Ormos Mária

VAN-E
TÖRTÉNELEM?
A kötet megjelenését támogatta

Nemzed
Kulturális
Alap
 Ormos Mária

VAN-E
TÖRTÉNELEM?

KOSSUTH KIADÓ
ISBN 978-963-09-7060-0

Minden jog fenntartva

© Ormos Mária 2012

© Kossuth Kiadó 2012
 TARTALOM

AZ EMBER KÉTARCÚSÁGA ..................................... 7

A harcos ....................................................................... 7
Az emberi szolidaritás, a másik arc ...................... 39

A TÖRTÉNELEM ÉRTELMEZÉSE ........................... 54

A TÖRTÉNELMI ÉLMÉNYEK UTÓÉLETE ........... 63

A TÖRTÉNETI TRAUM ÁKRÓL................................. 81

ANALÓGIÁK VAGY HASONLÓSÁGOK? ............... 89

HARC ÉS SZOLIDARITÁS .......................................... 102

HATALOM ÉS TÖRTÉNELEM ................................. 115

Az alapképlet .............................................................. 116

Az Ősi legendák természete ................................... 117
A történetírás reneszánsza ..................................... 123
A propaganda kora ................................................... 130
A diktatúrák és a történelem ................................. 135
A modern demokrácia és a történelem ............. 140

POLITIKAI SZEREPEK ÉS SZEMÉLYISÉGEK

A 20. SZÁZADBAN ....................................................... 145

DEMOKRÁCIA TEGNAP ÉS MA ............................... 166

5
A KULTÚRÁNKRÓL ..................................................... 174

Tanulás-oktatás-siker................................................. 174
Összegzés...................................................................... 191

A TANULÁS SZABADSÁGA
ÉS NÉLKÜLÖZHETETLENSÉGE ............................... 194
 AZ EMBER KÉTARCÚSÁGA

A harcos

Az em b eri m in őség a vallások tükrében

nagy vallási művek, az ókori filozófusok és történet­

írók, a középkori krónikások, a népi mondák, a re­
form (és ellenreform) képviselői, a világosság hirdetői,
a forradalmat váró és hirdető személyiségek és csopor­
tok, a világirodalom nagy alkotásai, az „igaz utat” erre
vagy arra megtalálók, mind úgy fogták fel és ábrázolták
az embert és világát, mint a jó és a rossz szüntelen ütkö­
zését. Egyúttal célul tűzték ki maguk elé, hogy megtalál­
ják és megmutassák az utat, amelyen a jó öi'ök időkre
érvényesül, és a rossz leküzdhető. Ez vélhetően meg­
egyezik az ember legfőbb vágyával, a nyugalom, a béke,
a boldogság megtalálásával. Ha ez megvalósulna, akkor
valóban „megszűnne a történelem”, mert többé nem
lenne küzdés, küszködés és megszűnne a harc. A küzde­
lem ugyanis mindig a „rossz” leküzdésére irányult, és ha
nincs rossz, feleslegessé válik a harc is. Feleslegessé vál­
na egyúttal minden szellemi erőfeszítés is, amely a rossz
leküzdésére, meghaladására irányul. Márpedig a nagy
szellemi alkotások java mindig is ezt, a rossz leküzdését
célozta.
Az ismert vallásos szövegek és a nagy befolyást gya­
korló gondolkodók, valamennyien az emberben lakozó
rosszat, a gonoszt igyekeztek leküzdeni. A rossz végig­
vonul az egész Biblián. Kezdődik a dráma a parancs
megtagadásával, amennyiben az ember éppen itt és ek­
kor indul el azon az úton, amely kiemeli az állatvilágból
azáltal, hogy „tudni” akar. Ha nem akarna, maradhatna

7
 a paradicsomban, ahol nem történik semmi, cs nem kell
tudni semmit. Az Ószövetség történetei bemutatják a
testvér gyilkost, a haszonlesőt, az elfajzott és özönvízzel
kiirtott embercsoportot, a bűnei miatt felégetett Szodo­
mát, felsorakoztatnak minden elképzelhető bűnt a csa­
lástól cs paráznaságtól kezdve a gyilkosságig. Nem véletlen,
hogy megjelent egy ember, aki az egyiptomi rabszolga­
ságból kivezetett zsidó közösséget csak úgy látta végleg
megmenthetőnek, ha szakít a hibáival, bűnös szokásai­
val. Meditált, dolgozott, ihlete támadt, és kőbe vésve rá-
bagyományozta a zsidókra, majd az emberiség nagy ré­
szére a tízparancsolatot. Ha e parancsokat akár a zsidók,
akár a többiek betartották volna, talán többé már nem is
kellett volna küzdeni a „gonosz” ellen. Ám nem tartotta
be őket senki, és manapság is csak kívánni lehet, hogy
bár betartanák.
Néhány más nagy gondolkodó is el volt keseredve az
emberi minőség megromlása, a bűnök szaporodása, az er­
kölcsi válság miatt, és ugyancsak kereste ebből a kiutat.
Fgy kínai bölcs (Kung Fu-ce) ellenszerként az emberi vi­
lágban való elhelyezkedést, egy másik (Lao-co), éppen
ellenkezőleg, az ettől való elhatárolódást hirdette, mert
úgy vélte, hogy az ember a természet része, és a termé­
szet törvényeit kell betartania. A földi nyomorúságból,
ürességből, hívságból kivezető utat kereste az a férfi is,
aki elhagyva fényes otthonát Buddha (Megvilágosodott)
lett, és tanított, tanítványokat gyűjtött, szerzetesrendet
alapított. Azt állította, hogy a test, az anyagi létezés által
okozott fájdalmaktól (születés, fejlődés, hanyatlás, be­
tegség, halál) - a többszörös újjászületés állal - csak ak­
kor lehet megszabadulni, ha megszűnik a létszomj. Más­
ként szólva az ember csak akkor nyugodhat meg, ha már
nem akar élni a szó anyagi értelmében.
Valamennyien nagy vallásalapítók lettek, hatásuk a mai
napig megállapítható, azzal együtt, hogy sem az emberi

8
minőség, sem az emberi sors nem javult meg általuk. Ami
a zsidókat illette, annyi keserűséget és bántalmat kellett el­
szenvedniük, hogy nem csoda, ha elkezdték várni a Meg­
váltót, a Messiást. Valójában már reges régóta rá vártak
Nem vallást, hanem egy gondolkodási rendszert alko­
tott Arisztotelész, a görög filozófus, aki tudományos rend­
szerében foglalkozott az emberi együttélés problematiká­
jával. Az emberi létet (is) organizmusként fogta fel, úgy
mint az anyag és az anyagot formáló, alakító aktivitás
együttesét, amely az utóbbi révén biztosítja a fejlődést.
A maga részéről éppen a fejlődés fogalmának megalkotá­
sával biztosította elméletileg a kijutást a mindenkori ba­
jokból. Ezt az elvet alkalmazta az államra is, hozzátéve,
hogy az állami szervezet (organizmus) egészségét csak
az biztosíthatja, ha egyik része sem kerekedhet a másik,
a többi fölé. Ezért az államot olyanoknak kell irányíta­
niuk, akik mentesek a túlzásoktól és hajlanak az igazsá­
gosságra. Arisztotelész hosszú távra megalapozta szinte
az összes tudomány további fejlődését, hogy az ő fogal­
mát használjuk, de míg ez csak évszázadok múlva jelent­
kezett gyakorlati haszonnal a tudományokban, a kiegyen­
súlyozott, igazságos állam máig is inkább szlogen vagy
vágy, minisem valóság.
Ami viszont a Megváltóra való várakozást illette, nem
csak a zsidóknak volt okuk, hogy rá várjanak. A felülről
vagy messziről nézve virágzó Római Birodalom át volt
szőve az uralma alá hajtott vegyes eredetű lakosság nagy
részének nyomorúságával, létbizonytalanságával, hábo­
rús megpróbáltatásokkal, a hatalmi önteltség okozta fáj­
dalmakkal. A bűnözés sem szünetelt, ami ugyan szeren­
csés módon tápot adott a római jog megszületéséhez, és
lehetővé tette a bűntények törvényes üldözését, de nem
szüntette meg a bűnözést. A „rossz” tovább élt.
Amikor a Betlehemben született és körülbelül har­
mincéves korában feltűnt férfi, Jézus elkezdte aktív életét,

9
tanítását igencsak kevesen hallották meg. Volt néhány
tanítványa, több csodálója, de életútját legalább annyira
kísérte a gonosz, mint amennyi megbecsülés kijárt neki.
Heródcs rendeletét, amely a csecsemők meggyilkolásál
célozta, csak szülei áldozatkészségének és a szerencsé­
nek köszönhetően élte túl. Legszebb éveiben feljelentet­
ték, megtagadták, elárulták, halálára szavaztak és ki­
végezték, Mindazonáltal azt hirdette, hogy magára vette
a világ minden bűnét, és általa minden bűnbánó meg­
szabadul vétkeitől. Humanista volt, aki a szegények kö­
zött vegyült el, megkívánta a jótetteket az elhagyatottak­
kal szemben, emberszámba vette a nőket, és magához
hívta a gyermekeket. Szegény emberek voltak a tanítvá­
nyai cs a követői, a jótékony szamaritánust tette követen­
dő mintává. Az Ő tanításának szellemében fogalmazta
meg később Pál apostol a kereszténység legmagaszto-
sabb elvét, amely szerint „Isten előtt minden ember
egyenlő1’. A kereszténységet utóbb éppen ez a tan tette
gyűlöletessé minden olyan áramlat képviselői előtt, akik
a másikban ellenséget akartak látni. Mindazonáltal Jézus
realista volt. Megbecsülte a munkálkodó embert, és úgy
vélte, hogy az államnak (a császárnak) is meg kell kap­
nia, ami neki jár. Nem volt valamiféle naiv, általános
megbékélésre hajló szellem. Üldözte a bűnt, szcmbeszállt
a kufárokkal, megvetette és ostorozta a farizeusokat.
Hatásukat Jézus tanai csak jóval halála után fejtették
ki. Noha Jézus követői, az első keresztények zsidók vol­
tak, a zsidók közül csak kevés vált kereszténnyé, aminek
az okát talán abban lehet megtalálni, hogy semmi okuk
nem volt rá, hogy megváltottaknak érezzék magukat. Ők
továbbra is vártak a Messiásra, és a vallásos zsidók ma is
ezt teszik. Ha felelevenítjük fejünkben a további zsidó­
üldözéseket, szétszórásukat, sanyargatásukat a középkor
nagy részében, a velük szemben érvényesített vádakat
és megkülönböztetéseket, majd némi javulást követően

10
a megújuló diszkriminációt, a híres pereket (Tiszaeszlár,
Drcyfus-per), a pogromokat és a menekülést Oroszor­
szágból, Ukrajnából és máshonnan, végül pedig a fajül­
dözést és a holokausztot - úgy e messiásváráson nincs
okunk csodálkozni.
Mindenesetre a kereszténység a zsidók helyett a Ró­
mai Birodalom elitjében, majd a perifériákon, a koló­
niákban kezdett terjedni. Hosszú útja volt, amíg elérte az
északi és az északkeleti tájakat Európában. Több akadály
támadt az útjában. A „népvándorlásnak” nevezett áradat
formájában sorra megjelentek az újbarbárok, akikről el­
mondható volt, hogy „nem ismertek se istent, se em­
bert”, hanem gyilkoltak, erőszakoltak, gyújtogattak,
mert történetesen így látták biztosíthatónak túlélésüket,
vagy így akarták megteremteni saját nagy birodalmukat.
Ebben az időben már bomlóban volt a Római Birodalom,
új központi hatalmak nem jöttek létre, és egységes szel­
lemi hatásról sem lehetett beszélni. A félnomádok meg­
jelenése Európában a magyarok megtelepedésével zá­
rult, akik honfoglalásuk után még egy ideig rémületben
tartották az akkor már jórészt: keresztény, letelepedett
nyugati népeket. Nyugaton a kereszténység igazi meg-
gyökerezésere csak akkor került sor, amikor a térítést egy
új birodalom feje, Nagy Károly magára vállalta. Ezt a fo­
lyamatot azonban megint csak a bűn kísérte, amennyi­
ben a sikert jóval kevésbé lehetett köszönni a térítők si­
kerének, mint amennyire a kardnak volt szerepe benne.
Ennek a sikernek Jézus aligha örült volna.
Ami a magyarokat illette, ők majd csak a 11. század ele­
jén kezdtek megnyugodni, és tértek át a keresztény hitre.
Szent István (Vajk, István) nagy államférfi volt, de nem
tagadható, hogy a magyarok alkalmazkodását a korabeli
nyugat-európai rendhez ő is karddal érte el. Gyilkos csa­
tákban verte szét azok táborát, akik a régi hitvilág és a
megszokott „szabadság” keretében akartak megmaradni.

11
 Időközben kialakult és megszilárdult a pápai hatalom,
az egyház szigorúan hierarchizált szervezette kezdett át­
alakulni, és már akadtak pápák, akik nem elégedtek meg
a szellemi hatalommal, hanem a világira is szemet vetet­
tek. Mi több, a felső egyházi személyek és szervezetek
kezén gyűlt a vagyon, amivel lehetett tisztességesen élni,
de visszaélni is. Számos szerzetesrend és püspökség min­
tát adott a munka terén, és terjesztette a hasznos eljárá­
sokat a termelésben, működtetett iskolát, lazaretet, gon­
dozott betegeket és szegényeket. Másutt azonban
pompában éltek, és nem sokat törődtek meg saját pap­
jaik életminőségével sem. Idők során az utóbbi maga­
tartási forma vált meghatározóvá. így érthető, hogy egy-
re-másra jelentek meg olyan közösségek, amelyek a
visszatérést hirdették meg valamilyen formában az iga­
zi, az eredeti hitelvekhez - bármit is értettek ezen. Ők
lettek az eretnekek a korábbi pogányok helyén, ami okot
adott az üldözésükre, valamint arra is, hogy vagyonukat
kisajátítsák. Mindazonáltal a „pogányok” üldözése is to­
vább zajlott, akár a zsidókat tették meg pogányoknak,
akár az oszmán-törököket. Az utóbbiak ellen, Jeruzsálem
visszafoglalása érdekében szerveződtek a szent célt kitű­
ző keresztes hadjáratok, amelyek némelyikéhez azonban
ismét csak véres tettek, zsidók elleni pogromok társul­
tak, és a keresztesek derekasan fosztogatták a lakosokat,
akiknek a földjén átvonultak. Az egyházi szervezet rom-
lására a másik választ az újonnan alakult szerzetesren­
dek igyekeztek megadni, amelyek visszatértek a szegény­
séghez, a puritán életvitelhez, és azon iparkodtak, hogy
hasznos tevékenységet fejtsenek ki a hívek számára. Eze­
ket a pápa csak hosszabb idő után ismerte el.
A keresztes hadjáratok fénykora a 11-13. századra
esett, de utoljára Magyarországon hirdetett meg 1514-
ben X. Leó pápa felhatalmazásával Bakócz Tamás eszter­
gomi érsek egy ilyen hadjáratot. Ez torkollott azután a

12
Dózsa György vezette lázadásba, amelyet paraszthábo­
rúnak szokás nevezni, de amelyben sok szabad mező-
városi polgár, kisnemes és ugyancsak sok papi személy
és diák (egyetemista) vett részt. Az érsek célja aligha­
nem az volt, hogy ha már a megelőző pápaválasztáson
alul maradt is, legalább egy nagy haditettel örökítse meg
a nevét. Dózsa vélhetően jobb paraszti létet cs nagyobb
szabadságjogokat szeretett volna biztosítani, de a neki­
vadult tömeget senki sem volt képes féken tartani. A se­
regek több földesúri otthont felgyújtottak, és két főne­
mest megöltek. Ennél csak a megtorlás volt elrettentőbb.
Figyelmeztető jel lehetett viszont az egyháziak számára
a papi személyek és az egyházhoz közel álló diákok csat­
lakozása. Jelezte, hogy egyházi körökben is nagy az elé­
gedetlenség a kialakult egyházi viszonyokkal.
A keresztény uralkodók jó része részegeskedett, fajta-
lankodott, és háborúskodása érdekében fosztogatta
alattvalóit. Nem mindenki tette ezt. Voltak mértékletes
királyok is, de a hatalmi mámoron ők is csak ritkán tud­
tak erőt venni. Ezért a középkor java része végeérhetet­
len háborúskodásban telt el, amit tarkítottak a testvérhá­
borúk. Tetézte a bajokat és szülte a babonákat a nagy
éhínséghullám, valamint a pestis-, utóbb a kolerajárvány.
A bűnbakot már az ókorban is keresték, de akkor még
valójában egy kecskebakban találták meg. A felelős kere­
sése ebben az időben általánossá vált, mert azért a ször­
nyű anomáliáért, amely a nyugat-európai lakosság nagy
részének pusztulását okozta, mindenképpen meg kellett
találni a bűnbakot. A bűnös lehetett a zsidó (esetleg más
idegen), aki megmérgezte a kutat, de lehetett már a bo­
szorkány is, aki átkokat szórt, elveszejtette az állatot
csakúgy, mint az embert. Boszorkányok népesítették be
a kontinenst, és elkezdődött üldözésük is.
Ha a magyarországi parasztlázadás jelzést adott a bel­
ső egyházi viszonyok feszültségéről, ezt nyilvánvalóvá

13
 tette Luther Márton és Kálvin János fellépése. E két mé­
lyen vallásos férfiú új egyházakat alapozott meg, ame-
lyek arra voltak hivatottak, hogy az igaz hitet képviseljék
a megromlott Rómával szemben. Luther vegyesen dolgo­
zott ki megszívlelendő téziseket, és hangoztatott merev
előítéleteket, míg Kálvin előremutató elveket fogalma*
zott meg a „szabad egyház szabad államban” szólamá­
val, a munka elismerésével, a tőkehaszon, a megtakarítás
elfogadásával. A hatalom élén a szellemi arisztokráciát
szerette volna látni. E dicséretes törekvések vezettek az­
után az évszázados reformáció/ellenreformáció küzdel­
meire, amelyek nemcsak nevezetes szellemi párbajokat
foglaltak magukban, de a reformált lelkészek elítélését,
gályamunkára való vezénylését, egyszer a katolikusok,
máskor a reformátusok elűzését földjeikről, kiűzését há­
zaikból és országukból, és okoztak olyan rémtetteket is,
mint amilyen a francia földön végrehajtott mészárlás
volt (Szent Bertalan éjszakája). A vallási küzdelem ha­
szonszerzési harccá is átváltozott, és jelentős népmoz­
gáshoz vezetett olykor egy országon belül, máskor orszá­
gok között, E küzdelemnek megszületett egy nagy jövő
elé néző szervezete is. A világon első ízben Rómában
hoztak létre egy propagandahivatalt, amelynek a felada­
ta az ellenreformáció hatásos taktikájának a kidolgozása
volt.
Ettől kezdve már nemigen volt megállás a középkori
hatalmi centrumok és a hozzájuk kapcsolódó megdönt­
hetetlennek vélt merev dogmák döntögetésében. Ugyan­
akkor azonban az emberi nem és az emberi sors meg­
ítélésében egy új minőséghez jutunk, ahol már nem a
vallás, hanem a politika a mérvadó.

14
 Az em b eri m in őség a politikai rem én y ek
és csalódások szerint

Az emberi elet cs az emberiség jövője szempontjából

a nagy fordulatot az idézte elő, hogy utópiákat melenge­
tő gondolkodók és realizmusra aspiráló tudósok egy­
aránt megtették az embert saját sorsa urának. Optimiz­
musuk abban rejlett, hogy az embert többé nem bűnös
lénynek tekintették, hanem az élővilág olyan specimen­
jének, mintapéldányának, amely tiszta lappal érkezik a
világra, (cl van ruházva a jóra való hajlammal csakúgy,
mint a kellő értelemmel is, hogy mind magának, mind
sorstársainak az életét a lehető legjobban clirányítsa, be­
rendezze.
Ha ennek a felfogásnak az eredetét keressük, vissza­
juthatunk Arisztotelészig, az időben előre haladva érint­
hetjük Aquinói Szent Tamást, majd Morus Tamást, hogy
eljussunk az itáliai G. B. Vicóhoz és a francia enciklo-
pédistákhoz. A reményeket azonban egyelőre alaposan
megkérdőjelezték a németalföldi és a Brit-szigeteken le­
játszódó véres események, mindazonáltal a megnyugtató
végjátszma mind az egyik, mind a másik esetben alátá­
masztotta a feltevést, hogy a legnagyobb konfliktusok­
nak is lehet békés, racionális megoldása. A németalföldi
északi tartományok évtizedekig tartó küzdelem árán ki
tudtak szakadni a spanyol uralom alól, és hivatalosan meg­
alakulhatott a Németalföldi Köztársaság (1609), a későb­
bi Hollandia, míg az egyelőre spanyol kézen maradt déli
tartományok bő két évszázad múltán vívták ki független­
ségüket (Belgium, 1830). Még szerencsésebb volt az an­
gol forradalmi évszázad végkimenetele. Az 1640-ben
kezdődő forradalmi harcok, amelyek a király kivégzését
cs az írek felkelésének véres leverését is magukban foglal­
ták, hogy egy katonai önkényuralomhoz vezessenek el,
végül a britek által „dicsőséges” forradalomnak elkeresztelt

15
kompromisszummal záródtak. Ennek szellemében vette
kezdetet a királyi hatalom törvényes korlátozása, vagy az
is mondható, hogy ez jelentette az alkotmányos király­
ság kezdetét.
A modern állam megalapozását eszmeileg Montes-
quieu végezte el, az optimista emberképet elsősorban
Rousseau teremtette meg. Az előbbi is bízott az ember
képességeiben, de nem ezzel, hanem A törvén yek sz elle­
m éről című alkotásával írta be nevét a modern történe­
lembe. Úgy vélekedett, hogy a törvényeket az egyetemes
nagy törvény foglalja magában, ám érvényesülése éghaj­
lattól, körülményektől stb. függ, azaz nem egyformán
valósul meg. Háromféle államot különböztetett meg:
a köztársaságot, a monarchiát és a zsarnokságot. A zsar­
nokságtól az óv meg - mondta ha a hatalmat elkülöní­
tik a törvényhozó, végrehajtó cs bírói feladatok között,
ügy, hogy mindegyik független maradjon a többitől. Eb­
ben a konstrukcióban, ha komolyan veszik, nem sok ha­
talom maradhat az államfő kezén, legyen az köztársasá­
gi elnök, király vagy császár. Montesquieu már azzal,
hogy a köztársaságot egyáltalán lehetséges államforma­
ként szóba hozta, rendkívüli merészségről tett tanúbi­
zonyságot, mivel műve megjelenése idején a köztársasági
államforma egyáltalán nem volt elfogadott. (A térképen
alig látható San Marino mellett egyedül Németalföldet
lehetett - átmenetileg - annak tekinteni, és hogy a szin­
te örökös belháboruktől és külső hadaktól zaklatott Sváj­
cot minek lehetett tartani, azt maguk a svájciak se tud­
ták volna megmondani.)
Rousscau-t akár a racionalizmus ellenfeleként is értel­
mezni lehet, de romantikája, kultúrád lenes lázadása el­
lenére mégis fontos szellemisége volt a 18. század nagy
felvilágosodási hullámának, amennyiben hozzájárult a
korábbi merev rendszerek bomlasztásához, illetve meg­
fogalmazott nagyon is ésszerű téziseket. O általában nem

16
az cszrc, hanem a természetre, az emberrel együtt szü­
lető érzelmekre és ösztönökre hivat kozott. Ezért gondol­
ta, hogy a tanulás, egyáltalán az úgynevezett kultúra
csak kárt okoz, és hogy a mesterséges nevelés helyett
a gyereket saját kezdeményezéseire kell bízni. Ennél jó­
val nagyobb figyelmet keltett azonban kortársai körében
a magántulajdon támadásával, és azzal a tételével, amely
szerint a hatalom egyedüli forrása a nép. Contrat social
(Társadalmi szerződés) című munkájában kifejtette,
hogy az emberek, a társadalmak élete egy szerződésen
alapul. A társadalom lemond jogainak, szabadságainak
egy részéről annak fejében, hogy élvezze a hatalom vé­
delmét. Amit pedig a nép adott, azt vissza is veheti. Jól­
lehet az „ellenállási jogot” a történelemben már többször
megfogalmazták, méghozzá hivatalos iratokban is (Mag­
na Charta, Aranybulla), az alkotmány szerződésként tör­
tént megjelenítése a maga idején forradalmasító hatást
váltott ki.
Sorolhatnék még szerzőket, akik valamennyien a re­
mény és az optimizmus szellemében nyilatkoztak az em­
beri minőségről és egyúttal az emberiség jövendőjéről,
de a korszellem ekkoriban egy irányba mutatott, és a vál­
tozás ellenzői egyelőre csendesek maradtak. A folyama­
tot erősítették az amerikai események, és különösen az
amerikai alkotmány elfogadása (1789), amely kifejezet­
ten a szabadság szellemének kiteljesedésére muLatott.
Kitartott, sőt felerősödött a nagy várakozás a francia for­
radalom kitörését követően, midőn minden szem való­
ban Párizs felé fordult szinte egész Európában. Az alkot­
mányos monarchia alkotmányának kidolgozása és
elfogadása csak megkoronázta a folyamatot. A bajok ez­
után keletkeztek. Elég sokan dolgoztak később is azon,
hogy a francia forradalmai „nagynak”, dicsőnek és köve­
tésre méltónak állítsák be, de a kor társak között mind
nagyobb számban voltak a változás korábbi hívei között

17
is azok, akik visszarettentek a vad tisztogatásokról, meg­
torlásoktól és a köztársaság védelmi harcait felváltó hó­
dító hadjárataitól. A forradalmár szereplők ékesszólása
a diktatúra kialakítása után már nem tudta elfedni a
mérhetetlen önteltséget, amely magával ragadta néha-
nyukat, és ami odáig fajult, hogy új idó'számítást cs új
vallási: próbáltak bevezetni. E néhány évben kiderült,
hogy az ember az ész nevében képes és kész a legirracio-
nálisabb tettekre, amelyek beleillenek akár a gonosztet-
tek kategóriájába is.
Az európai közvélemény ezúttal és ezt követően vég­
zetesen megoszlott, cs megzavarodott a politika. Napó­
leonnak legfeljebb átmeneti, alkalmi szövetségesei akad­
tak, de szinte az egész ismert világ összefogott ellene,
miközben több általa elfoglalt, értelmezése szerint sza­
badsággal megajándékozott országban lázadások törtek
ki. A spanyol ellenállók a felszabadulás jegyében nevez­
ték el magukat liberálisoknak. Orosz földön megszü­
letett a partizánháború első változata. Nagy csaták zaj­
lottak le, sok halottal és áldozattal, mígnem Európa
megszabadította magát a „szörnytől”, de nem tehette
semmissé néhány alkotását. Napóleon javára szolgált,
hogy fennmaradt a büntető törvénykönyv (Codc N apó­
leon), amely mintául szolgált hosszú ideig minden to­
vábbi hasonló alkotásnak. Jó ideig ellenállt az időknek az
általa kialakított közigazgatási apparátus és a moderni­
zált rendőrség. Jóllehet a császár ambicionálta, hogy
tudhasson minden egyes állampolgár személyisegéről és
tevékenységéről, ez egyelőre megmaradt a vágyak tár­
gyának, mivel a belügyek éber szemlélője és irányítója
nem rendelkezett a megfelelő eszközökkel egy ilyen fel­
adat végrehajtására, de nem lehetetlen, hogy Fouché
nem is törekedett a mindentudásra.
Néhány nagyhatalom főembere fejébe vette, hogy kö­
zösen biztosítják mindenütt a rend fenntartását, illetve

18
 helyreállítását, ám e törekvés csak rövid ideig vezetett
eredmény re. A társadalmi béke oly mértékben megbom­
lott, hogy a lázadás szellemén már nem lehetett erőt
venni egyszerű fegyveres beavatkozások révén. 1848-ban
megmozdult Európa nagy része. Egyszerre robbantak ki
társadalmi átalakulásra törekvő forradalmak és nemzeti
függetlenséget követelő mozgalmak. Az „esz” meg Fran­
ciaországban sem vitte sokra, mivel néhány évtized alatt
ez az ország harmadik forradalmát élte meg. Megmoz­
dultak a németek lakta területek, roskadozni kezdett a
Habsburg Birodalom, Itália lángokban állt, az állam nél­
küli nemzetek és nemzetiségek szabadságot és önállósá­
got követeltek.
A „népek tavasza” azonban őszbe fordult. A jó, a job­
bítás és a szabadság bajnokai mély pesszimizmusba,
egyesek depresszióba süllyedtek. A vereség és a hazai
megtorlások hatása alatt írta le Vörösmarty, hogy az em­
ber „sárkányfog vetemeny”, ami azt is jelentette a költő
számára, hogy nincs is remény. Ebben a légkörben szüle­
tett Madách Imre Az em b er tragédiája is, ez a már cí­
mében is pesszimista világtörténelmi dráma, amelynek
egyetlen vigasztaló sora az utolsó: „Mondottam, ember:
küzdj és bízva bízzál!” A 19. század második fele, vagy
legalább utolsó évtizedei mégis némi alapot nyújtottak a
bizakodásra, ám a mélyben nagy feszítő erők gyülekeztek.

Az em b er a m odern p olitikai ajánlatok viharában

A 19. század derekára két politikai áramlatnak már nem­

csak az elméleti feltételei, de szervezeti keretei is kiala­
kultak. Kínálták elveiket az emberiségnek a liberálisok
és a konzervatívok, A liberalizmus keretei létrejöttek
a felvilágosodás szerzőinek tevékenysége körében, és már
csak az elnevezés hiányzott ehhez. Az említett spanyol

19
kezdeményezést követően ez is hamar megszületett de
úgy, hogy magában foglalta a korai kapitalizmus idején
megfogalmazott legfontosabb közgazdasági elveket is.
Az emberi minőség meghatározása szempontjából a libe­
ralizmus legfontosabb alapelve az egyén, a személyiség
jogainak elismerése és e jogok védelme volt, alkotmány­
jogilag a hatalommegosztás álláspontját képviselte, és
követelte a közösségek jogát a szólás és a sajtó szabadsá­
gára. Nem követelte ezzel szemben az állampolgár szava­
zati jogát, sőt egyelőre megmaradt az erősen korlátozott
választójogi törvényeknél. A gazdasági alapelveknek vol­
tak - itt nem tárgyalandó - rendkívül fontos szakmai
megállapításai, de a korszakra legjellemzőbb állítása ab­
ban állt, hogy a gazdaság önálló, saját törvények szerint
működik, amelyekbe senkinek sem szabad beavatkoznia,
és legkevésbé teheti ezt a mindenkori állam. Adam Smith
híres szlogenje szerint a gazdaság ügyeit a „láthatatlan
kéz” irányítja, és a maga módján el is igazítja. E nézethez
igazodott egyébként a szabad kereskedelem elve, ame­
lyet a brit közgazdasági iskola egy része az egész világon
szeretett volna meghonosítani.
Az utóbbi állítást akár el is lehetett volna fogadni, ha
az államok és egyáltalán a politika nem avatkozott volna
be látványosan a gazdaság ügyeibe. Az állam adóztatott,
szponzorált, kezdeményezett, gyarmatosított, általában
sokat tett az infrastruktúrák kiépítése érdekében (vasút,
csatorna, posta), és részben megteremtette az iskolai fel­
tételeket a mfívelt rmmkaerő biztosítása végeit. Egy ide­
ig csak attól óvakodott, hogy beavatkozzon azokba az üz­
leti ügyekbe, amelyek a gyárak, üzemek kerítései között
bonyolódtak. Vagyis nem lépett fel a munkaerő védel­
mében, Ám ezzel a passzivitással is fel kellett hagynia,
mert bebizonyosodott, hogy a láthatatlan kéz nem gon­
doskodik az egészséges munkaerőről. Sorra születtek
a gyári törvények, amelyek korlátozták először a női és

20
a gyermekmunkát, végül egyáltalán a munkaidőt, az­
után egészségügyi rendszabályokat hoztak, előírták a kö­
telezően kiadandó szabadidőt, szorgalmazták a nyugdíj­
alapok, az egészségügyi ellátást biztosító intézmények
létesítését cs így tovább. Hozzájött ehhez az elmaradás­
ban szenvedő államok igyekezete a felzárkózásra, ami
azután még tágabbra nyitotta az állami kezdemenyezé-
sek és beavatkozások körét.
Az elmaradott országokban egyébként a szabad keres­
kedelem elvét vagy nem vették komolyan, vagy elméle­
tileg is megtámadták. Fricdrich List német közgazdász
nyíltan megfogalmazta, hogy ezt egyedül Anglia enged­
heti meg magának, míg a többiek kénytelenek megvéde­
ni saját termékeiket és terményeiket a konkurenciával
szemben. Idő múltán kiderült, hogy még Anglia sem en­
gedheti meg magának a teljes körű szabad kereskedést,
mert miután eltörölte a gabona vámot, a szigetek mező-
gazdasága mélyrepülésbe kezdett, és évtizedek munká­
ját igényelte, hogy újra rendbe hozzák.
Egyfelől kiderült, hogy a klasszikusnak tekinthető li­
berális gazdasági elvek nem alkalmazhatók tisztán, más­
felől világossá vált az is, hogy az emberek nem lettek bol­
dogabbak azáltal, hogy bizonyos jogaikat alkotmányba
foglalták, és nem javított a helyzetükön a választott par­
lamentek működése sem. Már csak azért sem - gon­
dolták sokan mert a választójogot többnyire csak tol­
dozták, foldozták, de sehol sem adták a széles tömegek
kezébe. A 19. század végén cs a 20. elején az alkotmá­
nyos parlamentarizmus elit demokráciát jelentett.
Ezek a jelenségek azt eredményezték, hogy a liberális
tábor megbomlott. Alakullak kisebb vagy nagyobb cso­
portok, amelyek hajlottak a fennálló politikai szerkezet
demokratizálására, vagyis elfogadták az általános vá­
lasztójog elvét, és hogy tekintettel legyenek az egyén in-
herens jogai mellett bizonyos csoportérdekekre, így a

21
szakszervezeti jogokra is. Ez az elmozdulás helyenként
alapot teremtett a liberális {másutt köztársasági) pártok
és a szocialista (szociáldemokrata) pártok részleges
együttműködéséhez. A liberálisok egy másik, többnyire
nagyobb csoportja viszont az általa képviselt emberi jo­
gok mellé beemelte a nemzeti (birodalmi) érdekek vé­
delmét, és támogatta a nacionalista, imperialista politi­
kákat, Ezt tette például a brit liberális párt, valamint a
német liberálisok ama tábora, amely magát nemzetinek
nevezte.
Hosszú utat tettek meg egy évszázad alatt a konzerva­
tívok is, akiknek a többsége azonban ma is hangsúlyozza,
hogy a konzervatív elvek örökösek, és mit sem változ­
nak, Ez a tétel nagyjából igaz a jelentős konzervatív gom
dolkodókra nézve, akik valóban megfogalmaztak néhány
ideál, amelyek kiállták az idők próbáját, de távolról sem
alkalmazható a konzervatív politizálásra, amely szünte­
lenül változott. A konzervatív hivatkozások többnyire
Edmund Bürke műveire irányulnak, akit életútja és gon­
dolatvilágának jelentős része alapján akár liberálisnak is
gondolhatna az ember, ha a francia forradalom elretten­
tő jelenetei nem váltják ki belőle a bírálatot a hagyo­
mányok felrúgása, az erőszak és a voluntarizmus fölött.
Nyomában járt Francois-Réné Chateaubriand, aki első
ízben használta a konzervatív kifejezést, a konzerválni,
megőrizni ige leszármazottjaként. A megőrzőknek azon­
ban azonnal két fajtája mutatkozott be a politikai élet­
ben, Egyikük Bürke szellemében elismerte, hogy szükség
van változásokra, de - tette hozzá - ezt csak megfontol­
tan szabad végrehajtani, és csak akkor, ha a társadalom
megértette a szükségességüket. Ez a folyamat egyúttal
meg kell hogy Őrizze mindazt a múltból, ami arra érde­
mes. Hamarosan megszülettek a mindenkori megőrzés­
re méltó értékek is, amelyek magukban foglalták a csalá­
dot, a kis közössegeket és a hazat. E mérsékelt áramlat

22
~ árnyalatnyi kiigazításokkal - végigkísérte a konzervati­
vizmus történetét, de befolyása az egész táborra időről
időre sokat változott,
A másik ágon azok a konzervatívok léptek fel, akik el­
lenezték a múlt minden megbolvgatását, és vissza akar­
tak rendezni mindent, amit csak kimozdítottak a he­
lyükből. Ebből eredt, hogy követelményeiket olykor a
„révolution” szóban foglalták össze, a szónak a „teljes
fordulat” (értelemszerűen: a teljes visszafordulás) jelen­
téstartalma szerint. Az ő jelszavaik közé tartozott a „ko­
rona és kard”, méghozzá a királyságnak nem alkotmá­
nyos, hanem sokkal inkább önkény uralmi formáját értve
koronán, míg a kard nemcsak a haza megvédését szol­
gálta, de a rendfenntartás eszköze is kellett hogy legyen.
Ebből az áramlatból, mintegy folytatásaként született
meg a 19. század vége felé a magát újnak, máskor radiká­
lisnak nevező konzervativizmus, amelynek helyenként
romantikus megnyilatkozásai is voltak. Az új konzervatí­
vok többnyire nem beszéltek restaurációról, és a kivétel­
nek számító Action Frangaise is a diktatúra (önkényura­
lom) egy fajtájaként óhajtott újra királyt látni a trónon.
Mindenképpen erős államot követeltek, támadták a libe­
rális kapitalizmust, a haza, a nemzet iránti szeretetet pe­
dig idegengyűlöletté és antiszemitizmussá formálták át.
Ellentétben a konzervatív alaptannal kifejezetten volun­
tarista politizálást folytattak, illetve követeltek. Az első
világháborút megelőzően ennek az áramlatnak a szelle­
mében számos mozgalom, szervezet, olykor titkos szer­
vezet keletkezett, hogy utána már politikai pártok is ala­
kuljanak.
Az állampolgárok orientációs hálóján megjelentek a
19. század második felében a kercsztényszocialisták és
kereszténydemokraták is (a keresztényliberalizmus csak
halvány jeleket adott magáról). Tanításuk több szem­
pontból hasonlított a mérsékelt konzervatív állásponthoz,

23
de kezdettől fogva megkülönböztette őket, hogy közpon­
ti kérdésnek tekintettek a szociális helyzet javítását, és
tevékenységük lényegeként a szegénység felszámolását
hirdették meg. Legfőbb céljuk az ellentétek csillapításá­
ban állt.
Számos francia, brit és német előfutárt követve Wil-
helm Emmanucl Kcttcíer mainzi érsek bizonyult a leg­
hatékonyabbnak mind a keresztényszocialista eszmék
megfogalmazásában, mind azoknak XIIL Leó pápa általi
elfogadtatásában. Az ő kezdeményezésére kezdtek talál­
kozni egymással reformpárti püspökök cs tudósok a svájci
Freiburgban (freiburgi kör), akik kidolgoztak egy memo­
randumot, amelyet egyikük Sszemélyesen vitt el Rómába.
Mindent összevéve csaknem egy fél évszázad telt el attól
kezdve, hogy Ketteler munkához látott addig, amíg a pá­
pa 1891-ben kiadta Rerum novarum kezdetű körlevelét,
amelyben a maga részéről is megismételte a társadalmi
és állami kötelezettségeket a szegény emberekkel szem­
ben, Ezzel hivatalosan is útjára engedte a katolikus szer­
vezkedéseket mind szakszervezeti, mind pártpolitikai té­
ren, szigorúan eltiltva azonban a katolikus szervezeteket
az együttműködéstől mind a liberálisokkal, mind a szo­
cialistákkal.
A gyakorlatban azonban ekkor már számos keresztény
szakszervezet működött, és pártok nemcsak alakultak,
de nagy tekintélyre is szert tettek. A legfontosabb volt
a pártok körében a német Centrum Párt, amely a német
egyesülés után tartott első választásokon már nagy frak­
cióval jelent meg a parlamentben egy olyan program­
mal, amelyet Ketteler dolgozott ki. A másik jelentős
pártnak az osztrák Keresztényszociális Párt bizonyult.
Mivel sem a liberális (republikánus), sem a konzerva­
tív vagy keresztényszocialista kormányzás nem változta­
tott érdemben a szegénységen, az új nagyvárosi tömeg
tovább kereste saját érdekvédelmét, és a szervezkedés

24
megjelent a falvakban is. Az ember egy ideje már tömeg­
ként jelent meg az utcákon és tereken, cs nem lehetett
tagadni, hogy nemegyszer jelentős hatást gyakorolt az
események menetére. Az egyik oldalon a tömegben a né­
pet fedezték fel és dicsőítették, sőt gyakran istenítették,
míg a másikon ész nélkül tomboló csőcseléket fedeztek
fel benne.
Divatba jöttek a tömegelméletek, amelyek a tömegben
megjelenő embernek új minőseget tulajdonítottak. Azt
gondolták, hogy a személyiség, mihelyt a tömeg megra­
gadja, elveszíti saját karakterét, átveszi a tömeg impulzu­
sát, és olyan cselekedetekre ragadtatja magát, amilye­
nekre egyedül, önállóan soha nem lenne képes. Gustave
le Bon, e kérdéskörben a legismertebb szerző, e képet az­
zal toldotta meg, hogy mindazonáltal a tömeg idővel visz-
szatér a megelőző, hosszú távon megismert és bejárt út­
ra. Le Bon és mások kétségtelenül megragadták a tömeg-
jelenetek egy fontos aspektusát, de túlzásba estek, ami­
kor feltételezték, hogy bárki válhat „tömegemberré55,
illetve hogy a tömeg egyféle.
Szélesebb körű vizsgálatok cs tapasztalatok szerint
csak az arra eleve alkalmas személyiségek keresik elősze­
retettel a tömeget, amelyben azután alkalomadtán fel­
szabadulnak azok a késztetéseik, amelyeket egyébként
kordában tartanak. Nagy számban vannak azonban
olyan emberek, akik megjelennek ugyan tömegrendez­
vényen, de mégsem viselkednek a „nekivadult” tömeg-
szindróma szerint, továbbá olyanok, akik kerülik a töme­
get, mert tömegiszonyban szenvednek, illetve olyanok,
akik intellektuális okokból nem vegyülnek bele egy ki­
számíthatatlan viselkedésű áradatba. Másfelől a történelem
azt mutatta, hogy a tömeg sokféle lehet. Kétségtelenül
megismerhette az emberiség a szervezetlen, romboló,
gyilkoló tömeget, de a fegyelmezett, érdekérvényesítésre
törekvő konszolidált tömeget is. A kapitalista rendszer

25
kialakulásának hajnalán a felbőszült nyomorgó emberek
gépeket tördeltek szét, vad sztrájkokat folytattak, és ezek
során nemritkán került sor véres összecsapásokra, ame­
lyekben a vesztes fél mindig a munkás lett. Később is is­
métlődtek hasonló jelenetek, főként olyankor, amikor
a tömeg valójában nem tudta, hogy mit akar, alkalmi ve­
zetőkre hallgatott, és semmiféle szervezet nem rendezte
el sorait, és nem is fegyelmezte, A szakszervezeti mozga­
lom és a munkáspártok együttesen érték el, hogy az ér­
dekérvényesítést szervezett és lehetőleg legális keretek­
be tereljék. Még ebben az időben is sor került olykor az
eredetileg célra törő és békés tömeg „randalírozására”,
de ennek már rendszerint sajátos oka volt, többnyire az,
hogy a tüntetőket vagy a szónokot hallgató tömeget a ha­
talom részéről provokálták. Később mindenesetre fel­
bukkantak azonban olyan újfajta tömegek is, amelyeket
megszerveztek, irányítottak, és amelyek „fegyelmezet­
ten1’ ütöttek, vertek és pusztítottak.
A szervezett érdekérvényesítő küzdelemig hosszú út
vezetett. Szocialista elveket az ókortól kezdve sokan
megfogalmaztak, és Kari Marx társadalomfilozófiai rend­
szerének megvoltak a közvetlen előzményei is. Mind­
azonáltal a modern munkásmozgalom az ő ideái mentén
kezdett kibontakozni, és őt tekintette ideáljának - leg­
alábbis a látszat szintjén. Mindenesetre kétségeket vet
fel a t ény, hogy a Kommunista, kiáltvány megjelenése és
a kommunizmus meghirdetése ellenére egyetlen magát
kommunistának nevező párt sem alakult. Szocialistának,
szociáldemokratának vagy munkáspártnak nevezték ma­
gukat, de kommunistának még véletlenül sem. A leg­
rövidebbre redukálva, Marx kínálata abban állt, hogy a
kapitalizmus fejlődését szükségszerűen kísérő belső el­
lentétek odáig fajulnak, hogy a dialektika szellemében
robbanásra (forradalomra) kerül sor, amely megnyitja az
utat az egész társadalom boldogsága előtt. A K om m unis­

26
 ta kiáltvány szerint e törvényszerűséget az egész emberi
történet igazolja.
A munkáspártok szervezőinek viszont a 19. század vé­
ge felé vélhetően nem az volt a benyomásuk, hogy érle­
lődne a dialektikus fordulat. Mi több, alighogy megala­
kult a II. Internacionálé (1889), amely már működő és
szervezett életet élő pártokat tömörített, amikor egy német
szociáldemokrata vezető, Eduard Bernstein megtámadta
az egcsz forradalmi elméletet. Az angolok hallgathattak,
mert sosem fogadták el, Franciaországban viszont harc
dúlt a valóságos marxista szárny vezére, Jules Guesde és
a nemzeti integrációt hirdető Jean Jaurés között. A refor­
mistáknak, akik Marx tanait revízió alá vették, megvol­
tak a társaik minden európai pártban. Az 1903-ban el­
fogadott magyar pártprogram megjelenítette ugyan a
forradalmat, mint a távoli jövő csillagát, de leszögezte,
hogy ebben az országban nem a kapitalizmus léte, ha­
nem a hiánya okoz problémát.
A szegény embernek, ha saját körein belül akart ma­
radni, máris fejtörést okozott, hogy vajon a keresztény
szakszervezetek és pártok hívó szavára hallgasson, eset­
leg támogassa inkább a reformokat követelő szocialistá­
kat, vagy forradalmi szlogeneket kövessen, itt tartottak
a dolgok, amikor kitört a háború, és az ember átalakult
katonává.

A katona keserv ei és rem én y ei

A háború híre nagy lelkesedést váltott ki mindenfelé,

ahol elrendelték a mozgósítást. A német városokban ha­
talmas tömegek gyűltek össze, hogy előre ünnepeljék
a várt győzelmet, és ezúttal a hatalomnak nem volt ki­
fogása a tömeggyűlések ellen. Fel virágozott zubbonyok,
kendőt lobogtató rokonok, mozdonyfütty, és elindultak

27
a katonák a néhány hónapos kalandnak képzelt háború­
ba* Nem ttidták, hogy evekig tartó menetelések, futó­
árok-élet, rohamok és visszavonulások, sebesülés, rok­
kantság vagy’ egyenesen a halál vár rájuk.
Egy két kivétellel a pártok osztoztak a lelkesedésben,
és a szocialisták is félretették internacionalista jelszavai­
kat, elfelejtették korábbi béke fel hívásaikat, és csatlakoz­
tak a nagy nemzeti ügyhöz. A győzelem azonban mind
távolabbra került. Minden frontszakaszon rossz volt az
ellátás, mindenütt súlyos hiányok mutatkoztak az után­
pótlás szállításában, és nem volt kielégítő az orvosi szol­
gálat, a gyógyszer- és kötszerkészlet sem. Sok sebesült
halt meg e hiányok miatt, akinek azonnali és megfelelő
beavatkozás esetén nem kellett volna. Sokszor a ruházat
sem volt megfelelő, mert selejtes vagy vékony volt a zub­
bony, beázott a bakancs. A legrosszabb ellátásban vélhe­
tően az Orosz Birodalom katonái részesültek. Sokszor
még fegyverük sem volt, amikor elindították őket a front­
ra, és azt a parancsot; kapták, hogy szerezzenek puskát az
ellenségtől, vágj" várják meg, amíg halott baj társuk kezé­
ből kihull a fegyver. Ennek a szükségállapotnak felelt
meg az ellátás lőszerben és élelemben egyaránt*
Előbb vagy utóbb mindegyik hadseregben felütötte fe­
jét a lázadás szelleme. A kormányok részben üdvözölték
a hadsereg vezetése által elrendelt vagy automatikusan
bekövetkező megtorlásokat, részben ígéretekkel igyekez­
tek csillapítani az elégedetlenséget, és gátat vetni a szö­
késeknek. A szökések többnyire a másik oldal fogoly­
táborai felé irányultak, mert még mindig jobb volt
fogolynak lenni, mint meghalni. Az egykor lelkes és ba­
bérokra vágyó katonaemberek között mind többen döb­
bentek rá, hogy nincs értelme nemcsak saját életük koc­
káztatásának, de annak sem, hogy megöljék azt a másik
embert, aki - eltekintve az egyenruhájától és a parolijá­
tól - ugyanolyan ember volt, mint ők maguk. Tűzszünet

28
idejcn már beszéltek is egymással, hogy azután parancs­
szóra újra csak tüzet nyissanak arra a fiatalra, akivel az
imént szót értettek valamiben.
A kormányzó pártok ígéreteinek ebben a lelkiállapot­
ban nagy szerep jutott. Mit lehetett ígérni? Elsősorban
választójogot, és hozzá lehet tenni, hogy ezt több állam­
ban be is tartották. Az általános választójog bevezetése
sokfelé megtörtént, de a demokrácia fellegváraként emle­
getett Franciaországban cs Svájcban egyelőre hallani sem
akartak róla. Ez a gesztus azonban több országban nem
váltotta be a hozzáfűzött várakozásokat, mivel a demok­
ratikus jogok gyakorlásának nem volt hagyománya sem
az elitekben, sem a választók nagy tömegeiben. A másik
rendszeresen elhangzó ígéret a földmizcria megszünteté­
sére irányult, de azt szinte sosem tette hozzá a nyilatko­
zó, hogy ez gyakorlatilag mit jelent majd. A hadseregek
zömét falusiak alkották, és ők azt gondolták, hogy tisz­
tességes szolgálatuk, halált megvető bátorságuk fejében
hazatérve földet kapnak. Összességében az mondható,
hogy a munkások többnyire megkapták a választójogot,
a falusiak viszont vagy nem kaptak földet, vagy’ nem kap­
tak eleget, vagy - felszerelés, tőke, infrastruktúra hiá­
nyában - nem tudták igazán hasznosítani, amit kaptak.
Volt egy állam, amelynek az ura, a cár, nem ígért sem­
mit. Noha erre már sokan biztatták, IL Miklós cár elzár­
kózott minden reform és annak még a kilátásba helyezé­
se elől is. Míg ő hallgatott, az orosz szociáldemokraták
baloldali szárnyának, a bolsevikoknak az agitátorai ígér­
ték meg mindazt, amit az állam megtagadott. Az orosz
hadsereg nem annyira technikailag, mint inkább embe­
rileg omlott össze.
Amikor a háború befejeződött, a katonák úgy tértek
vissza, hogy szemük hozzászokott a halálhoz, lelkűk
a gyilkoláshoz. Elfelejtették, hogy mit jelent a család,
a szeretet jó, ha a baj társra kiterjedt, nem tudták, hogy

29
milyen az étkezés egy terített asztal mellett, szexuális ki­
elégüléshez vagy erőszakkal, vagy bordélyban juthattak.
Mi várta otthon őket? Jobb esetben azonnal bevitték
őket egy laktanyába, és közölték, hogy várjanak sorukra*
A leszerelési procedúra hónapokig elhúzódott. Rosszabb
esetben a katonák nem jutottak el a kaszárnyáig, hanem
pénz nélkül próbáltak meg saját erőből haza vergődni,
ami súlyos atrocitásokkal járt együtt, vagy megrekedtek
egy félkatonai alakulat szolgálatában, amiből mindenütt
bőven akadt. Honvédő, honmentő, nemzeti, nép- stb. őr­
ségek keletkeztek, katonatanácsok alakultak, majd több
országban tiszti különítmények jöttek létre. A rokkan­
takról egyes országokban viszonylag rövid időn belül
gondoskodtak, másutt azonban sorsukra hagyták őket,
úgyhogy nekik is minden okuk megvolt rá, hogy elége­
detlenségüket az utcán nyilvánítsák ki.
A háború mindent megváltoztatott, amit addig az
életről és az emberről tudni lehetett. Az ésszerűség meg­
valósulásának reménye füstté és köddé vált, kiderült,
hogy az ember gyári méretekben képes gyilkolni, és hogy
a nagy eszmék, amelyek a szabadság, egyenlőség, testvé­
riség szellemében fogantak, nem érvényesek az ember­
lakta bolygón. Már csak az hiányzott, hogy új politikai je­
lenségek megtámadják és szétzilálják az addig kialakult
és működő pártszerkezetet.

Tám adások a. p á r [struktúra és a szabadságjogok ellen

Csekély időbeli eltéréssel két oldalról érte támadás a meg­

szokott pártstruktúrát. Balról Lenin és a bolsevikok, jobb­
ról a fasiszták, majd számos társuk, s közöttük a nemze­
tiszocializmus intézte a rohamot* Ezek az áramlatok
előbb vagy utóbb rendszerváltásokat is elértek, és merő­
ben új államszerkezetek kialakításához járultak hozzá.

