműen Henri
Pirenne hatása érezhető a Domanovszky-iskola szemléletén. Pirenne az uradalmakban nemcsak
gazdasági, hanem társadalmi intézményt is látott, és rendszerként vizsgálta őket.92
Domanovszky Sándor legkiemelkedőbb tanítványa az agrártörténész Wellmann Imre
volt. Ő az 1930-as évek elején, posztgraduális lipcsei tanulmányai során ismerkedett meg a
francia és a német szociológiai iskolák, valamint az Annales képviselőivel, tehát Émile
Durkheim, Max Weber, Alfred Vierkand, Marc Bloch felfogásával. Úgy vélte, hogy „a
társadalmat az egyén felől, a gazdasági folyamatokat pedig a gazdálkodás, a termelés
hétköznapi menetén keresztül kell vizsgálnia.”93

89 CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 211, 214.

90 PÓTOLNI A FORRÁST
91 CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 210., 215; ROMSICS, Clio, 317–318.
92 KAPOSI Zoltán, Uradalmi gazdaság és társadalom a 18-19. században. A vrászlói
társadalom átalakulásának folyamata, Dialóg Campus, Pécs–Budapest, 2000, 14–15.
93 CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 215 (idézet innen); ROMSICS, Clio, 318.
Mályusz Elemér település- és népiségtörténete
Mályus Elemér (1898–1989) hosszú életű és nagy életművet létrehozó pályáján
foglalkozott a középkori egyházi társadalommal, Zsigmond korával vagy a 18. századdal is.
Munkáinak egyik csoportja a „politika társadalomtörténete” körébe sorolható – A reformkor
nemzedéke (1923), A magyar köznemesség kialakulása (1940) –, de ennél fontosabb most
számunkra település- és népiségtörténeti iskolája, amely a szellemtörténet államközpontú
szintézisével helyezkedett szembe. Részben az Annales körére, részben a német
településtörténetre és a szociológiára támaszkodott.94 Erős Vilmos szembeállítása szerint míg
a szellemtörténet a filozófia, az irodalomtudomány, a művészettörténet és a pszichológia
szövetségét kereste, a népiségtörténészek a néprajz, az antropológia, a régészet, a nyelvészet, a
földrajz és a szociológia felé tájékozódtak.95
Mályusz is mint totális történelmet kívánt gazdaság- és társadalomtörténetet írni96 –
Lucien Fèbvre történetírásához hasonlóan Munkáira jellemző rájuk a rokontudományok, főleg
a néprajz alkalmazása, valamint az új források bevonása anyakönyvek, úrbáriumok, periratok,
dűlőnevek, személynevek, térképek.97 Kezdetben Mályusz kifejezetten Weber hatása alatt állt.
Ahogy maga írta: „Max Weber iránt fiatalos lelkesedés fűtött, bizonyára az ő szemlélete
befolyásolt.” Mályusz Elemér használta itthon először a karizmatikus királyság fogalmát a 12–
13. századi viszonyok jellemzésére.98 Népiségtörténeti programja mögött politikai
megfontolások is meghúzódtak. Mályusz szerint a trianoni béke után a feladat a magyarság
kulturális és szellemi összetartozásának megőrzése lett. A kora újkorról írt művei (a
köznemességről vagy a protestáns egyháztörténetről) mind Szekfű koncepciójával
szembeállítva értelmezhetők.99
1931-ben jelent meg programadó cikke, A népiség története, és öt évvel később
létrehozta a Népiség- és Településtörténeti Intézetet az egyetemen. Ugyanis úgy vélte, hogy a
helyi közösségek vizsgálata „lehet a legalkalmasabb a népesség gazdasági, társadalmi és
szociális életének, érzelmi világának, kultúrájának, illetve mindennapi kapcsolatainak összetett

