A fordítás az alábbi mű alapján készült:

A. L. Jackson: More Of You (Confessions of the Heart #1), 2018

Fordította
FARKAS SYLVIA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Elvesznék benned (Nem engedlek 1.), 2019
Visszatérnék hozzád (Nem engedlek 2.), 2019
Örökké veled (Nem engedlek 3.), 2019
Csókolj meg (Szívdöglesztők 1. – Rex), 2020
Érints meg (Szívdöglesztők 2. – Kale), 2020
Ölelj meg (Szívdöglesztők 3. – Ollie), 2020
Érted dobban (Összhang 1.), 2021
Neked írom (Összhang 2.), 2021
Rád hangolva (Összhang 3.), 2021
Veled játszom (Összhang 4.), 2022

Copyright © 2018. MORE OF YOU by A. L. Jackson

The moral rights of the author have been asserted.

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Moldova Júlia
Korrektúra: Bartók Flóra
Tördelés: NovaBook
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022
Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5703-43-2
 ELŐSZÓ

Faith

Vakító napsugarak törtek át a régi, poros út fölé boruló, mohalepte

ágak között. Ezerszer sétáltunk már a lombkorona boltozata alatt.
Ez volt a mi titkos helyünk. A szent helyünk.
Ott állt tőlem alig másfél méternyire. Hatalmas kezei a szakadt
farmerének zsebében. Gyönyörű arcára kiült a bűntudat.
– Nem érdekel, mit gondolnak mások – tört ki belőlem szinte
könyörögve.
Azt akartam, hogy hallgasson meg. Hogy figyeljen rám. Hogy
végre értsen meg.
– Nem érdekel, hogy bajban vagyunk! – folytattam. – Csakis az
érdekel, hogy most itt állsz előttem.
Szomorúság költözött vonzó, férfias arcára.
Akárhányszor ránéztem, valami megmozdult bennem. A
szerelem, amit iránta éreztem, erősebb és fontosabb volt bármi
másnál. Az én kicsi világomban csak ő számított.
Ez az igazság. Ha rápillantottam, egy csodálatos, közös jövő képei
derengtek fel előttem.
De az, amit ezen a délutánon az arcán láttam, más érzéseket
keltett bennem. Félelem lett úrrá rajtam; a szerelem
gyomorzsibbasztó pillangói ezúttal rémülten verdestek idebenn.
– Nem érdekel? Hogy mondhatsz ilyet, Faith?! – kérdezte
keserűen. A hangja keményen csengett, még talán némi undor is
vegyült bele.
– Nem érdekel. Csak egy dolog számít! Te és én! – válaszoltam,
majd kérlelve közelebb léptem.
Ő hátrált.
– De te igenis számítasz, Faith! Az, aki vagy, és az, aki egyszer lesz
belőled! Nem akarok az utadba állni!
Könnyek mardosták a szememet.
– Ne! – tört ki belőlem.
De csak a fejét rázta.
– Sajnálom. Soha nem akartam ártani neked, de úgy tűnik, másra
nem vagyok képes. Ami tegnap éjjel történt, szintén ezt bizonyítja.
Most azonnal véget kell vetnünk ennek! – válaszolta.
Széles válla megfeszült, ahogy szinte kényszerítette magát, hogy
hátat fordítson nekem. Keserűség és düh áradt belőle, miközben
lassan elindult visszafelé az úton.
Egy pillanat alatt eluralkodott rajtam a pánik. Elszorult a szívem.
Utánarohantam.
– Jace! Kérlek, ne csináld ezt! Nem hagyhatsz el!
Megérintettem. Szinte láttam a szikrákat az ujjbegyem helyén,
ahogy végigsimítottam a hátán. Mindig így volt. Lángra
lobbantottuk egymást.
Éreztem benne a tüzet, ahogy felém pördült. Zihálni kezdtem,
amikor hirtelen a tenyerébe fogta az arcomat. A tekintete az
enyémet kutatta. Ez a gyengéd, fürkésző pillantás annyira
ellentétben állt a keménységével! A szívverésem is kihagyott egyet,
amikor lehajolt hozzám, és megcsókolt. Az ajka egyszerre volt puha
és durva, követelőző és birtokló. Búcsúcsók volt.
Tudtam, hogy az.
Éreztem, ahogy megremeg a bensőm, és darabokra hullok,
miközben ő a homlokát a homlokomnak támasztotta, és lehunyt
szemmel, mélyeket lélegzett. Éreztem a fájdalmát. Hullámokban
áradt felém a tikkasztó, nyári melegben.
Megragadta a vállam, és ellökte magát, mintha különben nem
tudna tőlem elszabadulni.
Abban a pillanatban, ahogy ellépett tőlem, éreztem, hogy végem
van. Meghasadt a bensőm. Valami végleg eltört bennem.
A tekintetét a földre szegezte, és nem is nézett rám, miközben
lassan megfordult. Nem bírt a szemembe nézni, így hát én
bámultam őt, miközben egyre csak távolodott.
Nem tudtam nem őt nézni, ahogy az elhagyatott ösvényen
távolodott.
A vékony faágak között bekúszó napsugarak földöntúli, csillogó
fénybe borították. Szinte valótlannak tűnt a fényesség, ahogy ellepte
a magas, erős, a maga módján durva és nyers, de mégis gyönyörű
alakját.
Olyan volt, mint egy rongyos, démonruhát öltött angyal.
Mindig is kívülállóként tekintett magára. A város kitaszítottja, az
üldözött.
Mindig, mindenre bajt hozott, amihez csak hozzáért.
De nekem mégis ő volt a legfényesebb csillag az égen. Ő tanított
meg rá, hogy a nevemhez hűen merjek bízni, legyen hitem. Ő
tanított arra, hogy bízzak az emberekben, mert sokkal többek
annál, aminek látszanak, vagy amilyen a hírük. Ő tanított meg arra,
hogy a sorsunk nem a körülményeinktől függ, hanem sokkal inkább
attól, amit mi magunk teszünk.
Abban a pillanatban hittem hát, hogy észhez tér. Hittem, hogy
megáll, megfordul, és visszajön, mert nekünk együtt kell lennünk,
hiszen bárhogy is legyen, mi ketten összetartozunk.
De nem fordult meg. Nem jött vissza.
 Egyre csak távolodott, miközben a szívem ripityára tört a
ránehezedő fájdalom súlya alatt.
Belehaltam.
Ez volt hát az a nap, amikor Jace Jacobs eltűnt az életemből.
Én pedig megfogadtam, hogy soha többé nem engedem vissza.
 1.

Faith

TÍZ ÉVVEL KÉSŐBB

– Te vagy az, Bailey? – kiáltottam a lépcső tetejéről.

Az ódon házban teljes sötétség uralkodott, bár időnként fénybe
borította a helyiségeket a villámok fénye. A szél egyre csak süvített,
recsegtette a falakat.
Még az alap is nyöszörögve remegett.
Viszont esküdni mertem volna, hogy zajt hallottam… Biztos, hogy
csikorgást hallottam a ház használaton kívüli része felől, amikor
felértem a széles lépcső tetejére.
Nyugtalanság uralkodott el rajtam. A korlátba kapaszkodtam,
miközben igyekeztem tájékozódni és összeszedni magam. Inkább az
épelméjűséghez ragaszkodtam, mint ahhoz a borzalomhoz, amit az
elmúlt három hónapban átéltem.
Ez a régi ház volt az álmom. Ez az elhanyagolt és elhagyatott
ültetvény a házzal, amit panzióvá akartam átalakítani. Azt akartam,
hogy ismét eredeti szépségében tündököljön.
Félreeső területen bújt meg, körülbelül tíz percre a kisvárostól,
ahol felnőttem. A gyönyörű, hatalmas udvarház három emeleten
mesélt a saját történetéről és egy letűnt, varázslatos világról.
 Vicces, ahogy az álmok egy szempillantás alatt rémálmokká
tudnak változni. Épp úgy, ahogy az otthonosság érzése egy
lélegzetvételnyi idő alatt az elszigeteltség és a kiszolgáltatottság
elviselhetetlen érzésévé tud válni.
– Hahó! Van ott valaki? – kérdeztem remegő hangon, miközben a
szívemet félelem járta át.
Bár a légkondicionáló minden tőle telhetőt megtett, mégis
éreztem, ahogy az izzadságcseppek végiggördülnek a gerincemen. A
jobb oldali, sötét folyosó irányába néztem. Onnan, ahol álltam, a
második emeleten két irányba nyílt folyosó. Négy hálószoba volt
jobbra és négy balra.
A mi szobáink balra voltak.
Vajon csak képzeltem, vagy tényleg hallottam valamit jobbról?
A gond csupán csak az volt, hogy már egyáltalán nem tudtam, mi
valóságos és mi nem. Mi a paranoia, és mitől kellene valóban
megrémülnöm.
Hatalmas esőfelhők borultak a régi ültetvény fölé. A szívem majd
kiugrott a mellkasomból, olyan őrült tempóban vert. Bumm, bumm,
bumm!
Olyan hangosnak éreztem, hogy szinte túlharsogta a vihar és a
mennydörgés zaját. Kirázott a hideg a rémülettől, egész testemben
remegni kezdtem.
A kérdésemre nyomasztó csend volt a válasz.
Ennek ellenére bizsergett a tarkóm. Érzem, hogy nem vagyok
egyedül.
– Ki van ott? – kérdeztem újfent, szinte könyörögve.
Néma csend.
Könnybe lábadt a szemem a tehetetlenségtől. Kétségtelen, az
agyam olyasmiket láttatott, hitetett el velem, amelyek egyszerűen
nem voltak valósak.
A saját bánatom, a félelmem, a saját gyengítő rémületem foglya
voltam.
Az elmúlt három hónapban nem tudtam egy percnél többet
aludni, így a szorongás és a kimerültség elhatalmasodott rajtam.
A testem megadta magát, de az elmém nem volt hajlandó
kikapcsolni.
Valahányszor megpróbáltam pihenni, azonnal képek tódultak a
lelki szemeim elé, és nem hagytak nyugodni.
Vér. Vér. Sok-sok vér.
Tágra meredt szemek.
Mozdulatlan test.
Nem hittem, hogy valaha is kiheverem, hogy valaha is képes
leszek elfelejteni, hogyan halt meg Joseph, hiszen meggyilkolták, az
életem pedig a feje tetejére állt. Mindent beborított a bánat, a
fájdalom, a bűntudat és megannyi kérdés. Akkor azt hittem, az az
életem mélypontja. Hogy onnan már nincs lejjebb.
Hittem ezt egészen addig, míg fel nem bukkantak azok a baljós,
titokzatos üzenetek, olyan követelésekkel, amelyeknek nem tudtam,
miként tehetnék eleget.
Fel sem fogtam, hová fajulhatnak még a dolgok, milyen ijesztővé
válhat még minden, és hogy képes leszek megkérdőjelezni mindazt,
amit valaha teljes bizonyossággal tudni véltem.
Behunytam a szemem, hogy elhessegessem a látomásokat.
Igyekeztem magamhoz térni, megpróbáltam meggyőzni magam,
hogy minden rendben van.
Muszáj összeszednem magam. Muszáj kézben tartanom a
dolgokat, mielőtt végleg a darabjaira hullik minden.
Belőlem már úgysem maradt más, csak egy romhalmaz, nekem
már csak az elhagyatottság érzése maradt.
 Egyvalamit kivéve.
Amiért minden egyes reggel újra meg újra felkeltem. Ami arra
ösztökélt, hogy ne adjam fel, hogy küzdjek, ami elhitette velem,
hogy majd egy nap, bármilyen nehéz legyen is addig, de egy nap
majd ismét rendben lesz minden.
Megmarkoltam a mobiltelefonom, szinte abba kapaszkodtam,
majd lenyelve a torkomban keletkezett hatalmas gombócot, lassan
balra fordultam, és lementem az üres folyosóra. Óvatosan
meglöktem a résnyire nyitva hagyott ajtót.
Egy kósza fénysugár ragyogta be a tündéri kis pufók arcocskát,
amely az apró, ökölbe szorított kezecskén pihent. A sötét, göndör,
vad fürtök szerteszét terültek a párnán, miközben a kicsi mélyen és
nyugodtan aludt rózsaszín ágyacskájában.
Összeszorult a szívem a szeretettől. Szinte fulladoztam az érzés
mélységétől.
Az életem értelme.
Az életem.
Miatta nem adtam fel.
Miatta élt bennem a remény.
Miatta küzdöttem, pedig reménytelennek és hiábavalónak
éreztem mindent.
Odatérdeltem a kiságy mellé, és gyengéden végigsimítottam a
fürtjein.
A Szépség és a szörnyeteg mese szörnyetegét ölelte, az én régi
plüssjátékomat, amit a szekrényem mélyéről túrt valamikor elő.
Azóta is mindenhová magával cipelte, mintha nem értené, de
mentőöv lenne.
Felsóhajtott álmában, én pedig előrehajoltam, hogy egy puszit
nyomjak az arcára, és elsuttogjam neki, mennyire szeretem. Már
vagy ezredszer.
Szinte mosolyogva egyenesedtem fel, de azonnal megdermedtem.
Ismét eluralkodott rajtam a félelem. Visszajött az az érzés.
Éreztem valamit a levegőben, valamit, aminek semmi köze nem
volt a kint tomboló viharhoz.
Megőrültem? Túlhajszoltam magam? Biztos voltam benne, hogy
lépteket hallok. Mintha lefelé jött volna valaki a lépcsőn.
Félelem kúszott fel a torkomon. Elzsibbadtam, alig kaptam
levegőt, ahogy lassan az ajtó felé indultam, készen arra, hogy
segítségért kiáltsak, amikor hirtelen ledermedtem. A Bailey szobája
melletti fürdőben égett a villany.
Mintha sav folyt volna az ereimben. Lassan, óvatosan a fürdő felé
araszoltam. Úgy éreztem magam, mint egy magára maradt,
védtelen kislány, miközben a kilincs felé nyújtottam a kezem, hogy
teljesen kitárjam az ajtót.
Reméltem, hogy csak a képzeletem játszik velem, hogy csak a
bolondját járatom magammal… vagy talán csak féltem elismerni,
hogy valóban teljesen egyedül vagyok?
Aztán egy pillanatra kihagyott a szívem. Gyorsan a szám elé
kaptam a kezem, hogy ne sikoltsak fel.
A csepegő csap visszhangzott a fürdőben. A mosdó feletti csap,
amely túl magasan volt ahhoz, hogy Bailey elérhesse. A csapból
mégis víz csepegett, és minden egyes csepp hatalmasat csobbant a
vízzel telefolyt mosdóban.
A vízben pedig Bailey kedvenc játékai úsztak arccal lefelé, mintha
belefulladtak volna.
 2.

Jace

– Most tett vallomást.

Valahogy legyűrtem a torkomban ragadt gombócot. Az út szélén
álltam a rendőrséggel szemben, és Mackkel beszéltem, aki bent volt
az épületben.
– És hogy van? – kérdeztem.
Felsóhajtott.
– Nos, gondolhatod, hogy nem valami jól. Valaki volt abban a
házban, ez biztos. Valaki ki-be mászkált, ő pedig szinte észre sem
vette, csak volt valami rossz érzése. És ha még azokat a leveleket is
figyelembe vesszük, amiket kapott…, nem csoda, hogy megrémült.
Elöntött a düh, azonnal vörös köd ereszkedett az agyamra. El
akartam kapni, le akartam vadászni azt, aki ezt tette, véget akartam
vetni ennek az egésznek. De bármilyen nevet említettem Mack
barátomnak, akit kapcsolatba tudtam hozni Josephfel, minden út
zsákutcába vezetett.
Ott álltam hát, mint egy idióta, leskelődő zaklató, s igyekeztem
uralkodni magamon, hogy ne fussak át őrültként az úton, berontva
a rendőrség épületébe.
– Mit csináljak? – hebegtem tanácstalanul a telefonba. Bármi
jutott is az eszembe, bizonyára rosszallották volna.
– Engedd, hogy végezzem a munkám! A jelvényembe kerülne, ha
kiderülne, hogy infót szivárogtattam neked. Maradj nyugton, jó? Adj
neki időt. Most erre van igazán szüksége. Megérdemli. Nem
állíthatsz be csak úgy egyszerűen, mint valami igazságosztó, hogy
rendbe tedd az életét.
– Muszáj megtalálnom ezt a szemétládát!
– Lehet, hogy csak suhancok szórakoztak. Gyerekcsíny.
– Ezt te sem gondolod komolyan! – tört ki belőlem.
– Nem. Tényleg nem – adta meg magát bosszúsan. – Biztos vagyok
benne, hogy rá akartak ijeszteni. Biztos, hogy ez egy figyelmeztetés.
A kérdés csak az, hogy miért, és mi köze lehet Joseph halálához.
Hallottam, ahogy papírok között turkál az asztalán.
– Kiderítem. Ígérem. De ne üsd bele az orrod, jó? Nem is értem,
minek hívtalak fel.
– Nagyon is jól tudod, miért – válaszoltam.
Ismét felsóhajtott. Persze hogy tudta. Nem volt más választása. Túl
régóta ismertük egymást, túl sok mindent tudott rólam ahhoz, hogy
hagyjon a sötétben tapogatózni, pedig könnyebb lett volna neki.
Csinálhatta volna nyugodtan a munkáját.
De a barátság sokszor felülír minden józan megfontolást. Amikor
Mack tegnap este felhívott, és szólt, hogy eldurvultak a dolgok, nem
maradt számomra választás. Azonnal pakoltam, és útnak indultam.
Három órát utaztam az éjszaka közepén, hogy Atlantából
mihamarabb Broadshire Rimbe érjek. Ez a kicsiny város nagyjából
húszpercnyire fekszik Charlestontól, és pontosan ez az a hely, ahová
soha nem akartam visszatérni.
Át sem gondoltam igazán, hogy mit teszek. A következményeket
sem. Hogy milyen hatással lesz rám, és hogy milyen lesz őt újra
látni.
Csak az zakatolt a fejemben, hogy bajban van, és segítenem kell.
Hogy véget kell vetnem ennek az egésznek. Már réges-rég meg
kellett volna tennem.
Bárcsak visszatekerhetném az időt, és közbeléphetnék! Bárcsak
helyesen dönthetnék, hiszen akkor önző voltam és sértetten
cselekedtem. Akkor a keserűség és az utálat hajtott.
Azóta is bánom, főleg mióta Mack felhívott és elmondta, hogy
Joseph meghalt.
Bűntudatom volt. Legszívesebben üvöltve rohantam volna be a
kis rendőrőrsre, hogy elvigyem őt onnan messzire. De ez nyilván
nem ment volna ilyen egyszerűen.
– Hol vagy egyébként? – kérdezte Mack.
– Itt kint.
– Basszus! Jace! Ezt nem teheted!
– Hát akkor jól figyelj!
Kinyomtam a hívást, és zsebre tettem a kezem. Igyekeztem józan
maradni, megfontolni mindent, amit Mack mondott.
Adj neki időt!
Nem tudhatjuk, mi ez.
Lehet, hogy csak suhancok szórakoztak.
Na persze! A francokat!
A főutca zsúfolt volt. A vidéki kisvárosban nyüzsögtek az
emberek, jöttek-mentek, intézték a napi teendőiket. Mintha
visszatekerték volna az időt. Egy sokkal szerényebb világban,
egyszerűbb korszakban találtam magam.
Hatalmas kirakatú, színes napellenzős, kicsiny boltok, butikok és
üzletek sorakoztak a régi téglaépületek földszintjén. A macskaköves
járda mentén hatalmasra nőttek a szórványosan elültetett fák;
néhányuk az épületek oldalát ölelve hűsítő árnyékot kínált a forró,
nyári napsütésben. Mindebbe belekeveredett a tenger mögötti
mocsarak ismerős, nehéz szaga.
 Elkaptam néhány kíváncsi pillantást. Sokáig voltam távol, jócskán
meg is változtam, így szinte biztos voltam benne, hogy nem sokan
ismernek fel, de azért mégis eléggé kitűntem az itteni tömegből
ahhoz, hogy nyilván elgondolkodtak, ki a fene lehetek, és mit
akarok.
Hát ez jó kérdés! Én sem tudtam még, mi a francot akarok.
Kínoztam magam, ez biztos.
A rendőrség kétszintes épülete, amely még nem volt ott az én
időmben, a szemközti oldalon állt, buja zöldek ölelésében. Hatalmas
cirkálók és jelzés nélküli autók sorakoztak a járdaszegély mellett és
az oldalsó parkolóban.
Összegyűlt az izzadság a tarkómon, viszketett az egész testem.
Nyugtalanság lett úrrá rajtam.
Muszáj volt látnom, legalább egyszer.
Tudnom kellett, hogy tényleg jól van-e.
De azt hiszem, nem voltam még felkészülve erre. Nem voltam
felkészülve arra, hogy akár csak egy pillanatra is, de újra lássam.
Még a lélegzetem is elállt, amikor hirtelen kitárult az ajtó, ő pedig
lehajtott fejjel, lógó vállakkal, csüggedten kilépett. A legjobb
barátnője, Courtney, természetesen mellette volt.
Mindegy, hogy közben eltelt tíz év, ahogy az is, hogy mennyi
szarság történt ezalatt. Faith még mindig a legcsodálatosabb nő volt,
akit életemben láttam. Igazi szépség.
A hit, a tisztaság és az ártatlanság áradt belőle. Hirtelen a
gátlásaim is eltűntek. Mindenképpen oda akartam menni hozzá.
Meg kell őt védenem!
De a legrosszabb az volt, ahogy a testem reagált.
Annyival jobb volt nálam, és annyira más súlycsoportban
voltunk, hogy az már szinte szánalmas volt rám nézve. Jobb volt
nálam. Minden tekintetben.
 Bájos.
És gyönyörű.
Elfacsarodott a szívem.
Minden, amit iránta éreztem, igazi volt. Csak egyben ostobaság is.
Pont úgy, mint annak idején.
A birtoklási vágy úgy zúgott végig az ereimen, mint a drog.
Az energia szinte tapintható volt a levegőben.
Áradtak az érzelmek.
Vibráltak.
Lüktettek.
A múlt visszhangjai.
A csokoládészínű haja selymes hullámokban omlott a hátára.
Istenemre esküszöm, szinte éreztem a lényéből áradó melegséget.
Egy csodálatos lélek, a színtiszta jóság, egy ellenálhatatlan testben!
Végtelenül hosszú, kecses lábak, bűnre csábító nőies formák.
Bűnre csábító. És én elcsábultam. Bűnbe estem.
Igen, az, hogy magamévá tettem, pontosan az volt. Bűn.
Már amikor először megláttam, képes volt térdre kényszeríteni.
Annyira lenyűgözött, hogy teljesen elvette az eszemet. És ezen nem
változtatott az idő sem. Mert nem lehetett megállítani a vágyat,
amely olyan hevesen zubogott a zsigereimben, hogy elszédültem
tőle.
Vagy talán csak a bűntudat volt az?
A bánat láthatóan megviselte.
És persze ezért is én voltam a felelős.
Istenem! Ekkora marhát!
De mekkora szemétláda lettem volna, ha egyszerűen elfordulok
tőle! Ha csak ültem volna a kényelmes irodámban, Atlantában,
mintha mi sem történt volna.
Mélyen beszívtam a levegőt. Próbáltam magam összeszedni.
Eltökélt voltam.
Volt célom és indítékom.
Már csak egy kibaszott tervre lett volna szükségem.
 3.

Faith

Éreztem. Éreztem, hogy valaki bámul.

Meg kellett volna rémülnöm, mindazok után, ami múlt éjjel
történt. Talán rémült is voltam valamelyest, de nem úgy, ahogy az
ember gondolná.
Éreztem azt a bizonyos energiát, éreztem a szikrákat a levegőben.
Mintha a tekintetébe sűrítette volna az egész lényét.
Tudnom kellett volna, hogy jobb, ha oda sem nézek. De nem
tudtam uralkodni magamon. Semmi sem állíthatott meg, muszáj
volt odanéznem.
Talán tudtam is, hogy kit fogok látni. Hogy ki áll az utca
túloldalán.
Tátva maradt a szám. Még a pára is eltűnt a levegőből, a helyére
bekúszott ez a szikrázó forróság.
Meginogtam, kocsonyás lett a térdem. A falnak kellett
támaszkodnom, hogy ne essek össze.
Courtney, a legjobb barátnőm, ott volt mellettem, megtartott.
Mindig mellettem volt. Elém lépett, és kisimította az arcomból a
tincseket.
– Jól vagy? – kérdezte. – Tudom, hogy őrület, ami veled történt a
múlt éjjel, de… ígérem, hogy vigyázunk rátok. Nem engedjük, hogy
bármi bajod legyen neked vagy Bailey-nek. Világos?
 Nyilvánvalóan azt hitte, a félelemtől reszketek, de meg sem
tudtam szólalni, hogy elmondjam neki, nem így van. Csak
bámultam az utca túloldalán álló férfit.
Szikrázott a levegő. Tapintani lehetett a feszültséget. Éreztem,
hogy perzseli a bőrömet.
Már a puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy minden molekulát
elszívjon a levegőből. Még lélegezni is elfelejtettem, pedig a tüdőm
szomjazott az oxigénért. Fájdalmasan összerándult a mellkasom.
Nem, ez nem lehet! Ez nem történhet meg!
Hogy került ide? Ennyi idő elteltével? Mindazok után, ami
történt?
Courtney kétségbeesetten vizslatta az arcomat, mire végre rájött,
hogy az utca túloldalán valami teljesen leköti a figyelmemet.
Hátranézett, és ő is szinte sokkot kapott.
Egy pillanat alatt elöntötte a harag.
– Ez valami vicc, ugye?!
Egész testemben remegtem a kíntól.
Egy régi szerelem; oly régi, hogy már léteznie sem lett volna
szabad.
De a fájdalomnak sem, ami együtt járt vele.
Imádkoztam, annyit imádkoztam, hogy begyógyuljanak a sebeim.
– Mi a fenét keres ez itt? – fortyogott Courtney.
Majd felnyársalt a tekintetével, ahogy rám nézett. A rendőrség
falának támaszkodva álltam. De jó lett volna, ha a téglák elnyelnek,
hogy eltűnhessek!
Courtney arcára volt írva, hogy együttérez velem. Az agyamra
ment, hogy valahányszor rám nézett, részvétet láttam a szemében.
– Maradj, Faith! Majd én elintézem – mondta.
Lenyeltem a torkomba toluló epét, és igyekeztem elfojtani a
feltépett sebek okozta fájdalmat. A frissen feltépett, nagyon is fájó
sebekét. Nem akartam, hogy fájjon. Nem akartam érezni. Nem
akartam, hogy így érezzek miatta. Már attól az egyszerű ténytől is
rosszul voltam, hogy látom. Nem érdemelte meg, hogy törődjek vele,
hogy aggódjak miatta. Komolyabb gondjaim is voltak, olyanok,
amikkel muszáj volt szembenéznem. Zavarba ejtő, ijesztő gondok és
akkora bánat, ami ezernyi éjszakán át is ébren tartja az embert.
Elkaptam Courtney karját, mielőtt még átviharzott volna az
úttesten.
– Ne! Hagyd, kérlek!
Rám nézett. A feje tetején lófarokba fogott haja csinos arca körül
lengedezett.
– Nem fogok úgy csinálni, mintha ez a szemétláda nem dugta
volna ide az orrát! Mit keres itt ennyi idő után? Mindazok után, ami
történt? Hogy merészeli? – kérdezte dühtől, fájdalomtól és bánattól
fojtott hangon, majd Jace felé nézett.
Jace. Jace Jacobs.
Kilépett az árnyékból, ahol eddig rejtőzködött az utca túloldalán.
Kilépett, egyenesen a szikrázó napsütésbe. Ó, Istenem!
Bárcsak ott maradt volna a fal árnyékában! Bárcsak ne nézett
volna így rám!
Mintha felismert volna. Mintha emlékezett volna rám.
Legalább harminc méterre voltunk egymástól, mégis mintha
közvetlenül előttem állt volna.
A régi elnyűtt ruhák helyett elegáns, drága öltönyben volt. Valaha
kócos haja most rövid és stílusos volt, illett jellegzetes, felejthetetlen
arcához. Szakálla rövid, formára nyírt, kiemelte markáns
állkapcsát.
Borzongás futott végig a gerincemen, a gyomrom felkavarodott,
remegett.
Ez a nagyon régi szerelem, amit már rég nem is éreztem, ismét
feltört valahol a mélyben.
Olyan szerelem volt, amilyenre nagyon sokáig vártam, mielőtt
végleg feladtam volna, és meggyőztem volna magam, hogy igenis
tovább kell lépnem, mielőtt teljesen elveszíteném önmagam.
Nem, nem nevezném menekülésnek.
Boldog voltam. Kellemes, kiegyensúlyozott életet éltem.
És erre most ott volt Jace, aki teljesen kibillentett a
nyugalmamból.
Csodálatosabb volt, mint valaha. Magasabb, daliásabb, érettebb és
sokkal vonzóbb.
Rám szegezte fényes, bronzszínű tekintetét.
Ilyen a vadonatúj, fényesen csillogó penny színe.
Vörösesbarna és narancssárga árnyalatú, bronzfényű csillogás.
Ismerős, meghitt tekintet – de nem akartam, hogy az legyen.
Úgy nézett rám, mintha a vesémbe látna. Tekintete megtelt
veszélyes, birtokló elevenséggel.
Gyengédséggel, bocsánatért esdeklő hazugságokkal.
Úgy éreztem, agyonnyomnak.
Csapdába estem.
Courtney összeszorította a fogát.
– Micsoda seggfej! Valakinek muszáj helyre tenni! Nincs itt semmi
keresnivalója!
Nehezen bár, de elszakítottam magam Jace tekintetétől, és a
barátnőmre néztem.
– Nem érdekes, Court. Csak menjünk! Szeretném elhozni a
lányom, hogy hazamehessek végre. Elfáradtam. Szeretném
megölelni, tudni, hogy jól van.
A szüleimnél hagytam Bailey-t a rendőrőrsre menet. Egyedül az ő
házukat éreztem elég biztonságosnak ahhoz, hogy ott merjem
hagyni. A szüleim nem örültek, szerettek volna velem jönni, de
megmondtam, hogy számomra az a legnagyobb segítség, ha
vigyáznak az unokájukra. Neki igazán nem kell tudnia semmiről.
– Rendben! – adta meg magát Courtney. – Menjünk!
Belém karolt, szorosan magához húzott, mintha bármitől is képes
lett volna megóvni.
Éreztem, hogy egyre közelebb kerül hozzám a baj. Éreztem a
fenyegetést, a figyelő tekintetet, a lüktető energiát.
Nehezemre esett lehajtva tartani a fejem, miközben Courtney
kocsija felé sétáltunk. Egyre gyorsítottuk a lépteinket, ahogy a
parkoló felé haladtunk. Olyan érzés volt, mintha menekülnék. Pedig
biztos voltam benne, hogy nem tudnék előle elég gyorsan, elég
messzire futni. Éreztem őt. Éreztem az energiáját, ahogy hátulról
utolért. Még a szívem is kihagyott egy pillanatra.
– Faith! – kiáltott utánam.
Elfintorodtam. A lábam elgyengült. Képtelen voltam
továbbmenni.
Legszívesebben beugrottam volna Courtney kocsijába, hogy
elvigyen egy titkos rejtekhelyre, ahol tényleg senki sem talál rám.
Ahol senki sem bánthat minket.
Nem bírtam ki, megfordultam, és máris szóra nyitottam a szám.
– Nincs számodra semmi mondanivalóm.
Zsebre tette a kezét. Úgy nézett ki, mint egy modell. Mint egy
nagyvilági férfi.
Mennyire különbözött a régi önmagától! De mégis, eléggé önmaga
volt ahhoz, hogy fájjon ránézni.
– És ha azt mondom, hogy nekem viszont van valami
mondanivalóm a számodra?
Hitetlenkedve ráztam a fejem.
– Mégis mi lehetne az?
Szomorúság suhant át az arcán. Elég messze volt tőlem, de láttam,
hogy hatalmasat nyel. A hangja is kissé elsötétült, mikor megszólalt.
– Sajnálom, ami a férjeddel történt.
Nem hittem a fülemnek. Összeszorult a mellkasom. Nem tudtam,
sírjak-e vagy nevessek.
– Sajnálod?
– Igen. Nagyon.
Csak pislogni voltam képes. Erőszakkal, de egyenesen a szemébe
néztem.
– Te csak ne sajnálj engem, Jace! Fogalmad sincs, hogy mit éltem
át… Mit élek át még mindig. Csak… tudod mit? Menj vissza oda,
ahonnan jöttél, jó? Menj haza!
Megfordultam, és Courtney kocsija felé indultam. Ő ismét belém
karolt néma támaszként, de észrevettem, ahogy visszanézett Jace-re.
Ha tekintettel ölni lehetne, Courtney minden bizonnyal képes lenne
lemészárolni bárkit.
De Jace Jacobs még mindig ott állt, a szavai pedig tőrként
hasítottak a lelkembe.
– Otthon vagyok.
Majdnem elbotlottam a lábamban, de sikerült állva maradnom.
Ökölbe szorult a kezem.
Nagyon sok évvel ezelőtt azt mondta, ott az otthona, ahol én
vagyok. Hogy együtt fogunk magunknak otthont építeni.
De hazugság volt.
 4.

Faith

Ijedten ültem fel, lihegve, a félelemtől elgyötörten. Ismét nyugtalan

álmom volt, olyan, amitől még jobban kimerültem és még meg is
rémültem.
A takaró a lábamra csavarodott, a hátam izzadságban úszott, a
felsőm teljesen rám tapadt.
Igyekeztem mélyeket lélegezni, megnyugodni, hogy csituljon az
ereimben száguldozó vér.
Ez a folyamatosan dörömbölő szívverés, bumm, bumm, bumm,
nem tett jót a fájó, vérző lelkemnek. Veszélybe sodort mindent, ami
fontos volt nekem.
Pislogva néztem az éjszaka sötétjébe. Lerúgtam a rám tekeredett
takarót, és remegő lábakkal, de felálltam.
Talán jobb lett volna, ha engedek, és hagyom, hogy Courtney vagy
a szüleim nálam aludjanak. De nem tettem. Nem akartam rabnak
érezni magam a saját otthonomban. És nem lett volna igazságos, ha
az ő életükben is felfordulást okozok, főleg, mivel Mack megígérte,
hogy egy járőr egész éjjel az ültetvény környékén fog cirkálni, hogy
szemmel tartson minket. Csak a biztonság kedvéért. Persze azt is
mondta, hogy azért legyek óvatos. Hogy figyeljek oda, és legyenek
zárva az ajtók. Mintha nem ugrottam volna már így is minden egyes
zajra! Ha csak megrezdültek a levelek a fákon, már kifelé lestem, mi
lehet. Ha csak egyet nyekkent az ódon ház, már hegyeztem a fülem.
És persze egyfolytában a telefonomat markoltam, hogy azonnal
hívhassam Macket, ha szükség lenne rá.
Micsoda szerencse, hogy az öreg épület falai egész éjjel
nyekeregve pattogtak! A legrosszabb talán az volt az egészben, hogy
ennyire rendbe akartam tenni az életem. Összeszedni a darabokat
és szépen összeilleszteni őket. Erőt találni minderre a zűrzavar
közepette.
De hogyan, ha egyfolytában veszélyben éreztem magam? Folyton-
folyvást a sötétség bugyraiban fulladoztam, hiába nyúltam a fény,
az öröm és a biztonság érzése felé.
A szívem még mindig vadul vert, a lábam alig mozdult az
elkopott, keményfa padlón. Ugrásra kész voltam. Az éberség
bizsergető érzése áradt szét bennem. Nem féltem annyira, mint
előző éjjel. Nem. Inkább valahogy vigasztaló lett a szokásos ijedtség.
Mint egy őrült, aki a veszélyben talál magának biztonságot. Az ablak
felé fordultam, amit már kétszer is ellenőriztem, hogy zárva van-e.
Elhúztam a függönyt, bekukkantottam mögé, hogy kilessek az
éjszakába. A szívem vadul dörömbölni kezdett, miközben elöntött a
méreg.
Hogy tehette?
Hogy tehette?
Az egyik felem még hálás is volt, amiért azt hittem, tényleg figyel
ránk valaki.
Lenyeltem a torkomban ragadt gombócot, megmarkoltam a szék
támlájára terített köntösömet, és gyorsan magamra kaptam.
Az ajtóm ki volt tárva, akárcsak Bailey szobájának ajtaja, hogy
azonnal halljam, ha szüksége volna rám. Belestem hozzá, de ő
nyugodtan aludt, észre sem vette, hogy lábujjhegyen osonok a
nyikorgó parkettán.
 Amilyen csendesen csak tudtam, lelopakodtam a recsegő-ropogó
lépcsőn. A házban sötétség és csend honolt. Baljós csend az éjszaka
ezen órájában. Vagy talán mindig is az volt.
A szívem majd szétrepesztette a bordáim, miközben egyenként
kinyitottam a hatalmas dupla ajtó összes zárját. Nem voltam benne
biztos, hogy tudom, mit csinálok. Hogy miért éreztem a késztetést,
hogy kimenjek az éjszaka közepén. Hogy miért mentem elébe,
mikor inkább az ellenkező irányba kellett volna futnom. Messzire
attól az embertől, aki tönkretett, úgy, ahogyan csak egyvalaki lehet
rá képes. Az egyetlen ember, aki teljesen megsemmisített, mert ő
volt az egyetlen, akinek teljesen odaadtam magam. Utáltam ezt az
érzést. Azt is utáltam, hogy még mindig ilyen hatással volt rám.
Meghatározta a félelmeim, és így megkérdőjelezett mindent,
amiben hittem.
Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a verandára, miközben
szorosabban magamra tekertem a köntösöm, mintha az képes lenne
megvédeni.
Fülledt éjszaka volt. Rovarok zümmögtek a fák sötét magasában.
Ősöreg tölgyek álltak őrt a hosszú, poros felhajtó mentén,
mohalepte, göcsörtös ágaik óvón ölelkeztek az út felett.
Felszegtem az állam, majd magabiztos, határozott lépést tettem
előre, bár belülről egyáltalán nem így éreztem. A fákkal szegélyezett
út végén álló férfira néztem. Mintha mindig is ott állt volna. Rám
várva. Szorosan lehunytam a szemem, azon tűnődve, hogy nem
hallucinálok-e.
Egy részem talán azt kívánta, bárcsak így lenne! Hogy bár soha ne
tért volna vissza ebbe a városba!
Amikor ismét kinyitottam a szemem, még mindig ott volt. Lassan,
de biztosan lépkedett felém. Lassan, de mégis határozottan és
céltudatosan.
 Mindig is ilyen volt a mozgása.
Éreztem a jelenlétét. Villámcsapásként sújtott belém. Mintha
olyan pillanat előtt álltam volna, ami végleg megváltoztat mindent.
Amikor életemben először láttam, már akkor úgy éreztem, hogy
van benne valami becsülni való, valami elérhetetlen, valamiféle
sötét rejtélyesség. Izgalmas volt, pedig a város egy senkinek látta.
Azt mondogatták, hogy nem ér semmit, miközben én a szívem
mélyén nagyon is tudtam, hogy ő aztán mindent megér.
Minden kockázatot.
Jelenlétének ereje minden egyes lépéssel egyre érezhetőbbé vált.
A párás levegőben megfeszült az energia.
A pulzusom már alig bírta a nyomást, a térdem remegett, mintha
szellemet láttam volna.
De hát ezek a falak mindig is ezt tartogatták a számomra.
Szellemeket, titkokat, botrányokat.
Mindig is vonzott a hely szépsége. Romantikusnak találtam, azt
hittem, itt aztán mindig is könnyű lehetett szerelembe esni.
A verandára vezető lépcső aljánál állt meg. A kezét most is zsebre
tette. Divatos frizurája ezúttal kócosan meredezett; kétségtelenül
áldozatává vált nagy, nyughatatlan tenyerének.
A lélegzetem egyre szaggatottabbá vált, ahogyan csak állt ott, és
bámult a holdfényben megcsillanó szemével. Dús ajkát
összeszorította, miközben körülnézett a régi, lepusztult ültetvényen.
Arckifejezése elmélyült és komoly volt, mintha egy emlékkel
játszadozna.
A sarkán hintázott, és ismét felém fordult.
– Mindig is szeretted ezt a helyet – mondta.
A hangjában némi vágyakozás és szomorúság volt.
Belesajdult a szívem. Azonnal dühös lettem. Mi szerettük ezt a
helyet! A legszívesebben ezt kiáltottam volna az arcába. Mindegy,
hány év telt el, szerettem volna tudni, hogy miért. Miért? Miért?
Miért? De hiba lett volna kérdezősködni. Hiszen már semmi
jelentősége nem volt mindannak, amiben annak idején osztoztunk.
Idegesített, hogy már pusztán attól felparázslott bennem a tűz, hogy
ott áll előttem. Már rég nem hozzá tartoztam.
– Mit keresel itt, Jace? – kérdeztem remegő hangon.
A földre szegezte a tekintetét, és csak óvatosan emelte rám vissza.
– Csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e veled.
Keserűen felnevettem. De a keserűségben ott volt a félelem és a
bánat is.
– Velem? Tíz éve nem láttalak, és te hajnali háromkor idejössz
megnézni, hogy minden rendben van-e velem?
Felsóhajtott.
– Sok minden megváltozott azóta. Nem tudtam aludni, mikor
megtudtam, hogy egyedül vagy itt.
A dühös hitetlenség teljesen elborította az agyamat. Mindig én
voltam, aki először bocsátott meg.
De ha Jace-ről volt szó, az más. Elvett tőlem mindent, minden
hitemet, mindent, ami jó volt bennem, tényleg mindent, és csak
gúny maradt a helyén. Hihetetlen, hogy komolyan azt gondolta, joga
van elém állni, és úgy tenni, mintha törődne velem.
– Nem sok közöd van hozzá, nem?
Keményen nézett rám.
– Így gondolod?
– Elhagytál, Jace. Elmentél, és nem térhetsz vissza, csak azért,
mert neked most épp így tetszik.
Megvonaglott az arca, mintha bizony én bántanám őt. Mintha
nem hagyott volna itt megalázva és összetörve.
 Bolond voltam, hagytam, hogy a bolondját járassa velem, de ez
még egyszer nem történhet meg!
– Nem tehetek róla, de aggódom érted – suttogta halkan. Mintha
tőrt szúrtak volna a szívembe.
– Neked nem kell miattam aggódnod.
Csodálkozva nézett rám.
– Tényleg így gondolod?
Elfordítottam a fejem, és az ajkamba haraptam. Mack bizonyára
mindent elmondott neki. Tudhattam volna, hiszen mindig is olyan
közel álltak egymáshoz, mintha testvérek lennének, és most Mack
vezette az ügyemben a nyomozást.
Mégis felbőszített. Éreztem, ahogy szétárad bennem a düh a
gondolattól, hogy Jace mindent tud rólam.
Szerettem volna kizárni az életemből, szerettem volna falakat
emelni közénk, hogy ne lássa, mi zajlik bennem. Nem volt joga
hozzá, hogy lássa az összetört szívemet.
De mindegy, mennyire szerettem volna távol tartani, a szavak
önálló életre kelve buktak ki belőlem.
– A férjemet meggyilkolták! Hidegvérrel meggyilkolták!
Valóban? Vagy csak én láttam így? Eleinte ezt gondoltam. Amikor
Mack egyszer csak felbukkant az ajtóban, és közölte velem, hogy
Josephet lelőtték az utcán a zöldséges előtt, teljesen összetörtem.
Mindegy, hogy nem úgy szerettem, ahogyan elterveztem, hogy
szeretni fogom a férfit, akihez feleségül megyek. Lassan szerettünk
egymásba. Barátságból lett szerelem. Mindig számíthattam
Josephre, mindig ott volt, ha szükségem volt egy barátra. Ő szedett
össze a földről és lehelt belém lelket, miután Jace elhagyott. Fájt így
elveszíteni őt, óriási pofon volt az élettől. Mindenesetre biztos
voltam benne, hogy Joseph rossz időben volt rossz helyen. De ahogy
teltek-múltak a napok, egyre erősödött bennem a kétely. Még Joseph
ártatlanságát is megkérdőjeleztem: vajon nem tett-e ki engem és
Bailey-t szándékosan veszélynek?
Elfacsarodott a szívem, bánat szorongatta a lelkemet, de meg
kellett értetnem Jace-szel, hogy nem látom szívesen.
– Nem gondolhatod, hogy csak úgy idejössz, és úgy teszel, mintha
érdekelne, ami történt.
– Az unokatestvérem volt, Faith. Jogom van tudni, mi folyik itt.
Összevontam a szemöldököm.
– Jogod? Tényleg azt hiszed, hogy jogod van hozzá? Jogod van itt
megjelenni?
Beletúrt a hajába. A távolba bámult, a fák között susogó szélbe.
Visszafordult hozzám.
– Megértem, hogy utálsz, Faith. Minden jogod megvan hozzá.
Gyűlölnöd kell, legalább annyira, amennyire én is gyűlölöm magam.
De ez mit sem változtat azon, hogy itt vagyok. Hogy vigyázni fogok
rád. Hogy meg foglak védeni. Bármi áron!
Bárcsak úgy utálnám, ahogy azt feltételezi rólam!
– Csak egy dolgot akarok. Hogy menj el!
A testtartása határozott volt. A tekintete még inkább.
Veszélyes férfi. Nem hiába figyelmeztetett mindenki.
– Azt várhatod! Ennél azért jobban kellene ismerned!
Az ajtó felé indultam, de egy pillanatra megálltam és
visszanéztem rá.
– Volt idő, amikor azt hittem, ismerlek – válaszoltam, és beléptem
a házba, becsapva magam mögött az ajtót.
Minden porcikámban remegtem. Annyira reszketett a kezem,
hogy alig bírtam visszazárni az ajtót. Mintha néhány zár elég lenne,
hogy kint tartsa őt!
Minden egyes lélegzetvétel fájt, feszült a mellkasom, a szívem
hevesen zakatolt.
 Nem, nem hagyhatom, hogy megint belépjen az életembe! Nem
hagyhatom! Soha!
A lépcső felé indultam, hogy felsiessek az emeletre, de hirtelen
megálltam az emelet előtt.
– Kicsim! – suttogtam a kislányom felé, aki az egyik kezével az
álmos szemét dörzsölgette, a másikkal pedig az elnyűtt szörnyeteget
szorongatta. Már a látványtól is majdnem térdre estem.
– Szoha ne hagyj egyedüj, mami! – már hároméves volt, de még
mindig selypítve és pöszén ejtette a hangokat. Olyan aranyos volt,
azonnal ellágyult tőle a szívem.
De leginkább attól, hogy mennyire félt, hogy magára hagyom. A
veszteség érzése mindkettőnket üldözött, engem majdnem tönkre is
tett.
Magamhoz öleltem. Őszinte, mély, igaz szeretet áradt szét
bennem. Már nem féltem, mert itt volt minden, amiért érdemes
élni. Küzdeni. Túlélni.
Kisimítottam a göndör fürtöket az arcából, és megpusziltam.
– Soha, soha nem foglak elhagyni! – suttogtam a babaillatú
bőrébe. Apró karjával átölelte a nyakamat, megszorongatott és
megpuszilt.
– Akkoj jó!
Felemeltem és a háló felé indultam vele. Tudtam, hogy nem
szabadna ennyire a lányomba kapaszkodnom, nem szabadna
táplálni a félelmet és az elhagyatottság érzését.
De nagyon nehéz, hiszen ő a mindenem. Az egyetlen, aki maradt
nekem.
Leültettem az ágyamra, ő rám bámult. Édes, pufi kis arca és telt
málnaszájacskája mosolyra húzódott.
– Vejed ajudhatok?
– Igen kicsim, velem aludhatsz.
 Persze nem tudtam, hogy valóban érte teszem-e, vagy magam
miatt. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor hozzábújtam
és magamhoz öleltem. Egyszerre dobbant a szívünk. Tökéletes
összhangban.
– Szeretlek, Bailey baba!
Elnevette magát, és még közelebb bújt hozzám.
– Téged szejetlek a vijágon a jegjobban! – mormogta, mint valami
titkot, és már el is aludt.
Óvón öleltem a sötétben.
Még mindig alig tudtam elhinni, hogy valaki járt a házunkban.
Hogy valaki erőszakkal behatolt ide, azzal a kimondott szándékkal,
hogy megrémisszen, hogy félelmet és rettegést hozzon az életünkbe.
A két levél körül forogtak a gondolataim, amiket kaptam. Az
egyiket a bejárat előtt találtam, a másikat az út melletti
postaládában. Az első üzenet csak szimplán összezavart.

Volt Josephnél valami, ami az enyém. Vissza akarom

kapni!

De igazán a második ijesztett meg, amit múlt héten kaptam.

Legszívesebben fogtam volna a kislányomat, és világgá futottam
volna vele.

Tudom, hogy nálad van! Joseph bolond volt. Remélem,

neked több eszed van! Nem szeretném, ha ugyanúgy
végeznéd, mint ő.
 A baj az volt, hogy fogalmam sem volt, miről lehet szó. Mit
kereshetnek? Mi az, amit oda kellene adnom? Hát nem értik, hogy
bármire képes lennék a kislányomért? Azért, hogy biztonságban
tudjam őt?
Még szorosabban öleltem Bailey-t, és pont azt suttogtam a fülébe,
amit Jace mondott nekem odakint.
Vigyázni fogok rád! Meg foglak védeni! Bármi áron!
 5.

Jace

Édes Istenem!
Fullasztó meleg volt. Igazi forróság.
Pára és izzadság tapadt a bőrömre. Mint egy rohadt szaunában,
ami fullra van tekerve.
Megfogtam a már eleve szétizzadt ingem, hogy letöröljem a
verejtéket a homlokomról, majd visszaindultam a terepjárómhoz
még több fáért. Találékonynak kell lennem, hogy helyrehozzam ezt
a sok szart. De hát basszus! Erről szólt az egész gyerekkorom! És
most megint…
A vállamra emeltem a léceket, és odavittem a már odakészített
rakáshoz. Az öreg házat néztem, lassan, de biztosan omladozott. A
veranda deszkái mind elrothadtak, a festék lemállott a falakról, a
tető az egyik oldalán beomlott. A ház csodás volt, de katasztrofális
állapotú.
Az ültetvényből áradt a történelem és a báj, volt benne lehetőség,
de valahol a rothadó réteg alatt rejtőzött.
Igazi szépség.
A hullámzó melegben láttam, ahogy a túlélésért könyörög.
Elfacsarodott a szívem.
Fájdalmas, de egyben jóleső érzés volt.
Szinte minden szép emlékem ehhez a helyhez kötött. És ide kötött
a legrosszabb is.
Ez volt Faith álma.
Nem, a mi álmunk.
Egy álom, ami elkezdett darabokra hullani.
Veszélyes álom.
Veszélyes, mint az árnyékban megbúvó szellemek. Veszélyes,
mint azok a szemétládák, akik ártani készültek neki.
Minden egyes lépés veszélyes.
Baszd meg, Joseph!
Rossz érzés volt, hogy még mindig dühös voltam rá, de mit
tehettem volna? Mégis mit képzelt az unokatestvérem?
Nyilván csak magára gondolt.
Lehajítottam a fát a növekvő halom tetejére. A csattanás hangja
visszhangzott a reggeli csendben. A finomkodás sosem volt az
erősségem.
Visszamentem az autóhoz a szerszámokért, amelyeket reggel
vettem a vasboltban. A kocsiban heverő bontatlan dobozokra
néztem. Elektromos fűrész, csiszoló, kalapács, szögek, festékek; egy
halom szarság, ezer éve nem is használtam ilyesmit. Kijöttem már a
gyakorlatból, és olyan messze voltam attól a világtól, amit valaha
megálmodtam magunknak, hogy nem is tudtam, hogy kezdhetném
újra. Ahogy Faith sem tudta.
Mert amikor előbújtam a kocsi farából, még mindig a dobozok
fölé hajolva, Faith a verandán állt, és engem bámult.
Ha nem lett volna eleve ilyen szívdöglesztően gyönyörű, akkor a
tekintetével most azonnal levett volna a lábamról. De már így is
teljesen odavoltam érte.
Pláne attól, ahogy ott állt az oldalán ülő kis csöppséggel. A kicsi az
álla alá bújt, és az ujját szopogatva figyelt engem. Pont olyan színű
volt a szeme, és ugyanolyan kifejező a tekintete, mint az anyjának.
Sziklányi gombóc gyűlt a torkomban. A gyötrelem, a félelem és a
kurva féltékenység hatalmas gombóca. Próbáltam lenyelni, de nem
ment.
Inkább pislogtam párat, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem is
fájna olyan rohadtul.
Faith, mint valami földre szállt angyal, karján a tökéletes
hasonmásával, csak állt a verandán, földöntúli fényességben. A kicsi
is éppúgy ragyogott, mint az anyja, benne is ott volt az az izzás,
amitől mindig is olyan érzésem volt, mintha valami csodához érnék
hozzá.
– Mi a büdös francot keresel itt, Jace? – kérdezte sziszegve,
miközben befogta a kislány fülét.
Kivettem egy nehéz dobozt a kocsiból.
– Szerinted minek néz ki? – kérdeztem vissza.
– Birtokháborításnak.
– Birtokháborításnak?! Hogyne… – mondtam, s alig bírtam
visszatartani a kirobbanni készülő nevetést.
– Itt vagy, az én földemen, pedig kimondottan kértem, hogy hagyj
békén.
– Akkor most hívod a rendőrséget? Csak nyugodtan. Mack
biztosan szívesen beugrik hozzád.
Lehet, hogy ellenséges volt a hangom, de szerettem volna, ha
megérti végre, hogy nem fogok meghátrálni.
Bosszúsan nézett rám, ide-oda cikázott a tekintete köztem és a
halomnyi fa között. Az arcomra nézett, majd a mellkasomra, de
elkapta a tekintetét, és láthatóan igyekezett mondani valamit.
Még szorosabban magához ölelte a kicsit.
– Nem csinálhatod ezt! – suttogta szinte könyörögve.
– Mit? Nem segíthetek?
 Nem védhetlek meg?
Felháborodottan felhorkantott azzal az ennivalóan finom
szájával.
Lehet, hogy bolond vagyok, de másra sem vágytam, csak
szerettem volna elveszni a hangjában. A hangjában, a gondjaiban, a
kétségbeesésében.
Szerettem volna minden baját eltörölni.
Szerettem volna a sok rossz helyére valami jót.
Keserűség érzése feszítette a bordáimat.
Nehéz lesz elérni, hiszen nincs semmi jó, amit felajánlhatnék
neki.
Kivéve ezt.
Majd egyszer talán tehetek érte valamit, ami majd segít.
Mármint neki.
De akár Josephnek is.
Csak remélni tudtam, hogy nem engem néz éppen odafentről,
abban reménykedve, hogy talán megbotlom a fűrésszel, és nem a
fát, hanem a nyakamat vágom át.
– Mindketten tudjuk, ez nem arról szól, hogy segíts nekem.
– De! Pontosan erről szól, Faith. Azért vagyok itt, hogy segítsek.
Azért vagyok itt, hogy megvédjelek. Hogy vigyázzak rád, amíg
kikecmergek ebből a felfordulásból. Isten tudja, ha nem lennék ekkora
önző barom, talán eleve meg tudtam volna akadályozni, hogy ez
megtörténjen.
A lépcső felé léptem, és letettem a földre a dobozt az asztali
fűrésszel, és ismét letöröltem az arcomról az izzadságot.
Éreztem őt. Éreztem a belőle áramló energiát és az érzéseit. Ott
lebegtek a párás levegőben, mintha megrekedtek volna a hőségben.
– Nincs szükségem a sajnálatodra – suttogta. Éreztem a hangjában
a bánatot, mint ahogyan azt is, hogy alig bírja visszatartani a sírást.
 Furcsa volt, tekintettel arra, hogy mindig én voltam az, aki nem
akarta, hogy sajnálják. Pláne ez a lány. Ő meg arra ösztönzött, hogy
jobb ember legyek. Hogy változtassak. Ő ébresztett rá, hogy nem
kell a körülmények áldozatává válnom.
Csípőre tett kézzel és földre szegezett tekintettel álltam előtte.
Hullámzott a mellkasom. Nem, nem tudtam kezelni sem magam,
sem a helyzetet. Azt, amit én éreztem, és amin ő keresztülment.
Az ő bánata került szembe az én megbánásommal. Ha hagyom,
hogy ütközzenek, biztos összedől a romos ház. Vissza kell tartanom
az érzéseim, vissza kell tuszkolnom mindet a mélybe, el kell
zárnom. Nem ezért vagyok itt.
Felnéztem rá a lépcső aljáról. A kislánya óvatosan, kíváncsian
figyelt.
Megremegett a mellkasom.
Elszakítottam a tekintetemet a kicsiről, és Faith felé fordultam,
bár a helyzetemen ez nem igazán segített.
Összeszűkült a szemem az erőlködéstől, imádkoztam, hogy fogja
végre fel.
– Nem sajnállak, Faith. Nem szánlak. Viszont majd megőrjít a
tudat, hogy miken mész keresztül. Aggódom érted. Ki akarom
deríteni, ki fenyeget. Remélem, hogy sikerül rendbe tennem a
dolgokat. De nem szánalomból.
Könny futotta el csokoládészínű szemét. Magához ölelte a
kislányát és megsimogatta. Vajon a kicsit vigasztalja vagy önmagát?
– Ne mondj ilyeneket! Nem teheted ezt velem!
Felléptem az első lépcsőfokra. Erősen szorítottam a korlátot,
igyekezve visszatartani magam, nehogy közelebb menjek hozzá.
Nehogy odarohanjak, és magamhoz öleljem.
Csodák csodájára, a korhadt korlát nem tört ketté a tenyeremben.
Pedig teljes erőmmel szorítottam. Alig bírtam magammal. A
testemmel. Követelőzött. Akarta őt. Hiszen az enyém. Mindig is az
enyém volt.
– Csak az igazat mondom – nyögtem ki végül.
A kislány kiköpte az ujját, és mosolyogva az anyjára nézett.
– Az igasszág jó, mami! Mindig, mindig igazat kejj mondani!
A vékony hangocska letaglózott. Teljesen elolvadtam.
Bűntudat hasított belém. Fájdalmas bűntudat. Megpróbáltam
kizárni a kislányt, figyelmen kívül hagyni, gyűlölni, mintha olyan
szemétláda volna, mint én, de a lelkem már valami olyasvalamivel
fenyegetett, amit nem engedhettem meg.
– Alig bírom anyagilag, Jace. Egyik napról a másikra élünk. Nem
hagyhatom, hogy még jobban megnehezítsd számomra a dolgokat.
Szinte mentegetőzött, mintha szégyellnie kellett volna magát.
– És én pont azért vagyok itt, hogy könnyítsek a terheiden.
Ostoba módon tettem egy lépést előre, így közelebb kerültem
hozzá és a kislányhoz. Teljesen libabőrös lettem.
– Kérlek, Faith! Hadd segítsek! Hadd maradjak, amíg Mack rájön,
ki csinálja ezt.
Pislogott, és elfordította a fejét. Mintha képtelen lett volna rám
nézni, anélkül, hogy összeomlana. – Nem lehet, minden még
bonyolultabbá válna. Már így is a feje tetejére állt minden, már így
is túl nagy az összevisszaság.
Mintha tőrt, nem is, tőröket toltak volna a mellkasomba.
Szinte éreztem, ahogy belém mélyednek.
Faith mindig is nagyon őszinte volt. Átkozottul, brutálisan őszinte.
Ami a szívén, az a száján.
Teljesen kitárta előttem a szívét, én pedig ostoba módon
összetörtem azt.
– Sok hibát követtem el az életem során, tudom. De az, hogy most
itt vagyok, és segíteni akarok neked… neki – intettem a kicsi felé –,
az nem lehet hiba!
Mi? Miket beszélek? Magam is alig hittem, de nem tudtam
abbahagyni. Túlságosan aggódtam miatta.
– Jace! – szólt rám Faith hevesen pislogva. A kicsit is úgy ringatta,
mintha még kisbaba volna. Láthatóan igyekezett uralkodni magán,
mégis kibuggyantak a könnyei.
Basszus!
Előrenyújtottam a kezem, hogy letöröljem a könnyeit.
Ekkora marhát, mint én!
Ugyanis azonnal visszajött minden. Jól emlékeztem még a bőre
érintésére. Hogy milyen volt, amikor a selymesen puha arca a
meztelen mellkasomhoz ért. Amikor a keze végigsimított a
hasamon, és csodás hangjával belesuttogott az éjszaka sötétjébe.
– Hadd segítsek! – morogtam elfojtva, s talán egy leheletnyivel
tovább időzött a hüvelykujjam az arcán, mint kellett volna. –
Kérlek!
Nagyon jó kifogás volt a ház rendbetétele. Így bármikor a
közelében lehettem. Figyelhettem rá.
Ugyanakkor benne volt ebben a gondolatban, abban, hogy
kipofozom a helyet, a jóvátétel lehetősége is. Engesztelés a
bűneimért.
Megrezzent az érintésemtől, hátrált egy lépést, igyekezett
távolságot tartani.
Nem nézett rám.
De én éreztem, hogy habozik.
Éreztem, hogy lassan megadja magát.
Ismét ringatni és ölelgetni kezdte a kislányt a karjában, majd
hirtelen rám nézett.
– Nagyon fájdalmas ez nekem, Jace.
– Nem akarok neked fájdalmat okozni.
 Kapott már eleget így is.
– Van saját életed. Karriered. Nem kell itt vesztegetned az idődet.
Semmim sincs.
Ez villant át az agyamon, de nem szóltam. Csak rámosolyogtam.
Azt a mosolyt küldtem felé, amellyel mindig elértem, amit
akartam.
Szóval lehet, hogy nem voltam igazságos.
– Az a saját cégem, Faith. Én döntöm el, mikor jövök, mikor
megyek. Mikor dolgozom és mikor nem.
És most maradni akartam. Nem engedhettem, hogy bárki is a
közelébe kerüljön. Hogy bárki is bántsa. Inkább meghalok, vagy
megölöm azt a görényt.
– Ez őrültség, Jace!
– Nem, nem az. Inkább teljesen észszerű.
Összevont szemöldökkel nézett rám.
– Észszerű? – kérdezte.
Kevesebb ellenkezést véltem felfedezni a hangjában.
– Aha!
Felhúzta az egyik szemöldökét, és szinte vidáman nekiállt érvelni.
– Vagyis, hogy kora reggel idejössz egy halom építőanyaggal a
vadi új Porschéd csomagtartójában, az teljesen észszerű?
Próbáltam nem elröhögni magam, miközben végigsimítottam a
fejemen.
– Ööö… igen…, az.
– Szerintem pedig meggondolatlanság – válaszolta, immár viszont
teljesen komolyan.
– Igyekszem megfontoltan viselkedni.
Az elhangzott szavak ott lebegtek a levegőben. Ígéret és
fenyegetés egyben.
Haboztam, mit is mondjak, de aztán óvatosan belekezdtem.
 – Mindig is arról álmodoztál, hogy rendbe hozod ezt a házat, hogy
működő panziót csinálsz belőle. Segíthetek neked. És ha nem
akarod, hogy megtegyem érted, legalább engedd meg, hogy
megtegyem őérte. Ez a ház ebben az állapotban nem biztonságos.
Semmilyen szempontból nem volt biztonságos.
Sem a hely, sem az emberek, sem a fenyegetések miatt.
A laza deszkának nyomtam a talpam, hogy bizonyítsam az
igazam.
– Fogadni mernék, hogy az egész hely lassan, de biztosan
összeomlik körülötted. És te is nagyon jól tudod, hogy elkelne még
egy figyelő szempár.
Persze, nyilván nem engem kért volna fel elsőként erre a
feladatra, de akkor is én voltam a legmegfelelőbb jelölt a posztra.
A kislánya úgy vigyorgott a kezei között, mintha életében nem
hallott volna jobb ötletet annál, mint amit mondtam.
– Minden jossz, anyu.
Faith úgy nézett rám, mintha gyomorszájon vágták volna. A
kislánya felé fordult, aki olyan hatalmas szemekkel bámult rá,
mintha ő is pont arra akarná rábeszélni, amire én. Frusztráltan
felsóhajtott.
– Rendben! – mondta keményen. – Megcsinálhatod a verandát. De
csak azt. Utána menned kell!
 6.

Faith

Igyekszik megfontoltan viselkedni?

Te jó ég! Mibe keveredtem bele? Az arcomra szorítottam a
tenyeremet, és erősen dörzsölni kezdtem, majd egypárszor
beletúrtam a hajamba, miközben kifelé lestem a verandára néző
hatalmas ablakon. Ott dolgozott.
A fűrész fölé hajolva egy ceruzát húzgált a deszkán. Mintha ezzel
foglalkozott volna az elmúlt tíz évben – építéssel, rombolás helyett.
Pedig engem földig rombolt, amikor itt hagyott. Nem is maradt
belőlem semmi, egykori önmagam árnyéka vagyok csak.
Joseph volt az, aki próbálta összeszedni a darabjaimat. Ő segített
talpra állni. Ott volt, amikor nem tudtam, mitévő legyek. Eleinte
talán zavart, hogy pont Jace unokatestvérével kezdek, de Isten látja
a lelkemet, nem egyik napról a másikra történt.
Nem szikrázott a levegő, ha hozzám ért.
Nem gyengültem el tőle.
Ő a biztos menedéket jelentette a viharos időkben. Egy igaz barát
volt, akiből lassan több lett.
A nappaliban játszó Bailey-re siklott a tekintetem. Mindenáron
egy nagy kék kockát akart egy kicsi piros tetejére erőszakolni, és
még morgott is az orra alatt, mintha attól sikerülne megoldania a
lehetetlent.
 Ismét elöntött a mélységes szeretet, amit iránta éreztem. Az
intenzív, erős szeretet.
Ez a gyerek volt a mindenem. Két tragédia között kaptam az égtől
bizonyítékként, hogy nálunk sokkal hatalmasabb erők
munkálkodnak. Emlékeztető, hogy van igazi célja az életemnek.
Fontosabb, mint az összetört szívem.
Hálát adtam az égnek, hogy úgy ült ott a nappaliban a
játszószőnyegen, mintha mi sem történt volna. Mintha nem három
hónappal ezelőtt veszítettük volna el az apját. Mintha két nappal
ezelőtt nem tört volna be senki, hogy megrémisszen, és mindent
tönkretegyen. Olyan félelmet éltem át, mint még soha azelőtt.
Megrezzent a telefonom. Majd megállt a szívem tőle.
– Mami! Tejefon! – kiáltotta Bailey olyan hangosan, hogy még az
emeleten is meghallottam volna.
Elindultam a mobilom felé, örültem, hogy kizökkentett a
gondolataimból.
Remegett a kezem, ahogy felemeltem, és épp azon tűnődtem,
egyáltalán meg tudok-e szólalni, amikor megláttam a kijelzőn a
hívót.
Courtney volt az.
– Szia! – mondtam kissé remegő hangon, miközben a fülemhez
emeltem a telefont.
– Szia! Nem beszéltünk még ma, gondoltam, felhívlak. Minden
rendben?
Most erre mit kellett volna válaszolnom?
Hiszen nem volt rendben semmi.
Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy valaha rendben lesz-e.
– Megteszek minden tőlem telhetőt – válaszoltam.
Éreztem, hogy aggódik. Éreztem a lélegzetén.
– Nem örülök, hogy egyedül vagy abban a nagy házban – mondta
végül.
Majdnem felnevettem, bár semmi vicces nem volt az egészben.
Én sem vágytam soha arra, hogy egyedül legyek ebben a házban.
És most… most nem is voltam egyedül. Körbevett annak a férfinak
a jelenléte, akit elvileg soha többé nem akartam látni, de valahogy
mégis vigaszt találtam abban, hogy visszatért.
Ó, ezek voltak a legveszélyesebb gondolatok, amelyek valaha is
megfordultak a fejemben.
Kintről dörömbölés hallatszott, a falak remegtek, arról árulkodva,
hogy kint egy férfi dolgozik.
Valami megbillent bennem. A régi ösztönök éledezni kezdtek,
azzal fenyegetve, hogy hamarosan felszínre törnek.
Courtney félreértette a némaságom.
– Lefogadom, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtál az éjjel, ugye?
– kérdezte.
Courtney azonnal felelősségteljes üzemmódba kapcsolt.
– Oké. Most azonnal bepakolom a táskám, és veletek maradok,
amíg Mack le nem tartóztat valakit. Valószínűleg az sem segített,
hogy Jace is felbukkant a városban. Csoda, hogy nem borultál meg.
Szükséged van valakire, nem lehetsz egyedül – magyarázta.
Ó, félig már megborultam.
Hatalmas csomó volt a gyomrom helyén, és a szívem is
összevissza vert.
Végül összeszedtem magam, magamhoz tértem.
– Nem, semmi ilyesmit ne csinálj! Ott van neked Felix.
Semmiképpen nem fogom hagyni, hogy egyedül hagyd az új
barátodat, csak hogy velem legyél. Ez nem lenne helyes, és ezt te is
tudod.
– Nem élünk együtt.
– Lehet, hogy azt kellene.
 – Jó, hát nem bánom, ha nálam éjszakázik. Hihetetlen az ágyban.
Hogy miket művel a nyelvével…
– Lalalalalala! – szakítottam gyorsan félbe. Még az ujjamat is a
fülembe dugtam, hogy ne halljam. Mint tizenhárom éves koromban.
Courtney nem teketóriázott, bármiről képes volt beszélni.
– Mi? Ne mondd, hogy nem érdekelnek a részletek!
– Nem! Nem akarom tudni!
Egy életre el voltam látva részletekkel. Mindig, mindent
elmondott. Örülhetne, hogy egyáltalán meghallgatom.
– Jól van, csak fel akartalak vidítani egy kicsit, ha már ennyi rossz
történik veled.
– Köszi, de megvagyok a sztorijaid nélkül is.
Még több zaj szűrődött be kintről, én pedig nem tudtam ellenállni,
és közelebb osontam az ablakhoz. A homlokomra szorítottam a
tenyerem, és azon tűnődtem, nem vagyok-e lázas.
Hirtelen elindult a fűrész, hangosan sivított, ahogy a penge fogai
belemartak a fába.
Mint valami elmebeteg kukkoló, úgy bámultam kifelé. Jace
lehajtott fejjel, a munkájára összpontosítva irányította a fadarabot a
fűrész felé.
Precízen, óvatosan.
– Mi ez a zaj? – kérdezte Courtney. Szinte láttam, ahogy felvonja a
szemöldökét.
A francba!
Már csak ez hiányzott!
A fűrész egy pillanatra elhallgatott, majd újra beindult.
Én pedig még mindig nem válaszoltam, csak kifelé bámultam.
– Ott vagy, Faith?
– Igen! Itt vagyok.
– Ki vele! Mi történik nálad?
 – Itt van Jace – vallottam be végül.
Courtney felhorkant.
– Megvan még a sörétes puskád, ugye? – kérdezte ingerülten.
– Courtney!
– Mit is mondott az apukád? Hogy lődd le a betolakodókat! Jace
betolakodó!
– Nem veszélyes.
– Tényleg?
– Nem úgy, ahogy te gondolod, Courtney.
– De! Igenis úgy. Pont úgy!
– Oké…, igazad van – adtam meg magam sóhajtva.
– Mi a francot keres ott? – kérdezte Courtney sziszegve.
– A verandát javítja – sziszegtem vissza.
– Szent Isten! Rosszabb a helyzet, mint gondoltam!
– És ugyan mit kellene tennem? – horkantam fel.
– Hahh! Jó reggelt, angyalom! Ugyan mit? Küldd el a francba!
– Segíteni szeretne.
És az volt a baj, hogy nekem nagyon is szükségem volt a
segítségére. Isten látja lelkemet, valóban nagyon nagy szükségem
volt rá.
Valami csoda folytán Joseph összeszedett annyi pénzt, hogy
megvegyük az ültetvényt, amikor pár évvel ezelőtt elárverezték.
Szerettük volna felújítani, belefektetni a pénzünket, ami később
megtérült volna.
Mindig is azt akartam, hogy ez a hely az enyém legyen. Azóta
álmodoztam róla, mióta hétéves koromban először megláttam. A
nagyimmal sétáltunk erre, és én azonnal beleszerettem. Olyan
rejtélyes volt! Olyan szép! Tele történelemmel.
Mindig is azt szerettem volna, hogy a ház vendégekkel teljen meg.
Mosolygós arcú vendégekkel, akik a hatalmas étkezőben az én
főztömet eszik, és a kényelmes, hívogató szobáinkban éjszakáznak.
Valójában azonban csak terhet jelentett a számomra, és még
veszélyes is volt. Pont, ahogyan Jace is mondta.
Igaza volt, amikor sejtelmesen azt mondta, hogy kellene még egy
figyelő szempár. Egyedül, ilyen távol mindentől… sebezhető lettem.
– Segíteni? – kérdezte élesen Courtney.
– Igen, pontosan ezt mondta.
– Aha, bizonyára szívesen segítene lehúzni a bugyidat.
Csak hápogni tudtam. Gyorsan letakartam a telefont, mintha
Bailey hallaná, amit Courtney mond. Teljesen biztos voltam benne,
hogy azt gondolta, kihangosítón beszélek. Bailey szerencsére
nyugodtan játszott a szőnyegen, és valami dalt dúdolgatott.
Visszafordultam a telefonomhoz.
– Mi a bajod? – suttogtam bele a telefonba.
– Szerintem elég jól ismersz ahhoz, Faith, hogy tudd, nem szoktam
teketóriázni. Azt mondom, amit gondolok, és nagyon is jól láttam
tegnap, hogy milyen szemeket meresztett rád. Az a férfi egy
ragadozó, és téged akar levadászni.
Akkora fájdalmas csomó keletkezett a gyomromban, hogy még a
szívemet is majd kilökte a helyéről.
– Nem, Courtney! Nem erről van szó. Csak akkor bánthatna újra,
ha hagynám. Nem mellesleg házas vagyok.
Courtney fájdalmasan felsóhajtott.
– Nem drágám, nem vagy.
A bánat magával ragadott, mint valami zubogó árvíz. Amit
éreztem, mély volt, sötét és fullasztó.
A tenyerembe temettem az arcom, és próbáltam nem elsírni
magam.
Nem voltam az a kimondottan gyenge nő. Soha nem voltam. Miért
éreztem mégis folyton azt, hogy végem?
 Visszanyeltem a könnyeim.
– Hé, Faith! – szólt Courtney lágyan a telefonba. – Nem akartalak
megbántani. Azt csinálsz, amit akarsz. Ha azt szeretnéd, hogy Jace
segítsen, és tényleg erről van szó, legyen. Csak szeretném, ha óvatos
lennél. Közös múltatok van, és nem feltétlenül szép és jó múlt. De
igazából csak annyit szeretnék, hogy boldog légy. Jobban
megérdemled, mint bárki.
– Én még nem vagyok kész erre, ilyesmikről beszélni – motyogtam
sírósan. – Azt sem tudom, hogy valaha kész leszek-e… De
mostanában nem, az biztos.
– De így lesz, Faith. Lehet, hogy nem ma. Talán egy év múlva. Egy
nap majd biztosan. Egy nap nem fog már ennyire fájni, és magad
mögött hagyhatsz minden szenvedést. Ismét képes leszel kitárni a
szíved, és bárki is lesz az, akit szeretni fogsz, nagyon szerencsésnek
mondhatja majd magát. Csak bizonyosodj meg róla, hogy
megérdemli. És mindenképpen bizonyosodj meg arról is, hogy jó
ember, mind a szívében, mind az ágyban – ugratott Courtney –,
különben levadászom, és levágom a farkát, ha nem tudja, mit kell
vele csinálni.
Kitört belőlem a röhögés. Ilyen az én barátnőm. Mindig, minden
körülmények között képes megnevettetni.
– Bolond vagy! Sosem kellett volna elmondanom. Nem is fogok
soha többé borozni veled. Olyasmiket kotyogok el, amiket aztán
szépen felhasználsz ellenem.
Persze csak ugrattam én is.
Hálás voltam neki, hogy mindig számíthattam rá, még akkor is, ha
sokszor hozott kellemetlen helyzetbe.
– De fogsz! Ha velem nem tudsz ilyesmiről beszélni, akkor ugyan
kivel? Nincs ezen mit szégyellni.
Mindketten elnevettük magunkat, majd Courtney elhallgatott.
Mintha időt akart volna nekem adni. Pedig az idő rohant. Magam is
éreztem, miközben egy részem még mindig a múlthoz kötődött. De
vajon a múlt melyik részéhez?
– És természetesen nincs mit szégyellned, Faith, ha egy férfi képes
érzéseket kelteni benned. Ismerlek. Tudom, mire gondolsz. Ő volt az
első igazi szerelmed. Életed szerelme. Éppen ezért fogom beverni
azt a csinos arcát, ha bántani merészel téged.
– De hát elhagyott, Court – válaszoltam.
Kintről kopácsolás hallatszott. A kalapács határozottan csattant a
szegeken. Bumm, bumm, bumm. Még a falak is beleremegtek.
– Nekem nagyon úgy tűnik, hogy visszatért.
 7.

Faith

– TIZENHAT ÉVES KORÁBAN

Hirtelen kicsapódott az irodába nyíló ajtó. Faith meghökkenve bújt

a szemközti sarokba a hatalmas, fém iratszekrény mögé. Ms. Minks,
az iskolatitkár megbízásából épp az iratokat szortírozta.
Suhogást hallott a bejárat felől. Szinte tapintani lehetett a
feszültséget. Óvatosan kikukucskált a szekrény mögül.
Mr. Flores volt az; egy fiút igyekezett bevezetni a könyökénél
fogva. A fiú arcát eltakarta szőkésbarna haja. Csapkodott,
megpróbálta kirántani a karját a szorításból.
– Ne nyúljon hozzám! – morogta dacosan.
Faith szíve hevesebben kezdett verni, kellemetlen érzés kúszott
fel a torkán. Nem tudta eldönteni, hogy tovább bujkáljon, vagy
inkább lépjen elő és szóljon, hogy ott van. Betolakodónak érezte
magát.
Mr. Flores dühösen morgolódott.
– Ha azt csinálnád, amit kell, nem lenne erre szükség. Azt
mondták, hogy az irodába menj, ehelyett a fiúvécében találtam rád.
Nem tudom, honnan jöttél, de ez itt nem szokás. És most azonnal
menj Mr. Dagon irodájába!
 – De nem is csináltam semmit!
– Tényleg? Nos, Mitch látta, hogy elvetted a szendvicset a
tálcájáról. Ebben az iskolában tiszteletben tartjuk egymást és mások
tulajdonát. Jobb, ha ezt minél hamarabb az eszedbe vésed!
Mitch egy seggfej, futott át Faith agyán, persze ettől nem kell
ellopni az ebédjét.
Még nem látta a fiút, de hallotta, hogy a két fiútestvér és az
unokatestvérük mostanság költöztek a környékre. Természetesen,
azóta is ők voltak a beszédtéma a kisvárosban.
Lázadó.
Bajkeverő.
Semmirekellő.
Ez a szóbeszéd járta.
Egy drogos anyáról is suttogtak, aki egy elhagyatott lakókocsiba
költöztette a fiúkat a Hyde Streeten.
Faitht úgy nevelték a szülei, hogy mindig, minden körülmények
között legyen udvarias. Hogy ne ítélkezzen a külső alapján, és főleg
ne adjon a szóbeszédre. Ne figyeljen az öregasszonyokra, akik
mindenbe beleütik az orrukat, mindenkit kibeszélnek a háta
mögött, és úgy viselkednek, mintha még mindig 1950-et írnánk. Úgy
nevelték, hogy tartsa észben, soha nem tudhatja, mi rejtőzik
valójában a felszín alatt, min megy keresztül valaki, vagy egyáltalán
milyen élethelyzetben van.
Így hát elég váratlanul érte, amikor az apja egyik délután
félrehívta és figyelmeztette, hogy jó nagy ívben kerülje el azokat a
fiúkat, mondván, nem szeretné, ha a közelükbe kerülne, mert
megbízhatatlanok.
Kirázta a hideg a félelemtől, amikor a fiú ismét dulakodni kezdett
Mr. Floresszel.
Furcsa érzés volt.
 Még soha nem tapasztalt ilyesmit.
Akkor azt gondolta, hogy már érti, mire gondolt az apja.
Volt valami a levegőben, valami elektromosság, szinte tapintani
lehetett.
Egy figyelmeztető jel.
Rossz előérzet.
Az is lehet, hogy egyszerű megérzés volt.
Néhányan tényleg igazi bajkeverők. A velejükig romlottak.
Nyilván nem véletlenül születtek az ilyen és az ehhez hasonló
kifejezések.
– De mondtam, hogy nem csináltam semmit! – sziszegte a fiú az
angoltanár felé, majd kirántotta a karját a szorításából.
– Ezt magyarázd Mr. Dagonnek.
Faith hirtelen megijedt. Olyasvalaminek cseppent a közepébe,
olyasminek a fültanúja, aminek nem szeretne. Legszívesebben
befogta volna a fülét, hiszen egyáltalán nem tartoztak rá a
történtek. Ugyanakkor nem tudott ellenállni a kísértésnek. Furdalta
a kíváncsiság. Fura volt, szokatlan, valahogy sürgető érzés. Még a
lélegzetét is visszatartotta, hogy ne vegyék észre, amikor ismét
kilesett a szekrény mögül.
Ijedtében majd el is felejtett levegőt venni.
Faith a legáthatóbb tekintettel találta magát szemben. A fiú
egyenesen a szemébe bámult, mintha tudta volna, hogy ott van.
Egyszerűen fogva tartotta a tekintetével. Félelmetesen kemény
tekintete volt.
A szeme… szinte vörös színű volt. Vagy talán narancs. Mintha
alaposan összeturmixoltak volna egy almát és egy barackot, majd
adtak volna hozzá egy jó adag bronzszínű csillámport.
Feltűnő volt, csillogó és fényes, és… és… és tele dühvel.
Ó, a fiú nagyon dühösnek tűnt!
 Toporzékolva próbálta kirángatni magát Mr. Flores szorításából,
aki ismét erősen fogta. A fiú minden mozdulatát az a kétségbeesett
szomorúság járta át, amit Faith a levegőben érzett vibrálni, és csak
tovább táplálta az ellenségeskedést a szobában.
Teljesen eluralkodott rajta a félelem, a pulzusa hevesen vert,
bumm, bumm, bumm.
Ahogy a fiú visszanézett rá, mintha megállt volna az idő.
Mintha arra várt volna, hogy Faith is belekezdjen. Hogy ő is
elítélje.
Mintha biztos lett volna benne, hogy Faith is ugyanúgy utálja,
mint mindenki más.
De a lány nem tudta elfordítani róla a tekintetét.
Erős, markáns állkapcsa, határozott orra és csodálatosan telt ajka
volt. Szinte túlságosan telt a hosszúkás archoz képest.
A vállai szélesek, míg a testének többi része inkább hórihorgas,
mintha még nem nőtt volna bele abba az erőszakba, ami úgy ölelte
körbe, akár a koszos, elrongyolódott inge.
Faith tetőtől talpig megborzongott.
A srác gyönyörű volt.
Ijesztően szép.
Mintha már ránézni is bűn lenne.
Nem csoda, hogy az apja figyelmeztette.
Mr. Flores odébb taszigálta.
– Légy szíves, ne nehezítsd meg a kelleténél jobban a dolgom!
– A kelleténél jobban? – gúnyolódott a fiú, majd elszakította a
figyelmét Faithről, mintha észre sem vette volna, hogy ott van a
sarokban. – Magának fogalma sincs, mi az igazán nehéz.
– Nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra! Olyat nem tudsz mondani,
ami megfelelő ok lenne arra, hogy meglopj egy másik diákot.
Gyerünk! Mozgás!
A fiú felröhögött.
– Teszek rá! Maguk mind egyformák! Mindenhol. Minden
városban. Mindnyájan seggfejek.
– Vigyázz a szádra!
Lépések csosszantak a folyosón, majd becsapódott az igazgatói
ajtaja.
Faith igyekezett összeszedni magát. Csendben folytatta a
munkáját, és próbált nem odafigyelni a beszélgetésre, de a falak
vékonyak voltak, kristálytisztán hallott minden egyes szót.
– Te vetted el? – kérdezte az igazgató.
– Nem!
– Mitch azt mondta, te voltál.
– Kicsit se érdekel, mit mondott Mitch.
– Tudod, mi a következménye a lopásnak, ugye? Ezért
kirúghatnak.
– Csak tessék! Nem ez lenne az első eset.
Mr. Dagon felsóhajtott.
– Csak segíteni próbálok neked. Valld be, hogy te voltál, kérj
bocsánatot, és kapsz egy második esélyt. Tudom, hogy eléggé rád jár
a rúd.
A fiú felhorkant.
– Fogalma sincs semmiről. Egyiküknek sincs. Ne csináljon úgy,
mintha érdekelné, hogy mi van velünk.
Annyi düh volt ebben a mondatban. Faith biztos volt benne, hogy
ez a keserűség nagyon mélyen gyökerezik.
Szorosan lehunyta a szemét, és igyekezett kizárni a beszélgetést,
hogy ne is hallja. Ne érezze. Ne tapasztalja meg. Abban a
pillanatban ugyanis átérezte a fiú fájdalmát.
Megnyikordult a szék, és Faith szíve máris a torkában dobogott.
Nem kellett volna hallgatóznia, de… de annyira kíváncsi volt, hogy
mi fog történni a fiúval!
Az igazgató felsóhajtott.
– Rendben! Most az egyszer hiszek neked. De ha még egyszer az
irodámban kötsz ki, nem leszek veled ilyen elnéző.
Faith majdnem felsikkantott meglepetésében.
– Köszönöm, igazgató úr! – szólt a fiú halkan.
Szinte érezni lehetett, ahogy szertefoszlott a levegőben a
feszültség.
Elakadt a lélegzete. Haladékot kapott.
Szinte egész testében remegett, amikor a fiú ismét felbukkant az
ajtóban. Ábrázata láttán elszorult a szíve. Gyötrődés és bűntudat.
Fájdalom és megbánás.
Mintha mégis bűnös lett volna.
Faith érezte, hogy a fiú szégyelli magát.
Megtorpant, amikor észrevette a lányt. Szinte lefagyott. Majd
megrándult, az arcára büszkeség és közöny költözött.
Faith teljesen biztos volt benne, hogy élete legrosszabb
színészkedésének volt szemtanúja.
Szinte kirúgta az ajtót. A nehéz üveg- és fémajtó hatalmas zajjal
csapódott be mögötte.
Maga sem értette, mi lelte, amikor vaktában betuszkolta az
aktákat a fiókba, gyorsan összekapkodta a holmiját, és öt perccel
korábban otthagyva a munkáját a fiú után rohant.
Amikor Faith kirohant az udvarra, a fiú már nem volt ott. Még
javában tartott az ötödik óra.
A zárt udvart tantermek vették körül, középen, a füves területen
betonasztalok sorakoztak.
Faith szinte fújtatva vette a levegőt a csalódottságtól. Hülyeség
volt üldözőbe venni ezt a srácot.
 Átvetette a vállán a hátizsákját, és elindult a mosdók felé. Úgy
gondolta, jobb, ha leitatja az arcára tapadt verítéket, mielőtt
megszólal a csengő, és indulnia kell a következő órára.
Felfelé vánszorgott a keskeny járdán. Bekanyarodott a sarkon, de
megbotlott. Hirtelen halk sutyorgásra lett figyelmes az épület hátsó
része felől.
Lélegzetét visszafojtva lopakodott arra a téglafalhoz lapulva.
Eluralkodott rajta a félelem.
Bizsergett a gyomra. Elgyengült. Már esélye sem volt megfordulni.
Valami odavonzotta.
Képtelen volt ellenállni.
Kétségbeesett kíváncsiságot érzett.
Odakukucskált a sarokról.
Ott volt a fiú egy másikkal, aki szinte megszólalásig hasonlított rá.
Talán egy kicsit fiatalabb volt. A fiatalabb épp egy szendvicset
tömött a szájába, közben sírt és nyögdécselt, mintha már hetek óta
nem evett volna semmit. Faith szívét elöntötte a melegség, amikor
összeállt benne a kép. Az idősebb fiú hirtelen arrafelé kapta
bronzfényű tekintetét. Faithnek földbe gyökerezett a lába.
Ugyanazzal a gyűlölettel és szégyennel teli tekintet volt, mint
amikor kijött az igazgatóiból. Most elsötétült. Biztos volt benne,
hogy a lány azonnal fut, és beárulja.
Faith szíve majd kiugrott a helyéről. Csak pislogni volt képes. Azt
kívánta, bárcsak meg tudna szólalni, bár fogalma sem volt, hogy
ugyan mit is mondhatna.
 8.