30
 Vlagyimir Iljics Lenint a nyugati szocialista pártokban
ismerték a háború előtt is, de radikális nézeteinek nem
tulajdonítottak jelentőséget. Igazság szerint még az orosz
titkosrendőrség sem törődött sokat a bolsevik emigrá­
cióval, mert kisebbnek, jelentéktelenebbnek vélte, mint
a nagyobb létszámú és veszélyes terveket melengető
eszereket. Ami Lenint illette, a Zimmcrwaldba, majd
Kienthalba összehívott baloldali szociáldemokrata tár­
gyalás részvevői sem fogadták cl javaslatát a forradalom
kirobbantására, holott többnyire olyan emberek voltak,
akik később kommunisták lettek. Mindenesetre 1917 ele­
jén, amikor a cár lemondásra kényszerült, és Oroszor­
szág elindulni látszott egy politikai értelemben normális
irányba, Európában aligha akadt ember, akinek akár ál­
mában megfordult volna, hogy a bolsevikok újabb fordu­
latot tudnak majd végrehajtani.
Mint tudjuk, a hihetetlen megtörtént. Hatása minde­
nütt óriási volt, de különösen az európai szocialista pár­
tokra nézve járt végzetes következményekkel. Fájdalmas
szakításokra került sor 1917 és 1921 között, amely folya­
mat mindenütt oda vezetett, hogy a reformisták és a for­
radalmárok különváltak. Az utóbbiak száma éppen az
oroszországi siker hatására nőtt meg. Miben állt a siker?
Végre tudták hajtani az első olyan győztes rendszerváltást,
amelyet proletár forradalomnak neveztek el. A forrada­
lom fogalmánál meg kell állnunk. Mit lehet egyáltalán
forradalomnak nevezni? Ha olyan gyökeres rendszer-
váltás a forradalom, amely átalakítja az állam szerke­
zetét, az állampolgár státusát és jogait, a gazdálkodás
módját, akkor 1917 októbere valóban forradalom volt.
Ebben az értelemben azonban Mussolini is, Hitler is
joggal beszélt forradalomról, mert a váltás, amelyet vég­
rehajtottak, megfelelt a fenti feltételeknek. Ezzel szem­
ben felvethető, hogy vajon egy forradalomhoz nem szük­
séges-e az állampolgárok nagy részének a részvétele,

31
és ha ezt megfogalmazzuk, úgy e feltételnek a „Nagy
Október” aligha felelt meg. Tüntető tömegek nem jelen­
tek meg Pétervár utcáin, a Téli Palotát nem kellett meg­
ostromolni, csak ki kellett várni az alkalmas pillanatot
a bemasírozásra és az ott található miniszterek letartóz­
tatására, A későbbiekben viszont polgárháború zajlott,
amelyet mindkét oldalon katonai erők irányítottak és
zömében ők is vívtak- Ezzel szemben Mussolini és Hitler
nem hazudott, amikor azt állította, hogy jelentős vagy
- a német esetben - egyenesen óriási a tömeg támogatá­
sa, Ennek ellenére a hatalom bebiztosítása érdekében
mindketten cselhez folyamodtak- Mussolini addig ismé­
telte, míg elhitette a „római menetelést”, amely nem
történt meg, ő mégis a váltás, a „forradalom” döntő ele­
mévé nevezte ki, Hitler viszont a Reichstag épületének
felgyújtásából profitált, hogy elérje a korlátlan felhatal­
mazást a náci diktatúra kialakításához. Mindazonáltal
nem kétséges, hogy az út ehhez alkotmányosan nyílt
meg, amennyiben a választások eredményei alapján jött
létre az első, még koalíciós kormány, és foglalta el a ve­
zető posztot Hitler, egyelőre a köztársaság kancellár­
jaként.
A fentiek szellemében kijelenthető, hogy a „forrada­
lom” vélhetően nem feltétlenül az az előkelő és dicsősé­
ges fogalom, mint aminőnek sokáig gondoltuk, illetve,
ha fenn akarjuk tartam a használatát, hozzá kell ten­
nünk, hogy csak akkor érvényes, ha a nagy átalakítás „jó”
irányban történik, de azt is meg kell mondanunk, hogy
szerintünk mi a jó irány Ezen az úton nyilvánvalóan
a fejlődéselméletek sűrűjébe jutunk. Maradjunk egyelő­
re annyiban, hogy jó az olyan irány, amely jó az ember­
nek, mert javítja általános állapotát, növeli jogbizton­
ságát, tágítja cselekvési körét, szabadságát- Vélhetően
megbízhatóbb eredményhez jutunk, ha egy jelenséget
nem aszerint vizsgálunk, hogy minek nevezték el az irá-

32
nyitói vagy azok, akik a hasznát élvezték, hanem a jelen­
ség tulajdonságai és következményéi alapján.
Marxszal kapcsolatban gyakran elhangzott, hogy ő a
hegeli dialektikát lejéről a talpára állította. Leninről vi­
szont azt lehet megállapítani, hogy a marxi jóslatot meg­
fosztotta eredeti értelmétől. Marx a fejlett, mi több,
túl fejlett kapitalizmus kereteiben feltételezte a dialekti­
kus fordulatot, a termelőeszközök kisajátítását a társada­
lom tulajdon nélkül szenvedő része által, olyan körülmé­
nyek között, amikor e többség már eljutott a működtetés
tudományának ismeretéhez. Az orosz társadalom ennek
a közelében sem járt 1917-ben, és ennek ellenkezőjét Le­
nin sem állította. Úgy vélte, hogy Oroszország mint az
imperializmus leggyengébb láncszeme, ennek ellenére is
megérett egy olyan nagy beavatkozásra, amelyet a prole­
tariátus helyett - amely ebben az országban még csak
szórványokban volt jelen, cs nagy része nemcsak tudat­
lan, de írástudatlan volt - egy értelmiségi elit hajt végre.
A kitüntetett elitet a bolsevik vezérkar alkotta, amely
azután nemcsak a fordulatot hajtotta végre, de a hatal­
mat tartósan m égis szervezte.
Megvalósult a nagy ígéret, és sokan hitték, hogy végre
a boldogság kék madara megpihen. Többé nem száll to­
va. Főként külföldön reménykedtek viszonylag sokan eb­
ben, mert a hazai állampolgárok három éven át hadak
fosztogatásait és kegyetlenkedéseit szenvedték el, szinte
azonnal működni kezdett a terror, létrejöttek az első
kényszermunkatáborok, ezrével végeztek ki „ellenséges”
személyeket, és százezrek pusztultak éhen. Az ember ott
állt, kezében a győzelemmel, cs nyomorultabb volt, mint
valaha. Az általunk vizsgált szempontokból nem érde­
mes részletezni a bolsevik, majd sztálini rendszer mű­
ködését, ennek elrettentő és néhány vonatkozásban
mégis pozitív oldalát (mobilitás, iskolázás, egészségügyi
ellátás stb.), mivel egyvalami bizton állítható. Az, hogy

33
ez a rendszer nemcsak a megváltást nem hozta magá­
val, de követendő modellt sem teremtett történelmi ér­
telemben.
Ez a maga idején azonban távolról sem jelentette,
hogy ne lettek volna követői igencsak szép számban.
Mindazok, akik a szocialista táborban a forradalom, le­
hetőleg a mielőbbi forradalom hívei maradtak, valamint
a nagy tettet távolról, a nyugati világból szemlélő értel­
miségiek tekintélyes és nemegyszer magasan kvalifikált
személyiségei követték a hívó szót. Létrejöttek a kommu­
nista pártok, megalakult a harmadik, a kommunista pár­
tokat tömörítő Internacionálé, és a kommunisták több
nyugati országban jelentős parlamenti sikereket értek cl.
A választójog éppen ebben az időben terebélyesedett
ki Európa nagy részében, és a régi, valamint az új szava­
zók nagyobb kínálatból választhattak, mint bármikor ezt
megelőzően. Nemcsak a kommunista pártok jelentek
meg a szavazólapokon, de velük egy időben felírták a ne­
vüket arra szélsőjobboldalinak nevezett pártalakulatok
is. Mussolini már 1919-ben elindult a választásokon, és
ha akkor még kudarcot is vallott, hamarosan bevonulha­
tott az alsóházba. A Nemzetiszocialista Német Munkás­
párt (a I-íitler-párt) ugyan nem tudott megszólítani szá­
mottevő szavazót egészen 1928-ig, de a gazdasági válság
meghozta számára az áttörést. A világot, és benne Né­
metországot elárasztotta az aggodalom. Milliók marad­
tak munka nélkül, milliók kényszerültek beszüntetni kis­
vállalkozásukat vagy lehúzni a redőnyt boltjuk, üzletük
bejárata előtt. Úgy érezték, hogy hagyományos pártjaik
becsapták, de legalábbis elhagyták Őket, cs annyiban
sokszor igazuk is volt, hogy a liberálisok, a hagyományos
konzervatívok és a szocialisták többnyire nem tudtak
megküzdeni az árral, de még csak használható javasla­
tuk sem volt a válság megfékezésére. Akadtak azért kivé­
telek. Skandináviában, Svájcban, Nagy-Britanniában új

34
kurzus vette kezdetét (Franciaországban is történt erre
egy kísérlet, de kudarcot vallott), és ezekben az orszá­
gokban a szélsőjobboldali rendszerváltás el is maradt.
Az új trend keretében végbement változásokra még visz-
szatérek.
Európát elárasztotta a kétségbeesés, és ennek nyomán
elárasztották a diktatúrák* Volt közöttük egy éjszaka
alatt lebonyolított puccs eredményeként kikiáltott rend­
szer, volt olyan, amely egy katonai diktatúrából fokoza­
tosan nőtt ki, egyikük véres polgárháború következmé­
nyeként létesült, másokat a királyi elhatározás keltett
életre. Az új diktatúrák a régi önkényuralomtól főként
abban különböztek, hogy megvoltak az eszközeik ahhoz,
hogy átfogják az egész társadalmat, és rátenyereljenek az
emberi tevékenység minden szegmentumára, beleértve
ebbe a magánéletet is. Németországban súlyos anomá­
liát jelentett, ha valakinek a házastársa nem a megfelelő
„fajból” került ki, vagy ha rendszeres templomba járó
ember hírében állt. A diktatúrák magtik szerették meg­
szabni, hogy milyen művészetben gyönyörködhet az
alattvaló, mit gondolhat a történelemről, az irodalomról,
hogyan szórakozhat. Mindegyik kiemelte az „ellensége­
ket”, és őket perben elítélve vagy egyszerű közigazgatási
eljárás útján megbüntette. A nemzetiszocialista rendszer
végül rá támadt az egész uralma alá került övezetben
a zsidókra, és milliószámra kiirtotta őket.
Egy kérdésre a náci rendszer vonatkozásában még ér­
demes kitérni. Ez volt az egyetlen, amely saját elméleté­
ben látványosan felmondott az emberi egyenlőség elvé­
nek. Míg a Szovjetunióban a valódi ellenfelet, majd az
ellenségnek bélyegzett embereket és csoportokat üldöz­
ték, tekintet nélkül az üldözött vallására, nemzetiségére,
addig Németországban íildözendővé váltak egész cso­
portok, anélkül hogy bármilyen ellenséges tevékenysé­
get kifejtettek volna, vagy ilyet akár a nyakukba akartak

35
volna varrni. A nácik megtagadták az emberi minőség
egységének elismerését, és ezen az alapon osztották fel
az emberiséget kiirtandó (zsidók, feketék, ázsiaiak), szol­
gaságra való (főként szlávok), megtűrt (nem germán ár­
ják) és végül magasrendű (germánok) csoportokra.
Lehetséges e rendszereket rangsorolni abból a szem­
pontból, hogy melyek voltak „totálisak”, melyek valame­
lyest lazább szerkezetűek. Osztályozhatjuk Őket aszerint
is, hogy működött-c a kereteikben valamiféle korlátozott
parlament, de abban valamennyi megegyezett, hogy rá­
támadt az elemi emberi jogokra. Az egyik „totálisan”,
a másik részlegesen. A szovjet cs a nyugati diktatúrák
között a legfőbb különbség abban állt, hogy míg az orosz-
országi állampolgárok az egyik nyomorúságból és jogta­
lanságból egy másikba, bár kétségtelenül keményebb
erőszak uralma alá jutottak, addig a nyugati diktatúrák­
ban elvesztettek mindazt, amit évszázadok alatt a jogki­
terjesztés terén elértek.
A nagy átalakulásnak megvoltak a kihatásai a nemzet­
közi kapcsolatrendszerekre és a nemzetközi sulyok el­
oszlására is. Ami az elsőt illette, a gazdasági világvál­
ság legsúlyosabb következménye volt, hogy az Amerikai
Egyesült Államok, amely az 1920-as években is csak
pénzügyi eszközökkel befolyásolta a világ többi részének
fejleményeit, ezúttal, a világválság hatására, minden vo­
natkozásban izolációba vonult, és az elnök, Franklin D.
Roosevelt majd csak 1938-tól mutatott érdeklődést az
európai politikai ügyek iránt. Túl későn és túlságosan
gyengén ahhoz, hogysem befolyásolhassa az új világhá­
borúhoz vezető folyamatot. A második nagy csapást Né­
metország kivonulása jelentette a Népszövetségből és a
Leszerelési konferenciáról. Mindkét szervezet megbé­
nult, és ettől kezdve nemcsak leszerelésről nem lehetett
illúziókat szőni, de kilátástalaniiá vált, hogy a Népszö­
vetség bármilyen konfliktusba érdemben be tudjon avat­

36
kozni. Tliomas Woodrow Wilson elnök egyetlen nemzet­
közi alkotása gyakorlatilag már ekkor megadta magát,
még ha tengette is az életét egy ideig.
Miután kiderült, hogy az európai hatalmak lényegé­
ben véve szótlanul eltűrik a megkötött békeszerződés so­
rozatos megszegését (általánosan kötelező katonai szol­
gálat, 1935; a semlegesített Rajna menti övezet katonai
beolvasztása, 1936), Németország vált a nemzetközi vh
szó nyolc irányítójává. A két legerősebb hatalom, Nagy-
Britannia és Franciaország kormányai szótlanul eltűrték
cselekményeit, egy középhatalom, Olaszország a szövet­
ségese lett, egy harmadikat, Spanyolországot lekenvere-
zett azzal, hogy segítséget nyújtott a Franco vezette
nemzeti erőknek A közép- és kelet-európai, valamint
a balkáni országokat ugyan különböző elbírálásban ré­
szesítette, de mindegyiküket sikerült függő vagy kiszol­
gáltatott helyzetbe hoznia. A lengyelekkel átmenetileg
„kiegyezett”, Csehszlovákiát fokozatosan izolálta, Auszt­
riára súlyos politikai nyomást gyakorolt, Magyarorszá­
got, Romániát, Jugoszláviát és Bulgáriát mezőgazdasági
exportjuk megvásárlásával hozta függő helyzetbe. Hitler
úgy vélte, hogy minden feltétel kialakult ahhoz, hogy el­
kezdje hódításait. Ausztria megszállása, majd Csehszlo­
vákia feldarabolása csak azért nem vezetett az új háború
kirobbanásához, mert nem volt, aki ellenálljon. Az oszt­
rákok és a csehek ezzel vélhetően azért nem kísérletez­
tek, mert jól tudták, hogy nem találnának szövetségesre.
A brit cs a francia politika mindenesetre hiába próbál­
kozott engedményekkel útját állni a vérzivatarnak, Hit­
ler világhatalmi álmait nem tudta megfékezni. Hitler és
rendszere esetében a világ egy olyan emberi minőséggel
találta szemben magát, amelyre ugyan voltak már pél­
dák a világtörténelemben, de e minőség sosem tett szert
még akkora hatásrádius2ra, mint ebben az esetben. Hit­
ler, ha úgy tetszik, az „akarat diadalát” juttatta érvényre,

37
másként szólva sikerült neki egy voluntarista - egyébként
narcisztiktis és paranoid - személyiség irreális ideáit cs tö­
rekvéseit átvinnie egy óriási közösségre (Németországon
kívül is bőven voltak ebben az időben Hitlcr-rajongók).
Felsorolhatjuk az összes manővert, amellyel a nácik elér­
ték a németek nagy részének elismerését. Rámutathatunk
az ellenjavaslatok hiányára, a nemzeti nagyság hízelgő
hangoztatására, az egyenlőség képmutató morzsáira
(cgyencbcd, közös szórakozás, sportolás stb.) és a jelentős
külpolitikai sikerekre, ám ha ezekhez nem tesszük hozzá
Hitlernek, ennek a nagyon is kisszerűnek, átlagosnak és
szürkének tűnő személyiségnek az egyéni kisugárzását,
manipuláló és taktikai képességét, akkor csak áltatjuk ma­
gunkat. Egy új speciment kellett megismernie a világnak,
egy olyat, aki az irreálisát a végletekig képes hajszolni, és
ehhez a végóráig megkapja a támogatást.
Súlyos tanulság, amit az enyhít, hogy a nem reális cél
megmaradt a képtelenség világában. Végül mindenki
kész volt észbe kapni. A késlekedők és engedményekkel
operálók megértették, hogy az ő bőrükre is megy a játék,
a végletekig taktikázó Sztálin saját országa területén ta­
lálkozott szembe a támadóval, és mindenki rájött, hogy
bármennyire is szeretné elkerülni, nincs más kiútja,
mint hogy összefogjon a másikkal, akár bízik benne, akár
nem. Mivel a Wehrmacht letarolta Nyugat-Európa nagy
részét, jókora részt elfoglalt Közép- és Dél-Európában, az
el nem foglalt országok pedig vagy szövetségesei lettek,
vagy legalább engedelmesen szállítoltak neki, a kél szél,
Nagy-Britannia és a Szovjetunió nem tehetett egyebet,
mint hogy kezet nyújtson egymásnak. Az Egyesült Álla­
mok számára sem volt más út, mint beállni e szövetség­
be, ha el akarta kerülni, hogy az egész európai kontinens
német igazgatás alá kerüljön.
Midőn ez történt, a Keleten elkövetett német atrocitá­
sokról még csak kevés hír jutott el a nyugati kormányok­

38
hoz, és a nagy üldöző hadjáratok tulajdonképpen nem is
kezdődtek el. A nagy volumenű emberirtás a Szovjetunió
megtámadása után vette kezdetét. Az immár bőségesen
ismert rcmtetteknek vizsgált témánk szempontjából el­
sősorban azért nagy a súlyuk, mert igazolják, hogy az
ember valóban lehet az ember farkasa, vagy - mint a ma­
gyar költő írta - viselkedhet „sárkányfog veteménykent”.
Az ember története azonban nem merült ki a viták­
ban, összecsapásokban, harcokban és gyilkosságokban.
Volt e történetnek egy másik vonulata is, amely előtt az
út cppen azáltal tárult ki, hogy a szörnyet sikerült láb­
hoz kényszeríteni.

Az emberi szolidaritás, a másik arc

A vallások

A primitív közösségek tiszteletben álló védelmezői, akár

egy számukra fontos állatról, madárról vagy égitestről
volt is szó, nemcsak arra voltak hivatottak, hogy a közös­
séget óvják a veszedelmektől és segítsék elemi szükség­
leteinek kielégítésében, de egyúttal kifejezték a közösség
összetartozását. Tagjai tudatában voltak annak, hogy
csak együtt boldogulhatnak. A fennmaradásukat biztosí­
tó vadászzsákmánvt akkor tudják megszerezni, ha össze­
fogva, egymást segítve lépnek fel. Rájöttek, hogy az élel­
met úgy tudják biztosítani, ha annak előállításában
mindenki részt vesz a maga módján. Megértették, hogy
a készletet megfelelően el kell osztaniuk. Küzdöttek ugyan
egy másik közösség ellen, ha létükben veszélyeztetve
érezték magukat, másrészt azonban egymás között érvé­
nyesült az összetartozás érzülete.
A már bonyolultabb társadalmakban az új vallások
(görög és római) sok istenséget tételeztek fel, már csak

39
azért is, hogy minden emberi vonatkozásnak és foglalko­
zásnak legyen pártfogója. A társadalom szofisztikálódá-
sának megfelelően az istenek (és félistenek) száma is
nőtt Ok nagyjából ugyanúgy viselkedtek, mint az embe­
rek. Becsapták, átverték egymást, intrikáltak, ám ugyan­
akkor mégis védték a védendőket, és alkalomadtán a kö­
zös cselekvésre is képesek voltak, már csak azért is, mert
egy nagy családot alkottak, és közös volt az otthonuk.
Kommunikáltak egymás között, megbeszéltek a teendő­
ket. Amikor egy görög állam, vagy később a Római Biro­
dalom vezetői azon kezdtek gondolkodni, hogy miként
lehetne igazságosabbá tenni, törvényes alapokra helyez­
ni az emberek életét, - kimondva vagy hallgatólagosan -
segítettek ebben az istenek. A bölcs Zeusz, a görög mi­
tológia főistene óvta a tulajdont, a törvényt, a rendet, az
igazságot, és az utóbbiban segítségére volt Diké, az igaz­
ság istennője, A rómaiaknál ehhez hasonló szerepet Ju­
piter, illetve Justitia töltött be.
Amikor Mózesnek sikerült az egyiptomi zsidók egy ré­
szét rávennie, hogy kövessék őt, nem azért tette ezt,
mert érdemteleneknek látta őket a szabad életre, hanem
éppen ellenkezőleg, azért, mert úgy gondolta, hogy ezt
megérdemlik. A nagy megpróbáltatásokkal járó hosszú
menetelés során akadtak ugyan súlyos problémák, de
a menekülők azért érkezhettek el az ígéret földjére, mert
közösségként viselkedtek.
Jézus - az Újszövetség szerint - távolról sem vélte bű­
nösnek az egész emberiséget, hanem a jók kedvéért
akart mindenkit megmentem. Szavai szerint nem gon­
dolta, hogy az emberiség latrokból, farizeusokból és ku-
fárokból állna, hanem úgy látta, hogy vannak közöttük
elmélkedők, imádkozok, munkálkodók, szamaritánusok,
egyszóval, olyan emberek, akik kaphatók a jóra. Tanítvá­
nyai ugyan követtek el hibákat, sőt bűnöket is, de mégis
összetartottak, és jót akartak nemcsak maguknak, de

40
másoknak is. Nem tudni, hogy pontosan mikor és hogyan,
de csak kitartásuk, áldozatvállalásuk cs együttműködé­
sük tette lehetővé a császárság kemény üldözése köze­
pette, hogy útjára indítsák a keresztény vallást. Az őske­
resztények közösségeit összetartotta a közös hit, a közös
sors, a közös szegénység.
A sötétnek mondott középkort sem kizárólag a véres
hódítások, csaták, kegyetlen bűnözések és még kegyetle­
nebb megtorlások jellemezték, hanem a nagy építészeti
vállalkozások is, amelyek együttműködés nélkül nem ve­
zethettek volna a katedrálisok, templomok, védelmi fa­
lak és várak létrejöttéhez, majd a „lovagi” szellem, amely
nem kizárólag a nőket dicsőítő énekekben jutott kifeje­
ződésre, de kezdete volt a „fair play” gondolatának is.
A korai szerzetesrendek tevékenységéről már volt szó,
arról viszont még nem, hogy jótékony munkálkodásukat
azért fejthették ki, mert önmagukban zárt közösségeket
alkottak, annak minden szigorú, olykor kevés hé szigorú
szabályai között. Ez tette lehetővé azt is, hogy hozzálás­
sanak az ókorból fennmaradt szellemi értékek menté­
séhez, fordításához, ami nélkül az európai civilizáció,
a nyugati kultúra nem alakulhatott volna ki.

M egegyezési folyam atok

és azok elpusztítása a politika által

A kora kapitalizmust a ma már szinte felfoghatatlan nyo­

mor, túldolgoztatás, a szegénységbe süllyedt emberek,
nők, gyerekek kizsigerelése, a másik oldalon lázongások,
dühkitörések kísérték. Egymást érték a sztrájkok, kizárá­
sok, rendőri és katonai fellépések, és az utóbbiakból még
az 1930-as évekre is jutott (Magyarországon és Svájcban).
Mindazonáltal abban az időben, amikor az osztályharc
elve terjedni kezdett, más hang is megszólalt. Miután

41
Marx és követői az osztályharc örökkévalóságát és a so­
ron következő forradalmi megrázkódtatást hirdették
meg, egy „anarchista”, az Oroszországból Nyugatra emig­
rált Pjotr Kropotkin herceg, elismerve, hogy az emberi­
ség életét kísérte a mindenkori harc, Marxszal vitázva
azt tette hozzá ehhez, hogy ha nem kísérte volna egy­
szersmind a szolidaritás is, az emberi nem már nem is lé­
tezne. Ebből kiindulva alkotta meg a maga „anarchista”
téziseit, amelyek szerint az elnyomó államot a kis embe­
ri közösségeknek kell felváltaniuk, amelyek önmagukat
kormányozzák. Javaslata ugyan sosem váll valóra, de ön­
igazgató csoportok létrejöttek, és kiindulásában, a szoli­
daritás embermegtartó jelentőségének hangoztatásában
vélhetően nem tévedett.
Nem sokkal később, néhány helyen már gondolkodtak
afelől, hogy az érdek-összeütközéseket csillapítani lehet­
ne, illetve talán békésen is meg lehetne őket oldani.
A folyamatban néhány okos nagytőkés mellett az álla­
moknak, valamint jogászoknak és közgazdászoknak ju­
tott szerep. Az okos tőkés rájött, hogy munkásai sanyar­
gatása helyett többre megy, ha nem dolgoztatja halálra,
mi több, rendesen megfizeti őket, A 19. század vége felé
már olyan is akadt közöttük, aki szociális alapot létesített
(amelybe befizetett saját maga, járulékkal részesedett
a dolgozó, és esetleg beszállt az államkassza is), mi több,
még lakásokról is gondoskodott a munkáscsaládok számára
(lakáskolóniák vasutasok, bányászok és mások számára).
Néhány államban hozzáláttak a szociális intézmények
megszervezéséhez, sorra véve a betegbiztosítást, a nyug­
díjak ügyét, sőt már felmerült a munkanélküliség esetén
biztosítandó segély kérdése is. Ki lehet ugyan jelenteni,
hogy mindez önérdekből történt, de ha ez igaz is, mégis­
csak megjelent benne a másik emberrel szembeni jóin­
dulat. Azt is mondhatjuk, és joggal, hogy e folyamatban
éppen a megelőző összecsapásoknak és a sorra alakuló

42
szakszervezetek harcának volt a legnagyobb szerepe.
A szakszervezetek azonban, akár szocialista, akár keresz­
tény szeliemiségűek voltak, tevékenységüket eleve nem
korlátozták a mindenáron való harcra. A szakszervezeti
tagság olyan emberi egységet alkotott, amelynek tagjai
okultak, tanultak, kulturális tevékenységet folytattak,
vagy részt vettek kulturális rendezvényeken, fejlesztet­
ték lelkűket csakúgy, mint a testüket a szakszervezetek
által szervezett sportrendezvények, természetjárások,
túrák jó voltából.
Előléptek ekkoriban jogászok és közgazdászok azzal
a javaslattal, hogy az érdekvitákat a bérekről, a munka­
időről és más üzemi kérdésekről próbálják meg a tár­
gyalóasztal mellett elrendezni. Üljenek össze a munkál­
tatók és a munkások képviselői, és egyezkedés útján
dolgozzák ki az alapelveket, amelyekben meg tudnak
egyezni. Nyugaton sor is került az első tárgyalásokra, és
mivel ezek gyümölcsözőknek bizonyultak, a kormányok
is támogatni kezdték az eljárást, sőt egyes esetekben köz­
vetítésre is vállalkoztak. Az okmányt, amely az egyez­
mény pontjait tartalmazta, kollektív szerződésnek ne­
vezték el. Magyarországon egy jogász majd csak a 20.
század elején kezdte ajánlgatni e szokást, de nem sok si­
kert aratott vele.
A 19. század végén alakultak olyan szervezetek is,
amelyek ugyancsak megkövetelték az egyeztetéseket és
a hozzájuk tartozó tagok szolidaritását. Az egyazon fog­
lalkozást űző agrártermelők, kisiparosok, kiskereskedők
közös érdekeik alapján létrehozták szövetkezeteiket,
amelyekben különböző témakörökben vállalták az
együttműködést. Ez kiterjedhetett a vásárlásokra, a hi­
telfelvételre és -törlesztésre, az eladásra, vagy akár az egész
folyamatra, beleértve ebbe a termelési módszereket és
az előállított áru egyneműségének biztosítását. Bármiről
volt is szó, megteremtették a kistermelők nagyüzemét.

43
 Ilyesmit megértés, tárgyalás és ésszerű jóindulat nélkül
aligha lehet elképzelni. Ilyen szövetkezetek főként Dá­
niában, Svédországban és Németországban jöttek létre,
és az északi országokban szárnyakat adtak az egész me­
zőgazdasági ágazatnak, valamint a feldolgozóipar és a
kereskedés egy részének-
Az első világháborút követően a Népszövetség - a gaz­
daság- és pénzpolitika mellett - rendszeresen foglalko­
zott a munkajoggal, és minden ehhez tartozó részkérdés­
sel- Mi több, c nemzetközi szervezet megkövetelte, hogy
tagállamai elismerjék a területükön élő kisebb nemzeti­
ségek jogait. Olyan egységekként vette számításba őket,
mint amelyeknek joguk van saját nyelvük használatára
és elfogadott szokásrendjük követésére. Külön kitért
a zsidók jogainak elismerésére azon államok esetében,
amelyek az erre vonatkozó egyezményeket korábban
nem írták alá. A követelmény néhány országban nagy el­
lenállást váltott ki (Lengyelország, Románia). A román
király például azzal érvelt az elvárással szemben, hogy
maguk a zsidók sem akarják betartani a szombatot, mert
felnek a többiek elítélésétől. Bár a békcszcrzők végül
kikényszerítették, hogy a nemzetiségi klauzulához min­
den érintett hozzájáruljon, de ez nem jelentette, hogy
mindenki be is tartotta. Mi több, egyetlen, a köve tel meny-
nyel nem érintett ország, Finnország tartotta be a terü­
letén elő svéd kisebbséggel szemben.
Mindent összevéve, az első világháború után Európa
nagyobbik részében a dolgok a kiegyezés, a megegyezés,
a jogok kiterjesztése felé tartottak. A választójog számos
esetben általánossá vált, a személyi szabadságjogokat
tobbé-kevesbé tiszteletben tartották, a munka viták csilla­
podtak. Nem mindenütt történt ez, de a stabilizálódás si­
kerei után uralkodó trendnek mégis ezt lehetett tekinteni.
Az 1930-as években és az 1940-es évek elején e ten­
denciát a világválság és a második világháború tönkre­

44
zúzta. Előbb vagy utóbb a legtöbb európai országban
visszavontak, megsemmisítettek minden jogot, együtt*
működési formát és a szolidaritás minden lehetőségét.
Az önkényes hatalmat gyakorló állam, a háború idején
a nemzctiszocialista Németország vált minden jog forrá­
sává, és ezt úgy gyakorolta, hogy szétzúzott minden ön­
kéntes társadalmi szervezetet, érdekvédelmi csoporto­
sulást, elhallgattatott minden fórumot, amely alkalmas
lehetett az önkifejezésre. A nemzeteket megillető jogo­
kat úgy értelmezte, ahogyan neki tetszett, és érdekei
szempontjából a legelőnyösebbnek ítélt meg. Ausztriái -
németnek tekintve - bekebelezte, Csehszlovákiát szét­
boncolta, kisebb részét betagolta a birodalomba, a cseheket
megszállta, a szlovákoknak látszatönállóságot biztosított
német „védelem” (protektorátus) alatt. Lengyelországot
(a Szovjetunió bevonásával) három részre szabdalta
szét, Magyarországot „megajándékozta” Kárpátaljával,
holott a nagy többség e területen ukrán (ruszin, rutén)
volt* Erdélyt úgy osztotta meg a két igénylő, Magyar-
ország és Románia között, hogy mindkét részen bőven
maradt a másik nemzethez tartozókból. Ez nemcsak a
menekülést, a kölcsönös kiutasítást, kiüldözést vonta
maga után, de megteremtette az alapját a két ország
nem szűnő egymás ellen feszülő intrikáinak és gyűlölkö­
désének is.
Az ember már nemcsak jogait, de identitását, végül
pedig az életét is elveszthette, ha a hatalom ezt látta jó­
nak. Máig sem tudtuk összeszámolni, hogy a Hitler által
kezdeményezett több mint öt évig tartó vérengzésnek
mennyi volt az emberi áldozata. A történészek 50-60 mil­
lióról beszélnek, de ebben a számban nem jelennek meg
sem a kínai és más távol-keleti veszteségek, amelyeket
a japánok idéztek elő, sem azok, akik nem éltek túl a szov­
jet fogságot. Az utóbbiak között voltak tényleges hadifog­
lyok, valamint fogságba hajtott civilek. Legpontosabban

45
talán a zsidó áldozatok számát ismerjük, olyan embere­
két, akiknek nem volt közük a háborúhoz.
Vajon ilyen körülmények között fel lehet-e egyáltalán
vetni a szolidaritás követelményét? A szolidaritás legin­
kább abban mutatkozott, hogy az emberek nagy része
osztozott a bajban, mert nem tehetett mást. Súlyos hely­
zetbe jutott, akit a frontra vittek, akit fogságba hurcol­
tak, akinek a feje felől szétbombázták a tetőt, aki minde­
nét elvesztette, aki menekülésre kényszerült az egyik
vagy a másik hadsereg elől, és akinek - puszta létezése
okán -* az életére törtek. Ha nem tudjuk az áldozatok
pontos létszámát, meg kevésbé ismerjük azokét, akik
mindennek ellenére szolidárisak voltak a szónak abban
az értelmében, hogy segítséget nyújtottak a bajba jutot­
taknak, vagy ezt legalább megkísérelték. Annyit legalább
tudunk, hogy voltak olyan emberek, akik saját életük
kockáztatásával mertek másoknak kezet nyújtani.
Mindenesetre a pokoli színjáték véget ért. A romokat
és hu Hah egyeket hátrahagyva eljött az ideje nemcsak
a materiális újjáépítésnek, de az elgondolkodásnak és a
tanulságok levonásának is.

Újrakezdés?

Gyakran hallani, hogy „a múlttal szembe kell nézni”, és

ha ez megtörtént, le tudjuk zárni, és merőben új fejeze­
tet nyithatunk. E feltevések azonban több problémát is
felvetnek. A múlttal történetesen lehetetlen „szembe­
nézni”, mivel a múlt elmúlt. Ehelyett inkább arra lehet­
ne felhívni az érintetteket, hogy vizsgálják meg - ha még
nem tették meg hogy saját országuk, nemzetük miben
és mennyiben volt bűnös. Gyakorlatilag ezt csak a német
állam és a német polgárok jó része tette meg, másutt
azonban máig is erősebb a másokra mutogatás, mint a

46
saját hibák, mulasztások vagy egyenesen bűnök feltárása
és elismerése. Ez a hiány nemcsak a Németországgal szö­
vetséges államok egykori tevékenységének mai értékelé­
sére jellemző, de a győztes szövetségesekére is. Nem tud*
ni orosz részről olyan nyilatkozatról, amely magában
foglalná a bocsánatkérést vagy legalább az elismerését
a Vörös Hadsereg által elkövetett anomáliáknak, a hadi­
foglyok embertelen kezelésének, a megszállt országok
jogtalan kifosztásának a legitimnek tekinthető jóvátéte­
len túh Mérvadó részről senki sem jelentette ki a mai na­
pig, hogy a „szőnyegbombázások” jó része ártatlan civi­
leket ölt meg, amit nagyobb körültekintéssel és némi
óvatossággal el lehetett volna kerülni. Ugyancsak nem
tudni arról, hogy az Egyesült Államokban komoly vizs­
gálat tárgyává tették volna a két ledobott atombomba
szükségességet és ezzel együtt jogosultságát. Nem tisztá­
zódott az sem, hogy a zsidók deportálását és meggyilko­
lását vajon miért nem próbálták a szövetségesek meg­
akadályozni vagy legalább korlátozni.
Hazánkban több történész rámutatott és ki is fejtette,
hogy a magyar belügyminisztérium, a közigazgatás, vala­
mint a csendőrség és kisebb részben a rendőrség közre­
működése nélkül a németek nem hajthatták végre a de­
portálást, következésképpen a zsidók elgázosítását vagy
más módszerrel történő meggyilkolását - ezek a megál­
lapítások azonban egy szűk, nagyrészt érintett közönség
körein nem jutottak túl. Ahhoz, hogy ez megtörténjen,
szükség Lett volna részben a kormányok, részben a mé­
dia segítségére, ahogyan az a Német Szövetségi Köztár­
saságban történt. Nálunk szólamok ugyan elhangzanak,
de igazi érdeklődést és figyelmet sem az állam, sem a
média nem mutatott (ma sem mutat) e kérdés iránt.
Problematikus a „műit lezárásának” követelménye is.
Egyszerűen azért, mert lehetetlen. A múlt részben én
magam vagyok, vagy ha már nem, úgy a múlt az apám,

47
 az anyám, a nagyszüleiül és a dédszüleim. Hol csukjam
be az ajtót? Ráadásul a jelen nem más, mint a múlt kö­
vetkezménye, még akkor is, ha a lehető legnagyobb vál­
toztatásokat szeretné is az ember előidézni, sőt ha ez
- részben - sikerül is. A változásokat az ember éppen
azért akarja véghezvinni, mert tudja, hogy mi volt a
múltja. Ami 1945 után bekövetkezett, részben a világhá­
ború szoros következménye volt, részben a válaszok ke­
resésében állt. A háború utáni Európa képe nem volt
szép látvány. Nemcsak azért, mert romok fedték, de
azért is, mert tombolt a spontán, nem legális megtorlás,
illetve a győztesek, beleértve a szovjeteket, a mindentu­
dás pózában osztották az „igazságot”. A polgárok sokasá­
ga koplalt, fázott és reszketett. A kontinens jókora részén
jobb volt, ha ki sem teszi a lábát az utcára, mert azt koc­
káztatta, hogy meztelenre vetkőztetik a rablók, vagy fo­
golyként elhajtják „egy kis munkára”.
Évek teltek el, mire sikerült felszámolni a barbárság
korának fizikai maradványait, a lelkiek azonban maka-
csabbak voltak. Nemcsak az emlékek miatt, amelyeket
vagy fel tudott valaki dolgozni, vagy nem, nemcsak az
idegek ki feszülése miatt, amelyek nem nagyon tudtak
megnyugodni, de azért sem, mert minden korábbinál sú­
lyosabban fogalmazódott meg a kérdés: mi az ember, ha
mindez megtörténhetett? ügy tűnt, hogy mindent tijra
kell kezdeni, de ott volt a kétely, hogy vajon egyáltalán le­
het-e. Nem a2 volt a kérdés, hogy vajon el lehet-e felejte­
ni, mivel nem lehetett, hanem az, hogy meg lehet-e bo­
csát ani. És kinek? Leginkább - talán - önmagunknak,
akik ha nem is kiváltói, cs nem is aktív szervezői vagy
végrehajtói voltunk mindannak, ami történt, de végig­
néztük, részesei voltunk a pokolnak, és nem tettünk sem­
mit, vagy keveset tettünk ellene. Fel kellett merüljön a di­
lemma, minden előzőnél kérlelhetedenebbül, hogy mi is
az ember. Gonosz gyilkos vagy barátságos, baráti lény?

48
 Egyértelmű válasz azonban nem született. A nyugati
világban lassanként elsimultak az indulatok, az élet visz-
szatért á normális kerékvágásba, és miután az emberek
materiális jóléte növekedett, ez lehetővé tette a jogok
formális kiterjesztését is. A jogállam megszilárdult, és
a hétköznapok nyugalmát semmi sem fenyegecte - egé­
szen az 1960-as évek végéig. A diáklázadások vetettek
fényt rá, hogy még sincs minden rendben. A társadal­
mak túl merevek maradtak, szűk volt az ifjúság mozgás­
tere, nem újult meg az oktatás, és egy professzornak
még az előszobájába is csak nagy üggyel-bajjal lehetett
bejutni. Bebizonyosodott, hogy az új nemzedék többet
kíván a kenyérnél. Számos nagynevű értelmiségi támo­
gatta az ifjúság lázadását, cs nchányan még akkor is mel­
lettük álltak, amikor egy részük terrorcsoportokat kez­
dett szervezni. Jó időt vett igénybe, amíg a nyugati
államokban végrehajtották a reformokat, amelyek telje­
sen új vágányra állították a felsőoktatást, és még nehe­
zebb volt felszámolni a Német Szövetségi Köztársaság­
ban és Olaszországban a nagyvárosi terrort.
Időközben beütött az úgynevezett olajválság, amely
nemcsak az olaj, de számos más, kizárólag vagy zömmel
a volt gyarmatok területén található nyersanyag árát
a csillagok közelébe emelte. Ez megnövelte a késztermé­
kek előállítási költségeit, adókerülésre ösztönözte az adó­
fizetőket, problémát okozott a költségvetéseknek, ám a
kormányok nem mertek hozzányúlni a jóléti alapokhoz,
mert féltek, hogy ez társadalmi feszültségeket váltana ki.
Fokozta a nehézségeket, hogy megszűnt a rendszer,
amely a nagy valutákat a dollár árfolyamához igazította
(ideiglenesen 1971-ben, végleg 1973-ban), újabb bizony­
talanságot eredményezve a reálgazdaság mellett a pénz­
világban is. Elkezdődött a gyakori kiigazítások hosszú
játszmája, amelyet győzelemre látszott segíteni a szovjet
blokk megszűnése. Ez azonban nem volt egyéb látszatnál.

49
 Míg a nyugati világban nyugalom keletkezett, és azt az
első megingást követően sikerült nagyjából helyreállíta­
ni, sőt nagy üggyel-bajjal még a jóléti rendszer is tartotta
magát, addig a világ többi része ettől nagyon eltérő ké­
pet mutatott. Kínában évekig polgárháború dúlt, és no­
ha a gyarmatokat a korábbi anyaországok többnyire egy­
szerűen kiejtették a kezükből, ez mégsem történt meg
mindenütt békésen. Ennél is nagyobb, máig kiható prob­
lémát váltott ki, hogy miután a világ kiörvendezte ma­
gát, hogy az új független államok elindultak a demok­
rácia kialakítása felé, a valóságban sorra keletkeztek a
korrupt diktatúrák, amelyek sok esetben kegyetlenebb
világba taszították az embereket, mint amilyet elnyo­
mott gyarmati állapotukban kellett elviselniük. Jelenleg
annak lehetünk tanúi, hogy az „arab tavasz71címszavával
a korábbi diktatúrát új diktatúra váltja fel. Az emberi
sors ezekben az övezetekben aligha javult, és az állam­
polgárok fölött álló hatalom minősége nem lett jobb. Ja­
vulásról talán ott beszélhetünk, ahol a diktatúra racionális
keretekben igyekszik működni, amit elősegít a lakosság
hagyományos munkakultúrája és tekintély ti sztélé te, il­
letve ahol még arra is veszik a fáradságot, hogy a merev
uralmi formát letakarják egy demokratikus fátyollal.
Lehet tudományos vitát folytatni arról, hogy vajon a
nemzetiszocializmus árnyékában vagy a szovjet befo­
lyási övezetben volt-e rosszabb élni, de az átélő ember
számára a vita eredménye mellékes, mert neki minden­
esetre az volt a legrosszabb, amelyben szerencsétlensé­
gére létezett. A kemény szovjet diktatúrát kiterjesztették
a bekebelezett területekre és a „befolyási” övezetre, ame­
lyet Moszkva eleinte a legszorosabb pórázon tartott, és
ha egy állam rángatta a pórázt, azt kiátkozta. Az ember
ismét kiszolgáltatottá vált, személyiségét semmi sem
védte, mozgásszabadsága megszűnt. A terror olykor eny­
hült valamelyest, hogy azután újra teljes szigorával sújt-

50
són le. A magyarok - sokak által esztelennek tartott -
forradalma (1956) adott elsőként jelet arról, hogy az em­
ber szabadságra vágyó énje nem halt meg. Minden dik­
tatúrát összeszámolva, egyűttal az egyetlen megmoz­
dulás volt, amely nemcsak a lakosság nagy többségét
lendítette harcba, de néhány nap alatt összetörte a dik­
tatúra szerkezetét. A szovjet rendszer iránt Nyugat-
Európában táplált szimpátia megrendült, de csak akkor
szűnt meg teljesen, amikor 1968-ban a „prágai tavaszt”
újra fegyveresen torolták meg.
A szovjet típusú diktatúra a legnagyobb mértékben
Magyarországon enyhült meg, ahol 1963-tól kezdve az
állampolgár már levegőhöz jutott, de a diktatúra azért
diktatúra maradt. Már nem kellett rettegni attól, hogy
egy rossz szó vagy egy vicc miatt internálhatnak, az ál­
lam ráteheti a kezét a lakásodra, vagy kis boltocskádra,
cipészműhelyedre, sőt már lehetett kiskerted, amelynek
termékeit eladhattad, építhettél magadnak házat, vehet­
tél Trabantot, és olykor-olykor már útlevélhez is hozzá­
juthattál. Az ember hozzászokott a korlátozott életfelté­
telekhez, sőt még örült is annak, hogy van biztosítása,
ingyen megcsinálják a fogát, kezelik a kórházban, és
a gyereke ugyancsak ingyen végezhet iskolát. Keveseket
érdekelt, hogy mindazonáltal nincs szabad választása,
nem hozhat létre érdekvédelmi szervezetet, csak azt ol­
vashatja az újságban, hallhatja a rádióban és nézheti
a televízióban, amit az állam engedélyez. A lakosság
nagy többségét nem háborította fel, ha valamilyen ko­
molyabb bírálat miatt egy folyóiratot megtámadtak
vagy személyeket eltávolítottak az országból. Veszélyes
hangulat alakult ki, a megalkuvás hangulata, amely
majd csak akkor kezdett megváltozni, amikor a rendszer
már nem tudta biztosítani a jólétnek korábban kiala­
kított szerény elemeit. Ekkor viszont már mozgásba
jött nemcsak a szovjet peremterülel lakossága, de maga

51
a Szovjetunió is. Sőt voltaképpen Gorbacsov újításai
miau a szovjet kontroll gyengült meg annyira, hogy utat
adott az övezet megmozdulásának. A szovjet politika
zsákutcába kergetésében és a fellazító politika sikerében
nagy szerepet játszott az Egyesült Államok általános vo-
nalvezetése.
Megtörtént a csoda. Egy nagyhatalom, egy sokáig ki-
kezdhetetlennek vélt politikai, társadalmi, gazdasági
rendszer összeomlott. Méghozzá minden más ismert
előzménytől eltérően nem fegyveres harc következtében
bukott el, és - néhány kivétellel - belső atrocitások sem
kísértek. A Lenin által kezdeményezett, Sztálin jóvoltá­
ból kialakított és - Gorbacsovot kivéve - az utódok által
így’ vagy úgy folytatott uralmi rendszer egyszerűen meg­
halt. Sokan gondolták ekkor, hogy elérkezett a megvál­
tás, a világ egésze a demokrácia útjára lép, az ember vég­
re legjobb arcát mutathatja, és mindez garanciája lehet
a békés nemzetközi megegyezéseknek is.
Miért nem ez történt? A válasz nagyon sok tényezőből
tevődik össze, amelyeket itt már nem vizsgálhatok. Elég
talán néhány komponenst megemlíteni. A nagytőke,
amely már megelőzően is nemzetközivé forrt össze,
most hatalmas új befektetési lehetőségekhez jutott, és
száguldásba kezdett. Ráadásul a minél nagyobb profit
biztosítása érdekében kétes, valójában nem fedezett hi­
telnyújtást gyakorolt, és ha megrendülni látszó helyzetét
stabilizálni akarta, újabb fedezetlen kölcsönökkel ope­
rált. A korábbi jóléti államok, amelyeknek a költségei
anélkül nőttek, hogy a bevételei ennek arányában szapo­
rodtak volna, a társadalmi viharok elkerülése érdekében
ugyancsak fedezetlenül szolgáltattak tovább, vagy ha
már nagyon szorították őket a gondok, kiigazításokhoz
nyúltak, de csak olyan felületi műtéteket hajtottak vég­
re, amelyek a betegséget nem orvosolták. Végül a sok
csalás megbosszulta magát, ám miután 2008 őszétől

52
kezdve már lehetetlen volt a súlyos bajokat takargatni,
a válság felszámolása céljával többnyire hibás eszközök­
höz nyúltak.
A súlyos gazdasági válság, amely nem egyformán
érinti a világ minden részét, de kisebb mértékben egyet­
len egység sem tudja kihúzni magát a következmények
alól, nos ez a szituáció nagyjából kiváltja mindazt,
amit a súlyos válságok ki szoktak váltani. Nemcsak az
égő autókra, a nagyvárosok feldúlt peremterületeire,
a százezres tiltakozó tüntetésekre és az összecsapásokra
gondolhatunk, nemcsak a nemzetközi terrorizmus meg­
fékezése okoz mind nagyobb problémát, de elválasztha­
tatlan a válságtünetektől mindaz, ami Iránban és az arab
államok nagy többségében történt és történik. Fellángol­
tak a törzsi és a vallási ellentétek, a nyugati értelemben
vett „modernizálás” óriási területeken vesztésre áll. Mi
több, magán a nyugati térfélen is mind markánsabban
jelenik meg az idegengyűlölet, a hajlam a nemzetiségek
és más kisebbségek izolálására, jogaik megnyirbálására.
Ismét felmerül a kérdés, hogy mi lesz az emberrel,
valamint hogy az ember a konfrontáció útjára lép-e,
vagy megpróbálja folytatni az Európában polgárjogot
nyert békés egyeztetések, az ellentétek élezése helyett
a megoldások keresésének gyakorlatát. „Sárkányfog ve-
temeny” vagy a világmindenség ésszel, belátással koro­
názott királya?
 A TÖRTÉNELEM
ÉRTELMEZÉSE

S zegeden 1956 tavaszán körbejárt egy történet. így

szólt: Két ember találkozik, és az egyik így szól: Hal­
lotta, hogy a történészek is petőfiköröztek? - Ne mond­
ja, és mit csinált ak? - Természetesen hajnalig vitatkoztak,
majd hoztak egy határozatot, - És miről szól a határozat?
- Arról, hogy mától kezdve minden másként,., volt.
A viccnek szánt szöveg nyilvánvaló rendszerbírálatot
foglalt magában, és gyilkos kritikát tartalmazott a koráb­
bi történetírással szemben, amelynek reprezentatív sze­
mélyisege Andics Erzsébet volt. Ám ugyanakkor - akar-
va-akaratlan - magában foglalta a kérdést: vajon mi is
egyáltalán a történettudomány, amelyben egyik napról
a másikra minden másképpen értelmezhető?
Az utóbbi kérdés, ha nem is ily durva fogalmazásban,
jó negyven éve foglalkoztat történészeket, történetfilo­
zófusokat cs másokat, Magyarországon azonban néhány
kivételes személyiséget leszámítva nagyon kevés figyel­
met váltott ki. Bevallom, hogy néhány évtizeden át én is
könnyedén napirendre tértem felette. Miután - jó késés­
sel - egyáltalán eljutott hozzám a dilemma, viszonylag
gyorsan megtaláltam rá a magam válaszát. Azt gondol­
tam, hogy az ember tudásával kapcsolatos ismeretel­
méleti probléma voltaképpen általános, amelyen belül
a történelmet csak olyasfajta részletek különböztetik
meg más ismerethalmazoktól, mint amilyenek, mond­
juk, a fizika és a biológia között is megfigyelhetők. A leg­
keményebb problémát kétségtelenül a természettudósok

54
 által untig emlegetett megismételhetőség tétele jelentet­
te, mert azt valóban nem lehet állítani, hogy a történe­
lem epizódjait művileg elő lehet állítani, és laboratóriu­
mi körülmények között addig lehet ismételni, amíg csak
a lehető legtöbbet elárulnak magukról.
E téren elsősorban Einstein és az ő általános relativi­
táselmélete jött a segítségemre. Ha ugyanis a világmin­
denség, és abban a tér és idő nem egyéb, mim a tömegek
mozgása, akkor egyértelmű, hogy az ismételhetőség - tö­
megtől függően - minden vonatkozásban csak záros
határok között értelmezhető, mivel általános csak a moz­
gás, ami nyilvánvalóan változást foglal magában. A világ­
mindenség kialakulása - akár egy ősrobbanás történt,
akár több robbanás volt - megismételhetetlen, a Nap­
rendszer kialakulása egyedi, a Föld kialakulásának kez­
detére nem lehet visszatérni, a szárazföld és a víz elren­
deződése a Föld felszínén folyamatos mozgásban volt és
van az embertől függetlenül is. A Földet benépesítő fa­
jok és fajták megváltoztak, önmagukon belül is átala­
kultak, sőt az ember, akit egy orvos ma vizsgál, nem
ugyanaz, mint tíz évvel ezelőtti páciense. Mi több, az inf­
luenzavírus is más lett, mint volt tavaly.
A történész balszerencséje vagy szerencséje voltakép­
pen abban áll, hogy a tömeg, az anyag, a természet speciá­
lis és - egyelőre úgy tudjuk - egyedi teremtményével áll
szemben, amely az élővilág berkeiben is megkülönbözte­
tett helyet foglal el. Bármire is vezetjük vissza az embert
megkülönböztető képessegeket, arra, hogy sajátos agy-
berendezcsc alakult ki, vagy arra, hogy letkörülményei
kenyszerítették speciális tevékenységekre, vagy azt mond­
juk, hogy eleve szellemmel volt felruházva, voltaképpen
mindegy, mert mindenképpen oda jutunk, hogy az ember
a vílágmozgás keretében az egyik legaktívabb elem, amely
maga is alakítja önmagát és a környezetét, az utóbbiba
beleértve a társas és a természeti környezetet.

