LOIS LOWRY

Az emlékek őre
 A mű eredeti címe: The Giver

Copyright © Lois Lowry, 1993

published by special arrangement with

Houghton Miffin Company
Megjelent a Houghton Miffin Company engedélyével

Hungarian translation © Animus

Kiadó Fordította: Tó th Tamá s
Boldizsá r

ISBN 963 9307 19 X

Kiadta az Animus Kiadó 2001-ben

1301 Budapest, Pf.: 33

Felelő s kiadó : Balá zs

Istvá n Szerkesztette:

Gá bor Anikó Borító terv:

Beleznai Kornél

Nyomdai elő készítés és tipográfia: Sriptor Bt.

A nyomtatá s és a kö tés a debreceni nyomdá szat tö bb mint négy évszá zados hagyomá nyait
ő rző ALFÖ LDI NYOMDA Rt. Munká ja

Felelő s vezető : Gyö rgy Géza vezérigazgató

A gyerekeknek, akikre a Jövőnket bízzuk
 1
Kö zeledett a december, és Jonast lassan elfogta a félelem. Nem. Ez nem jó szó , gondolta Jonas. A
félelem az a mély, émelygő s érzés, amit egy vá rható szö rnyű ség vá lt ki. Félelmet egy éve érzett, amikor
egy azonosíthatatlan repü lő gép kétszer is á tzú gott a kö zö sségi telep fö lö tt. Ő mindkétszer lá tta.
Hunyorogva felnézett az égre, s tekintetével kö vette a csillogó an fényes, sugá rhajtá sú repü lő t, melynek
kö rvonalai kissé el is mosó dtak a nagy sebességtő l. Egy má sodperccel késő bb a hajtó mű sü vítése is
felhangzott, majd pá r pillanat mú lva ugyanaz a gép ú jra á tszelte az eget, ezú ttal az ellenkező irá nyba
tartva.
Jonast az első pillanatban lenyű gö zte az élmény. Ilyen kö zelrő l még soha nem lá tott repü lő gépet,
hiszen a piló tá knak a szabá lyok szerint el kellett kerü lniü k a kö zö sségi telepet. Néhanapjá n, amikor
leereszkedett egy-egy készletekkel megrakott teherszá llító gép a folyó n tú l elnyú ló kifutó pá lyá ra, a
kívá ncsibb gyerekek lebicikliztek a partra, és végignézték a kirakodá st meg a felszá llá st. Minden gép
nyugat felé emelkedett a magasba, tá volodva a kö zö sségi teleptő l.
Az az egy év elő tti repü lő azonban má s volt. Nem tö mzsi, hasas teherszá llító , hanem hegyes orrú ,
egyszemélyes vadá szgép. Jonas szorongva kö rü lpillantott, és lá tta, hogy má sok is – felnő ttek és
gyerekek egyará nt – felhagynak azzal, amit épp csiná ltak, s zavart-értetlenü l á csorogva vá rjá k a
magyará zatot a rémisztő eseményre.
Azutá n jö tt az utasítá s, hogy minden polgá r menjen be a legkö zelebbi épü letbe, és ott várakozzon.
AZONNAL, recsegte a megafonbó l szó ló hang. A KERÉ KPÁ ROTOKAT HAGYJÁ TOK OTT, AHOL VAN.
Jonas gondolkodá s nélkü l engedelmeskedett. Elengedte biciklijét – az eldő lt a csalá d lakó egysége
mö gö tt futó ö svényen, beszaladt az ü res há zba, és vá rt. Apa és Anya még nem értek haza a munká bó l, a
kishú ga, Lily pedig a Gyermekő rző Kö zpontban volt, ahova iskola utá n já rt.
Jonas kinézett az utcá ra nyíló ablakon, de senkit sem lá tott odakint. Nyomuk sem volt a
szorgoskodó takarító knak, parkkarbantartó knak és ételszá llító knak, akik pedig délutá nonként
seregestü l lepték el a telepü lés utcá it. Jonas csak néhá ny gazdá tlan, feldő lt biciklit lá tott; az egyiknek
még forgott a kereke.
Ezek voltak azok a percek, amikor Jonas félt. Tagjai remegtek, és gö rcsbe rá ndult a gyomra a telepre
ereszkedett vészterhes, feszü lt csö ndtő l.
Végü l mégsem tö rtént semmi. Néhá ny perc mú lva ú jbó l megreccsentek a megafonok, s a hang, mely
ezú ttal nem parancsoló an, inká bb megnyugtató an csengett, elmondta, hogy egy tanuló piló ta
félreértelmezte a navigá ció s utasítá st, és téves irá nyba fordult. Azutá n megpró bá lt gyorsan visszatérni
a helyes ú tvonalra, há tha nem veszik észre a hibá já t.
MONDANI SEM KELL, HOGY A PILÓ TÁ T ELBOCSÁ TJUK, tette hozzá a hang. Ez az utolsó mondat
kicsit gú nyosan csengett, mintha a bemondó derü lne az ítéleten. Jonas halvá nyan elmosolyodott, pedig
tudta, milyen sú lyos szavakat hallott. Egy aktív korú polgá r elbocsá tá sa a kö zö sségbő l
visszavonhatatlan dö ntés volt – borzalmas bü ntetés, a vétkes legszigorú bb elmarasztalá sa.
A gyerekeket megdorgá ltá k érte, ha a já ték hevében kö nnyelmű en ezt a kifejezést vetették oda
valamelyik csapattá rsuknak, aki nem kapott el egy labdá t, vagy épp elbotlott futá s kö zben. A hibá t
Jonas is elkö vette egyszer. „Vége, Asher! El vagy bocsá tva!” – kiá ltott oda legjobb bará tjá nak, miutá n
Asher ü gyetlenkedése miatt a csapat vereséget szenvedett. Az edző ezutá n félrevonta ő t, és néhá ny
velő s és szigorú mondatot intézett hozzá . Jonas lehorgasztotta fejét szégyenében, és a já ték utá n
bocsá natot kért Ashertő l.
Most, hogy a folyó menti ö svényen hazafelé biciklizve a félelem érzésén tö prengett, fel tudta idézni
a nyers, torokszorító rémü letet, ami a magasban elzú gó repü lő lá ttá n fogta el. A kö zeledő december
kapcsá n nem rémü letet érzett, valami má st. Arra kereste most a megfelelő szó t.
Jonas gondosan ü gyelt rá , milyen szavakat haszná l. Ebben kü lö nbö zö tt bará tjá tó l, Ashertő l, aki
mindig hadart, és gyakran ö sszekeverte a szavakat, kifejezéseket. Azok néha egyenesen
felismerhetetlenné vá ltak, és sokszor nagyon vicces dolgok sü ltek ki belő lü k.
Jonas elvigyorodott, mert eszébe jutott a reggeli eset, mikor Asher szoká s szerint elkésett, s a
himnusz kö zepén esett be nagy zihá lva a tanterembe. A kö zö sségi szellemet erő sítő vers elszavalá sa
utá n mindenki leü lt, csak Asher maradt á llva, hogy az elő írá s szerint bocsá natot kérjen a tö bbiektő l.
– Bocsá natot kérek, amiért a magatartá sommal megzavartam a tanuló kö zö sséget – dará lta zihá lva a
szoká sos szö veget. Az oktató és az osztá ly tü relmesen vá rtá k a kihá gá s magyará zatá t. A tanuló k mind
vigyorogtak, hisz szá mtalanszor végighallgattá k má r Asher mentegető zését.
– Idő ben elindultam otthonró l, de amikor elbicikliztem a halgazdasá g mellett, a munká sok épp a
lazacokat vá logattá k. Csak egy kicsit akartam nézelő dni, de mire észhez tértem, má r késő volt. Ezért
bocsá natot kérek a tanuló kö zö sségtő l – fejezte be, s gyű rö tt tuniká já t simogatva leü lt.
– Megbocsá tunk, Asher – zú gta a gyerekek kó rusa az elő írt vá laszt. Tö bben is az ajkukba haraptak,
hogy elfojtsá k nevetésü ket.
– Megbocsá tok, Asher – szó lt elnéző mosollyal az oktató . – É s kö szö nettel tartozom, mert ismét
tanulhatunk abbó l, amit mondtá l. Az „észhez tér” tú l erő s kifejezés arra, hogy kizö kkentél a
lazacnézegetésbő l.
Az oktató megfordult, és felírta a tá blá ra, hogy „észhez tér”, mellé pedig, hogy „észbe kap”.
Jonast megmosolyogtatta az emlék. Idő kö zben megérkezett a csalá d lakó egységéhez, s elhelyezte
biciklijét az ajtó melletti tá roló ba. Kö zben még mindig a kö zeledő decemberrel kapcsolatos érzésérő l
tö prengett. Belá tta, hogy nem haszná lhatja rá a „félelem” szó t. Az tú l erő s kifejezés lenne.
Régó ta vá rja ezt a decembert, s most, hogy hamarosan elérkezik, nem fél, hanem… tü relmetlen.
Egyre tü relmetlenebbü l vá rja. É s persze izgatottan. Mint minden tizenegyest, ő t is izgatott ö rö mmel
tö lti el a kö zeledő nagy esemény.
Amikor azonban belegondolt, mi vá r rá , megborzongott az
aggodalomtó l. Nyugtalanít, gondolta. Ez a jó szó rá .
– Ma este ki mesél első nek az érzelmeirő l? – kérdezte Jonas apja, miutá n a csalá d végzett az esti
étkezéssel.
Az esti érzésbeszá moló a kö zö sség rítusai kö zé tartozott. Jonas és hú ga, Lily néha még ö ssze is
vesztek rajta, melyikü k kezdje a mesélést. A rituá lis beszélgetésben természetesen Apa és Anya is részt
vettek – a gyerekekhez hasonló an minden este beszá moltak érzelmeikrő l –, de ő k, felnő ttek lévén, nem
vitatkoztak az első bbség kérdésén.
Ezen az estén Jonasnek sem volt kedve tolakodni. Tú lsá gosan bonyolultak voltak aznapi érzelmei. El
akarta mondani ő ket, épp csak nem akaró dzott belefognia boncolgatá sukba – még ú gy sem, hogy
tudta: Apa és Anya készséggel segítenek neki érzelmei elemzésében.
– Kezdd el, Lily – szó lt, lá tva, hogy hú ga, aki még csak hetes volt, tü relmetlenü l fészkelő dik a székén.
– Délutá n nagyon mérges voltam – fogott bele Lily. – A gyermekő rző s csoporttal kimentü nk a
já tszó terü letre. Vendégek is voltak velü nk, egy má sik csoport hetes, és ő k folyton megszegték a
szabá lyokat. Az egyik A-nemű – nem tudom a nevét – mindig elő retolakodott a csú szdá ná l, pedig
mindenki má s sorban á llt. Nagyon mérges lettem rá . Ö kö lbe is szorítottam a kezem, így.
Lily felemelte apró ö klét. A csalá d tö bbi tagja mosolygott kislá nyos harciasságán.
– Mit gondolsz, miért nem tartottá k be a vendégek a szabá lyokat? – kérdezte
Anya. Lily elgondolkozott, majd megrá zta a fejét.
– Nem tudom. Ú gy viselkedtek, mint… mint…
– Mint a vadá llatok? – szó lt kö zbe nevetve Jonas.
– Igen – bó logatott Lily, és ő is nevetett. – Mint a vadállatok.
Egyikü k sem tudta, milyen egy vadá llat, mégis gyakran haszná ltá k a szó t egy-egy tudatlan,
ü gyefogyott vagy beilleszkedésre képtelen tá rsuk leírá sá ra.
– Honnan jö ttek a vendégek? – kérdezte
Apa. Lily a homloká t rá ncolva tö prengett.
– A vezető nk mondta az ü dvö zlő beszédében, de nem jegyeztem meg. Nem nagyon figyeltem oda.
Egy má sik teleprő l jö ttek. Korá n el kellett menniü k, és a buszon kaptá k a déli ételt.
Anya bó lintott.
– Mit gondolsz, nem lehet, hogy ná luk má s szabá lyok vannak? Hogy egyszerű en csak nem tudtá k,
hogyan kell viselkedni itt, ná lunk a já tszó terü leten?
Lily megvonta a vá llá t, és bó logatott.
– De, lehet.
– Ti is voltatok má r lá togatá son má s kö zö sségeknél, nem? – kérdezte Jonas. – Mi sokszor voltunk a
csoporttal.
Lily ú jra bó lintott.
– Hatos korunkban elutaztunk, és együ tt tö ltö ttü nk egy egész iskolai napot egy má sik csoport
hatossal az ő telepü kö n.
– É s hogy éreztétek magatokat az
iskolá jukban? Lily tö prengő arcot vá gott.
– Furcsá n – felelte. – Olyan idegennek. Ná luk egészen má s mó dszerek vannak. Olyan szoká sokat
tanultak, amikrő l a mi csoportunk még sohase hallott, és ezért butá nak éreztü k magunkat.
Apa érdeklő dve hallgatta Lily szavait.
 – Azon a fiú n gondolkodom – szó lt –, aki ma a já tszó terü leten megszegte a szabá lyokat. Mit
gondolsz, lehetséges, hogy ő is idegennek és butá nak érezte magá t ezen az ismeretlen helyen, ahol
egészen má s szabá lyok vannak, mint amikhez ő szokott?
Lily végiggondolta a dolgot.
– Igen, lehet – felelte végü l.
– É n egy kicsit sajná lom azt a fiú t – jegyezte meg Jonas –, pedig nem is ismerem. Mindenkit sajná lok,
aki olyan helyre kerü l, ahol idegennek és butá nak érzi magá t.
– Most mit érzel? – kérdezte Apa. – Még mindig mérges vagy?
– Má r nem – vá laszolt Lily. – Egy kicsit sajná lom azt a fiú t. É s azt is sajná lom, hogy ö klö t
csiná ltam. Azzal megeresztett egy széles vigyort.
Jonas visszamosolygott rá . Lily mindig ő szinte, meglehető sen egyszerű és kö nnyen feldolgozható
érzelmekrő l szá molt be. Hetes korá ban való színű leg az ő , Jonas érzelmei is ilyenek lehettek.
Udvariasan, bá r nem tú l figyelmesen meghallgatta apjá t, aki elmondta, hogy aznap a munkahelyén
elfogta az aggodalom érzése; aggó dott az egyik ú jgyerekért, aki nem volt valami biztató á llapotban.
Apa ugyanis dajká ló ként dolgozott. Az ő és a tö bbi dajká ló feladata volt az ú jgyerekek testi és lelki
szü kségleteinek kielégítése életü k legkorá bbi szakaszá ban. Jonas tisztá ban volt vele, hogy ez nagyon
fontos munka, de ő t személy szerint nem vonzotta igazá n.
– Milyen nemű ? – kérdezte Lily.
– A – felelte az apja. – Nagyon jó természetű , aranyos kis A-nemű . De nem fejlő dik elég gyorsan, és
rosszul alszik. Á ttettü k az intenzív részlegre, ahol kü lö nleges gondozá st kap, de a bizottsá g má r
fontolgatja az elbocsá tá sá t.
– Jaj, de szö rnyű … – só hajtott Anya. – Tudom, mennyire elszomorítanak az ilyen esetek.
Jonas és Lily is együ tt érző en bó logattak. Egy ú jgyerek elbocsá tá sa mindig szomorú esemény volt,
hiszen az ilyen kicsiknek nem adatott meg, hogy élvezhessék a kö zö sségbeli életet. É s nem is tettek
semmi rosszat.
Az elbocsá tá s két esetben nem szá mított bü ntetésnek. Az ö regek elbocsá tá sa ü nnep volt: egy
maradéktalanul megélt, teljes élet ü nnepe. A má sik alkalom, egy ú jgyermek elbocsá tá sa viszont a
tehetetlenség, a kudarc érzésével pá rosult, kü lö nö sen a dajká ló k szá má ra. De ilyen eset szerencsére
ritká n fordult elő .
– É n azért még nem adom fel – folytatta Apa. – Gondoltam, engedélyt kérek a bizottsá gtó l, hogy
hazahozhassam éjszaká ra, ha nincs ellene kifogá sotok. Tudjá tok, milyenek az éjszaká s dajká ló k. Ennek
a csö ppségnek nagyobb odafigyelésre van szü ksége.
– Ez csak természetes – felelte Anya, s Jonas és Lily is bó logattak.
Jonas apja tö bbszö r panaszkodott má r az éjszaká sokra. Az éjjeli dajká lá s alacsonyabb rendű munka
volt; olyanokat osztottak be rá , akik nem rendelkeztek a fontosabb nappali feladatok ellá tá sá hoz
szü kséges érdeklő déssel, érzékkel vagy ü gyességgel. Az éjszaká sok kö zö tt sokan voltak, akik még
há zastá rsat kaptak, mert képtelenek voltak a kapcsolatteremtésre, ami pedig a csalá degység
alapítá sá nak elengedhetetlen feltétele.
– Talá n ná lunk is maradhat – szó lt á rtatlan arccal Lily.
Jonas, Apa és Anya tudtá k, hogy a kislá ny sem hiszi, amit mond.
– Tudod, mi a szabá ly, Lily – csó vá lta a fejét Anya.
Minden csalá degységnek két gyerek já rt – egy A- és egy B-nemű . A szabá ly egyértelmű és vilá gos
volt.
Lily kuncogott.
– Jó l van, na – mondta. - Gondoltam, csak most az egyszer.
Most Anya szá molt be érzéseirő l. Ő az Igazsá gü gyi Hivatalban dolgozott, magas beosztá sban, s
aznap egy visszaeső vétkest vezettek elé. Olyasvalakit, aki egyszer má r megszegte valamelyik fontos
szabá lyt; akirő l Anya remélte, hogy első bü ntetése elérte céljá t, s aki késő bb visszakerü lt a helyére: az
á llá sá ba, az otthoná ba, a csalá djá hoz. A tény, hogy az illető t má sodszor is elé vezették, felzaklatta és
dü hítette Anyá t. Mi tö bb, még ö nmagá nak is szemrehá nyá st tett, amiért nem sikerü lt jó ú tra térítenie
az illető t.
– Ugyanakkor féltem is ő t – ismerte be. – Tudjá tok, hogy harmadik lehető séget nem kaphat. A
szabá lyok kimondjá k, hogy ha ú jabb kihá gá st kö vet el, automatikusan el kell bocsá tanunk.
Jonas megborzongott, elő fordult má r ilyen. Az ő tizenegyes csoportjá ban is volt egy fiú , akinek az
apjá t pá r éve elbocsá tottá k. Soha senki nem beszélt errő l a kimondhatatlanul szégyenteljes esetrő l.
Még elképzelni is nehéz volt a dolgot.
 Lily felá llt, odament Anyá hoz, és megsimogatta a karjá t. Apa á tnyú lt az asztal fö lö tt, és megfogta
pá rja kezét. Jonas Anya má sik kezét fogta meg.
Mindhá rman vigasztalni kezdték Anyá t, aki nemsoká ra el is mosolyodott. Kö szö netet mondott
csalá djá nak, és biztosította ő ket ró la, hogy kellemetlen érzései elmú ltak.
A rítus folytató dott.
– Jonas – szó lt Apa – má r csak te vagy hátra.
Jonas nagyot só hajtott. Ezen az estén szinte kedve lett volna megtartani magá nak az érzéseit, de ez
természetesen szabá lyellenes lett volna.
– Nyugtalankodom – vallotta be. Ö rü lt, hogy végü l is sikerü lt megtalá lnia a megfelelő szó t érzelme
leírására.
– Miért, fiam? – kérdezte az apja.
– Tudom, hogy igazá bó l semmi okom rá – magyará zta Jonas –, hiszen minden felnő tt á tesett ezen.
Te is, Apa, és te is, Anya. Mégis nyugtalanít a ceremó nia. Mindjá rt itt a december.
Lily elkerekedett szemmel pillantott fel. – A Tizenkettő Ceremó niá ja – suttogta, hangjá ban a
legmélyebb á hítattal. Még a legkisebbek, a Lilynél fiatalabb gyerekek is tudtá k, hogy a nagy esemény
rá juk is vá r valamikor a tá voli jö vő ben.
– Ö rü lö k, hogy elmondtad ezt nekü nk – szó lt Apa.
– Lily – fordult a kislá nyhoz Anya. – Menj, és ö ltö zz á t há ló ruhá ba. Apá d és én még itt maradunk, és
beszélü nk Jonasszel. Lily só hajtott, de azért engedelmesen felá llt.
– Csak vele? –
kérdezte. Anya
bó lintott.
– Igen – felelte. – Amit mondani fogunk, az csak rá tartozik.

2
Apa tö ltö tt magá nak még egy csésze ká vét. Jonas nézte, és tü relmesen várt.
– Tudod, Jonas – szó lalt meg végü l Apa –, gyerekkoromban mindig epekedve vá rtam a decembert.
Ezzel te meg Lily is biztosan így vagytok. Minden december nagy vá ltozá sokat hoz a gyerekek életében.
Jonas bó lintott. Jó l emlékezett az ö sszes decemberre, talá n egészen négyes korá ig visszamenő leg. A
korá bbiakat nem tudta felidézni. Helyettü k azonban emlékezett Lily legkorá bbi decembereire, hisz
azoknak tanú ja volt. Emlékezett rá , hogyan kapott nevet Lily, hogyan kerü lt a csalá dhoz, és a napra,
mikor egyes lett.
Az Egy Ceremó niá ja vidá m, zajos esemény volt. Az év folyamá n szü letett ö sszes ú jgyermeket –
akikbő l mindig ö tven volt, hacsak nem kellett valamelyiket elbocsá tani – decemberben avattá k
egyessé. A babá kat egyenként vitték fel a színpadra dajká ló ik, akik szü letésü k ó ta gondjukat viselték.
Voltak gyerekek, akik má r totyogtak; má sok alig pá r naposak voltak, s dajká ló ik pó lyá ban vitték ki
ő ket.
– A névadá s vidá m dolog – szó lt
Jonas. Anya mosolyogva bó lintott.
– Abban az évben, mikor Lily megjö tt, természetesen elő re tudtam, hogy megkapjuk a B-nemű
gyerekü nket, hiszen az igénylésü nket jó vá hagytá k. De nagyon-nagyon kívá ncsi voltam, hogy mi lesz a
kicsi neve.
– Má r a ceremó nia elő tt belenézhettem volna titokban a névsorba – vallotta be Apa. – A bizottsá g jó
elő re ö sszeá llítja a listá t, és az ott fekszik a Dajká ló kö zpont irodá já ban. Igazsá g szerint – folytatta –,
van egy kis bű ntudatom. Ma délutá n ugyanis tényleg bementem az irodá ba, mert kívá ncsi voltam,
elkészü lt-e má r az idei névsor. Meg is talá ltam a listá t. Kikerestem rajta a harminchatost, ő az a kisfiú ,
akiért annyira aggó dom, mert arra gondoltam, talá n segítené ő t a fejlő désben, ha egy igazi néven
szó lítaná m. Persze csak olyankor, ha nincs senki a kö zelben.
– É s megtalá ltad a nevét? – kérdezte izgatottan Jonas.
Bá r a névsor titkossá ga nem tű nt tú lzottan fontos elő írá snak, Jonast lenyű gö zte a tény, hogy apja
megszegett egy szabá lyt. Rá sandított Anyá ra, akinek a munká já hoz tartozott a szabá lyok betartatá sa,
és megkö nnyebbü lten lá tta, hogy Anya mosolyog. Apa bó lintott.
– Ha nem bocsá tjuk el még a névadá s elő tt, Gá briel lesz a neve. Ezt suttogom neki a négyó rá nkénti
etetés alatt meg a torna és a já ték idején. De csak ha nem hallja senki.
– Ső t, Gabe-nek becézem – tette hozzá huncut mosollyal.
– Gabe – ízlelgette a szó t Jonas. Jó név, á llapította meg magában.
 Ő maga még csak ö tö s volt, mikor megkaptá k Lilyt és megtanultá k a kislá ny nevét, de emlékezett a
csalá di beszélgetésekre, a sok izgatott talá lgatá sra, hogy vajon kiféle-miféle lesz a kislá ny, és hogyan
fog beilleszkedni ö sszeszokott csalá degységü k életébe. Fel tudta idézni a jelenetet, ahogy Apá val és
Anyá val a színpadra vezető lépcső ket ró já k. A tö bbi évben apja a dajká ló k kö zö tt á llt, ezú ttal azonban ő
maga volt az, aki sajá t ú jgyermeket kapott.
Anya karjá ba vette a kislá nyt, a névadó pedig kihirdette a dö ntést az ö sszegyű lt csalá degységek
elő tt.
– Huszonhá rmas ú jgyermek: Lily.
Jonas emlékezett Apa ö rö mtő l sugá rzó arcá ra és elsuttogott szavaira:
– Ő az egyik kedvencem! Drukkoltam, hogy ő t kapjuk.
A sokasá g tapsolt, és Jonas is nevetett. Tetszett neki a kishú ga neve. Lily á lmosan nyú jtogatta kicsi
karjait. Azutá n levonultak a színpadró l, hogy á tadjá k a helyet a kö vetkező csalá degységnek.
– Mikor tizenegyes voltam, mint most te – vette fel ú jra a beszélgetés fonalá t Apa –, epekedve
vá rtam a Tizenkettő Ceremó niá já t. Lassan telik el az a két nap. Emlékszem, az egyesekét élveztem, ez
most sincs má sképp, de a tö bbi ceremó niá ra, a hú gomé kivételével, nem nagyon figyeltem oda. Ő
abban az évben lett kilences, akkor kapta meg a kerékpá rjá t. Má r egy ideje tanítottam ő t a sajá t
biciklimen, bá r elméletileg nem lett volna szabad.
Jonas nevetett. A kerékpá rozá s korhatá ra azon kevés szabá ly kö zé tartozott, amelyeket nem vettek
igazá n komolyan. Ezt az elő írá st szinte mindenki megszegte. A gyerekek kilences korukban kaptá k
meg kerékpá rjukat, s a szabá ly szerint addig nem biciklizhettek. Ennek ellenére jó formá n
mindegyikü ket má r korá bban tanítani kezdte a bá tyja vagy a nő vére. Jonas is gondolt má r rá , hogy
titokban tanítania kellene Lilyt.
A kö zö sségben felmerü lt az ö tlet, hogy esetleg fiatalabb korban kellene kiutalni a bicikliket, s egy
bizottsá g tanulmá nyozta is az indítvá nyt. A polgá rok szívesen tréfá lkoztak azon, ha egy bizottsá g
tanulmá nyozni kezdett egy problémá t. Azt mondtá k: a bizottsá g tagjai má r rég dö ntéshozó k lesznek,
mire a szabá ly végre mó dosítá sra kerü l.
Az elő írá sok megvá ltoztatá sa való ban igen kö rü lményes dolog volt. Az igazá n nagy jelentő ségű
szabá lyok esetében – a kerékpá rozá si korhatá r persze nem ilyen volt – a hatá rozatot az ő rző nek kellett
jó vá hagynia. Az Ő rző volt a legfontosabb személy a dö ntéshozó k kö zö tt. Jonas még soha nem
talá lkozott vele, legalá bbis nem tudott ró la. Az ilyen magas beosztá sú polgá rok egyedü l éltek és
dolgoztak.
A biciklizés kérdését vizsgá ló bizottsá g persze nem fogja az Ő rző t zaklatni egy ilyen jelentéktelen
problémá val. Inká bb évekig elvitatkoznak a kérdésen, s a polgá rok végü l azt is elfelejtik, hogy a
javaslatot valaha valaki elő terjesztette tanulmá nyozá sra.
Apa folytatta monoló gját.
– Szó val ö rü ltem és tapsoltam, mikor a hú gom, Katya kilences lett, levehette a hajszalagot, és
megkapta a kerékpá rjá t. A tízesekre és tizenegyesekre nem nagyon figyeltem oda. É s aztá n, végre-
valahá ra, az elviselhetetlenü l hosszú nak tű nő má sodik nap végén sorra kerü ltem. Elkezdő dö tt a
Tizenkettő Ceremó niá ja.
Jonas há tá n végigfutott a hideg. Elképzelte, ahogy apja – aki visszahú zó dó , csendes gyerek lehetett,
hisz felnő ttnek is visszahú zó dó és csendes volt – ott ü l csoporttá rsai kö zö tt, és vá rja, hogy a színpadra
szó lítsá k. A Tizenkettő Ceremó niá ja idő rendben az utolsó , de jelentő ségben az első volt a ceremó niá k
kö zö tt.
– Emlékszem, milyen bü szkén kihú ztá k magukat a gondviselő im, ső t, még a hú gom is. Mikor én
kö vetkeztem, meg sem moccant, és csupa fü l volt, pedig alig vá rta, hogy kimehessen, és mindenkinek
megmutathassa, milyen jó l tud biciklizni.
– Azt viszont el kell ismernem – folytatta Apa –, hogy nem éreztem a ceremó nia elő tt ezt a fajta
bizonytalansá got, amit te most, Jonas. É n ugyanis gyakorlatilag elő re tudtam, milyen munká ra
osztanak be.
Ez meglepte Jonast. A dö ntésrő l semmilyen mó don nem lehetett elő re értesü lni. A tizenkettesek
beosztá sá t a legnagyobb titoktartá s mellett végezte el a kö zö sség vezető testü lete, a Dö ntéshozó k
Bizottsá ga, akik olyan komolyan vették feladatukat, hogy a beosztá sró l még a legá rtatlanabb tréfa sem
hangzott el a kö zö sségben.
Anya is meglepett arcot vágott.
– Honnan tudhattad volna? – kérdezte.
Apa arcá n megjelent a jó l ismert, szelíd mosoly.
 – Tisztá ban voltam vele, hogy hajlamaim és adottsá gaim alapjá n mire vagyok a legalkalmasabb. A
gondviselő im utó lag elmondtá k, hogy nekik sem voltak kétségeik. Az ú j-gyermekeket vilá géletemben
mindennél jobban kedveltem. Amíg a velem egykorú bará taim bicikliversenyt tartottak, kis já rmű veket
vagy hidakat építettek a szerelő já tékkal, vagy…
– Olyan dolgokat csiná ltak, mint én a bará taimmal – á llapította meg Jonas, s anyja megerő sítő en
rábó lintott.
– Persze az ilyen já tékokban én is részt vettem, hiszen egy gyerek szá má ra ez is a tapasztalatgyű jtés
egy formá ja. Az iskolá ban is ugyanolyan szorgalmasan tanultam, mint te, Jonas. A szabad idő ben
viszont ú jra meg ú jra azon kaptam magam, hogy legszívesebben az ú jgyerekekhez mennék. Jó formá n
az ö sszes ö nkéntes szolgá latomat a Dajká ló -kö zpontban végeztem. Ezt persze a dö ntéshozó k is
észrevették, hisz megfigyeltek minket.
Jonas bó lintott. Az elmú lt év sorá n ő t és tá rsait is egyre intenzívebb megfigyelésnek vetették alá . Az
iskolá ban, szabadfoglalkozá s alatt és az ö nkéntes szolgá lat idején is sokszor észrevette, hogy a
dö ntéshozó k nézik ő t meg a tö bbi tizenegyest, és kö zben jegyzetelnek. Arró l is tudott, hogy a
dö ntéshozó k tö bbó rá s értekezleteket tartanak minden oktató val, akik a tizenegyesekkel iskolai
tanulmá nyaik sorá n foglalkoztak.
– Szó val ilyen dö ntésre szá mítottam – folytatta Apa. – Nagyon ö rü ltem, de cseppet sem lepő dtem
meg, amikor kihirdették, hogy dajká ló leszek.
– Mindenki tapsolt, pedig nem is lepő dtek meg? – kérdezte Jonas.
– Há t persze. Ö rü ltek neki, hogy arra a munká ra osztottak be engem, amire a leginká bb vá gytam.
Nagyon szerencsésnek éreztem magam.
Apa derű sen mosolygott.
– Volt olyan tizenegyes abban az évben, aki nem ö rü lt a beosztá sá nak? – kérdezte Jonas.
Apjá val ellentétben neki fogalma sem volt ró la, milyen munká t szemelhettek ki neki – azt azonban
tudta, hogy bizonyos feladatoknak cseppet sem ö rü lne. Tisztelte apja foglalkozá sá t, de ő maga nem
akart dajká ló lenni, és a munká sokat irigyelte.
Apa elgondolkozott.
– Nem, nem hiszem, hogy volt. De miért is lett volna? A dö ntéshozó k megfontoltan választanak.
– Az egész kö zö sségben nincs fontosabb munka, mint az ö vék – jegyezte meg Anya.
– Volt egy bará tom, Yoshiko, akit meglepett, hogy orvosnak osztottá k be – folytatta Apa –, de
nagyon ö rü lt a feladatnak. Aztá n ott volt, lá ssuk csak… Andrei. Emlékszem, kisebb korunkban egyikü nk
sem kedvelte a fizikailag megerő ltető tevékenységeket. Ő a szabadfoglalkozá sok alatt szinte mindig a
szerelő készlettel já tszott, az ö nkéntes szolgá latá t pedig építkezéseken végezte. Ezt persze a
dö ntéshozó k is tudtá k, és mérnö knek osztottá k be ő t. Andrei nagyon ö rü lt a dö ntésnek.
– Késő bb Andrei tervezte a hidat, ami a telep nyugati részén á tszeli a folyó t – mesélte Anya. – A mi
gyerekkorunkban az a híd még nem volt meg.
– Nagyon ritká n fordul elő , hogy valaki elégedetlen a beosztá sá val – jelentette ki Apa. – Emiatt tehá t
fö lö sleges nyugtalankodnod. Kü lö nben is, aki elégedetlen, megfellebbezheti a dö ntést.
Az utolsó mondaton mindhá rman nevettek – a fellebbezéseket ugyanis egy bizottsá gnak adtá k ki
tanulmányozásra.
– Egy kicsit aggó dom Asher miatt – jegyezte meg Jonas. – Nagyon sokat lehet nevetni vele, de igazá n
komolyan semmi nem érdekli. Mindenbő l já tékot csiná l.
– Há t igen – bó logatott nevetve Apa. – É n má r ú jgyermekkorá ban megismertem Ashert, bá r akkor
még nem volt neve. Emlékszem, soha nem sírt. Mindig mindenen nevetett. Nem volt olyan dajká ló ,
akinek ne ő lett volna a kedvence.
– A dö ntéshozó k jó l ismerik Asher természetét – szó lt Anya. – Hidd el, megtalá ljá k azt a munká t,
ami a legjobban illik hozzá . Nem kell aggó dnod miatta, Hanem, Jonas, hadd emlékeztesselek valamire,
amin talá n még nem gondolkoztá l el. Emlékszem, én sem tö rő dtem vele, amíg tú l nem voltam a
Tizenkettő Ceremó niáján.
– Mire gondolsz?
– Jó l tudod, hogy ez lesz az utolsó ceremó niá d. Tizenkettő utá n nem szá mít az életkor. A legtö bben
magunk sem tudjuk má r, milyen idő sek vagyunk. Persze, ha akarunk, bá rmikor elmehetü nk a
Nyilvá nos Feljegyzések Tá rá ba, és kikereshetjü k ezt az adatot. De neked most az a legfontosabb, hogy
felkészü lj a felnő tt életre és a rá d vá ró szakmai képzésre.
– Tudom – bó lintott Jonas. – Ezt minden tizenegyes tudja.
– A Tizenkettő Ceremó niá ja utá n – folytatta az anyja – ú j kö rnyezetbe kerü lsz. Ahogy a bará taid is. A
napjaidat tö bbé nem a tizenegyes tá rsaid kö zö tt tö ltö d majd, hanem azokkal, akiket ugyanoda
osztottak be, mint téged. Velü k együ tt veszel részt a képzésen. Nem lesz tö bb ö nkéntes szolgá lat. Nem
lesz szabadfoglalkozá s. A bará taid tá volabb kerü lnek tő led.
Jonas a fejét rázta.
– Asherrel mindig bará tok maradunk – jelentette ki. – É s iskola ezutá n is lesz.
– Igaz – hagyta rá az apja. – De az is igaz, amit anyá d mond. Sok vá ltozá st tapasztalsz majd.
– Pozitív vá ltozá sokat – hangsú lyozta Anya. – Nekem a Tizenkettő Ceremó niá ja utá n hiá nyzott a
gyerekkoromban megszokott szabadfoglalkozá s. Viszont mikor elkezdtem jogtudomá nyt tanulni,
hasonló érdeklő désű emberek kö zö tt talá ltam magam. Ú j bará tsá gokat kö tö ttem, magasabb szinten, a
legkü lö nbö ző bb korú emberekkel.
– Azért já tszottá l még, miutá n tizenkettes lettél? – kérdezte Jonas.
– Nagy ritká n – felelte az anyja. – Má r nem éreztem olyan fontosnak a játékot.
– É n igen – szó lt nevetve Apa. – É n még ma is minden nap já tszom a Dajká ló Kö zpontban.
Lovacská zá st, kukucská ló st, puha-ö lelgető st. – Kinyú jtotta kezét, és megsimogatta Jonas csinosan
lenyírt hajá t. – Csak azért, mert tizenkettes leszel, még nem kell minden jó ró l lemondanod.
Ekkor megjelent az ajtó ban a há ló ruhá s Lily. Méltatlankodva só hajtott, majd így szó lt:
– Jó hosszú ez a titkos beszélgetés. É s azokkal mi lesz, akik a puha tá rgyukra
vá rnak? Anya mosolyogva csó vá lta a fejét.
– Lily, nemsoká ra nyolcas leszel, és vissza kell adnod a puha tá rgyadat ú jrafelhaszná lá sra. Meg
kellene pró bá lnod nélkü le elaludni, hogy lassan leszokj ró la.
Apa azonban má r oda is ment a polchoz, és levette a helyérő l a vattá val kitö mö tt elefá ntot. A
gyerekek puha tá rgyai tö bbségü kben ilyen sző rö s, kitö mö tt figurá k voltak. Sok kö zü lü k, mint Lilyé is,
valamiféle nem létező lényt formá zott. Jonas egykori puha tá rgya példá ul egy medve volt.
– Tessék, Lily-Mili – szó lt Apa. – Megyek, segítek kivenni a hajszalagodat.
Lily magá hoz ö lelte a szü letésekor kapott elefá ntot, s Apa kíséretében elindult alvó szobá ja felé.
Jonas és Anya kissé rosszalló an, de azért mosolyogva néztek utá nuk. Aztá n Anya az író asztalá hoz
lépett, és kinyitotta tá ská já t. Az ő munkaideje, ú gy tű nt, sosem ér véget – még esténként is dolgoznia
kellett. Jonas is odament a sajá t asztalá hoz, és keresgélni kezdte iskolai jegyzetei kö zö tt az esti
feladatá t. Gondolatai azonban még mindig a december és a kö zelgő ceremó nia kö rü l forogtak.
Bá r a gondviselő ivel folytatott beszélgetés visszaadta a nyugalmá t, sejtelme sem volt ró la, miféle
munká t szá nhatnak neki a dö ntéshozó k. Azt pedig végképp nem tudta, mit érez majd, mikor meghallja
a jö vő jét meghatá rozó dö ntést.