94 CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 215–217.

95 ERŐS, Modern historiográfia, 183.
96 CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 215.
97 Estók János előadása az ELTE BTK-n.
98 GRANASZTÓI, I. m., 199–200, idézet: 200.
99 ERŐS, Modern historiográfia, 188–189.
rekonstruálására.” Mályusz szerint regionális vizsgálatokkal lehet pontosítani a jogtörténeti
szemlélet általános eredményeit.100 Az Annales első generációját jellemző földrajzi szemlélet
tehát nála is igen erős volt.101 1938 és 1943 között tanítványai munkáiból jelentette meg a
Település- és Népiségtörténeti Értekezések sorozat köteteit. Olyan később nagy pályát befutó
történészek a szerzők, mint Fügedi Erik, Iczkovits Emma, Balázs Éva, Maksay Ferenc és Jakó
Zsigmond. Ugyanekkor egy másik sorozatot is kiadott Hómannal és Domanovszkyval
Magyarság és nemzetiség címmel.102
Itt jelent meg legkiemelkedőbb tanítványa, Szabó István első komoly munkája, az
Ugocsa megye, a helyi népesség nemzetiségi megoszlásának vizsgálta. Később A magyarság
életrajza (1941) című művében a népiségtörténet mellett felhasználta a történeti demográfia és
a statisztika, a településföldrajz, a várostörténet s a nyelvtörténet eredményeit is, továbbá a
népesség nemzetiségi megoszlását illetően a néprajzi irodalmat is.103 Fő műve A magyar
parasztság története (1940). Szabó István a második világháború után neves agrártörténeti
iskolát hozott létre Debrecenben, ahol a két világháború közötti magyar társadalomtörténeti
törekvések folytatásra találtak.

Hajnal István szociologikus történetírása

Hajnal István Lamprecht lipcsei intézetében tanult, és történetszemléletét az egyetemes
történelmi szemlélet jellemezte. Számára a társadalom nem egyének összessége volt, hanem
(Comte nyomán) „objektív forma”, „az élet fölé épült szerkezet.” „Hajnal István számára a
forma, valamint a formaképződés (a társadalmasodás) vizsgálata jelentette a
társadalomtörténetet.” 1935-ben tartotta a budapesti egyetemen azt a Történelem és szociológia
című előadássorozatát, amelyet 1939-ben ugyanilyen címmel tanulmányként jelentetett
meg,104 és amely jól mutatja a szociológia nagy hatását rá. Hajnal István Vierkandt és
Durkheim alapján úgy vélte, hogy „a társadalom hosszú távú fejlődésében nem az állami-
politikai történés a meghatározó, hanem az alattuk folyó tömegélet, a társadalom napi

100 CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 215–216; idézet: 215–216.

101 Estók János előadása az ELTE BTK-n.
102 CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 217.
103 CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 217–218.
104 CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 218–219, idézet: 219.
aprómunkája.”105 Szemlélete Pirenne, Fèbvre, Bloch szemléletéhez áll közel: szintetizáló,
folyamatokban, törvényszerűségekben, struktúrákban gondolkodik, és összehasonlító módszer
alkalmazására, a segédtudományok és általában a művelődéstörténet beépítésére törekszik.106
Hajnal első fő témája az írásbeliség volt, ezen belül is az írás használata, társadalmi
kontextusa állt figyelmének homlokterében, ami a korban nem volt megszokott. Minthogy
azonban az írásbeliségből mégsem lehet mindent levezetni, ezért Hajnal István idővel általános
technikatörténeti érdeklődésre váltott. Úgy vélte, hogy azt kell vizsgálni, amiben az élet
tárgyiasult. Az írás- és a technikatörténet jelentette számára azt a bázist, ahonnan később
kiindulva kifejtette sajátos európai fejlődés-értelmezését.107 Halmos Károly
megfogalmazásában: „Hajnal István nem a kapitalizmusra, hanem a technikai fejlődésre
koncentrált. Ahhoz, hogy megmagyarázhassa, honnan származott az a technikai potenciál,
amelyik a 18. század második felében oly látványosan megnyilvánult, a kézműipar piaci és
munkaszervezetét kellett újraértelmeznie.”108
Mint láttuk, korábban Sombart és Weber vitát folytatott a kapitalizmus eredetéről.
Ebben a kérdésben Hajnal egészen más álláspontot foglal el, mint ők: az európai modernitás
létrejöttének döntő mozzanatát nem a kora újkor gyors és látványos változásaiban keresi, hanem
a középkor nagyon lassú folyamataiban. (És így nem is a gyárban, hanem a céhben találja meg
a változás kulcsát.109) „A középkornak mint szokásszerű társadalomnak legfontosabb
eredménye az, hogy megteremti annak a hirtelen fejlődésnek az alapját, amely majd az újkorban
fog bekövetkezni.” (Sajátos módon Hajnal értékrendjében az irracionális szokás, a középkor
viszont magasabb polcon helyezkedik el, mint a modernitás okszerű társadalma.)110 „A
középkor azért vált Hajnalnál eszményített korszakká, mert tradicionalizmusa védelmező
burokként megóvta és segítette megerősödni a munka és az ember közötti viszony eredményeit,