Jace

– Odamentél, annak ellenére, hogy azt kértem, maradj nyugton? –

förmedt rám Mack. Lehajított az asztalra egy halom iratot, és
lehuppant mellém a székre Ian irodájában, ahová a találkozót
megbeszéltük.
Ian, a testvérem felnevetett, miközben a főnöki székében hintázva
belekortyolt a méregdrága whiskey-be, amiből épp az imént töltött
magának egy ujjnyit.
– Komolyan azt hitted, hogy hallgatni fog rád?
Csúnya pillantást küldtem a tesóm felé. Köszi, baszki! Nem falazni
szoktunk egymásnak?
Ian barna haja kifogástalanul nézett ki. Arca frissen borotvált, az
ingujja könyékig feltűrve, így kilátszottak az amúgy gondosan
elrejtett tetoválásai.
A testvérem, aki egyébként csak tizenegy hónappal volt fiatalabb
nálam, a durvaság és a finomság élő mintapéldája volt. Csípős
nyelvű, szép szavú. Olyan volt, mint a tipikus szomszéd srác, csak
éppen volt rajta még egy rétegnyi valami, amitől félelmetesnek tűnt.
Kiváló tanára volt.
– És amúgy honnan tudod? – kérdeztem szárazon Ianről Mackre
pillantva, és belekortyoltam az italomba.
– Az én dolgom felügyelni, hogy ki mászkál a birtokán, nem? –
kérdezett vissza Mack felháborodottan.
– Nem azért jöttem, hogy zsebre tett kézzel, tétlenül ücsörögjek –
vontam meg a vállam.
– Biztos vagyok benne, hogy tudnád mire használni a kezed – szólt
be már megint a testvérem.
– Segítek neki rendbe tenni a házat. Egy hatalmas romhalmaz az
egész. Csoda, hogy nem dőlt még össze. Ráadásul így szemmel is
tarthatom. Mindenki jól jár.
Úgy mondtam, mintha nem is lenne számomra jelentősége.
Mintha nem az lett volna életem egyik legnehezebb lépése,
amikor múlt éjjel rászántam magam, és odamentem. Mégis,
ösztönösen cselekedtem. Olyan természetes volt, mint lélegezni,
mintha nem is mehettem volna sehová máshová. Tulajdonképpen
egész éjjel ott voltam, csak annyi időre ugrottam el, amíg
beszereztem a szükséges alapanyagokat és szerszámokat.
– Mindenki jól jár? Pontosan ki? – érdeklődött Mack.
– Faith. Te. A kislány – feleltem szinte elcsukló hangon.
– És te? – kérdezte Mack némileg aggodalmasan.
– Én nem számítok. Tartozom nekik ennyivel.
Bármilyen büntetés várt még rám, megérdemeltem.
– Ennyi? – kérdezte Mack. Kétségtelenül attól félt, hogy bajba
keveredem, és magammal rántom őt is.
– Ühüm – válaszoltam.
Mack hitetlenkedve csóválta a fejét, Ian pedig gúnyosan
vigyorgott.
– Hát persze! Hiszen te annyira segítőkész vagy! – mondta
cinikusan. – Itt az ideje, hogy jótékonysági szervezetet hozz létre,
nem gondolod? – kortyolt bele a whiskey-jébe. – Ki tudja, mekkora
vagyont költöttél a rászorulókra az elmúlt években!
– Hagyd abba! – mordultam rá.
 Akkor ismerkedtünk meg Mackkel, amikor a testvéremmel
negyedikes koromban ideköltöztünk a városba. Mintha magára
ismert volna bennünk. A legjobb barátom legalább annyi mindent
élt meg, annyi bajban volt része, mint nekünk a testvéremmel.
Harcoltunk a túlélésért.
Mack kilábalt a szegénységből, és kiutat talált a züllésből is.
Keményen dolgozott, és addig nem nyugodott, míg nyomozó nem
lett belőle. Szerette volna megváltoztatni a világot, amelyből jött.
Mi is hasznosítottuk a testvéremmel mindazt a keserűséget és
haragot, amire gyerekkorunkban tettünk szert. Kezdtünk
magunkkal valamit, és nevünk is lett.
Bár mi másként csináltuk, mint Mack.
Esélytelennek tűnt, de felkapaszkodtam a csúcsra. Birodalmat
építettem, olyat, hogy soha többé ne bánthasson minket senki, hogy
soha többé ne kelljen nélkülöznünk, és mindent megtettem, hogy a
testvérem tanulhasson, hogy az ő élete jól alakulhasson.
Hogy neki jobb legyen.
Gyerekkorunkban a kukázás családi sportnak számított. Minden
ehetőt összeszedtünk, amit találtunk, vagy amit el tudtunk lopni.
Kész szerencse, hogy mindig volt tető a fejünk felett, még akkor is,
ha hemzsegtek nálunk a patkányok, tele volt minden szeméttel, a
drogos anyánk pedig kész csőd volt. Ian találta meg az anyánkat,
amikor végül szó szerint túllőt a célon. Amikor a teste végül feladta
a harcot az évekig tartó drogozásnak köszönhetően. Bár Ian soha
nem ismerné be, de biztos voltam benne, hogy egész életre szóló
sérüléseket szerzett akkor.
A testvérem szeme csillogott jókedvében. Magabiztosan hátradőlt
hatalmas székében, mintha az egész világ a lábai előtt heverne.
– Ne szívd mellre! Magamra gondoltam természetesen.
Felsóhajtottam, és megdörzsöltem az arcom.
 – Ne csináld ezt, Ian, jó?
– Mit? Ne mondjak igazat? Nem hazudunk egymásnak, nem igaz?
Te, Mack és én. Most megmondom, hogy olyasvalamibe készülsz
nyakig beleugrani, amiből aztán nem fogsz tudni kilábalni.
– Faith miatt megéri.
– Vagy inkább miattad éri meg! Talán ideje volt visszajönnöd oda,
ahová tartozol.
– Ezt te sem gondolod komolyan!
– Tényleg? Hozzá mindig másként viszonyultál. Vele mindig
máshogy beszéltél, mint velem.
Ez valóban így volt. Faith mellett más embernek éreztem
magamat. Koldusruhába bújt királyfinak. Mintha a puszta érintése
képes lett volna megszelídíteni a bennem lakó szörnyeteget,
csillapítani a bennem dúló vihart, ami mindent képes lett volna
földig rombolni, ha hagyjuk kitörni.
De az is lehet, hogy én változtam meg, hogy valahányszor a
közelében lehettem, én lettem teljesen más ember.
Jobb.
Tulajdonképpen ez volt az oka annak is, hogy most is itt voltam.
Belerángattam őt a mi mocskos, anyagias világunkba, pedig
tudtam, hogy nem kellene.
Hogy is dőlhettem volna nyugodtan hátra? Tétlenkedtem volna az
atlantai otthonomban, ott, ahol végre lett belőlem valaki, és ahol
beiskoláztattam az öcsémet? Ian álma mindig is az volt, hogy ügyész
lehessen. Saját sikeremként éltem meg, amikor elérte a célját.
Végül is csak az számított, hogy ő megcsinálta, túlélte a
gyerekkorát.
Ian előredőlt a székében, könyökével az íróasztalra támaszkodott,
előre-hátra hintázott az itallal a kezében, mint egy gyerek.
 – Tudom, hogy gondoskodni akarsz róla, Jace, de azt is tudom,
hogy bajba fogsz kerülni – mondta.
Mindig volt valami Faithben, ami feldúlta Iant – nehezen viselte
őt, mintha attól félt volna, hogy elveszít, ha teljesen átadom magam
a szerelemnek.
Végül is azt hiszem, hogy inkább csak aggódott, és nem is
alaptalanul.
Kitört belőlem a nevetés.
– Hát nem ezt tettem mindig?
– De, igen. És minden egyes alkalommal valaki más miatt. Mindig
nyakig merültél mindenben, csak azért, hogy segíts, hogy
gondoskodj valakiről, aki aztán nem becsült meg. Gőzük nem volt,
mi mindent tettél értük. Mikor tanulsz meg vigyázni magadra?
Elfintorodtam.
– Szerinted Faith képes volna kihasználni?
Ian felsóhajtott.
– Nem ezt mondtam, tudod jól. Arra a piócára gondoltam, aki
miatt ismét bajba kerülsz. Még a sírból is utánad nyúl az a szemét.
Hányszor kerültél bajba, csak hogy segíts neki? Vagy akár nekem…
Faith nyakig ül a szarban. Ha közelebb kerülsz hozzá, mellé ülhetsz.
Talán bele is fulladsz – magyarázta, majd elgondolkodva rám
nézett.
Mintha komolyan azt hitte volna, hogy le tud beszélni. Mintha
képes lennék Faitht vagy őt magára hagyni.
Mintha bármikor megbántam volna bármit, amit értük tettem.
– A bátyád vagyok. Vigyáznom kellett rád.
Dühösen felhorkant, majd felhörpintette a maradék italát. A
hangja tele volt gyűlölettel, mikor ismét megszólalt.
– Nem! Az anyánknak, annak a szánalmas kurvának kellett volna
rám vigyáznia. Ránk! Ahelyett, hogy igazán gyerek lehettél volna, az
én taknyos orromat törölgetted, és azon izgultál, hogy ne haljak
éhen.
Nyugtalanság lett úrrá rajtam. Ez volt a baj a testvéremmel.
Dühösen nőtt fel, és ilyen felnőtt lett belőle. Dühös. Rosszindulatú.
Boldogtalan. Undok.
Bármikor képes volt kiakadni a világ igazságtalanságán, ha
alkalom nyílt rá. Ritka nagy fasz tudott lenni. Néha komolyan
megijesztett. Attól tartottam, egy nap bekattan, és túl messzire
megy.
De velem? Velem sosem alakoskodott, sosem leplezte a
sebezhetőségét.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy esetleg megbántam, hogy
törődtem veled? A testvérem vagy. Szeretlek. Ennyi.
Aggodalom villant a szemében, és már ki is bukott belőle.
– Akkor ez azt jelenti, hogy őt is még mindig szereted?
Elborítottak az érzelmek. Majd kiugrott a szívem a helyéről.
Majdnem én is kiakadtam.
De én kevertem őt bele ebbe az egészbe, így nem akadhattam ki
azért, mert kérdések merültek fel benne a tetteim miatt.
– Ez engem is érdekelne – szólalt meg Mack a nadrágját rángatva,
így vezetve le elfojtott, dühös aggodalmát.
Azt hittem, vissza tudok jönni. Azt hittem, kézben tudok tartani
mindent. Azt hittem, én irányítok. Tervem is volt.
De amikor megláttam őt az éjszaka közepén a verandán állva,
mindent elfelejtettem.
Csak rá gondoltam.
Hogy szeretem.
Hogy ölelni szeretném.
Megvédeni.
Annyira tökéletes volt, hogy hirtelen el is felejtettem, miért is
jöttem vissza.
Szépség.
Igen, igazi szépség.
Törékeny és édes. Szép és heves a maga higgadt, de vágyakozó
módján. Mintha képes lenne egy hadsereggel is szembeszállni. Ő
volt az, aki elhitette velem, hogy meg tudom változtatni a világot.
Megtanított arra, hogy hinni tudjak valamiben, ami jobb és
nagyobb.
De mindegy, miben hittem. Ugyanott voltam, sehová nem
jutottam nélküle. Nélküle semmi voltam. Kemény lecke volt egy
szerelmes tinédzsernek.
Meg kellett tanulnom, hogyan védjem meg magam. Hogyan
építsek falakat magam köré, hogy túléljek ebben a világban. Miként
tartsam távol a seggfejeket, akik élve fel akartak falni.
Néha eltűnődtem, vajon vittem-e volna ennyire, fel tudtam-e
volna építeni a birodalmam, ha nem visszhangoztak volna a
fülemben a szavai, ha ő nem úgy nézett volna rám, mintha
különleges lennék, más, mint amilyennek a többiek láttak.
Elmentem, és itt hagytam ezt az összetört, tönkrement gyereket,
egy padlóra került lelki roncsot, olyannyira, hogy az engem is
meglepett, de valahogy megtaláltam a módját, sikerült, és végül
magammal vittem a kisöcsémet is.
Mintha legbelül már akkor is tudtam volna, hogy mennyire fontos
ez, hogy igenis kurvára számít. Talán csak be akartam bizonyítani
az itteni seggfejeknek, hogy tévedtek. De az is lehet, hogy neki
akartam bebizonyítani, hogy igaza volt velem kapcsolatban.
Hatalmasat kortyoltam a tüzes italból, és a földre szegeztem a
tekintetem.
– Mindig szeretni fogom. De ez semmin sem változtat – mondtam
remegő hangon.
– Szerintem meg mindent megváltoztat – válaszolta Ian továbbra
is előre-hátra hintázva a székében, miközben szemmel tartott a
hatalmas íróasztala mögül.
Annyira megfélemlítő volt, ahogy ott ült, én pedig bámultam rá.
Áradt belőle a hatalom és a tekintély, és nem tehetek róla, de
rohadtul nagy büszkeség töltött el. Baromira büszke voltam, hogy
sikerült neki. Hogy mindketten megcsináltuk, és hogy túléltük. Ez
persze nem jelentette azt, hogy ne aggódtam volna miatta. A
szívéért és a lelkéért.
Olyan átkozottul rideg volt a csávó, csoda, hogy nem fagyott meg
még mellette senki.
– Hozzá se fogok nyúlni, ha emiatt aggódnál – mondtam neki.
– Nem? – nézett rám kihívóan az öcsém.
– Biztos, hogy nem.
Nem számított, hogy én mit szeretnék, hogy mennyire szerettem
volna megérinteni.
Ian arcán gúnyos mosoly jelent meg.
– Csak nincsenek hirtelen erkölcsi fenntartásaid?
– Mire gondolsz pontosan? Csak nem arra, hogy a halott
unokatestvérünk özvegye? Ez már fedi az erkölcsi fenntartás
fogalmát? – kérdeztem vészjóslón, ahogy a harag végigzúdult az
ereimben.
– Végül is, Josephnek nem voltak fenntartásai azzal kapcsolatban,
hogy gyorsan bemásszon az ágyába, amikor te elmentél.
Ökölbe szorult a kezem. Igyekeztem visszafogni magam,
lehiggadni. Tudtam, hogy csak provokál. Ez volt a módszere. Nem
félt attól, hogy kiugrasztja a nyulat, azaz a fenevadat a bokorból.
Tulajdonképpen, talán pont azt akarta, hogy elveszítsem a fejemet.
Lenyeltem a dühömet, vettem egy nagy levegőt, majd látszólag
nyugodtan válaszoltam.
– Vannak dologok, amik csak úgy megtörténnek.
– Valóban? – kérdezte hitetlenkedve, szinte gúnyosan.
Előrehajoltam, és a térdemre könyököltem. Tekintetemet a földre
szegeztem, igyekeztem féken tartani a haragom. Szinte éreztem,
ahogy lassan, de biztosan felfelé kúszik a torkomon.
– Sosem érdemeltem meg őt.
Ian az asztalra csapott.
– A lófaszt! Szerintem pont fordítva van!
Döbbentem kaptam fel a fejem.
– Te mentetted meg az életem! – robbant ki belőle, és rám
mutatott. – Nem érdekel, mi történt a múltban, vagy mit kellett
tenned. Egy dolog számít: hogy milyen ember vagy! Te vagy a
világon a legjobb ember, akit ismerek! És tényleg azt gondolod, hogy
nem érdemled meg, hogy boldog légy? Ez úgy, ahogy van, hülyeség,
Jace! Faith örülhetne, ha mellette lennél!
Beletúrt a hajába, eddig elrejtett érzelmei kiültek az arcára.
– A francba! Tudom, hogy szereted, de nem vagyok hajlandó ismét
elveszíteni téged.
– Már úgyis mindegy. Túl sok minden történt köztünk.
Túl sok fájdalom.
Túl sok hazugság.
– Vagyis?
– Vagyis utál – mondtam.
És még jobban utálna, ha tudná, mit tettem.
– A lófaszt – mondta ismét, csak ezúttal sokkal halkabban. – Az a
csaj azóta szerelmes beléd, hogy először meglátott.
– Ebben nem vagyok olyan biztos.
Hiszen már Joseph felesége volt, mire egyáltalán
elmagyarázhattam volna neki, hogy miért is mentem el. Ha valóban
annyira szeretett volna, miért ment hozzá? Hogy feküdhetett le
vele?
Nem tudtam a miérteket, de nem is akartam. Nem tudtam volna
elviselni az igazságot.
Ian idegesen felsóhajtott.
– Hát, te hülye vagy – mondta. – Egész életedben ilyen
nyomorultul boldogtalan akarsz lenni?
– Megfelelő társaságról már nem kell gondoskodnom – mondtam
szúrósan.
– Baszd meg! Olyan boldog vagyok, amennyire csak lehet! –
mondta széttárva a karját a fényűző sarokirodára, a drága
bútorokra és a menő öltönyére utalva. Mintha ezek jelentenék a
boldogságot.
De én jobban tudtam, méghozzá első kézből.
A pénz nem boldogít, de tény, hogy rohadtul megkönnyíti az
ember dolgát. Nagyon szívesen lemondtam volna a vagyonomról,
ha ezzel jóvátehettem volna mindent.
– Szerintem Faithnek is elege van abból, hogy összevissza
rángatják, nem? – kérdezte Mack ránk nézve. – Miért nem azzal
foglalkozunk inkább, hogy ki ez a görény, aki szórakozik vele,
ahelyett, hogy azon vitázunk, ki mit érdemel? Mert, hogy ti ketten
mit érdemeltek, azt elmondhatom. Mindkettőtöknek jól szét kellene
rúgni a seggét!
Felsóhajtottam, majd elnevettem magam.
– Miért nem mondod ki, ami a szívedet nyomja?
– Szerelmet ne valljak mindkettőtöknek? Álmodozz csak! –
mondta a szemét forgatva.
– Ó, ugyan már, Mack! Tudom, hogy rólam szoktál álmodni –
cukkolta Ian.
– Igen, rólad. Hogy miképp nyuvasztalak ki.
 – Jujj, ez fájt! – válaszolta Ian a szívére szorítva a kezét. –
Belehalok, Mack! Belehalok! – Annyira túljátszotta, hogy ezúttal már
én forgattam a szemem.
– Csak folytasd, és meg is teszem – vágott vissza Mack.
Felsóhajtottam. Vissza kell térni a témához. Az iratokra mutattam,
amelyeket Mack hozott magával.
– Találtatok valamit?
Mack megdörzsölte a feje tetejét.
– Semmit. Minden a helyén volt, csak a káddal babráltak.
Ujjlenyomat sincs. Csak egy rohadt lábnyom a ház előtt. 44-es.
Bárkié lehet.
Elszorult a torkom. Lassan és biztosan elöntött a méreg.
– Akkor most százmérföldes körzetben levadászunk minden
seggfejet, akinek 44-es a lába?
– Akkor mosom kezeimet. 46-os a lábam – mosolygott Ian
önelégülten.
Csúnya pillantást lövelltem felé.
Mack a térdemre csapott.
– Te pedig javítsd meg azt a verandát, és ha valami szokatlant
látsz, azonnal szólj! – magyarázta fölém tornyosulva. – Maradj az
egyenes úton! Ne tégy semmi feleslegeset! Nehogy ismét
megbilincselve találd magad egy járőrkocsi hátuljában, értve?
Nem várta meg a választ. Csak odacsapott egyet a falra, miközben
kilépett az ajtón.
 9.

Jace

Úrrá lett rajtam az idegesség, ahogy a bekopogtam. Próbáltam laza

maradni. Nem mintha nem itt mászkáltam volna egész éjjel.
Ő bent volt, bezárkózva, ami jócskán megkönnyítette a dolgom,
hiszen arra koncentrálhattam, amiért tulajdonképpen jöttem.
De amikor kinyílt az ajtó, minden kiment a fejemből egy pillanat
alatt. Majdnem hanyatt estem. Tudnom kellett volna. Nem mintha
még nem láttam volna, mióta visszatértem, mégis minden
alkalommal elállt tőle a lélegzetem.
A csupasz lábára tévedt a pillantásom. A szívem majd kiugrott a
helyéről. Faith egy vékony pizsamaalsón és egy fehér felsőn kívül
nem viselt semmi egyebet. Amikor megláttam a hosszú, karcsú lába
mögül kikukucskáló kislányt, teljesen lefagytam. Az édesanyja
mögött állt, az ő lábába kapaszkodott, mintha börtönrácsok
lennének, és onnan bámult rám hatalmas szemével. Faith védelmét
élvezte. Ő volt az erőd. Tökéletes!
Összeszorult a gyomrom. Igen, ez valószínűleg probléma lesz. Na,
nem mintha nem tudtam volna, hogy gyerekük született, de más
tudni és más látni. Mintha az az aprócska remény, ami még
megmaradt bennem, egy pillanat alatt el is tűnt volna. Mint egy
darabka papír, amit elsodor a szél.
Az arcomra erőltettem egy mosolyt, remélve, hogy nem tűnik
túlságosan hamisnak, majd felemeltem a két festékeskannát.
– Fehér legyen vagy maradjon faszínű? – kérdeztem.
Na nem mintha szükségem lett volna a válaszra.
Csak kellett valami kifogás, hogy kicsaljam. Hogy láthassam az
arcát. Őszintén szólva, még hetekre voltam a tényleges festéstől.
Alig haladtam valamit. Tegnap csak a bejárat előtti lépcsőnél
sikerült pár deszkát rendbe szednem. Ki kellett cserélnem
néhányat, de legalább nem kell attól tartani, hogy valaki esetleg
elesik és kitöri a nyakát.
Faith összeráncolta a szemöldökét, és odasiklott a tekintete, ahol
előző nap abbahagytam a deszkacserélgetést. Végül visszafordult
felém, az arcán aggodalmas kifejezéssel.
– Nem jutottál túl sokra – mondta.
Felnevettem, és úgy tettem, mintha megsértődtem volna.
– Csak nem akarsz máris megszabadulni tőlem?
Összehúzta csokoládészínű szemét, úgy nézett rajtam végig.
Összeszorított, telt ajka csillogott, néhány csinos hajtincs leomlott a
válláig, a többi a feje tetején kócos copfba volt kötve.
Elöntött a vágy. Méghozzá a lehető legrosszabbkor. Akkor, amikor
a kislánya ott áll mögötte, védelmet keresve, pedig inkább ő volt az,
aki az anyját védelmezte.
Ó, hogy baszná meg!
De ez a nő mindig fel tudott húzni. Mindig.
Igyekeztem legyűrni a vágyam. Bár a farkam minduntalan ki
akart robbanni a sliccem mögül.
Úgy tettem, mintha nem arra vágynék, hogy Faith hosszú lábai
között ébredjek, mintha kielégítene, hogy a kocsimban ülve egész
éjjel a házat figyelem.
– Mintha azt mondtad volna, hogy megfoltozod a verandát –
mondta.
 – Nem, Faith, nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy megjavítom.
De az az igazság, hogy az egészet ki kell cserélni, úgy, ahogy van.
Elkerekedett a szeme, és ámulva eltátotta a száját.
Ismét összeszorult a gyomrom. Azt hittem, minden egyes
alkalommal könnyebb lesz, hogy uralni tudom majd a bennem
tomboló vágyat. De az az igazság, hogy a késztetés egyre erősebb
lett. Az agyam különböző képeket kezdett vetíteni. Ahogy
magamévá teszem. Őt, a testét, a lelkét és a szívét, aminek elvileg
már az enyémnek kellett volna lennie.
Karba tette a kezét.
– Vagyis akkor kétemeletnyi verandáról beszélünk, ami ráadásul
körbefut a házon.
– Szeretem a kihívásokat.
– Ez több ezer dollárba fog kerülni, Jace.
– És?
Tétova lépést tett felém. Mintha elöntötte volna a méreg.
– És? Azt kérdezed, és? – ismételte, miközben ökölbe szorult a
keze.
A kislánya még mindig a lábába kapaszkodott. Ő is előbbre jött,
amikor az anyja lépett egyet. – És nincs annyi pénzem – magyarázta
sziszegve, de már sokkal halkabban.
– Nem is kértem, hogy fizesd ki.
– Nem vagyok koldus! – mondta duzzogva, az alsó ajkát
harapdálva. Úgy éreztem, öt másodperc és bent vagyok a házban,
ha nem hagyja abba.
– Nem mondtam, hogy az vagy.
– Jace!
Hátrébb léptem és a fejemet ráztam.
– Nem fogok ezen vitatkozni, Faith. Mondtam, hogy rendbe
hozom a verandádat. Beleegyeztél. Most már nem visszakozhatsz.
 Faith elvörösödött. Mintha szégyen és zavar ült volna ki az arcára.
– De hát olyan sokáig tart! És olyan sokba kerül! Nem értem, miért
akarsz értem ilyen áldozatot hozni – magyarázkodott.
– Szeretném megtenni érted – mondtam lágyan.
Az ő vonásai is ellágyultak. Annyira ismerős látvány volt, hogy
megszédültem. Mintha gyomorszájon vágtak volna.
– Minden rendben lesz, Faith. Ígérem.
Elhomályosult a szeme, meg kellett köszörüljem a torkom.
– Szóval, fehér legyen, vagy csak kenjem át lazúrral? – kérdeztem
a két festékesbödönt felemelve és a biztonság kedvéért hátrébb
lépve. A végén még képes lettem volna közelebb hajolni hozzá.
Beleszimatolni a puha nyakába.
A kislánya újfent kikukucskált az anyja lába mögül, szorosan
ölelve Faith lábát.
– Lózaszín! – mondta vigyorogva.
Faith gyengéden beletúrt a kislány göndör fürtjeibe.
– Nem hinném, hogy a rózsaszín olyan jó ötlet, Bailey Anne.
Bailey Anne.
Belém szorult a levegő.
Végigcikázott rajtam a fájdalom.
Majdnem összeestem, annyira fájt.
Pusztító érzés volt.
– A józaszín a legeszlegszebb szín – folytatta a kicsi édesen.
Hevesen pislogtam. Igyekeztem elhessegetni a kínzó emlékeket, és
inkább arra koncentrálni, amit a kislány mond, ha már Faith így
hátba támadott.
Bassza meg!
Nem jól alakultak a dolgok.
Nem erre számítottam.
Nem erre készültem.
 – Aszt akajom, hogy legyen egy józaszín szoba! – szólalt meg ismét
a kicsi, és szégyenlősen rám nézett.
– Tényleg? – kérdeztem, lenyelve a torkomban nőtt gombócot.
– Unikojnisszal mej azok codálatoszak! – suttogta, mint valami
titkot. Csokoládébarna szeme pont olyan gyönyörű volt, mint az
édesanyjáé. Olyan áthatóan bámult rám, mintha arra lett volna
kíváncsi, hiszek-e az unikornisokban.
Olyan szomorúság vett rajtam erőt, majd belegörnyedtem.
Elvegyült a birtoklási vágy hirtelen jött érzésével. Szerettem volna
őt is óvni.
Eldöntöttem, hogy mindent meg fogok tenni, hogy biztonságban
tudjam őket. Kerül, amibe kerül. Még akkor is, ha kínlódás itt
lennem.
Faith végül utálni fog, de megéri az áldozatot. Semmi sem
változott.
– Akkor a rózsaszín festéket megtartjuk a te szobádhoz, mit
szólsz? – ajánlottam. Úgy hangzott, mint valami ígéret. Nagyobb
baromságot nem is mondhattam volna, a kislány ugyanis hatalmas
mosolyt küldött felém.
– Oké! – mondta, és felfelé bámult az édesanyjára. – Azt monta,
józaszín szobát cináj nekem, mami! – suttogta áhítattal.
Faith nyelt egyet, majd úgy nézett rám, mintha pofon vágtam
volna.
Láthatóan mindketten bajban voltunk.
Méghozzá nyakig.
De a feltépett sebek okozta fájdalom volt a legrosszabb, ami
szemmel láthatatlan.
Szerettem volna begyógyítani a sebeit.
Végleg. Heg nélkül.
Az én sebeim viszont egyre mélyebbek lettek.
 – Jace…
Tudtam, mit akar mondani. Megráztam a fejem, és még
magasabbra emeltem a festékes vödröket.
– Fehér vagy lazúr? – kérdeztem.
Rám nézett, de ezúttal valami mást véltem felfedezni a
tekintetében. Mintha jól szórakozott volna rajtam.
Mosolyra húzódott a szája.
– Nekem úgy tűnik, már tudod a választ.
Elégedettséget éreztem, de döbbentem felnevettem. Meglepett,
hogy Faith rám hagyta.
– Most pedig, ha megbocsátasz, le kell zuhanyoznom.
Lehajolt, felemelte a kislányát, megpördült, és szó nélkül bement.
A kicsi félénken, de kíváncsian nézett rám az anyja válla felett.
Bailey.
Nyeltem egyet, majd összerándultam, amikor becsapódott
mögöttük az ajtó.
Kint ragadtam a saját hülyeségemmel.
 10.

Faith

A régi csövek hangosan nyekeregtek, amikor elzártam a zuhanyt.

Csend borult a párás fürdőre. Sűrű, üres csend.
Kidugtam a fejem a függöny mögül.
– Bailey? – kiáltottam.
Semmi. Ugyanaz a süket csend.
Azonnal eluralkodott rajtam a pánik. A szörnyű érzés, hogy valaki
leselkedik, vár.
Utáltam.
Tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem, de mit tehettem
volna ellene?
De mégis, öt másodperce leshettem ki utoljára, hogy
megbizonyosodjak, Bailey ott ül a hálószobámban a szőnyegen és
játszik. Mindig itt játszott az ajtó előtt, ha zuhanyoztam. Tudta, hogy
nem szabad onnan elmozdulnia.
A játékai ott hevertek a földön. Egy Barbie, egy könyv, a kedvenc
építőkockái.
Rossz érzés kerített a hatalmába. Igyekeztem nem bepánikolni.
– Bailey! – kiáltottam ismét, immár hangosabban.
Semmi.
Elszorult a torkom. Behunytam a szemem. Igyekeztem úrrá lenni
a fojtogató félelmen.
 Kisiettem a zuhanyzóból. Meg sem törölköztem, csak gyorsan
magamra kaptam a köntösöm, megkötöttem, és már mentem is
kifelé.
Egyenesen Bailey szobájába mentem. Az ajtó nyitva állt. Bailey
nem volt bent.
Egyre jobban kezdett rajtam elhatalmasodni a rossz érzés.
Szörnyű képek jelentek meg előttem, mint egy horrorfilmben.
De hát Jace odakint van! A józan eszem azt súgta, Bailey csak
felfedezőútra indult. Bár ennek sem örültem. Könnyen bajba
sodorhatja magát. Ez a ház túl nagy. Ezért próbáltam Bailey-t
kordában tartani. Könnyebb lett volna, ha még kisebb, és
babarácsokat szerelhetek az ajtókra. De mostanra már egyre
nehezebb volt rá figyelni.
Kíváncsi volt és érdeklődő. Okos, ami természetesen büszkeséggel
töltött el, de egyben meg is ijesztett. Annyira az ösztöneit követi ez a
gyerek!
Néha csak úgy nekiindult, felfedezte a szobákat, és hagyta, hogy a
képzelete magával ragadja. Nem is izgattam magam túlságosan,
amíg meg nem kaptam azokat az üzeneteket. Amíg be nem tört
valaki a házunkba.
Kihátráltam a szobájából.
– Bailey! – kiáltottam sokkal hangosabban a folyosón.
Semmi.
Gyorsan átvizsgáltam a második emeleti szobákat, ahol addig
laktunk, amíg a harmadik emelet el nem készült. Úgy terveztem, a
harmadik emelet lesz a miénk, ott lesznek a mi szobáink, míg a
második megmarad a vendégeknek. Már ha valaha elkészül
egyáltalán.
Ahogy szobáról szobára mentem, egyre jobban úrrá lett rajtam az
idegesség. Benéztem az ágyak alá, az öreg bútorok és a függönyök
mögé. Sehol sem találtam.
Teljesen elborított a rémület. A könnyeimmel küszködtem,
amikor a folyosó végére értem, ahol egy babarács zárta el az utat,
hogy Bailey innen semmiképp se menjen tovább. Gyorsan
elfutottam a folyosó másik végére.
Ott sem találtam.
Felrohantam a harmadikra, és onnan szinte repültem még egy
emelettel feljebb, ahová elvileg tilos volt mennie.
– Bailey! – sikoltottam. – Hol vagy? Kérlek, gyere elő! Ez nem jó
játék!
Sötét volt odafent. A napfény alig jutott át a vastag függönyökön.
Por lepett be mindent.
Szinte senki sem járt idefent, mióta beköltöztem. A hatalmas
terület dugig volt régi, több száz éves bútorokkal.
Gyorsan végigrohantam Bailey után kutatva. Egyre
kétségbeesettebben kerestem.
Olyan sebesen vert a szívem, olyan gyors volt a pulzusom, hogy a
fülemben hallottam a dörömbölő szívverésem, ahogy lefelé
száguldottam az emeletről. Mire ráfordultam a földszintre vezető
lépcsőre, már minden porcikámban remegtem. Átfutottam a
nappalin, az irodán, az előtéren, az étkezőn… közben a nevét
kiáltoztam. Újra és újra.
Nem! Nem! Nem lehet! Tiltakozott a lelkem. Nem lehet, hogy
valami baja esett a kicsimnek. Senki sem bánthatja, nem hagyom!
Mire a hatalmas, vidéki stílusú konyhába értem a ház túlsó
végében, már alig kaptam levegőt.
Megláttam, hogy nyitva a hátsó ajtó. Azonnal másféle félelem
kerített a hatalmába. Elment. Eltéved. Elveszik, vagy még rosszabb!
– Istenem!
 Kirohantam a hátsó bejáraton, ki a napsütötte, kék égbolt alá.
Fullasztóan meleg volt.
– Bailey! – kiáltottam.
Lefutottam a veranda lépcsőin a füves udvarra.
– Bailey! – sikoltottam immár. A rettegés, a rémület, a félelem,
minden rossz érzés, amit valaha is átéltem, mind egyszerre csapott
le rám, teljes erővel.
Eszembe jutott, hogy talán elrabolták, bántották, vagy a telek túlsó
szélét határoló patakhoz ment, a fák sűrűjének túloldalára, amely
élő sövényként emelkedett az ingatlan körül.
Megrémültem, hogy esetleg valóban arra ment. Szerette azt a
helyet, szeretett ott játszani, mindennap könyörgött, hogy vigyem
oda.
Rohanni kezdtem a patak felé, mezítláb, szinte sprintelve. A
köntösöm szétnyílt és mögöttem lobogott, miközben elfulladva
egyre a nevét kiáltoztam.
– Bailey! Bailey!
A neve visszhangzott körülöttem, még fent a fák lombjának
magasában is.
Akár egy kétségbeesett könyörgés.
– Faith! – hallottam hirtelen a megnyugtató hangot.
Megpördültem. Jace sprintelt mögöttem, hogy utolérjen.
– Mi történt? – kérdezte.
– Bailey! Nem találom. Sehol… sehol sem találom! Ó, Istenem!
Szinte fellángolt a bronzfényű tekintete. Megkerült, és egyenesen
a patak felé vette az irányt, be a sűrű fák közé, mintha ugyanaz a
gondolat fordult volna meg az ő fejében is, mint az enyémben.
– Bailey! – kiáltotta ő is.
Jace után bámultam, amikor hirtelen meghallottam a hátam
mögül a vékonyka hangot.
 – Mami?
Majd összeestem, ahogy megfordultam.
Bailey a veranda túlsó végén állt, kezében egy piros vödörrel.
Azzal szokott játszani, amikor homokozik. A homokozó a ház
túloldalán volt.
– Bailey! – kiáltottam szinte sírva.
Egymás felé futottunk.
– Mami?
Felkaptam és magamhoz öleltem. A teli vödör hangos csattanással
ért földet.
De jó volt magamhoz ölelni! Érezni a szívverését, a testének
súlyát. Térde estem, miközben tovább öleltem. Túlcsordult bennem
az adrenalin, és már nem bírtam visszatartani a könnyeim. Sírni
kezdtem.
Kicsi ujjacskái a hajamba túrtak.
– Miért sírsz, mami?
– Kicsim! Annyira megijedtem! Nem szabad egyedül kijönnöd! –
motyogtam, és abban sem voltam biztos, hogy érti, mit mondok.
Nem szabad egyedül kijönnöd!
Veszélyes!
Nem szabad egyedül mászkálnod!
Éreztem, ahogy Jace fölénk magasodik. Éreztem a jelenlétét.
Láttam az árnyékát.
Jelenlétének ereje is fullasztóan hatott rám.
Még szorosabban öleltem Bailey-t. Nem akartam felnézni. Nem
akartam őt elengedni. Beszívtam az illatát. A babapúder, az orgona
és az élet illatát. Eltelítette az érzékeimet.
Éreztem, hogy Jace letérdel mellénk. Éreztem, ahogy óvatosan
megfogja a hajamat, hogy kifésülje az arcomból.
– Faith! Kicsim! Minden rendben van!
 A fejemet ráztam. Nem! Semmi sem volt rendben.
– Gyere! – suttogta halkan, és éreztem, ahogy erős, férfias karjával
átölel.
Egyszerre volt idegen és valahogy mégis ismerősen meghitt érzés.
– Bocánat! – mondta Bailey – Ne hajagugy, mami!
Még szorosabban öleltem.
– Megijesztettél! Nem csinálhatsz ilyet!
A nyakamba temette az arcát, éreztem a lélegzetét a bőrömön,
duci babaujjaival a köntösömbe kapaszkodott. Mintha hirtelen
átérezte volna a félelmem.
– Gyertek! Menjetek be! – hallottam Jace hangját. Szinte durván
csengett.
Nem próbálta kivenni Bailey-t a kezemből, de nem is hagytam
volna. Csak segített felállni. Egyik karjával engem ölelt, a másikkal
Bailey-t.
– Jól van, Faith. Nem esett baja – suttogta.
A nap égette a bőröm, a hajam még mindig nedves volt. Hirtelen
elgyengültem és egész testemben reszketni kezdtem.
– Nem esett semmi baja. Jól van – ismételte.
De én nem voltam jól.
És abban sem voltam biztos, hogy valaha jól leszek-e még.
– Minden rendben! Minden rendben! – nyugtatgatott halkan,
miközben a rozoga verandán a hátsó ajtóig kísért. A rozoga
verandán, amit rendbe kell tenni.
Minden darabokra hullott körülöttem.
Könnyek csordultak végig az arcomon. Lehajtottam a fejem,
miközben hagytam, hogy bekísérjen a tárva-nyitva hagyott ajtón.
Zsibbadtan vágtam át a konyhán. Az egyetlen olyan helyiség volt a
házban, amit teljesen felújítottunk. Némán átcsoszogtam a hallon, a
ház eleje felé. Bailey még mindig a nyakamban csüngött, talán már
ő is kissé ijedten.
Elég okos volt, hogy megértse, szófogadatlansága miatt történt
minden, bár nyilván nem tudta és nem is értette, hogy ilyen
reakciót válthat ki.
Túl kicsi volt és túl ártatlan, hogy felfogja, mekkora veszélynek
tette ki magát. Túl fiatal, hogy értse, milyen veszélyek
leselkedhetnek rá a házunk környékén.
Nem jutottam messzebbre az antik fotelnél, ami a nappali
közepén állt. Beleroskadtam, még mindig magamhoz szorítva
Bailey-t. Reszkettem, remegtem, begörcsöltek az izmaim, darabokra
hullott a lelkem.
Bailey a dörömbölő szívem fölé fektette az arcocskáját, mintha így
szeretne megnyugtatni.
Jace letérdelt előttünk. Nem akartam ránézni. Nem akartam látni
a szemében a szemrehányást, hogy micsoda idegroncs lett belőlem.
Hogy nem tudtam egyedül kezelni a helyzetet.
Bronzfényű tekintete rám esett. Egyszerre tűnt keménynek és
lágynak. A meztelen térdemre tette a kezét. Egy pillanat alatt
végigfutott rajtam az elektromosság. Lehunytam a szemem.
– Már biztonságban van – suttogta –, már minden rendben.
– Minden jendben, mami – suttogta Bailey is. Kicsi kezével
bocsánatkérőn simogatta az arcomat.
Képek villantak a lelki szemeim előtt.
Képek, amelyeket Macktől követeltem.
Fotók Josephről.
Nem akartam elhinni, hogy mi történt vele, amíg saját
szememmel nem láttam.
Az üzenetek. A mosdóban úszó játék.
Kérdések.
Félelmek.
 Nem tudtam, hogy valaha képes leszek-e még biztonságban érezni
magam.
 11.

Jace

A fába sikló fúró éles hangja visszhangzott a konyhában. Erősen,

határozottan fogtam a gépet, összeszorítottam a fogam, a vállam
pedig szinte már kifordult, ahogy beleadtam mindent. Majd
szétvetett a nyugtalanság. Borzasztóan elzsibbasztott, mintha még a
falakból is áradt volna felém.
Beigazítottam a fúrót, kifúrtam, amit kellett, majd félretettem a
szerszámot, és nekiálltam felszerelni a vasalatokat az ajtó fölé – jó
magasra, hogy ne lehessen egykönnyen elérni. Az udvarra vezető
másik két ajtónál már megcsináltam.
Kimondhatatlanul aggódtam.
Senki sem juthat be a házba.
Amíg én itt vagyok, semmiképpen.
A gond csak az volt, hogy soha nem leszek képes megváltoztatni
azt, amiben ez az egész gyökeredzett.
Ami miatt az a csodálatosan csillogó, csokoládébarna szempár
ilyen borongósan fakó lett.
Ami miatt Faith olyan mély sebeket szerzett, amelyek sosem
fognak begyógyulni.
Én vagyok az oka mindennek. A bűntudat majd elemésztette a
lelkemet.
Megfeszült a vállam, amikor meghallottam a padlódeszkák
csikorgását.
Rögzítettem az utolsó csavart, majd a zárat, óvatosan, hogy
működjön. A fém csikorogva csúszott a helyére.
Éreztem, hogy Faith engem néz. A jelenléte végigkúszott a padlón,
felmászott a lábamon, és a pórusaimon keresztül belém hatolt.
Ahogy mindig is tette.
Óvatosan odébb léptem, hogy ránézhessek.
A konyhaajtóban állt. Testhez simuló farmert és hosszú ujjú pólót
viselt. A haja megszáradt, lófarokba volt kötve.
Olyan volt, mint egy angyali látomás.
Gyönyörű.
Csodaszép.
Olyan áhítattal töltött el, hogy kedvem lett volna térdre rogyni és
énekelni.
Talán az összes bűnömet is meggyóntam volna neki.
Az új zárra nézett, amit felszereltem. Szomorkás hála suhant át az
arcán.
Kelletlenül vállat vontam.
– Senki sem tud sem kimenni, sem bejönni a tudtod nélkül –
mondtam.
Nem, sokkal inkább ígértem. Nem tudtam ugyanis megbirkózni
azzal az érzéssel, amit akkor éreztem, amikor Faith kétségbeesetten
a kislányát kereste. Az a mérhetetlen düh, ami az ereimben
száguldozott, az a kétségbeesett indulat, ami kirobbant akkor
belőlem…
Eleinte szerettem volna levadászni azt a szarházit, de amikor
láttam, hogy Faith gondolatban mennyire máshol jár, konkrétan a
telekhatár mögötti pataknál, ráébredtem, hogy ez a lehetőség sokkal
valósabb veszélyeket hordoz, mint az az elgondolás, hogy valakinek
sikerült mellettem bejutnia a házba.
 Nem kellett volna így éreznem Faith gyermeke iránt.
Joseph gyermeke iránt.
Nem is kellett volna, hogy érdekeljen.
Számomra önmagában az a tény, hogy létezik, már elég otromba
vicc volt.
És mégis. Megszerettem. Mosolyról mosolyra, egyre jobban.
Eleinte jó ürügy volt, hogy az ő védelme érdekében lehessek Faith
közelében. De miközben a biztonsági zárakat szereltem az ajtókra,
másra sem tudtam gondolni, csak hogy mi mindenre lennék képes,
hogy őt megvédjem. Hogy távol tartsam attól a sok mocsoktól,
amihez neki semmi köze sincs.
– A többi földszinti ajtót már biztonságosabbá tettem. Teszek
biztonsági zárat a fenti ablakokra és teraszajtókra is. Nem lesz
miért aggódnod.
Na persze. Mintha pár retesz képes lenne letörölni az arcáról a
félelem okozta ráncokat. De én biztos, hogy sokkal jobban éreztem
magam.
– Szereltetek be riasztót is.
– Jace…
– Ne, ne mondd, hogy nincs rá semmi szükség – vágtam a szavába
–, mert mindketten tudjuk, hogy igenis van.
Tétovázva bólintott.
– Köszönöm – suttogta.
Egy bébiőrt szorongatott a kezében, amelynek képernyője és
hangszórója is volt. Arra gondoltam, milyen kár, hogy nem lehet
vele rögzíteni a felvételt, amit most visszatekerhetnénk.
Visszamennénk egypár nappal ezelőttre, és elejét vennénk ennek a
sok szarságnak.
– Alszik? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta Faith kényszeredetten. – Azt hiszem,
ráijesztettem.
A szerszámosládába dobtam a csavarhúzót, majd karba tett
kézzel a konyhapultnak dőltem.
Rohadtul otthon éreztem magam.
– Talán szükség is volt arra, hogy megtudja, mennyire
megijesztett ez az eset. Nem kell ettől óvnod.
Szuper! Most meg tanácsokat osztogatok gyermeknevelés
témakörben.
De tényleg komolyan gondoltam.
Faith mintha az orra alatt mormogott volna, miközben beljebb
sétált a konyhába.
Minden egyes lépéssel közelebb került hozzám.
A konyha teljesen megtelt a jelenlétével.
Kihúzott egy széket a kertre néző, hatalmas ablakok előtt álló,
nagy, kerek asztal mellől. Úgy roskadt bele, mintha az összes ereje
elfogyott volna.
Odaléptem a kávéskannához, öntöttem neki egy bögrével, majd
telepakoltam cukorral és öntöttem bele egy jó adag tejszínt is. Ha
még mindig jól ismerem, és nem tévedek, akkor pont így issza a
kávéját.
Odasétáltam hozzá, nehéz lépteim hangosan koppantak a
keményfa padlón. Mintha minden egyes lépéssel magam előtt
toltam volna a konyhában felgyülemlett energiát. Mozgott, lángra
lobbant.
Faith pihegve vette a levegőt, amikor letettem elé a kávét.
– Szerintem jól fog esni – mondtam.
Óvatosan rám emelte a tekintetét.
Őszinteséget láttam benne.
– Nem kell, hogy törődj velem – mondta.
Térdre ereszkedtem előtte. Ahogy ránéztem, rájöttem, hogy túl
közel vagyok hozzá. Benne vagyok a személyes terében. Az ő
levegőjét lélegzem.
Nem tehettem róla, de elindult a kezem, és kisimítottam az
arcából egy elszabadult, sötét fürtöt.
– Talán nincs szükséged segítségre, Faith. Talán egyedül is
boldogulsz…, de remélem, hogy megengeded, hogy segítsek.
Fájdalmasan felnyögött.
– Ugyan már… A saját gyerekemre sem vagyok képes vigyázni…
Összeráncoltam a homlokom, és kicsit hátrébb dőltem, hogy
jobban szemügyre vehessem az arcát.
Megadta magát.
– Ne mondd ezt! Lehet, hogy nincs miből merítenem, de elég rátok
néznem, és pontosan tudom, hogy annak a kislánynak csakis rád
van szüksége.
Könnyek gyűltek a szemében. Nem akartam, hogy sírjon.
Szerettem volna felitatni a könnyeit, lecsókolni az arcáról.
– Ő a mindenem, Jace. A mindenem. De néha egyszerűen nem
tudom, mitévő lehetnék. Mintha minden összeomlana körülöttem,
mindegy, mennyire igyekszem, semmi sem sikerül, tehetetlennek
érzem magam – magyarázta szipogva, könnyes szemmel
körbetekintve. – Nem egyedül kellene ezt végigcsinálnom. Joseph…
Már a puszta neve is olyan volt, mint egy gyomros. Mintha
megidézte volna a szellemét. Megborzongtam. Bizsergett a bőröm.
Vajon mit szólna, ha tudná, hogy itt vagyok?
Faith megnyalta a kiszáradt ajkát.
– Itt kellene lennie velem. Hogy segítsen. Társak voltunk! És
most… – ismét hevesen pislogni kezdett, majd lemondóan
felsóhajtott. – Talán jobb, ha eladom. Ha feladom az egészet, ahogy
van! Úgysincs pénzem a felújításra. És ami történt… Nem vagyok
benne biztos, hogy képes leszek egyedül végigcsinálni. Nem hiszem,
hogy szeretnék egyedül itt élni.
– Ne mondj ilyet, Faith! Ez a ház volt az álmod! – mondtam.
Szerettem volna kinyújtani a kezem, és megragadni a vállánál
fogva.
Szerettem volna megrázni. Rákiabálni. Követelőzve tudatni vele,
hogy a mi álmunk volt ez a ház.
Szomorúsággal telt meg a tekintete, ahogy rám nézett.
– Az álmok idővel megváltoznak, nem? – kérdezte oldalra hajtott
fejjel.
Nem. Soha!
Legalábbis az enyémek biztosan nem.
Elfordultam, és szemügyre vettem a kifogástalannak tűnő
konyhát. Az egyetlen olyan helyiség volt a házban, amit teljesen
felújítottak. Hatalmas, felsőkategóriás készülékekkel, rusztikus,
fehér kő munkalapokkal, és középen egy hatalmas szigettel
büszkélkedhetett, amely felett egy régi stílusú eszköztartó lógott alá
a plafonról. Kissé vidékies stílusú, de ugyanakkor nagyon elegáns
volt.
A leglátványosabb része azonban az volt, ahol mi ültünk; vagyis a
hatalmas, kerek, legalább húszfős étkezőasztal, közvetlenül a hátsó
falat uraló, hatalmas, íves ablakok mellett, kilátással a terjedelmes
pázsitra, amely egyenesen a távoli fasorig futott. A mögött volt a
patak.
A történtek után képes lettem volna teleszórni kövekkel és
homokkal. Eltüntetni mindörökre.
Beletúrtam a hajamba. Tudtam, hogy úgy és annyira nyomulok,
ahogy és amennyire nem szabadna, de nem tudtam megálljt
parancsolni magamnak. Olyan vonatra szálltam, ami egyenesen a
síromig visz. De basszus! Már eleve arra tartottam! Már csak
egyedül az számított, hogy mielőtt odaérek, legyen még esélyem
valami jót tenni.
– Nem maradt már semmi pénzed? – kérdeztem rekedtesen, bár
tudtam a választ.
Faith lehunyta a szemét, láthatóan habozott, hogy mit mondjon.
Amikor ismét rám nézett, esküszöm, majd belefulladtam a
tekintetébe.
Teljesen belemerültem.
– Nem, nem maradt. Azt hittem… – kezdte, de zavarodottan
elhallgatott, és összevont szemöldökkel a mögöttem lévő falra
meredt, mintha valahol ott lelné a választ. – Azt hittem, rengeteg
pénzünk van, de amikor…
Ismét elhallgatott, és az ölében összefont ujjaira bámult.
Legszívesebben magamhoz húztam volna.
Bassza meg!
Rám pislantott, és láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Kicsit
el is vörösödött.
– Amikor elmentem a temetést intézni, nem volt pénz a számlán.
Semennyi. A szüleimtől kellett kölcsönkérnem, hogy egyáltalán el
tudjam temettetni – magyarázta, majd kinézett az ablakon. –
Amikor megtörtént, arra gondoltam, hogy bárcsak ne küldtem
volna vissza a boltba! Elfeledkeztem a tejről, és ő elment venni. Ha
csak ezt az egy dolgot másképp csináltam volna, ha nem felejtem el
a tejet, talán ma is élne. Erre gondoltam – folytatta szinte suttogva.
Komolyam elhitette vele Joseph, hogy ő jó srác? Azt hiszi, hogy
csak rossz időben volt rossz helyen? Hogy valami hülye, eszetlen
rablás véletlen áldozata? Hogy ha tizenöt perccel hamarabb vagy
később megy, akkor nem történt volna meg? Tényleg nem tudta,
milyen utakon járt a férje?
 Mindegy volt, hová ment és mikor. Utolérte volna a végzete.
Elszorult a gyomrom.
Basszus!
Nem is tudtam hirtelen, hogy mi a rosszabb: hogy ő ebben a
hiszemben él, vagy hogy nekem kell felvilágosítanom az igazságról.
Szégyenkezve nézett rám.
– Mostanra fogalmam sincs, mit gondoljak a dologról. Teljesen
összezavarodtam. Félek. Nem mintha tökéletes házasságban éltünk
volna.
Összerándultam. Nem voltam biztos benne, hogy végig tudom
hallgatni, ahogy erről beszél. Mégsem szóltam egy szót sem.
Hagytam, hogy folytassa, pedig a gondolat, hogy ők együtt voltak,
olyan volt, mintha tüzes vasat forgattak volna a szívemben.
– De azt gondoltam, hogy annyira azért fontosak voltunk neki,
hogy ne tegyen semmi olyat, amivel árthatna nekünk – mondta
lehajtott fejjel, mintha neki lenne szégyellnivalója. – Na, de ezek
után? Azok után, amik történtek? Nem tehetek róla, de folyton
megkérdőjelezem, hogy milyen ember volt valójában…, és utálom
magam emiatt. Bánt, hogy megkérdőjelezem, hogy kételkedem
benne, amikor már nem tudja megvédeni magát. Már nem
magyarázkodhat. És… és… már csak egy dologban reménykedhetek,
és az az életbiztosítása. Ha megkapom. Hát nem szánalmas? Annyit
ér, ami utána maradt. Hát milyen ember vagyok, Jace? Olyan
pénzért harcoljak, amit soha nem is akartam? De nincs más
lehetőségem, ha valaha is szeretném ezt a házat befejezni, és
jövedelmező vállalkozássá alakítani. Mivel a halála megoldatlan
ügy, egy ideig ülni fognak a biztosítási összegen, pedig semmink
sincs. Én…
Elcsuklott a hangja, lehajtotta a fejét. Mintha nem akarta volna,
hogy lássam az arcát.
 – Úristen! Nem kellene neked erről beszélnem! – buggyant ki
belőle.
Kinyújtottam a kezem, és megfogtam az állát.
– Nézz rám! – kértem.
Tétovázva rám emelte a tekintetét.
Éreztem a súlyát.
– Erős vagy! Igazi harcos! És nagyon jó anya, aki igenis
gondoskodni akar a gyermekéről. Bátor vagy! Igen, pont ilyen vagy.
Hallod?
Megremegett a szája széle.
– Bárcsak visszautazhatnék az időben, és megváltoztathatnék
mindent!
– Semmit sem tehetnél! – válaszoltam. És ez volt az igazság.
Semmit sem változtathatna meg. Azt én tehettem volna meg.
Csend ereszkedett ránk. Tátongó csend. Tátongtak a felszínre
került sebek is, és felszínre került az ezzel együttjáró fájdalom is.
– Engedd, hogy segítsek! Hogy gondoskodjak rólad! – nyögtem ki
lassan.
Csodálkozva rám nézett.
– Miért jöttél, Jace? Valójában miért? Ennyi idő után? Ennyi év
elteltével? Mit akarsz?
Téged.
– Jönnöm kellett. Pró… – a torkomon akadt a szó. Megpróbáltam
kierőszakolni. Lenyelni a gombócot. Úgy éreztem, teljesen
lecsupaszítom magam, testileg, lelkileg. – Próbáltam távol maradni,
és nem jönni. De nem ment. Azok után, ami történt… Nem tudtam,
mi van veled. Nem tudtam, min mentél keresztül – magyaráztam.
Nem tudtam, hogy Joseph milyen kurvára mélyre süllyedt. Nem
tudtam, mire képesek azok a gazemberek. De már egyre jobban
képbe kerültem, már voltak sejtéseim.
Egyre inkább meg akartam védeni Faitht. A harag teljesen
elvakított.
Éreztem, hogy valami elpattan bennem. Egy húr, az utolsó, ami
még féken tartott.
Nem, nem fogom ennyiben hagyni! Nincs az az isten! Nem fogom
Faitht magára hagyni.
– Beköltözöm hozzád – jelentettem ki.
– Tessék? – nézett rám megütközve.
– Hallottad.
Elöntötte a harag. A tehetetlenség haragja.
– Igen, azt hiszem, hallottam. Mintha azt mondtad volna, hogy
beköltözöl. Ide. Ami nem fog megtörténni.
– Szükséged van valakire, aki vigyáz rátok. Ráadásul… hány szoba
van ebben a házban? Van vagy nyolc, nem? Észre sem fogod venni,
hogy itt vagyok. De valakinek muszáj itt lennie, aki figyel mindenre.
– És szerinted ez a valaki pont te lennél? – kérdezte, miközben
felugrott és dobbantott egyet.
Éreztem a felém zúduló energiát. Olyan intenzív volt, hogy
elszorult a torkom. Mennyi fájdalom! Muszáj megvédenem.
– Igen, szerintem én vagyok a legmegfelelőbb erre.
Felnevetett. Nyersen, rekedtesen. A szája szélét harapdálta,
mintha igyekezett volna visszaparancsolni a szavakat.
– Te vagy az utolsó személy, akit itt akarok látni. Mondtam már.
Ne nehezítsd meg a dolgom. Túl bonyolult minden. Már azt is nehéz
elviselni, hogy odakint dolgozol. És még be akarsz ide jönni?
Közelebb hajoltam hozzá, és mélyen beszívtam ezt az intenzív
energiát. Bekebeleztem, mintha az enyém volna.
Azt hiszi, hogy nekem ez olyan egyszerű?
Halkan szóltam, de a szavaim súlyosan koppantak.
 – Nem vagytok biztonságban. Meg vagy ijedve. Ne is tagadd!
Még közelebb léptem hozzá, de ő elhúzódott. Nekiütközött a
mögötte lévő falnak. Közel voltam hozzá, átkozottul közel.
Szerettem volna megtenni azt az utolsó lépést, és érezni őt teljes
valójában.
A hangja olyan nyersen csengett, mintha alig bírta volna kibökni
a mondandóját.
– Ha így van, szólok az apámnak, hogy költözzön ide.
Szerettem volna beletúrni a hajába. Oldalra döntöttem a fejem,
úgy néztem rá.
– Engedd meg, hogy vigyázzak rád! Engedd meg, Faith!
– Jace…
– Kérlek! Hadd tegyem meg értetek! Én is a családodhoz tartozom,
ha tetszik, ha nem.
– Borzasztó ötlet! – suttogta, mintha könyörögne.
– De talán az életem legjobb ötlete.
 12.

Faith

– Mi a fenét csináljak? – úgy robbantam be a kis ingatlanirodába,

mintha veszett kutyák kergetnének.
Nagyjából ez volt a helyzet egyébként. Ez volt az egyetlen módja,
hogy kicsit elszabaduljak tőle. Hiszen még azt sem engedte, hogy
nélküle bevásárolni menjek!
Nagy nehezen meggyőztem, hogy muszáj a saját lábamon
megállnom. Tovább kell lépnem. Ráadásul Mack is állandóan
szemmel tartott. Most is odakint állt egy rendőrautó, és amúgy
nagyon hálás voltam érte.
Courtney figyelme az íróasztalán lévő laptopjáról rám vándorolt.
– Zseniális vagyok, tudom, de telepatikus képességeim még
nincsenek. Felvilágosítanál? – kérdezte gunyorosan.
Válaszul a szememet forgattam, majd lehuppantam vele szemben
egy székre, és felsóhajtottam.
– Jace Jacobs – nyögtem felé.
Elsavanyodott az ábrázata. Elég is volt neki ennyi.
– És ezúttal mit csinált az a szemét?
– Á, semmi különöset…, csak éppen ott volt, amikor ma reggel
teljesen kiakadtam, mert nem találtam Bailey-t. Úgy értsd, ahogy
mondom: totál kiakadtam. Elveszítettem a fejem, Court. Kiabáltam,
sikoltoztam, összevissza rohangáltam, aztán kiderült, hogy semmi
baja. Amíg Bailey-t altattam, Jace minden ajtóra és ablakra
biztonsági zárat szerelt, így most sem bejönni, sem kimenni nem
tud senki, majd közölte velem, hogy akkor beköltözik, hogy vigyázni
tudjon ránk. Ezt csinálta – hadartam el egy szuszra.
Teljesen összezavarodtam. Dühös voltam, ugyanakkor azt
éreztem, szükségem van erre, de közben mégsem akartam így
érezni.
Courtney szemöldöke felfutott a homloka közepére.
– Hogy mi?
– Most mondjam el újra?
– Csak onnan, ahol valami olyasmit mondtál, hogy beköltözik.
– Igen. Így van – mondtam, és magamhoz szorítottam a táskámat,
mintha meg tudna védeni. – Azt mondta, hogy beköltözik hozzánk.
Courtney eltátotta a száját, majd röviden felnevetett. Nagyon
röviden.
– Te most szívatsz, ugye? Van bőr a képén…! – rám meresztette
zöld tekintetét. – És mit mondtál neki?
– Szerinted? Azt, hogy szó sem lehet róla – válaszoltam hevesen.
– És hogy fogadta?
A lendületem egyből alábbhagyott. A táskám pántját kezdtem
babrálni.
– Azt mondta, hogy majd később áthozza a cuccait. Mintha nem is
mondtam volna nemet.
Courtney felcsuklott. Csak nem kiröhög?
– Úristen, Faith! Nyakig ülsz a szarban!
– Most miért? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
– Miért? Nagyon jól tudod, miért! Ha komolyan azt akartad volna,
hogy ne költözzön be, nem költözne be. Jobban ismer téged, mint
bárki más.
– Ez nem igaz!
 – Tényleg?
A francba!
Rágni kezdtem az alsó ajkam.
– Látod? Igazam van! – kontrázott Court.
– Én csak… Mi lett volna, ha Bailey-nek tényleg baja esik? Ha
tényleg veszélyben lett volna? Olyan jó lenne, ha valaki vigyázna
ránk!
– És még baromi jól is néz ki a csávó, nem?
– Courtney! – háborodtam fel.
– Faith! – vágott vissza. – Hol van Bailey?
– A parkba mentek anyámmal. Próbálok mindent normális
mederben tartani.
Courtney bólintott, és egy pillanatra elhallgatott. Láthatóan jól
megrágta a mondandóját.
– Na, gyerünk, Faith! – tört ki belőle. – Most komolyan úgy
csinálsz, mintha nem is lenne kettőtöknek lezáratlan ügye? Mintha
nem is történt volna köztetek semmi?
– Ó, szerintem lezárta ő az ügyünket, méghozzá alaposan!
– Haragudtál rá valaha is komolyan?
Meglepetten néztem rá.
– Hát persze! Hiszen elhagyott! – mondtam.
– Soha nem fordult meg a fejedben, hogy érted tette?
Kellemetlenül érintett a kérdése. Courtney soha nem habozott
helyre tenni a dolgokat, beleértve engem is. Szeretett az ördög
ügyvédjének szerepében tetszelegni.
– Azt hittem, ki nem állhatod – mondtam szemrehányón.
– Ó, hát ki nem állhatom, ez így van, hiszen nagyon mélyen
megbántott téged. De ettől még nem vagyok elvakult, én is
értékeltem benne mindazt, amit te.
Felsóhajtottam.
 – Mindegy most már, nem? Elég egyértelmű, hogy csak Joseph
miatt jött vissza. Kötelességből.
– De a temetésére sem jött el. Lelkiismeret-furdalása van. Ennyi.
– Talán.
Courtney még babrált egy kicsit a tollával, majd hirtelen az
íróasztalra támaszkodott.
– Egy dolgot kell csak tisztáznod magaddal, méghozzá, hogy
elfogadod-e a segítségét, és hogy ez milyen hatással lesz rád.
Idegesen izegtem-mozogtam, majd kinéztem a vakító fényben
úszó utcára. Tétován fordultam ismét Courtney felé.
– Baj, ha úgy érzem, örülök, hogy nem vagyok ott kint egyedül?
Néha komolyan azt gondolom, megőrülök. Nem bírom már ezt a sok
bánatot, aggodalmat, félelmet, és nem tudok már egyedül megállni a
saját lábamon. Félek. Nagyon – suttogtam elhaló hangon.
Együttérző tekintettel nézett rám.
– Nem, Faith. Egyáltalán nem baj, ha így érzel. Nem baj, ha
megnyugtat, hogy nem vagy egyedül.
De nem emiatt aggódtam igazán. Sokkal jobban aggasztott az a
tény, hogy azért éreztem megnyugtatónak, hogy nem vagyok
egyedül, azért örültem, mert ő az, aki vigyáz ránk.
Idegességemben elkezdtem rágni a körmöm.
– Na, és mit fognak szólni az emberek?
– Mióta érdekel téged, hogy mit szólnak az emberek?
– Megváltoztak a dolgok.
– Igazad van. Megváltoztak. Az emberek is. Mindenki érteni fogja,
hogy muszáj továbblépned. Mindegy, hogy ma, holnap vagy öt év
múlva, de így van. És egyébként még mindig áll az ajánlatom. Ha
akarod, máris megyek és beköltözöm hozzád én – mondta, majd
elgondolkodott egy pillanatra. – Nehéz lehet testőrt választanod.
Jobbnál jobb ajánlatokat kapsz. Jace ugyan nem olyan félelmetes
harcos, mint én, de majd csak elboldogul valahogy ő is.
És már megint megnevettetett. Mindig ezt tette. Akkor is, ha
éppen lehetetlennek tűnt.
– Borzasztó vagy! – mondtam neki.
– Halálosan jó vagyok! – mondta vigyorogva.
Majd kiugrott a szívem a helyéről, amikor hirtelen nyílt az
üvegajtó. Felix jött befelé mosolyogva. Hatalmas termete betöltötte
az egész bejáratot. Nemrégiben érkezett a Broadshire Rim-i
rendőrséghez. Akkor találkoztak Courtney-val, amikor Felix pár
hete eljött az ültetvény felé, hogy megnézze, minden rendben van-e,
és Court épp látogatóban volt nálam. Azonnal odavoltak egymásért.
– Felix, drágám, mit keresel itt? – kérdezte Courtney olyan
szemeket meresztve rá, mintha fel akarná falni. Ahogy egymásra
bámultak, eléggé biztos lehettem benne, hogy nagyjából ez a tervük.
– Hát nem ugorhatok be a csajomhoz, ha hiányzik?
– Ó, hát bármikor beugorhatsz, hisz tudod!
Hogy a fenébe tudtak úgy beszélni, hogy az ember máris leizzadt,
nem tudom.
Felix megkerülte az íróasztalt, megcsókolta Courtney-t, és a
kezébe nyomott egy kulcscsomót.
– És azért is jöttem, hogy ezt odaadjam. A kocsiban találtam.
– Ó, drága! Hogy már mennyit kerestem!
– A fejed is elhagynád, ha nem lenne a nyakadon – szóltam közbe.
– Ugyan, Faith! Miket beszélsz? Már rég elvesztettem a fejemet.
Vigyorognom kellett.
Felix nagy nehezen elszakította éhes tekintetét Courtney-ről, és
rám nézett.
– Hogy vagy, Faith? – kérdezte.
– Épp indulni készültem. Vendégem lesz – mondtam sokat
sejtetően a barátnőmre nézve.
Courtney felnevetett.
– Mi az? Már mész is? Azt hittem, még maradsz.
– Nem, de köszi.
Felix kíváncsian nézett rám. Azonnal feléledt benne a rendőr.
– Ki? – kérdezte.
– Jace…, egy régi… haver.
Atyavilág! Még azt sem tudtam, minek is nevezhetném. Régi
szeretőm? Az elhunyt férjem unokatestvére? Hát, egyik sem
hangzott valami jól.
Felix összevonta a szemöldökét.
– Biztos, hogy ez jó ötlet? Ha nem érzed magad biztonságban,
aludhattok Courtney-nél vagy a szüleidnél is.
A fejemet ráztam. Kedves volt tőle, hogy ezt mondta, de utáltam a
gondolatát is annak, hogy valami idióta miatt megfutamodjak, és
otthagyjam az otthonom.
– Nem, nem hinném, hogy szükséges.
– Oké… csak… vigyázz magadra, jó?
– Vigyázok. Ígérem! – mondtam, és már nyitottam is az ajtót.
Kiléptem a napfényes ég alá. Nevetés hallatszott odabentről.
– Aztán semmi olyat ne tegyél, amit én sem tennék! – kiáltott
utánam Courtney, majd suttogásba fulladtak a szavai.
– Semmi olyat nem fogok tenni, amit te biztosan megtennél! –
kiabáltam vissza.
A verőfényes, gyönyörű kék égbolt felé fordítottam az arcom,
élveztem a nap melegét. Elindultam lefelé az utcán az épület
oldalához, ahol parkoltam. Odaintettem Dougnak, aki ott ült a
járőrkocsiban. Gyakran szoktam a házamnál is látni. Vigyorogva
visszaintett, még szalutált is egyet, majd elgurult a padka mellől.
Belesüllyedtem az ülésbe, és átjárt a melegség. Hálás voltam, hogy
ennyien vigyáznak ránk.
És akkor eszembe jutott Jace. Hogy a cuccait csomagolja. Hogy
visszajön hozzám. Nem tudom, hogy bűntudat volt-e, ami hirtelen
elhatalmasodott rajtam, amikor arra gondoltam, milyen jó, hogy a
közelemben lesz. Elhessegettem a gondolatot, majd hátramenetbe
tettem a kocsit. Kinéztem az oldalsó ablakon, majd megakadt a
tekintetem Bailey gyerekülésén. Vagyis azon, ami benne volt.
Egy szál rózsa.
De nem akármilyen rózsa.
Ez a rózsa az én kertemből volt.
Egy levendulaszínű rózsa.
Egy pillanat alatt eluralkodott rajtam a félelem. A szívem majd
kiugrott a helyéről. Levegőt is alig kaptam.
Visszatettem üresbe az autót, ráléptem a fékre, és parkolómódba
tettem a váltót. Rémesen remegett a kezem, ahogy hátranyúltam, és
kihúztam a rózsa alól kikandikáló cetlit.

Lassan kifutsz az időből. Kell nekem! Méghozzá most! A

te érdekedben remélem, hogy több eszed van, mint neki
volt.
 13.

Faith

– TIZENHAT ÉVES KORÁBAN

A menzán hatalmas volt a zaj. Ez egyébként jellemző volt, mindig

sokkal hangosabb volt a teremben a kelleténél. A linóleumpadló is
csak fokozta a lármát, mintha valaki egyre nagyobbra tekerte volna
a hangerőt.
Faith reszketve haladt a sor közepén. Megpakolta a tálcáját, és úgy
forgatta a fejét jobbra-balra, mintha valami titkos küldetésen lenne.
Kifizette az ételt, nagy levegőt vett, majd remegve elindult az asztal
felé, ahol mindig ülni szokott.
Lehajtotta a fejét, mintha ettől ugyan láthatatlanná válna, és a
terem másik vége felé vette az irányt. Lassan haladt át két hosszú
asztal között, a szíve minden egyes lépéssel egyre hevesebben vert.
Úgy érezte, a fejét szétfeszítő lármánál is hangosabban csörtet.
Biztos volt benne, hogy mindenki őt figyeli.
Úgy érezte magát, mint valami betolakodó, ahogy lassan odaért a
legtávolabbi asztalhoz, amelynél csak elszórtan ültek diákok.
Néhányan egyedül, néhányan társaságban. A kockák és a
kiközösített diákok, a bajkeverők és a magányosok. Elég szomorú
látvány volt.
 Faith remegett, mint a nyárfalevél. A szíve majd kiugrott a
mellkasából, a torka teljesen kiszáradt.
A fiúk felé lépett. Ezúttal négyen voltak. Mack, aki mindig is ott
lakott a városban, és a három új fiú, akikről mindenfélét
pletykáltak. Faith most már a nevüket is tudta. Ian, Joseph és Jace.
Jace!
Félelmetesen jóképű. Úgy ült az asztal végén, mintha túl menő
lenne ahhoz, hogy itt egyen. Félretolta a tálcáját, hozzá se nyúlt. A
testvére felé tolta. A testvére felé, aki úgy lapátolta befelé a kaját,
mintha ezer éve nem evett volna. Vagy mintha nem tudhatná,
mikor jut ismét ételhez. Az unokatesójuk pont ugyanezt tette.
Faith levegőért kapkodott, de meg volt róla győződve, hogy
egyúttal a fiú haragját és gyűlöletét is magába szívja. De azért
határozottan ment tovább. Egy kis reményt és bátorságot is érzett
magában, csak ezért volt képes megragadni az extra szendvicset és
a tejet, amit vett. Csak annyira lassított le, hogy diszkréten letehesse
ezeket az asztalra. A karja hozzáért a fiú vállához.
Jace gerince megfeszült. Faith lába majdnem összecsuklott.
Ó, te jó ég!
Megbotlott. Szorosan lehunyta a szemét, végigáradt rajta az az
ismerős érzés. Tegnap érezte először, amikor az irodában meglátta
a fiút.
Alig bírt talpon maradni, de tudta, hogy most nem állhat meg.
Nagyon kíváncsi volt, mit szól a fiú.
Odaért a saját asztalához, és gyorsan levágódott a székre. Úgy
érezte, szinte sprintelve tette meg az utolsó métereket. Lihegett. A
tálcája az asztalra csapódott. Courtney, aki pont szemben ült vele,
úgy nézett a barátnőjére, mintha az megbolondult volna.
– Mi van, eltévedtél?
Faith rámeredt, jelezve, hogy törődjön a saját dolgával.
 – Csak köszöntem valakinek, ennyi.
Courtney arra nézett, ahonnan Faith érkezett.
A francba!
Nem ezt kellett volna mondania.
Bár Faith nem nézett oda, érezte a fiú figyelő tekintetét. Elöntötte
a forróság. Oldalra fordult a székén.
Courtney feje oda-vissza járt a barátnője és a fiúk között.
– Hagyd már abba! – sziszegte Faith.
– Miben sántikálsz, Faith?
– Semmiben!
– Nekem nem úgy tűnik!
– Hagyd már abba! Tök nevetséges vagy.
Courtney összevonta a szemöldökét, de rögvest elterelődött a
figyelme, amikor Keegan leült mellé.
Faith igyekezett megebédelni, de csak csipegetett a tányérjából,
mert még mindig magán érezte a fiú tekintetét. Nem bírta tovább.
– Még tanulnom kell a matekdogára, hetedik órában írjuk – szólt
–, átmegyek a könyvtárba.
– Hiszen alig ettél! – mondta Courtney.
Faith gyorsan teletömte a száját, és felállt.
– Ettem – mondta.
Keresztülsétált a menzán, gyorsan letette a tálcáját a használt
edények közé, és leszegett fejjel kisietett az ebédlőből. Nem is
értette, hogy miért érzi magát ennyire kellemetlenül. Mintha valami
rosszat tett volna, pedig valójában jót szeretett volna.
Barátságos igyekezett lenni.
De amikor kiért az udvarra, megértette. Hátulról szinte
agyonnyomta a másik jelenlétének energiája. Maga mögött érezte a
fiút. Érezte a forróságot, a gyűlöletet. Nyomasztó érzés volt.
Mégis, amikor a fiú közelebb hajolt és a fülébe suttogott, az egész
teste libabőrös lett.
Mennyivel magasabb volt nála! A fülén érezte Jace meleg
leheletét.
– Mégis mi a francot művelsz?
A lányt kirázta a hideg, a pulzusa mérhetetlenül gyors lett.
– Nem tudom, mire gondolsz – mondta.
Jace felnevetett.
– Tényleg? Szóval az a szendvics és a tej magától került az
asztalomra, mint valami varázslat?
Faith lehajtotta a fejét. Értelmetlen lett volna tagadni.
– Azt gondoltam, talán éhes vagy.
A fiú fenyegetően felhördült.
Faithnek mégis tetszett. Szeretett volna megfordulni, megnézni a
fiút, a száját, ahonnan a hang érkezett.
– Törődj a saját dolgoddal! Nincs szükségem szánalomra! Sem a
tiédre, sem senkiére! Tudok magamról gondoskodni! – mondta a
lánynak.
Faith összeráncolta a szemöldökét, és mérgesen összeszorította a
száját. Hirtelen lángra lobbant a bátorsága, ahogy hátralesett a
fiúra.
Ott volt közvetlenül mögötte.
Határozott vonalú, szép arca nagyon közel volt hozzá, ha
lábujjhegyre állt volna, hozzáérinthette volna az orrát. Érezhette
volna a bőrét.
– Lehet, hogy csak kedves akartam lenni, erre nem gondoltál?
– Lehet, hogy olyasmibe ütöd az orrod, amibe nem kellene! –
válaszolta Jace.
Faith elvörösödött. Azon tűnődött, vajon a fiú tudja-e, mi járt az
előbb az eszében. Hogy arról képzelgett, milyen lehet az arcához
simulni. Vagy milyen lehet, ha ő megsimogatja az arcát. Hogy
milyen lehet belélegezni a lélegzetét. Hirtelen kirázta a hideg.
Mi a fene ütött belé?
Megfordult, és hátrébb lépett egyet. Határozottan felszegte az
állát.
– És lehet, hogy nem kellene ilyen bunkónak lenned!
Jace felvonta a szemöldökét, amitől bronzfényű szeme még
nagyobbnak hatott. Mintha fel akarná falni a lányt.
– Neked meg lehet, hogy nem kellene ilyen fontoskodó picsának
lenned!
Faithnek leesett az álla.
– Nem vagyok fontoskodó picsa!
– Nem?
– Nem! – mondta Faith határozottan, még ki is húzta magát.
Jace tetőtől talpig végigmérte. Tekintete végigvándorolt a lány
lenge nyári ruháján, ami feleannyira sem volt kihívó, mint amit a
lányok többsége hordott. De a válla és a mellkasa kilátszott, és Jace
láthatta, hogy Faith szinte egész testében belevörösödött az ő kutató
tekintetébe.
Igen, Faith már biztos volt benne, ez a fiú képes őt felfalni a
szemével. Nyelt egy hatalmasat, mert a torka hirtelen teljesen
kiszáradt.
– Nekem pedig úgy tűnik – mondta végül Jace, de már teljesen
máshogyan. A hangja sokkal mélyebb és rekedtesebb lett.
– A könyvtárba kell mennem – mondta végül Faith.
Jace hitetlenkedve felnevetett, és hátrébb lépett, mintha neki is
szüksége lenne egy kis távolságra. Vagy csak ennyire taszította őt a
lány? De amikor a fiú szemébe nézett, szomorúságot látott benne.
– Menj csak – mondta Jace. – Az olyan lányoknak, mint te, nem
kellene ilyen fiúkkal lógniuk, mint én.
Faith nem volt benne biztos, hogy ez most dicséret vagy kritika
akart-e lenni, de lehajtotta a fejét, és gyorsan elindult a könyvtár
felé.
Nem tudta, hogy sértve érezze-e magát, vagy inkább haragudjon.
Hiszen tényleg csak kedveskedni próbált.
Már majdnem odaért az épület sarkához, amikor Jace
utánakiáltott.
– Faith!
Mintha szíven találták volna.
Maga sem értette, miért ennyire fontos, hogy Jace tudja a nevét.
Miért keltett benne ilyen érzéseket? Mintha most ébredt volna egy
mély álomból. Mintha hirtelen a helyére került volna minden.
Lassan megfordult, és a fiúra nézett.
Jace hozzá futott, közben láthatóan idegesen a hajába túrt.
– Köszönöm! – mondta nyersen, és még óvatosan bólintott is
hozzá, mintha maga is meglepődött volna azon, ami elhagyta a
száját.
– Nagyon szívesen! – mondta Faith tiszta szívvel.
Jace izgatottan hintázott a lábán, olyan volt, mint a szélvész.
Faith pedig rádöbbent, hogy Jace valóban pontosan olyan, mint a
szélvész: hirtelen és kiismerhetetlen.
 14.

Faith

Mielőtt Mack elment és megnyugtatott, hogy megerősítik az őrizetet,

vonakodva azt is közölte, jó ötletnek tartja, hogy Jace beköltözik
hozzám. Jó ötlet? Tényleg?
Én ugyanis egész testemben remegtem, miközben ágyaztam. Nem
mintha valaki használta volna az ágyat, mióta pár hete rendbe
tettem, de muszáj volt csinálnom valamit.
Gyorsan felhúztam a frissen mosott lepedőt, de túlságosan
remegett a kezem, ahogy próbáltam a széleit a helyére igazítani.
Borzasztó ötletnek tartottam ezt a beköltözést! Jace Jacobs az én
házamban? Az én szobám melletti szobában?
Őrültség!
De sokkal nagyobb őrültség lett volna elutasítani, figyelmen kívül
hagyni.
Igyekeztem helyrerázni magam, miközben az ágyterítőt a
hatalmas fejtámla felé húztam.
Azon tűnődtem, hogy milyen hirtelen megváltoztak az álmaim.
Egyszer fent, egyszer lent. Összevissza kavarodott bennem minden.
Hol ebben reménykedtem, hol abban.
Amikor Josephet elveszítettük, minden háttérbe szorult, és lassan
meg is feledkeztem a vágyaimról. Nehéz volt beismerni, de Jace
nagylelkűségének köszönhetően újra eszembe jutottak.
 Az ajánlatát, mely szerint vigyáz ránk, és befejezi a házat, csak
egy bolond utasította volna vissza. Persze ahhoz, hogy ez
megvalósulhasson, el kellett adnom a lelkem az ördögnek. Csak
remélni tudtam, hogy Joseph nem bánná. Reméltem, hogy valahol a
mennyország és a pokol között ragadva nem figyeli elképedten,
hogy miket művelek. Lehunytam a szemem és a plafon felé
fordítottam az arcom.
– Minden tőlem telhetőt megteszek! – suttogtam felfelé.
Vajon megértené?
És vajon ő minden tőle telhetőt megtett?
A gondolattól elfacsarodott a szívem, és hagytam, hogy magával
sodorjanak az emlékek, miközben leporoltam az antik komódot.
Úgy éreztem magam, mint aki megnyerte a lottó ötöst, amikor
Joseph annak idején, pár héttel Bailey születése előtt azzal jött haza,
hogy sikerült megvennie a házat. Mérhetetlenül boldog és hálás
voltam, hogy keményen dolgozott, hogy megajándékozhasson
valamivel, amire már olyan régóta vágytam.
Az egyik legjobb dolog az volt, hogy a bútorokkal együtt kaptuk
meg. Minden szoba teljesen be volt rendezve, méghozzá régi, díszes,
egyedi darabokkal, amelyeknek köszönhetően a ház tele volt bájjal
és történelemmel. Ezt a szobát annak idején sötétkékre festették, de
idővel megfakult és megrepedezett a festék. A tapéta, amit valaki
valamikor a hetvenes években feltett, már elvált a faltól, a kopott
fapadlót pedig már illett volna felcsiszolni és lekenni.
De ettől eltekintve nagyon jó állapotban volt, ezért is esett erre a
szobára a választásom. Na meg azért is, mert amikor idegesen
mászkáltam szobáról szobára, hogy kitaláljam, hol is szállásoljam el
ezt a férfit, Bailey is azt mondta nekem, hogy „mami, a kék fiúsz
szín”, tehát ez volt a tökéletes választás. Most viszont azon
tűnődtem, hogyan is adhatom neki épp a sajátom melletti szobát.
Nem lesz ennek jó vége!
Tettem egy kis bútorápolót a rongyra, és nekiálltam szépen
letakarítani a sötét fakomódot. Minden egyes simítással egyre szebb
és fényesebb lett. Gyorsan letörölgettem a bronzfogantyúkat, majd
kihúzogattam a fiókokat is, hogy meggyőződjem arról, nincs-e
bennük egy-két nagyobb porcica. Amikor a legalsó fiókhoz értem,
meglepetten hátrahőköltem, ugyanis a fiókban egy kulcs hevert. Egy
díszes, öreg, igazi antik kulcs.
De leginkább az alatta lévő, félbehajtott pergamenlap volt az,
amitől kirázott a hideg.
Esküdni mertem volna, hogy amikor beköltöztünk, átnéztem
ezeket a fiókokat, és akkor nem volt bennük semmi. Biztos voltam
hát benne, hogy nem egy százéves szerelmeslevelet találtam. Mégis
olyan érzésem volt, mintha a múltba nyúlnék vissza, mintha valami
rég elveszett titokra leltem volna. Egy réges-régi emlékre.
A pulzusom teljesen lelassult, ahogy óvatosan kihúztam az
összehajtott papírt a kulcs alól. Hamarosan házassági évfordulónk
lett volna, ezért elég biztos voltam benne, hogy Joseph rejthetett el
számomra valamit a fiókban.
Leültem a földre, és remegő kézzel széthajtottam a lapot.
A szavakat ceruzával írták, szinte vésték, olyan kézírással, amit az
ember sosem felejt el. Elszorult a szívem.

Faith!

Már akkor akartalak, amikor életemben először megláttalak.

Azt hiszem, mindig is olyasmire vágytam, ami nem lehetett
az enyém. Sajnálom! De nem bánom.
Emlékszel még az esküvőnk napjára? Nézd meg a fotónkat,
Faith! Nézz rám! Soha életemben nem voltam olyan őszinte,
 mint akkor. De még így is beárnyékolta a napomat az a
tudat, hogy igazán soha nem voltál az enyém.

Nem bántam meg semmit, de azt kívánom, bárcsak másképp

csináltam volna mindent!
Nézd meg a képet, Faith! Amit ott látsz, az az igazság.

Joseph

Összetört szívemet bizonytalanság járta át, betöltötte a repedéseket,

és kérdések ezreit vetette fel. Teljesen összezavarodtam.
Soha nem voltam igazán az övé?
Miket beszél?
Kétségbeesettem felkaptam a lapot, forgattam, kerestem valamit.
Bármit. Valamit, ami segítene megértenem, hogy mit akart mondani
Joseph. De semmit sem találtam. Szerettem volna belekapaszkodni
az üzenetbe, szerettem volna, ha vigaszt nyújt. De volt valami a
szavakban, ami olyan érzést keltett bennem, mintha figyelmeztetni
próbált volna valamire. Mintha valami rám mászott volna a
papírról, és a bőrömön át a húsomig hatolt volna. Rémülettel töltött
el.
Mintha figyelmeztetés akart volna lenni arra, hogy mi fog
történni. Vajon tudta, hogy meg fog halni? Tudta, hogy Bailey és én
veszélyben leszünk? Csinált valamit, aminek ez lett a
következménye?
Ezért írja azt, hogy soha nem voltam igazán az övé?
A bánattól teljesen összeszorult a szívem. Leültem a földre, mert
fogalmam sem volt, mihez is kezdjek. Elveszettnek éreztem magam.
Összetört a lelkem, de igyekeztem összeszedni magam, hogy
lerázzam magamról a rossz érzéseket. Ekkor hallottam meg a motor
hangját. Egy autó közeledett a feljárón.
 Magamra parancsoltam, már csak az hiányzott volna, hogy Jace
ilyen állapotban találjon rám.
Feltápászkodtam, és kinéztem az ablakon. Egy menő, fekete
Porsche állt a bejárat előtt.
Átsiettem a szobámba, gyorsan a fiókomba tettem a kulcsot és a
papírost. Valahogy megnyugtatónak éreztem, hogy Joseph
hátrahagyott nekem valamit, amiről tudta, hogy meg fogom találni.
Egy kulcsot.
Talán ő maga is egy másik világot álmodott magának. Csak hát
roppantul féltem megtudni, hogy milyen világot, és hogy mibe
keveredett bele.
Visszasiettem a hallba, és bekukkantottam Bailey szobájába. A
földön ülve, csendben játszott.
– Megjött Jace. Megyek és beengedem. Ha kell valami, lent vagyok,
jó?
– Oké, mami – mondta, de fel sem nézett a játékairól.
Lefutottam a lépcsőn, bár fogalmam sem volt, hogy miért is
rohanok elébe a gondoknak.
De már ott is voltam az ajtónál, és sorra nyitottam a zárakat, hogy
minél hamarabb beengedhessem. Amikor kitártam az ajtót, megálljt
parancsoltam magamnak. Lassan léptem ki a verandára, de
akaratlanul felsóhajtottam. Óvatosan közelebb merészkedtem, és
figyeltem, ahogy Jace kiszáll a kocsijából, és hátramegy a
csomagtartóhoz. Lehajolt, majd kivett egy nagyobb bőröndöt és egy
kisebb táskát.
Elragadtak az érzelmek. Olyasféléket éreztem, amik már rég
feledésbe merültek. Olyasmik, amiket valamikor ez iránt a fiú iránt
éreztem. És persze reményt, hogy egy nap majd minden jobb lesz.
– Te aztán jól megcsináltad a szerencsédet, Jace! – mondtam
köszönésképpen, lágy és büszkeséggel teli hangon.
 Magam sem értettem, mi lelt, de egyszerűen nem bírtam megállni,
hogy ne szóljak. De hát olyan dolgokkal szembesültem, amelyeket
nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Nem is számított, hogy el
kellett hagynia ahhoz, hogy mindezt elérje.
Lágyan felhorkant, miközben megnyomott egy gombot a
kulcscsomóján, és a csomagtartó lassan lecsukódott. Nem nézett
rám, míg le nem csukódott.
– Úgy rémlik, mintha valaki egyszer azt mondta volna, hogy
bármit képes vagyok elérni, ha igazán akarom – mondta felém
fordulva.
Hirtelen libabőrös lettem. Megdörzsöltem a felkarom, hogy
elhessegessem a rossz érzést.
– Volt idő, amikor valóban azt hittem, hogy bármit elérhetek, ha
igazán akarom. Hogy ha behunyom a szemem és nagyon erősen
összpontosítok, ha magam elé képzelem, akkor létre tudom hozni,
megvalósul – mormogtam magam elé. Abban sem voltam biztos,
hogy hallja, amit motyogok.
Jace lassan lépdelt felfelé a veranda lépcsőjén, bronzfényű
tekintetét rám szegezve. Amikor felért, odahajolt hozzám
– Belehalnék, ha már nem hinnél benne – mondta rekedtesen.
Habozott. Nagyon közel volt hozzám. Teljesen elborította az
érzékeimet. Szegfűszeg, bőr… vágy.
Gyorsan pislogtam egyet, megköszörültem a torkom, és a fülem
mögé igazítottam a kiszabadult tincseim.
– Gyere! Megmutatom a szobád – mondtam.
Jace követett.
Egyenesen a nagy lépcsőhöz mentem, ami a ház központi
látványossága volt. Belekapaszkodtam a korlátba, egyre erősebben
és erősebben szorítottam, ahogy felfelé haladtunk. Jace jelenléte
lépésről lépésre egyre jobban a hatalmába kerített. Ha hagytam
volna, teljesen betöltötte volna az egész házat. Óvatosnak kellett
lennem. Észben kellett tartanom, hogy csak átmeneti állapotról van
szó.
Amikor felértünk, balra kanyarodtunk. Átléptem a folyosó végét
elzáró bébikaput.
– Talán érdemes lenne kicsit magasabbra tenni a rácsot – szólalt
meg Jace.
– Bailey feltalálja magát, ha szükség van rá – sóhajtottam.
– Talán mert tudja, hogy megteheti. Akár az anyukája.
Hallani lehetett, hogy valóban hiszi is, amit mond. A lépteim
lelassultak, majd megálltam.
– Az anyja viszont már felnőtt, és a saját bőrén tanulta meg, hogy
nem mindig teheti azt, amit akar – mondtam Jace felé fordulva.
Hirtelen ott állt szorosan mögöttem, olyan közel, hogy szinte
hozzám ért. Szinte éreztem a hátamon a szívverését.
– Talán valakinek emlékeztetnie kellene, hogy nem így van –
suttogta a fülembe.
Lehunytam a szemem.
Mintha bizony megvédett volna attól az érzelmi áradattól, ami
magával sodort, elhatalmasodott rajtam, sőt, majdnem levert a
lábamról is. Hirtelen körülölelt a hit. Eszembe jutottak a szavak,
amelyeket annak idején, mikor az éjszaka közepén kiszöktünk,
egymásnak suttogtunk. Mintha a hosszú évek alatt mindvégig a
tenyerén őrizte volna ezeket, hogy majd alkalomadtán
visszaadhassa nekem őket, amikor a legnagyobb szükségem van rá.
Megköszörültem a torkom, és kényszerítettem magam, hogy
megmozduljak. Megálltam az első jobb oldali ajtónál, és kitártam
előtte.
– Ez a te szobád.
Jace csak állt a folyosón mozdulatlanul, és nézett. Bámult rám
azzal a hatalmas, fényes szemével, az átható tekintetével. Mindig is
szerettem volna megfejteni a titkát.
– Hű, pedig esküdni mertem volna, hogy ez lesz a szobám –
mutatott a szemközti ajtóra.
Hirtelen nem kaptam levegőt. Zihálni kezdtem.
Micsoda pimaszság! Milyen beképzelt és kegyetlen!
Az egy olyan szoba volt, ahova szinte alig léptem be, mióta a
miénk volt a ház.
Hirtelen rám törtek az emlékek, amelyeket igyekeztem jó mélyen
eltemetni magamban. Annak az éjszakának az emlékei. Amikor az
árnyak leple alatt összefonódott a testünk – és mielőtt a nap felkelt
volna, elvesztettünk mindent.
Forróság öntötte el az arcomat.
– Jace! Ne csináld ezt! Nem mondhatsz ilyeneket!
– Miért?
Mintha düh feszült volna a kérdés mögött.
Mintha az egész az én hibám lett volna.
Mintha nem könyörögtem volna, hogy ne hagyjon el.
– Nem igazságos… Idejössz, és felkavarod a múltat.
Összeszorította a száját. Frusztráltnak tűnt, mintha bűntudata
lenne.
– Szerinted be tudok jönni ide anélkül, hogy eszembe jutna? Hogy
ne gondolnék rád?
Hirtelen elöntött a méreg.
– Elég jól megvoltál az elmúlt tíz évben!
– Ezt gondolod? Hogy jól elvoltam? – kérdezte közelebb lépve.
Elszorult a torkom, a szívem majd kiugrott a helyéről. Itt állt
előttem, a szemét az enyémbe mélyesztve.
– Bassza meg! – káromkodta el magát hirtelen, de olyan halkan,
hogy alig hallottam. Ellépett tőlem, én pedig kiszabadultam a
tekintete fogságából. Meginogtam, mintha valami láthatatlan erő
szegezett volna eddig a helyemre.
Most mit csináljak? Álldogáljak? Nem tudtam, mihez kezdjek
magammal. Nem tudtam, mihez fogok kezdeni azzal, hogy
mostantól ő is itt lesz a házban. Az én házamban. Minden egyes nap.
Apró lépteket hallottam magam mögül. Megfordultam, de Bailey
már el is ment mellettem, egyenesen besétált a szobába, és
felmászott Jace ágyára. Esélyem sem volt megállítani.
– Bailey! – szóltam rá szigorúan, és felé léptem.
De még alig mozdultam, Bailey már talpon is volt és elkezdett az
ágyon ugrálni.
– Egy, két, há! – kiáltotta nevetve és már ugrott is Jace felé, aki
elképedve, hatalmas szemeket meresztve nézte a kislányt.
Megijedtem. A padlóra esett a tekintetem, mert szinte biztos
voltam benne, hogy a lányom pont oda fog máris becsapódni.
De Jace elkapta a levegőben, úgy, mintha egész idő alatt pont erre
készült volna. Reflexből kapta el, és magához ölelte.
– Hű! – mondta szinte nevetve, miközben hol rám, hol Bailey-re
nézett – Merész kis rosszcsont vagy!
– Magaszja akajok ugjani! – nézett rá Bailey boldogan, mintha már
éhezett volna az efféle figyelemre.
– Oké, magasra fogsz ugrani, nagyon magasra. Csak legközelebb
majd szólj időben, jó?
Úgy álltam ott őket bámulva, mintha a földbe gyökerezett volna a
lábam. Lassan megráztam magam, és a kislányomhoz léptem.
– Bailey! Ezt mégis hogy gondolod? Nem jöhetsz csak úgy be ide! –
mondtam mérgesen.
– Semmi baj! – szólt Jace furán, mintha fájna neki a kislányt a
kezében tartani. Ennek ellenére nem nagyon akarta letenni sem. –
Én vagyok itt a betolakodó. Lehet, hogy csapdába akart ejteni!
 – Jace! Muszáj megtanulnia, hogy hol a határ – mondtam, és
elöntött a méreg. Miért szól bele? Nincs joga beleszólni, hogyan
nevelem a lányom. Vagy csak az idegesített, hogy
megkönnyebbültem, amiért ott volt, és elkapta Bailey-t, amikor
kellett? Az nyugtalanított, hogy három hónap alatt most éreztem
magam először igazán biztonságban, méghozzá azért, mert ő itt
volt?
– Rendben – bólintott felém, és letette a kicsit. Szinte szomorúnak
tűnt.
Óvatosan a lábára állította Bailey-t, megsimogatta a göndör
fürtjeit.
Hirtelen égni kezdett a szemem, elöntöttek az érzelmek.
– Ne haragudj! Én csak… Csak nem vagyok hozzászokva, hogy van
itt valaki.
– Nem kell magyarázkodnod, Faith. Értem. Folyamatosan
feszegetem a határokat, pedig tudhatnám, hogy nem kellene.
A nézéséből tudtam, arra utal, ami a folyosón történt, arra a
feszültségre, arra az érzelmi kitörésre, ami visszarepített minket a
múltba. Abba a bizonyos pillanatba, sok-sok évvel ezelőtt.
Nem bírtam a tekintete súlyát, ezért Bailey felé nyújtottam a
kezem.
– Gyere, bogárkám! Ideje ágyba bújni.
– Olvaszol nekem egy meszét? – nézett kíváncsian Jace-re. Annyi
remény volt ebben a kérdésben, hogy majdnem összerogytam a
súlya alatt.
Jace sem állt a helyzet magaslatán, ide-oda járt a tekintete kettőnk
között. Láthatóan nem tudta, mit válaszoljon.
– Majd a mami olvas neked, kicsim.
– De én őt akajom! – könyörgött Bailey, miközben édesen
mosolygott Jace-re.
– Nem gond – mondta Jace kérdőn rám nézve, mintha az
engedélyemet kérné.
– Jace – nyögtem, és már magam sem tudtam, mit akarok.
– Nem gond, szívesen – nyugtatott. – Minden rendben.
Én viszont attól féltem, hogy soha semmi sem lesz már rendben.
 15.

