Polcz Alaine

Egész lényeddel

Jelenkor Kiadó
Pécs, 2006
 Polcz Alaine művei 3.
Polcz Alaine 2006

Kiadja a Jelenkor Kiadó Kft.

Felelős kiadó a kft. Ügyvezetője
Szedés
Szerkesztette Träger Gábor
A borítót Esterházy Gitta tervezte
a Polcz Alaine-ről és Mészöly Miklósról 1949-ben készült
amatőr fényképfelvétel felhasználásával
A szerző fényképét a hátsó borítón Träger Gábor készítette
Megjelent 11,5 ív terjedelemben, Palatino betűvel szedve
Nyomta a Molnár Nyomda és Kiadó Kft.
ISBN 963 676 393 3
„Egész lényeddel hasonlítani és emlékezni – talán születik valami új.
Csak így.”
(Mészöly Miklós: Érintések)
A naplórészeket, írásokat válogatta, összeállította és mindenben
segített Ablonczy Anna, Annácska. Köszönet érte. És köszönet
Trager Gábornak, hogy hozott-vitt, hordozott.
Városmajor, 2005. november
Polcz Alaine
 Mese a kutyáról – akit mindig kértek

Volt egyszer egy asszony. Nem is asszony volt, hanem ember.

Illetve maga sem tudta és így senki sem, hogy ember-asszony vagy
lány. Néha azt hitte, hogy öreg, máskor meg azt, hogy gyermek. Azt
sem tudta pontosan, mikor született. És ezért azt sem, hogy hány
éves. Mások sem. Aztán rájött, hogy ez nem is fontos.
A nevével is volt valami baj. Sok neve volt. Sok vezetékneve és
keresztneve. Változtak a nevei. Ezért aztán minden névre hallgatott,
csak éppen nem tudta, hogyan szólítsa meg önmagát. Mindenki hívja
valahogy magát. Ha már nem hívja – akkor nem is kell, hogy neve
legyen.
De ez sem számított sokat, mert nem vesztette el az énjét. Talán
azért, mert sohasem kereste. (Sok én-t nézett, és így nem törődött
azzal, hogy az övével mi van.)
A kutyát, azt mindig akarta. Vágyott utána. Már gyermekkorában.
Akkor csak macskája lehetett, de azt éjszakára mindig ki kellett
dobni. Elbújtatta a paplanja alá. Hiába. A macska is bújt, ahova csak
bírt, egyszer egy vázába – de ott is megtalálták.
És mikor jött a háború, kapott egyszerre 16 kutyát. Elbújt a
kutyákkal a hegyekbe, és azt hitte, megmenekül. De utolérték a
katonák. Megölték a kutyákat és a lányt: ember lett belőle. (Azt
hitte.)
Egy kicsi sárga dakszli megmaradt. A nyomjelző lövedékektől
félve menekültek, kúsztak az erdőn át, míg a faluba értek. Egy
borospincében, ahol már nem voltak hordók, megbújtak. Az asszony
a kutyát a kabátja alá rejtette. Senki sem tudta, hogy vele van. Nem is
engedték volna.
Kint folyton lőttek, háború volt. Nagy hó, a tankok sarat csináltak
belőle. Éheztek kint a katonák, a pincében az emberek. Fáztak. A
kutya melegítette őt, és ő a kutyát. Egyek voltak.
 Egyszer csak felfedezték, el kellett vinni. Messzire, jó házba
került. Tejet is adtak neki. De többet nem evett, nem ivott.
Mikor az asszony, aki ember lett, elment hozzá – egyszer, amikor
nem lőttek –, a kutya elfordította a fejét. Olyan nagyon szerette, hogy
nem akarta megismerni. Az asszony-ember sírt és könyörgött,
letérdelt előtte a hóba. De a kutya kitért, elment mellette.
Akkor az asszony-ember, aki lány volt, egyedül maradt. De még
élt, noha többször majdnem meghalt.
Aztán találkozott egy másik emberrel. Már béke volt. Többé nem
volt egyedül. (Egy darabig.) Az ember megírta a kutyát és az
asszonyt. De másként. Ettől másként is lett minden. Két kutya lett és
két ember.
Most az asszony nem tudta, hogy melyik ember volt ő, és melyik
a kutya.
Végül a kettőből, a négyből, lett egy harmadik.
Sok év múlt el, és mindig minden évben a születésnapján – amit
nem tudott pontosan – kért egy kutyát. Vagy egy mesét a kutyáról.
De a mesét sem kapta meg.
Amikor úgy érezte, hogy már be kell fejezni, maga írta meg a
mesét a kutyáról, amit mindig kért.

Miklósnak, 1979-ben, a születésnapjára

A.
Ezt a mesét, úgy látszik – a dátum szerint – 1979-ben írtam
Miklós születésnapjára. Nem emlékeztem rá. Elfelejtettem. A
kéziratok között találtam.
Csodálkozva nézem: az életem története.
 Az Asszony a fronton után

Véget ért a háború.

