CHATEAUBRIAND

roknak a köveket, amelyeket összehordtam, s a helyet és a ta­

lajt, ahová épületemet felhúzni kívántam.

A RÉGI FRANCIA FORRÁSOK

[...]
A forradalom előtti korban két történeti iskolát kell megkülön­
böztetnünk: a XVII. századi és a XVIII. századi iskolát. Az egyik
tudós és vallásos, a másik kritikai és filozófiai. Az elsőben a
bencések összegyűjtötték a tényeket, Bossuet pedig az egész vi­
lágon ismertté tette őket; a másodikban az enciklopédisták fe­
lülvizsgálták a tényeket, melyeket aztán Voltaire bocsátott vitá­
ra. Anglia az eseményekhez hűségesen ragaszkodó történeti is­
kolát hozott létre, amelyet kevésbé befolyásolnak a valláselle­
nes előítéletek, mint a miénket. A XIX. századi modern francia
iskolát politikai iskolának nevezhetjük, és bár filozófiai is, más­
ként az, mint a XVIII. századi. Vizsgáljuk meg ezt közelebbről!

A MODERN FRANCIA TÖRTÉNETI ISKOLA

A modern iskola két fő módszert [systéme] alkalmaz: az első

szerint a történelmet magyarázatok nélkül kell megírni, a tör­
téneti műnek az események puszta elbeszéléséből és a szoká­
sok leírásából kell állnia, egy változatos, naiv és epizódokban
gazdag képet kell bemutatnia, amely az olvasóra hagyja, hogy
ki-ki egyéni szellemisége szerint szabadon vonja le következte­
téseit a fő vonásokból, és szabadon szűrje le az egyéni igazsá­
gokból az általános igazságokat. Ezt nevezzük leíró történet-
írásnak, szemben a legutóbbi évszázad filozófiai történetírásá­
val.
A második módszer szerint az általános tényeket kell előad­
ni a részletek egy részének mellőzésével, a faj történetét az
egyén története helyébe állítani, és érzelemmentesnek marad­
ni az erények és hibák előtt éppúgy, mint a legtragikusabb ka­
tasztrófák előtt is. Ez a fatalista történetírás, avagy a történe­
lemre alkalmazott fatalizmus.

131
 A ROMANTIKUS TÖRTÉNETÍRÁS

Az alábbiakban kifejtem e két módszerrel kapcsolatos kétsé­

geimet.
Vajon a végső határokig elmenő leíró történetírás nem válik-
e túlságosan hasonlóvá az emlékezet természetéhez? A mér­
tékkel alkalmazott filozófiai gondolkodás nem szükséges-e ah­
hoz, hogy súlyt adjon a történelemnek, hogy olyan ítéletet
mondjon felette, amely végső és legfelsőbb bíróságának hatás­
körébe tartozik? Vajon a civilizációnak azon fokán, amelyet el­
értünk, a faj története eltűnhet-e egészen az egyén történeté­
ből? Az örök érvényű igazságoknak, az emberi társadalom
alapjainak el kell-e veszniük azokban a leírásokban, melyek
csupán az egyéni erkölcsöket mutatják be?
Minden emberben két ember lakozik: saját korának embere
és minden kor embere. A jó festőnek főként ez utóbbi hű ábrá­
zolásához kell ragaszkodnia. Manapság talán túl nagy hang­
súlyt fektetünk az egyes korok hű ábrázolására, jellegzetessé­
geik úgymond lemásolására. Elképzelhető, hogy a történetírás­
ban, akárcsak a művészetben, manapság jobban ábrázoljuk a
társadalmak öltözeteit, enteriőrjeit, egész anyagát, mint koráb­
ban, ám Raffaelo egy-egy alakja elnagyolt hátterével és szem­
beötlő anakronizmusaival vajon nem jelentékteleníti el ezeket
a másodrendű aprólékosságokat? Amikor Racine hőseit XIV.
Lajos korabeli parókákban játszották, a nézők nem voltak ke­
vésbé elragadtatva vagy kevésbé meghatva. Miért nem? Mert
az embert látták, és nem az embereket. [...]
Lássuk hát, mit találok helyénvalónak a leíró történetírás­
ban! A történetírás korántsem filozófiai mű, hanem egy fest­
mény; az elbeszéléssel egyesíteni kell a tárgy leírását, vagyis
egyszerre kell rajzolni és festeni; a szereplőknek saját koruk
nyelvén kell szólniuk és érezniük; nem szabad egyéni nézeteink
felől tekintenünk rájuk - ez a legfőbb oka a tények meghamisí­
tásának. Ha azt vesszük szabálynak, mit gondolunk mi a sza­
badságról, az egyenlőségről, a vallásról, az összes politikai elv­
ről, és ezt a szabályt a dolgok régi rendjére alkalmazzuk, meg­
hamisítjuk az igazságot, és olyan dolgokat várunk el a hajdan
élt emberektől, amelyekről nekik elképzelésük sem volt. Sem­
mi sem volt olyan rossz, ahogyan mi gondoljuk; a papnak, a ne­
mesnek, a polgárnak, a vazallusnak más fogalmai voltak az