Jace

Mi a büdös francot csinálok? Mintha saját magamat vittem volna a

kivégzőosztag elé. Vagy inkább a mennyország kapujában
tébláboltam?
A szívem mindenesetre majd kiugrott a helyéről, amikor a kislány
úgy nézett rám, mintha valami szuperhős lennék.
És mindezt csak azért, mert beleegyeztem, hogy olvasok neki egy
mesét.
Az a maroknyi sötét, göndör haj és az a hatalmas mosoly úgy
ledöntött a lábamról, mintha gyomorszájon rúgtak volna.
Bailey.
Nyeltem egy hatalmasat. Csak a neve körül forogtak a
gondolataim, miközben ő az unikornisos pizsamájában vidáman
szökdécselt mellettem, apró kezével a kezembe kapaszkodva.
Folyamatosan engem bámult. Csokoládébarna szeme hatalmas
volt és kíváncsian csillogott.
– Szejetem a meszéket – magyarázta.
– Tényleg?
– Ész te? Te is szejeted?
– Igen, persze, én is szeretem – mondtam kényszeredetten.
Hogy a francba jutottam ide? Hogy a fenébe történt, hogy úgy
beszélgetek ezzel a kislánnyal, mintha teljesen természetes volna?
 Hiszen egyáltalán nem az!
Olyan érzés volt a mellkasomban, miközben a szobája felé
vezetett, mintha ki akart volna szakadni a szívem a helyéről.
Elengedte a kezem, egyenesen az ágyához futott, beleugrott, és
vigyorogva rám nézett. De ami az ágyon várta, attól teljesen elakadt
a lélegzetem. Mintha kifutott volna a lábam alól a talaj. Zuhantam…
Elnyűtt és kopott volt, az egyik karja lógott, de mégis az az olcsó
plüssszörnyeteg volt.
Ott ült az ágyon.
A szívem a torkomban dobogott.
Bailey kinyújtotta a kezét, és magához ölelte a játékfigurát,
mintha tudta volna, milyen érzéseket váltott ki belőlem. Ölelte a
szörnyet, közben mosolygott, és épp úgy harapdálta közben az alsó
ajkát, ahogyan az anyja is mindig tette. A kislány úgy nézett rám,
mintha a vesémbe látott volna.
– Szejeted a szobámat? –kérdezte az arcomat fürkészve. Édes volt
és kíváncsi. Félénk és óvatos.
Úristen, ez a gyerek teljesen levett a lábamról! Óvatosabbnak
kellett volna lennem! Körbeforgattam a fejem, próbáltam valami
másra fókuszálni.
– Igen, tetszik – mondtam nehézkesen, mert hatalmas volt a
torkomban a gombóc.
Hiába igyekeztem, nem tudtam elterelni a figyelmem. Itt volt ez
kis csöppség, aki az ágyában térdelve figyelte, hogy mit mondok.
– Ész az egészet józaszínűje feszted nekem? – kérdezte, olyan
szemekkel bámulva rám, mintha én lennék a megmentője.
Az arca kicsi, sápadt babaarc, orcája rózsaszín, haja egy halomnyi
göndörség. A kicsi egyszerűen imádni való volt, eszméletlenül édes,
ahogy türelmesen várt a válaszomra.
 – Ha anyukád nem bánja, akkor befestem neked, igen. De először
be kell fejeznem a verandát.
Hatalmas mosoly terült el az arcán.
– Oké!
Ennyi. Teljesen megelégedett a válaszommal. Ártatlanságának
köszönhetően el sem gondolkodott azon, hogy addigra talán már itt
sem leszek.
Ahogy azt sem tudta, hogy az édesanyja utál engem. És még
mennyire fog utálni, ha megtudja, mit tettem.
– Szejeted az unikojniszokat? – kérdezte Bailey hirtelen. – Meszélj
nekem unikojniszosz meszét. Szép, vajázlatosz meszét. Jó
vajázlattal.
Majdnem felnevettem.
A fenébe!
Mit keresek itt? Hogy juthatott eszembe csak így egyszerűen
idejönni?
Nem gondoltam át rendesen. Egyáltalán nem gondoltam át, hogy
mit jelent majd itt lenni, szembesülni mindezzel.
Az életem Atlantában teljesen más volt. Hosszú, unalmas napok,
amikor cégeket adok-veszek, átalakítok, fellendítek, továbbadok,
építek, rombolok, és minden egyes dollárt megszerzek, amit csak
lehet.
De üresnek éreztem magam. Az éjszakáimat drága whiskey-kkel
és olcsó nőkkel töltöttem – eszméletvesztésig szexeltem. Mintha
ugyan segíthetett volna elfelejteni mindazt, amit magam mögött
hagytam.
Itt a bizonyíték. Itt vigyorog előttem. Úgy néz rám, mintha
szuperhős lennék. Jó ember. Akiben meg lehet bízni. Nem pedig egy
szánalmas szarházi, aki idejuttatta őt az édesanyjával. Persze, nem
mintha Joseph nem tett volna semmit ennek érdekében.
 – Rendben! Csakis jó varázslatról fogok mesélni, egy rossz
varázslat sem lesz benne – mondtam a kicsire nézve. – Van ilyen
könyved?
Körbenéztem a szobában, de megakadt a tekintetem az
édesanyján, aki az ajtóban állva figyelt minket. Az arcára nézve úgy
tűnt, legalább annyira szenved, mint én.
Elszakítottam róla a tekintetem, és visszafordultam Bailey felé,
aki összeráncolt szemöldökkel nézett rám.
– Ninc! Fejből meszélj!
Aha.
Oké.
Nyeltem egy nagyot, hogy eltüntessem az összes
bizonytalanságomat, majd előálltam a leglehetetlenebb mesével,
ami csak az eszembe juthatott. Öt unikornisról szólt, akik egy
kislányra vigyáztak. Egy kislányra, aki útra kelt, majd elveszett, az
unikornisok pedig nagyon megrémültek, amikor nem találták a
kislányt. Igen, rejtett üzenetet tettem bele, hiszen ő is a frászt hozta
ránk, amikor nem találtuk. Szerettem volna, ha ez soha többé nem
fordulna elő.
De leginkább az dúlt fel, amit Mack mesélt a délutáni
eseményekről. Vágytam rá, hogy levadásszam azt a rohadékot.
Valaki benyúlt Faith kocsijába, és fenyegető üzenetet hagyott neki.
Fényes nappal, kint a nyílt utcán.
Mindennél jobban vágytam rá, hogy véget vessek ennek az
egésznek. Teljesen használhatatlannak éreztem magam, mert azt
sem tudtam, merre induljak el. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy
Faithhez költöztem.
Bailey édesen kuncogva, oldalra hajtott fejjel nézett rám,
miközben meséltem.
– Te isz egy unikojnisz vagy? – kérdezte. Megértette a mese
üzenetét. – Lehajcolod az összesz gonosz szájkányt?
Majd összeroppantam a rám zúduló érzelmek alatt.
– Megpróbálom.
Még mindig nem tudtam, hogyan viselkedjek. Hogyan kezeljem az
érzéseim. A helyzetet. Mindent. De nem hagyhattam annyiban, mert
tartoztam nekik ennyivel.
Éreztem, hogy Faith mögöttem van. Éreztem, hogy figyel. Éreztem
a fájdalmát.
Legszívesebben odamentem volna, hogy elmondjam neki, minden
rendben lesz. Hogy én mindenről gondoskodni fogok.
– Ideje aludnod – mondtam a kicsinek.
– Itt leszel jeggel? – kérdezte, miközben bekúszott a takaró alá.
– Igen, itt leszek reggel.
– Jeggelit isz csinálsz?
Jesszusom, ez a gyerek!
– Reggelit is csinálok, igen.
– Szütit? – kérdezte reménykedve. Nem tudtam, hogy arra
kíváncsi-e, hogy képes lennék-e rá, vagy csak olyan, mint én voltam
kicsinek; minden alkalmat kihasználtam, hogy édességhez jussak,
annyira édesszájú voltam.
Játékosan eltátottam a szám.
– Azt hiszed, nem tudok rendes reggelit készíteni?
Megrázta a fejét, biztosítva róla, hogy nem nézi ki belőlem.
– Nagypapa aszt mondta, a pijítószt a féjfiaknak találták ki.
Ahogy a nagyapját említette, hirtelen megfeszült a gerincem, és
átjárt az undor. Meg a harag és a gyűlölet. Egy emlék, ami tőrként
hasított belém, és néhány szó, ami különösen fájt.
Tartsd magad távol a lányomtól! Érted? Nem vagy hozzá való! Nem
fogom végignézni, ahogy bemocskolod! – mondta, és az arca eltorzult
a gyűlölettől.
Már nem vagyok gyerek. De vajon jobb vagyok-e, mint akkor
voltam?
Megrázkódtam, leráztam magamról a sebként tátongó, szomorú
emléket. Nem akartam belesüllyedni az önsajnálatba, másra
szerettem volna használni a megmaradt keserűséget.
Emellett, vajon a szemére hányhatom-e Faith apjának, amit
mondott?
– Nos, nem tudok túl sok mindent a nagypapádról, de nagyon
sokáig én gondoskodtam magamról, és elég jól kiismerem magam a
konyhában.
– Rólam isz gondoszkocc? – kérdezte őszinte tekintettel,
kíváncsian.
Ismét gombóc szorult a torkomba. Megbízik bennem. Kérdés
nélkül.
– Megpróbálok – motyogtam.
Istenverte barom vagyok!
– Tojászt ész szajonnát, és najancsjét isz? – kérdezte ragyogva.
Nem tudtam neki ellenállni.
Beletúrtam a göndör hajába, igyekezve elnyomni a bennem dúló
érzéseket.
– Igen, drágaság, azt csinálok neked, amit csak akarsz.
Elkerekedett a szeme, és suttogóra fogta a hangját.
– Kekszet isz ehetek?
Ó, a francba! Belesétáltam a csapdába.
– Miután megetted a reggelid – válaszoltam.
– Jendben!
Istenem, ez a gyerek teljesen levett a lábamról.
Tétova lépések koppantak mögöttem. Rávettem magam, hogy
felálljak. Tekintetem összeakadt Faithével.
 Feszültség, fájdalom és várakozás tükröződött a szemében.
Nehezen, de elszakítottam a tekintetem, és visszafordultam Bailey
felé.
– Jó éjszakát! – szóltam
– Jó éjt! – csicseregte.
Még mindig Joseph rángatja a szálakat? Úgy rángatott minket,
mint valami bábokat. Az arcomba röhögve dörgölte az orrom alá,
hogy mi mindene volt. Mi mindent vett el tőlem. Közben meg talán
jókat röhög ott, ahol van. Mintha gyomorszájon vágott volna.
Nézni, ahogy Faith a kislánya ágya mellett térdel, ahogy
megsimogatja, ahogy a fülébe suttogja, hogy szereti… kínzás volt
számomra.
Soha nem éreztem magam ennyire elhagyatottnak.
Ennyire szegénynek.
Ennyire nincstelennek.
Ennyire üresnek.
 16.

Faith

Megcsókoltam a kislányom homlokát. Igyekeztem leküzdeni

mindazt a szomorúságot, ami feltört belőlem, miközben Jace mesélt
neki.
Ahogy Bailey ránézett!
Mintha Jace valami félisten lenne.
Mintha betölthetné azt az űrt, ami az otthonunkban keletkezett.
Közben pedig csak ölelgette azt az elnyűtt plüssszörnyet. Attól
érezte magát biztonságban.
Igyekeztem nem tudomást venni róla, elhessegetni annak az
éjszakának az emlékeit, amikor Jace ajándékba adta nekem.
Helyette inkább arra a napra koncentráltam, amikor Bailey
megtalálta egy halom elnyűtt ruha alatt.
Betakargattam, és megsimogattam selymes, göndör haját.
A gondolataim a mese körül forogtak, amit Jace kitalált. Mintha
ismerné Bailey-t. Pont olyan mesét mesélt neki, amit Bailey annyira
szeretett. Olyan mesét, ahol mindenki jó, mindenki kedves, ahol
soha semmi rossz és gonosz nem fordulhat elő.
Szerettem volna, ha ez lenne a valóság. Nagyon szerettem volna.
De a valóság az, hogy sajnos gonosz világban élünk. Egy olyan
világban, ahol összetörnek az álmok, és összetörnek a szívek. Egy
olyan világban, ahol az édesapák nem jönnek haza, pedig azt
ígérték, sietnek.
Ott maradtam Bailey-vel. Vele akartam lenni. Időre volt
szükségem. Távol akartam lenni Jace-től.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű. De hogy ennyire nehéz lesz!
Bailey végre elaludt. Előrehajoltam és megpusziltam a homlokát,
majd végigsimítottam az orrommal a puha bababőrén. Csordultig
telt a szívem szeretettel.
– Jó éjt, Bailey! – suttogtam.
Miatta nem hullott körülöttünk a darabjaira minden.
Lassan feltápászkodtam, és csendben kifelé osontam.
Libabőrös lettem, ahogy egyre közeledtem az ajtóhoz.
Tudhattam volna.
Jace a szemközti falnak támaszkodva várt.
Ledermedtem, ahogy az árnyas folyosón sokat sejtető arcára
néztem.
– Bocs a korábbiért – mondta, és láttam, hogy összerezzen. –
Mármint hogy szóba hoztam a szobát.
Elfacsarodott a szívem attól a gondolattól, amire utalt, hogy az a
szoba, amiben annyi minden történt, az lenne az övé. De lenyeltem
a fájdalmam.
– Semmi gond – mondtam inkább.
Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Csak bámultam rá, és azt
kívántam, bárcsak ne érezném magam jobban attól, hogy itt van.
Hogy bárcsak ne érezném azt, hogy ez így van rendjén. Mindig is
éreztem a jelenlétét. Az emlékek maradványait. Milyen sokáig nem
vettem róluk tudomást! Úgy tettem, mintha nem hallanám a múlt
szellemeit. Jace suttogó hangját.
– Gyönyörű kislányod van, Faith.
És ismét elöntöttek az érzelmek. Egy réges-régi szerelem próbált
felszínre törni.
 – Életem legszebb ajándéka.
– És a Bailey nevet kapta – motyogta Jace halkan, fájdalmasan.
– Azt hiszem, néhány álom akkor is megvalósulhat, ha a többi
közben szertefoszlik – suttogtam.
– És vannak álmok, amelyeket egyszerűen ellopnak tőlünk.
Megremegett a szája, tekintetét a földre szegezte.
Szerettem volna odafutni, kényszeríteni, hogy nézzen rám, hogy
mondja el, mi jár a fejében, hogy mondja el, mit érez valójában. És
hogy miért is hagyott el sok-sok évvel ezelőtt.
De nem sajnáltam, hogy így történt, hiszen az utam a
kislányomhoz vezetett. Soha, soha nem akarnám, hogy ne így
legyen.
– Azt hiszem, megyek aludni – mondtam kényszeredetten, nehogy
valami hülyeséget csináljak. – A hűtőben találsz egy kis rakottast,
nyugodtan egyél, ha éhes vagy. Érezd magad otthon!
Ugyan még csak nyolc óra volt, de nem voltam felkészülve erre az
egészre. Arra az időre, azokra az órákra és percekre, amikor már
nem dolgozik, de itt van.
Olyasmit mondani, hogy érezze magát otthon, elég nagy butaság
volt tőlem. De időre és térre volt szükségem. Tisztáznom kellett a
gondolataimat és az érzéseimet.
– Oké – mondta, ellökte magát a faltól, és a szobája felé indult. Egy
pillanatra megállt az ajtóban és visszanézett rám.
– Felbérelek egypár embert, hogy segítsenek a házon dolgozni, jó?
Egyedül is meg tudnám csinálni, de azt hiszem, Bailey már felnőtt
lenne, mire befejezném, és szerintem nem egészen erre vágysz.
Viccnek szánta, de mégis tele volt szomorúsággal. Amilyen hülye
vagyok, majdnem azt mondtam, hogy nem gond, addig marad,
ameddig csak akar. Már megint úgy viselkedtem, mint egy féleszű.
– Soha nem leszek képes visszafizetni neked, amit értem teszel,
Jace. Amit értünk teszel. Bailey-ért. Azt, hogy itt vagy nekünk.
Nem is volt kérdéses, hogy ennek nagy része a pénzről szólt.
Hiszen pénz nélkül semmire sem lehet jutni. Boldogságot ugyan
nem lehet vele venni, de elég sok mindent megold, ha van mit a
tejbe aprítani. Itt viszont többről volt szó. Visszajött, otthagyta a
saját életét, hogy segítsen, hogy biztonságban tudjon minket.
Mindegy, mi okból tette, nem tudtam rá haragudni.
Felém bólintott.
– Elég lesz, ha egy napon ismét teljes szívből mosolyogni látlak –
mondta, majd megragadta a kilincset, és mielőtt válaszolhattam
volna, már el is tűnt az ajtó mögött.
Egyszerűen ott hagyott a folyosón.
 17.

Faith

– TIZENHAT ÉVES KORÁBAN

– Ilyet is kaphatok? – kérdezte Faith egy Snickers szelettel a

kezében. Az édesanyja a kezében lévő bevásárlólistát nézte, már
vagy századszor ellenőrizte, megvettek-e mindent.
Faith biztos volt benne, hogy teljesen mindegy, hányszor nézi meg
a papirost, amikor hazaérnek, úgyis kiderül, hogy valamit
elfelejtettek, és akkor fordulhatnak is vissza, hogy Faith gyorsan
beszaladjon megvenni a lemaradt dolgokat.
– Ha megeszed később a vacsorádat is, akkor igen – válaszolta az
anyukája.
– Jaj, már majdnem tizenhét vagyok! – forgatta Faith a szemeit. –
Nem kell mindenre figyelmeztetned, mint egy óvodást.
Elindult a pénztár futószalagja. Faith rátett egy áruelválasztót, a
szalagra hajította a csokit, majd nekiállt felpakolni a
bevásárlókocsijuk tartalmát.
– Attól, hogy már majdnem felnőtt vagy, még ugyanúgy a
kislányom vagy – szólt vissza az anyukája. – Az a dolgom, hogy
minden lehetséges veszélyre figyelmeztesselek. A csoki is
veszélyforrás.
 Faith elvigyorodott. Neki voltak a legjobb fej szülei a világon!
Courtney általában úgy tett, mintha a szülei nem is léteznének, de
Faith soha nem érezte úgy, hogy kellemetlenül kellene magát
éreznie miattuk. Legfeljebb csak amiatt, hogy több időt töltött velük,
mint bárki mással.
– Nos, akkor félreteszem vacsi utánra, apu úgyis a kedvenc
grillételemet készíti – lengette meg Faith a marhahátszínt,
miközben a futószalagra tette. Zöldségek, rizs, krumpli. Tojás és
szalonna a reggelihez, és minden, ami egy jó almás pitéhez kell.
Nem csoda, ha mindig otthon van.
– Fogadjunk, hogy a jó kajákkal próbálsz rávenni, hogy minden
este otthon legyek.
Édesanyja elvigyorodott.
– Minden anyának megvannak a titkos módszerei – mondta,
miközben lehajolt a tejért. – Téged a hasadon keresztül lehet
irányítani.
– Az nem apu? – kérdezte Faith élcelődve.
– Ezt úgy mondják, hogy apja lánya.
– Jaj, már csak az kéne, hogy én is minden este a fotelben heverve
nézzem a sportot.
– Isten ments! – nevetett az édesanyja.
Az előttük álló vásárló fizetett, így Faith édesanyja fogta a
bevásárlókocsit és előretolta, hogy vissza tudjon bele pakolni, míg
Faith az újságtartón sorakozó bulvárlapokat kezdte nézegetni.
Színésznők villogtak a borítókon, egy gyereksztár, aki drogos lett,
egy szegény pincérnő, akit darabokra szedtek, mert volt olyan
bátor, hogy egy hírességgel randizzon.
Kinyújtotta a kezét, hogy levegyen egy lapot, de félúton
ledermedt.
– Tegyem szatyorba a tejet? – kérdezte egy ismerős hang az
anyjától.
Odafordult, és szinte megrémült, amikor meglátta a fiút. Jace
Jacobs. Igen, ő volt, ő segített becsomagolni a vásárolt árut. Az a
félelmetesen helyes fiú, a bronzszínben pompázó szemével. Ide-oda
cikázott a tekintete Faith és az édesanyja között, majd egy pillanatra
a földre szegezte, mintha nem tudta volna, mit is kezdjen magával.
Na és Faith? Ő csak bámult ki a fejéből.
– Ó, nem szükséges, nem kell szatyorba tenni, köszönjük.
A fiú átható tekintete egy pillanatra ismét Faithre esett, majd
gyorsan megint a csomagolnivalót figyelte. Jace elkezdett
gyorsabban pakolni, szinte bedobálta a holmikat a szatyorba,
mintha már az érintésüktől is rosszul lenne. Láthatóan nyugtalan
volt, ideges.
Megfeszült a karja, kidagadtak az izmai.
Faith hirtelen ráeszmélt, mennyi apró luxuscikket halmozott fel
abban a szatyorban. Elgondolkodott, hogy vajon éhes-e a fiú. Szinte
az orra alá dörgölte, hogy nekik milyen jól megy.
De biztos volt benne, hogy ennél többről van szó. Valami más lett.
Valami megváltozott köztük. A fiú tekintete láthatatlan kötelékként
húzta maga felé a lányt.
Faith libabőrös lett, és valamitől gyorsabban vert a szíve is.
Ráadásul elöntötte a forróság, pedig közvetlenül a légkondi alatt
állt.
Érezte, hogy az anyja őket bámulja, hogy a tekintete ide-oda jár
kettejük között, és még valamit mondott is, amivel Faithre
irányította a figyelmet.
Jace óvatosan a bevásárlókocsiba tette a zacskókat, de a lány
anyja nem hagyta annyiban.
– Nos, láthatóan jó erőben van, fiatalember.
Faith összerezzent.
 Azonnal visszaszívta a nemrégiben tett megállapítását.
Borzasztóan kellemetlenül érezte magát az anyja miatt. Totál égett a
feje. Mégis, hogy jut eszébe?
– Ööö… – nyöszörgött Jace, láthatóan zavarban volt. Beletúrt a
hajába – Viszontlátásra! – mondta gyorsan, majd sebtében odaállt a
következő vásárló mellé, hogy segítsen neki bepakolni.
Faith kifelé terelgette az anyját, közben a hátán érezte a fiú
tekintetét.
– Mi ütött beléd, anya? – sziszegte.
– Mi a gond? – adta az ártatlant az anyukája. – Csak egy egyszerű
megállapítást tettem.
Kinyílt a csomagtartó, Faith pedig elkezdte befelé pakolni a
szatyrokat.
– Arról, hogy erős? – sopánkodott. – Ez annyira… fura, helytelen
és durva! Nem mondhatsz neki ilyeneket!
– Nem is ezt mondtam.
Faith összeráncolta a szemöldökét, és megállt egy pillanatra, hogy
jelentőségteljesen ránézzen az édesanyjára, aki vigyorogva figyelte
a lányát.
És ebben a pillanatban Faithen ismét elhatalmasodott az a fura
érzés. Az, amit nem tudott pontosan meghatározni. Valamiért
kiverte a víz, de közben libabőrös lett, megremegett, és a
gyomrában is furát érzett. Az édesanyja elnézett a válla felett, és
Faith akarva-akaratlan megfordult.
Jace volt az. Egy idősebb néni bevásárlókocsiját tolta a
rokkantparkolóban álló autóhoz.
Kinyitotta az ajtót, besegítette az idős hölgyet, majd a kocsi
hátuljához ment, és bepakolta a csomagokat.
Faithnek elszorult a torka.
Ez a rohadt meleg!
kipróbálni a barátjával, lehetőleg még aznap este.
Nem csoda, hogy Faith menekülőre fogta.
– Még csak most jöttél! – nyafogott Courtney.
– Két órája itt vagyok. És jövő héten már vizsgák vannak.
Tanulnom kell, hogy jó jegyeim legyenek év végén.
– Jaj, olyan unalmas vagy! – háborgott Courtney. – Péntek van!
Gyere velem bulizni!
– Haza kell mennem. Apu sütögetni akar. Steak lesz. És különben
sincs rám szükséged – mutatott a magazinra Faith.
– Jaj, és olyan prűd vagy! – nevetett fel Courtney. – Neked az
ötvenes években kellett volna születned…, az 1850-es években!
Pláne amennyire odavagy azokért a régi ócskaságokért.
– Ócskaságok? Vigyázz a szádra!
– Ó, arra vigyázni fogok, az biztos – mondta Courtney incselkedve.
– Fúúúúj! Megyek is – mondta, majd lehajolt, hogy egy puszit
nyomjon a barátnője arcára. – Jó legyél!
– Soha!
– Pont ettől félek.
Faith a vállára hajította a hátizsákját, és már ki is lépett a
szobából.
– Szia, Jenny! – kiáltott oda Courtney édesanyjának, aki a
nappaliban tévézett.
– Szia, édesem! Ne vigyelek haza?
– Nem, köszi!
Meg sem állt, csak kiviharzott a hátsó ajtón, le a verandán, és már
ott is volt az ösvényen, ami a házak mögötti fasor mentén a régi,
poros úthoz vezetett. Elég elhagyatott hely volt, többnyire egy lélek
sem járt arra.
Talán éppen ezért szerette annyira.
 A nap felé fordította az arcát, és lehunyt szemmel andalgott a
lenyugvó nap fényében. Talpa alatt csikorogtak a kavicsok, ő
vigyorogva nézett a lába elé.
Imádta az évnek ezt az időszakát, amikor már érezhetően
közeledett a nyári szünet. Alig várta már, hogy végre az óceán
vízében hűsöljön, na meg a hosszú délutánokat, amelyeket egy
hatalmas fa árnyékában olvasva szokott tölteni.
Madarak repkedtek, a levegőben érződött a tenger sós íze. Megállt
az út végén, amely egyenesen a régi, nagy házhoz vezetett fel.
Tulajdonképpen ezért szeretett erre hazajárni. A ház miatt…, már
ha egyáltalán lehet háznak nevezni. Inkább egy birtok volt, bár
eléggé rossz állapotban. Emlék egy rég letűnt korból, hatalmas,
mohalepte tölgyek mögött megbújva.
Volt benne valami kísérteties, talán mert a hatalmas fák
kitakarták a fényt, és úgy ölelték az ültetvényt, mintha szellemek és
a múlt árnyai őriznék. Úgy fogták körbe a házat, mint egy védvonal.
– Mit csinálsz?
Faithben meghűlt a vér, és majd megállt a szíve az ijedségtől,
amikor meghallotta a mély hangot valahonnan a háta mögül.
Teljesen lúdbőrös lett.
Dübörgő szívére szorított kézzel pördült meg.
– Te mit csinálsz? – kérdezte felháborodva, miközben levegő után
kapkodott. Félholtnak érezte magát az ijedségtől.
Az a csodálatosan helyes fiú volt az. Oldalra hajtott fejjel figyelte
Faitht. Mintha várt volna valamire.
Faithnek összeszorult a gyomra. Úristen, miért néz ki ilyen jól?
Mint a megtestesült bűn. A két lábon járó csábítás. Szeretett volna
elmerülni benne, szerette volna megtapasztalni; vajon milyen
lenne.
 – Én hazafelé sétálok – mondta zsebre dugott kézzel. – Nem
tudtad, hogy ez az út sehová sem vezet?
Faith nem is tudta eldönteni, hogy a fiú most szórakozik vagy
kesereg, de azonnal felrémlett előtte az út zsákutcaszerű vége, ahol
egy maroknyi elrozsdásodott, régi lakókocsi vesztegelt.
A döbbenet, hogy ott találta a fiút, teljesen letaglózta.
Zsibbadtságot érzett, és egyrészt menekült volna az ellenkező
irányba, másrészt viszont mozdulatlanul és tehetetlenül bámulta a
fiú csodálatos, élénk tekintetét.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte Jace ismét, és miután Faith
elgondolkodott, rájött, hogy ő az, akinek nem is kellene ott lennie.
– Én csak… – kezdte, majd az alsó ajkába harapott. Úristen, ha
elmondja, a másik biztosan hülyének fogja nézni.
Jace kíváncsian felvonta a szemöldökét, Faith pedig nem tudott
ellenállni, egyszerűen kibukott belőle az igazság a butácska
álmairól.
– Mindig erre megyek haza Courtney-től. Szeretem azt a házat.
Jace a lány háta mögé nézett, ahol a sűrű fák természetes alagutat
képezve vezettek a hatalmas épülethez. Mintha a fasor egy másik
világba vezetett volna.
– Te azt ott háznak nevezed?
Faith idegesen felnevetett.
– Nos, igen, tudom, mire gondolsz. Csodálatos, nem? – kérdezte
áhítatosan.
– De, az. Bár kicsit félelmetes. Az unokatesóm, Joseph szerint
szellemek lakják – magyarázta, és mintha megpróbált volna
elfojtani egy feltörő nevetést. Talán csak ijesztgetni akarta a lányt.
Faith a ház felé fordult.
– Igen, talán éppen ezért tetszik nekem ennyire. Olyan, mintha itt
felejtették volna. Ha azok a falak mesélni tudnának!
 – Nem lakik itt senki? – kérdezte Jace közelebb lépve.
– Senki nem volt itt évek óta. Régebben egy család nyaranta eljött
pár napra. Azt hiszem, még mindig az ő tulajdonukban van, csak az
édesanya meghalt, már nem járnak ide. Hallottam olyan pletykákat
is, hogy nem tudják fenntartani.
Csendben álldogáltak egymás mellett. Jace úgy állt a lány oldalán,
mintha ő is a ház szépségét csodálná, Faith pedig egyszerre érezte
magát borzasztóan kényelmetlenül és különösen jól.
Talán túlságosan is jól, mert hirtelen beszélni kezdett.
– Egy nap az enyém lesz. Felújítom, és valami csodálatosan jót
hozok ki belőle! Egy hotelt! Vagy egy panziót! Talán. Még nem
tudom.
Jace ránézett. Szájának egyik sarka mosolyfélére húzódott. Faith
szíve hevesebben kezdett verni.
– Tönkretennéd a titokzatosságát azzal, hogy felújítod és elűzöd
belőle a szellemeket? – kérdezte a fiú végül.
Faith elmosolyodott.
– Ó, nem, őket békén hagynám.
Jace felnevetett. A nevetése mély volt és halk, de mintha
megrengett volna alattuk a föld is.
– Naná! – válaszolta, majd megragadta a lány kezét.
Faith majdnem elájult. Hirtelen forróság öntötte el, főleg ahol Jace
a kezét fogta. Felnyögött, és szinte kapkodva szedte a levegőt. Érezte
a fiú hatalmas, meleg tenyerét.
– Gyere! Nézzük meg azokat a szellemeket! – mondta, és terelni
kezdte a lányt a keskeny úton az élő, lélegző boltozat alatt a ház felé.
Fák ölelték körbe őket, ágak lengedeztek a forró nyári szélben.
– Jace! Mit csinálsz?
– Szellemekre fogunk vadászni!
– Ne! Nem is szabadna itt lennünk!
 A fiú lenézett rá, gyönyörű szeme fényesen csillogott.
– Mi az? Félsz?
Rettegek!
– Nem!
– Akkor gyerünk!
– De hát szandálban vagyok.
Faith hirtelen felsikoltott, amikor Jace se szó, se beszéd, a hátára
kapta. Úgy ölelte a lábával a fiú derekát, mintha már vagy
milliószor utazott volna így. Karjával szorosan átfogta Jace nyakát, ő
pedig erősen markolta a lány combját.
Atyaég!
Faith gyomra remegett és bizseregve zsibbadt.
– Jace?
– Mi az? Nem bízol bennem?
Ó, nem! Egyáltalán nem!
Jace kissé előrehajolt, majd felszabadultan nevetve a suttogó
levelek alatt a ház felé futott.
Faith pedig aggódott, veszélyt érzett… Szinte belélegezte a fiút. Az
orra Jace nyakában volt, érezte, látta napbarnított bőrét. El sem
akarta engedni, amikor végül odaértek a hatalmas házat körülfutó
veranda aljához, de végül lecsusszant a hátáról.
– Hűha! – ámult el a fiú a látványtól. – Na, mit mondtam?
Kinyújtotta a kezét, megfogta a lányét, majd lassan, szinte
áhítatosan felkísérte a fehérre festett lépcsőn. Csendben léptek a
bejárat melletti ablakhoz, majd az orrukat az üveghez nyomva
befelé kémleltek.
Mintha egy filmforgatás helyszínén nézelődtek volna. Antik
bútorok, díszes szőnyegek és egy olyan lépcső, amely az Elfújta a
szélben is megállta volna a helyét.
 – Biztos szép lehet! – suttogta Jace, miközben hátrébb lépett, és
mintha visszatért volna némi rosszindulat a hangjába.
Faith is így tett, majd a naptól elvakítva hunyorogva nézett a
fiúra.
– Mi lehet szép? – kérdezte.
– Ugyan már, Faith! Nézz be! Tényleg csak így itt hagytak
mindent? Nem is érdekli őket? Biztos dúskálnak a jóban. Elég
igazságtalan, nem gondolod?!
Faith meglepetten pislogott. Meglepte a fiú hirtelen
hangulatváltozása. Olyan gyorsan változott, mint ahogy a nagyapja
állóórájának az ingája lengett.
– Semmit sem tudok a lakókról, Jace. Nem tudom, dolgoznak-e
vagy sem, és azt sem, hogy milyen helyzetben vannak – mondta a
lány nyugodt, de határozott hangon. – Mint ahogyan rólad sem
tudok semmit, és nem is fogok feltételezésekbe bocsátkozni.
A fiú felnevetett.
– Jaj, ugyan már, Faith! Mindent tudsz rólam, amit tudni érdemes
– mondta hátrébb lépve a nyikorgó deszkapadlón, és széttárta a
karját, mintha ettől bizony a veséjébe látna a lány.
Fekete ing volt rajta, mint minden alkalmazotton abban az
élelmiszerboltban. Na de a fekete nadrágja? Minden egyes toldás és
foltozás jól látható volt, ráadásul már túl rövid volt Jace hosszú
lábához. A fekete cipője is elég viseltesnek tűnt. Összességében
nézve elég elnyűtt volt a ruházata. A haja pedig túl hosszú. De Faith
nem ezeket látta, ha ránézett. Csakis a jellegzetes, lélegzetelállító
arcát.
– Egy dolgot tudok csak…, hogy nem tudlak nem bámulni. És
mindig csak rád gondolok – bukott ki belőle a vallomás.
Persze azonnal megbánta. Azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná a
szavait, hiszen ezzel nagyon sebezhetővé tette magát. Jace arca
megvonaglott, mintha valami szörnyű dolgot hallott volna.
Faith elfordította a tekintetét, inkább a földet kezdte bámulni.
– Istenem! De ostoba vagyok!
Megremegett a térde, amikor hirtelen megérezte az arcán a fiú
kezét. Jace maga felé fordította. Bronzfényű tekintete a lányét
kutatta, hunyorogva vizsgálta, olvasott benne. Faith nem is tudta,
hogy minden az arcára van írva.
Kiszáradt a szája. A szíve majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen
dörömbölt a mellkasában. Elszorult a torka, alig kapott levegőt.
– Ostoba? Ártatlan vagy és édes! Olyan szép, hogy alig tudok
gondolkodni. Egy igazi szépség vagy!
Faith megnedvesítette az ajkát, miközben úgy bizsergett a
gyomra, mintha ezernyi pillangó szárnya csiklandozná belülről. Az
egész testén és bőrén érezte a bizsergést.
Jace arca megvonaglott.
– Rendes lány vagy. Látom.
Faith az ajkába harapott. Zavarodottság és szégyenérzet kerítette
hatalmába. Jace észrevette, hogy még tapasztalatlan, hiszen az
ártatlansága nyilvánvaló volt.
Ó, igenis ostoba volt!
– Ne csináld ezt! – nyögte halkan Jace. Hüvelykujja a lány szájára
simult, kiszabadította az ajkát a fogai alól.
A fiú érintésének nyoma szinte égette a bőrét.
– Mit ne csináljak? – kérdezte Faith.
– Rá akarsz venni, hogy megcsókoljalak.
Faith nyöszörögni kezdett. Elég volt hozzá, amit a fiú mondott.
Ami pedig a testével történt! Az az érzés, ami elhatalmasodott
benne, majd szétvetette belülről.
– Basszus! – csúszott ki Jace száján, mintha ő is érezte volna. Faith
nem tudott uralkodni magán, nem tudta megállítani az érzéseit.
Magával sodorta a vágy. Szeretett volna elveszni a fiúban.
– Faith?! – suttogta Jace. Figyelmeztetés és kérdés is volt egyben.
Egy fél másodperccel később hatalmas tenyere a lány tarkójára
simult és a hajába túrt.
Faith nem volt felkészülve arra, amit akkor érzett, amikor a fiú
ajka az övére tapadt. Először csak lassan, óvatosan. Gyengéden
csókolták, ízlelgették egymást.
Faith gyomra megremegett. Jace a falnak nyomta és ránehezedett.
Egyre hevesebben csókolta, a lány pedig érezte, ahogy a fiú egyre
izgatottabb lett. Érezte, a hasán érezte, ahogy Jace férfiassága egyre
nagyobb és keményebb lett.
Te jó ég!
Nyöszörögni lett volna kedve, ahogy a fiú nyelve egyre
határozottabban, követelőzőn és hevesen birtokba vette a száját.
Kezdett elveszni. Egyre nehezebben gondolkodott. Kezdte megadni
magát. Úgy érezte, mintha kiszabadultak volna azok a pillangók, és
mindenhol ott lennének. Mindene bizsergett, ahogy a fiú csókolta.
Édesen, de valahogy kétségbeesetten.
Az agya olyan volt, mint egy kaleidoszkóp. Mintha színek
robbantak volna a lelkében. Remegett a keze, ahogy Jace arcát,
bőrét simogatta, ahogy óvatosan felfedezte, a hajába túrt, majd a
vállába kapaszkodott, és elindult a mellkasa felé.
Jace nyöszörögve felsóhajtott, megfeszült, majd elhátrált, pedig
Faith azt szerette volna, ha még ennél is közelebb lett volna hozzá.
Szerette volna, hogy olyan helyeken érintse a fiú, ahol ezelőtt soha
nem kívánta senki érintését. Lúdbőrzött a teste, ahogy Jace két
tenyerébe fogta az arcát. Óvatosan hátrébb húzódott a lánytól,
hatalmasat nyelt, és igyekezett Faith arcába nézni.
– Basszus…, ne haragudj! Nem is értem, hogy tehettem. Sajnálom.
Faith a saját ajkára tette a kezét. Szerette volna megérinteni azt a
forróságot, amit ott érzett. Majd kinyújtotta a kezét, és megérintette
Jace ajkát is. Duzzadt és forró volt az övé is.
– Ne, ne azt mondd, hogy sajnálod. Hanem azt, hogy megint
megcsókolsz.
Jace arcára hitetlen mosoly ült ki.
Faith szíve sajgott, az öröm és a vágyakozás majd szétszakította.
Eltelt ezzel az új érzéssel, amit aznap érzett életében először,
amikor a fiút a titkárságon megpillantotta. Abban a pillanatban
biztos volt benne, hogy egész életében őrá várt.
Jace végigfuttata az ujjbegyeit a lány arcán, a szemöldökén és a
száján.
– Eszméletlenül szép vagy, Faith! Az én életemben semmi nincs,
ami szép lenne.
Faith kihallotta a szavak közé rejtett fájdalmas figyelmeztetést.
Felpillantott a fiúra.
– Ez elég érdekesen hangzik, tekintve, hogy életemben nem láttam
még olyan szépet, mint te – mondta.
– Tudod, milyen az életem – válaszolta Jace.
Faith értette, hogy mire utal a fiú. Mindarra, ami a titkárságon, a
menzán és a mosdók mögött történt. Összeráncolta a szemöldökét.
– És szerinted ettől te rossz ember vagy? Ettől kevésbé vagy
szerethető?
Jace pislogni kezdett, és a hangjába visszaköltözött az a
keménység, ami akkor is benne volt, amikor az iskolaudvaron
összezörrentek.
– Van az életemnek egy csúnya oldala is. Mindent, bármit
megteszek azért, hogy gondoskodni tudjak az öcsémről és az
unokatestvéremről. Nincs senki más, aki ezt megtenné értük.
Faith a sűrű növényzet felé nézett, amely eltakarta előlük a
folyópart mellett veszteglő lakókocsikat.
 – És az édesanyád? – kérdezte óvatosan a fiúra pislantva, hiszen
tudta, hogy ezzel olyan terepre téved, ahol valószínűleg nem
szívesen látott vendég. De nem akart a pletykákból kiindulni. Az
igazságot szerette volna hallani. Szerette volna tényleg tudni, hogy
ki ez a fiú valójában.
– Az édesanyánk szarik ránk. Ezért én is szarok rá.
Faith óvatosan bólintott.
– Oké, hát akkor szard le – mondta határozottan.
Egyenesen Jace szemébe nézett. Remélte, hogy a fiú látja a
tekintetében, hogy vele van. Hogy érte van. Hogy nem érdekli,
milyen helyzetben van. Hogy egyedül csak ő érdekli.
Jace fájdalmasan felnevetett.
– Hát, te elég különleges vagy, tudod?
– Oké, akkor nevezz te is nyugodtan dilisnek, ahogy mindenki
más.
Jace kuncogva felhördült, majd beletúrt a saját hajába. Nem tudta,
mitévő legyen.
– Hazakísérhetlek? – nyújtotta a kezét Faith felé.
Faith elfogadta, és odasimult hozzá, a fiú pedig a hátát átkarolva
lesegítette a lépcsőn, majd végigsétált vele a fasoron.
Faith már akkor tudta, hogy bárhová menjen is Jace, ő bizony
követni fogja.
 18.

Jace

Hirtelen felrántottam a fejem a párnáról, amelyen arccal lefelé

aludtam. Az ágy olyan volt, mint a mennyország, bár lehet, hogy
maga a hely, ahol az ágy volt, az keltette bennem ezt az érzést. De
azért fáztam.
Magamhoz öleltem a párnát, miközben a reggeli napfény felé
hunyorogtam, amely éles sávokban kúszott be a függönyök között.
Belenéztem ebbe a kora reggeli fénybe, ami ébredést hozott a
csendes szobába. Az apró porszemek, az icipici szemcsék őrült
módon kavarogtak a feltöltődött levegőben.
Hunyorogva bámultam a levegőbe, igyekeztem rájönni, mi
riaszthatott fel az álmomból, hiszen néma csend uralta a házat.
Azonnal felültem. Ugrásra készen vártam. Ha ütni kell, ha lőni,
mindegy. Kerül, amibe kerül.
Aztán megláttam a sötét fürtöket a matrac szélénél. Bailey.
– Jeggeli! – mondta széles mosollyal az arcán, engem bámulva.
Talán abban reménykedett, hogy kiugrom az ágyból, és futok
reggelit készíteni.
Olyan szélesen mosolygott, hogy az összes apró fogát láttam.
– Megígéjted – mondta.
Felsóhajtottam. Megdörzsöltem az arcom, igyekeztem
elhessegetni a fáradságot, majd halkan felnevettem. Szóval így
csavarják a kislányok az ujjuk köré a férfiakat. Biztos voltam benne,
hogy Bailey tanulmányt írhatna a témában.
Átgurultam az ágy túlsó felére, gyorsan magamra kaptam a
farmerem, amit lefekvés előtt a padlón hagytam.
Begomboltam, beletúrtam a hajamba, és már indultam is. A
fapadló nyikorgott a talpam alatt, ahogy megkerültem az ágy végét,
miközben arra kémleltem, ahol az imént Bailey-t láttam.
Az ágy sarkán ülve várt rám. Óvatosan lehajoltam, és felemeltem.
Elnevette magát, majd felém nyújtotta a karját. Én kinyújtott karral,
magamtól eltartva vettem szemügyre. Azon tűnődtem, hogyan
tovább. Mintha féltem volna közelebb engedni magamhoz.
És ez tulajdonképpen így is volt. Basszus…
Amikor ugyanis magamhoz öleltem, a szívem hirtelen
hevesebben kezdett verni.
– Na menjünk, csináljunk neked valami ennivalót – mondtam
halkan, hogy Faith ne ébredjen fel. Biztos voltam benne, hogy rég
nem volt része ilyen luxusban.
Végigcipeltem Bailey-t a folyosón. A kislány szeme hatalmasra
kerekedett, amikor kissé megdöntve a felsőtestem átléptem a
gyermekrács felett.
– Neked nem szabad átmásznod a rácson, rendben, kis szaros? –
szóltam halkan.
– Kisz szajosz? – ismételte szinte sértődötten.
– Na, miért? Hát nem egy kis szaros vagy még? – kérdeztem
majdnem felnevetve.
Óriási szemét rám meresztve, komoly babahangon válaszolt.
– Szoktam moszakodni!
– Ó, akkor ne haragudj! Tévedtem! – mondtam szeretetteljesen.
– Nem baj, mindenki szokott tévedni – válaszolta teljes
komolysággal, mintha éppenséggel valami titkot osztott volna meg
velem, valami fontosat, amiről mindenképpen tudnom kell.
– Bizony. Néhányan ráadásul elég nagyot – mormogtam az orrom
alatt.
És ez volt az igazság.
Szinte arcon csapott a felismerés.
Hiszen éreztem.
Benne volt a levegőben. Ott volt körülöttünk. Szinte tapintani
lehetett. Nem tudtam volna megmondani, pontosan honnan ered,
de majd elvakított. Abban biztos voltam, hogy Faith és Bailey a
forrás, mintha belőlük táplálkozna. Nem is tudtam eldönteni, hogy
csak egy szerencsétlen flótás voltam-e, aki véletlenül belegyalogolt a
közepébe, belekóstolva egy pillanatra a gyönyörbe, és majd esetleg
ott maradok sebzetten és vakon. Nem tudtam. De abban a
pillanatban megértettem.
Nem érdekelt, hogy a kicsi Joseph gyermeke. Nem érdekelt, hogy ő
jelképez mindent, amire valaha vágytam, és éppen annak volt a
gyümölcse, ami sosem lehetett az enyém.
Akkor is meg fogom védeni, akárcsak az édesanyját.
Bármi áron. Kerül, amibe kerül.
 19.

Jace

– TIZENHÉT ÉVES KORÁBAN

Vissza sem nézett, ahogy kiugrott a kicsi, rozsdás lakókocsiból az

éjszakába.
Látni sem akarta.
Az anyja szobájának az ajtaja résnyire nyitva volt, az
éjjeliszekrény meg tele volt azzal a sok szarsággal. Az anyja kiütve
hevert valami seggfej mellett, akit Jace a legszívesebben a hajánál
fogva rángatott volna ki a kocsiból, hogy aztán jól összeverje. Hogy
vérző szájjal és orral megígérje, többé nem jön vissza.
Ez a fickó más volt, mint az anyja szokványos pasijai. Ez csinos
volt, és drága autóval érkezett. De éppen ezért még jobban dühítette
a fiút. Mégis inkább lenyelte a mérgét, elfojtotta, ennél ugyanis
sokkal fontosabb dolga volt.
Holdfényes éjszaka volt. Gyorsan végigfutott a lakókocsihoz
vezető ösvényen, majd rákanyarodott a poros útra, és meg sem állt
a fasorig.
Az éjszaka csendes volt, nagyon csendes, a levelek is alig susogtak.
Az a néhány aprócska, tompa zaj, amit hallott, bizonyára a
szellemek suttogása volt, akiket Faith oly sokszor emlegetett.
 Az út közepén megállt, zsebre tette a kezét, és csak várt.
Húsz perccel korábban érkezett, de már nem bírt tovább heverni
az ágyban, úgy téve, mintha aludna, miközben tudta, hogy itt
valami csodás dolog vár rá.
Felnézett a csillagokra. Ideges volt. Izgatott. Némi lelkiismeret-
furdalást is érzett, hogy rábeszélte a lányt. Persze nem volt ebben
semmi különös, hiszen mindennap itt találkoztak iskola után,
titokban. Viszont az első alkalom volt, hogy éjszakára beszélték meg
a találkát.
Megérezte a közelségét. Már abban a pillanatban érezte, mielőtt
Faith kilépett volna a sűrű fák közül az útra.
Azonnal odafordult, és még a lélegzete is elállt, ahogy meglátta.
Elhatalmasodott rajta az az érzés, egész testében megremegett.
Olyan volt, mintha tiltott helyen járna, ahol ugyan nem szabad, de
bármit megtenne, hogy maradhasson.
Egy pillanatig csak bámultak egymásra, mozdulatlanul. Aztán
Faith futni kezdett. Az éjszaka leple alatt, a csillagok fényében a
lány pont úgy nézett ki, mint egy angyal, és Jace bizony annak is
hitte.
Faith a fiú karjába vetette magát, ő pedig szorosan átölelte, és
belélegezte a lány illatát. Ó, te jó ég! Micsoda illat! Vanília és rózsa.
Mennyei!
– Hát eljöttél – suttogta a fiú a csendes éjszakában.
Óvatosan letette a lányt a földre, de nem eresztette el. Megfogta a
kezét, és összekulcsolta az ujjait az övével.
– Persze hogy eljöttem, hisz mondtam, hogy jönni fogok – mondta
Faith Jace-re pillantva, mosolygott, és el is vörösödött.
A fiú végigsimított Faith nyakán, ott, ahol látványosan lüktetett az
ér. Felnyögött, és a hang alapján, ami a torkát elhagyta, Jace biztos
volt benne, hogy Faith szíve talán még sosem dörömbölt ennyire.
Beletúrt a lány hosszú fürtjeibe, belenézett a vággyal teli szemébe,
majd lehajolt, és megcsókolta. Alaposan, követelőzőn.
Faith Jace vállába vájta a körmét, nyelve a fiúét ízlelgette. Izzott
körülöttük a levegő, remegett, mint amikor valami fontos dolog van
készülőben. Jace úgy érezte, kimondottan arra született, hogy ott
álljon, karjában a lánnyal.
Hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Azt kívánta, bárcsak más
ember lenne, bárcsak több lenne annál, mint aki. Bárcsak egy olyan
srác lehetne, akit Faith büszkén hazavihetne!
Faith felsóhajtott, Jace pedig jó mélyen elraktározta magában a
hangot. Vonakodva engedte el a lányt, majd egy csókot nyomott a
homlokára.
– Gyere – fogta meg Faith kezét –, különben még itt kint fallak fel.
Faith szégyenlősen mosolygott, de erősen kapaszkodott Jace-be,
miközben kezüket lóbálva a ház felé sétáltak.
– Hmmm… Az nem biztos, hogy rossz lenne! – válaszolta.
Jace meglepetten felnevetett, a hangja mélyről jött és rekedtes
volt.
– Gondold meg, miket mondasz! Még a szavadon foglak.
Faith elengedte a kezét, előresietett, majd hátrafelé lépkedve
szembefordult a fiúval. Olyan gyönyörű volt, hogy Jace alig bírt
uralkodni magán.
– Úgy beszélsz, mintha bizony félnem kellene tőled.
– Jobban tennéd.
Faith felnevetett. Könnyedén és incselkedve.
– Csak szeretnéd, ha félelmetes lennél! De én ennél jobban
ismerlek, Jace Jacobs!
– Valóban? – vágott vissza a fiú nevetve, de azért elszorult a szíve.
Faithnek fogalma sincs, hogy ő milyen életet él. A lánynak jó élete
van. Szép otthona. Ahogy annak lennie kell.
Jace nem akarta őt az ő romlott világába belerángatni. De volt
valami Faithben, aminek nem tudott ellenállni. Elkerülhetetlen volt,
hogy megtörténjen. Nem tudott volna tőle távol maradni, ha
próbálta volna, akkor sem.
A mohalepte ágak között áttört a hold, ezüstfényt szórt rájuk, és a
lány arca szinte csillogni látszott, ahogy melegen, őszintén
mosolygott a fiúra. Reménnyel és jósággal teli mosoly volt.
Jace szerette volna megérinteni, belemeríteni a kezét ebbe a
melegségbe. Szerette volna megízlelni, milyen is lehet ilyen jónak,
tisztának és ártatlannak lenni.
– Miért bámulsz így rám? – kérdezte Faith elvörösödve.
– Mert olyan átkozottul gyönyörű vagy, hogy nem bírok veled
betelni – válaszolta a fiú.
Faith, ha lehetséges, még jobban elvörösödött. Szinte égett a bőre.
Odaértek az elhagyatott házhoz. Fellépkedtek a lépcsőn, Jace a
falnak nyomta a lányt.
Mindig itt kötöttek ki. Még a monogramjukat is belevésték a falba,
a lepergő festék kellős közepébe.
Jace teljes erejével és testével ránehezedett a lányra, kezével Faith
feje mellett a falnak támaszkodott.
– Jace – nyöszörgött Faith.
A fiú megcsókolta. Mélyen és hosszan. Minden érzését és vágyát
beletette abba a csókba, mindent, amit reményei szerint egyszer
képes lesz megadni neki. Szeretett volna elég jó lenni neki.
A tenyerébe fogta Faith arcát. Olyan finom, olyan törékeny, olyan
értékes volt számára a lány, hogy szinte félt megérinteni, de
ugyanakkor elereszteni sem szerette volna soha többé. Főleg,
amikor ilyen közel lehetett hozzá. Szinte megrészegült a
gondolattól, hogy vajon milyen lehet a lányban benne lenni. Milyen
lenne, ha a magáévá tehetné?
A francba!
Túl messzire ment.
Nem szabad.
Vele nem teheti meg.
Óvatosnak kell lennie.
Igyekezett gyorsan összeszedni magát, és leállni. Hátrébb lépett.
Faith ajkát kétségbeesett, vágyteli sóhaj hagyta el, amibe némi
félelemmel teli zavarodottság is vegyült. Jace már ettől a hangtól is
alig bírt magán uralkodni. Igyekezett józan maradni, ezért kézen
fogta a lányt, és lesétált vele a ház melletti füves részre, ahol rózsák
és levendulák illatoztak. Ott álltak a gyönyörű kert közepén, mintha
csakis az övék lenne.
Jace összerezzent, ahogy Faith végigfuttatta a kezét a hátán. A
lány tekintete zavarodottságot tükrözött, ajka még mindig vörösen
duzzadt a fiú csókjaitól. Jace-nek elszorult a szíve.
Ó, te jó ég! Hát Faith nem érti?! Milyen tökéletes lány!
– Miért teszed ezt velem? – kérdezte Faith suttogva.
– Mit?
– Úgy viselkedsz, mintha össze szeretnéd törni a lelkem –
válaszolta a lány mosolyogva.
Jace előrenyúlt, egy elszabadult hajtinccsel játszott. Félrehajtott
fejjel nézett a lányra, és nagyon lassan bökte ki a szavakat.
– Mert attól tartok, hogy így is lesz – nézett Faithre összeráncolt
szemöldökkel. – Hát nem érted, Faith? Te jó vagy! Már abban a
pillanatban tudtam, amikor először láttalak. Én nem vagyok jófiú.
Nem vagyok hozzád való. Sehová sem tartok, neked viszont a lábad
előtt hever az egész élet.
– És ha én veled szeretném tölteni az életem?
Ilyen volt Faith. Őszinte. Neki tényleg a helyén volt a szíve. Nem
alakoskodott.
Megtörte Jace-t, szerette volna azonnal a karjába zárni a lányt.
Jó lett volna világgá menni vele.
Elbújni az élet sok szörnyűsége és kegyetlensége elől.
Az emberek megvető tekintete elől.
Az anyja bántó szavai elől.
A sok bántalmazás elől, amiben része volt. És ha visszaütött és
nem tudták bántani, akkor a testvérét és az unokatestvérét kezdték
verni.
Fájdalmas harag élt és növekedett benne valahol belül, és akkor
még túl is kellett élnie a mindennapokat.
Attól félt, hogy igaz, amit megtanult, hogy ő csak egy hulladék, egy
emberi szemét. A bánat beszélt hát belőle.
– Nem hiszem, hogy valaha is elég jó lennék a számodra. Nem
tudom, hogy tudnék-e úgy vigyázni rád, ahogy azt megérdemelnéd.
– Mert? Ki mondta mindezt?
– Mindenki – válaszolta Jace keserűen.
Faith elfordult, és egy rózsa szirmait becézgette az ujjbegyével.
– Tudod, miért szeretem ezt a kertet? – kérdezte.
Jace mögötte állt, a lány sötét hajzuhatagát nézte.
– Azt szeretem benne – folytatta Faith –, hogy valaki ideültette
ezeket a növényeket, majd a sorsukra hagyta őket. De itt vannak,
pompáznak, élnek, virulnak. Pedig elfeledkeztek róluk. Mégis itt
vannak, erősebben, mint valaha. Szerintem az egész birtok legszebb
része a kert – magyarázta a lány lágy hangon, majd a fiú felé
fordult. – Nem számít, hogy mások mit mondanak, Jace. Az számít,
amit te gondolsz. Az, amilyennek te látod magadat. Amit te hiszel.
Ha igazán szeretnél valamit, ha megdolgozol és harcolsz érte, akkor
a tiéd lehet. Ha mindent megteszel, erősebb leszel, és győzni fogsz.
Ezt látom benned, Jace. Látom, milyen nagyszerű ember vagy.
Látom, milyen nagyszerű dolgokra lennél képes. Itt van minden
előtted, csak tenned kell feléjük egy lépést.
Jace-t elborították az érzelmek.
Erős, intenzív érzelmek.
Szerelem.
Mindent elsöprő, erőteljes érzés volt, és nagyon félelmetes is.
De minden porcikájában, minden sejtjében érezte.
– Neked köszönhetően úgy érzem, talán tényleg képes vagyok rá!
– mondta a tenyerébe fogva Faith arcát, majd elővette a kis
zsebkését, ami mindig nála volt, és levágott a lánynak egy szál
rózsát. A kezében forgatta a virágot, miközben érezte Faith
pillantásának súlyát.
– Szerintem tévedsz, Faith. Nem a rózsák, hanem te vagy itt a
legszebb. A virágokra nézek, és rád gondolok. Talán te voltál az, aki
annyira hitt bennük, hogy életben maradtak.
Faith az ajkába harapott.
– És ez olyan rossz lenne? Mindenkinek szüksége van valakire, aki
hisz benne. – A hangjából annyi szeretet és odaadás áradt, hogy Jace
megremegett. – Szeretlek, Jace. Hiszek benned. Azt hiszem, ez az
egyetlen, ami számít – mondta a lány.
Jace alól majdnem kifutott talaj.
– Gyönyörű vagy, Faith! Egy szépség! Kívül-belül egyaránt. Én
pedig olyan vagyok, mint az a szörnyeteg a történetben. Mindenki
látta, hogy túl jó hozzá a lány, de a szörnyeteg mégis beleszeretett.
Faith meglepetten felnevetett.
– De hát miről beszélsz? Te vagy a leghelyesebb fiú, akivel valaha
találkoztam! Ha te végigvonulsz az iskolán, minden lány sóhajtozva
fordul utánad.
Jace megfogta Faith tenyerét, majd a hullámzó mellkasára vonta.
– Ami engem szörnnyé tesz, idebent van – mondta.
 – Nem…, csak te látod magad ilyennek. Nem a valóságot látod!
– Vagy te nem látod a valóságot, Faith. Lehet, hogy azt látod, amit
hinni szeretnél.
Faith elfordult, és a hatalmas házra nézett, ami ott magasodott
mellettük.
– Nos, még jó, hogy itt van nekünk ez a kísértetjárta ház.
Jace átölelte Faith derekát, és közelebb húzta magához, majd
megforgatta a holdfény alatt.
– Azt gondolod, hogy sehová sem tart az életed, Jace? – kérdezte
Faith az ajkát harapdálva. – Nos, én sem megyek sehová! Itt akarok
maradni, pontosan itt, ahol most vagyok! Ugye mondtam neked,
hogy azt szeretném, ha egy nap az enyém lenne ez az egész birtok?
Jace kiseperte Faith arcából a haját, majd a tenyerébe vette az
arcát.
– És megengeded, hogy itt maradjak veled? – kérdezte elgyengülő
hangon.
– Hmmm – mondta édesen a lány. – Te meg én… Majd mi ketten
kipofozzuk ezt a helyet! Rendbe hozzuk, csinálunk valamit belőle és
közben magunkból is.
Jace körbefordult a lánnyal, miközben egyre szorosabban ölelte.
Szinte már egyszerre dobbant a szívük.
– A szépség és a szörnyeteg a saját kísértetjárta kastélyában? –
kérdezte Jace.
– Igen, kivéve, hogy panzió lesz, nem kastély – mondta édesen
Faith.
Álmodoztak. Mindegy volt, hogy elérhető álmokról volt-e szó vagy
sem. Jace is álmodozni akart. Álmokat kergetni.
– És ha elriasztom a vendégeket? – kérdezte a fiú.
– Soha! Túl jóképű vagy ahhoz! Meglátod, majd kimondottan
miattad fognak jönni. Legalábbis a nők.
 Jace a fejét rázta.
– Majd fenn kell tartanunk egy-egy szobát az öcséméknek is.
– Persze, nem gond. A családhoz tartoznak. Kedvelem őket.
Nagyon aranyosak.
Aranyosak.
Na persze.
Jace mosolygott, de azért a hangjába vegyült némi féltékenység is.
– Joseph odavan ám érted.
– Jaj, dehogy! – nevetett fel Faith.
– Hát nem vetted észre?
– Én csak azt tudom, hogy ez a hely a miénk lesz!
– Hmmm… A szépség és a szörnyeteg szállodája!
– Ahhoz képest, hogy milyen keménynek képzeled magad, milyen
nyálasan romantikus tudsz lenni! – mondta élcelődve a lány.
– Mi? Ne mondd már, hogy nem tetszik az ötlet! – ment bele a
játékba Jace.
Faith kuncogott, majd szinte bokáig elvörösödött, és az ajkát
kezdte harapdálni. Jace pedig tovább álmodozott, hogy milyen is
lenne, ha együtt laknának a hatalmas épületben. Együtt.
Mindörökre.
Hirtelen megváltozott. Ismét elhatalmasodott rajta az az intenzív,
mindent elsöprő érzés, az az energia, amely mindig körüllengte a
lány közelében. Lenézett rá, Faith hátrahajtott fejjel figyelte őt.
– Szépségem – suttogta Jace.
– Szörnyetegem – suttogta Faith mosolyogva.
Jace nem bírta tovább. Birtokba vette a lány száját.
Micsoda puha ajka volt! Milyen édes nyelve!
Ölelték és csókolták egymást, majd Jace keze lassan végigsiklott a
lány testén, a melléhez. Faith reszketve felsóhajtott, Jace pedig
óvatosan a fűre fektette. Ott támaszkodott felette. Szeretett volna
és a szörnyeteg párost mutatott a fiúnak. Igazi búcsús játék volt,
amit valószínűleg képtelenség megnyerni és hazavinni.
– Ó, hát helyben vagyunk! – válaszolta Jace nevetve, és
megszorította a lány kezét.
Jace boldogan vigyorgott. Örült, hogy Faith mellette van.
Nyilvánosan. Szerették volna, méghozzá egyformán nagyon
szerették volna megmutatni, hogy ők már összetartoznak.
– Nincs mese, meg kell nyernem, mi? – kérdezte Jace élcelődve.
– De hát ezeken a célba dobós játékokon lehetetlen nyerni! –
vigyorgott Faith.
– Mintha nemrég valami olyasmit mondtál volna, hogy ha igazán
akarunk valamit, ha hiszünk benne, akkor azt meg is szerezhetjük
magunknak.
Faith elvörösödött, felhúzott szemöldökkel nézett a fiúra. Arcáról
őszinte szeretet tükröződött.
– Tetszik, amit mondasz.
Jace elvigyorodott, majd a pulthoz lépett, és előhúzott a zsebéből
egy ötdollárost. Átfutott a fején, hogy talán jobb lenne, ha inkább
félretenné, vagy ételt venne az öccsének és az unokatesójának, ám
úgy érezte, muszáj hinnie magában, ha tényleg magának akarja a
lányt.
A játékkezelő odanyújtotta neki a labdákat. Hármat, vagyis három
esélye volt, hogy ledöntse a pálcákat.
Megfogta az első labdát, és lehunyta a szemét. Oda sem nézett,
amikor elhajította, csak hitt. Hallotta a reccsenést, majd Faith
tapsolni kezdett, és örömében felugrott.
– Jézusom! Jace! Megcsináltad! – kiáltotta. – Megcsináltad!
Sikerült!
Kinyitotta a szemét, és elvigyorodott. Magához ölelte a lányt és
hevesen megcsókolta, ott a forgatag kellős közepén.
– Melyiket kéritek? – kérdezte a férfi.
– A szörnyeteget kérem! – válaszolta Faith egyenesen a fiú
szemébe nézve.
 20.

Faith

Nagyon nehezen nyitottam ki a szemem, a mérhetetlen fáradtság és

a zsibbadtság visszahúzott. Valahonnan kintről dörömbölés
hallatszott be. A beszűrődő zajok rángattak ki a mély álomból.
Vicces volt, hogy három hete, mióta Jace nálunk lakott, semmi
másra nem vágytam, csak hogy aludhassak. A testemnek és a
lelkemnek is szüksége volt a pihenésre. A Jace jelenléte okozta
biztonságérzet megnyugtatott, és a hónapok óta tartó éber
éjszakáimnak egyszeriben vége szakadt. A nyugalom egyszerűen
álomba ringatott.
A három hét alatt hozzászoktam a hangokhoz és a zajokhoz is,
például ahhoz, ahogy reggel készülődik.
Na de ma reggel?
Ijedtség és forrongó energia keveredett a beszűrődő napsugarak
közé. Megdörzsöltem az arcom, hogy felébredjek, majd legurultam
az ágyról, és az ablakhoz léptem. Elhúztam a sötétítőfüggönyt, és
kikukkantottam.
Ez mi a fene?
Legalább tíz autó parkolt a ház előtt.
Gyorsan felöltöztem, és lesiettem a lépcsőn. Felrántottam a
bejárati ajtót, de azonnal el is botlottam a lábamban a
meglepetéstől.
 – Nahát, Csipkerózsika felébredt! – nézett rám Courtney. A
verandán térdelt, és éppen egy régi deszkát igyekezett kiszedni a
helyéről.
– Szia?! – mondtam. Ez volt az egyetlen szó, amit képes voltam
kipréselni magamból, de még ez is kérdésnek tűnt a meglepetéstől.
Szinte a teljes verandát szétszedték, méghozzá egy hadseregnyi
barát és családtag, akik eljöttek segíteni.
Courtney és Felix.
Mack és pár rendőr, akiket az őrsön láttam.
Az unokatestvéreim, Tyler és Shane.
A szívem kissé hevesebben kezdett verni, amikor balra nézve
megláttam Jace testvérét, Iant, amint egy halomnyi építkezéshez
szükséges felszerelést pakolt kifelé a kocsiból. Sosem kedvelt igazán.
Mindig úgy nézett rám, mintha el akarnám rabolni tőle a testvérét,
mintha csak magamnak akarnám. Mintha Ian tudna valaha is
kevésbé fontos lenni Jace számára.
Eltűnődtem, vajon tisztában van-e mindezzel. Jace mindig is kész
volt bármit megtenni az öccse érdekében és védelmében.
Milyen lehetett a kapcsolatuk az elmúlt években? Az a tíz év fehér
folt volt nekem. Azokban az években úgy éreztem, hogy soha nem
ismertem Jace-t igazán, hiszen vele akartam leélni az életem, és
mégis csúnyán magamra hagyott.
De nem voltam vak. Jól láthatóan mindkettő a saját útján járt az
elmúlt évek alatt.
Kétségkívül volt mivel megküzdeniük, és bizonyára nehéz utat
tettek meg, bár a külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy a
fivérek minden erőlködés nélkül törtek magasra. Én ugyanakkor
biztos voltam benne, hogy a Jace szeme sarkában látható
szarkalábak is az út nehézségeit tükrözik. Azok bizony a többévnyi
aggodalom és nyomorúság jelei.
 Lehet, hogy nem kellett volna ezzel törődnöm. Lehet, hogy nem
kellett volna érdekeljen a történetük. Mégis, minden egyes nappal
egyre inkább feszített a kíváncsiság, egyre jobban foglalkoztatott a
dolog. Ugyanis éreztem Jace gyötrelmét. Még a falakon keresztül is
éreztem, és egyértelmű volt számomra, hogy a kín, ami belülről
emésztette, napról napra erősödött. És én nem tudtam az okát.
Nem volt könnyű elfogadnom, hogy a fiú, akibe sok-sok évvel
ezelőtt olyan mérhetetlenül szerelmes voltam, most ott áll velem
szemben, kézzelfogható távolságban. És még mindig a nyers, durva
álarc mögé bújt, mint annak idején. Megrémisztett a gondolat, hogy
akárcsak régen, most is mögé láthatnék. Hogy csak ki kellene
nyújtanom a kezem, és megérinthetném a jóságos szívét.
És hát különösebben az sem segített a zavarodottságomon, hogy
ez a férfi ott térdelt a kislányommal szemben, és éppen egy
aprócska szerszámtartó övet igyekezett a derekára erősíteni.
Bailey jól láthatóan alig fért a bőrébe az izgalomtól, hogy ő is
segíthet.
Ó, te jó ég!
A torkomra simult a tenyerem. Nagyon gyorsan és hirtelen törtek
fel az érzelmek. Már az is csoda volt, hogy nem estem darabokra ott
helyben. Minden megrohant; a fájdalom, a bánat, a szeretet és
persze milliónyi kétely.
Nehezen bár, de visszafordultam a barátnőm felé.
– Mi történik itt? – kérdeztem.
Courtney elvigyorodott.
– Minek néz ki szerinted? Mi itt kidolgozzuk a belünket, te meg
csicsikálsz odafent. Egy kis segítség jól jönne!
Felix felnevetett, majd meglökte Courtney vállát.
– Micsoda tökös nő! – mondta élcelődve.
– Fogalmad sincs, mennyire! – gúnyolódott Court egyre szélesebb
vigyorral.
– Ó, azt hiszem, mégis van! – válaszolta felhúzott szemöldökkel,
elmélyített hangon Felix.
– Jó reggelt, Faith! – kiáltott oda Mack, miközben egy elrothadt
deszkadarabot hajított egy növekvő deszkahalom tetejére.
Gyakran ellátogatott felém, csak hogy meggyőződjön róla, jól
vagyunk-e, valamint arról is gondoskodott, hogy időközönként erre
autózzon egy-egy járőr.
De hogy őt is itt látom a többiek között? Ő tényleg igazi, régi
barátom volt.
– Jó reggelt! – nyögtem ki nagy nehezen, hiszen még mindig alig
tértem magamhoz a meglepetéstől. Pláne mikor ráeszméltem, mit
csinálnak ott mindnyájan.
Tudták, hogy szükségem van segítségre. Tudták, hogy elveszve és
egyedül érzem magam, és persze azt is, hogy félek. Mind eljöttek,
hogy segítsenek.
Hirtelen elhatalmasodott rajtam a hála érzése. Nem hagytak
cserben, nem hagytak teljesen alámerülni.
– Kinek az agyából pattant ez ki? – kérdeztem Mackre nézve.
Mack úgy felröhögött, mintha valami baromira vicceset
kérdeztem volna.
Ösztönösen Jace-re vándorolt a tekintetem, aki éppen ebben a
pillanatban tápászkodott fel. Testre feszülő, fehér póló és szakadt
farmer volt rajta. Hát, eszembe jutott róla ez meg az! Bűnös dolgok.
Tisztességtelenek. De kit érdekelt? Nem tudtam nem arra gondolni.
Az iránta érzett vonzalmam ott azonnal fellángolt, a verandán állva.
Na és az a vibráló energia, amikor rám nézett! Olyan
magabiztosnak tűnt! És persze piszkosul jól nézett ki.
Az elmúlt három hétben folyamatosan listákat készített, hogy
mire lesz még szükség a projekthez, amit a fejébe vett. Arról nem is
beszélve, hogy figyelt. Bármikor készen állt közbelépni, és
megvédeni Bailey-t vagy engem, ha szükség lenne rá. Néha
eltűnődtem, hogy vajon a falakból manifesztálódott-e. Hogy talán
végig itt volt velünk, csak arra várt, hogy felébredjen, és ismét testet
öltsön. Hogy csak azért volt ott, hogy engem idegesítsen, és olyan
ötletekkel traktáljon, amelyeket nem tudtam kiverni a fejemből.
Felém indult.
Felszikrázott a levegő.
Megremegett a föld.
Ó, te jó ég!
Elvesztem! Olyasmiket éreztem, amiket nem kellett volna. Amiket
nem szabadott volna.
Kóválygott a fejem. A gondolataim minduntalan akörül forogtak,
ami régen volt. Ami köztünk volt. Amiben reménykedtünk. Amiket
terveztünk.
Felkavarodott bennem minden rég eltemetett érzés, és az
istennek sem akartak ismét a mélybe süllyedni. Gyökeret fogtak,
felfelé kapaszkodtak, és szerettek volna virágba borulni. Mint azok
a rózsák a kertben, amelyekről valamikor ugyan megfeledkeztek, de
mégis túléltek és pompásan virágoztak.
Képtelenség! Lehetetlenség!
Jace kedvesen rám mosolygott, miközben felém közeledett.
Kedvesen, de a mosolya mégis tele volt vad férfiassággal.
Megremegett a bensőm.
Képtelenség! Próbáltam magam győzködni.
De már nem is tudtam, mit gondoljak.
Megrázkódtam, kedvesen visszamosolyogtam, bár az idegeim úgy
táncoltak, mintha egy hurrikán zúdult volna rám.
– Mondd, hogy nem rángattál ide mindenkit hajnalok hajnalán,
mondták, hogy szólj, ha segítségre lenne szükséged… Persze, ha
igazán ismernének, tudták volna, hogy te aztán soha nem fogsz
segítséget kérni senkitől. Neked arra volt szükséged, hogy jöjjön
valaki, aki kezébe veszi az irányítást. Valaki, aki ismer, tudja, mire
van szükséged, és azt is, hogyan lehetne megvalósítani –
magyarázta.
Kilestem a hatalmas konyhaablakon a füves részre, ahol már
gyülekeztek az emberek. Elakadt a lélegzetem, amikor Jace, Ian és
Mack is befordultak a sarkon, és feljöttek a verandára. Egyikőjükön
sem volt póló. Kidolgozott, felhevült felsőtestükön izzadság csillant.
Mindhárman észvesztően jól néztek ki. Mintha egy csomó lett volna
a gyomrom helyén.
Jace…
Jace olyan volt, mint a megtestesült csábítás. Az, akire mindig is
vágytam. Akitől jobb lett volna óvakodnom.
Kemény, kidolgozott teste hatalmas volt, magas, a vállai szélesek,
a hasa lapos és formás… Folyt a nyálam.
Ó, micsoda csodás férfi lett abból a csodás fiúból!
Közel voltam az ájuláshoz… bizonyára a hőségtől.
Courtney a karomba csípett, kizökkentve a kábulatból.
– Mit bámulsz annyira, Faith? – kérdezte szinte énekelve.
– Semmit! – vágtam vissza.
– Ó, tényleg?
– Tényleg!
Felém fordult, és a mutatóujjával az arcom előtt kezdett
hadonászni.
– Valaki itt nem mond igazat! Az arcodra van írva. Pontosan
tudom, mi játszódik le benned! Fogadjunk, hogy azon agyalsz,
milyen lehet azt az izmos, fincsi testét simogatni?! Megkóstolni a
puha bőrét… Csak egy nyalintásnyit… Vagy talán valami mást
nyalogatnál inkább? – kérdezte.
Elvörösödtem.
– Kegyetlen vagy, Courtney! – mondtam szemrehányón.
– Most miért? – kérdezte buja tekintettel. – Még én sem
tagadhatom, hogy nagyon jó pasi! És most mesélj! Elszórakoztatott
az elmúlt pár hétben, mióta itt van?
Hitetlenkedve felhördültem. Bár nem kellett volna meglepődnöm,
hiszen Courtney ilyen volt. És bár már több mint húsz éve
ismertem, még mindig meg tudott lepni.
– „Mutasd meg a tiédet, én is megmutatom az enyémet” – idézte
vállvonogatva. – Figyelj! Teljesen odavagyok Felixért. Jobban
tennéd, ha elmondanád végre, mi folyik köztetek, mert valami van,
ebben biztos vagyok. És nem szép tőled, hogy hagysz engem a
sötétben tapogatózni! Én bezzeg minden mocskos részletről
beszámolok.
– És ki kérte, hogy mondd el? – kérdeztem, miközben jeget
szórtam a jégtartóba. – Sokszor olyasmiket mondasz, hogy nem is
tudom, mivel tisztítsam ki a fülemet… És az égvilágon semmi sincs
köztünk. Csak vigyáz ránk. Ennyi – magyaráztam.
És így is volt. De akkor miért hangzott úgy, mintha hazudnék?
– Okkké…, szóval, nálad lakik a csávó, aki nem mellesleg irtó
dögös, baromi szexi, és még közös múltatok is van. Biztos vagyok
benne, hogy odavan érted! Sőt, szerintem más sem jár abban a
csinos fejében, mint hogy miként juthatna be az ágyadba, hogy
mindenféle mocskos dolgot művelhessen veled. Kíváncsi vagyok,
meddig bírja még! – találgatta.
Vizionálni kezdtem.
Elképzeltem, milyen is lenne. Jace felettem, rajtam. Izzadt testünk
egymásba fonódik. Milyen lenne az arca. Hogyan öntene el a
forróság…
Túl sok volt ez nekem!
Courtney persze vigyorgott.
– Vagy talán te már meg is előzted? – kérdezte.
– Utállak! Tudod? – förmedtem rá.
– Pfff… Na persze! Imádsz engem! Tudom jól, hisz ki más
mondana neked ilyesmiket?
– Hagyd már abba! Csak barátok vagyunk, nem több.
Elmosolyodott. Fanyar, együttérző mosoly volt.
– Hagyd a francba a kamuszöveget, Faith! A barátok nem így
néznek egymásra! Úgy izzik körülöttetek a levegő, olyan energiákat
mozgattok meg, hogy a végén még rátok robban a ház.
– Én még nem készültem fel erre! – suttogtam Courtney felé. –
Nem is értem, miért akarsz belehajszolni. Nem hiányzik, hogy ismét
összetörjék a szívem.
Milyen borzasztó ember lett belőlem, hogy ilyesmik hagyják el a
számat? Hogy ilyesmikre gondolok? Mégis ilyen érzések rohantak
meg, valahányszor Jace a közelemben volt.
Vonzalom és vágy.
Egyrészt romlottnak éreztem magam, másrészt viszont tudtam,
hogy képtelen lennék ellenállni. Arra is gondoltam, hogy talán azért
érzem, amit, mert még emlékszem, milyen érzés volt őt szeretni.
Courtney kinyújtotta a kezét, és egy hajtinccsel kezdett az arcom
körül babrálni.
– Szerintem már sokkal többre is felkészültél, mint amit hajlandó
vagy magadnak bevallani – mondta bátorítón. – Sokkal erősebb
vagy, mint gondolnád! És az a gyönyörű szíved is megérdemelne
valami jót mindazok után, amiket már el kellett szenvednie.
Valami jót?
Felsóhajtottam.
 A szívem és a lelkem teljesen mást mondott.
– Jace veszélyes – válaszoltam nehezen. – Ez a szörnyeteg képes
lenne teljesen tönkretenni.
Courtney visszafordult az ablak felé.
Jace a korlátnak támaszkodva beszélgetett a testvérével,
miközben letörölte a homlokáról az izzadságot. Olyan gyönyörű volt
a profilja, olyan magával ragadóan férfias, és az egész lénye olyan
ellenállhatatlan, hogy szinte fájt ránéznem. Teljesen mindegy volt,
hogy szakadt farmerben volt vagy elegáns öltönyben. Olyan
magabiztosság sugárzott belőle, mintha a lába előtt heverne az
egész világ.
Megérintett, még ilyen távolról is. A jelenléte teljesen rabul ejtett.
Rám emelte a bronzfényű tekintetét. Mintha a föld hirtelen
megrengett volna.
– Lehet, hogy pont egy ilyen szörnyetegre van szükséged –
elmélkedett Courtney. – Egy szörnyetegre, aki vigyáz rád és felemel.
– Nem volna helyes – válaszoltam rekedten.
– Ugyan már! Nem az a kérdés, hogy helyes-e vagy sem. A gyász
nem egy adott időtartamhoz kötött, nem kell számolnod a napokat.
A szerelem pedig ajándék! És legtöbbször akkor jön, amkor nem is
számítunk rá. Akkor, amikor a leginkább szükségünk van rá.
– Szerelem? – kérdeztem elutasító hangnemben. – Nem szeret ő
engem!
– Ezt próbálod bemagyarázni magadnak? – kérdezte a barátnőm a
dinnyével teli tálat felemelve.
– Azt hittem, látni sem akarod őt a közelemben! – vágtam vissza
szemrehányón.
– Lehet, hogy meggondoltam magam – vonta meg a vállát.
– Na és ugyan miért?
– Mert csak olyan ember bukkan fel a legnagyobb bajok
közepette, aki valóban törődik veled. A seggfejek a könnyebb utat
választják. Behúzzák a fülüket, farkukat, és lelépnek, amint forróvá
válik a talaj. Csak azok maradnak melletted, akiknek igazán fontos
vagy.
– Sokkal elviselhetőbb voltál, amikor még utáltad! – mormogtam
csendesen.
– Ó, hát utálni sokkal könnyebb, mint szeretni, nem? – mondta,
majd kilépett az ajtón.
Nem!
Tévedés!
Hiszen Jace-t szeretni mindig nagyon könnyű volt. Magától
értetődő. Egészen addig, amíg ezt a szerelmet el nem vették tőlem.
 21.

Jace

– És akkor a fél iskola előtt ki kellett jönnöm a vízből totál

meztelenül! – mesélte Mack mérges pillantást vetve a testvéremre.
Ian a szokásos önelégült mosolyával hátradőlt az egyik kerti
fotelben.
– Figyelmeztettelek, nem? Ha elmondod Delaney-nek, hogy bele
vagyok zúgva, akkor megbánod.
Egyszer csak elkezdtünk egymásnak gimis történeteket mesélni,
miközben az árnyékos verandán ücsörögtük limonádét iszogatva.
Tyler és Shane már elment, így nem voltunk olyan sokan.
A hangulat kellemesen könnyed volt, de Faith energiája ott
bizsergett körülöttem. Éreztem, betöltötte a levegőt. Olyan volt,
mintha a mennyország kapujában állnék. Csak ki kellett volna
nyújtani a kezem.
Igyekeztem úgy tenni, mintha nem is érdekelne, hogy ott ül tőlem
fél méterre. Macket néztem, ahogy mesélt.
– Mindegy is, hiszen, mint végül kiderült, ezzel is csak jól jártam.
Maddie-t nem zavarta, ez biztos!
– Ahhaha! – röhögött fel Courtney a térdét csapkodva. – Szóval te
Maddie-t választottad! Nagy szélhámos voltál gimiben!
– Voltam? – kacsintott Mack játékosan. – És egyébként is, mi bajod
volt Maddie-vel? – kérdezte a szája sarkában egy félmosollyal.
 – Azonkívül, hogy mindig mindenkinek eldicsekedett, hogy éppen
kit tett lapátra?! Valami focista csávója is volt.
Mack felhorkant.
– Ugyan! Szerintem csak féltékeny voltál, mert nem téged akartak
megfektetni.
– Hahh! Ha tudni akarod, bármelyik focistát megkaphattam
volna! Csak én jobban szerettem, ha… kicsit tapasztaltabb volt,
akivel éppen randiztam.
Mackben azonnal felébredt a zsaru.
– Jaj, ne mondd, hogy idősebb pasikkal bújtál ágyba?! Ez
egyáltalán nem menő! – rázta a fejét rosszallóan.
– Úgysem fogom elmondani! Amúgy meg miért akarsz állandóan
letartóztatni? – kérdezte Courtney nevetve.
– Mert igazi bajkeverő vagy! – piszkálódott Mack.
Felix elmosolyodott.
– Akkor vegyem elő a bilincseket? – kérdezte a barátnőjére
kacsintva.
– Igen! Nagyon rossz kislány vagyok! – búgott Courtney.
Szinte éreztem, hogy Faith elvörösödik mellettem. A padlót
bámulta, és igyekezett visszatartani a vigyorgását, miközben
óvatosan oda-oda lesett a barátnőjére.
Elégedett voltam. Úgy vettem észre, hogy napról napra egyre
jobban kibújik a csigaházából. Lassan, de biztosan gyógyult. Habár
ott voltak még ezek a fenyegető üzenetek, de mégis láthatóan
kivirágzott. A lelke táplálékhoz jutott, így hát lassan, de biztosan
virágba borult.
Láthatóan sokkal jobban érezte magát a bőrében és a saját
otthonában, míg a kislánya fel-alá rohangált, forgott és táncolt a
kertben. Ő a saját kis világában élt, nem aggódott semmin. És ez így
volt jól.
 Szerettem volna, hogy ne kelljen semmi miatt félelemben élniük,
hogy Faithnek ne kelljen folyton a háta mögé néznie.
– Hát akkor, jövő héten szülinapot ünnepelünk! – jelentette ki Ian
vigyorogva az ünnepeltre nézve, aki láthatóan szívesen lemondott
volna erről a lehetőségről. Mintha bármelyikünk is képes lett volna
figyelmen kívül hagyni ezt a mérföldkövet.
– Igen, így van, kereken harminc leszek – bólintott Mack.
Én is rávigyorogtam a barátomra, aki vidáman a szakállába túrt.
– Öregszel – szúrtam oda neki.
– Ahh! – horkant fel. – Ugyan már! Ez is csak egy olyan nap, mint a
többi. És egyébként, ti sem vagytok sokkal lemaradva mögöttem –
mutatott ránk.
– Ne aggódj, Mack! Majd segítünk átkelni az úton – szúrt oda Felix
is, megemelve a limonádéját.
– Alig várom – dobta vissza a labdát Mack.
Mindnyájan a gondolatainkba merültünk. A patak felől könnyű
fuvallat érkezett felénk, át a zöld, füvesített hátsó kerten. Jólesett a
hűvös érintés, hiszen az elmúlt hat órát a tűző napon töltöttük.
– Jó munkát végeztünk ma délelőtt – szólalt meg Ian. Hangja a
távolba révedt, mintha azon tűnődött volna, mennyi ideig tarthat
helyrepofozni a házat.
Hát kurva sokáig, talán az örökkévalóságig. A veranda csak a
kezdet.
– Majd felbérelek egy csapatot – mondtam a málladozó festékre
nézve a lábam alatt.
– Én ismerek egy-két embert – szólt közbe Felix. – Elég sok
felújítási munkán vagyok túl. Összehozhatlak egypár sráccal, akik
segíthetnének.
– Tényleg? – hajoltam izgatottan előre.
– Aha! Persze.
 Faithre néztem, aki a szokásos vágyakozó, de szomorú mosolyát
küldte felém. Mintha még mindig nem értené, hogy miért is akarom
ezt az egészet. Vagy hogy ő miért is érdemelné meg. Pedig ő aztán a
világon mindent megérdemelne. Mindent neki adnék.
Visszatuszkoltam a gondolataimat a mélybe, szívem-lelkem olyan
irányba indult, amerre én nem mehettem. Megköszörültem a
torkom, és ismét Felix felé fordultam.
– Nagyszerű! Összehoznád őket mondjuk hétfő reggelre?
– Hogyne!
– Hol van Bailey? – ugrott fel hirtelen Faith.
Egy pillanat alatt talpon voltunk Mackkel, és már száguldottunk is
lefelé a lépcsőn. Ismét elragadott az a furcsa érzés. Oltalmazó,
védelmező érzés. Hogy akár meghalnék érte.
Aztán lefékeztem, amikor megláttam Bailey-t a ház másik oldalán
játszani, a rózsakertek mellett. Nevetgélt. Boldogan mosolygott, és
azt az átkozott szörnyetegplüsst szorongatta. A legszívesebben
cafatokra téptem volna – vagy inkább beletemettem volna az
arcom, mélyen beszívva a játék illatát, hátha visszarepít a múltba,
hogy az lehessek, aki mindig is lenni szerettem volna.
Ezek a gondolatok forogtak a fejemben, amikor észrevettem, hogy
egy aprócska csomag is van a kezében.
– Ajándékot kaptunk! A tiéd, mami! – csiripelte vékonyka
hangján.
– Bailey! – kiáltott fel Faith és elfutott mellettem. – Tudod, hogy
nem szabad egyedül kimenned!
– Nem mentem. Itt voltam a fűben – mondta hatalmas szemekkel.
– Akkor honnan van ez? – kérdezte Faith letérdelve a kicsihez,
miközben óvatosan kivette a csomagot a kezéből.
Megforgatta, de semmiféle írás vagy jelölés nem volt rajta, csak
körbe volt ragasztószalagozva.
 – A bajátom adta – mutatott a rózsakert felé Bailey.
– Hol van? – kérdezte az anyja ijedt hangon.
– Nem tudom – válaszolta a kicsi.
Faith egyre gyorsabban vette a levegőt, majd kilőtt és a ház oldala
felé futott, mintha egyedül akarná levadászni az illetőt, bárki legyen
is az.
– Faith! – kiáltottam utána.
Dühösen felkiáltott, és futott tovább. Én pedig igyekeztem
utolérni.
Elkaptam, és a földre rántottam. Szorosan öleltem hátulról, mikor
Felix felkiáltott.
– Elkapom! Ez a faszkalap többé nem szórakozik velünk!
Mack szorosan mögötte futott, hatalmas termete miatt lassabb
volt, mint Felix.
Még mindig Faitht öleltem, nem tudtam, mit tegyek. A harag
elvakított, szerettem volna Felix és Mack után futni, de valahogy
nem akaródzott Faitht elengedni. Maradtam volna, hogy
megvédjem őket. Átéreztem a félelmét és a fájdalmát.
Ahogy öleltem, sírni kezdett. Hirtelen feltört belőle a zokogás,
rajtam pedig elhatalmasodott az érzés, hogy megvédjem őt.
Faith egy játékkockát fogott a kezében, amiről első pillantásra
láttam, hogy Bailey szobájából való. Úgy remegett a keze, hogy alig
bírta széthajtogatni a papírt, ami a kockára volt erősítve. Egyik
kezemmel átöleltem reszkető testét, míg a másikkal kikaptam a
kezéből a papirost.

