Eric Crowe Gorviki pokol

Eric Crowe Gorviki Pokol

Felelős szerkesztő: Dr. Pálinkás Imre Ellenőrző szerkesztő: Vértessy Tamás Tördelő szerkesztő: Massár Mátyás
Borító festmény: Szendrei Tibor
© Vágó Csaba
ISBN szám: 963 212 702 1
Kiadja: Inomi Kft.
Felelős kiadó: Bogdán Miklós
Nyomtatta és kötötte
a Kaposvári Nyomda Kft. - 231271
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Eric Crowe
INOMI KÖNYVKIADÓ Budapest, 2003

3700. Arel Kvartja, Kék Acél Hava Gorvik, Ahradó...

TODDA FELNYÚLT, ujjbegyével kitapintotta a szikla tetején a következő fogást, megkapaszkodott a
vékony peremben, és lassan feljebb húzta magát. Jobb lábfejét beékelte egy keskeny repedésbe, a
kövekhez lapulva oldalt tornázta magát, majd megpihent az esővíz vájta vágatban. Vett néhány mély
lélegzetet, aztán lenézett az alatta tátongó, kétszáz ölnyi mélységbe. Balra előtte, az árnyékot adó
kiszögellés túloldalán, a meredély oldalához szorult halászfalu házai fürödtek a kék hold fényében. A
települést Ranagol egyszerre áldotta meg tóparti idillel, és a közeli hegyvidék fenséges komorságával.
A felhős ég sötétje, az ormok szürke peremei és a tó mélyzöld víztükre keltette borongós hangulat nem
maradt hatás nélkül Toddára sem. A hűs levegő borzongató ujjakkal cirógatta bőrét, ahogy végigsiklott
alant a tekintete. A faluban minden csendes volt. Egyelőre.

1
Felnézett, és a tőle két lépésnyire lévő peremet vizsgálta. A sziklák csipkés szélei az esti homályban
helyenként egybemosódtak a fennsíkot borító erdő fakoronáival. Hiába meresztette a szemét, semmi
nyugtalanítót nem látott. Pedig tudta, hogy a kicsiny fennsíkon álló kúria őrei a sűrűben rejtőznek.
Miattuk választotta a nyaktörő meredélyt a kevésbé meredek hegyoldal helyett, s haladt mindvégig a
szakadék árnyékos oldalán. Felhagyott a hasztalan próbálkozással, és a vörös holdat fürkészte. A
fénylő korong alja ekkor érte el a tó túlsó partját szegélyező hegyek tetejét. Időben volt.
Kinyújtózott a vájat adta lehetőségekhez képest, kitapogatta az utolsó néhány kapaszkodó helyét.
Megjegyezte, hol találja őket, aztán visszahúzódott mélyedés aljára. Megpróbált mindent előkészíteni
a teljes sötétség beállta előtt.
Todda még sosem járt itt. A halászfalut csak megsárgult szélű térképekről ismerte, mint ahogy az An-
don fennsíkon álló, vidéki rezidenciáját is. Gon-corga volt az Abradó északi határvidékén élő Dagrado
család szolgálatában. A moradonok mestere, sien-orta, első ember a fejvadászok között. Neki fent volt
dolga, a társainak odalent.
A vér kötelékén keresztül érezte őket. Tudta, már várnak a pillanatra. Elég volt a syanra össz-
pontosítania, hogy testén keresztül elöntsék helyettese gondolathullámai.
Készen állunk - érkeztek az érzelem foszlányokkal keveredett szavak.
Csupán elégedettséget küldött vissza. Tudta, a syan érteni fogja.
A grófi birtokon születtek valamennyien. Az uradalom minden egyes zugát átitatta a varázs, mely
gyermekkoruktól fogva gyülemlett testükben, egyetlen hatalmas családdá kovácsolva a
kiemelkedetteket, s az alattuk szolgálókat. Mindazok, akik átestek az egyesítés szertartásán és ittak a
három örökéletű véréből, rendelkeztek az entitás hatalma felett, melyet a Dagradók teljes háza népe, a
birtokon élő vazallusok és az oltárokon feláldozott idegenek szültek életre. A vér kötése hatalmat adott
nekik csalárdság, árulás - és egyeseknek a halál felett.
A gon-corgák különös zárványok voltak tóparti halászfalu világában, mint ahogyan a Dagradók is
idegen anyagként ékelődtek Abradó testébe a gorviki határvidéken. A család ősi fészke komorabb volt
az azt körülvevő zord hegyeknél. Nyílt titoknak számított, hogy a várat rejtő erdő vénséges fái között
túlvilági lények vertek tanyát évszázadokkal korábban, s hogy a kőerőd sziklapincéiben álló áldozati
oltárokat időtlen idők óta sosem hagyják kiszáradni a saggia emberi vérben felszentelt papjai. A család
fanatikus buzgalommal kereste a Kosfejű kegyét. A kegyet, melyet minden kiemelkedett
kiérdemelhetett; élő és élettelen egyaránt. A létezésük függött tőle.
A hercegi Carganis ház évszázadokkal korábban vetett szemet a Dagradók aranybányáira. Azóta, ha
időről-időre alábbhagyott is közöttük a nyílt harc, a felszín alatt az árnyháború csatáit folyamatosan
tovább vívták. A telérekben rejtőző sárga fémnek és elzárt fekvésének köszönhetően a grófi birtok
méltó ellenfele volt a hatalmas, ám megosztott Carganis családnak. A gazdag bevételekből fenntartott
magánhadsereg, a birtokot körülölelő járhatatlan hegyek, és a három halhatatlan varázshatalma ez
idáig képes volt visszaverni a hercegi csapatok támadásait. A családot összekötő vérkapocs ellenállt a
határon átsurranó fejvadászok terjesztette rontásnak. Sem pénz, sem fenyegetés, de még mágia sem
bírhatta rá az egyesítés szertartásán átesetteket, hogy a saggia ellen forduljanak. A birtok hágóit, a
határőr tornyok kapuit ellenben sűrűn díszítették az elfogott Carganis gon-corgák testrészei. A család
vérkötései mindezidáig kitartottak, és az Orom büszkén állt az abradói fennsík déli oldalát övező
hegyek között.
Az árnyékok elmélyültek Todda körül. A vörös hold felső pereme már csak alig ujjnyival emelkedett a
hegyek vonulata fölé. A sien-orta tovább folytatta útját. Megfordult, felnyúlt az első kapaszkodóig,
ujjaival ráfogott a kicsiny kiszögellésre, s miközben lassan átláthatatlan sötétség borult körülötte a
tájra, elindult felfelé. Megfontoltan, fogásról-fogásra haladt, minden mozdulatot kétszer meggondolt.
Miközben mászott, többször felidézte magában a képet, amit még a halvány holdfénynél látott.
Mindössze két ölnyi magasságot kellett leküzdenie, mégis, mire elérte az erdő szélét, és behúzódott a

2
bokrok takarásába, felkelt a második hold.
Meglapult, és a körülötte álló fákra összpontosított. Mit sem látott a rejtőzködő őrökből. Szemét
behunyta, elmélyedt benső nyugalmában, és a vér szaván keresztül megszólította a hús törvényének
engedelmeskedő testek tudattalan világát. A korábban csendes erdő lassan megtelt számára élettel.
Csak annyi dolga volt, hogy elválassza a magot az ocsútól.
Öten rejtőztek a sűrűben. Ketten a kevésbé meredek hegyoldalon éles ívekkel felfelé kanyargó sze-
kérutat fürkészték, egy a meredélyt, ahol Todda feljutott, két másik pedig őket tartotta szemmel, hogy
közbe tudjon avatkozni, ha szükséges.
A sien-orta tovább várt.
Nem sokára fény gyulladt a meredély aljában. Előbb alig pislákoló apró lángocska volt csupán, utóbb
eltéveszthetetlen, fényes tűz, egy perccel később égre törő hatalmas máglya. A halászfalu egyetlen
fogadója lángokban állt.
Mozgolódás támadt az út melletti bokrok között. A rejtőző gon-corgák egyike felállt, és futva indult a
kúria felé. A hőségtől megperzselődött tetejű szomszédos házak ekkor gyulladtak fel a tó partján.
A sien-orta rúnáktól fénytelen karperecével némaságot bűvölt magára, és lopakodva indult a vidéki
udvarház irányába. Még így is, hogy tudta, hol rejtőznek az őrök, pokolian nehéz dolga volt. A
csendmágia segítségével öt hosszú, feszült percébe tellett, mire megtette a meredély szélétől a kert
széléig tartó, alig harminc lépésnyi távolságot. A terméskő falak mellől kiirtott erdő széléig osont, és
tíz lábnyira a kaputól megállt. Az épület udvara hangos volt az ocsúdó gárdisták zsivajától. Odabent
lovakat nyergeltek, sebtében kiáltott parancsok sürgették gyorsabb tempóra a hercegi katonákat.
Todda megszabadult fekete öltözetétől. Alatta fekete, vörös és arany színű, laza szabású egyenruha
rejtőzött. Pár pillanat múltán a sien-orta a Carganis család gárdistáinak egyenruhájában feszített. A
fejvadász végignézett magán, majd felszíjazta oldalára az eddig hátán hozott kardot.
A gyalogos kapu egy perccel később kinyílt, és fáklyás katonák sorjáztak ki rajta az udvarból. A
gárdisták ellenőrizték a közeli bokrokat. Az elhúzódó árnyháborúk mindennapi rutinná tették az
óvatosságot.
- Nyithatjátok! - hangzott a kiáltás néhány pillanattal később, és a kétszárnyú, nehézkes alkotmány
mozgásba lendült. A vaspántokkal megerősített fa hangos koppanással ütődött a két ember magas
kőfal oldalának, és egy pillanattal később tucatnyi lovas ügetett ki az udvarból a halászfalú irányába.
Todda közelebb lopózott, megszüntette maga körül a mágikus csendet, s igyekezett minél
jelentéktelenebbnek tűnni. Miután az őrjárat eldübörgött a gyalogos gárdisták között, elvegyült a kitárt
kapun visszasiető egyenruhások között.
— Az andon hibát követtett el, amikor úgy döntött, fejvadászai mellett frissen kirendelt, reguláris
csapatokkal őrizteti a tanácsnokát. Ezt fogjuk kihasználni, hogy bejuss! A katonák nem ismerik elég jól
egymást, álruhában átosonhatsz közöttük - magyarázta egy héttel korábban a saggia stratégája az
Orom alvadt vérszín falú tornyában. - A kúriát ritkán használják, főként akkor, ha az andon, vagy
valamely bizalmasa megunja a székváros nyüzsgését. A tanácsnok alig egy hete érkezett. Az egyik
szolgát sikerült megfizetnünk, segítségünkre volt az álcád megválasztásában. A titoknok személyi
testőre azon az éjszakán a szobájában alszik majd - nyújtott át reszketeg kezével, egy vésetekkel
telerótt medált a meggyötört ember. - Köszönet érte az érseknek! - helyezte szertartásos mozdulattal a
Gon-corga tenyerébe.
Todda a vénség karjára nézett. A férfit feketemágia alázta meglett emberből reszketeg ronccsá. A
rituális sebhelyek hálója belepte a kezét egészén a ruha jótékonyan rejtő ujjáig. A sien-orta hálát adott
a sorsának, hogy nem kellett ismernie azoknak a sebeknek az eredetét.
- Ranagol akarata szerint! - vette el az érmét. A stratéga elfordult, és a gyertyák libbenő, sárga
fényében ismét a vázlatok fölé görnyedt. Láthatólag már cseppet sem törődött vele.
Határozott léptekkel vágott át az udvaron. Amennyire tehette, kerülte a fáklyák fényét. Elment az
istálló mellett, végignézett az álmos képű lovászok arcán, és megfigyelte, milyen messze van az épület
teteje a faltól. Rátért az ösvényre, ami a kúria oldalában álló szolgabejáróhoz vezetett, és belépett az
ajtón. A cselédszállásra jutott. Végigment a hosszú, ajtókkal keretezett folyosón, az egyenruha
tekintélyével szinte eltúrva maga elől a karikás szemekkel kóválygó szolgákat. A közlekedő végéből a
kihalt konyhába jutott. Átvágott a tűzhely melletti nyitott térségen, és megállt a túloldali ajtó előtt.
Letépte a nyakában rejtező, bőrszalagon függő medált, és a homlokához emelte. Először csak a
bőréhez érő fém keménységét érezte, utóbb gyenge rezgést az érme szélei körül, végül nyilalló
fájdalmat, ahogy az életre kelt anyag karmait a húsába mélyesztette. Szemei kidülledtek, ínye vérezni

3
kezdett, amint az arcát átformáló mágia munkához látott. Bőre felhólyagosodott, csontjai kimozdultak
helyükről, haja elszürkült, szemöldöke megsűrűsödött, kifakult. A kín izzó késsel szabta át külsejét.
A sien-orta hangtalanul tűrt. Ismerte a fájdalmat. Gyertyafény lebbent a homályban, mögötte halk
nyikorgással nyílt szélesre az ajtó.
- Ki az ott? - hallatszott mögüle az ijedt női hang.
A falra saját árnyéka vetült. Todda tudta, hogy folyamatosan formálódó arca még gyertya nélkül is
halálra ijesztené a belépőt. Előrehajolt, mint aki meggörnyed a fájdalomtól, halkan felnyögött, és
véreset köpött a mellette lévő dézsába. Nem esett nehezére végigvinni a színjátékot. Csak engedte,
hogy felszínre törjön belőle az eddig elnyomott kín. A fény felerősödött körülötte, ő még közelebb
hajolt a falhoz. A lány felfedezhette rajta a gárdisták egyenruháját, mert nyugodtabb hangon szólt.
- Beteg vagy, uram? Szóljak a katonáknak? Todda csak a fejével intett nemet. A szájában
csendesedett a vérzés, de még nem mert megszólalni.
- Akarod, hogy hívjam a felcsert? - erősködött mögötte a fiatal, vékony hang.
A gon-corga ismét a fejét rázta, és a kezével intett a lánynak, a konyha közepe felé.
- Mit akarsz, uram? - értetlenkedett a szolgáló. Todda az asztalon álló kancsók egyikére mutatott.
- Máris! - tüsténkedett a szolga, és néhány pillanattal később a kezébe nyomott egy borral teli kupát.
A sien-orta az ajkához emelte, és nagyot húzott belőle. A savanyú lőre szétmosta szájában a vér ízét.
- Akarsz még, gárdista?
- Nem - mordult fel a fejvadász, és a torkából előtörő rekedtes hangba maga is beleborzongott. -Mit
keresel itt az éjszaka közepén? Ha megtudom, hogy meg akartad lopni nagyurat, levágatom a kezed! -
hördült fel, mint a részeg, aki a sok szesz után nehezen türtőzteti indulatait, s mintha máris tolvajláson
érte volna a szolgát, a kardja felé tapogatózott.
- Ne, uram! Kérlek, várj! - hátrált rémülten a szolgáló. - Csak a szakácsot kerestem!
- Hagyj magamra! - roskadt magába a „gárdista", és elbocsátólag intett. A lány kirohant a konyhából.
A sien-orta felegyenesedett, és a távolodó alak után nézett. Arca mostanra elnyerte új formáját,
homlokát mégsem az elfojtott fájdalom verítéke borította. Ha lelepleződik a szolgáló előtt, az végzetes
következményekkel járhatott volna a Dagrado családra nézve.
- Valami készül a hercegi udvarban, s jó okom van hinni, hogy a felfordulásnak köze van a családhoz
- csóválta meg a fejét Ragran ab Dagrado, a birtok legfőbb ura, két nappal korábban az Orom
lovagtermében. - A Carganis ház nyugtalan. Szokás szerint túl gyorsan fogy az arany a hercegi
kincstárból. Az andon továbbra is költekezni akar, és nem elégszik meg bányáink éves adóival. Egy
hónapja is van már, hogy megérkezett a szükségadót követelő bulla. Ráadásul új ellenségünk van a
székvárosban. Egy északi idegen szítja ellenünk az indulatokat. Az udvar nem nyughat, míg újabb
próbát nem tesz velünk. A jövő kuszává vált, a papok nem látnak előre.
- Menj Doggába, keresd fel Gachino con Rodonát, a herceg bizalmasát! A titoknok a közelmúltban
tett értékes szolgálatért az andon költségére utazhatott a vidéki udvarházba. Ármányt szőtt.
Szeretném hinni, nem ellenünk. Az a férfi sokat tud az uralkodó viselt dolgairól, ahhoz legalábbis
eleget, hogy a herceg egész kis hadsereggel őriztesse. Juss be a rókavárba, és ejtsd szerét, hogy észre-
vétlenül magaddal ragadd az emlékeit! - adott át egy vérvörös rubint a családfő. - Tudni akarom, mit
tervez az andon, akinek nyűgét, Ranagol akaratából, tűrnöm kell!
— Szavad szerint, ábrádon! — hajtott fejet ura előtt, akit mindig ugyanolyannak látott, amióta csak az
eszét tudta. A családfő arcát, noha már elmúlt kilencven éves, még mindig hollófekete haj, és erős
szakáll keretezte. Teste erőteljes, de nem nehézkes, tekintete a prédára leső vadászé. Tökéletesen
metszett, karvalyszerűen görbülő merész orra kráni ősökre emlékeztetett, míg a szemeiben meg-
megcsillanó derű a shadleki kaján léhaságot idézte. Todda nem látott még nála megfontoltabb, vadabb
és bővérűbb embert, mint ahogy kegyetlenebbet és nagylelkűbbet sem. Szeszélyességben talán csak a
másik két halhatatlan tehetett túl rajta. A fia, és a nagyasszonyanya.
Todda tíz éve szolgálta az ab Dagradókat, mint moradon, és négy éve vezette a saggia legjobb
embereit a rejtélyek és intrikák csatáiban. A múló idővel mind magabiztosabban uralta az alá rendelt
erőket. Gon-corgáit mára inkább érezte, mintsem tudatosan gondolt velük, s a családi vérből eredő
hatalom évről-évre kezesebben idomult akaratához.
- A stratéga majd elmondja a részleteket. Légy alapos! A Nagyasszonyanya rosszat érez, és az ő
jóslataiban sosem csalatkozik az ember! - intett elbocsátólag a gróf.
- Tudom, ábrádon; az övéiben soha... - hátrált ki a szobából lehajtott fejjel.
Megvárta, míg az ajtó becsukódik mögötte. Megtapogatta az arcát. Bőre himlőhelyes volt, száját

4
vékony, gondosan ápolt körszakáll keretezte, akárcsak a titoknok személyi testőrének. A gárdista
egyenruha rangjelzését megváltozott külsejéhez alakította, az egyik asztal alatt elrejtette a
hosszúkardot, hogy visszafelé könnyen magához vehesse, aztán kilépett a konyhából. Végigment a
közlekedőn, az azt követő étkezőn, és a fáklyákkal megvilágított főbejárat utáni előcsarnokba jutott. A
teremben álló gon-corgák kutató pillantásainak kereszttüzében felment az emeleti hálók felé vezető
lépcsőn. Elhaladt a feljárat tetején álló fejvadászok mellett, és ráfordult a titoknok éjszakai szállása
felé vezető folyosóra. Úgy tűnt, senki sem fedezte fel, hogy a testet uraló lélek idegen ebben a
környezetben.
A tanácsadó ajtaja előtt álló, vörös-fekete ruhás alakok egyike közeledtére felé fordította a fejét, és
tekintete az érkezőt fürkészte. Todda határozottan feléjük tartott. Amint a közelükbe ért, az őrök
egyike elé lépett.
- A nagyúr alszik.
- Reméltem, hogy így lesz! - biccentett, mint akit a legkevésbé sem érdekel a fejvadász
mondanivalója. - Állj félre az utamból!
- Éjnek évadján háborgatnád? Ha faluban gyulladt tűzről akarsz jelentést tenni, elkéstél. Raquo már
beszélt az abradonnal - húzódott gúnyos mosolyra a corgafi szája.
Látszólag bosszú suhant át a mestertestőr arcán, mialatt Todda fejében lázasan keringtek a gondolatok.
Most először nem örült neki, hogy az andon embereit megosztják a belső intrikák.
- Hogy mi ügyem a nagyúrral, nem a te dolgod, gon-corga! Raquoval magam beszélek reggel.
Gachino con Rodona biztonságáért én felelek minden körülmények között! Most pedig el az utamból,
ha nem akarod a kutyák ebédjeként végezni! - vesztette el látszólag a türelmét.
A fenyegetés hatott, a fejvadász szó nélkül ellépett előle. Todda benyitott a titoknok lakrészébe, és
becsukta maga mögött az ajtót. Nem voltak ínyére a kint történtek. Máris nagyobb feltűnést keltett,
mint szeretett volna. Remélte, az elmaradó reggeli találkozó a kúriát vigyázó fejvadászok vezetője -
akinek nevét mindössze a megvett szolga beszámolóiból ismerte - és a tanácsadó mestertestőre között
nem leplezi le, hogy itt járt. Körülnézett a fogadószobában. A teremnek is beillő, vörös brokátfüggö-
nyökkel besötétített helyiségben minden csendes volt. Az asztalon kicsiny örökmécses állt, apró
lángjával világítva be a társalgó nehéz, súlyos bútorokkal teli világát.
A gon-corga már csak lépésnyire állt tőle, hogy véghezvigye a feladatát. Kezébe vette a vérvörös
rubint, hogy a szomszédban alvó Gachino con Rodona párnájára helyezze. Tapasztalatból tudta, alig
néhány perc lesz csak, míg a test kötésein keresztül az ékkő magába fókuszálja az alvó férfi tudását.
Ha sikerrel jár, soha senki nem fogja megtudni, hogy itt volt.
A háló felé vezető ajtó résnyire nyitva állt. A sien-orta hangtalan megindult felé, aztán megtorpant.
Borzongás rázta meg, ahogy a másik szoba közelébe ért. Valami nem volt rendjén odaát.
A nyíláson keresztül a halál fuvallata érkezett, s Todda szinte a bőrén érezte hűvös simogatását, holott
szellő sem rebbent a zárt falak között.
Nem vont fegyvert. Még reménykedett.
Az ajtóhoz osont, és benézett a hálóba. A benti mécses halvány világánál látszólag minden a helyén
volt, de a baldachinos ágy leeresztett függönyein túlról a sien-orta frissen kiontott vért szagolt.
Talán perverz vágyait élte ki, és mostanra az ágyas halott!
Közelebb lopózott, és ujjnyira félrehúzta a könnyű kelmét, hogy a gyertya fénye utat találjon a
homályba. Hiába reménykedett. Gachino con Rodona saját vérében fürödve feküdt az ágyban. A hájas
tokában húzódó hússzín, még mindig bugyogó vágás második szájként vigyorgott a sien-ortára.
Valaki megelőzte. Még nem járhatott messze. A szoba ablakai zárva voltak, az egyetlen ki és bejáratot
ő használta. A gyilkosnak még idebent kellett lennie, érett meg pillanatok alatt a felismerés. Lassan
körbefordította a fejét, de senkit sem látott. A háló üres volt. Homlokáról kövér verejték-csepp hullott
a padlóra. Józanabb fele az ajtó felé hajtotta, hogy mihamarabb eltűnjön, de a kudarc keserűsége, és az
ereiben pezsgő Dagrado büszkeség nem hagyta, hogy a bolondját járassák vele.
A vér hatalmához nyúlt, és kiterjesztette érzékeit a szobában. A hús mágiája ezúttal sem hagyta
cserben. Az elő anyag válaszolt a dobbanó szív hívására. Todda hitetlenkedve a szoba sarkában álló,
ruhákkal telirakott szék felé fordult. A kacifántos árnyékok rejtekében most sem látott semmit, mégis
érezte, hogy a gyilkos közöttük lapul. És volt még valami különös azon a helyen. Valami rettenetesen
idegen, taszító és legalább ennyire halálos.
Ajtó csapódott odakint, és egy szemvillanással később a karikás szemű testőr rontott be a hálóba, a
bejárat előtt álló két gon-corga kíséretében.

5
Még a mákony sem tudta kábaságban tartani, amikor megérezte ura halálát!
A testőr egy pillanatra megtorpant, amikor felismerte saját magát, Gachino con Rodona még mindig
vérző holtteste mellett állni, de egy szívdobbanásnyival később dobótőre máris a levegőt hasította.
Todda kitért a bizonytalan támadás elől, csípőmagasságban előhúzta a rejtve hordott, hátára fejjel
lefelé felszíjazott ramierát, és az alkarra szorított pengével hárította a felé lendülő fejvadász csapását.
Hátrébb lépett, hogy teret nyerjen, de a három támadó lélegzetvételnyi szünetet sem engedett neki. Az
ágy és a fal közé akarták szorítani, hogy mihamarabb végezzenek vele.
A sien-orta ütemet váltott, szembetámadott, hogy időt nyerjen. Előre döfött, megsebezte nyakán
középen álló, mákonytól nehézkes mozgású hasonmását, mire az visszahúzódott. Kardjával és
alkarvédőjével hárította a felé tartó pengéket, majd nekilendült, mint aki fel akarja nyársaltatni magát a
még mindig harcra kész testőrrel. Az ősz férfi felé szúrt, Todda testével elmozdult az előredöfő
fegyver mellett, és mielőtt még a pengék hálójában rekedt volna, magához rántotta a kinyújtott karú
testőrt. Mögé került, és a túl lassan mozduló testet a fejvadászok közé lökte. Támadói pillanatnyi
hátrányba kerültek. Ennyi pont elég volt neki, hogy a bejárat felé vesse magát.
Az ajtóban ekkor tűntek fel az újabb Carganis gon-corgák.
Todda megtorpant. Tudta, hogy a kör bezárult. Még az ablakokig sem juthatna el anélkül, hogy halálos
sebet ne kapjon. Ideig-óráig talán képes lesz tartani magát támadóival szemben, de a küzdelem
végkimenetele már eldőlt. Dacos gorviki vére mégsem hagyta, hogy feladja, és értelmetlenül lekasza-
boltassa magát.
A belépők felé lökte az útjába kerülő díszes asztalt, s míg azok hárman szétrebbentek, a baldachinos
ágytól elfelé kerülve, a titokzatos árnyékot vető támlás szék felé rohant. Fellökte a bútort, s miután
döbbenten tapasztalta, hogy nincs mögötte senki, letépte a legközelebbi fal előtt függő vörös
brokátszövetet.
Az alak feketében volt. Haja aranyszőke, szeme bíbor parázzsal izzó. Tartásából halálos fenyegetés
sugárzott.
A sien-orta abban a pillanatban hátravetette magát. A gyors mozdulatnak köszönhette az életét. A
vágás elkerülte a nyakát, és a torka helyett a mellkasát érte; hosszan felhasította a húsát. Todda a
hátára zuhant, s mit sem törődve a fájdalommal, avagy kiszolgáltatott helyzetével, tovább hátrált a
szőnyegen csúszva. Szerencséjére a gon-corgák ekkorra beérték őket, és ahelyett, hogy a fekvő, erősen
vérző fejvadászt vették volna célba, a veszélyesebbnek ítélt ismeretlenre támadtak.
Az első úgy vesztette el a fejét, hogy azt sem tudhatta, hol hibázott. Todda, noha a szemei előtt
játszódott le minden, csak egyetlen dolgot fogott fel a villámgyors, embertelenül pontos mozdulatból:
elég egyetlen pillanatot késlekednie, ugyanúgy jár majd, mint az eldőlő torzó. Oldalra gördült, felállt,
félrelökte útjából a felborított széket, és a túléléssel elfoglalt gon-corgákat faképnél hagyva, kivetette
magát a szoba ágy melletti ablakából. Mögötte meglepett kiáltások harsantak, kobrakardok szelték
ártalmatlanul a levegőt, és halálhörgésektől lett hangos a szint.
Legalább négy ölnyit zuhant, miután véresre hasított arccal hólyagot és zsalukat átszakítva kitört. Az
udvar köveire érkezett. Megpróbálta kigurulni az esést, de a lendület és az ugrással áthidalt mélység
túl nagy volt. Oldalát összezúzta a kemény felszínen, vérző sebe kínnal figyelmeztette létezésére.
Talpra tornázta magát, futásnak eredt, és a kocsiszín oldalában álló hordókon felkapaszkodva az istálló
tetejére jutott. Nyílpuska kattant mögötte, acélfejű vessző szisszent el mellette. Lekushadt, görnyedve
végigszaladt a gerinc takarásában, és egy újabb ugrással átvetette magát a kerítés túloldalára.
Talpra érkezett, tett néhány tántorgó, bizonytalan lépést, majd egy pillanattal később vad vágtában
rohant a fennsík széle felé. Félúton sem járt, amikor egy faágakon megperdülő, irányt tévesztett
dobótőr szisszent el a feje mellett. A méreg kesernyés szagát még álmában sem tévesztette volna el.
Irányt váltott, a fák között cikázva még távolabb került az úttól, és amikor már úgy érezte, üldözői
karnyújtásnyira csörtetnek mögötte, elérte a hegyoldalt.
Gondolkodás nélkül rúgta el magát a peremről.
Zuhant. Ágak csapódtak az arcába, gallyak törtek szét a teste alatt, felsebezték bőrét, szétszaggatták
ruháját. Többször is keresztezte a felfelé ka-
nyargó utat, ám egyetlen alkalommal sem állt meg. Eleinte a háta mögött sejtett, szőke
fegyverforgatótól való rettegés hajtotta, utóbb a lendület volt az, aminek képtelen volt ellenállni.
Millió sziklaszilánk tépte, szaggatta húsát, útjába eső fatörzseket került el, miközben az irányokat
teljesen elvesztve, egyre gyorsulva tört utat magának a tüskés aljnövényzetben. Bal karja elakadt egy
semmiből felbukkanó kőben, a törött csont fájdalma szétsugárzott a tagjaiban, de nem maradt rá ideje,

6
hogy törődjék vele, mert megállás nélkül csúszott, pörgött tovább a tó felett kezdődő szakadék
irányába.
Aztán mindez véget ért és karjait, lábait széttárva, ezúttal szabadon, zuhanni kezdett lefelé. Miközben
kétségbeesetten kutatott az elveszett irányok után, lábával megpróbált a becsapódás felé fordulni.
Igyekezete ellenére oldalt csapódott a hullámzó vízbe. Kezeivel sikerült annyira megvédenie a fejét,
hogy nem vesztette el az eszméletét az ütközést követően. Öklendezni kezdett, de legyűrte a görcsöket,
és a körülötte kavargó légbuborékok útját követve a vízfelszín felé tört.
Nem érhette el. Egy örvény magával ragadta, és kétszer is megforgatta tengelye körül, mire szabadon
engedte. Ekkorra az eszméletlenség határán járt. Szemei előtt vörös karikák ugráltak a légszomjtól és
az erőlködéstől. Amikor a feje végre kibukkant a vízfelszín fölött, és hozzájutott az első korty
levegőhöz, néhány őrült, kapkodva lihegő lélegzetvétel után a part felé kezdett vergődni.
Mire lába a föveny alját érte, tagjaiból kiszállt az erő. Ingatag léptekkel gázolt tovább a derékig érő
vízben, míg egy nagyobb hullám ledöntötte a lába-
ról, és térdre zuhant. Izmaiba görcs mart, a hegyoldal szikláin összetört karja ellenállt az akaratának, ő
mégsem adta fel. Néhány pillanattal később újra megindult a part felé.
Csupán méterekre volt a fövénytől, amikor be kellett látnia, mennyire felesleges volt a küzdelme.
Halk nevetést hallott a feje fölül. Odanézett. A hálóban látott moradon ott állt előtte a parton. Lába
hajszálnyira pihent a kicsapó hullámok utolsó csíkjától, mintha még maga a víz is tartott volna tőle.
Egy ideje az ő küzdelmét szemlélte az árral.
Elképzelni sem tudta, miként vághatott elé.
Az alak vékony volt, magas, a végletekig sovány. Ruhája könnyű szövetével gondtalanul játszott a
szél. A combjára szíjazott rövidkard nyomokban emlékeztette a sien-ortát saját pengéjére. Aranyszőke
hajjal keretezett arca jelekkel volt teli. Szeme bíborvörösen izzott az esti homályban.

3701. Antoh Terce, Tengercsend Hava Erion, Fogadónegyed

VlNIDlS a frissen ácsolt emelvényen ült. Alatta a versenyre összegyűlt tarka vendégsereg hullámzott.
A Rólak tiszteletére rendezett harci játékok alka-lomról-alkalomra több embert vonzottak a taverna
előtti térre. Az évközben csendes hely néhány napja ismét átalakult, hogy méltón fogadhassa az
összegyűlteket.
Széles, sokszínű szalagokkal elválasztva tucatnyi pálya és küzdőtér állt egymás mellett, egészen a teret
szegélyező házak faláig. A pástokon íjászok és öklözök; zsoldosok és szerencsevadászok; lovas és
gyalogos harcosok mérték össze tudásukat. A szalagok túloldalán hangosan kiáltozva kötötték
fogadásaikat a tehetősebb kalmárok, mellettük szájtátva figyelt a nincstelen pórnép, tétnek szánt
rezeiket az öklükben szorongatva. A küzdőknél csak a nézők zsivaja volt hangosabb. Az óceán felől
fúvó könnyű szél tucatnyi, égbenyúló póznán lobogó zászlóval játszott. Az ingyenkonyhák felől
frissen sült hús illata szállt az embertenger felett.
Széles hátú, csupa izom, csupa veríték korgók vonultak el az emelvény előtt, s miután intettek a
karzaton ülő felé, tovább haladtak a „Rongyba Burkolt Kardok" csatateréig. A toroni nem sok esélyt
adott a velük szemben felálló könnyűvértezetű rowoni zsoldosoknak.
Vinidis boldog volt. Bár nehezen vallotta be magának, gorviki útja során hiányzott neki Erion
nyüzsgése. Annyi távol töltött hónap után, most ismét úgy találta, hazaért. Örömmel töltötte el az
érzés. Az Abradóban töltött hétköznapok után, a tizenkétmilli-ós hercegség hatalmas palotái, városnyi
parkjai és gigászi falai ismét lenyűgözték.
Négy év telt el, mióta visszatért az Elátkozott Vidékről. Azóta idejét leginkább utazással és csendes

7
szemlélődéssel töltötte. Féltucatnyi országot bejárt, eljutott különös vidékekre, ám arra mindig ügyelt,
hogy az Elátkozott Vidéken elesett társa, Rólak tiszteletére rendezett játékokra visszatérjen a Városok
Városába, és megnyissa az ünnepséget.
Ellenben a karzat főhelyének másik széke, mint ahogy az elmúlt két évben, ezúttal is üresen állt.
Suyenas nem osztotta lelkesedését, mellyel a hagyományok teremtése és ápolása iránt viseltetett, s
noha leveleiben mindig megemlékezett egykori harcostársukról, egyre nyíltabban zárkózott el a
visszatéréstől.
Vinidis csak keveset tudott a félelfről. A kósza szóbeszédek, a kéthavonta befutó üzenetek arról adtak
hírt, hogy Suyenas visszatért gyökereihez, s a hozzá hasonló kevertvérűek között múlatja min-
dennapjait Haonwellben. A démonimádók templomából magukkal hozott vagyon ráeső részéből egész
kis kolóniát hozott létre a Mer'Daray partján, nem messze a tengeri kikötővárostól, Ziaddaltól. Erén és
Gianag számkivetettjei hamarosan hírét vették az elf menekülteket befogadó városnak, és mind többen
érkeztek a biztonságot nyújtó falak közé. Mára a település lélekszáma elérte a kétezret, és a levelek
tanúsága szerint Suyenasnak mind több gondja akadt hirtelen nagyra nőtt gyermekével. Az üzenetek
hangvételéből Vinidis kiérezte, hogy a félelf kitűnően érzi magát új családja körében, és esze ágában
sincs visszatérni a kődzsungelbe, ahol egykor ő maga is üldözött volt.
Neki nem voltak ilyen nagyra törő tervei. Az első harci játékot követően elképzelések és valódi célok
nélkül folytatta tovább a kalandorok életét. Állandó bevételre nem volt szüksége, hát ímmel-ámmal
válogatott Haonin felkéréseiből. Kereste a veszélyt, de csak akkor adta bérbe a kardját, ha egyetértett a
célokkal. Kapcsolata a felhajtóval idővel megkopott, s noha a barátság megmaradt közöttük, a dwoon
mind ritkábban kereste meg egy-egy különleges, vagy szokatlan felkéréssel.
Eleinte borral és nőkkel próbálta feledni az Elátkozott Vidéken történteket, majd miután ez nem tűnt
elegendőnek, hazája hagyományait követve, ajzószerekkel fokozta tovább az iramot. Megjárta a
poklok bugyrait, de még hagymázas álmaiban sem tudott elszakadni az őrző jégkék tekintetétől. Egy
fejfájós, másnapos hajnalon aztán rádöbbent, hogy ez az út olyan helyre vezet, ahonnan többé nincs
visszatérés.
Maradék önbecsülését összeszedve ismét felkereste régi énje kedves helyeit, és elfoglaltság híján
napjait mind gyakrabban töltötte vívótermekben, lovardákban. A gyakorlás szülte kihívás erőt adott
neki az újrakezdéshez. Idővel leszámolt démonaival, és kezdett visszatalálni egykori önmagához.
Rendszeres látogatója lett a Hercegi Nagykönyvtárnak, és Krad főpapjának jóvoltából betekintést
nyert a központi rendház titkos levéltárába. Az esték egyre sűrűbben találták az olvasópad deszkái fölé
görnyedve.
Kutatásainak célja az eltűnt démoni birodalom, Ryek volt. Tristamus Davore - elfogulatlan, Shulur
tényferdítéseitől mentes - munkáinak nyomán járva új megvilágításba került előtte a kor, melynek
tégelyéből Észak ma ismert arca megszületett. Érdeklődése kimeríthetetlennek tetszett, s végül
tucatnyi, vérére szomjazó hadzsitól körülvéve kellett rádöbbennie, hogy a múltja nehezen ereszti. Az
égiek - hogy valójában melyikük, már maga sem tudta - kegyesek voltak hozzá, s kitartott, míg az
őrjárat elérte. Akkor, tucatnyi sebből vérezve belátta: Erionban életben maradni, egész embert kívánó
feladat.
Felépülése után elhagyta a Városok Városát, és két Aranykör Rendi paplovaggal az oldalán Ordan-ba
ment, hogy a tűzvarázslók fellegvárában leljen nyugalmat. Néhány hónappal később, immáron
egymaga, a feszes, hierarchikus rendtől megcsömörlötten, a Hat Városba menekült.
A tengerparti meleg, a lenge öltözetű nők látványa felpezsdítette könyvtárakban megsűrűsödött vérét.
Gondtalan hetek léptek az önmarcangolás és a poros fóliánsok böngészésnek helyébe.
Előbb az ölét szerfelett könnyedén osztó fehérnépre unt rá, majd a haszonleső cimborákra. Néhány
helybéli bankár unszolására jelentéktelen befektetésekkel próbálkozott, ám csúfos kudarcot vallott.
Belátta, hogy a pénz világa nem neki való, és hirtelen elhatározással tovább folytatja utazásait.
A kapuhálón keresztül a Dwyll Unióba ment. Krad lovagjainak ajánlása megnyitotta előtte az ódon
könyvtárak ajtaját, ám az ott összegyűjtött tudás mérhetetlenül idegen volt számára. Hosszúnak tűnő
hónapok alatt belefáradt a naplovagok sarkalatos gondolkodásmódjába, mindenekfelett célszerű
építkezési stílusába, és külországiakat elutasító világába.
Távozása után Gorvik felé vette az irányt, és rövid bolyongást követően Abradóban kötött ki.
Korábban nem hitte volna, hogy ennyire megérinti majd a bővérű nép életvitele. Bálokra járt, pénze
révén befolyásos barátokra és pártfogókra tett szert, s mikor idővel jobban kiismerte magát a társasági
életben, megsejtette, valójában micsoda fondorlatos és kifinomult játék folyik a színfalak mögött. Az

8
első félévet követően tett néhány rövid kirándulást a tartományi székvárosból kiindulva, de a vidék
vad zabolázatlansága óvatosságra intette.
Egy ideig az Erionba való visszatérés gondolatával kacérkodott. Terveket szőtt, hogy hajókat bérel, és
expedíciót indít Calowynre, ám tudta, rengeteg időre, és jó néhány őrült, gazdag mecénásra lesz
szüksége, mire az álom valóra válik. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen szavahihető beszámolót
sem ismert Calowyn felkutatásáról, ami sejteni engedte, hogy a vakmerő felfedezők jobbára csak halni
jártak arrafelé. A gondolat azonban, hogy a távoli földrészen nyughatatlan vére végre megszelídülne,
nem hagyta nyugodni.
Lillathiráról visszatérve rémálmai eltűntek, mintha sosem lettek volna, s helyükbe az ébrenlét kétségei
költöztek állandó vendégként. Gyakran ébredt fáradtan, mint aki egész éjszaka talpon volt, s
visszatekintve úgy tűnt, olykor hetek mentek veszendőbe céltalan semmittevéssel. Új keletű vágyak és
érzések kerítették hatalmukba, melyeknek nyomára sem emlékezett, s mikor kérdéseivel befelé
fordult, nem talált mást, csak újabb kétségeket.
Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy makacsul ismételgeti: mi történik velem?
Idővel belátta, egyedül nem boldogulhat.
Amikor a negyedik év végén visszatért Erionba, aggályaival Arthemis Vendorrához fordult.
- Ne feledd, nem vagy egészen ember! Kyr véred befolyással bír minden porcikádra. Idegen szellemi'
ség, idegen gondolatok, kiszámíthatatlan érzelmek... Ne csodálkozz rajta, ha még önmagad sem érted,
mi zajlik benned! Calowyni örökséged eddig megóvott a vénüléstől, de túl a negyvenen emberi feled
eszmél, és azon van, hogy behozza a lemaradást — mondta a nagymester, a főrendház kerengőjében
sétálva.
- Megnyugtató tudni, hogy van még bennem valami, ami felelősséggel gondol az isteni tönényekkel! -
húzódott fanyar mosolyra Vinidis szája. - Noha megmagyarázhatatlan érzéseimen, és korábban so~
sem volt, új vágyaimon túl semmi sem változott.
- Tudom, hogy a pengéd a régi. A híreket hall' va nincs ember Erionban, aki kételkedne benne! -
nevette el magát a nagymester.
- Elvarratlan szálak mindig maradnak. Nem hittem, hogy a dzsadok a gőzben lepnek meg. Eleddig
abban reménykedtem, hogy a fürdés közös szenvedélyünk - csóválta meg a fejét a toroni.
- Kár azért a fürdőházért! Szerettem ott időzni, amikor még kíséret nélkül járhattam az utcán!
- A falak egyben maradtak. Ezzel együtt sze-rencsém volt, hogy a hadzsiknak nem volt idejük az
előkészületekre. Ha szervezettebben támadnak, aligha lehetnék itt. A dzsadok nehezen felejtenek. Négy
éve már, hogy Iszmail el-Samid az ő szemük' ben is halott.
- Az a félreértés mindörökre közöttünk kell, hogy maradjon! - ismételte meg Vendorra négy évvel
korábbi kérését.
- A halottak újabb bosszút szülnek - legyintett lemondóan Vinidis. - Talán semmit sem érne már, ha
megtudnák az igazat.
- Biztonságosabb lenne, ha ismét útra kelnél. Az idő a legkiválóbb feledtető.
- Ha négy év nem volt elég, ugyan mit számít még néhány?
- Ki tudhatja, talán a mostani kudarcból tanultak.
- Annyit bizonyosan, hogy legközelebb megfontoltabban terveznek, és sikerre viszik a küldetést
- állt meg Vinidis a kerengőben.
- Épp ezért mondom, ne maradj soká Erionban!
- tette vállára a kezét a nagymester. - Aggódom érted. Bizonytalanságod ellenségeidnek kedvez.
- Az ünnepség végét mindenképpen megvárom
- mosolyodott el flegmán Vinidis, és a gesztus egykori kalandozó énjét idézte. - Utóbb talán egészen
hosszú időre elhagyom a várost.
- Újabb utazást forgatsz a fejedben? - engedett fel Vendorra.
- Az attól függ, vajon Kiad egyháza támogatná-e egy caíowyni felfedezőút tervét?
- Calowyn...? - ejtette ki elgondolkodva a ne-vet a főpap. - Ennyire becsülöd csak az életed, vagy
ennyire sóvárogsz a tudás után? Mit vársz a Vörös Kontinenstől?
- Válaszokat.
- Papjaink megvizsgálták a testedet, és a lelkedet is. Bizton tudom, nem találtak semmit - vonta fel a
szemöldökét Vendorra.
- Inkvizítorra lenne szükségem, de születésem okán nem szívesen fordulok hozzájuk!
- Ha akarod, közbenjárok az érdekedben. Ha baráti fogadtatásra nem is, de elnézőbb elbánásra talán

9
számíthatsz tőlük.
- A szívességeket inkább Calowynra tartogatom - csóválta meg a fejét nevetve a boszorkányvadász. -
Ha egyáltalán belevágok. Ugye nem hitted, hogy azzal, ha az inkvizíció kezére játszol, már meg is
szabadulhatsz tőlem?
- Majd gondolkodom a lehetőségeinken, de mindenek előtt rendezni akarom az itteni ügyeidet! Attól
tartok, mindenki, aki a közeledbe megy, halálos veszélynek van kitéve. Akár barát, akár ellenség az
illető.
- Legyen, hát. A játékokat követően, ígérem, újabb kitérőt teszek a világban. Cserébe válasszal kell
előállnod, mikorra visszatérek.
- Leköteleznél, ha ezúttal nem Gorvikot, vagy Kránt választanád - bólintott beleegyezően Vendorra.
- Lehet, hogy megvalósítom régi tervemet, és visszatérek Lillathirára, hogy hozzak néhány újabb
érdekes kacatot - pislantott Krad elszürkült arcú papjára a toroni.
- Még csak tréfából sem javallanám! Shulur kiterjesztette hatalmát a szigetre. Azóta Ikrek őrzik a
lejáratot, és az elpusztult környéket. Nem kétséges, jó néhányan akadnak arrafelé, akik szívesen
váltanának veled néhány keresetlen szót.
- Na persze, Toron! - mordult fel hangosan, emlékeiben idáig jutva.
- Parancsolsz, nagyuram? - lépett mellé a ceremóniamester.
- Csak elgondolkodtam, Lanop - hárította el a libériás férfi segítőkészségét. - Járok egyet. Ha szükség
lesz rám idefenn, küldess utánam! - állt fel.
- Kívánságod szerint! - hajolt meg az intéző.
Lerobogott a frissen gyalult falépcsőkön, és igyekezett mihamarabb arctalanná válni az
embertengerben. Szemei támadók után kutattak a tömegben. Annál ugyan büszkébb volt, hogy
testőröket fogadjon, de vagyona és befolyása révén mindent megtett, hogy kellemetlen
meglepetésekkel szolgáljon orvtámadóinak. Ruhája alatt abasziszi sodronying feszült, bal karján
giribichi tűvető remekmű várta, hogy halált osszon, ha szükséges, fegyvereit mérgekkel pre-paráltatta.
Arra az esetre, ha mindez kevésnek bizonyulna, bőrét egy biztos menedékhez juttatott hergoli
boszorkánymester tetoválásai borították.
A tér körüli utcák forgatagát célozta meg, hogy szemügyre vegye a mulatság hírére idegyűlt
csepűrágók mutatványait. Innen is, onnan is barátságos kiáltások szálltak felé, s bár a köszönőknek
alig
negyedét ismerte személyesen, rendre viszonozta a gesztust.
Beért a házak közé, egy ideig céltalanul bámészkodott egy fáklyákkal zsonglőrködő abasziszi artista
előtt, majd miután beleunt a látványba, átpártolt a közelben lévő tiadlani erőművész porondjához.
A magas, csupa izom fickónak nehéz dolga volt a korgóktól és harcosoktól nyüzsgő közönséggel.
Minden harmadik szemlélődő finnyás megjegyzéseket tett a mutatványaira, s amint egy keleti barbár
feltűnt a környéken, azonmód az emelvényen termett, hogy próbát tegyen a láncokkal, sziklákkal és
vasrudakkal. A tiadlanit, szerencséjére, az emberekhez értő fajtából faragták, és egyszer sem követte el
a baklövést, hogy megpróbálja útját állni a kövei felé törtető húshegyeknek. Ellenben, ha valaki
kudarcot vallott, a helyébe állt, és megmutatta neki, milyen az északi virtus. Vinidis idővel
elismeréssel adózott az artista erejének, és nemkülönben fogékonyságának, mellyel megoldotta a
problémás helyzeteket. Amikor aztán a különös versengés véget ért, egy egész ezüstöt hagyott a férfi
színpadra dobott erszényében.
Alig tehetett néhány lépést, amikor a háta mögül a nevén szólították.
- Uram! - kiáltotta egy fiatal hang. - Kérlek, bocsáss meg, Vinidis nagyúr!
Hátranézett. A tömegen keresztül piszkos ruhájú, cingár, tizenéves forma fiú tört utat magának.
- Lanop küldött? - kérdezte gyanakodva a kölyköt, miután az megállt előtte. A ceremóniamester
küldönceit fényesre csiszolt modorukról könnyedén fel lehetett ismerni, de ez a mostani ruházat
dolgában jócskán elütött tőlük.
_ Nem, nagyuram - szegte le a fejét a fiú. -Ajándékot hoztam neked, és egy üzenetet - nyújtotta a
kezét, benne egy vászoncsomaggal, és egy gyűrött szélű levéllel.
Az ember nem menekülhet el egy pillanatra sem ebben a városban.
- Ki küldött? - vizsgálta meg jobban a boszorkányvadász a küldöncöt, de a szakadt rongyokon nyoma
sem volt címernek.
- A nevét nem tudom, a Kapuk Terén fogott meg magának - vonta meg vékony vállait a gyerek, és
még magasabbra emelte a kezét.

10
- Hadd nézzem, hát! - engedett a toroni, és elvette a küldeményt.
A kölyök szó nélkül hátrébb lépett, de nem ment sehová. Vinidis az erszényéhez nyúlt, rezet vetett
neki. A fiú még a levegőben elkapta az érmét, aztán egy hálás mosollyal eltüntette a zsebében. A
boszorkányvadász nem törődött vele tovább. Megforgatta kezében a csomagot, valami keményet érzett
a vászon alatt, utóbb mégis úgy döntött, a levéllel kezdi. Feltörte a pecsétet, és kihajtotta az üzenetet.
Nagyuram, VinidiS'Re L'Hass!
Kérlek, bocsásd meg, hogy ismeretlenül zavarlak, de ügyem nem tűr halasztást! Jöjj el holnap Torozon
tavernájába, az est leszállta után egy órával! Remélem, a levél kíséretéül küldött csomag meggyőz
problémánk közös gyökeréről!
A Te szolgád
Egy ideig elgondolkodva forgatta ujjai közt az illatos papirost, aztán a vászoncsomag után nézett, és
kihajtotta az összegöngyölt kelmét. Egyetlen érme lapult a szövetbe tekerve. Vinidis jól ismerte ezt a
fajta aranyat. Az elmúlt években többtucatnyin adott túl az erioni szabadpiacon. A finom
megmunkálású, tenyérnyi korong, fejveretén a vicsorgó, szárnyas torzszülöttel, hátoldalán az ősi
felirattal, mely szerint egy ország, s vele egy bizonyos elv örök, megszólításig hasonlított a
Lillathiráról négy éve magukkal hozott érmékre.
Felnézett. Az utcakölyök még mindig várt.
- Mivel vett rá, hogy ne lopd el a pénzt? - kérdezte.
- Az öcsém nála van - felelte egyenesen a gyerek.
- Mit akarsz még?
- Csak annyit, Vinidis nagyúr, hogy aki a csomagot küldte hosszú köpönyeget hordott, és a fejét
csuklya takarta.
- Ezzel még nem sokra megyünk - mosolyodott el a toroni.
- Igen ám, de illatosító volt rajta! Akkor sem tudtam volna eltéveszteni, ha a tér másik végében áll!
Olyan kacifántosán beszélt, mintha legalábbis uraságodhoz szólt volna. A hangja mégis egy férfié volt
- csillogott a gyerek szeme.
- Jól van, fiú, megéred a pénzedet! - intette közelebb magához Vinidis a küldöncöt. - Menj a
tavernához, keresd meg Lanop intézőt! Mond neki, hogy én küldtelek, és azt üzenem, tömje meg a
ben-dődet, amíg csak fér beléd! Ha pedig maradni akarsz, kerítsen neked munkát a fogadó körül!
- És az öcsém? - meresztette rá kerek szemeit a gyerek.
_ Jöjjön hát ő is! - lódította a kölyköt a tér felé.
A lurkó csík módjára furakodott keresztül a tömegen. Néhány pillanat múlva már a színét sem lehetett
látni. A boszorkányvadász, amíg tehette, követte a tekintetével.
Cikornyásan megírt levél, nem kevésbé körmönfont beszéd, méregdrága illatosítok, gondolta,
miközben a tribün felé indult. Dzsad a fickó, nem kétséges, de Torozon a lehető legrosszabb hely a
leszámoláshoz, merengett tovább, miközben a keskeny utcák közül kiérve átvágott a téren.
Mindenesetre nem árt megvizsgáltatni a levelet és az érmét is, hátha mindkettő mérgezett,
figyelmeztette magát a tribün elé érkezve.
Komótos nyugalommal ment fel a karzatra, ám mielőtt elfoglalta volna helyét a páholyban, viseltes
vívókesztyűit tőle szokatlan óvatossággal dobta maga mellé a földre.

11
3701. Darton Terce, Sikolyok Hava Gorvik, Abradó

Az ERDŐ CSENDES volt, a hegyek némán magasodtak föléjük. Todda mégis úgy érezte, figyelik
őket. Sarkával megnógatta a lovat, kiléptetett a Dagrado katonák sorából, és megállt az út szélén.
Körbenézett, szeme bokorról bokorra vizsgálta át a környéket. Semmit sem talált, ám a gerincét
bizsergető érzés maradt.
Aranyozott lószerszámok csörrentek mellette, vasalt, súlyos kerék fröccsentett jéggel kevert sarat
heréitje lábára, ahogy a Nagyasszonyanya feketével és bíborral díszített kocsija elhaladt mellette. A
fogat után nézett. A hintó nehezen haladt a hegyek közt vezető emelkedőn. A fáradt igások
orrlyukából sűrű fehér pára tört elő minden lélegzetvételnél.
- A hegyoldal üres, sien-orta - állt meg mellette az új syan. - A felderítők nyomát sem látták az andon
embereinek. Pedig érzem őket!
_ Váltsd fel őket pihentekkel! A szurdok eszményi hely a támadáshoz.
A syan megfordította hátasát, és a hátvédben lovagló fejvadászokhoz léptetett. Todda végignézte,
amint a nő nyugodt magabiztossággal osztotta parancsait a gon-corgáknak. A lány a saggiától az Erta
nevet kapta. A legjobb tőrvető volt a fejvadászok között. Az utóbbi hónapokban megosztotta vele az
ágyát. Ölelése forró volt, együtt töltött pillanataik vad szenvedéllyel aranyozták be napjait. A sien-orta
minden közös éjszakájukon vérét áldozta a vágy oltárán. Tudta, mindez túl szép ahhoz, hogy sokáig
tarthasson.
A kocsi után indította a heréltet.
Harmadik napja voltak úton, a Dagradók sasfészkéből a gorviki határ felé. A környék csendességével
csak a pincebörtönök könyörtelen némasága kelhetett volna versenyre.
A hegyvidék kihalt volt, a farkasok síró énekén túl csak a ritkán érintett falvak vittek színt a szürke
ormok közti utazás mindennapjaiba. Uradalmán végigutazva a Dagradók Nagyasszonyanyja tiszteletet
és félelmet váltott ki alattvalóiból. Az előbbi segítőkészséget, az utóbbi feltétlen odaadást szült.
Todda az úrnő személyes testőrségét vezette. Az irányítása alá rendelt gon-corgák alig fél éve
szolgáltak a keze alatt. A fiatal moradonok a sien-ortát látták benne, az erős falkavezért, akit maga a
Kosfejes Nagyúr ajándékozott meg csodálatos megérzéseivel. Ő azonban a tóparti faluban történtek
óta tudta, olykor még az emberfeletti is kevés a sikerhez.
- Az elővédek, akaratod szerint, tovább járőröznek, sien-orta - állt meg mellette Erta.
- Menj és pihenj, syan! Küldetek érted, ha szükségem lesz rád - mondta morózusan. A csontjaiban
érezte, hogy a felderítők semmit sem találnak majd.
Az indulás pillanatától kezdve rossz sejtelmek gyötörték. Ragran ab Dagrado tervének nagyszerűsége
a kezdet időpontjának eltitkolásában és az előkészületek gyorsaságában rejlett. Todda elveszni érezte
az előnyöket az indulás reggelén, ahogy a Dagradók sasfészkének udvarán állt. Pillantást érzett a
tarkóján, amely idegen volt. Biztosan tudta, nem tartozhatott a várban élők egyikéhez sem.
Az indulás előkészületei zajlottak az udvaron. A sötét köveken várakozó fekete hintó körül címeres
inasok, álmos tekintetű siedonok, kosfej tetoválású papok és néma fejvadászok sürgölődtek. A
lovászok már befogták a hatalmas testű, fekete igáslovakat, most a fullajtárokon volt a sor, hogy
feltöltsék a hintó rakterét. Az udvar harcosokkal és lovakkal volt tele. A több mint százfős kíséretnek
csupán töredékét tették ki a Toddára bízott gon-corgák.
A sien-orta hajnalban tudta meg, hogy a nagyasszonyanya útnak indul. A merre akkor még rejtély volt
előtte is. Fejvadászai azóta a kísérők között jártak. A moradon semmit sem akart a véletlenre bízni.
Carganis an Abradó árnyháborút kezdett a saggia ellen. Fejvadászai lassan elárasztották a grófság
birtokait, és a sien-orta mind többször találkozott pusztításuk nyomaival. Noha nagy szükségük lett
volna rá, a családfő egy ideje nem mutatkozott. A saggia ereje fogyott, és lassan a főbb utak
biztonságának megőrzése is gondot okozott. Ám a helyzet csak akkor lett igazán súlyos, amikor
néhány hete felröppent a hír, hogy Ragran ab Dagrado halott.
Todda tudta, hogy a hír nem igaz. A vér kötelékén át vele együtt minden beavatott megérezte volna, ha
a saggia legfőbb ura megtér Ranagolhoz. Ám a gróf eltűnése őt is nyomasztotta. A családtól kapott
hatalom meggyengült ereiben az elmúlt hetekben. A bizonytalanság egészen az indulás reggeléig

12
nyugtalanította.
Az öregtoronyban várok rád — ébresztette felbolyduló vérén keresztül a koravén stratéga szenvtelen
üzenete azon a három nappal korábbi hajnalon. Késlekedés nélkül elindult, hogy eleget tegyen a
tanácsnok kérésének. Átvágott a beavatottak szállásául szolgáló barbakán folyosóin, majd a
szemérmetlenül terpeszkedő kapubástya mellett kilépett a gyilokjáróra.
Ösztönösen körbenézett. Az Orom húsz láb magas, fekete kövekből rakott falain belül minden csendes
volt. Csak az őrök lépteinek zaja törte meg a kora reggel néma idilljét. A váron túl az abradói
fennsíkot övező hegyek fenyvesekkel borított, párába burkolózott csúcsai álltak. Todda végigsétált a
gyilokjárón és belépett az öregtoronyba vezető függőhidat őrző rondella kapuján. Az erősség közepén
álló masszív bástya elkülönült az Orom többi részétől, s csupán egyetlen bejárat kötötte össze a
világgal. Ahogy a sien-orta végigsétált a zárt folyosón, magán érezte a nem evilági entitások kutakodó
érintéseit. Tudta, ha ártó szándékkal lenne a toronyban lakók iránt, percek alatt habzó szájú őrültként
végezné a barbakán alatt húzódó kazamaták celláinak egyikében.
- A Nagyasszonyanya néhány órán belül hosszú útra indul. Te vezeted a személyes testőrségét -
utasította a stratéga, amint a fogadószobába ért. -Egy századnyi siedon kísér el benneteket.
Todda a vérében érezte, a titoknok forrongó indulatait. Hallania sem kellett, hogy tudja, ezzel az úttal
a saggia hatalmas kockázatot vállal.
A saggia. A hosszúra nyúlt életűek elátkozott vérű kompániája. Uraiknak megadatott, hogy biztos
kézzel válasszanak hitvest maguknak: olyannyira, hogy asszonyaik elsőként fiúgyermekkel
ajándékozzák meg őket. Az első utód után azonban erőtlen magjuk tovább satnyult, és a Dagrado örö-
kösöknek testvér nélkül kellett felnőniük. A papok praktikái ellenére a gyermekek nemzedékről
nemzedékre gyengébbnek születtek, s a beavatási szertartást követően a sien-orta megérezte, hogy ura
fiát, Wierra con Ragrant egykor holtan emelték ki anyja méhéből. Ha titok kitudódna, a gróf halála
után a Dagrado birtokok visszaszállna a Carganis Ház kezére. S velük együtt az aranytelérek
bányászati joga. Az abradói törvények világosan szóltak: az örökösnek élnie kell, ha át akarja venni
családja vagyonát.
- A Gorvik tartományba vezető úton haladj! - mondta a Nagyasszonyanya, miután kilépett az őrtorony
udvarra nyíló kapujából. A sien-orta bólintott. Erian ab Dagradot csak a birtok érseke követte a
hintóba. A kopaszra borotvált fejű, vörös köpenyt viselő főpap teljes koponyáját beborította a
rátetovált kosfej.
Todda jelére útnak indultak a felderítők. A sien-orta időt hagyott nekik, hogy elébük kerülhessenek,
majd üzent Chaddia kapitánynak, a siedonok vezetőjének. A menet összeszokott rendben indult el, a
díszőrség elfoglalta helyét a hintó két oldalán. A bakon ülő gon-corga a lovak közé csapott, mire
társai, a hátul várakozó fullajtárok felszökkentek a kocsira. A fejvadászok java részét Todda a
hátvédbe rendelte. A batár megindult, és kirobogott a kapun a hármas sorokban haladó lovasok után. A
sien-orta lába gyengéd nyomásával mozdulni engedte a türelmetlenül toporgó heréltet, és a menet után
léptetett.
Két lépés után érezte meg hátában az idegen pillantást. Megállította a lovat, és a nyeregben
hátracsavarodva kereste a szempár gazdáját. Tekintete végigsiklott az öregtorony lőrésein. Elmosódott
árnyékot látott elsuhanni a felső szint keskeny ablakai mögött. Elbizonytalanodott. A vár legbelső
termeibe csak a család bizalmi emberei juthattak be szabadon. Még neki is be kellett érnie azzal, hogy
csak akkor léphetett be, ha hívatták. Néhány pillanatot még az érzéseinek szentelt, de csalódnia kellett.
A batár után indult. Azóta semmi sem zavarta meg az útjukat.
- Az elővéd elérte a völgy bejáratát, sien-orta. Nem találtak nyomokat - jelentette a syan.
- Kutassanak tovább. Küldj ki még négy embert! Nézzenek át minden bokrot!
- Szavad szerint! - hajtott fejet Erta.
Maga sem hitte, hogy bármit is találhatnak. A tehetetlenség érzése fojtogatta, miközben balsejtelmei
egyre csak űzték, hogy tegyen valamit. Ügetésre nógatta a heréltet, mintha csak ekképpen elé mehetne
a bajnak.
Beérte a köveken zörgő hintót.
- Kétségek gyötörnek.7 - intette közelebb nagyasszonyanya.
- Az erdő csendes, úrnőm, rosszérzéseim mégsem hagynak nyugodni - fékezte meg a lovát, és mutatta
az alázat jeleit.
- Ahogy öregszel, úgy leszel egyre aggodalmasabb! - fedte meg a gyönyörű asszony. Hollófeketén
csillogó haja, sugárzó tekintete, dacos ajkai mindannyiszor megidézték a sien-ortát. Erian ab Dagrado

