/ELP/

BOGÁTI PÉTER

Időtojás
I. rész

1.
Az eltérített gyíkleső

A nagyokosok szerint minden írásmű első mondatából kiderül, mennyit ér az egész:

érdemes-e tovább olvasni, vagy jobb más foglalatosságot keresni. No, most aztán
főhet a fejem, hogy' a csudába kezdjem!
Ámbár mindegy, ha kitalálom a világirodalom legjobb kezdő mondatát, ami utána
következik, azt úgysem hiszik el nekem! Nem is akartam én leírni sohasem, de
Veronika - aki mellesleg maga sem hiszi a sztorit, de hisz bennem, ami több mint
gyönyörű, még akkor is, ha tudom, hogy Branovitshoz fog férjhez menni, és engem
csak patronál - azt mondta, hogy nem a hitel a fontos, hanem a képzelőerő, írjam
csak le bátran, akár megtörtént, akár kitaláltam az egészet, és a többit bízzam
az utókorra; az vagy igazolja, mint Marco Póló kalandjait, amiket szintén nem
hittek el a kortársak, vagy szimplán csodálni fog a képzelőerőmért, és az is
valami. Mivel én, viszonylag serdűlő korom ellenére, képtelen vagyok ellenállni
a női bájnak, ha az ráadásul bölcs előrelátással párosul - még akkor Is, ha
annak javát utóbb egy Branovits fogja élvezni -, elhatároztam, hogy engedek, és
papírra vetem történetemet, akár hiszik, akár sem.
Csak az az első, kezdő mondat!
„Szükségem volt egy eleven gyíkra" - ez jó? Kétségtelenül felkelti a figyelmet,
de nem elég irodalmias. Mondjuk inkább úgy, hogy „gyíkot fogni indultam e szép,
nyári nap derűs reggelén..."
Ez hülyeség. Kit érdekel, hogy milyen idő volt? Legfeljebb engem, mert nem
szeretem, ha elkap az eső. Nincs annál utálatosabb, mint amikor ül az ember a
robogóján, és vidoran berreg kint az országúton, s jön egy zápor, hogy nyakon
vágja és bőrig áztassa. Pedig mindössze félórányi az út otthonról az öreg romig,
ami fent ül a hegy tetején, és ősidők óta vár volt, amíg meg nem unták
újraépíteni, ha belecsapott a villám.
Tudja-e mindenki, hogy a gyíkok az ilyen elhagyatott, öreg kövek között
szeretnek leginkább napozni? Lehet, hogy nem, tehát legjobb, ha ezzel kezdem. S
akkor már érthető, hogy miért éppen oda mentem gyíkot fogni. No persze, erre
megkérdezhetik a nagyokosok, akiknek semmi sem elég jó, hogy mi az ördögnek
kellett nekem egyáltalában gyík.
- Tudod, csinálunk a szakkörben egy őskori mozit. Amiben harmadkori őshüllők
küzdenek egymással. Mármost, ha egy gyíkot felnagyítasz akkorára, mint egy
dinosaurus, vagy hasonló, akkor szinte semmi különbség nincs a kettő között! De
nem is kell felnagyítani, hiszen minden viszonyítás dolga. Ha a környezete
kicsi, akkor a gyík egyből óriás. Egyszerű trükk...
Így is kezdhetném, hiszen ezt mondtam Veronikának, amikor a várrom tövében
összetalálkoztunk. Azon a szép, derűs, nyári reggelen, mert tényleg az volt. Ő
már akkor egy hete járt ki oda, ásni. Mert azt még nem mondtam - de hát nem
lehet mindent az első mondatban elmondani! -, hogy Veronika régészgyakornok
volt, és az egyik osztálytársam nővére. Azonkívül onnan ismertem, hogy a
régészet speciel engem is érdekelt, noha ezúttal gyíkfogással bíztak meg. Az már
csak a véletlen körülmények összejátszásának tudható be, hogy a gyíkok éppen ott
szeretnek napozni, ahol Veronika ás. (Ráadásul a Branovits nélkül, aki nem
régész, hanem tornatanár, és valójában nem is illik egy olyan szellemiséghez,
mint Veronika, de hát a nők következetlenségéről írták a világirodalom javát.)
Gyíkfogásra legalkalmasabbnak az alsó várat tartottam, amely alacsony, leomlott
falakkal kerített s fűvel benőtt tágas udvarból állott. Ha volt is benne több és
más, azt az évszázadok hordaléka betemette, s azóta ásó még nem érintette.
Bezzeg a fellegvárban nagy volt a lárma: a szintúgy peremig betömött vagy
betömődött kutat ásták ki Veronikáék, már harmadik napja! A sziklába vágott akna
egyre mélyült, s aligha lehetett irigylésre méltó dolga annak, akit kötélen
eresztettek le a szűk és mind sötétebb likba, hogy kikaparja és feladogassa
belőle a koszt, amit nemzedékek hánytak belé. Ha laktak is gyíkok a
fellegvárban, a szokatlan zaj alighanem elriasztotta őket.
Az alsó várig azonban mégis fel kellett kapaszkodnom, mert ugyan akadtak furcsa
és oda nem illő kövek lent, a vár aljában, a futballpálya körül is, de ott meg a
helyi kölyökcsapat edzett éppen, ráadásul a Branovits vezényletével. Fújta is az
izmos tanerő a sípot szakadatlan, bár szerintem nem a rohangászó kiskrapekok
miatt, hanem inkább, hogy Veronika fent a várban hallhassa, mennyi ügybuzgalom
szorult az istenadtába!
Tisztességes gyík idegrohamot kap, ha sípszót hall; nem is csodálom. Maradt
neki is, következőleg nekem is az alsó vár. Legkevesebb két gyíkot kellett
fognom, mert egy gyík önmagával még sakkozni sem tud igazán, nemhogy harcolni.
De nem baj, ha többet fogok, mert legalább lenne tartalék is. Szívélyes búcsút
vettem Veronikától, aki caplatott tovább, felfelé, kívánva neki sok ép köcsögöt,
mázas tálat, ibriket, csupa olyan holmit, amit hajdan előszeretettel ejtettek
kútba, s letelepedtem az egyik kiálló kőre, ahonnan szemmel tarthattam a többit.
A nap mind feljebb tornászta magát, és a gyík, mint a legtöbb hideg vérű állat,
szívesen melengeti magát a sugaraiban. A környező fák elnyelték a lentről jövő
füttyöket, és magam mellé téve a kiluggatott cipősdobozt, amelyben a zsákmányt
szállítani kívántam, továbbá húgom lepkehálóját, tekintetemet vadászterületemre
vetettem. Lestem az első gyíkot, hogy másszon fel valamelyik mohos, repedezett
kőre. Talán ezért is csodálkoztam el azon, hogy az a görbe dudor, ami első
pillanattól kezdve ott ékeskedett a legközelebbi kövön, megmozdult, és
áthelyezte hegyes végét a kő egyik oldaláról a másikra.
Mivelhogy a dudor egy gyík volt, amely szokása szerint oly merev mozdulattal
ücsörgött a kövön, mintha darabkája lenne annak. Mozdulata azonban leleplezte,
és én a húgom lepkehálója után nyúltam, hogy végre elkezdhessem ezt a
történetet. Ideje már!
Van egy bökkenő: a gyík meglógott. Mindegy már, hogy azért, mert én voltam
ügyetlen, vagy ő ügyes. A hirtelen ráborított háló nem fogott semmit. Csupa
olyan kődudor maradt alatta, ami tényleg kődudornak bizonyult. Persze az ilyesmi
bárkivel megeshet. Csakhogy mégsem lehet azzal kezdeni egy főként rólam szóló
történetet, hogy még egy vacak kövigyíkot sem tudok fülön csípni (ráadásul a
gyíknak nincs is füle), mert ki az ördög olvassa tovább, ha már az elején
kiderül, milyen balkezes vagyok... (Egyébként tényleg balkezes vagyok, de ettől
még tudhatnék célozni!)
Pedig ha ki lehetne hagyni ezt a nyavalyás első mondatot, vagy csak úgy
sutyiban átlépni fölötte, akkor a másodikból menten kiderülne, hogy nem egészen
én vagyok a hibás.
Valami ugyanis közbejött.
Megvan! Ezzel kezdem: valami közbejött - ezt mindenki továbbolvassa, hogy
megtudja, mégis mi a csuda jött közbe.
Egy tojás. Az jött közbe. Tényleg csuda.
Megvolt vagy három méter magas, és ahhoz mérten széles, éppen hogy arányosan
tojás legyen. A színe Is, mint a friss tyúktojásé, bár nem szívesen láttam volna
hozzá azt a tyúkot, amelyik ekkora tojást képes tojni!
Méghozzá olyan tojást, amely nem fekszik, hanem a tompábbik, de ott is a
gömbölyű végén áll! Nem tartja semmi, se láb, se állvány, de még az a megoldás
sem, amelyet a kultúrpletyka „Kolumbusz tojásá"-nak nevez. Mint tudvalevő, a
neves turista a magában is megálló tojás filozófiai problémáját úgy oldotta meg,
hogy kissé odacsapta a terméket az asztal lapjához, amitől a tojás vége tüstént
belapult, s szilárdan megtartotta addig ingatag önmagát. Ez a túlméretezett,
mégis szabályos tojás azonban alul-felül egyaránt ép volt, s mondhatni magától
állt; jobban kifejezni nem tudom.
Amikor a lepkehálót felemeltem, a tojás még határozottan nem volt ott az alsó
vár udvarán. Az sem lehet, hogy a szemüvegem kerete eltakarta, mert akkoriban
vékony kerettel hordtam, s különben is mozgott a fejem. Akkor sem volt ott a
tojás, amikor a hálóval lecsaptam. A gyík, az ott volt. Mielőtt a háló leért
volna. Mert mire leért, már mégse volt ott. A gyíkok kétségtelenül villámgyorsan
mozognak. De én se vagyok rest.
Valaminek közbe kellett jönnie.
Ez volt a tojás.
A gyík előbb látta meg, mint én, s bár túl sok esze még egy mai gyíknak sincs,
annyit belátott ő is, hogy valami nincs rendjén. Hogy ilyen tojás feltehetően
nem létezhet. Noha kétségkívül ott állt az orra előtt. Mivel pedig ekkora
ellentmondás meghaladja egy gyík felfogóképességét, kapta magát, és azon
pillanatban kereket oldott.
Néztem: hová? De a gyík eltűnt a szemem elől. Viszont ott volt a tojás.
Talán helyesebb lett volna, ha én is követem a gyík példáját. Sok mindentől
megkíméltem volna magamat; önöket pedig, hogy fárasszák magukat a történetemmel.
Az ember azonban jóval esendőbb, mint az oktalan állat. Például azért, mert
kíváncsi. Például arra, hogyan került hirtelen oda a tojás? Például arra, hogy
ki az a srác, aki a tojás oldalába vágott s már nyitott ajtóban áll?
Úgy húsz-harminc méternyi távolságból teljesen normális, korombeli srácnak
látszott, eltekintve attól, hogy a farmere elég ócska volt, ami már nem igazán
divat, a trikóján pedig kókuszpálma színes ábrája díszlett, két majommal. A
többit nem lehetett látni a nyakában lógó doboztól. A srác észrevett, és
elindult felém.
- Üdv! - mondta, amikor közel ért, és megállt.
- Szia! - feleltem, de csak hogy lássa, van modorom, mert mindjárt hozzátettem:
- Miért zavartad el a gyíkomat?
- Gyík? - kérdezte kissé zavartan, és a dobozán lévő gombokat nyomogatta. - Aha!
Gyík. Pikkely, hideg vér, atavizmus.
- Stimmel - hagytam rá. - Kivéve a hideg vért. Az fogytán.
- Bocsánat! Gyík - programhiba. Törölve! Kérdés: Mikor vagyok?
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. A srác nyilván kissé értelmi fogyatékos.
Nyomott, szegény! Nem tehet arról, hogy elriasztotta a zsákmányomat. De mielőbb
szabaduljak tőle, mert nincs időm gyógypedázni. Ki tudja, mikor indul a
következő gyík?
- Ma vagy, öcsi - feleltem. - Kopj le szépen, a házikóddal együtt. Nekem még
dolgom van.
- Mindig ma vagyok - mondta rendületlenül. - Ennek nincs értelme. Programhiba.
Helyes válasz: tegnap vagyok. Finomabb elemzés! Közelítő érték: évtized,
évszázad. Mikor?
Rajtam ne múljon, csak szabaduljak tőle. Most már biztos, hogy gyagyás.
Elővettem a noteszomat, és megmutattam a dátumot.
- Tudsz olvasni, öcsi? Ez a mai dátum.
Bólintott. Lehet, hogy mégis megértett. Hátraintett a tojás felé.
- Kijelző részleges. Csak számláló. Folyamatjelző igen, állapotjelző nem. Pontos
dátum, vagy kiszámolom, vagy megkérdezem.
Nem is olyan dinka. Én is szívesebben kérdezném, hogy mennyi a mateklecke
eredménye, mint kiszámolom. De hát az élet kegyetlen, és nem az iskolának
tanulunk, állítják a nagyokosok. No jó, most már tudja a koma, hogy milyen nap
van, utazhat tovább.
Igaz is: honnan került ide?
- Valami helikopter? - kérdeztem, a tojásra mutatva, bár annak se hangja, se
forgószárnya nem volt. De hát valahogyan csak jött! A fiú rezzenéstelen arccal
és ugyanazon hangon válaszolt:
- Jármű az időben. Mikor te vagy, nekem voltál. Mikor én vagyok, neked leszek.
- Kissé kacifántosan fogalmazol. Azt akarod mondani, hogy te a jövőből
állítottál be ide, az alsóvárba?
- Azt. Nem kacifántos. Program. Egy igen, egy nem. A többi mindig ebből
következik.
Ha nem csinálná ilyen halálos komolyan, azt hinném, cirkusz érkezett a városba.
Nem hagyom magam beugratni. Veszem a lapot, meglátjuk, meddig bírja cérnával!
- Helyes... - válaszoltam. - Te mikor vagy?
Nyomogatta a doboz gombjait, s ekkor vettem észre, hogy az elején egy digitális
kijelző világít. Peregtek rajta a számok, majd megállapodtak. Ha évszámnak
olvastam őket, kétszáz évvel mutatott többet, mint amennyit az én imént
felmutatott naptáram.
- Elég messziről jössz - ismertem el. - Mondhatni, te vagy onnan az első.
Tudtommal, legalábbis. Hogyan jutottál hozzá az időgépedhez?
- Loptam - felelte a srác lakonikusan.
- Aha! - mondtam. - Jobb, ha vissza se mégy, mert ha elkapnak, gondolom,
meghúzzák érte a füledet.
Nem nevetett, nem is tiltakozott, csak közölte: - Nem húzzák. Gép az időben,
visszaáll nullára. Nem vehetik észre.
- Úgy érted, hogy ha visszamegy arra a pillanatra, amikor elindultál, az
időgéped mintha meg sem mozdult volna? Oltári!
- Oltári? Nincs értelme. - Nyomogatni kezdte a dobozt, amíg az egyszerre csak
majdnem ugyanolyan fahangon, mint ő beszélt, megszólalt: - Óriási, Nagyszerű.
Hihetetlen. Meglepő etcetera. - A srác agyán végre valami átsuhant, ezúttal a
felismerés. - Oltári, értem. Köbgyöki. Mi így mondjuk. Elemzésed helyes.
- Így persze könnyű lopkodni - vontam vállat. - Ha senki sem hiányzik.
- Csak ha memória törölve.
- Azt mondod, amikor visszaértél, mindig ki kell törölnöd a gép memóriájából a
megtett utat, különben elárulna?
- Elemzésed helyes. Jól vagy programozva.
- Ha azt érted alatta, hogy helyén az eszem, elfogadom. Mondd, ti mind ilyen
kurtán társalogtok?
- Célszerűen. Másként nincs kontaktus a géppel. Nem érti.
- És egymás közt? Ha nem a géppel, hanem egymással társalogtok?
- Lehet. De ritkán gép nélkül. Géppel könnyebb, egyszerűbb, egysejtűbb. - Látva
arcomon az értetlenséget, ismét a dobozhoz fordult, amely ezúttal az ő
kifejezését fordította le a mi szóhasználatunkra: - Hibátlanabb, hibamentesebb,
kevesebb hibalehetőség, áttetszőbb, egyértelműbb etcetera.
- És fárasztóbb - tettem volna hozzá, de eszembe jutott, hogy nekik nyilván nem
az. Persze ha léteznek, és nem valami nagy átejtés az egész. Legkevesebb, hogy
addig meresztettem mind a négy szememet a kövekre, amíg elaludtam a napon, és
ilyen hülyeségeket álmodom! De legalább álmodjak logikusan. Megkérdeztem: - No
és a költészet, az irodalom? „Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?" És „De csitt, mi
fény tör át az ablakon? Napkelte az. - És napja: Júlia..."
- Másik program. Megy az is.
- Még szép. Csak azt nem értem, ha feltaláltátok az Időgépet, miért te vagy az
első, aki idelátogat vele. Persze az idő végtelen, de mégis...
A srác leült mellém a kőre. Látszott, kedvére van, hogy hasonló korúval
beszélhet, s nem hitetlenkedem, hanem készpénznek fogadom el minden szavát.
- Egy példány - mondta. - Kockázat igen, felelősség Igen, vállalása nem.
Történelem van, korrekció nincs. Beavatkozás - egyenlő változtatás. Változtatás
- egyenlő más következmény. Más következmény - egyenlő más jövő. Paradoxon: gép
visszamegy, történelem másként alakul. Gép nem találja kiindulópontját. Nincs.
Ha nincs, nem indulhat visszafelé. Paradoxon feloldhatatlan, katasztrófa
valószínű. Tehát gép megépítve, használata tilos. Elzárva, őrizve. Szigorúság.
- És te? Hogyan tudtad ellopni?
- Én vagyok a gondnok fia - mondja fapofával, és egyszerre elkezd röhögni, de
úgy, hogy majd lefordul a kőről. Ml tagadás, én vele röhögök. Mert akár igaz,
akár blöff, van abban valami végtelenül mulatságos, hogy tudósok feltalálnak és
megépítenek egy olyan hihetetlen masinát, mint az időgép, és amikor rájönnek,
milyen veszedelmes jószágot alkottak, hiába zárják el számtalan biztonsági
intézkedéssel. Kívülről nincs aki hozzáférhetne, de belülről, amire pillanatig
se gondolnak, a laboratórium gondnokának kamasz fia, könnyen hozzájuthat. Ha nem
is szó szerint, de leemelheti a szögről a kulcsot, és beleülhet. S mivel az
egész építés alatt ott lábatlankodott a tudások körül, akik ügyet sem vetettek
rá, velük együtt megtanulta a használatát is.
S a csendes, elhagyatott, zárt helyiségbe belopódzva kedvére megteszi azt, amit
a felnőttek nem mernek: elindul az Időben...
Mindez így rendre kiderült, noha kissé nehézkesen, mert új barátom a komputer-
beszédmodora - amelyre valóban az szoktatja majd rá kortársait, hogy jóformán
nincs egyetlen cselekvésük sem, amely ne számítógép közbejöttével, segítségével
történne - neki könnyítette, de nekem lassította, nehezítette a beszélgetést.
Megkértem rá, hogy használja mindentudó dobozát: annak tolmácsoláséval
könnyebben és gyorsabban értjük meg egymást, így is történt, s én a továbbiakban
már ezt a „lefordított" szöveget jegyzem föl.
- Igaz, gyíkot fogni jöttem ide - mondtam -, de most már kíváncsivá tettél.
Megnézném a ti világotokat. Aztán visszahozol ide, ugyanebbe a pillanatba, és
senki sem veszi észre, hogy távol jártam.
- Sajnos, erre nincs mód - ingatta a fejét. - Jövő nincs, csak múlt.
- De hiszen te is onnan jöttél, és arról beszélsz!
- Mert nekem az a jelen és a múlt. Neked a jövő. Amit beszélek róla, vagy
elhiszed, vagy sem, de oda el nem juthatsz, mert az számodra még nem történt
meg. Mi sem használhatjuk a gépet a mi korunkhoz mérten előre. Csak visszafelé.
Ami megtörtént, az felidézhető - ez a gép találmányának lényege. Magát az elvet
én sem értem, mert matematikában mi még csak a felsőfokú logaritmikus egyenletek
absztrakciós dekódolását tanuljuk, szóval az alapfogalmakat, de a gép kezelését
ismerem, mert az alig bonyolultabb egy egyszerű integrációs önvezérlő
komplexjárműnél, ahhoz pedig már az alsó tagozatosok is értenek. Ebben a gépben
csak több a gomb, és egy kicsit jobban oda kell figyelni, de amúgy megy ez
magától is, ha elindítják...
- Ez csak süket szöveg, te... Van neked egyáltalában neved?
- Oszkár. Jó név, mi? Nálunk most az ilyen régies nevek divatoznak. És a tiéd?
- Az enyém is régi: Péter. Most nem annyira divatos, de én megkedveltem. Szóval,
te Oszkár, én hallgatlak téged, de most már egy árva szavadat sem hiszem. Csak
tupírozod (szaporítod, nagyítod, felfújod etcetera) a kifogásokat, hogy ne
kelljen igazolnod is, amit állítasz.
- Nem lepsz meg, Péter. Miért is hinnél nekem? Én se hinném fordított esetben.
Hiszen hallod, az ilyen időutazás nálunk is még újdonság, és tilos is. Nem tud
róla, csak egy tucat tudós, a papám meg én. De a papámnak a bolharákok a hobbija
(bogara, szórakozása, időtöltése etcetera), és nem sokat törődik a géppel.
- Bolharákról jut eszembe: elmegy a nap, és én nem fogtam egy fia gyíkot sem!
- Mit töröd magad? Kinézel a természetrajzkönyvből egy jó gyíkábrát, és
letapogattatod a számítógéppel. A többi az ő dolga.
- Nálatok. De minálunk az ilyesmi még olyan szinten létezik, mint nálatok ez a
tojás, amivel fantáziaországban utazgatol.
- És ha bebizonyítom neked, hogy nem fantázia? Hogy igaz, amit mondok?
- Mégis?!
- Rövid az eszed, Péter barátom! Miért egyedül hozzánk akaródzol jönni? Gyere
velem együtt, tovább, visszafelé!
Hideg futott végig a hátamon.
- A múltba?
- Hát persze! Én most is ott vagyok!
Megtapogattam a fejét és a kezét.
- Elég valóságosan, annyi szent. Mondd, nem árt az egészségnek egy ilyen utazás?
- Mi van, barátom? Csak nem - gyors zongorázás a dobozon a megfelelő korszerű
kifejezésért - rezeltél be?!
Feltekintettem a fellegvár felé, mintha attól tartottam volna, hogy Veronika
meghallja akár csak a feltételezést is! De ő messze volt, és munkájába
elmerülve. Pedig ő talán mit nem adna az Ilyen utazásért! De ha mégis
veszedelmes? Még baja esnék! Ha ártalmatlan, legközelebb én viszem őt el az
annyira ismerni vágyott múltba!
Hirtelen áttört a fák sűrűjén a pálya felöl a sípszó, s ez eldöntötte a dolgot!
Majd kiderül, ki is a férfi!
- Gyerünk! - álltam fel, ellentmondást nem ismerve, és elindultam a tojás felé.
Más kérdés, hogy mire odaértem, kissé elgyöngült a lábam. Ott jutott csak
eszembe, hogy mi van, ha mégis igaz az egész? Ha Oszi nem blöfföl, hanem tényleg
elvisz magával a múltba?
De már nem lehetett visszafordulni. Előttem magasodott a támasz nélkül álló
tojás; szinte lebegni látszott.
Beléptem az ajtón.

2.
Vigyázz, jön a buhurt!

Csalódtam: a tojás belülről olyan üres volt, mint... mint az a tojás, amin lukat
szúrnak, hogy kiengedjék rajta a tartalmát, s marad a héj. Márpedig függetlenül
attól, hogy a készítői milyen alakot választottak hozzá, az ember elvárná egy
rendes időgéptől, hogy legyen benne egy csomó műszer, meg villogó lámpák,
fények, meg vezérlőpult gombokkal, mutatókkal, tekerőkkel, karokkal, meg magnó,
meg videó, meg rádió, meg mit tudom én, még mi, de legalább székek, jó párnásak,
fülesfotelek, mint az űrhajókban vannak, hogy a gyorsulást, lassulást meg a
többi zökkenőket kék foltok nélkül is ki lehessen bírni.
Ebben meg semmi. Még egy árva lóca sem!
Oszkár pedig azt mondja:
- Foglalj helyet!
- Az ég szerelmére, hová?!
- Azzal ne törődj! Ahol kedved van, ülj le! Mire a feneked odaér, ahol általában
szék van alatta, a tiéd alatt is lesz.
- És ha mégis hanyatt esem? Még olyan verést a lineáris időben nem szakítottak
le (kaptak, elszenvedtek etcetera), mint amekkorában részed lesz, ha...
- Nem találgatni. Nem fenyegetni. Törlendő! - tért vissza tüstént Oszkár saját
nyelvjárásához. - Leülni!
No, jó. Óvatosan, mert nem kedvelem, ha kiröhögnek, ereszkedni kezdtem. S már-
már elveszítettem az egyensúlyomat, amikor váratlanul szilárd talajt fogtam meg!
Méghozzá kényelmes, rugalmas „talajt", amin bátran megülhettem, sőt, hátra is
dőlhettem rajta, támlája volt, meg karfája. Jó, hogy a tükör is hiányzott a
tojásból, mert alighanem nagyon nevetséges látvány lehettem, amint fészkelődve
elterpeszkedtem a nagy semmiben, ami mégis jól megtart.
- Egyszerű térsűrítés - világosított föl Oszkár. - Nem szükséges mindenféle
tárgyat idezsúfolni, elég, ha a teret, azaz a benne lévő elemi részeket a
kívánalom szerint koncentráljuk. Bár sűrűségük még ilyenkor is alatta marad a
látható anyagénak, gravitációs ereje elég ahhoz, hogy tárgyként, jelen esetben
támaszként érzékeljük és használjuk. Jól ülsz? Indulhatunk?
Határozottan jól ültem. Illetve mégsem. Amikor az üresnek látszó tojásba
beléptem, némileg megnyugodtam, hogy mégiscsak valami svindli van a dologban. De
ha szilárdan megülhetek a nagy semmin (jó, tudom: a látszólagos semmin), akkor
még az is igaz lehet, hogy hamarosan valahol a múlt héten találom magam, ami már
csak azért is rossz, mert elég volt egyszer megírni a soros matekdolgozatot,
nemhogy repetát kérni belőle!
Csakhogy már nem maradt visszaút... Még az ilyen jövőbeli Oszkár előtt sem
járathatom le magam azzal, hogy lemondom a kirándulást. Mit fognak gondolni
rólam kétszáz év múlva! Maradok hát az üres tojásban, amely mégsem üres, noha
különben jól látni, mert világos van benne, egy szem árva lámpa nélkül is. Csak
a belülről is tojáshéjszínű falak... Kíváncsi vagyok, ezek után ugyan mivel
indítja el újdonsült barátom a masináját?
Persze azzal a mindentudó dobozzal, ami a nyakában lóg! Alig volt nagyobb pedig
egy családi doboz gyufánál; de aligha gyufával van megtöltve. Oszkár mellém
telepedik a nagy semmibe, még szuszog is hozzá, amit azért nem vártam volna a
fejlett jövőtől, és babrál a dobozzal. Közben megnyugtatóan hozzáteszi:
- Nem érzel majd semmit. Az időutazás nem jár mozgással. Legfeljebb elvont
értelemben vett térváltoztatással, ami ezúttal időváltozásban valósul meg, de
hogyan, miért, az nekem magas... (Végre valami neki is magas!) Elég az hozzá,
hogy ezt a gombot megnyomom, és utána máskor vagyok. Nehéz kiszámítani, mikor,
mert az ehhez szükséges kijelző hiányzik. Vagy bele sem tették a gépbe, vagy a
biztonság kedvéért kivették belőle, amikor leállították. Így azután csak abból
tudom kitalálni, mikor lehetünk, hogy meddig nyomom a gombot... tehozzád negyven
másodpercig kellett nyomni, tehát nagyjából húsz másodperc száz esztendő, tíz
egy félszázad, kettő egy évtized. Jó reflexek kellenek hozzá, de ha nem jön be,
akkor igazíthatok még...
- Sokfelé, akarom mondani, sokszor jártál már?
- Igazában ez a második utam. Először még nem tudtam bánni vele, jól megnyomtam
a gombot, aztán amikor kinyitottam az ajtót, egy sivatagi oroszlán akart
bekéredzkedni. Azóta óvatos vagyok...
- Nem eléggé, ha engem szedtél fel - jegyeztem meg, de már nem figyelt oda, mert
a gombbal foglalatoskodott. Rátette az ujját, és hirtelen megnyomta.
Tényleg nem történt semmi.
- Nem kellett volna előbb megbeszélnünk, hová megyünk? - kérdeztem. - Hátha
téged egészen más érdekel, mint engem...
- Még módosíthatunk - felelte. - Van ötleted?
- Van. Sürgősen hagyd abba, mert kifutunk az ember emberré válásának
időszakából, és a fán találjuk magunkat...
- Ó, még csak egy perce nyomom. De ha akarod, elengedem - és valóban, levette
ujját a gombról. Most sem történt semmi: ahogyan nem éreztük, hogy elindultunk
volna, úgy az sem derült ki, hogy megálltunk. Csak ültünk a levegőben, és néztük
egymást.
- Szerinted most mikor vagyunk? - kérdeztem végre.
- Chip (fene, ördög stb.) tudja. De megnézhetjük.
Megint a gombokkal babrált (már unom folyton mondani), mire a tojás falai
egyszerre világítani kezdtek, mint valami egybefüggő képernyő; de fogalmazhatom
úgy is, hogy áttetszővé váltak, mint az üveg. Mivel azt láttuk rajtuk - a többes
szám nem pontos, mivel a tojásnak ugyebár egy fala van körös-körül, azaz tojás-
tojásul - ami feltehetően körülvett bennünket: az alsó várat.
Csakhogy: ez a vár ép volt!
 Először is körben a csipkés, azaz pártázatos falak, a peremükre ácsolt
gyilokjáróval, ahonnan az ellenségre lődöztek hajdan...
Bocsánat. Most lődöznek. Hiszen ott vagyunk. Hiszen akkor vagyunk. Mindjárt
tudtam, csak nehéz megszokni. Épület is áll az udvar belső oldalán, nagy
faragott kövekből, s öblös bástya alatt széles torkú kapu nyílik lefelé. No meg
fel Is, a belső vagy inkább felső vár irányába; utóbbi tökéletesen ép, és büszke
falakkal koronázza a szirt tetejét!
Lovagvár a javából, pontosan, ahogyan a képeken rajzolják, csak ezúttal
igaziban. Ha ezt Veronika látná!
Legközelebb, ha jövök, feltétlenül hozok magammal fényképezőgépet... Jövök?!
Mik nem jutnak az eszembe...
Nem sok időm maradt az ilyen jelen idejű töprengésekre ott a múltban, mert a
holt, de ép kövek között élő emberek is szaladgáltak! Őrség a kapuban, amelyen
éppen egy öszvér vonta kordé cammogott be rogyásig rakottan; katonák járkáltak a
falakon, hosszú lándzsával a vállukon, körülöttünk pedig, a tágas és elég
szemetes udvaron, tyúkok, kacsák és kutyák között, egy hórihorgas fiatalember
csépelt egy korombeli srácot jókora pálcával. A fiú, aki mindössze
harisnyanadrágot és pufajkaszerű steppelt mellényt viselt, alig védekezett.
Éppen csak a karját emelte fel, hol maga elé, hol a háta, hol az alsó fele
takarásául, máskülönben sem el nem szaladt, sem vissza nem ütött. Csak állta, a
verést, noha az szemmel láthatóan rosszul esett neki. A másik azonban nagyobb
is, erősebb is volt, s módszeresen verte a fiút.
Oszkárra tekintettem, s láttam rajta, hogy szintúgy elítélendőnek tartja a
colos legény egyoldalú viselkedését.
- Kapjuk el - álltam fel a rugalmas semmiről. - Nyiss ajtót, Oszi!
- Beavatkozás negatív trend - feledkezett meg a gépi tolmácsolásról új barátom
és idegenvezetőm.
- Gyereket verni még negatívabb - feleltem. - Ha kissé mérsékletre intjük az
ipsét, attól még császár lesz félezer év múlva Napóleon. Nyomd meg az
ajtógombot!
Lehet, az én naptári koromhoz mérten kétszáz év múlva többet tudnak majd a
srácok, mint manapság, de megfontoltabbak nem mindig lesznek; lásd Oszkár esetét
- lopott volna különben szupertojást?! - Mint mondják, a lejtőn nincs megállás.
Oszkár megnyomta az esedékes gombot, és az ajtó kitárult.
Felmarkoltam nővérem említett lepkehálóját, kiléptem ugyanarra az udvarra,
amelyet csupán néhány perccel előbb hagytam el, s amely bár ugyanaz volt, mégis
egészen más.
Az agresszor történetesen éppen háttal fordult nekem, talán ezért is nem
figyelt föl az udvaron megjelenő szokatlan tárgyra, a tojásra. Eredeti szándékom
az volt, hogy a háló rugalmas nádszárával tanítom móresre, de hátulról ráütni
valakire még a mi korunkban sem lovagias cselekedet, nemhogy a lovagkorban,
amelyben szemmel láthatóan éppen tartózkodtunk.
Így Inkább azt a kézenfekvő megoldást választoltam, hogy a hálót borítottam a
fejére, s szorosan tartottam a nyelét.
A legény határozottan meglepődött, s fejéhez kapott, Oszkár azonban kisuhant
mögülem, és a koma lábára lépett. Nem erővel, csak magabiztosan. De ennyi elég
volt ahhoz, hogy foglyom elfeledkezzék a fejéről. Kiejtette kezéből a botot, és
felordított:
- Beste kurafiak, kik vattok?!
- Szelíd járókelők - feleltem, és körülnéztem: a jelenet határozott feltűnést
keltett. A katonák a gyilokjáró karfájára könyököltek, mintha erkélyről néznének
le, a kapuőrség közelebb oldalgott, az öszvér pedig lecövekelte magát, s rágni
kezdte a satnya füvet az udvar kőkockái között.
- Erissz el, akárki vagy is, mert tömlöcbe vettetlek!
- Kevesebb szenvedély és több önmérséklet - tanácsoltam. - Miért bántod ezt a
kisfiút?
- Bántom? - hökkent meg a legény. - Csupáncsak oskolázom.
- Szelídebben nem lehet? - kérdeztem, és levettem a hálót a fejéről. Oszkár is
hátrább lépett, keze a biztonság kedvéért dobozán nyugodott. Bár nem tudom, mit
kezdhetett volna vele, hogy kívül voltunk a tojáson. - Lehetni éppenséggel lehet
- vett mély lélegzetet a másik, hogy kiszabadult -, de botorság volna, míg jól
el nem bánik a kvinténnel!
- A mesternek igaza vagyon - szólalt meg váratlanul védencünk. - Ma csak
harmadik rohamra sikerült átvernem a kvintént, s méltán büntete meg.
 Szemem-szám elállt a csodálkozástól: talán még meg is köszöni, hogy megverik...
Nem mertem Oszira nézni, mert tudtam, hogy röhög rajtam, minek avatkoztam be?
Hátha még azt is tudnám, mi az ördög az a kvintén, ami miatt megérdemelte és
vállalta a körmöst!
No, ez hamarosan kiderült, csak előbb igazolnunk kellett magunkat, hogyan
kerültünk be a várudvarba anélkül, hogy a kapuőrség beengedett volna. Az
őrparancsnok gyanakvó kérdezősködésére Oszkár doboza válaszolt:
- A burgundi palotagróf apródjai vagyunk, és lovagi hőstettek végrehajtására a
Szentföldre tartunk; Petrus vitéz és Oskarus vitéz. Páncélos szekerünk amaz
öszvérfogat nyomán jőve által a kapun, magad is láthattad volna, ha nem a sátán
kedvére való kockázással töltőd isten szent napját!
A parancsnok derékban meghajolva, bizalmatlanul nézett a dobozra, amelyből a
hang jött; de mivel az lehetetlen, jobbnak látta nem firtatni. Annál is inkább,
mert tényleg nem látta páncélos járműnek kinevezett tojásunkat a kapubolt alatt
áthaladni, függetlenül attól, hogy kétségtelenül kockázással töltötte az időt.
Mármost két eset lehetséges: vagy az ördög küldöttei vagyunk, és akkor
foglalkozzanak velünk az inkvizítor atyák, vagy mégis a burgundi palotagróf
emberei, akkor pedig jobb, ha tisztességgel bánik velünk, mivel Konrád úr, e vár
gazdája a palotagrófnak hűbérese, és aligha örülne annak, hogy seniorja
apródjával nem bánnak előzékenyen.
Mindezt ilyen összefüggően csak később értettük meg, amikor már élveztük Konrád
úr vendégszeretetét. A várnagy ugyan szerette volna, ha tojásunkat valahová
odébb visszük az udvar közepéről, de nem adtuk be a derekunkat. Azt ugyan
fölöttébb nehéz lett volna megmagyarázni neki, hogy különleges járművünk az
időben képes ide-oda vándorolni, de helyileg egy tapodtat sem tudjuk
elmozdítani.
Bármely, más korba való beilleszkedésnek egyetlen módja lehetséges: ha
igyekszünk alkalmazkodni annak a kornak nem csupán szokásaihoz, hanem
gondolkodásmódjához is. Erre Oszkár figyelmeztetett, aki nem bizonyult ostoba
fickónak akkor sem, ha a saját fejével gondolkodott, mindentudó dobozának
segítsége nélkül. Ő felelt a várnagynak is:
- A pápa úr őszentsége úgy adta áldását az hintó-szekérre, hogy egy kisded
szelencében elküldötte hozzánk szent Vilibáld vértanú bal hátsó zápfogát,
valamint tar fejének két valódi hajaszálát. E csodatévő ereklyék maguk
irányítják ez hintószekeret, Mihály és Rókus arkangyalok kívánsága szerint. Mi,
bűnös halandók hozzá nem érhetünk...
- Rókus nevű arkangyalt ugyan nem ismerek - fitogtatta égi jártasságát a
várnagy, és keresztet vetett -, de szent Vilibáldról meg az ő csodatevő erejéről
magam is hallottam. Maradjék hát az hintószekér ahajt, ahun vagyon, majd állítok
mellé egy porkolábot, hogy a ganajhordó szamarak föl ne rúgják.
Emígyen egyezségre jutván, sorsunkat elrendezettnek véltük, s már azon törtük a
fejünket, hogy a tisztes visszavonulás útjára lépünk, mielőtt kitudódna, hogy a
burgundi palotagróf akkor hallott utoljára rólunk, amikor Vilibáldról, azaz
sosem, midőn a harisnyanadrágos, pufajkás apród odalépett hozzánk. Maga körül
tekingetve, suttogóra fogott hangon így szólt:
- Az én nevem Menyhért, és az Fekete-erdő bárójának fia vagyok. Köszönöm, hogy
segítségemre jövetek, s nem engedetek, hogy az szigorú fegyvernök tovább
aprítson, mivelhogy az igen fájdalmas érzeteket keltett minden tagomban.
- Minek hagytad? Nem oly sokkal erősebb nálad! Elcsodálkozott.
- Mi mást tehettem volna? Vagy ti nálatok, az palotagróf udvorában nem úgy
vagyon, hogy az tanítómester pálcával igazítja rendre, serkenti jobb
magaviseletre az tanétványokat?
- De bizony úgy, úgy - helyeseltem gyorsan. - De ezúttal mivel érdemelted ki a
pálcát, Menyus?
- Hallottad! Csak harmadszorra vertem át a kvintént. Jertek, nézzétek magatok! -
s felvezetett a bástyára, honnan le lehetett látni az alant elterülő tájra.
Méghozzá pontosan oda, ahol nem is régen (?!) még Branovits tanár úr
egzecíroztatta harsány füttyszóra csemetéit. A futballpálya helyén most is sík
porond terült el, némi fűvel és sok görönggyel. Hanem a fa-tribünök helyén
kőerkély övezte a pályát, befelé lejtő lépcsősorokkal. Jobbára romokban hevert
az építmény, de azért föl lehetett ismerni még eredeti formáját.
- Római vár vala - magyarázta Menyhért. - Az dicső római nép építé hajdan, de
beszélik, még eleink is lakozának benne. De az üdő ugyancsak megronta... Hanem a
tér bévül alkalmatos buhurtra meg lovagi tornára és. Olyankor fából nézelődő
helyeket ácsoltat Konrád úr, s zászlókkal szépen fel is díszíttetik.
Magyarázhattam volna a szolgálatkész apródnak, hogy nem várként használták a
rómaiak az amfiteátrumot, aminek romjai terültek el előttünk és alattunk, hanem
cirkusznak s fölöttébb véres játékok porondjának; de egymásra tekintettünk
Oszkárral, és elhagytuk az ismeretterjesztést. Annál is inkább, mert barátunk
tovább magyarázott:
- Amott az térségben az iránya kvintén, mi úgy kibabrált vélem, pedig amúgy jó
ménen ültem...
Karót láttunk letűzve a porondon, s rajta sisakot, meg egy hozzáerősített
bőrpajzsot. Oszkár kapcsolt előbb.
- Nem tudtad leverni a pajzsot? - kérdezte.
- Végöl levertem - felelte Menyhért. - De nem a mester kedvére s nem is az
enyémre. Holnap torna lészen, s ha már a buhurton sem bizonyulok elég ügyesnek,
hogyan győzök majd a tornán? Pediglen ott nekem győzedelmeskednem kell
mindenáron, mert... mert... - De nem tartozik idegenre...
- Azt mondod, buhurt... -tűnődött Oszkár, és a dobozhoz fordult, amely
készségesen tolmácsolt:
- Buhurt egyenlő harci játék, fegyvergyakorlat etcetera.
- Jól mondod, az, az - nézett kissé csodálkozva az apród Oszkár megszólaló
hasára, de túlságosan el volt foglalva magával ahhoz, hogy fennakadjon a dolgon.
A biztonság kedvéért még tereltem is a figyelmét másfelé.
- Apródok nem szoktak részt venni lovagi tornán, legfeljebb mint uruk kísérője -
mondtam, noha fogalmam sem volt arról, hogy így igaz-e. De Menyus kihúzta magát.
- Áltáljában nem is. De én már a minap betöltöm az tizenötödik esztendőmet, s
lovaggá üttetem. De ahhoz helyt kell állanom. Harmadik esztendeje szolgálom
Konrád urat, öltöztetem, vetkőztetem, tartom néki estve a fáklyát, vágom étkének
a húst, nyújtom a kenyeret, hordom a mosdótálat, tisztesség ne essék szólván,
olykor még az serblit is alóla, miként azt vélem, teszitek ti az nagyuratoknak,
kinek udvorában nevelkedtek. Hanem a mezőn eddig lovát vezethettem, arra
felsegíthettem, pajzsát, lándzsáját vihettem, de mögötte kellett járnom
mindenkor. Hanem holnap az tornán ott lészen Ludmillácska is, s nézni, látandani
fogja, hogyan török kopját érette...
- Érette?
- Szalagját bírom, s az lesz lándzsám zászlaja...
Már csak azt kellett volna tudnunk, ki is az a Ludmillácska, de a bástya fokán
megjelent a pálcás apródmester, akit az imént oly csúful hálóba kerítettem volt.
De mintha mi sem történt volna, a legnagyobb barátsággal és udvariassággal
hajolt meg előttünk, miközben zekéjének ujja, amely karja hosszánál fél méterrel
hosszabban lógott le, a földet söpörte (s mivel nem járt hozzá lapát is,
teljességgel hiába - de ez most nem tartozik ide).
- Nagyságos és szeretett Konrád urunk őkegyelmessége, hírét kapván annak, hogy
senior Burgund palotagróf nemes apródjai várába érkezének, elvárja uraságtokat
estebédre, fenn, a palotán!
Evésre való meghívást épelméjű ember vissza nem utasít; gondolom, így volt ez a
múltban is, és ahogyan Oszkárra pillantottam, nem maradt kétségem, hogy így lesz
ez a jövőben. Mondhatják erre persze, hogy épelméjű ember nem csámborog
fölöslegesen a „sötét"-nek nevezett középkorban, s ha mégis odatéved, igyekszik
mielőbb menteni az irháját. De mondani könnyebb, mint megtenni. S különösen, ha
dőre önbizalmunkat növelhette a tudat: mindössze néhány lépésnyire vagyunk
tojásunktól, amelybe visszatérve, bármely pillanatban hipp-hopp! úgy faképnél
hagyhatjuk a történelmet, mint a pinty!
Következőleg nagy méltósággal elfogadtuk a meghívást, és követtük az elszabott
szerelésű hórihorgast a felső várba vezető sikátoron, majd lépcsőn, amely
emeletről emeletre kanyargóit, míg el nem ért addig a morc hodályig, amelyet
lovagteremnek neveztek, s amelyben buzgó szolgák éppen akkor állították föl a
kecskelábú asztalt, hogy fehér abroszt terítve rá, ebédlővé alakítsák a
gerendamennyezetű helyiséget. A vakolatlan kőfalakat szőnyegek borították, az
ablakok inkább lőréseknek tűntek, mint igazi ablakoknak - de hiszen várban
voltunk, nem víkendházban, méghozzá alighanem a lőpor feltalálása előtti időben,
hiszen ágyút, puskát sehol se láttunk, viszont a falakon, ahol szabad hely
maradt, ott lándzsák, pajzsuk s más kézügyesség-fejlesztő eszközök lógtak.
A keskeny álablakok nem voltak beüvegezve, ami így nyáridőben még hagyján,
legfeljebb az eső esik be, de télen ugyancsak cudar hideg lehetett a vastag
kőfalak között! Igaz, az egyik fal előtt ugyancsak kőből rakott kandalló
ásított, de ha abba befűtenek, szegény lovag elöl sül, hátul fagy... Most ugyan
nem égett benne tűz, mégis az előtte álló magas támlás karosszékből emelkedett
föl a vár ura, akit csak ekkor vettünk észre, mert a teremben, noha kint még
sütött a nap, sűrű félhomály uralkodott.
- Isten hozott benneteket, úrfiak! - mondotta öblös hangon Konrád úr, valahonnan
derékig érő szakálla felső harmadából. Iparkodtunk úgy viselkedni, mintha
tényleg azok volnánk, akiknek mondottuk magunkat.
Mi tagadás, jókora követ éreztem a gyomrom táján (pedig ugye a kíváncsiságon túl
az éhség hozott ide), hogy mikor szúrom el jóvátehetetlenül a dolgot. Oszkár mit
érzett, nem beszélhettük meg, de jövőbeli tojásos magabiztosságán szemmel
látható rések tátongtak, és sűrűn pillogott rám: vigyem el én a balhét...
(álljam a sarat, tartsak ki, bizseregjenek a mikroprocesszoraim etcetera).
Egyelőre azonban rendben folyt minden. A szolgák befejezték a terítést, és
réztálban kézmosó vizet hordtak föl. Előkerült a ház asszonya, továbbá egy fehér
arcú, kicsit gömbölyded leányzó, csipkés fejdísszel és hímzett köténykével. Róla
hamarosan kiderült, hogy nem más, mint Ludmillácska, házigazdánk és vendéglátónk
leányzója, kiért Menyhárt az amour courtois, azaz a lovagi szerelem illendőségi
szabályait áthágva, epekedett. De ez még odébb volt; egyelőre a házigazda
asztalhoz invitált bennünket, s az epekedő szerelmes hordani kezdte a tálakat,
mivel az már nem a szolgák, hanem az apród dolga vala. (Így legalább a
legízesebb falatokat kínálhatta imádott hölgyének, mert a szerelem légies, de a
leányzó, mint említettem, elég jó húsban volt.)
Kést, villát azonban hiába kerestem az asztalon, jószerivel még a tányért is
fukarul mérték. Lestem, mihez kezdenek a háziak. Nos, az úrhölgy és leányzója
tulajdon puszta kacsójukkal nyúltak a tálba, s úgy vették ki a sáfránytól sárga
léből a zaftos cubákot, s hogy le ne csöpögjön az abroszra (lecsöpögött), karaj
kenyeret tartottak alá tányérul. Egyedül a házigazda vont elő övéből kést, és
szúrta a jókora oldalasba, amikor kiemelte a léből. Mi - tehettünk volna mást? -
szintén a kezünket használtuk, mint a nők. A házigazdának fel is tűnt a dolog.
- Burgund uram udvarában tőrt sem viselnek immár az apródok? - kérdezte némileg
gúnyosan, ami azonban inkább vélt gazdánknak, mint nekünk szólott.
Nagy barátság nem lehetett közöttük, még ha rangban a Burgund palotagróf nyilván
fölötte is állott, s ilyenre a középkorban sokat adtak. - Útiruhátok is igen
furcsa... - tette hozzá.
- Sietős az utunk - feleltem -, s így málhás szekerünk lemaradt. Abban vagyon
minden ruházatunk és holmink.
- S hová oly sietős? - kérdezett rá tüstént.
No, most legyek okos! Szerencsére Oszkár segítségemre sietett.
- Keresztes hadakat toborzunk a Szentföld fölszabadítására, s erről kérdez urunk
minden jó lovagot, szerte a tartományban - mondotta, s közben dobozára
pislogott, mintha attól várná feleletére a jóváhagyást.
Ámbár meglehet.
- S míg az Úrjézus szenvedéseinek földjén járunk, mások betelepednek házunkba,
kifosztják kamráinkat, s felprédálják javainkat! - csapott öklével nagy
indulatosan Konrád úr az asztalra, hogy kupáinkból kiloccsant a bor. - Mondjátok
meg Burgund úrnak, hogy amíg az rablóknak torkát nem szegi, se Konrád lovag, se
Balambér lovag, kivel hamarost szoros rokonság is egybefűz, biztonságos várát el
nem hagyja!
Feltétlenül megmondom, ha arra visz az utam - akartam felelni, de egyszerre
megszólalt a hátunk mögött Menyhárt, és arca igencsak sápadt volt.
- Mire értsem, jó uram, ez utalást a rokonságra Balambér lovaggal?
- Nem te dolgod, öcsém... Ámbár tudod magad is!
- Ha Ludmilla kezére célozol, uram, jói tudod, hogy arra én pályázom, s a
Fekete-erdő bárója fiának ajánlata nem alábbvaló az Balambérénél!
- Coki, öcskös! - mordult fel Konrád úr. - Nem apród dolga előírni, kihez adjam
a lányomat! Balambér derék lovag, sok marhával, erős várral. Te pedig pelyhes
állú legényke vagy csupán!
- Ha az holnapi tornán győzök, s győzni fogok, annyi bizonyos, ígérted, lovaggá
ütsz engem is...
- Ha győzöl... De mint hallom, háromszor futottál neki a kvinténnek ma is, míg
egyszer leverted... Hát lassabban a testtel, fiam! De ha mindenképpen a szájadat
akarod járatni, ott a lant, dalolj nekünk valamit, hogy mulassanak a vendégek!
Menyhártban forrt az indulat, de engedelmeskednie kellett. Leakasztotta a
hangszert, mivel az is a falon függött (szekrény nem is állt a helyiségben, csak
a sarokban egy nagy, vasalt láda), s megpengette. Magas fejhangon énekelni
kezdett:

Karját fogtam, csikartam is tán.

Toporzékolt a kislány
És kezembe harapott.
Gondolta: vért ereszt kezem fején,
de nem éreztem én
se kínt, se haragot.
Bőrömhöz ért ajkának bársonya,
s fájdalmas ez volt, ez csupán.
* Képes Géza fordítása

- Majd megmutatom én neked, mi fájdalmas! - ordított föl Konrád lovag,

lerántotta nyakából az odakötött asztalkendőt, amelyet szépen kicifrázott a
bőven rászórt sáfránylé, s felugrott. - Jobbágyleányokkal harapdálódz, de nem
eljegyzett úrikisasszonyokkal!
- Uram, ez csupán egy vers - tartotta maga elé védekezően Menyus a lantot. -
Johannes Hadlaub, neves minnesanger műve, ösmerik minden mívelt udvarokban!
- Énekeltél volna hőséneket, az Grál lovagjairól vagy Arthur király udvarából!
Ludmilla - fordult a lányához -, harapdáltad ez ifjút?!
- De atyám! - sikoltott a kövérkés leányzó, felugrott, és kifutott a teremből.
Konrád úrnak ekkor már pálca volt a kezében (a falról akasztotta volna le azt
is?), s fenyegetően közeledett Menyushoz. Vérmérsékletem mintha alkalmazkodni
kezdett volna a korhoz, bennem is fölment a pumpa (indulatba jöttem, dühbe
gurultam, túlfeszültség lépett föl az áramköreimben etcetera), s felugrottam.
- Ne bántsd, uram, ez legényt - kiadottam -, mert barátom és bajtársam ő, s ha
megütöd, mintha engem ütnél meg, ki vendéged vagyok!
Konrád úr kezében megállott a felemelt pálca. Meghökkenése azonban nem soká
tartott. Kezét leeresztette ugyan, de hangja ismét gúnyosra váltott: - No, né
csak! Véded a legényt? S nem félsz, hogy mit a szokás eleddig fékezett
nyelvemen, most mégis elerisztem, s megkérdem: miféle vendégek s küldöttek
vagytok is ti?!
- Csak mint mondottuk volt, uram! - szólalt meg Oszkár hasán a doboz, noha a
pillanat aligha arra volt alkalmas, hogy ő válaszoljon, s ezzel fokozza még a
zavart.
- Mit mondottatok, he? - fordult Oszi felé Konrád. - Sok furcsát és zavarost,
annyi szent! Nemegyszer jártam Burgund úr udvarában, s a heraldikában is van
némi ösméretem, de olyan címert, mint te hordasz, apród, még sosem láttam,
feltehetően, mert nincs is! - és a pálcával Oszkár trikójára mutatott, amelyen
az odanyomott majmok vidáman évődtek egymással, mit sem sejtve arról, egyszer
még a múltban címertani kalamajka okozói lesznek...
- „Több dolgok vannak földön és egén, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni
képes" - felelte jövőbeli barátom helyett a nyakában függő doboz, amely a többi
között arra is be lehetett programozva, hogy bármely kérdésre az adott
klasszikus idézetet válaszolja. Hamlet királyfi azonban mindezt jó atyja
szellemére értette, mi azonban a számunkra éppen nagyon is valóságos középkorban
tartózkodtunk, és semmiféle egérút sem mutatkozott. Konrád úr sietett
biztosítani is bennünket efelől.
- Jószerivel azt sem tudom, hogy furcsa hintószekereteket mi jószág húzta be az
váromba, s ha már itt vagyon, mint állhat csak úgy magában az levegőben, minden
kerék és talpozat nélkül! Meglehet, mindez az én bölcselmemhez hozzá nem férhet,
de annyi belefér, hogy alighanem a Gonosztól vagyon, s legjobb megégetni,
mielőtt engemet is, famíliámmal egyetemben az pokolra viszen!
Sejtettem én, hogy előbb-utóbb baj lesz ebből... Túl sok bennünk, és körülöttünk
az össze- és oda nem illő, előbb-utóbb kiderül, hogy kakukktojás ez a mi
tojásunk a tisztes lovagkorban.
- Jó lenne innen mielőbb megpucolnl! - mondtam leplezetlenül Oszinak, mert
kezdett hirtelen nagyon elegem lenni az időutazgatásból. Hiszen mindjárt este
lesz, és én még egy fia gyíkot sem fogtam, mit mondok majd a szakkörben? Elvitt
a buhurt?!
- Nem addig az - makacsolta meg magát váratlanul társam. - Nem vevéd észre, hogy
bennünket itten sértegetnek? Meg az mi jó urunkat, Burgundot?! S tűrjük el?!
Ez bepörgött! (sétálni ment az esze, megbolondult, zárlatosak lettek a
neuronjai etcetera). Még ő adja feljebb? A végén megesz bennünket a dühös várúr!
- Szerencséd, hogy még a legénytoll sem pelyhedzik az álladon! - legyintett
hirtelen lehiggadva Konrád lovag. - Máskülönben magam hívnálak ki párviadalra.
De ezt a vendégjog sem engedi. Hanem - s hirtelen ötlet suhant át arcán - ennek
az apródnak - és Menyusra mutatott - holnap a legkisebbik Siegfried fiúval
kellett volna megvívnia a lovagi címért. Másítok.
Veletek vívjon meg! Ha oly becsben állotok Burgund úrnál, hogy követséget biz
reátok, akkor bizonyára lovagi erényeiteket is bizonyítottátok már. S méltó
ellenfelei lesztek ennek a lovagjelöltnek. Reátok bízom, melyikőtökkel vívjon
meg, vagy akár válasszon ő maga; nékem mindegy. Térjetek nyugovóra, s
készüljetek: holnap napkeltével a porondon kell helytállanatok uratokért s
magatokért! Jó éjszakát! - intett családjának, s mindvégig szótlan neje
kíséretében távozott. A cselédség követte. Magunkhoz sem térhettünk a
meglepetéstől, már hármasban maradtunk Menyhárttal. Néztünk egymásra, mi
tagadás, nem túlságos örömmel.
- Ezt sikerült összehoznunk - nyögtem ki végül. - Nem gondolod, ideje, hogy
visszavonulót fújjunk?
- Egy - bólintott Oszkár. - Kettő: mi lesz vele?
- Valami csak lett - utaltam arra, hogy mi itt voltaképpen a már megtörténtet
éljük újra. - Nélkülünk is.
- Az nélkülünk - folytatta a komputerstílust Oszkár.
- Ez a változat más. Már velünk.
- Nem te mondtad, hogy a legfontosabb: nem beavatkozni?
- Egy - bólintott. - Kettő: mégis megtörtént. Szerencsére csak csekély impulzus.
Mikroméret, történelem megy tovább.
- No, látod. Meglesz... Vagy inkább: meg volt az nélkülünk is. Trombitálj
visszavonulót.
- És ő? - mutatott Oszkár Menyusra, aki enyhén szólva, látott szájjal hallgatta
a számára több mint rejtélyes szóváltásunkat. - Ami történelemnek semmi, neki
minden.
- Arra vársz, hogy holnap jól kiporolja az irhádat? - bosszankodtam. - Arra
vársz, hogy kivessen a nyeregből, és esetleg kitörd a nyakadat is? Én, tudod,
nem vihetem vissza a te korodba a tojást. Elfelejted, mekkora zűr lehet
mindebből?
- Nem vetlek ki az nyeregből! - szólt közbe Menyus, hallván a számára első
érthető szavakat.
- És Ludmilládat végképpen Balambérnak adják! - mondtam, - Az jobb?
- Ha mindkettőtöket földhöz csaplak, akkor is az övé lesz! - kesergett Menyhárt.
- Hiszen hallottátok.
- És ha Ludmilla mást akar? - kockáztattam meg.
- Ő csak leányzó, azt meg senki sem kérdi - legyintett az apród. - Bárha, nektek
elárulhatom, teste-lelke értem ég.
- A teste is? - kérdezte Oszkár.
- Balambér öreg, mint az országút - magyarázta Menyus. - Velem meg már andalgott
is a csalitosban...
- Jobb, ha nem is folytatod - emelte föl a kezét Oszkár. - Még kiderül, hogy ez
már nem is kétesélyes ügy, anélkül pedig még a számítógép se tud mit kezdeni
vele.
- Kétesélyes ez, komám - feleltem. - Vagy Balambér, vagy Menyus. Mi lenne, ha
megszöktetnénk őket? A párviadalt is megúsznánk...
- Hová szöktessük? Magunkkal nem vihetjük őket.
- No persze, Maradtam volna a gyíkjaimnál! - sóhajtottam. - Most miért nem segít
a hasadon a doboz valami jó idézettel? Ami éppen ide illik. Megbökdöshetnéd egy
kissé!
- Ti nem vagytok Burgund úr apródjai! - kiáltott föl váratlanul Menyhárt, és
keresztet vetett.
- A gazdád hamarabb rájött - bólintottam. - De néked jót akarunk. Hát ne sokat
kérdezősködj!
Ezenközben Oszkár a gombjaival foglalatoskodott, mert a doboz a szokásos
hasbeszélő hangján megszólalt:
- Megállj, leányom! Van még egy segítség!
Már éppen jelezni akartam, hogy a mindentudó doboz tévedésben leledzik, hiszen
mind a hárman kifejezetten hímneműek vagyunk, amit még akár egy klasszikus
idézet kedvéért sem szívesen adnánk föl, midőn az ajtóban megpillantottam
Ludmillát, aki nyilván visszaszökött, s már oda is futott Menyushoz. A fránya
gép mindent észrevesz, s mi több: előbb, mint mi…
- Mondd hát, ifjú vitéz, ama segítséget! - rebegte a dundi leányzó, s az apródra
csimpaszkodott, aki boldog szerelemmel ölelte át. Nem lehet érző szív, amely meg
ne esne rajtuk!
Még a komputeré is hozzájuk húz, s így folytatja:

Nézd, itt e csepp üveg: ha ágyba tértél,

Hörpintsd ki hirtelen, mi benne van.
Ettől minden kis porcikád elönti
Valami hűvös, ólmos zsibbadás;
Eredben is megáll a lüktetés;
Lélegzeted se jelzi majd, hogy élsz;

Ajkad, képed rózsái megfakulnak;

Pillád lecsuklik, mintha a halál
Zárná ki lelked ablakán a fényt,
S kormányzó ész híján minden tagod
Dermedt, görcsös, hideg lesz, mint a holté...

- Ó, szegény fejem! - sikoltott föl a lány..- Miféle segítség az, amely csak a
halálban lel menedéket?!
- Nyugodj, meg, leányzó - feleltem. - Társam jót akar. Amit hallasz, csupán egy
költemény, amelyet bizonyos Shakespeare nevű költő írt,* akarom mondani, fog
írni, de ezzel most ne törődj. Hallgasd tovább tanácsát!

