11. Életfilozófiák az európai szellemi életben: a 19.

szban vette kezdetét három jelentős

filozófiai irányzat, amelyek hatása a 20. szban is folytatódott: életfilozófia, az
egzisztencializmus és az értékfilozófia.
Schopenhauer
ARTHUR SCHOPENHAUER 1788. február 22-én született Danzigban
egy gazdag nagykereskedő gyermekeként. Ifjúkorában Hamburgban
nevelkedett, nagy európai körutazásokat tett (Franciaország, Anglia, Svájc, Hollandia), majd
a gothai és a weimari gimnáziumban folytatott tanulmányokat. l809-től a göttingeni, l811-től
a berlini egyetem hallgatója volt, 1813-ban a jénai egyetem doktorává avatták. 18141818
között készítette el fő művét Drezdában, amely 1818 decemberében jelent meg l819-es
évszámmaiA világ mint akarat és képzet (Die Welt als Wille und Vorstellung) címen. l83l-ig
a berlini egyetemen magán tanárként működött - nem járt sikerrel a Hegellel történő oktatói
rivalizál ása -, l83l-ben Frankfurt am Mainban telepedett le, s ott élt élete végéig (1860.
szeptember 21.) egy vendégfogadóban hűséges kutyája (Atman) társaságában.
Schopenhauer életvitelére és jellemfejlődésére negatív hatással volt családja. Anyja,
JOHANNA SCHOPENHAUER (Trosiener) Goethe köréhez tartozó, Weimarban irodalmi
szalontvezető ismert írónő volt, aki a szabad szerelmet hirdette és élte (fia nőgyűlölete innen
is eredeztethető). Édesapja valószínűleg öngyilkosságot követett el, mely tettéért a fiú anyját
tette felelőssé. Közel fél évszázaddal később is így emlékezett: "Ismerem a nőket. Kizárólag
menháznak tekintik a házasságot. Mikor apám betegen és nyomorultul a karosszékéhez volt
szögezve, magára lett volna hagyatva, ha egy öreg szolga nem
látott volna el mellette úgynevezett szeretetszolgálatot. Asszonyanyám estélyeket adott,
miközben apám magányosan sorvadozott,
anyám szórakozott, miközben apám keserves kínokat állt ki. Ilyen az asszonyi szerelem."
Schopenhauer idővel végérvényesen megszakította mindennemű kapcsolatát anyjával, sőt
húgától is eltávolodott. Apai nagyanyja terheltsége szintén jelen lehetett mint genetikai
tényező rideg, különc életmódja kialakításában. Az apai örökség - 20 000 birodalmi tallér -
anyagi és ezáltal szellemi függetlenséget is biztosított a filozófus számára, lehetővé téve, hogy
a filozófiának és ne a filozófiából éljen, mint az általa sokat ostorozott egyetemi professzorok.
Schopenhauer emberkerülő mivoltáról legendák keringtek. Kutyáján kívül egy Buddha-
szobor, Descartes, Kant, Goe the és Matthias Claudius (akinek A fiamnak c. könyvét még
édesapjától kapta ajándékba, mintegy életvezető gyanánt) képe alkotta társaságát. Eszmei
fejlődésére a legjelentősebb hatást a hinduizmus, a buddhizmus, a kereszténység, a
hellenizmus (a sztoicizmus és az epikureizmus) eszmevilága, Platón, Kant, az angol, francia
(Chamfort) és spanyol (Mateo Alemán, Gracián y Morales) írók, esszéisták egy csoportja,
valamint a Rousseau-t és Voltaire-t kedvelő apja gyakorolta.
Schopenhauer metafizikája szerint a világ lényege, létalapja az akarat (Wille), amely
megfelel a kanti magánvaló (Ding an sich) fogalmának vagy a brahmanizmus Brahma nevű
világ létalapjának. A világ mint képzet (Vorstellung) a kanti jelenség fogalmával rokonítható
vagy az Upanisádok és a Védák Maja fogalmával, amely az indiai bölcselet szerint a világ
jelenségeinek sokféleségét biztosítja. A világ csak az emberre való vonatkozás ként van jelen,
"ez az egész világ csak a szubjektumra vonatkozó objektum". A világ egyfelől képzet,
másfelől akarat. A szubjektum és objektum között nem állít fel hierarchikus viszonyt. A
szubjektum az, ami mindent megismer, de őt semmi nem ismeri meg. Az objektum formája a
tér és az idő, amely a világban fellelhető pluralitás, sokszerűség biztosítéka. (A tér és az idő
kérdése az egyik legősibb filozófiai problematika. Feldolgozásakor nem mellőzhető Platón,
Szent Ágoston, Newton, Kant, HegeI, Bergson, Heidegger, Spengler, Einstein és a modernek
közül például Swinburne vagy Hawking felfogása. A történelmi tér-idő problematika szintén
nagy jelentőségű.)
A tér, idő, kauzalitás alkotja a principium individuationis Cegyedítés elve') fogalmát. Az
objektum általános formái (tér, idő, kauzalitás) a szubjektumból is megérthetők, noha a
szubjektum nem leledzik térben és időben. Minden, ami eredetekből és motívumokból
fakad, térben és időben van, csak viszonylagos létezést mondhat magáénak, egy másikért és
egy másik által van. Az ok elvének ismeretéből felismerhető az idő lényege, ami nem
egyéb, mint sorjázás, az ok elvének alakzata az időben (A világ mint akarat és képzet, 4.
pr.). A tér teljes lényegének ismerete nem más, mint az ok elvének a tisztán szemlélt térben
való ismerete. A kauzalitás törvényének ismerete az anyag teljes lényegének ismeretéhez
vezet, ami a tér és az idő tartalma. Az anyag hatva tölti ki a teret és az időt. A forma, amely
az anyagtól elválaszthatatlan, feltételezi a teret, és hatása, amelyben létezése áll, a
váltOzásra vonatkozik. Az anyag az időt és a teret egyesülésükben is tételezi, ez a hatásban,
a kauzalitásban áll. A változás, az okságtör
vény szerint bekövetkező változás tehát mindenkor a tér valamely meghatározott részét és
az idő meghatározott részét érinti egyidejű
leg és együttesen. A kauzalitás egyesíti a teret az idővel. Az anyagban egyesül tér és idő,
magán hordja e kettő tulajdonságait. Az idő
megállás nélküli folyamat (egymásutániság) és a tér merev változha
tatlan kitartása (egymásmellettiség). "Ennek megfelelően idézi elő az
anyag először a létegyidejűséget, ami sem a puszta időben, mely egy
másmellettiséget, sem a puszta térben, amely előbböt, utóbbot vagy
mostot nem ismer, nem létezhetne" (i. m. 4. pr.). A sok állapot lét
egyidejűsége teszi a tulajdonképpeni valóság lényegét. A puszta tér
ben merev és mozdulatlan lenne a világ: semmi egymásutániság,
semmi átalakulás, semmi hatás. A puszta időben minden futamodó lenne csupán: semmi
egymásmellettiség, semmi egyidejűség. Min
den anyag, az egész valóság csak az értelem számára, az értelem ál
tal, az értelemben létezik. A tér, idő, kauzalitás nem a magánvalót
jelenti, hanem a jelenséget (képzetet). Az objektumok egész világa
képzet; képzetek sora, a szubjektum határozza meg. A szubjektum
és objektum között nincs ok-okozati viszony.
Az "akarat fogalom az egyetlen, minden lehetséges között, amely
nek eredete nem a jelenségben, nem a puszta szemléleti képzetben lel
hető, hanem belülről jön, mindenki legközvetlenebb tudatából ered, amelyben ez a saját
individuuma, lényege szerint, közvetlenül, bár
mi forma nélkül, még szubjektum és objektum formája nélkül is,
megismer s van egyszersmind ő maga, mert itt a megismerő és a
megismert egybeesik" (i. m. 22. pr.). Az akarat mint magánvaló tel
jességében különbözik önmaga jelenségétől, és merőben szabad en
nek minden formájától, amelyeket csak akkor ölt fel, ha megjelenik.
Minden képzet formája sem illik rá, sem az objektumé, sem az ok
elve, sem az idő és tér. Az akarat mentes minden sokságtól (noha jelenségei térben és
időben megszámlálhatatlanok), nincs oka, kívül
esik az okelv minden alakzatának területén, noha minden jelensége alá van vetve az ok
elvének. Az akarat egy, téren és időn, a principium individuationis körén, apluralitás
lehetőségén kívül van. Az akarat a jelenségvilágban objektiválódik, s objektivitásának
fokozatai vannak, s ezáltal keletkezik az individuumok sokasága.
Az ember jellemzője a hatalom és a szenvedés, egyidejűleg él a
múltban és a jövőben. Az ember animai metaphysicum ('metafizikai lény') a halállal áll
szemben, s létének végessége minden törekvés
hiábavalóságát támasztja alá. Az akarat mint az individuumok lénye
ge halhatatlan, de az individuumok mint e lényeg jelenségei halandók, a halál az időbeli
jelenség vége. A természet számára az indivi
duum nem bír értékkel, az egyes csak jelenség, a természetet egye
dül a faj érdekli. A fajfenntartás minden szerves lény végső célja, leg
erősebb ösztöne. Az élet folytonos meghalás, a halálnak már születé
sünkkor áldozatul estünk. A halál gondolata több szenvedést okoz,
 mint maga a halál, amely az élet természetes velejárója, s egyáltalán nem kell félni tőle.
Schopenhauer pesszimisztikus filozófiája - amely nagyban támaszkodik a buddhizmus
tanaira - szerint a cél az emberi faj kihalása. Az életakarat fokozatosan megszüntethető, s ha
az egyének leküzdik a nemi vágyat, a fajfenntartás eszközét, akkor kivitelezhetőlenne a
végcél. Az egyéni öntudat fennmaradása semmilyen formában nem szükséges, a halál utáni
lét semmiben nem különbözik a születés előttitől. Mivel a létezés bűn, a nemzés bűn,
minden egyén
élettörténete szenvedés (hiány, szükség, nemi ösztön, féltékenység,
gyűlölet) története, egy szomorújáték, "jobb volna, ha létünk nem volna"; az életben legjobb
annak sokszor felhánytorgatott rövidsége. Az ember igenli az individuum halálán túli,
határozatlan időre szóló életet, s ez az akarati igenlés a nemi ösztön kielégítésén keresztül
történik. A nemi viszony a világ örökös ura, s ezért a női nemet,
a fajfenntartás megtestesítőjét terheli a felelősség. "Az alacsony nö
vésű, keskeny vállú, széles csípőjű és kurta lábú nemet szépnek csak a nemi ösztöntől
mámoros férfiértelem nevezhette el: ebben az ösztönben rejlik ugyanis egész szépsége" -
írta Schopenhauer. "Nem egy leány erényének erős támasza rútsága" - élcelődött másutt.
Böl
cselőnk nőkről alkotott negatív ítélete (igazságtalanok, alakoskodók,
hazugok, konokok) csak élete alkonyán ingott meg, de a pozitívu
mok megfogalmazására már nem maradt ideje. A nő az elvakult fér
fiértelmet az életakarásnak, az életnemzésnek aláveti, s megakadá lyozza a valódi boldogság
elérését, amelyet a jelenségvilág végleges megszűnése, a nirvána ('kihunyás, beteljesedés,
megvalósulás') jelentene, ahol nincs születés, életkor, halál, individuumokra való tagolódás;
csak egység van, az öröklét. Az ember más individuumok szenvedései iránt annyi részvéttel
van, mint saját szenvedései iránt, az egész világ fájdalmát önmagának sajátjává kell tennie.
Az emberi nem kihalása, minden szenvedéstől való megszabadulás az aszkézis által érhető el
(1. a brahmanizmus, a buddhizmus, a kereszténység aszkétái mint követendő példaképek).
Az akarat megtagadására, kiölésére az öngyilkosság nem megfelelő eszköz, mivel az egyén
halála nem eredményezi a faj kihalását. Az öngyilkosság nem az akarat tagadása, hanem
ellenkezőleg, annak erőteljes igenlése. "Mert a tagadás lényege nem abban van, hogy az élet
szenvedéseit, hanem hogy az élet élvezeteit vetjük meg. Az öngyilkos akarja az életet, csupán
azokkal a feltételekkel elégedetlen, amelyek között az élete már alakul. Ezért ő semmiképpen
sem adja fel az életakaratot, csupán az életet, szétzúzva annak egyedi jelenségét" (i . m. 69.
pL).
Schopenhauer zsenielmélete kapcsolódott a ném et bölcseleti hagyományhoz (1. Lessing,
Kant, Schelling). "Tudós az, aki sokat tanult; zseni az, akitől az emberiség megtanul hat
valamit, amit addig még nem tudott" - jegyezte fel 1819 telén Rómában tett látogatása során
útinaplójába. A zseni a művészetben mutatkozik meg. A művészet magasabb rendű
tevékenység, különösen a dráma és a zene játszik fontos szerepet. A zene a művészetek
hierarchiájának élén van, mivel az akarat ott elpihen, elszunnyad: "minden más művészettől
különbözik abban, hogy nem a jelenség képmása, helyesebben az akarat adekvát objektitásáé,
hanem közvetlenül magáé az akaraté, tehát a világ minden fizikai eleméhez a metafizikusat,
minden jelenséghez a magánvalót jeleníti" (i. m. 52. pr.). A világot ugyanúgy nevezhetjük
testet öltött zenének, mint testet öltött akaratnak.
