A pozitivista irodalomtudomány alapvető jellemvonásai

Készítette: Kaczmarski Szilvia

magyar részképzés

B9MYOT 
Az irodalommal foglalkozó tudomány megjelenése a XVIII. századra tehető. Történeti
hátterében a felvilágosodás, és a nemzeti identitás kialakulása áll. Megjelenésében nagy
szerepet játszott Madame de Staël Az irodalomról és annak társadalmi intézményekkel való
kapcsolatáról című írása. Ő fogalmazza meg, hogy az irodalmat meghatározzák a történelmi,
földrajzi, etikai, vallási elemek.

Nála olvashatunk arról is, hogy két egymástól eltérő irodalom van: az északé és a délé. „Az
egyiknek Homérosz a forrása a másik Ossziánból ered.”1

Magyarországon a reformkor és a nyelvújítási mozgalom fogalmazta meg mennyire

fontos az irodalom. E tárgykörbe Toldy Ferenc munkássága említhető meg, aki
irodalomtörténeti munkái mellett számos szótár elkészítője is volt.2

A korai pozitívizmus egyik legjelentősebb képviselője a francia irodalomtörténész

Hyppolite Taine, akinek fő műve Az angol irodalom története című munka. Ebben állítja,
hogy a műalkotás nem önmagában jön létre, ez csak egy lenyomat, amely mögött ott volt az
ember. Az egyén nélkül nem képzelhető el semmi sem. Legfőbb feladatunk a múlttat jelenné
tenni, és ugyan a rekonstruálás sohasem teljes részismeret mégis többet ér, mint a semmi. A
történetírás első lépésének a hajdani emberek megismerése kell hogy legyen. Taine
alapeszméjének megértéséhez a kagylóhéj hasonlattal él. A tenger kutatója csak a megmaradt
kagyló héjából tud következtetéseket levonni az élőlényről. Taine tanulmányában három
alapvető erőt határoz meg: a faj, a környezet és a pillanat. A faj a velünk született, öröklött
tulajdonságok halmaza, a környezet, amelyben élünk és ennek hatásai megerősítik,
megzavarják, vagy kiegészítik a jellemet. A külső és belső erők lenyomata változik, hiszen
attól is függ, hogy melyik pillanatban találkozunk velük. 3

A pozitivista irodalomtudomány másik irányzata a XIX. században Németországban

alakult ki. Jeles képviselője Wilhelm Scherer német irodalomtörténész. Szerinte az írót három
szempont szerint kell vizsgálni: az öröklött, a tanult és a megélt személyiség mentén.4

A pozitivista irodalomtudomány felfogása szerint tehát a személy legjobban egy

kronologikus esemény és háttérsorból felépülő életrajz mentén érthető meg. Ekkor születnek
azok az életrajzok, melyek igyekeznek a szerző életének minden mozzanatát feltérképezni. A
kutató itt tények tömegét gyűjti össze, ezek szinte automatikusan megmagyarázzák a művet.
A pozitivista irodalomtudomány módszertani jellegű, nem a a műalkotást, az irodalmi művet
akarta meghatározni, hanem azokat a módszereket, melyek összeköttetést létesítenek a
kiinduló – és végpont között. A pozitivista irodalom felfogásban az a legfontosabb, hogy „mi
akart a szerző mondani”. A helyes értelmezéshez tudnunk kell, mi ment végben a költő
lelkében műve megalkotásakor. Három nagy egységet vizsgál: mikor keletkezett a mű, a mű
szerkezet és a mondanivalója. Abból indul ki, hogy milyenek voltak az adott korra jellemző
történelmi folyamatok. A tagolásnál leginkább a bevezetés, tárgyalás, befejezés szerkezeti
1
Madame de STAëL, Az irodalomról és annak társadalmi intézményekkel való kapcsolatáról = A modern
irodalomtudomány kialakulás, BÓKAY Antal – VILCSEK Béla, Osiris, Bp., 2001, 31-32.
2
BÓKAY Antal, Bevezetés az irodalomtudományba, Osiris, Bp., 2006, 61.
3
Hyppolite TAINE, Az angol irodalom története = A modern irodalomtudomány kialakulás, BÓKAY Antal –
VILCSEK Béla, Osiris, Bp., 2001, 33-43.
4
BÓKAY Antal, I.m., 68.
egységeket vizsgálja. A mondanivalójának vizsgálata leginkább esztétikai, amely összegzi a
mű mondanivalóját.5

