Csoóri Sándor

Tudósítás a toronyból

Puszta az orgonásdomb alatt

Falu, szélfújásban
Otthoni változások
Egy nap a szőlőben
Tudósítás a toronyból

Puszta az orgonásdomb alatt

A PUSZTÁT én csak Illyés könyvéből ismertem eddig. De túl a könyv látóhatárán, amit a
valóságban láttam belőle, azt is, szinte varázs és kényszer alatt, az ő tekintetével néztem meg.
Gyerekkori emlékeim jelentéktelenek és halványak, pedig három-négy puszta is volt
körülöttünk, egyik-másik teljesen beékelődve a falum határába. Laja- és Borbála-pusztáig
gyakran mi is elcsavarogtunk, kis mezítlábas előőrsök, de a bokrok és a gesztenyefák védelme
alatt nagy ívben kikerültük a hosszúkás, barakkszerű házakat és a karámban heverő
gőbölöket. Messziről kémlelve néztünk meg mindent, akárha vademberek házatáján járnánk.
De néha vasárnapokon fölengedett az idegenség. Bál volt a pusztán, és a falusi legények,
lányok után mi, gyerekek is kiszivárogtunk. Ilyenkor nem kellett félni senkitől se. A muzsika
s a messzi virító fehér ingek látványa meglágyította a nagy, kietlen épületek: disznóólak s
napórás homlokú istállók komorságát. A falusi fiatalok szerettek kint mulatni a pusztán.
Nemcsak a szabad ég szédítette őket, nemcsak a lombok zöld hullámverése, de az is, hogy itt
nem voltak annyira szem előtt. Különben is, ahogy most magam elé idézem a hajdani
legényeket, az évek sűrű bozótja mögül előlép egy-egy pusztai lány, s melléjük áll.
Szégyenlősen és bátortalanul. Az évek elmúltával, úgy látszik, szemérmesek lettek. Akkor
épp az volt az erényük, hogy szabadabbak és természetesebbek voltak, mint a
képmutatásaikkal és a vénasszonyok erkölcsösségével körülbástyázott falusi lányok. Tánc
közben jobban simultak, láthatóbban és szebben kipirultak, és a legényeknek nem tizenkét
szoknya szigetelő rétegén át kellett megérezni a táncoló test áramát, hanem csak egyen.
Érthető, hogy ettől kótyagosodtak meg. Semmirevaló legény volt az, akinek nem volt
viszonya legalább egy pusztai lánnyal. De nem több, mint viszonya! Mert csak szeretőnek
voltak jók, feleségnek már szegények, alacsonysorsúak voltak. Ha kitudódott egy
parasztlegényről, hogy pusztai szeretőt tart, tisztességes menyasszonyától legfeljebb egy kis
szidást zsebelt be. Ezt még a menyasszonyok se nevezték hűtlenségnek. A cselédlányokat
nem tartották igazi ellenfeleiknek.
A lenézés már az iskolában elkezdődött. A pusztai gyerekek mindig az utolsó padokban
ültek. Ezt kapták jelképesen és valóságosan is örökségül. Rongyosabbak és hallgatagabbak
voltak nálunk; játszani is csak ritkán játszottak velünk. Gyakran későn jöttek, s ilyenkor
szótlanul beültek helyükre, anélkül hogy a tanító megszidta volna őket. Sokszor előbb is
hazamehettek, mint mi. Most ébredek rá, hogy idegenek voltak.
Ezeket az emlékeket cipelem magamban, míg a nagy sárt kerülgetve a puszta
szövetkezeti boltja elé érek. Két gyerek mint két elszabadult csikó fut el mellettem. Jönnek az
iskolából. Föltartott kezükben a tavaszi kikerics sárga csokra világít, mint kezdetleges
virágfáklya. Jókedvükben még berregnek is hozzá futás közben.
Állok a bolt előtt, négyszemközt az ismeretlen pusztával. Nem tudok róla semmit, csak
a nevét.
Nagyhörcsögpuszta.
Szeretnék megismerkedni vele, de hogyan kezdjem? Kopogtassak be valahová? Az ilyet
általában nem nagyon szeretik az emberek. Bevallom, én se. Vagy itt ez is másként fest?
Azáltal, hogy nincsenek szigorúan elzárt udvarok, gőgös kerítések, nyíltabb, közvetlenebb a
lélek is? Világba nyitódó, mint lakásuk ajtaja, amelyen kilépve nem a szomszéd ház nyers
tűzfalát látja az ember, hanem az ég kék domborművét, rajta a felhőket meg a napot?
Megkerülöm a boltot, s elindulok a lakások felé. Közvetlen az épület mögött, amit nem
láttam eddig, egy különálló, magányos ház fogad. Véletlenül épp van kerítése. Az egyetlen
kerítéses ház a pusztán. Mosolygok e véletlen meglepetésen. De mintha valami ördögi
lelemény rendezné el a dolgokat: a drótkeritésen belül egy döglött macska fekszik.
Az ismerkedés, valljuk be, nem a legszerencsésebb jelekkel kezdődik.
Nézem a dögöt, már napok óta itt lehet, mert a tegnapelőtti eső verése is meglátszik a
szőrén. Úgy dobhatták ide? Vagy itt, ezen a helyen fojthatták meg a kutyák?
De hát mért nem ássák el? Megszokták már az ilyesmit? Szemük láttára hullnak el az
állatok, és csak a nagyobbját lökik gödörbe? A kisebbeket már csak akkor, ha bűzlenek?
Mégiscsak igaza lehet a kálózi tanácselnök helyettesnek, aki azt állította a nagyhörcsögiekről,
hogy rendetlenek, hogy egészségtelen környezetben élnek? Persze ő elsősorban a
disznóólakra meg az istállókra gondolt – ezért nem volt teljesen igaza. Amíg rákényszerülnek
arra, hogy maguk hizlaljanak (a pusztán egyelőre semmilyen húst se lehet kapni), addig
legfeljebb csak annyit tehetnek, hogy tisztábban tartható ólakat építenek a mostani
sárbafetrengők helyett, de az állatokat nem vihetik el nagyon messze a lakásuktól. Vagy ő az
ilyen „döglöttmacskás” hanyagságokra célzott?
Míg a pusztán voltam, egy héten át mindennap elmentem a ház előtt, s a dög ugyanott
feketedett. Ott volt még elutazásom délutánján is. Nyugtalanított a titok, éreztem, hogy a
macska csak jelkép, nagyobb dolgokat takar, mint saját rejtélyes elpusztulását. Kiderült, hogy
a ház gazdái nincsenek idehaza. S bár tárva-nyitva van a kiskapu, eszébe se jut senkinek, hogy
átlépje a földbe süllyesztett karóküszöböt. A gyanútlan kérdésekre kapott válaszokból valami
olyasfélét hámoztam ki, hogy a kerítés miatt van az egész. Ha a dög nem bent az udvaron
volna, már lapátra kapta volna valaki, és dobott volna rá földet. De így? Senki se ártja bele
magát.
A pusztaiak, bár nincsenek hozzászokva, a kerítést legalább úgy tiszteletben tartják,
mint a falusiak, ha még oly vékonyka és átlátszó is, akár a pókháló. A kerítésen belül
sérthetetlen a föld, s amint a példa bizonyítja, még a döglött macska is szent. Vajon mért lehet
ilyen nagy becse a kertes háznak? Talán mert ők is ilyenre vágytak, és vágynak most is?
Ebben látják a pusztáról való elkerülés derengő jelképét? Ha jól emlékszem, Illyés is megírta
róluk, ha csak egy kis sárkunyhót építhettek is a faluban, már szöktek, menekültek el. A kertes
ház volt szemükben életük végső kikötője, amely felé a köznapi remények hajójával
hányódtak, verődtek. Ez volt a szabadság ábrándképe még akkor is, ha elesettebbek és
árvábbak lettek az új közösségben, a falu szorongató gyűrűjében.
Régen érthető volt ez a szökés. A falu elfeledtette velük közvetlen
kiszolgáltatottságukat.
De mért szöknek még ma is? A lakás miatt? A ház miatt? A szabadság ábrándképe
miatt?
A tanítónőtől, aki huszonöt éve tanít a pusztán, megtudom, hogy a közelmúltban nyolc-
tíz bennszülött család is elköltözött. Legtöbbjük házat vett, vagy építtetett magának.
Mi ez?
Valóban menekülés vagy természetes kiválasztódás? A hajdani, harminc-negyven év
előtti vágy csak most koronáztatott? S a lélek föld alatti rétegeiben bújkáló kívánság,
tudomást se véve a történelem változásairól, csak most bukott felszínre? Jelképet látok én
ebben a házmítoszban is. A jövő, úgy látszik, annak a háznak ablakaival nyílik ki előttük,
amelyet beköltözés előtt jó szélesre kitárnak, hogy legyen elég levegőjük. A fiak most
tetőznék be az apák megalapozott rögeszméjét. Azt hiszem, erről van szó. A kielégítetlen
vágynak, ha későn is, de ki kell elégülnie.
Egészségtelen menekülés volna ez, ha az elköltözők többsége városba menne, de ma
már csak olyan falvakba megy, csak olyanokba mehet, ahol szövetkezet van.

Az elmondottakon kívül a költöző-vágynak van egy rendkívülibb oka is – az állami gazdaság.

A hosszú lóistállók előtt, alkonyattájt, a lófürösztés ugyanolyan szertartásosan folyik, mint a
gróf idejében. Gyeplűszárral irányítva, ostorcsattogás és néha hatalmas káromkodások
közepette hajtják be a kocsisok lovaikat a tóba. Az orgonásdomb ugyanúgy veri vissza a
kiáltást, mint hajdan. A hasonlóságról nemcsak a pusztaiak beszélnek – elsősorban persze az
idősebbek –, hanem a gazdaság vezetői is. Megtörténik például, hogy a kocsisok
brigádvezetője az egykori kocsisgazda egyenes leszármazottjának tekinti magát. Szerep
szerinti jogutódnak. Napok óta töpreng az első számú üzemegység vezetője, hogyan váltsa le
egyik ilyen emberét. Egy hete hordják a fogatok a trágyát a kertészetbe, s mindegyik
kocsisnak van külön rakodtatója is. Nem azért, hogy helyettük dolgozzanak, hanem hogy
gyorsabban menjen a munka. A kocsisoknak ez egészen természetes, kivéve a brigádvezetőt.
Kötelesség szerint neki is ugyanúgy kellene dolgozni, mint a többieknek, de ha meg is fogja
néha a vellanyelet a föl- és lerakodásoknál, legtöbbször csak sétál a kocsik körül, vagy
valamilyen ürüggyel ellép ide vagy oda. Az üzemegységvezető némi túlzással és ironikus
fejcsóválással azt állítja róla, hogy szétterpesztett lábakkal, uralkodói pózban áll, míg a
többiek dolgoznak, csak pálca hiányzik a kezéből.
Mosolygok magamban a korok zavarba ejtő változásán. Régen, ha valamelyik
számtartónak vagy intézőnek szemet szúrt egyik vagy másik beosztottja, gondolkodás nélkül
kirúgta. A gazdatisztek szerepét betöltő üzemegység vezetője most iróniával tompított dühvel
szemléli ezt a történelmi szemtelenséget, ezt a mulatságos anakronizmust. Hogyan is
cselekedjék helyesen? Ha egyszerűen csak leváltja, igazságtalan lesz. Ha szép szóval, csak
ügy szőrmentében mondja meg neki, valószínű, jó embernek tartják továbbra is, de lehet,
hogy nem veszik komolyan. Ha szigorú lesz, ha ordibál vele, megtörténhet, hogy Nádi
brigádvezető azt vágja a fejéhez: Szakács elvtárs, elmúlt már ez a hangoskodó világ…
Egyik télvégi délután véletlenül összeakadtam a befeketített brigádvezetővel. Varga
bácsival beszélgettem éppen, amikor a napverte házfal fehér izzásában mellénk lépett.
Zöldessárga vattaruha volt rajta és gumicsizma.
– Hát te? – kérdezi tőle Varga bácsi.
– Eljöttem kicsit.
– A többiek?
– Hordják a ganyét… Nagyon jó az idő, ennyi penzért ilyenkor sem érdemes törekedni
– mondja és hunyorít hozzá huncutul.
– Miért? Mennyit keresnek a kocsisok? – kérdem tőle.
– Télen kilencszázat, nyáron ezerkétszázat. Ebben bent van a lóápolás, a korai felkelés,
minden.
– Ez valóban kevés. Valószínű, hogy a gazdaságnak a gépi munka kifizetődőbb, a
lovakra már ráfizet.
– Tavasszal le is adunk egy csomót virslinek – mondja a beavatottak
természetességével.
– És mit szólnak most a többiek, hogy eljött? – faggatom.
– Ki szólna? Semmit!
Varga bácsi válaszol helyette:
 – Brigádvezető! Megteheti.
Persze nem tehetné meg, de a rang – úgy látszik –, most is rang. Varga bácsi, az
egykori cseléd, tökéletesen érti ezt a szellemet – és amint látom, helyesli is. Ahol csak lehet ki
kell velük babrálni. Ezt csinálták a gróf idejében is…
Hát nem különös, hogy kezük, mely sapkát emelgetett a grófnak, elfelejtette rég a
mozdulatot, de belül, a homlokok mögött fészkelő agy mégis egy idejétmúlt gondolkodásmód
mechanizmusa szerint indul be néha? Szinte már iskolai példa ez, ahhoz a tételhez, hogy a
társadalmi tudat és erkölcs jóval később alakul ki, mint maga a társadalmi valóság.
– És a többi kocsis nem áskálódik ilyenkor?
– Mért áskálódna?
Később megtudtam, hogy még az ilyen lógásaiért se orrolnak meg a brigádvezetőre.
Rendes embernek tartják. Szereti a lovakat, és ha teheti, lop nekik mindig egy kis ráadást.
Nemcsak az övéinek, de mind a tizenöt párnak, amely a keze alatt van.
S hogy ezt milyen dicsőségnek tartják ma is, az a két férfi beszélgetéséből derült ki.
Fülem hallatára, szemhéjra húzott kucsma alól vallották, hogy senki kocsis az, aki nem takarít
a lovainak. A lopás szinte a játék izgalmával keveredik bennük. A hetvenöt éves öreg és a
nála harminc évvel fiatalabb brigádvezető mennyei gyönyörűséggel emlegették a nagy
szajrézások történetét. Mintha csak tapasztalataikat cserélnék ki. Varga bácsi is kocsis volt
hajdan a Zichyéknél, érti tehát a dörgést. Kamaszos kacsintással adja meg a biztatást a
brigádvezetőnek a jövőre nézve is.
Az uradalom és a mostani állami gazdaság közti különbséget ha tökéletesen elismerik
is, bőrükkel és ösztöneikkel nem akarják tudomásul venni. Azt hogy ma már embernek
tekintik őket, hogy tiszteletben tartják a munkájukat, nagyon helyesen magától értetődőnek,
természetesnek veszik. Ez szinte nem is ágáló érv a mostani idők mellett. Annyira vágytak
erre, hogy mikor eljött: bosszúból és megtorlásból pillanatok alatt elfelejtették a múltat.
Ahogy az időjárást, fölszabadulásukat is majdnem természeti tüneménynek érzik.
Ha ünnepi pillanataikban őszintén elismerik is a változások társadalmi hátterét, a
gondokkal tűzdelt hétköznapokon kézzelfoghatóbb törvényekhez alkalmazkodnak. Életük
összehasonlítási alapja szinte kizárólag anyagi vontkozású. Bútorok, tárgyak, ruhák
szaporodása jelzi kedélyük állapotát; vagyis a növekvő szükségek kielégítése vagy
kielégítetlensége. Sok helyütt, mint egy vezérszólamot, mondják ki a varázsigét: nem lenne itt
semmi baj, ha több pénzünk lenne. A „polgáriasulás” vágya az ő esetükben is, mint a falusiak
esetében is, magába szedi a kispolgáriasság ragadós bogáncsait.
Persze, ahol négy-öt kisgyerek van, ott valóban kevés az egy férfi keresete, ilyen helyen
az asszony se mehet dolgozni. De ahol már két-három serdülő fiú vagy lány keres a
kertészetben egyenként nyolc-kilencszáz forintot, ilyenkor télvégén is, ott nincs más panasz,
mint az, hogy kicsi a lakás. Ház kéne valamelyik faluban.
De egyáltalán szemükre lehet-e vetni az anyagiasságot? Egész életükben ennek az
áldozatai voltak, végre most egészségesebb viszonyba kerülhetnek vele.

Hogy mennyire természetesnek veszik ezt a mostani világot a pusztaiak, leginkább abból
derül ki, hogy az alapvető dolgokat nem hasonlítgatják semmilyen múlthoz, csupán
igazságérzetükhöz. Lehet, hogy a gazdasági lét külső formáit, a változatokat és a kényszerű
helyzeteket nem egykönnyen szokták meg, de jogaikhoz hamarosan hozzászoktak.
Megtörténhet, hogy a szemük előtt elvillanó, katonás szavú gazdaságvezetőről az intéző vagy
a bérlő jut eszükbe, de hogy úgy viselkedjenek előtte, mint az intéző előtt, meg se fordul a
fejükben.
 Sőt, négy idősebb ember olyasmit csinált, amit csak jól megalapozott önérzetű emberek
követhetnek el. A tél elején bementek munkát kérni az irodára. Elkelt volna már egy kis
kereset, mivelhogy év közben is csak idénymunkások, és hét-nyolcszáz forintnál a
legnagyobb dologidőben se kereshetnek többet. Egyiküket, a volt parádés kocsist, aki már
jóval fölül jár a hetvenen, azonnal el is helyezték a szomszédos majorba, éjjeli őrnek. Illetve
csak elhelyezték volna, mert nem fogadta el. Az indok? Messze van; két és fél kilométerre ő
nem kutyagol ki sárban és hidegben minden este hétszáz forintért, még ha hajnalban a
tejeskocsival be is jöhet…
Az első visszautasítás után fölajánlották a másik három öregnek is az állást. Hiába.
Összebeszéltek, és egyikük se vállalta el. Egy hónapig tartott ez a feszültség; ez a dac, míg
végül az egyik, aki öregségére teljesen a gazdaságra van utalva, mivel a családja
messzeröppent, elvállalta. Társai nem haragudtak meg rá. A végén talán már ők is elvállalták
volna. Büntetésből egy hónapig semmiféle alkalmi munkát se kaptak. Annyi baj legyen,
mondták, kibírjuk, de legalább megmutattuk, hogy minket se lehet ide-oda lökni.
Engem meghat az önérzetnek ez a késői lobogása. Régen az ilyen makacsságért drágán
megfizettek. Egy kiutasító ujj mutatott volna jövőjük felé, a koldusoknak való árokpartok és
rongyos szederfák irányába.
Ne értsen félre senki, ebben az ellenkezésben nem a dacolás zavaros szellemisége
tetszik nekem, nem a rendbontás, hanem az, hogy megkésve is, de belekóstolhattak a
„lázadás” örömébe, amire fiatal korukban talán csak végső elkeseredésükben gondoltak.
Mikor az öregek jókedvűen előadták lázadásuk történetét, az volt a csendes érzésem, hogy az
új életformának – mely egyelőre még riasztja őket – ezzel a gerinckihúzással váltak
részeseivé.
E rész záróakkordjául és kiegészítésül hadd mondjam el, amiről csak később szereztem
tudomást, hogy elsősorban nem is hasonlóságuk miatt kerül fejükben egymás mellé állami
gazdaság és uradalom, de sokkal inkább egyetlen különbség miatt.
Az uradalom megengedte a tehéntartást, az állami gazdaság nem engedi meg. Aki tudja,
mi volt a pusztaiaknak a tehén, az érti csak igazán elkeseredésüket. Barátjuk volt, jótevőjük,
istenük, bálványuk. Illyés a pusztaiakról szóló hőskölteményében égig növeszti e jótékony
állatot; virág-fejű angyalok és kedves csillagok helyett fennen zengve a tőgyek dicséretét.
Vajon ez csak a múltra vonatkozhat? Szegénységük, ha nagymértékben föl is oldódott, a
tehénmítosz nem tűnt el. Nem is tűnhetett, mivel még most is elég sok gyerek van a pusztán,
és három forint húszával sokba kerül nekik a tej, ha úgy kell megvenni. Van olyan ház, ahol
három-négy liter egész nap meg se kottyan. Heten-nyolcan is isszák. Egyik-másik
gyalogmunkás és kocsis fizetése már ettől a kiadástól is megrendülne. Hogy oldják ezt meg?
Úgy hogy a kisgyerekek kapnak csak tejet, a felnőttek inkább szalonnát esznek. Nem a
legrosszabb megoldás, de kényszerű. A pusztaiak nem értik, miért nem engedik meg nekik a
tehéntartást. Azért mert nincs földjük, amiből eltartanák az állatot, és kényszerűségből
lopnának? Szerintük, mármint a pusztaiak szerint, van elég sok vak hely, erdőtisztás,
folyópart, árokhát, ahol elöregszik a fű, megrozsdál, ahelyett hogy letakarítanák. Ezt engedjék
át nekik. Persze nem ragaszkodnának ők a tehénhez, ha önköltségi áron megkaphatnák a
gazdaságtól a tejet. Érdemes lenne mind a kétféle javaslaton elgondolkodni.

Különben is az állami gazdaságnak ki kell vágni a rezet, ha a nagyhörcsögiek igényét minden

tekintetben ki akarja elégíteni. Ugyanis nekik nem akármilyen mércéjük van. A pusztán négy
éven át, ezerkilencszázötvenhatig kitűnő szövetkezet működött. Ezt emlegetik úton-útfélen, és
szabályosan visszasiratják. Jobban fáj nekik, mint hosszú ideig apámnak az egyéni
életformától való elszakadás. Nem akartam hinni a fülemnek: itt Nagyhörcsögpusztán a
szövetkezet volt az eszményi, a már kipróbált jövő.
Akkor miért bomlott föl? – vetődik fel nyomban a kérdés.
Az öregek szerint a fiatalok hebehurgyasága, meggondolatlansága miatt. A fiatalok
nem tudták, mi a cselédsors, de még azt se tudták igazán, hogy mit jelent egyéninek lenni. Az
utóbbiról hallottak valamit harangozni, s ezt akarták kipróbálni.
A puszta párttitkára, Cs. József, meglepőbb érvet villant meg. Kiderül, hogy a
szövetkezet elsősorban nem azért futott szét, mert a bizonytalan idők és elvek szétzilálták,
ellenkezőleg azért, mert nagyon gazdag volt. Volt mit szétosztani. Szétosztani? Szétkapkodni!
Mondják, a legtöbben meg is tollasodtak. A házvételhez ez adta meg többeknek a végső
biztatást és az anyagi fedezetet is.
Az emelkedés vágya természetes vágy. De hát akkor mért szakították el a
szövetkezettől, amikor általa jutottak feljebb? Az egyik tanítónő szerint az effajta
meggondolatlan mohóság hozzátartozik a pusztaiak természetéhez. Már-már örökség. Sorolja
is a példákat, hogy milyenek. A szomszédos Antal-majorban laknak H.-ék. Öt gyerekük van.
A férfi juhász, azaz birkagondozó, s mivel felesége eddig nem dolgozott, hetedmagára bizony
kevés volt a keresete. De megtörtént, hogy fizetés napján, ha az asszony bement a boltba
vásárolni, vett tíz kiló kolbászt, néhány kiló narancsot, három-négy doboz nápolyit. A
gyerekek degeszre ették magukat, majdnem undorodásig, utána aztán jó volt nekik a
vékonyan kent zsíros kenyér is, meghintve egy kis vegyes savanyúsággal. A tanítónő arra
vezet vissza mindent, hogy a pusztaiaknak nincs beosztásuk, nincs jövő-fogalmuk. Lelkük
mélyén még ott szorong múltbeli énjük, az ereszti sokszor agyukra a homályt; s csak a
szemmelláthatóban bíznak: fogható tárgyakban, a megmarkolható anyagban. A szövetkezetet
is e távlatot nem sejtő kapzsiság miatt hordhatták szét.
A példát és az érvelést a szövetkezetre vonatkoztatva nagyon egyedinek érzem. Én
inkább arra gondolok, hogy ma még a ki-nem-élt polgári, illetve kispolgári életnek van nagy
vonzása rájuk. Legtöbben arra használták föl ezt a mohóságot, hogy fölruházkodjanak, hogy
szobabútort vásároljanak, meg arra, hogy házat vegyenek valamelyik faluban. Tehát nem
nyakló nélküli eszem-iszomra. Ha tárgyilagos az ember, látnia kell, hogy az érem egyik
oldalán valóban a meggondolatlanság, a szerzés ideges és zavaros ábrái vannak, a másikon
pedig a tisztán kivehető igényé, melyek az emelkedés lendületét, a magasba törés egészséges
ívét mutatják. Nem túlzok, ha állítom: olyan átmeneti időket élünk, még a rossz dolgok is a
jövő jegyeit hordják arcukon. Abban például, hogy a nagyhörcsögiek rugódoznak az állami
gazdaság ellen, nem érzek semmiféle pogány jelet vagy általánosítható veszélyt, hiszen az
elhagyott éden, a szövetkezet valóban fáj nekik. Ez a megkésett, de hihető bánkódás nyom
annyit a mai idők kettős mérlegén, mint a gazdaságtól való húzódozás.

Jó volna, ha az állami gazdaság azokon a gondokon segítene, amiket a pusztaiak a maguk

erejéből képtelenek megoldani. Ősszel, a nagy huzavona után a gazdaság leadatta a
parasztokkal a tehenet, a növendékállatokat, de a lovaikat nem vette át. Négy vagy öt pár ló
ott maradt a gazdák nyakán. Tartják, etetik őket isten nevében. Voltam egy pusztai ember, V.
M. szalmával fedett istállójában. Két csontig lesoványodott ló nézett rám a bibliai homályból.
V. M. már rég túladott volna rajtuk. Öt vásárba elment, de hiába. Ló nem kell senkinek, azon
gondolkodik, világgá ereszti őket. Ezerkétszáz forint utánuk az évi adó. Ehhez jön még az
etetnivaló költsége. Fuvar persze nincs. Tartásuk tehát csupa ráfizetés. V. M. ha nem nézné
régi érdemeiket, nem adna. nekik enni. Az állami fölvásárló magányosoktól nem vesz át lovat.
De hát ősz óta ők már nem egyéniek! Mért nem vállalja át lovaikat akkor a gazdaság? A tíz
párral együtt, amit most a tavasszal lead, ezt a néhányat is átvennék.
 A pusztaiakat nem kötik úgy a hagyományok, mint a parasztokat. A gazdasághoz is
hozzásimulnak majd – mért nem könnyítik ezt meg nekik?

A pusztán tartózkodásom negyedik napján elmentem az iskolába is. Gondoltam, hogy a

gyerekektől legalább annyit megtudok a mostani pusztáról, mint a felnőttektől. A gyerekek
tükröt hordanak arcukon, szemükben, ruhájukon, félénk vagy gyorsan iramló szavaikban, és
amit a felnőttek a naponként összetorlódó gondoktól észre sem vesznek, ők, a kicsinyek
kibeszélik a derűjükkel, mezítláb futkosó álmaikkal.
Óra közben léptem be a felsősök tantermébe. Három osztály volt együtt, fiúk, lányok
vegyesen. A terem zsúfolt volt és túlfűtött. A kályha két padsor között állt, s olyan hőséget
árasztott, hogy a mellette ülők a szomszédos padokba menekültek. A kisebbek tanterme még
ennél is tömöttebb. Az első pad körülbelül huszonöt-harminc centire van az osztállyal
szemközt lévő falhoz. Akik elöl ülnek, egész nap csak a fehér fal függőleges hómezőit látják,
már-már attól kell tartani, hogy a gyerekek egykedvűekké válnak. Szerencsére semmi nyoma
sincs ennek. Ha kifuthatják magukat az orgonásdomb lejtőin, elfelejtik a falak fehér sivatagát.
A tanítónők már rég megálmodták az új iskola alaprajzát – kő, cement és építő kéz
kellene csak hozzá.

Az egyik osztály rajzolt, a, másik a köbtartalom kiszámítását tanulta, a harmadik magyarórára

készült. Nem zavarták egymást, mindegyik osztály a maga dolgaival foglalatoskodott.
Megtudom, hogy a pusztai gyerekek, kevés kivétellel, amit tudnak, itt az órákon szívják
magukba. Legtöbb családban négy-öt gyerek van, s nem ritka, hogy hárman is járnak
egyszerre iskolába. Egyetlen szobában pedig, ahol heten-nyolcan is szorongnak, három
gyerek nem tud nyugodtan készülődni. Különösen akkor nem, ha egy kisebb, tötyörésző, de
tudósi kíváncsisággal megáldott testvérke is ott sürög-forog körülöttük, néha nagy karéj
lekváros kenyeret ejtve az irkára vagy az olvasókönyvre. A szülők nem is igen törődnek azzal,
hogyan tanulnak a gyerekek – ez az ő dolguk és a tanítóké. A körülményeket „mindkét fél”
tudomásul veszi, és alkalmazkodik is hozzá. Az otthon elmulasztottakat az iskolában kell
pótolni. Ez azonban nem olyan egyszerű! És nem is olyan eredményes.
Három családot számol össze nagy nehezen az egyik fiatal tanítónő, ahol rendszeresen
számon kérik és ellenőrzik a gyerekeket. Kiderül, hogy a három család közül kettőnél – az
egyik helyen az asszony, a másik helyen a férfi, még a háború előtt elvégzett két vagy három
polgárit magánúton. Az itteni tanító néni készítette őket elő, de aztán a közbejött
reménytelenség miatt félbemaradt az egész. Ez volt a puszta első szárnypróbája, a szűz
magasságok megkísértése. És szinte hihetetlen, hogy ez a két-három polgári elég volt ahhoz,
hogy egész életükre igényt, önbizalmat és tartást adjon. Elég volt nekik a kényszerű
elvegyülés helyett a csendes kiválásra. Végigfut rajtam a hideg. Mi mindent eltemetett,
kettétört az idő, a cselédsors! Az agy és a lélek tehetségét benőtte a reménytelenség, fölverte a
szegénység dudvája.
A pusztáról negyvenöt előtt senki se járt középiskolába. Tizenöt év óta is csak ketten
végeztek „magasabb” iskolát. A végén már ők sem éltek Nagyhörcsögön, elköltöztek
szüleikkel együtt valamelyik faluba, de a pusztaiak mégis számon tartják őket, hiszen ők
voltak, akik az első nekifutásra átugrották a magasra fölrakott lécet.
Most két lány jár a fehérvári gimnáziumba. Érdeklődtem tőlük, ki vagy mi volt az
ösztönzőjűk? Ők maguk vagy a szülők igénye? Megtudtam, hogy nyolcadikos korukban
úttörőtáborban voltak, és a többiektől hallották, hogy a táborozás után középiskolába mennek.
Erre ők is fölbuzdultak. Egyikük taníttatásában a nagypapa vállalta a főszerepet. Ritkán
hatódtam úgy meg, mint amikor ez az írni-olvasni nem tudó, hetvenöt éves ember könnyezve
dicsekedett, hogy unokája oroszul és franciául tanul. A beállítás, amelyben az öreg
bizonyságképpen – hogy nem álom az egész! – lányunokája fényképét mutatta, majdnem
giccses volt. El is fordultam volna, ha nem tudom, hogy e megkésett és idejétmúlt öröm
mélyén a méltánytalanságnak micsoda kövületei feküsznek.

De visszatérve az iskolás gyerekekre: alaposabban csak a tízperces szünetben vehettem őket

szemügyre. Mindegyik lányon, fiún tisztességes ruha volt és tompán szürkéllő gumicsizma.
Akarva-akaratlanul megint csak Illyés egyik leírása jutott eszembe. Testet és lelket pusztító,
zord, téli vasárnap, a misén, térdeplés közben figyelte meg a pusztai gyerekek siralmas
öltözetét: „Csengetésre a pad előtt, az utolsó sorban pontosan heten térdeltek le – írja. – A hét
közül lábbelije lyukas volt háromnak. A hét közül csizmát viselt kettő, cipőt viselt kettő,
három valami különös szandálszerű bocskort…
A tanító felvilágosítása szerint öltözethiány ürügye alatt száztizenegy iskola- és
templomköteles gyerek közül az iskolától is, a templomtól is távol tartja magát
huszonhárom.”
Csendesen néztem körül a nyüzsgő iskolaudvaron, s egyetlenegyet se találtam, akivel
ezt a megidézett múltat illusztrálhattam volna.
De mégis! Egy lány kivált a többiek közül. Ahogy elment előttem, akkor vettem észre a
mellén a szétszakadt kötötkabátot, s alatta. az ingre emlékeztető holmit, amely rongy-
csipkéivel a hajdani szegények megátkozott divatja volt. Azt hittem, rosszul látok. Beszélni
akartam a lánnyal, de hirtelen elszégyelltem magam. Mit szólnak a többiek, ha észreveszik?
Biztos kitalálják, hogy rongyossága miatt szólítottam meg. Féltem, hogy kicsúfolják. Amit
meg akartam róla tudni, rendre megtudtam a tanítónőjétől. H.-ék legnagyobb gyereke, azoké,
ahol az anya hetente csak egyszer fésüli őket, és fizetés napján belakatja mindnyájukat. De
különben erről már föntebb beszéltem.
Ez a lány volt az egyetlen kísérteties kivétel, a különös és szomorú látnivaló. A többiek,
akik Arany János metafóráiról feleltek, nekem meg a hasábok köbtartalmáról, hétköznapi
gyerekek voltak. Ők tartoztak az átlaghoz. A lány, ha már nyelvemre szökött a szó,
kimondom: múzeális lény volt. S én ott az iskolaudvaron a hétköznapnak tudtam örülni, nem
a kivételnek.

Megkértem a tanítónőket, hadd adjak fel a gyerekeknek írásban néhány olyan kérdést,
amelyre szabadon, kedvük szerint válaszolhatnak. A falukutatók módszerét alkalmaztam. Az
összehasonlítás miatt még kérdéseik java részét is megtartottam, kiegészítve persze újakkal. A
tanítónők maguk is izgalomba jőve íratták föl egymás után a kérdéseket: Mi szeretnél lenni?
Mi a legnagyobb örömöd? Mi a legrosszabb életedben? Szeretsz-e otthon, ha igen: miért?
Megvan-e mindened, s ha nincs, mire volna leginkább szükséged? Hirtelen eszembe jutott a
kislány, aki csöndességével, rongyosságával letűnt időkből jött, s nyomban diktáltam is a
kérdést: Mit tudsz a múltról?
Körülbelül nyolcvan gyerek válaszolt a kérdésekre. Azt mondhatnám, hogy mindegyik
– kivéve a lányt. Ő a boltba kéretődzött ez idő alatt, mintha csak egy gonosz szellem lökte
volna el és tiltotta volna meg neki, hogy magáról valamit is valljon. Tőle hosszas beszélgetés
után élőszóval kérdeztem meg, amit a többiektől írásban. S mikor váratlanul feléfordultam:
Mi akarsz lenni? – kis csönd után azt felelte:
 – Semmi… Asszony.
Megdöbbentett ez a koravénség, ez az örökölt reménytelenség. A többi gyerek erre a
kérdésre, hogy mi szeretnél lenni, csak úgy öntötte a feletetet:
Én főgépész szeretnék lenni, mert annak nem sokat kell hidegen lenni. Én állatorvos
szeretnék lenni, mert annak van autója és motorja. Én zetoros szeretnék lenni, mert sokat lehet
dolgozni. Én rendőr, mert az nem ázik és télen nem hajkurássza a lovakat (a kocsisok
csutakolás helyett még télen is belehajkurásszák lovaikat az istálló melletti tóba, erre gondolt
a fiú). Én vontatós szeretnék lenni, mert szeretek vezetni. Persze van, aki miniszter akar lenni,
aki tányérfestő, aki pilóta, „mert jó billegni a levegőben meg himbálódzni”. Volt egy fiú, aki
tíz szakmát is felsorolt az első kédésre, jelezve, hogy még nem döntött, de bármelyik
pillanatban választhat a sok közül. Egyetlen kisfiú akar kocsis lenni vagy kanász, a többi
kivétel nélkül szakember. Először elkedvetlenített ez a dolog: senki se akar a pusztán
maradni? Rájöttem, hogy a pályaválasztásban nemcsak a pusztáról való elkerülés gondolata
ad a gyerekvágyaknak lendületet, hanem a lehetőségek érzékelése és tudomásulvétele. A
puszta így kapcsalódik be, gyerekei által, abba az országos áramkörbe, amely a jövőnek
szolgáltat világosságot. Így az ábrándjai, álmai által válik egyenrangú társává eszmeileg
falunak és városnak egyaránt.
Ismerve a harminc év előtti kutatások eredményeit, az iskolás gyerekek arra a kérdésre,
hogy mire volna leginkább szükséged, ilyen válaszokat adtak: „Ruha kellene; kenyér;
dolgozni kellene; tehén, mert az hasznos” (Illyés: Magyarok című könyvéből idéztem). A
mostaniak jeles bizonyítványt szeretnének, megsejtve, hogy csak így juthatnak tovább. A
lányok, akik a pályaválasztásnál szerényebbek voltak, mert „csak” tanítónők, óvónők, ápolók
és varrónők akartak lenni, itt kitettek magukért. Java részének papucscipőre, plisszérozott
szoknyára volt legnagyobb szüksége. Ebből végérvényesen megtudhattam, hogy a pusztára
most ért le a divat. A válaszokból éreztem, a szívük hasad meg érte, és épp ezért ki is fogják
kunyerálni.
Volt, akinek radír kellett mindenekfelett. Észrevettem ugyanis, hogy mikor a válaszait
írta, eltévesztett valamit, és radír híján a körmével kaparta ki. Az életet érintő vágyak helyett
az ilyen teljesíthető vágyak azt mutatják, hogy kiegyensúlyozott a gyerekkoruk.
Persze voltak olyanok is, akik szüleik vágyát visszhangozva – lakásra,
lottófőnyereményre áhítoztak. Volt egy fiú, aki menyasszonyra. A vallomásokon látszott,
hogy őszinték, szívből jövők és jókedvűek voltak. Volt olyan is, akinek az fáj leginkább, ha
kikap a budapesti Vasas. Egyetlen nyomasztó írást se olvastam. Legmeggyőzőbb panaszuk az
volt, hogy otthon sokszor kikapnak. Sajnos, a pusztán még mindig egyetlen nevelési módszer
a verés. Ha a példaadás fogalmát ismerik is a szülők, akkor se tudnak aszerint cselekedni. Ott,
ahol minden gond, baj, tervezés, idegesség a gyerekek szeme előtt pereg le, a felnőttek nem
tudnak türelmesek példamutatóak lenni se cselekedeteikben, se szavaikban.
A verés természetesen nem azt jelenti, hogy nem szeretik a gyerekeket. Szó sincs róla.
A pofont adó kézen végigfutó tűz a harag aknáit is felrobbantja. A düh szétoszló füstje után
kitisztul újra a levegő, s az ötperces háborúk után helyreáll a béke. Mi sem bizonyítja ezt
jobban, mint az, hogy itt is olyan nagy gyerekkultusz van, mint bárhol másutt az országban.
Az egyik kislány ezt válaszolta: „Otthon szeretek. Azért szeretek otthon, mert minden
kedvem megadnak.” A másik azzal hitelesíti az otthon-képet, hogy „Otthon minden nap
meleg étellel várnak”.
És végül arra a kérdésre, mit tudsz a múltról? – többségükben csak szólamokat
ismételgettek. Úgy látszik, a szülők nemigen mesélnek a gyerekeiknek régebbi életükről.
Volt olyan fiú, aki csak azt tartotta érdemesnek megjegyezni a múltról, hogy
szövetkezet volt a pusztán, és sok gyümölcsöt termeltek.
A felnőttek hangulata nyomasztóbb. Egy orvosi előadás végén kipattant, hogy bár
gonosz dolog a reuma, a zsába meg a többi feneség, de van ilyen rossz az is, ha az ember lelke
beteg, vagy ha minden rosszat összebeszélnek róla. Megdöbbentem a váratlan fordulaton. Az
előadáson zömmel asszonyok voltak jelen, húszan-huszonöten, és csak erre a később kifakadó
beszélgetésre jött be néhány fiatal fiú is.
A pletykát én eddig kicsit mulatságos és bocsánatos bűnnek tartottam. De elhittem
nekik, hogy valóban megmérgezi életüket. „Boldogok a népek, ha piszkálódhatnak” –
mondták… Egy asszony sokat olvasott a pusztán, erre föl elterjesztették róla, hogy
megbolondult. Egy másik alkalommal meg barátnőjével együtt, aki szintén asszony volt már,
színdarabban szerepeltek. Ez még a szövetkezeti időkben történt, s elismerés helyett mi sem
volt természetesebb, mint hogy hírbe hozták őket különféle férfiakkal. Nagyon szellemesen
mesélte ez az asszony, sőt némi fölénnyel, hogy míg ők békésen aludtak odahaza egymás
mellett a férjével, itt-ott a pusztán még fönn virrasztottak, és arról pusmogtak, kivel csalja ő
az urát.
Mért támadhatják, piszkálhatják például az ilyet? Azért, mert olvas és szerepel? Attól
félnek: tovább lát náluk, s hogy átmászik a falon, mely körülzárja őket? Ezért kell
visszarántani maguk közé? Az ilyen kis közösségekben csak együtt lehet emelkedni? Még
manapság is? Vagy épp manapság nem szabad másképpen?
Micsoda örvény támadt egy pillanat alatt? Őket kérdezem, szerintük mért ilyen a
helyzet?
– Mert nincs jobb dolguk az embereknek – mondják, szinte személytelenül.
Valamennyire tudok magyarul, s ezen én azt értettem, hogy nincs szebb dolguk. Szebb,
amely lefoglalná őket. Nem a kezüket, hiszen az mindig mozog, katat, vergődik, de az
agyukat, amely csak saját köreit tapossa, s a lelküket, amely azért fürdik meg mások bajában,
mert neki is van épp elég – s ez így elviselhetőbb.
– Mivel múlik az idő, az élet? – kérdem tőlük kissé félszegül és ügyetlenül.
– Mivel? Hú van itt, amivel elmúljon – mondja nevetve egy negyven év körüli asszony,
mintha csak tréfás dologról lenne szó.
– Minden háznál van egy szatyor gyerek. Van velük vesződnivaló. Aztán meg a mosás,
főzés, kapálás…
– Én nem erre gondoltam. Mivel szórakoznak?
– Amit elmondtunk. – Nevetnek újra oda-nem-illően, de szív szerinti jókedvvel.
– Ez nem szórakozás – mondom nekik én is nevetve.
– Nem ám!
– Moziba járnak?
– Elmegyünk, ha nincs sár…
– …meg ha szerelmes filmeket játszanak. Tudom, hogy nem igaz, amit mondanak, mert
elmennek akkor is, ha nagy a sár, és otthon maradnak akkor is, ha netán szerelmes filmeket
vetítenek. Úgy látom, a tényeknél és a pontos felvilágosításnál jobban érdekli őket a játék, a
heccelődés, az ugratás, egyáltalán az, hogy valakivel beszélgethetnek. Olyan légkör
teremtődik pillanatok alatt, hogy Shakespeare-ről ugyanúgy tarthatnék előadást, mint,
mondjuk a modern festészetről. Értenék? A lényegét biztos! Csak közvetítő közeg kell, s eljut
a szívükhöz, agyukhoz minden. Szólj bármiről, ha szavadban megérzik az emberséget,
fölkelnek közönyük és érzéketlenségük küszöbéről, és körülnéznek a világban.
Kíváncsi vagyok rá, miben segít nekik a rádió, a film, a televízió? Azt tapasztalom,
hogy csak szórakoztatja őket – elsősorban persze a fiatalokat, akik ha megnéznek egy filmet,
vagy megnézik a televízió műsorát, a látottakat fél nap alatt elfelejtik. Megtudom, hogy az
idősebb évjáratúak inkább az előadásokra kíváncsiak; szeretik, ha magyaráznak nekik.
Közvetlenség nélkül, emberi arc látása nélkül nem tudnak igazán odafigyelni. Szükségük van
arra, hogy a száj mozgása hitelesítse előttük a gondolatok mozgását, egyszóval magát az
igazságot.
 Érezve az érdeklődés kezdeti frisseségét, arra gondoltam, hogy a gazdaság saját magát
is becsapja, meg a pusztaiakat is, ha azt hiszi, hogy pingponggal és televízióval művelődési
vágyukat kielégítette. Ahhoz, hogy az emberek jobban megértsék a televízióban vagy
rádióban közvetített színdarabokat, maguknak kéne állandóan műkedvelői szinten jó és
érdekes darabokat betanulni. A gépi művészet csak úgy tud érzelmeket sugározni és
tartósítani, ha a nézőben van valamilyen személyesebb megalapozása is a művészetnek.
Láttam már olyan amatőr csoportot, ahol kezdetleges darabok eljátszása után megszületett az
igény, hogy feljöjjenek pesti színházakba, s egyszer-egyszer megnézzenek valamilyen
előadást, hogy aztán ők maguk, a látottak alapján, nagyobb kedvel és immár hozzáértéssel
ugyanazt előadják. Az ilyen falvakban nemcsak időtöltés számba megy se a film, se a
televízió.
– Ha a kocsmában kéne színdarabozni, a férfiak lennének a legjobbak – mondja
váratlanul az egyik asszony.
– Az ám, a torkukat kéne elnyeszeltetni.
Végighullámzik rajtuk újra a nevetés, pedig a tréfás szavak mögött lehangoló valóság
sötétedik. Három éve nyitották meg a pusztán az italboltot, itteni nevén a hangulatkarbantartó
vállalatot, s azóta nem lehet otthon tartani az embereket. Minden estjüket ott töltik. Szinte
kötelező a megjelenés. Sok otthon a gyerek, kicsi a hely, nagy a ricsaj, s ami a családon belül
történik, az inkább „asszonyoknak való mulatság”. Aztán miről is lehet odahaza beszélgetni?
A világ csak úgy érdekes, ha többen is hozzászólnak. Ital mellett meg különösen érdekes! A
szövetkezeti bolt és a kocsma bevétele emiatt a „megtárgyalni való világ miatt” kissé
aránytalan. Míg élelemre, ruhára, lábbelire harminckétezer forintot hagytak az utolsó
hónapban a szövetkezeti boltban, addig a férfiak maguk csak italra nyolcezerkilencszáz
forintot költöttek. Az összehasonlítás persze nem ad világos képet, hiszen ruhát és egyéb
szükségleti cikket nem egyedül a pusztai szövetkezetben vesznek, beugranak érte Kálózra
vagy Sárbogárdra is.
Az asszonyok dühe jogos, mert a férfiak csakugyan magukra hagyják őket. De ami
igazán feltűnő, a lányok is ugyanúgy panaszkodnak a fiúkra. Azt mondják róluk, hogy
gőgösek, hogy nem állnak velük szóba. Bálban sem táncoltatják őket, inkább a fiatal
házasemberekkel összekapaszkodva, mennyezetrepesztő énekeket fújnak, túlordítva az egy
szál hegedűt vagy a harmonika hangját. Először azt hittem, lányos durcásság az egész. De
nem! Vallattam a fiúkat is, hogy ők mit szólnak a vádhoz? Szerintük a lányokban van a hiba.
Korán férjhez akarnak menni, és ha valamelyik fiú egy kis legyeskedés után nem veszi őket
el, már gyártják róla a rossz hírt, hogy ez ilyen meg olyan szélhámos. Természetes, hogy az
eláztatott legények nem szívesen táncoltatják meg a „rágalmazó” lányokat. Unják a pletykát, a
fertőző női nyelvelést.
A fiúk persze elfelejtik a lányok kiszolgáltatottságát. Tudniillik itt, Nagyhörcsögön az a
lány, aki huszonkét éves koráig nem megy férjhez, már öreglánynak számít, s valamilyen
okból gyanúsnak is.
Nem is olyan egyszerű ez a dolog! Ekkora közösségben, ahol mindenki mindenkit
ismer, a szerelemnek nincs igazi „vadászterülete”. Az ismeretlenség varázsa itt nem ad
szárnyakat senkinek. A szerelmet fokozó nagy titkok helyett itt inkább csak apró
titkolódzások vannak. Gyerekkoruktól hozzászoktak egymás természetéhez, és a szerelem
izgalmas rejtélyeiben inkább ezekre az emlékekre figyelnek, mint érzelmeikre vagy a titkokra.
Régen a zártabb világ nagyobb kényszereket parancsolt rájuk. Szikárabb törvényeknek
engedelmeskedve nősültek. A kitágult világ ma már más eszményeket és más izgalmakat
nyújt a fiatalságnak. Akár akarják, akár nem, a filmeken látott csinibabák megváltoztatják a
férfiak nőeszményét. (Persze fordítva is érvényes ez a folyamat!) És ez a megváltozott
eszménykép gyakran találkozik szemük előtt a kertészetben dolgozó pufajkás lányokkal. Nem
vitás, hogy kinek a javára billen a mérleg. Ha régen a parasztembereknek nem volt
különösebb érzékük a városi divathoz, ideákhoz, egyre inkább kifejlődik.
S azt, hogy például az idegenségnek milyen nagy szerepe van a szerelemben, az
idénymunkások tavaszi megjelenése jelzi. Visszatértükre megváltozik a fiatalok kedve.
Természetes, nemegyszer a hosszú idejű téli álom alatt visszatartott szerelem saját túlzásaiba
csap át. Gyakran nem nagy szenvedélyekbe, sokkal inkább nagy botrányokba.
Lehet, hogy a Nyírségből még mindig idejövő hónaposok az emlékezetes szerelmek
szédülete miatt járnak vissza minden évben, annak ellenére, hogy közelebb is találnának
munkaalkalmat téeszben, gyárban, állami gazdaságban?
Ha így van, nem csodálom kitartásukat és elszántságukat.