Schopenhauer a magány, a szenvedés, a halál, az élet elutasításának filozófusa az ember
egyetemes fájdalmának megragadására töre
kedett. Csak a magányban lehet igazán szabad az ember, "minél magasabb rendű valaki, annál
magányosabb" - hirdette és vonatkoztatta önmagára is. A szellemi arisztokrácia a legkiválóbb,
megelőzi a születés és rang arisztokráciáját és a pénzarisztokráciát is. "Nem szeretni,nem
gyűlölni a felét teszi minden életbölcsességnek; semmit el nem mondani és semmit el nem
hinni, teszi a másik felét" - fogalmazott epésen. Hatása a 19. század ötvenes éveiben kezdett
kibontakozni, s még megérezhette élete alkonyán a siker ízét. A század elején
megfogalmazott gondolati építmény - a főmű után már csak kisebb "forgácsokat" alkotott - a
hivatalos német filozófai életen kívül rekedt, de az 1848-as európai történelmi eseményeket
követő szellemi környzetben befogadókra talált. (A kibontakozó Schopenhauer-kultuszt
Thomas Mann A Buddenbrook ház c. regényében is megörökítette.) Ismert személyek
(Wagner, Nietzsche, Herwegh, Freud, Bergson, James, Dewey, Proust, Kafka, Thomas Mann,
Beckett) mellett kevésbé híres művészek, sőt keletkutatók is ösztönzést merítettek
életművéből.
Schopenhauer pesszimizmusának közvetlen továbbvivője EDUARD HARTMANN (1842-
1906). A világ lényege a világlélek (Weltseele), a Minden-Egy, öntudatlan szellem, amelynek
attribútumai az akarat és a képzet. A világnak - amely létét az akaratnak köszönheti - az
általános célja pesszimisztikus. A szerves lények jellemzője az egység: 1. a térbeli egység
(alak); 2. az időbeli egység (a működés kontinuitása); 3. a belső ok egysége; 4. a cél egysége;
5. a részek kölcsönhatásának egysége. Minden organizmusban jelen van az öntudatlan
világlélek, amely a teremtés és a világfolyamat tartaimát teleológiailag meghatározza. A
világlélek mint egység viszonyul a sokasághoz.
A lét nyomorát az esztelen akarás okozza. A boldogságot a világ jelenlegi fokán az
individuum elért nek gondolja - ez az illúzió első stádiuma. A fájdalom túlsúlyban van az
öröm felett. Az egészség, az ifjúság elvesztése, az éhség, a szerelem, a becsvágy, a hiúság, a
részvét mind jellemzői a létállapotnak. Az illúzió második stádiuma során az egyén
elérhetőnek tartja a boldogságot a halál utáni transzcendens létben. Hartmann ezt az illúziót is
cáfolja, szerinte individuális halhatatlanság nem létezik. A test, a tudat individualitása je-
lenség, a halállal eltűnik. A halál után az ember átmegy a semmibe, mivel az egyedi képzet és
az egyénben munkálkodó akarat teljesen megszűnik. Az illúzió harmadik stádiuma, amikor az
ember a boldogságot a világfolyamat jövőjében rejlőnek gondolja. A világ fejlő désében való
hit sem meggyőző. A sok bajtói és szenvedéstől az emberiség nem tud szabadulni, s ha belátja
e stádiumokat, sóvárog a megsemmisülés után. Minden akarás balga, esztelen és hiábavaló (1.
a Schopenhauer kedvenc írásai közé is sorolható "Prédikátor könyve" sorait: "Hiábavalóság,
csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság! Mi haszna az
embernek minden fáradozásából, amit magára vállal a nap alatt?" 1,2-3.). A világ nem léte
léte elé teendő. A világ pozitív célja, a boldogság: nem megvalósítható; csak a negatív célra, a
fájdalomnélküliség állapotára lehet törekedni, ami az univerzális akarat megsemmisítése
révén érhető el. Az individuum átadja magát a világfolyamatnak és a világ megváltásnak.
Nietzsche
Az életfilozófia kiindulópontja a schopenhaueri bölcselet volt, azzal a nem elhanyagolható
különbséggel, hogy ezen irányzat képviselői az élet akarását hirdették s nem annak
felszámolását. Az életfilozófia vonulatában fejtette ki munkásságát Nietzsche, Dilthey,
Bergson, Blondel, Teilhard de Chardin, de e szellemi áramlat hatása alól nem vonhatta ki
magát Simmel, Eucken, Troeltsch, Mannheim, Croce, Spengler, Toynbee és Klages sem.
Egyes gondolkodói teljesítmények besorolása egyetlen irányzat alá nem minden esetben
lehetséges, sőt nagyon problematikus egyetlen címkével megjelölni bölcseleti életműveket.
Az mindenesetre bizonyos, hogy az életfilozófia megalapozójának tekintett Nietzsche hatása
oly szerteágazó mind a mai napig, hogy felsorolni is nehéz azon alkotókat, akik kapcsolód
tak eszmerendszeréhez. Filozófiai teljesítményének megítélését máig viták övezik.
Hazánkban Lukács György (prekoncepcionális, azaz nem az adott életmű és bölcseleti anyag
értelmezéséből indult ki, hanem előre megfogalmazott szándék szerint sorolta a különféle né
zeteket valló bölcselők et a fasizmus "irracionalista" előkészítői közé) elemzésének
"köszönhetően" (1. Az ész trónfosztása) napjainkban is negatí v előítéletekkel közelítenek az
életmű egészéhez. A fasizmus egyes vezetőinek Nietzsche-rajongása, valamint a fasizmus
ideológi ájával való összekapcsolása az "új- és régi baloldal" egyes képviselőit - akik
"elfeledkeznek" a nemzetközi és magyar "balosok", "forradalmárok" Nietzsche-kultuszáról-
még ma is igaztalan vádaskodások, támadások megindítására késztetik.
FRIEDRICH NIETZSCHE 1844. október l5-én született a Lützen melletti Röckenben,
nemzedékekre visszanyúló lutheránus lelkész családban. A német tartományokban az
evangélikus közösségek kiemelkedő kulturális missziót teljesítettek, lelkészeik (1. Herder,
Fichte, Schleiermacher) nem egy esetben tudományos teljesítményükkel is maradandót
alkottak. Nietzsche szellemi érlelődésére a családi háttér meghatározó volta mellett jelentős
hatást gyakorolt, hogy 1858től a Schul-Pforta Alapítványi Gimnáziumban folytathatta
tanulmányait, ahol az evangélikus szellemiségen kívül a klasszika-filológia rejtelmeibe nyert
bepillantást. Itt végzett a neves klasszika-filológus Wilamowitz-Moellendorf, a híres történész
Ranke, de korábban Fichte is. A vallási, teológiai, ókortudományi jártasság mellett a zenei
képzés jelentőségét kell kiemelnünk Nietzsche ifjúkorából. A bonni és a lipcsei egyetemi
tanulmányokat követően egyik professzora ajánlására 23 éves korában a bázeli egyetemre
kerül oktatónak. Itt meghatározó hatást gyakorolt rá a neves művelődés történész, Burckhardt
és a híres őstörténet-kutató, ~achofen. Az elhatalmasodó betegségek azonban nem teszik
lehetővé az egyetemi karrier kiteljesedését; 35 éves korában az ígéretesen induló klasszika-fi-
lológus nyugállományba vonul, s egyidejűleg a filozófusi alkotómunkát választja. Az egyetlen
befejezett mű A tragédia születése a zene szellemébó1 (Die Geburt der Tragödie aus dem
Geiste der Musik 1872) után az Emberi - túlságosan is emberi, egy könyv a szabad szellemek
számára (Menschliches, Allzumenschlisches, ein Buch für freie Geister 1878-1880), valamint
az Im-ígyen szóla Zarathustra (Also sprach Zarathustra 1883-1885) alkotást sorolják még
azon írások közé, amelyekre nem nyomta rá bélyegét a szerző betegsége. Élete utolsó
évtizedében tébolyultan, anyja és nővére segítségére utaltan, minden közösségtől távol, a
társas érintkezésekből kirekesztve élte nem emberi életét.
Az európai filozófiai gondolkodásra és Nietzsche bö1cseletére is meghatározó volt a 19.
század 50-es és 60-as éveinek történelmi, kul túrtörténeti eseménysora. Az 1848-49-es
forradalmi hullám bukását
követő polgárosodás, a hegeli filozófia felbomlása, a schopenhaueri
- pesszimizmus ra és világfájdalomra alapozott - filozófia népszerű
ségi hulláma a főbb korjellemzők. (Természetesen mindezek hátte
rében a német egység kibontakozási folyamata áll, a Bismarck-kultusszal.) A racionális
metafizikai rendszerek kudarca a filozófiai
vizsgálódás új irányzatait tette szükségessé.
Nietzsche a Schopenhauer mint nevelő ("Korszerűtlen elmélkedések" 1874, egyik
darabja; egy másik "korszerűtlen" a Richard Wagner
Bayreuthban 1875-76, a másik mesternek állít emléket) c. írásában em
lékezett meg a pesszimizmus filozófusáról, s mint visszaemlékezéseiben írta: "legbensőbb
történetemet, fejlődésemet - mindenekelőtt fo
gadalmamat fogalmaztam meg!" (Ecce homo). Elődje gondolatmeneté
hez kapcsolódva kiemeli, hogya rendkívüli ember kortársaitól a ma
gányosság sorsát kapja, s minden nagy ember élete szükségképpen a saját kora elleni harc is
egyben. Már ehelyütt megfogalmazódik, hogy
a politikai újítás nem elegendő ahhoz, hogy az embereket boldoggá
tegye. "Minden filozófia, amely azt hiszi, hogy valamely politikai ese
mény eltolhatja vagy éppen megoldhatja a lét problémáját, álfilozófia
és paródiája a filozófiának." A Rousseau, Goethe és Schopenhauer ál
tal is hirdetett nagystílű szemlélődő ember lehet a példakép. A szenvedés, a heroikus élet
mellett foglal állást. Megszívlelendőnek tartja Eckhart mester vélekedését: "A leggyorsabb
paripa, amely a tökéletességhez visz benneteket, a szenvedés." Az igaz emberek közé a filo-
zófusok, a művészek és a szentek sorolhatók, s a kultúra alapgondolata ezen emberek
megteremtésének előmozdítása.
Nietzsche szempontjából meghatározó jelentőségű az antik (elsősorban a görög)
kultúrához való szenvedélyes viszonyulás. A 18. szá
zadi német felvilágosodás vagy újhumanizmus képviselői (Herder, Winckelmann)
megalapozták a ném et szellemi életben az antikvitásért való rajongást. Ez a 19. században is
töretlen, a görög-római szellemiség áthatja a filozófiát és az irodalmat egyaránt.
Szakemberré válómegszállottak (1. Schliemann keresi és felleli Tróját), a történészek és
vallástörténészek munkássága (Mommsen 1902-ben Nobel-díjat kapott ókortudományi
kutatásaiért), a tudományos igényű szövegkiadások megjelentetése mind jellemezte a német
tudományos életet.
Nietzsche filozófiájának középpontjába az értékelő és értéket hordozó embert állította. A
korai görög tárgyú írásaiban megfelelő előtanulmányokat fedezhetünk fel későbbi gondolatai
számára. Az antik bölcsek létértelmezései, az ember helyének kijelölésére tett kísérleteik
mind szolgáltattak továbbgondolásra alkalmas anyagot. A tragédia születése c. műben a görög
szellemiség, a schopenhaueri akaratmetafizika és Wagner zeneesztétikája egyesül. A tragédia
gyökereire, az erősek pesszimizmusának gyökereire keresi a választ. "A görögség és a
pesszimizmus": ez egyértelmű cím lett volna, hisz a könyv azt tárja föl elsőként, miként
boldogultak a görögök a pesszimizmussal- mivel tudták legyőzni a pesszimizmust" (Ecce
homo). A görögség világát a dionüszoszi és az apollóni kettősség mentén próbálja
megragadni. Fakadhat-e tragikum az életörömből? - teszi fel a kérdést. Létezhet-e az egészség
neurózisa? Hátha ifjonti gazdagságukban a tragikusat akarták, és pesszimisták voltak? Az
optimizmus csak bomlásuk idején jelentkezett?
Az ember metafizikai tevékenysége nem a morál, hanem a művészet terén jelentkezik. A
világ létezése csakis esztétikai jelenségként igazolt. A művészet fejlődése az apollóni és a
dionüszoszi kettősséghez kötődik. Dionüszosz a világharmónia evangéliumát hirdeti.
Énekszóval, tánccai nyilvánítja magát a magasabb közösség tagjának. Dionüszoszi ittasultság,
misztikus önlemondás, magányosan való leroskadás. A dinüszoszi görögöt s a dionüszoszi
barbárt szakadék választja el egymástól. A barbároknál az ünnepségek középpontjában a
nemi fegyelmezetlenség, a tobzódás áll. A buja, győzedelmes lét szól hozzánk, az aszkézis
nem jelentős. Az individuumokra való szétszakadást panaszolja el a természet, a görögöknél
jelentkezik először a principium individuationis széthasadása mint művészi jelenség. A
görögök ismerték a létezés rettenetét és borzalmait, a "mai halandó" jelentését. Az olümposzi
álomlények ellensúlyozták a rettenet felismerését, s az élet élvezetét próbálták megjeleníteni.
