A TUTI MÓDSZER

Avagy egy fergeteges buli története és „receptje”

vagy,valami hasonló

Sokan szeretnék tudni, mi a teendő, ha bulizni szeretnének

még, ám már csak egy, viszonylag elfogadható színvonalú
hely van nyitva a környéken, abban pedig annyi az ember,
hogy egy gombostűt sem lehet leejteni.
Nos velünk pont ez történt, úgyhogy lehet, hogy van egy
„tuti”tippem.
Na, de erről egy kicsit később.
Kezdjük az elején.
Egy szép nyárvégi délután ”nagy dilemma” elé állított az élet.
Éppen évi rendes nyaralásomat töltöttem egy régi, jól
bejáratott baráti csapattal vidéken, amikor megcsörrent a
telefonom.
Barátnőm hívott és elmondta, hogy sajna, nem sikerült
áttenni, az erdélyi barátainkkal amúgy már előre megbeszélt,
buli időpontját. Hisz ők csak egy éjszakát, tölthetnek Pesten,
de ezalatt szeretnének találkozni velem is.
A tábor viszont, ahol voltam, s, ahol szokás szerint most is
nagyon jól éreztem magam, még javában tartott, és a fent
említett másik buli pont az itteni búcsúest napjára esett.
A kérdés tehát adott volt. Menni, vagy nem menni? Should i
stay,or should i go?
A választás nehéz volt, mert mindkét csapatot nagyon
szeretem, de valahogy dönteni kellett…

A döntés pedig,(mint később kiderült eddigi életem egyik

legjobb döntése) hamarosan megszületett… Menni.
Gyors telefon Anyunak, és röviddel később már jöttünk is
hazafelé. Ám ekkor akadállyal szembesültem.
A hazaúton ugyanis olyan erős migrén jött rám, hogy már-már
úgy tűnt, két szék közül a földre esem, és sehol sem leszek
képes aznap bulizni. Sőt semmi másra sem. Ez, kell –e
mondjam, nagyon elkeserített, mert nagyon szerettem volna
ott lenni, a már előre is szenzációsnak ígérkező partin.
Ráadásul, amikor hazaérve lefeküdtem, Anyu pedig lement,
hogy „hősiesen ”kitakarítsa a kocsiból iménti rosszullétem
nyomait, újra csörgött a telefonom. Ismét barátnőm hívott, és
ezúttal megkérdezte: Mikor megyek? Mert ők már nagyon
várnak. Elmondtam neki, hogy mi a bajom, és szomorúan azt
is hozzátettem, hogy, bár nagyon szeretnék ott lenni, de
szerintem aznap nélkülözniük, kell a társaságomat.
De Ő szerencsére nem adta fel. Délután még többször hívott, s
végül meggyőzött, hogy szedjem össze magam, és menjek el
este. Végső érve az volt, hogy a fiúk ajándékot is hoztak
nekem.
Gyorsan bekaptam hát egy gyógyszert, és már robogtunk is a
várba, ahol a többiek már vártak.
Amin,t megérkeztünk, elém ugrott a három legaktívabb srác a
csapatból, és köszönés helyett, az ilyen fajta rosszulléteknél,
szokásos hangok, és mozdulatok, tökéletesen élethű
eljátszásával adták félre érhetetlenül tudtomra, hogy bizony ők
is percről, percre informálva lettek hogylétem alakulásáról.
Vajon mit fotózhatott volna ott az egyszeri japán turista, abban
a pár percben… ? Mi mindenesetre nagyon vidámak voltunk.

Aztán bementünk. Beszélgettünk, ettünk, ittunk, ökörködtünk.

Nemsokára az a bizonyos ajándék is előkerült. Egy, méteres

fakígyót hoztak nekem a kis huncutok.
Erőteljes utalást téve ezzel arra, hogy előző, közös erdélyi
táborozásaink alkalmával mennyire tetszett nekem a székely
tájnyelv s benne a kígyó szó igen eredeti, nemegyszer pajzán
használata.
Esetünkben a”csomagolás” is igen pikáns volt, ám ezt most,
tekintettel a nyájas olvasó esetleges érzékenységére, fedje
jótékony homály.