Zárótételként valamiféle általánosítható összegezést szerettem volna ideírni a végére. Sajnos

nem sikerült. Töprengés közben ébredtem rá, hogy amit Nagyhörcsögpusztán láttam, annyira
sajátos és egyedi állapot, hogy felelőtlen vállalkozás lenne a következtetéseket más pusztákra
vagy más hasonló, kis közösségekre vonatkoztatni. Kialakultabb társadalmi rendszerekben
bárhol végezhet az ember mélyfúrást, a rétegek válasza a magasság és a mélység szerint
változik csak, s ezáltal a lényeg sokkal könnyebben kideríthető. A mai gyorsváltású időkben
ez azonban lehetetlen. A lényeg igazsága jóllehet országosan érvényes, de a formák külön
igazsága szinte mindegyik helyen más és más.
Itt Nagyhörcsögpusztán, például a szövetkezet fölbomlásának oka és története, az
állami gazdaság és a régi uradalom összehasonlítgatásának homályos árnyjátéka s végül a
szövetkezet utáni nosztalgia, és a gazdaságtól való jelenlegi vakaródzás olyan különlegessé
színezi a helyzetet, melyhez hasonlót nemigen talál az ember. Még magukat a pusztaiakat is
nagyon megkeverte ez a fura állapot. Védekezésül már csak egyetlen mércéhez igazodtak: a
keresethez. „A pénz beszél” – mondták ki nevetve az igazságot, mint valami evangéliumi
bölcsességet. S erre végül mindkét szocialista gazdasági formát mércéjük alá állították, vajon
melyik lenne, vagy melyik lett volna nekik megfelelőbb.
Nézzük csak újra a tényeket. A szövetkezetben majdnem még egyszer annyit kerestek,
mint most a gazdaságban – kivéve a tehenészeket meg egy-két sertésgondozót. S rövid négy
esztendő alatt elkezdődött a polgáriasulás, melynek látható jelei, amint már említettem is, az
öltözködésben, a gyerekek szépenjáratásában, a rádió- és bútorvásárlásban hamarosan
megmutatkoztak. Legmeglepőbb az volt számomra, hogy szinte az emelkedés második
pillanatától kezdve, itt a gyerekektől hangos pusztán, egyre kevesebb gyerek születik. A fiatal
házasok először ruházkodni akarnak, meg a szobájukat berendezni, s csak ezután gondolnak
gyerekre. Vagy, ha mégis lesz gyerek, egynél megállnak, mert ők már nem olyan bolondok,
mint a régiek voltak.
A tények egymáson átvillanó fénye és homálya miatt sokáig én se tudtam eldönteni,
hogy az ötvenhatos szétugrás után az lett volna-e jobb, ha újra megalakul a szövetkezet, vagy
az jobb-e, ami most van. Írásom első felében a szövetkezettel való rokonszenvem még tán a
tárgyilagosság burkán is átüt. Akkor kezdett csak visszájára fordulni bennem az érzés, mikor a
pusztai asszonyoktól nnegtudtam, milyen idegtépő és sivár körülmények közt élnek. Lehet,
hogy a szövetkezetben előbb zöldágra vergődnek anyagilag, mint így, de az is megtörténhetett
volna, hogy egy idő után elszárad alattuk a zöldág. A gazdagodásnak, ha nem előzi meg
magasabb igény és értelmes ábránd, kínos kényszerei és következményei lehetnek.
Leggyakrabban épp a bezárkózás. Mert egy ilyen kis közösség éppen úgy bezárkózhat, mint
az egyes ember. Ugyanúgy meghúzhatja maga köré a kört, amely érdekeit védi. Nagyobb
közösségeknél ez a szükségszerűség vagy ez a veszély nem áll fenn, mert sokkal inkább
tudnak alkalmazkodni a társadalom átlagszintjéhez szellemi, erkölcsi, gazdasági értelemben
egyaránt. Persze a fejlődés iránya az is lehetett volna, hogy Nagyhörcsögpusztából falu lesz.
De ez most az állami gazdaság révén éppúgy bekövetkezhet. Ha nem is olyan gyorsan, de az
életmódot tekintve tán egészségesebben. Mert például, amíg egy nyolcvan-száz emberből álló
kis gazdasági közösség legritkább esetben képes arra, hogy szellemi értelemben is önellátó
legyen, addig az állami gazdaságnak társadalmi feladata az is, hogy műveltséget sugározzon
szét, hogy otthont, szórakozási lehetőséget biztosítson a munkásainak. Az állami gazdaság
magasabb antennákat tűzhet ki, hogy a távolabbi világok híreit lehúzza, mint egy kis létszámú
szövetkezet. Egyetemet és különféle szakiskolákat végzett emberek irányítják itt a munkát,
élnek együtt a dolgozókkal. S mivel többségükben emberi hangon, érintkeznek velük, hatásuk
nem marad nyomtalan. Ahogyan a gyereklányok a tanítónőt utánozzák divatban és
viselkedésben, a pusztai gyerekek a gépészmérnökre és a gazdaságvezetőre tekintenek.
S ha mindezek az érvek másodlagosak volnának is, az emberek érzelmi és szerelmi
élete miatt kicsi sugarú körnek tartanám a pusztai életformát. Nehezen tudom elképzelni
magamról, hogy a szomszéd lányába, gyerekkori játszótársamba szeressek bele – itt a pusztán
pedig szinte mindenki mindenkinek a szomszédja. S ezen a belterjességen a szövetkezet mit
se változtatott volna. Esetleg fényesebb lakodalmakat csapnak a népek, könnyebb családi
körülmények közé kerülnek, a férjek több pénzt hagynak a hangulatkarbantartó vállalatnál. De
a huszonkét éves lányok továbbra is rettegnek a magánytól, az irigykedés kénsárga pántlikái
továbbra is ott lobognak a szemekben, s a rágalmak nem hagyják pihenni az alvókat.
Ezt a felemás arcú jövőt váltja föl most a kezdet kezdetén ez a felemás arcú jelen,
amelytől a pusztaiak még tartanak. Még nem látják (hogyan is látnák), hogy a gazdaság
nagyobb kapukat nyit a külvilág és a belső világ felé is. Nagyobb zajlások és áradások előtt
húzza fel zsilipjeit. A megmerevedett, a bezápult életet élő embereknek pedig erre van igazán
szükségük. A gondolatok és érzelmek áradása, cseréje nélkül színtelen, halott az élet, csak a
felszíne gyűrűzik. Szerelem és bolondos izgalmak nélkül, tudom, hogy a pusztával
szembenéző orgonásdomb is csak megkövült virág-tenger, belesajog a szem, ha odanéz.

1960 április

Falu, szélfújásban

Ebben a tolnai faluban még a keresztre feszített Krisztus is kövérebb, mint nálunk. Pattanásig
feszült bordái nemcsak hogy nem készülnek átszakítani a bőr halványrózsaszín burkát, de
még át se derengenek rajta. Mert ami leginkább feltűnt nekem ezen a szobron, az volt, hogy
még a vérét elhullató test sem viaszsárga, nem halálszínű, hanem olyan, mint az eleven
emberé. Időnként ugyanis újrafestik a szobrot. Nemrég festhették át, mert a Megváltó lába
alatt álló Szűz Mária olyan szép, messze rózsálló blúzban és fűzöld szoknyában dundiskodik
ott, mint valami elkésett divathölgy. Kisbaba arcán a sárközi lányok hajdani bája. Inkább
csodálkozik, mint szenved. Kinek jut eszébe itt a keserű pohár? Ki gondol a meghasadó ég
fekete rongyaira? A vér és a gyász egybeomlására? A derű színei áthömpölyögnek a
tragédián. Az ember elmegy a keresztfa előtt, s Mária arcából a helybeli menyecskék
egészséges arcát bonthatja ki.
Évekkel ezelőtt ismerkedtem meg B. faluval, és csak a tárgyilagosság kedvéért jegyzem
meg, nem a fent leírt látvány plántálta belém, hogy mennyivel más légköre, hangulata van,
mint szülőfalumnak, Zámolynak, hanem az emberek viselkedése; zajosabb s vidámabb
bemutatkozásuk, barátságuk gátlástalansága és sok más körülmény.
Mindenesetre nagyon örültem új ismerőseimnek. Örültem, és közben sok-sok
meglepetés ért.
 Egy versbe írt balladajátékomat akarta bemutatni a község országosan is ismert népi
együttese, mindenekelőtt azért, hogy próbára tegye érzékenységét, készségét: vajon, az
unalomig ismételt ének- és táncszámokon kívűl képes-e még valami másra, bonyolultabb és
nehezebb feladatokra. S engem mint „színpadi szerzőt” meghívtak, hogy segítsek nekik az
indulásnál. Pár órája lehettem csak ott, s máris megcsapott valami pogány derű, amely az
együttes tagjaiból áradt. Pajzánok és heccelődők voltak. Színészkedtek egymás kedviért,
vágva a vidám vagy a temetői pofákat; csipkedték egymás asszonyát, ölelgették a lányokat, s
nem is valami plátói tartózkodással, de mégis annyi nevetésre késztető bájjal, hogy csak
irigyelni lehetett őket. Felszabadultak és vaskosak voltak – egyikük-másikuk a bruegheli
képek alakjait juttatta eszembe. Nemegyszer megtörtént, hogy a felolvasás szüneteiben,
mintegy varázsszóra, előkerültek a borosüvegek a pad alól vagy a szekrény mögül és
körbejártak, miközben I. Feri eljátszotta az ingadozó középparaszt komédiáját, aki a
borosüveg és az asszonycsípő közt ingadozik.
Azt éreztem, a jókedv az ő erkölcsük. S ebből nem akartak engem se kihagyni. Alig
ismertük még egymást, de az egyik férfi máris azzal állt elém, ne ám, hogy lenézzem
asszonyaikat, udvaroljak csak nekik egész nyugodtan, szorongassam csak őket, mert itt ez a
szokás. Különben megjárhatom: a faluvégen elkapnak, s elvégzik rajtam azt a műtétet, ami
után nyugodtan elmehetnék háremőrnek.
Szokatlan volt nekem ez a könnyedség, ez a pajkoskodó dévajság. Játéknak vettem, és
belementem a játékba. Később persze megtudtam, hogy ez a csapongó könnyedség nem is
egészen megjátszott dolog; sok esetben már természetük – különösképp, ami szerelmi életüket
illeti.
Egymás után hallottam a kényesebbnél kényesebb történeteket, a különféle szerelmi
viszonyok sikamlós históriáit. És ha el is ítélték a történetek egyik-másik szereplőjét, nem
szórtak rá jeramiási átkokat.
Kíváncsi voltam, mi lehet ennek az oka? Az egykével együtt járó erkölcsi oldódás? Az
is. Vagy az „asszonyuralom” törénelmi hagyománya? Ez utóbbin nem is lehetne csodálkozni,
mert ennyi megtermett, vaskos karú-farú asszonyt én kevés helyen láttam, mint ebben a
faluban. Még maguk az idősebb férfiak is némi öngúnnyal emlékeznek vissza, hogy míg ők
gatyában jártak és mezítláb, addig asszonyaik olyanok voltak, mint az uralkodók. Gyönyörű
ruhákban páváskodtak, nyakukban ott díszelegtek láncra fűzve az ezüst ötkoronások, csak
lehunyt szemmel lehetett rájuk nézni. Háziasszonyom, Bözsi néni is ilyen tekintélyt
parancsoló, termetes fehérnép. Évek óta tartja a szintet: száznyolc kilójából nem sikerül egy
kilót se leizzadni, igaz, hogy emiatt nem is igen töri magát. Fekete hajfonata valódi korona a
fején. Nem fecsegek ki titkot, ha elárulom – hisz a faluban amúgy is tudják –, hogy hangjának
lobogója alatt férje szó nélkül menne bármilyen csatába. Nem azért, mert erőszakos,
egyszerűen azért, mert hatalmas. Bözsi néni indulat nélkül is úgy beszél, mint más amber,
mikor kiabál. Macskája se moccan meg, míg föl nem kapja a sárga nyelű ciroksöprűt, mert
annyira megszokta már ablaküveget recsegtető hangját… Az ilyen asszonyok
vérmérsékletéhez igazodik még tán az erkölcs is? Puszta testi mivoltukkal már szokásokat
formálnak? Nem akarom eltúlozni a dolgot, de lehet ebben valami. Mindezeken túl én más
okokra bukkantam.
Itt, B.-én, ősidők óta a lányokat már tizennégy-tizenöt éves korukban férjhez adták. Épp
hogy csak kimúltak az iskolából, s épp hogy csak fesleni kezdtek. Legtöbbjük természetesen
mit se tudott a szerelemről, legfeljebb csak a rozmaring illatából és a citera zümmögéséből
sejdített meg néha valamit – s még mielőtt bármi feledhetetlent megtudhatott volna róla,
asszony lett, akinek szolgálnia kellett a szerelmet. A fordított sorrend azonban most is bosszút
állt. A tizenöt éves menyecskéknek egy-két évig még talán édes volt a házasság, a testi
szerelem újdonsága, de számolatlan éjszakák után egyszer csak úgy keltek ki az ágyból, mint
akinek a kertjét szikla-fejű állatok taposták szét, s mint aki váratlanul elveszített mindent.
Hogyan védekezhettek ez ellen a borzongató üresség ellen? Az érzékiség ajándékával
meggazdagodva elkezdtek a szerelem után vágyakozni. S hol csak a tűz perzselte meg őket,
hol csak a korom sötét csillaga pettyesítette arcukat, de sokszor botrány és tragédia süvített
nyomukban. A korai házasságot, ezt az eléggé természetellenes szokást, egy másik szokással
kellett kiegyensúlyozni – azzal, hogy hallgatólagosan „elfogadták” a szabadabb erkölcsöket.
Ott-tartózkodásom alatt nemegy olyan családot ismertem meg, ahol ez a szabadabb
erkölcsiség – kígyómódra – önmagát marta halálra.
Egy nemrégiben lezajlott történetet mondok el. Özvegy H.-né harminckét éves volt,
mikor ötvenegyben férjhez adta tizenöt éves lányát, Erzsit. A vő odaköltözött házukhoz. Egy-
két évig állítólag zökkenők nélkül éltek. A fiatal férj azonban ötvenhárom körül váratlanul
Pestre ment dolgozni. Városba szökése senkinek se tűnt föl igazán, hiszen napirenden volt
akkoriban az ilyesmi. Később derült csak ki a csavaros titok. H.-né összekeveredett vejével,
egyszóval a szeretője lett. Egyelőre nem zavarta az, hogy a férfi közben a lányával is együtt
hál, akinek már síró kisbabája is van. Idővel azonban egyre jobban kezdte nyugtalanítani.
Féltékeny lett a lányára. S végül, sátáni agyafúrtsággal ő fundálta ki, hogy a vő menjen csak
föl Pestre, mert ott fönt jóval többet lehet keresni, mint a faluban. Hogy mért ezt eszelte ki?
Azért, mert H.-né, a többi b.-i asszonyhoz hasonlóan rongyszőnyeget sző, és Pesten piacozza
el. Hetente vagy kéthetente így aztán már zavartalanul találkozhattak.
Mikor napvilágra került a titok, a fiatalasszony belebetegedett. De szégyenéből és
komoly nyavaiyájából szerencsére kigyógyult. Most huszonöt éves és újra fiatal menyecske.
Átesve ennyi megpróbáltatáson, immár érett asszonyként fölvette az arcába dobott kesztyűt,
és ismét férjhez ment. S mintha csak a világon vagy szánakozóin akarna bosszút állni, egy
szép cigánylegényt választott ki magának a népi együttesből. S azóta boldogan él.
Eltekintve az ehhez hasonló, komor ügyektől, jellemükön és munkájukon ez a
„szabadabb erkölcsiség” az idők folyamán nem ejthetett nagyobb sebeket. Életkedvük nem
fagyott be, s nem váltak zárkózottakká. Az, akit megrendítenek a dolgok az a földre néz, a
gödrök homályába, ők azonban – ahogy házatájukat, kedvüket, körülményeiket
megismerhettem – legtöbbször fölfelé néztek. Azt híresztelik magukról, hogy a b.-i nép olyan,
ha ma ezer forintot keres, holnap ezerötszázat akar keresni. Sőt azt is megkockáztatom, hogy
ez a szabadabb szellemiség fokozta képességeiket. Ez a naiv bohémség, ez az angyali
pogánykodás, a szigorú keresztényi életeszménnyel ellentétben, újratermelte derűjüket.
Legjobban persze az lepett meg, hogy ezek a könnyed, vérmes, hancúrozó és a
vaskosság határáig is elmenő nők, férfiak fönt a színpadon pillanatok alatt megváltoztak. Igaz,
előbb még ott kiviháncolták magukat, mintegy lelki kényszerből, hogy a bolondozás
elpárolgása után annál komolyabban tudjanak figyelni. A halálra táncoltatott lány balladája
rendítette meg őket? A halál logikátlansága? A szerelem démonitása?
Az is különös volt nekem, ahogy a darabot fogadták. Előszörre csak a történetet értették
meg: egy szerelem tragikus pusztulását, de azt is csak nagy nehezen. Homályos volt nekik a
ballada sejtelemvilága, a cselekmény árnyjátekszerűsége, és a kissé lorcai hangvételű nyelv
egyenesen zavarba hozta őket. De nem hagyták annyiba. Nyaggattak, hogy magyarázzak meg
nekik mindent. Beszéltem én ott előttük a népdalok jelképrendszeréről, valóságfelettiségéről,
a primitív művészet „torzításairól”, sőt még a huszadik század szürrealista költészetéről is.
Túlzás nélkül mondhatom, hogy egyik napról a másikra megvilágosodott előttük a szöveg.
Aztán már nem volt idegen nekik, hogy a Hold: fehér virág; hogy a halottvivők vállán
kifeszült lánytest pedig olyan, mintha kőből lenne, kőből és holdfényből; és hogy a földön
imbolygó tűz tulipánerdőre hasonlít… Alkalmazkodtak a ballada világához, és állítom, hogy
jobban érdekelte őket a költészet és a költészetet kísérő magyarázat, mint számtalan
versolvasó értelmiségit. Ezt nemcsak külső jelekből állapíthattam meg, hanem tényekből. A
másfél órás versbe írt darabot az egész együttes megtanulta, mintha külön-külön el kellett
volna játszaniuk. Beléjük ivódott, s később nemegyszer előfordult, hogy az utcán sétálva, a
felhők vagy a viasz-arcú hold láttán, a szél hullámzása közben vagy az ebéd utáni
borozgatások idején, mikor az érzelmek szabadabban áradnak, kapásból idézték a hangulathoz
illeszkedő sorokat, részleteket.
Ez volt a b.-iekkel való megismerkedésem első felvonása. Természetüket, jellemüket
ismertem meg egyelőre, azt is inkább csak a színpad közelében s nem az élet hétköznapi
folyamatában.

Másodízben épp akkor jártam lent náluk, mikor szervezték a szövetkezetet. Volt már kettő is a
faluban, de mindkettő csak amolyan zseb-társulás volt, szelíd kisugárzással, kis létszámmal.
Az egyiknek mindössze csak hat tagja volt, s ha jól emlékszem, százötven vagy százhatvan
holdon gazdálkodtak. Nem értettem, hogyan alakulhatott meg ez az utóbbi; szinte
nevetségesnek is tartottam. Szövetkezet százötven holdon? De kiderült hogy valamilyen
korunkbéli ördög buzgólkodott a színfalak mögött. Az történt állítólag – még ötvenhat előtt –,
hogy a falu a pártszervezetének egyik vezető embere belekeveredett valamiféle bonyodalmas
üzleti ügybe, mely fölött a sikkasztás megfoghatatlan árnyéka is átsuhant. Tisztségéről
leváltották, sőt a pártból is kizárták. Az illetőnek azonban korszakos ötlete támadt.
Korszakos? Világraszóló! Megsejtette, hogy a társadalom által reáhúzott kényszerzubbonyból
csak úgy tud kikeszekuszálódni, ha olyan dologra vállalkozik, ami a tényleges társadalmi
haladás érdekeit szolgálja. Elhatározta, hogy téeszcsét alakít. A felsőbb szervek bűnbánatnak
vették elhatározását, és boldogan támogatták. Hogy a végén csak hatan lettek, az már nem
sokat számított. A fontos az volt, hogy alakult egy új szövetkezet. A születés körülményeinél
– gondolták – lényegesebbek a létezés körülményei. Irigyelni és csodálni való eredményeket
értek el. A határ legjobb százötven holdját nézték ki maguknak. A leggodosabban művelt
kulák földeket tagosították be, melyeknek jó része közvetlen a falu alatt elhúzódó Sárvíz
mellett terül el. Kihúzták ezzel a főnyereményt. Ott volt helyben a víz, kertészkedtek,
cukorrépát termeltek, magokat és különféle ipari növényeket. Eredményeik ellenére egészen
különös, hogy mégsem szaporodott föl a Rákóczi létszáma. Az alapító tagok védekeztek, vagy
a kívülállók látták meg az ördögi kéz árnyék-nyulait a falon?
Mikor másodszor lent jártam, nem arról volt szó, hogy ezt a két szövetkezetet kell
föltölteni, hanem arról, hogy termelőszövetkezeti községgé kell „szentelni” az egész falut. Az
első odapillantásra szikrázott, füstölt minden. Persze a hangulat hőmérsékleti ingadozását
elsősorban most is csak szűkebb ismerősi körömben, a népi együttes tagjain figyelhettem
meg.
Kéthónapi próbák után nagyszerűen megtanulták a darabot, s már csak néhány beállítás
volt hátra, mikor szétfutott a faluban a hír, hogy itt vannak az agitátorok. Megjelenésük
teljesen fölkavarta a szereplők nyugalmát is, és mivel legtöbbjüket életbe vágóan érintette a
téeszesítés, megüzenték az együttes vezetőjének, hogy őrájuk többet ne számítson. Dögöljön
meg a világ.
– Mi most nem színdarabozunk, van nálunk elég nagy cirkusz anélkül is.
Úgy látszott, jól befűtöttek a kéthónapi közös munkának. Már szinte hallottam
fölcsattanni a balladában megfogalmazott átkokat.
Elgondolkoztatott a dolog: milyen különös, hogy ezek a kis közösségben összeszokott
emberek, kiknek végül is életkedvet s kedvüknek tartalmat adott a negyvenedmagukkal
elvégzett munka, a szövetkezet hallatára ólmot öntöttek fülükbe. Tudom, hogy más:
színdarabozni együtt vagy kaszálni, de valahol mégis rokon ez a két dolog. Vagy ők talán
azért húzódoztak a közösben való munkától, mert kettéválasztott életet élve, lelki igényüket
kiélhették az együttesben és magánéletüket pedig otthon, saját elképzeléseik szerint? Ki tud
ilyen összekuszált kérdésre megnyugtató választ adni?
 Háromnapos szólongatás és üzengetés után, szállingózva bár, de mégis mindenki eljött.
Láttam rajtuk, hogy kelletlenek és szontyolodottak, sőt egyikük-másikuk nagyon is rühelte,
hogy engedett a csábításnak. De az is látszott rajtuk, hogy tovább már nem bírták volna ki
odahaza. Sodorta őket az idegesség, a kíváncsiság, vajon mit csinál, mit gondol a másik. Hadd
gyanúsítsam meg utólag őket, azt hiszem, némelyeket be nem vallhatóan a színdarab sorsa is
izgatott. Eljöttek, azonban a darabot nem lehetett végigpróbálni. Az egyik beült a sarokba, s
hallgatott, mint a kapufélfa. Verte közben a víz, mintha influenzája volna – pedig csak az
agya volt lázas. A másik tökéletesen elfelejtette a szöveget, s templomba járó férfi létére oly
cifrán és oly magas hangon káromkodott, mint a heréltek. E nyögésektől és sóhajtásoktól
visszhangzó órákban egyszer csak orron csapott az olajos padló szaga. Betöltötte
homloküregemet, s megfeküdte agyamat. Ettől a perctől kezdve nem is tudtam másra
gondolni, csak erre az émelyítő otromba szagra. Szagra? Bűzre! Olyan volt, mint egy
gáztámadás előjátéka. Vertem volna fejemet a falba, hasadjon meg és szivárogjon belőle ki a
pokol kölniillata… Mert mit is tudtam volna nekik mondani? Azt, hogy ne tétovázzanak,
álljanak be? Vagy bizonygattam volna nekik, hogy a szövetkezet magasabb rendű gazdasági
forma, mint a magángazdaság? Ezt ők is tudták. Nemcsak a szöveget ismerték, lehetőségeit se
tagadták. Mondjam nekik azt, hogy közösségben felszabadultabban, egészségesebb
szellemben élhet az ember, mint ha maga körében kapar, vagy maga ballag egyedül az eke
után, lángot öntő nap alatt? Összefüggéstelenül pár érdekesebb élményemet hadartam el ott
nekik hamarjában néhány jó és néhány rossz szövetkezetről. Félfüllel hallgatództak, s
láthatóan csak a rossz és vergődő szövetkezetek sorsa érdekelte őket. Erre voltak érzékenyek!
Ez illett most aggódásaikhoz. Furcsa módon úgy éreztem, hogy azzal könnyíthetek leginkább
rajtuk, ha ilyesféléről beszélek nekik. Okádják csak ki magukból szorongásaikat, indokolt
vagy indokolatlan félelmeiket. A rosszról beszéltem, hogy a jót szolgáljam. Emlékszem,
rokonaim is akkor írták alá először, jelképesen a nyilatkozatot, mikor szidni kezdték a téeszt:
mért nem így van ez, mért nem úgy. Káromkodásaik már a szövetkezet utcájában
visszhangzottak. Ösztönöm súgta, hogy a rossz leleplezése bizonyos lélektani pillanatokban a
legnagyobb hasznot hajthatja az igazságnak. A védőoltások szerepére emlékeztem.
Az együttes tagjai közül egyedül I. Feri maradt a régi. Ezt a vigyorgó képű,
harmincnégy-harmincöt éves parasztot most se tudta a sors romlásba dönteni. Marháskodott,
akárha fönt a színpadon egy vidám darab főszerepét játszaná el. Olyasféléket mondott, hogy
hiába is áskálódik őellene Sz. Laci barátja, akkor is ő, mármint I. Feri, született paraszt lesz a
téesz-elnök, már a bölcsőben is annak készült. A jelenlévők meg mind beosztottak lesznek,
gyalogparasztok, munkaegységesek. És aha valaki rosszul dolgozik, paprikás söréttel lövi
fenékbe.
– Hagyd már abba a hülyeségeidet – szólt rá valaki az együttesből.
– Miféle hülyeséget?
– Amit locsogsz.
– Téeszparaszt nem pofázik vissza – csattant föl e fáradhatatlan komédiás.
Erre aztán két asszony elkezdte kergetni Ferit, körbe-körbe az olajos szagú teremben.
Hiába szórta, húzkodta maga mögé a székeket, az asszonyok elcsípték, s búbolták, ahol érték.
– Nesze előleg! Kilencven munkaegység kell? Százat adunk!
– Adj neki, Irén, ne sajnáld.
Feri röhögve pislogott ki a hadonászó asszonyi karok közül.
– Parasztlázadás, ezerkilencszázötvenkilencben.
– Csak a fejit – kiáltotta újra valaki.
– Az istenért, azt ne! Ha nem terem tök a téeszbe, mit adunk a malacoknak?
Vihogtak már az asszonyok is, tüzelt az arcuk, mint a paprikafüzér. Feri még most se
hagyta abba.
 – Ölelgetnétek ti még engem, hogy így, aranyos elnök elvtárs, meg úgy aranyos elnök
úr… Nincs aranyos elnök… se célprémium, hacsak ti nem lesztek, szögediesen mondva, a
legmeglőhetősebb téeszmenyecskék.
– És ha azok leszünk, mért fáj az neked?
– Csak nektek ne fájjon. Remélem, tudjátok, az elnöké az elsőség.
Ez már a régi hangjuk volt. A sok fejzúgásos idegesség és aggodalom után így
zökkentek vissza saját világukba. Ismét a régi nyelvet beszélték. Gúnyolódni kezdtek
önmagukon. Ez lesz, meg az lesz Ők majd csak vetik a bukfencet, és a kombájn majd learatja.
Végül már nem is vetnek, csak aratnak. Az lesz, ám a ragyogó világ! Esett ott szó mindenről:
a földek és az asszonyok közös műveléséről, a tervtúlteljesítésről mindkét esetben.
Nyersebbek és féktelenebbek voltak, mint máskor. A keserűséget temették, vagy már edzették
magukat az elkerülhetetlen jövőhöz? Éreztem, hogy ha átmenetileg is, így könnyítenek
magukon.
Visszagondolva most erre az estére, egyáltalán nem emlékszem, hogy egyikük vagy
másikuk tragédiától rettegett volna. Éppenséggel az volt a fura, hogy meggyőző ellenérvet
egyik sem villantott föl. Lényeget érintően se jót, se rosszat nem tudtak mondani a
szövetkezetről. Egyszerűen csak hánykolódtak. Arra gondoltam pillanatig: lehet, hogy nem is
maga a tény fáj nekik, sokkal inkább, a bizonytalanság, a fejükben szédelgő homály.
Tökéletesen velük éreztem.
Három nap múlva aztán mindnyájan aláírták a nyilatkozatot. Tudom, hogy nem
nyugodtak meg végleg, de végleg döntöttek.

Egyébként a falu beszervezése is sok izzadságba került. Tíz napon át folyt az idegháború a
parasztok és a szervezők között. A frontvonal az első időkben többnyire csak borospoharak és
értelmes érvek sűrűje közt kanyargott, később azonban keményebb szavak sziklás
hegyvidékére lendült át. A csendes hangon elkezdett beszélgetések fölparázslottak, és az
agitátorok is meg a parasztok is begerjedtek. Állítólag még rendőrségi autó is megjelent a
terepen, egyesek szerint puszta hatáskeltésből, nyomatékként, mások szerint pedig
természetes elővigyázatból.
A harc azért vált kényessé és konokká, mert a megyei vagy a járási pártbizottság,
önhibáján kívül, váratlanul időzavarba került, és ezt az időzavart, más megoldás híján,
határozottsággal próbálta helyrebillenteni.
Tüstént kiderül, miről volt szó.
Az ötvenkilences tavaszi téesz felfejlődés olyan váratlan sodrú volt országszerte, amire
senki sem készült föl előre sem lélekben, sem anyagiakban. Sem az állam, sem a különféle
szervek, sem a Nemzeti Bank, és azt hiszem, maguk a parasztok készültek fel legkevésbé. Az
utolsó időkben, február végén vagy március elején, mit volt mit tenni, mint sok helyen
elébeállni ennek az áradásos mozgalomnak. Igen ám, ha ez olyan egyszerű lett volna. Azok
álljanak elé, akik végül is elindították?
Javában folyt már B.-én is a szervezés, amikor utasítást kaptak az agitátorok, hogy nem
szükséges az új szövetkezetet tavaszra összehozni. A megalakulást elhalaszthatják őszig, de
ha lehetséges, a belépési nyilatkozatokat most írassák alá. Tavaszi belépés – őszre? Ki hallott
már ilyet! Ezt az előre nem látott időzavart a parasztok azonnal kiszimatolták. Újabb nyomós
érv volt a kezükben, ezt villogtatták.
– Ha ősszel alakul meg a csoport, akkor még ráérünk gondolkodni szeptemberig –
válaszolták sokan. Azok meg, akik már aláírták a nyilatkozatot, az őszi belépés távlatában,
mintha lélekben érvénytelenítették volna döntésüket. Messze volt még szeptember, messze a
lehetőségek vagy a lehetetlenségek túlsó partján. Sokkal közelebbinek s foghatóbbnak érezték
a fészer szürke homályból előderengő kapát, a rozsdával küszködő ásót és ekét, melyek az
első tavaszi napsütésre fölébrednek téli álmaikból.
Az eredeti állapotot ez az újabb motívum még inkább elmérgesítette. E miatt az időbeli
eltolódás miatt megszűnt a cselekvés közvetlen értelme, azonnali szükségszerűsége. A dolgok
kényszere helyett az eszme áttetszőbb érvei kerültek előtérbe. Egyáltalán nem lehet
csodálkozni azon, hogy ebben a váratlan helyzetben sok népnevelő kiesett szerepéből.
Idegesebbek és idegesítőbbek lettek. Ez utóbbit nagyban fokozta tökéletes kimerültségük is.
A tanácsháza előtt hallgattam végig egy keményebb és kendőzetlenebb rábeszélést.
Negyven-negyvenöt éves, jónevű paraszt állt három népnevelő parázsló gyűrűjében. Egész
nap gyóntatták, de eredménytelenül. Indult volna hazafelé, azonban a három agitátor egy
centit se tágított mellőle.
– Engedjenek már haza, a kutyaúristenit! – fakad ki a paraszt.
– Mit káromkodik, azt mi is tudunk!
– Fölfordulnak az állataim, egész nap nem ettek.
– Mi sem – rázza meg laza nadrágszíját az egyik agitátor.
– Tudtommal nem rajtam múlott…
– Magán meg a többi jókomáján – szól közbe a másik.
– No, akkor jó étvágyat – szól az ember, és indulni akar. Azonban mindhárman utána
nyúlnak.
– Szó sincs róla. Innen addig nem megy haza, míg nem válaszol.
– Meghülyítik az embert, mire válaszoljak?
– Édesapám, maga ilyen könnyen felejt? – epéskedik vele a legmagasabb. – Aláírja
vagy nem.
– Mondtam már százszor, hogy nem írom alá.
– Indokot, bácsikám, indokot!
– Hányszor papoljam el, nem az én nevemen van e föld, én nem is írhatom alá. Én csak
vő vagyok, értsék már végre meg.
– Szóval olyan betoji vő – szúr megint neki oda a legmagasabb –, és mégis magára
bámul a fél utca? Most már csak azt szeretnénk tudni: egyáltalán helyesnek tartja-e a
szövetkezetet vagy nem?
Kissé meghökken az ember a kérdés meztelenségén. Ilyet még nem kérdeztek tőle.
Fölbúg fejében talán még az a rendőrségi autó is, amelyet többen láttak a faluban.
– Helyesnek tartom – mondja ki némi daccal, s koponyája ködében bizonyára így is
gondolja, csakhogy gondolni és tenni: két dolog.
– Hát, ha jónak tartja, írja alá…
– Mert ha rossznak tartja, ugyebár, az egész más lapra tartozik.
Ez már erős volt. Érzik mind a négyen, hogy ez már enyhébb fenyegetésnek is beillik.
Fölnéz a paraszt a legmagasabb növésű agitátorra, és köszönés nélkül elindul hazafelé. Az
agitátorok is megmerednek, s rövid tétovázás után mindhárman átfutnak a szemben lévő
italboltba, és leöntenek két fél deci rumot.
Az is megtörtént, hogy az agitátorok egymással kaptak hajba. Úgy a hetedik-nyolcadik
napon erősítést kért a faluban lévő gárda. Jöttek is a bátaszéki vasutasok. Persze ők már
egészen más lélektani helyzetbe csöppentek bele. Nekik nem folytatni kellett a szervezést,
mint azoknak, akik már egy hete kint hadakoztak, nekik mindent elölről kellett kezdeni. De
mihez kezdjenek, mikor azt mondja a paraszt, az első két-három pohár bor után, hogy ő nem
ellensége a szövetkezetnek, be is áll majd, de nem most, hanem csak ősszel. És persze a
nyilatkozatot is akkor írja alá.
Kutya helyzet a javából!
Örülni kell, hogy a paraszt nem ellenkezik, szinte nem is kell már meggyőzni. Viszont
bosszankodni kell amiatt, ha már eldöntötte, hogy ősszel beáll, mért vonakodik, mért nem írja
alá most, ezen a gyönyörű tavaszi napon. Az is lehet, hogy a parasztok azért ilyen
belenyugvók és ígérgetők, mert így könnyebben lerázzák a nyakukról őket?
Voltak az újonnan érkező szervezők közt olyanok, akik a parasztoknak adtak igazat: ha
ősszel beállnak, kár most erőltetni a dolgot. Végéredményben joguk van ehhez. Ebből pattant
ki aztán a botrány. Egyik nap délutánján, széthasadó fejjel, kissé talán borosan is,
összeszólalkoztak páran. Beköszöntött az idegek csődje. Előbb csak vitatkoztak. Később
azonban legényesen összeakaszkodtak. Késsel kergették egymást végig az utcán, a
széjjelfröccsenő sárban, az alkonyi nap szétszakadó hálóiba bonyolódva – mondanom se kell:
a parasztok legnagyobb gyönyörűségére. De hogy mi mire jó, azt az Isten se tudja kicentizni.
Ez a kiszámíthatatlan esemény, ez a groteszk utcai közjáték sokakat arról győzött meg, amire
ideges rohamaik közben eddig még nem is gondoltak – hogy a népnevelőknek sem leányálom
ez a munka, sőt, mi több, hogy ezek a népnevelők miattuk gyötrik, alázzák meg egymást.
Többen arra következtettek ebből, hogy sok rendes ember lehet köztük is, ha már ennyire
kivetkőztek magukból.
Úgy látszik, a botrány többet használ sokszor az ügynek, mint a legjózanabb
magyarázkodás.
Ha már az ilyen „hasznot hajtó”, botrányos történeteknél tartunk, hadd emilítsem föl
egyik idősebb paraszt esetét is. N. bácsi az istennek se akart beállni a szövetkezetbe.
– Halálomig kihúzom már úgy, ahogy eddig – mondta komolyan is és zavarral átitatott
nevetéssel. De mikor látta, hogy nincs kibúvó, végső feltételt szabott.
– Úgy írom csak alá a papírjukat, ha beleszólhatok abba a hangosbeszélőbe – mutatott a
nikkelrácsos mikrofon felé.
– Mért éppen abba? – kérdezték megrökönyödve a szervezők.
– Mert azt mindenki hallja. Nyolc nap óta megveszekedve csak nótáz, folyton-folyt.
Szól benne a zene, a hugi-vugi, vagy mi a csoda, már az én fejem is szenved tőle.
– Mért akarja akkor még maga is tetézni?
– Éppen ezért! Mindig csak másnak szabad ricsajozni?
– Hát aztán mit akar bemondani? – faggatják az öreget.
– Ne törődjenek maguk azzal!
A szervezőket meghökkentette ez a különleges kívánság. Mit csináljanak? Ilyen feszült
helyzetben hogy lehet valakit csak úgy odaengedni a mikrofon elé! Ki tudja, mit akar
mondani az öreg. Biztos nem valami húsvéti örömhírt.
– Ha azt mondja el, mért gondolta meg ennyi idő után a belépést, akkor tessék,
beleszólhat… – alkudoznak vele többen is.
– Vagy van szabadszólás Magyarországon, vagy nincs. Engedik, vagy nem engedik?
Az alkudozásnak több fültanúja és szurkolója van, nem lehet visszautasítani az öreg
kívánságát. Lesz, ami lesz. Legfeljebb kikapcsolják, ha olyasmibe kezdene bele.
– Hát jó – szól neki az egyik járási főszervező. Itt a mikrofon, tessék…
Az öreg még nagyon sarkán állt az imént, de most a váratlan lehetőségtől meglepődik, s
ahelyett hogy beszélne, zavarában énekelni kezd. De mint aki már rég felkészült lélekben erre
a szereplésre, kiigazítja a nóta szövegét.

Nagy a feje, búsuljon a ló,

egy-két holdért búsulni nem jó –
Gyöngyház, sej, hogyha leszakad,
egy helyébe ezer is akad…

Hallgatja az egész falu a kiforgatott dalt. Vihognak, mulatnak rajta. Hogy micsoda nagy
kópé az öreg, ezt eddig még nem is tudták. Jól megtréfálta az elvtársakat! De most aztán
csakugyan úgy lesz, ahogy a nóta mondja: egy helyébe ezer is akad!
 – Ezer? Hatezer! – kacsint át P. kötélverő mester az utca túlsó oldalára.
Istenáldás ilyenkor a marháskodás. Legalább lehet picit lélegezni, és érezni a bőr alatti
homályban a sejtelem mozdulatait: mégse olyan halálos a helyzet, hiszen amin már előre ilyen
jót lehet nevetni, talán abba a végén se kell belepusztulni.