105 Idézi BARÁTH József, Hajnal István recenziói. Hogyan jelennek meg a hajnali gondolatok
ezen írásokban?, Szakdolgozat. ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék,
Budapest, 2009), 8.
106 CSÍKI–HALMOS–TÓTH, I. m., 219.
107 BARÁTH, I. m., 8–11.
108 HALMOS Károly, Közgazdaságtan és történelem – a narratív és a neoinstitucionalista
fordulat után, Korall 2. (2001/5–6.), 218.
109 ERŐS, Modern historiográfia 181.
110 BARÁTH, I. m., 11–12, idézet: 12.
amiket a racionális társadalom túlságosan hamar és felelőtlenül kihasznált volna.”.111
Hajnal tehát durkheimiánus és antiweberiánus – amennyiben véleménye szerint nem a
racionalitás (a kora újkori polgárság) alapozta meg a modern fejlődést, hanem a középkori
parasztság tradicionalizmusa, a hosszú ideig tartó középkori társadalmi és technikai
formaképződés tette Európát egyedivé.112 Hajnal szerint az teszi egyedivé az európai fejlődést,
hogy a középkorban szokásszerű társadalma volt, és ezt váltotta azután a kapitalizmus felülről
szervezett okszerű társadalma, amellyel ő már nem tud szimpatizálni, mert itt szokásszerűség
és okszerűség egyensúlya az előbbi kárára bomlik meg – miközben a másik végletet a kínai
társadalom merev szokásszerűsége képviseli. Ezt a koncepciót érvényesítette az 1934-ben
megjelent négykötetes Egyetemes történet kiváló kora újkori kötetében.113
Itt Kína és India történetének vázlatos bemutatásával indít, amelyben jelentős szerepet
kap a kínai és indiai írás története, majd az európai társadalomfejlődés bemutatása kapcsán fejti
ki Hajnal fent jelzett nézeteit: „a társadalom fejlődése az emberek együttélésének módjaitól
függ, nem pedig esetleges céljaiktól, okszerű törekvéseiktől.” Így az ókor okszerűsége nem
tudja megőrizni, érvényesíteni a társadalmasodás eredményeit. Ekkor „A munka intenzitása
helyett a hódítás, a kizsákmányolás élteti a társadalmat.” A középkor jelent döntő változást:
„szokásszerűsége masszív, biztosított helyzetű társadalomrétegeket alakít ki”, érvényesülhet az
intellektualizmus, míg végül „az egész társadalom oly összefüggő, üzemszerű szervezetet alkot,
mint még soha az emberiség történetében.”114
Egyedi koncepciója és valóban egyetemes szemlélete dacára Hajnal történetírásának
korában a történészek között lényegében nem volt közvetlen visszhangja.115 követői inkább
szociográfusok voltak mint Erdei Ferenc (akinél a marxizmus és a hajnalizmus egymás mellett
volt megtalálható egy ideig, de mivel ez utóbbihoz nem rendelhetett cselekvési programot, ezért
azután háttérbe szorul a marxizmus, tehát a szocializmus építése mögött116), továbbá Erdei
felesége, Majláth Jolán (aki Nagykőrös példáján mutatja be, hogy a magyar történelemben a