Aztán, egy idő múlva – véget ért az első házasságom is. Még volt
egy-két próbálkozás helyreállítani.
Hosszú ideig úgy éreztem, hogy három dologról nem tudok
beszélni: a háborúról, az első házasságomról és Erdélyről.
Miklóst megismertem. Már egy éve együtt éltünk – ami akkor
tilos volt –, de nem mertem házasságot kötni vele. Féltem a
házasságtól. Aki egyszer majdnem belehal, az fél. A közmondás
szerint, akit egyszer megmart a kígyó, az a gyíktól is fél. Meg
túlságosan szép is volt Miklós. Hódító atléta.
Valaki nézte a fiatalkori képünket, amelyen védőn ölel át Miklós,
és a jövőbe tekintünk: „Milyen hihetetlen, tudom, mi mindenen
estetek át, Miklós is, te is. Nyoma sincs annak, hogy mind a ketten
megjártátok a poklot.”
Miklós írta a háborúval kapcsolatban: „És mégis, az volt a
fiatalság.” Ha így visszatekintek, én is ezt mondom: az volt a
fiatalság. De éppen a pokoli nehézségeivel, a tizenhat kutyával, az
orosz katonákkal, a fronttal készített föl az életre. Viszont akkora
keserűség volt bennem, hogy megtagadtam Istent: ha ezt hagyta,
akkor nincsen. Ágnesnek ezek a sorai jutnak eszembe: „Léted nem
tudományos, hanem erkölcsi / képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként
létedet/feltételezni: blaszfémia.” – Így éreztem.
Aztán rájöttem, hogy nem kértünk tőle engedélyt a háborúhoz, mi
csináltuk.
Sokszor tűnődöm, hogy mi is volt a háború.
Most is háborúban élünk, dühöng a terrorizmus. Nemcsak az
anarchisták, nemcsak az iszlám és nemcsak a terror, hanem az anyagi
érdekű lázadások iszonyatos sora terror formájában: ez a jól
felépített, jómódú, ez a túlérett, hulló civilizáció. Az önmagáért való,
önző, a világot kizsákmányoló civilizáció meg nem szűnő,
folyamatos, nem is világ-, hanem globális háborúja.
Azt próbálom megérteni és megközelíteni, milyen részem van
benne nekem, az egyes embereknek, a nemzeteknek. A világ és én
egyek vagyunk. Harcolunk az állatokkal, a növényekkel, a vízzel, az
éggel, a földdel. Kozmikus háború ez. Innen a földről nézve. Mert a
kozmosz távoli sarkaiba vajmi kevés juthat ebből. De valamennyi
biztosan eljut. A szellemnek, azt hiszem, mások a határai.
Mi volt? Mi van? A háborúról nem tudtam beszélni. Miklósnak
annyit mondtam, hogy az oroszok elhurcoltak, így tárgyilagosan, és
hogy nem tudom, hányan, megerőszakoltak. Hullámzott a front,
mindenkit elvittek. Ő nem kérdezett többet. Anyám sem, soha nem
kérdezett többet. Más sem. Senki. Ki mert ilyet kérdezni?
Hamarosan bekerültem a kommunista pártba. Azt állították fiatal,
erdélyi barátaim, hogy tulajdonképpen benne voltam a földalatti
mozgalomban, az ellenállásban, csak nem tudtam, mi az. Azzal, hogy
hoztam, vittem papírokat, segítettem, bújtattam az üldözötteket. Erről
adtak is igazolást. (Mellesleg, mint kolozsvári úrilányok,
gimnazistaként annyit tudtunk a kommunizmusról, hogy ha
átszöknénk a Szovjetunióba, azt csinálhatnánk, amit akarunk, a
szüleink nem szólhatnának bele.)
Amikor kikerültem Budapestre, én lettem a kerület gyöngye: egy
fiatal nő, aki már az illegalitásban is kommunista volt.
Valóban belevetettem magamat a pártmunkába. Már Erdélyben
azt hittük, hogy akkor majd nem ölik egymást a románok és a
magyarok, nem lesz gyűlölködés. Nem lesz kizsákmányolás.
Egyenlőség és szeretet lesz. Erdély népei – hangzott egy
díszbeszédben – románok, magyarok, zsidók, szászok.
Miklós kommunizmusom történetét megírja a Teréz krónikájában.
Aztán kezdtem rájönni, hogy mi van. Kiderült, hogy egyenlőség
nincs, és nem fajgyűlölet van, hanem osztálygyűlölet. Nem segítés,
hanem kizsákmányolás. Nem biztonság a bölcsőtől a sírig, hanem
félelem a bölcsőtől a sírig.
 Egyszer fölkiáltottam: „Te, van még valaki, aki igazán hisz
ebben?” Miklós megveregette a vállamat, és azt mondta: „Légy
nyugodt, te voltál az utolsó.”
Kiléptem a pártból, amihez akkor nagy bátorság kellett. Miklós
segített, meg a sok Sevenaletta. Tudtommal az egész országból csak
Vas István meg én léptem ki. Egy évig tartott a hercehurca, Rákosiig
elvitték, jogászok szóltak hozzá. Végül kizártak. Büntetésként,
amiért ki akartam lépni.
De nem én voltam az utolsó. Itt van egy fontos rész, ami, azt
hiszem, minden háborúnak a nyitja. Ha valaki valamilyen általa
jónak vélt eszmében hisz és elfogadja, azt nehéz feladni. A
kommunizmus bibliai alapokon áll, amennyiben onnan veszi az
anyagiak egyenlő elosztását, hogy nincs kizsákmányolás, és hogy
egy lesz a világ. Mennyit énekeltük: „Ez a harc lesz a végső, csak
összefogni hát, és nemzetközivé lesz holnapra a világ”. No, hát nem
ezt akarja most az Európai Unió, amibe mi is beléptünk?
A kommunizmusból már rég kiábrándultunk, utaztunk Nyugatra.
Egyszer Párizsban, vendéglátóink, Anne Cecile-ék lakásában
megnéztem a fiúk szobáját. Szembe találtam magam Lenin ajtó
nagyságú képével. Egy pillanatra meghökkentem. Anne Cecilé – aki
három évet élt Magyarországon – rám nézett, bocsánatkérőleg
magyarázta: „Valamiben hinni kell a fiataloknak, ők még nem tudják,
mi a kommunizmus. Az eszmét ismerik, jobbá akarják tenni a
világot.”
A kereszténység is mi mindent művelt a szeretet nevében.
Olaszországban történt, hogy elvesztettük a bőröndjeink vasúti
megőrző céduláját. Miklós mondta, hogy próbáljak beszélni velük a
román nyelvtudásom alapján. Valahol délen, egy kisvárosban
voltunk. Kérdezték, mi van a bőröndben. Eljátszottam, mutattam,
hogy sál, cipő, szvetter. Kinyitották, az volt. Rendben. Kiadták, de
kérték az útlevelet. Meglátták a „vörös” útlevelet, és elkezdtek
ölelgetni, a hátamat lapogatni: „Bravó, bravó kommunisto”. Én
mondtam, „non kommunisto”, mire ők megdöbbenve
visszakérdeztek: „perque?” Én leengedett karokkal, szomorúan azt
mondtam, hogy „longo, longo” – hosszú volna elmondani (ez a
longó azután családi szólásmondás lett).
Tehát, mindig tudjuk, hogy miben hiszünk? Ott, ahol még nincs
megvalósítva, mit tudnak arról, hogy milyen lesz, ha megvalósul egy
eszme?
Erdélyről sem tudtam beszélni. Észak-Erdélyt visszakapcsolták,
életünk legboldogabb három éve következett, ameddig csak
„hátország” voltunk, s nem voltunk benne a háborúban. Felvidék,
majd Délvidék, Erdély. Mámor, diadalmenet. És Kassa is a miénk!
De micsoda ára volt: a Don-kanyar.
Majd az utolsó kitartó csatlósok lettünk.
Erdélyből hány magyar menekült volna, mikor Románia kiugrott a
háborúból, és Veress Lajos elrendelte Kolozsvár kiürítését? De csak
egy vonatot indított, a látszat kedvéért, és azt is szétbombázták.
Veress Lajos látta, ha nem vigyázunk, most veszítjük el Erdélyt. S
megtiltotta az üres katonai kocsiknak is, hogy fölvegyenek bárki
menekülőt. Akkor nem értettük, miért.
Aztán Sztálin és a sztálinizmus.
Mindig vannak, akik hisznek, aztán kiábrándulnak. De nem
mernek szembenézni a hatalommal. Mások a presztízs vagy anyagi
előnyök miatt alkalmazkodnak.
Van, aki tovább hisz, és azért küzd vakon, van, aki érdekből,
önáltatásból, s van, aki félelemből. A Szálasi-érában, az utolsó
napokban mindenkit, aki nem volt katona vagy keresztény, vagy nem
tudta igazolni magát, főbe lőttek. Akit egyszer már bevittek
katonának, az nagyon jól tudta, hogy ha nem lő, őt lövik le. Mit
tehetett valaki a Don-kanyarban vagy akárhol? Ha nem
engedelmeskedsz, alapszabály – kivégeznek.
Én akkor nem tudtam, hogy mit jelent katonának lenni és harcolni.
Pedig láttam, milyen az, amikor állva fagy meg melletted a bajtársad;
vagy amit Miklós leír: a meghalt bajtársakból emeltek maguk elé
védősáncot. Mit jelentett évekig harcolni – tudva, hogy hiábavaló.
Mit jelentett harcba menni, parancsszóra vállalni, hogy megöljenek,
és neked is ölnöd kell.
 De dinamizmusa, vonzása is van a harcnak. Valami megindul a
férfiakban. Ahogy Miklós írja: „Férfi vagyok, nem tehetek róla, ha
ütnek, visszaütök.” Győztesnek lenni jó. De akit megölök, vagy
nyomorékká teszek, annak is van anyja, gyermeke, szerelme. És
mindezt miért?
És mégis, a világháborúban volt valami, ami jobb volt, mint most:
egész idő alatt létezett szolidaritás. Akárki jött, illett és természetes
volt éjszakára befogadni, vagy ha ettél, valami kicsit juttatni abból is
– miközben éheztünk.
Aztán a béke. Első dolgunk volt a romokat eltakarítani. Ki tudja
ma, hogy a Vérmező helyén egy mély, füves teknő volt, kivégzések
helye? Budapest romjaival töltötték fel. Kötelező volt a romtakarítás,
később pénzzel lehetett megváltani. De pénzünk nem volt. Mentünk
éjszaka, fillérekért havat lapátolni. Újabb éhezés, papírral
beragasztott ablakok. Fűtetlen szobák.
Aztán jött a diktatúra. A Szovjetunióban azokat az orosz
katonákat, akik látták Európát – még ha csak úgy is, a sárban,
nyomorban, háborúban –, mikor visszatérnek, elkülönítik és
táborokba viszik. Mert láttak egy másik világot.
Ahol nem a diktatúra jött, ott következett a szembenézés.
Mikor már utazhattunk 56 után, Angliában német bébiszitter volt
Siklóséknál, Margerite. Azt mondja egyszer könnyes szemmel, a
sírást elfojtva: „Én nem tehetek róla, hogy mi történt a háborúban,
én akkor még nem éltem. Az apám is még fiatal volt.” Mit visel a
következő nemzedék?
Mivel annyit írtam az oroszokról, egyszer mindenképp el akartam
utazni a Szovjetunióba. Miklóst állandóan kínálgatták, hívogatták,
magyar író, menjen és nézze meg, milyen az a világ. Kiválaszthatta,
hogy melyik városba akar menni. Remek szállodákba viszik, egy
fillérbe nem kerül, viheti a feleségét is. De nem és nem. Miklós nem
akart menni. Soha semmit nem akart elfogadni a diktatúra alatt. A