55
 Az ember beavatkozása a világ és a saját életébe hite
szerint a megismerésen alapul. Aki megismer, az maga
az ember, amelyet a megismerés szubjektumának szokás
tekinteni, és nem lehet vitás, hogy nem keletkezhet a
szubjektumtól elvonatkoztatott ismeret, mert ha nincs
szubjektum, ismeret sem lehetséges. Ám ismeret akkor
sem lehetséges, ha nincs mit megismerni, a megismerés
tárgya, objektuma tehát - a szó legtágabb értelmében -
ugyancsak valamiféle létező kell legyen, amely maga is
átalakulásoknak van kitéve. Abszolút steril környezet­
ben - ilyet néhány évtizede laboratóriumokban már elő
lehet állítani - még a számítógépvírus is tehetetlen. In­
gerszegény környezetben minden élőlény rosszul fej­
lődik, vagy egyáltalán nem fejlődik. Ha ezt elfogadom,
a történelem dilemmája objektív és szubjektív elem vonat­
kozásában, általános értelemben ugyanoda redukálódik,
mint minden más megismerés esetében. A történelem
specifikuma, hogy minden más szubjektív megismerési
folyamattal összevetve a legbonyolultabb tárggyal, ma­
gával a teljes emberi tevékenységgel és annak állandó
változásaival áll szemben, miközben a megismerésre vá­
gyó ember maga is megváltozik. (Egy történész másként
látja tárgyát hatvanévesen, mint látta harminc évvel ko­
rábban.) Ebből következik, hogy a történettudomány so­
sem lehet mentes a szubjektumtól, amelyre irányult, il­
letve amely felfogni törekszik.
Az idézett ’56-os történetnek azonban volt egy másik
eleme is, az, hogy szubjektív akaratok által a múlt felfo­
gását és értelmezését merőben más és más pályára le­
hetséges állítani. Ez viszont olyan tétel, amelyet a dolgok
ismeretében aligha lehet tagadásba venni, és amely
a megismerhetőség nagy problémája mellé odaállítja a
hamisítás lehetőségét, amelyet érdekek és hatalmi szem­
pontok diktálnak. Mi több, hozzá lehet tenni ehhez,
hogy meghatározó helyzetekben kialakulhatnak, és ki is

56
alakulnak olyan szellemi kontextusok, amelyek kénysze­
rítő erővel hírnak a történettudomány egészére, akár áll
mögöttük érdekrendszer vagy hatalommal is felruházott
akarat, akár nem. Mivel a sztálinista Magyarországon
a rákosista történetírás torzítási mechanizmusai elég jól
ismertek, inkább a másik lehetséges variánsról ejtek né­
hány szót. Azt szeretném illusztrálni, hogy félrevezető
sztereotípiák a történelmi interpretációkban kialakul­
hatnak, és hosszú ideig meghatározóak lehetnek akkor
is, ha sem valóságos érdek, sem kifejezett hatalmi nyo­
más nem játszik benne szerepet.
A második világháborút követően Európa nagy ré­
szében a politika is, a szellemi világ is balra lendült, és
értelmiségi, azon belül történészkörökben a tendencia
még hosszan kitartott. Az irányzatot az előzmények ala­
pozták meg. Érthetően határolta el magát mindenki
a megelőző diktatúráktól, azok eszmeiségétől, a háborús
politikától, a gyilkosságoktól, és mivel ez meghatározóvá
vált a politikában, a hatás alól a társadalomtudományok
sem vonták ki magukat. Ennél azonban több is történt.
A politikai fordulatot, amely kettéosztotta a világot,
a nyugati értelmiség jó szándékú és méghozzá reprezen­
táns része nem követte. Rájuk saját társadalmuk anomá­
liái mellett hatással volt a szövetség a kommunistákkal
az ellenállás kereteiben, valamint a háborús szövetség
a Szovjetunióval. A szovjet rendszert még legkevesebb
egy évtizedig illúziókkal vették körül, és ha ezek 1956
hatására még nem röppentek cl, a végső kiábrándulást
a prágai tavasz hozta meg (1968). A „balos” szimpátia
olyannyira eluralkodott, hogy - mint ismeretes - a kér­
dés vizsgálatának egy francia történész, Francois Fürét
közel ezer oldalas művet szentelt. Magától értetődik,
hogy a szovjet rendszer vizsgálata nem történt meg, ko­
moly munka ebben az időben nemcsak a szovjet övezet­
ben, de egyáltalán nem született. Aligha állítható, hogy

57
ez a trend valós érdekeket fejezett volna ki, sőt a nyuga­
ti világ esetében az sem, hogy hatalmi nyomás kénysze­
rítette volna ki.
A történetírásban eluralkodott a liberális, a marxizáló
és a marxista vonulat. Ennek a szellemileg mind megha­
tározóbbá váló áramlatnak voltak szerencsés, valamint
nagyon is szerencsétlen következményei. Igencsak gyü­
mölcsözőnek bizonyult, hogy nemzetközi színtéren is
meghatározóvá vált a hosszú távú gazdasági és társadal­
mi mozgások vizsgálatát előtérbe állító iskola. Ennek
gyökerei elég messzire visszavezettek, de a legterméke­
nyebbnek a belga Henri Pirenne korábbi munkái, vala­
mint az Annales néven ismert francia történészkor tevé­
kenysége mondható. Az Annales ugyan 1928-ban indult,
de az 1930-as években hatása még Franciaországban is
mérsékelt maradt. Az ő határokon messze túl ívelő szem­
léletüket a nacionalizmus lázában fetrengő Európában
csak kivételes személyek fogadták be. Ez gyökeresen
megváltozott a háború után, amikor az Annales második
generációja az európai történészpalettán kétségkívül el­
foglalta az első helyet vagy legalább az első helyek egyiket.
Hozzátehetjük ehhez, hogy a magyar történetírás sze­
rencséje az 1960-as évektől kezdve éppen abban állt,
hogy kiváló képviselői ehhez az iskolához csatlakozva
részben a politikától távolságot tartó műveket tehettek
le az asztalra, részben pedig be tudtak kapcsolódni
a nemzetközi történettudomány áramába. Néhány len­
gyel történészt leszámítva, tudtom szerint, ez az úgyne­
vezett „táboron” belül sehol másutt nem történt meg.
Valószínűleg nem volt véletlen, hogy ennek az iskolá­
nak a tagjai, beleértve ebbe magyar képviselőit is, való­
sággal irtóztak a politikától cs a politikatörténettől.
A balra menetelés ugyanis éppen a politikatörténet értel­
mezésében vezetett meglehetősen szerencsétlen, és mind
a mai napig nehezen korrigálható következményekre.

58
A politikától való elfordulás viszont a másik oldalon azt
is eredményezte, hogy a politikatörténetben elkövetett
torzítások korrekciója alig kezdődött ek Hozzáteszem eh­
hez, hogy a hazai történelemferdítéseket e nemzetközi­
nek mondható korabeli szellemiség több ponton alá is
támasztotta.
Miről volt szó? Többek között arról, hogy bár a „kol­
lektív” bűnösség fogalmát nem használták, a politikatör­
téneti feldolgozások mégis a 20. század egészére nézve
két táborra osztották a világot. Az egyik táborba a jók,
a demokraták, a tisztes ügyért harcolók, a másikba a go­
noszok, az imperialista elnyomók, a militaristák stb. tar­
toztak, akik - mármint az utóbbiak - egyedül viselték
a felelősséget a 20. században előfordult minden szeren­
csétlenségért. Ok lettek az első világháború kizárólagos
felelősei, és egyedül ők követtek el háborús rémtetteket
is. Ezen az alapon védhetővé vált a versailles-i békerend­
szer egész abszurd intézkedési rendszere, és még az
1970-es években is akadt jól kvalifikált osztrák (osztrák!)
történész, aki e rendszert nemzetközi fórumon hevesen
védelmezte. Mi több, francia történész még e század ele­
jén is akadt, aki megalapozottnak és helyesnek vélte
a kisantant-politikát, amely a valóságban csak az ellenté­
tek szítására volt alkalmas, anélkül hogy a béke megőr­
zése szempontjából bármit is nyomott volna a latban. Ez
a szellemiség, ha még tovább terjeszkedett, azt a torzké­
pet is sugallta, hogy a nemzetiszocialista rémtetteket
egész népek követték el, és nem is oly rég jelent meg egy
amerikai szerző könyve, amely szerint a barbár cselek­
mények nem a nemzetiszocializmushoz fűzhet ők, ha­
nem a nemzetiszocializmus fűzendő a németséghez.
E szellem keretében eleve bizonyosnak tekintették, hogy
a merényleteket a náci-fasiszta vezetők és barátaik fun-
dálták ki. így egy olasz szocialista képviselőt egyenesen
Mussolini parancsára gyilkoltak volna meg. A valóságban

59
az eset Mussolini szellemében, de nem a parancsára tör­
tént. Az említett trend értelmében a francia külügymi­
niszter, ]ean Louis Barthou a német-olasz-magyar össze­
esküvés áldozata lett 1934-ben, jóllehet valójában őt
senki sem akarta meggyilkolni, hanem a fejvesztett fran­
cia rendőrök véletlen áldozata lett. Engclbert Dollfusst
Hitler utasítására ölték meg stb. Ennek a szellemnek fe­
lelt meg, hogy a Luftwaffe szőnyegbombázásai terror­
bombázások cím alá kerültek, míg a szövetségesek ter­
rorbombázásai a szőnyegbombázás elnevezést kapták.
Ugyanebbe a skatulyába került a kérdés, hogy vajon
miért nem igyekeztek a szövetségesek megsemmisíteni
a koncentrációs táborokat kiszolgáló legjelentősebb üze­
mi objektumokat, vagy hogy vajon mivel is volt való­
jában politikailag indokolható az atombomba bevetése
a két japán város ellen. Hozzátartozik e kérdéskörhöz az
is, hogy a partizántevékenység valóságos paramétereiről
évtizedeken át egy szó sem esett, miként arról sem, hogy
a franciaországi és az északolasz területeken nemcsak
hajakat vágtak le kollaborálás miatt, de a Legutóbbi ada­
tok szerint közel tízezer (más forrás szerint hétezer)
franciát megöltek, míg az olaszok - ismeretem szerint -
megelégednek azzal a megállapítással, hogy „több ezer”
olasz vált honfitársa áldozatává.
Nos, azt hiszem, hogy a példák szaporítása nélkül is le­
szögezhető, hogy ez a történeti kép bizony revízióra szo­
rul. Egyébként - ettől függetlenül is - minden ismeret,
minden tudás állandó revízió tárgya. Ha nem így lenne,
a tudományos fejlődés ott tartana, hogy el sem kezdőd­
hetne, Ettől kezdve viszont a kérdés abban áll, hogy mi­
féle revízióról lehet szó a történettudományban. Van­
nak-e olyan kemény, minden oldalról alátámasztott
ismeretek, amelyek nem vonhatók kétségbe? Minden bi­
zonnyal vannak. Matteottit, Bartliout, Dollfusst valóban
meggyilkolták, a Reichstagot tényleg felgyújtották, az

60
Endlösung megvalósítása kétségtelen, Hirosimát és Na-
gaszakit valóban eltörölték a Föld színéről. A kérdés a
miért és a hogyan.
Mi a teendő? Ami a magyar történészeket illeti, kis ré­
szük hajlik arra, hogy mindennek az ellenkezőjét állítsa,
vagy legalább keresse, mint amit a magyar történettel
kapcsolatban az elmúlt mintegy negyven év alatt leírtak.
E törekvés a magyar történetírás esetében azonban már
csak azért sem lehet gyümölcsöző, mert a revízió e kör­
ben jóval előbb elkezdődött, méghozzá nemcsak a már
említett gazdaságtörténet, de a mentalitás vizsgálat, a
társadalomtörténet, sőt a politikatörténet több vonatko­
zásában is. Nem kell tehát mindent elölről kezdeni, és
nem szükséges mindent lomtárba utasítani, A sporadi­
kusan felbukkanó, többnyire a történetíráson kívül je­
lentkező törekvésről, amely a megtörténlek meg nem
történtté tételére vagy ennek az ellenkezőjére irányul,
nem szólok, mivel ennek nyilvánvalóan nincs tudomá­
nyos jövője.
Minek van jövője? Minden olyan eljárásnak, amely az
eddiginél több ismeretet gyűjt be, és az összegéreblyélt
sokkal több részletből az eddiginél megbízhatóbb képet
állít össze. Az új kép sem lesz teljes, nem lesz totálkép,
mert a puzzle-ból a történész számára mindig hiányzik
több darab, és természetesen azt sem tudja, hogy mit
kellene kiraknia, vagyis amikor összeilleszti a részeket,
tévedhet is. Mindenesetre nagy lehetőségek állnak még
előtte. Szokás szerint az országos események, folyama­
tok történetére vonatkozó darabokat Budapesten, külön­
böző központi gyűjtőhelyeken keressük. Természetesen
keresgélnünk kell e helyeken, cs jelentős információkat
találni is tudunk, de a kép nem lesz országos méretű
mindaddig, amíg ki nem vallatjuk a megyei cs városi le­
véltárakat, adott esetben a vidéki túlélőket, más esetben
az érsekség és a püspökségek gyűjteményeit, vagy akár

61
a plébániák iratállományát. Megemlíthetők még az egye­
temek, üzemek és különféle szervezetek is, amelyek
ugyancsak rendelkeztek saját iratgyűjteményekkel, és
szerencsés esetben cgyikük-másikuk még meg is maradt.
A múlttal kapcsolatban sosem állítható, hogy a „min­
dentudás” birtokába léphetünk, de szerintem semmi
mással kapcsolatban sem jelenthetjük ezt ki. A történe­
lemre nézve csupán annyit lehet kijelenteni, hogy ameny-
nyiben a történész - nem „sorminta” alapján dolgozik,
valamilyen elvárás vagy fantazmagória szerint, hanem -
követi a szakma szabályait, úgy holnap megbízhatóbb is­
meretet, szélesebb és hívebb képet mutathat fel a múltat
ismerni akaró közönségnek, mim tette tegnap.
 A TÖRTÉNELMI ÉLMÉNYEK
UTÓÉLETE

ielőtt a címben jelölt kérdéshalmazról bármilyen

M érdemleges megállapítást tehetnénk, előbb azt len­
ne szerencsés tisztázni, hogy mit is értünk történelmi
emléken. Az egyes ember számára saját életének a törté­
nete a legfontosabb, és tudjuk, hogy a személyes tör­
ténetek mennyire rugalmasak, de azt is mondhatnám,
hogy szerfelett személyesek, vagyis szubjektivek. A me­
mória természetes kopása mellett az ember tudatosan és
nem tudatosan is szelektál a múltjában, egyes történése­
ket felnagyít, másokat megkoptat, illetve - horribile dic-
tu - hajlik rá, hogy „elfelejtse” azt, ami nem jól illeszke­
dik ahhoz a képhez, amelyet magáról látni kíván.
Ráadásul, jól tudjuk azt is, hogy egy tanú valóban nem
tanú, mert ugyanarra az eseményre vagy szereplőre az
egykori tanúk más- és másként emlékeznek vissza, még
akkor is, ha semmiféle érdekük nem fűződik egyik variá­
cióhoz sem.
Az egyes ember élete során mindenesetre felfogja,
hogy saját élettörténete, legalábbis időnként, elválaszt-
hatatlanná válik egy nagyobb közösség élményétől, vagy­
is valami olyasmitől, amit akár történelemnek is lehet
nevezni. Ha átéli, nem kell később külön megtanulnia,
hogy - mondjuk - egy nagy háború saját életének olyan
eseménysora, amely egyúttal lakóhelyének, nemzeti kö­
zösségének, országának a történetében is nagy fontos­
ságú fordulópontként jelenik meg, és ott is marad örök­
re. Tapasztalata és az esemény társadalmi jelentősége

63
felértékeli mind magát az eseményt, mind a saját szere-
pét. Fontosságot nyer, hogy a történéseknek személye­
sen is a részese volt. Szolgált a hadseregben, bombatá­
madásokat szenvedett cl, meghalt egy vagy több rokona,
kitelepítették a hadi evsemények miatt, vagy deportálták
és ezt túlélte. Egy ilyen háború tehát kétszeresen is em­
lékezetessé válik a számára, és hinni lehet, hogy a rész­
letei jobban bevésődnek az emlékezetébe, mint, mond­
juk, az, hogy a gyerek eltörte a tálat.
Ha csupán ezt az elképzelést tartjuk szem előtt a kü­
lönösen mély és sokakat érintő események viszonylag jó
rögzülését illetően, arra következtethetnénk, hogy a tör­
ténelmi emlékezet, legalábbis az egyes emberben, egé­
szen jól működik. Hihetek annak, aki megjárta a Don-ka-
nyart, aki megélte a fclszabadulás/megszállás traumáját
és így tovább. A kérdést ezzel mégsem lehet lezárni.
Az extrém helyzetekben, nevezetesen a frontokon, a bom­
bázott városok pincéiben vagy a koncentrációs táborok­
ban emberek szenvedtek, az emberek pedig, különösen
nyomasztó súly alatt, akkor, amikor minden percben és
pillanatban az életükért aggódnak és küzdenek, bizony
sokszor megbotlanak. Akad, aki gyáván viselkedik, aki
feladja a barátját vagy baj társát, aki megfosztja a szom­
szédot a számára életet jelentő élelemtől, és akad, aki ki­
fosztja mások elhagyott otthonát vagy a falu templomát,
vagy akár erőszakot is elkövet. Egyébként lehet derék
ember és kiváló szülő, csak éppen a különleges terhet
nem bírta el, vagy az önmagától kínálkozó alkalomnak
nem tudott ellenállni. Akar ő majd emlékezni a nagy
esemény e zavaró epizódjaira, és ha nem is tudja elűzni
az emlékei közül, vajon fog róluk valaha is írni vagy be­
szélni?
Iia felteszem a kérdést, hogy a második világháború
megélt traumáiról a részt vevő férfiak miért nem beszél­
tek igazán sem a családjuknak, sem a barátaiknak, a vá-

64
 lasz részben vélhetően abban áll, hogy arról a mocsok­
ról, amelybe belekeveredtek, ők maguk is meg akartak
felejtkezni. És lépjünk még tovább. Vajon melyik nő
akarná elmondani, hogy megerőszakolták, esetleg ezt
többen is megtették vele, vagy hogy valamilyen tábor­
ban rendszeresen kapcarongyként használták, ő meg
esetleg békésen tűrte el a bántalmakat, mert így némi
ennivalóhoz juthatott.
Ennek a bizonyos háborúnak volt azonban egy megle­
hetősen nagy csoportja, amelynek tagjai szinte kivétel
nélkül jobbnak látták, ha eltörlik valódi emlékeiket, és
ezzel mintegy a saját múltjuk egy részét is. Besorolhat­
juk ide mindazokat, akik különféle okok folytán részesei
lettek olyan szervezeteknek, amelyeket a háború után,
ha esetleg nem is jogi, de erkölcsi szempontból minden­
képpen a bűnösök kategóriájában tartottak számon.
Minden fiatalnak volt félnivalója, aki önként belépett
a náci haderő valamely kötelékébe, de még annak is, aki
kényszersorozás következtében vált a Waffen-SS katoná­
jává. Minden leventével megtörténhetett, hogy háborús
bűnösként egy szovjet büntetőlágerben találja magát.
Reszketniük kellett az „együttműködőknek”, különféle
pártok és szervezetek tagjainak, mindenkinek, aki kap­
csolatban állt, került prominens náci, fasiszta és más
gyanús vezetőkkel. A dolog lényege abban áll, hogy
a nagy történelmi esemény résztvevői között volt vég­
eredményben egy hatalmas tömeg, amelynek a valóság­
ra kínos volt emlékeznie, és ezért igyekezett elnyomni az
emlékeit. Természetesen még kevésbé beszélt róla, és
ahogy az idő telt, a feldolgozás és az elmondás egyre ne­
hezebbé vált. Több, egyébként kiváló ember hallgatott
évtizedekig ilyen vagy amolyan életrajzi foltjáról, egé­
szen addig, amíg csak hallgathatott,
Természetesen nagy számban voltak olyanok is, akiknek
az amnéziára nem volt okuk, és nekik - gondolhatjuk -

65
 fenntartás nélkül hihetünk. Számos ok miatt ez az állítás
is megszorításra szorul. Először is azért, mert az egyes
ember nem láthatja át az egészet, és az általa ismert és
hitelesen megőrzött apró részletet az egcsz ismerete nél­
kül rossz aspektusból szemlélheti, és ezért hibásan ér­
tékelheti, Másodszor azért, mert az emlékezők között
presztízsharc is zajlik, amelynek a tétje a múlt megnye­
rése, illetve kisajátítása. Ennek eredményeként ugyanar­
ról a kérdésről homlokegyenest más és más beállításokat
kapunk.
Az utóbbi jelenségre csak két példát említek meg.
Az első lényege abban áll, hogy vajon Hitler miért nem
hajtotta végre a Nagy-Britannia elleni inváziót, amely­
nek a végrehajtási tervén az ő utasítása szellemében már
dolgoztak az illetékes katonai vezetők. Ha a brit emlék­
iratokra, illetve történészekre hallgatunk, úgy az ő szi­
lárd és reális adatokkal alátámasztott érvelésük alapján
tiszta lelkiismerettel clhihetjük, hogy az ok az úgyneve­
zett légi csata elvesztése volt. A német szárazföldi had­
sereg vezetői ezzel szemben ugyancsak hiteles adatok
alapján vélik úgy, hogy a tervet a flotta akadályozta meg,
noha a flotta képviselői szerint ők egyáltalán nem voltak
az invázió ellen, hanem csupán néhány, elsősorban az
időjárással kapcsolatos feltételt állítottak fel. Az esemé­
nyek magas szintű résztvevői között akad végül olyan is,
aki szerint az invázió sosem volt elfogadott terv, hanem
csupán a Hitler által felállított alternatíva egyik fele,
amelyhez képest Ő végül a másik programot választotta.
Egy további vélemény szerint viszont az angliai légi csa­
tának egyáltalán nem volt harcászati jelentősége, mi
több, azt még igazi csatának sem lehet felfogni a szó had­
műveleti értelmében, Hitler döntéséhez pedig a német
hadsereg vezetőinek egyáltalán nem volt közük.
A szavahihetőnek vélt történeti tanúk eltérő emlékeit
és az emlékek megosztottságát illusztrálandó álljon itt

66
még egy példa. 1956-ban a magyar forradalom esemé­
nyeiben több millió ember vett részt. Évtizedeken át
nem beszélhettek róla, ám mégis szüntelen azt hitték
- jómagámmal együtt hogy akkor, egyszer, kivételkép­
pen a magyar történelemben, végre teljesen egységes
volt az ország. A több millió ember kéz a kézben lépett
fel és cselekedett, és ugyanazt akarta: a szabadságot.
1989-ben megszakadt a szilencium, és szinte azonnal
kiderült, hogy erről a nemzeti egységről, legalábbis az
emlékezok szerint, szó sem volt. Az eseményeket a ben­
ne részt vevők egymástól szerfelett eltérő módon élték
meg, homlokegyenest ellentétes értékeket képviseltek
és őriztek meg maguknak. Néhány történészt és olvasói­
kat leszámítva az ország ma, ötven év múltán egyszerűen
nem tudja, hogy mi történt Magyarországon ’56-ban.
Kik kezdeményeztek, kik követték őket, vagy kik múlták
felül, lépték túl az eredeti kezdeményezőket, ki volt a
hibás a bukásért, és hol helyezhető el Nagy Imre a ma­
gyar történeti mauzóleumban? Az ’56-ra vonatkozó em­
lékezet kaotikus. Mint nemrégiben kiderült, egyesek ké­
pesek összetéveszteni egy demokratikus intézményi
rendszer puccsszerű megdöntésével. Arról már nem is
beszélve, hogy képesek azonosítani a megszálló nagyha­
talmat az Európai Unióval. - A legutóbbi időben min­
denesetre megjelent egy munka, amely töviről hegyire
bemutatja az egész országot ’56 forró napjaiban, és eb­
ből, aki akarja, jóval megbízhatóbb képet alkothat magá­
nak a történtekről, mint ha csak a különféle emlékek kö­
zött válogat.
Az egyéni emlékezetről tehát mint forrásról és a tör­
ténelmi emlékezet alakítójáról azt szűrhetjük le, hogy bi­
zony igencsak megbízhatatlan, és hogy a sok megélt ese­
mény emlékéből önmagától semmiképpen sem állhat
össze koherens és viszonylag hosszú időn keresztül ha­
tékony nemzeti, társadalmi méretekben elfogadott kép.

67
A következő megvizsgálandó kérdés ezért abban áll,
hogy vajon egyáltalán miként, milyen hatások alatt rög­
zül végül egyetértéssel, illetve annak a látszatával elfoga­
dott kollektív emlékezetté a sokféle színes és önmagában
véve megbízhatatlan emlék, mármint abban az esetben,
ha ez egyáltalán megtörténik.
Mindenekelőtt arra szeretnék rámutatni, hogy egy
nemzet vagy egy kultúra által jellemzően elfogadott tör­
téneti emlék általában nem örök életű. Az elfogadott,
a sokak által vallott történeti képek időről időre változ­
nak, de mindenesetre vannak közöttük viszonylag nagy
tűrőképességgel rendelkezők. A legerősebbek viszont
többnyire a legendák, amelyeket nem kell bizonyítani,
hanem csupán hinni kell bennük. A magyar történe­
lemben a legszilárdabb képek a jelentős sikerekhez és
a nagy bukásokhoz tapadnak, de nagyjából így van ez
sok más nemzeti történet esetében is, bár nem mind­
egyikben.
Szent István vagy Mátyás képet a közvélekedés sosem
engedte elhomályosodni. Istvánt hosszú ideig igyekeztek
mellőzni, a közvéleményben azonban nagyrészt meg­
őrizte kimagasló helyét. Noha a történészek megírták,
hogy Mátyás keményen sanyargatta a népet, mert új és
új adókat sózott a nyakába, ő mégis máig megmaradt
„igazságosnak11. A franciák dicső forradalmi képe sem
foszlott szét annak hatására, hogy mind többen felsorol­
ták felesleges kegyetlenkedéseit, cs rámutattak hódító,
hatalmi törekvéseire. A megszépítő történelmi emléke­
zet nyilvánvalóan nem a történés idején alakul ki, mivel
akkor az emberek még nagyon is tudnak az árnyoldalak­
ról. Ahhoz, hogy az ideálkép létrejöhessen, előbb a valós
árnyoldalaknak kell lekopniuk. Az átalakulási folyamat­
ban minden bizonnyal számos motívum közrejátszik.
Egyénileg az ember abban érdekelt, hogy a nagy ese­
mény vagy kor részvevőjének tudja magát, és ha ezt az

68
eseményt vagy kort már mások is „nagynak” kezdik lát­
ni, akkor őmaga is abban érdekelt, hogy az minél fénye­
sebb és minél makulátlanabb legyen. Ebben viszont már
nemcsak a tanúk, a kortársak érdekeltek, de érdekeltté
válik a sokaság is.
A sokaságot ehhez hozzá is segítik. Hozzásegítik min­
denekelőtt az írástudók. A krónikások, a nagy legendák
megfogalmazói, azután az írók, a történetírók és a taní­
tók. A mi időnkben az emlékezetformálók hagyományos
körét hatékonyság terén messze megelőzi a modern mé­
dia, Média azonban ezer évvel ezelőtt is működött, csak
a funkcióját elsősorban a szószéken látták el. Már akkor
is nagyon fontos volt, hogy a sokaság mit hall e fórum­
ról. Kinek a legendája rögzül, és miként mesélik el a tör­
ténteket. Utóbb a feladat fő súlya a szépírókra, valamint
az iskolákra szállt át. Bethlen Gábor és korának Erdély-
képét a közfelfogásban semmi sem befolyásolta annyira,
mint Móricz Zsigmond trilógiája, és a török korról a ma­
gyarok leginkább azt tudják, amit Gárdonyi Géza írt meg
a számukra, holott minden történész pontosan tudja,
hogy mind az egyik, mind a másik ábrázolás messze esik
a valóságtól. A kialakított képet azonban a legszélesebb
körben és a leghatékonyabban az iskola, a tankönyv és
a tanító-tanár alakította és alakítja ma is.
A közvélemény, a sokaság által elfogadott vagy elfo­
gadandó történet kialakításában az írástudók háta mö­
gött mindig ott állt a politikai fórum, amely valamilyen
módon befolyást gyakorolt, de legalábbis akart gyako­
rolni a közvetítőkre. Az európai középkorban ezt a min­
denkori hatalom nagyon könnyen megtehette. Aki győ­
zött, azé volt a történelem. Hosszú időn át a hatalom
határozta meg az írott és a terjesztett történetet. Az idő
előre haladtával együtt azonban a politikai érdek érvé­
nyesítése egyre nehezebbé vált. Nyugodtan állítható, hogy
a 20. században ez maradéktalanul már csak a kemény

69
 diktatúrákban sikerült, A félig kemények, a különféle
autoriter rendszerek is elérték azonban, hogy ha nem is
vált egyeduralkodóvá az általuk képviselt érdeknek
megfelelő felfogás a nemzeti történet értelmezésében,
hozzá viszonyítva minden más eltörpült, mivel nem ke­
rült be az iskolába, a tankönyvek lapjaira, a legolvasot­
tabb újságok anyagába, az ellenőrzött média egyéb terü­
leteire, és az esetek többségében a templomi szószék
felől sem lehetett alternatívát hallani. (Az utóbbi vonat­
kozásban kivételt képezett az 1980-as években a lengyel
egyház, amennyiben számos templom adott helyet az
ellenzék összejöveteleinek.) A demokráciákban viszont
a politikai áramlatok befolyásolják, magától értetődően
ellentmondásosan, a történelmi képet. Itt is harc zajlik
a történelemért, az egyes eszmerendszerek más és más
„kollektív emlékezetet71 igyekeznek kialakítani.
Mielőtt a hatalmi befolyás súlyos következményeit
részletezném, a kollektív emlékezettel kapcsolatban kité­
rek még egy további szempontra. A ma élő történelmi
utóéleteket sok szempont szerint lehet osztályozni. Ezút­
tal három csoportba sorolom őket. Legyen az első a po­
litikai és eszmei szempontból sikerorientált emlékezet,
amelynek a legjobb példája talán a francia. Ez több mint
két évszázadon át annyira hatékony volt, hogy nemcsak
a francia tömegeket, de úgyszólván az egcsz európai ér­
telmiséget sikerült meggyőznie arról, hogy Franciaor­
szág a 18. század végétől kezdve a 20. század derekáig
úgyszólván egyedül alakította az európai történetet, il­
letve hogy az általa létrehozott köztársaság a legfőbb
emberi jó, és a többiek csak örülhetnek, ha egyáltalán le
tudják másolni. Ehhez az idillhez képest a valóság eltérő
motívumait felsorolni se lenne most módunk. Csak arra
emlékeztetek, hogy ez az ország a francia forradalmat
követően a rendszerváltások, forradalmak és forradalmi
kísérletek egész során ment keresztül, szembenézett egy

70
puccskísérlettel, hogy azután egész társadalma két tá­
borra szakadjon a Drcyfus-ügy miatt. Az első világhábo­
rúban győzött, de a békét elvesztette. Ennek ellenére
a francia történelmi emlékezet szerint Franciaország si­
keres országnak minősült, és ez a felfogás - csodával ha­
táros módon - még a második világháborús vereséget is
túlélte. A politikai elitnek sikerült például a szövetséges
partraszállás 60. évfordulójának megünneplését úgy ko-
reografálnia, mintha csak a dicsőséges francia csapatok
hadműveletéről lett volna szó.
Egy ilyesfajta történelmi emlékezetnek megvannak
a maga nem kis veszélyei, de mindenesetre megvan az
az előnye is, hogy a társadalom nehéz időkben is meg
tudja őrizni az önbizalmát. Hisz abban, hogy a nehézsé­
geken erőt vesz, azokat legyűri, hiszen ezt üzeni neki
egész történelme. Még szerencsésebbnek mondható az
a nemzeti történeti emlékezet, amely nagy horderejű
események és számottevő hatalmi befolyás hiányában az
ország gazdasága-gazdagsága és társadalma fejlődésére
koncentrál. Ebbe a kategóriába sorolható a kontinens
nyugati felében mindegyik sikeres, hatalmi ambíciókat
hosszabb-rövidebb idő óta nem melengető ország törté­
nelmi és nemzettudata. Az egykori sérelmek elhalványul­
tak az utóbbi idők eredményeinek fényében. Az északi
övezetben, ideértve ezúttal a Bcnelux-államokat is, to­
vábbá Svájcban, az egykori kudarcok és sérelmek szinte
teljesen megszűntek hatni a közérzületre, míg Írország,
Spanyolország és Portugália e szempontból - úgy tűnik -
lábadozóban van.
Végül a harmadik csoportba sorolom a történelmi em­
lékezet azon változatait, amelyeket a történelem súlyos
sérelmi tudattal, bizonytalansággal cs ezért az önbiza­
lom hiányával bélyegzett meg. Az utóbbi tényt sokszor
hangoskodással és agresszivitással leplezték. Idetartozott
Németország, elsősorban az ország létét megkérdőjelező

71
 westfáliai béke okán, ami életre hívta a szüntelen vágyat
egyfelől a német kiválóság felmutatására, másfelől azon­
ban a korrekcióra, a visszavágásra is. Legelriasztóbb for­
máját ez a sérclmi alapokon kialakult történelemértel­
mezés a nemzetiszocialista uralom idején érte el, midőn
a közvéleményt elárasztotta a felsőbbrendűség tudata.
A németek sokasága elhitte, hogy uralkodásra hivatott
Közép-Európában, az egész kontinensen, és ha jól meg­
gondoljuk, úgy akár az egész világon, miközben mások
mindent megtesznek azért, hogy a németek ne jussanak
hozzá a létüket és jövőjüket biztosító „élettérhez”. A tör­
ténelmi élmények változandóságának legjelesebb muta­
tója éppen német földön jött létre, amikor a nyomasztó
bukást követően elkezdődött a kijózanodás. A történe­
lem értelmezésének problémái - úgy tűnik - manapság
inkább csak a keleti országrészt jellemzik, de a fentiektől
teljesen eltérő motívumok miatt.
A sérelmek táplálta történelemcrtelmezések gazdag
táptalaját a Balkánon, valamint Közép- és Kelet-Európá-
bán találjuk. A sérelem ebben az övezetben nem kita­
lált, nem valami hisztéria kreálta fantazmagória, hanem
történelmi valóság. Évszázados leigázottság, függőségi
viszony, sok esetben megalázottság alkotja az alapját.
Ugyanez a helyzet kitermelt azonban egy sajátos menta­
litást is, amennyiben ezeket a társadalmakat arról győz­
te meg, hogy sorsukért mindig mások viselik a felelős­
séget, és ez a saját történetüktől mintegy elidegenítette
őket. Manapság elsősorban éppen ez a felelősségelhárí­
tás áll az úgynevezett rendszerváltást végrehajtó orszá­
gok eszmei megújulásának, mentalitásváltásának az út­
jában.
Lapozzunk bele e szempont alapján a közelmúlt ma­
gyar történelmi emlékezetébe. Számos korábbi kudarcot
követően megélte az ország az újabbat, a trianoni békét,
és a magyarok legnagyobb része meg volt győződve róla,

72
hogy neki ehhez semmi köze. Nem tehet róla, tökélete­
sen ártatlan, mert mindaz, amit felhoznak ellene nemze­
tiségi panaszként, imperialista szándékként, merő ha­
zugság, amit pedig a rágalmak miatt el kell viselnie,
minden ízében igazságtalan, és ráadásul szemben áll
a meghirdetett wilsoni elvekkel is. Megkönnyítette en­
nek a felfogásnak a megszilárdulását, hogy - legalább
részben - igaz is volt. Valóban ellentmondott minden el­
fogadott elvnek a magyar etnikum mintegy harmadának
eladományozása más államok számára. Nem volt igaz az
a vád sem, amely szerint a magyar politika (Tisza István)
provokálta ki a háborút. Ha viszont az ártatlanságra vo­
natkozó állításnak egy része megegyezik a valósággal,
a többiről is könnyű ugyanezt hinni.
Eljutva idáig, és szokás szerint elhárítva minden fele­
lősséget, elkezdődött az igazinak vélt felelősök megkere­
sése. A magyar emlékezet örök ellenségként megtalálta
magának Gcorges Clemenceau-t, Fernand Vixet, és mel­
léjük tette magyar árulóként Károlyi Mihályt. Az ellen­
ségek kosarába került még a szabadkőművesség, vala­
mint a nemzetközi zsidó összeesküvés. Károlyi képe a
későbbiekben változásnak indult, de nem tudom meg­
mondani, hogy vajon lehullt-e róla az árulás vádja vagy
nem, és azt sem, hogy mekkora körre terjedt szét a meg­
becsülése és mekkorára azoké, akik ma is szeretik festék­
kel leszórni a szobrát. Ezzel szemben minden tapasztalat
azt mutatja, hogy a két francia „gonosztevő” változatla­
nul megőrizte vezető helyét a magyarok által kinevezett
ellenségek soraiban. Miután a magyarok nagy része elju­
tott idáig, már szinte automatikusan és logikusan fogal­
mazódott meg a követelmény arra nézve, hogy a legfőbb
feladat az igazságtalanság korrigálása, a revízió. Az erre
irányuló revánsvágy annyira elhatalmasodott, hogy so­
kakat már az sem érdekelt igazán, hogy a revízióhoz mi­
lyen kezekből és milyen rizikóval lehet hozzájutni.

73
 A háborús vereség hideg zuhanyát viszont nem követ­
te az átélt, őszinte megújulás, mivel az 1944/45-ös rend­
szerváltás után nem az üdvözölt szabadság, hanem ha­
marosan a diktatúra köszöntött be, amely minden
korábbinál zártabb, önérdek diktálta „történelmi emlé­
kezetet” alakított ki vagy legalábbis akart kialakítani.
Hitt valaki a történelem igazi szövetéből kiszakított, oly­
kor légből kapott, de mindenképpen elferdített történet­
ben vagy sem, azért nem számított sokat, mert alterna­
tíva egyáltalán nem merülhetett fel, és ezért arra sem
nyílt esély, hogy a valódi történetet bármiként is közelí­
teni lehessen. Ehelyett elkezdődött valahol a mélyben
az ugyancsak ellenőrizhetetlen ellenképek kialakulása,
illetve a nyilvánosságból kiszorítva tovább éltek a régi
sztereotípiák. A felszín - hála a diktatúra nyomásának -
teljesen békés maradt. Senki sem beszélt többé revízió­
ról, csaknem valamennyi szomszédunkat kifejezetten
szerettük, senkinek sem tettünk szemrehányást semmi­
ért, és úgy tűnt, hogy még Clemenceau-ról is megfeled­
kezünk.
Miután megjelent a Trianonról szóló könyvem (1983),
sejteni kezdtem, hogy ez a megbékélés nem egyéb pusz­
ta látszatnál. Tucatjával kaptam a meghívásokat előadás­
ra cs beszélgetésre a témáról, és nem volt olyan alkalom,
amikor ne kerültek volna elő ugyanazok a vádak, mint
amelyeket valamikor az 1920-as években fogalmaztak
meg. A valaha begyakorolt szövegek és elfogadott képek
makacsságára vall, hogy fekete-fehér bizonyítékok ellené­
re sem hitték el e szövegek és képek birtokosai, hogy Vix
például mindent megtett annak érdekében, hogy meg­
akadályozza az ország darabolását azon a határon túl,
amelyet az 1918. novemberi katonai konvenció legálissá
tett, és hogy emiatt feláldozta egész további karrierjét.
Úgy tűnik tehát, hogy sokkal könnyebben kiépülnek
és hétköznapi gyakorlattá válnak a balhiedelmck, mint

74
ahogyan le tudnak bomlani. Különösen akkor, ha azok-
bán benne rejlik az igazság valamekkora eleme is, és ha
a hivatalos hazugságokkal szemben csak a legendákhoz
lehet menekülni. A Rákosi' és a Kádár-korszak e tenden­
ciát a látszat szerint felülírta, a valóságban azonban ép­
pen azzal tartotta életben, hogy megakadályozta a kér­
dések tisztázását, és ezzel mintegy hibernált egy korábbi
helyzetet. Sőt ennél még valamivel többet is tett. Jólle­
het a nemzeti sérelem fogalma tilalom alá esett, az igaz
nemzeti princípium mégis előkelő helyet kapott, mint­
egy szinonimmá vált a haladással minden olyan esetben,
amelyben ez szolgálni látszott a rendszer ideológiáját, és
megfordítva: aki a haladást forradalmi megoldással he­
lyettesítette be, egyúttal garantáltan nemzeti hőssé vál­
tozott. Ezen az alapon azután szinte tetszés szerint lehe­
tett válogatni a magyar történet szakaszai és szereplői
között. Felértékelődött a radikális forradalom, és homály
lepte el az ésszerű kompromisszumokat, valamint a fá­
radságos és eredményes országépítés évtizedeit A 18.
század nagy eredményeiről mindenki megfeledkezett,
Kossuth mellett eltörpült Széchenyi, Deák Ferencről pe­
dig szinte szó sem esett.
A további vaskos hazugságok és ferdítések egész sorát
kellene felsorolni ahhoz, hogy világosan lássuk: minél
abszurdabb volt az állítás, annál kedvezőbb körülménye­
ket hozott létre ahhoz, hogy az ugyancsak abszurd ellenkép
hitelt nyerjen. Ami Magyarországot illette, a történelmi
emlékezet megerőszakolásának csak néhány elemére hi­
vatkozom. A tankönyvek, a politikai beszédek cs a média
a trianoni békeszerződésről legfeljebb annyit mondott
el, hogy Lenin az első világháborút követő békéket „rab­
ló békeként” aposztrofálta, és ebbe a magyar ember be­
leérthette Trianont is. Itt azonban természetesen „im­
perialista rablókról” esett szó, és mivel a kirablottak is
beletartoztak ugyanebbe a kategóriába, az értelmezés

75
azonnal el is bizonytalanodott. Végeredményben tehát
nem lehetett tudni, hogy Trianon egyáltalán miként mi­
nősül, a részletekbe pedig senki sem bocsátkozott bele.
A rendszer logikája szerint nem is lehetett ezt tenni,
mert a kérdés elválaszthatatlan volt a nemzeti (nemzeti­
ségi) kérdéstől, azt pedig a szomszédos „szocialista” álla­
mokkal fenntartandó jó viszony miatt még csak távolról
sem volt szabad érinteni. Trianon helyén tehát egy nagy
hézag tátongott, amit azután az 1980-as évektől kezdve
megjelenő tudományos feldolgozások mellett a régmúlt­
ból származó sztereotípiák és fantazmagóriák kezdtek
betölteni. A valóság kedvéért hozzá kell tenni ehhez,
hogy az utóbbiak nagyon erőseknek, kitartóknak mutat­
koznak.
A Horthy-korszak meghatározása nagy karriert futott
be a diktatúra idején, ami azonban a tisztánlátást szintén
nem segítette elő. Eleinte az egész korszak a „fasiszta”
címke alá került, nemcsak a kormányzót értve ide, de
Bethlen Istvánt és a kor valamennyi politikai szereplőjét
is. Utóbb néhányan már fasisztoid vagy fasizmus közeli
rendszerről kezdtek beszélni, hogy az 1970-es években
eljusson a téma odáig, hogy egyesek levegyék róla a fa­
siszta jelzőt és a rendszert a demokrácia és a diktatúra
között helyezzék el. Végül parlamentáris autoritatív
rendszer lett belőle. E képlékenység és bizonytalanság
elvezetett az utóbbi években a korábbinál jóval alapo­
sabb és részletesebb tudományos elemzésekig, de ugyan­
akkor maga után hagyta azt is, hogy a zavarosban halász­
va ezt a küzdelmes, bonyolult, sikereket is felmutató, de
végeredményben társadalmi, gazdasági és külpolitikai
szempontból egyaránt kudarcot vallott rendszert egye­
sek minden fenntartás nélkül dicsőíteni kezdjék. A gon­
dolatmenet nagyjából a következő volt: ha „ezek” állítá­
sa szerint Horthy Miklós fasiszta és nácibarát volt, úgy
teljesen biztos, hogy Horthy derék ember volt, és a hábo­

76
 rúba is csak a nemzeti érdek képviseletében avatkozott
be. Ha Bethlen Istvánt még az 1970-es években is fasisz­
taként akarták megbélyegezni, akkor száz százalék, hogy
Bethlen demokrata volt, de legalábbis liberális. A torzí­
tás megszülte a maga torz ikertestvérét.
Nem lehet e témakörből kihagyni a legközelebbi múlt­
nak egyes vonásait, jeleneteit sem. Az alaptcvedésről, ’56
megismétléséről vagy folytathatóságáról szőtt fantazma­
góriáról már volt szó, de a tudatzavar ezzel nem merül
ki. Miután a Kádár-rezsim megszilárdult és először saját
táborára, azután az országra is rá tudta kényszeríteni ’56
„ellenforradalmi” megbélyegzését, többé a forradalom­
ról érdemben nem lehetett szólni. Az ország népe évti­
zedekig nem tudhatta meg, hogy mit is tett ő, mármint
az ország népe, amikor nekiindult és lebontotta a dikta­
túra egész építményét, és megpróbált ellenállni a mögöt­
te álló monumentális diktatúrának is. A hosszú csend­
nek ebben az esetben is meg kellett adni az árát. *56
értelmezése körül a csendtilalom megszűntét követően
hallatlan zűrzavar támadt, és ez - számos körülmény ösz-
szejátszása következtében - oda vezetett, hogy a forrada­
lom 50. évfordulóján egy magát nemzetinek tekintő,
valójában a nemzeti érdek ellenében fellépő csoportnak
sikerült megsemmisítenie az ünnepet.
Az ’56-ot érintő sommás tévedés mellett ekkor a köz­
téren megjelent egy sor további, múltat idéző és átér­
telmező abszurditás is. Az egykori halvány iskolai is­
meretek felújításaként jelent meg az „alkotmányozó
nemzetgyűlés” követelése, és a Duna jegén történő vá­
lasztás vélhetően csak azért nem került szóba, mert
a Dunán nem volt jég. Az egykori revíziós hangulatot va­
rázsolta vissza a „64 vármegye” megjelenítése, és az
1930-as evek mentalitását a zsidózás. Minderre mond­
hatjuk, hogy gyerekes képzelgés csupán. Az viszont sem­
miképpen sem tartozik ugyanebbe a kategóriába, amikor

77
jelentős politikai személyiségek teszik kérdésessé a rend­
szerváltás hitelességét, méghozzá azon az alapon, hogy
az akkori pártok közötti közmegegyezés a „kommunisták”
részvétele miatt nem lehet érvényes, cs ezért tizenhat
évvel később mintegy a hatályát veszti.
A fentiek már jelzik a diktatúra veszélyes kihatásait
a történelem utóéletére, de még nem merítik ki. A tuda­
ti, mentális veszélyek szempontjából minden jel szerint
nem mindegy, hogy egy kemény diktatúra mennyi ideig
tart. Élettartama csupán egy nemzedék életét terheli-e
meg vagy több generációt érint. A német nemzetiszocia­
lizmus tizenkét évet, az olasz fasizmus alig több mint
húsz évet, a Franco által reprezentált spanyol diktatúra
harminchat évet élt meg. Mindegyik, még az utolsó is be­
lefért egy nemzedék életébe. Ezzel szemben a több mint
negyven évre elhúzódó kelet- és közép-európai „szocializ­
musok” és a több mint hetvenéves bolsevizmus-sztáliniz-
mus-posztsztálinizmus jóval mélyebb gyökereket eresz­
tett, és szellemi hatását ki tudta terjeszteni olyan
generációkra, amelyeknek saját emlékük, tudásuk sem az
előzményekről, sem a kezdetekről nem volt, és nem ren­
delkeztek már a múltból hozott alternatív kulturális ele­
mekkel sem.
Nézzük e kérdést gyakorlati szempontból. Ha Német­
országban egy fellelkesült tizennyolc éves fiatalember
1933-ban belépett az SA-ba (igazán tömegesen ugyanis
ekkor kezdtek belépni), az összeomlás napjaiban har­
mincéves volt. Olyan korban volt tehát, amikor egy em­
ber minden szempontból clcg rugalmas ahhoz, hogy
felülvizsgálja korábbi nézeteit, új szempontokat mérle­
geljen, és új következtetésekre jusson. Különösen alkal­
massá teszi erre az a körülmény, hogy megelőző hitvilá­
gának csattanós cáfolatával személyesen találkozott, cs
ráadásul a környezetében ott vannak még azok az embe­
rek, akikben mindvégig élt a megelőző múlt emléke, an­

78
nak minden eszmei és kulturális hagyatékával együtt.
A Németországban megindult tisztulásnak, a vitáknak,
az önvizsgálatnak e körülmény nagymértékben a segítsé­
gére volt.
Nagyjából ugyanez volt a helyzet Olaszországban is.
A spanyol és a portugál már határesetet képezett, de a
szellemi elsilányítás legsúlyosabb formái Közép- és Ke­
let-Európábán alakultak ki, természetesen a Balkánt is
ideértve. A fertőzés itt már három-öt generációt érintett,
ha az iskoláskort vesszük alapul. Ebben az övezetben
már az első generáció tagjai sem merték a gyereküknek
elmondani, hogy 1917-ben nem Sztálin vezette győze­
lemre a bolsevikokat, azt meg még kevésbé, hogy a ki vé­
geztetett forradalmárok nem voltak árulók, mert attól
kellett tartaniuk, hogy a valóság ismerete mérhetetlen
kárt okozhat a gyerekeiknek és nekik maguknak is. A kö­
vetkező generáció esetében az iskolai tananyag és a hiva­
talos szöveg cáfolata viszont már szóba se kerülhetett,
mert alig akadt ember, aki erre ismeretei alapján egy­
általán vállalkozhatott volna. Az úgynevezett népi de­
mokráciákban ezt a nagyszülők éppen még megtehették
volna, de hasonló okokból ők sem igen tették meg. A dik­
tatúra által formált, történelmi emlék így megkövesedett,
és jelenleg a szétpattanó kövek alkotta omladékok között
élünk.
Sporadikus ismeretek és hírek alapján hinni lehet,
hogy régiónk más, sok vihart megélt országaiban se jobb
a helyzet. Milyen is? A történelmi emlékezet a lehető
legzavarosabb, Egymás mellett élnek az egyik vagy a
másik irányban elferdített változatok, és ezeken egyelő­
re a színvonalas és a valóságot a lehető legteljesebb
mértékben feltárni törekvő történészmunkák keveset
változtattak. Többek között azért nem, mert a tanköny­
vek világa is zavarról árulkodik, és e téren a megújulás és
a letisztulás első jelei csak a legutóbbi években jelentek

79
meg. Ugyanez mondható el általánosságban a média va­
lamennyi szektoráról. A zűrzavar egyetlen pozitív ele­
me maga a zavar. A bebiztosított és lecövekelt hazugság­
ból sosem válik árny- és fényoldalt egyaránt felmutató
valóságközeli kép, a zavar azonban vitát, a vita pedig
tisztulást hozhat magával. Legalábbis akkor, ha a meg­
határozó politikai erő nem telepszik rá ismét a történe­
lemre.
 A TÖRTÉNETI
TRAUMÁKRÓL

embereket elkerülhetetlenül érik váratlan, kínos

meglepetések, és ha azok súlyosak, egy időre visel­
kedési zavarokat válthatnak ki. Ha például valaki belelép
egy gödörbe az úttest kellős közepén, elesik és kificamít­
ja a bokáját, miközben közeledik egy autóbusz, szinte
biztosan sokkos állapotba jut, és ha el is tudott mene­
külni az eredményes fékezésre már képtelen busz elől,
a trauma minden bizonnyal elkíséri egy jó ideig. Kény­
szeresen figyeli az úttestet, megretten minden járműtől,
amíg csak az idegrendszeréből el nem tűnik magának a
sokknak az érzülete, illetve az esemény puszta emlékké
nem szelídül.
Egy társadalom kollektíve nem tud megbetegedni, de
közösségként is érhetik kívülről érkező traumák, mivel
az egyes emberi bántalmak a közösségben megélt és az
egész közösséget vagy annak domináns részét sújtó sok­
kok mentén összeadódnak, és kollektív traumává válnak.
Ennek a jelenségnek az a feltétele, hogy nagyszámú em­
bert ugyanabban az időben, ugyanabból az okból érjen
kívülről, másoktól kiinduló sokkhatás. A külső hatások
ebben az összefüggésben sokfélék lehetnek. Ilyen lehet
valamilyen nagy természeti csapás: járvány, sáskajárás,
tartós szárazság, árvíz vagy szélvihar. De okozhatja a trau­
mát egy másik embercsoport is, amikor egy idegen had­
sereg dúlja fel, rabolja ki a populációt, és esetleg töme­
ges gyilkosságokat is elkövet. Tartós traumát okozhat az
a sokk, amelyet rendszeres bombázások váltanak ki, és

81
ezt eredményezte a két atombomba ledobása is a ja­
pán nagyvárosokra. Ilyen volt - egészében véve - a két
világháborúj és ilyen volt ember milliók primitív tábo­
rokba történt összegyűjtése, chcztctcsc, halálra dolgoz­
tatása és meggyilkolása. Mindegyik egy-egy nagy trau­
mát váltott ki területileg összetartozó vagy éppenséggel
nagyon is heterogén, egy idegen akaratnak megfelelően
összegyűjtött tömegekből. A túlélők mindegyik esetben
tartósan magukon és viselkedésükben őrizték a sokkok
hatását, és különféle idegi tünetek mutatkoztak a visel­
kedésükben.
Ha viszont nem egy-egy eseményt teszünk vizsgálat
tárgyává, hanem egy etnikai, állami vagy vallási alapon
összetartozó közösséget hosszt! időtartományban vizsgá­
lunk, úgy megállapíthatjuk, hogy nem ismert olyan né-
pi, nemzeti történet, amelyben ne fordultak volna elő
traumatizálásra alkalmas események. Ezeket azonban az
érintett egységek nagy része előbb vagy utóbb feldolgoz-
ta, „emlékké” tette, mivel hasonló eset sokáig nem is­
métlődött meg, és a felborzolt idegrendszerek megnyu­
godtak. Egészen más a helyzet akkor, ha a traumák
gyakorta megismétlődnek, és az élet emiatt hektikussá
válik. A közösség ebben az esetben tartósan traumatikus
lesz, és előbb vagy utóbb rögzülni fognak viselkedési
rendellenességei. Elveszti a bizalmat önmagában, nem­
csak az átélt, tőle független eseményért, de mindenért
elhárítja a felelősséget önmagáról, bizalmatlanná válik
minden változással szemben, felnagyít minden apró sé­
relmet is, vagyis elkezd hiszteroid módon viselkedni.
A zsidókról elég sokan hiszik, hogy túlérzékenységben
szenvednek, és hisztérikusan reagálnak minden falevél
megrezzenésére, mi több, egy számukra is fontos nemzeti
ünnepen nem mernek kimenni az utcára, vagy legalábbis
egyik vezetőjük ezt tanácsolja nekik. Igen, a zsidók való­
ban túlerzékenyek, csakúgy, mint például a magyarok.