Bókay szerint a pozitivista elemzés hibák sorát rejtheti magában, hiszen nem
tudhatom, hogy az általam összegyűjtött összes adat érvényesült-e a mű megírásakor,
másrészt valóban összegyűjtöttem-e az elemzéshez szükséges összes adatot.6

A XIX. században végére egyre nőtt a irodalmi pozitívizmus híveinek és támadóinak

a száma. Az egyik ellenző irányzata a német szellemtörténet lesz. A szellem fogalma
szerintük egy önálló, pszichológiai értelembe vett személy. A szellemtörténész éppen
ellentétesen gondolkozik, mint a pozitivisták, szerinte a elemekből nem építhető össze az
egész. A szellem központi eleme az élmény produktuma. A szellemtörténet megpróbálja
rekonstruálni azokat az élményformákat, melyek egy élethelyzetnek értelmet adnak. A
szellemtörténet elvein alapszik a pszichológia egyik irányzata az alaklélektan.7

Az irányzat egyik jeles képviselője Wilhelm Dilthey, aki alapgondolatait a Bevezetés a

szellemtudományokba című munkájában írja le. Szerinte a Comte és a pozitivisták
megcsonkították a történelmi valóságot, hogy ezt a természettudományok módszereihez
tudják igazítani. Minden tudomány tapasztalatai tudomány, írja Dilthey. Szerinte a realitás, a
tudatnak a belső tapasztalataiból származó tényeiben, ragadható meg. És e tények elemzése a
szellemtudomány feladata.8

A szellemtörténetben az élettörténet, mint megélt élmény kap jelentőséget. A

szellemtörténet organikus felfogás, mely a folyamatokat keletkezés-virágzás-elmúlás
ciklusára bontja. Vizsgálódásának középpontjában a befogadó áll. Ő újraéli, újraképezi a
szellem egykori konstrukcióját. A szellemtörténet fontos módszere az összehasonlítás,
melynek során a befogadó énjét hasonlítja más énekhez. Ezt hívják belehelyezkedés,
utánképzés, újraélés aktusának. A szubjektumok egy közvetítő tárgyon, a műalkotáson
keresztül kerülnek kapcsolatba egymással. A szellemtörténet nem okokat keres, hanem
megérteni akar, nem a kezdőpontot vizsgálja, hanem a végeredményt. Ezért is mondhatjuk,
hogy a szellemtörténet befogadásközpontú irányzat, hiszen a befogadás minden folyamat
végpontja.9

5
BÓKAY Antal, I.m., 71.
6
Uo., 73.
7
Uo., 75.
8
Wilhelm DILTHEY, Bevezetés a szellemtudományokba= A modern irodalomtudomány kialakulás, BÓKAY Antal
– VILCSEK Béla, Osiris, Bp., 2001, 99-102.
9
BÓKAY Antal, I.m. 77.
 Felhasznált irodalom

BÓKAY Antal, Bevezetés az irodalomtudományba, Osiris, Bp., 2006.

Hyppolite TAINE, Az angol irodalom története = A modern irodalomtudomány

kialakulása, BÓKAY Antal – VILCSEK Béla, Osiris, Bp., 2001, 33-43.

Madame de STAëL, Az irodalomról és annak társadalmi intézményekkel való

kapcsolatáról = A modern irodalomtudomány kialakulása, BÓKAY Antal – VILCSEK
Béla, Osiris, Bp., 2001, 31-32.