Kossuth-díjat is kétszer utasította vissza. Én meg azt mondtam neki
tréfásan, de mégis azzal a bizonyos megérzéssel: „Te, én akarom
látni a medvét, mielőtt még szétesik.”
 Elindultam egy Ibusz-útra. Akkor megint találkoztam az
oroszokkal.
Hiszen itt is láttam őket az utcákon időnként, csapatokban
énekelve meneteltek. Itt voltak, sokszor láthatatlanul is. Például
Kisorosziban éjszaka néha hallottuk, hogy a nehéz járműveik
dübörögnek végig a falun. Nincs kivezető út. Ez a szigetcsúcs.
Eltűntek, s nem jöttek vissza. Később jöttünk rá, hogy a járművek
kétéltűek. A Dunán keresztül mentek a túlsó oldalra. Az utakat
persze tönkretették. Akkor még nem volt aszfaltunk, de a döngölt
utat széttúrták. Rossz volt éjszaka erre fölriadni. A háborúra
emlékeztetett.
Burkus kutyámat is egy szovjet teherkocsi gázolta el. Kánikula
volt, mentem az üzletbe vásárolni, málnát akartam befőzni, jött
velem Burkus. Hat kiló cukrot cipeltem, és még valamit. Jött egy
nyitott katonai teherautó, elöl félmeztelenül, óriási szalmakalapban
ült két orosz katona. Kicsit elbámultam rajtuk, ez szokatlan volt,
sosem vetkőztek le. Nem figyeltem, Burkusra se, és elcsapta a kocsi.
Rémülten szaladtam oda és vettem a karjaimba. Burkus aztán életben
maradt.
A háború. A kutyák. A béke és a kutyák. Átszőtték az életemet, az
életünket.
Ha az utcán mentek, az orosz katonák másképp énekeltek,
erősebben, mint a magyarok vagy a németek. A katonai
alakulatoknak szokásuk volt az utcán énekelni. Az oroszok hangja
valahogy mélyebb, erősebb volt. Később hallom a rádióban, hogy
áthatóbb, erősebb torokhangokat használnak. Az operában is.
Mondja a zeneszakértő, hogy a nyugati énekesek, előadók is
próbálják ezt utánozni, de az nem az igazi. Amit az oroszok tudnak
kihozni, az megrázó. Nyilván ott már gyermekkorban ezt hallják és
így énekelnek a férfiak.
Utazom a Szovjetunióban: Moszkva, Szentpétervár – amit akkor
Leningrádnak hívtak –, s akkor jövök rá, hogy kik és milyenek az
oroszok. Ukrajna, Grúzia, Lettország, Észtország, és Istenem,
Litvánia, milyen kicsi, szegény ország. Milyen meghatóak a
faépületek, a kékre, zöldre festett ablakokkal; ők ilyenek is. Vagy
Üzbegisztán. Mind „orosz” katonák voltak nekünk. Azóta már újból
önálló állam lett a java részük. Ők voltak az „orosz katonák”? A
lakosság, az emberek?
Tanácsolták, hogy vigyünk mindenfélét, mert jól el lehet adni, és
az árából jól tudunk vásárolni.
Remek kosztot kaptunk, és nagyon jó szobákat. Reggelire
kaviártól kezdve mindent, amit el lehet képzelni, csak gyümölcsöt
nem (nem tudtam, hogy nincs gyümölcs). Ilyen pompás, gazdag
ellátásban sehol sem volt részünk. Autóbusz vitt napközben ide-oda,
nem nagyon találkoztunk a lakossággal. Bevittek a Szent Izsák
bazilikába, vagy nem tudom melyikbe, na, ott egy kicsit
csúfolkodtam. Mert elmondták, hogy ennyi meg ennyi arany, ennyi
meg ennyi gránit, ennyi meg ennyi jáspis, ilyen márvány, olyan
márvány van beépítve. És a hit? – kérdeztem. Miki, akit az úton
ismertem meg, tolmácsolta a kérdésemet.
Miki addig a saját lelke „pincéjében” élt betemetve, mert a
kislányát megerőszakolták és meggyilkolták. Erről addig senkinek
nem tudott beszélni. Szétesett a család is: az ilyen szörnyűséges
gyilkosság rendszerint szétdúlja a családot. A háború után az ilyen
bűncselekmény szokatlan volt, úgy föl volt háborodva az ország,
hogy aztán halálra ítéltek és fölakasztottak egy fiatalembert, hogy
végre legyen bűnös, ítélet. Miki azt mondja nekem: „Azt hiszem, ha
nem is volt ártatlan, mert elkövetett mást, a kislányomnál nem ő volt
a bűnös. A kivégzése semmit sem segített rajtam. Nem volt elégtétel.
Csak halmozódott a szörnyűség. Láttam a fiú anyját.”
Ugyanakkor folyt a politikai letartóztatottak halálra verése és
egyebek. Amit ugyan vidáman csináltak Szálasiék is, csak sokkal
gyorsabban, mert nem volt annyi idejük: gyorsan lelőni az utcán,
vagy be a Dunába. Szálasiék is meghirdették a földosztást. Ezen
meglepődtem – aztán végrehajtották a kommunisták. Egek. Körbe,
körbe, körbe...
Miki perfektül tudott oroszul. Senkit nem engedtek sehova
egyedül, merthogy nem tudunk oroszul, s mi lesz, ha eltévedünk. De
Miki bizonyította a perfekt orosz tudását, kezében a térkép, ismeri a
cirill betűket, nem lehetett nemet mondaniuk.
Esténként nagyokat csavarogtunk. Csodálatosak voltak a pétervári
fehér éjszakák. Akkor tudtam meg, mi az, hogy „orosz” ember. Aki
ott él és nem katona. Megállítottak az utcán és kérdezték, hogy kik
vagyunk. Boldogok voltak, ha beszélgettünk velük, cigarettáért
mindent ígértek cserébe. Mikinél albán cigaretta volt, azt adta oda
magyarként. Megdöbbentem. Miért? Azt mondta, nem tudnak latin
betűket olvasni, sejtelmük sincs más cigaretta ízéről. Úgy volt.
Farmernadrág volt rajtam, könyörögtek, kértek, cseréljem el,
bármit adnak érette. Bevittek egy kapu alá, és régi, szép hímzéseket
hoztak ki, másik nadrágot is, de mindezt szelíden és könyörögve.
Náluk nem volt farmer, de tudtak róla, hogy létezik, és vágytak rá.
Mindig csak kértek, és kínáltak itallal, vízzel, süteménnyel.
És én kis naiv, amit itthon ajándékba kaptam nyugati barátainktól,
és nem használtam, a francia parfümöt és a párizsi kozmetikai
szereimet odavittem, és a szállodai folyosó sarkában ülő asszonytól
kérdeztem meg, hogy hol adhatnám el. Azonnal följelenthetett volna,
de csak annyit mondott: „Nem lehet.” Valaki mulatott rajtam:
„Dehát ezeknek ugyanolyan jó lett volna a magyar, román vagy
bármilyen. Európára vágynak. Az az asszony pedig a hivatalos
besúgó.”
A szobaasszonyokkal megbarátkoztam, még a frontról tudtam pár
szót oroszul, úgy-ahogy. Azt a konyhanyelvet, a háborús nyelvet,
még ismertem. A ruháimat, amiket föl akartam számolni, kitettem
választékra, hogy vegyenek belőle. Mikor kérdezték, hogy mi az ára,
tétován mondtam valamit, végül rátettünk egy-egy cédulát.
Suttyomban léptek ki, s intettek, hogy ne szóljak senkinek. Amikor
visszajöttem, ott volt letéve mindegyik ruha helyére az ára. Az egyik
háromrészes volt, ott hagyták az egyik részét, nem akarták elvenni.
Hiába magyaráztam, hogy hozzá tartozik, benne volt az árában. Nem,
ők fizetni akartak a kis fillérjeikből.
Egyszer kis vidékies negyedben jártunk, esteledett, és az egyik
almafához be lehetett hajolni az alacsony rácskerítésen. Annyira
megkívántam a gyümölcsöt, hogy behajoltam, és leszakítottam egy
almát. Kicsi kert volt, három satnyácska fa. Kirohantak a házból,
kivették a kezemből, és azt mondták: „nem jó, nem jó”. Bevittek a
kertbe a harmadik fához, amin már öt-hat szem érett alma volt.
Leszedték, s a kezembe adták.
Egy alkalommal utcányi hosszú sor állt, nem értettem, hogy miért.
Görögdinnyét lehetett venni. Egy kiló dinnye ára annyi volt, mint
egy pár bőrkesztyűé. Egyszer újságpapírban árultak kicsi, félig érett
egresszemeket. Miki vett nekem egy kis hegyes staneclivel, és
boldogan ettem, minden szemet élvezve. A szembejövő járókelők
megállítottak, és kérdezték, hol vettem. Ők is akarnak venni.
Jártunk a híres GUM áruházban, mint a gyermekszorzótábla,
olyannal dolgoztak az eladók, villámgyorsan számolták ki az árakat a
színes golyókkal.
Ők tartanak minket megszállva? Ezek az emberek pusztítottak
minket a háborúban? Kik voltak? Litvánok, grúzok vagy lettek? Kik
voltak, s mit akartak? Ha nem jönnek, akkor lelőtték volna őket is –
statárium itt és ott.
Azért nekik ez mégis a Nagy Honvédő Háború volt, mivel Hitler
támadta meg a Szovjetuniót, miközben még két év sem telt el, hogy
aláírták a kölcsönös meg nem támadási szerződést. De mit tudtak ők,
a katonák Magyarországról?
Olvasom, hogy évente háromezer katona lesz öngyilkos most,
2005-ben, az orosz hadseregben. Pedig rövidebb a szolgálat ideje,
mint régen, és nem is olyan szigorú. Most már a szülők föl merik
jelenteni, ha valaki technikai hiba következtében hal meg, vagy ha
megalázzák, és addig kínozzák a kiskatonát, míg öngyilkos lesz.
Amikor a Duna-hidat Tahinál javították, a jeges Dunába beleesett
az egyik orosz katona. Mi történt? Kihúzták, és ahelyett, hogy mentőt
hívtak volna vagy száraz ruhát adtak volna rá, két irgalmatlan pofont
kapott, hogy miért ügyetlenkedett.
Megyünk egyszer az utcán Miklóssal a forradalom leverése után,
és látok egy orosz kiskatonát a Mártírok útján. Magányos,
kétségbeesett, elveszett. Megy, megy, és nem látja maga körül a
világot. Megy egy általa ismeretlen országban. Nem tudja, hol van –
hol van Magyarország.
Évek múlva megint látok egy kiskatonát, amikor vonulnak ki a
szovjet csapatok. Miklóssal a Délinél, valahol két vagonsor között
állunk. A kiskatona tétován áll, nem tudja, mit kezdjen magával, az
élettel. Ezt ismerem már az emberi arcokon, mert én is megéltem: a
szeme fénytelen, a pillantása tétova, valószínűleg sejti, hogy viszik
haza, és évekig elkülönítik. Mi vár rá, mért kellett itt lennie?
Kiolvasom belőle a szembenézést, a zavart: a semmiben van.
Valószínűleg azt sem tudja, hogy miért gyűlölik itt őket. Miért
örülnek, hogy elmennek? Hiszen ő csak parancsot teljesített, s
valószínűleg igyekezett tisztességes lenni. Hiányzott a szerelme, az
anyja vagy a gyermeke.
Egy zacskó finom cukorka volt a kezemben, csokoládé-bombák
töltve – hm, bombák, csokoládé-bombák... Mondom Miklósnak,
hogy megkínálom. Odamegyek hozzá, s mosolyogva elé tartom a
zacskót, intek, hogy vegyen. Ahogy ők is kínáltak engem. Még most
is látom a szemét, ahogy rám néz, és int a fejével, hogy nem. Aztán
lassan elfordul.