82
Ez azonban mindkét esetben elszenvedett traumák soka­
ságából, szinte kontinuitásba illeszkedő sérelmek soroza­
tából keletkezett magatartási forma. Nagy baj, de nem
a lényükből eredő „betegség”. Ezeket a sérelmeket em­
lékké lehet szelídíteni, mármint abban az esetben, ha
ehhez kellően nagy idő áll rendelkezésre újabb sérelmek
nélkül.
A zsidók templomát lerombolták, féltve őrzött kincsü­
ket elrabolták, őket magukat elzavarták a hazájukból,
szétszéledtek Afrikában és Európában, de új hazára se­
hol sem leltek. Mindenütt idegenek maradtak. Egyszer
letelepítették, másszor elűzték őket, alaptalan vádak alá
kerültek az emberi vér rituális fogyasztásától és a kút­
mer gczcstől kezdve az ellenségnek való kémkedésig,
pogromokat hajtottak végre ellenük egyszer a kereszte­
sek, máskor az Ohrana által felbiztatott ukrán parasztok
cs mások. A 19. század végén és a 20. század elején Európa
számos országában végre egy kicsit megnyugodhattak,
bár a híres Dreyfus-per vagy a magyarországi tiszaeszlári
eset a nyugalom biztonságát és tartósságát megkérdő­
jelezte, és mintegy figyelmeztette a zsidókat, hogy a kál­
váriának talán még sincs vége. És nem is volt. Jött egy
diktátor, Hitler Adolf és a világtörténelem legsúlyosabb
vérengzését vitte végbe az európai zsidóság köreiben.
Nos, igen, a zsidók ettől a történettől valóban „tulérzé-
kennyé” váltak.
A magyarok történetében ekkora tragédia, legalábbis
viszonylag rövid intervallumban nem fordult elő, de a
16. századtól kezdve történetük - néhány rövid békés pe­
riódussal tarkítva - a tőlük valóban független sokkok hal-
mazatából állt. Kezdődött ez - még a távoli múltban -
a török uralommal, az ország feldarabolásával, önálló ál­
lamiságának megszűntével. A mintegy 150 cv alatt a ma­
gyar etnikum nagyon súlyos demográfiai veszteséget
szenvedett, amit a későbbiekben nem tudott kiheverni.

83
 Miután a nemzetközi seregek kiűzték az ország középső
részéből a hódítókat, a föld legnagyobb része művel-
heteden mocsárként tárult a szemlélő elé, de a nagy űr
mégis idevonzotta az idegeneket. Az elbarbárosodott la­
kók újracivilizálása céljával ideérkező papok nem tudtak
kiigazodni azon, hogy egy-egy térségben vajon milyen
nyelvet is beszélnek, mert akkora volt a bábeli zűrzavar.
Ettől kezdve a magyarok több ízben próbálkoztak az­
zal, hogy önállóságukat, szabad cselekvési lehetőségeiket
visszanyerjék, de rendszeresen veszítettek. A II. Rákóczi
Ferenc által vezetett szabadságharc arra vallott, hogy a
„felszabadítás” Habsburg-válfajával és következményei*
vei a magyarok jelentős része mélyen elégedetlen volt,
ám az évekig elhúzódó harcok a lakosságot annak tették
ki, hogy hol a kurucok, hol a labancok sarcolták meg, he­
lyenként pedig a „rácok” dúlták fel a helységeket és ra­
bolták végig a házakat. Szerencsére akadt a vezető sze­
mélyiségek között néhány kompromisszumra alkalmas
ember, úgyhogy a harcok megszűntét követően Károlyi
Sándornak sikerült a Habsburg-féllel olyan alkura jutnia,
amely több mint egy évszázadra biztosította a nyugal­
mat, amelyre az ország felépülése és szerény fejlődése
érdekében elengedhetetlenül szükség volt. A második
próbálkozásra akkor került, sor, amikor a gondolkodó fők
reformokról folytatott diszkussziója a Bécs által kifejtett
ellenállás miatt fegyveres harcba torkollott. Ekkor, 1848-
ban Európa jelentős része forradalmi láztól elkapva
akarta új alapokra helyezni az állami, politikai életet, de
miután e láz lecsillapult a kontinensen, a magyarok, ma­
gukra maradva, ismét vesztesse váltak.
Ez a trauma, a hiábavaló áldozat, a világosi fegyverle­
tétel a mából nézve már viszonylag közelinek mondha­
tó. A nyomai még mindig nem tűntek el teljesen. Elég
közeli ahhoz, hogy például a saját családomban min­
denki tudjon arról, hogy egyik ősanyánk élete végéig

84
csak „Kossuth-kutyaként” emlegette a nemzeti hőst, mi­
vel az ű szavára két fia ment cl katonának, és ez mind­
kettőnek az életébe került. Hl ég közeli ahhoz is, hogy
a fegyverletétel „bűnös1’ aláírója, Görgey Arthur eljárá­
sa és személye mind a mai napig viták témája maradjon.
A vereség következményeit viszont több mint egy évti­
zedig viselni kellett, A teljes jogmegvonást akasztás, fő-
bclövés, súlyos börtönbüntetés, bujkálás és emigrálás
kísérte* Végül mégis csak kialakult az új kompromisz-
szum, aminek hála a magyarok megint csak hihették,
hogy megnyugodhatnak. Nagy építkezések indultak be,
kialakult a korabeli modern ipar alapja, az országot be­
hálózta a vasút, csaknem minden gyerek eljuthatott az
iskolába, fellendült a kultúra valamennyi ága, és jelen­
tős tudományos eredmények születtek* Voltak ugyan
aggasztó jelek, mint például az országban élő nem ma­
gyar nemzetek (szlovákok, horvátok) és nemzettöredé­
kek (románok, szerbek, ruszinok) elégedetlensége és
rosszul vagy egyáltalán nem kezelt követelése saját
identitásuk, autonómiájuk elismerésére, illetve a nagy­
mértékű kivándorlás, de a legtöbben azt gondolták,
hogy ezek a bajok majd elmúlnak.
A felemelkedésnek és az életminőség szerény javulá­
sának azonban hamarosan drasztikusan és a magyarok
számára teljesen váratlanul vége szakadt. Az első világ­
háború nemcsak halottakat és rokkantakat hagyott ma­
ga után, de a trianoni békeszerződés néven ismert rém­
álmot is. A magyarok próbálkoztak azzal, hogy a hirtelen
önállóvá vált államuk területét, vagy legalább az etnikai­
lag magyar lakosság által lakott területet megmentsek.
Keresték a szövetséget Nyugaton, majd Keleten. Mind­
hiába. Trianon nemcsak súlyos területi és etnikai veszte­
séget jelentett, de maga után vonta százezrek hontalan­
ná válását, egzisztenciájának megroppanását, a gazdaság
felborulását, a nyersanyagok hiányát, évekig elhúzódó

85
súlyos inflációt, majd a helyreállítás idején az alig visel­
hető adóterheket, a földbirtok eladósodását. Midőn már
hinni lehetett volna, hogy a dolgok a normális kerékvá­
gásba kerülnek, kiderült, hogy az állami költségvetés is­
mét hiányba került, az eladósodás már adósságspirállal
fenyegetett, a mezőgazdasági exportáru a termelők nya­
kán maradt, majd kitört a gazdasági világválság. A gö­
dörből már csak a háborús konjunktúra vezetett ki, hogy
ismét maga a háború vonja be mind sötétebb felhőkkel
az eget.
Ez már a közelmúlt traumája volt, olyan szereplőkkel
és áldozatokkal, akik, ha túlélték a rettenetét, ma is köz­
tünk vannak vagy lehetnek, de a közvetlen leszármazot­
taik biztosan élnek és emlékeznek is. Az átélő-túlelő em­
berek idegrendszeréből nem tűnt el a bombázás keltette
rettegés, a férj vagy a fiú haláláról szóló értesítés kivál­
totta fájdalom, a Duna felé hajtott emberek láttán érzett
tehetetlen düh és elkeseredés, a végzet érteden és kö­
nyörtelen megjelenésének hatása a katonai szolgálatra
vagy munkaszolgálatra szóló behívó formájában, és
a nyomában járó kiszolgáltatottság érzése. Nem tűnt el a
kirekesztés és áldozattá válás váratlan és érthetetlen
döbbeneté azokból az emberekből, akik egyszer csak egy
marhavagon lezárt ajtaja mögött találták magukat, vagy
a gettó egyik zsúfolt szobájába kényszerítették be Őket.
Nem múlt el a megalázottság cs a halálfélelem traumája
azokból, akik megjárták valamelyik náci koncentrációs
tábor bugyrait. Azokéból sem, akiket civil létükre hadi­
fogolyként hurcoltak cl valamilyen szovjet munkatábor­
ba, vagy azért vittek büntetőtáborba, mert levente volt,
vagy besorozták egy bűnössé nyilvánított katonai ala­
kulatba. Mindez változatlanul traumatizálja azokat,
akiknek a rettenetben részük volt, de hatása alatt állnak
a gyerekeik és az unokáik is, akik manapság is keresik
a nyomokat cs az okokat.

86
 Még közelebb esnek hozzánk azok a csalódások, illet­
ve megint csak teljesen váratlan sötét élmények, ame­
lyek a fellélegzés, a demokratikus berendezkedés vélt le­
hetősége, a földreform, a „fényes szelek”, a kulturális
szabadság mámorát követően érték a magyarok nagy ré­
szét. Ezek a mai felnőtt lakosság számára már annyira
közeliek, hogy szinte fel sem kell sorolni a kisajátításokat,
a pártok szétzúzását, vezetőik üldözését, a kuláklistá-
kat, a kirakatpereket, az egyházak és egyházi személyek
meghurcolását, az internálótáborokat, a kitelepítéseket,
hogy egy kicsit mindenki megborzongjon, aki csak átélte
a vaskorszakot, látta a fekete autókat, és azzal a tudattal
élt, hogy urainak csak egy csettintésébe kerül, hogy egy­
szer egy autó érte is megjelenjen.
Ennek is vége lett azonban egyszer, és a magyarok
megint csak próbálkoztak azzal, hogy a börtön ajtaját
résnyiről tágasra nyissák, ám újra csak a vesztes listára
kerültek. ’56 reménységét kioltotta a megtorlás: perek,
halálos ítéletek, állásvesztés, szilencium. A diktatúra
azonban hét év után enyhülni kezdett, és bár enyhesége
ellenére mindvégig diktatúra maradt, végül annyira el­
gyengült, hogy majdnem önként engedett a társadalom­
ban vele szemben felgyűlt elégedetlenség hatására az
időközben - ugyancsak elgyengülésének megfelelően -
megerősödött ellenzéki követeléseknek. Megtörtént a vál­
tás, megjött a szabadság, kimasíroztak a megszállók, és
a magyarok hozzákezdhettek saját önálló életük beren­
dezésének.
Csakhogy az elszenvedett sorozatos traumák által
kiváltott és rögzült viselkedési zavarok nem tűntek el a
„ruszkik” kíséretében. A magyarok „túlérzékenysége”
sok más népével együtt, amelyek szintén traumasoroza­
tokat szenvedtek el, fennmaradt. Továbbra is bizalmatla­
nok, ami tükrözi az önbizalom hiányát is, hajlanak arra,
hogy eredménytelenségüket vág}' kudarcaikat továbbra

87
is másokra hárítsák át, mert azt szokták meg, hogy sor­
sukat nem maguk irányítják. Ennek érdekeben azonban
már szorgosan keresgélni kell, mivel nincs se tatár, se tö­
rök, egyáltalán senki sincs, aki tönkre szeretné tenni
őket, meg akarná akadályozni boldogulásukat. A magya­
rok továbbra is türelmetlenek, mert történetük arra ta­
nította őket, hogy soha sincs elég idejük. Összerezdülnek
akkor is, ha csak a szél susog, mert úgy tudják, hogy
a változás csakis rosszat jelenthet, és hogy nem lehetnek
elég éberek, ha az újabb nagy bajt szeretnék elhárítani.
Az elmúlt tizenhét év nem is nagyon volt alkalmas
a régi sebek begyógyulására és új viselkedési módok ki­
alakítására. Ezek az évek a „hol kerék, hol talp” jegyében
teltek el, ami nem nyújt támpontokat a megnyugvásra,
a kiegyensúlyozódásra, és ehhez a jelenlegi világ- és
európai események sem nyújtanak biztos hátteret. Fel­
hők gyülekeznek, és nem tudni, hogy mit hoz a jövő.
Egyelőre morcosak és „túlérzékenyek” vagyunk, mert túl
sok traumatikus élményt halmoztunk fel, és nemigen
hajiunk rá, hogy ezeket legalább azzal könnyítsük, hogy
magunk között megbeszéljük őket. Időre lenne szükség,
hogy megnyugodjunk.
 ANALÓGIÁK VAGY
HASONLÓSÁGOK?

Az utóbbi évek során léplen-nyomon hallani lehetett

- / x az aggodalmat, amely szerint Európa, és benne Ma­
gyarország, „weimarosodik”. Ez azt jelentette, hogy, mi­
ként az 1919-ben Weimarban elfogadott német alkotmányt
aláásta a német pártok közötti áldatlan huzakodás, hogy
azután a nemzetiszocialista kancellár szőröstől-bőröstől
felfalja ezt az alkotmányt, anélkül egyébként, hogy jogi
értelemben hatályon kívül helyezte volna, nos, így jár­
hatnak vagy egyenesen fognak járni a jelenlegi demokra­
tikus, alkotmányos berendezkedések is. Vagy legalábbis
a magyar demokrácia.
Mire hivatkoznak e borús jóslat megfogalmazói? Hi­
vatkozhatnak az ideológiák összezavarodására, az akkor
és ma taroló gazdasági világválságra, valamint kisebb-
nagyobb paramilitáris csoportok megjelenésére, ame­
lyeknek a tagjai ultranacionalista, idegengyűlölő és
antiparlamentáris nézeteket vallanak és hirdetnek. Sőt
hozzátehetik azt is, hogy a magukat konzervatívnak val­
ló áramlatok, mint akkor, ma is tolódnak jobb felé, és
nem tudni, hogy meddig mennek el. Az észlelt jelensé­
gek tagadhatatlanok, Leszögezhetjük azt is, hogy a két
helyzet - az 1920-as evek általános hangulata, valamint
a jelenlegi - között kétségtelenül sok a hasonlóság.
Vajon jelenti-e a hasonlóság egyúttal azt is, hogy a két
szituáció azonos, cs hogy következésképpen ugyanazok­
kal a következményekkel kell számolni, mint amilyenek
akkor bekövetkeztek? Meggyőződésem, hogy a hasonlóság

89
nem azonosság, és hogy ha valaki az 1920-a$ évek vesze­
delmeit akarja ma elhárítani, úgy lemarad arról, hogy a
jelenlegiekkel szembenézzen.
Az emberi történelemben a hasonlóságok százait vagy
akár ezreit lehet kimutatni, mivel az embereknek sem az
alapvető vonásai, sem a célkitűzései nem változnak. Élni
és túlélni akarnak, amihez - alkatuknak cs a kornak
megfelelő - különféle taktikákat választanak. Az emberi
életkor kitolódott, az átlagmagasság megnőtt, a munka
homlokegyenest mást jelent manapság, mint jelentett
egy évszázaddal, vagy kettővel ezelőtt. Az ember alap-
természete azonban ugyanaz, mint valaha volt. Minden
pillanatban változik azonban a helyzet, amelyben az em­
berek törekvéseiket megvalósítani igyekeznek, valamint
az eszközrendszer (technika), amely ebben a rendelke­
zésükre áll. Mit használ fel az ember érdekei vagy vélt
érdekei érvényesítésére - a tehetsegét, munkáját, szor­
galmát, vagy a lürkósbotot, kardot, lőfegyvert, hamisí­
tást, csalást, rakétát, vagy az internetet - emberi minősé­
gi, illetve technikai kérdés, A „helyzet7’ már csak ezért is
sok mindent magában foglal, többek között azt a nem­
zetközi, továbbá állami, politikai rendszert is, amelyben
az emberek történetesen élnek. Ez mutatja meg ugyanis
az érvényesülés útját az egyes csoportoknak és az egyé­
neknek is, és egyúttal körülhatárolja a használható esz­
közöket és módszereket is.
Nos, mivel a helyzetek - minden hasonlóság ellenére
- szüntelen változnak, egy jövendő helyzetre, amely is­
meretlen, megannyi korábbi hasonló eset tanulmá­
nyozása alapján sem lehet felkészülni. Az alapképletek
ugyan ismétlődnek, de semmi sem ismétlődik meg válto­
zatlanul. Vegyük az 1920-as évek és a második világhá­
ború utáni korszak két szembetűnően hasonló, messziről
nézve akár azonosnak látszó fő eseményét. Az 1920-as
éveket egy világháború előzte meg, a mai világ kialaku­

90
lását a második világháború. A rend felborulását az
1929-ben kitört gazdasági világválság idézte elő, a mai
zűrzavart a 2008-ban evidenssé vált gazdasági válság tel­
jesítette ki. (A zavar a gazdaságban, a politikában, az esz­
merendszerekben jóval korábban kezdődött mind a két
esetben.)
A két háború kétségkívül hasonlított egymásra annyi­
ban, hogy a világ nagy részére kiterjedt, mindkettő ha­
talmas demográfiai veszteséggel járt, és mindkettő nagy
pusztítást vitt végbe az emberek erkölcsi világában. Ez­
zel azonban a hasonlóság véget is ér. Nézzük a különbsé­
geket. A második világháború körülbelül háromszor an­
nyi emberi áldozatot követelt, mint az első. Jóllehet civil
áldozatokat már az első világháború is szedett, de szá­
muk eltörpült ahhoz képest, amennyit a második világ­
háború idején öltek meg, és a meggyilkoltak jelentős ré­
szének halálához a hadviselésnek semmi köze se volt.
Az első világháború miatt előállt anyagi károk miatt
ugyan az érintettek óriási kárpótlást követeltek, de azt az
anyagi károkozást, amelyet a második világháború maga
után hagyott, felmérni, számszerűsíteni sem lehetett.
A két háború között az igazi nagy különbség azonban
nem is a fentiekben, hanem abban állt, hogy az első ese­
tében a győztesek értékítéletét, az azzal együtt járó bün­
tetőszankciókat, a békeszerződések területi, etnikai, ka­
tonai és pénzügyi-gazdasági intézkedéseit a vesztesek
táborában senki, sem a katonai-politikai elit, sem a köz­
vélemény nem fogadta el. 1918/19-ben a vesztes tábor­
ban úgy vélték, hogy a felelősség a háború előidézéséért
megoszlott, és hogy a hadviseléssel kapcsolatban koráb­
ban elfogadott nemzetközi egyezményeket mindkét ol­
dalon megszegték. A békerendszer elutasítása az egyik
és körömszakadtig való védelme a másik oldalon meg­
határozta a két világháború közötti légkört és a politi­
zálás egészét. Ennek döntő eleme a minden korábbinál

91
hevesebb és szélesebb körökre kiterjedő nacionalizmus
lett. Sok alapja van annak a vél eked esnek, amely szerint
az első világháború mintegy a bevezetését képezte a má­
sodiknak, és a kettő közötti béke nem volt egyéb, mint
fegyverszünet.
Az első világháborút követően több országban még
egy új jelenség tolta a politikát jobb felé. Nagy és közvet­
len veszélynek tűnt az oroszországi bolsevizmus, annál
is inkább, mert a mintájára és mintegy a biztatására Bu­
dapesten és Münchenben tanácsköztársaságok jöttek lét­
re, és ijesztő kilengésekre került sor számos más helyen.
A demokráciával való „játszadozás” esetleges szélsőbal-
oldali következményeire tehát látszólag hitelesen lehe­
tett hivatkozni, ha egy politikai csoport a rend védelme
címén szűkítette a szabadságjogokat, vagy egy fordulat,
olykor puccs útján azoknak mindenestől felmondott.
Ilyen fordulatokkal tele volt a két világháború közötti
európai történet.
Jóllehet az 1920-as évek második felében már tettek
lépéseket az elviselhetetlen elviselhetővé tétele érdeké­
ben, de még mielőtt ezek pozitív hatása érvényesülhe­
tett volna, kirobbant a gazdasági világválság. Ennek is
voltak olyan komponensei, amelyek gyökerüket a béke-
rendszerig nyújtották vissza. Ilyen volt az adósságok és
jóvátételek összefonódó rendszere. Megjegyzendő, hogy
olykor nagyobb szerepe lehet valamilyen intézkedés
vagy intézmény szubjektív megítélésének, a róla való vé­
lekedésnek, mint a tényleges hatásnak, amit kivált, és
a jóvátétel esetében pontosan ez történt. Nagyobb volt a
füstje, mint a lángja, de az emberek a füstöt szívták mell­
re. El lehetett hitetni velük, hogy a kegyetlen vér szívók
okozzák minden szenvedésüket és bánatukat. A béke-
rendszerbe belenyúló másik komponens az Anschluss-
tilalom volt, aminek az érvényesítése vezetett oda, hogy
1931-ben megbukott a legnagyobb osztrák bank, és ma­

92
 ga után rántotta az egész közép-európai bankrendszert.
Összeomlott a nemzetközi pénzügyi hálózat, az egyes ál­
lamok elzárkóztak minden együttműködéstől, egyes ese­
tekben valóságos vámháborűra került sor. Ráadásul a
piac ezt követően nem magától élénkült meg, a gazdasá­
gi válság nem „természetes” módon szívódott fel, hanem
nagyrészt annak hála, hogy az államok elkezdték nagy
összegekkel finanszírozni a hadiipart. Nagy-Britanniá-
ban kiépítették a légvédelmet cs a légierőt, Mussolini
1932-tŐl készítette elő az Etiópia elleni háborút, Német­
országban a gyökeres fordulat ebbe az irányba 1936-ban
ment végbe, a franciák 1936-tól kezdve óriási összegeket
szavaztak meg a hadsereg javára, és 1938-tól Magyar-
ország is fegyverkezett.
A második világháború következményei a fent leírtak­
tól szögesen eltértek, A nemzetiszoeialista Németország,
és részben a vele szövetséges államok által a háború alatt
elkövetett rémtettek olyan cgbckiáltóak és evidensek
voltak, hogy azokat sehol, senki sem merte vitatni. En­
nek megfelelően eltűntek a politikai életből mindazok
a szélsőséges nacionalista, illetve faji elvekre építő pár­
tok és szervezetek, amelyek a bűnöket elkövették, a bű­
nözőket támogatták, velük együttműködtek. Nyugat-
Európában az „ellenálló” pártok kerültek előtérbe.
A diktatúrák visszahatása abban is kifejezésre jutott,
hogy Nyugat-Eu répában a befolyást gyakorló, illetve ha­
talomra került pártok mindegyike hangsúlyozta demok­
ratizmusát, és a vesztes oldalra kerültek, így a nyugati
megszállási Övezetbe került német tartományok és
Olaszország minden módon keresték az együttműködés
lehetőségeit. Mást egyébként aligha tehettek. Egy vi­
szonylag rövid időre ekkor is bekövetkezett a szankciók
cs a személy szerinti büntetések kora, de ezt a győztes
nagyhatalmak elég hamar elfelejtették, mert más gond­
juk támadt. Mi több, az Egyesült Államok nemcsak nem

93
követelte vissza azoknak a juttatásoknak, szállításoknak,
pénzügyi segítségeknek az ellenértékét, amelyeket a há­
ború alatt a hadviselőknek juttatott, de hamarosan egy
olyan pénzügyi konstrukcióval állt elő, amelynek egy ré­
sze térítésmentességet élvezett (Marshall-terv). Ez pon­
tosan az ellenkezője volt az Egyesült Államok által az el­
ső világháborút követő politikának*
Az európai berendezkedés és közhangulat a fentiek
értelmében gyökeresen eltért az első világháború után
kialakult helyzettől. A nacionalista, idegengyűlölő, hódí­
tásra vagy revánsra beállítódott politikai csoportok el­
tűnte és az együttműködést szorgalmazó, az egyenlő jo­
gokat elismerő politikai mezőny döntő befolyása tette
lehetővé, hogy a nyugat-európai közös szervezetek sorra
létrejöjjenek. Másként, más alapokon ez teljesen elkép­
zelhetetlen lett volna, A kétpólusú világ és Európa me­
netrendje mindazonáltal annyiban szintén a háborúban
gyökerezett, hogy a szövetséges Szovjetuniótól lehetet­
len volt megvonni győzelme jutalmát, ami a szovjet rend­
szer nagymértékű kiterjedését eredményezte. Az angol­
szász döntéshozók egyébként az előtt a kérdés előtt
álltak, hogy számukra vajon mi a fontosabb: a Balkán
vagy Nyugat-Európa? A döntés nem volt kétséges, és azt
a katonai megfontolások is alátámasztották. Az egyik és
a másik félteke további útvonala azonban már eloldódott
a háborús eseményektől és közvetlen következményei­
től, és a maga belső logikáját követte.
A fenti okokból az 1929-ben és a 2008-ban fellépő vi­
lágválságot sem lehet közös nevezőre hozni. Az utóbbi­
ban közvetlen, nemzetközileg értelmezhető politikai
komponensek - legalábbis eddigi ismereteink szerint -
nem mutathatók ki. Mindenképpen vizsgálni kell azon­
ban a politizálás „belső logikáját”, és fel lehet vetni,
hogy az vajon gazdasági értelemben „logikus” volt-e*
Az 1950-1960-as évek nyugati világának paraméterei

94
között a „jóléti állam” képlete mindenesetre jó ideig an­
nak tűnt, és a gazdaság mozgásvonala ezt a politikát
mintegy visszaigazolta. A feszültségek attól kezdve mu­
tatkoztak, amikortól mind a pénzvilág, mind a reálgaz­
daság már jelezte a nehézségeket, de ezeket a politika
nem sietett észrevenni. Sajátos módon ez a feltevés
- mutatis mutandis - a keleti blokk esetére is vonatkoz­
tatható. A tervgazdaság kátyújából elsősorban a magyar
kormányzat próbált kimenekülni, de a sajátos, szocialis­
tára módosított szerény jóléti irányzat ugyanazt a túlköl­
tekezést és állami eladósodást eredményezte, mint szá­
mos más, jóval magasabb anyagi színvonalat felmutató
nyugati államban.
Az 1960-1970-es évek fordulójára nyomasztó helyzet
alakult ki. Súlyos pénzügyi gondok, nycrsanyagválság
{olaj, kaucsuk, gyapot, ritkafémek), költségvetési problé­
mák jelentkeztek. Ugyanekkor a nyugati értelmiség jó
része felmondta a szolidaritást nemcsak a keleti idollal,
de a nyugati „jóléti állammal” is (új baloldal), míg az
egyetemi ifjúság az utcára vonult, hogy tiltakozzon a leg­
különfélébb anomáliák ellen. Moszkva tekintélye végleg
leáldozott. Minden mindenütt megkérdőjeleződött, cs
csak a javíthatatlan derűlátás mondatta a pártkorifeu­
sokkal és a mögöttük felsorakozó ideológusokkal, hogy
hamarosan minden visszatalál a maga normális meneté­
be, és a jólét fenntartható marad.
Ha volt az 1920-as években és az 1970-es évektől kezd­
ve a napjainkig tartó mintegy negyven évben kísérteties
hasonlóság, majdnem azonosság, úgy az abban áll, hogy
a torlódó problémákkal kapcsolatban sem akkor, sem
most nem tudtak, nem tudnak kidolgozni átfogó megol­
dási javaslatot. Ez áll a politikákra és áll a szakértői gár­
dákra egyaránt A szakértők egy része habozás nélkül sze-
kundál a politikának, a másik része bírálja a politikát, de
alternatívát eddig nem dolgozott ki. Az akkor Európában

95
működő neoliberális közgazdászok (J. M, Keyncs és tár­
sai) elméletük kidolgozásának még csak az előszobá­
jában jártak, a távoli Roosevelt pedig nagy rizikót vál­
lalt, amikor hallgatott saját neoliberális tanácsadóira. Az
1920-as évek végén itt-ott felröppentek töredékes terve­
zetek, az egyik vagy a másik kormány próbálkozott kü­
lönféle gyógyírekkel, de ezek nem szervültek valamiféle
messzebbre mutató elképzeléssé (stratégiává), és - fő­
ként - szigorúan nemzetiek voltak, ami miatt használtak
esetleg a saját nemzetgazdaságnak, ám legalább annyit,
ha nem többet ártottak másoknak.
2008 óta ugyancsak sporadikus ötletelés zajlik, ami rö­
vid időre egy-egy gazdasági szektorban képes megköny-
nyebbülést előidézni, ám ettől az alapvető probléma:
a reális fedezet nélküli tőkekihelyezés, a piacok bedugu­
lása, a hitelek jó részének behajthatatlansága, a beruhá­
zások leállása, munkahelyek tömegének megszűnése mit
sem változik. Olyasfajta kúráról van szó, mintha egy sú­
lyos tüdőgyulladást aszpirinnel próbálnának leküzdeni.
Átmenetileg a láz csillapodik, ám a beteg nem gyógyul
meg.
Bizonyos hasonlóság mutatkozik abban is, ahogyan
a demokratikus pártok az akkori, illetve a mai szélsőjobb-
oldali jelenségekre reagáltak, illetve reagálnak. Akkori­
ban mindenki fújta a saját régi szövegét, és egyáltalán
nem volt nehéz kimutatni, hogy - például - a nemze­
tiszocialista elvek sértik a liberális eszméket, támadják
a keresztény tanításokat, a kereszténység szellemet, és
veszélyt jelentenek a demokráciára nézve. Na és? -
mondták a nácik, és mentek tovább az útjukon, amely
útról senki még csak nem is sejtette, hogy hová vezet.
A nemzetiszocializmus lényegét az 1930-as évek elején
senki sem értette meg, beleértve ebbe a mellé álló tö­
meget is. Manapság szintén mindenki fújja a saját régi
szövegét, és ahogyan az egykori weimariak, a mai wei-

96
marozók se nagyon értik, hogy mi az új a politikai palet­
tán, mi az, amire valójában választ kellene találniuk.
Mindazonáltal a szellemi tehetetlenségben mutatkozó
messzemenő hasonlóság ellenére a két helyzet belső tér-
mészete szerint mégsem azonos. Az 1929-es válság évei­
ben - mint a fentiekből is kikövetkeztethető - kíméletlen
harc zajlott az egyes kapitalista államok között. A nyu­
gati civilizáció nem rendelkezett védelmi szervezettel,
az egyes államok hadseregeiket saját céljaikra fejlesztet­
ték, és ha egyelőre a leendő szövetségek körvonalai még
nem is rajzolódtak ki, azt tudni lehetett, hogy e hadsere­
gek mindenképpen ellenségesen állnak szemben mások­
kal. Melyebb gazdasági érdekek ugyan akkor is összekö­
tötték a tőkés világot, ezeket azonban a közvetlen túlélés
követelménye rendesen felülírta. Az egyetlen átfogó
nemzetközi szervezet, a Népszövetség látványosan cső­
döt mondott politikai értelemben, amit viszont pénzügyi
és gazdasági bizottságai a válság idején tanácsként meg­
fogalmaztak, az egyszerűen nem volt használható.
Az egyetlen jótékony nemzetközi megegyezés 1926-ban
a vas- és acéliparban jött létre, és összefogta a francia,
német, belga, holland, luxemburgi, olasz érdekelteket,
ugyanazokat, mint majd a második világháború után
a Montánunió, ám a világválság ezt a szervezetet is szét­
zilálta. Más szervezet, más megegyezés nem létezett.
Nos, az 1920-as évek helyzete és a belőle fakadó lehet­
séges prognózis, valamint a mai szituáció között ebben
áll a legfontosabb különbség. Mivel mindenki ismeri
a második világháború után kialakított átfogó nemzetkö­
zi szervezeteket, ezekre felesleges részletesen kitérni.
Elég arra emlékeztetni, hogy létezik egy nagy védelmi
szervezet, és létezik egy elég jelentős mértékben össze­
hangolt európai gazdasági szervezet. Az utóbbi összefog­
ja a kontinens nagy részét, és ezen belül egy jókora terü­
leten a valuta is közös. Jól tudjuk, hogy az Európai Unió

97
 egész lcte alatt sok nehézséggel küzdött, és azt is, hogy
ezek éppen a válság miatt jelentősen elmélyültek. Ráadá­
sul az Európai Uniónak van egy sor nem feltétlenül köte­
lező szépséghibája is. (Lassúság, körül menyeskedés, hatá­
rozatlanság, túlburjánzó bürokrácia.) Mindazonáltal, ha
nehezen is, olykor talán fogcsikorgatva, de az unió mind­
máig szolidáris tudott maradni bajba jutott tagjaival, még­
hozzá nemcsak az eurózóna tagjaival, de egy azon kívüli
uniótaggal is (Magyarország). Ilyen lépésekre a két világ­
háború között nem került és nem is kerülhetett sor.
A jelenlegi legfőbb kérdés abban áll, hogy van-e ga­
rancia arra, hogy ez így is marad. Garantálja-e bármi
- a józan ész kivételével, ami azonban ritkán elegendő -,
hogy az unió egységét meg lehet őrizni, és hogy az eddig
mutatkozó szolidaritás a jövőben is működni fog? Garan­
cia nincs, csak elementáris érdekek szólnak mellette. Ga­
ranciát az jelentene, ha biztosak lehetnénk abban, hogy
az unió államaiban ugyanazok az együttműködésre és
szolidaritásra kész politikai áramlatok maradnak hang­
adók, amelyeknek hála az unió egyáltalán létrejöhetett,
illetve hogy az együttműködésre cs a demokratikus ala­
pokra helyezkedő áramlatok továbbra is kitartanak ko­
rábbi értékeik mellett. Mivel együttműködésre és szo­
lidaritásra csak olyan politikai képződmény alkalmas,
amely elhárít magától minden rasszizmust, elismeri a
„kicsik” és a politikai, nemzeti, vallási, kulturális kisebb­
ségek jogait, ki lehet jelenteni, hogy az unió kizárólag de­
mokratikus környezetben életképes. Hogyan is lehetne
elvárni, hogy egy állam szolidáris legyen a görögökkel,
az írekkel vagy másokkal, ha nem szolidáris saját kisebb­
ségeivel, sőt velük szemben esetleg ellenségesen viselke­
dik? A kétarcúságot lehet színlelni egy ideig, de az álarc
előbb vagy utóbb lehull.
Nos, végeredményben megállapítható, hogy a rossz
közérzet 1929 és 2008 után hasonlít egymásra, és hogy

98
hasonló az eszmei zavar, a kiút megtalálásának bizonyta­
lansága. Valamelyes hasonlóság mutatkozik abban is,
hogy egyenruhás félkatonai szervezetek masíroznak az
utcán több országban, még ha a maiak törpe utánzatok­
nak tűnnek is. Több helyen fellépnek szélsőjobboldali
pártalakulatok és kisebb vagy nagyobb sikert is elérnek.
Egyes pártok jobb felé tartanak. A többi meghatározó
elem azonban gyökeresen eltér egymástól. Ma nem lehet
jogosan a békeszerződések igazságtalanságaira hivatkoz­
ni, mint amelyek minden bajnak a forrásai, és nem lehet
holmi külföldnek járó szolgáltatásokat felelőssé tenni
a gazdasági nehézségekért. A békeszerződések egy ré­
szét ugyan továbbra is joggal lehet bírálni, de lehetetlen­
ség kapcsolatba hozni a mai problematikával. Egyetlen
államot sem sújtanak büntető szankcióval, bár kétségte­
len, ezt cl kell ismerni, hogy a döntési potenciálja egy
nagy és nagy gazdasági erővel rendelkező országnak a
sokszorosa annak, amellyel egy kis és szegény ország
rendelkezik. A demokratikus jogok megnyirbálását ma­
napság nem lehet megindokolni kommunista kilengé­
sekkel (tanácsköztársaságok, kommunisták vezette felke­
lések), mivel ez ismeretlenné vált.
Mit lehet tenni? Kizárólag azt lehet vizsgáim, hogy
a második világháború utáni generációk, a keleti részen:
az 1990 után fellepő generációk, és ezek politikai élme­
zőnyei mit tettek helyesen, mit értettek félre, mit nem
értettek vagy nem akartak megérteni. Mivel a trend a fő
kérdéseket illetően - kisebb-nagyobb időbeli eltéréssel -
egy irányban haladt, aligha lehetséges kiragadni egy
vagy két áramlatot mint „főbűnöst”. A jóléti állam kelle­
mes közérzetét csakúgy táplálták a konzervatívok, miként
a liberálisok és a szocialisták, és amikor a hurok szorulni
kezdett, jóllehet kétségtelenül a konzervatív csoport járt
az élen a „megszorítások” terén, de a liberálisok szívesen,
a szociáldemokraták és szocialisták kénytelen-kelletlen

99
követték őket. Ami viszont a szovjet fogságból szabaduló
közép-európai, balti, balkáni államokat illeti, aligha le­
hetséges rámutatni bármelyik politikai szervezetükre,
amely kezében tartotta volna a bölcsek kövét, illetve
olyanra, amely egyedül lenne felelős a húsz év valameny-
nyi hibájáért, és ezenkívül még azokért is, amelyeknek
a következményei egcsz Európát, sőt az egész világot
sújtják.
Mindent összevéve: nem a Weimar utáni Németor­
szágban útjára indult politikai fejleményeket, nem az
1920-as évek európai és világviszonylatait lehet és kell
alapos vizsgálat tárgyává tenni a tanulságok levonása és
a védekezési stratégia kidolgozása érdekében, mivel a
mai helyzet az akkoritól - hasonlóságok ellenére - gyö­
keresen különbözik. Ezt a helyzetet, a hozzá vezető utat,
a reálisan fenyegető veszélyeket, a válság valós kompo­
nenseit kell számba venni. Régi szlogenek feltálalása és
ismételgetése helyett új megoldásokat, a helyzetnek
megfelelő kivezető utakat kellene keresni.
Egy kisállam, mint amilyen Magyarország, a nagypoli­
tikát nem tudja nemcsak megszabni, de érdemben befo­
lyásolni sem. Egyet tehet az egész európai civilizáció és
a saját érdekében. Nem rongálja, hanem amennyire
módjában áll, szilárdítja az összetartás szálait. Vonatko­
zik ez a gazdaságpolitikára csakúgy, miként azokra a po­
litikai, társadalmi értékekre, amelyek az unió eszmei bá­
zisát alkotják, és amelyek nélkül nem lehet szó a sajátos
nemzeti szempontokat és a külön érdekeket áthidaló
együttműködésről. Együttműködés nélkül viszont aligha
lehet szó gyógyulásról és egészséges túlélésről. A problé­
mák önálló megoldására ma legfeljebb egy óriás biroda­
lom lehet képes, ha egyáltalán, de olyan közepes hatal­
mak, mint amilyenek a legnagyobbak Európában, aligha,
a náluk kisebbek pedig biztosan nem.

100
 Egyébként a Weimar-szindróraa alapján a veszélyt
a masírozó, egyenruhás alakulatok újjászületésében ke­
resni ma annyi, mintha Hitler bajuszának megjelené­
sétől tartanánk. A két világháború között a diktatúrák
különböző módon jöttek létre. Az egyik veres polgárhá­
borúban vívta ki győzelmét (mint Oroszországban és
Spanyolországban), a másik puccs következtében jutott
hatalomra (a balti államokban, Görögországban stb.),
volt, amelynek a kiindulását királyi kinevezés teremtet­
te meg (Mussolini esetében), és végül volt egy további,
amely legálisan, alkotmányosan jutott hatalomra (a nem­
zetiszocialista pártvezér és tábora). Hitler rendelkezett
ugyan egy jelentős paramilitáris hadsereggel, de hata­
lomra jutását nem ez biztosította, nem is szólva arról,
hogy ezt az erőt hamarosan meg is semmisítette.
A „wcimari” és a mai helyzet tehát nem azonos, még
ha hasonlósága ki is mutatható több ponton. Ám ha „az
őrzők” nem vigyáznak, és ha nem a mai, hanem az egy­
kori kérdésekre keresik a választ, úgy a végén még na­
gyon is hasonló lehet.
 HARC
ÉS SZOLIDARITÁS

jotr Kropotkin - Marxszal és másokkal vitázva - azt

P állította, hogy noha az emberi sorsot valóban meg­
határozza az osztályok, csoportok és egyének egymás kö­
zötti harca, az emberiség már régen nem létezne, ha tör­
ténetét nem jellemezné egyszersmind a szolidaritás,
az együvé tartozás tudata és a kölcsönös segítség gyakor­
lata.
Elgondolkodtató felfogás, és ha e szempontot figye­
lembe véve belegondolunk a hányatott emberi élet hosz-
szú történetébe, erős a késztetés rá, hogy azt el is fogad­
juk. Hozzátéve azonban ehhez már a kezdet kezdetén,
tehát még mielőtt közelebbi vizsgálatokat végeznénk,
hogy miként a szüntelen harcot nem lehet abszolutizál­
ni, és tudjuk, hogy nem lehet, az emberi szolidaritás a je­
lek szerint ugyanolyan kevéssé lehet egyedüli nyertes
ebben a mérkőzésben. Ha nyerhetne, nem lennének
gyilkosságok, terrortámadások, háborúk, és ismeretlen
maradna az idegengyűlölet. Úgy tűnik, hogy miként sok
más szempontból is, az ellentétes tendenciák egymás
mellett lépnek fel, cs érvényesülnek különböző módo­
kon és mértékben, de máig mindenesetre úgy, hogy az
egyensúly - valamilyen rejtélyes törvénynek engedve -
mindeddig fennmaradt,
Éliás Canetti szerint a harc voltaképpen a túlélésre
irányul, amennyiben a többit túlélve az egyén, illetve
a csoport fölébe akar kerülni mindenki másnak, és eb­
ben a harcban - véli - nincs kegyelem. Sokan mások fi­

102
 nomítva fogalmazták meg az örökös harc értelmét, azt az
önmegvalósításban, a kiválóság elismertetésében, a büsz­
keségtől dagadó kebel érzetének szükségességében jelöl­
ve meg* A harcot azonban ennél jóval prózaibb terüle­
teken is tetten lehet érni. Amikor az egykori vadász az
elejtett jószágot mindenestől magának, illetve saját ban­
dájának akarta megtartani, és ha valaki ezt vitatni kezd­
te, könnyen megtalálta a furkósbotját, akkor a szó szó-
ros értelmében a túlélésért küzdött, mivel élelem nélkül
maradva a pusztulás várt volna rá és családjára vagy
klánjára. Ehhez hasonló okokból harcoltak az emberek
egykor a legelőért, a vízért, a területért, ahol megtele­
pedtek. E primitív, elemi érdek diktálta harcokban ben­
ne rejlett azonban az önfenntartás ösztönén túl a „nem”,
a „nemzetség”, vagyis egy kisebb-nagyobb közösség lét-
biztonságára irányuló szándék is. Ez a, mondhatni, az
emberrel veleszületett tulajdonság lehet olyasmi, mint
a legtöbb állat gondoskodó hajlama, amely az utódaival
szemben megnyilvánul. Az ember mindenesetre azt is
gyorsan megtanulta, hogy létesélye jelentősen megnő,
ha egy közösség tagjaként működik.
Ezért vélhetően nem véletlen, ha az elemzők nem kis
része a családot tekinti a társadalom legszilárdabb alap­
jának, amelyet ugyanis eltéphetetlen vérségi kötelékek
fűznek össze. Mindazonáltal e köteléket sem lehet abszo­
lutizálni, és merész, a valósággal sok szempontból ellen­
tétes lenne feltételezni szétszakít ha tatlanságát. Az euró­
pai politikatörténet elég hosszú szakasza másról alig szól,
mint az apa-fiú, illetve testvérek vagy valamivel távolab­
bi rokonok viadaláról, amelynek során meglehetősen
gyakori volt a gyilkosság, a megvakítás, megsüketítcs,
várbörtönbe zárás és más, a családi összetartást eklatán­
sán cáfoló esemény. Ekkoriban természetesen már távol­
ról sem a mindennapi betevő játszotta a szerepet a via­
dalokban, hanem egy új történelmi szereplő: a hatalom.

103
 A hatalom akarása, elsajátítása, területben és befolyás­
ban történő növelése, az ezért folytatott harcok és hábo­
rúk végigkísérték az európai ókori hatalmak és birodal­
mak történetét, folytatódtak a középkorban, az újkorban
és a 20. század első felében is.
A hatalmi küzdelem nem zárta ki, sőt legtöbbször
megkövetelte, hogy a küzdő felek társra vagy társakra
leljenek. Maximalizálni kellett ugyanis a haderőt, és ez­
zel együtt a siker esélyét. Ennek érdekében meg kellett
viszont találni a közös érdeket, vagy legalábbis elhitetni
a másik, illetve a többi féllel, hogy a saját érdek egyúttal
az ő érdeke is. E manőver megoldási módjairól értékes
tanácsokat olvashattak a fejedelmek Machiavelli híres
munkájában, és bár rendre tagadták, hogy e praktikákat
valaha is alkalmazták volna vagy szándékukban állna al­
kalmazni, bizony nagyon is sokat okultak belőle. A közös
érdek állhatott az osztozkodás valamilyen formájában,
olykor egyszerűen a megszerezhető préda felosztásában.
A cél eléréséig a közös vagy annak vélt érdek fennállt,
ám hogy utána mi történt, az erősen függött a közös ol­
dalon fellépő részek egymás közötti erőviszonyától.
E történetfajtával tele volt a középkor, de számos példá­
ját ismerjük a Török Birodalom ellen viselt háborúk ese­
ménytörténetében is, és az egyik jellemző esete a két,
úgynevezett Balkán-háború volt. Teljes békében harcolt
a balkáni koalíció egészen addig, amíg sikerült vereséget
mérniük a török erőkre, ezt követően azonban a felek
egymásnak estek a felosztandó terület miatt.
A törökök elleni európai fenekedés egyébként a hatal­
mi játszmák egy másik alakzatára is rávilágít. Az európai
fejedelmek és királyok a 15. század elején már tisztában
voltak azzal, hogy az iszlám hitű és hatalmas hadsereg­
gel rendelkező, úgynevezett oszmán-törökök végzetes fe­
nyegetést jelentenek Európa és az európai kereszténység
számára. Elég rendszeresen tervezgették is, hogy közö­

104
sen fellépnek ellene. Podjebrád György cseh és Mátyás
magyar király írásban is felszólították a hatalmakat a
cselekvésre, miközben a legcsekélyebb kilátás se volt ar­
ra, hogy legalább ők ketten összefogjanak a török ellen,
mivel az egymás ellen viselt háború kötötte le figyelmü­
ket és erejüket. A törökkérdésben egyébként hasonlóan
viselkedett valamennyi európai állam. A fellépést ellene
olykor érdekének vélte, máskor, ugyancsak saját pilla­
natnyi érdekeit követve, semleges maradt, és gyakorlati­
lag ez történt egészen a 20. század 1920-as éveiig. Tanul­
ságos lenne e történet végigkövetése, de erre most nincs
terünk. Ehelyett inkább arra utalok, hogy míg a keresz­
ténység védelme érdekében a szolidaritás csak nagyon
szórványosan és halványan jelent meg, addig a 18. szá­
zad végétől kezdve átmenetileg harsány sikert ért el
a monarchiák egy részének forradalom- és szabadság­
harc-ellenes összefogása. Az ennek jegyében utóbb meg­
alakult Szent Szövetség ugyan szentnek nevezte magát,
és a trón mellett a kereszt védelmét is célul tűzte ki, de
legfőbb ambíciója nyilvánvalóan abban állt, hogy nyu­
galmat és rendet teremtve megakadályozzon minden
„kilengést” és ezzel együtt minden alapvető változást az
európai kontinensen. Az együttműködés azonban ezút­
tal sem volt teljes. Jóllehet Anglia érdekelt volt a francia
túlhatalom kialakulásának megakadályozásában, és
ezért a francia és főként a Napóleon elleni koalíciók fő
meghatározójaként működött, mihelyt e túlhatalom ve­
szélye Napóleon seregeinek megverésc és a „szörny” in­
ternálása után megszűnt, árnyékbokszolást már nem
volt kedve folytatni. A szövetséghez nem csatlakozott,
hanem ehelyett elkezdte hosszú menetelését gazdasági,
pénzügyi, tengeri, gyarmati világelsősége felé, és ehhez
történetesen nem volt szüksége szövetségesre.
A 19. század kitermelt magából egy olyan esemény­
sort, amelynek kimenetelében az együttműködésnek

105
 óriási szerepe lehetett volna, amennyiben működik.
1848-ra gondolok, amikor osztrákok, németek, itáliaiak,
magyarok, és a második vonalban horvátok, szlovének,
erdélyi románok szinte egy időben mozdultak meg, ami
esélyt adott a közép- és kelet-európai struktúrák meg­
újulására, és az összekeveredett etnikai viszonyok esetle­
ges rendezésére vagy legalább javítására. Ennek feltétele
az együttműködésben, valamint abban állt, hogy a társa­
dalmi megújulásért és a nagyobb szabadságért megmoz­
duló nemzetek valamelyes segítséget kapjanak Nyugat-
Európától. Ebből azonban, mint tudjuk, semmi sem
következett be. Az itt élő, összekeveredett nemzetek egy­
más ellen léptek fel. Mit tettek a nyugat-európai álla­
mok? Éppenséggel semmit. Végignézték, amint a Habs­
burgokat alom orosz segítséggel eltiporja a forradalom
utolsó lángját Magyarországon.
A térség megújulásának és modernizálásának esélye
megrendült, a nemzeti feszültségek fokozódtak. Már
csak az hiányzott, hogy megjelenjen egy új kihívó a ring-
ben, amelyet az egységesült Németország képviselt,
hogy elkezdődjön az eszeveszett mérkőzés az elsőségért,
a kontinentális, sőt bizonyos mértékben a világhatalo­
mért. A 20. század elején már két ellenséges tábor nézett
farkasszemet egymással. Elég könnyű megválaszolni,
hogy melyek voltak az érdekek, amelyek az úgynevezett
antanthatalmakat szövetségre késztették és abban meg
is tartották. Brit részről a németek megállítása, a fran­
ciák szemszögéből emellett a revánsvágy, és ami a cári
udvart illette, mindazt el akarta érni, amit megelőzően
is célként támasztott: szabad utat a tengeri átjáróban,
nagyobb befolyást a Balkánon és nagyobb területet a
lengyelek rovására.
Sokkal nehezebb megtalálni a választ, ha arra kérde­
zünk rá, hogy milyen érdek fűzte Ausztria-Magyarorszá-
got Németországhoz. Az egyetlen valós ok a Nyugat-Bal -

106
kán mint érdekszféra* amelynek biztosításához Oroszor­
szággal szemben egyedül a németek nyújthattak segítsé­
get. Kérdés viszont, hogy vajon a Szerbiával egy ideje
fennálló nehézségeket kizárólag a nyomásgyakorlás és az
erőszak útján volt-e lehetséges rendezni. Figyelembe vé­
ve a szerb királyság erőszakos működési módját és hatá­
rozott terjeszkedési szándékát* a kérdést nem lehet egy­
értelműen megválaszolni. Mindössze annyi biztos, hogy
az egyeztetés, a tárgyalás módszerét sem Becs, sem
Budapest nem próbálta ki- Hozzá merem tenni ehhez*
hogy Németország jelentős megerősödésében Ausztria-
Magyarország mindenesetre nem volt érdekelt. Mennyire
nem, az majd 1918-ban vált evidenssé. A katonai vezetés
ekkor dolgozta ki és fogadtatta el, nem kis nehézségek
árán, a német kormánnyal az új Mitteleu rop a-tervet,
amely magában foglalta a kizárólagos német befolyást
Lengyelországban, a Baltikumban, Ukrajnában és a Bal­
kánon, és amelynek része volt a közös vámterület Né­
metország és Ausztria-Magyarország vonatkozásában*
valamint a közös hadsereg megteremtése is. Az előbbit
letárgyalták, és az osztrák féllel alá is íratták, anélkül
hogy a magyar politikai elittel hivatalosan megtárgyal­
ták volna. A katonai szerződés nem jutott túl a tárgyalá­
si perióduson.
Német győzelem esetén ez a forgatókönyv Auszt­
ria-Magyarország lemerülését jelentette a történelem
süllyesztőjébe. A másik, a végül győztes forgatókönyv
ennél nem volt semmivel sem jobb. Az ismert esemény­
sornak csak egyetlen vonatkozására térek ki, mivel szo­
rosan kapcsolódik a témához. Németországban, Auszt­
riában és Magyarországon számos tisztességes politikus
abból kiindulva indította politikai tevékenységét a nagy
összeroppanás után, hogy most végre a Wilson szellemé­
ben értendő igazságosság, az etnikai vonalak komoly
vizsgálata és minden kétes esetben a lakosság akarata

107
 fog érvényesülni. Hangsúlyozták demokratikus eltökélt­
ségüket, nagyvonalúságukat a nemzetiségek irányában,
és pacifista politikát folytattak, hogy elhatárolják ma­
gukat mindenféle imperialista törekvéstől. Egyszóval a
harc feladását és az együttműködési politika követését
hirdették meg.
Ezzel az attitűddel azonban nemcsak célt nem lehe­
tett érni, de a gyerekes naivitásnak súlyos következmé­
nyei támadtak. Mindenesetre egy dolog tény: Nyugat-
Európának újra született egy esélye arra, hogy az
európai demokrácia és a megbékélés ügyét előbbre vi­
gye, mármint abban az esetben, ha az ekkoriban alakult
demokráciákkal szemben némi megértést tanúsít, ahe­
lyett hogy minden erejével a tönkretételükön fáradozott
volna. A német szociáldemokrata kormányon hajtották
be mindazt, amit IL Vilmos számlájára írtak, Károlyit
tettek felelőssé Tisza István politikájáért, cs a nagy kegy,
amit az osztrák császárral, I. Károllyal szemben gyako­
roltak, abban állt, hogy nem akarták nemzetközi bíróság
elé állítani háborús bűnökért.
Ha a megértés, a szolidaritás teljes hiánya végzetes kö­
vetkezményeket szült bármikor is, ebben a versenyben
az első helyek egyikét minden bizonnyal az első világhá­
borút követő békerendszer érdemli ki. Innen Hitler és
a nemzetiszocializmus nélkül az út a ráció szellemében a
békerendszer revíziója felé vezetett, a nemzetiszocializ­
mus következtében azonban a második világháború felé
tartott. A nemet szövetségi rendszer ebben az esetben
részben a hódításra aspiráló Japánt és Olaszországot,
részben a revízióra számító kisebb országokat - Bulgá­
riát, Romániái, Magyarországot, Finnországot - foglalta
magában. A szövetkezésről tehát ezúttal is meg lehet ál­
lapítani, hogy vélt érdekek vezérelték, de hozzáteendő
ehhez, hogy több esetben e kis országokra olyan súlyos
német nyomás nehezedett, hogy a kényszer szövetkezés

108
 elől csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem térhettek
ki. Innen nézve a dolgokat, teljesen közömbös volt, hogy
egy országban hányán lelkesedtek a német bajtársakért
és mennyien észlelték, hogy a barátkozás a katasztrófá­
ba vezet.
A politika, a katonapolitika, a háborúk esetében tehát
a szövetkezések végigkísérték az európai történetet, még­
hozzá úgy, hogy ezek a mindenkori érdekek mentén
keletkeztek, de a megfogalmazott érdekek - a később ki­
alakuló következmények fényében - valójában sokszor
látszólagossá vagy egyenesen tévessé minősültek. Érde­
kes módon a gazdaság szereplői és mindazok, akik gazda­
sági és pénzügyi kérdésekkel foglalkoztak, sokkal jobban
felismerték a valódi érdekeket, mint a politikusok és a ka­
tonák, és megpróbáltak valamit tenni is ezek érvényesíté­
se érdekében. A legsikeresebbek ebben az egészen kicsik,
a kisáru tér melók (egyúttal eladók, forgalmazók) voltak.
Mozgalmuk valamikor a 19. század során keletkezett, és
Németországban, Svájcban, Hollandiában, Dániában,
Svédországban a 20. század elején már kifejezetten sike­
resnek volt mondható. A kis farmerek, halászok, erdő-
kitermelok, kisiparosok és kiskereskedők felismerték,
hogy a nagy ragadozókkal szemben jóval több esélyük
van a piacon, ha összefognak, szövetkezeteket alakítanak,
a könnyebb eladhatóság kedvéért igyekeznek az áruikat
hasonlóvá tenni, miként akkoriban mondták: standardi­
zálni, azonos módon csomagolni, és mielőtt alkudni kez­
denének, egymás között megállapodnak a közös árban is.
(Zárójelben megjegyzem, hogy ettől a modelltől gyökere­
sen eltért, amikor egy nagy ragadozó maga jelent meg
a kisárutermelónél, hogy részben ellássa a termeléséhez
szükséges alapanyagokkal, részben felvásárolja a készter­
méket. Ez a formula is tartalmazott előnyöket, de a ha­
szon igazi lefölözoje nem a termelő, hanem a nagyválla­
lat lett. Magyarországon ilyen volt a Futura és a Hangya.)