Negyedszer jövök le B.-re. Negyedszer hoz ide a kíváncsiság. S ahogy a lejtő fordulóján
kitekintek a buszból, ismét fölzaklat a megérkezés öröme. A lenti falut elárasztja az őszi
verőfény. Ott hömpölyög a háztetőkőn, a bágyadt fák álma fölött, de legtöbb jut belőle a
domboldalra, ahol a régi, híres klastrom helyén a mostani templom ágaskodik. Ez a templom
inkább csak ereklye. Ritkán tartanak benne istentiszteletet. Kicsit messzi van a völgyben járó
emberektől. Aki sátorosünnepeken mégis föllépked a megszámlálhatatlan lépcső magasába,
nem is az Isten közelségétől, sokkal inkább a hegymászástól kap szívdobogást, és a letekintés
mámorától.
Az egykori klastromról hiteles adotokat őrzött meg a történelem. Megfordult benne
Zsigmond király, Hunyadi János és Mátyás; oltárterítőjét a Garák asszonyai hímezték. Pár
esztendővel a mohácsi vész után állítólag tízezer embert gyilkoltak le közelében a törökök.
Valamilyen kegyeletes ünnepi seregletre csaptak le váratlanul. A néphit legendát szőtt a
történelem feljegyzései mellé. E legenda szerint, a klastrom megszentelt kincsét, a Szent Vér
ereklyét, egyik szerzetes testvér is csak úgy tudta megmenteni, hogy két üldöző török szeme
láttára tüzes kerékké változott, és eltűnt a domboldalba fúrt alagút homályában. Az esperes
mesélte, hogy két híve még ma is látja időnként a lángoló barátot, pörgő tűz-kerék
formájában. Szelíden mulatott jámbor hívein, de az ügy érdekében meghagyta őket hiükben.
Szívesen időznék a történelem közelében s a legendák arannyal és vérrel átitatott
képeinél, de szemembe süt a nap, s a buszról leszállva, régi ismerősökkel találkozom, kik
kézfogásukkal bevezetnek saját világukba, mely idők múltával, ha nem is legenda, de
történelem lesz.
Egy év után most arra vagyok kíváncsi, mi történt a szövetkezet megalakulása óta. Nem
táncmulatságra készültem fel, tehát nem érhet semmiféle meglepetés. Az első, akivel szóba
elegyedek, a művelődésház gondnokának a felesége. Hatalmas, száz kiló körüli asszony.
Arckifejezése azonban teljesen ellentétben van termetével. Kedves, nyílt, kislányos.
Házigazdám feleségének a húga. Nemcsak külsejével, de gátlástalanságával s rokonszenves a
hangoskodásával is hasonlít rá. Azok közül a nők közül való, akiket minden érdekel.
Megtörténik, hogy naponta húsz-harminc emberrel is találkozik, részint a művelődési házban,
részint férje cipészműhelyében, és rendre kifaggatja őket. Ha a vallatott személy szavaiban
valami homályt fedez fel, nyomban rákérdez. Meztelenre vetkőzteti a lelkeket, és az is igaz,
hogy viszonzásul ő is levetkőzik. Hírért hírt ad cserébe. Ő közli velem az első elkedvetlenítő
újságot: szétszóródott a népi együttes.
– A csoport miatt? – kérdezem.
Azért is; meg azért is, mert fia, az együttes lelke megnősült, és átköltözött Bátaszékre.
Ott tanít az általános iskolában. Férje pedig – ezt is bevallja szépítgetés nélkül – az ő
Bandikájuk nélkül nemigen tud boldogulni.
– És a többi tanító, mért nem segített vagy segít?
- Azok isznak meg nőznek… tisztelet a kivételnek
Ettől a nyers közléstől sem lepődöm meg. Mutatom a nyugodt embert, tehetek-e mást?
Kíváncsi vagyok a teljes képre, nem hunyhatom be szemem az első komorabb felhő
árnyékára.
Szavai pörögnek, mint az orsó. Maga se veszi észre, hogy gombolyodik le róla az
igazság. Érdek nélkül beszél, s oly angyali pletykarévületbe esve, hogy még indulatai is
megnemesednek. Beszédrészegsége hozzásegít, hogy előbbi vádjai közé nézhessek. Egy
regény zajlik az események hátterében. A népi együttes széthullása nem is olyan egyszerű
ügy. Igaz, hogy a csoport megalakulása átmenetileg fölbolygatta a falu rendjét, s így szerepet
játszott az együttes szétdöncölésében is. Ezenkívül tüskésebb okok is előbújtak.
Mindenekelőtt kiderült, hogy az az egy-két tanító, kik miatt a többiek is megkapták M. nénitől
a vizeslepedőt azért nem segít a művelődési munkában, mert haragba van ővelük. A harag
régi keletű. Fiuk még iskolába járt, mikor első ízben kirobbant. Bandi nyolcadikos általános
korában elkezdett verseket írni. A tanító úton-útfélen csúfolta emiatt, ahelyett hogy istápolta
volna. „Íme, a költő! Nézzétek, fiúk, ő lesz a második Petőfi!” A kamasz bújt volna a pad alá
szégyenében. De mivel nem tehette, bosszút esküdött. A fiú megaláztatása a szülőket is
megmérgezte. Határsértés történt, és a falu két illetékes embere, akikre a művelődés
magasztosabb ügye tartozott, lángot fújt egymásra. A tanító ritkán lépte át a művelődési ház
küszöbét, az együttes vezetője, V. bácsi pedig soha többé nem kért tanácsot a tanítótól.
Közben eltelt néhány esztendő, s a kigúnyolt költőkamasz lemondva a versírásról,
elvégezte a Pedagógiai Főiskolát. Tanító lett. Tanító és egyben vetélytársa is régi tanítójának.
S itt jött a nagy bukfenc! Bandi jóképű cigányfiú volt, s így nemcsak a szakmában lett
vetélytárs, hanem az udvarlásban is. Buktak utána a nők – jobban, mint az idősebb és
tekintélyesebb tanító után. Tetszett nekik, hogy a „kis cigány” iskolái által ilyen magasra
emelkedett. És ezzel egy időben, részben családi öröksége, részben pedig táncos és színész
tehetsége révén, apja mellett, illetve apja helyett az együttes szellemi vezetője lett. Ennyi
erény a serpenyőben nemcsak elegendő, de már szinte sok is, hogy az „ifjú kartárs” fölibe
lendüljön egykori mesterének. A régi harag most mérgesedett el igazában. És sajnos ez a
személyi ellentét olyan területeket is elaknásított, amelyek fölött már nemcsak ők maguk
jártak. Kettejük viszálykodására végső soron a falu fizet rá. Mert most, annak ellenére, hogy
Bandi megnősült, elköltözött, még sincs rá mód, hogy a nagy múltú együttes az ottmaradt
tanítók jóvoltából talpra álljon.
Azt hiszem, a szövetkezetnek kellene föltámasztani az együttest, de egyelőre erre
semmi remény sincs. Komorabb gondokkal birkózik, nem ér rá ilyen fényűző dolgokkal
bajlódni…
Ezt mind pár perc alatt tudom meg, abban a teremben állva, ahol másfél évvel ezelőtt
boldogtalan tehetetlenségemben, rám támadt az olajos padló pokoli bűze és meggyötört.
Szerencse, hogy nyitva van minden; az őszbe tárt ablakon át emlékeim is szellőzködnek.
– Jobb újság nincs? – kérdezem M..nénit.
– Csak rosszabb van! Nézzen oda, ki!
Kint a kultúrház udvarán, a ferdén eső fény aranylemezei közt, kincstári kondér
füstölgött. Egy kiskatona, feltehetően a szakács, lókolbászt vagdal apró kaikákra, s marokkal
szórja bele a hagymával kibélelt, hatalmas, piros lábasba. Egy idős néni pedig krumplit hámoz
hallgatagon, a gyászoló és elfáradt asszonyok közönyével.
– Mit nézzek?
– Nem látja? Megszaporodtunk!
– Hogyhogy?
– Van negyven katonánk! Édes, aranyos fiúk!
– Csak nem éleslövészetre jöttek?
M. néni nyomban elérti a kihegyezett célzást:
– Azt a lányoktól kérdezze meg vagy a menyecskéktől.
– De komolyan, mért vannak itt?
– Gyakorlatoznak a téeszben! Krumplit szednek, répát ásnak, kukoricát törnek.
– Fura alakulathoz tartozhatnak.
 – Utászok – mondja M. néni nevetve –, utálják szegények a munkát, de kirendelték
őket. Reggel fél hétkor már viszi őket az autó, délután három felé jönnek haza. Csupa latyak
mindenik, csupa sár.
November vége felé jár az idő, és a szövetkezetnek még majdnem mindene kint van a
földeken.
– És a tagok?
– Azok? Rá se bagóznak a dologra.
– S ki fizeti a katonákat?
– A téesz. Napi 400 forintba kerül a koszt.
Bevallom ez a pattogó, rövid tudósítás lehangolt. M. nénit azonban láthatóan nem
zavarta. Neki ez már nem újság? Jóízű vihorászás közben mesélte, hogy bekrepált a csoport.
Izgalom fogott el. Olyasmit éreztem, mint odahaza, enyéim körében, ha valami
probléma adódik. Közéjük valónak éreztem magamat – odatartottam tehát bőrömet a tűznek,
arcomat a szélfújásnak. Gyerünk, döntögessük le együtt a színfalakat, és nézzünk mögéjük! A
következő hét nyugtalanság, részegség és fejfájás jegyében telt el. Már nem csupán közelebbi
ismerőseim sorsa érdekelt, de az egész falué.
Eléggé általános tünet, hogy a szövetkezetek az első két-három esztendőben
megbokrosodnak, mint csökönyös ló a domboldalban, s utána találnak csak rá magukra. S
mivel tudom ezt, B.-en is két dolog érdekelt: egyrészt maga az az állapot, másrészt a
lehetőség; a kátyúból való kikerülés feltételei és szükégszerűsége. A családon belül nincs
udvariasság; a történelmen belül sincs. Nem csukhatom be én se a szememet; számat se
láncolhatom le, ha krónikát írok, és ha segíteni akarok.
A falut valóban a zűrzavar állapotában találtam. Ottartózkodásom harmad- vagy
negyednapján egy bibliába illő, naiv apokalipszis játszódott le. Ötven vagy hatvan csontig
lesoványodott csikó és ló kitört éjszaka ideiglenes istállójából. Föllázadtak az emberi
gondatlanság ellen. Hónapok óta – napközben, de sokszor egész éjszakákon át is – ott
szédelegtek a Duna-ág melletti erdőben, magukra hagyva, mint a vad lovak. Ettek, amit
találtak, s itták a réti tocsogók vizét. Időnként néhány kamasz kifogott nyolcat-tízet e rozoga
ménesből, s ostoba vadnyugati jeleneteket rendezett. Játékpisztollyal és lasszóval a kézben
meghajszolták e kiszolgáltatott állatokat. Még nyáron valahogy csak elbírták a maszatosképű
cowboyokat és turcsi orrú seriffeket, de őszre már megloboncosodtak, s testük szánalmas váza
a gyengeség ijesztő geometriája lett. Elfogyott a fű, s elfogyott a fákról lehulló lomb is. És
novermberben, amikor az eső elől szalmatetejű szállás alá terelték őket, lelegelték fejük fölül
a szalmát. A lekopasztott tető lékein át úgy nyújtogatták nyakukat a nyirkos magasság felé,
mint tojáshéjból kikandikáló, egynapos libák. De szemükben nem kíváncsiság, hanem
fáradtság s a hajdani tüzek hamuja volt. És mikor már a szalma is elfogyott, s rogyadozni
kezdett felettük az ég, reménytelenségükben otthagyták szállásukat, s nekivágtak a kormot és
vizet hömpölygető éjszakának. Ötven ló és ugyanannyi kíséteties árny kocogott az esőben.
Nem volt velük ember. Céltalanságukkal kívül rekedtek a világon, az életen.
A lovak sorsa van olyan lehangoló, mint az emberé. Komor, éjszakai vonulásuk mögött
kétféle ok drámája csapott össze: az egyik a történelemé, a másik az emberi hanyagságé. A
gép valóban fölöslegessé teszi az állatok jó részét. Ezeket a lovakat is azzá tette. Ottmaradtak
a szövetkezet nyakán, haszontalanságra. De ha már így történt, lehet-e olyan hálátlan az
ember, hogy elfordítsa szemét tegnapi kedves állatairól, mintha sose lettek volna együtt égő
napon vagy az eső rohamai közben. Nem volt elég takarmány? Az igaz, hogy kevés termett,
de amivel pótolhatták volna, az meg ott rohadt el kint a földeken s ha már így volt, mért nem
adták le őket időben? Mért várták meg, hogy pusztulni kezdjenek, a megmaradók pedig végső
elkeseredésükben kitörjenek, s eleven illusztrációi legyenek egy éjszakai látomásnak.
Kiszámíthatatlan, hogy mennyit árt az ilyesféle nemtörődömség egy kialakuló közösségnek,
mennyit árt az emberek hangulatának, munkakedvének.
 Persze a szövetkezet rossz közérzetét nem a lóhistóriákhoz hasonló dolgok okozták.
Ezek inkább csak következmények voltak, melyek természetesen visszahatottak az emberek
lélekbeli állapotára. Az eredendő ok rikítóbb és visszataszítóbb volt: a tagok java része nem
járt el dolgozni. Körülbelül nyolcszázan vannak a csoportban, s ennyi nép közül – száz-
százhúsz nyugdíjast leszámítva – általában csak százötven-százhatvan ember dolgozott
rendszeresen. A többiek vagy nem mentek egyáltalán, vagy pedig csak tessék-lássék módon
járogattak el időnként, főként amiatt, hogy háztáji földjeiket, hivatkozva a könyvükben lévő
huszonöt-harminc munkaegységre, megtarthassák.
Hol történhetett valami vétség, hogy így alakultak később a dolgok? Mi okozhatta,
hogy ez a vérmes, élni szerető és élni tudó közösség így megmakacsolta magát, bezárta
ablakait és visszavonult? Miféle külső kötelék vagy belső görcs kötötte le kezeiket? Talán
még ők se tudják pontosan? Ellenükre történt, ami történt? Vagy egyszerűen az új légkör még
nem teremtette meg azokat az ingereket, melyek elfeledtetik a tegnapi napok kényszereit? Azt
hiszem, a megalakulás körüli bonyodalmakban kell keresni a mostani zűrzavar okát is. A
tavaszi belépés és az őszi megalakulás közti időkülönbség és hangulathullámzás okozta a
lélek zavarodottságát. Lehet-e ezen csodálkozni? Háromnegyed esztendőn át úgy voltak
egyéni parasztok, hogy már aláírták a belépési nyilatkozatot. Szemük már a holnapi nap
látóhatárát kémlelte, de kezük még maguknak takarított. Lovaik még az ő kocsijukat húzták.
A közbeeső hét-nyolc hónap magától értetődően nem azt segítette elő, hogy jövőjükhöz
lélekben fokozatosan hozzáidomulhassanak, hanem ellenkezőleg azt, hogy – meghúzva
maguk körül a várárkot – még inkább bezárkózzanak egyéni létformájukba. Nagymértékben
kezükre játszott ebben, az ötvenkilences gazdasági év is: a bőven fizető nyár és a bőven fizető
ősz. A természet mintha megérezte volna a parasztok vakrémületét, fellobbanásszerűen kitett
magáért. Megteltek a padlások, kamrák, csűrök. Az eszme és a jövő ragyogóbb távlatai
helyett ott volt a kézzelfogható, tételekben és pénzben mérhető haszon. S attól való
aggodalmukban, hogy a szövetkezet első esztendejében lesz-e elegendő „kenyerük”, nem
adtak el semmi fölösleget. Bebiztosították magukat két-három évre kenyérgabonával és
másféle élelemmel. Megnyugtató biztonságérzetet adott s ad még ma is ez nekik. Persze csak
a gazdagabbaknak, a jómódúaknak… Szerintem, ha az aláírás második pillanatában már arra
kényszerülnek túlnyomó részükben a tagok, hogy a szövetkezet sorsában keressék saját
sorsuk emelkedőit, nem következik be az, ami bekövetkezett. Beszéljünk nyersen: magyarul
ez azt jelenti, hogy a társadalmi haladás irányába ható nyomás, bármilyen átkos, kellemetlen
és lélekmérgező is, ha egészséges a társadalom, gyakran meggyorsítja a dolgok lezajlását, és
fölösleges vacillálás nélkül juttathat el egyént és közösséget a legközelebbi megoldásig.
Repedő jégre lépek, de az előbbiekkel kapcsolatban el kell mondanom, hogy az a bizonyos
sokat emlegetett önkéntességi elv legtöbb esetben szépítgetés és fölösleges önbecsapás. Tíz
évvel ezelőtt még nem az volt. De az elmúlt esztendőkben éppen az önkéntesség jegyében
megalakult csoportok elszaporodása miatt ma már társadalmi szükségszerűséggé vált.
Fölösleges tehát az önmentegetődzés, különösképpen akkor, ha az állam meg tudja teremteni
azokat a gazdasági és erkölcsi feltételeket, melyek semlegesítik a kényszer mélyvízi
nyomását. Ellenkező esetben mindenféle kényszer emberellenes és történelemellenes. A b.-i
szövetkezet esetében is az azonnali megalakulás kényszere hasznosabb dolog lett volna, mint
a háromnegyed évig való elodázás.
A baj, ahogy mondani szokták, csőstől jön. Ilyen zaklatott előjáték után, rövid időn
belül ki remélhet egészséges folytatást? A vezetőség megválasztása is a zavarodottság jegyét
mutatja. A névsort a járási vagy a megyei tanács embere terjesztette elő. Lehetett volna
tiltakozni, azonban – közömbösségből vagy járatlanságból, vagy éppenséggel azért, hogy ne
szerezzenek maguknak haragost – a tagság egyöntetűen szavazott. Utána morogtak csak
kisebb-nagyobb csoportokba verődve. Saját csapdájukba pottyantak bele, a történtekért tehát
ők is hibásak. Erre persze csak idő múltával döbbentek rá, midőn eljött a tavasz, és kapálni
kellett volna a kukoricát, kaszálni a szénát, azonban a vezetőség képtelen volt megszervezni a
munkát. Sütött a nap, zöldelltek a vetések, a kapások, de az ember hiányzott a mezőről.
Most eszmélek csak rá, hogy mondataim mögül, névtelenül is azok a szegény- és
középparasztok beszélnek, akikkel napokon, estéken át vitatkoztunk a szövetkezet gondjairól.
Az ő felismeréseik alapján tudtam meg, személy szerint is jónéhány nagygazdáról, hogy azért
hagyják veszendőbe a szövetkezetet, mert nekik nincs szükségük keresetre. Egyiküknek-
másikuknak „még tán százezer forintja is van a szekrényben”, „könnyen ugrálhatnak”…
Azzal, hogy mi lesz pár esztendő múlva, úgy látszik, nem törődnek. Sőt azzal sem, hogy
ragályos nyavalyát terjesztenek – a dologtalanság pestisét. Ugyancsak említett ismerőseimtől
tudtam meg azt is róluk, hogy ha el is szakították magukat a szövetkezettől, nem átallották
javasolni azt, hogy osszák ki harmadába a kukoricaföldeket, úgy majd megművelik. Szó, ami
szó, az összekutyult helyzetben nemcsak ők javasolták ezt, de sokan mások is, a
szegényebbek közül. Ki hallott már ilyet? A tagok harmados földet vállalnak saját
szövetkezetükben! Mivel azonban a kényszer nagy törvénybontó, a vezetőség kénytelen volt
feldarabolni a hatalmas táblákat. Ugyanilyen alapon osztották ki a lucernát negyedéből, a
szénát meg harmadából. Visszatérve a nagygazdákra, az is kiderült róluk – legalábbis
némelyikükről –, hogy végső bebiztosításként a szomszédos falu egyéni parasztjaitól vállaltak
harmados kapásföldet. Ez azonban már sok volt! A saját szövetkezetükben nem akartak
dolgozni, pedig abból több hasznuk származott volna, elmentek inkább a szomszédba
koldulni. Szerencsére tudomást szerzett róla a vezetőség, letörette a cigányokkal a kukoricát,
és bevitette a közös góréba.
Ha kezdettől fogva minden esetben így sarkára állt volna a vezetőség, nem fajulhattak
volna el a dolgok, azonban ők is vétségre vétséget, s ügyetlenségre ügyetlenséget halmoztak.
Menetközben kiderült, hogy a tervezett munkaegység értéke zárszámadáskor körülbelül a
felére csökken, de szemrebbenés nélkül továbbra is az eredeti tervezet alapján szedték fel
előre pénzbeli járandóságuk nyolcvan százalékát. Kifinomult gonddal ügyeltek jogaikra.
Cséplés közben viszont képtelenek voltak arra, hogy időben beszerezzék a zsákokat.
Előfordult, hogy tíz-tizenkét kombájn is vesztegelt zsákhiány miatt. De, hogy másról is
szóljak: szüret idején meg azt csinálták, hogy háromezer liter mustot mindenféle könyvelés
nélkül külön hordókba öntettek, mondván, hogy ebből látják majd vendégül díszebéden a
tagokat s a szövetkezetbe érkező látogatókat. Vajon melyik tagban nem merült fel a gyanú,
hogy ezt nem ők szopogatják el, hanem a tisztelt vezetőség tagjai és a megyétől vagy a
járástól leérkező vendégek.
A szövetkezet tavasztól szeptemberig, munkaegységenkint 15 forint előleget fizetett.
Alapjában véve ez egyáltalán nem megvetendő összeg, sőt nagyon is jó. Azok, akik
rendszeresen eljártak dolgozni, nem panaszkodtak. A káromkodások csak akkor csattantak
föl, amikor kimerült a „kassza”, és se szeptemberre, se októberre, se novemberre nem kaptak
egy fillért se. Fölmerült a kérdés, hogy tudtak hét hónapon át ennyit is osztani, mikor a
többség egyáltalán nem, vagy csak behunyt szemmel dolgozott? Kezdetben tejből,
gyümölcsből s a leadott állatokért kapott pénzből fizettek. A kertészetben és az istállókban is
állandóbb emberek tevékenykedtek – ezért tudták jó ideig tartani a szintet. Az aratást és a
betakarítási munkákat többnyire gépek végezték, s így a terményből befutó jövedelem
mérlege nem mutatta még ki az emberi hanyagság csődjét. A gépek pótolták a munkáskéz
hiányát. Később viszont már elővillámlott a baj. A hatszázezer forintot érő szerződéses kender
fele kint maradt a földön, elázott, s utána megpenészedett. Az ebből származó veszteségük
hozzávetőlegesen háromszáznegyvenezer forint körül dülöngél. Ugyanez történt a babbal, a
ricinussal, a vörösherével.
A szövetkezet évutói mérlege hatmillió-kétszázezer forintnyi kárt mutat. Megszédítő,
fejbe kólintó összeg! Lehet, hogy furcsán hangzik, amit mondok, de ez nemcsak a romlás és a
pusztulás jelzőszáma, nemcsak az értelmetlenség kilométerköve, hanem a lehetőségek
irányába mutató, hatalmas tábla is. Ezt a számot nemcsak gúnyosan, az örvendezés torz
vigyorai közben lehet kiejteni, hanem bizonyító érvként is: ha dolgoznak a tagok, s nem
hagyják veszendőbe a termés nagy részét, semmivel se keresnek kevesebbet, mint egyéni
gazda korukban – leszámítva természetesen a vagyonkülönbségből származó előnyöket. Ezt
sem én mondom, hanem azok a szegényparasztok, akiket ez a nagy anyagi veszteség fonák
módon arról győzött meg, hogy van jövője a szövetkezetnek. Ha az első évben ennyit
elveszíthettek, a következő években kétennyit nyerhetnek. A tapasztalás útja persze kínos
volt, mert az ő bőrükre égetett sebeket a kár. Volt olyan szegényparaszt, aki – mivel az utolsó
három hónapban nem kapott előleget – még pipadohányt sem tudott venni. Felesége kiadta
neki az útját: ott keressen bagót, ahol dolgozott… Ilyesféle veszekedések és családi botrányok
készíthették elő „a szervezkedést”, mely a szövetkezeten belül a rendteremtés szavait írta
zászlajára.
Sokszor már majd szétrobbant a fejem a látottaktól és a hallottaktól, egyedül csak az
nyugtatott meg, hogy a történtek nem bénították meg se szemüket, se szájukat – sőt
fölnyitották. Csodálkozhat-e az ember ezek után azon, hogy akik egész éven át arra
kényszerültek, hogy dolgozni járjanak, mert nem volt tartalékuk, mint sok nagygazdának, és
nem is számíthattak másra, mint a szövetkezetre, egyszer csak parázslóbban kezdtek
gondolkodni és zajongani. Egyelőre még csupán egymás között morgolódtak. Számtalan ajtón
kopogtattam be, de a végén mindig kiderült, hogy kivétel nélkül csak a zűrzavaron uralkodni
akaró „lázadókhoz” vittek el ismerőseim.
Körükben is különös volt látnom azt, amit már anynyiszor láthattam másutt is, hogy a
hajdani parasztok az elmúlt évtizedben szinte fizikailag is megváltoztak. Egykori, lassan
mozduló arcuk a mostani beszélgetések hevében sokszor oly gyors átváltozáson ment át,
mintha különböző maszkokat fényképezne valaki. Hallgatagsághoz idomult testüket
szétrobbantotta az idő, teremtett helyette másikat, zaklatottabban élőt, hánykolódóbb aggyal
és érzékenyebb idegekkel. A csizmaszagú szobasarkok, a kályha melletti idilli pipázgatások
már emléknek is hamisak. Ha a város és a falu közötti különbség eltűnéséről hallok, a felületi
hasonlóságokon túl én mindenekelőtt arra gondolok, hogy a „kétfajta” ember idegélete kezd
egymásra hasonlítani. A történelem itt végezte el nagy, kiegyenlítő munkáját. B.-i ismerőseim
is olyan odaadóan és szakszerűen vitatkoztak életükről, mint értelmiségi barátaim egy-egy
házi összejövetelen vagy a Belvárosi karzatán a magukéról, legfeljebb kissé faragatlanabbul
és mindenekfölött hangosabban.
Vitáikból elővillanó jelszavaik világosak és egyszerűek voltak: a vezetőség felét le kell
váltani, önzőek, gyengekezűek, vagy ami egy fokkal jobban érthető, a zűrzavartól
megkavarodtak és – gorombák. Legjobb lenne idegenből hozatni elnököt, az legalább nem
tekintene arra, kinek a fiát tartotta keresztvíz alá. Azoktól pedig, akik nem járnak el dolgozni,
el kell venni a háztáji földet. Vagy visszaadni nekik a vagyont, megterhelve azzal az
adóssággal, melyet a szövetkezetnek okoztak. Az sem ártana – javasolták némelyek –, ha az
első esztendőkben kevésbé munkaigényes növényeket termelnének, illetve olyanokat,
melyeknél a gépi munka pótolná az emberit. Be kellene bizonyítani a félrehúzódóknak, hogy
nélkülük sem áll meg a világ, aztán később vagy meggondolják, vagy nem… És így tovább!
Szándékaikban sok hasznos és sok türelmetlen gondolat is ott kavargott. Őket a veszteség
győzte meg, hogy tenni kell valamit, lehet-e csodálkozni, ha a veszteség okozóival nem éppen
kesztyűs kézzel akartak elbánni.
Emlékszem, ötvenkilenc tavaszán ők is húzódoztak a szövetkezettől. Valószínű, hogy
most sem hozzá ragaszkodtak kizárólag, hanem az igazságszolgáltatáshoz, melyet ők már
csak a szövetkezeten belül kaphatnak meg. Az anyagi romlásért s az önérdek pénzben
kiszámítható megsértésén túl a lélek és az önérzet veszteségéért is nyilván kárpótlást
követelnek. Szerencsére ez a kívánságuk teljesen egybevág társadalmi törekvéseink fő
sodrával, közelebbről pedig a szövetkezet érdekeivel.
 Köztük bukdácsolva és vergődve olyasfélét éreztem, hogy a szövetkezet tényleges
megalakulásának nem ötvenkilenc tavaszán voltam tanúja, hanem most, utólag. A harc
láthatatlan futóárkait ásták: egymással és magukkal kezdtek harcolni. Mostani küzdelmüket a
külső kényszerek megindíthatták akkor, de semmiképpen nem pótolhatták. Végső soron a
krónika, amit szerettem volna megírni róluk, ezután kezdődik el.
Nem akarok előre inni a medve bőrére, s jósolni se a homlokokon átfutó felhők
árnyékából, hogy ennyi és ennyi idő elmúltával így vagy úgy megjavul a szövetkezet –
ehelyett az emberekben lezajló változások jeleit betűzgetem. A lélek adatai jobban
érdekelnek, mint a jövendölések.
A változások érzékeltetésére két történetet mondok el. Előre félek, hogy az ilyen
vegyes műfajú írás múzsája is rugdalódzik a halmozás és a szószaporítás ellen – de mit
csináljak: egyiket sem hallgathatom el. Az elmondás öröme megér nekem néhány kék foltot a
homlokomon.
Házigazdámat most a nyár utóján állatok mellé osztották be, egy huzatos, szabad állású
istállóba. Harminc borjút, üszőcskét kellett ellátnia. A „modern borjú-szálloda” tágas
alkotmány volt, óriási hodály. Közepe homorú, teknőszerűen kivájt, azért, hogy a trágyát ne
kelljen naponta leszedni, hanem csak úgy gubancokban rá lehessen szórni az új szalmát, a
szabadon lézengő borjúk majd szépen letapossák. Le is taposták volna, ha dobnak alájuk. De
miből dobált volna házigazdám, mikor egyetlen szálat se vittek a kocsisok. Új alom híján a
több hetes trágya átázott. Ehhez jött még hozzá az előszivárgó talajvíz is; úgyhogy ősz felé
már csupa híg szennyben, mocsárszerű latyakban feküdtek le az állatok. A végen már nem
lehetett rájuk ismerni. Alvilági állatokká váltak. Sárfeketék voltak, ammóniák szagúak,
csimbókosak. Hogy melyik volt valaha fehér, cifra vagy zsemlyeszőrű, azt az Isten se tudta
volna megmondani. Házigazdám hiába hajtogatta magában, hogy őt nem érdekli a dolog,
forduljanak föl, ott egye meg őket a fene, azzal együtt, aki kitalálta az egészet. Mondom,
hiába hajtogatta, mert egyik reggel, mikor rájuk nyitott, az ocsmány látomástól sírva fakadva,
nekidőlt a meszes ajtófélfának. Sírt és káromkodott. Elég volt ebből a tébolyból, mocsokból,
trágyaléből. Hátrafordult, és otthagyott csapot-papot. Hogy mi játszódott le benne, mire
hazaért, azt pár közlő szóval lehetetlen elmondani. Szerencsére nem volt otthon a felesége:
így magyarázkodás nélkül megtölthetett egy hétdecis üveget pálinkával. Betette belső
zsebébe, s átment a szemben lakó sváb emberhez.
– Az ég szakadjon le erre a világra, gyere, segíts rajtam…
A sváb nem sokat kérdezősködött, követte János bácsit. Aztán az istállóban előkerült a
pálinka.
– Igyál, ne törődj semmivel, mert ha belepusztulunk is, kimosdatjuk ezeket a dögöket.
Ittak, és a közeli folyóban egész napon át csutakolták a rettenetes állatokat. Mert ha
nem is ő tehetett arról, hogy ilyenek voltak, önérzete és szeme nem viselhette el a szégyent.
Megfogadta, ha ezután se visznek szalmát, rájuk gyújtja a tetőt… Ki tudja, talán a hazafelé
vivő úton történt meg a csoda, mely Saulból Pál apostolt csinált? Vagy még előbb, mikor a
másik történet esett meg vele?
Rögtön a megalakuláskor kinevezték fő-fő tehénpásztornak. Volt két beosztottja, és egy
kutyája – jobb híján az otthoni házőrző eb, aki még a gunár elől is félreiszkolt… Mindjárt az
első napokban a csorda egyik tehene megvadult, és föltartott fejjel vágtázott vissza a faluba,
feltehetően régi, megszokott istállója vonzotta. Mit lehet ilyenkor tenni? Hagyni bolondjára,
hadd menjen? János bácsi töprengés nélkül utánaeredt. Épp jöttek szembe a kaszások, de
hiába hadonásztak ők is, az állat elporzott köztük. Utána már csak nevettek a himbálódzó
tehénen és szegény szuszogó János bácsin. Legegyszerűbb lett volna velük nevetni és
legyinteni. De nem! Micsoda csúfság lesz, ha hazaszökik a tehén, haza, a régi gazdájához.
Gyerünk utána! Közben öt-hat kutya is előkerült valahonnét. Ezek aztán végképp
megőrjítették a jószágot. Harapdálták a lábát, kapkodtak az orra felé, volt, amelyik a nyakába
csimpaszkodott. Az állat menekülésképpen befordult az iskolaudvarba, s hogy
megszabaduljon üldözőitől, nekivágott a Kálvária-domb meredekének. Azonban visszaesett.
Ettől még inkább megőrült. Épp ekkorra ért oda házigazdám. Meghűlt benne a vér. Nyitva
volt az egyik tanterem ajtaja, mi lesz, ha ez az eszét vesztett barom istállóajtónak nézi és
berohan? Széttaposhatja a gyerekeket is. Az utolsó pillanatban odaugrott az ajtó elé…
Az izgalom azonban délután tovább folytatódott. A tehenek lent, a Duna-ág mellett
kóvályogtak, bokrok, fák áttetsző sűrűjében. János bácsi egyszer csak azt veszi észre, hogy
megfogyatkoztak. Látja ám, hogy hat tehén úszik a víz közepe felé. Végigszántott hátán ismét
az iszonyat: kettő nyakában kolonc, mi lesz, ha odakeveredik a lábuk közé, vagy megakad egy
víz alatti fűzfacsonkba. Ott merülnek el helyben! S a következmény? Megvetés, gúny. Ezért
bíztak meg benne? Még börtönbe is juthatl Arra se jó, hogy csordát őrizzen? De mit csináljon
most? Jajgasson az éghez segítségért? Tehetetlenségében lekutyorodott, kezéből tölcsért
formált és elkezdett kiabálni:
– Hahó, tala ne, hahó!
A ritkás erdő és a víz sejtelmesen adta tovább hangját. Csoda történt. A hat tehén,
akárcsak a mesében, visszafordult, és kiúszott a partra.
Ebből a napból mese lesz vagy legenda. Ketten is látták ezt a bibliai csodatevést, tehát
mindenki megtudja majd a faluban.
Nem fűzök hozzá semmit a történtekhez. Ezek már egy közösségben élő ember
emlékei. Ez már a múltja! Izgalmasabb mint az a régebbi, amikor csak két tehénkét legeltetett
a temető mellett. Arról nem beszélt senki, erről viszont faluszerte fognak beszélni,
lakodalmakban, bor melletti komázgatások közben.
Mikor az ösvényt kerestem, hogy kitörhessek a zűrzavarból, s magammal vihessem az
egész falut, nem adatokra s nem is fogadkozásokra gondoltam, hanem az effajta tűzpróbákra,
kálváriajárásokra, melyek megedzik és megkötik az embert. A jövő felé ezek mutatták az utat.
S különös módon egy disznótor hangulata…
Azért hívtak meg erre a disznótorra, hogy mivel több ember összejön, esetleg még
ezernyi apró dolgot megtudhatok tőlük a téeszről. A hurka- és a kolbászevés reményén kívül
ez volt az egyik, amiért szívesen mentem. A másik meg az, hogy vendéglátó gazdám, hajdani
szegényparaszt, a „lázadók” egyik hangadója, nem árt, ha ővele is beszélhetek. A csoport
nyűglődéseivel pillanatok alatt végeztünk. Számukra ez mintha már elintézett ügy lett volna –
rendet kell teremteni, és kész! A továbbiakban egész este én csak Brueghelre és Berda Jóska
bácsira tudtam gondolni. Mert amit evésben, ivásban ott végignézhettem, az csupán az ő
derűjük mennyboltja alatt játszódhat le. A falon függő Krisztus-kép glóriáját
elhomályosították a megvillanó csülökcsontok, a zsírban elterpeszkedő húsok és hurkák.
Három hatalmas ember sugallta az ütemet: az egyik kilencven pohár bort készült meginni,
mert ahogy mondta, ő csak akkor érzi jól magát, hogyha ennyit iszik. Túlzásaik is mindig a
jókedv irányába röppentek ki. Újra visszataláltam természetükhöz… S nemcsak a kolbász volt
paprikás és borsos, de szinte mindegyik történet is, amit végigmondtak. Föltűntek a pajzán
históriák asszonyai, fehér szoknyájukon rikító paradicsomfolttal, megjelentek a nagy ivók,
akik villanyburából itták a bort s tízliteres lábasokból a söprőt, amit fakanállal kavargattak
közben; színpadra léptek a kelekótyák, a vidám bolondok, a borbély, aki megcsókolta a
tehenet. Kuncogtak az asszonyok, visongtak a lányok – a nevetés szárnya már-már a testeket
emelgette. Valami olyasfélét éreztem, hogy akik ilyen pogány módra tudnak örülni evésnek,
ivásnak, szerelemnek, bolondságoknak, azok csak ideiglenes dacból és zavarodottságból
húzódnak félre a szélfújás elől, hisz életüket, természetüket tagadnák meg, ha még holnap is
leejtett kézzel néznék a nap hajnali feltámadását és a szőlővessző kifakadását a
dombhajlatban.

1961 március
 Otthoni változások

A LEVÉL, amit hazulról kaptam, még tele volt nyugtalansággal. Az egybefolyó, vessző és
pont nélküli mondatokat valami új riadalom görgette a kétségbeesés felé. Magam is nyugtalan
lettem. Arról értesítettek, hogy a falu három szövetkezetét egyesíteni akarják, oly módon,
hogy a két fiatal csoportot odacsatolják a harmadikhoz, melyet tíz esztendővel ezelőtt a majori
újgazdák, a volt cselédek alakítottak.
Szüleim két éve, ötvenkilenc tavaszán léptek be a téeszbe. Örültem, hogy különösebb
megrázkódtatás nélkül vészelték át ezeket a zötyögtetős februári napokat. S most attól féltem,
hogy ezt a második szakadékot majd nehezebben hidalják át. Két esztendő alatt, ha nem is
békültek meg teljesen a helyzettel, de valahogy hozzászoktak a szövetkezetükhöz. Az
egyesítés hírére egyszeribe védeni kezdték. Védték, vagy inkább védekeztek? Az ember inget
és ruhát cserél, de életformáját nem szívesen váltogatja. Most pedig ilyesféléről volt újra szó.
Ez a szívrohamszerűen jött gond számomra azt jelentette, hogy szüleimnek és
ismerőseimnek másodszor is át kell élniük a szövetkezetbe való belépés zaklatott éjszakáit. S
ez azért lesz nehezebb – gondoltam –, mert az „árnyékot most nem a történelem vetette” – a
megyei és a helybeli tanács szorgalmazta az egyesülést. Belső ellenállásuk emiatt érthető
módon megerősödött. Végül is birtokon belül voltak. Igazságtalannak és fonáknak érezték a
helyzetet. Két esztendővel ezelőtt örült a megyei és a helybeli tanács is, hogy megalakult a
szövetkezet. Már nem örül? – töprengek. Vajon mi történt két év alatt? Mi lehet az új
elképzelés hátterében? Áskálódás? Irigység? Csakis ilyesmi, mert a szövetkezet nem rosszabb
az átlagosnál – sőt jobb. Csupán egy bökkenő van, nem minden úgy történik, ahogy az
alapszabályzat előírja. De hát melyik szövetkezetnél nincs kezdetben valami félresiklás?
A levél lehangolt. Szerettem volna nyomban hazautazni, de sajnos nem volt elég
pénzem, és így csak másfél hét múlva látogathattam le Zámolyra. Ekkorra azonban már
megtörtént az egyesítés. A hírt még Fehérváron meghallottam, s ezek után titkos szorongással
váltottam meg a buszjegyemet.
Hogy őszinte legyek, eszemmel nemigen értettem meg sem a szüleimet, sem a többi
velük egysorsú ismerőst. Az ős-szövetkezet, melyhez odakötötték őket, a járás egyik legjobb
csoportja volt. Rég túljutott a botladozások nehéz esztendején, az önszaggatások tragédiáján
és komédiáján; nemcsak épületei és gépei voltak, de már emlékezete is. Vagyis múltja. Miért
volt hát ez a vonakodás? Az ős-szövetkezet év végén ötven forint körül osztott, s havonta
rendszeresen fizetett előleget is. A mi szövetkezetünkben szó se volt előlegről, és a
zárszámadásnál is majdnem húsz forinttal esett kevesebb munkaegységenkint. Ez pedig
tetemes összeg. Két csoporttagnál naponta már harmincöt-negyven forint veszteséget lehet
elkönyvelni. Az otthoniak talán istencsapásként elfelejtettek számolni? Vagy gazdasági
érdekeiknél még mindig fontosabbak a régi előítéletek? Az orrban fészkelő érzékenység, mely
a hasonszőrűek testszagát szíveli csak meg maga körül? Szüleim és néhány ismerősöm –
szegényparasztok, középparasztok, nagyobb gazdák – csak azért rugkapálództak az egyesülés
ellen, mert ebben a régi szövetkezetben, amint már említettem, zömmel volt-cseléd és
napszámos ember dolgozott. Ők voltak az alapító tagok, s természetesen közülük kerültek ki a
vezetők is. Úgy látszik, hiába múlt el tizenöt esztendő, mégse vegyültek, mégse keveredtek
egymással. A faluszéliek, a burgaiak, az újtelepiek, a majoriak mintha más emberfajtához
tartoztak volna. Bár múltbeli sorsuk sokban hasonlított a szüleiméhez, de mivel nem voltak
közös emlékeik, ennyi idő után se találtak egymásra. Nem jártak együtt lakodalmakba,
templomokba, s a kocsmapult bádog-oázisa fölött nem koccintották össze poharaikat. Se
jókedvük, se haragjuk nem járt ugyanazon az ösvényen.
 Emlékszem, háromnegyed évvel ezelőtt a művelődésház avatásán együtt ebédelt mind a
három szövetkezet. A hosszában elhelyezett asztalok közt szinte mértani pontossággal meg
lehetett volna húzni az elkülönítő határvonalakat. A borjúpörkölt föltálalása előtt már jóval
előbb kirakták a borokat az asztalra, vöröset és móri ezerjót vegyesen. Az ős-szövetkezet
tagjai, a Petőfi-beliek, félretéve a kötelező illemszabályokat, nyomban elkezdtek iszogatni. Ha
már itt van, ragadjuk meg! – hunyorítottak egymásra. Néhány pohár leöntése után, még ebéd
előtt kibuggyant belőlük a nóta. A mi asztalunknál ülők gúnyosan összenevettek. Szemükből
ezt olvastam ki: a tahók, még ünnepelni se tudnak! Alighogy beülnek a kultúrházba, máris
ricsajoznak. Hiába, meglátszik rajtuk, hogy birkahodályban nőttek fel. Nemcsak a szemükből
olvastam ki, a mellettem ülő asszony epésen meg is fogalmazta. Elkedvetlenített ez az
ostobaság. Nem mindegy, hogy ebéd előtt vagy ebéd után pántlikázik elő a jókedv? Dühös
voltam a „mieinkre”. Meggyanúsítottam őket, hogy irigykednek ezekre a volt
szegényemberekre, akik fölszabadultabban, természetesebben viselkednek, nincsenek
gátlásaik, s nem kell nekik hét abroncsot szétpattantaniuk ahhoz, hogy fesztelenül érezhessék
magukat. Tudom, hogy a mieinknek addigi életük folyamán szigorúan ragaszkodniuk kellett a
külsőségekhez, szabályokhoz. Vigyázni kellett az arcjátékra, a taglejtések örökölt
mozdulataira. Ez tartotta egybe életüket. A harag forgószelébe pördült paraszt még a dühét is
fegyelmezettebben tombolta ki, mint egy majori ember. Tudtam ezt, de egyidejűleg azt is
tudtam, hogy a falu hagyományos rendje már rég pozdorjává tört. Számtalan megőrizni való
és pusztulásra ítélt hagyomány került a szemétdombra. Miért nem vesznek a mieink végre
már erről is tudomást?
A múltból átöröklött társadalmi és szokásbeli különbségeken túl volt maibb keletű
ellentét is, mely tüskebozótként ott húzódott a régi és az új szövetkezet határmezsgyéjén. A
régi szövetkezeti tagok évről évre egyre modernebb parasztokká váltak. Így mondom, nem
mondhatom másképp. Ünneplő ruháik sötét, komor színét világosabb és változatosabb
öltönyök váltották fel. Ódivatú ingeikből kikopva, tarkább és újabb szabású ingeket
vásároltak. Hódítani kezdett körükben a nyakkendő, a posztókalap, a sál. Fiaikról és
lányaikról nem is beszélek, mert ők ruházkodási ízlésüket, közvetítő közeg nélkül, egyenesen
a fővárosból importálják. Nem csupán az én anyagi helyzetem árnyoldalát mutatja az a tréfás
körülmény, hogy a Petőfi-beli lányoknak előbb volt kalapjuk, mint a feleségemnek – sokkal
inkább az ő frissebb érzékenységükről tanúskodik. Ahogy a múltban kopottságukkal ríttak ki
az „egyenruhát” viselő parasztgazdák és parasztasszonyok közül, most ellenkezőleg,
„úriasabb” öltözetükkel tüntethetnek.
Látszatra ezek a jelenségek külsődlegesek. Anyámék és rokonaim mégis éles történelmi
szimattal megérezték a belőlük szivárgó „veszélyt”. Megérezték, hogy itt nemcsak
ingváltásról, de szemléletbeli változásról is szó van. Megérezték, hogy a Petőfi-tagok nem
csupán múltjukkal vannak távol tőlük, de már a jövőjükkel is. Az egyesülés elleni
tiltakozásukban ez a kétszeres állapotbeli különbség játszotta a legdöntőbb szerepet.
A mieink a szövetkezeten belül is, hallgatólagos megegyezéssel, egyéni parasztok
maradtak. Titkos tervezgetéssel mindinkább arra törekedtek, hogy amit elvesztettek a vámon,
megtérüljön a réven. Patriarchális paraszti életformájukból már csak az udvarok hangulata, az
istállók, az ólak, kerítések és kertek élménye maradt meg – érthető módon ide szorultak
vissza. Jóval több állatot, tehenet, disznót, aprójószágot kezdtek nevelni, mint amire a
szövetkezeti alapszabályzat és egyáltalán a szövetkezet gazdasági helyzete lehetőséget adhat.
A közösben végzett munka ráadásaként még odahaza is elvégeztek egy fél műszakot.
Valószínűleg nem a többletmunka kedvéért, hanem, hogy lelki szükségleteiket kielégíthessék.
Láthatatlan utakon a tehenek meg a kis jámbor üszőcskék visszavándoroltak a hajdani
istállókba. Bármilyen furán hangzik is, a mieink ekkor kezdték megszeretni a
szövetkezetüket. Így már ki lehet bírni – mondogatták. – Az Isten is megkapja a magáét meg a
császár is. Különben sem csinálunk mi semmi rosszat azzal, ha állatot nevelünk. Nem faljuk
mi föl sem a tejét, sem a húsát. Mit csináljunk, ha szeretünk velük bajlódni. Hasznot hajtunk
az államnak is…
Akárhányszor elhangzottak ezek vagy ezekhez hasonló kijelentések, a beszélgetők közt
bomba robbant. Az ős-szövetkezet és a két új szövetkezet közt táncoló örvény itt kavarta föl a
legsötétebb iszapot. Tudniillik ez a régi vágású, gazdálkodói buzgalom a legteljesebb
mértékben hiányzott már a Petőfi-beliek eszményeiből. Néhány új tag kivételével a Petőfi-
tagok már régóta nem tartottak tehenet. „Miért ganyézzam én be a cipőmet, ha nem muszáj –
fogalmazta meg közülük valaki –, van százhúsz tehenünk, annyi tejet hozhatunk, amennyi
kell.” Ez a kijelentés szállóigévé vált, s apámék szemében egyenesen botránykővé. Vajon
hogy lehet olyan szövetkezetben dolgozni, ahol ilyen kényesek a tagok?
A mieink, sajátos kecske-és-káposzta politikájukat forradalminak érezték. „Jól jár
velünk az állam, és jól járunk mi is” – hajtogatták. Azzal érveltek, ha szabadon fejlődhetnek a
dolgok, nekik nemhogy tíz esztendő, de még öt sem kell ahhoz, hogy annyit tudjanak
termelni, mint amennyit az ős-szövetkezet termel és piacra küld. Valószínű, igazuk is volt,
csak egyet hagytak számításon kívül: azt, hogy kétszer annyi munkával és törődéssel érhetik
ezt el, mint amazok. Jönne megint a hajsza, a kétfelé való figyelés boldogtalan állapota;
jönnének a süketség és fáradtság évadjai.
Apámék, amikor a kétirányú haszonról beszéltek, mindenekelőtt saját, látható és
kézzelfogható hasznukra gondoltak. Hozzáteszem: nagyon helyesen. Közben nem vették
észre, hogy a Petőfi-beliek ugyancsak saját hasznukat keresték, amikor épp arról mondtak le
„fölényesen”, amihez apámék makacsul ragaszkodtak – nevezetesen az eltúlzott és fölös
munkát kívánó háztáji állattartásról. Az utóbbiak haszna már áttettebb, már „szellemibb”
haszon volt. A munka mellett élni és lélegzeni akartak. Mozogni és szórakozni. Nem a
mozibajáráson, nem a televíziónézésen mérem le hasznuk értékét, mert ez kétes eredményre
vezetne, csupán megszületett igényükön… Bármennyire tisztelem is a parasztok földhöz,
állathoz, munkához való ősi közvetlen kötődését, tisztelnem kell ezt az új mozgásigényt s ezt
az új tájékozódást, mely csápjaival a huszadik század felületeit tapogatja.
Mondjuk ki nyíltan, hogy a Petőfi-tagok városiasodása, felületesebbnek látszó
életüteme hatott legidegesítőbben szüleimre s nyilván a többi ismerősömre is.
Az egyesítést, ilyen ízlés- és felfogásbeli különbségek ellenére a tanács mégiscsak
keresztülhajtotta.