***

Ami a saját, egyéni sorsomat illeti: a frontélmények után

próbáltam visszatérni az életbe, és elvégeztem a tanítónői
gyorstalpalót. Kineveztek Magyarvalkóra elemi iskolai tanítónőnek.
De oda sem mehettem el a betegségeim miatt. Rettenetesen lázadtam.
Amit átéltem a fronton, lelkileg erősebbé tett. De a testemet
megbetegítették egy életre: a hashártya- és mellhártyagyulladások, a
tuberkulózis, amiből aztán jöttek az összenövések-fertőzések. A
méhgyulladás, a nemi fertőzés – sohasem tudtam szülni.
Persze, ezt egy darabig nem tudtam. De mikor
röntgenbesugárzással akarták gyógyítani az izzadmányos
hastébécémet, tiltakoztam ellene. Önkéntes nővér voltam végig a
háborúban, és tudtam, hogy a besugárzástól az ember steril lesz, ezért
nem adhatják a beleegyezésem nélkül. Küzdöttem azért, hogy ha
életben maradok, tudjak még szülni. Hajnal professzor kiabált velem:
„Maga gyermek! Nem tudja, mit akar! Nem tudja, miben akar
dönteni. Inkább akar meghalni?” „Igen. Az én jogom, hogy élni
akarok vagy szülni. Akarok-e sterilen élni vagy nem.” Akkor úgy
összevesztünk, hogy nem jött be többet nagyvizitre a szobámba,
megállt kinn, az ajtó előtt.
Megtagadtam Istent, mert még azt sem engedi meg, hogy tanítónő
legyek egy kis faluban. Már láttam, hogy baj van a házasságommal,
és oda akartam menekülni egy detektoros rádióval, egy pár jó
könyvvel, hogy ott majd tanítom a kisgyermekeket, viszek kultúrát,
örömet. Erre azt mondják, hogy nem lehet! Mert ezzel a betegséggel
nem lehet távol lenni orvostól, kórháztól (többórás szekérút vezetett
az autóútig, s onnan busszal több mint egy órára lett volna
Kolozsvár). Akkor keserűen lázadtam, hogy ha ennyit sem enged
nekem az élet, ennyit sem hagy meg a sors a sok szenvedés után,
akkor minek élni. És ha azt, amit a háborúban láttam, engedte Isten,
akkor nincs is. Ateista lettem.
Aztán újra kinyílt számomra a világ. Ha végiggondolom, Európa
minden országában jártam, és a világ más földrészein is. Voltam
Egyiptomban és Törökországban, a Szovjetunióban és Amerikában, a
keleti parttól a nyugatiig, Kanadától le a mexikói határig, a Kanári-
szigeteken, Görögországban, Izraelben. Mindenfelé. Még Mexikóba
vágyom, mindig is vágytam, de Miklós nem akart jönni. Dél-
Amerikába sem. Pedig Rezek Román mindig hívott. De valahogy,
nem tudom miért, Miklóst nem érdekelte – vagy már fáradt lett?
Amikor azt hittem, hogy számomra vége az életnek, mert még az
a kis falusi tanítónői út is lezáródik – akkor nyíltak meg a nagy utak.
Egyetem, Miklós, a szellemi élet, alkotás és hivatás. Aztán lassan,
sokára megértettem: minden egyes szenvedés, ami lecsapott rám,
azért volt, hogy tovább lépjek, mert valamit már megtanultam,
jobban értem az embereket és új út nyílt előttem.
Erre világított rá Virág Teréz, aki egyszer meghívott egy
előadására. Nagy meglepetésemre az előadás három világszerte
ismert pszichológusról meg rólam szólt: olyan emberekről, akik
megjárták a poklokat, de úgy tudták földolgozni, hogy képessé tette
őket olyan alkotómunkára, ami pokoljárás nélkül nem ment volna.
Úgy tűnik, egy világos terv szerint volt felépítve az életem.
Gyermekkoromban otthon szültek az anyák, és otthon haltak meg az
emberek. Nagyanyám halálánál ott voltunk mi is, gyermekek. Olyan
hároméves lehettem. Anyám összetette a nagymama kezét, lezárta a
szemét, és ott maradtunk együtt a szobában. Apám és testvérei már
elbúcsúztak, a szomszédban vacsoráztak. Anyám nem akarta
megzavarni a vacsorát. Megvárta, míg visszatérnek.
Láttam falun a halálra készülődőket, láttam a fronton a
haldoklókat, a sebesülteket, a kivégzéseket. Én is álltam a fal előtt,
hogy most végeznek ki. Az életveszély, a halálközeli élmény, a
betegségeim, mindez fölkészített arra, hogy tudjak súlyos betegekkel,
haldokló gyermekekkel majd felnőttekkel foglalkozni.
Láttam, hogy a kórházi halál szörnyűbb, mint a fronthalál. S hogy
mennyivel jobb otthon meghalni.
Mikor 70 évesen a hospice-munkát kezdtem, és elindítottam
Magyarországon, már sokat tudtam a halálról.

De menjünk visszafelé, a múltba: játszani mindig nagyon

szerettem. Nekem mindig képeskönyv volt az élet.
Gyermekkoromban kedvencem volt ez a Kosztolányi vers:

„Én nagyon sokakat szerettem,

én vágytam arra, vágytam erre,
de aki úgy szeretett engem,
anyám az életet szerette.
[...]
ha ment az erdőn, ment az úton
[...]
a képeskönyve volt az élet,
nem vitt magával soha könyvet.”
 Nekem képeskönyv volt az élet, és elbűvölten nézem ma is. A
másik kedvenc versem az Akarsz-e játszani?. Nagyon szeretek
játszani ma is.
Bevezettem a játékdiagnosztikát, játékterápiát Magyarországon.
Létrehoztam az első játék-diagnosztikai, játékterápiás osztályt. S
akkor jött egy új igazgató. Az első magyar „Smir” játszó-pancsoló
szobát és az egész játékterápiás osztályt úgy szüntette meg (el is
felejtettem a nevét), hogy nem is szólt nekem. Egyszer csak
megjelentek a munkások az általam kialakított részben, és kezdték
szétverni. A munkahelyem megszűnt pszichológiai intézet lenni.
Lassan epilepszia-központ lett. Abban kitűnő. De az én munkám ott
megsemmisült. Aztán mások, másutt vitték tovább, az egyetemen ma
is tanítják.
Nyílt az új út, hívtak konziliáriusnak a II. sz. Gyermekklinikára.
Ott voltak a gyermekhaldoklók – ellátatlanul. Nekem ez nem volt
idegen terület. Megtanultam már akkor, hogy mi a halál. Így voltam
képes mester, szakirodalom és minden nélkül kezdeni. S mivel
tudtam, hogy meghalni otthon jó, kezdtem bevezetni, hogy a
gyermekeket engedjük haza meghalni. Ez volt a legnehezebb és
legszebb munkám. Mindenki ellenállt. Az orvosok, a körzeti
gyermekorvos, a társadalom: vissza a gyermeket a kórházba, hogy
lehet egy haldoklót otthon tartani? Csak az anyák tudták, hogy jó.
Mindenért harcolni kellett.
Hét évvel dolgoztam túl a nyugdíjkorhatárt. Aztán Miklós a
betegsége miatt kérte – jött a második infarktusa – hagyjam abba a
munkát.
Úgy éreztem, hogy hiába a kert, a háztartás, amit annyira
szerettem, hiába a szakácskönyv, amit írtam. Hogy tudok betegek
nélkül élni? Elkezdtem írni. Akkor írtam a Macskaregényt. Addig
mindig csak a halálról, a játékterápiáról írtam szakmai vagy
népszerűsítő könyveket. Nehéz volt a halál-tabut áttörni. Asszony a
fronton című könyvemet, mivel azt vigasztalásul mondtam magnóra
valaki számára, nem éreztem, nem tartottam irodalomnak. Egy
könyvet mindenki tud írni – az életéről.
 Aztán Miklós jobban lett, és hetvenévesen elkezdtem a hospice-t.
Illetve hárman kezdtük, pénz, helyiség, tapasztalatok, minden nélkül.
De én már tudtam, hogy mi a halál. Fölkeresett egy ismeretlen, fehér
hajú nő, Saci, és mondta: „Gyere, csináljuk meg a hospice-t!”
Mondtam: „Én nem, mert félek.” „A haldoklóktól?” „Nem, az
adminisztrációtól.”
Na, hát liftezett is a gyomrunk le-föl, ameddig a Magyar Hospice
Alapítványt létrehoztuk – alapító okirat, bírósági bejegyzés, a
telephely persze a lakásom, bankszámlaszám, pecsét, Isten tudja mi
minden.
Később az első helyünk egy átjáróhelyiség volt az onkológián. Az
első munkatársak pedig mind önkéntesek. Én is önkéntes nővérként
kezdtem a háborút. Mára a hospice országos mozgalom lett. Indul
egy átfogó PHARE program, több fekvő részleg alakult a
kórházakban. Megnyílt az első önálló Hospice Ház Budapesten,
folyóiratunk van, könyveink jelentek meg – én is több könyvet írtam.
A játékteszt nem tűnt el, ma is gyártják Dobán: betegek készítik
munkaterápia keretében. Szeretik, mert jó. Most újítom fel a
bábtesztet. Minden, amit csináltam, tovább él, és miután abba kellett
hagynom, vitték tovább a fiatalok.

***

Nézem ezt a tűnő életet. Mi mire készített fel? Hogyan tudtam

mindezt megcsinálni? Az első házasságom a másodikra készített fel.
Mit jelentett a kettőnk élete Miklóssal? Neki – nekem? Az övé – az
enyém? És a munkánk? „Nem kell ismernem célomat, / mert célom
ismer engem.” (Weöres Sándor) De ha megtalál a célod, mit
csinálsz? „Egész lényeddel hasonlítani és emlékezni...”
Gizi barátnőm, miután meghalt a férje, azt mondta: „Olyan,
mintha megszakadt volna egy párbeszéd, amit már soha nem lehet
befejezni.”
És két év múlva: „Ha visszajönne, már nem tudnék mit kezdeni
vele. Azt álmodtam, hogy kopogtatott és belépett. Én megrémültem,
hogy ezen a kicsi helyen hol vetek neki ágyat. Hogy tudok főzni,
mosni rá? Az életünket már nem lehet és nem is lehetne folytatni. De
a párbeszédet folytatnom kell. Egyedül. Nem vitatkozom, csak
beszélek vele – magammal. Mi miért történt.”
Rájöttem, hogy ezt a párbeszédet én is folytatom és élem – a
naplómban is. Lassan átmegy élet-párbeszédbe. Nem Miklósról és
rólam van szó. Hanem az életünkről. S a megfoghatatlanról, ami
beleszólt és irányította.
Bogozom az életem, erről szól ez a párbeszéd. Egyre világosabban
látom és tudom, hogyan készített fel az életem minden egyes nagy
törése, szenvedése, hogy be tudjam tölteni a célomat. Ha kitértem, el
kellett buknom. Miközben sirattam azt, ami elveszett, jött az új.
Követhetem az egyes állomásokat és kereszteződéseket.
Idáig jutottam eddig – a meg nem szűnő párbeszédben. A
keresésben és megértésben. És ha az életedet átnézted és megértetted
– legalábbis azt hiszed –, akkor el tudod engedni. A múltat – és a
jelent.
 A világ legkisebb mackója