A zord halálnak álcáját viselvén,

Így fekszel majd negyvenkét óra hosszat,
S végül - mint könnyű álomból - felébredsz...
* Mészöly Dezső fordítása

- Már úgy meg mire jó az egész? - tamáskodott ezúttal Menyhárt, és magához

szorította Ludmillát, mintha sosem akarná elengedni.
- Nem kívánhatom tőletek, hogy a világirodalomban is jártasak legyetek -
nyugtattam meg -, de némi türelem szükségeltetik a dologhoz. A költeményben,
amelyet mímusok adtak volt elő, a szerelmes leányzót Júliának, az ifjút pedig
Rómeónak nevezik. Ők is szerelemben égnek egymásért, de hiába: a szülők halálos
ellenségek, s Júliát egy Paris nevű ifjú grófnak szánják. Egy jámbor barát
tanácsára és segítségével Júlia beveszi a mondott szert, s halottnak hiszik,
megsiratják, eltemetik. De negyvenkét óra múlva, a csendes kriptában föltámad...
- S Rómeóval megszökik! - találta ki a történet folytatását Menyhárt,
földerülve. A torkomat köszörültem.
- A terv kétségtelenül így szólt...
- De nem sikerült! - jajdult föl a leány. - S megholtak...
Meghökkentem: talán ismerik a történetet? Hiszen tudvalevő, hogy Shakespeare
többnyire közkézen forgó történeteket dolgozott föl, s nem ő találta ki őket. De
csekély a valószínűsége, hogy éppen a Rómeó és Júlia históriáját ebben a várban
is ismernék... S mi szükség lenne rá, hogy egyáltalában megismerjék? Végtére is,
ott a szándék kivitele azon vallott kudarcot, hogy Rómeó nem tudta: Júlia csupán
tetszhalott, mert az üzenet nem ért el hozzá... Igazi halottnak vélte, s ezért
öngyilkolta meg magát. Menyus viszont itt van, részese a tervnek, ismeri a
titkot, és semmi akadálya sem lesz, hogy kivárja, amíg Ludmilla a tetszhalálból
magához tér. S akkor usgyi, meg sem állanak a Fekete-erdőig, ahol Menyus
abszolúte otthon van!
- Senki se holt meg - feleltem némi késéssel, de nagyon meggyőző hangon. - Vígan
egymáséi lettek, s talán még ma is azok, sok gyerekkel s még több unokával...
- Azt én is sokat akarok - pirult el Ludmilla, és nem volt kétségem, hogy ha
módja nyílik rá, akaratát végbe is viszi.
Már csupán az alkalmat kell megteremteni hozzá.
Mi sem könnyebb ennél - gondolná magában az ember. Azután eszébe jut, hogy
vajh', mi is lehetett ama kis üvegcse tartalma, amely tetszhalálba meríté
Júliát, hogy színe veszett, lélegzete szakadt, mint az igazi holtnak? Ez az
apróság valahogyan kimaradt a történetből, ami máskülönben érthető is, hiszen
irodalom és művészet nem kémiaóra, hogy receptet is adjon a cselekményhez.
 Menyus semmi megfelelő főzetet, altatószert sem ismert, de őszintén szólva, ha
ismert volna is, jólélekkel aligha mertük volna rábeszélni, hogy megigya. Annyit
tudtunk a középkori vegytanról, hogy az aranycsinálás titkát is hiába keresték,
pedig azt nem élő emberen kellett kikísérletezni, mint a tetszhalált. S különben
is, a kissé mordul félbeszakadt estebéd után kellő leckét adott a kor
higiéniájából ahhoz, hogy ne bízzunk a vegykonyhaművészet főzeteiben sem. Ha
talán nem alszik is el örökre a szép dundi leányzó, elég, ha olyan hascsikarást
kap, hogy nem a Feketeerdőig, de a legközelebbi csendes zugig sem jut el baj
nélkül...
Persze maradt még egy lehetőség: beülünk a tojásba, „hazaszaladunk", és hozunk
valami jóféle altatót, amely biztos hatású, és nem veszejti el azt, aki lenyeli.
Csakhogy én, egyfelől, ha álomra hajtom busa fejecskémet, tüstént durmolok,
minden pirula nélkül is; másfelől, éppen ezért, kevéssé ismerem a recept nélkül
kapható altatókat. De tegyük föl, hogy tanácsokat kérek valakitől, akár receptet
is szerzek, hogy valami biztosabb szerhez jussak, legyünk csak ismét őszinték:
van-e, létezik-e egyáltalában olyan altató, amelyet, ha bevesz valaki, holtnak
hiszik tőle?
Be kell vallanom, az irodalom e tekintetben messzibbre szalajtotta a
képzeletet, mint a valóság engedi; olyannyira, hogy még három-négyszáz
esztendővel Shakespeare után sem lehetséges igazán megismételni azt, amit a
költő kitalált. Igaz, rendes körülmények között ugyan kinek jutna eszébe valóra
váltani egy színdarabot! No de valljuk meg, a mi helyzetünk és körülményeink
mindennek voltak nevezhetőek, csak éppen „rendes"-nek nem!
Szerencsére az ifjú szerelmesek, kihasználva az alkalmat, s cseppet sem
zavartatva általunk, sűrű csókolódzásba fogtak, s így megvitathattuk a dolgot
Oszkárral, aki megnyugtatott:
- A mi korunkban már ismernek olyan vegyületet, amely majdnem a tetszhalál
szintjéig szállítja le az anyagcserét, beleértve a lélegzést és a szívműködést
is. Ezt használják operációknál a nehézkes altatás helyett.
- S tudsz szerezni belőle?
- Körzeti orvos fia áramkörben (haver, barát etcetera).
- Pipec - válaszoltam, s ő bólintott, hogy tolmácsgép nélkül is érti. - Nekik
itt megmondjuk, hogy csak nyugodtan legelésszenek egymás piros ajakáról,
mindjárt térülünk-fordulunk, s meghozzuk a kis csali-itókát.
- Akár te is itt maradhatsz velük - felelte Oszkár. - Hiszen a jövőbe úgysem
jöhetsz el velem, akkor meg minek utazgass.
- Lehet, hogy áramköreink millivoltra azonos feszültségben zsonganak - mondtam -
, de baleset mindenkit érhet, s ha nálatok netán már serpenyővel várják a
tojásodat, hogy integrált rántottat süssenek belőle szintetikus szalonnával,
akkor ez a két bohó lélek még csak el lesz valahogy egymással, de én
évszázadokat rostokolhatok, hogy visszaérjek a gyíkjaimhoz! Nem, Oszikám! Szépen
leteszel engem otthon, s ismét értem jössz, ha már nálad a szer...
- Ám legyen - hagyta jóvá Oszkár, és szelíden megkopogtatta Menyus vállát. - Ha
szabad egy szóra, kedves barátom! Az álomital hintószekerünkön vagyon.
Mi mostan érte megyünk, s elhozzuk. Addig ti itt foglalatoskodjatok tovább is
azzal, amihez kedvetek van. Ha közben esetleg járművünket rövid időre nem
látandjátok, még ne higgyétek felőlünk azt, hogy csalfa hitszegők volnánk!
Csupán elugrunk némi ízesítőért hozzá, hogy Ludmillácska kisasszony torkát ne
keserítse a szokatlan itóka!
- Ó, mely gondoskodó, hív barátok! - tárta ki felénk karját a leány, és enyhén
fokhagymaillatos csókot lehelt a homlokomra. Láttam, hogy Oszkár borúsan nézi a
jelenetet, és sürgősen megjegyeztem:
- A titkos csodaszert ő hozza...
Mire Ludmilla Oszkárt is belehelte, és az érzelmi egyensúly helyreállott.
Indulhattunk le, a várudvarba.
A folyosónál és a lépcsőfordulónál tovább nem jutottunk.
A már meggyújtott és vészes vörös fénnyel lobogó fáklyák fényében két alabárdos
zárta el utunkat, Fegyverüket épp úgy tették keresztbe előttünk, mint a
filmklubban vetített történelmi Korda-filmeken szokás. S mielőtt még
tiltakozhattunk volna, a lépcsőkanyarban felbukkant a hálóba fogott fejű
mesterfegyvernök; sajnos, ezúttal minden háló nélkül. Éppoly tökéletes
udvariassággal szólt hozzánk, mint amikor estebédre invitált, s meglehet, csak
én éreztem hangjában némi gúnyos csengést, midőn így szólt:
- Konrád úr megparancsolta nekem, hogy hálószobátokba vezesselek benneteket.
 - Inkább mennék saját kocsinkhoz - mondtam, de ő fejét ingatta.
- Az kocsihintó nem nyugovásra való, és sértés is lenne urunkkal szemben, ha
ebben engedne pihenni benneteket. Jertek velem!
Az alabárdokra tekintettünk, és nem volt kétségünk, hogy immár nem vendégek:
foglyok vagyunk.
Követtük a fegyvernököt a homályos, kanyargó folyosón.

3.
Tyhű, micsoda kösöntyű!

- Ugye szépek?
- Persze, gyönyörűek...
Mivel az ember hölgyekkel szemben sose legyen udvariatlan. Különösen, ha éppen
most érkezett a lovagkorból. Még ha ezt nem árulhatja is el.
Tehát habozás nélkül rámondtam a két sáros, rozsdás bigyóra, amit Veronika a
tenyerén tartott, hogy annál szebbet sosem láttam...
Új korukban kétségtelenül azok lehettek, s ahogyan a régészlány körmével
óvatosan lekapargatta egyikről a ráragadt koszt, kiderült, hogy nem rozsda az,
nem is lehet: tompa aranyszín csillant elő.
- Fülbevalók, egészen épek, s mindjárt a teljes pár belőlük - mondta lelkesen
Veronika, és a tátongó mélység sötétjébe tekintett. - Vajon hogyan kerülhettek
ide?
- Valaki meghúzta a leányzó fülét, aki viselte, s kicsúszott belőle -
szellemeskedtem, de Veronika komolyan vette.
- Mind a kettőt? - s nekem hideg futott végig a hátamon.
- Csontokat nem találtatok mellettük? - kérdeztem.
- Ha arra gondolsz, hogy viselője beugrott Ide, ne aggódj... A középkorban
ritkán ugrottak kútba, mert a kutakat már az ókortól szentnek tekintették...
Ámbár, mint kiderült, ez itt nem kút volt, hanem kifalazott ciszterna... Tíz
méter mélyen megtaláltuk a kőlapokkal kirakott alját is. Vizet tartottak benne,
de az nem a hegyből fakadt... Pedig a XIV. századbeli várleírás kifejezetten
kútról beszél... De az máshol lehetett...
- Persze hogy másutt! - vágtam rá, és az alsó vár udvarára mutattam. - Ott volt
ni, majdnem a sarokban...
- Ezt meg honnan veszed? - nézett a kezem nyomán a bokorral benőtt helyre
Veronika, és én szerettem volna a szájamra csapni!
- Csak úgy tippelem - hebegtem. - Gyíklesés közben kicsit elbóbiskoltam a napon,
és ezt álmodtam...
- Lehet, hogy nem is álmodtál rosszul. Valószínűbb is, hogy a kút az alsóvárban
volt, mint itt fönn, a hegyen... Majd megássuk ott is a próbát... Egyelőre
azonban ezt a ciszternát kell befejeznünk. Bőségesen szolgált lelettel. Nem is
hinnéd, mi mindent képesek az emberek évszázadok alatt beleejteni egy kútba vagy
akár ciszternába! Edényeket, korsókat, használati tárgyakat. A kutaknál már csak
a szeméttelepek kínálnak gazdagabb fogást a régésznek...
Mindaz, amit Veronika nagyszerű felfedezésnek és leletnek tartott, a kiásott
ciszterna mellett, egy sátor védelmében hevert, s alig mutatott jobban, mint a
tenyerén dédelgetett fülbevalók. Sáros koloncok voltak többnyire, amelyekben
csak a szakértő szem látta meg az értéket vagy szépséget. Ámbár a köcsögök jó
formájúak voltak, s meglepően épek. Alighanem azért, mert a vízbe esve nem
törtek össze, hanem lassan süllyedtek alá. Idővel persze megteltek iszappal,
sárral, de azt majd a múzeum laboratóriumában szedik ki belőlük nagy óvatosan.
- Holnap feljövünk a terepjáróval értük, és levisszük - magyarázta Veronika, de
a kösöntyűket selyempapírba csomagolta, és táskájába tette. - Ezt még ma este
tisztába teszem - mondta.
- S füledbe akasztod, hogy menő legyél a Branovitsnál - tettem hozzá, de
Veronika nevetett.
- Nála csak a teljesítmény számit, nem a szépség - mondta, s erről sajnos
eszembe jutott, hogy hamarosan nekem is teljesítenem kell, ha be akarom tartani
az ígéretemet. S bár senki sem kéri számon rajtam, állnom kell, mert
becsületbeli ügy. De csak óvatosan, nehogy megint eljárjon a szám!
Mi tagadás, amikor a hórihorgas fegyvernök ránk csukta az ajtót, nem túlságosan
reménykedhettem abban, hogy egyhamar ismét Veronikával társaloghatok ugyanezen a
helyen; pontosabban ugyanennek a helyén, mivel akkorra az emeletnek, ahová
vezettek, már a szó szoros értelmében hűlt helye lesz, csak a csonka falak
emlékeznek rá, hogy valamikor épen s büszkén magasodtak a fellegekbe!
A zárat, ha volt az ajtón egyáltalában, nem fordította ránk, hiszen vendégek
voltunk és nem foglyok, mégsem maradt kétségünk afelől, hogy hiába indulnánk
vissza, lefelé a lépcsőn, azok az alabárdok hamarosan utunkat állnak. S nekünk
semmiféle fegyverünk vagy bármi eszközünk sincsen ahhoz, hogy szembefordíthassuk
velük: hiába vagyunk olyan korok szülöttei, amelyekben különben játszva tennénk
ártalmatlanná ez ósdi vasakat, s azokat is, akik markolják őket. Magunkban,
elszakítva civilizációnktól gyengék, kiszolgáltatottak és ártalmatlanok vagyunk!
Pedig ha kitekintettünk a táblátlan ablakon, le a tágas udvarba, a gyenge
holdfényben is láthattuk közeli és mégis megközelíthetetlen menedékünket, a sima
falú, magányos időtojást -…
- Mi lesz, ha tönkreteszik - fogott el a rémület, hiszen mintha alakokat, talán
őröket? láttam volna bóklászni körülötte.
- Ettől ne félj! - nyugtatott meg Oszkár. - A gép védi önmagát, meg sem
érinthetik.
- Mágneses mező?
Oszkár vállat vont.
- Fogalmam sincs. Mondtam neked, hogy én csak kezelni tudom, de különben nem
értek hozzá.
- Valahogyan vissza kell jutnunk belé - mondtam, s letekintettem a jó
kétemeletnyi mélységbe. De a kőfal sima volt alattunk, se kiugró, se kapaszkodó;
a hatalmas kőkockák szorosan illeszkedtek egymáshoz.
- Nem tarthatnak itt örökké - mondta Oszkár, és ez a szó, hogy „örökké",
meglehetősen furcsán hangzott a szájából, ha meggondolom akár helyzetünket, akár
a körülményeket, amelyek ide juttattak. - Reggel kiengednek, már csak azért is,
hogy részt vegyünk a tornán. S akkor talán lesz módunk valahogyan visszajutni a
tojásba. Például azt mondjuk, hogy benne maradtak a fegyvereink...
- Az asztalnál még azt mondtuk, hogy utánunk hozzák a holminkat!
- Úgysem hitte el Konrád bátyánk. De a tojásba talán visszaenged, mert nem tudja
elképzelni, hogy azzal megszökhetünk, anélkül hogy a helyünkről elmozdulnánk.
- S ha mégsem? Én még életemben nem ültem lovon, nemhogy kopját törni tudnék!
Oszkár elmosolyodott.
- Ne aggódj, majd én megvívok a barátunkkal.
- Ez azt jelenti, hogy a ti időtökben még lesznek lovak? Hiszen már most is.. -
akarom mondani, az én időmben is fogytán vannak, azaz lesznek... Hallod-e, ha
nem megyünk haza, én beledilizek (megbolondulok, eszemet vesztem, zárlatos
leszek etcetera) ebbe a szüntelen időzavarba!
- A ló egészség - zökkent vissza Oszkár a saját modorába. - Egészség kötelező.
Mindenkinek három választott sport. Egyik ló. Én úszom, vívok és lovagolok. Te?
- Én sakkozom - feleltem kitérőén. - De azért van saját kocsid már?
- Senkinek sincs saját kocsija - tért vissza a folyamatos beszédre. - Vannak
közforgalmú járművek és egyediek, de azok is köztulajdonban a depókban. Akinek
szüksége van rá, beül és megy.
- Mindenkinek van hozzá jogsija?
- Nincs szükség rá. Lineáris mágnességgel haladó járművek korlátozott
sebességgel, és a gyerek is kezelheti. De csak két kilométeres távolságnál
nagyobbra használhatók. Azon belül kötelező gyalog járni.
- Kötelező?
- Az. Embervédelemből. Technika mindent tud, mindent helyettesít, az ember
ellustul, elpuhul, elkényelmesedik, és gyenge lesz. Mozgás egészség, járni kell.
Csak öregek, betegek kivételezettek. Más senki. De nem is jutna eszébe.
Megszoktuk, hogy járunk. Járni jó.
- Most tényleg jó lenne! - tértem vissza helyzetünkre. - Nincs valami tanácsa a
mindenttudó dobozodnak? Amivel kihúzhatna a csávából?
Oszkár a mellén lógó szerkentyűre tekintett. -Technikát, irodalmat, filozófiát
tud. Középkorra nincs beprogramozva.
- Pedig akik a tojást kitalálták, számíthattak volna rá, hogy odajutnak vele.
- Nem akartak sehova se jutni. Azért került zár alá.
-Tényleg nem tehetünk mást, alszunk egyet. Holnap talán okosabbak leszünk -
mondtam, és az ágyra tekintettem, amelyen azonban csupán jól megtömött
szalmazsák fedte a deszkákat, párna, takaró semmi. - Ha nyár van is, ezek között
a falak között megvesz bennünket az isten hidege - bosszankodtam.
De mintha csak toppra jött volna, nyílott az ajtó, és begördült rajta a vár
kisasszonya, nyomában két szolgálóleánnyal, akik jókora dunyhákat cipeltek, s
hozzá lepedőket. Ludmilla sem érkezett üres kézzel: két párnát ölelt formás,
dundi karjával.
- Tegyétek csak le, majd az ifiurak kedvükre megágyalnak maguknak - rendelkezett
Ludmilla, s oly óvatosan rakta le a két párnát, mintha törékenyek lennének.
- Az lepedőt sem? - csodálkozott az egyik szolgáló.
- Korai neked még ifiurak lepedőjét vetni! - felelte úrnőjük, s bár e
kijelentésnek kevés értelme volt, a leányok engedelmeskedtek, s Ludmilla már
terelte is kifelé őket. - Igaz, jó álmokat! - mondotta közben, s az ajtóból, már
egyedül, visszasúgta: - Hanem a szert ne feledjétek!
Az ajtó becsukódott Ismét, s ml egymásra bámultunk.
- Nem látja ez a balga leányzó, hogy foglyok vagyunk? - kérdeztem. - Lesheti az
altatóját a likon…
- Mondtam, aludjunk rá egyet - felelte Oszkár, s megfogta az egyik párna sarkát.
A párna megbillent, és kiesett alóla a kötél.
Mivelhogy a két párna között szorosan összetekerve s laposra hajtva egy tekercs
jó erős kenderkötél rejtőzött.
Ezért hozta Ludmillácska saját kezével a párnákat! Ezért nem engedte
cselédeinek, hogy megágyazzanak!
- Micsoda ötlet! - kiáltottam föl.
- Középkori - felelte lakonikusan Oszkár, és kitekintett az ablakon. - Mászni
csak tudsz?
- Módjával - feleltem óvatosan. - Hanem ezek után igazán el kell hoznunk számára
az altatót. S még a szemére sem vethetünk semmit: az csak az igazán középkori
ötlet!
Oszkár a nehéz tölgyfa ágyat vizsgálgatta.
- Legjobb lesz, ha ehhez kötjük. Elég erős, hogy megtartson.
Eszembe jutottak az udvaron bóklászó árnyak.
- Nem árt némi türelem. Várjuk ki, míg lenyugszik a hold. Ha őrséget állítottak,
addigra az is elálmosodik, s kevesebbet lát.
Éjfélig kellett várakoznunk; akkor a hold eloldalgott a hegy mögé, s az udvaron
az árnyékok egybemosódtak. Kitartottunk, amíg világos falú tojásunk körvonalait
is elnyelte a sötétség, azután nekiveselkedtünk a nehéz tölgyfa ágynak, és az
ablakig taszigáltuk. Lábaira hurkoltuk a kötél egyik végét, a másikat
kieresztettük az ablakon. Reméltük, leér a földig. Menyus, aki a szökést
kiagyalta, és a kötelet a gyanún felül álló Ludmilla kezébe adta, nyilván
gondolt rá, hogy ne legyen kurtább a szükségesnél... Hanem igazán szerethetik
egymást, ha erre vállalkoztak s kockáztattak! Mivel mit sem ront segítségük
értékén, hogy nem csupán értünk, hanem önmagukért is tették! Igazán nem
hagyhatjuk pácban őket!
- Én megyek előre - mondta Oszkár, és kitekintett a feneketlen sötétségbe. - Te
addig mindenesetre tartsd kézzel is a kötelet, hogyha netán az ágy kevés lenne
hozzá, idő előtt földet ne érjek. Ha lent vagyok, háromszor gyengén megrántom, s
jöhetsz te is. Én majd feszítem, hogy könnyebben mászhass.
- Nem vagyok azért egészen kezdő - feleltem, s ő már lovagló ülésben billegett
az ablak kőkeretén.
Megköpte a tenyerét, bizonyítva, hogy némely szokások az idő múlásával s a
tudomány fejlődésével sem halnak ki. De hát ez a legbiztosabb módja annak, hogy
a kötél ne csússzon. Ő már kint is volt.
Egy pillanatig még láttam imbolygó fejét, azután elnyelte a sötétség. Teljes
erőmből markoltam a kötelet, de a hajdani bútorokat még nem pozdorjából
készítették; derekasan kitartott az ágy lába egyedül is. Fél perc sem telt belé,
a feszülő kötél lazulása jelezte, hogy Oszkár baj nélkül leért, majd három apró
rándulás, hogy indulhatok én is.
Nem állítom, hogy szabadidőm javát kötélmászással töltöttem volna eddig, de
annyi gyakorlat és ügyesség azért szorult belém, hogy a kifeszített kötélen,
kézzel-lábbal kapaszkodva, csúszás nélkül learaszoljak két emelet magasságból,
még ha nem lakótelepi, hanem bőven kiadagolt középkori is az a két emelet.
Lihegve fogtam talajt, és sóhajtva engedtem el a köteleket.
- Mi legyen vele? - kérdeztem súgva.
- Semmi - felelte Oszkár. - Így kell hagynunk. Vagy sikerül Menyuséknak virradat
előtt visszahúzniuk, vagy így marad. Úgyse hiszi azt Konrád úr, hogy kirepültünk
az ablakon...
- Ebben nem vagyok olyan biztos - feleltem, de nem volt ajánlatos tovább
társalognunk a fal tövében.
Megcéloztuk az irányt, amelyben a tojás bújt a sötétben, és összegörnyedve futni
kezdtünk felé.
Oszkár futott elöl, következőleg ő esett hasra.
- Hő! - mondta valami, amiben felbotlott. - Ki vagy?
Nem tehettem mást, felsegítettem - nem Oszkárt, ő felugrott magától is, hanem
akiben felbotlott -, s a fal felé fordítottam, amerről jöttünk. - Arra futott a
beste! - súgtam neki, és az alvásból felriadt őr kábán elfutott. Ha lett volna
türelmünk hozzá, kivárjuk, amíg a falhoz ér, és koppan. De mi addigra már a
tojásnál jártunk, Oszkár még futás közben megnyomta dobozán a kellő gombot, és
az ajtó kitárult.
Lihegve roskadtunk a semmire, amely puhán, de szilárdan megtartott bennünket.
Az ajtó már bezárult mögöttünk, és a tojásban megnyugtatóan világos lett.
- Most aztán nyomás - sürgettem Oszit, de ő leintett.
- Néhány percen most már nem múlik - telelte. - Itt biztonságban vagyunk, és nem
szabad, hogy remegjen a kezem, mert elvétem az időt, és rosszkorra viszlek
vissza.
- Erről jut eszembe, ne gyere ugyanarra az időpontra értem, mert amíg és ahol
éppen van ez a gép, addig látható is. Lehet, amikor felvettél engem, senki a
felső várban dolgozók közül nem vett észre. De ha túl nagy forgalmat bonyolítunk
le, előbb-utóbb feltűnést keltünk vele. Meglehet, a középkorban nem kell
magyarázkodnunk, legfeljebb csodát hisznek, vagy az ördög mesterkedésére
gondolnak. De az én korom mégis valamelyest már természettudományos idő, ahol
épkézláb magyarázatot kellene adni, azt pedig felteszem, jobb mellőzni...
- Túlfeszültség - vágott közbe Oszkár. - Mikor? - Gondolom, úgy estefelé, amikor
Veronika és a napszámosai elhagyták már a hegyet.
- Ott leszek - felelte Oszkár, és megnyomta a gombot.
Szokás szerint nem történt semmi, de mi tudtuk, hogy nagyon is történik.
Feszülten hallgattunk, Oszkár az óráját nézte.
Azután elengedte a gombot, és nekem a jelenben kellett lennem.
- A biztonság kedvéért előbb lessünk körül - tanácsoltam.
Oszkár átlátszóvá tette a falat, és körülpillantottunk.
Sütött a nap, körben a falaknak csak romjai látszottak, s fent a csúcson se
sokkal több a felső várból.
- Hangot nem tudsz beereszteni? - kérdeztem.
Barátom megint babrált a dobozon, s egyszerre madárcsicsergés hatolt át a
falon, majd hallottuk, hogy odalent az úton elhúz egy teherautó. S utoljára
éles, szaggatott sípszó harsant föl; semmi kétség, Branovits tornatanár úr
idomítja még kölykeit.
- Megérkeztem - álltam föl a kényelmes semmiről. - Tehát ahogyan megbeszéltük.
És szia!
- Kikapcs! - köszönt el Oszkár is, és kinyitotta az ajtót.
Kiléptem az udvarra, és visszafordultam. A bezáródó ajtóban még megpillantottam
Oszkár gombra szegeződő tekintetét, azután az ajtó bezárult, a tojás
megremegett, a másodperc tört része alatt elhalványult, majd eltűnt a szemem
elöl. Ismét magam álltam az alsó vár elhagyatott, romos udvarán, kezemben a
lepkehálóval.
Odaballagtam a kőhöz, ahol utoljára egy szemfüles és csalóka gyíkkal volt
randevúm. De a gyík már nem volt ott, és én letelepedtem az üres kővel szemben.
Némi ásózörgés lehallatszott a felső várból is, én végigsimítottam a homlokomat:
valóban nem álmodtam az egészet?!
Oldalra tekintettem, ahol a felső vár leghosszabb fala az udvarig ért le:
emeletnyi most is állott belőle. De az ablaknak, ahonnan egy gazdátlan kötélnek
kellene kilógnia és himbálódznia, hiszen csak az imént ereszkedtem le rajta -
nyoma sem volt.
Ó, persze, hiszen annak már sok száz esztendeje...
No, jobb lesz, barátom, ha nem töröd tovább a fejedet, mert a végén tényleg
belezavarodsz... S meglehet, mégiscsak álom volt az egész.
Majd elválik. Hiszen ha mégsem, Oszkárnak alkonyatnál ismét meg kell jelennie.
S ha jön, talán megtörtént, ami megtörtént. Ámbár az is megesik, hogy az ember
tovább álmodja a legkedvesebb álmait!
Addig azonban van még idő, s azt el kell valahogy töltenem. Felkerekedtem, s
meglátogattam Veronikát odafönt. Éppen, nagyon izgatott volt, s valamit
dédelgetett a tenyerén. Felém mutatta.
- Ugye szépek?
- Persze, gyönyörűek - feleltem, de tovább nem ismétlem, hiszen ezt már
elmondtam.
A kösöntyűk arra mindenképpen alkalmatosak voltak, hogy visszazökkentsenek a
jelen időbe, és segítsenek elütni belőle az estig hátralévőt.
Veronika listát készített a sátorba gyűjtött leletekről, azután összecsomagolta
jegyzeteit, rajzait, fényképezőgépét, s végül kifizette a napszámosokat, akik a
munka nehezebbjét végezték. Az állványt a csörlővel, amelyről a napközben egyre
mélyülő ciszternába leereszkedtek, egyelőre a helyén hagyták, mondván, azt is
majd holnap a terepjáróval szállítják el. A munkások elköszöntek, s nyomukban mi
is lassan ballagtunk lefelé Veronikával.
- Mozgalmas élet lehetett itt hajdan - nézett az egyik bástyamaradványra a
régészlány, miközben elhaladtunk mellette.
- Hajaj, de mennyire! - vágtam rá, mire oldalról rám pillantott.
- Úgy mondod, mintha ott lettél volna...
- Ugyan már! Csak elképzeltem... A te ásód az én fantáziámat is megmozgatta...
- Azt elhiszem... Csak nehogy rablólovagokkal álmodj! - tette hozzá nevetve, s
talán érthető, hogy én nem nevettem vele.
Az alsó várba érve elindult a csalitos felé.
- Azt mondod, hogy errefelé lehetett a kút? - kérdezte, és igyekezett
félrehajtani a szúrós ágakat.
- Csak találgattam - vágtam rá. - Honnan tudhatnám?
- Kétségtelenül, itt a legsűrűbb a növényzet az udvaron, s ez arra utal, hogy a
talajban itt több a víz - töprengett. - No, ha marad még az ásatási pénzből
valami, akkor megnézzük... Jössz haza?
- Sajnos még nem mehetek - tértem ki. - Gyík nélkül nincs képem hazatérni.
Megvárom az alkonyt, akkor újra kijönnek...
- Ahogy gondolod - s kurtán fölnevetett. - Marad a Branovits. Majd ő hazavisz.
No, isten áldjon!
Soha jobban nem utáltam a tornatanárt. De tehetetlen voltam. Akár igaz volt
Oszkár, akár nem, meg kell várnom, hogy eljön-e.
- Igaz is, Péter - fordult vissza már az útról Veronika. - Néhány percig mintha
valami fehéret láttunk volna odaföntről itt az udvaron. Mi volt az?
- Én nem láttam semmit - dobbant meg a szívem, de a biztonság kedvéért
hozzátettem: - Ha csak nem a szúnyogirtók... Azok jártak erre, és fújtak szét
valami fehér port... -
- A szúnyogirtók? - csodálkozott Veronika, de szerencsére nem törte tovább
rajta a fejét. - Meglehet - mondta -, azért oszlott el olyan hamar - s
szemérmetlenül billegő hátsó fertállyal vonult lefelé az úton. Hamarosan
elhallgatott odalent a sípszó, és nekem majd meghasadt a szívem.
De nem sajnált senki, legföljebb a gyík velem szemben a kövön. Torka pihegve
járt, és apró gombszemét rám meresztette.
Már mozdult a kezem, hogy rávetem a hálót, de még idejében meggondoltam: hová
vinném? Vissza a középkorba? Mit keresne ott? Apró gyíktojásokat rakna, hogy
azok ki tudja, hányadik ivadéka majd kiköltse azt a gyíktojást, amelyből ismét ő
fog kibújni?!
Nem ajánlatos a természet bölcs rendjét összekeverni. Magam se csavarognék
benne, ha nem kötne az ígéretem, s nem állna itt az orrom előtt a szép nagy
tojásgép, nyitott ajtajában Oszkárral, amint sürget:
- Jössz már végre?! Meddig kell még itt cippelnem (szobroznom, várakoznom
etcetera)?
- Bekapcs! - köszöntem az ő nyelvjárása szerint, hogy lássa, nem feledkeztem el
egészen róla. - Jövök már! - S beléptem a tojásba.
Az ajtó bezáródott mögöttem, s én már-már otthonosan néztem kőről. Csakhogy a
tojás ezúttal nem volt oly üres, mint első alkalommal. Padozatán fura holmik
hevertek. Oszkár követte tekintetemet, s megmagyarázta:
- Ha már otthon jártam, elhoztam a hokiszerelésemet is. Valamivel könnyebb, mint
a páncélruha, és van olyan szilárd... Ne mondja Konrád úr, hogy Burgund urának
apródja még páncélt sem hord magával, ha útra kél!
Kíváncsian szemrevételeztem: valóban pillekönnyű, műanyag mellvédő és
lábszárvédő volt, a sisak pedig hasonlatos ahhoz, amit ma is használnak a
hokizók. Ütőt persze nem hozott magával, de egy vastag, körülbelül egy méter
hosszú, ugyancsak műanyag rúd feküdt a szerelés mellett.
- Hát ez micsoda? - kérdeztem, és felemeltem, de kivette a kezemből.
- Vigyázz, mert ha elindul, kiveri a ház oldalát... Majd meglátod, ha
használom... Ha kopjatörésre kerül a sor...
- De ha szegény Menyust kiveted a nyeregből, meglehet, Ludmillácska maga is
Balambért választja!
- Ne félj, van erre is tervem! - nevetett Oszkár.
- Mit találtál ki?
- Én semmit. Megbeszéltem a dolgot a házikomputerrel. Az adott egy ötletet. De
ne félj, utána kitörültem a memóriájából, nehogy apám megtalálja, ha megint a
szemüvegét kéri számon tőle, mert magától sosem emlékszik rá, hová tette!
- De megeredt a szavad! Inkább indíts, mert egyszer már majdnem lebuktunk
(lelepleződtünk, rákerültünk a kijelzőre etc.)!
Oszi nekiveselkedett, és megnyomta az indítót.
- Mi történt? - kérdezte azután.
- Veronika meglátta a tojást, amikor először jöttél vele. Alig tudtam
kimagyarázni a dolgot. Még jó, hogy ezt a randevúnkat későbbre tettük...
- Sajnos a gép ugyan a helyéről nem mozdul el, de amíg valahol az időben jelen
van, addig kétségtelenül jelen van - magyarázta Oszkár teljesen fölöslegesen,
mert hiszen ez eddig is nyilvánvaló volt. Mindamellett rákérdeztem:
- Nem kellene már elengedni a gombot?
- Mi?... Ja! Dehogynem! - kapta le a kezét róla Oszkár. - Elterelted a
figyelmemet róla...
- Légy szíves, és ne fogd rám a saját zárlatodat! - dühödtem meg. - Hová a
pokolba vittél?!
- Nyugi, mindjárt kiderül - felelte, és áttetszővé tette a tojást.
Természetesen ugyanott voltunk, ahol eddig is, de körülöttünk az alsó várnak
nyoma sem volt. Olyannyira, hogy még - azaz már - romjaiban sem állott. Rendbe
szedtem a memóriámat, és következtettem.
-Túlszaladtál! Korábban vagyunk... Mikor?
Oszi tanácstalanul nézett az órájára.
- Rád figyeltem... Nem tudom, hány másodperccel nyomtam tovább...
- Kérdezd meg a dobozodat!
- Az se tudhatja... Nézzünk ki!
- Egy tapodtat se mozdulok! Megint elkapnak, és nem születik minden korszakban
egy mentő Ludmilla!
- Látod, egy lélek sincs körülöttünk... Csak pár lépést!
Mire válaszolhattam volna, kinyitotta az ajtót. Kilépett, és én nem tehettem
mást, mentem utána.
A rét - mert az alsó vár udvara csupán virágos rét volt ezúttal - valóban
elhagyatottnak látszott. Magas fák nőtték körül, s erdő borította a hegyet is,
ahol egyszer majd fellegvár épül. Beleszimatoltam a levegőbe.
- Füstszagot érzek...
- Én semmit - felelte Oszkár, s mivel a szag félreérthetetlenül csípte az
orromat, kénytelen voltam megállapítani, hogy kétszáz év múlva (mármint hozzám
képest), az emberiség sok minden tekintetében fejlettebb lesz a mainál, de a
szaglóérzéke kétségtelenül tompulni fog.
Oszkár tehát mit sem sejtően elindult a rét széle felé, a fák közé. Bosszúsan
követtem, míg a lejtő szélére nem értünk; ott megtorpantunk mind a ketten.
A fák között kiláttunk a hegy alatt elterülő síkra, s rajta, tőlünk alig
százméternyi re, az amfiteátrumra.
Nem a romjaira, mint Konrád úr várából volt (lesz! lesz!) látható, hanem a
nagyjából és egészéből még ép kőépítményre. Benne egy csomó fehér és kék ruhás
nő, gyerek, a falakon római sisakos katonák dárdákkal, pajzzsal. Túl az
amfiteátrumon fehér falú házak égtek nagy füsttel. S ezt nem érezte Oszkár!
- Nem tetszik nekem ez - mondtam, és hasra feküdtem egy fa tövében. Barátom
ajánlatosnak látta követni példámat.
Ebben a pillanatban a hátunk mögött éktelen lárma támadt. Érthetetlen nyelvű
kiáltozás, lódobogás, fegyvercsörgés. Rémülten kaptuk hátra a fejünket, és azt
láttuk, hogy ahonnan jöttünk, a réten lovas katonák robognak át, elvágva
bennünket a tojástól, el mindenféle visszavonulási lehetőségtől!
- Mit mondtam! - sziszegtem a fogam között, de már későn, s így teljességgel
hiába.
A bőrruhás, torzonborz fegyveresek a tisztásra érve megálltak, leugráltak
lovukról, és nem is ügyelve a tojásra - talán furcsa sziklának vélték, talán
észre se vették, annyira mással voltak elfoglalva -, becsörtettek a fák közé.
Nem volt nehéz kitalálni, innen akarták bekeríteni és megostromolni az alkalmi
erőddé vált amfiteátrumot. Egyre közelebb értek hozzánk. Felrántottam Oszkárt.
- Fussunk, mert nyakunkon a népvándorlás! - kiáltottam, és magam után
vonszoltam az egyetlen, még nyitva levő irányba, az amfiteátrum felé.
Szaladtunk, mint akit kergetnek. Ha meggondolom, kergettek is...
Bukdácsolva lecsörtettünk a hegyoldal maradékán, míg nyomunkban ott loholtak a
támadók. Nem ugyan miattunk, de semmi kétségünk sem lehetett, ha utolérnek,
hiába bizonygatjuk nekik, hogy mi csak gyíkot fogni indultunk...
Leértünk az országútra. Ha még nem is aszfalton, csupán bokáig érő porban
rohantunk tovább... Az út az amfiteátrum felé kanyargott.
Messziről láttuk, hogy annak kapuját bezárták már a védők, hiába is
kopogtatnánk rajta! Pedig az üldözök már szintén kiértek a fák közül, s ők is az
úton trappoltak...
Levágtunk az utat szegélyező tippancsba, s az építmény oldala felé tartottunk.
Talán a túloldalon még találunk nyitott bejáratot; s ha nem, az amfiteátrum fala
legalább eltakar bennünket üldözőink elől. Mivel most már jól láthattak
bennünket, s másként nem menekülhettünk előlük.
Az íves kőfal tövében futva a magas fű némileg ismét fedezett, így értünk a
kanyarig, azon túl pedig az amfiteátrumhoz csatlakozó kőépület állta utunkat.
Földszintes téglaépület volt, nagy ablakokkal. Beugrottunk az egyiken, s egy
folyosóra értünk. Itt már nem láthattak üldözőink; reméltük, egérutat
nyerhetünk... Kiértünk egy udvarra, közepén vízmedencével. Megkerültük, és ismét
befutottunk az oszlopok közé.
Az oszlopokkal párhuzamosan fal emelkedett, rajta egyetlen ajtó. Beléptünk.
Félhomályos helyiségben állottunk. Sarkában piszkos, földes tunikában egy férfi
térdelt, és göröngyöket szórt vissza sebesen egy gödörbe. Még látszott, hogy a
gödörben cserépkorsó áll - azt igyekszik eltemetni.
Amint meghallott és megpillantott bennünket, hátrafordult, és felkapta a
mellette heverő rövid, kétélű kardot. Felénk tartotta, és lassan felemelkedett.
Véreres szeme vadul forgott.
Több ajtó a helyiségen nem volt, s mögöttünk fölhangzott az üldözők
lábdobogása.