És az egyesülés után, mint egy rosszul megírt, sematikus regényben, váratlan fordulat történt.
Odahaza, a tojásrántotta sercegése közben, anyám öngúnnyal és kárörömmel vegyes
hangon közölte, hogy: no most már egy akolban van mindenki, megtörtént az egybeterelés.
Lélegzetnyi csönd után vártam a visszafojtott harag kitörését, a tehetetlen sóhajtásokat.
Ezúttal azonban elmaradtak. Anyám csak ennyit mondott: – Úgyis az történik mindig, amit ők
akarnak, de különben nem baj, nagyon sokaknak kellett ez, sőt már előbb kellett volna.
Izgatni kezdett, vajon mit takarhat ez az utolsó félmondat. A kielégült bosszú metsző
árnyékát láttam átsuhanni arcán.
Estére aztán mindent megértettem. Kiderült, hogy bármilyen konokan védték is a
szövetkezetüket, a felszín alatt nagy földcsuszamlások voltak. Úgy éreztem magam, mint aki
egy külsőségekre vigyázó család hajtépő veszekedésére nyit ajtót.
Kezdtük visszafelé pörgetni az eseményeket.
Két évvel ezelőtt a megalakulás drámai pillanatát csak egyetlen körülmény enyhítette:
az, hogy apámék szövetkezetében, a Kossuthban szorgalmas, munkához értő, munkát szerető
emberek verődtek össze. Ötven százalékban szegény- és középparasztok, a másik ötven
százalékban pedig hajdani nagygazdák. Tökéletes volt köztük az egyetértés; sorstársnak
érezték magukat az új történelmi szélfújásban. Ha már így van, tartsunk össze – mondogatták
kézrázás közben. Mindegyikőjüknek – bármelyik réteghez tartoztak is – egyaránt tetszett,
hogy a szövetkezetből nem csináltak „börtönt”, hogy hagytak olyan repedéseket, melyeken át
vissza lehetett bújni az elhagyott egyéni világba. A szőlőket például nem tagosították, s a
háztáji földeket sem sorolták oda. Volt olyan nagygazda, akinek a háztájin kívül a keze
ügyében maradt még másfél, sőt kétholdnyi szőlő is. A szegényebbek nem zúgolódtak emiatt,
mert nekik is maradt itt-ott fölöslegbe ötszáz-hatszáz ölnyi kert, rét vagy éppen szőlő, aminek
ők is nagyon örültek.
S nehogy az indulásnál mindjárt adósságba keveredjenek, megegyeztek abban, hogy
nem építkeznek. Nem építenek közös istállókat, ólakat… Ez a fenenagy egyetértés azonban
túl sok fényt szórt szét kezdetben, és végül elfedte a dolgok igazi arcát.
Az állatokat közös istálló híján, különféle házaknál helyezték el. És hol helyezhették
volna el másutt, mint a régi nagygazdáknál. Náluk volt csak tágas férőhely, ahova akár nyolc-
tíz darabot is beköthettek, a bent levőkön kívül. Ezzel követték el a „tragikai vétséget”. A
szövetkezeti állatok jászolából átvándorolt szépen a takarmány a háztáji állatokéba. Köznapi
dolog játszódott le, fölösleges is elmesélni. Nemcsak hogy gömbölyödni kezdtek a volt
nagygazdák tehenei, de szinte varázsszóra meg is szaporodtak. A szövetkezeten belül tehát
már az indulásnál kialakult egyfajta egyenlőtlenség. A régi társadalmi előnyök új előnyökhöz
juttatták a jobbmódúak java részét. Fölvetődik, a kérdés: lehet-e hibáztatni őket? Igen is, meg
nem is. Ha nincs alkalmuk rá, nem csinálják azt, amit megcsináltak. De mivel volt,
viselkedhettek-e másként, mint ama legendabeli szentek, akiknek maguk felé hajlik a kezük?
Ritkán történnek csodák: ki várhatta volna el tőlük, hogy a belépési nyilatkoztat aláírása után
azonnal szakítanak életfelfogásukkal, beidegződött elveikkel, kézmozdulataikkal? Megvolt a
kedvező hőmérséklet, magától értetődő, hogy tovább ápolgatták szokásaikat.
Ezt tetézte még a „ló-ügy” is. Emlékezetem szerint a megalakulás előtti esztendőkben
lovaik csak a nagygazdáknak voltak. A szegényparasztok tehenekkel, a középparasztok
többnyire ökrökkel húzatták az ekét. S a szövetkezet, induláskor, traktorok és vontatók
vetélytársi szomszédságában, csak a lovaknak kegyelmezhetett meg. Mit tehetett?
Megvásárolta belépő nagygazdák lovait, s mivel nem volt közös istálló, gyerekesnek tűnő,
látszat csereberék után ott is hagyta náluk. A nagygazdák így a sors kivételes kegyelméből
lettek kocsisok.
A kocsisság bizonyos mértékben rang is. Mindenesetre egy fokkal előkelőbb, mint a
gyalogparaszti minősítés. Érthető módon, már kezdettől fogva, biztonságot és fölös öntudatot
adott ez nekik. Sőt osztályhelyzetük folytonosságának olyan jelképes továbbélését jelentette,
amit csak a vak nem vett észre. Végül is mi történt? Képletesen szólva az, hogy mindenki
leszállt a „kocsiról”, csak a volt nagygazdák nem. A jelkép először még csak karcolt, de
később már szúrt, mint a tüskefa. Kiderült, hogy nemcsak rangot jelent a kocsisság, de előnyt
is. Ahogy kaszálni kezdték a herét, attól a pillanattól kezdve mindig került valami a
kocsiderék fedezéke mögé. Előbb egy kis zöldség, majd később csalamádé, öt-hat zsenge tök,
rozs-kusza a csibéknek vagy a malacoknak; fél zsáknyi répa; főző vagy később törni való
kukorica. A gyalogos nem cipelhet haza semmi értéket, legfeljebb néhány cső kukoricát a
tarisznyában vagy szatyorban, s nemcsak azért, mert meglátnák, egyszerűen azért, mert hét-
nyolc kilométerről döglesztő lenne a faluig zsákolni bármit is. A kocsisok szívdobogás nélkül
mindent megtehettek, hiszen kitérő és ellenőrzés nélkül egyenesen saját udvarukba hajtattak.
Sokszor lefülelhették volna őket, de azok a szentséges rokoni szálak úgy átfonták-kötötték a
felszólalni kívánók arcát, mint cukorspárgák a csomagot, és se gyűlésen, se más
megbeszélésen nem nyílt ki hangosan senkinek se a szája. Legfeljebb csak szűkebb körben
szidták őket; a leleplezők fura kéjével:
– A nyüves koma, megint földobott két kéve zabot, de én nem szólok neki, nem szerzek
magamnak haragost.
 A lelkiismeretfurdalást érző kocsisok, időközben, kárpótlásként juttattak valamit a
gyalogosaknak is. Egy-két vékányi silót a tehénnek; félkocsi szalmát, efféléket. Ez elaltatta
egy időre köztük a haragot, az irigységet. Egy napon azonban a gyalogosok föllázadtak
ellenük: követelték a vezetőségtől, hogy cserélje le őket. De kiderült, hogy nincs kivel. Az
öregeket nem rakhatják kocsira, mert nem bírnák; aki bírta volna, az meg nem vállalta, mert
nem akart gyűlölséget. Nem volt lelkiereje ahhoz, hogy a leváltott nagygazdák istállójában
kotnyeleskedjék, udvarában lósson-fusson, mivelhogy a lovakat továbbra is ott kellett volna
etetni. A pótolhatatlanság még inkább megnövelte a szóban forgó nagygazdák önérzetét.
Nem akartam hinni a fülemnek, mikor hallgattam szüleim és szegényebb rokonaim
kifakadását. Emlékszem, ötvenegy-ötvenkettőben mennyire védték, pártolták őket. A
kulákokkal való embertelen bánásmód szüleimet is sértette. Megaláztatásukban lelki
sorsközösséget vállaltak velük. És most? A történtek után osztályharcosabbak lettek, mint én,
vagy mint a „hivatalos” politika.
Az említett fölzúdulásoknak annyi haszna lett, hogy a kocsisok (vagyis a nagygazdák)
meghúzták magukat. Talán túlságosan is visszavonultak. A pirongatásig élénkek, tevékenyek
voltak. Kár lenne tagadni, meg is volt a látszatja. Ezek után pedig, mint a mafla kisfiú, várták,
hogy a szájukba rágjanak mindent. „Gondolkodjatok helyettünk” – ezt mondta minden
cselekedetük.
Dacuk azonban fordítva sült el. Úgy látszik, a kényszerűség megteremti a munka és a
gondolkodás bajnokait. A csoport szegényebbjei kényszerűségből kezdtek törődni a
szövetkezet dolgaival. Némi rejtett büszkeséggel léptek egy lépcsőfokkal magasabbra. Végül
sikerült áttörniük a frontot. A brigádvezető helyére, aki vérbeli nagygazda szimattal elment
traktorvezető iskolára, unokabátyámat választották meg. Persze a titkos harc
továbbfolytatódott. Voltak olyan időszakok, amikor rendben folyt minden. Józsikámozták,
Lajosbátyámozták egymást. Még azt is sikerült elérniük, hogy fölépítsék a közös istállókat.
De gyakran elég volt egy szikra, hogy kazaltűzzé lobbanjon a vitatkozás. Az ok legtöbbször
az volt, hogy nem vettek tudomást bátyám rendelkezéseiről. Sértette őket, hogy egy újutcai
szegényparaszt parancsolgat nekik. Nekik, öregutcaiaknak. Dacoskodásuk és ellenkezésük
sokszor oly rikító volt, hogy nővérem, lemondva a vérségi szeméremről, egy alkalommal,
kukoricatörés közben odakiáltott a pettyegető és lazsáló „boldogasszony brigádnak”: ha kulák
lenne a brigádvezető, annak biztosan szót fogadnátok, de mivel Cs. Józsi nem az, csak
fintorogtok…
Ezeken kívül volt még egy utolsó érdekellentét, mely véglegesen elmérgesítette a
helyzetet: a földjáradék körüli huzavona. A törvény előírja, hogy a téesz köteles a tagjainak
földjáradékot fizetni. Ezt amolyan becsületes vigaszdíj-félének lehetne tekinteni, jelképes
megváltási árnak, nehogy azt érezze a paraszt keserűen és megbántottan, semmibe vették még
ősei törődését is. Olyan szövetkezetekben, ahol minden törvény szerint történik, s nagyjából
azonos rétegből való emberek kerültek együvé, ez nagyon is rendjén lévő dolog, de ahol olyan
helyzeti előnyhöz juthattak némelyek, mint nálunk a nagygazdák, ez kicsit igazságtalan.
Húzzuk csak el egy pillanatra az ablakról a függönyt. A szövetkezet megalakulása előtt
a gazdagabb parasztok java része kiadta a földjét, felibe vagy harmadába. Nem azért, mert
nem szerette a munkát, egyszerűen azért, mert a családjában nem volt elegendő munkáskéz.
Fiaik, lányaik még az ötvenes évek elején kiröppentek, elmenekültek hazulról. Ahogy kissé
városias találékonysággal mondták róluk: „kiszálltak a hintából”. Igaz, óriási szükség volt
keresetükre, mert a beszolgáltatás sanyarú esztendeiben ők tartották el a szülőket is, sőt
sokszor az adóra valót is ők keresték meg.
A szövetkezet megalakulásakor tehát az volt a helyet, hogy a nagygazdák aránytalanul
több földet adtak be, mint amennyit meg tudtak volna művelni. Ott, ahol kevés volt a föld, ez
istenáldás lett volna, de nálunk volt bőviben. A szegényebb parasztok nem zúgolódtak a fölös
terület és a munka miatt, magától értetődően vállalták, már-már politikusi hanghordozással
emlegetve a közös érdekeket. S mikor fölparázslott a földjáradék-vita, hivatkoztak is erre. Ha
ők szívesen vállalták a többletmunkát, sőt, még ha azellen sem tiltakoztak, hogy a
nagygazdáknak megmaradhatott a háztáji mellett minden szőlőjük, akkor, úgy vélik, jogosan
ragaszkodnak ahhoz, hogy a nagygazdák mondjanak le követeléseikről. Az első évben még
meg tudtak egyezni, de a másodikban már nem.
A földjáradékot ugyanis a kiosztásra kerülő jövedelemből kellett volna kiszakítani. A
közös vagyonból. S némelyik nagygazda, a fölsorolt előnyök mellett, kétszeresen is jól járt
volna. A végső határ, ameddig még fizetni kell ezt a bizonyos fájdalomdíjat – huszonöt hold.
Igen ám, de volt olyan nagygazda, aki az ötvenegyes-ötvenkettes esztendőben még idejében
föleszmélt s – szerintem nagyon okosan – szétíratta vagyonát, hogy ne kerüljön kuláklistára,
vagy ha már fönt volt – töröljék. Természetesen a szövetkezetbe is így külön íratta be a saját
nevén és a fia nevén lévőt is. A negyven-ötven hold után viszont csak másodmagával állt be.
Földjáradékát mégis mind a két vagyonrészért követelte.
Ez már fölháborító volt.
Világért sem akarok azonban általánosítani. Ismerek olyan nagygazdát, ki egész
életében a munka kényszerzubbonyát viselte magán. Állandó hajszában és idegfeszültségben
élt. Ahogy csoporttag lett, ledobált magáról mindent. Vetkőzésében volt valami fölényes
bosszú. A történtek miatt vagy a múltja miatt? Évekig tartó nyomottsága a közösségen belül
fanyar humor formájában csapódott ki, s akadékoskodás helyett igazi jókedvet tudott maga
körül teremteni.
Lehet, hogy a többiek is megváltoztak volna? Bizonyos vagyok benne. A helyzet
megromlásában nem egyedül ők a hibásak.
A történtek után meg kellett értenem anyám fonák örömét. Azért „örült” az
egyesítésnek, mert a volt nagygazdák – akikkel, mint civil emberekkel nagyon jóba van a
családom – az egyesített szövetkezetben majd nem ficánkolhatnak olyan fölényesen és
maguknak valóan.
Nem tudom, a káröröm elpárolgása után szüleim megbékélnek-e az új állapotokkal?
Előveszik-e a ceruzát, és számolnak-e, vagy ceruza helyett továbbra is emlékeikre
támaszkodnak?
Az éjfélbe nyúló beszélgetés kísérő zenéjeként valami olyasfélét hallottaim ki
szavaikból, hogy testi mivoltukkal még mindig jobban éreznék magukat a volt nagygazdák
körében, de érdekük és igazságérzetük, ellenkezéseik ellenére is odasodorja őket a hajdani
cselédekhez, az ős-szövetkezet tagjaihoz. Ha emlékeikkel és jövőjükkel távol is vannak
egymástól, de a meglepően s néha kiszámíthatatlanul működő közösségi erkölcs ugyanarra az
ösvényre irányítja őket.

1961 május

Egy nap a szőlőben

NAGYON sok a katicabogár a szőlőben. Minden ötödik-hatodik kapavágásra szemembe

villan egy. Van olyan, amelyik csipkés levelek árnyékában hűsöl mozdulatlanul, s csak akkor
lehet észrevenni, ha egészen közel hajol az ember a tőkéhez, hogy kiszaggassa a tövében
meghúzódó gyomokat. S van olyan, amely angyali békességgel, púposodva ballag a földön,
mintha egy parányi sárga mindenség kupoláját cipelné a hátán. De sajnos akad olyan is,
amelyiknek nem nyílik ki többé a szárnya – betemeti a kapám. Eleinte vigyázva és óvatosan
dolgoztam, s ha tehettem, kikerültem őket. Ilyen körültekintéssel azonban öt percig sem lehet
kapálni. A munkával járhat együtt önfeledtség, jókedv, düh, sőt még talán undor is, de
érzelgősség soha. Szöszmötölgetve még két hétig se fogyna el a dolog, pedig már most is elég
gazos a föld, s helyenkint olyan kemény, ha göröngyöt ér a kapa, visszapattan, és hangot ad,
mint a hangvilla. A finom rezgést átveszi a nyél, és továbbítja agyamba.
Július vége van. Harmincnégy fokos nyár. Ilyen későig általában sose tolódott el a szőlő
tisztogatása. Máskor aratásban már elvetettük a gondját. Igaz azonban az is, hogy az időjárás
miatt az idén az aratás is elhalasztódott. Most aratnak… ni csak, milyen furcsa is innen a
szőlőhegy tetejéről a gyerekkori táj!
Régen aratás közben vagy aratás után az erdőföld lejtője, a rétiföld, a borbálai és a laja-
pusztai domboldalak tele voltak kepével. Most egyetlenegyet se látni. Simák a tarlók, mint
kiterített s kifakult asztalkendők. Az aratócséplő kombájnok, ha éppen nincsenek dögrováson,
egyre alaposabb munkát végeznek. Csak a kicsépelt szalma kupacait hagyják el maguk után, s
ezek nem látszanak el olyan messzire, mint hajdan a rögeszmésen sorakozó gabonakeresztek.
Semmiske észrevétel az egész, mégis elmondom a feleségemnek.
Kiegyenesedik, megtörli homlokát, és tenyere ernyője alól messze néz.
Fiamnak is elmondanám, de nem tudom, merre bujdosik a barátjával. Közel az erdő,
lehet, hogy ott csatangolnak, bogarásznak.
– Kis vadölőőők – kiáltok nekik hosszan, elnyújtva –, merre jártok?
Az erdő és a kopár hegyoldal eltorzítva visszadobja hangomat, de a gyerekek nem
felelnek.
– Hahó – kiáltok újra –, fogjatok katicabogarat!
– Mindjááárt – kiált végre vissza a barát.
De csak tíz perc múlva bukkannak föl, s legnagyobb meglepetésemre, fiam kezében
egy óriási lábszárcsont. Laliéban, a barátjáéban, pedig két-három bordaív.
– Mi ez, apa? Medvecsont?
– Jó, hogy nem elefánté! Hol szedtétek össze?
– A szilvafa alatt.
– Ott fönt, a szőlő végiben?
– Igen, ott! Ugráltunk le a partról, és dobogott alattunk a föld. Huppogott.
– Aztán kiástuk – mondja Lali, és hétéves szeme izgatottan kikerekedik.
– Lócsontok – mondom nekik.
– Na ugye, mondtam – fordul Lali a fiam felé, diadallal, és két kezével marokra fogja a
bordákat.
– Apu, gyere, nézd meg – hív a fiam.
– Menjetek csak, én kapálok.
Néhány perc múlva azonban mégsem tudom megállni, hogy meg ne nézzem őket. A két
kis megszállott egy csonka kapával buzgólkodik. Ugyanolyan izgalommal, mint ahogy
régészek vagy őslénytan kutatók, de összehasonlíthatatlanul kisebb tapintattal. A föld alól
előbukkant csontokat nem úgy emelik ki, vigyázva, mintha értékes leletet, kincset találtak
volna vagy éppenséggel egy föl nem robbant ágyúgolyót. Fejtik róluk a földet, akárha
nyúznák őket. Amit előkaparnak, azt odaszórják a szilvafa mögötti partszegélyre. Ahogy
dobják, koccan a csont. Szaporodik a kupac. Süt rá a nap, iszonyúan süti. A halál szétesett
geometriája, gondolom magamban. Elfog valamiféle izgalom.
De hátra van még a koponya!
A hatesztendős sírrablók kezdik kitanulni a szakmát A fejére már vigyáznak. Óvatosan
emelik ki. Végre az is megvan! Földöntúli az öröm. Ketten tartják a kezükben, kissé
meghajolva, mintha nehéz szikladarab lenne. Aztán fölakasztják egy karóvégre. Fölakasztják,
s nyihogva, nyerítve körülugrálják.
Ott függeszkedik a lófej a karó tetején, s nézi mereven ezt a gyönyörű vidéket. Nézi a
szomszédos szőlőket, a gyümölcsfák fölött elsuhanó madarat s lent, messzebb a legelőt, ahol
egy futó gyerek nyomán füstöl az út, mint a gyújtózsinór; ahol a csordakút hűsöl egyetlen
hatalmas nyárfa árnyékában. Látja az előtte elnyúló, kettős cementvályút, melyhez hazafelé
menet minden kocsit és szekeret húzó állatot odatérítettek, hadd igyanak egy szomjúságban
eltelő nap után. Nézi a vályút, s én hirtelen, szinte csodával határos módon, idehallom a
hajdani lovak türrögését, zablájuk halk csikordulását itatás közben.
A lótetemet különben mi földeltük el háború után. S nekünk nem is csak ez az egy dög
jutott, jutott egy másik is. Ott van elásva a pince farában, egy nagy bombatölcsérben. Ezt
azonban már nem árulom el a gyerekeknek.
Magukra hagyom őket, visszamegyek dolgozni. Feleségem elment közben vízért, s így
magamban töprengek csak. Mi mindent fölidéz egy lófej! A háborút, gyerekkoromat, a szőlők
alatti forrást, hol asszonyok mosták a ruhát, népballadai kellékekkel s környezettel a
háttérben; a pincézéseket, férfiakkal együtt vagy külön a legény barátaimmal. De hol vannak a
pincék! Azok is riadtan nézik a tájat, akár a kráteres lókoponya. Egyetlenegy sem úszta meg a
hónapokig itt forgolódó, toporzékoló háborút. S azóta is úgy maradt mindegyik bitangba…
Előbb a katicabogarak, utána a lófej, most meg ezek a szakadékos pincék. Marhaság!
Gyerünk dolgozni. Sörényebben. Hamlet ne menjen el kapálni, jobb ha a színpadon marad!

Különös, hogy míg idehaza éltem, Zámolyon, nem szerettem dolgozni. Folyton
kerestem a kibúvókat, hogy elszökhessem a munka elől. Főként az ilyen harmincegynéhány
fokos nyaraktól féltem, mikor a sivatagi napsütés kilátástalanságában céltalannak tűnt minden
mozdulat. Kapálni, markot szedni, kévét kötni! Fogyott az aratás? Fogyott a kedvem is!
Izzadság? Por? Földiszeder csapdája? Végül már egyik sem számított. A napot lélegeztem be,
nem is a napot, csak a lángját, és rabnak éreztem magamat, mert metsző, éles levegő nélkül
annak érzi magát mindig az ember. Egyetlen korty elég a szélből, az erdők hűvös ajándékából,
hogy pár pillanatig is fölszabaduljon.
Ahogy futottam akkor, most olyan szívesen elibe megyek a dolognak. Magam se tudom
pontosan, mi történt? Kamaszlustaságom helyébe lappangó lelkiismeretfurdalásom lépett? Az
ismerős bűntudat, hogy nekem sikerült innen kiszakadnom, s akkora rést ütnöm sorsomon,
hogy nemcsak vágyaimmal, de egész testemmel is átfértem rajta? Munkakedvem ennyi idő
után öntudatlan vezeklés volna? Hány nemzedéken át éreznek még a hozzám hasonlók
bűntudatot, itt Magyarországon, hogy nem kétkezi munkából élnek? Mennyi változásnak kell
itt még arcot és álarcot cserélnie, hogy kiegyenlítődjék a társadalmi élet szintje, s a fiak ne
gondoljanak többé titkos szorongással szüleik szegényes múltjára.
Az első görcs ezzel kapcsolatban akkor oldódott föl bennem, mikor a hatvanhét
esztendős apámnak, a téeszbe-lépés utáni évben, nem kellett aratnia. Ötven év után először! A
gépekről szóló ódák azóta hasonlíthatatlanul hitelesebben hangzanak fülemnek.
Én könnyebbültem meg sorsa enyhülésétől!
Tudtam, hogy maradt még számára bőven őszi eső és mocsok; fülledt kukoricatábla,
melyben megreked a levegő, mint légmentesen elzárt szobában; tudtam, hogy marad még
törek-pokol, kazalrakás közben fullasztó szalmatenger; forróság, mikor úgy megizzad, hogy
átnedevesedik mellényzsebében a gyufa, s öngyújtót kell kölcsönkérni, ha rá akar gyújtani.
Ezt mind tudtam, de a kevéske kárpótlás is jólesett.
Egészen kellemetlen arra gondolni, hogy most őhelyette dolgozom. Úgy látszik, a
munka is önző, mint az ember, kisajátítja magának azt, akihez tartozik, ragaszkodik ahhoz,
aki végzi. E pillanatban hozzám. Részvétből és lelkiismeretfurdalásból nem lehet igazán
sörénykedni. Szerencsére ezt a lelkiismeretfurdalásos terhet már csak a fejemben cipelem.
Izmaimban ősibb vágy mozdul a szerszámok után; kifáradást óhajtó ösztön s valamiféle
egyszerű öröm-kívánás, hogy a nap végeztével hátrafordulva láthassam: ennyit végeztem el
ezen a napon.
 *

Elég régóta kapálunk már. Nem a derekamon érzem ezt, nem is a nagyon elpuhult
tenyeremen, hanem a vállamon. Negyedik órája pörköli már a nap. Csupa pirosság. Ha meg-
meglódul a szél, jó fölállni, s odatartani a hátamat, hadd hűtse le.
Feleségem óvatosabb volt, ő is fürdőruhában dolgozik, de egy kendőt erősített a
vállpántokra, hogy megmeneküljön a hólyagoktól.
A táj ugyanúgy pörkölődik, mint én. A közelben lévő tölgyerdő szinte csörög a
szárazságban. A kopár mészkőhegy oldalában elfekvő bokrok valami különleges, borzas
hegyi nyájnak tűnnek. Bizony isten, Gy. Laci barátom idelöttyinthetne egy gödörre való
Balatont. Csak annyit, amennyiben egyszer-kétszer megmártózhatnánk. A melegben, lám,
még a múzsák is elpillednek, képtelenek más képzetet föltámasztani bennem, mint a vízét.
Talán jobb lenne már ebédelni. A körülöttünk lévő karók – önkéntes napórák – delet
mutatnak. A srácok is megjelennek a láthatáron. Futva jönnek le a barázdán, és szinte
hihetetlen, hogy egyiküknél sincs kőbalta vagy lábszárcsont. Gondolom, ők ismegéheztek.
De nem, ők másért szaladnak.
– Apu, jön négy ember…
– Hol?
– Az úton… És egyik bácsi mindig beszalad a szőlő közé, aztán kiabál…
– Rémeket láttok ti már a lókoponyától…
– Csakugyan kiabál – bizonygatja a Lali is.
– Megvan! – mondja nevetve a feleségem. – Biztos a földrendezők. – Ránéz a
gyerekekre, és élvezi titokzatoságot sejtető izgalmukat ilyen sűrű, elhagyatott erdőszélen.
– Mit akarnak már megint? – kérdem feleségemtől.
– Lehet, hogy a novaszőlőket mérik föl.
– Hallom, hatvanötre ki kell vagdosni mind egy szálig.
Végre ezt is megérjük. Ami van itt, azt is kiszórjuk. Halál a novára!
– Na csak ne légy olyan harcias! Bagotai bácsi ha hallaná, kitagadna a rokonságból…
Tudod, mi terjedt el faluszerte? Az, hogy ha kivágják a novákat, megbukik a szocializmus.
– Hogyan?
– Így, ahogy mondom, megbukik a rendszer.
– Isteni madárjósok akadnak itthon is! Aztán, mire alapozzák?
– Arra, hogy Horthyék is akkor buktak meg, mikor a novákat kezdték bolygatni.
Ismerem a falumat, tudom, hogy sok bődületet kitalálnak, s nem is csak holmi fogatlan
szájú, rémlátó banyák, de idősebb, meglett emberek is, akik közben a téeszbe járnak,
kapálnak, gyűjtenek, kazaloznak, tökéletesen megfeledkezve sötét jóslataikról.
Jót nevetek az együgyű babonán. Micsoda sámáni megfigyelés! Most értem meg csak
Nyári Lacit, a cigányt, aki hol ennek, hol annak a parasztnak megy el napszámba, mért részeg
megint napok óta. Tegnapelőtt is találkoztam vele, és pajtáskodva a mellére ölelt.
– Édes barátom, te megértesz engem, bosszúból iszok. Érted, csakazértis! Megszakad a
szívem ezekért a rossebes parasztokért… Gyász ez, kispajtás… Tudod, mi az, hogy gyász?…
Ha már a szőlőjüket is elveszik… no de jobb, ha nem szólok.

Mégiscsak igazuk volt a gyerekeknek. Már én is hallom a hangokat. Ilyen

mondatfoszlányokat értek: négyszáz öl, sok a százsoros…
Ezek csakugyan a földrendezők lesznek. Nem ebédelünk addig, megvárjuk őket.
 Pár perc múlva a szomszéd szilvafájának a lombját félrehajtva, megjelenik egy fej.
Azonnal fölismerem. T. keresztapám jön, hajlottan, szimatolva, hetvenéves sunyisággal az
arcán.
– Mi az, ti itt vagytok? – kérdi kicsit meglepődve.
– Jó napot! Itt – köszönök neki, megelőzve őt.
– Jó napot.
– Mi járatban, körösztapám?
– Tudod, mutogatom ezeknek az elvtársaknak a szőlőket, hogy melyik kicsodáé. Az
egész hegy, tudod, itt van a kisujjamban.
Int, hogy menjek közelebb.
Odalépek mellé. A lemoshatatlan alamusziság olyan vastag réteggel takarja arcát, mint
mások tenyerét a bőrkeményedés. Paraszt volt ő is, de olyan, aki sose dolgozott, ehelyett
erdészek körül lebzselt, vadászokat s mindenféle más előkelőségeket kísérgetett egész
életében. Jólértesültsége az évtizedek folyamán igazán kialakulhatott volna, de mindig csak
felszínes maradt. Félt a fölösleges megterheléstől? Most is, mintha titokzatos jelszót közölne
velem, félrefordulva odasúgja:
– Ti nem vagytok ám fölírva…
– Hova?
– Hát… a listára.
– És az jó? – kérdezem olyan kíváncsisággal, mint amikor nem is a válasz izgat, hanem
a személy, akit figyelek.
Utolérhetetlen arcjátékkal közli mondanivalóját, azaz, a titkot. Abból azonban én nem
értek semmit. Nem is faggatom tovább. Föltűnik a három hivatalos ember is. Egy sovány,
szemüveges férfi, a telekkönyvi hivataltól, egy nagy fogsorú fiatalember, akinek a fogsoráról
nyomban eszembe jut a lókoponya, s ettől oly rokonszenvet érzek irányában, hogy mondhat s
tehet bármit, nem fogok rá haragudni. A harmadik, egy csizmás, hajdani vincellérekre
emlékeztető egyén.
– Jó munkát – köszön a koponyára emlékeztető férfiú.
– Eső kéne – mondom, s hátam mögött egy színházi rendezőt érzek, aki épp most állít
be paraszti szerepemre.
– Ahogy látom, maguk is ötvenforintos bort ihatnak – mondja kedélyesen.
– Sajnos nekünk csak ötvenforintos jut, de az is megteszi.
– Ötven forintból negyvenöt a munka – nevet ránk az egész hegyet betöltő fogsorával.
A kalapos ember eközben elszalad, körülkerüli a szőlőt. A telekkönyves pedig
kigöngyöli iratait, és reszelős hangon érdeklődik:
– Kérem, kié a szőlő?
– Az enyém – válaszolom.
Nézegeti a térképet, aztán a papírjait.
– Hogy hívják?
Mondom a nevemet.
– Kié volt régen?
Mondom anyám nevét.
– Ez ugye, természetesen a téeszé, csak egyelőre maguk művelik.
– Nem értem – mondom neki –, miről beszél.
– Hát kérem, úgy értelmezem, hogy a szülei ezt beadták…
– Nem, ez az én nevemen van.
– Akkor itt valami hibus van. Nincs föltüntetve, amit ön állít. No de semmiség az egész,
engedelmükkel szemügyre vesszük ezt az édent.
– Tessék csak nyugodtan, de remélem, megtudhatom, milyen céllal?
Egyikük sem válaszol.
 – Vagy nem? – kérdem kicsit titokzatos hangsúllyal.
– Hát csak azért, hogy fölmérjük, mennyi szőlő van a hegyben – szólal meg a nagy
fogsorú fiatalember.
– Elhiggyem? – titokzatoskodom tovább.
– Látom, maga nagyon kíváncsi, magának megmondjuk. A téesz meg akarja szüntetni
itt, ezen a részen a zárt kerteket, valamilyen terve van vele. Ha maguké a szőlő, fölajánlhatja
megvételre, vagy kiadhatja a téesznek bérbe, vagy ha vannak itt Zámolyon hozzátartozói…
– Apámék – vágok közbe.
–…. akkor az édesapja utólag beviheti a téeszbe.
Csupa kíváncsiságból kérdezem meg:
– Más lehetőség nincs?
Fölhúzza vállait, és most ő mosolyog titokzatosan. Látszik rajta, hogy jófiú akar lenni.
– Talán – mondja.
Közben megtérül a csizmás, és sorolja az adatokat.
– Hatvan-hatvanöt direkt termő, otelló, nova… a többi szelíd.
Tudom, hogy óriásit téved, de nem kotyogok közbe. Kíváncsi vagyok rá, azért becsülte-
e meg ilyen rosszul, hogy ha véletlenül mégis cserére kerül a sor, a cserét ne a valóságos érték
alapján, hanem a most bemondott érték szerint bonyolítsák-e le, vagy pedig azért, mert unja
már napok óta az idegenbe való kószálást s csizmáit a rettenetes napsütésben.
Vita helyett inkább kíváncsiskodom.
Elmentek megnézni még egy félreeső szőlőt. Gondolom, közben kifaggathatták
körösztapámat, kiféle, miféle vagyok. S ahogy az öreget ismerem, olyan sejtelmességet
bocsátott ki magából, hogy ezek megijedhettek, mert visszafelé megkerülték újra a szőlőt, s
mikor fölértek, a nagymosolyú fiatalember odaszól nekem, némi cinkossággal a hangjában:
– Úgy látom, fordított itt az arány, rosszul jegyeztük föl. Van itt nyolcvan százalék
szelíd is…
– Annyi talán nincs – mondom legnagyobb meghökkenésére –, talán hetven.
– Hetven? Legyen annyi – válaszolja elmenőben, s zavar nélkül felénk villantja még
hatalmas fogsorát.

Ha nem jönnek a földrendezők, egész biztos, sose jut eszembe, hogy a szőlő, ahol most
kapálunk, az enyém. Pedig hivatalosan így van. Adófizető tulajdonosa vagyok.
Mielőtt beléptek volna szüleim a szövetkezetbe, rám íratták.
Anyám napokig futkosott Fehérvárra, az ügyvédhez, hogy a hagyakozást még idejében
elintézhesse. Úgy tört rá az egész dolog, mint valami szívroham. Először arra gondoltam,
hogy ismét a hagyományos „vagyon”-szétosztás törvényeinek akar eleget tenni, mikor kusza
levelében megírta, hogy a nevemre szeretnék íratni a szőlőt. Válaszomban udvariasan, de
félreérthetetlenül lemondtam róla. Nem bajlódok én egy talpalatnyi földdel sem, kiváltképp
azzal a szőlővel nem, mely elöregedve ott hever a Vértes tetején, közel az erdőhöz. Kövecses,
nehezen munkálható, s nagy, esőtlen nyarakon ki van szolgáltatva a szomjas vadak
garázdálkodásának. Csak a gond lenne vele.
Emlékszem, évekkel előbb családi körben beszélt már erről a szőlőajándékozásról.
Előrelátó anyai ösztöne kezdhetett működésbe? Azt magyarázgatta ugyanis, hogy
foglalkozásom mellett nekem nagyon is jó lenne valamilyen szilárdabb hátország. Rám
szabadulhat – volt rá elég példa – ilyen vagy olyan betegség, érhet balszerencse, írói vagy
politikai karambol, és ha nem lenne más szalmaszálam, ideig-óráig megkapaszkodhatnék
benne.
 Ekkor világosodott meg furcsamód előttem, hogy anyám azok közé tartozik, akikben
úgy szerteágazott a szegénység, mint testben a rák, hogy akik még utódaikat is csak
szegénynek tudják elképzelni. Neki talán jobb pillanataiban se jutott eszébe, hogy én meg is
gazdagodhatok. Jövőmet csak annyira tudta volna képzeletben bebútorozni, ahogy egy szobát,
vagy ahogy egy szekrényt lehet megtölteni szükséges és ízléses holmikkal. Akárcsak én, az
íróságnak elsősorban ő is inkább a veszélyeit látta, nem pedig az előnyeit. Ha nem ezt látja,
nem akarta volna letétbe helyezni a szőlőt.
Azt írtam még meg a levelem végén, hogy a szőlő felét tartsák meg háztájinak, a másik
felét vigyék be a többi földdel együtt a téeszbe.
Épp ez utóbbit nem akarták.
Anyám két nap múlva zavartan állított be hozzám. A szőlő ügyében jött. A hírek már
nagyon aggasztották. A környékbeli falvakat egytől egyig beszervezték, már csak Zámoly volt
hátra. Mi lesz velük, ha nekik is be kell ennyi idős korukban állniuk! Oda lesz mindenük! Úgy
fognak járni, mintha tűzvész vagy árvíz vinné el, amijük van. De ott egye a fene az egészet,
vigyék az irtásokat, a csobányt, úgyis oda a föld becsülete – a szőlőt nem adják. Nem, mert ha
be is léptetik őket a csoportba, három-négy esztendő múltával kiöregesznek, és akkor, egy
gondban és nyűvődésben eltöltött élet után ott maradnak minden nélkül. Rám nem akarnak
támaszkodni, mert ugye, most sincs állásom, s bizonytalan, hogy hamarosan lesz-e. Régen az
ilyen magukra maradó öregek – mondta anyám –, ha volt öt-hat holdacskájuk, kiadták felibe,
és megéltek belőle. Legfeljebb a szőlőt hagyták meg maguknak, azzal piszmogva töltötték el
utolsó éveiket. Ez volt a szépségtapasz életükön, a szerény kárpótlás, mely úgy várt rájuk,
mint némelyekre egy utolsó út Abbáziába vagy csak a hintaszékig. Ő csak arra kér, ha nekem
nem is kell a föld, engedjen meg, hogy a nevemre írathassák, erre módot ad a törvény.
– Pusztán csak ezért utazott föl? – kérdeztem csodálkozva.
– Ezért – válaszolta.
– Mért nem írta meg levélben, hogy így is lehet.
– Az körülményes…
– Öt sorból is megértettem volna.
– Nem mertem – nevet kissé zavartan, s kezét odateszi a szája elé.
– Tőlem félt?
– Ne beszélj bolondságokat, hogy féltem volna tőled, de ki tudja, kinek a kezébe nem
kerülhet egy levél.
– Hogyhogy?
– Úgyhogy fölbontják, és mindenfélét kilovashatnak belőle.
– Például azt, hogy apám miniszteri tárcára tör?
Hogy aláássák az állam gazdasági életét, vagy azáltal, hogy élni mernek a törvénnyel,
amit a kormány hozott… visszaélnek vele?
– Hiába is csúfolódsz, sok minden megtörténhet.
– Tudom…
– És mégis úgy beszélsz, mintha nem tudnád, hogy egy félreszóért is kitekerték már az
emberek nyakát.
– Ötvenkilencben?
– Nem azt mondtam…
A párbeszédet én szakítottam félbe. Megéreztem hirtelen, hogy anyám nem vitatkozni
jött fel hozzám Pestre, hanem segítséget kérni. Homály öntötte el agyamat, aztán a szememet
is. Ezen át láttam őt, félelmeivel együtt. Ott állt egyik fiatal festőbarátom modern női arcképe
alatt, mely cserép-arcával, soványságával és sehova se tekintő szemével vigasztalóbb volt,
mint elevenen ő maga, fekete fejkendője keretében.
Mi ez? Egy rossz drámarészlet főpróbája? Itt áll előttem anyám, aki annak idején a
leghatározottabban akarta, hogy tanuljak, s kerüljem el olyan messzire a földet, amilyen
messzire csak tudom – itt áll előttem, és szinte Canossát járva kér, hogy vállaljak el egy darab
szőlőt. Én vagyok az egyetlen, aki tudhatom, nem csalásból kérnek rá. Irtózatosan zavart a
kiszolgáltatottsága. Valóban én lehetek az egyetlen, aki tudom, s aki segíthetek is? Én, akiben
a magántulajdon ősi és konok élménye már rég elhalványult, akinek föl se tűnik, hogy nem az
övé a ház, amelyben lakik, a telefonkészülék, amellyel bármelyik percben Varsót is hívhatja?
Én, akinek a szabadsága oly korlátlan, hogy a tengert, a szelet, a csillagokat szívesebben
nevezi magántulajdonának, mint bármekkora telekkönyvezhető földszeletet? Ezt mondjam el
neki, nyöszörögve és dadogva? Neki, aki most fél, hogy a szövetkezet tönkreteszi? Mert ha
legalább fiatal lenne, nem szólna semmit. Százszorta többet kibírt ő már ennél. Húsz hold
aratást vállaltak fiatalon, apámmal, tizedikért. Szedte a markot, s magával vitt engem is. Letett
valahová a hűsre, de ha nagyon sírtam, a hátára kötött, s úgy hajladozott velem együtt a földre
döntött búzáért. Nem, ő ezeket az időket nem emlegeti. Nem azért, mert elmúltak, hanem mert
akkor túl sokat kéne emlegetni.
Félelmét tökéletesen megértettem. Hatvanéves kora felé senki se változtat szívesen
életformát, még akkor sem, ha biztosan tudja, hogy jobb sora lesz. Az ezer öl szőlő, ami a
háztájin kívül az én árnyékom védelme alatt megmaradhatna, sokat segítene rajtuk. Új,
szokatlan életformájukat zökkenőmentesebbé tenné.
Félni így nekik nem a vihartól, legfeljebb már csak a széltől kellene.
Egész természetes tehát, hogy magamra vállaltam a szőlőt. Régen, amikor nekem
szánták, volt jogom ahhoz, hogy lemondjak róla; most, hogy maguknak akarják megtartani,
nincs jogom visszautasítani. Apám valóban hatvanhét esztendős, anyám ötvennyolc. A
szövetkezet kezdőévei után, mikor még alig élvezhetnek belőle valamit, hamarosan
nyugdíjasok lesznek. Azaz hogy csak apám, mert a nyugdíjra jogosult házastársak közül, míg
mind a ketten élnek, csupán az egyik kaphat nyugdíjat. Havi kétszázhatvan forintot, ami még
falun is hihetetlenül kevés. Ezt az összeget a háztájiból és a baromfiakból csurranó-csöppenő
jövedelem nem szaporítja föl annyira, hogy a megélhetésen kívül másra is kerüljön. Mi lesz
így például a házzal, amit elpusztított a háború, s ötvenkilencig is csak annyi épült föl belőle,
amennyi hajlékot s tetőt ad? Csúfoskodjon a csonkaságával? Emlékeztessen továbbra is a
romokra? Persze nemcsak a házzal, de mi lesz más egyébbel is? Mert a háború nemcsak azt
dúlta föl, de vad ragadozóként szájába kapta, amit talált: a szekrényeket, az ágyakat,
állatainkat, ruháinkat, az egérrágta zsákoktól a legkisebb gombostűig mindent. Azóta
pótoltunk valamit, de a pusztulás olyan hagyatékával, ami negyvenötben ránk maradt, nagyon
nehéz volt talpra állni. Talán könnyebb lett volna, ha én otthon maradok. Egy fél esztendős
molnároskodás után azonban én visszamentem a gimnáziumba. Anyámék ezáltal is sokat
vesztettek miattam. Egy-egy fiatal pénzkereső fiú nagyon sok falusi családot megmentett még
azokban az időkben is, mikor a túlzó beszolgáltatási rendeletek jégverés gyanánt sújtottak
tömérdek parasztot. Iskolatársaim, kik odahaza maradtak, vagy elmentek gyárba, nemcsak a
háború futóárkaiból és az ötvenes évek gödreiből rántották ki családjuk szekerét, de családot
alapítva, maguk is úgy fölemelkedtek, hogy némelyikükre alig ismerek rá. Nagy motorokon
szaladgálnak, építkeznek, lakást alakíttatnak át, ruházkodnak, bútort vagy mosógépet
vásárolnak.
Ez mind-mind ott nyüzsgött anyám kérésének a hátterében. Sőt más dolgok is eszembe
jutottak. A sok közül csak egyet említek meg. Ismerőseimtől tudom, hogy egy személyautó
karbantartása, üzemeltetése, havonkint nyolcszáz forintba is belekerül. Némelyek tehát puszta
kényelmükre háromszorosát is elköltik apám kétszázhatvan forintos nyugdíjának. És sajnos,
még manapság is ismerek olyan tegnapi-fejű „közéleti férfiakat”, gazdasági vezetőket, kik
enyhén szólva még a kis kabala-majmot sem érdemlik meg, nemhogy az autót. A
kényelmükre és szolgálataikra, átengedett autók üzemköltsége lehet, hogy nem éri el
havonkint a nyolcszáz forintot, de így is több, mint sok nyugdíjas paraszt jövedelme,
beleszámítva még a háztáji hasznát is. Ízléstelen, gyerekes összehasonlítás? Az ízléstelenséget
nem az autók ellenében, hanem a szegénység annyi idő után is visszaütő emlékei miatt
vállalom…
Ezért vállaltam a szőlőt is. Hadd maradjon meg nekik pénzbeli járandóság helyett
természetes nyugdíjnak, melyet minden évben csak munkával lehet megújítani.
Sokat töprengtem, vajon az ilyenfajta személyesség nem rontja-e le az írás hitelét? Nem
a fölpanaszolás mellékzöngéi szólalnak-e meg leghangosabban, maguk alá gyűrve eredeti
szándékomat? Egyetlen napunk elől húztam el a függönyt. Szolgáljon mentségemre, nemcsak
azért tettem, hogy elmondhassam, mennyi kín, mennyi árny, mennyi érdekesség és gond
belejátszik néhány órába is, hanem azért, hogy szüleim sorsában a mai idők bonyodalmait s a
falusi öregek sorsát megmutathassam. Azokét is, akiket nem segítenek hasonló megoldások,
holott legalább annyi jégverés érte őket is, mint szüleimet. Ki tudja elhitetni az ilyenekkel,
hogy boldog öregkort élnek? Megvigasztalódnak-e attól, ha azt mondjuk nekik, hogy hat-hét
esztendő múlva talán négy-ötszáz forintra is fölemelik a mostani összeget? A lehetőség és a
remény, még ha hisznek is benne, őket inkább már csak keseríti, mert azt villantja meg, amitől
épp elesnek. Soroljam őket a történelmi átalakulás áldozatai közé, kikkel anélkül történtek
dolgok, hogy akarták és öregkorukra értették volna? Részvét helyett javaslat kell és megoldás!
Megoldás, amit a sok szövetkezetben kialakult gyakorlat alapján általánossá kellene tenni.
Addig is, míg a szövetkezetek jó része megerősödik, és amíg ezt az ügyet is rendezni lehet,
amíg komolyabbá válhat a szociális segély, én átmenetileg mindenütt meghagynám ezeknek
az idős parasztoknak az ezerhétszáz négyszögöl háztájit, nyugdíjpótléknak, vagyis azt, amit
nyugdíjaztatásuk előtt amúgy is műveltek. A szövetkezet földterületét, gazdasági lehetőségeit
ez nem csorbítaná, rajtuk viszont közvetlenül segítene. Bizonyos vagyok abban, hogy a nekik
hagyott földeket ők mindig megkapálnák. Nemcsak a haszon miatt, hanem a régi
beidegződések emléke miatt.
Apám példáján látom, hogy megelégednének ilyenféle megoldással. Őt ugyanis,
hátországként, a fia szőleje tökéletesen megnyugtatja. Mivel tudja, hogy bármikor elmehet
körülnézni, szívesebben jár még a téeszbe is. Biztonsága tehát mások hasznára is megtérül.
Harminc nap óta feléje se nézett a hegynek, folyton kukoricát kapálni járt; várta, hogy majd
hazajövünk, és betisztogatjuk a szőlőt.
Ma is kint kazaloznak a tanyánál. Nem látom, de elképzelem: süllyed lába alatt a
szalma, azonban, mint aki megtanult hullámokon járni: velláz, forgolódik, és hetvenéves
korában sem gondol arra, hogy elmerül.