13
már Todda születése előtt a várban élt. Mára túl volt a hatvanadik évén. A kor érinteni sem tudta. -
Titokban indultunk. Az andon emberei nem erősödtek meg annyira, hogy ilyen rövid idő alatt
ütőképes csapatot sorakoztathassanak fel ellenünk! - nézett végig a Dagrado siedonok során a
Nagyasszonyanya.
- Minden szavad akár a szentírás - hajtotta le fejét Todda.
- Akkor hát, mire véljem a balsejtelmeid?
- Magam sem tudom, mire akar figyelmeztetni a bennem ágáló érzés, mégsem hagy nyugodni a
gondolat, hogy veszélyben vagy!
- Ez a dolgod - mosolyodott el a Nagyasszonyanya, és látni engedte hibátlan fogsorában megülő
tűhegyes szemfogait -, hogy akkor is aggódj, amikor nincs miért.
- Vihar előtti csend, ami gyötör - rázta meg a fejét Todda. - Olyan, mint a tóparti faluban, ahol
elvesztettem a saggia legjobb fejvadászait!
- A család akaratával jártál el! A gon-corgák halála sajnálatos, de törvényszerű volt. Ugyanakkor nem
hiábavaló. Ranagol kegyéből ismereteid új szövetségeshez segítették a Dagradókat.
- Az északi férfi - emelte fel a fejét a gon-corga. - Azt hallottam, az udvarban ellenünk hangolja a
herceget.
- Nem kétséges, hogy mindkét oldalból hasznot akar húzni. Amikor elhozta nekünk az andon
üdvözletét, felajánlotta szolgálatait a saggiának.
- Láttam a szemét, furcsa volt a tekintete. Mintha nem illett volna a testbe, amibe kényszerült.
- Sokat látsz, sien-orta. Néha még engem is meglepsz.
- Azt az alakot a kúriában mégsem éreztem, pedig mindössze néhány szívdobbanással járt előttem.
- Végül mégis megtaláltad - nézett különös élvezettel Todda szemébe a Nagyasszonyanya, és a vér
parancsára, a gon-corgában ismét kiélesedtek az éjszaka emlékei.
- Csak nevetett rajtam. Az ellene támadó fejvadászokat néhány szemvillanás alatt vágta le - rémlett fel
előtte a gon-corgák pusztulása.
- Ne feledd, hiába volt mesteri fegyverforgató, halandó, akárcsak te! - figyelmeztette a Nagyasz-
szonyanya.
- Ahogy ott állt a víz partján, bíbor szemeivel közönyösen vizsgálva küszködésem, olyan volt, mint a
sebezhetetlenség eleven szobra - látta megint maga előtt az aranyhajú alakot. - Gondolod, hogy ő volt
az? Krán küldötte, a Vérkővel együtt érkezett háborodott?
- Térj magadhoz! - mondta kéjesen Erian ab Dagrado, és szabadon engedte a sien-orta elméjét. Arca
kipirult, keblei felgyorsult ütemben emelkedtek, szemében vad tűz égett.
Todda lerázta magáról az emlékezés kábulatát.
- Tedd a dolgod és hagyd nálad érdemesebbre a gondolkodás terhét! - húzta el a kocsi függönyét a
Nagyasszonyanya.
- Hallom és engedelmeskedem!
A fejvadász megállította a heréltet. A hátán érezte Erta figyelő tekintetét. A syan csak az engedélyére
várt, hogy közelebb jöhessen. Todda hagyta magában érlelődni a Nagyasszonyanya szavait, és csak
aztán intett a lánynak. A gon-corga arcán feszült izgalom ült.
- A felderítők parancsod szerint előttünk járnak. Nyomát sem látták Carganis harcosoknak. A szurdok
csendes. Túlontúl csendes.
- A legjobb embereiddel vedd körbe az úrnő kocsiját! Legyen tartalék lovatok női nyereggel.
Erta biccentett, intett három emberének, és elvegyültek a hintó mellett lovagló díszőrség soraiban.
Todda elégedetten figyelte miként helyezkednek el a gon-corgák. Mindez már az ő keze munkája volt.
A fejvadászok szavak nélkül is tudták, mit vár tőlük.
Kár, hogy csak keveseknek adatik meg, hogy évekig szolgálják a saggiát!
Az első két tűzlövedék fertályóra múlva csapott le rájuk. Az egyik lángba borította a katlan kijáratát,
és elzárta tőlük a menekülés útját. A másik, valamelyest irányt tévesztve, az út menti erdőbe zuhant,
felperzselte a fákat, és lángtengerrel árasztotta el a menet derekán haladó siedonokat. A sorok azonnal
megbomlottak, a levegő égett hús szagától lett terhes.
Todda az elővédben lovagolt. A hágó kijáratát, alig háromszáz lépéssel előtte a hercegi csapatok bí-
borba öltözött gárdistái zárták le. Megfordította a heréltet, és vágtában indult a Nagyasszonyanya
kocsija felé. Körülötte fáklyaként lobogó, érthetetlenül üvöltöző emberek vergődtek, vadul csapkodva
maguk körül. Egy jobb oldalán lángoló, fájdalmasan nyerítő ló vágtázott el mellette. Az égő szőrből
sugárzó meleg szinte arcul csapta a sien-ortát. A völgy izzó katlanná változott, mialatt a

14
megzavarodott katonák közt próbált utat törni magának.
Szisszenés kelt életre körülötte, amely még a lángok hangját is képes volt elnyomni. Ösztönösen a
herélt nyakához hajolt, és még nagyobb tempóra biztatta hátasát. Égő fejű siedon fordult ki előtte a
nyergéből, kis híján lángra gyújtva a sien-orta ruháját. A szájából kiálló nyílvessző tovább lángolt az
üres tekintetű koponyában.
Acélfejű lövedék koppant a nyergében, égő húsának fájdalma nyilallt a combjába, ő mégis hálás volt
sorsának. Az erőtlen vessző elkerülte a lábát, és megakadt a kemény bőrben. Letörte a szárat, a lángok
vívókesztyűjén át is megsütötték a tenyerét, aztán tovább hajszolta az állatot. Elkerült két magát oltó
siedont, kitért egy megvadult ló útjából, majd elvesztette az uralmat a herélt felett, és legázolt egy
földön fetrengő, lángoló alakot.
Az ősöreg tölgyfa csak azután zuhant az útra, hogy lova nyílvesszőtől találtán rogyott a porba.
Kiakasztotta a lábát a kengyelből, ellökte magát a nyeregből, de lendülete túl nagy, az ideje pedig túl
kevés volt hozzá, hogy sérülés nélkül érjen véget a zuhanás. Ismét a bal keze hagyta cserben, akárcsak
a tóparti faluban. Noha két lábbal ért talajt, azonmód előre zuhant, és mielőtt még karját a teste alá
húzhatta volna, keze a földnek csapódott. A régi fájdalom emléke megsokszorozott erővel tért visz-
sza. Átgördült a hátán, és kimarjult baljával mit sem törődve tovább rohant a kocsi felé. Égető
hőhullám csapott az arcába, ahogy a hatalmas tölgy kidőlt az útra. Csak a törzséhez közel lángolt,
levelei zöldek voltak, magától nem zuhanhatott el.
Amint a tölgy megállapodott, az ágak sűrűje felé indult. Fellábalt az oldalán fekve is embermagas
törzsre, végigszaladt a derékvastagságú ágak egyikén, és a végén leugrott, egyenesen a túloldalon
tomboló küzdelembe.
Földet ért, átgördült ép vállán, és talpra érkezve megállt. A lesújtó kard a sérült keze irányából
érkezett, a testét célozta meg. Todda befordult a fegyverforgató kéz alá, lecsapott a kardot tartó
csuklóra, és fölfelé préselte a vállát. A megfeszülő végtag könyökben eltört, a bíborruhás gárdista
fegyvertelenül rogyott a porba. A sien-orta magára hagyta megnyomorított ellenfelét.
Összekeveredett Dagrado siedonok és hercegi katonák között vágott át a fekete fogat felé. A harc a
hintó körül volt a leghevesebb. Majd félszáz elit harcos és grófi szabadharcos küzdött, vállt vállnak
vetve az őket körülvevő Carganis csapatokkal. A közelharcban kavargó tömeg valósággal forrni
látszott. A batárt lángoló nyílvesszők borították, de a szerkezetét óvó mágia nem engedte lángra kapni
a kocsit. A védők egyelőre kitartottak.
A sien-orta kirántotta a combjára szíjazott ramierát, lendületből fejberúgott egy vérző combját markoló
gárdistát, majd egyszemélyes felmentő seregként hátba támadta a herceg katonáit. Három siedont szúrt
hátba, mire észrevették, és az elsők felé fordultak.
Az andon válogatott emberei voltak. Gyors átrendeződéssel pengéből vont falat emeltek eléje, és
elvágták tőle a továbbjutás útját. Todda hátra mozdult, és szabadjára engedte az ereiben keringő
hatalmat. A hús szavára ellenfelei vére megsűrűsödött, szívük meglassúdott a szokatlan terhelés miatt.
Mozdulataik darabossá váltak, lépteik bizonytalanná. A pengék üteme elvált egymástól, és a sien-orta
átgázolt rajtuk.
Torkon szúrta a legközelebb állót, elhúzódott egy bizonytalanul érkező csapás elől, majd elsöpörte
ellenfele lábát. Térddel arcba rúgta az eldőlőt, majd az ernyedt testet a vállára emelve berontott a
tömegbe. Terhét két lépésről a megdöbbent gárdisták közé dobta, és az egyensúlyukat vesztett
harcosok között a kocsi felé tört. Kardját az útjába kerülő első katona tarkójába döfte, mielőtt
végigvágtak a vállán, és felhasították a lábszárát. Térdre rogyott, félre gurult, ágyékon szúrt egy
közelébe merészkedőt, majd a visszapörgetett ramiera nyelével kitolta egy felé botladozó gárdista
szemét. Hagyta, hogy a halott rázuhanjon, és maga alá temesse.
Fegyverét a földbe szúrta, egyik sebét összepréselte, és a tenyerébe gyűlt maréknyi vért az előtte álló
katonák felé vetette. Testnedvei a gárdisták bőréhez érve savként kezdték marni a húsukat. Todda
ledobta magáról az élettelen testet, és átvágott a fájdalom bénította harcosok között.
Alkarra szorított pengével hárította az elsőként felbukkanó Dagrado siedon vágását, és elsiklott
mellette, mielőtt az még egyszer nekihuzakodhatott volna. Több támadás nem érte a sajátjai részéről.
- A Nagyasszonyanya látni kíván, sien-orta! -lépett mellé Erta, amint a kocsi közelébe ért.
A sien-orta a hintóhoz futott. Az ajtó előtt, fejet hajtva megállt.
Úrnőm?
Beléphetsz - érkezett szellemnyelven a válasz.
Lenyomta a kilincset, és beszállt a batárba. Odabent az érsek feküdt kifordult szemekkel a padlón.

15
Orrából, szájából sárgás lé folyt a bársonnyal borított ülésre. Nyelve ernyedten lógott ki a fogai közül,
akár a vágóhídon a döglött disznóké. Todda óvakodott szavakkal elárulni érzelmeit. Letérdelt,
lehajtotta a fejét, és a figyelem pózába helyezkedett.
- Balsejtelmeid megerősítést nyertek, sien-orta! Az életemre törtek! - mutatott dühösen Erian ab
Dagrado a Kosfejes szolgájának élettelen testére. -Az érsek az aurámra hangolta a sajátját. Öt érte az
első támadás. A másodikkal már felkészülten szállhattam szembe. Hadüzenet nélkül támadtak rám a
saját birtokomon! Ezt még a herceg sem teheti meg büntetlenül! Hogy áll a küzdelem odakint? -
lobbantak lángok az éjfekete szemekben.
- Elvesztünk, Nagyasszonyanya. Mágiával megtévesztették a felderítőinket, tőrbe csaltak bennünket.
Két tűzköpőjük áll a szurdok kijáratában, ahonnan lángba borították az elővédet, és elzárták a
menekülés útját. Fát döntöttek az útra, hogy elvágják tőlünk a lovascsapatok egy részét, és hogy
kiszolgáltassák őket ballisztáknak. Az andon gárdistái körbevették a kocsidat, úrnőm. Alig százan
vannak, de bizton érzem, nemsokára újabb százak érkeznek majd a hegyoldal rejtekeiből. Chaddia
kapitányt túl sokan szorongatják az elővédben, a siedonok derékhada képtelen lesz időben érkezni a
megmentésedre.
- Mágikus álca, tűzköpő a völgytorokban, elrejtett százak a hegyoldalban! Még Carganis an Abradó
sem képes ennyi idő alatt ekkora erőt felállítani a Dagradók családi birtokán! - keményedtek meg a
Nagyasszonyanya vonásai.
- Ez azt jelenti, hogy napokkal korábban tudtak a jöttünkről, úrnőm - értett egyet Todda.
- A kocsi védelme?
- Még tartjuk magunkat, de ha megérkeznek a pihent gárdisták, a siedonok összeomlanak a nyomás
alatt. A mostani támadás célja, hogy megakadályozza a menekülésedet, Nagyasszonyanya. Az andon
emberei jól végzik a dolgukat. Lovaid leölve, kocsisod holtan fekszik a hámok között - emelte fel a
fejét a sien-orta, ahogy Erian ab Dagrado szellemkezének érintésével parancsolta.
Ősöreg gyűlölet lángja lobbant a látszólag fiatal asszony tekintetében.
- Legyen hát! - szigorodott meg a gyönyörű arc, és a Nagyasszonyanya kicsiny ládát vett elő ruhája
redői közül. - Fogd! Juttasd vissza az Oromba! Ha elbuksz, a doboz nem kerülhet a herceg kezébe! Ha
sikerrel jársz, a fiam, Wierra tudni fogja, mihez kezdjen vele.
- Hallom és engedelmeskedem! - vette át ladikot Todda.
- Tudasd az örökössel a történteket, s hogy az andon nem tartja be az íratlan törvényeket! - bocsátotta
útjára a Nagyasszonyanya. - Készítsd az embereidet! Ranagol nevére, tudni fogod, mikor induljatok!
Todda kiszállt a kocsiból, és becsukta maga mögött az ajtót. A szeme sarkából még látta, ahogy Erian
ab Dagrado baljába áldozókést ragad, és másik kezén felvágja ruhája ujját. Lelépett a kocsi
grádicsáról. Erta azonnal megjelent mellette.
- Az öt legjobb, veled együtt készüljön az indulásra! Mindenkinek legyen lova, és vértezete! - adta ki
a parancsot.
A syan futva indult, hogy egybegyűjtse az embereit.
Todda leakasztotta a kocsi oldalán függő zabos zsákok egyikét, és kiöntötte a magvakat a földre.
Magához intette a díszőrség egyik katonáját, és segítségével a ládikát az iszákba tette, majd közös
erővel nekiláttak, hogy a csípőjéhez kötözzék. A siedon néhány szívdobbanással később a földre
zuhant, oldalában egy lángoló nyílvesszővel. Todda magára maradt, s mire fél kézzel befejezte, amit
ketten elkezdtek, a syan megérkezett. A gon-corga egy gyönyörű, vérző nyakú, fekete telivért vezetett
kantárszáron. Bal karján egy csupa korom, ám szemeiben sértetlen sodronying.
- Segíts! - nyújtotta ép karját a vértezet felé Todda.
A nő felé lépett, felemelte a sien-orta törött kezét, és mit sem törődve az okozott fájdalommal,
szakavatott mozdulatokkal ráerőltette testére a páncélzatot. Amint a vért a helyére került, a syan
felkötözte Todda karját.
- Gyűljetek körém! - fordult a várakozó gon-corgák felé Todda. - Minden áron meg kell védenetek az
életem! Ha mégis elesnék, a rangban következő lép a helyemre, és eljuttatja az iszákban lévő dobozt
az Oromba! - mutatott a csípőjén lévő zabos zsákra a sien-orta.
Kavarodás támadt mögöttük, és leggyorsabban eszmélő Erta tőrt vetett a Dagrado katonák gyűrűién
áttört hercegi gárdista torkába. A bőrvértes alak a nyakához kapott, lendülete megtört, de mielőtt
összeesett volna, tett még néhány tántorgó lépést a Nagyasszonyanya kocsija felé. Egy
szívdobbanással később három kard, féltucatnyi dobótőr és egy alabárd feje roncsolta
felismerhetetlenné a testét.

16
Az első, aki átjutott!
A fejvadászok nyeregbe szálltak.
- Az úrnő jelére áttörünk, a szurdok oldala felé! - kiabálta túl a csatazajt Todda. - A doboz nem
kerülhet az andon kezébe! Ha az utolsó is megszorul közülünk, pusztítsa el, mielőtt végeznek vele!
A Nagyasszonyanya alig egy perc múltán lépett ki a kocsi ajtaján. Tekintetét Toddára emelte, majd
miután pillantásuk összefonódott, kérdés villant a férfi gondolatai között.
Merre.7
A sien-orta kardjával jelezte az irányt. A gyönyörű arcon sötét árnyék futott keresztül, majd intett a
fejvadásznak, hogy indulhat. Todda jobbra fordította a fekete telivért, és lassú léptetésben indultak az
alaktalan masszaként kavargó tömeg felé.
Hat öl átmérőjű tűzcsóva csapott fel előttük a föld mélye felől, és hercegi gárdisták tucatjait égette
szénné egyetlen szemvillanás alatt. A felcsapó hő, még a robbanástól tíz lábnyi távolságban állók
öltözetét is lángra lobbantotta. Hercegi gárdisták és grófi siedonok harcukkal felhagyva vergődtek a
földön, hogy szabaduljanak a kíntól. Fájdalomüvöltésektől, és égett hús fanyar bűzétől lett terhes a
levegő. A sien-orta ocsúdott leghamarabb. Sarkát kíméletlenül hátasa véknyába vágta. A telivér
ösztönösen megpróbált kitörni, de a fejvadász kegyetlen erővel tartotta irányban a zabla vasával. Az
állat megugrott, elhagyta a gon-corgák gyűrűjét, és féltonnás testével tört utat a katonák lángoló
sorfalán keresztül. Todda támadótartásba pörgette a ramierát, legázolt két vakon botorkáló gárdistát, és
felrúgott egy túl közel merészkedő Carganis siedont. Többet tenni nem volt érkezése, mert a rá rontó
bátrak többsége dobótőröktől átjárt tagokkal zuhant a földre, mielőtt elérhette volna.
A lándzsások csapatával az erdő szélénél találkoztak. A szálfegyveresek a kocsi védelmének
megtörésére érkeztek. Amikor meglátták a feléjük robogó lovascsapatot, kiszélesítették arcvonalukat,
és acélerdőt emeltek a menekülők elé. Az áttörés lehetetlennek tűnt. A sien-orta megfékezte a telivért,
kerülni készült, mire mögötte diadalüvöltés tört elő a feléjük rohamozó gárdisták torkából.
A második lángoszlop a sorfal közepén robbant.. Szerteszét vetette az összetömörült katonákat, forró
vérpermetet szórva minden irányba.
A rázúduló hőhullám valósággal arcul ütötte a sien-ortát. Megingott a nyeregben, és kis híján a földre
zuhant. Combjával keményen megszorította a ló oldalát, ép kezéből hagyta lehullani a ramierát, és
minden erejével megpróbálta irányban tartani a hátasát. A telivér azonban megmakacsolta magát, a
térdek kényszerítésével mit sem törődve kitört, és nekivadulva menekült az útra döntött fa irányába.
Todda veszni hagyta inkább. Leugrott a megbokrosodott hátas nyergéből. A lábszárára csatolt tokból
előhúzta egyik kobrakardját, és a lángoszlop után maradt katlan felé vette az irányt. Két hatalmas
ugrással elérte a feketévé szenesedett kör szélét, és átvágott a zsírosan füstölgő emberi maradványok
között. Lába alatt koponyacsont roppant, a hőség szinte elviselhetetlen volt odabent.
Átvágott a felperzselt területen, ledöfött egy útját keresztező lángoló alakot, elhajolt egy bizonytalanul
lecsapó ramiera elől, és a riposztot feledve tovább futott az erdő széle felé. Dobótőr szisszent a füle
mellett, majd közvetlenül utána még egy. Ám míg az első szemből érkezett, és irányt tévesztett, a
második a háta mögül indult útjára, és hajszálpontosan vágódott az ellenséges tőrvető mellkasába.
A gon-corgák tették a dolgukat.
Elkerülte az erdő égő szélét, és bevetette magát az út menti bokrok közé. Penge csapott a nyaka felé az
egyik fa törzse mögül. A kobrakard lapjával félreütötte a vágást, de az így is csak hüvelyknyivel
kerülte el. A támadás ereje kibillentette egyensúlyából, és megállásra kényszerítette.
Az ágak takarásából előlépő férfi kopasz volt. A hegyvidéki hideg dacára egyetlen bőrmellényt viselt
barna vászon nadrágja felett. Inas karján jól látszott az izmok játéka, ahogy megemelte a kezében
forgatott hosszúkardot.
Egy masquadator!
Todda csak hírből ismerte a hercegi család fanatikus bajnokait. Tudta, hogy hűségüket mágia biztosítja
az uralkodó család felé, és hogy kráni alapokon nyugvó képzésük a legkiválóbb harcosokká teszi őket
a tartományban. Sérült kezével nem sok esélyt adott magának a túlélésre. Előre pörgette a kobrakardot,
a masquadator gyomra felé szúrt, miközben jobb lábával kegyetlen erejű rúgást indított a bordái felé.
A kopasz férfi félrelibbent a szúrás elől, és elhátrálva teret nyert, hogy elkerülje a rúgást.
- Ugorj! — hallotta fejében Todda Erta hangját. Elpördült masquadator elől.
A háta mögül érkező dobótőr a harcos hasába vágódott. A sien-orta kihasználta a fanatikus pillanatnyi
dermedtségét, és felhasította a combját. A masquadator felhördült, és a kardmarkolattal arcba sújtotta
Toddát. A sien-orta megtántorodott, száját elöntötte a vér, miközben félvakon maga elé vágott. Hogy

17
végül mi okozta a harcos halálát, sosem tudta meg. Mire tekintete kitisztult a fanatikus élettelenül
feküdt a földön.
Háta mögül lassuló ütemű lódobogás érkezett. Megfordult, felnézett. Erta nyújtotta felé szabad karját.
Todda felkapaszkodott a nyeregbe, a syan jobbjával tőrt vetett az ágak közt feltűnő íjász gyomrába.
Elvágtattak a lehanyatló lövész mellett, elérték a kaptató szélét, és a ló nyakára dőlve rúgattak felfelé.
Mindössze két gon-corga kísérte őket.
Hátuk mögött ismét felhangzott a lángoszlop születését jelző bömbölés. Todda visszanézett.
A Nagyasszonyanya a szekér mellett állt. Testéből tucatnyi, vörös tollú nyílvessző meredt elő, de
ujjainak tánca már újabb mágiát készített elő. Körülötte az elit harcosok maradéka küzdött
tántoríthatatlanul.
A sien-orta megrendülten adózott a lenyűgöző látványnak. Kétségei szertefoszlottak. Most már
biztosan tudta, az andon sosem győzhet a Dagradók elleni küzdelemben.

3701. Antoh Terce, Tengercsend Hava Eríon, Fogadónegyed

A TAVERNA robosztus épülete komoran magasodott Vinidis fölé. Az előtte álló hatalmas téren
szemfényvesztők és mutatványosok hada lármázott. A toroni észrevette közöttük a tegnap látott
tiadlani erőművészt. Úgy tűnt, a fickó ezúttal saját örömét keresi egy belvárosi örömlány oldalán.
Amikor tekintetük találkozott, az északi széles mosollyal köszönt a toroni felé. Vinidis biccentett, és
tovább folytatta útját Torozon legendás épülete felé. A bejárat előtt megállt, leszállt a lóról, és a
kantárszárat az elé siető legénykének vetette.
- Csak egy órát maradok, hagyd elől! - mondta az apródnak is beillő tizenöt éves forma fiúnak, és egy
félbetört ezüstöt nyomott a markába. - Addig is viseld gondját!
A kölyök hálásan biccentett, megpaskolta a mén nyakát, és az udvarban álló kocsiszín felé vezette.
Vinidis belépett a duplaszárnyú, acéllal és mágiával megerősített kapun. Intett a folyosón várakozó
vörös szakállú törpének, aki az elmúlt néhány hónapban elmaradhatatlan kellékévé vált a helynek,
majd továbbsétált a lármától hangos ivó felé.
Ahogy belépett, megcsapta a hely jellegzetes illata. Sehol máshol a világon nem érintkezett egymással
egyetlen helyen Ynev ennyiféle nemzete. Itt akadálytalanul keveredhetett egymással az asziszok
sörszagú lehelete a dzsad rózsavíz aromájával; az ereni uraságok udvari orkjainak kipárolgása az elfek
erdőillatával; a toroni szerencsevadászok verejtékének ajzószerektől szúrós bűze a shadleki
pengehősök asztalán várakozó bor gőzével. Vinidis utat tört magának a bejáratban tanácstalanul
álldogáló rowoni zsoldosok csapatán, elsétált az irdatlan hosszúságú pult mellett, és némi keresgélés
után helyet talált a középső padlat egyik üres asztalánál.
A dzsad a füstbe burkolt első szint kerengőjén állt. Incognót, tucatnyi redőbe hajtogatott csuklyás
lepelruhát viselt, és őt figyelte. Vinidis már beléptekor észrevette, de betartotta az erre vonatkozó
íratlan szabályokat, és megvárta, míg a másik keresi fel őt. Leült a tölgyfából faragott, mázsás székre,
s az még meg sem melegedhetett alatta, amikor máris étekhordó került elé, és a kívánságairól faggatta.
Bort rendelt, könnyű, homoki vöröset, és némi pipadohányt. A bornak a felénél, a pipának csak az
elején járt, amikor a csuklyás dzsad feltűnt az asztalánál.
- Megengeded nagyuram? - érkezett az incogno árnyékából a behízelgő hang.
- Ha az vagy, akinek gondollak - intett fejével a toroni az asztal túloldalán várakozó szék felé.
A köpenyes megkerülte az asztalt, és leült a felkínált helyre. Ruhája redőibe túrt, és egy vászonra rótt
hevenyészett vázlatot csúsztatott Vinidis elé. A toroni előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a
rajzot, ám annak dacára, hogy sem a levélpapíron, sem a csomagon nem találtak mérget, óvakodott
megérinteni. A sárgásfehér szövetdarabon egy koronát viselő, talpig vértbe öltözött férfi állt, kardját

18
üdvözlésre emelve.
- Mit akar ez jelenteni? - dőlt hátra, miután szemügyre vette a vázlatot.
- Ha nem tévedek nagyuram, kedveled az ó-időkből visszamaradt emlékeket - súgta a kenetteljes
hang.
- Sokat tudsz rólam, de én csak alig valamit te rólad - biccentett Vinidis.
- A személyem hidd el, nem fontos... - harapta el a mondat végét a dzsad.
Az étekhordó állt meg az asztaluknál. A csuklyás mézsört kért, és intett a suhancnak, hogy hagyja őket
magukra.
- Névtelenségbe burkolózol, arcodat elrejted előlem, homályos üzenetekben hívsz találkára. Mondj
valamit, amiért érdemes maradnom! - tért a lényegre a toroni, amikor a háziszolga odébb állt.
- Ahogy azt észrevehetted, a magamfajta, otthonukból elüldözött zarándokok nehezen felejtenek.
Szembeszegülnek bármilyen ellenféllel, ha kell, s örökké még Krad egyháza, vagy a te méltán híres
kardod sem állhat az útjukba, hogy beteljesítsék szent bosszújukat - a csuklyás lassan teregette ki
lapjait.
_ Itt az ideje, hogy a tárgyra térj, dzsad! - értette el a burkolt fenyegetést a toroni.
- Csak az fékezheti meg haragjukat, ha kiderül, hogy akiért bosszút fogadtak, érdemtelen volt a
tiszteletükre - hajolt közelebb a csuklya, és az árnyékba rejtőző szempáron megcsillant az asztalon álló
örökmécses fénye. - Mondjuk, ha számukra megbízható forrásból hallanák, hogy akit Iszmail el-Samid
néven ismertek, egy másik toroni kezétől nyert pusztulást.
- Tehát, ha eljárok ügyedben, számíthatok rá, hogy néped végre nyugtot hagy nekem? - mondta ki
hangosan az ajánlatot a boszorkányvadász.
- Hatalmamban áll, megbékíteni népemet -libbent előre az incogno. - Sőt, még ennél is többet
ajánlhatok neked Toron szülötte!
- Mi lehet ennél több? - kortyolt a borába Vinidis.
- Tudom, hol találod meg a válaszaidat - emelkedett feljebb a csuklya, és húsos ajak tűnt elő a vászon
takarásából.
- A válaszaimat? Milyen kérdésekre gondolsz egyáltalán? - szűkültek össze a toroni szemei.
- Azokra, amelyek nem hagynak nyugtot neked, mióta visszatértél az Elátkozott Vidékről. Melyek
előbb a Dwyll Unióba űztek a Városok Városából, utóbb Gorvik hegyei közé - citálta szenvtelenül a
dzsad.
Vinidis megfeszült, eluralkodott rajta a kiszolgáltatottság dühe, de a kyr ősöktől örökölt hideg logika
felülkerekedett az indulatain. A fickó nagyon sokat tudott róla. A boszorkányvadász Krad egyházának
vezetőjét gyanította az események mögött. Felemlegetett kétségeiről csak Arthemis Vendorrának
beszélt. És persze Suyenasnak.
- Érdekel az ajánlatod, zarándok - engedett le, és dőlt hátra a székben.
- A kép az első kyr császárt ábrázolja, aki néhány évtized leforgása alatt leigázta a kontinens északi
felét, és olyan birodalmat alkotott, mely húszezer éven át dacolt az idő múlásával - csúsztatta közelebb
a vázlatot a dzsad.
- Hasyness Dhalam on-Mantor flottaúrról beszélsz. Ismerem népem történetét - nézett nagyobb
érdeklődéssel a rajzra Vinidis.
- A Hódító nemcsak tetteiben alkotott nagyot, de valósággal égig emelte mindazt, amihez hozzáért.
Kivéve egyetlen alkalmat - emelte fel ujját a dzsad. - A kép hű mása az érkezők első helyben vert
pénzérméinek. Talán hallottad már hírét Awder on-Sienel kovácsmesternek, aki életre ihletette az első
öt darabot. Az uralkodó kívánságára örökfémet kevert az arany közé, hogy elpusztíthatatlant alkosson,
hasonlóképpen a birodalomhoz. Ám a legendás kovács, aki előtte még sosem tévedett, ezúttal hibát
vétett a méregdrága anyaggal. Amit létrehozott elpusztíthatatlan volt ugyan, de merőben mássá lett,
mint aminek szánták. A mester balfogásáért az életével fizetett, ám halála nem gátolhatta meg, hogy
művei elterjesszék a hozzájuk kötött rontást. A hibás érméket különleges hatalommal verték meg - az
átok mögött a leigázott crantai nép sámánjait gyanítják. Ha kyr vérű érinti őket, menthetetlenül
kiteljesedik rajta az átok, amely romlást hozz a tudatlanra. Az érmék egyikére van szükségem - fejezte
be mondandóját a dzsad, és nagyot kortyolt az időközben felszolgált mézsörből.
_ Csak nem elhagyatott temetők sírkamráit akarod kifosztatni velem?! Ennyire rossznak ítéled a
helyzetem? Több finomságot véltem kiérezni belőled, vándor! - csóválta meg a fejét sajnálkozva
Vinidis. - Már csak azért is furcsa az ajánlatod, mert családom különösen büszke tiszta kyr vérvonalára
- mosolyodott el gúnyosan a toroni.

19
- Eszembe nem jutna efféle barbár gondolat! - emelte fel kezét a csuklyás. - Az érmék közül három
egy várban van elrejtve a Sheralban. Dwoon lovagok őrzik egy emberöltő óta. A vérük idegen
északon, kyrekkel sosem keveredtek. Az átok nem foghat rajtuk.
- Támadjak a lovagokra? Vegyem el tőlük, ami az övék? Szóval nem sírfosztogatónak, hanem
rablónak tartasz? - hüledezett a boszorkányvadász.
- Csak annyit kérek, hogy menj el a hegyekbe, és kérd el tőlük az érméket - rázta meg a fejét a
csuklyás. - Ha nemet mondanak, és üres kézzel térsz vissza, az ígéretemet akkor is megtartom. Ám ha
megszerezed az aranyakat, a kezeddel sose érintsd egyiket sem! Ne gondolj rájuk, mint a sajátjaidra, s
még csak véletlenül se jusson eszedbe fizetni velük!
- Feltéve, ha megszerzem őket - biccentett a toroni. - Egy csapatnyi dwoon lovag, a Sheralbeli várukba
zárkózva, nem tűnik éppen könnyű feladatnak. Már az utazás sem veszélytelen.
- Gondoskodtam hasznos társakról. Az egyik legjobb felhajtót béreltem fel Erionban. Tudtommal már
készen áll a csapata, amely elkísér, ha beleegyezel.
- Jobb szeretem magam megválasztani a társaimat.
- Ahogy gondolod - vonta meg vállait az incognós alak. - Pedig nem hiszem, hogy csalódnál bennük.
- Ki az embered?
- A Titkok Úrnője - mondta leplezetlen elégedettséggel a dzsad.
Vinidis hallomásból ismerte a felhajtót. A szóbeszéd szerint rendkívül drágán dolgozik, és nagyon
ügyel rá, hogy mindenki elégedetten távozzon tőle. Szépségéről és múltjáról legendák keringtek a
falak között. Legtöbbjük már-már a hihetetlenség határát súrolta.
- A csapat rendben lesz, de biztosítékra van szükségem az ajánlatod második felével kapcsolatban.
- Ez talán meggyőz róla, hogy nem a levegőbe beszélek - nyúlt az övéhez a dzsad, és egy tömött
erszényt csúsztatott az asztallapon Vinidis felé.
A boszorkányvadász csodálkozva nézett a sivatagi férfira.
- Úgy tűnik, nem értettük meg egymást! Nem érdekel a pénzed!
- Kérlek, pillants bele, nagyúr! - maradt hajthatatlan a dzsad.
Vinidis megoldotta az erszény száját. A zacskó aranyakkal volt tele. A ryeki korban használatos
fajtából volt mindahány.
- Remélem, ez a kis ajándék meggyőzött! - nevetett fel elégedetten a dzsad.
- Arról mindenesetre igen, hogy dúsgazdag mecénások állnak a hátad mögött - biccentett a
boszorkányvadász. Annak ellenére, hogy az elmúlt években Erion tele lett ryeki csecsebecsékkel, egy-
egy fanatikus gyűjtőtől még mindig harminc aranyat lehetett kapni az érmék egyetlen darabjáért. -
folytasd tovább!
_ Az örökfémet a Sheralban találod, a válaszokért Gorvikba kell menned - mondta a sivatagi zarándok.
_ Gorvikba? Épp csak, hogy megtértem onnan!
- A második úttal magadnak teszel szívességet - súgta sokatmondóan a dzsad. - Ám, ha taszít a
Kosfejes országa, az érmékért cserébe akkor is kijárom neked a védettséged.
- Meglátom. Ha az, amit a hegyek közt találok meggyőz, elutazom Gorvikba - állt fel az asztaltól
Vinidis.
- Értesítelek, amint segítőid útrakészek - szólt utána a dzsad.
- Még valami. Leköteleznél, ha ezúttal a küldöncöd egyetlen hozzátartozóját sem raboltatnád el! -
felelte távoztában a toroni.
A kijárathoz ment, biccentett a gianagi társasággal kiegészült törpének, és a kapu előtt megvárta, míg
az istállófiú kivezeti az udvarból a fekete mént. Míg az utcán álldogált, az övét húzó ryeki aranyak
jártak a fejében. Noha több tucatnyitól megszabadult az elmúlt években, rajta kívül egyetlen halandó
birtokában lehetett ennyi érme.
Már csak arra kellet rájönnie, hogy vajon Suyenas miért akarja rávenni a Sheralba tartó utazásra.

20
A szoba tágas és világos volt. Berendezését tucatnyi kultúra elemeiből válogatták össze. A
Kereskedőnegyedre néző ablakok kereteiben méregdrága abadanai síküveg állt, a padlón szőnyegek
helyett állatbőrök feküdtek, a falakon az Anublien-tavak mellett élő góbiin törzsek maszkjai lógtak. A
szék, amiben a gorviki siedon ült, abasziszi munka volt. Dúsan faragott mintákkal, hagyományos
stílusban készült. Kényelemben alig maradt el az előtte terpeszkedő asztal túloldalán felállított,
trónusnak is beillő karosszéktől. Mindkettő anyaga mahagóni. Mögöttük falikárpit, shadoni selyem.
- Még mindig megadja a módját! - szűrte a szót a fogai között a férfi.
Felállt a székből, és az ablakhoz sétált. Ameddig a szeme ellátott, a Kereskedőnegyed dokkjai
húzódtak. A tengerparton veszteglő hajók között sirályok felhői csapongtak. A gorviki némi
nosztalgiával nézett le az utcákon kavargó tömegre. Évek teltek már el azóta, hogy ura, Ragran ab
Dagrado akaratából maga is része volt a forgatagnak. Akkoriban nagykanállal falta az életet, és
kiélvezte a hatalmas város minden kínálkozó lehetőségét. Régi emlékek elevenedtek meg benne ma
reggel, amikor a Nyugati Kapu felől érkezve annyi idő után ismét belépett a Kalandozók Városába.
Szomorú dolog volt gondoktól terhelten visszatérnie. A három emelet magas, erődszerűen kiképzett
ház legfelső szintjéről az alatta nyüzsgő roppant város hatalmas, élettől lüktető élőlényre emlékeztette
a gorvikit.
Hat év röpke idő, de a város, mely a legendák szerint, örök időktől fogva áll a világot kettéosztó Sheral
tövében, képes volt gyökeresen megváltozni. A visszatérő vándor ismét idegenként rótta utcáit.
Kezdeti reményei, hogy megint viszontláthatja a régi arcokat, gyorsan szétfoszlottak. A kevés túlélőtől
megtudta, hogy a legtöbben meghaltak, vagy eltűntek.
A régi kalandorok közül egyedül egy emrelin, egy messzi földről érkezett amazon találta meg a
szerencséjét a falak között. Törvény elől bujkáló, szökött rabszolgaként hagyta itt, s most elismert
felhajtója volt a városnak. Méregdrága bérházat tartott fenn a város egyik előkelőbb kerületében, nem
messze az Erioni Bankháztól. A gorvikit mégis az lepte meg a leginkább, amikor a kalandornő
raktárához érve az ajtónálló a nevén szólította.
- A Titkok úrnője örömmel köszönt házában Terda Arovik! - hajtott fejet előtte a libériás inas a ház
udvarán állva.
- Köszönöm! - szállt le a lováról, és igyekezett elleplezni zavarát.
- Kérlek, kövess! - fordított hátat a szolga, és a legfelső szintre vezette. - Az Úrnő nemsokára
megérkezik. Addig kérlek, itt várj rá! - nyitott be a komornyik a különös ízléssel berendezett szobába.
Terda még visszagondolva is elmosolyodott a megszólítás hallatán. Amikor elhagyta a várost, az
„Úrnőt", még Amerielnek hívták, de leginkább csak szökött rabszolgaként emlegették. Ahogy a város
dzsad kereskedői mondták, az idők azonban változnak, és aki nem képes vitorláiba fogni a változás
szelét, annak gyorsan leáldoznak a napjai Erionban. Terda gúnyosan elmosolyodott: a pergő szavú
helybeli dzsadok szemrebbenés nélkül ontották az efféle képzavarokat. Ami viszont Amerielt illeti, a
Fogadónegyedben közszájon forgó hírek merőben új képet festettek az egykori szökevényről. Amerielt
mostanság a Titkok Úrnőjeként emlegették. Már nem a fegyverforgatót látták benne, hanem a
szerteágazó kapcsolatokkal rendelkező felhajtót, aki uzsorakamatra ad kölcsönt, és hírhedt orgazdája a
városrésznek.
A hallottak óvatosságra intették. Ha eredménnyel akarja véghezvinni a Dagradók örököse, Wierra con
Ragran parancsát, nem szabad felemlegetnie a dicstelen múltat. Az élete múlott rajta, hogy ne okozzon
csalódást urának.
Terda Hat Városban volt, amikor megkapta a levelet. A pecsétet a gróf helyett az egyszülött fiú látta el
kézjegyével. A saggia ügynöke azonnal tudta, hogy a család komoly bajban van.
Az üzenet tartalma megerősítette a gyanúját, és a fél év óta benne bujkáló rossz érzést. Egyetlen nap
alatt lezárta minden folyamatban lévő ügyét, pénzé tette a Dagradók nála lévő aranykészletét, és
visszaindult a családi birtokra.
Alkudott, vesztegetett, sőt gyilkolt is, mire végül helyet szerezett magának egy ócska lélekvesztőn. A

21
kicsinyke hajó hetekkel később a Kosfejes országának nyugati határánál tette partra. Innen még
hosz-szú napokba telt, mire váltott lovakon elérte ura birodalmát. A saggia legjobb gon-corgái a
hegyvidék lábainál várták. Rejtekutakon vitték az Orom gyomrában meghúzódó kazamatarendszer
bejáratáig.
Terdának érkezése után ruhát váltani sem maradt ideje, az örökös azonnal magához rendelte. Mire
észbe kapott, a rohanás sziklába vájt folyosókon folytatódott tovább. Fáradtsága mellett különös
csendesség lett úrrá rajta. Korábban nem hitte, hogy a vár alatt húzódó járatok ilyen mélyre nyúlnak az
ősi kövek közé. Wierra egy minden kényelemmel felszerelt barlangban várt rá. Terda egyedül lépett
be. A fejvadászok megálltak az ajtó előtt. Az ügynök térdre rogyott, tekintetét a padlóra szegezte. A
beavatási szertartástól eltekintve még nem állt szemtől szembe a család egyetlen vér szerinti tagjával
sem.
- Állj fel!
Wierra con Ragran parancsoláshoz szokott, erőteljes hangja ostorként vágott végig rajta. Az
elsőszülöttből sugárzott az uralkodói felsőbbrendűség. Vizenyős szemei nagy belső nyugalomról
árulkodtak. Keskeny vállai törékenynek mutatták, tartása mégis lendületes karaktert sejtetett. Bőre
fakó, arca hústalan, beesett, ajkai vékonyak, ám vérrel teltek. Terda mázsás terhet érzett a vállán,
miközben engedelmeskedni próbált a parancsnak.
- Rég nem jártál idehaza. A számadók szerint nyolc éve már, hogy elhagytad a saggiát - nézett a sze~
mébe a grófi sarj. Terda megroggyant a tekintet súlya alatt. Az urából áradó kisugárzás a torkát
fojtogatta.
Lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen éreznie a színtelen, véreres szemekből áradó kriptahideget.
- Azóta sok minden megváltozott, és a saggiának ismét Erionban van szüksége rád - emelte fel Terda
fejét az akaratával az ábrádon, majd ellenállhatatlanul foglyul ejtette a tekintetét. A férfi úgy érezte, az
utolsó gondolatáig belelát. - Abradó andonja szemet vetett a család aranybányáira. Gon-corgáit
beszivárogtatja a határainkon, elégedetlenséget szít a peremvidékeken, és azon igyekszik, hogy
elszigetelje az Ormot a birtok városaitól. Apám féléve nagybetegen fekszik a legbelső szentélyében,
csak Ranagol kegyének köszönheti, hogy még életben van. A mágikus betegség végezni fog vele, napjai
meg vannak számlálva. Az andon terve kiváló, de nem számolt apám hihetetlen életerejével. A saggia
még elég erős, hogy ellenálljon egy nyílt támadásnak. A bányák védelme a hegyek miatt
megtörhetetlen, az Orom évekig tarthatja magát. Erőnk azonban napról napra apad.
Míg apám él, a herceg tétlenségre van kárhoztatva, noha máris felajánlotta oltalmazó karját a
Dagradóknak. A kegyet visszautasítottuk, de a herceg befolyása egyre erősebb. Amint apám meghal,
az andon fegyverbe hívja az abradonok seregeit, és közös erővel elsöpörnek bennünket.
A Kos fejes Úr akaratából mégis van remény. Gorvik ranashavikja segélykezet nyújt felénk. A bíboros
felajánlotta pártfogását aranybányáink adójáért cserébe. A családi tanács döntött. A saggia készen áll
megkötni a paktumot, mely a grófságot Gorvik területéhez csatolja. A ranashavik serege már a
határon gyülekezik, ám amíg az egyezményt nem írtuk alá, nem mozdulhat.
Az andon nem ostoba. Kémei felfigyeltek a határ menti mozgolódásra, és gárdistáival hónapokkal
ezelőtt lezárta a tartományok közötti mezsgyét. A Nagyasszonyanya fél éve indult el, hogy tiszteletét
tegye a bíboros előtt. Az első bányaadóval és a család hűbéri esküjével kelt útra. Útközben kíséretével
együtt csapdába csalták a herceg csapatai. Erian ab Dagrado a halált választotta, de áldozata nem
volt hiába való. A védelmére kirendelt gon-corgák, a kavarodást kihasználva, visszajuttatták a
hűbéresküt a várba.
A Nagyasszonyanya halála fájdalmas űrt hagyott maga után. Bizton tudom, a beavatás kötelékén
keresztül te magad is érezted a fájdalmat. De Ranagol tanai termékeny talajba hullottak, amikor
elérték a Dagradókat. A tragédia felnyitotta a szemünket. Anyám utazását a lehető legnagyobb
titokban készítettük elő, még a kíséret tagjai is csak az indulás reggelén tudták meg, hogy menniük
kell. A kelepce azonban hosszas előkészületeket igényelt. Áruló van közöttünk, ráadásul a családi
tanácsban. Valaki kijátszotta a vérségi kapcsot, és lepaktált az ellenségünkkel! Bizton tudom, az andon
ismeri születésem körülményeit.
- De hiszen nem fordulhatunk ellened, nagyúr!
- Magam sem értem, hogy történhetett. Idegen nem juthat közénk, saját embereink hűsége
megkérdőjelezhetetlen. Bármelyikük megingását azonnal megérezném. Még arra is gondoltam, hogy
talán az áruló maga sem tud hitszegő mivoltáról. Ezért maradhat rejtve előttünk. Azonban a lényegen
ez mit sem változtat. Hosszú távolléted miatt a saggia maradéktalan bizalmát élvezed. A külhonban

22
töltött évek ismeretlenné tettek idehaza. Tapasztalataid most a hasznunkra lehetnek.
- Hallom, és engedelmeskedem!
- Menj Erionba! Toborozz ütőképes csapatot, olyat, amely gorviki viszonyok között is megállja a
helyét! Törekedj a legjobbra, ne sajnáld az aranyat, ha értékest kaphatsz cserébe! Egy hónap alatt
álljatok készen. Az idő lejártával elhagyom az Ormot, és választottaid védelmeznek majd a saggia gon-
corgái helyett.
- Szavad szerint, ábrádon!
- Erionban találkozol majd családunk új szövetségesével. A közeledben lesz, figyelni fogja, hogyan
végzed a munkád.
- Nem kell csalódnod bennem, uram!
- Elmehetsz.
Fejet hajtott, és kilépett az ajtón. A folyosón, a saggia egyik tetovált homlokú Ranagol papja várta. A
férfi szemfehérje vörös volt a felduzzadt hajszál-erektől. Telt ajkai mögül tűhegyes metszőfogak
villantak elő, ahogy megszólalt.
- Gyere velem! - recsegte torokhangján.
A zegzugos kazamatákon keresztülvezető út során Terda rádöbbent, hogy bár ízig-vérig gorviki, a Hat
Városban töltött napfényes évek után a hideg szaladgál a hátán a mindent betöltő halálszagtól. Ahogy
némán követte a hegy belseje felé tartó papot fiatalkorának rémképei jutottak eszébe.
- Ragran ab Dagrado napról-napra vérrel él. A mi halálunkkal váltja meg örökké tartó fiatalságát. A
vár kazamatáiban áldoztatja fel a legjobb embereit! Nem hiába Ranagol kegyeltjei a Dagradók. Ha
egyszer te kerülsz sorra, gondolkodás nélkül tépi el életed fonalát - fröcsögte arcába a rothadó fogú
Niro, amikor évekkel ezelőtt, egyszer télvíz idején az istálló szalmásszínjében melegedtek.
A carridont másnap holtan találták. Ahogy akkoriban beszélték, az egyik cselédlány végzett vele,
akinek oktalan módon elcsavarta a fejét, majd faképnél hagyta, mikor a szolgáló állapotos lett. A lány
állítólag mindent bevallott. A tizenéves Terda azonban már akkor sem tudta kiverni a fejéből, hogy a
saggia elégelte meg hitét vesztett katonája ostoba fecsegését.
Terda különleges érzékenységét a nyelvekkel szemben hamar felismerték, és amikor érdemesnek
bizonyult rá, segítségére voltak, hogy külhonban töltse idejét. Még tizenöt sem múlt, mikorra
megfordult a Hat Városban, Erionban, Pyarronban és Ordanban. Azt a beszélgetést azonban sosem
feledhette, és kétségei a tanulással töltött évek alatt csak tovább nőttek. A befogadási ceremónia után
minden végérvényesen megváltozott...
- Terda Arovik? - érkezett a háta mögül a hitetlenkedéssel telt női hang.
- A Titkok Úrnője? - hajolt meg a belépő gyönyörű nő előtt a gorviki. A hírek nem túloztak. Ameriel
teljesen megváltozott. Az egykor természetes szépségével és vadságával hódító lány mára igazi nővé
érett. Öltözéke méregdrága selyem, gesztusai shadoni kifinomultságra utaltak, dús haja ápolt
fonatokba csavarva. Az Úrnő maga volt a tervezett gyönyörűség. - Megtiszteltetés, hogy áldozol rám a
drága idődből! - emelkedett fel.
- A régi barátok előtt mindig nyitva áll házam ajtaja! - mosolyodott el a barna hajú szépség.
Közelebb lépett Terdához, és tetőtől talpig végig, mérte. - Az idő alig hagyott nyomot rajtad, cimbora!
- mondta végül.
- Ellenben, úrnőm, te sokat változtál, előnyödre. Bizton tudom, Ellana papnői elsápadnak az
irigységtől, ha meglátnak - nézett Ameriel szemébe a gorviki.
- Látom, nem felejtetted el, hogyan találd meg a legjobb helyeket - nevetett fel a nő, és intett a
gorvikinak, hogy foglaljon helyet. - Mit tehetek érted, barátom? Ha nem csalódom, látogatásod nem
pusztán a szép napok emléknek szól - ült le Ameriel.
- Pedig ha hiszed, ha nem, okaim közt volt ez is - vigyorodott el Terda, és igyekezett a hatalmas barna
szemek mögé látni. - Hány éve is már annak, hogy utoljára együtt koptattuk ezeket az utcákat? -
mutatott az ablakon túli világ felé.
- Hat vagy hét, magam sem tudom már pontosan. Akkoriban még afféle tejfelesszájú siedon voltál,
aki minden utcasarkon a világ tudomására akarta hozni, hogy a gorvikiak nem tűrnek semmiféle
sértést - nevetett fel a nő.
- Te pedig ágról szakad leányka, egy szál karddal a kezében, aki képes volt ölni érte, ha valaki a
combjához ért - bólogatott Terda. - Ha jól hallottam, azóta nem csak a lakhelyed változott - nézett
körül a szobában a férfi.
- Történt egy s más, míg távol voltál - tért ki a téma elől Ameriel.

23
- Azt beszélik, felhajtó lettél - ütötte tovább a vasat a férfi. - Olyanoknak szerzel munkát, mint
amilyenek mi magunk voltunk nem is olyan rég.
Előfordul néhanapján - biccentett az Úrnő, és lefagyott az arcáról a mosoly, ahogy megérezte, üzlet
lehet a dologból.
_ Talán segítségemre lehetnél az ügyben, amiben járok - fújt bosszúsan Terda.
_ Szóval, mégsem pusztán baráti látogatás?
_ Gondoltam, segíthetünk egymáson - hagyta rá a másikra Terda. - Szükségem van egy csapat
válogatott fegyverforgatóra. Olyanok kellenek, akik kellőképp tapasztaltak ahhoz, hogy Gorvikban is
megállják a helyüket, de elég okosak hozzá, hogy tartsák a szájukat, amikor kérdezni szeretnének.
- Varázstudó?
- Nem lesz rá szükség - rázta meg a fejét a férfi.
- No és mikorra lenne elég hamar ez a nem mindennapi társaság?
- Ha meg tudunk egyezni, egy hónapod lesz rá, hogy megtaláld a megfelelő embereket.
- Ugye tudod, hogy nem olcsó mulatság az ilyesmi? - dőlt hátra a székben Ameriel. - Erionban nem
találsz ütőképes fegyverforgatókat, akik bagóért teszik kockára az életüket.
- Gazdag mecénás áll a hátam mögött. A pénz nem okozhat gondot, míg ésszerű keretekről van szó -
csóválta meg a fejét Terda.
- Hol lesz szükséged rájuk?
- Gorvik, Abradó. Ennél többet, ha akarnék, sem mondhatnék neked.
Az Úrnő leeresztette kezeit a trónszék karfájára, és a gondolataiba merült.
- Van egy csapat megbízható fegyveresem, akik egy hónap múlva szabadulnak fel - folytatta néhány
pillanattal később. - Egy Sheralba induló kutatóútra gyűjtöttem össze őket. Ők pont jók lennének
neked, ráadásul akad közöttük olyan, akinek tűrhető a helyismerete Gorvikot illetően.
- Ez jó hír.
- A részedről rendben is van, de nekem még lenne egy kérésem hozzád - hallgatott egy sort az Úrnő. -
Én is elmegyek a hegyek közé. Az utóbbi időben nem szívesen mozdulok ki Erionból, de már túl
régóta vagyok falak között. Idejét érzem egy kis izgalomnak, persze csak mértékkel. A társaságban ott
lesz ugyan az egyik testőröm, de ahogy megláttalak, felötlött bennem a gondolat, hogy jó lenne, ha ott
lennél, és észrevétlenül a hátamon tartanád a szemed.
- Csak nem a bizalmadba akarsz fogadni?
- Miért is ne? Ismerlek egy ideje. Tudom, hogy ok nélkül nem döföd hátba a barátaidat. Ráadásul
megbízható, ügyes embereket keresel. Itt az alkalom, hogy ellenőrizd az alkalmasságukat - húzódott
kaján mosolyra a Titkok Úrnőjének ajka.
Terda fejében őrült sebességgel kergették egymást a gondolatok. Egy hónapnyi nyugalomra számított,
drága fogadók kényelmére, ágyasok simogatására az arcán, helyette a hegyormok hidegét, pokrócon
alvást és egész napos lovaglást kínált a sors.
Elég volt egyetlen pillantást vetnie Amerielre, hogy tudja, ezúttal sincs igazán választása.

VINIDIS INDULÁSA csendesebb, bizonytalansága nagyobb volt, mint amikor négy évvel ezelőtt
hasonló céllal hagyta el a Kalandozók Városát. Akkor fényes páncélú lovagok, magasba emelt zászlók
és fanfarok hangjai kísérték, most csupán lova patáinak magányos koppanása. Társai a városon kívül
várták. Az ésszerűség azt diktálta, ne keltsenek feltűnést.
Hajnalban egyedül lépett ki Rólak Tavernájának ajtaján, és indult az Északi Kapu felé. A dzsad illatos
levele két nappal korábban érkezett Lanophoz. Az üzenet szerint a Titkok Úrnőjének zsoldosai a
Havasi Gyopárhoz címzett fogadóban várnak rá. Az üzenet, a várttal ellentétben, pontosan és

24
szűkszavúan fogalmazott volt.
„Mágia dolgában ne legyenek félelmeid. A hely különleges fekvése miatt alkalmatlan rá, hogy
hétköznapi varázstudó bűbájt formáljon a sziklák hatalma ellenében!"
Vinidis az elmúlt napokban utána kérdezett a titokzatos nőnek. Egykori felhajtója, a dwoon Haonin
szerint nem sokkal azelőtt tűnt fel Erion kalandozói között, hogy ők a Krad lovagok megbízásából
elindultak az Északi Városállamok felé. Az Úrnő, akik korábban az Ameriel nevet viselte, szökött
rabszolga volt. Az amazont Láncbarátok hurcolták el szülőföldjéről, az Anublien-tavak mellől. A
toroniak Erionba hozták, ahol mindig akadt bolond, aki hajlandó volt megfizetni egy emrelin árát. A
dúsgazdag ostoba ezúttal is ráfizetett kevélységére. Az emrelin átvágta a torkát, ellopta aranyait, aztán
felgyújtotta a házát, és elrejtőzött Erion kalandorai között.
Az amazon azóta sokra vitte. Megérintette a Városok Városa, s idővel a férfiakkal is türelmesebb lett;
a szerencsések olykor túlélték a túlságosan merész próbálkozást. Békülékenységének híre ment, és
idővel mind többen keresték társaságát. Ki kardját, ki aranyait, ki értesüléseit hozta magával. Ahogy
népszerűsége nőtt a kalandozók körében, úgy nőttek az ismeretei Erionról. Egy évvel később belátta,
ideje leraknia a kardot, és új lehetőségeit kihasználva munkát adnia ismerőseinek. Az orgazdaság és az
uzsorakölcsönök mára elsatnyult csökevények voltak az irányítása alatt álló szervezetben. Vinidist
megnyugvással töltötte el, hogy társai az ő emberei közül kerültek ki.
Elhagyta a várost, átvágott a kapubástya alatt húzódó, majd mérföld hosszú alagúton, és közben
nosztalgiával gondolt vissza egykori társaira. Con Datidára, aki a falaknál már nem lehetett velük.
Larabie Ves Regnecorra, aki előre látta saját pusztulását. Tufirra, Thomasra és Rolakra, akiket
törvényszerűen ragadott magával a kincsvadászok után gyakorta kinyúló Hideg Kéz. És Nemutra, az
északi Arel papra, akit saját társuk kezétől ért utol a halál. Még mindig haraggal gondolt vissza a
közéjük furakodott shuluri ikerre.
Kiléptetett a kapuboltozat alól, és a hűvös reggeli ködhöz illő, morózus hangulatban haladt tovább a
hófehér kövekből kirakott úton. A Havasi Gyopár néhány földnyire volt a Városok Városától. A későn
érkezők, akiket az éjszaka a falakon kívül talált, állandó bevételt biztosítottak a két emelet magas
fogadónak. A karámban, a korai óra ellenére, négy felszerszámozott, durva szövettel letakart ló
várakozott. A boszorkányvadász belovagolt a kapun, és kikötötte a pejt a várakozó állatok mellé.
Kioldotta a nyereg mögé szíjakkal felkötött lópokrócot, és betakarta vele a hátast.
- Vinidis-Re L'Hass, örülök, hogy megérkeztél! - lépett ki a fogadó ajtaján egy középkorú, gyönyörű
nő. Barna, dús haját szabadon hagyta, amitől arca és dereka még vékonyabbnak tűnt. Buggyos ujjú,
királykék selyeminget viselt fekete mellénnyel, sötét byzonbőr nadrágot, térdig érő lovaglócsizmával.
Nyakában fehérarany nyaklánc lógott, apró falevelet ábrázoló medállal. Jobb válla alatt a felkaron
ezüst karperec fogta le ruhája ujját. Oldalán kaotikus acélindákkal átszőtt keresztvasú hosszúkard
lógott, melynek markolata száguldó párducot formázott. Igéző fekete szeme Vinidisre villant, és
azonmód megdobogtatta a férfi szívét.
- Titkok Úrnője, ha nem tévedek - biccentett a toroni az érkező felé, és befejezte a kantárszárral való
bíbelődést.
- Neked Ameriel! Gyere, idebent meleg és forralt bor vár! - intett felé a nő, és az ajkán megjelenő
mosoly olyan meghitt volt, hogy egy pillanatra ellágyult tőle Vinidis szíve.
Emrelin. Szemrebbenés nélkül hazudik, és játszik mások érzéseivel, mint bárd a lant húrjaival ~
figyelmeztette magát, aztán belenézett a nő tiszta tekintetébe, és úgy döntött, pokolba az előítéletekkel.
Az ivóban hárman vártak rájuk. Két gorviki férfi és egy fiatal lány ült az Úrnő asztala körül.
- A hölgy Arossa Nebiel. Csak hónapokkal ezelőtt érkezett a Városok Városába, még híven őrzi
földünk szokásait - mutatott a feltűnő szépségre Ameriel. Vinidis a nőre nézett, és érezte, hogy
legszívesebben elveszne a lány pillantásában.
A lány minden ízében maga volt a feszülő életerő. Dacos ajkai, villanó szemei egyszerre vonzották, és
taszították a toronit. Vastag varkocsban viselt, sötét haja csodálatos szabályossággal metszett arcéleket
keretezett. Bal szeme alatt öt apró, áttetsző ékkő csillogott könnyek gyanánt. Széke mellett íj, tegez, és
díszes markolatú hosszúkard támaszkodott a fogadó falának. Arossa olyannak tűnt, akár egy
zsákmányát leső ragadozó. A lány fekete szemeit a harcoséba fúrta, pillantása valósággal magába
szippantotta a férfit, elvarázsolta, majd eldobta magától, mint a megunt játékot.
A közjáték láttán az asztal jobb oldalán ülő, kisebb termetű, vékonyra nyesett bajuszú gorviki szélesen
elmosolyodott. Vérvörös inget viselt, fekete, olajos haját mélykék kendővel fogta össze,
fegyverövében díszes ramiera pihent. Fülében inga módjára meglendültek az apró smaragdfüggők,

25
ahogy felemelkedett. Ruhája, tartása délvidéki ficsúrt, hangja, mozdulatai gorviki gyilkost sejtettek.
- Az úr, Terda Arovik - intett Ameriel a férfi felé.
- Alig egy hete érkeztem Erionba, de máris többet tudok rólad, Vinidis-Re L'Hass, mint magáról a
hercegről - biccentett a siedon.
- Igyekszem kerülni a feltűnést - nyugtázta a hallottakat a toroni.
_ Sacrio Warnaga - lépett tovább az Úrnő a társaság utoljára maradt tagja felé. - Az óhazában látta
meg napvilágot, ám azóta ideje javát a Városok Városában töltötte.
A medvetermetű férfi sima mozdulattal emelkedett fel az asztal mellől. Szólni nem szólt, csak feltűnő
alapossággal vette szemügyre a toronit. Rövid tüskehaja sűrű pofaszakállban folytatódott arca két
oldalán. Széles állkapcsa korg viadorokhoz tette hasonlatossá, de még a hegyvidék kíméletlen
barbárjainak sem adatott olyan véreres szempár, mint amilyen a gorviki bozontos szemöldöke alatt ült.
Mélyet szippantott a levegőből, és Vinidisnek úgy tetszett, a vadállatias megjelenésű férfi valóban a
szagára volt kíváncsi.
- Az Északi úton indulunk az Elátkozott Vidék felé - szólalt meg az idősebb emrelin, amikor
mindenki rá figyelt. - Az utolsó kereskedelmi csomópontnál a hegyek felé fordulunk. Az egyik faluban
várni fognak ránk. Ott fogadunk vezetőt, és felfrissítjük a készleteinket, mielőtt tovább indulunk az
erőd felé.
A tájékoztatás láthatólag Vinidisnek szólt. A társaság többi tagja csendben itta tovább forralt borát. A
toroni egy ideig szorosan markolta meleg kupáját, majd miután végzett a tartalmával, közelebb
húzódott a kandallóhoz, és felmelegítette a reggeli hidegtől megdermedt tagjait.
- Ideje indulnunk! - állt fel a Titkok Úrnője amikor mindannyian végeztek a forralt borral. Az emrelin
emberei azonnal mozdultak. A nagydarab gorviki átvette az útra való ellátmányt Ameriel kifizette a
fogadóst, a többiek a lovakhoz mentek.
Mire a hajnali hűvösben Vinidis végzett a ló-pokróc feltekerésével, már nyoma sem maradt benne a
forralt bor és a kandallótűz melegének. Nyeregbe szálltak, az Úrnő Arossa kíséretével az élre állt, és
könnyű ügetésben vágtak neki az útnak. A toroni a két nő mögött haladva figyelte, ahogy az amazonok
teste szinte egybeforr az alattuk mozduló állattal. Mellette az alacsonyabb gorviki lovagolt, a sort
Sacrio Warnaga zárta.
Fertályórája sem haladhattak, amikor a hátvédben lovagló medvetermetű siedon az élre rúgatott. Az
Úrnő megállította a lovát, s vele együtt a többiek is követték a példáját. Vinidis körbenézett a kihalt
környéken, de néhány bokron és facsoporton kívül semmit sem látott. A patacsattogás elültével a
gorviki leszállt a lováról, és némaságra intette őket. Szemeit lehunyta, lélegzete lelassult.
- Valami baj van - mondta, néhány pillanattal később, amikor felhagyott az összpontosítással.
- Érzel valamit? - kérdezte a Titkok Úrnője. Viselkedéséből egyértelműen kitűnt, hogy mindenek
felett megbízik a férfi véleményében.
- Valami közeledik felénk - mondta kitágult orrlyukakkal Sacrio. - A föld dübörög. A talpamban
érzem, ahogy a vágtázó lovak alatt megremegnek az út kövei.
- A ligetnél lemegyünk az útról, és elrejtőzünk fák között! - adta ki a parancsot az Úrnő, és abban a
pillanatban vágtába ugratta a lovát.
Vinidis a többiek után indította a pejt. Az út élén leszállt, a lóról, és kantárszáron vezette az állatot a
fák közé. Amint megállapodtak, ő is megérezte a föld gyenge remegését. A medvetermetű eorviki
lesunyt fejjel kitartóan bámult az út felé.
_ Reméltem, hasznosnak találod majd a társaságunkat! - lépett a boszorkányvadász mellé a Titkok
Úrnője, és ahogy a férfi nyakához hajolt, hogy a fülébe súgjon, kezét finoman megpihentette a vállán.
A nő forró lehelete nem maradt hatás nélkül Vinidisre. - Mióta csak ismerem, bírja ezt a különleges
képességet. Míg ő átokként éli meg, én jókora hasznot húzok belőle. Nézd csak! - mutatott a távolban
feltűnő lovagok felé.
A boszorkányvadász behúzódott egy fatörzs takarásába. Az emrelin ellépett mellőle, és maga is
elrejtőzött. A páncélosok húszan voltak. Ezüst vértjüket fekete szegecsek díszítették. Az élen haladó,
mellvértes alak lovának sörényébe sárga kendőt fontak a gondos kezek.
- A Kard Testvériség lovagjai! - súgta döbbenten Vinidis.
Hogy a pokolba kerülnek ezek ide? - ötlött fel a toroni félvérben. Nem áltatta magát: nagyon is sejtette
a választ. Négy évvel korábban, az épülő Krad templom védelménél megküzdött, és alulmaradt Hella
Riquill lányával szemben. Azóta nem akadt dolga a Rettenet Asszonyának szolgálóival, de Haonin
szerint azok figyelemmel kísérték a sorsát. A boszorkányvadász tudta, hogy ittlétük nem lehet

26
véletlen.
Az előttük elsorjázó lovagok páncéljának ezüstjén megvillant a nap gyenge fénye.
- Igencsak siettek - szólalt meg elsőként Terda, amikor a nehézlovasság tovább vonult.
- Üldöztek valakit - hagyta helyben Sacrio, és a Titkok Úrnőjéhez fordult. - Remélem, nem minket
akartak! - kérdezte összeszűkülő szemmel.
- Nincs okuk rá, hogy vadásszanak rám - rázta meg a fejét a nő. - Letérünk az útról. Elkerüljük a
fogadókat, és amíg bírjuk, a szabadban éjszakázunk. Semmi kedvem ismételten találkozni velük! Az
efféle fanatikusoknál sosem tudhatod - ült ki a leplezetlen gyűlölet az Úrnő arcára, azzal megfordította
a lovát, és a puszta felé indult. A többiek szó nélkül követték.
Vinidis néhány lépéssel lemaradva követte a csoportot. Sehogy sem tudta kiverni a fejéből a
gondolatot, hogy a Kardlovagok miatta indultak útnak Erionból. Épp eleget hallott a konok fajtájukról.
Tudta, hogy a templom ostrománál elesett Orna da Rótta lovag haláláért többen bosszút fogadtak a
rendből. Mindazok, akik még éltek az egykori védők közül, gyűlöletük célpontjai voltak.
Azaz ő és Suyenas.
A falut Imonnak hívták. Négy nappal azután érték el, hogy az Északi Kereskedelmi Központot
elkerülve rátértek a Sheral felé vezető földútra. A település alig húsz házból állt. Utolsó falu volt a
hegyek lábánál, ahol még találtak fogadót. Az itt lakók egyenes jellemű, nyílt emberek voltak, akik
nem fizettek adót senkinek, és saját kezükkel védték meg családjukat a veszélytől. A sziklakövekből
felhúzott épületek előtt lenyúzott hegyi állatok prémeit lengette a fagyos szél. A falu közös istállója
teherhordó öszvérekkel volt teli.
- Vezetőt keresnek? - kérdezte a tavernának csúfolt italmérés gazdája, amikor Terda szóba elegyedett
vele.
- Van már emberünk - rázta meg a fejét Ameriel. - A neve Zald. Azt üzente, ezen a helyen vár ránk.
- Akkor üljenek le nyugodtan! Ha egyszer a szavát adta, akkor biztosak lehetnek benne, hogy eljön. Ö
a legjobb, és a legbecsületesebb hegyi vezető a faluban. Az este leszálltával ő is megérkezik - intett az
asztalok felé a csapos.
- Nálad éjszakázunk. Készítsd elő a szállásunkat! Melegíts vizet, és ürítesd ki valamelyik dézsádat!
Addig is, míg elkészülsz, hozz sültet, meleg levest, forralt bort! — utasította a férfit az Úrnő.
A kocsmáros intett a pult végén várakozó legénynek, hogy vegye át a helyét, és eltűnt a konyhában. A
társaság az üresen tátongó ivó legnagyobb asztalához ült.
Vinidis régi szokása szerint, a kandallóban ropogó tűzhöz sétált. Egy rántással megszabadította
incognoját a ráhullott hó maradékától, leverte csizmájáról a ráfagyott sarat, majd kezeit a lángok
közelébe tartva felmelegítette elgémberedett ujjait. Mire végzett, étel került az asztalra, és fűszeres
forralt bor illata töltötte be a vastag gerendákból összerótt helyiséget. A boszorkányvadász sorsával
elégedetten ült a többiek közé, és belekortyolt a kupájába.
- Ránk fért már a kényeztetés! - jegyezte meg Terda elnyújtózva az asztal melletti padon.
- Úgy beszélsz, mintha nem is abradói lennél! -terítette ázott köpenyét a tűz mellé Sacrio. - Azt
hittem, ti ott a hátságon jobban hozzászoktatok a megpróbáltatásokhoz!
- Az elmúlt években legfeljebb a hűvös hajnalokhoz szokhattam volna hozzá, a Hat Város napos
tengerpartján - nevette a kisebbik gorviki.
Vinidis elgondolkodva hallgatta a két férfi szavait. A szabadban töltött hét megviselte minden
porcikáját. Hiába állították maguk köré a lovakat, és feküdtek a tűz mellé, a hegyek közeledtével az
éjszakák mind elviselhetetlenebbé váltak. Hosszantartó pihenésről szó sem lehetett. Az este még az
úton érte, a hajnal pedig már a lovak hátán köszöntötte őket. Így ma, napszálltakor, mind elégedetten
vették tudomásul, hogy korábban térhetnek nyugovóra.
- A hegyek itt egészen mások - magyarázta Terda Sacriónak. - A csontjaimban érzem, ahogy a hideg
lefelé csúszik az ormok felől.
- Beszélik ugyan, hogy vannak olyan csúcsok, amik egészen az istenek lábáig érnek, de én még sosem
találkoztam velük - lépett hozzájuk, egy gyapjúbőr bekecset, és zsíros bőrnadrágot viselő, őszbehajló
bajszú férfi.
- Zald? - szólalt meg az Úrnő.
- Ameriel asszony! - biccentett a hegyi ember. A negyvenes éveinek vége felé járó alak ráncos szemei
sokat látott éveket, a derekát körbefogó övre erősített, karcos fejű fejsze mozgalmas hétköznapokat
sejtetett.
_ Örülök, hogy megjöttél! - mutatott a padok egyikén lévő szabad hely felé az amazon.