Ha legközelebb eljövök érte, remélem, ott lesz. Tudom,

hogy nálad van! Ne védd tovább a férjed. Nincs
 vesztenivalód. Vagy mégis?!

A papír hátoldalán egy fekete-fehér rajz volt látható – egy rajz

Bailey-ről, amint a fűben játszik.
Elöntött a méreg. Elvakított a bosszú. Még szorosabban öleltem
Faitht, miközben Bailey-ért nyúltam, hogy őt is magamhoz húzzam.
Mindkettejüket óvón átkaroltam, és erősen szorítottam.
– Nem értem – szipogta Faith –, nem értem! Mit akarhatnak?
Éreztem Bailey zavarodottságát. Kedvesen átölelte az édesanyja
nyakát, és a fülébe suttogott.
– Szemmi baj, mami. Cak egy ajándék.
Felix és Mack visszatértek, mindketten levegőért kapkodtak.
– Bassza meg! Semmi! – morogta Mack.
Kivette a kezemből az üzenetet, de közben megcsörrent a mobilja
is.
– Igen!
– Mi?
– Nem!
Odébb ment, de én éreztem a belőle áradó negatív érzelmeket.
– Bassza meg! – mordult fel. – Oké. Legyen harminc! Itt is helyzet
van.
Majd kinyúltak a füleim, ahogy próbáltam kivenni, miről beszél,
miközben még mindig a lányokat öleltem.
Courtney érkezett a sarok felől. Könyörögve nézett rám. Lehajolt
és óvatosan átölelte ő is mindkettőjüket.
– Minden rendben van! – suttogta.
Faith lenyelte a könnyeit, és engedte, hogy a barátnője magához
húzza.
Felálltam.
nyugton maradok. Arra is emlékeztetett, hogy nem engedhetem
meg magamnak, hogy ismét bajba keveredjek.
Nem üthetem bele az orrom a nyomozásba, nem rúghatok
labdába egy olyan meccsen, ahol egyik csapatnak sem vagyok a
tagja. De én harcolni akartam. Törni, zúzni és megsemmisíteni.
Ezért is ültem inkább ki a verandára. Megpróbáltam mélyeket
lélegezni és lehiggadni, pedig az idegeim pattanásig feszültek.
Mack egy járőrautót állíttatott a ház elé, nagyjából ez volt az
egyetlen vigaszom. Felnéztem Faithre, aki csak állt ott és bámult. Az
éjszaka sötétjében állt meg, míg a hold keskeny ezüstsávban
megvilágította az előkertet, ő a ház oltalmazó árnyékában maradt.
A csokoládészínű hajzuhatag leomlott a vállán, a testre simuló
fehér pólója és a szakadt farmere épp ott emelte ki a domborulatait,
ahol kellett. A szívem egyből ugrálni kezdett és összevissza vert.
Basszus!
Nem fogom kibírni. Szeretném megvédeni. Szeretném az arcáról
mindörökre eltüntetni a szomorúságot. Szeretném szeretni. És
éppen ez volt a bökkenő.
Vele akartam lenni. Megtartani magamnak. És ez hülye ötlet volt.
De a szerelem, amit iránta éreztem, mindig is hülye dolgokra
késztetett.
A bébiőrt szorongatta a kezében, és felém tartott. Minden egyes
lépés, amellyel közelebb került hozzám, kínzás volt számomra.
Szikrázott tőle a bőröm. Egyre jobban elöntött a forróság.
Leült mellém. Felhúzta a lábát, és a térdére hajtotta a fejét.
– Nem értem, mi ez, Jace. Nem értem, mit akarhatnak tőlem.
Fogalmam sincs, mit keresnek, mit akarhatnak.
Megsajdult a szívem. Tényleg nem is tudta, hogy Joseph mit
csinált?
 – Ahogy arról sincs, Joseph mibe keveredett bele – mondta.
Üresen kongtak a szavai, mintha egyenesen az én gondolataimat
adta volna vissza. – Olyan keményen dolgozott, azt mondta,
mindent megtesz azért, hogy összeszedje a pénzt a házra.
Elöntött a méreg. Joseph mindig is egy hazug disznó volt.
Mindenkit manipulált, minden helyzetből úgy került ki, mintha ő
lenne a jófiú, pedig ő keverte a kártyákat a saját javára.
– Nem is mondott neked semmit? A halála előtti napokban,
hetekben, soha nem mondott semmi olyat, amit furcsának találtál?
Faith pislogott, majd a szeme sarkából lassan kibuggyant egy
könnycsepp. Szerettem volna kinyújtani a kezem, letörölni, felfogni,
lecsókolni az arcáról.
– Soha… Joseph soha nem beszélt a munkájáról. Mindig csak
annyit mondott, hogy elfoglalt. Az utóbbi években alig láttam –
mondta, újfent pislogva –, sokat utazott és túlórázott.
Megrázta a fejét, és elfintorodott. Láthatóan agyalt valamin.
– Istenem! Micsoda hülye voltam! Milyen vak! – mondta
szomorúan. – Volt idő, amikor az volt az érzésem, hogy nincs
minden rendben – magyarázta a szíve fölé tett kézzel. – Egy
megérzés volt, Jace, és én nem foglalkoztam vele. Egyszerűen
tudomást sem vettem róla, mert nem akartam elhinni, hogy a
férjem valami illegális dologba keveredett.
Utálni fog. Utálni fog engem.
Ha majd rájön, mi az, utálni fog engem. Persze megérdemlem, de
ugyanakkor szeretném elkerülni. Inkább rákenném az egészet
Josephre. Megérdemli az a szarházi.
De ha még az ő hibája volt is, az engem nem ment fel semmi alól.
– És most valaki, valahol azt hiszi, hogy én is mindenben benne
voltam? – kérdezte távolba révedő tekintettel. Elfintorodott a
gondolattól. – Erről van szó, ugye, Jace? Azt hiszik, hogy tudok
valamit. Azt hiszik, hogy nálam van valami, ami soha nem is
lehetett volna a férjemé? Mondd, hogy nem volt korrupt, Jace!
Mondd, hogy őrült vagyok! – nézett rám könyörgő tekintettel.
Milliónyi hazugság jutott az eszembe, szerettem volna
megkímélni.
– A hajógyárak… – kezdtem, és előrehajoltam a combomra
támaszkodva. – A baj melegágyai. Olyan mértékű a bűnözés
arrafelé, olyan sok minden történik, annyi minden szar megy ott át,
aminek nem szabadna… – próbáltam finoman körülírni. Nem
akartam azt a sok szennyet a nyakába zúdítani. Fegyverek,
kábítószer és minden egyéb szörnyűség, természetesen minden
szép csomagolásban, hogy legálisnak tűnjön. Törvényes üzletnek.
Aztán tisztára mosva minden visszakerül az utcára. Talán
gondolnom kellett volna minderre, mielőtt mindenkit
belerángattam volna.
– Joseph nem lett volna rá képes… – kezdte még így is, de
elcsuklott a hangja. – Olyan ostobának érzem magam! Egy komplett
idióta vagyok! Éltem az életem, és közben jól át lettem verve.
Megráztam a fejem. Remegett a kezem. Szerettem volna az övéért
nyúlni és megfogni.
– Nem, Faith. Csak te mindig mindenkiben kizárólag a jót látod.
Akkor is hiszel bennük, ha nem érdemlik meg.
Beleharapott az alsó ajkába. Fájdalom tükröződött az arcán,
ahogy rám nézett.
– Sokszor épp az ilyen embereknek van a legnagyobb szükségük
arra, hogy higgyenek bennük.
Melegség töltött el. Micsoda nemes lélek! Micsoda gyönyörűség!
Szerettem volna belélegezni a belőle áramló melegséget.
Szerettem volna megízlelni.
Közelebb hajoltam hozzá.
 – Faith…
Megérezte annak a jelentőségét, ami közeledett felé. Talpra ugrott,
és a szavamba vágott.
– Me… megyek, és… meg kell néznem Bailey-t!
Lehajtott fejjel az ajtóhoz sietett és felrántotta.
Frusztráltan felsóhajtottam.
Bassza meg!
Nagy nehezen talpra kecmeregtem, és befelé indultam.
Odamentem az elülső ablakhoz, és félrehúztam a sötétítőt. A
rendőrautó ott állt a fa alatt, az árnyékban.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Mack sem hagyta
annyiban, mindent megtett, amit én is megtettem volna.
Elindultam felfelé a szobámba. Szerettem volna egy kicsit
kiszellőztetni az agyam. Csak hát éppen belebotlottam Faithbe,
ahogy kifele hátrált Bailey szobájából a sötét folyosón.
Már a látványától is megváltozott körülöttem a levegő. Szikrázott
és lúdbőröztem tőle. Éreztem a belőle áradó energiát. Éreztem a
lelkéből áradó melegséget. Kiszáradt a szám.
– Jace – suttogta.
És én ott álltam előtte, olyan érzésekkel eltelve, amiket nem lett
volna szabad éreznem. De nem tudtam megálljt parancsolni nekik.
Szerettem volna Faitht a falhoz nyomni. Szerettem volna
megcsókolni. Megérinteni. A szobámba vinni és elveszni benne.
Egyszer már az enyém volt, de el kellett hagynom. Ha
visszamehetnék az időben, vajon másképp tudnék csinálni
mindent? Vagy eleve elrendelt volt a sorsunk?
Hogy is gondolhattam, hogy valami jót kaphatok az élettől, ha én
magam egy rakás semmi voltam?
Rám nézett azzal a csokoládészínű, szép szemével. Melegség áradt
belőle, de volt a tekintetében valami más is. Mintha talán ő is érezne
valami olyasmit, ami az én bensőmet feszítette.
Közelebb léptem hozzá, ő hátrálni kezdett, de mögötte ott volt
Bailey szobájának az ajtaja. Közvetlenül előtte álltam. Az orrom
hegye majdnem az övéhez ért. A lélegzetünk egymásba keveredett.
Éreztem a szívverését, akár meg is számolhattam volna minden
egyes dobbanást. Éreztem a kínlódását. Ugyanazok a kérdések
kavarogtak benne, mint bennem.
A feje felett támasztottam meg a kezem.
– Faith… – suttogtam.
Kapkodta a levegőt. Zihált. Majd kifordult a kezem alól, és a
szívére szorította a kezét.
– Nem megy ez nekem, Jace – suttogta.
Néztem a sziluettjét. Meleg tekintete a sötétben is élénken
csillogott.
– Hiányoztál – mondtam, egy darabnyit elárulva mindabból, amit
éreztem, és amit annyira szerettem volna elmondani neki.
Hátrébb lépett, és megmarkolta a szobája kilincsét.
– De tönkretettél, és nem hiszem, hogy még egyszer vállalnám a
kockázatot – válaszolta halkan.
Én pedig csak álltam és bámultam. Legszívesebben darabokra
téptem volna valamit mérgemben. Ő viszont halkan becsukta maga
mögött az ajtót.
A bennem élő szörnyeteg tombolt a dühtől. Szeretett volna valakit
megbüntetni azért, amiért elvették tőle a szerelmét. Vagy csak
éppen azon munkálkodott, hogy visszaszerezze…
 22.

Jace

– TIZENNYOLC ÉVES KORÁBAN

Jace a lakókocsi felé sietett az ösvényen. Most végzett a munkával,

és szeretett volna gyorsan lezuhanyozni, hiszen még találkozni
akart Faithszel.
Lasított, amikor meglátta a fényes autót a lakókocsi előtt parkolni.
Harag kúszott fel a torkán, és a fogait csikorgatva, válogatott
káromkodásokat zúdított a föld felé.
Miért undorodik az anyjától? Miért kapja el az undor attól, amit
az anyja képvisel? Miért szorul el a gyomra mindettől? Miért engedi
az anyja, hogy az otthonukban ilyenek történhessenek?
Jace végignézett a rozsdás lakókocsin. A kitört ablakok helyét
kartonpapírok fedték. A kocsi körül szemét hevert szerteszét.
Otthon.
Aha, persze.
Megrázta a fejét, majd fellépett a lépcsőn, és belökte az ajtót. Majd
elbotlott a saját lábában a látványtól.
Az a nyálas csávó, akivel az anyja összejött, ott terpeszkedett a
kanapén. A lábánál a földön Ian és Joseph ücsörgött. Tátott szájjal
hallgatták a barom hülyeségeit. Ha az iskolában is ilyen odaadással
figyeltek volna, színötös tanulók lehettek volna.
Az a pöcs felnézett Jace-re, amikor belépett, és elvigyorodott.
– Mi folyik itt? – kérdezte Jace elszoruló torokkal.
A seggfej nyugodtan hanyatt dőlt, és Jace szemébe nézett.
– Csak beszélgetünk a testvéreiddel – válaszolta.
Jace még haragosabb lett.
A faszkalap még azt sem tudta, hogy Joseph nem is a testvérük. De
azért ott terpeszkedett, mintha az övé lenne az egész koszfészek.
Mondjuk, az alapján, ahogyan öltözködött, Jace eléggé biztos volt
benne, hogy nagyjából azt is gondolja, hogy a világon minden az
övé.
– Nem hiszem, hogy bármelyiküknek szüksége lenne arra, hogy a
maga szövegelését hallgassa – morogta Jace barátságtalanul.
– Ó, szerintem érdekli őket a mondanivalóm, nem igaz? – nézett a
két fiúra. Ian lehajtotta a fejét, míg az a hülye Joseph bólintott. Mi a
franc?
– Nos, teljesen mindegy, hogy érdekli-e őket vagy sem. Én azt
mondtam, hogy nem! – mondta Jace, és kitárta az ajtót. – Ideje
indulnia!
A csávónak volt képe felröhögni, majd talpra ugrott, és oldalra
hajtott fejjel Jace-re nézett, miközben felé lépett.
– Na, ki a fasza gyerek? – kérdezte, és fenyegetően Jace felé
lendítette a fejét. – Lehet, hogy inkább veled kellene beszélgetnem.
Szeretem, ha valaki lojális. Igazi harcos!
Félelem és düh feszítette Jace-t belülről.
– Hagyja békén őket! – sziszegte összeszorított fogakkal. A csávó
valószínűleg lenyomná, ha verekednének, de nem érdekelte.
Szívesen összevereti magát, ha ezzel megvédheti a fiúkat attól a sok
szartól, amivel a tag a fejüket tömte.
Az csak vigyorgott, majd kinyújtotta a kezét, és megigazította Jace
inggallérját.
– Összefutunk még…, Jace! – sziszegte a fiú arcába, majd
elengedte, és kiment, mintha mi sem történt volna.
Jace becsapta az ajtót, és Ianre és Josephre bámult, akik még
mindig a földön ücsörögtek.
– Mégis, mi a büdös francot csináltok? – mordult rájuk.
Ian átkarolta a térdét.
– Csak beszélgetett velünk – mondta.
– Miről?
Joseph felállt.
– Üzleti lehetőségekről – mondta magabiztosan.
Jace érezte, ahogy eluralkodik rajta a méreg. Már csak az
hiányozna, hogy Ian és Joseph belekeveredjen valami mocskos
dologba.
Jace szinte átrepült a szobán.
– Tartsd távol magad attól a csávótól, érted? – kiabálta bele Joseph
arcába. – Csak bajt hoz rátok!
– Mi csak meghallgattuk – mondta Ian halkan.
– Nem kellene! Hazudik! Semmi olyasmit nem tud mondani, ami a
hasznotokra válna, ellenben pont olyanokká tesz, amit mindenki
gondol rólunk!
– Csak irigykedsz, mert neked nem szólt – jegyezte meg
ellenségesen Joseph.
– Figyelmeztetlek, Joseph! Tartsd magad távol tőle!
Joseph szája vigyorra húzódott.
– Bármi, ami ahhoz kell, hogy túléljünk. Nem emlékszel? –
fordította Jace ellen a saját szavait. – Csak gondoskodunk
magunkról. Megtesszük, amit kell.
Jace egyikről a másikra nézett.
– De nem, ha rólunk van szó! Mi gondoskodunk egymásról. És én
 Megfeszült a gerince, ahogy gyorsan előrebukott, még mielőtt a
másik megfordulhatott volna.
Steven arca vigyorba fordult, amikor meglátta a fiút. Jace nem
mosolygott vissza. Ehelyett teljes erőből felé lendítette az öklét.
Telibe találta a fickó arcát. Hátracsuklott a feje, és Jace nem
habozott, nem várt, odahajolt és a földre küldte. Teljesen elborult az
agya. Mindaz a düh, ami felgyülemlett benne, a felszínre tört.
Elszabadult.
– Bántottad a testvéremet! Te bunkó állat! Bántottad őt!
Jace ütés után ütést vitt be. Mind telibe talált. Az állán, az
állkapcsán, az orrán. Csont reccsent, vér fröccsent. Csak még jobban
elborította a vörös köd, a hatalmas gyűlölet, ami felhalmozódott
benne. Meg akarta ölni a férfit. El akarta tüntetni a föld színéről. A
drogok miatt, amikkel az anyját tömte. Amiért elcsavarta Joseph
fejét. És amiatt, amit Iannel tett. Leginkább azért. A testvére miatt
akart bosszút állni, aki annyira bátran és mégis oly ostobán
viselkedett.
– Megöllek, te undorító szemétláda! – kiáltotta. – Megöllek!
Azt se tudta, mit kiabál. A düh annyira elvakította, hogy teljesen
magánkívül volt.
Alig vette észre, amikor egyszer csak az arcában landolt egy ököl.
Elesett. Elhomályosult a tekintete.
Talpak dübörögtek mellette, kiabálást hallott.
Nem hagyta abba. Folytatni akarta.
Hirtelen kezeket érzett magán. Lefogták és arccal a földre
szorították. A csuklóján bilincs kattant.
Jace felemelte a fejét. Vér csöpögött a szájából, miközben a férfit
nézte, aki lassan felült. Csurom vér volt az arca, de Jace felé
vigyorgott, mintha bizony nem őt verték volna el.
– Megöllek! – kiáltotta Jace.
 23.

Faith

– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha egyszerűen otthon maradnék –

mondtam, és nem örültem, hogy közben elcsuklott a hangom. De
Jace Jacobs mindig is ilyen hatással volt rám. Bizonytalan és
zavarodott voltam, olyan dolgokat akartam és kívántam, amelyeket
nem lett volna szabad.
– Mennem kell, Faith, és ez bizony azt jelenti, hogy velem kell
jönnöd.
A konyhapultnak támaszkodva nézett rám. Olyan nyugalom és
magabiztosság áradt belőle, hogy nem is tudtam volna
megfogalmazni, mit érzek, ahogy ránézek.
Egy hét telt el a legutóbbi fenyegető üzenet óta. Olyan érzés volt,
mintha megint mindent elölről kellett volna kezdenem.
Minden egyes alkalommal, amikor ilyen üzenetet kaptam, olyan
érzésem volt, mintha nem haladtunk volna semmit. Ismét
nekiállhattunk kitalálni, mi legyen a következő lépés, és hogyan
tovább, de közben élnem kellett az életem.
Voltak olyan pillanatok, amikor sikerült elfeledkeznem
mindenről, de utána szinte arcul csapott a rémület, amikor hirtelen
ráeszméltem, milyen veszélyben vagyunk.
Félelem, rettegés, idegesség.
Egy teljesen másféle idegességet ismertem meg. Nem tudtam,
miként birkózzam meg vele. Nem az zavart, amit éreztem. Nem is a
zavarodottság, ami belülről rágott. Már egy hét eltelt, hogy
majdnem megcsókolt Bailey szobája előtt. A legfélelmetesebb az
egészben az volt, hogy alig bírtam ellenállni, hiszen borzasztóan
kívántam a csókját. Annyira szerettem volna, hogy átöleljen, hogy a
fülembe suttogja, minden rendben lesz.
Talán őrültség, de azt éreztem, hogy ha mellettem van, akkor
tényleg minden rendben lesz.
– Fura érzés szórakozni menni… azok után, ami történt.
– De az sincs rendben, hogy bezárkózol. Ráadásul egyáltalán nem
tudnám jól érezni magam, ha tudom, hogy te itthon vagy. Sokkal
jobban tudok rád vigyázni, ha velem jössz.
Felsóhajtottam, és keresztbe fontam a karom.
– Nem vigyázhatsz rám folyton.
– Biztos vagy benne? – kérdezte, miközben ellökte magát a pulttól.
– Jace… – nyögtem. Nem igazodtam ki ezen a férfin. Vagy csak
igyekeztem nem elveszni benne, miközben vonzó arcára néztem – a
határozott arcélére, a puha, telt ajkára és a csodálatosan átható
szemére.
– Faith – válaszolt azonnal. Szája sarkában mosoly játszott. –
Mégis mit gondolna Mack, ha nem jönnél el a szülinapjára?
– Most rá akarsz beszélni? Ne játszadozz velem!
– Ó, pedig elég sokféleképpen tudnék veled játszadozni – mondta
búgó hangon, miközben közelebb hajolt hozzám.
– Jace! – suttogtam, és elöntött a forróság.
Egyre gyakrabban viselkedett velem így az utóbbi időben.
Zavarba hozott.
– Mondtam már, hogy ne beszélj velem így. Nem mondhatsz
ilyeneket!
 Frusztráltan beletúrt a hajába, majd közel hajolt, és szinte az
arcomba suttogott.
– Talán belefáradtam abba, hogy nem beszélünk arról, amit
nyilvánvalóan mindketten nagyon szeretnénk. Az, hogy nem
beszélünk róla, nem jelenti azt, hogy nem létezik, hogy nem tölti be
mindkettőnk gondolatait.
Eluralkodott rajtam a vágy, amit iránta éreztem, minden
porcikám elzsibbadt, olyasmi éledezett bennem, amit nem biztos,
hogy sokáig titkolni lehet.
Jace felegyenesedett.
– Menj, öltözz! Velem jössz.
 24.

Jace

Éppen kiléptem a szobámból a homályos folyosóra, amikor Faith is

kijött a sajátjából.
Feszes, testhezálló, sötétkék ruha volt rajta, ami alig takarta
formás combját, ráadásul magas sarkút vett, amitől még
légiesebbnek és magasabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt.
Hirtelen elfelejtettem levegőt venni, annyira lélegzetelállító
látvány volt. Annyira baromira jól nézett ki a csaj, hogy nem is
tudtam, hogy fogok uralkodni magamon. Fulladoztam a vágytól és a
szerelemtől, amit iránta éreztem.
Tétován a nyakához nyúlt, majd elkezdte birizgálni a fülbevalóját.
– Utálok kiöltözni. Nevetségesen érzem magam.
Rábámultam. A torkomban hatalmas gombóc nőtt. Iszonyatosan
felizgultam, akkora merevedésem volt, mint a ház. Elég volt csak
ránéznem.
Bassza meg!
Mi lesz ebből?
De nem tudtam nem mondani semmit, nem tudtam nem
hozzáérni, amikor ott állt előttem.
– Nem vagy nevetséges. Közel sem.
Az alkonyat félhomályt varázsolt a folyosóra, mintha direkt arra
csábítana, hogy közeledjünk egymáshoz, Faith pedig felsóhajtott,
amikor megérezte az ujjam az arcán, és csókolni való ajka szétnyílt.
Hogy mennyire szerettem volna az ujjam a finom szájába dugni!
Mennyire szerettem volna megkóstolni! Csak egy icipicit megízlelni.
Csak egy icipicit oltani a szomjúságot, ami napról napra
elviselhetetlenebbé vált.
– Kész vadok! – kiáltotta Bailey vigyorogva.
Majd megállt a szívem az ijedségtől, amikor hirtelen kinyílt
mellettünk az ajtó, és a kicsi megszólalt.
Cseszettül cuki gyerek! A legcukibb a világon. Tele élettel és
vidámsággal.
Egy kicsi, rózsaszín bőröndöt húzott maga után, a másik karjában
két babát és természetesen a szörnyet szorongatta. Mintha hétvégi
kiruccanásra indult volna, nem pedig egy éjszakára a
nagyszüleihez.
Úgy gondoltuk, ott lesz a legnagyobb biztonságban. Vicces, régen
én be nem mertem volna tenni oda a lábam.
– Biztos, hogy menni szeretnél? – kérdezte Faith.
– Nagy vagyok máj, mami!
Faith felsóhajtott. Az aggodalom nem hagyta nyugodni.
– Oké, akkor menjünk! – mondta.
Kimentünk a kocsimhoz. Mack visszavonta a huszonnégy órás
megfigyelést, viszont egy járőr mindig eljött erre, a legváratlanabb
időközönként. Mack megkért, hogy azonnal értesítsük, ha valami
furcsát vennénk észre.
Rohadtul idegesítő volt, hogy az égvilágon semmit sem találtunk.
Semmi nyomot, bizonyítékot, nevet, semmit. Mégis folyamatosan
olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne.
Hál’ istennek a munkások, akiket Felix ígért, megjelentek hétfőn.
Ez azt jelentette, hogy egyszerre legalább öt ember volt a ház körül,
ami már önmagában is növelte a biztonságérzetet.
 Talán ezért nem éreztem könnyelműségnek, ha elviszem Faitht
egy kicsit szórakozni. Egy olyan parti, ami dugig van rendőrökkel és
nyomozókkal, elég biztonságosnak tűnt.
Áttettem Bailey gyerekülését a kocsimba, és Faith beletette a
kicsit. A rózsaszín táskáját odatettem a lába elé, mi pedig beültünk
előre.
A faágak ott ölelkeztek felettünk, a lemenő nap sugarai itt-ott
átkúsztak az ágak között. Az alkonyi fény arany és rózsaszín
árnyalatokba öltöztetett minket is, ahogy a régi, kátyús, hepehupás
úton végigdöcögtünk.
Csendben utaztunk.
Faith ideges volt, folyamatosan izgett-mozgott az ülésében. De
nem volt ezzel egyedül. Én is méterről méterre idegesebb lettem.
Eszembe jutott, hogy mennyire küzdöttem, hogy elmenekülhessek
innen, ebből a városból, ahol folyamatosan lenéztek és semmibe
vettek. Ahol emberi hulladékként kezeltek, mintha valami bűnöző
lettem volna.
Faith apja sem volt jobb, pont olyan volt, mint akármelyik másik
seggfej, aki minden további nélkül ítéletet mondott felettem, meg
sem hallgatva, esélyt sem adva, hogy bizonyíthassak. Nyilván nem
is adtam rá okot, hogy bízzon bennem, vagy másként kezeljen. De
basszus!
Annyira akartam! Annyira szerettem volna! Annyira jó lett volna
másnak lenni!
Annyira szerettem volna, ha az apja a rongyos ruhám mögé lát,
ha nem foglalkozik a mocskos pletykákkal, és csakis azt a srácot
látja bennem, aki szerelmes a lányába. Azt a fiút, aki bármit
megtenne a szerelméért.
Mindketten tudtuk, Faith is és én is, hogy jók vagyunk együtt.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte tőlem, amikor
bekanyarodtam a szülei utcájába.
– Mióta ismersz úgy, hogy feladnék bármit is, amit nagyon
szeretnék elérni? – kérdeztem.
Szomorúan, elkeseredetten nézett rám.
Amióta elhagytál.
Akár a fejemhez is vághatta volna.
Nyeltem egy hatalmasat, igyekeztem néma szemrehányását
figyelmen kívül hagyni.
– Mennünk kell. Mack mégiscsak harmincéves. Nem hagyhatjuk
ki a lehetőséget, hogy az orra alá dörgöljük – mondtam felhúzott
szemöldökkel, és még egy vigyorral is megtoldottam. Mindent
megtettem volna, hogy jobb kedvre derítsem.
Ha valaki, hát ő igazán megérdemli, hogy végre bulizzon egy jót.
– Oké – nevette el magát –, ezt tényleg nem hagyhatjuk ki.
– És te mikor mentél el legutóbb valahová úgy, hogy csak
egyszerűen jól érezted magad?
– A bulizás az utóbbi időben nem nagyon szerepelt a napi
teendőim listáján – válaszolta csodálkozó tekintettel.
Ó, atyám, hogy milyen rohadt jól nézett ki! A hosszú lába! Olyan
édes volt és szexi. És olyan jól illett a kocsim első ülésébe!
– Hát akkor épp itt az ideje, hogy felkerüljön a teendők közé. Faith
Linbrock ma este bulizni fog!
Igen, a hajadon nevét mondtam. Nem tehetek róla, de egyszerűen
nem bírtam Joseph családnevével együtt a számra venni.
– Biztos vagy benne? – kérdezett vissza szinte játékosan. Mintha
eléggé el tudta volna engedni magát a társaságomban ahhoz, hogy
tényleg jól érezze magát. Elhatároztam, hogy mindent megteszek
annak érdekében, hogy így is legyen. Még ha csak egy estéről van is
szó.
– De biztos ám!
 – Móka és kacagász! Tojtát akajok! – kiabálta Bailey a hátsó
ülésről.
– Láttad, milyen hatalmasra nőtt Mack? Szerintem egyedül befalja
az egészet! – viccelődtem.
– Mack olyan, mint egy szupejhősz! – csipogta Bailey babahangon.
– Ez nekem új, de ha így is van, jól titkolja – mondtam.
– Nekem isz vannak titkaim. De tojtát kéjek!
Faith az alsó ajkát harapdálta, tehát aggódott, de ahogy
hátrafordult a kislányához, rám vetett egy meleg pillantást, és
láttam, hogy igyekszik nem elnevetni magát Bailey cukiságán.
– Amit csak szeretnél, kicsim! – válaszolta, majd felsóhajtott,
amikor megálltam a ház előtt, ahol felnőtt.
Mindketten éreztük a nyomást.
Érdekes volt, hogy Faith és Bailey lett az életem értelme, de
nekem még szembe kellett néznem a szüleivel.
Amikor eljöttek Faithhez, eltűntem. Úgy éreztem magam, mint
egy birtokháborító, ahogyan Faith is nevezett az első napon. Nem
volt ott semmi keresnivalóm. Egy gyáva féreg voltam, aki nem akart
velük találkozni. Nem akartam szembesülni a gyűlölettel és a
kérdésekkel.
A házuk pont olyan volt, mint régen. És én pont úgy is éreztem
magam, mint akkoriban. Megrángattam az ingem nyakát, mert
hirtelen szűknek éreztem. Akár a szakadt, kinőtt farmerem is
lehetett volna rajtam, nem éreztem magam különbnek a méretre
szabott öltönyömben.
Pont olyan félénken sétáltam a bejárati ajtó felé, mint amikor még
nem százezer dolláros autóval érkeztem.
Tök mindegy volt, mennyivel gazdagabb lettem azóta. Legbelül
ugyanaz az ember voltam ma is. Hiába a drága csomagolás, ha belül
az az egyszerű fiú maradtam.
 Faith apja a verandán állva várt ránk. Pont ott, ahol azon a napon.
Azon a napon az apai aggodalom tükröződött a szemében, ami ott
lett volna akkor is, ha nem én kísérem haza a lányát. De most?
Gyűlöletet láttam a tekintetében. Éreztem a belőle áradó haragot,
ahogy a családját várta.
Faith apja mindig alacsonyabb volt nálam pár centivel, bár
akkoriban még növésben voltam, hiszen csak egy gyerek voltam.
Összeszűkült a szeme, ahogy engem figyelt. Igyekeztem
összekapni magam, hogy ne érezzem azt, mint régen, amikor
legszívesebben olyan kicsire zsugorodtam volna, hogy ne vegyenek
észre. Ez az érzés közben átalakult, iszonyatos haraggá változott
bennem. Belenőttem az elutasításba és a megfélemlítésbe.
Megtanultam kezelni és a saját javamra fordítani. Egy egész
birodalmat építettem ebből az érzésből, és milliókat kerestem rajta.
De mindez mit sem változtatott azon, amit régen tettem, és ha Faith
apja úgy dönt, hogy beveri az arcom, akkor tűrni fogom.
Faith felém nyúlt, megfogta a karom.
– Nehogy összevessz az apámmal, jó? – mondta. – Nincs
szükségünk rá Bailey-vel, hogy verekedni lássunk benneteket.
Hallod?
Felsóhajtottam. Megdörzsöltem az állam. Emlékeztettem magam,
hogy miért is vagyunk itt. Mik a céljaim. Mi az, amit védeni akarok.
– Nem lesz velekedész, hallod? – ismételte Bailey papagáj
módjára.
Nők! Parancsolnak és főnökösködnek.
– Tényleg azt gondolod, hogy képes lennék összeverekedni az
apáddal? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mintha teljesen
ledöbbentett volna a gondolat.
Faith gyanakodva végigmért, majd kinyitotta az ajtót.
– Komolyan mondtam! – szólt, majd kiszállt.
 Kinyitotta a hátsó ajtót, hogy kivegye a kicsit, aki hangosan kiabált
közben.
– Szia, papa!
Odarohant a nagyapjához, Faith mögötte lépkedett.
Kényszeredetten kicsatoltam a biztonsági övem, és én is
kiszálltam a kocsiból. A gyűlölet hullámai egyre gyengültek, ahogy
az idős férfi figyelme a felé siető unokájára vándorolt rólam.
Bailey majd elesett a lépcsőn a nagy sietségben, de végül szinte
belerepült a nagyapja ölelésébe.
– Szia, apu! – köszönt Faith is.
– Hogy van az én kicsikém? – kérdezte az apja ellágyuló
tekintettel, mielőtt rám nézett volna a lánya válla felett.
– Jól! – kiabálta Bailey, mintha tőle kérdezte volna.
– Ó, meglásd, még sokkal jobban leszel, hiszen itt töltöd az
éjszakát a nagyival és velem – mondta megpaskolva a kislány lábát.
És ezzel megragadta a lehetőséget, és figyelmeztetően rám nézett.
Na szép!
Ettől a pillantástól azonnal egy senkiházi tizenhét évesnek
éreztem magam.
Behajoltam hátra, hogy kivegyem Bailey táskáját, majd ügyelve,
hogy ne hajtsam le a fejem, megkerültem a kocsimat.
Kinyílt a szúnyoghálós ajtó, és kilépett Faith édesanyja. Ő is
megöregedett, de nagyon szépen. Az arca lágyabb és ugyan kissé
ráncosabb is lett, de a kedvesség, ami mindig sugárzott róla, most is
ott volt. Mint a lányának.
– Nézd csak, ki van itt! Jace Jacobs!
– Jó estét, asszonyom!
És ismét az a tizenhét éves fiú voltam. Belesajdult a lelkem. Nem
az a hatalommal bíró mogul, aki mindenkit fel-le ugráltat, és
meetingeket vezet. Aki elveszi, ami kell neki. Aki magáévá teszi,
amit akar.
– Tudtam, hogy egyszer sokra fogod vinni! Hát nézzenek csak oda!
Milyen jól nézel ki!
Komolyan elvörösödtem. Mi a franc történik?
Úgy tűnik, e család nőtagjai igazán értenek hozzá, hogyan
vegyenek le a lábamról.
Letettem a rózsaszín táskát a verandára.
– Tessék, Bailey! – mondtam neki.
– Köszi, Jace!
– Szívesen, bogaram – futott ki a számon. Minden különösebb
erőlködés nélkül becéztem.
A francba!
Nehéz lesz ebből kikecmeregni.
Óvatosnak kell lennem, különben még mindent elrontok.
Biztos voltam benne, hogy Faith anyjának a szívét máris
meglágyítottam, mint ahogy abban is, hogy az apja gondolatban
már el is vágta a torkom.
Hogy a feszültséget oldja, Faith odalépett az apjához, és puszit
nyomott az arcára, majd lehajolt és összepuszilgatta Bailey-t is.
– Aztán jó kislány legyél, oké?
– Oké, mami! Te isz!
Legszívesebben felnevettem volna, ha Faith apja láthatóan nem a
halálomat kívánta volna.
Az édesanyja megfogta Faith arcát, és jól szemügyre vette. Pont,
mint egy igazi anya. Mint amilyen Faith is volt a saját kislánya
számára.
– Te pedig menj, és érezd jól magad! Ne aggódj semmi miatt.
Megérdemled, hogy szórakozz egy kicsit!
– Oké, anyu.
Faith édesanyja elmosolyodott.
 – Nos, akkor indulás!
Faith megfordult, és a kocsi felé indult. Egyszerűen ott hagyott.
Néztem, ahogy lépked, és éreztem, mennyire nehezére esik itt
hagyni a kislányát.
Mindketten tudtuk, hogy Bailey jó helyen van, és egy járőr is
szemmel tartja majd a házat. De tudni valamit és bízni benne…
néha két különböző dolgot jelentett.
Felsóhajtottam. Azt kívántam, bárcsak megváltoztathatnék
mindent!
Bárcsak úgy érezhetné Faith, hogy minden rendben lesz!
Figyeltem, ahogy beszáll a kocsiba, és ismét ott volt az az érzés,
amit nagyon nehezemre esett kordában tartani. Azt, hogy ennek a
nőnek tulajdonképpen az enyémnek kellene lennie.
Szerettem volna utánamenni, megvigasztalni, és olyan ígéreteket
tenni, amelyeket nem szabadna. De tudtam, hogy előtte muszáj egy-
két szót váltanom az apjával. Azt akartam, hogy jobb véleménnyel
legyen rólam. Szerettem volna tudni, hogy mit ajánlhatnék neki
ezért, de megelőzött.
– Neked aztán van bőr a pofádon! – támadt nekem.
Megfordultam. Faith édesanyja és Bailey már bementek. Az apja
engem méregetett.
Elborult az agyam. Fogalma sem volt, mit keresek ott. Ahogy arról
sem, mennyi mindent adhatnék a lányának. De visszafogtam
magam, lenyeltem a haragom.
Eméssze csak magát az öreg, élvezze ki a felháborodását!
– Tessék? – kérdeztem, mintha nem hallottam volna tisztán.
Éreztem, hogy Faith minket figyel.
– Tudod jól, hogy ott voltam, amikor történt – sziszegte felém
összeszorított fogakkal.
Összeráncoltam a szemöldököm, mintha nem érteném, hová akar
kilyukadni.
– Hallottam a szirénákat. Csak jöttek és jöttek. Úgy tűnt, mintha
órákig tartott volna.
Nyugtalanság töltött el. Csak lassan tudatosult bennem.
– Tudtam! – mondta eltorzult arccal. – Az volt az érzésem, hogy
bármi legyen is, hiába szirénáznak, hiába a fejünk felett repülő
helikopterek, minden meg fog változni, csak nem jó irányba!
Bánat és bűntudat feszítette a torkomat. Erősen szorította.
– Meg sem lepődtem, amikor Mack felbukkant nálam, hogy
megkérjen, menjek vele, és mondjam el én Faithnek, mi történt.
Gyötrelem áradt szét a lelkemben. A bánat és a gyűlölet keveréke.
Hunyorogva nézett rám, ökölbe szorított kézzel. Felkészült a
harcra, ott akarta volna folytatni, ahol azon a napon abbahagyta.
Vagy csak visszafogta magát, hogy ne essen nekem?
Persze! Hibáztass csak! Én tehetek mindenről.
– Faith… sírva feküdt aznap éjjel a karomban, Jace. Nem akarta
elhinni.
Megállíthattam volna. Véget vethettem volna az egésznek.
Iszonyattal gondoltam arra az éjszakára. Éreztem Faith fájdalmát.
Éreztem, hogy ott ül a kocsimban, minket néz, mintha oda lenne
kötözve, és akarva-akaratlan tanújává válik mindannak, amit az
apja mond nekem.
Mintha nem tudná újra átélni az egészet.
Az öreg a szemembe fúrta a tekintetét. Tele sötét fenyegetéssel.
Barna szeme volt, ugyan világosabb, mint a lányának, de ugyanúgy
tükröződött benne, amit érzett.
– És közben azon tűnődöm, hogy a bánata vajon… vajon olyan
hatalmas volt-e aznap éjjel, mint amikor te elhagytad őt.
Ez felért egy gyomrossal. Vagy egy acélbetétes bakancs rúgásaival
gyors egymásutánban. Mérhetetlen fájdalmat éreztem a
mellkasomban.
Valahonnan mélyről kétségbeesés és elutasítás tört fel belőlem.
Josephet választotta. Ezt észben kell tartanom.
De az apja nem kímélt. Újra és újra tőrt mártott a lelkembe. A
fájdalom pedig olyan erős volt, hogy attól tartottam, lassan az
eszméletemet vesztem.
– Fogalmad sincs, hogy mit tettél, Jace Jacobs! A fájdalomról, amit
okoztál. És akkor most visszajössz, és azt hiszed, végignézem, hogy
ismét összetöröd a lányomat? Jöhetsz drága kocsival, drága
ruhákban, de ettől még ugyanaz vagy, aki voltál!
Megfordultam, és egyenesen a szemébe néztem. A harag csak úgy
áradt a pórusaimból.
– Viccel? Elfelejtette, miért mentem el? Ott volt akkor éjjel, ugye
emlékszik?
– Igen, emlékszem – mondta fenyegetően. – A saját döntéseid
miatt jutottál oda.
Undorodva felhorkantam.
– Maga semmit sem tud rólam. Fogalma sincs arról, ki vagyok.
Soha nem is volt. Csak azt látta, amit látni akart, hitte, amit hinni
akart, ahogyan az egész város is. Ha egy kicsit is ismert volna,
tudhatta volna, hogy soha, de soha nem akartam volna Faithnek
fájdalmat okozni!
Azért voltam ott, hogy elébe menjek a bajnak.
Minden tőlem telhetőt meg akartam tenni, hogy helyrehozzam a
dolgokat.
– Tényleg? – kérdezte, összeszűkült szemmel méregetve. – Akkor
pontosan mi a francot keresel most itt?
A kocsi felé fordultam.
Faith oldalra dőlve figyelt minket. Mintha nem tudott volna
kiszállni az autóból.
 Visszafordultam az öreg felé. Keményen a szeme közé néztem.
– Azért vagyok itt, hogy rendbe hozzam, amit Joseph tönkretett.
Bizonytalanság suhant át az arcán.
– Miket beszélsz?
Megráztam a fejem.
– Joseph a velejéig romlott volt, ne mondja, hogy nem tudta. Vagy
talán magát is megvezette?
Faith apja habozni látszott.
– Azt hitte, ő a tökéletes férj, ugye? – folytattam. Képtelen voltam
abbahagyni a vádaskodást.
– Te voltál a terhelt, nem ő!
Fogalma sincs a körülményekről! Hogy mit védtem.
Üvölteni lett volna kedvem. De nem tettem. Tudtam, hogy úgysem
számítana. Semmi sem változna. Az öreg véleménye sem.
Undorodva felé indultam. A fejemet egyenesen tartottam. Úgy,
ahogy akkor is kellett volna.
– Azt hiszem, tudnia kellene, hogy már nem az a megfélemlített,
szánalmas gyerek vagyok, aki akkor voltam. Senkitől sem félek,
főleg nem maguktól. Nem megyek innen sehová!
Legalábbis addig nem, amíg biztonságban nem tudom Faitht és a
kicsit.
Legalább egy kicsit szeretnék visszaadni mindabból, amit
elvettem tőle.
– Azt majd meglátjuk! – vigyorgott a vén barom.
 25.

Faith

Jace az autója előtt téblábolt, miután a tárcájába tette a kulcsot.

Lúdbőrös lettem, ahogy őt figyeltem; ahogy a karcsú teste
megmozdult, ahogy a sötétszürke öltöny rásimult tökéletes alakjára.
A fényszórók megvilágították az arcát, és olyan fénybe borították,
mintha valamilyen ünnepség szívdöglesztő főattrakciója lenne.
Nos, bennem ilyen érzéseket keltett. Elámultam, elaléltam, egy
kicsit el is bódultam tőle.
Bolond lány!
De teljesen mindegy, hogy mennyit büntettem magam, hogy
megpróbáltam magam visszafogni, vagy hogy hányszor próbáltam
uralkodni a gondolataimon. Az sem számít, mennyit mondogattam
megamnak, hogy még túlságosan korai. Hogy még nem készültem
fel rá.
Soha nem leszek képes felkészülni egy olyan férfira, mint Jace
Jacobs.
Amikor odajött és kinyitotta nekem az ajtót, majd kinyújtotta
felém a kezét, hogy kisegítsen – ugyanazt éreztem.
Engedtem, hogy a tenyerébe vegye a kezemet.
Elöntött a forróság az érintésétől, hirtelen szaggatottan kezdtem
venni a levegőt, remegtem, nem bírtam a felszabaduló energiával. A
fülemben hallottam a saját szívverésem.
 Kisegített az autóból, majd megtartott, hogy talpon maradjak.
– Rendben vagy? – kérdezte kissé feszülten, aminek biztos köze
volt ahhoz, amit az apám mondhatott neki, bármi volt is az.
Kértem az apámat, hogy ne beszéljen vele. Figyelmeztettem, hogy
felnőtt nő vagyok, és képes vagyok meghozni a saját döntéseimet, és
ha kell, a tévedéseimmel is nekem kell szembenéznem.
A tény, hogy ezek szerint egyáltalán nem érdekelte, amit kértem,
feldühített, de úgy döntöttem, visszafogom magam, hagyom, hogy
egymás között oldják meg.
Jace a kezemet fogta, kettőnk között, közel a mellkasához, és
aggódva figyelt engem pár centiről. Ez az aprócska távolság
köztünk…
– Jól vagyok – nyögtem.
– Biztos? – csillant meg a szeme.
Ahogy eljöttünk anyáméktól, Jace egyre jobban felengedett. Jót
tett neki a távolság, egyre könnyedebben viselkedett, minél
messzebb kerültünk az utcánktól. Mintha maga mögött hagyta
volna a gondokat.
Számomra olyan volt, mintha végre eltávolodhattam volna a
bánattól és a fájdalomtól.
– Huhh…, nem, Jace, egyáltalán nem vagyok biztos benne, de
igyekszem – fújtam ki a levegőt nevetve.
Óvatosan körülnéztem.
Idegenek jöttek-mentek. Olyan messze volt ez a hely onnan, ahol
én éltem, hogy egy árva lelket sem ismertem errefelé. Senki sem
bámult rám, senki szemében nem láttam sem szánalmat, sem
megvetést, sem kíváncsiságot.
De majd odabent. Ott majd lesz, nem is kevés.
Jace megszorította a kezem.
– Móka és kacagás!
 Megráztam a fejem. Próbáltam nem elnevetni magam.
– Az…, temérdek móka.
Hát nem így éreztem.
– Komolyan mondtam. Ma muszáj jól érezned magad! Engedd el a
gondokat! Először is menjünk be, és szerezzünk valami italt.
– Abból legalább tízre lesz szükségem.
Jace felnevetett. A nevetése a bensőmben rezgett, én pedig abban
a pillanatban el is döntöttem. Eldöntöttem, hogy tényleg hagyom
magam sodródni. Tényleg félreteszem a gondjaim. Legalább egy kis
időre. Mellette biztonságban vagyok.
– Nehogy azt mondd, hogy majd a vállamon kell kivinnem téged
innen! – ugratott.
Könnyed hangulatba kerültem, és hozzádörgölődztem, ahogy
befelé navigált az ajtón.
– Nem ez lenne az első eset, nem? – kérdeztem rásandítva. Azon
tűnődtem, hogy vajon emlékszik-e minden hülyeségre, minden
közös dolgunkra. Hogy milyen is volt régen. Hogy milyen voltam
mellette.
Aztán azon tűnődtem, miként lehetséges, hogy még mindig
ugyanolyan hatással van rám. Legyűrtem a bennem feltörő
bűntudatot. Attól tartottam, hogy elhatalmasodik rajtam és ledönt a
lábamról.
Ma este nem!
Végre élni akartam, kicsit fellélegezni, hadd viselje más azt a sok
terhet, amit amúgy minden nap én cipelek a vállamon.
Lehajolt hozzám, a szája majdnem a fülemhez ért.
– Emlékszel arra az éjszakára, ugye? – suttogta.
Ó, de bolond voltam, hogy az eszébe juttattam! Az emlékek
felbukkantak, megelevenedtek és körbetáncoltak minket.
A derekamra tette a tenyerét, nekem meg mintha villámok
cikáztak volna végig a gerincemen. Teljesen lúdbőrős lettem, és a
szavai csak fokozták a bizsergető érzést.
– Szerinted elfelejtettem akár egyetlen pillanatot is, amit együtt
töltöttünk? Soha! Soha nem fogom elfelejteni. Te voltál az egyetlen
jó dolog az életemben!
A szívem majd kiugrott a helyéről.
Egy pillanatra úgy nézett rám, hogy szinte biztos voltam benne,
hogy belelát a fejembe, és olvas a gondolataimban.
Hogy szeretem.
Hogy szükségem van rá.
Hogy a rajongásig imádom.
Hirtelen kiegyenesedett, megigazította az öltönyét, és bevezetett a
bárba.
A trendi hely mélyére sodródtunk. A falak sötétek voltak,
megöregedett fa és durva tégla uralta a helyet. A fények tompán
világítottak.
A földszint egy egybefüggő hatalmas tér volt, az egyik fal mentén
végig bárpult húzódott.
A felettünk lévő három szinten kisebb termek voltak, különleges
bárok, különtermek bőrbútorokkal, kis beülős részek
beszélgetésekhez és privát termek a magánrendezvényekhez.
Kicsiny zugok és beugrók mindenhol. Az embernek olyan érzése
volt, mintha elbújhatna, elmenekülhetne a mindennapok elől,
mintha megszűnne odakint a világ.
Nem tehettem róla, de eljátszottam a gondolattal.
Jace a termet pásztázta, a mi kis csoportunkat kereste a hatalmas
tömegben. A táncparkett és a színpad előtti rész is tömve volt, hála a
Carolina George nevű zenekarnak, akik láthatóan hatalmas
tömegeket vonzottak. Vagy csak a hely hangulata tette?
Színes fények hasítottak a sötétségbe. A levegő forró volt és buja.
Szinte fullasztóan.
Vagy csak azért volt, mert ez a férfi állt mellettem, az egyetlen, aki
ilyen hatással volt rám?
Minden egyes mozdulata olyan volt nekem, mint a földrengés. A
bensőmben éreztem a rezgését. Nem bírtam tovább. Elöntött a
forróság és elszédültem.
Jace megszorította a kezemet. Megnyugtatott. Feltöltött.
– Ó, ott vannak! Kezdődhet a parti! – kiáltotta Ian, amikor
meglátott minket. – Vagy csak azért jöttél, hogy közöld velünk,
vigyázzunk magunkra? – kérdezte.
Volt valami a tekintetében. Valami őszinte, de egyben valami
ingerlő is.
Jace felnevetett, de a derekamat nem engedte el, amikor a
testvére felé nyúlt, hogy kezet rázzanak.
– Miről beszélsz? Nélkülem minden buli dögunalmas!
– Úgy! Mondja a seggfej, aki mindig csak dirigál! – vágott vissza
Ian nevetve. Mackre sandított megerősítésért, miközben Jace-re
mutogatott, hogy ő az, aki folyton elrontja a bulit, hiszen ő az, aki
mindig vigyáz rájuk.
Elszorult a szívem, ahogy ez tudatosult bennem. Valóban. Valóban
ő vigyázott rájuk mindig. Valóban ő aggódott. És aztán… egyszerűen
elment. Még mindig nem értettem, hogy tehette.
– Áááá, biztos jó fej is tud lenni néha! – kacsintott Mack. Felállt,
hogy kezet fogjanak, majd odaoldalgott hozzám, és jó szorosan
megölelgetett.
– Annyira örülök, hogy eljöttél! – mondta.
Nagyon kedves ember. Szorgalmas. Tudtam, hogy őt is nagyon
megrázta, ami Josephfel történt.
– De hiszen születésnapod van! Ki nem hagytam volna! –
válaszoltam.
 – Aranyos vagy, Faith! – nézett rám kedvesen.
– Csak azt akarja, hogy ezt gondold – szólalt meg Courtney a
tömegen átfurakodva. Felix hátulról ölelte, az arca Courtney
hajában volt.
– Attól még, hogy a barátnőd vagyok, nem lettem olyan, mint te! –
vágtam vissza.
– Úúú! Ez fájt! – mondta, de természetesen vigyorgott, mint
mindig.
Átölelt, majd a vállamnál fogva megragadott és alaposan
megnézett magának.
– Mondtam ugyan, hogy valami szexit vegyél fel, de azt nem, hogy
engem is lenyomj! Melletted mindenki elhalványul!
Melegség öntött el, és éreztem, hogy elvörösödöm.
– Courtney! Ne legyél nevetséges! Néztél ma már tükörbe?
– Na és te?
Megráztam a fejem.
Court Jace felé fordult.
– Na ja, nyilván az sem segít, hogy vele vagy!
Immár teljesen elvörösödtem.
Nem válogatta meg a szavait, az már egyszer biztos, de attól még
igaza volt.
Jace igazán szemrevaló volt. Kétméternyire állt tőlem, figyelte,
ahogy mindenkivel köszönünk egymásnak. Sugárzott belőle az erő.
Igazi ínyencség. Dekadens és veszélyes, de csak épp annyira, hogy
az ember gyomra összeszoruljon az izgalomtól, és összefusson a
nyál a szájában.
Nos, jól haladtam az úton. Pont azon, amin nem kellett volna.
Azon, ami egyenesen ahhoz a férfihoz vezetett, akit egyszer és
mindenkorra kerülni szerettem volna, hogy ne bánthasson soha
többé.
 El kellett szakítanom a tekintetem Jace-ről, amikor Mack egy
sornyi barátjának kezdett bemutatni a munkahelyéről meg
mindenhonnan. Mindenki a fal melletti kerek asztalnál ült le. Közel
a színpadhoz, de elég távol ahhoz, hogy beszélgetni lehessen.
Mosolyogtam, egyiküket-másikukat felismertem, majd
eltűnődtem, vajon hányan tudják közülük, hogy min mentem
keresztül. Hogy vajon elítélnek-e azért, hogy ott vagyok, hogy
szórakozni mentem.
De nem jutottam a gondolatom végére, mert Jace hirtelen
mellettem termett, és erősen átölelte a derekamat. A hangja
morgásnak tűnt, ahogy a fülembe suttogott.
– Maradj a közelemben!
Az ő közelében?
Lehetetlen lenne nem az ő közelében lennem.
 26.

Jace

Már egypár óra eltelt, mióta megérkeztünk. A klub zsúfoltabb lett,

teljesen tömve volt. Az emberek tömegével jöttek-mentek.
A Carolina George most fejezte be a koncertet. Jól ismert zenekar
volt a környéken, akik egyik városból a másikba jártak koncertezni,
és mindenhol hatalmas tömegeket mozgattak meg. Egyre
népszerűbbek lettek.
A közönség egyre jött, a szomszédos államokból is, hogy
meghallgathassák az énekesnő, Emily angyali hangját. Nem evilági,
az biztos.
Amikor befejezték a zenélést, egy DJ kezdte pörgetni a lemezeket.
Klubzene szólt a hangszórókból, rezgett a basszus, igazán buja és
sötét hangulatot teremtve.
Meglepett, amikor Courtney-nek sikerült rábeszélnie Faitht, hogy
menjen vele táncolni. De már ment is, és ott táncoltak egy kisebb
baráti kör közepén. Jól érezte magát. Ahogy ígértem neki.
A falnak dőltem, és őt bámultam.
Elégedett voltam, de izgatott is, mert nem éppen karnyújtásnyira
volt tőlem.
De imádtam őt így látni. Bánat és bűntudat nélkül. Távol a
megrázkódtatásoktól. Elfeledve a félelmet.
Igyekeztem erre koncentrálni, és nem arra, ahogy mozgott. Arra a
lassú és iszonyatosan szexi mozgásra. Ahogy a csípőjét forgatta és
ringatta… Mint valami igézet, olyan volt minden mozdulata.
Eltűnődtem, vajon tisztában van-e azzal, mennyire elragadó.
Hogy minden seggfej őt bámulja a klubban, azon agyalva, vajon
lehet-e esélyük, hazavihetik-e.
Mintha én jobb volnék.
A gondolataimba merültem. Semmi másra nem tudtam gondolni,
mint hogy mögé állok, és megmutatom, hogy ő az enyém. Hogy
mögé simulva szorosan megragadom a derekát, magamhoz húzom
a fenekét, hogy az orromat a nyakába fúrva belélegezzem az illatát,
miközben ott vonaglik az ölemben.
Egy tenyér csattant a vállamon, ijedten összerezzentem.
– Ijedős! – nevetett Ian.
Összehúzott szemekkel néztem rá.
– Mintha nem csináltunk volna már végig egy-két ijesztő dolgot.
Mack otthagyta a nyomozóhaverjait, akik éppen hangosan
nevettek valamin. Szélesen mosolyogva lépett oda hozzánk. A csávó
merő izom és tetoválás volt.
Egész éjjel úgy nyelte a feleseket, mint más a vizet. Keményen
ünnepelt. De mindent így csinált.
Ian megemelte a poharát.
– Mackre, a legnagyobb, legizmosabb, legidősebb seggfejre, akit
ismerek! Boldog szülinapot, haver!
– Kapd be! A legmenőbb seggfej, akit ismersz! Ezt akartad
mondani, nem? – mondta, befeszítve hatalmas karját.
– Nem, nem, haver. Jól mondta. A legidősebb seggfej – válaszoltam
vigyorogva. – De mivel szülinapod van, legyen úgy, ahogy
szeretnéd! Úgyis szenilis leszel és elfelejted.
– Csak irigykedsz, mert bölcs is vagyok – mondta mosolyra
húzódó szájjal. – Azt hittem, megállapodtunk, hogy nem emlegetjük
az éveket, mivel itt toporogsz közvetlenül mögöttem – villantotta
rám kék szemét.
Igaza volt. Az évek gyorsabban teltek, mint gondoltuk volna.
Ösztönösen visszafordultam Faith felé. Courtney a kezét fogta,
önfeledten táncoltak. Teljesen belefeledkeztem. Vajon mit ért az a
sok év, amit egymás nélkül töltöttünk, mindaz, amit ezalatt
átéltünk? Vajon ért-e bármelyik is bármit, számítottak-e Faith
nélkül?
Ismét Ian volt az, aki kizökkentett a gondolataimból.
– Csak nem ellágyulsz, bátyókám?
– Soha.
– Biztos vagy benne? – kérdezte belekortyolva a whiskey-be.
Faithre néztünk, aki hátrahajtotta a fejét, és… nevetett. Basszus!
Nevetett!
Majd kiugrott a szívem a helyéről, olyan hevesen kezdett verni.
– Ő mindig ezt hozta ki belőled – mondta, Faith felé mutatva a
poharával.
– Mit is?
– Odavagy érte.
– És ez miért hangzik úgy, mintha rossz lenne?
– Akkor rossz, ha hülyeségekre késztet.
Elszorult a torkom.
Igen, az érzelmeim iránta egyszerre tettek erőssé és gyengévé. De
abban Ian tévedett, hogy a döntéseim miatt őt hibáztatta. A
döntéseimet én hoztam. Én hibáztam. És Joseph.
Mack térített észhez.
– És, hogy bírja? – kérdezte.
– A legerősebb ember, akit ismerek.
Mack felsóhajtott.
– Utálom ezt, haver. Semmi nyomunk nincs. Ezek úgy sétálnak ki-
be a házába, ahogy akarnak. Ráadásul az orrunk előtt – rázta a fejét
mérgesen. – Az a hívás is a múlt héten, az irodaház miatt, sehová
sem vezetett. Csak annyit sikerült kiderítenem, hogy egy bizonyos
dolgot kereshettek, de nem találták, és ettől nem voltak éppen
boldogok. Mindent darabokra törtek. De ennyi. Egy biztos. Bárki is
áll az egész mögött, tudja, mit csinál.
Nyugtalanság lett úrrá rajtam.
– De azt már tudjuk, hogy tisztában vannak vele, mit csinálnak,
nem összevissza vagdalkoznak. Joseph nem csinálhatta volna ilyen
sokáig azt, amit, különben már lebukott volna.
– Sejtettük, igen, de hogyan bizonyítsam, ha egyik nyom sem vezet
sehová? Beleőrülök! Te már elmondtad neki? – nézett egyenesen a
szemembe.
Mintha nyakon öntöttek volna egy lavór jéghideg vízzel. Kirázott
a hideg a gondolattól, hogy elmondjak neki mindent, amit tudok.
– Nem vitt rá a lélek. Nem akartam még több fájdalmat okozni.
– Nem védheted meg mindentől.
– Nem? – dobtam vissza a kérdést.
Faitht néztem. A hosszú lábát, a csábos testét.
Szerettem volna odamenni, és a karomba kapni.
Magamhoz szorítani.
Végigsimogatni és végigcsókolgatni az egész testét.
Szerettem volna megmutatni az összes nyálát csorgató seggfejnek
a teremben, hogy hozzám tartozik.
Talán tőlem kellene valakinek megvédenie.
A tudat, hogy ismét tönkre fogok tenni mindent, felért egy
kínzással.
De elszánt voltam. Rendíthetetlen.
– Ahhoz képest, hogy csak egy rövid időre jöttél, hogy
megbizonyosodj róla, Faith nincs veszélyben, egész jól itt ragadtál –
mondta Mack rajtam szórakozva.
– Ellágyult – szúrta közbe Ian.
– Kapd be! – néztem rá mérgesen.
– Ezt úgy mondod, mintha ezzel ugyan meg tudnál sérteni.
Viccnek szánta, de nagy igazság volt. Nevetve a falnak dőlt.
– Tényleg, Jace. Érzem én is, hogy meginogtál – mondta Mack.
– Semmi sem változott. Okkal vagyok itt. És egyetlenegy okom van
itt lenni – mormogtam, és legyűrtem az egyre növekvő érzést, ami a
lelkembe készült befészkelni magát. A szerelem érzését. Igen, a
szerelem veszélyes. Mindnyájunk számára.
Észnél kell lennem. Összpontosítanom kell.
Pedig legszívesebben hagytam volna magam elveszni. Szerettem
volna belemerülni abba az érzésbe, hogy kettejükkel maradhatok.
Pedig tudtam, hogy ez nem lehetséges.
Ian felnevetett.
– Egyetlen okod? Szerinted vak vagyok? Jól látom, mi az, ami itt
tart. Ágyba akarod vinni.
– Majd meglátod, öcsi – mondtam fenyegetőn.
Ian kinevetett.
– Nem te voltál az, aki mindig azt mondta, hogy egymásnak ne
hazudjunk? Most akarod elkezdeni?
– Már mondtam. Okkal vagyok itt. Azért jöttem, hogy megvédjem
őket. Addig, amíg szükséges. Tartozom nekik ennyivel.
Ian felhorkant.
– Az égvilágon semmivel sem tartozol nekik, Jace. Mindegy, hogy
próbálod megmagyarázni, mindegy, hogy próbálod saját magad is
meggyőzni arról, hogy mindez a te hibád, nem így van. Ez mind
Joseph hibája. Nem a tiéd.
– De igenis tartozom nekik! – sziszegtem haragosan.
– Ugyan, ez nem tartozás kérdése – húzta el a száját. – Inkább a
hovatartozásé. Ti összetartoztok. Te hozzá tartozol. Az övé vagy. És
ezzel legyél nagyon óvatos. Ha az olyanok, mint te meg én,
szerelmesek lesznek, rendszerint vesztenek. Rémlik? Amit már
megtapasztaltál, nem volt véletlen.
Ezek az én szavaim voltak. Pont ezeket ismételgettem neki
gyerekként újra meg újra. Ezzel tömtem a fejét.
„Szarik ránk mindenki! Senki sem törődik velünk, és senki sem
szeret minket! Ez mind szart sem ér! Csak… csak mi vagyunk
egymásnak. Te, Joseph meg én. Mi hárman a világ ellen. Ezt sose
felejtsd el, Ian! Harcolnunk kell azért, amit akarunk, ahogy harcolunk
a túlélésért, bármiért, nekünk harcolnunk kell! Amint leengeded a
pajzsod, és megszeretsz valakit, elvesztél. Az olyanok, mint mi,
veszítenek, ha nem maradnak kemények. Érted, mit akarok
mondani?”
– Lehet, hogy tévedtem – mondtam.
Ian úgy nézett rám, mintha nem ismerne.
– Nem értem, miért érzed kötelességednek, hogy segíts. Hogy
miért vagy hajlandó mindent feláldozni ezért a nőért. De biztosan
tudom, hogy egyvalamit sosem felejtettél el. Megváltoztál, miután
elveszítetted őt, és én azt szeretném, hogy visszatérjen beléd az élet
– magyarázta, majd összevont szemöldökkel folytatta. – Ha csinálni
akarod, csináld! De légy körültekintő! Figyelj oda, hogy jó okkal
tedd, amit teszel, és ne bűntudatból, vagy mert jóvá akarod tenni,
amit az az idióta Joseph tett. Te mindig arra tanítottál, hogy
vigyázzak magamra, hogy magammal törődjek, senki mással. Na és
ő? Ő az egyetlen, aki képes téged befolyásolni, aki miatt talán
feladnád önmagad is.
Faithre néztem. Bájos lénye betöltötte az egész teret. Annyira
tiszta és olyan édes volt! Lenyeltem a torkomban keletkezett
gombócot, majd utána küldtem egy korty whiskey-t.
– Nem talán.
– Szóval most azt mondom, hogy menj, és szerezd meg magadnak,
amit akarsz – mondta Ian vigyorogva. – Hiszen ilyenek vagyunk,
nem? Harcolunk azért, amit akarunk. Egyszer már elhagytad. Ne
kövesd el újra ugyanazt a hibát!
Döbbenten fordultam felé.
– Azt hittem, nem kedveled – bukott ki belőlem.
Ian megrázta a fejét.
– Nem kedveltem őt, Jace, mert féltem tőle. Rettegtem. Rettegtem
amiatt, amit neked jelent. Hogy miatta esetleg elveszíthetlek. A
félelem miatt sok olyan hibát követtem el, amelyeket életem végéig
bánni fogok. Nem vagyok különösebben jó ember, Jace. Mindketten
tudjuk. De semmiképp sem akarok továbbra is a boldogságotok
útjába állni.
– Tévedsz, Ian. Igenis jó ember vagy.
Megrázta a fejét, elnevette magát. Szórakoztatónak találta a
beszélgetésünk kimenetelét.
– Szóval, akkor – mutatott Faith felé –, mire vársz még, tesó?
Mack felhorkant.
– Ez kurva rossz ötlet, Ian, te is tudod! – mondta szemrehányón,
majd felém fordult. – Nem tudsz tisztán gondolkodni, befolyásolnak
az érzelmeid. Elcseszel mindent! Mindent, amit eddig elértünk.
Nem tudtam pontosan, mi mindent értünk már el, hiszen néhány
perce éppen azt magyarázta, hogy semmink sincs. Persze tudtam,
hogy ez nem az ő hibája, de majdnem elveszítettem a türelmem.
– Akkor tedd a dolgod, baszki! – mordultam rá. – Különben én
fogom – vetettem oda, majd ledöntöttem a maradék italt a
torkomon.
 – Ne legyél hülye! Csak megfigyelőnek jöttél. Vágod?
Ránéztem. Egy dolgot vágtam igazán, azt, hogy Faithért bármire
képes lennék. És persze Bailey-ért is.
Mack felsóhajtott.
– Basszus! Teljesen belezúgtál! Az arcodra van írva. Már akkor
tudtam, amikor odarángattál minket a házához, hogy segítsünk
rendbe tenni. Nem mintha bánnám, szívesen segítek. De
mindnyájan tudjuk, hogy te miért teszed. Egy rohadt szót sem
kellett volna mondanom! – aggodalmaskodott Mack.
Igen, teljesen belezúgtam Faithbe.
– Szerintem ejtsük a témát, oké? – szólt közbe Ian. – Bulizni
jöttünk, nem? – tárta szét a karját. – Ne engedjük, hogy Joseph ezt is
tönkretegye!
– Részemről rendben…, amennyiben a testvéred is tudja, hol a
helye – villant meg Mack szeme fenyegetőn.
Ian átkarolta a vállam.
– Ó, Jace abszolút tudja, hol a helye! – jelentette ki. – Illetve, hogy
hová helyezze be! – tette hozzá vigyorogva, és még rám is kacsintott.
Szerencse, hogy a tesóm és szeretem, különben azonnal
lerendeztem volna.
Satuba fogta a nyakam a karjával.
– Gyerünk! Ünnepeljünk! Mack is csak egyszer harmincéves, ne
pocsékoljuk az időt. Nem a sarokban ülve akarom tölteni az éjszakát
– mondta, és elindult a sűrű tömeg felé. – Keresek valami
szórakoztatót – szólt vissza.
Felmordultam. Nagyon jól tudtam, ez mit jelent. Hasonlóképpen
töltöttem az elmúlt tíz évem.
– Tégy, amit akarsz! – vonta meg a vállát. – Megyek, és táncolok
egyet a csajoddal. Ő a legjobb csaj az egész klubban.
 Ismét felmordultam. Ian pedig vigyorogva rám nézett.
– Gondoltam, hogy ez hatni fog – mondta, majd eltűnt a szemem
elől. Ketten maradtunk Mackkel.
A vállamra tette a kezét.
– Nem akartam bunkó lenni. Csak ne veszítsd el a fejed, jó?
Bólintottam, de Mack csak a fejét rázta, mintha egyáltalán nem
hinne nekem. És igaza is volt.
A bárpulthoz mentem, kértem egy vizet. Igyekeztem lenyugodni.
Igyekeztem a lényegre koncentrálni. Arra, amiért jöttem, nem pedig
a zűrzavarra, ami kialakult körülöttem.
Aztán teljesen bepánikoltam, amikor megfordultam, és láttam,
hogy Faith mellett van valaki. A barátaink túl elfoglaltak voltak,
hogy észrevegyék, hogy az a nagydarab állat a tömeg felé igyekezett
sodorni őt, oda, ahol könnyű szem elől téveszteni.
Elborult az agyam. Mérhetetlen féltékenység lüktetett az
ereimben.
Átfurakodtam a táncolókon. Rohadtul nem érdekeltek a dühös
pillantások. Megígértem Faithnek: nem hagyom, hogy bántódása
essen. Nem fogom hagyni, hogy itt történjen valami!
Összeszorítottam a fogam, és csak mentem előre. Épp akkor értem
oda, amikor a seggfej lehajolt és valamit Faith fülébe sugdosott.
Nem lehetett nem észrevenni a rémületét, az arcára volt írva. Az ő
félelme az enyém is. Hagytam, hogy szétáradjon bennem, hadd
táplálkozzon belőle a bennem lapuló dühös őrült.
Megkönnyebbültem, amikor végül átöleltem a derekát. Hogy a
megkönnyebbülés az övé volt-e vagy az enyém, nem tudom.
– Helló, bébi! – mondtam jó hangosan, hogy a seggfej is értse. Felé
fordultam. – Jace vagyok. És te…?
Igen. Te éppen menni készültél. Helyes!
A csávó fújtatni kezdett, mintha nem akarna lemondani a
mókáról. Úgy stírölte a csajomat, hogy majd eldurrant tőle az
agyam. El is durrant.
– Húzz innen a francba! – morogtam.
Rám emelte haragos tekintetét.
– Mi a faszt rinyálsz? – kérdezte az arcomba mászva. A lehelete
piaszagú volt, innen eredt hát a túlzott önbizalom.
Faithre bámult.
– Szerintem egyedül is el tudja dönteni, kit válasszon – mondta a
seggfej, aki még azt sem vette észre, hogy Faith megijedt tőle. Nem
vette észre, hogy remeg, amikor engem megkerülve oda akart
férkőzni hozzá.
Elkapott a pánik. Méghozzá keményen.
Eléugrottam és megtaszítottam.
– Szállj le róla! – figyelmeztettem.
Felém lendült a karja. Gyorsan lehajoltam, és még éppen sikerült
elkerülnöm az öklét.
– Na gyerünk, seggfej! – kiabálta. – Verekedni akarsz?
Bizony akartam.
Ugyanis elöntött a düh. Totál eldurrant az agyam.
Elegem lett mindenből. Túlcsordult a pohár.
Ütöttem. Az öklöm hatalmasat csattant az orrán.
A tömeg szétszéledt körülöttünk, én pedig készen álltam rá, hogy
nekimenjek, leteperjem és a szart is kiverjem belőle. Valaki
azonban hátulról megragadott és hátrébb húzott. Mack volt az.
– Nem éri meg! Hagyd! Ha még egyet ütsz, a börtönben találod
magad.
Felnéztem. Felix és még páran ugrásra készen vártak.
Kifújtam a dühömet és megráztam magam.
Az a barom, akit megütöttem, épp a vérző orrát törölgette a
kézfejével. Láthatóan nekem akart jönni. Nem volt neki még elég.
Amikor azonban meglátta a mögöttem felsorakozókat, megállt.
– Csicska! – kiáltotta. Mintha nem én vertem volna őt orrba,
hanem ő engem.
Majdnem ráugrottam. Hadd tanuljon egy kis jó modort!
De a jobbik felem visszatartott. Az, amelyik nem hagyhatta Faitht
ismét magára.
Amikor a csávó eltűnt, Mack is elengedett.
– Nyugi! – figyelmeztetett halkan. Rendőr énje még soha nem
bukott ki belőle ennyire nyilvánvalóan. Nehezemre esett elfogadni.
Ott állt mellettem még egy ideig, mintha én lettem volna a
bajkeverő. Rám nézett, majd eloldalgott, de a biztonság kedvéért
még egyszer visszafordult, és vetett rám egy figyelmeztető
pillantást.
Faith oldalról hozzám simult. Éreztem a testén, ahogy hozzám ért,
hogy mennyire megkönnyebbült.
Basszus!
Szerettem volna megölelni, és soha többé el sem engedni.
– Minden rendben veled? Mit mondott az a baromarcú? –
suttogtam a fülébe, bár elég hangos voltam ahhoz, hogy egyébként
is meghallja, amit mondok.
– Rendben vagyok…, minden oké… Csak… csak táncolni akart
velem. Semmi különös nem történt. Minden ok nélkül rémültem
meg. Nem kellett volna ezért megütnöd.
Magam felé fordítottam.
– De igen, kellett. Senki nem mehet a közeledbe következmények
nélkül.
– Egy kissé eltúlzod, azt hiszem.
– Nem, egyáltalán nem.
A seggfej, aki az üzeneteket küldte, még mindig itt ólálkodik
valahol. Még mindig figyel. Még mindig nem tudjuk, ki az.
 Ökölbe szorult a kezem. Még sajgott az ütéstől. Akár ez a
baromarcú is lehetett volna az, akit keresünk. Vagy bárki.
– Nem akarom, hogy miattam gondod legyen. Hogy miattam bajod
essék.
– Még mindig nem érted, Faith. Mindent megtennék, hogy
megvédjelek.
Hatalmas szemekkel nézett rám. Talán tényleg nem értette.
– Jobb, ha hozzászoksz – mondtam, közelebb hajolva hozzá.
Megremegett. A szeme elsötétült, a hangja mélyebbre váltott.
– Nos, akkor köszönöm, hogy vigyázol rám. Hogy megvédesz. Elég
gyakran előfordult mostanában.
Basszus!
Belehalok.
Ahogy rám nézett! Kurvára szexi! Annyira kívánatos!
A hirtelen keletkezett csend kezdett kínossá válni. Faith hátrébb
lépett, hogy oldja a feszültséget.
– A mosdóba kell mennem.
– Veled megyek.
– Nem. Nem szükséges – rázta a fejét.
Odahajoltam hozzá.
– De igen, Faith. Szükséges – suttogtam.
Elkísértem a mosdóig, majd hezitálva megálltam.
Rám nézett. Mintha amolyan mosolyféle játszadozott volna a szája
körül.
– Minden rendben. Máris jövök.
– Oké, de sikíts, ha baj van – mondtam nyugtalanul.
Elnevette magát, de a tekintete… a tekintete komoly maradt.
– Te szörnyeteg! – mondta lágyan.
Összeszorult a bensőm, ahogy néztem, hogy kinyitja a mosdóba
vezető ajtót, és besétál. Megcsodálhattam a teljes alakját hátulról, a
magas sarkúját… Teljesen bezsongtam tőle!
Ott álltam az ajtóban, hullámzott a mellkasom, ahogy szinte
kapkodtam a levegőt.
Legszívesebben megragadtam volna, és kivittem volna valamelyik
sötét beugróba, és addig csókoltam volna, míg elalél.
Amíg eszméletét veszti.
Ahogy én is.
Hátratántorodtam, amikor az ajtó hirtelen kinyílt.
Courtney jött kifelé.
– Jace Jacobs, táncolj velem!
Kihívó mosolya azonnal hatott rám. Éreztem, ahogy a farkam
merevedni kezd. Ennek ellenére felhúztam az egyik szemöldököm,
és igyekeztem a lehető legközömbösebb hangon válaszolni.
– Itt és most?
– Itt és most.
– Ennyire szeretnél velem táncolni? – ugrattam.
– Ahh, hagyd már, szépfiú! Nem is vagy az esetem! – forgatta
látványosan a szemét.
– Valóban? – kérdeztem közelebb lépve, majd átkaroltam a
derekát.
– Hű…, igen, valóban.
Alig tette a karját az enyémre, fogtam és odébb rángattam az
ajtótól, a folyosó végébe.
– Teljesen kikészítesz. Tönkre akarod tenni az egómat?
– Van neked abból elég szerintem.
– Hahh! Látom, rajongsz értem.
A szemembe mélyesztette a szemét, és a buja játékosság egy
pillanat alatt eltűnt belőle.
– Ugye tudod, hogy ha bántani mered, megöllek?!
Felnevettem. Mindig is bírtam a csajt.
 – Egy pillanatig sem kételkedtem ebben.
– Jó, ugyanis komolyan gondolom. Elég baja volt már az életben.
– Szerinted nem tudom? – kérdeztem ellágyuló hangon.
– Ó, tényleg? Tudod? – kérdés is volt és nem is. Mintha nem lenne
benne biztos, hogy valóban értem-e.
– Igen. Tényleg – válaszoltam. Pedig tudtam, hogy ismét meg
fogom bántani. Végül ismét összetöröm a szívét.
Nem azért, mert így akarom. Hanem mert ami megtörtént, az
megtörtént, és van, amin már nem lehet változtatni, bármennyire is
szeretnénk.
Courtney megkönnyebbülten felsóhajtott. Mintha végre sikerült
volna meggyőznöm.
– Akkor jó! – mondta. – Kár lenne a szép pofikádért, ha végül
kénytelen lennék kikaparni a szemed.
Emiatt kár volt aggódnia. A végén nekem is végem lesz.
Mindörökre.
Komoly hangra váltottam.
– Azért jöttem, hogy segítsek. Hogy megvédjem. Ennyi.
Hitetlenkedve méregetett.
– Ennyi? Mert nem éppen úgy nézel rá, mintha csak védeni
akarnád.
– Miért, szerinted hogyan nézek rá?
Felhorkant.
– Ugyan, Jace! Szerinted nem láttam, ahogy azzal a csávóval
kakaskodtál a táncparketten? Hogy bevertél egy jobbost valakinek,
csak mert megbámulta? Ennyi erővel nyugodtan magadévá tehetted
volna ott helyben. Vagy talán a bárpulton – mondta
szarkasztikusan.
Elöntött a vágy.
Hát nem érti, hogy alig bírom visszafogni magam? Erre ilyenek
mond nekem? Nincs szükségem ötletekre.
Elvigyorodott, majd megpaskolta a mellkasom.
– Nahát! Ennyire? Pont így néztél rá. Komolyan gondolod? Akkor
úgy tervezz, hogy maradnod kell. Faith ugyanis pont olyan, mint
amikor elhagytad. Kedves, tiszta, gyengéd lélek, és nincs szüksége
arra, hogy játszadozzanak vele. Azt mondod, azért vagy itt, hogy
megvédd? Akkor figyelj a szívére, Jace! Ugyanis az van a
legnagyobb veszélyben.
Összerezzentem. Hát ő sem érti!
– Tévedsz. A veszély valós. Komolyan megfenyegették.
Most ő lepődött meg.
– Szerinted nem vagyok ezzel tisztában? De az a legfontosabb,
hogy Faith szíve ne törjön ismét össze. Sem te, sem Joseph nem volt
képes vigyázni rá.
– Soha nem akartam őt bántani.
Courtney végigmért.
– Bizonyítsd be! – mondta, majd sarkon fordult és elment, mintha
nem is mondott volna semmit. Egyszerűen faképnél hagyott.
Elöntött a forróság, amikor egy kéz hozzáért az alkaromhoz.
– Faith! – fordultam felé.
– Mondd, hogy nem piszkálódott! Esküszöm…, mindenbe beleüti
az orrát!
Rámosolyogtam, igyekeztem legyűrni a nyugtalanságom.
– Elbírok vele – mondtam kedvesen.
– Nos, ennek örülök, mert én viszont nem – felelte, és ő is
elmosolyodott.
– A legjobb barátnőd!
Elkuncogta magát. Istenem! De szerettem a hangját! Alig hittem,
hogy nevetni hallom.
– Fárasztó nőszemély, de bármit megtenne értem.
 – Örülök, hogy vigyáz rád.
– Én is. Nem hiszem, hogy nélküle sikerült volna túlélnem ezt az
egészet.
– Faith… – mondtam ellágyuló hangon.
Felemelte a kezét, közelebb lépett, és majd az eszemet vette,
amikor végigcsúsztatta a tenyerét a mellkasomon a dübörgő
szívemig.
– Csitt! Ne tegyük tönkre az estémet. Ezer éve nem éreztem ilyen
jól magam!
Mint egy bolond, azonnal közelebb léptem hozzá. Lehajoltam, és a
fülébe suttogtam.
– Mondtam, hogy jól fogsz ma szórakozni. Minden téren.
Némán mozgott az ajka.
Atyaég!
Teljesen elvesztem.
Pumpált a vérem, egyenesen a farkamba. Úgy állt, mint a cövek.
Meredten és követelőzőn.
Az egyik kezem az ajka felé indult, a másik a karcsú derekára
simult.
És megéreztem.
A vágy ott feszült kettőnk között.
– Jace – suttogta a szemembe bámulva, olyan tekintettel, mint
régen. Azzal a tekintettel, amitől úgy éreztem, különleges vagyok.
Jobb, mint a többiek.
– Faith – suttogtam én is, és nem tudtam megállni, hogy ne
húzzam közelebb magamhoz.
Annyira vakmerő mozdulat volt!
Többet ivott a kelleténél, levetette a gátlásait, a fal, amit maga
köré emelt, leomlott. Haza kellene vinnem, ágyba tenni, és hagyni,
hogy kialudja magát.
 De megígértem, hogy ma szórakozni fog, és nem akartam
elrontani az estéjét. Muszáj magamon erőt vennem. Uralkodni
magamon, hogy…
Közelebb hajolt hozzám. Szinte szikrázott a levegő. Ahogyan
régen is. Mindig így volt.
Akkora csomó nőtt a gyomromba, mint még soha. Éreztem a
bennem felgyülemlett erőt, az elhatározást, de már nagyon közel
volt, hogy elpattanjon valami, és feladjam.
Faith rám bámult azzal a gyönyörű, csokoládészínű szemével.
Az a valami elpattant, és valami teljesen más töltött el.
Valami magával ragadóan igéző és elbűvölő. Igazi varázslat.
Ez a csaj mindig is képes volt elvarázsolni, mindig képes volt a
lehetetlent megidézni.
Természetesen jó értelemben. Tiszta és fenséges lélek.
Megrészegített.
Megrészegített ez a lány azzal, hogy hozzám ért.
Elöntött a forróság. Teljesen maga alá temetett.
Magamhoz húztam azt a csodás testét ott, ahol álltunk, a folyosó
végén.
Felnyögött, csokoládészínű szeme hatalmasra tágult.
Basszus! Basszus! Basszus!
Nem szabadna!
Nyakig süllyedtem…, nyakig!
El fogok veszni, nem bírom tovább.
De már rég elvesztem. Sok-sok évvel ezelőtt.
Faith a karomban? Olyan volt, mintha révbe értem volna. Mintha
hirtelen minden értelmet nyert volna. Ő volt a menedékem.
De hát ez baromság!
Megköszörültem a torkom, és elhátráltam tőle. Nem örültem,
hogy véget kell vetnem az éjszakának, de annyira kívántam őt, hogy
már nem mertem jótállni magamért.
– Gyere! Hazaviszlek.
Faith hirtelen előredőlt, ahogy elengedtem. Szégyenkezve
elfordult, majd tétován a füle mögé túrt egy elszabadult tincset.
– Oké…, alighanem jó ötlet.
A derekára tettem a kezem. Nem, kimondottan rossz ötlet. Úgy
tűnt, már semmit sem tudok tenni anélkül, hogy felszikrázna
közöttünk a levegő, hogy fokoznám a bennem feszülő kibírhatatlan
vágyat.
Visszamentünk a táncoló tömegbe, és a szemem sarkából láttam,
hogy Ian valami csajjal enyeleg a falnál. Egy pillanatra rám nézett,
és semmi mást nem láttam a szemében, csak a kétségbeesett
éhséget. Mindent elvesz és felfal, ami az útjába kerül. Mindent
beáldoz a pillanatnyi örömért. Nem tetszett.
Ennél többet és jobbat kívántam neki.
Magamnak is jobbat kívántam.
Faitht kívántam.
Basszus!
Kívántam őt.
Olyan nagyon kívántam, hogy már fájt. Éreztem, ahogy minden
megfeszül bennem. Mindaz, ami visszatartott tőle, többé már nem
számított.
Gyorsan kifelé tereltem a bárból, át a tömegen. Még arra sem
szakítottam időt, hogy elköszönjünk a többiektől. Mihamarabb ki
kellett jutnom, még mielőtt elveszíteném az önuralmam.
Odaadtam a parkolóbilétámat a fiúnak, akit legszívesebben
lecsaptam volna, amikor úgy bámulta a csajomat, mintha a
szemével már le is vetkőztette volna.
Az autóm a járda mellé állt, én gyorsan besegítettem Faitht,
igyekezve, hogy ne bámuljam a végtelenül hosszú, szexi lábát,
amint eltűnik a kocsi sötétjében. Igyekeztem nem arra gondolni,
hogy bármit megadnék, csak hadd nyúlhassak a szoknyája alá, hadd
futtassam végig a kezem a combján, amíg rá nem találok valamire,
amitől végképp elvesztem a maradék eszem.
Gyöngyözni kezdett a homlokom, teljesen megfeszültek az
izmaim.
Gyorsan megkerültem a kocsim, borravalót nyomtam a
parkolófiú kezébe, bár legszívesebben még mindig lecsaptam volna,
majd beugrottam a kormány mögé.
Már alig bírtam magammal.
Rákanyarodtam az útra, és bekapcsoltam a légkondit. Muszáj volt
valahogy észhez térnem.
Áthajtottam a városon, de élesebben vettem a kanyarokat, mint
szoktam. Valószínűleg a vezetéssel akartam kiadni magamból a
feszültséget. De semmi sem segített.
Hallottam, ahogy Faith levegőt vesz. Muszáj volt odasandítanom.
Láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Összeszorított lábbakkal
ült, izgett-mozgott, láthatóan ő sem érezte magát jobban nálam. Az
ajtónak támasztotta a hátát. Igyekezett minél távolabb kerülni
tőlem.
Szinte szomorúan csengett a hangja, amikor megszólalt.
– Miért teszed ezt velem? Miért érzem magam mindig ilyen
kellemetlenül?
– A francba! – káromkodtam. Magamra haragudtam.
Erősen pislogtam, miközben akaratlanul kibuktak belőlem a
szavak.
– Mert? Azt hiszed, én jól vagyok? Azt hiszed, te nem vagy rám
hatással? Hogy nem érzem azt, hogy máris belehalok?
Lehunyta a szemét, és a szívére szorította a kezét. Úgy buktak ki
belőle a szavak, olyan szabadon, hogy biztos voltam benne,
holnapra bánni fogja.
– Belehaltam, Jace! Darabokra hullottam. Nem hittem volna, hogy
túlélem, amikor elmentél. Annyira fájt! Annyira nagyon fájt!
Kissé elmosódtak a szavai. Az alkohol eltompította az érzékeit.
Az enyémeket pedig ő.
Remegtem tőle. Minden egyes csontomban éreztem a remegést.
Borzongtam.
Ahogy kiértem a városból, balra kanyarodtam a főúton, a mi kis
városkánk felé. Szinte száguldottunk a sötét csendben.
– Én is belehaltam – ismertem be halkan.
Elcsuklott a hangja.
– Akkor miért tetted? Miért hagytál el, ha nem akartál elmenni?
– Mert muszáj volt! – mondtam fájdalmasan. – Sajnálom, nagyon
sajnálom, de muszáj volt elmennem. Sokkal jobbat érdemeltél
nálam.
Könnycseppek csordultak végig az arcán.
– Te voltál az egyetlen, aki ezt gondolta.
– Faith – motyogtam. A számra tapasztottam a kezem.
Emlékeztettem magam, hogy ne beszéljek tovább. Hogy vannak
dolgok, amik jobban fájnának neki, mint az, hogy elhagytam.
Jobbra fordultam a hepehupás földúton, ami a patak mentén
futott, majd balra a fák szegélyezte feljáróra kanyarodtam.
A hold bevilágította az utat, és megvilágította Faitht is mellettem.
Ezüstszínű csíkok futottak az arcán. Gyűlölet és szeretet tükröződött
a szemében.
Megállítottam a kocsit. Nagyon kimerültnek éreztem magam, és
azon tűnődtem, hogyan juthattunk ilyen rövid idő alatt az önfeledt
szórakozástól a szívet tépő fájdalomig. De mit várhattam, ha ilyen
veszélyes vizekre eveztem?
Nem csoda, ha elmerültem.
 Jó mélyre, még annál is mélyebbre.
Fullasztóan mélyre.
És volt egy olyan érzésem, hogy már sosem fogok újra a felszínre
bukkanni.
Kiugrottam a kocsiból, a környéket pásztáztam. Miután
megbizonyosodtam róla, hogy nincs veszély, kinyitottam az ajtót, és
kisegítettem.
A karomba omlott.
Vanília és rózsa.
Szerettem volna elmerülni benne.
Csikorogtak a kavicsok a talpunk alatt, a magas sarkúja
besüppedt, rám támaszkodott.
Csak akkor húzódott el, amikor a veranda lépcsőjéhez értünk. A
verandának ez a része már kész volt, köszönhetően a
munkásoknak, akik egész héten ezen dolgoztak.
Ez a nagyszerű hely csak árnyéka volt annak, amit annak idején
akartunk. Annak, amit elveszítettem.
De én voltam az őrült, én kínoztam saját magam. Én
gondolkodtam azon, hogy milyen más is lehetett volna minden.
Megéri. Ő aztán megéri. Ő mindenképp.
A zárakkal matattam, míg Faith két lépéssel mögöttem várakozott.
Zihálva vette a levegőt. A párás meleg éjszaka nehéz levegőjét.
Szinte megkönnyebbültem, amikor végre sikerült kinyitnom az
ajtót. Távolságra volt szükségem, méghozzá mihamarabb.
Ugyanis éreztem, hogy lassan megadom magam. Hogy nem bírom
tovább. Meginogtam.
Elindultam befelé, de majdnem lefagytam, amikor meghallottam
szinte könyörgő hangját.
– Jace…
Végigfutott rajtam a borzongás, bizsergett a tarkóm.
 Nem kellett volna meghallanom. Egyszerűen tovább kellett volna
mennem, fel a szobámba, mintha mi sem történt volna.
De tőle mindig elgyengültem.
Megfordultam. Lassan.
Faith ott állt, és engem bámult.
Annyira csodálatosan nézett ki! Teljesen megszűnt körülöttem
minden. Csak ő létezett és az energia, ami ott kavargott és izzott
körülöttem, szinte belobbant. Lángba borult tőle a bőröm, és lángba
borult a lelkem is.
Az a különleges kapcsolat, ami mindig megvolt közöttünk, most
szinte lüktetett.
Ujja hegyével végigsimított a mellkasán, pont a mellei között,
szinte szikrázott tőle a bőre.
Ennyi.
Elvesztem.
Odaléptem hozzá, megragadtam és a falhoz szegeztem. Mintha a
lelkem is felnyögött volna a megkönnyebbüléstől!
A tenyerem elveszett a hosszú hajzuhatagban, a szám pedig
átvette az agyamtól az irányítást.
Pont ott, azon a helyen csókoltuk egymást, mint régen.
Nem voltam gyengéd. A durva csókom színtiszta követelés volt. A
szájába toltam a nyelvem, magamévá téve az övét; mindent, amit az
enyémnek éreztem.
Törékeny keze az enyémbe fonódott, körmét a húsomba vájta.
Gyűlölet és fájdalom.
Szerelem és kétségbeesettség.
Ezek az érzelmek kavarogtak bennem. Duzzadtak és átvették a
hatalmat.
– Szépségem! – motyogtam a szájába. Teljes testemmel az övének
feszültem. Akartam őt.
 Mindent akartam.
Nekidörgölőztem.
Lobogott bennem a tűz.
– Jace. Jace. Miért? – suttogta.
Azonnal összetört bennem minden. A bolondját járattam saját
magammal.
Végigsimítottam a testén.
Minden egyes domborulatán.
Igyekeztem az agyamba vésni.
Emlékezni akartam rá.
Megragadtam karcsú derekát, és a hasához nyomtam a duzzadó
farkam. Benne akartam lenni. Mindenképpen!
Magamévá akartam tenni, szeretni akartam, és megígérni, hogy
soha többé nem fogom elhagyni.
Basszus! Mit csinálok?
Igyekeztem összeszedni magam. Igyekeztem emlékezni, hogy
miért is jöttem. Igyekeztem fejben tartani, hogy mindent elrontok,
ha beadom a derekam.
Erőnek erejével fordultam el tőle. Nehezen vettem a levegőt.
Ő is lihegett, és mintha sírt is volna.
Hátratántorodtam, ő rémülten rám meredt.
A szája elé kapta a kezét, és igyekezett visszaszorítani a feltörő
zokogást.
– Faith – nyúltam felé.
Összeszorította a szemét, és hátrálni kezdett.
– Ne érints meg…
Idegesen a hajamba túrtam.
Tudtam! Tudtam, hogy nem kellene!
– Nagyon sajnálom – mondtam.
Faith a fejét rázta, elfordult, majd szinte menekülve felrohant a
lépcsőn.
 27.