1962 augusztus

Tudósítás a toronyból

1
A HARANGOZÓ ott könyököl a toronyablakban. Lentről, a földről nézve, akkora feje van,
mint egy hároméves gyermeknek. Mosolygok a kiszolgáltatottságán, mert most fedezem csak
föl, hogy a magasság tündérei épp attól a tekintélytől fosztják meg, ami helyzeti előnyéből
következnék, és hivatásával is együtt járna. Még szerencse, hogy Antal bácsi vajmi keveset ad
az ilyesmire. Az azonban már figyelemre méltó veszteség, hogy innen a földről egyáltalán
nem látszik a szépen ápolt, vörhenyesszínű bajusza.
– Hiába, aki a felhőkben jár, maga is elveszít valamit – szoktam heccelni időnkint, ha
találkoztunk.
– Vagy az emberek veszítenek vele – vágta ki magát fölényesen egy alkalommal.
– Ami a bajuszt illeti, nem is vitás – adtam meg illendően a hódolatot.
 Szívesen belerángatnám az öreget most is hasonló szóváltásba, mert alkalmas alany az
ilyesmire, de nagyon magasan van, és még eddig nem is vett észre. Búcsú lesz holnap V.-n, s
a búcsúsok már nagyban készülődnek. Őket figyeli elmerülten. Amint látom, éppen a Vak
Fiút nézi, aki ötvenhatban gránátszilánkoktól megsebesülve vesztette el a szemevilágát, s
ennek ellenére, most behorpadt szemgödrökkel, nyolc méter magasságban is oly
magabiztosan egyensúlyoz, hajlong, szereli össze a lánchintát, mintha foglalkozása mellett
még kötéltáncos is volna.
Évek óta ismerem Antal bácsit, s tudom, hogy egy ilyen lélegzetelállító mutatványt
többre becsül, mint tíz prédikációt. Emlékszem, tavaly is, így búcsú előtti napon, külön
fölment a toronyba, hogy fölülről nézhesse végig a Vak Fiú bravúrjait.
Ebben a pillanatban azonban engem is észrevesz. Láthatóan megörül, s köszönés
helyett int, hogy menjek föl. Ügyetlenül, mint zavarba esett némák, próbálok visszaintegetni.
Kezem mondandója valami olyasfélét fejez ki, hogy furcsa lenne, ha én most a falubeliek
szeme láttára fölmennék, hiszen ez valamiféle előjogot jelentene. De úgy látszik, nem fogadja
el magyarázatomat, mert egy értelmes karmozdulattal közli velem, hogy elém jön.
A nyikorgó, meredek falépcsőkön villan eszembe, hogy már máskor is hívott. Föntről
akarta megmutatni a falut, mert ahogy többször is mondogatta: toronymagasból egészen más,
mintha az utcáit járja az ember. Az udvarok, a szérűk, a zöldbe borult kertek oly titkot is
rejtegetnek, amit senki más nem ismerhet, csak ő, meg talán a katolikusok harangozója, de
„magunk között szólva, annak gyönge a szeme”.
Sötét és huzatos a toronybelső. Ridegségét csupán a szekrény nagyságú óraszerkezet
nyögése teszi emberivé. Minden más óra ketyeg, kivéve ezt. Igaz, helyette viszon úgy
tiktakkol a szívem, hogy majd kiugrik a helyéből. Szuszogtató dolog a toronymászás,
különösen, ha valaki nem szokta meg. De megéri a fáradságot.
– Na, mit szól a kilátáshoz? – kérdi, mikor odaállok az ablakhoz.
– Remek!
– Ez a mozim – mondja némi öngúnnyal.
– S az igazi?
– Oda nem járok. Az a fiataloknak való, meg aztán ott fizetni kell, itt meg nekem
fizetnek. Nem jobb így?
– De egyhangúbb is.
– Gyakran azon kapom magamat, hogy kész nyomozó vagyok. Ki-kinéz az ember, és
azt is meglátja, amit nem akar. Hallgasson meg egy esetet… Látom a múltkoriban, hogy az
egyik vezető emberünk sokat jár a kertek alatt. Mit kereshet ez ott? Főleg az birizgált, hogy
alkalmankint tolt is valamit a tragacson. Néhány nap múlva rájöttem, hogy a volt
segédjegyzővel lehet valami üzleti ügye. Mit gondol, mi? Két disznót hizlaltat vele! Ilyet se
hallottam még: jegyző úr a moslékkal. No de nem is ez az érdekes ebben, hanem az, hogy
mért nem otthon hizlaltat a feleségével, mikor volna rá helye is, módja is. Susmusol?… Én
már javában el is felejtettem a dolgot, mikor kibújt a szög a zsákból. Ez az illető
tanácstitkárkodott valahol Zalában. Azt híresztelik róla, hogy nagyon rámenős volt.
Mondhatom, itt most csöndesen viselkedik… Szóval elkerült onnan Veszprém megyébe,
Veszprémből meg ötvenhétben hozzánk. De mit ad Isten! A körzeti orvosunk pont oda való
parasztembernek a fia, ahol ez az elvtárs titkároskodott. Gondolom, tőle tudhatták meg az
otthoniak, hogy itt él nálunk. Képzelje, nemsokára megjelent nála egy odavalósi ember a
barátjával, és azt beszélik, hogy megfenyegette. Kártérítést követelt, mert ötvenkettőben
elvitetett tőle két disznót, törvénytelenül, a leadáson túl. Sőt, még meg is bírságoltatta, mert
állítólag nem odahaza, az ólban, hanem valamilyen veremben rejtegette őket. A pénzből,
mármint a hízók árából, a feleségét akarta megoperáltatni… Na mit szól, tíz esztendő után
szép kis história, nem? De azt hiszem, komolyabb alapja is lehetett ennek a cifra ügynek.
 Mosolygok magamban az öreg szenvedélyes kíváncsiságán, utána pedig arra gondolok,
ha képekből kellene összeállítani a falu életében lezajlott változásokat, nyugodtan
támaszkodhatnánk szemére és emlékeire. Nyugodtan, mert a torony ablaka előtt úgy folytak el
az események, akár a filmfelvevő lencséje előtt. Temetések és lakodalmak színjátéka, hajnali
ébredések, a kicsapódó istállóajtók nyers párájában megjelenő szolgalegények és álmos
állatok. Látni lehetett a szomszédok förtelmeskedéseit, meg-megújuló határpörét. Hadonászó
kezük hánykolódása föntről valóban oly nevetségesnek látszott, akár egy némafilmen.
– Látja azt a házat, ahol a céllövöldések verik a sátrakat? – kérdi lefelé mutatva.
– Amelyiknek az udvarán motor van?
– Lakott ott egy nagygazda. S. János. Persze, maga nem ismerhette. Ha hiszi, ha nem,
ustorral szokta időnkint betakargatni a feleségét. Ügyetlenül csinált valamit az asszony? Hát
csak pattan a sudár! Ezt persze nem láthatta mindenki, mert a vaskapun nem lehetett
bekukucskálni, de én egy kicsit magasabban voltam. Bolond ember volt, annyi bizonyos. Ha
nem tetszett neki valami, órákig csikorgatta a fogát. A halála előtti napokban pedig mindenkit
elüldözött maga mellől.
– Mikor halt meg?
– Két hete.
– S mért zavart el mindenkit? Megháborodott?
– Nem tudta elviselni, hogy lássák…
– Hogy lássák?
– Igen, azt, hogy haldoklik. Én innen föntről láttam. Akkor is, mikor már alig tudott
mozogni, ki-kijött az udvarra. Egyik nap is megy hátrafelé a szűrűbe. Megy? Csoszog,
centiről centire, és egyszer csak megáll ott, ahol most az a köcsögfa van. És elkezdi rázni az
öklét az ég felé: Ide nézz, isten, mi lett belőlem!
A tekintetünkbe fogott ház udvarát beragyogja az augusztus végi nap. De hiába, mert az
a ragyogás és a megcsillanó motorkerékpár ellenére is elhagyatott. A halottra való emlékezés
teheti sivárrá?
Nézem tovább a házat. Kis ajtaján épp az egyik búcsús fiú fordul be, vödörrel a
kezében. Valószínű, hogy vízért megy. Unottan lépked hátrafelé a szűrűbe. Nézelődik. Mit
láthat? Semmit! Az istállóajtó tárva-nyitva; tyúkok sétálnak ki-be. Föntről nem látni, de
elképzelem, a fészerben nyilván egymás hegyén-hátán ott porosodnak a régi világ eszközei,
kellékei. Faeke, tüskeboronák, vendégoldalak s kerekek. Kerekek, melyek oly lassan és
nyögve vitték előre a paraszti világot, hogy már ötven éve félre kellett volna őket hányni az
útból. Kerekek, melyek azonban alkonyat felé különös kalandba keveredve oly titokzatos
árnyakat vetítettek dűlőutak és árokpartok oldalára, hogy azóta is ugyanúgy hiszem, mint
akkor gyermekkoromban hittem, hogy a tárgyaknak is van lelkük. Nem a mesét idézték föl,
nem a világgáfutás örömét, hanem a világ sejtelmeit. Zöld kukoricatáblákon villództak, s
agyagdombok falára vetülve forogtak, akár az álombeli vízimalmok kerekei. Akaratlanul is
egy Jeszenyin-versre gondolok. A réti Oroszországtól búcsúzik benne a költő: a faekék, a
kenetlen kordék hazájától, az ezüstös bú Oroszországától. Megeshet, írja, hogy nem értem
meg az új élet szavát, de ha fölhangzana újra a jajgató kerekek „gyászéneke”, két kezemmel
fognám be a fülemet.
A verset én még értem. A kerekek történelme, szimbolikussá növekedve, az én
életembe még folyton belenyikordul. De azt hiszem, a halott S. János huszonkét éves unokája,
aki most lép ki a konyhaajtón, s motorjával kezd babrálni, már csak nagyon halványan érti.
Traktorista. Most ébredhetett föl, mert Antal bácsi úgy tudja, hogy egész nap és egész éjjel
szántott.
A búcsús fia közben megmerítette vödrét. Jön visszafelé. A mögötte maradó szűrű,
távozásától, még inkább kiüresedik. A nagy területen, hol asztagok és kazlak púposodtak
azelőtt, most egy petrencényi szalmakupac szürkéll. Megkérdem Antal bácsitól, nem idegenek
neki így az udvarok?
– Nemcsak ez ilyen, nézzen el másfelé is. Az udvaroknak külön történetük van –
mondja, és a toronyablakba könyököl. – A háború előtt ezek a nagygazda porták is zsúfoltak
voltak, elevenek. Teli voltak kazlakkal, baromfival. Libák? Csak úgy fehéredtek etetéskor,
akárcsak nagymosáskor az a rengeteg alsószoknya, mert akkor még dudossan jártak errefelé
az asszonyok, hiszen emlékszik rá. Gyolcsingek, gyolcsgatyák! A háború után ezek az
udvarok lassan elszíntelenedtek, megkoptak. Zajtalanabbak lettek a reggeli itatások meg a
csordakiverések. Higgye el, még évek után is, magamfelejtve, hajnali harangszókor lenéztem
a nagyházas K.-ék udvarába, mikor lép ki a szolgalegény. Vártam. Persze nem lépett ki. Se
ott, se másutt… Az ébredésről jut eszembe, épp a múltkoriban gondoltam rá, hogy mióta téesz
van a faluban, körülbelül egy-másfél órányival eltolódott a fölkelés ideje. Általában fél hatkor
kelnek, kivéve az állatgondozókat, mert azok már fél négy tájt az istállók felé ballagnak. És
tudja, még kit? A maga sógorát! Mikor meghúzom a hajnali harangot, Ferenc akkor szokott
kifordulni a kisutcáról, kerékpárral, micisapkásan. Megy ki a Dózsa-tanyára, megnézni, hogy
minden rendben van-e az állatok körül, később meg elirányítani a kocsisokat. Ha másról nem,
hát a biciklijéről mindenkor megismerném. A kormányán állandóan ott van a viharkabátja.
Oda van madzagolva. Megfigyeltem, hogy egyszer se hiányzott.
– Búcsú után vele megyek pár napig.
– A csicskása lesz?
– Ha kölcsönadja a bajuszát, Antal bácsi, annak is beillek.
– Egy munkaegységért szívesen kölcsönadom. Manapság úgyse megy valami nagyon
jól a harangozóknak, elkéne egykis ráadás… Remélem, tudja, hogy különös ember ám a maga
sógora! Félig ilyen, félig olyan.
– Hogy értsem ezt?
– Most Szent Istvánkor, vagyishogy kenyér ünnepén, jól mulattam rajta. Ünnepséget
tartottak a kultúrban. A régi parasztok közül persze senki se ment el. Ilyen helyre jobbára csak
a majoriak, a régi cselédek járnak. Onnan is inkább a fiatalok, gyereknépség, asszonyféle. A
régi parasztok közül egyedül csak ő ment. De hogy! Látszott azon a vézna, de szívós
emberen, hogy menne is, meg nem is! Szinte szaladva ment a házak előtt. Előlem persze nem
bújhatott el, innen föntről végig lehet látni az utcát. A plébános ment csak olyan ímmel-
ámmal, mint Ferenc. Na, gondoltam, nem is olyan könnyű egy brigádvezetőnek. Ha nem
megy, a vezetőség nézi rossz szemmel, ha meg elmegy, akkor a fajtájabeliek.
– Három év után is még mindig itt tartanak?
– A dolog, az dolog, az ünnep, az más – mondja kissé rejtélyeskedve az öreg.
Hirtelen megvilágosul, mit jelent ez a mondat. Azt, hogy aki dolgozik, az még nem adta
oda magát teljesen. A szövetkezetnek vagy a rendszernek? – kapom föl hirtelen a fejemet. Az
futhat, szaladgálhat, akár a sógor, még nincs rajta a megkülönböztető jegy. Csak azon van, aki
már az ünnepeket is megüli, aki vasárnapi ruhát ölt, mikor a többiek nem öltenek.
Beszélgetésünket váratlanul motorcsattogás zavarja meg. Lenézünk oldalra. A
körhintások próbálják ki a szerkezetet pörgető benzinmotorjukat. Prüsszög, köhög a kisded
motor, de megindul. Három-négy lassú kört ír le a hinta, mire a Vak Fiú fölemeli a kezét.
Intésére testvére leállítja a motort. Valami baj lehet? A beroskadt szemű hogyan vehetné ezt
észre? A világtalanok ismert bizonytalanságával megindul most előre, a leengedett hinták
felé. Tartása merevebb, mint mikor a sugárgerendákon lépkedve, fönt illesztette össze az
alkatrészeket. Kezét előretartja, mintha az ujjahegyével nézne. Nem látom, de biztos vagyok
benne, hogy mozog közben a kézfeje, akár a halak farok-uszonya vagy egy színpadi zsarnok
kézfeje, aki kézmozdulatokkal ítélkezik alattvalóin, jobbra küldve a jókat, balra a
méltatlanokat… Végre megvan! Az egyik hintaláncba belebotlik a keze. Fölül, magára
csatolja a láncot, és int, hogy most újra indíthat.
 A közelben rengeteg gyerek bámészkodik, tipródik, vannak akik kerítések tetején és a
fákon csimpaszkodnak. Egész biztos akadt volna néhány vállalkozó, aki kipróbálja. De nem!
Úgy látszik, ő maga akarja kipróbálni. A kis pufogó egyre gyorsabban kezdi pörgetni a
szerkezetet. Úsznak, kivágódnak s összekoccannak a levegőben szabadon lengő hinták, s
köztük ott száll a Vak Fiú, egyedül, az irigykedő gyerekszemek hálóját átszakítva. Süt a nap,
gyönyörű, tiszta idő van. Ha látna, most ő is bekukucskálhatna a közeli udvarokba,
integethetne annak a lánynak, aki a szemközti udvarban mákot pirgál.
Köröz, suhan a Fiú. Egy pillanatra sötét, balladai madárnak képzelem. Aztán meg arra
gondolok, mi lenne vajon, ha kiröpülne, és a földre vagy a háztetőkre zuhanna. Csak a
szörnyűséget fokozná, ami megesett vele ötvenhatban? Csak azt fokozná, s fölidézné
számomra is, ami velünk történt, mindnyájunkkal? A megbokrosodott Nagy Hinta szédületét?
A koponyák belsejében lejátszódó drámát? Érzem, ha tovább nézem, fölkeveredik a
gyomrom. Elkapom róla tekintetemet. Antal bácsi észreveszi és megszólal.
– De különben nézze csak, milyen szépen ide látszik az új falurész, ott az erdő mellett.
Mutatni akartam már az előbb. Tíz éve még itt ezek a templom körüli házak voltak a
legszebbek; ezek az L-alakúak, tágasak, széles udvarral, mindennel. Most? Azok ott! Egészen
városiasak. Csakugyan arra valók, hogy lakjanak bennük. A legtöbb már fürdőszobás, ahogy
mondják, kád persze még nincs, de nemsokára biztos lesz az is. Nézze csak, alig látszanak ki
a gyümölcsfák közül. Teli vannak lugassal. S tudja, még mivel? Csodálkozni fog, ha
megmondom. Virággal! Van, ahol már el is sokalltak belűle. Megfájdul az ember feje, ha arra
jár. Nem kell félni, hogy lelegeli a tehén. Azt hiszi, tartanak? Istálló egyik udvarban sincs
már. Azt mondják, ha szükségük van tejre, hoznak a téeszből. Így persze jóval kevesebb jut a
városba. Tehénnel már csak a régi gazdák vesződnek.
A jelek azt mutatják, hogy az egykori nincstelenek, kik kevesebb szállal kötődtek a régi
paraszti életformához – épp szegénységük következtében –, most sokkal szabadabbak és
mozgékonyabbak. Ők lennének a korszerű parasztság előfutárai? Ők lennének a bozótvágók?
Biztatnám is őket boldogan, gyerünk előre minél sebesebben! Hajrá, rúgják csak szét a
százszor összedrótozott, szétzüllő ólakat, istállókat, légyhadseregek büdös tanyáját, közben
persze azokban a régi parasztokban is tartanám a lelket, akik még az árokparti füvet is
lekaszálják azért, hogy tehenet tarthassanak. Ezek az utóbbiak a hagyományőrzők. Megtartó
erejükre, azt hiszem, még hosszú-hosszú ideig szükség lesz.
Ebben a pillanatban ütni kezd a toronyóra. Antal bácsi megvárja, míg teljesen elnémul a
bongás. Utána fogja csak meg a kötelet.
– Tapassza be a fülét – szól oda.
Szót fogadok neki, betapasztom. Megszólal erre a nagyharang. Olyan fejszaggató lárma
támad, olyan harang-szimfónia, hogy hevesebben kezd verni a szívem. Nem tudnék egy
értelmes mondatot kinyögni. Ilyen zajban nem lehet gondolkodni. Ilyen zajban csak
mosolyogni lehet, és kivörösödni az izgalomtól, mint gyerekkoromban, odahaza a zámolyi
toronyban, húsz esztendővel ezelőtt.

2
Tegnap három óra óta egyfolytában lövöldöznek. De mintha vidám utcai harcok folynának a
templom környékén, a puskaropogásba veszettül belekukorékolnak a búcsúi papírtrombiták,
jókedvű bádogsípok, de mindennél harsányabban a hajóhinta és a körhinta kísérőzenéjeként
süvítő slágerek. Három hatalmas hangszóró önti épp a világhíres csokoládé-dalt. Csokko-
csokko-csokkoládé… Ezt egy ennivalóan édes nő ordítja, az előbbit viszont valamilyen rekedt
hangú bajadér énekelte. Azt megelőzően pedig egy férfi rajongott angolul, a testi vágy magas,
önkívületi hangján. Nem tudom, időnként ő csuklott-e, vagy a lemez volt már túlhajszolt,
agyongyötört? Magyarul, elvétve, ha énekelnek. Magunk közt szólva, ez talán még szerencse
is. Eszembe jutnak a nagyvárosok Wurlitzerei, a fémpikkelyes, önműködő zenegépek, az ő
számaikat hallom viszont. Micsoda buja monte-carlói lárma Dunántúlon! A Világ
Szórakoztató Iparának szakemberei kiszemelik ezeket a néger, olasz, amerikai, angol
énekeseket, s hanglemezeiket ügyesen, nagy üzleti érzékkel, ugyanúgy szétküldik a szélrózsa
minden irányába, mint régebbi időben az Egyház a maga bűnbocsánati céduláit – hadd
oldozza fel az emberiséget a dal gyönyöre. Hogy nem mindenütt értik a szöveget? Annyi baj
legyen! A slágerek érzelmi mondanivalója közismerten kollektív. S mi fontos, ha nem az
érzelem! A traktorral agyonrázott agyvelőnek ugyanolyan jólesik egy kis érzéki sikoly,
lihegés, mint mister X-nek, ki whiskyt iszik valamelyik nászban fetrengő tenger mellett. Vagy
talán nem? Ki merne ebben kételkedni, ha lemezbeszerzőink és búcsúsaink így gondolják.
De nem, nem egészen így van. Úgy érzem, igazságtalan vagyok a búcsúsokkal.
Rágalom, hogy mindent ilyen tudatosan végiggondolnak. Ellenkezőleg, nem gondolnak végig
semmit. Jön minden magától. A törvényt ismerik csak: búcsúba lárma kell. Ha kell, hát akkor
gyerünk, mindent bele! Legfeljebb az futhat át a fejükön, hogy az a nyolc-tíz világszám vonzó
és fülbemászó legyen. Ismerjék a fiatalok, vagy ha még nem ismerik, könnyebben
megjegyezhesssék, mivelhogy a falusi búcsúkon is divat már a szívküldi.
Ballagunk a búcsú felé vivő utcán unokanővéremmel s feleségemmel, s e pillanatban is
néhány kilométeres körzetben tisztán hallani egyik legény szerelmi vallomását: „A következő
dalt N. Terikének, a szőke csodának küldi Laci.” A bejelentés után egy mélybúgású férfihang
énekel franciául.
Eléggé ismerős vagyok V.-én, nyaraim jó részét itt töltöttem, de a fiatalokat már nem
ismerem.
– Ki ez a mennybe repülő Terike? – kérdem unokanővéremtől.
– N. Sándor bácsinak a legkisebbik lánya, tudod, azé, akinek az az öt szőke lánya van.
– Valami dereng – mondom.
– Te már nem ismerheted. Tavalyelőtt maradt ki az iskolából. Huncut teremtés, annyi
bizonyos. Eleven egy leány!
– Mit csinál? – érdeklődőm.
– Most a téeszben van.
– Azelőtt?
– Tavaly gyárba járt, de visszahozatták.
– A tanács?
– Nem. A szülei. Az hallatszik róla, nagyon szerelmes természetű. Hallottad, most is
hogyan küldték neki a nótát? Terikének, a szőke csodának… Persze, nemcsak ott volt fiús,
ahova járt, idehaza se változott meg. Nem egyedül ilyen. Hasonlítanak egymásra ezek az
egykorúak. Ilyen a legtöbb. Együtt vannak vagy húszan lányok a két növényápoló brigádban.
Elképzelheted, mi megy ott. Kapálás közben másról se folyik a szó, mint pajkosságról. Az
egyik brigádot csókolódzó-brigádnak, a másikat szerelem-brigádnak csúfolják. Egyszóval
kajlák, no!
Unokanővérem szavaiból valamiféle előítélet tüskéit látom előmeredezni. Az idősebbek
megbocsátható irigysége és higgadtsága bújhat ki óvatlanul belőle? Vagy egészen más
természetű előítélet?
Hallottam már azt is, hogy ezek a lányok azért könnyedek és kajlák, mert úgy nevelték
őket, ami magyarra fordítva azt jelentette, hogy nem igazi parasztivadékok, hanem volt-
majoriak, pusztaiak, cselédek gyerekei. Hát hol vannak az igazi parasztlányok? – kérdeztem
ekkor váratlanul. Kiderült, hogy V.-én nincsenek. Gyerekszaporulat a háború után továbbra is
csak a szegényebb családokban volt. Az ős-parasztok megragadtak az egykézésnél. Tizenhat-
tizennyolc éves lányt hatot, ha lehet találni a régi paraszti családokban. Ki mondaná meg, mit
csináljon magában ez a néhány „vérbeli” parasztlány? Ők adjanak mintát és mércét a
viselkedéshez? De hogyan? Őrizzék meg szüleik szokásait? Legyenek szemérmesek, rátartiak,
képmutatók? Vagy milyenek legyenek? Ha nem alkalmazkodnának az egykorú fiatalok
viselkedéséhez, kik legalább nyolcszor annyian vannak, mint ők, szánalmas sorsra
juthatnának. Megismerhetnék a kivetettség szűkesztendeit, a pletykázó-nyelvek
kígyószúrásait. Szerencsére alkalmazkodnak.
Még hogy túl szerelmesek ezek a lányok, ki hallott már ilyet – mosolyogtam
unokanővérem aggodalmán. – Annyi baj legyen – mondtam N. Terikére és barátnőire célozva.
Utána meg hirtelen azt gondoltam: végre, hogy azok! Ez csak valami jónak a jele. Hogy
minek, azt nem mondhattam el, mert egyre-másra ismerősökbe botlottunk: felnőttekbe és
pisztolyt csattogtató srácokba. De magamban azért végiggondoltam érveimet.
Az elmúlt években jó néhány falut megismerhettem; jó néhánynak a drámáját, örömét
és unalmát. S a gondok sűrűje közt vágva a csapást, kíváncsi voltam én mindenre, még arra is,
hogyan is „áll” a szerelem. Harmatos ösvényeit keresve, sajnos nagyon sok helyen benőtt,
kopogós gyalogutat találtam. Ettől magam is meghökkentem. Hova lettek a hajdani nagy
szerelmek: a népdalokból s gyerekkori emlékeimiből elővillanók? Hiába fújt a vizet árasztó
tavaszi szél, nem hozta meg őket? Sőt inkább messze sodorta? Mi történhetett? Az, hogy
eltűnt a vagyon- illetve osztálykülönbség, s ezzel együtt megszűnt a szerelemhez szükséges
feszültség is? Egyszerűbbek lettek a titkok, s nem szívet repesztő erőfeszítések árán kell lányt
vagy legényt hódítani?
Bizonyára ez is közrejátszott, de szerintem mégsem ez volt a fő ok. Inkább az, hogy sok
egyéb társadalmi változás mellett a fiatalok tanulásban, játékban, szórakozásban összeszokott
közössége, szinte egyik évről a másikra fölbomlott. Jó néhányan végleg elhagyták a falut. Ez
a vérveszteség az otthonmaradó fiatalok arcát egy kissé megsápasztotta. Csökkent az udvarlás
és a válogatás lehetősége. Az elsivárosodást nemcsak a véglegesen kiszakadók idézték elő, de
azok is, kik bejáró munkások lévén, reggel mentek, délután jöttek. Ezek is megteremtették a
maguk külön kasztját. Odahaza a falumban is lejátszódott ez a folyamat. S kellemetlen volt
látni, hogy a városban forgolódó fiúk vasárnaponként órák hosszat vagánykodtak inkább az
utcasarkon, zsebre tett kézzel, fölhúzott vállal jampizgatva és fütyörészgetve, mintsem hogy
az előttük sétálgató lányokkal szóba elegyedjenek. Finnyásság, városmajmolás, butaság,
csinibaba-eszménykép, előítélet akadályozta meg őket, hogy természetesek legyenek velük
szemben? Bálokon még össze-összetalálkoztak rövid időre, de inkább csak a tánc meg a
muzsika kedvéért, nem a szerelemért. A régi csoportos együttlétek emlékeit már teljes homály
takarta el. Új közösségnek kellett születnie, hogy formát adjon a felemás és elszíntelenedett
élet minden megnyilvánulásának, még a szerelemnek is. A búcsúi lárma nagy gubancában
botladozva, én nagyon örültem annak, hogy a szövetkezet két brigádjában szerelmes
hajlamúak a lányok. Még az is jobb, ha pajkosak és könnyedek, mintha savanyúak volnának.
S hogy némelyik ilyen szöveggel kapja a búcsúi dalt: Terikének, a szőke csodának – ez még
nem okoz világomlást. Mennyivel lett volna jobb, ha így küldték volna: Terikének, a
cseresznyemag ajkú szép lánynak?
Ízlés kell ehhez is? Persze hogy az! Ízlésük azonban még a legnagyobb mértékben ki
van szolgáltatva. E pillanatban épp a búcsúsoknak.

3
Abban állapodtunk meg a sógoromékkal, hogy majd a búcsúi forgatagban találkozunk, mert
ők a gyerekkel rögtön ebéd után kimennek. Érthető hát, ha meglepődtem, mikor jó későn, úgy
három óra tájt, a Fő utca és a Kis utca sarkán fölbukkantak. Kimérten, sétálgatva jöttek, mint
a többi idevalósi, közrefogva a család reményének letéteményesét, a négyesztendős Lackót.
Nyoma se látszott rajtuk a sietségnek. Ez persze nem jelent semmit, futott át rajtam hirtelen.
Ha valaki ismeri sógornőmet, Zsófit, az tudja: késsen bár százszor el, büszkeségből ő akkor se
siet. Egy világért se leplezné le, hogy nem úgy történtek a dolgok, mint ahogy ők akarták. A
látszatot meg kell őrizni mindaddig, míg tűzvész, halál, veszedelem nem néz farkasszemet az
emberrel. Zsófi fura teremtés. Alacsony termetű, vékony és csupa ideg. Mások előtt többnyire
mindig képmutatónak látszik, pedig én tudom, inkább csak a hagyományos viselkedés
formáihoz ragaszkodik. Ebből eredően kitűnő színész, mint ahogy a legtöbb régivágású
parasztasszony is az. Jól tudja, mikor kell sápítozni, panaszkodni, bezárkózni, és azt is, hogy a
halálos szúrást mosolyogva kell-e megadni vagy szikrázó tekintettel. Szemérmes, pirulós, de
ha indulatba jön, szabadszájú és átkozódó, mint rettenet-látó asszonyok.
Talán nem is érdekelt volna, mért késtek, ha Zsófi arcán nem veszem észre az
idegesség utóhullámait. Nagy nehezen szedem csak ki belőle, mi történt.
– Képzeljétek, micsoda csúfságba keveredtünk! Reggel hétkor megállnak a kapunk
előtt a sírkövesek. Fönt a szalmában ott a két sírkő. Hát maguk? – kérdem tőlük, de még a
szívverésem is elállt. Sajnos, asszonyom, nem tudtunk tegnapelőtt jönni, mert megbetegedett
a lovunk, feleli a mester. Az isten áldja meg magukat, mondom nekik, menjenek innen
valahová, ma búcsú lesz, ki se látszok a futkosásból, és az uram sincsen idehaza, az is mindig
a téeszt bújja, még ilyenkor is. A mester csak fölhúzza a vállát, hova menjünk, asszonyom,
nem fordulhatunk vissza. Szent isten! Hát akkor menjenek gyorsan ki a temetőbe, majd futok
maguk után erre, a kert alá. Gondolhatjátok, se ebéd, se semmi.
– Hát az az aranyos egyszem anyósod – kérdi feleségem rokoni szabadossággal –, beteg
volt?
– Bár az lett volna, úgy talán elkerüljük a szégyent, mert igazában csak őmiatta fájt a
fejem – mondja Zsófi, és mint gondosan építkező novellista, szélesebb medret épít az
elbeszélésnek.
– Ismerhetitek – kezdi –, milyen ez a falusi nép. Csupa majomparádé. Valakire rájött
tavaly a bolondja, hogy sírkövet csináltat, arany betűkkel. Erre mindenki ilyet akart. Azt
mondják, hogy csak a városiak divatoznak? Hát ez mi volt? Sírkődivat! Őszintén szólva, rá is
fért a temetőnkre. Olyan volt már, mint a vadon. Tele volt líciumbokorral, akáccsihataggal,
szinte el lehetett benne tévedni. Én nem tudom, hogyan van, de ha elvadulnak a népek, azt a
temető is megmutatja… Én mikor tizennégy éve odakerültem a házhoz, elkezdtem
hurcolkodni a sírok miatt. Emlékezz, Feri – fordul most az ura felé –, azt mondtam,
csináltassuk meg apád sírkövét is meg a mostohádét is. Elvégre a mostohád is ura volt az
anyádnak: együtt élte át vele a háborút, a menekülést, és ott halt meg nálatok. Azt mondtam,
belehalok a szégyenbe, ha a mostohádnak a rokonok állíttattnak fejfát. Harcolkodtam sokáig,
de aztán jöttek azok a nyomorúságos esztendők, ötvenben, ötvenkettőben, és maradt minden.
De most tavasszal mi is szóba hoztuk. Mondtuk anyánknak, legyünk rajta. A házunk úgy-
ahogy rendbe van, bútort vettünk, sok minden elkelne még, de a temető se lehet tovább ott
bitangba. Mondtuk neki, adja oda a kis megtakarított pénzét sírkőre. Háromezer forintja volt
takarékban. Három év óta ennyit félre tudott tenni a téesznyugdíjból. Tudjátok, mit felelt?
Őneki nincs sírkőre való pénze, amit félretett, arra még neki szüksége lehet. Mi lesz vele,
mondta, ha netalán megutáljuk? A tizenkét holdjáért őt már nem tartja el senki. Annak már
fütyültek! Mindegyik urának jól van, ahogy van. Azt mondta, ha tüntetni akarunk,
csináltassunk a mi pénzünkből, majd ha ő meghal. Ezzel tette hallatlanná az egészet… No jó,
erre mi a Ferivel elhatároztuk, hogy csak azért is áldozunk rá, de megfogadtuk, nem áruljuk el
neki, csak ha kész lesz. És erre pont búcsú napján kell ezeknek a nyüves sírköveseknek is
jönni. Mi lesz, ha megtudja? Küldtem volna azokat az embereket, siessenek csak, majd
megyek utánuk, és míg ott sápadozok velük, képzeljétek, pont kilép a hátsó szobából, nála
egy cserépfa. Kik azok? – kérdi. – A dinnyések? – Azok, azok – mondom neki, de maga csak
tegye a dolgát. Ezzel szóltam rosszat. Megérzett valamit, és csak azért is jött előre a
kerítéshez. A kocsi ugyan már elindult, de későn. Észrevette. És mintha megszakadt volna
benne valami, odavágta a cseréptálat a kúthoz, aztán szaladt, mint egy őrült hátrafelé, és
elkezdett kiabálni. Most már mindent tudok, ordította, hát ezt akartátok? Alig várjátok, hogy
megdögöljek, itt vannak a sírkövek, jól van, jól! Véssétek rá az én nevemet is, mind a
kettőre… Próbálom csitítani: Édesanyám! Azt hiszitek lehetett?… Ott a nagykés, az én
nyakamat vágd el, ne a libádét, kiabál vissza. A földem persze jó volt, az egyszem fiam
kényszerített rá, hogy odaadjam. Most tetszik neki a brigádvezetőség. Megállj, te híres
Ferenc!… Hát erre aztán már én se türtőztettem magamat. Azt éreztem, vagy meghalok ott
nyomba, vagy megmondom neki ott a magamét, egy életre. Hogy mit kapott tőlem, ne is
kérdezzétek. Tudjátok, mért volt az egész? Azért a rohadt földért.
Hirtelen arra eszmélek, míg Zsófit hallgattam, nem is tudom, szóltak-e a hangszórók,
ropogtak-e a céllövölde agyonnyúzott puskái.

4
Íme a búcsú! De gyerünk közelebb!
– Nézd, a dinnyéseid! – mondja feleségem Zsófinak, s fejjel int az iskola falánál
púposodó, sárga és zöld kupacok irányába.
Zsófi megérti a célzást.
– Ne is emlegesd őket, látom megint a sírköveseket a házunk előtt.
Ahogy a közelükbe érünk, az egyik dinnyés kikiáltó módjára nekünk is fölajánlja mind
a két kupacot. Tenyerébe kap egy halványzöldet, és Zsófi elé nyújtja:
– Asszonyom, ki a dinnyét szereti, rossz ember nem lehet.
Zsófi a váratlan felszólítástól zavarba jön.
– Ne félj tőle, nem harap – mondja neki nevetve a feleségem. – Vedd megl
– Aztán mit csináljunk vele? Cipeljük végig a búcsún?
– Megesszük.
– Hol?
– Itt.
– Héjastól?
– Veszünk egy kis bicsakot Lackónak, azzal.
– Ne marháskodj, azt hiszed, városon vagy?
– Sokkal inkább azt, hogy búcsúban.
– Hiányzik neked, hogy szájára vegyen a falu?
– Én akarom inkább számba venni a dinnyét!
Feri minden további nélkül beleegyezne. Mért ne? Hát csak dolgozni lehet a falu
láttára? Dinnyét enni nem? Mindig csak úgy járjon az ember, mintha öreganyánk szeme nézne
bennünket? Hirtelen eszembe jut, mit is mondott Antal bácsi a sógorról. Valami olyasfélét,
hogy fura, félúton járó ember. Ezt gondolom most én is. A huszadikai ünnepélyre
szorongással megy, félve lépked az előítéletek keményre taposott járdáján, hátha túl hangos a
lépte. Sőt, bűntudatot érez amiatt, hogy megy, talán még megvetést is magában, de most, itt a
búcsúban, fölszabadult ember módjára nyugodtan nekiállna dinnyét enni, pedig evés után, a
szépen lefaragott héjjal, ismét olyan előítéletet dobna a szemétre, ami az ilyen közös
ünnepeken fölöslegesen megnehezíti az emberi viselkedést. Mulatságos rágondolni, de lehet,
hogy a dinnyeevés is hozzátartozna az ő belső forradalmához. Szívesen fegyvertársa lennék,
de se Zsófi, se unokanővérem nem akar hallani róla, még úgy se, hogy ők nem esznek, csak
mi.
Nem most tapasztalom először, hogy a parasztasszonyok szinte kivétel nélkül
konzervatívabbak, mint a férfiak. Máskor is így volt? Azt hiszem – igen. De ez a különbség az
utóbbi tíz esztendőben, mintha méginkább elmélyült volna. A történelmi földmozgásokat az
asszonyok mindig nagyobb ijedelmek és fejfájások közepette élték át, mint a férfiak, miért
viselték volna könnyebben ezt a mostanit? Ők a család igazi összetartó abroncsai. Legtöbb
helyen az ő egyéniségük ad határozott jelleget a család életének. Nekik kell arra gondolni: mi
lesz a holnapi ebéd és a holnapi gond, mi lehet a holnaputáni remény s a holnaputáni
megoldás. Félelmük legtöbbször nem más, mint örökös készenléti állapot a munka egyik
formája. A szorongás pedig, tudnivaló, ha nem szellemi természetű, mindig lefékezi az
embert, és bekeríti szöges drótjaival. Jött a téeszesítés? Láttam megroppanni
parasztembereket: káromkodókat, a gyűlölet kigyulladt szalmakazlaival a hátuk mögött, kik
évek múlva aztán a rosszabb és a jobb helyzethez is egyaránt könnyebben alkalmazkodtak,
mint az asszonyok. Az idősebb asszonyok még a megnyugtató tényeket sem vették sokszor
tudomásul, gyanakodtak, hátha minden csak látszat.
A dinnyeevésből sajnos nem lett semmi. Ez esetben is a maradiság győzött.

Egyetlen pillantással ki tudná felfogni a búcsúi panorámát? Olyan nagy és változatos a

nyüzsgés, akár egy kisebb fajta brazíliai karneválon. Hajóhinták emelkednek és zuhannak
ütemesen, mint egy képzeletbeli óriás megvillanó csákánya. Lánchinták vágódnak ki,
similabdák s kígyózó papírhuzalok hánykolódnak a fejek fölött. Cukrot ropogtat a
tanácselnök, K. Feri zetoros pedig a fiát tanítja célba lőni. Bazárosok, fakanál eladók ágálnak.
A törökméz árusítói – cukormészárosok! – vágják, darabolják a sárga szeleteket, darabját egy
forintért.
Jó fölnézni az égre is: villog a nap, mint valami búcsúi emléktárgy.
S ni csak, még az álarcosok sem hiányoznak a karneváli képből. Épp itt megy el
mellettem két kamasz, szigorú, felnőttet utánzó papírmaszkban, s mondanom sem kell, hogy a
komor, kölcsönvett tekintet alól egyfolytában árad a nevetésük. Egyikük óriási rokokóbabát
ölelget, a céllövölde tündérét, mert ilyet csak ott lehet nyerni. Pénzért nem kapható. Ezt
nevezik úgy, hogy: Ha-megnyerte-hadd-vigye-baba. A zsákmány tehát nem mindennapos. A
két kamaszt, gondolatban, azokhoz a mondabeli fiatal harcosokhoz hasonlítom, kik elrabolták
Dul király leányait a meóti lápról.
Hogy az ily mulatságosan torz babákon kívül miket lehet még a céllövölde sátrakban
nyerni, arról jobb, ha nem is beszélek. A bekölnizett viasz-rózsáktól kezdve van ott bánatosan
hátratekintő őzike, halványpiros női arckép érzéki szájjal, szomorkás szemekkel.
A többit inkább elhallgatom.
Persze, mind-mind csupa giccs.
Csak úgy zárójelben tűnődöm azon, ki mondaná meg, hogy a legmodernebb slágerek és
a legócskább giccsek közé beékelődve, hogyan mozdulhatnának frissen és fölényesen előre a
falusiak. Az ilyen búcsúi tárgyak észrevétlenül roncsolják ízlésüket, hiszen évekig
ottmaradnak a szekrény tetején, a falakon, a tükör előtt, de legfőképpen a szemükben. És
ragaszkodnak is hozzájuk, mert vagy kapták, vagy pénzt adtak érte.
Mikor egy társaságban mellékesen beszéltem erről, valaki azzal próbált nyugtatgatni,
hogy ne féltsem én a parasztokat, tudnak ők az ízléstelenség ellen védekezni. Micsoda
fölháborító érv, válaszoltam nyomban az illetőnek. Ha így volna is, vajon meddig tart még az
az állapot, hogy nekik mindig csak védekezniük kell; védekezésre vesztegetni erejüket,
ahelyett hogy képességüket egyre több okos és természetes dolog befogadására használnák?

5
Ki mondja meg, hova lettek a körhinták falovai: a feketék, a deresek, a cserép-sárgák, a
hangtalanul is nyerítők? Ki mondja meg, miféle nagy karámba terelték őket? Hiába ígérték
meg hetekkel ezelőtt Lacinak, hogy most búcsúkor már egyedül is megnyergelheti őket, két
marokra fogva az igazi szíjból készült kantárszárat, egyetlen példány sincs belőlük.
Üvegszemük micsoda raktárak éjszakájában villog? Búcsúk és nagy utak pora helyett
pókhálós falakról pörög rájuk a vakolat? Vagy talán már le is csaptak rájuk a fejszék?
Hátrafelé kirúgó lábukat megemésztette a tűz? Hamuvá lettek? Elfüstölögtek?
Hirtelen erős, égetett pataszagot érzek. Kovácsműhely ajtaja nyílik rá a búcsúi
kavargásra, és Sz. bácsi, a ferde nyakú, csapott vállú kovács lép elő csattogó bőrköténnyel. S
mit se törődve az ünnepi forgataggal, a sürgő-forgó, mulató népekkel, mit se törődve saját
húsz esztendővel ezelőtti halálával, patkolni kezdi apám hosszú nyakú lovát, mert egyszer,
mikor látogatóba jöttünk V.-re, nagybátyámhoz, útközben kettétört a patkója. Milyen köznapi
csoda adja a rég meghalt kovács kezébe a kalapácsot, melynek egyszerű zaja elnyomja a
nekivadult hangszórók lármáját? Bogárzümmögéssé szelídül zsivajuk. S micsoda bolondos
érzékcsalódás játszik velem, hogy a falusi lányok erős kölniszaga helyett a pataégés fanyar
szaga fut föl az orromba?
Ki mondja meg, hol vannak a körhinták falovai? S hol van apám parázsló fejű lova?
Hol vannak a hajnali udvart fölverők, a sár poklába ragadt kocsikat kirángatók? Emlékeimet
hirtelen befújja a hó. Tél van, csak úgy szikráznak az utak a februári napsütésben. Hol vannak
a szánok előtt futó lovak? Hógolyók robbannak szét a bőrükön, mert a célba vett farsangok
helyett néha őket találják el az udvarokból kiszaladó gyerekek.
Az én utcáimban, az én szánkóim előtt, az én országutaimon még mindig ott futkosnak.
Ti, barátaim, nem úgy vagytok, ha azt halljátok, hogy ló: az anyanyelv legelső emlékeit
érzitek föléledni? Én mintha hallanám ilyenkor: szél, víz, föld, kenyér, isten, éjszaka…
Emlékszem gyerekábrándjaimra, emlékszem a sosem teljesült kívánságok lendületére.
A ló ezek között is ott szerepelt. Akartam, hogy nekem is legyen. Ne szüleimnek – nekem.
Ugyanúgy akartam, mint később, kamaszfejjel azt, hogy láng csapjon ki a homlokomon, vagy
ahogy mások szárnyat akartak maguknak. Nem az ég volt távoli, hanem a ló. A szabadságot
jelentette volna már akkor is? A négy lábon befutható végtelent? Bujkálást? Kalandot?
De mi ez?
Hirtelen éjszaka lesz; éjszaka és iszonyú felhőszakadás. Két lépésre se lehet látni. Sárga
villámok ugrálnak ide-oda az ég peremén, mint bábszínházi bot-sátánok. Nem oldozzák föl a
sötétet, sőt, inkább összezavarják. Harminc évvel ezelőtti ez az éjszaka. Apámat látom jönni
kocsival a szomszéd faluból. Hatalmas mustoskádat hoz valakinek. Ömlik az eső a kádra,
ömlik az útra. Vízben jár csüdig a ló, lehet, hogy lassan maga is vízzé változik. De nem;
prüszkölve törtet előre. Ki tud ilyen özönvízi éjszakában tájékozódni? Ha nem lenne közben
két híd is, amin át kell kelni, nem is aggódna apám. Mit tehet? Álljon meg, és várja, míg
elmúlik az eső és az éj? Ez lenne maga a reménytelenség. Marad tehát a kockázat: vagy
átvergődnek a vízzel ellepett hidakon, vagy mellé zuhannak. Lazára eresztve a gyeplüt, apám
rábízza magát teljesen a lóra. Az állat megérezheti a bizalmat. Föl-föl nyihogva lépked előre.
Tizenöt-húsz méterenként azonban megáll, mintha csak súlyos terhet húzna valamilyen
homokos úton. Ideges vagy csak körültekintő? Emlékezni próbál a hidakra, hol lehetnek,
merre? Ösztöneiben nyilván ott él a híd-dobogás emléke, mivelhogy nemegyszer átment
rajtuk.
Apám bízta csak rá magát így a lovára? Ki tudja, hány ilyen hasonló történetet
elmesélhetne az emberiség? Történelmünk ugyanis teljesen összefonódott a lovakéval. Csak
hallgatózni kell az időben és látni: hátukon hullámzik ide-oda az őshazák népe. Nomád
vándorkirályok igazi trónja mi más volt, ha nem az ő nyergük? A gyalogkirályokat föllökte
volna a pusztai szél, idő előtt megette volna őket a távolság, s visszeres lábukkal nehezen
jutottak volna el jövőjük közelébe. Mit is hordozott eddig az a több milliónyi – milliónyi? –,
több milliárdnyi lóláb? Szellemet? Azt is – vágom rá latolgatás nélkül, mert a lovak
képességét, ügyességét, leleményességt az ember, mint valami logikai láncszemet, folyton
belevette számításaiba. Ezért is idomította őket olyan tökéletesen magához, megtanítva nekik
a harcok fortélyát, a nagyság, a büszkeség pózait, mindent, ami az embert segítette, emelte.
Ezért is történhettek meg néha olyan csodák, hogy gazdája helyett a ló gondolkodott. Hogy
mit ért néha közülük egy is: azt a menekülő III. Richárd shakespeare-i felkiáltása mutatja:
országomat egy lóért! S Mátyást, az igazságtevőt, ki évszázadok óta vándorol
emlékezetünkben, álruhában talán vonzóbb volna megeleventeni, mégis Fadrusz szobra után
már csak a lóval együtt tudom elképzelni. A művészet hatása ez a képzeletre? Vagy inkább a
lóé? Én nem szeretem a szimbolizmust, főként festészetben nem. Tornyai János hajdani
magyar sorsot jelképező lova azonban viszolygásom ellenére is belém vésődött. Vánszorogva
ballag előre ez a cigány-gebék párja, mintha a látóhatár rossz szekere beleragadt volna a
sárba, és az isten, ez a káromkodó gazda elcsapta volna, menjen, ahova akar, dögöljön meg a
Világ faluvégén, agyaggödrök és lyukas lábasok közé zuhanva.
Bárhova nézünk is, a ló mindenütt ott volt. Szüreti mulatságokon és harctereken
egyaránt. Látom ma is a háborúban fölfordult lovakat. Szétvetett lábukkal a pusztulás
szajháinak hatnak. A halál meztelenségét és naturalizmusát legpőrébben ők mutatják.
Visszataszítóbban, mint az ember.
Nemrég olvastam Malaparte könyvében a Ladoga-tói háborús ló-katasztrófáról.
Ezenkilencszáznegyvenegy telén a Karél-félsziget északi részén lévő szovjet tüzérség kivágta
magát a finnek gyűrűjéből, a Ladoga-tó felé futott, azzal a szándékkal, hogy lovat és ágyút
hajóra rak, és a túlsó parton biztonságba helyezi. Egy hatalmas erdőbe szorulva várták a
segítséget. A kompok és a vontatóhajók azonban késtek. Közben persze a finn vadászok egyre
szorosabbra zárták a kört. Harmadik napon tűz ütött ki az erdőben, és a tűztől megvadult
tüzérségi lovak füstön és géppuskák tébolygyűrűjén átvágva, belevetették magukat a vízbe.
Rúgták egymást és harapdálták. A kigyulladt cirkusz közönsége ölheti így egymást, ahogy a
lovak ölték. Éjjel viszont befagyott a tó, szinte egyik percről a másikra. Fönt északon ugyanis
pillanatok alatt így merevednek meg tengerek, tavak, folyók. Reggelre aztán olyan
végítéletszerű látvány tárult a szem elé, amilyet János apostol, ez a bibliai Salvatore Dali se
tudott volna révületében megálmodni. A tó jég-tükréből ezernyi lófej emelkedett ki. Azt írja
róluk szó szerint Malaparte, hogy „Mindegyik a part felé fordult. A tágra nyílt szemekben
benne égett még a rémület fehér lángja. Közvetlenül a part mellett, egymás hegyén-hátán,
megvadult lovak teteme feszítette szét a jégbörtön falát.”
Mióta tudok erről, számomra ez a háború egyik legiszonyatosabb jelképe. Európa
fagyott be oda lovak álarcában! Ha lovat látok, azóta, ez a látomás akaratlanul is agyamba
ugrik. Gyakran önmagáért, néha meg talán azért, hogy elém hozzon egy másik, személyesebb
élményt.
Három évvel ezelőtt egyik falu szövetkezetében összeszedték a lovakat, s ahelyett hogy
leadták volna, kicsapták őket a Duna-ág kis szigetre. Nyáron még valahogy elszédelegtek,
ellegelésztek, de ősz érkeztén már nem találtak semmit. Az esők elől behajtották őket egy
szalmatetős szállásra. Éhségükben itt leették fejük fölül a szalmatetőt. Vége lett azonban a
szalmának is egyszer, és egy elviselhetetlen éjszakán kitörtek. Ötven ló vágot neki
gazdátlanul a szélnek, a zuhogó hideg esőnek. Csontig lenyúzva kocogtak az éj krematóriuma
felé; soványságuk volt a meztelenségük.
Üvölteni tudtam volna akkor a dühtől és a tehetetlenségtől. Mi történik itt? Ki hagyta
magukra ezeket az állatokat? Ez nem háború, és mégis úgy tetszik, mintha az volna! Hogyan
eshetett meg ez a barbárság? Nemtörődömségből? Fájdalomból? Bosszúból?
Utálom a fölösleges szertartásokat, de elbúcsúzhattunk volna szépen is a lovaktól. Nem
is csak tőlük – tegnapi magunktól is; mindattól, amit nekünk jelentettek. A búcsú önbecsülés
lett volna: a döbbeneten túl mindnyájunk közös gesztusa. Szívem szerint én még ilyen búcsút
is kevesellnék. Ünnepet iktattam volna be a lovak emlékére. De se búcsú, se ünnep, se egy
szó. El kellett volna mondani nekik, hogy új világba, új idők nagy forgatagába kerültünk, és
nincs szükség rájuk. Mi voltunk csak ilyen érzéketlenek? Ilyen volt sajnos az egész
emberiség.
Költőknek kell megénekelni őket és elsiratni, s festőknek pedig fölkarcolni árnyukat a
kor barlangfalára, ahogy lassan, szép, nyújtott testtel és fekete sörénnyel kiúsznak az időből.

6
Két pohár sört lehajtottunk a sógorommal. Torkomat igen, de agyamat egyáltalán nem hűtötte
le. A lovak továbbra is ott jártak körbe-körbe a fejemben, mint régen nyomtatás közben, a
leterített rozsszalmán. Köröztek a falovak helyébe kerülő játék-rakéták is, mindegyik egy-egy
kis Gagarinnal. A búcsúi szédület kordonát átszakítva legszívesebben odaléptem volna a Vak
Fiúhoz, hagyjon ott hintát, ricsajt, jöjjön velem sétálni, hadd meséljek el neki egy történetet.
Nem csupán azért, mert ő nem paraszt, mint sógorom, kiben nem akarok fölöslegesen sebeket
föltépni, hanem azért, mert ő, mint saját magát megvakított Ödipusz, csak befelé lát, s e
pillanatban a drámára talán inkább van füle, mint azoknak, kik a sok látnivalótól jobbra-balra
kapkodják fejüket, kiket sodor a búcsúi forgatag, s terel az augusztusi nyár.
Fönt, északkeleten, Szabolcs-Szatmár egyik falujában zajlott le a dráma.
Leadták ott is a lovakat, mint másutt, mindössze tíz vagy tizenkét párt tartottak vissza.
Egy darabbal sem többet, mint amennyire a fogatos munkában szükség lehet rájuk. Az elnök
rideg, katonás ember volt, ragaszkodott az előírásokhoz, takarmánytervhez, miegyébhez.
Előrelátó lévén külön-külön figyelmeztette a kocsisokat, hogy vigyázzanak a kancákra, ha
sárlanak, ne vigyék őket födöztetni. Egyik fogatos azonban nem hallgatott a figyelmeztetésre.
Miért? Talán mert nem tudta elfogadni a természetnek ellentmondó utasítást? Vagy inkább
azért, mert az elnök természetét nem szívelte?
Az elnök egykor szegény napszámos ember volt, ki munkát, megélhetést keresve, ide-
oda szaladgált az országban. Hányódásai közben megedződött, megkeményedett, s negyvenöt
után, fajtájabeli szegényekhez hasonlóan, hamarább hazára lelt, mint mások. Közéleti
szerephez jutva, hangadó-féle lett a faluban, végül pedig szövetkezeti elnök. Tisztsége bár
rangot s hatalmat jelentett, hétköznapjai mégis egyre jobban kezdtek emlékeztetni a régi
hányódásaira. Nem a külső, inkább a belső hányódásaira.
Intézkedni, gondolkodni, tervezni, dönteni – sok volt ez egyszerre. A bizonytalanságot
és a szorongást mi mással lehet ellensúlyozni, mint keménységgel, katonássággal? Egy
alakuló közösségben az ilyesmi viszont előbb-utóbb rossz vért szül. Kezdetben csak
kedvetlenséget, később azonban titkos vagy határozott ellenkezést.
Ez történt a fogatos esetében is, aki azzal állt bosszút, hegy az elnöki tiltás ellenére is
elvitte a csődörhöz mind a két kancát.
Az élet rendje-módja szerint aztán világra jött két gyönyörű csikó.
Az elnök megérezte a kihívást. Nemcsak az egy fogatosét, mindazokét, akik saját
örömükre is szívesen be-benézegettek csikókat látni az istállóba.
– Tüntesd el őket – mondta az elnök a kocsisnak.
– Megegyem őket? – vágott vissza a kocsis.
– Csinálj velük, amit akarsz, ez nem játék, nekünk nincs ezekre keretünk, egyet sem
zabáltatunk passzióból.
– Ha ezektől tönkremegyünk, akkor ott egye a rossebb az egészet.
– De mért csináltad? Időben szóltam, nem?
– Na és?
– Akaratom ellenére mégis elmentél födöztetni.
– Hát az, hogy én idejöttem, az nem volt akaratom ellenére…?
– Az nem ide tartozik…
– A római pápára?
– Szóval, mondtam, amit mondtam… takarmány nincs.
– Vedd tudomásul, majd én szerzek nekik… Ahonnét ennyi lovat elvittek, két csikónak
ott mindig kerül… Ha más nem, hát lopok.
– Azt nem te mondod meg, mi kerül, vagy mi nem kerül – csattan föl halottsápadtan az
elnök.
– Nem? Na, jó – fordított neki hátat a kocsis.
 Ettől kezdve, szinte minden dolog hátterében ott lappangott a csikó-ügy. A tagságnak
ez a két kis állat eleven érve volt az elnöki ridegséggel szemben, sőt talán még más is volt,
valami névtelen elégtétel mindazért, ami hidegen és kimérten zuhant rájuk. Ficánkolásuk s
gyönge patájuk zaja haszontalanságával együtt kedvesebb volt sokszor, mint a gépeké,
melyek arattak helyettük, és gyorsan, a lovaknál is gyorsabban, hordták-vitték őket a határba.
Az elnök szemében viszont a két csikó lassan szörnyeteggé kezdett válni. Ha látta őket
az istálló körül vagy a dűlőutak porából kibontakozni, azt érezte, hogy ez a két állat fogja őt
halálra gázolni. Egyre nagyobbra nőtt benne a hajdani bizonytalanság és a belőle fakadó
ingerültség. Mit is akart ő végeredményben, mikor tavaly szólt a kocsisoknak? Csak azt, amit
a törvény és a korszak parancsol. Előrelátó akart lenni, mintha már akkor érezte volna, hogy a
csikókból baj lehet. De különben is, elnök létére tehetett-e volna mást? Ha nem kell ló, hát ne
legyen! Fejlődni köll a világnak. Mit lehet azonban most csinálni? Elhallgatni, és jó pofát
vágni az egészhez? Vagy megmenteni a tekintélyt, és elvitetni a csikókat? Van, aki már
gúnyolódott is vele:
– Miért haragszol a csikókra, jók lesznek azok a hintód elé…
Mi ez, ha nem piszkálódás? Már a hintó is szúrja a szemüket? Vagy ez még mindig
csak a csikó-ügy? Futkosna biciklivel is, de az elnökök mindenütt ilyen könnyű futóval
járnak. Ha biciklivel menne, akkor meg tán épp azért csúfolnák. Vannak persze, olyanok is,
akik neki adnak igazat. Rendet kell teremteni, mondják, mert ha az elnök kiengedi a keziből a
gyeplüt, vége van neki is, meg az egész szövetkezet is lesántul…
Tehetetlensége csak a bizonytalanságát növelte, bizonytalansága pedig a ridegségét.
Legalábbis úgy tetszett: ez a folyamat játszódik le benne. Azt, azonban, hogy hol válik
szörnyeteggé egy ember, és azt is, hogy mitől, nehéz volna megállapítani. Némelykor csak a
tényeket lehet látni, mint ez esetben is.
Egy este az elnök, néhány társával együtt, jól bepálinkázott. A tájnak, itt is, mint
Nyírségben, ahol nem terem bor, a pálinka az istene és az ördöge is egyaránt. Ezen az estén ez
utóbbi kezdett ki az elnökkel egyik koccintó társa képében.
– Azért én ezt már nem tűrném el a te helyedbe! – mondta a társ.
– A csikókról beszélsz te is, mi? – villant az elnök szeme.
– Csikók? Hol vannak már azok…?
– Akkor?
– A tagok… Azok röhögnek rajtad.
– Hallottad?
– Nem is rajtad, hanem N. Jóskán, a kocsison, azt heccelik, de a tréfa a te kontódra
megy.
– Fogadom, hogy már nem sokáig.
– Mért? Leadod őket?
– Túl egyszerű lenne…
– Hát mit csinálsz? Harangot kötsz a nyakukba, és szélnek ereszted…
– Szélnek, de olyannak… én bánom meg.
Ki tudja, mennyi belső hajszoltság és ezenkívül mennyi ital kellett a végén ahhoz, hogy
a társaság részeg, lövöldöző katonák módjára elmenjen az istállóba, és ötfejű szörnyetegként
agyonverje durunggal a két ártatlan csikót?
Lezuhanó durungjával az elnök magát ütötte agyon. Elfordultak tőle, mert mindenki
úgy érezte, nagyobb bűnt követett el, mintha embert ölt volna. Hiába szaggatta magát, hiába
magyarázkodott. A kor követelménye szerint hiába volt neki általában igaza, valamit nagyon
kifelejtett a számításból.
Mikor végighallgattam ezt a különös drámát, hirtelen az futott át agyamon: csak nem
ennek a két csikónak kellett elpusztulni ahhoz, hogy az átváltás megrendítően nehéz
korszakában, egy alakuló közösségen belül, vezetők és vezetettek, mélyebben megértsék, mi
történik velük? A katarzis, amit okoztak, tisztítótűz volt. A két csikó között ott láttam én az
elnököt is kiterítve feküdni az áldozatok viaszsárga arcával.

7
Unakanővérem nyilván gyöngéden ráncigálhatta meg fejem alatt a vánkost, én mégis az első
kísérletre fölébredtem.
– Na, mész? – kérdi miközben félrehúzza a függönyt.
– Persze. Mennyi idő?
– Öt.
– Huha, akkor csakugyan ugrás – biztatom magamat.
– Van még időd, a bicikli nem eresztett le, mehetsz vele bátran, öt perc alatt kiérsz a
Kis utcára. Ötre beszéltétek meg Ferivel, nem?
– Fél hatra, de még borotválkoznom kell.
– A csudát, azt hiszed, a parasztok naponta borotválkoznak? Legtöbbjük csupán
vasárnap ér rá. Elkeveredsz közöttük.
– Csak az öregebbek szőrösek, de azoknak már ősz a szakálluk, nem virít úgy, mint az
enyim. Unokanővérem kifordul, én pedig gyorsan lerúgom magamról a dunnahuzatba
bújtatott, nagy posztókendőt, melyet azóta használnak nyári takarónak, mióta egyre ritkábban
kerül elő a szekrény aljából. Régen ezek a posztókendők a falusi asszonyok „bundái” voltak, a
megkülönböztethető paraszti öltözködés előkelő tartozékai. Csikorgó teleken ezekbe
bugyolálták be magukat, s bennük mindig hasonlítottak egy kicsit a havon lépkedő fekete
madarakhoz. Többnyire csak fél arcuk látszott ki a kendők mértani sötétjéből. Borzongató
időkben, vásárra vivő kocsik ülésén sokszor még annyi sem,.mert úgy összehúzták. Ma
azonban már alig-alig ülnek hosszú utat bejáró kocsikra. Városba és vásárokra is többnyire
busszal utazik mindenki. Buszra pedig nem kellenek ezek a súlyos kendők, oda
könnyedebbek is megteszik. Emlékszem, mennyire vigyáztak egykor ezekre a kendőkre!
Negyven-ötven év után se látszott meg rajtuk a viselés nyoma. A szokásokkal, erkölccsel
együtt ezt is örökbe hagyták az anyák. S ma? Alig van olyan hatvan év alatti parasztasszony,
aki még ragszkodik hozzá. Én azonban egy pillanatra bűntudatot érzek, hogy úgy rúgtam le
ezt a kivételes ruhadarabot, mint valami könnyű paplant vagy pokrócot.
Döntöttem: mégiscsak megborotválkozom! Gyerünk az udvarra! Lavór, pamacs,
borotva, szappan – és nekiállok a kamraablakba tett tükör előtt, ing nélkül és szenvedélyesen
maszatolni. Közben persze nagyokat szippantok az elmét tisztító hajnali hűvösségből. Arra
gondolok, csak úgy mellékesen, hogy nem csupán a szesz, de a jó levegő is gátlástalanabbá
teszi az embert.
Már húzom le az arcom, mikor észreveszem a pulykát. Ott egyensúlyoz a hátam mögött
emelkedő ól gerincén. Korhadt nád pattog a lába alatt. Tükörből látom, és így nagy fekete
tömege olyan élénken rajzolódik ki arcom visszfénye mellett, hogy szinte óvatosan bánok a
késsel, nehogy őt is megborotváljam. Mi lenne, ha elvágnám a lebernyegét, kezdek játszani a
tüköradta lehetőséggel? Kibukna a vér, ömlene, de mielőtt földet érne, útközben megalvadna.
Megalvadna, s úgy csüngne le a fekete hátú óltetőről, mint az igazi pulykák lebernyege.
Átváltozna az ól pulykává, és elindulna az udvaron hátrafelé.
Miféle bolond képzelődés ez? Miféle játék a hajnali udvaron. Nem más, mint az
éjszakai álmok folytatása? Ama furcsa másvilágé?
Az álmok, az álmok! Gyerekkorom furcsa költészete és irodalma! Képesújságja és
rádiója, mesekönyve és detektívregénye. Az elmúló éjszaka után az álmok jelentették a
reggeli híreket, az izgalmat, az újdonságot. Nálunk ugyanis az volt a szokás, hogy mikor
fölébredtünk, ki-ki elmondta mit álmodott. Apám is, anyám is, nővérem is. Volt, amit
elhallgattak? Egész biztos, de amit elmondtak, az is izgalmas volt. Néha mulatságos, néha
ijesztő. Anyám, a család nagy misztikusa, minden furcsa álomtól félt. A kedvezőtlen,
homályos álmokat úgy hallgatta, mint valami kósza híreket. Idegen világ üzent általuk. Föl is
készült a védekezésre. A jót jelentő álmokkal nem törődött, legfeljebb a szegények alig
észrevehető, szemérmes humorával kinyitotta kicsit az ajtót, ha jön a szerencse, ne találja
zárva.
Gyakran tapasztalom, sajnos ma már a valóság sincs rám olyan hatással, mint régen az
álmok. S ahogy a pulyka, szétcsapódó szárnyaival az arcom mellett, fölidézi most ezeket az
ébredéseket, arra döbbenek rá, hogy az idők folyamán mennyit változtak, mennyire alakultak
ezek az álmok is.
Az ötvenes évek elején hosszú ideig odahaza éltem Zámolyon. S a csizmahúzás közben
elmondott vallomások, főként télidőben, továbbra is hozzátartoztak a nap elkezdéséhez.
Akkor már felnőttnek számítottam. S egyszer csak az tűnt föl, hogy szüleim álmai kezdenek
egyre zaklatottabbakká válni. A hűség kedvéért azt is mondhattam volna, hogy egyre
szürrealistábbá. A régimódi álmok helyébe nagyon is picassói és chagalli látomások zúdultak.
Mintha elmaradtak volna a lisztet kérő, szakajtóruhás szomszédasszonyok, húsvéti tojást hozó
ángyikák, ablakon betekintő ökrök, holtuk után is visszajáró ismerősök. Az epikusabb álmok
helyébe balladaibbak és drámaibbak léptek. Minél érthetetlenebb lett a külső világ, minél
ellentmondóbbak lettek a törvények és a törvénytelenségek, az álmok is annál idegesítőbben
kavarogtak. Apám a megáradt réti folyó padlóhídján vezette volna át teheneit, de a híd alól
idegen kaszák villantak elő, s vágni, kaszabolni kezdték az állatokat. Embereket nem látott,
csak valami víz alatti kiabálás töredékeit hallotta. Riadtan néztek rá a tehenek, szomorú, nagy
szemekkel, de hiába húzta, ráncigálta őket, nem tudtak átmenni a keskeny deszkahídon. Vitte
a víz vérüket. Emlékszem, egy másik álmában pedig kígyókkal etette a disznait, mint aki
tudja, hogy úgyis elviszik tőle.
Anyám? Az ő álmai talán még inkább szorongatóak voltak. Iszap-esőben látott
bennünket apámmal hazaszekerezni a rétről. S mikor csupa iszap lett körülöttünk a világ, s a
szűrkre massza már az ökrök szegyéig ért, elkezdtek nőni ők is, és elkezdett nőni a szekér is.
A kerekek hatalmasabbak lettek, mint a réti fűzfák lombja, de persze hiába, mert az égből
ömlő iszap így is eltemetett bennünket. Hogy mi volt ezek mögött az álmok mögött, arról
szinte külön könyvet kéne írni.
Mindenesetre a történelem durva fintorát éreztem abban, hogy a sokat emlegetett
szellemi és testi munka közti különbség elmosódását épp ezek az öntudatlan állapotban fogant
látomások vezették be. Az idegrendszer hihetetlen erőpróbájáról tanúskodtak. A parasztok
zöme ezekben a csalódást keltő ötvenes években a legérzékenyebb intellektuelek átélési
szintjére jutott. Az igazi különbség persze – a műveltségi különbségen túl – az volt, hogy míg
értelmiségi ismerőseim életformája megadta a lélektani görcsoldások lehetőségét,
kávéházakban rendezett vitákkal és politikai házibulikon, addig a parasztok hiába vitatkoztak
hozzájuk hasonló indulattal, az ő életüket nem enyhítették szellemi megoldások. A gyakorlati
megoldások viszont évekig várattak magukra. – Maradt tehát az álmok zűrzavara.
A kamra ablakában lévő tükör előtt gondolok rá: milyen jó volna, ha néha a múltat is le
tudnánk borotválni, mint valami szúrós szakállt. Ez azonban nem olyan egyszerű. Ha időnként
sikerül is, akkor is csak átmenetileg. A vad sörte előbb-utóbb kiütközik, s emiatti
tehetetlenségében gyakran önző lesz az ember, s annak is örül, ha a saját arcát lenyúzhatja.
Végre befejeztem a műveletet. A szappanhabot igazi borbélymozdulattal az udvar
közepére fröccsentem. Fölneszel rá a pulyka-tyúk, kurrog egyet, és mintha ugrás közben eltört
volna a gerince, púpos háttal odaszalad a habcsomóhoz, beleüti a csőrét, de kiábrándultan
továbbkullog. Úgy megy arrébb, mint a mesék elvarázsolt banyája. Nem is igen
csodálkoznék, ha lába közé venné a favágítón heverő, elkoptatott söprűnyelet, s a felkelő
nappal ellenkező irányba elröpülne rajta nyugat felé.

8
Ferivel a Kis utca sarkán beszéltem meg találkozót, ahol a második üzemegység tagjai, a
régivágású parasztok szoktak gyülekezni. Feri nagyon vigyáz arra, hogy ne késsen el soha.
Most is ő az első.
Állunk és beszélgetünk.
A rokoni kapcsolat miatt határozottan furcsa érzés vezető szerepben látni, annál is
inkább, mivel rokonaim közül ő az egyetlen, aki a teljes személytelenségből váratlanul kivált,
s tisztséget kapott. Amennyire tehetem, igyekszem tárgyilagosan nézni. Hagyományos
értelemben nem vezető alkat. Ötvennégy-ötvenöt kilójával amúgy se nagyon lehetne
tekintélye. Arcán, szemén viszont jól látszik, hogy a nyugtalanabb és az értelmesebb
parasztok fajtájából való, kit nem elégít ki, hogy ő maga átlát a szitán, mással is szereti
megosztani az igazságot. Tekintélye? Inkább tisztessége van. Feltétlen nagy erény ez, de
önmagában még nem minden.
Lassan elkezdenek szállingózni az emberek. Előszörre egy alacsony, tömzsi fiatalember
száll le a bicikliről, név szerint K. Lajos.
– Alászolgálja, kartársak.
– Szolgálja, főgépész kartárs – vág vissza a sógor.
– Lesz nektek főgépész, megálljatok.
– Mi nem tetszik már megint, Lajos?
– Tudod, te nagyon jól.
– A zsákolás?
– Az bizony, kartárs, a zsákolás.
– Ilyen jóizmú fiatalembernek? Kevesebbet törődj a menyecskékkel!
– A paraszt már arról is leszokjon?
– Mentsen meg a magyarok istene – jegyzem meg, továbbgördítve ezzel is a rögtönzött
színjátékot.
– Nem értem a nyavalygásukat – fordul most felém a sógor. – Vannak néhányan, akik
folyton csak nyöszörögnek.
– Minek örüljek? Hogy élek?
– Ti vagytok az első univerzális parasztok.
– Univerzális ökrök inkább, nem?
– Hogy beszélhet így egy öntudatos traktorista?
– Hisz épp itt a bibi. Traktorista, és zsákoltattok vele napok óta. Fejtrágyázni nem kell?
Kutat ásni vagy csirkét nevelni kurblival?
– Fújd föl – mondja a sógor –, mit csináljak, ha nincs annyi gép, ahányan vagytok új
traktoristák. Ma még előlegbúzát visztek a tagokhoz.
– Egy frászt! – válaszolja K. Lajos, s a cigaretta csikkjét indulatosan odavágja a
villanypóznához.
Ebben a pillanatban hátulról egy sovány, piros svájcisapkás férfi vállára teszi a kezét.
– Mi van, főgépész kartárs? Nem ízlik az úrvacsora?
– Dögvész van.
– Látom, azért bírjuk, méghozzá elég pirospozsgásan.
A svájcisapkás férfinak hiányzik oldalt egy foga. Ha nevet, látszik a foghíj, s ez még
inkább fokozza arca szikárságát.
– Én még ilyen társaságot nem láttam. Senki se akar zsák alá állni. Én hülye, viszont
azért jöttem át a másik üzemegységből ide, mert ott soha nem zsákolhattam. Volt ott annyi
vállalkozó, mint a nyű. Engem meg, mert nincs olyan vastag nyakam, mint ez a villanydúc,
mindig az öregasszonyok közé osztottak be. Attól féltem, vénasszonnyá változok magam is.
Szagolhattam a szoknyájuk szagát kapáláskor.
Ez a svájcisapkás férfi nemrég költözött a faluba. Az N.-i állami gazdaságban
dolgozott, és megismerkedett ott egy szégyenbe hagyott lánnyal, akit, az igazgató ejtett
teherbe. Beleszeretett a kis vörös-szeplősbe, és bár az igazgatót elhelyezték onnan, azt ígérte a
lánynak, hogy elveszi feleségül, ha elköltöznek az állami gazdaság környékéről. Így kerültek
át V.-re.
A férfi a régi vándorszegények fajtájából való, kinek még mindig egyetlen
magántulajdona a keze és a humora. Természetes ösztönével előbb az első számú
üzemegységbe ment, gondolta, hogy a magafajtájúak között majd jobban érzi magát, azonban
csak három hónapig bírta. Szeretett volna már végérvényesen letelepedni, ehhez azonban pénz
kellett. De épp keresni nem tudott ott, mivel az egyes számú üzemegységben sok volt a hozzá
hasonló, a minden munkára kapható. Ezekben az egykori szegény-ivadékokban olyan szerzési
vágy és buzgalom lobogott, amit csak a megszenvedett nyomorúság emléke szíthatott föl
bennük. A toronyból Antal bácsi azt az új falurészt mutogatta, ahol ők építkeztek, vagy ahol
ők fognak majd építkezni. Ezekkel a minden alkalmat megragadó tagokkal egy új
bevándorlónak lehetetlen volt versenyezni. A svájcisapkás férfi – jó szimattal – megérezte ezt,
és átkérte magát ebbe az üzemegységbe, ahol a régi parasztok azonnal befogadták, s
megszerették, nemcsak a humora miatt, hanem azért is, mert minden „baromi munkában” bent
volt. Szívesen zsákolt hetekig, szó nélkül fölkelt, ha éjszaka menni kellett műtrágyáért az
állomásra. Itt aztán kijutott neki a férfimunkából.
A svájcisapkás férfiról ezt tudtam meg hamarjában, s nekem ez is elég volt, hogy
rokonszenvesnek érezzem.

Fél hat lesz két perc múlva. Mindenki itt van, csak Feri ugrott el pár pillanatig a Dózsa-
tanyára, meghagyni a lajtosnak, hol lesz a masina, hova hordjon vizet.
A várakozás ugratással, nyers beolvasásokkal, cigarettázással múlik.
Az utolsó pillanatban azonban még jön egy ember, M. Sándor. Harmincnégy-harmincöt
éves, nagy homlokú férfi. Komótosan lépked; lassúságából megbántottság, fanyalgás és düh
érződik. K. Lajos, aki az előbb még neszezett a zsákolás miatt, egyszerre megélénkül a
kárörömtől.
– Ni csak, új hús a láthatáron! Gyerünk már, koma.
– Jó reggelt. – köszön M. Sándor, oda se figyel K. Lajos szúrására. – Hova megyünk? –
kérdi kurtán.
A svájcisapkás szeme fölvillan.
– Az Erkel Színházba!
– Ne hülyülj folyton.
– Oda bizony, megnézzük a János vitézt, megölelgetjük Ilonkát, aztán szólunk a francia
királynak, adjon néhány embert zsákolni.
– Fölösleges – mondja K. Lajos, a komája felé kacsintva. – Leszünk elegen, jön Sándor
is, pihent erő és kész.
– Lesheted!
– Mi az, hogy leshetem? Előttem mész, és ha remeg a lábad, majd rád szólok, adjunk rá
egy kis gázt, mester úr! Sőt még énekelek is: Föl, föl, ti rabjai a földnek.
– Lesz ám egy kis itóka is – hunyorgat K. Lajos, ahova viszünk valamit, megkínálnak.
Úgyse ihattál te se a traktoron.
– Mért jó az neked, ha belém harapsz?
– Mert belém előbb haraptak, mint beléd.
– Csak úgy ne járjon az itallal, mint én tegnap – mondja foghíját kivillantva a
svájcisapkás. – Négy zsák búzát vittünk egy helyre, nem mondom meg, hova. Készítettem
már a gigámat, hogy itt biztos megkínálnak egy kis őszintébb itallal. És pont nem volt
odahaza senki. Ha már így megjártam, azért is leiszom magam vízzel. Kerekes kútjuk van az
illetőéknek, ennyit elárulhatok. Rögzítve van a hajtója. Leakasztom róla a láncot, hogy
megbuktassam a vödröt. Csobbanás, sikerül. Húzom föl, hát Szent Izidor, a vödör nemcsak
vízzel van tele, de galuskával és disznópörkölttel is. Lenézek a kútba, a víz színén úszkáltak a
galuskák, mint a kis récék. Letették hűteni, mert nincs pincéjük, a kútjuk meg nagyon hideg.
Esküszöm, jobban jártak volna, ha otthon vannak, és megitatnak velem fél liter otellót.

Visszaérkezik Feri is.

– Na emberek, itt az idő, kezdjük el a napot. Akik rakodtatók voltak tegnapig, azok
mennek kazalozni, a kazalozók pedig rakodtatni. A többiek masináznak. Beszéltem az
asszonyokkal is, mire fölállítjuk a gépet, addigra ők is ott lesznek hatan, két.kévevágó és négy
törekhordó.
– Hát én? – kérdi kissé kihívóan M. Sándor.
– Mész zsákolni Lajossal és Tiborral – most tudom meg, hogy így hívják a svájcisapkás
barátunkat.
– Nem megyek l
– Hát mit csinálsz? – kérdi tőle a sógorom.
– Hazamegyek, és kifekszek a szűrűbe.
– Azt megteheted, de mit csinálsz holnap?
– Ne törődj vele! Engem leszállítottatok a gépről, közben négy idegen traktoristát
idehozattatok szántani.
– Ki hozatott ide?
– A vezetőség! – vágja rá M. Sándor.
– Tévedsz, mert a gépállomás.
– Akkor is… Tudod, honnan jöttek? A pusztavámi bányából. Azt mondják, ők a
munkásosztály segítőkezei! Aztán már egyikük az éjszaka összetörette a gépet. Talán először
ültek traktoron, csak elméletben ismerték. Ez a fejetlenség, látod! Négy napja bemondta a
rádió, hogy elmaradt a megye a szántással, erre a megyebizottság összegereblyézi az összes
traktoristákat, ha tudnak vezetni, ha nem. Mire való ez? Ki kellett szakítani őket a bányából.
Mi nem lettünk volna jók?
– A gépállomás azt ültet a gépére, akit akar. Sajnos ebbe nincs beleszólásunk – mondja
a sógor.
– Mégis szólhattatok volna az érdekünkben, hogy itt vagyuk tízen is.
– De most nekünk rátok is szükségünk van. Nincs emberünk, aki zsákoljon. Nem
küldhetek el hatvanéves öregeket, ott halnának meg a padlás följáróján. A szövetkezet nem
temetkezési vállalat.
– Egye meg a rosseb akkor az egészet!
Bármilyen furcsán hangzik is, erre a nyolc-tíz fiatalra illik mindenekelőtt leginkább a
jövő parasztjának az elnevezése: mezőgazdasági szakmunkások. Mikor elküldte, vagy saját
kívánságukra elengedte őket a vezetőség, az volt a megegyezés és az elgondolás hátterében,
hogy nem árt, ha lesz tartalékban néhány fiatalember, aki ugyanúgy ért a szénagyűjtéshez,
mint a traktorokhoz és az aratógéphez. Megfontolt, józan előrelátás volt ez. Ragyogott is, míg
csak úgy elképzelte magában a vezetőség, de mikor az iskoláról visszajött ez a néhány új
traktorista, kissé zavarba jöttek miattuk. Kit ültessenek először gépre és meddig? Havonkint
cserélgessék őket vagy kéthavonkint?
Minden cserénél kitört a botrány. Senki se akart leszállni a gépről, bár ez bent volt a
megállapodásban. Követelték, hogy ne csak egymással váltogassák őket, hanem az
őstraktoristákkal is, elvégre azoknak se lehetnek előjogaik. Előbb megtanultak vezetni?
Régebb óta is élvezik az előnyeit. Sértődés, csöndes ugratás, családi háborúság tört ki, ha
valamelyik traktoristát egy-vagy kéthónapos vezetés után elküldték gyalogmunkára. Gyakran
nem is csak a kereseti különbség miatt hadakoztak, mivel a traktoron háromszor annyit
megkerestek, mint növényápolás közben, hanem az önérzet fölfakadó sebei miatt. Lehet, hogy
nem mondták ki soha, de éreztették, hogy ők nem szürke tagok többé, ne ugráltassák őket.
Hogy esztendeje még azok voltak? Mit számít az! Félmondataikból, indulatos kifakadásaikból
a századok óta kegyetlenül pattogó logika érvei tüzeltek: aki tanult valamit, az már nem
paraszt többé.
Micsoda lefojtott vágya ez az emelkedési ösztönnek! Sikerült egy lépcsővel följebb
jutniok, tehát már kőlavinát, undort kell zúdítani azokra, akik lentebb maradtak. A szegénység
bosszúja nem fölfele szúr, hanem lefele? Még mindig önmagát bünteti és önmagát alázza?
Ki tud itt igazságot tenni? Szinte minden ilyen csomóval a történelem gubancát kellene
kioldozni. S helyrehozni mindazt, amit számtalan ilyen nyárhajnalon megoldatlanul hagytak
századokig. Ahhoz azonban, hogy a dolgokat is rendezni lehessen, és közben a zsákok is föl
legyenek hordva a padlásra, sajnos, néha be kell hunyni a szemet, s fölcsattanva azt mondani
az M. Sándoroknak, amit sógorom mondott, vagy elmész zsákolni, vagy elmész
miniszterelnöknek, dönts.

9
Kijelölni az új kazlak helyét, eldönteni, hova kerüljön a törek, merről forogjanak oda a géphez
a kocsik, s ősszel, ha felfakadnak a földek, honnan lesz legjobb utat törni a szalmához – ez
mind a Feri dolga. De nemcsak ez, szinte azt mondhatnám, minden más aprólékos ügy is.
Még abban is neki kell határozni, ha fúj a szél, és az idei vékony szálú búza szalmáját jobban
szétszórja a kelleténél, miközben az elevátor csúcsáról lefordul, több ember kell-e a
kazalozáshoz, vagy elég-e a négy. Sőt még olyan figyelmesség is rá vár, hogy a nagyothalló
T. Pál fogatos mellé kit osszon be rakodtatónak. Rekedt torkú vagy mogorva embert nem
oszthat be, mert elfáradnának, mire megértenék egymást.
T. Pál rejtélyét különben régóta meg szerettem volna már fejteni. Hatvanéves, szikár,
kócos bajszú ember. Arcát közelről is nehéz kibontani a kalapszegély állandó homályából.
Aki hátulról látja, önkéntelenül is a matyólegényekre gondol – azoknak látszott ki akkora
darab a fejükből. Azoknak volt akkora fejbúbjuk. T. Pál a kalapot kicsit álarcként használja: a
süket emberekre jellemző félszegségét akarja elrejteni a világ elől? Vagy saját magát is
mindenestől?
Négy esztendővel ezelőtt, mikor megalakult a szövetkezet, T. Pál hosszú ideig sztár lett
a faluban. Egyszerűen csoda történt vele. Harmincesztendei hallgatás után kiköpte a szájában
lévő gombócot, és megnyílott a világ előtt.
Ki ne ismerné a szegények gyönyörű nemzetközi szertartását, midőn jobb sorsra jutva,
fogják vackaikat, és tűzbe dobálják? Hamvadjanak el az ürességet őrző szekrények, asztalok,
füstölögjenek a rongyok, mint a balszerencse istenének bosszúból bemutatott áldozati állatok
belei. A tegnapi napból ne maradjon más, csak a pernye, amit könnyen széthord a szél.
T. Pál is valami ilyesfélét csinált. Letépte magáról a hallgatás hosszú ideig hordott
rongyait, és tűzbe dobálta… Kinek is beszélt volna harminc éven át? A feleségének, aki már
unta a kiabálást, s inkább átment a szomszédba pletykázni, ahol viszont ő beszélt olyan nagy
hangon, mintha a többiek lettek volna süketek. A lányának? Mit beszélhet egy nagyothalló
paraszt a leánygyermekének? Vagy a lovainak magyarázkodott volna szántás közben? Kiabált
volna az eget áthasító madaraknak? Hiszen legtöbbször csak magában dolgozott kint a mezőn.
Esendősége miatt kerülte is talán az embereket. Vagy részvétből az emberek kerülték őt? A
szövetkezet első időszakában, mikor még a zavarodottságot akasztófahumorral, a
bizonytalanságot öngúnnyal, hülyéskedéssel lehetett ellensúlyozni, egyszeribe kapóra jött a
nagyothalló ember váratlan kitárulkozása. Mert kiderült, hogy T.Pál verseket ír. Csúfondáros,
nevettető verseket. Nem hosszúakat, csupán két-három szakaszosakat, amiket könnyen meg
lehetett tanulni. Sokszor ebéd közben írta le, amit kaszálás vagy lovasgereblyzés közben
kitalált, és utána odaadta valakinek, hogy olvassa föl. Többnyire újságpapírszélre és a
cigarettadohány barna papírjára rótta dülöngélő, csúnya sorait. Volt röhögés, hujjogatás,
térdcsapkodás a diófa alatt vagy a kepék árnyékában. A süketsége miatt hallgatagságba
temetkezett embert a siker, az emberi közösség elismerése teljesen fölszabadította, s olyan
termékenységre ösztönözte, hogy múzsájára magam is sárga irigységgel gondoltam. Harmad-
negyednaponkint megírt egyet. Miről is szóltak ezek a versikék? Az egyik arról, hogy M.
brigádvezető az asszonyokat kapálás helyett szedrészni küldte, mert a szederből jó pálinkát
lehet főzni. Erről szólt az első szakasz, a továbbiak pedig azt részletezték, hogyan másztak föl
az asszonyok a fára, s hogy föl még igen, de lejönni már nem tudtak. Egész estig nem mentek
haza, azt hitték róluk, hogy elvesztek, s mikor keresésükre indultak, az országút melletti
szederfákon találták meg őket. Kétségbeesve ott kutyorogtak a lomb között, csak a térdük
kalácsa világított.
Mondanom sem kell, hogy a szederszedetésből egyetlen szó sem volt igaz. A
brigádvezető egyetlen asszonyt sem küldött ki ilyen megbízatással. Talán még a szedrészés
ötlete sem jutott eszébe. A versnek csupán annyi köze volt minden költészet kútfejéhez, a
lenyűgöző valósághoz, hogy M. brigádvezető nagyon szerette a pálinkát, s egyszer, mikor
többet ivott a kelleténél éhomra, jókedvében mindenáron kendert áztatni akarta elküldeni az
asszonyokat, megbocsátható férfihumorral részletezve a térdig fölhajtott szoknyák izgalmas
látványát.
Egy másik versében pedig arról írt, hogy az elnök ürgészni jár hetek óta. Nem
szórakozásból, hanem azért, hogy augusztus huszadikán ünnepi ebédet adhasson a tagságnak.
Sőt mi több, a vers szerint, cseréptányérokat égettetett külön erre az alkalomra a Hufnágel
nevű sváb fazekassal, aki mestere volt ugyan a szakmájának, de a vers születésekor már nem
élt.
Szerencsére itt is ismerem a történelmi hátteret.
Tavalyelőtt új művelődési házat avatott a falu. A díszebéd költségeit gavallér módon a
téesz vállalta magára. Levágtak három hízót, a tetejébe még egy borjút is. Kicsit elsokallták.
Ennyi állatból olyan töméntelen sok pörkölt lett, hogy bár mindenki betegre ehette magát, a
szakácsok és a rendezők rokonai még két nap múlva is hatalmas adagokkal birkóztak ebédre
is és vacsorára is.
T. Pál nem ismerte a költészet fogásait, a tudatos meglepetéskeltést, ő csak vaktába
indult el. A fölöslegesen levágott disznókról egyetlen szót sem ejtett a versben, az elnöki
bűntudat furcsa működésére az ürgeöntéssel azonban remekül fényt derített. A célzást
kimondatlanul is mindenki értette.
Nem akarom a költészet számára fölfedezni, de, hogy T. Pál ösztönösen is művész volt,
abban biztos vagyok. Ő, aki valóban ezernyi szállal kötődött a valósághoz, a kapanyéltől
kezdve a csillagokig, a trágyaszagtól kezdve a kapor illatáig, oly fölényesen el mert szakadni
a földtől, hogy példát adhatna némely hivatásos költőnek is.
Vagy a maga módján ő is csak agyafúrt szerző volt. Ha nem a költészet fortélyait –
ismert valami mást? Ismerte a közönségét? Tudta, hogy a humorra és a képtelenségre a
legérzékenyebb? Emiatt szórta a csattanókat, mint Szent László az aranyait? Neki volt talán
igaza? Magam is tapasztaltam falusi irodalmi esteken, hogy ha ötletre, csattanókra épül egy-
egy vers vagy novella, a közönség azonnal felmelegszik, kinyújtózkodik.
Az ilyenféle tapasztalatok miatt régóta hajlok arra, hogy az irodalom nélkül élő
közönség számára az ötlet, a csattanó, a képtelen helyzet ugyanaz, mint a mese műfaja a
gyereknek, vagy a filozofikus eszmefuttatás az értelmiségi olvasónak. Általuk érti meg a
lényeget.
Másfél esztendő múltán azonban T. Pál hirtelen elhallgatott.
Rosszabbul élt, mint belépése előtt?
 Se jobban, se rosszabbul!
Sőt, a második évben, mintha már biztató jeleket mutatott volna a társulás. Kocsis volt,
s a kocsisok havonkint megkerestek harminc-harmincöt munkaegységet s tetejében tízet külön
a lóápolásért. Ez harmincnyolc forinttal beszorozva, mert ennyi jutott egységenkint, havi
ezerötszáz forintig is fölszaporodott. Ezenkívül közepesen ugyan, de keresett a lánya is.
Magábaroskadását tehát anyagi gondok nem okozhatták. Hát akkor mi okozta? A családja lett
hozzá durvább? Kezdetben mindenki mást meglepett kitárulkozása – éppen csak őket nem?
Túl közel éltek ahhoz, hogy észrevették volna különös kivirulását? Vagy inkább kifáradt?
Nagyon váratlanul tört rá a belső fölszabadulás, és a gyors lélegzetvételtől kifulladt?
Megunhatták? Hiába volt lelemény és fantázia? Hiába, mert önmagában kevés volt? Idő
múltával az ő közönsége se volt elnézőbb, mint annak idején Shakespeare-é vagy Moliere-é?
Az ő hallgatói is újabb és újabb ínyencségekre éheztek? Vagy végül is a műfaj korlátai
nyomorították meg látóhatárát? Addig volt csak jó a műfaj, míg az életforma-váltás zökkenőin
átvergődtek?
Az is átfutott rajtam, hogy szegény a zűrzavar szülötte volt; azé a korszaké, mikor a
szövetkezet még nem jelentett mindennapi gondot, kikerülhetetlen körülményt; mikor a tagok
még minden ürügyet megragadtak, hogy bosszúból fintorokat vághassanak egymásnak és az
egész világnak is. Később, mikor a zűrzavar kezdett lecsillapodni, s nyomába a hétköznapi
feladatok léptek, neki már elfogytak a társadalmi megrendelői, vagy ha még maradt is
belőlük, a maradék nem volt olyan sugalmazójú, mint a kezdeti időkben. Nem volt, mert
ahhoz, ami az ő sajátos, groteszk műfajába nem fért bele, maguknak a parasztoknak is
Tolsztojra, Móricz Zsigmondra, Solohovra lett volna szükségük.
Volt még mentegető reményem vele kapcsolatban. Lehet, hogy mindössze az történt,
ami hivatásos költőkkel is megesik, ha terméketlen korszakba jutnak. A múzsák őt is
belelökték a rettenetes gödörbe? Az ötlettel azonban nem mertem tovább játszadozni, sem az
ő nevében, sem a magaméban, mert babonás vagyok, és tudom, hogy a múzsák
kiismerhetetlenek, és szeszélyeiket nem ajánlatos fölhánytorgatni.
Mondják, hogy újabb bezárkózása után, ha tehette, legtöbbször fölbiciklizett a szőlőbe,
és egész sötétedésig ott maradt.

