10. A hermeneutika: a szövegek megértésére irányuló gondolkodás.

Feladata a történelmi korok

különbözőségének érzékelése. Az ókori görögöktől származik az elnevezés: hermeneuein, görög ige:
megmagyarázni. Alapja az ókori görögség életében keletkezett sokféle írásos emlék feldolgozása. Grammatikai
értelmezés: a szó eredeti, pontos értelmét nézi. Allegorikus értelmezés: az egész szöveg spirituális jellegét
ragadja meg. A zsidó hermeneutika: az Írás Istentől származó életvitel szabályait adja meg. Ez az értelmező
tevékenység a halacha (a zsidó polgári jog szabályaiból áll). Jahve és Izrael isteni inspiráció alapján elbeszélt
viszonyát közli a haggadah vagy aggadah. Legjelentősebb hermeneutika hagyomány a midrás (héber szó,
kutatás). Értelmezési tevékenység és ennek a tevékenységnek az eredménye. A görög hermeneutika: a nyelvi
jelenség nem döntő, a mítosz általános világa meghatározó. A keresztény ~: kizárólag a szent szövegekkel
foglalkozik. A XVIII. szig 2 fő válfaja létezett: sacra (szent), profana (világi). Modern ~: megteremtője:
Friedrich Schleiermacher, berlini evangélikus professzor. Hermeneutikai kör: a megértési viszony egy
körkörös magyarázathoz vezet: a részeket az egészből, az egészet a részekből kell magyaráznia (logikai
paradoxon). Wilhelm Diethey német filozófus, középpontjában az invidiuum áll. Célja: feltárni azokat az ok-
okozati összefüggéseket, amelyek a természeti folyamatokat jellemzik. A felismerés, hogy a saját meglétem
másoktól eltér, csak úgy történhet meg, hogy az idegen létet önmagunkban reprodukáljuk. Ezt az
összehasonlítási folyamatot nevezi Dilthey megértésnek. Különböző fokozatokban történhet: ha a megértés iránti
érdeklődés tartós, akkor a megértés többször elvégezhető. Ez a tevékenység az interpretáció. Hans-Georg
Gadamer, Martin Heidegger tanítványa. A cselekvés alapvető jellemzőjeként a megértés előzetesség struktúráját
jelöli meg. Aki egy szöveget meg akar érteni, az mindig felvázolást végez (felvázolás jelleg). Feladata az, hogy
ezt a felvázolást feltárja, az elemzés középpontjában az a terminus áll, amely ezt a felvázolást jelzi (előítélet
fogalma). A eseményének megértésében segít a hagyomány. A megértés feladata, hogy hagyományt teremtsen.
A hagyomány tartalmi elemekből áll, folyamat. Jellemzője: nem állításokból, hanem kérdésstruktúrákból áll
(hatástörténet elve). Hatástörténeti tudat: megértési tev, soha nem tudjuk teljesen kiismerni. 2 fogalom tartozik
hozzá: szituáció, a megértés történeti létét jelzi, és horizont, az a látókör, amely mindent átfog. Több horizont
egyidejű működése teszi lehetővé az egyetlen horizontnak a létét, elsősorban, mint horizontok összeolvadása
jelentős. Alapvető esete: történelmi és a jelenbeli horizontok kapcsolódása. Ahhoz, hogy a történész elemezni
tudja, hű képet adjon, bele kell helyezkednie az adott kor társadalmi viszonyaiba; DE a kutató maga is egy
történelmi világban él → a kutatási eredmény ,magán hordozza a 2 horizont jellemzőit és összeolvadásukat. A
megértés mind ez ideig módszerfogalom volt, a szellemtudományok birodalmára korlátozódott. Gadamer: „a
megértés fogalma már nem csak módszerfogalom, hanem magának az emberi életnek a létjellemzője”. Gadamer
megértés, dialogicitás elmélete: alapvetően nincs különbség aközött, hogy a történelmi hagyományt, és ahogy a
hétköznapi életben embertársainkat értjük meg, viszonyulunk hozzájuk. Gadamer új definíciója a műalkotásra, a
mű értelmére, a játék fogalma segítségével adja meg, a műalkotásértelem hermeneutikája, retorikai
meghatározása, elemzésének célja: a játék, mint tapasztalat, mint létmód, nem lehet egyedül játszani, mindig
létezik partner (ha máshol nem, a fantáziában), van valami belső jellege, arra, aki túl komolyan veszi a játékot
vagy pont ellenkezőleg, komolytalanul játszik, arra azt mondják, nem tud játszani, összeköti a játszókat.
Gadamer a játék melléállítja az ünnepet és a képet. Ünnep: csak akkor van, ha megünneplik; az ünnepet azért
ünneplik meg, mert van. Kép: létfolyamat, benne jut a lét értelmes látható megjelenéshez. A befogadás nem
pszichológiai, hanem létkérdés → az esemény szívja fel magába a szereplőket (nem a szereplők alakítják az
eseményt). A művészet tapasztalatában igazságigény rejlik. A posztmodern életérzések: világlátás és életérzés.
A posztmodern egyik legismertebb teoritikusa az egyiptomi születésű Hassan. A posztmodernizmus a tudat
technikai kiterjesztéséből származtatható. Az eredmény az a paradox nézet, mely a tudatot információnak, a
történelmet happeningnek tekinti. Samuel P. Hungtington mondanivalója szerint: a posztmodern világrendben a
hidegháború utáni korszak összetartozásának, széthúzásának és konfliktusainak szabályait kulturális identitások
alakítják. Megváltozik a civilizációk közötti egyensúly. A Nyugat életben maradásának feltétele az, hogy az
amerikaiak megerősítsék nyugati identitásukat. A posztmodern világ jellemzője a végelméletek megjelenése.
Egykor mind Hegel, mind Marx feltételezte, hogy a társak fejlődése nem végtelen, akkor fejeződik majd be,
amikor az emberiségnek sikerül kialakítania egy olyan társi formát, amely kielégíti a legmélyebb és
legalapvetőbb emberi vágyakat. A tőke és a munka helyett a meghatározó az információ és a tudás lett. Az
információ sajátossága az, hogy nem használódik el, hanem végtelen sok alkalommal lesz felhasználható. A
posztmodern igazi gépei a komputerek és a televízió. Szellemi előzményei: 2 nevet kell említeni, Friedrich
Nietzschéét és Sigmund Freudét. Nietzschéét Heidegger az utolsó metafizikusnak tartja. Freud önmagát mindig
természettudósnak vélte. Freud nem filozófus volt, hanem lelkibetegségben szenvedő emberek gyógyításával
foglalkozott. A nietzschei rendszer elvi-filozófiai, a freudi pedig életgyakorlati szempontból építette ki a
megértés és jelentés moderntől eltérő programját. A posztmodern tudat: olyan nyitott, rögzítetlen attitűdegyüttes,
amelyet intellektuális és kulturális áramlatok sokasága alakított. A posztmodern ember olyan világmindenségben
él, amelynek jelentősége egyszerre tökéletesen nyitott, és nélkülözi a megbízható alapokat. Posztmodern a
művészetekben: a modern művészet gyakorlata rendkívül heterogén, egymástól eltérő tendenciákat,
stílusirányzatokat mutat fel. A modern és posztmodern szituációk nemcsak időben egymás után, hanem
egymással párhuzamosan is kialakulnak.