109
 Az együttműködés előnyeit, a piaci kockázat minima­
lizálásának szükségességét a 19. század vége felé már
számos nagytőkés is belátta. Ehhez vélhetően hozzásegí­
tette őket az 1873-ban kirobbant és nagy pusztítást vég­
ző világgazdasági válság. A szövetkezés főként a kartel­
lek formájában valósult meg, ami magában foglalta
a kartcllhez tartozók között a piac felosztását. E nagy
egységeknek azonban egyelőre nem vagy alig volt nem­
zetközi kiterjeszkedésük, ami oda vezetett, hogy a kartel­
lek közötti nemzetközi csatározás hozzájárult a korszak
amúgy is ijesztő nacionalizmusának növeléséhez, illetve
ahhoz, hogy az ipar akkori nagyágyúja, a vasipar nem tit­
koltan érdekeltje lett a háborús készülődésnek. Az utób­
bi a századfordulón már intenzíven folyt több európai
országban.
A különböző nemzetiségű nagybankok és mamutgyá­
rak nemzetközi megállapodásának elkerülhetetlenségé­
re azután éppen az első világháború és annak gyászos
következményei ébresztették rá a közgazdaság kérdései­
ről gondolkodók egy viszonylag kicsiny csapatát. Sajnálatos
módon elég könnyű összeszámlálni azokat a szereplőket,
akik részben magának a békekonferenciának a működé­
si kereteiben, részben azon kívül felemelték a szavukat
a vámhatárok szaporítása ellen, a létező nagyobb gazda­
sági egysegek, így az osztrák-magyar piac megtartása
mellett, akik követelték a nagy amerikai hitelek egy ré­
szének elengedését vagy átütemezését, és egészében vé­
ve a gazdasági mechanizmusok átállítását a több és jobb
munkahely megteremtése érdekében. Közülük hazánk­
ban és Európában másutt is a legismertebb J. M. Keynes
neve, de érdemes megemlíteni, hogy hozzá és csoport­
jának véleményéhez hasonló nézeteket vallott a brit
Alfréd Marshall, a svéd Gustav Cassel, az amerikai Rex-
ford D. Tugwell, és bár francia lévén, hangosan nem mer­
te kimondani, de velük értett egyet Louis Loucheur is.

110
Az utóbbi volt egyébként, aki kierőszakolta és megszer­
vezte az 1927. évi gazdasági világkonferenciát a Népszö­
vetség égisze alatt, és ő volt a lelke annak az 1926-ban lé­
tesült francia-német vas- és acélipari megegyezésnek,
amelyhez már akkor csatlakozott Európa minden szá­
mottevő intézménye, egészen a Rimamurányi Vasműig.
Louchcur egyébként 1930-1931-ben sokat fáradozott
a kelet-európai gabonaexport válságának megoldásán,
és ennek érdekében román-magyar-jugoszláv-lcngyel
együttműködést szeretett volna kialakítani. A háborút
követően egyébként több európai nagybank vezetője kez­
dett levelezésbe, majd ült össze több alkalommal, hogy
javaslatokat dolgozzanak ki a pénzügyi kérdések racio­
nális nemzetközi rendezésére.
Ennek az üdvös, de egyelőre gyenge áramlatnak véget
vetett az 1929-ben kirobbant gazdasági válság, és ha azt
túlélve az irányt esetleg folytatni lehetett volna, ezt ki­
zárta a nemzetiszocializmus megjelenése Németország­
ban. A nemzetközi szövetkezés és együttműködés eszméje
már 1930-ban halványodni kezdett, az 1933-as világ-
kongresszuson az Egyesült Államok küldöttsége nem je ­
lent meg, az új Németország elhagyta a Népszövetséget
és a Leszerelési konferenciát, majd minden tárgyalás
nélkül, egyoldalúan egyre több békecikkelyt helyezett
hatályon kívül.
Az 1920-as évek kezdeményezései és kisebb-nagyobb
sikerei azonban valamire mégis jók voltak. A második vi­
lágháború után azoknak az embereknek, akik Európa új­
jáépítésén fáradoztak, volt mihez visszanyúlniuk. Az ak­
kor megfogalmazott elvek vezettek el a Montánunióhoz,
az Európai Gazdasági Közösséghez, majd az Európai
Unióhoz. Ugyanezek adtak tápot a szociális piacgazdaság
lehetőségének megfogalmazásához, és elveinek gyakor­
lati megvalósításához. Az úgynevezett „jóléti” politika
mintegy húsz éven át sikert sikerre halmozott, hogy

111
azután meggyengüljön, megbukjon, majd átadja a helyéi
egy vele szinte ellentétes politikának, amely azonban ép­
pen napjainkban szintén felmondta a szolgálatot- A leg­
főbb kérdés a jelen pillanatban úgy fogalmazódik, hogy
vajon kitartanak-e a nemzetközi cselekvéseket meghatá­
rozó szövetségi szálak, amelyek a közelmúltban kialakul­
tak, vagy az összetartást ismét felváltja az egymás ellen
folytatott könyörtelen verseny, a harc.
A társadalom alapszövetével, a családdal kezdtem fej­
tegetésemet, és ideje, hogy visszatérjek hozzá. Aligha
kétséges, hogy az együttműködések a vérségi rokonság
kereteiben kezdtek működni, mivel ezen belül volt a leg­
nagyobb és a legátláthatóbb az Összetartozás érzése, és a
legkönnyebben felismerhető a közös érdek. Tudjuk azon­
ban, hogy a családnak, és azon belül a nőknek cs a gye­
rekeknek is megvolt a maguk története. Ezekkel a törté­
netekkel a kutatók tömege foglalkozik világszerte, míg
hazánkban a munka a kezdetek kezdeténél tart. Ennek
az irodalomnak az összefoglalására már csak azért sem
lehet vállalkozni, mert a terjedelme óriási.
Annyit viszont mindenki tud különösebb tanulmá­
nyozás nélkül is, hogy a nagycsaládból kiscsalád, majd
csonka család lett, és ennek megvannak a társadalmi kö­
vetkezményei. Nem titok, hogy a nőket számos család­
ban nemcsak napjainkban, de mindig is bántalmazták.
Tudjuk ma már, hogy a gyereket hosszú ideig egyáltalán
nem vették emberszámba, és azt is, hogy amikor a „jó”
családokban már taníttatták, sőt babusgatták őket,
a „nem jó” családok napi 14-16 órára elzavarták őket a
gyárba, másutt eladták, vagy a fölös számban, illetve
a nem jó, vagyis a női nemben született csecsemőket
egyszerűen meggyilkolták. Magyar vonatkozásban elég
sokat hallottunk az úgynevezett egykézésről, ami nem­
csak súlyos veszélyekkel járt, de egyúttal a családi gon­
dolat ékes cáfolatának is megfelelt. Az egykézés távolról

112
sem volt magyar sajátosság, cs például a francia elemzők
ugyanúgy a nemzethalállal ijesztgettek a népséget, mint
a magyarok. Franciaország lett ismert viszont azáltal,
hogy a csendőrség feladatköre kibővült azzal, hogy a fal­
vakban derítse fel és járjon el a fajtalankodás ellen, ami
a jelek szerint elhatalmasodott a vidéken, és elsősorban
az izolált településeken.
A család körül kialakított dicsfényt mindennél erőseb­
ben kikezdte a Tiszazugban kipattant botrány az arzénes
mérgezések tömegéről. Kiderült, hogy tisztes asszonyok,
becsben tartott családanyák végeztek a gyufafejről leol­
dott arzén segítségével a fölöslegesnek ítélt családtagok­
kal. Ilyen lehetett a gyerek, a férj, az öreg szülő, bárki, aki
nem volt kellőképpen munkabíró, ezzel szemben etetni
kellett. Nehéz elhinni, hogy ez a praktika kizárólag abban
a néhány faluban volt ismert és gyakorolt, ahol felfedez­
ték. Sokkal valószínűbb, hogy másutt a tettesek megúsz­
ták förtelmes tetteik következményeit, miként a legtöbb
bába is megúszta az angyalcsinálásért járó büntetést.
Nos, végül is mi a helyzet a családdal? Végeredmény­
ben ugyanaz, mint mindennel, ami emberi. Ez is kétar­
cú. Minden változás, átalakulás ellenére ma is léteznek
családok, amelyekben béke uralkodik, a családtagok ér­
tik, megbecsülik és segítik egymást. Hány százaléka ez
vajon a létező családoknak? Senki sem tudja megmonda­
ni. Ha a válások elszaporodásából indulunk ki, egyálta­
lán nem biztos, hogy megbízható következtetésekre ju­
tunk. Már csak azért is, mert hosszú ideig lehetetlen volt
a válás, következésképpen fogalmunk sincs arról, hogy
vajon száz évvel ezelőtt hány család bomlott volna fel, ha
(1) a válás egyáltalán lehetséges, (2) ha az elvált nő el
tudta volna tartani magát. Azt sem tudjuk megmondani,
hogy manapság hány nő marad meg méltatlan és veszé­
lyes körülményei között, mert nem látja, hogy hová me­
nekülhetne.

113
 Ki lehetne még térni a családon túli kisközösségekre,
a falura, a munkaközösségekre és egyebekre, de erős a
gyanúm, hogy ugyanarra a végkövetkeztetésre jutnánk e té­
ren is. Alkalmilag egy falu képes az önszerveződésre és
a fellépésre egy közös cél érdekében, máskor viszont mást
akar a felvég, mint az alvég, másként imádkoznak a ka­
tolikus és a református templomban, és a hívek egymás
szagát is igyekeznek elkerülni. Ne is beszéljünk a cigány
falusiakról, akiktől viszont a falu népe szinte egységesen
fél, akár dolgozik a cigány, akár nem.
Mindent összevéve, az emberi történet gazdag mind
az érzelmi alapokon is nyugvó, ám sokszor crdekvezérel-
te összefogásokban, mind a valós, de gyakran csak vélel­
mezett érdek miatt keletkező egymás elleni harcokban.
Úgy tűnik, hogy minden kísérlet, amely a „Legyen végre
örök béke” jelszó mellett indult útjára, átütő, teljes sikert
eddig nem ért el. De ha csak annyit ért el, hogy Európá­
ban, ahol teljes csend évszázadokon át sosem uralkodott,
1945 óta, tehát hatvanöt éve minden nagyobb szabású
háborút sikerült elkerülni, és a kisebb szabású egyetlen,
amely a Balkánon lejátszódott, elég gyorsan véget ért,
akkor mégsem mondhatjuk, hogy a törekvés felesleges
vagy hatástalan lett volna. Hatvanöt év háború nélkül
maga az áldás. Ez sok európai politikus, közgazdász, po­
litológus, jogász stb. együttes érdeme, és azt is hozzáte-
hetem ehhez, hogy egyúttal a racionális politikai gon-
dolkodás diadala. Tudhatjuk azonban azt is, hogy az
ilyen győzelmeken úrrá vált már többször és úrrá lehet
elvileg a jövőben is az emberi természet irracionális, el­
keseredésből, dühből, bosszúszomjból táplálkozó másik
meghatározója. Mi több, azt is tudhatjuk, hogy az ilyen
indulatokon racionális érvekkel lehetetlen erőt venni.
Ezek eloszlatása kizárólag egy új programot követő cse­
lekvésen alapuló megnyugtatás formájában mehet végbe.

114
 HATALOM
ÉS TÖRTÉNELEM

anapság senki sem rökönyödik meg azon, ha egy

történész elismeri, hogy maga a történet és az el­
beszélt vagy leírt történelem sosem esik teljesen egybe.
A kettő távolságát számos motívum befolyásolja, ame­
lyek közül ezúttal csak eggyel, a hatalmi szféra által
megteremtett tér hatásával foglalkozom. E hatalmi tér
ugyanis talán a legerőteljesebb deformáló tényező,
amely az elmondott, illetve leírt történelemre hatást
gyakorol, amivel tehát a történésznek, a történelemta­
nárnak és az olvasónak, a befogadónak tanácsos tisztá­
ban lennie, ha az egyáltalán elérhető megértést célozza
meg.
Megjegyzendő, hogy sokféle elbeszélt történet maradt
fenn, közöttük a népmesékkel, népi hősök legendáival,
olyan történetekkel, amelyek általános emberi vonatko­
zásokat, tulajdonságokat, tragédiákat vagy komédiákat
adtak és adnak elő, ezek azonban a hatalomhoz való vi­
szonyt többnyire csak áttételesen érintik, ha egyáltalán
érintik. A továbbiakban csak a történetmondás és -írás
azon csoportját veszem figyelembe, amely közvetlen
kapcsolatba került a világi vagy a vallási, egyházi hata­
lommal. Az utóbbi két részre válik, mivel az eredeti val­
lási-szellemi hatalom az idők során úgy alakult át, hogy
egyúttal világi hatalmat is reprezentált.

115
 Az alapképlet

A hatalmi tér, amely körülveszi az elmondott történel­

met, sőt belé is hatol, viszonylag gyorsan kialakult.
A történelem, vagyis a múlt elbeszélése szempontjából
annyira korán, hogy azt lehet mondani: gyakorlatilag
egybeesett a másokkal szemben gyakorolt fizikai vagy
szellemi fölény megjelenése és a fölény birtokosának az
igénye saját története megformálására. A korai korsza­
kokban a történet - úgy tűnik - csak akkor történet, ha
van főszereplője, aki mellett megjelennek hozzárendelt
vagy neki alárendelt mellékszereplők, és alkalomadtán
felbukkannak a környezetében tömegek is, amelyek,
mint statiszták, megjeleníthetik a jót, amire a főhős tá­
maszkodik, az esendőt, akinek a megmentése az Ő fel­
adata, vagy a gonoszt, akit így vagy úgy le kell győznie.
A dolog lényege abban áll, hogy a közemberek töme­
géből ki kell válnia egy hősnek, akiről mesélni lehet. Oly­
kor maga a hős nem tesz semmit ennek érdekében, más­
kor viszont az elsőrendű szereplő, aki érdekelt benne,
hogy története fennmaradjon, és hatást gyakoroljon, ma­
ga a hős. A korai történetekben jószerint csak egy közös
vonás van, az, hogy sok kaland, szenvedés, elmélkedés,
esetleg csata után a főszereplő valamit - egy nagy csa­
ládfát, egy vallást, egy királyságot stb. - megalapított, és
már csak ezért is megérdemli, hogy a nevét és a történe­
tét az idők végezetéig megőrizzék* A hős ezt azonban
csak akkor érheti el, ha a közösség elfogadja különleges
státusát, és ezáltal hatalommal ruházza fel. Bár e hata­
lom nem mindig jelent uralmat, mivel a szellemi hata­
lom akár mélyebb cs tartósabb is lehet, mint az uralom,
amelyet akár meg is dönthetnek, és akkor a történet
a visszájára fordul, de lehetséges, hogy a pillanatnyi ha­
talom elszáll, míg az uralkodás tartóssá válik. Mindazon­
által az esetek jó részében a hatalom és az uralom összc-

116
fonódik- A közösség által elfogadott hős tetteit elkezdik
mesélni, és hamarosan megszületik a többé vagy kevés­
bé egységes legendája, amelyet egy ideig a történetének
tartanak. A történet felpuhulhat, átalakulhat mesévé,
variánsai születhetnek, feldúsulhat, miközben a magja
- így vagy úgy - tartósan fennmarad.

Az ősi legendák természete

Bármilyen típusú is, a hatalom lényege abban áll, hogy

a közösség, amellyel a hős szoros kapcsolatban áll, elfo­
gadja őt vezetőjének. Lehet, hogy ezt vonakodva vagy
egyenesen fogcsikorgatva teszi, de ez a továbbiak szem­
pontjából közömbös. Lényeges viszont, hogy valami­
kor elfogadja és tisztelni kezdje. A közösség nagysága
e szempontból bármekkora lehet. Egy kistelepüléstől
akár egy hatalmas birodalomig terjedhet, reprezentálhat
egy szektát vagy válhat akár világvallássá. Ha egy falu
népét az önkinevezett bandavezér valamilyen célra meg
tudja szervezni, cs az emberek követik őt, biztos lehet
benne, hogy előbb vagy utóbb létrejön a helyi legendája
is. Végeredményben ugyanez történik a legnagyobb egy­
ségek vezetőivel is.
Az ősmonda sosem árnyalt. Csak a szélső pólusokat is­
meri, és éppen ezért nehezen változik meg, ha egyálta­
lán megváltozik. Olykor ehhez évszázadok vagy évezre­
dek sem elegendők. Ila ugyanis egy erős személyiség
vagy egy kiugró esemény főszereplője egyszer el tudta
fogadtatni magát a saját közösségével, egyúttal nemcsak
azt éri el, hogy a történetét elmondják, hanem hogy azt
mondják el, ami minden ízében előnyös rá nézve és az
ügyre nézve, amelyet képvisel.
A nagy vallásaiapítók fellépésükkel, kinyilatkozásaik­
kal és cselekedeteikkel írták a történetüket, és az utókorra

117
várt, hogy tetteiket és tanításaikat összefoglalják. Csak­
nem minden nagy vallásalapító legendájáról elmondha­
tó, hogy bizonyos elemei ugyan a képzelet szüleményei,
de a magjuk annyiban biztosan igaz, hogy kifejezi egy
közösség józan értékítéletét is. Elmondható ez - többek
között - a Mózes-történetről, a Jézusról szóló evangéliu­
mokról, Mohamed tanairól. Ami például Mózest illeti,
semmi sem bizonyítja, hogy egy kosárban találták volna
meg a Nílus parti vizében, azt meg még kevésbé, hogy
a két kőtábla szövegét maga az Úr küldte, diktálta vagy
egyenesen faragta volna ki. Mózes mégis megérdemelte,
hogy nevet megismerje a nagyvilág, és történetét mind
a mai napig a feldolgozások újra és újra elbeszéljék. Ta­
lán nem is elsősorban azért, mert egy rabságban élő,
nyomorult népet képes volt megszervezni arra, hogy a
sorsát a kezébe vegye, ami önmagában véve is nagy tel­
jesítménynek mondható, még akkor is, ha hasonló siker­
rel az idők során elég sokan dicsekedhettek, de főként
éppen a tízparancsolat megfogalmazása miatt, amivel
Mózes egy nagy civilizáció alapját vetette meg. Ehhez
képest mellékessé válik a kosár esete, sőt a két kőtábla
keletkezésének abszolút hiteles leírása is.
A kutatások ellenére Jézus történetében is sok a rész­
ben ismeretlen, részben bizonytalan elem. Életének mint­
egy húsz evéről annak idején senki sem beszélt. Nyilvá­
nosság elé lépését követően nem volt kortárs krónikása,
és amikor halálát követően többen is hozzáláttak életé­
nek cs tanításának összefoglalásához, már eltelt egy jó
idő. Az egyház később a rá vonatkozó iratok közül né­
gyet fogadott el hitelesnek, amelyek más-más időpont­
ban keletkeztek, cs jellemzőjük, hogy hasonló szerkeze­
tük és jó néhány epizód azonossága mellett jelentős
eltéréseket is tartalmaznak. Mivel azonban Jézus törté­
netét más források is érintik, az összességből leszűrhető,
hogy a variációk sokasága közül bármelyik volt is a hi­

118
teles vagy a többinél hitelesebb, Jézus mindenképpen
olyan kiválóság volt, akinek a történetét az utókor mél­
tán magába fogadta. Egy fiatal bölcs, egy szelíd tanító,
a gyarlóságot bátran ostorozó, de egyszersmind enged­
ményekre kész, az áhítat mellett a munkát, a serényke­
dést támogató ember képet láthatjuk személyiségében,
bárhol ütjük is fel a krónikákat. Nem véletlen tehát,
hogy egy nagy kultúra kezdeményezője lett.
Más vallásalapítókat is felidézhetnék, de történetük
ugyanazt az alapképletet mutatná, mint amit fentebb
érintettünk. Sok ismeretlen, bizonytalan és vitatható
elem mellett Mohamed és Buddha esetében is kimagasló
személyiségekről volt szó, akik egyik esetben sem a ha­
talmi tényezők ízlésének cs elvárásainak a szellemében
tevékenykedtek, hanem sikerüket nagyrészt éppen annak
köszönhették, hogy a hatalmon kívül vagy vele szemben
léptek fel. Ez azonban csak a nagy világvallások kezde­
teire vonatkozott. Mihelyt kiépültek az egyházi hierar­
chiák, ez a hierarchia - mutatis mulandis - egyúttal vi­
lági hatalmat is vindikált magának, és ezért nagyjából
ugyanúgy működött, és a történelmet is ugyanúgy kezel­
te, mint a világi hatalom.
A világi hatalom megszerzői, birtokosai, a nagy biro­
dalomalapítók - ellentétben a vallásalapítókkal - gyor­
san rájöttek, hogy a hatalom bebiztosításának és megtar­
tásának egyik eszköze, ha korábbi útjukat, politikájukat
minél jobb színben tudják feltüntetni, és ezt kiterjesztik
saját őseikre is. Nem mindenki volt abban a helyzetben,
hogy ezt megtehesse, vagy ha megtette, a mű az idők
sodrában clporlott, de tudjuk, hogy’ a történet írása és
megíratása Athénban, Rómában cs Bizáncban kimagasló
jelentőségre tett szert, és jelentős részében fenn is ma­
radt. Megjelent az „udvari” történetírás, de a kor kifino­
multságának és a társadalmak rétegzettségének jeleként
elég hamar fellépett néhány olyan történetíró is, aki az

119
 éppen uralkodó politikai vezető vagy császár felmenői­
nek és saját tetteinek dicsőítése vagy igazolása mellett,
sőt esetleg e szempontokat eí is hanyagolva, a fontos tör­
ténéseket már más tényezőkben is kereste. Kimagasló
alakja volt a „harag és elfogultság nélküli” történetírás­
nak Thuküdidész, valamint a görög hagyományokat kö­
vető római Titus Livius. A Római Birodalom gyengél­
kedése, majd összeomlása azt is magával hozta, hogy
a római történetírói hagyomány évszázadokig nem lelt
folytatókra. Bizáncban viszont a történetírás szenvedélye
tovább élt, és főként ennek köszönhetjük azt az ismeretet
is, amelyet a magyarok őstörténetéről össze tudtunk ed­
dig szedegetni* Végül azonban ez a láng is kihunyt.
Helyette Európában eluralkodott az a történetszemlé­
let, amely szerint az emberi világot minden vonatkozásá­
ban a túlvilágról irányítják, vagyis hogy az emberrel csak
megtörténnek a dolgok, de azok alakításában nem vesz
részt. Nincs más dolga, mint hogy engedelmeskedjék az
isteni akaratnak, E tanítás csak annyit engedélyezett,
hogy a kevés írástudó, aki a kontinensen egyáltalán fel­
található volt, események egymásutánját vesse papirusz­
ra, anélkül hogy összefüggéseket, ok-okozati kapcso­
latokat keresne, A végső ok ugyanis adva volt Isten
akaratában, amelyet a hívőnek cl kellett fogadnia, a ha­
talom birtokosának pedig az volt a dolga, hogy elhitesse,
megírassa: ezt az akaratot ő képviseli. Ami az értékelést
illette, csupán a gonoszt lehetett elkülöníteni az ártat­
lantól. Ez a szemlélet mintegy bekebelezte a történetet,
ami megfelelt mind az egyházi, mind a világi hata­
lomnak.
A legtöbb nagy fejedelem, király vagy császár, tehát
világi hatalmi tényező keményen dolgozott azon, hogy
a legendája létrejöjjön. Az udvarokban újjászületett az
udvari történetírás (krónikának, gesztának vagy bármi
egyébnek neveztek is). A világi hős általában maga te­

120
remti meg saját arculatát, és biztosítja magának, az ügy­
nek, a közösségnek a tartós megmaradást. E forgató -
könyv másik elengedhetetlen eleme, hogy a legyőzött fél
egyszer s mindenkorra megbélyegzett maradjon, és a bé­
lyeget ne tudja lemosni magáról. Ezt csak úgy lehet elér­
ni, ha ő, az ellenfél, aki többnyire magának a gonosznak
a megtestesítője, nem tud megszólalni, saját történetet,
vagy ha úgy tetszik, verzióját, nem mondhatja cl, és így
annak az esélyét is elveszti, hogy bárki más elmondja he­
lyette. Az elnémítás technikája az idők során nagy válto­
zatosságot mutatott fel.
Példák sokaságát lehet felhozni a családfamesék és
eredetmondák világából erre az alapképletre, de hozzá
kell tenni ehhez, hogy e törekvés a nagy vallásos törté­
netektől sem idegen. Noha Káin nemzetsége fennma­
radt, a történtek Káin szerinti története ismeretlen. Két­
ezer év telt el addig, míg egyes kutatók határozottan
állítani kezdték, hogy Júdás is írt evangéliumot, amelyet
most megtaláltak volna. Hinni lehet azonban, hogy ma is
elég hatékonyak az olyasfajta erők, amelyek őt egykor
árulóként kiközösítették, és vélhetően ma is meg fogják
akadályozni, hogy Júdás e nagy késedelemmel mégis
csak kicsikarjon magának egy szeletet a történetből.
Valószínűleg nem fog neki sikerülni, mivel áruló nélkül
a történet nem kerek, és sok-sok kis áruló, akikből volt
bőven, a hatást tekintve nem ér annyit, mint egy igazi
nagy áruló.
Jóllehet tudjuk, hogy Koppány „gonoszsága” minde­
nekelőtt abban állt, hogy nem értett egyet a királlyal,
akinek viszont éppen azáltal kellett uralma legitimitását
megszilárdítania, hogy a másként gondolkodó vetélytár-
sat elnémítja, a nagy tömeg lényegében véve kizárólag
azt a képet látja maga előtt, amelyet az udvari írástudók
és a nyomukban mindazok, akik őket lemásolták, kiala­
kítottak a számára. Miért történik mindez? Vélhetően

121
 azért, mert a főszereplő története nagy, kerek és a poli-
tikai erkölcs szempontjából igazolható történet* Ez tá­
masztja alá, hogy ő - Ábel, Jézus, István és sok mindenki
más - szellemileg és erkölcsileg győztesként kerüljön ki
a küzdelemből, a megvetett ellenfél pedig elenyésszen.
Végeredményben a korai nagy történeti tablók mind­
egyike egyoldalú és pontatlan* Néhány görög és római
történetírót kivéve világi része érdekközpontú* Mind­
azonáltal a nagy, igazán tartós cs hatékony legendák
e fogyatékosságuk ellenére is kifejezték a valóság fő ele­
meit, és harmonizáltak a mindenkori „fogyasztók”, a ref­
lektálok értékrendjével. Jellemző ebből a szempontból,
hogy a kudarcot vallott világi szereplőknek, illetve az
olyan személyiségeknek, akiket a maga korában nem
vett körül tisztelet, sosem született legendája, amiben
nem kizárólag az játszott szerepet, hogy elnémították
őket* Számos elbeszélést ugyanis a hatalom szeretett vol­
na kiirtani, és ez mégsem sikerült. Olykor a népi mesék
is ellenálltak e törekvésnek* Tartósan fennmaradtak
azok a mesék, amelyek a szegények barátjáról, az idegen
hatalom ellen egyedül is győztes hősről vagy akár a ha­
talommal packázó „betyárról” szóltak. Ebbe a kategóriá­
ba sorolhatjuk a jó, az igazságos királyról szóló történe­
teket is, mint amilyeneket a népi fantázia Mátyás király
alakjáról szőtt.
Az egyházi szervezetek által képviselt történeti meg­
közelítés, amely valójában nem volt történeti jellegű,
mintegy a 13-14* századig tartott ki keményen. Ettől
kezdve több tényező is abban az irányban kezdett hatást
gyakorolni, hogy az ember - legalább részben - vissza­
nyerje kompetenciáját a saját történetében* Terjedni
kezdtek a tudós emberek körében az arabok által átmen­
tett ókori szövegek (például Arisztotelész művei), fel­
lépett a maga meghökkentő, új elveivel Aquinói Szent
Tamás, megerősödött néhány nagy egyetem, ahol több

122
tudós szuverén álláspontot kezdett képviselni. Az új
irány már nemigen kedvezett a legendáknak, és megne­
hezítette a mindenkori hatalom helyzetét abban is, hogy
saját történetét egyetemesként fogadtassa el.

A történetírás reneszánsza

Az európai középkor nagy részében viszonylag könnyű

volt elérni, hogy a király kegyeitől függő udvari szerző
vagy a saját hierarchiájának alárendelt egyházi krónikás
azt írja meg, amit a felette állók hallani akartak, ez a mű­
velet azonban az idők során egyre nehezebbé vált. Jus-
tizmordot, egyszerű gyilkosságot stb. továbbra is el le­
hetett követni a saját történet megírása és megóvása
érdekében, de már mégsem volt lehetséges minden más­
ként gondolkodót elhallgattatni. Ehhez már túlzottan
megerősödtek egyes városok, önállósodott néhány nagy
európai egyetem, majd megtört a katolikus hegemónia,
sőt gyülekeztek az erők a fennálló társadalmi kereteken
kívül, és ezek a körök mind nagyobb teret vívtak ki ma­
guknak. Mi több, hatni kezdett az európai társadalmak
állami tagoltságának tudatosodása is, ami miatt ugyan­
azt az eseményt másként értelmezték az egyik és más­
ként a másik országban, ami visszahatott a történet egé­
szére is. A történelmet egy két udvari szerző jóvoltából
már nem lehetett uralni.
Hozzájött mindehhez szellemi téren, hogy a rene­
szánsz az ókori művészetek felfedezését (részben után­
zását) hozta magával, és ez a forrás nagyon eltérő benyo­
másokat hordozott magában az emberről, mint amely
a középkor szellemileg merev időszakában kialakult és
hatást gyakorolt. Voltaképpen ezt fejezte ki az úgyneve­
zett humanizmus, amely ezeket az ókori üzeneteket for­
dította át a létező világra, mind nagyobb teret biztosítva

123
benne magának a2 embernek: tevékenységének, szelle­
miségének, akaratának- A történelemhez való viszony­
nak és értelmezésének voltaképpen e fejlemény bizto­
sította a filozófiai alapokat. A történelem „világi”
átfogalmazásában nagy szerepet töltött be Niccolö Ma­
chiavelli (16. század eleje), a Nápolyi Királyság udvari
történetírója, Giambattista Vico (18. század eleje), majd
Hume, Montesquieu és Voltaire, akik az isteni gondvise­
lést szinte teljesen kiiktatták a történelemből. Végered­
ményben mind az egyházi, mind a világi hatalom nehéz
helyzetbe került. Oly nehézbe, hogy már királyokat is ki
lehetett végezni. A gondolkodók utólag azt mondogat­
ták, hogy ekkortájt „maghalt az isten”. Az ember átvette
az uralmat önmaga és története felett, és azt képzelte,
hogy az ésszerű cselekvés határai között be tudja rendez­
ni a lehető legjobb, legigazságosabb emberi világot.
Mindez együttvéve azt; is jelentette, hogy mind az állam-
hatalomtól, mind az egyházi hatalmaktól megvonták le­
gitimitásuk legfőbb talpkövét, az isteni felhatalmazást.
Ez évszázados küzdelemhez vezetett a liberális polgári
áramlat cs a hagyományos erők között, mivel az utób­
biak csak nehezen értették meg, hogy új területeket és
eszközöket kell találniuk a hatalom jogosságának elis­
mertetése érdekében, és új fejezetet kell nyitni a törté­
nelem formálása és megjelenítése kérdésében. Milyen
fegyvereket vetettek be a reakció bástyáinak megóvása
érdekében?
Az eszköztár szerfelett változatos volt. A küzdelmet
szellemileg kísérte a szabadság és a nemzeti eszme ver­
bális elítélése, a kiátkozás, a kiközösítés, perek és hábo­
rúk, amelyeket a Szent Szövetség vívott. Miután azon­
ban mindez az 1848-as forradalmak leverése ellenére
sem vezetett hosszabb távon értékelhető eredményre,
a hatalmi tényezőknek új lehetőségek után kellett néz­
niük. Hamar megtalálták és felértékelték a propagandát,

124
amely az ellenreformációnak köszönhette tudatos meg­
szervezését, cs fokozatosan kezdtek megalkotni a mani­
pulálás finom módszereit. A 19. század második felében
több új szellemi áramlat született, amelynek a képvise­
lői nagy veszélyt láttak vagy magában a kialakult, kiala­
kulóban lévő kapitalizmusban, vagy a liberalizálásban,
az emberi egyenlőség elismerésében és a demokratizá­
lásban,
A 19. század derekán a hagyományos hatalmat a felvi­
lágosodás eszméi mellett egy merőben űj veszedelem is
fenyegetni kezdte. Noha „szocializmusról” megelőzően is
sokan beszéltek és írtak, számottevő mozgalom azonban
csak a Marx és Engels által 1848-ban kiadott K om m unis­
ta kiáltvány eszméi szellemében indult az útjára, és ez
oda vezetett, hogy a század vége felé a legtöbb ország­
ban a politikai élet szempontjából jelentős szocialista,
szociáldemokrata pártok keletkeztek. E pártok vezetői
nagyjából egyetértettek abban, hogy az emberiség törté­
netének a kapitalizmus nem lehet a végállomása. Marx
átvette Hegel „tézis-antitézis-szintézis” keretében kifej­
tett fejlődéstör vényét, és azt állította, hogy a kapitalista
„tétel” kitermeli a maga antagonista ellentétpárját,
a proletariátust, ami a rendszer teljes érettsége idején el­
kerülhetetlenül oda vezet, hogy a fejlett munkásosztály
forradalmat robbant ki, megszünteti a kapitalizmust, cs
maga veszi át az uralmat, megnyitva ezzel az egész em­
beriség szabadságának és boldogságának korszakát. Ezt
részben arra alapozta, hogy a munkásosztály birtokába
jut mindannak a tudásnak, amely ehhez az akciósorozat­
hoz szükséges, részben pedig arra, hogy nem fogja eltűr­
ni relatív és abszolút elnyomorodását, amire a kapitalista
birtoklási viszonyok (a termelőeszközök tőkés tulajdonlá­
sa) ítélik.
Noha a forradalmi feladatot az útjára induló párt-
szervczcs csupán kevés képviselője vette szó szerint,

125
 a formálódó szakszervezeti cs pártmozgalom e nélkül is
kellőképpen ijesztő volt. A munkástömegek ugyan egye­
lőre nem kapkodtak a hatalmi pozíciók után, de szisz*
tematikusán követeltek jobb életviszonyokat és azt,
hogy részesedjenek a liberálisok által meghirdetett és ün­
nepelt szabadságjogokból. Noha közvetlen veszély a „tő­
két” nem fenyegette, mégsem lehetett figyelmen kívül
hagyni, hogy megszületett a fejlődéselméletek családján
belül egy új történelmi interpretáció, amely a világtör­
ténelmet az osztályharcok történetével azonosította.
A marxi gondolkodási módnak - amelynek merőben
új vonása volt, hogy a történeti kérdések keretében a
társadalomra, annak tagozódására, valamint a gazda­
ságra és a gazdálkodási módokra irányította a figyelmet
- nagy tudománytörténeti jelentősége volt. Ez, ha nem
is azonnal, de hamarosan gyökeres változásokhoz veze­
tett a történettudományban. Az utóbbiról attól kezdve
lehet egyébként beszelni, hogy többen hangsúlyozni
kezdték a források eredetiségének megvizsgálását, az
egymástól eltérő tartalmat hordozó források összeveté­
sét, és egyáltalán a hitelességet a híresztelésekkel szem­
ben. Ezzel együtt azonban a történettudomány még jó
ideig megmaradt a szellemóriások, illetve a politikai
szereplők és események kutatásánál és kronológiai is­
mertetésénél, bár ekkoriban már az okok és okozatok
kérdése is vizsgálat tárgyát képezte. Ez voltaképpen
kedvező volt a politikai hatalom számára, mert óhatat­
lanul nagyra értékelte az életnek azt a szeletét, amelyet
a politikai szféra képviselt. Az új, a marxi irány azonban
fosztogatni kezdte a politika babérjait. Nem kevesebbel
állított, mim azt, hogy nem a vezető pozícióban álló sze­
mélyek alakítják ki a kort, hanem a kor hozza magával,
teremti meg a neki megfelelő személyeket, egyébként
pedig a történelem főszereplője a forradalmi osztály,
vagyis a tömeg.

126
 Amíg az új történeti témákat csak a szocialista, szo­
ciáldemokrata baloldalon taglalták, azokat egyszerű volt
megbélyegezni mint egy társadalomellenes, marginális
jelenség megnyilatkozásait, ám néhány évtized múlva
Henri Pirenne, a korszak egyik legjelentősebb kutatója
már egész tevékenysége középpontjába helyezte a gazda­
sági cs társadalmi kérdések kutatását, és őt nem lehetett
besorolni egy baloldali párt katonái közé. Hozzátehetjük
ehhez, hogy bár a későbbiekben a hasonló szellemben
dolgozó iskolák gyakran megkapják a „marxizáló” jelzőt,
amelyet nem szánnak dicséretnek, manapság valamire­
való történeti összefoglaló munka mégsem képzelhető el
anélkül, hogy tartalmazná a gazdasági trend, a gazdasá­
gi fejlődési ütem, a gazdaságpolitika és annak összes sze­
lete, továbbá a társadalom rétegződése, mobilitása, akti­
vitása, politikai irányultsága stb. kérdéseit.
A marxista jelenség, akár ha magát a politikai mezőnyt,
akár ha szellemi hatékonyságát vesszük is alapul, már
nemcsak a hagyományos uralmi formákat és a konzervati­
vizmust fenyegette, de úgy tűnt, hogy előbb-utóbb fenye­
getni fogja a liberális államot és magát a kapitalizmust is.
Kiderült később, hogy a két utóbbi címzett szempontjából
- Oroszország kivételével, amely egyébként nem tartozott
bele a marxi jóslat kereteibe - a veszedelem nem volt ak­
kora, mint amekkorának hinni vélték, de reflektálni a kez­
deteknél is kellett rá, A hatalom helyzetét megkönnyítet­
te, hogy a2 új áramlat és mozgalom nagy támadási frontot
nyitott, amely a termelési eszközök birtokosaitól a magas
állami tisztségviselőkön és a tőkés állam elnyomó szervei­
nek alkalmazottain át az egyházi hierarchiáig terjedt. Való­
jában ez tette lehetővé, hogy a hatalom ezúttal már nem
udvari, hanem látszólag, és olykor valóban független törté­
nészekben is szövetségest találjon, amit a rendelkezésére
álló pozíciókkal, kitüntetési, jutalmazási eljárásokkal, ked­
vezésekkel, meghívásokkal stb. is alátámasztott.

127
 Nagyjából ugyanebben az időben, a 19. század máso­
dik félében jelent meg, és majd az utolsó harmadában
erősödött fel két további új áramlat: az egyik oldalon
a keresztényszocializmus, a másikon az új, majd radika-
lizálódó konzervativizmus. Az egyik is, a másik is reakció
volt a marxista tanokra és az azok szellemében formáló­
dó mozgalomra. Ennyiben kétségtelenül segítségére vol­
tak a mindenkori hatalomnak. Másfelől viszont az egy­
házak politikailag értelmezhető színrelépése a különféle
formában és más-más intenzitással zajló laicizálás (he­
lyenként kultúrharc) idején a hatalom nehézségeit csak
fokozta, a populista, majd radikális új konzervatívok
viszont a szocialista/szociáldemokrata vonulat mellett
egyre hangosabban támadták a liberalizmust, amin első­
sorban a liberális gazdaságpolitikát értették, bárki volt is
éppen kormányon.
A keresztényszocializmus történelmi képe magától ér­
tetődően az egyházakhoz tapadt, de míg a katolikus szer­
zők továbbra is univerzális történeti értékekre hivatkoz­
tak, addig a reformáltak saját történetükön túl a nemzeti
érdekeket cs a nagy nemzeti eseményeket szerették elő­
térbe helyezni. Noha ez az áramlat kétségtelenül tartal­
mazta a szociális szempontot, méghozzá már nem a jó­
tékonykodás szellemében, hanem vállalva az elesettek,
szegények intézményes megsegítésének a gondolatát is,
másrészt azonban egészen a második világháborúig li-
bcralizmusellenes sziogenrendszert alkalmazott, amikor
általános értelemben bírálta a kapitalizmust és különö­
sen a banktőkét az úgynevezett „uzsorakamatok” miatt.
Voltaképpen a 19. századi keresztényszocializmus nem
tartalmazott markánsan új történelmi szempontokat.
Az egyházak kebelén az igazi újítók azok voltak, akik egy
új teológia megfogalmazására, illetve arra törekedtek,
hogy a hit és a tudomány világát összebékítsék, miként
azt már Aquinói Szent Tamás is szerette volna elérni.

128
Ahogyan ez neki nem sikerült, késői követői is kudarcot
vallottak az egyházi hierarchia megmerevedése miatt
XIII. Leó halála után.
Ezzel szemben az új konzervatívok merőben új szem­
pontot igyekeztek bevezetni a történelem értelmezésé­
be. Először történt, hogy a történelmet az etnikumok,
később a fajok közötti küzdelemként írták le, cs beillesz­
tették a világtörténelembe mindazt, ami a fajelmélet
keretében addig megszületett. A faj cím él éti teória már
Joseph Gobineau esetében is azonos volt egyfajta világ­
történettel, de ennek részletekbe menő változatai majd
csak később születtek meg. Különösen „eredményesek”
voltak e téren a francia cs a német szerzők, akik csak
úgy ontották a más etnikumokat, illetve fajokat becs­
mérlő és a saját etnikumot-fajt feldicsérő munkákat. Kü­
lönös előszeretettel támadták a zsidókat. E szerzők közül
csak nagyon kevés képviselt egyetemi rangot (mint pél­
dául Heinrich von Treitschke) vagy rendelkezett társa­
dalmi presztízzsel (mint Léon Daudet, az olvasott író),
sokaságuk miatt azonban mégis önálló jelentőségre ju­
tottak. Hogy mennyire, azt majd a következő idők és fej­
lemények jelezték igazán.
Az európai államokban kialakult liberális, mérsékelt
konzervatív, libcrális-konzervatív stb. politikai formátu­
mok, kormányok és pártok e bal- és szélsőjobboldalon
keletkezett sziklák között manővereztek, de lényegében
véve nemigen boldogultak. Igyekeztek felhasználni eb­
ből ezt, abból amazt, elhatárolódni hol innen, hol onnan,
de világos irányvonal a legtöbbször csak abban formáló­
dott ki, hogy csaknem valamennyi európai kormány
nacionalista politikába kezdett, hozzálátott a háborúra
való felkészüléshez, és ehhez kereste a partnereket, vala­
mint a történeti megalapozást. Megszülettek a nagy
nemzeti történetek, amelyek nem ritkán kategorikusan
kizárták egymást, mint például a francia és a német,

129
a magyar cs a román stb. E történetekben, hála az ural­
kodó nacionalista kurzusnak és közéleti hullámnak, va­
lamint a szélsőséges konzervativizmus tevékenykedé­
sének, egy által án nem volt hiány. A nemzeti érdek
képviseletében azután a háborúra készülő kormányok­
nak a legtöbb, addig bomlasztónak tartott vagy ténylege­
sen bomlasztó áramlattal sikerült átmenetileg egyetérte-
niük - a szocialistáktól a prefasisztákig, bár a szocialista
táborban akadlak kivételek.