"A tragédia bizonyítja a legjobban, hogya görögök nem pesszimisták" - írja 44 éves
korában (Ecce homo). Apollón alakjában az "akarat" mohón ragaszkodik az élethez. A hellén
akaratot képviseli a szenvedés bölcsessége iránti hajlandóság ellen. Apollón a
principium individuationis istenképe, csak egyetlen törvényt ismer, az individuumot. A
mérték az önismeret. A dionüszoszi önfeledtség az ősfájdalommal van összefüggésben. A
szatír, a dionüszoszi játékok szereplője a mítosz és a kultusz szentesítette valóságban él. A
szatírral kezdődik a tragédia. A dionüszoszi elragadottság állapotában a létezés valamennyi
megszokott korlátja és határa leomlik. Nietzsche párhuzamot von a dionüszoszi ember és
Hamlet között, mondván, hogy a tudás elundorít ja őket a cselekvéstől. A szatír az ember
ősképe volt, akiben isten fájdalma visszhangra talál, jelképe a természet mindenható
nemzőerejének. A szatírban a meg nem munkált természetet látták a görögök. A bölcs és a
lelkesült szatír a természet és a természet legerősebb ösztönének képmása (zenész, költő,
táncos, szellemlátó egy személyben). A görög tragédia apollóni része az egyszerűt, a
szépséget ragadja meg.
Nietzsche másik jelentős görög mitológiai értelmezése a Prométheusz-mondakörhöz
fűződik. Prométheusz titán tette, az emberiségért való szenvedés vállalása sokakat ihletett
meg. Aiszkhülosz Leláncolt Prométheusz c. tragédiája, Goethe Prometheusz c. verse, Byron,
Shelley, Camus Prométheusz-feldolgozásai, Piero di Cosima Emberteremtő Prométheusz c.
festménye mind jelzik a Zeusszal szembefor
duló titán tettében rejlő értelmezési lehetőségeket. Kolakowski Oxfordban alkotó lengyel
filozófus - szerint a prométheuszi üzenet lényege: "az emberi önteremtésnek nincsenek
határai, a gonosz és a szenvedés esetleges csupán, az élet mindig megújul, pusztán attól
semmi nem érvényes - sem erkölcsileg, sem szellemileg -, hogy a történelemben mindig
érvényesnek tartották... az Isten maga az ember, aki elnyomja önmagát, és elfojtja önnön
értelmét". Nem nehéz felismerni, hogy Nietzsche értelmezése nem áll távol az előbbi in-
terpretálástól. "A Prométheusz-monda az egész árja népközösség tu
lajdona" - emelte ki Nietzsche. A nagy géniusz teremteni tudása embert teremtő tudása! - a
lényeg, amiért az örök szenvedés is olcsóáro Isten és ember között feloldhatatlan
ellentmondás feszül. Létezik egy isteni meg egy emberi világ, mindkettő önmagában jogosult,
de nem átjárható. A cselekvő bűn egyben prométheuszi erény. Nietzsche e gondolatmenetből
kiindulva megfogalmazza, hogy értéket
csak az ember tesz a dolgokba, az ember az értékelő lény, nincs szüksége élete
megtervezéséhez transzcendens segítségre.
A kereszténység kezdettől fogva az életnek az élet iránti undora. Jellemzője a világgal
szemben táplált gyűlölet, következésképpen az élettel szemben táplált gyűlölet. A keresztény
morál életellenes. "A kereszténység se nem apollói, se nem dionüszoszi. Tagad minden esz-
tétikai értéket - azon értékeket, amelyeket »A tragédia születése« elfogad; a kereszténység a
legmélyebb értelemben nihilista, míg a dionüszoszi szimbólum az igenlés legvégső határait
foglalja magában" (Ecce homo). Prométheuszhoz kapcsolódva kifejti: "a titáni törekvésű
individuumnak parancsoló szükségességgel vétkeznie kell". Prométheusz lénye - csakúgy,
mint minden létezőé - kettős: igazságos és igazságtalan, de mindkét létezésében egyaránt
jogosult. Minden létezőnek fájdalmas pusztulással kell számolnia. A jelenségvilágban örök
harc és kín van. A teoretikus (Apollón) és a tragikus (Dionüszosz) örök harcot folytat
egymással. Nietzsche értelmezésében az első teoretikus ember Szókratész (a görög felbomlás
eszköze), aki szintén szembeállítható a dionüszoszival. A teoretikus optimista őstípusa,
Szókratész tudás ával megszabadult a halálfélelemtől (1. Platón: Phaidón) mintegy
ellentételezése a görög színpad tragikus alakjainak, amelyek Dionüszosz alakváltozásai. A
görög tragédia egyetlen tárgya Dionüszosz szenvedéseinek bemutatása. Tragikus világ-
szemlélet és optimista tudomány mint ellenpólusok viszonyulnak
egymáshoz. Az ésszerűség (Szókratész) az ösztön (Dionüszosz) ellen. "A korlátlan
ésszerűség veszedelmes, az életet aláásó hatalom!" Az ógörög hagyományok és filozófiai
rendszerek mélyen beépültek
Nietzsche tanaiba. Önmagát Dionüszosszal azonosította, aki szemben áll a "Megfeszítettel".
A keresztény értékrend megrendülés ének taglalásakor több esetben hivatkozott a "római"
pogány erkölcsre és a reneszánsz feltörekvő élet ígéretére mint követendő példákra.
Határozottan lépett fel az ember önleértékelése ellen. A földi létezésnek, az emberiségnek
egészében véve nincs célja, célt kell találnia az embernek. Az ember nem tudja igenelni
önmagát. Nincsenek örök tények, abszolút igazságok. Nincs abszolút jó vagy rossz, e
fogalmak relatív volta nyilvánvaló. "Jónak azt nevezik, akinek hatalmában áll a jóért jóval, a
rosszért rosszal fizetni, aki valóban megfizet, tehát hálás és bosszúálló; akinek nincs hatalma
és nem képes megfizetni, az hitványnak minősül. A jó ember a »jók« közé tartozik, olyan
közösséghez, amelyben él a közösségi érzés, mert minden egyes tagját a viszonosság érzése
hatja áto A rossz ember a »rosszakhoz« tartozik, szolgai, tehetetlen emberek csoport jához,
amelyben nincs közösségi érzés... Jó és rossz egy ideig annyit jelentett, mint előkelő és
közönséges, úr és rabszolga" (Emberi - túlságosan is emberi. 45. pr.). A Túljón és rosszon
(Jenseits von Gut und Böse 1886) és Az erkölcs származásához (Zur Genealogie der
Morall887) c. írásokban is megjelenik a jó és rossz fogalmának elemzése. A rossz (schlecht)
egyik jelentése közönséges, rossz, értéktelen, amikor az előkelő használja az alacsonyabb
rangúra. A rossz (böse) másik jelentése szokatlan, kiszámíthatatlan, sértő, kegyetlen; az
alacsonyabb rendű használja a magasabb rendűre. A jó szintén kettős jelentésű. A gut ('erős,
merész, hatalmas, életet igenlő'). A másik jelentése: békés, jóságos; ha a nép használta az
arisztokratára. Az életellenes jóvá értékelődött fel a keresztény tanok következtében.
Nietzsche szerint pozitív értéke csak az életet igenlő, erős, szokatlan, kiszámíthatatlan, a
fennálló értékrend del bátran szembeforduló egyénnek van.
Két erkölcsi mérce létezik: egy úri erkölcs és egy csordaerkölcs. Az úri erkölcs (virtus)
jellemzői: férfias, bátor, hősies, az ősi római erényekkel rokonítható. A másik erkölcs szemita
eredetű, jellemzője az elnyomatásból származó alázatosság, a gyámoltalanságból fakadó
altruizmus. Kora Európájának erkölcsét csordaerkölcsként határozta meg. Fő ismertetőjele,
hogy az erősek nem használhatják ere
jüket, egyenlővé kell válniuk a gyengékkel. "A csordaember úgy tesz, mintha ő volna az
egyedüli engedélyezett emberfajta, s a maga tulajdonságait, amelyek nek jóvoltából szelíd,
békességes s a maga csordájának hasznos, úgy dicsőíti, mint tulajdonképpeni emberi eré-
nyeket: ezek tehát a szociális érzék, a jóakarat, a kíméletes ség, a szorgalom, a mértékletesség,
a szerénység, az elnézés, a részvét" (Túl jón és rosszon). A lelkiismeret, a megbánás, a részvét
elnyomja az erősek
akaratát. (E tekintetben szembefordult két, általa korábban nagyon tisztelt tekintéllyel,
Schopenhauerrel és Wagnerrel mint az új buddhizmus terjesztőivel.) Az erős emberek
hatalomakarásának ösztöne nem szabadulhat fel.
A hatalom akarása (Der Wille zur Macht 1901, 1906) C. (sokat vita tott) Nietzsche-mű
(amelynek szövegét testvére, Elisabeth FörsterNietzsche és Heinrich Köselitz [Peter Gast]
"gondozta") Adler és Freud tana ira is hatást gyakorolt. Az erős ember típusától igen távol
álló bölcselőnk azt fejtegette, hogy az erősek rossz erényei nélkülözhetetlenek a társadalom
számára. Keménység, erőszakosság, veszélyek, háborúk éppoly értékesek lehetnek, mint a
jóakarat vagy a békés szeretet. Ha a rossz nem volna, a jó régen eltűnt volna. A rend, a jó
megsértése nélkül nincs fejlődés. Az ember legjobb tulajdonsága akaratereje, szenvedélyeinek
hatalma. Életérték szerint kell értékelni, a legnagyobb érték maga az élet. Az emberi
törekvések célja nem mindenkinek a felemelése, hanem a jobb és erősebb egyéniségek ki-
fejlesztése. Nem az emberiség, hanem afelsőbbrendű ember a cél. A sokat vitatott
Übermensch fogalma. Az ideológiai kisajátításoktól eltekintve "az emberebb ember"
megalkotása pozitív célként értékelhető. A Nietzsche-kutatók egy része kiemelte, hogy ez
erkölcsi tökéletesedést jelent, az ember tökéletesedési törekvését s kötelezettségét. Az ember
egyetlen célja önmaga felemelkedése. "Az emberfölötti ember a föld értelme, maradjatok
hívek a földhöz, és ne higgyetek azoknak, akik túlvilági reményekről fecsegnek előttetek" -
hirdeti Nietzsche Zarathustrája.
Zarathustra (Zoroaszter), az ókori perzsa vallásalapító jól szimbolizálja Nietzsche célját. A
perzsa dualizmus (a jó és a rossz örök küzdelme) vallási-metafizikai rendszere aktív szerepet
biztosít az embernek is a világtörténelmi folyamatban. Minden egyes ember részesévé válhat -
önmaga tökéletesítésével- a jó világméretű győzelmének. Az ember szabadon választhat,
választhatja a jót, s dönthet a rossz mellett is, így befolyásolja a világmindenség menetét.
Isten fogalma kitaláció, az élet ellenfogalma. Lehet, hogy csupán az ördög ötletdús
találmánya? Vajon nem lehet-e minden értéket átértékelni? Lehet, hogy a rossz jó? - teszi fel
kérdéseit Az emberi - túlságosan is emberi bevezetőjében. (A "túlságosan" helyett a
"nagyon" szó jobban tükrözi szerzője szándékát bár az allzu szótári jelentése: túl[ságosan].)
Az értékek átértékelése nélkülözhetetlen. A keresztény morál, a hagyományos vallás, a
tradicionális filozófia mind csődöt mondott, a nihilizmushoz vezetett. A nihilizmus a 19.
század második felében Európa-szerte tért hódított. Oroszországban Piszarev a vezéralak, de
Turgenyev Apák és jiúk regényének Mse, Bazarov is ezt
a típust jeleníti meg. Dosztojevszkij regényei ben a nihilista definí
ciója: a minden cél nélkül való ember. Nietzsche filozófiáját szintén
nihilizmusként értelmezték, a nihilizmust egyik kulcsszavának te
kintették. Nietzsche maga bírálta a nihilizmust, beteges, átmeneti ál
lapotnak tekintette. Jelentése: ,,A legfóöb értékek elértéktelenedése.
Nincs cél; nincs válasz a »miért«-re."
Az "Isten meghalt" gondolat kijelentése maga után vonja az új értékek megalkotásának
szükségességét. Nietzsche felismerte, hogy
egy értékrendet lerombolni könnyű, de nehéz a régi helyébe újat ál
lítani. Mi lehet az új értékrend alapja? A földi élet értelmének kijelölése, az élethez való
hűség. "Aki az ember célját megteremti, és a
földnek megadja értelmét és jövőjét: s csupán ez teremti meg, hogy
valami Jó vagy Gonosz" - írja a Zarathustrában ("Ódon és új táblák
ról"). Istent nem tud az ember teremteni, emberfölötti embert kell
teremteni. "Hogy pedig szívem mélyét kitárj am néktek barátim: ha volnának istenek,
miképpen viselném el, hogy én ne legyek isten! Tehát nincsenek istenek." (1. m. "A
boldogságos szigeteken"; vö. Dosz
tojevszkij: Ördögök, Camus: Sziszüphosz mítosza.) Isten csak eszme, Is
ten halott, az emberfölötti ember éljen, s legyen a mérték. Zarathustra
megfogalmazta a célt: "De mi nem is akarunk a mennyeknek orszá
gába jutni: férfiak lettünk - így hát afOldet akarjuk."