3
– Milyen aranyos! – Lily visított a gyö nyö rű ségtő l. – Nézd, milyen picike! É s pont olyan fura szeme
van, mint neked, Jonas!
Jonas lesú jtó pillantá st vetett hú gá ra. Cseppet sem esett jó l neki ez a megjegyzés. Vá rta is, hogy Lily
rendreutasítá st kapjon, de Apa épp azzal volt elfoglalva, hogy leoldozza a mó zeskosarat a kerékpá r
csomagtartó já ró l. Jonas odament há t megnézni a jö vevényt.
A vilá gos szempá r. Ez volt az első dolog, amit Jonas észrevett, mikor a kosá r fö lé hajolva
megpillantotta a kívá ncsian hunyorgó ú jgyermeket.
A kö zö sség szinte minden polgá rá nak sö tét szeme volt. Apá nak, Anyá nak, Lilynek, Jonas ö sszes
csoporttá rsá nak és bará tjá nak. Akadtak azonban kivételek: példá ul Jonas és egy B-nemű ö tö s, akinek –
Jonas maga lá tta – ugyancsak szokatlanul vilá gos szeme volt. Errő l a dologró l senki nem beszélt – nem
azért, mert szabá ly tiltotta, hanem mert tapintatlansá gnak szá mított felhívni a figyelmet egy má sik
ember zavaró vagy az á tlagtó l eltérő tulajdonsá gaira. Jobb lesz, ha Lily megtanulja ezt, gondolta Jonas,
kü lö nben elő bb-utó bb dorgá lá st kap bá ntó fecsegése miatt.
Apa beá llította kerékpá rjá t a tá roló ba, majd felemelte a kosarat, és bement a há zba. Lily kö vette, de
azért még há tranézett Jonasre a vá lla fö lö tt, és tová bb csipkelő dö tt:
– Lehet, hogy ugyanaz a nő volt a szü lő anyátok.
Jonas megvonta a vá llá t, és maga is belépett az ajtó n. Az ú jgyermek szeme azonban ő t is
elgondolkodtatta. Tü kö r csak elvétve akadt a telepen; nem minő sü lt tiltott tá rgynak, épp csak nem volt
rá szü kség. Jonas akkor sem mindig nézte meg magá t, ha olyan helyen já rt, ahol volt tü kö r. Ezt az ú j-
gyermeket lá tva azonban eszébe jutott, hogy a vilá gos szem nemcsak azért kü lö nö s, mert ritkasá g,
hanem mert egy bizonyos fajta tekintetet kö lcsö nö z tulajdonosá nak. Mi is az, ami az ilyen tekintetben
van? Mélység, talá lt rá a szó ra. Mint mikor az ember a folyó tiszta vizébe pillantva lelá t egészen a
fenékig, ahol titokzatos, felfedezetlen dolgok rejtő znek. Jonas kissé zavarba jö tt a tudattó l, hogy az ő
szemében is ilyen tekintet ü l.
Ú gy tett há t, mintha nem érdekelné az ú jgyermek, s az asztalá hoz sétá lt. A szoba má sik végében
Anya és Lily a mó zeskosá r fö lé hajoltak, mikö zben Apa széthajtotta az ú jgyermek takaró já t.
– Hogy hívjá k a puha tá rgyá t? – kérdezte Lily, kezébe véve a gyerek kosará ban fekvő sző rö s
figurá t. Apa a já tékra pillantott.
– Víziló nak – felelte.
Lily kuncogott a kü lö nö s szó n.
– Víziló – ismételte. Aztá n letette a puha tá rgyat, és a takaró bó l kiszabadult, vidá man kapá ló zó
ú jgyermekre nézett.
– Az ú jgyermekek olyan édesek – só hajtotta. – Ha nagy leszek, remélem, szü lő anyá nak osztanak be.
– Lily! – szó lt rá élesen az anyja. – Ilyet ne is mondj! Az nagyon alantas beosztás.
– De én beszéltem Natashá val. Tudod, azzal a tízessel, aki a szomszéd utcá ban lakik. Ő néha a
Szü lő kö zpontban végzi az ö nkéntes szolgá latá t. Elmesélte, hogy a szü lő anyá k finom ételeket kapnak, a
testgyakorlá son nagyon kö nnyű dolgokat csiná lnak, és amíg vá rjá k a gyereket, majdnem egész nap
csak já tszanak meg beszélgetnek. – Lily sértő dö tt arcot vá gott. – Nekem igenis tetszene az a beosztá s!
– Ez csupá n há rom évig tart – mutatott rá Anya. – Há romszor szü lnek, aztá n munká sként dolgoznak
felnő tt életü k egész há tralevő részében, egészen addig, amíg be nem kö ltö znek az Ö regek Há zá ba. Erre
vá gysz, Lily? Há rom év lustá lkodá sért cserébe ö regkorodig nehéz testi munká t akarsz végezni?
– Há t, végü l is nem… – adta be a dereká t kelletlenü l Lily.
Apa a hasá ra fordította a kosá rban fekvő ú jgyermeket, majd leü lt és ritmikusan simogatni kezdte a
csö ppség há tá t.
– Kü lö nben is, Lily-Mili – szó lt kedves-szelíden –, a szü lő anyá k még csak nem is lá tnak
ú jgyermekeket. Ha annyira kedveled a kicsiket, inká bb abban reménykedj, hogy dajká ló nak osztanak
be.
– Ha nyolcas leszel, és elkezdesz ö nkéntes szolgá latra já rni, majd pró bá ld ki, milyen a
Dajká ló kö zpontban dolgozni.
– Ki fogom pró bá lni – bó lintott Lily, és letérdelt a kosá r mellé. – Mit is mondtá l, hogy hívjá k?
Gá brielnek? Szia, Gá briel – kö szö nt nevetve, majd egyszerre suttogó ra fogta a hangjá t. – Hoppá . Azt
hiszem, elaludt. Jobb lesz, ha csendben maradok.
Jonas az iskolai feladat fö lé hajolt. Az volna a nagy csoda! Lily képtelen csendben maradni. Lehet,
hogy inká bb bemondó nak kellene beosztaniuk ő t. Akkor egész nap ott ü lhetne a mikrofon mö gö tt, és
harsoghatná a hirdetményeket. Jonas nevetett magá ban, ahogy elképzelte hú gá t, amint a bemondó kra
jellemző fontoskodó hangon olyasmiket dará l, mint: FIGYELEM! EMLÉ KEZTETJÜ K A KILENCNÉ L
FIATALABB B-NEMŰ EKET, HOGY A KARSZALAGJUKAT EGÉ SZ NAP SZABÁ LYSZERŰ EN MEGKÖ TVE
KELL VISELNIÜ K.
Jonas rá nézett Lilyre. Némi elégtétellel á llapította meg, hogy a szalag, mint oly gyakran, most is
kibomolva fityeg hú ga hajá ban. Biztos volt benne, hogy hamarosan elhangzik majd egy efféle
kö zlemény, első sorban Lilynek címezve. Bá r nevet nem mondanak, mindenki tudni fogja, kinek szó l a
figyelmeztetés.
Errő l eszébe jutott egy má sik hirdetmény: FIGYELEM! EMLÉ KEZTETJÜ K A TIZENEGYES A-
NEMŰ EKET, HOGY A SZABADFOGLALKOZÁ SI TERÜ LETRŐ L TILOS TÁ RGYAKAT KIVINNI, S HOGY A
CSEMEGEKOSÁ R TARTALMA NEM ELRAKTÁ -ROZÁ SRA, HANEM HELYBEN FOGYASZTÁ SRA VALÓ .
Akkor sem mondtak nevet, mégis mindenki tudta, hogy a dorgá lá st neki, Jonasnek címezték. A
megszégyenítő szavak az elő ző hó napban hangzottak el, miutá n hazavitt egy almá t. Má sok nem tettek
szemrehá nyá st neki, még Apa vagy Anya sem, hisz a nyilvá nos figyelmeztetés elég volt hozzá , hogy
megbá nja tettét. Az almá t természetesen eldobta, és má snap reggel bocsá natot kért a
szabadfoglalkozás-vezető tő l.
Azonban még így, utó lag is zavart értetlenséggel gondolt az esetre. Nem a nyilvá nos figyelmeztetést
furcsá llotta, nem is azt, hogy bocsá natot kellett kérnie – ezek bevett dolgok, tettének logikus
kö vetkezményei voltak –, hanem magá t az esetet. Igazsá g szerint rö gtö n aznap este, az érzésbeszá moló
keretében beszélnie kellett volna meghö kkenésérő l csalá degységének. Mivel azonban nem sikerü lt
meghatá roznia és szavakba foglalnia értetlensége forrá sá t, inká bb hallgatott.
A dolog a szabadfoglalkozá si idő ben tö rtént. Asher tá rsasá gá ban volt, és hirtelen ö tlettel kivett egy
almá t a csemegés kosá rbó l. Odadobta Ashernek, aki elkapta és visszadobta, s ezutá n jó ideig ezt az
egyszerű dobá ló s-elkapó s já tékot já tszottá k.
Ebben még nem is volt semmi rendkívü li. Az évek sorá n szá mtalanszor végezte má r az egyszerű
mozdulatsort: elkapom, eldobom, elkapom, eldobom. Kö nnyű nek, ső t unalmasnak talá lta a já tékot.
Asher viszont élvezte; neki elő is írtá k ezt a fajta gyakorlatot, mert fejlesztésre szorult a szem-kéz
koordináció ja.
Egyszerre azonban kü lö nö s dolog tö rtént. Ahogy tekintetével kö vette a repü lő almá t, a gyü mö lcs –
és ez volt az a pont, amire nem tudott értelmes magyará zatot talá lni – megvá ltozott. É pp csak egy
pillanatra. Megvá ltozott, ott, a levegő ben. A kö vetkező má sodpercben pedig má r a tenyerében fekü dt.
Alaposan megvizsgá lta, de az alma pontosan olyan volt, mint annak elő tte. Ugyanolyan nagy,
ugyanolyan alakú – szép gö mbö lyű . Ugyanolyan meghatá rozhatatlan, Jonas ingéhez hasonló á rnyalatú .
Az alma tö kéletesen normá lis volt. Ő néhá nyszor á tgurította egyik kezébő l a má sikba, aztá n ismét
odadobta Ashernek. A gyü mö lcs pedig ú jra megvá ltozott – megint a levegő ben, és ismét csak egy
pillanatra.
A jelenség még kétszer megismétlő dö tt. Jonas pislogott, kö rü lpillantott, aztá n rá nézett az ingére
tű zö tt azonosító jelvényre, hogy ellenő rizze, jó l lá t-e. Ugyanú gy el tudta olvasni a nevét, mint má skor,
és a dobó pá lya tú lsó végében á lló Ashert is élesen lá tta.
A dolog teljesen érthetetlen volt a számára.
– Ash! – kiá ltott oda bará tjá nak. – Te nem vettél észre semmit? Nem furcsa ez az alma?
– De! – kiá ltott vissza nevetve Asher. – Folyton kiugrik a
kezembő l! Asher – immá r sokadszor – épp elejtette az almá t.
Jonas is elnevette magá t. Nevetéssel igyekezett elnyomni aggasztó érzését, hogy igenis tö rtént
valami megmagyará zhatatlan. De az almá t azért hazavitte – megszegve a szabadfoglalkozá si terü letre
vonatkozó szabá lyokat –, s este, mielő tt Apa, Anya és Lily hazaértek, ú jra megvizsgá lta. A gyü mö lcs pá r
helyen megsérü lt, mert Asher néhá nyszor elejtette, de egyébként ugyanolyan volt, mint bá rmelyik
alma.
Nagyító n á t is megnézte. Tö bbszö r á tgurította a szobá n, aztá n az asztalon gö rgette, vá rva, hogy a
jelenség megismétlő djö n.
De hiá ba vá rt rá . Aznap este má r csak egyvalami tö rtént: elhangzott a nyilvá nos figyelmeztetés, ami
név nélkü l is csak neki szó lt, s aminek hallatá n Apa és Anya jelentő ségteljes pillantá st vetettek az
almára.
Most, ahogy az asztalá ná l ü lt az esti feladat fö lé gö rnyedve, mikö zben csalá dtagjai az ú jgyermek
kosara fö lé hajoltak, megrá zta a fejét. El akarta hessegetni a furcsa eset emlékét. Rendezgetni kezdte
iskolai jegyzeteit, s eltö kélte, hogy tanul még egy kicsit az esti étkezés elő tt. Gá briel, az ú jgyermek
mocorgott és á lmosan nyö szö rgö tt. Apa kinyitotta a tá pszert és az etető felszerelést tartalmazó dobozt,
s fojtott hangon magyará zni kezdte Lilynek az etetés helyes mó djá t.
Az este a tová bbiakban ú gy telt, ahogy a kö zö sség ö sszes csalá di egységének minden estéje:
csendesen, elmélkedve – hisz ez volt az erő gyű jtés, a kö vetkező napra való felkészü lés ideje. Az
egyedü li szokatlan dolog a komoly, mindentudó tekintetű , vilá gos gyermek-szempá r jelenléte volt.

4
Jonas rá érő sen kerekezett. Figyelte az épü letek melletti kerékpá rtá roló kat, há tha megpillantja
Asher biciklijét. Ö nkéntes szolgá latra ritká n ment együ tt a bará tjá val, mert Asher folyton bolondozott,
s a jelenlétében nehéz volt komoly munká t végezni. Most azonban, hogy kö zeledett a tizenkettő s vele
az ö nkéntes szolgá lat vége, ez má r nem szá mított.
Jonas mindig is csodá latos luxusként élte meg, hogy maga dö ntheti el, hol tö lti a szolgá latra kijelö lt
idő t. Ez volt a nap egyetlen olyan része, amivel viszonylag szabadon rendelkezhetett.
Emlékezett rá , milyen volt, amikor nyolcasként – abban a korban, amibe Lily most készü lt belépni –
elő szö r szembesü lt a vá lasztá s szabadsá gá val. Minden nyolcas félszegen, zavart vihorá szá s kö zepette,
bará taival együ tt indul el első ö nkéntes szolgá latá ra. Az első alkalommal szinte mindegyikü k a
szabadfoglalkozá si szolgá latot, vagyis a kisebbek segítését vá lasztja, mert így ismerő s, megszokott
helyen dolgozhat. Idő vel azutá n, miutá n megerő sö dik az ö nbizalmuk, s kicsit értettebbé vá lnak, a jó
taná csokat kö vetve má s munká kat is kipró bá lnak, keresve azt a terü letet, ahol érdeklő désü k és
képességeik alapjá n a leginká bb otthon érzik magukat.
 Egy Benjá min nevű tizenegyes fiú négy éven á t egyetlen helyen, a sebesü lt polgá rok á polá sá ra
berendezett Rehabilitá ció s Kö zpontban dolgozott. Az a hír já rta, hogy ez alatt az idő alatt kész
rehabilitá ció s szakember vá lt belő le, ső t, kifejlesztett ú j, a gyorsabb gyó gyulá st elő segítő gépeket és
mó dszereket. Mindenki biztosra vette, hogy Benjá mint rehabilitá ció s munká ra osztjá k majd be, s az is
való színű nek tű nt, hogy felmentést kap a szakmai képzés jelentő s része aló l.
Jonas ő szintén tisztelte Benjá mint. Természetesen ismerte ő t, hisz mindig is csoporttá rsak voltak,
de soha nem beszélt vele kitű nő teljesítményérő l, mert nem akarta zavarba hozni. Az egyéni sikerek
említése kényes téma volt, hisz egy ilyen beszélgetés szinte ó hatatlanul a dicsekvést tiltó szabá ly
megszegéséhez vezetett. Egyébként a dicsekvés, aká rcsak a tapintatlansá g, bocsá natos bű n volt, csak
szelíd dorgá lá s já rt érte. De a szabá ly akkor is szabá ly, s jobb elkerü lni az olyan helyzeteket,
amelyekben az ember akaratlanul is kihá gá st kö vethet el.
Jonas kiért a lakó negyedbő l, s immá r a kö zö sségi épü letek kö zö tt kerekezett. Remélte, hogy
megpillantja Asher biciklijét valamelyik kis ü zem vagy irodahá z bejá ratá ná l. Elhaladt a Gyermekő rző
Kö zpont mellett, ahova Lily já rt iskola utá n, majd maga mö gö tt hagyta a kö zponthoz tartozó
já tszó terü letet is. Á tbiciklizett a Kö zponti Téren, ahol a kö zö sségi rendezvényeknek otthont adó
Gyű lések Há za á llt.
Jonas lassított, és végigjá ratta pillantá sá t a Dajká ló kö zpont elő tt sorakozó kerékpá rok névtá blá in.
Aztá n ugyan-ezt tette az É telelosztó ná l. A kiosztá sban segíteni szó rakoztató munka volt. Jonas remélte,
hogy ott talá lja bará tjá t, s együ tt indulhatnak el kiszá llítani a napi ételadagokat a telep lakó egységeibe.
Csaló dnia kellett. Asher biciklijére – mely szoká s szerint kissé ferdén á llt, nem szép egyenesen, ahogy
kellett volna – az Ö regek Há za elő tt bukkant rá .
Ennél az épü letnél Asherén kívü l csak egyetlen gyerek kerékpá rja á llt: egy Fiona nevű tizenegyes B-
nemű é. Jonas kedvelte Fioná t. A lá ny jó tanuló volt, csendes, udvarias, de azért lehetett vele jó kat
nevetni. Jonas cseppet sem csodá lkozott, hogy Asher és Fiona aznap együ tt dolgoznak. Szabá lyszerű en
beá llította kerékpá rjá t a má sik kettő mellé, és bement az épü letbe.
– Szervusz, Jonas – kö szö nt az ü gyeletes. A fiú elé tolta a jelenléti ívet, majd sajá t bélyegző jével
hitelesítette Jonas alá írá sá t. A Nyilvá nos Feljegyzések Tá rá ban pontosan szá mon tartottá k, ki, hol és
mennyi idő t tö ltö tt ö nkéntes szolgá lattal. Kö zszá jon forgott egy tö rténet, mely szerint volt egyszer
régen egy tizenegyes A-nemű , akirő l a Tizenkettő Ceremó niá já n nyilvá nosan bejelentették, hogy nem
végezte el az elő írt mennyiségű ö nkéntes munká t, ezért beosztá s nélkü l marad. A fiú egy hó napot
kapott rá , hogy pó tolja a mulasztá st, s amikor végü l kö zö lték vele beosztá sá t, nem volt ott senki, aki
ü nnepelje, megtapsolja ő t. A megalá ztatá s egész jö vő jét beá rnyékolta.
– Ö rü lö k, hogy vannak ma ö nkénteseink – jegyezte meg az ü gyeletes. – Reggel egy elbocsá tá st
ü nnepeltü nk, s ilyenkor mindig zsú foltabb egy kicsit a nap az idő veszteség miatt…
Az ü gyeletes belenézett egy nyomtatott táblázatba.
– Lá ssuk csak… Asher és Fiona a Fü rdető ben segítenek. Ha van kedved, menj te is oda. Tudod,
merre van?
Jonas bó lintott, megkö szö nte az eligazítá st, és elindult a hosszú folyosó n. Ú tkö zben be-benézett a
kétoldalt nyíló helyiségekbe. Az ö regek szobá ibó l nem sok zaj szű rő dö tt ki; voltak, akik halkan
beszélgettek, má sok kézimunká val vagy hasonló unalomű ző tevékenységgel tö ltö tték az idő t, megint
má sok aludtak. A szobá kat kényelmes bú torokkal rendezték be, a padló t vastag, puha sző nyeg
borította. Az Ö regek Há za nyugodt, békés hangulatú hely volt, egészen má s, mint a nyü zsgő termelő - és
elosztó kö zpontok, ahol a kö zö sség aktív korú polgá rai végezték napi munká jukat.
Visszatekintve Jonas ö rü lt, hogy ö nkéntesként sokféle tevékenységet kipró bá lt, hiszen így
megtapasztalta a munkahelyek kö zti kü lö nbségeket. A dolognak azonban há tulü tő je is volt. Mivel egyik
terü letnek sem szentelt kitü ntetett figyelmet, most fogalma volt ró la, milyen beosztá sra szá míthat.
A gondolattó l nevetnie kellett. Lá tod, Jonas, má r megint a ceremó niá n rá gó dsz, korholta magá t.
Persze gyanította, hogy most, a nagy nap kö zeledtével minden bará tjá nak hasonló gondolatok já rnak a
fejében.
Elhaladt egy gondozó mellett, aki egy nehezen mozgó ö reget kísért a folyosó n.
– Szervusz, Jonas – kö szö nt mosolyogva az egyenruhá s fiatalember. Az ö regasszony, akinek a karjá t
fogta, gö rnyedten csoszogott puha papucsá ban. Ő is Jonas felé fordította a fejét, s ő is mosolygott, de
sö tét szemében tompa homá ly ü lt. Jonas rá dö bbent, hogy az ö regasszony vak.
Végü l megérkezett a fü rdető ajtajá hoz, s belépett a meleg, pá rá s, mosdató szer illattó l terhes
levegő jű helyiségbe. Lehú zta ingét, gondosan felakasztotta a fali fogasra, majd levett a polcró l egy
ö nkénteskö penyt és felö ltö tte.
 – Szia, Jonas! – kö szö nt rá Asher, aki a fü rdető sarká ban á lló ká d mellett térdelt.
Fiona egy má sik ká dná l dolgozott. Minden figyelmét lekö tö tte a meleg vízben fekvő ö regember
mosdatá sa, s csak egy ü dvö zlő mosolyt kü ldö tt Jonas felé.
Jonas kö szö nt bará tainak és a jelenlévő gondozó knak, majd elindult a pá rná zott karosszékek sora
felé, ahol a tö bbi ö reg vá rakozott. Tudta, mi a feladata, hisz korá bban is dolgozott má r a fü rdető ben.
Megnézte a soron kö vetkező ö reg ruhá já ra tű zö tt névtá blá t, majd így szó lt:
– Te kö vetkezel, Larissa. Elindítom a vizet, azutá n felsegítelek.
Megnyomta az egyik kö zeli ká d szélére szerelt gombot, mire a belső oldalon sorakozó kis
csapnyílá sokbó l nyomban zubogni kezdett a meleg víz. Jonas tudta, hogy a ká d kö rü lbelü l egy perc
alatt megtelik, s a vízadagoló automatikusan elzá rja a csapokat.
Visszament az ö regasszonyhoz, felsegítette ő t a székbő l, odavezette a ká dhoz, és lehú zta bő ,
há ló ingszerű ruhá já t. Aztá n a karjá ná l fogva besegítette az ö reget a ká dba. Az asszony ó vatosan leü lt,
majd há tradő lt, a fejpá rná nak tá masztotta tarkó já t, és jó leső en só hajtott.
– Kényelmesen fekszel? – kérdezte Jonas.
Az ö regasszony behunyt szemmel bó lintott. Jonas kezébe vette a ká d szélére készített tiszta
szivacsot, mosdató szert ö ntö tt rá , és ó vatosan dö rgö lni kezdte vele az asszony tö rékeny testét.
Elő ző este megnézte, hogyan fü rdeti apja az ú jgyermeket. Most lényegében ugyanaz tö rtént:
szappantó l síkos keze gyengéd mozdulatokat végzett egy má sik ember meleg víz á ztatta, puha bő rén.
Az ö regasszony arcá n elterü lő á tszellemü lt, békés mosoly is Gá briel fü rdetését juttatta Jonas eszébe.
Ahogy a meztelenség is. Gyerekeknek és felnő tteknek egyará nt tilos volt egymá s meztelen testére
nézniü k. A szabá ly azonban nem vonatkozott az ú jgyermekekre és az ö regekre, s Jonas ö rü lt ennek. A
testmozgá ssal já ró tevékenységek elő tti á tö ltö zést roppant kö rü lményessé tette, hogy kö zben
takargatniuk kellett magukat, s kínos volt kö telességszerű en bocsá natot kérni csak azért, mert az
ember véletlenü l megpillantotta tá rsa pucér testét. Jonas nem is értette, miért van erre szü kség. Ebben
a meleg és csö ndes helyiségben biztonsá gérzet tö ltö tte el, s jó lesett neki lá tni az ö regasszonyt, ahogy
ott fekszik elő tte kiszolgá ltatva, védtelenü l, szabadon, arcá n a feltétlen bizalom kifejezésével.
Szeme sarká bó l lá tta, ahogy bará tja, Fiona kisegíti az ö regembert a ká dbó l, nedvszívó kendő vel
finoman felitatja a vízcseppeket a sová ny, meztelen testrő l, majd feladja rá a ruhá t.
Ú gy tű nt, Larissa elszenderedett a ká dban – az ö regek-kel ez gyakran elő fordult. Jonas igyekezett
egyenletes és gyö ngéd mozdulatokkal dolgozni, hogy ne zavarja az á lmá t. Meglepetésére azonban az
ö regasszony megszó lalt, bá r a szemét nem nyitotta ki.
– Ma reggel Roberto elbocsá tá sá t ü nnepeltü k – mondta. – Nagyon szép volt.
– Roberto? – kapta fel a fejét Jonas. – Hiszen ő t ismerem! Néhá ny hete, amikor legutó bb itt voltam,
segítettem az etetésében. Nagyon érdekes ember.
Larissa kinyitotta a szemét, és lelkesen mosolygott.
– Meghallgattuk az élete tö rténetét – mesélte. – Mindenkiét elmondjá k az elbocsá tá sakor. De
megmondom ő szintén… – Larissa suttogó ra fogta a hangjá t, s szemében huncut fény csillant. – …
némelyik élettö rténet eléggé unalmas. Legutó bb, mikor Edná t bú csú ztattuk, tö bben el is aludtak.
Ismerted Edná t?
Jonas a fejét rá zta. Edna nevű ö regre nem emlékezett.
– Pró bá ltá k ú gy beá llítani, mintha nagyszerű és értékes életet élt volna – folytatta Larissa. – No
persze minden polgá r élete nagyszerű és értékes – tette hozzá kö telességszerű en. – No de épp Edná é….
Te jó ég! Szü lő anyaként kezdte, aztá n az élelmiszergyá rtá sban dolgozott, amíg ide nem kerü lt. Még
csalá degysége sem volt.
Larissa felemelte a fejét, és kö rü lpillantott, hogy hallja-e ő ket valaki. Aztá n bizalmasan odasú gta
Jonasnek: – Szerintem Edna nem volt valami okos.
Jonas nevetett. Lemosta Larissa bal karjá t, majd a lá bá t kezdte el dö rgö lni a szivaccsal. Az
ö regasszony élvezte a gyengéd masszírozá st, és jó leső en felnyö gö tt.
– De Roberto való ban csodá latos életet élt – folytatta néhá ny má sodperc szü net utá n. – A
tizenegyesek oktató ja volt, tudod, milyen fontos beosztá s az, és benne volt a tervező bizottsá gban.
Emellett – nem is tudom, hogy volt rá ideje – még fel is nevelt két kivá ló , sikeres gyereket, és ő
készítette el a Kö zponti Tér parkosítá sá nak tervét. Magá t a munká t persze nem ő végezte.
– A há tadat is megmosná m. Gyere, segítek felü lni. – Jonas á tkarolta és ü lő helyzetbe emelte
Larissá t. Aztá n dö rgö lni kezdte a szivaccsal az asszony csontos vá llá t. – Mesélj még az elbocsá tá si
ü nnepségrő l.
– Mondom, meghallgattuk az élete tö rténetét. Mindig azzal kezdő dik a bú csú ztatá s. Aztá n
koccintottunk az egészségére, és elmondtuk a himnuszt. Ő tartott egy nagyon szép bú csú beszédet,
utá na pedig a jelenlevő k kö zü l tö bben is felszó laltak, és néhá ny mondatban kifejezték jó kívá nsá gaikat.
É n nem beszéltem, mert vilá géletemben idegenkedtem a nyilvá nos szerepléstő l. Roberto nagyon
boldog volt. Lá tnod kellett volna az arcá t, amikor elengedték.
Jonas elgondolkozott a hallottakon. Most lassabban, gépiesen dö rgö lte az ö regasszony hátát.
– Larissa – szó lalt meg végü l –, tulajdonképpen mi tö rténik az elbocsá tá skor? Hova ment
Roberto? Az asszony kissé megvonta meztelen vá llá t.
– Nem tudom. Szerintem a bizottsá g tagjain kívü l senki nem tudja. Roberto meghajolt elő ttü nk,
azutá n kiment az elbocsá tó szoba má sik ajtajá n. Mindenki arrafelé megy el. De lá tnod kellett volna az
arcá t. Sugá rzott a boldogsá gtó l.
Jonas derű sen mosolygott.
– Sajná lom, hogy nem lehettem ott.
Larissa a homloká t rá ncolta.
– Nem is értem, miért nem vehetnek részt gyerekek is az elbocsá tá sokon. Biztos mert olyan kevés a
hely. Nagyobb elbocsá tó szobá ra lenne szü kség.
– Javasolni kellene a bizottsá gnak, hogy tanulmá nyozzá k a problémá t – mondta komolykodva
Jonas. Larissa rekedt kuncogá ssal jelezte, hogy érti a tréfá t.
– Ahogy mondod! – nevetett, mikö zben Jonas karjá ra tá maszkodva kilépett a kádbó l.

5
Az á lombeszá moló reggeli csalá di rítusá n Jonasnek á ltalá ban nem volt mondanivaló ja. Ritká n
á lmodott. Néha felébredéskor voltak ugyan tö redékes á lomemlékei, de tö bbnyire tú l homá lyosak
ahhoz, hogy említésre érdemes dolgot lehessen ö sszerakni belő lü k. Ez a reggel azonban má s volt. Jonas
tiszta és ö sszefü ggő á lmot lá tott az éjjel. Gondolatai elkalandoztak, mikö zben Lilyt hallgattá k, aki,
szoká s szerint egy hosszú és szö vevényes á lmot adott elő – ezú ttal egy rémisztő t, amelyben a szabá lyt
megszegve elvitte anyja kerékpá rjá t, és a biztonsá gi ő rö k lefü lelték ő t. A beszá moló utá n a csalá dtagok
megbeszélték Lilyvel az á lom jelentését.
– Kö szö njü k, hogy elmondtad az á lmod, Lily – dará lta el Jonas a szoká sos mondatot.
A kö vetkező beszá moló ra má r megpró bá lt jobban odafigyelni. Anyja egy á lomtö redéket mesélt el,
egy nyugtalanító jelenetet, amelyben megró ttá k ő t egy szá má ra teljesen érthetetlen szabá lyszegésért.
Az értelmezés sorá n a csalá d arra jutott, hogy az á lmot való színű leg Anyá nak a visszaeső vétkes
megbü ntetésével kapcsolatos rossz érzései szü lték.
Apa kö zö lte, hogy ő nem á lmodott az éjjel, majd a gő gicsélő ú jgyermekre nézett.
– Gabe?
A pici jó llakottan fekü dt a kosá rban, készen arra, hogy visszavigyék nappali otthoná ba, a
Dajkáló kö zpontba.
A csalá d jó t nevetett a tréfá s kérdésen. A gyerekek há rmas koruktó l kezdve vettek részt az
á lombeszá moló n. Az ú jgyermekek á lmait senki nem ismerte.
– Te á lmodtá l, Jonas? – kérdezte Anya. A kérdést minden nap feltették, annak ellenére, hogy
Jonasnek szinte soha nem volt mit elmesélnie.
– Igen, ma éjjel á lmodtam – felelte feszengve Jonas.
– Remek – bó lintott Apa. – Mondd el nekü nk.
– A részletekre nem emlékszem tisztá n – magyará zta Jonas, fejében rendezgetve a furcsa á lom
képeit. – Azt hiszem, az Ö regek Há za fü rdető jében voltam.
– Tegnap való ban já rtá l ott – jegyezte meg az
apja. Jonas bó lintott.
– De mégsem ugyanazon a helyen voltam. Az igazi fü rdető ben sok-sok ká d van, tö bb sorban á llnak,
az én á lmomban viszont csak egy volt. A meleg meg a pá ra miatt levettem az ingem, de nem hú ztam
kö penyt, ú gyhogy a felső testem meztelen volt. Izzadtam. Fiona is ott volt a fü rdető ben, ahogy tegnap, a
való sá gban is.
– Asher is ott volt? – kérdezte
Anya. Jonas a fejét rá zta.
– Nem, kettesben voltunk Fioná val, és a ká d mellett á lltunk. Ő nevetett. É n meg egy kicsit talá n
haragudtam rá , má rmint á lmomban, mert nem vett komolyan.
– Mit nem vett komolyan benned? – kérdezte Lily.
 Jonas a tá nyérjá ra bá mult. Valami okbó l, maga sem értette, miért, szégyenkezés fogta el.
– Ú gy emlékszem, rá akartam beszélni, hogy fekü djö n bele a kádba.
Itt szü netet tartott. Tisztá ban volt vele, hogy semmit nem hallgathat el; hogy nyugodtan
elmondhatja, ső t, el is kell mondania az egész á lmot. Erő t vett há t zavará n, és folytatta beszá moló já t.
Gyorsan beszélt, hogy minél elő bb tú l legyen rajta.
– Azt akartam, hogy vetkő zzö n le, és má sszon be a ká dba. Meg akartam fü rdetni. Ott volt a
kezemben a szivacs. De ő nem akarta. Csak nevetett, és mondogatta, hogy nem, nem. – Jonas rá nézett
gondviselő ire, és hozzá tette: – Nincs tová bb.
– Meg tudod fogalmazni, mi volt a legerő sebb érzelmed az á lomban? – kérdezte az apja.
Jonas elgondolkodott. A képek homá lyosak, elmosó dottak voltak, de á lombeli érzéseire tisztá n
emlékezett, s azok most, hogy visszagondolt rá juk, ú jra felelevenedtek benne.
– Az akará s – mondta. – Tudtam, hogy Fiona nem fogja megtenni. É s hogy nem is szabad megtennie.
Mégis borzasztó an akartam. Az egész mindenem csupa akará s volt.
– Kö szö njü k, hogy elmondtad az á lmod, Jonas – szó lt rö vid hallgatá s utá n Anya. Azutá n Apá ra
pillantott.
– Lily – szó lt Apa –, ideje elindulnod az iskolá ba. Arra kérlek, menjü nk ma együ tt, és figyeld az
ú jgyermek kosará t. Félek, hogy kiesik belő le ú tkö zben, ú gy izeg-mozog.
Jonas felá llt, hogy magá hoz vegye iskolai felszerelését. Nem értette, miért nem pró bá lta senki
megmagyará zni az á lmá t. Csak arra tudott gondolni, hogy a csalá dja is épp olyan érthetetlennek talá lja,
mint ő maga.
– Vá rj, Jonas – szó lt rá szelíden az anyja. – Írok az oktató dnak, hogy ne kelljen bocsá natot kérned, ha
késve érsz az iskolá ba.
Jonas most má r végképp nem értett semmit, de azért engedelmesen visszaü lt a székére. Integetett
apjá nak és Lilynek, akik Gabe kosará t kétfelő l tartva kiléptek a lakó -helyiségbő l. Kö zben Anya
ö sszeszedte a reggeli ételadag maradékait, majd miutá n kitette a tá lcá t a bejá rati ajtó elé, hogy a
begyű jtő k elvihessék, visszaü lt az asztalhoz.
– Jonas – szó lt mosolyogva –, az érzés, amirő l beszá moltá l, s amit akará snak neveztél, a bolydulá sod
első jele volt. Apá ddal szá mítottunk rá , hogy ez elő bb-utó bb bekö vetkezik. Ez a dolog mindenkit elér.
Apá dná l is jelentkezett, mikor annyi idő s volt, mint te most. É n is á testem rajta, és egy napon Lily is
meg fogja tapasztalni… Az első bolydulá s nem ritká n á lom formá já ban jelentkezik – tette hozzá Anya.
Bolydulá s. Jonas hallotta má r a fogalmat. Rémlett neki, hogy a Szabá lyok Kö nyve is említi, bá r nem
tudta volna megmondani, pontosan mit ír ró la. Ezenkívü l a szó az egyik ismétlő dő hirdetményben is
szerepelt. FIGYELEM! EMLÉ KEZTETJÜ K A POLGÁ ROKAT, HOGY A BOLYDULÁ S KEZELÉ ST IGÉ NYEL,
EZÉ RT JELENTENI KELL.
Jonas mindeddig nem foglalkozott ezzel a figyelmeztetéssel – egyrészt, mert nem értette, má srészt,
mert ú gy tű nt, rá nem vonatkozik. A beolvasott utasítá sok és emlékeztető k kö zö tt sok olyan volt, ami
nem érintette ő t, s azokat, mint a legtö bb polgá r, egyszerű en elengedte a fü le mellett.
– Akkor jelentenem kell? – kérdezte
anyjá tó l. Anya nevetett.,
– Má r megtetted azzal, hogy elmondtad az á lmodat. Má shol nem kell jelentened.
– De mi lesz a kezeléssel? A hirdetményben azt mondjá k, kezelésre kell menni.
Jonas szö rnyen lelombozó dott. É pp most, a Tizenkettő Ceremó niá ja elő tt be kell vonulnia valahova
kezelésre. Egy buta á lom miatt!
Anya azonban megint csak nevetett, megnyugtató an, kedvesen.
– Ugyan, dehogy kell – mondta. – A tablettá ra gondolnak. El kell kezdened szedni a tablettá t. Azzal
kezeljü k a bolydulá st.
Jonas megnyugodott. A tablettá t ismerte. Apa és Anya minden reggel bevették, és néhá ny bará tjá ró l
is tudta, hogy szedik. Egyszer, mikor együ tt indultak el Asherrel az iskolá ba, Asher apja utá nuk kiá ltott
az ajtó bó l: „Asher, elfelejtetted bevenni a tablettá t!” Bará tja kedélyesen mordult egyet, megkérte ő t,
hogy vá rja meg, és visszakerekezett.
Jonas sosem kérdezte bará tjá t a dologró l, hisz ezzel egy „má s vagyok, mint te” típusú témá t érintett
volna. Asher szedi a tablettá t, ő nem. Egyszerű bb és mindenképp tapintatosabb volt beszélgetéseikben
olyan dolgokná l maradni, amiben egyformá k voltak.
Anya most a kezébe nyomott egy tablettá t, és ő lenyelte.
– Ennyi?
– Ennyi. – Anya visszatette a fiolá t a polcra. – De fontos, hogy naponta bevedd. Pá r hétig szó lni fogok
reggelente, de azutá n magadnak kell figyelned rá . Ha elfelejted bevenni, a bolydulá s ú jra jelentkezni
fog. Megint furcsa á lmaid lesznek. Az is elő fordulhat, hogy nö velni kell az adagot.
– Asher is szedi a tablettá t – mondta bizalmas hangon
Jonas. Anya bó lintott. Lá tszott, hogy nem lepi meg a dolog.
– Való színű leg má r tö bben is szedik a csoportodban. Legalá bbis az A-nemű ek kö zü l. De nemsoká ra
má r mind szedni fogjá k, a B-nemű ek is.
– É s meddig kell szednem?
– Amíg be nem kö ltö zö l az Ö regek Há zá ba. Egész felnő tt életedben. De idő vel annyira meg fogod
szokni, hogy má r nem is kell figyelned rá .
Anya az ó rá já ra pillantott.
– Ha most elindulsz, még idő ben beérsz az iskolá ba. Menj, siess!
– É s még egyszer kö szö nö m – tette hozzá , mikö zben elindult az ajtó felé –, hogy elmondtad az
álmod.
Jonas biciklire pattant, és fü rgén pedá lozva elindult az ö svényen. Ki tudja, miért, bü szkeséggel
tö ltö tte el, hogy immá r azok kö zé tartozik, akik szedik a tablettá t. De kö zben, ha csak egy percre is,
még egyszer felidézte az á lmot. Kellemes emlékként gondolt rá . Felkavaró á lom volt, az igaz, de nem
tagadhatta, hogy élvezte a vá gyat, amit anyja bolydulá snak nevezett. Olyannyira, hogy ébredéskor azt
kívá nta, bá r ú jra érezhetné.
Aztá n befordult a sarkon, s ahogy otthona há tramaradt a tö bbi épü let mö gö tt, ú gy tű nt el fejébő l az
á lom emléke. Egy pillanatig még, kicsit szégyenkezve, pró bá lta visszatartani, de hiá ba – az érzés
kihunyt. Elmú lt a bolydulá s.