A propaganda kora

Az első világháború mindenesetre jó helyzetbe hozta

a hatalmi szférát, amely újra maradéktalanul uralta
a helyzetet, és vele együtt a nemzeti történelmet is. Jó
ideig senki sem vette igazán rossz néven, ha a hatalom
megszorításokat vezetett be, ha két kézzel szórta az adó­
fizetők pénzét, ha tömegesen küldte vágóhídra a nemzet
fiait. A tömegek és a legtöbb őket képviselő párt két dol­
got vett utóbb rossz néven: vagy azt, ha az állam minden
áldozat ellenére esélytelen lett, vesztésre állt, illetve
a háborút el is vesztette, vagy azt, hogy a győzelem nem
jelentett semmit a tömegek sorsának jobbra fordulása
szempontjából, ahogyan azt nekik megígérték.
Már a háború időtartama alatt, de azt követően is,
a kormányok abban váltak érdekeltekké, hogy (1) a fele­
lősséget magáért a háborúért és az általa okozott min­
den áldozatért és szenvedésért áthárítsák az ellenségre;
(2) bebizonyítsák, hogy a vereségért a felelősség belpo­
litikai értelemben másokat terhel, és nem azokat, akik
a háborús politikát képviselték és útnak indították;
(3) elhitessék, hogy a győzelem csorba voltát nem a po­
litika, hanem a hadsereg, vagy fordítva: nem a hadsereg,
hanem a politika, illetve egy „másik” párt vagy vezető

130
politikus idézte elő; (4) a győzelemmel kapcsolatos hiány­
érzetet nem a kormány, hanem a szövetségesek értetlen­
sége, netán egoizmusa idézte elő.
A propaganda-hadjáratban a háború alatt a franciák
és a britek jártak az élen, de megtették a magukét mások
is. Ekkor a háború kirobbantásáért viselt felelősség kér­
dése, valamint a hadviselésre vonatkozó nemzetközi jogi
normák megsértése állt előtérben. Az újságokat ellepték
az elleni élet becsmérlő szövegek, vádak, a vezetőiket ki­
pellengérező viccek és a torz alakban megjelenítő karika­
túrák, de a külügyminisztériumokban és a földrajztudo­
mányi. valamint a történelmi műhelyekben is dolgoztak
az érvek kimunkálásán, ami már arra is hivatott volt,
hogy a leendő békerendezést megalapozza. A háború le­
zárását követően mindenütt elkezdték a hadsereg külön­
böző szintű leszerelését, de a propagandaapparáiusok
nem szereltek le, mivel a békét még meg kellett indokol­
ni, illetve a vesztesek táborában arra volt szükség, hogy
szellemi védelmi sáncokat építsenek ki.
A győztes tábor kormányai kivételes pillanatokat él­
vezhettek, amelyekben ugyanis szinte tökéletesen bir­
tokolták a történelmet, és azt úgy interpretálták, aho­
gyan nekik tetszett. Az ellentábor alig jutott szóhoz, és
amennyiben mégis, a vesztes újfajta pozíciójára és sze­
replehetőségére, amely csaknem a nullával volt egyenlő,
egyáltalán nem volt felkészülve. Történelmi léptékű bű­
nöket olvastak a németek, a német császárság, az osztrá­
kok és főként a Habsburg-dinasztia, valamint a minden­
kori magyar uralkodó csoportok, és az első helyen Tisza
István volt miniszterelnök fejére. Mindebben nagyhatal­
mi érdekek jelentek meg, de szerepet kapott néhány
közép-európai kisállami, illetve államiságra törekvő poli­
tikai csoport is, amely mindenkinél jobban volt érdekel­
ve abban, hogy Ausztria-Magyarországot eltemessék,
cs maradékát közöttük szétosszák, méghozzá úgy, hogy

131
 a korábbi államalakulat vezető nemzetei minél keveseb­
bet tarthassanak meg maguknak. Az Osztrák Magyar
Monarchia elleni hadjárat központi eleme volt a törté­
nelmi interpretáció, amely valós elemek mellett a torzí­
tások és hamisítások tömegét foglalta magában.
A győztes tábor egyeduralma a történelem felett nem
tartott sokáig. Ennek egyik előfeltétele volt, hogy a tábor
érvei harmonizáljanak egymással, ami csak az érdekek
harmóniáján alapulhatott volna. Mivel azonban a négy
főszereplő, Wilson, Lloyd George, Clemenceau és Oldan­
dó országában hamar kiderült, hogy egyikük közvéle­
ménye sem elégedett a létrehozott békeművel, ennek
a harmóniának vége lett. Elkezdődött a háború és a bé­
keszerzés történeti átértelmezése, amelynek keretében
az antant politikusai, és mellettük a történészek is, kezd­
tek kritikus húrokat pengetni mind az egykori szövetsé­
gesek, mind a hazai erők politikájával kapcsolatban.
Mindenki mindenkit vádolni kezdett Vád érte Wilson el­
nököt odahaza és Európában, aminek eredményeként az
antipolitikus, naiv, képzelgő elnök képét nem annyira az
ellenfelek, mint saját korábbi táborának a tagjai alakítot­
ták ki. Clemenceau-t francia körökben azzal vádolták,
hogy túlságosan gyenge volt, engedményeket tett a né­
meteknek és elhamarkodta a fegyverszünet megkötését,
mire a volt miniszterelnök kimutatta, hogy a fegyverszü­
net időpontja Foch marsaiból, nem pedig tőle függött.
A briteket azzal vádolták, hogy saját önös érdekeiken kí­
vül semmivel sem törődtek, az olasz delegációt pedig az­
zal, hogy még csak a titkos szerződésben Olaszországnak
ígért területek megszerzését sem tudta biztosítani. Fellé­
pett egy brit közgazdász is, John Maynard Kcynes, aki vi­
szont kemény szavakkal ítélt el minden szereplőt, aki
csak részt veti a békék kimunkálásában.
E folyamat következménye kettős volt. A háborút győ­
zelemre segítő erők mindenütt megbuktak. Wilsont a Kong­

132
resszus leszavazta, Clemenceau elbukta az elnöki válasz­
tást, az olasz demokráciának Mussolini uralomra jutása
véget vetett, Lloyd George leköszönése pedig nem egy
személy és egy kormány, hanem vele együtt a liberális
párt mint politikai váltóerő eltűnését is jelentette, A bé­
kekonferencia teljesítményének bírálata egyúttal azt is
magában foglalta, hogy a „történelmi egyeduralom” is
meggyengült, A konferencia idején az ideológiai alaphoz
rendelt történeti érveket legtovább a francia külügyi ap­
parátus, valamint a békék közép-európai, balkáni ked­
vezményezettjeinek politikai csoportja őrizte meg, mi­
közben másutt a békemű igazolásaként felhasznált
történeti és etikai elveken mind nagyobb repedések ke­
letkeztek, A legdrasztikusabb fordulat Olaszországban
ment végbe e vonatkozásban, de a német és a magyar
ügynek, és ezzel együtt a békeszerződések bírálatának az
Egyesült Királyságban is tekintélyes tábora keletkezett,
A háborús győztesek győzelmi tudata tehát sem ma­
gát a győzelmet, sem a történelem felett aratott győzel­
met illetően nem volt tartós. Sokkal nagyobb zavar kelet­
kezett azonban a vesztesek táborában, ahol először is
a vereségért viselt felelősséget kellett leosztani, ami már
önmagában véve is heves politikai harcokat vont maga
után. Nem volt vitás, hogy éppen a felelősség elhárítása
vagy minimalizálása érdekében politikai váltást kell vég­
rehajtani, ám az első politikai váltócsopori mindenütt
megbukott. A korabeli rendszerváltás Németországban,
Ausztriában és Magyarországon előtérbe hozta a szociál­
demokráciát és más baloldali erőket, míg Bulgáriában az
ugyancsak baloldali Népi Földműves Szövetség került
hasonló helyzetbe. Ettől kezdve mindegyik érintett tár­
sadalomban megjelentek olyan markáns erők, amelyek
érdeküknek vélték, hogy a vereségért és az „elrontott”
békéért a baloldali és olykor liberális pártokat tegyék
meg bűnbaknak. Elkezdődött ezekben az országokban

133
 egy olyan történeti átértelmezés, amely ugyan nem állt
a politikai hatalom közvetlen irányítása alatt, de az egy­
re erősödő jobb- és szélsőjobboldali törekvéseket jól kife­
jezte, és egyúttal többnyire hasznos volt a jóval óvatosabb
kormánypolitika számára is. A kormányon Lévő hatalmi
tényezők is előmozdították azokat a kutatásokat és pub­
likációkat, amelyek a békeszerződések igazságtalansá­
gait történelmi fejtegetésekkel igyekeztek igazolni, de ezt
az 1920-as években sehol sem tették radikális szellem­
ben. Mindazonáltal a radikális irodalom, beleértve ebbe
a földrajzi, etnikai és gazdasági szempontok mellett tör­
ténelmi érvekkel, gyakran koholmányokkal dolgozó né­
met Mitteleuropa-terveket is, tonnaszámra árasztotta cl
a piacot az 1920-as években és az 1930-as évek jó részében.
Noha léteztek higgadtan gondolkodó és érvelő politikai
erők, valamint néhány történész is, aki nem propagan­
dát űzött, hanem a történtek valós menetét igyekezett
feltárni, az ő hangjuk az idők során elhalványult, majd
teljesen vagy szinte teljesen elenyészett. Jellemző példa
erre a magyar Horváth Jenő történész esete, aki a béke­
szerződés előtörténetét és történetét az akkor elérhető
összes forrásra támaszkodva elsőként dolgozta fel törté­
nettudományos eszközökkel. A maga idején alig vették
észre, a Magyar Nagylexikon pedig nem is tud róla.
A viszonylag mérsékelt hatalom az 1920-as években
a vesztes országokban sem uralta tehát a történelmet.
Más politikát vitt, mint amit a közéletet mindjobban el­
árasztó szélsőjobboldali radikális történeti értelmezések
képviseltek. Joggal lehet ezt állítani Gustav Stresemann,
Ignaz Seipel és Bethlen István esetében is. Ők azonban
sorra eltűntek, és a színtéren győztesként maradt vissza
a történelmet kisajátító, saját felfogása szerint értelmező
szélsőséges csoportok reprezentációja.
Megállapíthatjuk, hogy a két világháború közötti hosz-
szú fegyverszünet idején a demokráciák hatalmi szférá­

134
jának csakúgy nem volt sikere a történelemmel, miként
egyébként is legfeljebb átmenetileg voltak sikeresek. An­
nál eredményesebben használták a történelmet saját cél­
jaikra a diktatúrák.

A diktatúrák és a történelem

A diktatúrák sikeres történelmi kalandozásainak okaival

nem érdemes túlságosan sokat bíbelődni. A siker titka
ugyanis egyszerű. Mindegyik kézben tartotta a teljes nyil­
vánosságot, irányította az egész propagandaapparátust,
döntő befolyást gyakorolt a művészetek világában, meg
tudta szerezni és meg tudta fizetni a bértollnokokat az
újságíróktól kezdve a történészekig, és megszabta az
egész oktatási stratégiát. Lefedte a társadalom egészét
és az élet szinte minden területét. Mi baja lehetett még?
Úgyszólván semmi. Hacsak az nem, hogy ezekben az ál­
lamokban az élet minden területét alávetették az aktuál-
politikának, és mivel a politika aktuális irányai, prefe­
renciái ezekben a rendszerekben is gyakran változtak,
túl sokszor kellett a propagandisztikus történeti eszme-
futtatásokon is változtatni, amit a diktátorok általában
pókerarc mögé bújva hajtottak végre, de az értelmes ál­
lampolgár számára azért kilógott a lóláb.
Hitler esetében a legdrasztikusabb váltásra 1936-ban
került sor, amikor az addigi „békés” politikát, amelyet kí­
sért az ugyancsak békés eszközökkel kialakítandó és az
érintett országok számára nagy felvirágzást kilátásba he­
lyező Mitteleuropa-eszmefuttatások sokasága, hirtelen
fel akarta váltani a háborús politikára, amelyben Mittel-
europa már nem találhatott helyet magának. Ezzel értel­
mét vesztették mindazok, a közelmúltban is napvilágot
látott okfejtések, amelyek akár a német-szláv, akár a ma­
gyar-német történeti együttélésekre, kölcsönös előnyökre,

135
a német kultúra megtermékenyítő hatására és valami­
lyen jövőbeli föderációra stb. irányultak. A belső német
erők érzékelték a megváltozott tendenciát, aminek a ha­
tása nemcsak abban mérhető le, hogy a hivatkozott iro­
dalom eltűnt, de megvoltak a következményei általában
a történeti feldolgozásokban és a tankönyvekben is.
Ezt követően minden új német támadás igazított vala­
mit egy-egy nép történelmi megítélésén is, ami abban
összegződött, hogy a csehek, lengyelek, szerbek történeti
produktuma hivatalosan is mindjobban leértékelődött.
Sajátos helyzetbe kerültek ezzel szemben a magyarok,
a románok, a szlovákok és a horvátok, sőt átmenetileg a
franciák és más nyugati népek is. Ami az utóbbiakat ille­
ti, a viszonylagos kíméletet elsősorban az a remény táp­
lálta, hogy a brit kormánnyal sikerül valamilyen komp­
romisszumra jutni, ami megkívánta, hogy szőrmentén
kezeljék a történelmi rekriminációkat az egész nyugati
övezetben. E viszonylagos óvatosságnak azonban elég
hamar vége lett. A többiek, akiket a hivatalos szövegek­
ben sem általában, sem történeti szerepüket illetően
nem támadtak, ettől azért menekültek meg, mert a há­
borúban Németország oldalára álltak. Náci körökben
azonban nem volt titok, hogy Hitler egyiküknek se be­
csüli sem a múltját, sem a jelenet, hanem tehetségtelen
népségeknek tekinti őket, amelyek világéletükben nem
produkáltak hasznosat az emberiség számára. Valameny-
nyi kényszerszövetséges, tehát a horvát, a magyar, a ro­
mán és a szlovák állam egyaránt beletartozott c leérté­
kelt csoportba. Kivételt a nemzetiszocialisták, s köztük
Hitler még az olaszok javára sem tett, amennyiben egye­
dül és kizárólag Mussolinit becsülte, legalábbis egy ideig.
A nemzetiszocialista világtörténelmi értékmérce ép­
pen a produktivitásban rejlett A történelem e világszem­
lélet értelmében a fajok harcának a története, amelyben
a győzelemre a produktív, magasrendű fajnak van esélye

136
 (főként, ha képes megtisztítani magát), míg a többi arra
ítéltetik, hogy őt szolgálja, illetve, amennyiben végkép­
pen értéktelen vérszívó és csak másokból élősködik, úgy
a megsemmisítés vár rá. Ez a történetfilozófia amennyi­
re abszurd, annyira praktikus volt, mivel a győztes egy­
úttal magasrendűvé volt minősíthető, míg az elbukott
csak megérdemelt sorsát élte meg, hiszen maga a kudarc
bizonyította alsórendű voltát. Végső konzekvenciájában
az elmélet magában foglalta azt is, hogy amennyiben
a nácizmus ki tudja irtani az európai zsidóságot, úgy be­
bizonyítja, hogy a zsidók nem méltók az életre.
Az elméletnek azonban volt legalább két belső, meg­
kerülhetetlen hibája. Az egyik abban állt, hogy a német
történelmet nem lehetett olyan sikertörténetként ábrá­
zolni, amely alátámasztaná a német nép magasrendűsé­
gét. A súlyos kudarcokat, az állam tartós széthullását,
az első világháborús vereséget nehéz volt semmibe ven­
ni. Ezért a náci oktatás a történelemről mozaikos lett,
amelyben egyes korszakok - az első császárság, a porosz
államiság, az egységesülés története - uralta a terepet,
míg a kudarcokért mindig valamilyen bűnbak lett felelős.
A másik hiba abban állt, hogy - ha a várakozással ellen­
tétben - a nagy háborúban mégsem a magasrendűnek
meghirdetett nép lesz a győztes, úgy ez a nép a nemze­
tiszocialista világszemlélet értelmében nemcsak a hábo­
rút, de magasrendűségét is elveszti. Ezt Hitler maga is
belátta, és meg is fogalmazta.
Ami a fasizmus névadóját, Mussolinit illette, az ő tör­
ténelem fel fogását - minden változékonysága mellett -
abban lehet összegezni, hogy ő az olyan nemzetállami si­
kereket állította előtérbe, amelyek a nagyobb egység,
és végeredményben a birodalom megteremtésében ját­
szottak szerepet. Ezzel ki is jelölte a történeti feldolgozá­
sok és tankönyvírók irányát, valamint az állam kultu­
rális preferenciáit is. A Római Birodalom története és

137
emlékeinek feltárása, ápolása minden állami támogatást
megkapott. A fasiszta Olaszországban érdemes volt ré­
gésznek, muzeológusnak, restaurátornak lenni. Az ér­
deklődés kiterjedt az egész egykori birodalmi területre,
amennyiben egyáltalán elérhető volt az olasz állam által.
Nagy leletmentés és helyreállítás folyt például ebben az
időben az égei-tengeri szigeteken, elsősorban Rodoszon,
a birodalmi emlékeket mindenütt gyűjtötték és múzeu­
mokban tették láthatóvá. A birodalom összeomlását kö­
vető idők viszont alig kaptak figyelmet egészen addig,
amíg cl nem kezdődött Itáliában a részállamok egyesíté­
sének, illetve a behatolt idegen hatalmaknak a kiűzési
folyamata. B kérdésben azonban jellegzetes változás zaj­
lott le a fasiszta történetszemléletben. Eleinte szinte ki­
zárólag a forradalmi erőket és személyeket, elsősorban
Mazzinit emelték piedesztálra, ám Mussolini egy idő
után megtalálta Cavour gróf érdemeit is.
A történelem értelmezésében ez egy határozott lépés
volt konzervatív irányban, amit több további követett.
Cavour magával hozta voltaképpen a szárd királyi ház
szerepének átértékelését is, a Vatikánnal elkezdett tár­
gyalások viszont, amelyek elvezettek az úgynevezett
lateráni szerződésekhez, a katolikus egyház történeti
szerepének megítélését formálták át. Valójában a folya­
mat a nemzeti eszme megszilárdítása felé mutatott,
amely magában foglalja a nemzet minden olyan nagy­
ságát, aki jelentősen hozzájárult a nemzetállam létesíté­
séhez cs sikereihez. Ebbe beleértették az egykori for­
radalmárokat is, ezzel szemben azokat, akik a fennálló
rendszerrel próbáltak szembeszállni, kiközösítették a nem­
zetből. Mindez lehetővé tette a megelőző korszakban,
még a világháború előtt kialakult nacionalizmus elvei­
nek a felhasználását, de mivel Mussolini egyúttal a biro­
dalmi eszmét támasztotta alá, majd képviselte nyilváno­
san is, az etnikai vagy a faji elv a fasizmusban nem vert

138
gyökeret. Ezt az irányultságot egyébként is gyengítette,
hogy az olasz közéletben az etnikai alapú gyűlölkö-
désnek kevés nyoma volt, és az antiszemitizmus sem vb
rágzott.
Míg a Hitler által inspirált történeti közelítésekben
1936-tól, a fasizmus esetében 1938-tól következett be
fordulat. Az utóbbi szintén kapcsolatban állt a tervezett
háborúval és annak remélt nagy sikerével. Mussolini
érvrendszerében ekkor az etnikai elem két vonatkozás­
ban jelent meg* Addig is hirdette, hogy a fasizmus mint
államrendszer jobb, magasabb rendű a demokráciánál,
de most c fölényt már a nemzetek milyenségével is ösz-
szekötötte. Azt állította, hogy a demokráciák népei el­
öregedtek, míg a fiatal, életerős és ezért a győzelemre jo­
gosult népek a fasiszták, vagyis az olaszok, a németek és
a japánok. Ugyanebben az évben dolgoztatta ki és vezet­
te be az olasz zsidók jogainak súlyos csorbítását előíró
törvényeket* Ennek a csúszásnak az etnikai-faji szemlé­
let felé megvolt a kihatása a történelmi múlt értelmezé­
sére is, noha Mussolini nem vonta vissza ama korábbi
szavait, amelyek szerint a múltban a demokráciák is ren­
delkeztek érdemekkel. Mindenesetre ennek az új irány­
vételnek már kevés ideje volt arra, hogy érvényesülni
tudjon a közéletben, mivel a fasizmus és Mussolini
presztízse az olasz társadalomban 1940-től kezdve egyre
csak süllyedt.
A harmadik nagy jelentőségű, totálisnak tartott dikta­
túra történelemhamisításait az idősebb magyar gene­
rációk a saját tapasztalataik alapján, a fiatalok számos
feldolgozásnak köszönhetően ismerhetik. Sztálin e tekin­
tetben sem ismert tréfát, és mit sem törődve az emberi
emlékezettel, tetszése és mindenkori érdekei szerint
akár egyik napról a másikra íratta át a történelmet és ab­
ban a szereplő személyek helyi értékét. E folyamatnak
annyi változata volt, hogy esély sincs ezek felsorolására

139
egy cikk keretében, de talán nem is érdemes velük rész­
letesen foglalkozni, mivel valamennyi megfér a cinikus
történelem hamisítás tárgykörében. Ebből a hamisítási
machinációból csak egy sajátos eset emelkedik ki. Ez az
orosz nemzeti múlt, néhány orosz hős, mi több, néhány
cár felmagasztalását jelentette, amely szöges ellentétben
állt a megelőző, kizárólag osztályharcos megközelítések­
kel, de amire Sztálin megítélése szerint a háború alatt
szükség volt a helytállás és az áldozatvállalás szellemé­
nek megerősítése érdekében.
Az érintett diktatúrák eltűntek, velük együtt eltűnt az
általuk képviselt és a társadalmakra ráoktrojált történe­
lemszemlélet az azok jegyében létrehozott hamis képek­
kel, magyarázatokkal egyetemben, de maguk után hagyták
a nagy kérdőjelet a történettudomány számára. Ugyanez
elmondható minden kisdiktatűráról, illetve minden
olyan rendszerről is, amelyben a hatalom közelről mani­
pulálta a múlt felfogását. Hogyan tovább? Ez volt a kérdés
1945 után Nyugat-Európában, ez lett a kérdés az Ibcriai-
félszigeten az 1970-es években, és ugyanez fogalmazó­
dott meg az orosz, valamint a balti, a közép-európai és
a balkáni társadalmakban az 1990-es években.

A modern demokrácia és a történelem

1945-től számítva a demokratikus hatalmak történelem­

hez való viszonyát meglehetősen leegyszerűsítve három
szakaszra bonthatjuk. Az elsőben dominált a katonai
győzelem hirdetése cs ünneplése mellett a szellemi győ­
zelem hangsúlyozása az egész emberiség ellenségei,
a náci és a fasiszta típusú diktatúrák ártalmas doktrí­
nái felett. Ezzel az állapottal valamennyi győztes hata­
lom elégedett lehetett, és a maga részéről támogatta,
a vesztesek pedig eltűrték és nem tiltakoztak ellene.

140
Az egyértelmű tézisek az 1960-as években kezdtek meg­
zavarodni, ami már nem harmonizált a hatalmi elvárá­
sokkal, és ez a hatalmi szféra tartózkodását, talán az is
mondható, hogy semleges magatartását vonta maga
után. Az 1989-1990-ben végbement európai fordulat
azonban újra napirendre hozta a történelem kérdését,
méghozzá nem kizárólag a szovjet rendszer összeomlása
által érintett területeken, ahol ugyanis szembe kellett
nézni a múlttal és a múltban megfogalmazott történeti
interpretációkkal, de a nyugati világban is mindenütt,
ahol a történet a keleti szféra ügyeivel a közelmúltban
összefonódott. Ilyen téma többek között: a müncheni
egyezmény, a német keleti hadjárat számos aspektusa,
a szövetséges konferenciákon (Teherán, Jalta, Potsdam)
hozott határozatok kérdése, az amerikai szerep Kelct-
Európa sorsában, a Beneá-dekrétum, a magyar 1956, va­
lamint a csehszlovák 1968 nyugati kezelése, az amerikai
és nyugat-európai szerep a rendszerváltásokban.
Az 1945-tel megnyíló első szakaszban a „szövetséges
és társult hatalmak” között lehetett bármekkora ellentét,
és vezethette a kormányokat bármelyik párt, egy kérdés­
ben teljes volt az egyetértés. Abban ugyanis, hogy egy fé­
lelmetes, az egész emberiséget fenyegető veszedelmet,
röviden „a Gonoszt” küzdöttek le. A főgonosz és apród-
jai ennek megfelelő történeti tálalásban jelentek meg
Nyugaton csakúgy, mint Keleten, a vétkesek pedig bűn­
hődtek és Canossát jártak. A szövetségesek minden katonai
akciója elismerést nyert az úgynevezett szőnyegbombá­
zásoktól kezdve Hirosima és Nagaszaki megsemmisíté­
séig, és a Vörös Hadsereg által elkövetett atrocitásokról,
a jugoszláv partizánhadseregre épülő hatalom által elkö­
vetett rémtettekről senki sem beszélt. Arról sem esett
szó, hogy vajon a nácik által folyamatba tett tömeggyil­
kossággal szemben miért nem lépett fel senki. Minden
európai botrány, amely csak megtörtént a két világháború

141
közötti időben, a „fasizmust” és a fasisztákat terhelte.
Nyugat és Kelet között c téren az eltérés abban állt, hogy
a „fasiszta” jelzőt jóval többen kapták meg a szovjet öve­
zetben, mint a nyugati történeti irodalomban, de jelen­
tős disztinkciókra jó ideig még az utóbbiban sem került
sor A „fasizmus” fogalma kitágult, és befogadott min­
den rendszert, amely nem felelt meg a demokráciának.
Mindez tisztázás helyett összemosásra, félremagyarázás­
ra, végeredményben történelcmhamisításra vezetett.
A történelem szinte teljes bekebelezése a hatalom ál­
tal ebben az esetben jóval tovább tartott, mint az első vi­
lágháborút követően. E tényt akár csodálhatnánk is, mi­
vel az érdekek harmóniájáról a második világháborút
követően még kevésbé lehetett beszélni, mint az első
esetben. Ennek ellenére az egykori szövetségesek között
csak az érdemek nagyságrendjét illetően alakult ki vita,
de az ellenfél megítélésére és történelmi nagyságrendű
bűntetteire vonatkozóan nem merült fel érdemleges el­
lentét. A szokatlan jelenség egyik magyarázata alighanem
abban rejlik, hogy másként nem lehetett védelmezni sem
az angol-amerikai együttműködést a Szovjetunióval (és
vice versa), sem a közös ítélkezést a nürnbergi bíróság ál­
ta l A másik ok abban állt, hogy a háborúban részt vevő
valamennyi állam számára legitimációs alappá vált a ka­
tonai-ellenállási legendárium épségben tartása.
Mivel a kialakított „szent szövegeket” mégsem lehetett
megörökíteni, kezdetét vette az úgynevezett „revizioniz-
mus”, amelynek egyik, jelesen a szaktudományos ága vé­
gül is a jó irányba terelte vissza a történettudományt,
a másik ága azonban - nemritkán a dilettantizmus jegyé­
ben - a korábbival ellentétes irányú és értelmű torzítá­
sokra vezetett. A történetírás berkeiben kitört zűrzavar­
ra a hatalmi szféra lényegében azzal válaszolt, hogy
részben mosta kezeit, ami a vitákat illette, részben vi­
szont azzal reagált, hogy néhány esetben bocsánatot kért

142
az elődei által elkövetett bűnökért. Az utóbbi attitűd
mindenesetre távolról sem vált általánossá, mivel a há­
ború eredményeként jól pozícionált tényezők igyekeztek
és igyekeznek fenntartani a jogfolytonosságot. A hatalmi
tényezők az 1960-as évektől kezdve az 1980-as évek vé­
géig elsősorban azon fáradoztak, hogy a háborúhoz és
a győzelemhez fűződő ünnepnapokat és szimbólumokat
megőrizzék. Ehhez a törekvéshez a keleti félteke államai
is csatlakoztak.
A harmadik periódusban, a keleti rendszerváltásokat
követően sem az új keleti demokráciák, sem a nyugati
hagyományos hatalmak nem vonulhattak ki többé a tör­
ténelmi szférából, mivel a felmerülő történeti kérdések
az egyik, a keleti esetben szinte teljes terjedelmükben,
Nyugaton viszont néhány égető ponton hatalmi kérdé­
sek is lettek. Keleten a kérdés kettős értelemben merült
fel. Először is tisztázni kellett (illetve kellene) mindazt,
ami de facto a keleti övezetben és az egyes országokban
történt, vagyis végre kellett (kellene) hajtani egy teljes
körű revíziót negyvenöt, illetve több mint hetven évre
vonatkozóan. Másodszor: az új rendszereknek tisztáz­
niuk kell saját viszonyukat a múlthoz, amit alaposan
megnehezít, hogy magát a történeti revíziót tisztessége­
sen nem lehet végrehajtani rövid idő alatt, valamint az
is, hogy a hatalomban részt vevő pártok indítékai és irá­
nyultságai e téren (is) eltérők.
Mindenesetre megfigyelhető, hogy a kelet-európai új
rendszerek nagyon aktívak a történeti elemek politikai
célokra való felhasználása terén, és ehhez vagy keresnek
megbízható forrásokat (tanácsadókat, partnereket),
vagy nem. Ezekben az országokban a történelem a poli­
tikai játszma részévé vált. A pártok keresik történelmi
hagyományaikat és hivatkozási pontjaikat, a jobb- és a
baloldal a nemzeti történetet eltérően látja és láttatja,
miközben egyes hatalmi tényezők külpolitikai célokra is

143
igyekeznek igénybe venni múltbeli nemzeti sérelmeket.
Nyugaton e témákra csak elvétve válaszolnak kormány­
zati szinten, de a történettudományban és a társtudomá­
nyokban számos kelet-európai téma vaskosan megjelent,
A pálmát a szovjetkerdés viszi el, a második helyen a
Balkán problematikája áll, de mellettük jelentős teret
tölt ki 1956, illetve 1968, és sok további kérdés. Nem túl­
zás azt mondani, hogy a hirtelen piacra került, kelet­
európai témájú kötetekkel (feldolgozások, tanulmány- és
konferenciakötetek) akár több Dunát is el lehetne re-
keszteni.
Remélhető, sőt vélhető, hogy ez az izgalom, illetve -
részben - divathullám is le fog csillapodni egyszer, hogy
a közvéleményben nagyobb helyet engedjen a tudomá­
nyos munkának és eszmecserének. Az ismert történeti
előzmények nagy rcsze arra vall, hogy csak az ártalmat­
lanná vált távoli legendák őrizték meg tartósságukat,
míg a hatalmi kérdésekkel elvegyülő, a hatalom által ins­
pirált vagy cppen kikényszerített előadások, magyaráza
tok előbb vagy utóbb elvesztették a hitelüket.
 POLITIKAI SZEREPEK
ÉS SZEMÉLYISÉGEK
A 20. SZÁZADBAN

történettudomány manapság az élet számos terüle­

tét vizsgálat tárgyává teszi, de az egyik legrégibb és
máig is fontos témája a politika. Kezdetben a krónikások
a nagy emberek tetteit mondták el, azután már több-, sőt
sokszereplős játékokat kellett bemutatniuk, elméletileg
is szembekerültek azzal a kérdéssel, hogy egyáltalán mi­
ben is áll a politika, milyen kritériumai vannak a jó, illet­
ve a nem jó politizálásnak, és azt is szemrevételezniük
kellett, hogy milyen alkati tulajdonságok jellemzik a po­
litikusokat. Korunkban végül nagyon fontossá vált a poli­
tikusok által felhasznált eszközök és módszerek kérdése
is. A továbbiakban - egy rövid bevezetéssel - e szempon­
tok szerint térképezem fel a 20. századot.
Kossuth Lajos nem várt Bismarckra, hogy kimondja:
a politika a lehetőségek tudománya. Valószínűleg sejtel­
me sem volt róla, hogy ezzel beharangozta a politikus
új típusának megjelenését Magyarországon. Ugyancsak
ő volt az is, aki felfedezte a sajtó jelentőségét, valamint
a tömegekkel való közvetlen szót értés, ma azt monda­
nánk, a kommunikálás fontosságát. Nemcsak kiváló szó­
noki adottságait kamatoztatta e célra, de jól tudva, hogy
az országgyűlésben elhangzó beszédek nem jutnak mesz-
szire, tudósítani kezdett róluk, majd - jóval később - to-
borzó körútra indult, hogy mindenkinek személyesen
üzenjen. Felfogta, hogy a személyes kapcsolatnál semmi
sem hatékonyabb. Sem a véres kard, sem az írásbeli ren­
delet.

145
 E kettős politikai fordulat - racionalitás és tömegkom­
munikáció - Nyugat-Európában jóval előbb kezdődött,
és kisebb-nagyobb hullámzásokkal, kitérőkkel előbbre
haladt, mint hazánkban. Voltaképpen már Machiavelli
e két dologra tanította a fejedelmet: a lehetőségek felis­
merésére, kihasználására és a megfelelő látszatok megte­
remtésére a tömegek számára. Maguk a politika intézői
- ha nem is mondták ki - többnyire mindig is a lehetősé­
gek világában igyekeztek maradni, tudatos és hangozta­
tott törekvéssé azonban ez majd csak a nagy racionalista
hullám hatására vált. A politikával szemben támasztott
követelmény szintjen azóta is meghatározó maradt. Ami
pedig a második jellemvonást illeti, remélem, nem téve­
dek, ha azt mondom, hogy bár a nagy jelenetek hatását
már jóval korábban felismerték, és ha hihetünk a tudósí­
tásoknak, néhány nagy demagóg már az ókorban is ék
vele, a politikai szereplők a francia forradalom évei alatt
vitték a politikát - immár rendszeresen - a színpadra.
Mindenesetre fontosnak tűnik, hogy a kossuthi gon­
dolat - és maga Kossuth mint politikai szereplő - a mo­
dernizálásra irányuló erőfeszítések és egyúttal a nemze­
ti célokért folytatott küzdelem közepette jelent meg
Magyarországon. Azt hiszem ugyanis, hogy Európában
a szóban forgó kettős fordulat a modernizálás és a nacio­
nalizmus egyik kifejeződéseként fogható fel. Attól kezd­
ve, hogy legitimitását már nem garantálhatták az égiek,
a politika két nagy biztosító pillérét alkotta, hogy egy­
részt realistának és racionálisnak tüntette fel magát,
másrészt hogy elképzeléseit széles rétegekkel el akarta
fogadtatni, cs ezáltal mintegy szentesítéshez is jutott.
A túl világi helyébe egy olyan társadalmi felhatalmazás
lépett, amely részben a politika ésszerűségén, részben
ennek elismerésén és az elismerést biztosító kommuni­
káción nyugodott. Az utóbbi feltétel viszont annak mér­
tékében növekedett fontosságában, minél szelesebb tö­

146
megek vettek részt a politikai szféra kialakításában, vagy­
is minél többen rendelkeztek választójoggal.
Az új formula azonban eleve magába zárta azt a lehe­
tőséget, hogy a racionalizmus megmaradhatott a látszat
szintjén, a tömegekkel kialakított szót értés pedig alapul­
hatott félreértésen, félrevezetésen vagy akár demagó­
gián is. Mindenkor cs mindenféle államforma keretében
szükség volt arra, hogy a politikus mondandója részben
valóban megfeleljen a valóságnak, legalább a valóság
egyes szeleteinek, morzsáinak vagy a valóság látszatá­
nak, valamint arra, hogy ezek és más eszközök segítségé­
vel biztosítsa a konszenzus alapját, tehát a saját legitimi­
tását. Úgy vélem, hogy ez - mutatis mutandis - nemcsak
az ismétlődő választásúk által korlátozott demokráciák­
ban, de a szinte korlátlan hatalommal rendelkező dikta­
túrákban is megkerülhetetlen követelmény. A leleplező­
dés veszélye ugyanis állandóan fennáll, a kérdés csak az,
hogy ez gyorsan vagy viszonylag hosszú idő alatt követ­
kezik-e be.
A választójog kiszélesedésének hatására az eleinte ta­
lán még kedvtelésből vállalt „kampányolás” utóbb elhá­
ríthatatlan kötelességgé alakult át. A folyamat úgyszól­
ván észrevétlen progrediált, ám annál határozottabban
nyomta rá a bélyegét nemcsak a szűk értelemben vett
politikára, de az egész közéletre, sőt az egész társadalom­
ra. A jelenleg érvényesülő két fontos intelem: a politikus­
nak el kell adnia az áruját, és vele együtt el kell adnia ön­
magát* Amíg a kezdetektől a mai megállóig eljutottunk,
a változatok, típusok tarkabarka kavalkádja vonult végig
a történelmen* Kipróbáltak minden elképzelhetőt, ami­
ről azt gondolták, hogy a realitás, a racionalitás benyo­
mását kelti, és minden maszkot, amelyről hinni lehetett,
hogy eladható a döntések szempontjából mind megke-
rülhetetlenebb tömegeknek* Minden politikai áramlat,
minden idea az ésszerűség, az egyedül helyes út jegyében

147
 árulta magát, még az is, amelyik valójában leginkább ér­
zelmekre akart hatni. Megszületett a szocialista vágy­
álom tudományos változata, „tudományos” alátámasz­
tást kapott a nacionalista hisztériát kifejező fajelmclct,
„tudományos” fejtegetésekkel vették körül a birodalom-
alapítási kísérleteket.
Utcai fogásokkal mindenesetre nemcsak radikális újí­
tók éltek, de egyre többen azok közül is, akik egyelőre
a City elegáns öltönyét viselték. Miközben 1919 folya­
mán Párizsban nagypolitikát csináltak és a világ jövőjét
akarták beszabályozni, a legtöbb politikai szereplő saját
választóközönségén tartotta legalább az egyik szemét, és
többek között annak ízlésétől is függővé tette, hogy mit
fogadjon el és írjon alá mint a reáliáknak megfelelő, ra­
cionális megoldást. Pontosabban szólva: annak a látsza­
tát. Az utca hangulatát időnként egyúttal pajzsként is
maguk elé tartották, vagyis manipuláltak a manipulál­
takkal.
A racionalitás tényleges érvényesülésének nemcsak
a választótömegekkel kapcsolatos aggodalmak szabtak
határt, hanem az elmebeli restség, a valóságos helyzet
követelményeinek a fel nem ismerése is. Az elmúlt szá­
zad húszas éveiben olyan általános gazdaság-, kereske­
delem- és pénzpolitikát folytattak, illetve diktáltak az ar­
ra hivatott fórumok, mintha csak erőnek erejével
akarták volna tovább rontani a dolgokat és felidézni a vi­
lágválságot. Ebben viszont a politika mindenkori nagy
kerékkötője volt a főbűnös: a jelenhez való kötöttsége,
ami többnyire megakadályozza, hogy hosszú távra rea­
gáljon, még akkor is, ha maguk a szereplők tisztában
vannak vele, hogy ezt kellene tenniük.
A realitások nagy tisztelete közepette tehát hamar
megszületett az „álrealista”. Machiavelli e típust vol­
taképpen már nemcsak ismerte, de mintegy általánosí­
totta, mert követelménynek tartotta, hogy a fejedelem

148
a számára szükséges látszatot mindenkor megteremtse,
függetlenül attól, hogy mi az igazság. Az álrcalista meg­
határozás viszont Bibó Istvántól származik, aki azt a
20. században elsősorban a közép- cs kelet-európai poli­
tikusokra alkalmazta. A valóságnak megfelelően kimond­
hatjuk azonban, hogy az elmúlt évszázad során az ál­
realisták csakúgy hemzsegtek a világ minden sarkában.
Tele volt a világ olyan politikusokkal, akik elég jól tud­
ták, hogy veszedelmes lépéseket tesznek a jövő szem­
pontjából, mégis megtették, mert a pillanatnyi hatalmi
helyzet azt látszott megkívánni. Lloyd George például
tudta, hogy Németországtól nem lenne szabad megkö­
vetelni minden háborús kár megtérítését, beleértve eb­
be a hadirokkantak, özvegyek és árvák ellátását is. Osto­
baságnak tartotta Ausztria-Magyarország gazdasági
egységének megszüntetését, és hibásnak a lengyelek meg­
ajándékozását több mint egymillió némettel, Csehszlová­
kiát pedig több mint hárommillióval. Tudatában volt annak
is, hogy ésszerűtlen és egyúttal igazságtalan a magyar
milliók elszakítása anyaországuktól. E hibás, ostoba és
igazságtalan döntéseket mégis sorra aláírta. Vajon nem
volt-e ő is álrealista?
Mindenesetre e téren nem tanácsos túlzásokba bo­
csátkoznunk, és nem szabad azt hinnünk, hogy a népsze­
rűség jegyében a politikusok kizárólag álrealista lépése­
ket tettek, mert ha így lett volna, vélhetően már nem is
lenne miről beszélgetnünk. Ez annyit jelent, hogy a poli­
tikának és a politikusnak az új játékszabályok elfogadása
esetén is van mozgástere aszerint, hogy valóban az ész­
szerűnek tartott és tartható -lépéseket akarja-e „eladni”
az alkuhoz szükséges kisebb-nagyobb engedmények és
hókuszpókuszok árán, vagy éppen ellenkezőleg, irra­
cionális törekvéseit próbálja-e beöltöztetni az ésszerű­
ség köntösébe. A két végpont között természetesen sok
változat megfér, amelyek között eminens szerep jut az

149
 egyszerű tévedésnek. Mindazonáltal fennmarad az alap-
vető kérdés, az, hogy egyáltalán mi nevezhető a reá­
liáknak megfelelő racionalitásnak. Mivel a politika az
emberről szól, és mivel az ember elsőrendű és legitim
vágya, hogy jól éljen és biztonságban tudja magát cs utó­
dait, vélhetően csak az a politika felel meg e kritérium­
nak, amely a lehető legtöbb embernek biztosítja a lehető
legnagyobb jólétet és a lehető legszilárdabb biztonságot.
A többi valóban a mindenkori esetlegességek birodalmá­
ba tartozik.
Egy dolog mindenesetre teljesen világos: az új idők új
politikus típust követeltek meg. A politikusok osztályozá­
sa, kategóriákba sorolása egy időben nagy divat volt, és
egy sajátos, meglehetősen félrevezető, sőt olykor álszent
módon napjainkban is megfigyelhető jelenség. Osztá­
lyozták a politikusokat (miként másokat is) tempera­
mentumuk szerint, és elkülönítették a kolerikus, a me­
lankolikus stb, típusokat. Ezt ugyan bízvást és minden
kockázat nélkül meg lehetett és lehet tenni, de ebből
a politikusok cs politikák érdemi minősítéséhez aligha
lehet eljutni. Hasonló a helyzet c kísérlet minden fino­
mításával is, mert semmivel sem tudok biztonságosab­
ban mozogni a történetben, ha tudom, mondjuk, hogy
Clcmenceau szenvedélyes, Lenin harmonikus, Chamber­
lain flegmatikus, Daladier pedig szentimentális egyéni­
ség volt. Mindez érdekes és fontos lehet életrajzok írása
esetén, de nemigen visz közelebb sem az új típusú poli­
tikus, sem az általa képviseltek megértéséhez.
Vilfredo Pareto, a neves szociológus Machiavelli nyo­
mán kísérletet tett rá, hogy megrajzolja korának főbb po­
litikustípusait. Machiavelli szerint a nagy fejedelem öt­
vözi a fenevadat elpusztító oroszlán és a hurkot elkerülő
róka alkatát, Pareto pedig saját korában vizsgálja a két
alaptípust: az oroszlán-forradalmárt és az íróasztal­
rókát. Lényegében véve arra a következtetésre jut, hogy

150
a kétféle alkat gyakran összekeveredik. Úgy véli ugyanis,
hogy például az oroszlánként fellépő Leninben valószí­
nűleg több róka is megbújt, és mihelyt a merész tétele­
ket a létező valóságra akarta alkalmazni, e rókák azonnal
elszabadultak, Lenin annyiszor és oly nagymértékben
kötött kompromisszumot saját oroszlán mivoltával, illet­
ve a reális világgal, mint rajta kívül kevesen. Paretónak
nem volt módja rá, hogy elméletét Mussolinin vagy Hit­
leren kipróbálja, mivel 1923-ban meghalt. Ezzel sem ju­
tunk azonban messzire, mivel gyerekjáték kimutatni,
hogy a két természet - a szimbolikus oroszláné és a szim­
bolikus rókáé - sok más politikusban is egyszerre megta­
lálható.
Napjainkban az általam alamuszinak nevezett osztá­
lyozás lényege abban áll, hogy a „rossz fiúkról” kimutat­
ják, hogy alacsonyak, ragyások, kacska kezűek, rossz az
orruk, a szemük állása, seszínű a hajuk, beteges étke­
zési szokásaik vannak, szexuálisan aberráltak, ezenfelül
pedig - hacsak egy mód van rá - még súlyos betegsé­
gekben is szenvednek. Ennek kimondott vagy kimon­
datlan ellentétele, hogy a „jó fiúk” természetesen szé­
pek, daliásak, egészségesek, példás családi életet élnek,
a legjobb karbantartási módszereknek hódolnak, eszük­
be sem jut, hogy megigyanak egy whiskyt, sót ma már
az sem, hogy elszívjanak egy cigarettát. Churchill kizár­
va a paradicsomból! - Ha ilyen egyszerű lenne a dolog,
történészre egyáltalán nem is lenne szükség, elegendő
lenne néhány lantos, és szerzeményeik méltó előadásá­
ra néhány tehetséges popsztár. Előttem mindenesetre
úgy tűnik, hogy a kacska kéz vagy az italozás lehet
ugyan fontos adalék egy személyiség ábrázolásában, de
semmiképpen sem igazít el egy politika minőségét és
annak valóságos racionalitási komponensét illetően.
A valóság sokkal inkább az, hogy nagyon sok politikus­
nak van valamilyen púpja, és a kérdés csupán az, hogy

151
vajon sikerül-e elrejtenie vagy a lehető legjobb esetben
erényt faragnia a hibából.
Az imént felsorolt sztereotípiák egyikével, a betegség­
gel kapcsolatban mindenesetre egy kiegészítő megjegy­
zést kell tennem. Azt hiszem ugyanis, hogy a társada­
lomnak semmiképpen sem tesz jót, ha súlyosan beteg és
a betegség által szellemileg korlátozott vagy nehézségek­
kel küzdő emberek vezetik. Vélhetően nem tett jót pél­
dául, midőn a legtöbb európai uralkodó udvartartásával
egyetemben szifiliszben szenvedett, miként azok az el­
öregedett uralkodók sem, akik minden bizonnyal a sze­
nilitással küszködtek, és azok a politikusok sem, akik az
átlagosnál jobban szorongtak, és a felsorolást még lehet­
ne folytatni. A modern időkben azonban, hacsak nem
mentális betegségről vagy visszafordíthatatlan kórról
van szó, a betegség mint meghatározó komponens el túl­
zását semmiképpen sem tartom célravezetőnek. A tételt
legalábbis indokolatlan, sőt veszélyes megfordítani, és
arra az álláspontra helyezkedni, hogy a rossz politikát
valamilyen súlyos betegség határozta meg.
Vegyük Mussolini példáját. Róla elterjesztették, hogy
ifjúkori nemi fertőzése következtében súlyos beteg volt,
és ezen az alapon a húszas évek derekán már közeli ha­
lálával számoltak. A hír különféle formában mindunta­
lan visszatért, és a Duce halála után a történetírásban
évtizedekig tartotta magát a felfogás, hogy Mussolini
alapvető tévedéseit legalább részben erre a misztikus,
súlyos betegségre lehet visszavezetni. Miután azonban
átvizsgáltak minden rá vonatkozó orvosi iratot, kiderült,
hogy Mussolininak az égvilágon semmi más baja nem
volt, mint az, hogy nagy feszültségek idején az idegesség
a gyomrára ment, és ilyenkor panaszai, sőt olykor súlyos
fájdalmai voltak. Azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk,
hogy nem ezek az ideges gyomorpanaszok tették őt Mus­
solinivá. Hitler ugyan a háború idején valóban marok­

152
számra nyelte a színes pirulákat, hol élénkítette, hol meg
nyugtatta magát, és néhány év alatt, egészen pontosan
1941 végétől kezdve valóban rohamosan öregedett, és
ideges rángásai is voltak, de valójában semmilyen szervi
bajt nem mutattak ki nála. A legutóbb felbukkant „nagy
szenzáció”, amely szerint Hitlernek homoszexuális haj'
lámái voltak, egyrészt egyáltalán nem űj, másrészt nem
is szenzáció. Miért is ne lettek volna ilyen hajlamai négy­
éves frontszolgálat után? Hitler homoszexualitásából
ugyan meg lehet magyarázni rosszul sikerült nőkapcso­
latait, és egyáltalán a nőkről alkotott véleményét, sőt ta­
lán még a férfirendek (például az SS) iránti nagy vonzal­
mát is, de aligha lehet közelebb jutni a fajclmélethez,
a hódítási őrjöngéshez és a zsidók tömegeinek lemészár­
lásához. A legtöbb, amit minden jel szerint állítani lehet,
hogy Hitler paranoid és nárcisztikus személyiség volt,
amit nyilvánvalóan csak súlyosbíthatott homoszexuális
hajlama, amelyet titkolnia kellett, illetve amelyet vissza­
fojtott. E jegyek minden bizonnyal befolyást gyakoroltak
mindenkori életvitelére és cselekedeteire. De nem ezek
a jegyek tették őt Führerrc. Mi több, nem is ezek miatt
bukott el. Ha Hitler homoszexuális, paranoid és nár­
cisztikus volt, úgy e problémákkal mindig is együtt élt,
cs ezekkel együtt érte el hallatlan sikereit 1925 és 1938
között. Végül a bukás biztos előérzetében lett testi-lelki
nyomorékká. Nem folytatom. Bármekkora teret adunk is
Hitler esetében a beteges tüneteknek, amelyek élete vége
felé minden bizonnyal elhatalmasodtak, ezek nem adnak
választ a nemzetiszocializmus történetével kapcsolatos
legfontosabb kérdésekre. Arról már nem is szólva, hogy
más helyzetben, más körülmények között az a kétségte­
lenül nagyon rossz testi-szellemi állapot, amelyben pél­
dául Bompidou élete utolsó éveit ellöltötte mint látszólag
aktív államférfi, aligha hozható közös nevezőre Hitler
esetével, holott a betegség alapján ez lehetséges lenne.