10
A parasztok, ha maguk gyakran elátkozzák is a munkát, lucskával, nehézségeivel együtt:
mégis, mindenki mást, legtitkosabb mércéjükkel, a munkával mérnek. Persze, nem a
sajátjukéval, kit-kit a magáéval. Dörgölődzni hozzájuk simulékonysággal ideig-óráig még
lehet, de munkával soha. Bármilyen kifinomult is hasznossági érzékük, jobban tisztelik azt,
aki megérti őket, mint aki fölhordja búzájukat a padlásra. A munkamegosztás elvét, a téves
hiedelmek ellenére, nemcsak természetesnek tartják, de tisztelik is, csupán azokat utálják, kik
fordítva, ezt nem tartják ugyanúgy természetesnek, Vagyis, kik az ő munkájukat még mindig
kissé lenézik. A közülük kiemelkedőket is csak akkor vetik meg, ha elfeledkeznek erről az
íratlan szabályról.
Feri nem feledkezett meg, s még ma se tudja megállni, hogy brigádvezető létére
kapáláskor ne segítsen egyik-másik asszonynak, öregnek; vagy, hogy ne csúsztassa oda vállát
egy-egy zsák alá, ha éppen úgy adódik. Valószínűleg „helyzeti előnyét” akarja azzal is
jóvátenni, hogy tán a kelleténél is többet szaladgál. Néha maguk a tagok szólnak rá: ülj már
le, ülj már le, mert a sok lótás-futásban úgy tönkremégy, hogy estére kelvén, átsüt rajtad a
hold.
Órákon át egymás mellett taposva a pedált, én előbb csak a dombtetőre jutás
kamaszhajráját élveztem, később azonban a képzelet tevékeny munkáját is, mivelhogy Feriből
irodalmi hőst kezdtem faragni, olyat, kit nem elv s nem is rejtett önérdek, hanem
lelkiismeretfurdalás vezérel, azt példázva, hogy a történelem milyen váratlan kanyarok és
cikázás révén is képes kifejezni akaratát. Helyzeteket eszeltem ki s megpróbáltatásokat hősöm
számára, s ellenfélként egy olyan magabiztos alakot, ki a vele való küzdelemben épp
sziklaszilárdsága miatt bukik el, mert hiányzik belőle a hajlékonyság és az egészséges
szorongás képessége.
A költői képzelődés útjáról azonban hamarosan visszatértem Feri mellé az országútra.
Azt éreztem, túl közeli viszonyban vagyunk ahhoz, hogy elszakadva személyes, gondjaitól,
életét átlényegítsem. Kíváncsian figyeltem ehelyett vallomását.
Mi is okozta lelkiismeretfurdalását? Azt, hogy nem kellett kétkezi munkát végeznie,
előbb-utóbb megszokta. Később már csak az nyugtalanította, hogy jóval többet keres, mint
általában a tagok: szomszédai, barátai, komái. A kapálás idején is például napi tíz órában egy
hónap alatt nyolcszáz forintot kerestek. Csoda, ha ilyenkor kifakadnak, nem úgy dolgoznak,
ahogy kellene? Milyen rongy ember hajcsároskodhatna velük? Ő semmi esetre sem.
Májusban történt épp egy kínos eset.
G. József, a földművesszövetkezet magtárosa (negyvenöt óta mindig nagyvalaki a
faluban) épp arra fuvarozott valamit teherautón, ahol Feriék kapáltak az országúti dűlőben.
Megállítja az autót, kiszáll, és odamegy hozzájuk. Kedveskedni akar talán a látogatásával?
Köszönését morogva viszonozzák. Morgásukban az volt benne, minek jössz ide, te, aki
nyilasnak is jó voltál meg kommunistának is. G. József – szokása szerint kizárólag saját
érzelmeire figyel, nem veszi észre a feléje áradó ellenszenvet. Egyikhöz is, másikhoz is
beszél. Közbe nézelődik. Egyszer csak odaszól Ferinek: – Ferikém, ez bizony nem a legjobb
munka. Ha így dolgoztok, ráfizet a téesz, de ráfizettek ti is. – Feri tudta, hogy nincs minden
rendjén, s amit G. mond, az igaz, de mit válaszolhatott volna neki? Ha volna annyi
gyalogmunkás a kettes üzemegységben is, hogy két-három naponként cserélgethetné őket,
akkor lehetne kissé szigorúbb. De így? A zöme öreg meg asszony, mit csináljon velük?
Minden rohadt gazért zörrentsen rájuk? Ha jól megfizetnék a kapálást, akkor még talán meg is
tehetné… G. Józsefnek ugyanúgy kellene ismernie ezeket a gondokat, mint Ferinek, de úgy
látszik, ő csak azért is népnevelősködik. Elveszi egyik idősebb paraszttól a kapát. – Na,
idefigyeljen, papa – mondja neki –, ezt így kell csinálni. Ha félti a derekát, kár volt ennyi
ideig parasztnak lenni. – Bizony kár – mondja neki erre zavarodottan az öreg. – Régóta
ismerlek, József, de sose mondtál még ilyen igazat.
G. sértését már nem hagyták annyiban. Nem a megbántott öreg csatázott tovább, hanem
egyik asszony. Mondta a magáét, csak úgy harsogott. Mindjárt azzal kezdte, hogy: – Kár
olyan nagypofájúnak lenni, József, öt percig mi is elkapálnánk úgy, hogy vándorzászlóval
rohanna ide a minisztérium. Tudd meg, ez nem mintagazdaság. De ha az is volna!
Harmincadik napja, nyúzzuk, ha csak vakargatnánk, mint te, jövő karácsonyig se végeznénk.
Tudom, befognád a pofád, ha tudnád, mennyit kerestünk az első háromnapos maszatolással.
Napi huszonöt forintot. Vedd tudomásul, meg kell tanulni a parasztnak rosszul dolgozni…
Ott lenni egy ilyen összezörrenésen, és érezni, hogy mind a két félnék igaza van – nem
könnyű dolog. Főként, ha a gond gyakorlati megoldása is bonyodalmas. Feri ez esetben tudta,
hogy mi lett volna a megoldás. Mindenekelőtt az, ha a kétezer holdból legalább ötszázat
nemcsak jövőre, hanem már az idén is beszórhattak volna gyomirtóval. A másik pedig az ha a
kapálást tisztességesen megfizetik. Nagyon fontos dolog az ilyen hosszan tartó munkákban,
hogy tudja a tag, megvan-e neki a rendes napi keresete. Ha megvan, boldogan jön, ha nincs,
húzódozik, vagy kapkodva dolgozik, hogy minél többet bekaparjon. A kapálás idejére
átlagban meg kéne keresnie egy-egy gyalogmunkásnak másfél munkaegységet, körülbelül
napi hatvan forintot. Ezt azonban rendes munkával egyik sem képes elérni. Az egységkönyv
nem ad erre módot. Azaz hogy adna, de az egy kis rendbontással járna. A könyv ugyanis
minden munkafolyamatra három értékfokot állapít meg: egy alsót, egy felsőt és egy középsőt.
Legtöbb helyen minden munkát a közepes szerint számolnak el, mert úgy gondolják, hogy ez
a legigazságosabb. Elfelejtik, hogy a közepes éppúgy lehet igazságtalan, mint a legfelső vagy
a legalsó. A fonákság olyankor szokott kiderülni, mikor a kuszagereblyézéssel, ami nem olyan
fárasztó munka, háromszor annyit lehet keresni, mint a kapálással. Kinek nem szúr szemet az
ilyesmi? Igaz, a könyv megadja a változtatás lehetőségét, de a változtatáshoz csak a
közgyűlésnek van joga. Ezen a szabályon persze megegyezéssel tudtak volna segíteni, de a
téesz főmunkaegységese, L. Dénes nem volt hajlandó egyezkedni. Az illető rendőr volt
ötvenhatig, és mindent rendőr módra csinál, mintha az egységkönyv is büntetőtörvénykönyv
volna, tele paragrafusokkal. A vezetőség sok egyéb dologban intézkedik a tagság nélkül,
mivelhogy a tagok maguk nem olyan tevékenyek, így ez esetben is rávehette volna a
főmunkaegységest, hogy különmunkát vállalva, hangolja át úgy a tervezett egység-
mennyiséget, hogy a kapálásért ne a közepes, hanem a felső mérce után fizessenek. A
lelkiismeretfurdalástól vagy az igazságérzettől hajtva Feri kétszer is előhozakodott ezzel, de a
vezetőség leszavazta. Azt akarod, hogy fölhíguljon az egység? – mondták neki. Feri nem
akarta, de tudta, hogy az elmúlt félévben ötezer munkaegységet takarított meg a szövetkezet,
amit még ki lehetett volna osztani.
– És ezzel mi lesz? – kérdeztem.
– Bent marad – mondta neki az elnökhelyettes, mert minél kevesebb nunkaegységet
használ föl a téesz, zárszámadáskor annál több pénz jut egységenként.
Igaz ez?
Igaz, de mégsem ilyen egyszerű. Ez csak a látszat, mert kik járnak jól a több forintos
munkaegységgel? A gyalogmunkások? Nem, hanem azok, akiknek megállapított havi
járandóságuk van. Az, akinek, mondjuk, hatvan munkaegysége van havonkint, úgy jár jobban,
ha az egységre jutó összeg nem harminc, hanem ötven forintot ér. A munkagység-
megtakarítással tehát sokszor a növényápolók, gyalogmunkások jövedelméből szakítanak el.
A mögött a tisztességes elv mögött, hogy jó, ha az egység tekintélyét növelik, néha ilyen
gazdasági igazságtalanság húzódik.
Feri ezt észrevette. Vajon mit tett ellene? Elhatározta, hogy beolvas egyszer a vezetőség
tagjainak, még ha saját érdekei ellen beszél is, de aztán jött az ismerős visszavonulás, az
idegesítő beletörődés, azzal a jelszóval megtetézve, hogy nem nagyon szeretik V.-n sem, ha
túl okos az ember.
Mikor faggatni kezdtem, mit jelent az, hogy túl okos, és hogy kik nem szeretik ezt,
válasz helyett kétszer is fölhúzta a vállát, egy később megoldandó titkot sejtetve.

11
Amerre megyünk, az út jobb oldalán, közvetlenül az árok mellett, hatalmas, háromágú fa
emelkedik az ég fele. Óriási köcsögfának is beillene. Ha villám szaggatta volna szét, vagy
vetkőztette volna ilyen pőrére, akkor is természetesebben hatna, mint így. Látszik rajta, hogy
tudatos emberi kéz fűrészelte le a koronáját, s nyúzta le kérgét. Huszadik esztendeje virít itt a
tájban. Csontszínű, rideg, oszlopszerű. Háborús hagyaték. A helybeli légvédelmi figyelők
állása volt odaszerelve három csonka ágára, mint valami pápua lakás. Egy első világháborús
szakaszvezető parancsnoksága alatt néhány levente őrködött ott felváltva, éjjel-nappal,
használt katonai távcsövekkel lesve az ég határvidékét, nem látnak-e ellenséges repülőt. Egy-
két esztendeig nem láttak, de utána egyre sűrűbben láthattak. Gyakran száz nehéz bombázó
gép is ott ezüstlött a látcső fókuszában. Lassan és iszonyú bőgéssel mentek Pestet vagy
Csepelt bombázni. Ma már torznak és nevetségesnak tetszik a polgári ruhás, fegyvertelen
figyelők komoly igyekezete. Vacak, kávédaráló-hangú telefonkészüléken adták le a sejtelmes
helyzetjelentést: – Halló, itt tizenötös, jelentkezem… tizenötös, tizenötös, tizenötös –
miközben néhány lépésnyire tőlük, a szomszédos földeken, parasztok egyenesedtek föl az
aratásból, s valami ilyenfélét kiabáltak át egymásnak: – Szentséges isten, szegény pestiek!
Emlékszem, egyszer én is voltam fönt a fára szerelt figyelőállás tetejében. A
parancsnok, nagybátyám volt katonatársa, mint vendégfiút, fölengedett. Megilletődve a
magasságtól és a távcsőtől, különös büszkeséget éreztem. Nem értettem még a háborúhoz,
sem az értelmetlen pusztulás ostoba szabályaihoz, titkon vártam, hogy jöjjenek a repülők.
Látni akartam távcsövön át is őket; résztvevője akartam lenni a sejtelmes hadi szertartásnak.
Aznap azonban csak gólyák, vércsék, madarak lebegtek elém.
Ha fölnézek, szerencsére ma se látok mást a mértani tarlók sárgája fölött, a felhőtlen ég
határvidékén.
Magam se tudom, hogy ez az „árbockosártól” és hajlékony létrájától megfosztott
facsonk véletlenül maradt-e meg, vagy tudatosan hagyták-e itt, kimondatlanul is
emlékeztetőnek?
Nem is tűnne talán föl, ha a határ nem volna ennyire letarolva. A nagy táblák
elrendezésekor minden útban lévő fát kivágtak. Fejsze alá kerültek a diófák, a földeken itt-ott
felnövekedett cseresznyefák és meggyfák, melyek jó pihenőhelyet kínáltak az ebédezőknek,
melyek árnyék-oázisok voltak a forróságban, zivatarok alkalmával pedig óriási esernyők.
Kivágták őket, mert a traktoroknak haszontalan lett volna kerülgetni egyet is közülük.
Azóta csupán egy-két dűlőúti akácsor, a magasfeszültségű villany vasoszlopai, s ez a
csontszínű fa-emlékmű uralja csak a tájat. Jelenléte, sivársága miatt még inkább fölidézi az
egykori eleven fákat. Zúgolódtak is ám a kivágott fák miatt a tagok! Panaszolták, hogy ha
nem az országút mellett vagy az akácsori dűlőben dolgoznak, több kilométeres körzetben
hiába keresnek egy kis enyhelyet lehúzódni, nem találnak sehol.
Nem tehetek róla, de kissé engem is zavar ez a fátalanított határ. Néhány helyen, közel
a dűlőúthoz, nyugodtan meghagyhattak volna egy-egy nagyobb terebélyűt. Amennyit
akadékoskodtak volna, tettek volna annyi szolgálatot is. Árnyékadó fák és jóvizű kutak nélkül
idegen, elhagyatott a határ. Idegenek a háromnégyszáz holdas geometriai táblák. Nem is
tudom, a szememnek hiányzik-e a fa és a kút, vagy csak az emlékezetemnek?
A fölmeredő, csontszínű ágas fát nem tudja megszelídíteni a körülötte hullámzó
kukoricaerdő. Árnyéka megrövidülve nyúlik el a földön. Ahogy elkerekezünk előtte,
alaposabban megnézem. Vigasztalanabb látványt nyújt, mint valami házrom.
– Mért nem vágtátok ki?
– Úgy látszik, nem volt útba – mondja Feri.
Ebben a pillanatban valahonnan a környékéről lánykiáltást hallok.
– Fe-ri bá-csi! – hangzik elnyújtva.
– Kiáltottak?
– Valami női hang.
– Persze, a lányok! Majd elfelejtkezek róluk! Visszafordulunk s előttünk, tiz-tizenöt
méterre két lány áll a partoldal magasában. Egyikük fakó szoknyában, hátrakötött kendőben
áll, a másikuk, a szőkébbik, ormótlan munkásnadrágban, s hogy mégis milyen jó alakja lehet,
azt csak a könnyű blúz domborulatai engedik sejtetni.
– Kiküldtem őket kicsit kozmetikázni.
– Mire küldted ki? – lepődöm meg a kijelentésen.
– Igazgassák meg a táblák szélét.
– Csak az országút mellett? – nézek rokoni gyanúval Ferire.
– Csak.
– Kirakatpolitika ez is? Átejtitek az utazóközönséget?
– Itt a szélén gazosodik ki mindig a legjobban. Közel van az árokpart, és hamar terjed a
gyom, a vadmuhar. Meg aztán akik erre járnak, csak ezt látják, a szélét. Tudod, hányan
röhögnének, hogy gazban van a kukorica? Hát ne röhögjenek!
– Mihozzánk már ide se jön? – évődik a hátrakötött fejű lány, de szavaiból pont az
ellenkezője érződik.
– Úgy elbújtok, hogy észre se vettelek benneteket!
– Mások bezzeg észrevesznek, csak maga nem akar – cserfeskedik a szőkébb.
 – Legények?
– Katonák!
– Képzelje, hogy megijedtünk! Itt csapkodjuk a gazt, és épp egy nyitott dzsippen két
katona megy erre. Gizi meg csak úgy elkezd integetni. Lekapta a kendőjét, és azzal. Hát nem
megálltak? Hű, Gizi, most aztán futás! Én meg is indulok be a kukoricásba, de Gizi nem. Ha ő
nem, gondolom magamban, akkor én se.
– Volt valami? – kérdi Feri.
– Volt ám, – mondja Gizi sejtelmeskedve.
– Micsoda?
– Még maga is megöregszik, ha ilyen kíváncsi.
– Egy brigádvezető? Annak mindent kell tudni.
– Hogyne, még csak az hiányzik!
– Legalább jóképűek voltak?
– Nagyon.
– Értettek hozzá? – vág a szemével Feri.
– De még hogy! Különösen az egyik – nevet hamiskásan a szőke.
– Hogyhogy az egyik? Miért… Mind a kettővel?
– Igen.
– Együtt?
– Persze. Mindjárt itt az árokparton.
– Kételkedik? – vág ártatlan arcot Gizi. – Leheveredtünk…
– És?
– A többi jött magától.
– Azóta jobban megy a kapálás. Nézze meg ezeket a nagyokat, egy csapásra kidőltek –
mutat a szerteheverő gazokra.
– Meglátszik, hogy kevés a legény, nektek legalább volt eszetek! Csak keresztelő ne
legyen belőle!
– Ennyiből? – nevet pukkadozva Gizi.
– Nem ismerek rátok!
– Már abból is keresztelő lesz, ha kireszelnek valaminket? – álmélkodik a szőke.
– Micsodát reszelnek ki?
– A kapánkat! – felelelik harsány nevetés közben. – Feri bácsi, ha hiszi, ha nem, csuda
kedves katonák voltak. Leültünk ide az útszélre, beszélgettünk, tréfálkoztunk, az egyik
mindjárt ajánlkozott is férjnek. Mondtam neki, jó, jöhet, amúgy is elkelne egy-két
férfimunkás a téeszben, de arra számítson, hogy ki lesz téve mindenféle női veszedelmeknek,
mivelhogy sokan vagyunk nők. Azt felelte erre, rá se nézne ő többé lányokra, ha én lennék a
felesége. Ezen mind jót nevettünk. Elvenne, csak attól tart, hogy még hátravan egy esztendeje,
és ahogy ő látja, nem lennék hozzá hű…! A Gizi katonája is nagyon jópofa volt: először csak
mosolygott, aztán ilyen remegő füvekből, itt ni, hétágú korbácsot kezdett fonni, és mikor
megkérdeztük tőle, mért csinálja, azt mondta, ha egy csöppnyi ideje van, sose mulasztja el
gyakorolni a korbácsfonást, mert ha megnősül, ő hétágúval veri a feleségét, nem lehet
manapság hinni a nőknek, úton-útfélen megcsalják a férfiakat. Főként a városi lányok! Nahát,
mi épp kapóra jöttünk, mondtam neki, költözzön falura, vegye el Gizit, ő hűséges kislány,
nem kell félni, hogy becsapja. Csakugyan igaz? – kérdezte. Persze – feleltük neki. Na, ha így
van, foglalóként kireszeli a kapánkat – mondta. Lakatos valahol Tatabányán. Félóráig
beszélgettünk, de nehogy levonják ám a keresetünkből, mert amennyit elvesztegettünk,
nyertünk is annyit a sok nevetéssel meg azzal, hogy kireszelték a kapákat. Olyan éles most,
mint a borotva.

12
A kis árokparti jelenet – ahogy elmesélték – az újraélés örömétől szinte a színpad
magasságába emelkedett.
Érdemes volt mögéje nézni.
Senki se tiltotta volna bár, de egyéni parasztgazdák lányai még négy-öt esztendővel
ezelőtt sem mertek volna ilyen természetes és dicsérni való gátlástalansággal viselkedni. Az
országút mellett kapálva, ha föl is egyenesedtek az arra haladó autók zajára, kezüket
legfeljebb csak homlokuk magasságába emelték, hogy szemüket védve a naptól, tisztábban
láthassanak. Kendőt lengetni csupa jókedvből? Nem, az lehetetlen. Az integetés ősi
mozdulatait csak a vonat utasai előtt merték vállalni, mert az elfogadott szokás volt, és a
vonatról különben is tudták, hogy nem áll meg.
Ezek a lányok most mért mertek integetni? A közösség személytelenebbé teszi az
ember cselekedeteit, s ezáltal gátlástalanabbá is? Átvállalja a felelősség egy részét és
szabadságot ad? Vagy anélkül is, hogy átvállalna valamit, magától értetődően fölszabadítja és
színesebbé teszi az egyént? A közös nyomorúságok és a közös örömök résztvevői: katonák,
diákok, hadifoglyok, summások, egyszóval, maguk az egymás hegyén-hátán élő szegények
őrizhetnek erről a belső szabadságélményről emlékeket idegeik mélyén; ők, akiket nemcsak a
közös testmeleg – a lélek közelsége is melegített.
Eléggé általános jelenség viszont az is, hogy a közösségben szabadon viselkedő egyén
magánéletében gátlásos, önpusztító normákat követ. Fölszabadultsága tehát csak látszólagos,
még csak nem is félmegoldás.
A lányok kétértelmű párbeszédét hallgatva, szerettem volna hinni, hogy nemcsak az
ifjúság és a játékosság ösztöne bujtogatta őket, mely a felnőtt korban kezd elcsenevészesedni,
hanem az a természetesebb testi és lelki szabadságvágy; mely ma az egész világon a
keresztyéni erkölcsöknél értelmesebb és testre szabottabb megoldásokat keres.
A test hazugságai, az álszemérem, a gátlásosság, nemcsak a parasztok életét rombolta
századokig és rombolja ma is, de nyugodtan állíthatjuk, hogy szinte mindnyájunkét.
Leginkább talán mégis őket nyomorgatta meg. Nem is a közismert dologra: a vagyon miatti
házasságra, az egykézésre gondolok, hanem kisebb, de ugyanilyen tartósan pusztító rossz
szokásokra. Hiába volt a parasztházban két-három szoba is, a szülők mégis egy szobában
aludtak gyerekeikkel, a szomszédos ágyakon; a fiatal házasok pedig a szülőkkel. Lehet-e
csodálkozni, hogy a leleplezéstől iszonyodó, folytonosan fülelő, moccanatlan asszonyok
előbb-utóbb megutálták a szerelmet, s dolognak tartották, akár a kendernyüvést vagy a
kenyérdagasztást.
Búcsúba menet is, mikor unokanővérem szóvá tette a fiatal lányok szabadosságát,
átsuhantak rajtam ezek. Ide tartozó érveimet nemcsak akkor, később se mondtam el.
Izléstelennek tartottam volna, mert az ő életét az én felvilágosultabb érveim már nem emelték
volna magasba.
Nyilván másokét sem egykönnyen.
Filmek, rádióelőadások, könyvek és színdarabok egyre többet foglalkoznak az új
életforma problémáival. A falusiak zömének ez gyakran kínaiul hangzik, nem azért, mert
magas színvonalú, hanem azért, mert társadalmi görcsök föloldása nélkül minden erre
vonatkozó igyekezet puszta ideológia vagy jószándék marad. Mert hiába gondolkodnak
például szabadabban és természetesebben a lányok a szerelemről, a férjhezmenésről, ha a fiúk
jó része, életkörülményeik elől futva, városba szökik, vagy katonaság után nem megy haza. A
naponkénti fölszabadulás így legfeljebb csak elszórakoztatja, de nem szabadítja föl teljesen
őket. A szórakoztatás azonban nem végcélja, csupán lépcsőfoka lehet a közösségben való
életnek.

*
Nyugodtan megkérdezhetné valaki, hogy a lányok esetéhez hasonló történetkék és a
naponkénti fölszabadulások mellett nem szaporodnak-e a naponkénti összeveszések? Az
egymáshoz érő test nemcsak a melegét adja át könnyebben, de a közelség miatt hamarább
taszít is. Sok faluban megfordultam s valóban azt tapasztaltam, hogy nagyon gyakoriak a
veszekedések. A meglepő viszont az volt, hogy a szóváltásokból nem lett életre-halálra szóló
harag, kivéve az első időket, mikor a belépésre kényszerülő, esetleg védtelenül megaláztatott.
Később az összezördülések zömükben megmaradtak a szóváltások szintjén, nem eresztettek ki
magukból fölöslegesen mérgező gázokat.
Búcsúi élményeim alkalmas példával szolgáltak ehhez is.
A búcsú feltűnő módon kisebb zökkenőkkel múlt el mint a ma reggeli munkaelosztás.
Régen az is más volt. Nemcsak papírtrombiták és viaszrózsák roncsai maradtak utána
az utcán, de valamilyen nagy botrány döbbenete is ott lebegett a falu fölött. Hisz alig múlt el
egyetlen alkalom haláleset vagy legalábbis kiadós verekedés nélkül. A jókedv és a tragédia
nagyon gyakran együtt járt.
Emlékszem, fiatalabb koromban, mikor itt voltam egy búcsún, s már a dunyhák közé
bújva forgott velem az ágy, mint álomba pörgető körhinta, arra riadtam föl, hogy valaki
rekedten üvölt: – Segítség! Ölik a Szabó Miskát! Segítség! – Nem volt vaklárma, csakugyan
ölték.
Azt lehetne hinni, hogy a bor vadította meg ezen a napon az embereket, s rántatta ki
velük a kést, és adott kezükbe veszedelmes lőcsöket. Szó sincs róla! A búcsú itt is, mint sok
faluban, az igazságtevés vagy a bosszúállás szertartásos napja volt. Kicsit mindenki készült rá
rejtett izgalommal, mint spanyolok a bikaviadalra. Sokan előre tudták, ki kivel fog verekedni.
Tudták, mert az év közben elkövetett sértegetések fölcsattanó végszólama az volt, megállj, a
búcsúban majd találkozunk.
Ma is csodálkozom az indulatőrzés rendkívüli képességén. A forrófejűségéről ismert
nép, a pillanatnyi föllángolás és düh megszállottja, erőszakot követett el magán? Gyakran
megtörtént, hogy a januárban kapott pofonért, megaláztatásért a megbántott fél igazán csak fél
esztendős késéssel, a búcsú napján kért elégtételt. Addig a hétköznapok álarca mögé bújva,
semmit se árult el visszafojtott indulatáról. A haragosok fölszegett fejjel mentek el egymás
mellett az utcán és a határban is, anélkül. hogy belekötöttek volna egymásba. Ahogy azonban
eljött a mulatság ideje, az ellenséges felek sem csupán ünneplő ruhájukba, gyűlöletükbe is
beöltöztek. Indulataik hátterében szerelmek, csalások, naív osztályharc, hiúság és elképesztő
félreértések lappangtak. De lappanghatott mögöttük bármi, a kötekedésnek megvoltak a
finomabb kimunkált módozatai. Az egyik recept például így hangzott: kéresd le barátaiddal
azt a lányt, akivel haragosod táncol. Egész biztos nem adja oda. Három-négy próbálkozás
után menj oda magad, s kérd le te! Az eredmény nem vitás: te sem kapod meg, A többi aztán
jön magától. Ököl emelkedik vagy tenyér; kabát szakad, vagy gúny villan késnél
gyilkosabban, akármi, ami jelet adhat a féléve várakozó vadállatnak. A tisztességesen
konzervált gyűlölet ennyi idő elmúltával még inkább fokozza a szenvedélyt, veszedelmesebbé
s ezáltal kiszámíthatatlanabbá teszi a benned várakozó szörnyet.
Vajon mi volt az ilyen elintézési módok hátterében? Nyersebb korok öröksége? Az
igazságérzet eltorzulása? Az egyén elburjánzó gőgje, őserdei védekezése a világ ellen? Vagy
egyszerűen csak műveletlenség?
Az utóbbi időkben észrevehetően megszelídültek a búcsúk. Kevesebb hét határra szóló
esemény kapcsolódik hozzájuk. Hogyan történhetett ez? Hiszen az emberek nem lettek szelíd
báránykák, se józan kínai bölcsek. Sőt, idegességük ködében tántorogva, még inkább
sérthetőbbé és érzékenyebbé váltak. Vagy meglepő módon épp ebből következik a fordulat?
Az elmúlt tizenegynéhány év történelme jól összezöcskölte, összerázta a parasztokat. S azzal,
hogy közössé tette sorsukat, nyilvánossá tette gondjaikat, bajaikat is. S ha rengeteg
összezördülést szül is a naponkénti együttlét, az elintézéssel lehetetlen fél esztendőkig várni;
lehetetlen búcsúig takargatni panaszt, gyanakvást, haragot. A szájnak azonnal föl kell nyílnia,
azonnal beszélnie, kiabálnia, magyarázkodnia kell, annál is inkább, mivel a gondok többnyire
közösek.
Kések helyett így tüskék és tűk villognak. Öklök helyett szavak! E változás fejlődést
jelent, de nem megoldást. Bár az idei búcsú is szelídebben múlt el, mint általában a régi
búcsúk, egyetlen epizódja azonban nagyon is elkedvetlenített.
Este kilenc óra tájt a szövetkezeti kocsma kapuja előtt néhány idős paraszt szidta a bál
rendezőségét. A rendezőséget? A világmindenséget! Tízen vagy tizenöten tipródtak
tehetetlenül az utcán, szerettek volna bemenni sörözni, de belépőjegy nélkül nem engedték
őket. A helybeli tűzoltóság emberei, fölcserélve délutáni ünneplőjüket szürke egyenruhára,
makulátlan jellemű férfiakként tartották a frontszakaszt. Az udvarba, ahol nagyban folyt már a
bál, csak azt eresztették be, aki megváltotta a tízforintos jegyet. A helyzet humorához
tartozott, hogy mielőtt porondra léptek volna, ők maguk is lefizették a tízest. – Micsoda
fafejűség ez! – zúgolódott az a néhány sörre szomjazó öreg. Micsoda népellenes intézkedés!
Egyszer van csak egy évben búcsú, és azért fizessenek most tíz forintot, hogy megihassanak
két pohár sört? Attól fél a rendezőség, hogy sörivás ürügyén bent maradnak ők is táncolni?
Pörögnek, forognak, csacsacsáznak? Szétrúgják a nagydobot? A nép egész nyáron nyeli a
port, izzad, kiveri a só a homlokát, és nem érdemel meg annyit, hogy egyszer a maga
kívánságára lehajtson egy-két pohár sört? Bezzeg az ügyvezető, a tanácsiak, a fölvásárlók,
azok máskor is ráérnek. Idehaza vannak napközben, és ha friss csapolás van, megszagolják.
Mire a vontatók hazahozzák a parasztot a határból, alkonyatájt, addigra már nem mindig
marad. Most itt van, az orruk előtt, és nem engedik be az embert. Ez a demokrácia?
Bármennyire nem voltak névre szólóak ezek a megjegyzések, a hivatalt képviselő
tűzoltók mégis fölszisszentek tőlük. Előbb magyarázkodni kezdtek, hogy értsék meg,
emberek, ha magukat beengedjük, fölborul a rend, és más is jegy nélkül akar bemenni. Értsék
meg, a bevétel nem a mienk lesz, hanem a sportköré. Új fölszerelést kap a futballcsapat,
szerződtetnek edzőt is a tanító helyett, aki elvonókúrán van. Olyan nehéz ezt megérteni?
Igazuk van maguknak, hogy búcsú egyszer van egy évben, de éppen ezért van ez a
belépőjegy. Ki az, aki tíz forintot sajnál búcsúkor? A rengeteg máshonnan jött nép, aki
átugrott szórakozni meg bámészkodni, nem sír? – csak maguk sírnak miatta?
Régen az ilyesmi már veszekedéssé fajult. Szétfutott volna már a hír, hogy ez és ez
szájaskodik, taszigálja ezt és ezt, szidja ennek a hetedízigleni elődeit. Egész biztos akadt
volna hozzátartozó, rokon, körösztfi, aki azzal lép oda: engem lökődj, ha van merszed, ne azt
az öregembert, hallod-e? Most azonban nem akadt senki. Gyávaságból? Nemtörődömségből?
A törvénytől való félelem miatt? Inkább talán azért, hogy mióta együtt van a falu, elég
gyakoriak az efféle szóváltások, melyek végül a családi pörpatvarok természete szerint
csitulnak el.
Ez a búcsú is elcsitult, de keserű szájízt hagyott maga után.
Társuk kudarcától az öregek még inkább fölgerjedtek. Ott tipródtak továbbra is a
kocsma kapuja előtt, hangoskodva, fekete mellényben, rövid gallérú ingben. Pattogott feléjük
a dzsessz, mint kiszámíthatatlan jégverés. Rikoltozott rájuk a szaxofon, mint álmából
fölijesztett gúnár.
Mi okozhatta ezt a kedvetlenséget szülő, fölösleges összezördülést? Valamilyen
magasabb rendelkezési elv vagy hasznossági intézkedés? Szerintem egyszerűen butaság,
értetlenség: a falu életéből még mindig hiányzó, árnyaltabb demokratizmus.
Volt pillanat, mikor úgy éreztem, a verekedés célra vezetőbb lett volna, mint az ügy
„családias” elintézése. Meggyőzőbben mutatta volna, hogy a közösségben kiteljesedő emberi
igényekkel mennyire nem szabad buta hivataloskodással visszaélni.

13
Négy traktoros forgolódik a kétszázötven holdas rozstáblában. Tegnap délután értek ide, s
azóta már jó nagy darabot fölforgattak. Rég volt eső, s így a négyes ekétől fölszakadó föld
úgy porzik, mint házbontáskor ledőlő faldarab. Hiába tartják be a huszonöt-harminc méteres
távolságot, fuldokolnak a portól. Nem attól, amit az előttük haladó ver, attól is, amit az ő
ekéjük kavar. Ahogy kifordulnak a dűlőre, köszöntöm őket, de csak biccentve fogadják, mert
épp a végén több dologra kell figyelni. Mindenekelőtt arra, hogy lehetőleg ne korán s ne
későn rántsák meg az ekéket fölemelő zsinórt, és hogy a túlsó barázdába is úgy álljanak bele,
hogy ne hagyjanak meddő barázdát, zátonyra hasonlító vakföldet. Arcukat így elég közelről
láthatom. Személyesen egyiküket sem ismerem, pedig azt hiszem, idevalósiak. Vagy csak
nem ismerem meg őket? Az aknából feljövő bányászokra hasonlítanak, azzal a különbséggel,
hogy nem szénfeketék, hanem piszokszürkék, és szemük vérágasabb, ijesztőbb. A por alig
látható kullancsai belefúródnak a bőrükbe, sőt a bőrük alá, s ha nem mosná ki az izzadság,
talán ott is maradnának s lerakódnának. Így azonban sárrá változva fordulnak ki bőrük
láthatatlan repedésein. Utánuk nézek, és egy csapásra eszembe jutnak a róluk szóló
fölháborító versek, s az undor is, amit, kicsit később a versek miatt átéltem. Milyen furcsa is a
világ! Ők voltak egy időben a hazugság sztárjai, a sematizmus lovagjai. Gépeik folyton ott
dübörögtek az irodalom rozstarlóin, de a barázdát, amit hagytak, senki se vetette be. A
politikai sznobizmus őket szemelte ki jelkép gyanánt, de míg plakátra nyomtatta arcukat,
otthagyta őket a valóságos földeken, esőkben, szélbe szórt műtrágya felhői között és a vesét
zöcskölő vasnyereg fogságában. Bűntudatot érezve, arra gondolok: jó lenne egyszer verset
írni róluk, hogy mindenki elfelejtse ama régieket; verset írni, s talán nem is arról a pillanatról,
mikor fönn ülnek a gépen, hanem mikor ott kuporognak éjszaka a nagy hátsókerék szélvédett
árnyékában, s viszi fejük fölül a szél a holdat, mint valami égi ördögszekeret. A sötétségbe
hanyatlott tájon nincs emberi hang, csak amit ők maguk képzeletben fölidéznek. Vagy arról
írni, hogy éjszaka nagyobb a világ, mert a sötétség határtalanná teszi. Igaz, emiatt gyakran
elszomorító is. Amit a lámpák ollója kimetsz belőle, valójában unalmas és idegesítő – mégis
arra kell figyelniök. Látni? Csak befelé láthatnak magukba…
Elhessegetem ezeket a költői ötleteket: túlságosan irodalminak hatnak. Szemem
különben nagyon is prózai látnivalók közt tévelyeg. Ferit látom a föld túlsó végéről elindulni,
nyitott körzőre hasonlító ölezővel a kezében. Azt méri föl, mit teljesítettek tegnap délután óta
a traktoristák. Oldalról nézem, s ahogy közelebb ér, észreveszem, hogy önkéntelenül is
megpróbál akkorát lépni, mint amekkorát az ölező „lép” egy-egy pördítésre, ez azonban nem
sikerül. Mulatnék rajta, de közben azon kell csodálkoznom, milyen ügyesen forgatja kezében.
Nincs benne semmi paraszti nehézkesség, lomha komótosság. Sőt, valamiféle lefegyverző
igyekezetet fedezek fel mozdulataiban. A szerep teszi buzgóbbá vagy az új eszköz használata?
Ki tagadná, hogy az ismeretlen, új tárgyaknak is megvan a maguk igézete. Volt alkalmam
többször is megfigyelni, hogy a gépek közt sürgölődő parasztok odaadása megkétszereződik,
mozgásuk fölgyorsul, mint azoké a gyerekeké, akik először vehetnek kezükbe felnőttekhez
illő szerszámokat, s először kapnak komoly feladatokat is.
Sógoromat nemcsak most, máskor is rajtakaptam már efféle önfeledt buzgólkodáson.
Láttam, mikor a fűkaszáló rendterelőjét átalakította, új deszkacsúsztatót szerelve rá; láttam,
mikor szemmérték után ő maga állította be harminc centiméter mélyre az ekéket, mert az
egyik traktoros fogadkozott, hogy megvan az annyi, és ott voltam, mikor nélküle nem álltak új
táblába szántani a gépállomásiak, mert ő pontosan kiszámította már előre, hány helyen kell
kibarázdálni, hogy négy traktoros anélkül fejezzen be egy táblát, hogy ne legyenek benne
fölösleges „árkok”.
Nem zavarom földmérő munkájában – különben sem tudnánk beszélgetni, mert szokása
szerint hangosan számolja az öleket, nehogy eltévessze.
A szántás végében ülve várok rá, közben sorsán, szerepén, helyzetén gondolkodom.
Töprengésemet szinte ott folytatom, ahol a lányokkal való találkozás miatt abbahagytuk.
Kérdéseket adok föl képzeletben neki és magamnak is, hogy megfejtsem, mi lehet az oka,
hogy Feri, bár szívvel-lélekkel átadja magát minden gyakorlati munkának, legtöbbször mégis
visszatorpan, mikor ezért vagy azért harcolnia kéne. A köznapi tapasztalatok és igazságok
szinte a kisujján bugyognak ki, de száját ritkán adja kölcsön, hogy inkább ott buggyanjanak
ki, indulataival összekeveredve. Tartózkodóbban viselkedik, mint ahogy kellene. Lefelé
határozott, de felfelé határozatlanabb a kelleténél. Aki nem ismeri, szokásos jelzővel
megalkuvónak mondhatná. Mivel is érvelt, mikor efféle dolgokról vallattam? Nem szeretik,
ha „túl okos az ember” – mondta szó szerint. Szótárában az okosság persze nem elmeélt jelent
vagy bölcsességet – mindenekelőtt bátorságot, vagyis erkölcsi megnyilatkozást. Ezt valóban
nem szeretik, főként, akiknek az érdekeit sérti – azok viszont, akikét védi, nagyon is
megbecsülik. Feri tudja, hogy időnkinti elhallgatása helytelen dolog, nemcsak azért, mert
lelkiismeretfurdalást okoz neki, de a munkáját is nehezíti.
Akkor hát mért csinálja?
Azért, mert a hajdani szegényeknek nincs gyakorlatuk az igazság megfogalmazásában?
Az igazságtalanságot is csak azért fogalmazzák meg általában könnyebben, mert a történelem
csupán ebbéli képességeiket fejlesztette? A sok ráfizetés, a rengeteg bukás emléke irányítja
tudatalattijukat, fejük tartását, viselkedésüket egyaránt? Az igazság kimondása ugyanis nem
mindig indulat, alkati és belső telítettség következménye, gyakran a szokásé is. Sőt, néha az
udvariasságé. A szegények, bármilyen fura is ez, az arisztokratákhoz hasonlóan
megteremtették a maguk etikettjét. Ami szép és hasznos volt ebben az íratlan etikettben,
százszorta emberibb volt, mint a rizsporos arcúaké, de merevsége ugyanolyan hamis és hazug
volt, mint az övék. Ez az íratlan etikett nemcsak az evés, a vendégeskedés módjait
szabályozta, de a véleménymondásét is. A falusi rokoni kapcsolatok, a hagyományos
tiszteletadás formái ugyanolyan könyörtelenül működtek, mint a társadalom elnyomó szervei.
A haragoskodástól, a csúfoskodástól való félelem nagyon sok szájat elnémított.
Még a közelmúltból is számos idevágó esetet tudnék elmondani. Jártam olyan
szövetkezetben például, ahol a kocsisok gátlástalanul megvámolták a közös tulajdont; minden
mozdítható termésből – lucernából, szénából, kukoricából, szalmából és törekből szinte
naponként dobtak föl két-három nyalábra valót. Szidni csak egymás közt szidták őket, de
senki nem akadt, aki szólt volna nekik. Féltek, hogy ha szólnak, érzékeny rokonokat sértenek
halálra.
Az évek múlásával ez a rokoni tapintat egyre inkább halványul. Rá kellett ébredniük,
hogy a történelem nem tartotta be az udvariasság szabályait, se velük, se mással,
természetesebb, ha ők maguk sem tartják be a régi értelemben.
Feri, azáltal, hogy vezető lett, előbb leszokott erről, mint a többiek; fölöslegesen
rokonaival se tapintatoskodik. Óvatossága – amint már mondtam – különben is inkább csak
„fölfelé” működik nagyobb érzékenységgel. Ez persze így misztikusnak hathat. Az is! – hadd
tegyem hozzá rögtön. Nemcsak szóban, a valóságban is. Hol is kezdődik Feri számára
jelképesen a „fölfelé”? Nem a Földművelésügyi Minisztériumnál, sőt, nem is mindig a
megyénél, de nagyon gyakran a falu és a szövetkezet vezetőinél, kikhez ő maga is odatartozik.
Ha nem volna értelmes ember, mulatni kéne fölfogásán, így azonban csak ámulni vagy
bosszankodni lehet. Mi ez? Paraszti tudathasadás? Azok előtt hallgatja el véleményét, kikkel
papírforma szerint is egyenrangú? Ez az önbecsapás még mindig a történelem által kialakított
reflexek műve Vagy ez már más, ha bizonyos fokig ezekre is épül? Én újabb képződménynek
érzem. Politikai sérülésnek, mely még azelőtt rázkódtatta meg, mielőtt vezető lett volna.
Életére az elmúlt tizenegynéhány esztendőnek nyilván volt olyan hatása, mint annak az
örökségnek, amit a szegénységtől kapott.
Magam elé idézem tízesztendővel ezelőtti arcképét. Ötvenhárom tavaszán V.-én
töltöttem két hetet, vendégségben. Megérkezésem első napján, alkonyattájt kihívott az utcára.
– Most jön a csorda, nem akarod megnézni?
 – Tehenek?
– Disznók!
– Nézzük – mondtam.
Kiálltunk a kapu elé. Az alkonyati ég kékje idegenül derengett át a pőre gesztenyefán.
Fújt az északi szél, verődtek egymáshoz az ágak; emlékszem, eltévedt liba kiáltozott valahol
az utca végén. Fehér lehet – gondoltam akkor –, fehér, mint az elhagyott templomtorony.
Kisvártatva megszólal Feri.
– Na mit szólsz?
– Mihez?
– A csordához.
– Hol jön?
– Nem látod?
– Nem – mondtam álmélkodva.
– Nyisd ki jobban a szemedet!
– Ugratsz?
– Sajnos nem – mondta Feri keserű mosollyal. Hat disznó tűnt fel akkor a malomkút
környékén.
– Remélem, most már látod. Ez a csordánk. Hat-hét disznó itt, ugyanannyi a másik
utcában, és kész. Azelőtt? Százötven is jött ilyenkor.
Az állatok nehézkesen himbálództak az út közepén. Az egyik anyakoca pedig nagy,
lógó emlőkkel s behorpadt hassal egyenesen szédelgett, akár egy elátkozott mitológiai isten.
– Nézd meg – intett az állat felé a fejével.
– Ijesztő! – néztem oda.
– A napokban ellett meg.
– Hogy csaphatták akkor ki a legelőre?
– Úgy, hogy nincs ennivaló, keressen, túrjon.
– És a malacai?
– Otthagyta őket. Egyszerre öt is ráncigálta. Véresre harapdálták már a csöcseit.
– Annyi teje se volt?
–Mitől lett volna? Két malaca már megdöglött. Ezt is vihetik nemsokára a dög-kútba.
– Kié?
– N. Páléké. Nem is bántják, ha fölfordul, legalább nem kell nézni tovább a kínlódását.
Eladni? Nem köll senkinek se. A múltkor valaki ingyért odaadta volna a kisborjúját annak, aki
tudná etetni. Kiverte aztán a kertek alá. Én is azt mondom, jobb lenne ha rakásra döglene
minden. Nincs az embernek öröme semmiben. Ami ennivalót meghagytak, az kell a beadási
hízóknak. A többi? Ez már harmadik éve, hogy nem vágtam, pedig hizlaltam minden évben
kettőt. Kinek? Minek? Az Államnak? Az ember nyüvődik, büdösödik, maszatolódik tőlük.
Semmiért! Azt mondd meg, hova visznek el mindent? Nem ébrednek rá, hogy ez tiszta
országrombolás? Ki az az állat, aki szívesen dolgozik; a földek jó része parlag. Ami vetés van,
azt meg ellepték a varjak, kivájják. De nem is kell nekik kivájni, mert a mag ott van a sár
tetején. Mert sárba vetettünk. Amíg jó idő volt, nem volt vetőmagunk, mert azt is elvitték a
legutolsó szemig, mikor aztán végre hozattak valahonnét, akkorra meg Mikulás lett. Ki hallott
már decemberben vetni? Magyarország nem Mezopotámia! Azt hiszed, számított?
Kidobolták, hogy vetni kell, aki nem vet – az szabotál. Vetni kell? Na, jó! Akkor gyerünkl
Vessünk a sárba, az isten rohadt madarainak… Hát ilyen világ van! Az újság teli van azzal,
hogy így Jugoszlávia meg úgy, hogy ott egymásnak adják át a végrehajtók a kilincset.
Mindenki tudja, hogy ez nálunk van, csak ezt nem írja meg az újság. Tudod, kiket hoztak ide
rekvirálni? Cigányokat. Száz forintot fizetett nekik a tanács, de azok is csak egy napig bírták
ki. Leült az egyik cigány a tanácsháza cementlépcsőjére, és elkezdett kiabálni, csukják inkább
le, de ő nem jön el többet. Neki munkát ígértek, nem házkutatást meg padlássöprést… Hát így
élünk. Jön a tavasz, vesszen, ami csak veszhető.
Valóban jött a tavasz, de mégse veszett oda minden. Feri, a tizenkétholdas paraszt, aki
csak negyvenhét óta tizenkétholdas, azelőtt szegényparaszt volt, fogadkozása ellenére szántott
és vetett. Nem a félelem, inkább a munka változatlan parancsa miatt.
Jött a tavasz, és jöttek az új esztendők. Az ötvenhatos, az ötvenhetes, az ötvennyolcas
éveknek kellett eljönni, hogy Feri újra talpra álljon. Mire sebei begyógyultak, jött ötvenkilenc:
a szövetkezetesítés esztendeje. A belépés ellen csak két-három napig rugdalódzott. Világossá
vált számára, hogy a kikerülhetetlent, ami még lehetőséget is rejt magában, el kell fogadni.
Harminckilenc éves volt akkor, tehát elég fiatal ahhoz, hogy bizakodjék. A föld, az föld
marad továbbra is – nyugtatta magát –, a nap meg nap, a vetőmag meg vetőmag. Az emberek?
Talán ők sem pusztulnak bele. Rosszabb nem lehet, mint ötvenkettőben volt. Szorongása
természetesen nem múlt el teljesen. Néhányad magával azonban elment utcaszerte agitálni: ne
gyötörjék magukat, lépjenek be, majd csak lesz valahogy. Valószínű, hogy a vezetőségbe is
azért választották be, mert emberibb hangon tudta elmondani, mi lehetetlen, és mi lehetséges.
Szereplésében akkor is volt valami a „kívülállók” lélektanából. Nem azokkal járt
agitálni, akiket a megye küldött – velük nem vállalta. Idegeneknek érezte őket? Vagy az
ötvenes esztendők sérüléseit hordta még mindig magában, s őket érezte kívülállóknak, s velük
együtt mindenkit, aki az állam képviseletében megjelent? Vagy csak a módot, a formát érezte
idegennek? Számtalanszor tapasztaltam, hogy jószándékok és elvek buktak meg a
hagyományokkal és a lélektannal nem törődő politikai vezetés ügyetlenségein. Számos dolog
közül én most egyet említek csak meg: az ünnepek megülését.
Az ünnepek kicsit mindig jelképesen őrzik egy nép történelmileg kialakult jellemét,
vérmérsékletét. Ünnepelni egy közösség tehát csak a maga módján, saját ízlése szerint
ünnepelhet. V.-én azonban több ízben is megtörtént, hogy a túlbuzgalom épp az ünnepeket
akarta fölhasználni, hogy – isten tudja ki előtt – bizonyítsa a parasztok szocializmus iránti
vonzalmát. Az ünnep – gondolták – mégiscsak szórakozás, kiváló mézesmadzag. Táblás,
zenés fölvonulásokat szerveztek. Más falvakban is visszatetszést szült volna az ilyesmi, nem
egy színtiszta kálvinista községben. A parasztokkal mintha mézes sót nyalattak volna. Még
hogy ők kerülgessék saját falujukat? S a tetejében még énekeljenek is? Tíz hold kukoricát
zokszó nélkül elvállalt volna a paraszt, de hogy zászlót vagy fényképet vigyen – azt nem!
Mármár azt tételezi föl az ember, a falu vezetői azt hitték, hogy az ügyet, sőt talán magát az
egész béketábort árulják el, ha nem úgy csinálják, mint ahogy Moszkvában, Budapesten vagy
más városokban, ahol ennek hagyománya van. Őszintén akartak ünnepelni: mi mást tehettek,
mint hogy maguk vonultak föl jelszavakkal és zászlókkal. Ügyetlenül bár, de forradalmi
dalokat is énekeltek. A parasztok a kerítés mögül kissé riadtan nézték őket, részint féltek,
mivelhogy szabotálták a fölvonulást, másrészt talán zavarta is őket a látvány. Úgy érezték,
mintha szemérmetlen dolgok tanúi lennének.
Számtalan ilyen apró, taszító élmény is hozzájárult szerintem ahhoz, hogy a parasztok
és személy szerint maga Feri is, sokszor kapu mögül nézzék a történelem zajlását.
Azért is beszélek én most ezekről, mert a lélekben elintézetlenül lappanganak tovább.
Nem nevezték meg mindegyiket, tehát elfelejteni sem lehetett őket. Miattuk megy Feri
szorongva s felemás szívvel az augusztus huszadiki ünnepre, miattuk hallgat el gyakran akkor
is, amikor politikai és elvi jellegű ügyekben kéne kiállnia. Meddig tartja még „kívülállónak”
magát, mikor teljesen a körön belül van? A fanyar mosoly, amely azt fejezi ki, hogy nálánál
mások jobban értenek a politikához és hivatottabbak is, mikor tűnik már el az arcáról? Ha ez
magánügye volna, akkor is szólni kéne, de mivel több annál, érvelni, kiabálni kell miatta.
Magatartása jelkép. Egyre maradibb és egyre értelmetlenebb. Nemcsak a parasztok
visszavonultságát szimbolizálja, de mindazokét, akik ismerik saját igazságukat s a másokét is:
a távlatit s a mindennapit, és a társadalom ügyét azonban még mindig csak a politikusok
külön ügyének tekintik. Dolgoznak, de a munkát ennek következtében attól választják el
tudatosan vagy öntudatlanul, amit létrehoz, illetve amit alakít – magától a társadalom életétől.
Volt idő, mikor a politikai gyakorlat durvaságait hibáztathatta az ember ezért az
állapotért; ma már azokat, akik még ma is elfogadják ezt, és ehhez igazodnak. Miben
tévednek ezek az emberek? Abban, hogy a tegnapi észjárású „politikusok” és hivatalnokok
személyét összetévesztik hatalmuk emlékével, mellyel szerencsére már rég nem azonosak.
Igaz ugyan, hogy fontos hivatalt viselő egyének néha meglepő módon konzerválni tudnak
rossz korszakokat, főként, ha a közösség, melyet irányítanak, maga is konzervatív maradt. A
történelem ezen a ponton a mitológiák és a babonák világába csusszan át.
Sajnos, nagyon sok falu még mindig saját „kísérteteivel” hadakozik. Az a baj, hogy
gyakran ez csak szélmalomharc, mert maguk a kísértetek mit sem tudnak erről. Esküszöm,
már rég föl kellett volna világosítani őket. Annál is inkább, mert java részük nem önszántából
vált azzá. A politikai hegycsuszamlással csúsztak ők is – szinte észrevétlenül – embertelenebb
tájakra. Szerepük a kötelesség teljesítése közben teljesen elnyomta egyéniségüket, s így
nagyon sokan odáig jutottak, hogy ma már hivatalukat kéne megtagadniuk ahhoz, hogy
egyéniségükkel együtt emberi tisztességüket is visszaszerezhessék.
Ez persze nem olyan egyszerű.
Többek közt azért, mert az erkölcsi megrendülés emberi lehetősége nem adatik meg
mindenkinek, és ha megadatik is, nem biztos, hogy időben és úgy, hogy ezt mások is
észrevegyék. Enélkül pedig nincs föltámadás. Kereshetünk és találhatunk is érvet a politika
örvényeibe szédült emberek mentegetésére. Drámájukat átélhetjük, sőt a történelem
számlájára is írhatjuk, a történelem mégsem ad fölmentést. Ami elibe áll a fejlődésnek,
részvét nélkül félresodorja, és átadja az irodalomnak, hogy néhány megrendítő példával
esetleg tömegeket segítsen hozzá a megtisztuláshoz. Erre persze csak remekművek képesek.
Ilyenkor derül ki, hogy az az irodalompolitika, mely a tragédiák villámcsapásait is csak
fényszűrőn át nézi, annak a közösségnek árt legtöbbet, melynek – szándéka, szerint –
használni akar.
Nem, mégsem egészen így van!
Szerencsére, nemcsak a remekművek segíthetnek, sokat segíthetnek az újságcikkek, ha
megráznak, s megvilágosítják a kor kikerülhetetlen igazságait, főként, ha példával is
bizonyítanak. A cikkeket, bár a falusi ember alig olvas, inkább elolvassa, mint a róla szóló
könyveket. A remekműveket különben is kicsit mindig később írják, mint ahogy kellene, és
később is olvassák.
A modern gyógyászat egyre elterjedtebb elve a betegség megelőzése. Értelmes elv –
minden bekövetkezhető nyavalyánál alkalmazható. Még a politika járványos betegségeinél is.
De föntebb én, épp azokról a falusi vezetőkről beszéltem, kikben krónikussá vált a múlt, kik
az ötvenes években a kiszolgáltatottságig röghöz voltak kötve, s így kellett részt venniük
minden politikai megmozdulásban. Zömük olyan ügyekben sem maradhatott személytelen,
amit utált, nem értett, vagy amivel nem értett egyet. A kor képviseletében mindenütt ott kellett
lenniük. Nemcsak papírt írtak alá, mint sokan egy bürokratikus gépezet elvont alakjaiként, de
sokszor ők tartották a zsák száját, mikor tisztára söpörték a padlásokat; ők fogtak, nem is
mindig jelképesen botot, hogy a kuláknak kikiáltott paraszt udvaráról kihajtsák a lefoglalt
tehenet.
Az ő esetükben, e röghöz kötöttség miatt, többnyire kevés, ha csak a korszakot tagadják
meg, mely ily közvetlenül felhasználta őket…
V.-én két vezető pályafutásán érdemes eltűnődni.
Az egyik J. Antal, magas homlokú, sápadt, középkorú ember, egykori szegényparaszt,
ki szótehetségénél fogva már elég fiatalon bekerült a falu vezetői közé. Negyvennyolcban
még csak a legeltetési bizottság elnöke volt, később magasabb tisztséget kapott.
Igazi előretörése az ötvenes esztendőkben kezdődött el.
 A botrányos parasztpolitika következtében rengeteg elhagyott föld maradt
megműveletlenül, végig az egész határban. Lemondtak róluk, vagy egyszerűen nem vetették
be őket. J. Antal ez az álmosnak látszó, magas homlokú fiatalember fölfedezte a korszak
ugródeszkáját, és nem várakozott a szédületes mutatvánnyal. A tanácsházán forgolódva,
kiszimatolta, hogy az elhagyott földek közül melyiket lehet, és melyiket érdemes csak úgy
sutyiba elvetni, anélkül hogy adót, beszolgáltatást, haszonbért fizetne értük. Minden évben
másutt szakított ki kisebb-nagyobb darabokat, így alaposan kizsarolhatta őket.A saját öt
holdja után nem volt túl magas a beadási kötelezettség – könnyen teljesítette. A tíz-tizenkét
hold termése tehát az utolsó szemig az övé maradt. Olyan időben, mikor a V.-i parasztok
kilencven százalékát agyonnyomta a beszolgáltatás, J. Antal három esztendő alatt vagyont
gyűjtött. Gazdasági sikereivel azonban nem elégedett meg. Figyelni kezdte a plakátokat,
melyek a beszolgáltatás túlteljesítésére szólították föl a parasztokat. Szövegüket, mintha csak
J. Antalnak írták volna, aki meg is szívlelte a felszólításokat. Négy-ötszáz százalékkal is
túlteljesítette néha kötelezettségeit. A fentiek alapján nem is volt olyan nehéz.
Ettől kezdve a politika premier plánjába került. Egyre-másra kapta a dicséreteket. A
parasztoktól viszont a csöndes megvetést. Igaz, hogy sokan csodálták és irigyelték is.
Azt hihetné az ember, örök életre megutáltatta magát. És nem! Ötvenkilencben a
téeszek megalakításakor a szóba jöhető vezetők közül őt választották meg az egyik
szövetkezet elnökének. A szövetkezéstől félő parasztok abban bíztak, ha J. Antal a legvadabb
ötvenes esztendőkben megtalálta a gyors gyarapodás útját, majd most is megtalálja.
A maga módján meg is találta. Több háztájit hagyott a tagoknak, mint amennyit a
rendelet megenged; kibérelte a pálinkafőzdét, ami elég szép hasznot hajtott a szövetkezetnek.
A kezdés természetes zűrzavarát nagyvonalúsággal igyekezett áthidalni. Az volt az
elképzelése, hogy cinkosságot köt a parasztokkal, s e cinkosságon alapuló szövetség majd
később hozza meg a maga hasznát a magasabb cél érdekében.
De előbb buktatták meg, mint ahogy saját elképzeléseit megvalósíthatta volna, vagy
kiderült volna egyéniségére szabott elképzeléseinek a csődje. Pályafutása azzal ért véget,
hogy a szövetkezetek egyesítésekor a hivatalos szervek kibuktatták. Leváltása után még
esztendeig gyalogmunkásként dolgozott – becsületből vagy kivagyiságból –, de tovább nem
bírta, s egy szép napon, autóján, mit az évek alatt megtakarított pénzén vett, végleg elhagyta a
falut.
Ki űzette el jogosan vagy túl korán?
Sz. Károly a község párttitkára, ki a szövetkezetek egyesítésekor elnökhelyettes lett.
Talán megirigyelte J. Antal népszerűségét és cselekvőképességét?
Nem; ő csupán ridegebb és törvénytisztelőbb volt, és valami romlást szimatolt J. Antal
egyéni elképzelése mögött. Mintha nem is az eredmény érdekelte volna, hanem az ideológia.
Ezt nem rosszindulatból mondom, pusztán tapasztalatból.
A két férfi nagyjából egykorú. Együtt indultak a negyvenes évek végén. Sz. Károly
ugyancsak szegény családból származott; kőművessegéd volt, mikor megválasztották. Ha
felesége nem lett volna élelmes nő, a titkár talán ugyanolyan szegény maradt volna, mint volt.
Tíz esztendő után különben is csak azzal került jobb anyagi viszonyok közé, hogy
elnökhelyettes lett.
A szegények szemével nézve tehát sokkal rokonszenvesebbnek kellett volna látszania,
mint az elnöknek, és nem látták annak. Titkári szerepében egy elrontott korszak képviselője
volt? Eleven jelkép? A kommunizmus hatalmi megbízottját látták benne? Maguk, az emberek
is előítélettel nézték? Annyi bizonyos, hogy míg J. Antal sok mindent megőrzött az egyéni
fölemelkedés lehetőségeiből, és a parasztok személyes érdekeit nem évek múlva, de a kezdés
pillanatától biztosítani akarta – a titkár sokkal inkább a történelem eszmeibb érdekében szállt
síkra.
 Erkölcsileg még tán védhető magatartásán kívül más természetű dolgok voltak az
ellenszenv okai. Olyanok, miknek maga is áldozatul esett.
A tíz év előtti kiválasztódás törvénye szerint, a titkár rokonsága, szinte észrevétlenül
egyre fontosabb posztokba került. A sógorok, az unokatestvérek előbb csak a szövetkezeti
bolt és a kocsma vezetői lettek, de később egyiküket-másikukat kiemelték. Testvére, ki
ugyancsak kőműves volt, ötvenkettőben a megyéhez, ötvenötben pedig a Földművelésügyi
Minisztériumba került. Veje a járási pártbizottságra. Ettől kezdve nemcsak összeköttetései
erősödtek, de kötelezettségei is. A fölülről jövő utasításokat maradéktalanul végrehajtotta
vagy végrehajtatta, már csak azért is, mert a járásnál, a megyénél lévő ismerőseit sértette
volna, ha elszabotálja. A politikai jellegű barátság így épp azt akadályozta meg, amiért
szövetkezni és barátkozni érdemes. Mi lett ennek a következménye? Az, hogy ötvenhat után
már nem csupán saját botlásaiért tették gondolatban felelőssé, de rokonai és ismerősei
hatalmaskodásáért is. Sz. Károly ahelyett, hogy magával és rokonaival is szembenézett volna,
szótlanul átevezett ezen a lélektani örvényen. Belső drámáját csak testi átalakulása mutatta.
Az ötvenes esztendőkben leszegett fejű emberré vált. Megbocsáthatatlan viselkedésként
tartják még ma is számon, hogy nem szívesen néz az emberek szemébe.
Így aztán még a jót se fogadják el tőle. Összeköttetéseinek már régen nincs meg az a
babonás szerepe, amit föltételez róla a falu, de tegnapi árnyékával még a Ferihez hasonló
emberek sem birkóztak meg.