6
– Maradj má r veszteg! – ismételte Anya.
Lily tü relmetlenü l toporogva á llt anyja elő tt.
– Meg tudom kö tni magamnak! – erő skö dö tt. – Má skor is én szoktam megkö tni.
– Tudom – felelte Anya, a kislá ny copfjait díszítő szalagokat igazgatva. – De azt is tudom, hogy a
masnid folyton kibomlik, és délutá nra má r a há tadon ló g a szalag. Ö rü lnék, ha legalá bb ma
tisztességesen meg lenne kö tve, és ú gy is maradna.
– Nem is akarok hajszalagot – nyafogta Lily, majd kissé felderü lve hozzá tette: – De má r csak egy
évig kell hordanom, és jö vő re megkapom a biciklimet is.
– Minden évben tö rténik valami jó – mutatott rá Jonas. – Az idén elkezded az ö nkéntes szolgá latot.
É s emlékezz csak, mennyire ö rü ltél tavaly, amikor hetes lettél és megkaptad az elö l-gomboló s
kabátodat.
A kislá ny bó lintott, és a kabá tjá n díszelgő nagy gombokra nézett. Azok jelezték, hogy ő má r hetes. A
négyes, ö tö s és hatos korú ak kabá tjá n há tul voltak a gombok, hogy segíteniü k kelljen egymá snak az
ö ltö zkö désben, s így megszokjá k az egymá srautaltsá got.
Az elö lgomboló s kabá t a fü ggetlenedés első jele volt; az első lépés a felnő tté vá lá s ú tjá n. A
kö vetkező mérfö ldkő , a kilenceseknek kiutalt kerékpá r má r azt jelképezte, hogy a gyermek
fokozatosan kilép a csalá degység védelmébő l, és a kö zö sség polgá rá vá vá lik.
Lily elmosolyodott, kitá ncolt anyja kezei kö zü l, és Jonashez fordult.
– Téged pedig az idén beosztanak – mondta izgatottan. – Remélem, piló ta leszel, és elviszel repü lni!
– Há t persze – nevetett Jonas. – Szerzek egy kicsi ejtő ernyő t, ami pont jó lesz neked, felviszlek,
mondjuk, hatezer méter magasra, aztá n kinyitom az ajtó t, és…
– Jonas – szó lt rá az anyja…
– Csak vicceltem. Nem is akarok piló ta lenni. Ha annak osztanak be, fellebbezni fogok.
– Na gyertek. – Anya igazított még egy utolsó t Lily szalagjá n. – Te készen vagy, Jonas? Bevetted a
tablettá dat? Ö rü lnék, ha jó helyü nk lenne a Gyű lésteremben.
Anya az ajtó felé terelte Lilyt, s Jonas kö vette ő ket.
Lily Anya biciklijén utazott, a há tsó kerék fö lé szerelt gyermekü lésben; a Gyű lések Há zá ig vezető
rö vid ú ton végig a bará tainak integetett. Mikor megérkeztek, Jonas beá llította biciklijét Anyá é mellé a
tá roló ba, majd elindult, hogy megkeresse csoporttá rsait a tö megben.
Az évente megrendezett ceremó niá n az egész kö zö sség részt vett. A csalá degységek felnő tt tagjai
erre a két napra felmentést kaptak a munka aló l, így ő k is megjelenhettek a hatalmas Gyű lésteremben.
A gyerekek csoporttá rsaik kö rében vá rtá k, hogy a színpadra szó lítsá k ő ket.
Jonas tudta, hogy apja csak késő bb csatlakozik anyjá hoz a néző téren. Az első ceremó niá n, a
névadá son a dajká ló k vitték fel az ú jgyermekeket a színpadra. Jonas, aki a tö bbi tizenegyessel együ tt az
erkélyzsö llyén kapott helyet, apjá t kereste tekintetével. A dajká ló kat nem volt nehéz megtalá lni – ott
ü ltek elö l, ahonnan a lá rma hallatszott, ö lü kben a síró -rívó , kalimpá ló ú jgyermekekkel. Minden má s
kö zö sségi szertartá son néma csö ndet és ü nnepélyes komolysá got vá rtak el a résztvevő ktő l, de
ilyenkor, évente egyszer mindenki elnéző en mosolygott, bá rmekkora lá rmá t csaptak is a névadá s és
csalá dba helyezés aktusá ra vá ró ú jgyermekek.
Jonas végü l elkapta apja pillantá sá t, és integetni kezdett. Apa rá nevetett, visszaintett neki, majd
felemelte az ö lében ü lő ú jgyermek kezecskéjét, hogy ő is integessen.
Nem Gá briel volt az. Gabe ezt a napot a Dajká ló kö zpontban tö ltö tte, az éjszaká sok felü gyelete alatt.
A bizottsá g kivételes elbá ná sban részesítette: haladékot kapott, vagyis tová bbi egy évig a
Dajká ló kö zpontban maradhatott. Apa kö zbenjá rt a bizottsá gná l az érdekében – Gabe ugyanis még nem
érte el a korá nak megfelelő testsú lyt, és nem aludt elég nyugodtan ahhoz, hogy elhelyezhessék egy
csalá degységnél. Az ilyen ú jgyermeket normá lis esetben fogyatékosnak minő sítették, és elbocsá tottá k
a kö zö sségbő l.
Ehelyett azonban – Apa kö zbenjá rá sá ra – Gá brielt a „bizonytalan” kategó riá ba soroltá k, és
megszavaztak neki még egy évet. A hatá rozat szerint az éjszaká kat Jonas csalá degységénél tö lthette, s
csak nappali gondozá sá t végezték a Dajká ló kö zpontban. A csalá d minden tagjá nak, még Lilynek is,
írá sban nyilatkoznia kellett, hogy az ú jgyermeket vendégnek tekinti, s nem fog tiltakozni, mikor a
csö ppséget elhelyezik végleges csalá djá ná l.
Még ha Gá briel má shova kerü l is egy év mú lva, gondolta Jonas, azért még gyakran lá thatjá k majd,
hiszen a kö zö sségben marad. Ha elbocsá taná k, bú csú t kellene venniü k tő le. Ö rö kre. Akiket
elbocsá tottak – aká r ú jgyermek korukban, aká r késő bb – azok a Má sholba kerü ltek, és tö bbé nem
tértek vissza a kö zö sségbe.
Apa szá má ra anná l is nagyobb kudarc lett volna Gá briel elbocsá tá sa, mivel abban az évben egyetlen
ú jgyermektő l sem kellett megvá lniuk. Jonas, bá r ő korá ntsem rajongta ú gy kö rü l a kicsit, mint Lily és
Apa, szintén ö rü lt, hogy Gá briel a kö zö sségben maradhat.
Az első ceremó nia pontosan kezdő dö tt. Az ú jgyermekeket sorban felvitték a színpadra, ahol
kihirdették a nevü k, és á tadtá k ő ket kijelö lt csalá degységü knek. Voltak há zaspá rok, akik most kaptá k
első fiukat vagy lá nyukat. Má sok egy nagyobb gyerekkel érkeztek, akinek ragyogott az arca a
bü szkeségtő l, hogy ö csikét vagy hú gocská t kap. Jonas jó l emlékezett rá , hogy annak idején ő t is ö rö m
és bü szkeség tö ltö tte el.
Asher megbö kte Jonas karját.
– Emlékszel, milyen volt, mikor megkaptuk Phillipá t? – kérdezte hangosan suttogva.
Jonas bó lintott. Phillipa csak egy éve kerü lt Asherékhoz. Asher apja és anyja hosszú évekig vá rtak,
mielő tt beadtá k a kérvényt a má sodik gyerekre. Talá n mert annyi bajuk volt a bolondos, eleven
Asherrel, gondolta Jonas, hogy nem mertek mellette még egy gyereket vá llalni.
Ketten még hiá nyoztak Jonas csoportjá bó l: Fiona és egy má sik B-nemű , Thea. Az ő csalá djuk
ú jgyermeket kapott, ezért egyelő re apjukkal és anyjukkal ü ltek a néző téren. Egyébként meglehető sen
ritka volt az ilyen nagy korkü lö nbség az egy csalá dban nevelt gyerekek kö zö tt.
Miutá n Fiona csalá dja végzett a színpadon, a lá ny elfoglalta fenntartott helyét a Jonasék elő tti
sorban.
– Aranyos – sú gta há tra a fiú knak, majd nevető s fintorral hozzá tette: – De a neve nem nagyon
tetszik.
Fiona ú j kisö ccse Bruno lett. Igaz, nem nagyon szép név, gondolta Jonas, mint… mint, mondjuk, a
Gá briel, de azért nem is rossz.
A polgá rok minden kihirdetett nevet lelkes tapssal fogadtak, de mikor az egyik bü szke és boldog
há zaspá r á tvette A-nemű ú jgyermekét, aki a Caleb nevet kapta, igazi tapsvihar tö rt ki.
Az ú j Caleb ugyanis pó tgyermek volt. A pá r elveszítette első Calebjét, aki egy kedves, vidá m kis
négyes volt. Ilyen veszteség nagyon-nagyon ritká n fordult elő . A kö zö sségben a gyerekek tö kéletes
biztonsá gban voltak; minden polgá r féltő gonddal ü gyelt rá , hogy ne kerü lhessenek veszélybe. Az első
kis Calebnek valahogy mégis sikerü lt észrevétlenü l elkó szá lnia, és beleesett a folyó ba. Utá na a
kö zö sség elvégezte az Elveszett Ceremó niá já t. A polgá rok egy hosszú és komor napon á t kó rusban
ismételgették Caleb nevét; eleinte fennhangon, gyors egymá sutá nban, majd ahogy mú lt az idő , egyre
halkabbra fogtá k hangjukat, s egyre hosszabb szü netet tartottak két ismétlés kö zö tt – mintha
fokozatosan
kitö rö lnék tudatukbó l a kis négyes emlékét.
Most, ezen a kü lö nleges névadá son a kö zö sség elvégzett egy rö videbb szertartá st, a Pó tgyermek
Ceremó niá já t. Ú jra ismételgetni kezdték a nevet, amit az elvesztés ó ta senki nem mondott ki. Elő szö r
suttogtak, majd fokoztá k a hangerő t, s egyre gyorsult a ritmus. A há zaspá r kö zben a színpadon á llt az
ú j gyermekkel, aki békésen aludt anyja karjá n. Olyan volt, mintha az első Caleb térne vissza.
Egy má sik ú jgyermek a Roberto nevet kapta. Jonasnak eszébe jutott a néhá ny napja elbocsá tott
ö reg Roberto. Az ú j kis Ró bertot azonban nem pó tgyermekként fogadtá k, hiszen ő nem egy elveszett
helyét vette á t.
Jonas, mint minden évben, illedelmesen végigü lte a Kettő , a Há rom és a Négy Ceremó niá já t, bá r
egyre jobban unatkozott. Azutá n szü net kö vetkezett. A polgá rok elkö ltö tték a szabadban kiosztott déli
ételt, majd ú jra bevonultak a Gyű lésterembe, ahol sor kerü lt az Ö t, a Hat, a Hét és végü l, a napi
program lezá rá saként, a Nyolc Ceremó niá já ra.
Jonas ujjongva tapsolt, mikor Lilyt nyolcassá avattá k, s a kislá ny á tvette ú j egyenkabá tjá t. Azt má r
nem díszítették feltű nő en nagy gombok, viszont zsebek voltak rajta, jelezve: egy nyolcas má r elég érett
hozzá , hogy maga rendelkezzen apró személyes tá rgyaival. Lily ü nnepélyesen komoly arccal hallgatta
végig a szigorú utasítá sokkal megtű zdelt avató beszédet, amelyben a szó nok a nyolcasok
kö telezettségeit, felelő sségét és a megkezdendő ö nkéntes szolgá lat jelentő ségét taglalja. Jonas azonban
lá tta, hogy Lily, bá r figyelmet színlel, ú jra meg ú jra vá gyakozó pillantá sokat vet a színpadon sorakozó
csillogó kerékpá rok felé, melyeket a kilencesek má snapi avatá sá ra készítettek oda.
Majd jö vő re, Lily-Mili, gondolta Jonas.
A hosszú nap valamennyiü ket kimerítette; még Gá briel is, akit hazafelé elhoztak a
Dajká ló kö zpontbó l, mélyen és nyugodtan aludta végig az éjszaká t.
É s aztá n végre felvirradt a Tizenkettő Ceremó niá já nak napja.
Apa most má r ott ü lt Anya mellett a néző téren. Jonas lá tta ő ket. Kö telességtudó an megtapsoltá k a
kilenceseket, mikor azok vadonatú j, névtá blá val ellá tott kerékpá rjukat tolva levonultak a színpadró l.
Jonas tudta, hogy aká rcsak ő , Apa és Anya is a fejü ket csó vá ltá k, mikor Fritz, a szomszédék fia ú j
biciklijével rö gtö n nekiment az emelvénynek. Fritz ü gyetlen, szétszó rt gyerek volt, rendszeresen
dorgá lá sban kellett ő t részesíteni. Bá r mindig csak apró hibá kat kö vetett el – fordítva vette fel a
cipő jét, elhá nyta az iskolai jegyzeteit, nem készü lt fel megfelelő en a szá monkérésre –, ismételt
kihá gá sai rossz fényt vetettek gondviselő ire, s ha csekély mértékben is, megzavartá k a rendre és a
fegyelemre oly sokat adó kö zö sség életét. Jonas és csalá dja nem repestek az ö rö mtő l, hogy Fritz
megkapta kerékpá rjá t, mert gyanítottá k, hogy az gyakrabban fog a já rdá n heverni, mint elő írt helyén, a
tá roló ban á llni.
A kilencesek sorban visszatértek a Gyű lésterembe, miutá n kitoltá k biciklijü ket az épü let elé. Az ú j
szerzeményt csak az utolsó ceremó nia utá n pró bá lhattá k ki. Az ú j kilenceseket mindig nevetés és
tréfá lkozá s kísérte első ú tjukon. – Megmutassam, hogyan kell pedá lozni? – csipkelő dnek olyankor a
bará taik. – Tudom, hogy még sose bicikliztél! – A bü szkén vigyorgó kilencesek azonban, akik – elvileg
szabá lyellenesen – titokban má r mind hó napok ó ta gyakorolnak, ü gyesen felpattannak ú j biciklijü kre, s
olyan szépen egyensú lyozva kariká znak el, hogy az oldalkerekek még véletlenü l sem érintik a fö ldet.
A Tízesek Ceremó niá já t Jonas mindig is unalmasnak és tú lsá gosan hosszú nak tartotta. Az avatá s
keretében minden gyerek hajá t levá gtá k – a lá nyok elvesztették fonott copfjukat, s a fiú k, akik addig a
fü lü kre nö vesztve hordtá k a hajukat, kurtá bb, férfiasabb frizurá t kaptak.
A ceremó nia utá n néhá ny munká s sietve ö sszesö pö rte a rengeteg levá gott hajat. A frissen avatott
tízesek gondviselő i fészkelő dtek és fojtott hangú megjegyezéseket tettek – Jonas tudta, hogy aznap sok
csalá d esti programja a sebtében készü lt frizurá k tö kéletesítése lesz.
A tizenegyesek kö vetkeztek. Jó ná snak ú gy tű nt, mintha tegnap lett volna, hogy ő maga is részt vett a
Tizenegy Ceremó niá já n – maga az esemény egyébként nem hagyott mély nyomokat benne. Akit
tizenegyessé avattak, az igazá bó l má r arra vá rt, hogy végre tizenkettes legyen. A ceremó nia inká bb
csak az idő mú lá sá t jelezte, fontos vá ltozá sokat nem hozott. A gyerekek ú j ruhadarabokat kaptak: a B-
nemű ek, akiknek a teste vá ltozni kezdett, má sfajta alsó nemű ket, az A-nemű ek pedig hosszabb szá rú
nadrá got, amelyen kü lö n zseb volt a kis szá moló gép szá má ra, amit attó l az évtő l kezdve az iskolá ban
haszná ltak. Az avatá s a ruhacsomagok á tadá sá bó l á llt, kísérő beszéd nem hangzott el.
Ezutá n szü net kö vetkezett, a déli étkezés ideje. Jonas érezte, hogy farkaséhes. Csoporttá rsaival a
Gyű lések Há za elő tt felá llított asztalokhoz vonultak, és á tvették a becsomagolt élelmiszeradagot. Elő ző
nap az ebédnél még mind roppant elevenek voltak, vidá man csipkelő dtek egymá ssal. Most azonban
félrehú zó dtak a tö bbi gyerektő l, s csak á csorogtak, lá mpalá zasan, szorongva. Jonas a fiatalabbakat
nézegette; a kilencesek az ú j biciklik felé somfordá ltak, hogy ki-ki elgyö nyö rkö djö n sajá t
névtá blá já ban.
A tízesek rö vidre nyírt hajukat simogattá k; a lá nyok a fejü ket rá ztá k, élvezve a kö nnyű séget, amit az
évek ó ta viselt, nehéz copfoktó l megszabadulva éreztek.
– Hallottam egy fiú ró l, aki biztos volt benne, hogy mérnö k lesz – dö rmö gte evés kö zben Asher. – De
helyette higiéniai munká snak osztottá k be. Má snap kiment a folyó hoz, beleugrott, á tú szott a tú lpartra,
és keresett magá nak egy má sik kö zö sséget. Soha tö bbet nem lá ttá k.
Jonas nevetett.
– Ez egy kitalá lt tö rténet, Asher – mondta. – Apa azt mondja, má r akkor is mesélték, amikor ő
tizenkettes lett.
Ashert azonban ez nem nyugtatta meg. A Gyű lések Há zá tó l lá tni lehetett a folyó egy szakaszá t, s ő
arrafelé pislogott.
– É n nem tudok rendesen ú szni – folytatta. – Az oktató azt mondta, nincs érzékenységem az
ú száshoz.
– É rzéked nincs – javította ki Jonas.
– Mindegy. Az a lényeg, hogy nincs. Elsü llyedek.
– Azt mondd meg – folytatta az érvelést Jonas –, hogy ismersz-e olyan embert, de tényleg:
személyesen, nem csak hírbő l, aki á tment egy má sik kö zö sséghez.
– Nem – ismerte be kelletlenü l Asher. – De lehet ilyet csiná lni. Szerepel a szabá lyokban. Ha nem
tudsz beilleszkedni, és inká bb elmennél a Má sholba, kérheted az elbocsá tá sodat. Anya mesélte, hogy
tíz éve volt valaki, aki az elbocsá tá sá t kérte, és má snapra el is tű nt. – Asher elnevette magá t. – Ezt azért
mondta el, mert teljesen kiborítottam. Azzal fenyegetett, hogy ő is elmegy a Má sholba.
– Nem gondolta komolyan.
– Tudom. De az igaz, hogy volt olyan, aki elment. Anya mondta, ez tényleg megtö rtént. Eltű nt, egyik
napró l a má sikra. Senki nem lá tta tö bbé. Még elbocsá tá si ceremó niá t sem tartottak neki.
Jonas vá llat vont. Ilyen aggodalmai nem voltak. Hogy lehet az, hogy valaki nem tud beilleszkedni? A
kö zö sségben minden problémá ra megkeresték a legtö kéletesebb megoldá st, és mindenkinek a helyét a
lehető legkö rü ltekintő bben hatá roztá k meg.
Még a polgá rok há zasítá sá t is olyan gondos mérlegelés elő zte meg, hogy az igénylést benyú jtó
felnő tteknek gyakran évekig kellett vá rniuk, mire megszü letett ü gyü kben a hatá rozat. A
há zastá rsaknak minden személyes tulajdonsá gukban – alkatban, aktivitá si szintben, intelligenciá ban
és érdeklő désben – illeniü k kellett egymá shoz, hogy harmonikus egységet alkothassanak. Jonas anyja
példá ul jobb értelmi képességekkel rendelkezett, mint az apja – Apa viszont higgadtabb természetű
volt, így jó l kiegészítették egymá st. Há zassá guk kezdettő l fogva tö kéletesen mű kö dö tt. Az első há rom
évben, mint minden pá rt, ő ket is megfigyelés alatt tartotta a Dö ntéshozó k Bizottsá ga, s csak azutá n
igényelhettek gyereket. A Dö ntéshozó k Bizottsá ga, csakú gy mint a há zasítá s és az ú jgyermekek
elhelyezése kérdésében, a tizenkettesek beosztá sá ná l is a lehető legnagyobb gondossá ggal és
kö rü ltekintéssel já rt el. Jonas biztosra vette, hogy ő t is és Ashert is arra a munká ra osztjá k majd be,
amire a legalkalmasabbak. Má r csak azt kívá nta, bá r minél elő bb véget érne a déli szü net,
bevonulná nak a terembe, és elkezdő dne a vá rva vá rt ceremó nia. Ebben a percben, mintegy vá laszul
kimondatlan kérésére, megszó lalt a hangjelzés, s a tö meg a terembe vezető ajtó k felé tó dult.

7
Jonas csoportja helyet cserélt az ú j tizenegyesekkel: most ő k foglaltá k el a színpadhoz legkö zelebb
eső széksorokat.
Sorrendben ü ltek le, a szü letésü kkor kapott azonosító szá m szerint. Attó l kezdve, hogy egy
ú jgyermek nevet kapott, a szá mot csak ritká n haszná ltá k, de azért mindenki emlékezett a magá éra. A
gondviselő k néha mérgü kben a szá má n szó lítottá k rosszalkodó gyerekü ket, arra utalva: aki
fegyelmezetlen, nem méltó rá , hogy neve legyen. Jonasnek mindig mosolyognia kellett, ha hallotta,
amint egy-egy tü relmét vesztett apa vagy anya így teremti le kisgyermekét: „Elegem van a
nyafogá sodbó l, huszonhá rmas”.
Jonas a tizenkilences szá mot viselte. Ebbő l tudhatta, hogy szü letése évében ő volt a tizenkilencedik
ú jgyermek. A névadá sakor má r tudott á llni, kívá ncsian nézelő dö tt, s nem sokkal késő bb beszélni és
já rni kezdett. Az első egy-két évben volt némi elő nye a legtö bb csoporttá rsá val szemben, kicsit
érettebb volt azokná l, akik az év késő bbi hó napjaiban szü lettek. Ezek a kü lö nbségek azonban há rmas
korukra eltű ntek.
 Há rom utá n a gyerekek nagyjá bó l pá rhuzamosan fejlő dtek, s a néhá ny hó napos korkü lö nbségekre
má r csak a szü letési sorszá m utalt. Jonas hivatalosan a tizenegy-tizenkilences gyermek volt; ennek a
teljes szá mnak az alapjá n lehetett csak azonosítani ő t, hiszen tizenkilences minden korcsoportban volt.
Mi tö bb, az ú j tizenegyesek délelő tti avatá sa ó ta a tizenegy-tizenkilences szá mot is ketten viselték.
Jonas a déli szü netben ö ssze is mosolygott pá rjá val, egy Harriet nevű , félénk B-nemű vel.
Ez a szá mkö zö sség azonban á tmeneti volt, csupá n néhá ny ó rá ig tartott. Kö zeledett a perc, amikor ő ,
Jonas tizenegyesbő l tizenkettessé lép elő , s attó l kezdve nem szá mít majd a kora. Ugyanolyan – jó llehet
még ú j és szakképzetlen – felnő tt lesz, mint Apa és Anya.
Asher Jonas elő tt, az első sorban ü lt. Az ö vé volt a négyes szá m a csoportban, ami azt jelentette,
hogy a leendő tizenkettesek kö zü l negyedikként szó lítjá k majd színpadra.
Jonas baljá n a tizennyolcas szá mot viselő Fiona ü lt, jobbjá n pedig a hú szas, egy Pierre nevű A-nemű ,
akit Jonas nem kedvelt tú lsá gosan. Pierre komolykodó , unalmas fiú volt; rá adá sul mindenkit kibeszélt,
és folyton aggó dott. „Utá nanéztél a szabá lyzatban, Jonas? – kérdezgette suttogva, nagy komolyan. –
Nem hiszem, hogy ez szabá lyszerű .” Rendszerint lényegtelen apró sá gokon akadt fenn – azon, ha valaki
hű vö s idő ben kigombolta az ingét, vagy épp ment egy kö rt bará tja biciklijével, csak hogy kipró bá lja,
milyen érzés.
A Tizenkettő Ceremó niá já nak megnyitó beszédét mindig a kö zö sség vezető je, a tíz évre
megvá lasztott elö ljá ró tartotta. A beszéd tartalma nagyjá bó l ugyanaz volt minden évben:
visszatekintés a gyermekkorra és a felkészü lés idő szaká ra, a felnő ttséggel já ró ú j kö telezettségek, a
beosztá s kü lö nleges jelentő sége, a megkezdő dő szakmai képzés fontossá ga.
Azutá n az elö ljá ró , egy javakorabeli asszony, rá tért beszéde kö vetkező részére.
– Eljö tt az ideje – szó lt, tekintetét a gyerekekre fü ggesztve –, hogy az egyéni sajá tossá gokra
figyeljü nk. A mö gö ttetek á lló évek azzal teltek, hogy megtanultatok beilleszkedni a kö zö sségbe,
alkalmazkodni egymá shoz, lemondani minden olyan dologró l, amitő l má snak tű nhettetek volna, mint a
csoport tö bbi tagja. Ma azonban az egyéni sajá tossá gaitok lépnek elő térbe. Azok hatá rozzá k meg a
jö vő tö ket.
Az elö ljá ró ezutá n – anélkü l, hogy neveket mondott volna – sorolni kezdte, milyen egyéni
képességek, tulajdonsá gok figyelhető k meg a leendő tizenkettesekben. Utalt rá , hogy a csoport egyik
tagja kivételes tü relemmel tud gondozni má sokat; egy nagyon kedveli az ú jgyermekeket; egynek
kü lö nleges érzéke van a tudomá nyos gondolkodá shoz; egynek pedig lá tható ö rö met szerez a fizikai
munka. Jonas fészkelő dö tt a székén; igyekezett a jellemzésekhez hozzá rendelni a megfelelő neveket. A
tü relmes gondozó egyértelmű en Fiona volt – Jonas emlékezett rá , milyen gyengéden fü rdette a lá ny az
ö regembert. A tudomá nyos érzék említésével az elö ljá ró való színű leg Benjaminre utalt, aki hasznos ú j
berendezéseket tervezett a Rehabilitá ció s Kö zpont szá má ra.
Olyan jellemzés nem hangzott el, amibő l Jonas magá ra ismert volna.
Végü l az elö ljá ró megkö szö nte a Dö ntéshozó k Bizottsá gá nak, hogy egész évben oly lelkiismeretes
alapossá ggal végezték megfigyeléseiket. A dö ntéshozó k felá lltak, s az egybegyű ltek tapssal ü nnepelték
ő ket. Jonas észrevette, hogy Asher á sítozik, jó l nevelten eltakarva szá já t a kezével.
Ezutá n az elö ljá ró a színpadra szó lította a csoport egyes szá mú tagjá t, s ezzel kezdetét vette a
beosztás.
A ceremó nia meglehető sen idő igényes volt, mivel a dö ntés kihirdetésén kívü l még kü lö n beszédet is
intéztek minden ú j tizenketteshez. Jonas kitartó an igyekezett lankadó figyelmét a színpadon zajló
eseményekre irá nyítani. Az egyes szá mú avatott, miutá n megtudta, hogy haltenyésztési szakember
lesz, boldogan mosolyogva hallgatta végig a beszédet, melyben érdemeként tü ntették fel, hogy
gyermekéveiben sokó rá nyi ö nkéntes munká val segítette a halgazdasá g mű kö dését. Megdicsérték ő t,
amiért érdeklő dést mutat a kö zö sség élelmezése szempontjá bó l oly fontos terü let irá nt.
Végü l felcsattant a taps, és az egyes – Madeline volt a neve – visszatért a helyére, kabá tjá n ú j
jelvényével, melybő l mindenki lá thatta, hogy ő immá r halgazdasá gi szakember. Jonas ö rü lt neki, hogy a
beosztá s elkelt – Ő maga ugyanis cseppet sem vá gyott erre a munká ra. Mindazoná ltal bará tsá gos
mosollyal gratulá lt Madeline-nek.
A kettest, aki ugyancsak B-nemű volt és Ingernek hívtá k, szü lő anyá nak osztottá k be. Jonas
emlékezett rá , hogy anyja alantasnak minő sítette ezt a beosztá st, mégis ú gy vélte, a bizottsá g jó l
dö ntö tt. Inger kedves lá ny volt, s bá r kicsit lusta, de korá ntsem gyö nge. Biztosra lehetett venni, hogy
élvezni fogja a há rom évig tartó kényeztetést, mely rö vid kiképzését kö veti majd. Kö nnyen és
problémamentesen fog szü lni, s a fizikai munká t is bírni fogja; mi tö bb, az jó t is tesz majd neki:
megő rzi egészségét és erő síti ö nfegyelmét. Inger mosolyogva ü lt vissza a helyére. A szü lő anyá k fontos
feladatot
lá ttak el, noha munká jukért nem tisztelték ő ket tú lságosan.
Asher má r nagyon izgult. Ú jra meg ú jra há trafordult, és aggó dva pislogott Jonasre, mígnem a
csoportvezető egy megrovó pillantá ssal rá parancsolt, hogy maradjon nyugton.
A há rmast, Isaacet a hatosok oktató já nak osztottá k be. A feladat illett a fiú hoz, s ő lá tható an
elégedett is volt vele. Immá r há rom beosztá s kelt el, s egy olyan sem volt kö ztü k, aminek Jonas ö rü lt
volna. Szü lő anya persze nem is lehetnék, kapott észbe, jó t derü lve magá ban a gondolaton. Megpró bá lta
szá mba venni, milyen beosztá sok maradtak még, de hamar rá jö tt, hogy ú gysem tudja végiggondolni az
ö sszes lehető séget. Kü lö nben is má sra kellett figyelnie: Asherre, aki idő kö zben felment a színpadra, s
most feszengve á csorgott az elö ljá ró mellett.
– Kö zö sségü nk minden tagja ismeri Ashert és élvezi a belő le á radó vidá msá got – fogott beszédébe
az elö ljá ró .
Asher zavartan vigyorgott, és cipő je orrá val vakargatni kezdte a lá ba szá rá t. A néző téren a derű
moraja futott végig.
– Amikor a bizottsá g foglalkozni kezdett Asher beosztá sá nak kérdésével, néhá ny munkakö rt eleve
kizá rtunk a lehető ségek kö zü l. Vannak ugyanis feladatok, amelyeket nyilvá nvaló an hiba lenne Asherre
bízni.
Az elö ljá ró elmosolyodott.
– Eszü nkbe jutott példá ul kinevezni ő t a há rmasok oktató jának.
A há rmasoknak a helyes nyelvhaszná latot kellett megtanulniuk oktató iktó l. A polgá rok harsogva
kacagtak a megjegyzésen. Asher is kuncogott; kicsit szégyellte magá t, de azért lá tható an élvezte, hogy a
figyelem kö zéppontjá ban á ll.
Az elö ljá ró sem á llta meg egy kis nevetés nélkü l.
– Azt viszont fontoló ra vettü k, hogy utó lagos dorgá lá sban részesítjü k az ő egykori oktató já t. A
taná cskozá son felidéztü nk nem egy tö rténetet abbó l az idő bő l, amikor a mi Asherü nk a helyes
nyelvhaszná latot tanulta… Kü lö nö sen emlékezetes szá munkra – folytatta nevetve – az ü ti és a sü ti
problémá ja. Emlékszel, Asher?
Asher bű nbá nó képpel bó lintott, s a hallgató sá g megint hahotá ra fakadt. Jonas is kacagott –
emlékezett az esetre, pedig akkoriban még csak há rmas volt.
A kisgyermekek megfenyítésének szabá lyos mó dja a fegyelmező pá lcá val rá juk mért ü tés, az
ú gynevezett „ü ti” volt. A vékony, rugalmas pá lca a bő rre csapó dva égő fá jdalmat okozott. A
gyermekfelü gyelő k pontosan elő írt mó dszer szerint végezték a fegyelmezést: kisebb hibá kért egy
gyors suhintá s a kézre, ismételt kihá gá sért há rom erő sebb ü tés a delikvens csupasz lá bszá rá ra.
Szegény Asher má r kisgyermekként is hadart és ö sszekeverte a szavakat. Így tö rténhetett, hogy
há rmas korá ban egyik délelő tt csemegeosztá skor véletlenü l „ü ti”-t mondott „sü ti” helyett.
Jonas maga elő tt lá tta a kis Ashert, ahogy tü relmetlenü l toporogva á ll a sorban. Jó l emlékezett
vidá m rikkantására:
– Ü tit akarok!
A tö bbi há rmas, kö ztü k Jonas is, zavartan nevetett.
– Sü tit – javítottá k ki tá rsukat. – Sü tit akartá l mondani. A nyelvbotlá st azonban má r nem lehetett
visszacsinálni.
A helyes beszéd elsajá títá sa a kisgyermekek egyik legfontosabb feladata és kö telessége volt. Asher
ü tit kért.
A gyermekfelü gyelő megsuhintotta pá lcá já t, és Asher kezére csapott vele. A kisfiú ö sszegö rnyedt,
nyö szö rgö tt a fá jdalomtó l, és gyorsan helyesbített:
– Sü ti – suttogta.
Má snap délelő tt azonban ú jra elkö vette a hibá t. A rá kö vetkező héten szintú gy. Ú gy tű nt, képtelen
megtanulni a kü lö nbséget – pedig a pá lca minden ú jabb nyelvbotlá sá t kö nyö rtelenü l megtorolta.
Immá r erő sebb ü téseket kapott, amelyek nyomot is hagytak a lá bá n. Végü l Asher egy idő re teljesen
felhagyott a beszéddel.
– Egy hallgatag Asher já rt kö ztü nk! – folytatta a tö rténetet az elö ljá ró . – De amíg hallgatott, sokat
tanult.
Mosolyogva fordult Asherhez.
– Amikor ú jra beszélni kezdett, má r sokkal pontosabban fejezte ki magá t. Ma má r csak elvétve
hibá zik, s akkor is azonnal helyesbít, és bocsá natot kér. A jó kedve pedig ma is a régi.
A hallgató sá g derű s morajjal erő sítette meg a kijelentést. Mindannyian ismerték Asher felhő tlenü l
vidá m természetét.
 – Asher! – Az elö ljá ró felemelte hangjá t a hivatalos bejelentéshez. – A bizottsá g dö ntése értelmében
helyettes szabadfoglalkozá s vezető leszel.
Az elö ljá ró rá tű zte a jelvényt a bü szkeségtő l sugá rzó arcú Asher kabá tjá ra. Azutá n Asher
megfordult, és a hallgató sá g tapsá tó l kísérve elhagyta a színpadot. Miutá n leü lt a helyére, az elö ljá ró
rá nézett, és kimondta – immá r negyedik alkalommal – az avatá s aktusá t lezá ró mondatot. A mondat
mindig ugyanaz volt, mégis minden alkalommal má s és má s tartalmat hordozott.
– Asher – szó lt az elö ljá ró –, kö szö njü k a gyermekkorodat.
Jonast ö rö mmel és megnyugvá ssal tö ltö tte el, hogy bará tja ilyen csodá latos feladatot kapott, s
ezutá n jó ideig kö nnyű szívvel figyelte-hallgatta a hosszadalmas ceremó niá t, az egymá st kö vető
beszédeket. Amint azonban kö zeledni érezte a percet, amikor neki magá nak kell a színpadra lépnie,
ú jra erő t vett rajta a nyugtalansá g. Az első sorban helyet foglaló ú j tizenkettesek má r mind megkaptá k
jelvényü ket. Ü ltü kben szó rakozottan babrá ltá k a kitű ző t, s Jonas tudta, hogy mindegyikü knek a rá vá ró
szakmai kiképzés já r a fejében. Voltak, akiknek hosszú évekig tartó , komoly tanulmá nyokra kellett
felkészü lniü k – egy szorgalmas A-nemű t orvosnak osztottak be, egy B-nemű t mérnö knek, és volt egy
jogtudó s is. Má sok, példá ul a munká sok és a szü lő anyá k, rö vid betanítá s utá n munká ba á llhattak.
Az elö ljá ró most Jonas szomszédjá t, a tizennyolcas szá mot viselő Fioná t szó lította. Jonas biztosra
vette, hogy Fiona izgul, de azt is tudta ró la, hogy természeténél fogva higgadt lá ny: az egész ceremó nia
alatt csendben, fegyelmezetten ü lt a helyén.
Valahogy fegyelmezettnek és méltó sá gteljesnek tű nt még a taps is, ami azutá n zú gott fel, hogy az
elö ljá ró bejelentette: a dö ntéshozó k az ö regek gondozá sá nak felelő sségteljes feladatá t osztottá k
Fioná ra. Való ban ez a munka illett a legjobban a gondos és figyelmes lá nyhoz. Fiona elégedett, derű s
mosollyal tért vissza a helyére.
Lassan elhalt a taps, és Jonas lélekben felkészü lt rá , hogy néhá ny má sodperc mú lva el kell indulnia a
színpad felé. Az elö ljá ró kezébe vette a kö vetkező mappá t, és végigjá ratta pillantá sá t a csoporton.
Most, hogy eljö tt a nagy pillanat, Jonas má r nem félt, nem is izgult. Kihú zta magá t a széken, és gyorsan
lesimította a hajá t.
– Hú szas – csendü lt a fü lében az elö ljá ró hangja. – Pierre.
Kihagyott engem, gondolta megrö kö nyö dve Jonas. Vagy talá n rosszul hallotta? Nem. A teremben
néma csö nd lett – vagyis mindenki, az egész kö zö nség észrevette, hogy az elö ljá ró a tizennyolcas
szá mró l kö zvetlenü l a hú szasra ugrott. A Jonas jobbjá n ü lő Pierre riadtan pislogva felá llt, és elindult a
színpad felé.
Hiba tö rtént. Az elö ljá ró hibá zott. Jonas tudta, hogy ez lehetetlen – má r akkor tudta, mikor a
gondolat á tfutott a fején. Az elö ljá ró sosem hibá zik, legkevésbé a Tizenkettő Ceremó niá já n.
Forogni kezdett vele a vilá g, képtelen volt odafigyelni a ceremó niá ra. Nem hallotta, milyen
beosztá st kapott Pierre, s bá r lá tta, amint a fiú visszaü l a helyére, kabá tjá n az ú j jelvénnyel, a tapsot
csak tá voli zú gá sként érzékelte. A huszonegyes kö vetkezett. Aztá n a huszonkettes.
Jö ttek a szá mok sorban, ahogyan mindig. Jonas csak ü lt, dermedt, ká ba mozdulatlansá gban. A
hú szasok utá n a harmincasok kö vetkeztek, aztá n a negyvenesek. A ceremó nia a végéhez kö zeledett.
Jonasnek minden szá m, minden bejelentés utá n egy percig hevesebben dobogott a szíve, s agya
zakatolni kezdett. Talá n most ő t szó lítjá k majd. Rosszul emlékezne a sajá t szá má ra? Nem. Ő a
tizenkilences, szü letése ó ta az. A székén is ez a szá m á ll.
De az elö ljá ró mégiscsak kihagyta ő t. Jonas magá n érezte tá rsai zavart, nyugtalan pillantá sá t. A
csoportvezető arca is aggodalmat tü krö zö tt.
Jonas ö sszegö rnyedt, pró bá lt elbú jni a székében. Azt kívá nta, bá r eltű nhetne, semmivé vá lhatna,
megszű nhetne létezni. Nem mert há trafordulni, hogy megkeresse a tö megben apjá t és anyjá t. Ú gy
érezte, megszakadna a szíve, ha lá tná szégyentő l elsö tétü lt arcukat.
Lehajtotta a fejét, és kétségbeesetten kutatni kezdett emlékezetében. Milyen bű nt kö vetett el?

8
A teremben érezhető volt a feszü ltség. Az utolsó felavatott tizenkettes is nagy tapsot kapott, de ez a
taps má r nem a kö zö s ujjongá s kitö rő vihara volt, csupá n hangos, szapora csattogá s, amibe nyugtalan
moraj vegyü lt.
Jonas gépiesen, szinte ö ntudatlanul ü tö gette ö ssze a tenyerét. Lelke kizá rt magá bó l minden korá bbi
érzést: eltű nt a vá rakozá s, az izgalom, a bü szkeség, a bará tokkal való ö sszetartozá s ö rö me. Két ú j
érzelem tolakodott be a helyü kre: a megalá zottsá g és a rettegés.
Az elö ljá ró megvá rta, amíg elü l a taps, azutá n ismét a polgá rokhoz fordult. Hanghordozá sa, mint
mindig, jó indulatú an méltó sá gteljes volt.
– Tudom, hogy valamennyien nyugtalankodtok – szó lt. – Hogy ú gy érzitek, hibáztam.
Az elö ljá ró elmosolyodott. Má r ez a néhá ny higgadt szó is oldotta kissé a feszü ltséget, s a polgá rok
némá n fellélegeztek. A teremben egy pisszenést lehetett hallani.
Jonas felemelte a fejét. Az elö ljá ró hangja á radó folyamként hö mpö lygö tt végig a tö megen.
– Megzavartam az ö rö mö tö ket. Ezért bocsá natot kérek a kö zö sségtő l.
– Megbocsá tunk – felelte kó rusban a tö meg.
– Jonas – fordult a fiú hoz az elö ljá ró –, tő led kü lö n is bocsá natot kérek, mert szorongá st keltettem
benned.
– Megbocsá tok – felelte remegő hangon Jonas.
– Kérlek, gyere fel ide mellém.
Jonas reggel, ö ltö zkö dés kö zben még ú gy tervezte, ha eljö n a perc, kö nnyed, magabiztos léptekkel
sétá l majd fel a színpadra. Most azonban még csak felidézni tudta a begyakorolt já rá st. Az is nagy
erő feszítésébe kerü lt, hogy felá lljon, és lá bait, melyeket merev, sú lyos oszlopoknak érzett, mozgá sra
bírja. Felvonszolta magá t a lépcső n, á tkullogott a színpadon, és megá llt az elö ljá ró mellett.
Az elö ljá ró bá torító an á tkarolta a vállát.
– Jonast nem osztottuk be – fordult a
polgá rokhoz. Jonasnek elszorult a szíve.
– Mégpedig azért nem, mert ő t kiválasztottuk.
Jonas dö bbenten pislogott. Ez meg mit jelent? A néző téren mintha remegés futott volna végig. A
polgá rok sem értették az elhangzott szavakat.
Az elö ljá ró hatá rozott, parancsoló hangon folytatta bejelentését:
– Jonast az emlékek ő rző jének választottuk.
Most jö tt a hang – a meglepetés hatá sá ra hirtelen beszívott levegő , az elakadó lélegzet hangja. Nem
egy ember torká bó l tö rt fel, hanem mindenkiébő l, s ahogy Jonas a néző térre pillantott, á mulattó l
elkerekedett szemek szá zai néztek vissza rá .
Ő azonban még mindig nem értette.
– Az ilyen vá lasztá s ritka, nagyon ritka esemény – folytatta az elö ljá ró . – Kö zö sségü nkben csak egy
Ő rző van. Az ő feladata, hogy kiképezze az utó djá t. A tisztséget hosszú -hosszú ideje ugyanaz az ember
tö lti be.
Jonas kö vette az elö ljá ró pillantá sá t, s lá tta, hogy az az egyik dö ntéshozó ra szegező dik. A
Dö ntéshozó k Bizottsá gá nak tagjai egy csoportban ü ltek; az, akit az elö ljá ró nézett, kö zö ttü k foglalt
helyet, mégis valahogy elkü lö nü lt a tö bbiektő l. Jonas nem emlékezett rá , hogy talá lkozott volna má r a
szaká llas, vilá gos szemű férfival, aki most rezzenéstelen tekintettel figyelte ő t.
– Mikor legutó bb vá lasztottunk, dö ntésü nk hibá snak bizonyult – jelentette ki ü nnepélyes
komolysá ggal az elö ljá ró . – Ez tíz éve tö rtént, amikor Jonas még kisgyermek volt. Nem akarok
hosszasan beszélni a dologró l, mert felkavaró emlék valamennyiü nk szá má ra.
Jonas nem tudta, mire céloz az elö ljá ró , de érzékelte a nyugtalansá got, amivel a hallgató sá g ezekre a
szavakra reagá lt. A néző téren zavart fészkelő dés tá madt.
– Ezú ttal nem siettü k el a dolgot. Nem engedhettü nk meg magunknak még egy tévedést. – Az
elö ljá ró most kö nnyedebb hangnemre vá ltott, hogy oldja a teremben uralkodó feszü ltséget. –
Elő fordul, hogy a legalaposabb megfigyelés és mérlegelés ellenére is maradnak bennü nk kétségek a
beosztá st illető en. Van ú gy, hogy attó l tartunk, a szakmai kiképzés nem éri el a céljá t, nem fejleszti ki a
szü kséges tulajdonsá gokat. A tizenegyesek elvégre még gyerekek. Amit mi já tékossá gnak és
tü relemnek lá tunk – ezek a tulajdonsá gok kellenek hozzá , hogy valakibő l jó dajká ló legyen –, az
késő bb, érettebb korban puszta együ gyű ségnek és nemtö rő dö mségnek bizonyulhat. Ezért a kiképzés
idején is folytatjuk megfigyeléseinket, és ha szü kséges, viselkedésmó dosítá st végzü nk.
– A leendő Ő rző t azonban nem figyelhetjü k meg, nem befolyá solhatjuk. Ezt a szabá lyok vilá gosan
kimondjá k. Egyedü l, félrevonultan él, amíg a jelenlegi Ő rző felkészíti rá , hogy á tvegye a tisztet, ami
kö zö sségü nk legmegbecsü ltebb tagjá vá teszi majd.
Egyedü l? Félrevonultan? Jonas nö vekvő szorongá ssal hallgatta az elö ljáró t.
– Ennélfogva a jelö lt kivá lasztá sakor tö kéletes bizonyossá gra kell tö rekednü nk. A bizottsá gnak
hatá rozott és egyhangú dö ntést kell hoznia. A leghalvá nyabb kétségnek sincs helye. Ha a mérlegelés
idő szaká ban valamelyik dö ntéshozó beszá mol egy bizonytalansá gra utaló á lomró l, a jelö ltet azonnal
elvetjü k.
Jonast mint lehetséges Ő rző t éveken á t kivételesen alapos megfigyelés alatt tartottuk. Senki nem
á lmodott olyasmit, ami elbizonytalaníthatott volna minket.
Ú gy talá ltuk, hogy Jonas rendelkezik mindazon tulajdonsá gokkal, amelyek egy Ő rző t jellemeznek.
Az elö ljá ró , kezét tová bbra is Jonas vá llá n nyugtatva, felsorolta a tulajdonsá gokat.
– É rtelmesség. Nem titok, hogy Jonas mindig is a legjobb tanuló k kö zé tartozott.
– Jellemesség. Jonas, mint mindannyian, elkö vetett kisebb kihá gá sokat. – Az elö ljá ró rá mosolygott
Jonasre. – Nem is szá mítottunk má sra. Csak azt vá rtuk el, hogy ha hibá zik, becsü letesen jelentkezzen
fenyítésre, s ő mindig így is tett.
– Bá torsá g. Csak egy olyan ember van itt ma kö ztü nk, aki á tesett az Ő rző k embert pró bá ló
kiképzésén. Ő természetesen nem má s, mint a Dö ntéshozó k Bizottsá gá nak legfontosabb tagja: a
jelenlegi Ő rző . Ő volt az, aki ú jra meg ú jra felhívta rá a figyelmet, milyen fontos a bá torsá g.
Az elö ljá ró most Jonashez fordult, de tová bbra is ú gy beszélt, hogy mindenki hallja szavait.
– Jonas, a rá d vá ró kiképzés fá jdalommal já r. Testi
szenvedéssel. Jonas szíve megdobbant a félelemtő l.
– Olyan kínnal, amilyet még soha nem éltél á t. Tudom, nem egyszer lehorzsoltad a térded, mikor
elestél kerékpá rozá s kö zben. Tudom, tavaly becsípte az ujjad egy ajtó .
Jonas felidézte a balesetet, a vele já ró fá jdalmat, és megerő sítő en bó lintott.
– De most olyan leírhatatlan fá jdalom vá r rá d – magyará zta szelíd-komolyan az elö ljá ró –, amit mi
elképzelni sem tudunk, mert soha nem éltü nk á t ahhoz fogható t. Maga az Ő rző sem tudta leírni –
csupá n utalt rá , és arra, hogy kivételes bá torsá gra lesz szü kséged.
– A szenvedésre nem tudunk felkészíteni, de abban biztosak vagyunk, hogy bá tor
vagy. Jonas pillanatnyilag egy cseppnyi bá torsá got sem érzett magá ban.
– A negyedik tulajdonsá g a bö lcsesség. Ezzel Jonas még nem rendelkezik. A kiképzése sorá n tesz
majd szert rá . Meggyő ző désü nk, hogy Jonasben megvan a bö lcsesség csírá ja. Mi azt kerestü k benne.
Végü l szó lnom kell egy ö tö dik tulajdonsá gró l is, amit azonban csak megnevezni tudok, leírni nem.
Nem értem, mi az, és ti, a kö zö sség tagjai sem fogjá tok érteni. Jonas talá n rá ismer, hiszen az Ő rző tő l
ú gy tudjuk, benne má ris megvan a képesség, amit az Ő rző tú llá tá snak nevez.
Az elö ljá ró kérdő tekintettel nézett Jonasre. A hallgató sá g is vá rakozva, teljes csendben figyelt.
Jonas egy pillanatra megdermedt a rémü lettő l. Benne nincs meg az a hogyishívjá k. Azt sem tudja, mi
az. Eljö tt há t a pillanat, amikor ki kell mondania, hogy nem, nem képes rá , ítélkezzenek fö lö tte,
bocsá ssanak meg neki, rosszul vá lasztottak, nem ő az, aki nekik kell.
Mikor azonban a néző tér, az arcok tengere felé pillantott, megint megtö rtént a dolog. Ugyanaz a
dolog, ami egykor az almá val.
Az arcok megváltoztak.
Jonas pislogott, és a vízió eltű nt. Kissé kihú zta magá t. Most elő szö r, egy pillanatra megérezte a
bizonyossá g erejét.
Az elö ljá ró még mindig ő t nézte. Ahogy mindenki má s is.
– Azt hiszem, igaz – szó lt fennhangon Jonas. – É n sem értem még, mi tö rténik. Nem tudom, mi ez, de
néha lá tok valamit… ami talá n tú l van.
Az elö ljá ró levette kezét a válláró l.
– Jonas – szó lalt meg, ú gy, hogy szavai ne csak Jonashez szó ljanak, hanem az egész kö zö sséghez,
amelynek Jonas is tagja –, te leszel az emlékek kö vetkező ő rző je. Kö szö njü k a gyermekkorodat.
Ezutá n az elö ljá ró lement a színpadró l. Jonas ott maradt egyedü l, szembefordulva az ö sszegyű lt
polgá rokkal, akik most felszó lítá s nélkü l, maguktó l ismételgetni kezdték a nevét.
– Jonas. – A kó rus elő szö r csak mormogott; fojtottan, suttogva, alig érthető en. – Jonas.
Jonas. Aztá n fokozó dott a hangerő , a tempó .
– JONAS. JONAS. JONAS.
Jonas tudta, mi tö rténik ezekben a percekben: a kö zö sség befogadja ő t ú j szerepében, életet ad neki,
épp ú gy, ahogy életet adott Calebnek, a pó tgyermeknek. Há la és bü szkeség á radt szét Jonas szívében.
A felemelő érzések mö gö tt azonban ott rejtő zö tt a szorongató félelem is. Fogalma sem volt ró la,
milyen kö vetkezményekkel já r kivá lasztottsá ga. Nem tudta, milyen emberré kell vá lnia.
Vagy milyen emberré fogjá k vá ltoztatni ő t.

9
 Jonas – élete tizenkét éve alatt most elő szö r – kü lö ná lló nak, a tö bbiektő l kü lö nbö ző nek érezte
magá t. Emlékezett rá , mit mondott az elö ljá ró : hogy a kiképzése alatt egyedü l, félrevonultan fog élni.
A kiképzés még nem kezdő dö tt ugyan meg, de ő má r most, a Gyű lések Há zá bó l kilépve megérezte a
vá ltozá st. Az elö ljá ró tó l kapott mappá val a kezében á tvá gott a tö megen, csalá degységét és Ashert
keresve. Az emberek utat nyitottak neki. Tekintetek tü zét érezte magá n, és elsuttogott megjegyzéseket
vélt hallani a há ta mö gü l.
– Ash! – kiá ltotta, mikor megpillantotta a kerékpá rok felé igyekvő bará tjá t. – Megyü nk együ tt haza?
– Persze.
Asher rá mosolygott – ú gy, ahogy szokott, kedvesen, bará tsá gosan, de – Jonas legalá bbis így érezte –
csak pillanatnyi habozá s utá n, és hangja egy á rnyalatnyival bizonytalanabbul csengett, mint má skor.
– Gratulá lok – mondta Asher.
– É n is neked – felelte Jonas. – Vicces volt, amikor az elö ljá ró az ü tirő l mesélt. Te kaptad a
legnagyobb tapsot.
A tö bbiek, az ú j tizenkettesek kerékpá rjaikhoz vonultak, s beraktá k mappá ikat a csomagtartó ra
erő sített dobozba. Hazatérve valamennyien tanulmá nyozni kezdik majd a szakmai képzésü k
megkezdésével kapcsolatos utasítá sokat. Az elmú lt években estéik azzal teltek, hogy az iskolá ban
feladott anyagot magoltá k – sokszor érdeklő dés nélkü l, á sítozva. Ma anná l lelkesebben vetik majd bele
magukat a felnő tt életü kre szó ló beosztá s szabá lyainak memorizá lá sá ba.
– Gratulá lok, Asher! – kiá ltott oda valaki. Aztá n megint a tétová zá s csö ndje kö vetkezett. – Neked is,
Jonas!
Asher és Jonas viszonoztá k az ü dvö zleteket. Jonas kö zben megpillantotta apjá t és anyjá t, akik
kerékpá rjaik mellett á llva figyelték ő t. Lily má r elfoglalta helyét a gyermekü lésen.
Jonas integetett csalá djá nak. Apa és Anya mosolyogva visszaintegettek, Lily azonban komoly
maradt; hü velykujjá t szopva pislogott rá .
Jonas egyenesen hazafele vette az irá nyt. Asher ott kerekezett mellette, de ú tkö zben csak pá r
erő tlen tréfa és felszínes megjegyzés hangzott el kö ztü k.
– Reggel talá lkozunk, helyettes szabadfoglalkozá s-vezető ú r! – bú csú zott Jonas, mikor a
lakó egységü khö z érve elkanyarodott bará tja mellő l.
– Szia! – kö szö nt el Asher, s Jonas egy pillanatig megint ú gy érezte, hogy valami megvá ltozott,
valami má r nem olyan, mint bará tsá guk hosszú évei alatt mindig volt. De talá n csak képzelő dik. Kö zte
és Asher kö zö tt nem vá ltozhat semmi.
Az esti étkezés a szoká sosná l csendesebben zajlott. Lily a terveirő l csacsogott, arró l, hogy ö nkéntes
munká já t a Dajká ló kö zpontban akarja kezdeni, hiszen Gá brielt gondozva má ris elsajá tította az etetés
fortélyait.
– Igen, tudom – tette hozzá gyorsan, felelve apja figyelmeztető pillantá sá ra. – A nevét soha nem
fogom kimondani, mert nem is lenne szabad tudnom… Olyan izgatott vagyok! Ú gy ö rü lnék, ha má r
holnap lenne!
Jonas zaklatottan só hajtott.
– É n nem ö rü lnék – motyogta.
– Nagy megtiszteltetés ért – szó lt Anya. – Apá d és én bü szkék vagyunk rá.
– Ez a legfontosabb munka a kö zö sségben – tette hozzá Apa.
– Nemrég még azt mondtá tok, hogy azok végzik a legfontosabb munká t, akik a beosztá sokró l
dö ntenek!
Anya bó lintott.
– A te feladatod kü lö nbö zik az ö sszes tö bbitő l. Tulajdonképpen nem is munka. Á lmomban sem
hittem volna… – Anya megcsó vá lta a fejét. – Ő rző csak egy van.
– Az elö ljá ró azt mondta, egyszer má r vá lasztottak utó dot az Ő rző nek, és akkor rosszul dö ntö ttek.
Mi tö rtént?
A két felnő tt habozott. Végü l Apa adta meg a választ.
– A kihirdetés éppen ú gy zajlott, mint a mai. Beosztá s kö zben akkor is kihagytak egy tizenegyest a
sorbó l. Akkor is mindenki értetlenkedett, aggó dott. Aztá n jö tt a bejelentés, megnevezték a
kiválasztottat…
– Mi volt a fiú neve? – vá gott kö zbe
Jonas. Ezú ttal Anya vá laszolt.
– Lá ny volt, nem fiú . De a nevét nem mondhatjuk ki, és nem is kaphatja tö bbé ú jgyermek azt a
nevet. Jonas dö bbenten nézett anyjá ra. Ha egy nevet ki sem mondható nak nyilvá nítottak, az a
legsú lyosabb
elmarasztalás velejáró ja volt.
– Mi tö rtént vele? – kérdezte szorongva.
Gondviselő i kifejezéstelen arccal néztek rá.
– Nem tudjuk – felelte kissé feszengve Apa. – Soha tö bbé nem láttuk.
Csend ereszkedett a szobá ra. A csalá d tagjai néma pillantá sokat vá ltottak. Végü l Anya felá llt az
asztaltó l, és e szavakkal zá rta le a beszélgetést:
– Nagy megtiszteltetés ért, Jonas. Kivételes megtiszteltetés.
Jonas felment a szobá já ba, és levetkő zö tt a lefekvéshez. Csak azutá n nyitotta ki a mappá já t. A
ceremó niá n megfigyelte, hogy nem egy csoporttá rsa vaskos, lapok tucatjait rejtő mappá t kapott.
Elképzelte, ahogy Benjá min a csoport kis tudó sa élvezettel belemerü l a szabá lyok és utasítá sok
tö mkelegének olvasá sá ba. Maga elő tt lá tta a szelíd mosolyú Fioná t, ahogy a rá vá ró feladatok és
elsajá títandó mó dszerek listá ja fö lé hajol.
Az ő mappá ja aggasztó an sová ny volt – csak egyetlen lapot tartalmazott. Jonas kétszer is
végigolvasta a nyomtatott szö veget.
JONAS AZ EMLÉ KEK Ő RZŐ JE
1. Minden nap tanítás után menj egyenesen az Öregek Háza mögötti Hátsó szárnyba, és jelentkezz a
recepciósnál.
2. A napi kiképzés után menj egyenesen haza.
3. A tapintatosságot előíró szabály mostantól nem vonatkozik rád. Tetszésed szerint bárkitől bármit
kérdezhetsz, és kérdéseidre választ is fogsz kapni.
4. Kiképzésedről a közösség egyetlen tagjával, még gondviselőiddel vagy a döntéshozókkal se beszélj.
5. Mostantól nem számolhatsz be az álmaidról.
6. Gyógykezelést ezentúl csak a kiképzéstől független betegség vagy sérülés esetén igényelj.
7. Nem kérvényezheted az elbocsátásodat.
8. Hazudhatsz.
Jonas elszorult szívvel meredt az utasítá sokra. El kell veszítenie ö sszes bará tjá t? Nem vehet részt
tö bbé az ö nfeledt labdá zá sokban, a folyó parti biciklizésekben? Ezek voltak a jó kedv, a boldogsá g
forrá sai szá má ra. Egyik napró l a má sikra le kell mondania ró luk? Nem az dö bbentette meg, hogy
elő írjá k, mikor és hova menjen szakmai kiképzésre – ilyen utasítá sokat minden tizenkettes kapott –,
hanem az, hogy az ú j napirend lá tszó lag egyetlen szabadon eltö lthető , kikapcsoló dá sra szá nt ó rá t sem
biztosított szá má ra.
A tapintatossá g szabá lya aló l való mentesü lés megriasztotta. Mikor azonban még egyszer elolvasta
a há rmas pontot, rá jö tt, hogy az nem kö telezi ő t tapintatlansá gra, csupá n a tilalmat oldja fel. Biztos volt
benne, hogy nem fog élni a felkíná lt lehető séggel. Mint a kö zö sség minden tagjá nak, neki is a vérében
volt az udvarias tartó zkodá s, s még a gondolattó l is elborzadt, hogy tolakodó kérdést tegyen fel egy
polgá rtá rsá nak, szó ba hozzon olyasmit, ami kínos lehet az illető szá má ra.
Az á lombeszá moló n való részvétel tilalma nem zavarta. Olyan ritká n á lmodott, hogy az efféle
beszá moló amú gy is nehezére esett, s csak ö rü lt, hogy a jö vő ben mentesü l e kö telezettség aló l. Csak
azon tű nő dö tt el egy percig, hogy mit mond majd a csalá djá nak a reggeli étkezésen, ha esetleg mégis
á lmodik. Mondja akkor is azt, amit egyébként szinte minden reggel: hogy nem á lmodott? Az hazugsá g
lenne. Viszont az utolsó szabá ly szerint… Nem, az utolsó szabá lyon egyelő re még nem volt kedve
elgondolkodni.
A gyó gykezelés korlá tozá sa nyugtalansá ggal tö ltö tte el. Gyó gyszereket minden polgá r kaphatott,
még a gyerekek is kérhettek gondviselő iktő l. Mikor becsípte az ajtó az ujjá t, ő is a hangszó ró felé
kiá ltott, így értesítve anyjá t, aki azonnal bejelentette az igényt. A fá jdalomszü ntető gyó gyszert
késlekedés nélkü l há zhoz szá llítottá k. Ő bevette, mire a hasogató fá jdalom nyomban tompa lü ktetéssé
szelídü lt, s ő ma má r csak ezt a lü ktetést tudta felidézni az egész élménybő l.
A hatodik szabá lyt ú jraolvasva rá jö tt, hogy az ujjbecsípés a „kiképzéstő l fü ggetlen” kategó riá ba
sorolható . Ha tehá t ú jra ilyesmi tö rténne vele – szinte biztosra vette, hogy nem fog, mert azó ta nagyon
ó vatosan bá nt a nehéz ajtó kkal! –, akkor a jö vő ben is igényelhet gyó gykezelést.
A tabletta, amit reggelenként bevett, szintén fü ggetlen volt a kiképzéstő l. Azt tehá t a jö vő ben is
szedni fogja.
Szorongva gondolt azonban a beígért nagy fá jdalomra. Arra, amirő l az elö ljá ró a kiképzése kapcsá n
beszélt, s amire a „leírhatatlan” jelző t haszná lta.
Jonas elszorult torokkal nyelt egyet. Pró bá lta elképzelni, milyen lesz, milyen lehet az a bizonyos
fá jdalom, amire nem kaphat majd gyó gyszert. De hiá ba igyekezett, képzelete tú l szegénynek bizonyult.
A hetes szá mú szabá ly teljesen hidegen hagyta. Még csak lehető ségként sem merü lt fel benne soha,
hogy az elbocsá tá sá t kérje.
Jonas ö sszeszedte magá t, és ú jra elolvasta a nyolcadik szabá lyt. Kora gyermekkora, első tétová n
kiejtett szavai ó ta azt tanítottá k neki, hogy soha ne hazudjon. Az igazmondá s a helyes és pontos
nyelvhaszná lat részének minő sü lt. Egyszer, négyes korá ban a déli étkezés elő tt ezt mondta
csoporttá rsainak: „Mindjá rt éhen halok.”
Azonnal félrehívtá k, és meg kellett hallgatnia egy szigorú hangú kiselő adá st a helyes
szó vá lasztá sró l. Nem fog éhen halni, mondtá k. Csupá n éhes. A kö zö sségben még senki nem halt éhen,
és nem is fog soha senki éhen halni. Aki azt mondja, mindjá rt éhen hal, az hazudik. Természetesen nem
szá ndékosan teszi, de precíz nyelvhaszná lattal pontosan az ilyen akaratlan hazugsá gok vá lnak
elkerü lhető vé. Megértette? – kérdezték. É s Jonas megértette.
Egyetlen olyan esetre sem emlékezett, amikor elfogta volna a kísértés, hogy hazudjon. Asher soha
nem hazudik. Lily soha nem hazudik. Apa és Anya soha nem hazudnak. Senki nem hazudik. Hacsak…
Egy egészen ú j, elképesztő lehető ség merü lt fel benne. Mi van, ha nemcsak az ő , de má sok –
felnő ttek – ú j tizenkettesként kapott instrukció i kö zö tt is szerepel a dö bbenetes mondat?
Mi van, ha mindegyikü kkel kö zö lték, hogy hazudhatnak.
Jonas agya vadul zakatolt. Most, hogy bá rmilyen tapintatlan kérdést feltehet – és vá laszt is vá rhat rá
–, tulajdonképpen, elméletileg (bá r elképzelni is alig merte) megkérdezhetné valakitő l, egy felnő ttő l,
mondjuk Apá tó l: „Te szoktá l hazudni?”
Ugyanakkor, ha így á ll a dolog, honnan tudhatná , hogy a vá lasz, amit kap, igaz?

10
– É n itt megyek be, Jonas – mondta Fiona, miutá n leparkoltá k kerékpá rjaikat az Ö regek Há zá nak
fő bejáratánál.
– Nem tudom, miért, de izgulok – ismerte be a lá ny, mappá já t forgatva a kezében. – Pedig olyan
sokszor já rtam má r itt.
– Most nem ú gy jö ssz ide, ahogy eddig – emlékeztette Jonas.
– Még a névtá blá nk sem a régi – nevetett Fiona.
Az éjszaka folyamá n a karbantartó k minden frissen avatott tizenkettes kerékpá rjá nak névtá blá já t
má sfajta, a tanuló polgá rokat azonosító tá blá ra cserélték.
– Nem akarok elkésni – hadarta izgatottan Fiona, mikö zben felfelé sietett a lépcső n. – Ha egyszerre
végzü nk, együ tt mehetü nk haza.
Jonas bó lintott, egy intéssel elbú csú zott a lá nytó l, majd elindult a há tsó szá rny felé. Természetesen ő
sem akarta késéssel kezdeni a szakmai kiképzését.
A há tsó szá rny egyszerű kü lsejű melléképü let volt; bejá ratá t szinte keresni kellett. Jonas má r készü lt
lenyomni a sú lyos kilincset, mikor észrevett egy csengő gombot a falon. Ú gy dö ntö tt, inká bb becsö nget.
– Tessék – hallatszott a csengő gomb fö lö tti kis hangszó ró bó l.
– É n, ohm, Jonas vagyok. Az ú j… szó val…
– Gyere be! – kattaná s jelezte, hogy az ajtó zá rja kinyílt. A meglepő en kicsi elő tér berendezését
egyetlen író asztal alkotta. Az asztalná l egy nő ü lt. Hivatalos papírok fö lé hajolt, de mikor Jonas
belépett, felpillantott munká já bó l, majd – Jonas meglepetésére – fel is á llt. Ez nem volt tú l sokat jelentő
gesztus, de Jonas nem szokott hozzá , hogy bá rki is automatikusan felá lljon az érkezésekor.
– Ü dvö zö llek, emlékek ő rző je – kö szö nt a recepció s.
– Kérlek, szó líts csak Jonasnek – motyogta zavartan Jonas.
A nő elmosolyodott. Megnyomott egy gombot, mire az elő ző hö z hasonló kattaná s hallatszott a bal
oldalon nyíló ajtó felő l.
– Fáradj be.
A recepció s leolvasta Jonas arcá ró l az értetlenkedést, s az oká t is kitalá lta. A kö zö sségi telepen
egyetlen zá rható ajtó sem volt – Jonas legalá bbis mindeddig egyrő l sem tudott.
– A zá rak csupá n arra való k, hogy biztosítsá k az Ő rző zavartalan nyugalmá t – magyará zta a
recepció s. – Nehezen tudna koncentrá lni, ha a polgá rok ki-be sétá lná nak, mondjuk a Kerékpá rjavítá si
Osztá lyt keresve.
Jonas nevetett, s feszélyezettsége is csö kkent kissé. A nő bará tsá gosan beszélt vele, s volt is valami
abban, amit a Kerékpá rjavítá si Osztá lyró l mondott. A polgá rok sokat tréfá lkoztak a jelentéktelen kis
irodá ró l, amit olyan gyakran kö ltö ztettek egyik épü letbő l a má sikba, hogy soha senki nem tudta, épp
hol van.
– Nincs odabenn semmi, amitő l félned kellene – jelentette ki a recepció s, majd a falió rá ra pillantva
hozzá tette: – De kérlek, menj be. Az Ő rző nem kedveli, ha megvá rakoztatjá k.
Jonas sietve belépett az ajtó n. Kényelmesen berendezett lakó térben talá lta magá t, ami sokban
hasonlított sajá t csalá dja lakó egységéhez. A telepen mindenki ugyanazokat a célszerű en tervezett,
masszív, pontosan meghatá rozott rendeltetésű bú torokat haszná lta. Mindenkinek volt á gya, amin
alhatott, asztala, aminél ehetett, író asztala, aminél dolgozhatott vagy tanulhatott.
A tá gas helyiségben, ahova Jonas most belépett, az otthoniakhoz hasonló , de azoktó l mégis kissé
kü lö nbö ző bú torok á lltak. A pá rná s székeket és a kanapét a megszokottná l vastagabb, díszesebb
ká rpittal hú ztá k be; az asztal lá ba nem oszlopszerű volt, mint otthon, hanem karcsú , ívelt, s alul díszes
faragá sban végző dö tt. Az á gyat, ami a szemkö zti oldalon nyíló alkó vban á llt, bonyolult á brá kkal
kihímzett, gyö nyö rű á gytakaró borította.
A berendezés legszembetű nő bb része azonban a kö nyvgyű jtemény volt. Otthon Jonasékná l csak
azok a kézikö nyvek á lltak a polcon, amelyek minden há ztartá sban fellelhető k voltak: egy szó tá r meg a
vaskos kö zö sségi informá ció s kö tet, ami tartalmazta minden hivatal, gyá r, épü let és bizottsá g adatait.
No és természetesen a Szabá lyok Kö nyve.
Jonas az otthoniakon kívü l soha nem lá tott má s kö nyveket. Nem is tudott ró la, hogy léteznek má s
kö nyvek.
Ennek a szobá nak a falait mennyezetig érő , teli kö nyvespolcok takartá k el. Kö nyvek szá zai, talá n
ezrei sorakoztak rajtuk, fényes betű s gerincü ket mutatva Jonas felé.
Jonas a kö nyvekre bá mult. El sem tudta képzelni, mi á llhat a sok-sok ezer nyomtatott oldalon. Talá n
léteznek má s szabá lyok is, mint azok, amelyek a kö zö sség életére vonatkoznak? Vannak tová bbi
hivatalok, gyá rak és bizottsá gok, amelyekrő l informá ció t kell adni?
Csak néhá ny má sodperce volt kö rü lnézni; azutá n észrevette, hogy az asztalná l ü l valaki – és ő t
figyeli. Sietve tová bbindult há t az ajtó bó l, majd megá llt a férfi elő tt, kissé meghajolt, és bemutatkozott:
– Jonas vagyok.
– Tudom. Ü dvö zö llek, emlékek ő rző je.
Jonas felismerte a férfit. Az a dö ntéshozó volt, aki a ceremó niá n olyan furcsá n elü tö tt a bizottsá g
tö bbi tagjá tó l, annak ellenére, hogy ő is a dö ntéshozó k talá rjá t viselte.
Jonas feszengve belenézett az ö véhez hasonló , vilá gos szempárba.
– Bocsá natot kérek az értetlenkedésemért, uram…
Szü netet tartott, de hiá ba vá rta a bocsá natkérést kö vető szoká sos vá laszt. Néhá ny má sodperc utá n
folytatta há t:
– Ú gy gondoltam… má rmint ú gy gondolom – helyesbített, rá dö bbenve, hogy ha valahol, há t itt,
ennek az embernek a jelenlétében mindenképp fontos a precíz nyelvhaszná lat –, hogy te vagy az
emlékek ő rző je. Engem csak tegnap osztottak be… má rmint vá lasztottak ki. É n még nem vagyok
semmi.
A férfi szó tlanul, elgondolkozva nézett rá . Tekintete egyszerre tü krö zö tt érdeklő dést, kívá ncsisá got,
aggodalmat – és talá n némi együ ttérzést is.
– Má tó l fogva – szó lalt meg végü l –, ettő l a perctő l fogva, az én szememben legalá bbis, te vagy az
Ő rző . Hosszú ideig tö ltö ttem be ezt a tisztet. Nagyon hosszú ideig. Lá tszik rajtam, nem?
Jonas bó lintott. A férfi arcá n mély rá ncok ü ltek, s vilá gos szemét, mely á tható tekintete ellenére
fá radtan csillogott, sö tét kariká k á rnyaltá k.
– Lá tom, hogy nagyon ö reg vagy – felelte Jonas, az ö regeknek kijá ró tisztelettel a
hangjá ban. A férfi mosolygott, mintha mulattatná a vá lasz, és végigsimított megereszkedett
arcbő rén.
– Ami azt illeti, nem vagyok olyan ö reg, mint amilyennek a kü lső m mutat – szó lt. – A tisztségem
ö regített meg. Tudom, ú gy festek, mint aki szá míthat rá , hogy elbocsá tjá k, méghozzá inká bb elő bb,
mint utó bb. De hidd el, nekem még sok idő m van há tra addig.
Ennek ellenére ö rü lö k, hogy végre meghoztá k a dö ntést, és kivá lasztottak téged. Tíz év telt el az
elő ző vá lasztá s kudarca ó ta, s nekem egyre fogy az erő m. Amennyi még maradt, arra szü kségem lesz a
kiképzésedhez. Nehéz és fá jdalmas munka vá r rá nk. Foglalj helyet, kérlek. – Az ö reg egy kö zeli székre
mutatott, s Jonas engedelmesen leü lt a puha, pá rná s bú tordarabra.
Az ö reg behunyta szemét, és tová bb beszélt.
– Engem is akkor vá lasztottak ki, mikor tizenkettes lettem. Féltem, ahogy bizonyá ra te is félsz.
 Egy pillanatra kinyitotta a szemét, és Jonasre nézett, aki bó lintott. Aztá n a vilá gos szempá r ú jra
becsukó dott.
– A kiképzésem első napjá n ugyanú gy léptem be ebbe a szobá ba, mint te az imént. Régen volt,
nagyon-nagyon rég. Az elő ző Ő rző t épp olyan ö regnek lá ttam, mint most te engem, és ő épp olyan
fá radt volt, mint most én.
A férfi hirtelen elő redő lt, és kinyitotta a szemét.
– Ha kérdésed van, tedd fel. Nehezen tudom szavakba ö nteni ezeket a dolgokat, mert eddig nem volt
szabad beszélnem ró luk.
– Tudom, uram – felelte Jonas. – Elolvastam az utasításokat.
– Elő fordulhat, hogy nem fogalmazok olyan vilá gosan, mint kellene. – A férfi erő tlenü l nevetett. – A
munká m fontos, a polgá rok tisztelnek engem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tö kéletes vagyok, és
amikor elő szö r megpró bá lkoztam az utó dom kiképzésével, kudarcot vallottam. Kérlek, ha bá rmire
kívá ncsi vagy, kérdezz.
Jonasnek ezernyi, millió nyi kérdése volt, annyi, mint kö nyv a mennyezetig érő polcokon. De
egyelő re egyet sem akart feltenni kö zü lü k.
A férfi só hajtott. Lá tszott, hogy pró bá lja ö sszeszedni a gondolatait. Kisvá rtatva aztá n ú jra
megszó lalt:
– Egyszerű en fogalmazva, bá r a dolog minden, csak nem egyszerű : az a feladatom, hogy á tadjam
neked az emlékeket, amelyeket magamban ő rzö k. A mú lt emlékeit.
– Uram – szó lt habozva Jonas –, nagyon szívesen meghallgatom az életed tö rténetét és az
emlékeidet. Bocsá natot kérek, hogy kö zbevá gtam – tette hozzá sietve.
A férfi tü relmetlenü l intett.
– Ebben a szobá ban nem kell bocsá natot kérned. Nincs rá idő nk.
– Szó val – folytatta Jonas, azzal a kellemetlen érzéssel kü szkö dve, hogy ismét a férfi szavá ba vá gott –
, ne hidd, hogy nem érdekel, amit mesélni fogsz. Csak nem igazá n értem, hogy miért olyan fontos ez.
Végezhetnék valamilyen felnő ttnek való munká t a kö zö sségben, és a pihenő idő mben eljá rhatnék
hozzá d hallgatni a gyermekkori emlékeidet. Ö rö mmel jö nnék. Csiná ltam má r ilyet, az ö regek Há zá ban.
Az ö regek szívesen mesélnek a gyermekkorukró l, és nagyon jó hallgatni ő ket.
A férfi a fejét rázta.
– Nem, nem – szó lt. – Nem fogalmaztam elég vilá gosan. É n nem a gyermekkoromró l akarok mesélni.
Nem a sajá t mú ltam emlékeit kell á tadnom neked,
Az ö reg há tradő lt, és fejét a szék tá mlá já ra hajtotta.
– Az egész vilá g emlékeirő l beszélek – folytatta só hajtva. – Arró l, ami sok-sok nemzedékkel ezelő tt
tö rtént. Az én szü letésem, a te szü letésed, az elő dö m szü letése elő tt. Réges-réges-régen.
Jonas a homloká t ráncolta.
– Az egész vilá g…? – ismételte. – Nem értem, mire gondolsz. Nem csak rá nk? Nem csak a
kö zö sségre? A Má sholra is? – megpró bá lta valahogy értelmezni a kü lö nö s fogalmat. – Bocsá ss meg,
uram, de nem értem. Talá n nem vagyok elég okos. Nem tudom, mire gondolsz, amikor azt mondod: „az
egész vilá g” meg hogy: „sok-sok nemzedékkel ezelő tt”. Eddig azt hittem, csak mi létezü nk. Azt hittem,
az minden, ami most van.
– A „minden” sokkal tö bb anná l. Beletartozik, ami rajtunk kívü l van, az egész Má shol, és ami
elő ttü nk volt, régen, még régebben és réges-réges-régen. É n mindent megkaptam, miutá n
kivá lasztottak, és ebben a szobá ban, amikor magam vagyok, ú jra meg ú jra á télem az emlékeket. Ez a
bö lcsesség forrá sa. É s ez a jö vő nk formá lá sá nak ú tja.
A férfi mélyet só hajtott.
– Az emlékek hatalmas sú llyal nehezednek rá m.
Jonas egyszerre aggó dni kezdett ezért az
emberért.
– Olyan ez, mint mikor… – a férfi szü netet tartott. Szemlá tomá st keresnie kellett a szavakat. – Olyan,
mint mikor az ember egy szá nkó n ü l, és mély hó ban siklik lefelé a domboldalon. Eleinte ü dítő , kellemes
a dolog: a sebesség, a csípő s, tiszta levegő . De egyre vastagabb hó réteg tapad a szá ntalpakra, azok
egyre lomhá bban csú sznak a lejtő n, s végü l má r teljes erő bő l lö kni, hajtani kell a szá nkó t, hogy
mozgá sban tartsuk…
A férfi hirtelen megrá zta a fejét, és Jonasre sandított.
– É rtettél ebbő l valamit? – kérdezte.
Jonas zavartan pislogott. – Nem,
uram.
– Há t persze, hogy nem. Nem is tudod, mi az a hó , igaz?
 Jonas a fejét rázta.
– Há t a szá nkó ? A szá ntalp? Tudod, mik azok?
– Nem, uram.
– A domboldal? Mond neked valamit ez a szó ?
– Nem, uram, semmit.
– Akkor ez jó lesz kezdetnek. Ú gysem tudtam, hogyan fogjunk hozzá . Menj, és fekü dj hasra az á gyon.
De elő tte vedd le az inged.
Jonas engedelmeskedett, ha nem is minden félsz nélkü l. Meztelen mellkasa alatt érezte a díszes
á gyterítő puha rá ncait. Lá tta, hogy a férfi felá ll, és odamegy a falra szerelt hangszó ró hoz. A berendezés
csak egy dologban kü lö nbö zö tt a tö bbi lakó egységben talá lható hangszó ró któ l: volt rajta egy kapcsoló ,
amit a férfi most egy mozdulattal a KI á llá sba fordított.
Jonasnek lélegzete is elá llt az á mulattó l. Egy hangszó ró , amit ki lehet kapcsolni.
A férfi megfordult, és meglepő en fü rge léptekkel az á gyhoz sietett. Leü lt az odakészített székre, a
mozdulatlanul fekvő Jonas mellé.
– Hunyd be a szemed, és lazulj el. Ez most nem fog fájni.
Jonas nem felejtette el, hogy engedélyt, ső t biztatá st kapott a kíváncsiskodásra.
– Mit fogsz tenni, uram? – kérdezte. Remélte, hogy hangja nem á rulja el szorongását.
– Á tadom neked a hó emlékét – felelt a férfi, és Jonas meztelen há tá ra helyezte két tenyerét.

11
Jonas eleinte nem érzett semmi rendkívü lit – csak az ö reg férfi kezeinek kö nnyed érintését a hátán.
Igyekezett megnyugodni, egyenletesen lélegezni. A szobá ban tö kéletes csend volt, s egy percig attó l
félt, hogy kiképzése első napjá n szégyenszemre elalszik.
Azutá n megborzongott. A há tá n nyugvó tenyereket egyszerre hidegnek érezte. Ugyanabban a
pillanatban a levegő is megvá ltozott – hideget lélegzett be. Megnyalta ajká t, s nyelvét megcsípte a
hirtelen fagyossá vá lt levegő .
Megdö bbentő érzés volt, de ő má r nem félt. Tele volt energiá val; ú jra belélegzett, s a jeges levegő a
tü dejébe hatolt. Testét is kavargó hideg szél legyintette meg: végigfú jt kinyú jtott kezén, meztelen
há tá n.
Az ö reg kezének érintését má r nem érezte.
Egy egészen ú j, addig ismeretlen dolgot tapasztalt. Tű szú rá sok? Nem, mert ami hozzá ért, puha volt,
és nem keltett fá jdalmat. Apró , hideg, tollpiheszerű valamik érintették itt-ott a testét és az arcá t. Ú jra
kidugta a nyelvét, és azzal is felfogott egy pö ttynyi hidegséget. Az érzet csak egy pillanatig tartott, de az
ú jabb és ú jabb elkapott hidegségpö ttyö kkel mindig megismétlő dö tt. Jonast mosolyra késztette az
élmény.
A tudata emlékezett rá , hogy még mindig ott fekszik az á gyon, a há tsó szá rnybeli szobá ban;
lényének egy má sik, kü lö ná lló része azonban ekkor má r ü lt, méghozzá nem is a díszes, puha
á gytakaró n, hanem egy lapos, kemény felü leten. Keze durva, nedves kö telet markolt (ugyanakkor
mozdulatlanul hevert a teste mellett).
É s lá tott, pedig csukva volt a szeme! Kö rü lö tte a levegő kavargó , szikrá zó kristá lyokkal volt tele; az
apró pihék hű vö s, kö nnyű bunda mó djá ra rá telepedtek a kézfejére.
Lá tszott a lélegzete.
Keresztü l pillantva a kavargó , sű rű fü ggö nyö n – amirő l valamely okbó l biztosan tudta, hogy azt az a
dolog, a hó alkotja, amirő l az ö reg férfi beszélt –, tá volra és mélyre lá tott. Egy magaslaton volt. A talajt
vastag rétegben fedte a bundaszerű hó , de nem havon, hanem fö lö tte ü lt, egy kemény, lapos tetejű
tárgyon.
Ez a szá nkó , villant belé a felismerés. A szá nkó nevű tá rgyon ü l. Maga a szá nkó pedig a tá jbó l
kiemelkedő , nagy terü letű , magas talajhullá m tetején á ll. Amikor Jonas a „talajhullá m” szó ra gondolt, ú j
tudatá ban má r ott volt a dolog neve: domb.
Aztá n a szá nkó utasá val együ tt elindult a hó esésben, és Jonas rö gtö n tudta, hogy most lefelé siklik a
domboldalon, a lejtő n. A magyará zatot nem egy hang adta meg. Az élmény ö nmagá ért beszélt.
A jéghideg levegő az arcá ba csapott, ahogy ott ü lt a szá nkó nevű já rmű vö n, ami az egyértelmű en
szá ntalpnak nevezett részével csú szott a talajt borító , hó nevű anyagon.
Most, hogy mindezt felfogta, szabadon á tadhatta magá t a sebes mozgá s, a tiszta, hideg levegő , a
teljes csend, az egyensú lyozá s, az izgalom és a béke együ ttes, boldogító élményének.
 Aztá n, ahogy kö zeledett a talajhullá m – a domb – alja, a lejtő veszített meredekségébő l, a szá nkó
pedig lassulni kezdett, és feltorló dott elő tte a hó . Jonas testével lendítette, hajtotta elő re – nem akarta,
hogy a csodá s lesiklá s véget érjen.
Végü l, amikor a keskeny szá ntalpak má r nem tudtak megbirkó zni a mély hó val, a szá nkó megá llt.
Jonas zihá lt, és csak ü lt, á tfá zott kezével a kö telet markolta. Aztá n pró baképpen kinyitotta a szemét –
nem a havas-dombos-szá nkó s szemét, hiszen az végig nyitva volt. Az igazi, testi szemét nyitotta ki, s
megá llapította, hogy az á gyon fekszik, ugyanabban a testhelyzetben, mint annak elő tte. Az ö reg férfi
még mindig ott ü lt mellette, és nézte ő t.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
Jonas felü lt, s kö zben eltö prengett, mi lenne a legpontosabb vá lasz. – Meglepő dtem – felelte
végü l. A férfi megtö rö lte homloká t ruhá ja ujjá val.
– Phű , ez kimerítő volt – szó lt. – De tudod, még ennek az egyetlen apró emléknek az á tadá sá tó l is
ú gy érzem, kö nnyebb lettem egy kicsit.
– Azt akarod mondani… Kérdezhetek,
ugye? A férfi biztató an bó lintott.
– Azt akarod mondani, hogy benned most má r nincs meg ez az emlék – a szá nkó zá s emléke?
– Pontosan. Ennyivel is kisebb sú ly nyomja ezt a vén testet.
– De há t olyan jó volt! É s neked má r nincs meg! Elvettem
tő led! Az ö reg azonban csak nevetett.
– Egyetlen lesiklá st adtam neked, egyetlen szá nkó n, egyetlen hó ban, egyetlen dombró l. Garmadá val
vannak ilyenek az emlékezetemben. Ezret is á tadhatnék neked szépen sorjá ban, és még mindig
maradna belő lü k.
– Ú gy érted, ú jra csiná lhatná m – má rmint csiná lhatná nk? – kérdezte izgatottan Jonas, – Nagyon jó
lenne. Azt hiszem, irá nyítani is tudná m a szá nkó t, ha meghú zná m a kö telet. Most nem pró bá ltam ki,
mert olyan ú j volt az egész.
A férfi nevetve megrá zta a fejét.
– Talá n majd egy má sik alkalommal, jutalom gyaná nt. Nincs idő nk rá , hogy mindig já tsszunk. Ezt
csak bemutató nak szá ntam, hogy lá sd: hogyan mű kö dik a dolog.
– É s most – folytatta, komolyabb hangnemre vá ltva – fekü dj vissza.
Jonas engedelmeskedett. Mohó n vá rta a kö vetkező élményt, bá rmi legyen is az. Viszont most
hirtelen nagyon sok kérdése volt.
– Nekü nk miért nincs havunk, szá nkó nk meg dombunk? – kérdezte. – É s a mú ltban mikor volt? A
gondviselő imnek volt szá nkó juk, amikor fiatalok voltak? É s neked?
Az ö reg vá llat vont.
– Nem volt – felelte. – Ez nagyon tá voli emlék. Ezért volt olyan kimerítő á tadnom neked. Sok-sok
nemzedékkel korá bbi idő bő l kellett elő á snom. Mikor ú j ő rző ként megkaptam, az elő dö mnek is a
régmú ltbó l kellett elő hívnia.
– De mi lett azokkal a dolgokkal? A hó val meg a tö bbivel?
– É ghajlat szabá lyozá ssal eltü ntették ő ket. A hó megnehezítette a tá plá lék elő á llítá st, behatá rolta a
mező gazdasá gi termelésre alkalmas idő szakot. A kiszá míthatatlan idő já rá s néha szinte lehetetlenné
tette a szá llítá st. A hó ra nem volt szü kség, ezért kiiktattá k, mikor á ttértü nk az egyenletre.
– A dombokra is ez a sors vá rt – folytatta az ö reg. – Megnehezítették a javak szá llítá sá t.
Lelassítottá k a teherautó kat, buszokat. Így há t…
Vízszintes kézmozdulatot tett, mintha a dombokat egyetlen intéssel tü ntették volna el.
– Egyenlet.
Jonas a homloká t ráncolta.
– Pedig jó lenne, ha megvolná nak még azok a dolgok. Legalá bb néhá ny
helyen. Az ö reg mosolygott.
– Szerintem is – mondta. – De ez nem rajtunk mú lik.
– De uram – ellenkezett Jonas –, ha akkora hatalmad
van… Az ö reg a fejét csó vá lta.
– Tisztelnek – hangsú lyozta. – Megbecsü lnek. Ahogy téged is tisztelni és becsü lni fognak. De
rá dö bbensz majd, hogy ez nem feltétlenü l jelent hatalmat.
Fekü dj le. Ha má r az éghajlatná l tartunk, kapsz tő lem még valamit. Ezú ttal nem mondom meg a
nevét, mert ellenő rizni akarom a befogadá st. Magá tó l tudatosulnia kell benned a dolog nevének. A hó ,
a szá nkó és a domb tú l kö nnyű volt, mert elő re megmondtam, mivel talá lkozol majd.
 Jonas kü lö n felszó lítá s nélkü l behunyta a szemét. Ú jra érezte a két kezet a há tá n. Várt.
Az érzés most szinte azonnal jelentkezett. A tenyerek ezú ttal nem hű ltek ki; ellenkező leg,
felmelegedtek, és nedvessé vá ltak. A melegség szétá radt Jonas testén, felkú szott a vá llá ra, a nyaká ra, az
arcá ra. Még ruhá val fedett testtá jain is érezte a kellemes hő t, s amikor megnyalta ajká t, nyelve hegyét
nehéz, forró levegő csapta meg.
Ezú ttal nem mozdult. Nem volt szá nkó . Testhelyzete nem vá ltozott. Egyedü l volt valahol a
szabadban, a hasá n fekü dt, és a melegség a magasbó l á radt le rá . Ez az élmény nem izgalmas volt, mint
a lesiklá s a hó fö rgetegben, hanem kellemesen megnyugtató .
Hirtelen eszébe jutott a szó : napfény. Tudatá ra ébredt, hogy a dolog az égbő l jö n.
Aztá n az élmény véget ért.
– Napfény – mondta, miutá n kinyitotta a szemét.
– Remek. Tudatosult benned a név. Ez megkö nnyíti a dolgom. Nem kell annyit magyaráznom.
– É s az égbő l jö tt.
– Ú gy van – bó lintott az ö reg. – Való ban az égbő l jö tt… egykor.
– Az egyenlet elő tt – mondta fel a leckét Jonas. – Az éghajlat szabá lyozá s
elő tt. Az ö reg nevetett.
– Jó befogadó vagy, és gyorsan tanulsz. Elégedett vagyok veled. Azt hiszem, ennyi elég is má ra.
ígéretes kezdet volt.
Még egy kérdés motoszká lt Jonasben.
– Uram, az elö ljá ró azt mondta nekem meg mindenkinek, és te is azt mondtad, hogy a kiképzésem
fá jdalmas lesz. Féltem is egy kicsit. De ez nem fá jt, ső t, nagyon élveztem.
Jonas kérdő pillantá ssal nézett az ö regre. A férfi só hajtott.
– Kellemes emlékekkel kezdtem, mert a kudarc ó vatossá gra
tanított. Tö bbszö r mélyet só hajtott, mielő tt folytatta.
– Jonas, a kiképzésed néha való ban fá jdalmas lesz. De egyelő re elkerü lhetjü k a
szenvedést. Jonas kihú zta magá t.
– Bá tor vagyok. Tényleg.
Az ö reg egy percig csak nézte, aztá n elmosolyodott.
– Azt lá tom – szó lt. – É s ha má r feltetted ezt a kérdést, nos, azt hiszem, maradt erő m még egy
á tadá sra. Fekü dj vissza az á gyra! Ez lesz ma az utolsó .
Jonas ö rö mmel engedelmeskedett. Behunyta a szemét, vá rt, és ú jra megérintette há tá t az ö reg keze.
Aztá n megint érezte a melegséget, a napfényt, ami az égbő l jö tt az ú jonnan szü letett, má sik tudatá ban.
Ezú ttal, ahogy ott fekü dt, a csodá s meleget élvezve, érezte az idő mú lá sá t. Igazi énje tudta, hogy csupá n
egy-két perc telt el, de a má sik, az emlékbefogadó én hosszú ó rá kat tö ltö tt el a napon. Szú ró s, viszkető
érzet tá madt a bő rén. Hogy szabaduljon a kellemetlenségtő l, behajlította egyik karjá t, mire égő
fá jdalom hasított a kö nyö khajlatá ba. Hangosan feljajdult, és mocorogni kezdett az á gyon.
– Au!
Minden mozdulat kínnal já rt; még az arca is megfá jdult, ahogy a szá já t mozgatta.
Tudta, hogy van szó a dologra, de a fá jdalom eltompította az agyá t.
Aztá n az emlék véget ért. Jonas kinyitotta a szemét, és elfintorodott.
– Ez fá jt – mondta. – É s nem tudtam meg a nevét.
– Ez volt a napszú rá s – vilá gosította fel az ö reg.
– Nagyon fá jt – folytatta Jonas –, de ö rü lö k, hogy megismertettél vele. É rdekes volt. É s most má r
kezdem érteni, milyen fá jdalmakra szá míthatok.
Az ö reg nem felelt.
– Kelj fel! – szó lt néhá ny má sodperc hallgatá s utá n. – Ideje
hazamenned. Visszasétá ltak a szoba kö zepére, és Jonas felhú zta az
ingét.
– Viszontlá tá sra, uram – bú csú zott. – Kö szö nö m az első
napot. Az ö reg biccentett. Kimerü ltnek és kicsit szomorú nak
tű nt.
– Uram…! – szó lt tétová n Jonas.
– Tessék. Kérdeznél valamit?
– Csak eszembe jutott, hogy még nem is tudom a neved. Eddig ú gy gondoltam rá d, mint az Ő rző re,
de azt mondtad, az Ő rző má r én vagyok. Ú gyhogy most nem tudom, hogyan szó lítsalak.
A férfi visszaü lt kényelmes, puha székébe, és torná sztatni kezdte a vá llá t, mintha fá jdalomtó l vagy
zsibbadá stó l pró bá lna szabadulni. Végtelenü l megviseltnek lá tszott.
– Szó líts Ö rö kítő nek – felelte.
 12
– Jó l aludtá l, Jonas? – kérdezte Anya a reggeli étkezésnél. – Nem álmodtál?
Jonas mosolygott, és a fejét rá zta. Se hazudni nem akart, se ő szinte vá laszt adni. – Jó l aludtam –
felelte.
– Bá r ró la is elmondhatná nk ezt… – szó lt Apa, és lehajolt, hogy megérintse a kapá ló zó Gá briel kis
kezét. A gyermekkosá r a széke mellett fekü dt a padló n; sarká ban, Gá briel feje mellett ott gubbasztott
az ü res tekintetű já tékvíziló .
– Annak én is ö rü lnék… – szó lt fejcsó vá lva Anya. – Nagyon nyű gö s éjszakánként.
Jonas nem hallotta az ú jgyermek éjjeli sírá sá t, mert mint mindig, való ban jó l, mélyen aludt. Az
viszont nem volt igaz, hogy nem á lmodott.
Á lmá ban ú jra meg ú jra lesiklott a hó fö dte domboldalon. Rá adá sul minden alkalommal ú gy érezte,
hogy van egy ú ti célja: vá rja egy valami – nem tudta kitalá lni, mi az –, ami messzebb van, tú l azon a
ponton, ahol a szá nkó megakad a mély hó ban.
Azzal az érzéssel ébredt, hogy el akarja érni, el kell érnie a tá volban rá vá ró valamit – mert az a
dolog jó . Az befogadja ő t. Az egy jelentő s dolog.
Csak azt nem tudta, hogyan juthatna el oda.
Igyekezett kisö pö rni fejébő l az á lom maradvá nyait. Ö sszeszedte iskolai felszerelését és felkészü lt az
elő tte á lló napra.
Furcsá n érezte magá t az iskolá ban, pedig az ó rá k a megszokottak voltak: nyelv és kommuniká ció ,
kereskedelem és ipar, tudomá ny és technika, tá rsadalom és kö zigazgatá s. Az ó rakö zi
szabadfoglalkozá sokon és ebédidő ben azonban a tá rsai, az ú j tizenkettesek lelkes beszá moló kat
tartottak kiképzésü k első napjá ró l. Mind egyszerre beszéltek; egymá s szavá ba vá gtak, elhadartak egy
bocsá natkérést, majd ú jra belemerü ltek élményeik, megosztá sá ba.
Jonas hallgatta ő ket. Nem felejtette el, hogy neki tilos a kiképzésérő l beszélnie, de amú gy sem tudott
volna mit mondani. Hogyan is írhatná le bará tainak, mi mindent élt á t a há tsó szá rnyban? Hogyan
magyará zhatná el a domb és a hó mibenlétét olyanoknak, akik sosem voltak magaslaton, sosem
érezték a szelet, a pelyhes, vará zslatos hidegség érintését?
Hiá ba az évek sorá n begyakorolt pontos nyelvhaszná lat, ha egyszer nincsenek szavak, amelyek
kö zvetíteni tudná k a napfény nyú jtotta élményt.
Így há t Jonasnek nem esett nehezére csö ndben maradni, és hallgatni tá rsait.
Aznap iskola utá n megint Fiona tá rsasá gá ban biciklizett el az Ö regek Házához.
– Kerestelek tegnap, hogy együ tt menjü nk haza – jegyezte meg a lá ny. – A biciklid még a tá roló ban
volt, ú gyhogy vá rtam rá d egy ideig. De aztá n késő lett, és hazamentem.
– Bocsá ss meg, hogy megvá rakoztattalak – mondta Jonas.
– Megbocsá tok – felelte gépiesen Fiona,
– Tová bb tartott, mint gondoltam – mentegető zö tt Jonas.
Fiona szó tlanul taposta a pedá lt. Jonas tisztá ban volt vele, hogy a lá ny tová bbi magyará zatra szá mít;
vá rja, hogy Jonas meséljen a kiképzése első napjá ró l. Kérdezni azonban nem fog, mert azt
tolakodá snak érezné.
Jonas témá t váltott.
– Rengeteg ö nkéntes munká t végeztél az ö regek mellett. Nem hiszem, hogy sok mindent
taníthatnak még neked.
– Ó , dehogynem! – felelte Fiona. – Rengeteg dolgot meg kell tanulnom. Az adminisztrá ció t, a diétá s
étrendeket, a fegyelmező bü ntetés szabá lyait… Tudtad, hogy az Ö regeknél ugyanú gy pá lcá t haszná lnak
a fenyítéshez, mint a gyerekeknél? Aztá n van munkaterá pia, gyó gytorna, meg még sok minden.
Megérkeztek az Ö regek Há zá hoz, és lefékezték kerékpárjaikat.
– Azt hiszem, a kiképzést sokkal jobban fogom élvezni, mint az iskolai tanulá st – jelentette ki Fiona.
– É n is – felelte Jonas, mikö zben beá llította biciklijét a tároló ba.
Fiona néhá ny má sodpercig hallgatott; megint ú gy, mintha vá rná a folytatá st. Aztá n az ó rá já ra
nézett, intett, és elindult az épü let bejá rata felé.
Jonas megkö vü lten á llt kerékpá rja mellett. Ismét tapasztalta a jelenséget – azt, amit most már
„tú lralá tá snak” nevezett magá ban. Ezú ttal Fiona ment á t a meghatá rozhatatlan, furcsa vá ltozá son.
Ahogy Jonas felpillantott a tá volodó lá nyra, bekö vetkezett a dolog: Fiona megvá ltozott. Pontosabban,
gondolta Jonas az élményt elemezve magá ban, nem Fiona vá ltozott meg, csupá n a haja. É s az is csak
egy szemvillaná snyi idő re.
 Gondolatban gyors szá mvetést készített. A jelenséget egyre gyakrabban tapasztalta. Az almá val
kezdő dö tt, néhá ny héttel korá bban. Aztá n az arcok vá ltoztak meg a gyű lésteremben. Az csupá n két
napja tö rtént. É s most Fiona haja…
Gondolataiba merü lve indult el a há tsó szá rny felé. Elhatá rozta, hogy megkérdezi a dologró l az
ö rö kítő t.
Mikor belépett a szobá ba, a férfi, aki elfoglalta helyét az á gy mellett, bará tsá gos mosollyal ü dvö zö lte
ő t. Fiatalosabbnak, energikusabbnak tű nt, mint elő ző nap, és lá tható an ö rü lt Jonas érkezésének.
– Ü dvö zö llek – szó lt. – Gyere, vá gjunk bele. Késtél egy percet.
– Bocsá na… – kezdte Jonas, de elharapta a szó t, mert eszébe jutott, hogy nem szabad bocsá natot
kérnie.
Lehú zta az ingét, és az á gyhoz lépett.
– Azért késtem, mert tö rtént velem valami – magyará zta. – Megkérdeznélek ró la, ha szabad.
– Arró l kérdezel, amirő l csak akarsz.
Jonas igyekezett rendezni gondolatait, hogy vilá gosan meg tudja fogalmazni a problémát.
– Azt hiszem, az tö rtént, amit tú lralá tá snak nevezel –
mondta. Az ö rö kítő bó lintott.
– Írd le a jelenséget.
Jonas elmesélte az esetet az almá val, és elmondta, hogy ugyanaz tö rtént az emberek arcá val, mikor
a színpadon á llva a tö megbe pillantott.
– É s az elő bb, odakint megint tapasztaltam a dolgot, csak most a bará tommal, Fioná val. Ő is csak
egy pillanatra vá ltozott meg, és nem is teljes egészében. A haja lett valahogy má s. Nem a formá ja, nem
a hosszú sá ga. Nem tudom…
Jonas elakadt. Bosszantotta, hogy nem tudja felfogni és megfogalmazni, pontosan mi is tö rtént.
Végü l csak ennyit mondott:
– Megvá ltozott. Nem tudom, hogyan és miért. Há t ezért késtem egy percet.
Vá rakozva nézett az ö rö kítő re. Meglepetésére a férfi egy olyan kérdéssel felelt, aminek lá tszó lag
semmi kö ze nem volt a problémá hoz.
– Tegnap, amikor az emléket adtam neked, az első t, a szá nkó zá st,
kö rü lnéztél? Jonas bó lintott.
– Igen – felelte –, de a levegő ben kavargó dologtó l, a hó tó l, nem sokat lehetett látni.
– Megnézted a szánkó t?
Jonas visszagondolt az emlékre.
– Nem. Csak éreztem, hogy alattam van. Az éjjel á lmodtam is ró la. De ú gy emlékszem, á lmomban
sem néztem meg magá t a szá nkó t. Csak éreztem.
Az ö rö kítő tö prengő arcot vágott.
– Amikor megfigyelés alatt tartottalak, még a megvá lasztá sod elő tt, gyanítani kezdtem, hogy
megvan benned a képesség. Amit most elmondtá l, igazolja a gyanú mat. Ná lam egy kicsit má sképp
kezdő dö tt… Mikor annyi idő s voltam, mint te most, de még nem vá lasztottak Ő rző nek, tapasztalni
kezdtem a dolgot, bá r némileg má s formá ban. É n… De nem mondom el, mert még ú gysem értenéd.
Viszont azt hiszem, tudom, te hogyan éled meg. Teszek egy pró bá t, hogy lá ssam, jó l sejtem-e. Fekü dj le
az á gyra.
Jonas lefekü dt, és kinyú jtotta a kezét. Most má r fesztelenü l, kellemesen érezte itt magá t. Behunyta
szemét, és vá rta, hogy az ö rö kítő a há tá ra helyezze tenyerét.
De hiá ba vá rt. Helyette egy utasítá st kapott:
– Idézd fel a szá nkó zá s emlékét. Csak az eleje kell, amikor még a dombtető n vagy. É s ezú ttal nézz le
a szá nkó ra.
Jonast zavarba ejtette a kérés. Kinyitotta a szemét.
– Elnézést – szó lt udvariasan –, de nem neked kell felidézned az emléket?
– Az emlék most má r a tied. É n tö bbé nem élhetem á t. Á tadtam neked.
– É s hogy tudom felidézni?
– Vannak emlékeid tavalyró l, tavalyelő ttrő l, hetes vagy épp ö tö s korodbó l?
– Persze.
– A kö zö sség minden tagjá nak vannak egygenerá ció s emlékei. Te viszont most má r korá bbra is
visszamehetsz.
Pró bá ld meg. Ö sszpontosíts.
Jonas ú jra behunyta a szemét. Mély lélegzetet vett, és keresni kezdte tudatá ban a szá nkó t, a dombot
meg a havat.
Kö nnyedén megtalá lta ő ket. Ú jra ott ü lt a domb tetején, a kavargó hó pelyhek kö zö tt.
Elnevette magá t a gyö nyö rű ségtő l, és maga elé fú jta gő zö lgő lélegzetét. Aztá n az utasítá s szerint
lenézett. Lá tta kezét a bundaszerű en rá telepedett hó val, és lá tta benne a kö telet. A lá bá t is lá tta, amit
most szétterpesztett, hogy megnézze a szá nkó t.
Tá tva maradt a szá ja a dö bbenettő l. A jelenséget ezú ttal nem mú ló benyomá sként lá tta. A
szá nkó nak megvolt – és meg is maradt, aká rhá nyszor pislogott Jonas – az a rejtélyes tulajdonsá ga, amit
korá bban, egy rö pke pillanatra, az alma és Fiona haja felvett. A szá nkó nem vá ltozott meg. Egyszerű en
olyan volt, amilyen.
Jonas kinyitotta a szemét, és megá llapította, hogy még mindig az á gyon fekszik. Az ö rö kítő
vá rakozva nézett rá .
– Igen – szó lt elgondolkozva Jonas. – Ugyanazt lá ttam a szánkó n.
– Hadd tegyek még egy pró bá t. Nézz a kö nyvespolc felé. Lá tod a kö nyveket ott felü l? Az író asztal
mö gö tti polcon a legfelső sorban?
Jonas a mondott irá nyba nézett. Amikor rá pillantott a kö nyvekre, azok megvá ltoztak. Csupá n egy
villaná snyi idő re, aztá n a jelenség nyomban meg is szű nt.
– Megtö rtént – jelentette Jonas. – A kö nyveken is lá ttam, de megint csak egy pillanatig.
– Akkor jó l sejtettem – bó lintott az ö rö kítő . – Kezded érzékelni a piros színt.
– A micsodát?
Az ö reg só hajtott.
– Hogyan magyará zzam meg? Valamikor régen, az emlékek korá ban a dolgoknak nem csak alakjuk
és méretü k volt, mint ma, hanem egy olyan tulajdonsá guk is, amit színnek neveztek.
Rengeteg szín volt, és az egyiket pirosnak hívtá k. Azt kezded mostaná ban meglá tni. A bará todnak,
Fioná nak ha nem is épp piros, de vö rö s haja van. Ez ritka dolog, má r nekem is feltű nt. Mikor az almá t
és Fiona hajá t említetted, akkor kezdtem el gyanítani, hogy a piros színt érzékeled néha.
– És az emberek arca? A
ceremó niá n? Az ö rö kítő a fejét rá zta.
– Nem, az emberi bő r nem piros, de van benne pirosas á rnyalat. Egyébként volt idő – az
emlékekben majd lá tni fogod –, amikor az embereknek csoportonként kü lö nbö zö tt a bő rszínü k. Aztá n
bevezették az egyenletet, és ma má r minden ember bő re egyforma. Te a pirosas á rnyalatot lá ttad meg
az arcokon. Gyanítom, hogy akkor nem érzékeltél olyan mély és élénk jelleget, mint az alma vagy a
bará tod haja esetében.
Az ö rö kítő vá ratlanul felnevetett.
– Az egyenletet nem sikerü lt tö kélyre vinni. Felteszem: a genetikusok még mindig lá zasan
dolgoznak a hibá k kijavítá sá n. Egy olyan jelenség, mint Fiona haja, szá mukra felér egy lidérces
á lommal.
Jonas feszü lten figyelt, hogy kö vetni tudja tanító ja magyarázatát.
– É s a szá nkó ? – kérdezte. – Azon is ugyanazt lá ttam: a piros színt. De az nem vá ltozott meg, Ö rö kítő .
Az egyszerű en olyan volt.
– Igen, mert az emlék abbó l a korbó l való , amikor még léteztek a színek.
– Annyira… Jaj, bá r pontosabb lenne a nyelv! A piros olyan gyö nyö rű
volt! Az ö rö kítő bó lintott.
– Igen, való ban gyö nyö rű .
– Te mindig látod?
– Mindig és mindet lá tom. Az ö sszes színt.
– É s egyszer majd én is fogom?
– Há t persze. Miutá n megkaptad az emlékeket. Megvan benned a tú lralá tá s képessége. Nemcsak a
színeket, a bö lcsességet is megkapod. É s még sok mindent.
Jonast pillanatnyilag nem érdekelte a bö lcsesség. A színek ejtették rabul.
– Miért nem lá thatja ő ket mindenki? Miért tű ntek el a
színek? Az ö rö kítő vá llat vont.
– Mert a népü nk így dö ntö tt. Az egyenletet vá lasztottá k. Az én idő m elő tt, az elő dö m ideje elő tt,
réges-réges-régen. Akkor mondtunk le a színekrő l, amikor eltü ntettü k a napfényt és megszü ntettü k a
kü lö nbségeket… – az ö rö kítő elgondolkozott. – Sok mindent az irá nyítá sunk alá vontunk, és cserébe
sok mindent feladtunk.
– Rosszul tettü k! – fakadt ki Jonas.
Az ö rö kítő t szemlá tomá st meghö kkentette Jonas magabiztos kijelentése. Kényszeredett mosoly
jelent meg az arcán.
– Nagyon gyorsan levontad ezt a kö vetkeztetést – szó lt. – Nekem évekbe telt, mire eljutottam idáig.
Kö nnyen lehet, hogy benned a bö lcsesség is gyorsabban megérik majd.
Az ö rö kítő a falió rá ra pillantott.
– Fekü dj vissza. Még nagyon sok a dolgunk.
– Ö rö kítő ! – szó lt Jonas, mikö zben ú jra elhelyezkedett az á gyon. – Veled mi tö rtént, amikor ő rző
lettél? Azt mondtad, te is tapasztaltad a tú lralá tá st, de má sképpen, mint én.
A két tenyér ú jra a há tá hoz ért.
– Majd má skor – felelte szelíden az ö reg. – Majd egy má sik alkalommal elmondom. Most
dolgoznunk kell. Kitalá ltam, hogyan segíthetek neked felfogni a színek lényegét. Hunyd be a szemed, és
ne mozdulj. Á tadom neked egy szivá rvá ny emlékét.

13
Teltek a napok és a hetek. Jonas az emlékek segítségével megtanulta a kü lö nbö ző színek nevét, és
lassan lá tni is kezdte ő ket mindennapi életében (amelyrő l jó l tudta, hogy az má r korá ntsem
mindennapi, és soha tö bbé nem is lesz az). Az észlelés azonban még mindig villaná sokra korlá tozó dott.
Néha lá tta a zö ldet a Kö zponti tér parkosított részének gyepén vagy egy-egy folyó parti bokron; a tö k
narancssá rga színét, mikor a telep hatá rá n tú li mező gazdasá gi terü letekrő l érkező teherautó plató já ra
nézett. A csodá s, élénk szín azonban épp csak felvillant, aztá n ú jra á tvette helyét a régi jellegtelen,
unalmas á rnyalat.
Az ö rö kítő megmondta neki, hogy hosszú idő be telik még, mire a szeme meg tudja tartani a
színeket.
– De én akarom ő ket! – mérgelő dö tt Jonas. – Nem igazsá g, hogy semminek nincs színe!
– Nem igazsá g? – ismételte az ö rö kítő . – Mondd el, hogy pontosan mit értesz ezalatt.
– Há t… – Jonasnek ö ssze kellett szednie gondolatait. – Ha minden egyforma, akkor nem lehet
vá lasztani! Olyan jó volna, ha reggel, mikor felkelek, eldö nthetnék dolgokat! Példá ul azt, hogy kék inget
veszek-e fel aznap vagy pirosat.
Fejét leszegve végignézett magá n, színtelen szö vetbő l varrt ruháján.
– De nem vá laszthatok, mert mindig minden egyforma… – szégyellő sen nevetett egy kicsit. –
Tudom, nem fontos, milyen ruhá t hord az ember, de mégis…
– A vá lasztá s lehető sége a fontos, igaz? – segítette ki az
ö rö kítő . Jonas bó lintott.
– A kisö csém… – kezdte, aztá n észbe kapott. – Nem, rosszul mondtam. Ő való já ban nem a kisö csém.
Szó val az az ú jgyermek, akit a csalá dom gondoz… Gá briel a neve.
– Tudok Gábrielrő l.
– Há t ő éppen abban a korban van, amikor nagyon sokat tanul. Megfogja a já tékot, ha elé tartjuk.
Apa azt mondja: tanulja a kisizomkontrollt. É s nagyon aranyos.
Az ö rö kítő bó lintott.
– De most, hogy lá tom a színeket, legalá bbis néha, arra gondoltam: mi lenne, ha piros meg sá rga
tá rgyakat kíná lhatná nk fel neki, és ő vá laszthatna? Ha nem lenne ilyen egyformasá g?
– Lehet, hogy rosszul választana.
– Há t igen. – Jonas elgondolkodott. – É rtem má r, mire célzol. Az ú jgyermeknél meg a já tékná l nem
szá mít, de késő bb má r igen, ugye? Nem merjü k megengedni az embereknek, hogy maguk dö ntsenek.
– Mert veszélyes? – kíná lta fel a szó t az ö rö kítő .
– Nagyon veszélyes – jelentette ki hatá rozottan Jonas, – Mi lenne, ha példá ul maguk vá laszthatná k
ki a há zastá rsukat, és rosszul vá lasztaná nak? Vagy mi lenne – folytatta, elmosolyodva az abszurd
feltételezésen –, ha mindenki maga dö nthetné el, milyen munká t akar.
– Ijesztő gondolat, igaz?
Jonas nevetett.
– Nagyon ijesztő . El sem tudom képzelni, hogy engedélyezzék. Meg kell védenü nk az embereket a
rossz dö ntéseiktő l.
– A sajá t érdekü kben.
– Igen – bó lintott Jonas. – Így megelő zzü k a bajt. Ezutá n má s témá ra terelő dö tt a szó , de Jonas még
mindig ú gy érezte, hogy nem érti a dolgot, és ez dü hítette.
 Rá dö bbent, hogy mostaná ban feltű nő en sokat mérgelő dik; mérges volt csoporttá rsaira, amiért azok
elégedettek életü kkel, melyben nyoma sincs annak a gazdagsá gnak, ami az ő életét egyre inká bb
jellemezte; és mérges volt ö nmagá ra, amiért nem tudja megvá ltoztatni a tö bbiek életét. Pedig
megpró bá lta. Anélkü l, hogy szó lt volna az Ö rö kítő nek – tartott tő le, vagy inká bb tudta, hogy az ú gysem
adná beleegyezését –, megkísérelte á tadni ú j tudattartalmait tá rsainak.
– Asher – fordult egyik reggel bará tjá hoz – nézd meg figyelmesen azokat a virágokat!
A Nyilvá nos Feljegyzések Tá ra kö zelében á lltak, egy muská tli á gyá s mellett. Jonas bará tja vá llá ra
tette a kezét, a piros virá gszirmokra ö sszpontosított, és megpró bá lta á tadni Ashernek a piros szín
élményét.
– Mi bajod? – kérdezte zavartan Asher. – Mi van a virágokkal?
Azzal elhú zta vá llá t Jonas keze aló l. Csalá don kívü l a testi érintés goromba tolakodá snak minő sü lt.
– Semmi… – legyintett Jonas –, csak hirtelen ú gy lá ttam, hogy hervadnak. Gondoltam, szó lni kellene
az ü gyeletes kertészeknek, hogy ö ntö zzék meg ő ket.
Azzal só hajtott, és elfordult.
Az egyik este a nyomasztó ú j tudá s terhével a lelkén tért haza a kiképzésrő l. Az ö rö kítő aznap
rémisztő , felkavaró emléket vá lasztott a szá má ra. Jonas a há tá n nyugvó kéz vezetésével egy furcsa,
idegenszerű tá jra kirá ndult; a levegő t forró szél kavarta, az ég végtelenü l nagy és tiszta kék volt. Az
egyik irá nyban elszó rtan fű csomó k nő ttek ki a fö ldbő l, s lá tszott néhá ny bokor és kő tö mb is. A má sik
irá nyban sű rű bb volt a nö vényzet: széles, alacsony fá k kö rvonalai rajzoló dtak ki a vilá gos ég elő tt.
Jonas zajt is hallott: fegyverek éles ropogá sá t – tudatosult benne a puska szó –, aztá n kiá ltá sok
hangzottak fel, és valami roppant sú lyos dolog á gak recsegése kö zepette hangos puffaná ssal a fö ldre
zuhant.
Jonas egymá st szó longató férfiak hangjá t hallotta. Kilesett rejtekhelyérő l, egy bozó t mö gü l, s a
lá tvá ny eszébe juttatta, mit mondott neki az ö rö kítő : hogy egykor az emberek bő rszíne csoportonként
kü lö nbö ző volt. A férfiak kö zü l kettő nek sö tétbarna, a tö bbinek vilá gos bő re volt. Jonas kö zelebb
merészkedett. A férfiak egy mozdulatlanul heverő elefá nt kö rü l tevékenykedtek. Kitö rték az á llat
agyarait, majd fogtá k a vértő l csö pö gő , hatalmas fogakat, és tová bbá lltak. Jonas ú j, dö bbenetes élményt
szerzett a piros színrő l.
A férfiak beszá lltak egy já rmű be, s az elrobogott velü k a horizont felé, kavicsokat kö pkö dve kipö rgő
kerekeivel. Az egyik kavics homlokon talá lta Jonast, sajgó fá jdalmat okozva neki. Jonas azt kívá nta, bá r
véget érne az emlék, de az még folytató dott.
Egy má sik elefá nt lépett ki a fá k kö zü l, ahol addig rejtő zö tt. Lassú léptekkel odaballagott tá rsa
megcsonkított teteméhez. Megá llt mellette, és hajlékony ormá nyá val megsimogatta a hatalmas,
élettelen testet; azutá n felemelte ormá nyá t, letö rt néhá ny leveles á gat, és letakarta velü k a tetemet.
Végü l felszegte busa fejét, az ég felé emelte ormá nyá t, és beletrombitá lt a kihalt tá jba. Jonas sose
hallott még ehhez fogható hangot. A keserű dü h szívszaggató fá jdalommal keveredett benne, és csak
szó lt és szó lt, hosszan, végtelenü l.
Jonas még akkor is hallotta a hangot, amikor kinyitotta a szemét, és lélekben is visszatért az á gyra.
A dö bbenetes bő gés ott visszhangzott a fejében, mikö zben lassan hazafelé kerekezett.
Amikor aznap este Lily levette a polcró l puha tá rgyá t, a já tékelefá ntot, Jonas megkérdezte tő le:
– Tudod-e, hogy valamikor régen tényleg voltak elefá ntok? Igazi, élő
elefá ntok? A kislá ny rá nézett a kopott, szakadt já téká llatra, és hitetlenkedve
elfintorodott.
– Há t persze, Jonas.
Amikor Apa hozzá lá tott, hogy kibontsa Lily hajszalagjá t és megfésü lje a kislá ny hajá t, Jonas odaü lt
melléjü k, és rá tette két kezét a vá llukra. Gondolatá nak minden erejével igyekezett á tadni nekik az
emlék egy részletét – nem a dü hö s-fá jdalmas ü vö ltést, hanem az elefá nt lényét, az ó riá si test lá tvá nyá t
és azt a gyengédséget, amivel az á llat kimú lt tá rsá hoz ért.
Apa azonban zavartalanul tová bb fésü lte Lily hajá t, a kislá ny pedig végü l lerá zta vá llá ró l bá tyja
kezét.
– Hagyjá l! – nyafogta. – Fá j, ahogy
fogdosol. Jonas leeresztette a kezét.
– Bocsá ss meg, hogy fá jdalmat okoztam neked – motyogta.
– Megbocsá tok – felelte kö zö nyö sen Lily, és megsimogatta a mű elefántot.
Egyik nap, mikor a munká hoz készü lő dtek, Jonas ezzel a kérdéssel fordult az ö rö kítő hö z:
– Neked nincs há zastá rsad? Nem igényelhetsz házasítást?
Bá r felmentést kapott a tapintatossá g szabá lya aló l, félt, hogy most tú llő tt a célon. Az ö rö kítő
azonban mindig arra biztatta, hogy kérdezzen bá tran, és mindaddig a legszemélyesebb kérdéseken
sem ü tkö zö tt meg.
Most is csak elnevette magát.
– Nem tiltja szabá ly, hogy igényeljek. Volt is há zastá rsam. Elfelejted, milyen ö reg vagyok, Jonas. A
volt há zastá rsam má r a gyermektelen felnő ttek kö zö tt lakik.
– Há t persze…
Jonas való ban megfeledkezett az ö rö kítő korá ró l. A kö zö sségben a felnő ttek élete megvá ltozott,
mikor má r nem volt szü kség rá , hogy csalá degységben éljenek. Jonas tudta, hogy ha ő és Lily fü ggetlen
felnő ttekké érnek, Apa és Anya is á tkö ltö znek majd a gyermektelenek kö zé.
– Ha akarsz, te is igényelhetsz majd há zastá rsat, Jonas. De figyelmeztetlek, ha megteszed, nehéz
dologra vá llalkozol. Nem rendezheted be ú gy az életed, ahogy a tö bbi csalá d, mert a polgá roknak tilos
kö nyveket olvasniuk vagy birtokolniuk. A kö nyveket csak nekü nk, kettő nknek van jogunk forgatni.
Jonas a teli polcok felé pillantott. Ahogy mú ltak a hetek, egyre gyakrabban érzékelte a kö nyvek
színét. A beszélgetés és az emlékek á tadá sa mellett még soha nem jutott rá idő , hogy a kezébe vegye
valamelyik kö tetet, de nem egynek elolvasta a címét. Tudta, hogy a kö nyvek sok-sok évszá zad
felhalmozott tudá sá t rejtik, s hogy egyszer majd az ö sszes kö nyv az ö vé lesz.
– Szó val ha há zastá rsat kapok, és talá n gyerekeket is, el kell majd dugnom elő lü k a
kö nyveket? Az ö rö kítő bó lintott.
– Így van. É n sem oszthattam meg a kö nyveket a há zastá rsammal. De má s problémá id is vannak.
Emlékszel még arra a szabá lyra, ami kimondja, hogy az ú j ő rző nem beszélhet senkivel a kiképzésérő l?
Jonas bó lintott. De még mennyire, hogy emlékezett a szabá lyra. Az bizonyult legkellemetlenebb
utasítá snak valamennyi kö zü l.
– Ha végzü nk a kö zö s munká val, és te hivatalosan is á tveszed a tisztemet, ú j utasítá sokat kapsz
majd. Azokat, amelyek szerint én élek. Talá n nem lepő dsz meg, ha elá rulom, hogy az ú j ő rző kivételével
senkivel nem beszélhetek a munká mró l Ebbő l kö vetkező en az életed egy fontos részét nem oszthatod
meg a csalá doddal. Ez pedig nehéz dolog, Jonas. Nekem is nagyon nehéz volt. Bizonyá ra belá tod, Jonas,
hogy az emlékek az életem fontos részét alkotjá k…
Jonas ismét bó lintott, de nem teljesen értette a dolgot. Az élet nem csupá n azokbó l a
tevékenységekbő l á ll, amelyeket az ember napró l napra elvégez? Ki má s tartozhatna még bele?
– Lá ttalak sétá lni…
mondta. Az ö rö kítő
só hajtott.
– Igen, szoktam sétá lni… É tkezési idő ben eszem… Ha pedig felkérést kapok a Dö ntéshozó k
Bizottsá gá tó l, megjelenek elő ttü k, és taná csokkal szolgá lok nekik…
– Gyakran kérik a taná csodat? – kérdezte Jonas. Kicsit megijesztette a gondolat, hogy egy napon
majd neki kell taná csokat adnia a kö zö sség vezető testü letének.
Az Ö rö kítő azonban a fejét rázta.
– Nem, ritká n. Csak akkor, ha olyan problémá val kerü lnek szembe, amirő l nincs tapasztalatuk.
Olyankor megkérnek, hogy haszná ljam az emlékeket, és adjak taná csot. De erre nagyon ritká n kerü l
sor. Néha azt kívá nom, bá r gyakrabban haszná lná k a bö lcsességemet, annyi mindent mondhatnék
nekik, annyi vá ltoztatá st ajá nlhatnék. De ő k ó dzkodnak a vá ltozá soktó l. Hiszen a kö zö sség élete
rendezett, kiszá mítható , fá jdalom-mentes… É pp olyan, amilyennek akartá k.
– Nem értem, miért van szü kségü k ő rző re, ha nem haszná ljá k ki a tudá sá t – szó lt fejcsó vá lva Jonas.
– Szü kségü k van rá m – jelentette ki az ö rö kítő . – É s rá d is. Ez tíz éve is bebizonyosodott…
– Miért, mi tö rtént tíz éve? – kérdezte Jonas. – Ó , emlékszem má r. Megpró bá ltad kiképezni az
utó dodat, de nem sikerü lt. Miért? É s miért volt az bizonyíték?
Sö tét mosoly jelent meg az ö rö kítő arcán.
– Amikor az ú j ő rző kudarcot vallott, az emlékek, amelyeket kapott, kiszabadultak. Nem tértek
vissza hozzá m. Elmentek…
Az ö rö kítő szemlá tomá st nehezen talá lta a szavakat a tö rténtekre.
– Nem tudom pontosan, hová tű ntek… Oda talá n, ahol régen, az ő rző k ideje elő tt az emlékek voltak.
Valahova ki… – kezével bizonytalan mozdulatot tett. – É s az emberek egyszerre hozzá fértek az
emlékekhez. Való színű leg ú gy volt a mú ltban is: mindenki hozzá fért az emlékekhez.
– Kitö rt a ká osz – folytatta az ö rö kítő . – Az emberek egy ideig keserű kínokat á lltak ki. Aztá n…
elmú lt a baj, az emlékek elenyésztek. De az eset ú jra bizonyította, mennyire fontos, hogy egy ő rző
magá ba zá rja azt a sok fá jdalmat. É s tudá st.
– De há t akkor neked folyton szenvedned kell… – rá ncolta a homloká t
Jonas. Az ö rö kítő bó lintott.
 – Ahogy majd neked is. Ebbő l á ll az életem. É s ebbő l á ll majd a tied
is. Jonas elgondolkodott a dolgon.
– Meg sétá lá sbó l, evésbő l és… – a polcok felé pillantott – …és olvasá sbó l? Ez
minden? Az ö rö kítő a fejét rá zta.
– Azok csak a tevékenységeim. Az életem itt van.
– Ebben a szobában?
Az ö rö kítő sajá t arcá ra majd mellkasá ra helyezte a kezét.
– Nem. Itt belü l, a lényemben. Ahol az emlékek vannak.
– Tudomá ny- és technikaó rá n megtanultuk, hogyan mű kö dik az agy – kapott a témá n Jonas. – Az
oktató ink azt mondtá k, elektromos impulzusok keletkeznek benne. Olyan, mint egy szá mító gép. Ha az
egyik részét elektró dá val ingereljü k…
Az ö rö kítő furcsa arckifejezését lá tva Jonas elhallgatott.
– Semmit nem tudnak… – szó lt keserű en az ö reg.
Jonas megdö bbent. A há tsó szá rnyban tö ltö tt első délutá n ó ta volt ideje hozzá szokni, hogy a
tapintatot elő író szabá ly itt nem érvényes. De ez most tö bb volt, mint tapintatlansá g. Ez sú lyos vá d
volt. É s ha valaki meghallotta?
A fali hangszó ró ra pillantott. Á tfutott az agyá n, hogy há tha a bizottsá g kihallgatja ő ket, ahogy
bá rmikor bá rkinek a beszélgetését kihallgathattá k. A kapcsoló azonban, mint minden talá lkozó juk
alatt, ezú ttal is KI á llá sban volt.
– Semmit? – suttogta riadtan Jonas. – De há t az oktató im…
Az Ö rö kítő olyan kézmozdulatot tett, mintha félresö pö rne valamit.
– Az oktató id jó l képzett szakemberek. Ismerik a tudomá nyos kutatá sok eredményeit. Ná lunk
mindenki nagyon jó l érti a szakmá já t. Csak épp… az emlékek nélkü l ü res és értelmetlen az egész. Azt a
terhet az én vá llamra raktá k. É s az elő dö m vá llá ra, meg az ő elő dje vá llá ra.
– Még réges-réges-régen – bó lintott Jonas, visszhangozva az á llandó
frá zist. Az ö rö kítő szá ja fanyar mosolyra hú zó dott.
– Ahogy mondod. Tő lem pedig te veszed á t a terhet. Nagy megtiszteltetés.
– Tudom, uram. A ceremó niá n is mondtá k. Ez a legnagyobb megtiszteltetés, ami polgá rt érhet.
Voltak napok, amikor az ö reg nem foglalkozott Jonasszel, hanem rö gtö n elkü ldte ő t. Jonas
megtanulta, hogy ha érkezésekor az ö rö kítő gö rnyedten ü l, és testét elő re-há tra ringatja, akkor az
aznapi kiképzés elmarad.
– Menj el – mondta olyankor rekedten a férfi. – Fá jdalmaim vannak. Gyere vissza holnap.
Azokon a délutá nokon aggodalom és csaló dottsá g tö ltö tte el Jonast. Á ltalá ban folyó parti magá nyos
sétá ra indult. Az ö svények kihaltak voltak, csak néhá ny ételszá llító és parkkarbantartó tű nt fel itt-ott.
A kisgyermekek olyankor még mind a Gyermekő rző Kö zpontban voltak, a nagyobbak pedig ö nkéntes
munká jukat végezték vagy kiképzésen vettek részt.
A magá ny ó rá it Jonas fejlő dő emlékezetének ellenő rzésére haszná lta. A tá jat pá sztá zta tekintetével,
vá rva, hogy felvillanjon szeme elő tt a bokrok zö ldje. Ha ez megtö rtént, a lá tvá nyra ö sszpontosított,
tudatá ban tartotta a képet, s csak akkor hagyta elhomá lyosulni, mikor belefá jdult a feje az erő lkö désbe.
Azutá n felnézett a fakó , színtelen égre, felvillantotta kékségét, és addig élesztgette magá ban a
napfény emlékét, mígnem egy pillanatig érezte is a sugá rzó meleget.
Megá llt a folyó fö lö tt á tívelő hídná l, amelyen a polgá rok csak hivatalos ú tra indulva kelhettek á t. Ő t
is vitték má r á t a hídon – iskolai kirá ndulá sok alkalmá val, amikor má s kö zö sségeket mentek
meglá togatni. Tudta há t, hogy a hídon tú li tá j sík, szabá lyos és rendezett vidék, mező gazdasá gi
terü letek sora. A tö bbi kö zö sségben, ahol lá togató ként já rt, lényegében ugyanazt lá tta, mint otthon;
csak az épü letek alakja volt kicsit má s, és az iskolai napirendben voltak apró kü lö nbségek.
Jonas eltű nő dö tt, vajon mit rejthet a még tá volabbi messzeség, az a tá j, ahol még soha nem já rt. Ott
is kell lennie valaminek, hiszen a Fö ld nem ér véget a kö zeli kö zö sségi telepek hatá rá ná l. Ott, a
Má sholban vajon vannak-e dombok? Vannak-e végelá thatatlan, szélfú tta terü letek, olyanok, mint
amilyet az elefá ntos emlékben lá tott?
– Mi okozza a fá jdalmaidat, ö rö kítő ? – kérdezte Jonas az egyik elmaradt kiképzés utá ni
talá lkozó n. A férfi nem felelt, és Jonas folytatta:
– Az elö ljá ró a ceremó niá n azt mondta, hogy a kiképzésem szö rnyű fá jdalommal já r majd. Te arró l
beszéltél, hogy amikor az elő ző ú j ő rző kudarcot vallott, fá jdalmas emlékek szá lltá k meg a kö zö sséget.
De én még nem szenvedtem, ö rö kítő . Ú gy igazá n nem. – Jonas elmosolyodott. – Persze emlékszem a
napégésre, amit a legelső alkalommal kaptam tő led. De az nem volt olyan szö rnyű . Te mitő l szenvedsz
annyira? Ha egy részét á tadná d nekem, talá n kevesebb fá jdalmad lenne.
Az ö rö kítő bó lintott.
– Fekü dj le – mondta. – É n is ú gy hiszem, hogy megérett rá az idő . Nem kímélhetlek meg ö rö kké. A
végén ú gyis az egészet a vá lladra kell majd venned.
– Hadd gondolkozzam… – folytatta, amikor Jonas má r vá rakozva, s kicsit félő sen az á gyon hasalt. –
Megvan! Egy ismerő s helyzettel kezdü nk. Nézzü nk meg most is egy dombot meg egy szá nkó t.
Azzal Jonas há tá ra helyezte a tenyerét.

14
Az emlék hasonlított az első hö z, bá r ebben a domboldal kicsit meredekebb volt, és a hó sem hullott
olyan sű rű n.
Hidegebb is van, dö bbent rá Jonas. Ahogy a dombtető n ü lt, lá tta, hogy a hó takaró nem vastag és
puha, mint az elő ző emlékben, hanem kemény, és kékes jégréteg borítja.
A szá nkó elő relendü lt, és Jonas elmosolyodott. Elő re ö rü lt az izgalmas lesiklá snak, a csípő s, élénkítő
szélnek. A jégpá ncél azonban ellená llt, a szá ntalpak nem tudtak belesü llyedni, mint a régi emlékbeli
puha hó takaró ba. A szá nkó jobbra-balra csú szká lt, és egyre gyorsult. Jonas hú zogatta a kö telet,
kormá nyozni pró bá lt, de a meredek lejtő és a nagy sebesség ezt nem engedte meg. Má r nem tudta
élvezni a szabadsá g érzését; a fékezhetetlen szá guldá s pá ni félelemmel tö ltö tte el.
A szá nkó oldalazott, forgott, végü l pedig beleü tkö zö tt egy hó bucká ba, és megá llt. Jonast lerö pítette
ró la a lendü let. Fö ldet érve rá esett kicsavarodott lá bá ra – hallotta a csont roppaná sá t –, és tová bb
csú szott. Durva, éles jégdarabok sú roltá k az arcá t. Amikor végre megá llt, mozdulni se bírt a sokktó l.
Egyelő re nem is érzett má st, csak ijedtséget.
Aztá n megjö tt a fá jdalom első hullá ma. Jonasnek elakadt tő le a lélegzete. Olyan volt, mintha forró
fejsze csapna a lá bá ba, á tmetszve az ö sszes ideget. Kínjai kö zt a „tű z” szó merü lt fel tudatá ban; ú gy
érezte, lá ngnyelvek nyaldossá k pő re csontjá t és hú sá t. Mozdulni pró bá lt, de nem bírt. A fá jdalom pedig
egyre fokozó dott.
Felordított, de nem kapott választ.
Sírva fakadt a kíntó l, majd oldalt fordította a fejét, és rá há nyt a fagyos hó ra. Arcá ró l vér csö pö gö tt a
kiö klendett gyomortartalomra.
– Neeeee! – ü vö ltö tte. Hangjá t felkapta a szél, és messzire repítette a kihalt tájon.
Aztá n egyszerre azon kapta magá t, hogy ismét a há tsó szá rnybeli szobá ban van, s kö nnyá ztatta
arccal vonaglik az á gyon.
Mivel má r tudott mozogni, ringatni kezdte testét, és mélyeket lélegzett, hogy csillapítsa az
emlékbeli fá jdalmat. Aztá n felü lt, és rá nézett a lá bá ra, ami kinyú jtva, sértetlenü l pihent az á gyon. Az
embertelen, hasogató kín elmú lt ugyan, de még mindig borzalmasan fá jt a lá ba, és az arcá t is mintha
megnyú ztá k volna.
– Kérek szépen egy fá jdalomszü ntető t… – kö nyö rgö tt. A mindennapi életben magá tó l értető dő volt
a zú zó dá sok, sebek, az ujjsérü lés, a gyomorgö rcs vagy épp a biciklizés kö zben lehorzsolt térd azonnali
ellá tá sa. Mindig kerü lt egy érzéstelenítő vel á titatott tampon, egy tabletta vagy sú lyosabb esetekben
egy injekció , ami azonnal, maradéktalanul megszü ntette a fá jdalmat. Az ö rö kítő azonban megtagadta a
kérést, és elfordult. Jonas aznap este gyalog bicegett haza, maga mellett tolva kerékpá rjá t. A napégéssel
já ró fá jdalom semmi volt ehhez képest; az egykettő re el is mú lt, ez a sajgá s viszont nem akart szű nni.
Igaz, ez má r nem olyan volt, mint a domboldalon elszenvedett kín: nem volt kibírhatatlan. Jonas
igyekezett is bá tran elviselni. Emlékezett rá , hogy az elö ljá ró bá tornak nevezte ő t.
– Valami baj van, Jonas? – kérdezte Apa az esti étkezésnél. – Olyan hallgatag vagy ma. Nem érzed jó l
magad? Kérsz gyó gyszert?
Jonas azonban nem feledte a szabá lyt: a kiképzéssel kapcsolatos panaszaira nem igényelhet
gyó gykezelést. É s nem is beszélhet a kiképzésrő l. Az érzésbeszá moló n csak annyit mondott, hogy
kimerü lt, mert nagyon megerő ltető ek voltak az aznapi iskolai ó rá i.
Korá n felment a szobá já ba, és a csukott ajtó n á t hallgatta a gondtalan nevetést, ami a kis Gá briel esti
fü rdetését kísérte.
Nem tudjá k, mi a fá jdalom, gondolta. Ettő l a felismeréstő l egyszerre végtelenü l magá nyosnak érezte
magá t. Addig dö rzsö lgette fá jó s lá bá t, amíg el nem aludt. Á lmá ban visszatért a kihalt domboldalra, és
ú jra meg ú jra á télte a kínló dá s és az egyedü llét perceit.
 A kiképzés tová bb folytató dott, és most má r minden alkalomra jutott egy-egy fá jdalmas emlék. Az
ö rö kítő hatá rozottan, lépésrő l lépésre bevezette Jonast a mú lt iszonyatos kínjaiba. A lá btö réssel já ró
szenvedés egyre jelentéktelenebbnek tű nt – Jonas végü l má r csak apró kellemetlenségként emlékezett
vissza rá . Az ö rö kítő vigasztalá sul minden foglalkozá st egy-egy színes, ö rö mteli emlékkel fejezett be:
vitorlá zá ssal egy kékeszö ld tavon, sétá val egy sá rga vadvirá gokkal pö ttyö zö tt mező n, a hegyek mö gö tt
lenyugvó nap narancsszínű korongjá nak képével.
Ez azonban nem volt elég hozzá , hogy megszelídítse a kínt, amit Jonas most má r igazi való já ban
kezdett megismerni.
– Miért?! – tö rt ki belő le a kérdés az egyik alkalommal. É ppen egy iszonyú emlékbő l tért vissza,
amiben étlen-szomjan sorsá ra hagytá k. A mardosó éhség gö rcsbe rá ntotta megfeszü lt, ü res gyomrá t, s
ő megkínzottan hevert az á gyon. – Miért kell megtartanunk az ilyen emlékeket?
– Mert ezek a bö lcsesség forrá sai – felelte az Ö rö kítő . – Bö lcsesség nélkü l nem tudná m elvégezni a
feladatomat, nem tudnék taná csot adni a Dö ntéshozó k Bizottsá gá nak.
– Miféle bö lcsességet ad az éhség? – nyö gte Jonas. Még mindig fá jt a gyomra, pedig az emlék má r
véget ért.
– Nem is olyan sok éve – fogott a vá laszba az ö rö kítő –, de még a te szü letésed elő tt polgá rok egy
csoportja indítvá nyt nyú jtott be a Dö ntéshozó k Bizottsá gá hoz. Nö velni akartá k a szü letések szá má t.
Kérték, hogy a szü lő anyá k ne há rom, hanem négy gyereket hozzanak vilá gra, hogy nö vekedjen a
népesség, és tö bb munká s á lljon a kö zö sség rendelkezésére.
Jonas bó lintott.
– Logikus elképzelés.
– A javaslat szerint bizonyos csalá dok egy harmadik gyereket is kaptak
volna. Jonas ismét bó lintott.
– Az enyém vá llalni tudna még egyet – jelentette ki. – Gá brielben is nagyon sok ö rö mü nk telik.
– A Dö ntéshozó k Bizottsá ga taná csot kért tő lem – folytatta az ö rö kítő . – Nekik sem volt kifogá suk az
elképzelés ellen, de mivel az ú jítá st tartalmazott, ú gy vélték, az én bö lcsességem kell a dö ntéshez.
– É s te haszná ltad az emlékeket?
– Igen – felelte az ö rö kítő –, és a legerő sebb emlék, ami felidéző dö tt bennem, az éhezés volt. Sok-sok
nemzedék tá vlatá bó l tö rt fel, a tö bb szá z éves mú ltbó l. Akkoriban a népesség annyira megnö vekedett,
hogy nem jutott elég tá plá lék mindenki szá má ra. Az emberek lesová nyodtak, éhen haltak. Az éhínséget
pedig há ború kö vette.
Há ború ? Jonas nem ismerte ezt a fogalmat. Az éhezés azonban má r nem volt idegen a számára.
Ö nkéntelenü l megdö rzsö lte gyomortá jéká t, felidézve a tá plá lék utá ni só vá rgá s fájdalmát.
– É s leírtad nekik az emléket?
– Ő k nem akarnak a fá jdalomró l hallani. Taná csot kérnek, nem tö bbet. Így há t csak annyit
mondtam, hogy ne nö veljék a népességet.
– Azt mondtad, ez a szü letésem elő tt tö rtént. Nagyon ritká n kérik a taná csodat. Csak akkor… Mit is
mondtá l? Csak akkor, ha olyan probléma merü l fel, amivel még sosem talá lkoztak. Mikor volt utoljá ra
ilyen?
– Emlékszel arra, amikor elszá llt egy repü lő gép a telep fö lö tt?
– Igen. Megijedtem.
– Ő k is megijedtek. Felkészü ltek rá , hogy lelő jék a gépet. De mielő tt megtették volna, a taná csomat
kérték, és én azt mondtam, vá rjanak.
– De há t honnan tudtad? Honnan tudtad, hogy a piló ta csak eltévedt?
– Nem tudtam. Az emlékeket és a belő lü k fakadó bö lcsességet haszná ltam. A mú ltbéli borzalmas
példá kbó l tudtam, milyen az, amikor az emberek félelmü ktő l vezérelve, meggondolatlanul má sok ellen
fordulnak, s ezzel a sajá t pusztulá sukat okozzá k.
Jonasnek szö get ü tö tt valami a fejébe.
– Ez azt jelenti – kö vetkeztetett –, hogy vannak olyan emlékeid, amik a pusztulá sró l szó lnak. É s
azokat is á t kell adnod nekem, hogy bö lcs lehessek.
Az ö rö kítő bó lintott.
– De fá jni fog… – mondta
Jonas. Ez kijelentés volt, nem
kérdés.
– Iszonyú an – erő sítette meg az ö rö kítő .
– De miért nem kaphatja meg mindenki az emlékeket? Kö nnyebb dolgunk lenne, ha osztozná nk az
emlékeken. Neked és nekem nem kellene akkora nagy terhet cipelnü nk, ha mindenki részt vá llalna
belő le.
Az ö rö kítő só hajtott.
– Ebben igazad van – felelte. – De akkor mindenki részesedne a fá jdalombó l, azt pedig nem akarjá k.
Pontosan ezért van feltétlenü l szü kségü k egy ő rző re, ezért tartanak olyan nagy becsben minket: mert
mi viseljü k helyettü k a terhet.
– Mikor vezették ezt be? – fortyant fel Jonas. – Ez igazsá gtalansá g! Ennek véget kell vetni!
– Szerinted hogyan vethetnénk véget neki? Nekem még nem sikerü lt kitalá lnom a mó djá t, pedig
elméletileg én vagyok a kö zö sség legbö lcsebb tagja.
– De most ketten vagyunk – erő skö dö tt Jonas. – Együ tt biztosan ki tudunk talá lni
valamit. Az ö rö kítő fanyar mosollyal nézett rá .
– Indítvá nyozzuk, hogy vá ltoztassá k meg a szabá lyt – javasolta
Jonas. Az Ö rö kítő felnevetett, s Jonas is kelletlen mosolyra hú zta a
szá já t.
– Ezt a dö ntést az én idő m elő tt hoztá k. Az elő dö m ideje elő tt, valamikor… – Az Ö rö kítő elhallgatott,
és vá rt.
– Réges-réges-régen – fejezte be a mondatot Jonas. Az ismerő s frá zis néha viccesen, má skor
komolyan és ü nnepélyesen csengett.
Ezú ttal lesú jtó tartalommal bírt. Azt jelentette, hogy ami van, ö rö k és megváltoztathatatlan.
Az ú jgyermek szépen fejlő dö tt. A havonta elvégzett tesztek eredménye mindig kielégítő volt;
Gá briel tudott má r egyedü l ü lni, megfogta a felé nyú jtott já tékot, és kinő tt hat foga. Apa arró l szá molt
be, hogy napkö zben mindig vidá m, viselkedése megfelelő értelmi képességekre utal. Az éjszaká i
azonban tová bbra is nyugtalanul teltek; gyakran felsírt, s nehezen aludt el.
Egyik este, mikor Gá briel a fü rdetés utá n épp békésen, vízilová t ö lelve fekü dt – má r nem a
kosá rban, hanem egy kisá gyban –, Apa fejcsó vá lva így szó lt:
– Remélem, nem dö ntenek ú gy, hogy elbocsá tjá k azok utá n, hogy ennyi plusz munká t vá llaltam érte.
– Pedig talá n az lenne a legjobb – jegyezte meg Anya. – Tudom, te nem bá nod, hogy éjszaka
tö bbszö r is fel kell kelned hozzá , de engem nagyon megvisel a kialvatlansá g.
– Ha Gá brielt elbocsá tjá k, kapunk má sik ú jgyermeket vendégnek? – kérdezte Lily.
A kislá ny az á gy mellett térdelt, és mó ká san fintorgott a kicsire, aki visszamosolygott
rá . Jonas anyja az égre emelte tekintetét.
– Nem – felelte mosolyogva Apa, és tréfá san felborzolta Lily hajá t. – Kü lö nben is, nagyon ritka, hogy
egy ú jgyermeket bizonytalannak nyilvá nítanak. Nem hiszem, hogy egyhamar elő fordul még egy ilyen
eset.
– Egyébként – tette hozzá só hajtva – a kö zeljö vő ben még nem szá míthatunk dö ntésre. Most egy
má sik elbocsá tá sra készü lü nk, amire való színű leg hamarosan sort kell kerítenü nk. Az egyik utolsó idő s
szü lő anya ikreket vá r.
Anya sajná lkozva csó vá lta a fejét. – Ha egyformá k lesznek, remélem, nem neked kell majd…
– De igen. É n kö vetkezem. El kell dö ntenem, melyiket dajká ljuk, és melyiket bocsá ssuk el. Á ltalá ban
nem nehéz a vá lasztá s. A szü letési testtö meg alapjá n szoktunk dö nteni. A kisebbiket bocsá tjuk el.
Jonasnek, mikö zben apja szavait hallgatta, eszébe jutott, hogyan tö prengett egyszer a hídná l á llva a
Má sholró l. Vajon van-e ott valaki, aki á tveszi és felneveli majd az elbocsá tott ikergyermeket? Ha így
tö rténik, a gyerek soha nem fogja megtudni, hogy ebben a kö zö sségben él valaki, aki pontosan ú gy néz
ki, mint ő …
Bolondos, képtelen ö tlet suhant á t Jonas fején. Arra gondolt, talá n Larissa vá rja ott a kicsit. Larissa,
az ö reg, akit megfü rdetett. Emlékezett az asszony csillogó szemére, kellemes hangjá ra, bú gó
nevetésére. Fiona nemrég mesélte neki, hogy Larissá t gyö nyö rű ceremó nia keretében elbocsá tottá k.
Azt is tudta viszont, hogy ö regeket soha nem bíznak meg gyermekneveléssel. Larissa bizonyá ra a
Má sholban is az ö regek nyugodt, derű s életét éli; biztosan nem vá gyik egy ú jgyermekre, akit etetni
meg á polni kell, és aki felsír éjjelenként.
Jonasnek hirtelen tá madt egy ö tlete.
– Anya! Apa! Á llítsuk ma éjjel az én szobá mba Gá briel á gyá t. Tudom, hogyan kell etetni, el tudom
altatni, és te meg Apa végre nyugodtan alhatná tok reggelig.
Apá nak voltak fenntartásai.
– Te nagyon mélyen alszol, Jonas. Mi lesz, ha nem ébredsz fel a
sírá sá ra? A kérdésre Lily vá laszolt.
– Ha egy ideig senki nem megy oda hozzá , Gá briel nagyon nagy ricsajt csap. Arra mindannyian
felébredü nk.
 Apa nevetett.
– Igazad van, Lily-Mili. Rendben van, Jonas, pró bá ljuk meg. Szabadsá got veszek ki ma éjszaká ra, és
Anyá t is hagyjuk aludni egy jó t.
Az első ó rá k nyugodtan teltek. Gá briel csendesen aludt, Jonas pedig soká ig nyitott szemmel fekü dt
az á gyon. Idő rő l idő re felkö nyö kö lt, és belenézett a kisá gyba. Az ú jgyermek a hasá n fekü dt, kezét a feje
mellett tartva. Szeme csukva volt, és egyenletesen szuszogott. Végü l Jonast is elnyomta az á lom.
É jfél utá n riadt csak fel. Gabe há nykoló dott a takaró alatt, hadoná szott kis karjaival, és egyre
hangosabban sírt.
Jonas felkelt, odament hozzá , és gyengéden megveregette a há tá t. Néha csak ennyi kellett hozzá ,
hogy Gabe ú jra elszenderedjen. Most azonban nem volt ilyen egyszerű a dolog; az ú jgyermek nyű gö sen
izgett-mozgott a keze alatt.
Jonas tová bb veregette Gabe há tá t, s kö zben felidézett egy csodá latos, vitorlá zó s emléket, amit
nemrég kapott az ö rö kítő tő l: napsü tés, tiszta, tü rkizkék vizű tó és egy nagy fehér folt: a szélben sikló
hajó dagadó vitorlá ja.
Nem volt szá ndéká ban á tadni az emléket; egyszerre azonban észrevette, hogy az halvá nyodni kezd,
s a keze kö zvetítésével á tá ramlik az ú jgyermekbe. Gá briel elcsendesedett. Jonas első
megdö bbenésében ö sztö nö sen belekapaszkodott az emlék maradvá nyaiba. Lekapta kezét a kicsi
há tá ró l, és felegyenesedett.
Ú jra megpró bá lta felidézni a vitorlá zá st, ezú ttal csak magá nak. Az emlék még megvolt, de az ég nem
ragyogott má r olyan kéken. A hajó lassabban siklott a tavon, a víz pedig szü rkébbnek, zavarosabbnak
tű nt. Jonas egy darabig a tudatá ban tartotta a képet – igyekezett lekü zdeni nyugtalansá gá t –, majd
elengedte, és visszafekü dt az á gyá ba.
Hajnaltá jt a kicsi ú jbó l sírni kezdett. Jonas felkelt, és odament hozzá . Ezú ttal má r tudta, mit kell
tennie: Gá briel há tá ra helyezte a kezét, és á tadta a kellemes tavi vitorlá zá s emlékének maradéká t.
Gabe ismét elcsendesedett.
Jonas azonban má r nem tudott elaludni. É beren fekü dt az á gyban, és a tö rténteken gondolkozott. Az
emléknek má r csak az á rnyéka maradt meg benne, és egy kis ű r, ami a hiá nyá t jelezte. Tudta, hogy
bá rmikor kérhet helyette egy má sik, hasonló emléket. Aká r egy ó ceá ni vitorlá zá st is – mert má r volt
emléke az ó ceá nró l, tudta, mi az, és tudta, hogy még meg nem ismert emlékekben azon is siklanak
vitorlá s hajó k.
Csak azt nem tudta, bevallja-e az ö rö kítő nek, hogy tová bbadott egy emléket. Ő t magá t még nem
jogosítottá k fel ö rö kítésre, és Gá brielt sem vá lasztottá k ki ő rző nek.
Ú jonnan felfedezett képessége megrémítette. Ú gy dö ntö tt, titokban tartja, mi tö rtént.

15
A há tsó szá rnybeli szobá ba lépve Jonas nyomban lá tta, hogy ezen a napon nem lesz kiképzés. Az
ö rö kítő merev tagokkal, arcá t kezébe temetve ü lt a székében.
– Visszajö vö k holnap, uram – mondta gyorsan Jonas, majd habozva hozzá tette: – Hacsak nem tudok
valahogy segíteni rajtad.
Az ö rö kítő felpillantott Jonasre. Voná sait eltorzította a szenvedés.
– Kérlek, Jonas – zihá lta –, hadd adjam á t! Legalá bb egy részét!
Jonas odasegítette az ö reget az á gy mellett á lló székhez. Aztá n gyorsan lehú zta ingét, és lefekü dt.
– Tedd a kezed a há tamra – mondta, gondolva arra a lehető ségre, hogy az ő rző a gyö trelemtő l azt is
elfelejtette, mit kell tennie.
A két tenyér a há tá ra tapadt, s velü k, á ltaluk megérkezett a fá jdalom. Jonas ö sszeszedte magá t, és
belépett az ö rö kítő t kínzó emlékbe.
Zsú folt, zajos, rossz szagú helyen talá lta magá t. Nappal volt, kora reggel. Sá rga és barna, sű rű
fü stfelhő k lengtek alacsonyan a talaj fö lö tt. A hely egy mező nek tű nt. Kö rö skö rü l, kö zel és tá vol,
ameddig csak Jonas ellá tott, mindenü tt hö rgő , zihá ló emberek hevertek. A vonagló testek kö zö tt
szakadt kantá rú , gazdá tlan ló poroszká lt. Tekintetében rémü let ü lt, fejét nyugtalanul dobá lta, és
idegesen nyerített. Végü l megbotlott, elesett, és nem kelt fel tö bbé.
Egy ember rekedt, erő tlen suttogá sa ü tö tte meg Jonas fü lét. A hang a kö zvetlen kö zelbő l szó lt.
– Vizet…
Jonas arrafelé fordult, s tekintete egy ná la alig idő sebb fiú félig lehunyt szemén akadt meg. A fiú
arcá t és csimbó kos sző ke hajá t sá rfoltok szennyezték. Szétvetett tagokkal fekü dt a fö ldö n, szü rke
egyenruhá ja friss, piros vértő l csillogott.
A mészá rlá s helyszínének képe dö bbenetesen élénk színekbő l á llt: karmazsinpiros volt a durva,
piszkos szö vetet á titató nedvesség, buja zö ld a fiú sá rga hajá ba akadt, pá r letépett fű szá l.
A fiú Jonasre fü ggesztette pillantását.
– Vizet! – ismételte kö nyö rö gve. A beszédtő l friss vér buggyant elő a mellkasá bó l, hogy aztá n
felszívó djon a vastag, szü rke szö vetben.
Jonas fél karjá t megbénította a fá jdalom. Feltépett hú st és véres, roncsolt csontokat lá tott szakadt
kabá tujja alatt. Kipró bá lta má sik karjá t – azt tudta mozgatni. Lassú , ó vatos mozdulattal a dereka felé
nyú lt. Kitapogatta a fémkulacsot, és lecsavarta a kupakjá t. Néha hosszabb szü netet tartott a kis
kézmozdulatok kö zö tt, hogy megvá rja, amíg enyhü l a lü ktető fá jdalom. Amikor végzett a mű velettel,
karjá t lassan, centiméterrő l centiméterre haladva végighú zta a vérrel á titatott talajon, és a fiú szá já hoz
tartotta a kulacsot. Víz csordult a remegő ajkak kö zé és a sebesü lt sá rfoltos á llá ra.
A fiú só hajtott. Feje a fö ldre hanyatlott, és kissé kinyílt a szá ja, mintha csodá lkozna valamin.
Tekintetébe tompa ü resség kö ltö zö tt. Nem nyö gö tt, nem is zihá lt tö bbé.
Kö rö s-kö rü l azonban nem ü lt el a tompa zaj. A sebesü ltek jajgattak, vízért kö nyö rö gtek, anyjukat és
a halá lt szó lítottá k. A fö ldre roskadt lovak visítva nyerítettek, erő tlenü l emelgették fejü ket, s lá buk
céltalanul kaszá lta a levegő t.
Valahol a tá volban á gyú k dö rö gtek. Jonas ó rá kig fekü dt a rettenetes bű zben, megadva magá t a
bénító fá jdalomnak.
Hallgatta a haldokló emberek, á llatok hö rgését és megtanulta, mi a háború .
Végü l, amikor má r ú gy érezte, nem bírja tová bb, s ő maga is megvá ltá sként fogadná a halá lt,
kinyitotta a szemét, és visszatért a szobá ba, az á gyra.
Az ö rö kítő elfordította a fejét, talá n mert lá tni sem bírta, amit Jonasszel tett.
– Bocsá ss meg – szó lt keserű en.
Jonas nem akart ú jra elmenni a há tsó szá rnyba. Nem akart tö bb emléket, nem akarta a kitü ntető
tisztséget, nem akarta a bö lcsességet, nem akart tö bb fá jdalmat. A gyerekkorá ra vá gyott, a
labdá zá sokra, a biciklizés kö zben szerzett horzsolá sokra. Egyedü l ü lt a há zban, kibá mult az ablakon;
vidá man já tszó gyerekeket lá tott és az eseménytelen munkanap utá n hazafelé kerékpá rozó polgá rokat
– embereket, akiknek az élete azért gondtalan és mentes minden szenvedéstő l, mert ő t, Jonast
elő deihez hasonló an kivá lasztottá k, kijelö lték arra, hogy viselje a terhet, amit nekik kellene.
De a dö ntés nem az ő kezében volt. Ú jra meg ú jra, minden nap elment a há tsó szárnyba.
A há ború rettenetes emlékének á tadá sa utá n az ö rö kítő soká ig megkímélte ő t a tová bbi
szö rnyű ségektő l.
– Rengeteg szép emlék van – mondta, és így is volt.
Jonas addigra szá mtalan boldogító élményt fogadott má r be; olyan dolgokat élt á t, amelyeknek a
létezésérő l azelő tt á lmodni sem mert.
Lá tott szü letésnapot, ahol a gyerekek mind egyetlen tá rsukat ü nnepelték, s megértette, mekkora
ö rö m egyedi és egyéni, bü szke személyiségnek lenni.
Ellá togatott mú zeumokba, és lá tott festményeket. Azokon ott volt az ö sszes szín, amelyeket ő most
má r egytő l egyig felismert, és meg tudott nevezni.
Az egyik gyö nyö rű emlékben egy fényes barna sző rű ló há tá n ü lve á tléptetett egy nedves fű tő l
illatos mező n. Egy kis patakhoz érve leszá llt a nyeregbő l. Ő is és a ló is ittak a tiszta, hideg vízbő l. Ezzel
is tö bbet tudott meg az á llatokró l. Amikor pedig a ló felemelte a fejét, s orrá val kedveskedve megbö kte
az ő vá llá t, egyszerre á térezte, mi minden kö thet ö ssze embert és á llatot.
Sétá lt erdő kben, és ü ldö gélt esti tá bortű z mellett. Régebbi, szomorú emlékekben elszenvedte a
veszteség és a magá ny fá jdalmá t, most viszont megismerkedett a nyugalommal, az egyedü llét
ö rö mével.
– Melyik a kedvenc emléked? – kérdezte egy napon az ö rö kítő tő l. – Nem kérem, hogy má r most
á tadd – tette hozzá sietve. – Csak mesélj ró la, hogy vá rhassam. Hiszen ú gyis meg kell kapnom, amikor a
tö bbivel má r végeztü nk.

16
Az ö rö kítő elmosolyodott.
 – Fekü dj le – mondta. – Szívesen á tadom neked.
Amint az emlék elkezdő dö tt, Jonas azonnal megérezte az ö rö mö t. Néha idő be telt, mire sikerü lt
alkalmazkodnia, á tvennie egy-egy emlék hangulatá t, de ezú ttal nyomban megtalá lta a helyét, rö gtö n
megcsapta ő t az emléket á tható boldogsá g.
Egy szobá ban á llt, emberek kö zö tt. Meleg volt, a kandalló ban lobogott a tű z. Az ablakon kinézve
lá tta, hogy este vagy éjszaka van, s odakint esik a hó . Egy fá n, ami furcsa mó don bent volt a szobá ban,
apró , színes lá mpá k égtek – pirosak, zö ldek és sá rgá k. Az asztalon arany gyertyatartó á llt, lá gy,
pislá koló fényű gyertyá kkal. Jonas finom ételek illatá t érezte, és halk nevetgélést hallott. A sarokban
egy aranysá rga sző rű kutya szunyó ká lt.
A padló n élénk színű , fényes szalaggal á tkö tö tt csomagok fekü dtek. Egy kisgyerek sorban felemelte
és tová bbadta ő ket: má s gyerekeknek, felnő tteknek, akik nyilvá n gondviselő k voltak, meg egy idő sebb,
halk szavú pá rnak – egy férfinak és egy nő nek –, akik egymá s mellett ü ltek a kanapén.
Jonas érdeklő dve figyelte a jelenetet. A jelenlévő k egyenként bontogatni kezdték a csomagokat. A
szalag aló l, a színes csomagoló papírbó l dobozok kerü ltek elő , azokbó l pedig já tékok, ruhadarabok és
kö nyvek. A tevékenységet az izgalom és az ö rö m hangjai kísérték, s a jelenlévő k ú jra meg ú jra á tö lelték
egymást.
A kisgyermek odament az ö reg nő hö z. Az az ö lébe vette, ringatta, és az arcá hoz dö rgö lte az arcát.
Jonas kinyitotta a szemét. Az ö rö mtő l ernyedten fekü dt az á gyon, ő rizgetve magá ban a szívet
melengető békét. Ebben az emlékben együ tt volt mindaz, amit addig megtanult élvezni és becsü lni.
– Milyen dolgokat érzékeltél? – kérdezte az ö rö kítő .
– Meleget – felelte Jonas – és boldogsá got. É s… Mit is még… Csalá di érzést. Ez valamilyen szertartá s
volt, valamilyen ü nnep. É s még valamit éreztem, de arra nem talá lom a szó t.
– Majd megtalálod.
– Kik voltak az ö reg emberek? Mit kerestek ott?
Jonas furcsá nak talá lta az ö regek jelenlétét. A kö zö sségben az ö regek soha nem hagytá k el kijelö lt
lakó helyü ket, az Ö regek Há zá t, ahol gondjukat viselték és a megérdemelt tisztelettel bá ntak velü k.
– Ő ket ú gy hívtá k: nagyszü lő k.
– Nagy szü lő k?
– Nagyszü lő k. Szü lő knek a gondviselő ket hívtá k, a nagyszü lő k pedig a szü lő k szü lei voltak.
Valamikor…
– Réges-réges-régen? – Jonas elnevette magá t. – Lehettek a szü lő k szü lei szü leinek is
szü lei? Az ö rö kítő is nevetett.
– Ú gy bizony. Ez egy kicsit olyan, mint amikor a tü kö rben nézed, amint nézed, hogy nézed
magad, Jonas a homloká t rá ncolta.
– De há t az én gondviselő imnek, illetve szü leimnek… nekik is biztosan voltak szü leik. Ez még soha
nem jutott eszembe. Kik az én szü leim szü lei? Hol vannak?
– Megnézheted a Nyilvá nos Feljegyzések Tá rá ban. Ott megtalá lod a nevü ket. De gondolj csak bele,
fiam: ha te gyerekeket igényelsz majd, kik lesznek az ő szü leik szü lei? Kik lesznek a nagyszü leik?
– Há t Apa és Anya.
– É s ő k hol lesznek?
Jonas eltö prengett, majd lassan bó logatni kezdett.
– Há t igen. Ha majd befejező dik a kiképzésem, és dolgozó felnő tt leszek, sajá t lakó egységbe
kö ltö zö m. Pá r év mú lva aztá n Lily is felnő . Ő is kap egy lakó egységet, talá n há zastá rsat is, meg
gyerekeket, hogyha kér. Apa és Anya pedig…
– Pontosan.
– Ő k a gyermektelen felnő ttek kö zé kerü lnek, és ott is maradnak, amíg még dolgoznak. Eltű nnek az
életembő l. Aztá n, mikor eljö n az ideje, bekö ltö znek az Ö regek Há zá ba – folytatta a gondolatmenetet
Jonas. – Ott gondjukat viselik majd, tisztelettel bá nnak velü k, és amikor elbocsá tjá k ő ket, ü nnepség is
lesz.
– Amin te nem leszel jelen – mutatott rá az Ö rö kítő .
– Persze, hogy nem, hisz nem is fogok tudni ró la. Addigra a sajá t életemmel leszek elfoglalva. É s Lily
is. Így aztá n a mi gyerekeink fogjá k tudni, kik a szü leik szü lei… Amíg meg nem kaptam ezt az emléket,
nem hittem, hogy má sképp is lehet csiná lni. Azért jó l megoldottuk ezt a dolgot, nem? Má rmint itt, a
kö zö sségben.
– Megoldottuk – hagyta rá az ö rö kítő .
Jonas habozott egy kicsit, majd
folytatta:
 – De azért tetszett az emlék. É rtem, hogy miért ez a kedvenced. Csak sajnos nem tudom a szó t az
egész érzésre, ami olyan erő s volt ott a szobá ban.
– Szeretet – mondta az ö rö kítő .
– Szeretet – ismételte Jonas. Ahogy az érzés, ú gy maga a szó is ú j volt
szá má ra. Egy percig mindketten hallgattak. Végü l Jonas szó lalt meg: –
Ö rö kítő …
– Tessék.
– Nagyon furcsa dolgot szeretnék mondani. É n is bolondsá gnak érzem.
– Ne érezd annak. Ebben a szobá ban semmi sem bolondsá g. Bízz az emlékekben és az érzelmekben,
amit benned keltenek.
– Há t – kezdte lesü tö tt szemmel Jonas –, tudom, hogy neked má r nincs meg ez az emléked, mert
á tadtad nekem, ú gyhogy talá n meg fogod érteni…
– De megértem. Az emlék á rnyéka megmaradt bennem, és rengeteg má sik emlékem van
csalá dokró l, ü nnepekrő l és boldogsá gró l. A szeretetrő l.
Jonasbó l ö mleni kezdett a szó .
– Arra gondoltam, hogy… persze, tudom, hogy nem volt valami praktikus dolog ú gy élni, együ tt az
ö regekkel, mert biztos nem viselték olyan jó l gondjukat, mint, mondjuk, az Ö regek Há zá ban. Szó val
tudom, hogy mi ezeket a dolgokat sokkal jobban csiná ljuk. De én mégis ú gy gondoltam, má rmint ú gy
éreztem, hogy olyan szép volt, akkor régen. Ú gy éreztem, hogy jó volna, ha mi is ú gy lehetnénk. Ha te
lennél a nagyszü lő m. Az a csalá d az emlékben valahogy… valahogy jobb, valahogy…
Jonas belesü lt a mondatba. Nem talá lta a szó t, amit keresett.
– Teljesebb volt? – segítette ki az
ö rö kítő . Jonas bó lintott.
– Tetszett a szeretet nevű érzés – vallotta be.
Aggodalmas pillantá st vetett a fali hangszó ró felé. Meg akart bizonyosodni ró la, hogy senki nem
hallgathatja ki a beszélgetést.
– Jó lenne, ha itt a kö zö sségben is éreznénk olyat – suttogta, majd sietve hozzá tette: – Persze tudom,
hogy az nem volna praktikus. Sokkal jobb az, ahogy mi szervezzü k az életü nket. Ahogy akkor régen
éltek, az veszélyes volt.
– Miért gondolod?
Jonas habozott. Igazá bó l ő maga sem tudta, miért gondolja. É rezte, hogy a dolog valamiféle
kocká zattal já r, de hogy mifélével, azt nem tudta. Végü l egy mondvacsiná lt magyará zattal vá gta ki
magát:
– Abban a szobá ban tű z égett. Tű z volt a kandalló ban, és az asztalon gyertyá k égtek. Nem csoda,
hogy betiltottá k az ilyesmit.
– De azért – tette hozzá eltű nő dve, szinte csak magá nak – tetszett a fényü k. É s a
melegü k. Jonas az esti étkezés utá n szá nta rá magá t, hogy elő rukkol a dologgal.
– Apa, Anya, szeretnék kérdezni valamit.
– Halljuk, Jonas – nézett rá az apja.
Jonas elpirult zavará ban, de azért kipréselte magá bó l a kérdést, amit a há tsó szá rnybó l hazafelé
jö vet egész ú ton gyakorolt.
– Ti szerettek engem?
Szavait pá r má sodpercnyi kínos csend kö vette. Aztá n Apa elnevette magát.
– Ejnye, Jonas. Ha valakinek, neked tudnod kellene, milyen fontos a helyes szó választás.
– Miért mondod ezt? – értetlenkedett Jonas. Mindenre szá mított, csak arra nem, hogy nevetve
megdorgálják.
– Azért, Jonas – magyará zta Anya –, mert egy nagyon á ltalá nos jelentésű szó t haszná ltá l. Ez az ige
olyan ü res és semmitmondó , hogy má r szinte teljesen feledésbe merü lt.
Jonas dö bbenten bá mult az anyjá ra. Ü res? Soha semmit nem érzett még olyan tartalmasnak, mint a
szeretet emlékét.
– A kö zö sség élete csak akkor folyhat zö kkenő mentesen, ha az emberek pontosan fogalmaznak –
folytatta Anya. – Ha azt kérdezed, ö rö met lelü nk-e benned, arra tudunk vá laszolni: igen.
– Vagy kérdezd azt, hogy bü szkék vagyunk-e a teljesítményedre – ajá nlotta Apa. – Lelkes igennel
fogunk felelni.
– Most má r érted, miért helytelen az, ha a „szeretni” igét haszná lod? – kérdezte
Anya. Jonas bó lintott.
– Igen, kö szö nö m, értem – motyogta. Ekkor hazudott elő szö r a családjának.
 – Gá briel? – suttogta Jonas
A gyermeká gy aznap éjjel ismét az ő szobá já ban á llt. Miutá n Gabe négy éjszaká t szépen végigaludt
ná la, Apa és Anya sikeresnek ítélték a kísérletet, s Jonast hő snek kiá ltottá k ki. Gá briel gyorsan
fejlő dö tt; má r tudott négykézlá b má szni, ső t, ha volt mibe kapaszkodnia, fel is á llt. Mivel alvá szavara
elmú lt, Apa ö rö mmel kijelentette, hogy most má r éjszaká ra is bent hagyhatjá k ő t a Dajká ló kö zpontban,
a tö bbi ú jgyermek kö zö tt. Két hó nap mú lva, decemberben pedig hivatalosan is nevet kaphat, és
á tvehetik ő t leendő gondviselő i.
Csak épp a Dajká ló kö zpontban Gabe ismét felsírt éjszakánként.
Így há t a gyermeká gy visszakerü lt Jonas szobá já ba. A dajká ló k ú gy dö ntö ttek, adnak még egy kis
idő t Gabe-nek. Mivel Jonas szobá já ban a jelek szerint jó l érezte magá t, célszerű nek tű nt még egy
darabig ott altatni ő t, hogy a nyugodt éjszakai pihenés szoká ssá rö gzü ljö n benne. A dajká ló k
derű lá tó an ítélték meg Gabe jö vő jét.
Jonas nem kapott vá laszt az elsuttogott szó lítá sra. Gá briel mélyen aludt.
– Lehetnének má shogy a dolgok – folytatta Jonas. – Nem tudom, mit kellene tenni érte, de
lehetnének má shogy. Lehetnének… színek.
– É s nagyszü lő k – tette hozzá , a há ló szoba homá lyba burkoló zó mennyezete felé meredve. – É s
mindenkinek lehetnének emlékei.
– Te má r tudod, mik az emlékek – suttogta a kisá gy felé fordulva.
Gá briel egyenletesen szuszogott. Jonas ö rü lt, hogy az ú jgyermek ott van vele, bá r bű ntudat
mardosta a titok miatt. Minden éjjel emlékeket adott á t Gá brielnek: sétahajó zá st és nyá ri piknikezést;
az ablakü vegen kopogó csendes eső t; mezítlá bas tá ncolá st a nedves fü vö n.
– Gabe?
Az ú jgyermek mocorgott egy kicsit á lmá ban. Jonas kö zelebb hajolt hozzá.
– Lehetne… szeretet…. – suttogta.
Má snap reggel Jonas nem vette be a tablettá t. Valami, egy érzés, egy ö sztö n, amit az emlékek
neveltek benne, azt sú gta neki, hogy mondjon le a gyó gyszerrő l.

17
A MAI NAPOT RENDKÍVÜ LI SZABADNAPNAK NYILVÁ NÍTJUK.
Jonas, Apa, Anya és Lily meglepetten néztek a fali hangszó ró ra. Egy-egy ilyen nap igazi ajá ndék volt
a kö zö sség szá má ra. A felnő tteknek nem kellett dolgozniuk, a gyerekek nem mentek iskolá ba, szakmai
kiképzésre, ö nkéntes munká ra. A mindennapi feladatokat, a dajká lá st, az ételkiszá llítá st és az ö regek
gondozá sá t kisegítő munká sok végezték el, akik cserébe egy má sik munkaszü neti napot kaptak. A
kö zö sség szabad volt.
Jonas felujjongott, és letette a há zi feladatos mappá t. Má r épp készü lt elindulni az iskolá ba. Az
iskola veszített a jelentő ségébő l a szemében, és tudta, hogy á ltalá nos tanulmá nyai hamarosan véget is
érnek. A tizenketteseknek, bá r megkezdték felnő tt képzésü ket, szabá lyok szá zait kellett bemagolniuk,
és el kellett sajá títaniuk a legú jabb technoló giá kat.
Jonas szép napot kívá nt gondviselő inek, hú gá nak és Gabe-nek, majd biciklire pattant, és elindult
megkeresni Ashert.
Má r négy hete nem szedte a tablettá t. A bolydulá s visszatért, s vele a kellemes á lmok, melyek miatt
Jonasnek volt is egy kis bű ntudata. Ugyanakkor tudta, hogy tö bbé nem térhet vissza abba az
érzésmentes vilá gba, amiben oly soká ig élt.
Mi tö bb, az ú j, felerő sö dö tt érzelmek nem csupá n az á lmait uraltá k. Jonas ú gy vélte, hogy a
nyilvá nvaló ok, a tabletta elhagyá sa mellett az emlékek is felelő sek az érzésekért. Most má r az ö sszes
színt felismerte – és meg is tudta tartani ő ket, ú gyhogy a fá kat, a fü vet meg a bokrokat immá r mindig
zö ldnek lá tta. Gá briel arca mindig ró zsá s volt, akkor is, ha aludt. É s az alma mindig, mindig piros.
Az emlékekbő l Jonas megtudta, milyen az ó ceá n, a hegyi tó , az erdő ben csö rgedező patak. Most má s
szemmel nézett a jó l ismert, széles folyó ra. Lá tta a hö mpö lygő , lassú víz ö sszes kincsét: a fényt, a
színeket, a mú ltat. Tudta, hogy létezik egy Má shol, ahonnan a folyó érkezik, és egy Má shol, ahova tart.
Ezen a vá ratlan, rendkívü li szabadnapon boldogsá g tö ltö tte el. Azelő tt is ö rü lt a szabadnapoknak,
de soha nem érzett még ilyen mély ö rö mö t. Szoká sa szerint eltö prengett a helyes szó vá lasztá son, és
arra a felismerésre jutott, hogy az érzelmeket addig ismeretlen mélységü kben éli meg. Ső t, érzelmei
valahogy má r nem is ugyanazok voltak, mint amelyekrő l a lakó egységekben esténként lezajló ,
elemző
beszélgetések végtelen sora szó lt.
„Dü hö s voltam, mert valaki megszegte a já tszó terü leti szabá lyokat” – mondta egyszer Lily, ö kö lbe
szorítva kis kezét, hogy haragjá t jelezze. A csalá dtagok – kö ztü k Jonas – elbeszélgettek vele a
szabá lyszegés lehetséges okairó l, a megértés és a tü relem szü kségességérő l, s Lily végü l kinyitotta a
kezét, dü he csillapodott, megszű nt.
Jonas most rá dö bbent, hogy Lily á llító lagos haragja enyhe tü relmetlenség, szelíd méltatlankodá s
volt, semmi tö bb. Ebben teljesen biztos volt, ugyanis má r tudta, milyen az igazi harag. Az emlékekben
megismerkedett az igazsá gtalansá ggal, a kegyetlenséggel, s azok olyan emésztő , szenvedélyes
indulatot korbá csoltak fel benne, amirő l képtelenség lett volna békésen elbeszélgetni a csalá di asztal
mellett.
„Ma szomorú voltam…” – mondta egyszer Anya, és a csalá d megvigasztalta ő t.
Jonas azonban ismerte az igazi szomorú sá got. Ismerte a gyá szt, a csü ggedést, és tudta, hogy azokra
nincs gyors vigasztalá s.
Azok mélyebben gyö kereznek, és nem kell beszélni ró luk. Azokat érzi az
ember. Ezen a napon boldogsá got érzett.
– Asher!
Megpillantotta bará tja kerékpá rjá t, ami egy fá nak tá masztva á llt a já tszó terü let szélén. A kö zelben
tö bb má sik bicikli is hevert a fö ldö n. Szabadnapokon nem ü gyeltek olyan szigorú an a rendet elő író
szabá lyok betartá sá ra.
Jonas lefékezett, és a fö ldre fektette biciklijét.
– Hahó , Ash! – kiabá lta. A já tszó tér kihaltnak tű nt. – Merre vagy?
– Pszijú ú ú ú ú ú ! – hallatszott egy gyerekhang az egyik kö zeli bokor mö gü l. – Tyiú ! Tyiú ! Tyiú !
Egy Tanya nevű B-nemű tizenegyes elő tá ntorgott bú vó helyérő l. Cikkcakkban botladozott a nyílt
terepen, kezét színpadiasan a hasá ra szorította, és nagyokat nyö gö tt.
– Eltalá ltá l! – kiá ltotta tettetett fá jdalommal, és vigyorogva elterü lt a fö ldö n.
– Bumm!
Jonas, aki a já tszó terü let szélén á llt, felismerte Asher hangjá t. Egy pillanatig lá tta is bará tjá t, amint
az képzeletbeli fegyverét lö vésre emelve kiugrott egy fa mö gü l, és á tszaladt egy má sik mö gé.
– Bumm! Az én terü letemen vagy, Jonas! Vigyázz!
Jonas visszavonult. Letérdelt Asher biciklije mö gé, ahol senki nem lá thatta. Jó l ismerte ezt a já tékot,
hisz ő maga is sokszor já tszotta má r a tö bbi gyerekkel. Á rtalmatlan szó rakozá s volt, amiben
levezethették fö lö s energiá ikat. A jó k és a rosszak kü zdelmérő l szó lt, s akkor ért véget, mikor az utolsó
résztvevő is elterü lt a fö ldö n.
Jonas csak most dö bbent rá , hogy a já ték a há ború t utánozza.
– Támadás!
A kiá ltá s a já tékszerraktá r felő l érkezett. Há rom gyerek szaladt ki a kis épü let mö gü l, képzeletbeli
fegyvereiket lö vésre készen tartva. A terü let tú lsó oldalá n felhangzott a vá lasz: – Ellentá madá s!
Tová bbi gyerekek bukkantak elő bú vó helyeikrő l – Jonas Fioná t is megpillantotta kö ztü k. Gö rnyedt
testtartá sban nyomultak elő re a csatatéren, vadul tü zelve lá thatatlan fegyverü kkel. Egyikü k-má sikuk
hirtelen megtorpant, lá tvá nyosan a vá llá hoz vagy a mellkasá hoz kapott, majd elfojtott kuncogá ssal
leroskadt a fö ldre.
Fékezhetetlen, á radó érzések kerítették hatalmukba Jonast. Egyszerre azon kapta magá t, hogy kilép
fedezékébő l és elindul elő re.
– Eltalá ltalak, Jonas! – kiá ltott ki a fa mö gü l Asher. – Phiú ! Megint eltaláltalak!
Jonas egymagá ban á llt a csatatér kö zepén. Az „elesettek” kö zü l tö bben felemelték a fejü ket, és
rá bá multak. Az elő renyomuló katoná k megá lltak, felegyenesedtek, és meghö kkenve nézték, mit csiná l.
Jonas lelki szemei elő tt ú jra megjelent a vízért kö nyö rgő , halá lra sebzett fiú arca. Az emléktő l
elszorult a torka, mintha valaki fojtogatta volna. ,
Az egyik gyerek rá szegezte képzeletbeli fegyverét, és a lö vés hangjá t utá nozva megpró bá lta
leteríteni ő t – aztá n elhallgatott. A gyerekek szó tlanul, zavartan á csorogtak; csak Jonas kapkodó
zihá lá sa tö rte meg a csendet. Kitartó an kü zdö tt feltö rő kö nnyei ellen.
Aztá n, mivel nem tö rtént semmi, a gyerekek vá ltottak néhá ny nyugtalan pillantá st, majd
szétszéledtek. Jonas hallotta a mozgá st, az ö svényen elinduló kerékpá rok zajá t.
Csak Asher és Fiona maradt mellette.
– Mi a baj, Jonas? – kérdezte Fiona. – Ez csak já ték volt.
– É s te elrontottad – sopá nkodott Asher.
– Tö bbet ne já tsszatok ilyet – szó lt kö nyö rgő hangon Jonas.
 – É n tanulok helyettes szabadfoglalkozá s-vezető nek, nem te! – fortyant fel Asher. – A csoportos
já ték nem a te szaktered.
– Szakterü leted – javította ki automatikusan Jonas.
– Az. Lehet, hogy te leszel az ú j ő rző , de akkor sem írhatod elő , mit já tsszunk és mit ne. – Asher
kicsit megszeppent sajá t kifakadá sá tó l. – Bocsá natot kérek, amiért tiszteletlenü l beszéltem veled –
morogta.
– Asher… – Jonas igyekezett higgadtan beszélni, és gondosan, vilá gosan megfogalmazni
mondandó já t. – Ezt nem tudhattad. É n is csak nemrég dö bbentem rá . De ez egy kegyetlen já ték. Régen,
a mú ltban voltak…
– Azt mondtam: bocsá natot kérek!
Jonas lemondó an só hajtott. Belá tta, hogy fö lö sleges pró bá lkoznia, hisz Asher ú gysem értheti ő t. –
Megbocsá tok – bó lintott fá sultan.
– Elmegyü nk biciklizni a folyó hoz, Jonas? – kérdezte Fiona, ajká t harapdá lva aggodalmában.
Jonas a lá nyra nézett. Gyö nyö rű nek lá tta Fioná t. Egy mú ló pillanatig arra gondolt, milyen szép is
volna gondtalanul biciklizni a folyó mentén, beszélgetni és jó kat nevetni kedves B-nemű bará tjá val.
Tudta azonban, hogy ilyen élmények neki má r nem jutnak osztá lyrészü l. Így há t vá laszul csak a fejét
rá zta. Bará tai rö vid tétová zá s utá n elindultak biciklijeik felé, s ő csak tekintetével kö vette ő ket.
A veszteség fá jdalmá tó l meggyö tö rten odavonszolta magá t a raktá répü let melletti padhoz, és
lerogyott rá . A gyermekkor, a bará tsá gok, a gondtalansá g, a biztonsá gérzet – mindez
feltartó ztathatatlanul tovatű nni lá tszott az életébő l. A nevetve, vidá man kiabá lva há ború zó gyerekek
lá ttá n az egyik ú j, felerő sö dö tt érzelem, az elkeseredés já rta á t a lelkét. Tisztá ban volt vele, hogy tá rsai
nem érthetik reakció já t – hisz nincsenek emlékeik. Ő szeretheti Ashert és Fioná t, de bará tai nem
viszonozhatjá k az érzelmet – hisz nincsenek emlékeik. É s nem is lesznek soha; ő , Jonas nem adhat
nekik. Megerő sö dö tt benne a nyomasztó bizonyossá g, hogy nincs hatalma megvá ltoztatni a kö zö sség
életét.
Aznap este otthon, a lakó egységben Lily lelkesen beszá molt ró la, milyen vidá m napja volt: já tszott a
bará taival, a szabadban ebédelt, és (még ezt is bevallotta) titokban ment néhá ny métert apja
biciklijével.
– Annyira ö rü lö k, hogy egy hó nap mú lva megkapom a sajá t biciklimet! – lelkendezett. – Apá é tú l
nagy nekem. El is estem vele. – Ezt nem panaszkodva, csak mint tényt kö zö lte. – Még jó , hogy Gabe
nem volt a gyerekü lésen.
Anya a gondolatra is rosszalló an megcsó vá lta a fejét.
– Még jó .
Gá briel hallotta, hogy ró la beszélnek, és vidá man hadoná szott. Alig egy hete kezdett el já rni. Amikor
egy-egy ú jgyermek megteszi élete első lépéseit, magyará zta Apa, az egyrészt ö rö mteli esemény,
má srészt figyelmeztetés, hogy ideje elő venni a fegyelmező pá lcá t. Apa most má r minden este
hazahozott magá val egy ilyen nevelési segédeszkö zt, hogy kéznél legyen, ha Gá brielt mó resre kell
tanítani.
A kicsi azonban derű s és engedelmes természetű , volt. Most is nevetve totyogott a szobá ban, és a
nevét ismételgette:
– Gé! Gé!
Jonas rosszkedve szű nni kezdett. A nap, ami reggel még olyan vidá mnak ígérkezett, csak fá jdalmat
és szomorú sá got hozott a szá má ra. Most azonban félretette ború s gondolatait. Legfő bb ideje
kerékpá rozá s-leckéket adnia hú gá nak, gondolta, hogy Lily kö zelgő avatá sa, a Kilenc Ceremó niá ja utá n
bü szkén kariká zhasson haza ú j biciklijén. Szinte hihetetlennek tű nt, hogy ő , Jonas má r majdnem egy
éve tizenkettes.
Mosolyogva nézte Gá brielt; a kicsi ó vatosan rakosgatta lá bait, és boldog vigyorral nyugtá zott
minden sikeres lépést.
– Ma este korá n lefekszem – szó lt Apa. – Nehéz napom lesz. Holnap szü letnek meg az ikrek, és a
vizsgá latok azt mutatjá k, hogy egyformá k lesznek.
– Egy itt marad, egy megy a Má sholba – kornyiká lta Lily. – Egy itt marad, egy megy a…
– Te magad fogod elvinni a Má sholba, Apa? – kérdezte Jonas.
– Nem, az én dolgom csak a kivá lasztá s. Megmérem ő ket, a nagyobbikat elviszi egy má sik dajká ló , a
kisebbiket pedig tisztá ba teszem és felö ltö ztetem. Aztá n elvégzek egy kis elbocsá tá si ceremó niá t, és… –
Apa rá nevetett Gá brielre. – Aztá n pá -pá – gü gyö gte, és ujjait behajlítgatva integetett.
Gá briel kacagott, és ő is pá -pá t mutatott.
– Valaki elviszi? Eljö n érte valaki a Másholbó l?
 – Ahogy mondod, Jonas-Bonas.
Jonas zavarba jö tt tő le, hogy apja a buta becenéven
szó lítja. Lily tö prengő arcot vá gott.
– Mi van, ha a kisebbik iker kap egy nevet a Má sholban? Mondjuk, Jonathan lesz. É s hogyha itt, a mi
kö zö sségü nkben véletlenü l a má sik gyereket is Jonathannek nevezik el, akkor két Jonathan lesz, akik
rá adá sul ugyanú gy néznek ki. É s amikor hatosok lesznek, a hatosok csoportja busszal elutazik
meglá togatni egy má sik kö zö sséget, és ott, a má sik kö zö sségben is lesz egy Jonathan a hatosok
csoportjá ban, aki ugyanolyan, mint a mi Jonathanü nk, és lehet, hogy ö sszetévesztik ő ket, és véletlenü l
a má sik Jonathant hozzá k haza, és a gondviselő i észre veszik, és aztá n…
A kislá ny levegő t vett.
– Lily – szó lt kö zbe Anya. – Eszembe jutott valami. Lehet, hogy ha tizenkettes leszel, mesélő nek
osztanak be téged! A kö zö sségnek má r nagyon rég nincs mesélő je. Ha benne lennék a bizottsá gban,
biztosan azt a munká t vá lasztaná m neked!
Lily bü szkén mosolygott.
– Tudok még jobb mesét is! – folytatta nekibuzdulva. – Lehet, hogy mind ikrek vagyunk, csak nem
tudunk ró la, és a Má sholban is van egy Lily meg egy má sik Jonas, egy má sik Apa, egy má sik Asher, egy
má sik elö ljá ró , egy má sik…
Apa fá radtan felnyö gö tt.
– Lily! – szó lt rá a kislá nyra. – Ideje lefekü dnö d.

18
– Uram, te szoktá l az elbocsá tá son gondolkodni?
Jonas má snap délutá n tette fel ezt a kérdést az ö rö kítő nek.
– Má rmint a sajá t elbocsá tá somon vagy az elbocsá tá son általában?
– Há t, aká rmelyiken, Bocsá nat… szó val, pontosabban kellett volna fogalmaznom. De
tulajdonképpen nem is tudom, mire gondoltam.
– Ü lj fel! Nem kell fekü dnö d, amíg beszélgetü nk.
Jonas, aki má r az á gyon hasalt, amikor a kérdés felö tlö tt benne, most felü lt.
– Néha szoktam rajta gondolkodni – folytatta az ö rö kítő . – Amikor nagy fá jdalmaim vannak, sokszor
eszembe jut a sajá t elbocsá tá som. Néha azt kívá nom, bá r kérvényezhetném. De csak akkor tehetem
majd, ha má r kiképeztem az ú j ő rző t.
– Vagyis engem – motyogta kedvetlenü l Jonas. Nem mondhatta, hogy ö rö mmel vá rná a napot,
amikor á tveszi majd az Ő rző i tisztséget. Tisztá ban volt vele, milyen nehéz és magá nyos élete lesz –
kö ztisztelet ide vagy oda.
– É n sem kérhetem az elbocsá tá somat – jegyezte meg. – Benne van az
utasítá sokban. Az Ö rö kítő keserű en felnevetett.
– Benne van bizony. Tíz éve, a kudarc utá n alaposan á tírtá k azt a listát.
Jonas a ceremó nia ó ta sok elejtett utalá st hallott az elő ző kivá lasztottra, de hogy pontosan mi is
tö rtént tíz éve, azt még mindig nem tudta.
– Kérlek, uram – szó lt –, mondd el, mi
tö rtént. Az Ö rö kítő vá llat vont.
– Maga a tö rténet nagyon egyszerű . A bö lcsek egyhangú dö ntéssel kivá lasztottak egy leendő ő rző t.
Ugyanú gy ment minden, mint ná lad. Megtartottá k a ceremó niá t, kihirdették a dö ntést. A polgá rok
megtapsoltá k az ú j Ő rző t, ahogy téged is megtapsoltak, ő pedig zavarban volt, és egy kicsit félt is… épp
ú gy, mint te.
– Anyá ék azt mondtá k, B-nemű
volt. Az ö rö kítő bó lintott.
Jonasnek eszébe jutott sajá t B-nemű bará tja, Fiona.
Megborzongott. Elképzelni is szö rnyű volt, hogy a kedves lá nynak el kelljen szenvednie mindazt,
amit ő , Jonas elszenvedett.
– Mesélj arró l a lá nyró l! – kérte.
Az ö rö kítő arca szomorú sá got tü krö zö tt.
– Nem mindennapi teremtés volt. Derű s, nyugodt, okos és tanulni vá gyó – az ö reg mélyet só hajtott.
– Tudod, Jonas, amikor belépett ebbe a szobá ba, amikor a kiképzése első napjá n jelentkezett ná lam…
 Jonas kö zbevá gott egy kérdéssel.
– Elá rulod a nevét? Anyá ék azt mondtá k, ki se szabad tö bbé mondani a kö zö sségben. De nem
mondaná d meg mégis, csak nekem?
Az ö rö kítő egy percig tétová zott, mintha attó l tartana, hogy fá jdalommal já r a nevet hangosan
kimondani.
– Rosemarynek hívtá k – felelte végü l.
– Rosemary… Szép
név. Az ö rö kítő
folytatta.
– Amikor elő szö r jö tt el hozzá m, leü lt abba a székbe, ahol első alkalommal te is ü ltél. Kívá ncsi volt,
izgatott, és egy kicsit ijedt. Beszélgettü nk. Amennyire tudtam, igyekeztem elmagyará zni neki, mi vá r
rá .
– Ahogy nekem is
elmagyará ztad. Az ö rö kítő a fejét
csó vá lta.
– Nehéz ezt a dolgot szavakba ö nteni, hisz olyan kü lö nö s. Semmihez sem hasonítható . De én
megpró bá ltam leírni, ő pedig figyelmesen hallgatott engem. Emlékszem, csak ú gy ragyogott a szeme.
Az ö reg felkapta a fejét.
– Volt az az emlék, amirő l azt mondtam, hogy a kedvencem. Az á rnyéka még megvan bennem.
Tudod, a szoba, a csalá d meg a nagyszü lő k.
Jonas bó lintott.
– Igen, tudom, melyikre gondolsz – felelte. – Arra, amelyikben az a csodá latos érzés volt. Amit
szeretetnek neveztél.
– Akkor megérted, ha azt mondom, hogy pontosan azt éreztem Rosemary irá nt – magyará zta az
ö rö kítő . – Szerettem ő t… É s téged is szeretlek – tette hozzá .
– Mi tö rtént a lá nnyal? – kérdezte Jonas.
– Elkezdő dö tt a kiképzése. Ő is jó befogadó volt, és nagyon lelkes. Hatá rtalanul élvezte, hogy ú j
dolgokat ismerhet meg. Emlékszem a nevetésére…
Az Ő rző nek elcsuklott a hangja.
Jonas vá rt egy kicsit, azutá n megismételte kérdését.
– Mi tö rtént? Mondd el,
kérlek! Az ö rö kítő behunyta a
szemét.
– Azt hittem, megszakad a szívem, amikor fá jdalmat adtam á t neki. De meg kellett tennem, mert az
volt a dolgom. Ahogy veled is meg kell tennem.
A szobá ra csend ereszkedett. Jonas vá rt. Végü l az ö rö kítő folytatta:
– Ö t hétig tartott. Nem tová bb. Boldog emlékeket adtam neki: kö rhintá zá st, kiscicá t, amivel
já tszhatott, pikniket. Sokszor szá ndékosan olyan emléket vá lasztottam, amirő l tudtam, hogy
megnevetteti. Csodá s volt hallani a kacagá sá t ebben a szobá ban, ahol mindig csend van.
De ő is olyan volt, mint te, Jonas. Mindent meg akart ismerni. Tudta, hogy az a feladata. Nehezebb
emlékeket kért há t tő lem.
Jonas visszafojtotta a lélegzetét.
– Csak nem a há ború t adtad neki? Ö t hét utá n? Ugye,
nem? Az ö rö kítő a fejét rá zta.
– Nem. Ő is fizikai fá jdalmat kapott. Megkapta viszont a magá nyt, és a veszteség fá jdalmá t. Egy
gyerek emlékét adtam á t neki, akit elvettek a szü leitő l. Azzal kezdtem. Miutá n á télte, egy ideig meg se
tudott szó lalni.
Jonas nyelt egyet. Elképzelte Rosemaryt és a nevetését, s most maga elő tt lá tta a lá nyt, amint a
dö bbenettő l ká bultan felnéz az emlékfogadó á gyró l.
Az ö rö kítő folytatta elbeszélését.
– Meghá trá ltam, és ezutá n megint apró ö rö mö ket adtam neki. De azzal, hogy megismerte a
fá jdalmat, minden megvá ltozott. Lá ttam a szemében.
– Nem volt elég bá tor? – kocká ztatta meg
Jonas. Az ö rö kítő nem felelt a kérdésre.
– Ragaszkodott hozzá , hogy folytassuk. Nem akarta, hogy kíméljem ő t. Azt mondta, kö telessége
folytatni. Így is volt, ezt én is jó l tudtam. Arra nem tudtam rá venni magam, hogy fizikai fá jdalmat
okozzak neki. Helyette sok má sféle kínt kapott. Szegénységet, éhezést, rettegést… Meg kellett tennem,
Jonas. Ezt vá rtá k el tő lem. Rosemaryt pedig kivá lasztottá k a feladatra.
Az ö rö kítő esedezve nézett Jonasre. Jonas megsimogatta az ö reg kezét.
– Aztá n egyik délutá n, miutá n végeztü nk… Embert pró bá ló munká n voltunk tú l, és befejezésü l egy
kellemes, boldogító emléket adtam neki, ahogy veled is mindig teszem. De akkor má r régen nem
tudtam nevetésre bírni. Csak felá llt, némá n, eltö kélt arccal, mintha elhatá rozott volna valamit,
Odalépett hozzá m, á tö lelt, és megcsó kolt.
Az Ö rö kítő végigsimított az arcá n, mintha Rosemary ajkainak nyomá t keresné rajta.
– Aztá n elment. Elhagyta a há tsó szá rnyat, de nem hazafelé indult. Késő bb a bemondó értesített
ró la, hogy egyenesen az elö ljá ró hoz ment, és kérte az elbocsá tá sá t.
– De há t a szabá ly! A leendő Ő rző nem kérheti az…
– Te nem kérheted, Jonas, de az ő listá já n még nem szerepelt ez a szabá ly. Mivel kérte, el kellett
bocsá taniuk. Nem lá ttam ő t tö bbé.
Ez volt há t a kudarc, gondolta Jonas. Nem csoda, hogy az ö rö kítő t mélyen elszomorította az eset.
Má sfelő l viszont nem tö rtént olyan nagy szö rnyű ség. É s ő , Jonas semmiképp nem tett volna ilyet – nem
kérte volna, nem kérné az elbocsá tá sá t, bá rmennyit kell is szenvednie a kiképzésen. Az ö rö kítő nek
utó d kell, és a szerepre ő t vá lasztottá k ki.
Egy gondolat azonban szö get ü tö tt a fejébe. Rosemaryt a kiképzés korai szakaszá ban bocsá tottá k el.
Mi lenne, ha vele, Jonasszel tö rténne valami? Vele, aki má r egy egész éve gyű jti az emlékeket?
– Ö rö kítő ! – szó lalt meg. – Tudom, hogy én nem kérhetem az elbocsá tá somat. De mi lenne, ha
valami tö rténne velem? Ha baleset érne? Mi lenne, ha beleesnék a folyó ba, mint az a kis négyes, Caleb?
Persze, akkor sem lenne semmi, mert jó ú szó vagyok. De mi lenne, ha nem tudnék ú szni? Ha beleesnék
a folyó ba, és elvesznék? Akkor nem lenne utó dod. Benned viszont má r nincs meg az a rengeteg fontos
emlék, amit á tadtá l nekem. Szó val hiá ba vá lasztaná nak megint egy ú j ő rző t, mivel azok az emlékek
velem együ tt elvesznének. É s akkor…
Jonas hirtelen észbe kapott, és felnevetett.
– Tisztá ra ú gy beszélek, ahogy a hú gom, Lily szokott – mondta, sajá t monoló gjá n
mulatva. Az ö rö kítő komoran nézett rá .
– Tartsd csak tá vol magad a folyó tó l, bará tom! – szó lt. – A kö zö sség mindö ssze ö t hét utá n vesztette
el Rosemaryt, és az is borzalmasan megviselte ő ket. Nem is tudom, mihez kezdenének, ha
elveszítenének téged.
– Miért viselte meg ő ket? – kérdezte Jonas.
– Errő l egyszer má r beszéltem neked – emlékeztette az ö rö kítő . – Amikor Rosemary eltá vozott
kö zü lü nk, az emlékek visszatértek az emberekhez. Ha te a folyó ba vesznél, az emlékeid nem tű nnének
el. Az emlékek ö rö kké velü nk maradnak.
– Rosemaryvel csak ö t hétig dolgoztunk együ tt, és tú lnyomó részt kellemes élményeket kapott. A
néhá ny szö rnyű emlék azonban, azok, amelyek a kétségbeesésbe kergették ő t, a tá vozá sa utá n egy
ideig a kö zö sséget kínoztá k. A polgá rokra rá tö rtek az érzelmek. Ilyen még soha nem fordult elő velü k.
– Rajtam annyira erő t vett a keserű ség, amit Rosemary elvesztése és a sajá t kudarcom miatt
éreztem, hogy meg sem pró bá ltam á tsegíteni a kö zö sséget a krízisen. Még dü hö s is voltam rá juk.
Az ö rö kítő néhá ny má sodpercig a gondolataiba merü lt.
– Tudod, Jonas – folytatta végü l –, ha téged elveszítenének, azok utá n, hogy egy éven á t együ tt
dolgoztunk, visszakapná k az ö sszes emléket, amit most magadban hordasz.
Jonas homlokrá ncolva mondta: – Azt nem tudná k elviselni…
– Nem, mert nem tudná k feldolgozni az
emlékeket. Jonas só hajtva bó logatott.
– É n is csak azért tudom feldolgozni ő ket, mert te segítesz nekem – mondta.
– Lehet… – szó lt lassan, tétová zva az ö rö kítő –, hogy tudnék…
– Mit tudnál?
Az ö reg egy ideig némá n tö prengett. Aztá n így folytatta:
– Ha téged elragadna a folyó , azt hiszem, a kö zö sségnek is tudnék segíteni. Ú gy, ahogy most neked
segítek. É rdekes elképzelés. Ezt alaposabban végig kell gondolnom. Talá n egyszer még beszélü nk ró la.
De nem most… Ö rü lö k, hogy jó ú szó vagy, Jonas. De azért lehető leg ne menj tú l kö zel a folyó hoz.
Az ö rö kítő nevetett, de nevetésében egy cseppnyi derű sem volt. Arcá n a gondok á rnyéka ü lt, s
tekintete a bizonytalan tá volba révedt.

19
Jonas az ó rá ra nézett. Mindig olyan sok dolguk volt, ritká n fordult elő ilyen, hogy csak ü ltek és
beszélgettek.
– Ne haragudj, hogy ennyi idő t elfecséreltem a kérdéseimmel – szó lt Jonas. – Csak azért kérdeztem
az elbocsá tá sró l, mert Apa ma elbocsá t egy ú jgyermeket. Két iker kö zü l az egyiket. Neki kell
kivá lasztania azt, amelyiket megtartjuk. A sú lyuk alapjá n szoktak dö nteni. Azt hiszem, má r tú l is van
rajta. Reggelre tervezte.
Az ö rö kítő arca elkomorult.
– Bá r ne csiná lná k ezt… – mondta csendesen, szinte csak magának.
– Mégse lehet itt két egyforma ember! – nevetett Jonas. – Mindig ö sszetévesztenénk ő ket! Jó lett
volna megnézni – tette hozzá , csak ú gy mellékesen. Szívesen nézte volna az apjá t, amint az a maga
gyengéd és kedves mó djá n tisztá ba teszi és felö ltö zteti a kicsit, aztá n pedig elvégzi a ceremó niá t.
– Megnézheted – mondta az ö rö kítő .
– Nem! – rá zta a fejét Jonas. – Gyerekeket sosem engednek be. A ceremó nia szigorú an zártkö rű .
– Jonas! – nézett rá az ö rö kítő . – Tudom, hogy figyelmesen elolvastad az utasítá sok listáját.
Elfelejtetted, hogy jogod van bá rkitő l bá rmit kérdezni?
– Igen, de…
– Jonas, ha végeztü nk a munká nkkal, te leszel az emlékek ő rző je. Olvashatod a kö nyveket, mindent
tudsz majd a mú ltró l. Elő tted nincsenek titkok. Csak így lehet teljes a kiképzésed. Ha meg akarsz nézni
egy elbocsá tá st, csak egy szavadba kerü l.
Jonas vá llat vont.
– Jó , akkor lehet, hogy majd megnézek egyet. De errő l má r lekéstem. Tényleg ú gy emlékszem, hogy
reggelre tervezték.
Az ö rö kítő ekkor elmondott valamit, ami ú jdonsá g volt Jonas számára.
– Minden zá rt ceremó niá ró l felvétel készü l. A Zá rolt Feljegyzések Tá rá ban ő rzik ő ket. Meg akarod
nézni a ma reggeli elbocsá tá st?
Jonas habozott. Attó l tartott, hogy Apa nem ö rü lne neki, ha kilesne egy ilyen intim eseményt.
– Ú gy vélem, meg kellene nézned – jelentette ki nyomatékosan az Ö rö kítő .
– Há t jó … – adta be a dereká t Jonas. – Mondd el, hogyan nézhetem meg.
Az ö rö kítő felá llt, odament a fali hangszó ró hoz, és BE á llá sba fordította a kapcsoló t.
– Igenis, ő rző – jelentkezett egy hang. – Vá rom az utasítást.
– Megnézném az ikergyermek ma reggeli elbocsátását.
– Azonnal, ő rző . Kö szö nö m az utasítást.
Jonas felnézett a kapcsoló sor fö lö tti képernyő re. Azon cikcakkos vonalak villantak fel, majd szá mok
jelentek meg, valamint a felvétel dá tuma és idő pontja. Jonast ö rö mmel és á mulattal tö ltö tte el ez az ú j
lehető ség, és csodá lkozott, hogy mindeddig nem is tudott ró la.
A monitoron most egy kicsi, ablaktalan szoba képe tű nt fel. A helyiségben egy á gy volt, egy szekrény
és egy asztal, rajta néhá ny eszkö z. Jonas felismert egy mérleget; lá tott má r olyat, amikor ö nkéntes
munká n volt Dajká ló kö zpontban. A padló t fakó sző nyeg borította.
– De hisz ez egy egyszerű szoba – jegyezte meg Jonas. – Azt hittem, mondjuk, a Gyű lésteremben
csiná ljá k, hogy sokan elmehessenek. Az elbocsá tá si ceremó niá kon minden ö reg részt vesz. Gondolom,
ha csak egy ú jszü lö ttrő l van szó , akkor…
– Hallgass! – szó lt rá az ö rö kítő , levéve tekintetét a képernyő rő l.
Most belépett a szobá ba Jonas apja, a dajká ló k egyenruhá já ban, karjá n egy puha takaró ba bugyolá lt,
pö ttö m ú jgyermekkel. Nyomá ban egy egyenruhá s nő is megjelent; ő egy má sik, hasonló takaró val
védett ú jszü lö ttet hozott.
– Ő az apá m – magyará zta Jonas. Azon kapta magá t, hogy suttog, mintha attó l kellene tartania, hogy
felébreszti a kicsiket. – A má sik dajká ló pedig az asszisztense. Ő még tanuló , de nemsoká ra végez.
A dajká ló k az á gyra fektették a két egyforma ú jgyermeket, és kibontottá k a takaró jukat. A kicsik
meztelenek voltak, s Jonas megá llapította, hogy A-nemű ek.
Apa ezutá n a mérlegre helyezte az egyik kicsit, majd ugyanezt tette a má sikkal is. Jonas elbű vö lve
figyelte gyengéd, ó vatos mozdulatait.
Apa nevetett.
– Jó l van – fordult a nő hö z. – Egy pillanatig azt hittem, hogy grammra egyforma sú lyú ak. Akkor
gondban lennénk. De ez itt… – folytatta, á tadva az ú jra bebugyolá lt ú jgyermeket asszisztensének – … ez
kétezer-hétszá z grammos. Fü rdesd meg, ö ltö ztesd fel, és vidd á t a kö zpontba.
A nő bó lintott, és kivitte a babá t a szobá bó l. Jonas apja most a má sik ú jgyermek fö lé hajolt.
– Hallod-e, csö ppség, te csak kétezer-ö tszá zö tven grammos vagy. Kis mopszli!
 – Gá briellel is ilyen furá n szokott beszélni – jegyezte meg mosolyogva Jonas.
– Figyelj oda! – szó lt az ö rö kítő .
– Most majd tisztá ba teszi és felö ltö zteti – magyará zta Jonas. – Hogy ne fá zzon a pici.
– Maradj csö ndben, Jonas! – Az ö rö kítő hangja furcsá n, hidegen csengett. – Nézd!
Jonas engedelmesen a képernyő re fü ggesztette tekintetét, és vá rta a folytatá st. Kü lö nö sen a
ceremó nia érdekelte. Apa a szekrényhez lépett, kinyitotta, és elő vett belő le egy injekció s fecskendő t
meg egy apró fiolá t. A tű vel ó vatosan á tszú rta a kis ü veg dugó já t, és felszívta a fecskendő be a fiola
színtelen tartalmá t.
Jonas szá nakozva felszisszent. El is felejtette, hogy az ú jgyermekek oltá sokat kapnak. Ő maga is
utá lta az injekció kat, de tudta, hogy szü kségesek.
Meglepetésére apja az ú jgyermek homloká hoz hajolt, és ott szú rta bele a tű t, ahol a kis fejen egy ér
lü ktetett. A pici megvonaglott, és erő tlenü l felsírt.
– Miért…
– Csitt! – szó lt rá szigorú an az ö rö kítő .
Apa beszélni kezdett, és Jonas megkapta a vá laszt ki nem mondott kérdésére.
– Jó l van, tudom, hogy fá j – gü gyö gte apa. – De muszá j véná ba szú rnom, és a karocská don még
icipicik az erek.
Kö zben lassan, ó vatosan nyomni kezdte a dugattyú t, a fejbő r alatti véná ba juttatva a folyadékot.
Amikor a fecskendő kiü rü lt, kihú zta a tű t, és a haszná lt eszkö zt a szemétkosá rba dobta.
– Má r készen is vagyunk – szó lt derű sen. – Nem is volt olyan szö rnyű , igaz?
Most fogja tisztá ba tenni és felö ltö ztetni, gondolta Jonas. Nem szó lalt meg, elfogadta, hogy az
ö rö kítő azt szeretné, ha csendben néznék végig a kis ceremó niá t.
Az ú jgyermek idő kö zben abbahagyta a sírá st. Végtagjai néhá ny má sodpercig gö rcsö sen
rá ngató ztak, aztá n elernyedtek. Feje oldalra bukott, s szemhéja félig leereszkedett. Má r nem
mocorgott.
Jonast érthetetlen szorongá s fogta el. Valahogy ismerő snek tű nt a testhelyzet, az arcon ü lő kifejezés.
Csak azt nem tudta, hol lá tott ilyet.
A képernyő re meredt, vá rva a folytatá st. Semmi nem tö rtént. A kicsi mozdulatlanul hevert, Apa
pedig rendet rakott a szobá ban: ö sszehajtotta a takaró t, becsukta a szekrényt.
Jonasen most ismét erő t vett a fojtogató érzés, ami elő szö r a já tszó terü leten fogta el. Ismét
felrémlett elő tte a sző ke hajú fiú arca és élettelenné dermedt tekintete. Az emlék visszatért.
Megö lte a gyereket! Az apá m megö lte a gyereket! A két mondat harsogva visszhangzott Jonas
fejében, míg ő maga némá n, a borzalomtó l tá gra nyílt szemmel a képernyő re meredt.
Az apja folytatta a rendraká st. Felvett a fö ldrő l egy odakészített kartondobozt. Az á gyra rakta,
kinyitotta, elhelyezte benne az ernyedt kis testet, és becsukta.
Azutá n a kezébe vette a dobozt, és a helyiség tú lsó falá hoz lépett vele. Kinyitott egy kis ajtó t a falon.
Az egy vaksö tét ü regbe nyílt – az iskolai tantermek szemétledobó nyílá saira emlékeztette Jonast.
Apa betette a dobozt a sö tét ü regbe, és lö kö tt rajta egyet.
– Pá -pá , kis ember – mondta, azutá n kiment a
helyiségbő l. A képernyő elsö tétü lt.
Az ö rö kítő Jonasre nézett, és higgadt, szenvtelen hangon beszélni kezdett.
– Ahogy mondtam, a bemondó értesített ró la, hogy Rosemary az elbocsá tá sá t kérte. Aztá n
bekapcsoltá k a monitort, hogy nézhessem, mi tö rténik vele. Ott á llt a szobá ban, és vá rt. Akkor lá ttam
utoljá ra azt a gyö nyö rű gyermeket. Bevitték a fecskendő t, és felszó lítottá k, hogy tű rje fel a ruhá ja ujjá t.
– Azt mondtad ró la, Jonas, hogy talá n nem volt elég bá tor. É n nem tudom, mi a bá torsá g. Nem
tudom, miben á ll, honnan ered. Csak azt tudom, hogy engem megbénított az iszony és a tehetetlenség.
Hallottam Rosemary szavait: kérte, hogy ő maga adhassa be az injekció t. Ú gy is tö rtént. É n nem bírtam
végignézni. Elfordultam.
Az Ö rö kítő Jonasre nézett.
– Az elbocsá tá sró l kérdeztél – szó lt keserű en. – Há t ennyit tudok mondani ró la.
Jonas ú gy érezte, mintha karmok szaggatná k a zsigereit. A fá jdalom iszonyú bestiaként kú szott
felfelé a torká ban, hogy ü vö ltő sírá sként tö rjö n ki belő le.

20
Jonas az ö klével pü fö lte az ágyat.
 – Nem megyek! – kiabá lta zokogva. – Nem megyek haza! Nem kényszeríthetsz rá!
– Ü lj fel, Jonas! – utasította az Ö rö kítő .
Jonas engedelmeskedett. Egész testében remegve, leszegett fejjel ü lt az á gy szélén. Nem akart az
ö rö kítő re nézni.
– Itt maradhatsz éjszaká ra. Beszélni akarok veled. De most csendben kell maradnod, amíg értesítem
a csalá degységedet. Nem szabad meghallaniuk, hogy sírsz.
Jonas felkapta a fejét. Szeme vadul villogott.
– A kisbaba sírá sá t se hallotta senki! – csattant fel keserű dü hvel. – Senki, csak az apám!
Azzal ú jra zokogni kezdett. Az ö rö kítő hallgatott, és vá rt. Jonas végü l elcsendesedett, s má r csak a
vá lla remegett. Az Ö rö kítő a hangszó ró hoz lépett, és bekapcsolta.
– Igenis, ő rző . Vá rom az utasítást.
– É rtesítsd az ú j Ő rző csalá degységét, hogy az Ő rző ma itt tö lti az éjszaká t. Kiegészítő képzésen vesz
részt.
– É rtesítem ő ket, uram. Kö szö nö m az utasítást.
– É rtesítem ő ket, uram – visszhangozta dü hö s gú nnyal Jonas. – Megteszem, amit csak parancsolsz,
uram. Ha kívá nod, embert is ö lö k, uram. Ö regeket? Ú jszü lö tteket? Ö rö mmel meggyilkolom ő ket, uram.
Kö szö nö m az utasítá st, uram. Vá rom az utasítá st… – Jonas egyre jobban belelovalta magá t a keserű
paró diába.
Az ö rö kítő hatá rozott mozdulattal megragadta a vá llá t. Jonas elhallgatott, és az ö regre meredt.
– Figyelj rá m, Jonas! Ő ket ne hibá ztasd! Ő k nem tudnak semmit!
– Ezt má r mondtad egyszer.
– Mondtam, mert ez az igazsá g. Az ő életü ket má sok talá ltá k ki, és alkottá k meg. Neked is az az élet
jutott volna, ha nem vá lasztanak az utó domnak.
– De há t az apá m hazudott nekem! – zokogta Jonas.
– Mert azt az utasítá st kapta, és mert nem tudja, mi má st tehetne.
– Na és te? – frö csö gte Jonas. – Te is hazudsz nekem?
– Megtehetném, jogom van hozzá . De még egyszer sem hazudtam
neked. Jonas kétségbeesetten meredt az ö rö kítő re.
– Mindenkit így bocsá tanak el? Azokat is, akik há romszor megszegik a fontos szabá lyokat? Az
ö regeket is? Az ö regeket is megö lik?
– Igen.
– É s Fiona? Ő szereti az ö regeket! Azt tanulja, hogyan kell gondozni ő ket. Ő má r tudja? Mit fog
csiná lni, ha megtudja? Milyen érzés lesz neki?
Jonas letö rö lte kézfejével az arcá n lecsorduló kö nnycseppeket.
– A te vö rö shajú bará tnő d má ris gyakorolja az elbocsá tá s nemes mű vészetét – felelte az ö rö kítő . –
É s nagyon gyorsan tanul. Az érzelmeknek nincs szerepü k abban az életben, amibe beleszoktattá k.
Jonas á tö lelte sajá t vá llá t, és elő re-há tra ringató zott.
– Most mit lesz velem? Nem tudok hazamenni! Nem
bírok! Az ö rö kítő felá llt.
– Elő szö r is megrendelem az esti ételadagunkat. Azutá n
eszü nk. Jonasbő l megint kitö rt a keserű gú ny.
– Aztá n meg elmeséljü k egymá snak a mai
érzéseinket? Az ö rö kítő szomorú an, ü resen nevetett.
– Az egész kö zö sségben csak két embernek vannak érzelmei, és azok mi vagyunk. Az egész elmú lt
évü nk egyetlen nagy érzésbeszá moló volt.
Jonas elszégyellte magát.
– Gonosz vagyok – szó lt bű nbá nó an. – Bocsá ss meg, nem akartalak megbá ntani.
Az ö rö kítő megveregette Jonas gö rnyedt há tá t. – Evés utá n kidolgozzuk a
tervet. Jonas értetlenkedve nézett rá .
– Milyen tervet? Nincs mit tervezni. Nem tehetü nk semmit. Ilyen a vilá gunk. Má r az én szü letésem
elő tt, a te szü letésed elő tt, az elő dö d szü letése elő tt is ilyen volt. Ilyen má r réges-réges-régen –
motyogta a kö zhellyé vá lt kifejezést.
– Jonas – szó lt rö vid hallgatá s utá n az ö rö kítő –, nekü nk való ban ú gy tű nik, hogy egy ö rö kkévaló sá g
ó ta így él az ember. De az emlékekbő l tudjuk, hogy nem volt mindig ilyen a vilá g. Az embereknek
egykor voltak érzelmeik. Te meg én á t is éltü k ő ket. Sajá t tapasztalatbó l tudjuk, hogy volt idő , amikor
még mindenki érzett bü szkeséget, bá natot…
 – É s szeretetet… – szó lt kö zbe Jonas, felidézve a csalá di ü nnep emlékét. Aztá n a sző ke katona jutott
eszébe. – É s kínt…
– Az emlékek ő rzésében nem a fá jdalom a legrosszabb – folytatta az ö rö kítő –, hanem az egyedü llét.
Az emlékek arra való k, hogy az emberek osztozzanak rajtuk.
– Velem megoszthattad ő ket – jegyezte meg Jonas. Szerette volna egy kicsit vigasztalni az ö reget.
– Ez igaz. Az együ tt tö ltö tt egy év rá dö bbentett arra, hogy a dolgok nem maradhatnak a régiben.
Má r korá bban is éreztem, hogy tennem kellene valamit, de minden pró bá lkozá s kilá tá stalannak tű nt.
Most elő szö r érzem ú gy, hogy van esély a sikerre. A megoldá sra te mutattá l rá … – Az ö rö kítő az ó rá já ra
nézett. – …alig két ó rá val ezelő tt.
Jonas kívá ncsian vá rta a folytatá st. Késő éjszaka volt má r, de ő k még mindig beszélgettek. Jonas
kapott egy talá rt az ö rö kítő tő l – egy olyan hosszú ruhá t, amilyet csak a dö ntéshozó k viseltek –, abba
burkoló zva ü lt.
Lehetségesnek tű nt a siker. Nem volt rá tú l nagy esély, de lehetségesnek tű nt. A kudarc viszont
egyenlő volt a biztos halá llal.
De mit szá mít az? Ha marad, nem érdemes élnie. – Megteszem… – felelte az ö rö kítő nek. – Azt
hiszem, képes vagyok rá . Vagy legalá bbis megpró bá lom. De neked is velem kell jö nnö d!
Az ö rö kítő a fejét rá zta. – Jonas, a kö zö sségben sok-sok nemzedék, a réges-réges-régi idő k ó ta
mindig volt egy ember, aki ő rizte az emlékeket a polgá rok helyett. Az elmú lt egy évben rengeteg
emléket kaptá l tő lem. Azok má r hozzá férhetetlenek szá momra. Amit egyszer tová bbadtam, tö bbé nem
vehetem vissza. Ha elmenekü lsz, ha ö rö kre elhagyod a kö zö sséget, nem térhetsz vissza tö bbé, azt,
ugye, tudod?
Jonas bó lintott. Ez volt a legrémisztő bb az egész dologban.
– Igen, tudom – felelte. – De ha velem jö nnél…
Az ö rö kítő a fejét rá zta, és egy intéssel elhallgattatta Jonast.
– Ha sikerü l megszö knö d – folytatta –, ha eljutsz a kinti vilá gba, a Má sholba, akkor a kö zö sségnek á t
kell vennie azokat az emlékeket, amelyeket most te ő rzö l helyettü k.
– Ú gy gondolom, hogy képesek lesznek megbirkó zni a feladattal, megszerezni a bö lcsességet. De
nagyon megszenvednek majd. Tíz éve, amikor elvesztettü k Rosemaryt, és az emlékei megszá lltá k a
kö zö sséget, kitö rt a pá nik. Pedig az csupá n néhá ny emlék volt. Ha majd a te rengeteg emléked
visszatér, az embereknek segítségre lesz szü kségü k. Emlékszel, hogyan segítettem neked a kezdet
kezdetén, mikor a befogadá s még szokatlan, ú j dolog volt szá modra?
Jonas bó lintott.
– Eleinte féltem. É s nagyon fájt.
– Akkor neked volt szü kséged rá m. Most nekik lesz.
– Hiá ba reménykedü nk. Talá lnak majd valakit, aki á tveszi a helyem. Vá lasztanak egy ú j ő rző t.
– Pillanatnyilag nincs olyan jelö lt, aki készen á llna a kiképzésre. Persze felgyorsítjá k majd a
kivá lasztá st, de én nem tudok olyan gyerekrő l, aki rendelkezik a szü kséges képességekkel.
– Van egy vilá gos szemű B-nemü . De ő még csak hatos.
– Igen, tudom, kire gondolsz. Katharine a neve. Ő azonban még tú l fiatal. A kö zö sség kénytelen lesz
viselni az emlékek terhét.
– Kérlek, ö rö kítő , gyere el velem!
Az ö reg azonban hajthatatlan
volt.
– Nem lehet – felelte. – Nekem itt kell maradnom. Itt akarok maradni. Ha veled mennék, azzal
teljesen kiszolgá ltatná nk a kö zö sséget az emlékeknek. Itt á llná nak védelem, tá masz nélkü l. Kitö rne a
ká osz. Elpusztítaná k egymá st és ö nmagukat. Nem mehetek veled.
– Ö rö kítő – fakadt ki Jonas –, a sajá t életü nk a fontos, nem a tö bbieké!
Az ö rö kítő kérdő mosollyal nézett rá . Jonas lehorgasztotta a fejét. Má r hogyne volna fontos a
tö bbiek sorsa. Csak az a fontos.
– Kü lö nben sem lenne erő m a menekü léshez… – szó lt lemondó só hajjal az ö rö kítő . – Elgyengü ltem,
Jonas. Tudod-e, hogy má r nem is lá tom a színeket?
Jonasnek elszorult a szíve. Megfogta az ö rö kítő kezét.
– Te megéled a színeket – folytatta az ö reg. – É s megvan benned a kellő bá torsá g. Segítek majd,
hogy elég erő d és kitartá sod is legyen.
– Egy évvel ezelő tt – szó lt Jonas –, mikor tizenkettes lettem, és érzékelni kezdtem az első színt, azt
mondtad, ná lad má sképpen kezdő dö tt a dolog. De nem mesélted el, hogyan, mert azt mondtad, még
nem érteném.
 Az ö rö kítő arca kissé felderü lt.
– Igen, azt mondtam. Most pedig azt mondom, hogy hiá ba a rengeteg tudá s, amit megszereztél,
hiá ba a sok szá z emlék, amit kaptá l, még mindig nem értheted meg. Ugyanis egy kicsit ö nző voltam.
Abbó l semmit nem adtam neked. Azt a végső kig meg akartam tartani.
– De há t mit?
– Nagyon fiatal voltam, még ná lad is fiatalabb, amikor elő szö r tapasztaltam. Nem azt, amit te. Ná lam
nem a tú lralá tá ssal kezdő dö tt, hanem a tú lrahallá ssal.
Jonas a homloká t rá ncolta. – Mit hallottá l? – kérdezte.
– Zenét… – felelte mosolyogva az ö rö kítő . – Egy furcsa, csodá latos dolgot, amit zenének hívnak.
Mielő tt elmész, adok belő le neked.
Jonas eltö kélten megrá zta a fejét. – Nem, Ö rö kítő – szó lt. – Azt tartsd meg magadnak arra az idő re,
ha má r nem leszek itt.
Reggel Jonas hazament, mosolyogva kö szö ntö tte szü leit, és szemrebbenés nélkü l hazudta, hogy az
éjjel csupa szép és érdekes dolgot csiná lt.
Az apja rá mosolygott, és szemrebbenés nélkü l hazudta, hogy elő ző nap csupa szép és érdekes
dolgot csiná lt.
Jonas egész délelő tt, amíg az iskolá ban ü lt, a tervet elemezgette magá ban. Az megdö bbentő en
egyszerű nek tű nt. Elő ző este az ö rö kítő vel minden egyes részletét tö bbszö r is végiggondoltá k.
Ú gy tervezték, hogy az Ö rö kítő a decemberi ceremó niá ig há tralevő két hétben á tadja Jonasnek a
bá torsá gró l és a kitartá sró l szó ló ö sszes emlékét. Tudtá k, hogy Jonasnek szü ksége lesz rá juk, ha végig
akar menni az ú ton, ami a Má sholba vezet – a Má sholba, amelynek létezésében mindketten szilá rdan
hittek.
Aztá n, a ceremó nia elő tti éjszaká n Jonas kilopó zik majd csalá dja lakó egységébő l. Ez volt az akció
legveszélyesebb része, hiszen az éjszakai kijá rá si tilalom megszegése fő benjá ró vétségnek szá mított.
– É jfélkor indulok – hatá rozta el Jonas. – Addigra az ételbegyű jtő k végeznek az esti maradékok
elszá llítá sá val, az ú tkarbantartó k pedig csak késő bb kezdik el a munká t. Csak akkor lá thatnak meg, ha
valaki egy rendkívü li esemény miatt megy valahová .
– Nem tudom, mit csiná lj, ha meglá tnak – csó vá lta fejét az ö rö kítő . – Természetesen vannak
emlékeim szö késekrő l, hiszen a tö rténelem sorá n az embereknek sokféle szö rnyű ség elő l kellett
menekü lniü k. De mindegyik eset má s. Egyik helyzet sem hasonlít a tiédhez.
– Nem fognak meglá tni – jelentette ki magabiztosan Jonas. – Ó vatos leszek.
– Bá r hivatalosan még nem te vagy az ő rző , az emberek má r most tisztelnek téged. Ha mégis
meglá tnak, nem hiszem, hogy sokat kérdező skö dnek majd.
– Azt mondom, hogy te kü ldtél el elintézni valamit – tréfá lkozott Jonas. – Elpanaszolom, hogy a te
parancsodra szegtem meg a szabá lyt.
Mindketten nevettek, ha nem is felhő tlen jó kedvvel.
Jonasnek tehá t ki kellett osonnia a há zbó l elő re ö sszekészített ruhacsomagjá val. Ú gy tervezték, hogy
kerékpá rral lemegy a folyó partra, s a bokrok kö zt elrejti a biciklit meg a ruhá kat.
Onnan gyalog indul tová bb a sö tétben a há tsó szá rny felé.
– É jszaka nincs recepció s odakint – magyará zta az ö rö kítő . – Az ajtó t nyitva hagyom, és itt, a
szobá ban vá rok rá d.
Apa és Anya csak reggel veszik majd észre Jonas eltű nését. Az á gyá n talá lnak egy vidá m hangú
ü zenetet, melyben Jonas értesíti ő ket, hogy lement a folyó partra biciklizni, de idő ben hazaér.
Kicsit mérgelő dnek majd, de nem indulnak a keresésére, csupá n eltervezik, hogy megdorgá ljá k ő t,
ha hazatér.
Egy darabig vá rni fognak rá , egyre bosszú sabban, de végü l elindulnak nélkü le a ceremó niára.
– Senkinek nem fognak szó lni – vélekedett Jonas. – Nem hívjá k fel a figyelmet a
fegyelmezetlenségemre, mert az rá juk is rossz fényt vet. Kü lö nben is mindenki a ceremó niá val lesz
elfoglalva. É szre fogjá k venni, hogy nem vagyok ott. A tizenketteseknek má r nem kell egy csoportban
ü lniü k. Asher az hiszi majd, hogy veled vagyok vagy a gondviselő immel…
– A gondviselő id pedig, hogy Asherrel vagy velem
vagy. Jonas legyintett.
– Jó sok idő eltelik, mire kiderü l, hogy senki nem talá lkozott velem.
– Addigra pedig mi má r messze járunk.
Ú gy tervezték, hogy az ö rö kítő kora reggel rendel egy já rmű vet és egy sofő rt a bemondó tó l. Az ilyen
utasítá s nem volt szokatlan, hiszen az ö rö kítő nek munká já bó l adó dó an gyakran kellett ellá togatnia a
kö rnyékbeli telepekre, hogy az ottani dö ntéshozó kkal tanácskozzon.
Az ö rö kítő á ltalá ban nem vett részt a decemberi ceremó niá n; az elő ző évben is csak azért jelent
meg, mert személyesen érintve volt az ú j ő rző kinevezése miatt. Mivel á ltalá ban visszavonultan élt,
nem tű nt való színű nek, hogy bá rki is kifogá solná a tá volmaradá sá t vagy azt, hogy épp a ceremó nia
napjá n indul ú tnak.
Ha megérkezik a já rmű , az ö rö kítő valamilyen ü rü ggyel elkü ldi a sofő rt, hogy Jonas észrevétlenü l
elrejtő zhessen a já rmű csomagterében. Lesz ná la egy batyura való élelem – az ö rö kítő a kö vetkező két
hétben minden élelemadagja felét félreteszi neki.
Azutá n a zsú folt gyű lésteremben kezdetét veszi a ceremó nia. Addigra Jonas és az ö rö kítő má r a
folyó n tú l lesznek.
Legkéső bb a déli szü netben feltű nik Jonas tá volléte, ami akkor má r komoly aggodalmat kelt majd. A
ceremó niá t nem szakítjá k félbe – arró l szó sem lehet –, de kereső ket kü ldenek szét a telepen.
Mire a kereső k megtalá ljá k a biciklit és a ruhá kat, Jonas má r ú ton lesz a Má shol felé.
A visszatérő ö rö kítő t pá nik és fejetlenség fogadja majd. A kö zö sség még sosem volt ilyen
helyzetben, emlékek híjá n a régmú lt tapasztalataibó l meríthetnek – így há t az Ö rö kítő taná csá t fogjá k
kérni.
Az ö rö kítő egyenesen a Gyű lésterembe megy, kiá ll a színpadra, és beszédet intéz az ö sszegyű lt
polgárokhoz.
Elő szö r is kö zli a lesú jtó hírt, hogy Jonas a folyó ba veszett. Azutá n nyomban megkezdi az Elveszett
Ceremó niáját.
– Jonas, Jonas…! – zú gja majd a tö meg, épp ú gy, mint a kis Caleb elvesztésekor. A kó rust az Ö rö kítő
vezeti. Egyre lassabban és csendesebben ismételgetik majd a nevet; az Elveszett emléke fakulni kezd
bennü k, hangjuk mormolá ssá , suttogá ssá halkul, s mire a hosszú nap véget ér, Jonas és neve
végérvényesen eltű nik a tudatukbó l.
Attó l kezdve minden figyelmü ket az fogja lekö tni, hogy felnő jenek az ú j feladathoz: megtanuljá k
elviselni a rá juk zú duló emlékeket. Az ö rö kítő segít majd nekik.
– Igen, most má r belá tom, hogy nekik is szü kségü k lesz rá d – mondta Jonas az éjszaká ba nyú ló
beszélgetés végén. – De nem jobban, mint nekem. Kérlek, gyere velem!
Jó l tudta, mi lesz a válasz.
– Az én munká m akkor ér véget – felelt szelíden az ö rö kítő –, ha hozzá segítettem a kö zö sséget
ahhoz, hogy megvá ltozzon és kiteljesedjen. Há lá s vagyok neked, Jonas, mert nélkü led sosem jö ttem
volna rá , hogyan érhetem el a célt. De a te feladatod most az, hogy elmenj. Az enyém pedig, hogy itt
maradjak.
– De há t nem akarod, hogy együ tt legyü nk, Ö rö kítő ? – kérdezte szomorú an
Jonas. Az ö reg á tö lelte ő t.
– Szeretlek téged, Jonas – szó lt. – De nekem má shova kell mennem. Ha itt elvégeztem a feladatomat,
a lá nyom mellett a helyem.
Jonas eddig csü ggedten a padló ra meredt. Most felkapta a fejét.
– Nem is tudtam, hogy van lá nyod, Ö rö kítő ! A há zastá rsadró l beszéltél nekem, de a lá nyodró l most
hallok elő szö r.
Az Ö rö kítő mosolyogva bó lintott. Majdnem egy éve ismerték egymá st, de ez volt az első alkalom,
hogy Jonas igazi boldogsá got lá tott ö reg tanító ja arcá n.
– Rosemary volt a neve.

21
Sikerü lni fog! Csak rajtunk mú lik, hogy sikerü ljö n! – ezt ismételgette magá ban Jonas egész á lló nap.
Este azonban egy csapá sra minden megvá ltozott. A terv, amit annyiszor á tgondoltak, amit olyan
gondosan kidolgoztak – fü stbe ment.
Jonasnek má r aznap menekü lnie kellett. Alighogy leszá llt az este és elcsendesedett a telep, kiszö kö tt
a csalá di lakó egységbő l. Nagy veszélyt vá llalt ezzel, hiszen az utcá kon és a parkokban még dolgoztak a
munká sok, de ő ü gyesen, zajtalanul, a há zak á rnyéká ba hú zó dva lopakodott. Elhaladt a lakó épü letek
mellett, á tvá gott a néptelen Kö zponti Téren, és a folyó felé vette ú tjá t. Lá tta az Ö regek Há za és a há tsó
szá rny sö tét kö rvonalait, de nem tehetett kitérő t arra. Nem volt rá idő . Minden perc szá mított, és
minden perccel tá volabb kellett kerü lnie a teleptő l.
Má r a hídon kerekezett. A kormá nyra hajolt, s kitartó an egyenletesen taposta a pedá lt. Néha vetett
egy-egy pillantá st a mélybe, a folyó némá n hö mpö lygő , sö tét vizére.
Furcsamó d cseppet sem félt; az sem bá ntotta, hogy tö bbé nem lá thatja viszont a telepet, a
kö zö sséget – de mély szomorú sá ggal tö ltö tte el az elvá lá s legjobb bará tjá tó l. Tudta, hogy ebben a
veszélyes helyzetben csendben kell maradnia, de szívével, egész lényével bará tja felé kiá ltott, és
remélte, hogy a tú lrahallá s segítségével az ő rző meghallja hangtalan bú csú já t.
A dolog az esti étkezés alatt tö rtént. A csalá d tagjai, mint mindig, együ tt ü ltek az asztalná l; Lily
fecsegett, Apa és Anya pedig beszá moltak a nap eseményeirő l (vagy épp – mint Jonas most má r tudta –
elmondtá k hazugsá gaikat). Gá briel a fö ldö n já tszott, kö zben vidá man gagyogott, és idő nként
rá nevetett Jonasre. Szemmel lá tható an ö rü lt, hogy a vá ratlan éjszakai kimaradá s utá n viszontlá tja ő t.
Aztá n Apa egyszer csak lenézett a kicsire, és így szó lt:
– Haszná ld ki ezt az estét, kis lurkó . Holnap ilyenkor má r nem leszel itt.
– Hogyhogy? – csodá lkozott
Jonas. Apa csaló dottan só hajtott.
– Reggel, mikor hazajö ttél, azért nem talá ltad itt, mert éjszaká ra a Dajká ló kö zpontban hagytuk.
Mivel ú gysem voltá l itthon, ez jó alkalomnak tű nt arra, hogy tegyü nk egy pró bá t vele. Ná lad olyan
nyugodtan aludt.
– É s? Rosszul viselte? – kérdezte együ ttérző en
Anya. Apa keserű en felnevetett.
– Az nem kifejezés. Kész katasztró fa volt, amit csiná lt. Egész éjjel bő gö tt. Az éjszaká sok képtelenek
voltak lecsillapítani. Teljesen kétségbe ejtette ő ket.
– Ejnye-bejnye, te kis kó pé! – csó vá lta a fejét Lily, és rosszalló an ciccegett a nevetgélő
kisgyermeknek.
– Így aztá n – folytatta Apa – meg kellett hoznunk a dö ntést. A délutá ni megbeszélésen még én is
Gá briel elbocsá tá sá ra szavaztam.
Jonas letette a villá já t, és az apjá ra meredt. – Az elbocsá tá sá ra…?
Apa bó lintott.
– Mi igazá n mindent megpró báltunk…
– Ahogy mondod – erő sítette meg
Anya. Lily is bó logatott.
Jonasnek minden ö nuralmá ra szü ksége volt, hogy nyugodt hangon tudjon beszélni.
– Mikor? – kérdezte. – Mikor bocsá tjá tok el?
– Holnap reggel. A nyakunkon a névadá s, egyre tö bb a munka, ú gyhogy abban maradtunk, legjobb
lesz, ha gyorsan tú lesü nk a dolgon.
– Holnap reggel pá -pá lesz neked, kicsi Gabe – gü gyö gte Apa mézesmá zos hangon.

22
A tú lsó partra érve Jonas lefékezett, és még egyszer utoljá ra há tranézett. A telep, egész addigi
életének színhelye, némá n szunnyadt a sö tétben. Pirkadatkor felébred majd, és – immá r Jonas nélkü l –
tová bb folyik benne a jó l megtervezett, zö kkenő mentes élet. Az az élet, amiben nem tö rténnek
vá ratlan, kellemetlen, szokatlan dolgok. Az az élet, amiben nincsenek színek, nincs fá jdalom, nincs
gyö trelmes mú lt.
Jonas rá nehezedett a pedá lra, és folytatta ú tjá t. Veszélyes volt nézelő déssel tö ltenie az idő t.
Végiggondolta, há ny szabá lyt szegett meg má r addig is – épp eleget ahhoz, hogy ha elfogjá k, a
legsú lyosabb ítéletet kapja.
Elő szö r: elhagyta éjszaka a lakó egységét. Komoly kihágás.
Má sodszor: élelmiszert lopott el a kö zö sségtő l. Ez fő benjá ró bű n volt, bá r csak a maradékokbó l vitt,
amit a polgá rok az ajtó k elé helyeztek begyű jtésre.
Harmadszor: ellopta apja kerékpá rjá t. A tá roló ná l á llva egy percig tétová zott. Nem akart semmit,
ami az apjá é, és abban sem volt biztos, hogy biztonsá gosan tud majd haladni a szá má ra szokatlan, nagy
kerékpárral.
De hiá ba, el kellett hoznia, mert azon volt
gyerekü lés. É s ő Gá brielt is magá val vitte.
Pedá lozá s kö zben az elő rebukó kis fej finoman bö kdö ste a há tá t. Gá briel mélyen aludt a
gyermekü lésen. Indulá s elő tt Jonas rá tette a kezét a há tá ra, és á tadta neki a legandalító bb emléket, ami
csak eszébe jutott: a tró pusi estében egy sziget pá lmafá i alatt lassan lengő hintá t, a kö zeli partot
nyaldosó lusta hullá mok ritmikus, á lmosító hangjá val. A testébe á ramló emlék megnyugtatta és a
legmélyebb á lomba ringatta Gá brielt. Megrezzent, mikor Jonas kiemelte a kisá gybó l és elhelyezte a
gyermekü lésen.
Jonas tudta, hogy az éjszaka há tralevő részében még nem kell ü ldö ző kre szá mítania. Kitartó an,
tempó san hajtotta há t a kerékpá rt, lekü zdve a fá radtsá got, a lassan mú ló perceket, a kilométereket.
Nem volt rá idő , hogy á tvegye az ö rö kítő tő l a bá torsá got és kitartá st adó emlékeket, A sajá t erejével
kellett gazdá lkodnia, s remélte, hogy az is elégnek bizonyul. Eleinte egymá st kö vették a szomszédos
telepek az ú t mentén. Aztá n egyre hosszabbra nyú ltak a sö tét épü letegyü ttesek kö zti kihalt
ú tszakaszok. Jonas lá ba elő bb megfá jdult, azutá n, ahogy mú lt az idő , elzsibbadt.
Pirkadatkor Gá briel ébredezni kezdett, Kihalt vidéken já rtak; az ú t mindkét oldalá n szá ntó fö ldek
nyú ltak el, elszó rt facsoportokkal. Jonas nem messze egy patakot vett észre; arrafelé biciklizett a
hepehupá s mező n á t. Gá briel, aki addigra teljesen felébredt, élvezte a dö ccenéseket, és vidá man
kacagott.
Jonas kioldotta a szíjakat, s kivette Gabe-et az ü lésbő l. A kisgyerek kívá ncsian vizsgá lgatni kezdte a
fü vet, az á gakat. Jonas elrejtette a biciklit a sű rű bozó tosban.
– Itt a reggeli étel, Gabe!
Jonas kicsomagolta az élelem egy részét, evett, és megetette Gabe-et is. Aztá n a magá val hozott
pohá rral vizet merített a patakbó l. Megkíná lta a kisgyermeket, majd ő maga is csillapította szomjá t.
Azutá n leü lt a patak partjá ra, s elnézte, ahogy Gá briel já tszik.
Kimerü lt volt. Tudta, hogy alvá sra van szü ksége. Pihentetnie kellett izmait, fel kellett készü lnie az ú t
kö vetkező szakaszá ra. Nappal nem is volt taná csos tová bbindulniuk.
Hamarosan keresni kezdik ő ket.
Talá lt egy eldugott helyet a fá k kö zt. Odavitte Gá brielt, s a gyereket magá hoz ö lelve lefekü dt. Gá briel
jó kedvű en kapá ló zott. Azt hitte, most is az a csiklandozó s-nevető s birkó zá s kezdő dik, amit otthon, a
lakó egységben olyan sokat já tszottak.
– Sajná lom, Gabe – szó lt Jonas. – Tudom, hogy reggel van, és nemrég ébredtél fel, de most aludnunk
kell.
Magá hoz hú zta a kisgyermeket; simogatni kezdte, és csitító an suttogott neki. Aztá n a há tá ra
szorította a kezét, és á tadta neki a zsibbadt, kellemes kimerü ltség emlékét. Egy perc sem telt bele, és
Gá briel feje Jonas mellkasá ra bukott.
A szö kevények együ tt aludtá k á t az első veszélyes napot. A legrémisztő bbek a repü lő k voltak. Jonas
nem is tudta má r, há ny napja indultak el. Az utazá s rutinszerű cselekvéssorozattá vá lt: nappali alvá s a
fá k, az aljnö vényzet rejtekében; vízkeresés; osztozá s a magukkal hozott kevéske élelmen és azon, amit
a fö ldeken talá ltak. É jszaká nként pedig hosszú -hosszú bicikliutak.
Jonas lá bizmai megkeményedtek; lefekvéskor mindig fá jtak, de meg is erő sö dtek, így Jonasnek
egyre ritká bban kellett megá llnia pihenni. Az ilyen pihenő k alkalmá val kivette Gabe-et a
gyermekü lésbő l, hogy ő is megmozgathassa tagjait. Az éjszaka sö tétjében szaladgá lt egy kicsit az ú ton
vagy a mező n, s mikor visszatért a kerékpá rhoz, s a helyére ü ltette a kisgyermeket, lá bai ismét készen
á lltak a megerő ltető munká ra.
Volt tehá t elég sajá t ereje; nem hiá nyzott az, amit az ö rö kítő adott volna neki, ha jut idő a
felkészü lésre.
Azonban valahá nyszor feltű ntek a repü lő gépek, Jonas mindig azt kívá nta, bá r kapott volna még egy
kis bá torsá got.
Kereső gépek voltak, ezt jó l tudta. Olyan alacsonyan repü ltek, hogy motoruk zaja felébresztette
Jonast, aki bú vó helyérő l rémü lten felfelé pislogva néha szinte még a kereső k arcá t is ki tudta venni.
Tudta, hogy ü ldö ző ik nem lá tnak színeket; testü k és Gá briel arany fü rtjei nem tö bbek szü rke foltná l a
levelek színtelen tö megében. Az iskolai tudomá ny- és technikaó rá ró l azonban emlékezett rá , hogy a
kutató repü lő kö n hő érzékelő berendezés van, ami kö nnyedén kimutat két meleg emberi testet a
bokrok sű rű jében.
Így há t valahá nyszor felhangzott a kö zeledő gépek zaja, Jonas Gá briel há tá ra tette a kezét. Felidézett
egy emléket a hó ró l, egy részét á tadta a kisgyermeknek, s így mindketten kihű ltek. A veszély
elmú ltá val azutá n dideregve ö sszebú jtak, s igyekeztek ú jra elaludni.
Jonas, amikor emlékeket adott á t Gá brielnek, azt tapasztalta, hogy a lelkében ő rzö tt képek és
érzések gyengébbek, halvá nyabbak, mint régen. Szö késekor épp ebben reménykedett, s ezt is
tervezték az ö rö kítő vel: hogy a teleptő l tá volodva fokozatosan elveszíti majd az emlékeket, s azok
visszatérnek a
kö zö sséghez. Mikor azonban jö ttek a repü lő k, bele kellett kapaszkodnia még megmaradt, hideget idéző
emlékeibe, hiszen szü ksége volt rá juk a tú léléshez.
A repü lő k á ltalá ban nappal, a pihenés és a rejtő zkö dés idején tű ntek fel, de Jonas ébersége éjszaka,
ú tkö zben sem lankadt. A folyamatos fü lelésbő l Gá briel is kivette a részét. „Repü lő ! Repü lő !”, kiá ltotta,
néha má r azelő tt, hogy Jonas meghallotta a motorok tá voli, fenyegető zajá t. Ha éjszaka jö ttek a gépek,
Jonas megcélozta a legkö zelebbi bozó tost, a fö ldre vetette magá t, és kihű tö tte mindkettő jü ket. Minden
elő vigyá zatossá g ellenére néha csak má sodperceken mú lott, hogy ü ldö ző ik nem fedezték fel ő ket.
Má r nagyon rég nem lá ttak emberi telepü lést. É jszaká nként, a lakatlan vidékeken á t kerekezve
Jonas nem is a tá volt fü rkészte má r, csak az ú t kö rnyékét; szakaszró l szakaszra kiszemelte a
legalkalmasabb bú vó helyet arra az esetre, ha felhangzik a motorzú gá s.
A gépek azonban egyre ritká bban jö ttek, s rendszerint gyorsan elnyelte ő ket a messzeség – mintha
má r nem bíztak volna a sikerben, s csak ú gy talá lomra rö pkö dnének. Végü l eljö tt az első olyan nap és
éjszaka, mikor egyetlen repü lő sem szá llt el a szö kevények fö lö tt.
A tá j fokozatosan, eleinte szinte észrevehetetlenü l, vá ltozni kezdett. Az ú t keskenyebbé,
hepehupá sabbá vá lt – ezt a szakaszá t szemlá tomá st elhanyagoltá k az ú tkarbantartó k. A bicikli első
kereke egyre gyakrabban futott kő re vagy ká tyú ba, s ez megnehezítette az elő rehaladá st.
Az egyik éjjel, mikor a kerékpá r egy kő nek ü tkö zö tt, elestek. Jonas ö sztö nö sen Gá briel utá n kapott, s
az ü lésébe szíjazott kisgyermek nem is ü tö tte meg magá t, csak megijedt. Jonasnek viszont kibicsaklott
a boká ja, és mindkét térdét véresre horzsolta. Sajgó fá jdalom gyö tö rte, mikö zben felá llította a biciklit,
és megnyugtatta Gá brielt.
Pró baképpen á ttértek a nappali utazá sra. A repü lő ktő l Jonas má r nem félt – ü ldö ző ik, ú gy tű nt,
végleg felhagytak a kutatá ssal –, tartott viszont azoktó l az ú j, ismeretlen veszélyektő l, amelyek az
elvadult tá jon leselkedhettek rá juk.
Az ú t má r nem elszó rt facsoportok kö zö tt, hanem sű rű , sö tét, titkokkal terhes erdő kben kanyargott.
Egyre tö bb patakot és folyó t lá ttak, s gyakrabban á lltak meg inni. Jonas olyankor lemosta térdét –
sziszegve, ahogy a nyílt sebhez ért –, és a hideg vízbe má rtotta dagadt boká já t, hogy csillapítsa a
fájdalmat.
Egyre inká bb tudatosult benne, hogy Gá briel biztonsá ga az ő erejétő l és kitartá sá tó l fü gg.
Egy nap aztá n megcsodá lhattak egy vízesést, és nemsoká ra talá lkoztak az első vadon élő állatokkal.
– Repü lő ! Repü lő ! – kiá ltott fel Gá briel. Jonas gondolkodá s nélkü l a fá k kö zé kormá nyozta a biciklit,
bá r napok ó ta egyetlen gép sem szá llt el felettü k, s most sem hallott motorzú gá st. A sű rű ben aztá n
lefékezett, és há tranézett Gá brielre. A kisgyermek az ég felé mutogatott ujjacská ival, Jonas rémü lten
felnézett, de nem repü lő t pillantott meg, hanem egy olyan teremtményt, amilyet a való sá gban még
sosem lá tott, az Ö rö kítő tő l kapott, most má r egyre halvá nyuló emlékekben viszont anná l tö bbszö r. A
magasban egy madá r repü lt.
Attó l kezdve egyre gyakrabban szá lltak el éneklő , csicsergő , vijjogó madarak a fejü k fö lö tt.
Szarvasokat is lá ttak, egy alkalommal pedig talá lkoztak egy kisebb, bozontos farkú , vö rö sesbarna
bundá jú á llattal, aminek Jonas nem tudta a nevét. Az á llat nem menekü lt el, csak á llt az ú t szélén, és
bá multa ő ket. Jonas lefékezte a biciklit. Egy darabig nézték egymá st, aztá n az á llat elunta a dolgot,
megfordult és eltű nt a fá k sű rű jében.
Az egyenlet egyhangú sá ga, kiszá mítható sá ga utá n elbű vö lte Jonast ez a vilá g, ahol minden kanyar
utá n ú jabb meglepetés tá rult a szeme elé. Ú jra meg ú jra lefékezett, hogy elgyö nyö rkö djö n egy-egy
vadvirá gban, meghallgassa egy madá r énekét, vagy épp csak elnézze, hogyan já tszik a szél a fá k
leveleivel. A kö zö sségi telepen eltö ltö tt tizenkét év alatt egyszer sem élte á t azt a tiszta, maradéktalan
ö rö mö t, amit ezek a szemlélő déssel tö ltö tt percek nyú jtottak neki.
Az ö rö m mellett azonban ú j, sö tét félelmek is gyö keret vertek a lelkében. Ezek kö zü l a legkínzó bb,
legfenyegető bb az éhenhalá s réme volt. A megmű velt fö ldeket rég maguk mö gö tt hagytá k, s Jonasnek
fogalma sem volt ró la, mit fognak ezentú l enni. Mió ta elfogyott az a kevéske tartalék, amit az utolsó
burgonya- és répafö ldeken magukhoz vettek, egyszer sem tudtak jó llakni.
Jonas letérdelt egy patak partjá n, és megpró bá lt puszta kézzel halat fogni. Miutá n nem ért el
eredményt, kö veket hajított a vízbe, de ezt inká bb csak a kudarc miatt érzett dü hében tette, nem a
siker reményében. Végü l elő vette Gá briel takaró já t, s abbó l meg egy gö rbe botbó l rö gtö nzö tt há ló t
fabriká lt.
Megannyi sikertelen pró bá lkozá s utá n végü l kifogott két ficá nkoló , ezü stö s halat. A nehezen
szerzett zsá kmá nyt egy éles kő vel falatnyi darabokra vá gta, és Gá briellel bekebelezték a nyers
cafatokat. Késő bb talá ltak néhá ny ehető erdei bogyó t. Egy madarat is megpró bá ltak elkapni, de
sikertelenü l.
É jjelente Jonas á lmatlanul hevert a békésen szuszogó Gá briel mellett, s kínzó éhségében régi életére
gondolt. Arra az idő re, mikor még há zhoz szá llítottá k neki az ételt. Fakuló emlékei kö zt kutatva
megpró bá lta felidézni a jó llakottsá g érzését. Sü ltekkel megrakott ü nnepi asztalokat, hatalmas,
cukormá zas szü letésnapi tortá kat és napérlelte, édes gyü mö lcsö ktő l roskadozó fá kat képzelt maga elé.
Aztá n a képek szertefoszlottak, s ő ú jra csak a mardosó , fá jdalmas ű rt érezte a gyomrá ban. Hirtelen
emlékezetébe villant a régi eset, amikor megdorgá ltá k, amiért azt mondta: „Mindjá rt éhen halok.” Nem
érzed ú gy, hogy mindjá rt éhen halsz, mondtá k neki, és nem is fogod soha ú gy érezni.
De igen, most ú gy érezte. Ha a telepen maradt volna, sosem tapasztalta volna meg ezt. Annak idején
a vá lasztá s szabadsá gá ra vá gyott. A vá gya teljesü lt, és ő rosszul vá lasztott: ú gy dö ntö tt, hogy eljö n a
teleprő l. Most pedig éhezik.
De ha ott maradt volna…
Jonas folytatta a gondolatot. Ha ott maradt volna, akkor is éhezne, csak má sképpen. É hezné az
érzelmeket, a színeket, a szeretetet.
É s Gá briel? Neki semmilyen élet nem jutott volna. Így há t tulajdonképpen nem is volt választása.
Most, hogy elgyengítette az á llandó éhség, a biciklizés is kínszenvedéssé vá lt szá má ra. Ugyanakkor
rá dö bbent, hogy hamarosan teljesü l egy régi vá gya: igazi hegyek kö zö tt já rhat majd. Sérü lt boká ja
lü ktetve sajgott, s ő emberfeletti erő feszítés á rá n tudta csak ú jra meg ú jra lenyomni a pedá lt.
Az éghajlat is vá ltozni kezdett. Egyszer két napon á t szakadatlanul esett. Az emlékekben Jonas
mindig kellemesnek érezte az eső t, most, a való sá gban viszont anná l kevésbé. Elá ztak és á tfá ztak
Gá briellel, s ruhá juk a ritka napos idő szakokban sem tudott teljesen megszá radni.
Gá briel az utazá s korá bbi, veszélyes szakaszá ban soha nem sírt. Most igen. Sírt, mert éhes volt,
fá zott és elgyengü lt. Jonas is sírt, de neki má s oka is volt rá ; attó l félt, hogy nem tudja megmenteni
Gá brielt. A sajá t sorsá val má r rég nem tö rő dö tt.

23
Ahogy alkonyodni kezdett, Jonas egyre biztosabban érezte, hogy kö zel já r a célhoz. Se a szeme, se a
fü le nem erő sítette meg ezt – a tá j néma volt, s elő re tekintve nem lá tott má st, csak az ismeretlenbe
vezető , kanyargó s ú t egy-egy ú jabb szakaszá t.
Mégis érezte – érezte, hogy a Má shol má r nincs messze. Azonban a remény, hogy képes lesz eljutni
odá ig, má r alig pislá kolt benne, s még jobban elhalvá nyult, amikor a csípő s, hideg levegő fehéren
kavarogni kezdett.
A vékony takaró vajmi kevés védelmet nyú jtott Gá brielnek a hideg ellen. A kisgyermek dideregve,
némá n kucorgott a gyerekü lésen. Jonas leszá llt a biciklirő l, és Gabe-et is leemelte ró la. Elszorult szívvel
dö bbent rá , mennyire á tfagyott és elgyengü lt a kicsi.
Kigombolta ingét, meztelen mellkasá ra szorította Gá brielt, és kettejü k kö ré csavarta a szakadt,
piszkos takaró t. Kö zben zsibbadt lá ba kö rü l egyre gyű lt a puha, fagyos fehérség. Gá briel erő tlenü l
hozzá bú jt, és panaszos nyö gése egy má sodpercre megtö rte a tá j néma csendjét.
Segítségü l hívott egy majdnem elfeledett érzést, amely épp olyan kö dö s és széthulló volt, mint a
fehérség maga. Jonas emlékezetébe idézte az anyag nevét.
– Ez hó , Gabe – suttogta. – Ezek hó pelyhek. Az égbő l hullanak, és nagyon szépek.
Az egykor oly érdeklő dő és eleven kisgyerek most meg sem mozdult. Jonas rá nézett a melléhez érő
kis fejre. Gá briel gö ndö r tincsei ragacsosak voltak a piszoktó l; sá padt, maszatos arcá n vilá gos csíkokat
mostak a legö rdü lő kö nnycseppek. A szeme csukva volt. Mikö zben Jonas nézte, egy megcsillanó
hó pehely rá telepedett kicsi, remegő szempillá já ra.
Jonas ö sszeszedte magá t, és ú jra biciklire szá llt. Az ú t meredek emelkedő ben folytató dott. A
hegymenet jó idő ben is pró bá ra tette volna erejét, de így, hogy a hó percrő l percre vastagodó rétegben
borította el a keskeny utat, jó szerével lehetetlennek tű nt legyű rni az emelkedő t. Az első kerék
csigalassú sá ggal haladt elő re, pedig Jonas teljes erő bő l taposta a pedá lt zsibbadt, fá jó s lá bá val. Végü l a
kerékpá r megá llt, és nem is indult el tö bbet.
Jonas leszá llt, és engedte eldő lni a biciklit. Á tfutott a fején, hogy milyen jó is lenne Gá briellel együ tt
ugyanú gy eldő lni, belesü ppedni a hó ba, az éjszaká ba, az á lom melegségébe.
De nem! Ha idá ig eljö tt, most má r nem adhatja fel! Az emlékek má r há tramaradtak, megszö ktek
tő le, hogy visszatérjenek a kö zö sséghez. Vajon mind elment má r, vagy maradt még néhá ny? Fel tud-e
idézni még egy kevés melegséget? Van-e még ereje emléket adni? É s Gá briel képes-e még a
befogadá sra?
A kisgyermek há tá ra szorította tenyerét, és megpró bá lta emlékezetébe idézni a napsü tést. Egy
hosszú pillanatig ú gy tű nt, nem sikerü l; hogy képessége végképp cserben hagyta. Aztá n egyszerre
fellobbant az emlék – combjá t, lá bszá rá t és lá bfejét éltető melegség já rta á t. Arca á tforró sodott, s
karjá n, kezén lassan elernyedt a hidegtő l megfeszü lt bő r. Egy rö pke pillanatig csak arra vá gyott, hogy
megtarthassa magá nak a meleget, fü rö dhessen a napfényben, nem tö rő dve semmivel és senkivel.
Az ö nző érzést azonban egy szempillantá s mú lva kiszorította az a szá ndék, az a sü rgető késztetés,
az az ellená llhatatlan, szenvedélyes vá gy, hogy megossza a meleget az egyetlen emberrel, aki
megmaradt szá má ra, akit még szerethetett. Az erő lkö déstő l kínló dva belekényszerítette a napsü tés
emlékét a karjai kö zt reszkető , sová ny kis testbe.
Gá briel mocorogni kezdett. Ott, a szikrá zó hó tenger kö zepén egymá shoz bú jva néhá ny má sodpercig
mindketten fényben és melegségben fü rö dtek.
Jonas tová bbindult az emelkedő n.
Az emlék fá jdalmasan rö vid volt. Néhá ny méter utá n elrö ppent, s á tadta helyét a dermesztő
hidegnek.
Jonas azonban ismét éber volt. Az a kevéske meleg is elég volt hozzá , hogy elű zze fá sultsá gá t és
felébressze benne a tú lélési ö sztö nt. Lá bait, bá r má r nem is érezte ő ket, szaporá bb mozgá sra bírta. Az
ú t azonban gonoszul meredek volt, s neki nemcsak a mély hó val, de sajá t kimerü ltségével is meg
kellett kü zdenie. Egy darabig még elvonszolta magá t, aztá n megbotlott és elesett.
Képtelen volt talpra á llni, csak térdepelt a hó ban. Má sodszor is megpró bá lta há t. Tudatá val
belekapaszkodott egy má sik, meleget idéző emlékfoszlá nyba; megpró bá lta felnagyítani és tová bbadni
Gá brielnek. A pillanatnyi melegség erő t kö lcsö nzö tt neki, s így fel tudott á llni. Gá briel megint
mocorgott egy kicsit, ő pedig ismét elindult.
Kisvá rtatva ez az emlék is semmivé foszlott, s helyére az addiginá l is dermesztő bb hideg tó dult.
Bá r lett volna rá idő a szö kés elő tt, hogy az ö rö kítő még tö bb melegséget adjon á t neki! Akkor
biztosan talá lna még néhá ny emlékfoszlá nyt magá ban… de nincs értelme azon rá gó dnia, hogy mi
volna, ha. Minden gondolatá val, minden erejével azon kellett dolgoznia, hogy mozgá sban maradjon,
megő rizze Gá briel és a sajá t testének maradék melegét.
Ment, majd megá llt, és ismét felmelegítette mindkettő jü ket egy nehezen felkutatott, apró cska
emlékmaradvá nnyal, amirő l immá r biztosan tudta, hogy az a legeslegutolsó .
A dombtető még nagyon messze volt. Azt sem tudhatta, mi van azon tú l, de nem volt má s vá lasztá sa,
mint folytatni az utat. Tová bb vonszolta há t magá t.
Amikor a dombtető végre kö zeledni lá tszott, Jonas érezte, hogy elkezdő dik benne valami. Tová bbra
is fá zott – még jobban is, mint elő tte bá rmikor. Kimerü ltsége sem csö kkent, ső t, ellenkező leg: lá bait
ó lomsú lyú nak érezte, s má r csoszogni is alig tudott.
De egyszerre jó kedvre derü lt. Boldog idő ket idézett fel magá ban. Eszébe jutott Apa, Anya és Lily.
Eszébe jutottak a bará tai, Asher és Fiona. Eszébe jutott az ö rö kítő . Hirtelen ö rö mteli emlékek szá lltá k
meg. Felért a domb legmagasabb pontjá ra, s érezte, hogy talpa alatt vízszintesbe fordul a talaj. Nem
kellett tö bbé felfelé kaptatnia. – Mindjá rt odaérü nk Gá briel,.. – suttogta, s hitte is, amit mondott, bá r
nem tudta, miért. – Emlékszem erre a helyre, Gabe!
Így is volt. S ezú ttal nem is kellett erő lkö dve kutatnia az elhalvá nyult képek kö zö tt. Ezt az emléket
kö nnyedén fel tudta idézni.
Á tö lelte Gá brielt, és lendü letesen megdö rzsö lte a kicsi há tá t, hogy megmelegítse, életben tartsa ő t a
kegyetlen, hideg szélben. A kavargó hó tó l alig néhá ny lépésnyire lá tott, de tudta, hogy valahol nem
messze, a vakító fö rgetegen tú l ott a hívogató melegség és fény.
Ö sszeszedte utolsó erejét, s a lelke legmélyén ő rzö tt tudá st segítségü l hívva megkereste a
dombtető n rá vá ró szá nkó t. Zsibbadt kezével megfogta a kö telet.
Azutá n rá ü lt a szá nkó ra, és á tö lelte Gabe-et. A domboldal meredeken lejtett, de friss porhó
borította. Jonas biztosan tudta, hogy ezú ttal nem lesz jég, nem lesz lá btö rés, nem lesz fá jdalom. Szíve
sebesebben dobogott, s a remény melege já rta á t dermedt testét.
A szá nkó elindult a lejtő n.
Jonast az á julá s kö rnyékezte. Harcba szá llt az agyá ra boruló sö tétséggel, kétségbeesetten
védelmezte ö ntudatá t; lá bá val a szá nkó t szorította, kezével Gabe-et. A szá ntalpak fü rgén hasítottá k a
havat. A szél az arcá ba vá gott, s ő érezte, hogy a szá n nyílegyenes ú tja a végső cél felé vezet – arra a
helyre, amirő l mindig érezte, hogy vá r rá , a Má sholba, ami a jö vő t tartogatja és a mú ltat ő rzi szá mukra.
Erő nek erejével nyitva tartotta a szemét. Egyre csak siklottak, csú sztak, suhantak lefelé a
domboldalon. Egyszerre aztá n Jonas fényeket pillantott meg – ismerő s fényeket, melyekrő l mindent
tudott. Tudta, hogy fá kon ü lő piros, kék és sá rga lá mpá cská k á rasztjá k ő ket, s hogy szobá k ablaká n
szű rő dnek ki – olyan szobá k ablaká n, amelyekben emlékek szü letnek és élnek; amelyekben csalá dok a
szeretet ü nnepét ü lik.
Lefelé, lefelé, gyorsabban, sebesebben! Jonasra hirtelen rá tö rt a bizonyossá g, a boldogító tudat,
hogy odalent a lejtő végén vá rjá k ő t és vá rjá k Gá brielt is. Meghallott valamit, amit azelő tt soha, de
amirő l tudta, hogy az a zene. Emberek énekét hallotta.
A há ta mö gü l, arró l az idő ben és térben oly mérhetetlenü l tá voli helyrő l, ahonnan elindult,
ugyancsak zenét vélt hallani. De az talá n csak visszhang volt…