Wilhelm DILTHEY, Bevezetés a szellemtudományokba= A modern irodalomtudomány

kialakulása, BÓKAY Antal – VILCSEK Béla, Osiris, Bp., 2001, 99-102.
A strukturalista irodalomtudomány alapvető jellemvonásai

Készítette: Kaczmarski Szilvia

magyar részképzés

B9MYOT
A strukturalizmus a múlt század elején több tudományban is megjelenő új gondolkodásmód.
Az irodalomtudományban az 1920-as évek végén alakult ki. Előfutárának az orosz
formalizmus tekinthető. Az irodalomtudomány strukturalista irányzata a strukturalista
nyelvészetre támaszkodik, így az első képviselői elsősorban nyelvészek voltak. Az ő
tevékenységükre nagy mértékben hatott Ferdinand De Saussure svájci nyelvész elméleti
munkássága. Saussure felfogásának elemeit csak élete végén ismertette, mely könyv
alakjában csak halála után jelent meg Bevezetés az általános nyelvészetben címmel.10

Saussure alaptézisei: a nyelv (langue) és a beszéd (parole) kapcsolata, a paradigma és

szintagma közötti összefüggések, illetve a jelölő és a jelölt viszonya.

Az első alaptétele szerint a nyelvezetből elindulva választható szét a nyelv és a beszéd.

A nyelv azoknak a konvencióknak az összessége, amiket a társadalom elfogadott. Ez egy
jelrendszer, amit az egyén használ, de nincs rá hatással. A beszéd ezzel szemben a nyelv
egyéni alkalmazása. A nyelvészet vizsgálódási területe a langue, a nyelvi rendszer, aminek
egyedi megjelenése a parole.11

A szintagma és a paradigma a nyelv két tengelye. Ezek a tengelyek az emberek

világának szerveződési elvei. A szintagma mindig eredmény, valami, ami létrejött. A
paradigmatikus viszonyok olyan elemek között vannak, amik felcserélhetőek. 12

A jelölő és a jelölt fogalmáról pedig ezt írja: „ A nyelvi jel nem egy dolgot és egy
nevet, hanem egy fogalmat és egy hangképet egyesít. „ 13 A jelölő és jelölt kapcsolata egy
mesterséges viszonyon alapszik, melyet az emberek teremtenek meg. Ez a kapcsolat nem ok-
okozati összefüggésből fakad. 14

Az első strukturalista generáció a Prágai Nyelvész Kör képviselői közül kerültek ki,
mint Roman Jakobson, aki Saussure paradigma-szintagma viszonyát vizsgálta. Tőle
származik a strukturalizmus elnevezés is, melyről 1919-ben beszélt először egy nyelvészeti
konferencián. Szerinte a egész nem végpont, hanem kiindulás. 15

Jakobson alapvetően nyelvész volt, munkássága nagy hatást gyakorolt a strukturalista

irodalomtudományra. E tudománykörben az egyik maghatározó tanulmánya a Nyelvészet és
poétika címet viseli. Szerinte a poétika azzal foglalkozik, hogy mi tesz egy nyelvi közleményt
műalkotássá, míg a nyelvészet a „verbális szerkezet átfogó tudománya”.16 A nyelv arra való,
hogy beszéljünk vele. A nyelv magja az üzenet, ez köti össze az egyént a világgal.
Kommunikációnak az ember és dolgok között közvetítő üzenetet tekinti. Ahhoz, hogy ez

10
BÓKAY Antal, Bevezetés az irodalomtudományba, Osiris, Bp., 2006, 130.
11
Uo., 135.
12
Uo., 137.
13
Ferdinand de SAUSSURE, Bevezetés az általános nyelvészetbe = A modern irodalomtudomány kialakulás,
BÓKAY Antal – VILCSEK Béla, Osiris, Bp., 2001. 409.
14
BÓKAY, I.m., 140.
15
Uo., 140.
16
Roman JAKOBSON, Nyelvészet és poétika nyelvészetbe = A modern irodalomtudomány kialakulás, BÓKAY
Antal – VILCSEK Béla, Osiris, Bp., 2001. 449.
megvalósuljon szükség van még feladóra, vevőre, akik közötti kapcsolat a kontaktus. Az
üzenet átadásához kell még egy kód is, ez lehet például a magyar nyelv. 17