14
Elköszöntünk a traktoristáktól, s ebédre igyekeztünk hazafelé. Sütött és égetett a nap, mint
cserépkályha közelről. Kilenc kilométerre volt a falu, s úgy számítottuk, hogy negyed egyre
otthon leszünk. Félúton azonban eszébe jutott Ferinek, hogy a bicskei MÉH-vállalat emberei
mára ígérkeztek borsószalmát bálázni, meg kéne nézni őket.
– Menjünk, az ebéd megvár bennünket – mondtam már csak azért is, mert amúgy sem
voltam éhes.
– Láttál már olyan masinát?
– Bálázót? Láttam.
– Csuda, hogy mi mindent ki nem találnak. Csak etetik, az meg keveri, nyomja,
sulykolja, préseli, aztán szabványméretűre elvágja…
Épp delet harangozott Antal bácsi, mikor odaértünk hozzájuk, de nem álltak le, mert
egy púpozott kocsi még ott várt sorára a gép mellett. Hárman a gép körül sürgölődtek, egy
fiatal fiú kissé arrébb begyakorlott mozdulatokkal drótot szaggatott, és kampót görbített a
végükre; a főgépész pedig a szeres kocsi előtt ládájában keresett valamit.
A kis csoport hátterében úgy magasodott a mértani formájú bála-domb, mint
félbehagyott piramis.
Bemutatkoztunk; kiderült, hogy a főgépész és Feri látásból ismerik egymást, de hogy
honnét, abban nem voltak biztosak.
– Lehet, hogy épp itt V.-én találkoztunk – mondta a kékzubbonyos, ritka hajú férfiú. –
Sokat jártam ide ötvenegyben és ötvenkettőben. Akkoriban még nem volt annyi autó a
megyénél, mint amennyi ma van, és ha meg kellett szorongatni egy-egy falut, csak átszóltak
nekem, telefonon, hogy, elvtárs, légy szíves, gyere be, s vidd ki a motoroddal X. vagy Z.
elvtársat, ide vagy oda. Párttag voltam, és mentem. Pedig gyakran a gyomrom fordult ki.
Lehet, hogy akkortájt találkoztunk. Egyszer épp ide kellett kimotoroztatnom valakit. A
kulákokat rendelték be a tanácsházhoz egyenkint, gyóntatásra. Kint hideg volt, hát bent
maradtam én is a szobában, ott ültem a sarokban, viharkabátban, lehúzott motorossapkával;
nyakamban szíjra akasztva a táska, kezemben pedig a hatalmas méretű motoros pumpa.
Valahogy nálam maradt. Nyúzzák az egyik öreget, hogy mért nem teljesítette a tojásbeadást. –
Mert egy szem tyúkom sincs – mondja az öreg. – Nincs? Mert megette! – Megettem?
Elvitték! – Erre úgy lehordták, agyonszidták, hogy sírni kezdett. Elkeseredésében váratlanul
rám kiáltott. – Mit bámul rám az elvtárs, lőjön inkább agyon! – Később értettem meg, hogy
puskának nézte a pumpát. Szerencsétlen öreg! Szerettem volna neki elmesélni, hogyan jártam
én is a nyáron, talán nem nézett volna szörnyetegnek…
Motor tűnik föl a dűlőúton. Ösztönösen a zaj irányába nézünk. A szövetkezet fő-
munkaegységese tart felénk. Ő az, aki rendőr volt ötvenhatig, de leszerelték. Hogy miért,
senki se tudja. A titkár köréhez tartozott, mielőtt elment volna rendőrnek, s mióta visszajött,
azóta is jó barátságban vannak. L. Dénes kemény, erőszakra hajlamos ember volt
világéletében. Gyerekkorában az ő vezérletével égették el a gyerekek a macskákat a falu alatti
erdőben. Nem a hivatása tette nyerssé, keménnyé, mindez a természetéből fakadt. Felnőtt
korára sokat változott; de róla is el lehet mondani, hogy a szabályokból többet megért, mint az
igazágból. Nem röst semmire; Ferihez hasonlóan sokat futkos; ott van mindenütt, ahol
dolgoznak, de a szövetkezet ügyét inkább a munkaegység tizedeiben látja megtestesülni, mint
az emberi mozdulatokhan. A tagok nem szeretik. Dicsérő szót többnyire csak akkor ejtenek
róla, ha a vadászatra terelődik a szó. Ugyanis legendásan jó vadász hírében áll. Nemcsak a
tagok, Feri sem szereti – de ezt nem mutatja. Őt is azok közé sorolja, akik kezdettől fogva
„bent voltak, és bent is vannak mindig a dolgokban”. L. Dénesben „politikust”, vezetőt lát, s
valamiképpen maga fölött valónak érzi. Sose bántották személyesen egymást, de ha együtt
vannak, van valami feszültség a levegőben.
L. Dénes odaér, leszáll a motorbiciklijéről.
– Jó beszélgetést – köszön, és kezet fog mindnyájunkkal.
– Látja, azt kívánhat – válaszolja neki a főgépész –, mert éppen rossz témánál tartunk.
– Az is akad ilyen szép nyárban?
– Az a baj, hogy nincs mindig nyár… Tudja, a hőskorról beszélgettünk itt az elvtárssal,
mert kiderült, hogy ismerjük egymást. Épp egy történetet akartam neki elmondani, hogyan
megjártam ötvenkettő nyarán – mondja, és Feri felé fordulva kezdi is a históriát.
– Áttelefonálnak akkor is B.-be, hogy menjek T.-re, mert megjöttek az aratógépek.
Motorra ülök, már megyek is. Értettem hozzájuk, mert annak idején a Cziráky gróféknál én
javítottam meg azokat a kezdetleges gépeket, és azótától érdekeltek. Szóval átmegyek. Két
csehszlovák gépet kaptak. Beállítom mind a kettőt, és ott maradok fél napig, lesem, nincs-e
valami bajuk. Nem volt. Erre nyugodtan hazamentem. Épp ebédelek, mikor autó áll meg a
házunk előtt. Egy dzsip. Talán a megyétől jönnek? Két civil áll meg a küszöbön.
– F. Károlyt keressük – mondja az egyik.
– Én vagyok, tessék elvtársak, fáradjanak beljebb.
Nincs időnk, barátkozni, jöjjön, kint van az autó.
– Autó? Van nekem motorbiciklim, elvtársak, hova megyünk?
– Ne törődjön vele, szálljon csak be.
– Már hogyne törődnék, mondom neki. Erre megmutatja az igazolványát, s mi mást
tehettem, otthagytam az ebédet, mindent, és mentem. F.-re vittek az autóval. Bevezettek egy
szobába.
– Szabadság! – köszönök, mikor belépek.
– Fal felé! – ordítja el magát egyik kísérőm, aki még egy büdös szót sem szólt hozzám.
Erre megbénultam. Elhagyott minden erőm.
– Rakjon ki mindent a zsebéből – mondja parancsoló hangon. Kiraktam. Nem
emlékszem semmire, mi kacat volt nálam, csak arra emlékszem, hogy vérmocskos volt a
zsebkendőm, mert időnként el szokott eredni az orrom vére. Ronda, utálatos volt, majd
elsüllyedtem miatta. Belépett valaki a szobába, de nem láthattam, hogy ki, mert a fal felé
néztem. Csöndesen beszélni kezdett hozzám:
– Mondja el, kérem, hol dolgozott a felszabadulás előtt.
– Gépész voltam B.-én, a Czirákyak birtokán – mondom.
 – Volt kapcsolata a gróffal?
– Volt.
– Közelebbi?
– Alkalmazottja voltam.
– Nem így gondoljuk! Találkozott vele gyakran?
– Igen.
– Mi célból?
– Le szokott járni a műhelybe, érdekelte a szakma, főként a gőzekék. Ha valamelyik
elromlott, örült, mert…
– Ne érzelegjünk! Mondja tovább!
– Engem kért meg, hogy tanítsam.
– Tehát jóban voltak.
– Nem tudom.
– Hogyhogy nem tudja, az előbb azt mondta, igen.
– Azt mondtam csak, hogy engem kért meg arra, hogy oktassam.
– Vagy is a besúgója volt.
– Uradalmi cselédje.
– Ne hadovázzon – üvölt rám, pedig még nem is láttuk egymást. – Maga visszasiratja
őket – mondja gúnyosan –, de halljuk inkább, mi van azokkal a gépekkel?
– Melyikekkel?
– Amiket összetöretett.
– Soha semmilyen gépet nem törettem össze életemben.
– Maga szórakozik velünk, de nem sokáig – hallom a rekedt hangot a hátam mögött.
Erre elöntötte az agyamat a vér, s azt éreztem, végem lesz, ha még tovább hallgatok.
Elkezdtem én is ordítani: a nehéz úristenit, mondják meg végre, mit akarnak, én még nem
vagyok állat, hogy ne értenék a szóból. Maguk nem kommunisták, vagy én nem vagyok az!
Szóval, magam se tudom, miket üvölthettem ott össze, de az üvöltésemre egy harmadik egyén
is bejött a szobába. Erre kiküldtek a folyosóra. Öt perc múlva hívatnak, de nem abba a
szobába, ahol voltunk, másikba. Belépek. Köszönni is elfelejtek. Egy magas, ősz hajú
százados ül az asztalnál. Valószínű, hogy az, aki a kiabálásomra benyithatott.
– Üljön le az elvtárs – mondja. Leülök.
– Gyújtson rá – nyújtja elém a cigarettatárcáját. Kivert a verejték. Olvastam vagy
hallottam valahol, hogy ilyenkor szokták orrba vágni az embert, vagy ha már szájában van a
cigaretta, ilyenkor égetik ki az ember orrából a szőrt. Lesz, ami lesz, vettem. Köszönöm,
mondom a századosnak.
– Mesélje el, kérem, mi történt.
Erre elkezdtem remegni.
– Nyugodjon meg, különben nem értjük meg egymást, szívjon egy mélyet, az majd
segít.
– Nem tudom, mit kéne elmondanom.
– Az aratógépekre gondolok, gyerünk csak szépen sorjában.
– Mi történt velük? Legalább önök mondjanak valamit. Ha azokról beszélnek, amiket
én reggel beindítottam, azokról annyit tudok, hogy míg kint voltam fél napig, nagyon szépen
dolgoztak.
– Közlöm magával, hogy most állnak. Azt állítják, hogy valakinek a keze van a
dologban. Az összetörésben. Egyszóval szabotálás.
– Hogy én törettem össze?
– Magáról azt állítják, hogy a gróf embere volt.
 – Mikor ki kellett mennem beindítani őket, akkor meg nem voltam az? Akkor sem
voltam az, mikor negyvenötben párttag lettem, akkor sem vagyok az, mikor a megyei
elvtársakat hordozom ide-oda a motorommal, azt mondják meg, ki találja ki az aljasságokat?
– Azt állítja, hogy semmi köze a gépek elrontásához? Na jó! Várjon egy kicsit –
mondta és kiment. Tudják, mi történt utána? Bejött értem két civil, nem azok, akik elhoztak,
beültettek és elmentünk ki a helyszínre, ahol a gépek voltak. Engem bent hagytak egy darabig
a dzsipben, míg töviről hegyire kifaggatták a munkásokat, a traktoristákat, nem lázítottam-e
őket az aratás ellen. Kiderült, hogy ízelítőt akartak adni a parasztoknak a gépesítés előnyeiről,
és ez nem sikerült, mert a nagy táblában, ahol dolgoztak, volt egy rosszul elmunkált,
hepehupás rész, amit kifelejtettek a számításból, és ott döglött be mind a kettő. Erre mit
tehetett a két kísérőm? Kiszállítottak az autóból, ők elmentek, és engem szó nélkül otthagytak.
Azt se mondták, hogy bocsánat. Szóval ilyen dolgok is megestek, pedig én párttag voltam. Ha
nem kezdek üvölteni, lehet, hogy sose derül ki az igazság.
Szó nélkül hallgattam végig a főgépész kínos kalandját, de míg beszélt, én elsősorban
nem is a történet menetére figyeltem, hanem Ferit és L. Dénest néztem: vajon hogy
viselkednek egymás előtt. Ferit láthatóan érdekelte a történet. Az esemény ugyanis abból a
múltból mutatott meg valamit, melynek árnyéka még ma is ott lappang tisztázatlanul az
emlékek alján. Érdeklődésébe káröröm is vegyült? Sokkal inkább annak örült, hogy valaki
végre tükröt tartott az ő jelenlétében egyik olyan vezető ismerőse elé, kinek feltétlen magára
kellett ismernie a tükörben. Látni lehetett rajta, hogy ilyen véletlenül rendezett pörben
fültanúnak és szemtanúnak lenni, akárha némának is, fölszabadítóbb élmény, mint újságból
értesülni hasonló igazságtevésről. Kongresszusok és határozatok többnyire csak a
lélegzetvétel örömét adják meg, de a köznapi felszabadulást a lélek aprólékos munkával
vívhatja ki. Felszabadulni nem lehet általánosságban, csupán egyénenkint lehet erkölcsi és
politikai dolgokban egyaránt. Mert hiába tüntetik el a „nagy Halottak” szobrait, hiába hordják
ki a földi halhatatlanság csarnokaiból a méltatlanul odakerült koporsókat, a történelmi
igazságtevés csak akkor kezdődik el, ha a fejekből is kihordják.
Feri figyelő arcából az áradt L. Dénes felé, amit nem most, de már rég el kellett volna
mondani neki.
Már hazafelé kerekeztünk, mikor kibukott belőle váratlanul a vallomás:
– Dénes most hallhatott valamit. Látni lehetett rajta, hogy elevenére tapintott a
főgépész. Jóllehet, ha nem vagyunk ott, másképpen hallgatja végig az esetet, talán
méltatlankodik a történteken, de – mielőttünk? Nem térhetett ki semerre. Belevaló ember
lehet ez a mester, igazságkeresőnek látszik. Nem vagyok kárörvendő, de mégis jólesett, hogy
a véletlen Dénest is odahozta… Azt mondják, nem érdemes hánytorgatni a múltat. Én is azt
mondom, de néha mégsem, árt. Ha megkésve is, igazságot kell szolgáltatni az embereknek.
Sokszor az is jólesik, ha csak szóban.

Legtöbb helyen ez nemcsak szóban, a valóságban is megtörtént.

Egyik Z.-i ismerősöm fölülmúlhatatlan pontossággal választotta szét az ötvenhat előtti
évek állapotát a mostaniaktól. Azelőtt – mondta – hol ezért, hol azért zaklatták a parasztot, s
közben attól kellett tartania, ha szól, a legvacakabb ügyből, egy indulatosabb vakkanásból is
kimondhatatlan baja származhat. Érdemes lenne elszedni a papirosokat, és összeszámolni,
hogy Rákosiék idején hány paraszt ellen indítottak ilyen vagy olyan eljárást. Egész biztos,
ijesztő adatokra bukkanhatnánk. Volt olyan eset is, hogy az egyik gazda szérűjében két-három
elhullajtott búzakalászt talált a rendőr. Az illetőt kétezer forintra megbüntették. Nem tudta
kifizetni, erre elvitték Inotára kényszermunkára. Most attól, hogy ilyen nagy bajuk eshet, már
álmukban sem félnek. A nagy bajok helyett csupán a kis bajoktól tartanak.
 Kijelentése mellbe vágott. Jól értettem? Jól! Mire vonatkozhat ez? Apró kitolásokra a
munkaelosztásban vagy hasonló butaságokra, mert ami V.-én a búcsúi öreggekkel történt?
Eseteket sorolt el, melyekből megértettem, hogy efféle köznapi dolgokra céloz.
Meglepő fogalmazásán később tűnődtem el. A kis bajoktól való félelem szinte elvi
élességgel mutatja, hogy a mai falu zavarba ejtő gondja már nem az, hogy elfogadják-e vagy
elvetik-e a szövetkezetet, hanem az, hogy jók-e vagy alkalmatlanak-e a vezetői. A téesz
elvileg sokkal jobb, mint a kisparaszti gazdaság, de gyakorlatban rosszabb is lehet. Hogy a
gyakorlatban se legyen az, a nyitját már nagyon sok helyen megtalálták.
Nemrég Makó környékén járva irigyelnivalóan gazdag szövetkezetekről hallottam.
– Persze, a hagyma – mondtam magától értetődő hangsúllyal.
– Tévedsz, nemcsak a hagyma – érvelt egyik ismerősöm –, hanem az emberek.
– Lehet, hogy igazad van, de ne felejtsd el, hogy ahol jó a föld, jobbak és
értelmesebbek a népek is. Könnyebben boldogulnak egymással s a feladattal is, amit kitűznek.
– Itt is akadnak pocsék szövetkezetek, pedig minden adottság megvan… Tehát
mégiscsak az emberek. Szabolcsot ismered? – kérdezte közbevetőleg.
– Nagyjából.
– Na látod, ott is tapasztalhat ilyet az ember. Jártam két szomszédos téeszben
Nyíregyháza környékén. Egyforma gyönge földje van mindkettőnek, s a különbség mégis
óriási: az egyikben ötvenkét forintot fizettek egységenkint, a másikban csak tizenhatot.
Gyakran egyetlen ember elég, hogy értelmet adjon bárminek, ami látszatra nem is ígérkezik
olyan egyszerűnek, de ugyanígy elég egyetlen ember ahhoz is, hogy a jónak ígérkező
lehetőséget elpocsékolja, s maga körül zűrzavart teremtsen.

15
Hazafelé menet a szövetkezeti kocsma lépcsőjéről utánunk kiabált a postás. Nekem hozott
valamit. Az Élet és Irodalom szerkesztősége küldte utánam a lapot – cikkem volt benne.
Szerettem volna, ha Feri elolvassa, mert néhány történet kapcsán azt próbáltam fejtegetni,
hogy a mai falu életéről ugyanolyan modern szemlélettel lehet csak korszerű regényt, novellát
írni, mint mondjuk Párizsról. Önzésem azonban szemérmes volt, és így nem szóltam. Neki
viszont eszébe se jutott, hogy elkérje. Az irodalmat valamiképpen az én magánügyemnek
tartotta. Régóta tudja, hogy írok, de eddig kizárólag csak az érdekelte, amit szóban mondtam
neki. A beszélgetésben részt tud venni bármikor, az olvasással viszont úgy van, mint a
balatoni kirándulással, hogy jó volna időnként, de neki már egyikhez sincs ideje, sőt az
olvasáshoz már idege se. Öt-hat, véletlenül kezébe került könyvnél Feri aligha olvasott el
többet. Ennek ellenére mozgékony értelmű ember, de műveltségének alapja csupán a
tapasztalat. Történelmi vagy nemzeti tudatot kérni tőle számon? Tudatossága még ma se lépte
át azt a határt, amit a tanítója harminc évvel ezelőtt meghúzott neki, s amit a szegény
embereknek a munka és folytonos sebzettség élménye ösztönösen is meghatároz.
– Írtál valamit bele? – érdeklődött látható udvariassággal.
– Cikket, eszmefuttatásfélét faluról – mondtam neki félszegen, dadogva, s vártam, hogy
részletezhetem majd a cikk tartalmát, s rávehetem arra, hogy hitelesítője vagy ellenlábasa
legyen annak, amit mondok. Sajnos, hiába vártam. Egy harangozó és egy éjjeliőr esetét
meséltem el neki, ez már sokkal jobban érdekelte.
– Ha még pár napig itt maradsz, lesz írnivalód bőven. Nekünk is van egy éjjeliőrünk, Z.
István bácsi, beszélhetsz vele. Ma épp ki kell mennem a Balázs-tanyára, ahol virrasztani
szokott, kijöhetsz velem. Kilenc órakor már kint van. Egy könyvrevalót is összeírhatsz róla, te
már amúgy is értesz ahhoz, hogy kell megmásítani, tenni hozzá, meg elvenni belőle, hogy ne
ismerjenek rá.
– Van valami szégyellnivalója?
 Válasz helyett Feri elkezdett beszélni az éjjeliőrről, csendes izgalommal, mint aki
valamilyen nagy fájdalom hadititkát mondja el. llyeneket tudtam meg Z. Istvánról:
A falu egyik tehetős gazdája volt. Kissé hajlott, de csupaakarat ember. Arcán egy
lórúgás félhold-alakú sebhelye. Azzal különbözött a többi vagyonosabb társától, hogy
szolgalegényt soha nem tartott, pedig tarthatott volna, nemcsak divatból, de szükségből is.
Nem akart gazdája lenni senkinek, csak önmagának. Ami dolog akadt a harminc holdján,
kivéve az aratást, mindent a családjával együtt végzett el. Feleségével, fiával s egyik lányával,
mert a másik fogyatékos volt szegény. Állítólag még az anyaméhben érte a baleset. Az anyja
leesett vele a szekérről, mert a bogárzó állatok elragadták. Mikor megszületett, kiderült
fogyatékossága. Az apa mindent megpróbált, hogy helyrehozhassa. Vitte egyik orvostól a
másikig. De hiába, a lány csúnya maradt és gyöngeelméjű. Lett volna lehetőségük, hogy
intézetbe adják, de inkább egy életre vállalták, mintsem azt mondja valaki is, hogy túladtak a
szerencsétlenen. A lány ma is ott él velük. Reggeltől estig ott kószál az udvaron, a kertben,
üldögél a folyóparton, vagy az utcai kerítés tetején át nézelődik némán.
Amilyen szerencsétlen volt ez a harmadik lány, olyan szép volt az első gyerek – a fiú!
Értelmes, jó dolgos, becsületes, bátor. Feri egy apró esetet mesélt el róla.
A harmincas évek közepén egyik nyáron olyan felhőszakadás volt, hogy kicsapott mind
a három réti folyó, és a falu vége szabályos tóvá változott. A váratlanul támadó kis özönvíz
szekereket sodort az árokba, venyigekévét, tüskeboronát lebegtetett. Egy fiatal legénykét úgy
derékon kapott az áradat, szekerestől, mindenestől, hogy se előre, se hátra nem tudott egérutat
nyerni előle. Egyre nagyobb lett körülötte a víz, nem volt annyi esze, hogy idejében kifogta
volna a teheneit. Az a veszély fenygette, hogy az állatok, nyakukon a járom koloncával, ott
fulladnak bele. A legénykét Z. bácsi fia, Sanyi mentette meg. Volt egy magához idomított
lova, bement rajta a faluvégi özönvíz közepére, kihúzta a megriadt állatok járomszögét,
szabadon engedte őket, s a legénykét pedig maga mögé ültetve, kiszabadította. Hőstettet
hajtott végre? Nagyon természetesen tette, amit csinált. Valójában nem is emlegette addig
senki, míg Sanyi el nem tűnt a háborúban.
A Don-kanyarban szakadt meg a nyoma. Elpusztult? Holttányilvánítást nem kaptak róla
a szülők. Fogságba esett és ott halt meg? Vagy meg se halt, csak a háború törvényei szerint
élve, valami olyan dologba keveredett, amiért kényszermunkára vitték? Az apa, aki nemcsak a
munka bolondja volt, hanem a fiáé is, egyszerűen nem hitte el, hogy meghalt. Az eltűnése
körüli bizonytalanság az évek múlásával sem győzte le. Sőt egye makacsabbá tette. Kereste
fiát a világ összekuszált nagy szénakazlában, mint ama mesebeli ember a tűt. Ha valakiről
megtudta, hogy volt a Don-kanyarban, fölkereste, vagy levelet írt neki: nem látta-e az ő fiát?
A halálban való hitetlensége megrendítő és lenyűgöző volt. S hat esztendő után végre talált
egy szalmaszálat. Negyvennyolc körül hazatért a környékre egy olyan hadifogoly, aki ismerte
Sanyit, és látta is. Ezerkilencszáznegyvenhárom januárjában egy Don-menti faluban
találkoztak. Sanyinak benzineskanna volt a kezében. Hányszor meghívta ezt a férfit magához,
és hányszor fölidéztette vele ezt a hiteles képet. Újra és újra megkérdezte, mi volt nála?
Kanna? Benzineskanna? Sajnos még szélhámos is akadt, aki táplálta a tüzet. Meghallotta
valahonnét, hogy keresteti a fiát. Írt neki, hogy ebben és ebben a táborban együtt volt vele; az
igaz, hogy nem sokáig, de mikor találkoztak, fia még jól volt. Z. István napokig vendégül
látta, meséltetett vele, s talán eszébe se jutott, hogy az illető hazudhat. Annyira hitt
mindenben, hogy még a csalás lehetőségét se vette tudomásul.
Elmúlt tíz esztendő a hiábavaló várakozásban. Reménye nem égett ki, csak rögeszmére
változott. Egyre biztosabbá vált abban, hogy a fia fogságban van, csak nem engedik haza.
Hiedelmét váratlan példák is éleszthették. Hiszen még ezerkilencszázötvenkettőben is
hallhatott hazatérő hadifoglyokról.
A politikailag és gazdaságilag nyomasztó esztendőkben, mikor a hozzá hasonló
nagyobb gazdák egyre-másra lemondtak földjeikről, vagy tehetetlenségükben veszendőben
hagyták, ő ezernyi fortélyt kieszelt, hogy megőrizze, megtartsa vagyonát. Zaklatták?
Szorongatták? Ő állta a sarat. A lassan fantommá változó fiú emlékeivel védekezett. Az ő
huszonegy éves karjával dolgozott, pedig múlt az idő, és a kínzatásoktól szenvedő lélek is
egyre öregedett. Élete izzó várakozás és szinte embertelen türelem töretlen képletévé
változott. Talán, ha tudomásul veszi, hogy fia már tíz-tizenöt éve halott, esetlen csonthalom a
föld tisztelni való mélységében könnyebbé vált volna a sorsa. Évekig temetetlenül hagyni
valakit, pusztítóbb gyász, mint egyszerre eltemetni. Ő? Nem akart temetni! Amilyen
mértékben távolodnia kellett attól a világtól, melyhez még fia odatartozott, s amely a
történelmi földmozgás miatt egyre inkább kicsúszott alóla, ugyanolyan mértékben
kapaszkodott a fiába. Hogy meghalhatott, akkor vette először tudomásul – tizenhét esztendő
után –, mikor beléptették a szövetkezetbe. Már nemcsak a földjétől, szokásaitól, önhajszoló
kényszereitől szakadt el, de fantomjától is. Rá kellett ébrednie: az Árny-fiú halott, az Árny-fiú
magára hagyta, nem kellett neki a föld, mert nem jött haza…
Három esztendő múlt el azóta. Kiszabadult volna a fiával való küzdelem bibliai
pokolköréből?
Annyi bizonyos, hogy ma már nem ír meggyötört betűkkel levelet senkinek, nem utazik
el sehova. Ferinek egyszer már úgy beszélt róla, mint halottról: – Hiszed-e, Ferenc, néha
elnézlek benneteket, amint itt futkostok, intézkedtek, és arra gondolok, mennyire közétek
illene az én fiam is. Ismerted, tudod, alig értett valaki úgy a földhöz, állatokhoz, mint ő. A
legelső aranykalászos gazda volt, a pajtásotok. Veled, ha jól emlékszem még egy osztályba is
járt. Életemben én annyit dolgoztam, mint a barom, ne verjen meg érte az Isten. Azt mondták,
ő is az apja fia volt. Elképzelem, ha élne, lehet, hogy épp jönne az úton felénk. Esténként be-
be köszönne ide az istállóba, megkérdezné, nincs-e valami baj. Azt hiszem, öregszem, mert
gyakran, mikor egyedül vagyok itt ezzel a negyvenkét állattal meg körös-körül a kinti
sötétséggel, azon kapom magam, hogy beszélgetek. Motyogok magamban, hogy mit is
mondtam volna Sándornak, ha visszajön, és itt talál engemet…
Míg Ferit hallgattam, egyre jobban kezdtem félni a találkozástól. Mit is tudnék kérdezni
tőle, vagy mondani neki? Mikor délután átkerekeztünk a Balázs-tanyán, s Feri megmutatta az
istálló épületét, ahol este majd beszélgethetünk, váratlanul szívdobogást kaptam, és egyszerre
belém ragadt az egész környezet: az épülethez vezető kavicsos út, két oldalán fiatal
nyárfasorral; a háromszobás, vízcsapos, új ház, mit a szövetkezet építtet a régi intézőlakás
helyére egy ideköltöző kanásznak; a vas-kút, a fölröppenő galambcsapat s a nyitott ajtó,
melyen majd belépek. Homlokom előtt ekkor egy vaddarázs zúgott el, magam se tudom,
miért, egész délután hallottam a zsongását. Közben olyasfélét éreztem, hogy mindaz, amit két
napon át végigéltem és végiggondoltam, ott hullámzik és pusztul, ott újul és hánykolódik Z.
István sorsában. Az ő szenvedését is kisajátította a történelem, hogy a drámai változásoknak
emberi arcot kölcsönözzön, egyénit, mégis mindenki által fölismerhetőt. A vele való
találkozásra gondolva, azonnal lemondtam volna rejtett írói szándékaimról. Tudósítást
legszívesebben már nem egyetlen falu hétköznapjairól írtam volna, hanem a korról, amelynek
egyik jelképes alakja talán éppen ő lehetne, ő, a saját poklaiból kiláboló, névtelen paraszt,
szikár arcán a lórúgás félhold alakú nyomával s belül, a fejében, az idő begyógyuló
sebhelyeivel.

1962 december

EZT a könyvet, bármilyen furcsán hangzik is, kétségbeesésemben írtam. Verseket szerettem
volna helyette írni, de nem sikerült. Nekifutásaimról s ugyanakkor kudarcaimról is számos
befejezetlenül maradt verstöredék tanúskodik.
 Az alku kegyetlen, de ha valami csoda folytán a múzsák utólagos közkegyelemben
részesítenének, e kétszázegynéhány oldalas prózát három-négy jó versért gondolkodás nélkül
odaadnám.
A költészethez nem azért vonzódom, mert Magyarországon „előkelőbb” dolog költőnek
lenni, mint prózaírónak, hanem azért, mert szerintem a költészet közmondásokban, tehát
kíméletlenebbül mutatja meg, mit kell megteremteni, megőrizni a világban, és mit kell
ronccsá zúzni. A vers József Attila-i értelmezés szerint a törvény és a rendterermtés eszköze.
Kivet magából minden magyarázkodást, meggondalandó indokot, esetleges és mellékes
körülményt. Gyorsan megnöveli az embert, és gyorsan agyon is tudja sújtani; reményt és
reménytelenséget úgy vonultat föl, mint harcba induló hadseregek a tűzérséget; személyes
kiállást és bátorságot kíván ebben a kissé elszemélytelenedő világban, sőt személyes sorsot is!
A költő nem a nevét, a sorsát írja a vers alá, így hitelesíti ítéleteit, kétségbeesését vagy
sóvárgását.
Nemrég még hittem, hogy a költészet társadalmi feladataiból a mi időnkben sok áthárul
a kutatókra, politikusokra, szakemberekre. Ma már nem hiszem. A költészet mércéjére ma
ugyanúgy szükség van, mint bármikor. A líra a társadalom kísérletező kamrája. A költő, a
legigazibb űrpilóta, versben próbálja ki, mit bírhat el az ember magányában, szerelmében,
kötöttségében, súlytalan lebegésében, vagy milyen mozdulatokra, új ösztönökre kell figyelnie,
hogy új égtájakat hódíthasson.
A költészet nagy teherpróbáit kevesen tudják csak kiállni. Ez ideig sajnos nekem sem
sikerült, de mivel a továbbiakban sem akarok kitérni előle, a végső eredmény helyett egyelőre
„prózai edzések” tapasztalatairól számolhatok be. Tényeket és adatokat halmoztam föl,
történeteket beszéltem el, hogy nemcsak mások számára, de a magam számára is világosabbá
váljék a kor, amiről határozottabban kell vallanunk és ítélkeznünk.
E könyvben megjelent öt tanulmány a falun zajlódó történelmi változásokról szól, de az
olvasónak éreznie kell, hogy többről is, másról is – egy fiatalember közérzetéről.
Abban, hogy ez a közérzet átfogóbb, megrendítőbb és igazabb legyen, nem
akadályozott meg más, csak ami minden munkát megnehezít. Ahogy a föld alsóbb rétegeit
fokozatosan lefelé haladva lehet megismerni, az igazság mélyebb rétegeibe is csak így,
fokozatosan tud lejjebb hatolni az ember. Biztos vagyok benne, hogy a következő
vállalkozásomkor ezzel az itt kilapátolt földmennyiséggel már nem kell megbirkóznom.
Más miatt, mint hogy verseket szerettem volna írni e könyv helyett – nem
mentegetődzöm. Még tévedéseim miatt sem. Azokat ugyanúgy közügynek tekintem, mint a
könyv hasznosítható eredményeit, mert azáltal, hogy nyilvánossággá kerülnek, munkára és
ítélkezésre ösztönözhetik azokat, akik jobban ismerik a tényeket és a feladatokat, mint
amennyire én ismerhettem.
Befejezésül még csak azt, hogy a tanulmányok megnevezett vagy fölismerhető
közösségek életéről szólnak. A bennük szereplő nevek, még lerövidített formájukban is,
álnevek. Hitelességüknél fontosabb volt számomra a gondolatok, szándékok és a cselekedetek
hitele. E könyvvel különben sem haragosokat akartam gyűjteni, hanem érveket, hogy az adott
világban minél jobban tudjunk tájékozódni.

Cs. S.
Budapest, 1963 május