132
 CHATEAUBRIAND

igazságról és az igazságtalanságról, mint nekünk: az egy más

világ volt, amely kétségtelenül távolabb állt az általános termé­
szeti törvényektől, mint jelenlegi világunk, ám nem volt híján
sem a nagyságnak, sem az erőnek - miként ezt tettei és állan­
dósága bizonyítják. Ne nyilatkozzunk elhamarkodottan a múlt­
ról: nem tudhatjuk, hogy napjaink társadalma, melyet a régi
társadalomnál felsőbbrendűnek vélünk (és amely sok tekintet­
ben az is), nem tűnik-e két-háromszáz év múlva utódaink szá­
mára ugyanolyannak, mint amilyennek mi látjuk a két-három-
száz évvel korábbi társadalmakat. Vajon örülnénk-e annak a
sírba szállva, ha a jövendő nemzedékek oly szigorúan ítélnének
meg minket, ahogy mi ítélkezünk őseink felett? A leíró törté­
netírás erénye és őszintesége abban áll, hogy olyannak mutatja
be a múltat, amilyen volt.
A másik modern történetírói módszer, a fatalista, vélemé­
nyem szerint komolyabb hiányosságokat rejt magában, mivel
az erkölcsöt különválasztja az emberi cselekedettől. Ennek cá­
folatára később nyílik alkalmam, amikor azokról a tehetséges
szerzőkről szólok, akik így jártak el. Itt csupán arra hívom fel a
figyelmet, hogy az a rendszer, amely száműzi az egyént, hogy
kizárólag a fajjal foglalkozzék, a leíró történetírói módszerrel
ellentétes túlzásba esik. Ha eltöröljük az egyént, és egy sor­
számmal helyettesítjük, elvitatjuk tőle azt az abszolút értéket,
mellyel viszonylagos értékétől függetlenül rendelkezik. Aho­
gyan a kor befolyásolja az embert, úgy az ember is befolyásolja
korát, s bár az ember a kor eszméinek képviselője, a kor még in­
kább képviseli az ember eszméit.
A modern történetírás második módszerének ugyanúgy
megvan a maga igazsága, mint az elsőnek. Egyértelmű, hogy
manapság nem hagyhatjuk figyelmen kívül a faj történetét;
hogy valóban léteznek elkerülhetetlen forradalmak, mert ezek
a lelkekben már végbementek, mielőtt a valóságban véghezvit-
ték volna őket; hogy az emberiség, az általános társadalom és az
egyetemes civilizáció történetét nem rejthetjük a társadalomban
élő egyén történetének, egy kor és egy ország egyedi eseménye­
inek álarca mögé. A legtökéletesebb a három rendszernek, a fi­
lozófiai történetírásnak, az egyediségek történetének és az ál­
talános történetnek az egyesítése lenne, a magyarázatoknak, a

133
 A ROMANTIKUS TÖRTÉNETÍRÁS

leírásoknak és a civilizáció nagy eredményeinek megtartása,

mindannak elhagyásával, ami kizárólagos és szofisztikus a há­
rom rendszerben.
Mi több - jóllehet valóban nem árt, ha fel vagyunk vértezve
néhány szilárd alapelvvel, mielőtt tollat ragadunk -, meglátá­
som szerint felesleges azt vizsgálnunk, hogyan is kell történel­
met írni: minden történész egyéni tehetsége szerint ír, az egyik
jó elbeszélő, a másik jobban ábrázol, emez velősen ír, amattól
távol áll a pátosz, emez hitetlen, amaz vallásos: minden mód­
szer jó, feltéve, hogy helyénvaló. Egyesíteni a történelem ko­
molyságát az emlékezet hasznával, egyszerre lenni Thuküdi-
désznek és Plutarkhosznak, Tacitusnak és Suetoniusnak,
Bossuet-nek és Froissard-nak,3 és a művet a modern iskola álta­
lános elveire alapozni, ez lenne csak a tökély! De vajon kit ré­
szesített az ég ennyi tálentumban, melyek közül már egy is több
ember dicsőségére válna? Mindenki írjon hát úgy, ahogy gon­
dolja, ahogy érzi; a történésztől csak a tények ismerete, az íté­
letek pártatlansága és a jó stílus várható el, már ha van neki.

NÉMET TÖRTÉNETI ISKOLA. TÖRTÉNETFILOZÓFIA.

A TÖRTÉNETÍRÁS ANGLIÁBAN ÉS ITÁLIÁBAN

Mialatt mi megalapítottuk politikai iskolánkat, a szomszédunk­

ban, Németországban új elméleteket alkottak, és megelőztek
minket a szellem magasabb régióiban: a filozófiát a történet-
írás részévé tették; nem a XVIII. századi bölcseletet, amely er­
kölcsi természetű vagy vallásellenes megállapításokból állt, ha­
nem azt a filozófiát, amely áthatol az érzések világának felszí­
nén, és azt kutatja, van-e valami valóságosabb, élőbb ez alatt a
felszín alatt, valami, ami társadalmi jelenségek okozója lehet.
Feltárni a törvényeket, melyek az emberi fajt irányítják; arra
a három vagy négy nagy hagyományra alapozni munkálatain­
kat, amelyek a föld minden népénél elterjedtek; újra felépíteni a
társadalmat e hagyományok mentén, ahogyan egy emlékművet

3 Froissard, Jean (1 3 3 3 /1 3 3 7 -1 4 0 4 u.): francia krónikás, udvari költő, a

százéves háború előzményeinek és első felének francia történetírója.

134