111 Lakatos László gondolatát idézi BARÁTH, I. m., 13.

112 112.
113 ERŐS, Modern historiográfia 181.
114 HAJNAL István, Az újkor története, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1936, 34, 603,
idézet: 34, 603.
115 BARÁTH, I. m., 50.
116 120.
16–17. században létezett a parasztpolgárosodás lehetősége117), továbbá Márkus István.118
Majláth és Márkus azután együtt írtak a 18. századi Nagykőrösről.119
Hajnal István nagy hatása Erdei Ferencre különösen nyilvánvaló az Erdeinek a hetvenes
évektől nagyon befolyásos „kettős társadalom” koncepciójában, amely a két világháború
közötti magyar társadalom talán legismertebb modellje lett. A „rendies hagyományokra és a
modern polgári elemekre épülő két társadalmi hierarchia” párhuzamos létét állítja.120 Ennek
megfelel az állami és magánszektor, nemesi és zsidó elemek, a tömegerőt tekintve pedig a
parasztság és a jórészt idegen etnikai eredetű munkásság kettőssége. Egyértelműen hajnali
koncepció Erdeinél a rendi társadalom leírása. Szerinte ezt a szokásszerűség jellemzi, itt a
kölcsönös méltányosság alapján álló, nem a gazdasági törvényszerűségek dominálnak. A
háttérben a nomád hagyományok, a rendies fejlődés hiányai állnak. Ezek ugyanis rövidebb
ideig érvényesültek, és nem hozhatták létre azokat a struktúrákat, mint Nyugaton. Nálunk a
hatalom fokozottabban érvényesült. A rendies formák részint a polgári korszakban is
megőrződtek. Magyaroszágon a szabadabb és önállóbb társadalmi helyzethez az út rögösebb
volt, az örökös jobbágyság nálunk könnyebben kialakult, a fejlődést a török, majd a
kapitalizmus eltérítette a nyugat-európai úttól.121 Vagyis Erdei a két világháború közti magyar
társadalom sajátosságait a rendiség sajátosságaival magyarázta, és okként „a szokásszerűség
társadalmának eltérő formaképződésé,”-t jelölte meg.122 Erdei mögött tehát Hajnal áll, aki a
szokásszerű és az okszerű társadalomszerveződést szembe állítja, amelyekből mindkét típus
jelen van, a kérdés az, melyik dominál a kettőből.123 (Nem állítja a nemzeti társadalmat
szokásszerűnek, csak azt mondja, hogy abban jelen van a szokásszerűség is, pedig a korban az
okszerűség dominál már, a polgári társadalomban pedig nincs jelen a szokásszerűség; a
parasztság a kettős struktúra alatt van – és döntően szokásszerű még.124) Nemcsak a
vállalkozók többsége zsidó, hanem a vállalkozás is maga.125