A kommunikáció egyik legmeghatározóbb eleme a közlemény, mely a nyelv poétikai

funkciója. Ez a funkció elmélyíti a jelek és a tárgyak kettéválást. A verselemzés a poétika
tárgykörébe tartozik, a poétika pedig a nyelvészetnek az a része, mely a poétikai funkcióval
foglalkozik. A poétika tehát a poétikai funkcióval nemcsak a költészeten belül foglalkozik,
hanem a költészeten kívül is. 18

Jakobson mellett a strukturalizmus másik kiemelkedő alakja a francia Roland Barthes,

aki a irodalomkritikusként tevékenykedett. Szerinte a strukturalista irodalom felfogás nem a
műalkotás mondanivalójára koncentrál, a mit helyett a hogyannal foglalkozik. A strukturalista
újraírja a költeményt, amikor elemzi azt, de nem a vers jelenik meg más szavakkal, hanem az
összefüggések, a funkciók válnak világossá.19

A strukturalista műelemzés máshova helyezi a hangsúlyt, nem a mű jelentését akarja

megnevezni, hanem a mű keletkezésekor fennálló általános törvényeket keresi. A
strukturalista elemző kétféleképpen dolgozik. Egyrészt megmutatja a műben általános
rendszer működését, másrészt leírja azokat a nyelvi formákat, amelyek a műre jellemzőek. Az
első könnyen elsajátítható, de mechanikus, fantáziátlan tevékenység, a második már
nehezebben alkalmazható. Az egyes szövegformák elemzésének módja eltér egymástól:
vannak lírai, prózai és drámai elemzési eljárások.20

A műnemek közül a strukturalizmusban központi szerep jut a lírának. Már csak azért
is, mert itt a vers interpretációja a poétikai funkció lejegyzését végzi el. Ebben az esetben
elemezhető a hangtani, grammatikai és a mondattani szint. A strukturalista elemzés a
leginkább szembetűnő jegyből a rímből indul ki, majd vizsgálja ezek rendszerbe épülését. Ez
érdekes lehet a szófajok szintjén, a mondattani szinten, illetve a hangtani szinten. Ha a
strukturalista elemzés ez értelmezés minden szintjét megvizsgálja az elemzés értelmetlenül
hosszú lesz, ezért kell, hogy legyen az elemzésnek kontrollszintje, melyet minden esetben az
elemző határoz meg. 21

A lírától eltérő módon vizsgálják a strukturalisták az epikus műveket. Itt nem a

grammatikai elemek, hanem a történet a meghatározó. Ebben a tárgykörben Vlagyimir Propp
A mese morfológiája című művét és Barthes Bevezetés a történetek strukturalista elemzésébe
című munkáját kell megemlíteni. Szerinte a narratív leírásnak három szintje különböztethető
meg: a funkcióké, a cselekvésé és a narrációé. 22

A másik prózaelméleti módszer a fikció poétikája, mely a fabula, a szerkezetetlen

történés, és a megszerkesztett történet a szüzsé kettősét vizsgálja. Erről ír Borisz
Tomasevszkij is Irodalomelmélet című munkájában. Ő írja, hogy a fabuláris művek a
17
BÓKAY, I.m., 144.
18
Roman JAKOBSON, I.m., 456.
19
BÓKAY Antal, I.m., 148–149.
20
Uo., 153.
21
Uo., 154.
22
Uo., 159.
kisregények, regények, elbeszélő költemények, míg a fabula nélküli, leíró alkotások lehetnek.
A szüzsé teljes egészében művészi kompozíció, míg a fabula lehet valóságos, vagy a szerző
által kitalált.23

A drámai művek elemzésével kapcsolatban csak kis számú stukturalista munka jelent
meg. ezek közül Bécsy Tamás Drámamodellek a mai magyar drámában című munka
emelhető ki. Ő foglalkozik a konfliktusos, a középpontos, és a kétszintes dráma műfaji
törvényszerűségével is.24

23
Borisz TOMASEVSZKIJ, Irodalomelmélet= A modern irodalomtudomány kialakulás, BÓKAY Antal – VILCSEK
Béla, Osiris, Bp., 2001. 270-272.
24
BÓKAY Antal, I.m., 161.
József Attila Reménytelenül című versének strulturalista elemzése

A vers 1933 április elsején a Nyugatban megjelent meg Reménytelenül címmel. A

Medvetánc című gyűjteményes kötetben a Vas-színü égboltban című verssel „összekötve”,
egy cím alatt, két alcímmel szerepelt. Érdekes kérdés lenne, hogy vajon miért rendezte egy
cím alá a költő e két egymástól eltérő versét.
Elemzése
Vizsgálódásomat a vers címének elemzésével kezdem. A címe melléknévből képzett
határozószó, mely magas hangrendű szó. Verstanilag egy jambus és egy tribrakhis alkotja.
A szó jelentése, a reménytelenség, hatással van a vers egész hangulatára. A cím egyértelműen
nem pozitív üzenetű. A vers végére a reménytelenség leginkább a magára maradottság
érzéséhez kötődik.
A verset két részre lehet osztani, ezt a két osztatúságot az alcímek a Lassan, tűnődve, és a
Vas-színű égboltban is jelölik. A két egység az 1-3 és 4-6. versszakok. A két rész mind
hangulatában, mind modalitásában eltér egymástól. A második három versszak esetében a
költő elvágja a versét és ezt a negyedik sorok végén írásjellel szünetet jelöl.
Az első három versszak mindegyike 8 szótagból álló sorok alkotják. A sorok emelkedők, mert
mindegyik sor végén jambus áll. Rímképlete: abab, cdcd, efef, ghgh, tehát keresztrímes.
Hangrend szerint az első szerkezeti egységben a magas hangrendű szavak dominálnak.
Arányuk körülbelül 60 %, vegyes hangrendű szó mindössze 3 darab található itt.
Grammatikai szempontok közül először a szavak szófaját vizsgáltam. Szófajtani szempontból
az első három versszakban közel azonos számban találhatók a melléknevek, főnevek és igék.
Szám szerint: melléknév: 10, főnév: 11, ige: 12 darab található itt. Az igék mindegyike jelen
idejű, többségük harmadik személyű. Kivéve a második versszak első mondatát, ahol E/1-es
számú az ige.
Az első és a harmadik versszak egy-egy összetett mondat, míg a középső két mondatból áll. A
mondatok mindegyike kijelentő. Nem véletlen a harmadik versszaknak a középre helyezése,
hiszen itt jelenik meg az ezüstös fejszesuhanás metaforája mögött a halál. A fa, mint az élet
toposza jelenik meg a következő sorban.
Érdekes a három versszak alanyának változása. Az elsőben az ember cselekszik, ér a síkra,
szétnéz, fejével biccent és nem remél. A másodikban megjelenik az én, itt E/1-es számúak és
személyűek az igék. A harmadikba a szív lesz az alany, aki vacog és akit körülvesznek a
csillagok. Ahogy egyre „kisebb” lesz az alany, úgy emelkedik a perspektíva, hiszen a síkból a
fa levelére, majd a csillagokra terelődik az olvasó figyelme.
Költői képek tekintetében több esetben is felfedezhetünk megszemélyesítést: a fejsze játszik a
nyárfa levelén, a szív ül, kis teste vacog, nézik a csillagok. A versnek ez a szerkezeti egysége
három természeti képből és egy személyes vallomásból áll.
A semmi ágán ül szivem- metonímia, a rész jelöli az egészet, a szív egyenlő az emberrel, aki
magányosan, reménytelenül csücsül a kozmikus térben, a csillagok között.
A vers szerkezete dísztelen, háromszakaszos. 3X4 es szerkezet jellemzi, ugyan itt eltérés
figyelhető meg az első három és a második három versszak között.
Hangulati váltás épp az első szakasz felénél történik. A második versszak harmadik sorától az