27
Zald némiképp feszélyezetten ült le a társaság tagjai közé. Néhány mozdulattal megoldotta ruháján a
szíjakat, a fejszét az asztal lába mellé támasztotta, hogy nyele a jobb keze irányába essék. Vinidis első
látásra megkedvelte a nyugodt mozgású férfit.
- Most már megtudhatom, hová tartanak? -kérdezte a hegyi ember, miután elhelyezkedett.
- A dwoonok lakta kyr határerődbe megyünk. Azt mondták, vagy képes elvezetni oda. Az intézőm
szerint, vagy a legmegbízhatóbb vezető a faluban -felelte az Úrnő.
- Hát ezért várt egy egész napot a házam előtt a síkföldi! - mosolyodott el fanyarul Zald, mint aki
legrosszabb elképzeléseit látja megvalósulni. - Melyik úton akarnak menni?
- Sietős a dolgunk, három héten belül Erionban kell lennünk.
- A rövidebb úton nem számít, milyen vezetővel mennek - legyintett fásultan a férfi. - Ha szerencsénk
van, túléljük, ha nincs, mindnyájunkat elbűvöli a sárkány éneke, ami a falak közt visszhangzik.
- Azt beszélik, hogy tucatszor megjártad már azt az utat, és nem vesztettél el egyetlen karavánt sem.
- Szerencsém volt. Eddig.
- Nos?
- Felviszlek titeket. De háromszoros pénzt kérek, és minden egyes elhullott állatom után még egy-egy
aranyat.
- Megegyeztünk! - kapott az ajánlaton az Úrnő.
- Gondoltam, hogy az ilyesmi nem tart vissza -állt fel Zald a padról. - Holnap, napfelkelte után két
órával itt vagyok. Mindőtöknek hozok öszvért. Ha rám hallgattok, a lovakat itt hagyjátok, odafönt
úgysem vennék hasznukat. A fogadós, jó pénzért, gondjukat viseli - vette magához a fejszéjét a hegyi
ember. Terda csak akkor szólalt meg, amikor becsukódott mögötte az ajtó.
- A sárkány éneke? - nézett kérdőn a Titkok Úrnőjére.
- Valami helyi mendemonda! - vonta fel a vállát Ameriel, mint akit a legkevésbé sem érdekel a dolog.
- Ezek itt babonás népek így magyarázzák, ha tízből egyszer tévednek a hegyi vezetők. Könnyebb az
ismeretlenre fogni, mint beismerni, hogy hibáztak.
- Mi ez a legenda? - szólt közbe Vinidis.
- Van egy barlang, nem is olyan messze a falutól — fújt bosszúsan az amazon. - A fala kékes fényt
áraszt magából, az oldalát simára csiszolta valami rég kiapadt patak vize. Tökéletes hely, hogy a hegy
mélye felé tartó karavánok lerövidítsék az útjukat. De az egyszerű emberek nem szeretik a bűbájos
dolgokat. Költöttek hát hozzá egy legendát - fejezte be az Úrnő, és láthatólag le akarta zárni a témát.
- Na és, mi az? - kérdezte Terda, miután az amazon elhallgatott.
- Nem tudtam, hogy ennyire érdekelnek az ostoba babonák! - kezdte elveszteni a türelmét Ameriel.
- Én is szívesen meghallgatom - kelt a gorviki segítségére Vinidis.
Az Úrnő a toronira kapta a tekintetét, harag villant a szemeiben, aztán ugyan olyan gyorsan el is ült.
A nő szándékolt lassúsággal belekortyolt az előtte lévő kupába, mielőtt belefogott volna a történetbe.
- A hiedelem szerint évezredekkel ezelőtt valami sárkány született a hegy gyomrában. Korszakokon
keresztül csak a mélyben lüktető mágikus energiákkal táplálkozott, és a hangokat hallgatta, melyek
népének regéit dalolták. Az ősi szerzet idővel megnőtt, majd amikor a szellemek már nem meséltek
tovább, kiénekelte magát a hegy gyomrából, hogy új történetmondót találjon. A legenda szerint dél
felé repült, a havas hómezőkre, ahol sokan élnek a társai közül. Azóta persze a hírét sem hallották
errefelé - tárta szét a kezeit Ameriel. - Az alagutat sokan használják. Persze időnként előfordul egy-
egy baleset, de hát mégiscsak a Sheralban vagyunk. A hegyek veszélyesek, de a karavánok nem azért
tűnnek el, mert egy sosemvolt sárkány éneke visszhangzik még mindig a falak között. Remélem, elég
szívszorongató a történet, hogy ne higgyetek benne!
- Minek mennek karavánok a hegyek alatt a Sheral mélyébe? - gondolkodott hangosan Terda.
- Kéthavonta rendszeresen élelmet szállítanak ez egykori kyr határerődbe. Máskülönben bolondok
mindig akadnak. Ki a szerencséje, ki a végzete miatt akar a csúcsok közé jutni - nevette az Úrnő.
- Mit tudsz a dwoonokról? - kérdezett közbe Vinidis.
- Furcsa, hallgatag népség, akik nem keresik a barátságot senkivel, de minden portékáért tisztes árat
fizetnek. így aztán, ha egy-egy vakmerő kalmárt el is nyel a hegy gyomra, gyorsan akad más, aki
felvállalja a kockázatot.
- Szóval akkor mégis elnyeli őket a hegy? - kapott a szón Terda. Az amazon mereven viszonozta a
pillantását.
- Senki sem tudja, hogy mi történik velük. Egyszerűen eltűnnek. Az utánuk érkezők nyomukat sem
látják.

28
- És a felszerelés?
- Minden eltűnik. Soha senki nem talált semmit. Se halottak, se csontok, de még egy vércsepp sem! -
rázta a fejét az Úrnő.
- Egyre kacifántosabb! - jegyezte meg Sacrio.
- Az - hagyta annyiban Ameriel.
- És a másik út? - ostromolta tovább a nőt Terda.
- Megkerüli az ormokat, és a szirtek között kacskaringózva ugyanoda jut. Jéghideg szél, meredek
szakadékok, éjszakázás a hóban. Köszönöm, én nem kérek belőle!
- Mekkora kerülő?
- Épp elég nagy, hogy eszembe se jusson arra menni, ha még egy egyszerű kereskedő is vállalja a
kockázatot! - csattant fel a Titkok Úrnője.
- Hát éppen ez az - nézett az amazonra Sacrio. — A magunkfajta vonzza a bajt.
- Csak nem akartok kerülőt tenni egy ostoba falusi legenda miatt? — nevetett fel gúnyosan Ameriel.
- Természetesen nem! - jelentette ki határozottan Terda. - Holnap reggel a rövidebb úton indulunk.

A BARLANG bejáratán első pillantásra látszott, hogy nem természetes képződmény. Ahogy a havas
meredélyen felkaptatva hirtelen meglátták, egyikük sem tudta kivonni magát a megkapó látvány hatása
alól. A hat ember magas, kékes színben lüktető nyílás leginkább egy óriás féreg nyomára emlékeztette
Vinidist.
- Odabent vigyázzatok jól! Ne maradjatok le, mert nem megyek senki után - közölte Zald, ahogy
felértek a barlang előtti természetes teraszra.
- Mi van odabent? - fújta ki magát Terda a kapaszkodó után. A szőrmékbe, és vastag ruhákba
burkolózott társaság száron vezette fel a gyakran makacskodó öszvéreket.
- Semmi. Ugyan olyan belül, mint kívül — mutatott a sima felületű köre a hegyi vezető, és befelé
indult a lába alatt ropogó friss hóban.
- Látod.7 - kérdezte Terda Vinidistől, és fejük fölé mutatott.
- Igen. Lehet, hogy mégiscsak kijött innen az a sárkány - biccentett a toroni, a kihajló peremet
figyelve. A kékes, világító anyag cseppet sem hasonlított a hegy szikláira.
- Biztató kilátások! - mondta a gorviki, és a szőrmecsuklyát az arcába húzva tovább indult.
A barlang meglepően tiszta volt belülről. A varázslatos fényben derengő kövek természetellenes
élességgel tükrözték vissza a belépők kontúrjait. A lábukon behozott hó és sárhordalék latyakos
nyomot hagyott a henger alakú, beláthatatlan hosszúságú folyosó alján.
- Mintha nem is szikla lenne! - érintette meg kesztyűjét levéve a gigászi barlang oldalát Sacrio. -
Vizes! - közölte döbbenten, miután ujjai hegyét a sziklához érintette.
- De hiszen farkasordító hideg van! - állt meg Terda.
- Pedig ez víz! - csóválta meg a fejét nevetve a nagydarab gorviki, aztán megnyalta az ujján lévő
cseppet. - Teljesen tiszta.
- Ha az tetszik, akkor ezt mindenképp meg kell néznetek! - mondta incselkedve Arossa a bejárat felé
mutatva.
- Mi az? - kapta fel a fejét Sacrio, és az amazon felé indult.
Az emrelin nevetve mutatott a magukkal behozott latyakra. A hó és sárnyomok körvonalai megtörtek a
köréjük gyűlő vízben, és darabokra szakadva, lassan megindultak a barlang szája felé.
- A barlang megtisztítja magát! Polgárfeleségek álma ez a hely!
- Lehet, hogy egy apró ér folyik el felettünk, és annak a vize szüremlik át a repedéseken - találgatott

29
Terda.
- A barlang az ellenkező irányba lejt, és ha egy egyszerű érrel van dolgunk, miért nem fagy meg a
víz? - csóválta meg a fejét Vinidis, és a kijárat felé mutatott, amerre szemmel is jól kivehetően
emelkedett a folyosó.
_ Olyan érzésem van, mintha az alagút kilökné magából mindazt, amit nem érez idevalónak - nézett
körbe Sacrio.
Vinidisnek felállt a hátán a szőr, ahogy a nagydarab, pofaszakállas férfire nézett. A gorviki orrlyukai
ki voltak tágulva, szeme vadállat módjára járt körbe, fülkagylója megrándult minden halk hangra. A
boszorkányvadász eddig még csak orkok közelében érzett ilyesmit.
- Ideje indulnunk! — szólalt meg a hátuk mögül Zald. - Ha lehet, minél rövidebb ideig maradnék
idebent.
- Igazad van, ne vesztegessük az időnket! - intett a Titkok Úrnője a járat mélye felől.
A gorvikiak azonnal felhagytak a nézelődéssel, és a vezető után indultak. A toroni egy pillanatra
egyedül maradt Arossával. A lány feléje fordult, elindult az irányába, és anélkül, hogy a szemébe
nézett volna, elment mellette. Az illata, és ujjainak finom érintése a combján még órákkal később is
kísértette a férfit.
A vájat nyugodt volt. Odabent nem fujt a szél, és a vizes felület ellenére a talaj jól tapadt. Az idő
múlásával melegebb lett, és társaság tagjai, Zald példáját követve, meglazították magukon a vastag
prémeket. Mindössze a követhetetlenül múló távolság és percek zavarták Vinidist. Az alagút falát
mindenütt ugyanaz a kékesen világító kőkemény anyag alkotta, érintése hideg volt és nedves. A toroni
idővel egy hatalmas féreg gyomrában érezte magát. Az idegen környezet mindegyiküket zavarta, de
szemmel láthatólag a medvetermetű gorviki volt közülük a legfeszültebb.
- Akárha kövezett úton haladnánk. Mégis olyan bizonytalan vagyok - jegyezte meg hosszú órákkal
később Sacrio.
- Csak nyugalom! - intette a férfit a Titkok Úrnője. - Amíg nem történt semmi, felesleges előre
aggódnunk!
- Akkor itt az ideje, hogy hozzá kezdjünk! - állt meg dermedten Zald.
- Mi a baj? - kérdezte Ameriel, mint akit kígyó mart.
- Látod a fényt? - mutatott egyenesen tovább a hegyi vezető. - Szemlátomást véget ér az alagút.
- No és?
- Még legalább félnapnyi út az üregrendszer vége - vett mély levegőt Zald.
- Nem lehet, hogy tévedsz? - reménykedett a hozzájuk csapódó Terda.
- Tucatszor jártam már végig az utat - rázta a fejét a hegyi ember. - Egész karavánokat vezettem
keresztül oda és vissza. Még a távolság felét sem értük el.
- Visszafordulunk? - fordult az Úrnő felé a gorviki.
- Ugyan már, hiszen még azt sem tudjuk, mi van ott!
- Megegyeztünk! Nem sodorhatsz veszélybe mindenkit! - nézett az amazon szemébe Terda.
- Nyugalom! Senki sem akar, meghalni! Csak nézzük meg, hogy mi van ott elől. Ha úgy találjuk,
hogy túl veszélyes, azonnal elmegyünk innen - váltott hangnemet Ameriel.
_ Zald szerint az egész hegy megváltozott, nekem ez épp elég veszélyesnek tűnik! - sziszegte a
gorviki, de nem tett több megjegyzést.
Az emrelin intett a többieknek, aztán az öszvéreket hátrahagyva elindult a természetes fény felé.
- Hol ér véget a járat? - kérdezte néhány lépéssel később Sacrio a vezetőt.
- Fenn a jeges bércek közt. Onnan még egy napos út az erőd - felelte Zald suttogva.
- Akkor gondban vagyunk - fújt dühösen a gorviki.
- Miért mit látsz? - kérdezte Arossa, és nekilátott, hogy felajzza az íját.
- Látni semmit - rázta meg a fejét Sacrio —, de a szél egy tavaszi erdő szagát hozza felénk.
- Tudtam, hogy nem szabadott volna hinnem annak a vén banyának! — köpött a barlang kövére Zald.
- Mit jósolt? - tapintott a lényegre Vinidis.
- Azt, hogy Kyel áldása van rajtam, és nem érhet baj a hegyek között! Ha még egyszer összefutok
vele, nem szalasztóm el kitekerni a nyakát!
- Pedig, ha netán lesz alkalmad megszorongatni a torkát, mégiscsak igaza volt a boszorkának! -
mosolyodott el gúnyosan Arossa, és megfeszítette az üres íjat, hogy ellenőrizze munkája eredményét.
Az Úrnő intett Sacriónak, mire a férfi előre indult. Néhány lépésnyire lemaradva tőle a fiatal amazon
haladt. Ezúttal vesszőt is helyezett az idegre.

30
- Akár egy vadmacska! - jegyezte meg csendesen a többiektől lemaradt Terda Vinidisre kacsintva.
- Állandó izgalom lehet egy ilyen nővel élni! -biccentett egyetértően a toroni, és élvezettel figyelte,
ahogy Arossa a gorviki után lopakodik.
- Elvégre emrelin. Az Úrnő, a régi szép időkben, gondolkodás nélkül átvágta bárki férfiember torkát,
ha sértve érezte magát. Jónéhány magabiztos fickót láttam vérben fagyva feküdni, aki félreértette
Ameriel szándékát - vonta fel a szemöldökét a gorviki.
- Jól ismered? - nézett a távolodók után a boszorkányvadász.
- Elég jól, hogy tudjam, egy pillanatig sem szabad megbíznunk benne! Úgy játszik a körülötte
élőkkel, mintha nem is lenne lelke.
- Akkor hát mit keresel itt?
- Elintézni való ügyem akadt a Városok Városában, és ő kedvező ajánlatott tett - vont vállat a férfi. -
Jobbnak láttam rajta tartani a szemem.
- Indulhatunk! - fordult feléjük Ameriel, és a kijáratnál álló Sacrio felé mutatott.
Havas szirtek, égbe nyúló ormok és jégperemekkel csipkézett gleccserszakadékok helyett fákkal és
bokrokkal borított lankás domboldal tárult a szemük elé, amikor kiléptek a barlangból. Alattuk sűrű
erdővel borított völgy húzódott, ameddig a szem ellátott. Mire a két férfi kiért, Sacrio és Arossa már
nekilátott a vetkőzésnek. Vinidis és Terda nem sokkal később követte a példájukat.
- Kyel szent nevére, még életemben nem jártam ezen a helyen! - dühöngött Zald, amikor a többiek
után ő is felért a peremre.
- Pedig valóságosnak tűnik - mondta Sacrio, miközben egy marék frissen tépett füvet szaglászott.
_ Még a Sheralban vagyunk? - nézett körül Ameriel, akit szemmel láthatólag kevéssé ráztak meg a
történtek.
Zald bizonytalanul próbált tájékozódási pontokat keresni a völgyet határoló ormok között.
- Ha igen, akkor az északi peremvidéken járunk a hegység lábánál. Ott vannak olyan féloldalt elhajló
hegykúpok - mondta egy percnyi vizsgálódást követően.
- Ha barlangot kellene keresned, merre tennéd? - nézett körbe a kiterjedt völgykatlanon a nő.
- Azt hiszed, van valahol egy másik bejárat?
- Legalábbis remélem. Ha ez egy térkapu, akkor lennie kell visszaútnak is.
- Miért nem fordulunk vissza? - kérdezte Terda.
- Mert ha ilyen egyszerű lenne a megoldás, akkor a kereskedők is visszajutottak volna.
- Megkeresem a másik barlangot, ha ugyan létezik - vágott közbe Zald, és faképnél hagyta a
vitatkozókat. Néhány szívdobbanással később Terda utána indult.
- Miből gondolod, hogy van másik bejárat? -lépett közelebb Vinidis az Úrnőhöz.
- Fogalmam sincs róla, de inkább adok célt az egyetlen embernek, aki megmenthet minket, mint
hagyom, magába roskadni - vonta meg a vállát hanyagul az amazon.
- Ennél több van a tarsolyodban, Ameriel. Túlságosan magabiztos voltál egész úton, és túl sokat tudtál
a hegyi legendáról - mosolyodott el gúnyosan Vinidis.
- Ha mindent elmondtam volna, amit tudok, sosem lehettem volna azzá, akivé kinőttem magam -
mosolyodott el ravaszul a Titkok Úrnője. - Nos, nem igaz, hogy soha senki sem tért vissza. Két
emberöltővel ezelőtt, egy Trobal nevezetű hergoli fejvadásznak sikerült a csoda. Amikor a barlang
véget ért előttük, a hegyek déli oldalára jutottak. Amundok és dzsennek vívták előttük véres csatáikat.
- Már megbocsáss, de ennél nagyobb hazugságot életemben nem hallottam - kockáztatta meg Vinidis.
- Az amund-dzsenn háborúk korszakokkal korábban lezárultak: még mértéktartó krónikások szerint is
legalább hétezer éve, vagy ilyesmi.
- Hagyod, hogy befejezzem? - csattant fel az emrelin élesen. Vinidis bólintott.
- Képzelheted. A karaván tagjai is kis híján megbolondultak a látványtól. Valami időalagút vagy mi
lehet itt, én nem értek az ilyesmihez. Doranban az ősi Cranta építőinek tulajdonítják ezeket a csúf
meglepetéseket. Ami az idekeveredő fejvadászt illeti, társai sorra elhullottak, de a hergolit túlélésre
nevelték, és a képes volt a lehetetlenre. Evekig tartó bujkálás után szerencséje egy másik bejárat
közelébe sodorta. Állítólag valahol a völgy túloldalán. Belépett a sziklaüregbe, és miután végigjárta, a
Sheral közepén találta magát, néhány napi járóföldre a vár romjaitól.
- Hogyan szereztél tudomást minderről? A her-goliak nem épp a szószátyárságukról híresültek el. Egy
efféle hihetetlen történettel pedig végképp nem dicsekszik senki, aki nem akarja nevetségessé tenni
magát.
- Nem rád tartozik, honnan tudom. A lényeg, hogy nincs más dolgunk, mint megkeresni a másik

31
bejáratot - szögezte le az Úrnő. - Semmi kedvem éveket tölteni ezen a helyen, vagy ebben az időben. _
zárta le a beszélgetést.
- A gyorsabb megoldásról nem is beszélve -biccentett Vinidis, és kisétált a sziklaperemre.
Vinidis még mindig hazugságnak gondolta a hergoli történetét a dzsennekről és amundokról, de
óvakodott véleményének hangot adni. Forrón remélte, hogy a kék falú barlang nem valami átkozott
alagút az időbe, az viszont tagadhatatlan, hogy az új kijárat nem oda vezetett, ahova kellett volna. Az
istenekre, hiszen tavasz volt ideát, akárhol legyen is ez a hely!
Odakint Zald már elmélyülten magyarázott a többieknek.
- Ha létezik valahol az a bejárat, annak a völgyet körülvevő hegyek oldalában kell lennie. Azok a
megsüllyedt, csupasz sziklaoldalak ott alkalmas helynek látszanak - mutatott a több mérföldnyi
távolságban lévő, széles repedések mentén meghasadt földcsuszamlások felé.
- Mihamarabb induljunk el! Nem akarom, hogy az este itt érjen minket - jelentette ki az Úrnő.
A feleslegessé vált ruhákat az öszvérekre rakták, fegyvert kötöttek az oldalukra, és Arossa után az
Úrnő is felajzotta az íját. Amikor kész voltak, Zald elkezdte a leereszkedést a hegyoldalon.
A kezdetben lankás talaj később meredekebbé változott. Mind nehezebben boldogultak az
öszvérekkel, és néhány óra múltán kénytelenek voltak könnyíteni az állatok málháin, nehogy azok a
lábukat törjék. Az út során Sacrio kéretlen tanácsokkal látta el Zaldot, és a hegyi vezető legnagyobb
döbbenetére jóslatai rendre beigazolódtak. így amikor egy patakon áthaladva a gorviki veszélyt jelzett
a csapatnak, az idős férfi volt az első, aki elrejtőzött az erdőben.
Sacrio mozdulatlanul hallgatózott a vízben állva. Idővel magához intette a hegyi embert, csendesen
magyarázott neki, aztán átlábalt a csermelyen, és eltűnt a túloldali sűrűben. Zald visszahúzódott az
erdőbe. Vinidis mellé lopózott.
- Hová lett?
- Látott valamit lefelé, ahol azt az erős hullámot veti a víz - intett folyásirányba a férfi.
- Mit mondott?
- Idegen szagot érzett - csóválta meg a fejét hitetlenkedve Zald. - Még életemben nem láttam ilyen
embert! Jobban kiismeri magát a hegyek között, mint én! Pedig a nyakamat rá, hogy még mindig a
Sheralban vagyunk.
- Fura alak, nem vitás - értett egyet a toroni.
- Akárcsak a cimborái, a többi garabonciás - legyintett féloldalas mosoly kíséretében a hegyi ember. -
Hogy a világ kifordul a sarkából, és ti férfiemberek mit sem törődtök vele, még csak elfogadom. De
hogy a két fehérnép miért nem ejt egyetlen könnyet sem, azt már nehéz megértenem! Csak egyetlen
dologra tudok gondolni. Ti kalandozók valóban az istenek legkülönösebb teremtményei vagytok!
- Megnézem, mi folyik elől - mondta csendesen a boszorkány vadász, és magára hagyta Zaldot.
Alig tehetett néhány lépést, amikor Sacrio tűnt elő a fák takarásából.
- Egy csapat nehézvértes fegyveres állt meg inni a zubogóknál fertályórával ezelőtt. Lehettek vagy
negyvenen, és a hozzájuk tartozó kíséret – mutatott a háta mögé a gorviki.
_ Kardlovagok? - kérdezte Vinidis.
_ Aligha - rázta a fejét a gorviki. - Nyomát sem láttam lovaknak, és a katonák félvértet viseltek. Jól
összeszokott csapatként mozogtak. Őröket állítottak, amíg a többiek megtöltötték a kulacsokat. A
nyomokból jól látszik, hogy volt velük néhány testőrökkel kísért mágiahasználó is.
- Vagyis kis híján belefutottunk egy vajákosokkal megtámogatott páncélos csoportba a Sheral szélén?
- kerekedtek el a toroni szemei.
- Nem egyszerű reguláris katonák, az biztos. Kitűnő stratégiai érzékkel foglalták el a legjobb
megfigyelő helyeket.
- Kik lehettek ezek? - lépett elő a fák közül Ameriel, háta mögött a többiekkel.
- Az erioni herceg különleges csapata? - találgatott Terda. - Az ő pálcája alatt több veterán katona és
mágiahasználó dolgozik.
- Abasziszi falanxharcosok, néhány boszorkánymesterrel megerősítve - kacsintott Arossa a toronira.
- Akár tűzvarázslókat kísérő ordani főnixek is lehetnek - legyintett Sacrio. - A felszerelésük kiváló
volt. Egyikük leült a laza földre. A páncélját finom kidolgozású vésetek borítják.
- Mindegy, kik voltak. Ami fontos, hogy a környéken vannak, és mi mindent megteszünk, hogy ne
találkozzunk velük! - szólt közbe az Úrnő.
- Nem lesz könnyű, ők is a hegyoldal felé tartanak! - nézett félre Sacrio.
Ameriel bosszúsan a fújt egyet.

32
- Nézzük meg még egyszer a nyomokat, hátha találunk még valamit! - mondta végül, és a zubogó felé
indult. A szeme villámokat szórt, ahogy elvonult Vinidis mellett.
A nyomok Sacriót igazolták. Vinidis hiába keresett újabb jeleket, idővel be kellett látnia, hogy a
gorviki ebben is felülmúlja. A medvetermetű férfi végigvezette a boszorkányvadászt az őrhelyeken, és
a toroni a shuluri ezredek felderítő különítményeinek módszereire ismert az elhelyezkedésükben.
- Mintha a boszorkányurak egyik csapata járt volna erre! - öntötte szavakba a megérzéseit.
- Ilyen távol a Quiron-tengertől? - nézett rá Arossa.
- Magam sem értem - csóválta meg a fejét Vinidis, és a Titkok Úrnőjét figyelte. Az emrelin
látványosan elgondolkodva vizsgálta az egyik vasalt csizma nyomát a földön.
Csatakiáltás harsant a hegyoldalban. A kalandorok egy emberként rántottak fegyvert. Madarak
rebbentek a fák között, megriadt vadak törtek utat az aljnövényzetben. Az első üvöltést újabb követte,
és a völgy falai megsokszorozva verték vissza az egyre erősödő rikoltásokat. Egy pillanatra robbanás
döreje nyomott el minden más hangot, majd fegyvercsattogás és emberi fájdalomkiáltások zaja kelt
életre a távolban.
- Mi a ménkő?! - kapta fel a fejét a hegyi ember, és megkésve a fejszéje után nyúlt. A többiek ez idő
tájt engedték le fegyvereiket.
- Úgy egy mérfölddel előttünk vannak - mutatott a völgy lentebb fekvő részei felé Sacrio. - A vértesek
megtalálták, amit kerestek. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy nem mi voltunk azok. _ Kezd
egyre kacifántosabb lenni ez az egész! -fintorodott el Ameriel.
- Most kell megtalálnunk a barlangnyílást, amíg el vannak foglalva! - szólalt meg Terda.
Arossa és Sacrio egyöntetűen az Úrnőre néznek.
- Elboldogulsz az öszvérekkel? - szegezte a kérdést az idősebb amazon a hegyi embernek.
- Lassabb leszek nálatok, de menni fog - bólintott Zald.
- Maradj a hegyoldalban, amilyen magasan csak tudsz, és mindenképp kerüld el a völgyet! A
sziklarepedésnél találkozunk - fejezte be az emrelin, és a zsoldosok felé fordult. - Legyetek óvatosak!
Nem akarom, hogy észrevegyenek minket, de mindenképp meg kell nézzük, mi folyik odalent! -
mondta, és Terda döbbent tekintetétől követve elindult a hangok irányába.
Mindenképpen, persze - gondolta Vinidis -amikor azt sem tudjuk, hol vagyunk. Női logika.
Külön ösvényeket használtak, hogy ne akadályozzák egymást. A csatárlánc közepét Sacrio adta,
mellette az Úrnő és Arossa haladt, a szélekre Terda és Vinidis húzódott. Az előttük járó csapat nyomát
követték. Ahogy a csata hangjai mind közelebbről érkeztek, a toroni egyre vadabb vágyat érzett, hogy
előre siessen. Átvágott egy vízmosáson, térdig süllyedt a kicsiny patak jéghideg vizébe, majd
felkapaszkodott a túloldal szikláin. Leereszkedett az azt követő lankán, és a többiek elé került. Az
összecsapás alig százlépésnyire lehetett tőle. Tisztás akadt az útjába. Szíve szerint, tovább rohant
volna, de a gyermekkora óta belénevelt óvatosság megállásra kényszerítette. A bokrok között
meglapulva várta a többieket.
A fakó, sárga köpenyt a levelek hálójában fedezte fel az irtás túlsó oldalán. A széles vállvasakat viselő
harcos háttal állt a toroninak. Úgy tűnt, beszél valakihez. A boszorkányvadász megfordult, és jelzett a
sziklaormot kerülő többieknek, hogy álljanak meg. Miután mindenki lekushadt, Sacrio elindult Vinidis
felé. A boszorkány vadász az erdő szélén álló, nem mindennapi harcos felé bökött az ujjával.
A katona időközben felhagyott korábbi elfoglaltságával, a tisztás felé fordult. A vértes közel két méter
magas volt. Fejét sisak takarta, színezüst, vékony fonatokba rendezett haja utat talált a tarkójáig leérő
fémlemezek alatt. Termete leginkább Sacrióéhoz volt hasonlatos, ám vállvasai még inkább kiemelték
csontozatának robosztusságát. A férfi az emberi nem díszpéldánya volt. Arca szoborszerű szépséget
sugárzott. Szabályos vonásai kreol aranybarnák voltak, szemei fakókékek.
Ez nem lehet ember! - érezte fejében az Úrnő gondolatait Vinidis.
A boszorkányvadász végignézett a katona vékony varkocsain, egyenes tartásán, fejformáján, nemesen
metszett arcélén. Manapság csak Shulur társadalmi elitjében lehetett találni ilyen pompás
tulajdonságokkal megáldott férfiakat.
Sárga köpeny, nehéz vértezet, toroni módszerek, mágiahasználókkal megtámogatott acél! - citálta
szeliemny elven a boszorkány vadász. - Mintha valaki életre keltette volna a kyr légiók egyik
szakaszát!
A barlang! Mégiscsak visszarángatott minket valamely idő előtti korba, hogy pusztulást hozzon
ránk!
Igazad lehet. Az ott egy igazi kyr harcos! Efféle másolatot csak Daumyr urai alkothatnának! De ha ez

33
a Boszorkányerőd egyik küldöttének kísérete lenne, már régen belefutottunk volna a fejvadászok
hálójába.
A nyomok alapján inkább tűntek katonáknak, mint testőri kíséretnek.
Miért döntöttél úgy, hogy nézzük meg őket! Egyszerűbb lett volna odébb állni.
Magam sem értem. Olyan érzésem támadt, hogy ide kell jönnünk! - érződött ki a zavarodottság a nő
gondolataiból.
Talán a barlang befolyásolt, így akart megszabadulni tőlünk. Egész úton, erős késztetést éreztem, hogy
belevessem magam a küzdelembe.
Annyira a sajátomnak tűnt az érzés! - döbbent meg Ameriel.
Bárhogy is legyen, ideje tovább állnunk!
Az Úrnő némán bólintott, és intett a többieknek, hogy húzódjanak vissza.
- Kínosan ügyelnek az óvatosságra, hogy még a csata hevében is állítanak hátvédeket! - súgta Sacrio a
toroninak.
A boszorkány vadász visszafordult a tisztás felé. Már három, sárgaköpenyes katona jelent meg a rét
szélén. Mellettük, jobbról és balról, egymástól jól elkülönülten, egy-egy incognót viselő alak
várakozott.
Három, egy és egy. Összesen öt. Jó számok. Legalábbis a toroni számmisztika szerint - villant Vinidis
fejében a gondolat.
Az egyik fegyvertelen alak a vértesek taréj sisakos vezetőjével beszélt, és feléjük mutatott.
- Észrevették minket! Húzódjunk vissza a vízmosás védelmébe! - szólalt meg mellette Sacrio.
Vinidis nemet intett a fejével.
- A fegyverforgatókkal szemben talán kitarthatnánk, de ha azok ketten tényleg az ősi kyrek
varázshatalmának birtokosai, egy pillanat alatt lángoló katlanná változtatják a sziklák védelmét. Még
nem biztosak a dolgukban. Csak akkor van esélyünk, ha kihasználjuk a tétovaságukat.
Mi történik ott elöl.7 — érkezett Ameriel üzenete a boszorkányvadászhoz.
A varázstudók megérezték a jelenlétünket. Most küldik a nyakunkra a hátvédet!
Hogyan vehettek észre!
Talán maga a barlang árulta el nekik, hogy itt vagyunk.
Nem hagyhatjuk, hogy megszorítsanak bennünket! Mindenáron el kell jutnunk az alagút folytatá-
sához!
Készítsétek az íjatokat! A csuhások nem érhetnek a közelünkbe! - fordult vissza Vinidis.
- Ilho-mantari legyen kegyes hozzánk! - húzta elő a boszorkányvadász az alkarvédőjébe rejtett
dobótőreit.
- Mi van, ha nem akarnak nekünk ártani? -fogta meg a vállát Sacrio, ahogy a toroni kivonta a
fegyvereit.
- Gondolod? Úgy néznek ki? - intett fejével az ék alakzatban, karddal a kezükben közelgő légiósok
felé Vinidis. A mögöttük álló incognós alakok egyikének kézfején kékes energia kisülések villóztak.
A kvrek a tisztás feléig jutottak, amikor két fekete tollú nyílvessző vágódott ki a bokrok közül. Az
egyik a jobboldali csuklyás torkába csapódott, a másik a baloldali hasába fúródott. Vinidis kirontott az
irtásra, és tőrét a haldokló kámzsás felé hajította. Az egyik harcos kivált az alakzatból, és félreütötte a
pengét. A dobás jó húsz méterről érkezett, Vinidist mégis meglepte a mozduló vértes könnyedsége.
Terda, Sacrio és Arossa kirontottak sűrűből, és megrohanták a páncélosokat.
Újabb vessző süvített el a boszorkányvadász füle mellett, és véget vetett az életben maradt csuhás
szenvedéseinek. A dobófegyvert félreütő vértes talán elé állhatott volna a lövedéknek, de amikor látta,
hogy a másik kámzsás lehanyatlik, sorsára hagyta a vergődő alakot. Talán a számok törvénye kívánta
így, hiszen a négy rossz szám. A három kyrnek, a haldokló nélkül, több esélye volt a győzelemre.
Terda a mellette törtető Sacrioval ekkor érte el a vértesek vonalát. Vinidis látta, ahogy a hajszálnyit
késő Arossával együtt miként csapnak össze a légiósokkal. A három páncélos begyakorolt
precizitással széthúzódott, hogy kihasználhassák nagyobb fegyvereikből adódó előnyüket. Az első
összecsapásban a gorvikiak ramierái, és az emrelin hosszúkardja ártalmatlanul vásott el a kyrek
vértezeten.
A boszorkányvadász útjára küldte második dobótőrét, majd kardot vont, miután az acél lepattant a
baloldali légiós vállvasáról. Ameriel harmadik nyílvesszője is elzúgott már a füle mellett, mire Terda
oldalán csatlakozott a küzdelemhez.
A kyr oldalt fordult, helyzetet váltott úgy, hogy egyik támadója se tudja oldalba támadni. A gorviki

34
kihasználta az ütemtörést, és pengéjével apró sebet ejtett a vértes alkarján. Vinidis a pillanat töredéke
alatt rácsodálkozott a harcos gyönyörű, tiszta szemére, aztán a rúnapengével a páncél hasi rácsozata
felé döfött. A lagosst a légiós fém alkarvédője akasztotta meg a keskeny keresztvas alatt, míg az
alattomban lesújtó pugosst az egy kézzel forgatott súlyos kard söpörte félre. Terda azonnal észrevette a
toroni támadása után maradt rést, előrelendült... és egy szívdobbanással később vérző vállal hanyatlott
a földre. A mellettük harcoló kyr készült a gorviki mozdulatára, és csontig hasította a férfi húsát. A
baloldali vértes előre lépett, hogy végezzen a füvön fekvővel. Vinidis vágás-döfés kombinációval állta
útját, és hátrébb szorította.
A légiós nem hagyta veszni a lehetőséget, és dacára ingatag egyensúlyának, a boszorkányvadász felé
vágott. A toroni kettős keresztblokkba fogta a csípőmagasságban érkező nehéz pengéjét, és a föld felé
kényszeríttette. A páncélos karja megfeszült, ahogy ellenállt az erőnek, mire Vinidis engedett, belépett
a felfelé emelkedő kardok alatt, és bal oldalról teljes erejéből megrúgta a kyr térdét. A csont-reccsenést
fájdalmas ordítás követte, de a vértezet és az inak kitartottak. A boszorkányvadász kiengedte
szorításából a másfélkezes kardot. A rövidebb fegyverrel a vértes nyaka felé vágott, a hosszabbal
ugyanoda szúrt. A légiós fémmel védett alkarját tette a pugoss útjába, a lagosst kardjával tolta félre, és
ép lábán megtámaszkodva nekirontott kisebb testű toroninak.
Vinidis vadul hátrált, majd a kipördült jobbra, az egyetlen lehetséges irányba. A légiósok remekül
tették a dolgukat. Háta mögött máris felszisszent az Arossával küzdő kyr fegyvere. Oldalt vetette
magát, hogy kikerülje a támadást, majd mielőtt még a két páncélos közé szorult amazont
lemészárolták volna a kyrek, rövidebb fegyverét eredeti ellenfele combja felé hajította. A harcos
lelassult, hogy félreüsse a pugosst, elegendő időt hagyva az emrelinek, hogy ellépjen az útjából. A
sebesült kyr a térdeplő toroni után lépett, felé vágott, ám sérült lába miatt a mozdulat rövid volt.
Vinidis félregördült, és talpra állt.
Tharr szemfogára, talán saját őseim egyike küld mindjárt pokolra!
Elhajolt a mesteri íven felé közelítő kard útjából, majd a rúnafegyverrel félrecsúsztatta a következő
csapást. A másfélkezes penge szikrázva változtatott irányt. A boszorkányvadász felnyögött a karjára
nehezedő nyomás alatt. Mielőtt a nehéz fegyver ismét útjára indulhatott volna, kardjával a vértes sérült
lába felé vágott. A légiós hátralépett, a lagoss elcsúszott a páncéllemezeken. A kyr meglendítette a
fegyverét, tovább lökte a toroni pengéjét, és közelebb lépett ellenfeléhez. A boszorkányvadász későn
érezte meg, hogy már nem lesz ideje visszahúzni a kardot. Öklével az utolsó pillanatban még arcon
sújtotta a páncélos alakot, de az baljával torkon ragadta, és ellenállhatatlan erővel emelte felfelé.
Vinidis teste megfeszült, megpróbált gáncsot vetni a kyr bajnoknak, de markolatgomb csattant a
halántékán és a világ szürkébe mosódott körülötte. Vakon előrekaszált a lagossal, de a vágás
megpattant a széles vállvason. Ujabb ütés érte a fején, a keresztvas ezúttal az arccsontján találta.
Elöntötte a vér a száját. Felrántotta a lábait, és mindkét talpát nekifeszítette a páncélos mellkasának. A
torkát szorító marok engedett. A hátára zuhant. Félregördült, de a kard a bal karjába mart. Kirúgott a
légiós irányába, és örömmel nyugtázta a felharsanó fájdalomüvöltést. Hátragurult, felállt, és mielőtt
felnézett volna, csípőmagasságban maga elé vágott.
A csapás ártalmatlanul szelte a levegőt. A vértes háromlépésnyire imbolygott tőle. Összeszorított
fogakkal fogta két keze közé kifordult térdét. A boszorkányvadász tőrt vetett felé. A penge lepattant a
kyr alkarvédőjéről, ám ugyan abban a pillanatban nyílvessző szisszent, és állapodott meg a légiós
torkában.
Épp ideje volt, Ameriel!
A légiós ráfogott a nyakából kiálló szárra. A toroni nem várta meg, hogy mihez kezd vele. Közelebb
lépett a haldoklóhoz, és lesújtott. A rúnapenge nyomán szilánkokká hasadt mogyorófadarabok
csapódtak Vinidis vértjének.
Felpillantott. Győzelme ellenére rosszul álltak. Kezdeti túlerejük mostanára semmivé lett. Noha a
kyrek csak ketten maradtak, Terda vállsebe lehetetlenné tette a további harcot, és Arossa arca vérben
úszott. Vinidisnek úgy tűnt, az amazon már csak megérzéseit követve hátrál a csapások elől. Sacrio
mellén hosszában széthasadt az ing, alatta sodronying szemei csillantak fel. A vért a gorviki életét
mentette meg, de a vágás így is elérte a combját, és könnyebb sebet ejtett.
A boszorkányvadász Arossa helyzetét ítélte veszélyesebbnek. Felkapta a földre hullott pugosst,
és az amazon segítségére sietett. A lány mind nehezebben állta a sarat. Végérvényesen védekezésbe
szorult, és látszattámadásai mindössze arra voltak hivatva, hogy a légiós ne sodorhassa el testi
erejével.

35
Vinidis elnyújtott ívű, kettős szélmalomvágással rontott a kyrre. A múlt bajnoka elhátrált előle, és
ezzel időt nyert az emrelinnek. Arossa összeszedte magát, kitörölte a vért a szeméből, és ismételten
támadásba lendült. Nyílvessző csattant a légiós mellvértjén, Vinidis félrekapta fejét az irányt
változtatott lövedék elől, és mindkét kardjával a katona gyomra felé szúrt. A vértes kifordult a toroni
pengék elől, ám az amazon fegyvere végigvágott a nyakán. A sérülés nem volt mély. A gyorsan
ocsúdó kyr Arossa felé sújtott. Az amazon hátravetette magát, esetlenül maga elé kapta kardját, de a
hosszú penge félresöpörte a vékonyabb acélt, és elérte a mellkasát. A vágás keresztirányban
felhasította a nő testét. A vékony, izmos lány rongybabaként zuhant a földre.
Vinidis ismét előre szúrt a rúnakarddal, és a fémhegy végre utat talált a rákozott vértezet rései között.
Elengedte a pugosst, és a lagosst két kézre fogva, gyomortájon bepréselte a vasat a kyr testébe. A
légiós megremegett, de még maradt benne elég erő, hogy eltaszítsa magától a toronit. A vértes elszánt
viccsorral az arcán, ráfogott a hasából kiálló fegyver markolatára, aztán összerázkódott, és a földre
zuhant.
A boszorkányvadász kirántotta kardját a halottból. Sarkon fordult, hogy Sacrio segítségére kelljen.
Igyekezete feleslegesnek bizonyult. A nagydarab
gorviki ellenfele mellkasán térdelt, és puszta kézzel csépelte a sisaknélküli fejet. A kyr torka feltépve
tátongott, a siedon kezei és szája vöröslöttek a friss vértől.
- Vége van! - lépett közelebb az őrjöngő gorvikihoz Vinidis, de ügyelt rá, hogy kardtávolságba
maradjon.
Sacrio tovább tépte, szaggatta a halottat.
- Warna! - csattant fel az erdő felől az Úrnő hangja. A gorviki összerezzent, mintha korbácsütés érte
volna.
- Megvágott! - kiáltott fel panaszosan Sacrio. Szemében egy megvert kutya sértődöttsége ült.
Amikor felállt a felismerhetetlenségig összeroncsolt fejű légiós testéről, a szájából még mindig
csöpögött a vér.
- Induljunk, amíg tehetjük! - sürgette őket Ameriel.
- Velük mi lesz? - sandított vérszomjasán a földön fekvő társaik felé a gorviki.
Az Úrnő a mozdulatlan testőrnőre, és a vállsebét szorongató Terdára nézett. Vinidis ujjai megfeszültek
a lagoss markolatán.
- Feltesszük őket az öszvérekre! - nézett a háta mögé az amazon, amerre az állatokkal bajlódó Zaldot
sejtette.
- Semmi kétség, ezek itt kyr légiósok! - mutatott a lába elé Vinidis. - Nincs ember Yneven, aki képes
lenne ilyen hűséggel utánozni őket. Vagy egy illúzióba vagyunk bezárva, vagy átléptünk egy
időkapun, és az Ötödkorban jöttünk ki belőle.
- Mit gondolsz, mit kellene tennünk? - nyúlt meg az emrelin arca.
- Még egy összecsapást nem élünk túl - szorította össze a bal karján lévő vágást a toroni. - Az
egyetlen esélyünk, ha időben megtaláljuk az ebben a valóságban formát öltött bejáratot.
- Vegyétek fel őket! Minél hamarabb utol kell érnünk Zaldot - indult el Ameriel az erdő széle felé.
Sacrio Terdát, Vinidis Arossát vette a vállára. A toroni alig titkolt boldogsággal vette észre, hogy a
lány, a súlyos seb ellenére, még életben van. A fákon túli harci zaj egyre távolodott tőlük. Erejüket
megfeszítve haladtak felfelé a fák között. Biztonságukra most a Titkok Úrnője ügyelt. Fertályóra
múltán feltűnt előttük a hegyi ember alakja. Az eszméletlen Arossát felkötözték az egyik öszvér
hátára, Terda képes volt megtartani magát a nyeregben.
- Vegyétek magatokhoz a legfontosabb holmikat az állatokról! Ha rajtunk ütnek, nem akarok mindent
elveszíteni - mondta Ameriel, aztán Sacriohoz fordult. - Azt akarom, hogy találd meg azt az átkos
bejáratot!
A gorviki szótlanul bólintott, és az erdő felé fordult. Eszelős tekintete lassan kezdte visszanyerni
korábbi kinézetét.
- A leszakadt meredély oldalában keressük! Ott, ahol a szikla belseje megtört - mutatott Zald az
előttük húzódó hegyoldalra.
A gorviki biccentett és elindult a kevésbé omladékos ösvények egyikén. Idővel egy vonalba kerültek
az alattuk zajló összecsapás hangjaival, s olykor csak a köztük lévő fák koronái miatt nem láttak rá a
küzdő felekre. Hallani azonban így is kiválóan hallották a fejhangú halálsikolyokat, és az elfúló
ordításokat.
A mágiahasználók ajkain életre kelő varázslatok olajos kipárolgásokkal töltötték meg a levegőt.

36
Minden átmenet nélkül hatalmas dörrenés rázta meg a hegyoldalt. A sziklák megremegtek a lábuk
alatt, lentről újabb fájdalomüvöltések harsantak, és a ledőlő fák közeléből szürke füst tört utat az ég
felé.
- Igyekezzünk! - nógatta a döbbent Sacriót Ameriel. - Ha a kyrek ilyen erős mágiát használnak, a
küzdelem nem tarthat soká. És nem fogadnék rá, hogy mi győzünk.
A gorviki nekilendült, és csak két perccel később állt meg, a leszakadt sziklák pereménél. Röviden
körbeszaglászott, majd megdicsőült arccal fordult a többiek felé.
- Érzem a víz szagát!
- Miféle víznek? - kérdezte Zald.
- Ami barlang falát borítja! Olyan az illata, mint a mohás köveken lezúdulú vízeséseké.
- Gyerünk! - csillant remény az emrelin szemében is.
A bejáratot néhány perc alatt elérték. Oldala ugyanolyan kékes derengéssel világított, mint a másiké,
amit a völgy túloldalán hagytak maguk mögött. Feltuszkolták a megpakolt öszvéreket barlang előtti
keskeny peremre, aztán ki-ki hálát adott a maga istenének, amiért eljutottak idáig.
Terda vállsebe ekkorra átvérezte a hevenyészett kötést, és a férfi arcszíne mindinkább emlékeztetett
egy kétnapos halottéra.
- Ha nem kerítünk neki felcsert, hamarosan vége van! - vélekedett Zald a meggyötört gorvikit látva.
_ A lány is él még, kár lenne veszni hagyni! -jegyezte meg Vinidis.
- Had nézzem! Talán tehetek értük valamit — fujt bosszúsan a Titkok Úrnője, és a málhák közé túrt.
A boszorkányvadász a perem széléhez ment, és őrt állt a meredély szélén, amíg az amazon a
sebesültek körül sürgölődött. Zajokat hallott lentről. A hegyoldalban két menekülő támogatta felfelé
harmadik társát. A közeledők nem voltak kyrek. Sötét hajuk, kerek vonásaik, sokkal inkább a Quiron-
tenger déli városállamaiban élő lupárokhoz tette őket hasonlatossá. A boszorkányvadász crantaiakat
sejtett bennük. Azokban az időkben legalábbis ők voltak a kyrak ellefelei errefelé. A fegyvertelen
sebesült születése óta sánta lehetett, oldalában tollas szárú nyílvessző állt.
A másik kettő harcos volt, egyikük arcát friss sebhely torzította. Háromszáz lépésnyire a barlangtól
megálltak, és a földre fektették a nyomorékot. Fejüket idegesen kapkodva figyeltek a völgy felől
érkező hangokra. Egyikük feltépte a vergődő sánta mellényét, bőrtekercset húzott elő a ruhák közül,
majd némi kutakodás után egy nagyobb erszényt.
Hullarablók?
Amint megszerezte, amit akart, a két fickó elinalt a hegygerinc irányába, messze elkerülve a barlang
bejáratát. Néhány pillanattal később fehérhajú harcos tűnt fel a haldokló sánta mellett. A légiós
közelebb lépett a nyomorékhoz, és lándzsáját a crantai vonású férfi mellkasába döfte. A kyrt újabbak
követték, majd nemsokára megjelent közöttük egy tiszt. Az elsőként érkezett a hegyoldalon felfelé
vezető nyomokra mutatott. A taréjsisakos légiós rézlapocskát vett elő, és hosszan figyelte.
Fürkész! Vinidis együttérzéssel gondolt a menekülőkre. Akit efféle készséggel követnek, annak esélye
sincs a menekülésre. A tiszt azonban, ahelyett hogy a crantaiak után indult volna, intett az embereinek
hogy ereszkedjenek le az emelkedőn. Néhány pillanat múlva a légiósok vezetője egyedül maradt a
halottal.
Megvető pillantással végigmérte a nyomorékot, majd a hulla fölé hajolt. Tüzetesen átvizsgálta a
mellkason szétszaggatott köpenyt és az alatta viselt inget. Amikor végzett, elégedett arccal állt fel a
holttest mellől. Szeme körül megsűrűsödtek a ráncok az összpontosítástól.
- Igyekeznünk kell! A csata véget ért, a győztesek most rendezik a soraikat. Hamarosan feltűnik
nekik, hogy hiányzik az utóvéd - fordult a többiek felé Vinidis.
- Készen vagyok. Óvatosan tegyétek fel őket az öszvérekre! - emelkedett fel az Úrnő a sebesültek
mellől.
A két eszméletlen testet villámgyorsan felpakolták a málhás állatokra. Indulásuk után a
boszorkányvadász az utóvéd szerepét vállalta magára. Bement a barlangba, tett néhány lépést odabent,
aztán megállt, és visszanézett.
A fák lombkoronái egy ütemre mozdultak a tavaszi szellőben. A csatazaj elültével a környék madarai
rákezdtek megszokott énekükre. Minden annyira szívfájdítóan idilli volt, hogy a toroni azonnal
megérezte, mennyire nem valóságos. Vinidis még mindig hallani vélte a halottak kiáltásait, bőrén ott
érezte a kiontott vér melegét. Az elszálló lelkek sikolyai a fülében csengtek.
Sárkány éneke. Ennyit a falusi legendákról.
Erőt vett magán, tovább indult, de nem tudott szabadulni á gondolattól, hogy a crantaiak halálának

37
köze van ahhoz, hogy ők a Sheralba jöttek.
Csak reménykedett, hogy ezúttal a megfelelő helyen és időben bukkannak ki a kék falú járatból.

A vár megrendíthetetlen hegyoromként tornyosult föléjük. Monumentális falai, robosztus, erőt sugárzó
bástyái akkor is megtörték volna az ostromló seregek elszántságát, ha értő kezek nem a Sheral
belsejének egyik legmagasabb ormára építik. Az erőd elérhetetlen magasból nézett le az érkezők kis
csoportjára. A megmászhatatlan sziklák oldalára szélfútta hó tapadt. A felújítást végző dwoon
mesteremberek keze nyoma jól felismerhető volt a falakon. Út nem vezetett az erősségbe, ellenben
hatalmas állvány lógott a szédítő mélység fölé. A szerkezeten átfutó kötél végén kosarat himbált a
fagyos szél.
- Nincs sereg, amely bevehetne ezt az erődöt! -állt meg Terda, két lépés között a derékig érő hóban. -
Katapult képtelen eljutni idáig, létra félútig sem ér fel. Ostrommérnök itt nem képes győzelemre
segíteni vezére seregét.
- Azt sem értem, minek építettek ide erődöt a kyrek! - állt meg a Titkok Úrnője is. Hatalmas
bundájában, az arcát védő szőrmével, kisebb termetű medvére hasonlított. - Nincs itt semmi, amit
meg lehetne védeni. A kőszörnyeteg építései és fenntartási költségeiről nem is beszélve.
- Ennek ellenére nem egyszer cserélt gazdát az elmúlt évezredek alatt - pihent meg az élen haladó
Zald. A hó törésébe belefáradt hegyivezető intett az Arossa öszvérét vezető Sacriónak, hogy vegye át a
helyét.
- Volt sereg, ami megostromolta ezt a várat? -kérdezte hitetlenkedve Vinidis, szőrmecsuklyája
védelmében.
- A legendák szerint a védők többször önként elhagyták - rázta meg a fejét a hegyi ember.
- Nem csodálom. A remek kilátás ellenére, nem szívesen töltenem itt a telet tüzelő nélkül - nézett fel a
magasba a toroni.
- Elsőként akkor hagyták magára, amikor a Rettenet Asszonya földre szállt Yneven. Az akkori
várkapitány hosszú elszigeteltség után felhagyott a vár védelmével, és teljes háza népével visszatért a
hithű tartományokba. Míg őrizte az erősséget, senki sem fogott az ostromba, noha a várnagy
rendszeresen zaklatta hegyek lábainál lévő orkokat. A szörnyetegek idővel elvágták tőle az
utánpótlást, és kiéheztették őket.
- Megtalálták az erőd gyenge pontját - vont vállat Sacrio, és törni kezdte a havat a többiek előtt.
- A dwoonok mikor jöttek ide? - kérdezte Vinidis, amikor a vezető mellé ért.
- Kölyök voltam még, amikor elkezdték újjáépíteni a falakat, és legalább húsz éve már, hogy a
lovagok a családjukkal együtt beköltöztek.
- Rettentő munka lehetett újból felhúzni azokat a falakat! - csóválta a fejét a boszorkányvadász.
- Abban az időben minden ember itt dolgozott a faluból - bólogatott Zald. - Az apám karavánokat
vezetett ide, én akkoriban kezdtem el járni a hegyeket. Rengeteg idegen volt itt - mutatott körbe a férfi
az orom lábánál fekvő fennsíkon. - A varázstudók megolvasztották a havat a környéken. Egy egész
falut építettek annak a tengernyi munkásnak. Emelők helyett mágia emelte a csúcsig a gerendákat, és
volt itt egy vörös átjáró, aminek a másik fele a vár közepébe nyílt.
- Nem is tudtam, hogy a dwoonok jeleskednek a térmágiában - szólt közbe a Titkok Úrnője.
- Az ő szakrális varázslataikra egyáltalán nem jellemző a profán alkalmazás. Inkább hiszem, hogy
erioni, vagy még inkább dorani bérmágusok keze lehetett a dologban - értett egyet Vinidis.
- Vajon mi végre volt ez az iszonyatos pazarlás?
- Azt hittem, tájékozottabb vagy nálam.
- Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom. A Titkok állítólagos Úrnőjeként magam is inkább leltem
volna örömöm abban, ha tudom a választ - felelt gunyorosan Ameriel.
Fertályóra hótaposás után elérték a szikla oldalát.
- Ha be akarnak engedni minket, nemsokára megérkezik a kosár. Ha nem, dél körül visszafordulunk
Imonba, és estére elérjük a tegnapi szálláshelyet - topogta le maga körül a havat Zald.
Vinidisben felhorgadt az ellenérzés a hegyi ember szavait hallva, aztán felnézett a majdhogynem
függőleges sziklákra, és belátta, hogy igaza van.
- Remélem, nem tagadják meg tőlünk a tüzük melegét! - mondta, és a hegyi ember példáját követve
letaposta maga körül a havat.
- Szóval szerinted nem lehetne feljutni? - kérdezte Sacrio a fal felé intve.
- Az első harminc láb után annyira elgémberednének az ujjaim, hogy már azt sem érezném, ha

38
levágnák őket - rázta meg a fejét a toroni.
- Ha te nem is, én lehet, hogy nekivágok! - nevetett fel kihívóan a gorviki.
Éles nyikkanás hallatszott fentről. Fejük felett megjelent az állvány vége, a kilendülő kosárral együtt.
- Nem lesz elég mindnyájunknak - jegyezte meg aggodalmasan az Úrnő.
- Az öszvérekkel együtt semmiképp sem férünk el benne. Valakinek itt kell maradnia vigyázni az
állatokra! - értett egyet Zald.
- A sebesültek maradnak, amúgy is csak akadályoznának minket - döntött Ameriel egy pillanat
leforgása alatt. - Téged ismernek odafent, szükségünk lehet rád, hogy elnyerjük a bizalmukat. Ti pedig
készüljetek! Azért, mert odafönt hideg van, még lehet, hogy forró fogadtatásban részesítenek
bennünket.
Sacrio Vinidisre nézett, aztán hozzálátott, hogy kihámozza magát a bundák mélyéről. A toroni egy
ideig hideglelősen figyelte a másikat, aztán ő is nekifogott a vetkőzésnek.
- Ha délutánig nem jelzek, hogy jöhettek, fogjátok az állatokat, és menjetek vissza Erionba! -utasította
a sápadt Arossát az Úrnő. - Mond meg Medosnak, hogy meghaltam, és mindent tegyen a megbeszéltek
szerint!
- Igen asszonyom! - súgta az amazon. Ameriel elégedetten bólintott, és hozzákezdett, hogy meg
bontsa magán a ruházatát.
Az érkező kosarat a szél két-három alkalommal is hangosan nekilökte a meredek sziklafalnak. Minden
ütközés után hó szakadt le a meredélyről, és hullott a lent várakozók nyakába. A társaság morgolódva
húzta össze magát, és ahogy a készség megérkezett, a négy épkézláb kalandor azonnal beszállt. Zald
jelzett a fentieknek, mire az alkar vastagságú kötelek megfeszültek.
- Örülök, hogy mégsem kellett másznom! - jegyezte meg Sacrio, egy perccel később, miután a kosár
nekicsapódott a sziklafalnak, és a bent lévők alig tudtak talpon maradni.
Vinidis szóra sem méltatta a meghunyászkodott gorvikit. A bádogkészség pereme felett a közeli
hegyek hóval borított ormain kalandozott a tekintete. Három nappal korábban érték el a kékesen
derengő barlang végét. Még élesen emlékezett a pillanatra, amikor a kijáratban állva feszülten
fürkészték Zald arcát. Szerencsére a hegy nem állította újabb próba elé őket, és a vezető ellágyuló
vonásait látva, bennük is feloldódott a gyomrukat markoló görcs.
A szűz porhóban való egész napos gázolás, és a dermesztően hideg éjszakák ellenére az öszvéreken
fekvő sebesültek állapota, ha lassan is, de javult. Az estéket felhalmozott hófalaktól védve, szőrmékbe
és pokrócokba csavarva töltötték. Az állatokat a fekvőhelyük köré állították, a készletek között
magukkal hozott fából aprócska tüzet raktak. Arossa tegnap este nyitotta ki először a szemét, és
Vinidisnek nagyot dobbant a szíve, amikor végre a fáradtan mosolygó, sötét szempárba nézhetett.
- Nem éppen Erigow belső városa - törte meg a csendet Ameriel, a lassan velük egy szintbe érő erődöt
figyelve.
- Ahogy elnézem, az újjáépítés a dwoon eszmerendszert követte - biccentett Vinidis. - Több bástyát is
lényegesen átalakítottak. Azok a tornyok ott - mutatott az emelőállványt közrefogó két tömzsi
építményre. - valaha magasabbak voltak, és kevésbé szélesek. A kyrek sosem alkalmaztak volna ilyen
otromba védműveket. A Dwyll Unióban bőven volt rá időm, hogy megismerjem a dwoonok
céltudatossággal párosuló konokságát. A szépséget könnyű szívvel rendelik alá a hasznosságnak.
- A lovagok vezetője, da Nerda lovag veszedelmes, makacs férfiú. Nem sajnálta sem a költségeket,
sem a fáradtságot, amikor erősséget emelt! -értett egyet Zald.
- Eljött az idő, hogy a szemébe nézzünk ennek a veszedelmes embernek! - mosolyodott el az Úrnő,
amikor elérték a fal magasságát.
A köteleknél serénykedő szolgák rögzítették a kosarat, és a vár belseje felé húzták az emelőt. A védmű
felett átlibbenve Vinidis megfigyelte a tíz láb magas, hat láb széles falon posztoló, prémes köpenybe
öltözött vérteseket. A jégvilág közepén idegenül hatott a katonák átalvetőjén díszelgő napis-ten-
szimbólum.
A kosár a központi udvar oldalában, az öregtorony mellett ereszkedett le a földre. A váron belül
nyomát sem látták az erődöt kívülről borító hónak. Az épületek, a lépcsők tisztán ragyogtak, a télire
felhalmozott tüzelő rendezett halomban állt az istállótól nem messze.
Az érkezésükre küldött fogadóbizottság tizenkét emberből állt. Vinidis ízlésének túl sok volt benne a
nehézvértes, kétkezes kardokkal felszerelt fegyveres.
_ Da Nerda lovag már vár benneteket! Parancsára elé kell, hogy kísérjelek! - hajtotta meg előttük a
fejét a csatlósok vezetője.

39
- Két sebesült társunk és a málhás állataink odalent várnak bennünket. Hálásak lennénk, ha ők is
mihamarabb urad vendégszeretetét élvezhetnék!
- próbált lassítani az iramon az Úrnő.
- Nem várhatunk! - zárkózott el szilárdan a katona. - A parancsom egyértelmű. Ha köztetek van a
káosz bajnoka, késlekedés nélkül uram elé kell vinnem titeket. Jobb szeretném, ha szépszerével
követnétek, de ha másként nem történhet, megvan hozzá az erőm, hogy kényszerítselek - mutatott a
falon és az öregtorony lő réseiben álló számszeríjászok felé.
- Nem hagysz más választást - nyugodott bele az elkerülhetetlenbe az amazon.
- Kövessetek! - fordított hátat a parancsnok. A katonák körbevették őket.
- Már húsz éve kísérek karavánokat a várba, de még soha sem láttam a lovagot! - mormolta fogai
között a hegyi ember. - Azt beszélik, nem mozdul ki az öregtoronyból, és hite szerint még mindig a
Dwyll Unióban él.
- Vajon melyikünk lehet a káosz bajnoka? -fordult hátra Sacrio az őrség gyűrűjében.
- Ennyi vértestől körülvéve remélem, hogy te!
- vonta fel a szemöldökét a Titkok Úrnője.
A páncélosok felvezették őket az öregtorony második szintjére vezető falépcsőn. A parancsnok
megállt a másfél ember magas, acéllal megerősített kapu előtt, és a kalandorok felé fordult.
- Da Nerda lovag parancsára innen egyedül kísérlek tovább titeket - mondta, mielőtt belépett az ajtón.
A bejárat mögött nyolc lépés hosszú, keskeny folyosó várt rájuk, amely egy hatalmas lovagterembe
nyílt. A simára csiszolt kövekkel kirakott padlón hosszú faasztalok álltak, mellettük masszív padok,
amelyeken akár ötven ember is elfért volna egyszerre. A falakat páncélok, lovagrendek címeres pajzsai
és a napisten lángsugaras jelképei díszítették. A terem végében Ranil áldozóoltára állt, előtte a
helyiséget uraló, padlattal megemelt főasztal. Mögötte három félig felpáncélozott alak ült egy-egy
trónszékben. A nemesek körül csatlósok sürgölődtek, mialatt a lovagok sötét színű bort kortyoltak
kupáikból. A szolgák gyakorlott mozdulatokkal csatolták fel uraik vértjének hiányzó darabjait.
A szoborszerű vonásokkal megáldott három alak ügyet sem vetett a belépőkre. A fogadásukra
kiküldött katonák parancsnoka megállt a folyosó végén, és várakozásra intette a kalandorokat.
- Furcsa - jegyezte meg Vinidis a mellette álló Úrnőnek. - Az Unióban sehol sem láttam olyan
lovagtermet, ahol a falakat különböző hitközösségek címerei díszítették. A vallási csoportok
folyamatos harcban állnak egymással. A fegyveres összetűzés ugyan nem gyakori, de a hatalmi
villongások mindennaposak.
- No és? - értetlenkedett az emrelin.
- Az ott - mutatott Vinidis a terem főhelyén függő mentazöld zászlón fénylő karddal a karmai között
szárnyaló ragadozó madárra. - a Sasok lovagjainak címere, míg a mellette lévő - mozdította kissé balra
az ujját, egy napkorongot és ezüstsárkányt mintázó címerpajzs felé. - a Szent Tűz rendé. A harmadikat
pontosan nem ismerem - bökött a kettős napot szimbolizáló jel irányába -, de amikor pavalonban
láttam egyet, senki sem akarta elmondani, kihez tartozik. Gondolom, valami megvetett hitközösség
jelképe.
- Miért fontos ez? - fordult a toroni felé Ameriel.
- Bárkik is legyenek ezek a lovagok, félretették az ősi viszályt, amikor eljöttek erre az istenektől
elhagyatott vidékre. A váron belül mégis minden feltétlen hagyománytiszteletet tükröz. Nyakam rá,
hogy az asztalon álló kupákban davaloni fekete bor van. Kérlelhetetlen fanatizmus kell hozzá, hogy
húszévnyi bezártság után a három főrend hazai italt kortyolgathasson reggelente, egy fél világnyira a
szülőhazától - magyarázta Vinidis. - A dwoonok rendkívül makacs népség. Ezek hárman mégis
félretették a szüleiktől örökölt viszályt, és összefogtak egy eszelős áldozatot követelő cél érdekében.
Ilyet csak abban az esetben tesznek a napimádók, ha külső ellenséggel találják szembe magukat.
- Külső ellenség? A Sheralban, mindentől elzárva? - fintorgott Ameriel.
Vinidisnek az időalagútban tapasztaltak után megvolt a véleménye az elzártságról, de óvakodott ennek
hangot adni.
Az asztal főhelyén ülő lovag, ezt a pillanatot választotta, hogy intsen a szakaszparancsnoknak. A tiszt
megindult a terem vége felé, a zsoldosok szó nélkül követték. Átvágtak az asztalok között, és néhány
lépésnyire az iszogató uraktól megálltak.
- Megjöttél hát! - emelte feléjük kupáját a főhelyen ülő, negyvenes évei derekán járó, egykoron
mézhajú, mostanára lassan őszülő lovag. Tekintete eltéveszthetetlenül Vinidis szemét kereste. - Sereg
nélkül érkeztél, ez józan belátásra vall. Örülök, hogy így döntöttél, és szemtől szembe vállalod a

40
harcot! Voltak köztünk olyanok, akik nem reménykedtek az egyenességedben - húzódott elégedett
mosolyra a szikár arc, ahogy a balján ülő lovagra nézett.
- Nem értelek, lovag - nézet a várúrra a boszorkányvadász.
A vállas dwoon csodálkozva figyelte a vele szemben álló, hófehér hajú harcost. Ahogy előre dőlt,
szőke, tömött bajszáról borcseppek hullottak az asztal lapjára.
- Azt hittem, az érmékért jöttél - vonta fel a szemöldökét.
- Igen, azokért - bólintott rá Vinidis.
- Remélem, nem gondoltad, hogy küzdelem nélkül átadom őket! - intette arrébb csatlósait a lovag.
- Bíztam benne, hogy megalkudhatunk az árukra.
- Az ár vérben mérendő - nyugodott meg a várúr, és intett a szolgáknak, hogy folytassák a munkát. -
Az Északi Szövetség kérésére minket, hármunkat ért a megtiszteltetés, hogy házunk má-
sodszülöttjeiként őrizzük az örökfémet. A becsület nem engedi, hogy ennél kevesebbel beérjük.
- Senkinek sem kell meghalnia, nagyúr! Alázattal kérlek, fogadd el könyörgésünket, és engedd, hogy
aranyban váltsuk meg az érméket! - szólt közbe Ameriel.
- Egy elzártságban leélt élet árát akarod pénzzel megfizetni, senkiházi asszony? - csattant fel da
Nerda. - Húsz éve nem hagytam el a vár környékét. Vártam a hóhajú férfit, aki a jóslat szerint eljön,
hogy összemérje velem a kardját. Egyedül Ranil lehet a megmondhatója, hogy mióta epekedtem ezért
a pillanatért! Ma így vagy úgy, de véget ér a fogság!
- nézett a boszorkányvadász szemébe a dwoon.
- Nem azért jöttem, hogy erővel vegyem el, ami a tiéd! Pénzért cserébe kérem az érméket, nem
kívánom a halálodat! - rázta a fejét Vinidis.
- Amikor ma reggel jelentették, hogy alig néhány társad kíséretében a kapuban állsz, már sejtettem,
hogy keveset tudsz róla, miért vagy itt - higgadt le a lovag. - A várból élve csak az érmékkel együtt
távozhatsz. Ha nem állsz ki velem, nemtelen halálban lesz részed, s azoknak is, akik veled tartottak.
Hóhér kezére adlak mindannyiótokat.
A boszorkányvadász tanácsot várva nézett a mellette állókra.
- Kapja meg a leckét a dwoon, ha annyira akarja!
- mondta flegmán a Titkok Úrnője.
- Annál biztosan jobb megoldás, minthogy önként hajtjuk fejünket a bakó bárdja alá - adta a toroni alá
a lovat Sacrio. - Harc nélkül úgysem adom meg magamat, és néhányat biztosan magammal viszek a
katonák közül. Akkor már százszor inkább az haljon meg, akinek kedve van hozzá!
- Ha mindenáron ragaszkodsz a küzdelemhez, én készen állok - dobta köpenyét az egyik padra
Vinidis, miközben da Nerda felé fordult.
- Örülök, hogy így döntöttél! Nem szívesen engedtelek volna oda Driegde kutyáinak! - állt fel
trónusáról a lovag. - A nevem Sakrak da Nerda! Társaim a száműzetésben, Nordien Vagrass és
Luppoen Dall - hajtottak sorban fejet az emelvényen lévők.
- Vinidis-Re L'Hass - biccentett a boszorkányvadász.
- Előbb én küzdök meg veled. Ha elbukom, sorban utánam a társaim. Egy-egy érmét bíztak
mindegyikünkre, de csak együtt válunk meg tőlük. Nem utasíthatod el egyikünk kihívását sem. Rajtad
áll, hogy mennyit pihensz a küzdelmek között. Minden párbaj dwoon szabályok szerint zajlik és
életre-halálra szól. Egyikünk sem ad kegyelmet, és elvárjuk, hogy te se hagyd szégyenben a legyőzöt-
tet! Kivételt csak Dall lovag képez, akinek nem kedvezett a sorshúzás. Ő utoljára küzd meg veled. Ha
alulmarad, átadja neked az örökfémet. Persze reményeink szerint erre sosem kerül sor! - vigyorodott el
szélesen a lovag, és intett a csatlósoknak, hogy tisztítsák meg a terem közepét.
- Három páncélos lovag egymás után - Toppantotta meg a nyakát Vinidis. - Hadd kapják meg a
leckét, amit akarnak! - utánozta az amazon flegma szavait az Úrnőre nézve. - Szívesen átengedem a
megtiszteltetést!
- Téged akarnak, meg aztán a rúnakarddal együtt több esélyed van ellenük - mosolyodott el kajánul az
emrelin, és félreállt az asztalokat cipelő szolgák útjából.
Rúnázott fegyverrel párbajozni valóban nem kifejezetten becsületes és kiegyenlítettnek sem
mondanám így a küzdelmet, de három ilyen fanatikus ellen ennyi mégiscsak jár nekem - gondolta
Vinidis. A boszorkányvadász az incselkedő nőre nézett, aztán vállat vont, és előhúzta mindkét
pengéjét. Kardjaival tisztelgett az emelvényen ülők felé, majd a küzdőtér közepére sétált. Da Nerda
utoljára még vadul meghúzta a kupáját, majd a falhoz csapta. Egy határozott mozdulattal a fejébe
nyomta nyitott sisakját, aztán felemelte a trónus mellé támasztott pallost.

41
- Húsz esztendeje várok erre a pillanatra, démonok ivadéka! - vigyorogta élvezettől csillogó szemmel
a lovag, ahogy az asztalt megkerülve levonult az emelvényről. - A fegyveremet Ranilnak szenteltem, a
pengéje úgy égeti majd nem evilági testedet, mint a szent sugarak heve!
Ennyit a kiegyenlítetlen küzdelemről.
- Akármit is hiszel felőlem, biztos lehetsz benne, hogy nem vagyok démon! - mutatott Vinidis az arcát
és halántékát borító friss varra.
Da Nerda már nem törődött vele mit mond. Három lépésről nekihuzakodva megpörgette feje felett a
pallost, és nekirontott a boszorkányvadásznak. Vinidis köpenyébe fogta a csapás szelét, és kitért a
súlyos kard útjából. Átgördült a vállán, és mielőtt még a lovag nekiveselkedett volna a következő
csapásnak, távolabb húzódott. A vértes felé fordult, és egy iszonyatos erőt sejtető csuklómozdulattal,
harántirányban felfelé vágott. A toroni elhátrált, de a pallos máris újabb ívet vett, és a nyakát célozta.
A boszorkányvadász tovább szökkent, de néhány lépés után, teste nekiütközött a fal mellé
felhalmozott padoknak. Lendülete megakadt, a kétkezes kard ismét lecsapott. Vinidisnek épp csak
annyi ideje maradt, hogy elrántsa a fejét a fegyver útjából. A penge hatalmas reccsenéssel szakította
ketté a legfelül álló asztalt. A szétrobbanó faszilánkok felsebezték a toroni arcát.
A boszorkányvadász előrelendült, és a pugossal a lovag hasa felé kaszált. A könnyű penge
ártalmatlanul pattant le a vértről. A dwoon fémbe burkolt karja a boszorkányvadász irányába sújtott.
Vinidis átbújt a lecsapó ököl alatt, és da Nerda mellett elgurulva távolabb került. A páncélos utána
fordult, de a pallos túl mélyen ékelődött a fába, hogy felé vághasson. Míg a toroni talpra állt, a lovag
átnyúlt a széles keresztvason, és lánckesztyűs kezével a beékelődés alatt ráfogott a beszorult pengére.
Egyetlen erőteljes feszítést követően a kard szabad volt.
Vinidis kivárt. Mozdulatlanul nézte végig, ahogy a dwoon a feje fölé lendíti a hatalmas kardot, és
feléje indul. A vágás balról érkezett és a derekát célozta. A boszorkányvadász az alkalmas pillanatban
jobbra, előre szökkent, és csuklóban lemetszette a várúr vasba burkolt kézfejét. A rúnakard zöld
szikrákat hányva vágta át magát a napistennek szentelt vértezeten. A lovag jobb karjával ösztönösen
lehulló csuklója után kapott. A pallos csörrenve hullott a padlóra. A páncélos csonkból vér spriccelt
szerteszét.
- A kardomat! - dobta a földre az élettelen húsdarabot a falfehérré vált da Nerda. Az egyik csatlós
késlekedés nélkül kezébe adta a lekerekített hegyű fegyvert. - Még nem fejeztük be, démonfattya! —
terült szét egy őrült vigyor a tántorgó lovag arcán.
_ Térj észre! - próbálta jobb belátásra bírni Vinidis.
- Megmondtam, nem adunk és nem várunk könyörületet! - mordult vérben forgó szemekkel a dwoon,
és a toronira rontott.
A boszorkányvadász gondolatban tisztelgett a nemes büszkesége és őrülettel határos elszántsága előtt,
majd mielőtt a súlyos penge lecsaphatott volna, torkon szúrta a haldoklásában is veszélyes naplovagot.
Sakrak da Nerda derékban megfeszülve akadt fenn a kitartott kardon. Vinidis utoljára megnyugvást
látott a szigorú, barna szemekben.
Egy pillanattal később a test a földre zuhant. A boszorkányvadász tisztelgésre emelte a kardját, majd
hátrébb lépett, hogy utat engedjen a felcsernek.
- Meghalt - jelentette ki a kuruzsló egy perccel később.
A kisebb termetű lovag jelzett a szolgáknak, hogy vigyék el a holttestet.
- Ranil kegyelméből engem ért a megtiszteltetés, hogy másodikként vívhatok meg veled, káosz
bajnoka. Jelezd, mikor állsz készen a küzdelemre! - állt fel a mellvértjén arany napkorongot és ezüst
sárkányt viselő nemes. Testi ereje látszatra meg sem közelítette két társáét.
- Készen állok, noha még mindig hajlanék a békés megoldásra - rázta le a vért a kardjáról Vinidis.
- Nem áll módomban eltérni Sakrak da Nerda lovag szavaitól - lépett le az emelvényről Vagrass.
A várakozó szolgák felcsatolták a dwoon baljára a falról leemelt sárkánycímeres pajzsot, míg egyikük
csatabárdot nyújtott a kezébe. Amint elkészültek nemes lehajtotta sisakrostélyát és a küzdőtérre lépett.
Vinidis, amint leengedte üdvözlésre emelt kardját, a pajzsot elkerülve kombinált kettős támadást
indított a dwoon torka és fegyvertartó keze felé. A lagoss elakadt a csatabárd acélfejében, de a
nyomában érkező pugoss rést talált a páncélos védelmén, és a vért lemezei között becsúszva könnyű
sebet ejtett a lovag felkarján. Da Vagrass némán tűrte a fájdalmat, és pajzsa erőteljes taszításával
próbált szabadulni a túlságosan közel került boszorkányvadásztól.
Vinidis félrehúzódott, és a lagossal sakkban tartva a dwoon fegyverét, elsiklott ellenfele
fegyverforgató oldalán. A lovag utána mozdult, de mielőtt még szembekerülhetett volna a toronival, az

42
fél pengéig döfte pugossát a férfi térdébe. A vértes felüvöltött, és bárdját a háta mögé lendítette.
A boszorkányvadász számított a kétségbeesett támadásra. Könnyedén ellépett a fegyver útjából, és
mire a lovag térdre hullott, már három lépés távolságból figyelte ellenfelét.
- Nem kívánom a halálodat, ahogyan hittársadét sem - mondta Vinidis, aztán meglepve kapta félre
fejét a felé repülő fegyver útjából.
A bárd csak könnyű sebet ejtett a nyakán, mielőtt döndülve csapódott a háta mögötti falba. Da Vagrass
kivonta rövidkardját a combjára erősített tokból, és bénult térdét maga után húzva araszolni kezdett a
toroni felé.
Méreg! - döbbent meg Vinidis, ahogy orrát megcsapta a kesernyés illat.
Kiegyenlített küzdelem!
Késlekedés nélkül előre lendült, félreütötte a dwoon rövidkardját, és egy pillanattal később erőnek
erejével préselte át lagossát a vérten. A lovag felbömbölt, ahogy az acél hüvelykről-hüvelykre fúródott
a hasába. A toroni szilárdan tartotta az acélpikkelyes halként vonagló harcost.
A kín első hulláma egy acélbilincs erejével szorította össze a szívét. Jéghideg fájdalmat érzett a
mellkasában. Elengedte a kardját, és a pugosst két kézre markolva a dwoon sisakja alá szúrt. A
rövidebb penge sosem ért célt. A boszorkányvadász görcsök közt vergődve dőlt a kövekre. Fénylabda
robbant a koponyájában, és ő elvakultan meredt az átláthatatlan fehérségbe.
Natara! - üvöltötte fejében az ismerős hang.
Amikor kinyitotta a szemét, Ameriel állt felette. Egyedül feküdt a padlón. Da Vagrass korábbi helyén
csak egy terjedelmes vértócsa feketéik.
- Mi történt? - hörögte a fölébe hajoló Amerielnek.
- Megmérgezett az átkozott! - köpött a földre a Titkok Úrnője, és egy vizes kendővel tovább
tisztogatta Vinidis vállsebét. - Amikor elestél, nem engedtem, hogy hozzád nyúljanak! - intett fejével a
távolabb várakozó javasember felé.
- Azt hittem, megfagyok! - tapogatta meg a mellkasát a boszorkányvadász.
- Nézni is fájdalmas volt - simított végig a férfi homlokán az emrelin. - Ahogy a földön vergődtél,
lyukas rézgarast sem adtam volna az életedért! Ha nem végzel azzal a kétszínű féreggel, fél lábon állva
is könnyedén elmetszi a torkodat!
- Ostoba voltam. A dwoonoknál jártamban hallottam lovagrendekről, akik mérgekkel és hazug-
ságokkal élnek. Persze, hogy nem hittem nekik. Az átkozottak úri modora elaltatta bennem a gyanút!
- Hogy érzed magad? - kérdezte a nő, és lágyan a kezei közé vette a férfi fejét.
- A következő párbajt holnapra halasztóm! -lazult el a nő karjaiban Vinidis.
- A holnappal akad egy kis probléma. Amíg eszméletlen voltál, történt egy, s más.
- Az utolsó lovag meggondolta magát? Nem hajlandó átadni az érméket, de szívesen agyonlövet az
íjászaival? - kérdezte fáradtan a toroni.
- Nem jársz messze az igazságtól. A várnép egy része megneszelte urai halálát. Az itt élők három,
egymással egyenrangú lovag háza népe. Mindnyájan rendjük nagymesterének másodszülöttjei. Félő,
hogy da Nerda, és a másik halott nemes emberei nem engedelmeskednek majd az életben maradt
családfőnek.
- Honnan tudod, mindezt?
- Míg ájultan feküdtél, Luppoen Dall a bizalmába avatott. Elmondta, hogy akit elsőként levágtál,
vezette a legnépesebb tábort. Húsz évvel ezelőtt ő kapta a megbízást Ranil rendjétől. A másik két
lovagot névleg azért küldték, hogy az Unió egységesen legyen jelen, ám Dall szerint pusztán a
veszélyes másodszülöttektől akartak megszabadulni a rendek. Az itt töltött húsz esztendő alatt nem
szűnt meg az ellentét a családok között. Ha túl sokat várunk, valamely forrófejű elsőszülött, vagy
frissen megözvegyült asszony könnyen a fejünket veteti.
Micsoda társaság.
_ Főként da Vagrass embereitől kell tartanunk. Lelkiismeret-furdalás nélkül esküsznek hamisan, és
kiválóan értenek a mérgekhez - fejezte be Ameriel.
_ Mennyi időnk van? - ült fel Vinidis, és megpróbálta átmozgatni görcsöktől merevvé vált tagjait.
- A dwoon szerint néhány óra. Utána már nem lehet biztos benne, hogy ki tud juttatni minket,
amennyiben te leszel a győztes.
- Ezek szerint Luppoen Dall bárdja, vagy a hóhér pallosa között választhatok? - vonta meg a vállát a
toroni. - Nem is tudom, miért nem csodálkozom.
- Tudom, nem könnyű a döntés súlyát viselni - nevetett rá bájosan az emrelin. - Egyébként a lovag

43
készségesnek tűnt. Ha nem kötné a fogadalma, hitemre, küzdelem nélkül is futni engedne minket.
- Kezd elegem lenni a napimádók konokságából! - mordult fel Vinidis, ahogy mindkét tenyere
görcsbe rándult, mielőtt felvehette volna kardjait a földről. - Holmi homályos jóslatnak
engedelmeskedve, húsz évet egy kőbörtönbe zárva tölteni észszerűnek tűnik nekik, de hogy
tisztességgel vívják meg a csatát, amire ennyit vártak, már cseppet sem fontos!
- A nyaksebedet mindenesetre elláttam - kelt fel mellőle az Úrnő. - Sacrio szerint a méreg estére
kiürül a véredből.
- Szólj a lovagnak, hogy fél órán belül megküzdök vele! - állt talpra a toroni a kardjára támaszkodva.
- Ahogy akarod - nyújtotta a kezét az amazon, és a legközelebbi padig támogatta az esetlenül mozgó
férfit.
A toroni leült, és nekilátott, hogy saját módszerei szerint enyhítsen a baján. Elővette boros kulacsát, és
jó párszor meghúzta, hátha a predoci hegyleve enyhíti az izmait fogva tartó görcsöket. Csalódnia
kellett. A kiszabott idő leteltével egy hajszálnyival sem érezte jobban magát.
- Talán még nem késő kitörni - mondta Sacrio Amerielnek, amikor látta, hogy a boszorkányvadász
még mindig milyen siralmas állapotban van.
- A lovag szerint da Vagrass emberei már gyülekeznek az udvaron - intett nemet a fejével az Úrnő. -
Dall nélkül felkoncolnak minket, amint kiléptünk az ajtón. Ha pedig mégis elérnénk a kosarat, ugyan
ki eresztene le minket? A dwoon nélkül nincs esélyünk.
- Akkor ne várakoztassuk tovább! - emelkedett fel Vinidis, és ingatag léptekkel a vérmocskos
küzdőtér felé tántorgott. Csak most, hogy talpra állt, érezte meg a bor okozta mámort.
- Vigyázz, nehogy megöld! - szólt utána Ameriel. - Ha meghal, a csatlósok darabokra tépnek minket,
mielőtt még kijutnánk az öregtoronyból!
A boszorkányvadász kardjára támaszkodva megállt a terem közepén.
- Luppoen Dall, párbajra hívlak! - intett az utoljára maradt lovag felé.
A vértes felállt a megüresedett asztal mellől. Kétkezes csatabárdot vett a kezébe, és a toroni elé sétált.
Tisztelgésre emelte fegyverét, majd megszólalt.
- Elfogadom a kihívásod Vinidis-Re L'Hass! Ha alulmaradsz, szavamat adom, hogy társaidat élve
kijuttatom a várból.
_ Nem kell megtartanod az ígéreted! - rontott előre mámoros fejjel a boszorkány vadász.
A lagoss vad, elhibázott ívben lendült támadásba a pugoss elkésve csapott a vértes ágyéka felé. A
dwoon a kétfejű csatabárd vasával félrelökte a hosszabbik kardot, és mielőtt a rövidebb penge célba
érhetett volna, fegyvere nyelével arcon sújtotta a toronit. Vinidis feje hátrabicsaklott, elvesztette az
egyensúlyát. Lábai kicsúsztak alóla, és a hátára zuhant.
Valami megrettent a boszorkányvadászban. A bor mámora, a méreg bénító görcse semmivé enyészett.
Füstös, kesernyés íz ömlött szét a szájában, valahol a homloka mögött egy hang egy nevet üvöltött.
- Natara - bukott ki a száján a szó.
A lovag megállt felette. Valahogy megváltozott az idő. Luppoen csatabárdja megdöbbentő lassúsággal
indult el a toroni felé. Vinidis gyomron rúgta, és önmagát is meglepő fürgeséggel talpon termett. A
dwoon megállt. A boszorkányvadász elhátrált a vértes elől, orrában megérezte a lüktető fájdalmat.
- Amíg fáj, élsz. Ha élsz, küzdj tovább! - villant fel előtte pugomagitora arca.
Oldalazni kezdett a lovag körül. Nehézkesebb ellenfele meg-megkésve követte a mozgását. Vinidis
kivárt, majd az alkalmas pillanatban egy testcsellel elkerülte a csatabárdot, és rést nyitott ellenfele
védelmén.
A kard a vállán érte a dwoont. A lovag elfordult, és a penge ártalmatlanul siklott el a vérten. Dall
meglovagolta a szúrás lendületét, és ahelyett, hogy visszafordult volna, hátát mutatva a toroninak,
körívben meglendítette a fegyverét.
Vinidis hátrálás helyett előre mozdult. Vállával nekiugorott a páncéllemezeknek, és kibillentette
egyensúlyából a tengelye körül megpördülő dwoont. A lovagot meglepte a vakmerő mozdulat.
Egyensúlyát vesztve előre tántorodott, arra azonban maradt ereje, hogy a bárdot íven tartva, befejezze
az elkezdett támadást. A boszorkányvadász talpával támasztotta meg Dall vaskesztyűs keze alatt
néhány hüvelyknyivel a kétkezes fegyvert.
A csatabárd hirtelen megakasztott támadása mindkettőjüket kis híján felbillentette. A könnyebb
vértezetű toroni ocsúdott hamarabb. Előre lendült, és teljes testsúlyával nekirontott a tántorgó Dall
gyomrának. Az ütközés a földre taszította a lovagot, az utolsó pillanatban azonban még megragadta a
boszorkányvadász ujjasát. A küzdő felek együtt zuhantak a vérmocskos kövekre.

44
A boszorkány vadász kemény csattanást érzett a tarkóján, ahogy a nemes vasalt könyökével lesújtott.
A fájdalom jéghideg hullámokban vonta görcsbe a nyakát. Hirtelen kimondhatatlan haragot érzett,
amelybe összesűrűsödött az elmúlt négy év üressége, a bosszúszomjas dzsadok iránti tehetetlensége,
az idevezető út minden fáradtsága és érthetetlensége. Asztrális gátak szakadtak el benne, és vad vágy
töltötte el, hogy fékezhetetlen tombolásban engedje szabadjára feltorlódott dühét.
Vinidis földre dobta a közelharcban használhatatlan kardot. Pugossával újból és újból felszúrt a
vértezet vállban megroppanó sodronyszemei közé. Jobbjával tőrt rántott, és ellenfele torkát kereste.
A lovag kétszer is az arcába sújtott vaskesztyűs öklével, aztán mindkét kezével a toroni torka felé
kapott, és kegyetlen erővel megszorította.
A boszorkányvadász teste megfeszült, ahogy szabadulni próbált az acélos maroktól. Tőrével Dall torka
felé csapott, de a lovag túl messze tartotta el magától, és a fémkaroktól nem érhette el. Felhagyott az
elkeseredett próbálkozással, és a rövid fegyverrel a vért illesztékei közé döfött. Az eresztékek
kitartottak, a keskeny penge eltört. Vinidis szemei előtt vörös karikák járták követhetetlen táncukat.
Elejtette a használhatatlan csonkot, és puszta kézzel próbálta, lefejteni a torkát szorongató kezeket.
Dall sérült jobbja engedett, de ép keze továbbra is ellenállhatatlan erővel préselte össze a toroni
nyakát. A boszorkányvadász szemei előtt kezdett homályba borulni a világ.
Elengedte a pugosst. Baljával könyöknél, jobbjával csuklónál nekifeszítette mindkét kezét a lovag
páncélos karjának, és megpróbálta túlfeszíteni az izületet. Elgyengült kezei élettelen rongyként
küzdöttek az acél ellen. Már az ájulás szele környékezte, amikor a fojtás, minden átmenet nélkül,
elernyedt a torkán. Lélegzet után kapkodva dőlt az eszméletlen lovag mellé.
Néhány pillanattal később határozott kezek ragadták meg a vállát, és emelték fel a földről.
- Hogy érzed magad? - kérdezte tőle a szemei előtt felbukkanó árnyalak Sacrio hangján.
- Mint akit darabokban vetettek a disznók elé... - nyögte elfúló hangon.
- Még életemben nem láttam ilyet! - nevette a hang gazdája.
- Mi történt?
- Úgy estetek egymásnak, mint két vadember. Nem hittem volna, hogy akárcsak egyikőtök is életben
marad.
- Dall?
- Lassan elvérzik. Ha a felcser meg is menti az életét, a jobbját sosem használhatja többé. Valósággal
kicsontoztad, miközben fojtogatott! Ez az átkozott dwoon pedig némán tűrte! Mindenesetre, felül kell
bírálnom a népéről alkotott véleményemet! -fordult hátra a gorviki, és engedte maga mellé a Titkok
Úrnőjét.
- Elég lett volna, ha egy pillanattal tovább bírja! - vallotta meg a boszorkányvadász.
- Már az is csoda, hogy eddig kitartott! - nyugtatta meg Ameriel. - Kis híján levágtad a karját. Úgy
ömlött belőle a vér, hogy azt hittem, azonnal elájul. Ez a lovag nem csak kívülről van vasból -mondta
őszinte elismeréssel Ameriel.
- Remélem, nem hal meg! - emelkedett félkönyökre Vinidis.
- A felcser elállította a vérzést. Már csak azon kell imádkoznunk, hogy időben eszméletére térjen! -
nyugtatta meg a toronit egy kétes értékű fintor kíséretében Sacrio.
- Ha kell, magam állítom talpra! - ígérte határozottan az amazon, és a kuruzsló felé indult.
A boszorkányvadász erőt vett magán, és Sacrio segítségével talpra állt. Mire a sebesülthöz
támolyogtak, Ameriel már heves vitában állt a felcserrel.
- Az élete veszélyben forog! - csóválta a fejét a kötszereivel foglalatoskodó férfi. - A seb egyetlen
rossz mozdulattól felszakadhat. Akkor pedig még Ranil hatalma sem mentheti meg az életét!
_ Nem várhatunk! - szögezte le az Úrnő. - Ha a kintiek hírét veszik, hogy mindhárom családfőn
beteljesedett a jóslat, nem lesz senki, aki megmenthetne minket!
- Reteszeljük el az öregtorony ajtaját, a lőrésekből gyújtsuk fel a lépcsőt. Az épület remekül védhető.
Ha mégis betörnek a katonák, még mindig feljebb húzódhatunk a tetőszintre - nézett körbe tettre
készen a gorviki.
- Erre nem lesz szükség! - szólalt meg falfehér arccal Luppoen Dall. - Amíg élek, a szavam parancs a
várban. Nincs olyan elsőszülött fiú, vagy özvegy, aki ezt nyíltan kétségbe merné vonni. Személyesen
kísérlek titeket a kosárig. Házam katonái szavatolják az elvonulást, amit ígértem. Sem a da Nerda, sem
pedig a da Vagrass család nem fogja saját népe vérét ontani idegenek miatt.
- Kérlek, uram, maradj! Ha a seb szétnyílik, mit sem tehetek érted! - helyezte a felcser a kezét a
sebesült vállára.

45
- Hagyj! - mondta határozottan a lovag, és szemével intett a katonáknak, hogy segítsék fel. - Vegyétek
le rólam a vértet! Küldjetek Naggáért! Szedje össze a legmegbízhatóbb embereit, és jöjjön ide!
Váltsátok le a falon lévő íjászokat a Dall család embereire! Vonjatok gyűrűt a kosár körül! Senki sem
mehet az emelő közelébe az engedélyem nélkül.
A kalandorokat kísérő szakaszparancsnok fejet hajtott, és a kapu felé indult.
- Készüljetek! Amint a katonáim megjönnek, kijuttatlak titeket - nézett Luppoen Dall a szerencse-
vadászokra, majd a bent maradt fegyveresekhez fordult. - Adjatok nekik sisakokat, amelyiknek nincs
vértje, arra húzzatok láncinget!
- Mi szükség erre? - nézett gyanakodva a felé közelítő fegyveresekre Sacrio.
- A legjobb lőhelyeket Dallok tartják majd, de kevesen vagyunk ahhoz, hogy az egész várat figyeljük.
Csatlósok léptek a zsoldosok mellé, és szelíd erőszakkal végrehajtották uruk parancsát.
A tiszt öt perccel később tért vissza egy csapat, mellvértjükön kettős napkorongot viselő harcossal a
nyomában. Az újonnan érkezettek parancsnoka –barna hajú, szikárképű alak - a lovaghoz ment, és fél
térdre ereszkedett előtte.
- Az íjászokat leváltottuk, saját embereinket állítottam a kosár csörlőjéhez. A lépcsőt két szakasz Dall
katona vigyázza, és még egy áll készenlétben az öregtorony mögött, ha a szükség úgy hozza.
- Jól van Nagga! - intette talpra a katonát a családfő. - Fogjátok közre az idegeneket, és ha kell, az
életetek árán is védjétek meg őket!
- Pihenésre van szükséged, nagyúr - emelkedett fel a parancsnok, Dall átvérzett kötését, és
halottsápadt arcát vizsgálva.
A lovag megrázta a fejét.
- Te fogsz kísérni. Kínosan ügyelsz rá, hogy senki se vegye észre, ahogy támogatsz! Zárt alakzatban
haladunk, ne tegyetek elhamarkodott mozdulatokat! Ha látják, hogy életben vagyok, nem fognak
támadni! - mosolyodott el bágyadtan a nemes, és megkapaszkodott a tiszt kinyújtott karjában. - Ti
pedig, fővesztés terhe mellett, az öregtoronyban várjátok, míg értetek nem küldök! - mondta a
teremben maradt da Nerda és Vagrass fegyvereseknek.
Az öregtorony ajtajában újabb szakasz Dall katona csatlakozott hozzájuk. Körülvették az első
csoportot, és átölelték akár egy újabb réteg páncél. Az élen Luppoen Dall haladt, merev tartással, ösz-
szeszorított fogakkal.
Nem egészen egy perc kellett hozzá, hogy elérjék a kosarat, Vinidis mégis élete leghosszabb percének
érezte. A lincselésre készülő tömegből sugárzott a gyűlölet. Dwoon nyelvű kiáltások röppentek
mindenfelől, a férfiak az öklüket rázták feléjük. Egy kisírt szemű asszony mozdulata nyomán kő
koppant Zald sisakján. A Dall katonák feljebb emelték pajzsaikat és fegyvereiket, de óvakodtak tőle,
hogy megtorolják a támadást.
- A kosárban jó célponttá váltok - kapaszkodott meg a készség szélében a falfehér nemes. - Ha jót
akartok, húzzátok le a fejeteket, és fel se nézzetek, amíg nem értetek az orom aljára!
A kalandorok várakozás nélkül helyezkedtek el odabent.
- Megbocsáss jó uram, nem feledkeztél meg valamiről? - kérdezte a Titkok Úrnője.
- Aligha hinném! - nézett hideg tekintettel a nőre a lovag, és Vinidishez fordulva folytatta tovább. -
Fogadalmam szerint egy napig nem üldözlek benneteket. Bízom benne, hogy addig a másik két
családot nem viszi rá a lélek, hogy saját népe vérét ontsa Sakrak da Nerda parancsa ellenében. Am az
idő lejárta után, minden hadra fogható emberemmel utánatok megyek, és nem nyugszom, míg
a bakó kezére nem adlak benneteket! - mondta a lovag amilyen hangosan csak tudta, hogy a távolabb
állók is értsék a szavait. - Az örökfémet ebben az erszényben találod - nyújtott a toroni felé egy fekete
bársony tarsolyt. - Kiváló harcos vagy Vinidis-Re L'Hass. Becsület dolgában is megállód a helyed.
Remélem, neked több szerencsét hoznak majd, mint nekünk! - intett a nemes a csörlőnél álló
embereinek, és a kosár megemelkedett.
- Sajnálom, hogy így kellett lennie! - nézett hosszan a barna szemekbe Vinidis, aztán lehúzta fejét a
perem alá, és azon imádkozott, hogy egyetlen orvlövésznek se jusson eszébe gyújtónyilat használni.
A kötelek megreccsentek, a kosár megemelkedett, és nagy lendülettel átlibbent a fal felett. A száz
ölnyi mélység fölött lengve a boszorkányvadász próbált nem gondolni rá, hogy az emelő kezelői
között hányan akadnak, akik a pusztulásukat akarják. Annak ellenére, hogy mindössze néhány kósza,
erejét vesztett nyílvessző csapódott a kosár oldalának, csak akkor nyugodtak meg teljesen, amikor
mindannyian a szikla alján, szilárd talajon álltak.
- Nem hittem, volna, hogy ilyen könnyen elengednek! - jegyezte meg az úrnő, amikor a bádogkészség

46
megindult felfelé.
- Amíg Luppoen Dall talpon marad, féken tartja őket - tapogatta meg duzzadt torkát Vinidis.
- Megnézted már az erszényt? - lépett a toroni mellé az Úrnő.
- Nem láttam értelmét - rázta meg a fejét a boszorkányvadász.
_ És ha megcsúfolt, mint ahogyan Vagrass tette?
_ Mit sem tehettünk volna ellene - vonta fel a vállát Vinidis. - Noha nem hiszem, hogy rávitte a
lélek!
_ Csak egyképpen nyerhetünk bizonyságot - erőlködött tovább Ameriel.
Vinidis kinyitotta az erszényt. A fekete bársonyban három töretlen fényű aranyérme feküdt.
Fejoldalukon Hasyness Dhalam on-Mantor flottaúr képmása emelte üdvözlésre a kardját.
- Gyönyörű! - súgta elmélázva az Úrnő. - Belegondolni is dermesztő, hogy ezt a fémet húsz
évezreddel korábban az ősi kyrek kezei érintették!
Nagy dolog. Engem meg kis híján felkoncoltak három nappal ezelőtt, gondolta Vidnidis, de ezúttal
sem szólt.
- Induljunk! A dwoonok pihenten indulnak majd a nyomunkba - zárta össze a tarsolyt a
boszorkányvadász, és ruhája mélyére süllyesztette.
Felszedelőzködtek. Miután mindenki készen lett, Zald megindult visszafelé reggeli nyomaikon. A
toroni meghúzta magán a bundát összefogó szíjakat, és másodikként állt a sorba. Hátában leplezetlen
gyűlölettel villant egy fekete szempár.
- Messze a hóhatár felett járunk. Itt örökké tart a tél - mutatott a barlangkijárat alatt tátongó
szakadékban húzódó halványkék gleccserre Zald. - A hegyek lavinái táplálják. Csak nem messze lmon
határától olvad meg, és változik bővizű patakká. Még sosem jártam ilyen magasan, de megismerem a
színét. Ez a Liro.
- Hogyan tovább? - nézett Ameriel kétségbeesetten a felettük tornyosuló függőleges sziklafalra, majd
az alattuk ásító irdatlan mélységre. - Még út sincsen, ami a halálba vezessen.
- Hogy érted ezt? - kapta fel a fejét a hegyi ember.
- Nekem úgy tűnik, a barlang mindent elkövet, hogy örökre itt maradjunk - vont vállat az Úrnő.
- Elég egy megreccsenő réteg, és mind eltűnünk a lezúduló hótömegben - hagyta rá Zald.
- Odaát van egy vékony perem, amin tovább juthatunk - tért vissza Sacrio a sziklaterasz széléről. - Az
öszvéreket itt kell hagynunk.
- Túl messze vagyunk még a falutól, hogy megváljunk a készletektől - vetette közbe a hegyi vezető.
- Inkább, minthogy itt várjuk ki a következő lavinát, vagy éhen haljunk - indult a málhásállatok felé
az amazon.
- A perem keskeny, nem terhelhetjük túl magunkat, különben lezuhanunk a szakadékba - biccentett a
gorviki. - Ráadásul a sebesültek holmiját is nekünk kell cipelnünk.
- Válogasd ki a legszükségesebbeket, és oszd szét! - állt meg a barlang bejáratánál Ameriel.
A vezető nekifogott az állatok leszerszámozásának.
- Friss a levegő, mégis olyan mintha fuldokolnék - lépett az Úrnő mellé Vinidis.
- Zald szerint minél magasabbra mész, annál rosszabb - nézett közönyösen a toronira az emrelin.
- Különös, hogy pont egy ilyen kietlen vidékre kerültünk!
_ Miért lenne különösebb, mint az ötödkor közepe?
_ Mert akkor volt oka annak, hogy oda jutnunk - dörzsölte össze fázósan a karjait a boszorkányvadász.
_ Miről beszélsz? - nézett Vinidisre elkerekedett szemekkel Ameriel.
_ Találkoznunk kellett a sántával, és a két fickóval, akik cserbenhagyták.
- Csak te láttad őket. Lehet, hogy rólad szólt a történet.
- Amikor megláttam az örökfémet a fekete bársonyban, rájöttem honnan volt olyan ismerős a vázlat,
amit a dzsad mutatott a domborműről - hagyta figyelmen kívül az amazon szavait a boszorkányvadász.
- Még Shulurban találtam egy leiratot, a családi könyvtár apokrifjei között. A Legendák és Enigmák
egy részletének sérült, hiányos másolata volt, ötödkori kyr mítoszok gyűjteménye. Egyes dalnokok
elképesztő dolgokra képesek. A sziklavár aljában állva döbbentem rá, hogy amit abban a völgyben
láttunk, egyszer már megtörtént.
- Szerinted azért kerültünk vissza a múltba, hogy újjá élesszünk egy régi történetet? - kérdezte,
zavartan az amazon.
- Évezredekkel korábban annál a sántánál volt mind az öt örökfém érme. A Sheralban halt meg, a
hegyek lábánál.

47
- No és?
- Mi azokért az érmékért mentünk, erre a közelükbe találtuk magunkat. Nem tudom, hogy most miért
vagyunk itt, de annyi bizonyos, van itt valami, ami valamelyikünknek nagyon fontos.
- Miért mondtad el mindezt?
- Ti emrelinek furcsa népség vagytok, ősöreg bálványokat imádtok, és ahogy hallottam, nem ritka
felétek az emberáldozat. Kérlek, vigyázz a gondolataiddal! - vette vállára a csomagját Vinidis.
Nemsokára mindannyian útra készen álltak a sziklateraszon, és Zald behajtotta az öszvéreket a
barlangnyílásba.
- Talán megtalálják őket a dwoonok, mielőtt megfagynak - nézett az állatok után a férfi.
- A perem eleinte nagyon keskeny, de úgy húsz lépés után kiszélesedik, és egy felnőtt ember
kényelmesen elfér rajta. A túloldalon várok rátok -mondta Sacrio, azzal kikapaszkodott a mélység
fölé, és szikláról sziklára haladva araszolt előre, míg végül eltűnt a szemük elől.
- Zald itt marad, ha valakinek segítségre van szüksége. Vinidis, te vagy a következő! - mondta az
Úrnő.
A boszorkányvadász kilépett a szédítő magasság fölé. Fagyos szél süvített a talpa alatt, jobbnak látta
nem lenézni. Biztos fogást keresett a sziklafalon. Az előtte haladó gorviki úgy-ahogy megtisztította a
kapaszkodókat, de a hátán lévő súlyos málhával még így kihívást jelentett a keskeny perem. A
meredély néhány méter után erőteljesen meghajlott a fal irányába, és ahogy Vinidis kilépett a
sziklaterasz védelméből, a fagyos szél vad erővel támadt rá. Hátán hintázni kezdett a nehéz teher, a
tartószíjak a vállába mélyedtek, és a szakadék felé húzták. Vinidis szeme, szája, orra egy pillanat alatt
tele lett hóval. A pihék előbb megolvadtak, majd idővel ráfagytak az arcára. A toroninak egy életre
elege lett a hegymászásból. Félvakon matatva hosszú percekig telt, mire áttornázta magát a túloldalon
várakozó Sacrio mellé.
- Add a kezed! - nyúlt felé a gorviki. Vinidis megragadta a nagydarab harcos karját, és áttornázta
magát a peremre. Az alig öt arasz széles ösvényen a két férfi épphogy elfért egymás mellett.
- Köszönöm! - fújta ki magát Vinidis, miután hátrahúzódtak egy mélyedésig, és helyet cseréltek.
- Igazán nincs mit - legyintett Sacrio, és visszasétált a perem szélére. - Mond csak, mióta ismered az
Úrnőt? - fordult a boszorkányvadász felé a gorviki miután, beékelte a lábát egy repedésbe.
- Erion mellett, a fogadóban találkoztunk először. Miért?
- Nagyon a szívén viseli a sorsodat.
- Akárcsak mindannyiunkét.
- Látnod kellett volna, milyen vehemensen lökte félre a felcsert, amikor méregtől bódultan a
lovagterem padlóján feküdtél!
- Nem akarta, hogy még egyszer megmérgezzenek - vont vállat a boszorkányvadász.
- És amikor a találkoztunk a Kardlovagokkal? Ahogy rád nézett, azonnal leparancsolt minket az útról
- folytatta Sacrio.
- Talán a fülébe jutott egy régi história.
- Már évek óta dolgozom az Úrnőnek. Tudom, mi mindenre képes, hogy célba jusson, de olyan
aggodalmat még sosem láttam az arcán, mint amikor összerogytál a várban - fordult vissza a meredély
felé a gorviki. A boszorkányvadász megbántottságot érzett ki a hangjából.
Elsőként Terda érkezett, majd az Úrnő, végül Arossa és Zald másztak ki a párkányra. A fiatal amazon
még mindig nagyon erőtlen volt. Noha csomagjait szétosztották maguk között a kalandorok még így is
megcsúszott a vékony peremen, és csak Zald gyors segítségének köszönhette az életét. Vinidis szíve
szerint magához ölelte volna a szárnyaszegett madárként pihegő lányt, de a szikla túl keskeny volt az
efféle mutatványokhoz.
Lassan haladtak. A gleccser felett száguldó jéghideg szél olykor rettenetes erővel csapott le rájuk, és
nem egyszer a földre kényszerítette a társaságot. Megcibálta ruháikat, belekapott a hátukra szíjazott
málhába, és lezuhanással fenyegette őket. Ilyenkor térdre rogyva húzódtak a szikla oltalmába, és a
szőrmekesztyűkben is megdermedt ujjakkal próbáltak kapaszkodót találni a havas köveken. Egyik
kényszerpihenőjüket követően a hegyi ember nem indult tovább.
- Mi történt? - kérdezte Vinidis az előtte fekvő Terdát.
- Azt hiszem, talált valamit - fordította hátra maszkos arcát a gorviki.
- Magányos alak jár előttünk - mondta Zald. Sacrio leoldotta hátáról a csomagját, és előre mászott
vezetőig. A boszorkányvadász hiába erőltette a szemét, mit sem látott onnan, ahol gubbasztott.
- Futva haladt végig a párkányon, mindenféle felszerelés nélkül! A lába alig mélyedt a hóba, mintha

48
csak lebegett volna a föld felett.
- Milyen idős a nyom? - kérdezte az Úrnő.
- Percekkel ezelőtt keletkezett. Ebben a szélben még így is csoda, hogy maradt belőle valami - hajolt
egészen közel a talajhoz, és mélyeket szippantott a levegőből. - Talán egy elf - mondta, valamivel
később a fejét rázva. - ők hagynak ilyen halvány nyomokat a sárban, de ennek itt cseppnyi fűszaga
sincs _ futott fintorba a nagydarab férfi arca.
- Mi a baj? - furakodott előre Ameriel.
- Nem tetszik ez nekem. Aki előttünk jár, bőrsarut visel. Még ha a barlangból is érkezett, a lábának
már akkor is rég el kellett volna fagynia.
- Talán megtaláltuk, amiért itt vagyunk! - nézett Vinidis az Úrnőre.
- Induljunk tovább! - mordult fel rosszkedvűen Ameriel. - Legyen kéznél a fegyveretek! Nincs olyan
elf, aki képes itt életben maradni prémek és élelem nélkül.
Ahogy haladtak előre, a perem mind szélesebbé vált. Fertályóra múlva elérte egy erdei gyalogösvény
nagyságát. A nyomok továbbra is előttük kígyóztak. Sacrio szerint gazdájuk egyre távolabb került
tőlük. A párkány végül meredeken irányt változtatott, a felettük magasodó fal irányába fordult, és egy
széles repedésben ért véget. Félórányi kapaszkodás után a meggyötört társaság egy kiterjedt fennsíkra
jutott. A metsző, hideg szél ellenére a bundák alatt valósággal fürödtek az izzadságban.
A sziklák védelméből kijutva hómező állta útjukat, ameddig a szem ellátott. Vinidis izmai remegtek a
különös megerőltetéstől. A boszorkányvadász Arossát kereste. A lány a többiektől lemaradva monoton
kapaszkodott felfelé. Már csak hihetetlen akaratereje hajtotta felfelé az emrelint. Mindannyian
tisztában voltak vele: ha megtorpannak, csak idő kérdése, mikor fagynak halálra.
- Ott talán meghúzhatnánk magunkat - mutatott a fennsík egy nem olyan távoli mélyedésére Zald.
Vinidis ledobta a málháját, és visszament a lányért. Arossa szó nélkül fogadta a segítségét. Az amazon
már túl volt a tudatos gondolatok határán.
Elgyötörten indultak az apró völgy felé. A hol derékig, hol mellkasig érő hóban minden lépésért meg
kellett küzdeniük. Félúton Sacrio ismét megtalálta az előttük járó elf nyomait.
- Már ketten vannak. Külön érkeztek. Akit eddig követtünk, a másik nyomában jár. Vadászik rá, akár
egy nagyvadra szokás! Nagyon óvatos. A lépteik sem ugyanolyanok. Amelyik elől halad, jobban
emlékeztet elfre. Ő is felszerelés nélkül jár, mintha nem kellene tartania a hidegtől - egyenesedett fel a
gorviki. - Rossz előérzetem van - fordult az Úrnő felé.
- Váltsunk irányt, menjünk más felé! -javasolta Terda.
- A környező hegyeket akarod megmászni, vagy inkább fagyhalált halsz a hómezőn? - mutatott a
völgyet szegélyező magaslatok felé Ameriel. -Ugyanúgy nincs választásunk, mint ahogyan eddig sem
volt. Vagy lemegyünk a szélvédett völgybe, és kipihenjük magunkat, vagy meghalunk! - intett Zaldnak
az Úrnő, hogy induljon.
A horpadást fertályóra múltán érték el. A vadul csapdosó szélben kihűltek, ruhájuk helyenként
megfagyott. Már csak egymást támogatva tudtak, talpon maradni. A legrosszabb állapotban Arossa
volt, akit egy ideje már a toroni támogatott.
A szélcsend minden átmenet nélkül állt be. A változás olyan hirtelen volt, hogy az elöl haladók arccal
a hóba buktak.
_ Mágia óvja a környéket - jegyezte meg Vinidis, miután betámogatta Arossát a védett területre.
_ Ott az a tó, a fával - mutatott remegő ajkakkal Sacrio, a völgy mélyén terjengő ködben megbúvó
vízre. - Melegebb, mint a környék, a partján meghúzhatjuk magunkat.
A szél varázslatos megszűntével sokkal könnyebben haladtak. A hideg nem szorította olyan erővel az
izmaikat, a hó kevésbé volt porózus, és ahogy a tóhoz közeledtek, egyre vékonyabban fedte a földet.
Mégis, mire elérték a vizet, Vinidis alig állt a lábán.
Odalent újabb kellemes meglepetés várta őket. A melegvizű tavacska kipárolgása a part közelében
megolvasztotta a havat, és dacára a fennsíkon uralkodó hidegnek, apró, puha fűvel benőtt gyűrűnek
adott életet maga körül. A víztől pár lépésnyire álló hatalmas fűzfa élt, és barkáit bontogatta. A
boszorkányvadász lerogyott a földre, és saját, fülében visszhangzó szívverését hallgatta. Megkínzott
teste a jussát követelte. Lecsukta a szemét, és hagyta, hogy kiszolgáltatva magát a barlang akaratának,
elnyomja az álom.
Zavaros képek jelentek meg a szeme előtt.
Újra látta magát Gorvikban. Találkozott egy idegen, sosem látott fiatal férfivel, aki ábrádon volt a
sajátjai között. A nemes teste vékony volt, pillantása nem evilági homállyal nézett rá. Szemfogai

49
természetellenesen erősek voltak, akárcsak igéző szépségű anyjának. Látta magát, ahogy alkura lép
velük.
Pénz nem cserélt gazdát, mégis mindkét fél roppant elégedettnek látszott.
Az álomkép Vinidis gúnyosan nevetett álmodójára.
- Képtelenség! - riadt fel Ameriel hangjára. -A fűznek még a magja sem kerülhetett volna ide.
Kinyitotta a szemét, és a ráfagyott ruháitól meg-szabaduló amazonra nézett. A meleg és a szélcsend
hatására a többiek gyorsan feléledtek az erőfeszítés okozta, ájulásszerű kábulatból.
- Legalább száz éves - húzódott Zald közelebb a vízhez.
A tó körül egyenletes tavaszi meleg volt. A boszorkányvadász még a frissen hullott eső illatát is érezni
vélte. A levegőben nyoma sem volt a távolról látott párának. Minden tiszta volt, és érintetlen.
Vinidis hozzá látott, hogy leerőltesse magáról az olvadásnak indult bundát. Amikor végzett,
szemügyre vette a mellett fekvő Arossát. A lány arca fehér volt a vérveszteségtől. Ameriel szerint a
seb ugyan gyógyulásnak indult, de a folyamatos utazás miatt nem tudott összeforrni. A
boszorkányvadász megoldotta a szíjakat az amazon ruháján, és kibontotta a törékeny testet a bundából.
A lány mellkasán keresztbe futó kötés több helyen átvérzett. A toroni az Úrnő felé nézett, de Amerielt
teljesen lefoglalták a saját gondjai. Vinidis a málhája felé indult, hogy átkösse Arossa sebét.
- Csak maradj! - nézett rá az emrelin fénytelen fekete szemeivel, és ujjaival a toroni kezéhez nyúlt. A
mozdulat olyan természetes, az érintés olyan erőtlen volt, hogy Vinidisbe késként hasított az
aggodalom.
- Szörnyen nézel ki! - mondta vigasztalás gyanánt.
- Rendbe jövök, ne aggódj! - biztatta az amazon. A boszorkányvadász rettenetesen érezte magát.
- Átkötöm a sebedet.
- Még nem értem az erőm végére. Csak maradj mellettem, annyi pont elég lesz - hajtotta le a fejét
Arossa a nedves földre, és lassan elernyedt a teste.
Félóra múltán, hála a jótékony melegnek, a kalandozókba visszatért az életkedv. Az állati szívósság-
gal megáldott Sacrionak még arra is maradt ereje, hogy körbejárja a menedék környékét. Amikor visz-
szatért, ajkán furcsa grimasszal bökött a háta mögé.
- Megtaláltam a vadászt.
Ameriel ocsúdott leghamarabb a társaságon eluralkodott értetlenségből.
- Beszéltél vele?
- Nem állt módomban - rázta le a ruháira tapadt havat a gorviki. - Halott. Száz lépésnyire fekszik a
tótól. Egyetlen nyílvessző végzett vele.
- És a gyilkos? - nézett körül az Úrnő.
- Valahol itt kell lennie a víz körül. Lövésirányban indultam el, és ide jutottam - nézett Amerielre
Sacrio.
- Száz lépésről, egyetlen lövéssel ölte meg a vadászt? - biccentett elismerően az amazon.
- Szemen lőtte. Erős, pontos találat volt, még a koponyacsontot is átütötte.
- Az lehetetlen! - mondta mély meggyőződéssel az emrelin. - Valószínűbb, hogy elrejtőzött valahol a
hóban.
- Ha meg is tette, nem hagyott nyomokat - rázta meg a fejét a medvetermetű férfi.
- Pontosan hová tart a lövésirány? - szólt közbe Vinidis.
- A fűz felé - intett a fejével a fa irányába Sacrio.
- Ideje lenne alaposabban körülnézni! - vonta ki a kardját Terda.
Együtt mentek a tó partjáig, de az ágak közé csak a nagyobbik gorviki lépett be.
- Itt vannak a nyomai. Úgy tűnik, felmászott a fára.
- Az ágak közül lőtt? - csóválta meg a fejét az Úrnő. - Ekkora távolságnál elég egy levél, és
méterekkel téveszt célt a vessző.
- Mégsem mászott fel a fűzre, hanem belesétált! - változtatott korábbi véleményén Sacrio. -Nem
rugaszkodott el a talajról, a fa kérgén sincsenek sérülésnyomok.
- Erre még egy elf sem képes! - nézett körül bizonytalanul Ameriel.
- Nem biztos, hogy elf, már ami a halott vadászt illeti - lépett ki az ágak közül a gorviki -, bár nagyon
hasonlít rá. Érdemes megnézni, megéri a fáradtságot!
A halott a hátán feküdt, jobbára elfre hajazott. Alkata vékony, fülei hegyesek. Ruházata különös,
fekete, selyemszerű anyag. Bőre sápadt, mint a hó, amin feküdt, haja szőke, akár a nap aranya. Az
arcát jelek és kusza ábrák borították. A nyílvessző szára a bal szeméből meredt felfelé.

50
- Mi ez? - nézett tanácstalanul a többiekre Terda.
- Talán valami elfajzott elf kolónia tagja, ami csak itt, a Sheralban telepedett le - vonta fel a vállát
Sacrio. - Nézzétek a ruháját! Látszatra vékony,
akár a selyem, de amikor hozzá értem, éreztem, hogy erősebb anyagból van, mint az acél!
A kalandorok idegenkedve figyelték a kiterített lényt.
- Ti is érzitek? - törte meg a csendet Vinidis.
- Mit? - kérdezte Terda.
- Még holtan is a veszély aurája lengi körbe - nézett az épen maradt, semmibe meredő szemre a
toroni.
- Legszívesebben, most azonnal menekülni kezdenék - bólintott Sacrio. - Pedig annyira esetlen és
törékeny.
- Miből gondoltad, hogy a tó felől jött a lövés? - vágott elé a mélyebb gondolatoknak Ameriel.
- A nyomokból, és a test fekvéséből következtettem ki - hajolt közelebb a földhöz Sacrio. - Tudom,
hogy hihetetlenül hangzik, de ez a valami az utolsó pillanatban felfedezte, hogy rálőttek. Az orvlövész
irányába kapta a fejét, és a nyílvessző ezért fúródott a szemébe. A felgyűrődött szélű nyomokból
egyértelműen látszik a hirtelen mozdulat.
- Akkor pusztán véletlen volt a pontos találat -engedett fel az Úrnő.
- Nekem úgy tűnt, az íjász annyira ismerte az áldozatát, hogy képes volt ezt is beleszámolni a lövésbe
- nézett Amerielre a gorviki.
- Már egy ilyen pontos és erős, százméteres lövés is valóságos csoda, amire talán tízen képesek egész
Yneven! Azonban olyan lövész, amilyenről te beszélsz, egész egyszerűen nem létezik a kontinensen -
rázta a fejét az Úrnő.
- Hogy nem ember, annyi legalábbis bizonyos. Sőt az is, hogy még csak nem is az yllinori Sasok
között kell keressük az íjászt! - nézte a halottat Vinidis, és érthetetlen módon olyan érzése támadt,
mintha régóta várt ajándékot látna maga előtt.
- Arról nem is beszélve, hogy Yllinor a világ végén van.
- Talán valaki Elfendelből? - találgatott Terda. - Igaz, ők sosem lépik át az országhatárt.
- Menjünk innen, amilyen gyorsan csak tudunk! Ez a küzdelem nem a mi léptékeink szerint zajlott, és
nekem semmi kedvem összeakadni a győztessel - fordult sarkon az Úrnő.
A tó partján semmi sem változott. Arossa továbbra is békésen aludt a füvön, mintha körülöttük nem is
tombolt volna a gyilkos hideg. A toroni a lányhoz lépett, és finoman felébresztette. Az amazon
kinyitotta a szemét és a férfire nézett. Vinidisnek ismét a régi tüzet látta a pillantása mélyén.
- Álmodtam - érintette meg a boszorkányvadász kezét a lány, érintése lágy volt, mégis élettől teli. - A
Földanya beszélt hozzám. Azt mondta, itt biztonságban vagyunk.
- Az Úrnő nem így látja, úgyhogy ideje indulnunk - segítette fel az amazont Vinidis.
- Köszönöm! - mondta Arossa, és tekintetével Amerielt kereste. Amint megtalálta, szó nélkül hagyta
faképnél a férfit. A toroni pillantása hosszan elidőzött a lány hátán, fiúsan keskeny csípőjén, vékony
derekán.
- Próbáljunk meg a horpadásban maradva észak felé átvágni a fennsíkon, hogy védve legyünk a
széltől - vette fontolóra a lehetőséget Zald Sacrio mellett állva.
- Szélvédett helyen, a meglévő készletekkel, két éjszakát kihúzhatunk a szabad ég alatt - gondolkodott
hangosan a gorviki. - Ha a völgy elég hosszan lejt, talán elérhetjük a hóhatárt.
Fertályóra múlva, a tó természetes lefolyását követve elindultak a fennsík mélyebb részei felé. A
melegvizű patakocska partjai idővel befagytak, végül az ér torlódott szélű jégdarabbá csökevénye-
sedett. A fagyhalált halt patak látványa nyomasztólag hatott a társaság tagjaira. Két órával később már
tudták, mennyire felesleges volt minden erőfeszítésük.
Elérték a fennsík szélét határoló hegyeket. A horpadás elkanyarodott előttük, és az ormok lábai előtt
kígyózva délnek tartott. Megkerülték a legközelebbi csúcsot, és a szemük elé táruló látvány kiölt
belőlük minden reményt.
Az elnyúló mélyedés végét megmászhatatlan sziklafal zárta le.
- Akkor ennyi? - állt meg Terda csalódottan a völgykanyarulatban.
A többiek hitük vesztetten néztek Zaldra és Sacriora. A két vezető is megtörve bámulta az elébük
tornyosuló hegyet.
- Az előző orom előtt egy pillanatra éreztem valamit - kezdett bele vontatottan a gorviki. - Hasonlított
a barlang szagára, de annyira gyenge volt, hogy inkább nem szóltam. Persze, most aligha van jobb

51
dolgunk, minthogy megnézzük.
- Nincs választásunk - biccentett Zald. - Feléig sem jutnánk a csúcsnak, és máris kőkeményre fagyva
zuhannánk vissza.
- És a tó? - kérdezett közbe Arossa.
- Csak elnyújtanánk vele a szenvedéseinket -csóválta meg a fejét Terda.
- Akkor már százszor inkább Sacrio megérzése! - igazította meg a száját fedő prémet Ameriel.
Néhány száz métert haladtak visszafelé a saját nyomaikon, amikor a gorviki meredeken a hegyek felé
fordult. Eleinte lassan haladt, lépésenként megállt, és beleszippantott a levegőbe, később egyre
határozottabbá vált, és egy közeli csúcs felé fordult.
- Ugye tudod, mit csinálsz? - kérdezte a gerinc felé félúton a Titkok Úrnője, ahol a jéghideg szél már
bénító erővel fújt át a ruháikon.
- Ebben az erős szélben lehetetlen követni a szagnyomot. Az egyetlen esélyünk, ha megpróbáljuk
kitalálni, hol lehet a barlang bejárata - húzódott közelebb Amerielhez Sacrio. - Ott feljebb, láttam egy
keskeny párkányt. Akár szerencsénk is lehet.
Félórányi kapaszkodást követően érték el a hegy oldalában meghúzódó peremet.
- Ezért éreztem meg! A barlang itt sem engedte megfagyni a vizet - guggolt le egy tócsányi sár mellé
a gorviki.
A boszorkányvadász visszafordult, és felhúzta az utolsóként érkező Arossát. A lány remegő tagokkal
dőlt a hátára.
- Kyelnek legyen hála, ez az! - sóhajtott fel megkönnyebbülten a barlangból visszatérő Zald. -
Megmenekültünk.

IMONBAN EGYETLEN éjszakát töltöttek. Noha mindannyiukra ráfért volna a hosszabb pihenés, a
bennük bujkáló rossz érzések, és a bizonytalanság tovább űzték őket. Senkinek sem volt ellenvetése,
amikor másnap reggel Ameriel felvetette az indulás gondolatát. Az amazon négy arannyal toldotta
meg Zald bérét az elvesztett állatok miatt, és még további kettővel az odalett felszerelésért. A hegyi
ember a rengeteg pénztől megilletődötten búcsúzott a társaság tagjaitól. Amikor tekintete
összetalálkozott Sacrioéval, nem bírta szó nélkül.
- Igazság szerint a pénz fele téged illet - bökte ki rövid tépelődés után.
- Megkérem az árát, ne félj! - nevetett fel a gorviki, és az Úrnőre sandított.
A lovakat jó állapotban találták. A fogadós szemmel láthatólag még arra is vette a fáradtságot, hogy
időnként megjárassa az állatokat. Érkezésük napján a pej barátságos horkantással üdvözölte Vinidist.
A toroni végigsimított a nyakán, és ahogy tenyere a hátas meleg bőréhez ért, megnyugvást érzett
legbelül.

Jó tempóban haladtak a hegyek lábánál húzódó síkság felé. Egyetlen éjszakánál semelyik fogadóban
sem töltöttek többet. Három nappal később elérték az Északi Kereskedelmi Központot, és onnantól
rátértek a kyr útra. Az út monoton nyugalma elaltatta félelmeiket, az őszi délutánok melege
felolvasztotta a hegyek közt lelkükbe lopózott fagyot. A kedélyek megnyugvásával a társaság tagjai is
pihenni vágytak, ám Ameriel sürgetésére minden reggel tovább indultak.
- Semmi kedvem a siker kapujában elbukni! -válaszolta az egyre ingerültebb kérdésekre az amazon.
- De hát nincs miért inunk szakadtából rohanni! - mordult fel Terda, akit néma kitartása ellenére
rendkívül zavart a vállsebe. - A dwoonok aligha üldöznek minket a hegyeken túl, a barlangbéli
fantomok pedig nem árthatnak nekünk ideát. Egy napnyi pihenő igazán ránk férne!
- Márpedig nem állunk meg Erionig! - nézett kihívóan a gorviki szemébe az amazon. - Ha nem
tetszik, maradhatsz. Épp elég bolond holttestét láttam a kanálisban úszni, hogy tudjam, addig nem
lankadhat az ember figyelme, amíg mindent el nem rendezett maga körül!

52
- Elegem van a féligazságaidból, Úrnő! - csattant fel a gorviki. - Kockáztatod az életünket, anélkül,
hogy elmondanád, mibe rángatsz bele!
- Fáradt vagy és ideges - váltott hangnemet az amazon. - Ha pihenni akarsz, tedd! De ne lepődj meg,
ha egyedül maradsz! - zárta le a vitát.
Az összezördülés után továbbra is egész nap lovagoltak, mintha még mindig üldöznék őket. Az Úrnő
ahol csak lehetett, pihent állatokra cserélte hátasaikat. Vinidis peje gazdája terhe nélkül is csak
nehezen tudott lépést tartani friss társaival. A gyors utazás megviselte a kalandorokat, kiszipolyozta
belőlük az erőt, és aláásta figyelmüket. A vértesek ezért tudták olyan könnyedén meglepni őket.
Alig egy napnyira jártak Eriontól, mikor a Kard Testvériség lovagjai a semmiből bontakoztak ki
előttük az út közepén. Az eloszló mágia emberfeletti megjelenést kölcsönzött a harcosoknak. Vinidis
csak ekkor figyelt fel az Úrnő és Sacrio között zajló néma beszélgetésre. Az élen haladó Terda
megfékezte a lovát, mire a mögöttük lévő bozótosból újabb páncélosok léptettek elő.
Az ezüstszín lovasok nem tettek támadó mozdulatot. Húszan voltak, jelvényeik szerint teljes jogú
beavatottjai a rendnek. Magabiztosságuk nem hagyott kétséget elszántságuk felől. Lassan körbe vették
a kalandorok csapatát.
- Mit akartok? - törte meg a csendet Ameriel.
- A toroniért jöttünk! - emelte fel sisakrostélyát a lovagok egyike, és kiléptetett társai közül. -Ha nem
álltok az utunkba, elmehettek. Nincs dolgunk veletek, nekünk csak az északi feje kell, ám ha
szükséges, a tiétekkel együtt vesszük el! - közölte nyugodtan a harcsabajuszú férfi, aki leginkább
megtermett hentesre emlékeztette Vinidist.
- Csak nem hiszed, hogy magára hagyjuk a társunkat? - küldött megvető pillantást a lovag felé az
emrelin.
- A döntés a tiétek - vonta meg a vállát a Kígyóhajú szolgája. - A túlerőnk több mint elég a
győzelemhez. Nem kívánom az életeteket, de ha úgy hozza a kényszer, nyugodt lélekkel végzek
veletek. Távozzatok, amíg megtehetitek!
- No és ki kéri ezt tőlünk? - mérte végig pimaszul a lovagot Ameriel.
- Renan Folne - biccentett a nő felé a harcsabajuszú, és kivillantotta híjas, csorba fogsorát.
- Adj időt, hogy dönthessünk! - sápadt el az amazon.
- Legyen - hagyta rá a vértes. - Ám a türelmem véges, ha túlfeszítitek a húrt, nem lesz újabb
figyelmeztetés!
Az Úrnő a többiek felé fordította a lovát, és lehalkította a hangját.
- Hírből ismerem ezt az alakot. Közismert alakja Erion Orwella rendjének. Képzett varázshasználó,
hírhedt bajkeverő, és félelmetes fegyverforgató. Beszélik, még saját egyháza szabályaira is fittyet hány
olykor. Ott volt a Domviknak szentelt San Badleno Bazilika felgyújtásánál, és neki tulajdonítják a
Kikötőnegyed régense ellen végrehajtott merényletet is.
Tudtommal baráti szálak fűzték Orna da Rótta lovaghoz, aki négy éve veszett oda a Fogadónegyedbeli
Krad templom ostrománál. Ezért akarja annyira a fejedet - nézett a boszorkányvadászra az Úrnő.
- Őrültség lenne szembeszállni velük! - csóválta meg a fejét Sacrio. - Egyetlen rohammal elsöpörnek
minket, vagy ami még rosszabb, szorosabbra húzzák a kört, és lassanként aprítanak fel!
- Márpedig harc nélkül aligha engednek tovább! - lélegzett mélyeket Terda, hogy feltüzelje magát. -
Talán, ha éket formálunk, áttörhetünk
közöttük, aztán irány a puszta! Győzzön, akinek a lova jobban bírja a vágtát!
_ Áttörni közöttük? Te sem gondolod komolyan! Teljes vértben vannak! Nincs esélyünk, most, hogy
körbefogtak minket! - csattant fel az Úrnő.
_ Csak nem küzdelem nélkül akarod, megadni magad a végzetednek? - mordult fel a gorviki.
- Miféle végzetről beszélsz? Elmegyünk - felelte Ameriel.
Terda döbbenten bámulta az emrelint.
- Valami oka biztosan van, hogy nem rontották ránk azonnal - szólalt meg Arossa, de rögtön
elhallgatott, ahogy az Úrnő ránézett.
- Sajnálom Vinidis! - fordult a toroni felé az Úrnő.
- Te tényleg odavetnéd az orwellánusoknak? -mordult fel Terda.
- Ha akarsz, maradj! - vonta fel a vállát Ameriel. - Egyedül leszel.
- Csak a magad nevében beszélj, boszorka! - robbant ki a gorviki, és Sacriora nézett.
- Mindössze egy életem van - rázta meg a fejét a nagydarab férfi. - Nézz körül, abradói! Ezt a harcot
nem nyerheted meg.

53
- És te? - nézett Terda Arossára. - Az életedet mentette meg a hegyekben! Ha nem cipel keresztül a
fennsíkon, megfagysz a hóban.
- Ő azt teszi, amit én mondok neki! - vágott a válasz elé a Titkok Úrnője. - Te pedig jobban tennéd, ha
végiggondolnád, kinek tartozol az életeddel! Dolgod van még ezen a világon, nem vagy szabad ember.
Terda szemében egy pillanat alatt kihunyt a tűz.
- Sajnálom! - mondta csendesen Vinidisnek.
- Azt teszed, amit tenned kell - biccentett belenyugodva a megváltoztathatatlanba a toroni. -Ha
visszatérsz Erionba, vidd meg a halálhírem Rólak Tavernájába!
A gorviki csak biccentett, aztán léptetésben haladt át a lovagok megnyíló sorfalán.
- Van nálad valami, aminek már aligha veszed hasznát - húzódott közelebb a boszorkányvadászhoz
Ameriel.
- Szívességet kérsz tőlem, miután a farkasok elé vetettél? - nézett elhűlve a nőre Vinidis. - A
szíveddel együtt a lelkiismeretedet is rég zálogba csaptad már!
- A helyemben te sem tennél másként. Ha maradunk, a Kígyóhajú szolgái minket is lemészárolnak.
Értelmetlen lenne a halálunk.
- Te is tudod, hogy Folne a rend parancsa ellen cselekszik. Csak azért ajánl alkut, mert nem akar
veszteségeket! - köpött az útra a boszorkányvadász.
- Ez egy pillanatig sem tartja vissza attól, hogy nekünk vezesse az embereit! Add az érméket, hogy az
utunk ne legyen hiábavaló! - maradt érzelemmentes az Úrnő arca.
- Legyen! - oldotta le a bőrzacskót a toroni, és az aranyakat a földre öntötte. - Csússz a porban, ahogy
hozzád illik!
- Ha nem tudnám, hogy a jó orwellánusok mindjárt kardélre hánynak, magam ontanám ki a beleidet! -
lobbant a gyűlölet lángja az amazon szemében.
A toroni nem szólt, mire Ameriel leszállt a lóról, hogy felszedje az érméket.
_ Hogyhogy nem érezte meg Sacrio a lovagot? - nézett le a nyereg magasából a guggoló nőre Vinidis.
- Mágiával leplezték a nyomaikat - mosolyodott el gúnyosan az emrelin.
- Így helyes, tudod, hol a helyed. Nő létedre nagy kár lett volna a saját kezedbe venni a dolgok
irányítását. Jól tetted, hogy azokra hagytad, akikben van elég erő! - vigyorodott el megvetően a toroni.
Az emrelin arcát elfutotta a vér, keze a kardmarkolat felé mozdult, aztán csúfondáros mosoly terült
szét az arcán.
- Hiába is próbálkozol, nem fogok neked ugrani. A vérontást meghagyom a lovagoknak, és egyetlen
karcolás nélkül távozom - vette fel az utolsó aranypénzt Ameriel, és nyeregbe szállt. - Kellemes
időtöltést! Ahogy elnézem, a kiváló társaságban nem lesz hiányod!
A orwellánusok szétváltak a három távozó előtt. Egyedül Arossa nézett vissza a toronira. Vinidis nem
tudott mihez kezdeni, a lány arcára kiülő kétségbeeséssel. A vértesek zárták soraikat, a
boszorkányvadász egyedül maradt a Kígyóhajú szolgáival.
- Végre szemtől szemből találkozhatunk! Régi vágyam teljesül azzal, hogy személyesen is
megismerhetem, a „shuluri mészárost" - mondta túláradó jókedvvel Folne, és közelebb léptetett a
magányos lovashoz.
- Amikor Erionban járok, gyakran időzöm Rólak tavernájában. Ha dolgod volt velem, kár volt ilyen
hosszan halogatnod a találkozást!
- A sors kegyetlensége, hogy magas körökben akadnak pártfogóid egyházunkban Vinidis-Re L'Hass.
- Nocsak, az Egyetlen Ivadék elhagyja a Városok Városát, és a talpnyaló kutyák máris semmibe
veszik a szavait? - mosolyodott el szélesen a boszorkányvadász, de szeme a lovagok sorát fürkészte.
Hiába. Ilho-mantari ezen a napon nem osztott kegyelmet.
- Van, hogy a bosszú mindennél kedvesebb a Kígyóhajú Asszonynak. Ha visszatértem a rendbe,
elszámolok a tetteimmel.
- Hogy találtál rám? - lépett túl a lovag szavain Vinidis.
- A fülembe jutott, hogy a hegyek felé veszed az irányt. Szemlátomást akadnak rosszakaróid azok
között, akiket a barátaidnak hiszel.
Vinidis lassan elővonta a kardját.
- Itt az ideje kiegyenlíteni egy régi adósságot - emelte meg a fegyvert a boszorkányvadász.
Menj, nézd meg, mi történt! — csengett még mindig Sacrio fejében Ameriel percekkel korábbi
üzenete.
Átosont két bokor között, és meglapult. A környék kihalt volt. Még a tücskök is hallgattak. A levegő

54
rothadás szagával volt teli.
Még egy iker sem képes kivágni magát a lovagok közül! - emlékezett a szellemnyelv szavaira a
gorviki.
Sacrio tudta, hogy az Úrnőnek igaza van.
Mielőtt megjelentek volna, már messziről megérezte Orwella lovagjait. Noha a fények játéka tökéletes
volt, az állatok szagát semmi sem rejthette e1 előle. Ha az Úrnő nem figyelmezteti napokkal korábban,
talán elárulja magát, így azonban némán jelezte a nőnek, hogy amit várt, bekövetkezett. Az amazon
hallgatásra intette, és a toroni sorsa percekkel később beteljesedett. Miután magára hagyták, Sacrio
lyukas rézgarast sem adott volna az északi fattyú életéért.
Annál inkább megdöbbent, amikor a boszorkányvadász félórával később utolérte őket. A harcosnak
néhány könnyebb sérülésen túl kutya baja sem volt. A gorviki nyomát sem látta rajta a csata utáni
izgalomnak. Az alatta lépdelő pej azonban szemét forgatva, kitágult orrlyukakkal érkezett. Sörényén
zöldesbarna, rothadás szagú cafatok fityegtek. Egyedül Terda vette a bátorságot, hogy faggatni kezdje
az északit a történtekről, de néhány elharapott mondattöredéknél, ő sem kapott több választ. Sacrio
kiérezte a harcos szavaiból a bennük rejtező bizonytalanságot. A toroni mozdulatai hasonlóképpen
tétovák voltak, és csak nehezen tudta leplezni kábaságát.
Azonnal megérezte rajta azt a kesernyés szagot. Ugyanazt a rothadásszerű bűzt, mint ami a kyr
határerődben árasztotta el az orrát, pillanatokkal a boszorkányvadász csodálatos gyógyulása előtt.
Ráadásul tisztán emlékezett rá, ahogy az északföldi szeme az életveszély pillanatában egy csapásra
kitisztult a méreg és az alkohol okozta kábulatból.
Valami nem volt rendben ezzel a toronival.
Sacrio elérte a liget szélét. Kilesett az ágak közül. A földön fekvő ezüstszín páncélok még
százlépésnyire voltak tőle. A toronit és a pejt kivéve senki sem hiányzott. Még a nehézcsontú harci
lovak is mind döglötten feküdtek az út porában. A környéken mindent zöldesbarna massza lepett. A
levegő mind émelyítőbb szagokat hozott felé. Ösztönei menekülésre sürgették, de énjének tudatos fele
előre hajtotta.
Kilépett az útra, elhagyta a bokrok takarását. Szélirányból közelített, mégis szinte meztelennek érezte
magát. A zöldesbarna terület szélén a bűz olyan erős volt, hogy minden igyekezete ellenére öklendezni
kezdett. Kendőt kötött az arca elé, és egy letört ággal megpiszkálta a szétkenődött anyagot. Ugyanaz a
massza volt, mint amit a toroni hátasán látott. A fertőzött terület közel harminc lépés hosszú volt. A
rothadás mindent beborított, a vérteket és az út porát kivéve.
Nem mert tovább menni. A kígyószív-vésetekkel borított, mozdulatlan páncélok minden figyelmeztető
érzésnél erősebben taszították. A földet vasalt paták túrták fel, ám a nyomok jóval kevesebb halálról
árulkodtak, mint ahány fekvő holtestet látott. Mindössze két-három pengeváltásra került sor, mielőtt az
iszonyat végigszáguldott a küzdőkön.
A halál készületlenül érte a támadókat. Az állatok letaglózott ökrökként terültek el a porban, a
lovagokat két csapás közt érte a végzet. A húsvér testek elrothadtak vértjükben, a fű kipusztult, a
bokrok a földre dőltek, a fák csupasz karókként meredtek az ég felé.
Hiába kényszerítette magát, nem tudott a körön belülre lépni. A benne élő ösztönlény mindannyiszor
felülkerekedett rajta. Végül felhagyott a hasztalan próbálkozással, és megkönnyebbülve fordított hátat
a rettenet poklának. Lábai szinte maguktól vitték hátrahagyott lova felé. Amikor elérte az állatot és a
nyeregbe vetette magát, egyetlen gondolat töltötte ki a fejét.
Most már biztosan tudta, hogy akit Vinidis-Re L'Hassként ismer, semmiképp sem lehet az, akinek
vallja magát.

55
- THARR MEGKÍMÉLTE testedet és lelkedet, hogy továbbra is híven szolgáld őt - nézett rá gúnyos
félmosolya mögül a sárga köpenyes pap.
Vinidis az áldozati oltárra dobta az aranyakkal teli erszényt. A Kígyó szolgája utána kapott, és
eltüntette csuhája mélyén.
- Mi van az emlékeimmel? Miért nem tudok felidézni dolgokat? - szorította meg az aszott kezet a
boszorkányvadász a tisztelet legkisebb jele nélkül.
- Szabadulj meg az érméktől! Bajt hoznak rád, és minden véredre! - révedt el semmiben a pap szeme.
- Olyat mondj, amit magamtól nem tudok!
- A híretek megelőzött Erionban, pietor. A csomagod túlontúl értékessé vált a falak között, hogy
büntetlenül birtokold.
- Akkor vedd el őket! - oldotta le az oldaláról a másik erszényt a toroni, és a csuhás felé nyújtotta.
- Már megfizettél a szolgálataimért - rázta meg a fejét a kénsárgacsuklyás.
- Tartsd meg! Áldozatként hagyom a Háromfejű oltárárán.

- Nem tehetem, romlást hozna ránk! Az inkvizítorok sosem nyughatnak. Ma te, holnap én. Éld az
életed és ne vond magadra a Háromfejű haragiát! - lépett hátra a pap, és egy elbocsátó mozdulattal
jelezte, hogy részéről véget ért a találkozó. - Mihamarabb keress magadnak egy bolondot, akinek
eladhatod az átkozott érméket! - mondta még a távozónak.
- A jelölt már megvan, csak az akarat hiányzik, hogy megtegyem - morogta az orra alatt Vinidis, és
faképnél hagyta a csuhást.
A szolga a Tharr szentély kijáratáig kísérte. A boszorkányvadász fejére hajtotta az incogno csuklyáját,
és kilépett az őszi esőbe. Végigment a szűk, homályos sikátoron, befordult a polgárház udvarába, és az
ólak között átvágva a Shadleki Leánykához címzett fogadó hátsó kijáratához jutott. Keresztül sétált a
kocsiszínen, és a taverna előtt felszállt a lovára.
- Mit sikerült intézned? - kérdezte az eresz alatt várakozó gorviki.
- A Háromfejű szolgája sem talált többet, mint Krad papjai. Az inkvizítorokhoz kell mennem, ha meg
akarom tudni az igazságot - bujtatta lábát a kengyelbe Vinidis.
- Rejtélyesen fogalmazol - jegyezte meg Terda, és a kapuk tere felé fordította hátasát.
- Az Úrnő előttünk jár. Az árnyakban járók már ismerik az érmék történetét. Minden épkézláb
csirkefogó ránk vadászik. A csuhás épp csak egy pillantást vetett rám, és azonnal tudtam, hogy szó
sem lehet valódi vizsgálatról - követte az abradóit a boszorkányvadász. - A vén méregkeverő
dünnyögött egy sort, rajzolt néhány rontásűző rúnát a levegőbe de ha tudja, hogy Shulurban születtem,
talán még ennyivel sem próbálkozik.
- Az átkozott boszorkány! Akkor kellett volna elvágnom a torkát, amikor először viszontláttam! Noha
igencsak formás nyakról van szó, így magunk közt szólva - húzódott vigyoriba a gorviki arca.
- Magam is szívesen megszorongatnám - mosolyodott el az incogno árnyékában a toroni, és
rádöbbent, hogy a történtek dacára sem tudja szívből gyűlölni Amerielt.
- Azért kíváncsi lennék rá, miért lopta el a harmadik érmét - váltott lassú ügetésbe a gorviki.
- Azt hiszem, ez egyértelmű - zárkózott fel Terdához a toroni.
- Gondolod, hogy a pénz miatt tette volna? Ezzel egy csapásra elvesztette a jó hírét Erionban.
Felhajtóként és kalandorként egyszerre vált hiteltelenné. A fejére kitűzött vérdíjról nem is beszélve.
Többet vesztett, mint amennyit az érméért valaha kaphat.
- A pénz ezúttal valóban másodrendű - értett egyet Vinidis.
- Akkor hát?
- Hatalom. Ameriel nem ostoba. Tudja, hogy amit eddig felépített, aligha maradhat fenn komoly
támogatók nélkül. Régóta várta már, hogy valami különleges kerüljön a kezébe, amit aztán igazán
értékesre válthat. Amikor a dzsad szóba hozta előtte az örökfémből kovácsolt érmék történetét, kapva
kapott a lehetőségen. Felrúgta szokásait, és maga vette kezébe a dolgok irányítását. Mindent
elkövetett, hogy teljesítse megbízója kívánságát, ugyanakkor nem mulasztott el ügyelni a saját

56
biztonságára sem. Gondolom, te is egyfajta testőrként kerültél közénk - fordult az abradói felé.
- Mondjuk inkább úgy, a ravasz kis dög úgy intézte, hogy amíg vissza nem térünk Erionba, az ő élete
legalább olyan fontos legyen nekem, mint a sajátom - gúnyolódott saját magán a másik. - Pedig
tudnom kellett volna, hogy a Kosfejes Úr semmit sem ad ingyen. Ha az egyik kezével áldást oszt, a
másikkal kétszeresen vesz el.
- Ameriel ismerte Folne bosszúesküjét - folytatta tovább Vinidis. - Úgy intézte, hogy a lovag tudjon
róla, mikor hagyom el a várost. Talán nem akart mindenáron megöletni, de az érmék és közte álltam,
hát tennie kellett valamit. Némi emrelin praktikával megoldotta, hogy nyugodtan halászhasson a
zavarosban. Tudta, hogy a Kígyóhajú szolgái nem emelhetnek kezet rám, ugyanakkor tisztában volt
Folne heves természetével is. Azt csak remélhette, hogy a lovag igyekszik majd megkímélni embereit.
Biztos vagyok benne, jól felkészült rá, hogy ha minden összeomlik körülötte, ő akkor is
megmeneküljön. Odafelé Sacrio segítségével elkerültük a vérteseket, visszafelé azonban addig hajszolt
minket, míg elégé kimerültünk ahhoz, hogy belefussunk a kelepcébe.
- Ezért rohantunk annyira! - csettintett a nyelvével Terda.
- Tartott tőle, hogy a lovagok idő előtt megunják a várakozást. A terv végül bevált, kivéve azt az apró
részletet, hogy érthetetlen módon túléltem a harcot az orwellánusokkal.
- Még most sem értem, hogy tudta ellopni azt az érmét!
- Olyan természetességgel adta vissza az erszényt - mosolyodott el szélesen Vinidis, és tárta szét a
kezeit.
- Nem csoda, hogy reggelre eltűnt. Mindkettőnket átvert, és én igazán még haragudni sem tudok rá.
- Kiváló taktikus. Remekül méri fel az erőviszonyokat - hagyta rá a toroni.
- Szerinted, mit fog tenni?
- Ha van esze, meghúzza magát - vont vállat a boszorkányvadász.
- Akkor miért kürtölte világgá a történteket?
- Megosztotta a figyelmünket, nemkülönben a dzsadét. Most, hogy a saját bőrünkre is vigyáznunk
kell, nem kutatunk utána minden erőnkkel.
- Jártam a Kikötőnegyedbeli raktárában. Még a szalmát is elhordták a lovak alól.
- Gondosan előkészítette a visszatérését.
- Meglopott minket, megnehezítette a dolgunkat, de mindig ügyelt rá, hogy ne feszítse túl a húrt.
- Csak egyetlen érmét vitt el, holott megtarthatta volna mind a hármat - biccentett a toroni. -Persze, ha
már a falon kívül tudom, hogy ő hozta a nyakamra a lovagokat, nem lettem volna könyörületes!
Haonin segítsége nélkül azonban mindaz, amit elmondtam, csak halvány sejtés volt.
- Amikor visszatértél a harcból, alig ismertem rád - csóválta meg a fejét az abradói.
- Attól fogva, hogy elváltunk, egészen addig a pillanatig, hogy utolértelek titeket az úton, semmire
sem emlékszem. Semmire.
- Fura ember vagy te Vinidis-Re L'Hass - húzta összébb a köpenyét a gorviki -, de az ajánlatom még
mindig áll. Gyere velem Gorvikba, nálad rátermettebb embert aligha találhatnék!
- Megvannak a magam félelmei. A Kosfejes országából a legkevésbé sem vágyom újabbakra! -
tiltakozott a toroni.
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani - legyintett lemondóan Terda.
- Ellenben tudok valakit, aki a segítségedre lehet - engedte el a füle mellett a másik szavait a
boszorkányvadász. - A férfit Haoninnak hívják, jó hírű felhajtó. Bár nem gorviki, Rattikani a
törzshelye. A félszemű vénember hírhedt arról, hogy nem tűr meg szószegőket a taverna falai között -
került el egy saroglyát toló kézművest a toroni.
- Köszönöm! - mondta Terda, és lelassította lovát a kordájával ügyetlenkedő polgár előtt. - Az időm
egyre rövidebb, mihamarabb ütőképes csapatra lesz szükségem.
- Az emberei hatékonyak, és garantáltan megbízhatóbbak, mint az Úrnő ígéretei - húzódott Vinidis az
útszéli házfal mellé a szemből érkező ökrösszekér útjából.
Vigyázz! - akart kiáltani Terda, de még levegőt sem vehetett, amikor máris tudta, hogy elkésett.
A boszorkányvadász háta mögött álló taverna zsaluja hirtelen kipattant, és egy tőrt markoló kar jelent
meg az ablakkeretben. A pugoss egy követhetetlenül gyors mozdulattal villant a toroni bal kezében, és
már le is csapott az orvtámadó csuklójára. A kéz gazdája fájdalmasan felüvöltött, és elejtette a
fegyvert. Vinidis jobbjával tőrt hajított az ökrösszekér szalmájában matató kocsis torkába. A hajtó
megbillent a bakon, és egy felajzott nyílpuskát rántott magával az út sarába.
A saroglya tulajdonosával az időközben feleszmélt Terda végzett. A nyeregből kihajolva előredöfött,

57
és torkon szúrta a szablyát ragadó alakot. A fickó összerándult, teste a dágványba zuhant. A gorviki
Vinidisre emelte a tekintetét, de már csak a taverna ablakában eltűnő incogno szegélyét láthatta.
Terda körbenézett a hirtelen kihalttá vált utcán. A gazdátlan ökrösszekér az út közepén vesztegelt.
Hajtója a sárban feküdt, tőle alig néhány arasznyira a kordé gazdája. A piszkosszürke esővízhez egyre
több vörös vér keveredett. A megrettent polgárok pillanatok alatt eltűntek a sikátorokban; bár a városi
őrség keményen megtorolta a polgárokon esett sérelmeket, a legtöbben jobb szerettek volna életben
maradni.
Vinidis hosszú percek múltán tért vissza. Addigra már csak az ökrök áztak együtt a gorvikival az
esőben. Az utca üresebb nem is lehetett volna.
- Sajnálom! - tárta szét a kezeit Terda.
- Merre is élsz mostanság, gorviki barátom? -húzta ki tőrét a halott nyakából a toroni.
- A Hat Városban. Kik voltak ezek? - terelte el a szót a másik.
- Néhány ostoba. Elcsíptek egy morzsát az Úrnő híreiből. Azt hitték, gazdag zsákmánnyal tértünk
vissza a Sheralból. Akkor sem lett volna esélyük, ha nem ilyen körmönfont nehézkességgel építik fel a
támadást - rázta le az esővízzel keveredett vért a hajítópengéről Vinidis.
- Dühösnek tűnsz.
- Te talán örömmel gyilkolsz? - kapta fel a fejét a boszorkányvadász, aztán csak legyintett. -Ámbátor a
te fajtádnál sosem lehet tudni.
- Egyetlen ember sem hibátlan.
- Nos, úgy tűnik, ők sem voltak azok - hagyta ott a sárban fekvő két alakot a toroni, és felszállt a lova
nyergébe. - Menjünk, mielőtt ideér a városőrség!
- Mi fontosabb dolgod van annál, hogy tisztára mosd magad? - nógatta meg a lovát a gorviki.
- Itt az ideje, hogy végrehajtsam, amit felvállaltam. Odaadom az érméket a dzsadnak - húzódott
félmosolyra a boszorkányvadász szája.
Vinidis holtfáradtan ébredt a találkozó napján. Feje fájt, karjai zsibogtak, mintha az egész éjszakát
átdorbézolta volna, holott emlékei szerint az éjközép már az ágyban találta. Öltözködés közben
kényelmetlenül feszengett tiszta ruháiban, és sáros csizmáit látva a herceget átkozta, amiért az ősöreg
város utcáinak majd' a fele kövezetlen.
- A belsővárosban persze még a parkok sétányait is márvány fedi! - dohogott magában, miközben
felöltötte fegyverövét.
A dzsad a Shíren kerületben, a Tubarózsához címzett fogadójában várta az üzenetét. A válaszlevél
néhány órán belül Rólak Tavernájának küszöbén várta a boszorkányvadászt. Az üzenet szokatlanul
szűkszavú volt.
„Holnap kora reggel légy Torozonnál!" Az ajtóhoz ment, kirúgta az éket, aztán vágyakozva nézett
vissza az ágyra. Érthetetlen fáradtsága mellett rosszullét gyötörte, teste minden porcikája a párnák
közé kívánkozott. Erőt vett magán, kilépett az ajtón, és lebotorkált az ivóba. Még az örökké készséges
Lanop sem tudta jókedvre deríteni.
- Nehéz éjszakád volt, uram? - lépett közelebb az intéző. - Kívánod, hogy küldessek Torozonhoz?
- Magam megyek! - morogta morózusan a boszorkányvadász. - A lovam?
- Felnyergelve vár - hajtott fejet Lanop.
- Adj ennem, és gondoskodj róla, hogy valaki takarítsa le csizmámat! - rogyott le Vinidis az üres
asztalok egyikéhez.
Az intéző tett egy tétova mozdulatot a konyha felé, aztán mégiscsak a helyén maradt.
- Mondd már! - engedett fel a toroni saját használhatatlanságán mulatva.
- Reggel egy szolga kérdezett felőled, uram. Üzenetet hozott, de csak veled volt hajlandó beszélni.
Nem volt merszem hozzá, hogy felébresszelek.
- Mikor ment el?
- Órányival az ébredésed előtt. Azt mondta, még keresni fog.
- Akkor hát nincs veszve semmi. Jól tetted, hogy nem ébresztettél fel - intett Lanopnak, hogy hozza az
ételt.
A reggeli és a mellé ivott bor felrázta nyomott hangulatából. Mire kilépett a taverna kapuján,
megfakultak a szeme körül éktelenkedő lila karikák. Átvágott az esővíztől csúszós udvaron, és az
istállóban várakozó pejhez ment. A lovászfiú elé vezette az állatot. Vinidis már a nyeregben ült,
amikor felismerte a kantárt tartó kölyköt.
- Te hoztad az üzenetet a Játékok napján - vigyorodott el elégedetten. A fiú alig emlékeztetett korábbi

58
önmagára. Ruhája új, arca szokatlanul tiszta volt.
- Igen én voltam az, uram - bólogatott az inas, miközben a ló lehajtott feje felett áthúzva, a toroni
kezébe nyomta a szárat.
- Mi a neved, gyerek?
- Alase.
- Hogy érzed itt magad, Alase?
- Nagy jót tettél velünk nagyúr, amikor magadhoz vettél minket! Lanop intéző a szívén viseli a
sorsunkat!
- Ennek örülök! Megtennél nekem valamit Alase? - hajolt előre a nyeregben a boszorkányvadász.
- Amit csak kívánsz!
- Odaleszek ma délelőtt. Jön majd egy küldönc, aki beszélni akar velem. Ha elmenne, mielőtt visz-
szaérek, eredj utána, és nézd meg hová tart! Aztán gyere vissza, és mondd el, hogy mit láttál!
- Meglesz - bólogatott a kölyök.
- De aztán vigyázz, nem szeretném, hogy a küldönc észrevegyen! - emelkedett fel a nyeregben a
toroni.
- Nem először csinálok ilyet, nagyuram! - mosolyodott el magabiztosan Alase. - Olyan leszek, mint az
árnyéka!
- Rajtam kívül csak Lanop intézőnek tartozol elszámolnivalóval! - fejezte be a beszélgetést a
boszorkányvadász, és kiügetett az udvar kapuján.
Rólak Tavernájából félórás út vezet lóval Torozonig. A szemerkélő esőben Vinidisnek majd kétszer
ennyi idejébe telt, mire odaért. Tekintetek tucatját érezte a hátában. Egyszer hátra is fordult, hogy
figyelmeztesse hódolóit tolakodó modortalanságukra Kerülőutakat használt, igyekezett forgalmas
helyeken haladni.
A híres taverna előtt még mindig besúgók lestek minden mozdulatát. Mintha a környék összes koldusa
és utcakölyke az ő megfigyelésével lett volna megbízva. A kantárszárat az elésiető kölyöknek vetette,
aztán belökte a hatalmas tölgyfakaput, és belépett a szokatlanul csendes épületbe.
A reggeli órára való tekintettel az ivó kongott az ürességtől. A dzsad magányosan ült a középső
dobogó egyik asztalánál. Csuklyája, mint rendesen, ezúttal is az arcába húzva pihent. Amint meglátta a
boszorkányvadászt, mézsört töltött az előtte lévő kancsóból az asztalon álló kupákba.
- Itt van, amit akartál! - lépett hozzá Vinidis, és az asztalra dobta az övéről leoldott erszényt. A fém
hangosan koppant a zsírtól, és gyertyaviasztól foltos falapon.
- Hangosabb az érkezésed, mint azt remélni mertem! - kínálta hellyel a kalandozót a dzsad.
- Hogy áll az alku rád vonatkozó része? - engedte el a füle mellett a csuklyás szavait a
boszorkányvadász. - A minap megtámadtak a nyílt utcán. Reménybeli gyilkosaim között akadt néped
fiai közül is.
- A hadzsok sosem járnak egyedül, eltévedt bárány volt a szerencsétlen. Már érkezésed napján
beszéltem a családfőkkel - bontotta ki az erszény száját a dzsad. - Tehát igaz a hír - húzta össze a bőrt
néhány pillanatnyi tűnődés után -, az Úrnő elárult.
- Fel sem háborít?
- Munkaadónknak egy is elég lett volna a háromból.
- Ki ő? - kortyolt a mézsörbe Vinidis.
- Nem sokat tudok róla. Jobbára csak annyit; elég hatalmas hozzá, hogy képes legyen elrejteni
személyét a magamfajta kíváncsiskodók elől.
- Legalább megpróbáltad - tette a kupát az asztalra az északi. – Dicséretre méltó próbálkozás, annál
sajnálatosabb, hogy nem értél célt!
- Aranyon, fegyvereseken és más evilági hatalmon túl mágia is rejti a kilétét - tolta félre bosszúsan a
poharát a dzsad. - Ennek ellenére rájöttem valamire. Kár, hogy nem több megérzésnél.
- Kíváncsivá tettél!
- Néhány jel arra mutat, hogy szoros kapcsolatban áll veled.
- Beszélj!
- Mint mondtam, inkább csak megérzés - dőlt hátra a székben a dzsad, és rendkívül elégedetnek tűnt.
Vinidis egy ideig eljátszott a kezében tartott kupával, mielőtt megszólalt.
- Ö akarta, hogy ezt mond, igaz? - érzett rá a szavakon túli homályos tartalomra a boszorkányvadász.
- Igen - emelte fel a fejét a dzsad, és fehér fogai kivillantak az incogno árnyéka alól.
- Mit üzen még?

59
- Hogy kövesd a gorvikit a Szent Földre!
- És ha maradok?
- Engem a legkevésbé sem érdekel! Én így is, úgy is megkapom a fizetségemet, ami magunk közt
szólva, felettébb nagylelkű a feladat csekélységéhez mérve.
- Galradzsa vigyázzon a lépteidre! - állt fel az asztal mellől Vinidis. - Szükséged lesz rá, ha még
egyszer keresztezed az utamat!
- Megértettem. Egyébiránt van nálam száz arany a részedre. Mi legyen a sorsa?
- Add át Lanop intézőnek Rólak Tavernájában! - indult el a kijárat felé a toroni.
- Mondott még valamit az a rejtélyes alak! - szólt utána a dzsad, mielőtt hallótávolságon kívül ért
volna.
A boszorkányvadász megállt.
- Azt üzeni, tudja, mi történt az orwellánusok-kal, s hogy Gorvikban te magad is fényt deríthetsz a
rejtélyre.
Vinidis többre nem volt kíváncsi. Átvágott a kijárat felé, és a tölgyfa ajtón át kilépett a szemerkélő
esőbe. A pejre majd két percet kellett várnia. Az állatot vezető falfehér kölyöknek remegtek a térdei a
félelemtől. Szemlátomást akkor végzett a hátas le-csutakolásával.
- Kár volt letakarítanod! - vetett egy rezet a fiúnak.
Az inas utána kapott az érmének, de olyan esetlenül, hogy az a földre hullott.
- Neked meg mi bajod?
- Két alak megpróbált közel férkőzni a lovadhoz, uram! — felelte a kölök kis híján sírva. — A taverna
intézői rajtakapták őket!
- Talán még sosem láttál lótolvajt? - engedett fel a toroni.
- Azt már igen, de ennyi hullát, és kiontott embervért még soha! A lovad csupa vörös volt, a nyakától
a tomporáig!
- Akkor mégiscsak jól tetted, hogy lecsutakoltad - lépett a kengyelbe Vinidis, és borús hangulatban
indult Rólak Tavernája felé.
Az utcák megváltoztak. Az egyre sűrűbben szemerkélő eső fátyla szürke homályba vonta a házakat.
Az emberek házaikba bújtak, a terek elnéptelenedtek. A boszorkányvadász mégsem érezte egyedül
magát. A nyomában járó tekintetek hűséges kutyaként követték. Csuklyáját mélyen az arcába húzva,
fejét lehajtva léptetett a fogadó felé, majd megelégelve az idő szeszélyét, a közeli Ellana szentély felé
fordult.
A templom kapuja mellett álló, márványba álmodott, kitárt kelyhű lótuszok egykedvűen gyűjtötték
szirmaik közé a rájuk hulló vízpermetet. Vinidis megnyugodva lovagolt át a másfél alak magas falak
között. A háta mögött hagyott feszültség lassan semmivé foszlott benne. A kert csendesen ázó virágai,
hatalmas levelű, méregzöld növényei harmóniát szőttek az őszi délelőtt nyugtalansága köré, és
észrevétlen türelemmel simították ki a vándor ráncait.
Leszállt a lóról, a kantárt az elé siető fiatal leánykának nyújtotta. A tavernában történtek ellenére tudta,
hogy itt nem kell féltenie az állatot. Felment a templom impozáns márvány lépcsőin, és az
oszlopcsarnokkal díszített bejárat előtt lerázta a vizet incognojáról. Az ajtó kinyílt, mielőtt még
elérhette volna. A megjelenő, igéző mosolyú fiatal nők megszabadították átázott ruháitól, és a
fogadóterembe vezették.
A boszorkányvadász a főpapnőhöz sétált, és kezet csókolt a kortalan asszonynak. A kurtizán a
férfi szemébe nézett, és kérdések helyett magához szólította a teremben álló tizenéves lánykák egyi.
két. A félig még gyermek teremtés megállt úrnője előtt, majd néhány pillanattal később, fejét meg-
hajtva nyugtázta a néma kérést. Vinidis leoldotta erszényét, s miután arannyal áldozott az istennő
oltárán, követte a könnyű léptű lányt az épület belső termei felé.
A párductestű, hollófekete hajú papnő, aki Ellana kegyéből megosztotta vele ölelését azon az órán,
tisztára söpörte a férfi kétségektől zsúfolt fejét. Ujjainak lágy érintése elcsitította teste görcsös
dermedtségét, halk szavai kiölték belőle a bizonytalanság mételyét. Noha kérdésekben és válaszokban
nem szűkölködött a közösen töltött idő, az ágyas kíváncsisága meg sem közelítette a hajszálvékony
határt, mely a meghitt beszélgetést az alkalmatlankodástól elválasztja.
A pásztorórát követően a toroni visszatért a fogadóterembe, és újabb aranyakkal egészítette ki oltáron
hagyott adományát. A főpapnő merengve figyelte a kisimult arcú harcost.
- Örömmel tölt el, hogy bár hírekért jössz, és az időd szemlátomást szűkre szabott, nem úgy térsz be
hozzánk, mintha a Szürkecsuklyásokhoz jönnél! -szólalt meg a negyvenes éveiben járó, igéző tekintetű

60
szépség.
- Ehelyütt gyönyörűség megtartani az íratlan szabályokat - hatott fejet a boszorkányvadász.
- Bírni a tudást, és élni az általa kínált lehetőséggel, nem mindenkinek adatik meg, Vinidis-Re L'Hass.
A botorok jeltelen sírban nyugszanak, vagy lelkük a Nekropolisz utcáin kísért. Sokan beszélnek
rólad mostanság, s nem mindenki emleget olyan jó szívvel, mint ahogy mi tesszük magunk között!
- Akadnak rosszakaróim - ismerte el Vinidis.
- Épp csak megtértél a Sheralból, de a fejed felett máris sötét felhők gyülekeznek! Orwella hitsorosai
előtt nem maradtak titokban a városon kívül történtek. Még Hella Riquill lánya sem képes tovább
pórázon tartani őket. Vigyázz merre jársz! A Kígyóhajú keze messze elér a Városok Városában.
- Épphogy csak megszabadultam a dzsadoktól! - ráncolta homlokát a toroni.
- A helyedben nem lennék ilyen biztos a dolgomban. A sivatagi menekültek között sokan akadnak,
akik nem hisznek Imafez el-Rahim szavának. Még nem mindenki feledte el bosszúfogadalmát.
- Hallottál valamit a rejtélyes alak felől, aki az ibarai háta mögé rejtőzik?
A főpapnő kezét nyújtotta a toroni felé, közelebb húzta a férfit, és maga mellé ültette a pamlagra.
- Közel áll hozzád - súgta a fülébe. - Túl könnyen irányít ahhoz, hogy idegen lehessen. Módszereiben
akad ugyan némi lágyság és kellem, de minden igyekezete ellenére lerí róla, hogy férfival van dolgod.
Kitűnően játszik a lapjaival, de nem tévedhetetlen. Amerielnek sikerült kijátszania, és ellopta előle az
érmék egyikét.
- Saját gyarlóságom volt az oka - vetette közbe Vinidis.
- Megbízód a dzsadon keresztül bizalmát helyezte az emrelinbe. Ne hagyd figyelmen kívül, hogy
valakinek már sikerült rászednie! Találd meg a gyenge pontját, és küzdj ellene minden erőddel! -
szűkültek össze a főpapnő szemei.
- Köszönet a fáradságodért! - hajtott fejet a boszorkányvadász, és az övén függő erszény felé nyúlt
- Hagyd csak! Már éppen eleget fizettél azért amit bármelyik koldustól ennek töredékéért
megtudhattál volna.
- Az itt átélt öröm töredékét leltem volna benne.
- A hiúságomat próbálod legyezgetni, északi férfi? - nevetett fel az asszony, s miközben felemelkedett
ültéből, karját kínálta a boszorkányvadásznak.
A toroni felállt, és belekarolt a nőbe.
- Fogadj el tőlem két jó tanácsot! - mondta a főpapnő, ahogy a fogadótermen keresztül a kijárat felé
kísérte a férfit. - Hagyd el Eriont! Mostanság túl szűk lett neked ez a város. Várj, míg híred megfakul
valamelyest!
- Krad bölcsessége szól belőled, asszonyom! -mondta némi malíciával a hangjában Vinidis. - És a
második jó tanács?
- Jöjj sűrűbben hozzánk! - mosolyodott el a főpapnő, és intett búcsút a toroninak. Vinidis fejet hajtott,
és kilépett márványoszlopok közé.
Lova útra készen várt az épület udvarán. A kantárszárat tartó leány haja épphogy nedves volt a
szemerkélő esőtől. Felkapaszkodott a nyeregbe, kilovagolt a kapun, és további kitérők nélkül Rólak
Tavernája felé vette az irányt. Ébernek érezte magát és tetterősnek. A rátelepedett haragot, és
kiszolgáltatottságot kisöpörte lelkéből az örömök házban töltött óra. Ahogy az útra ért, ügetésre
biztatta hátasát.
Belovagolt a fogadó kapuján, mire Alase szaladt felé a kocsiszín irányából. Vinidisnek elég volt
egyetlen pillantás, hogy tudja, a fiúnak sürgős mondanivalója van.
_ Itt volt! - fogta meg a ló zabláját a kölyök.
_ Hagyott üzenet? - ragadt át rá Alase lelkesedése.
Az inas a fejét rázta.
- Elment, pont úgy, ahogy előre megmondtad uram. Persze rögvest utána indultam! - vigyorodott el
elégedetten a fiú.
- Hová tartott? - szállt le a nyeregből a toroni.
- Hát éppen ez az! Wella Tavernájáig követtem! I - Mi ezen olyan meglepő?
- A küldönc nem volt kifutófiú, sem uraság, aki efféle helyet megengedhet magának.
- Akkor hát szolga az illető - mosolygott a kölyök körmönfontságán a boszorkányvadász.
- Nem volt rajta címer! - rázta a fejét a kölyök. - Meg aztán az egész alak olyan furcsa volt. Úgy
öltözött, mintha Erenből jött volna, de a haját úgy fonta, ahogy felénk még az asszonyok sem. Tele
volt apró csavarokkal meg görcsökkel.

61
- Úgy, ahogy az elfeken lehet látni?
- Úgy, úgy! - bólogatott szorgalmasan Alase. -De a küldönc nem volt elf. Legalábbis én még sose
láttam ilyen pocakos erdőjárót.
- Jól van kölyök, megéred a pénzed! Mesélj, mi történt Wella Tavernájában! Eljöttél szépszerével,
vagy ki kellett dobniuk?
- Nem vettek ám észre! - legyintett fellengzősen a fiú. - Meghúztam magam az istállóban, ott vártam,
amíg a pocakos megjelent a gazdájával.
- Hogy nézett ki az úr?
- Hát, olyan elfféle volt - bizonytalanodott el Alase.
- Nem láttad jól? - simogatta meg a gyerek haját Vinidis.
- Látni láttam, csak ez sem volt mindennapi szerzet — mondta az inas. — Igen kedvelte a pompát
meg a fényűzést. A ruhája árából tíz család egy egész esztendeig jóllakna mifelénk. A lova meg olyan
volt, hogy még a Belsővárosban is csak ritkán látni olyat.
- Szólj Lanopnak, hogy holnaptól fogva neked és az öcsédnek a konyhán legyen a helyetek! - lódította
útjára a fiút a toroni.
Alase hátra sem fordulva szaladt a taverna épülete felé.
Vinidis megfogta a pej kantárát, és bevezette az állatot az istállóba. Leszerszámozta a hátast, majd egy
marék száraz szalmával nekilátott átdörzsölni a szőrét. Gondolatai minduntalan Alase szavai körül
jártak.
- Suyenas, régi cimbora, miért jöttél vissza? - dünnyögte az orra alatt, és nem tudta kiverni a fejéből,
hogy az Elátkozott Vidéken történtek óta a félelf mindenkinél többet tudott róla.

- Ők ketten? Ez minden, amit keríteni tudtál? - túrt idegesen a hajába Terda, ahogy elvette szemét a
falon levő résről.
A dwoon felhajtó szánakozva mérte végig a kapkodó gorvikit. A másik szobában várakozó két
fegyveres jóval több volt annál, mint amit néhány nappal korábban remélni mert volna. A harmonikus
testfelépítésű ikerpárnak jó híre volt a városban, persze mindez mit sem segített azon, hogy a
gorvikinak legalább kétszer ennyi emberre lett volna szüksége.
- Az elvárásaid túl magasak, az idő túl kevés volt - csóválta meg kopasz fejét Haonin. - Ha nem
Vinidis-Re L'Hass ajánl a figyelmembe, bele sem fogok egy ilyen lehetetlen vállalásba.
- Hiába minden! Két ember nem elég! - szelte át három lépéssel a szobát a gorviki, hogy a falhoz érve
visszaforduljon.
- Hacsak a számosságukkal akad gondod, néhány töltelék fegyverforgatót könnyen keríthetünk. Az
ikrek akkor is szilárd alapját adják majd a csapatnak.
- Nekem ütőképes emberekre van szükségem, akik képesek túlélni Ranagol országában! - fortyant fel
az abradói. - Semmire sem megyek sétáló hullajelöltekkel!
- Akkor igen nehéz helyzetben vagy! - lökte be az ajtót Vinidis-Re L'Hass.
A gorviki úgy pördült meg, mint akibe kígyó harapott.
- Még legalább két emberre lenne szükségem! -harapta össze az ajkait Terda, miután felismerte a
belépőt.
- Leszek az egyik a kettőből, ha elég jó vagyok neked - villant össze a toroni tekintete a felhajtóéval.
- Nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak! - a gorviki elmosolyodott.
- Milyenek az embereid? - fordult Vinidis Haonin felé.
- Nézd meg magad, ha olyan kíváncsi vagy! -intett a lyuk felé a dwoon.
A boszorkányvadász a falhoz lépett, a repedéshez illesztette a szemét, majd egy pillanattal később
elismerően biccentve egyenesedett fel.
- Ezek azok, akiknek gondolom őket?
- Pardia Eleron és Lynias Eleron személyesen - mondta rendkívül elégedetten a felhajtó. - Remélem,
ők elég jók neked.
- Mi az hogy! - füttyentett halkan Vinidis.
- Van itt valami, amiről esetleg nekem is tudnom kellene? - nézett szét értetlenül az abradói.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy megkövesd az előttünk álló urat! - hagyta bizonytalanságban a gorvikit
a boszorkányvadász.
- Miért, ki ez a két ember?
- Pyarroni harcművészek - könyörült meg Terdán a dwoon. - Egyikük a kard, a másik a lándzsa

62
mestere. Mióta tanyát vertek Erionban, tucatnyian próbálták már őket Darton poklára segíteni, de
sorban kudarcot vallottak.
- Mi a bűnük?
- Hallottál a Racchinik és a szukék közötti összezördüléséről? - vette át a szót Vinidis.
- Majd' az egész kerület leégett, amikor felrobbant az Imeko Torony - biccentett a gorviki.
- Akkor azt is tudod, hogy az idő tájt számos kalandozó ajánlotta fel a szolgálatait annak a félnek,
akitől nagyobb hasznot remélt.
- Rémlik valami egy legyilkolt, vak Sacronról, néhány felgyújtott raktárról, és több tucat kalandorról,
akik fényes nappal ölték halomra egymást a kerület utcáin. De mindez gyors véget ért, miután a
szukék családjában az örökösök egymás torkának ugrottak.
- Pedig akadtak bőven jelentkezők, akik szívesen meghosszabbították volna a rövidke káoszkort.
Önjelölt vezérek tűntek fel a zsoldba állt kalandorok élén, és tovább folytatták a megkezdett harcot
szólt közbe a dwoon.
- Mivel a két terület urai vagy sebeiket nyalogatták, vagy épp családjuk legközelebbi tagjainak
kiirtásával voltak elfoglalva, az uralkodónak kellett kézbe vennie az ügyet. A háború csak akkor tesz
jót egy országnak, ha a határain túl folyik. A herceg tisztában volt ezzel az alapvető
törvényszerűséggel, és mindent elkövetett, hogy az utcákon a béke legyen az úr. A saját emberei túl
értékesek voltak az efféle munkára. A város ura helyettük azokat küldte csatába, akik elég bölcsek
voltak hozzá, hogy kimaradjanak a két fél viszályából. Az uralkodó kalandozókat bérelt, és csírájában
fojtotta el a semmiből feltűnt vezérek hatalmát. Alig egy hónappal azután, hogy megérkeztek az első
kalandorok, az utolsó lángok is kihunytak a Shíren kerületben.
- Mi köze ehhez a két harcosnak a szomszéd szobában?
- Előbb Lynias végzett a szukék szolgálatában álló banda fejével, majd két nappal később Pardia
fejezte le a Racchiniak területére befészkelt csoport vezetőjét - mosolyodott el sejtelmesen Haonin.
- Akkoriban több tucatnyi kalandor fogadott bosszút ellenük, de szemmel láthatólag még mindig
élnek.
- Egy ember még akkor is hiányzik.
- Utólagos engedelmeddel, azt kerestem meg, aki a legkönnyebben tudott segíteni - szaladt
kényszeredett fintorba a toroni arca.
- Ki az?
- Attól tartok, sejted.
- Ameriel?
- Megtalálni ugyan lehetetlen, de az egyik intézőjén keresztül tudtam neki üzenni. Igen készséges
volt. A zsoldosok kint állnak a folyosón, csak arra várnak, hogy felfogadd őket.
- Miféle alakok?
- Csak azok, akiket már korábban is neked ígért az a boszorkány. Ő persze nincs közöttük, de küldött
maga helyett valakit, aki képes pótolni a hiányát.
- Sacrio és Arossa?
- Továbbá egy északi fegyverforgató, aki ha akarná, se tagadhatná, hogy toronból érkezett - bólintott
Vinidis.
- Nincs választásom - legyintett Terda.
- Akarod, hogy behívjam őket?
- Nem kell - rázta a fejét a gorviki, és Haoninhoz fordult. - Tudasd velük, amit az ikreknek is
elmondtál. Négy nap múlva, hajnalban indulunk. Lovak és úti felszerelés nélkül jöjjenek! - távozott
elborult arccal az abradói, a szoba hátsó ajtaján.

63
AMIKOR Terda elővette az övébe tűzött kést és átvágta a rabszolga torkát, Vinidis nem akart hinni a
szemének. Keze a lagoss markolatára fonódott, de a gorviki nem tett támadó mozdulatot. Az abradói
nem nézett egyikük szemébe sem. Szorosan tartotta a haldokló testét, és a felnyitott erekből
kispriccelő vért a tisztás füvére folyatta.
A nem várt gyilkosság mindenkit meglepett, de a pyarroni testvérpárt kivéve senki sem húzott
fegyvert. Pardia tízujjnyi hosszan vonta elő kardját, mielőtt megakasztotta a mozdulatot, Lynias
kezében megemelkedett a lándzsa. A toroni előtt nem volt ismeretlen az emberáldozat látványa, mégis
hosszan gondolkodott mielőtt elengedte a rúnapenge markolatát. A társaság többi tagja higgadtan
fogadta a történteket.
Terda rézpénz nagyságú, matt medált halászott elő ujjasa nyakából, és megfürösztötte a frissen
kiontott vérben. Kántálni kezdett, és félkör alakban körbeforgatta a magatehetetlen haldoklót. Az
összekötözött kezű rabszolga - feketehajú, fekete szemű, középkorú nő, ránézésre valahonnan a Déli
Városállamok területéről - különös transzba süllyedt.

Szívverése meglassult, ám a felnyitott artériákon keresztül, minden lökésre szokatlanul magas sugár-
ban spriccelt szét a vér. Az éltető nedvek magasra csaptak, majd mintha láthatatlan urnákba gyűltek
volna, csordogálni kezdtek a levegőben.
- Mire készül? - figyelte érdeklődve az eseményeket Arossa.
- Véráldozatot mutat be - ült ki az undor Lynias arcára. - Gondolom, a Kosfejű Istennek!
- Igencsak biztos a dolgában. Alig kétórányira vagyunk Eriontól, és a város hemzseg az inkvizíto-
roktól. Nem adok fertályórát nekik, s mozdulni sem lehet majd tőlük a tisztáson - ráncolta a homlokát
Vinidis.
- Akkorra mi már nem leszünk itt - lökte helyére a kardját a lenszőke Pardia. - Az a ranagolita,
emberáldozó szörnyeteg az asszony élete árán juttat minket Gorvikba! - mutatott Terda felé a pyarroni,
ahol a haldokló nő vére egyre felismerhetőbben rajzolt ki egy föld felett imbolygó átjárót.
- Nyugalom - tette öccse vállára a kezét Lynias. A fiatalabb férfi vállai megereszkedtek, de hogy ne
kelljen látnia a haldoklót, a közeli erdő irányába fordult.
Vinidist kevésbé rázta meg a dolog, mint a két pyarronit. Az L'Hass família másodszülöttjeként egykor
maga is áldozott embert a Háromfejű oltárán. Az évek múlásával az élmény ugyan más megvilágításba
került, de még mind a mai napig fel tudta idézni a zsigereit átjáró bizsergést, ahogy az elszálló lélek
fájdalma kapcsolatot teremtett közte, és az isteni entitás között. Miután elhagyta Shuluit, többé sosem
volt képes megtenni. Az élet értéke, ha lassan is, de átértékelődött benne a Városok Városában töltött
évek alatt.
Felhagyott a fájdalmas emlékek felidézésével, és helyette a társaság újdonsült tagjait vette szemügyre.
A pyarroniakkal hamar tisztába jött. A két len-szőke alak sosem távolodott el egymástól tíz lépésnél
messzebb. Mindkettőről első látásra lerítt, hogy kiváló harcosok, de a boszorkányvadász hiányolta
belőlük a rátermettséget, amely hosszútávon életben tarthatja az üldözött vadat Erion dzsungelében.
Óvatosak voltak és bizalmatlanok, ám nyoma sem volt bennük a túlélők ismérvének, az előrelátásnak.
Az iménti gyilkosságot követő heves mozdulatok, és a szemükben felvillanó bizonytalanság végképp
meggyőzték Vinidist. A gyanú, mely eleinte csak halványan motoszkált a toroniban, Pardia
kifakadását követően tovább szilárdult. A testvérpár egyedül semmiképp sem maradhatott volna
életben. Láthatatlan támogatók álltak a hátuk mögött.
Hogy kik lehettek azok, a két pyarroni esetében kitalálni csupán pillanatok kérdése volt. A Fehér
Várost irányító briliáns elmék a Dúlást követően mind gyakrabban állítottak kalandozókat a soraikba.
Jelenlétük hajszálnyit sem zavarta a toronit. A pyarroniak célpontja ezúttal Ameriel volt.
Az ikreket követően a toroni férfit vette sorra. A fickó széles fejű, szenvtelen hüllőre emlékeztette
Vinidist. Találkozásuk óta egyetlen szólt sem szólt. A harcos teljesen szőrtelen volt, kezdve tar kopasz
koponyájától a ruhaujjból kilátszó kezéig, és a nadrágszár alól kivillanó pipaszár bokákig. Feje széles,
lapos, akárcsak valami békafélének. Szemei szokatlanul dülledtek, szája hatalmas, keskeny ajkakkal

64
keretezett. Evés közben tűhegyesre köszörült fogak villantak ki mögülük. Válla keskeny, testfelépítése
akár egy tizenéves kölyöké, combján két rövidkard nagyságú, enyhén hajlított pengéjű fegyver.
- Melyik csatornából szedtétek elő ezt a szörnyeteget? Az első pillanatban azt hittem, egy rododa-
színészt hoztatok magatokkal - kérdezte Arossát még Erionban a boszorkányvadász.
A lány Vinidis szürke szemébe nézett, majd mielőtt túl hosszan időzött volna a veszélyes látványnál,
félrekapta a tekintetét.
- Ne hagyd, hogy megtévesszen a törékeny külső! Még a Szürkecsuklyások is félve emlegetik a nevét.
- Ismered?
- Hallottam már felőle - vont vállat az amazon.
- Az Úrnő csak ritkán élt a szolgálataival.
- Ilyen drága?
- A bérezéséről mit sem tudok, de szerintem még Ameriel is tart tőle.
- Kiugrott iker, vagy egy elfeledett szekta utolsó alakja?
- Ezt neked kellene jobban tudnod!
- Neve van?
- Az Úrnő csak Sakálként emlegette.
- Sakál? - ízlelgette a szót a boszorkányvadász.
- Valamiért úgy érzem, a „Gekkó" sokkal inkább illene rá - tette hozzá Vinidis, a toroni kisfiús alakját
figyelve.
- Mehetünk - rázta fel gondolataiból Terda hangja. - A kapu Abradóba nyílik.
A pietor közelebb lépett a föld felett hullámzó jelenséghez. Az átjáró keretei között vékony vérréreg
takarta el az átlátást. A rabszolganő teste össze-aszottan, mozdulatlanul hevert a fűben. A társaság
tagjai bizalmatlanul méregették a kaput, és láthatólag egyikük sem akart elsőként belépni.
- Induljatok, az átjáró csak néhány percig marad nyitva! - unta el a várakozást Terda.
- Megyek - lépett előre Sacrio, aki indulás óta feltűnően kerülte a boszorkányvadászt.
- Azt hiszed, neked kevesebb félnivalód akad nálunk? - fogta meg a férfi karját Arossa, mint akinek
esze ágában sincs elengedni a gorvikit.
- Ki tudja? - rázta le magáról a lány kezét Sacrio, és a kapuhoz ment. Egyik ujját belenyomta a
hártyaszerűen remegő anyagba, majd amikor sértetlenül húzta vissza, átlépett és eltűnt a többiek szeme
elől.
- Láttad a kezét? - kérdezte Vinidistől a fiatalabbik pyarroni.
- Igen, csupa vér volt - nyugtázta a történteket a toroni, és megindult a kapu felé.
- Vigyázzatok! - kiáltott Arossa, és ellépett egy megtört ívben érkező nyílvessző útjából.
Vinidis megpördült a sarkán, hogy hátranézzen, de a Gekkó vékony testének minden erejével
nekirohant az oldalának, és alkatát meghazudtoló erővel lökte a földre. A harcos a fűbe zuhant, és
mielőtt még felállhatott volna, fülébe csendült a hüvelyéből előcsusszanó ikerpengék zaja.
Régi shuluri sérelem? - villant át rajta a gondolat, miközben menekülést keresve gördült távolabb a
fűben. Csak méterekkel távolabb egyenesedett fel, fegyverrel a kezében. A hüllőszerű alaknak akkorra
nyoma sem volt. Ellenben a tisztás szélén vadul vágtázó, magányos lovas alakja bukkant fel. Az íjászt
felismerni szívdobbanásnyi ideig tartott. A következő pillanatban Vinidis megnyugodva figyelmeztette
a mellette állókat.
- Tegyétek le a kardot! Ismerem azt az őrültet.
- Ha valóban őrült, talán nem ártana megszabadítani tőle a világot! - eresztette le az íját az amazon.
- Ártalmatlanabb annál, semhogy ilyen véget kelljen érnie - lökte tokjába a pugosst Vinidis.
- Mégis ki ez az alak, hogy ránk lő, aztán közénk lovagol, mintha mi sem történt volna? - kérdezte
morogva Lynias.
- A neve Suyenas, mostanság pátriárkaként tisztelik Haonwell egyes vidékein - vigyorodott el a
boszorkányvadász, és a félelf felé indult.
Az íjász csak az utolsó métereken fékezte meg a lovát. Az állat patái lépéseken keresztül csúsztak a
füvön, mielőtt megállt volna. Suyenas átlendült a hátas nyaka mellett, és a kantárba kapaszkodva állt
meg a toronival szemben.
- Reméltem, megkeresel azok után, hogy megpróbáltam üzenetet hagyni Lanopnál! - nézett Vinidis
szemébe a félelf.
- A szolgád egy szóval sem említette, hogy ki küldte - vonta meg a vállát a boszorkányvadász.
- Száz arany a fejedért! Ez volt az első hír, amit Erionba érkezve hallottam! Mégis mit kellett volna

65
tennem? - lépett közelebb Suyenas, és alaposan szemügyre vette a toronit. - Mit sem változtál, mintha
csak népem vére folyna az ereidben!
_ Anyám nem mondta, ami pedig apámat illeti ő még szórakozásból sem hált volna kevert vérű
asszonnyal - ölelte magához a boszorkányvadász a félelfet úgy, mint a régi szép időkben.
_ Már megijedtem, hogy ellenséget látsz bennem - nevette Suyenas.
- Hogy találtál rám?
- Lanop - legyintett a félelf.
- Azt sem tudja, hová jöttem!
- Nekem éppúgy engedelmességgel tartozik, mint neked. Napokkal korábban megparancsoltam neki,
hogy értesítsen, amint elhagyod a várost. Egyébiránt nagyon értelmes kölyök ez az Alase.
- így bízzon az ember a megérzéseiben! - hagyta rá a másikra Vinidis. - Mi szél hozott?
- Az első és a legfontosabb ok az volt, hogy rábírjalak, ne menj el Gorvikba - szorította meg a
boszorkányvadász karját a félelf.
- Ezzel elkéstél - rázta a fejét a toroni. - A szavamat adtam. A kapu nyitva áll, az időd túl kevés, hogy
meggyőzz.
- Akkor marad a második megoldás - sóhajtott nagyot a félelf.
- Éspedig?
- Veled tartok Gorvikba - lépett a lovához Suyenas, és leoldotta a nyereg mellé készített úti csomagot.
- Megőrültél? A Kosfejes országa nem való a magadfajtának!
- Nyomós okom van rá, hogy belépjek a pokolba - vette hátára a poggyászát az íjász.
- A kapu túloldalán kérdés nélkül a fejedet vehetik!
- Akkor legalább Moranna Naranol előtt számolhatok el a tetteimmel. Míg, ha maradok, az sem biztos,
hogy lesz mit a földbe temessenek - lépett a véroszlopok között feszülő hártyába a félelf.

MÁSODIK NAPJA tartották fogva őket ugyanabban a cellában. A kezdeti haragot mostanára
felváltotta bennük a néma beletörődés, és Sacrio fékezhetetlen dührohamai is mind ritkábban követték
egymást.
Vinidis a bezárt vadállatként sarokban kuporgó gorvikira nézett. A férfi arckifejezését látva megjelent
előtte, ahogy a siedon saját fejét faltörő kosként használva rontott újból és újból a vasrácsoknak.
Sacrio vadállati tombolást vitt véghez foglyul ejtésük első napján. Puszta kezével, fogaival marta a
vasrácsokat, és addig nem nyughatott, míg véresre nem kaparta körmeit. Amikor aztán fájdalmai
annyira felerősödtek, hogy képtelen volt folytatni, vert kutyaként húzódott a sarokba, és sebeit
nyalogatva halkan vinnyogott.
Fegyvereiket elvették, de felszerelésüket megtalálták a cellában. A napi rendszerességgel érkező étel
sem emlékeztetett a foglyoknak szánt moslékra. Vinidis úgy vélte, várnak valamire. Persze amikor két
nappal korábban, csurom véresen megérkezett a kenderfű füstjétől nehézkes levegőjű barlangterembe,
mindez nem volt ilyen nyilvánvaló.

Ahogy átlépett a kapun, és megértette, hogy csapdába került, minden erejével megpróbált ellenállni.
Visszafordult, hogy a kapun keresztül keresse a menekülés útját, ám az átjáró egyirányúnak bizonyult.
Amikor átlépett a jelenségen, és a másik oldalon a barlang falával találta szemközt magát kardot vont,
és ellenfeleit kereste. Csalódnia kellett. Senki sem érkezett a sűrű füsttel terhes homályból.
Lélegzetét visszatartva megkerülte a kaput, de csak Sacrio testét látta a padlón heverni. A semmiből a
Gekkó lépett elé, tekintetében mély csalódottság ült, aztán a hüllőszerű alak teste elernyedt, feje
hangosan koppant a sziklaköveken. Az ajzószereken felnőtt Vinidis a nyakát tette volna rá, hogy

66
színjátékot látott. A gyíkforma fickónak aligha lehetett kárára a kenderfű füstje.
Félvakon előre botorkált. Kardja hegyével tapogatta ki az utat maga előtt, majd miután elérte a
fémpántokkal megerősített, zárt tölgyfa ajtót, egy mély sóhajjal ő is megadta magát a légszomjnak.
Mikor a kábulatból magukhoz térve, hányingerrel küszködve számba vették a csapatot, kiderült, hogy
Terda kivételével mindannyian ugyanabban a cellában vannak. A rettenetesen megnyomorított
ételhordó szolgával folytatott egyoldalú beszélgetésekből azóta semmit sem sikerült kideríteniük.
A tétlenségre ráunva, Vinidis és Suyenas a második napon behúzódott a cella egyik sarkába, hogy
megossza egymással a közelmúlt eseményeit.
- A bajok nem sokkal azután kezdődtek, hogy elküldtem neked az utolsó levelet - kezdett bele a
történetbe a félelf. - Az első jel a menekülők elmaradása volt. Eleinte nem tudtam mire vélni a dolgot.
Mivel nem hittem, hogy az ereni - és tegyük hozzá nyugodt lélekkel -, a gianagi urak szokásai ilyen
hirtelen megváltoztak volna, felderítőket küldtem a Családszövetség területein túlra. Az erdőjárók
hetekkel később, szörnyű hírekkel tértek vissza. A kolóniánkba tartó menekülteket nem sokkal
határaink előtt gyilkos vérfürdő várta. A mészárosok korra vagy nemre való tekintet nélkül megöltek
mindenkit, aki hozzánk igyekezett.
Félrevertük a vészharangokat, és fegyverbe szorítottam a család minden hadra fogható lakóját.
Mondhatom, igen kevés haszonnal. Közösségünk többnyire menekülőkből állt, harcosaink épphogy
elegen voltak a település védelmére. Újabb járőröket küldtem ki, de néhány szerencsés társunkon kívül
csak szomorú híreket hoztak magukkal.
A második csapás a kereskedőkaravánok elmaradásával zuhant ránk. A környező városokból érkező
szállítmányok egyik pillanatról a másikra elkerülték a kolóniát. Leveleimre zavaros válaszok érkeztek,
annyi azonban bizonyossá vált, hogy a kalmárokat a határainkat őrző „elfek" fordították vissza.
- Talán valamelyik őshonos famíliával gyűlt meg a bajotok?
- Ellenkezőleg! A támadók emberek voltak, de népünk gyermekeinek adták ki magukat. Képzett
orgyilkosok voltak, akik rendkívül jól ismerték a környéket. Gyarlóságuk ellenére az erdőben lepték
meg a fajtársainkat. A gyilkosságok többségét tradicionális módon hajtották végre, a gyanút a
Családszövetségre terelve. Sikerült elérniük, hogy a körülöttünk élő pátriárkák elfordultak tőlünk.
Magam álltam határvadászok élére, hogy elejét vegyem a további gyilkosságoknak. Hetekig követtük
az ellenséget, de csak elhalványuló nyomokat, láthatatlanná és érzékelhetetlenné váló harcosokat
találtunk. A mészárlás pedig folytatódott tovább.
- Mágiahasználók, segítették őket? Ki volt képes ilyen erőt ellenetek fordítani?
- Hitem szerint egy toroni fejvadász klán emberei álltak a háttérben - engedte el a kérdés második
felét a füle mellett az félelf.
- Mit kerestek a toroniak ilyen mélyen a határ mögött?
- Ugyanezt a kérdést tették fel nekem is Haonwell urai, amikor eléjük vittem ügyet.
- Elutasítottak?
- Nagyon kiszámíthatóak az emberek! - játszott el egy penészes szalmacsutakkal Suyenas. -Ha az
elfek egymást gyilkolják, szóban talán elítélik a tettet, de magukban vállat vonnak, és tovább mennek.
Ám, ha egy ember veszti életét, bőszülten rontanak a gyilkosra!
- Akárcsak ti, elfek.
- Tudom, látszatra úgy tűnik, érzéketlenül megyünk el a percemberek problémái mellett, de valójában
értetlenül állunk előttük. Jöttök, mentek, átrohantok felettünk, s mire észbe kapnánk, hogy egy
probléma megoldásra érett, ti már el is felejtettétek.
- Tehát az ország urai figyelmen kívül hagyták a kérésedet? - tért vissza az eredeti kerékvágásba
Vinidis.
- Nyíltan időt kértek, de a színfalak mögött félretették a problémát - bólintott az íjász. - Abban az
időben röppent fel a hír, hogy a Családszövetség egy kráni kalahorának áldoz, és az entitás annyira
megerősödött, hogy áthelyezte székhelyét az anyagi síkra. Azt beszélték, ezért van szükségünk egyre
több élő áldozatra.
- Nincs épeszű ember, aki hitelt ad ezeknek a szavaknak!
- Nos, bolondokból odaát sem szűkölködnek. A hír elég volt hozzá, hogy a tanács tovább halogassa
ügyünk elbírálását.
- Bezárkóztatok a szövetség területére? - vonta le a logikus következtetést a toroni.
- Legalábbis megpróbáltuk - felhősödött el Suyenas tekintete. - A gyilkosságok azonban tovább
folytatódtak, ezúttal a város falain belül. A sorozatos halálesetek persze kiváló táptalajul szolgáltak a

67
szóbeszéd további terjedésének.
- Áruló volt köztetek?
- Az évek során mindenkit befogadtunk, aki menedékért kopogtatott. Óvatlan voltam. Eszelős
reménnyel építettem fel egy új világot, ahol mindaz, ami az álmaimban élt, valósággá válhatott volna!
De Ynev természete úgy tűnik, nem tűri meg magában a szentimentális álmodozókat. Nyíltságunk
védtelenné tett bennünket, és amikor az ellenség lecsapott ránk, saját ábrándjaim okozták a szövetség
pusztulását.
- Kár magadat vádolnod! Nem te voltál az, aki romlást hoztál néped fejére.
- Te nem láttad a halottak szemét! - révedt a semmibe Suyenas. - Megannyi vádló pillantás. És volt
ennél rosszabb is. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudunk úrrá lenni a köztünk tomboló
őrületen, parancsot adtam a város kiürítésére A távozókkal együtt lett oda az elmúlt évek minden
erőfeszítése. Amikor végül már csak tucatnyian maradtunk, elindultam, hogy magamhoz vegyem a
fegyvereimet. Amit a ládámban találtam, felülmúlta legszörnyűbb álmaimat!
- Megloptak?
- Bár úgy lett volna! Fegyvereim alvadt vértől voltak mocskosak, saját fajtársaim vérétől. A földre
rogytam, és éreztem, nincs világi hatalom, amely képes lenne felemelni onnan. De Moranna Naranol
nem hagyott el, és a bosszú tüze, mely anyám és fogadott apám gyilkosának halálával kialudt a
szívemben, újból feltámadt bennem. Erő költözött a karomba, ahogy magamhoz vettem a
meggyalázott fegyvereket.
Tucatnyi válogatott határvadász élén indultam neki, hogy felkutassam a gyilkosok egyikét. Mire
sikerrel jártam, kísérőim csupán ketten maradtak. Egyikük társa kezétől esett el, s áldozatával leplezte
le az áruló kilétét. Lesből csaptam le rá, és vallomásra bírtam, mielőtt végeztem vele. Szavaiból
kiderült, hogy nem más, mint egy elf bőrbe bújtatott gonosztevő, aki mágiával pótolta születési
hiányosságait. Nem adta magát könnyen a fattyú, de amikor felemelkedtem mellőle, tudtam mindazt,
amit ő tudni vélt.
A felbujtó kilétéről nem volt tudomása, egynémely dolgokkal mégis sikerült tisztába jönnöm. A
támadások célpontja nem a szövetség volt. A toroniak megbízója engem akart elidegeníteni a
testvéreimtől. Bárki is tört ellenem, sokat tudott rólam. Többet annál, amit kívülállóként
megfigyelhetett. Mi tagadás, kezdetben rád gyanakodtam. Főként azután, hogy ezt találtam a féreg
zsákjában. - mutatott fel egy aranyat Suyenas.
Erionba érve azonban rádöbbentem, hogy tucatnyi orgyilkossal a hátad mögött sürgetőbb dolgod is
akad annál, hogy aprólékos gondossággal tedd tönkre az életem. Elküldtem hozzád Haonwellben
bérelt ember szolgámat azzal, hogy csakis veled beszélhet. Reménykedtem benne, hogy értesz majd a
néma üzenetből! Akkoriban már sejtettem, hogy mindketten ugyanannak az összeesküvésnek vagyunk
az áldozatai, és hogy a métely gyökereit a démonimádók templomában történtek körül kell keresnünk.
A számadóm sajnos nem talált meg, én pedig láthatatlan rosszakarómmal a hátam mögött nem
kockáztattam, hogy személyesen keresselek meg. Reméltem, ha titokban tartom ittlétemet, nyomára
juthatok népem gyilkosának. Kezdetben jól haladtak a dolgok. Sikerült rájönnöm, hogy a dzsad,
Imafez el-Rahim mögött álló hatalom azonos azzal, amely kolóniánk végzetét okozta. Tudtam, hogy
ugyanez az alak bérelt fel téged, hogy utazz el a Sheralba. Biztos voltam benne, hogy közel vagyok a
megoldáshoz.
Valahol azonban mégiscsak hibát vétettem, és mielőtt megtehettem volna azt a bizonyos utolsó lépést,
lecsaptak a szállásomra, és lemészárolták zsoldosokból álló kíséretemet. Talán megépülése óta nem
volt része ilyen vérfürdőben Wella Tavernájának.
- Hogyhogy te megmenekültél? Talán Moranna Naranol figyelmeztetett az utolsó pillanatban? - érzett
rá a történet gyenge pontjára Vinidis.
- Nos, efféle pátosz nem övezi a történteket - mosolyodott el zavartan az íjász -, de azt bizton
állíthatom, hogy a tulajdonos lánya igen bájos teremtés!
- Képtelen volt ellenállni a mézszőke hajnak és a kék szemeknek?
- Nem mintha akart volna - vonta meg vállát Suyenas. - Ám apja rideg természetének köszönhetően
az éjszaka nem a saját ágyamban talált. Szerencsére a haladék elegendőnek bizonyult, hogy túléljem a
támadást!
- Reggelre aztán rájöttél, hogy forró lett alattad a kövezet Erionban, és jobban jársz, ha sürgősen
eltisztulsz - találta ki a történet folytatását a boszorkányvadász.
- Elmentem a tavernába, és beszéltem Lanoppal - biccentett a félelf.

68
- Már korábban is ezt kellett volna tenned!
- Talán igazad van. Akkor lehet, hogy nem ülnénk ebben a cellában.
- A körülmények dacára, örülök, hogy látlak! -tette a félelf vállára a kezét a boszorkányvadász.
- Megnyugtató, hogy így gondolod - szorította meg Suyenas a toroni karját. - Igazság szerint, van még
valami, amire sikerült rájönnöm...
Sacrio felugrott a mellettük lévő sarokban, és a rácsokhoz rohant.
- Többen vannak, felénk tartanak! - morogta vérben forgó szemekkel a gorviki.
Az érkezők hárman voltak. Az emberi roncsot, aki az élelmet hordta nekik, már mindannyian
ismerték, szintúgy a mellette haladó Terdát, a társaság élen haladó nyúlánk, büszke vonású férfit azon-
Ban még egyikük sem látta. Furcsa módon, Vinidisnek mégis ismerősnek tűnt.
A látszólag suhanckorából épphogy kinőtt férfi övén az abradonok kendőjét hordta. Tekintete
kegyetlen vasszigort és parancsnokláshoz szokott főt sejtetett. Közelében meghajlottak az árnyékok,
eltompult a fáklyák fénye. A boszorkányvadászt túlvilági hideg csapta meg, ahogy a közelükbe ért.
Hátán a borzongás futott végig, zsigereiben régi, otthoni emlékek mozdultak. A császár élőhalott
hadurainak közelében érzett hasonló bizonytalanságot. Az arca valamiért ismerősnek tűnt. A férfi
hosszan rajta felejtette a tekintetét.
- Sajnálom, amiért ilyen körülmények között kellett rám várniuk! - hajtott fejet a túlvilági alak.
Mozdulata elegáns volt, tökéletesen természetes. -A szükség kényszerített rá, hogy ilyen barátságtalan
fogadtatásban részesítsem a társaságukat, és hogy egy börtöncellában nyújtsak fekhelyet. Remélem,
meg tudnak bocsátani nekem! - hagyott időt az ábrádon a gondolkodásra, majd intett a mögötte
várakozó nyomoréknak, hogy engedje őket szabadon. - Ne tévessze meg egyiküket sem látszólagos
védtelenségem! Gyilkos hatalmaknak parancsolok ehelyütt, s noha várakozásainkhoz képest számosan
vannak, nem szívesen vesztenék el senkit egy ostoba félreértés okán!
A cellaőr tágasra nyitotta előttük az ajtót. Vinidis ösztönösen hátra lépett. Lelki szemei előtt megjelent
a kép, ahogy a dühtől felajzott Sacrio kiront a rácsok közül, és foggal, körömmel esik a fiatal férfinek.
A gorviki azonban tapodtat sem mozdult. Szemeiből sütött a félelem.
- Ezt meg mi lelte? - fordult a toroni Suyenas-hoz, ám a félelf túlzottan el volt foglalva a saját
rettegésével, hogy a másokéval foglalkozzon. Az íjász teste remegett, mintha csak jéghideg vízből
húzták volna elő. Orrából vér szivárgott szarvasbőr ujjasára. - Ébredj, a mindenségit neki! - rázta meg
emberesen a törékeny alakot a boszorkányvadász.
- Te nem érzed? - fordult felé Suyenas, és Vinidis csak most vette észre, hogy az erdőjáró ajkai közül
is vér folyik.
- Mit? - tartotta meg vállalnál fogva félelfet.
- Ahogy néz! Az életünket akarja! Ha lehet cseppenként! - fordult a rács felé az íjász, és tekintete
elveszett a túloldalon álló alak bíbor szemében.

MÁR EGY HETE haladtak nyugatnak, amikor utolérte őket az égzengés. Előbb csak a szél erősödött
meg, és kergette föléjük a fekete felhőket, majd sűrű cseppekben rákezdett az eső, és viaszosvászon
köpenyeik dacára eláztatta őket. Fertályórát haladtak a fák menedékében, amikor rájuk szakadt a
jégverés, és egy hatalmas fenyő ágai alá szorította őket.
- Nem húzhatjuk ki idekint! - igyekezett túlüvölteni a tomboló elemek hangzavarát Suyenas. -Fedett
helyre kell húzódnunk, vagy a társaság felét elviszi a tüdőlob!
- Errefelé nincsenek barlangok! - kiáltott vissza Terda. Vére vizes patakokban folyt le felrepedt
homlokáról.
- Meg kell szegnünk a megállapodást! Ha idekint maradunk, nem lesz senki, aki célhoz ér! -emelte fel
mindkét karját a feje védelmére a félelf. A felettük csapdosó fenyőágak kis híján kiverték a szemét.
- Igaza van a korcsnak - suttogta Wierra con Ragran. - Fedél alá kell húzódnunk, vagy mind itt
halunk! - kapaszkodott meg fogvacogva Terda vállában a főrend.

69
Vinidis elmerengve nézte a remegő térdű emberi roncsot. Ugyanez a férfi, egy héttel korábban puszta
megjelenésével keltett dermesztő félelmet a szívükben. Az esőtől és jégtől ronggyá ázott, szakadozott
ruháiban a gróf fia leginkább a Gátról szökött rabszolgának tűnt, akinek legfeljebb órái lehetnek hátra
az életéből. Sehogy sem tudta, maga elé idézni az egyenes tartású, büszke alakot, akinek a tekintete
megdelejezte őket.
- Igyekezz, szolga! - mordult Wierra con Ragran Terdára. - Keress szállást uradnak!
A férfi fejét lesunyva nézett körül. Tekintete összeakadt a toroni pillantásával. Vinidis
reménytelenséget látott a szemében. Akárcsak a gazdája, most a szolga sem emlékeztetett régi
önmagára. A boszorkányvadásznak egy, az ordani piacon látott sólyom jutott az eszébe. A
szabadságától megfosztott ragadozót szűk ketrecbe kényszeríttették, és vadászat helyett döghússal
kellett beérnie. A pietor tudta, hogy az efféle nemes vadaknak miféle sorsot tartogat a bezártság. Vagy
belepusztulnak a rabságba, vagy ketrecük rácsait szaggatva megőrülnek a faltól-falig való járkálásban.
Egyiket sem kívánta Terdának.
- Előre megyek! - mondta hangosan, hogy szavait a többiek is megértsék.
- Veled tartok! - biccentett a szolgává alázott harcos. - Ha emlékeim nem csalnak, van egy
menedékház az északi szorosban, nem messze a hágótól - mutatott jobbjával a hegyhátak között
húzódó keskeny völgy vonulatra.
Vinidis felszállt a lovára, és a fák ágai között maradva, ügetésben indult a jelzett irányba. Karjával
próbálta védeni fejét a lehulló jégdaraboktól. A teste csurom víz volt. Bőrének minden egyes pontján
érezte a rátapadó ruha hidegét. Az átázott nyereg hangos csattogással kísérte az útját.
- Siessünk, az ábrádon nehezen tűri a várakozást! - hangzott fel mögötte Terda kiáltása.
A gorviki ügetésből könnyűvágtába váltott, és megelőzte a toronit. A boszorkányvadász csak majd egy
mérfölddel később érte utol, ahol a fenyőkkel benőtt fennsík megtört, és útjuk egy meredek
ereszkedővel az alattuk kanyargó út felé vezetett. A gorviki túl nagy lendülettel vágott neki a lejtőnek.
Az átázott talajon a ló patái megcsúsztak, az oldalára dőlt, és gazdájával együtt leszánkázott a lankán.
Lovasának csak egy villámgyors ugrással sikerült elkerülnie, nehogy lába az állat teste alá szoruljon.
Végül nyakig sárosan, de sértetlenül állt meg a meredély aljának egyik szürke vizű pocsolyájában. A
toroni jóval óvatosabban vágott neki az ereszkedőnek, s miután szerencsésen leért, a nyeregből
kihajolva segédkezet nyújtott a még mindig ugyanott ülő férfinak.
- Mióta elhagytuk Eriont, minden olyan más lett - fogadta el a felkínált kart Terda, s miután talpra állt,
felugrott a boszorkányvadász mögé.
Vinidis az eséstől megriadt hátas után ügetett.
- Hazám földjén járok, mégis idegenebbnek érzem itt magam, mint a Városok Városában.
- Ott is helyt álltál, itt sem fogsz csalódást okozni.
- Éppen ez az, ami aggaszt. Ha elbukom, kudarcom magját szakaszthatja a saggiának.
- Mi ez a változás urad körül? A kazamatákban még azt sem értettem, mi szüksége van ránk, hogy
elkísérjük a rokmundi völgybe, most pedig azt nem tudom, hová lett az a férfi, aki elől Sacrio fülét
lesunyva menekült a börtöncella sarkába - érték be a siedon lovát.
- Sokkal többet nem tudok, mint amit Wierra elmondott - szállt át a csupa sár állat hátára a gorviki.
- Az a kevés éppen elég lesz.
- Nálunk a szolga nem kérdőjelezi meg urai döntését! - hajtotta le a fejét Terda, mintha csak a lova
oldalán lecsúszó agyagdarabokat figyelte volna.
- Várj, ne feledd, hogy egy renegáttal beszélsz! Régen volt az, amikor önként mentem volna halálba
mások akaratából. A szabadság és az önálló akarat pestisként hat az elvakult hűségre.
- Azt hiszem, igazad van - vonta meg a vállát Terda, és felhagyott a sárdarabkák bámulásával. -Túl
régóta élek már távol. Erion és a Hat Város megfertőzött a nyíltság elveivel.
- Nehéz vallomás ez egy esőben ázó gorvikitól - lépetetett közelebb a másikhoz Vinidis, és vállon
veregette a csuromvíz harcost. - Itt lenne az ideje, hogy elmond, mit keresünk itt, és hogy hová tűnt az
erő az abradonból, ami előtt mindenki meghajolt a tömlöcteremben - fordította lovát a közeli völgy-
vonulat felé a boszorkányvadász.
- Az ifjú gróf hatalmát a kazamatákban évszázadok alatt feláldozott emberek életerejének köszönheti.
Ő és a családfő bármikor képesek meríteni ebből az erőből - léptetett a toroni után Terda.
- Ám ahogy eltávolodik az Oromból, átkozott vére munkálni kezd benne, és teste lassan átadja magát
az enyészetnek.

70
- Úgy érted...?
_ Ez a természet rendje - hallgatott el a gorviki, mint aki komoly döntés előtt áll. - Wierra con Ragran
halva született. Apja saját vérét áldozta Ranagol oltárán, hogy visszahozza az életbe, ezzel kiszakítva a
gyermek lelkét az örök körforgásból. A Dagradók sarjai generációról generációra egyre esendőbbek.
Mind tudtuk, hogy egyszer eljön az idő, amikor az első és egyetlen szülött nem lesz életképes. A
családfőt kivéve persze egyikünk sem várta, hogy ilyen hamar. Az ábrádon már régóta készült a
pillanatra, és amikor meghozta a szükséges áldozatot, a saggia papsága vele adta a vérét. A köteléken
át a beavatottak szíve egyszerre dobbant meg a felsíró újszülöttével. A maga módján Wierra
elpusztíthatatlan, legalábbis míg meg nem törik a belsőszentélyben őrzött rúnaterem bizonyos
rajzolatait, vagy el nem ragadják a várból, hogy a jelek hatalma többé ne terjedjen ki rá.
- Senki sem próbálkozott még?
- Sokáig sikerült mindezt titokban tartani, ám Abradó hercege így is szinte mindent megtett, hogy a
Dagrado családfa végre kihaljon. Csellel, ármánnyal, megvesztegetéssel hiába próbálkozott. Kísérletei
sorra elbuktak a vérszövetségben álló családtagok megkérdőjelezhetetlen hűségén. A beavatási
szertartáson átesettek képtelenek elárulni urukat. Sem tettel, sem gondolattal nem tudnak tenni ellene.
Az andon azonban nem adta fel.
Rendkívüli alapossággal készítettek fel egy csapatot. Nekromantái elorozták egy rég halott papunk
lelkét, s miután kitudták tőle titkait, beleplántálták egy üres porhüvelybe. Gon-corgáik mágiával
engedelmessé tett elf kopókat hoztak magukkal, és az állatok emberfeletti érzékeit használva
közelítették meg a szentélyeket. Még így is tucatnyian hullottak el a csapdákban és az őrzők
támadásitól, mire sikerült elérniük a használat alatt álló járatokat, s majd mindannyian odavesztek,
mikorra meglelték a rúnatermet. A megmaradtak az egykori pap segítségével hozzáláttak a rajzolatok
megtöréséhez, ám egy hibás mozdulattal elszabadították az őrződémonok egyikét. A túlvilági lény
előbb hamuvá perzselte őket, majd kitört a kazamatákból, és őrült pusztításba kezdett a váron belül.
Tombolását végül a Nagyasszonyanya fékezte meg, aki jól ismerte a más síkokról származó entitások
evilági gyengéit.
- Semmilyen körülmények közt sem tudod elárulni őt, igaz? - nézett Terdára Vinidis. A csuklyája
pereméről aláhulló vízcseppek valóságos függönyt alkottak a szemei előtt.
- Ha szánt szándékkal tennék ellene, a vérem savóvá válna az ereimben. Saját testem lenne bírám és
hóhérom egyben.
- Nem értem, miért hagyja el urad önszántából a biztonságos menedéket, ahol senki sem árthat neki?
- A családfőt megmérgezték, napjai végesek. A Nagyasszonyanyát megölték. Nincs más tagja a
családnak, aki képes lenne tenni a saggiáért. A herceg seregei ellepték a grófság földjét. Amint Ragran
ab Dagrado lelke megtér Ranagolhoz, megkezdik az Orom ostromát.
- Akkor még inkább az erődben lenne a helye.
_ Ha az andon egyesíti ellenünk a tartomány nemeseinek erejét, a családnak mindenképp vége.
egyedül egy hatalmas mecénás védhet meg minket az andonnal szemben.
- Ki merne szembefordulni Abradó uralkodójával?
- Egy ranashavik mindenképpen.
- Egy bíboros?
- Gorvik tartomány bíborosa.
- Szembeszegülne a herceggel egy grófság miatt? Mióta szokása a nagyuraknak szívükön viselni
szomszédjuk hűbéresének sorsát!
- A szívjóság messze áll tőle, de az önös érdek komoly súllyal esik a latba. A Dagradók bő telérekkel
megáldott aranybányák felett bírnak bányászati joggal. A saggia befogadásával az onnan származó adó
a ranashavik kincstárát gyarapítja.
- Pénz?
- És hatalom - bólintott a siedon. - Ami az egyiknek erősség, a másiknak veszteség. Minden
megszerzett aranydukát a kétszeresét éri ebben az ezredéve folyó harcban.
- Mi állja útját a szövetségnek?
- A herceg idejekorán megsejtett valamit. Az uradalom déli határait lezárta, lehetetlenné téve a
hűbéreskü letételét. A nagyúr beteg, hitvese halott, s az egyedüli, aki megtehetné vére átkán a várhoz
köttetett. Nincs az a kíséret, amely képes lenne az örököst átjutatni a mezsgyén.
- A vérkötés ellenére áruló van a családban - fejtette meg a hallottak lényegét a toroni.
A gorviki megállította a lovát, és az északi férfira nézett.

71
- Hibát követtem el, amikor magammal hoztalak. Uram azt akarta, olyan harcosokkal térjek meg akik
vitézül forgatják a fegyvert, de nem tesznek fel fölösleges kérdéseket.
- Legközelebb jobban meggondolom, hogy mikor szólok - ígérte a toroni.
- A sejtésed azonban helyes - folytatta Terda, mintha mi sem történt volna. - Az andon előre tudott a
család minden lépéséről, a Nagyasszonyanya halála szintén az áruló bűne.
- Ezért választott minket a gróf. A saggia emberei közül senkiben sem bízhat, de az idegen
kalandorokban igen.
- Én is azért nyertem el a bizalmát, mert míg a Hat Városban éltem, elfelejtettek ideát. Most azonban
elővettek, leporoltak, és újra hadrendbe állítottak.
- Meg kell fizetned a távol töltött évek szabadságáért.
- Valahogy úgy - legyintett lemondóan a gorviki. - Egyébiránt az ifjú gróf nagyszerű elme. Míg
mindenki apja halálára vár, és arra, hogy ő leghűségesebb embereivel öngyilkos küldetésbe kezdjen a
határon, addig dél helyett nyugatnak fordul, és olyat tesz, amire senki sem számít.
- Mi végre megyünk hát Rokmundba?
- Nem tudom, uram nem avatott be. Csak az érzéseim súgják, hogy olyasvalamit készül megbolygatni,
amelyet Gorvik urai ezredévek óta jobbnak láttak békén hagyni.
- A herceg gon-corgái miatt kerüljük el a lakott településeket? - kérdezte Vinidis rövid gondolkodás
után.
_ Ha felismernek minket, azonnal nekünk rontanak.
_ És a rokmundi határvadászok?
_ Uram bízik a megérzéseiben, melyek lassabban hagyják el, mint testi ereje. Végső esetben pedig ott
vagyunk neki mi, hogy időt nyerjünk neki.
- Akkor igencsak kapóra jön számára Sacrio és Suyenas képessége.
- Nem vitás, noha meglenne nélkülük.
- Annak a nyomorék börtönőrnek miért kellett meghalnia a kazamatákban?
- Senki sem tudhat rólatok, sem pedig az indulásról. Vérével és halálával a trónörököst erősítette.
Noha születése óta néma volt, mára nincs az a mentalista, aki kitudhatná a titkait.
- És a fogadásunkat előkészítő varázstudó?
- Még át sem értetek, már megtért Ranagolhoz.
- Szemlátomást Wierra con Ragran semmit sem bíz a véletlenre - gyűlt meg a keserű nyál a
boszorkányvadász szájában.
- A Kosfejes Nagyúr törvénye egyszerű. Ne hibázz!
Vinidis megtartotta magának előkívánkozó gondolatait. Könnyű vágtába ugratta a lovát, és a fenyők
ágai alatt nekiiramodott a hágó irányába. Csak fertályóra múlva lassított, amikor a gerendákból
összerótt, masszív épület kibontakozott előttük az esőben.
- Ez az - húzta meg a kantárszárat Terda. -Előbb körülnézünk odabent, s ha minden rendben, szólunk
a többieknek!
A boszorkányvadász némán bólintott, és elindította lovát az épület oldalában megbúvó szín felé.
Az istálló kapuja nyitva állt, odabent tucatnyi öszvér és igavonó barom várakozott. Az átázott szőr
bűzétől alig lehetett megmaradni a falak között.
Az ivóban épp csak egy fokkal volt jobb a helyzet. A vizes ruhák, párolgó testek és a száradó haj
szaga, a kandallóból áradó meleggel együtt azonnal megcsapta a belépők orrát. A két szint magas,
teremnek is beillő helyiség tele volt vendégekkel. A pult mögött álló csapos alig bírta kiszolgálni a
nála szárítkozókat. A falak mentén karzat futott a felső emeletre, ahol a vendégszobák ajtói álltak.
Vinidis hátratolta a csuromvíz csuklyát, és a küszöbön állva kirázta elnehezedett incognoját.
- Ez nem volt túl okos gondolat! - csóválta meg a fejét Terda.
- Ettől aligha lett vizesebb a padló! - mondta Vinidis, ahogy kibújt a zekéjéből.
- Jobb lett volna, ha a rejtve marad a kiléted. Kár feleslegesen borzolni a kedélyeket.
A toroni körbenézett az ivóban, és magában igazat adott a siedonnak. Fehér hajával, világos szemével
jócskán elütött a kreolbőrű, karvalyorrú vendégektől. Biccentett a siedon felé, hogy megértette, majd
társára bízta, hogy helyet találjon nekik. Terda az ivó eldugott sarkában álló asztalhoz vezette.
- Maradj itt! Beszélek a csapossal, megpróbálom kitudni, miféle alakok a vendégei - dobta le a padra
átázott úti köpenyét a gorviki, és a söntés felé indult.
Az ivót többségében favágók töltötték meg, akik az ítéletidő miatt húzódtak a falak közé. A társaság
másik felét úton lévő kalmárok, és azok kísérői adrák. Vinidis párducmozgású harcosokat, és túlzottan

72
is éles szemű hordárokat fedezett fel közöttük. A magára maradt toroni pillanatok alatt kihívó
pillantások kereszttüzében találta magát, hát jobbnak látta, ha nézelődés helyett elmerül a tölgyfalap
közepén álló gyertya lángjának vizsgálatában.
- Minden rendben! - rogyott le mellé Terda, két kupa forralt borral a kezében.
- Valóban? Míg odavoltál, asztal szomszédaink tucatnyi módon végeztek velem gondolatban -
morogta Vinidis.
- Nyugalom! Látszólag egy helyi ábrádon, Odra con Medos szolgálatában állok. Mellettem csak
annyira vagy feltűnő, mint egy elf Erionban. Megnéznek maguknak, de ha nem adsz rá okot, békén
hagynak.
- A többiek?
- Üzentem értük. Fertályórán belül itt lehetnek.
- Eszerint biztonságosnak ítélted meg a helyet - ízlelgette szájában az olcsó lőréből készült, fűszeres
italt a boszorkányvadász.
- Csak pár favágó, néhány kalmár, és egy rokmundi kisasszony, aki a Fények Ünnepére igyekszik
Gorvikba. Kicsit túlzsúfolt lesz az örökös ízlésének, de a vendégek kellőképp érdektelenek.
- A völgyön túli terület már Rokmund?
- A hágó a határ - biccentett a carridon.
A fertályóra leteltével Sacrio lépte át a taverna küszöbét. A nagydarab gorviki bikatekintettel nézett
körbe az ivóban, miközben átázott köpenyét lekanyarította a válláról. Mögötte Arossa érkezett a
Gekkóval és Suyenassal. A félelf elég eszes volt hozzá, hogy magán hagyja viaszosvászon incognó-
ját. Utoljára a gróf jelent meg az ajtóban a két pyarroni kíséretében.
Jöttükre a vendégek moraja elhalkult, majd néhány pillanattal később felerősödött. Néhány hevesebb
vérmérsékletű alak máris a társaira kacsintott, de a helyi ábrádon kendői megtették hatásukat, és a
kötekedni vágyók magukra maradtak. Terda felpattant az asztaltól, ura elé sietett, és támaszt nyújtott
neki.
- Beszéltem a fogadóssal - számolt be a siedon, miután a nemest az asztalhoz kísérte, és
megszabadította rátapadt ruháitól. - Szállást ad nekünk éjszakára, és a vacsora is csak pillanatokat
várat már magára!
- Remek! - nyögte vacogó fogakkal Wierra con Ragran, ahogy lerogyott a padra.
Terda a csaposhoz ment, és egy kupa forralt borral, valamint egy száraz pokróccal tért vissza. Miután
átadta urának az italt, nekilátott, hogy szárazra törölje az örökös dermedt izmait. A rázkódástól az
átázott ing lecsúszott a grófi sarj vékony vállairól, és melltájékig látni engedte remegő testét. A férfi
hihetetlenül sovány volt, csontjai valósággal átdöfték hófehér bőrét. A kandalló villódzó fényénél is jól
láthatók voltak azok a vastag, kék és mélyvörös erek, melyek roppant piócák módjára hálózták be a
mellkasát.
A társaság tagja megoldották ruháikat, ám a siedon intésére nem mentek a tűzhöz szárítkozni. Helyette
némán kortyolták forralt borukat, és kupáik oldalát szorongatva próbálták felmelegíteni dermedt
ujjaikat. Egyedül a Gekkót nem rázta a remegés, s mielőtt inni kezdett a kupájából, körbenézett az
ivóban lévőkön.
_ Nem éppen vendégszerető népség - kapta el Vinidis a férfi pillantását, miközben hazájuk nyelvén
szólt a torz emberhez.
- Mint a Medúza kerületben! Ott gyűlik össze hasonló szemétje a világnak - szólalt meg rekedtes,
sustorgó hangján a toroni.
- Nagyon hirtelen jött az eső - jegyezte meg incognoja takarásából Suyenas. - A semmiből csapott le
ránk, mégis milyen hosszan tart.
- Jól meglepett minket - hagyta a félelfre Vinidis, és visszafordult a Gekkóhoz, hogy ott folytassa,
ahol az imént abbahagyta.
- Alig kezdett rá a szél, a felhők már a fejünk felett voltak - morogta Suyenas. - Néhány perccel
korábban nem hittem volna, hogy esni fog.
- Mire akarsz kilyukadni? - elégelte meg a félelf monológját a boszorkányvadász.
- Semmire. Egyszerűen csak nem értem - nézett Vinidisre az íjász. Volt valami Suyenas tekintetében,
amitől azonmód megszűnt a toroni nyugalma.
Fél órára volt szükségük hozzá, hogy tagjaikból felengedjen a hideg, és távozzon belőlük a
dermedtség. Addigra Terda összeszedte a ruháikat, és a fogadósra bízta őket. Az ivó levegője nyúlós
volt a vizes rongyokból kigőzőlgő párától. A csapos az ajtóhoz ment és szélesre tárta. Néhányan

73
durván rákiáltottak, valaki hangosan felröhögött, de senki sem vette a fáradtságot, hogy tettlegességre
vetemedjék. Vinidis letörölte maga előtt az asztal lapját, és fázósan húzta a vállára a deréktájra
lecsúszott pokrócot. A kéménykürtőn átrohanó kereszthuzat kisöpörte a fullasztó levegőt az ivóból, és
felszította a tűz lángjait.
Az ajtóban álló alakok körvonalait csak hosszú pillanatokkal később fedezte fel észre. A
boszorkányvadász elég időt töltött Abradóban, hogy kendőikről azonnal felismerje az andon embereit.
- Rejtsétek el az örököst, készítsétek a fegyvereiteket! - utasította őket Terda, miközben újabb
pokrócot terített Wierra con Ragran hátára. Miután végzett, az asztallap takarásában előhúzta a
combjára szíjazott ramierát.
Az andon emberei öten voltak. Lovaikat a bejárat előtt hagyták, mint akiknek még sürgős dolguk van.
A derekán hanyagul megkötött, méregzöld kendőt viselő vezetőjük két fegyveresével a pult felé indult.
A bejáratnál állók behajtottak maguk mögött az ajtót, és elzárták a kifelé vezető utat. A rangidős gon-
corga a csaposhoz ment, és néhány kérdést követően a kalandorok asztala felé fordult. Tett két lépést
előre, majd megállt, és szemei körül elmélyültek a ráncok a koncentrálástól.
- Minket keresnek! - fortyant fel Sacrio, és nekihuzakodott, hogy a nehéz tölgyfaasztalt a közeledőkre
borítsa.
- Nyugalom! - fogta meg a vállát Terda. - Talán az idegenek miatt keltettük fel a figyelmüket. Csak
akkor támadjatok, ha szólok, de ha elszabadult a pokol, ne kíméljetek senkit! Az első csapás után az
egész vendégsereg a nyakunkon lesz!
Vinidis dobótőrt csúsztatott mindkét tenyerébe, és lusta nyugalommal figyelte a közeledő gon-
corgákat. A fejvadászok kivont ramierákkal érkeztek. Hanyag eleganciájuk, amivel az összecsapás
lőtti helyzetet kezelték, szorult helyzete ellenére lenyűgözte a toronit.
_ Kinek a védelme alá tartoznak a külhoniak? -állt meg előttük az andon fejvadásza.
- Engem bíztak meg a kíséretükkel - felelte Terda csendesen.
- Ki az Urad? - kérdezte élvezettel a siedon, noha a siedon kendőjéből pontosan leolvashatta volna a
választ.
- Odra con Medos. Uram az andon bizalmát élvezi, ahogy azt magad is tudod.
I - Épp ezért nem érhetem be ennyivel. Mutasd a hűségbélyeged!
- Nem áll módomban megtenni - mosolyodott el Terda.
- Akkor kényszeríteni foglak! - jelzett társainak a gon-corga, és az asztalt megkerülve elindult a
siedon felé.
Félúton sem jártak, amikor Sacrio rájuk borította a mázsás tölgyfalapot. Miközben a herceg emberei
félreugrottak a lezúduló asztal útjából, Terda egy hatalmas ugrással a parancsnok nyakába vetette
magát.
• Vinidis elhajította a kezében lévő tőröket. Az első félrecsúszott a vezető balján álló fejvadász
alkarvédőjén, ám a másik csak a szomszéd asztaltól felugró fegyveres torkában állt meg. A siedon a
nyakához kapott, lendülete megtört, és egy zsák búza tehetetlenségével zuhant a társai közé. A
mellette ülők egy emberként ragadtak fegyvert.
- Rosseb! - summázta a toroni a helyzet alakulását, és a keze ügyébe kerülő söröskorsót a közeledő
gon-corga arcába vágta.
A fejvadászt megzavarta a szemébe löttyenő ital -Vinidis ököllel gyomron vágta a férfit. A gorviki
tüdejéből kiszaladt a levegő, de arra még maradt ereje, hogy a boszorkányvadász felé szúrjon. A toroni
ellépett a kicsapó kar mellett, ráfogott ellenfele csuklójára, aztán egy köríves mozdulattal eldobta a
gon-corgát. Az fejével a pad élének csattant, és ernyedten a földre csúszott.
Vinidis felnézett. Az ivó vendégei ekkorra felocsúdtak első meglepetésükből, és közös erővel
szorították a kalandorokat a terem sarkába. A boszorkányvadász tekintetével Terdát kereste, de
felfedezhetetlen volt a testek kavarodásában.
Csak villámgyors reflexei mentették meg a torka felé tartó pengétől. Félrekapta a fejét, de az acél még
így is fájdalmas sebet ejtett a nyakán. Bal kezét kinyújtotta a barna kendős, bronzbőrű ficsúr felé, és
kioldotta az ujjas alatt rejtőző giribichi remekmű feszítő szerkezetét. Acélos csattanás nyomta el a harc
hangjait, és a szétszakadó szövetből fémtüskék csapódtak ellenfele arcába. Egyik a gorviki arccsontját
roncsolta szilánkokra, a másik fogait törve feltépte az állkapcsát, míg a harmadik a homlokán irányt
tévesztve széthasította a fejbőrét, és félig leszakította a fülét. A toroni kirántotta a pugossát,
keresztvasig döfte a gon-corga gyomrába, aztán átvágta a térdre rogyó férfi torkát. A lélegzetvételnyi
szünetet kihasználva felajzotta a tűvetőt, és előhúzta lagossát.

74
Hátba szúrt egy figyelmetlen siedont, utat tört az egymás mellett küzdő ikrek felé, de mielőtt elérhette
volna őket, hátrálni kényszerült az egyik kereskedő testőrei elől. Kibújt a torkát kereső ramierák fél-
köréből, és egy gyors, egyenes szúrással megszabadult támadói egyikétől. Kihátrált, hogy teret
nyerjen, elhajolt egy vágás elől, majd csípőn döfte tárna-Jóját. A lagoss hegye elakadt a csontban, és
ahogy a sebesült megpróbált kitérni a penge útjából, az kis híján kifordult a boszorkányvadász
kezéből. Vinidis érezte, ahogy csuklójából kifut az erő.
Dobópenge szisszent a füle mellett. Felnézett, és az ivó oldalán körbefutó karzat korlátja mögött
felfedezte a rejtőzködő tőrvetőt. Vinidis célzás nélkül a fickóra lőtt a tűvetővel. Noha a mechanizmust
közelharcra tervezték, a becsapódó acéltüskék elegendő rombolást vittek végbe a faszerkezetben, hogy
az orvtámadó eltűnjön.
Tőr vásott el az oldalán, pugossával éppen hogy hárítani tudott egy combja felé tartó kobrakardot,
aztán folyamatosan védekezve hátrálni kezdett a fal felé. Úgy tűnt, rajta a sor, hogy megfizesse az
iménti bemutató árát. Szempillantás alatt fél tucat fegyverforgató gyűrűjében találta magát. Kések,
ramierák, hosszúkardok csaptak felé, és ha egyet le is vágott ellenfelei közül, abban a minutumban
más állt a helyére. Újabb döfés csúszott el a sodronyingén, fájdalmas zúzódás maradt utána.
A testét borító tetoválások egyikéből savat vetett a hozzá legközelebb állóra, s míg támadói
megrettentek az áldozatból áradó bűztől, megpróbált utat vágni a karzat felé. A gorvikiak azonban túl
sok fortélyt láttak már tőle ahhoz, hogy szabadon engedjék. Ketten elé álltak, megakasztották, s mire
észbe kapott, a többiek teljesen körülvették.
A segítség a legváratlanabb helyről érkezett. A gyíkarcú toroni berobbant támadói közé, és a
meglepetés erejét kihasználva szétszórta őket. A Gekkó szemmel követhetetlen gyorsasággal forgatta
pengéit. Hihetetlennek tűnő elhajlásokkal, embermagas ugrásokkal tért ki a fegyveresek útjából,
miközben hajszálpontos vágásokat osztott maga körül.
Pusztítók nyitnak így utat a fellázadt rabszolgák között, kerekedtek el Vinidis szemei a toroni
hatékonyságát látva.
A boszorkányvadász ledöfte egyik megzavarodott ellenfelét, majd a haldoklót a társai közé lökte.
Oldalba szúrt egy egyensúlyát vesztett siedont, miközben a feljáró felé törtetett. Előre lépett, egy
kettős kereszttel leszorította a gyomra felé tartó kobrakardot, aztán támadója arcába fejelt. Vállával
félrelökte a megszédülő alakot, hosszabbik kardjával a Gekkó felé kerülő gorviki nyakára sújtott. A
testőr feje elvált a testétől, a torzó letaglózva zuhant a padlóra. A boszorkányvadász visszafordult,
pugossát a vérzőorrú siedon torkába nyomta, aztán fegyverét a holttestben hagyva ugrott hátra a balról
lesújtó kard útjából. A meztelen mellkasú, füstszagú kocsikísérő nekihuzakodott az újabb vágásnak,
aztán Suyenas nyílvesszőjétől találtán hangtalan hanyatlott a földre.
Felrohant a lépcsőn. Odafent, néhány lépés után szembetalálta magát a csupa vér tőrvetővel. A fickó
arcát összeszabdalták a tűvető nyomán szét' hasadt korlát faszilánkjai. Vinidis átvágta a félvak sebesült
torkát, a halott mellényéből hajítópengét vett a kezébe, mielőtt a test eldőlt volna, aztán megfeszítette a
giribichi szerkezet rugóit.
Három gorviki hullott el odalent, mire keresni kezdték. Akkor behúzódott az árnyékok közé, és
odébb osont a sötétben. Felénél járt a karzat túloldalához vezető útnak, amikor kis híján beleütközött
az előtte lapuló alakba. Maga elé kapta a kardját, de senki sem támadott rá.
- Nem hittem, hogy még mindig haragszol - tolta félre az útjából Suyenas Vinidist, és a lenti tömegbe
lőtt. A vessző a Terdát fojtogató gon-corga hátában állt meg. A gorviki teste megfeszült, szorítása
ellazult a Dagrado siedon torkán. Az lerázta magáról a tehetetlen testet, és új ellenfelet keresett
magának.
- Hogyan kerültek ezek ide? - nézett kétségbeesetten a boszorkányvadász az ivóban lévő hercegi
fejvadászokra.
- Az ajtót használják - intett fejével a bejárat melletti halottak felé az íjász. A mozdulatlan testekből
rendre a félelf vesszői álltak ki.
A karzat megremegett alattuk. A túloldali lépcsőfeljáróban egy két lábnyi magas alak tűnt fel. A
jövevény vad volt, szőrös és rettenetesen büdös. Szemei vörösen izzottak, súlya alatt megreccsentek az
állványzatot tartó gerendák. Állatias kinézete ellenére két lábon járt. Mindkét kezében fegyvert fogott.
A boszorkányvadász a torzszülött és Suyenas közé lépett, tőrt vágott a lény mellkasába, majd utána
küldte a kiürült mellényt is. A bestia kitért a hajítópenge útjából, karjával félrecsapta szemei elől a
zekét, és hatalmas kardjával a pietorra sújtott. A toroni lebukott a penge alá, és ágyékon döfte a
torzszülöttet. A nehéz fegyver a gerendák közé csapódott, és ujjnyi forgácsokat szórva megszorult a

75
fában.
Magára hagyta a vinnyogó szörnyeteget, gyomorba szúrta a fejszéjét emelő favágók egyikét, majd
lábát megvetve útját állta az íjász felé tartó helybélieknek. Lagossát az első átdöfött combban hagyta.
Tőrt rántott, átvágta a törött lábú alak torkát. Lefejelte a sebesültet félrelökő fejszést, majd a térde alól
kipattanó nyolc hüvelykes pengét teljes hosszában a kábult alak gyomrába döfte. A lépcsőn álló
helybéliek rettegve hátráltak előle.
Ellenállhatatlan erő taszította oldalba, nekiütközött a korlátnak. A fa megreccsent, engedett, a
boszorkányvadász egyensúlyát vesztve imbolygott a karzat szélén. A véres ágyékú torzszülött néhány
lépésnyire állt tőle, bal kezét ütésre emelte. Vinidis elrugaszkodott, és a hátukat egymásnak vető
kalandorok közé ugrott.
Talpra érkezett. Megtámaszkodott egy hátán fekvő gorviki holtestén. Bal kézfeje elmerült valami
meleg, nedves anyagban. Ösztönösen lenézett. A harcos nyakán apró, mély, harapott seb volt a nyaki
ütőerek felett. A boszorkányvadász felkapta a halott ramieráját, és a szorongatott Terda felé indult.
- Megálljatok! - robbant az ivó zárt terébe, egy természetellenesen erős hang. - Fejezzétek be a
hiábavaló küzdelmet! Adjátok át a gróf ivadékát, és megkegyelmezek nektek!
Az andon emberei hátrébb húzódtak, a csatazaj néhány pillanat alatt elült. Vinidis az ajtóban megjelent
alakra nézett. A férfi köpenyén nyoma sem látszott a kinti esőnek, homlokát tetovált kosfej díszítette,
arca ezer ránc szerteágazó keveréke volt. Szeme vizenyős kocsonya, mellyel Ranagol tekin-
tett a világra. Karommá görbült ujjai között áldozó-Icést tartott. Oldalán két fekete vértes lovag állt.
- Nincs szükségűnk a kegyelmedre - nevetett fel egy ismerős hang Vinidis háta mögött.
- Wierra con Ragran - biccentett a vékony alak felé a tetovált homlokú. - Ezt a csatát elvesztetted, add
fel magad!
Vinidis körbe nézett a társain. Pardia holtan, tucatnyi sebből vérezve feküdt testvére előtt. Lynias alig
állt a lábán, kezében törött lándzsájának nyelét szorongatta. Az ikrek mögött Arossa hevert
mozdulatlanul. Sacrio a földön ült. Hasán keresztirányban hosszú vágás éktelenkedett. A vadállati
külsejű férfi, mindkét kezét a sebére szorítva állta útját kitüremkedő beleinek. Terda fegyverrel a
kezében állt ura előtt. Nyakát vöröslő karomnyomok borították. Egyedül a Gekkó tűnt sértetlennek.
A pietor alig ismerte fel az örököst. Az erőtlen, magába roskadt, csupa ránc arcú emberi roncs helyett
azzal a nemessel nézett szemközt, akivel a várbörtönben hozta össze a rossz sorsa.
- Ismerhetnéd annyira a Dagradókat, hogy tudd a választ! - kacagott vérforraló gúnnyal Wierra.
- Ranagol lovagjai odakint várakoznak. Egyesült hatalmunkkal te sem dacolhatsz. Add meg magad, és
ígérem, bíráid előtt melletted emelek szót!
- Már a semmiből jött vihar kezdetén tudtam, hogy a herceg megsejtette, merre keressen. Gondolod,
küzdelem nélkül megadom magam?
- Ahogy akarod! - vont vállat az egyházfi. - Pusztítsátok el! - intett a mellette álló páncélosoknak.
Bömbölés harsant a karzat irányából. A torzszülött a nyakából kiálló nyílvesszőt markolászva áttörte
a korlát maradékát, és a padlóra zuhant. Vinidis talpa alatt megremegett a föld. Még a lovagok is
meglassúdtak egy pillanatra.
- Tartsátok fel őket! - kiáltotta Wierra. Vinidis a tűvetővel a közeledő gon-corgák közé lőtt,
tetoválásai egyikéből tüzet bűvölt a lovagokra, majd a földről felkapott ramierával a kezében
belevetette magát a küzdelembe.
Opálos fényesség kelt életre körülötte, amely fokozatosan bekebelezett mindent és mindenkit az
ivóban. Ahogy megpróbálta útját állni az örökös felé törtető lovagok egyikének, érezte, miként
telepedik elméjére a gondolatait megbénító nyomás.
- Átokverte varázshasználók! - köpte kábán a szavakat, és utolsó tőrét a tetovált homlokú pap felé
hajította. A penge félúton elakadt az ajtón keresztül befelé törtető vértesek egyikén.
Artikulálatlan szörtyögést hallott a háta mögött. Valami vastag, vörös átnyúlt felette, és körbefonta,
majd kásává lapította a lovag sisakos fejét. Vinidis dermedten megfordult. Hatalmas massza
magasodott fölé.
A lény majd négy láb magas volt. Alakja emberre emlékeztetett. A fej tájékán dudorodó félgömbön
sötét és világosabb részek váltották egymást, melyek nyomokban emberi arcra emlékeztettek. Száj
helyett fekete örvény formázott üreget a kinövésen, nem sokkal a vállak felett. Hatalmas karjairól
lebernyegként csüngött alá a megalvadt vér. A belsejéből időnként hörgésszerű, ütemes szörtyögés tört
fel. A ranagolita lovagok első döbbenetük elmúltával acéllal és mágiával estek a behemótnak.
Wierra con Ragran felkiáltott, kezével a csuhás felé intett. A gólem a páncélosok közé rontott, és

76
combnyi vastag karjaival nyitott utat magának a Kosfejes papja felé. Ütései nyomán vértesek
emelkedtek el a földről, fegyverek, pajzsok repültek szerteszét. Páncélos testek csapódtak az épület
gerendafalának, és a behorpadt fémlemezek eresztékei között spriccelve tört elő a vér.
Lángförgeteg csapott le a semmiből, egyenesen a lény fejére, ám láthatólag több kárt tett a körülötte
lévőkben, mint a gólemben. A tetovált homlokú pap felkiáltott, és mindkét kezét kinyújtotta támadója
felé. A lény mellkasán fatörzsnyi lyuk nyílt, testéből akószám fröcscsent a vér a mögötte állókra, de ez
sem akadályozta meg abban, hogy elérje a ranagolitát, és elroppantsa a derekát.
- Maradjatok körülöttem! - utasította őket Wierra.
Vinidis közelebb lépett az örököshöz, és onnan figyelte a gólem tombolását. A nemes védelmével már
nem sok dolguk akadt. A teremtmény percek alatt megölte az ivóban lévő Carganis harcosokat.
Miután a testét összetartó energiák elfogytak, az anyagát adó vér szétfolyt a padlón. Az épület jó része
ekkorra lángokban állt.
A pap halálával a kinti vihar erejét vesztette, s csak az eső szemerkélt tovább. A járni tudó kalandorok
kivonszolták eszméletlen társaikat a szabad ég alá.
- Egy perccel sem maradhatunk itt tovább! -mondta Terda, miután mind odakint voltak. - Az andon
bérencei bármelyik pillanatban itt lehetnek!
Vinidis munkához látott, és Lynias segítségével felkötözték az ájultakat a lovakra.
- Igyekezzetek! - szólt rájuk hátasa nyergéből Wierra, és gúnyos mosollyal az arcán elindult a nyugati
szoros felé vezető úton.

A ROKMUNDI katlant öt nappal később érték el. Amikor a szomszédos hegy gerincéről lenéztek az
alattuk elterülő völgyre, Vinidis úgy érezte, pusztán a látvány megérte a fáradtságos utazást. A
mélyzöld fenyvesekkel borított tájon mintha egy gigászi óriás hagyta volna a lábnyomát. A lenyomat
határozott formáit mára elmosta az eső, szétfújta a szél, megrepesztette a jég, de a kicsiny medence
még így sem vesztette el jellegzetesen elnyújtott formáját. Közepét átláthatatlan, hófehér felhőtakaró
ülte meg, kifürkészhetetlenné téve az alatta megbúvó erdőt.
Útjuk fáradtságos volt. Az éjszakákat feszült figyelemben töltötték, a nappalok keserves
erőfeszítésekkel teltek. Hol meredek emelkedők lassították őket, hol a sebesültek miatt kellett sűrűn
kényszerpihenőt tartaniuk. Arossa állapota nehezen javult. Tarkóján öklömnyi duzzanat keletkezett.
Fejsebe miatt gyakran szédült, esténként lázálmokat látott, napközben alig bírt megmaradni a
nyeregben. Vele ellentétben Sacrio látványosan gyógyult. A hasán keresztbefutó vágás már a második
napon összezáródott, és a Rokmundban töltött harmadik napon láthatólag már kutya baja sem volt. A
boszorkányvadász ismerte annyira a sebeket, hogy tudja, nem mindennapi csodát lát. Wierra teste
ismét megadta magát a természet törvényeinek. A nemes napról-napra vált önmaga árnyékává.
- Csak reggel ereszkedünk le, idefent töltjük az éjszakát - mutatott a hófehér felhőkre Terda.
Vinidis leszerszámozta a lovát, kicsapta legelni az állatot, aztán kiállt a táborhelyükül választott
mélyedés párkányára. Ahogy körbenézett az érintetlen tájon, lelke mélyéig megborzongatta a völgyből
áradó, lüktető életerő. A katlan felől fújó szél belekapott vállig érő hajába, és az arcát simogatta. A
boszorkányvadász megnyitotta magát a völgy előtt. Utat engedett a fák évszázados nyugalmának, a
hegyek büszkeségének és az odalent lüktető, vadul burjánzó életnek. Megérezte egy várakozó tudat
reményekkel teli figyelmét, a felhők alatt pezsgő élet hívogató ösztönvágyait, és valahol mélyen,
mindezek alatt egy távoli, idegen hatalom eszenciáját.
Bizonytalansága ellenére mélyebbre túrt, hogy mögé láthasson a homálynak, aztán rémülten zárta
össze pajzsait a ködből formát öltő vörösen izzó szempár előtt. Mintha a rémálmaiban élő ősgonosz
kelt volna életre abban a tekintettben. Erőnek erejével szakította ki magát a révületből, és elfordult a
titkait féltő felhőtengertől.
Visszatért a táborba, és látva a többiek törődöttségét, elindult, hogy tüzelőt gyűjtsön éjszakára. Idefelé

77
jövet jó néhány tölgyet látott a fenyők közé ékelődve.
- Érzed te is? - jelent meg mellette Suyenas néhány lépés után.
- A völgy?
- Igen, lüktet az élettől! Vajon mi dolga lehet itt az abradonnak?
- Tartok tőle, holnap megtudjuk.
- Hihetetlen erőknek parancsol!
- Ami a menedékházban történt elképesztő volt! Egyszerre védett meg minket a pappal szemben, és
idézte meg a vérlényt. A tetovált homlokúnak nem volt esélye vele szemben.
- Akkor miért jött? Nem hinném, hogy a halált kereste.
- Egy emberi roncs után kutatott, de helyette a hatalma teljében lévő Wierra con Ragrant találta.
Képes volt kaput nyitni a lovagoknak. Kiemelkedett lehetett a hasonszőrűek között, ereje mégis
elenyészett a Dagrado örökös hatalma mellett.
- Mi szüksége ránk, ha ilyen hatalmaknak parancsol?
Vinidis megállt az útjukba került tölgyfa előtt, és letört egy száraz ágat. A reccsenés messzire
visszhangzott a völgy fölött.
- Idő kell neki, hogy képes legyen magára találni. Mi elég haladékot adtunk neki, hogy felkészüljön a
pappal való találkozásra.
- Még most sem értem, hogy kerültek oda a fejvadászok.
- Csapdába csaltak minket, mint ahogy a vadászaton szokás, csak a hajtók helyét ezúttal a vihar vette
át.
Suyenas hallgatott egy sort.
- Nagyot fordult a világ, mióta visszatértünk a démonimádók templomából. Azóta nincs olyan nap,
hogy ne éreznék figyelő pillantásokat magamon. Átkot vettünk a nyakunkba, amikor megbolygattuk a
Ryek Tüzét. Annak a kőnek örökké abban az üregben kellett volna maradnia - nézett a toroni szemébe
a félelf. - Emlékszel még a beszélgetésünkre a börtöncellában? - kérdezte hirtelen.
- Mondani akartál valamit, de az örökös érkezése félbeszakított - biccentett a boszorkányvadász.
- Az Erionban töltött napjaimról próbáltam többet elmondani. Igyekeztem nem vesztegetni az időmet,
míg a Városok Városában voltam. Érkezésem után felelevenítettem régi kapcsolataimat a dzsad
kuplerájok őrzőivel. A barátoknál csak az ellenségek felejtenek nehezebben. Gyorsan megtudtam, mi
történt veled az elmúlt négy évben. A sivatagi haramiával kötött megállapodásod különösen
érdekesnek tűnt, hát alaposabban utána jártam a dolognak. Könnyű volt rájönni, hogy valaki rejtőzik a
dzsad alakja mögött, de felfedni a kilétét már jóval nehezebb feladatnak tűnt. Csak nagyon ritkán
bukkant fel, s ha ködé akart válni, egy pillanat alatt eltűnt a szem elől. Dzsad megbízód, Imafez el-
Rahim emberei mindig a közelében voltak, ha szüksége volt rájuk. Megannyi tolvajt és nyomkövetőt
állítottam rá, de mire kiismerhették volna a módszereit, távoznom kellett Erionból.
- Mindenesetre jó kapcsolatot tartott fenn a hadzsikkal - összegezte a hallottakat Vinidis.
- Megpróbáltam szóra bírni őket, de hajthatatlanok maradtak. Amikor aztán megfenyegettem őket a
Szürkecsuklyásokkal, kiderült, hogy ők sem tudnak többet, mint mi. Az arctalan alak mindig Imafez
el-Rahimon keresztül utasította őket.
- Ez minden? - kérdezte csalódottan Vinidis.
- Annak a rejtőzködőnek volt egy kísérője -mosolyodott el sokatmondón az íjász.
- Ismered? - hagyta abba a tüzelő gyűjtését a boszorkányvadász.
- Csak úgy, mint te.
- Beszélj már!
- Nekünk Sakál néven mutatták be, de a kinézete alapján én inkább nézném valamiféle gyíknak.
- A fickó toroni. Kizárt, hogy egy dzsadnak dolgozzon! - mondta mély meggyőződéssel a pietor.
- Azt hittem, szülővárosod, Shulur Toronban van - nevetett fel Suyenas.
- Nem mindenki alacsonyodik le olyan könnyen, mint én! - engedett meg magának egy gunyoros
mosolyt Vinidis is. - Hovatovább az nem testőri munka volt. Inkább tettem magamért, mint őérte.
Honnan kaptad a hírt?
- Biztos forrásból.
- Szürkecsuklyások?
- Nem bízom a tolvajokban! - csóválta meg a fejét a félelf. - A saját szememmel láttam.
- Eszeveszett história, még hogy a Gekkó tudja, ki ez a rejtélyes alak!
- Mit gondolsz, meg tudjuk szorítani?

78
- Talán, de nem lesz könnyű abból ítélve, ahogy a tavernában harcolt.
- A fogadóban történtekről jut eszembe, tudtad, hogy Wierra con Ragran vámpír, aki mások véréből
nyeri a hatalmát? - fanyalodott el Suyenas.
- Mit láttál?
- A karzaton voltam - biccentett Suyenas. -Hátba lőttem a gon-corgák vezetőjét, aki már kis híján
maga alá gyűrte Terdát. Amit azután a siedon tett jócskán meglepett. Felpattant a gon-corgáról, a
testével fedezte előlem, nehogy megöljem, majd a haldoklót az örököshöz cipelte, mire az a nyakára
vetette magát, és szívni kezdte a vérét. Látnod kellett volna a szemeit! - ült ki az undor a félelf arcára.
- Jó ideje nem tudom már, hogy vajon a megfelelő oldalon állunk-e ebben a küzdelemben. Talán csak
hagynunk kellett volna, hogy az andon megszabadítsa a világot ettől a szörnyetegtől! Nem kérdés,
hogy jobbá lett volna általa - hallgatott el Vinidis. - Te miért jöttél ide? - kérdezte meg néhány
pillanattal később.
- Igazán magam sem tudom. Hirtelen minden olyan zavaros lett körülöttem. Ismeretlenek törtek az
életemre, testvéreim haltak meg azért, hogy valaki fájdalmat okozzon nekem. Zavarodott voltam, az
tűnt az egyetlen jó megoldásnak, ha találkozom veled.
- Kíváncsiság?
- Ha az életem múlik rajta, feltétlenül!
- Mióta visszajöttünk a szigetről, nem találom a helyem. Tudatnélküli zombiként járom Ynevet, és
bármerre visz az utam, ismeretlen ismerősökkel találkozom. Valaki kegyetlen játékot játszik velem.
Tudni akarom, ki az, és miért teszi!
- Nem kizárt, hogy most is az ő szabályai szerint cselekszel.
- Egy csatamágus egyszer azt mondta nekem, hogy noha útjaink meg vannak írva a csillagok
könyvében, nincs akarat ezen a világon, amely befolyásolhatná szabad döntésünket.
- Ha jól sejtem Tufirra gondolsz, de ő eltűnt mellőled, amikor beléptetek a Ryek Tüzének kamrájába.
Még egy marék por sem maradt utána!
- Semmire sem emlékszem a bent történtekből - csóválta meg a fejét Vinidis. - Az idő tájt kezdődött
ez az éber rémálom.
- Ideje visszamennünk! - húzta össze a köpenyét Suyenas. - Érzem, hogy valami figyel minket a
ködből.
- Mintha nem is csak egy akarat rejtőzne odalent - idézte fel a megérzéseit Vinidis.
A félelf felnyalábolta földön fekvő tűzifát, és megindult vele a tábor felé. A toroni néhány
szívdobbanásig még elgondolkodva figyelte az átláthatatlan párát, aztán felkapta az ágak maradékát,
és az íjász után indult velük.
Már száz lépésnél is messzebb jártak, amikor a fák közül hatalmas termetű, fekete farkas lépett a
tisztásra. Komótosan a tölgy mellé sétált, és megszagolta a kalandorok nyomait. Az állat a két
távolodó alak után nézett, aztán lassú kocogásban indult a völgy felé.
- Még életemben nem aludtam ilyen jól! - nevetett felszabadultan Arossa, ahogy a hegyoldalon lefelé
ereszkedve elérték a felhősáv szélét. - Ahogy letettem a fejem, azonnal elnyomott az álom.
- Nyugalom árad a fák közül - jegyezte meg a testvére halála óta feltűnően csendes Lynias. - Öt nap
óta először én is végigaludtam az egész éjszakát.
- A völgy több annál, mint aminek látszik -biccentett egyetértően a félelf. - Életereje szétsugárzik a
környéken. Nézzétek, milyen erősek és egészségesek ezek a tölgyek! Természetes körülmények között
ilyen magasan még a fenyő sem nő ekkorára.
- Ha így reagálnak a növények, mi a helyzet az állatokkal? - emelte fel a fejét Arossa. A lány
szokatlanul élénk volt a betegen töltött napok után.
- Gondolom, szintúgy élvezik az energiák bőségét - vette magára a válaszadás terhét Suyenas.
Reménykedjünk benne, hogy a változások nem hágják át a természet törvényeit!
- Minden békés és nyugodt. Mióta elindultunk, úgy érzem, mintha hazafelé tartanánk - szólalt meg
halkan Sacrio.
- Azért nem árt, ha nyitva tartjátok a szemeteket! - vetette közbe morózusan Terda.
Az ösvény egyik kanyarulata után a ködgomoly széle három lépés magas falként torlódott előttük.
Amint beléptek a pára belsejébe, Vinidis azonnal megérezte a változást. Ami eddig passzívan
szemlélte őket, most egy csapásra magába fogadta a társaságot. Az érzés eltéveszthetetlen volt, a
boszorkányvadásznak nem volt szüksége semmiféle különleges képességére, hogy a táj megérintse.
Ellenállás nélkül hagyta, hogy részévé váljon valami hatalmas egésznek. Noha nem érezte fenyegetve

79
magát, nem látta biztonságosnak, hogy felnyissa harmadik szemét.
A köd az első benyomásával szemben nem volt átláthatatlan. Fák körvonalai sejlettek fel benne, s ha
úgy akarta, megritkult előtte a pára, hogy messzebbre láthasson. A felhőből kicsapódó víz kiült ruhája
redőire. A parányi cseppek előbb csak köpenyét nedvesítették át, utóbb bekúsztak ujjasa résein, végül
a toroni azon vette észre magát, hogy egész teste langymeleg nyirokban úszik. A pára érintése, akár a
gyengéd szerető lágy csókja simult a bőrére, s élveteg sikamlósságot csempészett ruhái alá. A köd úgy
hálózta be tagjait, mintha szerelmeskedni akart volna vele. Kötődése a völgyhöz mind erősebbé vált.
Szemei előtt meghígult a homály, visszatértek a színek, illatok vad orgiája töltötte el az orrát.
Megérezte a körülötte vibráló élet ritmusát, a fák idegen, érthetetlenül távoli érzelemfoszlányait, az
avar alatt bujkáló rágcsálók félelemmorzsáit.
Aztán minden előzetes jel nélkül meglátta saját magát. Élveteg kifejezéssel az arcán lovagolt a
terebélyes tölgyek között, kedvtelve fürösztötte bőrét az ágak közt áttörő napfény csíkjaiban. Furcsa
módon meg sem lepődött igazán. A kép egy pillanat alatt tovább illant, s a boszorkányvadász
magabiztosan fordította fejét oda, ahonnan az imént még saját magát figyelte. Fekete bundájú, borjú
nagyságú fenevad mozdult a tekintete nyomán, és lassú ügetésben tűnt el az erdő sűrűjében.
- Már jó ideje követnek minket - dülöngélt lován a félelf. - A köddel együtt érkeztek, és legalább
annyira ragaszkodóak, mint a vízcseppek.
- Az előbb mintha az egyik szemével láttam magamat! Sőt, még a saját szagomat is éreztem!
- Maguk közé hívnak, hogy részesei legyünk az egésznek, ami a völgyet lakja. Mi tagadás, hajlok rá,
hogy engedjek nekik.
- Látod őket?
- Farkasok. A terület őrzői. A hely szentségét vigyázzák. Az életüket is készek feláldozni a
védelmében.
- Terelnek bennünket - csapódott hozzájuk Sacrio. - Valami vár ránk a völgy mélyén. Számot kell
adnunk róla, miért jöttünk ide.
- Nem érzek semmit - szakadt ki a merengésből Suyenas.
- Mert még sosem jártál itt - felelte nagyon lassan a gorviki. - De én... mintha már éveket éltem volna
itt. Vagy többet is annál... egy egész emberöltőt! - akadt el a szava, aztán megnógatta a lovát és
eltávolodott a párostól.
- Vajon mi lelte? - nézett utána a félelf.
- Fogalmam sincs, de meg sem vagyok meglepve, hogy ilyen nagy hatással van rá az erdő. A
Sheralban a puszta fogaival tépte szét egy ellenfele torkát. Pontosan olyan volt, mint egy vadállat!
Arról nem is beszélve, amit a várbörtönben művelt a rácsokkal!
A köd idővel felszakadozott, végül fertályórányi lovaglás után semmivé foszlott. Ez idő tájt Vinidis
azon kapta magát, hogy egy gyönyörű, napsütötte, őszi erdőben kaptat felfelé egy lankás domboldalon,
és rendkívül élvezi a gondtalan lovaglást. A farkasok egyre merészebben mutatkoztak a közelükben, s
már nem riadtak meg, amikor a boszorkányvadász rájuk nézett.
- A dombon túl várnak minket - mondta révetegen Sacrio, ahogy a fákat kerülgetve a toroni mellé ért.
- Nézzétek a farkasokat! — emelte fel a jobbját Suyenas, és a fák takarásából előlépő vadakra
mutatott. Az állatok két oldalról melléjük kerültek, de tíz lépésnél jobban nem közelítettek feléjük.
- Mi ez a furcsa hely? - elégelte meg a meglepetéseket a boszorkányvadász.
- A Felhők Völgyében vagyunk, Vinidis-Re L'Hass - szólalt meg a toroni háta mögött reszketeg
hangján az örökös. - A helybéliek messzire elkerülik ezt a helyet. Azt rebesgetik beszélő vadak lakják,
s hogy az érdemtelenek soha többé nem térnek vissza innen.
- Mi végre jöttünk ide? - fordult hátra Suyenas a nyeregben.
- Évszázadok óta pihen itt valami, amire szükségem van - felelte készségesen Wierra.
- A dombon túl? Ahogy Sacrio mondta? - kérdezte a boszorkányvadász.
- Nem, ezen a helyen csak az őrzők várnak ránk - léptetett el mellettük az örökös.
A farkasok nagyok voltak és természetellenesen fegyelmezettek. Sötét szemük izgatottan vizslatta az
érkezőket, pofájukból arasznyi agyarak meredtek elő, tartásukból magabiztosság sugárzott. Félkörben
álltak a domb takarásában megbúvó tisztás túloldalán, elvágva a tovább vezető utat. A karéj közepén
borjúnagyságú állat ült a hátsó lábain.
- Megérkeztünk? - nézett Vinidis Terdára.
- Alighanem - biccentett a gorviki, és lefékezte lovát a fenevadak alkotta félkör előtt. A többiek
követték a példáját.

80
A vezérhím és a mögötte várakozó, szürke oldalú nőstények mozdulatlanok maradtak. Csak a levelek
zúgása, és lószerszámok csilingelése törte meg a csendet. Vinidis a hatalmas fenevadak ütemesen
emelkedő és süllyedő horpaszát figyelte. Mindössze ennyi árulkodott róla, hogy élnek.
- Mit akarhatnak? - kérdezte Arossa.
- Akármi legyen is az, már hozzákezdtek, hogy közöljék velünk - intett a boszorkányvadász a
dermedten figyelő Sacrio felé. - Mentális kapcsolatban áll a vezérhímmel!
- De hát ezek csak állatok? - fakadt ki a pyarroni.
- Úgy találod, akként is viselkednek? - suttogta az emrelin.
Vinidis észrevett egy szürke oldalú, megtermett nőstényt, amely egyenesen őt bámulta. Engedett a
kísértésnek, és visszanézett a sötét szempárba. Ahogy a tekintetük összekapcsolódott, máris megérezte
elméjében az idegen tudat gondolatfoszlányait.
Miért jöttél ide?
Az abradont kísérem.
Azzal, ami odabent van, nem lehet dolga senkinek.
A szabályok dolga, hogy változzanak.
De nem ezeknek.
Tudhatod, hogy be fogom kísérni.
Arra készülsz, hogy megölj?
Csak ha kényszerítesz rá.
Nem adsz más esélyt. Fegyverrel jössz, és megbolygatni készülsz azt, aminek rendeltetése, hogy örökké
rejtve maradjon.
Talán mégsem arra rendeltetett.
Ha megteszed, a világ, amiben élsz, maholnap olyanná lesz, amilyennek sosem szeretnéd látni!
Zsoldos vagyok, nem a saját elgondolásomból cselekszem. Arannyal fizetnek meg minden mozdu-
latomért.
A lelkiismeret nem adok-kapok kérdése.
Állj félre az útból, ha élni akarsz!
Tudod jól, hogy nem tehetem!
Ekképp te sem hagysz nekem más választást.
Nézz magadba! A férfi, aki veled jár, sötét titkokat hordoz.
Toroni vagyok. Korán megtanultam, hogy fehér és fekete pusztán nézőpont kérdése.
Sajnálom, hogy így döntöttél, - húzódtak össze nagyon is emberi módon a farkas szemei.
Úgy tűnik, ebben a harcban, az érme két ellentétes oldalán kaptunk helyet. Menj, mentsd az életed!
Vannak fontosabb dolgok az életnél, - szakította el tekintetét a farkas.
Vinidis visszatért. Suyenasra nézett. A félelf nem adott esélyt a rá meredő fenevadnak.
- Nem igazi állatok - felelt a ki nem mondott kérdésre az íjász. - Látszatra talán farkasok, de
gondolataikban jóval inkább emberek.
- Farkasemberek?
- Emberfarkasok. Hiányzik belőlük a pokolbéli kreatúrák sötét kisugárzása, de a természet szülte
vadaktól is épp oly messze állnak, mint te vagy én - ellenőrizte hüvelykével az ideg feszességét az
íjász.
- Egyetlen vágyuk, hogy megállítsanak minket - szólalt meg rekedten Wierra. - Mindegy nekik, hogy
tettel, avagy szóval intézik a dolgukat.
- Mi dolgod velük? - kérdezte Vinidis.
- Semmi. Nekem az kell, amit az egész erdő elrejteni hivatott.
- Mégis mi lenne az? - fordult pimaszul az örökös felé Arossa.
- Hallottál már a Vérkőről, leány?
- Sosem - rázta a fejét az amazon.
- Kráni ereklye, melyet maga Shackalor küldött Gorvikba, hogy segítse Amanovik államának
megszilárdulását - szólt közbe Vinidis.
- Azt beszélik róla, a kezdetek óta szilánkokra szakadt. Legalább két szilánkot említenek a titkos
feljegyzések. A darabok szétszóródtak a tartományok területén, ám hatalmuk mind a mai napig magán
hordozza a félisten érintését. Hatalmuk nem mérhető emberi mércével - vette át a szót Wierra.
- Az egyik ilyen szilánkot akarod megszerezni? - ütötte a vasat Arossa.
- Birtokolni egy ekkora hatalmat túl nagy feladat. Olyan ellenségeket szereznék vele, amelyek

81
írmagját is eltörölnék a családomnak. Megelégszem annyival, hogy ehelyütt merítek a hatalmából.
- Mit akarsz tenni? - szakadt ki a réveteg transzából Lynias.
- Az erejével képes leszek megmenteni a saggiát! - fordult a pyarroni felé Wierra, és mélyen a
szemébe nézett.
- Mire várunk még? - kérdezte néhány pillanattal később, kissé zavarodottan a szőke férfi. - Ez itt a
cselekvés ideje.
- És Sacrio? - intett a dermedten várakozó gorvíki felé Arossa.
- Túl régóta beszél a vezérhímmel, nem kockáztathatjuk, hogy ellenünk fordul! - mondta határozottan
az örökös, és intett Terdának, hogy tegye a dolgát.
A gorviki tőrt rántott, és egy olajozott mozdulattal a borjú nagyságú állat oldalába dobta. A farkas
megugrott, az oldalához kapott, kapcsolatuk megszakadt a siedonnal. A fegyver még célba sem ért,
amikor a félkörben álló fenevadak nekilendültek. Íjhúr pattant, nyílvessző süvített át a két csoport
között, és a vezérhím átlőtt torokkal, szűkölve rogyott a földre. Sacrio gyilkos pillantást vetett a
lövészre.
Vinidis tisztán látta felé rohanó, szürke horpaszú nőstényt, amelyikkel alig egy perce társalgott.
Oldalra billent, kivette lábát a kengyelből, és a farkassal ellentétes oldalon levetette magát a ló hátáról.
Amint a lába szilárd talajt ért, a fegyvere után kapott, mégis elkésett a mozdulattal. A szuka egy
morranással megriasztotta a szemeit forgató lovat, és a megugró állat fara mögött nekiugrott a toroni
mellkasának.
Vinidis úgy érezte magát, mintha a Tarini Postakocsi Szolgálat négylovas batárja ütötte volna el. A
világ meglódult körülötte, és épp csak annyi ideje maradt, hogy elkerülje a torka felé kapó hatalmas
agyarakat. Ösztönösen maga elé emelte a kezét, és a kaffogó állkapocs alatt megtámasztotta alkarját a
fenevad torkán. Öklével a farkas nyakára ütött, aztán tőrt rántott, és a bestia oldalába döfte. Az állat
kissé felemelkedett, az oldalához kapott, és csak hajszálnyival hibázta el Vinidis karját. A
boszorkányvadász a farkas oldalában hagyta a tőrét, jobbjával kitépte cimpájából pajzs alakú
fülbevalóját. Ahogy a fenevad felé fordult, a pofája felé csapott vele, és megvágta a dög orrát.
A bestia egy vad rántással kiszabadult a toroni markából, és karmaival felhasította az arcát. Vinidis
megragadta a farkas szőrét, és megpróbálta mindkét karjával távol tartani magától az állat agyarait. A
fenevad hirtelen megszédült, mozdulatai a másodperc tört része alatt elbizonytalanodtak. A méreggel
preparált ékszer megtette a hatását. A pietor jobbjával megragadta a bódult szuka fülét, megszorította,
hogy mozdulni se bírjon, aztán szabad kezével eltörte a nyelőcsövét. Lelökte magáról a tehetetlen
állatot, és a talpra ugrott. A dög hörögve vergődött a földön.
Három megtermett jószág száguldott felé. Fegyvert vont, futásnak indult, és mielőtt még a farkasok
beérhették volna, egy megvadultán kapálózó ló mögé került. Az állatok elkerülték a hátast, és
tempójukon lassítva, elnyújtott íven fordultak vissza a boszorkány vadász felé. Vinidis tőrt vágott az
élen haladó csapatvezér füle mögé. A bestia hangtalanul dőlt a fűbe, magatehetetlen teste tovább
csúszott a rét közepén megszorított szerencsevadászok felé.
A társuk elvesztésétől megzavarodott emberfarkasok egy pillanatnyit megkéstek a forduló befeje-
zésével. A toroni szélsebesen feléjük rohant, és kardjával sikerült felhasítania a hozzá közelebb eső
bestia oldalát. Az állat felvonyított, belei kiomlottak a fűre. Az utolsó ragadozó megállt, a
boszorkányvadász felé fordult, és egy ugrással rávetette magát. Vinidis kiperdült a nőstény elől, és
villámsebes mozdulattal lesújtott rá. A farkas meglepően emberei hangon nyögött fel, mielőtt
mozdulatlanul maradt a földön.
A toroni a zárt körben védekező kalandorok irányába rohant. Már csak néhány lépésre volt tőlük,
amikor meglátta többiektől elszakadt Terdát egy borjú nagyságú fenevaddal küzdeni. A több sebből
vérző gorvikit maga alá temette a hatalmas bestia. Vinidis gondolkodás nélkül fordult az irányába.
Futva vágott át a réten, koponyán sújtott egy felé ugró farkast. Az állat véres pofájával felé kapott,
Vinidis beleszúrta a hosszabbik pengét a szájába, és
a földhöz szegezte a fejét. A pugoss egy szemvillanással később átvágta a dög torkát. A
boszorkányvadász a gorvikit marcangoló bestiához lépett, és átdöfte a mellkasát. A ragadozó
felnyögött, rándult néhányat, és ráomlott az alatta vergődő Terdára.
- Vigyázz! - kiáltott mögötte az amazon.
Sarkon fordult, de a felé száguldó fenevad elsodorta hatalmas tömegével. Vinidis a giribichi
mechanizmus acéltűit még esés közben az állat gyomrába lőtte. A hátára érkezett, baljával eltolta
magától a szőrös testet, és a térde alól előpattanó pengével kétszer is ágyékon döfte a farkast. Az állat

82
a torka felé kapott. A boszorkányvadász félrerántotta a fejét, de a fogak még így is elérték a
kulcscsontját. A farkas összeszorította az állkapcsát, és jobbra-balra megrángatta a fejét. Éles fájdalom
hasított a boszorkányvadász jobb vállába, csontja hangos reccsenéssel adta meg magát. Felüvöltött, a
lagoss kiesett a kezéből, szeme előtt vörös karikák járták követhetetlen táncukat. Megszorította a
pugoss markolatát, és az előugró mérgezett pengét újból és újból az állat oldalába vágta. A harmadik
szúrás után a farkas testét remegés rázta meg, és fehér habot köpve dőlt le Vinidisről.
Kobramarás.
A boszorkányvadász abbahagyta az ordítást, ép baljával vállsebe felé kapott. Éles csontvég sebezte fel
a tenyerét. Baljára nehezedve megpróbált felállni, fél térdig jutott, amikor rájött, hogy sérült karja
miatt felesleges volt aggódnia. Farkasok állták körbe, felhúzott ínyük mögül kivillantak véres
agyaraik. Vinidis felegyenesedett, hogy emelt fővel fogadja a halált, aztán az első állat felé vágott. A
ragadozó kitért a penge elől, és feldöntötte a toronit. Vállába ismét belehasított a fájdalom, orrát
elöntötte a bestia bundájának szaga. Feje a füves földhöz ütődött, miközben törzsét elfordítva
igyekezett ép vállára zuhanni. Arcát betemette az állat szőre, a ránehézkedő test összepréselte
vállsebét. A kín elviselhetetlenné vált. A pugoss kifordult a kezéből.
Pengék szisszenése és fájdalmas morgás hallatszott a feje fölül. A rajta álló állat egy szempillantás
alatt elernyedt, tehetetlen teste még inkább ránehezedett. Vinidis kis híján eszméletét vesztette a
fájdalomtól. Szemei előtt összefolyt a világ. Csak ködös képeket látott maga körül, ahogy ép kezével
újból és újból meglökte a mellkasára nehézkedő dögöt. Maga sem tudta, végül meddig tartott, míg
sikerült kiszabadulnia a rajta fekvő test alól, ám a harci zaj egy pillanatra sem csendesedett a feje
felett. A kínnal telt vinnyogások közé azonban mind sűrűbben keveredett hüllőszerű, fájdalmas
sziszegés.
Amikor végre sikerült talpra vergődnie, a farkasok a szeme láttára tépték darabokra a több sebből
vérző, törött kardokkal harcoló Gekkót. Vinidis szellemkezével kinyúlt távolabb heverő pengéje felé,
és a tenyerébe húzta. A holttestet szaggató, sebeiktől és a vér szagától megvadult állatok csak a
lecsapó pugoss hangjára figyeltek fel. Az elsőt félig lefejezte, a következőt a bordái közt szúrta szíven.
A harmadik a lábába kapott, és egyetlen harapással eltörte a combcsontját. A boszorkány vadász
eldőlt. A farkas a következő pillanatban mellé rogyott a fűre. Tarkójában a félelf nyílvesszője állt.
A fájdalom megszűnt. Nyugalom járta át a testét. Már nem tartott semmitől ezen a világon. A
csontjaiban lakozó ösztönök megsúgták neki, hogy ideje lejárt. Az égre nézett, mintha csak onnan
várta volna az álom végső beteljesülését.
A küzdelem véget ért, a hangok elültek a tisztáson. Suyenas arca jelent meg előtte. Kezével gyengéden
megfogta a fejét.
- Nem megyek sehová, amíg él! - csendült a félelf hangja.
- Szükségem van rád, nem mondhatok le rólad! - érkezett a fátyolon túlról a trónörökös hangja.
Suyenas csak a fejét rázta. Aranyszőke hajszálai között átsütött nap fénye. Vinidis gyönyörködve
figyelte a sugarak játékát.
- Érte már nem tehetsz semmit! - jött Terda fáradt, rekedtes hangja közvetlenül a toroni feje mellől. -
A cél csupán karnyújtásnyira van. Ha maradsz, mind elbukhatunk, ha velünk tartasz, a barátod
áldozata nem lesz hiábavaló.
- Ha te feküdnél itt, vajon ugyanezt kérnéd? -mosolyodott el bágyadtan Suyenas. Tekintetét egy
pillanatra sem vette le Vinidis arcáról.
- Nézz rám, és tudni fogod a választ! - felelte a siedon.
Az elf elfordította a fejét.
- Sacrio itt marad, és megvédi, ha valamelyik farkas visszatérne - mondta Terda.
- Megteszed?
- Gondját viselem - érkezett a válasz a távolból. - Habár nem hiszem, hogy szükség lesz rá. Az állatok
félik a félelf íját, és a kardjaitokat. Közönséges fegyverekkel szembeni sebezhetetlenségük mit sem ér
a Dagrado saggia vérátkával beszennyezett pengéink ellen.
- Honnan tudod? - csattant Wierra hangja. Sacrio egy ideig néma maradt, aztán vonakodva
megadta a választ.
- Hallom, ahogy egymás közt beszélnek. A fejemben keringenek a gondolataik. Érzem a szagokat,
amiket az orruk érez. Valami különös oknál fogva azt hiszik, közéjük tartozom, a testvérük vagyok.
- Mennyien vannak még?
- Alig maradtak, az erdőből figyelnek bennünket. Zavarodottak. Mágiájuk hatástalan veletek

83
szemben. Hiányzik belőletek a gorviki vér, ezért képtelenek hatni rátok.
- Terda és az örökös gorvikiak, akárcsak te! -értetlenkedett Arossa.
- Wierra con Ragran nem élő ember - közölte nyugodtan Sacrio. - A farkasok tehetetlenek egy halottal
szemben. Terdát megvédi átkozott vére, amellyel az örökös magához kötötte.
- Induljunk! - szólt közbe Wierra. Az elf visszafordult Vinidis felé.
- Sajnálom, barátom! - szorította meg a toroni kezét.
- Már nincs magánál! - jelent meg egy vértől vöröslő kéz Suyenas vállán. - Menjünk!
Az íjász felállt. Néhány pillanattal később az amazon könnyes arca jelent meg helyette a
boszorkányvadász szemei előtt. Arossa mellé térdelt, és futó csókot nyomott a szájára. A pietor szólni
képtelenül nézte, ahogy a lány felszáll a lovára, és a többiek után indul.
Ahogy elült körülötte lódobogás, a boszorkányvadász megérezte a halál hideg simítását a szívén.
Arra gondolt, meg kellene ijednie, ám furcsa mód nem izgatta a dolog. Körülölelte a nyugalom, és
lélekben megbékélt az elmúlással.
- Szörnyű érzés, igaz? - hallotta Sacrio hangját a feje fölül. - Tudni, hogy vége, és tehetetlenül
szemlélni.
A toronit zavarta a szavakban lapuló keserű gúny. A békesség foszladozni kezdett róla, sebesülése óta
most először érezte, hogy tenni akar valamit kiszolgáltatott helyzete ellen.
- Idejöttetek elvenni a másét! - ért egyre közelebb a gorviki.
A boszorkányvadászról egymás után váltak le a nyugalom törékeny rétegei. Miközben értetlenül
hallgatta Sacriót, valami ébredezni kezdett benne, ami nyomokban sem emlékeztette önmagára. Idegen
volt és büdös. A rothadás keserédes szaga lengte körül. Vinidis a szájában érezte a bomló ízt.
Mozdulni próbált, de tagjait fogva tartotta a fájdalom.
- Nincs senki, aki megvédhetne. Azt teszek veled, amit akarok.
Vinidis egy ramiera pengéjét látta feltűnni a feje felett. Feltámadt benne a harag, melankóliáját
elsöpörte a gyűlölet, a nyelvén érzett keserűség elviselhetetlenné fokozódott.
- Mit akarsz? - robbant ki belőle a kérdés, és a szavakkal együtt érkező fájdalommal mintha az élet is
visszatért volna bénult testébe.
Sacrio megállt, a kard eltűnt a pietor feje fölül.
- Ki vele, mit akarsz? - hergelte magát a toroni, és elkeseredett kísérletet tett rá, hogy felüljön.
Gyomra görcsbe rándult, ernyedten zuhant vissza a földre. - Ha végezni akarsz velem, ne halogasd
tovább! - nyögte elkeseredetten, ám a benne tomboló harag szemernyit sem hagyott alább. Szemei
előtt vad képek villantak, szárnyas démonokat látott karcsú tűtornyok között repkedni egy sápadt,
beteges nap alatt. Fejében újból és újból felhangzott a név: Natara.
- Csak maradj nyugodtan! - tette a toroni vállára hatalmas kezeit a gorviki, ezúttal mindenféle támadó
szándék nélkül.
- Mi ez a játék? - fújt Vinidis, és döbbenten tapasztalta, hogy a beszéd már nem jár fájdalommal.
- Ahogy elnézem már nem tart soká! - egyenesedett fel Sacrio.
- Micsoda?
- Valami történik veled, a tested átalakul.
A pietor szemei előtt továbbra is vad képek kavarogtak, lassan kezdte külső szemlélőként érezni magát
a saját bőrében. Egy fortyogó láva fölött lebegő hatalmas gömb közepén állt. Körülötte szárnyas,
démoni vérrel fertőzött alig-emberek sürögtek. Tudta, hogy egy szertartást készítenek elő. Ő maga
hatalmas volt, nagyobb mindegyiküknél. Élet és halál ura a teremben lévők felett. Egy csoportnyi
embert hoztak elé, Vinidis-Re L'Hass is ott állt közöttük. Az arca fáradt volt és meggyötört. A húsvér
test alatt azonnal felismerte Natara kisugárzását. Már tudta, semmiképp sem küldheti halálba saját
magát.
- Próbáld mozgatni a karod! - rángatta ki az álomvilágból Sacrio.
A boszorkányvadász zavaros szemekkel nézett fel a gorvikira. Hosszú pillanatokba telt, mire visszata-
lált régi önmagához. A vízióban rajta eluralkodó érzések annyira életszerűk voltak, hogy a földön
fekve is idegennek érezte magát a testében.
Megpróbálta felemelni a karját, és legnagyobb döbbenetére sikerült neki. Felbátorodva erőt vett
magán, s noha fájdalom mart a combjába, felült. Törött válla csak távoli, tompa nyomásként
jelentkezett. Lábában a csontszilánkok kín nélkül húzódtak a helyükre. Minden porcikája viszketett,
vére gyorsabban keringett az ereiben. A lüktető, bizsergő érzés olykor az elviselhetetlenség határáig
fokozódott. Végignézett magán. Sebei ugyan rohamos gyógyulásnak indultak, de a bőrén apró, zöld

84
tályogok jelentek meg, majd tűntek el újra. Szaguk kísértetiesen emlékeztette Vinidist a szájában érzett
keserű ízre.
- Mi történik...? - kérdezte, de elakadt a szava, ahogy körbenézett a tisztáson.
A feltépett füvet tetemek borították, ám fekete bundájú, hatalmas fenevadak helyett ruhátlan emberek
feküdtek szerteszét. A holtesteken nyoma sem volt a harcban szerzett sérülésnek.
- Láttam, hogyan alakulnak át, és tűnnek el róluk a sebek - mondta magyarázatképpen Sacrio. —
Életre ugyan egyikük sem kelt, de gondoltam, talán veled is megtörténhet a csoda, ezért próbáltalak
meg kizökkenteni a halál előtti melankóliádból. Az arcod már akkor behegedt, amikor még a földön
feküdtél.
- A többiek?
- Tíz perce lehet, hogy elindultak.
- Utánuk kell mennünk!
- Képtelen vagyok rá! A farkasok kötése erősebb bennem, mint a saját akaratom. Nem tudok, és nem
is akarok közelebb kerülni ahhoz!
- Miért mi van odabent?
- Hívják Ranagol Szemének, vagy a Vér Kövének, noha kevesebb annál. Szilánkja csupán az egykori
hatalomnak. Amanovik leszármazottai bástyázták körül az élet bélyegével, hogy elrejtsék kisugárzását.
- A farkasok ezek szerint...
- Őrzők, akik évszázadokkal később, az Amanovik család virágzásának idején kerültek ide, hogy
minden igazhitű gorviki tudomására hozzák: ami odabent van, tilalmas a halandók számára.
- Ezért nem hatott ránk a mágiájuk.
- Az Amanovikok maguk sem hitték, hogy valaki idegenek kezére akarja juttatni a Kosfejes Úr
ajándékát! - köpött a földre Sacrio.
- Akkor maradj! - állt fel Vinidis.
Behajlította a karját, de nyomát sem érezte fájdalomnak. Látszólag minden rendben volt, csak az a
gyomorforgató érzés ne lett volna a torkában, amitől elgyengülni érezte a tagjait. Megkereste a
fegyvereit, majd Sacrio lovához lépett, és mielőtt még a gorviki tiltakozhatott volna, a többiek nyomát
követve berúgatott az erdőbe.
- Ha tudod, állítsd meg őket! - hallotta még a háta mögött a gorviki hangját. — Ne hagyd, hogy
elragadják a szilánkot!
Könnyű vágtában haladt a fák között. Máskor talán eszeveszett dolognak tűnt volna, de most a köd
cseppjei megsúgták neki, melyik ösvény vezet járható részeken, hol lassítson, vagy épp engedje neki
nyugodtan a kantárszárat. A fák beszéltek hozzá, a madarak röptükkel jeleztek neki, s olykor az állatok
szemével látta önmagát, ahogy egy távoli akadály felé közelít. Az erdő körülfonta, magához ölelte.
Fertályórán belül megtalálta a többiek lovait. Egy apró termetű, kék tollú madár mutatta meg a
helyüket. Lefékezte hátasát, és lehúzódott vele a csapás mellett futó vízmosás mélyére. Ott leugrott a
nyeregből, és helyenként a vízben gázolva, máshol kőről-kőre ugrálva átlábalt a patak túloldalára.
Felfutott a lankás parton, néhány lépés után átpréselte magát egy sziklapáros mohával borított kövei
között, majd a bokrok takarásából szemügyre vette a többiek lovait.
Az állatok magukra hagyva legelésztek a fák között. Nyugodtnak tűntek. A hely hangulata átragadt
rájuk. A bokrok fiatal hajtásait tépkedték. A boszorkányvadásznak elég volt egyetlen pillantás, hogy
tudja merre mentek a kalandorok. A vadcsapás éppolyan határozottan tartott az erdő közepe felé, mint
az ösvény, amin Vinidis érkezett. Kilépett a levelek takarásából, hogy a szerencsevadászok után
menjen, ám egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt a Gekkó lovánál. Levette az állatról a nyeregtáskát,
és a tartalmát kiszórta a földre. Az avarra hulló számtalan holmi közül, mindössze egy keltette fel a
figyelmét. Azért lehajolt, felvette, és úgy tartotta kezében, mint ahogy egy nem evilági szentséget
szokás.
- Egy barras! - súgta magának, miközben az ágak közt áttörő fény útjába emelte az aprócska idolt. A
keresztbetett lábakkal ülő, kezeit magasba nyújtó, kopottas festésű figura ujjai szokatlanul hosszúak
voltak. Utolsó percei meggörbülő karmokban végződtek, szájából tűhegyes, nem emberi fogsor villant
elő, szemei helyén kéken izzó, apró gyémántok ragyogtak.
- Egyenesen a démoncsászárok korából! - biccentett elismerően, miután jobban megnézte a
fantasztikus részletességgel kidolgozott mesterművet, aztán a bálványt a többi holmival együtt
visszapakolta a nyeregtáskába.
Futva indult meg a vadcsapáson, a többiek nyomában. Egy apró tisztáson két újabb meztelen emberi

85
testre bukkant. A felszaggatott fű és a vérnyomok egyértelművé tették, miféle egyenlőtlen küzdelem
zajlott azon a helyen.
Az utolsó emberfarkasok.
A félelem elemi erejű hulláma figyelmeztetés nélkül csapott le rá. Az őrzők halálát eddig is érezte,
egyfajta enyhe szorongás formájában, de ez a mostani összehasonlíthatatlanul erősebb volt a
korábbinál. Madarak rebbentek fel a fákról, riadtan menekülő állatok ugrottak meg körülötte,
zavarodott sikolyok harsantak a fejében. Érzékei egy pillanat alatt megvadultak, és ontották felé a
felvillanó képek, ízek és benyomások milliárdjait.
Vinidis megszédült, egy közeli fának zuhant, de túl zavarodott volt hozzá, hogy megkapaszkodjon. A
földre esett, s miközben fejét szorítva küzdött a rázúduló érzések ellen, az erdőhöz kötődő szálakat
egymás után vágta el. Hosszú percekbe telt mire talpra tudott állni, de a körülötte tomboló káosz
áldozataihoz képest szerencsésnek érezte magát.
Madarak százai vergődtek az avarban, zsákmány és áldozat egymás mellett fekve őrjöngött a földön.
A fák úgy hajladoztak, mintha viharos erejű szél süvítene a lombjaik között, holott szellő sem rebbent.
Vinidis felállt, és tovább tántorgott az ösvényen. Nehezen haladt, mint akinek újra kell tanulnia járni.
A hatalmas, barna kövekkel borított kör alakú horpadást, közepén a feketén sötétlő lyukkal, percekkel
később érte el. A mesterségesen létrehozott tér olyan éles ellentétben állt az erdővel, mintha nem is
Ynev ugyanazon ege alatt lett volna mindkettő. Az évezredes esőtől, széltől és homoktól lepusztított
termésövek felett fekete felhők gyülekeztek, a nap fénye sápadt betegsárgán vetült rájuk. A levegő
feszültségtől izzott, Vinidis ujjai között apró, kékes fényű szikrák keltek életre minden mozdulatnál.
A szerencsevadászok húszlépésnyire álltak onnan, ahol Vinidis kibukkant a fák közül. A távolban két,
egymást támogató alak haladt a tér közepe felé. Egyikük nyurga, ám görnyedt tartású, a másik
erőteljesebb, de nehézkesen haladó. Már csak néhány lépésnyire voltak a kör közepén lévő fekete
üregtől. Az erdő szélén álló csoportból csak Wierra és Terda hiányzott.
Suyenas eszméletlenül feküdt a földön, feje Lynias kezei között pihent. A pyarroni féltő
aggodalommal figyelte a félelf arcának minden rezdülését. Arossa a kör szélén állt, szemét erőltetve
bámulta a távolodó párost. A gorviki nemes úr és szolgája időközben elérte a tér középpontját. A lyuk
mellett megálltak, és az erősebb leengedte gyenge társát a kövekre. A talpon maradt fegyvert vont, a
másik fölé hajolt, majd saját torkába döfte a kardját.
A toroni az egyre erősödő viharban is hallani vélte a szörcsögő, cuppogó hangokat, ahogy a vámpír
magába nyelte a siedon vérét.
Villám csapott le a fejük felett tornyosuló felhők közül, és lángra lobbantotta a közeli fákat. A szélben
csapkodó lángok nem evilági fénnyel vetültek a tér közepén vonagló párosra. Wierra lassan erőre
kapott, és fenevad módjára görnyedt áldozata fölé. Az undorító lakoma hosszú percekig tartott.
Amikor az örökös végzett, felállt a feketén lüktető lyuk mellől, és kihívón nézett a kalandorok felé.
- Ilho-mantari! - hörögte tajtékzó szájjal Vinidis. Keze ökölbe szorult a lagoss markolatán, lába
magától mozdult a vérivó felé.
- Ne lépj a kövekre! - kiáltott rá Lynias, és a nagyobb nyomaték kedvéért megragadta a toroni vállát. -
Élő nem léphet a Szembe, ha mégis megteszi, ereje a vámpírba költözik! - mutatott a pyarroni a kör
szélén heverő döglött állatokra.
- Honnan tudod?
- A Fehér Város ügynöke vagyok. Arra rendeltettem, hogy tudjam.
- Miért nem avatkoztál közbe, amíg lehetett?
- Csak most értettem meg, hogy mi folyik itt, s mire bizonyossággá érett a sejtelem, már késő volt.
Hibáztam, akárcsak Pardia halálakor, de téged még megmenthetlek.
- Mindössze ennyire futja Pyarrontól? - köpött a földre a toroni.
- Az én dolgom, hogy lássak, nem az, hogy cselekedjek. Amikor eljön az ideje, a Szolgálat nem
késlekedik majd pontot tenni az ügy végére!
- Máris elkéstünk! - nézett a lyuk szélén diadalittas mosollyal álló Wierrára a boszorkányvadász.
- Csak arra vár, hogy valaki elveszítse a fejét, és utána menjen - közölte szándékolt nyugalommal a
pyarroni.
- Mire készül?
- Nem tudom. A titok túl mélyen volt eltemetve.
- Terda kötéseket említett, melyek a várhoz kötik az örököst, és rúnákat, melyek életben tartják.
- Nem kizárt, hogy ekképpen igyekszik szabadulni tőlük - vonta meg a vállát az ügynök.

86
- Mit teszünk?
- Várunk, míg a szertartás véget ér, aztán hírt viszünk a történtekről.
- És ha már nem lesz kinek?
- Nincs olyan erő Yneven, amely dacolhatna Pyarron hatalmával!
- Aha. Akkor a Dúlás meg sem történt, igaz? - lökte kardját a hüvelyébe Vinidis.
- A háborút talán elvesztettük, de az eszme fennmaradt. A város ismét áll, és aki egykor az
ellenségünk volt, ma szövetkezik velünk a sivatagi istennel szemben.
- Persze, szerszám és forgatója - fordult el a toroni Lyniastól, és a hiába várakozó Wierra felé nézett.
Az örökös, utoljára játékosan búcsút intett nekik, aztán eltűnt a lyukban.
A boszorkányvadász Suyenas felé indult. A pyarroni helyét időközben az amazon vette át. Arossa
félelf fölé hajolt, és a lélegzetét hallgatta.
- Hogy van?
- Él - nézett fel az emrelin -, a teste hideg, de a szíve egyenletesen dobog.
- Inkább a lelkét féltem, mint a porhüvelyét - guggolt a lány mellé Vinidis.
Az emrelin elhúzódott tőle.
- Te milyen árat fizettél a gyógyulásodért, Vinidis-Re L'Hass? - nézett rá Arossa.
- Még nem tudom, de a nyakam rá, hogy nem ingyen kaptam! - csóválta meg a fejét a toroni. - Mit
mondott? - intett Wierra után.
- Várjuk meg, míg visszatér, és megkapjuk a jutalmunkat.
- Miért nem menekültél el?
- Esküm szerint követlek a világ végére, ha pedig meghalnál, a gyilkosod után megyek.
- Ezért választottad a grófot helyettem.
- Nem szívem szerint való döntés volt - hagyta magára az amazon.
Suyenas állapota óráról-órára javult, s vele egy-időben az erdő vadjai is mindinkább magukhoz tértek.
Mire a nap elérte delelőjét, a félelf talpra állt, és óvatos lépésekkel húzódott távolabb a kör szélétől.
Wierra con Ragran nem sokkal az est leszállta előtt, viharos széltől kísérten tért vissza közéjük.
Kiengedett hajjal, lobogó köpenyben jelent meg a lyuk szélénél, feje felett mennydörgő villámok
jelezték érkezését. Leginkább arra hasonlított, amilyennek a kazamatákban ismerték meg. Erő és
hatalom sugárzott belőle, tekintete elsöpörte a vele szembeszegülök akaratát, szeme bíbor lobogással
fénylett. Teste nyomokban sem emlékeztetett arra a szánalmas porhüvelyre, amelyben eddig élt.
Csontja, húsa kifordult önmagából, és fenséges palotát épített fel saját romjaiból.
Az új életre kelt a föld felett lebegve érkezett a kör széléhez. Megállt a szerencsevadászok mellett, és
pillantása Vinidisen állapodott meg.
- A fizetségetek - dobott egy erszényt a lábaik elé. Senki sem mozdult.
- Akit keresel, az Abradói Fennsíkon találod. Egy elhagyott ezüstbányában kutatja hasztalan az ősök
nyomait. Elméjét megfertőzte a hazájától való évezredes távollét, és a testét megszállt őrült isteni
entitás. A Dradda tó közelében keresd, nem messze a partján álló halászfalutól - mondta Wierra.
Hangjától meghajlottak a környékbeli fák.
- Nem keresek semmit! - rázta a fejét a boszorkányvadász.
- Hogy mihez kezdesz a tudással, nem érdekel, de tartozol nekem egy válasszal - nézett mélyen a
boszorkányvadász szemébe. Vinidis megszédült, s azon nyomban kirekesztettnek érezte magát a saját
testében.
A rothadás keserédes íze ellenállhatatlanul árasztotta el a száját. Emlékkép tört utat magának a múlt
homályán keresztül, s újra látta magát, ahogy üzletet köt a Dagrado családdal. Azok az ősi hatalommal
bíró szerzet rejtekhelyét ajánlották neki, ő a segítségét, és az áruló nevét kínálta érte cserébe.
Tisztességtelen alku volt mindkettejük részéről. A toroni már akkor tudta, hogy ki adta el őket, elvégre
ő plántálta az elhasznált porhüvelybe az idegen lelket, az igazi mellé. A Dagradók pedig elképzelni
sem tudták akkoriban, hogy miként szerzik meg a választ.
- Sok minden változott azóta, de végül mindketten megkaptuk, amit akartunk - mondta Wierra, és
szabadon engedte a boszorkányvadász tekintetét.
A toroni szédelegve tért magához, épp időben ahhoz, hogy lássa, ahogy az örökös eltűnik a szemük
elől. Az életben maradt három kalandor értetlenül bámult a pietorra.
- Mit mondtál neki? - ragadta meg a harcos vállát Arossa.
- Semmit! - nyögte Vinidis. - Én az égvilágon semmit!

87
URA PARANCSA a mennydörgés erejével csapott le rá. Felült az ágyban, tekintete körbevillant a
sötét szobában. Szíve megvadulva dobogott, lélegzete kapkodóvá vált, halántékán verejtékcseppek
gyöngyöztek. Wierra parancsa felforralta a vérét. Alig tudott ura maradni önmagának.
Lelépett az ágyról, csendre intette az ébredő Ertát, és öltözni kezdett. Belebújt ujjasába, felhúzta
nadrágját, és magához vette fegyvereit. Az ajtót pont olyan nesztelen csukta be maga mögött, mint
amilyen hangtalanul érkezett órákkal ezelőtt. Az ágyából figyelő syan szó nélkül nézte, ahogy a sien-
orta kilépett a szobájából. Még hosszú percekig mozdulatlan maradt.
Todda átvágott a beavatottak szállásának folyosóján, és a végén a családtagok lakrésze felé fordult. Az
otromba kapubástya oldalában kilépett a gyilok-járóra, és végigment a fal Gorvik tartományra néző
szomszédos oldalán. Tekintete egy pillanatra a távolba révedt. A kék hold csalfa fényének éles
sziluettjei között pengeélességgel rajzolódtak ki a határvidéki hegyek.
- Nemsokára azok ott már Gorvik tartomány ormai lesznek - emlékezett Wierra szavaira.
- Nagy kockázatot vállalsz, uram.
- A változás fájdalommal és áldozatokkal jár. Itt az ideje, hogy juttassak belőle másoknak is! Tudni
fogod, ha sikerrel jártam. Amint megüzentem, ki az áruló, azonnal végezz vele!
A gyilokjárón haladva Todda fejet hajtott uralkodója bölcsessége előtt. A vér kötelékén keresztül
megérezte Wierra megnövekedett életerejét. Ereiben ott lüktetett az örökös megújult energiája.
Belépett az őrbástyán keresztülvezető átjáróba. Fáklyát ragadott, végigment a két épület közti füg-
gőhídon, majd az öregtoronyba érve nekivágott a felfelé vezető csigalépcsőnek. Az útjába eső őrök
némán figyelték magányos alakját. A legfelső szintre érve kardot vont.
- Nem bízhatsz semmiben és senkiben! Az árulónak lehetnek társai. Ha valaki az utadba áll, vágd le!
Az Orom legjobban őrzött részén járt. A tiszta-vérűek, a legbensőbb tanácsadók és a főpap lakhelyén.
A saggia vér szerinti urai a torony közepén, tucatnyi őr, mágikus csapda és nem evilági lény vigyázta
biztonságban aludták álmukat. A szolgák nemesebbjeinek szobái szigorú hierarchikus rendben
sorjáztak kifelé, akár egy hatalmas kaptárban. Todda célja néhány ajtónyira a családi fészektől állt.
- Bocsáss meg sien-orta, de innen még te sem mehetsz tovább! - lépett elé egy gon-corga.
Toddát nem téveszthették meg az udvarias szavak. Tudta, hogy a fejvadász háta mögött rejtőző
kezében ramiera lapul, és hogy a falikárpitok mögött további három őr várakozik ugrásra készen.
- Úabb kötést helyezek el benned, sien-orta. Bár kegyet gyakorlok rajtad, csak kárhozat lesz érte
a jutalmad. A bizalmamba avatlak, de a képesség, amivel felruházlak, egyszer akár a gyilkosommá is
tehet A bélyeg megnyitja előtted az utat a vár minden részébe, épp ezért el kell pusztulnod, ha felada-
tod végére értél.
A lelkén lévő jelre összpontosított és a beavatottak közötti köteléken keresztül felfedte magát az őrök
előtt. A gon-corga ellépett az útjából, a kárpitok mögött alábbhagyott a feszültség szülte érzelmi vihar.
A folyosó szabaddá vált előtte, a kaptár mélye nyitva állt. Elindult az ajtó felé. Érezte, ahogy a vár
mágikus védelme feléled, ám közeledését sorra figyelmen kívül hagyták a csapdák, s csupán könnyű
szellőként érzékelte a testén keresztülsuhanó asztrálvámpírokat. Egy pillantás erejéig a családi háló
felé nézett, aztán hálát adott a sorsnak, hogy nem oda kellett mennie.
A kilincsre tette a kezét, és kinyitotta az előtte álló ajtót. A stratéga remegő térdekkel állt az ablak
mellett. Tekintetéből sunyi félelem sütött, hasonló ahhoz, amit Todda a Nagyasszonyanya indulásának
napján érzett az öregtorony felől. Bárki is rejtőzött a bizalmas testében, tudta, hogy lelepleződött.
A titoknok a sien-orta felé sújtott a kezében lévő lúdtollal, mire zöldszín csóva csapott ki a gon-corga
irányába. Todda elkerülte a sugarat, és tőrt vetett a hálóköntöst viselő férfibe. Az acél a jobb vállán
érte a bizalmast. A stratéga a sebéhez kapott, kiejtette kezéből a tollat, és a mögötte álló asztalnak
zuhant.
A gon-corga előrelendült, átlépett egy térdmagasságban kifeszített acélszálon, kitért a falból kivágódó
nyílvesszők útjából, és sújtásra emelte a kardját, amikor fájdalom mart a jobb vállába. Karjából
sistergő gőz csapott fel, a ramiera kihullott a kezéből. A szoba levegője gyomorfordító bűzzel lett tele,
saját felbomló húsának rettenetes szagával. Átszökkent a széles íróasztalon, bal kezével belemarkolt a

88
titoknok hajába, és beleverte fejét a tölgyfalap fémmel borított sarkába.
Csak ezután fordult meg. Amit korábban a lúd-tollból kicsapódó méregnek vélt, utóbb tudattal bíró
lénynek bizonyult. Az alig húsz centi magas, kocsonyás, ember-forma teremtmény újabb savcsóvát
lőtt felé. Todda az asztal mögé húzódott. A vastag fa egyetlen pillanat alatt, torokkaparó füstöt
eresztve mállott szét. A sien-orta ép vállát alulról nekifeszítette a bútor lapjának, és a mázsás íróasztalt
a savlényre borította. Forró gőz, sistergés és pokolbéli bűz telítették tovább a levegőt.
A gon-corga tüdeje minden lélegzetvételnél égett, gyomrát görcsök szorították össze. Felegyenesedett,
az első keze ügyébe akadó vázát az ablak irányába hajította. Tőrt rántott, majd amint friss levegő
érkezett a szobába, az oszladozó füst nyomán a nyílás felé rohant. Mögötte dühös szörtyögés, és
sűrűsödő tocsogás támadt, ahogy az amorf létező átégette magát a bútor romjain.
Todda átugrott az ablakkereten, lelkében azonmód felizzott Wierra bélyege. Tőrét keményen a
terméskövek közötti habarcsba vágta, aztán Ranagolhoz fohászkodott, hogy kitartson a rég elhunyt
mesterek munkája. Mögötte sav vágódott a párkánynak. Teste elcsavarodott, lábai ostorként csapódtak
a húsz ölnyi mélység fölé, ahogy ép kezével megkapaszkodott, de a penge továbbra is szilárdan állt a
falban. A torony külső falának ütődött, alatta hangyáknak tűntek udvari őrség holdfényben fürdő
katonái.
Arca a mohákkal borított köveknek simult. Jobbja észveszejtőén lüktetett, balja görcsös tiltakozással
szegült szembe akaratának. Mélyet lélegzett. A hűvös esti levegő kisöpörte tüdejéből a sav hör-
gőrohasztó bűzét. Megvetette lábát a terméskövek rései között, és elindult visszafelé.
Bentről dühös szörtyögés, és fröcskölés hallatszott. Mire a sien-orta átjutott a szétmart ablakkereten, a
lény semmivé vált a védőszellemek csapásai alatt. Létezéséről csupán sistergő tócsa árulkodott a padló
közepén. Todda mentális parancsára szél támadt a szobában, és tisztára söpörte a levegőt.
A stratéga a földön feküdt. Homlokából vér folyt a szemébe, arcát rettenetesen megmarta a sav. Bőre
hólyagokkal, és nyitott sebszájakkal volt tele. Értetlen tekintettel bámult a fölé magasodó fejvadászra.
- Mit akarsz? - hörögte, miközben leemelte bal kezét vérző válláról, és megnézte az alatta lüktető
sebet. Elképedve fedezte fel testében a sien-orta fegyverét.
- Te vagy az áruló - mondta Todda.
A titoknok szóra nyitotta a száját, de mielőtt belekezdett volna mondandójába, felismerés fénye gyúlt a
szemében. Az apró, megkínzott testű ember leeresztett, vállai még inkább előregörnyedtek.
- Ideális célpont voltam - biccentett -, a logika kizárta, hogy gyanúba fogjam magam.
- Láttam a másik énedet, nincs miért szégyenkezned!
Az öreg tekintete hálásan villant a sien-ortára, aztán elmerült a gondolataiban. A gon-corga tőrének
hegye ujjnyira várakozott a ráncos nyaktól.
- Mondd meg Wierrának, hogy a hóhajú északföldi plántálta belém a mételyt, amikor első alkalommal
közöttünk járt. Én mérgeztem meg az abradont, és én árultam el a Nagyasszonyanyát - tért vissza a
transzból a gorviki.
- Ahogy kívánod, stratéga - adta meg a tiszteletet Todda.
A titoknok lehajtotta a fejét.
- Engedd, hogy bizonyítsam hűségemet!
A sien-orta beleegyezőn biccentett, de csak egy ujjnyival húzta hátrébb a tőr hegyét. A stratéga
felpattintotta pecsétgyűrűje tetejét, és az alatta lévő tűvel apró sebet ejtett a nyakán. A görcs néhány
pillanattal később elérte, és a stratéga rángatózó tagokkal zuhant a sav marta kövekre. A titoknok
vergődésén túl egy másik lélek vonaglása is rázta ugyanazt a testet.
- Nasce apertu zad'occa a vierra sini forit! - mormolta fogai között Todda, miközben a szoba közepére
sétált, és felvette a földről ramieráját.
Visszament a haldoklóhoz, lábával rálépett az ősz férfi rángatózó koponyájára, és néhány pontos
csapással levágta a fejét.

89
- ÉS AROSSA Rémálmai? - szegezte Vinidisnek a kérdést Suyenas. - Éppúgy figyelmen kívül hagyod
őket, mint a nyomunkban járó farkasokat?
- De hiszen azok csak álmok! - tárta szét a kezét a toroni, mint aki nem érti, miről van szó.
A félelf bosszankodva fújt. Az évszázados bükkfák között morranásként hatottak a kimondott szavak.
Vinidis szarvasbőr kesztyűjével letörölte kardjának nyirkossá vált markolatgombját.
- Talán most akarsz megfordulni? A lány sem nem jós, sem nem boszorkány. Ha álmodik is valamit,
ugyan ki tudná megmondani, mit jelent. Különben is csak egy emrelin, aki már az anyatejjel is
hazugságot szívott magába!
- Ha ennyire nem bízol benne, miért hálsz vele éjszakáról éjszakára? - túrt csizmája orrával a nedves
avarba a félelf. - Neked igazán tudnod kell, nyugodtak-e az álmai.
- Álmok és kósza farkasok miatt akarsz meghátrálni? - dőlt a háta mögött álló fa oldalának Vinidis.
- A farkasok ok nélkül sosem hagyják el a vadászterületüket. A környék vadakban gazdag, nincs
értelme, hogy kövessenek bennünket! Mi van, ha a lány tényleg előre lát, a jövőbe, és halál vár ránk
abban a bányában? - telepedett le egy letört ágra Suyenas.
A toroni hosszan hallgatott, miközben szórakozottan forgatta a kezében lévő hatodkori idolt.
- Már döntöttem, továbbmegyek. Téged semmi sem kötelez. Nem török pálcát feletted, ha magamra
hagysz.
- Mennyi esélyt adsz az életben maradásra egy magányosan utazó félelfnek Gorvikon keresztül? -
csóválta meg a fejét az íjász.
- Akkor maradj itt, és várd meg, míg visszatérek! Ha túlélem, ígérem, Erion faláig kísérlek.
- És a többiek? Kockára tennéd az életüket?
- Mindenki maga dönt, nem emlékszel? A szigetre sem kényszerített bennünket senki. Miért hiszed,
hogy az akaratomat rájuk erőltethetném?
- A nagy többség parancsba kapta, hogy kövesse minden lépésedet! Ha te mész, mennek veled!
- Hiába próbálsz megingatni, átlátok rajtad, barátom - mosolyodott el Vinidis. - Legalább annyira
eltökélt vagyok, mint amennyire te bizonytalan. Ha vívódásodra keresel gyógyírt a döntésemben, rossz
helyen keresgélsz. Nekem elég a saját terhemet cipelnem.
A félelf felkapta a fejét, aztán ajkait csücsörítve, gunyorosan összehúzta a szemeit.
- Igazad van, kár azzal áltatnom magam, hogy mások boldogulását keressem. Épp elég törődni való
akad a saját sorsommal is - merült el az avar vizsgálatában Suyenas. - Mi van akkor, ha a lánynak
igaza van, és a herceg emberei még mindig őrzik azt az elhagyott ezüstbányát?
- Akkor biztosan lennie kell ott valaminek.
- Sacrio szerint már időtlen idők óta zárva tartják azokat a tárnákat. Mit találhatnánk ott, ami fontos
lehet neked?
- Nem tudom, egyszerűen csak érzem, hogy oda kell mennem - forgatta ujjai között a barrast Vinidis.
A kicsiny szobor közelsége megnyugtatta. Már egyáltalán nem bánta, hogy Wierra eltűnése után ismét
előkereste a Gekkó nyeregtáskájából.
Suyenas ránézett, aztán az elmélázó tekintet láttán a környező fák koronái felé fordult.
- Gondolkodtál már a völgyben történteken? -kérdezte meg valamivel később a félelf. - Korábban
elképzelni sem tudtam volna, hogy a hüllőképű toroni bárkiért is feláldozná az életét!
- Én sem értem, de aligha bajtársias érzések vezették - rázta a fejét a pietor. - A kisujját sem
mozdította, amikor Pardiát megölték a vendégházban. Ráadásul alig szólt hozzám, pedig egy helyről
származunk.
- Nem hiszem el, hogy nem látsz a szemedtől! - állt fel az ágról Suyenas. - Az Erion melletti tisztáson
a földre lökött, amikor felétek lőttem, a fogadóban azonnal melletted termett, ahogy megszorítottak a
testőrök, legutóbb pedig az életét áldozta a halvány reménysugárért, hogy a túlélők talán egy darabban
húznak ki a dögök alól!
- Gondolod, hogy...?
- Vaknak kellene lennem, hogy ne ismerjem fel!

90
- De hát mi végre, és az Úrnő többi embere miért nem?
- Talán a fickó nem egyetlen urat szolgált, és közülük sem az erioni szuka akaratát tartotta előbbre
valónak - vont vállat Suyenas.
Vinidisen a kezében lévő bálványra nézett.
- A toroni nem teljes egészében volt ember. Legalábbis az idol, amit a nyeregtáskájában találtam erről
árulkodik. Hallottál már valaha a sicariorok szövetségéről?
- Soha.
- Káoszkori szektának mondják, amelynek alapítása a Ryeki Démoncsászárság idejére esik. A
birodalom bukásáig töretlenül szolgálták uraik érdekeit. Helyüket az Ikrek vették át Toronban, de
hagyományaik nem vesztek el teljesen. A historikusok szerint egyes tagjaik élni tudtak a szeráfi
örökség hatalmával, és nem evilági oltalmazókat fogadtak a testükbe. Ha nem tévedek, a Gekkó is egy
volt közülük.
- Már megint Ryek! - robbant ki a feszültség Suyenasból. - Mióta visszatértünk, szellemként kísért
bármerre járok! Megfertőz mindent, amihez csak hozzáérek!
- Talán emiatt voltam képtelen elfogadni a gondolatot, hogy egy efféle alak kéretlen védelmét
élvezem.
- Még mindig nem értem, mit akart tőled.
- A csatamágus mondott nekem valamit, amikor a démonimádók templomában jártunk, a Ryek Tüze
után kutatva. Egy homályos jövendölésről beszélt, emberekről, akik csak azért éltek Toronban, hogy
időben megtaláljanak, és kijuttassanak engem Shulurból.
- Azt hiszed, a Gekkó egy volt közülük?
- A császárvárosból jött, és az életét adta értem - biccentett Vinidis.
- Valaki felbérelte? Talán a dzsad mögött álló alak? - sétált fel, s alá Suyenas.
- Ahogy én tudom, a sicariorok nem vállalnak megbízást idegenektől.
- Talán a családod nyúlt utánad, hogy megsegítsen? - állt meg a félelf.
- Ha ismerted volna az apámat, eszedbe sem jutna ilyesmi - mondta egy fanyar mosoly kíséretében a
boszorkányvadász.
- Akkor mégis mi közöd egy hatodkori szektához?
- Csakis a templomban történtek.
- Én is ott voltam, láttam mindazt, amit te.
- Meg is lett érte a „jutalmad". A család, amit a sajátod helyett építettél, elpusztult miattad. Most
pedig épp Gorvik mélyén, Abradó hegyei között állsz, ahol a magadfajtának könnyű nyomtalanul
eltűnnie.
- Ezért? - tárta szét a kezeit a félelf.
- Biztosak sosem lehetünk a dolgunkban.
- Ki képes ilyen mélyen a vesénkbe látni, és mindig ott döfni belénk, ahol a legjobban fáj? -
támaszkodott meg az egyik bükk oldalánál Suyenas.
- Bárki legyen is az, ismeri a legrejtettebb vágyainkat, tud minden lépésünkről, és elég hatalmas
hozzá, hogy a világ mindkét felén utolérjen bennünket.
- Ehhez még Arthemis Vendorra hatalma is kevés.
- Én két olyan szerzetet is ismerek, aki képes rá - emelte fel a fejét Vinidis.
A toroni fakóezüst hajába belekapott az avarral játszó őszi szél. Suyenas a boszorkány vadász szemébe
nézett. A csend megfeszült közöttük.
- Kettőt én is ismerek - biccentett az íjász egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után -, és az egyiküket
túl jól ahhoz, hogy gyanúba foghatnám.
- Magam is ekképpen vagyok - hagyta rá a toroni a félelíre. - Pedig csak te vagy én lehetünk azok.
Szótlanul figyelték egymást. Várták, hogy a pillanat tovább szálljon, de az makacsnak bizonyult
körbefonta őket és magához kötözte mindkettőjüket. Az idő lassan elvesztette értelmét.
A bokrok közül leselkedő fekete bundájú, hatalmas farkas értetlenül szemlélte a két kalandor
elnémulását. Csapdát gyanított, de tudatos énje maradásra bírta.
- Elmegyek veled! - törte meg a csendet Suyenas a hosszúra nyúlt pillanat után, és karját nyújtotta a
toroni felé.
- Értsétek meg végre, mind meghalunk! - változott hisztérikussá Arossa viselkedése. - Ha bemegyünk
a barlangba, egyikünk sem tér vissza! Megelevenedik a sötétség, és elpusztít bennünket!
- Nyugodj meg, csak álom volt, amit láttál! -tette az amazon vállára a kezét Lynias, de visszarettent a

91
reszkető test érintésétől.
- Minden nyomorult este, mióta elindultunk abból az elátkozott völgyből!.7 - nézett vöröslő szemekkel
a másik háromra az emrelin. - Örökké ugyanazt látom. Éjszakáról-éjszakára igyekszem elkerülni a
csapdákat, de amint belépünk a bányába, az álom mindig ugyanúgy folytatódik tovább!
A sziklákkal körülhatárolt kicsiny menedékben megült a csend. A kalandorok szótlanul nézték Arossa
könnyes arcát. A mohákkal borított, dolmenszerű köveken több együttérzés látszódott, mint rajtuk.
Sacrio szerint alig néhány órányi járóföldre voltak a bánya bejáratától. A hegyoldalban megbúvó
nyitott szurdok kiváló éjszakai szállásnak tűnt.
- Mégis mitől kellene tartanunk? - nézett fel Suyenas, aki a tábortűz fényénél nyílvesszőit rendezgette.
- Sosem látom tisztán. Olyan, akár az életre kelt sötétség. A legváratlanabb helyekről csap le, még
álmomban sem tudom meglepni! - könnyezte a nő. - Pedig a Földanya a megmondhatója,
hányféleképpen próbáltam már - súgta maga elé.
- Azt mondtad, mind az öten eljutunk a bányáig. Ennyien sem leszünk képesek elbánni vele? - ült le
Lynias a hegyoldal mélyedésében megszorult kövekre.
- Mit tehetnél a semmi ellen, ami jelek nélkül támad rád? - rázta meg a fejét indulatosan a lány. - A
csillagtalan éjszaka életre kel körülötted, és magával ragad! - torzultak el az amazon vonásai, ahogy
ültéből felpattanva a pyarroni fölé hajolt.
A harcművész hátrahőkölt, tekintete megváltozott. Mozdulatai zavarttá váltak, szemébe kétség
költözött. Amit az emrelin arcában látott, megérintette. Nyomott csend telepedett a társaságra.
- Legendáink szerint az emrelin harcos, ha istenének fontos feladatban jár, előre megérzi a halálát. A
Földanya így menekít meg minket az értelmetlen pusztulástól. Még nem késő visszafordulni! Hagyjuk
az átokverte bányát, és mentsük azt, ami mindannyiunknak a legbecsesebb! - érezte meg a
hangulatváltozást Arossa.
- Az életünket? - kérdezte gúnyosan Sacrio. -Azt hiszed, az Úrnő megbocsát, ha a cél előtt visz-
szafordulsz?
Ezúttal az emrelinen volt a hallgatás sora.
- Persze, ha menni akarsz, menj! Úgysem köt ide semmi. Az főként nem, hogy összeadtad magad a
toronival. Azt hitted, ennyivel magad mellé állíthatod, és nem fog leereszkedni a tárnákba? Ő már
kölyökként Shulur vérnászokon nevelkedett boszorkányaitól tanulta a szerelem művészetét. Amit te a
legnagyobb kegyként kínálsz neki, azt egykedvű nyugalommal tépi le! - köpött a földre a gorviki.
- Nem sokára eljön az idő, hogy megfizetsz a szavaidért, Sacrio Warna! - robbant ki a napok óta gyűlő
indulat az amazonból, és ha a többiek nem fogják le, puszta kézzel esik a gúnyosan vigyorgó férfinak.
- Odalent megdöglesz te is, akárcsak a társaid a völgyben! - fröcsögte Arossa.
Sacrio sátáni vigyort küldött az amazon felé.
- Ami a völgyben történt, mindannyiótok bűne. Örömömre szolgálna, ha te lennél az első, akit elér
érte a méltó büntetés! - fordított hátat az amazonnak a gorviki, és kifelé indult a katlanból.
Arossa vércse módjára felsikított, kitépte magát Suyenas fogásából, és Sacriora vetette magát.
- Elég ebből! - csattant fel Lynias, és az acsarkodók közé lépett. - Holnap szükségünk lesz rátok.
Arossa gyűlölködő pillantást vetett a siedonra, aztán tüntetőleg elkerülve a harcművészt, kivonult a
sziklák közül. Néhány pillanattal később Sacrio az ellenkező irányba indulva szintén eltűnt a sűrű
erdőbe.
- Felettébb szótlan maradtál! - fordult Lynias feldühödve a csendben várakozó Vinidishez.
- A gorvikinak igaza volt. Egyikőtöknek sem kell maradnia — nézett a pyarronira a
boszorkányvadász. - Láttam, megérintett, amit a lány mondott. Tartozom annyival, hogy eláruljam,
mióta elhagytuk a völgyet, valóban rosszul alszik. Olykor kiabál álmában, és amit akkor mond, az
egybevág a történeteivel. Ha menni akarsz, itt az ideje, hogy elindulj! Kis szerencsével egy hónap alatt
eléred a határt, mire beköszönt a tél, már Pyarronban kortyolhatod a Hat Város borait.
- Nem áll módomban itt hagyni téged - rázta meg a fejét Lynias, és a távozók példáját követve, eltűnt
az erdőben.
Suyenas csak jóval azután szólalt meg, hogy a harcművész lábai alatt törődő avar ropogása elhalt a
sziklák között.
- A gorviki egy ideje már nem alszik éjszakánként - mondta csendesen.
- Anyaszült meztelen kóborol az esti rengetegben - tette hozzá Vinidis.
- Tegnap meglestem, amikor visszatért a ruháihoz. A testét friss harapás-, és karmolásnyomok
borították.

92
- Milyen állat marta meg?
- Farkas - mondta magától értetődő természetességgel a félelf.

- A MÉLYEDÉSBEN rejtőzik, az avar alatt. Bukócsapdákkal van körülvéve, teljesen gyanútlan. Ha a

félelf meglövi, a társai nem veszik észre, hogy meghalt — súgta az emrelin, a domboldal takarásában.
- Ő az első őrszem. Egyszer már kivallattam, de nem sokra mentem vele. Közel egy éve kerültek ide,
azóta semmi sem történt velük. Igazából azt sem tudják, mit őriznek.
- Mi az, hogy egyszer már kivallattad? - csodálkozott Lynias.
- Mondtam nektek. Álmomban százféleképp láttam már ezt a helyet, és közel ennyiszer játszódott le
előttem ez a beszélgetés is. Eltartott egy ideig, mire kiismertem az őrség és a csapdák elhelyezkedését.
Utána mind az öten életben lejutottunk a bányába.
- Úgy érted, újra meg újra álmodtad a lehetséges jövőt, és nem felejtetted el, amit az előző
próbálkozásaidból tanultál? - vonta fel a szemöldökét Suyenas.
- Felettébb praktikus, nem igaz? - fintorodott el az amazon.
- Majd kiderül! - hagyta rá a félelf. - Honnan lőjek, hogy halálos legyen?
- Kússz végig a vízmosáson addig, ahol az árok megtörik, és keletnek fordul! - mutatott Arossa a
hegyoldalon lefutó, patak marta mélyedésre. -Lépd át az acélszálat, ami rád omlasztaná a köveket,
mássz fel a másik oldalon, és remek rálátásod lesz az őrre.
- Merre keressem? - kérdezte Suyenas, miközben elkezdte leoldani magáról útifelszerelése maradékát.
- Szétvetett lábakkal fekszik az avar alatt. A kezeit maga mellett tartja, ettől kiemelkedik a horpadás
síkjából. Nyugodj meg, eddig mindig könnyen észrevetted!
- Majd észben tartom! - ereszkedett le a vízmosásba az íjász, és lopózva indult a törésvonal felé.
Vinidis egészen a kanyarig követte szemével az íjász alakját.
- Ha lelövi, végre hinni fogtok nekem? - fordult a várakozókhoz Arossa.
- Eddig sem kételkedtem benned - felelt a toroni.
- Akkor miért sétálsz a halálodba?! - kerekedtek el a lány szemei.
- Nem teszem. Tudom, hogy nem hazudsz nekünk, s talán van is igazság az álmaidban, de a sorsunkat
senki sem határozhatja meg helyettünk, arról nekünk kell döntenünk.
- Hiszel benne, hogy meghalunk odabent? - lépett közelebb Lynias.
- A hitem az én dolgom! Mint ahogy az is, miért teszem kockára az életem! Te Pyarron eszméje miatt
dugod a fejedet a mantikor torkába, az emrelin egy másik ember, és egy ősi isten parancsa miatt, de én
saját meggyőződésből, önmagamért akarok bemenni oda!
- Ezért mondta az Úrnő, hogy vigyázzak veled - nézett rá Arossa. Arcáról egy pillanat töredéke alatt
tűnt el a védtelen nő maszkja. - Önzőbb vagy annál, hogy mások sorsa befolyásoljon.
- Az életem felett magam akarok rendelkezni - hagyta rá a lányra a toroni, és visszafordult a vízmosás
felé.
Suyenas öt perccel később tűnt fel a hegyoldal irányából. Az emrelin szavára mindannyian
leereszkedtek az árokba, és a félelf elé mentek.
- Úgy feküdt ott, mint egy kő, teljesen mozdulatlanul, és épp csak összerándulni maradt ideje, miután
a vessző a hátába csapódott - suttogta az íjász. - Ügy éreztem magam, mint egy mészáros.
- Egyenesen a szívébe találtál, még a jelző huzalt sem tudta meghúzni. Épp csak az avar rezzent meg
felette - biccentett az amazon.
- Láttad, hogy mi történt? - kérdezte Lynias.
- Egyszer vettem rá a fáradtságot, hogy megnézzem — bólintott a lány. - Persze, csak álmomban.
Végigmentek a vízmosáson, Arossa segítségével elkerülték csapdákat, túlhaladtak az íjász nyomain,
majd kimásztak a csatornából, és meghúzódtak egy közeli mélyedésben. Miután mind elhelyezkedtek,
az amazon beszélni kezdett.

93
- Külön-külön képtelenség megölni az őröket, anélkül, hogy észre ne vennének minket. Együtt kell
végeznünk velük, különben csoportosan zúdulnak a nyakunkba - mondta Arossa, majd egymás után
kiosztotta a tennivalókat a kalandoroknak. Vinidist utoljára hagyta, és a toroni tudta, hogy nem
véletlenül teszi. - A legjobb falatot neked tartogattam! - mosolyodott el kéjesen az amazon, s miután
ketten maradtak a horpadás mélyén, szorosan hozzábújt a boszorkányvadász mellkasához.
Ajka a pietor ajkára tapadt. Vékony, erős kezeivel benyúlt a toroni sodronyinge alá, jéghideg ujjai a
derekát keresték. A férfi testét elöntötte a vágy, ahogy a nő hajának buja illata az orrába tódult.
Önkéntelenül a lány keblei után nyúlt, ahogy azok a lazán viselt fűző felett könnyű prédaként kínálták
magukat. A nő hozzá hajolt, engedte, hogy a vadász kezei megérintsék melleit, és sikamlós csókot
nyomott Vinidis meztelen nyakára.
- Ezt az életemért kapod, te önfejű, csökönyös barom! - lehelte forrón a szavakat Arossa a férfi fülébe,
és egy pillanattal később borotvaéles tőre fájdalmas sebet hasított a boszorkányvadász oldalán.
Az amazon kígyó módjára elcsúszott a boszorkányvadász mellől, és a száz lépéssel távolabb lévő
bánya bejárata felé mutatott. - Az embered a kürtőben vár. Nyílpuskát tart magánál. Biztos kezű
lövész. Mire odaérsz tudni fog rólunk, de késlekedik a tárna beomlasztásával, amíg nem végez
legalább eggyel közülünk. Igyekezz! Hiába elszánt alak, a kötelességtudat erősen munkál benne, és
most az álmokkal ellentétben csak egyetlen lehetőségünk van.
Vinidis egy pillanatig farkasszemet nézett a véres tőrt szorongató, őrült tekintetű lánnyal, aztán kínjait
Tharrnak ajánlva elindult, hogy bevégezze a feladatát. Arossa, többieknek adott tanácsaiból tudta,
hogy esélye sincs észrevétlenül megközelíteni a bejáratot. Kimászott a horpadásból, előre kúszott a
következő domb gerincéig, majd amikor látta, hogy a kalandorok a helyükön vannak, felpattant, és
rohanvást indult az emelkedő tetején sötétlő nyílás felé.
Az első szisszenés a harmadik lépés után kelt életre mögötte. Nyomában torkához kapó gon-corga
zuhant le az útjába eső sudár tölgy ágai közül. A megreccsenő gallyak zaja megtörte az erdő csendes
idilljét. Pillanatokkal később lábdobogástól és fegyvercsörgéstől vált hangossá a környék. Vinidis nem
törődött az elszabadult pokollal, rendületlenül rohant tovább a bejárat irányába.
Futtában elkerült egy torkának szánt dobótőrt, kitért a megkésett Sacrio elől menekülő gon-corga
útjából, átlépett néhány boka és térdmagasságban kifeszített bukócsapdát, majd mielőtt belezuhant
volna az útját keresztező, karókkal teli verembe, félreugrott a barlangnyílás felől érkező acélvessző
útjából. A nyaktörő mutatványt követően fél lábbal ért földet, s miközben azon igyekezett, hogy
visszanyerje egyensúlyát, friss sebe tovább hasadt a csípője felett. A fájdalom a szemvillanás
töredékére mozdulatlanságra kárhoztatta. A következő pillanatban újabb kattanás hallatszott, és a
nyílvessző szikrát hányva vásott el a sziklaköveken. Körülbelül ott, ahol a feje lett volna, ha tovább
ugrik.
Megrohanta a barlang bejáratát, mielőtt még a lövésznek esélye lett volna újra felajzani az ismétlő-
nyílpuskát. A gon-corga a semmiből lépett ki elé, és lendületét kihasználva a boszorkányvadász torka
felé vágott. Vinidis lebukott a csapás alá, majd távolabb pördült ellenfelétől. A fejvadász utána lépett,
a feje felé rúgott. A pietor előre mozdult, és egy jól sikerült lábsöpréssel térdben törte el a gorviki
támasztó lábát. A gon-corga a földre zuhant, de mert kemény fából faragták, nem adta fel a küzdelmet.
Vinidisnek a nyaka felé repülő kard után még egy dobótőrt is félre kellett ütnie, mire a lagoss végre
utat talált a fejvadász bal szemgödrén keresztül.
- És most? - kérdezte tétova félmosollyal az arcán a pietor háta mögött álló emrelin. A kezében tartott
finom megmunkálású kard pengéje vértől piroslott.
- Én tovább megyek - mondta Vinidis továbbra is a barlang bejárata felé nézve.
- Tudod, hogy minden, amit mondtam igaz! Az előbb mentettem meg az életedet! Ha bemegyünk,
egyikünk sem jön ki élve!
- Hogy halok meg?
- Tucatnyi módon láttalak elpusztulni.
- Tehát nem tudod - zárta le a vitát a toroni, és elindult.
- MEGÁLLJ! - kiáltott utána a lány. A hangjában annyi kétségbeesés és fájdalom volt, hogy Vinidis
engedelmeskedett a kérésnek.
Arossa térdre zuhant, összekuporodott, mint a védekezni képtelen áldozatok, akik a megadást
választják a küzdelem helyett. Hangtalan sírás rázta a testét. A boszorkányvadász visszafordult, és a
lányhoz lépett. Vívókesztyűs jobbja az emrelin álla felé nyúlt, és egy finom mozdulattal felemelte a nő
le-hajtott fejét. Az amazon barna szemei könnyben úsztak.

94
- Én leszek az első! - omlott össze a lány és el-fojthatatlan zokogásban tört ki.
- Sosem láttad a többiek halálát - mondta Vinidis.
- Soha - nyögte az emrelin, és homlokával a férfi combjának dőlt. - Kegyelmezz! Ha lemész, nincs
hatalom, ami megvédhetne!
- Maradj! Felejtsd el az Úrnőt, utazz messze délre! Ezekben a zűrzavaros időkben Pyarron szívesen lát
minden fegyverforgatót.
Az amazon a sarkára ült, és letörölte a könnyeit.
- Sosem jutnék ki az erdőből. Alig néhány mérföldnyire lennék, amikor egy hatalmas farkas tépne
szét - nézett Arossa Sacriora. A gorviki egy pillanatig állta a lány tekintetét, aztán elfordította a fejét.
A boszorkányvadász a bejárat felé indult.
Elsőként Lynias kezébe került fáklya, majd a fellobbanó lángról Sacrio és Vinidis is meggyújtotta a
magáét. Az egykor ezüstbányaként szolgáló tárnarendszer előbb végeérhetetlen lépcsősorokon,
elnyújtott csigavonalban kanyargó, lejtős folyosókon, és acélkerekű csillék vájta nyomú utakon
vezetett keresztül, míg utóbb egy gigantikus kiterjedésű terembe torkollott. Mire elérték a csarnokot,
úgy tűnt, időtlen-idők óta járják a sötétséget. Útjuk során a fáklyák fénye minduntalan bő ezüst erekre
hullott.
- Vajon miért hagyták megműveletlenül? — lépett a falhoz Lynias, és ujjaival megérintette a
fejmagasságában lévő dús érctelért.
- Valami még az ezüstnél is fontosabb volt a herceg számára - öntötte szavakba a gondolatait Suyenas.
A félelfet jól láthatóan megviselte a földmélyi bezártság.
- Jártam már hasonló helyen - szívta be a tárna száraz levegőjét Vinidis. - Fekete volt, akárcsak ez itt,
de a levegő ott fojtogatott az évszázadok alatt felgyülemlett gyűlölettől. Most semmit sem érzek. Üres
és szenvtelen minden, még a rabszolgák nyomora sem szól hozzám.
- Kristálytiszta semmi - értett egyet Sacrio, aki behunyt szemmel hallgatózott. - Még a szagok is
üresek.
Lynias ellépett a fal mellől, és néhány lépéssel megelőzte a többieket. A fáklya fénykörének határán
sziklába vágott nyomok sejlettek fel.
- Kövessük a munkások jeleit! - fordult vissza a harcművész.
Vinidis a pyarroni után indult, a láng megrebbent a kezében, és csóvát húzott a sötétben. Az emrelin
falfehérré sápadva sikkantott fel mellette.
- Itt van! - nyögte a lány.
A toroni megfordult, a sötétbe nézett. Kiterjesztette érzékeit, szellemkezével a feketeségbe nyúlt.
Körbetapogatózott, de csak végtelen ürességet érzet maga körül.
- Nincs itt senki - mondta Arossának.
- Még néhány lépés a csillék nyomai mentén, és megtaláljuk az első áldozatokat - nézett Vinidisre a
könnyektől vörös szemű amazon.
- Miféle áldozatok? - kérdezte az idegesen figyelő Suyenas.
- Emberi és nem emberi lények csontvázai, megszáradt porhüvelyek, amik az úton várnak ránk - sírta
Arossa, aztán gyűlölködő tekintettel mérte végig mindannyiukat. - Titeket is utolér a végzetetek!
Hiába nem láttam, az érzéseim nem csalnak! Mind itt pusztulunk! Kínokkal teli halálotok lesz,
akárcsak nekem!
- Halkabban! - intette le az emrelint Sacrio.
- Hallottál valamit? - rezdült össze a félelf.
- Nem - felelte a gorviki ridegen -, de egyikünk sem fog, ha ilyen lármával vagyunk!
- Menjünk! - hagyta ott az emrelint Vinidis. - Ha lány álmai nem csalnak, rövidesen megtudjuk, mivel
kell szembenéznünk.
Az első holtest egy sáskaemberé volt. Kicsiny, háromszög alakú fején hatalmas gömbszemek ültek;
visszahajló, karomban végződő karjai közül csupán kettő maradt felismerhető. Ízeit lábait, és a
potrohát körülölelő kitinburkot számtalan sérülésnyom borította. Az aunnak nehéz halála lehetett. A
tetem páncélját vastag, megkeményedett szürke por fedte.
- Évszázadok óta hever itt - mondta a gorviki, miután a fáklya villódzó fényében megvizsgálta a
holtestet. - Azóta nem mozdították, de a páncélt néhányan már megvizsgálták, nem épp kíméletes
módszerekkel. A karjait egy hihetetlenül éles fegyverrel vágták le - csóválta a fejét a gorviki.
- Valami nem tetszik, látom - hajolt közelebb Vinidis a holttesthez.
- Ezekbe a sebekbe az effélék nem szoktak belehalni. Egyszer északon láttam egy elf csapdába

95
esett sáskaharcost. Az aun már alig látszott ki a vesszőket borító tollakból, de még mindig tovább
küzdött az életéért. Ennek itt egyik sérülése sem halálos.
- Túl régen történt, a nyomok nagy részét elfedhette az idő - egyenesedett fel Vinidis.
- Beljebb bőven lesznek még holttestek, azokon kielégítheted a kíváncsiságodat! - ígérte Arossa
Sacriónak.
- Ki ez a lény? - kérdezte a gorviki az amazont.
- Nem tudom, de már figyel minket.
- Lehetetlen! — mondta mély meggyőződéssel Lynias. - Az érzékeim némák, nincs itt semmi, ami
ártani akarna nekünk.
- Az őrök sem mondtak semmit? - ragaszkodott a kérdéséhez a siedon.
- Mégis hiszel az álmomban? - sütött a gyűlölet az emrelin arcáról.
- Segíts, és talán túléled! - mordult a nőre Sacrio.
- Egy tetovált arcú tébolyultról dadogtak, aki már évszázadok óta kísért a gorviki éjszakákban, és
nevetésével kergeti őrületbe az áldozatait. Az egész érthetetlen és összefüggéstelen volt.
- Az Éjben Kacagó? - sápadt el a siedon. Vinidisnek fogalma sem volt, hogy honnan hallhatott a
gorviki az elfek őrült kalahorájáról, mindenesetre Sacrio rémülete őszintének tűnt.
- Amikor egy éve ideküldték őket, hogy váltsák le az őrséget, csak halottakat találtak. Futárt
választottak maguk közül, és visszaküldték a corgájukba. A hírvivő azzal az üzenettel tért meg, hogy
minden rendben, tegyék tovább a dolgukat - folytatta az emrelin, és láthatólag kegyetlen örömöt
okozott neki a gorviki arcának minden egyes rezdülése.
- Mit tudsz róla? - rázta meg Sacrio vállát Vinidis.
A siedonnak időre volt szüksége, hogy összeszedje magát.
- Mindig éjszaka érkezik, és pusztulást hoz azokra, akik meghalják halk nevetését. A bárdok szerint
leginkább elfre hajaz, de az arcát rajzolatok borítják, olyasfélék, amelyeket az erdőjárók sosem
festenének magukra. Őrültnek tartják, mert kacagva néz szembe a túlerővel, és érthetetlen dolgokat
cselekszik. Van mikor egész falvakat töröl el a föld felszínéről, anélkül, hogy nyomuk maradna,
máskor életben hagyja az ellene támadókat. Szavainak rettenetes ereje van. Hegyeket képes
elmozdítani igéivel, vagy széllé változik, ha úgy akarja. Mióta Krán megérintette Gorvikot, ő is itt van.
Akaratától függően uralkodók tűnnek el, vagy emelkednek fel a semmiből. Eddig egyetlen szót sem
hittem az egészből, de ez a tátongó üresség, ami körül vesz minket, szóról-szóra olyan, amilyennek az
énekmondók leírták. Mintha a fénykörön túl nem létezne semmi, és a világ csak belőlünk, ötünkből
állna!
- Ugyanez az érzés kísért, mióta beléptünk a csarnokba - nézett körbe a feketeségen Vinidis. -Mintha
idelent minden kifakulna lassan.
- Talán még nem késő megfordulni! - könyörgött Arossa.
- De hisz semmi sem történt - rázta a fejét Vinidis.
- Épp ez az! Szívesebben néznék szembe egy valódi ellenséggel, mint a legendák semmijével!
-morogta Lynias.
A következő holttest egy gorviki férfié volt. Csontvázkezében makulátlan pengéjű kobrakardokat
szorított. Hogy mióta lehetett halott, nehéz volt megállapítani, ám az idő gombák és férgek nélkül is
csak csupasz csontokat hagyott hátra. Mellében korhadt mogyorófa szár támaszkodott a bordáknak.
- Vágni sem volt alkalma - mondta a hulla fölé hajoló Sacrio. - A lövés a szegycsontján érte, és
végzett vele. Ezek itt rúnakardok - törte el a csontváz csuklóit a siedon, és emelte fel az ikerpengéket. -
A corgák nem adnak ilyen fegyvereket akárki kezébe. A gyilkos mégis meglepte, és egyetlen lövéssel
végzett vele.
- Ha tényleg egy elffel van dolgunk, akkor ez nem is olyan meglepő - vonta meg a vállát a
boszorkányvadász.
- Lövész és kardforgató egy személyben! - emelkedett fel a halott mellől a gorviki, és gyilkos
pillantást vetett az amazonra.
- Megőrültél? Csak nem képzeled, ostoba? -emelte fel a hangját Arossa.
- Miért is ne? - emelte feljebb ramierája hegyét Sacrio. - Amióta megtudtad hová készülünk,
megpróbáltál visszatartani minket! Különben is, a saját szádból hallottuk, hogy hazudtál nekünk.
- Ezért akarod a véremet venni? - hátrált el az amazon.
- Ha igaz, amit mondtál, nem sokkal kurtítanám meg az életed hosszát - vonta fel az ajkait a gorviki,
és látni engedte erőteljes fogsorában ülő, csaknem agyarnyi szemfogait.

96
- Elég legyen! - lépett a siedon elé Vinidis.
- És ha a túlélés kulcsa máris itt van a kezünkben? - mutatott a lányra a gorviki. - Azért, mert háltál
vele, már bizalmadba avatod?
- Figyelmeztetett minket az őrökre. Mit gondolsz, mennyi esélyünk lett volna a csapdákkal és a
fejvadászokkal szemben? - rázta a fejét a toroni, aztán a hangosan felsóhajtó emrelin felé fordult.
A lány tágra nyílt szemekkel, szólni képtelenül nézett rá. Arcán az értetlenség és a döbbenet keveréke
ült. Vinidis elindult felé, de mielőtt elérhette volna, Arossa tehetetlenül omlott a földre. Combja hátsó
oldalán, a térdei felett vöröslő sebszájak látni engedték átvágott inait. A boszorkányvadász ellépett a
sebesült mellett, és fáklyáját előre tartva, vakon bámult a sötétbe. A másik három kalandor egy
pillanattal később mellette termett, majd körbeállták az amazont. A pietor hátrébb húzódott, és
letérdelt a tehetetlenül heverő lány mellé.
- Mondtam neked, hogy én leszek az első - remegett Arossa a férfi karjaiban.
A boszorkányvadásznak elég volt egyetlen pillantást vetnie a sebekre, hogy tudja, az emrelin soha
többé állhat lábra.
- Nem éreztem semmit! - mondta hitetlenkedve Lynias, és idegesen cikázó szemekkel vizslatta a
sötétséget.
- Az életre kelt sötétség, a manifesztálódott semmi - idézte az amazon szavait Suyenas.
- Te sem láttál semmit? - kérdezte Vinidis hátra sem fordulva.
- A fáklyák fénye zavarja a látásomat, talán teljes sötétben többre lennék képes.
- Hagyd csak, egyikünk sem érezte meg! - állt fel a boszorkány vadász, és elfoglalta helyét a sebesült
körüli gyűrűben. Arossa felült, és magához húzta földre hullott kardját.
- A seb? - nézett a toronira Lynias.
- Nem kell ellátni.
- Gyújtsunk fáklyákat, és szórjuk szét magunk körül! - ajánlotta a pyarroni.
- És utána? - vicsorgott Sacrio a hullától elor-zott két ramierával a kezében. - Bármi is les ránk, az
odúja évszázados tetemekkel van tele. Ideje van bőven, hogy kivárja, míg elalszanak a fények.
- Akkor induljunk a kijárat felé! Hagyjuk itt ezt az átokverte helyet!
- Szerinted elérnénk? - csóválta a fejét Suyenas.
- Akkor hát mit akartok tenni?
- A gróf csapdába csalta a toronit. Vele együtt mi is besétáltunk a magunk végzetébe! - morgott
Sacrio.
- Miféle csapda az, amit kívülről őriznek, nehogy belesétáljon valaki? - ingatta a fejét Suyenas.
Erre már a gorviki sem tudott mit mondani. Pattanásig feszült idegekkel várakoztak, teherbírásuk
határáig próbára téve a figyelmüket, ám az őket körülölelő sötétség néma maradt. Fertályóra múltán,
Vinidis unta meg elsőként a várakozást, és fáklyáját maga elé hajítva, pugossát kivonva tett néhány
óvatos lépést a csillenyomok mentén. A sötét halkan felnevetett körülöttük.
A szisszenést életre szülő pendülés megdöbbentően halk volt. Az amazon teste hátrahanyatlott, feje
előre billent. Sziklának csapódó koponyája tompa loccsanással adta meg magát a kemény köveknek. A
négy kalandor egy emberként vetette magát a lövész irányába, ám hosszas keresgélés után is csak
elmosódott nyomokat találtak a bánya porában.
- Istentelenül gyors, és átkozottul hangtalan! -nevetett fel hisztérikusan Sacrio. - Könnyű csizmát,
vagy sarut visel. Fegyverrel együtt is aligha nyom többet hatvan fontnál. Nem ő volt a sáskaharcos
gyilkosa. Egy ilyen törékeny testben nincs elég erő, hogy átvágja az aun páncélját.
- Az erőt kiválthatja a mágia, a józan megfontolást pedig az őrület vadsága - emelte meg a kezében
tartott lagosst Vinidis.
- Mire vár? - lélegzett mélyeket Lynias. - Miért nem terít le minket is, ahogy Arossát?
- Játszik velünk, mint a jóllakott nagymacskák az újszülött gidákkal - mordult fel Sacrio. - Figyel
minket, és élvezi a rettegésünket.
- De hát mi ez? - próbálta visszanyerni a nyugalmát a pyarroni.
- Óidők démona, régen volt hatalom elkorcsosult eszenciája, avagy valamely istenség világra okádott
gyermeke. Nem mindegy? A válasz talán kötetekre rúghatna Krad könyvtárában, de egyikünknek sem
lesz rá lehetősége, hogy valaha is meséljen róla - költözött cinizmus a toroni hangjába.
- Akkor hát vége? - érett felismeréssé a sejtés Lyniasban.
- A gorvikinak volt igaza, Wierra rászedett minket. A bejárat előtt álló gon-corgák nem őrök, csak élő
jelzőművek. Haláluk tudatja a herceggel, hogy a barlang lakója kidugta fejét a föld alól.

97
- Ekkora hatalommal könnyűszerrel kijátssza a fejvadászokat - vetett ellent Suyenas.
- Lételeme a pusztítás. Nincs szándékában elkerülni őket - vélte Vinidis.
- Tehát ekképp szabadul meg tőlünk a vérszívó? Miért nem végzett velünk maga?
- Nem piszkolta velünk össze a kezét, tudta, hogy a halálba küld minket.
- De miért volt olyan biztos benne, hogy eljövünk? - kérdezte Suyenas.
- Miattam - döbbent rá az igazságra Vinidis. -Belém nézett, és meglátta idebent, hogy nem kell
kételkednie. Az érzéseim megcsaltak vele kapcsolatban. Láttam rajta, hogy lelkiismeret-furdalás
nélkül küld bárkit a halálba, de az ösztöneim azt súgták, valamiért fontos neki, hogy elégedett legyek.
Amikor... - a boszorkány vadász elharapta a mondatot, ahogy egy bíborszín szempárt látott feltűnni a
harcművész válla fölött. A tekintet gazdája az idegenek kiismerhetetlenségével bámult rá, mielőtt
Lynias alteste halott húsként rogyott volna össze.
Suyenas volt közülük a leggyorsabb. Pengéje pillanatnyi késedelem nélkül csapott le arra a helyre,
ahol az imént még a támadó állt, ám kudarcot vallott. A bíborszemű egy szellő könnyedségével tért ki
előle.
- Él? - kérdezte a boszorkányvadász, miközben érzéseire hagyatkozva újból és újból a sötétségbe
csapott.
- Igen, egy pillanatra láttam a teste melegét! -mondta a leengedett fegyverrel álló Suyenas. - Vigyázz
a hátamra, a démont hagyd Vinidisre! – szólt a mögötte álló Sacrionak, és letérdelt a magatehetetlen
pyarroni mellé.
A gorviki eldobta a fáklyáját, utóbb a rúnakardokat is, és elindult a kijárat felé. Hatalmas csattanás
hallatszott a boszorkányvadász felől.
- Megállj! - állt talpra a félelf, és íját a siedonra emelte. - Mire készülsz?
A férfi megfordult, a félelfre nézett, ám az arc, ami egykor Sacriohoz tartozott, mostanára csak
nyomokban emlékeztetett a gorviki kalandorra. Az íjász szeme láttára kisarjadó szőrzet lassan
elöntötte az egész arcát, fogai hatalmas agyarakká nőttek, szemei véreres, fekete masszává duzzadtak,
tartása meggörnyedt, s mindössze pillanatok választották el attól, hogy mellső lábaira ereszkedjen.
- Hagyj elmennem! Ebben az alakban talán még elérhetem a kijáratot - hörögte alig érthetően a félig
átváltozott farkasember.
Suyenas rövid tépelődés után leengedte az íját.
- Eredj!
A borjú nagyságú farkas egyetlen ugrással kívül került a fáklya fénykörén. A félelf ismét leguggolt
Lynias mellé. Vinidis néhány pillanattal később visszatért.
- A gorviki?
- Alakot váltott, és elhagyta a süllyedő hajót.
- A pyarroni?
- Él, de az egész teste béna. Remélem, neked jobb híreid vannak!
- Kétszer vágtam utána, de megsebeznem egyszer sem sikerült. Játszva tért ki a pengém elől!
Tucatnyi alkalma volt rá, hogy megöljön, de még csak nem is próbálkozott.
- Ezek szerint a tűvetővel sem sikerült meglepned.
- Akár a levegőt is célozhattam volna ennyi erővel.
Suyenas letette íját a földre, és rövidkardjával a kezében Vinidis háta mögé állt.
- Akár az Elátkozott Vidéken.
- Akkor a tisztességes halálért küzdöttünk - biccentett a toroni.
- Most nem kaptuk meg a lehetőséget a sorstól - mosolyodott el az esélytelenek nyugalmával Suyenas.
- Részemről még mindig az öröm, hogy te vagy mellettem! - nevetett fel a boszorkányvadász. -
Sajnálom, hogy Rólak nem lehet itt velünk!
- Összpontosítsatok! Az érzés nagyon gyenge, de ha tudjátok, hogy mire számítsatok, képesek
lehettek megelőzni - szólt közbe a pyarroni.
Vinidis szánakozva gondolt Lyniasra. A harcművész egy élet munkájával alkotott tökéletes fegyvert a
testéből, és most bénultan, szelleme meggyalázott templomából kellett szemlélnie utolsó küzdelmét.
- Maradj veszteg! Ha kivársz, talán megéred a holnapot - préselte ki száján a szavakat, ám ahogy
kimondta, rádöbbent, életében nem adott még ilyen rossz tanácsot.
- Ha akarnék, sem lehetnék ennél mozdulatlanabb! - nevette torz mosollyal Lynias. - Eltört, mint egy
értéktelen kardot! Ha titeket megölt, csak a kegyelmében bízhatom, hogy nem várja ki, míg az éhhalál
végez velem. Azt pedig aligha hihetem, hogy megesik rajtam a szíve Ha eljön az idő ne hagyjatok itt

98
neki!
A két kalandozó hallgatott. Szemük a sötétséget kutatta, ám ha magukba néztek, ugyanaz az üresség
nézett vissza rájuk.
- Ha eljön az ideje - biccentett Vinidis. Vártak. A csend jelek nélkül húzódott közelebb hozzájuk,
láthatatlan araszonként lopta a távolságot, majd hangtalan dermedt meg, semmikupolát vonva föléjük.
Szívük dobogása egy ütemet vert a fáklyák villódzó fényével. Belenyugodtak a megvál-
toztathatatlanba, gondolataik letisztultak, figyelmük a környezetükre összpontosult. A rejtőző
fenyegetés jelenléte mind nyilvánvalóbbá lett.
Egyetlen csapás, egyetlen jól előkészített mozdulat, érezte a zsigereiben Vinidis.
Idő és tér jelentéktelenné vált, a fáklyák sercegése a semmi részévé. Nem létezett más, csak a
láthatatlan vadász és az életükért küzdő vadak. A nyomás mind érezhetőbben nehezedett rájuk, a sötét
egyre sűrűbben gyűlt meg körülöttük, és lassan bekebelezte a lángok fényét. A halálra szántak elmé-
lyültsége átlépte az évtizedes képzés hiányát, és az állapot, amibe kerültek, leginkább a sárkánytánc
megtéveszthetetlenségéhez vált hasonlatossá.
Vinidis az utolsó pillanatban megérezte támadás irányát. Fejét apró körívben elhajtva kitért a vágás
elől, kardjait mellmagasságban lendítve előre vágott. Suyenas pengéje ugyan abban a pillanatban
kapott a támadó felé. Halk reccsenés hallatszott, ahogy a fegyver éle szöveteket hasítva tép a húsba,
aztán a bíbor szempár tovatűnt a sötétben.
- Érezted? - kérdezte Vinidis.
- Azt hiszem, sikerült megsebeznünk! - váltott fogást a kardján Suyenas.
- Megvágtam, a rúnapenge elakadt benne!
- Még ha gyorsabb is nálunk, az elmék párbajában ezúttal alulmaradt - lépett vissza a helyére a félelf.
Ahogy mozdult, lába valami puhát érintett maga előtt. Lenézett. Hőlátása bíborban izzó fényei között
vörösen tekergő kígyók kúsztak fel a lábszárán, a combján keresztül, egészen a gyomráig.
Beleremegett a felismerésbe.
- Suyenas?
- Moranna Naranol! - nyögte az íjász, és fegyvertelen bal kezével vonakodva megérintette kiömlött
beleit.
Lágy szellő libbentette meg haját. Az elmúlás ígéretét érezte az orrába kúszó illatokban. Felnézett. A
bíbor szempár egészen közelről bámult az arcába. Semmit sem érzett a közelségéből. A tudat, hogy az
imént a gyilkos csak kegyetlen játékot űzött velük, mely a kétesélyes küzdelem hiú reményével
kecsegtette őket, az acélnál is fájdalmasabb sebet ejtett rajta. Kardja csendülve hullott a sziklára. Jobb
kézfeje még a köveken heverve is tovább szorította markolatát.
Vinidis megpördült, a lagoss lapja elakadt a meredten álló félelfben. Alkarra szorította a pugosst, és
megragadta az íjász vállát.
- Tharr poklára, szólj már valamit! - súgta a fülébe.
Suyenas erejét vesztve térdre rogyott. A megrepedő bélfalak nyomán híg ürülék keserű szaga öntötte
el az orrát. A toroni öklendezni kezdett mögötte, aztán maga is térdre hullott. A félelf baljával levágott
csuklója felé nyúlt, és értetlenül szemlélte a vértelen csonkot.
- Pusztulj, átkozott férge a világnak! - tajtékzott hátában a boszorkányvadász, a semminek ordítva
fájdalmát.
A sötétből halk kacaj érkezett válaszul.
- Nem fogok elvérezni! - nyögte Suyenas az őszinte rettenet hangján. - Ölj meg, ne hagyj szenvedni!
- Nem! - húzódott el tőle Vinidis. - Képtelen lennék rá!
- Már halott vagyok, csak az örömét nyújtod el vele, ha életben hagysz! - szorította meg ép kezével a
boszorkányvadász karját az elf.
- A fattyú ezzel engem pusztít el apró porcikánként! - hajtotta le a fejét a pietor bika módjára. A
gyűlölet folyékony lávaként égette az ereit.
Suyenas elengedte a boszorkányvadászt.
- Ha megöltél, az egyetlen maradsz, aki megtehette.
- Azt hittem, te voltál, te rendezted úgy, hogy ide kerüljünk — ismerte el a toroni.
- Még mindig nem érted, igaz? Túlságosan is hittél önmagádban. Én az elejétől fogva gyanakodtam
saját magamra. Ne hagyd, hogy a családom kiirtása büntetlenül maradjon! Ne engedj a könnyebb
megoldásnak, küzdj ellene minden erőddel! Mutasd meg neki ugyan azt a fájdalmat, amit ő okozott
nekünk! Benned van, nem menekülhet előled!

99
- Úgy lesz, ahogy kéred. Bosszút állok érted, bármibe kerüljön is - emelkedett fel Vinidis a bajtársa
mellől.
A lagoss egyet fordult a pietor kezében. Suyenas feje a kövekre hullott. A kifröccsenő vér savként
marta a boszorkányvadász bőrét.
- Ne hagyj hiába várni, az időm elérkezett! -mondta a földön fekvő nyomorék.
A toroni ujjaival kitapogatta a harcművész mellkasát, és szíven szúrta a pyarronit. A test
mozdulatlanul adta meg magát a halálnak. A boszorkányvadász felvette a sötétben sercegő fáklyák
egyikét, és elindult, hogy beteljesítse a félelfnek tett ígéretét.
Sosem tudott visszaemlékezni rá, hogy végül meddig bolyongott a pokoli csarnokban. Éppúgy
tölthetett odalent órákat, mint napokat. Idővel a barlang belseje felé vette az irányt, hogy vackán találja
meg Suyenas gyilkosát. Útközben olyan sosem látott lények tetemeivel találkozott, melyek csupasz
csontvázai borzadállyal töltötték el szívét. Hatalmas monstrumok, idegen gigászok és alig látható
parányok tetemei győzték meg róla, hogy Arossának igaza volt. Esélytelen áldozatként léptek a
tárnákba. Mire a harmadik fáklyája leégett, már biztosan tudta, csak akkor találkozhat a barlang
lakójával, ha az is úgy akarja, s hogy a gyilkos csak épp annyira vétkes társai halálában, mint az
ösztöneitől vezérelt Iáméra, amely áldozatára veti magát.
A boszorkányvadászban izzó gyűlölet ekkor elfordult a kacagó gyilkostól, s helyette végzetük
okozójára irányult.
Idővel érzékeit - talán az emberi elme számára hosszútávon elviselhetetlen állandó sötétség hatására -
különös bódulat kerítette hatalmába. Víziói támadtak, melyek leginkább a lázálmokhoz voltak
hasonlók. Száját minduntalan elöntötte a posvány keserédes íze, orrában ott érezte a rohadás szagát.
Vakon haladt előre, pusztán tapintására és megérzéseire hagyatkozva, miközben fejében újrajátszották
magukat az elmúlt évek eseményei. Örült vízióiban kapcsolatok és idegen gondolatok lettek
átjárhatóvá számára, s mire ujjai a csarnok túlsó falát érintették, lázálmai között Vinidis is eljutott saját
megoldása kulcsához.
Wierra nem csapta be. Bizonytalansága múlttá lett ezen a helyen. A benne lakónak volt dolga a
sötétség rémével. A válaszokat ugyan önmagában lelte meg, de a felismeréshez fájdalomra, és társai
elvesztésére volt szüksége. Érezte, ha llho-mantari hozzásegíti, Erionban tudni fogja, mit tegyen.
Hátat fordított a rémségeknek, melyek az elhagyott bányában vártak rá, és a falnak támaszkodva
megkezdte pokoljárását a kijárat irányába. Már csak a cél lebegett a szemei ellőtt. Az adott erőt neki a
további küzdelemhez.
A kijáratot második próbálkozásra, a megfelelő folyosót órákig tartó bolyongás után találta meg.
Amikor végül a barlang száján keresztül, meglátta a hajnal fényét, földöntúli boldogsággal rebegett
hálát a Biztos Kezű Hölgynek. A kijáratban állva, véres szemekkel, eltorzult arccal bámulta a köddel
borított erdőt. Tovább botorkált, majd mielőtt elérte volna az első csapdákat, lerogyott a párától
nedves, sárga levelekre.
A hátára feküdt, elnyúlt a földön. Látása a felszálló köddel együtt tisztult. Hagyta, hogy az ébredő
erdő, ritmusával visszacsalogassa a lázálmok és kétségek szülte világból. Mire felkelt az avarról, a nap
korongja már kétujjnyival emelkedett a hegyek gerince fölé. Sugarának melege sápadt arcát simogatta.
A gorvikira a lovak mellett talált rá. Félig ember, félig állat alakot viselt. Szája vöröslött a lemészárolt
hátas vérétől. Testét mindössze szétszakadt nadrágjának utolsó foszlányai fedték a csípője körül.
Szemei állati gyűlölettől telten villantak a boszorkányvadászra, tartásából mégis félelmet olvasott ki a
toroni.
- Tehát túlélted! - morogta eltorzult szájával nehezen ejtve a szavakat. - Reméltem, hogy legalább te
kijutsz abból a pokolból! - hagyta ott a lemészárolt lovat az emberfarkas, és a toroni felé indult.
- Nem akarok harcolni veled - hátrált Vinidis. - Hibáztam, de készen állok rá, hogy vérét vegyem
annak, aki végső soron társaid halálát okozta.
- A családom voltak - villantotta ki véres fogait Sacrio. - Öcséim és húgaim, nővéreim és bátyáim!
Elvettétek tőlem, ami egy átmenekült élet után az otthont jelenthette volna! A gyerekkorom futásból
állt, felnőtt életem állandó küzdelemből. Végre megtértem a sajátjaim közé, mire ti mészárszékké
változtattátok a családom hajlékát.
- Ha visszatérsz velem Erionba, olyan vagyonhoz juttatlak, hogy többé nem kell mások haragjától
tartanod - nyújtotta jobbját Sacrio felé Vinidis.
- Pénzen akarod megváltani a vérbosszúm, toroni kalandozó? Semmit sem tanultál a dwoon lovagok
halálából? Tudhatnád, hogy a szenvedés árát csak vérben lehet megfizetni - szorította a pietort az erdő

100
felé a gorviki.
- A napisten harcosai már elestek, te miért akarsz a sorsukra jutni? - állt meg a boszorkányvadász a
fák vonala előtt, és kardot vont.
Sacrio izmai megfeszültek a dühtől, ugrásra készült, de a toroni fegyverét látva letett a szándékáról, és
inkább oldalazni kezdett a harcos körül.
- Későn eszméltem. Az idegenben töltött évek, és ragaszkodásom a kalandorok falkájához nem
engedett tisztán látni. Nem tudtam, mit higgyek, amikor legidősebb bátyám felnyitotta szememet a
völgyben. Hiába éreztem, hogy közéjük tartozom, a megszokás túlontúl erős volt bennem, nem
engedte, hogy a védelmükre keljek! Csak amikor halott testvéreim a szemem láttára változtak vissza
emberré, döbbentem rá, hogy mindaz, amit hallottam, igaz. A testem rendre elpusztult az idő
parancsára, de a lelkem mindig emlékezett rá, hová tartozik, és visszatalált a völgybe. Akkor ellened
fordultam, hogy bosszút álljak, de közeledtemre összeforrtak a sebeid.
- Kizökkentettél a halál előtti mélakórból - emelte feljebb a lagoss hegyét Vinidis, ahogy a gorviki
testén megindult az átváltozás.
- Amikor elhagytuk a völgyet, éjszakánként különös vágy kerített hatalmába. Állati énem előtört az
emlékek hatására, és felruházott az átváltozás képességével. Az első estét követően ruhátlanul
ébredtem a tábor közelében, s csak a vakszerencsének köszönhettem, hogy nem lepleződtem le.
- Miattad követtek minket a farkasok.
- A hold felkeltével szabadjára engedtem állat énemet. Megéreztem a szerelem ízét mely százszorta
édesebb volt, mint Erion penésztől bűzlő Szajnáinak csókja, s az erő jogán vezérévé lettem az enyé-
imnek - fúltak morgásba a gorviki szavai.
Az átalakulás befejeződött, Vinidissel szemben egy fekete bundájú, hatalmas farkas állt. A fenevad
felé villantotta agyarait, majd egy hihetetlenül magas ívű ugrással rávetette magát.
A vadállattá vált Sacrio nem uralta olyan biztonsággal testét, mint a völgyben élő társai, de ember
fegyverforgatóként régebb óta járta a halál iskoláját. Emlékeit a bestia bőrébe bújva sem feledte el. A
pietor fegyvertelen oldaláról támadt, abból az irányból, amely kifordult csuklót, és erőtlen pengét
sejtetett.
A hibát nem az elgondolásban vétette.
A hatalmas ugrás kiszámítható volt. A toroni előre lépett, és mielőtt még farkas a földre érhetett volna,
elcsapta a repülő állat mellső mancsát. Sacrio csalódottan felvonyított, és oldalára dőlve zuhant az
avarra. Mire talpra ugrott, két dobótőr csapódott a testébe. A Dagradók vérátkával terhelt pengék tüzes
vasként égették a húsát. Tajtékzott a dühtől, ahogy áldozatát kereste. Egy pillanattal később acéltüskék
tépték fel az oldalát. A hármas ütés ereje megroppantotta a derekát, és ledöntötte a lábáról. Mire
feleszmélt, a fakóhajú alig néhány lépésnyire volt tőle, kardja a horpasza felé lendült. Ösztöneinek
engedelmeskedve előre vetette magát, de mert egy pillanatig ember létére farkasként gondolkodott,
csak utólag felfedezte a csapdát a támadásban. A férfi hosszabbik fegyvere ártalmatlanul csapott le
mögötte, ám a baljában megvillanó acél keresztvasig fúródott a mellkasába.
Nem érzett fájdalmat, csak csalódottságot és kétségbeesést. Teste kitépte a kardot a harcos kezéből. A
vas a szívéig ért, s mire vérző csonkja az avarra lépett, már idejét múlt fogalmakká váltak az irányok.
Szügye végigcsúszott a földön, koponyája kőnek ütődött. Az utolsó dolog, amit életében láthatott,
gyilkosa szánakozó arca volt.
Minden ereje kevés volt hozzá, hogy beletépjen.

101
TODDA a tartományi érsek várából nézte a határ túloldalán sértődötten felhőkbe burkolódzó abradói
hegyeket. Arcát friss hajnali szél simogatta, befúrta magát ujjasa alá, felszárította bőréről az ágy
verítékét. Keze az erőd falán nyugodott, tenyerén ott érezte a hólé marta kövek érdességét, ujjbegyén
az északi oldalon megtelepedett moha puhaságát.
A nap vöröslő korongja még alig kapaszkodott a láthatár pereme fölé, az erősség udvara mégis
fegyveresek zsivajától volt hangos. Fémbe bujtatott lábak vasa csattant a köveken, lovak nyerítettek fel
izgatottan, fegyverek, pajzsok csendültek egymásnak a lázas készülődés közben. Öblös kiáltások
harsantak, lovagok, harcosok, apródok törtek utat maguknak a várudvaron összegyűlt csapatok között.
Katapultok elé fogott ökrök bőgtek bánatosan, szurok és nafta szaga töltötte be a levegőt.
A sien-orta nyugodtan állt a barbakán tetején, a mai reggelen csak a csendes szemlélődés jutott
feladatául. Miután leszámolt a stratéga testében élősködő árulóval, Ragran ab Dagrado személyes
testőrei érte jöttek, és vasra verve vitték a nagyúr elé. Ez volt az utolsó találkozása a családfővel.

Az ábrádon oszlásnak indult teste elveszett a hatalmas ágy párnái között. Csontjain lógó húsa lassan
megadta magát az enyészetnek, a hálótermet rothadás szaga töltötte be. Hollófekete haja kihullott,
koponyáját hályogként fedte elvékonyodott, megsárgult bőre. Fogai kiestek, ráncos, pengevékony
ajkai piszkosfehér sáv módjára keretezték bűzhödt, fekete ínyét. Tekintetéből eltűnt a shadleki tűz, ám
a halott testből egy élő lélek szólt a lábai elé vetett gon-corgához.
Utad végére értél sien^orta - ébredt az elégedett gondolat Todda homloka mögött.
Fiad parancsa fertályórája ért - maradt mozdulatlan a fejvadász.
A szilánk érdemesnek találta Wierrát, hogy átála fennmaradjanak a Dagradók. Ereje meglepe~
tésként éri majd ellenségeinket. Ebben neked is szereped volt, szolga. A fiamra hagyom a döntést, hogy
döntsön az életed felett - duruzsoltak az elégedett fantomok a gon-corga fejében.
Két napot töltött a kazamatákban. Ragran ab Dagrado halálát még a folyosókat járva érezte meg.
Elszámolt tetteivel a Kosfejes Úr előtt, és amikor az ábrádon parancsára a felszínre hozták, készen állt
rá, hogy kegyként fogadja a halálos ítéletet. Azonban Wierra ab Dagrado kegyéből áldozótőr helyett
nemesi cím várta.
Az ereje teljében lévő nagyúr új tűzzel a szemében beszélt hozzá.
- Hiába a bélyeg a lelkeden, sien-orta, képtelen lennél ártani nekem. Erőm túlszárnyalja minden
korábbi reményünket. Ranagol kegyéből a saggia fenn marad, és te tovább szolgálhatod.
A rákövetkező nap hajnala már a Gorvik tartománya felé vezető úton érte őket. Todda legjobb
embereit válogatta össze az útra, s mire csapata készen állt, az új családfő is meghirdette
árnyékháborúját az andon ellen.
Észrevétlen jutottak el a határt őrző hercegi gárdáig. Uruk láthatatlanná tette őket, s amikor a
mezsgyéket összekötő egyik szoros mágikus védvonalánál kénytelen-kelletlen levetették álcájukat,
jelenlétük a meglepetés erejével hatott az andon katonáira. Todda emberei sosem küzdöttek még olyan
hévvel, mint ahogy csapásaik nyomán sem öntözte annyi vér korábban Abradó földjét. Wierra ab
Dagrado hatalma erőt öntött beléjük, az út megnyílt előttük Gorvik felé.
Az alkonyat már a határszéli érsekség erősségében találta őket. Ferrado Consirra, Gorvik bíborosának
küldötte az érkezésüket követő második hajnalon dörömbölt az erőd kapuján, s még aznap útnak
indultak a tartományi székváros felé, hogy az ifjú gróf mihamarabb letehesse hűségesküjét új urának.
Wierra magának érseki palástot, a saggiá-nak fegyveres védelmet kapott, s az ár, amit aranyban fizetett
érte, csekélységnek tetszett az örök feledéshez képest.
Kiáltás harsant odalent. A vasalt gyalogoscsizmák egy ütemre dobbantak a páncélokhoz ütődő
acélkesztyűk fémes csattanásával. Todda nehézkes, lassú mozdulattal lépett el a rondella északi
oldalától - mintha hagyományaival és régi eszméivel szakítana egyszerre -, majd átsétált a
belsőudvarra néző, déli oldalra. Alatta harci vértbe öltözött lovagok, többmázsás csatamének, páncélos
hangyaként sorakozó katonák, és ökrök vontatta könnyű ostromgépek sorakoztak. Több mint
százfőnyi képzett harcos, a hozzájuk tartozó kísérőcsapatokkal.
Csupán egyetlen hadtest a ranashavik Abradó felé vonuló seregéből.

102
3701. Arel Kvartja, Holdak és Vándorok Hava Eríon, Kereskedőnegyed
Az ŐSZI ESŐ hideg cseppjei százszám vetették alá magukat Vinidis incognojának pereméről. A
holdvilágban fürdő tér fénylett a mindent elborító parányoktól. A dzsad negyed fekete kövein álló
szürke-csuklyás halk hangon beszélt a toronihoz.
- A hadzsik negyven aranynál megtörtek. Fertályórád van, hogy a dolgodat elintézd, amint kilépsz a
fényre, a homok peregni kezd az abadanai üvegben. A környező tetőket a mi embereink vigyázzák,
amíg az időd kitart, nem eshet bántódásod.
A boszorkányvadász biccentett a tolvaj felé, aztán hátralökte fejéről a csuklyát, és az árnyékokból
kiválva, átvágott a tér túloldalán álló udvarház irányába. Hófehér haja néhány lépés után nedvesen
tapadt a nyakára, bőre mentén az esővíz utat talált a ruhája alá. A gerince mellett végigfutó hideg
szelíden figyelmeztette rá, hogy a Biztos Kezű Hölgy akaratából csak nem rég tért vissza a halál
torkából.
Erion utcáit járva gorviki szabadulása gyorsnak és egyszerűnek rémlett. A viszály, amely lángra
lobbantotta Abradó déli mezsgyéjét, nagy segítségére volt. Az ország határát a harmadik hét végén, a
Hat Város partjait az ötödik elején látta meg. A következő hajnal már a Városok Városában köszöntött
rá.
Imafez el-Rahimot megtalálni könnyebb volt, mint ahogyan azt remélni merte. A dzsad volt olyan
ostoba, hogy nem hagyta el Eriont. Amikor Haonin segítségével utána indult, napok alatt eljutott a
búvóhelyére. A helyi tolvajklán embereit a felhajtó tanácsára a Szürkecsuklyásokra bízta.
Elérte a ház oldalát. Berúgta a szolid, polgári jómódot sejtető ajtót, és a szilánkokká forgácsolódott
kereten át belépett a házba. Zörejt hallott a balra eső első szobából. Félreállt a folyosóra kirontó hadzsi
útjából, és öklével a halántékára sújtott. A testőr megtántorodott, feje hangosan koppant a félfán, aztán
kábultan csúszott a padlóra. Vinidis magára hagyta az eszméletlen dzsadot.
Néhány lépés után megállt Imafez el-Rahim szobája előtt, a lagoss pengéjét a tölgyfalap és a zár
közötti résbe illesztette, majd oldalt pördülve felszakította az ajtót. A hálóból kivágódó
nyílpuskalövedék súlyosan koppant a közlekedő deszkáin. Bentről káromkodás hallatszott, majd
zakatolás, ahogy a kapkodó, ügyetlen kezek megpróbálták újból megfeszíteni a csörlős készséget.
Belépett a szobába. Ahogy a dzsad felismerte, azonmód földre dobta a használhatatlan nyílpuskát, és
az ablak felé vetette magát. Kitartó volt, mint a sivatagi sakál, és eltökélt akár a manase. Csak a
combjába csapódó dobótőr tudta végleg eltéríteni a szándékától. Végül teste olyan hirtelen hagyta
cserben, hogy arccal zuhant a fal mellett álló láda sarkának. Egy ideig vért és fogszilánkokat köpdösött
a padlóra, majd amikor felocsúdott kábulatából, csorba vigyort küldött a felette álló harcos felé.
- Ha szólsz az érkezésedről, jobban felkészültem volna a fogadásodra, Vinidis-Re L'Hass.
- Mond, amit tudni akarok, és gyors halállal ajándékozlak meg!
- Mire vagy kíváncsi? - húzta maga alá ép lábát a dzsad, és a láda szélére támaszkodva felült.
- Milyen nevet használ?
- Azt mondta, Natarának szólítsam.
- Miért te?
- Nem tudom - rázta a fejét a dzsad. - Talán elég elvetemültnek tartott ahhoz, hogy képes legyek veled
kétszer is végigjátszani ugyan azt a játékot.
- Miért volt vele a toroni szerafista?
- Az életét védte. És a tiédet is, ha jól gondolom.
- Az érmék?
- Miután átadtad őket, mindkettőt elhelyeztem a törpe bankházban, a templomból elhozott kincsek
mellé.
- A saját pénzemből fizettél ki Torozonnál? -kérdezte a boszorkányvadász, de magában már tudta a
választ.
- A testedet használva könnyedén hozzáfért mindenhez, ami a tiéd - biccentett a dzsad. - Utasításokat

103
osztott nekem, és busásan megjutalmazott azért, hogy rejtve tartottam előtted a jelenlétét.
- Pénz dolgában velem sem jártál volna rosszul. Elég lett volna egy apró jel, hogy életed végéig
gazdag ember legyél.
- Nem volt merszem hozzá. Amikor ő nézett rám a szemeiden keresztül, tudtam, hogyha elárulom,
olyan halálban lesz részem, amely legszörnyűbb rémálmaimat is túlszárnyalja.
- Azt hitted, tőlem több könyörületre számíthatsz?
- Magam sem tudom. Mire rádöbbentem, hogy miféle torz játéknak lettem a szereplője, már nem volt
visszaút. Noha a testetek egy, nagyon különbözőek vagytok. Tőle rettegtem, téged a hírneved ellenére
is szántalak.
- Sosem kértem a mások szánalmából - lépett hátra a boszorkányvadász, és kardját leengedve a kijárat
felé indult.
- Mit csinálsz? - rémült meg a dzsad.
- Életben hagylak - felelt hátra sem fordulva a toroni.
- Nem teheted! - hördült fel Imafez. - Ha ő jön el értem, Galradzsa sem menthet meg a haragjától!
- Eladtál. A kezemből ne remélj kegyelmet! -lépett ki az ajtón Vinidis. A kijárat felé haladva
elkísérték a dzsad kétségbeesett kiáltásai, a hörgésbe fúló halálsikoly a téren állva érte utol.
Megállt, az ég felé nézett, és hagyta, hogy az esőcseppek az arcába hulljanak. A felhők közt
felbukkanó kék hold hideg pillantást vetett rá. A boszorkányvadász beleborzongott a tudatba, hogy
ugyanebben a pillanatban a szemein keresztül valaki más is csodálja az égitest szépségét.
- Ahogy ígértem, Suyenas - súgta összeszorított fogakkal. - Bosszút állok érted, kerüljön bármibe is!

104