Nietzsche fő gondolatai Heidegger szerint: a nihilizmus, az összes értékek átértékelése, a
hatalom akarása, az örök visszatérés (a lét törvénye: ugyanannak az ismétlődése, a misztikus
örökkévalóság interpretálása), az emberfölötti ember. Az utókor sokat hivatkozott a
Nietzsche által megalkotott Bildungsphilister (kultúrfiliszter) fogalomra (1. "Korszerűtlen
elmélkedések": David Friedrich Strauss a hitvalló és író 1871-72). A kultúrfiliszter a
történelem- és hagyománytisztelet foglya, kicsinyes, fantáziátlan világban él, mely zárt
világot
mindenféle eszközzel idealizál. Az ilyen típusú ember gátja minden haladásnak, életellenes, a
konvenciók foglya. A történelem hasznáról és káráról az élet számára (1873) c.
"korszerűtlenben" a felejteni tudás hiányának az egyénre és a népekre egyaránt káros
következményeit, a kultúra pusztulásának fejleményeit, a "tudomány-nagyüzem barbarizáló"
hatását elemzi. Az ember autentikus lény mivoltának megfogalmazása fő vonulata az
életműnek. Nietzsche szerteágazó hatása jelzi, hogy az embert mindenkor, minden korban
foglalkoztató kérdést állította középpontba: miért, mi végett vagyunk, lehet-e létünknek
értelmet találni? Csodálói és bírálói egyaránt sokat merítettek e szellemi hagyatékból,
bevallottan vagy bevallatlanu1. A fasizmus előfutárának beállítani, az "emberebb ember"
terminus technicust szándékosan félreértelmezni nem megengedhető.
 Sokat köszönhet Nietzschének a frankfurti iskola néhány képviselője (Horkheimer vagy a
Wagner-gyűlölő Adorno), elemezték az életmű összefüggéseit Wagner, Dosztojevszkij,
Tolsztoj, Gorkij vagy József Attila munkásságával kapcsolatban is. Nietzsche összekötő
kapocs az európai kulturális örökség és a modern világ között. Sokat köszönhetett a görög-
római szellemi tradíciónak, az ószövetségi és újszövetségi könyveknek, a romantikának.
Jelentős hatást gyakorolt viszont - az eddig említett gondolkodók on túl- többek között Max
Weber, Jaspers, Camus, Dewey, Gehlen, Jung, Ferenczi Sándor tudományos munkásságára;
aJugendstíl, a dadaizmus, a kubizmus, a futurizmus, a szürrealizmus, a L'art pour L'art
művészeti irányzataira; Picasso, Kandinszkij, Rodin képzőművészeti alkotásaira; Rilke,
Hauptmann, Musil, Heinrich és Thomas Mann (a Doktor Faustus c. alkotását maga a szerző
nevezte "Nietzsche-regénynek"), Shaw, Apollinaire, France, Proust, Gide, Kazantzakisz
irodalmi műveire; Gustav Mahler, AIban Berg, Richard Strauss (akinek nevéhez fűződik az
Im-ígyen szóla Zarathustra zenei feldolgozása) zenei életművére. Hazánkban Ady Endre,
Babits Mihály, Juhász Gyula az elsők között merítettek a Nietzsche-életmű gondolati
elemeibő1. Az életfilozófia az eredeti tanok tói itt-ott eltérő hangsúllyal követőkre talált.
Nietzsche jeles kortársai
RICHARD WAGNER (Lipcse, 1813. május 22.-Velence, 1883. február 13.) zeneszerző,
esztéta, költő; Shakespeare, Goethe, Schiller, E. T. A. Hoffmann, Schopenhauer hatására
formálta ki eszmerendszerét. Nietzsche alkotói munkája több esetben érintkezett
Wagnerévei, kölcsönösen hatottak egymásra. A tragédia születését a wagneri zene
népszerűsítéseként is értelmezték, az egyik korszerűtlen elmélkedés (Wagner Bayreuthban),
értelmezte is a zeneszerző eszmeiségét, az Emberi - túlságosan is emberi pedig "az első
bayreuthi ünnepi játékok heteiben fogant". Buddhista és keresztény motívumok is beépültek
a wagneri zenevilágba (1. A Nibelungok gyűrűje, Parsifal). A ném et romantika (Novalis)
hatása érezhető a Trisztán és Izoldában. Beethoven, Marschner, Spontini, Giacomo
Meyerbeer, Halévy a zenei motívumok terén segítette elő fejlődését. Drezda, Lipcse,
Würzburg, London, Párizs, Bécs a sikerek színtere; de Weimar, Prága, Pétervár közönségét
is meghódította. A Siegfried lovag wagneri megjelenítése a
19. század szabad egyéniségét példázza, a régi törvénytáblák összetörője - az értelmezők
szerint. Thomas Mann a wagneri gondolatvilágot Ibsenével is rokonította. Zene és költészet
egységbe forrasztásával jelenítette meg az egyéniség és sors drámáját.
LEOPOLD RANKE (1795-1886) ném et történész szerint a világtörténelem értelmét csak
sejteni lehet. A történelem igazsága az élet, a szellem folyamata. A történelem menetének és
céljának csak Isten a tudója. Ha a keresztény hit megrendül, akkor a történelem elveszíti
értelmét, az embereknek csak az értékek anarchiája marad. A történettudomány és a filozófia
közös feladata "a lét legmélyének megragadása, az eltűnt élet újra felidézése". A történetíró
az egyedit vizs
gálja, a filozófus pedig az élet összességét egyegységfogalom alákényszeríti. A történelmi
valóság metafizikai alapjaiban hitt. A történelem értelmes folyamat. Erősen foglalkoztatta az
a kérdés, hogy megengedhető-e az etikai mértékek használata a történelmi személyiségekkel
kapcsolatban? Önmagukért vagy világtörténelmi szerepükért méltatjuk őket? (L. a hegeli
világtörténeti egyének fogalmát s ennek megjelenítését Tolsztoj Háború és béke c. művében.)
Az individuum magában hordja értékét - hirdette Ranke.
WILHELM DILTHEY (1833-1911) a szellemtudományos módszert alapozta meg.
Schleiermacher, Ranke, Schopenhauer és Eduard Hartmann segítette eszmei érlelődését.
Bevezetés a szellemtudományokba c. műve az életfilozófia egyik megfogalmazása. A
történelmi életfolyamat a maga valóságában megismerhető; a megismerő szubjektum
ugyanaz az egész ember, aki a történelmi életfolyamatnak is al
kotóeleme. Az individuum képes életét a többi individuum előtt megjeleníteni. A társadalmi
és történelmi élet alapegysége az ember. Az individuumok kölcsönhatásba lépnek egymással
az életfolyamatban. A célokat és értékeket tételező és megvalósító szubjektum a saját
alkotásaként akarja megérteni a történelmet. A történelem irracionális, emberformáló
folyamat. Az élet minden létező alapja. Az élet az élmények teljessége, intuíció segítségével
közeledhetünk megértéséhez.
Bergson
HENRI LOUIS BERGSON (Párizs, 1859. október l8.-Párizs, 1941. április 1.) zsidó
származású, Franciaországban alkotó filozófus. Életútja páratlan sikerekkel övezett. Tagja a
francia akadémiának, az erkölcsés politikatudományok akadémiájának, a Becsületrend
lovagja és a rend tanácsának tagja, 1928-ban az irodalmi Nobel-díj jutalmazottja. Filozófiája
oly népszerűvé vált, hogya francia társasági életben való részvétel elképzelhetetlen volt
tanainak ismerete nélkül. Előkelő hölgyek hintón érkeztek a nagy tudós előadásaira. Bergson
élete alkonyán megismerhette a magára hagyatottságot is, származása miatt a fasizmus
előretörése következtében megtagadottá vált. Eszmevilága közel juttatta a katolicizmushoz, de
a politikai környezettel való szembenállását kifejezésre juttatva már nem keresztelkedett ki,
ily módon is vállalta sorsát.
Eszmei fejlődésére Comte, Spencer, Schopenhauer és Wundt gyakorolt hatást, de a
pozitivista tanok tóI eltávolodott, bírálva a spenceri evolucionizmus egyoldalúságát. A
legfontosabb művei: Anyag és emlékezet, tanulmány a test és lélek viszonyáról (1896), A
nevetés (1900), A teremtő fejlődés (1907), Tartam és egyidejűség (1922; Einstein
relativitáselméletének értelmezése), Az erkölcs két forrása (1932).
Bergson filozófiája az anyagelvű élet- és világszemlélet, az empirizmus és racionalizmus
ellenében fogalmazódott meg a biologizmus és a naturalizmus bírálatát is adva egyben. A
szabadság után vágyó emberi lélek az anyagi alárendeltség bilincseiben szenved. Az élet és az
élettelen, fejlődésre képtelen anyag között küzdelem van. Az anyagot a fejlődést gátló
determinizmus jellemzi; az élet ellenben
fej lődést teremt. Az élan vital Céletlendület') győz a fejlődésre képtelen
anyag felett. Az uniformizálódás veszélye fenyegeti az emberiséget:
a megkülönböztető lelki és szellemi jelenségek elsorvadás a, kollek
tív rabság a jellemzői. Akik a kollektív azonosulást hirdetik, azok életellenesek. A
legsokoldalúbb változások színtere belső életünk,
amelynek megismerésére az intuíció szolgál. Az ember folyton változik, folytonosan
teremtjük önmagunkat, miközben a múltunk ve
lünk marad. A tartamosság a lelki állapot minden pillanatban történő változása. Az élet
általános mozgása mindig új formákat teremt, a fejlődés az élet formáit és az eszméket is
termeli. Az életlendület nem
egyéb, mint teremtésigény. Minden cselekvés teremteni akar vala
mit. Minden emberi cselekvés kiindulópontja valamely hiányérzet
(1. például Hume, Schopenhauer, Marx). Az élet egész tartományá
ban ingadozás van az egyénítés és a társiasság, az elkülönülés és a
közösségben élés hajlandósága között. (L. a Kant által megfogalmazott "társiatlan
társiasság" fogalmát; Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári
szemszögbó1. IV. tétel.)
Ismeretelmélete szerint kétféle ismeret van: a) relatív: a dolgot "körüljárjuk"; b) abszolút,
amikor "belehelyezkedünk" a dologba. Az intuíció "az a bizonyos szellemi szimpátia,
mellyel valamely tárgy belsejébe visszük magunkat, hogyazonosuljunk azzal, ami benne
egyetlen és következésképpen kifejezhetetlen". Az intuíció magasabb szintű megismerést
biztosít, mint a fogalmi megismerés, amely általánosít, a tárgy konkrét egységét szimbolikus
kifejezésekre osztják a fogalmak. A valóság maga a változékonyság, az intuíció ebbe a
mozgalmasságba, tartamosságba helyezkedik bele, az analízis (elemzés) a mozdulatlanon
dolgozik. Az intuíció a tárgy metafizikai nyomozását végzi, megragadja azt, ami benne
sajátos és lényeges. Az in
tuíció egyszeri aktus; az a valóság, amit belülről ragadunk meg: saját személyiségünknek az
időn át való folyásában.
Etikája szerint az ember két világ polgára: 1. Zárt társadalom zárt morál; a társadalomból
eredő nyomás uralma jellemzi. 2. Nyílt társadalom-nyílt morál: az ember szabad szellem,
ezáltal szabadon cselekszik. Minden egyes halál az élan vitalon aratott ideiglenes győzelem.
A halál azonban csak az individuum ügye, az élan vital örök. Az egyén erőfeszítéseket tesz
annak érdekében, hogy túlélje önma gát. A halál utáni továbbélés reménye a vallásban
fejeződik ki, a magasabb rendű hatalomba vetett bizalomból fakad. A statikus vallás a zárt
társadalom jellemzője. A nyílt társadalom dinamikus vallása a belső kinyilatkoztatáson
alapul. Az Isten iránti szeretet azonosul az emberiség iránti szeretettel (1. a szeretet kettős
parancsa megfogalmazásait: tízparancsolat, evangéliumok, páli levelek stb.). Isten és az élet
egy, a folyton teremtő élet. A natura naturatától ('teremtett természet') való megszabadulás
 lehetővé teszi a natura naturanshoz ('teremtő természet') való visszatérést.

Teilhard de Chardin
PIERRE TEILHARD DE CHARDIN (Sarcenat, 1881. május l.-N ew York, 1955. április 10.)
francia természettudós, teológus. A párizsi Természettudományi Múzeum Emberi
Paleontológiai Intézetének munkatársaként tevékenykedett, 22 éven keresztül vett részt a
kínai ásatásokban, előemberi leletek feltárásában.