Jace

– TIZENNYOLC ÉVES KORÁBAN

Úgy csurgott a veríték Jace hátáról, mint víz a csapból. A pólója

csurom izzadság volt az adrenalintól, a pórusaiból pedig áradt a
szégyen. Steven megrángatta Jace hátizsákjának a pántjait, és
egyúttal oda is húzta magához. Majd összeért az orruk hegye. A
romlottság és a kapzsiság bűze teljesen betöltötte Jace orrát.
– Látod? Nem is volt olyan nehéz! – mondta Steven keményen és
fenyegetőn. – Itt vedd fel! Átviszed a városon, és szólsz, ha
leszállítottad az árut. Nincs ebben semmi…
Jace arca összerándult az undortól. Amit Steven a hátizsákjába
tett, olyan nehéz volt, mintha legalább egy tonnát cipelt volna a
vállán. Vagy az egész kibaszott világot.
– Nehéz? Hát, tudjuk, hogy te aztán mindig a könnyebbik utat
választod. Semmi sem érdekel, csak a pénz, az is csak akkor, ha
könnyen jön.
Jace jobban tette volna, ha hallgat, de egyszerűen nem bírta
magában tartani. Ömlött belőle a gyűlölet.
– Mi az? – nézett rá gúnyos vigyorral az arcán Steven. – Sose
mondta neked anyuci, hogy ne keményen dolgozz, hanem okosan?
Bár ami azt illeti, szeretem az anyádat jó keményen megdolgozni!
Jace-t a hányinger kerülgette. Tudta, hogy ez a szemétláda csak
provokálja.
– Azt hiszed, érdekel? Pont leszarom!
– Nem, nem hiszem – nézett rá Steven arrogánsan. – Tudom jól,
hogy mi, azaz ki érdekel. Ugye nem akarod, hogy a drága kis öcsikéd
fizessen a te hibáidért?
Jace igyekezett a torkában keletkezett hatalmas gombócot
lenyelni. Konkrétan vissza kellett fognia magát, hogy ne okádja le
Steven kibaszottul csillivilli cipőjét. Nem mutatkozhat gyengének, az
csak rontana a helyzeten.
Ráadásul Steven már megtalálta az ő gyenge pontjait.
Ian és Joseph.
Steven vigyorogva figyelte a fiút, majd vállon veregette.
– Tudtam én! Most indulj! Légy jó fiú, és szállítsd le az árut!
 28.

Faith

Borzasztóan remegett a kezem, miközben a kávéskannával

foglalatoskodtam. Fáradt voltam és kimerült, ráadásul sajgott a
mellkasom az érzelmek súlya alatt, mégsem tehettem ellenük
semmit.
Nem aludtam egész éjjel, csak forgolódtam az ágyban, és a Jace
szobájából áthallatszó zajokat figyeltem. Amikor múlt éjjel végül
feljött az emeletre, úgy nagyjából két órával utánam, egyrészt
abban reménykedtem, hogy odajön hozzám. Hogy kopogni fog az
ajtómon. Hogy bejön. Hogy átölel, és minden fájdalom és aggódás
varázsütésre megszűnik.
Másrészt éppen ettől féltem.
A bűntudat felemésztette az érzékeimet. Eltelítette minden
sejtemet. Szörnyen éreztem magam, amiért hagytam, hogy
megcsókoljon. Ahh… Tulajdonképpen kikönyörögtem.
Kétségbeesetten vágytam rá, hogy olyan érzéseket keltsen
bennem, mint régen.
Teljesen bezsongtam, amikor meghallottam, hogy felfelé jön. Majd
megőrültem, amikor a szobám előtt megnyikordult a padló a
lépteinek súlya alatt. A falakon keresztül is éreztem a kínlódását, az
energiája átsuhant a téren, és szinte belém csapódott.
Fogalmam sincs, meddig állt odakint, de egyszer csak visszavonult
a szobájába, és magára zárta az ajtót.
Most pedig, amikor meghallottam, hogy Jace az emeleten jön-
megy, majd lefelé tart a lépcsőn, már nemcsak a kezem remegett,
hanem már egész testemben reszkettem.
Éreztem a hátam mögött. Szinte fellökött a jelenléte. Intenzív,
átütő, nyers erő. Bizsergett tőle a bőröm.
Az ajtóban állt meg. Nehezen lélegzett, de minden egyes
lélegzetvételével egyre jobban magáévá tette a helyiséget. Jobban
sütött az energiája, mint a Napé.
Tétovázott, habozott, nyugtalan volt. Éreztem.
– Faith! – szólalt meg végül. Éreztem a hangjában a könyörgést,
hogy forduljak meg, és nézzek rá.
Végigfutott a hátamon a hideg. A konyhapultra támasztottam a
tenyerem, hogy összeszedjem magam, majd nagyon lassan
megfordultam. Bennem rekedt a levegő.
Jace csak egy pizsamanadrágot viselt. Meztelen felsőtestéből,
széles vállából és izmos hasából csak úgy sugárzott az erő. De volt
itt valami más is, ami már múltkor is feltűnt, amikor levette a
pólóját, ez pedig felért egy gyomrossal. Egy tetoválás látszott ki a
pizsamanadrágja derékrészénél. Amikor elhagyott, amikor oly sok
évvel ezelőtt elment, még nem volt ott.
Faith.
Ez volt a bőrére varrva, rózsaágyon, cikornyás betűkkel, teljesen
feketében.
Összerezzent, amikor észrevette, hogy mit nézek. Idegesen
beletúrt a hajába.
– Mondtam neked, Faith – recsegte mély, zord hangon.
Rémülten elkaptam a tekintetem, de így megint csak a mellkasát
láttam.
Összeszorította a száját.
 – Belehaltam, hogy itt kellett hagynom téged – nyögte ki kínlódva.
– És magaddal vitted a szívem – suttogtam.
– Cserébe itt hagytam az enyémet – monda rekedten, és felém
lépett.
Ó, te jó ég!
Minden egyes pillanat kínzás volt. De elkerülhetetlen. Igaza volt
Courtney-nek. Annyi minden történt köztünk, olyan intenzív
múltunk volt, és annyi megválaszolatlan kérdés maradt, hogy nem
lehetett továbbra is figyelmen kívül hagyni ezeket. Muszáj volt
szembenéznünk velük. Mindkettőnknek.
A felismerés hirtelen jött, és vele együtt a bűntudat is
elhatalmasodott rajtam.
– Itt volt nekem Joseph.
Miért hangzott védekezésnek?
És miért fájt annyira látnom Jace arcán a fájdalmat és a
bűntudatot?
– Szerettem őt, Jace. Tényleg.
Bólintott. Lassan. De valahogy olyan volt, mintha mindjárt
odahányna a konyhapadlóra. Vagy csak visszafogta magát, hogy ne
üsse szét a falakat? Ezt is lehetségesnek találtam a megfeszülő izmai
és az ökölbe szoruló keze láttán.
– Tudom – recsegte.
– De másképp – bukkant ki belőlem, és legszívesebben azonnal
visszaszívtam volna. Valahogy azonban nem bírtam megálljt
parancsolni a szavaknak.
Még egy lépést tett felém. A padló szinte rengett alatta.
– Én… nem… nem tudom, miként lépjek tovább. Hiszen neki
ígértem az életem – nyöszörögtem ijedten.
Ostoba volnék, ha Jace felé orientálódnék? Sőt mi több, árulás
lenne?
 Az emlékeim között hirtelen felbukkant Joseph egy mondata. Pár
évvel ezelőtt az éjszaka közepén jött haza. Alkoholmámoros volt a
hangja és bűzlött a lehelete.
Ki akarom irtani belőled az emlékét is. Hogy azt is elfeledd, hogy
valaha a világon volt. Mondd, hogy már nem szereted!
Nem tudom, vajon hallotta-e az elsuttogott válaszom.
Hogy utált-e engem azért, mert miattam Jace is része volt az
életünknek.
Nem kellett Jace felé lépnem, jött ő. Döntött helyettem is. Mint egy
igazi ragadozó.
Reszketett az egész testem, amikor kinyújtotta felém a kezét, és az
ujja hegyével megsimogatta az arcomat. Az érintése gyengéd volt, a
bronzfényű tekintetében azonban lobogott a tűz.
– Csak vigyázni szeretnék rátok! Engedd meg nekem, kérlek!
Sokkal több volt ebben a kérésben. Sokkal több annál, mint hogy
megvédjen minket. Sokkal több annál, mint hogy rendbe teszi a
házat.
– Nem tudom, kész vagyok-e már erre, Jace. Hogy egyáltalán
valaha kész leszek-e megtenni ezt a lépést.
Persze, a szívem már megadta magát. A szívem zakatolt és
követelte, hogy azzal az emberrel legyek, akihez mindig is
tartoztam.
– Bármit adsz is, elfogadom.
Erőteljes, vad lényéből csak úgy áradt a sebezhetőség. Olyan volt,
mint egy csőre töltött fegyver.
Ott állt fölém tornyosulva. Orromat betöltötte bőrének
szegfűszegillata. Bensőmet pedig összehúzta a feléledő vágy.
– Rettenetesen félek, hogy ismét bántani fogsz – suttogtam. – Nem
tudnék több fájdalmat elviselni.
Megvonaglott az arca.
 – Nem akarlak bántani, Faith. Soha nem is akartalak. Bármit
megtennék, hogy soha többé ne essen bántódásod.
A fájdalom és a bűntudat, ami az arcára volt írva,
elgondolkodtatott, hogy vajon nem kényszerül-e rá, hogy ismét
elhagyjon.
Fel-le mozgott az ádámcsutkája. Az ujja reszketett az arcomon.
Nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát. Láthatóan tipródott. Nem
tudta, mit mondjon.
– Ha tudnál rólam mindent, Faith, ha tudnál minden rossz
dologról, az összes hibámról, amit az életemben eddig elkövettem,
megbocsátanál? Meg tudnál bocsátani?
Összezavarodtam. A szívem és az eszem hadakozott egymással. A
szavai gyötrelmet hoztak a lelkemre.
Mit is kérdezett pontosan? Mit akarhat? Hogy bocsássam meg,
hogy akkor elment? Megremegett a lelkem az emléktől. A fájdalom
még élénken élt bennem.
De úgy éreztem, ennél sokkal többről van szó. Eltűnődtem, vajon
mibe kerülhetett neki mindazt elérni, amit elért. Mit jelent, hogy
luxusautókkal furikázik, és drága öltönyöket hord. Vajon sok
embernek okozott fájdalmat?
Kirázott a hideg. Legszívesebben a lelkébe túrtam volna,
szerettem volna megtalálni benne azt a fiút, aki egykor volt. Azt az
angyali fiút a rongyos ruhákban.
Tetőtől talpig végigmértem.
Gyönyörű volt. Nyers és erőteljes szépség.
Nem. Nem lett volna képes bárkit is bántani, hogy neki jobb
legyen.
Jace… annyira más ember lett, mint amit régen elképzeltem!
Mennyi mindent kellett megtennie, hogy túléljen! Hazudott és
lopott, hogy Ian és Joseph száját tömhesse.
 – Mindig mondtam, hogy egyszer majd sokra viszed…, és nézd, mi
lett belőled! Megmondtam előre. Hogy csak akarni kell. Elég volt
akarni? Itt kellett hagynod, hogy meg tudd csinálni, hogy rájöjj,
képes vagy rá?
Csodálatos dolog a szerelem. Mekkora erő rejlik benne! Abban a
pillanatban ugyanis rájöttem, ha így van, ha tényleg el kellett
hagynia, hogy mindezt elérhesse, akkor én is inkább lemondtam
volna róla.
Szabadon engedtem volna, hogy szabad lehessen.
Bárcsak elmondta volna! Bárcsak figyelmeztetett volna! Vajon
kevésbé fájt volna?
Egész testében megrándult. Az arca elfacsarodott. Oldalra hajtotta
a fejét, mintha nem akarná, hogy szemtanúja legyek annak, amit
érez.
Nehezen, kapkodva szedte a levegőt.
– Mondtam, hogy belehaltam – fordult ismét felém.
– Hát akkor?
Vajon tényleg tudni akartam? Elviselném-e, ha azt mondaná, hogy
nem értem annyit?
Megragadta mellettem a konyhapultot két oldalról. A teste
teljesen megfeszült. A tekintetét az enyémbe süllyesztette.
– Börtönben voltam. Ezért mentem el.
Hirtelen alig kaptam levegőt. Rémület feszítette a mellkasom.
– Mi?!
Borzalmas kín cikázott át a lelkemen. A fiút, akit szerettem,
megbilincselték és egy cellába hajították?
– Miért? Azért mert… mert itt voltunk?
Az az éjszaka kavargott a gondolataimban.
Az én hülyeségem volt. Jace mindent meg akart nekem adni.
Feltörtük az ablakon a zárat, és kuncogva bekúsztunk. Aztán fent a
szobában, a hálóban az ágyon… Összefonódott az izzadt testünk. A
rendőrség a ház előtt várt ránk, amikor kimásztunk az ablakon.
Amikor Jace másnap eljött hozzánk, azt hittem, minden rendben.
Hogy nincs semmi zűr. Hogy semmi bajunk nem lesz.
Hiszen csak gyerekek voltunk!
Álmokat kergettünk!
Ő pedig összetörte a szívem.
– Hogy lehet, hogy én nem is tudtam róla? – kérdeztem.
Szerettem volna, ha azt mondja, mennie kellett, nem maradhatott.
Mennie kellett, hogy rátaláljon a saját útjára.
De hogy elvették tőlem?
– Ezt az egyet kértem Iantől és Josephtől, hogy ne mondják el
neked. Hogy ne kelljen aggódnod – magyarázta összeszorított
fogakkal. – Hogy ne várj rám.
Helyette hagyták, hogy azt higgyem, elhagyott?
Elöntött a méreg. Haragudtam Josephre és haragudtam Ianre. De
Jace-re is, mert rávette őket erre. Magamra is haragudtam, mert túl
naiv és nemtörődöm voltam, és fel sem fogtam, hogy a tetteinknek
milyen következményei lehetnek.
– Vártam volna rád – suttogtam elfúló hangon.
Ellágyult az arckifejezése.
Gyengéd lett.
Nagyon gyengéd.
Az a fiú lett, akit annyira szerettem.
Végigsimított a hüvelykujjával az államon.
Oda-vissza.
Oda-vissza.
– Tudom, hogy így tettél volna. És éppen ezért tudtam és
megértettem, mennyivel jobb ember vagy nálam, hogy sokkal
többet érdemelsz annál az életnél, amit én nyújtani tudok neked.
 Elcsuklott a hangja, miközben óvatosan rám pillantott.
– Mondtam neked, Faith, figyelmeztettelek, hogy bármit
megtennék a családomért, hogy megvédjem őket. Hogy túléljenek.
Ettől ismét összezavarodtam.
– Ez mit jelent pontosan?
Pislogott, mintha pislogással megszabadulhatna a
mondanivalójától.
– Nem számít. Csak az, hogy őket védtem. És téged. És most is ezt
akarom tenni. Bármibe kerüljön is!
– Én… – kezdtem, de nem tudtam befejezni. Bennem akadt a szó,
amikor az arcára nézve megláttam a benne tomboló érzelmeket.
Fájdalom.
Elkötelezettség.
Szerelem.
Alig kaptam levegőt.
Túl sok volt ez nekem. Túl nagy falat.
– Nem akarok a múltban élni. Soha többé – mondta élesen és
nyersen.
– Én viszont nem tudom, hogy hagyhatnám magam mögött –
válaszoltam halkan.
– Csókolj meg, és majd meglátod – mordulta. Az ajka közvetlenül
az enyém előtt volt.
Éreztem őt. Mindenhol ott volt. Betöltötte az egész konyhát. Erre
csak ő volt képes. Megroggyantam, reszkettem az energiájától.
Éppúgy, mint amikor életemben először láttam. Vibrált a levegő,
szinte a számban éreztem az ízét.
Olyan volt, mint egy jóslat. Egy előjel, ami megváltoztatja az
életem. De hogy milyen irányba, abban nem voltam biztos.
Annyit tudtam csak, hogy ez a férfi teljesen lecsupaszított.
Lehántotta rólam a fájdalmat, hogy megkeresse az alatta rejtőzködő
szeretetet.
Szétnyílt az ajkam, és mély levegőt vettem. Nem kellett volna.
Megtörtem a tekintete alatt.
– Csókolj meg! – követelte újra.
Nem tudtam ellenállni a parancsnak. Lábujjhegyre emelkedtem,
mintha ő irányított volna. Jace felé hajoltam.
Az ajkához érintettem az enyémet. Alig értek össze. Egymásba
lélegeztünk. Belélegeztük egymás félelmeit és vágyait.
Sosem szerettem senkit úgy, ahogyan őt. Ő volt a tűz, ami
elemésztett. A fény az éjszakában. Egyszerre helytelen, de nagyon is
helyénvaló. Rossz, de egyben jó is.
Botladoztam az érzelmek súlya alatt, levertek a lábamról.
De Jace ott volt, és elkapott.
Megragadott két oldalról, és felemelt a pultra.
Megcsókolt. Óvatosan és gyengéden.
Az arcomat a tenyerébe fogta, engem bámult. Szenvedélyesen,
vággyal telin, szelíden.
Az ajka puha volt és sima. Szinte bársonyos, ahogy harapdálva
játszadozott az enyémmel. Észvesztő volt. Szopogatta, harapdálta,
húzogatta.
Elöntött a vágy. Bizsergett az egész testem.
Közelebb húzott magához és átölelt. A lábamat a csípője köré
igazította.
Fellobbant a bőröm. Szinte szikrázott. Minden feltört belőlem. A
tűz és a mérhetetlen vágy, amit oly régóta hiányoltam.
Ó, te jó ég! Hát mit csinálok?! De már nem volt megállás.
A vágy teljesen magával ragadott. Közelebb akartam kerülni
hozzá, minél közelebb. Már csak a pizsamánk választott el minket
egymástól.
Ó, bárcsak ne lett volna rajtunk!
 Akartam őt! Ó, annyira nagyon akartam!
Jace lehúzott a pultról, felemelt, vitt.
Közben gyengéden a fülembe mormogott.
– Vigyázni fogok rád, Faith. Vigyázni fogok rád.
– Jace, én…
Félek.
Kétségbe vagyok esve.
Meg vagyok rémülve.
De nem tudtam kimondani egyiket sem. Valahogy nem
engedelmeskedett a szám.
– Tudom, Faith. Tudom. Lassítok. Csak… csak engedd meg, hogy
vigyázzak rád! Engedd el magad! Engedd, hogy örömet okozzak
neked.
Szaggatottan vettem a levegőt, amikor feltett a nagy, kerek
ebédlőasztal szélére. Hátrébb lépett és szemügyre vett. Minden
érzelem ott tükröződött a tekintetében. Akart engem.
Megragadta a térdem és lassan feljebb csúsztatta a combomon a
hatalmas tenyerét.
Libabőrös lettem. Összerándult a bensőm. Szinte már fájt a vágy.
Bizseregtem, zsibbadt az egész testem.
– Szépségem! – suttogta gyengéden.
Majd elvesztettem az eszméletem.
– Jace – nyöszörögtem, miközben ívbe feszült a gerincem.
Érte nyúltam, igyekeztem megszüntetni a távolságot, ami évek óta
elválasztott minket.
De hogy lehetne semmissé tenni mindent?
Az agyam pánikba esett, hogy a szívem és a testem talán
elhamarkodja a dolgokat. De én nem akartam abbahagyni. És azt
sem akartam, hogy ő abbahagyja.
– Kérlek! – nyöszörögtem.
 Jace az alsó ajkába harapott. Ó, atyám! Úgy nézett rám, mint egy
rabló, aki az értékes zsákmányát szemrevételezi. Vagy mint egy
ragadozó, aki azon tűnődik, melyik részemet falja fel először.
Remegett a gyomrom, a hasam, az egész bensőm.
Hogy akarhattam őt ennyire?
Eltűnődtem, vajon érzi-e, mennyire kívánom, amikor
végigsimította a combom belsejét az orrával, és mélyen beszívta az
illatom.
Marokra fogta a rövid pizsamanadrágom szélét. Libabőrös lettem,
ahogy lassan és óvatosan elkezdte lehúzni rólam. Felemeltem a
lábam, hogy teljesen lehúzhassa, ő felszisszent, ahogy végignézett
rajtam.
– Kurvára kívánatos vagy! – mondta.
Megragadta a térdem, szétnyitotta a lábam. Nem hiszem, hogy
valaha is látott valaki így kitárulkozva.
– Melletted mindig… szépnek éreztem magam.
– Te voltál az egyetlen jó dolog az életemben, Faith. Te voltál az
egyetlen, aki megmutatta nekem, hogy merre van a fény, amikor
körülöttem csak sötétség tombolt. Neked köszönhetően hittem az
életben. Szépségem!
Vallomása jót tett a lelkemnek. Egy-két repedés begyógyult
összetört szívemen.
– Ó, szörnyetegem! Te voltál a legszebb fiú, akit életemben láttam.
Hát kimondtam. Megkönnyebbült tőle a lelkem. Hadd lásson ő is
tisztán. És nem érdekelt a bűntudat.
Soha nem felejtettelek el.
Mindig itt voltál a szívemben.
Mindig szerettelek.
Szerettem volna mindezt hangosan is kimondani, de valahogy
nem engedelmeskedett sem a nyelvem, sem a szám.
 Helyette csak bámultam rá, bámultam a hatalmas, erős testét,
bámultam a széles vállát, a kidolgozott, izmos hasát.
Végigszáguldott az ereimen a vágy, szinte égetett belülről, mintha
lángra lobbant volna a vérem.
Lám, a fiú férfivá érett.
Igazi, megtestesült férfiasság.
Az ujjhegye hozzám ért – középen. Bennem rekedt a levegő.
– Ó, de nedves vagy! Édesem!
Az ujjai óvatosan belém siklottak, bele a forró, nedves testembe.
Ó, de rég volt! Milyen rég!
Érezni akartam. Mindenét akartam.
Azt akartam, hogy a magáévá tegyen, szeressen, és ígérje meg,
hogy minden ismét rendben lesz.
Ahogy ez tudatosult bennem, megremegtem. Végigfutott rajtam a
rémület. Megijedtem. Hogy hagyhattam, hogy idáig fajuljanak
köztünk a dolgok, ha azt sem tudom, mire számíthatok?
A szívem hirtelen másképp ketyegett, és istenemre mondom, Jace
észrevette. Megérezte. A szemében gyengédség ragyogott, amikor
felemelte a fejét és rám nézett. Az arcomat az egyik markába fogta,
míg a másik kezével felfedezte a testem.
Pihegve szedtem a levegőt.
Minden ellentmondott mindennek. Sehogy sem volt ez így jó.
A vágy, a bűntudat.
– Nyugi, Faith! Nyugi, bébi! Engedd el magad! Nem bántalak,
vigyázok rád. Csak… hagyd, hadd csináljam.
Nem bírtam tovább. Elengedtem magam. Nem tudtam ellenállni.
Nagy sóhajjal hanyatt dőltem a keményfa asztalom. Jace leült egy
székre. Remegtem. Tényleg velem történik mindez?
Közelebb húzott magához, a keze a combomra simult, majd
kirántott az asztal legszélére.
 Ott voltam hát. Nem volt visszaút. Innen már nem volt menekvés.
A combom alá tolta a kezét, majd erősen a tenyerébe fogta,
miközben a válla a két combom közé feszült.
– Basszus, Faith! Tudod, mennyit álmodoztam erről? Hogy
mennyit gondoltam rád? Hogy mennyire szerettem volna veled
lenni?
Ó, atyám! Nem kellett volna ilyeneket mondania! De miközben
beszélt, a bársonyosan puha ajka ott játszadozott a combom
belsején, a hangja pedig lassan morgásba fordult.
– Egy életre megbélyegeztél, szépségem.
Lúdbőrös lettem. Egyrészt szerettem volna szólni, hogy hagyja
abba, mert nem tudtam, miként kezeljem ezt az egészet. Az elfojtott
érzelmek elszabadultak, kitörtek, és semmi sem állhatta az útjukat.
De elkéstem. Jace ugyanis nem állt meg, az ajka és a nyelve rajtam
játszadozott, és csak vándorolt egyre feljebb és feljebb. Teljesen
beleszédültem. Majd megőrültem a vágytól. Izegtem-mozogtam,
könyörögve forgattam a csípőmet.
– Mondd, hogy akarod, Faith! Mondd, hogy kívánsz! – morogta.
– Igen… kérlek… kérlek… nagyon kívánlak, Jace!
Egy szívdobbanásnyi időre rám nézett.
Arcán elégedettség tükröződhetett volna, de nem. Az arcára más
volt írva. Színtiszta szerelmet és odaadást láttam. Megrémisztett.
De nem volt időm ezen elgondolkodni, mert Jace lehajolt, és
komótosan nyalintott rajtam egy hatalmasat.
Szinte megugrottam. Nem csak a testem rugaszkodott el az
asztaltól, a lelkem is szárnyra kelt.
– Ó, Istenem!
Kerestem valamit, amibe belekapaszkodhatnék, miközben egyre
gyorsabban, egyre intenzívebben, egyre mélyebben fedezett fel a
szájával. De nem találtam semmit, amit megragadhattam volna.
 Éreztem az ajkát, ahogy szívott, ahogy becézgetett. Lüktetett a
csiklóm, teljesen megrészegültem tőle.
Fellobbant a testem, megremegett és az asztalhoz szegezett.
Jace forró nyelve pedig csak tovább játszadozott, nyalogatott,
ízlelgetett, becézgetett, alaposan felfedezett, majd visszatért a
legédesebb ponthoz, és tűzbe borította a teljes testem.
– Ó, Jace!… Jace!… Jace! – nyöszörögtem.
– Máris, drágám! Máris – mondta.
A szeme bronzszínű fényben lobogott, mintha a lenyugvó napba
néztem volna. Olyan gyönyörű volt, lélegzetelállítóan szép!
És el is állt a lélegzetem, ahogy három hatalmas ujját belém tolta,
miközben a tekintetével továbbra is fogva tartott.
Lassan, de biztosan hatolt belém, miközben én elgyötörten a
nevét nyöszörögtem.
– Ez az, Faith! Ez az! Érzel engem? Érzel? Érzed, amit mindig is
tennem kellett volna? – kérdezte, majd visszahajolt a lábam közé, és
elkezdte nyalni a csiklómat. Nyalogatott és becézgetett, miközben az
ujjai ki-be jártak bennem. Mélyen. Egyre mélyebben tolta belém,
miközben én egyre magasabbra törtem. Egyenesen felfelé, a sötét
semmibe.
Ó, szörnyetegem!
És akkor felértem. Megremegtem és elélveztem. Élveztem, majd
lassan darabokra hullottam. Remegett a testem a kimerültségtől.
Teljesen magamon kívül voltam. Szinte az eszméletemet vesztettem
a gyönyörtől, ami teljesen beborított, majd felemésztett.
Teljesen kielégültem. Üres lett az agyam. Eltűntek a kérdések.
A hajába túrtam, közelebb húztam magamhoz, miközben ő még
mindig velem játszadozott, fogva tartott a nyelvével, becézgetett és
izgatott, túszul ejtett.
Végül lelassított, és lassan a lélegzésem is normalizálódott.
 A combom belső feléhez dörgölőzött, közben lassan hátrébb
húzódott tőlem.
– Nincs csodálatosabb dolog a világon, mint nézni, ahogy elélvezel
– suttogta. – Millió másik nőt nézhetnék, ezernyi naplementét,
egzotikus strandokat, de semmi sem érne fel veled. Te vagy a
világon a legszebb.
Én még nem voltam képes szavakba foglalni, amit éreztem.
Felkavart.
Felkapott.
Összezavart.
Csapdába ejtett.
Kiszabadított.
Nem is értettem.
Annyira fogott csak az agyam, hogy lecsusszantam az asztalról,
lecsusszantam róla is, és térdre érkeztem.
– Faith… – suttogta meghökkenve.
– Fogd be, Jace Jacobs! Meg se szólalj! Nem akarok gondolkodni
azon, amit érzek. Csak hagyd, hogy megérintselek.
Szükségem volt erre. Talán azért is, hogy bebizonyítsam, nem
vagyok neki alárendelve. Az energia ott burjánzott körülöttünk.
A mellkasára nyomtam az ajkam, megízleltem minden egyes
centiméterét, ahogyan ő is tette velem. Csókokkal borítottam el,
majd lassan lefelé indultam, át az izmos hasán, és birtokba vettem a
nyelvemmel azt a helyet, ahol a nevem volt a testére tetoválva.
Mintha a múltat ízlelgettem volna. Édes volt, akár mindaz, ami
lehetett volna köztünk.
Az izmai megfeszültek és táncolni kezdtek az érintésemtől, én
pedig, mielőtt még meggondoltam volna magam, becsúsztattam a
kezem a nadrágjába. Még épphogy a nadrágjában volt, szinte már
alig fért bele. Alig lehetett visszatartani.
 Hatalmas férfiassága ott meredezett előttem, a makkja fényesen
és feszesen csillogott a vágytól. Lehúztam a nadrágját, Jace
felnyögött.
– Faith!… Basszus!… Mire készülsz? Mit akarsz velem csinálni? –
kérdezte, miközben a hajamba markolt.
Hátrébb húztam a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
– Azt, amit te csináltál velem. Amit mindig is csináltál velem.
Megemelte magát, és lerúgta a nadrágját. Felnyögtem a látványtól.
Kemény volt, feszes és kívánatos.
– Mit csináltam mindig?
Mintha nem tudná. Vagy csak hallania kellett? Bizonyosságra volt
szüksége?
Remegett a kezem, ahogy marokra fogtam a bársonyos
férfiasságát. Két marokra fogtam, erősen és határozottan, majd
megnyaltam a kiszáradt ajkam.
– Olyan dolgokra késztettél, olyasmit akartam, amit nem kellett
volna. Téged. Mindenestül.
Mindig. Mindig. Mindig csak téged akarlak.
Szemében bronzszínű fények gyúltak.
Lángok.
Lángok, melyek a lelkemig hatoltak.
– Ki mondta, hogy nem kellett volna?
Majdnem felnevettem. Jól tükrözte volna az érzéseimet,
amelyeket ez a fiú hozott ki belőlem. Mindig is ilyen volt.
Végignyaltam hosszú, kemény férfiasságát. Megremegett.
Ó, te jó ég! Milyen szép férfi! De jó így látni!
Csupaszon, készen. Engem akarva.
A számba vettem. Az ajkam körülfonta a hatalmas keménységét.
Nagyon nagy volt.
Túlságosan.
 Túlságos sok.
Minden túl sok. Minden túl sok.
Úgy akartam uralkodni rajta, ahogy ő uralkodott rajtam.
Felnyögött, nem is, inkább felmordult, és ez a hang teljesen
felizgatott. Rezgett bennem, ahogy lassan nyalni kezdtem a farkát.
– Jesszusom, Faith! Ez nagyon jó! Annyira jó! Soha… soha senkivel
nem volt még ilyen jó. Soha. Senkivel.
Nem tudtam visszatartani a könnyeim, amikor végül szopni
kezdtem. Egyre mélyebben, egyre intenzívebben.
Akartam őt. Uralkodni akartam rajta. Teljesen a számba vettem.
Eltelített. Eltelítette a számat és az elmémet. Eltelítette a szívemet.
A térdem a padlónak nyomódott, ő pedig egyre szorosabban
markolta a hajamat. Mozgott alattam, egyre gyorsabban mozgott.
Egyre többet akart. És én megadtam neki.
De közben féltem is. Féltem teljesen elengedni magam. Néha észre
sem vesszük, hogy megbotlottunk, és mire észbe kapunk, már
zuhanunk. Megállíthatatlanul. Na de hol érünk majd földet?
– Faith! Ó, Faith! Micsoda szád van! Neked van a legédesebb ajkad
a világon! Ó, Faith! Igen! Ez az!
Majd mocskos szavakat kezdett el mondani, és egyre erősebben és
mélyebben mozgott a számban. Többet akart. Még ennél is többet.
Már a torkomat érte minden mozdulata.
Elengedtem magam. Kiszabadultam a láncaimból, amik eddig
visszafogtak. Megkapaszkodtam, megragadtam őt két oldalról.
Tartotta magát, az egyik kezével az asztalba kapaszkodott,
miközben mozgott a számban, szinte csak ez tartott minket egy
helyben.
Hirtelen ismét a hajamba markolt, és teljes erőből a torkomba
döfte magát, olyan mélyre, ahogy csak tudta. Az állkapcsom is
belefájdult.
De mégis élveztem minden pillanatát.
Elélvezett. Felmordult, mint egy oroszlán. Miközben a számba
élvezett, a nevemet morogta.
És én élveztem. Élveztem, hogy örömet okoztam neki. Élveztem,
hogy végre az enyém a fiú, akit régen elveszítettem.
Ettől a gondolattól ismét eluralkodott rajtam a pánik.
Nem veszíthetem el újra! Nem lehet.
Azt nem élném túl!
Csukva volt a szemem, amikor lassan kihúzta magát a számból, és
még szorosabban lehunytam, amikor végigsimított az arcomon.
– Faith! Drágaságom! – mondta szelíden. A hangja gyengéd volt és
lágy, hüvelykujjával az arcomat simogatta. A könnyeket igyekezett
lesimogatni, pedig én észre sem vettem, hogy könnyes az arcom.
– Ne sírj! Basszus! Kérlek, ne sírj!
De én kivoltam. Teljesen kész voltam. Már nem akartam elrejteni
a bánatom.
Engedtem, hogy átöleljen. Engedtem, hogy ringasson, miközben
én sírtam.
De igazából azt sem tudtam, mit siratok. A múltat? Vagy a jövőt?
Vagy azt, ami a kettő között történt?
Úgy éreztem, végre képes vagyok magam mögött hagyni.
– Vigyázok rád! Itt vagyok! – suttogta Jace a hajamba.
Ami különösen megijesztett, hogy soha nem éreztem magam
annyira biztonságban, mint akkor, az ő karjában.
 29.

Faith

– TIZENHÉT ÉVES KORÁBAN

Faith igyekezett lenyelni a torkában nőtt gombócot. Igyekezett

túltenni magát a félelmein, a rettegésen és az ijedségen, ahogy ott
állt egyedül az út végén.
– Ne légy gyáva! – szólt halkan, de kényszerítenie kellett magát,
hogy továbbmenjen. Az út tulajdonképpen alig volt több, mint egy
ösvény, amin az autók kerekei utat törtek maguknak.
Minden egyes lépéssel egyre hevesebben vert a szíve, a fejében
különböző forgatókönyvek peregtek, hogy vajon mi történhetett két
éjszakával azelőtt. Hogy hol lehetett Jace.
Nem is hallott felőle azóta sem.
Megbotlott, ahogy a sűrű növényzeten igyekezett áttörni, de már
látta az elvadult növények között álló lakókocsit. Nagyon le volt
pukkanva, a gaz már szinte teljesen elnyelte.
A szíve a torkában dobogott, miközben igyekezett nyugtatni
magát.
Jace-t mindig is nyugtalanította, hogy vajon mit gondolna Faith,
ha látná, hol és hogyan él, mintha nem értette volna, hogy ez nem
befolyásolná azt, ahogyan iránta érez. Ettől csak még többet és
jobbat kívánt neki. Utálta, sajnálta, hogy a fiúnak így kell élnie.
Még éppen a bátorságot gyűjtötte, hogy bekopogjon, amikor az
ajtó hirtelen kitárult.
Ijedten felhorkant, majd elmosolyodott, amikor meglátta, ki az.
– Joseph! – szólt halkan köszönés helyett.
– Faith!… Szia! – mosolygott a sötétbarna hajú fiú.
Cuki volt, jó gyereknek tűnt, amolyan szomszédfiú típus.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte zsebre tett kézzel.
Faith az ajkába harapott, igyekezett uralkodni magán.
– Jace-t keresem. Nem tudod, hol van? Úgy volt, hogy találkozunk,
de nem jött el, és azóta sem hallottam felőle. Aggódom miatta.
– Az ilyen alakok miatt felesleges aggódni – mondta hirtelen
haragosra váltó ábrázattal Joseph.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Faith meglepetten.
Joseph lejött a lépcsőn, majd Faith felé indult.
– Azt jelenti, hogy ő nem egy jófiú – folytatta baljósan. – Azt
jelenti, hogy sokkal jobbat érdemelsz nála.
Faith a felkarját kezdte dörzsölgetni. Lúdbőrzött az egész testén.
– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte suttogva. Nem dühből
kérdezte, sokkal inkább az aggodalom és a bizonytalanság érzése
hajtotta. Szörnyű dolgot sejtett. Hirtelen temérdek mi van ha kérdés
zsongott a fejében.
Mi van, ha nem is szeretett?
Mi van, ha valaki mást talált magának?
Mi van, ha az ő álmai nem elégítették ki a fiú vágyait?
– Letartóztatták, tettlegesség vádjával.
Faithben hirtelen benn rekedt a levegő, megszédült és
hátratántorodott.
– Hogy mi? – sikoltotta.
 Joseph épp mondani készült még valamit, de mindketten
ledermedtek, amikor zajt hallottak a lakókocsiból.
Hirtelen Jace bukkant fel az ajtóban. Rájuk bámult.
A testéből most is az a félelmetes ellenségesség áradt, mint amikor
először találkoztak. Már akkor is egyszerre találta vonzónak és
félelmetesnek.
Faith szíve hirtelen vadul kezdett verni. A vonzalom és a
zavarodottság összekeveredett benne, de mindenek felett ott volt az
az érzés, amit a fiú valahogy mindig képes volt belőle kiváltani.
A bronztekintet nyugtalanul villant, és Faith akkor biztos volt
benne, hogy az a furcsa fény tartja őt fogva. Félelmetesen vad volt.
Amitől igazán megijedt és összeszorult a gyomra, az a fiú arca
volt, amelyen egy hosszú vágás éktelenkedett. Ösztönösen felé
indult, meg akarta érinteni, el akarta venni a fájdalmát.
– Jace – suttogta, és a fiúra sandított, aki pár lépéssel felettük, a
lépcső tetején állt.
Jace hatalmasat nyelt. Látszott, mennyire szégyelli magát.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte.
– Téged kereslek. Hogy minden rendben van-e veled. Látom, hogy
nincs… Mi történt?
– Igen, Jace! Mi történt? – vágott közbe undokul Joseph.
Jace hirtelen leszáguldott a lépcsőről, és mire Faith megfordult,
már oda is szegezte Josephet egy fához.
– Figyelmeztetlek, Joseph! Megmondtam, hogy őt hagyd ki ebből!
Faith odasietett és megérintette Jace hátát.
– Jace…, mit csinálsz?
A fiú elengedte a másikat, Joseph lassan eloldalgott.
– Én szóltam – kiáltotta még oda a lánynak figyelmeztetőn.
Faith nem válaszolt, csak bambán bámult utána. Joseph még
egyszer visszanézett rá, mielőtt becsapta volna maga mögött az
ajtót.
– Mi történt? – kérdezte szinte könyörögve.
Jace láthatóan megroggyant. Lógott a válla, lógott a feje, ahogy
válaszolt.
– Pontosan az történt, amit már mondtam, hogy meg fog történni.
Nem vagyok elég jó hozzád. Elcsesztem.
Faith csak pislogott, nézett a fiúra, nem hitte egyetlen szavát sem.
Előrenyúlt és végighúzta egy ujját a fiú sebhelyén.
– Ne mondd, hogy nem vagy elég jó, hogy jobbat érdemlek nálad –
kérte félrehajtott fejjel. – Csak azt mondd, hogy mi történt.
Jace felhorkant. Hatalmasat sóhajtott, majd odasétált a telek
szélére, ahol már jó magasan állt a gaz.
Faith mögötte állt, a fiú lehajtott fejjel és lógó vállal a földet
bámulva magyarázott.
– Ez a csávó… dugja az anyámat, és drogokkal tömi. Mindig is így
volt… Egyik nap, amikor hazajöttem, összeverte Iant. Nem bírtam
tovább Faith, nem bírtam!
Jace egész testében remegett a felindultságtól.
– Utánamentem. Kiszedtem az anyámból, hogy merre találom.
Megvártam és elkaptam – mesélte.
Megfordult és Faithre nézett. Az arca szinte eltorzult a bánattól.
– Nem tudtam másra gondolni, mint hogy megbosszuljam a
testvérem. Nem tudtam uralkodni magamon és utánamentem.
Becserkésztem. Figyelmeztettelek, hogy…
– Hogy megtennél bármit a testvéredért és az unokatestvéredért –
szólt bele Faith. – És jól tetted, Jace. Ne szégyelld magad emiatt!
Ebben nincs semmi szégyellnivaló!
Jace elfintorodott.
– Ugyan, Faith! Letartóztattak! Ki akartam kerülni ebből az ördögi
körből, nagyon akartam! Erre most… – hirtelen elhallgatott. Szavai
tele voltak fájdalommal és dühvel.
– Minden rendbe fog jönni! Majd meglátod! Semmi sincs, amit
elronthatnál, ha az egyetlen, ami hajt, az, hogy jól cselekedj. Hidd el!
Jace a fejét rázta.
– A dolgok nem így működnek.
– Miért nem?
Jace hirtelen megfordult és szorosan megölelte. Majd kiszorította
belőle a szuszt, pedig a szíve már így is a torkában dobogott.
Jace a lány hajába temette az arcát.
– Azt kívánom, hogy bárcsak ilyen egyszerű lenne minden! Hogy
elég lenne, hogy akarom, hogy hiszek benne, és akkor szépen
minden az ölembe hullana. Hogy van kiutam ebből az egészből. Ezt
szeretném, de minél jobban igyekszem, annál mélyebbre süllyedek.
Faith szorosabban ölelte, mint eddig. Az orra a fiú nyakához
nyomódott, belélegezte az illatát.
– Kilábalsz majd belőle. Sikerülni fog! – mondta.
– Mit látsz te bennem? – motyogta Jace.
– Mindent – mondta Faith, megmarkolva a fiú pólóját –, mindent!
A jövőmet, a vágyaimat, az álmaimat, és te mindennek része vagy.
Mindent veled szeretnék megélni. Veled képzelem el a jövőmet.
Érezte a fiúban az ellenállást. Harcolt a lány ellen, pedig ő bármit
megtett volna érte.
– Faith…
– A tiéd vagyok, Jace – nézett a fiú szemébe. – És ha legközelebb
kettesben leszünk, be is bizonyítom!
 30.

Faith

– Igazad volt! Igazad volt! – suttogtam a telefonba, miközben fel-alá

mászkáltam a szobámban. Nem találtam a helyem, fogalmam sem
volt, mihez kezdjek magammal.
Amikor végre abbahagytam a sírást, úgy éreztem, egyedül kell
lennem. Muszáj volt tisztán gondolkodnom.
Jace egészen a szobám ajtajáig hozott, ahol gyengédem
megcsókolt és letett. Bátorított, úgy, ahogy nem is tudtam, hogy
szükségem van rá. Aztán betessékelt a szobámba, szólt, hogy
zuhanyozzak le, és nemsokára találkozunk.
A mosakodás csak arra volt jó, hogy lemossam a könnyeim. A
zavarodottságon és a bűntudaton nem segített.
Mire készen lettem, egy merő ideg voltam. Azon tűnődtem,
hogyan is lépjek innen tovább. Így hát felhívtam az egyetlen olyan
embert, akiről biztosan tudtam, hogy egyenesen fog válaszolni.
– Miben is volt pontosan igazam? – kérdezte Courtney tréfálkozva.
Pontosan tudta, mit fogok mondani, csak azt akarta, hogy mondjam
ki hangosan.
– Megcsókolt! – mondtam, és igyekeztem nem teljesen kiborulni
közben. – Hozzám ért a szájával!
Csend.
Néma csend.
 Aztán Courtney felnevetett.
– Mondd, hogy nem panaszkodni akarsz azért, mert az a férfi
hozzád ért a szájával! A kedvenc Louboutin cipőmbe fogadok, hogy
nagyon is jól tudja, mit kezdjen a varázslatos ajkával.
– Courtney!
– Faith! – mondta gunyorosan.
Szinte láttam, ahogy a fejét ingatja.
– Ugyan már, Faith! Ne mondd, hogy meglepett! Kétség sem
férhetett hozzá, hogy Jace a legszívesebben felfalt volna, úgy
méregetett egész éjjel. Istenem! Csoda, hogy nem tett magáévá ott a
táncparketten! Szerencséje van, hogy Mack egyik kollégája sem
tartóztatta le közszeméremsértésért.
A homlokomra szorítottam a tenyerem, és tovább mászkáltam.
Mit tettem?
Roppant bűntudatom volt, egy merő csomó volt a gyomrom tőle.
De közben kívántam Jace-t. Éreztem, hogy szükségem van rá. Alig
fértem a bőrömbe!
Persze nyilván az sem segített, hogy hallottam, hogy folyik a víz a
szomszédban. Jace zuhanyozott, amitől olyan képek jelentek meg a
lelki szemeim előtt…
Jace meztelenül. Ahogy a víz végigfolyik kidolgozott testén. A
férfiassága, amint a köldökét veri. Az értem duzzadó, hatalmas
férfiassága.
Ó, te jó ég!
Hát ez nem segített rajtam egy szemernyit sem!
– Hogy tudod ennyire félvállról venni? – sziszegtem a telefonba.
Mintha ugyan nem valami eget verő dologról volna szó. Teljesen
megváltoztat mindent.
– Mondjuk azért, mert amikor felbukkant itt újra, akkor ott állt az
utca túlsó felén, téged lesve a fák alatt, nagyjából úgy, mintha
bármikor képes lenne eléd ugrani, és felfogni a neked szánt golyót.
Már akkor egyértelműen a csinos kis arcára volt írva. Lehet, hogy ő
még nem is tudott róla, lehet, hogy akkor még nem tudatosodott
benne, de azért jött, hogy visszaszerezzen magának. Őszintén
szólva, jobban megdöbbent, hogy eddig tartott neki.
Elgondolkodtam, hogy vajon én is éreztem-e már akkor ugyanezt.
Hogy vajon nem éreztem-e én is abban a pillanatban, amikor
megláttam, hogy csak azért jött, hogy felkavarja az állóvizet. Hogy
felfordulást okozzon. Vagy talán azért küldte az ég, hogy
megmentsen engem a kétségbeeséstől?
– Mondd meg, mit csináljak! – kértem. Én már teljesen feladtam.
Courtney elkuncogta magát.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Van jó pár ötletem, hogy
mit csinálhatnál! – felelte kétértelműen.
– Ebben biztos vagyok. De a legkevésbé sem hiányzik, hogy még
ennél is jobban kicsússzon a lábam alól a talaj.
– Pedig lehet, hogy jót tenne.
– Már túl vagyok rajta. Jól kicsúszott.
Valószínűleg kihallotta a hangomból, hogy komolyabb dologra
utalok, mert azonnal abbahagyta a csacsogást.
– Mesélj!
– Én is hozzáértem a számmal…
Pont úgy fejeztem ki magam, mint annak idején, tinikorunkban,
amikor azokat a magazinokat olvasva titkokat osztottunk meg
egymással. Csak most nem éreztem magam kínosan, már nem az
első eset volt. Ez mélyen gyökerezett, és zűrzavart okozott bennem,
és éreztem, hogy olyan útra léptem, ahonnan nehéz lesz visszatérni.
Sőt, leginkább katasztrófával fog végződni.
– Te kis lotyó! – ugratott. Naná! Egy pillanatig sem tudott komoly
maradni.
 – Courtney! – szisszentem fel.
– Mi? Jó társaságba keveredtem! – nevetett.
– Mi a fenéért kellett elmondanom?
– Ahhh… Helló! Ki a legjobb barátnőd? Ki vigyáz a titkaidra? Ez a
feladatom.
Felsóhajtottam. Még jobban a fülemhez szorítottam a telefont.
– Most komolyan, Court. Segíts! Úgy érzem, kisiklik az életem,
elvesztettem az irányítást – mondtam, pedig ugyanakkor úgy is
éreztem, mintha éppen most állna össze minden.
Mintha végre minden a helyére kerülne.
A tekintetem az ágyamra tévedt, onnan az éjjeliszekrényemre,
ahol egy esküvői fotó volt rólam és a férjemről. Joseph.
Azt írta abban a levélben, hogy nézzem meg az esküvői fotónkat.
Azt mondta, az volt élete legőszintébb pillanata.
Elöntött a bánat, ahogy arra az emberre gondoltam, aki annyi
éven át mellettem volt. Hogy fordíthatnék neki hátat?
– Azt kérded, mit csinálj? – kérdezte komolyabb hangon Courtney.
– Tedd azt, ami jólesik! Csináld azt, amit semmiképp sem tudsz
kiverni a fejedből, amit nagyon kívánsz, és egy pillanatig se habozz,
és főleg ne bánd! Méghozzá azért, mert nálad senki sem tudja
jobban, mennyire kiszámíthatatlan az élet, milyen hirtelen
megváltozhat minden. Az élet bármikor kirángathatja a talajt a
lábunk alól. Sosem tudhatjuk, ki bánt meg, és ki szeret –
magyarázta, majd egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta a
bátorítást. – Annyit tehetünk, hogy igyekszünk helyesen cselekedni,
hogy annyi szeretettel fordulunk a körülöttünk élőkhöz, amennyit
mi is kapni szeretnénk. Dőlj hátra, élvezd az életet, és reméld a
legjobbakat! És ne aggódj! Ha bántana…, velem gyűlik meg a baja.
Ezen felnevettem.
 – Most kezdjek aggódni? Netalán reméled, hogy rossz útra tér,
hogy kezelésbe vehesd?
Courtney vészjóslón nevetett.
– Ugyan…, elég seggfej rohangál az utcákon, nem unatkozom.
Na, éppen ezért hívtam fel őt. Ő mindig fel tudott vidítani.
Felsóhajtottam, haboztam egy picit, majd nehézkesen, de
kiböktem, hogy mi zavar.
– Egy kicsit úgy érzem, mintha megcsalnám Josephet.
Igen, az énem azon része, amelyik ott állt vele az oltár előtt, aki
örök hűséget fogadott neki, úgy érezte, bűn lenne Jace-t szeretni. Az
énem ezen része hitette el velem mindig is azt, hogy Jace maga a
bűn. Hiszen elhagyott. Megbántott.
Amikor elfordult tőlem, meggyőztem magam, hogy nem
érdekeltem. Hogy teljesen lemondott rólam. Hogy minden, amit
mondott, hazugság volt. Magamban kerestem a hibát, és azt
gondoltam, az én álmaim nem voltak eléggé izgalmasak neki.
Főleg miután megtudtam, milyen sikeres lett. Akkor végképp így
gondoltam. A semmiből építette fel a cégét, más cégeket és földeket
vásárolt fel, ezekbe még több pénzt fektetett, és igazán figyelemre
méltó dolgokat vitt véghez. Sokkal több és izgalmasabb volt mindez
az én egyszerű kis álmaimnál. Összehasonlíthatatlan.
Most viszont minden a feje tetejére állt. Egy nagy katyvasz volt
bennem. Gyanítottam, hogy rengeteg minden folyik körülöttem,
amiről fogalmam sincs.
Nehéz volt összerendeznem a fejemben a dolgokat. Tíz évig azt
hittem, egyszerűen elhagyott, mert megunt, pedig börtönben volt, és
ennek ellenére mégis messzire jutott.
A kopottas padlóra néztem, és eltűnődtem.
– Tudtad, hogy Jace börtönben volt? – kérdeztem végül.
Eltűnődtem a kérdésemen. Elment vagy elvitték? És talán az én
hülyeségem miatt? Mert annyira akartam ezt a házat, hogy miattam
mindketten bajba jutottunk?
Elszégyelltem magam.
Istenem! Mit tettem? Milyen szenvedéseket kellett kiállnia
miattam?
– Hogy mi? – kérdezte meglepetten Courtney.
– Ahogy mondtam – dörzsöltem meg a homlokom.
– Miért?
– Nem tudom, de azt hiszem, talán azért, mert akkor éjjel
betörtünk ide – suttogtam. – Én… én azt hittem, hogy minden
rendeződött és nincs baj, de azt hiszem, Jace helyettem is vállalta a
következményeket.
– Basszus! Nem viccelsz, ugye?
– Nem.
Hirtelen felnevetett.
– Most miért nevetsz?
– Mert azt hiszem, ez a férfi sokkal több annál, amit mi ketten
együtt kinéztünk belőle.
 31.

Jace

A kurva életbe!
Mi a francot műveltem?
Elcsesztem mindent, és esélyem sincs, hogy rendbe hozzam.
De nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Egyszerűen nem
tudtam uralkodni az érzéseimen és a vágyaimon.
El akartam venni azt, amit kívántam.
De meg is akarom tartani!
Elöntöttek az érzelmek, és ezzel együtt a valóság is, hogy nem
tudok változtatni a dolgokon. Oly sok minden van, amit nem tud, és
ami tönkretehet mindent – ha maradok.
Alig mertem bevallani, hogy börtönben voltam, azt meg aztán
pláne nem, hogy miért, így meghagytam abban az ártatlan és naiv
hitben, hogy talán ő volt az oka mindennek. Mintha három évre
lecsukhatnának csak azért, mert besurrantunk egy házba.
Azért jöttem, hogy rendbe hozzam, amit lehet. Ugyan mit szólna,
ha tudná az igazat?
Utálna. Ezért is kértem a megbocsátást, pedig szegény azt sem
tudta, miért kellene megbocsátania.
Vajon megtenné?
Bassza meg!
Fogalmam sem volt…
 Azt viszont biztosan tudtam, hogy nem mehetek el csak úgy, ha itt
végeztem.
Megtörülköztem.
Még mindig magamon éreztem az illatát, pedig lezuhanyoztam.
Belém ivódott.
Bennem van.
Rajtam van.
Ledobtam a törülközőt, és szemügyre vettem a tetoválást a
csípőmön.
Olyan volt rajtam a neve, mint egy márkanév.
Emlékeztető, hogy ki is vagyok valójában.
Hogy miért is vagyok ilyen.
Az áldozatra, amit meghoztam.
Mindenre, ami lényeges.
Én voltam a hibás. Mindenért. Az elejétől fogva.
Nem számított, hogy Joseph volt a felelős mindenért. Hogy ő
követte el. Miattam jutott el oda. Én tömtem a fejét azzal a sok
szarsággal, ami miatt olyan lett, amilyen.
Aztán pedig elfordultam tőle, amikor a legnagyobb szüksége lett
volna rám.
Megdörzsöltem az arcom, majd szitkozódva magamra
parancsoltam, hogy szedjem magam össze.
Erősebb vagyok ennél.
De itt volt ez a dolog Faithszel.
Elgyengített.
És egyre csak gyengített.
Mindaz a szarság, amit elhitetett velem régen, és amit most is el
akar velem hitetni. Mire jutottam velük…
Felsóhajtottam, és nagy nehezen felöltöztem. Farmert és pólót
húztam.
 A szobám ajtaja nyikorgott, ahogy kinyitottam. Az ő szobája felé
füleltem.
Néma csend.
Mivel rájöttem, hogy nincs már idefent, gyorsan lefelé vettem az
irányt, a konyha felé. A nappali nagy ablakán át ki lehetett látni a
ház oldalába.
Elszorult a torkom.
Faith odakint volt, a rózsakertben. A virágokat simogatta,
miközben az eget bámulta.
Mintha tanácsot kérne odafentről.
Ott álltam és bámultam.
Ő az álmom.
De lehetetlen álom, és egyre nehezebb volt megállnom, hogy ne
akarjam őt mindenestül.
Tekintve, hogy én voltam minden bajának okozója, jobban tettem
volna, ha távol tartom magam tőle.
Ha időt adok neki.
Nos, hogy mit kellett volna tennem, az mindegy, mert alig
gondoltam végig, már nyitottam is az ajtót, és kint találtam magam
a verandán, csendben a kert felé osonva.
Tudtam, hogy érzi a közeledtem. Én is éreztem őt. Az energiáját.
Meleg, fényes és bájos.
Úgy eltalált, mint egy feldobott kő.
Én pedig gazember vagyok. Szemétláda. Mert nem tudtam leállni.
Nem tudtam nem odamenni, mögé osonni, kezem a karcsú
derekára simítani, és magamhoz szorítani édes testét. Magamhoz, a
sajgó testemhez, a dörömbölő szívemhez és a lüktető, merev
farkamhoz, ami ismét készen állt.
Belekóstoltam, és már többet akartam.
Beleszagoltam a puha nyakába, magamba szívtam az illatát,
miközben az arcomba hullottak csokoládébarna fürtjei.
Vanília és rózsa.
Felsóhajtott.
– Ezt… ezt a képet őriztem magamban rólad évekig – mondtam
rekedtesen. – Ahogy itt állsz a virágok között, és azt suttogod, hogy
szeretsz. Ez segített túlélnem. Meg amiket mondtál. Hogy ki lehetne
belőlem. Hogy kit láttál bennem. Az akartam lenni, Faith. Ó,
Istenem! Igen, azzá akartam válni, akit te bennem láttál. A fényt
akartam követni az én sötét világomban.
– Az lehettél volna – mondta fájdalommal a hangjában.
– És most lehetnék? Megengeded? – suttogtam a hajába.
Könyörögtem neki, hogy bocsásson meg.
– Olyan gyorsan történik minden – mondta félelemmel teli
hangon.
– Annyi időt kapsz tőlem, amennyit csak akarsz.
Befészkelte magát a karomba, hogy szorosabban ölelhessem.
– Miért hangzik ez úgy, mintha itt maradnál?
– Mert szeretnék maradni, ha te is akarod.
– Jesszusom, Jace! Teljesen kikészítesz!
Végigsimítottam a testén, le a combja felé.
– De jól csinálom, nem? – kérdeztem, és nem tudtam abbahagyni.
Egyre lejjebb nyúltam. Nem akartam abbahagyni. Azt akartam,
hogy tudja, mennyire akarom őt.
Szinte vártam, hogy ellökjön magától, főleg, amikor csak annyit
ígértem, hogy adok neki időt. De rájöttem, hogy azok után, ami a
konyhában történt, ennyi is elég. Van esélyem.
Ennyi kellett mindkettőnknek. Egy esély.
Még ha nehéz is lesz.
Elkuncogta magát.
– Borzasztóan magabiztos vagy, ugye tudod?! Te, kemény csávó!
 Én is elnevettem magam, és éreztem, ahogy a nevetésem
végigborzolja a testét. Megremegett.
A füléhez érintettem az ajkam.
– Ó, drága szépségem, fogalmad sincs, milyen kemény vagyok.
Hogy mit szeretnék veled csinálni, hogy mi mindenről álmodoztam
annyi éven át. És igen sok évem volt átgondolni!
Nem tehettem róla, valahogy kibukott a számon.
Vissza akartam rángatni oda, ahol egyszer abbahagytuk, ahol már
voltunk, és ahová menni akartam vele.
Az enyém leszel. Szeretni és dugni foglak, addig, míg sikoltozol. Az
őrületbe kergetlek, a magamévá teszlek. Te is rá fogsz jönni, hogy az
enyém vagy. Mindig is az voltál. Mindig is így kellett volna lennie.
Ezt szerettem volna mondani, de nem tettem. Visszafogtam a
szavakat, bár abból, ahogy éreztem, abból, amilyen vihar dúlt
bennem, tudtam, hogy ez az igazság.
Egy kibaszott ígéret az egész.
De teszek róla, hogy ez legyen a valóság.
A baj csak az volt, hogy nem tudtam, miként hozzam szóba Joseph
ügyét. Hogyan fogjuk ezt megoldani?
Hogyan fogjuk kezelni az egészet?
Egyrészt összetört a gondolat, hogy Faith esetleg még mindig
szereti.
Legszívesebben kikapartam volna a szemem, úgy idegesített a
gondolat, hogy ők ketten… De valahogy, valahogy mégsem tudtam
elképzelni. Nem láttam magam előtt.
Valami félszegséget véltem felfedezni Faith mozdulatában, de
ahogy odanéztem, láttam, hogy telt ajka mosolyra húzódik.
– Nos, elég jó munkát végeztél a konyhában – mondta huncutul.
– Ó, pedig ez csak a kezdet – mondtam a hajába túrva.
És ott volt ismét az az érzés. Benne volt a levegőben. Mintha az
égből ereszkedett volna alá, hogy belélegezzük.
– Az akar lenni? Kezdet? – kérdezte.
– Nos, nekem inkább úgy tűnik, hogy ott folytatjuk, ahol
abbahagytuk.
Egy pillanatra megfeszült a gerince, és én tudtam, hogy merre
sodródnak a gondolatai. Azok az évek, amik közénk álltak, még
jelen voltak, és előbb-utóbb kénytelenek leszünk szembenézni a
következményekkel.
– Gyere, menjünk el a kislányodért – mondtam.
Ki kellett zökkentenem, különben olyan messzire jutottunk volna,
amire még nem volt felkészülve. Jól bizonyította, ahogy a darabjaira
hullott reggel a karomban.
Nem hiszem, hogy valaha is rosszabbul éreztem volna magam,
mint amikor reggel szájba dugtam, ő pedig összezuhant és sírva
fakadt.
Elgyötört volt és zavarodott. Én pedig csak nyomultam. De nem
tudtam, hogy állítsam le magam. Hiszen ő mindig is az enyém volt.
Nem nyugszom, amíg nem tudatosítom benne is.
Felsóhajtott, nem tudtam, hogy megkönnyebbülten-e vagy
csalódottan, de kifordult az ölelésemből. Csak az ujjbegyeit sikerült
megérintenem.
Félszegen nézett rám, és mintha némi aggodalom ült volna a
szemében.
– Kedvel téged – mondta.
Elfacsarodott a szívem.
Mint egy varázslat.
Igen, az, ahogyan éreztem a kislány iránt, biztos jele volt annak,
hogy igenis létezik varázslat.
– Én is kedvelem őt – nyögtem, mert valahogy nehezemre esett
megfogalmazni, hogy mit is érzek iránta. Őszintén szólva, nekem is
kedvem lett volna sírni egy kicsit, amikor arra az ártatlan kislányra
gondoltam.
– Ő az életem, Jace – mondta, és ez úgy hangzott, mint egy
figyelmeztetés.
Megérintettem az arcát.
– És ez így is van rendjén – mondtam.
Mosolyra húzódott az a tökéletes, telt, puha szája.
Örült. Láttam.
Hátrébb léptem, és egészében megcsodáltam.
– Készen állsz? – kérdeztem.
Faith egy pillanatig habozott, majd kinyújtotta a kezét, és
megfogta az enyémet.
– Igen, készen állok.
Öt perccel később már a városban autóztunk. Befordultam a
szülei utcájába.
Hatalmas fák álltak sorfalat mindkét oldalon, szépen karban
tartott házak és kertek mellett haladtunk el. A füves előkertek
járdáit mindenhol színes virágok szegélyezték.
Faith rám nézett. Csupa mosoly volt az arca. Csak úgy sugárzott. A
félelemnek és az aggodalomnak nyoma sem volt már.
Gyönyörű volt!
Kurvára gyönyörű!
Csodálatos!
Vakítóan szép.
– Őszintén szólva, azt hittem, összeverekedtek az apámmal tegnap
este.
Elvigyorodtam. Pedig semmi vicces nem volt benne.
– Ja, én is azt hittem. Nem mondhatnám, hogy odavan értem.
– Jaj, az apám egy nagy, öreg mackó – mondta mosolyogva. – Csak
a legjobbat akarja nekem és Bailey-nek.
 – Mindig is a legjobbat akarta neked – mondtam.
Az öreg szavaira gondoltam. Arra, amit mondott. Hogy milyen
hatással volt rám. Hogy mennyire be akartam neki bizonyítani,
hogy téved, miközben minden tettemmel azt bizonyítottam, hogy
igaza van.
– Az apám nem a szavak embere. Neki csak az számít, hogy amit
mondunk, azt úgy is gondoljuk. Nem szereti, ha valaki félrebeszél.
Bólintottam. Nagyon lassan. Nem tehettem egyebet, odanyúltam,
megfogtam a kezét és megszorítottam.
– És ha most bemennék, és közölném vele, hogy maradok, mit
gondolna?
– Nem hinne neked, mi pedig mindketten azon izgulnánk, hogy
bebizonyítsuk neki, hogy téved.
Mosolyogtam, és leparkoltam a járda mellé. Ismét elkapott az a jó
érzés. Szerettem volna megtartani. Mindörökre.
Faith már ki is ugrott a kocsiból, mire odaértem az ajtajához. A
derekára tettem a kezem, felsétáltunk a bejárathoz.
Lúdbőrös lett az a pihe-puha bőre. Szerettem volna megsimítani.
Közelebbről megvizsgálni, minden egyes centiméterét.
Kinyílt a bejárati ajtó, majd felbukkant Bailey kócos, göndör feje,
hatalmas, csillogó szeme és mosolygós, gödröcskés arca.
– Mami! Jacie! – kiáltotta.
Elszorult a torkom.
Faith nevetve rám nézett.
– Na, úgy tűnik, lett egy új beceneved – mondta.
A kislány annyira imádni való volt!
– Jacie? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
Bailey kedvesen bólintott, majd ugrálva énekelni kezdett.
– Jacie! Jacie! Jacie!
Rendben. Legyen hát!
 – Úgy hívsz, ahogy akarsz, unikornis kislány – mondtam nevetve.
Bailey elámult.
– Unikojnisz kiszlány?! Unikojnisz kiszlány!
Úristen! Még ez is szíven ütött.
Hirtelen ott termett Faith édesanyja, és kitárta a szúnyoghálós
ajtót.
– Na, mi lesz? Egész nap itt akartok állni vagy bejöttök? – szólt
mosolyogva. – Olyan forróság van, mint a kemencében.
Faith belépett, és gyorsan az ölébe emelte Bailey-t, aki azonnal
puszit nyomot az édesanyja arcára.
– Szia, anya! Hogy aludt a kicsikém? Jó kislány volt?
– Jól aludt. Túl sokat aggódsz.
– Egy anyának joga van aggódni, nem ezt mondogattad nekem
mindig? – élcelődött Faith.
Az anyukája felnevetett. Erőteljes, de könnyed nevetés volt, csak
úgy visszhangzott tőle az előtér. Eltűnődtem, vajon milyen lehetett
gyerekként ilyen hangulatú házba hazajönni.
– Ne fordítsd ellenem a szavaim!
– Ez az egyetlen fegyverem van ellened – kacsintott Faith az
édesanyjára, aki erre elmosolyodott.
Jesszusom!
Idegesen a hajamba túrtam, és a földre bámultam.
Hirtelen úgy éreztem, túl messzire mentem. Túllőttem a célon.
Olyan helyzetekbe keveredem bele, amikbe nem kellene. Nem ezért
jöttem.
Viszont az volt a baj, hogy már magam is elkezdtem elfelejteni az
okot. Tudtam, hogy abban a pillanatban, amikor múlt éjjel
megérintettem Faith haját, minden egyes ok, ami idehozott, azonnal
kiröppent a fejemből.
Amikor ismét felnéztem, Faith már elindult a régi szobája felé,
Bailey pedig ott ugrált, a szörnyetegplüsst keresve.
Megremegett a szívem, amikor észrevettem, hogy egyedül
maradtam az édesanyjával, aki engem nézett.
– Nos, Jace Jacobs?
Hirtelen nagyon kényelmetlenül éreztem magam.
Faith édesanyja mindig is nagyon kedves volt velem. Túl kedves.
Ettől olyan érzésem támadt, mintha neki is csalódást okoztam
volna.
– Na! Ne nézz így rám! – mondta.
Teljesen összezavarodtam. Összeráncoltam a szemöldököm, és
alig voltam képes megszólalni.
– Hogy van, asszonyom?
Na. Szépen vagyunk. Ismét a tizenhét éves énem állt itt előtte.
Úgy nézett rám, mintha keresztüllátott volna rajtam.
– Úgy viselkedsz, mintha nem itt lenne a helyed – mondta, majd
kinyújtotta a kezét, és felém nyúlt. Kirázott a hideg, amikor
megfogta az állam, és maga felé fordította a fejem.
– Emeld fel a fejed, és nézz rendesen! Határozottan és erősen,
mint amilyen férfi lettél.
Nem bírtam megszólalni, teljesen elszorult a torkom.
– Szerinted nem tudtam? – kérdezte szelíden, de határozottan. –
Már akkor láttam a férfit, aki most itt áll előttem. Lehet, hogy
mindenki más vak volt erre, lehet, hogy mindenki más el akart
tiporni. De én láttam. Sütött belőled.
– Csináltam pár olyan dolgot, amire nem vagyok különösebben
büszke – bukott ki belőlem.
– Mint ahogy mindnyájan – válaszolta egy aprócska bólintással. –
És csak egy igazi férfi képes bevallani a hibáit. Csak egy igazi férfi
hajlandó mindent megtenni, hogy helyrehozza azokat. Ezért jöttél?
Helyre akarod hozni a dolgokat? Csak egy igazi férfi volna képes a
legnagyobb felfordulás közepette megjelenni. Látom, hogy itt vagy,
és hajlandó vagy magad kitenni a támadásoknak és a veszélynek,
hogy őket kettejüket megvédd. És csak ez számít. Semmi nem
mutatja meg jobban, hogy milyen emberek vagyunk, mint az
áldozatok, amelyeket meghozunk másokért – magyarázta csillogó
szemekkel.
A francba! Teljesen ellágyultam.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy biztonságban tudjam
őket. Szeretném jól csinálni – válaszoltam, és ez legalább igaz is volt.
– Jó – mondta kiegyenesedve. – Ugyanis az én szívemet is majd
annyira összetörted, amikor elmentél, mint az övét.
Döbbenten kaptam fel a fejem. De Faith anyukája megfordult, és a
konyha felé indult.
– Te voltál a kiválasztott – motyogta menet közben. – Mindig is te
voltál. Majdnem magam mentem el érted, hogy iderángassalak. Ide,
ahová tartozol.
Nem voltam biztos benne, hogy tényleg nekem szánja-e a szavait,
hogy egyáltalán szabadna-e hallanom.
Hirtelen felbukkant Faith és Bailey. A kislány a bőröndjét húzta
maga mögött, az elnyűtt szörnyeteget a kezében fogta.
– Kész vadok! – kiabálta.
– Nem, még nem vagy! – hallatszott a konyha felől. – Ugye nem
gondoltátok komolyan, hogy idejöttök és nem is esztek? Ott az ebéd
az asztalon! Nem érdekel, mennyire elfoglaltak vagytok! Most enni
fogunk.
Faith aggodalmas arccal nézett rám. Én mosolyogtam, és a konyha
felé indultam. Pont így volt ez annak idején is, csak ezúttal úgy
tettem, ahogy Margo mondta. Felemelt fejjel léptem a konyhába.
Az anyukájának ugyanis igaza volt. Itt volt az ideje, hogy mindent
jóvátegyek.
gyújtást, és elgurultam a járdaszegély mellől. A nap már
lenyugvóban volt, az égbolt csodás színekben pompázott a város
felett. Rózsaszín, kék és piros árnyalatokban.
Olyan szép volt, mint a mellettem ülő nő.
Megálltam az utca végén a stoptáblánál, és alaposan körülnéztem.
Faith engem bámult.
– Köszönöm! – suttogta.
– Mit?
– Hogy egy időre elfeledtetted velem a gondjaim. Hogy úgy
érezhettem magam, mint egy normális ember. Hogy olyan
emberekkel lehettem, akik szeretnek, és mindent megtesznek azért,
hogy ennek az őrületnek vége legyen.
Odanyúltam, és megsimogattam az arcát.
– Ez így van. Olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek –
mondtam.
Rám mosolygott. Olyan kedvesen és őszintén, hogy a szívem
azonnal hevesebben kezdett verni.
Elköteleződés.
Odaadás.
Jobbra kanyarodtam, és végighajtottam az utcán. A kezem az
övén nyugodott, óvatosan simogattam. Nyugtattam. Itt vagyok. És
nem is megyek sehová.
Megálltam a városból kivezető út előtti stoptáblánál, ez vezetett az
ültetvényhez. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek rá. A vigyorom
olyan hatalmas volt, hogy bizonyára úgy néztem ki, mint egy őrült.
Na de az övé? Viharként söpört át rajtam. Tökéletes volt. Magával
ragadó. Mert ez a mosoly igazi mosoly volt, az, amire vártam.
Egyedi volt és igazi. A nevéhez hűen tele hittel.
Még mindig őt nézve mosolyogtam, amikor kitört a káosz.
A testem előredőlt a hatalmas ütközéstől. A fülemet betöltötte a
csattanás zaja.
Összezavarodtam.
Mi a büdös franc ez?
Az idő mintha lelassult volna, ahogy Faith tágra nyíló, rémült
szemébe néztem. Megijedt, ahogy a kocsi előbbre sodródott. Aztán
sikítani kezdett, és maga elé kapta a kezét, mintha ugyan ki tudta
volna védeni az ütközést.
A szívem majd kiugrott a helyéről.
Elhatalmasodott rajtam a rémület, amikor meghallottam a
csikorgó fém és a nyikorgó kerekek hangját. Rájöttem, hogy semmit
sem tehetek.
Nem tudom megállítani a kocsimat, ami ott forog a kereszteződés
közepén, ahová kilöktek minket. A kocsi jobbra-balra lengett, majd
lassan megállt.
Szaggatottan vettem a levegőt, eltompultak az érzékeim, a fülem
bedugult. Teljesen rám borult a zavarodottság, de leráztam
magamról, és Faithre figyeltem.
– Faith! Faith, jól vagy?
Kinyílt a szája, majd a lánya nevét nyöszörögte. Bailey.
Bailey. Bailey. Bailey.
Azonnal hátranéztem. Kétségbeestem, amikor nem találtam ott,
ahová fektettem. Ekkor felsírt ijedtségében, szaggatottan, és kicsi
kezét felfelé nyújtotta, hogy valaki segítsen neki.
Gyorsan kioldottam a biztonsági övem, hogy hátra tudjak mászni
hozzá.
Ekkor vettem észre, a törött hátsó ablakon kinézve, hogy az autó,
amellyel belénk jöttek, menekülni készül.
Az a szemétláda el akart tűnni!
Elborította az agyamat a düh. Belénk jöttek, és képesek úgy
elmenni, hogy meg sem nézik, van-e komolyabb sérült?
 Ez a kibaszott szemét csak magával törődik?!
Aztán a düh rémületté vált, amikor rájöttem, hogy az autó nem
menekül, hanem lendületet fog venni, hogy belénk rohanjon.
Csikorogtak a kerekek, ahogy a gázra tapostak.
– Faith! – kiáltottam rémülten, próbáltam elémászni, hogy
védhessem őt.
De semmit sem tehettem. Csak megragadtam a kormányt, amiről
lecsúsztak az ujjaim, amikor az a szemét teljes erővel belénk
robbant oldalról.
A fejem oldalra csattant. Üveg csörömpölt. Hangok robbantak a
fejemben. Elöntött a fájdalom. Nem láttam semmit. Csak fájdalmat
éreztem.
Vörösben úszott minden.
Bailey! Faith!
A kocsi rázkódva megállt.
Faith engem bámult. Szemében rémület.
Oda akartam menni hozzá. Átölelni.
De ekkor meghallottam, hogy a másik kocsit ismét sebességbe
teszik.
Nem! Nem engedhetem, hogy újra megtörténjen!
Kitártam az ajtót, és szinte kiestem az útra.
Alig bírtam megállni a lábamon. Pislogtam, összeszorítottam a
szemem, harcoltam, hogy ne essek össze.
Alig láttam valamit, de bekotortam az ülés alá, és megéreztem a
tenyerem alá simuló fém hűvösét.
Faith szemét rémület töltötte el, amikor meglátta, mit tartok a
kezemben.
– Jace!… Mit akarsz…
De nem hallottam, mit kérdezett, mert ebben a pillanatban ismét
felsikítottak az abroncsok, és a rommá tört fekete autó tolatni
kezdett felém.
A fegyverrel a kezemben az autóm elé botladoztam. Hunyorogva
próbáltam átlátni azon a nedves, ragacsos valamin, ami beborította
a fejem.
A nap még világított, és én semmi mást nem láttam, mint két
hatalmas ember sziluettjét a másik autóban.
Felemeltem a fegyverem és céloztam.
Teljesen tompa voltam, csak azt tudtam, hogy halálig fogok
küzdeni. Küzdeni fogok, hogy megvédjem őket.
Az ujjammal a ravaszon kiabálni kezdtem.
– Gyerünk, seggfej! Gyere csak! Egy ártatlan nőt akarsz bántani?
Egy kislányt? Elmebeteg állat! Gyere csak!
Felbőgött a motorjuk, én pedig csak mentem feléjük.
Két másodpercnyi csendes háború.
Lenéztem a rommá tört autóra. Az ujjam remegett a ravaszon.
Ekkor az autó hirtelen kifordult előlem, és elhajtott. Már csak a
hátsó lámpákat láttam a messzeségben, mielőtt csikorogva
befordultak volna a sarkon.
Sikoltást hallottam magam mögött. Faith elgyötört sikolya volt,
miközben megpróbált kimászni az összetört autómból.
– Jézusom! Jól van? – hallottam egy másik hangot is. Egy nő futott
felénk a kereszteződés túloldaláról.
Leejtettem a fegyvert magam mellé. A sokk elnehezített, mintha
hirtelen kátrány folyt volna az ereimben. Megfordultam, hogy
szemügyre vegyem a roncsot.
– Ó, te jó Isten! – mondta a nő rémülten, amikor meglátott, és
hátrálni kezdett.
Kétségtelenül megijedt, amikor meglátta, milyen állapotban
vagyok. A vér még mindig folyt a fejsérülésemből. De az is lehet,
hogy én ijesztettem meg.
 Nem érdekelt. Kurvára nem érdekelt, hogy nézek ki.
– Hívja a mentőket! – mondtam neki, majd elmentem mellette,
egyenesen Faith felé, aki remegve állt a kocsi mellett, és az
összenyomorodott hátsó ajtót próbálta kinyitni, hogy mihamarabb
Bailey-hez jusson.
Mire odaértem, sikerült kinyitnia. Kiabálva szólongatta.
– Bailey!… Ó, Istenem! Bailey! Kicsim! Nem! Nem!
Ekkor Bailey felsírt.
Átöleltem Faith derekát, majd ismét hátranéztem, hogy
megbizonyosodjak róla, nem jöttek-e vissza azok. Ezúttal nem
érhetett volna váratlanul a felbukkanásuk. Az érzelmek teljesen
elborították az agyamat.
De nem volt ott semmi, csak a nő a kereszteződésben, aki épp
telefonált, hogy mihamarabb jöjjön mentő és rendőr.
Faith…
Faith sírt.
– Bailey! Ó, Istenem! Hogy tehették ezt? Hogy tehették?
– Ssss… – próbáltam nyugtatni, vigasztalni, miközben minden
egyes sejtemmel megtorlásra vágytam. – Itt vagyok, Faith. Itt
vagyok!
De Faith ideges volt, kiabált.
– Miért történik velünk mindez? Miért? Jaj, Istenem…, segítsen
valaki!
Elgyötört hangja tele volt kínnal.
Elfacsarodott tőle a szívem.
– Ssss – mondtam, de én magam is megnyugtatásra szorultam.
Nehezen szedtem össze magam. Nem tudtam összpontosítani. Pedig
át kellett volna gondolni, mi történt, és mit kellene tenni.
Szorosabban megöleltem Faitht, majd kissé odébb toltam, hogy
benézhessek az autóba. Hogy lássam a kicsit.
 A lányát.
Azt az aranyos kislányt.
Akkor, abban a pillanatban rájöttem, hogy nincsenek
fenntartásaim. Hogy semmi sem tarthat vissza attól, hogy teljesen
megszeressem a kicsit. Mert már szerettem.
Minden fenntartásom, ami Joseph gyerekével kapcsolatban
bennem élt, egy szempillantás alatt semmivé foszlott.
Bailey.
Faith összezuhant. Hagyta, hogy öleljem. Oldalra fordítottam, és
betettem a fegyvert a vezető melletti ülés alá. Szorosan fogtam,
mikor letérdeltem a hátsó ülés elé, hogy jobban szemügyre
vehessem Bailey-t.
Félelem és harag töltött el.
Bailey álláról vér csöpögött a ruhájára, ami már teljesen átázott.
Jesszusom!
De a kicsi hatalmas szemekkel nézett rám, csokoládészínű
tekintete tele volt bizalommal.
– Jacie…, szükszégem van jád. Fáj a szám – dünnyögte ijedt
babahangján.
Hatalmas kő esett le a szívemről, hatalmasabb, mint amilyen az
ütközés volt. De azért igyekeztem nyugodt maradni. Igyekeztem
nem összetörni és sírva fakadni.
Muszáj volt erősnek maradnom. Miattuk.
Az irántuk érzett szeretet hálót font körém.
A szívem és a lelkem köré.
Alig bírtam uralkodni magamon, hogy ne nyúljak oda, és húzzam
magamhoz, annak ellenére, hogy én vagyok mindig az, aki arról
papol, mennyire veszélyes egy sérültet megmozdítani; mégis, most
legszívesebben magamhoz öleltem volna a kicsit.
– Vigyázok rád, unikornislány! Itt vagyok!
 Kihátráltam, és magamhoz öleltem Faitht.
– Rendben van. Nincs baja – mondtam, és nagyon reméltem, hogy
sikerül megnyugtatnom. – Nincs baja. Minden rendben lesz. Itt
vagyok. Nem engedem, hogy bármi bajotok essen.
És ez volt az igazság.
Hallottam a szirénákat a távolból. Az állomás csak két utcányira
volt.
Csak álltam, mint egy szikla a két lány között, és vártam. Az egyik
karommal Faith derekát öleltem, a másikkal Bailey pici kezét
fogtam.
Egy járőr bukkant fel az úton, majd megállt a kereszteződésben.
Kiszállt egy rendőr, körülnézett, hogy szemrevételezze, mi történt.
Két másodperccel később megérkezett a mentő is. Kiugrottak a
mentősök, és odasiettek hozzánk. Nehéz lépteik dübörögtek a
járdán.
Baj, hogy nem akartam odaengedni őket, amikor odajöttek? Hogy
ott akartam maradni, védve Faitht és Bailey-t? Mint egy pajzs. Mint
egy őr.
De megadtam magam, pedig úgy éreztem, mintha egy részemet
kiszakították volna belőlem. Négy mentős sürgölődött körülöttünk.
Nem mentem messzire. Ott tébláboltam, nyugtalanul mászkáltam,
képtelen voltam egy helyben maradni. Csak úgy forrt bennem a
düh, és egyre csak nőtt. A megtorlás gondolata is egyre elevenebb
lett bennem.
De akkor erősödött fel igazán, amikor Bailey felsikoltott. Amikor a
mentősök elvágták a biztonsági övet, és kiderült, hogy sokkal
komolyabb a sérülése, mint gondoltam. Amikor Faith csendben
sírdogált mellette.
Gyötrődtem, és csak úgy forrt bennem a gyűlölet.
Egy mentős zökkentett ki a komor gondolataimból, amikor
megérintette a karomat.
– Uram, meg kell néznem a sérülést a fején.
– Jól vagyok! – morogtam.
A csávónak volt mersze vigyorogni.
– Szerintem nem úgy néz ki. Elég sok öltésre lesz szükség, és az
agyrázkódást is ki kell zárnunk.
Bassza meg!
Magam miatt aztán végképp nem akartam aggódni.
De hagytam, hadd matasson rajtam, ahogy a járdán ültem.
Kesztyűs kezével döfködte és szurkálta a fejem, belevilágított a
szemembe.
Eközben a rendőr természetesen nem vesztett szem elől. Naná.
Világos volt számára, hogy ez nem lehetett egyszerű baleset. Ez
támadás volt.
Rám vetődött az árnyéka, ahogy felettem állt, miközben a mentős
kötszert nyomott a sérülésemre.
Összerezzentem. Megpróbáltam lenyelni a fájdalmat a
keserűséggel együtt. A gyomrom egy merő csomó volt, összeugrott a
félelemtől és az agressziótól, amint az erőszak elborította a vérem.
Ezek az emberek undorítóak.
Csak magukkal törődnek.
Csak a pénz számít.
Semmi sem szent nekik, csak legyen kitömve a zsebük.
Ilyen gonoszságra nem számítottam. Hogy ilyen mélyre képesek
süllyedni.
A rendőrtiszt közelebb lépett, ránéztem.
– Kérem, hívja ide Mack Chamberst. És kerítsen helyszínelőket.
Nem véletlen baleset volt – mondtam.
Ez szándékos volt.
És én nem fogom válasz nélkül hagyni.
pusztítással kapcsolatos tetoválásai szinte életre keltek a karján,
ahogy az izmai megfeszültek a bőre alatt a felindultságtól.
Én belül üvöltöttem. A lelkem majd felrobbant a méregtől.
Remegtem a haragtól, ami az ereimben pumpált. De
összeszorítottam a fogam, és igyekeztem józan maradni.
– Azok a szemétládák kétszer is belénk bombáztak. Nem véletlen
volt! Nem cserben hagyás volt, kicsit sem. Ezek ők voltak. Tudom.
– Bassza meg! – túrt bele szőke hajába Mack. Ha kicsit erősebben
rángatja, még a kezében is maradt volna.
A szürke-fehér pettyes linóleumra szegezte a tekintetét, mintha
azon kereste volna a választ.
– Ez valószínűleg figyelmeztetés akart lenni. Különben maradtak
volna, és befejezik, amit elkezdtek.
Befejezik.
A szavai a lelkembe martak.
A falnak dőltem, és a fejem is hátradöntöttem a tehetetlenségtől.
Erős fájdalom hasított belém, amikor a friss varratot is megütöttem.
De nem bántam. Táplálja csak a fájdalom a dühömet!
– Bajuk is eshetett volna. Megölhették volna őket! – szűrtem a
fogaim között gyűlölettel eltelve.
Mack hirtelen felém fordult.
– Biztos, hogy egyiküket sem láttad? Nincs valami nyom, amin
elindulhatnánk?
Megráztam a fejem.
– Azt is alig bírtam kivenni, hogy ketten vannak. Az arcukat
egyáltalán nem. A rendszámot sem. De a kocsi eleje szarrá tört. Azt
sem tudom, hogy tudtak vele elhajtani.
Frusztráltan felsóhajtott, majd kétségbeesetten rám nézett.
– Megtalálták, úgy másfél kilométerrel odébb, a városon kívül.
Kipucolták. Ma reggel jelentették a lopást. Teljesen mindegy lett
volna, ha látod is a rendszámot.
– Bassza meg!
– Ezek a csávók se halhatatlanok – mondta nyersen. – Nem tudnak
csak úgy eltűnni. Kell, hogy legyen valami… valami, amit még nem
vettem észre.
Az sem segített, hogy az egyetlen név, ami felmerült bennem,
zsákutcába vezetett.
Steven egypár hónappal korábban meghalt, mint Joseph. Na, nem
mintha sajnáltam volna azt a szarházit, aki ezt az egészet elkezdte.
Aki arra kényszerített, hogy szállítsam helyette azt a mérget. Mintha
a rabszolgája lettem volna. Láncra verve. És aztán rácsok mögött
kötöttem ki.
Mack oldalra hajtotta a fejét, úgy nézett rám.
– Meg fogom találni ezeket a seggfejeket, Jace. Ígérem!
– Remélem, Mack…, mert nem fog tetszeni, ha én találom meg
őket hamarabb – mondtam, majd megkerültem, de elkapta a
csuklómat.
– Jace! Nem azért mondtam el neked mindent, hogy bajod essen!
Kirántottam a kezem a szorításából, és hátrébb léptem.
– Annyira már azért ismerhetnél, hogy tudd, meghalnék értük –
mondtam, majd szó szerint sarkon fordultam, de Mack szavai
megállítottak.
–Josephet megölték! Kivégezték! Fegyvert szegeztek a fejének, és
meghúzták a ravaszt – mondta rekedten. Szavai tele voltak
fájdalommal és könyörgéssel. Könyörgött, hogy gondoljam át. – Nem
bírnám ki, ha veled is történne valami. Nem engedhetem.
Visszafordultam. Összeráncoltam a szemöldököm. Elvakított a
düh.
– Te? Te, Mack? Nem te hagytad, hogy megtörténjen, hanem én!
Én! És nem fogok csak úgy állni és várni, hogy megtörténjen
Faithszel és Bailey-vel.
Elfacsarodott a szívem. Teljesen. Nem találtam kiutat.
Mack a bakancsára szegezte a tekintetét.
– Nem…, persze. Csak… – kezdte, és felemelte a tekintetét. – El kell
mondanod Faithnek az igazat. Mindent. Hogy mit csinált Joseph.
Hogy mibe keveredett bele.
– Tudom – mondtam Bailey szobája felé lépve. – Meg fogom
tenni…, ígérem – mondtam hatalmasat nyelve.
Az önző énem még nem volt felkészülve erre a vallomásra.
Éreztem, hogy minden ki fog csúszni a kezem közül, minden, amiről
azt gondoltam, képes vagyok kézben tartani. Majd ökölbe
szorítottam a kezem. Jó erősen. Nem engedhetem el.
 32.