Olyan jól telt az idő, hogy észre sem vettük, hogy már éjjel
kettő fele járt, amikor a csapat egyik fele elköszönt és elment
aludni. Mi viszont „a kemény mag”(Három lány és három fiú)
Most éreztük magunkat legfrissebbnek, s így fel sem merült
bennünk a lefekvés gondolata.
De, hogy ne zavarjuk az alvókat,(s persze nem mellesleg, azért
mert náluk volt a magnó, s vele az összes jó zenénk) más
helyett kellett találnunk, ahol folytathatjuk az estét.
Elindultunk hát városba helyet keresni.
Először reménytelennek tűnt a dolog, mert, már majdnem
minden zárva volt. Ami meg nem ott szörnyű volt a zene.
Végül mégis találtunk egy helyet, ahol első lépésként jól
megdolgozattuk a biztonsági őrök agyát. Lehetett látni az
arcukon, hogy teljes erővel dolgoznak az agytekervényeik és
felteszik maguknak a kérdést: Mit keres egy”négykerekű”
azaz tolókocsis, (ez volnék én) öt”kétlábúval ”(ezek a többiek)
éjjel kettőkor egy diszkó előtt? Miután ezt feldolgozták,
jöhetett az újabb kérdés: Hol engedjenek be minket? És ez,
tekintve, hogy a bejárathoz jó pár lépcső vezetett, nem is volt
kis feladat számukra.
Végül, jó pár telefon, és némi, számukra elégé megerőltető
agymunka árán, megszervezték nekünk, hogy az áruszállító
kapun mehessek be, mivel az akadálymentes.
Még egy kis vita, köztük arról, hogy vajon beengedhetnek
velem egy kísérőt ugyanazon a kapun, (kénytelenek voltak) és
már bent is voltunk.
A tömeg akkora volt, hogy esély sem látszott rá, hogy valaha
lesz helyünk táncolni. Ám a csapat lendülete még a tömegnél
is nagyobb volt, így kis idő múlva már utat is törtünk
magunknak az ”ember erdőn” keresztül, és elkezdődhetett az
igazi ”ereszd el a hajam”!
Később,(a buli egyik tetőpontján), amikor a srácok éppen
kivettek a kocsimból, és szinte tökéletesen tartva a zene
ritmusát egymásnak dobáltak, mint valami könnyű kis labdát,
egy pillanatra, oldalra néztem, és a következőt láttam.
Körülöttünk szép tágas kör alakult ki. Tetkós, pirszinges fiúk,
lányok álltak körülöttünk. Abbahagyták a bulizást, hogy
megnézzék, mi hogy bulizunk. Jó volt látni meglepett, de
mosolygó arcukat.
Szóval nézték, hogyan bulizunk, sőt később egyikük be is
akart szállni. Azt mondta, szeretne velem táncolni.
Igaz, ez a szöveg abban a pillanatban, sőt mi tagadás, később
is, eléggé átlátszónak tűnt. Főleg, mert én akkor épp kis
csapatuk egyik, amúgy igen jóképű tagjával táncoltam, és
bizony az imént felajánlkozó lányon is látszott, hogy inkább
ez utóbbi lehetőségben reménykedhetett, mint, abban, hogy
velem táncoljon. De mivel ezt a szándékát hamar
megsejtettük, (Tekintve, hogy tagadni se tudta, vagy talán nem
is akarta.) esélye pedig egyáltalán nem volt, talán nem
sértődött meg nagyon, amikor visszautasítottuk ajánlatát és
inkább visszamentünk és folyattuk a bulizást a barátainkkal.
A buli különben szuper hangulatban folytatódott, sőt reggelig
nem is ért véget.

Hát így zajlott eddigi életem egyik legemlékezetesebb estéje.

Melyből mindenki „haza vitt valami fontosat”, aki részt vett
rajta akár, így tervezte, akár csak véletlenül „csöppent bele”.
A kedves olvasó azonban, ha végigolvasta ezt a kis írást,
biztosan kíváncsi az alcímben ígért receptre.
Nos ez esetben egy kis csalódást kell okoznom.
A tuti recept ugyanis nekem sincs meg. Ám, ha már így
megígértem, fel kell mutatnom valamit helyette.
Álljon hát itt néhány jó tanács, ami talán segíthet jobbá tenni a
hétköznapokat.
1. Mindig igyekezz kellemesen meglepni az embereket.
2. Ha”négykerekű” vagy, legyen, minél több, de legalább
négy,öt, lehetőleg mindenre kapható ”kétlábú”
és”négykerekű” barátod (persze a család mellett) ;
vegyesen,akik néha segítenek,hogy ”magasabbról nézd a
világot”.(Nekem szerencsére több is van,igyekszem is őket
megbecsülni. )
3. Ha „kétlábú”vagy, legyen ,legalább egy,de inkább
több”négykerekű” barátod, akik egy részt néha talán
segíthetnek, hogy más szemszögből nézd a világot,és
mellesleg bizonyos helyzetekben nagyon jól
„használhatóak”.
Mint,az iménti történet is mutatja, ilyen lehet többek közt a
csajozás,vagy pasizás,de még nagyon sok hasonló példát
tudnék mondani.

4. Végül akár ”kétlábú”vagy,akár”négykerekű”sose feledd:

”Akinek van humora, az mindent tud, akinek nincs az

mindenre képes ”