117 122.
118 119.
119 124.
120 128. honnan szó szerint?
121 229.
122 233. BOgnár B Korall
123 222-3.
124 223.
125 224.Korall Gyáni
Összegzés
Ebben a fejezetben tehát láttuk, hogy a kanti tudományelmélet megkérdőjelezése két
irányból is megtörtént: Simmel, Dewey és Cassirer a természettudományos tudományosságát
is megkérdőjelezte (ezen a vonalon majd később fogunk továbbhaladni), illetve Dilthey
nyomán Windelband és Rickert a humán tudományok tudományosságát kívánták elméletileg
megindokolni. Az utóbbira épített Max Weber, akinek olyan kulcsfontosságú fogalmaival
ismerkedtünk meg, mint az ideáltípus (például hatalomé), „a világ varázstalanítása”, és láttuk,
milyen szerepet tulajdonít a modernitás születésében a protestáns etikának. Láttuk továbbá a
magyar társdalomtörténet a 19. századi kezdeményeit, főleg Horváth Mihály, Tagányi Károly,
Acsády Ignác munkásságát.
A második kihívást a tudományos történetírás ellen a francia Annales folyóirat 1929.
évi indulásához köthetjük. Itt döntő szerepe a társadalomtudományok közül a francia
emberföldrajznak és a durkheimi szociológiának volt, amely módszertana és
megközelítésmódja átgondolására sarkallta a történetírást, mondván: nem tudományos. A
megszülető út történelmet, a társadalomtudományos történelmet a gazdaság- és
társadalomtörténeti tematikai súlypont és a társadalomtudományos módszerek alkalmazása
jellemezte. A társadalomtudományok egyesítésére törekedett. Alapítói közül Blochtól a
regresszív módszert, a komparatív szemléletet és az antropológiai szemléletet lehetett kiemelni,
Fèbvre-nél pedig a totális történelemre való törekvés mellett a mentális eszközkészlet fogalmát.
A két világháború közötti magyar történetírásban a Domanovszky-iskola
uradalomtörténete, Mályusz település- és népiségtörténeti iskolája, valamint Hajnal István
szociologikus történetírása képviselte elsősorban a társadalomtörténeti törekvéseket.

Irodalom
Míg Buckle Tóth Zoltán hivatkozott tanulmányában bő tárgyalást kapott, Lamprecht
történetírása kapcsán Ute Daniel kultúrtörténeti áttekintésére támaszkodtam elsősorban. (Ez
munka hamarosan magyar nyelven is elérhető lesz az érdeklődők számára, és mint a 20. század
végén jelentkező (és a későbbi fejezetekben tárgyalandó) történetírás legmélyebb,
leginformatívabb és legolvasmányosabb áttekintését ajánlom a hallgatók figyelmébe.) Az
Annales iskola történetét illetően Benda Gyula vázlatából érdemes kiindulni. A magyar
történetírás két világháború közötti fejlemények részleteire nézve (mint eddig is és majd ezután
is) Romsics Ignác monográfiájához utalnám a szíves olvasót.
Összegző kérdések a negyedik fejezethez
36. Milyen törekvés jelent meg kisebbségiként a pozitivista történetíráson belül?
37. Mi jellemzi Buckle történetírását?
38. Nevezzen meg egy magyar pozitivista történetírót!
39. Lamprecht mely társadalomtudományra építette társadalomtörténetét?
40. Mire törekedtek a századfordulón a neokantiánus filozófusok?
41. Mi volt a célja Max Webernek az ideáltípus kategóriájának bevezetésével?
42. Említsen egy olyan magyar történészt, aki társadalomtörténeti igényű munkákat írt a 19.
században vagy a 19–20. század fordulóján!
43. A társadalomtudományok tekintetében mi volt Bloch és Fèbvre célja az Annales folyóirat
megalapításakor?
44. Mely két szellemi hatás volt meghatározó indulásukkor az Annales történészei számára?
45. Mit vont kétségbe a századfordulón a francia szociológia a történelemmel kapcsolatban?
46. Miért nem indokolt Marc Bloch szerint a történelemtől megvonni a tudomány státuszát?
47. Mire kell a történésznek Bloch szerint választ keresnie?
48. Mit jelent a regresszív módszer Bloch történetírásában?
49. Mondjon példát Bloch történetírásából a komparatív vagy az antropológiai szemlélet
megvalósítására!
50. Milyen újításokat hoz Fèbvre történetírása? Legalább egyet említsen meg!
51. Tematikailag mi áll az Annales figyelmének középpontjában?
52. A két világháború közti magyar történetírásban milyen iskolák képviselik a
társadalomtörténet megjelenését?
55. Milyen kérdés áll a Domanovszky-iskola figyelmének homlokterében?
54. Hogyan nevezik Mályusz Elemér iskoláját?
55. Jellemezze Hajnal István történetírását!
56. Ki dolgozta ki a kettős társadalom koncepcióját, és ez mit jelent?