A világ legkisebb mackója valóban él, illetve létezik. Most is

megvan.
Miklós A mulasztás című írásából idézem: „Már az ajtóban
álltak, mikor az asszony még egyszer körülnézett, és leemelt az
éjjeliszekrényről egy apró játékállatot. Mint a két nagy ujja körme,
akkora volt: a világ legkisebb mackója.”
Azt hiszem, nem az én nagyujjam, hanem a saját nagyujja
körmére gondolt. Vagy mégis az enyémre? Lehet. Mindenesetre
nagyon picike. Most is megvan. Egy dobozban. Ezüst szélű, kopott,
kicsi papundekli doboz. Nem tudom, eredetileg mi lehetett benne.
Meg is kell nézzem, hol van most. Hosszú ideig az íróasztalfiókom
hátsó részében tartottam.
Nagyon ritkán, négy-ötévenként a kezembe kerül. Előveszem és
megnézem. Samu varrta, készítette nekem valamilyen alkalomból.
Születésnapot csak Miklósnak tartottunk, névnapom pedig nincsen.
Talán egy karácsonyra adta?
Samu pedig nem férfi volt, hanem nő, Basch Lóránt albérlője. Azt
mondta egyszer róla Lóránt bácsi, hogy „szürke szent”. Mikor
megkérdeztem Samut, mekkora munka volt, nevetve mutatott egy
méternyit: „Mintha ekkora mackót varrtam volna.”
Azt írja Miklós pár oldallal tovább:
„- Jövendő első gyermekünk, a világ legkisebb mackója. Úgy
szültem, hogy egyszer elkezdett szaggatni a fülem, és egy szép napon
itt volt. Majd ezzel játszanak a gyerekeink is.
A férfi megrázta a fejét.
– Ez mese. Egészen másról van szó. A mackó én vagyok, és
szerintem alig várod, hogy engem is te szülj meg. Az anyamedvék
mind ilyenek.
– Persze. Csak a mackók se bánják néha, ha a markunkban
elférnek.
 – Például, most?
– Például, most.”
Döbbenten olvasom, és emlékezem. Igen, ezt mondtam, így volt.
De a beszélgetésnek arra a részére, hogy „alig várod, hogy engem is
te szülj meg”, már nem emlékeztem. Tény, hogy Miklóst Mackónak
szólítottam, sokáig, késő öregségében is.
Írt egyszer egy mesét, A bánatos medve volt a címe. A leporelló-
könyvecskéből ki akartam másolni ezt a pár sort: „Volt egyszer egy
medve, sose volt jókedve. Dirmegett-dörmögött, mintha semmi másra
nem lett volna oka, csak búslakodásra. Ha mézet nyalogatott, nem
volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját
is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg,
tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme”
– és oda akartam ragasztani a szobája ajtajára húsz-harminc évvel
ezelőtt. Mert Miklós valóban zord is volt. Ritkán volt jókedve.
Egyszer sétáltunk Párizsban, semmi nem tetszett neki. Mindent
kifogásolt, kritizált. Megharagudtam. „Jó! Te vagy az Úristen!
Mondd el, milyen világot teremtenél?” Hallgatott.
Én annak idején valóban nagyon játékos voltam, ezt a játékos
énemet írja meg Miklós egy-két sorral előbb:
„– Ma nem félek– súgta az asszony.
A férfi gyanakodva állt meg.
– Mitől?
– Nem tudom. Láttam egy macskát reggel, mikor mentem a
gyárba. Egy lyuk volt a kerítésen, azon dugta ki a fejét, a feje fehér
volt, az orra meg fekete.
– S mit láttál még?
– Két tolató mozdony, egymással szemben álltak, s felváltva ezt
mondták: psssiii – psssüüü.... psssiii – psssüüü... Aztán mind a kettő
gőzfelhőt fújt, és elbújtak a gőzben.”
Döbbenten tűnődöm. Itt a műhelymunka szempontjából az az
érdekes, hogy Miklós pontosan idézi a beszélgetéseinket (amiket én
már rég elfelejtettem). Ezekből építkezik (részben). Valóban láttam
ezt a macskafejet, s valóban ilyen volt. Most, hogy olvasom, újból
látom.
A megdöbbentő számomra, hogy nemcsak ezt a játékos lényemet
eleveníti meg Miklós, hanem hogy a történetben az asszony a
bátrabb, a kezdeményezőbb. Mert hiszen, amikor csengetnek, ő
húzza ki gyorsan a rekamié fiókját és mondja a férfinak: „Feküdj
be!” Az befekszik, engedelmeskedik. Igaz, tudják, hogy csak a
férfiért jöhetnek. Félelmes. Az állandó félelem az elhurcolástól, a
kiszolgáltatottság, a légkör, ami körülveszi őket (ahogy ezt tudja
ábrázolni).
A házat, amit gerendákkal támasztottak alá – és hosszú ideig
üresen állt, csak aztán költözött be egy fiatal pár –, valóban láttuk. A
mellvédet fenn, szintén láttuk. Mindig ilyen pontosan építkezett a
valóságból Miklós, ezzel tudta megragadni a mélyebb
összefüggéseket.
A valóság elemeinek fölhasználásához tartozik az is, hogy
valóban kaptunk egyszer egy papírt: „Lakótárs, fölhívjuk figyelmét,
és egyben utasítjuk, hogy a lakáshoz tartozó kert karbantartó
munkálatait...” Benne van a falevelek összegereblyézése és gondos
elhamvasztása. Elképedve olvastuk. Akkor már a Basch-házban
laktunk, de hogy a kertben nekünk kell a fákat tisztogatni? Nem is
sejtettük. Basch tartotta rendben a kertet. Az államosítás után kicsit
elvadult.
A kert története is érdekes. A kort, a történelmet tükrözi. Ötvenhat
éve élem, követem. Az államosítás után jött a házmester-uralom.
Aztán ahogy öregedett a házmester, rájött, hogy nem érdemes itt
konyhakertet tartani, krumplit termelni a kiirtott virágok helyén:
agyagos a föld. A gyümölcsfák még teremnek. Aztán letépték a ház
faláról az ampeloxiszt, mert nehéz volt, unta összegyűjteni a
házmesterné a sok levelet ősszel. Ott maradtak a kopasz, elhalt indák,
azokat nehéz volt leszedni, s az omló vakolat miatt a csupasz téglák
meredeztek. (Ezen másztak föl annak idején az egerek, amit Miklós
leír a Jelentés öt egérről című írásában.)
 Miklós megírta a Teréz krónikáját, ami a megismerkedésünk és a
betegségem története.
Majd megírta A bunkert. Nemes Nagy Ágnes fölfedezte, hogy a
lány és a közlegény lényegileg én vagyok. A zsírosbödön történetét,
amit a darabban keresnek, én meséltem el (valóban elrejtettük annak
idején egy bödönt a Vértesben az oroszok elől). Úgy írta meg, ahogy
jó lett volna ha nem hurcolnak el a katonák, nem erőszakolnak meg...
A drámában a lány megmenekül. Ágnes fölfedezése után Miklós
átírta a darab végét: a lány és a közlegény rájönnek, hogy talán
egymás testvérei. Különös az őrmester, ez a saját figurája. Miklós
ilyen is tudott lenni. Komiszkodó, ugráltató, gúnyolódó – és mögötte
meleg szív. Kisarkította, kiteljesítette az egyes szereplőket. Nem
kímélte önmagát sem. Éppen a polarizálással és annak váratlan
átcsapásaival ragadta meg a tragédiát, az élet bonyolult
kiszámíthatatlanságát.
Aztán Az ablakmosó című dráma. Az ablakmosó valóban létezett.
Valóban belépett egy reggel a szobánkba, hogy ő megmossa az
ablakunkat. Önként. Nem is kell fizetni, ha nincs pénzünk.
Meghatotta, hogy az ajtó be se volt zárva. Ebben a történetben is,
Anni én vagyok: ahogy beszélek, ahogy gondolkozom, amit mondok.
(Közeledik az életünk – mindenfajta élet – válsága, hogy
visszataláljunk, el kell távolodnunk egymástól. Erről szól a darab,
majd az életünk.)
Aztán a Pontos történetek útközben, világos, hogy az anyaga
tőlem származik. Írja is az elején: „Hálával A.-nak, hogy megőrizte
ezeket a történeteket.” Valóban a kezébe adtam, ő kért rá, hogy amit
mesélek az utazásaimról, azt mondjam magnóra. Márta barátnőm, az
írók gépírónője legépelte, és Miklós abból dolgozott. Egyszer aztán –
számomra riasztó haraggal és érthetetlenül – fölkiáltott: „Elég volt!
Többet nem írlak meg! Elég volt mindenből!”
Sokszor jut eszembe, hogy pár nappal előtte valahova indultunk, s
én a kicsi szobában öltözködtem. Szokás szerint percek alatt kész
voltam. Megérkezett Varga Feri. Nem tudom, hogy történt, akkor
esett ki a tükör a kezemből vagy hamarább, de eltörött. Ott hevertek
a földön a darabjai, és elszakadt a gyöngyöm lánca is. Gurultak
szanaszét a gyöngyszemek. Feri belépett, nézte a tükör darabjait, a
guruló gyöngyöket, és azt mondta: „Miklós igazán nagy író nem
lehet addig, míg nem lép túl magán.” Ennek meg kellett történnie.