Az emberi jelenség (1938-40 között írt, 1947-ben megjelent) művében az evolúciót
kozmikus világfolyamatként ábrázolja. A fejlődés mozgatója az élet (gondolat) és az anyag
(entrópia) küzdelme, szembenállása. A gondolat primátusát hirdette. A Föld történetében az
élet megjelenése, kifejlődése a legjelentősebb mozzanat. A természetben az ember elsődleges
jelentőségű lény, a földi létezés csúcsát jelenti. Az ember nem csupán biológiai érték, hanem
erkölcsi érték hordozója is. Az ember célja személyiségének megalkotása. Az evolúció a tudat
felé tartó folytonos emelkedés, egy legfelső tudatra irányuló fejlődés. Fontos fogalma a
szeretet és a szeretetpárbeszéd. A személyt a szeretetben lehet megvalósítani. A
szeretetpárbeszéd nem ember és ember között valósul meg, hanem a teremtett lény (ember) és
a teremtő (Isten) között. Az ember egyesül Istennel, és magához alakítja a világmindenséget.
A világegyetemben az élet, az életben a gondolat az elsődleges. Az evolúció menetét az
ember is aktívan befolyásolhatja. Az életben való hit azt is kifejezi, hogy kötelességünk a
"több-Lét" teremtése. (Hit az életben, hit az Abszolútumban.) Világunk egy legfőbb
Személyes-Egyetemes, a transzcendens szuper centrum függvénye, Aki eleve létezik. A
személyes (az ember) a végső Személyes Központban (Istenben) talál menedéket. Az Ómega
az eredet és a Célpont, a transzcendencia csúcsa; Anyag-Lélek-KrisztUs a fejlődés útja. A
Legfelső Személyiségben való hit adja meg cselekvésünk, létünk értelmét.

Az egzisztencializmus és eszmei háttere

Az egzisztencializmus 19-20. századi irányzatának gyökerei nagyon messzire nyúlnak vissza.
Az emberi eszmélődés kezdetén már megfogalmazódtak azok a kérdések, amelyek egyben
ezen irányzat főproblematikáját is alkotják. Élet és halál, keletkezés és elmúlás, születés és
vég. Az ember végességének ugyanakkor végtelenségének megragadása a mitológiai, a vallási
és a metafizikai elképzelésekben és rendszerekben egyaránt jelentkezik. Mounier Bevezetés
az egziszteneializmusba (1947) c. művében megrajzolta az egzisztencializmus "fáját". A
gyökerek: Szókratész, a sztoikusok, Szent Ágoston, Szent Bernard, Pascal és Main de Biran.
A törzs (amelynek vége afenomenológiában végződik) Kierkegaard. Az ágak: a) ateista:
Nietzsche, Heidegger, Sartre; b) vallásos: Szolovjov, Bergyajev, Sesztov, Barth, Blondel,
Gabriel Marcel, Landsberg, Pégui továbbá az ág szélén Bergson és Scheler; e) Jaspers és a
perszonalista egzisztencializmus: Mounier. E "fa" alapján is látható, hogy nagyon sok bölcset
sorolhatunk az egzisztencializmus áramlatához, azokat, akik a lét "mélységeit" az egyéni
léten, az egzisztencián keresztül próbálták értelmezni. A szerteágazó ágak azt is jelzik, hogya
fentebb tárgyalt életfilozófia alá sorolt bölcselők helyet kaptak ezzel az irányzattal összefüg-
gésben is. A problémafelvetés, a problémamegoldás rokonítja e filozófusokat. A lét értelmére
való rákérdezés emberi-erkölcsi felelőssége s a kérdésre adható racionális válasz
lehetetlensége. Elődök és előkészítők: Szókratész az emberre irányuló kérdés antik
megfogalmazója, az individuumnak a közösségi lét fölé emelője. Pascal, a 17. századi francia
bölcselő az emberi törékenység hirdetője, a "határhely zetek" vizsgálója. "E végtelen térségek
örök hallgatása rettegéssel tölt el" - jegyezte fel a Gondolatokban (206.). A sorszámozott
gondolatok egységét az adja, hogy az öröklétbe vesző emberi lét milyen perspektívákat
tartogat. "Köztünk és a pokol vagy a mennyország között csupán az élet van, a legmulandóbb
dolog a világon" (i. m. 213.). Ember, végesség és végtelenség, örök és örökkévaló, létezés,
halálhoz mért lét címszavakban foglalható össze az egzisztencializmus gondolati hozadéka.
Szorongás, választás, bún, szenvedés, halál - mind az individuum-existentia meghatározói.
Robert Burton 17. századi egzisztenciafilozófus A melankólia anatómiája (1621) c.
könyvében kiemelte, hogy alvilági vonatkozása minden egyénnek van, az alvilágba való
"átlépés" az emberélet döntő és meghatározó válságaiban minden esetben akaratlanul,
öntudatlanul megy végbe. Nagy művészet, nagy filozófia, nagy sors elképzelhetetlen erős
alvilági vonatkozások nélkül (Gilgames, Héraklész, Odüsszeusz, Thészeusz, Orpheusz,
Vergilius, Dante, Faust). A melankólia oktalan és indokolatlan félelem - hirdette a magányos
(nőtlen, gyermektelen, társtalan) könyvtáros. A melankólia kettőssége: megsemmisüléstudat
és halhatatlanságvágy. A 19. századnak egy másik magányos szellemisége pedig megalapozta
az egzisztencializmus nevet viselő filozófiai irányzatot.
Kierkegaard
S0REN AABYE KIERKEGAARD (Koppenhága, 1813-1855) a gesztusok, a lemondások dán
filozófusa és írója. A halál közvetlen közelségében ért felnőtté, s veszítette el szüleit (anyját
majd apját), öt testvérét és szeretett-tisztelt filozófiatanárát P. M. M~llert. l837-ben is-
merkedett meg Regine Olsennel, akit 1840-ben eljegyzett, hogy egy évvel később az egészet
semmisnek nyilvánítsa. Az életút külső történései összefoglalhatók e néhány sorban. A
magányos bölcselő belső története, az önreflexió azonban máig elemzésre méltó bőséges
anyagot szolgáltat.
Hegel, Schelling, Feuerbach, Schleiermacher és Trendelenburg hatása érezhető bölcselővé
válásának korai szakaszában. Az önálló
bölcselet megalkotásához az 1841- ben készí tett doktori disszertáció
ja - Az irónia fogalmáról - is segítette. Az irónia kétféle értelmezése
bontakozott ki az európai kultúrkörben: a Szókratész nevéhez fűződő antik és a romantikus.
A romantikus magatartás jellemzője az el
érhetetlen abszolútum és a végtelen iránti vágyakozás, amely egyben az e világi valóság
tökéletlenségét is állítja. A szimbolizmus három
nagy szakasza: 1. a 19. század eleji romantika művészetében a polgá
ri racionalizmus ellenpólusa; 2. a század második felében a poziti
vizmus és a realizmus antitézise; 3. a századforduló táján a natura
lizmus és a történetiség ellentéte. A szimbólumokkal a végtelenség
élményét jelenítették meg. A romantika jellemzője az öntörvényű
személyiség megjelenítése. F. Schlegel a transzcendentális költészet
alapelvének tekintette az iróniát. Meghatározása szerint az irónia logikus szépség (logische
Schönheit), a paradoxon egyik formája (jell em
zője a megtévesztés, a fedett beszéd). Solger a 19. század elején
szintén középpontba állította az iróniafogalmat, s a német hatás je
lentkezett később például A. Blok (akire Schopenhauer és Nietzsche
is befolyást gyakorolt) orosz költő művészetében (1. pl. Az irónia
1908) is.
Szókratész egyénisége áll a kierkegaardi vizsgálódás homlokteré
ben. (Az iróniafogalom antik tudósítói: Xenophón: Memorabilia Ill.
ll., 16; Platón: Szümposzion 2l6e; Quintilianus: lnstitutio Oratorica
9,22; Cicero: De oratore 2, 67.) Az irónia (eiróneia), a nem tudás szín
lelése kifejezi az individuum függetlenedési törekvését a külső kö
rülményekkel, az állami törvényekkel, a közerkölccsei szemben. Az
erkölcsi döntés meghozat'cllakor a szubjektum önmagára reflektál, s
nem a külső befolyásolás szerint választ jó és rossz között. Szókra
tész, az etikai racionalizmus hirdetője szerint a jó tudásából követ
kezik a jó követése is. Ennek az álláspontnak a tarthatatlanságát már
antik szerzők (pl. Ovidius) is kimutatták. A daimonion fogalma,
amely mintegy lelkiismeretként szolgált, lehetővé tette a döntések
igazolhatóságát. Ez a belső, isteni hang figyelmeztette Szókratészt,
ha egy cselekedet végrehajtása negatív értékítéletet (az értékelő maga
a cselekvő individuum) vont volna maga után. A daimonion nem írt
elő, csak tiltón szólalt meg. Ha az egyéni választást, döntést helyeselte, nem emelte föl tiltó
szavát. Az irónia lehetővé teszi a szubjek számára, hogy egy magasabb erkölcsiség nevében a
külső valóságot zárójelbe tegye, az ént a nem én fölé emelje. Szókratész halálvállalása a
daimonion szerint helyes döntés volt (1. Platón: Szókratész védóóeszéde, Phaidón).
Kierkegaard megalkotta a stádiumok elméletét. Az esztétikai, az etikai és a vallási stádium
képez emelkedő sort. A szerelem (szeretet) stádiumai: az erotikus, a házasságban
megnyilvánuló, az Isten irán ti.
Az esztétikai stádium az érzéki zsenialitásé. Kulcsfigurája Don Juan; a test inkarnációja, a
lélek örök ellensége, a középkori világszemlélet alapján csak negatív megítélést kapható hős.
A Don Juanfeldolgozás ok más és más megvilágításba helyezik az érzéki szerelem e
szimbólumát. Moliere figurája szabadgondolkodó, képmutató; By
ron alakja erkölcsi kötöttségektől mentes, romantikus szkeptikus; Lenaunál elérhetetlen
ideál, Puskin szerint a szerelem romantikus rajongója, áldozata; Hoffmann hőse az embernek
az istenséggel való legközelebbi rokonságát példázza, azt az egyént, aki a földi létet fakónak
és laposnak tartja "az asszony adta minden gyönyörűség immár nem csupán érzékiségének
kielégítése volt, hanem vétkes gúny a természet és alkotója ellen". A 20. századi drámaíró,
Max Frisch szerint Don Juan értelmiségi figura, filozofikus alkat, áldozat, aki felismeri
minden világi esetleges és mulandó voltát, önpusztítás vagy megalkuvás közt választhat; a
darab az illúziók elvesztésének komédiája. A Don Juan-téma megihlette még Baudelaire,
Maupassant és
G. B. Shaw művészetét is.
Kierkegaard a Da Ponte szövegkönyv (melynek előzménye Tisso de Molina drámája)
alapján készült Mozart-opera, a Don Giovanni (l787-ben Prágában mutatták be) elemzését
végezte el. A zeneelméleti tévedések nem csökkentik az eszmeiség interpretálására tett kí-
sérlet hitelét. Az elképzelhető legabsztraktabb eszme az érzéki zsenialitás, s ez csak a zene
közegében ábrázolható. Az érzéki zsenialitás erő, vihar, türelmetlenség, szenvedély,
egyszóval a démonikus (öntörvényű) zseni. A nyelv eleme az idő, nem képes a legabsztrak-
tabb megjelenítésére. A zene a démoni. Az érzéki Don Juan a szellemi Faust ellentételezése.
Az érzéki szerelem mindenkit szeret (lét
eleme a csábítás), mindent közös nevezőre hoz. Don Juan a minden napit kívánja, a
közvetlen Don Juan 1003, a reflektált egy nőt csábít
el. Kierkegaard - tán némi öniróniával is - úgy véli, hogy minden
fiatalember akár mindenét is odaadná, hogy egy évig Don Juan le
hessen.
Az etikai stádium a házasságban jelenik meg. Az individuum ellenállhatatlan erővel
vonzódik a másikhoz. Az ember csak egyszer szeret életében - vélekedett a dán bölcselő. A
házasság belső végte
lensége az örök életet adja. A szubjektum a transzcendencia meghó
dítására törekszik. Istennél semmi sem lehetetlen, következésképpen a vallásos
individuum számára sincs lehetetlen.
A harmadik stádium a vallási. A választás az egyik továbbélő egzisztencialista
kulcsfogalom. A választás döntő jelentőségű a szemé
lyiség szempontjából. A választás az etikai kifejezése. Egyetlen vagy
vagy létezik: a jó és a rossz közötti választás. A történelmi folyamat
számára nem létezik vagy-vagy; ez csak a cselekvő individuum számára adott. Minden
egyén egzisztenciája kettős: megvan a maga történelme, és szabad cselekedeteket is
magáénak mondhat. A szükség
szerűség a világtörténelem mozgása, örök törvényeibe olvasztja a
szabad cselekedeteket. Az esztétikai típus közvetlenül az ami, a pillanatban él, az etikai
ember az lesz, amivé válik. Választani kell önmagunkat.