4.
Lóra, vitézek!

A vérben forgó szemek azonban nem ránk tekintettek; túlnéztek rajtunk, mögénk,
az ajtóra.
Hátrakaptuk a fejünket mi is. Az ajtó világos négyszöge éppen akkor sötétült el:
termetes alak jelent meg benne, bőrruhában, egyik karján pajzzsal, másik kezében
buzogányféle vasdoronggal. A világosságról jött, s hunyorogva nézett körül.
Nyilvánvalóan észrevett bennünket is, de fegyvert csak a sarokban feltérdeplő
piszkos tunikás férfi kezében láthatott. Egyszerre mozdultak egymás felé, s
ugyanakkor ösztönösen mi oldalt - különben menthetetlenül közöttük maradunk, s
ez nem sok jóval kecsegtetett.
A fal mellett kecskelábú asztal állott, annak ütköztünk. Megragadtuk és
előredöntöttük. Vastag, gyalulatlan lapja maradt az egyetlen fedezék számunkra.
De a szembekerülők, hogy eltakarodtunk az útjukból, ügyet sem vetettek ránk,
csak egymást figyelték.
A támadó nem sokat teketóriázott. Magasra emelte buzogányát, és előreugrott.
Nagyot ordítva csapott le.
A tunikás összegörnyedve maradt és félreugrott. Egy időben kaszáló mozdulattal
kardjával oldalra csapott, de fegyvere a pajzson koppant. Első összecsapásuk
tehát egyiküknek sem hozott sikert.
Óvatosan kerülgették egymást, alkalmat keresve az újabb rohamra, s nem vették
észre, hogy valamennyiünk feje fölött a gerendamennyezet ropogni kezdett: tüzet
fogott! Alighanem az amfiteátrum védői gyújtották fel felülről, hogy az épület
ne szolgálhasson az ostromlóknak támaszul és segítségül, hiszen tetejéről már
majdnem elérhették volna a cirkusz felső peremét. A száraz és olajjal bőven
átitatott fa gyorsan tüzet fogott. Abban reménykedtünk, hogy talán a küzdők is
észreveszik fejük fölött a veszélyt, kihúzódnak a csapdából, s kint, az oszlopok
között, a nyílt udvaron folytatják a párviadalt. Nem gondoltunk a félig elásott
cserépkorsóra! Már a támadó is megpillantotta, és semmi kétsége sem volt, hogy a
másik azért iparkodott az utolsó pillanatban elásni, mert tele van arannyal...
Vagyonát szerette volna átmenteni arra az esetre, ha utóbb bőrét is sikerül
megmentenie!
Nem maradt ideje egészen elrejteni, s most már a támadó nemcsak és elsősorban
az életére tört, hanem a kincset akarta mindenáron megszerezni! Ezért
kockáztatott, de ezért nem tágított a tunikás sem. S ez lett a mi szerencsénk
is.
A következő összecsapásban a nomádnak sikerült kiütnie a kardot a másik
kezéből, s már nem tartva tőle, a túlsó sarokba, a gödörhöz ugrott. De a
tulajdonos nem adta fel, s kihasználva a pillanatot, hogy nem szegeződik rá
fegyver, puszta kézzel vetette magát támadójára. Mind a ketten felbuktak a
lendülettől, és a félig telt gödörbe estek. Kezük egymás torkán...
Ez volt az alkalmas s alighanem egyetlen pillanat, amikor egérutat
nyerhettünk... Felugrottunk, félrelöktük fedezékünket, és az ajtóhoz rohantunk.
Kint szemünkbe csapott az éles napfény és a sűrű, fojtogató füst. Nem törődve
azzal, hogy meglátnak bennünket az udvaron át, ismét a vízmedence mellett,
arrafelé rohantunk, amerre a kijáratot gondoltuk.
Mások is arra igyekeztek, támadók és megtámadottak egyaránt. Az épület egész
teteje már lángokban állott, s bármely pillanatban beroskadhatott. Mindenki a
menekülés útját kereste. Senki sem törődött velünk. Kint azután, az épület
előtt, kiújult a harc: a jól felfegyverzett támadók kegyetlenül felkoncolták az
épületből menekülőket, akik jórészt fegyvertelenek voltak, s az amfiteátrumba
szerettek volna bejutni. De annak kapuját már eltorlaszolták a védők, s
részvétlenül nézték, hogy társaik a szemük előtt pusztulnak el.
Mindezt inkább csak érzékeltük, mint láttuk, mert nem a páholyból néztük a
történteket! Menekülők voltunk mi is a javából, s szerencsénken és gyors
lábunkon kívül alighanem annak is köszönhettük, hogy kijutottunk a kavarodásból,
hogy ruházatunk merőben különbözött támadókétól, védőkétől egyaránt... Egyik sem
tudhatta biztosan, kihez, hová tartozunk, s egy-egy megtorpanásnyi idő elegendő
volt számunkra, hogy a felemelt fegyver elől kitérjünk, mielőtt lecsaphatott
volna. De háromszor is meggondolom legközelebb, mielőtt kilépek a tojásból, ha
egyszer sikerül visszajutnom belé!
Arról már nem is mertem ábrándozni, hogy egyszer ismét otthon lehessek!
Ha más-más korból is, de mind a ketten ismertük a környéket. Az épületek
változhattak az évszázadok alatt, szaporodhattak és pusztulhattak, de a hegy, a
völgy, általában a táj aligha... Hiszen még az út is ugyanott kanyargott minden
alkalommal, amikor rá kellett lépnünk...
A pataknak is meg kell lennie!
Egyszerre gondolhattuk, mert szó nélkül is mind a ketten arrafelé futottunk. Az
én időmben a patak párhuzamosan folyt az országúttal, vagy kétszáz méternyire
attól, a várheggyel ellentétes oldalon. Méghozzá meglehetősen menedékes partba
bevágódva... Ha odáig sikerül elérnünk sértetlenül, s most is ugyanúgy találjuk,
vágatában talán észrevétlenek maradunk, s kijuthatunk a nem várt és kívánt
csatából is!
Szerencsénkre csapadékos nyárban járhattunk: a fű magasra nőtt, s bár az én
koromban sík területet ezúttal inas cserje tarkította, amelynek ágai helyenként
összekapaszkodtak, s karmoltak is, de legalább elrejtettek, míg egyszerre
kicsúszott lábunk alól a talaj, s legurultunk a meredek parton a patak széléig.
Vígan s az emberi világ helytelenkedéseivel mit sem törődve, csörgedezett a víz
a maga megszokott útján.
Lihegve megálltunk, s kezünket, arcunkat a hűs, átlátszó vízbe mártottuk. A
csata elmaradt mögöttünk, de lármája elhatolt hozzánkig. Csak utol ne érjen!
- Fel vagy alá? - kérdeztem Oszkárt.
- Tőlük függ - mutatott fölfelé. - Ha ők erre, mi arra.
- De ki mondja meg, merre? - tártam szét a kezemet, s óvatosan visszamásztam a
bevágásból a part felső pereméig. Kilestem. Sokat nem láttam, csak a magasba
törő füstöt, s a harci zajt hallottam. - Semerre se - súgtam hátra és alá. - A
cirkuszt ostromolják... Azzal vannak elfoglalva...
Szikraeső és láng csapott a magasba: ekkor omlott be a ház teteje, amelyből
menekültünk. Vajon a korsóért vívott küzdelem eldőlt-e eddig?
Visszamásztam a patakhoz.
- Ha elindulunk a patakkal szemben, fölfelé - mondtam -, az én időmben eljutunk
egy kis hídig, azon visz át az út. Ha az alatt sikerül észrevétlenül átjutnunk,
megkerülhetjük a várhegyet.
- A híd még nekem is meglesz - bólintott Oszkár. - S ha az út már most létezik,
valami csak átviszi a patak fölött is... De mihez kezdünk, ha megkerültük a
várat?
- Még nem tudom... Kivárjuk, míg a harc eldől, vagy este lesz, és megpróbálunk a
tojáshoz visszajutni... De itt semmi esetre sem maradhatunk tovább... Túl közel
vagyunk, s a leghitványabb marcona is túlerőben van hozzánk képest...
Oszkár belátta, hogy igazam van, s a patak medre mellett elindultunk. Néhol a
part annyira összeszűkült, hogy a vízbe kényszerültünk. De mi volt ehhez képest,
hogy az imént még az életünk függött egyetlen hajszálon! Némán és kitartóan
gyalogoltunk tovább.
Némileg tévedtünk: a híd helyén még palló se állott! Az út ekkor is keresztezte
a patakot, de csak gázlóban. Sáros széllel laposodott el az addig s azon túl is
magas part; aki át akart kelni a vízen, az lehúzta lábbelijét, s áttalpalt, vagy
szekéren, lovon haladt, s annak a csermely nem jelentett akadályt.
Nekünk sem, amennyiben emberrel nem találkoztunk. Aki menekülhetett, az
föltehetően már elfutott, s ha nincs kit üldözni, a kergető se fárad
fölöslegesen. Ha pedig nincs híd, az sincs, amit az ellenség elől őrizni kell.
Egyszóval bátran haladhattunk tovább, a harc végképpen elmaradt a hátunk mögött,
s mi akár ki is jöhettünk már a vágatból...
Hanem azért csak óvatosan! Elég néhány kóbor lovas, és pórul járhatunk.
Valamelyest tanultunk meggondolatlanságunkból...
A későbbi várhegyet, mint említettem, még erdő borította. Meredek oldalába a
lóra szokott nomádoknak semmi kedvük sem volt felkapaszkodni. Óvatosan, de
kitartóan araszoltunk előre, immár fölülről közelítve meg tisztásunkat, amelyen
a tojás állott.
Alkonyodott, mire odaértünk. A harc, amennyire kivehettük, valamelyest csitult.
Úgy tűnt, az amfiteátrumot eddig nem sikerült bevenniük, de a támadók nem adták
föl szándékukat. Sátrakat vertek föl, csak alig néhány lépésnyire is a tojástól,
amellyel továbbra sem törődtek. Mivel megmagyarázni, értelmezni nem tudták, és
semmihez sem hasonlított. Jól sejtettük, hogy a terep egy furcsa alkotórészének
tekintették. Alig ötven méter választott el bennünket tőle, de messzebb esett
talán annál is, mint amikor a most még nem létező várfalakról tekintettünk le
rá... Ki hoz kötelet számunkra, hogy odajussunk?!
Ezúttal azonban senki segítségére sem számíthattunk. Magunkat pedig gyengének
és tehetetlennek éreztük. Talán, mert egyszerre túl sok megpróbáltatáson estünk,
át; talán, mert nagyon váratlanul és felkészületlenül értek bennünket. S
ráadásul önmagunkon kívül senkit sem okolhattunk érte; nincs annál kínosabb,
mint amikor az embernek be kell látnia, hogy egyedül ő a hibás...
Lefeküdtünk egy vastag törzsű, öreg fa tövében, s vártuk a jó szerencsét. De
legalábbis, azt, hogy egészen besötétedjék, s a nomádok - mert immár semmi
kétségünk sem lehetett, hogy valamelyik pusztai lovas nép zúdult a szemünk előtt
rá egy civilizált településre - elnyugszanak. Valamikor ők is szoktak aludni, s
általában régen a csatákat éjszakára szüneteltették, különben megesett volna,
hogy a sötétben ellenség helyett barátot kólintottak főbe. Ha sikerül
észrevétlenül beosonnunk közöttük a tojásba, megmenekültünk.
Valami azonban már egy ideje bökte a csőrömet. Nem akartam egyenesen
rákérdezni, mert ha megsértem Oszkárt, még itt hagy a pácban. Óvatosan
közelítettem meg.
- Amikor éppen nem időtojásokat lopkodol, mire készülsz?
- Egészségőr leszek - felelte, s elengedte füle mellett a mondat első felét.
Gyanakodva kérdeztem:
- Tornatanár?
- Nem egészen - nevetett, s ezzel megnyugtatott. Ő ugyan nem sejtette, hogy
bennem miért él határozott elfogultság e különben nemes foglalkozás
képviselőivel szemben. - A testedzés is része lesz a munkámnak, de az több
ennél. Nálunk ez a legfontosabb és legjobban fizetett hivatások egyike. Egy
gyakorlott egészségőrnek nagyobb a tekintélye, és többet keres, mint akár egy
programtervező. Pedig anélkül megállna az élet...
-Tornatanárok nélkül viszont nagyon jól el tudom képzelni!
- Mondom, hogy ez több annál! Nálunk minden fizikai munkát gépek végeznek, a
nehezeket éppen úgy, mint a nagyon finomakat. Az ember pedig nemcsak tevékeny,
hanem lusta lény is. Feltalálta a kereket meg a nukleáris energiát, de ha
teheti, szívesen kifekszik a napra, süttetni a hasát. Ez benne van minden
harmadik osztályos társadalomismeret-tankönyvben... Nomármost, az orvos
legfeljebb a betegeket tudja meggyógyítani, de akinek kutya baja sincs, csak úgy
magától satnyul el, azon az orvos nem tud segíteni. Ha pedig nem egy-két
emberrel eshet meg, hanem egyszerre sokkal, abból már könnyen baj lehet... Erre
találták föl úgy hetven-nyolcvan esztendővel ezelőtt... Vagy mondjam inkább úgy,
hogy azelőtt? az egészségőröket, akiknek az a hivatásuk, hogy az emberiség
fizikai és szellemi frissességét és rugalmasságát őrizzék meg. Nehéz mesterség,
marha sokat kell hozzá tanulni meg gyakorolni, és biztosan kinő majd a
szakállam, mire alsó fokú gyakornokból főőr leszek...
- S nem lő a fenekedbe egy tök egészséges jazig, vagy alán, vagy fene tudja, kik
ezek, egy horgas nyilat!
- Ki tudja, ha tervezőőr leszek - ábrándozott Oszkár -, ezek a tapasztalatok még
jól jöhetnek nekem...
- Pedig ők is szívesebben lovagolnak, mint gyalogolnak - intettem a tisztáson
foglalatoskodók felé. - Azt is egészségőrök találták föl, hogy valahány
kilométerig nem szabad kocsiba ülni?
- Egy híres főőr hozatta törvénybe. Akkora szobrot kapott érte halála után, hogy
lift visz föl a tetejére!
- Ha jól értem, a számolás meg a technika nem tartozik az egészségőrök
tananyagába...
- Szerencsére nem, mert ahhoz én elég süket vagyok. Csak az alapfogalmakat kell
tudni, mint a diagonális halmazelméleti logaritmusok meg a végtelenek
paradigmái, de hát ezek érettségi tételek, akár tudós, akár libatenyésztő lesz
utóbb belőled.
- Valami előnye mégis van annak, hogy nem a jövőben élek - mormogtam, hallva a
mi tagadás, érthetetlen kifejezéseket. Pedig ha én művész vagy történész leszek
is, a technikát kedvelem. De félre a távoli jövővel! Végre elérkeztünk oda,
ahová kilukadni szándékom volt. Lehető legudvariasabban mondtam: - Tudod, azon
töprengtem, hogy az a doboz a nyakadban mi mindent tehetne még, ha arra jó, hogy
vezérelje a tojást, tolmácsoljon vagy irodalmi idézeteket szónokoljon... Pedig
milyen kicsi!
- A miniatürizálás nem olyan nagy dolog - nézett a dobozra Oszkár. - Lézerrel
egész könyvtárat lehet felírni egy barackmagra. - Csak az a baj, hogy aki nem
szokta meg valamelyik gép kezelését, az nem is sejti, mire lehetne még
használni!
- Ezt mondom én is! - kiáltottam fel, hogy ilyen könnyen bejött az utcámba.
Menten a szájamra csaptam is, mert a kazárok (vandálok, vizigótok?) a
közelünkben tébláboltak. - Hátha ez a doboz mást is tud, mint amire használod?
- Prospektus nincs hozzá, annyi bizonyos - ismerte be Oszkár. - Azt tudom
csinálni vele, amit a tojástervezőktől láttam... Az idézetgombot is csupán
véletlenül ismerem: egyszer valamin veszekedtek, és az egyik megnyomta, mire a
doboz Goethét kezdett szavalni. Ők jót röhögtek rajta, kibékültek, én meg
megjegyeztem a gombot.
- Megnézhetem közelebbről? - kérdeztem, s egyáltalában nem lepődtem volna meg,
ha ellenkezik. De csupán aggódott:
- Nagyon kell vigyázni vele, mert hátha elszúrjuk (elrontjuk, tönkretesszük,
rövidre zárjuk etc.), s itt ragadunk.
Lassan beközelítettem a dobozhoz, s bár nem vettem le a nyakából,
megérintettem.
- Gondolom, van rajta egy törlőgomb, mint a magnókon - mondtam. - Arra kell
vigyázni, hogy azt ne nyomjuk meg. A többivel talán lehet más kapcsolásokat
előhívni vagy akár beletáplálni...
- Ha valami fegyverre gondolsz, az biztosan nincs belétáplálva! Se kőbalta, se
atombomba...
- Valami jóféle lézersugaracska se?
- Nálunk nincs fegyver! De ezt hosszú elmagyaráznom...
- Ne is tedd, Oszikám! Mert azt talán még elhiszem, hogy ott nálatok nincsen. De
a tojást arra találták föl, hogy utazzanak vele. Oda is, akarom mondani, akkorra
is, amikor még a rossz bácsik bántották egymást, és fütyültek arra, hogy valaki
az abszolút békéből érkezik éppen. Nem lehet, hogy valami védekező fegyvert
legalább ne programoztak volna belé!
- A tojás érinthetetlen és támadhatatlan - védekezett más fegyver híján Oszkár
érvekkel -, és ne feledd, hogy kiszállni nem akartak belőle, csak nézni! Hogy
meg ne sértsék az időparadoxont; de ezt már többször mondtam...
- Jó, jó, mondtad - hagytam rá, és tovább vizsgáltam a dobozt. Viszonylag kevés
gomb volt rajta, de hálózatszerűen; ami azt jelentette, hogy számos, különböző
kapcsolatot lehetett közöttük teremteni. De tényleg, ki tudhatja - ha nem tudja
-, hogy egy-egy kapcsolathoz mi van beprogramozva! De valami próbát mégis tenni
kéne... Tovább kérdezősködtem: - Hogyan csinálod például a láthatatlan
anyagsűrítést? Amitől szék meg asztal lesz a tojásban?
- Ó, az semmi! - legyintett Oszkár. - Egyszerű gerjesztés.
Mély lélegzetet vettem, mert közeledtem a célhoz.
- És azt csak a tojásban lehet létrehozni?
Oszkár elsápadt, és kezét védően a dobozra tette.
- Mire gondolsz?! - kérdezte elfulladó hangon.
- Azt hiszem, sejted - válaszoltam, és kitekintettem a fák közül a rétre. Vagy
ötvenlépésnyire tőlünk a nomádok egy csoportja éppen tüzet rakott, s a száraz
rőzse már ropogott. Ismét a dobozt vettem szemügyre, és az oldalán lévő rácsra
mutattam. - Ha jól sejtem, ez itt rajta egy egyszerű detektor. Mi lenne, ha a
tűz felé fordítanád, és beindítanád az anyagsűrítési programot?
- Fogalmam sincs, mi történne - ismerte be Oszkár.
- Nem baj - vigasztaltam. - Itt az alkalom, hogy kipróbáld - és anélkül, hogy
elvettem volna tőle a dobozt, rácsos oldalát a tűz felé fordítottam. - Nyomás,
barátom!
Oszkár némileg habozott, de nem mert ellentmondani. Keze végigfutott a
billentyűsoron, és a tábortűz oly hirtelen aludt el, mintha elfújták volna, vagy
valaki egy óriási kalapot borít rá.
A gyors és tökéletes eredmény bennünket is megdöbbentett, pedig mi legalább
számítottunk valamire... De a tűzrakókat oly váratlanul érte, mint a
villámcsapás. Vagy inkább az ellenkezője, hiszen az gyújt s nem olt! Az eget
nézték, de abból egy szem eső nem esett... A fa száraz volt, s szél se rebbent:
mi történt hát?!
Legföljebb találgathattuk, mert beszédüket vagy inkább zavart és összevissza
kiáltozásukat nem értettük; talán ha tolmácsgépünket is üzembe helyezzük, az
lefordítja. Ámbár miért és ki programozta volna belé ezt is? De a gép ezúttal
mással volt elfoglalva. Miként cselekedte, amit tett, legfeljebb abból
következtethettük, hogy a nomádok végül is tudomásul vették, hogy tüzük elaludt,
és megpróbálták újra meggyújtani. Csakhogy a reá vetett rőzse a semmiből
visszapattant, mintha láthatatlan fal venné körül vagy födné az iménti máglyát.
S ez végképpen megzavarta őket. Fel s alá futkostak, mígnem az egyik sátorból
előcipeltek egy roskatag öregembert, akinek bőrsüvegéből színes tollak állottak
ki, nyakában zsinórra fűzött csontok zörögtek, és kezében mindenféle csöngőkkel
felcicomázott botot rázott.
Az öreget a kihűlt tűzrakás elé állították, s buzgón magyaráztak neki, mire
széttárta karját, egyik lábáról a másikra kezdett ugrálni, és magas
fejhangon, kiáltozva énekelt valamit.
Oszkár elengedte a dobozt, amely megbillent, és engedelmesen visszasimult a
mellére.
Ugyanabban a pillanatban a tűzhelyre vetett rőzse akadálytalanul hullott az ott
lévő elszenesedett csonkok közé, s egy alá tartott fáklyától mindjárt lángra is
lobbant. Nyomában éktelen diadalordítás tört ki.
- Így terjed a babona! - csóváltam elégedetlenül a fejemet. - Most mélységesen
hiszik, hogy a varázslójuk oszlatta el a rontást a tüzük felöl, és sikerült
elűzniök az éjszaka szellemeit!
- Még nincs is éjszaka - felelte Oszkár, és én legszívesebben képen vágtam
volna! - Ez most a legnagyobb gondja? Ahelyett hogy örülne, mert kezünkben a
szabadulás lehetősége! Arról nem is szólva, hogy magától aligha jött volna rá...
De nem vághatom képen, mert egyrészt nem vagyok agresszív jellem, másrészt
mégiscsak övé a doboz, amely voltaképpen tényleg varázslatos eszköz: hiszen
ítész csoda, hogy mi mindenre képes az emberi ész s tudomány!
- Az anyagkoncentráció tökéletesen megteremthető a tojáson kívül is -
állapítottam meg higgadtan. - Ennek a védelme alatt bántatlanul besétálhatunk a
tojásba!
- Minek a védelme alatt?
- Nagy ég! - emeltem magasba a karomat, mint Ferdinánd az Ármány és szerelem
című klasszikus mű kőtelező iskolai előadásán, amikor el akarják szakítani
imádott Lujzájától. Erről egy pillanatra felködlött bennem Ludmilla és az ő
Menyhártja, továbbá Rómeó meg szegény Juliskája; s eltűnődhettem volna, hogy ha
az élet is csupa boldogtalan szerelemből állana, mint az irodalom, akkor mitől
lenne emberiség, hogy korsókat ásson el, tüzet varázsoljon, és egyszer majd
falat tudjon építeni az összesűrített semmiből... De az idő sürgetett,
helyzetünk továbbra is válságos volt, s így elhessentettem magamtól a dőre
ábrándozás kísértését. - Ha két oldalunkra áthatolhatatlan burkot vonsz ebből a
micsodából, akár az orruk, szemük előtt vonulhatunk el, egy ujjal sem nyúlhatnak
hozzánk!
- Gondolod?
- Francnyavalyát (Ördögöt, chippet etc.) gondolom! Tudom!!!
Oszkár képe végre földerült.
- Nosza - mondta rögtön egészen érthetően, s maga elé tartva a doboz detektoros
felét, kilépett a fák közül.
A tűz ezúttal kiesett a hatósugárból, és vígan lobogott tovább. De egy marcona
bőrruhás belekerült, s lépés közben úgy megdermedt, mintha kővé vagy jéggé
változott volna: egyik lába a levegőben maradt, a másik csak éppen sarkával a
talajon, és mégsem esett el! Senki se hitte volna el, talán még az én időmben
sem, ha megmondjuk: körülötte a levegő tartotta meg...
Elcsodálkozott ezen viszont a közelében tartózkodó többi nomád. Sok idejük
azonban nem maradt rá. Ahogyan haladtunk előre, mintegy alagutat építve
magunknak a tojásig, rendre mozdulatlanná lettek ők is. Csak a rét távolabbi
részén lévők tették tovább a dolgukat, de a közben tényleg sűrűsödő homályban
nem figyeltek föl a különös jelenségre. S ami azt illeti, szedtük a lábunkat,
hogy sok Idejük ne maradjon a csodálkozásra se az érintetteknek, se a nézőknek.
Mint említettem talán, a tojás legföljebb ötven méterre volt tőlünk. S gyorsan,
baj nélkül elértük volna, ha egy ifjú nomád, ki tudja, honnan és hogyan, nem
kerül a hátunk mögé! Mi tagadás, erre az egyre, nem ügyeltünk... Márpedig ha
egyszer már oda jutott, bántatlanul követhetett bennünket az „alagútban". S
bizony jött is utánunk, egyre sebesebb léptekkel, vállán íjjal, hátán tegezzel,
amelyből sűrűn meredeztek a tollas nyílvesszők, jobb kezében pedig rövid
lándzsát tartott.
Mindezt csak egy pillanatra tudtuk fölmérni, a láb-dobogásra rémülten
hátrakapott fejjel, mert jobbnak láttuk az utolsó métereken futásra venni a
dolgot, s elérni a tojás közben gombnyomással kinyitott ajtaját, mielőtt a
nekibuzdult harcos bennünket ér utol!
Nyakunkon éreztük lihegését, amint elértük a bejáratot, s elsőnek én ugrottam
be, nem azért, mert gyávább vagy gyorsabb lettem volna, hanem mert Oszkárnak
kellett hátrább jönnie, hogy a dobozzal manőverezhessen. S ennek
töredékmásodpercei elegendőek voltak ahhoz, hogy üldözőnk beérhessen bennünket,
ha fegyverrel még nem is, de annyira igen, hogy a lendülettől beugorjék a
tojásba!
Hibátlanabb és alkalmatlanabb vendég még aligha járt ott!
Maga is így vélhette, mert szúrásra vagy dobásra emelt keze a lándzsával
lehanyatlott, s álmélkodva vagy csupán gyanakodva tekintett körül. A sima falú,
jóformán üres helyiségben nyilván csapdára gyanakodott. S ha Oszkár ösztönösen
bezárja mögöttünk s ezzel mögötte is az ajtót, benne is lett volna. Más kérdés,
hogy nem éppen örömünkre és előnyünkre.
Barátom és útitársam (vagy inkább „vezérlőm", hiszen az útitárs én voltam)
azonban egészen mást cselekedett. Lehajolt a magával hozott s változatlanul a
tojás padozatán heverő holmikhoz, felkapta közülük azt a bizonyos, nem tudom,
mire jó, egyméteres rudat, egyik végét a hóna alá szorította, a másik végét,
szembefordulva üldözőnkkel, felé fordította, s a rúd tövében megnyomott valamit.
A következmény döbbenetes volt!
Hogyan is írjam le? Legegyszerűbb, ha az úgynevezett teleszkópantennához
hasonlítom. Azt mindenki ismeri, akinek van táskarádiója, s ugyan kinek nincs!
De hasonlóak a tengerészeti látcsövek vagy a fényképezőgép-állványok is: több,
egymásba dugott és kihúzható csőből állnak.
Nos, ilyen teleszkópnak bizonyult Oszkár egyméteres rúdja is. Azzal a
különbséggel, hogy nem kellett az elemeket egymásból kihúzkodni, hanem
kilökődtek azok maguktól Is! Pontosabban valamely, nyilván a tövébe beépített
motoros szerkezet nyomta ki, de hát ilyesmi már az én időmben is előfordul a
jobb és drágább autók „magától kibújó" antennáival. Két különbség azonban mégis
mutatkozott: egyfelől, míg az antennák többnyire vékony falú, érzékeny eszközök,
Oszkáré kemény és szilárd rúdnak bizonyult; továbbá oly villámgyorsan lökődött
ki s nőtt általa az egyméteres rúd a négyszeresére, hogy az ifjú harcost nem
csupán telibe találta a melle - bőrmellvértje - közepén, hanem úgy fellökte,
hogy nagyot szaltózva hátrafelé, kiröpült a nyitott ajtón, tojásunk tövébe!
 Oszkár egyik kezének mozdulatára e teleszkópdárda visszabújt önmagába, a
másikéra bezárult az ajtó, s mi végre magunkban, és teljes biztonságban
lehettünk!
Elmélkedhettünk volna meggondolatlanságunkról, amely ekkora bajba sodort, s
szerencsés megmenekülésünkről, de nem hiszem, hogy erre akkor képesek lettünk
volna, s így nincs Is mit róla elbeszélnem. Nagy a gyanúm, hogy nem Is hiányzik
senkinek. De azt fel kell jegyeznem, hogy néhány percig nem gondoltunk semmire,
még a távozásra sem, csak álltunk és lihegtünk.
Ez utóbbit is azért kell följegyeznünk, mert így derült ki, hogy távozásunkkor
tojásunk falát áttetsző állapotban hagytuk, következőleg, kiláthattunk rajta
most is. Láttuk, amint a nomád, kissé kábultan az ütéstől és eséstől, de
sértetlenül, feltápászkodik, és magát, fejét megrázva, vissza akar ugrani oda,
ahonnan érthetetlenül kiakolbólították! Még annyira se gondolt, hogy lándzsáját,
amely buckázás közben kiesett a kezéből, ismét felragadja, csak nekiugrott az
ajtónak, de annak helyén persze már szilárd tojásfal állott.
Ő természetesen nem láthatott be hozzánk, csak mi láttuk, mint a felülről
foncsorozott belgaüvegek túloldalán lévők szokták, ahogyan két kezével, egész
testével rátapadt a falra, még orra is belapult, amint hozzányomta. s szeméből
egyszerre düh, csodálkozás és értetlenség sugárzott. Puha, szőke szakálla a fal
és megdöngetett melle közé szorult, s enyhén rezgett. Ha nem így találkozunk
vele, nagyon derék, szemrevaló fiatalembernek vélhettük volna; nem is sokkal
idősebbnek nálunk, de már kész harcos.
Örülhettünk, hogy nem maradt alkalmunk kitapasztalni. Így azonban védve voltunk
tőle, s barátunkká sem lehetett már. Álltunk egymással szemben, közöttünk a
tojás vékony s az idő, a kor, a társadalmi fejlődés mérhetetlenül vastag
elválasztó falával; s már semmi reményünk sem lehetett rá, hogy e falakat
leomlasszuk vagy átlépjük.
- Mi lett volna vele, ha nem tudod kidobni? - kérdeztem Oszkártól, s a
fiatalember tágra nyílt, de semmit sem látó szembogarába tekintettem.
- Velünk jött volna - felelte Oszkár, s keze már a gombon volt.
- Meddig? Hova?
- Másodpercekig. És sehová... Annyi idő alatt, hogy észbe kapni se tudunk,
öregedett volna meg, omlott volna össze, s enyészett volna el. Mondtam, hogy
jövő nincs, csak lesz; oda nem lehet utazni - s megnyomta a gombot.
A csodálkozó arc azonnal eltűnt előlünk. Akár, mert a fal önműködően
átlátszatlanná vált az indulás pillanatában, akár egyszerűen azért, mert elvitte
az idő...
Ugyanakkor belém hasított a rémület. Amit eddig játéknak és kalandnak véltem,
még az, elmúlt órák veszedelmeivel együtt is, hiszen végig volt bennük valami
számomra nem valóságos, ami megvédett - nem a bajtól - attól, hogy igazán
felfogjam, az egy pillanat alatt átélhetővé és fenyegetővé vált.
- Állj! - kiáltottam fel, s hangomban lehetett valami talán nem is egészen
emberi, ami arra kényszerítette Oszkárt, hogy gondolkodás nélkül megállítsa a
tojást.
Jóllehet alig néhány másodperce lehettünk „úton".
- Mit történt? - kérdezte nem titkolható rémülettel ő is.
- Mindjárt - mondtam, és sóhajtottam; vagy csupán mély lélegzetet vettem? -
Ezentúl óvatosabbnak és megfontoltabbnak kell lennünk. Előbb nézzük meg, mi van
körülöttünk....
A tojás ismét átlátszóvá lett, de a réten egyetlen élő lelket sem láttunk.
Feltekintettem a hegyre, várnak még mindig nem volt nyoma. Az erdő hallgatagon
és magányosan vette körül tisztásunkat. Legfeljebb néhány pillangó röpdösött a
mezei virágok között, de róluk tudvalevő, hogy a természet azon szépségei közé
tartoznak, amelyek még nincsenek tudatában ennek.
- Tehát azt mondod - szólaltam meg végre -, hogy ez a szerencsétlen vizigót vagy
ősfrank, ha velünk marad, és elindulunk, tüstént meghalt volna?
- Annyi idő alatt, amely számára egy emberöltő, kétségtelenül - felelte Oszkár,
minden különösebb érzelem nélkül. Ez némileg felbosszantott.
- Ha jóI emlékszem, valamikor azt mondtad, hogy ebből a masinából, akár
véletlenül, akár szándékosan, kihagyták vagy kivették az időszámlálót, az
időkijelzőt... Ne felelj, hiszen így van! Folytatom. Azt mondtad, hogy csak az
órán tudod mérni, hogy kábé hány másodperc alatt, kábé hány évet billegtünk
előre-hátra. Még mindig ne válaszolj! Ha valamiért tovább nyomod, teszem azt,
azért, mert közben másra figyelsz, dumálsz (beszélsz, fecsegsz, kommunikálsz
etcetera), akkor megeshet, hogy odébb kötsz ki, mint szerettél volna. Előre vagy
hátra, aszerint, hogy melyik éppen az irány... Ezt nem mondtad, hanem
megtörtént. És ez nekem elég. Mert igaz, hogy visszafelé történt meg, és Menyus
kora helyett egy kevéssel korábban parkoltunk. Ha nem kíváncsiskodunk, tüstént
korrigálhattunk volna, s szerencsénkre még így is javítani tudunk. De mi
történik, ha fordítva esik meg?! Ha éppen hazafelé tartunk? Előbb az én koromba,
azután te továbbmégy a tiédbe? Jó, jó, ezt is megcsináltuk már, és nem lett
belőle semmi baj....De ahogyan elszúrtuk oda, bármikor elszúrhatjuk visszafelé
is. Viszketni kezd az orrod, megvakarod, és közben nem ott lépek ki, ahol
tizenöt éves vagyok, hanem ahol ötven? A te figyelmetlenséged vagy éppen
hülyeséged miatt leéltem az életemet, anélkül hogy tényleg leéltem volna belőle
három és fél évtizedet!
- Észre sem vetted volna! - vágott közbe, amikor kénytelen voltam lélegzetet
venni. - A te eszedben, tudatodban benne lenne az ötven év egészében...
- Ez feltevés, amit nem szeretnék kipróbálni... Mert lehet másként is, hiszen
itt voltam! Mi a fene más történhetett volna velem közben?! De hagyjuk. Mert
ugyanúgy kiköthetsz néhány másodperccel odébb is, és az nekem újabb ennyi-annyi
évtized, és már régen nem élek... Itt heverek én is ezen a francos padlón... Egy
csomó rongy között néhány redves csont és tüsszentőpor...!
Oszkár megvakarta jövőbeli üstökét.
- Lehet, hogy igazad van. De hadd emlékeztessek valamire! Te nem hitted el, hogy
ez a gép működik. Te akartál bizonyságot szerezni róla, hogy tényleg el lehet
utazni a múltba. Te szálltál be hozzám... Igaz, én hívtalak is... De én
megmondtam azt is, hogy csak a múltba lehet utazni vele. Én figyelmeztettelek
arra, hogy csak saccolni lehet az időpontokat... Miért teszel hát nekem
szemrehányást?
Kinéztem a rétre, a pillangókra meg a nyugalomra. Valamelyest megnyugodtam én
is.
- Jól van, Oszi - feleltem -, semmi értelme, hogy szemrehányást tegyünk
egymásnak bármiért is. Együtt kezdtük a balhét, vigyük el továbbra is együtt,
(Együtt kockáztattunk, vállalkoztunk, integráltuk az áramköreinket etc.) De
ésszel éljünk. Hol járhattunk eddig? Valahol a Xll-XIV. században élhettek
Menyusék, már az érett középkorban, de még a lőfegyverek előtt. Ha valahogyan el
tudnám mondani Veronikának, ő biztosan pontosítaná... Csakhogy mit lehet ezen
elmondani? Ez a mostani eset pedig valamikor a népvándorlások idején eshetett
meg, az V. században, de lehetett a VIII. században is... Egyébként, jut
eszembe, ha visszamegyünk Menyhárthoz, ő már elég felnőtt ahhoz, hogy megmondja,
az Úr hányadik esztendejét írják éppen, amire az iménti, szép szőke szakállú
vendégünk aligha lett volna képes...
- Nincs kedvem újra találkozni vele! - rázkódott meg a közeli emléktől Oszkár.
Tökéletesen egyetértettem vele.
- Valami azonban megint az eszembe jutott - mondtam. - Ha időmúlást jelző
műszerünk nincs is, nem hiszem, hogy ez a mindentudó doboz ne rögzítené a
megtett utakat... Valami ilyesmire egyszer céloztál is, amikor arról beszéltél,
hogy ha törlőd a gép memóriáját, nem derülhet ki, hogy megfújtad. Azaz...
- Értem - emelte föl a kezét Oszkár. - Tőmondatos, kettes számrendszerben és
logikában járó agyát fáraszthatta az én folyamatos és érvelő módszerem. - A
tárgyra!
- Azon vagyok - feleltem. - Ha a gép feljegyez és rögzít minden utat. akkor
benne kell lennie annak is, hogy mennyit haladunk ide vagy oda. És mennyit
haladtunk. Ha így van, akkor ezeket az adatokat elő lehet hívni belőle, és újra
bele lehet táplálni. És akkor nem tévedhetsz el! A memória szerint
beprogramozod, hogy meddig volt az ujjad a gombon attól kezdve, amikor otthonról
elindultál hozzámig, s biztos, hogy nálam leszel. Ha beletáplálod az egyszer
megtett idő-utat tőlem Menyusig, biztos, hogy nála kötünk ki, és nem a
cimbereknél, mert olyanok is voltak valamikor. De semmiképpen sem kötsz ki velem
tisztes és remélhetően késő elhunyásom után, hogy még a saját síromhoz se
találhassak oda... De hülyéskedés nélkül: ugyanez veled is megeshet. Túllősz a
saját célodon, és akkor már senki se lesz, hogy visszalopja ezt a tojást...
Arról nem is beszélve, hogy mennyire csodálkozna a te utókorod, amikor
váratlanul, előkerül a múltból egy jövőtojás... Ennyit akartam mondani, a többi
rajtad áll.
- Állna - válaszolta némi szünet után Oszkár. - A baj csak az, hogy fogalmam
sincs, hol őrzi ez a micsoda a memóriáját, és ha megtalálnám is, hogyan
programozzam vele a továbbiakat...
- Szép kis jövő - tűnődtem -, amelyben az ember egészségét specialistákkal
védik, de az őrangyalkákat nem tanítják meg önmagukat megvédeni az élet
nehézségei ellenében.
- Ne gúnyold a jövőt, mert segítsége nélkül most a jazigok vagy cimberek
fazekában főnél vacsorára - vágta vissza Oszi.
- És a jövő segítsége nélkül már régen otthon feküdnék az ágyacskámban, három-
négy kövér gyíkocskával az ágy alatt. Add ide azt a dobozt, ha nem félsz néhány
percre megválni tőle, és kedves a saját életed is neked.
- Ha kellően kedves lenne, nem adnám oda neked - emelte le a nyakából.
Valami túl sokat nem értek a kibernetikához, hogyan érthetném meg azt belőle,
ami kétszáz esztendő múlva lesz? Hiszen már napjainkban is átlag
tízesztendőnként megduplázódik a számítógépek teljesítménye. De munkadiszplé a
mi iskolánkban is van már, s így terminálon dolgozni valamelyest tudok. Sőt,
ismerem azokat a kapcsolásokat is, amelyekkel a programot be lehet tömni a
master falánk és feneketlen memóriájába, hogy onnan az ember akár a terminálra,
akár a kiíróra bármikor előhívhassa. Gondoltam, ha a bölcsesség nő is két
évszázad alatt, az alapelvek aligha... S tanulmányozni kezdtem a dobozkát.
Nem technikatörténetet írok, de még csak nem is a magam eszének dicshimnuszát.
Utóbbi már csak azért lenne a szerénytelenségen túl igazságtalan is, mert némi
gyanakvó tartózkodás után a jövendő nagy reménységű egészségőr is mellém ült a
semmiből szőtt kanapéra, és együtt próbálgattuk a doboz lehetőségeit, amíg
valósággá nem értek, s bejárt utunk „megszólalt". Innen kezdve már gyerekjáték
volt programmá alakítani az egyes útszakaszokat, és úgy sorrendbe állítani őket,
hogy az eddig ismert bármelyik időponthelyet egyetlen billentyűvel előhívhattuk:
tojásunknak ott kell megállnia, ahol kívántuk tőle!
Ezek után feladhattuk csendes kitérőnket, s próbát tehettünk: vissza az alsó
vár udvarára, ama nevezetes éjszakára, amelynek virradatán valakinek meg kell
mérkőznie valakivel, s el kell dőlnie annak is, hogy ki nyerje el Ludmillácska
párnás, de kívánatos kacsóját! Az utóbbi felől nem lehettek kétségeink, de a
párviadalok felől egyelőre más szándékkal aludta álmát Menyhárt, más
felállásokra készült Konrád úr, s mi tagadás, más terveink voltak nekünk is.
Jobban mondva Oszkárnak, aki ezt már akkor említette, amikor lovagi páncélként
felölteni szándékozandó műanyag hoki-szerelését elhozta és bemutatta nekem. Be
sok minden is történt velünk azóta. De elhatározásunkon ez mit sem változtatott.
Különösen, hogy végül én is megismerkedtem Oszkár tervével, s egyetértettem
vele. Már csak a végrehajtás maradt hátra.
Újraprogramozott dobozunkon Oszkár megnyomta a gombot, s már nem kellett rajta
tartani az ujját, sem órája másodperckijelzőjét lesnie: a program önmagát
vezérelte, s amikor a kijelző halk csipogás mellett vibráló zöldes nullával
figyelmeztetett, hogy az időgép célhoz érkezett, az átlátszóvá tett tojásfalon
át láthattuk, hogy ismét ott vagyunk Konrád úrnál az alsó várban. Sőt, amint
szemünk megszokta a sötétséget, az erős csillagfényben az emeleti ablakból
kilógó s szelíden hullámzó kötelet is felfedeztük. Nem maradt kétségünk, hogy ha
odamennénk, a fal tövében rálelnénk az álmából riasztott őrre, aki útmutatásom
nyomán nyílegyenesen nekiment a falnak, nagyot koppant, s azóta is hallgat...
Már csak azért is, mert hiába történt azóta annyi minden, valójában, itt
legfeljebb percek múltak el!
Oszkár lehajolt, és egy műanyag zsákba gyűjtötte szerelését. A zsákot
megmarkolta, kinyitotta a tojásajtót, és kilépett a csendes éjszakába. Én a
nyomában.
Nesztelenül futottunk a fal tövéig. Kissé odébbtakarítottuk az ütközéstől és
alkoholtól egyaránt kábult őrt, majd Oszkár megfeszítette a kötelet, én pedig
mint tette egyszer hajdanán öt perce ő, megpöktem a tenyeremet, majd
nekiveselkedtem, s mászni kezdtem fölfelé. Nem dicsekszem: keserves munka volt,
mire elértem az ablakpárkányt, és megkapaszkodhattam benne. Izmaim sajogtak, és
a természetes olajozás ellenére, égett a tenyerem, nem hagyva semmi kétséget az
iránt, hogy reggelre akkora hólyagok éktelenkednek majd rajta, mint egy-egy
lampion!
Bemásztam, majd kihajoltam, és megrántottam a kötelet, jelezve, hogy fent
vagyok fogságunk színhelyén, ahonnan oly nehezen szabadultunk. Oszkár a kötél
végére erősítette a zsákot, és én felhúztam a szobába. Harmadszorra a
visszaengedett kötélen fölmászott ő is, majd ismét felszedtük a spárgát,
leoldottuk az ágy lábáról, szép lapos kötegbe összetekertük, s bedugtuk a
helyére visszataszigált bútor alá.
Mindezek után nem maradt hátra más dolgunk, mint hogy a Ludmillácska és
szolgálóleányai által kényelmünkre bocsátott ágyneművel megágyazzunk magunknak,
lefeküdjünk, és minden kétséget kizáróan megérdemelt álmunkra végre lehajtsuk
busa kis fejünket.
Ha mást nem is, azt az egyet talán minden különösebb bizonygatás nélkül is
elhiszik nekem e történetből, hogy öt perc sem kellett hozzá, s úgy húztuk a
lóbőrt (durmoltunk, horkoltunk, bekapcsoltuk a bioszignált etc.), hogy még az
ágyúlövés sem ébresztett volna föl, ha valaki netán idő előtt föltalálja a
puskaport!
Egyedül a kelő nap sugarai riasztottak föl, s a harsány kürtszó, amely az üveg
és tábla nélküli ablakon rikoltotta az ébresztőt:
- Lóra, vitézek!

5.
Hoppá!

Egymásra tekintettünk. Bólintottam.

- Kezdhetjük.
Oszkár az ajtóhoz lépett, és megdöngette.
Jól számítottunk: állt mögötte valaki. Nem fegyveres ugyan, végtére is vendégek
voltunk, hanem mindössze egy szolgalegény; de nem lehetett kétségünk, szükség
esetén egy kiáltására fegyveres pribékek ugranának elő a lépcsőforduló
fülkéiből! Nekünk azonban eszünk ágában sem állott kitörni vagy szökni. Miért
másztunk volna különben vissza a kötélen?
- Küldd a hopmestert! - szólt rá a legényre Oszi.
S mintha csak bizonyítani akarná, hogy jól gondoltuk, a legény, bár tétovázott,
végül nem mert elmozdulni az ajtónk elől, hanem továbbadta a parancsot egy odébb
téblábolónak, aki azután nyakába szedte a lábát, s hamarabb, mint véltük,
előttünk állott a tegnapi nyurga fegyvernök. Konrád úr udvartartása nem lehet
túlságosan népes, ha ugyanazon személy tölti be nála a mesterfegyvernök s a
hopmester tisztét. Hanem annyi igaz, a legény ezúttal még tarkábban volt
öltözve, mint előző nap, alighanem a lovagi torna tiszteletére.
- Lovat! - mondta neki kurtán Oszkár.
A hopmester meghajolt.
- Konrád úr meghagyta, hogy majd maga választja ki számotokra a megfelelő lovat.
- Mondtam, lovat! De iziben!
- Ne türelmetlenkedjél, uram, hiszen még csak...
Tovább nem jutott a mondatban a derék fiatalember, mert Oszkár, anélkül hogy
felsőteste csak mozdult volna is, de mégsem csuklóból, hanem inkább vállból, úgy
vágta képen a hopmestert, hogy az a folyosó túlsó faláig tántorodott, s feje
nekiütődött a fáklyatartó vasnak.
Mi tagadás, meglepődött, de esze ágában sem volt tiltakozni. Arcán a pofon
piros foltjával meghajolt.
- Jöjj utánam, uram - mondta, és elindult lefelé a lépcsőn. Oszkár mosoly nélkül
bocsánatot kérő mozdulatot tett felém.
- Ha egyszer itt ez a szokás - mondta. - Én csak alkalmazkodom - és követte a
fegyvernökhopmestert.
Első alkalom volt kalandozásaink során, hogy elváltunk egymástól. Másrészt
azonban tervünk aligha lett volna kivihető. Az iménti jelenettel Oszkár
kétségtelenül nagyot nőtt a szememben, s elismeréssel kezdtem gondolni a jövendő
egészségőrökre. Ha a számítástechnika nem is főtantárgyuk, a lovagi tornán
remélhetően megállják a helyüket; ebben most már inkább bíztam, mint amikor
Oszkár előadta elképzelését. Én következtem.
- Az Menyhért úrral szólhatnék? - kérdeztem őrünktől.
A fiú óvatosan hátrább lépett, mert más kárán tanul az okos, úgy válaszolta:
- Urunk leküldé őt felügyelni az porondra. Csak früstökre térend vissza. Ott
találkozhatol véle, uram.
- S a kisasszony úrnő?
- Az konyhán szorgoskodik. Napkeltével számos lovagok érkezének az tornára,
részint vendégként, részint víni, s az ilyen nagy pusztítással jár az baromfi-
udvorban.
Lám, mily beszédes a fiú! S nem is ostoba.
- Mi a neved, fiam? - kérdeztem, noha legkevesebb három esztendővel tűnt
idősebbnek nálam. De annyit már tudtam, hogy a középkorban a megszólítást nem az
esztendőkkel, hanem a ranggal mérték.
- Franciscus, uram, mint ama kedves szenté - vigyorgott.
- Szép - feleltem. - Hát kíméld a madarakat!
Visszatértem a szobába, s összecsomagoltam a holminkat. A műanyag zsákba tettem
a kötelet is, részint, mert véltem, könnyebb volt este belopni, mint napvilágnál
eltüntetni, részint, mert az ember lehetőleg ne dobáljon el semmit; sose lehet
tudni, mikor lehet szüksége rá. A csomag így se lett súlyos. Igaz, megismerve az
anyagsűrítés lehetőségeit és módját, immár bátrabban vágtunk neki dolgainknak,
de kerülni akartuk a környezet számára nagyon érthetetlen mutatványokat, mert
szem előtt tartottuk, nekik az ördög nem cifra káromkodás csupán, hanem olyan
valóságos lény, mint a szentek a mennyországban. Azok pedig ugyancsak
valóságosak, különben miben reménykedhetne szegény jobbágyember, ha holtával
kijut e földi siralomvölgyből?!
Kürt harsant, ezúttal reggelire, s Franciscus bekopogott értem.
- Jöjj, uram, a nagyterembe, oda gyűl mindenki!
S valóban, mint előző este, a nagyasztalt már felterítették, de körülötte nem
csupán Konrád úr és családja gyülekezett, hanem szép számmal idegen uraságok is,
különböző asszonyszemélyekkel, azaz feleségükkel, lányaikkal. Konrád úr
megpillantva harsány hangon fordult felém:
- Köszöntlek, Burgund grófjának követe! Remélem, nyugságos álmod vala...
Ösmerkedj az urakkal!
Kezet ráztam a vendégekkel, s bókoltam a hölgyeknek. Előbb azonban vállamra
vetett tisztes csomagomat a láda mögötti zugba ejtettem, nehogy valaki batyuzó
kereskedőnek nézzen...
- Hallom, társad maga méne lovat választani - folytatta a ház ura. - Azt jelenti
ez, hogy közületek ő vívand meg Menyhárttal?
- Bízzuk a választ őreá, uram - tértem ki, s tekintetem Ludmillát kereste. Éppen
ekkor lépett be, és az asztalra pillantott: helyén-e minden?
Roskadásig volt rakva hússal, baromfival, jókora mártásos tálakkal, fehér
kenyérrel és borral. Ebédnek is soknak véltem, de a jelenlévőkön látszott, hogy
ilyesfajta reggelihez szoktak. Nagy jókedvvel asztalhoz ültek, s én úgy
igyekeztem, hogy Ludmilla mellé kerüljek.
- Még itten vagytok? - kérdezte inkább a szemével, mint a szájával csalódottan.
- Ne félj semmit! - súgtam vissza, és az asztal alatt megszorítottam a kezét.
Érezte, hogy az enyém nem üres, és ügyesen átvette az altatót!
Nem ugyan üvegcsében, mint a Montague-k és Capuletek idején vala szokásban,
hanem fóliába zárt tabletta formájában. S csak ekkor döbbentem rá, hogy ha nem
magyarázom el, szegény leány még képes, s úgy, ahogy van, nyeli le! Akkor pedig
akár be se vegye, hiszen a fólia megvédi a szert sértetlenül - és hatástalanul!
-, míg csak újra napvilágra nem bukkan...
- Az elaluvás előtt fertályórával kelletik lenyelni -súgtam tovább. - Két álló
napig leszel tőle holt, és mégis eleven. Pontban ugyanakkor feléledsz, és néhány
perc múltán már semmit se érzel, csak mintha álomból ébredtél volna. Hanem egyre
nagyon vigyázz: az szert mostan vékony páncéllemez védi és őrzi. Azt előbb
körmöd hegyével bészakajtod, s az belőle előkerülő fehér pirulát nyeled le!
Megértettél?
- Úgy leszen - felelte Ludmilla, s mintha csak ruháját igazítaná, hímzett
gyolcsinge meglehetősen tágas hasítékába rejtette a tablettát. A divat és az
erkölcs akkoriban úgy írta elő, hogy a hölgyeknek még a bokája se villanhatott
ki a földet - s persze mindazt, ami azon található - seprő bő, sokfodrú,
sokráncú szoknya alól, fent viszont hattyúnyakuk és mindazon szépségek, amelyek
a környékén következtek, kitárulkozhatott az érdeklődő férfiszemek számára.
Ludmillának pedig súlycsoportjához illően, ez utóbbiakat bőségesre mérte a
természet jókedve, remélhetően Menyusunk jövendő örömére Is. De ezúttal főként
az én megnyugvásomra, hogy amit közéjük rejtett, az jó helyen van; sem kiesni,
elveszni onnan nem fog, sem avatatlanok szeme elé többé nem kerülhet!
Elnézést, hogy ily hosszan foglalkoztam Ludmilla bájaival, de végtére is ne
feledjük, hogy mindazt a veszedelmet s fáradalmat, amelyben részünk volt eddig,
s még várt reánk, egyedül érte vállaltuk! S akármibe, de ebbe hiba nem
csúszhatott!
Szerencsénkre a háziak s népes vendégseregük a reggeli örömeivel voltak
elfoglalva, s így rövid eszmecserénk meg a szer átadása és elrejtése senkinek
sem tűnt föl. Közvetlenül utána pedig belépett az ebédlő-lovagterembe Oszkár, s
mögötte szorosan Menyhártunk is. Mivel csak ketten jöttek, magukban,
megnyugodhattam, hogy a lovaggá érett apród is értesülhetett tervünk reá eső
részéről s a neki kiosztott feladatokról; Oszkár nyilvánvalóan mindenről
alaposan kioktatta.
- Ehun jő az mi másik barátunk! - kiáltotta tüstént Konrád úr. - Hallom, nem
bízol személyemben, s magad kívántál lovat választani!
Ha nem lennének ily vastagok, mondanám, hogy e várban még a falaknak is fülük
van! De annyi bizonyos, hogy a hírek gyorsan járnak. Oszkár azonban igyekezett
tompítani a fölös indulatot. Tudta ő, hogy anélkül is lesz belőle még elég.
- Bizodalmam teljes benned, uram - felelte. - Hanem csatalónak én inkább
kedvelem a keleti, lehetőleg türk lovakat, mint a spanyolt, amely tüzes ugyan,
de nehezen kormányozható. S hiába a bajvívó ügyessége, ha alatta a mén nem
engedelmes.
- Igazságod vagyon, s látom, értesz is hozzá - felelte Konrád. - Pedig nem
tagadom, szokatlan öltözéked s olykor különös beszéded felébresztették
gyanakvásomat...
- Vettem észre, uram. De semmi baj, míg az ember barátokra is lelhet.
- Annak pediglen különösen örvendek - mondotta Konrád, mert megértette, hogy
Oszkár Menyhártra céloz. - Hiszen, mint mondám, első párként vívtok egymással!
- Mondád, uram, de nem lehetséges - ért az asztalhoz Oszkár. - Messziről jött
vendégként szokás szerint enyém a jog, hogy ellenfelet válasszak, ha víni
kívánok. Vagy nem így vagyon?
- Semmi kétség - ismerte el kénytelenül Konrád úr, már csak azért is, mert a
vendégek sűrűn rábólogattak. - S ugyan kit hívnál ki ellenfélül?
- Úgy mondják, itt ül asztalodnál ama Balambér lovag, ki leányod kezére pályázik
- s Oszkár körültekintett, melyikük lehet az. - Véle kívánok tjostírozni
lórólbukásig, de ha néki tetszik, tovább is!
- Nocsak, no! - vonta föl busa szemöldökét Konrád úr. - S Menyhárt apródnak
ehhez nincs szava?
- Ha majd lovaggá ütötted, uram, választhat. De addig nem lehet szava - előzte
meg gyorsan Oszkár az apródot, nehogy az ide nem illőt feleljen.
- Ne légyen gondod véle, uram! - állott fel az asztal derekánál egy testes és
feltűnően veres orrú férfiú, sok arannyal kihányt ujjasban. - Ha emez suhanc
valósággal viseli már a lovagi címet, állok elébe az kihívásnak, akár tjostra,
akár másra!
- Már ez derék dolog - mosolyodott el a várúr. - De kérlek, Balambér úr, bánj
majd véle kíméletesen. Végtére is az Burgund palotagróf úr kíséretéből való ez
pelyhes állú lovag, s nem szeretném, ha éppen udvaromban hozna túlságos szégyent
az tiszteletre méltó seniorjára!
- Asztalodhoz ülhetek, uram? - kérdezte Oszkár nyugodtan, mintha nem is hallotta
volna az iménti gúnyolódó szavakat. - Igencsak megéheztem, s a mái napon még
falatot sem ettem!
Ugyanakkor Balambér eltolta maga elől a roskadásig rakott tálat.
- Ha vívnom kell, az előírás mértékletességre int! Hé, legény! Vidd előlem ezt
itt, s mindössze két sült csirkét hozzál, semmi többet!
Nem a lovag volt falánk, hanem, ahogyan az asztalt elnéztem, inkább a kor: két
csirke ezen a terítéken valóban diétás reggelinek számított. Máskülönben,
kezdtem jövőből visszaperdült barátomat komolyan becsülni; mind több tanújelét
adta annak, hogy helyén az esze és a szíve. Bár az egészségőr-jelölteket
mindarra kiképezik, amit egy minősített öttusázónak is tudnia kell, a jelentős
súlycsoportbéli különbség ellenére nem tekinthettem előre lefutottnak az
összecsapást. Fogalmam sem volt arról, mi fán terem a tjostírozás, de felsejlett
bennem, hogy Oszkár hazaruccanását nem csupán az altató és a hokifelszerelés
beszerzésével töltötte, hanem valamilyen mindentudó könyvtárgépet is
kifaggathatott a középkor felől. Talán még gyakorlatozott is... Végtére, nem
mondta, hogy mennyi Időt töltött otthon, s attól, hogy hozzám megbeszélésünk
szerint fél nappal később érkezett vissza, még akár egy hetet is rászánhatott a
felkészülésre.
Semmi kétség, a győztes labda majd mindig a jövő játékosáé...!
Nem tudom, Menyust mivel sikerült megnyugtatnia, és terveinkhez idomítania, de
az apród szelíd engedelmességgel állt az asztal mögé, s nyújtotta a tálat,
kancsót urának, kívánság szerint, miközben bölcsen kerülte Ludmillát, csak lapos
pillantásokat vetett felé, s bizonnyal kutyául irigyelt engem, hogy a duci
leányzó mellett szoronghattam az ugyancsak körülült asztalnál.
Konrád úr azonban tudta a rendet. A heroldok megfútták a kürtöket, s fegyverbe
szólították a résztvevőket.
A társaság asztalt bontott, s nagy zajjal elindult lefelé, a lovagi torna
színhelyére, amely nem volt más, mint a hajdani amfiteátrum porondja. Az egykori
nézőtér romjait ismertük már első ittlétünktől, de igazán csak most vettem
szemügyre, hogy „időközben" láttam majd ép állapotában is! Várként már aligha
lehetett volna használni (vajh, hogyan ért véget amaz ostrom is - alighanem a
szorongatottak szörnyű pusztulásával!). de egyemeletnyi jobbára még állott a
körfalból, s ha nagyrészt megbontva, de a lépcsős ülőhelyek néhány sora is
használható maradt. Mindamellett a porond szélén faemelvényt húztak, amelynek
árbocain a házigazda és a vendégek címeres zászlait lengette a szél. Nem kis
megdöbbenésemre közöttük láttam egyet, amelyen két majom évődött egy pálmafán!
Majdnem oly pontosan, mint Oszkár filmnyomott atlétatrikóján! Meg nem foghattam,
hol kerített a várúr mestert hozzá, aki ily kurta idő alatt ily hűséggel
megfestette!
A közönség elhelyezkedett. Az asztalvendégek a fa-tribünön, a népség-katonaság
pedig az amfiteátrum kicsorbult kőlépcsőin.
Ismét előreléptek a heroldok, kürtöltek egy sort, majd ismerősünk, a hórihorgas
mesterfegyvernök kihirdette: - Első párként tjostot ví, kihívóként Oskarus
lovag, Burgund palotagrófjának kedvelt hűbérnöke, elfogadóként pedig lovag
Balambér, Fölső- és Alsókő, valamint Laposrét ura! Jó lovagok, fegyverkezzetek,
s ne habozzatok előttünk megjelenni!
A heroldok megint futták egy sort, s hónom alatt a szerelés zsákjával,
elindultam a porond egyik vége felé, hogy segítsek Oszkárnak beöltözni.
Ugyanez történt a porond másik végén, ahol azonban Balambér urat egész
szolgahad készítette föl a párviadalra. Most már tudtam, hogy mi a tjost: a
lovagi tornának legismertebb változata, amikor a bajvívók páncélba öltözötten
lóra szállnak, hónuk alatt egy-egy hosszú rúddal, a dárdával, avagy kopjával, s
a tér két végéről nekirugaszkodva, egymásnak rohannak, megkísérelve kilökni
ellenfelüket a nyeregből. Olykor ennyi is elég a győzelemhez, keményebb
esetekben azonban gyalog vívnak tovább. Már ha az egyik képes arra, hogy
felálljon, a másik pedig, hogy leszálljon a lováról. Ó, nem azért, mert
megütötte volna magát, dehogyis! Hanem mert a szerelése nyom annyit, ha nem
többet, mint becses küzdő személye.
Mi már régen beöltözötten vártuk Oszkárral a torna kezdetét, amikor Balambér
felruházása még félig sem volt készen... Először jól párnázott nadrágot húztak
rá, s a térdét filccsíkokkal még külön körültekerték. A derekára szintúgy kis
párnácskákat kötöztek, majd minderre húzták fel a vasnadrágot, ami bőrre varrt s
egymásba kapcsolt vasgyűrűkből állott. A nadrágot széles öv tartotta meg a lovag
derekán.
Következett a felsőtest... Először is jól kivattázott, steppelt pufajkát adtak
Balambérra, s hogy a nyakánál se járhassa át a levegő vagy az ellenfél fegyvere,
vastag sállal azt is körültekerték. Amikor már bizonyosak voltak benne, hogy
nyáron se fázhat meg, ráadták a vasinget, amely a térdéig lógott, s a
mellvértet, hogy a páncéling ne lobogjon a szélben...Végül kipárnázott sapkát
húztak a fejére, arra ráhajtották a páncéling sodronycsuklyáját, s ettől kezdve
Balambér lovag megszűnt egyéniség lenni, mert a csuklya orrát-száját is
eltakarta. Közben mások a térdére vaskosarat, sípcsontjára vas lábszárvédőt s
legalulra vascipőt húztak. Ekkor, hogy a lovag meg ne rozsdásodjék (ez nem
tréfa, tényleg ezért!), s hogy a Közönség tudja, ki ül a vasketrecben, arannyal
kihímzett, rojtokkal, bojtokkal díszített selyemköntöst borítottak az egész
összeállításra, elöl a lovag címerével.
Ha kívülről úgy tetszeti, hogy a lovag mindezt odabent túlélte, a köntösre
rákötötték a kardot, a bal karjára felhúzták a pajzsot, s kezébe nyomták a tompa
végű farudat, a kopját.
Úgy állt ott, a porond szélén Balambér lovag, mint önmaga előre csomagolt
szobra! De két apród a biztonság kedvéért két oldalról tartotta, amíg oda nem
vezették a lovát: ahhoz mérten a söröslovak karcsú ügetőpaciknak tűnnének, de
kellett az is, hogy megbírja az egész hóbelevancot. Néhány markos legény
Balambér lábát, mások az ülepét fogták meg, s nagy hórukkozások, nyögések
közepette fölpakolták a nyeregbe. Kiről csurgott több veríték, róluk itt kint
vagy Balambérról odabent, titok maradt.
A közönség megértő türelemmel szórakozott a beöltöztetésen, feltehetően, mert
már megszokta. A férfiak nem is csak mint nézők, hanem olykori áldozatok; bárha
meglehet, inkább tűnt számukra dicsőségnek, mint áldozatnak. Mindamellett a
figyelem ezúttal hamar átterelődött a mi oldalunkra. S jó okkal.
Nem mintha Oszkár pufajka nélkül indult volna harcba; a bodicsek kétszáz év
múlva is bodicsek marad, s a kék foltok ellen a legokosabb komputer se véd úgy
meg, mint a vastag nadrág. Azt pedig a közönség nem láthatta, s ha látja is,
aligha értette volna, hogy Oszkár párnái nem vastag és súlyos vattából,
gyapjúból, hanem pillekönnyű habszivacsból készültek. Az már némi fölhördülést
váltott ki, hogy a mellvértet, lábszárvédőt fél kézzel kaptam föl, s
illesztettem a helyére! Ha Ilyen erős a fegyvernök, mit tudhat a bajnok?!
Némi zavart csupán az okozott, hogy a pamuttrikó, amit a vékony, de roppant
szilárd műanyag páncélra ráhúztunk, a már ismert pálma- és csimpánzegyüttes
helyett két keresztbe tett hokiütőt és az ENC betűket hordozta fölirat- s
címerként magán (utóbbi az Egészségőr Növendékek Clubja rövidítésének felelt
meg). De a zászlóra felmásolt és a harchoz felöltött címer közötti különbség
okozta zavart hamar elfújta a még nagyobb csodálkozás: Oszkár, fejébe csapván
műanyag sisakját, laza futással az elővezetett apró, vidám lovacskához ügetett,
s egyetlen mozdulattal minden segítség nélkül nyeregbe ugrott!
Ilyen még nem volt, amióta a lovagi erények csillogtatására feltaláltatott a
párviadal, torna és játék! S hogy irdatlan farúd helyett a kurta teleszkópot
nyújtottam föl barátomnak, azon már meg sem lepődött senki. Nyilvánvaló volt,
hogy aki ily könnyedén viseli az ország-világ szeme előtt ráadott páncél súlyát,
az gyufaszállal is képes kiállani a porondra! (Hátha még bárki is tudta volna,
mi az a gyufa...) Balambér pedig a kalickában gondolt, amit gondolt.
- Helyet! Helyet! - kiáltozták az apródok, noha senki a harcosoknak útjába nem
állott; de hát ez volt a szokás. Megfogtam a lovacska kantárját, és a tribün elé
vezettem. Tisztes tapsot arattunk, különösen, amikor Oszkár egy ujjal fölbökte a
rostélyt a sisakján. Addigra mellénk döcögött Balambér is paripáján, amely
leszegett fejjel terpeszkedett, hogy idő előtt össze ne roskadjon. Neki is
sikere volt, de persze neki több ismerőse és rokona is ült a tribünön.
Nekem pedig az jutott eszembe, hogyha e lovagnak sikerül ménkű nagy dárdájával
megpöccintenie Oszkáromat a polistirol páncélzatában, szegény fiú úgy száll a
magosba, mint majálison a piros luftballon, ha Pistike elereszti a madzagot!
De ne legyünk kishitűek, mert az maga fél vereség.
A vívók köszöntötték a közönséget, a vár urát s a ház hölgyeit, akiknek színét
- szalagját, kendőjét - ezúttal egyikük sem viselte, mert Ludmilla, bár apja
bosszúságára, de nem hatalmazta föl reá Balambért, Oszkár pedig egyelőre
érzéketlennek tűnt a női bájak iránt. Azután visszavezettük őket a pálya két
szélére, s a többi már az ő dolguk volt. A fegyvernököknek, apródoknak a
küzdelembe beleavatkozniuk szigorúan tilos volt, erre, noha mindenki tudta, a
műsorvezető mesterfegyvernök ünnepélyesen figyelmeztetett.
Rövid ideig álltak egymással szemben, majd Konrád úr meglobogtatott egy kendőt,
és ez volt a jel a startra (talán, mert hang a sisakokon nem bizonyosan jutott
át).
A két ló lassú ügetésben, laza kantárszárakkal elindult egymás felé. A közönség
elcsitult.
Félúton lehettek egymástól, amikor Balambér kissé megemelkedett a nyeregben,
előredőlt, egyik kezével maga elé tartotta pajzsát, a másikkal jól hóna alá
szorította a kopját, és belevágta sarkát lova oldalába A ló leszegte a fejét, és
fokozatosan vágtába csapott át. Szinte tapinthatóan érezhető volt, ahogy a
kettős súly, lóé és páncélosé a sebességgel együtt növekszik, s menthetetlenül
elsodor mindent és mindenkit, ami, aki az útjába kerül.
Szemben velük Oszkár is gyorsított valamelyest, de nem kezdett vágtába, s nem
látszott, hogy támadásra készülne: igaz, védekezésre sem.
Zsinóron közeledtek egymás felé, az összeütközés elkerülhetetlennek látszott.
Jobban mondva az, hogy az előremeredő kopja pillanatokon belül kiüti a szinte
fegyvertelennek látszó ellenfelet.
Azután, amikor már csak néhány lépésnyire voltak egymástól, Oszkár sarka
parányit mozdult az állat oldalán, gyeplőt tartó keze megrezdült, s a fürge
lovacska oldalazva kitért. Balambér és vaskereskedése ügy zúgott el mellette,
mint az elhajított kő, amelynek pályáját a hajítás íve, ereje egyszer és
mindenkorra megváltoztathatatlanul meghatározta.
Böcsületére váljék a betanított harci ménnek, hogy talpon maradt; pedig
Balambér lovag, hogy döfésre tartott kopjafa a semmit szúrta által, teljes
erejével fékezett. A ló lassított, a vastömeg azonban követte a tehetetlenségtől
előírott pályát; a fizika törvényeit nem a diákok bosszantására találták ki.
Balambér megfordult, és nem értette, ml történt.
A térség túlsó végén Oszkár újabb rohamra készen átlőtt. Balambér csak azért
nem csóválta meg a fejét, mert a vasfazék rajta kiszámíthatatlanul viselkedett,
ha lóbálták. Jobb a békesség.
A közönség végképpen nem értett semmit. Sem azt, hogy Oskarus lovag kopja
helyett miért markol csupán kurta baltanyelet (mi más lenne az az izé a
kezében?), sem azt, hogy Balambér miért nem ütötte ki a nyeregből, miért vétette
el a döfést. No de sebaj, legalább tovább tart a játék; amely főként mindig a
közönségnek az, hiszen nem ő szerzi a kék foltot, viszont mindig győztesnek érzi
magát...
Következett tehát a második összecsapás. Helytelen lenne kétségeket támasztani
afelől, hogy ezúttal bármi is másképpen történt, mint az első alkalommal.
Balambér, mondhatni, arra volt beprogramozva, hogy fokozódó lendülettel
rohamozzon, s a kellő időben és távolságban megemelkedve minden erejét,
ügyességét ellenfele telibe találására összpontosítsa, így is tett. Csupán
Oszkár, aki közvetlen közelből látta mindezt, vehette észre, hogy Balambér
teljesítménye, a fokozott igyekezet ellenére is nemhogy javult volna, hanem
inkább még romlott. Mivel nem ismerte föl előbbi kudarcának okát, önmagát pedig
eszébe sem jutott hibáztatni, ideges lett, amely állapot - függetlenül attól,
hogy még a kifejezést nem ismerték - már a középkori emberrel is előfordult. A
leeresztett rostélyú sisak különben is elég gyatra kilátást engedélyezett, s
tekintetét a szemébe csurgó bő izzadság is homályosította. Fordult, indult,
rohamozott, bökött és nem talált. Alighanem így esett volna akkor Is, ha Oszkár
nem lép el megint előle.
A tribün felhördült, a népség, katonaság viszont hallgatott, mert nekik mindegy
volt, ki győz. A sebesülteket elhordani, a fegyvereket megtisztítani, a lovakat
lecsutakolni, a porondot felsöpörni így is, úgy is nekik kell majd.
Középkori divat volt a számmisztika is: egyes számokhoz babonás hiedelmek
fűződtek, ismerős ez minden meséből. A tizenhárom szerencsétlen szám, a hét
viszont szerencsés, noha ennyi feje van a sárkánynak. A három pedig különösen
kitüntetett szám. Oszkár meg is elégedett vele. Innen az események drámai
gyorsasággal peregtek.
Három egymást követő roham, ennyi teherrel a hátán még a legedzettebb igáslónak
is sok. Már nem csak Balambérról dőlt a veríték, hanem paripájáról is. Gőzölgött
szegény állat a rárakott rojtos-bojtos takaró alatt, nyelve kilógott, ina
reszketett, s amikor mégis, harmadszor is ügetésre, majd vágtára szorították,
hiába tartotta kemény kézzel a gazdája, imbolygott, mint a legismertebb közhely
a hasonlatok tengerén: árboca vesztett hajó a viharos hullámokon!
Ha látni lehetne a levegőbe rajzolt vonalakat, cifra köröket jegyzett volna fel
Balambér kopjavége, amint csalóka ellenfelét kereste a mind bizonytalanabbá váló
nagyvilágban. Már elugrani sem kellett előle; elvétette célját magától is.
Oszkárnak azonban immár nem is állhatott szándékában a további manőverezés.
Most már ő is szorosan markolta kurta fegyverét, végét megtámasztotta
nyeregkápáján, s amikor a kopjavég kétarasznyira elsuhant mellette, teljes
erővel megnyomta a teleszkóp motorgombját.
A könnyű, de acélkemény rúd kivágódott tokjából. Fél másodperc alatt hossza
ötszörösére nőtt, s vége zendülve csattant Balambér mellvértjén.
A lovag váratlan, kivédhetetlen és erős ütéstől először oldalra fordult a
nyeregben, mintha csodálkozna, hogy honnan jön a hang, majd hanyatt dőlt, s
lehanyatlott a lóról.
Földre zuhanó kopjája felverte a port. Paripáját tovább vitte a lendület, de
terhétől szabadulva lassan megállott, és csodálkozva nézett vissza: Balambér
teljes hosszában elnyúlva hevert a földön, s nem mozdult. Ha jól megütötte is
magát, más baja aligha történt. Inkább a hitetlenkedés bénította meg, mint a
fájdalom: ilyesmi nem történhet meg vele!
Pedig megtörtént.
Oszkár lecsendesítette apró lovát, s kecses körben megfordulva, visszaügetett a
lassan könyökére támaszkodó Balambérhoz. Mellé érve, lefelé fordította kopjáját,
és végét a földre támasztotta.
- Kapaszkodj ebbe, lovag! - mondta egy csepp gúny nélkül. Végtére is, tudta,
hogy a lovag idősebb is, erősebb is, jobb bajnok is őnála; veszített, mert a
jövő eszével és technikájával nem birkózhatott meg. Balambér azonban
elutasította a lovagi segítséget, és odarohanó fegyvernökei segítségével
tápászkodott föl.
Oszkár vállat vont, s magára hagyva a porba hanyatlott hőst, a tribün elé
lovagolt. Ott felütötte a hokifejvédő rácsát, és olyan mozdulatot tett Konrád úr
felé, amelyet ő elegáns tisztelgésnek gondolt, de egy átlagos cowboy tüstént
visszalőtt volna, hívén, hogy Oszkár a seriff lányát követeli. Szerencsére,
máskor, más szokások, ezúttal a mozdulat bejött, és Konrád úr a keze ügyében
lévő koszorút Oszkár előretartott kopjafának végére akasztotta. A koszorú
derűsen végigcsúszott a teleszkópon, és kijött Oszkár csuklóján. Leszedte róla,
és sisakját kobakjáról lekapva, a koszorút a fejére helyezte. Majd a kopját
egyetlen ujjmozdulattal - amelyet a közönség, ha lát is, sem ért meg - eredeti,
kurta alakjára rövidítette, s mielőtt bárki megkérdezhette volna, mikor kötött
ez ügyben szövetséget az ördöggel, s mit adott érte cserébe neki, megszólalt:
- Konrád nagyúr! Burgund grófjának lovagja, Oskarus köszönt téged, s kíván
hosszú, diadalmas és kövér életet! E csörtét leányod nevében és jegyében
vívandtam, azon biztos reményben, hogy Menyhért apródot, ki erre megérett,
lovaggá avatandva, a szépséges Ludmilla kezét néki adod, mivel szeretendi, meg
el is tudja tartandani. Éljen a király!
Ez utóbbi mondat - mint később kiderült - nem volt egészen szerencsés, mert az
országúton éppen két király tartotta magát érvényesnek, a másikat jogtalan és
aljas trónkövetelőnek bélyegezve. S mert éppen két pápa is volt, mind a két
királyt rendesen ki is átkozták, de az csak házon belül volt érvényes, az
ellenfél természetesen tovább imádkozott. Mivel azonban Oszkár csak királyt
mondott, név nélkül - mellesleg nem is mondhatott mást, hiszen az egészről
fogalma sem volt! -, mindenki a helyileg érvényesre gondolt, és napirendre tért
a dolog fölött. Konrád úr azonban megmakacsolta magát.
- Menyhártot, mint ígértem, lovaggá avatom - mondotta. - Igaz, hogy a buhurton
még némi hiányosságok mutatkoznak teljesítményében, de te, Oskarus lovag a
nevében víttál, s jól víttál, noha váltakozó kopjád az a mi vidékünkön nem
szokásos, s némileg talányos is. De nem kívánok ünneprontó lenni, s okát nem
firtatom. Mivel ez ünnep Balambér lovag s valóban szépséges és erényekben gazdag
leányom, Ludmilla isten és ember előtti eljegyzésére is szolgál. S ebben nem
másíthatja meg akaratomat és elhatározásomat az sem, hogy bár kétségtelenül
fortélyos kopjád segítségével, de mégiscsak tenmagad és egyedül őt az nyergéből
kivetetted. A szerencse forgandó, mint az régi rómaiak mondották, s attól még
Balambér lovag dicső lovag maradott, továbbá van neki számos birtoka, amelyet
előrehaladott korára való tekintettel természetesen jövendő neje nevére irat
majd. Továbbá velem szövetséges, és esze ágában sincs az eretnek pápa nevében a
Szentföldre utazni, hogy közben mindkettőnk váraiba az Fekete-erdő bárója, kinek
Menyhárt bár derék, de kissé ügyetlen fia, távollétünkben betelepedjék!
- Atyám! - kiáltott föl, elhaló hangon Ludmilla, és az ajkához kapott.
Most nyeli le - gondoltam. Oszkár se gondolhatta másként, mert nem vitatkozott
tovább, s Konrád úr lovaggá avatta az elébe álló Menyhártot.
A szertartás meglehetősen bonyolult volt, s közben sűrűn pislogtam Ludmilla
felé, várva a szer hatását. De a szemlátomást jó egészségnek örvendő, gömbölyded
leányzó még a tetszhalálba sem sietett túlságosan.
Közben díszes miseruhában előkerült a vár papja és Menyhárt, aki ez alkalomra
szintúgy hímzett köntöst öltött, elébe térdelt, és összekulcsolt kezét a pap
kezében tartott misekönyvre helyezte.
- Akarod-e Isten nevében alázatosan elnyerni a lovagi méltóságot, s a lovagi
szabályokat legjobb tudásod szerint betölteni? - kérdezte a pap, és Menyhárt
alázatosan válaszolta:
- Akarom.
Ludmilla hangosan csuklott egyet, a pap pedig fennhangon így szólott:
- Alázatos fogadalmad segítsen bűneid igaz bocsánatához. - Konrádhoz fordult. -
Nagyúr, a jelölt lelke immár tiszta, te következhetsz!
Konrád úr kétélű kardját előbb Menyhárt jobb, majd bal vállához érintette,
azután a hopmestertől átvéve az előre előkészített kardot és lándzsát, a kardot
a fiú derekára övezte, a lándzsát a kezébe nyomta.
- A mindenható Isten tiszteletére lovaggá teszlek! - kiáltotta harsányan, hogy a
legtávolabb ülők is hallhassák. - Örömmel fogadlak társaságunkba! - megölelte
Menyhártot, és közben a fülébe súgta, hogy csak a mellette állók hallották: - De
Ludmillát hagyd békén, öcsém, mert máskülönben ugyanezen karddal, amellyel
felavattalak, metszem le mindkét füledet...
 Ludmilla is hallotta e szavakat, felsikoltott és elalélt.
Ettől némi zavar támadott a szertartásrendben, bár senki sem rendült meg, mert
a hajdani leányok, hói a szoros fűzők, hol a jómodor kedvéért, gyakran ájultak
el. Egy belső cseléd ecetes kendőt tartott Ludmilla fitos orra alá, és várta,
hogy tüsszentsen, s felnyissa a szemét.
Ludmilla azonban sápadt, néma és mozdulatlan maradt.
- Nem jól van ez így - döntött végre Konrád lovag. - Vigyék föl az ágyasházba! -
intézkedett, s folytatta volna az ünnepséget, kivált a tornát, ha a közben főbb
páncéldarabjaitól megszabadított Balambér oda nem lép hozzá, s így nem szól:
- Valamely árulás és praktika vagyon az dologban.
- Inkább csak az nagy meleg - vélte Konrád úr.
De Balambér, akit fűtött kudarca, nem adta föl.
- Vagy a hitvány trónbitorló cselszövése! - kiáltotta, és Oszkár felé fordult. -
Ő küldötte e hitvány szemfényvesztőt is, hogy az igaz lovagi erényeket
megcsúfolja! De még nem végeztünk, öcsém! - s kardját kirántva, Oszkár elé
ugrott. - Kopja után kard következik!
Oszkár hátrább lépett, mert a kardhegy majd az orrát csiklandozta, s ő,
eltekintve a teleszkóptól, fegyvertelen volt. Ki tudja, mivé fajul a dolog, ha
Menyhárt a frissen kezébe nyomott dárdával meg nem bökdösi Balambér derekát.
- Lassabban az testtel, uram! - szólt. - Előbb velem mérd össze magad...
Balambér indulatosan félreütötte szabad kezével a lándzsát.
- Sorra kerülsz te is, taknyos, csak várd ki! Előbb véle számolok le!
- Adjatok egy kardot! - tekintett körül Oszkár segélykérőén. Még csak az
hiányzott! Ahelyett hogy örült volna első győzelmének, most kockára tette volna
- mit is?
Sosem derült ki, mert a várkapu felől sikoltozva futott felénk egy leány, s már
messziről kiabálta:
- Megholt a kis úrnőnk! Jaj, jaj, megholt Ludmillácska! Egészen megholt a
lelkem!
Egészen ugyan nem, de erről legfeljebb hárman tudtunk. Hatalmas kavarodás
támadt. A nők a szolgálóval versenyt sikoltoztak, a férfiak zavarba jöttek,
Konrád úr nem találta szavát. Legtöbben a vár felé indultak, mintha azzal bárkit
Is fel lehetne támasztani!
Csak Balambér tartott ki a rögeszméjénél.
- Meggyilkolták! - ordította, és ránk mutatott, mivel ekkor már én is Oszkár
mellett állottam. - Ti gyilkoltátok meg a menyasszonyomat is!
S kardjával nekünk rontott.
Menyus elénk ugrott, egyik kezében a dárda, a másikban a kard, de Balambér
egyetlen suhintással félresöpörte.
A dárda ki is esett a fiú kezéből, s a felbőszült lovagot, úgy tetszett, már
senki sem állíthatja meg. Konrád úr sem, mert már elindult fel, a várba, a
többiekkel.
A kavargó tömegből ekkor egy ifjú ugrott elő fegyvertelenül, s Balambér hátába
kerülve rávetette magát, és teljes erejével leszorította a karjai. Felismertem:
Franciscus volt, a madarak és szerelmesek barátja. Konrád úr szolgája.
- Fussatok, urak! - kiáltotta felénk, s mi habozás nélkül követtük tanácsát.
Menyhártot azonban lovagnak nevelték, s egy lovag nem futamodhat meg. Már csak
kardját tartva maga elé, kiáltozta Franciscus felé:
- Ereszd el! Ereszd el tüstént! Megvívok én véle!
- Vívsz ám a nénikéddel! - mondtam kurtán, és megragadtam díszköntöse nyakát.
Menyus megtántorodott, s elejtette a kardját is. Kétségtelenül több lovagi erény
szorult belé, mint tehetség. De a barátunk volt, s végül is csak ez számít. Ez
számít igazán.
- Jönnek a csatlósai, és megesznek! - hadartam, és rángattam. Menyhárt immár
lehetetlenül követett bennünket.
Jókor, mert Balambér, mint a pelyhet, rázta le magáról a fiút, s hadonászva
eredt a nyomunkba. Méghozzá, mint előre láttam, nyomába szegődtek csatlósai is.
Bár a pillanatnyi előny a miénk volt, az idő és a távolság nekik dolgozott.
Bolond, aki akkor latolgatja, hogy szégyen-e a futás, amikor nem csupán hasznos,
de más lehetőség úgyszólván nincs is. Szedtük a lábunkat.
A vár felé tartottunk. Végtére az alsó vár udvarán állott a tojás, egyetlen, de
biztos menedékünk. S nem törhettük a fejünket azon, hogy bár a kiváltó okot a
zűrzavarhoz mi tálaltuk ki, álmunkban sem gondoltuk, hogy még a saját fejünkre
hullhat vissza; míg Ludmillácskát kétnapi édes álomba ringatjuk, reánk nem
csupán a tetszhalál vár, hanem valóságosan elmetszik a torkunkat! Szép dolog az
irodalom, de csak a színházban, ahol a színész tudja, hogy függöny után hazamegy
vacsorázni, akár megholt, akár sem! Shakespeare-t játszani kell és nem utánozni!
Késő bánat... De mondom, nem volt nekünk se annyi időnk, se annyi eszünk, hogy
ezen elmélkedjünk. Örültünk, hogy menthetjük a bőrünket! Majd ha a tojáson belül
leszünk, akkor találgathatjuk, hogy mennyi az annyi és merre az erre...
Úgy tetszett, kis szerencsével tartani tudjuk az előnyünket, és ez elég ahhoz,
hogy elérjük a tojást. Odaértünk a várhoz, és átrobogtunk a kapu alatt. Az őrség
nem tudta, hogy üldözés forog fönn, azt hitte, Ludmilla miatt rohangászunk mi
is, a többi néppel. Fény gyúlt az agyamban.
- A trónbitorló emberei! - kiáltottam az őrségkapitánynak, és hátramutattam. -
El akarják foglalni a várat! Hidat föl!
A szöveg önmagában értelmetlen lett volna, hiszen az őrség ismerte Balambért és
embereit. Csakhogy a feudális anarchiában, amely a kort minden jobb
történelemkönyv szerint jellemezte, sosem volt semmi biztos. Aki ma, öt percre
is még szövetséges, az holnap vagy már most is, ellenséggé válhat. S mi történt?
A vőlegény már nem vőlegény, mert a menyasszony hirtelen meghalt! De fegyverrel
rohan a nyitott várkapu felé! Mit akar? Az őrség honnan sejtette volna, hogy
bennünket üldöznek? Úgy pedig csak az támad, aki el akar venni valamit! Persze
hogy a várat!
S a kapubolt alatt tanyázó katonák, ha már a hidat fölvonni nem is tudták, mert
az üldözők azon dobogtak, de elébük pattantak, hogy szelíden, de határozottan
megkérdjék tőlük: mi dolog ez, halottas házba fegyverrel törni be?!
Elértük a tojást. Oszkár a melléhez erősített dobozhoz kapott, és lenyitotta az
ajtót. Menyhárthoz fordultam.
- Maradj a közelben! Pontosan két nap múlva, de éjszaka, visszatérünk!
Ebben a pillanatban a felső vár egyik ablakában megjelent Konrád úr, és lefelé
mutatott, egyenesen Menyusra.
- Fogjátok el! - kiáltotta sztentori hangon. - Nem lehetett az övé, hát
megmérgezte a leányomat!
Az udvaron kavargó tömeg felénk fordult. Már másodperceink sem maradtak.
Beugrottunk a tojásba, és mintha csak egyet gondoltunk volna, két oldalról
megragadva Menyhártot, berántottuk magunkkal őt is!
Egy mozdulat, s az ajtó becsukódott mögöttünk.
A múlt kívül rekedt.
Most már gondolkodhatunk. Most már töprenghetünk: hogyan tovább. Mit rontottunk
el, s mit kell tennünk, hogy helyrehozzuk. Van időnk. Ha tetszik, fél ezredév.
De innen jobb eltűnni.
Oszkár keze már a gombon.
S ekkor belém hasított a rémület.
- Vigyázz! - ordítottam föl, és Menyusra mutattam. - Ő nem jöhet oda velünk!!!
Oszkár sápadtan bólintott.
-Tudom - felelte. - Most egyirányú utcában vagyunk.
És megnyomta a gombot.