153
 Nézzünk egy másik sztereotípiát. A „rossz’1 politikus,
a diktátor külső megjelenésével kapcsolatban az első
megállapítás rendszerint úgy hangzik, hogy mindegyi­
kük alacsony volt, amiből azonnal logikusan következik,
hogy óvakodni kell a törpétől. Eszerint azonban óvakod­
ni kellene még számos más történeti szereplőtől is, olya-
nőktől, akik fényes emlékeket hagytak maguk után. Ar­
ról már nem is szólva* hogy a híres hármas valóban
eltörpült ugyan, mondjuk, a korabeli svéd vagy a mai
európai átlag mellett, de Hitler a német kor társak, Mus­
solini az olaszok, Sztálin pedig a grúzok között nem kel­
tett feltűnést szokatlanul alacsony termetével, mivel az
nem is volt szokatlan.
Lényegében véve hasonló a helyzet a többi külső jegy
körül is. Ha, mondjuk, Churchill, Roosevelt és Sztálin
megjelenését figyelem, úgy nem tudnám megmondani,
hogy egy női Apolló(nia) miként döntene hármójuk
szépségversenyében. Ha Sztálin állítólagos vodkaivásza-
tát (ami egyébként nem nyert bizonyítást, mivel többek
szerint kizárólag a grúz vörösbort kedvelte) összevetem
Churchill whiskyszcretetével, úgy megint csak nehéz
megmondani, hogy ezen az alapon merre billen a mér­
leg. Ha Sztálin kacska kezét Roosevelt paralitikus lábai
mellett szemlélem, úgy vajon melyikük az igazán hátrá­
nyos helyzetű? Egyébként az Egyesült Államok 20. szá­
zadi történetének két nagy elnöke, Roosevelt cs J. F. Ken­
nedy egyaránt súlyos beteg volt. Nyújt ez támpontot
bármilyen további politikai következtetésre? Aligha.
Az érdemi kérdés e modern politikusok esetében visz-
szavezet kiindulási pontunk két fő tényezőjéhez: a ra­
cionalitáshoz és a kívánatos látszat megteremtéséhez.
Az első kérdés viszont mindjárt az, hogy vajon egyálta­
lán mit tekinthetünk a politikában ésszerűnek. Valami
ilyesmit: a politikus felfogja korának realitásait, a ben­
nük rejlő nehézségek valóságos természetét, ezekből kü-

154
vetkeztetéseket von le saját teendőire nézve, és ameny-
nyirc a körülmények, a mindenkori lehetőségek egyálta­
lán lehetővé teszik, azokat igyekszik a gondjaira bízott
közösség javára megvalósítani* Emellett a politikától eb
választhataüan, hogy a politikus úgy cselekedjék, hogy
azáltal ne veszélyeztesse saját hatalmi helyzetét. Ez mint­
egy benne foglaltatik a „lehetőségek tudományában”.
A reáliák és a lehetőségek világában azonban, úgy tű­
nik, különbség mutatkozik a pillanatnyi és a hosszú távú
elemek között* A 20. század nagy formátumú politikai
vezetői nemigen különböztek egymástól abban, ahogyan
a pillanatnyi lehetőségeket felmértek és amiként azok
között kialakították a saját mozgásterüket. Valamennyi­
en - Churchilltől Sztálinig és Roosevelttől Hitlerig - kivá­
ló taktikusok voltak. Ez a kijelentés a diktátorok esetére
alkalmazva valószínűleg meglepő, de majd megkísérlem
érthetővé és elfogadhatóvá tenni. Churchillről tudjuk,
hogy miután számos alkalommal csúfosan kudarcot val­
lott, végül nagyszerűen megtanult bujkálni a demokrácia
fáradságos útvesztőiben, és ravaszul kimódolt lépések­
kel, nemegyszer utólag bevallott trükkökkel a legtöbb­
ször elérte, amit egyébként meglehetősen autoriter ter­
mészetének megfelelően a fejébe vett. Roosevelt éveken
át bújócskát játszott mind a Kongresszussal, mind a Leg­
felsőbb Bírósággal, hogy új gazdaság- és társadalom-
politikáját keresztülvigye, és noha annak számos eleme
formálisan megbukott, gyakorlatilag végül mégis érvé­
nyesült* Annyira, hogy korabeli és utólagos bírálói kény­
telenek voltak a beépített új elemek többségével együtt
élni. Ami viszont az amerikai külpolitikát illette, Roose-
veltnek ugyancsak róka módra kellett sompolyognia ah­
hoz, hogy lépésről lépésre növelje mozgásterét és az
amerikai társadalmat ráébressze elkerülhetetlen felada­
tára. Mindkét eredményét nem kis részben kiváló takti­
kai érzékének köszönhette*

155
 Hogyan állunk a diktátorokkal? Kettőről, Mussoliniról
cs Hitlerről bízvást állítható, hogy taktikai érzék híján
sosem lettek volna „vezérré11. Vitathatatlan viszont, hogy
az ő esetükben a sikerhez, amíg csak sikerről egyáltalán
beszélni lehetett, a demokratáknál sokkal nagyobb mér­
tékben hozzájárult a szerep, a megjelenés, a tömegek
megigézése és elcsábítása, s miután megszerezték a ha*
tál mát, a diktatúra egész eszköztára. Erre még vissza­
térek, most viszont azt szeretném hangsúlyozni, hogy
merő tévedés a diktátort minden vonatkozásban és min*
denkor voluntaristának beállítani. Hitler képes volt rá,
hogy felesküdjön a legalitás megőrzésére, mi több, erre
irányuló ígéretét - ha nem is szó szerint, de kancellári ki­
nevezéséig - lényegében véve betartotta, hajlandó volt
szövetségeket kötni, és pontosan tudta, hogy egy adott
közönség előtt miről és miként beszéljen. Éneikül nem
nyerhette volna el sem a nagytőke és a hadsereg tekinté­
lyes részének támogatását, sem Allrcd Hugenbergnek és
párttársainak együttműködését, cs nem kaphatta volna
meg Hindenburgtól a kinevezést.
1933 és 1938 között Hitler pontosan ki tudta számíta­
ni, hogy külpolitikai téren mit és hogyan engedhet meg
magának. Taktikájának lényege e téren abban állt, hogy
kizárólag a Németországgal szemben elkövetett igazság­
talanságok kiküszöböléséről beszélt, és mivel volt miről
beszélni, nagyon nehéz volt olyan érveket találni, ame­
lyek segítségével érdemben vitatni lehetett volna a
szempontjait. Milyen jogos érvvel lehetett volna védeni
a német hadsereg abnormális korlátozását a fennálló
nagy hadseregek jelenlétében, lehetett e szót emelni a
legális alapokon nyugvó Saar-vidéki népszavazás és az
ott aratott frenetikus német siker ellen, áilíthatta-c bár­
ki is, hogy Németország a saját területén nem gyako­
rolhatja szuverenitását, és ezért fenn kell tartania a de-
militarizált zónát, vagy akár hogy az Anschluss-tilalmat

156
elfogadható szempontokkal alá lehet támasztani? Utó­
lag, de csak utólag vált világossá, hogy mindez csupán
előkészület és egyúttal hazugság volt, ám hogy azzá mi­
nősül majd át, azt 1938-ig senki sem bizonyíthatta be,
legfeljebb rossz előérzeteit fogalmazhatta meg- Mindent
összevéve, Hitler kiváló taktikusnak bizonyult, evek liosz-
szú során át nagyszerűen tudott bánni a valóság bizo­
nyos adottságaival. Csak éppen a teljes valóság leglénye­
gesebb elemeit nem fogta fék
Ugyanezt, nagyjából szintén 1938-ig Mussoliniról is el
lehet mondani. Bár ő már 1935-1936-ban súlyos politi­
kai hibát követett el, ez még nem volt korrigálhatatlan,
miként a spanyol polgárháboriiban való olasz részvétel
sem volt az. Mussoliniról is elmondható, hogy ritkán té­
vedett a részletekben, miközben az egészről kialakított
nézetrendszere alapvetően hibás volt. Hibás volt a de­
mokráciák lényegéről, aktuális erejéről cs potenciáljukról
kialakított kepe, következésképpen hibás volt mindaz,
amit a fasizmus vezérelte „új civilizációról” összeokos­
kodott.
Mindkettejük esetében hozzátartozik a dolog érdemé­
hez, vagyis egy viszonylag tartós diktatúra lényegéhez,
hogy a lakosság széles rétegeit nemcsak kábították és
nemcsak szigorúan felügyelték, de egyúttal a háború
előtti években arra is ügyeltek, hogy c lakosságnak le­
gyen biztonságtudata és valamelyes komfortérzete is.
A „széles tömegeket” ugyan eszközként használták, de
érzéseiket, lelkiállapotukat mégis figyelembe kellett ven­
niük. Ez hozzátartozott a reáliákon nyugvó taktikához.
Ha úgy tetszik: a rókasághoz, E jelenség egyik sokatmon­
dó, visszájára fordult tünete, mintegy a negatív hátolda­
la volt, hogy a világháború második felében, amikor már
minden rosszul állt, sem Hitler, sem Mussolini nem
akart vállalkozni rá, hogy a tömegek elé álljon. A két
nagy rétor elnémult, mert érezte, hogy a tömegeket már

157
semmiképpen sem tudja magával ragadni. A kommuni­
káció megszakadt.
Már utaltam rá, hogy a hatalmas tettre vállalkozó Le­
nin Pareto szerint is nagyon okos taktikai rókának bizo­
nyult. Lenin képes volt saját koncepciója mellé állítani
a bolsevik vezető csoportot, jóllehet eredetileg alig volt,
aki egyetértett vele, majd igencsak szerény, de jól szerve­
zett és jól vezetett erőkkel, valamint agyafúrt módsze­
rekkel, szerencsésen megválasztott időpontban és helyen
kipenderíteni a hatalomból annak birtokosait. Hajlandó
volt a legnagyobb birodalmi-területi áldozatokra a hata­
lom megtartása érdekében, és ha elkerülhetetlennek lát­
ta, kész volt a politikai visszavonulásra is. Lenin is ragyo­
góan értett tehát a hétköznapi reáliák kezeléséhez, csak
éppen a jövőről kialakított utópiája volt hamis. Mindez
és e folyamatok részletei is elég jól ismertek, és nem hi­
szem, hogy további fejtegetésekre szorulnának.
Annál inkább bizonyításra szorul viszont, ha azt állí­
tom, hogy a taktikai érzéket és a szükséges konszenzus
megteremtésének igényét Sztálin sem nélkülözte. Már­
pedig valóban úgy vélem, hogy amennyiben Sztálint
egyszerűen és kizárólag a voluntarizmus megtestesítőjé­
nek tekintjük, aki kizárólag a terrornak köszönhette
uralmának tartósságát, úgy sohasem juthatunk el sem
személyiségének, sem rendszerének a megértéséhez.
A magam részéről Sztálint egy minden hájjal megkent
grúz rókának látom, akinek mérhetetlen elvakultsága
ugyancsak mérhetetlen ravaszsággal párosult. Nagysze­
rűen válogatta meg és váltogatta pillanatnyi barátait és
ellenségeit, művészien meg tudta oldani, hogy a felelős­
séget rendszeresen másokra hárítsa, gondja volt rá, hogy
ellenségnek mindig csak a társadalom viszonylag szűk
csoportjait kiáltsa ki, miközben többnyire udvarolt az
óriási többségnek. Mi több, időről időre kimutatta, hogy
ez az óriási többség egyre jobban él, egyre alaposabb is-

158
kólái képzésben, orvosi ellátásban részesül, és a kultúrá­
ból mind nagyobb szelethez jut. Ha nem kérdezünk rá
mindennek a minőségére és szakmai-szellemi korlátáira,
úgy azt mondhatjuk, hogy ezeknek az állításoknak volt is
igazságalapjtik, mert a szovjet állam sem engedhette
meg magának, hogy a lakosság nagy tömegeit semmibe
vegye. Végtére is maga az ideológia róluk szólt, csakúgy
egyébként, mint a német „Volk” és az olasz „nazione”
esetében.
Hogyan állunk e nagy taktikusoknál a kívánatos lát­
szatok megteremtésével, az eladhatóság követelményé­
nek való megfeleléssel? ügy tűnik, hogy e téren a 20.
század első felében a stílus még alaposan különbözött
a demokratikus és a diktátori megoldások között, és a ha­
sonlóság csak magában az „eladhatóságra” irányuló tö­
rekvésben jelent meg. A politikus első feladata minden­
esetre már a század első felében is az volt, hogy hátrányait
eltüntesse és kialakítson magáról egy szimpatikus képet.
A járáskeptelén Roosevelt elhitette magáról, hogy sem­
mi baja sincs, és kultuszt alkotott abból, hogy a rádió
mellett karosszékben üldögélve mesélt honfitársainak.
Egyébként baráti segítséggel lábon állva is fénykép ezt et­
te magát. Az amerikai elnökök között disszimulálásban
csak Kennedy múlta felül, aki megtámadott testét az
egészség szobraként tudta megjeleníteni. Churchill a hi­
báiból gyártott erényt. Semmit sem tett nagyivó és örök­
ké szivarozó képe ellen, sőt fotózásnál a szivarcsutkát ak­
kor is a kezében tartotta, amikor jó ideje már se nem
ihatott, se nem dohányzott. Ehhez már csak a jellegzetes
győzelmi „V” betűt kellett ujjaival megformálnia, hogy
a szimpatikus, a nagyközönség által elfogadott és kedvelt
Churchill-kép kialakuljon.
Hitler és Mussolini jóval nehezebben, Sztálin pedig
hozzájuk viszonyítva is megkésve találta meg saját igazi
színpadi alakját. Hitlert eleinte látni bajor, a tirolihoz

159
hasonló népi gúnyában, de elég gyorsan rájött vagy őma*
ga, vagy más, hogy ez az öltözék bizony nevetséges. Vala­
mivel később hosszú esőkabátban, kezében korbácsot tart­
va tündökölt, de ez, ha lehet, még groteszkebb hatást tett
a szemlélőre. Következett azután a barna ing bricsesz-
nadrággal és csizmával, ami viszont egyenesen slampos-
nak volt mondható* Szalonkabát, szmoking, utazóruha,
minden előkerült, hogy azután - végre - megtalálja a
megfelelő ruházkodási formát: az egyenruhát. Közben
feltalálta a jellegzetes llitler-bajuszt, és ezzel eltüntette
arcának egyik aránytalanságát, valamint az oldalra fésült
és homlokra hulló hajviseletet, amely szerencsésen kor­
rigált egy másikat. Tudjuk, hogy időközben nagy gondot
fordított beszédkészségének, mimikájának és gesztusai­
nak fejlesztésére.
Mussolini talán meg változatosabb ruházkodási szoká­
sokat követett, de ugyanott kötött ki, ahol Hitler, és
a végállomás Sztálin esetében is ugyanaz volt, A háború
idején végeredményben három daliát, három hőst lá­
tunk, akik elhitetik magukról, hogy „fejjel magasbak
mindeneknél”, holott csak közepesek voltak* Közös vo­
násuk, hogy míg jó néhány kor társ - így például Franco,
Pétain vagy Pilsudsky - joggal viselte az egyenruhát, hi­
szen ők valóban katonatisztek voltak, a három diktátor
számára ez csak kellék volt. Azt sugallta, hogy az egyen­
ruha-költemény viselője nagy hadvezér, joggal parancsol
a sokmilliós hadseregnek, holott a valóságban ehhez
minden képzettségük hiányzott, Hitler és Sztálin menet
közben sokat megtanult a hadtudományból, Hitler azon­
ban 1941-től kezdve óriási szarvashibákat és számtalan
apróbbnak tűnő tévedést követett cl, Sztálin „hadművé­
szetének” pedig aránytalanul nagy volt az emberéletek­
ben kifejezhető ára. Ami Mussolinit illette, ő tökéletesen
dilettáns volt és az is maradt. Itt már látható, mintegy
tetten érhető, hogy látszat és valóság menthetetlenül el-

160
szakadt egymástól. Sztálint ugyan a győzelem mintegy
igazolta, de ez sem változtat azon, hogy ő is olyan szere­
pet játszott, amelyet nem rá szabtak.
Az önarckép kialakításának módszereiben kétségtele­
nül a két nacionalista diktátor, Hitler cs Mussolini alkotta
meg a modern iskolát. Mindenki más, Sztálint is ideértve,
akkoriban csak a nyomukban bandukolt. Hozzáteszem,
olyan iskolát hoztak létre, amelynek manapság - a dikta­
túrára jellemző személy körüli kultusz egyes elemeit le­
számítva - minden politikus nebulója lett valamilyen mó­
don. Mit kell leszámítani? Mindenekelőtt természetesen
a dicső, katonás megjelenést, aminek a helyébe a lezser,
ám mégis sportos allűr lépett, továbbá a nagyság mester­
séges megjelenítését, a mellszobrok szériagyártását, vala­
mint az ugyancsak sorozatban készülő dicsőítő irodalmi
„alkotásokat”, amelyeket - mintegy természetes és spon­
tán módon - a gyakori tévészereplések, plakátok, reklá­
mok, pletykarovatok és a színes magazinok váltottak fel.
Egyébként a Mussolini és Hitler által használt eszközök
köre az ő koruk óta csupán kiteljesedett. Ők vetették be
először a fotózás minden mennyiségben elvet, ők kezdték
el a jól megválasztott helyszíneken tartott nagy beszédek
rítusát, a történelemben elsőként Hitler folytatott gigászi
választási kampányt, ő használta elsőként rendszeresen
a rádiót. Hetente forgattak mindkettőjükről filmhíradót,
és a televíziót csak azért nem vették igénybe, mert még
nem volt annyira kifejlesztve, hogy használni lehessen.
Miben áll a módozatot érintő különbség az elmúlt század
első és második fele között? Vélhetően főként abban, hogy
akkoriban egy politikus maga kínlódta ki önarcképét,
utóbb viszont az imázsteremtcssel jórészt erre kiképzett
szakemberek foglalkoznak a logopédustól a szabón és a
sminkmesteren át a szövegíróig és a pszichológusig.
Oda jutottunk, hogy a választóvonal a „lehetőségek
tudománya11, a politika keretében nem a megjelenésben,

161
 nem a lclkialkat formális jellegében, bizonyos keretek
között nem is a betegségben, sőt még csak nem is a pro­
paganda méreteiben található. Lehet valaki jő vagy rossz
politikus függetlenül attól, hogy alacsony vagy magas,
ragyás vagy sima bőrű, melankolikus vagy kolerikus,
szentimentális vagy harmonikus, kisebb vagy nagyobb
mértékben nárcisztikus (melyik politikus nem az, leg­
alább egy kicsit?) vagy, tegyük fel, egyáltalán nem az, és
függetlenül attól is, hogy mérsékelten ünnepelteti ön­
magát vagy lázas önpropagandát folytat. Természetesen
nagyon szerencsés az a politikus, aki jó kiállású, arcvoná­
sai harmonikusak, simán beszél, és a hangja crcesen, de
mégis melegen cseng - avagy: csinos, elegáns, és kelle­
mes alt, esetleg mezzoszoprán hangon szólal meg. Sze­
rencsés, mert rajta már nem sokat kell „megcsinálni”,
ám e tulajdonságok birtokában még mindig nem dől el,
hogy vajon nagy vagy jó politikus-e.
Ha futólag is, de meg kell említeni, hogy a modern
idők más szerepet osztottak le a nagyhatalmi politikának
és a nagyhatalmak politikusainak, és mást a többieknek.
Ebből a szempontból közömbös, hogy hány állam képvi­
selete jelenhetett meg éppen a nagyhatalmi mezőnyben
- hét, mint a 19. század utolsó harmadában, három, mint
az első világháború, kettő, mint a második világháború
után az bizonyos volt, hogy ők szabják meg a világ ar­
culatát, és ezzel együtt a globálisan követendő politika,
a jogrendszer, a gazdasági és pénzügyi körülmények
alapjait. A többiek pedig - a közepes és a kicsi hatalmak
mindenkori politikusai - azon törhetik a fejüket, hogy
miként kövessek Őket, ha van választási lehetőség még
(egy ideig volt), úgy melyik félhez csatlakozzanak, de
mindenesetre olyan módon, hogy ne veszélyeztessék or­
száguk hosszú távú érdekeit. Ez a szerep egyszerűbbnek
tűnik, ám gyakorlatilag szerfelett nehéz, és nagy a fele­
lősség is, amely belőle a politikára háramlik. A reáliák

162
felmérése legalább olyan fontos követelmény, mint a
nagyhatalom esetében, és fennáll annak a szükségessége
is, hogy saját közönségükkel, választóikkal e reáliákat el­
fogadtassák, ami sokszor nagyon bonyolult feladat lehet.
A választóvonal vélhetően ott húzódik, ahol az egyik
oldalon a személyiség mérlegelőképessége és a szüksé­
gesnek mutatkozó változtatásokra való hajlam áll az
egyik oldalon, és ez még olyan esetben is működik, ami­
kor esetleg saját korábbi nézetet, eszmerendszerét kell
a valóságban észlelt dolgok alakulása miatt felülvizsgál­
nia, míg a másikon a realitások lényegének mellőzésével
kialakított ideológiához való feltétlen ragaszkodás jele­
nik meg. Bismarck nagy politikai bölcsességet fogal­
mazott meg, midőn azt mondta, hogy csak az ökör kö­
vetkezetes. Az ideológiai fixáció ugyanis vagy eleve
magában foglalja, vagy fatálisán elvezet a voluntariz-
mushoz, előbb vagy utóbb fanatizmusként jelenik meg,
aminek végső formája eljuthat odáig, hogy „annál rosz-
szabb a tényeknek”. Az előbbi típus, bármilyen lelkial­
katú is, el tud jutni az önkorrekcióig, az utóbbi viszont
többnyire eljut a tévedhetetlenség illúziójához. Az egyik
tudatában van a felelősségének és ebből eredően le tud­
ja vonni a konzekvenciákat is, és akár győz, akár meg­
bukik, képes megőrizni személyiségének intaktságát.
Az utóbbi az elhanyagolt rcalitásrészletek bosszűállása
idején mérlegelés és változtatás helyett minden problé­
máért másokra hárítja át a felelősséget, mind több és
több ellenséget fedez fel maga körül, egyre jobban elha­
talmasodik rajta a bosszúvágy, nárcizmusa elmélyül,
és ha klinikai értelemben nem is paranoiás talán, e be­
tegség mind több tünetét produkálja.
Csakhogy... Csakhogy hozzá kell tennünk ehhez még
valamit, ami fontosabbnak látszik a politikus egyéni alka­
tánál. E körülmény abban áll, hogy a demokratikus állam-
szerkezetben mindig van alternatíva, és ha a politikus

163
 önmaga ezt képtelen belátni, úgy a korrekciót a demok­
rácia nélküle hajtja végre* Ennek tudata viszont még azt
a politikust is mérlegelésre serkentheti, aki alkatilag er­
re nem nagyon hajlik. Diktatúra esetében azonban ez
a lehetőség nem áll fenn, mert a diktatúra vagy tévedhe­
tetlen, vagy nincs. A diktátor taktikázhat ugyan, de alap­
vető tévedésének kiigazítására nincs módja, mert mi­
után tévedhetetlennek tüntette fel magát, sőt ezt maga
is elhitte, nincs hátországa, ahová visszavonulhatna.
A közönséges halandók között vélhetően elég sok a2
ilyen ember* Szép számban találkozhatunk olyanokkal,
akik a sajátjukon kívül semmilyen más elgondolást, elvet
vagy igazságot nem hajlandók még csak meghallani sem,
□kikkel nemcsak vitatkozni, de még beszélgetni is kép­
telenség, mert oly mélyen és megmásíthatatlanul meg
vannak győződve egyébként semmivel sem vagy gyen­
gén alátámasztott igazukról, hogy mindenkit, aki mást
gondol vagy tudatlannak, vagy mindjárt ellenségnek,
árulónak stb, vélnek. Ez az értelmi, lelki megát alkod ott-
ság a spenót elkészítési módjától a kutyatartáson át az
ufókérdésig és a szabadkőműves-zsidó-bolsevista-plu-
tokrata összeesküvésig terjedhet. Az ilyen emberek ku­
darcaikért kizárólag másokat tesznek felelőssé, és azon
még álmukban sem gondolkodnak, hogy mit tehetnének
ők maguk. Megerősödik az ellenségképük, és kórosabb ese­
tekben már mindenütt intrikát, csalást, árulást stb. gya­
nítanak. A köznyelv az ilyen emberről leginkább azt
mondja, hogy hiányzik a józan paraszti esze. Mit kell róla
tudományosan mondani, azt a pszichológusokra bízom.
Történészként viszont azt mondhatom, hogy e típus
tartós jelenléte a legmagasabb politikai pozíciókban
szervesen hozzátartozott a 20. század sajátosságaihoz,
mi több, belépett a 21. századba is, csak éppen a terepe
tolódott el. Leáldozóban van-e a napja, azt csak a jövő
dönti el. Ez pedig többek között attól függ, hogy van-c

164
a megfelelő helyeken elegendő számban olyan politikus,
aki mérlegelni tudja a mára kialakult világhelyzet egész
bonyolult rendszerét, cs le tudja vonni a szükséges kö­
vetkeztetéseket ahhoz, hogy elkerülhető legyen az el­
múlt évszázad első felében létrejött mély világválság
valamilyen, nyilván több vonatkozásban másmilyen
megismétlődése. Nem kétséges, hogy sikere érdekében
ma már rendelkeznie kell azokkal a tulajdonságokkal is,
amelyeket a kor a politikustól megkíván. Ellenkező eset­
ben átmenetileg ismét sikert arathatnak olyan politikusok,
akik képesek a tömegek elcsábítására, ám egyszersmind
voluntaristák és fanatikusok. Az ilyesfajta politikusnak
minden jel szerint a mély megrázkódtatás idején van
esélye rá, hogy a hozzá hasonlók sokaságából a csúcsra
kerüljön. Nem véletlen, hogy a fanatizmus és a fanatizál-
hatóság általában ott erős, ahol sérelmi politikát lehet
folytatni, többek között azért is, mert nagy a szegénység
és bizonytalan a jövő.
 DEMOKRÁCIA
TEGNAP ÉS MA

: emberek által kitalált, létrehozott eszmék, rendsze­

rek, intézmények kivétel nélkül ki vannak téve az
idők forgatagának. Egy ideig jól vagy legalább nem rosz-
szul funkcionálnak, azután mind több nehézség, problé­
ma kerül az útjukba. Ezeket vagy meg tudják oldani ön­
maguk átalakítása árán, és akkor továbbra is elboldogul­
nak, vagy megrekednek és előbb vagy utóbb át kell adni
a helyüket valamilyen más formátumnak. All ez egy
olyan kétezer éves intézményre, mint amilyen a kato­
likus egyház, és áll a demokrácia fogalmára, valamint
rendszereire is.
Mindazonáltal az intézményeknek és rendszereknek
van egy saját, mással fel nem cserélhető belső magjuk,
lényegük, ami nélkül nem létezhetnek. Ha eltekintek az
athéni féldemokráciától az ókorban, a modern demok­
ráciák e belső lényege a 19. század végén, a 20. elején a
liberális és a szociáldemokrata alapelveknek mintegy
a kereszteződése mentén alakult ki. A liberálisok demok­
raták lettek, amennyiben elfogadták az általános válasz­
tójog elvét, a szociáldemokraták viszont elejtették a dik­
tatúra fogalmát, és vele együtt annak a forradalomnak
szükségszerűségét, amelynek a feladata a proletárdikta­
túra megteremtése lett volna. Mindkét oldalon felléptek
ezzel az ajánlattal már az 1890-es években is néhányan,
de a két áramlat elfogadott álláspontjává majd csak az
oroszországi bolsevizmus megszületésének és az első vi­
lágháborúnak a hatása alatt szilárdult.

166
 A demokrácia legfőbb ismérve a következő két tör­
vényben áll: a hatalom szigorú megosztása és az egyén
törvény előtti egyenlősége, ami megfelelője annak az
eszmének, hogy az emberek egyenlők, és magában fog­
lalja azt is, hogy az ember személy szerint felelős, ami
kizárja a kollektív bűnösség fogalmát* A demokrácia vél­
hetően azért tudta megőrizni önmagát, mert a többi tu­
lajdonsága időről időre változott, A választójogosultsá­
got rendszeresen bővítették, mígnem eljutottak az
általános, titkos választójogig, ami Európában zömmel
csak a második világháború után következett be* Rend­
szeresen bővítették az állampolgárok jogait az önálló
szervezkedésre, biztosították a szólás, a gyülekezés sza­
badságát, ami eredetileg legfeljebb egy-két alkotmány­
ban szerepelt, de előbb vagy utóbb bekerült a demokrá­
cia által szavatolt alapjogok körébe. Rájöttek, hogy egy
demokratikus államnak tennivalója van a szociális fe­
szültségek feloldásában, ami először csak a bérvitákban
való bábáskodást jelentette, de a gondoskodó szerep is
kezdett kiterjeszkedni, amennyiben az állam, egyébként
bármilyen, de a demokratikus állam is mind több felada­
tot vállalt magára a közoktatásban, az egészségügyben,
a szociális biztosításban stb.
A demokráciát a két világháború között már a kon­
szenzusra törekvés jellemezte, amit majd az úgynevezett
„részvételi demokrácia11 váltott fel a második világhábo­
rú után, amely engedélyezte, sőt megkívánta az állam­
polgárok által spontán létesített szervezetek részvételét
az állami élet különféle területein.
Ha a demokrácia felfogásában cs gyakorlati megvaló­
sulásában ezek és sok, a részleteket érintő változás nem
megy végbe, úgy a demokrácia nagy valószínűséggel el­
bukik azokon a súlyos nehézségeken, amelyekkel időről
időre szembe kell néznie. Az egyik fő hibája egyébként már
Athénben bemutatkozott A polgárok előbb boldogan éltek

167
 megjelenési és szavazási jogukkal, de hamar elunták az
ácsorgást az agorán. Kezdtek elmaradozni, mert fonto­
sabb volt, hogy a dolguk után nézzenek, mint hogy
a nagy szónoklatokat hallgassák óraszámra a piacon. Az
okos politikusok kitalálták, hogy a megjelenés fejében fi­
zetni kell, ami még nem lett volna baj, ha mindenki egy-
formán részesül a díjból, de gyorsan kitalálta az egyik
csoport, hogy akkor jár jól, ha pótösszeggel megvásárol­
ja magának a szavazatokat, és erre gyorsan rájött a má­
sik csoport is. Megjelent tehát a mindenkire kiterjesz­
kedő jog két rákfenéje: az érdekeltek jó részének
érdektelensége, valamint a korrupció, E két betegség az­
óta sem múlt el,
A 19, század vége felé azonban már más okokból is bí­
rálni kezdték a demokrácia korabeli parlamentáris meg­
oldási módját. Nem a szélsőjobboldaliakra és nem is
a szélsőbaloldaliakra gondolok, mivel ők nem bíráltak,
hanem egyszerűen elvetették a demokráciát. Jó szándé­
kú liberálisokra, mérsékelt, a demokráciát egyébként el­
fogadó konzervatívokra és szocialistákra gondolok, akik
elemzések, cikkek tucatjaiban mutattak rá a parlamentá­
ris demokrácia elégtelenségének jeleire. A leggyakrab­
ban észlelhető vádak a következők voltak. Először is,
a parlament nem fejezi ki az összesség akaratát, mivel a
választásokban az összesség messze nem vesz részt. Má­
sodszor, a választó a valóságban csak az eléje rakott ét­
lapról választhat, amelyet mások állítottak elő, és amely­
hez neki magának nincs is köze, a főzésben nem vett
részt. Harmadszor, a pártok, ideértve a szocialista és a
szociáldemokrata pártokat is, merev hierarchiát hoznak
létre, ami azt eredményezi, hogy egy potenciális képvi­
selőjelölt lehet bármilyen kiváló, esélye sincs arra, hogy
felkerüljön a megválaszthatok listájára, ha nem foglal el
jó helyet a hierarchiában. Egy magyar bírálót név szerint
is megemlítek, mivel ő ehhez a listához nagy hangsúllyal

168
 hozzátett két további szempontot. Mannheim Károly egy
magyarul meg nem jelent cikkére hivatkozom, amely­
ben rámutat arra, hogy egy-egy képviselő akár jól is is­
merhet valamely témakört, de lehetetlen, hogy a par­
lament elé kerülő valamennyi bonyolult kérdéssel
tisztában legyen, ám mégis mindegyikről szavaznia kell.
Ez azt eredményezi, hogy valaki, nyilván a hierarchia
élén álló valaki mondja meg, hogyan keli szavaznia.
A másik tényező, amely gátolja a parlamenti munka
eredményességét, véli Mannheim, az időhiány. Az ese­
mények oly gyorsan peregnek, hogy a jó szándékú, a kér­
désben tájékozódni akaró képviselőnek sincs módja, hogy
a beterjesztett törvényjavaslatot szakmai szempontból
meg tudja ítélni.
A kétségbe nem vonható anomáliákhoz hozzájött az
az alapvető probléma, hogy a liberalizmus által fogalma­
zott és a szociáldemokrácia által elfogadott rendszer
nem váltotta be a hozzáfűzött ígéreteket és reményeket.
Nem köszöntött be sem a racionalitás uralma, sem a tár­
sadalmi béke, s még kevésbé a jólét világa. Beköszöntött
ezzel szemben az első világháború és vele együtt az
a drámai kérdés, hogy vajon az Európában éppen ekkor
eluralkodó demokrácia képes-e az önmegújításra vagy
nem. Volt, ahol ez a folyamat elkezdődött, cs volt - Euró­
pa nagy részén ahol ez nem történt meg,
A diktatórikus vagy más módon visszarendező fordu­
latok sokaságát számos okra vissza lehet vezetni. Szóba
jöhet magyar szempontból az ország kétharmadának
megszállása cs a trianoni béke, valamint a Tanácsköztár­
saság országmentő kísérletével párosult terror súlyos
emléke. Más esetben beszélhetünk Versailles-ról, sok­
szor a gazdasági világválságról vagy akár a német men­
talitásról is, Ausztria esetében a fenyegetettségről és így
tovább. Egy dolog azonban biztosan megállapítható min­
den esetben, nevezetesen az, hogy a demokrácia eleve

169
gyenge volt, többek között azért, mert vagy nem volt
múltja, tehát tapasztalata sem, vagy nem volt ugyan fia-
tál, de a régi hibák leküzdésére nem volt sem javaslata,
sem ereje. Ráadásul a magukat demokratáknak tartó
erők összefogására nem kerülhetett sor, mert még egy­
más ruházatát sem tudták elviselni. A konzervatívok el­
fordultak a vörös nyakkendőt látva, a szocialisták vissza­
hőköltek a fekete csuhától és így tovább. Röviden szólva:
hibáztathatunk sok mindent és sok mindenkit, elsősor­
ban magukat a diktatúrát képviselő és megvalósító erő­
ket, de a diktatúrahullámért nem menthetjük fel a fele­
lősség alól a demokratákat és a demokráciákat sem.
A feltűnő jelenséget, hogy ugyanis a hullámon né­
hány európai ország nagyobb baj nélkül át tudott ver­
gődni, szintén több okra lehet visszavezetni. Ám ezekhez
az okokhoz feltétlenül hozzá kell tenni, hogy éppen
ezekben az országokban kezdték el a demokratikus mű­
ködési mód modernizálását. Ez kiterjedt a gazdasági el­
vekre, az állami szerepvállalásra, a kollektív megállapo­
dások rendszerének elterjedésére, a szociális ellátás
bővítésére, a szövetkezésekre cs a szövetkezetek állami
támogatására. Megúszta a diktatórikus átrendeződést
Nagy-Britannia, Belgium, Hollandia, a skandináv álla­
mok és Svájc. Franciaország is elkerülte formálisan, de
az átszervezési kísérlet megbukott, és ennek alighanem
nagy szerepe volt abban a bukásban, amelyet a francia
hadsereg elszenvedett 1940-ben.
Mivel a másik oldal a problémákat kényszerintézkedé­
sekkel igyekezett megoldani, majd bclerántotta a világot
a második világháborúba, a háború végére nem maradt
más megoldás, mint a határozott visszatérés nem egy­
szerűen a demokráciához, hanem a megújított, az átala­
kított demokráciához. Mármint a kontinens ama részén,
ahová a szovjet befolyás és modell nem jutott el. Bármi­
lyen nehézkes is a demokrácia keretében manőverezni,

170
úgy tűnt, hogy Churchillnek feltétlenül igaza van, ami­
kor azt állítja, hogy más megoldás nem létezik.
Az új formula, a szociális piacgazdaság, majd jólétire el­
keresztelt állam, amely ekkor már minden esetben de­
mokrácia volt államformájától függetlenül, egy ideig,
nagyjából az 1960-as évek vegéig kiválóan működött,
majd ettől kezdve mind több és több göröngybe ütközött.
Diáklázadás, olajválság, terrorizmus, gazdasági elégtelen­
ség és így tovább. Az úgynevezett „részvételi demokrácia”
is kimutatta a foga fehérjét, amennyiben az egyeztetések
szinte elviselhetetlen tömegét vonta maga után, és a meg­
egyezés mind nehezebbé vált, főként annak mértékében,
amelyben a gazdasági nehézségek növekedtek. Ráadásul
régen, olykor önmaguk által is elfelejtett nemzeti csopor­
tok ébredtek fel, és kezdtek más szervezetekhez hason­
lóan jogokat kérni vagy egyenesen követelni, sőt a nem ré­
gen bevándoroltak leszármazottjai, egykor még boldog
szüleiktől eltérően mély elégedetlenségüknek kezdtek
hangot adni. Már csak az új gazdasági világválság kirobba­
nása és a nyomában járó megszorító, elvonó, vagy más
szóhasználattal: „takarékos” politika kényszerű megjele­
nése hiányzott ahhoz, hogy számos európai nagyváros ut­
cáit és tereit romboló, gyújtogató tömegek árasszák el.
Kétségtelen, hogy bevallva vagy tagadva, de a bajok az
1970-es évektől szaporodtak, cs bármilyen gyógymódot
eszelt is ki az éppen uralmon lévő kormány, a kúra leg­
feljebb átmenetileg mutatkozott eredményesnek. Mára
nemcsak a gazdasági, de a társadalmi és a politikai vál­
ságjelek is kritikussá váltak. Fenyegetik az elért eredmé­
nyeket, az európai államok szilárd együttműködését, sőt
veszélyérzetet keltenek azt illetően is, hogy az éppen
regnáló demokratikus berendezkedések épségben meg­
maradnak-e.
Ha állítani mertem, hogy a múltban a túlélés záloga az
átalakulás, a megújulás volt, mondhatok-e mást a jelenlegi

171
 helyzetben? Csak ugyanazt mondhatom. Azt, hogy nem
a tegnapot szükséges mindenben és minden részletében
védelmezni, hanem a demokrácia alapeszméjét, alapér­
tékeit kell körömszakadtig védeni, de egyúttal keresni
kell az elengedhetetlen megújítás eszközeit is. Mit jelent
ez konkrétan? Annyit, hogy ragaszkodni kell a demok­
rácia alapelveihez, és az alkotmányosan is elfogadott
alapjogokhoz. Ragaszkodni kell a hatalom szigorú meg­
osztásához, a függetlennek elfogadott szervezetek és sze-
mélyek függetlenségéhez, az ember, minden ember jogi
egyenlőségéhez, a személyi felelősség elvéhez, a szabad­
ságjogok (gyülekezés, szervezkedés, szólás) érvényesülé­
séhez. Védeni kell a törvényt és a törvényességet, a jog-
biztonságot.
Mindez nem jelenti, hogy ne kellene átgondolni a de­
mokrácia mai működésének feltételeit. Mind az alkot­
mányokban, mind az európai jogrendszerekben vannak
hiányok, ellentmondások, tisztázatlan részek, amelyek
kiigazításra szorulnak, és amelyekről jó lenne elgondol­
kodni. A demokratikus szabadságjogokat láthatóan nem
elég elismerni, de gondoskodni szükséges a megvédé­
sükről is. Helyes lenne végiggondolni az állam oktatási,
egészségügyi és szociális gondoskodásának kereteit. Mi­
lyen társadalmi csoportokkal kapcsolatban milyen köte­
lességeket lehet és kell az államnak magára vállalnia?
Határtalan igényeket ugyanis nem lehet kielégíteni, de
ez nem is célszerű. E téren az összevisszaságot, amely
eddig jellemző volt, világos javaslatokkal lenne helyes
felváltani.
Ha a politikai mérleg nyelve eldől egy irányba, az azt
jelenti, hogy a másik gyenge volt ahhoz, hogy ezt meg­
akadályozza. Hazánkban a szocialista párt jogosan felso­
rolhatja az ellenerő minden hibáját, vétkét, csalárdságát,
de nem menekülhet az elől a kérdés elől, hogy a kiala­
kult helyzethez őmaga miben járult hozzá. A kérdés ak­

172
kor is kérdés marad, ha - ugyancsak jogosan - felsorolja
saját erényeit, és ha ezekhez hozzáteszi, hogy ha hibáz­
tunk is, hozzákezdtünk a korrekcióhoz, mi több, ebben
jelentősen előre is haladtunk. Az MSZP kétségtelenül jó
helyzetet teremtett az ország, mi több, az új kormány
számára is az újrainduláshoz.
Ez azonban nem szünteti meg a következő kérdések
jogosságát. Vajon elegendő mértékben demokratizálta
a párt a saját sorait? Figyelmet fordított-c a fiatal gene­
rációkra? Folytatott érdemi megbeszéléseket a2 értelmi­
ség különböző csoportjaival a kormány által asztalra ho­
zott programokról? A hivatalos egyeztetések egy része
nem veszett bele a formalitásokba? Hogyan viszonyult
a cigányok reges-rég óta vajúdó helyzetéhez? Tisztázta
az álláspontját a nemzeti, nemzetiségi, kisebbségi kérdé­
sekben? Hogyan viszonyult a saját történetéhez? Vajon
elegendő mértékben figyelmet fordított arra, hogy le­
gyen médiafelülete? Végül, azt hiszem, arra is ki kellene
terjeszteni a vizsgálatot, hogy vajon helyes nyelvezetet
használtak-e a politikusok, a szóvivők és más megszóla­
lók, amikor valamilyen üzenetet el szerettek volna jut­
tatni az ország lakosságának nagy tömegeihez.
Nos, attól tartok, hogy e múlt időben megfogalmazott
kérdéseket nyugodtan áttehetjük jelen időbe is. A múlt­
ra nézve a történész válasza a nem, a jelen megítélése
azonban nem tartozik a kompetenciájába.
 A KULTÚRÁNKRÓL

Tanulás-oktatás-siker

A k érd és

z európaiak és közöttük a magyarok büszkék a kultú-

A u rájukra. Büszkék az építészeti alkotásokra, a festé­
szetre, az irodalomra, a zenére, és azokra a tudomá­
nyos cs technikai sikerekre, amelyeknek évszázadokon
át Európa volt a hazája.
Az eredmények különösen megsűrűsödtek abban az
időben, midőn kibontakozott az ipari termelés, alakulni
kezdett a polgári társadalom, majd szédítő fejlődés in­
dult a gazdaság, a közlekedés, a kereskedés, a művészet
cs a tudomány minden területén. A továbbiakban e hal­
mazaiból csak a tanulás, oktatás, tudomány és a siker ösz-
szefüggése kerül előtérbe. A kérdés, amelyet e cikkben
szeretnék további beszélgetésre felkínálni, két elemből
tevődik össze. Az első abban áll, hogy vajon a kapitaliz­
mus váltolta-c ki a kulturális-tudományos felvirágzást,
vagy éppen az európai kulturális sajátosságok alkották-e
az egyik és talán a legfontosabb alapját a gazdasági és ha­
talmi felemelkedésnek? Előre bocsátom: a magam részé­
ről azt gondolom, hogy a kettő interakcióban állt. A tu­
dományos eredményekből mindenkor az hasznosult,
amire a társadalom igényt tartott, ám a tudásalap és az
eredmény alaposan befolyásolta a felhasználást, és űj
igényeket támasztott. A második kérdés a mára kialakult
helyzetre irányul, és azt tartalmazza, hogy vajon az euró­
pai civilizáció megtartotta-e korábbi dinamizmusát, vagy
ellenkezőleg, a tudás és a kultúra adott állapota baljós
jövőt ígér a kontinensnek?

174
 A z európai civilizáció alapjai

Hinni lehet, hogy a kontinens földrajzi adottságai mel­

lett a legnagyobb szerepet az európai szellemi környezet
játszotta abban, hogy az itt élők képessé váltak a modern
kapitalista gazdaság létrehozására, cs azt sikeresen élet­
ben tartották és fejlesztették* Max Weber kimutatta, hogy
a reformált vallások puritanizmusa, serkentő hatása a
megtakarításokra és a befektetésekre, a befektetett érték
cs a haszon közötti kapcsolatok értékelésére, a kettős
könyvvitel kialakítására kifejezett impulzust adott a ka­
pitalista gondolkodásnak és cselekvésnek* Hinni vélem,
hogy ha a szónak nem is a kapitalista gondolkodásmódot
e közelről érintő és pozitív befolyásolása vonalán, de en­
nél általánosabban, és egyúttal mélyebben, az európai
mentalitás keretében megjelent szellemi meghatározott­
ságok már jóval előbb megvetettek az alapját a felemel­
kedésnek*
Elsősorban két tényezőre gondolok. Az első abban állt,
hogy Európában a kora középkorban néhány évszázad
alatt egybegyűlt mindaz a szellemi érték, amit az ókor­
ban az arabok, a zsidók, a görögök és a rómaiak felhal­
moztak, A közvetítésben az araboknak volt a legnagyobb
szerepük, de az vélhetően az európaiakon múlt, hogy
zseniálisan egyesítették a latin betűs írást az arab szám­
írással. A másik meghatározó tényező abban állt, hogy
Európában éppen a kereszténység terjedt el meghatáro­
zó vallásként.
A három nagy világvallás közül kettő (a keresztény és
az iszlám - a harmadik a buddhista) hasonlított ugyan
egymásra az egyistenhit révén, de csak egyikük hirdette
alapértckként a munkálkodás fontosságát, és ugyanaz
hordozta magában a tanítás szellemét: a kereszténység.
Noha a kereszténység története, mint minden emberi
történet, tele volt kacskaringókkal és időről időre sötét

175
foltokkal is, az alapvető szellemiség mégis fennmaradt,
és minduntalan utat tört magának, A munka, a szor­
galom mindig része maradt e kultúrának, és korán meg­
született az igény az írástudó emberre. Tanító rendek
alakultak, majd a reformált egyházak kifejezetten szor­
galmazták a városi iskolák létesítését.
Európa térképét tehát kezdték bepöttyözni a különfé­
le iskolák, és a 17. században már viszonylag széles háló­
zata volt a gimnáziumoknak is. A sporadikusan már
a 9-10. század óta megjelenő felsőtanodák (különböző
nevekkel létesített egyetemek) ennek megfelelően mind
szélesebb rétegekből kikerülő tanítványokhoz jutottak.
Ügy tűnik tehát, hogy a munkálkodás mellett a tudás­
vágy szelleme is mindinkább áthatotta az európai em­
ber életét. Minduntalan jobbítani akarta munkája ered­
ményét, és ezért a munka feltételeinek és eszközeinek
a javítására törekedett. Mielőtt a szövés-fonás világában
kezdetét vette volna az a fejlesztés, amelyet a tudósok
utóbb ipari forradalomnak neveztek el, a mezőgazdaság­
ban szinte szünet nélkül zajlott egy olyan lassú átala­
kulás, amely a növényi termékek mennyiségének, az őr­
lés hatékonyságának növelésére, a háziállatoktól nyerhető
hozam javítására, a halászati technika tökéletesítésére
és még számos más kisebb vagy nagyobb fejlesztésre
irányult.
Az évszázadokon keresztül folyamatosan tartó, apró­
nak tűnő, de mégis jelentős fejlesztések, a gyűjtő munka,
a tanítás és tanulás nélkül a 15-16. században aligha in­
dul útjára az új termelési forma és az új szellemi áram.
Ez a már tudatos fejlesztési törekvés mellett a tömege­
sen ismertté vált ókori munkák és alkotások szellemisé­
gére támaszkodva merőben új filozófiai, teológiai, tudo­
mányos cs művészeti alkotásokat produkált, és mintegy
feltámasztotta az ókori virágkort (reneszánsz, 15-16. sz.).
Kíváncsiság és tudásvágy hajtotta a nagy felfedezőket is.

176
A reformáció a lelki megújulást az eltunyulással, élvhaj-
hászással és luxussal szemben, amellyel a hivatalos egy­
házat vádolta, a serénységben, a munkálkodásban és a
szerénységben kereste. A világ mind szellemi* mind fizi­
kai értelemben kitágult, ezt követően „felvilágosodott”,
ami annyit jelentett, hogy az európai ember már min­
dent tudni akart, és azt gondolta, hogy mindent meg is
tudhat.
Időközhen a nyersanyagok feldolgozása, az ipar ter­
jeszkedése és strukturálódása következtében a gazdaság
új ritmusra kapcsolt, cs ennek sikerét előmozdította,
hogy a lassanként laikussá váló államhatalom az iskolá­
zást általánosan kötelezővé tette, biztosítva ezzel az írni,
olvasni, számolni képes munkaerőt. Talán éppen ez volt
a legfontosabb elem, amely meghúzta a választóvonalat
Európa és a többi, nagy tradicionális kultúrával rendel­
kező egységek között. Perzsiában, Indiában, Kínában a
tudás továbbra is megmaradt rendkívül szűk csoportok
privilégiumának, míg Európában a „tanítás szabadsága”
egyúttal azt jelentette, hogy kötelezővé vált a tudásmini-
mum elsajátítása, ami azután további nyitásokat ered­
ményezett az oktatás birodalmában. A folyamat lényege
abban állt, hogy Európában egyre bővült a populáció
ama része, amelyből kiválasztódhattak a közélet irányí­
tására, valamint a tudomány birodalma szempontjából
fontos vezető egyéniségek, az elitek. Ettől kezdve szinte
nem volt megállás. Európa tarolt minden téren. Minden
újítás itt született, technikában, tudományos eredmény­
ben, művészeti gazdagodásban, ipari, közlekedési, keres­
kedelmi fejlődésben Európának nem volt nemcsak ellen­
fele, de jó ideig társa sem. Európa néhány országa a világ
urává vált.
Miután néhány európai állam hatalmába kerítette a
Fold szinte egész többi részét, elkövette azt a nagy hibát,
hogy a korábbi Európa-fogalmat, amely a kereszténységet

177
és annak védelmét foglalta magában, felváltotta a maga-
sabbrendűség gondolatával, amelyet egy ideig sikerrel
alkalmazott is, lenézve minden más kultúrát, és abban
a hitben ringatva magát, hogy saját gőgös uralmi helyze­
tét fenntarthatja az idők végezetéig* Nem így történt.
Szép csendben, és egyelőre látványos sikerek nélkül,
de mégiscsak megjelent az első nagy konkurens* A felfe­
dezések nyomán Európa több újonnan megismert terü­
letre bocsátott ki telepeseket, akik közül az Eszak-Ameri-
ka déli részén megtelepedett kivándoroltak bizonyultak
a legsikeresebbeknek. Meghatározóvá köreikben a puri­
tán és takarékos réteg vált, amely egy idő múltán a meg­
szervezett állam (Amerikai Egyesült Államok) elitcso­
portjait is szolgáltatta.

Az am erikai konkurencia

Noha ez a brit és egyúttal puritán csoport eredetileg

még azt a hiedelmet vitte magával, hogy a gyereknevelés
kizárólag a család és a templom ügye, az állam elég gyor­
san elérte, hogy minden általa kialakított körzetben fel­
állítsák az iskolát, ahová a gyereket kötelezően járatni
kellett. Elérték, hogy az állam nyelve az angol legyen, és
azt is, hogy az új bevándorlók, bárhonnan érkeztek is, el­
sajátítsák ezt a nyelvet és a gyerekeiket iskoláztassák*
Hallatlan gyorsasággal kiépült az egész iskolahálózat az
egyetemekkel bezáróan, és ezek ontották a munkaképes
munkást, szakmunkást, technikust, csakúgy, mint a mér­
nököt, orvost, jogászt és minden szakembert, akire csak
a rohamosan fejlődő társadalomnak szüksége volt. Csak
egyvalamit nem gondoltak végig, azt, hogy mivé válnak
a bennszülött indiánok és a behurcolt afrikaiak gyerekei.
Mindemellett elérkezett egy pillanat, amelyben Euró­
pa hatalmas érvágást ejtett önmagán, amiből elsősorban

178
az amerikai tudomány és művészet profitált. Az első vi­
lágháború után az öreg kontinensen kialakult diktatúrák
szisztematikusan elüldözték az agyakat, amelyek vala­
milyen okból (faji vagy osztályszempontból, ideológiai
okokból) nem a nekik megfelelő módon működtek.
Az Egyesült Államoknak az ajtó kinyitásán kívül semmit
sem kellett tennie azért, hogy az első nagy „agyátáram­
iás” végbemenjen, mert a kitaszítást maguk az európaiak
elintézték. Aligha szükséges listákat leírni ahhoz, hogy
belássuk, az európai emigránsok mily sokat tettek azért,
hogy az amerikai tudományos élet az élre ugorjon, és az
is könnyen belátható, hogy a fizikában, a kibernetiká­
ban, az informatikában stb. stb. elért eredmények váltak
a további hallatlan amerikai gazdasági siker alapjává.
Közismert az is, hogy más európai emigránsok viszont az
amerikai művészeti ágak megtermékenyítőivé váltak.
Kevésbé emlegetjük fel, hogy az amerikai politológia két
nagysága (Henry Kissinger és Zbigniew Brzezinski) szin­
tén európai eredetű, valamint hogy a neoliberális gazda­
ságpolitikai elvek legismertebb megfogalmazója az osztrák
Friedrich August von Ilayek, a neokonzervatív áramlat
fő kezdeményezője a német Leó Strauss volt.
Miután ez az amerikai nézőpontból spontánnak feltű­
nő átáramlás igencsak sikeres volt, a második világhábo­
rúban lepusztult óvilágból az „elszívás” már tudatosan
folytatódott. A nyugat-európai államok egy időben két­
ségbeesetten kutatták annak a módját, hogy miként aka­
dályozzák meg vagy legalább csökkentsék a sikeres ame­
rikai agyelszívást. Nyilvánvaló ugyanis, hogy mindaz,
ami az Egyesült Államokban többletként, az Európában
hiányként jelent meg. Mindenesetre az amerikai fejva­
dászat miatti európai panaszokat jó ideje kevésbe halla­
ni. Ennek oka lehet, hogy az agyakat jórészt itthon tud­
ják tartani, de az is, hogy az amerikaiak másfelé is
kereskednek. Az utóbbi feltevésnek látható jelei vannak

179
abbaríj hogy az amerikai tudományos életben mind több
és több délkelet-ázsiai név tűnik fel. Az egész folyamat
arra vall, hogy az Egyesült Államoknak tartósan szüksé­
ge van szellemi utánpótlásra, cs azt be is szerzi. A további
kérdés az: vajon ez miért alakult így egy olyan ország­
ban, amely kétségtelenül rendelkezik kiváló egyete­
mekkel? Ezekről az egyetemekről nagyszerűen képzett
emberek kerülnek ki, de, úgy látszik, sosem elegendő
számban, legalábbis ami a legjobb minőseget illeti.

Az am erikai oktatási rendszer erén yei és hibái

Mi lehet ennek az oka? Az 1960-as években az Egyesült

Államokban sokan, és már nemcsak szakemberek, de po­
litikusok is felfigyeltek arra, hogy valami nincs rendben
az oktatási rendszerben. Útjára indult egy nagy volume­
nű vizsgálat, amely többek között azzal a lesújtó ered­
ménnyel zárult, hogy az amerikai populáció mintegy
harmada funkcionális analfabéta. A probléma többgyö­
kerű volt. Részben abban állt, hogy a gyerekek jó része
nem járt vagy nem rendszeresen járt iskolába, részben
pedig a tanítás módozataiban volt kereshető (pedagógiai
kérdések), ami viszont a tanítók, tanárok képzési rend­
szeréhez, vagyis az egyetemi szférához vezetett el. Több
évig tartó elemzések és viták végén kimondták, hogy
a rendszer rosszul vizsgázott. Ezt követően az amerikai
államok hallatlan erőfeszítéssel és nagy összegek beveté­
se árán bevitték, sőt bekény szerit ették az afroamerikai
gyerekeket és más, addig ki maradiakat az iskolákba, és cl
is érték, hogy létrejött egy afroamerikai középréteg,
sőt számos képviselőjük megjelent utóbb az elitek kö­
rében is. Jelentős lépesek történtek az oktatási módsze­
rek megújítása érdekében is, valamint azért, hogy a fel­
sőbb tanulmányok felé vezető ajtókat tágabbra nyissák.

180
Az egyetemi tömegoktatást elsőként az Egyesült Álla­
mokban valósították meg.
E procedúrának azonban megvolt az ára. A rendszer
egészének a színvonala lefelé tendált, amiből csak egy-
egy szín emelkedett ki. A széles rétegek által elérhető
képzések alacsony eredményességgel működtek, ame­
lyekből a továbbjutas nehézzé vagy úgyszólván lehetet­
lenné vált. Az átlagiskola átlagnövendékeinek jó része
továbbra sem tanult meg tisztességesen írni, olvasni,
számolni, és az iskolát elhagyva könnyen visszacsúszott
a tudatlanság állapotába* A gyereket olyan clitóvodába
és -iskolába kellett járatni, ahonnan egyáltalán út nyílt
a Harvard vagy más neves, megbízható diplomát nyújtó
egyetem felé* Aki viszont ezt nem tehette meg, és ilye­
nekből áll a társadalom óriási többsége, annak be kellett
érnie az alacsony színvonalon működő intézményekkel
és képzési formákkal. A szintek süllyedése miatt - min*
den erőfeszítés és pénz áldozat ellenére - viszonylag ha*
mar újratermelődött a nagymértékű funkcionális analfa­
betizmus.
Az alacsony tudásszintet nyújtó képzőseknek a csú­
csát a Bachelor (érettségi) diploma megszerzése jelenti,
amely négyéves egyetemi tanulmányt követően szerez­
hető meg. (A RA a Bachelor of Árts rövidítése, amely
a humán- és társadalomtudományokat fogja át, míg a
természettudományok esetében többnyire RS, Bachelor
of Science diplomát adnak ki*) Az elnevezés óhatatlanul
sugallja, hogy ez a képzés mintegy a pótlására vállalko­
zik mindannak, amit a középiskola elmulasztott* Összes­
ségében a rendszer azt eredményezi, hogy a négy év
alatt elsajátított tudás az esetek nagy részében nem
nyújt felhatalmazást szakmai munkára. Ennyi idő alatt,
a pótlásokra is szánva cgy-két évet, sokféle munkára ki
lehet képezni embereket, de matematikussá, biológussá,
történésszé vagy szociológussá biztosan nem, A BA vagy

181
a BS megszerzése tehát félkész felnőtteket jelent, akik
közül viszont már csak kevesen tudnak tovább menni
a mesterfokozat (MD, Master’s Degree) megszerzése fe­
le. E rendszer súlyos hátrányain segít egyfelől az Egyesült
Államok rendkívül széles munkapiaca, amely e nagy alul­
képzett rétegnek mégis kínál nemi esélyt az elhelyezke­
désre az igénytelen munkák körében, illetve a kiterjedt
ösztöndíjrendszer, amely a kiemelkedően tehetséges és
dolgos diákokat hozzásegíti, hogy tanulmányaikat foly­
tathassák, és értékesebb diplomát szerezzenek.
A kérdés további súlyos problémáját alkotja azonban
a képzés egészének inkoherenciája. A mesterképzés két
éve alatt ugyanis a fent vázolt ingoványos talajra kellene
építeni azt a szakképzést, amelynek eredményeként elő­
áll a valódi biológus, szociológus és a többi szakember.
Két év alatt azonban egv-egy szaknak legfeljebb egy sze­
letét lehet teljes mélységében elsajátítani. A szakokat te­
hát fel kell szabdalni vagy keresztben, vagy hosszában,
ami azt eredményezi, hogy miután a tudás szilárd alap­
jai nem jöttek létre a zavaros alsófokú képzés keretében,
a mesterképzés során csőlátású „mesterek” kerülnek elő,
akiknek a tudása nemcsak nem öleli fel a szak egészét,
de még csak be sem kapcsolódik abba szervesen, sem -
és még kevésbé - a társtudományok világába. Míg a való
világban ez történik, másfelől viszont a tudományos érdek
cs igény megköveteli, hogy az egyes szakmák művelői át­
lépjék saját szakmájuk határait, és fel tudják használni
a szomszédos tudományágak módszereit és eredmé­
nyeit. A tapasztalat azt mutatja, hogy erre csak a nagyon
szeles és nagyon alapos ismeretekkel rendelkező tudósok
képesek, cs egy szomszédos tudomány eredményes al­
kalmazása saját szakterületükön tőlük is jelentős időt
igények Ilyesmit, vagyis interdiszciplináris szemléletet
és kutatást lehetetlen elvárni azoktól a fiataloktól, akik
saját szakmájuknak is csak egy kis szeletét ismerik.