A racionális etikai rendszerek nem a valóságból indulnak ki - fej
tegeti az 1844-ben Vigilius Haufniensis álnéven írt A szorongás fogal
ma c. műben. A szorongás, a bún, a semmi, a rossz, a szabadság problematikája kerül
kifejtésre. A bűn racionálisan nem ragadható meg, mivel rejtélyes ugrással jelenik meg a
világban.
A bűn története és elmélete szinte egyidős az emberiséggel. A bűn isteni törvényt sértő
erkölcsi cselekedet. A korai görög hitvilágban és filozófiában (pl. Hérakleitosz) az isteni
 mérték megszegését jelöl
te a hübrisz ('gőg, kevélység, önhittség, vétek, bűn') fogalma. Nem a hübrisz
következménye-e az egész világfolyam, az egység szétbomlá
sa sokféleségre? - fontolgatja Nietzsche Hérakleitosszal kapcsolatban. A görög halandó
mércéje a Méden agan ('semmit se túlzottan', Szolón) és a Gnóthi szeauton ('ismerd meg
önmagad', Kheilón) a delphoi Apollón-templom homlokzatára is felvésett életelvek.
A bűn Isten és teremtmény viszonya. Formái: a természeti vallá sokban a mágikus erők elleni
vétség; a kozmikus vallásokban a világfölötti lények megsértése; a politeista vallásokban az
istenekké válómagasabb rendű lények elleni vétek. A kereszténységben a bűn Isten
törvényének, kinyilatkoztatott akaratának a megszegése. Az Ószövetségben az Istentől való
elszakadás (bálványimádás, káromlás, varázslás) a bűn (1. Kiv 22, 19; Lev 20, 2; 21, 11-16); a
szülők megvetése (Lev 20, 9); emberölés (Kiv ll, 16); házasságtörés (Lev, 18,6-23).
Négy égbekiáltó bűn: a gyilkosság, a szodómia, a szegények, özvegyek, árvák elnyomása, a
munkabér visszatartása. Az Újszövetség az ember bűne miatti megváltást hirdeti (Mt 1,21; 4,
27). Az emberiség Ádámmal való szolidaritását (a bűnt) a Jézus Krisztussal valószolidaritás (a
bűn feletti győzelem, 1. Jn 8, 46; lJn 3, 5) váltja fel. A bűn elmehet Isten gyűlöletéig an 3, 19).
Uralkodhat az emberek életén (Róm 3, 9; 6,23). A Galata-levél (5, 19-21) a kicsapongás, a
fajtalanság, az ellenségeskedés ellen szól. A bűn a keresztény felfogás szerint az erkölcsi jó
hiánya. A rossz sem bír önálló léttel, nem más, mint hiány (privatio). Isten nem akarja a bűnt,
de az embernek személyes szabadságot adott, s ezzel lehetőséget a bűn elkövetésére. A bűn
gyökere nem az akaratban, nem a szabad választásban, hanem a teremtményi lét
végességében van megalapozva. (Sartre értelmezése szerint a bűn döntés, a végesség
választása.) A bűn Isten uralma elleni lázadás; együtt jár a teremtmény öncélúságának és
függetlenségének
hajszolásával. Az ember maga felelős bűneiért (1. korábban Platón:
"Az a felelős, aki választ; az isten nem felelős." - Állam 6l7e vagy Kant: "A természet
története tehát a jóval kezdődik, mert Isten műve, a szabadság története a rosszal, mert
emberi mű''). A bűn mint mulasztás, méltánytalanság, lázadás, igazságtalanság, szeretetlenség
jelentkezik az emberi kapcsolatokban. Az Igaz és Gonosz, Isten szeretete és a bűn közötti
ellentét.
Kierkegaard Ádám eredendő bűnét elemezte A szorongás fogalmában. Ádám és társa jó és
rossz tudói akartak lenni, mértékké, sorsuk egyedüli uraivá, Istenné akartak válni (1. Ter 1-
3). Ádám bűnének következménye az emberre hárul. Szakadás következett be Isten és
ember, ember és ember: Ádám és Éva között. A szakadás kezdeményezése az embertől
indult ki (1. Róm 5, 12-19; 6, 21-23; 7, 24; 8, 20), a kiengesztelődés Istentől. Ádám
megszabadult bűnétől (Bölcs
10, 1). A jó legyőzi a rosszat (Róm 12,21). A bűn Isten szeretetének a terveit sérti, s vétkével
az ember saját magát teszi tönkre. Isten törvényeket az ember érdekében adott (MTörv 6,
21). Ha az ember hűtlenné is lesz, elutasíthatja Isten szeretetét, de Isten hűséges marad. Van
visszatérés: bűnbánat, hit, kiengesztelés, megváltás.
Ádám bűne - az egyedi lény tette - az egész emberiségre öröklődött. Az ember eredeti
állapota a bűnnélküliség állapota, a teremtmény még nem tudója jónak és rossznak.
Kierkegaard a szorongással magyarázza a bűn fellépése előtti szituációt. A bűntelen "ártat-
lan" állapotban a ráció szunnyad az emberben, de már ott van a semmi, amelyből a
szorongás fakad. Az emberi létezés alapminősége a szabadság, első megnyilvánulása a
szorongás. A szabadság a végtelen semmiből fakad. Az egyéni élet története állapotról
állapotra való mozgás. Minden állapotot ugrás hoz létre, ugrás az áteredő bűnre. Az ember a
semmitől szorong, a semmivel áll szemben. A szorongás
ugyanakkor a szabadság lehetőségét villant ja fel. Semmi sincs, ami
ellen küzdeni kellene.
"Az individuum a bűnben leledzik, és szorongása a rossztól való szorongás. Magasabb
szempontból nézve ez az alakzat a jóban található; hiszen fél a rossztól.
A másik alakzat a démoni. Az individuum a rosszban van, és fél a jótól. A bűn szolgájának
lenni annyi, mint szolgai viszonyban állni a rosszal, a démoni pedig nem más, mint a jóhoz
való szolgai viszony.
A démoni ezért csak most válik igazán érthetővé azáltal, hogya jó megérinti, amely tehát
kívülről közelíti meg. Ezért figyelemre méltó, hogy az Új Testamentumban a démoni csak
 akkor jelenik meg,
amikor Krisztus közelít hozzá, és hiába légiónyi a démonok száma (vö. Máté 8, 27 és 34,
Márk 5, 1-20, Lukács 8,26-39), vagy hiába néma a démon (vö. Lukács ll, 14), a jelenség attól
még ugyanaz: a jótól való szorongás; hiszen a szorongás egyaránt megnyilvánulhat az
elnémulásban és a kiáltásban. A jó természetesen a szabadság,
megváltás, megmentés (vagy nevezzük bárminek) visszaállítását jelenti" (A szorongás
fogalma. 4. fej., 2. pr.).
A démonit minden korban etikailag elítélő leg szemlélték, üldöz ték és büntették. Kierkegaard
értékelése szerint a démoni jelensége egyszerre tartozik három szférába: a testibe (vagy
szomatikusba), a lelkibe (vagy pszichikaiba) és a szellemibe (vagy pneumatikusba). A démoni
sokkal nagyobb kiterjedésű, mint vélik, mivel "az ember lélek és test szintézise, amelynek a
szellem a hordozója, s ha az egyik szférában megbomlik a rend, az a többiben is jelentkezik"
(uo.). Összegezve: a démoni a jótól való szorongás, olyan szabadságnélküliség, amely magába
akar zárkózni. Zárkózott és önkéntelenül megnyilvánuló. Zárkózott néma, a jó előtt hallgat, de
ha meg kell nyilvánulnia, az akarata ellenére történik. Az individuum, amikor megteszi a
rettenetest, nem ura önmagának.
A Félelem és reszketés (1843) c. írás Ábrahám bűnét (1. Ter 22, 119) elemzi. Az
individuum a végtelen rezignáció (a világi célok elértéktelenedése) állapotát maga mögött
hagyván a hit lovagjává válik. A bűn ellentéte a hit. A hit a legmagasabb rendű stádium. Isten
abszolút szeretete jellemzi. Az Isten iránti és az Izsák iránti szeretet paradox ellentétbe kerül
egymással. Ábrahám esetében az etikum teleologikus felfüggesztése oly bensőséges
kapcsolatot eredményez Is
tennel, amely kívülálló számára felfoghatatlan, s nem bírálható felül. Az etikai és a vallási
szféra nem mérhető össze. "A hit ugyanis az a paradoxon, hogy az egyes magasabb rendű,
mint az általános" (Félelem és reszketés 93. o.).
Az egyes abszolút viszonyba kerül az Abszolúttal. A földi létben a végesség körül forog
minden, de aki megtagadja és feláldozza magát a kötelesség kedvéért, az feladja a végest,
hogy megragadhassa a végtelent. A hitet megelőzi a végtelenség mozzanata, majd váratlanul
megjelenik a hit. A tragikus hős az etikum szféráján belül lemond önmagáról, hogy
kifejezhesse az általánost, a hit lovagja lemond az általánosról, hogy egyes lehessen.
A dán keresztyén teológus - irodalmi, filozófiai, teológiai, pszichológiai - hatása
szerteágazó. A norvég drámaíró, Ibsen, a szintén norvég irodalmi Nobel-díjas, Hamsun
(1920), a svéd Strindberg, a német Rilke, F. Kafka, a teológusok közül K. Barth, P. Tillich,
R. Bultmann és nem utolsósorban tárgyalt irányzatunk képviselői: Bergyajev, Camus,
Heidegger, Sartre, Sesztov, Unamuno merítettek tanaiból.
Heidegger
MARTIN HEIDEGGER (Meszkirck, 1889. szeptember 26.-Freiburg, 1976. május 26.) a
freiburgi egyetemen folytatott teológiai és filozó
fiai tanulmányokat. Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás, Suarez és
Brentano lételmélete befolyásolta; HegeI, Schelling, Rilke, Dilthey,
Kierkegaard, Dosztojevszkij és Nietzsche művein érlelte szellemét.
Az értékfilozófia képviselőjét, a neokantiánus Rickertet hallgatta.
Jelentős hatást gyakorolt rá afenomenológiát hirdető Husserl életmű
ve, akivel személyes viszonya felemásan alakult (tanársegéde és ta
nítványa volt, majd a hitlerizmus előretörésekor megtagadta "mes
terét"). Munkásságának három korszaka: a fundamentálontológia, a
történet- és kultúrfilozófia (1946-tól) és a misztika jegyében telt. Az élet
mű nem egységes, az ateista egzisztencialista beállítottság az életmű
egészére nem terjedt ki. Főbb művei: Ut és idő (Sein und Zeit 1927),
Mi a metafizika? (Was ist metaphysics? 1929), Zsákutcák (Holzwege
1950),A lét kérdéséhez (Zur Seinsfrage 1956), Útban a nyelvhez (Unter
wegs zur Sprache 1959), Nietzsche (1961).
Az egyetlen tanulmányozásra érdemes filozófiai probléma a lét.
"A lét kérdése ma feledésbe merült, noha korunk haladásnak véli,
hogy ismét elfogadottá vált a »metafizika«... Az általunk felvetett
kérdés pedig nem önkényes. Ez ösztönözte Platón és Arisztotelész ku
 tatásait, de persze utánuk senki föl se vetette többé, legalábbis nem
egy igazi vizsgálódás témájaként. Amit ez a két gondolkodó elért, az bizonyos módosulás
okkal, »átfestésekkel« egészen HegeI Logikájáig
fennmaradt" (Ut és idő, Bevezetés 1./1.). A lét megragadása, megér
tése nem könnyű feladat, általánossága folytán logikai értelemben definiálhatatlan. A lét
egyesek szerint a legüresebb, mások szerint a
legteljesebb fogalom. Mi a lét? Látható-e a lét? Mikor és kinek nyil
vánul meg? Hol van a lét a létezőn belül? Heidegger e kérdésekre keresi a választ a filozófiai
hagyományt is vallatóra fogva.
A kiindulópont: a lét értelmére irányuló kérdést fel kell tenni.
"Minden kérdezés keresés. Minden keresésnek előre irányt szab az, amit keresünk. A
kérdezés a létezőnek megismerő keresése, az ő hogy- és ígylétében" (uo. 2. pr.). A lét
kérdésének kidolgozása során
áttekinthetővé kell tenni létében egy létezőt, a kérdezőt. A létező, aki a kérdezés lehetőségével
rendelkezik, maga az individuum, heideggeri műszóval ajelenvalólét. A jelenvalólét lényege
abban rejlik, hogy létét mindenkor sajátjaként birtokolja, megérti magát létében. A lét-
megértés a jelenvalólét egyik létmeghatározottsága. Az egzisztencia maga a lét, amelyhez a
jelenvalólét mindig viszonyul.
"Egzisztenciájáról a mindenkori jelenvalólét dönt azzal, hogy megragadja vagy elmulasztja.