Jace

– TIZENNYOLC ÉVES KORÁBAN

Jace minden tőle telhetőt megtett, hogy ne vegye észre, hogy Ian és
Joseph abban a pillanatban elhallgattak, ahogy ő belépett a
nappaliba.
Már így is eléggé feszült volt.
Nem győzött a háta mögé nézni.
Nem bírta elviselni, ami lett belőle.
Nem akarta, hogy a másik kettő megtudja, mire adta a fejét, azt
meg pláne nem, hogy miattuk, értük tette. De a legjobban azt
remélte, hogy ezek ketten nem fognak valami őrültséget csinálni,
nehogy még valami bajba kerüljenek.
Steven, az a senkiházi, folyton ott ólálkodott a lakókocsi körül.
Leskelődött és hallgatózott. Jace nem hitte, hogy a lepukkant anyja
vonzaná ide.
Mindig attól félt, hogy beleragadnak abba az életmódba, amibe
beleszülettek. Persze, sokkal egyszerűbb lett volna, mint küzdeni, de
remélte, hogy a fiúk is úgy érzik, érdemes harcolni.
Ledobta a hátizsákját az ajtó mellé, majd úgy bámult rá, mint
valami bűnjelre.
 Hogy tehette? Ennyire befolyásolható?
– Hol voltál, Jace? – kérdezte Joseph nyersen.
Jesszusom! Joseph egyre jobban idegesítette.
– Gondolom, valami jó bulát keresett magának, nem? – szólt bele
Ian röhögve.
Jace igyekezett uralkodni magán.
Utálta, hogy ennyire ingerlékeny.
Nézte őket, ahogy ott ültek a kanapén és tévéztek.
– Dolgom volt – mondta egyszerűen. Semmiképp sem fogja
elárulni, hogy pontosan mi.
– Faithszel találkoztál? – kérdezte Ian vigyorogva. – Mázlista!
– Nem, dehogy… egy vicc az a csaj…
– Nem, nem az!
Joseph majd felnyársalta Iant a tekintetével, utána pedig Jace-t.
Olyan dühösnek látszott, amilyennek Jace még sosem látta. Nem is
értette, mi lehet a baj.
Joseph feltápászkodott, és az ajtó felé indult. Az ajtónyitásra Jace
is odafordult.
– Hová mész? – kérdezte.
– Dolgom van – vágta a fejéhez Joseph ugyanúgy, ahogyan ő tette
az imént.
Tudta hát nagyon is jól, hogy bizonyára titkolni akar valamit.
Az aggodalom, amit érzett, haraggal keveredett, és felduzzadt
benne.
– Hová mész? – kérdezte ismét, és közelebb lépett hozzá.
Joseph lekicsinylő mosolyra húzta a száját.
– Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok, Jace.
Jace-t elöntötte a pánik, és a következő pillanatban már a falhoz is
szegezte az unokatestvérét.
– Tartsd magad távol Steventől! Figyelmeztettelek!
 Joseph odébb lökte Jace-t. Méghozzá keményen.
De ő szinte meg sem rezzent. Csak bámulta a fiút, és azon
gondolkodott, hogy akár ki is veri belőle a bunkóságot, ha az kell.
– Verekedni akarsz, Jace? Na gyerünk! Elegem van már a
dumádból! Papolsz itt nekünk állandóan, közben te meg szórakozol.
– Szórakozom? – horkant fel Jace. – Azt gondolod? Azt hiszed,
hogy szórakozni járok?
Naná!
Élete legjobb bulija!
Josephnek fogalma sem volt róla, mit tett érte Jace.
Hogy milyen áldozatokat hozott.
– Húzzál vissza oda – mutatott Jace maga mögé. – Lezuhanyozok,
és találkozom Faithszel. Itt akarlak találni benneteket, ha
visszajöttem.
– Erről beszélek! – mondta Joseph keserűen.
Negyvenöt perccel később Jace kifelé sietett a kicsiny nappaliból.
Késésben volt.
Belegyűrte a táskájába a takarót, amit kimosott, majd gyors
pillantást vetett Ianre és Josephre, akik a kanapén ülve tévéztek.
– Pár óra múlva itt vagyok – szólt oda, és felvette a hátizsákját. –
Egyikőtök se menjen sehová!
– Igenis, uram! – tisztelgett viccelődve Ian.
Jace kilépett a lakókocsiból.
Telihold volt. Nagy és világos. Ezüstös színbe borult minden, a fű,
a fák, a levelek. A tenger felől sós, nyárillatú levegőt fújt a szél.
Jace elfutott a lepukkant kocsitól, be a sűrűbe, a hely felé, ahol
mindennél jobban lenni akart. Nem is lassított, amíg oda nem ért a
veranda aljára, ahonnan felbámult a lányra, aki már az ajtónál
várta.
Ez volt az ő álma. A fantáziája.
 Faith lenge nyári ruhában volt, a haja csokoládészínű
hullámokban omlott alá. A bőre szinte világított a hold fényében.
Pukedlizett egyet, mint egy százötven évvel ezelőtti udvarhölgy.
– Uram! Isten hozta a Szépség és a Szörnyeteg szállodánkban!
Jace ajka mosolyra húzódott, de minden tőle telhetőt megtett,
hogy ne rontsa el a játékot.
– Öröm itt lenni, asszonyom! Hosszú volt az út, jólesne, ha
megpihenhetnék.
– Ó, azonnal, uram! Máris kényelembe helyezheti magát! – felelte
Faith cserfesen.
Jace nem is bírt tovább nyugton maradni, felsietett a lépcsőn.
Minden egyes lépéssel gyorsabban szedte az izgalomtól a levegőt,
végül odaszegezte a lányt a falhoz. Oda, ahová mindig szokta.
Faith ránevetett, Jace szíve pedig szinte repdesett a mellkasában.
– Gyerünk! Menjünk be! – suttogta a lány, mint valami titkot.
Jace zavarodottan nézett rá.
– Úgy érted, hogy be? Oda be? Ténylegesen be?
– Jaj, gyerünk, Jace! Álmodozz velem! Gyere!
Faith kuncogva vezette a fiút a ház mögé, egy aprócska
oldalablakhoz. Megfogta és kinyitotta.
– Te egész idő alatt tudtad, hogy nyitva van? – kérdezte
hitetlenkedő nevetéssel Jace.
– Aha! Én már egyszer voltam bent. De most azt szeretném, ha te
is velem jönnél.
Jace beletúrt a hajába, miközben körülnézett a telken.
– Nem biztos, hogy ez jó ötlet – mondta.
Faith bemászott az ablakon, majd kinyújtotta a karját.
– Kövess, Jace! Táncoljunk a szellemekkel. Mutatkozzunk be
nekik. Tudassuk velük, hogy maradunk.
 – Te őrült vagy, Faith Linbrock! – mondta mosolyogva.
– Érted vagyok megőrülve! – válaszolta, miközben körülnézett. –
Ez a mi otthonunk, a mi kastélyunk, Jace. Gyere, vegyük birtokba!
Hogy állhatott volna ellen? De nem is akart.
Bemászott ő is a sötét, árnyas szobába. Faith továbbment, be a
sötétségbe.
– El tudod képzelni, hogy milyen lesz? Hogy milyen lehet itt élni?
Ahogy az emberek jönnek-mennek, mint annak idején? El tudod
képzelni azt a sok embert, aki már járt itt? Vajon, hogy nézhettek
ki? Hogy szerettek, mit vesztettek?
– Te mindezt tényleg tudni szeretnéd? – kérdezte Jace, miközben
szobáról szobára követte a lányt.
– Nem ismerheted senki valódi énjét, valódi jóságát, ha nem
ismered benne a rosszat is. Különben nem annak látod, aki.
Egyaránt ismerni kell a nehézségeiket és az áldásaikat is.
Jace közelebb lépett, a hajába túrt.
– Csodálatos lelked van, Faith – mondta.
A legszebb lélek a világon!
Félt, hogy beszennyezi.
Rágta a lelkét mindaz, amibe pár hete belekényszerült.
Belebetegedett.
De Steven megfenyegette. Ha nem teszi, amit mond neki, akkor
megbánja. Az, amit Iannel tett, gyerekcsínynek fog tűnni ahhoz
képest. És Joseph lesz a következő.
Mi mást tehetett volna?
Jace soha nem szeretett volna annyira valaki más lenni, mint
akkor, ott, abban a pillanatban.
Soha nem kívánta annyira, hogy bárcsak más családból, más
világból származna, mint amikor ott állt Faith előtt.
A lány hirtelen elnevette magát, és a nagy hálószoba felé futott.
Futás közben hátranézett.
– Na, gyere és keress meg, te szörnyeteg!
Jace ledermedt. Beburkolta Faith csilingelő nevetése, miközben a
lány valahol a folyosó végén eltűnt. A szíve egyre hevesebben vert,
a lány lépcsőn felfutó léptei visszhangozták szívének zakatolását.
Abban a pillanatban elfeledkezett a szellemekről és a
rémálmokról, vagy hogy miért nem lehet elég jó a lánynak. Minden
észszerű okot félresöpört, mindent, ami visszatartotta.
Egyetlen dologra tudott csak gondolni, arra, hogy a lány az övé, ő
pedig a lányé. Hitt benne.
Hitte, hiszen szerette. Hitte, hogy áldozatokat fog hozni az ő
boldogságáért és öröméért. Hitte, hogy mindig vigyázni fog rá.
Akkor és ott semmi más nem számított.
És Faith valahol fent várt rá.
Összeszorult a gyomra az izgalomtól, a pulzusa hevesen lüktetett,
ahogy óvatosan feloldalgott a lépcsőn, amit ezelőtt csak az ablakon
keresztül látott.
Belülről még nagyobbnak és masszívabbnak tűnt. Az egész ház
használatlannak és öregnek tűnt, és mégis, Faith annyi mindent
látott benne.
Felért az emeletre. Végignézett a folyosókon, majd ösztönösen
balra indult. Valami oda vonzotta, mintha érezte volna a lány
lüktető, élettel teli energiáját.
Félt, hogy ez az energia teljesen bekebelezi. Hogy uralkodni fog
felette. Minden porcikája felett. A szíve, a lelke és a teste felett.
Megállt az első, bal oldali ajtónál. Résnyire nyitva volt. Kicsit
beljebb lökte. Nyikorogtak a régi zsanérok, ahogy lassan feltárult az
ajtó. Erősödött az érzés. Eleven volt és igazi. Részegítő.
Belépett.
Faith háttal állt neki, kifelé nézett az ablakon.
 – El akartam bújni, de elterelődött a figyelmem – mondta
hátrapislantva.
Jace a lány mögé lépett.
– Nézd csak! – mondta a lány. – Fogadjunk, hogy innen a legszebb
a kilátás. Ez legyen a mi szobánk!
Az ablakból csodás kilátás nyílt a hatalmas rózsakertre, a végét
látni sem lehetett.
– Ennyi szépség a semmi közepén – mondta Jace.
Faith lassan felé fordult.
– Érdekes. Én csak a szépet látom.
– Mert te is szép vagy – mondta a fiú végigsimítva a lány arcán.
– Gyere! Használjuk ki a lehetőséget! – mondta Faith vággyal teli
hangon.
Jace azon tűnődött, hogy vajon a lány is annyira zavarban van-e,
mint ő. Hogy mennyire értékes dolog van most a kezében. Hogy
mennyire értékeset ajánl fel neki Faith. Megbízik benne.
Faith letérdelt, és térdre ereszkedett vele szemben Jace is.
Lecsúsztatta a válláról a hátizsákot, kinyitotta, majd kivette belőle
a takarót. Leterítette, és segített a lánynak lefeküdni rá.
A hold ezüstös fénybe borította Faith arcát, Jace pedig azon
tűnődött, vajon látott-e már valaha ilyen tökéletes szépséget.
– Szeretlek – mondta, miközben óvatosan fölé mászott.
– Én mindennél jobban szeretlek – motyogta Faith, miközben
végigsimított a fiú arcán. Jace egész teste lángba borult. Lesimította
a lány válláról a ruhát, és gyengéden megcsókolta.
Lassan levetkőztették egymást. Mintha minden pillanatot jól az
emlékezetükbe akartak volna vésni.
A hold fényében szerették egymást. Jace figyelte, ahogy Faith
szeme kitágul, ahogy szétnyílik a szája, ahogy a nevét suttogja,
miközben ő a lányét nyöszörögte.
 Csak a hold és a szellemek figyelték őket.
Később gyengéden ölelte a lányt. Faith bekuckózta magát Jace
karjára, a fejét a vállára hajtotta, miközben az ujjaival a fiú hasán
játszadozott.
– Elveszel feleségül? – kérdezte.
– Abban a szent pillanatban, ahogy megengeded – válaszolta, és
érezte a lány mosolyát.
– Hány gyerekünk lesz? – kérdezte Faith suttogva. Ő már a
jövőben járt. Jace igyekezett a lány gyors gondolataival lépést
tartani. Ott akart lenni vele, a jövőben, remélve, hogy olyan apa
lehet majd, amilyen neki nem adatott meg.
– Mennyit szeretnél?
– Kettőt – vágta rá Faith. – Egy fiút és egy lányt. Bailey és Benton.
Jace felnevetett, majd előrehajolt és megcsókolta.
– Ugyan, Jace! Ennek így kell lennie! – nevetett Faith.
– Igen, ennek így kell lennie – suttogta Jace.
Mint valami imát.
Meg kell találnia a módját, hogy megtörténhessen. Hogy így
legyen. Valahogy ki kell keverednie abból a szarból, amibe nyakig
süllyedt.
Még sokáig feküdtek a takarón, csak úgy, egymást ölelve, majd
Jace egyszer csak felsóhajtott.
– Gyere! Haza kellene menned.
– Szeretnék mindörökre itt maradni.
– Én is… Majd… Valamikor – ígérte a fiú.
Felöltöztek. Jace visszagyűrte a takarót a zsákjába, megfogta Faith
kezét, és lesétáltak a lépcsőn. Odamentek az ablakhoz, ahol
bemásztak.
Ő lépett ki először az ablakon, majd kezét nyújtotta a lánynak,
amikor egy lámpa egyenesen az arcába világított.
jellemző volt rá.
Jace mindenképpen ki akarta szedni belőle az igazat. Azt akarta,
hogy bevallja, ő vagy Ian tette a drogot a hátizsákjába. Egy
milliárdban mert volna fogadni, hogy Steve végül valamiképp
rávette egyiküket a dílerkedésre, pont úgy, ahogy vele is tette. Túl
csábító volt a jutalom, nem tudtak ellenállni.
Hogy is hányhatná a szemükre? Hogyan hibáztathatná Iant vagy
Josephet a saját gyávaságáért? Persze a rizikó sem volt
elhanyagolható.
Steven kétségkívül állni fogja a szavát. Ezekkel nem lehet
játszadozni.
Ezért nem is szidta inkább Josephet, hanem igyekezett lenyelni a
haragját, és könyörgőre fogta.
– Tudom, hogy az utóbbi időben nem alakultak köztünk túl jól a
dolgok, és tudom, hogy fiatalabb vagy Iannél, de kérlek, vigyázz rá!
Vigyázz rá úgy, ahogy én is vigyáztam rád – mondta, majd vett egy
nagy lélegzetet a forró nyári levegőből. Olyan érzés volt, mintha
elemésztené. Mintha elevenen elégne.
– Nem tudom, mibe keveredtetek bele, de ígérd meg nekem,
Joseph, muszáj megígérned, hogy bármi is az, azonnal véget vetsz
neki! Különben te is úgy végzed, mint én, vagy akár rosszabbul.
Joseph csak bámulta az unokabátyját. Mintha nem értené.
– Azt akarod, hogy én vigyázzak Ianre?
Jace-nek elszorult a torka.
– Igen, és Faithre. Figyelj oda rá! Meg kell ígérnetek, neked és
Iannek, hogy nem mondjátok el neki, hová megyek. Így is össze fog
törni. Bűntudata lenne. Higgye inkább azt, hogy elhagytam. Ennyit
kérek csak. Itt az ágyam alatti kicsi széf kulcsa. Benne van az összes
pénz, amit a bolti munkával kerestem. Rád bízhatom?
Joseph elvette a kulcsot, megforgatta az ujjai között, majd Jace-re
 Csak neki kell börtönbe mennie.
Csak ő lesz bezárva.
Csak így tudhatja meg ő is, hogy valós volt-e minden, vagy a
képzeletük szüleménye. Egy álom, ami nem válhat valóra. Jace
számára nem.
– Nem számít? Hogy mondhatsz ilyet, Faith? – kérdezte
elkeseredetten a fiú.
– Mert nem számít – lépett egy lépéssel közelebb Faith. – Csak te
meg én, csak mi számítunk!
Jace óvatosan hátrébb lépett. Igyekezett távolságot tartani.
Igyekezett figyelmen kívül hagyni az energiát, ami körülvette. A
hangja együttérző volt és őszinte. Remélte, hogy Faith megérti. Majd
végül csak megérti.
– Te igenis számítasz, Faith! Aki vagy, és aki lesz belőled. Nem
akarok az utadba állni!
Majdnem megadta magát és elmondta az igazat, amikor meglátta,
hogy a lánynak könnybe lábad a szeme.
– Ne! – suttogta erőtlenül.
A fiú a fejét rázta.
– Sajnálom! Soha nem akartam neked ártani, de úgy tűnik, másra
nem vagyok képes. Ami tegnap éjszaka történt, szintén ezt
bizonyítja. Most azonnal véget kell ennek vetni! – magyarázta Jace.
Majd szinte kényszerítette magát, hogy megforduljon, hogy
elinduljon, hogy ott hagyja a lányt.
Érezte, hogy Faith pánikba esik.
– Jace, kérlek! Ne csináld ezt! Nem hagyhatsz el!
Érezte, hogy Faith ujjai a hátához érnek. Szinte fellángolt az
érintésének a helye. Mindig is így volt.
Próbált tudomást sem venni róla, elfutni, de ehelyett megperdült,
és a markába fogta Faith arcát. Igyekezett az eszébe vésni minden
egyes vonást. Minden egyes millimétert. Emlékezni akart.
De ez nem volt elég. Különben is csak egy tolvaj. Többet akart.
Lehajolt, és megcsókolta.
A saját könnyei ellen is harcolnia kellett.
Azt kívánta, bárcsak elmondhatná neki, mennyire szereti.
Hogy mennyire drága neki.
A múlt éjszaka többet jelentett, mint az összes többi pillanat az
életében együttvéve.
Attól tartott, hogy összerogy, ezért a homlokát a lányéhoz
támasztotta. Szemét szorosan lehunyta és beszívta Faith illatát.
Vanília és rózsák.
Mintha a virágágyásból kelt volna ki.
Így akart rá emlékezni. Hittel telin, ahogy a szirmokat simogatja,
ahogy új életre kelti őket. Csak remélni tudta, hogy elég lesz, hogy
túléljen.
Megragadta a lányt a vállánál, szinte el kellett magát szakítania
tőle.
Megfordult és ott hagyta.
Csak remélni tudta, hogy nem ostobaság azt gondolni, hogy még
mindig az övé lesz, ha majd egyszer visszatér.
 33.

Faith

Jace az öreg ház sötétjének leple alatt vitte fel Bailey-t az emeletre.
Legszívesebben vitába szálltam volna vele. Hiszen én is fel tudtam
volna vinni! Én akartam felvinni! Szükségem lett volna rá.
De a tekintete, amikor kivette a bérelt autó hátsó üléséről,
azonnal elhallgattatott.
Olyan gyűlölet szikrázott bronzszínű szemében, ahogy
körülnézett az ültetvényen, mintha képes lenne bármikor kivont
karddal berohanni az árnyak közé. Egy harcos, aki kész háborúzni.
Mindhalálig harcolni. Mintha valahol megnyomtak volna egy
gombot, és az a dacos, ijesztő fiú a múltból csettintésre ott termett
volna. Mintha újjászületett volna a balesetben.
De az is lehet, hogy mindvégig jelen volt, és csak arra várt, hogy
szabadon eresszék.
Jace energiája végigkúszott a falakon, vibrált tőle a levegő.
Szikrázott. Éreztem. A bőrömön éreztem, mert szinte lángra
gyúltam tőle.
Megrémültem, mint amennyire még talán soha. Nem Jace-től,
hanem attól, ami történni fog.
Éreztem. A veszély érzete egyre nőtt bennem. Még a felhők is
veszedelemmel voltak tele.
Nehezen vettem a levegőt. Egészen eddig olyan érzésem volt,
mintha ez a valaki, bárki is legyen, csak ijesztgetni akart volna.
Figyelmeztetni, hogy adjak oda valamit, ami kell nekik.
Hát nem értik, hogy odaadnám, ha tehetném?
De most…
Hirtelen végigfutott a hideg a hátamon. A baleset élménye még
annyira friss volt, hogy mást nem is láttam magam előtt.
Nem mehet ez így tovább.
Jace átlépett a babakerítésen, én pedig követtem Bailey szobájába,
ahol óvatosan lefektette a kicsit az ágyba.
Remegett a keze, ahogy félrehajtotta az ágyterítőt, és
összeszorított fogakkal húzta le Bailey cipőjét.
De ami teljesen megrendített, az volt, ahogyan letérdelt az ágya
mellé, ahogy megpuszilta a homlokát, kisimította a haját az arcából,
és úgy nézett rá, mintha ő lenne az élete értelme. Úgy fektette Bailey
karjába a plüssszörnyeteget, mintha egyben ígéretet tett volna, hogy
egész éjjel vigyázni fog rá.
Megremegtem a félelemtől.
Tele voltam mi lett volna ha kérdésekkel.
Mi lett volna, ha nagyobb az ütközés? Vagy egy kicsit más?
Mi lett volna, ha belénk tolatnak?
Mi lett volna, ha ismét visszajönnek?
A kislányom… a kislányom biztonságban volt.
Biztonságban volt, hála Jace-nek, aki volt olyan őrült és vakmerő,
hogy egymaga szembeszállt az autóval. Mintha legyőzhetetlen
lenne.
Jace elszakította a tekintetét Bailey-ről, és felém nézett, a szoba
közepére, ahol nyugtalanul álldogáltam.
Ugyanazt láttam a tekintetében, mint ma délután.
Odaadás, szeretet és gyűlölet lobogott a szemében.
 Megdermedtem.
Megcsapott a belőle áradó energia.
Teljesen körülvett.
Remegett a szája, amikor megszólalt.
– Megölöm őket, Faith. Levadászom őket, és kicsinálom
valamennyit, mielőtt még neked vagy Bailey-nek baja eshetne.
Egész testemben megremegtem, és bár nem is akartam
előhozakodni ezzel, kibukott belőlem.
– Mit akarhatnak tőlünk? Nincs nálam az égvilágon semmi, ami
bárkinek is kellhetne.
Nem tudom, miért, de valahogy az volt a fura érzésem, hogy ő
tudja a választ. Folyton a szemem előtt volt, ahogy a
kereszteződésben kihúzott fegyverrel a kocsi felé indult.
Meglepetten pislogott rám.
– Fegyver volt nálad! – sírtam el magam, ami panasz vagy akár
vád is lehetett, de egyszerűen zavarodottság is. Magam sem tudtam,
mit érzek.
Óvatosan feltápászkodott. Fölém magasodott.
Hatalmas, fenyegető árny Bailey szobájának sötétjében.
Felém lépett. Lassan, de határozottan.
Kirázott a hideg.
– Igen. Fegyver volt nálam. Mondtam, azért jöttem, hogy
megvédjelek titeket.
Lehunytam a szemem, igyekeztem összeszedni magam.
Tele voltam kérdésekkel. Kinyitottam a szemem és felnéztem a
férfira, aki oly veszélyesnek és kegyetlennek tűnt, ahogy ott állt.
– Mondd el, Jace, hogy mi történik itt. Mit mondott neked Mack?
Tudod, kik bántották Josephet? Mit keresnek rajtam? – Az utolsó
kérdésnél már elcsuklott a hangom.
A bánat valahogy elszívta az erőmet. Eltűnt az a felhőtlen öröm,
amit az elmúlt hetekben éreztem. Eltűnt a reménysugár, ami oly
nehezen éledt fel bennem.
Mintha ugyan el lehetne menekülni a sok bánat és szomorúság
elől. Sosem felejtünk, csak találunk valamit, aminek örülni lehet.
Túl gyorsan jöttek a kérdések, nem tudtam tovább magamban
tartani őket.
– Mit csinált Joseph? – suttogtam el az összes közül a
legfontosabbat.
Ugyan kedvesen és megfontoltan próbált válaszolni, a szavai
mégis összetörték a lelkem.
Olyanok voltak, mint az ostorcsapás. Mint a robbanás.
– Joseph soha nem volt veled őszinte, Faith.
Kibuggyantak a könnyeim.
A lelkem visszatámolygott ahhoz a naphoz, amikor Jace eltűnt az
életemből. Amikor Joseph figyelmeztetett, hogy Jace csak kihasznált.
Hát mit kellett volna hinnem?
Jace összeszorította a száját. Mintha visszatartana valamit.
Lehunytam a szemem.
– Mi az, amit nem mondasz el? – kérdeztem fájdalomittas hangon.
Istenem! Milyen ostoba voltam!
Hogy így be lehetett csapni!
De hát ez a fiú mindig is ilyen hatással volt rám.
Fogva tartott a tekintetével. Semmi másra nem volt szüksége.
Jace félelmetes termetét és kegyetlen hozzáállását tekintve szinte
hihetetlennek tűnt, de fájdalom ült ki az arcára, ahogy hátrébb
lépett. Rám pislantott, mintha maga sem tudná, hol kezdje.
Ő is tele volt fájdalommal, keserűséggel és bűntudattal.
Mi történt?
Mit tud?
Jace mászkálni kezdett, beletúrt a hajába, majd nagyon halkan
megszólalt.
– Ha tudnám, ki a felelős mindezért, már kinyírtam volna. Ha
tudnám, hogy kikkel üzletelt Joseph, már szóltam volna Macknek,
hogy intézkedjen. De nem tudom – magyarázta, majd a mellkasához
ütötte a kezét. – Egy dolgot tudok, azt, hogy Joseph sosem volt elég jó
hozzád. Soha nem érdemelt meg. És nekem soha nem szabadott
volna lehetőséget adnom neki, hogy elraboljon tőlem.
Hogy elraboljon engem, tőle?
Ott álltam dermedten, amikor hirtelen kiviharzott Bailey
szobájából, mintha egyszerűen túl sok lett volna neki érzelmileg, és
már nem bírta volna tovább elviselni.
Hallottam a döngő lépteit a folyosón. Füleltem, hogy meghallom-e,
amint lemegy a lépcsőn és ki az ajtón. Attól tartottam, bekövetkezik
az, amitől egész idő alatt féltem.
Hogy elmegy mindörökre.
De aztán megéreztem. Éreztem, hogy hirtelen megállt.
Mintha maga is meglepődött volna.
Éreztem, hogy habozik, majd meghalottam a régi, elhanyagolt
zsanérok nyikorgó hangját.
Alig voltam abban a szobában, mióta ide költöztünk. Nem voltam
rá képes. Csak akkor mentem be, amikor néha-néha kitakarítottam,
de minden alkalommal megrohantak az emlékek.
Nem bírtam megállni, hogy ne menjek oda.
Vonzott, mint egy mágnes.
Teljes testemben remegtem, amikor a résnyire nyitott ajtóhoz
értem.
Amikor beljebb löktem, Jace-t a szoba közepén találtam, nekem
háttal. A rózsakertet nézte. Gyönyörűséges látvány volt, betelítette
az egész ablakot, mintha az lett volna a keret körülötte.
A remegő izmaiból áradt a düh és az ellenségesség. Az én
szörnyetegem.
Megfeszült a válla, ökölbe szorult a keze, amikor megérezte, hogy
belépek.
Hátrahőköltem, amikor hirtelen megfordult. Szinte meg is
ijedtem, amikor az arcára néztem.
Kinyújtotta a karját, és a szomszéd szoba felé mutatott.
– Azt hittem, gyűlölni fogom, amikor idejöttem.
Elöntött a fájdalom. Már az is fájt, hogy egyáltalán ki merte
mondani. Fenyegetően közelebb lépett.
– Akartam. Gyűlölni akartam. Gyűlölni akartam, mert nem tőlem
van.
Ha nem éreztem volna azt a mély és őszinte fájdalmat a
hangjában, faképnél hagytam volna. Ehelyett csak pislogtam, és
igyekeztem felfogni, amit mondott. Igyekeztem megérteni, mi
rejtőzik a sok érzelem mögött.
Lehunyta a szemét, és szinte szikrákat vert, amikor ismét
kinyitotta. Nem is. Villámokat.
– Tudni akarod, hogy miért jöttem? Tényleg tudni akarod?
Bólogatni kezdtem, de nem bírtam megszólalni. Úgy éreztem a
föld is reng alattam.
– Azért, mert mindvégig szerettelek – mondta, miközben ökölbe
szorított kézzel a szívére ütött. – Mindvégig szerettelek. Egy
pillanatig sem felejtettelek. Mert minden egyes gondolatom te
voltál, miután elmentem – magyarázta, majd közelebb hajolt.
– Azért vagyok itt, mert SZ-E-R-E-T-L-E-K! – folytatta
kétségbeesetten. – Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak.
És kurvára szeretem Bailey-t is! – mondta ellágyult, de fájdalmas
hangon.
Óóó!
Majdnem összegörnyedtem a szavai súlya alatt.
 Végre eljutott az agyamig, és végre megértettem, hogy miért
nézett úgy Bailey-re.
Éreztem a kétségbeesését.
Szinte lángra lehetett volna lobbantani, annyira összesűrűsödött
tőle a levegő.
Kiszáradt a torkom, a szívem majd felrobbant, és már képtelen
voltam uralkodni magamon.
– Én is mindvégig szerettelek. És soha nem felejtettelek el. Lehet,
hogy időközben kicsit gyűlöltelek is, de mindvégig szerettelek. Hogy
is ne szerethettelek volna, mikor te voltál az, aki egyáltalán
megmutatta nekem, milyen is igazán szeretni. Az a fiú, aki a
fantáziálgatásomat valósággá tette. Úgy érintetted meg a lelkem,
ahogy azóta sem sikerült senkinek. Azt hiszem, azóta szeretlek,
amióta először megláttalak – bukott ki belőlem egy szuszra. És ezzel
együtt azok az emlékek is, amelyekbe kétségbeesetten igyekeztem
belekapaszkodni, mióta Joseph meghalt.
Elöntött a bűntudat, hogy hangosan kimondtam mindezt. Mintha
bizony piszkos kis titkok lettek volna.
De mégis megkönnyebbültem, mert a szerelem, amit éreztem,
sokkal hatalmasabb volt mindennél. Mert a szívem mindkörökre
Jace Jacobsé.
 34.

Jace

A szoba visszhangzott a vallomásainktól.

Mintha a kimondott szavak a falakba vésődtek volna.
Kimondtuk.
Nincs visszaút.
Ez volt az a szoba, ahol először lett az enyém.
Ahol szerettem. Ahol megtanította nekem, hogy az élet többről is
szólhat, mint puszta túlélésről.
Hogy többet jelent a küszködésnél.
Többet a bántalmazásnál.
Vele.
Vele többet jelent.
Vele a mindenséget jelenti.
De elveszítettem.
Mint valami bolond, hagytam kicsusszanni a kezemből.
Felé indultam, nem bírtam tovább elviselni a távolságot
közöttünk.
A lépteim vibrálva döngtek a keményfa padlón.
Minden életre kelt körülöttünk.
A levegő, az energia, az érzések.
Az a bizonyos kapcsolat, ami mindig összekötött minket.
A legigazibb dolog az életemben.
 Faith megremegett, amikor beletúrtam csokoládészínű fürtjeibe,
és megcsókoltam.
Szenvedélyesen.
Kétségbeesetten.
Minden félelmemmel, ami felgyülemlett bennem.
Minden odaadással, amit abban a pillanatban éreztem.
Leengedtem a pajzsom.
Csak csókoltam, szopogattam és becézgettem a száját, ő a nevemet
nyöszörögte.
A falhoz nyomtam, a homlokomat az övéhez toltam, majd a
szájába suttogtam.
– Komolyan mondtam, Faith. Kurvára szeretlek! És Bailey-t is.
Ezt… ezt kellett volna mindig is tennem. Szeretni és védeni
benneteket. Nekem itt a helyem melletted.
Megragadta a vállam, közelebb húzott magához. Mintha nem
tudott volna eléggé közel lenni hozzám.
– Akkor miért én érzem úgy, mintha végre hazaértem volna? –
kérdezte.
Ujjbegyeivel végigsimította az arcom, a szám, az orrom, a
szemöldököm. Nagyon óvatosan futott végig a halántékom mentén
a friss öltéseken, szinte hozzájuk sem ért.
Eddig a pillanatig nem tudtam, hogy valóban létezik-e
elköteleződés. Gyerekfejjel túl sérült, félős és bizonytalan voltam
ahhoz, hogy lássam, mire van szüksége. Hogy tényleg engem akar.
– Azért, mert ez a hely mindig is az volt. A mi otthonunk –
válaszoltam.
Nem érdekelt, hogy ezzel megsértem Joseph emlékét. Bassza meg,
ahol van!
A mai nap után? Azok után, hogy láttam, mibe keverte bele a
családját?
Kurvára nem érdekelt Joseph emléke.
Ellopta tőlem, ami az enyém volt.
Én pedig visszaszerzem.
Megfogtam az arcát, magam felé fordítottam, és bámultam, ahogy
a holdfény beragyogja.
Vagy Faith ragyogott?
– Emlékszel? – kérdeztem. – Arra az éjszakára, amikor az enyém
lettél? Amit mondtam neked?
– Azt mondtad, mindörökre szeretni fogsz – felelte, megmarkolva
a csuklómat. A hangja elmélyült a vágytól.
De közben mégis annyira szép és aranyos volt, hogy még így is
szégyenlősnek tűnt.
– Mindenre emlékszem – mondta. – Arra, ahogy megérintettél,
ahogy szerettél. Már akkor hozzád tartoztam, Jace. Ahogyan most is.
Még keményebben nyomtam a falnak. A háta tompán puffant.
– De elveszítettelek – mondtam –, és még egyszer ez nem történhet
meg. Nem engedlek el többé.
– Nem is kell, nem akarom, hogy elengedj. Soha ne engedj el!
Szükségem van rád, Jace. Maradj itt velem!
Végigfutott a kezem a tökéletes testén, megfogtam a derekát, és
keményen magamhoz húztam.
– Mondd még egyszer! – követeltem.
Felemelte az állát, és rám nézett.
– Szeretlek. Olyan nagyon szeretlek, hogy az már fáj – mondta
megsemmisítően lágy hangon, mégis úgy visszhangzott bennem,
mintha üvöltötte volna.
Majd én kitörlöm a fájdalmat. Kiszedem a tüskét. Addig fogom
simogatni, szeretni és becézni, hogy végül nem marad más, csak
öröm és gyönyör.
 Védeni fogom, úgy, hogy örökre biztonságban érezze magát.
Gyengéden megsimogattam a haját.
– Te vagy az egyetlen, aki valaha képes volt kitörölni a szívemből
a fájdalmat.
– Talán mindig is jobban működtünk együtt – suttogta gyengéden,
jóságosan és kedvesen, ami annyira jellemző volt rá.
– Együtt – válaszoltam, majd felkaptam az ölembe, és ringattam,
mint valami értékes kincset.
Odavittem a masszív, oszlopos faágyhoz.
A faragott, sötét faágy csillogott a hold fényénél. A krémszínű
ágynemű tömény luxusról árulkodott. Valaha ez volt a fő hálószoba.
Ide aztán illett a luxus.
De annál nagyobb luxus és élvezet nincs, mint benne lenni
Faithben. Nincs annál nagyobb gazdagság, mint a karjaimban
tartani.
Elkapott a mohóság.
Karcsú karjával a nyakamba kapaszkodott, én lehajoltam és
hátrahajtottam az ágyterítőt.
Középre fektettem.
Csokoládéhaja szétterült, a teste megfeszült.
Még hozzá sem értem, de már reagált rám a teste. Máris kívánt.
A lélegzete szaggatottá vált, lehelete a sűrű, meleg levegővel
keveredett, életre keltve az emlékeket, amik készek voltak harcba
szállni a boldog jövőért.
Szabadjára engedtem, mert akkor azt hittem, ez a legjobb neki. A
legostobább dolog volt, amit tehettem.
Soha többé.
Hátrébb léptem, és lebámultam rá. Mint egy látomás.
Mint egy kurva ábránd.
Itt a lány, akiről annyi éven át csak ábrándoztam.
 A lelkemben gyötrelemként, a testemen sebhelyként viseltem.
A testem. Többet akart. Az izmaim megfeszültek, a farkam pedig
már a farmerem szélét bökdöste.
Az enyém lesz.
Felemelte a kezét.
– Nem akarok egyedül lenni, Jace. Soha többé – suttogta
könyörögve. – Vedd el a fájdalmam, amit miattad éreztem oly sok
éven át. Töltsd be a tátongó sebet, mert ott a helyed, mindig is ott
volt.
Elborított a vágy, pumpált bennem az izgalom.
Feltérdeltem az ágyra és felmásztam. Fölé másztam. A kezemet a
feje mellett támasztottam meg. Lehajoltam és megcsókoltam. Lassan
és gyengéden. Óvatosan nyalogattam és harapdáltam az ajkát.
Nagyon jó volt, nagyon finom!
A lelkem azonban figyelmeztetett.
Még nem tudja!
Még nem tudja!
Legyűrtem a gondolatot, jó mélyre. Már nem számított. Már
mindegy volt.
Változott a célom, változtak a terveim, aminek az oka Faith volt.
A nyakára tettem a tenyerem, éreztem, ahogy lüktet benne a vér,
bumm, bumm, bumm.
Keményen, gyorsan és követelőzőn vert.
Elég volt ahhoz, hogy beinduljak. Teljesen elszédültem tőle.
Vanília- és rózsaillata volt.
Lecsúsztattam a tenyerem a szíve fölé. Vadul vert, a teste
vonaglott az érintésemtől.
A blúza gombjaival matattam, sorban kigomboltam, majd végre
szétnyitottam.
 Hullámzott a mellkasa. Mellét rózsaszín csipke fedte. A hasa lapos
volt és selymesen puha.
– Egy nő sem hasonlítható hozzád. Te vagy a legszexibb, a
legédesebb és a legcsábítóbb nő, akit valaha láttam.
– Jace – nyögte.
– De hát így van! Tökéletes vagy. Benned minden megvan, amire
vágytam. Minden, ami annyira hiányzott. Szépségem!
Az utolsó szót már szinte nyögtem.
Teljesen szétfeszített belülről a vágy.
Követelte, hogy tegyem magamévá.
Megharaptam a fülcimpáját, majd izgatni kezdtem alatta azt a
pontot, végül a nyelvemmel végignyaltam a nyakát, élveztem a
nyöszörgését.
– Hiányoztál. Jobban, mint gondolnád! – mondta a vállamba
markolva, majd tépni kezdte a pólómat. – Látni akarlak, Jace.
Érezni.
Hogyan tagadhattam volna meg tőle?
Térdre ereszkedtem a csípője két oldalán, majd lassan lehúztam a
fejemen keresztül a pólómat. Nem érdekeltek az öltések.
Megérte. Nagyon is megérte.
A tekintete, ahogy nézett, ahogy szétnyílt az ajka, az a szexi sóhaj!
A szemében tűz égett. A vágy, a szerelem és a mohóság lángja
táncolt benne.
Felém nyújtotta remegő kezét, és megsimogatta a mellkasom.
– Te vagy a legvonzóbb férfi, akit életemben láttam. A legszebb
fiú, akivel egymásba botlottunk. Már akkor beléd bolondultam,
amikor bejöttél az irodába. Már akkor magaddal vitted a szívem –
mondta, majd végigsimított a hasamon.
Minden egyes izmom megfeszült, már alig bírtam a vággyal, úgy
éreztem, hamarosan elveszítem az önuralmam.
– És akkor még nem is gondoltam, hogy te leszel az őrzője. A
szívemé – mondta, majd a vállamba kapaszkodva felült – és a
lelkemé.
Visszanyomtam az ágyra, a kezemet a mellkasán hagyva.
– És nem is mondok le róluk!
Volt valami figyelmeztető abban, ahogy mondtam, de Faitht nem
érdekelte.
– Jobb is! – motyogta az ajkába harapva.
Lehajoltam, és gyorsan végighúztam a fogam a szegycsontján.
Összerezzent. Lihegett.
– Még! – suttogta.
Lehúztam a blúzát mindkét oldalon, majd megemeltem, hogy
teljesen le tudjam róla húzni. Védtelenné tette, csapdába esett a
karja, én pedig kihasználtam a lehetőséget, és belecsókoltam a
nyakába. Gyengéden, mintha az életem múlna rajta.
Az élvezettől hátrahajtotta a fejét, így még jobban hozzáférhettem
bársonyos bőréhez.
– Jace – nyöszörögte –, minden érintésed… minden alkalommal…
hogy csinálod?
Az illata megrészegített.
Eltelített. A szívemet, a lelkemet.
Mindörökké szeretni fogom.
Az energiáink magasabbra hágtak. Éreztem. Megtelt velük az
egész szoba.
Az iránta érzett éhségem eltelítette a vérem, betöltötte az egész
testem. Erősen, keményen. Visszafoghatatlanul. Hatalmasabb,
erőteljesebb érzés volt, mint bármi, amit életemben éreztem.
Szinte letéptem róla a ruháját, és élveztem a kis meglepett
sikkantást, amely elhagyta érzéki száját, amikor lehúztam a
melltartóját is, hogy felfedjem rózsaszín mellbimbóit.
Gyönyörű, telt mellei voltak, azonnal kipattantak a csipke mögül.
– Azt a ku… fenségesen szép vagy!
Megérintettem az egyik bimbóját. Azonnal ívbe feszült a háta.
– Igen – suttogta.
Simogatni kezdtem, izgatni, miközben lehajoltam, és a másikra
rátapasztottam a szám, és a nyelvemmel játszadoztam rajta.
Szívtam, szopogattam, becézgettem.
Elevennek éreztem magam.
Mindig így volt, ha hozzáértem. Életre keltem.
A háta mögé nyúltam, és kikapcsoltam a melltartóját.
Megszabadítottam ettől a béklyótól is. Azt akartam, hogy szabad
legyen. Minden tekintetben.
Hogy úgy éljen bennem, ahogyan én élek benne.
A múlt láncai nélkül, amik eddig fogva tartottak.
Ellehetetlenítettek.
Hirtelen mindenhol ott éreztem a kezét.
A körme a vállamba vájt, majd végigszántotta a hátam, miközben
követelőzve nyöszörgött.
Még!
Elkezdtem kigombolni a nadrágját. Csak annyira mozdultam el
mellőle, hogy meg tudjam szabadítani a nadrágtól.
Te jó ég!
Letaglózóan gyönyörű volt!
A szívem majd kiugrott a mellkasomból.
Végtelenül hosszú lábak, sápadt bőr, karcsú domborulatok…
kurvára tökéletes teste volt!
A vénuszdombja sima volt, nedves, és rám várt.
Lerángattam a farmert a bokájáról, és már ott is volt az ujjam,
benne a puncijában.
 Belesüllyesztettem az ujjam a nedves, vággyal teli csodába.
Magával ragadott.
Elvesztem benne. Varázslatos volt.
Előrehajoltam, még nem eresztettem, de már megnedvesítettem
az ajkam a nyelvemmel.
– Nézd, mit csinálok veled, bébi! Nézd! Ilyen hatással vagy rám!
Még mélyebbre toltam az ujjaim a szűk, sikamlós forróságban.
Testének remegése gyorsításra késztetett.
– Ó, te! – nyöszörögte.
– Ó, te! – ismételtem, miközben gyengéden csókolgattam. Ő már
teljesen elveszítette a kontrollt, én még igyekeztem tartani magam.
Teljesen védtelenekké váltuk.
De ez a lány mindig képes volt elgyengíteni.
Viszont ezúttal az erőt is éreztem ebben a gyengeségben. A
fontosságát, a jelentőségét. Az értelmét.
Elhatalmasodott rajtam az odaadás és a hűség érzése. Az egész
lényemben éreztem. Összekeveredett az őrjítő forrósággal, így ismét
térdre emelkedtem, szinte letéptem a farmerem gombját, és
gyorsan ledobtam a nadrágom.
A farkam kiszabadulva meredezett, hozzá-hozzáérve a hasamhoz,
olyan tettre készen, amilyen magam is voltam.
– Senki más. Senki, Faith! Csak te vagy! – törtek fel belőlem az
ígéretek, pedig olyan bódult voltam, mintha bedrogoztak volna.
Megszédített ez a csaj.
Mindig is csak ő létezett számomra, és más soha nem is fog.
Már szinte az eszemet vesztettem, mikor lassan a remegő combjai
közé ékeltem a csípőmet.
Olyan forró volt, és olyan csodás!
Kapkodtam a levegőt, zihálásom összekeveredett az övével,
teljesen eggyé váltunk.
 Elvesztünk egymásban.
A kezemre támaszkodtam, és lebámultam Faithre. A szívem
dörömbölt a mellkasomban.
– Csak te – mondtam rekedten.
Forróság áradt belőle, figyeltem, ahogy a torka mozdul, miközben
nyel egyet. Tekintete tele volt bizalommal és odaadással, pedig meg
sem érdemeltem. De mindent meg fogok tenni, hogy kiérdemeljem.
– Csak te – suttogta rekedten.
Szinte felszikrázott közöttünk a levegő, életre kelt az energia.
Figyelmeztetnem kellett magam, hogy ne kapkodjak, pedig
igazából minden porcikámmal megbaszni szerettem volna.
Keményen. Vadul.
Nyeltem egy hatalmasat, majd lehajoltam és megcsókoltam,
miközben Faith teljesen széttárta a lábait.
Felajánlotta magát.
Elszorult a mellem az érzelmek súlya alatt.
Kissé hátrébb toltam magam, és hagytam, hogy a farkam
végigcsusszanjon a combjai közötti résen.
Egy apró, vággyal teli, kétségbeesett érintés.
A sóvárgás végigfutott a gerincemen. Az ösztönös vágy az iránt,
ami az enyém.
– Alig várom, hogy ismét érezzelek! Szükségem van rád.
Szükségem van arra, hogy érezzelek magamban – nyöszörögte.
Úgy éreztem, végül minden a helyére került. Minden úgy volt,
ahogy eleve elrendeltetett.
Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, ő pedig mélyebbre vájta a
körmét a vállamban.
– Tégy magadévá! Emlékeztess, miért is voltam mindig a tiéd.
Megfogtam a tarkóját, a másik kezemmel pedig a combja tövénél
ragadtam meg, majd óvatosan szélesebbre tártam a lábát.
 Csak a farkam végét dugtam be. Lassan akartam magamévá tenni.
Felmordultam. Pedig csak alig három centire voltam benne.
De az érzés teljesen magával sodort. Faith olyan hatással volt rám,
mint egy földcsuszamlás.
Túl sok ez.
Túl tökéletes.
Faith a levegőt kapkodta. Teste megfeszült, ahogy megpróbált
engem befogadni.
De végül nem bírtam tovább. Nem bírtam ellenállni. Elvesztettem
az önuralmam.
Bevertem. Tövig.
Otthon voltam.
Soha, de soha nem éreztem valósabban, hogy megérkeztem.
Faith eltátotta a száját, az orra a nyakamhoz ért, belélegezte a
bőröm illatát.
Az egész testemben megremegtem, ahogy megforgattam benne a
farkam.
Lassan kihúztam magam, majd vissza. Keményen.
Összecsattant a csípőnk.
Teljesen, tövig mentem. Kitelítettem.
– Isteni! – szakadt fel a torkomból. – Nincs semmi, ami ennél jobb
lehet!
Zihálva szedte a levegőt, édes szája szétnyílt.
– Jól vagy? – kérdeztem. Hirtelen megijedtem, hogy túl gyors és túl
durva voltam. És persze felrémlett bennem, hogy mi van, ha most
rá gondol?
– Nincs semmi, ami ennél jobb lehetne! – suttogta.
A megkönnyebbüléstől kirobbant belőlem a visszatartott levegő.
Elkezdtem mozogni benne.
Lassan, de keményen.
 Félig megrészegülten, félig színjózanul dugtam.
Minden egyes lökés felért egy ígérettel.
Apró sikkanások kúsztak a levegőbe. Tartottam őt, gyengéden
csókolgattam, miközben keményen és mélyen magamévá tettem.
Az én kincsem.
Az én jutalmam.
Dédelgettem, babusgattam, és azt suttogtam, hogy soha nem
fogom elengedni.
Éreztem, ahogy lassan, egyre jobban lüktet benne a vágy, ahogy a
teste elkezd izzani az enyém alatt.
Hátracsuklott a feje, én az állát szopogattam, majd lejjebb
csúsztam a nyakára.
Az energia átcsapott felettünk. Lassan növekedett, lassan
építkezett bennünk a vágy, majd hirtelen belobbant.
Összefonódott a tekintetünk. Az érzés, ami ellen a visszatérésem
óta küzdöttem, magával ragadott.
Faith szélesebbre tárta magát, megemelte a csípőjét, és együtt
mozgott minden kemény lökéssel.
Hullámzott a testünk. A vágy velünk úszott, gördült és építkezett.
– Jace! – nyöszörögte.
A tenyeremre támaszkodtam, a másikkal lenyúltam magunk közé,
és megkerestem a csiklóját. Imádtam a hangot, amit kiadott
magából!
A vágy hangja. Az élvezet hangja. És mind nekem szólt.
Éreztem, ahogy egyre közelebb kerül a kielégüléshez. A teste
megfeszült, megmarkolta a fenekemet. Mélyebbre tolt, miközben
testével hozzám dörgölőzött.
Keményebben, gyorsabban, még többet.
A testünk verítékben úszott.
A nevemet zihálta.
 Kérdés sem férhetett hozzá. Ez az a lány. Ez a csaj mindig is
kurvára az enyém volt.
És akkor elélvezett.
Mintha megrepedtek volna körülöttünk a falak.
Mintha mennydörgött volna.
A gyönyör szinte robbant a szobában.
Egyszerre élveztünk el.
A legcsodálatosabb érzés futott végig a gerincemen, majd megállt
az ágyékomnál.
Éreztem, ahogy kiáramlik belőlem, ahogy robban.
Minden energiám átáradt Faithbe. A farkam remegett, a hüvelye
lüktetett.
Olyan édes volt! Maga a tökély!
Mindenem az övé volt már.
A fogait a vállamba mélyesztette, a hajamba túrt.
Nem bírt betelni velem. Mintha belém akart volna süllyedni,
belém olvadni, teljesen eggyé válni.
Egyik orgazmus követte a másikat, és mi minden hullámot
meglovagoltunk. Együtt.
– Szeretlek. Kurvára szeretlek! Nagyon-nagyon. Semmi sem lehet
ennél jobb. Semmi! – motyogtam.
Faithre rogytam, teljesen kimerültem. A szívem még mindig
őrültül vert.
Oldalra fordultam, és őt is sodortam magammal. Kisimítottam az
arcából a haját.
Olyan intenzív energiák vibráltak a szobában, hogy szinte
idegesen fordítottam magam felé az arcát.
Kurvára szar lett volna, ha olyasmi történik, amire még igazából
nem volt felkészülve.
 De végül elmosolyodott. Az a mosoly játszott az arcán.
Az a mosoly, amiért jöttem. Amit látni akartam.
Az az egyedülállóan szép, örömteli mosoly.
Nem tehetek róla. Akartam őt. Jobban, mint bármi mást.
Ezelőtt teljesen értelmetlen volt az életem. Csak a kapzsiságról, a
pénzről, az olcsó nőkről, a szexről és csupa olyasmiről szólt, amik
tulajdonképpen semmit sem jelentettek nekem.
Most pedig az életem értelmét tartottam a karomban.
Végigsimítottam a hüvelykujjammal a duzzadt ajkán.
– Szépségem!
Fény a sötétségben. Azt ígérte egyszer, ha nem volna képes elűzni
a sötétséget, mindent megtenne, hogy segítsen kitalálni belőle.
A szívem fölé tette a tenyerét.
– Szörnyetegem! – mondta az ajkát harapdálva. – Mindig attól
féltem, hogy egyszer csak eltűnsz az életemből. Hogy itt hagysz,
mielőtt esélyem lenne megtartani téged.
– Soha nem akartalak elhagyni – suttogtam.
Úgy suttogtunk a négy fal között, mintha titkokat árulnánk el
egymásnak. Mintha a fa, a vakolat és a szellemek őriznék a
szavainkat mindörökre.
Az arcát néztem a félhomályban, a gyönyörű arcának ívét és
vonásait, majd lassan összeszedtem a bátorságom, és feltettem azt a
kérdést, amit eddig féltem megkérdezni.
– Bailey-nek nevezted el.
Szomorúság suhant át az arcán.
Szerettem volna kinyújtani a kezem és megsimogatni, de muszáj
volt tudnom az igazat.
Azóta gyötört a kíváncsiság, amióta először hallottam, hogy így
szólítja.
 Az arcomat cirógatta, és a tekintetével az enyémet kereste.
– Mondtam, hogy van úgy, hogy nem foszlanak szét az álmok,
hogy megmaradnak, még akkor is, ha körülöttük minden más
megváltozik.
– Nagyon szerettem volna, Faith! Hidd el!
Bailey és Benton.
Bailey és Benton.
Bailey és Benton.
Régi álmok. Visszarepítettek a múltba, oda, ahol ez a lány még a
rózsák között szövögette az álmait.
– De ugyanúgy fogom szeretni – motyogtam gyengéden, de
határozottan.
– Hogy tudod egyszerre összetörni és meggyógyítani a szívem? –
kérdezte némi bánattal a hangjában.
Az ő bánata az én bánatom. A mi bánatunk.
– Megígérem, Faith! Úgy fogom szeretni, mintha az én lányom
volna.
– Bűn, hogy szeretném, ha az lenne? Hogy abban a pillanatban,
amikor megláttam, kimondtam a nevét, pedig nem is terveztem?
Csak egy pillantás volt, de máris beleszerettem, Jace. Olyan mély
szeretetet éreztem, mint azelőtt csak egyetlenegyszer, ezért olyan
volt, mintha valamit visszakapnék.
Elöntött a bűntudat.
– Ha maradhattam volna, maradtam volna. De nem tudtam. Nem
lehetett.
– Azért, mert besurrantunk a házba? – kérdezte, és a
tekintetemben kereste a választ. Félt, félt, hogy esetleg ő a felelős
mindenért. – Ezért kellett börtönbe menned? Mert bejöttünk ide?
– Csak részben – válaszoltam, nem voltam képes bevallani, hogy
mit tettem. Aminek a hatását évek múlva is éreztem.
 – Miért nem jöttél vissza hozzám? – kérdezte suttogva, miközben
a fájdalom jól láthatóan kiült az arcára.
Mintha szíven szúrtak volna.
– Próbáltam. De van úgy, hogy kifutunk az időből. Van úgy, hogy
bármennyire is igyekszünk, mi húzzuk a rövidebbet.
– Ó, Istenem, Jace! – tört ki belőle a sajnálkozás.
Igyekeztem megnyugtatni.
– Nem kell sajnálnunk a múltat, az életünket, a döntéseinket.
Tanulnunk kell belőlük, és élni az életünk.
– Ígérj meg valamit, jó?
Felemeltem a mellkasomon pihenő kezét és megcsókoltam.
– És mi lenne az?
– Soha többé ne menj el tőlem úgy, hogy nem mondod el az okát!
Soha többé ne hozz ilyen rossz döntést az én érdekemben. Soha
többé! Soha többé ne titkold, hogy mi történik az életedben, csak
azért, hogy engem védelmezz. Hagynod kellett volna, hogy én
dönthessek!
– Ígérem, hogy nem teszek ilyet többé.
Csend ereszkedett közénk. Mintha az a sok kérdés befurakodott
volna közénk. Betörtek, belopakodtak.
– El kell, hogy mondj nekem mindent, amit Josephről tudsz –
bökte ki végül bizonytalanul.
Már ez a bizonytalanság, amit a hangjában hallottam, ez a
fájdalom is elég lett volna ahhoz, hogy kiugorjak az ágyból és
magam vadásszam le Josephet, ha még élt volna.
Azért, amit Faithszel tett. A fájdalomért és a rettegésért.
Tudtam, hogy eljön az idő, amikor ki kell teregetnem a kártyáim.
Mack figyelmeztetése még a fülemben csengett: „El kell mondanod
neki az igazságot.”
 Igen, tudtam, hogy így van.
De hogy mondjam el? Hogy okozzak neki fájdalmat?
Miközben átölelem, fogom, és megígérem, hogy minden rendben
lesz…?
Kinyújtottam felé a kezem, és közelebb húztam.
– Gyere ide! – mondtam.
A mellkasomra fektette a fejét, úgy, hogy közben továbbra is
lásson.
– Minden rendben lesz, Faith. Ígérem!
Végigfuttatta az ujjait a hasamon.
– Joseph is mindig ezt mondta. Ha megkérdeztem, mi történt,
mindig ez volt a válasza.
Sajnálkozva felé fordultam, hogy jobban lássam.
– Csak ennyit mondott?
Lassan ingatta a fejét, ahogy gondolatban visszarepült a múltba.
Legszívesebben megragadtam volna, megráztam volna, csak hogy
maradjon inkább velem a jelenben, de muszáj volt tudnom
mindent.
– Egyszer, egy este, felállt az asztaltól vacsora után, és azt mondta,
valamiért vissza kell mennie az irodába. Ezt akkoriban egyre
gyakrabban mondta. Végül egyszer utána kiabáltam, ahogy kifelé
sétált. Kértem, hogy mondja el, bármi is az, csak mondja el –
mesélte, majd megfeszült a válla. – Azt gondoltam, hogy megcsal.
Talán szánalmasan hangzik, de igazából nem lepett volna meg,
hiszen a szex sosem volt… kielégítő. A mi kapcsolatunk teljesen más
volt, Jace. Amikor először összejöttünk… – kezdte, majd a megfelelő
szavakat keresve elhallgatott. – Itt volt mellettem, amikor te
elmentél. Meg kell értened, nem tudtam, hová mentél és miért. Nem
tudtam, hogy börtönben vagy. Egyszerűen azt gondoltam, hogy
elhagytál. Joseph volt a társaságom, a barátom lett, és biztatott, hogy
egy nap már nem fogsz annyira hiányozni – mesélte szomorúan. –
Aztán nagyjából kilenc hónappal azután, hogy elmentél, egyszer
csak megcsókolt. Kint a rózsáknál. Elsírtam magam, mert nagyon
rossz érzés volt. Nem helyénvaló. Mondtam neki, hogy mindig téged
foglak szeretni, hogy ezen az idő mit sem változtat, ő meg azt
válaszolta, hogy nem baj. Azt mondta, szeret annyira, hogy az elég
legyen kettőnknek is. – Összerezzent. – Volt, amikor úgy éreztem,
szeretem. Nem úgy, mint téged, de jelentett valamit.
Legszívesebben kikapartam volna a szemem, ahogy elképzeltem
őt és Josephet. Ahogy megérinti. Le mertem volna fogadni, hogy
Joseph részéről nagyon is kielégítő volt, amit csináltak. Annak a
szarházinak fogalma sem volt róla, hogyan bánjon Faithszel, ő pedig
magára vette, mintha az ő hibája lenne.
Vagy… vagy tényleg soha egy pici szenvedélyt sem érzett Joseph
iránt.
Tekintetében sajnálat feszült. Mintha mindabból, amit elmondott,
bármiről ő tehetne.
– De aztán megváltoztak a dolgok. Fél évvel a halála előtt furcsán
kezdett viselkedni. Mintha félt volna valamitől. Mindig ideges volt.
Valami megváltozott. Aludni sem tudott. Próbáltam figyelmen kívül
hagyni. Letudtam annyival, hogy nincs mindig jókedvünk,
mindnyájunknak vannak nehezebb korszakai. Azt gondoltam, majd
túl lesz rajta, majd elmúlik – magyarázta, majd a szemembe nézett.
– Azon az éjjelen, amikor rászóltam, hogy mondja el az igazat,
mondja el, mi a baj, hajnalban jött haza. Részeg volt… és láthatóan
ideges. Azt mondta, ki akar téged törölni az emlékezetemből. Azt
mondta, hogy vigyázni fog ránk, és mindent rendbe hoz. Sírt,
amikor azt mondta, hogy minden rendben lesz.
Bűntudatot láttam a szemében, amikor felnézett rám.
– Nem törődtem vele, Jace. Úgy tettem, mintha egy részeg zagyva
beszéde lett volna. Semmibe vettem, mert azt mondta, ki akar téged
törölni az emlékezetemből, azt meg semmiképpen sem szerettem
volna. Még akkor is ignoráltam, amikor felhívtak, és elmondták,
hogy megölték. Tudnom kellett volna… mondanom kellett volna
valamit.
Belevájt a körmével a bőrömbe, majd szinte sírva folytatta.
– Hogy tehetett olyat, amivel veszélybe sodorta Bailey-t? Nem
értem, Jace! Nem értem!
Még szorosabbra fontam a karom, kétségbeesetten az igazság
miatt. El kellett volna mondanom, de nem ment.
Utálna, ha tudná.
Egy hajfürtjével játszottam. Igyekeztem összeszedni a
bátorságom. Nagyon kimérten fogalmaztam.
– Mit tudsz a munkájáról? – kérdeztem. Mindig is kíváncsi voltam,
hogy Joseph miket hazudott össze.
Faith rám nézett és megrázkódott.
– Hát…, szinte azonnal, miután elmentél, a kikötőben kezdett el
dolgozni. Elég gyorsan előléptették.
Összerezzentem.
– Emlékszel, mennyi idő alatt?
Pontosabban, mennyi idő alatt lett a minimálbéres raktári
munkásból a kikötő tulajdonosa.
De igazából nem Joseph volt a tulajdonos, ő is valakinek a
tulajdona volt.
Faith összeráncolta a szemöldökét. Mintha harcolt volna az
igazsággal, ami mindvégig ott volt a szeme előtt.
– Azt mondta… azt mondta, hogy keményen dolgozik, hogy
biztosítsa számomra azt az életet, amit megérdemlek. Hogy aztán
egy nap megvehessük ezt a házat, és én is megvalósíthassam az
álmomat.
 Elszorult a gyomrom a gyűlölettől.
Faith nem tudta! Faith nem tudta!
Rám pislogott.
– Te tudsz valamit, hogy belekeveredett valamibe, amibe nem
kellett volna? Mack tud valamit? Ó, Istenem! – sírta el magát. Nem
sikerült megóvnom a fájdalomtól. – Hogy lehet, hogy nem vettem
észre? Hogy lehet, hogy nem tűnt fel?
Rettegés töltötte be a hangját, arcán bűntudat tükröződött. De
látszott alatta a szeretet és a törődés, amit a férje iránt érzett.
– Nem a te hibád, Faith. Semmit sem tehettél volna, hogy
megakadályozd, ami történt.
Csak én tehettem volna.
– De mi történt, Jace? Miért? Te beszéltél még vele, miután
elmentél? Mondott neked valamit?
Savanyú íz keletkezett a számban az elfojtott igazságtól, ami
kikívánkozott. Mindent elmondhattam volna, bár nem tudom,
felkészültünk-e az igazságra.
Nagy levegőt vettem, és már éppen megszólaltam volna, amikor
édes kis gyerekhangot hallottam a másik szobából.
– Mami?
Faith csokoládészínű szeme elkerekedett. Azonnal pánikba esett.
– Ó, atyám! Bailey!
Megsimogattam az arcát.
– Minden rendben. Mondtam, hogy segítek mindenben. Veled
vagyok. Mindörökre.
Kicsit engedett benne a feszültség, én pedig rámosolyogtam,
mielőtt legurultam az ágyról. Felkaptam a farmerom és gyorsan a
fürdőbe siettem.
Kaptam egy kis haladékot.
A haladék egy kislány formájában érkezett, aki ott állt a folyosó
közepén, egyik kezével a szemét dörzsölte, a másikkal a
plüssszörnyeteget ölelte.
– Jacie! – mondta megkönnyebbülten, amikor meglátott. – Josszat
álmodtam!
Megnyugtatta a jelenlétem. Annyi is elég volt, hogy ott álltam, és
máris biztonságban érezte magát.
Majd összeroppantam a rám zúduló érzelmek alatt.
Biztosan tudtam, soha nem engedném, hogy baja essék.
Sem neki, sem az édesanyjának.
Egyikünknek sem.
Joseph már elég bajt okozott, eleget rombolt.
Azon leszek, hogy összeszedjem a darabokat.
 35.

Jace

– HUSZONEGY ÉVES KORÁBAN

Jace sosem gondolta volna, hogy ennyire fog örülni az öccsének. Ian
az autójának támaszkodva várt a parkolóban, mintha ő jelentette
volna Jace számára a szabadságot és a lehetőséget egy második
esélyre.
Jace mindenképpen élni akart a lehetőséggel.
Legszívesebben azonnal hazafutott volna, ahhoz, akit nem lett
volna szabad elhagynia.
Rácsokra, bezártságra és börtöncellára volt szükség ahhoz, hogy
végül rájöjjön, ki is ő valójában, ki az, akit Faith is látott benne.
Eltökélte, hogy azzá az emberré fog válni.
Felberregett az ajtózár, és a nehéz vasajtó lassan kinyílt.
Egy másodperccel később Jace már szabad ember volt.
Jó magaviseletért két évvel hamarabb szabadult – csak három
évet ült az ötből. Keményebb volt, mint azelőtt, de három év a
börtönben ezt teszi az emberrel. Megkeményít.
Azt gondolta, ő már mindent látott, az emberek leggonoszabbikát
is, de valójában fogalma sem volt. Sokat tanult, sokat a saját kárán is
– kemény leckék voltak ezek, de sok jót is hoztak magukkal.
 Egyedül a levelek miatt aggódott. A levelek miatt, amelyeket az
évek során írt, de amelyekre egyszer sem jött válasz. Úgy gondolta,
vannak dolgok, amelyeket szemtől szemben kell megbeszélni.
Odasétált a testvéréhez. Elszánt volt, soha többé nem akarta
ugyanazt a hibát újra elkövetni. Szerette volna visszakapni az életét.
Ian kiegyenesedett, ahogy meglátta a testvérét. Egy pillanatig
méregették egymást, majd Jace jó alaposan megölelte az öccsét.
– Basszus, kurvára hiányoztál! Soha többé ne hagyj magamra! –
mondta Ian szorosan ölelve a testvérét.
– Nem tervezem.
Ian bólintott, majd eltolta magát, megkerülte az autót, és beült a
kormány mögé. Jace is beszállt mellé, majd Ian ráadta a gyújtást.
– Hová megyünk? – kérdezte.
– Faithszel akarok beszélni. El kell neki magyaráznom, mi történt.
Több mint százhatvan kilométerre voltak Broadshire Rimtől. Jace-
t egy messzebb található, ócska javítóintézetbe helyezték, valahová
a hegyek közé, az állam nyugati felén.
Ian arca elsötétült. Aggodalom, szomorúság és részvét látszott
rajta.
Jace keze ökölbe szorult, ahogy a testvérét bámulta, aki buzgón
matatott valamivel a műszerfalon.
Elöntötte a rémület, alig kapott levegőt.
– Csak mondd! – szólt a testvérére.
Ian abbahagyta a matatást, vett egy nagy levegőt, majd lassan Jace
felé fordult.
– Férjhez ment.
– Mi? – tört ki hitetlenkedve Jace-ből. A fájdalom darabokra törte
a szívét és a lelkét.
Nem!
Az nem lehet.
 Azok után, hogy azt a sok levelet megírta? Amelyekben megígérte,
hogy visszajön?
Ian bizonyára téved – gondolta. Ez csakis tévedés lehet. Biztosan!
– Sajnálom, Jace. Nem tudtam elmondani, amíg bent voltál. Én…
nem ment.
Jace-nek elszorult a torka, annyira, mintha valaki fojtogatta volna.
A szívét pedig mintha kitépték volna a mellkasából.
– Kihez? – nyögte ki nehezen.
Ian hezitált, izgett-mozgott az ülésben a kormányba kapaszkodva,
mintha attól ugyan könnyebb lenne.
– Josephhez.
Gyötrelmes volt hallani. Még soha életében nem fájt neki semmi
ennyire.
Elöntötte a düh. Bosszút akart.
Árulás!
Nem tudta megállítani. Könnybe lábadt a szeme, legörbült a szája.
Nem!
A kurva életbe, nem!
Egyszerűen nem tudta elhinni.
Ian elfordította a fejét. Nyugtalanság lett úrrá rajta. Hirtelen
elkáromkodta magát, és visszafordult Jace felé. Olyan nyers
őszinteséggel szólt a testvéréhez, hogy a kocsi is beleremegett.
– Nem én voltam! Nem én dugtam a drogot a táskádba. Semmi
közöm nem volt hozzá. Komolyan! Tudom, hogy miattam mentél
börtönbe, de nem kellett volna! Tudom, hogy nem hittél nekem,
amikor mondtam neked. De ez az igazság! Soha nem tettem volna
meg semmit abból, amit az a gennyláda kért. Az sem érdekelt, ha
megöl. Főleg azután, amit velem tett, azok után meg pláne, amit
veled.
– Tudom – nyögte ki Jace nagy nehezen.
 Ian lehajtotta a fejét.
– Joseph mindig is irigy volt rád. Mindenre. Mindenre, amid volt,
és amit képviseltél. Tudta, hogy sosem érhet fel hozzád. Azóta
dolgozik Steve-nek, amióta elmentél.
Jace összerándult. Elöntötte a forróság, úgy érezte, el is emészti.
Nagyon ideges volt.
Szóval Joseph volt a felelős?
– Vigyél oda! – szólt. – A saját szememmel akarom látni.
– De hát minek akarod látni? – kérdezte Ian döbbenten.
– Muszáj, Ian. Muszáj!
Talán szüksége volt rá, hogy elhiggye. Kellett a bizonyosság. A
saját szemével kellett látnia, hogy elfogadhassa, hogy megértse, az
álmai nem fognak valóra válni. Tiszta időpocsékolás volt az egész.
Három órával később kint parkoltak egy kisebb társasházzal
szemben. Jace kiábrándultan figyelte Faitht, ahogy kilépett az ajtón.
Joseph közvetlenül mögötte jött.
A fájdalom elementáris erővel zúdult végig a bensőjében; áthatolt
a csontjain, még a velejét is átitatta.
Ökölbe szorult a keze, majd lehunyt szemmel hatalmasat
sóhajtott.
– Menjünk innen! Vigyél a régi házhoz, ahol annak idején
találkozgattunk – kérte a testvérétől.
Ian úgy nézett rá, mintha Jace-nek elment volna az esze.
Lehet, hogy így is volt.
 36.

Faith

Remegő kézzel gomboltam be az utolsó gombot a blúzomon, majd

vetettem egy gyors pillantást a szobára.
A szobára, amire mindig is úgy gondoltam, mint a mi szobánkra.
Az enyém és Jace-é.
Kerültem, de nem felejtettem el.
Olyan volt, mintha visszavitt volna a múltba. Abba az időbe,
amikor elszakadtunk egymástól. Egyrészt könnyebb lett, másrészt
rengeteg újabb kérdést vetett fel.
Zihálva léptem ki a szobából, azon gondolkodtam, miként fogom
ezt megmagyarázni az én ártatlan, pici kislányomnak.
Hiszen magam sem tudtam még biztosan.
Még mindig olyan érzésem volt, hogy nem tudok mindent. Még
mindig zavarodott voltam.
Ez a délután életem legfélelmetesebbike volt.
Joseph.
Még mindig fájt, hogy elvesztettem. Főleg azért, mert erőszakos
halált halt.
Mindig itt volt, amikor szükségem volt rá, amikor magányosnak
és elhagyatottnak éreztem magam. A barátom volt, aki lassan többé
vált annál.
Támogatott.
 Szeretett.
A szeretőm volt.
De mégis, szinte azonnal bevallottam, hogy valami soha nem volt
rendjén.
Mi történt veled, Joseph? Mindig olyan kedves voltál és elhivatott.
Miért nem bíztál bennem eléggé? Miért nem mondtad, hogy segítségre
van szükséged?
Segítettem volna. Mellette álltam volna.
Attól eltekintve, hogy nem ő volt életem szerelme, a tőlünk telhető
legjobb életet éltük, és elkötelezve éreztem magam az irányába.
Lojális voltam.
Ő nem volt az? Elhallgatott előlem dolgokat? Vagy kimondottan
hazugságokkal etetett? Valahányszor elment otthonról, hazudott?
Nem.
Elképzelni sem tudtam, hogy így lett volna.
Talán belekeveredett valamibe, amit maga sem értett teljesen.
Talán éppen olyan zavarodott volt, mint én most, amikor
megpróbálom megérteni.
Kiléptem az ajtón, és a kislányom szobája felé indultam, de máris
lefékeztem.
Keserédes érzés töltötte el a szívem.
Úgy áthatott a bizonyosság, mint a takaró melege a fagyos téli
estéken.
Nyugalom és biztonság.
Ezt éreztem, ahogy Jace-t megpillantottam, amint ott térdel Bailey
előtt, és az ujjával finoman kisöpri a kócos, göndör fürtöket az
arcából.
A leggyengédebb hangján beszélt hozzá.
– Rendben van. Nincs semmi baj. Itt vagyok. Nem kell félned –
mondta, majd átölelte. Bailey átfogta a nyakát a kicsi karjával.
 – Szoha ne hagyj egyedül, Jacie!
Elfacsarodott a szívem, ahogy néztem őket.
Rossz érzés kerített a hatalmába. Bailey Jace karjában.
Szörnyű embernek éreztem magam, mert úgy éreztem, mindig is
így kellett volna lennie. Így lett volna rendjén.
– Nem foglak soha egyedül hagyni, kicsim! Hogy is hagyhatnám
magára az unikornislányt?
– Ész lehajcolod az összesz szájkányt?
– De le ám! – mondta, és megszorongatta a kicsit.
Mintha valahol a padló felett lebegtem volna, úgy éreztem
magam, miközben utánuk mentem Bailey szobájába, ahol Jace
lefektette, majd betakargatta a lányomat.
Bailey észrevette, hogy az ajtóban állok, és édesen felém
mosolygott. Majd belegebedtem.
Az a mélységes szeretet, amit a lányom iránt éreztem, még mindig
képes volt meglepni engem is. Már az is elég volt, ha csak ránéztem.
És ha belegondolok, hogy akár el is veszíthettem volna? Hogy
megrémültem, amikor belénk hajtott az a kocsi!
Úgy éreztem magam, mintha két véglet között őrlődnék.
Hála és bánat.
Hála és bánat.
Ide-oda vergődtem a kettő között. Valamelyik mindig felül akart
kerekedni a másikon.
Majd belefulladtam.
Bailey Jace-re nézett, aki még mindig ott térdelt az ágya mellett.
– Mami ész Bailey ész Jacie – mondta a babahangján, széles
mosoly kíséretében. Kijelentés volt, nem kérdés.
Jace rám bámult. Bronzszínű szeme fellángolt. Tele volt
érzelemmel.
Elmosolyodtam.
 Jace visszafordult hozzá, és válaszolt helyettem is.
– Igen. Mami, Bailey és Jacie.
Alaposan betakargatta, majd megpuszilta a homlokát, én pedig
beoldalogtam mellette, hogy én is jó éjszakát kívánhassak Bailey-
nek.
Megpuszilgattam a halántékát, a nóziját és az állát.
– Jó éjszakát, kicsim!
– Jó éjt, mami!
– Itt vagyunk, ha kell valami.
– Oké! – motyogta és már aludt is.
Kelletlenül kioldalogtam a folyosóra.
Nem lehetne, hogy hárman együtt ott maradjunk a szobában?
Mondjuk mindörökre?
Biztosan maradnék.
Jace látszólag hasonló érzelmekkel küzdött, mert nagyon
óvatosan állt lábra. Mintha az egész nap történései és az elmúlt
hetek fáradalmai mind egyszerre szedtek volna vámot. Mintha ő is
elgondolkodott volna a sok mi lett volna ha kérdésen, amik a ma
délutánnal kapcsolatban engem is megrohantak.
Ha valami történne a kislányommal, azt nem élném túl.
Helytelen úgy éreznem, mintha ajándék volna a sorstól, hogy Jace
talán ugyanígy éli meg mindezt? Az, hogy megígérte, szeretni és
óvni fogja, mintha a sajátja volna? Az, hogy bízom benne, hogy
tényleg szeretni fogja? És engem is?
De hogy lehetséges ennyi év után?
Hogy lehetséges, hogy ennyi év után úgy éreztem, ha ismét
elveszíteném, az végleg tönkretenne?
Őrültség volt hinni ebben?
De nem hinni benne szinte lehetetlenség volt.
 Az iránta érzett szerelmem olyan erős volt, olyan hatalmas és
mindent elsöprő, hogy szinte éreztem, ahogy belülről teljesen eltelít.
Lélegzetelállító és végletes érzés.
Hirtelen jött, nagyon hirtelen.
De vele kapcsolatban mindig is így volt. Az iránta érzett
szerelmem mindig hatalmasabb volt annál, mint amivel meg
tudtam birkózni.
Az a seb a fején csak fokozta az érzéseim. Hiszen épp oly hirtelen
elveszíthettem volna őt is, mint Bailey-t.
Kirázott a hideg, és összeszorult a torkom, ahogy Jace-re néztem,
miközben ő közelebb lépett hozzám. Fölém magasodott.
– Jace – kezdtem, mert szerettem volna ott folytatni, ahol a másik
szobában abbahagytuk. Meg kellett tudnom, hogy mi is történik az
életemmel valójában.
Ki kellett szednem belőle a válaszokat.
Mit tudsz? Mi történt a férjemmel?
De Jace a falhoz nyomott.
– Psszt… csak… adj magunknak egy nap haladékot, Faith! Csak egy
napot. Hadd legyünk együtt! Adj egy napot kettőnknek! Kérlek.
Éreztem a kétségbeesését.
Egy újfajta félelem lett úrrá rajtam.
Ismét éreztem valamit a levegőben. Vibrált.
Egy előjel.
Megérzés.
Hatalmas tenyerét az arcomra simította.
– Kérlek!
 37.

Jace

Mennyország.
A mennyországba burkolódzva ébredtem. Mintha lebegtem volna.
Jól éreztem magam.
Csak imádkozni tudtam, hogy kitartson. Elég erős legyen, hogy
egyben tartson mindent, hogy ne dőljön össze, mint a kártyavár, ha
elmondom neki az igazságot.
Ha majd ismét összetöröm a szívét.
Féltem, hogy mekkora kárt fogok okozni.
Kifújtam a levegőt, egyenesen a csokoládészínű, selymes fürtökbe.
A kora reggeli sugarak behatoltak az ablakon, Faith meleg teste az
enyémbe fészkelődve pihent. Nagyon jó érzés volt.
Egy pillanatra sem eresztettem el múlt éjjel.
Teljesen az őrültje lettem. Folyton hozzá kell érnem.
Éreznem kellett a bőrét. A köztünk lévő köteléket.
Hogy minden rendben lesz, ott vagyok és vigyázok rá, jöjjön
bármi.
Duzzadt bennem a birtoklási vágy.
Soha, soha nem engedném, hogy még egyszer megtörténjen, ami
tegnap történt. Meg kell találnunk azokat a szemeteket.
Éreztem a zavarodottságát, ahogy megremegett, amikor rájött,
hogy velem, mellettem fekszik az ágyban.
 Éreztem, hogy elmosolyodik, ahogy közelebb bújt hozzám.
Jól megölelgettem.
Örültem, hogy ez volt az első reakciója. Ösztönös volt. Ösztönös
mosoly.
Finoman a hátára fordítottam. Olyan gyönyörű volt így is, hogy az
álom szinte még ott volt a szemében. Az ajka még mindig duzzadt a
csókjaimtól.
Muszáj volt megérintenem. Azonnal elöntött a vágy.
– Jó reggelt! – mormogtam.
Félénk kifejezés jelent meg a szája sarkában, elvörösödött, majd
épp úgy kutatta az arcom a szemével, ahogy én tettem vele az
imént.
– A legjobb reggel a világon! – mondta.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette a szám.
– Ez az első olyan reggel az életemben, amikor melletted
ébredtem.
Felnyögtem.
Nem tudtam megállni. Ahogy ezt mondta! Úgy éreztem magam,
mint egy király.
Elvigyorodtam, majd fölé másztam, és elborítottam az arcát
csókokkal.
El akartam halmozni a szeretetemmel, semmi másra nem
vágytam. Na meg egy kis haladékra. Hinni akartam abban, amit
mindig mondogatott nekem.
Faith sikkantgatott a meglepetéstől. Kacaja betöltötte az egész
helyiséget.
Felszabadult volt. Pont olyan, amilyennek látni akartam.
– Na de Jace! Mit csinálsz? – kérdezte elfúló hangon. Alig kapott
levegőt a nevetéstől, amikor elkezdtem csiklandozni.
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek.
 Hallanom kellett, ahogy örül. Az öröm hangját akartam.
Öröm.
– Szerinted mit csinálok? – hecceltem, miközben még erősebben
csiklandoztam az oldalát, és rengeteg puszit nyomtam az arcára, az
állára és a mellkasára.
Csapkodott és hadonászott, kapkodta a levegőt.
– Szerintem bolond vagy! Elvesztetted a józan eszed!
– Igen, Faith. Elvesztettem. Mert szerelmes vagyok.
A hajamba túrt. Gyengéden. Becézgetve.
– Érdekes, mert én is.
Lehajoltam, egyenesen a szemébe bámultam, és megsimogattam
az arcát.
– Nagyon-nagyon rég elvesztettem már a józan eszem, és azóta
sem találom.
Beharapta az alsó ajkát, szinte áhítattal nézett rám.
– Örülök, hogy visszajöttél megkeresni.
Lehajoltam, és szájon csókoltam.
– Én is… én is – dörmögtem.
Feltápászkodtam, mielőtt még teljesen elcsábultam volna.
Kemény voltam, máris arra vágytam.
– Gyere, mielőtt az ágyban ragadunk egész napra! – mondtam.
– Pedig jól hangzik!
– Bármennyire is csábító a gondolat, fogadni mernék, hogy a
kislányunk két perc múlva ott fog dörömbölni az ajtódon.
Hoppá! Máris úgy beszéltem róla, mintha az enyém volna.
Kislányunk.
Faith meglepetten nézett rám, majd szinte azonnal másik érzelem
terült szét az arcán.
Szerelem és csodálat.
 – Mi az? – suttogtam vissza, ahogy egyre mélyebbre másztunk az
ágak és a zöld levelek sűrűjében.
A csillámló napsugarak áttörtek az élő boltozatként fölénk boruló
növényzeten, szinte nyújtózva igyekeztek a párás, nedves talaj felé.
A fény ott rezgett a párás levegőben, a földön ezerszínű cseppek
kaleidoszkópja hevert szerteszét, egybeolvadva a talaj sár-, fű- és
nyárillatával, amit felénk hozott a gyengéd szellő.
– Egy szájkány! – suttogta megborzongva. – Jossz szájkány.
Faith halkan felnevetett mögöttünk.
– Egy sárkány? – suttogtam magam is. – Remélem, itt vannak az
unikornisok is valahol.
– Hát te nem látod őket? Mindenhol ott vannak!
Egy madár zajongott odafent. Elkerekedett szemmel bámultam
felfelé.
– Az is egy?
– Igen! Láttad? Józaszín szájnya volt! Láttad, Jacie? – magyarázta
izgatottan.
– Igen, láttam! Siessünk, segítsünk neki! – mondtam, és felkaptam
Bailey-t. Bár lehet, hogy azért, mert már nem tudtam elviselni, hogy
ne érjek hozzá.
Visítva felnevetett, ahogy a levegőbe emelkedett, majd gyorsan
lecsendesedett, amikor rájött, hogy kiesett a szerepéből.
– Psszt! Cendeszen! – mondta, hatalmas szemeket meresztve rám.
– Le kell győzni a szájkányt!
Faith energiája ott rezgett a levegőben. Csendesen és nyugodtan,
mint amilyen csendesen és nyugodtan játszottunk.
Igen, legyőzöm a sárkányt.
Legyőzök mindenkit.
ég felé emelve táncolt a virágok közt.
Beragyogta a napfény.
Olyan érzésem volt, mintha magába szívná a napsugarakat.
Mintha azokból gyűjtene energiát. Mintha azoktól ragyogna.
Micsoda szépség!
Megérezte, hogy jövök.
Mindig megérezte.
Remegés futott végig a gerincén. Puha bőre felfénylett.
Odanyomtam az orrom a tarkójához, ahol felgyülemlett a
verejték.
Beszívtam az illatát.
Lenyeltem.
Magamba akartam zárni.
– Olyan vagy, mint egy látomás – suttogtam a bőrébe.
Lúdbőrös lett. Megcsókoltam. Megízleltem.
– Jace! – suttogta, miközben óvatosan rám pillantott törékeny
válla felett.
A válla felett, amin annyi terhet cipelt.
Ilyen volt. Pontosan ilyen.
Törékeny és erős.
Gyengéd és határozott.
A kislánya felé fordult, aki csendesen játszott a pokrócon, amit
leterített neki.
Követtem a tekintetét, és a szívem ismét hevesebben kezdett
verni, ahogy a kislányra néztem.
– Hihetetlenül csodálatos teremtmény – mondtam rekedtesen.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy olyan élete legyen,
amilyet megérdemel.
Magamon éreztem Faith tekintetének a súlyát.
– Neked köszönhetően ilyen csodálatos. Benne élsz. Mert hitet,
reményt és szeretetet adsz neki – mondtam felé fordulva.
– Nem fog Josephre emlékezni – töprengett elcsukló hangon. –
Hamarosan el is felejti. Nem lesz számára több, mint egy emlék a
fotóalbumban.
Olyan volt ezt hallani, mintha arcon csaptak volna. De Joseph
megérdemelte.
Értettem Faith aggodalmát. A lánya mindenkinél fontosabb volt
számára.
Hozzá kellett érnem.
Végigsimítottam a karján.
– Sajnálom. Mindketten elveszítettétek Josephet.
Nem tudtam, hogy viszonyuljak ehhez.
Ezt a két embert akartam a világon a legjobban.
De nem akartam faszfej lenni, és úgy tenni, mintha Joseph nem is
számított volna.
Elfintorodott.
– Miután meghalt, úgy éreztem, muszáj életben tartanom az
emlékét – mondta áhítatosan, de oly könnyedén, mint a rózsák
között lengedező, suttogó szellő. – Folyton róla meséltem Bailey-nek,
és régi fényképeket mutogattam neki – folytatta, majd hirtelen
fájdalom suhant át az arcán. – Úgy érzem, ez most mind a semmibe
vész, Jace. Az emléke. Az, aki volt. És azon tűnődöm, hogy egyáltalán
ismertem-e igazán.
A tenyerembe fogtam az arcát.
– Mindenkinek vannak titkai. Mindenkiben van jó, és
mindenkiben van rossz is. Mindenki hozzátesz valamit a világhoz,
és mindenki okoz némi kárt is. Te tanítottál erre. Hogy nem
vagyunk pusztán jók, mint ahogy pusztán rosszak sem. Hogy
mindnyájunknak meg kell küzdenie a saját körülményeivel, bár
mindnyájunknak másképpen. Ez tesz minket azzá, akik vagyunk.
Josephet is.
Vajon miért mentegettem azt a szarházit?
De igazam volt.
Ő is a körülmények áldozata volt.
Ő is a számára legjobb utat választotta.
Én tanítottam meg neki, hogy a túlélésért mindent meg kell tenni.
És ő volt Faith férje. Bailey apja.
Ezt a tényt nem tehettem semmissé. Nem hagyhattam figyelmen
kívül a jelentőségét. Bármennyire is szerettem volna.
A probléma ugyanis az volt Josephfel, hogy nála a rossz a jó fölé
kerekedett. Már csak romlottság volt benne.
Faith szemét könnyek futották el. Szokás szerint beharapta az alsó
ajkát. A rózsák felé fordította a fejét.
Kinyújtottam a kezem egy kicsiny, rózsaszín, még bimbózó
virágért. Végigsimítottam a szárán, hagytam, hogy a tüske felsértse
az ujjam.
– Emlékszel még, hogy milyen volt ez a kert? Hogy itt hagyták az
enyészetnek, hervadt volt és kiszáradt?
Esküszöm, mindketten hallottuk Faith akkori buzgó, bátorító
szavait, amelyeket akkor mondott. Engem is eltöltött hittel.
Igyekeztem neki ugyanezt nyújtani.
– Ez az egész erősebbé tesz téged, majd meglátod – suttogtam. –
Nagyszerű ember vagy. Oly sok mindent vittél már véghez, és még
annyi minden áll előtted. Így lesz, Faith! Tudom! Csak neked is
hinned kell benne, hogy jóra fordulnak a dolgok.
– Mindig hittem kettőnkben – mondta halkan.
A tenyerembe fogtam az arcát, majd lehajoltam, és finoman
megcsókoltam.
Lassan.
Ígérve, hogy rendbe hozok mindent.
 Kerüljön bármibe.
Hirtelen megéreztem magam mellett Bailey-t.
Elengedtem Faith száját, bár még mindig öleltük egymást.
A kislány ott állt a lábunk előtt vigyorogva.
– Bailey ész mami ész Jacie! Vajázlat! – mondta, és felemelte
mindkét karját. Varázsszavakat suttogott a minket körülvevő
kertbe.
A kislány már önmagában is kész varázslat volt.
Lehajoltam és felemeltem. Élveztem a testének súlyát a
karomban. Olyan pici volt, olyan tökéletes és annyira valóságos!
Tüskék nélkül.
– Varázslat, bizony! – mondtam neki.
Átölelte a nyakam a pici kezecskéivel.
– Szejetlek, Jacie! – csipogta.
Elszorult a torkom. A szívem hatalmasat dobbant, majd mint az
őrült, verni kezdett.
Sok szart csináltam már életemben. Megérdemeltem a fájdalmat,
amit kaptam. De semmit nem tettem, amivel megérdemeltem volna
ennek a két embernek a feltétlen szeretetét.
Ráadásul tudtam jól, hogy loptam ezt a szeretetet.
Nem szabadulhattam a rossz érzéstől, hogy szemernyit sem
vagyok jobb, mint Joseph.
 38.