***

Samu, aki nem fiú, hanem lány volt, Irma – aki a világ legkisebb
mackóját készítette és akivel hosszasan laktunk együtt itt a Basch-
házban – eltűnt az életünkből. Állítólag alkoholista lett, és most
jegyszedő valahol. Akartam menni, hogy megkeressem. De az élet
fut, mellettem, velem.
Basch Lóránt rég meghalt. A ház és kertje többször átalakult, most
gyönyörű, de túl a csúcson már. Kertész gondozza. Senki sincs a régi
lakók közül. Egyedül én. Ötvenhat éve lakom itt, ötvenhármat
Miklóssal. Három éve egyedül ugyanabban a lakásban, ugyanazok
között a bútorok között. Részben. Mert egy része lenn van már
Szekszárdon, a Mészöly Múzeumban.
Valahogy ugyanúgy rendeztem be itt a lakást a maradék
bútorokkal. Nem tudom, miért. Észre sem vettem. Csak a kicsi szoba
lett más, ahová Miklós az utolsó évben visszahúzódott, s ahová
visszahúzódom én is télen. A zsúfolt, könyvekkel teli kisszobából
puritán „cella” lett, nekem. Mikor belépek, egyetlen kép van a falon,
szemben velem: Miklós utólag megtalált akvarell-arcképe, kitűnő. A
gondolkozó, a tűnődő, s könyvbe vagy írásra néző Miklós arca.
Továbbá egy kis nyírfakereszt, amit két nyírfaágacskából kötözött
össze. (Hasonló van Kisorosziban is.) Ez nekem a pihenő és
meditációs szobám. Most már tudok egy órát is, félig fölemelt,
levegőbe tartott kezekkel térdelni. Így lehet jól koncentrálni. Kemény
munka, de érdekes, hogy ez a testtartás segíti az összpontosított
elmerülést.
Minden átalakul, de bizonyos fokig azonos is marad. Csak a
rálátás változik, a megértés lesz megértőbb.
Ahányszor olvasom Miklós könyveit, mindig újat jelentenek, és
döbbenten fedezem föl bennük a múltat. A múltnak azt a részét,
amire már nem emlékeztem. Kiesett belőlem, hogy hajdan Miklós
így látott, így érzett, így szeretett. Valahol mélyen persze tudtam, de
most mégis meglepve olvasom. Elfedtem, ráhalmozódtak a már
egészében más, nehéz évek. Amelyeknek jönniük kellett, hogy ő
szabadabb legyen, gazdagodjon. Vagy csak jöttek, mert egyszerűen
már kiírt?
Úgy tűnik, ezeket a részeket kiemelve még szembetűnőbb, hogy
milyen játékos, ugyanakkor élet- és halálvállaló voltam.
Elmebetegekkel, gyermekidegosztályon és haldoklókkal dolgoztam.
Mindig az élet árnyékos oldalán jártam. Nekem a magány – neki a
szerelmek.
De ez csak a felület. Miklós mindig, mindenben mélyebbre ment.
Nem ismerte a megbocsátást – elsősorban önmagának. Kegyetlen
volt önmagával. Én megalkuvóbb, hajlékonyabb voltam. Ő nem
ismerte a megalkuvást. Én féltem és ma is félek a kutyáktól, a
villámlástól, az autóktól. Ő egyszerűen nem ismerte a félelmet. A
gondolkodás világossága, a vakító, kemény szembenézés a
barátkozó, teljes nyitottság mellett. Alig engedett magához közel
embert. Talán Nádas Pétert.

***

Nagyjából kész a végrendeletem. Mit kezdjek a világ legkisebb

mackójával? Adjam a Petőfi Irodalmi Múzeumnak? Ott a mélység
pincéjébe kerül. Talán soha sem veszi senki a kezébe. Annyi kincsük
van. Hagyjam a szekszárdi Mészöly-házra? Az a picike mackó elvész
annyi minden között. Hagyjam ott a fiókban? Az nem lehet.
A világ legkisebb mackója egyrészt hozzám tartozik, másrészt
Miklóshoz, harmadrészt, nem tudom pontosan megfogalmazni: van.
Saját külön létezése van. Olyan furcsa, hogy létezik is, konkrétan,
világosan – hiszen ott van a dobozban. Él az írásokban, az
emlékekben, és van – mindettől elszakadva. Ugyanakkor
mindezeknek a hordozója. Mint magában az emberben is, elfedve,
eltakarva ott él benne a múlt. Az összefüggések bonyodalmát nehéz
felismerni. Az értelmét? Ki tudja az értelmét? Számomra ez, amit
leírtam. Valójában egy a sok közül. Az enyém. Most. És holnap?
Minden megváltozott. Én is. Néha még pontosan tudom, tudtam,
hogy mit akarok, mit kell tenni. Mint A mulasztásban az a fiatal nő.
Ötvenhatban, a forradalom leverése után, mikor nyitva volt a
határ, jöttek Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs és Miklós, hogy
hajnalban itt egy teherautó, csomagoljunk, menjünk ki nyugatra.
Aztán majd meglátjuk, mi lesz, ott maradunk vagy visszajövünk. Én
gondolkozás nélkül válaszoltam: „Ti menjetek, én itt maradok és
őrzöm a lakásokat.” Több szó nem esett. Miklós nem indult, nem
csomagolt.
Húsz év múlva, mikor valaki mást szeretett, azt mondta: „Ezt nem
lehet testközelben elviselni.” „Igazad van” – válaszoltam.
Csomagoltam, és egy óra múlva elhagytam a lakást.
Úgy tűnik, valami maradt bennem a régi, fiatal nőből. Néha még
megnyilvánult. De már egy más férfival nézett szembe. Azzal, akiről
írnak a gyászbeszédekben is. Minduntalan elhangzik: olyan autonóm
személyiség, aki megvesztegethetetlen, befolyásolhatatlan. Így volt.
Pontosan. Majdnem mindig egzisztenciális és halálfélelemben
kellett, lehetett csak mellette élnem. Nélküle, mellette. A politikai
nyilatkozatai, a lehallgatott telefonok – amivel mit sem törődött –,
részvétele a forradalomban, a besúgók jelenléte, a félelmes
autóvezetése, betegségei alatt az életveszély kihívása.
Nem baj. Így lettem az, aki vagyok.
A halála előtti években sokszor, többnyire elutasító, sőt goromba
is volt velem. De az utolsó hónapokban, Kisorosziban, ha elmentem
valahova, Krisztina – erdélyi segítségem – látta, hogy áll az ablakban
és órákig nézi az ösvényt, ahol jönnöm kellett. Mire beléptem, leült,
és elfordította a fejét. Krisztina szerint féltékeny volt mindenre, arra
is, hogy tovább élek. Judit, életem tanúja szerint nem tudta
megbocsátani, hogy minden látszat ellenére, sohasem tudott egészen
elszakadni, függetlenedni tőlem.
És én? Sohasem kívántam függetlenedni, eltávolodni tőle. Egész
életemben, az életemmel akartam szolgálni. Szolgáltam is. De
teljesen föladni, átadni magamat nem tudtam. Valamiféle szellemi
függetlenséget megtartottam. Csak azt. Miklós tökéletesen
függetlennek látszott. Ez az érzelmi kötöttség bántotta? Vagy a saját
hűtlensége? Az én hűségemet nem tudta megbocsátani? Nem tudom.
A Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról című írásában Baracs
megöli a feleségét. Engem öl meg. Onnan tudom, hogy a nyomozók
a földön széttépve megtalálják az asszony kis makkfejekből készült
nyakláncának egy szemét. Miklós szedte össze a Mátrában, és Jaki
(Jakovits József) fűzte fel nekem. Hova lett a lánc? Meg kéne legyen,
mint a világ legkisebb mackója. De nincs. Széttaposta? Nem lehet, az
érzelmes volna tőle. Ennél sokkal keményebb volt. Vagy csak
hiszem?
Meg onnan is tudom, hogy engem öl, hogy miután megnéztük a
Dillinger halott című filmet – a filmben Dillinger, csak úgy, szintén
megöli a feleségét –, hazafelé, a villamosmegállóban azt mondta
Miklós (én nyomott, rosszkedvű voltam): „Ne félj! Én soha nem
öllek meg.”
Csak most fedeztem fel, hogy a mosónő lánya, Sára – akivel az
utazás alatt kialakul a pár órás szerelem – játékos, gyermekekkel
foglalkozik, hívő, és a halált könnyen elfogadja, mosolyogva beszél
róla. Mint én. És még egy különös utalás. A lelőtt szarvas agancsa
alatti hónap és nap az én születésnapom. Miklós nem ismerte a
dátumokat. De itt pontosan írja: „október 7”. És az évszám: 1936.
Mikor én tizennégy éves voltam – amennyi idős Sára akkor, mikor a
történetben a falra szögezett szarvasagancs alatt elmegy.
Ki volt független? Ki volt autonóm? Ki ölt és ki szeretett? Miért
ölöm meg azt, akit szeretek, hogy aztán ugyanazt – ami benne volt,
másban keressem?
 Szerelem-mesék

A szerelemről írok könyvet. Közel egy évszázada nézem és élem,

a betegeim és a haldoklók küzdelmeiben is követem, hogyan szőtte át
életüket a szerelem. Mit is jelent a szerelem? Mi a szerelem? (Nekik
és nekem.)
Eddigi eredmény: felette nagy titok a szerelem. „Aztán a titok
útrakel – hogy dolgavégeztével ismét öncélú legyen.” (A
Szekszárdon, Mészöly Miklós szülőháza falán elhelyezett
emléktáblán is ez a Mészöly-idézet szerepel.)
Amit erről a titokról tudni lehet, Miklós elmondja három mesében.
„Mintha meséim nem is mesék lennének, a szó klasszikus
gyermekirodalmi értelmében, hanem felnőtteknek szóló történetek” –
mondta a Szigeti Lászlóval folytatott beszélgetésben
(Párbeszédkísérlet).
Valóban, mesehangon próbálja megragadni a megragadhatatlant.
„Valami, ami megfoghatatlanul valóságosabb minden másnál, ami
kitelik tőlünk.” Erről van szó. Megfoghatatlan.

***

A virágok beszélgetése történetében a szerelem útján járva a

szüntelen keresést élhetjük át. Jeszenák Kránicz egyebet sem tesz,
mint nyugtalanul keres egy bogarat – mesélik a virágok –, amelyik
piros, és öt fekete pont van a hátán. A katicabogarat.
Meglepetésemre, amikor írom ezt, egy katicabogárról szóló
tanulmány akad a kezembe, ami több mint egy évig feküdt az
íróasztalomon. (Vannak véletlenek vagy nincsenek?)
A katicabogárnak öt vagy hét pötty van a hátán. Angolul a
katicabogár „Lady bird”, a Madonna madara. A hét pötty a teljesség,
a misztikus szám. Az angolok ezt meg is magyarázzák: a hét pötty a
katicabogár hátán nem a hét főbűnt, hanem a hét fájdalmat jelenti.
Miklósnak hét szerelme volt (két hosszabb, és öt időleges,
fájdalmasak voltak mindkettőnk számára).
Magyarul Isten tehénkéjének is hívjuk. Énekelünk neki:
„Katicabogár, repülj haza, ég a házad.” Miért ég a háza, amikor
nincs is háza? Még fészke sincs. Nem tudom.
A Madonnát hosszú ideig piros ruhában ábrázolták. Nekem is van
ilyen piros ruhás Mária-szobrom, Antalffy Máriától kaptam. Az
adventi koszorú közepén szoktam elhelyezni, fenyőgallyak, gyertyák
és gyümölcsök között. Miklós a szokatlan koszorú gyümölcseit
vidáman fogyasztotta. Rendszeresen pótoltam a kis piros almákat.
Azt kérdezte: „Madonna ruhájához alkalmazkodsz az almákkal?
Fontos neked, hogy pirosak legyenek? Miért?”
Nem tudom, hogy valaha olvasott-e Miklós a katicabogárról.
Beszélgettünk róla, keveset. Egyszer, mikor a Balatonban
úszkáltunk, sok katicabogarat találtunk a víz tetején, fulladozva.
(Vagy én hittem, hogy fulladoznak.) Az ujjamra vettem egyet-kettőt,
és kivittem a partra. De ezzel nem sokra mentem. Aztán a hajamba
raktam őket, és úgy úsztam ki velük. Miklós figyelmesen nézte és
kacagott. Hogy min kacagott? Nem tudom.
A virágok beszélgetése című mesében Kránicz a bogarat keresi, öt
pettyel a hátán. Én nem gondolom, hogy Miklós ilyen tudatosan,
szándékosan írt volna. Ámbár hogyha nézem a naplóját, az
intellektuális följegyzéseket, akkor meglepően sok adatot találok,
kiírásokat, amiket pontosított, aztán fölhasznált, megírt. (A
„Kiírások” címet adta a kilenc naplókötetének.) Saját gondolatait is
lejegyezte. Lehet, hogy tudta, mi a katicabogár, vagy pedig olvasott
róla? Mindenesetre a meséjében a katicabogár-szimbólum,
felhasználásával egyszerűen és ugyanakkor rendkívül pontosan ezt a
keresést mondja el a szerelemről:
„Kránicz először a Boglárkával találkozik, és az azt mondja: Te
jössz ide Kránicz, nem unod még a szurdikokat?” (Miklós a
szurdikokat nagyon szerette Szekszárd tájékán, sokat írt róluk).
„Csak jössz-mész, soha nincs nyugtod. Tudjátok mit felelt?
Elmondom, hogy okuljatok. – Egy bogarat keresek, kedves
Boglárkám, öt fekete petty van a hátán, őt muszáj megtalálnom. – Ó,
te szegény, így akarsz te katicabogarat találni? S elárultam neki a
titkot. Sárga pettyes az a bogár. Egyszer az én levelemen aludt,
biztos visszajön újra. Ezen Kránicz elcsodálkozott, a botjával karikát
rajzolt körém, s azt mondta: ha visszajön, nem engedjük el többé.”
Ez a naivitás az első szerelem. S kört húz – bezárom a világot
magam körül –, így szokták a szerelmesek. Aztán Boglárka úgy érzi,
hogy megszürkült a ruhája, megszürkültek a levelei...
A kék Búzavirág azt mondja, hogy a bogár, a katicabogár hátán is
kékek a pöttyök. Ez a szerelem már bonyolultabb, ez már haragszik
és követelőzik. Aztán mikor leveri az eső és a földre konyul, akkor
nem is szól semmit: a büszkesége nem engedi.
A harmadik virág, a piros Zsálya azt mondja, hogy pirosak a
pöttyök, és leveleit gyógyító teaként adja Kránicznak. Persze, itt sem
találja a bogarat, hiszen nem a pöttyök pirosak, hanem maga a bogár.
A pöttyök feketék vagy sárgák.
Mind valami csodát keresünk. Mindegyik virág azt hiszi, hogy ő
tudja adni, mindegyik a maga módján közelíti meg, s közben telik-
múlik az idő. Kránicz belebetegszik, keresi-keresi a bogarat, amelyik
a teljesség volna, mert hiszen ez Isten tehénkéje, Mária madara.
Kifejez valamit, az elérhetetlent, a hitet (miben?). Egy kicsi állaton
keresztül, aminek nagyon érdekes az élete. Mert először hernyó – így
összetévesztik és pusztítják a burgonyabogár és más bogarak
lárváival együtt. Aztán hosszú fejlődés után, miközben sok-sok
levéltetűt kell elfogyasztania, lesz belőle a gyönyörű bogár – amelyik
időnként holtnak tetteti magát. Félelmében szagos váladékot bocsát
ki, ezt megérzik és tudják a madarak: nem eszik meg a katicabogarat.
De mi a burgonyabogarat, amelyik legalább olyan szép, nem
vesszük a kezünkbe. A katicabogár a kedves, a mesék világa, a
katicabogár, amelyiknek olyan nagy a mögöttes, a mitikus
mondanivalója. A mítoszt keresi a férfi a virágokban, a különböző
szerelmekben. Aztán reménytelenül megy tovább. Amikor leesik a
hó, már nagyon sovány, nagyon fáradt, beteg, de reménykedik, hogy
majd most a hóban megtalálja. Azért, mert akkor nem takarhatják el
a levelek. Miközben a katicabogarak ősszel eltűnnek, s a levelek
lehullanak. A hóban pedig meg is fagyna a bogár.
Késő ősszel a katicabogarak téli pihenőre húzódnak. Lehetőség
szerint avarba, vastagabb levelek alá, száraz, szélvédett zugba. A
legjobb telelőhelyeken nagy tömegben gyűlnek össze évről-évre
ugyanott. Az állandó búvóhelyek kérdése régóta foglalkoztatja az
etológusokat. Ami nem is csoda, hiszen egy-egy állat csak egy telet
él meg. Valamennyire elfogadott szemlélet, hogy feromonokkal,
hormonálisan termelt illatanyagokkal tájékoztatják egymást, azonban
a nevezett feromon egyelőre nincs meg.
Ha megértjük a szimbólumok nyelvét: a titok, ami körülveszi a
katicabogarat, és amit keres-keres Kránicz, az a teljesség, amit a férfi
keres és nem talál meg a virágokban (a nőben). Ezért megy tovább
egyikről a másikra. Azok pedig a szerelmet felkínálják, csábítják –
próbálják adni. Mindegyik a maga módján.
Kránicz minden új virágnál reménykedik, talán ez lesz az igazi:
ott lesz a katicabogár. Weöres Sándor mondta egyszer: „Fiatal
koromban egyik jött a másik után, le is feküdtem velük.” „Igazi
szerelmek voltak ezek?” – kérdeztem. „Azt hittem” – felelte
elmosolyodva.

***

És ha azt hisszük, hogy megtaláltuk?