Az egzisztencia kérdése mindig csak az egzisztálásban tisztázható. Az ennek során irányt
szabó önmegértést nevezzük egzisztensnek" (uo. 4. pr.). A jelenvalóléthez lényegszerűen
hozzátartozik a bennelét egy világban. A jelenvalóléthez tartozó létmegértés tartalmazza a
világ és a létező létének megértését, mely utóbbi a világban válik megközelíthetővé. A
"fundamentálontológia, az egyetlen, amelyből az összes többi ontológia eredhet, a jelenvalólét
egzisztenciális analitikájában keresendő". A jelenvalólét többszörös elsőbbséggel rendelkezik
minden más létezővel szemben: Ontikus: e létezőt létében az egzisztencia határozza meg;
ontologikus: egzisztencia meghatározottsága okán önmagában ontologikus. A jelenvalóléthez
hozzátartozik az összes nem-jelenvalólétszerű létező létének a megértése is. A jelenvalólét
sokféleképpen értelmezhető.
Heidegger a jelenvalólét egzisztenciális analitikáját végzi el. E létezőnek úgy kell
megmutatkoznia, ahogyan mindenekelőtt és többnyire van: átlagos mindennapiságában. (1.
m. 2. fej. 5. pr.) A jelenvalólét létének értelme az időbeliség. Az időbeliség a létmegértő
jelenvalólét léte. Anémet egzisztenciafilozófus a hagyományos időértelmezésektől eltérően
azt vallja, hogy nemcsak a létező, hanem maga a lét válik időbeli jellegében láthatóvá. A
hagyományos időfogalomtól valómegkülönböztethetőség miatt a létnek és jellemzőinek
időből eredőmeghatározottságát temporális meghatározottságnak nevezi. A lét in-
terpretációjának fundamentálontológiai feladata magában foglalja a lét temporalitásának
kidolgozását.
Az ember a "lét őrzője", a "lét pásztora". Ahonnan kiindulunk, az a lét, ahova elérkezünk, az
a lét értelme. A jelenvalólétbőllehet kiolvasni a lét értelmét. Az önmagában vett lét (Sein), a
konkrét létező (Seiend), a jelenvalólét (Dasein) struktúrákat vizsgálja. A jelenvalólét maga
az egzisztáló, a saját belső valóságát érzelmileg, irracionálisan megélő, és szemléletileg
megragadó ember. Az ember tuda tos lény is, de az másodiagos az egzisztáláshoz képest; a
cogito helyé
be a sum került.
A világ a létezők összessége. Az egységes fenomén, a világban-benne-lét (In-der-Welt-
sein) elvégzi a világ vizsgálatát. A világban-bennelét azt jelenti, hogy az ember elsősorban
nem teoretikusan viszonyul a világhoz. Az ember közvetlenül a környezeti világban
(Umwelt) tartózkodik. A világ és az ember kölcsönhatásban van egymással. Ezt
jelzi Q tevékenység (Umgang), a gondozás (Besorgen) és a körülte
kintés (Umsicht) fogalma. A világ a szubjektum számára a kéznéllevőség (Zuhandenheit)
állapotában van. A világ mint eszköz ma
gánvaló léte ez. A világban-benne-lét (In-der-Welt-sein) az ember alap
struktúrája. A 'benne-Iét' első alapvető struktúrája a hangoltság
(Befindlichkeit), az a mód, ahogyan önmagamat a világban találom.
 A hangoltság a jelenvalólét ténylegessége (Faktizitat) és belevetettsége (Geworfenheit). A
második struktúra a megértés (Verstehen).
A megértés funkciója képessé tesz lenni (Seinkönnen). A kijelentés (Aussage) a
megértésben gyökerezik. A kijelentés fokai: 1. A felmutatás (Aufzeigung) a létezőt
önmagában láttatja kéznéllevő voltában.
2. A predikáció, egy szubjektumnak egy predikátum általi meghatározása. 3. A közlés
(Mitteilung). Ez vezet a nyelvhez, amelynek alapja a beszéd (Rede); a másokkal való
együttlét kifejezője. Az "én" felidézi a szubjektum fogalmát. A világ nélkül nem lehet
szubjektumról beszélni.
Másokkal a munkában találkozunk. A másokkal való együtt-jelen
valólét (Mitdasein) az ember létállapota. A jelenvalólét világa a közös világ (Mitwelt).
Ellenben a másokkal való távolságtartó szembehelyezkedés (Abstandigkeit) s a jelenvalólét
másoknak való alávetettsége (Botmassigkeit) is létállapot. Ebben a létállapotban mások
döntenek az egyén lehetőségei felől, mások kiüresítik létét.
A világban-benne-Iét alanya Az-ember, akárki (das Man). Az-ember az ens realissimum. Az-
ember írja elő a világnak és a világban-bennelétnek a legközvetleneebb értelmezését. A
gondozó-gondoskodó világban-benne-Iét formája a Gond (Sorge). A Gond az izolált lét ön-
magára találását jelöli. (A jelenvalólét mint "gond" szemléletes értelmezését adja Heidegger a
Cura-fabula - mely Herdernél és nyomán Goethénél is fellelhető - ismertetésével. (L. i. m. 6.
fej. 42. pr.: A "gond" által megformált agyagdarabba Jupiter lelket lehelt, de vita kerekedett,
hogy ki rendelkezzék e lény fölött. Saturnus megoldása: "Te, Jupiter, mivel te adtad neki a
lelket, halálakor visszakapod azt, te pedig, Föld, aki a testét adományoztad, visszakapod a
testet. Mivel azonban elsőként a »gond« formázta meg ezt a lényt, ezért ameddig csak él, a
»gondé« legyen. Mivel pedig vita folyt az elnevezésről, »homo«-nak kell hívni, mert a
humusból [föld] vétetett".)
Az autentikus lét a "halálhoz mért lét". A halál az autentikus életmód abszolútuma volt
Kierkegaard (1. A halálos betegség) és Rilke számára is. A halál abszolút individualizáló
aktus. Az ember felismeri, hogy önmaga soha meg nem ismételhető személyiség. Az
autentikus lennitudás (Seinkönnen) jelenti, hogy az ember az, ami, amivé válhat. A
jelenvalólét elsődlegesen lehetséges-Iét (Möglichsein). Az emberi személyiség alapja a
szabad választás. A mindennapiság az a lét, amely a születés és a halál között terül el. A
jelenvalólét "időbeli" lét; lét
, az "időben". "A jelenvalólét történetiségének analízise megkísérli, hogy megmutassa: ez a
létező nem azért »időbeli«, mert »a történelemben áll«, hanem fordítva, csak azért egzisztál
történeti módon, s csak azért képes egzisztálni, mert léte alapjaiban időbeli" (i. m. 72. pr.). "A
halált mindenkinek önmagának kell vállalnia."
"A halál egzisztenciális fenomén. A phainomenon heideggeri jelentése ('magát
megmutató', megnyilvánult'). A fenomén és a jelenség különbözik egymástól, az utóbbi
ugyanis másra utal. Az igazi fenomén a gond; a lelkiismeret, a szorongás az egzisztencia
alapstruktúrái. A halál a jelenvalólét vége, a halállal jelzett lét a vég-felé-tartólét (Sein zum
Ende), a halálhoz mért lét (Sein zum Tode). Az ember felismeri saját végességét, és
szorongás alakul ki benne. Az állandó fenyegetettség hozza, létre a szorongást. A félelemnek
konkrét, meghatározott »mitőlje« van, a szorongás »mitőljét« az jellemzi, hogya fenyegető
nincs sehol" (1. i. m. 40. pr.). Az ember a semmitől, végső soron a haláltól szorong. A
szorongás, a halál és a semmi sajátos szintézist alkot. Már nem az ember az abszolútum,
hanem a semmi. A lét azonosul a semmivel. A lét a semmibe van beágyazva. A legvégső
lehetőség az ember saját halála. Mi az ember? Kierkegaard válasza hasonló: "Az ember
szellem. De mi a szellem? A szellem az Én. Az
Én olyan viszony, amely önmagához viszonyuL.. Az ember a végte lenség és végesség, a
mulandó és az örök, a szabadság és a szükség
szerűség szintézise, röviden szintézis" (A halálos betegség, 1. A.). A dán
bölcselő válasza túlmutat német kollégájáén. A halál szerinte is a leg
végső dolog; de csak emberi értelemben véve. "Keresztény felfogás
szerint azonban a halál egyáltalán nem a legvégső dolog, hanem csak
apró esemény a létező dolgokon belül, vagyis az örök léten belül"
(i. m.B. o.).
 A német egzisztencializmus másik jeles képviselője KARL JASPERS
(1883-1969). Központi fogalmai: egzisztencia, szabadság, transzcenden
cia, Isten. Az egzisztencia önmagában és önmaga révén a transzcen
denciához viszonyul. Az egzisztencia felemelkedik a transzcendens
Egyhez, a lét eredetéhez. Az emberi értelem nem elegendő sem az
élet értelmének, sem Istennek a megismerésére. A lét a hittel köze
líthető meg.
Az orosz egzisztenciabö1cselet
A 19. század harmincas éveitől kezdve élénk bölcseleti élet bontakozott ki az Európa és
Ázsia határán fekvő világbirodalomban. A nemzeti sorskérdések vallatása az egyetemes sors
problematikájának
összefüggésében történt. Különböző válaszok születtek arra, hogy mi
legyen Oroszország továbbfejlődésének útja. A sajátos keleti (a re
formoktói nem érintett belső értékek mentén: "szláv-keresztény", "orosz irányzat") vonások
megőrzésével vagy a Nyugat-Európához való csatlakozás jegyében képzelhető-e el a sikeres
orosz jövő. Mind
két út mellett érveltek (1. nyugatosok [zapadnyikok] és szlavojilek; ez utóbbiak a saját külön
út hirdetői a Ill. Iván [1462-1505] fémjelezte
sajátosságokhoz való visszatérést hangsúlyozták). N. Ja. Danyilevszkij Oroszország és
Európa (1869) c. művében HegeI világtörténeti elgondolásaihoz csatlakozva megfogalmazta,
hogy a szláv nép lehet a jövőben a világszellem hordozója, megvalósítója, s ezen belül a
nyugati istentagadástói, individualizmustói, materializmus tói nem érintett orosz népé lehet a
vezető szerep. Oroszország mint az "intuitív elemek" hordozója magasabb rendű, mint a
"racionalizmushordozó" Nyugat.
A korszak egyik szellemóriás a FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ
(1821~1881), a lélekvallató. Életműve a racionalizmus ellenében is fogant, az irracionális
elemek meghatározó szerepére mutatott rá. A Feljegyzések az egérlyukból (1864) c.
regényének üzenete: a ratio önmagában nem képes az ember irányítás ára, az irracionális ele-
mek, a szenvedélyek és érzelmek a személyiség meghatározó összetevői. Az értelem csak az
ember értelmi képességét elégíti ki, az egész életképességének huszadrészét; de az embernek
legyen joga ne csak az okosságot választani - fejtegette e mű szereplője. Az író naplója (1873-
80) három részlete ("Korunk egyik hazugsága", "Ítélet", "Alaptalan állítások") az ember
rendeltetésére, a lélek halhatatlanságában való hit szükségességére és elkerülhetetlenségére, a
nihilizmus elleni küzdelemre irányítja figyelmünket. Az életmű egészében munkál az
értékkeresés, a nemzeti és egyetemes sors, a szabadság, a kivételezettség, az erkölcsfelettiség,
a bűn problematikája; s Krisztus keresése, Isten igenlése. Az Ördögök (1872) c. regénye
(Verhovenszkij és Sztavrogin ellentétén keresztül) azt ábrázolja, hogy az e világi szférában a
jó és a gonosz is bukásra lehet ítélve. Az önmagát választó "hőse", Kirillov az öngyilkosság
révén véli szabadságát meglelni, s ezáltal a lét törvényszerűségein felülemelkedni. A teremt-
ménytudat helyébe a teremtőtudatot állítja, Isten tagadásával önmagát emeli istenné (vö.
Nietzsche-fejezet). Dosztojevszkij megfogalmazza azt a nézetet is, hogy az erkölcsi lénnyé
válásnak az ész nem lehet vezérlő eszköze, a tudás nem eredményez szükségképpen morális
tartást. "Mert ha Krisztust elvetik, az emberi elme hajmeresztőeredményekre képes." Egyetlen
magasabb rendű eszmény létezik; az emberi lélek halhatatlanságának ideája, minden
magasabb rendű életidea ebből az egyből származik.
A Karamazov testvérek (1880) c. regény négy testvére az egyén fizikai, érzelmi, értelmi és
erkölcsi létét szimbolizálja, a testitől a szellemiig tartó fejlődést jeleníti meg. A pozití v
vallásos világszemlélet kifejtése "A Nagy Inkvizítor Legendája" c. rész; az emberi szabadság
lehetőségét taglalja. Az embernek választania kell: a Nagy Inkvizítor vagy Krisztus. Az ember
szabadságát csak Krisztus által igazolhatja. A jelenetben a jó (Krisztus) hallgat, hallgatás ával
töri meg a démonit (az Inkvizítort). A jó előtt a legnagyobb bűnös is összeroppan
(1. a Kierkegaardnálleírtakat vagy a Bűn és bűnhődés manzárd-Napóleonjának,
Raszkolnyikovnak a megtörését Szonya előtt). A máig szóló üzenet: a krisztusi világrend
ellen nem lázadozhat büntetlenül az ember. A fent bemutatott legendában két világrend,
világelv ütközik: szabadság és kényszer, az élet értelmébe vetett hit és a hitetlenség, az isteni
szeretet és az emberek iránti istentelen részvét, Krisztus és Antikrisztus. A kereszténység az
Istenemberség vallása; egyaránt megköveteli az Istenben és az emberben való hitet (1. a sze-
retet kettős parancsát). Isten nélküli emberszeretet nem létezik vallja Dosztojevszkij. Az Isten
elleni lázadás a szabadság kiirtásához vezet.