Jace

– HUSZONHAT ÉVES KORÁBAN

Jace igyekezett nem átmászni a hatalmas íróasztal másik felére,

ahol az a szemétláda ült.
Nyafogott, mint mindig. Pont, mint gyermekkorukban. Jace szinte
érezte a belőle áradó, szánalmasan nevetséges önsajnálatot.
– De tényleg, Jace, komolyan, öregem, szükségem van a
segítségedre! Csak most az egyszer! – könyörgött.
Csak most az egyszer?
Aha, persze.
Jace-t még mindig sokkolta, ha Joseph eljött hozzá. Mintha ugyan
tartozna neki bármivel, azok után, hogy Joseph cserben hagyta.
Azok után, hogy meglopta.
Hogy csőbe húzta, és ki akarta csinálni.
Amikor Joseph először kért tőle segítséget, Jace majd elvesztette
az eszét.
Túllőtt a célon.
Olyat tett, amit már nem tudott visszacsinálni, és ezzel tönkretette
a saját jövőjét, mert annyira szomjazott rá, hogy Josephét is
tönkretegye.
 És mint a szánalmas vesztesek, beadta a derekát.
Segített ennek a szarházinak. Talán azért, mert ezzel végül is
Faithnek is segített.
Faith volt az ő gyenge pontja.
Mindegy, hány év telt el, egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből.
Túl mély nyomot hagyott a lelkében.
Joseph mindig is nagy manipulátor volt. Már önmagában a
megjelenése, az ártatlan külseje is segítette ebben, igazi jógyereknek
tűnt, miközben világéletében egy nyálas seggfej volt, aki csakis saját
magával törődött.
Lehet, hogy Jace tanította erre. Harcosnak nevelte. Túlélőnek.
De mindig azt gondolta, hogy mindezért cserébe a fiú hálás lesz.
Lehet, hogy Jace volt az ostoba, hogy mindent feláldozott érte,
hogy azt hitte, a sok hazugság, a csalás, a lopás, amit értük tett,
számít valamit.
Utálta azt az embert, aki vele szemben ült.
Azt az érzést is, ami benne forrongott.
Sikerült úgy tennie, mintha nem is érdekelné különösebben.
Látszólag lazán dőlt hátra hatalmas főnöki székében.
– Ezúttal mi a kifogás? – kérdezte Jace halálnyugodtan.
– Ki akarok szállni. Itt az ideje, hogy normális életet éljek. Úgy,
ahogy te tanítottad – hazudta Joseph készségesen.
Jace majdnem felnevetett.
Majdnem felnevetett a hazugság hallatán, hiszen kurvára
tisztában volt vele, hogy Joseph szerencsejátékon herdálta el az
összes pénzét.
Jace barátja, Mack folyamatosan beszámolt neki az összes
szarságról, ami Broadshire Rimben történt. Joseph összes mocskos
balhéjáról tudott.
Nem mintha érdekelnie kellett volna.
 Mégis törődött vele.
Soha nem tudott nem törődni azzal az ürességgel, ami a lelkében
tátongott. Soha nem tudta feledni a történteket. Soha nem tudta
kiverni a fejéből a lányt.
Minduntalan aggódott amiatt, hogy milyen élete lehet, miközben
meg kellett birkóznia a féltékenységgel, mert hiszen Faith nem vele
élt.
Jace egy birodalmat hozott létre. Dolgozott, igyekezett és harcolt,
míg a csúcsra nem ért.
A testvérét is vitte magával; főiskolára, majd jogi egyetemre
küldte, maga mellett tartotta és vigyázott rá, míg Ian meg tudott
már állni a saját lábán, és már nem kellett aggódnia amiatt, hogy az
a romlott világ, ahonnan jöttek, visszarántja.
És mégis, ennek a senkiházinak itt vele szemben a birtokában volt
mindaz, amire ő vágyott. Pedig csak egy hétköznapi bűnöző volt.
Egy báb. Egy senki. Aki Stevennek dolgozott. Ahogyan mindig.
– Nem tudok rajtad segíteni – mondta neki Jace nyugodtan,
miközben majd felrobbant belül.
– Na persze! – horkant fel Joseph. – Nem?
– Nem.
– Pedig nálad van az egyetlen, amit Faith akar – mondta
rosszindulatúan Joseph.
Jace ingerülten előrehajolt.
– Neked pedig van egy feleséged és nemsokára lesz egy gyereked,
és veszélybe sodrod őket.
– Szarsz te a gyerekemre!
– És te? – vágott vissza Jace.
Joseph meghökkent. Ez volt az első valódi reakciója, mióta bejött
az irodába.
– Persze hogy érdekel a gyerekem!
 Jace legszívesebben kidobta és még jól seggbe is rúgta volna. Nem
akart vele foglalkozni.
Gondolni sem bírt arra, hogy Joseph megérintheti Faitht. Hogy
gyermekük lesz. Hogy ők egy család.
Az is idegesítette, hogy Joseph tudta, bármit megtenne, hogy Faith
boldog legyen.
– Rendben! Itt az ajánlatom – mondta rekedten. – Lemondasz a
múltadról az ő biztonságuk érdekében. Magad mögött hagysz
minden szarságot, Stevent és az összes emberét, és még csak vissza
se nézel – mondta, majd Joseph háta mögé mutatott. – És soha többé
nem jössz be azon az ajtón. Értve vagyok?
Joseph fintorogva ugyan, de bólintott.
Jace egy pillanatra lehunyta a szemét.
Gyötrődött. Mély bánatot érzett. Az álmainak ezzel vége.
De cserébe egy másikat életben tud tartani.
Cserébe az áldozatért.
Egyvalakiért képes meghozni az áldozatot, azért, akit a legjobban
szeret.
Akit mindig is szeretni fog.
 39.

Jace

– Találtunk végre valamit! – szólt bele Mack keményen a telefonba.

Már lement a nap, és az alkonyat sötétje betöltötte a szobát.
Bailey-t nagyjából félórája dugtuk ágyba, a bébiőrt az
éjjeliszekrényemre tettem, magam mellé.
Faith elment zuhanyozni, hogy lemossa magáról az egész napos
izzadságot.
Már éppen eljátszottam a gondolattal, hogy utánamegyek, amikor
megszólalt a telefon.
Azonnal felkaptam. Nagyon kellettek már a hírek!
Csak azt reméltem, hogy jó híreket kapunk. Hogy valami nyomra
bukkantunk, és ezt követve jó irányban indulhatunk el.
– Mit találtatok? –kérdeztem.
– Nem szabadna elmondanom – szólt figyelmeztetően Mack.
Megdörzsöltem a homlokom.
– Oké, bizonyára így van, sok mindent nem kellett volna
elmondanod, de már késő ezen agyalni, nem gondolod?
– Emlékszel Dougra, az egyik rendőrtisztre, aki rajta volt az
ügyön? Találkoztatok a szülinapi bulin.
– Igen, persze. Többször is elautózott a ház előtt, hogy megnézze,
rendben van-e minden.
– Ő és Felix átnézték a bizonyítékokat, amiket sikerült
összeszednünk. Találtak egy címet az egyik mappában, amit Joseph
irodájából hoztunk el. Egy raktár címe. Papíron Joseph raktára, de
amikor a fiúk alaposabban utánanéztek, kiderült, hogy Stevenhez
köthető – mondta, majd nehézkesen felsóhajtott. – Azt hittük, hogy
Steven összes tulajdonát sikerült már felkutatnunk, de
nyilvánvalóan nem ez a helyzet. Én magam mentem el a címre, és
mozgolódást láttam. Az épület Steven és Joseph nevén volt.
Mindketten halottak, és mégis ki-be járkálnak az emberek? Elvileg
egy léleknek sem szabadna ott lennie!
Éreztem Mack hangján, hogy hová akar kilyukadni. Könnyű volt
kikövetkeztetni.
– Bassza meg! – mondtam a kézfejemmel megdörzsölve a számat.
– Úgy ám! Ez hozhatja meg az áttörést, amire vártunk. Érzem. Itt
vagyunk. A megérzésem azt súgja, hogy megtaláljuk, amit
kerestünk. Elkapjuk ezeket a szemeteket.
– Mi a terv? – kérdeztem nyersen.
Mack habozott, hogy elmondja-e.
– Ne akarj lerázni!
Mack elkáromkodta magát.
– Két gyilkossággal a hátunk mögött simán megkapjuk a
házkutatási engedélyt. Éjjel bemegyünk.
– Én is megyek.
– Nem, nem jössz!
– De igen! Nem várhatod el, hogy itt üljek a seggemen, amikor
ilyen közel vagyunk ahhoz, hogy elkapjuk őket.
– Nekem meg nem hiányzik, hogy ott lábatlankodj! Már így is
bajban vagyok, mert elmondtam neked ezt-azt. Ha te is jössz, az
nekem csak gond.
Megremegett a szívem, amikor hallottam, hogy Faith elzárja a
vizet a zuhanyzóban.
 – Figyelj! Ki sem szállok a kocsiból. Csak szeretném látni, amint
bilincsre verve kivezetitek azt a szemétládát, aki bántani próbálta
Faitht és Bailey-t.
Azt, aki megölte Josephet.
Nem kellene, hogy érdekeljen.
Miért érdekel?
És mégis.
Nem bocsátottam meg magamnak. Én is hibás voltam. Talán a
lelkemnek szüksége van erre, hogy végre megnyugodhasson.
Elöntött a fájdalmas bánat.
Bűntudat és lelkiismeret-furdalás.
Annyi mindent kellett volna másképp csinálnom! Annyi mindent
másképp csinálnék, ha lehetne. Ha visszamehetnék az időben…
De nem mehetek. Viszont igazságot szolgáltatni még lehet.
Bailey-ért.
Faithért.
És… bassza meg, de Josephért is!
– Ez nem játék, Jace. Véresen komoly. Veszélyes! Fogalmunk sincs,
mivel találjuk magunkat szembe.
– Nem fogok ezen vitatkozni, Mack. Már ne is haragudj. Muszáj
mennem! Te is tudod. Ezért is hívtál fel.
Motyogást hallottam a vonal túlsó végén, Mack beszélt valakivel,
mielőtt visszajött volna hozzám.
– Rendben, Jace! Felix elvállalta, hogy szemmel tartja az
ültetvényt, amíg te velünk vagy. De a kocsiban kell maradnod!
Megértettél?
– Igen! Ott maradok, ígérem!
– Akkor legyél itt tizenegykor. Jöhetsz velem. Addigra Felix is
odamegy.
Csend ereszkedett közénk.
 – Itt az idő – szólalt meg Mack.
– Elérkezett az idő – ismételtem.
Ez volt a legnehezebb az egészben.
Hogy már elérkezett az idő.
Hogy már nem titkolhattam tovább Faith elől sem az igazságot.
Faith kilépett a fürdőből, a haja vizes volt, beburkolta magát egy
nagy törölközőbe. Éreztem a tekintetét a szoba túlsó végéből.
Szépségem!
Báj, könnyedség, szépség és minden egyéb, amire mindig is
vágytam.
Csak remélni mertem, hogy még utána is akarni fog engem.
 40.

Faith

Kiléptem a fürdőszobából, és elkezdtem törölközni. Elfojtott hangot

hallottam a másik szobából.
Bármikor megismerném.
Az elmúlt években a lelkem minduntalan erre a hangra vágyott.
Volt valami a hanglejtésében, amitől kirázott a hideg, és ami miatt
csendben az ajtó felé léptem, majd rátettem a lapjára a fülem.
Lehet, hogy rosszul tettem, de a szívem olyan összevissza vert a
mellkasomban, annyira féltem, és már szerettem volna szabadulni
ezektől a láncoktól.
De Jace ott volt a szobámban, én pedig nem is tehettem mást, mint
hogy hallgatóztam.
Idegesség lett úrrá rajtam, ahogy a beszélgetés egyik résztvevőjét
hallgattam.
– Ki sem szállok a kocsimból. Csak ott akarok lenni, és látni
akarom, amikor bilincsre verve kihozzátok azt a szemétládát, aki
bántani akarta Faitht és Bailey-t… – hallottam.
– Nem fogok ezen vitatkozni, Mack. Már ne is haragudj. Muszáj
mennem! Te is tudod. Ezért is hívtál fel… – folytatta.
– Itt az idő – mondta, majd valami zörgést hallottam és elfojtott
szitkozódást, mintha Jace nem örült volna annak, amit Mack
mondott. Elöntött a rettegés.
 Éreztem.
Éreztem a közeledő veszélyt. Sebesen rohant felém.
Mindaz, amit tudni sem akartam. Amivel kapcsolatban úgy
tettem, mintha nem is létezne.
Bolond voltam. A világ bolondja!
Az, hogy úgy teszek, mintha nem létezne, még nem jelenti azt,
hogy nem is fog bekövetkezni.
De úgy éreztem, ennél többet már nem bírnék elviselni. Több
terhet már nem bír el a lelkem.
Jace-nek hála úgy éreztem, ismét egyben vagyok. Szépen
összeillesztgette a darabjaimat, de még nagyon törékeny állapotban
voltam. Egy kis nyomás elég lenne, és ismét összeomlanék.
A torkomban dobogott a szívem, ahogy megfogtam a kilincset, és
beléptem a hálószobám árnyas sötétjébe.
Besötétedett. A hold sápadt fénye bekukucskált a fák hullámzó
lombjának levelei között.
Varázslatos táncot lejtettek a szobám falán.
Jace az ágy végében állt, árnyékban, de a saját, hatalmas
valójában.
Számomra ő volt a fény, szinte sugárzott belőle a határozottság, a
gondoskodás, a védeni akarás.
Az én szörnyetegem.
Ezernyi kívánságom lett volna abban a pillanatban.
Hogy minden rendben lesz, ahogy ígérte.
Hogy nem engedi, hogy bármi bajunk essen.
Hogy szeretni és óvni fog minket.
Mintha olvasott volna a gondolataimban, tett felém egy óvatos
lépést.
A jelenléte betöltötte az egész szobát.
Még a falak is megfeszültek tőle. Talán az alap is belerengett.
 Ahogy rám nézett!
Lassan közelített, minden egyes léptével hatalmas erők
szabadultak fel. Hirtelen azon kaptam magam, hogy hátrálok.
Titokzatos volt, nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról, így
egyre több kérdés merült fel bennem.
Nem akartam több kérdést.
Szeress! Szeress!
Egy szál törülköző volt rajtam, azt szorítottam magamhoz.
Kiszáradt a torkom, kavargott a gyomrom.
Félelem és reszketés lett úrrá rajtam, ami elkeveredett a velem
szemben álló férfi iránt érzett szenvedéllyel.
Olyan szép az arca!
Olyan csodás a teste!
Soha nem láttam hozzá foghatót.
Felül nem volt rajta semmi, gyönyörű, formás vállát semmi sem
takarta.
Széles, izmos mellkasa feltárult előttem.
Kockás, kidolgozott hasa minden nő álmainak a netovábbja.
Igen…, erről képzelegtem annyi éven át, amikor csak lehunytam a
szemem.
És most itt állt előttem teljes valójában, hatalmas, erős testével az
én szobám közepén. Ugyanaz a pizsamanadrág volt rajta, mint
tegnap reggel. Lenyűgöző látványt nyújtott.
Hirtelen bizseregni kezdett a bőröm, mintha apró szikrák jelentek
volna meg a levegőben.
Mintha bronzszínű fények villantak volna gyönyörű szemében.
– Ki telefonált? – kérdeztem, bár nem voltam benne biztos, hogy
szeretném tudni.
Még nem voltam felkészülve erre.
És abban sem voltam biztos, hogy Jace felkészült, legalábbis az
alapján, ahogy közelebb lépett hozzám.
Biztos voltam benne, hogy borzasztóan nézek ki. Mint egy ázott
patkány, aki másra sem vágyik, csak hogy elbújjon valahová.
A gond az volt, hogy közben nagyon is vágytam arra, hogy Jace
megtaláljon. Hogy keressen meg, védjen meg, és intézze el, hogy
minden rossz eltűnjön az életemből.
Hogy olyan legyen minden, mint amilyen a mai napunk volt.
Minden gondomat elűzte, cserébe csendes nyugalmat hozott mind
az otthonunkba, mind a lelkemre.
Eltűnődtem, vajon tudatában van-e ennek.
Hogy minden kín és tipródás ellenére soha életemben nem
éreztem magam annyira biztonságban, mint mellette.
Talán tudta. Mert hirtelen villant valami a tekintetében.
Valami vakmerő.
Valami nyers.
Valami vad.
Tökéletes ragadozó.
Beletúrt a vizes hajamba. Felmordult, miközben kemény testéhez
szorított.
– Mack volt az. Találtak valamit. Közel vagyunk. Nagyon közel.
Hamarosan vége lesz, Faith. Soha többé nem kell aggódnod.
Megremegett a térdem, és megremegett a lelkem is.
– Mondd, hogy bízol bennem! – kérte. – Mondd, hogy értesz
mindent, amit valaha tettem, amit érted tettem.
– Bízom benned – mondtam.
Hiszen azt adtam neki, amiről magam is úgy gondoltam, hogy
soha többé nem fogja megkapni tőlem. Annál sebezhetőbbé nem
teheted magad, minthogy valakinek felajánlod a bizalmad.
A szívemet adtam neki, az álmaimat és a sebezhetőségemet.
Minden hitemet átnyújtottam, és a kezébe adtam.
 Mindenem Jace Jabobs tenyerén pihent.
– Bebizonyítom neked, Faith, hogy bízhatsz bennem. Nem fog
tetszeni, de el kell mondanom valamit… Bízz bennem!
Összezavarodtam. Nyílt a szám, szerettem volna máris kérdezni.
De Jace… Felhívásnak vette.
Megmarkolta a hajam, és közelebb húzott magához.
Fellángolt a nedves bőröm és az ő forró teste.
Kemény volt, követelőző.
Szétnyílt az ajkam, Jace nyelve azonnal befurakodott a számba.
Újra fellobbantotta bennem az örökké égő szenvedélyt.
Minden bizonytalanságom porrá lett.
Az övé voltam.
Összegabalyodott a nyelvünk, a keze vándorútra indult,
végigsimított a nedves hajamon, majd lecsúszott a nyakamra.
Érezte vajon, hogy milyen gyors a pulzusom?
Milyen vadul ver a szívem?
Hogy szeretem?
Mert én éreztem a bennem dagadó hatalmas erőt, amely
kiáramlani készült. Hozzá igyekezett.
– Kicsinálsz, Faith! Teljesen tönkreteszel. Minden egyes
porcikámat – suttogta.
– Ó, te már nagyon rég kicsináltál engem – búgtam a csókjai alatt.
Visszafelé tolt a hatalmas komód felé, amely majdnem az egész
hátsó falat elfoglalta. Sötét keményfából készült, kézzel faragott
darab volt, precíz, szép munka, hatalmas tükörrel.
A fenekem a komód szélének nyomódott. Jace kemény farka pedig
a hasamnak. Majd széthasította a vékony pizsamáját.
Elhatalmasodott rajtam a vágy.
Már emlékeztem, hogy milyen volt ennyire kívánni egy férfit.
Hogy milyen kívánni az érintését. Milyen, amikor a tested követeli
a másikét, azt, amit csak ő adhat.
Felnyögtem, bele a szájába.
– Semmi sem olyan csodálatos, mint az érintésed!
És ez volt az igazság. Mert már éreztem a hasamban a fokozódó
sóvárást, a combjaim között a forróságot.
Szinte fájt, annyira kívántam, hogy bennem legyen.
Mintha felrobbannék, ha nem történik meg.
Elszakította rólam az ajkát, megfogta az arcom, és a tekintetembe
fúrta az övét.
– Egész életemben mindig, mindenért harcolnom kellett, ha
valamit akartam, Faith. Lopnom, csalnom és hazudnom kellett. De
ezek egyike sem hasonlítható ahhoz, amit érted megtennék. Téged
szeretni olyan érzéseket kelt bennem, mintha már nem csak a
túlélésről szólna az életem. Téged szeretni maga az élet. Szeretlek.
Nagyon. Hihetetlenül.
Úsztam a szavaiban. Szívből jövő vallomása ott szállt a levegőben
az érzelmekkel. Sűrű volt, sötét és mély.
Mégsem éreztem úgy, hogy agyonnyom. Sőt tulajdonképpen soha
nem éreztem magam ennyire könnyűnek. Ez a férfi cipelt helyettem
minden terhet, hagyott engem szárnyalni, amikor pedig már azt
sem tudtam, miként kell a levegőbe emelkedni.
– Szeretlek, Jace. Soha nem szerettem úgy senkit, mint téged.
És tessék, bevallottam én is.
Nekiadtam a szívem titkait.
Az egész szobát betöltötte a szenvedély. Lüktetett az energia.
Burjánzott. Duzzadt.
Elevenek voltunk.
Végre tudtam szabadon lélegezni.
De Jace azonnal tett róla, hogy elakadjon a lélegzetem.
Hozzám nyomta a testét, és mint egy őrült, csókolni kezdett.
 Az érintése nyers és követelőző volt, mégis gyengéd.
Tudtam, hogy sosem bántana.
Megragadta a rám csavart törülközőt és lerántotta rólam.
Teljesen meztelen voltam.
Sebezhető.
Villant a szeme.
Bronzos arany.
Elsötétült a vágytól.
Egész testében megremegett.
Talán ő is bízott bennem, hiszen egy összetört lelkű fiú volt.
Egy fiú, akit elnyomtak.
Még mindig képes voltam elámulni azon, hogy sikerült felállnia,
sikerült maga mögött hagynia azt a sivár világot, és újat teremtenie
magának. Ugyanakkor nem lepett meg.
– Az vagy, akinek mindig is hittelek, akit láttam benned. És
mindaz, amit láttam egykor, itt áll most előttem.
Szinte morajlott a mellkasa.
Megfeszült benne a szenvedély.
Lüktetett.
– Te pedig ugyanolyan vagy, mint az a lány, akit első nap
megismertem. Aki titokban bámult rám, mintha tilosban járna, de
mégsem szeretne sehol máshol lenni.
– Az a lány mindig is valami nagyszerűt látott, csodálatosat, ami
még készülőben volt. És meglett! Bámulatba ejtettél akkor is, és
bámulatba tudsz ejteni ma is – mondtam.
Szinte elszégyellte magát.
Aztán villámgyorsan megragadta a csípőmet, és megfordított.
Belekapaszkodtam a komód szélébe.
Mögöttem állva megmarkolta a csípőm, ujjai a húsomba
mélyedtek.
 – Nézd magad! – szólt rám szinte gorombán.
Megértettem, mit akar.
Néztük magunkat a tompa fényben.
Úgy néztünk ki, mint valami réges-régi szénrajz.
Szép és sejtelmes fotó.
Végigsimított a meztelen hátamon. Libabőrös lettem tőle.
Felé toltam magam, kívántam az érintését.
Nagyon buzgónak tűnt, alig várta, hogy eleget tegyen a
követelésemnek.
Hatalmas tenyerét az arcomra simította, kirázott a hideg, amikor
megszorított.
– Csodálatos vagy! Csodálatos, ahogy engem nézel.
A tükörben néztünk egymás szemébe.
– Örökké tudnálak bámulni – mondtam.
Fölém magasodott, én lehasaltam a szekrény tetejére, ő a
mellkasát a hátamnak nyomta.
Hosszú, forró farka a fenekemnek feszült, a vállamat csókolgatta.
Ó, atyám!
Megőrjít ez a férfi!
Éreztem, hogy megremeg a térdem. Éreztem, hogy lassan
kicsúszik alólam a lábam, pedig elvileg lehetetlen volt.
De Jace Jacobs mindig is ilyen hatással volt rám.
Több volt. Mindennél több.
– Mikor nem voltál velem, én akkor is láttalak. Ha lehunytam a
szemem, mindig magam előtt láttalak. Látni akartalak. Meg akartam
érteni, ki vagy valójában – vallottam be pihegve.
Éreztem a hátamon a szívverését. Sok, gyors bumm, ami a
vérembe olvadt.
– Sokkal jobban ismertél, mint bárki más. Sokkal tisztábban
láttad, ki vagyok.
 – Az a fiú, aki éppen férfivá kezdett válni, csodálatos volt. Tudtam.
Tudtam, Jace!
Megfogta a hasam, és közelebb húzott magához. A másik keze a
torkomra simult. A szája a fülem mellett volt.
– Nem, Faith. Te vagy csodálatos! A tested, az arcod, az a
makulátlan szíved. Sokkal többet adtál nekem, mint gondolnád.
Belemarkoltam a komód oldalába.
– Soha nem adtam neked semmit – nyögtem.
Hiszen csak egy fiatal, szerelmes, naiv lány voltam. Még mindig
megremegtem a bánattól, ha eszembe jutott, hogy ezért ment el.
Szorosan fogott, a testünk sikamlós lett, ahogy ilyen közel voltunk
egymáshoz.
– Minden fontosat tőled kaptam. A bátorságot, hogy merjem
magam másnak látni, mint a környezetem. Te vagy az oka, hogy
küzdöttem. Hogy magam mögött hagytam azt a világot. Nem
számított, hogy nem vagy mellettem, mert akkor is érted tettem.
Elöntött a szerelem. Mintha bennem lett volna a tavasz.
Teljesen megszédültem, megrészegített ez a férfi.
– Jace…
Hogy csinálta? Hogy csinálta, hogy mindig ezt éreztem mellette?
Felmordult, még mindig erősen fogta a nyakam, miközben a
másik kezével lehúzta a pizsamanadrágját.
– Mindent megadok neked – mondta durva, mély hangon. – Neked
és annak a kislánynak ott a másik szobában.
– Bízom benned!
Bízom benned!
A keze a nyakamról a hátamra siklott, és lenyomott a komód
tetejére. A hűvös fa a meztelen mellemhez nyomódott, miközben az
egyik térdével szétfeszítette a lábam.
Széttárta.
 A lábam közé tolta az ujjait.
Felnyögtem, a testem ívbe feszült a gyönyörtől. Megtartottam a
csípőm, többet akartam.
Nem szégyenlősködtem. Hiszen csak ketten voltunk. Ez a fiú és én.
A fiú, aki az enyém volt, és akiből ez az erős, tüzes, domináns férfi
lett.
Egyre mélyebbre tolta az ujjait. Lüktetett a testem. Úgy felizgatott,
hogy már gondolkodni sem tudtam, csak azt éreztem, hogy valami
forróság növekszik bennem egyre jobban.
Majd kicsúszott alólam a lábam.
– Jace! – könyörögtem.
Nem tudtam, meddig bírom még, és úgy éreztem, mintha csak
most állna neki igazán.
Hirtelen ott térdelt mögöttem. Megragadta a fenekem mindkét
felét és széttárta. A nyelve belém mélyedt, nyalt, a nyelvével dugott,
csókolgatott.
– Ó, Jace… ez annyira… jóóó! Mit csinálsz velem?
Ekkor harapdálni kezdte a fenekem. De nem azért, hogy bántson,
hogy fájdalmat okozzon. Olyan vágy csapott át rajtam, olyan
gyönyört okozott vele, teljesen fellángoltam. Majdnem fel is
emésztett a tűz.
Soha életemben nem éreztem még ilyet. Soha.
Végigtolta az orrát a nyílásomban.
– Fogalmad sincs, hogy mire készülök, ugye, kislány? – kérdezte.
Mindenem bizsergett. Mindenhol éreztem őt.
– Mutasd meg! – válaszoltam.
Ekkor hátrébb lépett, és megmutatta. Megmutatta kőkemény,
merev farkát. A hatalmas farkát. Mert hatalmas volt.
Nagyon kívántam.
És akkor fogta, és az óriási makkját betolta a szeméremajkaim
közé. Hirtelen nem is kaptam levegőt.
Tényleg nagyon nagy volt. Pusztító. Kitöltött.
Megragadta a csípőm, és belémvágta. Tövig.
Felvonyítottam. Visszhangzott a szobában.
Tökéletes volt!
Tökéletesen kitöltött. Minden milliméteremet.
– A kérdés sokkal inkább az, hogy te mit csinálsz velem, Faith? Mit
csinálsz velem?
Még erősebben megmarkolta a derekam, miközben maga felé
húzott, minden egyes lökésbe belerántott, minden egyes kemény
lökésbe.
– Mit csinálsz velem? – kérdezte ismét. – Teljesen megbolondítasz!
Bolond dolgokra késztetsz. Ó, Istenem! Kurva jó! Annyira jó érzés!
Soha nem akarom abbahagyni!
A kezét a hajamba fúrta, belemarkolt, hátrahúzta a fejemet, hogy
a tükörben lássam.
– Nézd meg magad! – suttogta a fülembe.
Nem tudtam ellenállni a látványnak, ami a tükörben fogadott. A
szemem hatalmas volt, sötét, és valahogy mégis fénylett. Az ajkam
szétnyílt a szenvedélytől, a csodálatos férfiasságától.
Annyira máshogy néztem ki.
Apró nyögések és sikkantások szakadtak ki belőlem.
– Csak téged látlak. Ahogy megérintesz. Ahogy magadévá teszel. A
tiéd vagyok, Jace. A tiéd.
Jace erre izgatni kezdte a fenekem a hüvelykujjával. Fel-le
mozgatta benne, fokozva az izgalmam. Alig láttam a szenvedélytől,
már alig bírtam tovább.
Annyira intenzív volt, olyan heves.
Éreztem, ahogy izzik körülöttünk a levegő.
Egyre jobban és jobban.
 Mozgott bennem, döngölt, miközben olyan helyeken érintett meg,
ahol azelőtt még senki.
Könyörögve nyöszörögtem, hátrafelé toltam magam, még többet
akartam, miközben a felsőtestem a szekrényhez verődött.
– Olyan szexi vagy! Olyan átkozottul szexi, Faith! A kedves lényed
alatt ott ez a kurvára ellenálhatatlan valaki. Nincs még egy ilyen!
Gondoltál rám? Elképzeltél minket? Ahogy magamévá teszlek?
Ó, nem bírtam már. A szavait, az ostromlását és az érzést, ami
növekedett bennem. Egyre közelebb voltam, egyre közelebb.
– Kérlek! – könyörögtem.
– Mit kérsz?
– Téged! Téged, Jace!
Abban a pillanatban felrántotta a testem, a hátam erős
mellkasának feszült, miközben jó mélyen kúrt tovább, az egyik
karjával átölelte a mellkasom, míg a másikkal izgatni kezdett.
Engem nézett a tükörben. Nézte, ahogy a csiklómat simogatja,
ahogy a testem elnyúlik az övé előtt, ahogy a mellemet markolja,
miközben a hüvelykujjával a bimbómmal játszik.
Mindenhol ott volt.
Teljesen megvadított.
Az eltökélt arckifejezése.
A fáradhatatlan döngölése.
Kemény, gyors és mély lökései.
Teljesen a magáévá tett.
Mindent megkaptam tőle, ahogy ígérte.
Lángra lobbant bennem minden. Fogott, simogatott, izgatott és
mozgott bennem. Minden egyes mozdulata egyre magasabbra vitt,
egyre közelebb a csúcshoz.
Aztán már nem volt hová mennem. Megérkeztem.
A gyönyör hatalmas robbanással érkezett. Az orgazmusom olyan
intenzív volt, amilyet még soha nem éreztem.
Minden porcikámban ott volt, mindent áthatott, mindenem
belehalt.
És akkor megéreztem. Jace is közel volt.
Egyre erősebben és mélyebben lökött.
Törékeny lényem, amit Jace úgy-ahogy összefoltozott, egyre
erősebbé kezdett válni. Csak reméltem, hogy közben ő is erősödik.
Maradj! Maradj! Maradj!
Jace fokozta a sebességet, én a nevét sikoltottam. Tartott, fogott,
miközben lökött. Újra meg újra. Egyre mélyebben. Hatalmas volt.
Egyre szaggatottabb lett a légzése, egyre gyorsabb. Majd rám
hajolt és a nevemet nyögte, miközben olyan erősen markolt, hogy
minden rezdülését és remegését magamban éreztem.
Éreztem, ahogy lüktet és remeg, miközben belém élvez.
Egyek lettünk.
Ez a szép fiú és én.
Az én gyönyörű szívű szörnyetegem.
– Ó, basszus… Faith! Ez… azt a kurva… Tökéletes volt! Tökéletes!
Kapkodva szedte a levegőt. A szája a nyakamon nyugodott, a
fejem oldalra fordult. Egyszer csak felegyenesedett és engem is
lábra állított, bár majdnem összecsuklottam. A végtagjaim még nem
nagyon engedelmeskedtek. Erőtlennek éreztem magam.
Tartott, majd megfordított, és biztonságos, ölelő karjába emelt – a
legjobb helyre kerültem. Odavitt az ágyhoz, és leültetett a szélére.
Óvatosan körém tekerte a törölközőt, érintése gyengéd és figyelmes
volt, mintha bántott volna. Engem nézett, miközben felhúzta a
nadrágját, majd odajött és letérdelt elém.
Hirtelen elszorult a torkom.
– Mi a baj? – kérdeztem.
Összeszorította az ajkát.
 – Ne haragudj, de ölelni, érinteni akartalak még ma este.
– Azért nem szükséges bocsánatot kérned, mert szeretkeztél
velem. Nem kell bocsánatot kérned, mert kívánsz.
Felém nyúlt, és félresimította az arcomra ragadt tincseket.
– De, bocsánatot kell kérnem, Faith. Sok-sok mindenért.
Néztem az arcát, próbáltam rájönni, mitől változott meg hirtelen
a hangulata.
Nem, ez nem hirtelen változás. Azóta ilyen ideges, mióta
telefonált.
Robbanásig feszült. Kétségbeesett.
Nem az ő hangulata változott meg hirtelen, hanem az enyém.
A fantasztikus, minden sejtemet kitöltő vágy helyére, amit az
előbb oly odaadóan megosztottunk egymással, hirtelen félelem
költözött.
– Amiatt, amit Mack mondott? A nyom miatt?
Bólintott, majd kinyújtotta reszkető kezét, és az egyik
hajtincsemmel kezdett játszani.
– Találtak egy irodát a belvárosban, ami Joseph tulajdonában volt.
Egy titkos iroda – mondta, majd egy kis szünetet tartott. – Egy jól
ismert drogszállítóval hozható összefüggésbe, akit fél évvel Joseph
előtt öltek meg. Tulajdonképpen zárva kellene lennie. Üresen
kellene állnia. De bizonyíthatóan illegális tevékenység folyik
benne…, valakik ki-be viszik a cuccokat – magyarázta.
Nem tudtam eldönteni, hogy ez a hír most megkönnyebbülés-e,
vagy olyan, mintha ismét gyomorszájon vágtak volna.
– Milyen illegális tevékenység? – kérdeztem, miközben a földre
bámultam. Tulajdonképpen tudni sem akartam.
– Drogok, csempészáru, hasonlók, amik hajóval érkeznek, és az
utcán terítik. És még ott a szerencsejáték is.
Teljesen ledöbbentem.
 Ó, Istenem!
Hogy tehette? Hogy volt erre képes?
Miért csinált ilyen szörnyűségeket?
– Mack tudja, mióta csinálta ezt Joseph?
Éreztem, hogy harag, félelem és nyugtalanság árad szét a
szobában. Jace hallgatott, majd megfogta az állam, kényszerítve,
hogy ránézzek.
– Már nagyon-nagyon régóta benne volt ezekben.
Nem akartam a szemébe nézni, de volt valami a tekintetében, ami
fogva tartott.
Bűntudat.
Megbánás.
– Mióta?
– Faith… – motyogta óvatosan, annyi sajnálattal a hangjában,
hogy már fájt.
– Nem, Jace! Ne csináld ezt! Válaszolj!
– Akkor kezdte, amikor én elmentem. Bár lehet, hogy már azelőtt.
Én azóta tudok róla, mióta kijöttem a börtönből.
Elöntött a düh, a csalódás és a gyűlölet. És össze is zavarodtam.
Nagyon.
– Mikor letartóztattak… – kezdte. Ránéztem, és akkora gombóc
nőtt a torkomban, hogy majd megfulladtam. – Kokaint találtak a
hátizsákomban, ezért csuktak le.
Elöntött a fájdalom. Mintha ütöttek-vertek volna.
– Nem! – ráztam a fejem.
– Nem az enyém volt – folytatta. – Azt hittem, Iané, ezért magamra
vállaltam az egészet. Féltem, ha tagadok, Ian börtönbe kerül vagy
meghal, és úgy voltam vele, hogy inkább én haljak meg, mint az
öcsém – mondta, majd hatalmas tenyerével megdörzsölte az arcát.
Megfeszült a válla, majd rám emelte a tekintetét. – Muszáj
mondanom valamit, Faith.
– Mit? – kérdeztem rémülten.
– Én… az a fickó… Steven. Emlékszel rá? Emlékszel, hogy
meséltem róla? Aki miatt bántalmazásért letartóztattak?
Remegve bólintottam.
– Igen. Akitől megvédted Iant. Hogy is felejthetném el!
Jace arcára szégyen feszült.
– Kényszerített, hogy terítsek neki anyagot. De aznap éjjel, amit a
táskámban találtak, az nem az volt. De neki dolgoztam. Felvettem
egy-egy csomagot, és elvittem a város másik végére. Volt egy olyan
érzésem, hogy igazából semmi szüksége rám, csak azért csinálta,
hogy a markában tartson. Hogy irányíthasson. Tudnom kellett
volna már a legelején, hogy mindhármunkat, Iant, Josephet és
engem is bele akar vinni a drogbizniszbe. De én nem akartam,
Faith! – Hirtelen megragadta a kezem. – Nem akartam! Esküszöm!
De azt mondta, ha nem teszem, akkor az, ahogy első alkalommal
elverte Iant, ovis picsi-pacsi lesz ahhoz képest, amit legközelebb
kapni fog. Azt akarta, hogy felelősnek érezzem magam Ian miatt, és
tudta, hogy megteszem, és azt is tudta, ha én belefolyok az üzletbe,
akkor majd Ian és Joseph is.
Hitetlenkedve hallgattam. Elfacsarodott a szívem, próbáltam
megemészteni, amit mondott.
Hát hibáztathatnám mindezért? Mondta már akkor is, hogy
bármit megtenne a fiúkért, de csak most értettem meg igazán,
milyen messzire ment, hogy tényleg megtette.
– Azt hittem, Ian helyett vállalok magamra mindent – mondta
hirtelen elsötétülő hanggal, haragosan –, azt hittem, őt védem…,
ezért azt vallottam, hogy az enyém a drog.
– Jace! – suttogtam nyöszörögve. Kínzás volt a lelkemnek, amit
mondott. Hát hol az igazság? Ennyi mindenen kellett
keresztülmennie, nekem meg fogalmam sem volt róla. – Azt hittem,
azért vittek el, mert betörtünk ide.
Ennyire naiv voltam?!
Jace megrázta a fejét.
– Ha csak annyi lett volna, sokkal kevesebbel megúszom –
sóhajtott fel. – Aznap, mikor elvittek, megígértettem velük, hogy
soha… hogy egyikük sem megy soha többé Steve közelébe sem.
Fogalmam sem volt róla, hogy Joseph akkor már rég a markában
volt, mint ahogy azt sem tudtam, hogy Joseph dugta a drogot a
táskámba. Akkor tudtam meg, amikor kiengedtek a börtönből. Nem
tudom, miért tette. Amúgy sem vallotta be soha.
Döbbenten meredtem rá.
– Mi az, hogy amúgy sem vallotta be? Te beszéltél vele?
Jace idegesen a hajába túrt.
– Igen, Faith, beszéltem vele.
Elöntött a fájdalom.
Fogalmam sem volt róla, hogy ezek ketten beszéltek egymással.
Joseph azt mondta nekem, hogy számára Jace halott.
Hogy a számunkra meghalt.
Fájt, de elfogadtam, elfogadtam, hogy Jace elment, és hátrahagyott
minket.
Elfogadtam, és igyekeztem a tőlem telhető legjobban élni az
életem…, az adott körülményekhez képest a legjobban.
Az, hogy valójában mennyire mások voltak a körülmények,
teljesen sokkolt és borzasztóan fájt.
– Joseph tíz évig járt hozzám pénzt kéregetni, ha bajba került.
Meglepetten pislogtam Jace-re.
– Hogy érted, hogy járt hozzád? Találkoztál vele?
Magamhoz szorítottam a törülközőt, és hátrébb húzódtam. Nem
bírtam a szavak okozta kínnal. A váddal, ami mögöttük rejtőzött.
 Jace egyszer sem említette, mióta itt volt, hogy akár egyszer is
találkozott Josephfel.
És Joseph sem mondta soha, a házasságunk alatt egyetlenegyszer
sem, hogy találkozott Jace-szel.
A fájdalom megmarkolta a szívemet. Az egész mellkasom
elszorult tőle.
Nyugtalanság, idegesség és félelem zsibbasztotta a csontjaim.
Mintha lassan beszippantana a borzalom. Mint egy hurrikán, ami
elől nincs menekvés.
– Te… ti beszéltetek egymással? – kérdeztem dadogva, remegve;
még mindig nem tudtam felfogni.
Jace arcán fájdalom villant. Kín.
– Igen. Az elmúlt évek alatt végig, Faith. Tudtam, hogy bajban van.
Hogy olyan életet él, amit nem kellett volna. Mindig eljött hozzám,
ha kellett neki valami. Ha bajba került, és nem tudta, hogy
vergődjön ki belőle.
Elöntött a szomorúság.
Hogyan tudta Joseph mindezt eltitkolni előlem?
Hogyhogy nem vettem észre?
Hirtelen harag gyúlt a lelkemben, a véremben lüktetett, és
minden egyes szívveréssel egyre erősödött.
Valami borzalmas suhant át Jace arcán. Ijesztő volt, ahogy
hatalmas teste megremegett a holdfényben, mikor kirázta a hideg.
Szinte suttogva folytatta.
– Figyelmeztettem, Faith. Sokszor figyelmeztettem. Mondtam,
hogy nem csinálom tovább. Hogy nem akarom, hogy belekeverjen a
piszkos ügyeibe.
Kiszáradt a torkom, és szinte éreztem, hogy megremeg a szívem
is.
– Mit akarsz mondani?
 – Eljött hozzám, és… bassza meg!
Elfintorodott a bűntudattól.
– Elzavartam. Eljött hozzám, és én elzavartam, Faith. Könyörgött,
hogy segítsek rajta. Azt mondta, ki fogják nyírni, és én elzavartam –
mondta elhaló hangon.
Alig kaptam levegőt.
– Nem… – nyöszörögtem. – Nem tettél volna ilyen szörnyűséget!
Nem hiszek neked!
– Elküldtem, Faith. Azt mondtam, hogy nem érdekel, milyen
szarságba keveredett már megint. Azt mondtam, hogy az ő hibája, ő
a felelős, már nem én. Figyelmeztettem. Figyelmeztettem – csuklott
el a hangja.
Elhatalmasodott rajta a bánat.
Hatalmas, mindent elsöprő bánat.
Hiszen már tudta, hogy mit lehetett volna megelőzni.
Mindketten tudtuk.
Jace megsimogatta az arcom.
Az arcom, ami szinte eltorzult a rémülettől.
Joseph döntései.
Jace döntései.
Mindaz, amit el lehetett volna kerülni.
– Nagyon sajnálom!
Összerándultam a keze érintésétől.
Mi akar ez lenni?
Ismét elárult?
Ismét hazudik?
– Te… te tudtad, hogy meg fogják ölni, és mégis hátat fordítottál
neki? Hagytad meghalni?
Borzalmas gondolat.
Kibuggyantak és az arcomat áztatták a fájdalom, a bűntudat és a
lelkiismeret-furdalás könnyei.
– És ezek után idejöttél? Tudtad, mibe keveredett Joseph! És nem
szóltál egy szót sem?! Az első nap, amikor eljöttél…, nem szóltál
semmit, pedig tudtad! Miért nem mondtad el? – kérdeztem teljesen
összezavarodva.
Túl sok érzelem szabadult fel bennem. Olyan hatalmas teher volt
mindez, hogy úgy éreztem, teljesen maga alá fog temetni.
Jace úgy kötődött Josephhez, ahogy arról nekem fogalmam sem
volt. Mindenről tudott, amit Joseph művelt, sőt, még beleszólása is
volt. Egész idő alatt mindketten hülyére vettek.
Szégyen és gyalázat!
Jace mindig is megbélyegzett volt. De ennyire?
Ez másféle bűn volt.
Csendes.
És valódi.
Életében először tényleg volt miért szégyellnie magát.
– Hogy tudtad ezt elhallgatni előlem? – kérdeztem, magam elé
szorítva a törülközőt.
Elsírtam magam.
Joseph miatt.
Jace miatt.
Magam miatt.
Hogy fogjuk ezt valaha feldolgozni? Hogy fogunk ezen túllépni?
– Szerettelek. Megbíztam benned! Hogy tudtál hazudni nekem?
Hátradőlt, és a sarkára ült.
– Már nagyon rég mondom neked, hogy nem vagyok elég jó, nem
érdemellek meg. Most már elhiszed?
Ez volt a baj. Nem akartam elhinni.
Mind a két férfi, akit szerettem, akiben bíztam, hazudott és
becsapott.
 Hagytak sötétben tapogatódzni.
Hülyét csináltak belőlem és veszélybe sodortak.
A férfira bámultam, aki összetörte a szívem. Minden egyes
másodperccel egyre jobban fájt.
– Soha nem az volt a kérdés, hogy elég jó vagy-e, Jace. A kérdés
sokkal inkább az volt, hogy mit kezdesz az életeddel. Hogy milyen
döntéseket hozol. És te úgy döntöttél, hogy hazudsz nekem.
Hatalmas ujjai végigcirógatták az arcomat. Gyengéden és
bánatosan.
Az ő bánata az én bánatom.
Egyikünk sem tudta, mihez kezdjen.
– Tudtam, hogy utálni fogsz ezért. De nem bánom, hogy idejöttem,
hogy megvédjelek téged és Bailey-t. Egy pillanatig sem bánom –
mondta tele fájdalommal, majd hirtelen határozottá vált az arca. –
Mennem kell! Véget vetek ennek. Kettőtökért. Felix majd kint lesz,
és figyeli a házat. Tudom, hogy gyűlölsz, tudomásul veszem. Csak
szeretném, hogy tudd, hogy mindig tiszta szívből szerettelek. Ez így
van. Ekkorát nem tudnék hazudni – mondta, majd felállt,
megfordult, és kiment.
Elhatalmasodott rajtam a bánat.
Erős és fájdalmas bánat.
Pusztító.
Lecsúsztam az ágyról a térdemre.
Feltört belőlem a sírás.
Hangosan és keservesen.
Visszhangzott a szobában.
Sikítani akartam. Jace után kiáltani. Könyörögni, hogy maradjon.
Egy teljesen másfajta félelem lett rajtam úrrá, amikor hallottam,
hogy a szomszéd szobában matat, majd az ajtóm előtt elhaladva
megtorpan, habozik, végül lemegy a lépcsőn.
A bejárati ajtó hangosan csattanva záródott be mögötte.
 41.

Jace

Fájdalom hasított belém.

Egymás után többször is. Újra meg újra.
Gyötrelmes fájdalom.
Kibotladoztam a régi ház sötét előterébe. Esküszöm, hallottam a
szellemeket, amint sikítanak és a láncaikat csörgetik.
Csörgő és reccsenő fém. Éles sikolyok, könyörgő lelkek.
A mi visszahangjaink.
Faithé és az enyém.
Joseph jajgatása.
Tolvajok, hazugok és csalók kavalkádja.
Mit tettem?
Tudtam, hogy gyűlölni fog, ha elmondom.
Tudtam.
Ettől nem fájt kevésbé.
Nem csökkent tőle a gyötrelem, ami szétáradt bennem.
Fájdalmas, veszélyes, pusztító gyötrelem.
Teljesen tönkretett.
Kibotladoztam az előtérbe. Előrenyújtott kézzel, hogy védjem
magam, ha elesnék. Hogy állva maradjak, hogy ne rogyjak össze, és
ne kússzak vissza hozzá.
Megbántottam. Fájdalmat okoztam neki.
 Borzalmas fájdalmat.
Tudtam. Jól tudtam.
Ettől csak még borzalmasabban éreztem magam.
Borzalmas embernek, mert gyűlöltem azt a férfit.
Gyűlöltem Josephet, mert ilyen helyzetbe hozta Faitht. Gyűlöltem,
mert nem érdekelte ezt az önző faszt, hogy veszélybe sodorja őt és
Bailey-t.
Gyűlöltem Faith fájdalmas arckifejezését, amikor elmondtam
neki, hogy hátradőltem, és nem segítettem a férjén. Hogy
közbeléphettem volna, megelőzhettem volna a bajt, de nem tettem.
Majd összetört a szívem és a lelkem. Igyekeztem tagadni. Egyik
felem igyekezett Josephre kenni az egészet. Hiszen mondtam neki.
Figyelmeztettem, könyörögtem, hogy hagyja abba. Minden
lehetőséget megadtam neki. Évekig játszottam a hülye játékát, míg
végül elegem nem lett.
Elegem lett, és nem tehettem mást, különben még képes lettem
volna eljönni Faithért és Bailey-ért, hogy megszabadítsam őket attól
az alaktól.
Talán ezt kellett volna tennem. El kellett volna jönnöm értük, és
magammal kellett volna vinnem őket.
Botladoztam a sötét szobában, igyekeztem gyorsan bedobálni a
holmijaimat a táskámba. Nem mintha sok cuccom lett volna. Ezek
között a falak között csakis Faith és Bailey érdekelt.
Faith és Bailey.
Felüvöltött a lelkem.
Üvöltött, tört, zúzott és követelte, hogy menjek vissza a másik
szobába. Hogy azonnal szerezzem őt vissza.
Hogy tegyem a magamévá úgy, ahogy mindig is kellett volna.
Ehelyett átvetettem a vállamon a hátizsákom, megfogtam a
táskám, és kiléptem ismét az előtérbe.
 A szívem majd kiugrott a bordáim közül, igyekeztem egyenesen a
lépcsőhöz menni, de csapdába estem. Oda kellett mennem annak a
kislánynak a szobájához, aki elhitette velem, hogy létezik varázslat.
Varázslat.
Szinte éreztem, ahogy felém áramlik.
Unikornisok, napsütés és kibaszott szivárványok.
Szerettem volna elveszni ezekben.
A fantáziavilágban.
De az sosem volt az én világom, és valahányszor betettem a
lábam, és mertem hinni, hogy nekem is jár belőle valami, hogy én is
többre vagyok érdemes, csak még nagyobb baj kerekedett belőle.
Igazi balek voltam.
Bailey ajtajára simítottam a tenyerem, és azt képzeltem, hogy
érzem a szívverését az ajtó túloldaláról, ahol az igazak álmát aludta.
Összeszorítottam a szemem és hagytam. Soha nem szerettem
olyan tisztán és ártatlanul, mint ahogy ezt a kislányt.
Alig kaptam levegőt a fájdalomtól, de összeszedtem magam, és
lementem a földszintre.
Tudtam, hogy mást nem tehetek, csak Macknek segíthetek még,
hogy eltöröljük a veszélyt.
Megpróbáltam halkan behúzni magam mögött az ajtót, de egy
széllökésnek hála hangosan becsapódott. Mintha vihar tombolt
volna odabent.
Átaraszoltam azon a kurva verandán, ami immár fehéren virított.
Már biztonságos volt.
Ezt akartam.
Behajítottam a táskám és a hátizsákom a bérelt kocsi hátsó
ülésére, majd beültem a kormány mögé.
Megcsörrent a telefonom.
Megkönnyebbülve láttam, hogy Felix az.
 – Felix!
– Helló! Elmentél már?
– Aha.
– Oké. Úton vagyok. Szerintem is fontos, hogy ott legyél. Az
elejétől fogva benne voltál ebben.
Hezitáltam, nem igazán tudtam, mit mondjak erre, de hát az sem
tudtam, hogyan hagyjam magára azt a két embert a házban.
Szinte éreztem az öreg falakból felém áradó bánatot, a
szellemeket, amint vékony, csontos kezükkel felém nyúlnak, hogy
visszatartsanak.
Nem tudtam, el bírnám-e viselni, ha Faith ismét úgy nézne rám,
mint amikor elmondtam neki az igazat.
– Vigyázz rájuk, rendben? Ne hagyd, hogy történjen velük bármi
is. Nem érdemlik meg.
– Persze hogy nem – sóhajtott Felix.
– Köszönöm!
– Nagyon szívesen, öregem.
Hálásan tettem le a telefont, majd elfordítottam a kulcsot, és
elindultam Mackhez.
Emlékeztettem magam, hogy mi a feladatom.
Hogy tulajdonképpen miért is jöttem ide.
Értük csinálom. Tartozom nekik ennyivel, hogy biztonságban
élhessenek.
Ezt akartam.
 42.

Jace

– HUSZONKILENC ÉVES KORÁBAN

– Mi a faszt keresel itt? – szorult ökölbe Jace keze az íróasztalon,

miközben felugrott a székéről. Nem hitt a szemének.
Nem hitte el, hogy itt van. Hogy idejött.
Sokkolta a helyzet. Összeszűkült a szeme, miközben figyelte, hogy
Joseph besétál az irodájába.
Elöntötte a gyűlölet.
Azt hitte, hogy ennyi év után talán csillapodott benne az indulat,
hogy már csak megveti ezt az embert.
De a benne megbújó érzés ott volt, egyre romlott és nőtt.
Mint a rák, lassan felfalta belülről, és már nem is maradt belőle
más.
Joseph közelebb lépett.
Ijedten és idegesen.
Láthatóan feszült és zaklatott volt.
Izzadságcseppek gyűltek a halántékánál, végigcsorogtak az arcán.
– Jace – mondta egyszerre megvetően és hízelgőn.
– Mit akarsz? – kérdezte Jace elutasító hangnemben. – Mintha azt
mondtam volna, hogy soha többé látni sem akarlak.
 Fenyegető volt.
Mert Jace-nek elege volt. Nem volt benne már semmi megértés és
együttérzés az unokatestvére felé. Semmi.
Joseph már az összeset felélte.
Megdörzsölte az arcát.
– A segítséged kellene – mondta, és nem nézett Jace-re.
Hihetetlen!
– Már legutóbb is mondtam, hogy utoljára segítettem. Arról volt
szó, hogy rendbe hozod a dolgait, összekapod magad, és soha többé
nem jössz erre. Ebben egyeztünk meg. Rémlik?
Ebben egyeztek meg, Joseph most mégis ott állt pénzért esedezve,
ahogy mindig is tette ez a semmirekellő, lusta disznó.
– Változtak a dolgok, Jace.
– Hogy érted?
Joseph nem válaszolt azonnal, csak egyik lábáról a másikra állt.
– Már megint eljátszottad a pénzed? – kérdezte Jace. Érezte, ahogy
egyre feszültebb és idegesebb lesz.
Joseph látványosan nyelt egyet. Nem, nem kellett megszólalnia,
nyilvánvaló volt a válasz.
A kurva anyját!
Hogy teheti ezt velük?
Jace legszívesebben kinyírta volna.
Vagy egyenesen Faithhez rohant volna, hogy mindent elmondjon
neki. Hogy megpróbálja meggyőzni, hagyja el a férjét. Vagy hogy
fogja és jó messzire fusson vele.
Joseph idegesen felnevetett, amikor meglátta Jace szemében a
harag szikráit. Mintha ugyan joga lett volna számonkérni bármit.
– Ne csinálj már úgy, mintha értem hoztál volna áldozatot, amikor
mindketten tudjuk, hogy Faithért tettél mindent. A te hibád, hogy
bajban vagyok.
 – Az én hibám? Te jöttél ide, nem? Te bólintottál rá az
ajánlatomra szinte azonnal.
– Mert azt a házat akarta mindig – mondta Joseph Jace felé
fordulva. A tekintete tele volt keserűséggel. – De te ezt tudtad jól,
ezért is adtad nekem. Nem?
Jace keze szinte belefájdult, úgy markolta az asztal szélét
idegességében. Igyekezett nyugodt maradni, de legszívesebben
átugrott volna az asztalon, hogy beverjen egy hatalmasat
Josephnek. Már a gondolatát is élvezte.
Joseph ismét felnevetett.
– Még mindig szereted, ugye?
Jace összeszorította a fogát. Alig bírta visszatartani a dühét.
– Figyelmeztetlek!
De Joseph megvetően felhorkant. Szavaiból áradt a gyűlölet.
– Milyen érzés arra vágyni, ami az enyém? – kérdezte gúnyosan.
Jace olyan gyorsan megkerülte az asztalt, hogy Joseph már csak
azt vette észre, hogy ott áll előtte. Jace nekinyomta a falnak, a kezét
a torkára szorította.
Az a kis szarházi vinnyogni kezdett, megpróbált kiszabadulni.
Valamikor olyan közel álltak egymáshoz, mint a testvérek.
Valamikor.
– Miről is beszélsz? Miért is van neked olyasmid, amire én
vágyom? – kérdezte Jace, egyenesen Joseph arcába nézve.
Te tolvaj! Te szemét tolvaj!
Morogva jött az egyértelmű válasz.
Jace volt az, aki túl könnyen feladta.
Aznap, amikor visszament Broadshire Rimbe, ki kellett volna
ugrania Ian kocsijából, úgy, ahogy azt szíve szerint tette volna, és el
kellett volna mondania Faithnek a teljes igazságot.
De ahelyett, hogy megszerezte volna magának az egyetlen nőt, aki
Jace felvette a mobilját az íróasztalról. Atlanta ott hevert a lábai
előtt. Legalábbis a toronyházban lévő lakásából nézve.
Egy pillanatra meglepődött, amikor a kijelzőre nézett.
– Mack?
A vonal túlsó végén a barátja hatalmasat sóhajtott.
– Rossz hírem van – mondta.
Jace szíve egy pillanat alatt jéghideggé dermedt.
– A bolt előtti parkolóban, a kocsijában ülve találtunk Josephre.
Fejbe lőtték – mondta Mack szipogva. – Megölték.
 43.

Faith

Patakzottak a könnyeim, ahogy a földön térdeltem. Forgott

körülöttem a szoba. Igyekeztem feldolgozni, amit megtudtam.
Nem bírtam elhinni.
Jace és Joseph átvert. Nem is tudtam, kitől esett rosszabbul,
melyik fájt jobban.
A mobilom vibrált az éjjeliszekrényen, majd egy csomó pittyegés
következett.
Mindenem fájt, ahogy lassan feltápászkodtam, és odabotladoztam.
Alig láttam a szétsírt szememmel.
Fájt, hogy elveszítettem őt. Nagyon. Iszonyatos kínt éreztem. Hogy
fogok ebből valaha kilábalni? Hogy fogom ezen valaha túltenni
magam?
Hogy lehet, hogy nem vettem észre, hogy Jace sokkal többet tud
annál, mint amit elmondott?
Hogy jöhetett ide ilyesmiket elhallgatva?
Ezt nem lehet rendbe hozni. Ezt nem. Ki van zárva.
Joseph meghalt. Cserben hagyta saját magát, és cserben hagyott
engem is.
Üvölteni tudtam volna.
Borzasztó volt rájönni, hogy egyáltalán nem ismertem a férjemet.
Hogy mindvégig mást csinált, kétes dolgokba keveredett, pedig azt
ígérte, sosem fog ilyet tenni.
Mindig azt mondta, hogy ő más.
Hogy olyan életet akar nekem nyújtani, amilyet megérdemlek.
Talán az én hibám az egész.
Az én hibám, hogy szeretni akartam, pedig tudtam jól, hogy sosem
fogom igazán szeretni.
Talán én voltam önző, mert elvettem valamit, amiért cserébe nem
adhattam semmit.
Talán nekem kellene szégyellnem magam, amiért rossz útra
tértem.
Bűntudatot és lelkiismeret-furdalást éreztem. Megbicsaklott a
térdem, és majdnem elsírtam magam. Mindenem fájt.
Megpróbáltam felvenni a telefont, de annyira remegett a kezem,
hogy kicsúszott az ujjaim közül. Erőlködnöm kellett,
összpontosítani, hogy fel tudjam venni.
Emlékeztettem magam, hogy semmi sem számít, csak a szomszéd
szobában alvó kislányom. Az ő biztonsága és a jövője számít. Semmi
más.
A kijelzőre néztem.

Jace: Felix úton van hozzád, és veled marad, amíg vége

nem lesz.

Jace: Semmi esetre sem akarlak védelem nélkül, egyedül

hagyni.

Jace: Ugyan utálsz, de mindkettőtöket biztonságban

szeretném tudni.

Jace: Sajnálom, Faith. Nagyon sajnálom. Egyetlen dolgot

 kérek csak tőled, hogy soha ne felejtsd el, hogy valóban,
igazán szeretlek.

Éreztem, hogy így van. Éreztem a szeretetét, és éreztem a bánatát.

Éreztem, hogy valóban sajnálja. Majdnem ismét elgyengültem.
A figyelmem a telefonról az éjjeliszekrényen álló képre terelődött.
Joseph és én, az esküvőnk napján. Elfogott a szomorúság.
Hogy tehetted?
Legszívesebben felüvöltöttem volna, hangosan kiabáltam volna,
olyan hangosan, hogy a síron túl is meghallja.
Mégis, hogy tehetted?
Eszembe jutott a levele.

Faith!

Már akkor akartalak, amikor életemben először megláttalak.

Azt hiszem, mindig is olyasmire vágytam, ami nem lehetett
az enyém. Sajnálom!
De nem bánom.
Emlékszel még az esküvőnk napjára? Nézd meg a fotónkat,
Faith! Nézz rám! Soha életemben nem voltam olyan őszinte,
mint akkor. De még így is beárnyékolta a napomat az a
tudat, hogy igazán soha nem voltál az enyém.
Nem bántam meg semmit, de azt kívánom, bárcsak
másképp csináltam volna mindent!
Nézd meg a képet, Faith! Amit ott látsz, az az igazság.

Joseph

Elfutották a szemem a könnyek. Csak bámultam a fotónkat. Olyan

fiatalok voltunk! És annyira mást éreztem iránta, mint amiről
álmodoztam!
De azért boldog voltam. Boldog és megbékélt. Persze, megalkuvó
módon. Megfogadtam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
szeressem.
Hirtelen felkaptam a képet és a falhoz vágtam. Üveg csörömpölt, a
keret összetört, a kép kihullott. Elállt a lélegzetem, amikor
megláttam valamit a fotó alatt.
Letérdeltem, remegő kézzel félresöpörtem az üvegcserepeket,
majd vigyázva kihúztam az összehajtott papírdarabot.
Óvatosan széthajtottam. Majd kiugrott a szívem a helyéről.

Mindig is ő volt a te szörnyeteged. Soha nem kellett volna

vele versenyeznem.

Azonnal eszembe jutott az a nap, amikor vitatkoztunk, amikor azt

kiabálta, hogy megfogja a plüssszörnyeteget és kihajítja, mert
semmit sem akar a házban látni, ami Jace-re emlékezteti.
Nem akartam kidobni, ezért eldugtam a szekrény hátuljában.
Aztán majdnem megbántam, hogy mégsem dobtam ki, amikor
Bailey egy nap megtalálta, és elkezdte mindenhová magával vinni,
mintha a legjobb pajtása lenne. Aztán amikor Joseph szemében
megláttam a fájdalmat, mikor hazajött, és ott találta a kislányát a
szörnyeteggel játszva, minduntalan azt magyarázva, hogy mennyire
szereti.
Lenyeltem a könnyeim, és gyorsan felálltam. Odasiettem a
komódhoz, magamra kaptam egy pólót és egy nadrágot. Besiettem
Bailey szobájába, és óvatosan kihúztam a kezéből a plüssfigurát.
Letérdeltem az ágya mellett, és gyorsan vizsgálni kezdtem.
Alaposan megnyomkodtam a fejét és a karját. Ledermedtem,
amikor megéreztem valami keményet a kék kabát bevarrt
zsebében.
Felugrottam, és visszasiettem a szobámba. Ollót kerestem. Sietve,
idegesen felvágtam. Egy másik papirost találtam. Ezen hat darab
számjegy volt.
Eszembe jutott a kulcs, amit a fiókban találtam a levéllel.
Egy nyom volt, amit Joseph hagyott nekem hátra. Mert tudta.
Tudta, hogy meg fog halni.
Feltörtek az emlékek.
Josephfel a legfelső emeleten voltunk, tervezgettünk. Felhívta a
figyelmem a régi széfre, majd rám kacsintott. „Minden titkom ebben
van, bébi!”, mondta nevetve, és én vele nevettem. Azt hittem, viccel.
Alig kaptam levegőt, úgy vert a szívem, ahogy a fiókhoz
rohantam, megfogtam a kulcsot, és felsiettem a legfelső emeletre.
Sötétség uralkodott a hatalmas, rendetlen térben. Mindenfelé
antik bútorok álltak, némelyik lepedővel takarva, némelyiket csak
por fedte. Megkerestem a régi széfet, egy szekrénykében volt
elrejtve. Alig bírtam beletenni a kulcsot, annyira remegett a kezem.
Majdnem felsikkantottam, amikor elfordítottam, és kinyílt. Egy
másik, kisebb széf volt benne, egy modernebb, számkódos.
Egész testemben remegtem, ahogy megpróbáltam a papírról
lenézni a számokat.
Megdermedtem, amikor meghallottam magam mögött a zajt. Nem
tudtam, mi lehet az. Hogy mitől bizsereg a tarkóm. Éreztem, hogy
valami nincs rendben.
Elöntött a félelem, libabőrös lettem. Megérzés. Intuíció. Ez
figyelmeztetés!
Rémülten hátranéztem. Felix állt a lépcső tetején.
– Felix? – kérdeztem. – Szia!… Én… Hú, de örülök, hogy itt vagy!
Pedig nem örültem. Egyáltalán nem. Ugyanis nagyon rossz
érzésem volt. Éreztem, hogy valami nincs rendben.
 Az általában jó kedélyű, vicces Felix sehol sem volt.
Egyenruhában volt, de valami nem stimmelt. A szeme. A tekintete.
Kemény volt és gonosz. Mintha levette volna a maszkját, és hirtelen
felbukkant volna alatta az igazi énje.
Elzsibbadtam. Jéghideg lett a kezem.
– Úgy tűnik, te végig tudtad, hol van. Pedig már én is elhittem,
hogy ártatlan vagy – mondta álnok vigyorral, ahogy a földön heverő
széfre nézett.
Ekkor ébredtem rá, hogy ki is ő valójában. Megrémültem,
körülnéztem, kerestem, hogy merre menekülhetnék. Hogy miképp
juthatnék a lányomhoz, hogy elmenekülhessek vele. Hogy miképp
sikíthatnék elég hangosan, hogy Jace is meghallja.
És sikítottam. De nem számított. Hiszen senki sem hallott. Senki
sem volt itt, aki megvédhetett volna. Így hát az egyetlen dolgot
tettem, amit lehetett. Futottam. De elkapott, és hátulról
betapasztotta a számat.
A gonoszság bűze betöltötte az érzékeimet, amikor Felix az
arcomba hajolt, és fenyegetően a fülembe suttogott.
– Joseph tartozik nekem, Faith. És úgy látom, te vagy az egyetlen,
aki fizethet helyette.
 44.

Jace

Összevissza vert a szívem. A műszerfalba kapaszkodva néztem,

ahogy Mack és a csapata behatoltak a raktárba. Félelmetesek voltak
a kommandós felszerelésben és állig fegyverben, ahogy betörték az
ajtót, és bementek, amint zöld utat kaptak.
Őrülten száguldott a vérem, alig bírtam megállni, hogy ne ugorjak
ki az autóból. Igyekeztem tiszteletben tartani Mack kérését. Ugyanis
nagyon jó zsaru. Tudja, mit csinál.
De basszus!
Baromi nehéz volt csak ülni, mint valami hülye gyerek, miközben
én szerettem volna lenni az, aki kiiktatja ezt a szörnyeteget.
Az ablak túloldalán felvillantak a zseblámpák. Megfeszültem,
annyira kíváncsi voltam, hogy vajon mi történhet odabent. Szinte
hallottam a bakancsok talpának tompa puffanását, éreztem, ahogy
helyiségről helyiségre haladnak, lépcsőket másznak.
Minden egyes eltelt másodperccel gyorsabban vert a pulzusom,
összeszorult a mellkasom, és egyre közelebb hajoltam a
szélvédőhöz, hogy még jobban lássak.
Tétlenül ültem és néztem, ahogy Mack felbukkan az ajtóban, amin
keresztül behatoltak.
Kiugrottam az autóból, és a járda túlsó végére futottam.
Elég frusztrált volt az ábrázata. Komoly és zavarodott is egyben.
 – Mi történt? – kiáltottam oda.
Végigdörzsölte a tenyerével az arcát.
– Semmi! Kurvára semmi! És éppen ez a baj. Semmiféle nyomra
nem bukkantunk bent. Nincsenek akták. Nincsenek számítógépek.
Csempészáru sincs. Kitakarították. Mintha egy lélek sem járt volna
erre hónapok óta.
– Mi? Hogy? Nem azt mondtad, hogy Felix és Doug talált valamit?
– Én is azt hittem.
Tehetetlenség lett úrrá rajtam, ráadásul keveredett bennem Faith
fájdalmas, döbbent arckifejezésével, amit akkor láttam, amikor
elmondtam neki mindent. Olyan sok volt ez már nekem is, hogy
majdnem összeestem a súlya alatt.
Mack megszorította a vállam.
– Meg fogjuk találni őket! – mondta bátorítóan.
Nyugtalanul megráztam a fejem.
– Nem tetszik ez nekem! Ha a fiúk pár órája találtak rá a helyre,
akkor hogy tudták ilyen gyorsan kipucolni úgy, mintha soha nem is
járt volna itt senki?
Mack ismét megszorította a vállam.
– Talán kaptak egy fülest, és gyorsan leléptek. Nem ez lenne az
első eset.
Szerettem volna hinni neki, de valami nem hagyott nyugodni. Az
egész ügy mindenestül furcsa volt. Az első pillanattól kezdve.
– Figyelj! Visszamegyek az irodába, és újra elolvasom a jelentést.
Hátha valami elkerülte a figyelmünket. Kiteszlek a kocsidnál, te
pedig menj, pihenj egy kicsit!
Kifújtam a levegőt. Méghozzá azért, mert nem volt már hová
mennem.
– Figyelj, tudom, hogy ideges vagy, de hidd el, hogy elkapjuk
ezeket a szarháziakat. Mi is annyira akarjuk, mint te. De néha
egyszerűen több időre van szükség – folytatta Mack.
Attól féltem, hogy kifutunk az időből, hiszen az idő ellenünk
dolgozott. Az, ami a kereszteződésben történt, szintén ezt bizonyítja.
– Rendben – mondtam neki.
Kelletlenül visszamásztam Mack kocsijába, bár a legszívesebben
bementem volna abba az épületbe, hogy magam is körülnézzek.
Biztos, hogy valamit nem vettünk észre!
De leginkább Faithhez akartam visszamenni. Csak már nem
voltam ott szívesen látott vendég.
Felixet hívtam ehelyett, csak hogy megkérdezzem, rendben van-e
minden. Azonnal üzenetrögzítőre kapcsolt.
– Francba! – morogtam.
– Mi az? – kérdezte Mack, ahogy befordult az állomáshoz.
– Felix nem veszi fel.
Mack csodálkozva nézett rám.
– Mert teszi a dolgát. A munkáját végzi, ahelyett, hogy veled
trécselne – igyekezett könnyed hangnemet megütni, de én
egyáltalán nem voltam nyugodt.
Minden rosszul sült el, és nagyon rossz érzésem volt. Persze
tudtam, hogy ez Faith miatt van, mert soha nem fog nekem
megbocsátani. Folyton magam előtt láttam az elkínzott, döbbenettel
és gyűlölettel teli arcát, amikor megtudta tőlem az igazat.
Nekiindultam az éjszakának, bár nem igazán tudtam, hová is
megyek, csak annyit tudtam biztosan, hogy messzire nem mehetek,
amíg nem zárul le az ügy. Majd utána elmegyek. Elmegyek, és soha
többé nem jövök vissza.
Beültem a bérelt kocsiba, és ráadtam a gyújtást. Ian lakása felé
vettem az irányt, gondoltam, majd ott meghúzom magam.
Utcai lámpák vibráltak felettem, én pedig pislogtam néhányat.
Igyekeztem elhessegetni lelki szemeim elől Bailey kicsi arcát.
 Jacie, elkejgeted a szájkányokat?
A fejemben hallottam a hangját, méghozzá olyan tisztán, mintha
ott ült volna mellettem, és a fülembe suttogott volna.
Azonnal hevesebben vert a szívem, és ez a szűnni nem akaró
bumm, bumm, bumm egészen a lelkemig hatolt.
Lehunytam a szemem, hogy elhessegessem az egyre elevenebbé
váló képet, és igyekeztem magam megnyugtatni, hogy rendben van
minden.
Jól vannak. Biztonságban vannak.
Emlékeztettem magam, hogy mit csináltam. Hogy mennyire
elcsesztem az egészet.
De mit sem számított. Bailey hangja nem akart eltűnni a fejemből.
Mami, Bailey ész Jacie.
Ez zakatolt a fejemben.
Nem tudtam, mitévő legyek. Hogy hogyan tovább. Hogy fogom ezt
túlélni. Soha, semmi nem fájt még ennyire. Mindkettőjüket
elveszítettem.
Ki gondolta volna, hogy a Faith iránt érzett szerelem még
nagyobb, hatalmasabb és erősebb érzéssé fog változni? Égett
bennem a hiányuk miatt érzett fájdalom.
Ez a szűnni nem akaró rossz érzés, amit szinte a bőrömön
éreztem, mint valami ragacsos kulimászt, csak még rosszabbá tett
mindent. Olyan volt, mint valami betegség, teljesen leizzadtam tőle.
Próbáltam rábeszélni magam, hogy Ian lakása felé vegyem az
irányt, de megfordultam és a mi kis városunk felé indultam.
Padlógázzal.
Húzott valami. Valami visszahúzott.
Átszáguldottam a városon, és rákanyarodtam a Broadshire Rimbe
vezető útra. A lelkem már ott volt, már visszatért a nagy, ódon
házba.
 A mi menedékünk. Az a hely, ahol megszülettek az álmaink, és
ahol szinte egy pillanat alatt semmivé is foszlottak.
Az összes emlékem, az összes álmom a fejemben kavargott és
sürgetett, hogy azonnal siessek vissza.
Siess!
Ez az egy szó zakatolt az agyamban.
Teljes sebességgel haladtam. A halántékomon izzadságcseppek
gyűltek.
Mi a fene történik velem?
Ilyen az, amikor az ember elveszti a józan eszét? Amikor kifolyik
az irányítás a kezei közül?
Teljesen bezsongtam. Mint egy őrült.
Még gyorsabban vezettem. Még keményebben nyomtam a gázt.
Levágtam az utolsó kanyart, végigtepertem a poros földúton, ami
a város mögött húzódott. Igyekeztem lassítani, ahogy közelebb
értem a házhoz. Hiszen már nem vagyok szívesen látott vendég.
De ez nem tudta megfékezni az érzéseimet. Ezt itt legbelül, ami
nem hagyott innen elmenni.
A hold a fák tetején trónolt, az utat szegélyező, hatalmas fák
között árnyak játszadoztak.
Minden csendes volt, néma.
De nem számított, mert én éreztem. Éreztem az energiát.
Lüktetett. Sűrű volt. Rossz ízű.
Lekapcsoltam a világítást, és halkan gurultam az úton. A közepe
táján megálltam.
Hatalmasat nyeltem. Benyúltam a kesztyűtartóba, és előhúztam a
fegyverem. Megnéztem, hogy töltve van-e, majd kiszálltam a párás
éjszakába. A fegyvert a nadrágom derekába csúsztattam.
A cipőm talpa surrogott a kavicsos úton. Csak akkor éreztem egy
kis megkönnyebbülést, amikor megláttam Felix kocsiját a veranda
előtt.
Meg kellene fordulnom. El kellene mennem.
De a rossz előérzet nem engedte.
Falevelek susogtak és éjszakai bogarak búgtak körülöttem.
Mint egy csendes üvöltés.
Nyugtalanító volt.
Egyre nagyobb lett a gombóc a torkomban.
Megkerültem Felix kocsiját, és felnéztem a házra.
Sötétek voltak az ablakok.
Valahogy fura volt. Nem helyénvaló.
Nem éreztem a csendes békességet.
Lüktetett bennem az idegesség. Késztetést éreztem, hogy
felrohanjak a verandára, és berobbanjak az ajtón.
Az ajtó!
Ekkor vettem észre, ahogy odabámultam. És rájöttem, honnan
eredt a furcsa érzés.
Ahogy jobban odanéztem, a veranda árnyékában észrevettem,
hogy az ajtó nincs zárva. Résnyire nyitva volt.
Elöntött a rémület.
Mintha satuba fogták volna a szívem.
Egy pillanat alatt elszorult.
Gondolkodás nélkül előrelódultam, miközben igyekeztem minél
halkabbra fogni a lépteim a nyikorgó deszkapadlón.
Füleltem, hallgatóztam.
Néma csend fogadott.
A rosszabb fajta néma csend.
Komor és gonosz némaság a sötét éjszakában.
Mintha mindenhová be akart volna furakodni, eltelíteni a
tüdőmet.
Kirázott a hideg, libabőrös lettem. Megfeszült a bensőm.
 Azt ígértem Faithnek, hogy kerüljön bármibe, vigyázni fogok rá és
Bailey-re.
És komolyan is gondoltam.
Soha komolyabban, mint ebben a pillanatban.
Megéreztem a levegőben terjengő rosszindulatot. Elöntött a düh.
Bárkivel felveszem a harcot, aki bántani próbálja őket.
Beljebb toltam az ajtót. Összerezzentem, ahogy csikorgott a
zsanér. Az ajkamba haraptam, mintha attól nem nyikorogna.
Csend és üresség fogadott bent. Beléptem, és gyorsan
körbenéztem. Senki.
Hol a fenében lehet Felix?
Elöntött a félelem.
Mi van, ha elkéstem? Mi van, ha Felix kevés volt ahhoz, hogy
megvédje őket?
A szívem a bordáimat verte, ahogy apránként beljebb
merészkedtem. Hatalmas, impozáns, antik belső – hatásos, akár a
házban uralkodó csend.
Óvatosan fellopakodtam a lépcsőn, sietve és oly halkan, ahogy
csak bírtam.
Egyenesen Bailey szobájához mentem.
Valahogy megéreztem, hogy tárva-nyitva lesz, az ágya üres, az
ágynemű rendetlen, ahogy hirtelen kirángatták belőle.
Izzadság borította a homlokom, és izzadság csurgott a hátamon is.
Nem! Nem! Nem!
Igyekeztem úrrá lenni a fájdalmon, így gyorsan kihátráltam, és
odasiettem Faith szobájához. Ugyanaz. Üresség és csend.
A fotó, ami az éjjeliszekrényén szokott állni, összetörve hevert a
földön.
Kisiettem, közben már nyúltam is a telefonomért.
Akkor meghallottam. Zörgést hallottam odafentről.
 Egy apró puffanást, egy halk nyöszörgést.
Mégis olyan hangosnak éreztem, mintha Faith egyenesen a
fülembe kiabált volna.
Szükségem van rád, Jace! Szükségem van rád, ahogy még soha
ezelőtt.
Elkejgeted a szájkányokat?
Őrülten gyors volt a pulzusom, a vérem száguldott az ereimben.
Odalopakodtam a szűk feljáróhoz, amely egyenesen a harmadik
szintre vezetett. Nem tudtam, mi vár rám, de a legrosszabbra
készültem. Megálltam, és írtam Macknek.

Én: Azonnal gyere Faithhez! Hozz erősítést!

Csendben felosontam. Minden alkalommal összerezzentem, amikor

megnyikordult a talpam alatt az öreg falépcső. Imádkoztam, hogy
ne vegyenek észre, mielőtt felérnék.
Ha a lányok és Felix nem egyedül vannak odafent, akkor nekem
kell szembeszállnom ki tudja, mennyi emberrel. Semmi esetre sem
akartam, hogy hallják, hogy jövök.
Minél feljebb jutottam, annál hangosabb lett a dörömbölés.
Felértem a nyitott padlástérre.
Mindenhol dobozok, por, régi bútorok. Zsúfolt volt, amikor a
legutóbb itt jártam, de azóta széttologattak mindent. Mintha
felforgatták volna a padlást.
Leghátul, az egyik sarokban fény világított. Repesett a
kétségbeesett szörnyetegszívem, amikor megláttam, hogy Faith a
szoba túlsó felén, egy régi elnyűtt kanapén kuporog az ölében
Bailey-vel. Rémület ült az arcán, elgyötört volt és sebzett.
Az a szemétláda ott őrjöngött előtte, fegyverrel a kezében.
Felix!
 Mi a büdös franc történik itt?
Összezavarodtam, majd a rémület felkúszott a gerincemen.
Felix!
Felrémlett előttem az összes fenyegető üzenet. Valaki ki-be járkált
a házba úgy, hogy senki sem vette észre. Nyilvánvaló, hogy közeli
személynek kellett lennie.
Felix!
Ott volt egész idő alatt az orrunk előtt!
Faitht figyelte.
Kivárt.
A kurva anyját!
Hogy a fenébe történhetett ez meg?
A raktárépülethez vezető nyom egyszerű félrevezetés volt, hogy
elcsaljanak innen. Én pedig elmentem, és itthagytam Faitht és
Bailey-t. Sőt, egyenesen átadtam őket Felixnek.
Majdnem felrobbantam a dühtől. Nem is értettem, hogyhogy nem
érzi Felix a haragom erejét a mozdulatlan levegőben. Pedig olyan
volt, mint a mennydörgés.
Éreztem belül az erejét.
– Hova a picsába tetted, te hülye ribanc? – kiabált Felix
előrehajolva. Faith próbálta Bailey-t védeni, ahogy csak bírta,
mintha ugyan a szavak elől eltakarhatná.
– Mondtam már, hogy… nem tudom… nem tudom, hogy miről
beszélsz. Semmit sem tudok Joseph üzleteiről.
Felix üvöltve megfordult, és belerúgott egy hatalmas
kartondobozba. Üveg csörömpölt, ahogy földet ért, majd kiszóródott
belőle minden.
Bailey sikított, az anyja még szorosabban ölelte.
Majdnem felrobbantam ott helyben.
Senki sem bánthatja őket!
 Senki!
Senki!
Inkább meghalok, de nem hagyom!
Felix ismét Faith arcába kiabált.
– Hagyd ezt az ócska színészkedést! Ismerlek! Rengeteg esélyt
kaptál, hogy simán kisétálj ebből. Figyelmeztettelek, nem is egyszer!
Nem akartam, hogy ide jussunk, de kifutottam az időből. Akárcsak
te! Most azonnal mondd meg nekem, hogy az a görény hol rejtette
el, vagy kiverem belőled!
A harag olyan magasra csapott bennem, hogy majdnem
egyenesen odarohantam hozzá.
De még vártam, figyeltem, megpróbáltam rájönni, hogy lehetne a
legegyszerűbben elcsalni ezt a seggfejet.
Faith nyöszörgött.
– Mondtam már, hogy nem tudom. Esküszöm! Megmondanám, ha
tudnám. Kérlek…, engedj el minket! Nem szólok erről senkinek.
Felix gonoszan felnevetett.
– Te is csak olyan fukar vagy, mint az a görény volt, ugye? Nagy
ház, egyedül neked! Így van?
– Nem! – nyöszörgött Faith. – Kérlek! Könyörgöm… Bármit
elvihetsz, bármit odaadok. Csak a kislányomat engedd el!
Felix előrenyúlt, és megfogta Bailey haját.
– Mindig ez a válasz mindenre, ugye, Faith? Esetleg vegyem
kezelésbe a kislányod, hogy végre kinyisd a pofád?
Faith elsírta magát, nem tudtam tovább várni.
Megremegett a testem, pusztítani akartam. Meg akartam
szüntetni a fenyegetést.
Célba vettem Felix hátát, és kiléptem az árnyékból.
– Ezt a helyedben meggondolnám!
 45.

Faith

Ó, Istenem! Itt van Jace!

Jace visszajött.
Talán mégis hallotta a sikolyom?
Mert itt volt. Megkerülte a lépcső mellett álló szekrényt. Fegyver
volt a kezében, a szemében pedig gyűlölet.
Felix hirtelen megfordult, miközben megemelte a saját fegyverét.
– Kíváncsi voltam, mikor jössz vissza. Azt hittem, mire ideérsz, mi
már messze járunk. Reméltem, hogy már rég nem leszünk itt. Néha
változnak a tervek.
Még mindig nem tudtam elhinni, hogy Felix az. Hogy
befurakodott az életünkbe, és én egyáltalán nem is gyanakodtam rá.
Courtney sem.
Ó, Istenem, Courtney!
A legjobb barátnőm.
Azt sem tudtam, hogy jól van-e. Vajon otthon alszik, miközben ez
az aljas alak őt is megvezette?
Jace felnevetett. Olyan hangon, amit azelőtt még sosem hallottam
tőle.
Gonosz és kegyetlen nevetés volt, mint azé az alaké, aki már két
órája fogva tartott a gyermekemmel.
– Igen, valóban, a tervek néha változnak – mondta Jace –, mert
arra végképp nem számítottam, hogy ma este kinyírlak. És lám,
mégis itt vagyok.
Felix orrlyukai kitágultak, majd tett egy lépést Jace felé. Mintha
mindketten mágnesek lettek volna. Vonzotta őket a tűz, ami
mindnyájunkat élve készült felemészteni.
Éreztem.
Éreztem valami gonosz és romlott energiát, ott lüktetett a
levegőben. Mintha elszívta volna az oxigént. Elfogott a rossz érzés,
hogy egyikünk sem fog innen sértetlenül távozni.
Szerettem volna könyörögni Jace-nek, hogy menjen. Egy dolgot
kértem volna, hogy vigye magával Bailey-t. Hogy védje meg és
vigyázzon rá.
Joseph bűneiért valakinek fizetnie kell, és nem akartam, hogy
Bailey legyen az. Majd én megfizetek érte, megfizetek mindenért,
csak a kislányom legyen biztonságban.
– Jace – suttogtam.
Egy szempillantásnyi időre rám villantak bronzlángban égő
szemei. De abban a pillantásban milliónyi kérést találtam.
Ne mozdulj!
Ne szólj egy szót sem!
Hagyd, hogy én fizessek!
Hagyd, hogy én fizessek!
Tartozom neked ennyivel.
Szerettem volna visszaszívni minden egyes szót, amit korábban a
fejéhez vágtam. Szerettem volna elmondani neki, hogy értem a
tettei okait. Hogy a saját tetteiért csakis Joseph volt felelős. Hogy ő
hozta ránk a bajt, ő sodort veszélybe minket.
Felix ismét közelebb lépett Jace-hez. Láttam, hogy Jace
visszahúzódik, szinte észrevétlenül, de én láttam.
Tudtam, hogy el akarja csalni Felixet.
 Hogy meg akar minket védeni, ahogy ígérte.
– Josephnél volt valami, ami az enyém – szólalt meg Felix. – Nem
fogok innen anélkül elmenni. Kell az a hajónapló.
Hajónapló?
Ezt kereste egész idő alatt? Betört és terrorizált minket egy hülye
napló miatt, amiről azt sem tudtam, hogy létezik?
Felix kereste a széfben, de mivel nem találta, teljesen felbőszült.
Azt gondolta, hogy én rejtettem el, hogy… elvettem, és elrejtettem
valahol máshol.
Tombolt. Rengeteg nevet említett, amelyeket szerettem volna
mihamarabb elfelejteni. Olyan neveket, akikről azt hittem, Joseph
barátai, akik, mint kiderült, mind mocskos bűnözők.
Felix azt gondolta, hogy Josephet védem.
Soha!
Jace szemében megvetés villant.
– Nem elég, hogy golyót repítettél a fejébe?
– Miatta ölték meg a bácsikámat. Lopott a családomtól. Ismerte a
szabályokat, de megszegte őket. Lejárt a kegyeleti idő.
– És mi köze mindehhez Faithnek és Bailey-nek?
Felix megvonta a vállát.
– Járulékos veszteség. Biztos voltam benne, hogy tudja, hol van,
hogy védelmezi azt az árulót, de kezdem azt hinni, hogy valóban
semmiről sem tudott. De már késő, nem igaz?
Mondta mindezt úgy, mintha mit sem érne az életünk.
Mintha mindnyájan feláldozhatók lennénk.
Nagy úr a kapzsiság.
Hányingerem lett.
Legszívesebben sírva fakadtam volna a helyzet kegyetlensége
miatt.
– Faith semmit sem tud. Tedd le a fegyvert, és engedd őket
elmenni. Majd mi ketten megkeressük azt a naplót – ajánlotta Jace.
– Na persze… Majd hagyom őket csak úgy elsétálni! Tud mindent,
de ha esetleg mégsem, akkor sem vállalom a rizikót.
– Ha nem engeded el őket, te leszel az, aki nem a saját lábán fogja
elhagyni a házat.
Felix felhorkant, és fitymálóan elmosolyodott.
– Hű, de biztos vagy magadban! Abban a pillanatban le kellett
volna szednem téged, amikor begurultál ide, mint valami lovag a
fényes páncéljában. Kár a gőzért!
Jace elmosolyodott.
Próbálta felidegesíteni Felixet.
Fokozni a dühét.
Magára akarta haragítani.
– Igazad van. Vége van. Neked mindenképp!
Folyamatosan szúrt egyet Felixen. Szinte éreztem, ahogy Jace
apránként felnyársalja.
Felix haragja elkezdett áradni, és a célpont Jace volt.
De ő… Talán indulatosabb is lehetett volna, de az ösztönei
kiválóan működtek. Még soha nem láttam ilyet.
Elöntött a félelem.
Teljesen másfajta, mint eddig.
Attól féltem, hogy elveszítem őt. Végleg.
Az egész lényéből ez sugárzott.
Felkészült rá.
Kész volt odaadni mindent. Kész volt megtenni bármit, amit csak
kell.
– Látod, ebben tévedsz! Steven halott. Ha megtalálom azt a naplót,
végzek veletek, és az enyém ez a ház is. Az az áruló Joseph csak hab
a tortán… És most nyomás! Vissza! A barátnőd itt marad velem
keresni, és ha sikerrel járunk, akkor talán, de csak talán, elengedem
a kislányt.
Ó, Istenem! Ez volt az egyetlen vágyam. Hogy Bailey biztonságban
legyen.
Kétségbeesetten körbenéztem, hátha valahonnan előkeríthetném
azt az akármit, amit Felix annyira akar. Talán… talán arra is
felhasználhatnám, hogy kijuttassam magunkat.
A kisebb széfben csak levelek voltak, semmi egyéb.
Felix szétszórta őket a földön, mintha szemét lenne, mielőtt még
egyáltalán megnézhettem volna, hogy milyen levelek azok.
Dühöngött, mint egy őrült.
Egy emelettel lejjebb rángatott, hogy felvigyük Baileyt, majd
mindkettőnket visszahozott ide, és elkezdte feltúrni a padlásteret.
Közben persze üvöltözött velem, hogy azonnal áruljam el, hogy hol
van.
Egy hajónapló!
Erről szól az egész?
Mintha bizony jobban érdekelne bármilyen iromány, mint a saját
lányom.
– Sehová sem mész – mondta Jace –, és főleg nem Faithszel vagy
Bailey-vel. Egyszerűen csak ki akarsz innen sétálni? Azt akarod,
hogy Mack örökre a nyomodban legyen? Csak tessék! De egyiküket
sem bánthatod!
Láttam, ahogy Jace összeszorította az állkapcsát. Láttam, ahogy az
ujja ráfeszült a ravaszra. Elkezdték húzni egymást, elkezdtek
körözni, lassan, mint a ragadozók.
Zsákmányolni akartak.
Mindketten szörnyetegek, mindketten szörnyű világba születtek.
De a hasonlóság ennyi volt. A szívük teljesen más volt.
Éreztem Jace szívében a tüzet.
 Éreztem a fényt.
Éreztem a szeretetet.
És tudtam… tudtam, hogy nem ülhetek tétlenül.
Kész volt meghalni, muszáj volt tennem valamit.
Ha Joseph halála Felix lelkén szárad, akkor semmi kétség sem fér
hozzá, hogy minket is hidegvérrel meg akar ölni. Megrázkódtam,
amikor megértettem, hogy valószínűleg az elejétől fogva így
tervezte.
Ha megszerezte a naplót, ugyanúgy megszabadul tőlünk is, mint
Josephtől.
Ezt nem engedhetem!
Mivel egyikük sem figyelt rám, óvatosan leszálltam a kanapéról,
és térdre ereszkedtem.
A tenyeremet Bailey szájára tapasztottam, hatalmas szemeket
meresztve rá, könyörgő tekintettel, hogy maradjon csendben. A
bútorok takarásában betuszkoltam a kanapé és egy masszív komód
közé, majd egy nagyon gyengéd puszit nyomtam a fejecskéjére.
Néma ígéret, hogy mindörökké szeretni fogom. Történjen bármi.
Átölelte a nyakam. Ő így hozta tudomásomra az érzéseit. Kicsi szíve
érthetetlen módon nem zakatolt. Értette, ami a legtöbb vele
egykorúnak még túl sok lett volna.
Megpusziltam pufók arcocskáját, belélegeztem az illatát, majd
összeszedtem a bátorságom, visszamásztam a kanapé végére, és
kikukucskáltam. Azok ketten még mindig egymást bámulva
köröztek.
– Neked igazán tudnod kellene, hogy ez nem így megy. Joseph
megölte a bácsikámat, majd ellopta a hajónaplót, és azzal próbált
minket sakkban tartani. Mintha ez megmenthette volna az életét.
Semmi sem menthette volna meg. Ahogy a tiédet és a nőét sem
fogja.
 Felix a szoba közepén állt. Forrongott a dühtől. Úgy áradt belőle a
gyűlölet, hogy biztos voltam benne, egyikünk sem jut ki élve, hacsak
meg nem állítja valaki.
Ez az ocsmány alak ott állt közöttünk. Mint valami erőd. Az
egyetlen, aki közénk állhatott, senki és semmi más nem
választhatott minket szét.
Tennem kellett valamit. Bármit. Bármit, ami elvonja Felix
figyelmét, Jace pedig lelövi és megment minket.
Két marokra fogtam az előttem heverő, hatalmas üveglámpát.
Remegtem, ahogy elöntött a félelem. Annyira rettegtem, hogy
felfordult a gyomrom, és kesernyés ízt éreztem a számban.
De muszáj volt bátornak lennem. Olyan bátornak, amilyen bátor
Jace egész életében volt. Muszáj magam feláldozni a szeretteimért.
Nyers és durva áldozat.
Lassan talpra álltam, kibújtam az árnyékból, a lámpát magasan a
fejem fölé tartva.
Felix felé rohantam, remélve, hogy nem hiába, remélve, hogy
egyszer és mindenkorra véget vethetek ennek az őrületnek.
A bronzszínű tekintet rémülten villant. Dermedt, döbbent félelem
ült ki Jace arcára, amikor meglátta, mire készülök.
Meglendítettem a lámpát.
– Ne! – kiáltotta Jace és felém rohant, szinte repült.
Lövés dörrent. Ott visszhangzott a falak között. Fülsiketítő volt.
Fájdalmas.
Éreztem a fájdalmat, ahogy azt is, hogy a lámpa Felixbe csapódott.
Jace is ott volt, nekirohant Felixnek, miközben engem félrelökött az
útból.
Nagyot estem, majd hátrálva elkúsztam, hogy ne legyek útban.
Hatalmasra tágult szemekkel figyeltem, hogy mi történik.
Felix megtántorodott. Ijedten bámult, miközben a mellkasára
szorította a kezét. Hatalmas teste hátratántorodott, és belezuhant a
nagy ablakba, amit fekete függöny takart. Az üveg betört, a függöny
leszakadt a rúdról. Belopakodott az ezüstös éjszaka, miközben én
Felixet figyeltem, amint hátratántorodik.
Felsikoltottam. A tüdőm elszorult a rettegéstől. Megkönnyebbülést
éreztem, de a félelem és a sokk is most hatalmasodott el rajtam.
Mert Felix ezt megtehette.
Mert Joseph is megtehette, hogy ilyen veszélybe sodort minket.
Jace megkönnyebbülve bámult rám, mély, szeretettel teli
tekintettel. Olyan mély volt, mint a mellkasán tátongó seb, amely
egyre vörösebbre festette a pólóját.
Megrémültem.
– Jace! Istenem! – nyöszörögtem, és megpróbáltam gyorsan lábra
állni, hogy odasiessek hozzá, hogy segítsek, hogy tegyek valamit.
Nem!
Ez nem történhet meg!
Megvonaglott az arca a fájdalomtól, és összerogyott.
Pánikba estem, teljesen elzsibbadtam tőle.
Kétségbeesetten odakúsztam hozzá, miközben eleredtek a
könnyeim.
– Jace! – végigsimítottam az arcán. A gyönyörű, felejthetetlenül
szép arcán.
Nem! Nem! Nem!
Reszketni kezdtem. Szerettem volna megvédeni, ahogy ő is
megvédett minket.
– Jace – nyöszörögtem, miközben az arcát a markomba fogtam. –
Jace!
– Bármit, Faith…, bármit megtennék értetek…, mondtam –
suttogta halkan nyöszörögve, majd elmosolyodott, és elvesztette az
eszméletét.
 Üvöltöttem, sikítottam, kiabáltam, miközben kapaszkodtam belé,
és könyörögtem, hogy ne hagyjon el.
Hatalmas kéz simult a hátamra, elrángattak tőle, pedig én ott
akartam maradni.
– Faith…, szívem, engedd el! Hagyd! – hallottam Mack hangját a
fülem mellett.
Egy dolgot kért, de azt az egyet nem voltam hajlandó megtenni.
 46.