182
 A mesterképzés csőrendszerét elhagyók mindenesetre
már jó esélyekkel rendelkeznek a mimkapiacon, és közü­
lük választódik ki az a kis réteg, amely ráléphet a doktori
fokozat (PhD) felé vezető útra. Ennek a követelmény­
rendszere az Egyesült Államokban körültekintő és igé­
nyes, és a követelményeket általában be is tartatják. Bi­
zonytalan alapokon, szűk keresztmetszetű szakképzés
után azonban a jelölt e csekély ismereti anyagból vá­
laszthat csak ki egy morzsát magának, és így bármilyen
szorgalmas és alapos is valaki, a szélesebb ismeretek hiá­
nyában mégis nagyokat tévedhet.
Mindent összevéve, nem lehet nagyon csodálkozni
azon, hogy az amerikai szakemberek és illetékesek újból
arról értekeznek, hogy a rendszer megbukott, illetve
azon, hogy az Egyesült Államok változatlanul gyakorolja
az „agyelszívást77. A nehézségek alapvető motívuma ab­
ban áll, hogy a laboratóriumi és egyáltalán a kutatómunka
eredményessége nemcsak a doktorképzés feltételrend­
szerétől és kereteitől, hanem az alapoktatástól is függ,
mi több, a jó, eredményes kiválasztás elsősorban attól
függ, hogy mekkora az a jól előképzett garnitúra, amely­
ből a kiválasztás egyáltalán megtörténhet. Az akadémiai
szintet egy ugrással nem lehet elérni. A mai világban sok
kiképzett főre van szükség, azt pedig csak tágra, a lehető
legtágabbra nyitott kiválasztási bázison lehet a kellő
mértékben megtalálni. Ha a szocializálás és a tudásalap
megteremtése eleve szelektíven történik, gyakorlatilag
úgy, hogy a populáció nagy része gyenge kínálatban ré­
szesül, és csak az elitóvodák, elitiskolák és elitegyetemek
népe esélyes arra, hogy szakmájának magas rangú kép­
viselőjévé váljon, úgy a „tudásalapú társadalom” bázisa
túl keskennyé válik ahhoz, hogy a tudomány, a technika
rendszeres, magas színvonalú kiszolgálója legyen.

183
 Európa m ásolni próbál

A nyugat-európai országokban az amerikai módszereket

nagyjából abban az időben kezdték átvenni, amikor evi­
denciává vált, hogy a rendszer egésze - pozitív elemei el­
lenére - kontraproduktív. Kelet-Európára az utánzás
a rendszerváltásokat követően terjedt át. Nem vették át
viszont az amerikai pozitívumokból az átvehető eleme­
ket, így például az afroamerikai gyerekek iskolázásának
amerikai megoldását, holott a tapasztalatok felhasználása
hasznos lehetett volna és ma is hasznos lehetne a nyu­
gat-európai nagy emigráns rétegek, illetve a kelet-euró­
pai roma gyerekek iskoláztatása szempontjából. Az ame­
rikai pedagógiai újítások közül néhányat kipróbáltak
ugyan Európában, de ezek összekeveredtek ódivatú mód­
szerekkel, beidegződésekkel. A középiskolák jelentős ré­
szében a pedagógiai elvek liberalizálása ellenére ma is
arra törekednek, hogy a tanulók agyába minél nagyobb
mennyiségű „anyagot” tápláljanak bele. A jelenlegi euró­
pai rendszerek, tisztelet a kivételeknek, általában hibrid
alakzatot mutatnak. Egyfelől nagy fellazulás, minőség-
romlás, másfelől makacs és merev ragaszkodás jellemzi
őket az elavult, nagyrészt a 19. századból származó peda­
gógiai elvekhez.
A fellazulás irányába ható tényezők nem minden szin­
ten mutatkoznak egyformán. Szinte mindenütt problé­
mát jelent, hogy bölcsődéből kevés (helyenként, mint
például Magyarországon, nagyon kevés) van, illetve hogy
ott a gyereket mindössze „őrzik”, de nem kezdik el a szo­
cializálását. Ez lehet pedig az első olyan fórum, ahol
a nagy szociális különbségek hatását csökkenteni lehet,
és el lehet kezdeni a szó elemi értelmében a tanulást.
Az óvodák ügyében jobb a helyzet a férőhelyek számát
tekintve, de Európában (és Magyarországon is) elkezdő­
dött a köznépnek szóló és az eliteknek való óvodák sze-

184
parálódása, ami az esélyegyenlőség további rombolásá­
val és a kiválasztódás bázisának szűkülésével jár együtt.
Az iskolákban bevezetett osztályozást mellőző rendszer
csak akkor tudna hatékonyan működni, ha a tanítók dön­
tő hányada valóban egyenként figyelne a tanítványaira,
mindig tudná, hogy melyiküknek miben kell a segítségére
lenni, és ha a tapasztalatairól rendszeresen tájékoztatná
a szülőket, akikkel együtt is működne a segítségnyújtás­
ban. Segítséget azonban nem kizárólag az elmaradot­
taknak szükséges nyújtani, de különleges foglalkozást
igényelnének a tehetséges diákok is, akik az állandó „fel­
zárkóztatás” közepette halálra unják magukat a mai isko­
lában. A tanítóképzés iránya és módszere nem eredmé­
nyez tömegesen olyan tanerőket, akik mind az egyik, mind
a másik feladatot el tudják látni. Mi több, a felsőoktatás­
ban bekövetkezett színvonalzuhanás következtében a kö­
zépiskolai tanerő színvonala is egyre süllyed.
A gyászos következmény abban áll, hogy az elemi is­
kola nebulóinak jókora hányada (már Európa nagy ré­
szében is) nem tanul meg tisztességesen olvasni és írni,
és baja van a számtani alapműveletekkel is. A problémái
a felsőbb osztályokban csak szaporodnak, és végül így
kerül be a középiskolába vagy a szakmunkás-, illetve
a szakközépiskolai képzésbe. Itt azután a hiányokat már
nem tudják, de nem is igen akarják pótolni. Ezen a szin­
ten az intézmények a magasabb ismeretek elsajátítását
tartják előtérben, és az elhanyagolt alapismeretek pótlá­
sára nincs idejük. A magasabb ismeretek elsajátítására
viszont a diákok jó része, éppen az alapok hiánya miatt,
nem képes. Az érettségi láthatóan nem korrigál, mivel
a maturanduszok elégedett mosollyal könyvelik el, hogy a
tételek megoldása gyerekjáték volt. Az egyetemi oktatók
pedig kórusban panaszolják, hogy a bekerülő hallgatók
színvonala drasztikusan süllyed. Ekkor már csak találgat­
ni lehet, hogy a fiatalok vajon miért nem olvasnak. Miért

185
nem tudnak helyesen írni? Miért okoz gondot számukra
egy szöveg értelmezése? Miért beszélnek félmondatok­
ban vagy összefüggés nélkül egymás mellé rendelt sza­
vakban?
Nincs olyan egyetemi tanár Magyarországon, Német­
országban, Franciaországban, Olaszországban (máshon­
nan nincs személyes információm), aki ne panaszolná
a jelentkezők alkalmasságának rendszeres romlását.
Az egyetemi oktatók legodaadóbb része ideje jó részét
tölti azzal, hogy helyesírást, jegyzetelést, szövegszerkesz­
tést, logikai összefüggésrendszert stb. tanít, a dolgozato­
kat egy középiskolai tanár lelkiismeretességével javít­
gatja, és „beszédértclem” gyakorlatokat tart. De nagy
akadályokba ütközik. A hallgatók ugyanis kétségbe es­
nek, ha egy hét alatt, mondjuk, hűszoldalnyi szöveget cl
kell olvasniuk. Rimánkodnak egy szerintük túlságosan
átfogó téma leszűkítéséért, mert a kitűzött cím megoldá­
sa érdekében több forrásművet is a kezükbe kellene ven­
ni. Elmondhatjuk, hogy ma már Európában is tömegok­
tatás folyik, de ennek a színvonala ijesztően alacsony,
egyre romlik, és a tömegből a leendő elitet mind nehe­
zebb kiválasztani.

Zsákutca a felsőoktatásban

Mit hoz magával az úgynevezett bolognai megegyezésen

alapuló három + két éves felsőoktatási rendszer, amelyet
az Európai Unió az Egyesük Államoktól vett kölcsön?
Nem ismétlem el azokat a hátrányokat, amelyeket e rend­
szer állítólagos szülőhazájával kapcsolatban már leírtam,
hanem csak az eltérésekre, valamint a pluszként jelent­
kező problémákra térek ki. Először is: az amerikai négy
évet Bolognára hivatkozva Európában - hibásan - több­
nyire háromra cserélték, cs mindenki tudja, aki valaha is

186
tanított bármilyen szinten, hogy a három év nem azonos
a néggyel
Továbbá: az amerikai és az európai alaphelyzet között
több nagy különbség áll fenn. Az egyik az, hogy a széles
és változatos amerikai munkaerőpiaccal szemben Euró­
pa egyetlen országában sem lehet hasonlóról beszélni,
még ha az egyes országok fejlettségétől cs nagyságától
függően e téren nagy eltérések vannak is. Noha az euró­
pai országok az egységes munkaerőpiac kialakítására tö­
rekednek, ez a folyamat egyelőre nem realitás, hanem
inkább csak remény Míg az Egyesült Államokban van
halvány remény arra, hogy a BA-papírral rendelkező fia­
tal szerez valamilyen gyenge színvonalú munkahelyet,
erre Európában sokkal kevésbé esélyes. Ez az okirat
ugyanis nem hatalmaz fel semmire. A bolti eladótól
a fodrászon át a dadusig és a tanítóig másfajta képzést és
oklevelet követelnek meg, olyasmit, amit a BA nem tar­
talmaz,
A kérdéshez hozzátartozik még, hogy Európa számos
országában, így Magyarországon is, a bolognai szöveget
félreértelmezték. Aszerint ugyanis a2 alsó foknak „leg­
alább” három évig kell tartania, ami nyilvánvalóan nem
zárja ki, hogy például négy vagy akár öt évig tartson.
E kitételt nálunk úgy értelmezték át, hogy a képzésnek
több tucat egyetemi szakon három évig kell tartania,
cs más lehetőség nem is létezik. Tették ezt talán annak
tudatában, hogy az Egyesült Államokban a négyéves
képzés jelentős részét a középiskolai hiányok pótlásának
kell szentelni, ami azonban Európában nem áll fenn. Jól­
lehet egyesek szerint az amerikai középiskolai színvona­
lat nem lehet „alulmúlni”, c feltevést mégis hibásnak
mondhatjuk, mivel nagy lépésekkel úton vagyunk feléje.
A jelenlegi trend végeredményben azt jelenti, hogy je ­
lentős állami források felhasználásával, igencsak drága
áron képezzük szerte Európában és hazánkban is a leendő

187
diplomás munkanélküliek hadseregét. Hiába szólítja fel
bárki a piacot, hogy készüljön fel e hadsereg befogadásá­
ra, mert esze ágában se lesz, hogy ezt tegye.
További nagy különbség az amerikai és az európai is­
meretalapokat illetően az egyik cs a másik civilizáció
időtartama miatt keletkezik. Ahhoz, hogy egy amerikai
saját önismeretéhez eljusson, ahhoz, hogy magáévá te­
gye mindazt, amit az Egyesült Államok művészetekben
cs tudományokban szerfelett dinamikusan produkált, és
hogy ebben a közegben biztosan mozogjon, körülbelül
250 év hozadékival kell rendelkeznie. (Kivételes kutatá­
sokra és irányokra nem térek ki.) Egy európai viszont
csak akkor őrizheti meg Önazonosságát, és csak akkor
értheti meg nemcsak a múltbeli, de akár a koríárs tudo­
mányok, valamint az irodalom, festészet, zene stb. alko­
tásait is, és csak akkor látja át, hogy valójában honnan is
jutott oda, ahol most éppen áll, ha tudásába bcöleli en­
nek az egésznek a lényegét. E mába érkező múlt összes­
sége maga az európai kultúra, amely évezredek alatt hal­
mozódott fel. Ha Európa nem akarja feladni a kincset,
amelyet összegyűjtött, és amely egykor felemelkedésé­
nek legalább az egyik biztos alapjává vált, ügy ennek
megőrzését a maga módján kell megoldania, és a nehéz­
ségek elől nem menekülhet cl az egyszerű másolásába
olyasminek, ami - a körülmények eltérései miatt - való­
jában nem is másolható.
Végül nagy különbség mutatkozik abban is, hogy az
európai államokban kevés az olyan egyetem, amely egy-
egy szak széles spektrumát fel tudja ajánlani a hallgatók­
nak választásra a mesterképzés keretében. Az egyes or­
szágok között természetesen e tekintetben is nagyok az
eltérések, de szinte törvényszerű, hogy minél kisebb egy
ország, annál szűkebb lesz a kínálati piaca a tudás terü­
letén. Ha pedig egy kis ország megengedte magának azt
a luxust, hogy túl sok egyetemmel és főiskolával pettyez-

188
ze be a térképet, a kínálat egységekre bontva még szeré­
nyebbnek mutatkozik majd. Csodák ugyanis nincsenek.
Egy kis ország is ki tud állítani színvonalas oktatógárdát
szinte bármely szakon, de nem mindegy, hogy az hány
felsőoktatási intézményre oszlik szét. Lehet, hogy csak
egy egyetemet ésszerű működtetnie, lehet, hogy négyre
vagy ötre is képes, de egy létszámát tekintve szerény gár­
dát lehetetlen papíron vagy képzeletben megsokszoroz­
ni úgy, hogy abból a racionálisnak megfelelő képzési
hely többszöröse álljon elő. Minél nagyobb a szóródás,
ami Magyarországon egyenesen drámai, annál kisebb
lesz az egyes intézmények által felkínálható mesterkép­
zési tárgyak száma. Az ELTE kivételével ez még a hagyo­
mányos nagy egyetemekre is áll, de még inkább érvé­
nyes azokra a kisebb intézményekre, amelyek az oktatást
eleve is csak a vendégtanárok sokaságával tudták megol­
dani. Az egyetemeket körbejáró, úgynevezett „intercity-
professzorok” hatékonysága erősen kérdéses. A kisebb
intézmények kénytelenek lesznek abból főzni, ami a kam­
rában akad, és ez szerfelett esetleges, kiegyenlítetlen
képzési rendszerhez vezet.
Az egész szisztéma a képzés és az oktatógárda szétap­
rózását, ennek megfelelően a hatékonyság további csök­
kenését ígéri. Ha azt állítom, hogy ez a felsőoktatási
rendszer az Egyesült Államokban nem elég hatékony,
akkor ehhez hozzá kell tennem, hogy európai változata
sokkal rosszabb, és mai, merev formájában a biztos bu­
kás vár rá.

Szocializálás vagy szocializálód ás?

Az oktatás kudarcaival kapcsolatban még egy sajátos kö­

rülményre rá kell mutatni. A pedagógiai elvek liberali­
zálása az esetek sokaságában nem valódi liberalizálást,

189
hanem a követelmények teljes fellazulását, az oktatói
figyelem és felelősség elhalványodását eredményezte.
Nádpálca, tintái eves és papírgaluska, sarokba állítás stb,
nélkül sokkal nehezebb eredményt elérni, vagyis a hu­
mánus oktatási-nevelési módszerre kiképzett tanítók és
tanárok tömegével kellene rendelkezni. Mivel azonban
e magasra állított lécet csak kevesen, és az egyetemi kép­
zés hibájából egyre kevesebben tudják megugrani, a tan­
erő nem is próbálkozik, hanem mentjére hagyja a dolgo­
kat, A sokat emlegetett „porosz” iskolatípustól vagy az
angol kollégiumi nevelési szellemtől határozottan meg
kell szabadulni, de a nevelés és a szocializálás feladatkö­
rét nem lehet feladni.
Nyilvánvalóan meg kell szabadulni attól az illúziótól
is, hogy a felnövekvő generációnak „mindent” meg lehet
tanítani. Az európai pedagógiai követelményrendszer
éppen ezen az abszurddá vált elváráson bicsaklott meg.
Először azért, mert „mindent” már elég régóta senki sem
képes elsajátítani. A polihisztorok kora véget ért. „Min­
dentudás” csak társadalmi értelemben létezik, egyénileg
azonban senki sem mindentudó. Másodszor azért, mert
a bemagolt ismeretanyag nagy része elvész, lévén hogy
eleve felesleges, és az életben nem hasznosuk Harmad­
szor azért, mert a mechanikus ismeretet vajmi nehéz, ha
nem lehetetlen gyakorlattá átalakítani. Meg kell tanulni
a tanulást, meg kell szerezni hozzá a kulcsokat, tudni
kell az anyanyelvet és rajta kívül még egyet vagy többet,
és ismerni kell a rendszereket, amelyek segítségével
a fejben őrzött tudás bármikor, bármerre kiterjeszthető.
Mindemellett a gyerek-felnőtt viszony nem írható át.
A gyereket a felnőtt társadalom szocializálja, vagy nem
szocializálja senki. Ez annyit jelent, hogy esetlegesen
szocializálódik, és a szerencsére van bízva, hogy jó vagy
nem jó mintákat talál meg. Ezért a felnőttek - a tanerők­
től kezdve a szülőkig - a fiatal generációk szó dali zálásá-

190
nak követelményét és felelőssegét nem háríthatják el.
A kisgyerek szó dali/ál ása a felnőtté válás útján a felnőtt
számára nem előjog, hanem kötelesség. Ez azt is ma­
gában foglalja, hogy lennie kell zsinórmértéknek, fel-
adatnak, követelménynek, ellenőrzésnek, dicséretnek és
figyelmeztetésnek, mert a dolog másként nem működő­
képes, A demokráciában és a gyerekek jogainak elisme­
rése mellett ez a gyerekek szelíd, okos vezérlését foglalja
magában, de nem jelenti, hogy' a vezetés, az irányítás el­
maradhat.
Mindez együttvéve arra mutat, hogy nagyon is itt van
az ideje annak, hogy az oktatási rendszert megvizsgál­
juk, és ahol szükségesnek mutatkozik, felülvizsgáljuk.
Méghozzá az elérendő cél és a hozzárendelődő követel­
mények oldaláról. Az elérendő cél az úgynevezett „fenn­
tartható fejlődés”, amelyhez a „tudásalapú társadalom”
fogalma társul. Magyarán szólva ez azt jelenti, hogy az
Egyesült Államok meg akarja óvni egyesek szerint már
fenyegetett világelsőségét, Európa pedig eddig fenntar­
tott rangját, vagy ha lehet, ezen még szépíteni is szeret­
ne. A tudás viszont mint alap annyit jelent, hogy ezt
a tudást valóban meg kell alapozni, és az alapozás nyil­
vánvalóan nem az akadémiai szinten kezdődik. Ha az
alapozás nem kezdődik el a lehető legszélesebb társadal­
mi spektrumban az egész rendszerben a bölcsődétől az
egyetemig, úgy előbb vagy utóbb a legfelső szint: is nagy
bajba kerül.

Összegzés

Kiinduló tételem abban állt, hogy - számos más tényező

mellett - az egykori európai elsőség, a nagy gazdasági si­
ker, majd az amerikai elsőség egyik szilárd alapja a tu­
dásban cs a munkakultúrában rejlett. Jó ideig e téren

191
nem is volt versenytársuk. A szocializálás, oktatás kérdé­
sét mint szorosan egybefüggő, komplex társadalmi fel­
adatot napjainkban azért is komolyan kell venni, mert
míg a nyugati világban a verseny évtizedek során jószc-
rint magán a nyugati világon belül zajlott, az utóbbi idő­
ben megjelentek a nagy, rajta kívül álló versenytársak*
A feltörekvő délkelet-ázsiai térség vélhetően nemcsak
egyszerű elhatározás alapján indított be egy szerfelett
dinamikus gazdasági fejlesztési-fejlődési folyamatot, de
ezt azért tudta és tudja megtenni, mert ezzel párhu­
zamosan kiterjedt és kemény iskolarendszert és felső-
oktatási képzési rendszert állított lábra. Oktatásra és
tudományos fejlesztésre ezek az államok elképesztő osz-
szegeket költöttek, és hinni lehet, hogy a szinten tartás
és a további, már kevésbé költséges fejlesztések érdeké­
ben sem sajnálják a költségvetési pénzeket.
Meggyőződésem, hogy a jelenleg beindult, sőt már fo­
lyamatban lévő kemény konkurenciaharcot olyan egység
zárhatja 1c sikerrel, amely az oktatás és a tudomány te­
rén állni képes a versenyt, illetve hogy az esetleges ki­
egyenlítődés és a kultúrák békés egymás mellett élese,
valamint az elemek eredményes keveredése is csak ma­
gas kulturális-oktatási szinteken mehet végbe. Midőn
egyfelől világméretű gazdasági harc folyik a rendszerben
való elsőségért, illetve a minél jobb elhelyezkedés lehe­
tőségéért, másfelől egyúttal harc folyik a tudás elsőbbsé­
géért is. Természetesen alkalmazható ismereteket lehet
lopni is, és meg lehet vásárolni a tudást. Jelentős és tar­
tós tudományos teljesítményhez azonban már jó ideje
csak nagyon széles oktatási és szocializáló alapok, továb­
bá világos követelményrendszer, valamint - a másik
oldalon - a szellemi szabadság biztosítása szükséges.
Az egyetlen meghatározó tényező, amelyben a nyugati
civilizáció megőrizte az előnyét, a gondolat szabadságá­
nak a biztosítása. A diktatúrák, az autoriter rendszerek,

192
a fundamentalista ideológiákra építő áldemokráciák
nem rendelkeznek ezzel a felbecsülhetetlen értékkel.
Ennek megóvása mellett vélhetően azon kellene gon­
dolkodni, hogy miként lehet szélesíteni a kiválasztást szol­
gáló társadalmi alapokat. Hogyan lehet elterjeszteni
a tanító- és tanárképzésben az új és hatékony pedagógiai
eljárásokat (ezekhez igazítani a tananyagot és a segéd­
eszközöket), cs megteremteni a gondozók, az óvónők,
a tanítók, a tanárok presztízsét és tiszteletét mindenek­
előtt a rájuk bízott gyerekek és fiatalok szemében, de
társadalmilag is* És miként lenne lehetséges kigabalyod-
ni a részlegesen bevezetett három + két éves egyetemi
képzés kátyújából.
 A TANULÁS SZABADSAGA
ÉS NÉLKÜLÖZHETETLENSÉGE

S zakmámból kifolyólag szívesen áttekinteném a tanu­

lás-tanítás száz évének fő állomásait, amelyeket ma­
gunk mögött hagytunk az 1907-ben iilcsező pécsi „sza­
badi amt ás” konferencia óta. Mivel azonban harminc
perc alatt ez megoldhatatlan, mindössze három kérdés­
sel fogok foglalkozni; (1) a tömegoktatás, versus elitokta­
tás kérdésével, (2) a hagyatékkal, amelyet a rendszer-
váltással együtt megörököltünk és (2) a mára kialakult
helyzet fő pár a méterei vek

1, Egy ideje már a világ minden táján rájöttek és vallják,

hogy a legszélesebb tömegek lehető legmagasabb szintű
oktatására és kiképzésére van a társadalomnak szüksége.
Évszázadokon át megvoltak az emberek úgy, hogy mű­
veltségre a populáció elenyésző töredéke tett szert,
a zöm pedig írás-olvasásról még csak nem is hallott. To­
vábbi évszázadok teltek cl addig, amíg a világ kis részé­
ben a helyzet lassan változásnak indult, de az analfabe­
tizmus elleni küzdelem még a nyugati világban is csak
a 20, században vált eredményessé. Még ebben az idő­
ben is megelégedtek azonban annyival, hogy a nagy tö­
megekhez eljuttassák az alapismereteket, míg a nélkü­
lözhetetlen szakmai és tudományos vezető csoportok
a társadalom kis szegmenséből szelektálódtak.
Mi változott meg e század második felében, illetve a
21. század elején, ami azt kívánja meg, hogy a tanítás,
oktatás kereteiben a tudás tartalmát az egész népesség­

194
re vonatkoztatva minden korábbihoz képest lényegesen
kibővítsék, a szakinai-tudományos elit társadalmi bázisát
pedig megsokszorozzák? Két lényeges okot nevezek meg
magyarázatként. Az első abban áll, hogy a mai, egyre
bonyolultabb világban már lehetetlen tájékozódni az
írás-olvasás, valamint az elemi matematikai ismeretek
birtokában, ehhez jóval több tudásra és a jelenlegi köve-
telményekhez idomuló rutinra van szükség. Valaha az új
generáció megvolt azzal a tudással, amelyet a szüleitől
tanult el, ezt követően ugyancsak elvolt még egy ideig,
ha egyfajta tevékenység eredményes végzésének felté­
teleit elsajátította, ma azonban a boldoguláshoz ez sem
elég.
A legutóbbi két generáción belüli váltás e vonatkozás­
ban általában úgy fest, mint az én két asztalosmesterem
esetében. Az apa, egy kiváló szakember, aki mindent tu­
dott a szakmájáról, amit a maga idején az asztal osságról
egyáltalán tudni lehetett, és e tudás birtokában rendü­
letlenül dolgozgatott egyedül kisméretű műhelyében,
csak egy szűk választékra szorítkozhatott, és egy szűk
klientúrát tudott megteremteni. Gondolt viszont egy
merészet, azt, hogy a fiát magas szinten kitaníttatja. Mi­
után ez megtörtént, a fiú - egyelőre még mindig az apró
műhelyben cs az apján kívül minden további segítség
nélkül - marketingmunkába fogott. Közben kitanulta,
hogy a bővítéshez hogyan szerezzen hitelt, a hitel révén
beszerzett új, modern eszközök birtokában ki tudta bő­
víteni a kínálatot, amire kereslet mutatkozott. Biztos,
ami biztos, rcklámmunkát is útjára indított, és mivel ta­
pasztalnia kellett, hogy a fiatal segéderő kiképzettsége
gyenge, tanári tevékenységbe fogott, a kivonulásokra pe­
dig csinos egyenruhába öltöztette a csapatát. Megjegy­
zem, hogy a pénz- és költségvetési, adóügyi ismereteket
nem kellett megszereznie, mivel egy könyvelőnőt vett fe­
leségük A fiatalember egy jól megalapozott szakképesítés,

195
 illetve egy egyetemi diploma birtokában ma elégedett
asztalosmester, cs családjával együtt otthon érzi magát
a világban, még ha vannak is elképzelései arról, hogy
jobb körülmények is segíthetnék mind üt, mind hozzá­
tartozóit.
A hasonló példák sokaságával lehetne igazolni min­
den egyes tevékenységi körben, hogy a szűkén vett alap­
ismeretek, a szülőktől átvehető mesterségbeli szokások
és az elemi szakismeretek nem elegendők manapság az
életben való eligazodáshoz, a boldoguláshoz és ahhoz,
hogy valaki elégedett ember legyen. A tömegoktatás te­
hát elengedhetetlen velejárója mai életünknek, méghoz­
zá minden korábbinál magasabb, differenciáltabb szin­
ten, és a tömegoktatás keretében gyakorlatorientáltam
Éneikül nemcsak esélyegyenlőségről nem lehet beszélni,
de a folyamatból kieső csoportok, rétegek esetében mini­
mális esélyről sem.
A másik összetevő, amely néhány évszázad alatt gyö­
keresen megváltozott, a társadalom elítigénye. Annak
idején egyetlen ember, Isaac Newton egymagában forra­
dalmat hajtott végre a fizikában, még ha némi előzmény
és kortársi hozzájárulás segítette is ebben. Ha felemlí­
tünk még további két nevet, Galileiét és Kopernikuszét,
már azt mondhatjuk, hogy ők hárman átalakították az
egész szemléletet a világ alaptörvényeit illetően. Akkor­
tájt születhettek tehát nagy eredmények úgy is, ha a tár­
sadalom nagyon szűk rétegéből csak nagyon kevesen
alkották a tudományos elitet, és még a nagy ipari talál­
mányok atyjait is egyenként és név szerint fel lehet so­
rolni. Megjegyzendő, hogy az utóbbiak, a nagy feltalálók
többnyire nem az egyetemi padokból kerültek elő, ha­
nem az eredményesség iránti elkötelezettségük, a kíván­
csiságuk és a tapasztalataik hajtották őket.
Ilyen csodák manapság nem történnek. Minden egyes
lépéshez, amelyről egyébként előre nem lehet tudni,

196
hogy vajon kis lépés-e vagy esetleg hatalmas, nagy stá­
bok, több tucat vagy akár több száz jól képzett, tehetsé­
ges munkatárs együttes munkájára van szükség* Kol­
lektív munkálatok ma már nemcsak a laborigényes
természettudományok berkeiben tipikusak, de terjednek
több társadalomtudományban is, méghozzá nemegyszer
oly módon, hogy az együttműködés átnyúlik a diszcip­
lináris határokon. A teammunka elterjedt a szocioló­
giában cs a pszichológiában, jelentős a nyelvtudomá­
nyokban, de ma már van példa rá a történettudomány
berkeiben is. Egy pár napja megjelent munka például
egyszerűen nem jöhetett volna létre tizenkét fiatal kuta­
tó közreműködése nélkül.
A társadalom értelmiségigénye azonban nem áll meg
a tudományok határainál* Ha a szükséglet összességét
száz evvel ezelőtt A-nek tekintem, akkor manapság vél­
hetően lOx-ről kell beszélnem. Megsokszorozódott ugyan­
is az igény a tanárokra, az orvosokra, a gyógyszerészekre,
a mérnökökre, a pénzügyi szakemberekre, az újságírókra,
és merőben új szakmák is keletkeztek az informatika,
a PR, a menedzsment és egyéb új foglalkozási területek
jóvoltából. Ha valaha a szakemberek és tudósok iránti
társadalmi keresletet ki lehetett elégíteni a populáció cse­
kély hányadából, ez ma lehetetlenné vált. A lOx értelmes
és eredményes kiválasztása csak akkor történhet meg, ha
a startnál a társadalom egésze, vagy legalább minél na­
gyobb hányada ott áll. Ha nem ez történik, hanem az,
hogy az elit továbbra is a társadalom alacsony hányadából
kerül ki, akkor a magas minőséget nem lehet biztosítani.
Mindebből az következik, hogy a tömegképzés és az
elitképzés követelménye nemcsak nem áll szemben egy­
mással, de kéz a kézben jár, mivel eredményes tömeg­
képzést nem lehet folytatni az elit jelentős kiszélesítése
nélkül, miközben e szélesítést nem lehet biztonságosan
előidézni színvonalas tömegképzés nélkül.

197
 2. Lássuk a Kádár-korszaktól átvett örökséget. Nem két­
séges, hogy az oktatás társadalmi bázisa jelentősen ki­
terjedt, és az első időkben még kormányzati szintről
elősegített, sőt részben kikényszerített mobilitás is mu­
tatkozott, Egy idő után azonban a folyamat leállt, és az
illetékesek hiába szerettek volna nagyszámú munkás­
paraszt származású fiatalt látni a felsőbb oktatási szin­
teken, a rendszer megcsontosodott. Kirajzolódott egy
olyan oktatási struktúra körvonala, amelynek kereteiben
a lakosság alsó kategóriáiból a gyerekek elsősorban a szak­
munkásképzésig, jobb esetben a szakközépiskolákig ju­
tottak el, a gimnáziumokat és felsőoktatási intézménye­
ket pedig elsősorban a középrétegek gyerekei foglalták
c l A helyzetet súlyosbította, hogy a rendszer átjárhatat-
lanná vált. Egyik sávból egy másikba szinte lehetetlen
volt átjutni, és ez a társadalmi csoportok közötti falakat
mindjobban emelte és szilárdította.
Ami az eredményességet illette, az változatosnak
mondható. A színvonal emelését a szakképzésben gátol­
ta, hogy a modernizálódó nyugati világ eszközrendszerét
és technikáját nem lehetett átvenni, és e tekintetben sze­
rény változások csak az 1970-1980-as években következ­
tek be, de azok nem értek el a tömegoktatást, hanem
megmaradtak az egyetemek és a kutatóintézetek falai
között. Az elméleti reáltárgyakban és a matematikában
az iskolai ismeretek megbízhatóak voltak, és a fiatalok
tisztes helyre jutottak minden verseny és felmérés sze­
rint. Ezzel szemben súlyos torzulások következtek be a
társadalomtudományok és a nyelvismeret terén. Az ok­
tatás minden szektorában megbosszulta magát, hogy
a tudományos életből kiűztek a polgári csalafintaságnak
tartott pszichológiát, a szociológiát pedig a történelmi
materializmus elnevezést viselő dogmatika igyekezett
felfalni. A történelem kutatása és még inkább iskolai ta­
nítása a mindenkori ideológiai elvárásokhoz igazodott.

198
Elsősorban az utóbbi jelenség vezetett oda, hogy a fiata­
lok mást olvastak a tankönyvben, egyes esetekben mást
hallottak a tanáraiktól, és esetleg megint mást a szüleik­
től* A fiatalok megtanulták a kettős beszédet, és meg­
gyökeresedett a nézet, hogy mindent gyanakvással kell
fogadni, ami a felsőségcktől származik. A lakosság egészé­
nek a kulturáltságát; csorbította, hogy egyetlen egyetem
kivételével kizárólag az orosz nyelvnek és egyes esetekben
a nemzetiségi nyelveknek lehetett katedrája. Más nyelvek
oktatására alig képeztek tehát tanárokat, cs 1990-ben ott
álltunk egy olyan lakossággal, amelynek az egyedei ki­
vétel nélkül tanulták az orosz nyelvet, anélkül azonban,
hogy megtanulták volna, míg más nyelven megszólalni
sem tudtak. E tény kihatását máig észleljük.
Semmiféle pedagógiai elv nem támogatta, hogy az ál­
talános iskola szaktanárait az erre a célra szervezett ta­
nárképző főiskolákon, a középiskolák tanárait viszont
az egyetemen képezzék. A korszak egyik vívmánya volt
az egyetemek szaporítása, de kizárólag a nagyipari fej­
lesztés által megkövetelt hagyományos irány értelmé­
ben, miközben az új felfedezések és technikák oktatása
és installálása - néhány, ujjainkon megszámolható kivé­
teltől eltekintve - elmaradt. A képzési szintek minőségi
elhatárolása azt az anomáliát is magába zárta, hogy a ta­
nárképző főiskolákon a kormányzat nemcsak nem párt­
fogolta a tudományos kutatást, de azt úgyszólván tiltotta.
Az 1949-től kialakított oktatási-tudományos rendszerben
egyébként az egyetemek se jártak sokkal jobban.
A Magyar Tudományos Akadémia átszervezése ugyan­
is 1949-ben nemcsak kizárást, a tagság felfüggesztését
vagy a tagsággal járó jogok tömeges megvonását eredmé­
nyezte, de egyúttal azt is, hogy a tudományos élet irányí­
tó centruma az Akadémia lett. A Tudományos Minősítő
Bizottság szervezeti szempontból ugyan önállóságot élve­
zett, gyakorlatilag azonban az Akadémia társszervezetévé

199
vált. A sorra felállított kutatóintézetek java az Akadémia
hatáskörébe került. Normává szilárdult, hogy az egyete­
mi tanár elsődleges kötelessége az oktatás, az intézeti
kutató pedig nem oktat.
Az igazság megköveteli, hogy a szerkezeti és világné­
zeti torzulások tekintetében különbséget tegyünk az
1963 utáni fejlemények javára, A rendszer az 1960-as
évek második felében lazulni kezdett. Ennek legfonto­
sabb komponenset az képezte, hogy egyes értelmiségi
csoportok kapcsolatot alakíthattak ki külföldi kollégák­
kal, kutatóhelyekkel, egyetemi bázisokkal, cs szinte min­
denütt akadtak kezdeményezők, akik vállalkoztak a nyu­
gati eredmények hazacsempészésére és alkalmazására,
A smuggerolás a könyvekkel kezdődött cs meg sem állt
az alkatrészenként behozott különféle műszerekig és
eszközökig. Az elnémított társadalomtudományok is éle­
dezni kezdtek. Mindez együttvéve kihatott valamelyest
az egész oktatási szférára, vagyis nem kizárólag egyete­
mi cs főiskolai szinteken jelentek meg változások, hanem
a közoktatásban is érezhetővé váltak az élénkülés és a
növekvő igényesség jelei.
Az iskolák között verseny alakult ki. A középiskolai
képzés keretében messze az átlagos leié nőtt néhány
gimnázium, kiváló tanárok vállalkoztak a tehetséggon­
dozásra, speciális képzések indítására, különféle diák- és
színjátszó körök működtetésére, nagy tanulságokkal járó
kirándulások szervezésére - csak a sport maradt minden
egységben mostohagyerek. Azóta is az. Társult ehhez,
hogy a KISZ vezetőinek egy része is igyekezett életet le­
helni egyre fogyatkozó táborába, és vagy támogatta az is­
kolai kezdeményezéseket, vagy maga is kezdeményezett.
Mindez azonban távolról sem jelentette a merev kere­
tek lebomlását a szervezet szempontjából, sőt az ideoló­
giai korlátok vonatkozásában sem. Maradt a merev szer­
kezet az Akadémia cs az egyetemek viszonya esetében,

200
amennyiben a kutatást jórészt továbbra is az MTA vezé­
nyelte, és az egyetemek, habár már kutathattak is,
amennyire a költségvetésük ezt megengedte, minden­
esetre nem képezhettek kutatókat. Az úgynevezett egye­
temi kisdoktori, beleértve ebbe az orvosit és a jogit is,
a valóságban kizárólag dekorációként szolgált, és min­
den gyakorlati jelentőség nélkül maradt. Fennmaradtak
a körülírt terrénumok a főiskolák és az egyetemek eseté-
ben is, miközben a szakiskolák egy része mindjobban el­
maradt attól a színvonaltól, amelyen a korszakban támadt
igényeknek meg lehetett felelni.

3* Röviden tehál az mondható, hogy egy olyan oktatási

cs tudományos rendszert örököltünk, amelynek kiépült
ugyan a tömegoktatási alapja, de már kasztosodul kez­
dett, egyes elemeiben eredményes volt, de szerkezetileg
teljesen merevvé és átjárhatatlanná vált, tartalmilag
több területen megfelelő, de másutt elmaradott, illetve
kifejezetten torzító volt, és módszertanában egyes kivá­
ló tanárok kezdeményezései ellenére, többnyire elavult
irányvonalakat követett.
Az új rendszer tehát hatalmas feladat előtt állt, amely­
nek azonban egyes elemeit a bölcsődétől a felnőttkép­
zésig és a tudósképzésig mint szerves, egymástól cl nem
választható egységet senki sem tekintette át. Nem tör­
tént ez meg, noha a kétéves bolcsődcs ugyanaz az em­
ber, aki majd az egyetem kapujában áll vagy nem áll, és
ugyanaz, akiből lehet vagy nem lesz magasan képzett
szakember, esetleg tudós.
Mi történt azóta? Mindenekelőtt az oktatás tömegmé­
retűvé vált az elemi cs a középszinteket követően a felső-
oktatásban is. Ez azonban nem támaszkodott a társadal­
mi bázis kiszélesedésére, mivel a számbelileg szaporodó
alsó rétegek gyerekeinek az esélye a magasabb szintek
elérésére lényegében véve nem nőtt, hanem csökkent.

201
 A szegények és főként a romák gyerekei manapság is rit­
kán érik el az érettségit, és az egyetemeken csak mutató­
ban látni őket. Szerkezeti szempontból a rigiditás vala­
mennyit enyhült, de nem szűnt meg. A szakiskolából
máshová átjutni, vagy azt másutt folytatni, változatlanul
nagyon nehéz, és a szakközépiskolákból is csak szűk irá­
nyokban nyílik további út.
Az ideológiai ballaszttól megszabadult a rendszer, de
a helyét több területen a bizonytalanság, a szilárd, ellen­
őrzött ismeret helyett másmilyen ideológiai előfeltevé­
sek, sőt nem egy esetben a dilettantizmus foglalta cl.
Egyébként viszont az új rendszer sem az oktatási-kutatá­
si struktúrához, sem a személyi állományhoz nem nyúlt
hozzá. A magam részéről azt gondolom, hogy az oktatá­
si-kutatási szférában elvileg el lehetett volna indítani
egy békés, de átgondolt és határozott korrekciós folya­
matot, amely mind a rendszerelégtelenség és belső el­
lentmondásosság kiiktatását elérhette, mind a gyenge
színvonalú képzések cs személyek eltávolítását szolgál­
hatta volna. Egyik sem történt meg.
Érthetően nem történt meg, mivel egy ilyen átala­
kításhoz átfogó elgondolásra, valamint megbízható mi­
nőségi kritériumok kidolgozására és alkalmazására lett
volna szükség, ilyesminek viszont senki sem volt a birto­
kában. felsőoktatási, illetve tudományos szempontból
a minőségbiztosítással majd csak a jóval később felállí­
tott MAB, valamint az MTA osztályai kezdtek egyáltalán
foglalkozni. Az Akadémián e témakörben végzett munka
jelentős eredményeket mutatott fel, még ha tökéletes­
nek nem is mondható, amit viszont a MAB kidolgozott
és néhány éven át alkalmazott is, azt a legutóbbi néhány
évben sikerült szinte teljes egészében lomtárba helyezni.
Nos, a minőségbiztosítás az Akadémián megszilárdult,
és valamelyest meg is erősödött, az egyetemek és a főis­
kolák esetében azonban ennek éppen a fordítottja tör­

202
tént. Az egyetemeken és a főiskolákon a technikai felsze­
reltség kivételével a színvonal minden vonatkozásban
hanyatló tendenciát vett fel. A továbbiakban ennek okait
próbálom felderíteni.
Egyik elemét a keskeny társadalmi alap szolgáltatja,
ami eleve gátolja, hogy az oktatás a mai követelmények
által felemelt lécet megugorja. Ennek az anomáliának az
alapjaihoz hozzátartozik, hogy nem elég széles körű,
és amennyiben működik, úgy színvonaltalan az egész­
ségügyi gondozás, a terhesfelvilágosítás, a csecsemőfel­
ügyelet, nincs elég bölcsőde, az óvodában pedig már
elkezdődik a gyerekek polarizálódása szegényekre és
gazdagokra. Tízéves korban azután elkezdődik a zűrza­
var. Szülő legyen a talpán, aki reális okok alapján el tudja
dönteni, hogy milyen típusú iskolát válasszon a gyereké­
nek a háromféle szisztéma közük A módszertan viszont
szerencsétlenül ötvözi az egykori merev porosz és brit
szemléletet a liberálisnak vélt, de módszertanilag ki­
munkálásán és ezért hatástalan, sőt sokszor kontrapro-
duktív szabadossággal, amit akár felületességre vagy
nemtörődömségre is le lehet fordítani. Néhány elit gim­
náziumot és szakiskolát kivéve, a középfokról kikerülő
diákok nagy többsége nemcsak „értelmezni” nem képes
egy szöveget, amit felmérések sokasága állapított meg,
de nem ismeri a magyar nyelv szerkezetét, képtelen
a mondandóját logikai rendbe állítani, nem boldognál az
elemzés és az összehasonlítás művészetével, a helyes­
írást pedig a számítógépre bízza.
A felsőoktatás világában röviddel a rendszerváltás
után elképesztő káosz kezdett kialakulni, amely jelenleg
tetőzik. Amerikai mintára a kormányzat el akarta érni,
hogy az országban minden felsőoktatási intézményt ösz-
szevonjon néhány nagy egyetemmé. Ennek az integráció­
nak, amely egyébként nagy ellenállásba ütközött, lehe­
tett volna számos előnyös következménye, amennyiben

203
az alapját valóban a technikai felszereltség magasabb
szintre emelése, a kiszolgáló szervezetek összevonása cs
a szakmai, interdiszciplináris együttműködések jelentős
terjedése kíséri. De nem ez történt. A figyelmet a pénz­
ügyi és a presztízsszempontok kötötték le, amelyek miatt
az egységek között közeledés helyett inkább távolodás
következett be, és ez néhány integrált egyetem esetében
a felbomláshoz, másutt viszont tartós működési elégte­
lenségekhez vezetett. Közben viszont - ami ennél sokkal
rosszabb - félelmes felsőoktatási burjánzás következett
be. Az egyetemek és főiskolák úgy kezdtek szaporodni,
mint a gomba egy kiadós eső után.
Ha ma feltesszük ugyanazt a kérdést, amellyel egykor
Klebelsbergnek kellett szembenéznie, hogy tudniillik
hány egyetemre van egyáltalán szüksége az országnak,
vajon mi lenne a válasz? A miniszter akkor megvédte
a támadásokkal szemben a létező négy egyetemet. Négy
egyetemnél ma minden bizonnyal többre van szükség,
de a Budapesten ma címmel, telefonnal rendelkező negy­
ven felsőoktatási intézményre minden bizonnyal nincs.
Csakhogy a kérdés túllépett a racionalitás keretein. Egy
város számára a felsőoktatási intézmény léte, amelyet le­
hetőleg egyetemnek hívnak, messze nem racionális, ha­
nem érzelmi és presztízskérdés. Ila valaki rá meri tenni
a kezét egy város felsőoktatási intézményére, az nyilván­
valóan gazember. A kilátásba helyezett mesterképzés,
ahová állítólag a felvett elsőéves hallgatók 30-35 százalé­
ka esélyes, e kérdésben új helyzetet fog kialakítani, és
mivel az intézményvezetők ezt jól tudják, az élethalál­
harc a mesterképzés jogáért máris elkezdődött. Ez vi­
szont azért veszedelmes kilátás, mert a mesterképzés
tartalmi és minőségi követelményei egyelőre ugyanolyan
képlékenyek, mint az összes többi.
Bizonytalanság veszi körül, hogy milyen intézmény
tekinthető egyáltalán egyetemnek, kit lehet rektornak

204
 megválasztani vagy egyetemi tanárnak kinevezni. Mi­
után a felsőoktatási törvény a professzúra esetében nem
tekinti többé előfeltételnek a habilitálást, és még kevés­
bé az MTA által kiszolgáltatott doktori címet, egy PhD-
diploma birtokában bárki, bármikor kaphat egyetemi
tanári kinevezést, feltéve hogy a szomszédos tanári szo­
bák lakói ezt jónak látják. Ezt csak az intézményi vezetés
akadályozhatja meg, ám sokszor ő is ellenérdekelt, mert
magasabb szintű képzést szeretne indítani, amihez több
egyetemi tanárra van szüksége. Ilyenkor azután a minő­
ség kérdése könnyen ködbe vész.
Az amúgy is kétségbeejtő helyzetre a bolognainak ne­
vezett három + két évre oszló rendszer még rátett egy la­
páttal. Azoknak a képzéseknek a többsége, amelyekben
a rendszert bevezették, gyakorlatilag képtelen olyan vég­
zős bizonyítványt kiállítani a harmadik év végén, amely­
nek birtokában a fiatal diplomás el tudna helyezkedni.
Annál is kevésbé valószínű ennek az ellenkezője, mert
látni való, hogy már a sokkal komolyabb diplomával ren­
delkezők, sőt doktori fokozatot szerzett fiatalok munká­
hoz vagy jövedelemhez jutása is problematikus. Mi lesz
azokkal, akik ennél alacsonyabb szintű képzést kapnak,
és ezt követően nem tudnak továbbjutni?
A kandidatúra helyett bevezetett PhD eleve úgy in­
dult, hogy a kandidátusi követelményeket törvényesen
leszállították. Van olyan doktori iskola, amelynek elég
rendszeresen a szemére vetik, hogy nem a kutatásra,
alkotásra való alkalmasságot vizsgálja, ahogyan azt a
törvény előírja, hanem kész, lényegében kinyomtatható
dolgozatot, illetve közölhető eredményt vagy kiállítható
műtárgyat követel meg. Ha egy intézmény doktori bi­
zottsága nem áll nagyon szilárdan a lábán, a szakmát
semmi sem menti meg attól, hogy ilyen „alkalmassági”
vizsgával valaki professzori státust töltsön be. A PhD
színvonala távolról sem egységes, és vannak képzések,

205
ahol a kiszolgáltatott diploma valójában komolytalan.
De akár nagyon crtckes, akár csak szimulálja azt, min­
denesetre semmire sem garancia,
A tömegképzés által felvetett, merőben új problé­
mákat egyébként úgyszólván sehol a világon nem sike­
rült eddig megoldani. Kétségtelenül szükség van rá, de
egyelőre sehol sem tudják, hogy miként lehet a tömeg­
képzést eredményesen megszervezni. Már középszinten
sem oldják meg a problémákat, amit jelez, hogy az egye­
temre jelentkező fiatalok átlagos színvonala rohamosan
romlik, és nemcsak nálunk, de egész Európában, és nem­
csak a társadalomtudományi, bölcsész és természettudo­
mányos szakokon, de mindenütt. Az egész rendszer tar­
talmi hiányosságokban és módszertanilag megoldatlan
problémákban vesztegel. Kétségtelenül így is akadnak
egyetemisták, sőt. középiskolások is, akik megtalálják az
útjukat, vannak kivételes iskolák, amelyek ezt mind
a mai napig elősegítik, mi több, vannak olyan fiatalok is,
akik kiugró sikereket érnek el, de sokkal több az olyan
diák és hallgató, akinek a tehetsége nem bontakozik ki,
és családi, illetve tanári segítség híján belevész a szürke
tömegbe:
Néhány szót szeretnék még szólni az úgynevezett
szocializálásról, amelyet ódivatúan nevelésnek hívnak.
Valójában a felnőtt társadalom ama műveletéről van szó,
amelynek a segítségével a kisgyerek beilleszkedik a tár­
sadalomba. Ennek alapszabályai időről időre változnak,
de szabályok mindig, ma is vannak. Elsajátításuk kis­
gyermekkorban kezdődik, és ha ezt a szülő, a bölcsőde és
az óvoda elmulasztja, a későbbi pótlás mind nehezebbé
válik, és a „jól nevelt” hat-nyolc éves már le fogja nézni
kócos, fekete kör mű társát, aki még azt se tudja, hogyan
kell a villát használni, vagy hogy étkezés előtt kezet kell
mosni. A gyerekek mind nagyobb része hallomásból sem
ismeri a szabályt, amely szerint a fiatal átadja helyét a

206
villamoson vagy bárhol másutt egy öregembernek, előre­
engedi a fel- és leszállásnál, nóta bene, esetleg még a se­
gítségére is siet. Arról sincs sok fogalma, hogy egy vitát
békésen is elrendezhet, és sokaknak arról sem, hogy ami
a másé, az kétségtelenül nem az övé. A gyerekek jelentős
része piszokban él, elfertőződik, megfertőz másokat, a na­
gyon elhagyatottak pedig olykor bandákba verődve erő­
szakoskodnak. A jelenség folytatódik tinédzserkorban,
mivel a szülők nem érnek rá, vagy nem tudnak, olykor
nem is akarnak velük foglalkozni, az iskola viszont nem
alkot közössegeket. Értelmes és békésen szórakoztató
foglalkozások, valamint sportolási lehetőség híján a tiné­
dzsereknek maradnak a bulik, a balhék, a pia, a drog és
más költséges, ám káros pótszerek. Ezek ldscrő tünete­
ként felsorakozhat az agresszió, a fiatal- és gyermekkori
bűnözés, a futball hűl igán izmus és a vandalizmus. Mit te­
hetünk?
Azt hiszem, hogy nem valamilyen mélységes pesszi­
mizmusnak, hanem a reáliákra alapozott aggodalomnak
adok hangot, ha arra a végkövetkeztetésre jutok, hogy
a magyar oktatási-nevelési hálózat a bölcsődétől a PhD-ig
beteg. Egy ilyen sok sebből vérző rendszert rendkívül
nehéz, fáradságos, nagy türelmet és viszonylag hosszú
időt megkövetelő művelet árán lehet csak korrigálni.
Ezért vélhetően mindenkinek meg kellene szólalnia, aki
ismeri a jó cs a rossz oldalakat, a létező, példának vehe­
tő tanári és intézményi kezdeményezéseket, cs emellett
szívén viseli nemcsak a mai gyereksereg és ifjúság sorsát,
de az egész ország jövőjét is. Tudni lehet, hogy ebben
a bonyolult problémakörben holnap vagy holnapután
nem lehet eredményre jutni, de ha ma nem kezdünk
hozzá a felméréshez és a megbeszéléshez, az egész ügy,
valamennyiünk ügye, önmagától nem fog megjavulni.

207
 Felelős kiadó Kocsis András Sándor
a Kossuth Kiadó Zrí. elnök-vezérigazgatója
A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja
Szerkesztette Hitseker Mária
Műszaki vezető Badics Hona
Nyomdai előkészítés Veres Ildikó
wvw.kossuth.hu / é-mail: kiado@kossuth.hu

Nyomtatta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató