Második fejezet

A történettudomány létrejötte és intézményesülése a 19. században: a historizmus és a

pozitivizmus

Ebben a fejezetben még mindig a 20. századi történetírás előzményeiről lesz még szó, de már
nem távoli, hanem közvetlen előzményekről: az intézményesült diskurzus értelmében vett
történelem 19. századi születéséről és intézményesüléséről – tehát a historizmusról és a
pozitivizmusról. A historizmus irányzata hozta ugyanis létre a mai értelemben vett történeti
diszciplínát a század első felében, majd a pár évtizeddel később jelentkező pozitivizmus
tekintetében komoly vetélytársat kapott. E kettő jegyében ment végbe a 19. század második
felében a történetírás intézményesülése, és a historizmus és a pozitivizmus 19. század végi
összeolvadása fogja majd létrehozni a tudományosnak nevezhető történetírást. A második
fejezet végén fogunk tehát mad eljutni a könyv valódi problematikája tekintetében értelmezett
kiindulópontunkra.

A historizmus

Az első kérdés tehát amelyet tisztáznunk kell, a historizmus létrejötte. A mai értelemben vett
történelem megszületéséhez két dolog kellett: a modern kritikai történeti módszer és a
történetiség fogalmának kialakulása. Ez Európában a 18. század végétől ment végbe.1

A történeti módszer
A század elején német történészek megteremtették a módszertani eljárások szintézisét
a korábban látott elemekből. (Bár az egyik, az antikvárius történészek nem írott forrásokra
koncentráló és a történelem vizsgálódási körét kitágító gyakorlata egyelőre a háttérbe szorult.)
Majd szövegkritikai hagyományt és a tudós történetírók és jogtörténészek forrásmunkákra
koncentráló szemléletét összehangolták egy új tényezővel, az egyedi egészként felfogott

1 TÓTH Zoltán, Elfelejtett előzmények. A régi társadalomtörténet sajátos kérdéseinek

kialakulásáról = BÓDY Zsombor és Ö. KOVÁCS József (szerk.), Bevezetés a
társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányzatok, módszerek, Osiris, Budapest, 2003, 70.
1
nemzet fogalmával, ahol szellemi tényezők kapcsolják össze a dolgokat, és mindegyik elem
hatással van a másikra.2 Benda Gyulát idézve „A történeti tudást létrehozó szabályok a
forráskritikára, a lehető legteljesebb forrásfeltárásra, a történeti tények felkutatására és
eseménytörténeti sorrá való összeállítására épültek.”3

A történeti módszer összefoglalója a berlini Barthold Georg Niebuhr volt.4 Rómával

foglalkozott, Római történelem című munkájában (1811) bemutatta, hogy a római állam és
kultúra egységes egészet alkot, azt tanulmányozni is egyben kell.5 Niebuhr a 19. század első
éveiben szabállyá emelte az elsődleges és másodlagos források (mint például a memoárok)
megkülönböztetését. Csak az előbbieket fogadta el, az utóbbiakat szigorú kritika alá vetette.6

A történetiség fogalma
Mint a megelőző fejezetben láttuk, a történelem mai felfogása azért csak a 18. század
végén alakult ki, mert korábban az emberek mindennapi tapasztalata a ciklikussság érzését
keltette bennük, és ha a dolgok mindig ismétlődnek, akkor példatárnak tekinthetjük a
történelmet. (Vö. Historia est magistra vitae.) Nemcsak a görög történetíróknál, Polübiosznál
vagy Cicerónál volt ez így, hanem még a 18. században is ez volt Lord Bolingbroke (1678-
1751) tory politikus és történész jelszava: A történelem példákkal tanító filozófia.7 Minthogy
ez a felfogás felelt meg az emberek mindennapi élettapasztalatának, nem tudta ezt a
múltfelfogást kiszorítani a kereszténység eszkatologikus időfelfogása, amely inkább az elitet
jellemezte. Ráadásul, mint láttuk a kereszténység által dominált korszak alapvetően ahistorikus
volt, és nem is tulajdonított fontosságot a történelemnek. Ezen a döntően ciklikus
múltfelfogáson változtatott azután a felvilágosodás fejlődésgondolata, amely szintén az

2 BREISACH, I., m., 236.

3 BENDA Gyula, A francia társadalomtörténet intézményeinek története, = BÓDY Zsombor és
Ö. KOVÁCS József (szerk.), Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányzatok,
módszerek, Osiris, Budapest, 2003, 113.
4 NOIRIEL, I., m., 72.
5 BREISACH, I., m., 237.
6 ROMSICS I. m., 54.
7 TÓTH, I. m., 83.
2
emberek mindennapi tapasztalatára épül, mely szerint a dolgok láthatóan egyre jobbak és
jobbak lesznek. Ha pedig nincs ciklikusság, örök visszatérés, akkor a régi dolgok sem
példaértékűek, hanem egyediek, és a történelem sem példázatok tárháza immár. Ennek az
egyediségnek a hangsúlyozása a historizmus.
Ezen gondolkodás szerint tehát a korábbi állapotok meghatározzák a későbbieket,
vagyis a jelenkor a történeti folyamatok eredménye:8 és a valóság csak történeti fejlődésében
érthető meg.9 Hol van vajon ebben az összképben Isten helye? Láthatóan csak a folyamat
kezdetén marad csak számára szerep, mint első mozgatót lehet elképzelni. Ez a deizmus
felfogása. Már a reneszánsztól voltak olyan történészek, akik nem számoltak Istennel, de a
historizmus kialakulásakor jött el az a pillanat, amikor a történelemben nem maradt számára,
csak igen korlátozott hely. A historizmus gondolkodásában ugyanis már nem szerepel az
emberek életére folyamatosan hatással lévő Gondviselés. Ami elképzelhető, az az első
mozgató, a történelemben benne rejlő isteni terv vagy – más megfogalmazásban – az anyaggá
lett Szellem hosszú távon érvényesülő léte. Ez nagy jelentőségű változás. Már a görögöknél
láttuk, hogy hasonló tényező járult hozzá a történetírás létrejöttéhez.
A deizmus fokozatosan elterjedő felfogása nem hagyott helyet a csodáknak, és az isteni
gondviselés helyett földrajzi, társadalmi és morális tényezőkre hivatkozva adott magyarázatot.
Romsics Ignác kifejezésével „a kauzalitás racionalizálása” ment végbe. Ezt a felfogást
képviselete a felvilágosodás nagy skót filozófusa, David Hume (1711–1776), aki
visszautasította az isteni beavatkozást az emberi történelembe, és a történelmi változások
mögött az emberi természet állandó vonásait látta, míg Montesquieu (1689–1755) a földrajzi
környezetben látta az emberi társadalmat mozgató végső okot.10 Ahogy a 19. században
fokozatosan háttérbe szorultak a teleologikus világmagyarázatok, ezzel párhuzamosan úgy nőtt
meg annak a feladatnak a súlya, amelyet a történelem kapott: az dolgok megmagyarázásának
az egyik kitüntetett módja lesz a modern világban, amely tehát az események okait ezek
előzményében véli megragadhatónak. A historizmus tehát abban hisz, hogy a múlt magában

8 TÓTH, I. m., 65, 104.

9 Ö. KOVÁCS József, A társadalomtörténet németországi útjai = BÓDY Zsombor és Ö. KOVÁCS
József (szerk.), Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányzatok, módszerek,
Osiris, Budapest, 2003, 169.
10 ROMSICS I. m., 22, 24, idézet: 22.
3
hordja jelentését, és a történésznek mindössze beszéltetnie kell a történelmet – ami persze a
múlt hű rekonstruálhatóságát feltételezi.11 (Az a gondolat, hogy a történelemnek immanens,
tehát saját belső értelme van, melyet a történelmi tények értelmezésével ki kell bontani,
alapvetően hermeneutikai alapállást jelent.12 Ezt itt csak jelzem, ennek a fontosságára a
következő fejezetben fogunk rátérni.)
Ugyan a historizmus gyökereit tekintve egyértelműen a fejlődésgondolat a
legfontosabb, de emellett azt is meg kell említenünk, hogy a 18–19. század fordulója a
racionalitás kudarcát hozta el (gondolhatunk például a franciák kudarcára Spanyolországban),
ami felértékelte a múltat, a hagyományokat, tehát a történelmet.13 Ez pedig előtérbe állította a
18. századi fejlődésellenes filozófiai hagyományt, Rousseau-t és Herdert.
Tehát e két tényezőre, a történetiség gondolatára és a kritikai módszerre építve létrejött
a historizmus történeti iskolája a berlini egyetemen a 19. század első évtizedeiben. Ekkor és itt
a múltra történő reflexióban domináns volt a történetfilozófia, és konkrétan Hegel hatása.

Hegel történetfilozófiája
Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770–1831) egyrészt összegezte, másrészt meg is
haladta a felvilágosodás hagyományát. Világtörténete összeegyezteti a haladás elvét és a
kultúrák fejlődésének elvét.14 1818-tól tanított a berlini egyetemen. Előadásai halála után
jelentek meg. A nevéhez köthető gondolatok közül egyet mindenki ismer, ez pedig a dialektika.
Érdemes ezért innen kiindulnunk. „Hegel magának az igazságnak a lényegét is a változásban
találta meg”, ezáltal pedig „minden igazság történeti igazság lett”, fogalmaz Ernst Breisach.15
Hegel történetszemléletét az Előadások a világtörténet filozófiájáról alapján lehet a
legkönnyebben megismerni, melyben a történelem és a történetfilozófia viszonyát akarja
tisztázni.16 Hogyan érvényesül tehát a dialektika? Az Eszme fokozatos megvalósulása során

11 Romsics Rubicon visszakeresni

12 BÓKAY, I. m., 84.
13 BREISACH, I., m., 235.
14 ROMSICS I. m., 29.
15 BREISACH, I., m., 238.
16 Georg Wilhelm Friedrich HEGEL, Előadások a világtörténet filozófiájáról = GYURGYÁK–
KISANTAL (szerk.), I. m., I. 372.
4
öntudatra ébred: először van a szervetlen majd szerves élet, és ezt követi az emberi élet. Az
Eszme addig fejlődik (és ezen a ponton már a Szellemnek nevezi Hegel), míg minden benne
rejlő lehetőség meg nem valósul.17 A tézis – határaihoz elérve – megszüli az antitézist. Ezek
konfrontációjából létrejön a szintézis, amely nem puszta egyesülés, hanem megszüntetve-
megőrzés (aufheben), egy új tézis létrejötte:18 a szellem, mint a főniksz önmaga ellen lép fel,
majd korábbi alakja hamvából magasabb rendűként kel életre.19 „»A világtörténet tehát
általában a szellem kiterülése az időben, mint ahogyan a természet az eszme kiterülése a
térben.«”20 „[A] történelem lényege a Világszellem (Weltgeist) önkibontakozása, vagyis a
történelem teleologikus folyamat, előre adott cél felé halad.”21 A világtörténet végcélja Isten
akarata - Hegel: “határozottabban az emberi szabadság eszméje az”.22 Tehát a világtörténet a
szabadság kiteljesedése, mert az ember, a szellem lényege szerint szabad. A „Világszellem...
fokozatos fejlődése során jut el az abszolút tudás és szabadság állapotáig”.23
Hegel ezt a világtörténelmi folyamatot a következőképpen képzeli el: az ókori Keleten,
ahol zsarnokság volt, pusztán egy szabad ember volt (tudniillik maga a despota). A klasszikus
ókorban már néhány ember volt szabad – például a teljes jogú athéni polgárok. A kereszténység
korában pedig már megszületett a lehetőség arra, hogy mindenki szabad legyen. Ennek a
lehetőségnek a megvalósulása lassú folyamat volt, melynek döntő mozzanata a reformáció.
Egyén és Világszellem közt helyezkednek el a közvetítő totalitások: a népszellem és a kultúra.
Ezeknek is vannak felívelő és hanyatló korszakaik, és a dialektikus logika itt is érvényesül.24
Hegel szerint “Világtörténetileg egy nép csak egyszer lehet az uralkodó nép, mert a szellem
folyamatában csak egy feladat hárulhat rá.”25 (Ezt a staféta-gondolatot majd Guizot-nál és

17 BREISACH, I., m., 238.

18 KISANTAL Tamás és GYURGYÁK János bevezetése Hegelhez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., I. 369.
19 HEGEL, I., m., 377.
20 HEGEL, I., m., 403.
21 GYURGYÁK–KISANTAL bevezetése Hegelhez, I. 368.
22 HEGEL, I., m., 387.
23 GYURGYÁK–KISANTAL bevezetése Hegelhez, I. 369.
24 GYURGYÁK–KISANTAL bevezetése Hegelhez, I. 369.
25 HEGEL, I., m., 417.
5
Michelet-nél fogjuk viszontlátni a következő fejezetben.) „[A]z egész világtörténet nem egyéb,
mint a szellem megvalósulása, és vele a szellem fogalmának fejlődése, s [...] az állam a
szabadság világi megvalósulása.”26 Ugyanis Hegel felfogása szerint az állam nemcsak a
társadalmi szerződés eredménye az emberek közt, hanem civilizatórikus intézmény, és létre fog
majd jönni egy ideális állam.27
Mi következik ebből a hegeli felfogásból a történeti kutatás számára? A múlt
felelevenítésére azért van szükség, mert a múlt nyomaiban a szellem vált anyaggá. A feladat
tehát megragadni a mindenben megmutatkozó legmagasabb eszmét. Breisach úgy véli, hogy
dialektikus felfogása miatt Hegelnél átvette a történelem az uralmat a filozófia felett, minthogy
a változásban látta az igazság lényegét,28 máshonnan nézve azonban úgy tűnik, hogy a hegeli
gondolkodás a történelmet a filozófia alá rendelte, mert a filozófia kívülről adta meg a
történelemnek a kritériumot, hogy mi a lényeges, a feladatot, hogy mit kell elvégeznie.
Az pedig, hogy a történelem mint intézményesült diskurzus megszületésekor a kor
gondolkodásában meghatározó Hegel felfogása volt, egyfelől oly módon érvényesül, hogy a
történelem éppen ellene fogalmazza meg magát, függetlenedni kívánva a filozófia
dominanciájától, másfelől viszont mindig abba fogunk beleütközni, hogy ennek ellenére fel-
felbukkannak a historizmus szemléletében is a hegeli filozófia meghatározó mozzanatai.
Induljunk ki azért abból, hogy születésekor a történelem, az intézményesülő történetírás a
filozófiáról (konkrétan a hegeli filozófiáról) akart leválni, ettől próbált függetlenedni.
Ekkoriban a berlini egyetemen „a bölcsészek véleménye élesen megoszlott azok közt, akik
Hegellel vallották, hogy a történelem az egyetemes szabadság története, és azok közt, akik
Savignyval értettek egyet, aki a történelemben a tapasztalatok egyediségét és sokféleségét
hangsúlyozta.” Leopold Ranke ez utóbbi felfogás mellett volt,29 és ez lett a historizmus útja.
Ezen felfogás képviselői Hegelnek ellentmondva azt hangsúlyozták, hogy a történeti világ
valóságos, s nemcsak szellemvilág vagy eszmék visszatükröződése.30 Ebben a szellemi
közegben kulcspozíciót foglalt el Wilhelm von Humboldt (1767–1835) nyelvész és

26 HEGEL, I., m., 457.

27 BREISACH, I., m., 239.
28 BREISACH, I., m., 238.
29 HUGHES-WARRINGTON, I. m., 258.
30 TÓTH, I. m., 104.
6
kultúrpolitikus, Goethe és főleg Schiller barátja.31 Ő fogalmazta meg azt az antihegeliánus
álláspontot, amelyre azután a historizmus épült.

Humboldt történeti felfogása

Stein reformjainak egyik kidolgozójaként és végrehajtójaként az ő nevéhez fűződik a
porosz művelődésügyi reform. Nevelési eszménye a harmonikus és sokoldalú személyiség volt.
Hogy az oktatás képes legyen ilyent kialakítani, bevezette a Gymnasiumok rendszerét. A
később róla elnevezett berlini egyetem megalapítása szintén az ő nevéhez fűződik. 1819–1820-
ban új alkotmányt dolgozott ki, de kegyvesztett lett. Miután politikusként megbukott, 1820-tól
visszavonultan nyelvekkel foglalkozott, és összehasonlító nyelvtudományi rendszert dolgozott
ki. Humboldt hitt a nemzetek jellemében, egyéniségében. Szerinte „valamennyi nyelv a maga
szókincsében egy világnézetet tartalmaz, s így minden nyelv a világ nézete egy sajátos
álláspontról”. Hegellel nem tudott megbarátkozni, és szellemileg főleg Kant hatása alatt állt.32
Ezen a ponton meg kell állnunk egy pillanatra, hogy nyissunk egy zárójelet Immanuel
Kantról (1724–1804), aki ugyanúgy még a 18. századhoz tartozik, mint Leibniz vagy Herder,
hiszen közel fél évszázaddal Hegel előtt született, de az első fejezetben csak futólag volt róla
szó. Történelemszemléletét legtisztább formában az Az emberiség egyetemes történetének
eszméje világpolgári szemszögből című műve tükrözi. Kant azt állítja, hogy a természet
szándéka szerint a történelemnek iránya van. Nem az egyénben, hanem csak az emberi nemben
teljesedhet ki az emberi racionalitás. A társadalomban az emberek önmaguk fegyelmezésére
kényszerülnek, így végül létrejön a tökéletesen igazságos polgári alkotmány. Ugyanez az
alkalmazkodási kényszer az államok közt is ugyanúgy fog érvényesülni, mint az emberek közt,
s létrejön egy népszövetség, egy világállam, amelyben megvalósul „a természet [azaz a
Gondviselés] legfőbb célja... az általános világpolgári állapot, ... amelyben az emberiség
minden eredeti képessége kifejlődhet.”33 Tehát az ideális államban nemcsak Hegel hitt, hanem

31 TELEGDI Zsigmond utószava = Wilhelm von Humboldt válogatott írásai, jegyz., utószó
TELEGDI Zsigmond, Európa, Budapest, 1985, 310–311.
32 KISANTAL Tamás és GYURGYÁK János bevezetése Humboldthoz = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 9. és TELEGDI, I. m., 310–323., 345–355, idézet: 355.
33 Immanuel KANT, Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből
= GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., I. 279–286, idézet: 286.
7
Kant is. (A történetírás számára ennél is fontosabb lesz majd a kanti tudományelmélet,
amelyhez a következő fejezetben fogok visszatérni.)
Humboldt tehát inkább Kantra épített, mint Hegelre, sőt Megfigyelések a
világtörténelemből című művét jól láthatóan Hegel ellenében írta: „ez a haladáseszme és a
rendszeres történetfilozófia…éles kritikája”. Tagadta a célra irányultságot a történelemben, az
szerinte pusztán káosz.34 Számunkra Humboldt legfontosabb műve A történetíró feladatáról
(1822). Jól látható itt a historizmus két komponensének összekapcsolódása. Az egyik az
idealizmus, a hit valamely a világot kormányzó eszmében, a másik pedig az egyedi dolgok hű
rekonstrukciójára való törekvés. Egyfelől tehát Humboldt „homályosan sejtett erők”-ről, „örök
eszmék”-ről ír, és úgy véli, hogy a történésznek az a feladata, hogy ne csak „az események
egyes körülményeit” írja le, „hanem jusson el a bennük „munkáló erők”-höz. „Ebben az
értelemben kell eszméknek irányítaniuk a történtek felfogását.”35 „Ezért az emberi tekintet
számára, mely nem fürkészheti ki közvetlenül a világ kormányzásának terveit, hanem csak azon
eszmék révén sejtheti meg őket (ahnen), melyeknek közvetítésével megnyilatkoznak, minden
történelem csupán egy eszme megvalósulása, s az eszmében egyszersmind benne rejlik az erő
és a cél is; így, miközben pusztán a hatóerők szemlélésébe merülünk, helyesebb úton ama végső
okokhoz jutunk el, melyek felé a szellem természetes módon törekszik. A történelem célja
egyedül az emberiség által ábrázolandó eszme minden irányban és minden alakban történő
megvalósítása lehet... […] A történetíró dolga [...] egy eszme megvalósulásra törekvését
ábrázolni.”36 Mindez egyelőre nagyon hasonlít Hegel gondolkodására. Ezt úgy is
értékelhetjük, hogy azt mondjuk: Hegellel szembe lehetett fordulni, de hatása alól nem tudta
magát kivonni senki sem, de arra is helyezhetjük a hangsúlyt, hogy a korszakban általában
domináltak az idealista világmagyarázatok, és – mint láttuk – Kant gondolkodása is ilyen volt.
Másfelől viszont a Hegellel való szembefordulás a historizmus másik eleme. Mert az
eszméket – érvel Humboldt – kívülről kell hozzáadni az eseményekhez, mint ahogy azt a
filozófikus történetírás, a teleologikus történelem teszi (tehát Hegel), hanem a „történetírásnak
a ható- és teremtőerőkhöz kell fordulnia...” Magukból az eseményekből kell elvonni a „formát”,

34 IGGERS, A német historizmus, 93–95.

35 Wilhelm von HUMBOLDT, A történetíró feladatáról = Wilhelm von Humboldt válogatott
írásai, jegyz., utószó TELEGDI Zsigmond, Európa, Budapest, 1985, 124, 134.
36 HUMBOLDT, I. m., 148–149.
8
az „összefüggéseket”, az „általános képet” - ezekben „rejlenek az eszmék”. „Nem kívülről
kerültek a történelembe, hanem annak tulajdon lényegét jelentik.”37
Tehát Humboldt tanácsa szerint a történészeknek a következő: „Egyszerre két úton kell
tehát elindulnunk ahhoz, hogy megközelítsük a történeti igazságot: az egyik a történtek pontos,
pártatlan, kritikai felkutatása, a másik a kutatás eredményeinek összekapcsolása, annak
megsejtése, ami az előző módon nem érhető el. Aki csak az előbbi utat járja, magának az
igazságnak a lényegét hibázza el, aki viszont ezt elhanyagolja a másik útért, az abba a veszélybe
kerül, hogy a részletekben meghamisítja az igazságot.”38 Munkájának végén, kissé bővebben
fogalmazva így összegzi véleményét: „Vizsgálódásunk során két dolgot igyekeztünk szem előtt
tartani: egyrészt, hogy mindabban, ami történik, egy közvetlenül nem észlelhető eszme
érvényesül, másrészt, hogy ez az eszme csak magukban az eseményekben ismerhető fel. Ezért
a történetírónak nem szabad magából az ábrázolásából az eszme uralmát kizárnia, mindent csak
a tárgyi anyagban keresve; legalábbis teret kell hagynia az eszme hatásának; továbbmenve,
meg kell őriznie szellemének fogékonyságát és élénkségét, hogy megsejtse és felismerje az
eszmét; azonban leginkább attól kell óvakodnia, nehogy önkényesen alkotott eszméket
aggasson a valóságra, vagy hogy az egész összefüggésének vizsgálata közben egy-egy
mozzanat eleven gazdagságából bármit is feláldozzon.”39
Jól látható egyfelől Kant, másfelől Hegel (és a rájuk támaszkodó, belőlük merítő, illetve
pozícióját velük szemben megfogalmazó Humboldt) gondolkodásának alapvető hasonlósága.
Mindkét rendszer, mindkét felfogás a felvilágosodás korának gyümölcse, amelyben
megnyilvánul a felvilágosodás optimizmusa: a történelem haladás. Kant a szabadság folytonos
növekedését tételezi, és szerinte a szabadság kiteljesedésének teleologikus folyamatának végén
egy igazságos polgári alkotmány és egy világállam áll. Hegel staféta-elképzelése a dialektika
segítségével a szellem önmegvalósulását fejti ki – konkrétan az emberi szabadság
megvalósulásának folyamatát. Mindhármuk gondolkodását jellemzi a felvilágosodás
racionalizmusa. Hisznek az ész kiteljesedésében – bár Kant szerint ez csak az emberi nemben
valósul meg. Jellemzi őket a felvilágosodás idealizmusa. Kant a természet, azaz a Gondviselés
rejtett tervéről beszél, Hegel szerint az Isten kormányozza a világot, a Gondviselés terve valósul

37 HUMBOLDT, I. m., 134–137.

38 HUMBOLDT, I. m., 123.
39 HUMBOLDT, I. m.,149.
9
meg. Ha a felvilágosodás fogalma felmerül, sokszor elsőre Voltaire egyházellenessége jut az
ember eszébe, de igazából még ezt sem lehet ateizmusként értelmezi. A 18–19. század
fordulóján ateizmus szinte nem létezik, és a materializmus kivételes. Ezért hiába Hegel-ellenes
Humboldt, és hiába támaszkodik Kantra, lényegében ugyanarra a pozícióra jut ő is. A
historizmus ezen idealista oldalát nem szabad elfelejteni az általában hangsúlyozott egyediség-
centrikusság mellett, amely a történetírás autonómiájának a záloga lesz. Ehhez az ideológiai
állásponthoz képest lesz majd komoly váltás a pozitivizmus tudományos szemlélete a 19.
század derekán és második felében. De előbb lássuk, hogy a historizmus gondolkodása milyen
történetírást hozott létre!

A historizmus történetírása

Ranke történetfelfogása és történetírása

Az iskola első és legnagyobb alakja Leopold (von40) Ranke (1795-1886) berlini
professzor. Három paradoxonnal bemutatni. Először is általában tudományos történetírása
miatt tisztelik, a történetkutatás kritikai módszere miatt ünneplik, pedig, mint láttuk, ezt ő
magas szinten művelte ugyan, de már nem ő volt az első, aki így tett, sőt ennek elveit már
Niebuhr összegezte. Másodszor: híres-hírhedt megállapítását, hogy tudniillik a történész azt
mondja el, „ahogy valójában volt”, sokszor idézik, de legtöbbször félreértelmezik. Végül pedig
Ranke talán a legnagyobb horderejű újítása a szemináriumi rendszer volt, ahol hallgatóinak a
forráskritikát oktatta,41 erről azonban alig tudnak valamit.
Ranke még ifjúkorában döbbenten vette észre, hogy Walter Scott Quentin Durward
című regénye történetileg pontatlan. „Ezért elhatározta, hogy a történeti szövegek
tanulmányozásakor azokat a módszereket fogja alkalmazni, melyeket filológusként tanult,
hogy a jövőben ilyen pontatlanság ne fordulhasson elő.” Átvette a filológiában ekkortájt az
ókori és középkori szövegek autenticitásának megállapítására kidolgozott módszert (az
interpolációk kiküszübölése, a szerzőség meghatározása, döntés a verziók közt). Célja, hogy a

40 Nemesi rangját csak idős korában, 1865-ben kapta. (HUGHES-WARRINGTON, I. m., 260.)
41 Ö. KOVÁCS József, I. m., 168; hasonlóképpen KISANTAL Tamás és GYURGYÁK János
bevezetése Rankéhoz = GYURGYÁK–KISANTAL (szerk.), I. m., II. 1043.
10
történész a hamisításokat ki tudja küszöbölni belső konzisztenciájukat és a korabeli egyéb
szövegekkel való konzisztenciájukat vizsgálva. Az elsődleges forrásokhoz kellett
ragaszkodniuk – írja Richard Evans.42 De, mint láttuk, mindezek a kora újkor tanulságai, mind
a szövegkritika, mind az elsődleges források preferenciája, ezeket nemcsak Ranke tekintette
fontosnak, hanem Niebuhr is ezeket szögezte le alapelvként. Ezek a gondolatok mintegy a
levegőben voltak már, és nem egy ember fejéből pattantak ki – csak éppen könnyű mindent
közvetlenül Rankéhoz kötni.
Azt is mondhatjuk, hogy Ranke történetírása tulajdonképpen ellenhatás, hisz „A 18.
század leghíresebb írói közül sokan írtak olyan »filozófiai« történelmet, mely figyelmen kívül
hagyta magukat a tényeket, ehelyett arra összpontosították figyelmüket, hogy az emberiség és
a létezés nagy kérdéseit világosítsák meg” – írja John Arnold.43 Erre jó példa az említett
Voltaire-mű. Ranke szerint viszont ehelyett: „a kutató a poros iratok gondos vizsgálója, pontos
kérdések nyugodt és száraz elemzője, az objektív igazság elfogulatlan, szigorú őre”44 Később
ennek az attitűdnek lesz az alternatívája a 19. században Michelet romantikus történetírása,45
amely a következő fejezetben kerül terítékre.
Történetelméleti felfogását Leopold Ranke 1824-ban fejtette ki első műve A latin és a
germán népek története 1494-től 1514-ig híressé vált Zur Kritik neuerer Geschichtsschreiber
(Az új történetírók kritikájához) című módszertani függelékében,46 amely könyv sikere őt a
gimnáziumi tanári karból a berlini egyetemi katedrára katapultálta. Ennek előszava tartalmazza
a szlogenné vált célkitűzést: a wie es eigentlich gewesen mellékmondatot, amely a
tényközpontú empirista történetírás jelszava lett – főleg utólag, és leginkább „kívülről” nézve,
már nem a historizmus szemszögéből, hanem kritikusainak álláspontjáról. Pedig „E kijelentés

42 EVANS, I. m., 16 stb., idézet helye: … pótolni a hiányokat az egyetemen John Arnold
narratívája is Ranke 90 évesen lediktált visszaemlékezését idézve indul: lásd ARNOLD, I. m.,
48.
43 ARNOLD, I. m., 67. (Az itt használt megfogalmazással szemben talán célravezetőbb a
tényeket nem adott dolgoknak, hanem a történészek konstrukciójának tekinteni. Erről a tizedik
fejezetben lesz majd szó.)
44 ARNOLD, I. m., 67–68.
45 ARNOLD, I. m., 68.
46 iggers visszakeresni- melyik munkája?
11
nem a tökéletes történetírói objektivitás eszméjét hirdeti (ez Ranke szerint is csak illúzió lehet),
hanem azt jelenti, hogy a történésznek a lehetőség szerinti legnagyobb mértékben száműznie
kell saját kora előítéleteit, s minden korszakot, személyiséget az adott periódus kontextusában
kell interpretálnia.”47 A múltat nem lehet a jelen értékei alapján megérteni, ahogy azt például
Voltaire próbálta.48 Ehelyett Ranke „nem megítélni, hanem elmondani kívánja a múltat”.49
Ezt általában úgy értik, hogy a történésznek a tényekre kell szorítkoznia véleményének
elfojtásával. De még ez sem egészen igaz: Ranke nemcsak tényeket akart gyűjteni, hanem a
múlt belső lényegét akarta megérteni.50 Szerinte ugyanis a történészeknek túl kell lépniük a
tényeken, és az általános tendenciákat, vezéreszméket kell azonosítaniuk. Hiszen Ranke
idealista volt, Isten jelenlétét akarta a világban, a történelemben megfejteni, amelyet „szent
hieroglifá”-nak is nevezett.51 Humboldt nyomán ő is úgy véli: a tények kritikai feltárása nem
egyre absztraktabb fogalmakhoz vezet, hanem a jelenségeket alakító eszmék megragadásához.
Ennek eszköze a megsejtés (Ahnen). Ezek az eszmék morális rendszert alkotnak, a kor, nemzet,
egyén megragadásának mércéjéül szolgálnak.52 Mindenesetre Hegellel ellentétben Ranke nem
egy általános eszme alapján értelmezte a történelmet. Így fogalmazott egy töredékben az 1830-
as években: „Az emberi dolgok megismerésének két útja van: az egyik az egyediségek
megismeréséé, a másik az absztrakcióé; az egyik a filozófia útja, a másik a történelemé. Más
út nem létezik...”53 – vagyis Ranke elhatárolta a történelmet a filozófiától, vagyis Hegeltől.
Példának okáért vele – és Kanttal – szemben nem egyenes vonalú fejlődésnek látja a
történelmet.54 Szerinte a korszakok közt van ugyan különbség, de a haladás nem egyenes

47 KISANTAL Tamás és GYURGYÁK János bevezetése Rankéhoz, II. 1043.

48 Richard Evans16-25 között, visszakeresni
49 BREISACH, I., m., 239.
50 R. Evans visszakeresni
51 HUGHES-WARRINGTON, I. m., 257–258.
52 BREISACH, I., m., 240.
53 Idézi: TATÁR György, Történetírás és történetiség, = Friedrich NIETZSCHE, A történelem
hasznáról és káráról, ford., bev. tan. TATÁR György, Akadémiai, Budapest, 1989, 8.
54 KISANTAL Tamás és GYURGYÁK János bevezetése Rankéhoz, II. 1043.
12
vonalú. Feltétlen haladás csak anyagi területen van, szellemileg ugyanez nem jelentkezik.55
Minden korszak egyedi és saját magában tanulmányozandó – nem pedig valami előzményeként
vagy a jelenből visszatekintve:56 „Én viszont azt állítom: mindegyik korszak közvetlenül
Istenre vonatkozik, s értékét egyáltalán nem az adja, hogy mi az, ami létrejön belőle, hanem
önnön létezése, önnön mivolta” – írta.57
Láttuk, hogy Kant vagy Hegel az államban kulcsfontosságú civilizatorikus intézményt
látott, és Humboldt is felismerte „a nemzettel azonosított kollektív erők primátusá”-t.58 Az ő
nyomdokain haladva Ranke figyelmének középpontjában is az államok története áll. A politikai
eseménytörténetre összpontosított, a források közül a diplomáciai iratokat, követjelentéseket
használta leginkább, és a „külpolitika primátusát” hangsúlyozta.59 Az államokat szellemi
entitásoknak tekintette, melyek célja az ember civilizálása. Ezért a történész központi témáinak
kell lenniük.60 Egy tanulmányban arról írt, hogy minden államot egy isteni eredetű szellemi és
morális eszme formált ki. Ezen a ponton felfogása láthatóan közel áll Hegeléhez. Az állam
mindegyikük szerint egy eszme manifesztációja. De fontos arra figyelni, hogy „[a]mikor tehát
Ranke a külpolitika elsődlegességére figyelmeztette a történetírókat, nem a hatalmi politikát
kívánta előtérbe állítani, hanem az államok együttélésének a civilizált emberi élet
szempontjából döntő jelentőségét hangsúlyozta.”61 Ez fog a későbbi német historizmusban
megváltozni: bár az állam marad a történészi figyelem középpontjában, de immár nem
civilizációs funkciója miatt, hanem azért, mert nemzetállam: a hatalmi politikát folytató állam
a nacionalizmus miatt lesz mindennek a mércéje.
Leopold Ranke hatalmas terjedelmű kötet kronologikus politika- és
diplomáciatörténetet írt.62 A rankei történetírás politikatörténet, állami levéltárak állami

55 Leopold von RANKE, Az újabbkori történelem szakaszairól = GYURGYÁK–KISANTAL

(szerk.), I. m., II. 1047.
56 TÓTH, I. m., 88.
57 RANKE, I. m., II. 1046.
58 IGGERS, A német historizmus, 101.
59 ERŐS, I. m., 22–23.
60 BREISACH, I., m., 241.
61 BREISACH, I., m., 241.
62 Munkáinak összkiadása 54 kötetes, de a szakirodalomban van olyan vélemény is, hogy több,
13
dokumentumain nyugszik.63 Legfontosabb művei A római pápák egyháza és állama a 16. és
17. században, A német történelem a reformáció korában, és A 17–18. századi Poroszország
története (amelyből 12 kötet készült el). Emellett hosszú munkákat írt még Németország,
Franciaország és Anglia 16–19. századi történetéről. Műveinek kiemelt forrását jelentették a
velencei követjelentések, amely források semlegességet és objektivitást sugalltak, viszont
kiderül, hogy ezek a források nem átfogók, illetve részrehajlók – Ranke pedig alig használt
egyebeket, állítja Richard Evans.64 Ami véleményem szerint a legimponálóbb Ranke
életművében, az az a puszta tény, hogy 83 éves korában még nekifogott egy világtörténet
megírásának, és 91 éves korában bekövetkezett haláláig ebből ténylegesen hat kötetet meg is
írt. A 12. századig jutott el, és a sorozatot tanítványai jegyzeteikből 1453-ig kiegészítették
kilenc kötetessé.65 Berchtesgadeni előadásainak, amelyeket 1854-ben a bajor királynak tartott,
„köszönhetjük a historizmus klasszikus összegzését.”66
Munkásságának mégis talán az a legfontosabb mozzanata, hogy „tanítványait
szemináriumok keretében oktatta a történeti kutatás új módszertani eljárásainak
alkalmazására.”67 Ezt döntő fontosságú változásnak tarthatjuk a történelem előadássorozatok
keretében történtő oktatásához képest (amelynek gyenge hatásfoka e sorok írójának és
olvasóinak minden bizonnyal közös tapasztalata), jóllehet a historizmus 19. századi
irányzatának e tekintetben is fontos előzményét képezi a 18. század második felének göttingeni
történetírása. Ranke hallgatóival együtt tehát levéltári forrásokon dolgozott, így terjesztette a
történettudomány kritikai módszertanát. Az egyetemi szemináriumokon keresztül vált a
történészi munka sine qua nonjává a forráskritikában való jártasság.68 Ahogyan korábban
Niebuhr, úgy ebben a tekintetben Ranke is a történetírás kora újkori megújulása folytatójának,
kiteljesítőjének és összegzőjének tekinthető.

mint 60 kötetre rúgnak művei. (GREEN–TROUP (szerk.), I. m., 2.)

63 BREISACH, I., m., 241.
64 R. Evans 25 körül, visszakeresni, és az állítást is ellenőrizni, finomítani
65 Richard Evans 16-25. korrigálva, azt is, hogy ő 17-et írt, de félreértés lehet)
66 TÓTH, I. m., 87.
67 BREISACH, I., m., 240.
68 ERŐS, I. m., 18–19.
14
A későbbi német historizmus történetírása
A történetírás szempontjából nézve végeredményben a historizmus győzelmet aratott a
(hegeli) filozófia felett. Öles léptekkel indult meg a függetlenség útján, és jelentős
eredményeket ér el. Az 1880-as évekre kikristályosodott a történelem módszertana, létrejöttek
segédtudományai, és önálló státuszát már senki sem kérdőjelezte meg. Konkrétan pedig a
német történettudomány volt az, amely kifinomult módszertana miatt messze a többiek előtt
járt. Hatása Franciaországot csak az 1860-as években érte el. Másutt még lassabban terjedtek
el az újfajta történetírás módszerei. Collingwood szerint (akivel majd később, a tizedik
fejezetben fogunk részletesebben megismerkedni) Angliát csak a 19. század végén ért el a
német historizmus, amit ő még a két világháború között is mint modern történetírást ünnepelt,
pedig ekkortájt már a társadalomtörténet is megszületett Franciaországban.69 Ez a történetírás
gyakorlatilag döntően politika-, diplomácia-, jogtörténetet70 és hadtörténetet jelentett, a többi
területet többnyire elhanyagolták. A külpolitika rankei primátusát még sokáig érvényesnek
tekintették.
Nagy forráskiadványok születtek. Az első a sorban a Monumenta Germaniae Historica
sorozata volt 1819-től a már korábban futólag említett nagy porosz reformer államférfi Henrich
Friedrich Karl vom und zum Stein báró kezdeményezésére. Ezt a forráskiadvány-sorozatot
előbb Georg Heinrich Pertz, majd a Ranke-tanítvány Georg Waitz szerkesztette. Az első
történeti folyóirat, a Historische Zeitschrift kezdeményezője Heinrich von Sybel volt. A
történetelmélet első összegzését Gustav Droysen (1808–1884) adta. (Mivel ezzel inkább
előfutára volt későbbi jelenségeknek, mint a historizmus szerves része, erről a következő
fejezetben esik majd szó.) A német historizmus egyik csúcsteljesítménye Theodor Mommsen
(1817–1903) Römische Geschichte (Római történelem) című munkája volt.71 1902-ben Nobel-
díjat kapott érte, még pedig irodalmit. (Mivel külön történészeknek nem hozott létre Alfred
Nobel díjat, kevés Nobel-díjas történész van. Churchill magát történésznek tartotta, de
politikusként ismerjük. A második világháborúról írt munkájáért ő is irodalmi Nobel-díjat
kapott, majd Fogel és North gazdaságtörténészek 1993-ban közgazdasági Nobel-emlékdíjat

69 A Korall körkérdése a társadalomtörténetírás helyzetéről, Tóth Zoltán válasza, Korall 2.

(2001/5-6.), 233.
70 BREISACH, I., m., 272.
71 BREISACH, I., m., 243–245, 272–273..
15
kaptak. Róluk majd az ötödik fejezetben lesz szó.)
A historizmus történetírásának fő témája a nemzetállam volt. Igaz ez szinte minden 19.
századi történetírásra. A 19. század elején létrejövő és a 19. század folyamán kiépülő
történetírás az ekkortájt megszülető nemzetállamok legitimációs igényeinek szolgálatában állt.
Ezek cserébe viszont kedvező környezet teremtenek számára az alkotáshoz. Különösen igaz ez
a német területekre. Így jöhetett létre a nagy hatású német történettudomány. Ráadásul ez
jelentős közéleti szerepet is játszott. Ranke történész utódai a nemzet szűkebb, politikai
felfogása felé közeledtek, és az idealista Ranke egyetemes történetszemléletével gyorsan
kiment a divatból. Az alkotmányosság 1848 után elvált a nemzeti elvtől, veszített
fontosságából, csak néhány délnyugat-németországi történetíró munkásságának vezérfonalául
szolgált. A fő vonalat az úgy nevezett porosz iskola képviselte, azaz poroszbarát történetírók,
akikre nem az egyetemes szemlélet volt a jellemző, hanem csak a német sorsot vizsgálták. A
historizmus története tehát süllyedés Rankétől Heinrich von Treitschkéig, aki már elkötelezett
történelemet írt. A német historizmus történetírói iskolájának utolsó képviselői már nem
alkotnak maradandót.72 Ez a történetírás azután mint a német imperializmus szellemi
előkészítője a vádlottak padjára került az 1950-es években. A teljes értékrelativizmus vádja éri,
és megidézi a rankei gondolatot, hogy minden történelmi egyéniséget csak a maga belső
törvényszerűségei alapján szabad megítélni. A második világháború után ezek a gondolatok
egészen más kicsengést kaptak. Pedig igaztalan a vád a német historizmussal szemben, mutat
rá Iggers, ők nem voltak teljes értékrelativisták, a historizmus szerint is léteznek általánosan
érvényes emberi logikai és etikai alapelvek.73 De ezek érvényesülése a német történetírásban
valóban gyengülést mutatnak Rankétől Treitschkéig. A második világháború pedig inkább
morális és politikai törést hozott, semmint módszertanit. Friedrich Meinecke (1862–1954),
Gerhard Ritter és Hans Rothfels konzervatív alapállásból a német fejlődés apológiáját írták
meg.74

72 BREISACH, I., m., 236, 241–243, 245.

73 Iggers 70. visszakeresni, melyik műve
74 PÓCZA Kálmán, Politika, morál és történetírás a háború utáni Németországban, Korall 5
(2004/15–16.), 148–150.
16
A pozitivizmus

A 19. század derekán és második felében a történelem intézményesülése már két irányzat
jegyében folyt: a historizmus mellé szegődött a pozitivizmus. Először általában erről, majd
specifikusan a történetírásáról lesz szó.

A pozitivizmus mint filozófia

A pozitivizmus értelmezésekor célszerű a francia alapszóból kiindulnunk. A positif nem
jót, a nem a negatív ellentétét jelenti ugyanis, hanem azt, hogy konkrét. A pozitivizmus ugyanis
csak azt fogadja el, ami a közvetlen tapasztalás számára elérhető. Továbbá – és ez lenne a
legfontosabb jellegzetessége – tudományosságra törekszik, így egyetemes törvényeket keres.
A pozitivizmus ideálja a természettudományban megvalósuló tudományos megismerés, és ezen
belül a newtoni mechanika, amely a kvantumelmélet feltűnéséig kerek és tökéletes szellemi
alkotásnak tűnt. A pozitivizmust továbbá az egységes tudományba vetett hit jellemzi.
Meggyőződése szerint a tudomány igaz ismeretekhez elvezető ideológiamentes kollektív
vállalkozás, amelyet egységes elvek irányítanak, és a tudományfilozófia uralma alatt állt. A
pozitivisták enciklopedikus tudást akarnak összegyűjteni mindenféle világnézet nélkül. A
pozitivizmus szemléletében a kiemelt társadalomtudomány a szociológia lenne, amely igazán
tudományos, segíti az embereket a modern világ bajainak orvoslásában, és megadja a
társadalom tudományos irányításának lehetőségét. Azonban a 19. század derekán a későbbi
szociológia tudománya még nem létezik, ez ekkor csak terv vagy még inkább vágyálom.
Mindenesetre a pozitivizmus szemlélete szerint a történelem a ranglétra alján helyezkedik el.
Feladata mindössze az emberi tevékenységek empirikus vizsgálata, a következtetések
levonását az összegyűjtött anyagból bölcsebb tudósokra kell bíznia. Ez a logikusan következik
a pozitivizmus tudományosság-felfogásából. Korábban láttuk a 17. századi tudomány hasonló
vélekedését, amely szintén a történelem leértékelődésével járt együtt.
Ernst Breisach megfogalmazásában a „pozitivizmus szerint minden tudásnak
közvetlenül a megfigyelt jelenségen kell alapulnia, és minden tudományos vállalkozásnak a
jelenségeket vezérlő általános törvények feltárására kell törekednie.”75 Tehát miképpen a
historizmust is kettősség jellemezte, az elmúlt dolgok egyediségének a hangsúlyozása és

75 BREISACH, I., m., 281.

17
idealista alapállás, úgy most azt látjuk, hogy a pozitivizmusra is a kettősség jellemző: törekvés
a konkrét dolog messzemenő tiszteletére egyfelől és a törvények keresésére másfelől. (Érdemes
talán előrebocsátani, hogy ez utóbbit a történetírói gyakorlatban kevesen vállaltak fel, és még
kevesebben jártak ebben a vállalkozásban akár valamelyes sikerrel.)

18
 A pozivitizmus megteremtője a francia August Comte (1798–1857) volt. Nézeteit a
hatkötetes, 1830 és 1842 között publikált Cours de la philosophie positive című munkájában
fejtette ki. Először a pozitivizmust tudományos módszerként alapozta meg (amely szerinte
azonos minden tudományban), majd később filozófiának tekintette (a társadalom
boldogításának eszközét látva benne), végül pedig Comte a pozitivizmust vallásként értelmezte,
és megírta a pozitív ismeretek részletezését 400 tételben. Ez lett a pozitív vallás kátéja.76 Comte
célja az volt, hogy létrehozza a társadalom „pozitív” tudományát, amely a társadalom
törvényszerűségeit kutatja. Ezért a szociológia atyjának, talán inkább megálmodójának tartják.
Ez lesz majd szerinte igazán tudományos, amely képes az embereknek valódi segítséget
nyújtani, orvosolni a modern világ bajait, ez fogja majd a társadalom tudományos irányításának
lehetőségét megteremteni. De Comte szerinte a történeti kutatás is az emberiség meghatározó
fejlődési folyamatait kellene, hogy kutassa, a kollektív emberi tudat fejlődési folyamatait.77 A
1830-as években a következőképpen vizionálta Comte az emberiség evolúcióját, amelyet az
emberi tudat evolúciója hajt előre. Ennek három szakasza a teológiai, a metafizikai és a pozitív
korszak. Az emberi megismerés ezekben a következőképpen alakul: a teológiai szakaszban
természetfeletti erőkkel, Isten akaratával magyarázzák az eseményeket. A reformációtól
kezdetét veszi a metafizikai szakasz, amelyben a természeti törvényekről szóló elvont
spekulációkkal magyaráznak mindent. Végül a francia és az ipari forradalommal kezdődik az
utolsó, pozitív szakasz: itt már minden szellemi tevékenység pozitív tudománnyá válik, és a
emberiségnek a tudomány és a pozitív filozófia konkrét ismereteket szolgáltat.78
A pozitivizmus létrehozott egy pozitivista társadalomtudományt, amely amolyan korát
megelőző, proto-társadalomtudomány volt a 19. század derekán. Mivel az iparosodás kora
felfedezte a történelem „valódi hajtóerejét”, a gazdaságot79 létrejött először is a pozitivista
gazdaságtan John Stuart Mill munkásságában, majd megjelent Herbert Spencer (1820–1903)
darwinista evolúciós szociológiája. Ez az organikus, antropomorf társadalomelmélet a
társadalmat biológiai lényként fogta fel (például a forradalmat a társadalom lázas állapotának

76 Lendvai-Nyiri és PZsP utánakeresni otthon

77 E részek forrásául – ha nem is kizárólag, de elsősorban – Kiss Zsuzsanna előadásai
szolgálnak, amelyeket az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tartott 2018. március 13-án és
2019. március 20-án egyaránt „Szociológia és történelem” címmel.
78 BREISACH, I., m., 279–281.
79 BREISACH, I., m., 277.

19
tekintette), és fejlődésére biológiai törvényeket alkalmazott. Nevezetes, hogy Spencer
evolúcióról beszélt már jóval Darwin előtt, és tőle származik az elhíresült „struggle for life”
kifejezés is. Karl Marx később tárgyalandó elmélete a történelmi fejlődésről és a társadalom
működéséről szintén a pozitivista gondolkodásmód hatása alatt keletkezett.

A pozitivista történetírás változatai

A történelemre nézve a pozitivizmus a természettudományos szemlélet elfogadását jelentette.

Akkor lesz tudományos a történelem ezen felfogás szerint, ha az ismétlődő, modellekben
kifejezhető jelenségekre összpontosít, azaz akkor, ha szociológiai alapra helyeződik.80 Ily
módon a pozitivista történetírás figyelmének középpontjába az általános és előre jelezhető
jelenségek és erők vizsgálata került. Mint már említettem, viszonylag kevés történész
munkásságára jellemző a pozitivisták törvénykeresése: csak Buckle, Taine, Lamprecht és talán
egyes amerikai kollégáik történetírásában érhető ez tetten. Ez a pozitivista történetírás sajátos
kettősségét okozta. Sok történész ugyanis leragadt a konkrét tiszteleténél, és a törvénykereső
pozitivista történészekhez képest egyfajta gyengébb variáció művelése mellett maradt.

A pozitivizmus fapados változata

Ezért alapszinten a történetírói gyakorlatban a pozitivizmust hatalmas forrásfeltáró
„anyaggyűjtés, precíz filologizálás”, forrásközeli elemzések jellemezték, „visszavonulás
mindennemű világnézeti és történetszemléleti kérdés területéről.”81 Nem volt ezért egészen
indokolatlan a később a szellemtörténet oldaláról megfogalmazott vád, hogy a pozitivisták
belesüllyedtek az adathegyekbe, elmerültek az adatok tengerében. Thienemann Tivadar a
szellemtörténeti felfogás képviselője volt, azaz visszanézve és kívülről fogalmazta meg a
pozitivizmus megkülönböztető jegyeit. (Nem történettudományról, hanem irodalomtörténetről
van szó, de a jellemzés így is találó. Amire érdemes odafigyelni, az az, hogy törvénykeresésről
már nincs is szó.) „A pozitivista történetkutatás centrumában a tárgytörténet áll. Adatok, tények
jegyzéke, »tárgyilagosan be lehet mutatni életrajzi adatokat, neveket, évszámokat, kronológiát,
bibliográfiát, mintákat, típusokat, motívumokat, átvételeket, szövegegyezéseket és

80 ERŐS, I. m., 21.

81 R. VÁRKONYI, I. m., I. 154.

20
változatokat, tárgyi hatásokat és kölcsönhatásokat, stilisztikai formulákat, műfaji sémákat,
versképleteket«”82
Ez a felfogás, az alapszintű pozitivizmus a történetírás területén a nagy
forráskiadványokban csúcsosodik ki. A források kiadását célzó vállalkozások köthetők a
historizmushoz és a pozitivizmushoz is, mintegy előre jelezve azt, ahogy majd a historizmus és
pozitivizmus a századfordulóra végül összefonódnak. A már említett Monumenta Germaniae
Historica sorozat jól láthatóan a német historizmus terméke, és ezért a forráskiadások
gondolatát talán hajlamosak lennénk általában a historizmushoz kötni, de amikor a Magyar
Tudományos Akadémia nagy forrásfeltárást indított 1854-ben, azt „a positiv irány erősb
kifejlődése” érdekében tette.83 Vagyis ezen az „alapszinten” igen nehéz elhatárolni a 19.
századi pozitivizmust a historizmustól, különösen miután amaz elindult lefelé Rankétól
Treitschke irányába, az istenkereső idealista historizmustól a német nemzeti eszmét dicsőítő
változat felé.

Törvénykereső pozitivista történetírás

A pozitivista történetírás „magasabb szintje” pedig az eredeti célkitűzésnek megfelelően
mindig kísérletet tesz a törvények keresésére is. Pauler Gyula, aki 1873-ban nagy
tanulmányokat írt Comte-ról, 1871-ben így szónokolt akadémiai székfoglalójában: „Alig van
már művelt ember, ki a positiv felfogásról ne hallott volna, mely az emberiség fejlődésében
változhatatlan természeti törvényeket nyomoz és talál”84
A legjobb példa az igazi pozitivista társadalomtudósra Hippolyte Taine (1828–1893), a
legnagyobb hatású francia irodalomtörténész, aki emellett történész is volt, hisz hihetetlenül
széles körű érdeklődés jellemezte: a filozófia, a szépirodalom, a művészetkritika, a
történettudomány és a lélektan területén egyaránt maradandót alkotott, de írt útirajzokat,
esszéket is. Működésének minden téren vezéreszméje (és itt jól látszik pozitivista
meggyőződése): „az emberi cselekedeteket és alkotásokat is pozitív tényeken alapuló törvények
határozzák meg.” Életműve 39 kötetre rúg.85 Kiemelkedő művei A 19. század klasszikus

82 BÓKAY, I. m., 94.

83 R. VÁRKONYI, I. m., II. 11.
84 BÓKAY, I. m., 94.
85 KISANTAL Tamás és GYURGYÁK János bevezetése Taine-hez = GYURGYÁK–KISANTAL
(szerk.), I. m., II. 22–23, idézet 22.

21
francia filozófusai, A mai Franciaország eredete (amely Franciaország újkori történetét
tárgyalja 11 kötetben), Az angol irodalom története, A művészet filozófiája. „[…] Hippolyte
Taine Origines de la France contemporaine című művében egy természetbúvárhoz hasonlította
magát, hiszen ugyanúgy tanulmányozza a régi rendszerből az újba való átmenetet, ahogyan egy
rovar átalakulását szokás. Taine határozottan elvetette a »feltételezéseket«, és »egzaktságra«
törekedett, mondván, hogy pontos számadatokkal lehet illusztrálni a társadalmi változást.86
Legismertebb tőle az úgynevezett milieu-elmélet. Eszerint a környezet három tényezője, a faj,
a tér és az idő hármassága magyarázza a történelem minden kulturális alakzatát,87 tehát a
társadalom fejlődését is. Ezek közül a tér a földrajzi helyzetet jelenti, az idő a történelmi kort
és a faj a nemzeti sajátosságokat. Taine szerint e három kiváltó ok természettudományos
pontosságú leírása megadja a történeti mozgás vagy művészeti alkotás valódi okait.88
A Franciaország klasszikus filozófusai a 19. században című művében Taine megadja,
miképpen kell elemeznie a tudósnak. Szerinte az elemzés első lépése az, hogy szabatos
magyarázattal tényekre vezetik vissza a szavakat és tények vonatkozásaira. Majd a második
lépésben teljes magyarázattal „a már megjelölt tényhez hozzákapcsoljuk még a vele
kapcsolatos, de eddig ismeretlen tényeket is.” „A szürke foltot [amilyennek tudniillik Párizst a
távolból látjuk] Párizsnak részletes tervrajzával kell helyettesítenünk.” Taine szerint az okok
keresésének három lépése pedig az absztrakció, a hipotézis és a bizonyítás: a tények
csoportjából absztrakcióval kiválasztunk egy általános tényt, s az lesz hipotézisünk, hogy ez a
tény a többi oka, majd ezt a hipotézist próbáljuk meg igazolni. (Ha nem járunk sikerrel, új
hipotézisre van szükségünk.) Ha ezt az eljárást minden tudományban elvégezzük, „Azon
pillanatban eltűnik a szemünk elől a mindenség, mint azt elménk közönségesen látja. A tények
formulákba szorultak össze, a világ rendszerré lett, megalakult a tudomány. Végül csak öt–hat
általános ítéletünk marad”, és ezekből megállapítható lesz majd a mindenség legfőbb
törvénye.89 Jól látható módon a pozitivizmus a humán tudományokban is egy tisztán
tudományos, természettudományos jellegű gondolkodásmódot akar meghonosítani.

86 Peter BURKE, Formátlan történelmek, Budapesti Könyvszemle 24. (2012), 237.

87 NOIRIEL I. m., 82.
88 KISANTAL Tamás és GYURGYÁK János bevezetése Taine-hez, II. 22–23.
89 Hippolyte Taine, Franciaország klasszikus filozófusai a 19. században = GYURGYÁK–
KISANTAL (szerk.), I. m., II. 33, 40, 42.

22
Pozitivista történetírás Magyarországon
R. Várkonyi Ágnes írja le, hogy a 19. század első felének Magyarországán három
történészgeneráció indult el, és a pozitivizmus a magyar történetírásba ezek tevékenysége során
hatolt be, majd torzult el.90 Az első nemzedéknél (Horváth Mihály, Szalay László, Rómer
Flóris) jól látható az emigráció szerepe: egyértelműen ennek révén került be ilyen gyorsan ez a
modern irányzat a magyar történetírásba. A második nemzedékhez Ipolyi Arnold, Salamon
Ferenc és Szilágyi Sándor tartozik, míg a harmadikba Pauler Gyulát, Fraknói Vilmost és Thaly
Kálmánt sorolja R. Várkonyi Ágnes. Az 1860-as években Szalay László (1813–1864) –
elsőként a magyar történetírásban – törvényeket keresett.91 A sor végén álló Thaly pedig már
kakukktojás, akinek személyisége és tevékenysége jól mutatja a hanyatlást. Őt inkább a nemzeti
romantikus történetíráshoz sorolhatjuk, amely Magyarországon is a pozitivista történetírás
ellenfele volt, és annál jóval nagyobb népszerűségnek örvendett.
Szalay László a szabadságharc leverése után Svájcban élt hat évet. Itt kezdte el megírni
Magyarország történetét, mert jogtörténészként eléggé bedolgozta magát a forrásokba az 1848.
évi forradalom előtt. Munkájából 1854-ig négy kötet jelent meg. Mint kortársa, Leopold Ranke,
Szalay is nagy súlyt fektetett a külpolitikai tényezőkre, és mesteri diplomáciatörténeti
elemzéseket írt. Az ötödik. kötet még Svájcban elkészült, a hatodikból már csak egyes részek,
a hetedik egyáltalán nem. (Szalay végül 1707-ig jutott el végül Magyarország történetének
megírásában.) Az emigrációból 1855-ben tért haza. Ő kezdeményezte a Magyar Történelmi
Emlékek sorozatának kiadását.92 Munkásságában tehát egyszerre van jelen az aprólékos
forráselemzés, amely a történelmi törvények megállapításában csúcsosodik ki, és a
forráskiadási vonal.
A pozitivizmus történetírásán belül van végül egy további irányzat, azon történészek kis
csoportja, akik nemcsak törvénykeresők voltak, hanem egyúttal ki is léptek a kor
politikatörténeti fő irányát követők sorából, és szélesebb, társadalom- és kultúrtörténeti
érdeklődés irányította munkásságukat. Ők ráadásul megkísérelték a kor – bár még kezdetleges
– társadalomtudományaira építeni történeti felfogásukat. Velük majd a negyedik fejezetben
fogunk megismerkedni.

90 R. VÁRKONYI, I. m., II. 17.

91 R. VÁRKONYI, I. m., II. 55.
92 GUNST, I. m., 141–144.

23
Összegzés

A modern történetírás megszületéséhez két előfeltételre volt szükség: a modern kritikai történeti
módszer és a történetiség fogalmának kialakulására. Ez a kettő a 19. század elején kapcsolódott
össze. Niebuhr a történetírás kora újkori fejleményeire építve összegezte a kritikai módszert, a
18. század pedig megszülte a fejlődéseszmét. Humboldt Hegellel szemben megfogalmazott
elképzelésére épült a historizmus történetfilozófiája: a történész nem viheti be kívülről az
eszmét az általa vizsgált történeti anyagba, hanem fordítva, onnan kell azt kibontania. A
historizmus a történeti jelenségek egyediségét hangsúlyozza; a történeti valóság eszerint csak
fejlődésében érthető meg; valamint a historizmus képviselői hisznek abban, hogy a múlt hűen
rekonstruálható. Vagyis a historizmus két jellemzője az idealizmus, a hit a világot kormányzó
valamely eszmében, a gondviselésben, továbbá az egyedi dolgok hű rekonstrukciójára való
törekvés. Ranke Hegellel szemben és Humboldra építve elveti azt, hogy a történelem a szellem
megnyilvánulásait jelentené, de hisz abban, hogy a tények kritikai feltárásával meg lehet
ragadni a jelenségeket alkotó eszméket. Szerinte az egyes időszakok nem csupán lépcsőfokok
a következőhöz, hanem magukban hordják értelmüket, vagyis önmaguk kedvéért
tanulmányozandók. Az állam áll figyelme homlokterében, de azért, mert civilizáló funkciót tölt
be, és nem mind nemzetállam. Később a nemzetállam legitimációja lesz a központi kérdés, a
német historizmus „nemzeti” szempontból elkötelezett történetírás lesz, és az a történelem,
amellyel foglalkoznak, döntően politikatörténet. Nagy forráskiadványokat jelentetnek meg.
A pozitivizmus történetírása alapszinten (a konkrét tiszteletére építve) forrásközeli
elemzéseket és (szintén) nagy forráspublikációkat jelent. „Emelt szinten” viszont – és szűkebb
értelemben csak ez nevezhető pozitivista történetírásnak – az egyetemes törvények keresésével
egyenértékű. Megjelent ugyanakkor a hérodotoszi történetírás is a pozivitizmus egy kisebbségi
irányzata alakjában, amelyet a társadalomtörténeti szemlélet igénye és a kor
társadalomtudományainak alkalmazása jellemez.

Irodalom
A második fejezetnek a történelem mint intézményesült diskurzus létrejöttének
körülményeit taglaló gondolatmenete sokban támaszkodik Gérard Noiriel polemikus
munkájának historiográfiai eszmefuttatásaira. A historizmus körüli vitákat tekintve Iggers
monográfiája, valamint a Kistantal Tamás és Gyurgyák János által kiadott szövegek jelentik e

24
legjobb támpontot. A két szerkesztő bevezető szövegei kiváló kiindulópontot jelentenek,
amelyeket első lépéként ajánlanék a téma iránt érdeklődők számára. A pozitivizmus fogalmát
már a szellemtörténet kiterjesztően használta (és azt saját ellenségképekét formálta), majd az
1990-es évektől megélénkülő történetfilozófiai vitákban hasonlóképpen a posztmodern
irányában tájékozódó történészek leegyszerűsítően a régi, hagyományos történetírás
megjelölésére használták – lényegében figyelmen kívül hagyva a törvénykereső pozitivista
történetírást. Az érdeklődőket először Tóth Zoltán idézett tanulmányához utalnám. Ami a
magyarországi 19. századi pozitivista történetírást illeti, ezt R. Várkonyi Ágnes hatalmas
monográfiája a magyar nyelvű historiográfiai irodalom legjobban kidolgozott résztémájává
teszi.

Összegző kérdések a második fejezethez

14. Milyen előfeltételei voltak az intézményesült történetírás létrejöttének?
15. Milyen irányzat égisze alatt jött létre a 19. század elején a professzionális történetírás?
16. Melyik két irányzat jegyében intézményesült a történelem a 19. században?
17. Mi a historizmus alapgondolata?
18. Ki az a filozófus, akinek hatásával szemben fogalmazza meg álláspontját a historizmus?
19. Milyen kettős feladatot állít Humboldt vagy Ranke a történészek elé?
20. Történetírói gyakorlatként milyen a historizmus, konkrétan milyen témákat vizsgál?
21. Mely kettősség jellemzi a pozitivizmus szemléletét?
22. Mi a különbség a valódi pozitivista történetírás és ennek “fapados” változata közt?

25