Faith

Éreztem az óvatos lépteket magam mögött. A nehéz lélegzetvételek

szinte koppantak a csendes éjszakában. Bánat járta át a levegőt.
– Mindig is szeretett téged.
Kibuggyantak a könnyeim és végigszántották az arcom, ahogy
hátranéztem Ianre. Ismét belém hasított a fájdalom. Annyira
hasonlított a testvérére, hogy elfacsarodott a szívem, ha ránéztem.
Ian mellém lépett. Olyan feszült volt, hogy szinte éreztem, ahogy
áradt belőle.
– Te voltál a mindene – suttogtam.
Ian felhorkant.
– Nem, Faith! Te voltál. Bármit megtett volna értem, de ha rólad
volt szó? Mindent képes volt feladni. Sokáig utáltalak ezért. Féltem,
hogy jobb vagy nálam, hogy téged jobban fog szeretni, és engem
teljesen el fog felejteni. Őrültség, ugye?
– Gyerek voltál – suttogtam. – Különben valami hasonlót éreztem
én is, azt hiszem, azt hittem, hogy egyszerűen elfelejtett, és
itthagyott. Még mindig nem értem, miért nem mondta el az igazat.
Megértettem volna. Segítettem volna.
Ian felsóhajtott.
– Mert Jace soha nem olyannak látta magát, mint mi. Mindig azt
gondolta, hogy kevés hozzád.
 – Nem volt kevés – néztem Ianre –, ő volt nekem minden.
Néztem, ahogy a szomorúság átsuhant az arcán.
– Nekem csak ő maradt, Faith. Nincs más. Nem is hiszem, hogy ezt
valaha felfogta. Nekem is ő jelentett mindent. Nélküle most nem
lennék itt – mondta.
És a szívem mélyén tudtam, hogy Bailey és én sem.
Hogy tegnap lett volna életünk utolsó napja, ha Jace nem jön
vissza.
– Mindent megtett értünk – motyogta Ian csendben. Az intenzív
osztály szinte kihalt volt, csak a nővérek halk csoszogása hallatszott.
Visszafordultam az üvegfal felé, amelyen át egy besötétített
szobába lehetett látni. Jace ott feküdt a szoba közepén. Gépek
tartották életben, a testéből mindenféle csövek és vezetékek lógtak
ki.
Az üveghez nyomtam a tenyerem.
– Szeretném visszaadni neki mindazt, amit értünk tett.
Ian ismét felsóhajtott, ezúttal lágyabban.
– Tudod, mit szeretett benned a legjobban? – kérdezte.
Összehúztam a szemem, megremegett a térdem, alig bírtam
megállni a lábamon az elnehezült szívem súlya alatt. Nem tudtam
megszólalni, teljesen elszorult a torkom.
– A hitedet. Hogy teljesen más szemmel nézed a világot, mint a
többiek. Hogy rá is másképp néztél. Ettől ugyan megijedt, de ezt
szerette a legjobban. Annak is van oka, hogy most itt vagy.
Megdöntötte a fejét, és egészen közel hajolt az arcomhoz.
– Megmentetted, Faith. Megmentettél minket attól az élettől, ami
előttünk állt, amibe beleszülettünk. Te voltál az ok, te adtál neki
bátorságot, és te adtál neki hitet. Ne veszítsd el pont te ezt a hitet!
Ha valamibe, ebbe biztosan belehalna – mondta, látszólag
mosolyogva, ami inkább amolyan fájdalmas vigyor volt, majd felállt
értékeit, és adott neki egy korty vizet.
Kicsit megnyugodtam, amikor a nővér azt mondta, hogy minden
rendben van, és nemsokára jön az orvos.
Amint kilépett a szobából, azonnal az ágyhoz siettem.
Megsimogattam Jace arcát, majd elkezdett belőlem ömleni a szó. Az
elfojtott érzelmek és félelmek hirtelen utat törtek maguknak.
– Jace…, minden rendben lesz! Jó kezekben vagy. Vigyázni fogok
rád. Gondoskodni. Jaj, úgy sajnálom!… Sajnálom, nagyon sajnálom!
Minden rendben lesz!
Idegességemben megpróbáltam megigazgatni a lepedőjét. Azt
akartam, hogy kényelmesen feküdjön. Muszáj volt tennem valamit.
– Faith – mondta elfúló, rekedt hangon, de én csak mondtam
tovább a magamét.
– Leállítjuk a munkálatokat, ráér, és én majd gondoskodom rólad.
Úgy, ahogy te is gondoskodtál rólam. Minden rendben lesz, ígérem…
Jace elkapta a csuklóm.
– Faith! Állj meg!
Pislogva néztem rá. Próbáltam visszatartani a könnyeim. De nem
ment.
– Kérlek, hagyd abba! – mondta szomorú és elgyötört
arckifejezéssel.
Fuldokló hangot adtam ki magamból, hirtelen feltört belőlem
minden. Mindaz, ami történt, hatalmas szakadékot varázsolt
közénk.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – mormogta.
– Hogy érted?
– Ha kiengednek innen, hazamegyek Iannel.
– Nem! – ráztam meg a fejem.
Könny futotta el a szemét, az arcomat kutatta, olyan gyengéd
tekintettel, hogy majdnem térdre estem előtte.
 – Nem sikerült, amit megígértem. Hogy semmi sem történhet
veled vagy Bailey-vel. Elmentem, és otthagytalak benneteket azzal a
szemétládával. Semmit sem csinálok jól!
– Nem…, dehogy! Megmentettél minket!
Megrázta a fejét, és elfordult tőlem. Remegett az állkapcsa, láttam,
hogy próbálja összeszedni magát, mielőtt visszafordult hozzám.
– Nem. Majdnem meghaltál miattam, mert túl gyáva voltam, hogy
elmondjak neked mindent, hogy elmondjam, ki is vagyok valójában.
Veszélybe sodortalak téged és Bailey-t, újra és újra.
Olyan erősen szorítottam meg a kezét, ahogy csak tudtam.
– Nem! – mondtam.
Rám mosolygott. Tekintete tele volt szeretettel és bánattal.
– De igen, Faith. Te is tudod, nagyon jól. Láttam, az arcodra volt
írva, amikor elmondtam az igazat. Tudod, hogy felelős vagyok
Joseph haláláért. Elragadtam tőled a férjed. A gyermeked apját. Úja
és újra cserben hagytalak. Nem tudnám elviselni, hogy ezt lásd
bennem, ahányszor rám nézel.
– Jace, kérlek! – mondtam, megragadva a vállát. Felszisszent.
Látszott, hogy erős fájdalmai vannak, pedig a jó ég tudja, mi
mindent pumpáltak belé az infúzióval.
Úgy gondoltam, a fájdalma leginkább lelki eredetű. Bűntudatot
láttam rajta. Ugyanazt a szégyenérzetet láttam az arcán, mint az
elmúlt hetekben, csak akkor még nem tudtam hová tenni.
– Ne haragudj! – mondta. – De nem tudok itt maradni. Azok után,
ami történt, nem.
– Jace – mondtam könyörögve, de csak mosolygott.
– Azért jöttem, Faith, hogy neked és a kislányodnak ne eshessen
baja. Hogy megvédjelek benneteket. Nincs miért maradnom.
Lehunyta a szemét, hatalmasat nyelt, majd ismét rám nézett.
A tekintete… szinte villámokat szórt, felnyársalt.
 – Menj! Éld az életed! Fogd a házat, és csinálj belőle valami
különlegeset, ahogy mindig is tervezted! Senki sincs már, aki az
utadba állhatna.
Könnyek csorogtak az arcomon.
– Ne mondd ezt, Jace…, kérlek, ne!
Kinyúlt, gyengéden megsimogatta a hajam.
– Túl sok minden történt. Túl sok fájdalom és túl sok hazugság.
Menj, kislány… menj, legyen jó életed! Nem fogom többé
bemocskolni.
– Jace…, kérlek… – elcsuklott a hangom.
Nem bírtam tovább.
Kérlek!
Végigsimított az arcomon az ujjaival.
– Muszáj mennem. Rá kell jönnöm, ki vagyok valójában…
mindezek után. Felelős vagyok az unokatestvérem haláláért.
Haragudtam rá, ezért hátat fordítottam neki. Nem tudom, hogy
valaha képes leszek-e megbocsátani magamnak, de itt biztosan nem
fog menni.
A kórházi ágy ágyneműjébe sírtam a bánatom. Jace-be akartam
kapaszkodni, minden sejtemmel.
Tudtam, hogy összetört a lelke.
Joseph miatt.
Miattam.
Miattunk.
Lehet, hogy igazam volt akkor éjjel, amikor bevallotta. Nem lehet
már összerakni a darabjainkat úgy, ahogyan voltak. Nincs olyan
varázslat, ami képes lenne erre.
Nem bírtam tovább, egy másodpercig sem bírtam már ott
maradni.
Lehunyt szemmel felálltam, fölé hajoltam, és megcsókoltam a
száját.
Kíváncsi voltam, hogy vajon igaza van-e.
Hogy Joseph szelleme vajon kísérteni fog-e minket. Hogy vajon
szép lassan tönkretesz-e minket.
Elszakítottam magam tőle, miközben a bánat mélyen a szívembe
szúrt, ahogy kiléptem a szobájából. Már akkor tudtam, akkor
éreztem, hogy soha nem vívódtam a két férfi között. A szívem
mindig is csak egyetlen férfiért dobogott.
És most ott hagytam nála, bent a kórházi szobában.
 47.

Jace

– Mi a faszt csinálsz? – káromkodott Mack. Hatalmas testével szinte

az egész kórházi szobát betöltötte.
Persze az sem segített, hogy az öcsém karba tett kézzel a falnak
támaszkodva álldogált.
Mindketten elvették az életkedvem is.
Ja nem, bocsánat, az én voltam, a fagyos lelkem tette.
És a kővé dermedt szívem.
Ide tartottam egész idő alatt. Nem is értettem, hogy lehettem
olyan idióta, hogy komolyan azt hittem, másképp is történhet.
– Szerinted minek néz ki? Pakolok. Elpakolom minden értékes
holmimat – mondtam keményen, jó adag gúnnyal fűszerezve,
miközben egy szatyorba dobáltam a sok orvosságot meg a többi
szart, amit a nővér és a doki hozott nekem. Kötszerek, receptek,
utasítások és egy rózsaszín vizeskancsó. Kurva jól fog kinézni Ian
lakásában!
Egy hétig terveztem nála maradni, amíg teljesen rendbe nem
jövök, utána pedig vissza kell vonszolnom a seggem Atlantába.
– Látom, mit csinálsz, seggfej! Arra lennék kíváncsi, hogy miért?
Megráztam a fejem, kicsit erősebben, mint kellett volna.
– Tudod jól, hogy miért.
– Azt hiszem, fel kell világosítanod, mert egyikünk sem tudja, mi a
szart akarsz – szólt közbe Ian, aki pont úgy leste minden
mozdulatomat, ahogyan én az övét, évekig.
– Hagyjuk! – ráztam meg a fejem.
– Nem hagyjuk – válaszolta Mack.
Felkúszott a harag a torkomon. Kezdtem kiborulni.
Magamra haragudtam.
Hirtelen megfordultam, de sokkal gyorsabban, mint kellett volna.
Iszonyú fájdalom járt át.
Megérdemeltem.
– Arra vagytok kíváncsiak, hogy miért megyek el? – bámultam
rájuk. – Mert kurvára nem bírom elviselni a tudatot, hogy Faith
tudja, mit csináltam.
– Szeret téged – vágott közbe Mack.
– Nem számít, hogy szeret-e, mert soha többé nem lesz már képes
úgy rám nézni, mint azelőtt. És én ezt nem bírnám ki. Kiszakítottam
egy darabot az életéből, és nem tudom visszaadni. Soha.
– Baromság! Megmentetted az életét.
Összeszorult a mellkasom. A földre néztem.
– Aha…, és hát ezért is jöttem, nem? Megígértem mindkettőtöknek
és magamnak is, hogy amint vége, eltűnök. Mindnyájan tisztában
voltunk vele, hogy nem maradhatok… Csak én voltam olyan bolond,
hogy mégis azt reméltem.
 48.

Faith

Fészkelődtem a széken, ahogy Mackkel szemben, az íróasztalánál

ültem.
Pont itt ültem akkor is, amikor felvették az első vallomásomat
Josephfel kapcsolatban.
Amikor kíváncsi volt, mennyit tudok, én pedig totál hülyének
éreztem magam, mert az égvilágon semmit sem tudtam.
Itt sírtam, és itt gondoltam azt, hogy még soha életemben nem
éreztem magam ennyire elveszettnek.
Ugyanezen a széken ültem, amikor eljöttem hozzá, és elmeséltem
neki, hogy valaki járt a házamban. Miután megkaptam az első igazi
fenyegetést. Amikor kiderült, hogy figyelmeztetni akarnak.
Felix tényleg azt hitte, hogy tudom, hová rejtette Joseph a naplót,
és úgy gondolta, ha rám ijeszt, majd elárulom.
Most is itt ültem, de ezúttal Mack tudatta velem az ügy pontos
részleteit, amelyekről nem is igazán akartam tudni. Zsibbadtan
hallgattam, amikor elmondta, hogy Joseph mindenféle illegális
üzletben benne volt, nagyjából azóta, mióta ismertem. Gyorsan
haladt felfelé a ranglétrán, miközben Steven Riccinek és a
családjának dolgozott, pont annak a férfinak, akitől Jace meg akarta
védeni a testvérét és az unokatestvérét.
Kábítószer.
 Csempészés.
Pénzmosás.
Szerencsejáték.
Minden egyes információval, amit átadott nekem, egy-egy újabb
darab hullott le rólam. Lassan teljesen széthullottam. Lépésről
lépésre.
Egyik fájdalmas darab a másik után.
Mack nem is mert rám nézni, de aztán összekapta magát, és
egyenesen a szemembe nézett.
– Mondtam, hogy a Ricci család pénzét mosta tisztára a
hajótársaságon keresztül, ugyanakkor magának is szépen félretett
abból a pénzből. Joseph úgy intézte, hogy úgy nézzen ki, mintha
Steven nyúlta volna le a pénzt. Pár hónappal Joseph halála előtt
Stevent egy tóban találták holtan, valahol Massachusettsben. Steven
családja, Felixet is ideértve, Josephet hibáztatta Steven haláláért, és
azt kell, hogy mondjam, igazuk volt – mondta.
Annyi nem volt belőle igaz, hogy Felixet így hívták. Az igazi neve
Caleb Ricci volt. Csak olyan befolyásos családból jött, hogy hamis
igazolványokkal simán kiadhatta magát valaki másnak, hogy
könnyedén a közelembe férkőzhessen. Az, hogy Courtney-val is
összejött, csak még jobban segítette ebben.
Doug is a Ricci család embere volt. Őt és Felixet küldték, hogy
oldják meg a problémát. Mack szerint Doug volt az, aki ki-be
mászkált a házamban.
Belém hasított a fájdalom. Élesen, mélyen.
Hogy keveredhetett Joseph ilyesmikbe?
Hogy lehettem ennyire bolond?
Elcsuklott a hangom.
Rémisztő volt látni, mennyire vak voltam.
 Rettentő volt Courtney miatt is, aki még mindig amiatt
szégyenkezett, hogy ilyen embernek segített közel kerülni hozzám,
mint Felix, pedig ő sem tudhatta, miben sántikált.
Mack is sajnálta, és bűntudata is volt emiatt. Látszott rajta.
– Felix megölte Josephet, mert elárulta Stevent. Ugyanakkor még
mindig szüksége volt arra a naplóra, amivel Joseph sakkban tartotta
őket. Alighanem azt gondolta, ha elhiteti velük, hogy bármikor
eljuttatja a nyomozókhoz a naplót, azzal biztosítja a saját épségét –
magyarázta a fejét rázva –, de rájött, hogy tévedett, rájött, hogy már
túl késő, mert abban a levélkupacban, amit találtál, számomra is
volt egy üzenet. Leírta, hol találom a naplót. Az edzőterem egyik
szekrényében dugta el. Egy halom név és információ volt benne,
elég ahhoz, hogy mindörökre rács mögé kerüljenek.
Micsoda pazarlás, gondoltam, milyen kár! Így élni! A semmiért.
Olyan jó ember is lehetett volna. Milyen kár!
Olyan mértékű fájdalom, zavarodottság és szánalom temetett
maga alá, amire nem számítottam.
Micsoda pazarlás… Aprópénzre váltotta az életét.
Mack kihúzott egy fiókot, és sóhajtott egy nagyot, miközben
kivette a fiókból, ami benne volt. Lassan odatolta elém.
A levelek voltak, amiket a széfben találtam, és Felix széthajigálta
őket, mielőtt még megnézhettem volna, mik is pontosan.
– Ez mind a tiéd, Faith. Szerintem menj haza, és olvasd el őket.
Egyedül. Fontos lenne.
Potyogtak a könnyeim.
Forró könnyek.
A fájdalom könnyei.
Akkora zűrzavar volt bennem, azt sem tudtam, hol az előre és a
hátra.
Minden egyes nappal nőtt – nagyobb és még fájdalmasabb lett.
 Nem is tudtam, képes vagyok-e még többet elviselni.
Az igazság az, hogy dühös voltam.
Josephre, mert ezt tette velünk.
Magamra, mert hagytam, hogy megtörténjen, hogy egyáltalán
hozzámentem feleségül.
– Nem akarom a leveleket – mondtam Macknek lehunyt szemmel.
Még a fejem is elfordítottam.
Még közelebb tolta hozzám a kupacot.
– De igen, Faith! Akarod. Hidd el nekem!
Negyedórával később Courtney kicsi háza elé kanyarodtam. A
levelek egy befőttesgumival összefogva ott hevertek az anyósülésen.
Nem hagytak nyugodni. Mintha felém kiabáltak volna. Mintha saját
energiájuk lett volna.
Még mindig nem éreztem magamban elég bátorságot ahhoz, hogy
egyáltalán megnézzem, mik azok, mert az ösztönöm azt súgta, még
jobban össze fogok törni a súlyuk alatt.
Tudtam, hogy ennél többet már nem bírok elviselni.
Már csak a kislányom tartott egyben. Ő tartotta bennem a lelket.
Bailey.
Kifutott hozzám, ki az ajtón, végig a járdán, kezében a
szörnyeteggel.
Összerezzentem.
Azt sem tudtam, hogy álljak meg a lábamon. De összeszedtem
magam. Kinyitottam a kocsiajtót, és még időben kiszálltam az
autóból, hogy elkapjam, ahogy a karomba ugrott.
Az, hogy magamhoz öleltem, már önmagában balzsam volt
elgyötört lelkemnek.
Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Mintha nem is ejtett
volna minket túszul egy őrült. Mintha nem is látta volna, hogy Jace-t
lelőtték.
 A kitalált világában élt, ahol unikornisokon lovagolt, és ahol
mindig minden rendben volt. Tudtam, hogy egy nap majd felszínre
törnek az elfojtott érzelmek.
– Szia, mami!
– Szia, Bailey! Hogy van az én kedvenc kislányom?
– Jól! – mondta, és a nyakamhoz szorította az arcocskáját, hogy
beszívja az illatom. Eltűnődtem, hogy ez a trauma miatt van-e, hogy
esetleg ott van-e közvetlenül a felszín alatt.
Reméltem, hogy elég erős leszek, hogy jól csináljam.
Hogy képes leszek olyan életet biztosítani a számára, amilyet
mindig is akartam.
Kaptunk még egy esélyt.
Szabadok vagyunk.
Pedig milyen közel álltunk ahhoz, hogy elveszítsük az életünket!
Igyekeztem ebbe kapaszkodni. Próbáltam nem foglalkozni a
szívemben tátongó veszteséggel.
Azzal a fájdalmas ürességgel.
Jace elveszítésével.
Courtney kijött Bailey után. Végigsétált a járdán, átölelve magát.
Mintha saját magát igyekezett volna megvédeni. Az összetört szívét.
– Szia! – köszönt.
Ringattam még egy picit Bailey-t, közben a barátnőmre néztem.
Annyira jó lett volna a történteket kitörölni az életünkből!
– Köszönöm, hogy vigyáztál rá!
– Ez a legkevesebb – felelte bólintva.
– Ne, kérlek, ne csináld ezt – ráztam meg a fejemet.
– Mit ne csináljak?
– Ne csinálj úgy, mintha a te hibád lenne. Nem tudhattad.
Könny buggyant ki a szeme sarkából. Ismertem eléggé, hogy
tudjam, a szarkazmusához fog nyúlni, megpróbálja majd azzal
elütni a dolgokat, pedig láthatóan nagyon összetört.
– Ha jobb ízlésem lenne a férfiakat illetően, ez meg sem
történhetett volna.
– Nem tudhattad, Courtney – ismételtem.
– De, tudnom kellett volna – mondta remegő szájjal.
– Hisz én sem tudtam. Azt hiszem, néha pont azt nem vesszük
észre, ami itt van az orrunk előtt – véltem, hiszen egyikünk sem
tudta, hogy Joseph és Felix miket csinál.
Túl könnyen bíztunk az emberekben. Vakok voltunk. A legjobbat
feltételeztük még akkor is, ha nem volt miért.
– Te jól vagy? – kérdezte.
Összerezzentem, és szorosabban magamhoz öleltem Bailey-t.
– Nem, nem vagyok jól. De majd egy nap jobban leszek, ahogyan
te is.
– Tudom.
Rámosolyogtam.
– Szeretlek Courtney, tudod, ugye?
– Én meg téged szeretlek.
– Igen, tudom – bólintottam. Annyira elborítottak az érzelmek,
hogy úgy éreztem, összeomlok, ha nem hagyjuk ezt azonnal abba.
Megköszörültem a torkom, és a kislányomhoz fordultam. –
Hazamegyünk, csinálok neki valamit enni, és lefektetem.
– Rendben. Holnap hívlak.
– Oké. Ha egyedül éreznéd magad, tudod, hol találsz.
– Ó, biztos találok valami bajt, amibe belekeveredhetek – jegyezte
meg szomorkás mosollyal.
Csak Courtney volt képes arra, hogy mosolyt csaljon az arcomra.
– Biztosan – válaszoltam.
Felnyaláboltam Bailey-t, betettem az autóba, és hazamentünk a
hatalmas házunkba. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Adjam el?
Nem sikerült megbirkóznom a ház szellemeivel. Túl ijesztőnek
bizonyultak.
Utáltam belegondolni, hogy valaki más lakik majd itt, de eléggé
biztos voltam benne, hogy nekem egyedül túl sok.
Bementünk a konyhába, csináltam ebédet, amihez szinte hozzá
sem nyúltunk, majd legalább tizenöt mesét olvastam el Bailey-nek
az ágya mellett kuporogva, mire végre elaludt.
Láttam, hogy fél, még akkor is, ha nem vallotta volna be.
Amikor végre egyenletesen lélegzett, alaposan betakargattam,
megpusziltam, és belélegeztem az illatát.
Levendula-, babapúder- és reményillata volt.
Annyira nehezen találtam reményt a káosz közepén.
Óvatosan felálltam, és kimentem a szobából, egyenesen a
szobámba siettem, a hatalmas komódhoz, ennek a tetejére tettem a
leveleket, amiket nem volt bátorságom elolvasni. Vajon lesz-e
valaha…
Úgy néztem a kupacra, mintha szemmel verném őket.
De tudtam, hogy végül el kell majd olvasnom, mert ha nem zárom
le a múltat, sosem fogok tudni továbblépni. Nem ragadhatok a
múltban. Erősnek kell lennem, már csak a kislányom kedvéért is.
Ehhez viszont el kellene olvasnom a nekem írt leveleket.
Remegő kézzel fogtam meg a halom borítékot, ami egyetlen darab
papírba volt csomagolva. A tetején egyetlen szó, Joseph kézírásával:
Faith.
Odavittem az ágyamhoz, és leültem. Borzasztóan vert a szívem,
tejesen nekifeszült a bordáimnak.
Óvatosan legörgettem a gumit, ami összefogta a leveleket. Leesett
a papírborítás, nekem meg abban a pillanatban eleredtek a
könnyeim. Nem is láttam semmit, csak a legfelső levelet. Nekem
címezték. De a szívem akkor facsarodott el, amikor megláttam, hogy
honnan érkezett és mikori dátumozással.
Abból a javítóintézetből érkezett, ahol Jace három évet töltött, és a
dátum szerint akkor írta, amikor én már azt gondoltam, hogy
egyszerűen elfelejtett engem.
Remegő kézzel fordítottam meg, és kivettem a levelet a már
korábban felnyitott borítékból. Mack vagy Joseph már kinyitotta.
Nem tudom, melyikük volt. De nem számított.
Letöröltem a könnyeim, olvasni kezdtem.

Faith!

Már sokkal korábban kellett volna írnom. Egyáltalán nem is

lett volna szabad úgy eljönnöm tőled, hogy nem árultam el a
valódi okot. De azt gondoltam, hogy így a legjobb, hogy
elengedlek, hogy továbbléphess, hogy olyan életet élhess,
amilyet megérdemelsz.
Az elmúlt egy év azonban ráébresztett, hogy tévedtem.
Tudom, hogy mi ketten összetartozunk. Tudom, hogy
lehetek az a férfi, akit te megláttál bennem. Olyan leszek!
Ugyan nem lesz könnyű, de mindent megteszek, hogy így
legyen.
Ha majd hazamegyek, elmesélem pontosan, hogy miért is
kerültem ide. De hozzád akarok majd menni – haza. És ha
már ott leszek, ígérem, hogy mindent meg fogok neked adni.
Soha ne add fel az álmaid!

Szeretettel:
Jace

A remegő szám elé kaptam a kezem, igyekeztem visszatartani a

sírást, de hiába. Kitört belőlem.
Jace vissza akart jönni hozzám.
Nem tudtam!
Nem tudtam!
Mint egy őrült kaptam a másik levél után, majd a következő és az
azt követő után.
Olvastam szerető sorait.
Olvastam a zavarodottságát, mert nem írtam vissza.
Olvastam a félelmét, az egyre növekvő aggályát, hogy talán már
én is olyan semmirekellőnek látom, mint mindenki más.
Értéktelen, hulladék alaknak, aki nem érdemes a szerelmemre.
Újra meg újra meghasadt a szívem. Hatalmas hullámokban törtek
fel a könnyeim, megállíthatatlanul.
Joseph eldugta előlem a leveleim. Elhallgatta előlem az igazságot.
Elvette Jace-től és tőlem az esélyt, hogy együtt lehessünk. Hazudott
nekem. Nem úgy, ahogyan Jace. Jace védelmezni akart, mert szeret.
Joseph a saját érdekeit tartotta szem előtt.
Elöntött a gyűlölet, ilyet még soha életemben nem éreztem. Olyan
hatalmas, mélyről jövő, lüktető bánat hatalmasodott el rajtam, hogy
azt hittem, teljesen felemészt.
Úgy éreztem, teljesen tönkretesz, feldúltan olvastam, egyre
gyorsabban faltam a szavakat, amik évek óta vártak rám. Azt
hittem, jobban már nem törhetek össze, de ez… ez teljesen
darabjaira törte a lelkem.

Faith!

Egy hét múlva szabadulok.

Nem hallottam felőled három hosszú éve. Az életemből
eltűnt a szépség, és csak a sötétség maradt utána.
 Mindennap szenvedek, szenvedek, mert nem tudok rólad
semmit.
De nem tudom feledni a szavaid, sem a reményt, amit te
keltettél életre bennem. Azt mondtad, bárki lehet belőlem,
csak valóban hinnem kell benne.
Hiszek kettőnkben. Hiszek az álmainkban, és szeretném
mindet megélni veled.
Csak azt remélem, hogy amikor majd személyesen
találkozunk, emlékezni fogsz arra, hogy ki is vagyok
valójában: egy fiú, aki beleszeretett egy lányba, aki azóta is a
világot jelenti a számára.
A rózsáinknál várok rád. Álmodozzunk együtt, újra!

Jace

Összegörnyedve sírtam az ágyon. Elképzeltem, amint a kertben várt

rám. Vajon meddig állhatott ott? Meddig várt csodálkozva, majd
aggódva?
Nem mentem el.
Hiszen akkor már Joseph felesége voltam.
A gyűlölet és a borzalom lángja emésztette a lelkem. A
legrosszabb érzés volt, amit valaha éreztem.
Hogy tehette ezt velem?
Hogy tehette ezt velem?
Alig bírtam folytatni az olvasást, de még két levél volt a csomag
alján.
Ezek mások voltak.
Nem a javítóintézetből érkeztek. Egyiken sem volt pecsét, sem
bélyeg.
Az egyiken az én nevem állt, Joseph kézírásával.
 A legszívesebben azonnal darabokra téptem volna. Nem érdekelt
az irigysége, a rosszindulata, a gondolatai.
Szinte kényszerítettem magam, hogy tovább olvassak. A bánat
egészen mélyről jött, teljesen átjárt, egészen a lelkem közepéig
hatolt. Patakzottak a könnyeim, alig láttam tőlük.

Faith!

Mire ezt a levelet megtalálod…, mire elolvasod…, én már

nem leszek. Bárcsak lett volna merszem odaadni neked
ezeket már korábban, beszélni róla, de mindig is gyáva alak
voltam! Mindig hazug voltam. Soha nem voltam több egy
átkozott tolvajnál.
Tudom, utálsz. Meg is érdemlem. Mindent megérdemlek,
ami előttem áll, és minden nagyon gyorsan érkezik. Érzem.
Tudnod kell, hogy sajnálom. Nem várom el, hogy
megbocsáss, de azt tudnod kell, hogy sajnálom.
Büszke ember vagyok, de utolért a vég. Nincs már mit
rejtegetnem, és nincs hová menekülnöm.
Bárcsak visszamehetnék a múltba, hogy elölről kezdhessek
mindent!
Amikor először megláttalak, azonnal beléd szerettem.
Olyan nagyon akartalak, hogy bármit megtettem volna, hogy
az enyém légy. De tudnom kellett volna, hogy soha nem leszel
igazán az enyém. Hogy is lehettél volna, hiszen mindig hozzá
tartoztál. Mindig az övé voltál.
De tudod, arra gondoltam, ha kapnánk egy esélyt…, csak
egyetlen esélyt, akkor talán látnád, hogy összetartozunk.
Bolond voltam. Érzéketlen, ostoba, önző barom.
Próbáltam más lenni. Próbáltam, milliószor próbáltam
férfiasan viselkedni, és elmenni. Hagyni téged, hogy
visszatérj ahhoz az emberhez, aki miatt minden éjjel álomba
sírtad magad. Tudtam. Hogy a francba ne tudtam volna! De
ehelyett maradtam, loptam, csaltam, és azt reméltem, majd
egy nap, egy nap talán úgy fogsz szeretni, ahogy én téged.
Soha nem voltam érdemes a szerelmedre. Egyetlen napig
sem. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, de nem
mondhatom, hogy egy pillanatig is bántam, hogy veled éltem.
Igen, egy önző szarházi vagyok.
Elragadtalak attól az embertől, akit igazán szerettél. Attól
az embertől, aki igazán szeretett téged.
Mert szeretett, Faith. Bármit képes volt megtenni a te
boldogságodért, én pedig igyekeztem tönkretenni, és közben
hagytam, hogy ő szenvedjen.
Jace mindent feláldozott értünk. Az évek alatt, míg
felnőttünk, olyan sokszor maradt éhen, csak hogy mi
ehessünk. Vállalta a verést, a pofonokat, csak hogy mi
nyugodtan alhassunk.
Vállalta a bukást, pedig nem is az ő hibája volt.
Azért került börtönbe, mert én téged akartalak. Aztán
ismét feláldozta magát, mert azt hitte, én boldoggá tudlak
tenni. És mindeközben rám is vigyázott, gondoskodott rólam,
egészen addig, amíg én el nem űztem magam mellől.
Nem tudom már jóvátenni, de annyit megtehetek, hogy
elmondom, valóban szeretett téged.
Mindent feladott, hogy te megvalósíthasd az álmaid. Már
okosabb vagyok. Tudom, hogy tévedtem. Tudom, hogy az
örökkévalóságig fogok rohadni a poklok poklában
mindazokért a bűnökért, amiket elkövettem. De azt nem
hagyhatom, hogy ne tudd meg az igazat. Amikor fiatalabb
 voltam, hittem benne, hogy én vagyok az, aki segíthet neked
megvalósítani az álmaid. Amit viszont nem tudtam, és
évekbe telt, míg megértettem, hogy csak az álmod felét
vagyok képes megadni neked, mert a másik fele Jace-nél van.
Ő a te álmod.
Bárcsak elmondhatnám neki is, hogy sajnálom. Szobrot
érdemelt volna mindazért, amit értünk tett, de én ehelyett
térdre kényszerítettem.
Nem tehetek már egyebet, minthogy visszaadom neki azt,
ami mindig is az övé volt.
Szerettelek, Faith, de nem volt az igazi. Menj, és
szeressétek egymást! Ne félj! Bárhol van, keresd meg!
Harcolj érte! Nem állok többé az utatokba.
Szeresd szabadon, lelkiismeret-furdalás nélkül. Kérdés
nélkül. És engedd, hogy ő is szeressen téged. Ne engedd, hogy
odébbálljon, azt gondolva, hogy nem érdemel meg.

Joseph

Hangosan felsírtam. Zakatolt a mellkasom, majd megfulladtam,

ahogy a sorait olvastam.
Kiesett a lap a kezemből, én pedig zavarodottan, remegve
emeltem fel az írást. Egy megállapodás volt, egy okirat. Átruházási
okirat. Jace Jacobs neve állt rajta, mint eredeti tulajdonos. Elállt a
lélegzetem, amikor megláttam, hogy Joseph nevére szól. Ez a ház.
Úristen! Nekünk adta ezt a házat!
Az álmunkat.
A mi álmunkat.
Elöntöttek az érzelmek.
A szerelem. Mélységes szerelem.
 Talpra kecmeregtem. Egy dologban voltam csak biztos.
Egyszer már hagytam elmenni, még egyszer nem követem el ezt a
hibát.
 49.

Jace

– Biztos, hogy menned kell? – kérdezte Ian a sarkán hintázva. Ott

álltunk az irodaháza előtt, ahol leparkoltam az új autómmal.
Bedobtam a csomagtartóba a táskám és a laptopom. Még mindig
eléggé fájt a vállam, bár össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit a
szívemben éreztem.
– Tudod, hogy igen. Nem tudok így itt lenni… a közelében.
Kurvára fáj.
Nem volt miért tagadjam.
Ez volt az igazság.
És tényleg kurvára fájt.
– De nem is beszéltél vele, Jace.
– Ne kezdd el! – mondtam a fejemet ingatva, miközben lecsuktam
a csomagtartót. – Tudod, hogy miért nem beszélek vele, és azt is
tudod, miért nem maradhatok.
– Nagyon hülye vagy!
– Tudom.
Igen, hülye voltam, mert komolyan azt hittem, lehet közös életünk
Faithszel.
Újra és újra veszélybe sodortam.
Hazudtam neki.
Fájdalmat okoztam neki.
 Soha nem fogom elfelejteni az arcát, amikor rájött, mennyi
mindent elhallgattam előle.
Nem akarom még ennél is jobban bántani. Nem akarom
belerángatni az életembe, egy olyan életbe, ami mindig is tele volt
gondokkal. Kész katasztrófa az elejétől fogva.
Faith szabad.
Végre szabad.
És csakis ez számít.
Ian csücsörített, zsebre tette a kezét, az öltönyzakójának az ujja
könyékig fel volt tűrve. Az alkarján ott virítottak a bőrét borító
hegek és a fájdalmát megörökítő tetoválások.
A csávókám igazi mesekönyv volt, bár kevesen voltak képesek
olvasni benne.
Nekem talán sikerült, hiszen én aztán mindenről tudtam, ami vele
történt. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a dolgok másképp
alakuljanak, de volt, hogy én is csődöt mondtam.
Ó, Istenem, ha tehetném, minden történetét átírnám!
Óvatosan rám pillantott.
– És mi van, ha én szeretném, hogy maradj?
– Akkor azt mondom, hogy gyere, és látogass meg. Atlanta nagy
hely, elférünk benne ketten is.
– Az nem az otthonom – mondta keményen.
– Mert ez itt az? – kérdeztem keserű hangnemben.
Frusztráltan felhorkant.
– Szerintem tudod a választ.
Kifújtam a benntartott levegőt.
– Nem láttad az arcát, Ian. Én igen, egyenesen a lelkébe láttam, és
tudom, hogy most már soha nem lesz képes ugyanolyannak látni,
mint azelőtt. Nem tudok így élni, és nem is akarok. Mindketten
jobbat érdemlünk ennél.
 Közelebb léptem hozzá, haboztam egy pillanatig, mielőtt
megöleltem volna. Jó szorosan. Iszonyatosan belenyilalt a fájdalom
a vállamba, de nem érdekelt.
– Mindezek után már azt sem tudom, ki is vagyok valójában. Azok
után, amit tettem.
Ian is megszorított.
– A testvérem vagy. A legjobb ember, akit ismerek. Sokkal több
annál, amit hajlandó vagy látni.
Lehunytam a szemem, próbáltam visszatartani a feltörni
kívánkozó érzéseket. Utáltam búcsúzkodni, de nem maradhattam.
– Szeretlek! Vigyázz magadra! Állapodj meg, a francba, és hagyd a
baromságokat! Ne kelljen azért visszajönnöm, hogy szétrúgjam a
segged – mondtam, igyekezve, hogy legalább a végén vigyek egy kis
könnyedséget a beszélgetésünkbe.
– Nem nekem kell szétrúgni a seggem – válaszolta.
Bólintottam.
– Nemsokára beszélünk – mondtam.
Felsóhajtott, majd megingatta a fejét.
– Óvatosan vezess!
Bólintottam, és beugrottam a kormány mögé.
Ahogy kihajtottam az útra, gombóc gyűlt a torkomban, egy merő
csomó volt a gyomrom, és baromira fájt a szívem.
Minél messzebbre jutottam, annál jobban fájt.
Hirtelen megszólalt a telefonom. A kijelző türelmetlenül villogott
a műszerfalon.
Először fel sem akartam venni, magam mögött akartam hagyni
mindent. Hagyni mindent, úgy, ahogy van.
De a lelkemben dúló vihar nem engedte. Megnyomtam a
kihangosítót.
– Courtney – mondtam szárazon.
 – Jace…, azonnal ki kell menned az ültetvényre!
Egy pillanat alatt aggódni kezdtem, de igyekeztem elfojtani.
– Úton vagyok Atlantába.
– Akkor fordulj vissza! – szólt rám.
– Nem viccelek, Courtney. Éppen visszafelé tartok.
– Én sem viccelek, Jace! Muszáj visszafordulnod, Faithnek
szüksége van rád!
– Valami baja esett? – kérdeztem, mert éreztem, hogy lassan
elhatalmasodik rajtam a pánik. Visszahúzott hozzá a szívem, a
házhoz, ami immár az övé volt.
– Igen, Jace, baja esett – mondta lehalkítva a hangját. – Fáj, nagyon
fáj a szíve, és merem feltételezni, hogy neked is.
– Ne csináld ezt velem! – könyörögtem.
– Figyelmeztettelek, hogy szétrúgom a segged, ha ismét fájdalmat
okozol neki, Jace Jacobs!
– Nem akarom bántani!
– Akkor ne tedd!
Felsóhajtottam.
– Ne akard, hogy levadásszalak, és kicsináljam azt a csinos
pofikád! – figyelmeztetett Courtney. – De ha kell, megteszem.
– Courtney!
– Jace! – vágott vissza. Nem hagyta magát.
Csend ereszkedett közénk.
– Figyelj…, csak menj el hozzá, mielőtt elmész. Ennyit kérek, jó?
Azok után, ami történt, legalább ezt az egyet tedd meg, kérlek!
– Rendben.
Borzalmas ötlet! Szörnyű ötlet, mert gyötrelmesen fájdalmas lesz
ismét elhagyni őt.
Elhagyni. Mindörökre.
Kinyomtam a telefont, és visszafordultam. Pangó szívem azonnal
gyorsabban kezdett verni.
Visszamentem, áthajtottam Charlestonon, majd rákanyarodtam
Broadshire Rim csendes utcáira. Esküszöm, mintha láttam volna a
járdán várakozó szellemeket.
Átszáguldottam a kisvároson, miközben váratlanul megannyi
emlék rohant meg. Rákanyarodtam a városka mögötti útra. Ahogy
zötykölődtem, hirtelen belém nyilallt az emlék, amikor először
találkoztam vele. Ott állt az iroda sarkában, mint valami csapdába
esett állat.
Eszembe jutottak az érzések, amiket keltett bennem. A törődés.
Amikor találkoztam vele ezen az úton. Ahogy villámgyorsan
beleszerettem. Hogy mennyire mélyen és mennyire ostobán
szerettem!
De sokkal ostobább voltam, amikor visszajöttem ide, és
belekontárkodtam az életébe, aminek sosem lehetek része.
Tudtam. Mégis megpróbáltam.
De mindig is ilyen ostoba voltam.
Hevesen vert a szívem, ahogy az ültetvény felé közeledtem. A
bánat gombóccá sűrűsödött a torkomban, amikor arra gondoltam,
hogy ismét látni fogom őket, és aggódni kezdtem, hogy talán rosszul
sülhet el.
Lelassítottam, amikor észrevettem valamit a távolban,
közvetlenül az ültetvényhez vezető út elején. Belehunyorogtam a
napfénybe, egyre gyorsabb lett a pulzusom, éreztem, ahogy a vérem
száguld az ereimben.
Faith és Bailey ott állt az út végén.
Egy hatalmas fatáblát állítottak fel, fehéret, de nem láttam
pontosan, hogy mi van ráírva.
Rémület fogott el, amikor rájöttem, hogy egy ELADÓ táblát
tesznek ki.
 Amint megálltam és leállítottam a motort, hirtelen minden
felbolydult.
Csak bámultam kifelé a szélvédőn, Faith meg vissza rám.
Összecsaptak az energiáink. Szinte sokkoló volt a párás levegőben.
Kinyitottam az ajtót, és óvatosan kiszálltam. Felerősödött minden.
Olyan szép volt!
A lelke melegséget sugárzott.
De szerettem volna elmerülni benne!
Megdobbant a szívem, amikor lepillantottam Bailey-re, aki az
anyja mellett álldogált. A pólója csupa szivárvány és szívecske volt,
barna tekintete csupa varázslat.
Az én kis unikornisom!
Úgy elszorult a torkom, olyan nagyon, hogy megszólalni is alig
bírtam. Végül azért csak sikerült kipréselnem magamból egy-két
szót.
– Courtney azt mondta, szükséged van rám.
Faith bólintott és pislogott. Tekintete a táblára tévedt.
– Igen, jó lenne, ha valaki segítene lefesteni a táblát.
Megráztam a fejem.
– Nem fogok abban segíteni, hogy feladd az álmod, Faith. Ebben
nem. Kérlek, ne tedd!
Faith csak mosolygott, a mosolyától elállt a lélegzetem.
Tele volt élettel.
Teljesen elgyengültem.
– Nem adom fel az álmom! Arra kértelek, hogy éld meg velem!
Óvatosan felém lépett.
Hirtelen elfogyott körülöttem a levegő.
Ez az egy lépés elég volt, hogy elöntsön a vágy.
– Tudom, mit tettél – suttogta olyan lágyan, mintha énekelne.
– Hogy érted?
 A ház felé intett, amely a fák takarásától alig látszott.
– Nekem adtad a házat. Az álmomat. Annak ellenére, hogy azt
gondoltad, sosem lehetsz a része.
Ezt nem is lett volna szabad tudnia! Soha! Megráztam a fejem,
próbáltam visszatartani, hogy ne jöjjön közelebb, de nem állt meg.
Csak jött és jött, miközben a szemembe fúrta csokoládébarna
tekintetét.
Bailey mellette lépkedett, szorosan az anyja mellett.
– Te vetted ezt a házat, ugye? Nekem?
A francba!
A szívemre simítottam a tenyerem, mintha ugyan kitéphettem
volna belőle a fájdalmat. Vonakodva bólintottam.
– Mindig is úgy volt, hogy egyszer a tiéd lesz – válaszoltam.
Ismét közelebb lépett.
– Abban a pillanatban, amikor megjelentél, tudtam, hogy többé
semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt. Én is más lettem.
Megváltoztattál. Jó irányba.
Bánat fojtogatta a torkom.
– Cserben hagytalak, Faith.
Kinyújtotta a karját, és megsimogatott.
– Megmentettél. És megmentetted a kislányomat is.
– Hazudtam neked.
Elfintorodott.
– Mert szeretsz.
– Bántottalak – mondtam.
– Mert nem volt más választásod – mondta, és megsimogatta az
ajkam. Majdnem elvesztettem az eszem.
Kerestem a szavakat, és szinte otrombának tűnt, amit mondtam,
mikor végre sikerült megszólalnom.
– Nem bírom elviselni a tekinteted, ahogy rám nézel, és tudod, mit
veszítettél el miattam – bukott ki belőlem.
Könnybe lábadt a szeme, és én azt hittem, megfordul és elmegy,
de ehelyett még közelebb jött, olyan közel, hogy már éreztem a
testének melegét.
Rózsaillata volt. Mintha egyenesen a kertből jött volna.
Legszívesebben a nyakába temettem volna az arcomat, hogy jó
mélyen belélegezzem.
– Ha lehunyom a szemem, csak téged látlak. Ha rád gondolok,
akkor kettőnket látom. Ha rád nézek, látom, hogy kihez tartozom.
Bennem vagy – suttogta.
– De elárultam Josephet. A saját véremet – préseltem a fogaim
között.
Megrázta a fejét.
– Nem. Megmentetted, újra meg újra. Tudom, mi mindent tettél
érte, Jace. Joseph árult el minket. Megbocsátok neki… egy nap…,
talán.
Az arcomat kutatta a tekintetével, majd folytatta.
– Emlékszel, egyszer azt mondtad, én tanítottam meg neked,
hogyan kell hinni. Hogy reményt adtam neked, hogy sokkal többet
érsz, mint amennyire az emberek tartottak. Segítettem neked, hogy
elhidd, nagy dolgokra vagy hivatott – mondta, és végigsimított a
mellkasomon.
– Te mindezt visszahoztad hozzám, Jace. Visszahoztál engem a
kétségbeesésből. Visszahoztál a félelemből és a tehetetlenségből. Te
voltál az, aki elhitette velem, hogy többet érdemlek. – Megnyalta az
ajkát, majd folytatta. – Egyszer már engedtem, hogy kisétálj az
életemből, még egyszer nem fogom!
– De Faith!
Az ajkamra tette az ujját, és én esküszöm, éreztem, ahogy a föld
mozog. Ahogy forog a tengelye körül.
 – Csak annyit szeretnék tudni, hogy azért szeretsz, mert szeretsz,
csak úgy magam miatt, vagy esetleg kötelességtudatból. Hogy azért
akarsz, mert vágyódsz rám, vagy azért, mert Joseph ellopott tőled.
A fák szinte táncra perdültek körülöttünk.
Megérintettem a gyönyörű arcát. Úgy fordítottam, hogy egyenesen
a szemembe nézzen.
– Hogy szeretlek-e? – ismételtem meg a kérdést. – Te tanítottad
meg nekem, hogy ez mit jelent. Te mutattad meg, mit jelent hinni a
szerelemben. Szeretlek, Faith. Te vagy a szívem. A szépségem. Az
életem. A világ számomra nem létezhet nélküled.
Könnyek folytak végig az arcán.
– Akkor engedd meg, hogy mindörökre a tiéd legyek. Ne hagyj el,
mert rád van a legnagyobb szükségem a világon. Mondd, hogy
maradsz, mert egyedül nem akarok álmodozni!
Lenéztem Bailey-re, aki átölelte az édesanyja lábát, és engem
bámult vigyorogva.
– Majadsz Jacie?
Ott álltam, és azon tűnődtem, hogy nem álmodom-e. Hogy mindez
igaz-e. Hogy ez megtörténhet-e velem.
Eszembe jutottak Faith évekkel ezelőtti szavai.
Nem érdekel, mit mondanak mások, Jace. Az számít, hogy te miben
hiszel. Hogy te mit látsz magadban. Ha igazán akarod, képes vagy
megteremteni.
– Hiszek kettőnkben – mondtam gondolkodás nélkül.
Elmosolyodott.
– Te vagy az én álmom, Jace. Mondd, hogy velem akarsz maradni,
hogy élhetem az álmomat!
– Mindig veled leszek! Harcolni fogok érted. Szeretni foglak, és
ígérem, soha nem hagylak magadra!
Faith elnevette magát.
zuhanyozás után bent matatott, valahogy megnyugtattak.
A levelet fogtam, amit a kezembe adott, hogy olvassam el.
Vívódtam.
Gyűlölet és szeretet között vívódtam.
Igyekeztem lenyelni az elmúlt évek haragját és sértettségét.
Fogtam a levelet, bár nem voltam benne biztos, hogy kíváncsi
vagyok rá.
Végül nekiálltam.

Jace!

Ha ezt a levelet olvasod, akkor már megkaptam, amit

megérdemeltem.
Te sokat tanítottál nekem a karmáról, amikor fiatalok
voltunk. Hinnem kellett volna benne. De nem tettem. De ez
nem jelenti azt, hogy nem becsültelek.
Nos, a tisztelet és a becsület között nagyon vékony a
határvonal. Olyan akartam lenni, mint te, és gyűlöltelek,
mert nem lehettem soha olyan jó. Soha nem voltam olyan
jószívű, mint te. És soha nem voltam olyan jólelkű sem. Te
mindig a jóra törekedtél, mindig a jót kerested, míg bennem a
gyűlölet és az irigység eresztett gyökeret.
Steven azt akarta, hogy bizonyítsam iránta a hűségem, én
pedig elkövettem a legnagyobb bűnt, amit csak lehetett. Én
tettem a drogot a táskádba, és névtelenül bejelentettem a
rendőrségen, hogy láttam valakit betörni az ültetvényre.
Loptam tőled, de mégis én vagyok az, aki vesztett.
Mindent elveszítettem. Bár, amúgy is mindig a tiéd volt.
Vigyél mindent! Szeresd őket! És sose bánd, hogy végül
hátat fordítottál nekem.
 Erre volt szükségem. Nekik is így lesz jobb. Éppen ideje
volt.
Tudom, hogy te majd megmutatod Bailey-nek, milyen is egy
igazi férfi. Megtanítod neki, mit jelent az elhivatottság és a
hűség. Erőt fogsz neki adni. És végül, de nem utolsósorban,
szeretettel fogod megtölteni azt a hatalmas házat. A
szellemed már úgyis régóta ott él.
Isten veled…, testvérem! Az voltál nekem. Ha egyvalamit
megváltoztathatnék, akkor igyekeznék jobb tesód lenni.

Joseph

Bánat hasított a szívembe. Lehunytam a szemem. Szerettem volna

utálni, de az semmit sem oldott volna meg. Semmit sem változtatna
az úton, amelyen eljutottunk ide.
Mindaz a veszteség. A sok tanulság. A szeretet. A szerelem.
A szerelmem résnyire nyitotta a fürdőszobaajtót, és onnan nézett.
A gyönyörű szemét néztem, miközben elakadt tőle a lélegzetem.
Csodálatos érzés volt!
Mindörökké érezni akarom.
Faith lassan kisétált a fürdőből. Csípője szexin ringott, és ő még
csak nem is tudott róla. Tudtam, hogy időt akart nekem adni, hogy
nyugodtan elolvashassam a levelet.
Megállt előttem, én pedig széttettem a lábam, hogy közelebb
húzhassam magamhoz.
Az arcomra simította a kezét, majd végigfuttatta a hüvelykujját a
szememen.
– Rendben vagy? – suttogta.
Hagytam, hadd essen le a levél a földre.
Mint a virágszirom, úgy hullott alá.
 Megfogtam a combját, és a csokibarna szemébe néztem.
Elöntöttek az érzelmek.
– Hát nem látod? – kérdeztem enyhe mosollyal a szájam
szegletében.
Elmosolyodott.
Azzal a mosollyal, amitől mindig elgyengültem.
Megragadtam a derekát, megfordítottam, és lefektettem az ágyra.
Bámultam.
Bámultam a szerelmem.
Az életem.
A reménységem.
A szépségem.
Beletúrt a hajamba.
– Ezt elfogadom válasznak – mondta.
Megfogtam a törölközőt, amit maga köré csavart, és felfedtem
gyönyörű domborulatait.
– Nekem te vagy a válasz.
Végigsimított a mellkasomon, a lassan gyógyuló sebhelyen, majd a
szívem fölé tette a tenyerét. Én pedig az én tenyeremet az ő szíve
fölé.
– Szépségem – mondtam.
Nem sütötte le a szemét, amikor letolta rólam a pizsamaalsóm.
Csak bámultunk egymás szemébe, miközben lerúgtam magamról a
nadrágot, és elhelyezkedtem a lábai között.
– Szörnyetegem – suttogta.
Belemerültem a teste melegébe. Szerettem és babusgattam,
minden egyes mozdulatommal kifejeztem iránta érzett
rajongásomat. A hűségemet.
Abban a pillanatban, amikor életemben először láttam, tudtam,
hogy ő különleges.
Olyan különleges, hogy ő lett a mindenem.
 EPILÓGUS

Balzsamos tavaszi meleg lengte be a szédítően kék eget, és az utat

szegélyező fák buja zöldjét. Árnyas sorfal húzódott egészen a
birtokig.
Az ültetvény már teljesen fel lett újítva. Fenségesen szép lett.
De semmi sem ért fel ahhoz a látványhoz, ami előttem terült el.
A pázsit harmatosan csillogott, a rózsakert pedig teljes
pompájában tündökölt. Rózsaszínbe és lilába borult az udvar teljes
oldala, ahová fehér székeket helyeztek két sorban egymás mellé.
Ezeken a székeken ültek a rokonaink és a barátaink.
Bailey vidáman futott végig a székek között, szerteszét szórva a
virágszirmokat, amik szinte az égig lebbentek.
A vendégek megfordultak és rám néztek, miközben én lassan
végigvonultam a széksorok között az édesapámhoz. De aki mögötte
várt, a sor végén, az a férfi volt az, akitől elakadt a lélegzetem.
Végigfutott a gerincemen a belőle áradó energia, szinte meg
tudtam volna tapintani, szikrázott tőle a bőröm. Heves és erős
energia. Mint a férfi, akiből áradt.
Káprázatosabb volt, mint valaha. Magas, széles vállú, és olyan
öltöny volt rajta, hogy teljesen elgyengültem a látványától.
Engem figyelt. A szeme fényes, mint a vadonatúj, fényes
egycentes. Valahol a vörös, a barna és a narancs között.
Volt valami a levegőben, valami vibrált, amit tisztán éreztem.
Ugyanaz az érzés volt, mint amikor a legelső alkalommal
találkoztunk.
Mint egy jóslat. Előérzet.
 Tudtam, hogy minden megváltozik, hogy semmi sem lesz már
olyan, mint azelőtt.
Ugyanis megérkeztem az örökkévalóságba.
Az apám rám mosolygott, majd ráléptünk a fehér futószőnyegre.
Bailey-t figyeltük, aki vidáman végigtáncikált rajta, majd belevetette
magát Jace karjába. A férfi karjába, aki imádta őt. Őt szerette a
világon a legjobban. Reménnyel, odaadással és örömmel töltötte
meg kicsiny életét. Ő lett az apukája.
Megölelte, megpuszilta az arcát, majd a csípőjére ültette, és
vigyorogva figyelték, ahogy a sorok között lassan sétáltam.
Enyhe szellő fújdogált. Kacérkodó szelecske. A levegőben rózsák
édes illata szállt.
Mintha az álmaink kavarogtak volna körülöttünk, mintha
megöleltek és beburkoltak volna.
A szívem már alig bírta a boldogság súlyát, mire végre odaértünk.
Apám megcsókolta az arcom, majd a fülembe súgta: – Örülök, hogy
tévedtem.
Bátorítóan mosolygott rám, majd ellépett, én pedig Jace és Bailey
felé fordultam.
Dübörögtek bennem az érzelmek.
Csak bámultuk egymás Jace-szel.
Elvesztünk egymásban.
Ennek a pillanatnak a szépségében.
Mindig is így kellett volna lennie.
Jace óvatosan letette Bailey-t maga mellé. Bailey átölelte a lábát,
és onnan nézett ránk boldogan mosolyogva. Jace megsimogatta az
arcom, majd megsimogatta domborodó hasamat.
Benton.
A mi családunk.
Mindenki jelen volt.
 Mindenki ott volt, amikor az álmunk végre valóra vált.
Az esküvő…, a családom…, ez a hely… A hitem beteljesülését
jelentette.
Szerelem, hit és remény.
Jace átölelte a derekam, én kézen fogtam Bailey-t, majd
odafordultunk a lelkészhez, aki elkezdte a szertartást.
Ott álltunk hát.
Összefontuk a kezeinket, miközben egymásnak ígértük az
életünket.
– Ígérem, hogy életem végéig szeretni foglak, Faith Linbrock, hogy
becsülni, tisztelni és óvni foglak. Soha nem fogom magától
értetődőnek tekinteni, hogy szeretsz. Soha nem fogom elfelejteni az
odaadást és a hűséget, amit irántad érzek. Az életem végéig veled
szeretnék álmokat szőni.
A lelkész felém fordult, én pedig nekikezdtem a saját eskümnek.
– Ígérem, hogy életem végéig szeretni foglak, Jace Jacobs. Hogy
tisztelni és becsülni foglak. Hinni fogok benned. Soha nem feledem
a szeretetet, amit irántam tanúsítottál. Soha nem fogom elfelejteni,
milyen érzés ma itt állni melletted, és örök hűséget fogadni. Az
életem végéig veled szeretnék álmokat szőni.
– Ezennel férj és feleséggé nyilvánítalak benneteket. Most
megcsókolhatod az arát!
És Jace megcsókolt, a barátaink és a családtagjaink előtt.
Úgy csókolt, ahogyan még soha.
A legodaadóbb szenvedéllyel.
Örömmel.
Hittel.
Na és a csók?
A csók olyan volt, mint egy pecsét a lelkemben.
Hiszen mindig ez a férfi volt szívem szerelme.
Mindig csak őt akartam.
hogy elveszítjük a házat. Mégis mit csináljak?
Kikerekedett a szeme, sötét szemöldöke felszaladt. Három év
házasság után már volt annyi tapasztalatom, hogy tudjam, bármit is
mond, meg lesz győződve az igazáról. Azt is tudtam, hogy fájni fog,
ha megszólal.
– El kéne tudnod tartani a családod!
Na igen. Kiütéssel győzött.
Próbáltam megőrizni a hidegvérem, ezért lehunytam a szemem,
és hallgattam a lélegzését. Döcögött, ahogy a házasságunk.
– Igyekszem.
– És vajon miért nem ér célba az igyekezet?
Kipattant a szemem, amint rájöttem, mi van a sorok mögött.
Nemcsak a karrieremre gondolt. Inkább a házasságunkra célzott.
Összeszorítottam a fogam.
– Ne mondj olyat, amit később nagyon megbánhatsz!
Megfogadtuk, hogy nem fenyegetőzünk válással, és ez a terv
javarészt sikerült is. De miután Luna megszületett, naponta csúszott
ki a száján a bűvös, v betűs szó. Minden alkalommal az idegeimre
ment vele, de mivel amúgy is borotvaélen táncoltunk, próbáltam
kesztyűs kézzel bánni vele.
Könny szökött a szemébe.
– Megígérted, Eason. Ígéretet tettél, amikor megláttuk a két
rózsaszín csíkot a terhességi teszten. Tudod, milyen körülmények
között nőttem fel, és megígérted, hogy a lányunknak jobb élete lesz.
Ez igaz.
Amikor annak idején hosszú csipkefátyollal, széles mosollyal az
arcán felém tartott, folyamatosan azon gondolkodtam, mennyi
mindent szeretnék neki megadni, amivel feledtethetem a roskadozó
faházat, amelyben felnőtt.
 – Ez nem igazságos! – Felindultan végigmértem a háromszobás,
két fürdőszobás, száznyolcvanöt négyzetméteres házunkat. Közel
sem volt akkora, mint az átlagos atlantai házak, de nem sok olyat
találtunk, aminek alagsora van, és meg is tudjuk fizetni. Az
alagsorra azért volt szükség, mert stúdiónak szerettem volna
berendezni. Utóbbi viszont soha nem készült el, mert… az élet
közbeszólt.
Pontosabban: Luna Jade Maxwell szólt közbe.
Még nem terveztünk gyereket. Jessica és én kicsit kettesben
akartunk lenni, és élni az életünket, mielőtt családot alapítunk.
Hogy is szól a mondás? Ember tervez? Még meg sem száradt a tinta
a lemezszerződésemen, amikor a fürdőszobában találtam Jessicát,
amint zokogva, négykézláb görnyed a terhességi teszt fölött.
Pocsék volt az időzítés. Főleg, hogy néhány hónap múlva a kiadó
kukába dobta az albumot, és tőlem is megváltak.
Az viszont kétségtelen, hogy Luna a maga sűrű, sötétbarna
hajával és világosbarna szemével a világ legcsodásabb
teremtménye.
Lehajtottam a fejem, megdörzsöltem az orrnyergem.
– Nem függeszthetnénk fel ezt a vitát? Lezuhanyozom, csinálok
valami kaját, aztán ahogy Luna felébred, elviszem Robhoz és
Breehez.
– Persze. Mivel nem tudunk bébiszittert fizetni, kénytelenek
vagyunk a legjobb barátainkra hagyatkozni.
Sóhajtottam. Ez a nő folyamatosan a véremet szívja. Úgy csinál,
mintha én lennék az egyetlen felnőtt a házban. Ugyanúgy
háztartásbeli akart lenni, mint Bree. Én is ezt akartam. De amikor
kezdtek rosszul alakulni a dolgok, a megtakarításom pedig nullára
apadt, Jessica egyszer sem kérdezte meg, mit tehetne a
boldogulásunkért. Igen, dühös voltam rá emiatt, mégsem vágtam a
fejéhez.
Mellesleg soha, semmit nem kértem Breetől azon kívül, hogy
néhányszor átvihessük hozzájuk a lányunkat.
Szerencsére – vagy épp ellenkezőleg, nézőpont kérdése – Jessica
legjobb barátnője, Bree a legjobb barátomhoz, Robhoz ment
feleségül. Ez azt jelenti, hogy ha felhívtam az én legjobb barátomat,
akit testvéremként szerettem, és szóltam, hogy átvinném a lányom,
az ő bébiszitterük vigyázott rá.
Természetesen mindig segített. Miután hallotta a hangomban a
szégyent és a zaklatottságot, igyekezett megnyugtatni. Azt mondta,
nekik is voltak nehézségeik, miután az első gyerekük megszületett.
Ahogy elhallgattam, rájöttem, hogy talán nincs is akkora baj nálunk.
Közben viszont azon gondolkodtam, vajon a felesége mennyire
próbálja jobb belátásra bírni Jessicát.
Bree nem rajongott értem. Mondjuk, volt rá oka, mert amikor
először találkoztunk, lehánytam a cipőjét. De mit csináljak, ha feljött
a gyomorsav?
Ettől függetlenül nem voltunk halálos ellenségek, mi több, egész
jól kijöttünk, legalábbis látszólag. Aki jobban ismeri Breet, tudja,
hogy nehéz eset.
Ítélkező.
Sznob.
És… igen magasak az elvárásai.
Ez utóbbit sikeresen átragasztotta a feleségemre is.
Kidolgoztam a belem, és mindent beleadtam, hogy boldoggá
tegyem Jessicát. Reméltem, hogy a dupla randi ötletével mosolyt
csalok az arcára. Esélyem sem volt olyan puccos éttermet
választani, amely Bree asszonyság legmagasabb igényeinek is
megfelel, ezért Rob javasolta, hogy szervezzünk játékestet. A
gyerekek náluk maradnak, mi négyen pedig gondtalanul elleszünk
a házunkban. Itallal bőven készülünk. Én megiszom a maradék skót
whiskyt, amelyet még Robtól kaptam Luna születése alkalmából,
Jessicának pedig veszek egy hatalmas üveg bort, hogy legyen mivel
feledtetnie a gondjait.
Megmarkoltam a tarkóm, és álltam a hűvös tekintetét.
– Befejezhetnénk mára? Kérlek! Elegem van az állandó
veszekedésből. Dühös vagy. Értelek, jó? Majd kitalálunk valamit.
Összeakasztottam a kisujjam az övével, és egy kicsit meghúztam.
Közelebb jött, de megállt, mielőtt összeért volna a mellkasunk.
– Hónapok óta próbálod kitalálni, de semmi haladás. A
jelzálogosok folyamatosan hívogatnak, mintha azt hinnék, hogy a
semmiből sikerült hirtelen előteremteni a négy hónapnyi tartozás
összegét. Minden reggel félve ébredek, mert attól tartok, hogy
kikapcsolják az áramot, elzárják a vizet, netán… – Elcsuklott a
hangja. – Nem is tudom. Bármi.
Összerándult a gyomrom. Tényleg nagy szarban voltunk, de
semmivel nem lett jobb, hogy állandóan erről beszéltünk, sőt. Csak
még mélyebb árkot ásott kettőnk között.
Közelebb léptem hozzá, magamhoz öleltem, és megpusziltam a
feje búbját. Igyekeztem ügyet sem vetni a szipogására.
– Nem hagyom, hogy elzárják a vizet, vagy kikapcsolják az
áramot. Vagy bármit, amitől félsz.
– Mégis hogyan fogod megakadályozni? – kérdezte hitetlenkedve,
aztán zokogni kezdett.
Mély levegőt vettem, és éreztem, hogy sajog a mellkasom. A
fenébe! Már nem volt mit halogatni. Már nem volt „mi lesz, ha”.
Már nem volt „talán”. Csak egyetlen út maradt. Apa és férj vagyok,
aki felelősséggel tartozik a családjáért, és nem kergetheti örökké a
saját álmait.
– Eladom a dalokat – suttogtam.
– Eason! – sóhajtott, aztán a mellkasomba fúrta az állát. Olyan
boldogság sugárzott a szeméből, hogy az önmagában fájt.
Nem voltam világsztár, de tudtam, hogyan kell zenét eladni.
Dalszerzéssel kezdtem. Ebből fizettem Jessica eljegyzési gyűrűjét, és
a házunk kezdőrészletét. A jogdíjból rendeztük a számlákat, már
amikor fizettük őket. Amikor először hallottam a dalomat a
rádióban, mindenkit felhívtam, nevettem, és majd kiugrottam a
bőrömből örömömben. Büszke voltam a sikereimre, de mindig az
volt a célom, hogy ne csak dalszerző legyek, hanem előadó is.
A ’92-es Napforduló című pop-soul albummal sikerült a
slágerlisták élére törnöm. Tizenhárom dalt szereztem, szívem-
lelkem beleadva. Mindegyik egy-egy életeseményhez köthető,
kezdve az apa nélkül felnőtt agglegény korszakomtól a lányom
születésén át, minden benne volt. Szókimondó, időnként nyers
dalokat komponáltam. Eason Maxwellre jellemzőeket. Olyan lesz
őket eladni, mintha egy-egy testrészemtől válnék meg.
Viszont ki tudjuk fizetni a számlákat.
Talán a feleségem életkedve is visszatér, megmenthetjük a
házasságunkat, és nem hullik szét a család. Bármit feladnék, az
álmaimat is, hogy olyan ember legyek, amilyet Jessica és Luna
érdemel.
A gondolatra is elmosolyodtam, miközben Jessicára néztem.
– Így lesz a legjobb, szívem. Érted. Lunáért. Talán magam miatt is.
Jó lesz újrakezdeni, nem igaz?
Átkulcsolta a nyakam. Hetek óta ez volt az első testi reakció,
amelyet kezdeményezett felém.
– Szerinted mennyi idő lesz eladni őket?
 – Nem tudom. Hétfőn első dolgom lesz telefonálni.
Ahogy felkacagott, ismét összeugrott a gyomrom.
– A Lapozzunk! csodálatos. Lefogadom, hogy jó nevű énekes veszi
meg.
Más sem hiányzott, minthogy egy egoista primadonna énekeljen a
narcisztikus anyámmal való kapcsolatomról.
Rámosolyogtam.
– Az nagyszerű lenne.
Rég nem hallottam olyan vidámnak, mint akkor.
– Ezt meg kell ünnepelnünk! Ha kimégy, hozz egy üveg pezsgőt!
Vagy mindegy. Majd szólok Breenek. Ő úgyis mindig puccosakat
vesz.
Hát persze! A szívem és a lelkem adom neki, mégis Bree a sztár. A
nap megmentője.
Mintha kést mártott volna a szívembe. De ahogy a házasságunk
során annyiszor, most is csak mosolyogtam.
– Jól hangzik.
sikerül eladnia…
– Nincs. El se kezdd! Ez nem a te problémád.
Sóhajtottam. Jessica és én főiskolás korunk óta vagyunk legjobb
barátnők. Makacs, forrófejű, a végtelenségig büszke, ezért akkor
sem fogadna el segítséget, ha kilógna a segge a nadrágból. Ahogy
elnézem, nem sok választja el ettől.
– Elég, Jess! Hadd adjak egy kis…
– Pezsgőt! – fejezte be helyettem. – Csak pezsgőt vagyok hajlandó
elfogadni. Ugyanis ma este ünnepelni fogunk.
– Igen! Madison születése óta most először hagyom el a házat a
gyerekek nélkül.
– Hú! Az első kimenőd az átkozott nappalinkba vezet. Milyen
szerencsés vagy.
– Hékás! Örülök, hogy végre úgy tölthetek el egy estét, hogy nem a
pelenkázásé a főszerep.
Ez nem volt teljesen igaz. Egész héten attól rettegtem, mi lesz a
gyerekekkel nélkülem.
Robot már az őrületbe kergettem azzal, hogy tíz hónapja
folyamatosan leszavaztam a kimenőket. Pedig a szomszédunk,
Evelyn csodás bébiszitter. Kedves, türelmes, amúgy négy kamaszfiú
édesanyja. Rob és én nyugodt szívvel rábíztuk Ashert, de Madison
más téma. Koraszülöttként jött a világra, ezért több mint egy
hónapot inkubátorban töltött. Most tíz hónapos, makkegészséges, de
nekem mindig az a pöttöm korababa marad, aki lélegezni is csak
gépek segítségével tudott.
Most viszont eljött az idő. Anyának szüksége van egy kis
kikapcsolódásra.
– Ezt hívják mellébeszélésnek – nevetett Jessica. – Folyamatosan
ide-oda járkálsz a házban, igaz?
Hatodszorra néztem ki a konyhaablakon, hogy szemmel tartsam
Evelynt és Madisont, akik a füvön ülve játszottak.
– Micsoda? Ugyan már! Dehogy!
– Hazudsz.
A garázs közelében mozgásra lettem figyelmes. Ahogy Rob
tekintete találkozott az enyémmel, pajkos mosoly jelent meg az
arcán. Mindig áhítattal és jelentőségteljesen nézett rám azzal a
csodaszép, mély barna szemével.
Ahogy elindult felém, elpirultam, mert alaposan és sokat sejtetően
végigmért.
– Most mennem kell, Jess.
– Jó. Eason bármelyik pillanatban megjelenhet Lunával.
Szerintem Rob már tud az eladásról, de egyiküknek se áruld el,
hogy beszéltem róla!
– Mhm – hümmögtem, és az ajkamba haraptam. Férjem izmai
pattanásig feszültek, ahogy közeledett. – Este találkozunk.
El sem köszöntem, csak letettem a telefont.
Rob kivette a kezemből a készüléket, a pultra tette, egy kézzel
átfogta a csípőm, és maga felé húzott.
– Hú! – suttogta. – Csodásan nézel ki.
– Ne túlozz! Ez csak egy strandruha – válaszoltam mosolyogva. Ha
pontos akarok lenni, ezt a ruhát szerettem a legkevésbé. A sárga-
barna virágminta soha nem tetszett igazán, de Madison születése
után még maradt rajtam néhány kiló súlyfelesleg, így nem sok olyan
darab van, amibe kényelmesen beleférek.
Annak idején üzletasszony voltam. A ruhatáram java részét szűk
szoknyák és blézerek alkották. Kétgyermekes háziasszonyként
viszont nem az a hétköznapi viseletem, bár jobb napokon azért
csinos nadrágba bújok, és még övet is veszek hozzá.
Rob a ruhám alá csúsztatta a kezét, és a fenekembe markolt.
 – Ne mondd, hogy csak, amikor ebben a ruhában vagy.
– Gyanítom, hogy…
– Anya! – kiáltott Asher a lépcsőről.
Rob mordult egyet, és felnézett.
– Szerintem ez a gyerek bárhol, bármikor megérzi, ha terveim
vannak az anyukájával.
– Ezt kapod, amiért legyártottad a saját képmásodat. Pontosan
tudja, mikor sántikálsz rosszban.
Pajzán vigyor jelent meg az arcán.
– Hidd el, nagyon jó lett volna! Komolyan, Bree.
– Mindig ezt mondod.
Úgy tett, mint aki zokon veszi, amit mondok, de szemének pajzán
csillogása azt sugallta, hogy hosszú lesz az éjszaka, miután
hazaérünk.
– Mi az, kicsim? – kérdezte a fiunktól nevetve.
– Kész van már a vacsora? A gyerekek éheztetése törvényellenes!
Ez a fiam. Ötéves, és folyton enni akar, mint az anyja.
– Két perc! – kiáltottam, és pont ekkor szólalt meg a csengő.
Rob felvonta a szemöldökét.
– Vajon ránk hívta a rendőrséget?
– Szerintem Eason jött. Jessica szólt, hogy úton van.
Rob ismét elmosolyodott, aztán adott egy puszit.
– Ő várhat. Hol is tartottunk?
Arrébb húzódtam.
– Nyisd ki az ajtót a nagyra nőtt óvodás haverodnak, addig én
megetetem az igazi óvodást, mielőtt tényleg ránk hívja a zsarukat.
– Ne már! – dorgált Rob. – Legyél kedves! Eason régóta készül erre
az estére.
– Miről beszélsz? Én mindig kedves vagyok.
 A homlokát ráncolta, aztán elindult az ajtó felé.
– Na persze. A nagyra nőtt óvodás becenév is kedvességre vall. Ha
őszinte akarok lenni, kedvesség tekintetében azért van hová
fejlődnöd.
Sóhajtottam, de azért támadt egy kis bűntudatom.
Alapból jogos, amit a férjem mond. Nem mindig voltam kedves
Easonnel, bár nem is utáltam. Jó fej. Amolyan társasági ember, aki
igyekezett mindenkit bevonni a beszélgetésbe. Szőke hajával,
melegbarna szemével és csalafinta mosolyával pillanatok alatt
leveszi a nőket a lábáról. Nem véletlenül habarodott bele a
barátnőm, Jessica is, aki éles eszével és humorérzékével bűvölte el
Easont.
Elméletben minden lány arról álmodik, hogy az ő és a legjobb
barátnőjének férje jó barátok legyenek.
Kettőjük esetében viszont más a helyzet.
Jessicának nehéz élete volt, és bárkit is rendelt a sors Eason mellé,
még annál is nehezebb életre számíthat, a fickó ugyanis folyton egy
lehetetlen álomjövőt kerget. Kezdetben másról sem szólt a
kapcsolatuk, mint a vidámságról, a buja éjszakákról és a szerelmes
pillantásokról. A pozitív terhességi teszt, és Eason karrierjének
hanyatlása viszont igencsak próbára tette őket. Az lett a vége, amit
sejtettem.
Mindegy. A kapcsolatuk nem rám tartozik – legalábbis a férjem
szerint.
Fogtam a sütőkesztyűt, és óvatosan kiemeltem a szívecske alakú
nuggeteket, aztán gyorsan egy tálra tettem, hogy hűljön.
– Kész a vacsora! – kiáltottam Ashernek. – Mosd meg a kezed,
mielőtt lejössz!
Gyanítom, hogy meghallotta, mert pont úgy pattant le az ágyról,
ahogy már ezerszer megtiltottam neki. Legalábbis nagyságrendileg
ennyiszer.
Eason széles vigyorral az arcán, csípőjén a másik kedvenc
kislányommal viharzott a konyhába.
– Szia, Bree! – Üdvözölt, aztán a szokásos módon átölelt, de nem ő
lett volna, ha nem szorít rajtam még egyet. – Hogy vagy?
– Jól – vágtam rá idétlenül, miközben próbáltam kibontakozni az
öleléséből. A keresztlányomra néztem, aztán felé nyújtottam a
karom. – Gyere ide, kislány!
Eason büszkén átadta. Bár szakmailag és anyagilag is padlón volt,
a végtelenségig rajongott a lányáért, és bármit megtett volna érte.
– De csini vagy! Ez új? – kérdeztem Lunát, ahogy végigmértem
rózsaszín, gallérján monogramos ruhácskáját. Közben azon járt az
eszem, miből futotta Jessicának erre a szerelésre.
Eason végigsimított szürke Henley felsőjén.
– Kösz, hogy észrevetted, Bree. Te is csinos vagy. Az Jessica
ruhája?
– Nem. Az enyém, csak Jessica kölcsönkérte, és komoly
erőfeszítésembe került visszaszerezni. A feleséged valóságos
ruhatolvaj, én viszont ezt a magas talpú cipőt loptam el, úgyhogy
kvittek vagyunk.
Eason kuncogott, aztán elcsent egy nuggetet a tálról, és a szájába
tömte. Nem figyelmeztettem, hogy forró, úgyhogy be kell látnom,
kedvesség tekintetében tényleg van hová fejlődnöm.
– A francba! – Zihált, és minden rágás után nagyra nyitotta a
száját.
Jól szórakoztam rajta, miközben Lunát a csípőmre tettem, és
figyeltem a produkciót.
– Kérsz még egyet?
– Hm. Kösz, de inkább kihagyom ezeket a lángoló csirkefalatokat.
– Vegetáriánus.
 Lebiggyesztette az ajkát.
– Akkor azért van fűíze.
A fejemet csóváltam. Őszintén szólva majdnem mindig ezt tettem,
ha Eason megszólalt.
– Eason bácsi! – Asher átugrotta az utolsó három lépcsőfokot,
amivel ismét a szívbajt hozta rám.
– Mi a helyzet, kis haver? – kérdezte Eason, és leguggolt.
A kifinomult kézfogás után, melyet a fiam hároméves kora óta
gyakorolnak, ökölpacsival köszöntötték egymást.
– Tudod, mi történt? – kérdezte Asher.
Eason rögtön lecsapta a magas labdát.
– Találtál valami őskövületet a kertben, ami biztosan a
dinoszauruszok korából származik. Mivel ezek a dinók fogatlanok
voltak, nem jelentettek veszélyt, ezért a tudósok úgy döntöttek, az ő
DNS-üket felhasználva létrehoznak egy új dinófajt, amely
megszelídíthető, így közlekedésre is használhatjuk őket, ezáltal
kevesebb… fosszilis energiahordozóra lesz szükségünk.
Asher összeráncolta a homlokát.
– Micsoda? Nem!
– De kár! – Eason sóhajtott, aztán a távolba révedt. – Pedig már azt
hittem, hogy felülhetek egy Asheroszauruszra.
A fiamból kitört a nevetés, ami gyakran előfordult, mikor első és
egyetlen kedvenc „bácsikája” közelében volt. Eason vele nevetett,
aztán ismét kezet ráztak.
– Na jó – szakítottam őket félbe. – Ülj az asztalhoz, Ash!
– Inkább ne! – suttogta Eason. – Vegetáriánus. Lehet, hogy
fűdarabok is vannak benne.
– Igen! Imádom a vega nuggetet!
Eason szúrós szemmel nézett rá.
– Nem tudod, mi a jó. Holnap, ha jövök Lunáért, hozok neked
csirke nuggetet. Ha ezt a vegetáriánus kaját eszed, nem nő szőr a
mellkasodon!
– Nem baj! Nem akarok szőrt a mellkasomra! – jelentette ki a
fiam.
– Egy nap másképp fogod gondolni.
– Nem. Apának sincs szőr a mellkasán.
– Ez fura. Minden férfinak van testszőrzete. Legközelebb nézd
meg a fenekét, amikor zuhanyozik!
– Pfuj! – kiáltotta Asher, mire Luna megijedt.
– Na jó. – Visszaadtam Easonnek a lányát. – Mára elég a
mindenféle testszőrzet kitárgyalásából. Vagy inkább: örökre
hanyagoljuk a témát!
Kivettem egy tányért a szekrényből.
– Rob! Kérlek, ments meg!
Eason egyik kezében a lányát ringatta, a másikkal pedig egy kicsit
lehúzta a felsőjét, hogy megmutassa szépen karbantartott
mellkasszőrzetét, aztán odasúgta Ashernek: McNuggets.
Még szerencse, hogy Rob bejött a konyhába, és hátba vágta
legjobb cimboráját.
– Ne ijesztgesd a feleségemet! – Ő is elcsent egy nuggetet, amely
továbbra is meleg volt, ezért a férjem is nagyokat fújtatott, mielőtt
megrágta volna a falatot. – Jóég! Mi a frász ez?
– Zöldséges, szívem. Csak óvatosan! Még a végén rosszul leszel. –
Miután teleraktam nuggettel és bébirépával Asher tányérját,
odaadtam Robnak, hogy tegye az asztalra.
– Luna holmiját a vendégszobában hagytam. Kicsit tartok ettől az
egésztől. Ne tegyük inkább Madison mellé, hogy ne féljen egyedül?
– Ha azt akarod, hogy aludjanak, jobb lesz nekik külön. – A
pultnak támasztottam a csípőm. – A jövőbeli legjobb barátnők soha
nem alszanak el, ha látják egymást.
Rob megállt Eason előtt, és megcsikizte Luna pocakját.
– Biztos, hogy Jessicának nem gond őt itt hagyni?
Eason kuncogott.
– Ha mégis, akkor feleslegesen pakolt be huszonhét ruhát,
cumisüveget és télikabátot május közepén. – Az órájára nézett. – Jut
eszembe, mennem kell. Még beugrom a boltba, hogy vegyek néhány
dolgot.
Miután vagy tízszer megpuszilta Lunát, vonakodva átadta
Robnak, aztán rám nézett.
– Jess azt mondta, kérjek tőled valami jó pezsgőt.
Mindenki hallotta a hangján, hogy kellemetlenül érzi magát.
Ha őszinte akarok lenni, kezdtem megint bűntudatot érezni.
– Persze. Lássuk csak…
– Vidd a Dom Perignont! – vágott közbe Rob.
Eason felcsattant.
– Azt nem viszem el egy játékpartira. Inkább tartsátok meg a…
Rob hátrahajtotta a fejét.
– Azt mondtam, vidd a Dom Perignon P3 rozét! És vidd el a
Bollingert is!
Kikerekedett a szemem. A francba! Ez legalább háromezer dollár.
Rob és én jól kerestünk. Mondhatni, több mint jól. Annak idején,
főiskolás koromban mellékes jövedelemszerzésért kezdtem
paplanokat varrni, és miután lediplomáztam, fellendült az üzlet. A
Bree Paplant átkereszteltem Prism Ágyneműre, nagyüzemi
gyártásba kezdtünk, és nagyáruházaknak adtuk el az ágyneműket,
szerte az országban. Imádtam a munkám, de ahogy megszületett a
fiam, már nem tudtam olyan szívvel-lélekkel dolgozni, mint azelőtt.
Hogy megmaradjon a vállalkozás, Rob átvette a cégvezetést, és nem
sokkal később nyélbe ütöttünk egy nyolc számjegyű bevétellel
kecsegtető üzletet, ugyanis egy világszerte ötezer hotelt működtető
észak-amerikai szállodalánc kizárólagos beszállítói lettünk. Amint
megtudtuk, hogy miénk a munka, elmentünk Las Vegasba, majd egy
üveg Dom Perignonnal és Bollingerrel ünnepeltük a sikert.
Hacsak Jessica nem felejtett el megemlíteni valami fontosat,
kétlem, hogy Eason miatt szükséges a Dom és a Bollinger.
Szerintem ő is hasonlóan gondolhatta, mert kis híján leesett az
álla.
– Megőrültél?
A férjem a fejét csóválta.
– A legjobb barátom egy zenei őstehetség, aki úgy döntött, eladja a
szerzeményeit a világ legjobb előadóművészeinek, hogy aztán még
több zenét szerezve ő maga is sztárelőadói babérokra törjön. Nem
azért töltöttem veled egy nyarat egy kilencvenkettes Ford
kisteherautóban, heti kétszeri zuhanyzási lehetőséggel, hogy gagyi
pezsgővel ünnepeljem a jövőbeli sikeredet. Téma lezárva. –
Megveregette Eason vállát, majd Lunával a kezében indult Evelyn
felé.
– Jóég! – Eason sóhajtott, aztán megvakarta az orrnyergét. – Nem
elég, hogy pezsgőt kérek tőletek, még félmillió dollárral tetézem az
adósságot.
Elmosolyodtam.
– Nem kerül ilyen sokba, de ha tényleg te leszel a zenei világ egyik
legkeresettebb sztárja, örömmel vesszük, ha ennyit fizetsz nekünk
vissza.
– Erre nem vennék mérget – sóhajtotta.
Én sem, de ha Rob ekkora bizalmat szavaz neki, az a minimum,
hogy lemegyek a pincébe, és felhozom a pezsgőt.