Dosztojevszkij bölcseleti rendszerének jeles elemzését adta a francia egzisztencializmus ra
hatást gyakorló Bergyajev Dosztojevszkij világszemlélete és Sesztov Dosztojevszkij és
Nietzsche c. írásaiban. Maga
az életmű - a fent említetteken kívül a Feljegyzések a holtak házából'
(1862) és a Félkegyelművel (1868) kiegészülve - a 20. századi nyugateurópai értelmiséget (pl.
Kafka, Gide, Thomas Mann, Wittgenstein, G. Marcel) vagy például az amerikai Faulknert is
befolyása alá vonta. A műve különféle nemzetekhez tartozók általi feldolgozásai: Prokofjev
1927 -es operája A játékosból, 1935-ben a francia P. Chenal Bűn és bűnhődés c. filmje, jó két
évtizeddel később ismét francia film ugyanebből a regényből J. Gabin és Marina VI ady
főszereplésével, az 1951-es A félkegyelmű c. film a japán Kuroszava rendezésében,
1959-ben A játékos G. Philippe főszereplésével, a Fehér éjszakák címen 1959-ben az olasz
Visconti filmje, az Ördögök lengyel filmváltozata, a Bűn és bűnhődés Ljubimov-féle színházi
megjelenítése Budapesten is, A játék os Makk Károly-féle adaptációja jelzik többek között a
máig ívelő hatást.
Az orosz vallásfilozófia vagy vallásbölcselet irányzatához sorolt gondolkodók,
VLAGYIMIR SZOLOVJOV (1853-1900), DIMITRIJ MEREZSKOVSZKIJ (1866-1941) és
az általa "orosz Nietzsche" elnevezést kapott s a forradalom viharaiban éhen halt V ASZILIJ
ROZANOV (1856-1919), PAVEL FLORENSZKIJ (1882-1943?), NYIKOLAJ LOSSZKIJ
(1870-1965) közvetlenül is merítettek a dosztojevszkiji élet műből, s a koruk kínálta szellemi
miliőből keresték az emberi lét evilági és transzcendens értelmét. LEV SESZTOV (1866-
1938), az oroszországi zsidó származású, Franciaországba emigrált bölcselő elsőként ele-
mezte a Kierkegaard, Nietzsche és Dosztojevszkij szabadságtanában az "egzisztenciális"
párhuzamok at. Az orosz eszmék közvetítésével hatékony szerepet vállalt a francia
egzisztencializmus megalapozásában (főként Camus nézeteire volt hatással). NYIKOLAJ
BERGYAJEV (1874-1948) Mounier és Maritain szellemiségére hatott, de a francia
egzisztencializmus és perszonalizmus eszmeiségét nemcsak műveivel, de a párizsi Espirit c.
perszonalista lap alapításával és működtetésével is befolyásolta.
A francia egzisztencializmus
A francia egzisztencializmus két legjelesebb alakja Sartre és az algériai származású Camus. A
20. századi történelmi és filozófiai változások során népszerűségük és megbecsültségük nem
mindig alakult egyformán. Kezdetben Sartre munkásságát - ideológiai okokból is:
csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, a francia ellenálláshoz, üdvözölte a szovjet
"világmegváltó" gyakorlatot, s nem utolsósorban a II. világháború rémségeiből is profitáló
nyugat-európai baloldali értelmiség piedesztálra emelte - értékelték többre. Camus, az 1956os
magyar forradalmat is méltató bölcselő, a baloldali "eszmények" és "valóságok"
elértéktelenedésévei inkább az utóbbi időszakban vált megbecsültebbé.
JEAN PAUL SARTRE (1905-1980) filozófiai és írói munkásságában is a határszituációk
ábrázolását állította középpontba. Filozófusi ténykedését őmaga és olvasói is kevesebbre
értékelték, mint szépírói munkálkodását.
Gyermekéveit A szavak (1964) c. írásában idézte fel, kiemelve az édesanyja és anyai
nagyapja közelségében őt ért erős irodalmi hatásokat.
SIMONE DE BEAUVOIR (1908-1986), (Sartre későbbi élettárs a) és baráti társasága
nyújtotta az ifjúkori szellemi izgalmakat. Sartre bár a háború éveiben is pub1ikált - igazán
ismertté a II. világháborút követően vált. 1945-ben alapította élettárs a és MAURICE MER-
LEAU-PONTY (1907-1961) szerkesztői közreműködésével a Les Temps
Modernes (utalás Chaplin Modern idők c. filmjére) c. lapot, amely jelentős szerepet játszott
mind az egzisztencializmus, mind Sartre népszerűségének növekedésében. Az
Egzisztencializmus és humanizmus (1947) c. tanulmánya széles körben talált kedvező
fogadtatásra. Sartre hatása 1945-1975 között meghatározó jelentőségű a nyugateurópai
értelmiségre annak ellenére, hogy sokan bírálták az egszisztencializmus és a marxizmus
összekapcsolására tett kísérletét, valamint politikai lojalitását a szovjet rendszerrel szemben.
"Az ellenségem ellensége a barátom" elv alkalmazása jelentős tévutak forrása lett, hiszen
akkor is kitartott a diktatúrák mellett, amikor bizonyossá vált (a magyar, a lengyel, a cseh nép
szabadságküzdelmeinek és például Szolzsenyicin munkásságának is köszönhetően), hogya
"létező szocializmus" országaiban nem sok szabadság adatik meg a polgároknak. 1964-ben
visszautasította a Nobel-díjat, elítélte az USA vietnami beavatkozását, az 1968-as diáklázadás
egyik szellemi vezetőjeként a "szélsőbalon" kereste helyét, támogatta FideI Castro kubai
rendszerét, jobboldalinak minősítette az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot -
összegezhetők néhány pontban elméleti és gyakorlati ténykedésének vitatható, illetve
vitathatatlanul negatív, elítélendő mozzanatai. (Az USA értékelése nem feladatunk.)
A "választhatok, tehát vagyok" elvben foglalható össze Sartre tana. A Lét és semmi (1943)
és A dialektikus ész kritikája (1960) c. filozófiai művein kívül drámái és elbeszélései is
méltatják szerzőjüket. A választás abszolút voltában hitt; sem külső, sem belső tényezők nem
befolyásolják az ember választását. Az egyén tudatosan választja szabadságát - "szabadságra
ítéltetett", 1. Situations (1947-1976) c. gyűjteményes köteteit -, s így valósítja meg önmagát.
A választás a biztosítéka az egzisztencia autentikusságának. Nem autentikus a szub
jektum, ha megpróbál kitérni a választás elől. Az egyéni lét választások, döntésszituációk
összessége. Az altonai foglyok, a Temetetlen holtak c. drámái és A fal (a spanyol
polgárháborús környezetben játszódik) c. elbeszélése a második világháborús témakörben
helyezi el a választás és az egyéni döntés szabadságát és szükségszerűségét. Az egyén
meghozza a döntést, de később igazolódik, hogy e választás következményei szembesülnek a
választó eredeti szándékával. A választás a cselekvés alapját képező akaratot megelőzi. Ezzel
határozza meg az ember önmagát. Az egyéni lét törekszik a semmi felé (szorongás), a másik
felé (szerelem), a lét felé (istenemberség). Az emberi szabadság megelőzi az ember lényegét,
amelyet maga az ember alakít. Szabadsága önmaga választásában valósul meg.
ALBERT CAMUS (1913-1960) legismertebb művei: Sziszüphosz mí
tosza (1942), A lázadó ember (1951) bölcseleti esszéi; a Közöny (1942), A pestis (1947), A
bukás (1956) c. kisregényei. A Sziszüphosz mítosza Dosztojevszkij Ördögök c. műve alapján
fogalmazza meg a következő tételt: "Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az
öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ adtunk a
filozófia alapkérdéseire." Az élet értelmébe vetett hit mindig értékhierarchiát, választást
feltételez. Az abszurd ember
fogalmának megalkotásakor kiemelte, hogy az abszurditást az adja, hogy kisujját sem
mozdítja az örökkévalóságért. Szabadsága véges, lázadása kilátástalan, tudata mulandó. Az
abszurd ember csak egyetlen morált fogadhat el, azt, amelyik Istentől elválaszthatatlan; de
éppen az adja e lény sajátosságát, hogy Istenen kívül él. Az Ivan Karamazov-féle "mindent
szabad elv" keserű ténymegállapítást és nem pedig örömujjongást tartalmaz. "Isten
bizonyossága, mely értelmet adhatna az életnek, sokkal, de sokkal csábítóbb, mint az a le
hetőség, hogy büntetlenül lehetünk rosszak." A "mindent szabad" nem azt jelenti, hogy
semmi sem tilos.
A logikai öngyilkosság (Kirillov tette) nem teszi az embert istenné. A dosztojevszkiji
teoretikus gyilkosok (Raszkolnyikov, Verhovenszkij, Sztavrogin, Ivan Karamazov) mind
heroikus bukásra ítél
tettek; ez jelzi az ész kudarcát az erkölcsi törvényekkel szemben. Sem a gyilkosság, sem a
kettősgyilkosság, sem az öngyilkosság nem emeli ki az egyént a közös emberi sorsból. "A
metafizikai lázadó a sors ellen lázad, amelyet ember mivoltában mértek ki rá" (1. A láza
dó ember). "A lét vagy hazug, vagy örökkévaló."
A spanyol egzisztencializmus
Az egzisztencializmus spanyol földön is jelentős szerepet játszott MIGUEL DE UNAMUNO
(1864-1936) munkásságának következtében.
Eszmevilágában Kant, HegeI, Schopenhauer, Comte, Spencer filozófiai tanai, az angol
romantika alkotásai, Leopardi fájdalomlírája, Calderón (a Schopenhauer által is sokat
hivatkozott "az élet álom" gondolat megfogalmazója) eszményei ötvöződtek. A tragikus
életérzés (1913) c. műve a lét irracionalitását, minden ésszerű életellenes voltát taglalja. A
filozófia alanya és legfőbb tárgya az érzékelhető, húsvér ember, aki születik, szenved és
meghal, aki eszik, iszik, játszik, gondolkodik és szeret (A tragikus életérzés. 1.). A fájdalom a
személyiség gyökere, mindenki csak a szenvedés által lehet személy. Dán elődjéhez
hasonlóan megrendítő erővel élhette át a fájdalmat; ő hatéves gyermekét veszítette el, s e
konkrét halál filozófiai fordulatot is jelentett életművében. A szorongás fogalma, a sors, a
végzet, a szeretet kérdésköre épp úgy megtalálható e műben, mint szellemi testvéreinél. A
szeretetet és az örökkévalóságot hirdeti. A tragikus életérzés (1. 1. fej.) leír egy paraszttal
folytatott beszélgetést, akinek azt mondták, hogy talán van Isten, de nincs halhatatlanság. A
földműves válasza-kérdése: "akkor meg minek van Isten?" Isten az örökkévalóság biztosítéka.
Hinni csakis az ész ellenében lehet - szól Unamuno üzenete.
Az életfilozófia és az egzisztencializmus bölcselete az örök emberi kérdések körül
fogalmazódott meg. E világiság-túlvilágiság, immanencia- transzcendencia, teremtő-terem
tmény, végesség-végtelenség, halandóság-halhatatlanság, halál-élet, a lét üressége és teljessé-
ge, szükségszerűség-szabadság. A tárgyalt bölcselők hétköznapi létükben a magány, a
mellőzöttség, a kirekesztettség állapotában alkottak. Az elismerés életük végén vagy csak
haláluk után illette őket. Személyes fájdalmukat szervesen beépít ették gondolati építményük
szövetébe. Szemléletüktől függően hirdették az ember istenségét s Isten emberségét. Közös
bennük a lét nagy problémáinak a feltárása, vallatása. Lezárt válaszok nincsenek. Csak élő,
eleven, ma is megtermékenyítő gondolatok.
"N evess a világ ostobaságain, meg fogod bánni; sirasd el, azt is meg fogod bánni; nevess a
világ ostobaságain vagy sirasd el, mindkettőt meg fogod bánni"; házasodj vagy ne házasodj;
bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne; akaszd fel magad vagy ne tedd; mindkettőt
megbánod - ez "minden életbölcsesség foglalata"; hirdette Kier kegaard a Vagy-vagyban
(1843). Később eljutott arra a felismerésre, hogy a transzcendens lényhez való bensőséges
kapcsolata már túlmutat a vagy-vagy körén, ennek választása önnön szabadságának
biztosítéka. A másik irányzat atyja (Nietzsche) az értékteremtő emberebb emberben vélte
meglelni létünk értelmét és küldetését. Az emberistenség (Nietzsche), az Istenemberség
(Dosztojevszkij), a "hit lovagja" (Kierkegaard) egyaránt a választás felelősségére és a felelős-
ség választására (vállalására) figyelmeztet. Az ember felelős önmagáért, a világért, saját
sorsáért és az egyetemes sorsért is.