6.
A gladiátor randevúja

- Helyezd te is kényelembe magad! Menyus azonban a falig hátrált, és sűrűn

vetette magára a keresztet.
Nem csoda: Oszkár és én a semmin ültünk, és kényelmesen hátradőltünk. E látvány
még az ón, XX. századbeli kortársaim számára is több mint meglepő lenne; de
mindenképpen több mint amennyit a Feketeerdő bárójának frissen lovaggá avatott
kamasz fia elviselhetett. Tüstént beláttam, hogy észérvekkel semmire sem mehetek
nála, ahhoz több idő kellene, mint amennyi nekünk rendelkezésünkre állott.
Maradt a csoda; középkori embernek az még egyenlő volt a valósággal.
- Ne gondolj mindjárt a krampuszokra - tanácsoltam halálra rémült útitársunknak.
- Nemcsak pokol van a túlvilágon. Előfordul ott más is - és ujjammal fölfelé
mutattam.
Menyhárt felhagyott a kereszthányással.
- Az mennyekből jöttetek volna? - kérdezte, és meg sem várva rá a feleletet,
térdre esett.
Így járta csak meg Igazán: a térsűrítő rendszer, érzékelve a
súlypontáthelyezést, tüstént láthatatlan párnát tett a térde alá, s Menyusunk
tíz centire a tojás padlójától a puha semmin lebegett. Megadta magát sorsának, s
lehajtott fejjel suttogta:
- Bocsássatok meg hitvány fejemnek! Nem láttam az szárnyaitokat...
- Látod, ez már jó válasz - feleltem. - Nem is vagyunk angyalok... Ő például -
mutattam Oszkárra - kicsit lopós, máskülönben aligha lennénk Itt. Én pedig, ha
senki sem látja, néha piszkálom az orromat... Elégedj meg annyival, hogy nem a
gonosztól valók vagyunk, különben lettünk volna-e segítségedre?
- És Ludmilla? - rebegte Menyhárt, mert a szerelem nemcsak elvenni tudja
némelyek eszét, hanem élesíteni is.
- Ne félj, nem halt meg. Most ajánlatosabb volt lelécelnünk {angolosan
távoznunk, dekódolnunk, sebtiben az turulkát körösni etcetera), de mire
visszatérünk, feléled, s viheted az erdődbe, holtomiglan-holtodiglan. Erről jut
eszembe, Oszikám, ugye már nem nyomod a gombot?
- Köbgyök is lenne! Már az ősóceánban úszkálnánk! Erre az útra nincs még
program...
- Épp ezért kérdem. Nem is sejted, mennyit mentünk?
- Ahogy a kijelzőt elnéztem, legalább egy ezrest...
- Mi atyánk, ki vagy a mennyekben! - kiáltottam föl, és Menyus ettől több
izgalommal kezdett rám nézni, mint minden eddigi szövegem után. No persze, igazi
ördögök Ilyet sosem mondanak, mert tüstént vissza kellene takarodniuk a föld
alá! - Nem lenne ideje körülnézni? - jutott az eszembe, s egyben kihasználtam
ifjú lovagunk oldódó feszültségét. - Kérlek, ne lepődj meg semmin! Ezen gépezet,
mely az tikmony alakját öltötte volt magára, képes bennünket az dücső múltba
visszaröppenteni... Ezt tévé mostan is.
De mely korban járunk, még nem sejtjük magunk sem...
A tojás oldala áttetszővé vált, s mi ismét, azaz változatlanul, ott álltunk az
alsó vár -. helyén. Majdnem ugyanazon a réten, mint a népvándorlás korabeli
kitérők idején. Emberi építménynek még - ugyanúgy semmi nyomát sem fedeztük föl.
A különbség csupán annyiból állott, hogy még más fák bólogattak körülöttünk, más
„elrendezésben", már ahogyan a természet hosszú idő alatt formálja önmagát. A
fű, a virágok, fölöttünk az erdővel borított hegycsúcs persze nem változott;
ahhoz több idő szükségeltetik, mint ezer esztendő. Már ha hinni lehet Oszkár
nagyvonalú időmérésének!
Ő sem volt teljesen elégedett vele.
- Le kéne kukkantani a lapályra! - mondta.
- Még csak az hiányzik! - tiltakoztam hevesen. - Egyszer már lekukkantottunk, s
nem győztük menteni az irhánkat! Csak semmi bohó kalandosság! Megpihenünk egy
kicsit, míg Konrád úr indulatai és az udvaron őgyelgő kíváncsiak lecsillapodnak,
s visszatérünk.
- Logika zéró - esett saját stílusába hirtelen Oszkár. - Hibás visszacsatolás,
zárlatveszély. Vissza ugyanoda egyenlő vissza ugyanakkor. Jelen helyzet törölve.
- Vagyis ott lennénk, ahol a part szakad - bólintottam. - Akár le se léceltünk
volna... Azaz, akármikor vagyunk most, hülyeség, hogy itt vagyunk... Menyus, nem
kell Idefigyelned, ezt úgysem érted. Tulajdonképpen én sem, de ez most nem
számit. Ide figyelj, Oszkár! Addig ésszerű a következtetés, hogy ha nagyot ugrok
előre saját ki indulóidőmhöz mérten, akkor elugrom a saját életemet... De egy-
két napot ki vesz észre? Ki érez meg?
- Nincs kipróbálva...
- Szerencsére az sem, hogy tényleg a saját nagypapám lennék. De rendben van, azt
jobb nem kipróbálni, mert még bejön. Két napot azonban át lehet akár aludni is.
Mondjuk, aki nagyon elfáradt, és altatót vesz be, vagy akit megoperálnak, és
utána nem engedik egy időre magához térni, az sincs tudatánál két napig, és nem
hiányzik neki ilyen csekély idő. Sőt! Jut eszembe, hiszen Ludmillának szintúgy
kiesik az életéből, és eszünkben sincs emiatt aggódni!
- Valami baj van? - aggódott Menyhárt, a lány nevét hallván.
- Van, de nem ott és nem úgy, ahogyan gondolod, fiú - mondtam, és újra Oszkárhoz
fordultam. - Ha követjük a te logikádat, két napot csúsztatunk... Bennünk nem
okozhat kárt, ha az iménti szökéshez képest két nappal később térünk vissza, de
szerintem abból se lett volna baj, ha rémületünkben nem a múlt felé indulunk,
hanem óvatosan két napot előre lépünk, Ludmilla feléledésének időpontjára. Ennyi
meg se kottyant volna Menyusnak, és ez a lehetőség még most is fennáll. Tudsz
jobb megoldást?
Oszkár nem tudott. De ez csak sokkal később derült ki, ha ugyan a mi,
meglehetősen elképesztő viszonyaink között egyáltalában ajánlatos ilyesmivel
bonyolítani a dolgot, mint „előbb" meg „később". Jó, ha időben meg tudunk
kapaszkodni a „most"-ba!
Most ugyanis az történt (lám, már az is abszurd, hogy múlt idejű igeragot kell
használnom a jelen idejű időhatározó után!), hogy mielőtt Oszkár válaszolhatott
volna, éles füttyszó hasította a levegőt, valahonnan a fák közül. S a
túloldalról hasonló felelt rá. Majd mindkét oldalon egy-egy alak vált ki a
sűrűből, és közeledett felénk. Idő kellett, míg meglátták egymást, mert közöttük
állott a tojás.
Menyhárt riadtan nézett körül, de megnyugtattam:
- Csak mi látjuk őket, ők nem látnak be ide... Most te is kisangyal vagy,
viselkedj méltósággal.
A két fiatalember nagyjából hasonlított egymáshoz. Ámbár az egyik bőrruhát
viselt, némileg hasonlót a későbbi nomádokéhoz, akiket korábban láttunk, míg a
másik kétségtelenül római szabású tunikát, azaz a térd fölött végződő, ujjatlan
inget. A bőrruhás kezében rövid hajítódárdát tartott, övébe baltát tűzött, míg a
másik mindössze rövid, görbe kardot fogott. Ez utóbbi meglepett, hiszen a
rómaiak kardja, ezt minden történelmi filmből tudhatjuk, egyenes és kétélű volt.
De hát ez nem mozi…
Megkerülték a tojást, és a tövében összetalálkoztak.
A füttyökből sejthető volt, hogy barátok, mégis meglepett, hogy kézfogással
üdvözölték egymást, mint akár két lord a krikettklubban.
- Örömvel lát én, Bertus - mondta a bőrruhás.
- Üd szoros, szó kevés - felelte a másik. - Kol nap rajta manus én üt. Bertus
liber, indul oda nép.
- Pel szabad, Bertus?
- Pel. Bertus hata, maga ház belen.
A bőrruhás e szavakra láthatóan boldogan megölelte társát, én pedig kérdően
néztem Oszkárra: miért nem fordul dobozához? Hiába ismerősek a szavak, tolmácsra
lenne szükség mégis!
Oszkár se vélte másként, és keze a gombokon matatott.
- Saját nyelvünk, korai állapot - közölte a masina, majdnem ugyanolyan
szaggatottan, mint a kinti társalgók. Átfutott a fejemen, hogy miféle
hasonlatosság kerekedik egy beszélt nyelv korai, kezdetleges állapota s késői,
komputeres változata között, de ajánlatosabbnak láttam, ha nem mélyedek el
túlságosan a dologban. Annyi mindenesetre kiderült, hogy a tógás neve Bertus, és
ugyanazon népből való, mint a bőrruhás, mi több, amelynek hozzájuk mérten mind
kisebb utódai vagyunk mi hárman is, előbb Menyhárt, majd én, s lesz Oszkár...
Továbbá kiderült, hogy Bertus hazakészül, várják is, de előbb valaminek
„holnap" még történnie kell. S eszünkbe jutott, hogy mintha latin szavakat is
hallottunk volna...
- Oszkár - ötlött fel bennem a gyanú -, alighanem akkor vetted le ujjadat a
gombról, amikor ez a föld még római provincia volt!
- Meglehet - felelte savanyúan Oszkár, és ráparancsolt a dobozra, hogy
tolmácsoljon tisztességesen.
Hanem addigra kint a két alak már búcsúzott, s elvált egymástól. A bőrruhás
elmerült az erdő sűrűjében,
Bertus pedig letelepedett a tojás tövében, és görbe kardjának élét vizsgálgatta.
Mintha csak várt volna még valakire... Valami csorbulást fedezett föl a kardon,
s előbb körmével piszkálta, majd fenni kezdte a tojás falán, amelyet nyilván
sima, kemény sziklának vélt.
- Jót tesz ez ennek? - néztem kérdően Oszkárra.
- Ártani nem képes, de rossz helyen csinálja, mert ott az ajtónyílás. Nem látja
persze, de az a szerkezet kényes pontja... - Zavard el! - tanácsoltam. - De ne
ijessz rá!
- Egy floppy discnek (adatmódosító programnak, kibicnek etc.) semmi sem drága -
mondta Oszkár, de bütykölt valamit. Bertus barátunk elkapta a kezét, mintha
megszúrta volna. Csodálkozott, mivel nem látott sehol egy szemnyi tüskét sem a
sziklán, újfent hozzáért. A mikroáram azonban ismét csípett rajta egyet, mire
felhagyott a kísérletezéssel, hogy éppen egy időgép oldalán köszörülje a
vaskardját.
Megkerülte a tojást, és hátát nekitámasztva, fütyürészett. Oszkár ebben már nem
látott veszedelmeset, sem a támaszkodásban, sem a kissé hamis füttyszóban, s nem
szurkálta tovább. Már csak azért se tehette, mert figyelmünket új látogató
kötötte le: az erdő szélén ifjú leányzót pillantottunk meg, bokáig érő, fehér
ruhában, amelyet bronzcsat tartott a vállánál, tarkóján kontyba kötött hajjal,
lábán bőrsaruval. Futva közeledett a legényhez, aki tüstént ellökte hátát a
tojástól, és kitárt karokkal várta.
- Quem tibi refugere esse? - kiáltotta.
- Sine calamitas! - nevetett a lány, és a fiú karjába futott.
- Megint egy új nyelv! - morgott Oszkár.
- Nem új - csodálkozott Menyhárt. - Latinus.
- Persze, hiszen ti még azt is tanultátok! - ütöttem a fejemre. - Hát fordítsd,
ha érted!
- Küssé konyhai az grammatikájuk, s pórias az ejtésük - fitymálta a kint lévőket
Menyus -, de azért értem őket...
Az ifjú pár azonban előbb hosszan csókolódzott, ami kétségtelenül kellemes
cselekvés lehet egy szép lánnyal, de elsősorban akkor, ha maga teszi az ember, s
nem csupán szemlélője mások örömének. Kénytelenek voltunk kivárni, s akkor sok
fölösleges és unalmas ungyumbungyumkodások között kiderült, hogy Bertus helybéli
származású gladiátor; a leányzó pedig egy előkelő rómainak a lánya. Nem
tévedtünk tehát, amikor a tartózkodásunk idejét a római provincia valamelyik
évére tettük.
Kiderült továbbá, hogy jól sejtettük az előbbi beszélgetés értelmét is: Bertus
másnap valamely viadalra, ezek szerint gladiátor párviadalra készül, melyet, ha
megnyer, visszatérhet saját népéhez, családjához. Csak nem Tulliával, azaz a
lánnyal együtt készül erre...?
Senki se várhatott tőlünk többet, mint azt, hogy láthatatlanul is, szerencsét
kívánjunk nekik. Ámbár a gladiátorok, ha veszítettek, ritkán élték túl, s ha
mégis, aligha nyerték el gazdag római lányok kezét. De mindez nem a mi dolgunk
volt. Óvakodtunk attól, hogy a legcsekélyebb mértékben is beleavatkozzunk hajdan
volt ügyekbe, elegendő nekünk belőlük annyi is, amennyit eddig fölvállaltunk!
Csakhogy.
Csakhogy az ifjú szerelmespár már búcsúzkodni kezdett, s Bertus magabiztosan
állította:
- Csöppet se aggódj, kedvesem, győzök, s megkapom a doctortól a rudist (nem
tudom, mi az a rudis - tette hozzá Menyus)... - midőn zörgés hallatszott az
erdőszél bokrai között, amelyek rég láthattak ekkora forgalmat, mert ezúttal
három, állig felfegyverzett, marcona alak lépett elő mögülük. Rövid, egyenes,
igazi római kardjukat előretartva közeledtek.
- Ne mozdulj, Bertus! - kiáltotta a középső, akinek vértjén színes szalag
jelezte, hogy ő a sarzsi. - S ne próbálj szökni!
- Miért szöknék? - kérdezte a gladiátor.
- Nem kértél engedélyt Dominus Atticustól, hogy elhagyd a ludust... S különösen
nem arra, hogy munus előtt asszonnyal találkozzál!
Az egyik fegyveres a lány felé indult, aki ekkor már néhány lépéssel odébb
állt, s arcát kendőjével eltakarta, hogy ne ismerjék föl.
- Fuss! - kiáltott rá Bertus, és kardját maga elé tartotta.
Tullia futásnak eredt, és megkerülte a tojást, de ott, annak takarásában
megállott, és hozzátapadva várta, figyelte, mi történik a túloldalon
szerelmesével.
A nyomába eredt fegyveres, hogy Bertusnál kardot látott, visszafordult,
társaihoz csatlakozott. A három katona néhány lépésnyire megállott a
gladiátortól.
- Csak nem akarsz velünk szembeszállani? - kérdezte némileg meglepődötten a
szalagos.
- Eszembe sincs - felelte Bertus. - De ha megtámadtok, az életemet védem.
- Egy napért érdemes? - gúnyolódott az egyik katona.
- Állj ki velem te holnap, s akkor meglátjuk - felelte Bertus. A katona
kiköpött.
- Én harcos vagyok, nem rabszolga!
- Mégis fogdmeget játszol a saját városodban!
- Hol itt a város? - nézett körül a katona. - Kint vagyunk az erdőben, s nagyon
úgy fest a dolog, hogy szökött rabszolgára vadászunk...
Bertus felemelte kardját, és a beszélő hátralépett, elhallgatott.
- Ne hadonássz, trák! - lépett közbe a szalagos. - És te se jártasd a szádat,
Vulpio. Bertus veterán gladiátor, egy híján harminc párviadalban győzött. Hiába
hősködsz, ha a porondon kellene találkoznod vele, szűkölnél... Lehet, holnap
megkapja a rudist, és akkor megmetszi a bőrödet. Erről ennyit. - Visszafordult a
gladiátor felé. - Urunknak fontos a holnapi ludus. Sok pénzébe került, s nem
szeretné, ha a legnagyobb attrakciója elmaradna.
- Nem is fog elmaradni. Gladiátor vagyok, nem közönséges rabszolga - mondta
Bertus -, és előretartotta a szablyát. - Fogd a kardomat.
A parancsnok átvette a kardot, és megragadta Bertus karját. A másikat a katona
fogta.
- Biztonság kedvéért kapd el a nőt is! - mondta a szalagos a harmadiknak.
- Hanem ezt már nem tűrhetem! - ugrott föl Menyus.
- No nézd csak! - Csodálkozott Oszkár. - Már te is kezded?
- Lovag vagyok! - felelte méltóságteljesen Menyhárt. - Csak az imént tettem
fogadalmat reá, hogy védelmezem a női ártatlanságot!
- Ártatlanságról itt már alig eshet szó - jegyeztem meg, de Menyhárt harciasan
vágott a szavamba:
- A leány védtelen! Lovagját lefegyverezték. Ki védi meg?!
A katona széles ívben elindult a tojás körül, és Oszkár fapofával mondta:
- Van benne valami igazság. De hol a kardod, Menyhárt?
- Neked meg hol az humanitásod?! - kiáltott fel Menyus, és a lányra mutatott,
aki egész testével a tojáshoz tapadt, mintha belé akarna simulni, felszívódni
benne, hogy ne láthassák.
Pedig a katona egyre közeledett, s már csak pillanatokon múlott, hogy
megpillantsa a lányt.
- A chip álljon belétek! - mondta a foga között Oszkár, és megnyomta a gombot.
Az ajtó eltűnt, s mivel Tullia éppen annak helyén lapult a tojáshoz, arccal
előre bezuhant, mint a kő, aminek hitte volt ő a tojást. Csak azért nem ütötte
össze magát, mert a térsűrítő önműködően közbelépett, s mire elérte volna a
talajt, mintha habszivacs matracra esett volna, felfogta a lányt.
Tullia úgy maradt, a katona pedig körüljárva a tojást, amelynek ajtaja persze
tüstént helyére billent, jelentette parancsnokának: nincs ott egy lélek sem
rajtok kívül!
- Neki sikerült megszöknie - állapította meg az éleselméjűen. - Gyere! - mondta
Bertusnak, és előrelódította. A gladiátor megkönnyebbülten engedett.
Mi annál tanácstalanabbá néztünk egymásra és a még mindig mozdulatlanul fekvő
nőre.
Őt ugyan hová vigyük?!

7.
A prokonzul csapdája

Az elefántcsont kockák zörömböltek az ónpohárban, ahogyan a prokonzul kövérkés,

mégis erős keze megrázta őket. Azután egy energikus mozdulattal az asztal sima
márványlapjára borította, és a talusok szétgurultak.
- Venus! - kiáltott föl örvendezve a prokonzul, mert a négy kocka mind más
számot mutatott: 1-et, 3-at, 4-et és 6-ot. Ez volt a legjobb lehetséges dobás,
mert a taluson 2-es és 5-ös nem volt, csak a fenti négy szám. Két oldalát
legömbölyítették, azokon nem tudott megállni a kocka. Volt alkalmunk
kitapasztalni, mert már jó ideje játszottunk, és Gaius Atticus feszt nyert.
Hovatovább visszanyerte a pénzt, amit leánya megmentéséért jutalmul adott
nekünk.
- Aki Venust dob, az a rex bibendi! - jelentette ki elégedetten. - Ne
szabadkozzatok hát, mert az én jogom és kötelességem, hogy mulattassalak
benneteket! - Intett a mögötte álló rabszolgának. - Tölts mulsumot!
S a serlegek megteltek mézes borral.
Innunk kellett, noha kedvünk se vitt rá, szokva se voltunk hozzá. Várható volt,
hogy előbb-utóbb berúgunk, s akkor nem tudom, mi lesz. Egyedül Menyhárt állta a
sarat, hiszen a középkorban csak a legszegényebb jobbágy ivott vizet, amely
többnyire fertőzött volt; asztalra mindig bort adtak föl. De könnyű újbort, mert
azt értékesebbnek tartották az óbornál. Ez az édesített római ital azonban
nehéz, fűszeres bor volt, és már éreztük erejét: a fejet tűzbe hozta, a testet
viszont ólomsúlyúvá tette...
Mondom, egyedül Menyusban reménykedhettünk. Már csak azért is, mert ő volt az
előkelő patriciusfi, mi ketten mellette csupán alázatos cliensek lehettünk, akik
útjára elkísértük. E szereposztást részint Menyhárt latintudása, részint egyedül
elfogadható öltözéke indokolta. Ő ugyanis változatlanul azt a selyemmel hímzett
és arannyal kihányt köntöst viselte, amelyben e szűnni nem akaró nap valamikor
volt délelőttjén lovaggá avatták. Abban menekült a tojásba, s ugyan mibe is
öltözött volna át? Rajtam változatlanul a kék farmer garbóval, Oszkáron pedig a
majomtrikó. A hoki-szerelés és az ENC-trikó, a teleszkóp és a kötél társaságában
egyelőre zsákjában hevert.
Arról bölcsen hallgattunk a nagy hatalmú úr előtt, hogy mitől mentettük meg a
lányát: saját katonái kapják el, amint titkon randevúzik egy ágrólszakadt
gladiátorral! Mit keresett mégis az erdőben? Virágot szedni ment a rétre... Meg
lepkét fogni! Utóbbihoz ott volt az én hálóm, elég ócska és megviselt ahhoz,
hogy ókori terméknek tessék... Mi másért is tekeregnének ifjú leányzók
gondtalanul és gyanútlanul a hímes réteken? No ugye.
Mi éppen az utunkba eső barlangban pihentünk, mivel hosszú és fáradságos úton
voltunk birtokunkról a provincia fővárosa felé, hogy a prokonzult üdvözölhessük.
Nem is reméltük, hogy a szerencsés véletlen így lerövidíti utunkat, s ezen a kis
településen összeakadunk vele! Éppen, amikor kocsink kereke eltörött, öszvéreink
lesántultak, s holmink javát hátrahagyva, csak így gyalogosan kellett
folytatnunk utunkat...
-Tényleg szerencsétek van, öcsém! - nevetett a prokonzul, amikor leányát épen és
szépen átadtuk neki, miközben, mint a mesékben szokás, egymás szavába vágva
beszéltük el a fenti történetet. - Nyugtalanságot jelentettek nekem a vidékről,
azért is keltem négy cohorsszal útra, hogy magam győződjem meg a helyzetről. Az
őslakosok nyugtalankodnak... Emelkedett a búza ára, és kevesebbet kapnak egy
medvebőrért, mint tavaly. Ilyenkor mindig feltámad bennük a függetlenség
vágya...
- S nem volt-é könnyelműség, uram, ily veszélyes útra mégis magaddal hoznod
leányodat is?
- Tullia heves vérmérsékletű, mint az anyja volt, s jobb, ha szemem előtt van -
felelte a tartomány ura, a Rómából kinevezett prokonzul. - Csavargott volna el
különben?
Az érv a formális logika szabályai szerint ugyan kissé sántított, de örültünk,
hogy neki mégis jó; miért vonnánk kétségbe éppen mi?!
Örömében, hogy a lányt épségben visszahoztuk, Gaius Atticus nagy zacskó aranyat
tukmált ránk - amelynek javát azután a vacsorát követő kockázás közben ügyesen
visszanyerte.
- A játékokat is azért rendezem - magyarázta, miközben összeszedte a kockáit, és
visszarakosgatta a pohárba, majd az egészet előzékenyen átnyújtotta Menyhártnak
-, mert a ludikra összegyűlik a környék népe. A birtokosokat figyelmeztetni
tudom, a helybélieket pedig szemmel tartani. Elég sok pénzembe kerül. A helybeli
lanista kihasználja a helyzetemet, és jó magasra szabta a gladiátorai árat, de
némi meglepetést én is tartogatok a tarsolyomban - nevetett döcögve a kövér és
mégis kemény ember, s intett. - No, dobj, barátom!
Menyus kiborította a kockákat, és Gaius Atticus sajnálkozva csóválta a fejét.
- Canis! - Mind a négy kockán az 1-es állott felül. - Nincs szerencséd, ha
kutyát dobsz... De vigasztaljon, így jártam én is, nagyobb dologban. Jöttem
volna én jószántamból ebbe a kietlen s vademberek lakta, koldusszegény
tartományba prokonzulnak? Gondolod, hogy nem mentem volna inkább a jó zsíros,
gazdag Júdeába?! Höhö! De ugye, konzulból kettő van, s szolgálati évük letelte
után azon a provincián osztozkodnak, ami éppen üresedésben van! Letelt az időnk,
és mivel anyagilag, politikailag is egyformán erősek voltunk, jobb híján kockát
vetettünk. Én kutyát dobtam, így aztán Poncius Pilátus vitte el a bőséges
Júdeát, nekem pedig maradt ez!
S a prokonzul egyből kihajtotta a teljes kupa mulsumot.
Jobb is, hogy így tett, mert legalább nem láthatta, mint reagál szavaira
Menyhárt, akit e bejelentés bizony elsápasztott; ő már - s hozzánk mérten még -
azon kor gyermeke volt, amely e névre nagyobb indulatba jött, mint akár az
ördögére is!
Felugrott, s elfúló hangon rebegte:
- Oda akarok menni! Talán még láthatom a Földön...!
- Semmit se láthatsz - nyomtam vissza a lectusra, azaz a heverőre, mivel a
rómaiak tudvalevően fekve s könyökölve ettek, ami nagyon kényelmetlen dolog,
mégis megszokták. - Merő káprázat csupán - nyugtattam. - Vedd, hogy álmodod az
egészet!
Barátunk bal keze egyik körmét belevágta jobb keze fejébe, hogy kiserkedt rajta
a vér.
- Elválik, ébredéskor nyoma lészen-é ennek, vagy sem! - sziszegte, s erre jobb
volt semmit sem felelnem. Szerencsénkre, a prokonzulnak sem élesítette a
figyelmét az elfogyasztott sok bor, és elméje visszakalandozott a ludikra, azaz
a rendezendő cirkuszi játékokra.
- Megmondjam, miféle meglepetést készítek elő? - nevetett cöcögve. - Hoztam
magammal egy gladiátort a székvárosból. Már az vidék Rómához képest! Gondoljátok
el, mennyire vidéki akkor az, ami itt található... Az én rangom nem engedheti
meg, hogy harmadosztályú gladiátorok poros verekedését nézzem... Csinálhatnám
persze azt, hogy kihirdetem: munus sine missione lesz, de az ilyen isten háta
mögötti helyeken az is veszélyes, ha a vesztesek nem hagyhatják el élve a
porondot, ha mindet meg kell ölni! Mert mi van akkor, ha a vesztes nem gyöngébb,
hanem éppen ő a város kedvence, de rossz napot fogott ki, vagy egyszerűen csak
megcsúszott egy madárkakán? Fenékre ül, elejti a fegyverét, és ha előre
kimondom, hogy „nincs elbocsátás", akkor a közönség háborogni kezd... Ha engedek
neki, oda a tekintély, nem is az enyém, hanem az Impériumé; ha kitartok, még én
szítom a lázadást!
- Nem irigyellek a gondjaidért, uram - mondtam, és Venust dobtam én is. Elém
tolt tíz sestertiust.
- Ügyesebb vagy, fiú, mint a patrónusod! Nos, azért is lettem ideges, amikor
lementem a laktanyába, hogy megnézzem a holnapi munuson fellépőket, s kiderül,
hogy a legjobb gladiátor, az iskola veteránja, ráadásul a tartományban született
ipse, engedély nélkül elkóborolt! Még csak az hiányzik, hogy megszökjön verseny
előtt, s netán lepaktáljon az elégedetlenkedőkkel! Igaz, rabszolga, de kint, az
erdőben otthon van!
- Mint hallom, holnap utoljára áll ki. Ha győz, többször már nem kell az életét
kockáztatnia - szólalt meg hosszú idő után először Oszkár, és Venust dobott ő
is. Csak Menyusnak nem volt szerencséje, igazolva a babonát, hogy szerelemben és
játékban nem fér össze a szerencse...
- Éppen ez az - vette vissza a poharat a prokonzul, mert megint ő következett. -
Rómában nincs titok. Nem csupán az Urbsban, de az egész Impériumban sem. A
gladiátorok, ha különben egymás vérét ontják, összetartanak. Ha más nem is, ők
talán már akkor tudták, hogy veterán bajnokot hozok magammal, amikor még el sem
indultam. S ahhoz nem kell nagy képzelőerő, hogy a bajnokot nem valami kezdővel
akarom szembeállítani, hanem másik bajnokkal... S akkor megszökik!
Halk sikoltás hallatszott. Tullia sikoltott föl, aki kissé oldalt feküdt, mivel
a mensa köré csupán három lectus fért, s abból a középső, a lectus medius
egyedül a háziúré volt. A felső ágyon, a lectus summuson feküdtünk szép sorban
mi hárman, míg az alsó ágy végén a házikisasszony. Onnan, a lectus imusról jött
a halk sikoly, s nyomában mindjárt a kérdés:
- És a sorshúzás?!
- Ne félts te engem! - legyintett Gaius Atticus. - De a gladiátorokat sem!
Természetesen lesz sorshúzás, de annak ugye eleve szabálya, hogy egyforma erejű
vívókat kell szembeállítani egymással. Mármost, ha csak két nagyon erős van,
azokat kik közül lehet összesorsolni?... Na ugye. Hidd el, lányom, a fogadók is
így látnák jónak... Csak nem fogadtál te is valakire?
- De igen - emelkedett föl Tullia. - Tettem a trákra!
- Szamárság volt. Kidobott pénz. Ráadásul az én pénzem!
- Azt még majd meglátjuk! - ugrott föl a lány, és kiment az ebédlőből. A
mécsesek fénye a falakat is alig érte el; tüstént elmerült a triclinium
sötétjében.
- No, ebbe mi ütött?! - zsörtölődött a prokonzul, de nem túl sok meggyőződéssel.
- inkább örülne, hogy nem esett baja! Tényleg láttatok bennszülötteket is?
- Csak futólag - mondta Oszkár, és megbökte Menyus könyökét: nem kéne aludni
térni?
Előbb azonban Gaius Atticus is újabb Venust dobott, és iménti nyereségünk szép
elegánsan visszavándorolt hozzá. Belátta, hogy ennél több szerencséje neki sem
lehet, s asztalt bontott.
- Jelöltem ki nektek hálót - mondta. - Majd megmutatják. S befűtöttem a
tepidariumba, ha fekvés előtt fürödni kívánnátok...
- Az bizony jó lesz - nyújtózott Oszkár. - Sajnos, a fogkefém otthon maradt.
- Ideje lenne visszamenni érte - mormogtam, bár tudtam, hogy úgyis hiába. Az
ember csak fogadkozik, hogy „soha többé!", aztán lám, mégiscsak itt vagyunk a
legnagyobb ókorban... Annak is a vidékén. Süthetjük a tudományunkat!
 Némi fürdés azonban kétségtelenül ránk fért, hogy lemossuk magunkról az út
porát - s ebbe a lovagi torna éppúgy beleértendő, mint az a jó ezer esztendő,
amelyet azóta visszahátráltunk a történelemben. Noha a prokonzul lebecsülte,
szülővárosom hajdani elődje távolról sem volt olyan apróka település, mint
aminek állította. Nem egészen ugyanott épült, ahol én lakom, de ezt megmaradt
romjairól tudjuk, s épp ebben, ha messziről is, de láttuk akkor, amikor a
nomádok és a jóval későbbi rómaiak csatájába keveredtünk az amfiteátrumnál.
A város alapja a négyszögletes katonai tábor volt, sáncokkal körülvéve, amely
mellé azután, szokás szerint, odatelepedett az idősebb katonák családja, a tábor
életét kiszolgáló segédszemélyzet, ipar, majd jöttek a kereskedők, azután a
kocsmák és így tovább. A köztársaság bukásának idejére, s a római Impérium
kialakulásának éveire, amelyekben éppen jártunk, ha a tartomány székhelyénél
kisebb, de azért eleven városka nőtt a síkon, amit különben az is bizonyít, hogy
nemcsak a XX. században, de majd kétszáz évvel később is, virágzik még.
- Különös - mondtam a boltíves házifürdő medencéjének kellemes meleg vizében
elnyúlva -, hogy akármikor landolunk, valami sporteseménybe ütközünk...
- Ahol pálya, ott játék - felelte kurtán Oszkár. - Ha amfiteátrum, akkor
gladiátorviadal, ha középkor, akkor lovagi torna, ha a te korod, akkor foci. A
pályákat is mindig ugyanott építik, akár csak a templomokat.
Ha ásót ragadsz, kiderül, hogy időtlen idők óta mindig az állott a helyén. Ennyi
az egész.
- És mi lesz kétszáz év múlva?
- Levegőház.
- Az ml?
- Óriási csarnok, akkora, mint a pálya, de átlátszó, hogy a fény bejusson. Nem
üveg, mert az kizárja az ibolyán túli sugarakat, hanem speciális műanyag, amely
felerősíti: úgy napozhatsz benne, mint a magas hegyek között. Egyúttal segít
nehéz levegőt csinálni.
A levegőház ugyanis oxigéndús, csiramentes levegőt biztosit, ami sajnos, a mi
korunkra meglehetős hiánycikk. Bár az a fajta esztelen levegőszennyezés, ami a
ti időtökben divatban volt, már régen tilos, de következményeit viseljük. A mi
levegőnk jóval hígabb, mint a tiétek. Ezért építünk levegőházakat, ahol mindenki
hetenként egy napot eltölt, hogy feldúsuljon a tüdeje...
- Az levegőégben sokféle ártalom lakozhat - jegyezte meg Menyhért. - Pestis,
lepra, lidérc!
- Ó, kis ártatlanom! - sóhajtottam föl. - Te még azt a jó büdös lőporfüstöt sem
ismered, nemhogy a savas esőt... A döghalált ki lehet irtani egy jól irányzott
tűszúrással, de a gyárkémény füstjét, a kipufogógázt és cigarettát nem a
Jóisten, hanem mi, gyarló teremtményei találtuk föl. - Oszkárhoz fordultam. - Ha
jól értelek, sportpálya lesz a ti időtökben is ugyanott, csak a vívás célja és
formája változik... Nem kard, háló és kopja, nem is bőrlabda, hanem a tiszta
levegő a fegyveretek!
- Ami éppen a legdrágább - mondta Oszkár, és odatartotta hátát a
rabszolgafiúnak, hogy az szivaccsal jól ledörzsölje.
Ekkor Tullia lépett a szurokfáklyákkal világított szűk helyiségbe.
- Elég meleg a víz, fiúk? - kérdezte fesztelenül, s ügyet sem vetett arra, hogy
az említett szivacson kívül semmi egyéb nem fedett bennünket. Igaz, a rómaiak
nem csináltak az ilyesmiből akkora ügyet, mint későbbi szemérmes korok, de
Menyus elpirult, és behunyta a szemét. Ettől ugyan nem lett láthatatlan, azonban
azt sem látta, hogy Tullia egyetlen mozdulattal kioldja a köntösét tartó
fibulát, a ruha a lábához hull, s ő, csupán abban az egy szál selymes bőrben
maradva, amelyet születésével kapott, s azóta is vele nő, elmerül mellettük az
illatosított meleg vízben.
- Apage! - intett a lány a szolgáknak. (Távozzatok, lelécelhettek, kikapcs.
etcetera.)
A fürdőszolgák sürgősen hátrahúzódtak a homályba. Tullia mégis suttogóra fogta
a hangját:
- Baj van, fiúk - mondta, és Menyus kinyitotta a szemét. Megnyugodott, hogy a
lányból csak a feje látszik ki. Az folytatta: - Apám csapdát állított Bertusnak.
Ki akarja nyírni. (Ezt fordítás nélkül is értettük valamennyien.)
- Miért haragszik rá? - kérdeztem.
- Nem haragszik - biggyesztette szép szája szélét a lány. - Bertus előkelő
helybéli család sarja, tábornok volt, mielőtt fogságba esett, öt vagy hat évvel
ezelőtt.
Én még akkorról ismerem, amikor egy diplomáciai küldöttség élén Rómában járt, és
egy estélyen találkoztunk.
- Akkor estél bele? - kérdeztem újfent. S ő újfent biggyesztett.
- Még nagyon fiatal voltam, és a jóképű barbár megtetszett. Ki gondolta volna,
hogy hamarosan háború lesz vele, fogságba esik, és rabszolga gladiátort
csinálnak belőle?
- Pedig világos - jegyezte meg szárazon Oszkár. - A gladiátor esendő. Inkább
előbb, mint utóbb, elesik a viadalban. Lehet egyszerűbben kivégezni egy katonai-
politikai ellenfelet, mint így, ha nem akarom szó szerint kivégezni? Morituri te
salutant, a halálra szántak üdvözölnek, mondjak a gladiátorok viadal előtt a
császárnak.
- Még nincsenek császárok - súgtam a fülébe, hogy Tullia meg ne hallja, s
furcsákat ne kérdezzen. - Augustus még nem nevezte magát császárnak, csak az
utódai...
- Csakhogy Bertus minden viadalban győzött, s ha holnap megint ő kerekedik
felül, el kell bocsátani, letelt a szolgálati ideje - magyarázta a lány, nem
hallva meg sem a lapsust, sem riadt helyreigazításomat.
- S akkor hozzá menendessz feleségül?! - lelkesedett Menyhárt. Tullia azonban
csodálkozott.
- Feleségül?... Feleded, hogy római patriciuslány vagyok? Miért mennék hozzá egy
barbárhoz?
- De hát szereted...
Tullia nevetett.
- Az nem ugyanaz! - S én nem magyarázhattam meg középkori pajtásomnak, hogy a
szerelem is változó dolog: az ő korában egy lovag oroszlánok elé ugorhatott
imádottja odavetett kesztyűje után, s rajongó verseket írhatott hozzá, miközben
a hölgy másnak a feleségeként tucatnyi gyermeket szült, s erényes családanyaként
élte le szolid életét! Míg a rómaiak jóformán nem ismerték még ama éteri, elvont
vagy lélekkel való szerelmet, csupán a test örömét és vágyódását... Kivétel
persze itt is, ott is előfordult, de a szokás ez volt....
- Ha akarnék, se mehetnék hozzá - folytatta Tullia. - Apám úgyis megöleti. Ez
Róma érdeke. Ezért hozta magával Fuldát, a germán óriást, aki eddig kilencvenkét
ellenfelét terítette le az arénában, és egynek sem kegyelmezett. Fulda két méter
magas, kétszázöt fontot nyom, és puszta kézzel megfékezi szarvánál a bikát. Maga
az élő tagló. Bertus hiába bajnok itt, a provinciában, s hiába volt jó katona, e
hústorony előtt meg nem állhat. Egyszerűen eltapossa. És Róma nyugodtan alhat:
egy lázadó-vezérrel kevesebb.
- Meg egy ölésre alkalmas férfival - tette hozzá szokott száraz stílusában
Oszkár. A nyíl talált.
- Bertus több annál! - kiáltott föl Tullia, s apró, de energikus kezével akkorát
csapott, hogy a víz magasra fröccsent. Egy rabszolga tüstént előreugrott a
faltól.
- Úrnőm?
- Semmi - Intett a lány, s a szolga eltűnt. Tullia pedig csendesebben folytatta:
- Ti nem éltek az Urbsban, nem érthetitek, mit érzek én... Nem is fontos.
Bertus halott, noha még nem sejti.,. Hacsak... nem segítetek, hogy megmentsük...
- S apád? - kérdeztem.
- Fütyülök rá - vont vállat a lány. - Fütyülök a politikára. Neki csak az a
fontos, hogy jól megszedje magát prokonzulsága alatt, pedig Itáliában szép
birtokaink vannak!
- Manapság drága az élet - mondta Oszkár. - Te is sok pénzébe kerülhetsz.
- Ellenségem vagy, fiú? - nézett rá mereven, erősen festett szemöldöke alól a
lány.
- Csak tárgyilagos - felelte Oszkár. - De hogyan segíthetnénk?
- Meg kell szöktetni Bertust.
- Módja volt rá, s nem akart. Hallottad.
- Akkor még nem tudta, hogy ki lesz az ellenfele.
- S gondolod, hogy ha megtudja, megfutamodik előle?
- A halála elől fut.
- De férfi! - kiáltott fel Menyus. - S egy lovag túlerő elől sem menekül el.
- Persze - bólintott Tullia. - Ezt kedvelem benne. De mit érek egy férfias
hullával?
- Megfontolandó érv - nézett ránk Oszkár. - Uraim, mit tehetünk egy hölgy
érdekében?
- Ma már semmit - mondtam. - Ma már volt egy menetünk. Holnap felkeressük a
fiatalembert, és megkérdezzük az ő véleményét is.
- Holnap már késő! - tiltakozott a lány. - Napvilágnál nem lehet szökni!
Különösen annak, akit már jól őriznek is.
- Nem szöktetésre gondoltam - válaszoltam. - Ismerem a Bertus-féléket, s ebben
patrónusomnak - Menyus felé intettem - igaza van: nem szökősek, inkább szegjék a
nyakukat.
- Tehát nem számíthatok rátok - legyintett a lány, és felállott. Derékig
kiemelkedett a vízből. Fehér bőre oly sejtelmesen világított a fáklyák rőt
fényében, hogy még újdonsült lovagunk is elfeledte becsukni a szemét... Egy
pillanatra veszélyben forogni éreztem hódolatát a szintúgy csinos, de húsosabb
Ludmilla iránt. Még szerencse, hogy őbelőle nem ennyit, de egy tenyérnyit sem
láthatott pucéron ez idáig. - Törülközőt! - kiáltott a lány, s egy rabszolga
előre melegített, puha kendőt borított a testére. A csábítás megszűnt.
- Ne hamarkodd el! - találtam szavamra én is. - Győzni is lehet. Még emberhegyek
ellenében is. Csak meg kell találni a módját.
- S te megtalálod? - nézett rám a lány úgy, hogy megirigyeltem a gladiátort.
- Talán - feleltem, s visszakérdeztem: - Te miért bízol éppen mibennünk?
Tullia tetőtől talpig törlőkbe burkolódzott, s menni készült.
-Ti nem vagytok római polgárok. De barbárok sem. Nem tudom, kik vagytok. Csak
azt tudom, hogy mások vagytok. Egyszer segítettetek rajtam, gondoltam,
számíthatok rátok másodszor Is. Az elsőért apám fizetett. A másodikért én,
mennyit kértek?
- Előre semmit - feleltem, s szerettem volna befejezni a beszélgetést. - De
csodállak: nem félsz?!
Gőgösen fölvetette kontyos fejét.
- Egy római prokonzul lánya?! - mondta, és faképnél hagyott bennünket.

8.
„Ki kit legyőz..."

Menyhárt könnyedén pattant föl a lóra. Aranyos ruhája csillogott a napfényben,

nyakig érő, hullámos haját lobogtatta a szél. Mi azonban, egyszerű cliensek,
csak gyalogszerrel követtük.
A prokonzul erről nem tehetett, nekünk pedig a választott szerepet végig
kellett játszanunk. Kérésünkre, hogy szeretnénk meglátogatni a
gladiátorkaszárnyát, Menyhárt számára tüstént lovat rendelt, s kíséretül egy
századost. Ő is lovon ült, mi pedig szedhettük a lábunkat. Sajnáltam, hogy
szerény mopedemet nem hoztam magammal; alighanem befért volna a tojásba. Igaz,
pótülése nincs, s szegény Oszkár talpalhatott volna egymagában. Ámbár nem tudom,
mit szóltak volna a derék rómaiak, ha a berregő kerekek megindulnak alattam! S
mit mondtam volna én?
Szerencsére néhány száz méterről volt szó csupán; azt is jól kiépített
kövesúton tettük meg. Ahogyan elhagytuk a város kapuját, már megpillantottuk az
amfiteátrum ép, emeletes falait. Mögötte a várhegy erdős oldala emelkedett,
tetején - közelről nem látszott - zömök, négyszögletes kőépítménnyel. Vajon
Veronika tudja-e, hogy a vár helyén már az ókorban római őrtorony állott? Hiszen
a népvándorlás kori megállónk alkalmából már nyomát sem láttuk...
Viszont hamarosan teljes terjedelmében előttünk állott az amfiteátrum tövében
az az épület, amelyben kis híján otthagytuk a fogunkat! Zömök fehér falai
ismerősen emelkedtek, noha némi különbséggel; bizonyára később többször
átépítik. S nekünk akkor nem sok időnk volt (lesz!) a nézelődésre, hogy
stílustani megfigyeléseket tegyünk.
Kétségtelenül ugyanazon a bejáraton léptünk be, mint akkor. A falak
zömökebbeknek tűntek, s kevesebb ablaknyílás törte át őket. Középen, ahol az
átrium vízmedencéjét kerülgettük, ezúttal csupán simára döngölt, agyagos udvart
találtunk. Rajta félig fegyverkezett gladiátorok gyakorlatoztak.
Érkeztünkről, mielőtt még a kapuhoz értünk volna, szolgák közvetítették a hírt.
Így a lanista, a gladiátor-iskola és -kaszárnya tulajdonosa már várt bennünket.
Fehér tunikát viselt, jelezve, hogy tekintélyes ember, de nem patrícius; tógát -
hétköznap - nem ölthetett. (Ne tessék azt hinni, hogy én valami nagyokos vagyok,
aki mindent tud. De ha már úgy döntöttem, hogy elmondom ezt a történetet,
kénytelen voltam előbb utánanézni némely dolgoknak, amelyek értelme maguktól nem
derül ki, mégis szóvá kell tennem.) A lanista nagy reverenciával üdvözölte
Menyhártot, és lesegítette a lóról. Felénk csupán biccentett.
Végigvezetett a luduson, azaz a kaszárnyán, amely - tudtuk! - négyszögletes
épület volt, körben cellaszerű szobákkal. E barátságtalan, rideg helyiségekben
laktak a gladiátorok. Csak két nagyobb terem volt: a konyha és a
fegyverkovácsműhely. Kétségtelen, ez utóbbi legalább annyira fontos szerepet
játszott itt, mint az előbbi. Azután valami frissítőt kínálva, egy rövid
folyosón át, magánlakásába vezetett, s mi hirtelen ott találtuk magunkat a
szobában, amelynek teteje majdnem reánk omlott! Tekintetünk önkéntelenül a
sarokra esett, ahol azonban a majdani gödörnek még nyoma sem lehetett. Bár
alighanem ennek a lanistának is, mint majdani utódjának, lenne mit elrejtenie a
föld alá...
Egyelőre azonban a birodalom még erős, ő hódit, s nem őt támadják. A prokonzul
négy cohorsa, egyenként hat centurióval, azaz 360 katonával, olyan túlerő, amely
bizton uralkodik a provincián. A lanistának nincs miért aggódnia, s bizonyára jó
pénzért adta az editornak, vagyis a megrendelőnek, vagyis Gaius Atticus
prokonzulnak a gladiátorait a ma délutáni munusra...
-Tizenhat gladiátorom van! - dicsekedett az alacsony termetű, inas emberke. -
De ha télen sikerül a hegyekben medvét fogni, akkor állatviadal rendezését is
vállalom. Persze az többe kerül. A mi lehetőségeink, itt messzi vidéken, jóval
szerényebbek, mint Rómában vagy akár a székvárosban is, de azért öt párt
bármikor ki tudok állítani, a legkülönbözőbb fegyvernemekből...
- Ma kik vívnak? - kérdezte Menyhárt.
- Ma a legjobbak természetesen. A prokonzul bőkezű...
- Láthatnánk őket?
- Meleg van, uram, s lesz bennük részed délután elég... De ha kívánod, menjünk
vissza az udvarra...
Az udvart oszlopos árkád vette körül. Megálltunk az árnyékban, onnan szemléltük
a gyakorlatozókat, akik fakarddal és szalmapajzzsal vívtak. Némelyikük földbe
vert, két méter magas cölöpöt rohamozott. Menyhárt meglepetéssel mondta:
- Né csak, itt is vagyon kvinlén?!
- A palusra gondolsz, uram? - kérdezte a lanista. - Minden hónapban újakat kell
állítanom, oly erős gyerekek ezek. De nem éppen olcsón vásároltam őket, s
elvárom, hogy megszolgálják az árukat!
- Ha megölik egymást, törheted, uram, a fejedet az utánpótláson - mondtam. A
lanista vigyorgott.
- Okos költségvetés kérdése, hogy az ember ne fizessen rá. De a helyi közönség
ritkán vérszomjas, ha tetszik neki a küzdelem, kegyelmet ad a vesztesnek, és az
embereim is ügyesek: gyakori a stantes missi, mindkét vívó pálmát kap, és
kegyelemben elbocsáttatik. S vívhat újra, nekem meg kevesebb a gondom... De ezt
csak azért mondom el nektek, mert holnap továbbutaztok, s nem költitek rossz
híremet.
- Persze, persze - mormogta Oszkár. - De a prokonzul többhöz szokott, s
bizonyára nem elégszik majd meg a játszadozással...
- Ahogyan mondod, uram. Ezek közül - lendítette kezét a gyakorlók felé -
néhányan ma bizonyosan befejezik a pályafutásukat, és Plútó alattvalóivá
lesznek.
A gyakorlatozok között hamar megpillantottuk Bertust is. Csak egy ágyékkötő
fedte a testét, bal karján pajzsot viselt, jobbjában görbe karját forgatta. Az
egyik palusszal vívott árnyékcsatát. Szembefordulva a karóval mindig ugyanarra a
pontra suhintott, majd villámgyorsan maga elé rántotta a pajzsot. Ezt ismételte
szüntelenül, nyilván a tempót gyakorolta.
- Ő is fellép ma? - mutattam közömbösséget színlelve rá.
- De mennyire! - bólintott a lanista. - Ő a legjobb emberem.
- S kivel állítod szembe, hogy egyenlő ellenfél legyen?
- Az majd elválik a sorsoláson... - nézett félre a lanista, elárulva ezzel, hogy
be van avatva a meglepetésbe.
Nekem azonban semmi okom sem volt rá, hogy cinkosságot vállaljak vele. Annál is
inkább, mert a prokonzul a germánt nem adta be a kaszárnyába, hanem villájában
rejtegette.
- Jóképű fickónak látszik - mondtam közömbösen. - Beszélhetek vele?
- Ha van mit, uram - felelte a lanista, nem túlságos örömmel, s Menyusra
tekintett, hátha az közbelép.
Persze hiába. S mielőtt odahívhatta volna a kaszárnyatulajdonos, magam indultam
el Bertus felé, aki annyira összpontosított, hogy csak akkor vett észre, amikor
már egészen melléje értem. Csak így láttam, hogy csurog róla az izzadság, és
tüdeje jár, mint a fújtató. Nem edzi ez a fiú túl magát? S bolond ötlettel
eszembe jutott: a Branovits alighanem már tusolni küldené!
Megállt, s lihegve üdvözölt, ahogy illett.
- Bertus figyel - mondtam halkan anyanyelvünkön, de okulva az előző napon
hallott párbeszéden. Ha úgy szólnék hozzá, ahogyan mi beszélünk, alighanem egy
szót sem értene belőle; még azt sem, amit különben ért. Pedig nagyon fontos,
hogy eljusson hozzá, amit mondani akarok! - Bertus figyel - Ismételtem, és
hátrapillantottam. Menyusék azonban lefoglalták a lanistát. - Nap süt dele,
Bertus megy pataku partu reá. Bertus vele csak Bertus, ég, föld. Én vár, Bertus.
Izgatottabb voltam, semhogy figyelni tudtam volna, mint követik arcán egymást a
meglepődés, zavar, majd felismerés, végül a megértés hullámai. Bólintott.
- Bertus oda - mondta ugyanolyan halkan, s nem kérdezett. Tüstént faképnél
hagytam, nehogy a lanista gyanút fogjon. Végül is neki tudnia kell, hogy Bertus
nem közönséges gladiátor...
- Gyengén beszél latinul - mondtam, amikor visszatértem a társasághoz. - A saját
nyelve pedig csak makogás...
- Ért ez, beszél is, csak szereti tagadni - mondta némi indulattal a lanista -
Nagy gazember. Sok pénzt hoz, de már nem bánnám, ha levágnák...
Társalogtunk még egy sort, majd megköszöntük a szíveslátást, és elbúcsúztunk. A
centurió a kapuban csatlakozott hozzánk, de mi őt is útjára bocsátottuk,
mondván, hogy további kalauzolásra nincs szükségünk. Szabadkozott, alighanem a
prokonzul nagyon a lelkére kötötte, hogy tartson szemmel bennünket, de
erőszakoskodni nem mert.
Amint magunkra maradtunk, beszámoltam a kurta kapcsolatfelvételről és a
megbeszélt randevúról.
- Hátha még azt is tudnám, hogy mit mondunk neki - sóhajtott Oszkár. S nem volt,
amivel vigasztalhattam volna. Hiszen ha felfedjük Bertus előtt, hogy mi vár rá,
esetleg kétségbe ejtjük!
- Nem oly vitéznek tűnend ő! - mondta Menyhárt, s neki lett igaza. Bertus
pontban délben, mintha csak levezető kocogást tartana, megjelent a patak árnyas
partján. Nem követte senki, már nem tartottak a szökésétől. Figyelmesen
meghallgatta részint latinul, részint anyanyelvünk vélt ókori változatán
előadott beszámolónkat. Alighanem az utóbbi, noha abból értett meg kevesebbet,
keltett benne annyi bizalmat a sohasem látott, különös figurák iránt, akik
voltunk, hogy faggatózás nélkül elfogadja beavatkozásunkat és tanácsunkat. Nem
mutatott különösebb megrendülést, amikor megtudta, hogy mi vár rá; önbizalma
volt oly erős, vagy a gladiátorsors, a tudat, hogy minden szereplése egyben az
utolsó is lehet, edzették meg - nem tudhattuk, nem is találgattuk.
- Többet aligha tanult a germán, mint én - mondta (elhagyom a szó szerinti
idézést, s köznapi nyelvünkön tolmácsolom inkább). - A többi szerencse dolga.
- Először is, nem bízhatod a szerencsére, mert a szabadulásod függ tőle, s
nemcsak a te sorsod forog kockán, hanem azoké is, akik várnak téged, akik
számítanak rád... Másodszor pedig, lehet, hogy nem ügyesebb nálad, de erősebb,
ez bizonyos. Ha feldönt, nem állhatsz ellent neki!
- Nem olyan könnyű engem feldönteni - mosolygott marconán.
- Gondolkozz! - szólt vitánkba Oszkár. - Szándék: téged feltétlenül
ártalmatlanná tenni. Azért hozták, ez egy. A sorsolás csalás lesz, hogy ti
kerüljetek szembe egymással, ez kettő. Három...? Te se tudod, én se tudom. Ők
tudják. Mire te is megtudod, késő. Már a porondon vagytok, és győz. Készülni
kell.
- Azt teszem.
- Láttam. Kevés. Tudod, mi lesz az ő fegyvere?
- Én trák módra vívok. Úgy ő oplomachus.
A választ nem nagyon értettük, mert ugyan honnan tudtuk volna, hogy a
gladiátorviadal egyik szabálya éppen az, hogy soha nem állítanak szembe
egymással két azonos fegyverzetű harcost. A nézők érdeklődését fokozta az, hogy
más-más eszközökkel, tehát más-más módon igyekezett a gladiátor legyőzni
ellenfelét.
Nem árulhattuk el, hogy minderről fogalmunk sincs, ezért Oszkár, jövendő
egészségőr és gyakorló sportember, két, viszonylag egyenes karót ragadva föl az
erdő elhullajtott ágai közül, próbát ajánlott Bertusnak, aki ugyan nem értette a
célt, de ráállt. Ügyesen és nagy erővel támadott, s meglepődött, amikor
harmadik, negyedik rohama is csupán a levegőt találta. Oszkár hol egy táncos
lépéssel, hol csupán felsőtestének mozdulatával kitért előle, s a kardot
helyettesítő karó néhány centire suhant el tőle. Azután villámgyorsan
riposztozott, és a száraz fa nagyot csattant Bertus bőrén.
- Bocsánat! - eresztette le fegyverét Oszkár. - Kitűnő gladiátor vagy,
kétségtelenül, de ahol én élek, ismerünk néhány olyan fogást, ami neked új, s
bizonyára meglepetés lenne ellenfelednek is...
Ügyesen fejezte ki magát. Én tudtam, hogy miben, hol a különbség: bármily
kifinomult lehetett Is az ókori párviadal technikája, a modern vívás tudományos
alapon kikísérletezett elemeit nem ismerhették. Sajnos, ehhez sem értek sokat,
de a kurta bemutatóból kiderült, hogy a mai tőr- vagy kardvívás alapfokú
mozdulatai is hatásosabbak, mint az ókori párbajé. S beláttam, hogy úgyszólván
az egyetlen, amit tehetünk, ha a rendkívül rövid idő alatt, ami a
rendelkezésünkre állott, Oszkár betanít néhányat közülük a tehetséges és
remélhetően készséges Bertusnak.
Ekkor azonban Menyus új ötlettel állott elő.
- Mi lészen, ha az germanus nem győzend, de nem is vész? Bertus páncélban
lészen, mint Balambér vala, s az páncél cudarul nehéz. Hamarább fárad, ereje
fogy, az germanus addig nyüstöli, míglen Bertus kipurcan!
Isten látja lelkemet, nem tőlem tanulta ez utóbbi kifejezést! De sajnos, igaza
volt. Csakhogy folytatta:
- Adnánk reá ama csudálatos páncélt, mi Oskarus viselete vala: s fürgébb lészen
tőle. Terhe kevesebb, kitartása több!
Oszkár nem volt elragadtatva az ötlettől, én azonban Menyus mellé álltam, s az
egészségőr-növendék végül engedett. A hátralévő időben vivóleckét adott
Bertusnak, aki valóban fogékony tanítványnak bizonyult. Csattogtak a „kardok", s
a lecke második felében már Oszkáron is puffantak a találatok. Hősiesen állta
őket, noha a gladiátortempó gyakorlás közben sem maradt sokkal enyhébb, mint
egyenesben volt; a torkát ugyan nem szándékozott elmetszeni Bertus az
ellenfélnek, de inkább ésszerűségből, mint kíméletből.
Több reménnyel, de nem megnyugodva váltunk el új barátunktól. Ami tőlünk
tellett, azt megtettük, s nem kívánta senki, hogy bármit is tegyünk. De a
félmegoldások senkinek sem javították még a kedélyét. Azonkívül éhesek is
voltunk.
- Ne egyél sokat ebédre - tanácsolta búcsúzóul Bertusnak Oszkár. - Az emésztés
a gyomorban okoz vérbőséget, és kevesebb oxigén jut az agyba. Éhes oroszlán
jobban harap, mint az álmos oroszlán. Kikapcs.
Megöleltük Bertust. akinek ez szemmel láthatóan jobban esett, mint a sok
zavaros szöveg, elváltunk, s a prokonzul asztalánál degeszre zabáltuk magunkat.
Pedig talán nekünk sem ártott volna némi önmegtartóztatás, hiszen ha más
formában is, de történelmi okvetetlenkedésünkkel mi is vásárra vittük a
bőrünket. S még csak azt sem mondhattuk el magunkról, amit Bertus önmagáról;
hogy profik vagyunk abban, amit csinálunk!
-Találkoztatok vele? - kérdezte izgatottan Tullia.
- Tudja. És nem fél - válaszoltam.
- Nem nyugtattál meg - húzta el erősen festett száját a lány. - Bátor embert is
agyonüt az erősebb.
- Bízzunk! - tanácsoltam. - Kapott néhány tippet.
Felszolgálták a mézes fügét, és nem folytathattuk a társalgást.
Délután díszes menetben vonultunk át ismét az amfiteátrumba. Menyus megint lóra
szállt, s együtt lovagolt a prokonzullal meg a város más előkelőivel. S ezúttal
nekünk sem kellett gyalogolnunk. Akár Tullia, mi is gyaloghintót kaptunk,
amelyet négy-négy izmos rabszolga markolt és cipelt. Szívesen váltottam volna
velük szót, hogy kitudjam, ők is a mi népünkből valók-e, de nekik tilos volt
megszólalniok, s én ajánlatosabbnak tartottam, ha nem szólítom meg őket. Sőt, a
hordszék függönyét behúztam, mintha a napfénytől menekülnék, pedig csak a zsákot
rejtegettem, amelyben a hokiszerelés volt. Valahogyan Bertushoz kell juttatnom,
s feladnom rá, hiszen ilyesmit sosem viselt még.
Bevallom, némileg dobogott a szívem, amikor a főkapun át beléptünk az ép, az
igazi amfiteátrumba. A locariusok, vagyis a jegyszedők bennünket nem zaklattak,
mivel az editor vendégei voltunk, vagyis a prokonzulé, aki a játékokat rendezte,
és költségeit fedezte.
Természetesen a pódiumon kaptunk helyet, a díszpáholyban. A porondhoz
legközelebb eső helyeket arról a falról nevezték el, amely a közönséget a
játéktértől elválasztotta. Mondják, ahol vadállatokat is küldenek a porondra,
ott a pódium magas fala védi meg a nézőket, ha a tudatlan tigris, elefánt vagy
medve őket kívánná megkóstolni az elébük vetett halálraítéltek helyett. Márpedig
az alsó sorokban ülő nézők előkelőek és gazdagok, tehát „finom falatok".
Olyanok, akiknek joguk van párnát tenni a fenekük alá; a fölsőbb sorok közönsége
törheti magát a kemény kövön. S hogy hajlandó törni, azt bizonyította, hogy mire
mi beléptünk a páholyunkba, a tágas aréna lépcsősorai dugig megteltek. Igaz,
csupán férfiakkal, mert nőknek ez időben, különösen vidéken még tilos volt e
véres játékokon megjelenniük.
Valójában mi is csak most kezdtük fölfogni, hogy a hangsúly a véresen van, s
nem a játékokon. A mi fogalmainkban e jelzős szerkezet majdhogynem átvitt,
képletes értelmű; akkor azonban nagyon egyértelmű valóságot jelentett. Még
semmit sem láttunk belőle, de ahogyan a homokkal felhintett, még sima porondra
néztünk, előre megéreztünk belőle valamit. Különösen, amikor egy készséges
szolga a kezünkbe nyomta a libellus numerariust, magyarán a műsorfüzetet,
amelyben a porondra lépő gladiátorok nevét sorolták föl. Persze még párosítás
nélkül, hogy a fogadók ne számolhassanak az erőviszonyokkal, s így a tét sorsa
bizonytalanabb legyen. A névsoron szerepelt a kaszárnya mind a tizenhat
gladiátorának neve s tizenhetedikként a prokonzul germánjáé is. Ki lesz a tíz,
aki szembekerül egymással, csak a következő percekben válik el.
Ha nem tudnánk, hogy a harmadik pár összeállítása jó előre elhatározott...
A munusok közönsége nem szeret várakozni. A sorsolás és némi szertartás után
máris megjelent a porond bejáratában az első pár. A hangulat megteremtése végett
mindjárt az egyik legszélsőségesebb párosítással kezdődött a műsor. Egy
retiarius küzdött egy secutorral. Utóbbi állig felfegyverzett, majdhogynem
páncélos lovag volt, persze ló nélkül. Vassisak, jókora pajzs, meg fém és bőr
kar-, lábszárvédők borították a testét, míg a retiarius jóformán pucér maradt,
csak egyik karján volt némi takaró. Fegyverzete mindössze hosszú szárú, háromágú
szigonyból s egy dobóhálóból állott.
A cél egyszerű és egyértelmű volt: vagy a secutor meríti kardját a másik
védtelen, pucér testének, fejének bármely részébe, vagy a retiarius keríti
hálója fogságába a nehezebben mozgó páncélos vitézt, s szúrja belé tövig
szigonya három hegyét.
Izgatottan néztük, amint kerülgették egymást, tettek ingerlő vagy félrevezető
mozdulatokat, hogy előnyösebb helyzetet csikarjanak ki, de amikor a secutor egy
villámgyors vágása nyomán a retiarius oldalából patakzani kezdett a vér,
megfordult a gyomrom. Nem így a közönségé, amely fokozódó izgalommal nézte,
beleértve az egyetlen nőt, Tulliát is, aki rangjára tekintettel mégis jelen
lehetett.
- Habet! Hoc habet! - ordították a felsőbb sorokban a találat láttán.
Egyedül a retiarius nem látszott észrevenni sebét. Szigonyával a másik sisakja
felé döfött, de a secutor sisakján semmiféle disz, taréj nem volt, amiben a
fegyver kampós vége fennakadhatott volna, és így lecsúszott róla. Hanem a döfést
elkerülendő, a páncélos mégis hátrahőkölt, s kissé megtántorodott. A retiarius
abban a pillanatban kivetette hálóját, de balszerencsésen: csupán a pajzsot érte
el, arra borult rá. A secutor egyetlen kardcsapással elvágta a háló
tartókötelét, s a háló ártalmatlanul csüngött le a pajzsról.
Ekkor a secutor előrelendült, s a pajzsát használta támadó fegyvernek. Magasra
emelve a szigonyra csapott le vele, amelynek hegye lefelé fordult, és beállott a
porond talajába. A retiarius megpróbálta kiszabadítani, de a támadó teljes
súlyával ránehezedett. A küzdők egészen egymás közelébe kerültek, s erejüket
megfeszítve harcoltak a szigonyért; az egyik, hogy eltörje, a másik, hogy
kiszabadítsa.
Izmaik pattanásig feszültek, de egyik sem kerekedett fölül. Az erőfeszítéstől
elveszítették egyensúlyukat, és felborultak, hemperegve gurultak oldalt. A
szigony kicsúszott a retiarius kezéből, a pajzs pedig, noha nem esett le a
secutor karjáról, oldalt fordult, és fedetlenül hagyta a testét. Összegabalyodva
birkóztak, s ekkor derült ki, hogy a retiarius kezében még egy fegyver
rejtőzött: rövid, egyenes tőr, amelyet a szigony nyeléhez hozzászorítva fogott,
s amely a kezében maradt akkor is, amikor a másikat elengedte. Ez a tőr most a
secutor védtelenné tárulkozott melle fölé emelkedett és lesújtott. A sebből
magasba szökkent a vér....
A közönség az izgalomtól nem tudta tovább türtőztetni magát. Úgy ugrott talpra,
mint korunkban majd, ugyanezen a helyen, egy-egy jól sikerült gól után fog...
Ó, de a különbség!
A secutor nem halt meg. Sebe súlyos volt, harcolni nem tudott tovább, megadta
magát. Elszoruló torokkal jutott eszembe, amit délelőtt a lanista mondott:
ritkán kell utánpótlásról gondoskodnia, mert a helyi lakosság békés és
engedékeny; megelégszik a győzelemmel, s nem kívánja a vesztes halálát!
Nem számoltam azonban a játék editorával. Gaius Atticus azért jött el ide, hogy
rendet teremtsen. Ehhez szüksége volt arra, hogy lehető ellenfelét, Bertust
megölesse. Hogy megölethesse, nem elég legyőzetnie; meg kell teremtenie hozzá a
vérszomjas hangulatot is. Hiszen a szokás szerint az editor csupán a közönség
hangulatát, véleményét fejezheti ki döntésével.
A prokonzul, kihasználva a tömeg zúgását, határozott mozdulattal kinyújtotta a
karját, s lefelé bökött a hüvelykujjával.
- Jugula! - kiáltott oda a retiariusnak, s hangja a közelből áthatolt a tömegén.
Annyit tett ez, hogy: öld meg! S a szigonyát vesztett szigonyos tőrével
lecsapott a valószínűleg amúgy is halálra sebzett secutor torkára. A küzdelem
véget ért.
A közönség elfogadta az ítéletet, alighanem azért, mert e párosításban többnyire
az állig fegyverzett secutor szokott győzni. Ha mégis a másik kerekedik felül,
azt nem csupán az ő érdemének tekintik, hanem a secutor ügyetlenségének is. S
mint látjuk, a rómaiak (és kortársaik) nem voltak érzelgősek.
- Nem voltak se jobbak, se rosszabbak, mint mi - mondja erre majd egyszer
Veronika, amikor szóba hozom -, egyszerűen mások voltak. A történelmet
utólagosan magyarázni lehet, sőt kell, de megérteni sohasem lehet utólagos
felfogás szerint. Szörnyülködni könnyebb, mint átélni; könnyebb és
félrevezetőbb.
De Veronika még az évszázadok bizonytalan ködében úszik, s én - akár
szörnyülködöm, akár sem - nehezen viselem a látványt. S egyszerre teljes
súlyával, jelentőségével, értelmével üt meg a teljes felismerés: mi vár
Bertusra!
Egyben kínálkozik az alkalom: szólok a prokonzulnak, hogy szeretnék fogadni a
következő párokra, de nem ismerem az erőviszonyokat, mert sosem láttam még a
fellépő gladiátorokat... Gaius Atticus megértően bólint.
- Eridj le a ludusba, és mérd fel őket!
Összenéztem a fiúkkal, és elhagytam a páholyt. A gyaloghintóm a bejárattól nem
messze parkolt, a rabszolgák horkoltak. Sajnáltam volna felébreszteni őket.
Benyúltam a függöny mögé, és kiemeltem a zsákot. Megkerültem az amfiteátrumot,
és bementem a gladiátorkaszárnyába. A lanista az arénában tartózkodott, a
szolgák megismertek még délelőttről, és nem törődtek velem. Akadály nélkül
jutottam el Bertus cellájáig. Fapriccsen feküdt, feje alá tett kézzel. Szeme
nyitva volt, nem aludt, inkább lazított és összpontosított.
Megmutattam a szerelést. Idegenkedett tőle, de amikor a falra akasztott kardot
leemeltem, és teljes erővel a sisakra vágtam vele, amelyen még csak nyoma sem
maradt az ütésnek, viszont kézbe véve a fejvédőt szinte semmi súlya sem volt -
engedett. Hasonlóan a kar- és lábszárvédőkkel és a kesztyűkkel. Rendre feladtam
rá a felszerelést, és bár nevetve el akarta hárítani, ráhúztam az ujjas trikót
is az Egészségőr-növendékek Clubja felirattal.
- Nem baj, ha megzavarja a felirat - mondtam. - Vagy nem tud olvasni a germán,
vagy tud, s amíg a betűkön töri a fejét, te lecsapod. És ne feledd: ha módod van
rá, fordulj ki, ne szemből támadj, hanem takarásban, ahogyan mi vívunk!
Nem kívántam szerencsét, de kéz- és lábtörést sem. Ki tudja, az ókorban melyik
babona volt érvényben, viszont azt komolyan vették.
Mire visszatértem, a második küzdelem is véget ért, szintén halállal. Sem a
győztest, sem a tetemet nem láttam már, szerencsére csak a porondszolgák
egyengették a homokot, és szórtak frisset oda, ahol a régi már nem tudta beinni
a kifolyt vért.
- Mennyit tettél a germánra? - kérdezte a prokonzul, s eszembe jutott, hogy
arról egészen elfeledkeztem; pedig szerettem volna megnézni magamnak az ipsét.
No de hiszen tüstént meglátom úgyis!
- Egy a kettőhöz adják - legyintettem -, úgy meg nem érdemes. Mindenki rá fogad!
Talán a negyedik vagy az ötödik párra...
- Jó cliensed van, uram - mondta Gaius Atticus Menyusnak. - Nem szórja a pénzt,
amit tőled kap.
Válaszra nem volt szükség, mert kinyílt a porondra vezető kapu, és megjelent
benne Bertus és a germán. Elszorult a torkom. Az ellenfél két, de inkább három
fejjel volt magasabb Bertusnál, s legkevesebb húsz kilóval több. Egyszerűen nem
estek egy súlycsoportba.
Az oplomachus előírása szerint, nem hordott vértet, csupán egy bőr ágyékkötőt.
Viszont magas pajzsa, ha mögé húzódott, jóformán egész testét eltakarta. Bal
kezében tartotta, s kiegészítésül a bal lábát is fémborítás, az ocrea védte,
jobbjában kétélű, egyenes kardot tartott. Fején az arcát is beborító sisakot
hordott; ha voltak is indulatai, a rostély eltakarta.
Bertus öltözéke némi meglepetést keltett, a közönség fölmorajlott, de nem
tiltakozott. A legfontosabb kellékeket, a sisakot, pajzsot, lábszárvédőt látta;
s a trikó alatt föltételezte a manicát is, a kardot tartó jobb kar burkolatát.
A gladiátorok üdvözölték a közönséget, s a páholy előtt elkiáltották a halálba
menők szokásos jelmondatát:
- Ave, proconsul! Morituri te salutant!
S már szembe is fordultak egymással.
Pedig ez volt a legfontosabb, amire Bertusnak búcsúzóul utaltam is: a pajzs
miatt a gladiátorok általában szemtől szemben küzdöttek. A modern vívás azonban
a „legkisebb testfelület" elvén alapul; kifordulva, minél kisebb találati
lehetőséget nyújtani az ellenfélnek, s a támadófegyverrel védekezni is. A vívók
persze nem viselnek pajzsot.
Csakhogy a gladiátorviadal nem pusztán találatra ment. Ha ötször kigyulladt a
lámpa, nem ért véget kézfogással a küzdelem. És ugye, nem azért, mert az
olajmécsest még nem lehetett csatlakoztatni a fegyverhez...
Ott és akkor semmi kedvem sem volt a tréfához! Az oplomachus bebújt irdatlan
pajzsa mögé, pereme mellett előreszegezte egyenes, kétélű kardja hegyét, és
megindult előre, mint a mozgó hegy, hogy teketória nélkül elsöpörje ellenfelét.
Bertus nyugodtan várta egy helyben, majd az utolsó percben oldalra lépett, és a
germán térdhajlata felé suhintott.
Csakhogy a gladiátorok páncélja, bár gyér volt, éppen a legérzékenyebb helyeken
fedte a küzdőt; a lábát, fejét, izületeit. Azokon a helyeken, ahol legkönnyebben
lehetett harcképtelenné tenni őket. A közönség azonban nem szerette a rövid
küzdelmeket.
Nos, ez nem ígérkezett annak. A germán szüntelenül támadott, Bertus kikerülte
vagy kivédte, és riposztozott. De nem tudta kihozni sodrából a másikat. Az
nemcsak óriás termetű, hanem, mint kitűnt, gyakorlott veterán harcos volt. Amint
belátta, hogy nem végezhet tüstént ellenfelével, mert az is öreg róka a
szakmában, bízva saját testi erejében, elhatározta, hogy kifárasztja. A
támadónak rövidebb, egyenesebb utat kell megtennie, mint a kitérőnek; s a trák
fegyverzete jóval nehezebb, mint az oplomachusé. A nap még magasan járt, a hőség
sem csökkent. Percek kérdése csupán, hogy a trák mozdulatai lelassulnak; tüdeje
fújtat, torka kiszárad, agya elnehezedik.
Honnan tudta volna szegény germán, hogy Bertus szinte semmi súlyt nem hord, se
a fején, se a testén; legföljebb a pajzs terheli. S verítékét a pamuting -
amelyet lám, a ml jövőnkben is többre becsülnek majd, mint a műanyag ruhaneműt!
- felissza. Miként a közönség sem sejtett semmit. S együttesen csodálkoztak
azon, hogy Bertuson a fáradtság legkisebb jele sem mutatkozik.
Azonkívül Bertus helybeli volt, ismerték és szerették. Mondhatni, ő volt a
sztárgladiátor. Ráadásul mindenki tudta, hogy búcsúfelléptét vívja; ha győz, övé
a rudis. a mérkőzésvezető fapálcája, a szabadulás jelvénye.
S egyáltalában nem tetszett a közönségnek, hogy a „véletlen" éppen az
ismeretlen óriással hozta össze, akiről hamarosan az egész aréna suttogta, hogy
a prokonzul embere...
Gaius Atticusra pillantottam. Sápadt, feszülő arcbőrrel figyelte a küzdelmet.
Régi, gyakorlott politikus volt, és tudta, hogyha a viadal nem dől el hamarosan,
a hangulat a nézőtéren ellene fordulhat. Vártam, mikor adja ki titokban a
parancsot, hogy a magával hozott cohorsok kerítsék be az amfiteátrumot. A germán
ismét elzúgott Bertus mellett, aki ezúttal nem maradt tétlen várakozó, hanem
utána eredt, és az Oszkártól tanult fogással támadta meg az éppen fordulásban
lévő s félig fedetlen oplomachust Görbe kardja vágást ejtett a germán fölső
karján és vállán. Vércseppek futottak le róla.
A sebesült megrázta magát, bevonult óriási pajzsa mögé, és mint a tank,
megindult előre. Nem futott, hanem terpesztett tengerészléptekkel tört előre.
Félreugrani nem lehetett előle, csak hátrálni. Ez is volt a célja. Kardja is
eltűnt a pajzs mögött. Nem szúrni-vágni akart, hanem lehengerelni ellenfelét.
Vagy odaszorítani a pódiumhoz, és halálra préselni. Ereje, lehetősége is megvolt
hozzá.
Bertus hátrált, s közben hátrapillantott. Tudta, hogyha eléri a pódiumot, hiába
veti hátát a falnak, nem menekülhet többe. Vagy tíz méterrel előbb elkezdett
oldalazni, így is mind hátrább került, de nem egyenes vonalban és gyorsan.
Megnyújtotta a távot, és kizökkentette a germánt ritmusából. Az sem törtethetett
már előre, hanem követnie kellett az ívet.
A trák lassított, hogy minél később érje el a falat. Az oplomachus nem - s így
egyre közelebb került a másikhoz. Amikor karnyújtásnyira jutott, Bertus hirtelen
megtorpant, három lépést könnyedén visszatáncolt abba az irányba, amelyből jött,
majd kettőt lépett előre, s a vele szemben álló, de túlhaladt germán pajzsa mögé
kerülve annak a derekára sújtott, majd ott maradt, ahol állott, s pajzsa
fedezékébe vonult.
A közönség felhördült! Nem értette, hogyan tud a trák nehéz fegyverzetében
ilyen könnyen mozogni, méghozzá egyben irányt is változtatva! Ugyanakkor új
sebet ejtett ellenfelén, s ráadásul beszorított helyzetéből is kikerült! Ha a
seb is súlyos, a germán kezdheti elölről a kiszorító manővert...
A seb súlyos volt, de nem tette harcképtelenné. S tapasztalata, önfegyelme is
volt annyi - nemhiába került ki ő is minden eddigi párviadalából győztesen! -
hogy ne kísérletezzék ismétléssel. Ha eddig nem tudta volna, most már bizonyos
lehetett abban, hogy vívás és harcmodor tekintetében egyenlő ellenfélre talált.
Nem bízhat már másban, mint egyedül testi erejében. S lehetetlen, hogy a trák
sokáig bírja még lélegzettel, erőnléttel!
Tullia a vágás nyomán serkedő vérre felsikoltott és tapsolt; apja némi
meglepetéssel pillantott rá, de utána tüstént mind a ketten ismét a vívókra
figyeltek, s a lány keze megállt a levegőben.
Az oplomachus megfordult, maga elé rántotta pajzsát és öles ugrásokkal
rávetette magát Bertusra. A roham, s nyomában az ütés irtózatos volt. Bertus.
mint a kő vágódott hanyatt, s ezúttal nem a késői vívó-technika, hanem a
gladiátorok beidegzett tapasztalata mentette meg az életét. Bár egyensúlyát
vesztette, és földre esett, anélkül hogy időt pazarolt volna a körültekintésre,
tüstént oldalra gurult, legalább három fordulatot téve, hogy az esés helyétől
minél messzebbre kerüljön.
Minden gyakorlott, azaz több párbajt élve megúszott gladiátor tudta, hogy ha
földre dönti ellenfelét, azonnal döfnie kell. S minden gyakorlott, azaz még élő
gladiátor tudta, hogy ha földre döntik, azonnal helyzetet kell változtatnia,
hogy elkerülje a döfést.
Az oplomachus kardja a porondba fúródott, és eltört. A lendülettől elesett ő
is. Bertus addigra térdelt, és a folytatás nem volt kétséges senki előtt.
Gaius Atticus azonban ebben a pillanatban intett a mérkőzésvezetőnek, aki
szintén a porondon tartózkodott, s követte a küzdőket. A doctor az intésre a
kezében lévő rudist a két gladiátor közé dobta.
A közönség talpra ugrott.
Párbajt a doctor csak akkor szakíthatott meg, ha valamelyik gladiátor megszegte
a szabályokat. Ezúttal azonban semmi ilyen nem történt. A doctorról a tekintetek
a prokonzul felé fordultak. Gaius Atticus sápadt volt, száját összeszorította,
de nem habozott. Már nem törődött a népszerűséggel. A hatalomért cselekedett;
amely ugyan nem az övé volt, de ő képviselte.
Hátranyúlt, a mögötte őrségként álló katonák egyikéhez, övéből kihúzta a rövid,
egyenes kardot, a légionáriusok fegyverét, s behajította a porondra, a germán
felé.
Joga volt-e ehhez, a szabályok szerint, nem tudom. De akié a hatalom, az a maga
képére szabhatja a szabályokat is, amíg érvényt tud szerezni hatalmának. A
nézősereg elhallgatott. Nagy csönd ült az arénára.
A germán felemelkedett, nyugodtan odament a kardhoz, és fölemelte. A doctor
összeszedte a törött kard maradványait, majd felszedte a porból az eldobott
rudist, és intett: folytathatjátok!
Hárman egymásra tekintettünk, s tudtuk szó nélkül is, hogy ugyanazt gondoljuk:
ebben a harcban Bertus nem győzhet, ha fölénybe kerülne, a prokonzul ismét
megállítaná...
Tekintetem az Oszkár mellén függő dobozra esett. Kinyújtottam a kezem.
- Add Ide! - mondtam halkan.
- Nem csinálhatsz térsűrítést - mormolta a foga között Oszkár. - Olyan közel
vannak egymáshoz, hogy mind a kettő megbénul.
- Mást gondoltam - súgtam vissza, és sürgetően intettem.
Oszkár levette nyakából a dobozt, és nyújtotta.
- Vigyázz, nehogy a piroshoz érj, mert a tojás nélkülünk is utazik. S ha
ittrekedünk, ez a korszak nem biztosít öregségi nyugdíjat egyikünknek sem...
- Ne félj, tudom - feleltem. - Azonkívül Menyust várja Csipkerózsika, hogy fél
tucat gyereket szüljön neki, ha felébred...
- Minő parázna beszéd! - pirult el Menyhárt.
- Minő, minő! - mondtam, és lázasan kerestem azt az összefüggést a gombok
között, amelyre még a nomádok megrendszabályozását próbálgatva rábukkantam, de
akkor inkább a térsűrítéssel éltem.
A germán, kezében az új karddal, pajzsát maga elé tartva, ismét megindult
Bertus felé. Nem ismervén a trák fegyverzetének titkát, egyre konokabbul
számított arra, hogy Bertus kifullad annak súlya alatt, s összeroppan. Csak
űzni, hajtani kell, nem engedve egy pillanatra sem lélegzethez jutni!
Bertus állva várta a támadást. Felismerte, hogy már csak egyetlen lehetőség
maradt számára: ha harc közben végez az oplomachussal. Ha következő csapásával
nem csupán megsebesíti, hanem megöli. Akkor nem lehet a germánt kivonni a
harcból, nem lehet haladékot vagy segítséget nyújtani a számára.
Csakhogy ez volt egyben a legkevésbé járható út Bertus számára. A testi fölény
egyértelműen a másik oldalon volt, s úgy hozzáférni a germánhoz, hogy halálos
sebet ejthessen rajta, majdnem lehetetlennek látszott.
Ezúttal azonban Bertus nem csupán az életéért harcolt, hanem valami ennél
fontosabbért is: a szabadságáért!
Nem várta meg hát, amíg ellenfele eléri, szembetámadott ő is. Egyszerre fogta
föl pajzsával az egyenes kard döfését, és csapott le a maga görbe trák
szablyájával a másik sisakjának tövére.
A közönség egy emberként, üvöltve ugrott talpra. Azután halálos csönd ült az
amfiteátrumra; csak a fegyverek tompa zörgése hallatszott.
A lecsapó kardból Jupiter villáma sújtott a germán sisakjára.
Kékes, villanó fénye napvilágnál Is erősebben szikrázott és sistergett.
A germán megtántorodott, de nem esett össze. Apró mozdulattal növeltem a
feszültséget.
A germán teljes erőből visszavágott, Bertus kardjával védte. A fegyverek között
hatalmas szikrák pattogtak, s az oplomachus teste összerándult, mintha görcs
állott volna belé. Térdre esett, pajzsát a feje fölé tartotta. Bertus nem érzett
semmit. A műanyag kesztyű, sisak, vért nem vezette az áramot. Szigetelt.
Gaius Atticus oldalpillantást vetett rám s kezemben a dobozra. Az összefüggés
azonban nem csupán értelmét haladta meg: fel sem merülhetett benne, hogy
bármiféle összefüggés lehet a kis doboz, személyem és a vívók között. Akár hitt
Jupiterben, akár nem.
Később visszagondolva, úgy sejtem, ha addig nem is, ekkor hinni kezdett a
legfőbb Isten és annak villámai erejében.
Bertus nem biztos, hogy látta a szikrákat, amelyek nem is tőle eredtek: a
germánt helyeztem a megtalált kombinációval kis amperszámú nagyfeszültség alá, s
a szikrák belőle csaptak át Bertus kardjára. Mint aki csavarhúzóval járó motor
gyertyájához ér, ha repedt a szigetelés. Mindezt mai tudásunkhoz mérten kétszáz
év múlva érvényes technikával!
Mit tehet ez ellenében a legerősebb gladiátor is az időszámításunk kezdete
körüli időben?!
Bertus megkerülte a fedezékbe bénult oplomachust, és a pajzs mögé szúrt.
A germán lassan oldalra dőlt, és nem mozdult többé. A homokon sötét folt
terjedt körülötte.
A doctor odafutott, lehajolt, és intett a porondszolgáknak.
Az elesett gladiátor sarka mély barázdát húzott a homokban, amint testét kifelé
vonszolták. Más szolgák azonban tüstént felszórták friss homokkal a vérfoltot,
és elegyengették a barázdát.
Bertus pedig a páholyhoz jött, s térdre ereszkedett. Várta a rudist, a jelet,
hogy győzelmével megszabadult sorsától.
- Hamar ölted meg, trák! - mondta a prokonzul, aki nehezen tért magához a gyors
események után, de a rászegeződő sok ezer tekintet előtt nem árulhatta el magát.
Miközben visszaadtam Oszkárnak a dobozt, én feleltem neki Bertus helyett:
- Ut quis quem vicerit, occidat... Ki van írva minden ludus, minden
gladiátorkaszárnya falára, szerte az Impériumban. Ki kit legyőz, ölje meg, mert
nem tudhatja, holnap, új viadalban, nem az lesz-e hóhéra, akinek ma kegyelmet
adott?!
- Mily járatos vagy a birodalomban, ember - felelte a prokonzul, aki valamely
hatodik érzékével alighanem fölfogta, hogy valamilyen közöm mégiscsak lehet a
történőkhöz.
- Már többé nem vagyok trák - szólalt meg a pódium alatt Bertus, és
fölegyenesedett. - A győzelem visszaadta szabadságomat.
- Igazán? - kérdezte gúnyosan a prokonzul, s hátratekintett, mert közben
megjelent mögötte a páholyban a lanista, kezében a fapálcával. - No, akkor add
oda neki! - intett felé, s a tömeg örömrivalgása közepette a lanista lenyújtotta
a szabadulás jelképét a porondra. Bertus átvette, és magasra tartva,
körbefutotta az arénát. Azután, amerre a halottat vitték, eltűnt a kapuban.
- Folytassátok a játékot! - mondta Gaius Atticus, és felállott. - Gyere, Tullia!
A lány azonban közben eltűnt a páholyból. A prokonzul meghökkent, de méltóságán
aluli lett volna, ha rákérdez. Biccentett felénk, ás kiment a páholyból. Kint
felült a lovára, és visszalovagolt a városba.
Távoztával a lanista is lelépett. Mi maradtunk egyedül, de sok keresnivalónk
nekünk se maradt ott. S a további öldöklésre sem voltunk kíváncsiak.
- Azt hiszem, több dolgunk nincs a római birodalomban - mondta Oszkár, s rám
nézett. - Elégedett vagy?
- Ha engedem, most Bertus a halott - válaszoltam. - Ki kit legyőz... Ennek a
kornak ez a törvénye.
- Menjünk hát haza! - s most Menyusra tekintett. - Vár a menyasszonyod...
- Mihály arkangyal lángpallosa igazságot szolgáltatott - foglalta össze
szereplésünket Menyhárt. Úgy döntöttünk, hogy nem vitatkozunk vele.
- Irány a tojás! - mondtam, és elhagytuk az amfiteátrumot.
Kerülőt kellett tennünk, hogy be ne tessékeljenek bennünket gyaloghintóinkba, s
Menyus lovát is elő ne vezessék. A kaszárnya irányába tértünk. Kapujában nőalak
tűnt föl, majdnem futott. Hosszú stólájának fodrai fölverték az út porát, amint
közeledett. A fejét borító ricinum fátylán a napfényben megcsillantak az
ékszerek; erről ismertük meg, hogy Tullia az. Megálltunk, és bevártuk.
- Árulás! Gyalázat! - kiáltozta magából kikelve, s Menyus lábához rogyott. Ifjú
lovagunk zavartan emelte föl a karjánál fogva.
- Mi történt, hölgyem? - kérdezte gálánsan.
- Bertust bezárták! - sikoltozta a lány magánkívül.
- Bezárták? - csodálkoztunk. - De hisz elnyerte szabadságát!
- A lanista nem engedi - magyarázta elfulladva Tullia. - A rudisszal csak a
gladiátori szolgálat alól mentesül. De rabszolga marad!
- Rabszolga? Hát nem hadifogoly volt, mielőtt gladiátor lett?
- Katonaként esett fogságba, de a lanista azt állítja, hogy ő már pénzért
vásárolta az államtól, s nyugtája is van róla a praefectustól!
- Mi a különbség?
A lány némileg meghökkenve nézett ránk.
- Mit kezdjek egy lanista rabszolgájával? Álljak mellé porondot söpörni vagy
konyhát súrolni?!
- Meg is vásárolhatod - kockáztattam meg. - És felszabadítod...
- Ha a lanista eladja. S ha nekem lenne rá pénzem, hogy megvegyem - felelte
Tullia. - A vagyon apámé.
- Az társai pediglen várják őtet - Intett az erdő felé Menyhárt. Mozdulatára
Oszkár hozzátette:
- Bennünket pediglen az tojás vár, lovagom!
- S a nemes hölgy? - mutatott Tulliára értetlen arccal Menyhárt. Nem könnyű
dolog, gondoltam, ennyi különböző társadalmi rendszert egy nevezőre hozni! Még
szerencse, hogy az életben ilyesmi fölöttébb ritkán fordul elő... Nem is olyan
megfontolatlanok a jövőbeli tudósok, akik inkább zár alá helyezték az időgépet.
Ha nekünk, abszolút amatőröknek ennyi komplikációt okoz - vagy mi okozunk vele
ennyi bonyodalmat? -, mi lenne, ha bárki hivatásszerűen gyalogolhatna bele a
természet s benne az emberiség történetének rendjébe?!
Mindemellett böki az ember csőrét, ha igazságtalanságot tapasztal. Nem kellett
volna talán beavatkoznunk Bertus sorsába, de ha már egyszer így esett, s egyik
csávából kihúztuk, magunkat is lebecsülnénk, ha a másikba benne hagynánk. Lehet,
nem a mi dolgunk, hogy ez a szép lány sír utána, s az sem, hogy a felkelők
várják vezérüket az erdőben. De az már a miénk, hogy a lanista, bár nem sejti,
de bennünket is átvert (becsapott, dekódolt etcetera), s most itt állunk...
Miért állunk még itt?!
- Térj vissza a jó atyádhoz! - tanácsolta Menyhárt Tulliának. - Mi az lanistát
jobb belátásra bírandjuk, meglásd!
A szándékkal tökéletesen egyetértettem, de a megoldás útjából semmit sem
láttam. Tullia, ördög tudja, miért, de változatlanul megbízott bennünk, s
hálálkodva búcsúzott. Még láttuk, amint beszáll gyaloghintójába, s távozik. Ott
maradtunk nagy elszántsággal, de tökéletesen tanácstalanul.
- Mihály arkangyal ha egyszer segélt, megteszi másodjára is! - bizakodott
Menyus. Mi azonban tudtuk, hogy az ég villámait is csak meghatározott feltételek
között lehet hasznunkra fordítani. Igaza van az írásnak, amikor azt állítja,
hogy könnyű a lelki szegényeknek, mivel sejtelmük sincs arról, hogy milyen
kemény dió a természet erőit tudománnyal igába hajtani...
Magyarán szólva, könnyebb egy gladiátort győzelemre segíteni, mint egy
rabszolgát kiszabadítani. Vagy felszabadítani. Mert az előbbi esetben egy egész
birodalom üldözi minden erejével, már csak azért is, hogy a többinek eszébe se
jusson hasonló.
Felszabadítani - az más. De hogyan? Hiszen pénzünk rá nekünk sincs. Se módunk,
se hatalmunk.
- S ha szabad lesz, hová megy? - tette föl a kérdést Oszkár. - Az erdőbe a
népéhez, vagy a városba Tulliához?
- Már ezt döntse el ő - vélte fölöttébb modernül Menyhárt. - Mi lovagok vagyunk,
s dolgunk csupán annyi, hogy megszabadítsuk...
- Fel - javítottam ki. - Menjünk be hozzá...
S könnyelmű, dőre lelkek, ahelyett hogy türelmesen várakozó tojásunk felé
folytattuk volna utunkat, sutba vágva minden korábbi elhatározásunkat, betértünk
ismét az ismerős kapun, a gladiátorkaszárnya épületébe.
Bertus cellája ajtaján azonban nem leltünk rácsot; sőt, az ajtó nyitva állott.
S bent, a cella üresen tátongott. Még azt a kevés és szegényes holmit, amelyei
az előzőkben láttam ott, sem fedeztük föl. Egy ludus-szolga söprögetett
arrafelé, s felvilágosított bennünket, hogy e helyiségekben csupán gladiátorok
lakhatnak. Bertus annak lenni megszűnvén, immár csak közönséges rabszolga,
akinek helye a lobbi rabszolga között, a föld alá vájt közös ólban...
- Odavezetnél? - kérdeztem, de Oszkár megfogta a karomat.
- Várj! - s a dobozra mutatott. - Ez nem csak technikát tud. Logika is.
Kérdezzük meg előbb őt.
S az árkádsor egyik oszlopának tövébe telepedve foglalkozni kezdett a dobozzal.
Előbb kicsit értetlenül bámultam rá, de azután felfogtam, mire gondol. A
bekövetkezett fordulatra senki sem gondolt; talán maga a lanista sem. Tegnap még
ő is komolyan ígérte, hogy az utolsó győzelem egyben a szabadságot is jelenti
Bertusnak. Ha az utóbbit már sajnálta volna tőle, a lehetőségek sorába belépett
az, hogy nem fog győzni, otthagyja a fogát, s ezzel a kérdés megoldódik. Végül
új helyzet állott elő: győzött, életben maradt, de szabadon engedni mégsem lenne
tanácsos...
Hagytam, hogy Oszkár a számítógéppel társalkodjék, de büszke voltam rá, hogy a
várható eredményt magamtól is kitaláltam: a Ianista utasításra cselekedett!
Mi ő? Üzleti vállalkozó, aki gladiátorokat tart, Képez ki és ad bérbe annak,
aki megfizeti, mert játékokat akar rendezni. Függ tehát a megrendelőtől, s ha az
ráadásul a hatalmat is képviseli, mint Gaius Atticus is, akkor kétszeresen függ
tőle... Bertust nem sikerült eltenni láb alól, s most már nem is lenne
ajánlatos, mert az elemi erejű felháborodást keltene a város, sőt, talán az
egész tartomány, az egész provincia lakosságában. De szabadon engedni mégúgy se
lenne tanácsos... Marad az ötlet, hogy vásárolt rabszolgának sorolják - hamis
papírt gyártani erről már az ókorban sem volt nehéz -, s akkor jog szerint is
őrizet alatt marad. Parancsot adott rá a prokonzul, vagy a Ianista magától is
kitalálta a gondolatát, már másodrendű.
Persze, akár magunktól jövünk rá erre a következtetésre, akár a számítógép
dobja ki, arra nem kapunk választ, hogy mit tehetünk ellene. Kiszabadítani,
megszöktetni nem tudjuk, felszabadításához pedig pénz kellene. S a Ianista
hozzájárulása.
Míg tanakodtunk, megjelent. Nem csodálkozott azon, hogy ismét előkerültünk; a
jó vállalkozó alighanem semmin sem csodálkozik, amíg ki nem deríti, hogy
kereshet-e rajta... Beinvitált otthonába, s mi hamarosan megint az ismerős
szobában találtuk magunkat.
- Halljuk, Bertust nem engeded szabadon - mondta támadóan Menyhárt. A lanista
gyanakodva kapta föl a fejét.
- Sosem ígértem - felelte tüstént. - Többet nem vív, de ennyi az egész. Élete
biztonságban, kell-e több?
- Ő nem így gondolta - jegyezte meg Oszkár.
- Kit érdekel, mit gondol egy rabszolga - vont vállat a Ianista, és bort
töltött, nekünk is. - S mi gondotok vele nektek?
Errre nehéz lett volni mit felelni, de a lanista a boroskorsót a sarokban tette
le a hűvös köre, s éppen oda tette...
Mint e történetben nem először, heveset dobbant a szívem.
- Urunk - intettem Menyus felé, hiszen mi az ő cliensei voltunk, s csak az ő
nevében beszélhettünk - talán megvásárolná tőled!
- Miért? - fordította félre a fejét a szikár emberke.
- Ügyes fickó - feleltem. - Nem tudom, te mennyi prémiumot adtál neki
győzelmenként, de ha némivel többet kap, talán újra kiállna a porondra. Nem itt,
nálunk. Vagy akár Rómában is.
- Nem hinném - s nagyot kortyolt a kupából. - Ez már nem akar többé munust
vívni...
- Itt - nyomtam meg a szót jelentőségteljesen. - De másutt? Mi egyebet tehetne?
- Mennyit adnál érte? - fordult egyenesen Menyushoz.
- Mennyit érne meg neked, hogy messzire vigyük? - vágott elébe Oszkár, aki már
pedzette, mire játszom.
- Háromezer sestertiusért vettem - számolt a Ianista. - Kiképeztem, etettem, ha
győzött, premizáltam...
- És kerestél rajta. - tettem hozzá, mielőtt a csillagokig veri az árat.
Elnevette magát.
- Ilyen clienseket én is elfogadnék, uram - mondta Menyhártnak, aki jószerivel
egy szót sem értett az alkuból, de már ismert bennünket annyira, hogy bátran
reánk bízza magát.
- Mondd ki az árát! - válaszolta kurtán.
- Ötezer sestertius - mondta ki a Ianista, majd cuppantva a bor után,
hozzátelte: - S szavatokat adjátok, hogy kiviszitek a provinciából.
Egymásra néztünk Oszkárral. Az összegről már mindketten tudtuk, hogy állni
tudjuk. De az ígéretet?
Csalónak nem érvényes az adott szó - mentettem föl magunkat, és rábólintottam.
- Reggelre hozzuk a pénzt.
Menyhárt nem szólt egy szót sem ellene, de amint ismét magunkra maradtunk - s
végre úton voltunk a tojás felé! -, izgatottan érdeklődött, honnan vesszük a
pénzt.
- Ott van elásva, a lanista szobájának sarkában - feleltem. - Jobban mondva,
lesz elásva. Talán még több is. Nincs más dolgunk, mint kiásni és visszahozni. A
többi Bertus dolga. S rajtunk nem kérheti számon senki.
- Hé! - állt meg félúton Menyhárt. - Addig nem ásogattok, amíg engemet
Ludmillámhoz vissza nem térítetek, s őt keblemre nem ölelhetem épen,
egészségben!
- De mennyire, de mennyire! - nyugtattam meg. - De most már lépjünk ki, mielőtt
ez a francos (fékom-adta, ezer bites etc.) történelem valami újabb leckét nem
állít elibénk!
Tojásunk megnyugtató épségben és türelemben várt ránk.
Beszálltunk, ledőltünk semmi-párnáinkra, hogy kifújjuk az ókort magunkból, s
nyakunkba vegyük a középkort. Csak magunkban kérdeztük; Vajon tényleg életben
találjuk Ludmillát?!

9.
Kész csoda

A kérdés egyáltalában nem volt pusztán szónoki! Bármennyire is biztosak voltunk

eddig abban, hogy mindent a lehető legjobban csináltunk, most, amikor az
eredmény felé közeledtünk, s a „hogyan tovább?" ismert kérdése terpeszkedett
utunkba, egyszerre kétségeink támadtak: valóban elevenen leljük fői ismét a
gömbölyű leányzót?!
Oszkáron nem múlott: bravúros pontossággal állította meg a tojást a gyors
távozásunkat követő második nap hajnalán. Még sötét volt, az alsó vár udvara
csendes és kihalt, érkeztünket nem vette észre senki. Szükségünk volt időre,
hogy végiggondoljuk a teendőinket.
Mindent elterveztünk, csupán két - s éppen a legfontosabb! - dolgot hagytunk ki
a számításból: hol van Ludmilla, és hogyan jutunk el hozzá?
Az elsőre egyedül Menyhért válaszolhatott, a másodikra pedig, ehhez mérten,
együtt kellett megoldást keresnünk.
Ludmillát feltehetően még aznap felravatalozták, s Menyus állítása szerint ez
mindig a kápolnában történik. A kis templom azonban a váron kívül, a hegy
oldalában állott, s körülötte a temető. A vár urának és családjának kriptája
azonban a kápolna alatt volt, s a lejárat hozzá kívülről, a szentély hátsó
falába vágott ajtón vezetett le. A kápolnában a halott nyitott koporsóban
fekszik, a kriptában azonban ráteszik - rázárják?! - a fedelet. Végigszaladt a
hátamon a hideg...
Hogy is van ez Shakespeare-nél, ahonnan az ötletet - mégis elhirtelenkedve -
vettük? Júlia tetszhalott teste a kriptában fekszik, ami érthető is, mert
részint a színdarabban több idő telik el közben, részint pedig, mert különben
keresnék (már, ha sikerülne a terv): hová lett? De így legföljebb a következő
temetés alkalmával lelnék hűlt helyét, s addigra Rómeóval már messze járnak...
Igen ám, de a színmű szerint abban a kriptában senki sem fekszik koporsóban,
hanem szabadon... Színpadon az ilyesmi lehet roppant hatásos, de ha Ludmilla a
valóságban ébred föl, a körülötte békésen, de úgy is elborzasztóan pihenő
csontvázak között, a látványtól kap szívszélhűdést, mielőtt odaérnénk...
Ha pedig már koporsóba tették, s rászögezték... Arról jobb nem beszélni...
Hogyan is képzeltük mi ezt?!
Menyus oly sápadt, mintha már ő is ott nyújtózna valamelyik szörnyű ravatalon!
S egyikünkön sem segíthet más, csak a mielőbbi bizonyosság... Oda kell jutnunk!
De hogyan?
A vár kapuja zárva. A falak magasak. Kijutni lehetetlen. Ha megvárjuk a
napfölkeltét, nem léphetünk ki a tojásból: üldözöttek vagyunk, és fegyverünk
nincs. Kipróbált eszközeink talán alkalmasak egy gyors menekülésre, párviadalra;
de ahol fegyveres sereg vesz körül bennünket, és nekünk meglehetősen bonyolult,
ráadásul ismeretlen körülmények között végbeviendő akciót kell indítanunk -
aligha segítenek.
Hiszen már az is bizonytalan, miként reagálnak arra, hogy a tojás, anélkül hogy
elmozdulna, hol feltűnik, hol eltűnik az alsó vár közepéről. Eddig igyekeztünk
pontosan ugyanarra a pillanatra visszatérni, s így az ebből támadó
képzetzavarokat is a legkisebbre csökkenteni. Hanem ezúttal, forgatókönyv
szerint, két napig távol voltunk! Tehát - a várbeliek szemszögéből nézve -
amikor Konrád úr azt kiáltotta, hogy Menyhértet el kell fogni, ő is eltűnt
velünk együtt, mint a kámfor. Káprázattá vált, s nekik nyilván káprázott is a
szemük. Magyarázatot, megfejtést nem találtak, nem is találhattak reá. Ha
napirendre nem is tértek fölötte, tudomásul kellett venniök, s további ácsorgás,
bámészkodás és tanakodás helyett, gyászukkal kellett foglalkozniok.
De ím, eltelik két nap, s pirkadattal ismét ott áll a rejtélyes valami az
udvaron! Mit szólnak hozzá? Hogyan fogadják?
S hogyan fogadnak bennünket, ha kilépünk belőle?!
Megkíséreltem beleélni magamat tudatukba, helyzetükbe; s megkérdeztük a
komputert is. A válasz ugyanaz volt. Nagy kockázattal, de nagy valószínűséggel
is. De ha más lett volna is, választási lehetőségünk nem maradt. Tettük, amit a
kora középkor szelleme tanácsolt.
Reméltük, hogy a középkor embere sem cselekszik másként.
Először a csúcson az öregtorony tömbje vált el a sötéttől. A még láthatár alatt
búvó nap előreküldött világossága elsápasztotta mögötte a hátteret, majd lassan
hajtotta föl a leplet az alatta lévőkről is. Rendre előbukkantak a falak, a
hegyoldal, majd utoljára az alsó vér kapuja vált el az erdő sűrűjétől. Halványan
megcsillant az őrt álló katona sisakja, amint viselője megfordult. Azután egy
ordítás:
- Krisztuuus!
A hangra kirohantak társai a kaputorony őrszobájából. Az istállóajtóban
felbukkant egy lovász. A palotaablakon kitekintett egy korán kelő szolgáló...
Az udvar megtelt kiáltozással, sikoltozással, a kövön csattanó lépések
végigszaladtak a folyosókon, árkádok alatt, fel a lépcsőkön, be az ágyasházakba.
Perc sem tellett belé, zengett a vár.
Az alsó vár udvarán némán, mozdulatlanul, a már felbukkanó nap halvány fényében
sima-fehéren, rejtélyesen ott állott a tojás alakú valami, ami két napja
elnyelte az idegeneket, akik előbb belőle léptek ki, elnyelte a gyilkos apródot,
s azonmód nyomtalanul eltűnt velük. Krisztus segíts bűnös lelkűnkön, el ne
kárhozzunk örökre a gyehenna tüzén!
Senki a közelébe menni nem mert. A sebtében előkerített várpap senkit nem is
engedett. A katonák tágas körben álltak meg, s a pap fél lépést előrelépve,
magasra emelt ezüst kereszttel egzorcizált... De a látvány az ördögűző szent
igékre sem mozdult.
Lehet, mégsem a pokol vetette ki magából?!
Miért rejti, védi akkor mégis Ludmilla gyilkosát?!
A felső vár idenyíló kapujában megjelent Konrád úr, a mesterfegyvernök
kíséretében. Tiszteletre méltó bátorsággal vagy elszántsággal átlépett a katonák
alkotta körön, félretolta a papot, és közelebb jött hozzánk, akik mindezt láttuk
a tojás áttetsző falán keresztül. Remény költözött szívünkbe: a társadalmi tudat
nem tagadhatja meg önmagát...
- Akár az Úr küldöttei vagytok, akár a Sátáné - mondotta Konrád úr megindult, de
határozott hangon -, feleljetek: ml a szándékotok itt és velünk?
Intettem Menyhértnek, lépjen odébb, ne látszódjék a kinyíló ajtóban. Ami
történt, az én ötletem volt, nekem kellett vállalnom a felelősséget. Oszkár
megnyomta a gombot, és az ajtó eltűnt. A nyílásban álltam.
- Sem egyiké, sem másiké - feleltem hangosan. - De messziről jöttünk, és nem
kívánjuk veszteteket.
- S a lányom?! - jajdult föl Konrád úr.
- Nem az apród ölte meg! - mondtam nagyon határozottan. - A fájdalom végzett
vele, hogy nem adtad kezét annak, akit szeret.
- Gyermek dolga, hogy szüleit szeresse, s nékik engedelmeskedjék - felelte
Konrád úr, majd fájdalmasan hozzátette: - Bűn ez?
- Nem - válaszoltam, majd lélegzetet véve, hozzátettem: - Csak tévedés. Amely
megbocsátható és helyrehozható.
Természetesen nem értette.
- Most már hogyan?! - sóhajtotta.
- Menyhért nem gyilkos. Ludmilla nem halt meg. Ha megmásítod elhatározásodat, és
kezét az ifjú lovag kezébe fűzöd, a magadéval pedig áldásod adod frigyükre,
visszakaphatod leányodat.
- Az övé! - sikoltotta egy hang a magasból. Feltekintettem.
Ludmilla anyja állott az ágyasház erkélyén. Ő sikoltott.
- Most már hogyan? - ismételte Konrád úr, aki hivő lélek volt, de valóságos
halottnak látta leányát a ravatalon.
- Hol vagyon ő? - kérdeztem.
- Még az kápolnában - felelte halkan. - Most visszük le az cinterembe...
- Ha visszaparancsolod katonáidat - mondtam, noha addigra már az egész vár népe
s a vendégek is, akik ünnepi tornára érkeztek, és ünnepélyes temetésre maradtak,
az udvarra tódultak; de tőlük nem tartottam, pedig alighanem még Balambér Is
közöttük volt -, ha nem fenyegetsz - folytattam - s békén engedsz az ravatalhoz,
leányod felébred hosszú tetszhalálából...
Szándékkal kerültem a „feltámadás-feltámasztás" fogalmát, mert nem voltam
bizonyos felőle, mennyire érzékenyek rá, s oktalanság lett volna túlfeszíteni az
így is felfogóképességüket meghaladó helyzetet.
- Már késő - hallottam mögöttem Oszkár hangját, s szinte ugyanazon pillanatban
vad kiáltozás hallatszott az alsó vár kapuja felől. Odatekintettem, de arra
fordultak az udvaron állók is.
A kapuőrség kiáltozott, s hangját hamarosan elnyomta az udvaron állók tömegének
zúgása.
A katonák gyűrűje felbomlott, a tömegben széles ösvény nyílott. Azután néma,
halálos csönd.
Most már én is láttam. Hátborzongató jelenség volt nekem is; hát még azoknak,
akik körülöttünk álltak.
A várkapu tágas nyílásában Ludmilla tűnt föl. Földet seprő, fehér halotti
ruhában, kibontott hosszú hajában hervadó virágokkal, előrenyújtott kézzel, de
nyitott szemmel. Mégis, mint az alvajáró, lassú, bizonytalan léptekkel
közeledett.
- Mi ez?! - súgtam megkövültén én is, hátra, Oszkárnak.
- Az én hibám - felelte bűnbánóan. - Féltem, hogy eltúlozzuk a dolgot, és
gyerekadagot hoztam neki. Hamarabb ébredt.
- Nem úgy sétál, mint aki ébren van - mondtam. - Éppen csak hogy jár...
- De jár! - kiáltott föl Menyhért, és ki akart ugrani a tojásból. Megfogtam a
karját.
- Még egy kis türelem! - csillapítottam. - Legyünk egészen biztosak a
dolgunkban.
De az eredmény nem lehetett kétséges. Aki előtt Ludmilla elhaladt, az térdre
esett, és imára kulcsolta a kezét.
- Csoda történt - mormolta, s a hangok összeolvadtak. Mire a lány apjához árt,
egyenletes zúgássá erősödtek.
Megrogytak Konrád úr térdei is, de ő talpon maradt.
Már csak azért is, hogy Ludmilla kinyújtott kezét megfoghassa...
Hanem tovább Menyhértet sem lehetett visszatartani. Kitépte magát a markomból,
és kiugrott a tojásból. Szerelméhez rohant.
A lány tágra nyitott szeme reáesett, s ő lehetett az első, akit nem csupán
látott, hanem meglátott is. Felsikoltott és összeesett.
Még csak ez hiányzott!
Menyhért a karjába kapta, hogy zuhanását felfogja. Az apa föléjük hajolt.
- Megholt - suttogta. - Mégis megholt.
- A chip egye meg! - bosszankodott halkan Oszkár. - Az örömtől elájult!
- Akármitől vesztette eszméletét - feleltem -, sürgősen vissza kell keríteni,
mert ismét meleg lesz a talaj a talpunk alatt!
Kiugrottam a tojásból, és odaszaladtam. Menyus a lányt éppen óvatosan
leeresztette a földre.
- Él, ne féljetek - mondtam gyorsan, és én is odahajoltam.
- Elmegyek a Szentföldre a keresztesekkel, ha él - jelentette ki elszántan
Konrád úr. Már tudtam, milyen nagy szó ez tőle.
- Bátran elmehetsz - erősítettem. - Ha feleségül adod leányodat ehhez az
ifjúhoz, nem fogja közben elvenni a váradat, mert úgyis ő örökli. Sőt, míg te
odavagy, megvédi másoktól.
Míg ezt mondtam, szalmiákszesz vagy más erős, kellemetlen illat híján
egyszerűen befogtam az ájult Ludmilla orrát. Akármilyen álélt vala, nem állhatta
sokáig. Nagyot tüsszentett, és kinyitotta a szemét.
Megtöröltem az ujjamat, és megnyugodtam.
- No, látjátok - jelentettem ki fensőbbségesen. - Légy jó vőlegénye, Menyus, és
adj egy zsebkendőt neki!
Az asszonyok körülöttünk zokogtak (addigra már az anya is leérkezett az
udvarra), a férfiak csak a keresztet hányták tovább.
- Aki elvette, visszaadta - mondta rekedten Konrád úr, a tényeknek kétségtelenül
megfelelően, ha nem is egészen úgy esett, ahogyan ő gondolta. - Az esküvő pedig
megleszen - tette hozzá, és tekintete Balambér lovagra esett. - Ugye megérted,
uram?
- Meg kell nyugodnunk az Ég akaratjában - hajtotta le a fejét a termetes lovag.
- Csak az eddig volt kiadásaimat fedezzed, uram; azt hiszem, ez méltányos kérés.
- Persze - bólintott Konrád úr, de hozzátette: - De az gyűrűket s homlokpántot,
mit Ludmillának hoztál volt, vélem, immár nászajándékként néki hagyod, s nem
vonod vissza!
- Legyen - adta meg magát Balambér a realitásoknak, s én is megnyugodtam, hogy
a csodák ingatag világából leszállva gondolataik ismét a valóságos, a földi
anyagi javak körül forognak. Hiába élnek tudatukban félig a Mennyben és
Pokolban, ennek a sártekének a gyermekei, s nem is hagyhatják el, amíg elevenek.
Hátraléptem.
- Ígéretedet vettem, uram - mondtam ünnepélyesen. - S tudom, hogy állod.
Búcsúzzunk hát!
- Nem addig van az! - ütötte föl a fejét a várúr. - Odaföl a sok élelem s ital!
Halotti torra szánvák, de eljegyzési lakomának éppúgy megteszik! S látám már a
minap, hogy bár onnan jöttetek - a magasba mutatott -, a földi étkeket sem
vetitek meg! Költsétek hát el vélünk, asztalunknál!
Oszkárra néztem, aki a tojás nyitott ajtajában állott. Szó nélkül is alighanem
ugyanazt gondoltuk: örüljünk, hogy a végén minden jóra vált, s ne tüsténkedjünk
tovább, míg valami ismét elromlik. Dolgunkat elvégeztük, uccu tovább!
Másfelől viszont: mikor is ettünk utoljára? Ha jól számolom, több mint ezer
esztendeje annak, hogy Gaius Atticus bőséges asztalánál ebédeltünk. Még a
gladiátorviadal előtt. Azóta legföljebb néhány korty bort ittunk a lanistánál,
Bertusra alkudozás közben, de egy falatot nem nyeltünk le! S ha percek múlva
otthon lennék is, az legföljebb ugyanezt a várudvart jelentené... Mire
mopedemmel hazaberregek, istenuccse kilukad a gyomrom! Ej, az ördög vigye, ennyi
jó cselekedet után nem érdemlek meg egy méretlen adag őzpecsenyét áfonyával vagy
tehénhúst kukrejtellel?! Nem szólva a vaddisznóorja-levesről, amit különösen jól
főznek ebben az időben!
Az ember már csak olyan, hogy szívesebben nevet, mint sir, így aztán az udvaron
egybegyűlt sokaság víg éljenzésbe váltott; különösen, amikor Konrád úr
megparancsolta, hogy ugyanezen udvaron húzzanak nyársra egy egész ökröt, és
süssék meg a várnépnek!
- Csak, ha lehetend, egy kissé odébb ettől! - mutatott aggódva Oszkár a tojásra,
és a boldog menyasszonyát ölelő még boldogabb Menyus felelte neki:
- Magamnak leend gondja reá!
Víg kedvvel mentünk föl a palotára, ahol a lovagteremben már terítve vala a
nagyasztal, s rajta, mint a mesében: mi szemnek, szájnak ingere!
Más apród szolgált fel immár Konrád úrnak; Menyhért a lovagok sorába lépett, s
az asztalnál járt hely neki; kor és rang szerint ugyan csak valahol az alvégén,
de a betyár egyben vőlegénnyé is előlépett, s így a várúrnő oldalán szoríttatott
néki hely. S ő szerényen, de büszkén ült meg ott.
Az étekhordás szolgálat, de az énekmondás nem feltétlenül az; lovag is
megengedheti magának. Első éhségünket csillapítva eszembe ötlött, hogy én e
belakást akár tegnapi vacsorának is tekinthetem, s nincs miért restelkednem, de
a háziaknak ez a reggeli! Ily kicsiségekre azonban e kényurak keveset adtak, s
amikor Menyus gőgös mozdulattal - ej, de hamar beletanult! - kobzot kért, senki
sem lepődött meg azon. hogy dalolni kíván.
Hátratolta székét, felállt, megpöngette a nyakába akasztott hangszert, és
csengő hangon dalra fakadt:

Kikben van igaz szeretet,

keljetek már, ne hunyjatok;
pacsirták hajnalt zengenek,
s a békességes szép napot
jelentik, mit az Úr azok
számára ígér, módfelett
kegyesen, kik kereszt-jelet
véve magukra, éjt-napot
tűrik érte a terheket;
hű szeretetük így ragyog... *
* Rónay György fordítása

- Ihajja! - rikkantott föl számomra váratlanul Balambér lovag, aki búvát számos
kupa borral vigasztalta. - Menendek véled, Konrád, én és az pogány ellenében!
Krisztus minden sebére esküszöm!
- Jól teszed - könyvelte el a bejelentést elégedetten a várúr, s összekacsintott
Menyhérttel. Keresztes toborzóéneket dalolt a fiú, s fegyverbe szólította véle
Balambért; immár nyugodt lehet afelől, hogy míg Konrád odavan, nem fog itthon
zavarogni a hoppon maradt lovag. Jó házasság lesz ez, már láttam.
Asztalbontás után érzékeny búcsút vettünk vendéglátóinktól, s nem utolsósorban
barátunktól, Menyhérttől.
- Mikor látandlak újfent benneteket? - kérdezte, könnyel a szemében.
- Az nem egészen tőlünk függ - válaszoltuk óvatosan. - Lehet, mihamar, de
meglehet, soha már...
- Mi köthet benneteket? Hiszen tiétek a csoda!
- Figyelj, Menyus! - mondtam, már a tojás tövében. -Te hiszel a csodákban, és ez
nem baj; mi mást is tehetnél. De ha nem érted is, fogadd el: csodák nincsenek,
csupán oly dolgok, amelyeket még nem ismerünk. Ahogy múland az idő, mind többet
ismerünk meg az természet s világ dolgaiból, de az ismeretlen mégsem fogy el...
De csodák, mondom, sajnos, nincsenek. Csak tudatlanság vagyon. No. Isten áldjon,
mert még én is elsírom magam, és az nem lenne illő...
Felléptünk a tojás ajtajába, megfordultunk, s búcsút intettünk az udvaron
állóknak; uraknak, népségnek, katonaságnak egyaránt. Első alkalom volt
utazásaink során, hogy nem titkon vagy menekülve távoztunk, hanem hivatalosan.
Üldözők helyett éljenző vagy zokogó barátoktól, ismerősöktől.
Álltunk az ajtóban, integettünk, s hirtelen felötlött bennem két hasonló kép:
amint a Harmadik típusú találkozások lényei integetnek, és ahogyan E. T.
búcsúzik tőlünk, mielőtt eltűnik.
Hol is?!
De hiszen az csak mese, film! Emberi kitaláció! Mi pedig itt állunk saját
valóságunkban, a kétségtelenül valóságos középkor valamely első évszázadában...
S nem elfelejtettük megkérdezni, melyikben?!
Talán jobb is. Menjünk innen, Oszkár, amíg nem késő!

10.
Erre csörög a dió!

Gondolkozzunk, Oszkár!
Ámbár nem furcsa? Te jöttél a jövőből, te tudsz többet, mégis én vagyok az
okosabb... Hát jobb csínján bánni a hasra eséssel bármiféle technikai csoda
előtt! Homérosz vak volt, Szophoklész sánta és Arisztophanész locska; és mégis
mennyivel többet tudtak az emberről, aki, akárhogyan nézzük, mégiscsak a
legfontosabb a Földön, mint tudunk számosan mi, az atomenergia, a molekuláris
biológia, a mikroprocesszor és társaik felfedezői és használói! Hátrább az
agarakkal, barátom, a szerénység nem csupán a szolgák és szegények kényszere,
hanem a bölcsek tudománya is!
Persze e tisztes szónoklatot csupán magamban mondtam el. A XXII. század
kisportolt egészségőr-növendéke talán rábólintott volna, talán sem. S végtére én
mégiscsak az ő tojásában utaztam...
Filozofálgatásom azonban nem csupán önbizalmam erősítgetését szolgálta; nagyon
is praktikus indítékai voltak. A középkorban még nem volt szükségünk
magyarázatra, annak lakója megelégedett a csodával -tatán emlékeznek, ennél
hagytuk abba.
Hanem tüstént nálunk vagyunk. Megpróbáljuk megkeresni azt a nagy korsó
aranypénzt. Ehhez idő kell. Nem baj.
De mi lesz addig a tojással?!
Előző megjelenéseikor csak én láttam, s csupán néhány percre tűnt föl az
egykori alsó vár udvarán. De ha itt rostokol, amíg mi Oszkárral kincskeresőben
vagyunk, más is meglátja; teszem azt, Veronika. S őt már igazán nem lehet
csodával etetni! S ki meri megmondani neki az igazat?! Elhinné-e egyáltalában?
Persze mi sem könnyebb, mint beültetni a tojásba, és őt is megutaztatni egy
keveset! Ki örülhetne ennek jobban, mint egy hivatásos régész? Igen ám, de erről
előbb-utóbb tudomást szerezhetne a Branovits, nem szólva a Régészeti Közlönyről,
ahol Veronika nyilván publikálni szeretné utazása tapasztalatait. De így
megtudnák az újságok, azoktól a...
No nem. Ha valamit lehetetlen dobra verni, az a tojás.
E gondot viszont megosztottam Oszkárral, s ő messzemenően egyetértett velem.
Belátta, hogy legjobb, ha mielőbb messze megy de facto is, tojásostul, s rám
hagyja a sestertiusokat.
Mindehhez azonban idő kellett, míg rájöttünk. A középkor és az én korom között
a pontos távolságot őrizte a memóriaegység. Minden nehézség nélkül indítottunk,
annyi módosítással, hogy az elröppenésünket követő nap hajnalán álljunk meg,
amikor a tojást talán magára lehet hagyni, anélkül, hogy kíváncsi kortársaim
közül valaki felfedezze. Ha Menyus kibírt két nap csúsztatást az életében, talán
nekem sem okoz hiányt az a néhány óra...
Ha valami változatlannak és azonosnak bizonyult kalandozásaink közepette, az a
Nap járása volt. Pontosan ugyanolyan módon kelt föl, mint az imént, amikor
Ludmillát életre varázsolni megálltunk. Először a hegycsúcson az öregtorony
csonka tömbje vált el a kivilágosodó háttértől, majd rendre a többi. Nyáron a
Nap korán kel, még négy óra sem volt, rajtunk kívül teremtett élőlény se tűnt
föl a közelben, természetesen a madarakon kívül, akik tudvalevően ilyenkor
csapják a legnagyobb zsivajt. De ők évmilliók óta bensőséges viszonyban vannak
mindennemű tojással, s így nem okozhattunk gondot nékik.
Mégis lehető óvatosan hagytuk el „járművünket", s vágtunk neki a völgynek.
Ezúttal nem kellett tartanunk vad lovasrohamtól vagy szökött rabszolgát
hajkurászó légionáriusoktól, de némi előrelátás és elővigyázat sohasem árt.
Mopedem az öreg diófa alatt várt, ahol évszázadok előtt hagytam. Nem volt rá
szükségünk, de jelenléte megnyugtatott. Hiszen a pálya ott volt tőlünk néhány
lépésnyire, az országúton túl. Betonoszlopos drótkerítés övezte, s körülbelül
ott, ahol valaha a díszpáholy emelkedett, állott most a tribün, magába foglalva
az öltözőket. Szemből nézve, tőle balra esett a gladiátorkaszárnya és abban a
lanista otthona...
 Most, szerencsénkre, semmi sem állott a helyén. Erre gondoltam, amikor a
következőket kiterveltem, mert épületbontásra nem vállalkozhattam. Még így is
bizonytalan volt, hogy pontosan megtaláljuk-e a helyét annak a szobának.
Mint említettem, az amfiteátrum is eltűnt, köveit széthordták, vagy föld alá
süllyedtek. Néhány kő maradt csupán belőlük a felszínen; amennyiből
megállapíthatták, hogy valaha volt itt valami, de azt, hogy mi lehetett, eddig
nem kutatták. Talán mert adott elég feltárnivalót fölöttünk, a hegyen a vár.
Elég az hozzá, hogy ha az amfiteátrumból annyi se maradt, amiből fel lehetett
volna ismerni létét, a gladiátorkaszárnyából puszta rét lett; száraz időben azok
a kocsik parkoltak rajta, amelyek az aszfaltozott parkolóban már nem fértek el,
ha nagycsapat vendégeskedett a pályán. De ez ritkán fordult elő, városunk
csapata legföljebb a második osztályban villogott.
Kettőnk emlékezete és megfigyelőképessége is kevés volt ahhoz, hogy pontosan
felidézzük, a nem látható aréna mely szakasza mögött keressük az eltűnt
kaszárnya egy bizonyos szobáját.
- Egy hadsereg vagy legalábbis egy árokásó gép kell ahhoz, hogy megtaláljuk -
mondtam csüggedten.
- Vagy egy detektor - tette hozzá Oszkár, és doboza után nyúlt. - Talán csipog,
ha fémet érez.
Semmi sem lehetetlen. Kétlem ugyan, hogy egy időgép komputerét aknakutatásra is
kiképezték volna, de a cél mellékes, ha az eredmény ugyanaz. Érdeklődéssel
figyeltem, mit művel Oszkár.
Nagyjából ott, ahol a kaszárnya állhatott, föld felé fordította a doboz
megfelelő részét, és babrált rajta. Örültem, hogy ez egyszer nem reám hagyta;
végtére is az ő gépe volt.
Csipogott is, elég hamar. Körülnéztem, s megláttam egy tetőcserépdarabot.
Kaparni Kezdtem vele a homokot. Nem kellett túl mélyre ásnom (nem is tudtam
volna), s előbukkant a lelet: egy rozsdás, de jól felismerhető kardántengely.
- Nem hinném, hogy a rómaiak felejtették itt - hagytam abba a kaparást. Mentünk
tovább, s a detektor hamarosan ismét megszólalt. Az eredmény ezúttal nehezebben
mutatkozott, de értékesebbnek is bizonyult. Először ugyan lukas kondérnak
véltem, de jobban szemügyre véve kiderült, hogy horpadt sisak az elő-időkből. Ez
már kétségtelenül régészeti leletnek minősülő objektum vala, de még mindig
kiesett érdeklődési körünkből. Sőt, ajánlatosnak látszott visszakaparni, nehogy
fölösleges és kínos magyarázkodásra kényszerítsen bennünket utóbb. Inkább sose
láttuk!
Hamarosan beláttuk, hogy csapdába kerültünk: a föld mélye telve van régi és még
régebbi vagy legújabb fémmel, értékessel és ócskavassal egyaránt. Kimazsolázni
közülük azt az egyet, amelyet keresünk, meghaladja erőnket, de főként időnket.
Más megoldást kell találnunk; de legalábbis szűkebb kört vonni a kutatandó
terület köré. Felmerült bennünk, hogy visszamegyünk, és keresünk egy időpontot,
amikor az épület még nagyjából állott, de már nem lakták, és így veszélytelenül
betájoljuk. Sajnos azonban egyikünk sem értett a háromszögelésre és hasonló
térképészeti felmérésekhez. A közelebbi tereptárgyak, fák, bokrok vagy akár
apróbb épületek, utak is oly kurta létre szabattak, hogy vagy akkor, vagy ekkor,
de hiába keresnénk őket. Maradt a puszta memória.
A mai pálya majdnem biztosan az egykori porond helyén áll, következőleg a
nézőtér és a kerítés az amfiteátrum nézőterének vonulatát követi. Ugyanott halad
ma is az országút, és ugyanott folyik a patak. Lépésről lépésre iparkodtunk
fölmérni a terepet, hogy felidézzük a kaszárnya helyét, fekvését. Észre sem
vettük, hogy közben a Nap kibukkant a láthatár peremén, és a fénytöréstől
óriásira nőtt vörös képével ránk bámul.
A pálya kerítése mellett elhagyott platókocsi állott. Felléptem kopott
gumikerekére, és az oldaldeszkába kapaszkodva felmásztam a platóra. Nem volt
sokkal magasabb a terepnél, de mégis valamelyes rálátást biztosított. Reméltem,
hogy így jobban át tudom tekinteni a rétet, és felmérni a távolságokat.
Míg a métereket számoltam magamban, egyszerre furcsa dolgot láttam: a
szemmagasságból nézett sima rét így fentebbről hepehupásnak tűnt... S nem
akárhogyan! A kidomborodó részek egyenes vonalakban s egymásra derékszögben
futottak... Mintha lenne alattuk valami, és az nyomná föl...
Lehet, hogy falak?!
Nagyot kiáltottam, és leugrottam, hogy Oszkárnak elmondjam. Mondani tudtam is,
de megmutatni nem: innen nem látszottak, de nem is látszhattak: a rét teljesen
sima volt, a legkisebb domborulat nélkül! Káprázott volna a szemem?!
 Visszamásztam a platóra, és a domborulatok újra ott voltak előttem.
Ragaszkodtam hozzá, hogy Oszkár is nézze meg őket onnan. Felmászott utánam, és
egy ideig némán szemlélődött, majd így szólt:
- Épületalapok. Csak ábra, szintkülönbség nélkül.
- Jó vicc. Csak a magasból látható rajz?
- Igen. A Nap rajzolja. Ahol a felszín alatt kő van, ott a fű ritkább,
gyöngébb. Ha a napsugár ferdén éri, az árnyékok hosszabbak. Ép fű hosszú árnyék,
satnya fű rövid árnyék. Épületvonal kiemelkedik. Látom a kaszárnyát, látom az
udvart, látom a folyosót, látom a...
- Stop! - kiáltottam föl, és leugrottam a platóról. - Ha soká sorolod,
magasabbra emelkedik a Nap, és nem látunk semmit. Te onnan fentről irányíts, én
pedig próbálom bejárni az utat...
Nem állítom, hogy könnyen ment, de sikerült megtalálnunk a bejárat valószínű
helyét, átmentem az udvaron, körbejártam az árkádsor helyén, s megleltem a
folyosót a lanista lakásához. Ott az épületelemek helye egybefolyt, feltehetően
a sok átépítés miatt több volt a kő a föld alatt, s a szoba helyét nem lehetett
pontosan megtalálni.
De a főfal, amely a keresett sarok egyik oldalát alkotta, világosan kivehető
volt; annak mentén kellett rábukkannunk a keresztfal nyomaira, s akkor megvan a
sarok.
S talán az Is, amit rejt.
Ha ugyan még rejti.
Az országúton elzúgott a tejbegyűjtő autója. Indult a nád.
Feltekintettem: a másik, a nagybetűs Nap pedig már jócskán úton volt. Kisebbre
húzta magát, és képe kisárgult; buzgón kapaszkodott fölfelé a reggel
lajtorjáján.
Éppen csak megjelölhettük néhány kaviccsal és ággal a valószínű helyet, s az
árnyék térkép a semmibe halványodott. Oszkár lemászott a platóról.
- Ásni kell! - mondta.
- De nem most, és nem veled - feleltem. - Jobb lesz, ha most eltűnsz. De főleg a
tojást tünteted el. Veronikának, a napszámosoknak nincs csoda; azok az idők
elmúltak. A magyarázkodást pedig jobb kerülni. Eredj szépen kicsit odébb a
naptárban! Nekem mindegy, hogy egy hetet lépsz odébb, bár akkor ugyanúgy rád
lelhetnek; vagy hazamégy. Ott már ismernek, és megszoktad a járást. Visszajössz
éjfél után...
- És mikor alszunk?
Oszkár kérdése a szokásos kurta, de helyénvaló volt. Az ó- és középkorban
pihentünk egy-egy éjszakát, de különben nem. S napközben aligha fekhetem le
feltűnés nélkül, elvégre család meg szülők is járulnak hozzám, ha a rövidség
kedvéért nem is említem őket Nincs szerepük a történetben, s őszintén szólva,
szeretném elkerülni is, hogy legyen. Nem segítené elő rabszolga-felvásárló
céljaimat.
- Igazad van - feleltem hát. - Ma ások, este tévét nézek, éjszaka alszom egyet
megszokott ágyacskámban, holnap... Holnap...
- Holnap ásol tovább - folytatta Oszkár. - Nem megy az olyan könnyen, hogy csak
belekapsz, és máris megtaláltad. Persze, hozhatok egy önásót...
- Egyelőre ne! - tiltakoztam. - Amíg lehet, maradjunk a hagyományos eszközöknél,
és kerüljük a feltűnést. Igazad van, lehet, hogy egy nap alatt meg sem találom.
De holnap éjfélre, akár találok valamit, akár sem, fenn leszek az alsó várban,
és találkozunk. Ha addig nem jön össze a dolog, majd akkor megbeszéljük, mit
tegyünk.
Ezt a megoldást Oszkár elfogadta, és búcsúpillantást vetve a megjelölt
területre, elindultunk vissza a tojáshoz. Mi tagadás, kicsit elszorult a szívem,
amikor egyedül belépett az ajtón. Lám, milyen hamar megszoktam, hogy együtt
bolyongunk, s most el kell válnunk... A helyzet abszurduma, amelyet a kalandok
között, azok szorításában feledni kényszerültünk, újra rám tört és felkavart.
- Na, eridj már! - mondtam a „jobb mielőbb túlesni rajta" érzésével. A tojás
eltűnt, és még a fűszálak sem árulták el, hogy itt járt volna. Egyenesen
nyújtózkodtak hűlt helyén, hiszen nem is érintette őket.
Vártam néhány másodpercig, mint a pályaudvaron teszi az ember, ha ismerőst
kísért ki, és a vonat már eltűnt a kanyarban, majd megfordultam, odamentem
elárvult mopedemhez, berúgtam a motort, és elberregtem hazafelé.
Nem volt nehéz dolgom. Részint, mert szüleim tudták, hogy vakáció idején
szüntelenül tekergek valamerre, s napközben alig vagyok otthon. De azt is
tudták, hogy nem az aluljáróban töltöm az időmet, már csak azért sem, mert
városkánkban egyelőre semmiféle aluljáró nem volt, közlekedési lámpa is csak
egy, ott, ahol az átmenő két országút keresztezte egymást, de ennek végképpen
semmi köze a történethez. Másrészt az könnyítette meg tervem valóra váltását,
hogy kertes házban laktunk, s a kertben némi gyümölcsös és veteményes is
mutatkozott; aminek annyiban már van köze az ügyhöz, hogy így nem okozott gondot
szerszámhoz jutnom. A fészerben volt ásónk, kapánk, lapátunk. Mindháromból több
is, kiválaszthattam közülük a legjobbakat és legkönnyebbeket. Spárgával
összekötöttem őket, s felerősítettem a mopedre. Kicsit kényelmetlen volt, mert a
járművet nem erre találták ki, keresztbe pedig mégsem tehettem, mert az országút
nemcsak nyomvonalában maradt hűséges kétezer esztendőn át első kitaposóinak
olykor sajátos fordulatokat is eláruló irányzókéhoz, hanem sajnálatos
keskenységében is; s nem lett volna célravezető fennakadást okoznom a szembejövő
forgalomban. Inkább kissé terpesztett combtartással ültem a motoron, és bíztam
abban, hogy a szűk félórás tornamutatvány nem fog ki rajtam.
Gondoltam, lesz időm és módom kitornászni a gémberedést tagjaimból, míg ama nem
halványuló emlékű gödröt feltárom. A tenyeremen mutatkozó hólyagokkal nem
számoltam, ami azonban mit sem változtatott a lényen, hogy hamarosan tényleg
mutatkoztak.
Ráadásul még azt sem mondhattam, hogy megérték a fáradságot: hiába ástam,
kapáltam, csákányoztam egyre mélyebbre az oly igyekezettel kijelölt helyen, némi
cseréptöredéken és tégladarabokon kívül mit sem lettem. Ráadásul a téglákon itt-
ott talált gyártmánybélyegző úgy szólt, hogy „Gutowitz Manó és Társa Téglaipari
Egyesülés", ami kétségessé tette, hogy a Római Birodalom virágzása idején
készültek volna. Felső karommal töröltem homlokomról a verítéket, amely már úgy
csípte a szememet, hogy hunyorogni is alig tudtam tőle, amikor egy hang derűsen
megszólalt mögöttem:
- Gazdálkodunk? Gazdálkodunk?
Kifacsartam a zsebkendőmet, és megfordultam.
A Branovits állott mögöttem, egy tucat röhögő kedvence kíséretében. Nem hinném,
hogy bárki is felhőtlen boldogságnak nevezné azt, amit e pillanatban éreztem, s
ami nyilván az arcomon is tükröződhetett, mert még a Branovits is meghökkent:
- Csak felebaráti érdeklődésből kérdem - szabadkozott. - Mivel kétlem, hogy e
hely alkalmas a kiskert telepítésére...
Rendben van, még egy tornatanárnak is joga van a hülyüléshez; de persze azért a
kérdés nem egészen indokolatlan: mi a fenét ásogatok én itt egymagámban, a
sportpálya tövében?
Mint nem először e történetben, szerénytelenség nélkül mondhatom, a szükség
megélesítette elmémet.
- Talán tudja, tanár úr - feleltem nyílt célzattal -, engem tényleg érdekel a
régészet... (Vajon megértette-e a finom célzást?!) Szeretném bebizonyítani
Veronikának, hogy nem csupán odafönt a várban érdemes ásni, hanem idelent is...
Szerintem nem csupán a várak és városok épülnek minden korszakban egymásra,
hanem a sportpályák is...
- Logikusnak látszik - mondta meglepően komolyan a tornatanár. - Veronika talán
más véleményen van?
A kérdésben csapdát éreztem, hiszen előbb-utóbb kiderül, hogy ilyenformán erről
még szó nem esett közöttünk.
- Azt hiszem, nincs határozott véleménye a dologról - válaszoltam kitérően. -
Hogy úgy mondjam, meglepetésnek szánom...
- Szép tőled - jegyezte meg, és semmi gúny nem volt a hangjában. - Ha jól
értelek, úgy itt amfiteátrumnak kellett állnia. Valaha az volt a sportpálya,
nem?
- Az - bólintottam. - Noha kissé sajátos sporté… - tettem hozzá emlékeim
alapján, de nem figyelt föl rá.
Azt mondta:
- Egyedül azonban nem jutsz messzire! A föld kemény, a terület nagy! Legalább
tíz-tizenöt méteres kutatóárkot kellene húzni... - Csapatához fordult. - No,
srácok - mondta -, ma erőnléti edzést tartunk! Huzella! Itt a szertár kulcsa,
hárman odamentek, és ami pályakarbantartó szerszámot találtok, idehozzátok!
Futás, egy-kettő!
S míg hivatásához illő határozottsággal s tért ölelő léptekkel kimérte a
húzandó kutatóárok vonalát, magamban el kellett ismernem, hogy Veronika nem
egészen érdemtelenre pazarolja szabadidejét s azzal járó érzelmeit. Noha a tény
és felismerés egyaránt fájt nekem, enyhítette a belátás, hogy mindig tudtam: az
esélyek nem egyenlők. Továbbá az, hogy immár egy egész kölyökcsapat töri
hólyagosra a tenyerét az évezredek óta halott Bertus boldogabb jövőjéért,
anélkül hogy e nemes célról a leghalványabb sejtelme is lennel
Már csak az a fogas kérdés maradt hátra, hogy ha netán rábukkanunk is e közös
erővel kifejtett és végbevitt nemes munka közepette - nem ugyan az
amfiteátrumra, amelyről én tudtam, hogy néhány tucat méterrel odébb van, hanem -
a sestertiusokat rejtő korsóra, hogyan mentem majd ki azt a múzeumi tulajdonba
vétel, őrzés és leltár alól? Amely sors a tudomány számára lehet ész- és
célszerű, de az én terveim szempontjából alig különbözik attól, mintha ott bújna
továbbra is, akár az idők végezetéig feltáratlanul, ahová hajdani rémült és
ismeretlen sorsú tulajdonosa rejtette!
Tudom, túlságosan ifjú vagyok még ahhoz, hogy lett volna időm és kedvem
eltűnődni azon a mély és megfejthetetlen bölcseleti tényen, hogy a segítség
mindig akkor jön, amikor a legnagyobb szükség van rá, és az ember a legkevésbé
várja; továbbá, hogy a segítség sohasem tökéletes és hibátlan, hanem új gondok
és konfliktusok hordozója. Elég annyi, hogy jön.
Branovits, akit akaratom ellenére kezdtem megszeretni, brigádjával kurta óra
alatt tízszer annyi munkát végzett, mint előtte én, bárha nem miattam, hanem
Veronikának szerzendő meglepetést (nem vagyok azért se naiv, se hülye én sem!).
Eljutott azon pontig, ahol az ásók megszenesedett gerendák szilánkjait vetették
fel. Oszkár és a ferde napsugarak szövetsége nem volt pontatlan, noha
hozzávetőleges csupán. A fa nem időálló anyag, de a víz vagy, mint ezúttal, a
tűz meglepően hosszú időre konzerválni tudja. S bár a gladiátorkaszárnya épülete
fennállásának évszázadai alatt sokszor omlott össze, égett le s épült újra, nem
szólva az átépítésekről s használatának változó céljairól - remélhettem, hogy
ama népvándorlás kori ostrom az utolsók egyike volt, s e megfeketedett
gerendanyomok abból származnak. Bizonyságot rá azonban csak a sarokként
találkozó falnyomok és végül maga a korsó szolgáltathatnak. Már ha ott van még
az utóbbi.
S minden jel arra mutatott, hogy talán ott van.
A faszilánkokat már nem szerszámmal, hanem kézzel távolítottuk el. A focista
srácokat is elkapta a kincskereső láz, noha nem sejthették, hogy tényleg azt
keresünk! De a helyzet, a körülmények, a múlt titokzatos felbolygatása a
képzeletben mindig így társul. Csak a tudós képes elkülöníteni a történelmi
értéket - ami lehet csupán egy rozsdás vasdarab vagy kőszilánk - az aranytól.
Hát még amikor elértük a sarkot, és én tudtam, hogy ez az a sarok! S benne a
fekete törmelék alatt csontok feküdtek! Törékeny, összekeveredett, de minden
bizonyság szerint embercsontok!
Ők azok!
A torkom elszorult. Újra magam előtt láttam a rémült és elszánt tógásat, aki
félig elásott korsóját védte, és a bőrruhás nomádot, aki a zsákmányért
nekiugrott... Ahogyan egymásba akaszkodva a gödörbe estek... S ahogyan
menekülésünk után az égő födém beszakadt. A korsónak is ott kell lennie.
- Megállni! - hajolt a kiásott árok fölé Branovits. - Itt van valami! A
csontokhoz nem nyúlni! Ehhez már szakértő kell. Régész. Nem szabad nélküle
megbolygatni. Huzella fiam (úgy látszik, ez volt a kedvence), nyakadba szeded a
lábadat, és fölmégy a várba. Lehívod a régésznő kisasszonyt, hogy tekintse meg!
Indíts, egy-kettő, futás!
Huzella fölhúzta a nyúlcipőt, a többiek pedig beültek az árnyékba, hogy lihegés
közben eltűnődjenek: valóban elkerülhetetlen áldozat-e a bizonytalan labdarúgó
karrier érdekében kubikosmunkát végezni a tűző napon? Én pedig törhettem a
fejemet, hogyan orozhatnám el az arannyal teli korsót, mielőtt a tudomány csap
le rá az orrom előtt?!
Mint mondtam, a segítség onnan jött, ahonnan a legkevésbé vártam. Veronika
hozta, és ugyanolyan kincsrablóktól származott, mint magam készültem lenni.
Különbség mégis volt közöttünk: én nemes cél érdekében vetemedtem volna rá, ők
azonban...
- Én egy ostoba liba vagyok! - jelentette ki nemes egyszerűséggel Veronika,
amikor a Huzella nevezetű ó-lábú kengyelfutó és futballfenomén kíséretében
megjelent. Branovits udvariasan tiltakozott, de a lány ragaszkodott a szerintem
is túlzott önkritikához.
- Az éjszaka ismeretlen gazemberek szétverték az összes cserepet, amit tegnap a
ciszternából felhoztunk és a sátorban hagytunk!
- Miért tették? - csodálkozott a kedvem ellenére rokonszenvessé lett tornatanár.
(Hát még ha összeakadna mondjuk egy kisportolt, szőke teniszbajnoknővel, és abba
esne bele!)
- Miért, miért! - dobta magasba formás karját Veronika. - Butaságból!
Kapzsiságból! Valamelyik napszámosom elfecsegte, hogy találtam azokat a
nyavalyás kösöntyűket, de minek is kellett mutogatnom! Több se kellett a
sörtársaknak vagy fröccsbarátoknak, mint hogy éjszaka felcaplassanak és
körülnézzenek, ahol egy volt, nincs-e több is?! Minden dörzsölt régész
találkozott már kincskeresőkkel, csak én nem hittem bennük! Most aztán jól
ráfáztam! A köcsögök ugye tele voltak sárral, földdel, hát egyszerűen szétverték
őket!
- És találtak valamit?
- Ki tudja? Szándékkal senki sem dobja kútba az ékszereit, méghozzá korsóba
rejtve!
Kivéve, ha szorongatják a tatárok, törökök vagy jazigok, gondoltam magamban, de
bölcsen hallgattam. Veronika folytatta:
- Persze beleejteni lehetett, mint a kösöntyűket is, valószínűleg. De kizárva
semmi sincs...
- Be kell jelenteni a rendőrségnek - vélte Branovits.
- De nézd meg ezt... A fiatalember ásatta ki velünk! - és felém intett.
- Ó, csak egy kósza ötlet... - mondtam szerényen, de szerencsémre Veronikát a
maga bosszúsága és az árokban mutatkozó csontmaradványok annyira lefoglalták,
hogy nem jutott eszébe a miértet firtatni.
- Ehhez felszerelés kell - mondta, az árok szélére térdelve. - Mérőeszköz,
rajzfüzet, fényképezőgép... És persze táska vagy láda, jó nagy lakattal, mert
valaki még széthányja, mielőtt...
Nem figyeltem tovább, mert eszembe jutott, hogy táskám nekem is van, akkorát
hoztam magammal, amelybe emlékezetem szerint a korsó belefér. De hogyan kerül
belé?
Nem kell tatán részleteznem, milyen kényelmetlenül éreztem magam, egyszerre
háborogva a kincsrablók miatt, s arra készülve magam is? Fohászkodtam magamban:
Branovits, segíts!
Segített is. Órájára nézett.
- Az idő előrehaladott - mondotta. - A mai edzésnek vége. Csapat, sorakozó,
irány a busz! - Kérdően Veronika felé fordult.
- Megyek én is - sóhajtott a lány. - Be kell jelentenem a történteket a
főnökömnek meg a rendőrségnek. Lehet, a rablók nem találtak semmit, de lehet,
hogy igen. Holnap felmérem ezt itt... De jó lenne addig néhány lapát földet
rászórni, és nem hírét költeni...
- Hallottátok, fiúk! - pattogott a tornatanár. - Az ásás csapattitok! Aki
járatja a száját, kispadra se kerül!
- De az árok itt van, tanár úr! -vitatkozott Huzella. - Csak nem temetjük be az
egészet?
- Gázcsőfektetés - mondta éles elméjűen Branovits. - Az mindig mindenütt van!
Csak a csontokra szórjatok egy kis homokot.
- Majd én elintézem - ajánlkoztam buzgón, mert nem volt kedvem másodszor is
feltörni a tenyeremet.
- Tényleg - jutott eszébe Veronikának. - Miért kezdtél itt ásogatni?
- Hosszú - iparkodtam elütni a választ. - Majd később elmesélem - és
felragadtam az ásót. Branovits nevetve ölelte át a vállamat.
- Meglepetés! - mondta, és kacsintott. - Stramm srác!
Állati büszke lettem volna, bárki mondja. Csak nem pont ő. Hej, Branovits,
Branovits!
Beszórtam öt lapát homokot az egyformán balsorsú küzdők maradványaira, s hogy
gyanút ne keltsek, a focisták busza mellett visszaberregtem én is a városba. Úgy
ültem a családi ebéd asztalánál, mint a kisangyal. Anyám némileg csodálkozott
Is, de elütöttem a dolgot.
- Délben a gyíkoknak is melegük van, árnyékba mennek.
- Biztos úgy van, ha mondod - felelte. - De miért vitted el a kiskapát? Délelőtt
acatolni szerettem volna.
- Hogy körülássam a köveket - feleltem kapásból. - Alkonyatkor visszamegyek -
tettem hozzá a biztonság kedvéért.
Valójában fölöttébb elégedett voltam magammal, s a dolgok alakulásával is. Nem
volt kétségem, hogy a korsót meglelem, és Oszkár elégedett lehet: a mi
szerényebb civilizációnk se kutya!
A korsóval nem is lett semmi gond. Legyőzve természetes viszolygásomat a redves
embercsontoktól, a lopakodó alkonyban kézzel kotortam az árok mélyére, hogy
minél kevesebb felforgatás nélkül leljek rá arra, amit keresek. Szerencsére a
két koponya két szélről hevert, így azokhoz nem nyúltam, csak az összeakadt
lábszármaradványokat kellett kicsit kioldoznom ahhoz, hogy tövükben az ujjaim
kemény cserepet érjenek. A hasas edény először nehezen engedett, mintha az idők
folyamán összenőtt volna az őt körülvevő földdel és törmelékkel. Kevés volt a
kezem hozzá, a bicskámmal kellett körülvésnem, tágítanom a szorítást rajta, míg
végre megmozdíthattam.
Lassan, óvatosan, aprókat feszegetve, mozgatva rajta, emeltem mind kijjebb. A
helyén támadó gödörbe apró rögök hullottak, s erről eszembe jutott, hogy az
oldalra kapart föld egy részével betömjem a korsó helyét, nehogy a gödör vagy a
mégis belecsúszó csont-darabkák elárulják, hogy ezt a leletet is megbolygatta
valaki...
(Ha rám gyanakodnának, ami valószínű, ugyan hogyan tudnám elhihetően
megmagyarázni a célt?!)
A korsó súlya elárulta, hogy nem üres. Persze ettől még lehetett a tartalma
puszta föld is, amely időközben töltötte meg. De ezt nem tartottam valószínűnek,
mert ha valaki bármikor kiürítette volna eredeti tartalmát, aligha teszi az
edényt ugyanoda vissza!
Kitettem a korsót az árok szélére, elrendeztem a terepet, miközben már
sötétedni kezdett. Kincsemet óvatosan a sportszatyorba helyeztem, szerszámaimat
visszakötöztem a moped oldalára, és hazaberregtem.
A vacsoraasztalnál teljesen normális, hétköznapi családtagként jelentem meg.
Anyám, valamire emlékezve ebédtől, megkérdezte, hogy voltak-e gyíkok, mire azt
feleltem, hogy gyíkok mindig vannak, csak természettudományos türelem kell
hozzájuk, és ez a válasz tökéletesen kielégítette, mert a legcsekélyebb
érdeklődés sem élt benne a természettudományok iránt.
Később, ahogyan Oszkárnak ígértem, s hogy ne keltsek feltűnést, megnéztem én is
a tévéműsort. Sci-fi filmet adtak, amely egy olyan bolygón játszódott, amelynek
lakói csak egy szemet és fület viselnek, mivel nincs szükségük a tér
érzékelésére. Az a világ ugyanis, amelyben élnek, csupán kétdimenziós, nincs
térbeli kiterjedése. Bolygójuk nem is gömb, hanem síklap, és csak egy oldala
van, mert ha másik oldala is lenne, az már térbeli kiterjedést Is jelentene, ha
bármilyen csekélyét is. A bolygót idegen világból érkezők támadják meg, és úgy
akarják megsemmisíteni, hogy megpróbálják a síkot feltekercselni. Egy tekercsnek
azonban már térbeli kiterjedése van, és ez lakóinak pusztulását jelentené. Hadi
űrhajóikat kevés reménnyel küldik ki a technikailag fejlettebb támadók ellen,
mégis győznek, mert az űrhajók is csupán kétdimenziósok lévén, csak oldalról
lehetne eltalálni őket. Ők azonban mindig szembefordulnak a támadókkal, s így az
ellenség lövedékei hatástalanul süvítenek el mellettük, hiszen szemből nincs mit
eltalálni...
Itt elaludtam, mert egyfelől ki hisz el ennyi badarságot, másfelől nagyon álmos
voltam, mint ezt Oszkár előrelátóan (könnyű neki!) megjósolta. Csak a
monoszkópra ébresztettek föl, és bevonultam a szobámba. Megvártam, amíg a ház
egészen elcsitul, akkor az ágy alól előhúztam az odarejtett korsót, tiszta
papírt terítettem az asztalomra, rátettem, s egy kávéskanállal óvatosan
kapargatni kezdtem szájáról a földet.
Némi aggodalom élt bennem, hogy az idő és a mostoha viszonyok megviselték a
pénzérméket, de aranyról lévén szó, bíztam abban, hogy nem korrodálódhattak,
mint teszem azt a réz- vagy bronzpénz, vagy akár az ezüst is. Mert abban majdnem
biztos voltam, hogy aranysestertiusok rejtőznek a korsóban! Ugyan ki lenne olyan
bolond, hogy élete kockáztatásával egy köcsögnyi réz ast dugdosson?! Bíztam
szegény gazdagomban, aki máig nem porladt koponyáját tette féltve őrzött kincse
mellé zálogul. Kicsit megrendített, hogy én váltom ki mind a kettőt, végképpen
összezavarva a múló idő tisztességes rendjét...
A korsó torkában az összekövesedett földdugó azonban nem engedett, s kénytelen
voltam erőteljesebb mozdulatokra fanyalodni. Következménye ennek az lett, hogy a
meglepően vékony s máskülönben teljesen dísztelen, tehát a legközönségesebb
használatra szánt edény elrepedt, mint a tojáshéj, és darabokra hullott.
Megrémültem, hogy helyrehozhatatlan kárt okoztam, de hamar megnyugodtam. Nem
hiányzik ez a korsó sehonnan, nem képvisel értéket, s őszintén szólva nem is
tudnék vele mit kezdeni.
De tudok-e a tartalmával?
A korsó tartalma ugyanis egyetlen tömbben maradt ott az asztalon, a cserépromok
között. Kézbe vettem, s próbáltam elemeire bontani, azonban darabjai szorosan
összetartottak. Reményemet mégsem veszítettem, mivel dörzsölésem, feszegetésem
nyomán tompa fények csillantak fel rajta itt is, ott is; nem volt kétséges
immár, amit reméltem: egymáshoz tapadt, ragadt aranypénzeket tartok a kezemben.
Átfutott a fejemen, hogy Veronikához fordulok, adjon tanácsot, hogyan bontsam
szét? A régészek ismerik, használják a különböző, ehhez szükséges tisztító és
tartósító vegyszereket. De tüstént beláttam, hogy ez képtelen,
megvalósíthatatlan ötlet! Magamnak kell, bár hozzáértés nélkül, mégis kárt nem
okozva darabjaira bontanom az összeragadt pénztömböt...
Szakértelem híján maradt a józan ész. Mint említettem, az arany nem
rozsdásodik, s az úgynevezett királyvízen kívül minden vegyszernek ellenáll.
Azon az egyen kívül tehát márthatom bármibe, csak oldódjék. Mivel pedig nekem
odahaza semmiféle vegyszerem nem volt, kaptam az egész göcsörtös, fekete-barna
tömböt, kisurrantam vele a fürdőszobába, bedugtam a mosdó alját, beletettem a
micsodát, és ráengedtem a forró vizet.
Úgy következtettem, hogy a ragasztóanyag túlnyomó része nem lehet más, mint az
évszázadok során a korsóba beszivárgott vízzel összetapasztott föld. Abból pedig
feloldva előbb-utóbb sár lesz, s a sár folyékony... Csak némi türelem és
kitartás kell hozzá.
Nos, két teljes órán át áztattam, dörzsöltem, nyomogattam a felszínén hamarabb
tisztuló, mint belsejében engedő tömböt. Már akkor kétségtelen volt, hogy
csillogó aranypénzek tömegéből áll, amikor még elszántan tapadtak egymáshoz.
Kicsit csodálkoztam, mert én mindig jóval nagyobbnak képzeltem a régi aranyakat,
s ezek nagyon aprókának tűntek. De beláttam, hogy máskülönben túl súlyosak, s
ami ezzel azonos, túl értékesek, vagyis magas címletűek lennének. S ráadásul
aligha tudnék ötezret elővarázsolni belőlük e korsóból, noha ennyit ígértem -
azaz ígért patrónusom, Menyhért! - a gladiátorért...
A forró víz kihűlt, óvatosan cseréltem, miközben újra és újra fekete lett a
sártól. S aztán a csomó széthullott. Teaszűrővel kanalaztam át egy műanyag
dobozba, nagyon vigyázva, hogy egyetlen darab se csússzon bele a lefolyóba.
Hiányzott volna, s talán árulóvá is lenne ott, ha dugulást okoz, s a szerelő
kikotorja.
Alvás, pihenés volt az Oszkárral megegyezett feladat, de majdhogynem ismét
pirkadt, mire tiszta rajzlapon az asztalomon tornyosult a sok ezer fényes,
csillogó aranypénz!
Többségükön a kép és felirat meglehetősen megkopott volt. Sok kézen
fordulhattak meg, mire utolsó gazdájukhoz értek; hiszen a Római Birodalom majd
ezer esztendőn át fennállott!
Hirtelen belém nyilallott a rémület. Gyorsan nagyítót vettem elő, és egy
viszonylag jó állapotban lévő érme fölé tartottam az asztali lámpa fénye
közelében. Rossz sejtelmem bebizonyosodott. Az érme közepén szakállas arckép
domborodott, koszorúval a homlokán, s a feliratból körülötte ennyit
félreérthetetlenül ki lehetett betűzni: IPM TRAIAN... A másikon pedig: MARC...
AURE. .US...
Semmi kétség, az előbbi Traianus császár pénze volt, az utóbbi pedig Marcus
Aurellusé! Hogyan fizessek én Augustus császár idejében olyan pénzzel, amelyet
legkevesebb száz évvel később vernek majd?!
Dugámba dőlve roskadtam a székre... Hogy ez nem jutott az eszünkbe! Pedig
sejthettük volna... Hiszen az a népvándorlás kori roham már a hanyatló
birodalmat érte. S az aranypénz, ha nem olvasztják be, nem semmisítik meg,
évszázadokon át uralkodók sorát szolgálja ki. Mindegyik veret magának újat, s
olykor bevonatja a régit; de mind összeszedni nem tudja, s távoli provinciák
lakóit csak az érdekli, hogy a pénz súlya és értéke meglegyen; kinek a képe
díszíti, arra igazából egy csöppet sem kíváncsi!
Talán a lanista sem... Meg se nézi... Nincs is nagyítója.
Talán.
De mit mondunk, ha mégis?
Sóhajtottam, visszasöpörtem a csillogó halmot a dobozba, és visszadugtam az ágy
alá. Fölé feküdtem, s mire eszembe juthatott volna, hogy megszámolni is
elfelejtettem, már aludtam, mint a bunda.
Nem költői túlzás, hasamra sütött a nap, mire felébredtem. Nem szomorkodtam
érte; elég költői napfölkeltét szemléltem az utóbbi napokban, rám fért, hogy
egyet - egy igazit! - végre átaludjak.
Oszkár ráadásnak hagyta ezt a mai napot. Ha sokáig tartana a keresgélés...
Branovits segítségével, no meg a focistapalántákéval, megkíméltettem a
túlmunkától. Nem maradt más hátra, mint két elvégzendő e napon: ellenőrizni,
hogy nem hagytam-e mégis nyomot a korsó eltüntetésekor (a cserepek már régen a
kuka feneketlen bendőjében süllyedtek el!), s megszámlálni a sestertiusokat. No
meg kitalálni, hogy miként érvényesítsem őket visszamenőleg!
Amatőr fényképészként nem csupán korlátlan gyíkvadászati lehetőségeim voltak,
hanem családom hallgatólagos beleegyezését is bírtam, hogy filmelőhívás címén,
ha senkinek sincs éppen szüksége rá, sötétkamrának használhatom a fürdőszobát.
Mivel pedig sötétkamrába kopogtatás nélkül benyitni nagyobb vétek, mint
hajóhintával átkelni az Atlanti-óceánon, ez ürügyet kínált ahhoz, hogy zavarás
és meglepetés nélkül vegyem számba kincseimet.
Ötezerig elszámolni nem egyszerű. Megelégedtem ötszázzal, s a többit az előhívó
vegyszerekhez használt gramm-mérleggel, súlyra számoltam ki. Néhány tucat
többlet nem izgatott; a maradékot úgysem vásárolhatom el a legközelebbi ABC-
áruházban. Ha pedig a lanista megszámolná, legyen meg az öröme, hogy hiheti:
becsapott!
Jobban úgysem, mint én teszem vele, noha nem hamis pénzt kínálok... A
vetőmagokat kis vászonzacskóban őriztük a kamrában; akadt belőlük mindig
tartalék is. Nekem éppen öt kellett, hogy ezresével kiporciózzam a
sestertiusokat. S közöttük a legkevésbé olvasható feliratúakat gyűjtöttem egy
zacskóba, amelyet megjelöltem. Ha sikerül azt a lanista elé ürítenem, talán nem
veszi észre a feliratokat, - s a többit már csak súlyra méri ő is; legfeljebb
azt ellenőrzi, hogy arany van-e a zacskókban.
Emígyen felkészülve és reménykedve, késő délután elballagtam a múzeumba, s
szerencsémre ott értem Veronikát. Ártatlan pofával érdeklődtem, mi újság?
- Azt hittem, kijössz a felfedezésedhez - mondta csodálkozva, hogy csak ekkor
kerültem elő.
- A nagynéném öccsének a lánya váratlanul megérkezett Bantusztánból -
mentegetődztem, bízva abban, hogy minél hihetetlenebb egy kifogás, annál kevésbé
illik kétségbe vonni. Akárhogyan is volt, Veronika nem kérdezősködött tovább.
- Kétségtelenül római épület alapozása, amelyet tűz pusztított el. Lakói bent
rekedtek, vagy a harcban elesettek maradványaira bukkantunk, mert
fegyvertöredékeket is találtunk. Késő római provinciális villa lehetett...
- Vagy gladiátoriskola - kottyantottam közbe.
Furcsálkodva tekintett rám.
- Hogyan jut éppen ez az eszedbe?
- Csak úgy találgatok - mondtam gyorsan. - Talán a focipálya miatt... Ha a vár
helyén mindig vár volt, a templom helyén templom, egy aréna helyén miért ne
lehetne mindig aréna?
- Majd kiderül. Felvesszük a jövő évi ásatási tervbe, és akkor megvizsgáljuk. Te
mit ástál ott?
- Startgödröt edzéshez - feleltem, s erről annyira érződött, hogy kifogás, amire
már neveletlenség lett volna rákérdezni. De nem is engedtem, mert elébe vágtam.
- A rendőrségen mit mondtak?
- Jegyzőkönyvet vettek föl - legyintett elég reménytelenül Veronika. - Remélem,
a garázdák nem találtak semmit a cserepekben. Ha mégis, bottal üthetjük a
nyomát...
- Nem olyan biztos - válaszoltam titokzatosan, mert támadt egy ötletem. - Van
még néhány elintéznivalóm, de ha azon túl leszek, talán nyomra tudlak vezetni...
- Ugyan hogyan? Sejted, ki lehetett a tettes?
- Azt nem... De tudok nyomot olvasni...
- Ó, te sápadtarcú Vadölő - mondta nevetve, és egyikünk sem erőltette tovább.
Már sajnáltam, hogy eljárt a szám, de szerettem volna valamivel viszonozni a
tegnapi segítséget. Igaz, hogy a Branovits segített, de inkább Veronikának
szolgálom meg. Azért még a Branovits sem sértődhet meg.
Elégedett voltam annyival, hogy a korsó elorzása nem hagyott nyomot, és búcsút
vettem a lánytól.
Nagy nehezen elérkezett az este. Amikor ismét elcsendesült a ház, vállamra
vettem sportszatyromat, benne a kis pénzes-zacskókkal, no meg a
fényképezőgépemmel. Lehet, mások majd azt hiszik, filmdíszleteket kaptam le, de
mindegy; nekem igazi lesz a kép. Egy életre.
Anorákot húztam, mert hűvös volt az este, és kiberregtem a várhoz. Felmásztam
az alsó vár udvarára, leültem a kőre, ahová valamikor gyíkot lesni indultam, s
nagyon messzire érkeztem. Órámon a számok éjfélhez közeledőre ugráltak. Magamhoz
öleltem a kincses zsákot, és vártam a tojást.
Oszkár azonban nem jött értem.

11.
A tudás fája

Mint mindig: a látszólagos mozdulatlanság. Csak a folyadékkijelző zöldes számai

villognak, ahogyan váltják egymást. Lefelé.
Nulla.
A biztonság kedvéért feloldja a tojásfalakat a látható sugarak útjából. De
minden rendben. Minden a helyén.
A laboratóriumhangár sima falai, néhány műszer, néhány eszköz, mint voltak.
Ablak nincs, a falfestékbe kevert hideg fény egyenletes, természetes
világosságot áraszt, s mert minden oldalon jelen van, nincs árnyék. Meg lehet
szokni, utána nem hiányzik. Mint azt, hogy a napszakot sem lehet tudni. De van
óra, az jelzi.
Ugyanannyit mutat, mint induláskor. Hiszen ugyanoda állt vissza az időben.
Nulla.
Kinyitja az ajtót, és kikapcsolja a műszert. Megérkezett, noha el sem indult.
Elindult, noha nem ment el. Kiveszi a vezérlődobozból a memóriapanelt, és zsebre
vágja. A gép nem tud semmiről. A panel nélkül széttárhatja a kezét: ki látott
engem?
Nulla.

Felkapja a zsákot a hokiszereléssel. A teleszkópos rudat visszateszi a többi

közé. A kötéllel zavarba kerül; kenderkötél, kissé durva kézi sodrással. Géppel
fonnak, és műanyagot. Nem tud mit kezdeni vele, benne hagyja a zsákban,
lezongorázza a laboratórium bejáratának kódját, és kimegy. A tojásra visszazárul
az árvaság.
A folyosón senki. Amióta a kísérleteket lezárták, az intézetnek ez a része
elhagyott. Végigmegy a folyosón a gondnoki lakásba.
Szobájában a helyére teszi a szerelést, és mögé rejti a kötelet. Majd
visszaviszi. Legalább a huszadikba. Akkor még volt kender. A durva fonás sem
olyan feltűnő.
Megnézi kedvenc óráját: rugóra jár, felhúzós, a tetején fényes félgömb;
ébreszteni is lehet vele, rettenetes hangon csörömpöl. Születésnapjára kapta,
elég drága volt. Egy múzeumi darab nyomán gyártják, kis szériában. Naponta nem
késik többet öt percnél, olyan mulatságos. És az osztályban csak neki van
egyedül.
Fél tizenegyet mutat. Még van fél órája edzésig. Bemegy a munkaszobába. Csak
anya van otthon. Az adóhivatal alkalmazottja. Ül az ernyő előtt, és fogadja az
ügyfeleket. A fakedvezményt könyveli, és kiadja az igazolásokat. Elég monoton
munka, de nem nehéz. Az ügyfél bejelentkezik, és bemondja az ültetett fa
kódszámát. Anya a számot ellenőrzi a Természethivatal nyilvántartásával, azután
lehívja az ügyfél adópaneljének az adatait. Beüti a fa kódszámát, és a gép a
panelen lévő adókövetelést három százalékkal csökkenti. Minden ültetett és
igazolt fa három százalék kedvezményt jelent. Elég sok anya munkája. Ő tartja
nyilván az Eredményességi Kedvezményt is, bár az ritkább. Ha az ügyfél azt
jelenti be, hogy az általa ültetett fa már tízéves, anya a fa kódszámával
ellenőrzi az időt, a tényt, és ez már harmincszázalékos kedvezményt jelent.
- Edzésed van, ne feledd! - mondja, amíg a diszplén ugrálva sort fognak a
számok.
- Még van idő - feleli. - Használhatom a hálózatit?
- Jó, de ne soká. Hátha apád bejelentkezik.
De ez már csak a szokásos intés. A végét nem is hallja. Átmegy a nappaliba, és
bekapcsolja a hálózatit. Az ernyőn fény kezd vibrálni. Kéri a Városi Könyvtár
kódját. Aztán az információét. A katalógusét. A szakkatalógusét. A történelmi
szakot. Az ókori anyagot. A hazai ókori anyagot. Az ernyő behozza, és keresőre
áll.
Ekkor beüti a billentyűzetbe: B E R T U S.
Ehhez már a gépnek is időre van szüksége. Néhány másodpercig hallgat, keres.
Azután kiírja:
A KÉRT ADAT NYILVÁNTARTÁSBAN NEM SZEREPEL
- Bertusból nem lett nemzeti hős! - sóhajt föl, de nincs igazán meglepve.
Máskülönben tanulták volna.
De nem csügged. Végigzongorázza a billentyűkön ugyanígy a középkort, és Konrád
úrra kérdez rá. Abból viszont hármat is kap, csak itt helyben. Nagyapa, apa,
fiú, három nemzedék. Az utolsót lefejezték, vagyonát elkobozták, és a vár a
királyra szállt. Hamar elajándékozta, de ez már nem érdekes. Mind a három Konrád
elindult a Szentföldre, kettő oda is ért, egy ott is esett el. Nevük fönnmaradt,
tetteik híre, ha volt egyáltalában feljegyzésre méltó. Menyhértről megint semmit
sem tud a könyvtár.
Kikapcsolja a készüléket. Nem nagyon bánkódik; keveseknek adatik meg, hogy az
utókor följegyezze a nevüket. S még akkor sem biztos, hogy javukra válik. Persze
Bertust azért ki kell váltani a rabságból. A többi az ő dolga.
Visszamegy a dolgozószobába.
- Indulok edzésre - mondja, és anya, anélkül hogy levenné tekintetét az
ernyőről, kezét a billentyűkről (az ügyfelek nem szokták meg, hogy várakozzanak,
és a memóriaegység feljegyzi a holtidőt, amit elszámoláskor levonnak a
fizetésből), figyelmezteti:
- Vigyél oxigéntablettát; felszálló légáramlást jeleztek.
Ha a prognosztizálón pirosra váltanak a millibar-számok, felszálló légnyomás
várható, és nem ajánlatos az általában ablaktalan, légkondicionált épületekből a
szabadba oxigéntabletta nélkül kilépni. A légmozgás - az amúgy is oxigénszegény
levegőt tovább ritkítja, és könnyen rosszul lehet az ember.
- Ó, hiszen csak ide megyek a Levegőházba! - feleli, de mert valami furcsa,
bizonytalan nyomást érez a mellében, zsebre vág egy tablettát, mielőtt kilép a
légkondicionált épület zsilipjén át a szabadba.
Maga is megdöbben, milyen más szemmel látja most a megszokott képet. A fennsík
lebetonozott lapját, rajta a kutatóintézet zárt kockatömbjével; a csúcsra vezető
kopár hegyoldalt, amelyen a lépcsőkké alakított út mentén az államilag
telepített fák satnyán lógatják apró levelű ágaikat. Nem a telepítés tehet
erről, hanem a humuszban szegény talaj és megkapaszkodásra képtelen gyökérzet. A
lépcsősor a restaurált és epoxigyantával tartósított várromhoz vezet. De a
műgyanta már foszladozik, mert amióta műanyag burát feszítettek a rom fölé,
nincs szükség a közvetlen konzerválásra. A kövek nincsenek kitéve az
Időjárásnak, s így az állagmegóvás hosszú távon sokkal olcsóbb, mint a szüntelen
felújítás.
A platóról semmi sem akadályozza a lelátást a kétszer nyolcsávos forgalmi
pályára, amelyen egyenletes és azonos sebességgel és távközzel folyamatosan
haladnak a köztulajdonú járművek. A platóról levezető lejtős út elágazásokkal és
lassító-gyorsító szakaszokkal csatlakozik a pályához, középen pedig lesüllyed,
hogy átbújhassék a pálya alatt, és a Levegőházhoz vezessen, amelynek óriási,
átlátszó burája majd akkorára magasodik, mint maga itt a plató.
Elindul lefelé, s még az aluljáróig sem ér, amikor elfogja a légszomj. Mellében
a nyomás sem csökken. Orra alá rögzíti az oxigéntablettát, mert ugyan a
Levegőház közel, de tudja, hogy a tréning erősen igénybe veszi, s nem szeretné
már kifulladva elkezdeni.
A Levegőház körül két sorban állnak az erős platánok, amelyek talán a
legoptimálisabb asszimilációs-disszimilációs összfelületet nyújtják a mérsékelt
égövi fák közül, de közvetlen hatásuk legfeljebb teljes szélcsöndben
érvényesülhet. A telepítési program ugyan az utolsó években felgyorsult, de a
leggyorsabban növekvő fafajoknak is legkevesebb egy évtizedre van szükségük
ahhoz, hogy pozitív mérleggel léphessenek be az oxigéntermelő folyamatba. S
másfél évszázad önpusztító mulasztását nem lehet néhány évtized alatt
helyrehozni.
Érdekes kísérlet a Levegőház, amelyben nincs mesterséges kondicionálás. Az
átlátszó, speciális tető nemcsak üvegházhatással emeli a hőmérsékletet, hanem az
ibolyántúli sugárzást is szabályozza. Az épületen belül sűrű a növényzet, és sok
a dúsan füvesített talaj. A sportpályákról, edzőpályákról száműzték a műanyag
borítást: valamennyit sűrű, erős gyep borítja.
Mire a bejárathoz ér, az oxigéntabletta elfogy. Ez még sosem fordult elő ilyen
rövid távon. Lehet, nem vette észre, már egy használt elemet vett ki a fiókból.
A kiürült tokot bedobja a gyűjtőbe. Más eszébe sem jutna. Amióta mindennemű
szemetelést, de különösen az utcait a büntető törvénykönyv háromtól öt évig
tartó kényszerelvonó kezeléssel sújtja, a gyerekeket kétéves koruktól úgy
nevelik vagy szoktatják, hogy amit a kezükbe vesznek, csak letehetik, de nem
dobhatják el. A beidegzés néha oly tökéletesre sikerül, hogy a különben
tehetséges dobóatlétákat a fizikai gyakorlás mellett pszichológiai kezelésre
kell járatni, ahol megszabadítják őket gátlásaiktól.
Bezsilipelve a Levegőházba, a szorítás a mellében valamit csökken. Mélyeket
lélegzik, de ettől egy pillanatra megszédül. Csak a hirtelen atmoszféraváltás,
gondolja, és siet átöltözni, hogy mielőbb a konditerembe érhessen, és munkához
láthasson.
Edzésadagját és beosztását fejből tudja, de az öltözőből a pályára vezető
folyosón áthaladva az érzékelők felfigyelnek, és a folyosó végén a
pályafelügyelő sajnálkozva mutat a monitorra: a biokontroll eltérést mutat,
sajnos nem engedheti a pályára. Be kell mennie az orvosi szobába.
Három percig fekszik az asztalon, majd az ügyeletes orvos közli:
- Semmi konkrét szervi elváltozás, reflexek és reagálások normálisak, de
valamennyi a megengedett érték alsó határán. Kimehet az edzőpályára, de minden
gyakorlatot felezzen le: időben és intenzitásban egyaránt. Edzés után
jelentkezzék kontrollra!
Eszébe sem jut vitatkozni, kimegy a pályára, végzi a dolgát, mint mindennap.
Szeretne a történtekre, az átéltekre gondolni, de a felére csökkentett
erőfeszítés is több, semmint erre képes lenne. Különben is az edzéselőírások
szerint az intenzív gondolkodás energiát fogyaszt, azaz, ez esetben elvon a
fizikai munkából, s a tréningkapacitás veszteséget szenved. Majd este, elalvás
előtt végiggondolja...
Lazít, a ritmusra figyel, kikapcsolja tudatából a tágabb környezetet, s ezért
nem is tudja pontosan, mikor veszíti el a kapcsolatát az érzékelhető valósággal.
Miként azt sem tudja, mennyi ideig nincs magánál. Megtévesztő érzékelése
sincs, mert öntudatvesztése idején nem álmodik; a teljes semmibe hull bele.
Amikor magához tér, nincs álma, amit tüstént elfeledhetne.
Ágyban tér magához, nem a sajátjában. Egy alak áll háttal neki, a halványzöld
helyiségben.
- Péter - mondja, és az ápoló megfordul. Látja, hogy a betegnek nyitva a szeme.
- Szólt? - kérdezi, és az ágyhoz lép.
Teljesen magánál van. Nem kábult.
- Bocsánat, összetévesztettem - mondja. - Hol vagyok?
Az ápoló azonban nem felel.
- Magához tért - mondja a mikrofonba, s amikor az orvos megérkezik, kimegy a
szobából.
- Beteg vagyok? - kérdezi az orvost, aki rákapcsolja a diagnosztizálót.
- Azt szeretném tudni én is - feleli. - Közérzete?
- Semmi különösebb - mondja, s megállapítja, hogy melléből elmúlt a kellemetlen
nyomás.
- Biofizikálisan nem is lehet semmi baja - állapítja meg az orvos, a
diagnosztizáló kijelzőit szemlélve. - Nem sejti, hogy mitől ájulhatott el?
- Talán a légszomj - feleli tétován. - Használt volt a tabletta, és a felszálló
légáramlás...
- Annak már egy hete! - vág közbe az orvos. - Próbáljon meg felülni.
Megrémül: hiszen őt várják!
Azután megnyugszik, hiszen az itthon töltött idő nem számit. Akkorra megy
vissza, amikorra akar. Amikorra megbeszélték. Lecsúszik az ágyról, és talpra
áll.
- Hazamehetek?
- Ha óvatos. Nincs diagnosztizálva, mitől vesztette el az eszméletét. - Az orvos
a diszpléhez megy, és bekapcsolódik vele a közforgalmiba. A képernyőn anya
jelenik meg.
Mire elkészítik a kór- és zárópanelt, anya érte jön. Kilépve a kórház
épületéből, tapasztalja, hogy fényes nappal van.
Kímélni próbálják, de nem igényli, s hamar kiderül, hogy nincs is szükség rá.
Mintha semmi baja sem lett volna. Noha egy hétig öntudatlanul feküdt. Minden
tünet nélkül.
A tudomány nem talál választ rá. A technika hallgat. A tudás fáján, akárhány
almát szakítasz le róla és ízlelsz meg, mindig nő új, ismeretlen ízű. A
megismerés folytonos, de befejezhetetlen.
Anya, apa örül, hogy meggyógyult. Ő pedig hallgat. Az iskolaadás vételétől
egyelőre felmentést kap, hogy ne fárassza a neuronjait. így jó, mert még egy út
hátravan.
Utána majd ismét elveszti az eszméletét, mindenki meg lesz rémülve, az is
lehet, veszélybe kerül az egészségőri pályafutása. De már hiába: azt az egy utat
még meg kell tennie. Többet sosem, ezt megfogadja magának. Másnak nem
fogadhatja, hiszen senki sem tudhatja, hogy az idő betege volt! Ezt csak egyedül
ő tudja. Ha a naptárra néz, ha az órára néz, bárki, aki tudja születési idejét,
napra, órára megmondhatja róla, hogy mennyi idős. Csak ő tudja, hogy annál több!
Napokkal csupán, de azok a napok máskor voltak.
A gépek csodálatosak; már többet helyettesítik az embert, mint javára válik.
Különben nem tették volna zár alá az időgépet. S ő ellopta. A technika
törvényeinek segítségével felborította a biológia törvényeit. S belebetegedett.
Mindössze ennyi történt.
Mégis még egyszer el kell indulnia!
De ha velük is ez történt? Ha az útitársak is...
Lehet, hogy jobban bírták. Kevesebbet tudnak még, de kevésbé törékenyek is. Az
ókor vagy a középkor embere állítólag a kínt is kevésbé érezte, mint az újkoré.
Vagy jobban tűrte. Tompábbak voltak a biológiai receptorai.
Előhúzza rejtekéből az utazás paneljét, zsebre teszi, s míg apa a dolgai után
jár, anya képernyőjén az ügyfeleket fogadja, végigmegy a folyosón, lezongorázza
a laboratóriumajtó kódját, az ajtó nesztelenül kinyílik, a tojás ott magasodik
középen, csendben, zárkózottan és várakozóan, a falfesték lumineszcenciájának
semleges fényében.
A helyén ott a doboz is. Belehelyezi a panelt, majd megnyomja a tojás ajtajának
vezérlőgombját.
Az ajtó azonban nem mozdul. Megismétli, hiába. Elmegy a laboratóriumi pulthoz,
megnézi az energiaállapotot. A tojás fel van töltve, az energiaszint
kiegyenlített, a kijelzések szabályosak.
Az ajtó mégsem nyílik.
Tanácstalan. Hiszen nem ért hozzá. Nem is érthet, még magas fokú képzettséggel
is csak azok igazodnak el rajta, akik a működési elv titkát ismerik. Ő csak
annyit tud, amennyit szerelés közben ott lábatlankodva ellesett. A kezelés
fogásait, a karok, gombok, szabályozók működését. Hajdan is hányan vezettek
autót, akik nem ismerték a robbanómotor működési elvét, csupán a kezelését. No
meg persze, a közlekedési szabályokat. S milyen jól elboldogultak!
Itt azonban valami megváltozott. Vagy megváltoztatták!
Gyorsan kiveszi a panelt a dobozból, és körbesandít.
A helyiségben a tojáson kívül kevés eszköz, berendezés áll. A sarokban, a
mennyezet közelében egy ipari kamera. Megdobban a szíve: ott volt az régebben
is?!
Bizonyára, csak nem figyelt föl rá... Egy hét alatt, míg beteg volt, nem
történhetnek csodák!
De mi a csoda? Megítélés kérdése - már van tapasztalata benne.
S rádöbben, miért nem tud a történelem Bertusról: nem sikerült fölszabadítani;
nem mehetett vissza az erdőbe a társaihoz; nem tört ki fölkelés; se győztes, se
elbukott. A történelmi kaland, amit összekontárkodtak, torzó maradt.
Csüggedten hagyja el a laboratóriumot. Semmi kétsége immár, hogy amíg távol
volt, valamiért átprogramozták a tojást. ÚJ kódokat kapott, amelyeket nem ismer,
s valószínűleg soha nem ismerhet meg. Ha építése közben nem jár ott, soha nem
ismerhette volna meg az előzőt sem.
De miért cserélték ki a kódot?!
A kamera nem hagyja nyugodni. Úgy érzi, hihetetlen ostobaságot követett el! Azt
hitte, utazásairól senki sem tud, mert mindig egyedül volt, amikor elindult, s
ugyanarra az időpontra jött vissza. Nem gondolt arra, hogy a tojást kamera őrzi.
Valahol, valaki ül a monitor előtt, s látja, hogy ő mit művel.
Ha látja, miért nem akadályozza meg?
Valószínűleg nem ül ott senki. Csupán szalag fut benne. Időnként ellenőrzik, s
így csak utólag derült ki a „lopás". Megváltoztatták a kódot.
De ha így történt is, neki miért nem szóltak?! Miért nem vonta felelősségre
senki?
Talán mert beteg volt. Hiszen eszméleténél sem volt, hogyan faggathatták volna?
De még megtehetik. Jó lesz vigyázni..,
A panelt meg kell semmisítenie. Anélkül legfeljebb azt lehet rábizonyítani,
hogy bement a tojásba; de semmit arról, hogy merre járt vele. Még azt sem, hogy
egyáltalában utazott. A panel azonban följegyezte az időtávolságokat, hiszen
azzal vezérelte. S akkor vallania kell!
De ha megsemmisíti, talán soha többé nem lesz módja arra, hogy újra találkozzék
Péterrel, Bertussal, még ha egyébként lehetősége kínálkoznék is rá... Órára
pontosan visszatalálni évszázadok, sőt évezredek távolába saccolással majdnem
lehetetlen. Igaz, először így kezdte, és számolta a másodperceket, de a panel
már akkor is segített a korrekcióban.
El kell rejtenie - ez a másik megoldás.
Oxigéntablettát vesz magához, és kizsilipel az épületből. Az időjárás ugyan
kedvező, de nemrégen még beteg volt, nem árt az óvatosság. S a várba akar
fölmenni, az legalább ötven méter szintkülönbség. Nem is érti, Menyhértek miként
tudtak napjában akár többször is le-föl járni az alsó vár - amelynek helyen most
a laboratórium áll - és a fölső vár között? Persze akkor még bőven volt oxigén.
Termelte a rengeteg erdő, és nem fogyasztotta semmi. Péterek korában kezdődött;
akkor fogytak el az erdők, kivágták őket vagy tönkrementek. A nagyméretű ipari
szennyeződés folyamatosan akkumulálódott... Nem vették észre?
Ha még egyszer visszamehetne, figyelmeztetné őt. Bár meglehet, tudják. S mit
tesznek ellene? Akármit, akármennyit, nem elég. Máskülönben most neki,
kisportolt, erős fiatalembernek, ha nem lett volna is beteg, nem okozna gondot,
hogy felkaptasson néhány tucat lépcsőnyi emelkedőn. A várrom legfeljebb
háromszáz méter magasan áll a tengerszint fölött. Olvasta, hogy valaha nyolcezer
méteres hegycsúcsokat másztak meg légzőkészülék nélkül.
A várromot bura védi az időjárás viszontagságaitól, de persze kondicionálva
nincs. Egy-egy kötelező helytörténeti iskolakiránduláson kívül legföljebb néhány
kíváncsi turista téved ide. Az iskolai kirándulásokat is azért kellett
kötelezővé tenni, mert a központi kulturális szalagtárból bárki lehívhatta
képernyőre a vár képét, történetével együtt, s akkor minek fáradjon? Ezért
azután beiktatták a kötelező ifjúsági mozgás-tervbe, mint a levegőházi
tréningeket ás a gyalogló programokat, amikor az izomsorvadás azzal fenyegetett,
hogy belép a kiküszöbölt népbetegségek helyébe.
Orra alá teszi a tablettát, és leül egy kőre, hogy kifújja magát. Próbálja
bemérni, hol lehetett a nagy lovagterem, de tekintete elkalandozik, mert már nem
állják útját az öles falak; a topográfia virtuális és csalóka, így akad meg a
ciszternán.
Fedve van, de nincs lezárva. Hiszen nem bolygatja senki. Amióta a dobásgátló
reflexeket a járással együtt idegzik be a gyerekek, már nem kell attól tartani,
hogy szeméttel, hulladékkal telik meg. S víz se lehet benne, hiszen nem kút,
hanem ciszterna. De fedett.
Megemeli a fedőt, letekint a sötétbe, beleejti a panelt, hallja, amint koppan
az alján, azután visszateszi a fedőt, és hazamegy.
Vacsoránál, közömbös arcot és hangot erőltetve magára, megkérdezi, hogy most
már a tojás az idők végezetéig ott fog álldogálni a laboratóriumi raktárban?
- Chip tudja - feleli az apja. - A héten járt ott egy bizottság, vitatkoztak
egy sort, azután elmentek. Én nem bánnám, ha elvinnék vagy szétszednék, ha már
úgysem merik használni, mert nekem csak gondot okoz.
Apának minden gondot okoz, ezen nem lepődik meg, hiszen ő az intézet gondnoka.
De gyanúját beigazolódni érzi, mert íme a bizonyság: valamit csináltak a
tojással! Ezért nem indult el.
Mit műveltek vele - vagy mire készülnek -, persze nem derül ki, mert apa nem
ért hozzá, nem is érdeklik a laboratóriumi kutatások. Neki az a dolga, hogy az
épület, az eszközök, az energia, tehát a munkafeltételek biztosítva legyenek. Ez
az ő dolga, s ennek hibátlanul megfelel. A többi nem tartozik rá.
Ha ezt a többit megtudhatná!
Elsősorban is: a bizottság megjelenése és vitája összefügg-e azzal, hogy ő
ellopta a tojást?!
Így még különösebb, hogy nem kérik rajta számon... Csak óvatosan... De
bizonyosságot kell szerezni!
Néhány hétig éli megszokott életrendjét. Nyár van, az iskolaprogram
csökkentett, csak ami ismétlést a hálózatin adnak. Néha unalmában nézi is, de
többnyire az adás kezdetén és végén beüti a jelenléti kódot, aztán leveszi a
hangot, és hátat fordít a képnek. Viszont a napi edzést pontosan elvégzi, és
mindent, ami az egészségőr előkészítő programján szerepel. Néha fölnéz a várba,
és elégedetten veszi tudomásul, hogy a kutya se kíváncsi a dicső múltra.
Közben fokozatosan nő benne a feszültség. Majd mindennap ellopakodik a
folyosóra, amely a tojáshoz vezet, de egyszer sem leli nyomát annak, hogy más is
jár vagy járt arra. Bemenni, amióta a kamerát fölfedezte, óvakodik.
Azután rászánja magát, és fejest ugrik.
Egy napon felmegy a prognosztikai osztály emeletére, itt dolgozták ki a tojás
programját, és bekopog Dávidhoz, az osztály vezetőjéhez, aki a tervező team
vezetője volt.
Az öreg tudós pontosan olyan, amilyeneknek a régi diakönyvek képein a tudóst
ábrázolják: kecskeszakállt visel, és drótkeretes szemüveget. Egyiknek sincs
gyakorlati haszna, tehát értelmetlen, mint a divatos dolgok általában. De öreg
tudósok ritkán igazodnak a divatbolondériákhoz. Ha rövidlátók, csináltatnak egy
szemlencse-korrekciót, tízperces műtét az egész. A szőrpamacs az állán egyenesen
nevetséges; különösen, hogy a fiatalabb nemzedéken már alig nő szőr. Apának jó
ha egy héten egyszer kell borotválkoznia, és akkor is mit szed le? Jószerivel
csak némi pihét...
Dávid kecskeszakálla őskövület, és a szemüveget azért hordja, hogy ezzel is
tüntessen: én más vagyok, mint ti!
Tényleg más. Különben el se mert volna jönni hozzá. De míg a tojás épült,
kifigyelte a tudóst, aki őt valószínűleg észre sem vette. Persze, úgy meg miért
fogadja most azzal:
- No, végre! Már azt hittem, semmi vér sincs a pucádban.
Még beszélni is úgy beszél, mint azok a regényhősök, akik kötelező olvasmányok,
de csak röhögni lehet rajtuk.
- Nem tudom, mire gondol Dávid bácsi - mondja, és lesüti a szemét.
- Akkor meg mi a fenének... szóval, mi a chipnek vagy itt?
- Ó, csak látogatóban - igazodik a stílushoz, hogy mutassa; őt sem a gólya
hozta. - Amióta kész a tojás, és depóra lett vágva, sose látom Dávid bácsit.
- És tombol benned a hiányérzet - gúnyolódik a tudós, de mert nem veszik a
lapot, komolyra vált. - Te tudod, fiam, amit én is tudok, de én nem tudom, amit
te tudsz. Helyes ez?
- Ha én tudnám, amit Dávid bácsi tud, minek lennék itt?
A tudós olyan harsányan röhög ezen, hogy a Társadalomvédelmi Hivatal mindenhová
beépített szabvány zajszintmérői tűzvörösre gyulladnak! Ha nem hagyja tüstént
abba, a memóriaegységek feljegyzik a szabálysértést, és kemény bírság lesz a
vége!
- Belőled, fiam, nem egészségőrt kellene csinálni, hanem filozófust! Az úgyis
hiányszakma a mi korunkban! - kiáltja, majd lecsillapodva, helyet mutat:
- Ülj le! Beszéljünk komolyan! Az idő pénz, mondták valaha, amikor még nem
tudták, hogy az idő megfizethetetlen, tehát ostobaság méricskélni. Ahhoz, hogy
őszinte légy, meg kell nyugtassalak: csak én tudom, hogy egyáltalában műveltél
valamit. A szalagokat én nézem meg, és bevallom, annyira megrémültem, hogy
tüstént töröltem is. Mielőtt hálálkodni kezdel ha más is látja őket, engem
rúgnak ki innen elsőnek, miért nem vigyáztam arra a rohadt tojásra jobban. Ha
pedig ráadásul valamiért nem tudod visszahozni, vagy netán visszahozod, de a
játékban utóbb otthagyod a fogad, még be is csuknak engem, ami az én koromban
már több mint kínos: százkét évesen, tizennyolc évvel a nyugdíj előtt ki szeret
börtönben ülni?! Erről ennyit. Te következel.
- Bocsánatot kérek. De nekem oda vissza kell mennem! Engem ottan várnak.
- Hol?
- Itt is, ott is.
- Menj a fenébe! - mondja a tudós, és most már annyi fáradságot sem vesz
magának, hogy korszerűre korrigálja a káromkodást. Visszafordul az
íróasztalához, és úgy tesz, mint aki dolgozik.
Taktikát kell váltani.
- Köszönöm, hogy titokban tetszett tartani. Még ha önös érdekből is. Ha még
egyszer visszamehetek, elmondom, hol jártam.
- Nem mégy sehová. Azt hittem, ez világos a fentiekből. A tojásban új kód van.
Francot sem ér a tiéd.
- Nem baj - feleli, és azon töpreng, hogy Dávid vajon gyűjti ezeket az özönvíz
előtti szlogeneket? - Majd megfejtem ezt is, és mire Dávid bácsi elé teszik a
szalagot, hogy megléptem, fújhatja a tudományát. Bocsánat a zavarásért! - és
feláll.
- A középkorban egy ilyen válaszért minimum megégették a pácienst - jegyzi meg a
tudós, és ő képtelen tartani a száját.
- Tudom - feleli. - Jártam ott. Dávid feláll, és a szakálla remeg, mint a
precíziós műszerek mutatói, ha a skála felső határára érnek.
- Ha töredelmes vagy, segítek - és kezet nyújt, majd hozzáteszi: - És kettőnk
között marad.
Oszkár leül, és elmesél mindent. A tudós keze összekulcsolva hever az ölében,
nehogy véletlenül is bebillentsen bármit a gépébe. Csak az a memóriája dolgozik,
amit még a huszonkettedik század tudománya sem lesz képes reprodukálni:
hagyományos csontburokban hordja a gerincoszlopa végén, s egy olyan relációs
viszonylatra is képes, amelyet soha semmilyen számítógép sem fog reprodukálni:
tud szubjektív is lenni.
- Érdekes - mondja egy órával később. - Igazolod aggodalmainkat. Az időgép nem
játék, hiszen ha csak játszanak vele, akkor is, lám, mire képes.
- Mire voltunk képesek mi - igazítja ki saját felfogása szerint, és a tudós
bólint.
- Persze. S ez a veszedelmesebb benne. Az csak gép. Teszi, amire használják.
Majd ha felnősz, megérted, ami az emberiség legnagyobb s mindmáig alig-alig
feloldott konfliktusa: a tudomány felelőssége. Amellyel egyszerre tette az
embert uralkodóvá a természet fölött és áldozatává annak. Itt ez a gép is.
Megépítettük. De hová vezet a múlt? KI mondja meg?
Oszkár még fiatal s naiv.
- Ha így van - kérdi -, miért építették meg?
- Hiszen ez az! - feleli a tudós, és sokáig hallgat.
Végre a fiú bátortalanul megkérdi:
- Mehetek?
- Ha sok a dolgod - mondja Dávid. - Én nem tartóztatlak.
- Félre tetszett érteni. Én azt kérdeztem, hogy oda mehetek-e?
- Vagy úgy! - ingatja a fejét az öregember. - Azt hiszem, nem. Már csak azért
sem, mert a közeljövőben néhány kísérletet szeretnénk magunk is végezni a
géppel. Nem olyasmit, amire te gondolsz, s amit könnyelműen kipróbáltál. Nem.
Néhány elvi kérdést szeretnénk tisztázni arra az esetre, ha netán egyszer a
gépet mégis használni fogják... Mivel a nem hasznos kísérletek természete is
olyan, hogy ha az ember elkezdte, be is kell fejeznie. De ez csupán a dolog
egyik oldala. Ha nem lenne, akkor sem tanácsolnám, hogy ismét nekivágj. Először
is, majdnem belepusztultál. Lehívtam a leleteidet a kezelőorvos engedélyével. Ők
persze nem tudják, mi váltotta ki nálad a súlyos amnéziát, amely kómáig
fokozódott, s csak egészséges, fiatal szervezetednek köszönheted, hogy
átvészelted. Egyáltalában nem biztos, hogy másodszorra megúsznád. Mellesleg
bennünket is óvatosságra int az eset. Bizonyítja, hogy az időutazás nemcsak az
idő kérdése, hanem az utazó problémája is. Következmények nélkül nem lehet
egyszerre kétféle időtartamban létezni. Talán ha annyival később jönnél vissza,
mint amennyit ott eltöltöttél, a szervezet elviselné. De ide, az indulás
pillanatába, tehát leélt idő nélkül visszaérkezni, s közben ott hosszabb-
rövidebb időt eltölteni: ez sok a legegészségesebb szervezetnek is...
- Csak éppen annyit maradnék, amennyi feltétlenül szükséges - próbálkozik. -
Amíg kiváltjuk a rabságból. Fél nap...
- De szükséges-e egyáltalában? - kérdezi Dávid. - Ma a történelem nem tud Bertus
nevű hadvezérről, és ebből semmiféle hiányérzet vagy valóságos hiány nem fakad.
Arról nem szólva, hogy ha kiszabadítod is, a polgárháborúkból éppen
konszolidálódó, erős Római Birodalommal szemben semmiféle esélye sem lehet...
Lehetett...
- De a barátom.,. Péter..,
- Egy darabig vár. Aztán megunja. Azután azt hiszi, hogy csak álmodta az
egészet. S az utóbbi eset alighanem számára is a legjobb megoldás... Elégedj
meg, fiam, a tudattal, hogy olyan kalandokban lehetett részed, amelyek embernek
még nem adattak meg, s valószínűleg sohasem is fognak megadatni. Az emberélet
legnagyobb kincse a megélt élmény. Őrizd, s boldog leszel.
Több szó, több érv nem eshet, érzi, ha nem látja is be.
Azonkívül a forgalom a tojás körül megélénkül, s már nem bóklászhat ott. Dávid
ügyel, hogy ne engedjék a szerelők közelébe. Él a gyanúperrel. Hallgat, mint
ígérte, de vigyáz.
A kor azonban nem kedvez a titkoknak és a lefutott pereknek sem. Amint a
nyüzsgés a tojás körül elcsitul, s jó hónapig nem újul ki, hálózati készülékét,
amin az iskolaadásokat is veszi, összeköti az intézet alapkomputerével; ennek
kódját apa is használja, nem nehéz hozzájutni. A többi csak türelem kérdése és
néhány álmatlan éjszakáé. A komputer össze van kötve a kutatóosztályok
mestereivel, akik a kutatási programokat is tárolják. Nem kell szakembernek
lenni ahhoz, hogy a sokoldalú integrációból kikeresse a megfelelőt. A sok
tízezer programból már maga a gép szűkít addig, amíg az ernyőre egyszerre csak
kibukik a tojás programja az összes új kóddal.
Másnap ki is próbálja: bemegy a már ismét csendes terembe a teleszkóppal, amely
annyi jó szolgálatot tett, egy ócska sált emel a magasba, és ráborítja az
ellenőrző kamerára. Azután a doboz gombjain lezongorázza az új kódot, és a tojás
ajtaja engedelmesen felnyílik.
Nem is kísérletezik tovább. Tudja, hogy a többi is jó lesz. Oxigéntablettát
nyom az orra alá, kiszedi a hoki-szerelés mögül Menyus körmönfont, ósdi
kenderkötelét, fölmegy a várba, a legmegbízhatóbb fa törzséhez kiköti a kötelet,
leereszkedik a ciszternába, s kézilámpája fényénél megtalálja a hovatovább egy
esztendeje odavetett panelt.
Visszamegy a laborba, a panelt behelyezi a dobozba. Beszáll a tojásba, bezárja
az ajtót, és indít. A tojáson enyhe remegés fut át. Ilyet azelőtt sohasem tett,
de nincs idő töprengeni fölötte, hiszen a táv mindössze kétszáz év, a memória
megállítja a gépet a kívánt időben. A remegés megszűnik.
Óvatos, túl sok meglepetés érte az utóbbi időben. Mielőtt nyitná az ajtót, hogy
barátját, aki bizonyosan várja, felvegye, áttetszővé teszi a tojás falát, hogy
körülnézhessen.
Éjszaka van, mint várta. De az alsó vár ismerős és már megszokott körvonalai
helyett lebetonozott téren áll, amelyet tízemeletes panelházak fognak körül. Az
ablakok sötétek, az emberek alszanak.
Mi történt?! Hol van?!
Az előbbire hamarabb rájön: a tojás már a térben is mozog!
Ez volt hát az „elvi" továbbfejlesztés! Erről beszélt Dávid! Azaz, erről
hallgatott. De miért is mondta volna el? Honnan sejthette volna, hogy másodszor
is el fogja lopni a tojást?!
Persze tudnia kellett volna. Talán tudta is. Mégsem szólt.
De hol lehet?
Városban, ez kétségtelen. Remélhetően ugyanabban a városban. Az épületeket
közben persze lebontották, de a tér mintha ismerős lenne. Világosban idelátszana
a várhegy, de most éjszaka van... És őt várják.
Nem habozhat tovább. Lesz, ami lesz. Kilép a tojásból, bezárja maga mögött az
ajtót, és elindul az érzése szerinti irányba. Éjfél már elmúlt. Ha jó helyen jár
is, késni fog.
Negyedórája gyalogol már, amikor fénycsóva éri utol. Hátratekint. Videokazettán
őrzött régi filmekből megismeri: taxit lát. S egy mozdulattal leinti.
- A várhegyhez - mondja, s a taxi elindul.
- Látta azt a randa új szobrot a Fő téren? - társalog a sofőr. - Hogy miket ki
nem találnak! Egy bazi nagy tojás mint műalkotás!
Ettől megnyugszik: jó helyen jár. De miből fizeti ki a fuvardíjat?

12.
Botcsinálta Prométheusz

- Sakk! - mondta Gaius Atticus, és Tulliát b2-re tolta. Kénytelen voltam Bertust
visszavonni d3-ra, de így Menyus védtelenné vált, s nem kerülhettem el a
huszáráldozatot.
- Pardon - mondtam bocsánat kérőén, és lecseréltem a lanistát a Balambérért.
Hogy a két bástya kiesett, valamivel áttekinthetőbb lett az állas, de a
prokonzulnak még ott voltak a cohorsai, és a légionáriusok könyörtelenül
előnyomultak. Visszahúztam Oszkárt az alapvonalra, hogy legalább a huszár legyen
a tizenhatoson belül. De sajnos Konrád úr lesen maradt, a partjelző észrevette,
lengetett, Gaius Atticus a sípjába fújt, és a vezért d5-re tolta.
- Matt! - vihogott Tullia a fekete kockában, és a prokonzul a markát nyújtotta.
- Kérem a fuvardíjat!
- Tud váltani? - kérdeztem kényszeredetten, és az egyik sestertiusos zacskó után
nyúltam. - Csak aranypénzem van...
- Nekem teljesen mindegy, csak érvényes legyen - válaszolta, és megrázta a
vállamat.
- Azért lökdösni nem kell! -méltatlankodtam, s kezemet a szemembe tűző fény elé
tettem.
- Ez a fiatalúr azt állítja, hogy maga kifizeti a fuvardíjat!
Félretoltam a zseblámpát tartó kezet, és a sötétbe bámultam.
- Aki azt állítja, hogy bármit is ki tudok fizetni - mondtam -, az félrevezette
magát!
- A szentségit (a. m. „elektroncsövét"'- elavult szó)!
A lámpa fordult egyet, és Oszkárt fogta glóriába.
- De hiszen tudnod kell, hogy nekem nincs érvényes pénzem! - mondta
kétségbeesetten, és én még mindig nem értettem semmit.
- Elkéstél - feleltem konokul.
- Azért jöttem taxin... A többit majd elmondom.
Végre egészen magamhoz tértem. Órámra pillantottam: már jócskán elmúlt éjfél.
Nem csoda, hogy elszundítottam.
- Hol parkolsz? - néztem a sötétbe, de a tojásnak még a körvonalait se láttam
sehol.
- Hiszen ez az! Valami téren... Az urat ki kell fizetni, és vissza is kell oda
menni...
- Az óra most is ketyeg - intett a lámpával az országút felé a taxis. Beláttam,
hogy engednem kell.
- Helyes - válaszoltam. - A barátom nem tudhatta, hogy nincs hitelkártyám, és a
zsebpénzemet elkóborolt gyíkokra költöttem. De semmi baj. Visszamenet teszünk
egy kis kitérőt, és beugrom a bankba apróért...
- Éjszaka nincs nyitva semmiféle bank! - gurult mind jobban dühbe a sofőr. - És
nem ajánlom, hogy palira (bolond, dekód etc.) fogjanak, mert...
- Csak képes beszéd volt - állítottam le, mielőtt egészen begerjed. - Minden
rendben lesz, de potyára ne ketyegjen az óra, mert annyit nem fizetek. -
Elindultam lefelé, majd megfordultam. - Nem szeretném itthagyni a mopedemet...
Majd maga előtt megyek vele.
- Inkább csak tegyük a csomagtartóba! - mondta bizalmatlanul. - Nem bírom én az
olyan tetűtempót!
Jóváhagytam, és eszerint cselekedtünk. A házunkig vezényeltem, de egy sarokkal
előbb megállítottam.
- Nem kell kakasszó előtt fölverni a környéket - mondtam. - Várjanak meg itt.
S azon az úton-módon, ahogyan kiszöktem, visszaóvakodtam a szobámba, s villanyt
se gyújtva, előkerestem megtakarított pénzemet. Tenyérbe tartott gyufavilágnál
elvettem belőle annyit, amennyi megítélésem szerint a fuvardíjra kellett, mert
egy ókori motozás esetén elég gondot okozhatnak nekem a császárkori aranyak, nem
lenne jó a mai érmékkel tovább bonyolítani a helyzetet.
Dolgom végeztével folytattuk az utat, s hamarosan a főtéren fékeztünk.
A tojás ott lebegett a park közepén. Kifizettem a taxit.
- Nekem semmi közöm ahhoz, hogy az utas miért furikázik éjnek évadján, hacsak
nem részeg - mondta közben a sofőr -, de ha azon mesterkednek, hogy ezt a
behemót tojást föltörjék, mielőtt kikelnek belőle az alkotó kiscsirkéi, én nem
nevezném magukat városképrongáló huligánoknak, s nem is emlékeznék rá, hogy
találkoztunk.
- Nincs igaza - védtem a mundért. - A naturalista művészetek divatja lejárt.
Szokjon meg absztrahálni, és akkor tetszeni fog magának. Egyébként ne aggódjék,
csak filmdíszlet, mire újra erre jár, nyomát se találja majd...
- Biztosan megint valami hülye sci-fit csinálnak - mondta a taxis, és kirakva a
csomagtartóból berregőmet, elporzott. Oszkárra tekintettem.
- Hogy kerül ez ide?!
- Azt én is szeretném tudni - felelte szorongva. - Gyere, szálljunk be, mielőtt
más is érdeklődni kezd.
A tojásban világos volt, és én Oszkárra tekintve megdöbbentem: barátom
megöregedett!!!
Nem egészen, de kétségkívül és vitathatatlanul idősebb volt, mint tegnapelőtt.
Kicsit megsoványodott, és felnőttebb lett. Felfedezte arcomon a csodálkozást.
- Majd egy éve láttál utoljára - mondta. - Az én időszámításom szerint. - Sok
minden történt azóta...
S tömören elmondta. A személyes élmények megítélését későbbre halasztottuk.
Most a legfontosabbat kellett megoldanunk: mi történt a tojással, s hogyan
használhatjuk tovább? Merhetjük-e egyáltalában használni?
Az utóbbi kérdés elsősorban nekem szólt; Oszkárnak legföljebb abban maradt
választása, hogy tovább megy-e, vagy pedig vissza? De neki mindenképpen utaznia
kellett! Én azonban egyelőre itthon vagyok, s kérdéses, ha már az is
bizonytalan, hogy Bertust elérhetjük-e és megtalálhatjuk-e, szabad-e
egyáltalában kockáztatnom.
Alaposan szemügyre vettük a vezérlődobozt. Első tekintetre alig különbözött
attól, amit korábban használtunk, noha kétségtelenül másik doboz volt.
- Annyira siettem, hogy nem vettem észre - mentegetődzött Oszkár. - S a panelem
pontosan illett bele...
- Szerencsére nem a Déli-sarkon kötöttél ki - nyugtattam. - Képzeld el, ott
mennyit kellett volna várnod taxira!
- Ez nem vicc - aggodalmaskodott. - Ebbe közben beépítették a helyzetváltoztatás
lehetőségét is...
- Nagyon bölcsen. Mennyi bajunk volt vele, hogy hipp-hopp, hol ott termünk a
várudvaron, hol kámforrá válunk!
- Ez a tér valamivel forgalmasabb lesz nemsokára...
- Nem is maradunk itt - erősködtem, noha fogalmam sem volt, hogyan tudnánk
elmozdulni innen. S ha mozdulunk, elképzelhető-e az csupán a térben, vagy össze
van kötve az Idővel? Mit nyomott meg a barátom, és hogyan?
Szónoki kérdések voltak ezek, mivel senki sem akadt, aki választ adhatott volna
rájuk. Csak ha magunk teszünk próbát...
Kivettem a panelt, amely utazásainkat rögzítette. Azután kipróbáltam néhány
ismerős kapcsolást. Az ajtó működött, ezt már tudtuk. A tojásfal is átláthatóvá
lett. A nyitott ajtóban jobb híján megcéloztam a detektorral egy álmatlanságban
szenvedő verebet, s megnyomtam a térsűrítőt. A veréb nyitott szárnyakkal állva
maradt a levegőben, és csodálkozott; mi azonban elégedettek voltunk. Tehát ez is
a szokásos módon működik. Elengedtük a verebet, amely kikötött egy hársfán, és
lereagálta az élményt: lesz mit mosni az aszfalton alatta!
A piros kapcsolók bizonyosan az időutazás szabályozói, mint voltak előbb is.
Bár némi különbség felfedezhető... A kapcsolók nem csupán nyomásra voltak
érzékenyek, hanem a dobozfedélen két barázda is mutatkozott alattuk,
derékszögben egymásra...
- Mondd - kérdeztem -, az nem lehetséges, hogy a piros gombok nemcsak nyomhatók,
hanem csúsztathatok is?! Izgalmadban nem vetted észre, és amikor megnyomtad az
indítót, akkor egy kicsit el is csúszott a helyéről.
- És akkor mi van? - nézett rám felhős tekintettel a jövő egészség bajnoka.
- Csak annyi, hogy a nyomás az idő, a csúszás a tér... Mivel a technika még a te
mindentudó idődben is fejlődik! Ameddig nyomod, addig visszakozol a múltba, s
amíg tolod, vándorolsz a helyedről...
- Gondolod, hogy muszáj? - kérdezte értelmesen.
- Próba szerencse - feleltem, és a kapcsolóra tekintettem.
Biz' az nem állott középen; picikét be volt tolva az egyik barázdába. Óvatosan
visszatoltam középre, de nem történt semmi.
- Nem mozog - állapította még Oszkár, áttekintve a falon. - Maradtunk a téren.
- Tegyük vissza a panelt, és hunyjuk be a szemünket - feleltem, az utóbbi alatt
azt értve, hogy megszüntettem a kilátást. - Állítsd be Bertus programozott
idejére, és nyomás!
A tojás ezúttal is remegett, s vártuk, hogy a műszer jelezze, a beállított
időbe érkeztünk. Így is történt. Megbizonyosodva arról, hogy „állunk",
átláthatóvá tettük a tojást, hogy meggyőződjünk arról is, hol állunk!
Első pillantásra azt hittük, ezúttal harmadik ismeretlen helyen. Azután mégis
felismertük: visszajutottunk a platóra, amely hol kutatóintézeti terület, hol
várudvar, hol az utóbbi romja, hol pedig egyszerűen csak a természet öle.
Ezúttal azonban fölöttébb zord ölnek mutatkozott: hófoltokkal tarkított száraz
gyep fedte, fa semmi se állt rajta, s így akadály nélkül leláttunk a síkra,
amelyet ritkás fenyőerdő borított. Fölöttünk a hegycsúcs kopáran meredezett,
kövei között megtapadt a hó. Építmény rajta persze semmi.
- A helyünkre visszataláltunk - állapítottam meg -, de az évszakot elvétetted;
odakint tél van!
- Nem biztos - borult el Oszkár arca. - Nézd a Napot! Egészen magasan jár....
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Ha csak az évszakot vétettük volna el, látnánk az amfiteátrumot, odébb a
várost... Vagy nem is látnánk, hiszen a fák eltakarnák... De se város, se aréna,
se fák... Csak a nagy zordonság...
Elhűltem.
- Hova hoztál engem?! - kiáltottam föl.
- Mikorra - igazított ki Oszkár, és a síkságra mutatott.
 A fenyőfák előterében hatalmas, lomha alakok mozogtak. Mintha ötlábú állatok
lennének. De a legelső láb olykor a magasba lendült.
- Elefántok? - hitetlenkedtem. - Itt elefántok? - Oszkár a fejét ingatta. - De
hiszen ormányuk van! - bizonygattam. Erre rábólintott, s én megértettem. - Csak
nem azt akarod mondani, hogy mamutok?!
- Azt hiszem, a jégkorszakban vagyunk - jelentette ki ünnepélyesen.
- Ez a masina megbolondult! - kiáltottam föl. - Tűnjünk innen haza, de mielőbb!
- És Bertus?
- Hol találod meg, te szerencsétlen! Kétezer évet akartál hátrálni, és a
tízszerese lett belőle! Még az se biztos, hogy engem valaha haza tudsz juttatni!
Ha ugyan túl nem viszel az életemen!
Dühkitörésemet őszinte kétségbeeséssel fogadta.
- Igazad van - mondta. - Meggondoltabbnak kellett volna lennem. Elég sok intő
jelet kaptam pedig... Először a betegség... Nyilván te is rosszul lettél utána…
- Nekem kutya bajom sincs - feleltem. - S ne edd magad! Nem vagy hibásabb, mint
én. Együtt terveltük ki. És... és vártalak! Majd csak kivágjuk magunkat
valahogy…
- Nézd! - szólt közbe, és a fennsíkra mutatott. A mamutok nyomában (mert most
már nem volt kétségünk, hogy azokat látjuk) apró alakok tűntek föl a fák között.
Semmi kétség: emberek voltak!
Ide-oda ugrándoztak, futkostak, látszólag minden cél és értelem nélkül.
Hamarosan kiderült azonban, hogy szó sincs róla; elképedve tapasztaltuk, hogy az
elefántnál jóval nagyobb, behemót mamutok nem jókedvükben bóklásznak. Kergetik
őket! Méghozzá az apró emberkék...
Azt még csak felfogtuk, hogy a békés növényevők, amelyek könnyedén
eltaposhatnák zaklatóikat természetük szerint, míg vérre nem megy a dolog, ők
ugyan nem viszik; s inkább kitérnek, semhogy szembeszálljanak a
szúnyogcsípéssel. De arra már hiába kerestünk választ, hogy mi végre kergetik a
kis emberkék a nagy mamutokat. Láttunk ugyan a kezükben mindenféle pálcikákat,
nyilván dárdákat és bunkókat, de azokkal még sebet is aligha képesek ütni a
vastagbőrűeken, amelyeket késői elefánt-rokonaikkal szemben még durva szőr is
borított, védelmül a zord időjárás ellen. Nemhogy megölni képesek lennének akár
egy kölyökmamutot is!
Figyeltük, mit művelnek, s megragadott bennünket a látvány. Hamarosan kiderült,
hogy az üldözés sem puszta riogatásból áll. A merész parányok befurakodtak a
laza rendben ügető csordába, és addig hadonásztak, addig ordibáltak is nyilván,
noha hangjuk nem ért el hozzánk, amíg sikerült egy állatot előbb elválasztaniok
a többitől, majd egészen elszakítaniuk a csordától.
Erre a többi állatot futni engedték, s valamennyien ezt az egyet fogták körül.
S mind határozottabban a maguk szabta irányba terelték. Lehettek vagy másfél
tucatnyian, furcsa, formátlan alakok. Nyilván a vastag és kikészítetlen
állatbőrök, amikbe burkolództak a nyári hideg ellen, formátlanították el őket.
A mamut, elszakadva társaitól s körülfogva, szemmel láthatóan mindjobban
megrémült. Szeretett volna kitörni a gyűrűből, de ha nem a kívánt irányba
mozdult, a kerítők megsűrűsödtek előtte, s fegyvereiket az orra alá dugták.
Kurta ormányát a magasba tartva el-elbődült; ennek hangja már elért hozzánk. S
ügetett tovább.
Mígnem egy pillanat alatt eltűnt.
Értetlenül néztük: hová lett? Az imént még ott trappolt a füvön, s most mintha
csak a föld nyelte volna el!
No persze, mert az nyelte el.
Az emberkék körülfogták a helyet, ahol a mamut eltűnt, és diadalordításban
törtek ki! Karjukat, fegyvereiket a magasba dobálták, míg ők maguk térdre estek,
s lefelé mutogattak; oda, ahol az állatnak lennie kellett.
Ott is volt.
A mamut hatalmas. Ennyi embernek hónapokra való élelemmel szolgálhat. Nem
szólva a többiről; a bőrről, szőrről, csontról. S az inakról, a fogakról. Csak
el kell kapni. Csapdával. Mély gödörrel, amelyet a sima réten ásnak, kezdetleges
szerszámaik segítségével a nyáron is csak éppen felengedett fagyos talajba. A
gödröt leterítik, befedik liánokkal, ágakkal, fűvel. A mamut nem lát jól. A
rémült mamut kifejezetten rosszul lát. A csapdán nem érzi meg az emberszagot,
mert emberek ugrálnak körülötte, és szaguk elfedi a veszedelmet.
A mamut, bármilyen hatalmas is, beleesik a gödörbe. A többi már türelem
kérdése. A mamut kimászni nem tud; enni nem kap. De megpróbál kitörni. Nem baj,
úgy hamarabb fárad el, merül ki. A sok ezer éves tapasztalat nemcsak a hideg
ellen edzi meg az embert, hanem a vadászat módszereire is kitanítja. Sok türelem
annyi, mint sok hús.
A legyengült mamutot már agyon is lehet verni. Bunkóval, nagy kövekkel. Már
nincs elérhetetlen magasban a koponyája, hanem odalent a gödörben; már kapkodni
sem tudja. Még szuszog-liheg talán, amikor az első szakóca, az első borotvaéles
obszidiánkés a bőrébe vág, és kezdi metszeni, metélni. Sok idő kell, amíg egy
mamutot el lehet kapni. Sok idő kell hozzá, amíg föl lehet trancsírozni. De sok
húst, sok életet ad, és a horda átvészelheti a következő igazi telet.
Ősöreg, harminc nyarat is megért nenők mesélik, hogy nem mindig volt így. Hogy
valaha, megszámlálhatatlanul régen, nyáron a horda ruhátlanul is járhatott a
napsütésben, s a hó egészen eltűnt. Mennyi ideje? Egy kéz, meg egy kéz, meg egy
láb, meg egy láb és ez újra, meg újra, ahányan vannak a hordában; két kéz férfi,
és két kéz meg egy láb asszony. A kéz pedig annyit jelent, amennyi ujj van
rajta, és a láb is annyit jelent, és ez mind, mind nem elég ahhoz, hogy hány
nyár telt el azóta, amikor olyan nyár volt, ha ugyan tényleg volt, mert az
öregek összevissza beszélnek, amikor már kevesebb húst kapnak; amikor már nem
tudnak vadászni, és nem szabad rájuk pazarolni az értékes és oly ritka élelmet.
Látszik is az agyukon, mennyire összetöpped, megráncosodik, barázdálódik, amikor
holtukban mindjárt feltörik a csontot, hogy a vadászok kiszívhassák a velőt
belőle, és erősek legyenek, és megtöltekezzenek az öregek tudásával és
emlékeivel. Különben honnan tudnák, hogy volt egyszer annyi meg annyi kéz, meg
annyi meg annyi láb nyárral ezelőtt olyan napsütés, amely felolvasztotta a
havat, meztelenre vetkőztette az élőt is, körbe-körbe, mindig elölről, mint a
mesében, hogy egyszer megint legyen olyan nyár, amelyben a hó, a test, a Nap...
S mire mindez képzeletem ernyőjén vibrálva lejátszódott, már a tojás előtt két
torzonborz emberke állott. Hajuk, szakálluk egybefolyt bundájuk szőrével, s
szemük, szájuk csak azért látszott ki, mert valamennyit tágra nyitották, és
ordítottak, ahogyan csak a torkukon kifért.
Hátrahőköltem, annyira közel voltak, s olyan ijesztőek. Pedig a tojáson át
ártalmatlanok voltak a számunkra, s nem is láthattak bennünket. S túl az első
hőkölésen, felfogtuk, hogy nem támadnak, hanem jajveszékelnek. Arcuk, már
amennyi látszott belőle, s egész magatartásuk a rémületé. Ordítanak, és tépik a
hajukat, a földre vetik magukat, és felugrálnak megint - de hát mi a bajuk?!
-Talán a tojás ejtette pánikba őket - vélem. - Onnan jöhettek elő... - s a
fennsík hegyfelőli szélére mutatok. Most vesszük csak észre, hogy a kaptató
tövébe üregeket vájtak, alig barlangokat, a szélvédett oldalon. Néhány gyerek
ácsorog előttünk, s hosszú hajú alakok, talán nők... itt lakhat a horda, ide tér
majd vissza a többi, ha befejezték a vadászatot, ha végeztek a mamuttal. Vagy
kivárni, akár napokig is, amíg az állat ordítása a gödörben elhal, s
nekieshetnek...
Az egyik figura ököllel támad a tojásra, míg a másik térdre hullva, mintha alá
akarna bújni, hiszen a tojás sohasem érinti egészen a talajt, árnyalatnyival
mindig lebeg fölötte.
A támadó persze ártalmatlan, meg sem karcolhatja járművünket. A másik
iparkodását kísérve viszont felfedezzük, hogy apró kövekkel kirakott kör közepén
állunk. S alattunk, Körülöttünk üszkös, megfeketedett fadarabok. Némelyikük még
füstölög is, de a már hason fekvő hiába fújja őket teli pofával. Csak a gyanta
szenesedik a nyers fenyőben, lángra az már sohase lobban.
Belátja ezt az éleszteni próbálkozó, és két kezét a fejére téve, mint a majmok
szokták, ha betegek, hátat fordít, és rogyadozó léptekkel elindul vissza, az
üregek felé.
- Eltapostuk a tüzüket,- állapítja meg Oszkár. - Ki gondolta volna, hogy éppen
arra ereszkedünk le.
- Az ösztönös mértani érzék - feleltem. - A plató közepén áll az intézet. Az
intézet közepén áll a laboratórium. A laboratórium közepén áll a tojás. Hová
rakta volna a jégkorszak vagy kőkorszak embere a tüzet, ha nem középre?
- Számukra ez sovány vigasz - int kifelé Oszkár, és igaza van. Vigasztalom
legalább őt.
- Majd gyújtanak másikat. Csak adjuk vissza a tábortűz helyét nekik. Tegyük egy
csöppet odébb magunkat...
- Láttad, csak akkor mozog térben, ha időben is - mondja Oszkár. - És
évezredeket ugrik!
- Valahogyan el kell tűnnünk innen úgyis - vitatkozom. - Rá fogunk jönni a
megfelelő kapcsolásra. Most tegyünk egy próbát. Csak leheletnyit. Mondjuk,
néhány nap és tíz méter... Ha nem vállalod, add ide a dobozt.
Nem akarta átadni, erősködött, hogy övé a felelősség. Végül meguntam, elővettem
egy sestertiust, megnéztem, azután kijelentettem:
- Én vagyok Néró, az úgyis piromániás volt, te vagy a felirat - és földobtam az
aranyat. A császár került fölülre, mint többnyire a bolondok; végtére az is
volt.
Megfogtam a dobozt, ujjamat óvatosan a kapcsológombra helyeztem.
- Antanténusz, szórakaténusz - mormoltam a varázsigét, és éppen csak megböktem
ujjheggyel.
Fent ültünk tojásostul a hegy csúcsán, mint a jövendő öregtorony tojás alakú
előképe. A platón, alattunk, ott tömörült a horda az iménti helyünk, azaz a
kialudt tűzhely körül.
Bár kiadós máglyarakás állott a széttúrt régi tűz helyén, láng nem lobogott.
Hideg, nyers és néma volt minden fadarabja. S ekkor vettük csak észre, hogy a
farakás tetejére két alak van inakkal, hánccsal odakötözve. Alighanem az a
kettő, akiknek a dolga volt vigyázni a tűzre, s akik hagyták mégis kialudni. Nem
volt kétségünk a reájuk váró felől, legfeljebb a módozatot találgathattuk.
- Úgy látszik, mégsem sikerült újragyújtaniok - állapította meg szárazon
Oszkár.
- Valószínűleg nem ismerik még a csiholás tudományát sem. Csak a villámcsapás
gyújtotta tüzet fogják fel utóbb, s őrzik talán nemzedékeken át...
- Egy kiadós eső eloltja - kételkedett Oszkár.
- Akkor beviszik a barlangba, tenyérben őrzik, de nem engedik elaludni. Ki
tudja, mikor haragszanak meg újra az égi hatalmak, hogy lesújtsanak, és
villámjuk tüzet ajándékozzon?
- Zavaros! - lett egyszerre kurta szövegű Oszkár. - Vagy harag, vagy ajándék.
Vagy sújt, vagy gyújt.
- Az eredmény szempontjából egyre megy - vontam vállat. - Ha a tűz elalszik,
amíg újat nem kerítenek, koplalhatnak, fázhatnak.
- Vagy kölcsönkérnek - toldotta meg Oszkár.
- Ha jóban vannak a legközelebbi hordával. De hol van az a legközelebb? Az ember
még kevés, ritka és nagyon nagy területre van szüksége ahhoz, hogy élelmét
megszerezze. A hordák messze esnek egymástól, s ha nem, akkor harcban állnak
egymással a vadászterület birtoklásáért...
- Vigasztaljon, hogy az emberiség fönnmaradt. Tudjuk.
- A minősítést talán hagyjuk. De ezek a szerencsétlenek vagy megfagynak, vagy
éhen halnak. Ha csak nyersen nem eszik meg a mamuthúst... Látod, ott az ágon lóg
belőle, nyilván már elkezdték földarabolni.
- Körülbelül három napot és száz métert haladtunk - vizsgálta a tőlem visszamart
dobozt Oszkár. - Működik. Talán hazavisz bennünket.
- Azt a két szerencsétlent mindenképpen megölik - méláztam. - Pedig semmit se
tehetnek arról, hogy éppen a tüzükre szálltunk le. Ha mondtak is valami hasonlót
a vadászatról visszatérőknek, aligha hitték el nekik. Lemegyek, és feloldozom
őket... - s az anorákomért nyúltam. Még szerencse, hogy az éjszakai randevú
miatt magammal hoztam.
- Nem mégy sehová! - állta az utamat Oszkár. - Megfogadtuk, hogy több dologba
nem avatkozunk bele!
- Lelkedre vennéd, hogy ezt a két szerencsétlent miattunk öljék meg?!
- Nem venném a lelkemre, hogy téged megölhetnek.
- No, az rajtad is múlik. Térsűrítéssel, ahogy már csináltuk, merevítsd meg
őket! Középen hagyj egy folyosót nekem. Csak elvágom a köteleket - csaptam a
zsebemre ellenőrzésül, hogy megvan-e még a bicskám -, és már fordulok is vissza.
Legföljebb csinálok néhány felvételt - és a fényképezőgépem után nyúltam. Ha már
elhoztam, használjam is.
- Nem érik meg a tavaszt se így, se úgy - ellenkezett még erőtlenül Oszkár, de
én magabiztosan feleltem: - Miért ne érnék meg, ha gyújtunk nekik egy jó meleg
kis tüzecskét!
- Azt nem tudok ezzel - mutatott a dobozra Oszkár.
- De én ezzel igen! -húztam elő diadalmasan a zsebemből a skatulya gyufát.
Amikor a taxipénzt kiszámoltam, utána gépiesen zsebre vágtam, s az imént, amikor
a zsebemre csaptam, megcsörrent benne. -Te csak bénítsd meg szegény halandókat,
s majd Prométheusz lehozza nékik a tüzet, miként azt a jobb mitológiák meg is
őrizték a hálás utókor számára.
- Az utókor lehet hálás - válaszolta fanyarul Oszkár -, de Zeusz a Kaukázus
szikláihoz láncolta a nagylelkű titánt, és bérelt keselyűvel csipkedtette a
máját...
- Nem kell mindent elhinni - röhögtem föl -, csak amennyi igaz a legendából! Na,
utat nekem!
Oszkár kinyitotta a tojásajtót, és a detektort a kőkorszakiakra irányította. A
horda groteszk pózokba merevedett.
Szememhez emeltem a kamerát, és csináltam néhány totált. Azután lebotorkáltam a
fagyos sziklák között a platóra. Anorákomat szorosan összehúztam magamon, mert
az idei nyár valóban hűvösnek ígérkezett. S ki tudja, még hány ezer utána?!
Szorosan zsinórban maradva a láthatatlan alagút vonalával, a farakáshoz
ügettem. Nem lenne szerencsés, ha a térsűrítő hatáskörébe kerülnék, s én is
eleven szoborrá válnék. Igaz, Oszkár előbb-utóbb kiszabadítana, de elveszíteném
a csodatévőt megillető mentességet. S eszembe ötlött, hogy hajdan nemcsak a
mamutot ették meg a jószándékú emberek, hanem szükség esetén egymást is. A
„szükség" egyaránt jelentett korgó gyomrot és lelki kényszert, hogy az elköltött
embertárs jó tulajdonságait is bekebelezzék a húsával... Lehet, ha lenne tüzük,
az első ok alapján e sorsra szánnák a megkötözötteket, s ha elkaphatnak, a
második alapján engem is.
Viszont bizonyos voltam abban, hogy ha sikerül kiszabadítanom a foglyokat, s
meggyújtanom a máglyát, hozzá nem nyúlnak a két balszerencsés tűzőrzőhöz! Sőt,
meglehet, csodálatos menekülésük végett szentként tisztelik majd őket, s
zabálhatják természetes holtuk napjáig a mamuthúst anélkül, hogy bármi
ellenszolgáltatást várnának tőlük! No persze, csak ha ismernek valami, a
„szent"-hez hasonlítható fogalmat és állapotot.
Mivel útirányomba estek, ők nem lehettek bénák. Szemük majd kiugrott üregéből,
amikor nyitott bicskával közeledtem feléjük. Sose láttak ugyan még olyat, de
hihették, hogy kőkés...
Elmetszettem a kötelékeket, és azt hittem, felugranak s elfutnak, mint a
bolondok - már amíg futni tudnak. De a rémület megbénította őket, csak feküdtek
és reszkettek. Úgy kellett felráncigálnom a szerencsétleneket, és legurítanom a
máglyáról. Ahogyan földet értek, inaltak volna el már, de akkor meg bekerültek
az energianyalábba, és úgy maradtak. De hát ebben már mit sem különböztek
társaiktól, s nem kellett tovább aggódnom értük.
Különösen, amikor a farakáshoz közelebb hajolva tapasztaltam, hogy milyen
szakszerűen rakták. Alján vékonyabb s szárazabb ágak sorakoztak, legalul pedig
taplószerű, egészen száraz fű volt az ágak közé bedugdosva, amely egy szikrától
is lángra kapna már... Csak nem akarták mégis meggyújtani valahogyan?!
Aligha. Mindössze ezzel is, a gondos és alapos máglyarakással is ösztönözni,
nógatni kívánták az ég lakóit, hogy kedvük legyen félelmetes csóvájukat
belevetni; amiként a varázslással és barlangrajzokkal a vadászat sikerét
bűvölték előre maguknak...
Nos, az égiek tüstént kegyesek lesznek. Magasra emeltem fejem fölé a gyufát,
úgy, hogy aki felém fordulva merevedett meg, az mind láthatta Prométheuszt. Mert
ha mozdulni nem is voltak képesek, látni tudtak. Végighúztam a gyufaszálat a
skatulya oldalán, a láng föllobbant, és menten el is aludt.
Semmi baj, a skatulya félig tele, gyújtsunk meg egy másikat.
Óvatosabb voltam, s már markomba vettem a lángot. Dédelgetve vittem a taplófűig
és belé Is kapott. Kicsit megfújtam, majd felegyenesedtem. Néhány perc múlva a
nem erős, de kitartó szélben, amely az első gyufalángot elfújta, a tűz életre
kapott, s harapdálni kezdte a vékonyabb ágakat.
Zsebre tettem a skatulyát, és megint a fényképezőgépet vettem kézbe. Csináltam
néhány közeli felvételt is a társaságról, azután egy pillantássá! meggyőződve
arról, hogy a tűz immár nem alhat el, visszaindultam a hegyre.
Oszkár óvatosságból nem oldotta föl az energiát, amíg a tojáshoz nem értem.
Beugrottam az ajtón, s akkor megszüntette a térsűrítést. Eltartott néhány
másodpercig, amíg magukhoz tértek, s felfogták, hogy ismét mozogni tudnak. Akkor
azonban olyan ordításba és táncba törtek ki, hogy zengett tőle a jégkorszak. S
mert az iménti halálraítélteket is magukhoz ölelték, elégedetten állapíthattuk
meg, hogy jóvátettük, amit, bár szándékunk ellenére, de elrontottunk.
Ideje, hogy ismét magunkkal foglalkozzunk. Valahogyan vissza kellene térni az
írott történelembe.
13.
Az alku

Lehetséges, hogy a hideg időjárás az időgépeknek sem válik a javára? Pedig se

olaj, se víz, se bármiféle látható mozgó alkatrész nincs a tojásban, amely
megfagyhatna vagy törhetne.
Mégsem mozdul.
Pedig már kezdtük kiismerni új szokásait. Lám, a tűzhelyről is sikerült
levennünk, mint egy lábas tejet, ha forrni kezd. Igaz, felcsücsültünk a hegy
tetejére, ami nem állott szándékunkban, és hasznunk sincs belőle; de ez
részletkérdés. A lényeg az, hogy már tudjuk, hogyan mozog.
Már persze ha mozog.
Csakhogy minden iparkodásunk csődöt mondott. Hiába nyomtuk a gombokat különböző
változatokban, se előre, se hátra, se föl, se le. Semmilyen értelemben sem.
Alattunk már gyűlt a kandi nép a nagy mamutlakomára, s időnként föl pislogott a
hegytetőre: azon ült a furcsa fehér szikla, amely egy napjárással előbb még nem
volt ott, s amely elvette, majd visszaadta a tüzel...
De nekünk elegünk volt a mitológiából. Haza akartunk menni. Most már akár
veszni hagyva szegény Bertust is; boldoguljon magában, ahogyan tud.
Mit részletezzem tovább: meg voltunk ijedve!
- Sose jutott volna eszembe, hogy egy időgép elromolhat - mondtam némi
szemrehányással.
- Ez az egyetlen időgép - felelte Oszkár. - És ez is még bejáratás alatt.
- Náladkor! - kiáltottam. - De honnan tudhatnánk, hogy nálad később nem lett
belőle egészen közönséges, hétköznapi jármű!
- Tudnánk róla. Találkoztunk volna velük.
- Miért? Hiszen ha valamivel később érkezel, már engem sem találsz itt... Vagyis
ott... A találkozás esélye roppant csekély. S még kisebb az, hogy ki kivel
találkozik. S ha találkozik egyáltalában, mások megtudják-e valaha... Végtére
is, a mi utazásainkról sem tud rajtunk kívül senki!
- Legföljebb én - mondta idegesítő géphangján a doboz.
- Legföljebb te - hagytam rá. - De most te is cserbenhagysz bennünket!
- Nem vagyunk tegező viszonyban - állapította meg szenvtelenül a doboz, és
nagyon pipa (mérges, dezintegrált etcetera) lettem rá.
- Fogd be a száját! - mondtam Oszkárnak, de a doboz nem hagyta magát.
- Nem áll módjában - jelentette ki. - Én Dávid vagyok.
Mind a ketten felugrottunk volna, ha éppen ülünk; de a belső térsűrítő se
működött, hogy láthatatlan széket helyezzen alánk. Bizony csak ácsorogtunk a
kihűlt tojás padlóján.
- Vége a programnak - suttogta sápadtan Oszkár. - A professzor... Akiről
beszéltem neked...
- Hogy kerül ide?!
- Sehogy - mondta egykedvűen a doboz. - Csak éltem a gyanúperrel, hogy Oszkár
nem nyugszik, és megint elviszi a tojást. Lám: a laboratórium üres.
- Elakadtunk - vallotta be Oszkár.
- Tudom - felelte a tudós. - Én állítottam meg a gépet. Kikapcsoltam az
energiát.
- Ezt nem teheti velünk! - kiáltottam, s nem törtem a fejemet azon, hogyan tudja
áthidalni az időkülönbséget és kapcsolatba lépni velünk. Ha létezhet időgép,
miért ne lenne lehetséges ez is?! - A jégkorszakban vagyunk. Itt veszünk!
- Ha nem lépek közbe, bizonyosan - hangzott a válasz.
- Tessék nekem megbocsátani - esdekelt Oszkár, mint egy kisgyerek, noha már egy
esztendővel idősebb volt nálam. - Soha többé nem teszem...
- Ha egyáltalában életben maradsz, amikor visszatérsz. Elfeledted a
betegségedet?
- Nem. De elmúlt.
- Most nagyobb időtávra kerültél, s ezzel nő a veszély. A barátod nem lett
beteg?
- Kutya bajom sincs - feleltem dacosan. - Nem is volt.
- Valószínűleg a középkori apródnak sem - mondta komolyan a tudós hangja a
dobozból. - Elemeztem az esetet, ahogyan Oszkár elbeszélte. Egyedül ő tért
vissza ugyanarra az időpontra, amelyből eltávozott. Az apród közel két nappal
később érkezett haza a saját távozásának időpontjához mérten. Ön, fiatalember,
szintúgy jó félnapi késéssel, az eltávoztát követő hajnalon. Ez mentette meg
mindkettejüket a rosszulléttől. Ez az idő keszonbetegsége: a szervezetnek
akklimatizálódnia kell, és ki kell egyenlítenie a sehol sem kimutatható, mégis
megélt időtartamot. Nem szükséges hozzá azonos idő, de valamennyi kell. Egyiknek
két nap, a másiknak fél nap adódott rá, és elegendő volt. Oszkár erről nem
tudott.
- De professzor úr sem - mondta szemrehányóan Oszkár.
- Én sem - ismerte el Dávid. De mindjárt hozzátette: - Igaz, nem is bíztalak meg
azzal, hogy kipróbáld.
- Ha segíteni tetszik, annyi időt kések, amennyi kell!
- Valamennyi kelleni fog. Mert a betegség viszont annál erősebben jelentkezik,
minél messzebb mégy vissza az időben.
- Ml nem akartunk ennyire elszaladni! - védekeztem. - Csak Bertust akartuk
kiváltani. De a tojás elromlott...
- Nem romlott el. Átalakítottuk.
- Vettük észre!
- Semmit se vettetek észre! - A tudós ingerültsége csupán a tegezésből derült
ki, a géphang, amely a dobozból közvetítette, szenvtelen maradt. - Legföljebb
azt, hogy a gép a térben is mozog.
- Már tudjuk, hogyan - feleltem. - Nem volt nehéz rájönni!
- Gratulálok. - Mégis tud gúnyolódni?
- Ha visszaadja az energiát, már itt se lennénk!
- Ha nem veszem el, meglehet, már sehol se lennél. Ne feledd, hogy arra
túlszaladhatsz az időn, akár a harmadkorig, de előre nem lépheted át a saját
korodat, mert elenyészel!
- Nagyon jól tudom. Eszem ágában sem volt!
- De a gép elhozott volna, ugyanúgy, ahogyan visszafelé is tovább vitt, mint
szándékoztál jutni. A gép gyorsabb lett.
- Tapasztaltuk azt is.
- Kevés, érteni kell. Ezért volt könnyelműség, hogy Oszkár ismét ellopta. Noha
tudta, hogy foglalkozunk vele.
- Ami történt, megtörtént. Hazasegít, vagy sem?
- Szemtelen vagy, s alighanem azért, mert jól vág az agyad: tudod, hogy ha csak
én nem megyek utánad, sohasem találkozhatunk.
- Ahhoz is előbb vissza kell juttatni ezt a járművet...
- Úgy bizony. Most pedig jól figyeljetek: Oszkár programpaneljét ne
használjátok! A gépet ugyanis úgy korrigáltuk, hogy az ezeresztendősnél hosszabb
távú programok esetén tízszeres sebességgel haladjon. Oszkár paneljén te kétszáz
évre vagy programozva tőlünk. A gép ezt az utat pontosan teljesítette. De tőled
Bertus, néhány év híján, kétezer esztendő távolságra esik. A gép az ezres
nagyságrendet érzékelve a programban, önműködően tízszeres sebességre állt, s
kettő helyett húszezer esztendővel röpített vissza benneteket! Ugyanannyi
menetidő alatt...
Ez hát a megfejtés! Végigszaladt a hátamon a hideg! Így valóban könnyen
megeshetett volna, hogy eltévedünk ötven-hatvan esztendőt ügyetlenségünkben és
tudatlanságunkban, s ha egyáltalában élve úszom meg, visszatérni talán a saját
napjaimba még tudnék, de visszafiatalodni nem!
- Mire volt ez jó? - kérdeztem elfulladva.
- A tojás kísérleti gép. S nem játékszer - válaszolta röviden Dávid, és sajnos,
igaza volt. Folytatta: - A további veszedelmek elkerülése végett most pontosan
követitek az utasításaimat, s mindkettőtöket a helyére juttatom.
- Köszönjük - feleltem, s mert agyam közben teljes kapacitással működött, én is
folytattam: - De ha már így alakult, és biztos kezekbe jutottunk, nem lehetne
mégis Bertusnál megállni és kiváltani őt?
- Először is ne hízelegj. Másodszor pedig nem lehet.
- Vagy lehet, de ön nem óhajtja.
- Így is mondhatod.
- De mi szeretnénk... És most már tudjuk is, hogy mire vigyázzunk...
- Elvettem a hajtóerőt!
- Az Igaz. De anélkül haza se mehetünk. Előbb-utóbb vissza kell adnia. S akkor
megállhatunk... Vagy ön onnan, a laboratóriumból a távot is irányítani tudja?
Nem érkezett válasz. Az elevenébe találtam. Az időgép energetikailag a
laboratóriumhoz volt kötve, már kapcsolatot is tudtak teremteni vele, de a
távirányítás még nem ment.
- Végtére ott is maradhattok - jött végre a szöveg. - A mamuthús ehető, ha
rágós is. Különben nem maradt volna fönn az emberiség.
Ó, hát ijesztget a professzor úr? Megcsóváltam a fejemet, noha ezt nem
láthatta.
- Persze hogy maradhatunk - feleltem. - De marad a tojás is. Tessék mondani: nem
fog hiányozni?
- Ez közönséges zsarolás! - sziszegte a doboz.
- Csupán egy baráti kötelezettség teljesítésének vágya. Mondhatni, becsületbeli
ügy.
- De veszélyes!
- Ezt a kockázatot vállaltuk. S nem mindegy, hogy ez a tojás mikor vész el, ha
elvész: húsz vagy csak kétezer év távolában?
Megint némi szünet következett, majd egy megjegyzés:
- Ha sikerül visszatéríteni téged a huszadik századba, megkereslek...
- Köszönöm. Tessék megengedni, hogy bemutatkozzam...
- Ne, ne, ne! - vágta vissza tüstént a doboz. Majd kis szünet után hozzátette: -
Meglehet, mire pályádat befutod, leszel valaki. Olyan ember, akinek nem csupán a
sírja őrzi a nevét. Fennmarad másutt is. Talán még lexikonokban Is. Ne kívánd
tőlem, hogy ha tudom a teljes nevedet, ne nézzem meg tüstént, mi lett belőled, s
meddig éltél. Ma pedig már tudom, nem találkozhatom veled úgy, hogy e tudatból
ne áruljak el valamennyit. S belátod, hogy ez lehetetlen. Jósolni csak addig
szabad, amíg az megbízható áltudomány. Asztrológusok és tenyérjósok pénzcsináló
eszköze a hiszékeny emberek pénztárcájának kiürítésére. De aki valóban ismeri a
jövőt, annak hallgatnia kell. A következmények beláthatatlanok lennének. Hiszen
ezért is tartjuk zár alatt az időgépet. Ne mutatkozz be, és bonyolítsátok le azt
az átkozott Bertus-ügyet. Csak minél gyorsabban és simábban!
- Köszönjük, professzor úr! -mondtam elszoruló torokkal.
- Nincs mit. Megadom a géphez az új paramétereket, tápláljátok be a dobozba. És
sok szerencsét!
A tojás ismét életre kelt. Elhelyezkedtünk a láthatatlan párnákon, és míg lent
pihenésre készülődött a zabálástól elnehezült horda, bízó tekintetünket a
kétezer éve múlt jövőbe vetettük.

14.
A tojás bosszúja

- Itt a hegytetőn mégsem maradhatunk! Egyrészt, mert már egy őrtorony áll(ni
fog) rajta, másrészt még valamely írástudó rabszolga feljegyzi, és az utókor
törheti a fejét...
Aggodalmam és okoskodásom teljesen ésszerű volt. Szerencsére, mint ez Dávid
eligazításából kiderült, a tojás javításaik után nem csupán gyorsabb lett, hanem
sokkal ügyesebb is. Hamar kitanultuk a helyváltoztatás finomabb módszereit, s
már csupán a szokásos következő lépés maradt hátra: hogy az elméletet a
gyakorlatba is átültessük.
Úgy döntöttünk, hogy a tojást félúton a város és az amfiteátrum közé helyezzük,
a mezőre. Igaz, ott meglehetősen szem előtt lesz, de mégsem annyira, mint a
hegytetőn. S jelenléte elkerülhetetlen. Csupán egyet tehetünk: mielőbb
lebonyolítani a vásárlást, biztonsággal szélnek ereszteni Bertust, és azután
uzsgyi, haza!
Nekem ugyan lett volna még útközben némi elintéznivalóm, de jobbnak véltem, ha
egyelőre nem emlegetem barátom s a talán hallgatódzó tudós előtt. Majd ha sor
kerül reá, előállok vele...
Irány a jövő! - mondtuk tehát a zord jégkorszakban, s a megfelelő
ujjgyakorlatokat elvégezve, tojásunk áttetszővé változtatott falán túl hamarosan
megpillantottuk a provinciális, mégis gondosan kikövezett utacskát, amely a
várost az amfiteátrummal, illetve azzal a főúttal összekötötte, amelynek utódján
még a mi jövőnkben is forgalom lesz. Utóbbi a kor népsűrűségéhez mérten, most Is
élénknek bizonyult. Fegyveres rómaiak és batyukkal megrakott helybéli parasztok
siettek dolguk után. Az irdatlan csomagokkal terhelt öszvérek között egy-egy
gyaloghintó is feltűnt. Az izmos rabszolgák előkelő tisztviselőket vagy gazdag
kereskedőket cipeltek sebes ligetessel.
Kissé meglepett bennünket, hogy reánk jóformán ügyet sem vetettek. Némelyikük
pillantása ugyan reánk esett, de menten tovább siklott is. Azután rájöttünk
érdektelenségük okára. A rómaiak tudvalevően az országutak mellé temetkeztek.
Minden nagyobb és híresebb római utat a Köztársaság, majd a Birodalom neves
polgárainak síremlékei szegélyeznek. A vidéki utakét pedig a helybéli
nagyságoké. Közöttük állottunk mi is. Szép, fehér, sima tojásformára faragott
kő, nyilván a napokban állították föl, azért nem látták előbb. De hisz még a
felirat és az elhunyt képe sincs rávésve... No, majd jön a kőfaragó!
- Lehet ezt a bigyót (eszközt, time-matchot etcetera) forgatni? - kérdeztem.
Hogy az útnak háttal legyen a kijárat? Mégiscsak különös lenne, hogy a halott
kisétál belőle!
- Úgy állunk - mondta Oszkár. - Nálad a pénz?
Sporttáskámra ütöttem. Mivel úgy döntöttünk, hogy egyedül megyek. Valóban
gyorsan és zajmentesen kívántuk lebonyolítani az ügyletet, s ennyire
emberközelben nem szívesen hagytuk magára a tojást.
Csupán egy gondunk maradt. Menyhértet saját jól felfogott érdekéből erre az
útra nem hoztuk már el, viszont egyedül ő tudott közülünk latinul.
Szereposztásunkban ugyan ő volt a patrónusunk is, de ezt kimagyarázhattuk azzal,
hogy oly alantas feladat lebonyolítására, mint egy rabszolga kiváltása, nem
fárad maga; azért tart clienseket, hogy azok intézzék el helyette. Csak hát néma
cliensnek ki érti szavát?
A megoldást Oszkár hozta magával: két apró gombot halászott elő a zsebéből.
- Egyiket a blúzodra tűzöd, a másikat a füledbe dugod - mondta. - Húsz kilométer
távolságig jól halljuk egymást, sőt, amit tízméteres körzeten belül mások
mondanak, azt is. Most különösen, hiszen még senki sem zavarja a légkört...
Összekötöm a dobozzal is, amelyet tolmácsolásra állítok. Másodpercek alatt
minden válasz a füledben lesz latinul. Legföljebb azt hiszik majd, hogy
megfontoltan beszélsz.
- Mindig megfontoltan beszélek - igazítottam ki. - Ezután legfeljebb lassan
fogok beszélni. No, nyisd ki az ajtót, és ne kívánj szerencsét!
Azért megöleltük egymást, s alighanem közben mindketten elcsodálkoztunk egy
kissé, hogy ily rövid Idő alatt (?!) mennyire összenőttünk... De nem szóltunk
róla egy szót sem.
Kiléptem a rétre, megkerültem a tojást, és az úton, a járókelők közé vegyülve,
elindultam a gladiátorkaszárnya felé.
A bejárat még mindig ott volt, ahol majd nyomait a ferde napsütés felfedi.
Akadálytalanul léphettem be, s egy őgyelgő szolgától minden tolmácsolás nélkül
megkérdeztem:
- Domine lanista?
Meg sem lepődött, hogy fölöttébb parlagias a nyelvezetem; nyilván a helybéliek
sem irodalmi latinsággal kommunikáltak. Szó nélkül a ház belseje felé mutatott,
s én otthonosan elindultam,
A lanistát a gyakorlóudvar oszlopsorának árnyékában találtam. Ott hűsölve
figyelte a tréninget. Menten fölismert, de semmiféle öröm sem látszódott az
arcán, pedig tudhatta, hogy pénzt hoztam!
- Üdvözöllek! - mondtam, a fülemben bújóra fülelve. - Uram megbízásából jöttem a
gladiátorért, ahogyan megegyeztetek. Nálam az ára.
A lanista sajnálkozva ingatta a fejét.
- Vidd vissza, és mondd meg az uradnak, hogy a gladiátor már elkelt.
Megfordult körülöttem a világ.
- De hisz megállapodtunk!
A lanista széttárta a karját.
- Sajnálom, de aki előbb jön, és előbb fizet...
- S ki volt az? - kérdeztem, noha előre tudtam a választ.
- Őméltósága a prokonzul, Gaius Atticus - felelte savanyú képpel a lanista. -
Még az este érte küldött, mondván, hogy azért a gladiátorért, aki az ő germánját
képes volt legyőzni, semmi pénzt nem sajnál. Beláthatod, hogy a prokonzul
ajánlatának a magamfajta szegény és megvetett mutatványos nem mondhat ellent.
Vajon életben van-e még egyáltalában Bertus?!
A szegénységről vitatkozhattunk volna, de azt felfogtam, hogy a társadalmilag
kétségtelenül lenézett gladiátorpecér a provincia mindenható urának aligha
mondhatott ellent.
- S mindjárt el is vitette? - kérdeztem. A lanista szó nélkül rábólintott, s
bennem újabb gyanú támadt. - Talán már maga is útra kelt, vissza, a
székvárosba?! - tettem hozzá.
- Nélküled nem - lépett elő az oszlopsor takarásából az a katonatiszt, aki annak
idején Bertust elkapta fenn a hegyen. S mögötte a két fogdmeg is feltűnt megint.
- Bár uradat vártuk, de majd te megmondod, hol találjuk őt is - folytatta, s a
kijárat felé Intett. - Indulás!
A lanista elfordult, mintha semmi köze sem lenne a dologhoz, s ezen nem volt
mit csodálkoznom. Hiszen ő is jól tudta, hogy ez esetben többről van szó, mint
egyszerű rabszolgavásárról. S mert korábban tapasztalta, hogy mi sem vagyunk
egészen tehetetlenek, szívesen kimaradt abból az élményből, hogy a kétesélyes
nézeteltérésbe belekeveredjék.
De valóban tehetünk még valamit?
Ahogyan a marcona katonák között kifelé, majd a város felé masíroztam, nem tűnt
túlságosan biztatónak a helyzetem. Oszkár a fülembe dalolta:
- Ha a tojáshoz értek, kicsit szakadj el tőlük. Kimerevítem őket, és te simán
belépsz a nyitott ajtón.
- És Bertus? - súgtam vissza.
- Mi mindent megtettünk érte!
- Majdnem mindent - feleltem. - De addig nem hagyhatjuk sorsára, amíg van
remény... Azonkívül velem ne szúrjon ki (minden korban érthető kifejezés) egy
nyavalyás ókori hapsinger! (Ez is.) És ne röhögjön a markába...
- Szinkronban vagyunk - felelte kurtán Oszkár, és ehhez sem kellett tolmács. -
De légy nagyon óvatos!
- Mindig óvatos vagyok - feleltem, de ez annyira nem felelt meg pillanatnyi
helyzetemnek sem, hogy a barátom válaszra sem méltatta.
Így értem el, szoros kísérettel a prokonzul rendelkezésére bocsátott villát,
amelybe tegnap még szívesen látott vendégként jártam, a házigazda asztalánál
ebédeltem, s a házikisasszonnyal együtt fürödtem... Hiába no, a szerencse
forgandó; bár ez legfeljebb engem lepett meg, a kapus azonban hozzászokhatott,
mert rezzenéstelen arccal engedett be kíséretemmel a házba.
A ház urát a tablinumban, azaz éppen abban az ebédlőben találtuk, amelynek
asztalánál volt szerencsém heverészni a minap. A tiszt jelentett, és Gaius
Atticus elkomoruló arccal hallgatta.
- Tehát csak az egyiket fogtátok el - mondta. - Te hoztad a pénzt? - kérdezte
tőlem. Merészen és gőgösen válaszoltam.
- Csak nem ezért éltél vissza hatalmaddal és fogattál el? Lehetséges, hogy Róma
prokonzulja rablóvá süllyedjen?
Megmozdult, de azután tartóztatta magát. Végtére is az amfiteátrumban történtek
megfontoltságra intették, ha most fölényben érezte is magát.
- Ha urad tudná, hogy így merészelsz beszélni velem, megkorbácsoltatna - mondta.
- Nem vagyok rabszolga! - vágtam vissza.
- De még azzá lehetsz - felelte. - Patrónusod hol van?
- Nem hatalmazott föl rá, hogy erről is beszámoljak.
Legyintett.
- Majd megkeressük. Négy cohorsom van. Nem bújhatott a föld alá.
- Nincs jogod letartóztatni engem - mondtam.
- Mihez van jogom, nem te írod elő. A jog Róma. Itt én vagyok Róma. Következőleg
én vagyok a jog.
- És mi a vád?
- Több gyanús körülmény a tegnapi luduson. Annak a munusnak nem így kellett
volna végződnie. Csalás volt.
- Akkor miért vásároltad meg pénzért a gladiátort? Miért nem tartóztattad le őt
is? Ha csalt, már régen keresztre kellett volna feszítened!
Szándékosan provokáltam, de nem ugrott be. Sőt nevetett.
- Majd bolond leszek egy ilyen jó és értékes gladiátort kivégeztetni! Különben
is nem ő manipulált. Vele manipuláltatok. Nincs okom a lanistát ellenségemmé
tenni ebben a tartományban. És ötezer arany még nem vág a földhöz.
- Hogyan manipuláltunk vele? - erőltettem tovább.
- Majd elmondod.
- S ha nem?
Őszintén csodálkozott.
- Arra még nem volt példa! - felelte.
- Patrónusom vár, s a hatalma nagy. Ha nem térek vissza, számon kér rajtad.
- Rómánál nincs nagyobb hatalom - mondta gőgösen, majd türelmetlenül
hozzátette: - Elég volt a fecsegésből. Csukjátok a másikhoz!
- Közbelépjek? - súgta fülembe Oszkár, s én visszasúgtam:
- Még ne... Előbb tudni szeretném, mi van Bertussal...
Közben már megragadták a karomat, s a peristyliumon át a ház hátsó traktusába
cipeltek. Azt hittem, valami föld alatti börtönbe vetnek, de a ház nem volt
alápincézve. A gazdasági udvar egy kamrájába löktek be, s a durva fagerendákból
rótt ajtót rám csukták. Zárja nem volt, de keresztrúdját úgy rögzítették, hogy a
végét belülről nem lehetett elérni, s gyakorlatilag lakat alatt voltam.
Hunyorogva néztem körül a félhomályban, s megpillantottam a sarokban guggoló
Bertust. Egykedvűen ült ott, nyilván sorsa nagyobb türelemre szoktatta.
- Bertus rab? - kérdeztem, fölöslegesen, hiszen a helyzet önmagáért beszólt. S
mi más voltam én?
- Rab - mondta, és bólintott.
- Pel pej vele - biztattam, és a vállára tettem a kezem.
- Héon - vonta meg a vállát, és én Oszkár izgatott suttogását hallottam meg a
fülemben.
- Most mi van?! Hol vagy? Kivel beszélsz?
- Becsuktak egy fészerbe, és itt találtam Bertust - válaszoltam, és semmi kedvem
sem volt suttogni. A gladiátor csodálkozva nézett föl rám, nem értette, kivel
beszélek. Neki is hiába magyaráztam volna. S kedvem se volt hozzá. Folytattam: -
Ezenkívül egyelőre nincs veszély. De ismered a helyzetet. Megvásárolni őt már
nem lehet, ki kell szabadítani.
- Téged kell kiszabadítani - mondta józanul Oszkár.
- Most ne béníts le senkit - válaszoltam -, mert ki nyitja ki az ajtót? Kívülről
van bezárva.
- Ideje lenne hazamenni - sóhajtott Oszkár, amiben kétségtelenül igaza volt,
csak a legalkalmatlanabb pillanatban mondta ki.
- Várjuk ki az estét! Addig csak eszembe jut valami. És sötétben kisebb az
eshetősége annak, hogy valaki kupán vág, ha ki akarok sétálni a házból. Már
persze ha ebből a kuckóból kijutok.
Többel, okosabbat egyikünk se tudott mondani a másiknak. Bertus szintúgy
hallgatott. Neki alighanem nagyobb gyakorlata is volt benne.
Alkonyattal mozgás támadt az udvaron. Nagy nyikorgással eltolták a reteszt, és
az ajtó feltárult.
Egy rabszolga állt kívül, kezében két fatállal; nyilván a vacsorát hozta. Ez
némileg megnyugtatott, mert akit váratlanul el akarnak tenni láb alól, annak
miért adnának vacsorát? Bár ki tudja, hátha éppen ezért?
Amint azonban az ajtóhoz léptem, a rabszolga mellett nem csupán egy őrző
katonát pillantottam meg, hanem mögöttük még két alakot: Tulliát és egy
fáklyatartó rabszolganőt.
A prokonzul lánya elvette a fáklyát, és belépett a kamrába.
- Elmehettek! - szólt a többiekre. A szolgák elkotródtak, de a katona nem.
- Őrködnöm kell! - mondta.
- Tedd! - hagyta rá Tullia. - De az ajtót rám ne zárd!
- Annál inkább - felelte bizalmatlanul a katona.
S a maga szempontjából nem ok nélkül, mert tüstént a mikrofonba súgtam:
- Hallottad? Amíg itt van, nincs lakat rajtunk...
- Helyes - felelte Oszkár. - Már tudom, mit teszek. Semmin se lepődj meg!
Kezemben tartottam a tálat, benne valamilyen kásával, de nem nyúltam hozzá.
Bertus, aki nálam jobban volt idomítva, enni akart, de megfogtam a kezét.
Mielőtt szólhattam volna, Tullia megelőzött.
- Attól tartasz, hogy mérgezett? - kérdezte. - Nem kell félned. Apám nem ölet
meg. Szüksége van rátok.
- Egyszerűen csak jobbhoz vagyok szokva - feleltem, és letettem a tálat a
földre. - Mit akarsz tőlünk?
- Te vagy ilyen ostoba, hogy besétáltál a csapdába, vagy a patrónusod olyan
okos, hogy el se jött?
- Szemlélet kérdése - mondtam. - Én csak meg szerettem volna vásárolni a barátod
szabadságát. De apád megelőzött. A többiről már nem tehetek.
- Vásároltad volna meg tüstént! - toppantott a lány. - Vagy azt hitted, Gaius
Atticus futni hagyja Bertust?!
- Egyikünk sem szaladgál ennyi készpénzzel a zsebében - mentegetődztem. - Előbb
el kellett menni a bankba érte...
- Üres fecsegés! - dühöngött tovább. - Most hogyan segítek rajtatok?
- Szeretnél segíteni?
- Őrajta igen - mutatott Bertusra, aki még mindig a sarokban guggolt, és semmi
hajlandóságot nem mutatott arra, hogy felálljon. Azt hiszem, kissé sokkos
állapotba került, amikor a nehezen és számára némileg szintén érthetetlenül
kivívott szabadság kapujából újabb és mélyebb rabságba vettetett.
- Velem ne is törődj - hagytam rá. - De őrajta hogyan segítesz?
- Ő nem fogoly - felelte. - Ő csupán rabszolga. Ha magammal viszem innen, a
katona nem merhet ellenkezni velem...
- Próbáld meg! - hallatszott a hátunk mögül. Megfordultam. Az ajtóban Galus
Atticus állott.
- Már régen gyanús nekem, Tullia - folytatta a prokonzul olyan nyájasan, hogy a
hideg futkározott tőle a hátamon -, hogy valami közöd lehet a gladiátorhoz. De
bizonyíték nem volt rá a kezemben. Köszönöm, hogy most magad mondtad el.
- Nincs mit titkolnom! - vetette föl a fejét a lány. - Tetszik nekem a
gladiátor! Nemrégen még tábornok volt, és Rómában a vendéged!
- Hiszen éppen ez az - mondta a prokonzul. - Egy gladiátorral úgy szórakozol,
ahogyan kedved tartja. De ha egy ellenséges tábornokkal adod össze magad, az
hazaárulás.
- Békülj ki vele!
- Ezt a szenátusnak mondd, ne nekem. Máskülönben én mit mondok a szenátusnak, ha
maga elé rendel? Ha megkérdezi, mi részem van a lányom szőtte összeesküvésben?!
- Badarság! - kiáltott Tullia, és az apja bólintott.
- Itt. De Rómában a halál.
Hátrafordult, és intett az udvaron álló katonáknak. -Tegyétek a lányt egy másik
kamrába, és zárjátok jól rá is az ajtót! Tullia felsikoltott, és hátrább lépett.
- Ezt velem nem teheted! - kiáltotta, és Bertus hirtelen felállt a sarokban.
- Oszkár, hallod?! - ordítottam én is.
- Hallom és jövök! - hangzott élesen fülemben a válasz.
A prokonzul félreállott az ajtóból, a katonák benyomultak, Bertus maga mögé
tolta a lányt, és én kiáltani akartam, hogy ki ne gyere a tojásból, Oszkár,
amikor megrendült a föld, és félelmetes dübörgéssel összedőlt a villa egyik
oldala.
A peristylium közepén, a fáklyák rőtes fényében ott magasodott a tojás.
Nehéz utólag rendet és sorrendet raknom az egyszerre és hirtelen lezajlott
eseményekben. A leomló falakból vastagon felszálló por, a romok alá kerülők
sikoltozása és jajveszékelése, a pánikba esett többiek vad ordítozása és
menekülése egybeolvadt. Aki előtte semmit se látott, az azt hitte, hogy valóban
a föld reng; aki látta, amint a hatalmas, fehér, tojás alakú szikla a föld
fölött úszva mind gyorsabban közeledik, az eltakarta a szemét, s csak arra
nyitotta föl, amikor elérte az épületet, s megtorpanás nélkül áthaladt rajta.
Úgy tetszett, mintha hozzá sem érne, s mégis a fal előtte beszakadt, az épület
kártyavárként omlott össze.
Ahogyan mondani szokás: mint kés a vajon, úgy haladt át minden útjába esőn a
tojás, leomlasztva portált, oszlopot, falat, eltaposva bútort, szobrot, virágot,
szökőkutat, embert.
S megállt előttünk, a peristylium közepén. Félig vakon a portól, s fuldokolva a
füsttől, hiszen már nem csak a fáklyák égtek, hanem a feldőlt mécsesek,
eltaposott tűzhelyek nyomán minden, ami gyúlékony volt, kirohantunk a szűk
kamrából.
A tojás nyitott ajtajában Oszkár állt, és vadul integetett. Odarohantam,
beugrottam, majd megfordultam.
- Bertus! - kiáltottam. - Ide! Ide! Bertuuus!
Hiába ordítoztam azonban, Bertus eltűnt a zűrzavarban.
Talán Tulliát menti?!
De a kavargásból egyszerre kibontakozott a lány, aki szintén a gladiátor nevét
kiáltozta, s hogy megpillantott engem az ajtóban, felém rohant.
- Bertus! -sikoltozta ő is, s én nyújtottam felé a kezemet, de mielőtt
elérhettem volna, hirtelen fölbukott.
Hátából egy tőr ezüstözött nyele állott ki. S mögötte tébolyult tekintettel
Gaius Atticus tűnt föl.
Magánkívül volt, s hogy földre zuhanó lánya mögött én bukkantam föl, immár
fegyvertelen kézzel nekem rontott, hogy torkon ragadjon. Ösztönösen hátráltam,
de ő jött utánam, s már bent volt a tojásban. Hatalmas, kövér és erős teste
szinte elfedett, képtelen voltam lerázni magamról.
- Oszkár... Segíts! - lihegtem fulladozva, s Oszkár megnyomta a gombot.
A tojás másodpercenként százesztendős sebességgel meglódult, és a rám boruló
árnyék azonnal szertefoszlott.
Mire feltápászkodtam, már csak néhány csontszilánk, koponyatető és
ruhafoszlányok hevertek a padlón. Semmi több.
- Sajnálom - suttogta halálsápadtan Oszkár, és lefékezte a száguldó időgépet. -
Nem lehettem mást...
De hát mit tett?! Mi történt voltaképpen?
Mielőtt Dávid elmagyarázta volna nekünk az átalakított időgép működését, nem
tudtuk a térben megmozdítani, ha egyidejűleg nem mozgott az időben is. De
megfelelő kapcsolással erre is nyílt lehetőség, mert ugyan a kettő változatlanul
együtt mozgott, de az idő mindig halad, következőleg a tojást a látszólagos
jelenben is irányítani lehetett egyik helyről a másikra.
Oszkár a veszélyhelyzetben nem talált jobb megoldást, mint azt, hogy erőszakkal
szabadítson ki. S mivel más fegyver nem volt velünk, a tojást használta annak.
Elindult vele a villa felé, s nem sejtve bár, hogy mi lesz a következménye, nem
állt meg a falak előtt. Bízott abban, hogy a tojás sérthetetlen, és ha szilárd
felülettel találkozik, annak kell engednie!
Így is történt. A tojás áthaladt az épületen, elsodort és letaposott minden
útjába esőt. A többi ebből következett.
A prokonzul egy másodperc alatt leélte életét, s már el is porladt. Nem akartuk
megölni, maga választotta sorsai. S nem is öltük meg: betelt az ideje...
Aligha ő volt az egyetlen államférfi a római birodalom történetében, aki
nyomtalanul eltűnt a barbárok földjén!
Való igaz: és Bertus?
Nyilván élt a kínálkozó egérúttal, és menekült. Talán sikerült is neki. A
teljes zűrzavarban ás felfordulásban ugyan ki törődött volna vele?! Mi megtettük
érte, amit tehettünk, s ha nem is úgy, ahogyan terveztük, de elhoztuk neki a
szabadulás lehetőségét. Hogyan élt vele, hogyan sikerült élnie vele, már így se,
úgy se rajtunk múlott. Mi csak szerencsét és boldogságot kívánhattunk volna
neki. S kívántunk is, utólag s távolból!
De honnan?
Hol, merre, és főként: mikor járhatunk?
Oszkár kissé borzongva a maradványokra mutatott.
- Ezt nem vihetjük haza... Valahogyan meg kellene szabadulnunk tőle.
De hisz ez éppen kapóra jön! Nem kell kérnem, rábeszélnem, hogy azt a bizonyos
kívánságomat még teljesítse! A prokonzul utolsó cselekedeteként lehetőséget
kínál hozzá... Őérte különben nem éreztem sajnálkozást, és megrendülést sem
miatta. Csak azt kapta vissza, amit valószínűleg nekem szánt. S az aligha lett
volna annyira fájdalommentes, mint az Ő vége...
- Ó, róla én szívesen gondoskodom! - mondtam fapofával Oszkárnak. - Fölviszel az
alsó várba, és én elásom... Ha valaki véletlenül rálelne, még a radioaktív
elemzés se mutatna ki róla mást, mint azt, hogy kétezer éves csontok...
- De a főtéren hagytad a mopededet - emlékeztetett Oszkár.
- Nem baj... - legyintettem. - Aztán majd elviszel oda is.
- Hogyhogy aztán?
- Nos, úgy gondoltam, ha már meg kell állni, tegyük ezt valamivel előbb, és
nézzük meg, kik törték össze Veronika korsóit?
- Te bolond vagy! - támadt rám Oszkár. - így sose lesz vége a bonyodalmaknak!
Nem volt még elég?!
- A főtéren mégsem áshatom el ezt - mutattam a maradványokra. - S mi az a fél
nap? Vagy inkább viszed magaddal a laboratóriumba?
Oszkár mélyet lélegzett, és a dobozzal kezdett foglalkozni. Alighanem azt
élvezte igazán: most, hogy sokoldalú és engedelmes eszközzé vált, mi mindenre
jó! S finoman, puhán elindította...
Hamarosan ismét a csendes egykori várudvaron landoltunk. Kiléptem a meleg,
nyári éjszakába, kezemben egy fóliazacskóval, benne a további időút alatt még
jobban összetöppedt csontmaradványokkal és ruhadarabokkal. Gödröt kapartam a
bokrok között, és beleszórtam a zacskó tartalmát. Egyszerűbb lett volna
zacskóstul elásni, de azt tényleg ki magyarázná meg, ha valaki mégis rábukkan,
hogy a kétezer esztendős csontok miként kerültek huszadik századbeli
csomagolásba?
Éppen csak visszaértem a tojáshoz, amikor a hegycsúcs felöl mozgás, lépések
zaja hallatszott: a lelet-rablók voltak azok. Két alak lopakodott lefelé,
kezükben szerszám és szatyor.
Az egyiket megismertem, Veronika napszámosa volt. Ő tért tehát vissza
valamelyik barátjával vagy szomszédjával!
- Utánuk lopódzom - suttogtam -, és megnézem, hová mennek...
- Itt maradsz! - felelte határozottan Oszkár. - Először is, ha felismerted,
nyomára bukkanhatsz világosban is. Másodszor elfeleded, hogy nemsokára meg kell
érkeznünk! Ezen a hajnalon jöttünk, hogy megkeressük a sestertiusokat... Nem
érkezhetünk meg ugyanoda másodszor is! Nem találkozhatsz szembe önmagaddal!
Ez volt az a pillanat, amikor feladtam.
Múlt és jelen, utazásaink újra és újra fáradt fejemben összekavarodtak, s zúgó
áradatban fordultak ellenem.
- Igazad van, Oszkár - mondtam csendesen. - Elfáradtunk. Abba kell hagyni!
Köszönöm, hogy értem jöttél. Köszönöm, hogy megmutattad a vilagot. És köszönöm,
hogy megmentetted az életemet. De most vigyél haza! Ígérem, hogy sosem
felejtelek el. S talán te is emlékezni fogsz majd rám; hiszen jól mulattunk, nem
igaz?
- Bizony - felelte Oszkár, és nem nézett rám.
Így azután talán már sosem fogom megtudni, hogy utánunk két évszázad múlva
sírnak-e még az emberek.

15.
Mélységes mély...

Kellemesen sütött a nap; az égen bodor bárányfel-hőcskék úsztak, hogy ha mégis

melegem kezdene lenni, árnyékukkal hűsítsenek. Minden olyan volt éppen, mint a
mesében.
Még a gyík is, velem szemben.
Az egyik kövön ültem én, természetesen az egykori alsó vár udvarán, hol is
lehettem volna másutt? A másik kövön ült a gyík; már amennyire egy gyík ülni
képes. Annyi bizonyos, hogy ő is napozott, miközben azon törhette a fejét, hogy
megbízhat-e bennem?
Kezem ügyében tartottam a lepkehálót. Húgomét, de az is lehet, még a dédanyámé
volt, mert ugyan ki fogdos manapság lepkéket?
Persze ki fogdos gyíkokat? Mégis én éppen azért ültem Itt, hogy végre fülön
csípjek egy gyíkot. Semmi oka sem lehetett rá, hogy megbízzék bennem.
Torka ritmikusan libegett, kezem a háló nyéléi szorította. Már mozdultam,
amikor árnyék vetődött mindkettőnkre, és nem a felhőkből. A gyík farka rebbent
egyet, s az állat villámgyorsan bebújt a kövek közé, én pedig hátra- és
feltekintettem.
Veronika állt mögöttem. Láthatóan cseppet sem zavarta, hogy drámai pillanatban
zavart meg. Sajnos, Veronika képtelen volt haragot lobbantani szívemben, még
Branovitsostul sem. Magam mellé mutattam, hogy foglaljon helyet. A szemben lévő
kőre változatlanul a gyík jegye volt érvényes.
- Két fibula, egy karkötő, egy köves gyűrű és egy fél pár sarkantyú - mondta
Veronika. - Az utóbbi sárgarézből, erősen oxidálva. El nem tudom képzelni, minek
kellett nekik.
- Nem nagyon nézegethettek a sötétben, és bizonyára siettek is - feleltem. - Szó
nélkül visszaadták?
- Némi hatósági biztatásra... Egyre nehezebb megfelelő embert kapni, kénytelenek
vagyunk alkalmi napszámosokkal dolgozni. Nem is értem, hogyan ismerhettél rá!
- Jó az arcmemóriám...
- Éjszaka? Mit kerestél te itt egyáltalában éjszaka? A gyíkok holdfényben nem
járnak!
- Ezt akartam megcáfolni - vágtam rá kapásból, de Veronika nevetett. - Hiszem,
ha akarom! - mondta, majd békítőén hozzátette: - Isten ments, hogy a
magánügyeidbe avatkozzam... Akármiért jártál itt éjnek évadján, jókor jöttél. A
leletek értékesek, és segítenek a kor behatárolásban. Nem túl jelentős vár ez,
de azért mozgalmas a története, különösen a korai középkorban...
- Hajaj! - csúszott ki a számon. Lapos oldalpillantást vetett rám, de azután úgy
tett, mintha nem hallotta volna meg. Az udvar sarka felé intett.
- Szerinted ott kellene keresni a várkutat? - mondta, és feltűnt nekem, hogy az
első szót megnyomta.
- Miért, valami ilyesmit mondtam volna? - kérdeztem vissza ártatlanul.
- Ha kitisztítottuk a fenti ciszternát, és az állagmegóvásra szánt pénzből marad
valami, akkor huzatok egy kutatóárkot azon a helyen. Ha tényleg ott volt a kút,
rá kell bukkannunk!
- Minek ahhoz pénz? - kérdeztem, esküszöm, minden él nélkül. - Nem kérheted meg
a Branovits csapatát, hogy megint ásót ragadjon?
- Kérhetném, de nem kérem - felelte nagyon határozottan, és én ugyan minek
forszírozzam? Csakhogy hozzátette: - Jószerével azt sem tudom, te mit
kerestettél velük a focipálya mellett? Valami meglepetésről regéltek...
- Vedd olybá, hogy nem sikerült - ütöttem el a választ. Csak maradt még benne
abból a tapintatból, amivel leszállt az imént éjszakai kirándulásomról is!
Látszólag nem erőltette tovább. Ábrándozni kezdett.
- Persze ha a történelemben vagy a levéltárakban valami fogósabb adatot
találnánk erről a várról, valami kis szakmai szenzációt, mindjárt több figyelem
jutna rá. És persze pénz is!
- Hát kutass! - biztattam, de ő vállat vont.
- Ez egy peches vár. Mert a feljegyzések szerint valaha még csoda is esett
benne... A várúr lánya éppen eljegyzése előtt meghalt, de a ravatalon feltámadt,
és mégis férjhez ment. Ha egyáltalában igaz valami a történetből, szegény lány
alaposan elájulhatott vagy kómába eshetett. Ebből lett a csoda, mire a
legendaköltés tüstént beleszőtte, hogy azért történt mindez az eljegyzésén, mert
nem ahhoz akarták hozzáadni, akit szeretett. De a csodálatos életre kelés után
persze a szerelmesek egymásé lehettek...
-Talán éppen itt, ezen az udvaron történt - jegyeztem meg, mivel a szívem
nagyot dobbant. Ha tudnád! Veronika megint lapos oldalpillantást vetett rám, de
szárazon csak annyit mondott:
- Akárhol történt, ennek a várnak semmi haszna sem lett belőle. A leányzót a
férje a saját birtokára vitte, a Fekete-erdőbe, ott éltek boldogan, amíg tényleg
meg nem haltak, s vitték magukkal a csodát is oda. Ott lett Ludmillából, mert ez
volt a kis csaj neve, szent, sírjából kegyhely, amit a zarándokok serege keres
föl. Először csak a boldogtalan szerelmesek jártak oda, mert azt tartották, hogy
ha térden kúsznak föl az ötvenhárom lépcsőn a sírig, akkor szerelmük viszonzásra
lel. De mert a zarándokok fogadása és tartása a legzsírosabb üzletek közé
tartozik, a kegyhely tulajdonosai elterjesztették, hogy Ludmilla a sántákat is
meggyógyítja, továbbá a meddőket, görvélykórosakat és különösen a szénanáthát!
Ez a sok hülyeség egyre boldogabbá tett! Hiszen akkor mégiscsak jártam én
valaha ebben a várban! Ismertem Ludmillát, és most már azt is tudom, hogy
távoztunk után Konrád úr tartotta szavát. Menyhértünk elvitte a lányt családja
ősi fészkébe, és véle ment csodálatos feltámadásának híre is! S tényleg, mint a
mesében, boldogan éltek, míg meg nem haltak...
Oly hálás voltam e késői Információért Veronikának (bár egyben rettentően
sajnáltam, hogy Oszkárnak nem mondhatom el!), hogy megpróbáltam óvatosan
segíteni neki.
- Arról nincs feljegyzés vagy szájhagyomány, hogy az a lány nem egészen magától
kelt életre? Hogy, mit tudom én, lejött az égből valami angyal vagy efféle, és
besegített...?
- No lám, milyen tájékozott vagy mégis? - nézett most már egyenesen rám
Veronika, és egyre zaklatottabb lettem: ráhibáztam valamire, amiről nem tudok,
vagy csak ugrat?
- Már csak azért mondom - hebegtem -, mert az akár történhetett volna itt, ebben
a várban, azaz ezen az udvaron is, és akkor valami alapon ide is lehetne
zarándokhelyet telepíteni!
- Aha! - fordult el Veronika. - Csak az a baj, hogy a tudomány nem ismer
csodákat. Nem gondolod, hogy mégiscsak furcsa lenne, ha az Akadémia alapítana
kegyhelyeket?! Nem, barátom, sajnos ezzel az ötlettel elkéstél. Előbb kellett
volna...
Ha előbb jut az eszembe, biz' isten, megcsináltam volna!
De hát erről immár szó sem lehet... S jobb lenne talán, ha ezzel a kényes
témával felhagyunk... Még eljárhat a szám.
Veronika azonban, akár sejtett valamit, akár csak egyszerűen kíváncsi volt, ami
az ő esetében vélhető szakmai ártalomnak is, bár látszólag más témára tért,
szívósan körözött ugyanakörül.
- Említetted a Branovits csapatát - mondta könnyedén más témára térve. -
Megvizsgáltam azt a kutatóárkot is, amit te ásattál velük meglepetésül. Csak
azért említem, mert tényleg római kori falmaradványokra leltél... Még nem tudom,
mi lehetett a rendeltetése, de többször átépíthették. Egyszer tűz pusztította
el, az elszenesedett gerendák könnyen konzerválódnak, megtaláltuk a szilánkjait.
És csontokat is találtunk... Lehet, hogy a födém omlott rá a
szerencsétlenekre...
 Elhallgatott, mintha várna valamire, de én már óvatosan tartottam a számat. Kis
szünet után, hogy nem mondtam és nem is kérdeztem semmit, folytatta:
- A különös csak az, hogy ott, ahol te is keresgéltél, a sarokban, valami
gödörféle lehetett a padozaton... Be volt ugyan tömve, de jóval lazább, és nem
is egészen oda való törmelékkel. Kétségtelenül korábban ásott gödör lehetett...
Puff neki! Tehát hiába tömtem be, a szakértő szemet nem lehet megtéveszteni.
Utolsó kísérletként megjátszottam az érdeklődőt.
- Marha titokzatos! -mondtam, kissé hamisra sikeredett hangon - Rájöttél, mire
ásták?
- Csak sejtem, de hiányzik a bizonyíték.
- Micsoda?
- Kiskanállal, de szó szerint azzal, rámoltam ki a gödörből a törmeléket, és a
szűz alján néhány római seslertiusra bukkantam. Jobbára császárkori
aranypénzekre, négyre vagy ötre...
Elképedtem! Hogyan kerülhettek oda?! Annyi bizonyos, én egy darabot sem
ejtettem el... Nem is ejthettem! A pénzek egyetlen kemény tömbbé kövülve
rejtőztek a korsóban, ráadásul annak száját még földdugó zárta is el!
Megfoghatatlan... Agyamban zakatolva jártak a gondolatok, s közöttük újra láttam
a korsó tulajdonosát, amint igyekszik elrejteni kincsét; láttam a rátámadó
barbárt... Láttam, ahogyan vívnak, s ahogyan együtt a gödörbe zuhannak!
Az emlékezetben újraéledő látvány felzaklatott, de hirtelen világosságot is
gyújtott fejemben: még akkor hullhatott ki a megtömött korsóból az a néhány
arany, s eshetett mellé, a gödör aljába! Nem vették észre ők sem, s persze nem
vettem észre én sem.
Azért maradtak ott, hogy eláruljanak?!
- Ki gondolta volna - próbálkoztam száraz torokkal, de felhagytam a
magyarázkodással.
- Meglehet, a holtak zsebéből estek ki - segített Veronika. - Zsebük persze nem
volt, de övükre kötött pénzeszacskójuk igen. Csak tudod, ahhoz meg kissé kevés
az a négy-öt érme...
- Régen kaptak fizetést, elköltötték - nyegléskedtem, de Veronika a fejét
ingatta, s mintha nem is hallotta volna.
- Tudod, az ilyen gödröket, főleg fal mellé, sarokba, akkor szokták ásni, ha
valamit el akartak rejteni. Valami értékeset. Valami kincset. Mondjuk aranyat.
Akár egy egész korsóval. No persze ez csupán feltételezés. Hiányzik a
bizonyíték.
- A korsó? - nyögtem, hogy mondjak valamit.
- Meg a többi arany...
Utálatos, ahogyan a legkényelmetlenebb szavakat meg tudja nyomni! S éppen ő,
aki nekem... Hűha! Veronika tudja, hogy nálam vannak a sestertiusokl Rájött...
De hogyan???
- A régészet nem csupán ásatásból, a főid mélyének kapargatásából áll - mondta,
mintha csak válaszolna nekem, válaszolna a ki sem mondott szavaimra. - Legszebb
benne a következtetés. Ahogyan az apró, többnyire összefüggéstelen,
megfejthetetlennek tűnő nyomokból összeáll az egész, a múlt! Ahogy, mint a
puzzle darabkái, sokáig akkor is értelmetlenek, ha már jórészt együtt vannak,
csak az utolsó elem adja meg az egész értelmét!
- S az a hiányzó aranyak?
- Nem! - csattant föl váratlanul Veronika. - Hanem az, hogy mi az ördögöt
kerestél te ott olyat, amiért egy egész futballcsapatot is képes voltál
mozgósítani, tartalékostul! - Nagyon keményen rám nézett. - Ez hiányzik nekem
igazán a képből!
Nincs tovább! Hazudni persze lehetne, olykor szükséges is, de én hazudjak
Veronikának?
Csakhogy: ha az igazat mondom, azt hiszi el legkevésbé!
De ha nem hiszi el, ha nekem nem hiszi el, akkor tovább mit érdekel engem, hogy
egyáltalában mit hisz…
Mély lélegzetet vettem, és én is a szeme közé néztem.
- Szükségem volt azokra az aranyakra - feleltem -, hogy kiváltsam vele a
rabszolgaságból Bertust, a gladiátort. S mivel tudtam, hogy azok a sestertiusok
ott vannak, az volt a legegyszerűbb, ha kiásom őket.
Vártam, hogy kinevet, vártam, hogy faképnél hagy. Ehelyett azt kérdezte:
- És kiváltottad?
- Nem. A pénz megmaradt. Holnap beviszem neked a múzeumba.
- Köszönöm. Mi történt Bertussal, a gladiátorral?
- Előbb kell kezdenem. Ott, ahol először jöttem ki ide az alsó várba, hogy
fogjak néhány gyíkot. Emlékszel? Még meséltem is neked, mire kellenek.
Filmtrükkhöz. Már itt csücsült az első az orrom előtt, amikor...
Tartottam egy lélegzetnyi szünetet, mert még lett volna lehetőségem arra, hogy
elkanyarodjam, s valami prózaibb történettel álljak elő. De már ha eszembe
jutott volna is, sem teszem. A próba már nem az enyém volt, hanem Veronikáé.
Neki kellett állania.
S elmondtam rendre mindent; a tojást és Oszkárt; Menyhértet és Ludmillát;
Balambért és a lovagi tornát. A nomádokat az amfiteátrum előtt, a félig elásott
korsót és a párviadalt. Bertust és Tulliát; a prokonzult és a gladiátorviadalt.
Ludmilla életre támasztását és Oszkár betegségét, ahogyan tőle hallottam; a
jégkorszakot és Dávidot az átalakított tojással.
S végül az ellopott gladiátort és a prokonzul halálát...
- Ott találod a koponyáját - mutattam a bokrok tövére, ahová elkapartam. - Azon
az éjszakán rejtettem el, amikor a te leletrablóidat meglestem - fejeztem be
történetemet, amelyet szó nélkül hallgatott végig. S mivel utána sem szólt egy
árva szót sem, akár annyit se, hogy érdekeseket tudsz álmodni, kissé rekedten a
történettől, de minden indulat nélkül tettem hozzá: - Persze tudom én, hogy
mindez túl hihetetlen, már csak azért Is, mert az időutazáshoz elsősorban nem is
időgép kell, hanem idő, az meg nem is létezik! A világ csak van, se eleje, se
vége, egyfolytában létezik, csupán mi emberek szabdaljuk fel darabokra, hogy
megértsük, meg számolni tudjuk a napokat születéstől halálig. De az, hogy év,
csak nekünk jelent valamit: ennyi idő alatt járja körül a Föld a Napot. De kint
a világűrben, ahol a Föld is meg a Nap is, de még az egész Galaktika is csupán
egy vacak porszem, ennek az évnek semmi jelentősége, semmi értelme! Ha valahol a
mindenségben élnek más értelmes élőlények, egészen más feltételek között, semmit
sem tudnának kezdeni ezzel a mi időnkkel, aminek egyedül csak nekünk lehet
értelme... Még akkor is, ha így magam sem tudom, hol jártam én. Az előhívott
filmen, amit a jégkorszakban exponáltam, nincs semmi; üres. De valahonnan
mégiscsak értesülnöm kellett az elásott arany helyéről, Ludmilla feltámadásáról
vagy az öreg kút, az amfiteátrum és a lanista házáról, amelyeket, ha a helyükön
ásni kezdel, fejemet teszem reá, hogy megtalálsz!
Ennél többet már igazán nem mondhattam. Elhallgattam, és elhatároztam, hogy ha
minderre sem szól semmit, odaadom az aranyakat, és felőlem akár hiheti azt is,
hogy meg akartam fújni (elcsenni, átprogramozni - hát már ennek Is semmi
értelme, hol a doboz, amely fordítgatná, s létezett, létezik, létezni fog-e
egyáltalában?).
Veronika azonban válaszolt.
- Az idő mértéke valóban emberi találmány - mondja, mintha a történetet, amelyet
előtte elmondtam, nem is hallotta volna. - De maga az idő, mint természeti
jelenség, létezik. Éppúgy az anyag egyik megjelenési formája, mint a mozgás és a
tér, amelyben az anyag jelen van. A világ éppen attól kerek, egész és valós - s
nem csupán egy álom, mely benned él -, hogy ezek a dolgok együtt léteznek, sőt:
feltételezik egymást. Az anyag, amiből a világ, az atomrészecskéken kezdve a
csillagrendszerekig, felépül, csak azért és azáltal létezhet, hogy mozog, hogy
van miben mozognia, és van mikor mozognia. Közülük bármelyiket elhagyod,
megszűnik az egész, mert nélkülük nem tud létezni. De persze nem hagyhatod el,
mert van, hiszen itt ülsz te, itt ülök én, itt a vár, itt a Föld, és bár már
lemenőben a mai napra, de itt a Nap is. Ez mind tagadhatatlan.
- De itt lehet-e az, ami volt?! - vágtam közbe, kissé türelmetlenül.
- Jó kérdés - bólintott Veronika -, bárha mind ez ideig sok gyakorlati értelmét
nem láttuk. Legfeljebb szórakoztunk vele, a fantáziadús írók regényeket írtak
róla... Noha nem nagyon veszik észre, hogy a múlt megidézéséhez egyre kevésbé
szükséges időgép. A múltat egyszerűen rögzítjük, amikor még jelen, és bármikor
újrajátszhatjuk. Először csak filmről, azután videoszalagról, s nyilván még nem
ezek a technika utolsó lehetőségei. De nem is az eszköz a fontos, hanem maga a
tény: az első filmhíradók úgy készültek, hogy a felvevőgép ott sem volt az
eseménynél, utólag rendezték meg újra, díszletben, színészekkel. Azután a kamera
mozgékonyabb lett, és mind több helyre el tudott menni. A televízióskamera pedig
ma úgyszólván minden eseménynél jelen van, s már a család is videózhat. Tehát a
történelmet meg a privát ügyeket mind konzerválhatod, és bármikor beülhetsz
otthon a fotelodba, és az az időgép: újra láthatod belőle, ami egy esztendeje és
ami tíz éve történt. S lassan már azt is, ami egy évszázada!
- De nem mehetek bele a képbe! Nem is avatkozhatom bele a történelembe!
- A beavatkozástól a te Oszkárod is óvott téged. De azt hiszem, „belemenni" a
képbe semmilyen időgéppel sem lehet, a mai tudásunk szerint. Nem a technikai
tudást értem ez alatt, mert az rohamosan változik. Az elvet kellene átértékelni,
és az már bonyolultabb. Mert miről is van szó? Mindaz, ami a Földön történik, az
kisugárzódik a világűrbe, és úgy halad benne elvileg a végtelenségig, bár egyre
gyengülve, mint a csillagok fénye érkezik hozzánk. Tehát ha valahol, mondjuk,
tíz fényév távolban ül egy szemlélő, és fel tudja részleteire bontani a fényt,
ami a Földről őhozzá elér, folyamatosan láthatná mindazt, ami tíz évvel előbb
itt történt. Ugyanez abszurdul, vagy ha tetszik, blődebbül: ha te a fény
sebességénél gyorsabban tudnál haladni, akkor megelőzhetnéd ugyanezt a földi
kisugárzást, és elébe téve egy képzeletbeli óriási mozivásznat, egy ugyancsak
képzeletbeli lencserendszeren át, mint a vetítőgépé, végignézhetnél olyan
eseményeket, amelyek indulásod előtt történtek, de te lekörözted őket, s várod,
hogy hozzádig elérkezzenek. Valójában ez ugyanaz a mozi, mint amit otthon nézel,
csak kissé komplikáltabb és valószínűtlenebb. - Azonkívül csak az lenne benne
látható, ami a szabadban történik és nappal. A falak elnyelik a fényt, sosem
juthat ki a világűrbe. S az se, ami a sötétben történik!
- Ez részletkérdés - legyintett Veronika. - Végtére nem feltétlenül kell
ragaszkodnunk a látható hullámhosszokhoz. Számtalan más sugárzás is van,
amelyeknek itt a Földön sem akadálya a szilárd test. A rádióhullámok is
áthatolnak rajta, és hány még. De beavatkozni se így, se úgy nem lehet!
- Hacsak meg nem változik közben az elv is - kaptam rá a témára. - Mert ugye az
is elv volt, hogy a Nap forog a Föld körül!
- Nem. Az csupán tévedés volt. Legfeljebb arra jó példa, hogy miként lehet
összetéveszteni a látszatot a valósággal. Autóban is előfordul, hogy álló
helyzetben úgy érzed, gurulsz hátra, pedig csak a melletted lévő kocsi indult
el... A te Oszkárod jövendő tudósai azonban fölöttébb bölcsek, amikor időgépüket
lakat alá zárják. Végtére is, ha nem csupán nézni szeretnéd a múltat, hanem
jelen lenni is óhajtasz benne, akkor az abszurd helyzetek sorozatával
találkozol. Vagy nem okozott gondot neked, mit szól majd a gladiátor-
tulajdonosod a császárkori pénzekhez? Kétségtelen, hogy az emberiség
történetének nagyobb felében a csoda működőképes realitásként volt jelen az
emberek tudatában, amellyel számos érthetetlen dologra válaszolni lehetett; de a
pénz túlságosan hétköznapi eszköz ahhoz, hogy egykönnyen beilleszthető legyen
bármikor is a csodák világába... Megjegyzem, vissza is hoztad.
- Az csak a véletlennek köszönhető - ellenkeztem. - Végtére is, ha a prokonzul
nem olyan dühös, nem viszi el az orrom elöl Bertust, és akkor a lanista szó
nélkül eladja nekem!
- Ha a nagyanyámnak kereke lett volna, omnibusz lett volna, szokta volt
mondogatni egykori klasszika-filológia professzorom - nevetett Veronika. - Jobb,
ha nem bonyolódunk bele abba, hogy mi véletlen, mi nem, s ha mégis az, véletlen-
e egyáltalában. Ne feledd, amire Oszkár figyelmeztetett: te még véletlenül sem
találkozhatsz szembe önmagaddal! De nem itt van a kutya elásva. A múlt
megváltoztatása azért abszurd, mert ha egyáltalában lehetséges is lenne, akkor a
megváltozott múlt lenne a változatlan múlt.
- Ne haragudj, Veronika, de ez nekem magas...
- Csodát az. Figyelj ide! Teszem azt, beülsz a tojásodba, visszavonatozol vele a
marengói csatatérre, és egy jó távcsöves puskával szíven trafálod az ifjú,
pályája elején álló Napóleont. Hoppá: nincs császárság, nincs oroszországi
hadjárat és így tovább. Utána szépen visszajössz, előveszed a
történelemtankönyvedet, és lám, mit olvasol benne? Hogy egy puskagolyó derékba
törte Napóleon pályáját, és utána ez meg ez történt. Mert te csak hiszed, hogy
utólag léptél közbe.
Jóllehet, ami történt, akkor történt, és az a történelem. S akárhányszor
változtatnád meg, mindig az utolsó lenne az érvényes, a megváltoztathatatlan. A
többi csak játék, káprázat. S ráadásul legfeljebb neked lenne fontos, meg persze
szegény Napóleonnak; ámbár hiányérzete neki sem lenne, mivel aki nem él, annak
nem hiányzik semmi; s amit nem élünk meg, arról legföljebb ábrándozhatunk, hogy
elmulasztottuk, de nem jut eszünkbe, hogy bárki is visszavette tőlünk.
- Ez mind nagyon igaz meg bölcs dolog lehet - ismertem el. - De akkor miért jut
annyiszor eszünkbe, hogy de jó lenne azt, ami már megtörtént, másként csinálni,
kijavítani?
- Mert utólag mindig okosabbak vagyunk, és szégyelljük, legalább magunk előtt,
hogy elszúrtuk a dolgot. Olykor történelmi méretekben is. Jóllehet a történelem
nem Napóleonon múlik, noha nagyon úgy látszik. Ha Napóleont Marengónál eltalálta
egy golyó, aminek fölöttébb ki volt téve, mert vakmerő ember volt, és kiment a
tűzvonalba, nos, ha ottmarad, akkor a francia történelemből ugyan hiányozna
tatán egy heroikus és vitatott figura, de a polgári átalakulás, amely a
forradalommal kezdődött, így vagy úgy, de mindenképpen végbemegy. Ne feledd,
hogy bármily furcsának is hangzik ez már a mi fülünkben, de Napóleon a francia
köztársaság császárának nevezte magát! Az, amit mi közönségesen történelemnek
mondunk, az csupán hol szórakoztató, hol véres külsősége a társadalom
fejlődésének, változásának. Nincs és nem is lehet soha olyan időgép, amely
segíthetne abban, hogy teszem azt, a feudalizmus fennmaradjon. És ez a lényeg.
Szerettem volna ellentmondani, de Veronikának alighanem igaza volt. Már csak a
rend kedvéért kérdeztem meg:
- Hát a jövő?
Ezen egy kicsit eltöprengett, ami érthető, hiszen a régész a múltban él, arra
van hitelesítve.
- Attól Oszkár is óvott - felelte azután óvatosan. - A jövő sosincs előre
kitalálva. Csak elképzelni és tervezni lehet. De őszintén szólva a legritkább
esetben jön be; valahogyan mindig másként alakul. Hol jobban, hol rosszabbul, de
még ez a minősítés is viszonylagos. A lényeg, hogy: másként. Akárki találta ki a
te vagy a ti időgépeteket, eszébe sem jutott előre utazni vele. Sem elme, sem
gép nem lehetséges, amely tudná, hová menjen...
Játszottam a kavicsokkal, és már nem nagyon érdekelt, hogy ezzel elriasztom a
gyíkokat. Szomorú voltam.
- Lehetséges, hogy te nem is hiszed az én történetemet? - kérdeztem kis idő
után csöndesen. Veronika átölelte a vállamat (biztosan a Branovitsét is átöleli,
de ez más).
- „Mélységes mély a múltnak kútja", mondja Thomas Mann… „Ne mondjuk inkább
feneketlennek?... Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag
és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik..." Mit számit
akkor, hogy én mit hiszek? Te valahogyan bizonyára átélted.
- Bizonyára át. S hidd el, Veronika, gyönyörű volt.
Ha olykor veszélyes, ha olykor ostoba is, de gyönyörű.
Nem szívesen hinném azt, hogy álmodtam csupán az egészet!
Pedig most következett a legszebb: Veronika puhán és kedvesen homlokon csókolt,
és lágyan így szólt:
- De hiszen egyvégtében azt magyarázom neked, hogy csupán a múlt végleges; a
jövőben még minden lehetséges...
- Hát persze - lélegeztem nagyot, és feltekintettem.
A tojás ott állott a várudvar közepén. Fehér-sárgán, simán és titokzatosan
lebegett a felszín fölött.
Oldalra sandítottam, Veronikára, de az ő arca rezzenetlen maradt. A
bizonytalanság elszorította a torkomat, csak nehezen jutottam újra szóhoz.
Suttogva, hogy a kép meg ne rezdüljön, de mégis jól hallhatóan kérdeztem:
- Veronika! Te is látod?
A lány azonban nem válaszolt. Vártam egy kis ideig, de hát éppen ez az: az idő
múlott, a kiadó terminusa lejárt, a nyomda sürgetett, az olvasó
türelmetlenkedett, s én nem tehettem mást, mint vonakodva bár, de leírtam, hogy

VÉGE