addigi könnyedebb hangvételt, felváltja a szomorúság, a szorongás érzése. Erre utalnak az
ezüstös fejszesuhogás, a hangtalan, vacogás szavak, amik mind vészjóslóak.
A vers második gondolati egysége a Vas-színű égboltban… alcímmel kezdődik.
Ez a három versszak is 8 szótagú sorokból áll. A soroknak már nem mindegyike emelkedő,
mert sor végi jambusok mellet megjelenik a pyrrichius és a spondeus is. Rímképlete azonos
az első három versszakkal. : abab, cdcd, efef, ghgh, tehát ez is keresztrímes.
Hangrendileg itt megegyezik a magas és mélyhangrendű szavak aránya, mindkettőből 20-20
darab van, viszont megnőtt a vegyes hangrendűek száma.
Ha a vers hangzásrétegét vizsgáljuk, feltűnhet az akusztikai gazdagsága. A hangzást a mély
és magas magánhangzók előfordulási aránya határozza meg: A vers mindkét szerkezeti
részében a magas hangrendű szavak vannak túlsúlyban. Ebből a számunkra egy derűs
hangulatú vers következne, ám ez nem így van. Érdekes megfigyelni az utolsó versszak utolsó
szavainak hangrendjét, mert itt három magas hangrendű szó után a vers legutolsó szava egy
mély hangrendű szó, mintegy lezárva és megerősítve ezzel a reménytelenség borús érzését.
Grammatikailag a főnevek magas száma, húsz darab szembetűnő. Kevés az ige és a
melléknév, hét-hét darab. Az igék mind jelen idejűek és az vers utolsó szavát, a szólanékot
kivéve mind harmadik személyűek. Érdekes, hogy ez az ige zárja a verset és ez az egyetlen
olyan ige a versben, ami feltételes módú.
A második három versszakban a kijelentő mondatok mellett megjelenik egyetlen felkiáltó
mondat, melyet ráadásul megjelenik az óh indulatszó is. A versszakok első két sora alkot egy
mondatot, míg a harmadik és negyedik sor egyet-egyet. A negyedik sor befejezetlen, a költő
ezt két szünetjellel jelöli.
A költői képekben gazdag az utolsó két versszak. Találhatunk itt hasonlatot: „a múlt hull,
minta kő”, „a bajuszom, mint telt hernyó terül”, szinesztéziát „néma, kék idő”, alliterációt:
„számra szét, szívemen a szó”.
A szerkezeti egység első versszakában, a negyedikben vált helyszínt a költő, az eddigi
természeti tájat a civilizáció váltja fel. Erre utalnak a vas, a dinamó szavak, melyek a
gépiességre is utalhatnak, ezen túlmutatva pedig a elidegenedett, embertelen világra.
A költő itt is a középső versszakra , az ötödikre helyezi a hangsúlyt, ebben a versszakban utal
vissza a kard élének csillanásával a második versszak fejszéjének ezüstös csillogására és az
általa képviselt halálra.
A vers utolsó sora utalhat a címben magfogalmazott reménytelenségre: „Dehát kinek is
szólanék”. Ebben a sorban benne van mindaz, amit a magányosan üldögélő emberi szív, a
magára maradt embert, akik elfogadja az élet alaptörvényének számító halált, mely a haján, és
a nyárfa levelén csillan meg a versben. A költő szólna, de nincs kinek.
 Felhasznált irodalom

BÓKAY Antal, Bevezetés az irodalomtudományba, Osiris, Bp., 2006.

Roman JAKOBSON, Nyelvészet és poétika nyelvészetbe = A modern irodalomtudomány
kialakulása, BÓKAY Antal – VILCSEK Béla, Osiris, Bp., 2001.
Ferdinand de SAUSSURE, Bevezetés az általános nyelvészetbe = A modern
irodalomtudomány kialakulása, BÓKAY Antal – VILCSEK Béla, Osiris, Bp., 2001.
Borisz TOMASEVSZKIJ, Irodalomelmélet= A modern irodalomtudomány kialakulása,
BÓKAY Antal – VILCSEK Béla, Osiris, Bp., 2001.