Erről szól a Hét torony kedvence című mese.
Itt is a hetes számról van szó. A királynő a szerelem hét tornyába
van bezárva.
A király (ahogy mindnyájan) azt adja szerelmében, amit ő szeret,
amire ő vágyik. Az egyik úgy viszonyul a másikhoz, hogy azt hiszi,
mindent a kedvére tesz, mindent érette tesz, és sejtelme sincs, hogy
annak mi a vágya, mi a kívánsága.
Ez elég kemény önkritika. „A Hét torony kedvence házasságunk
története” – mondta Miklós, mikor kezembe adta a mesét. (Vagy
egyes házasságok története?) A szerelem egyik alap-magatartása.
Általános emberi magatartás.
 A király „a tornyok ablakába virágot rakatott – ilyen nagyon
szerette a feleségét. A királynő pedig örült, hogy ezeknek a
virágoknak senki se viselheti gondját, csak ő; más kezétől talán el is
hervadtak volna. Volt közöttük olyan, amelyiket éjszaka kellett
öntözni, volt amelyiket reggel, a másikat délben. A király nagy
fáradtsággal gyűjtötte össze őket, még háborúba is keveredett
miattuk, de a ritka palántákat mégiscsak megszerezte – hadd
gyönyörködjék bennük a felesége. Végül már annyi volt a szomjas
virág, hogy a nap egyetlen órája se maradt gyönyörűség nélkül.”
Valóban, munkába menés előtt, hajnalban öntöztem a virágokat.
Kisorosziban néha éjjel is felkeltem átállítani a szóró öntözősugarát.
Akármerre járt, jártunk, utaztunk, mindig virágot, magokat,
gyökereket hoztunk haza (ez egyik szenvedélye volt). A Kanári-
szigetekről bugainvilleát. Három nagy cseréppel. Mekkora utánjárás
volt engedélyeztetni, „egészséges növény”, föladni a repülőgépre,
„törékeny, nem fölfordítani” – fölfordították. Egy még mindig él,
még mindig szép. Ezeket a virágokat, magvakat, ha hazahoztuk,
elültette, gondosan kereste a helyet, hogy hová, s aztán tovább nem
gondozta. Mindig rám bízta őket.
Miklós tudott énekelni, én nem. Hiába kértem, soha nem énekelt,
magában sem. Az éneket aranyhajú, fiatal lány képében adja a
királynőnek. Ugye különös ajándék? Nagyon szerette az éppen csak
nyílni kezdő fiatal lányokat – haláláig elbűvölték. De milyen lehetett
a királynő élete?
„Még fel sem ébredtek reggel, már dúdolgatott a lány, s mire este
lett, mind a hét torony csordultig volt az énekével – még csak
fáradnia sem kellett a királynőnek, csak hallgatni, hallgatni mindig.”
Miklós, ha valamit írt vagy gondolt, gyakran elmondta, felolvasta.
Mindig meghallgattam. Neki ez kellett. Néha este nagyon fáradt
voltam, de akkor is meg kellett hallgatnom. Azt mondta egyszer: „Te
mindig meghallgatsz engem. Akármiről kérdezlek, őszintén
válaszolsz. Abban biztos lehetek, hogy sohase hazudsz. De ahogy
hallgatni tudsz, az rosszabb, mint a hazugság. A hazugságot utol
lehet érni. De a hallgatást nem.”
 Még egy számomra szép, és a műhelymunka miatt érdekes utalás:
„A lányt egy fehér kövön ülve találta”. Sokszor mondogattuk József
Attila egyik kedves sorát: „A legfehérebb kavicsnál várlak”, és
kaptam tőle egy fehér kavicsot házasságunk elején (még megvan).
Hány rétege van ennek az utalásnak, ennek az ajándéknak? De a
Bibliában is találunk hasonlót: „...és adok annak fehér kövecskét, és
a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud, csak az, a ki
kapja.” (Jel 2,17)
Aztán egy elhagyott kutya kerül a királyi várba. Menten úgy dönt
a király, hogy az legyen a királynőé, hadd örüljön neki.
„A királynő, ha éppen nem öntözte a virágokat, nem hallgatta az
udvarhölgye énekét, mindjárt a kutyájához sietett, azt simogatta,
annak a fülébe sugdosott, úgy elvoltak ketten; már-már azt lehetett
hinni, hogy értik egymás szavát.”
Feketefülűt kitették a szigeten, Kisorosziban, úgy csapódott
hozzánk. Nagyon szerettem. Mondtam is Miklósnak, hogy
zsebkendőt tennék az orrára, és megcsókolnám, mert annyira
szeretem. Mesét mondtam neki, és úgy tűnt, hogy érti. Ennek az volt
a titka, hogy sokszor mondtam ugyanazt a mesét, és közben a
hangommal, a szememmel, az arcommal eljátszottam a vidámságot,
a szomorúságot, a félelmet. Feketefülű ült velem szemben és
hallgatta. A mese szomorú részénél leengedte a fülét, lehajtotta a
fejét, elkönnyesedett a szeme. Mikor a mese vidáman végződött,
akkor felpattant és ugrálni kezdett.
Ezt mindig ámulva nézték a gyermekek, a felnőtt vendégek is
elcsodálkoztak. Csak játék volt – de mégis, tudom, hogy ha
szeretjük, és úgy beszélünk vele, a kutya megérti.
Aztán jön a nagy tél Miklós meséjében. Erdélyben, a Lóhavason
éltünk meg egy ilyen nagy telet, a farkasok lába nyomát néztük, éjjel
bejártak a menedékházig, hallatszott az üvöltésük.
A király a mesebeli nagy télben, ahol közel jönnek, üvöltöznek a
farkasok, vadászatot rendez. Egy ordast nem tudnak legyűrni.
Ráuszítja a királynő kutyáját.
 „A királynő nem hitt a szemének, mikor kedves kutyáját
vicsorogni látta. Úgy rohant rá a farkasra, mint egy fenevad,
harapott, mart, tiport, még az ordas se tudta legyűrni. A kutya
átharapta a nyakát, az ordas meg az övét.”
Mert a király titokban nyers hússal etette, harcolni tanította.
„– Ugye hős volt! A tiéd volt! – lelkendezett a király, és olyan
lakomát csapott rögtön, mint még soha. Szólt a zene, az udvarhölgy
énekelt, a virágok illatoztak. Utoljára még az ordas bundáját is a
feleségének ajándékozta, arany ágya elé, puha lábalávalónak.”
Volt az ágyam mellett először egy kis nyúlbőr, aztán báránybőr.
Feketefülű ezen szeretett aludni. Este, mikor lefeküdtem, odafeküdt,
és így aludtunk. Éjszaka Miklós sokáig dolgozott, és. mikor lefeküdt,
a kutya csöndben átment hozzá, és ott aludt. Reggel, mikor ébredtem,
megint mellettem volt. Elmentem dolgozni, akkor ismét Miklós
lábához feküdt. Ez a kutyahűség? Hazudott mindkettőnknek, vagy
egyformán szeretett?
De a mesének van mélyebb rétege is. A férfi és a női princípium
megragadása: a király harcol, hódít, hogy mint trófeákat tegye a
királynő lábai elé. A férfi diadalmaskodó lényét adja, és a nő, az örök
befogadó öntözi a virágokat, hallgatja a lány énekét, a király meséjét,
ami róla szól. Akit igazában nem lát, és nem ismer a király – de
olyan nagyon szeret, hogy mindent érette tesz. A legnagyobb
akadály: önmagunk. Mert kell valaki az embernek, akinek
felmutathatja önmagát. Aki elismeri és csodálja. Ez a férfiaknak
alapvető vágyuk. Ők a hódítók, az uralkodók. (Voltak eddig, mi lesz
ezután? Marad a két nem ősi princípiuma? Mert ez a harc, ami most
van a két nem között, forradalom. És vajon hová vezet?)
A nő a befogadó, az életet adó és az életet gondozó, nem lehet
agresszív és világot hódító. Erről is szól a mese. A férfi, aki ölni tud,
ha kell, öl is. „Ha ütnek, visszaütök, ennyi az egész. Minden férfi
ilyen” – írja Miklós a Balkon és jegenyékben.
Maga a vadászat: ölni gyönyörűségből. Kevés nő jár vadászni.
Miklós fiatalon, kamaszkorától szeretett vadászni. (A háború után
többet soha nem vadászott.) Én a vadászatot különben szerettem,
mert az erdő, a vadak életében vesz részt az ember, a magaslesen
várni a szarvasokat éjszaka varázslatos – csak lőni ne kellene.
Észrevették és nevették: ha nagy nehezen rávettek és célba vettem
egy vadat, rémülten becsuktam a szemem, mikor meghúztam a
ravaszt. Aztán reménykedve néztem – hogy nem találtam el. Soha
sem találtam. Fiatal voltam, nem tudtam, hogy ez női princípium, s
ez uralkodik bennem – azt hittem, gyáva vagyok, mert mindig
kinevettek.
Visszatérve a mesére: az volt a legszebb, amit a király a
nagyvilágból visszatérve hozott: hogy ő, a király mit gondolt közben,
hogy miről álmodott a királynő, és mikor mit csinált. Amíg a
királynő el nem aludt, egyre csak ezt mesélte. „Ugye tetszik,
kincsem?” – kérdezte ilyenkor. (Miklós Kincsemnek szólított.) Az
asszony azt felelte: „Még soha nem hallottam ilyen szépet, édes
király uram.” (Édes uramnak szólítottam Miklóst, ez Erdélyben
szokásos volt.)
Végül kap egy erdőt a királynő, ahová sétálni mehet – egyedül.
„Az pedig – úgy látszott – minden eddig-volt ajándéknál jobban
örült ennek az újnak. Nem múlt el nap, hogy villámgyors hintóján ki
ne hajtatott volna az erdőre. Ott sétálgatott egyedül, a haját teletűzte
vadvirággal, az őzeket megsimogatta; de legesleginkább egy szép
agancsossal kötött barátságot. Valahányszor megpillantották
egymást, a szarvas odairamodott hozzá, és lehajtotta a fejét, mintha
kérné, hogy fogóddzék meg benne; aztán így hordozta körül az erdőn
– ez volt a legcsudálatosabb.”
A király nem is sejtette, hogy milyen örömet szerzett, annyira
nem, hogy még ezután is újabb meglepetéseken törte a fejét.
„- Igazán boldog vagy? – kérdezte telhetetlenül; és a királynő
hálásan mosolygott rá:
– Még soha nem voltam ilyen boldog, édes király uram...
De a király nem nyugodott.
Két bízott emberével útra kelt hajnalban, senki se tudta, hová [...]
Késő éjszaka vágtattak be a palota kapuján, és a lobogó
fáklyafényben megálltak a legszebb toronyerkély alatt.
 A királynő álmából ébredt éppen, kinézett az ablakon – és
nyomban behunyta a szemét. De a király szerelmes, büszke hangját
akkor is hallotta:
– Nézd, kincsem, elhoztam az erdő legszebb szarvasát, tiéd a
koronája, mind a tizenkét ágboga... már igazán nem tudtam
gyönyörűbbet kitalálni!
Az udvar haván a szép agancsos feküdt, lába összekötve hánccsal,
feje oldalra billent; csak a hatalmas agancs árnyéka nyújtózott fel a
torony ablakáig. Reggelig el sem vitték onnan, még a fáklyákat is ott
hagyták, hogy kedvére gyönyörködhessék a királynő a ritka
zsákmányban.
Az pedig csak nézte, nézte az elejtett állatot; s hogy
gyönyörködött-e, vagy a szíve hasadt meg – ezt megint csak nem
tudta meg a király... Máris nyeregbe kellett szálljon [...]
Annyi bizonyos, hogy mire meghajnallott, egy ragyogó
gyöngyöcske perdült ki a királyné szeméből, mely úgy ragyogott,
mint a gyémánt, s mint az ólom, olyan nehéz volt.”
Ki kit szeretett? A király az asszonyát, vagy a királynő a férjét?
Szerették egymást, de hogyan? Ki kit tett boldoggá vagy
boldogtalanná? Mit tudtak egymásról? (Gondolom, mi Miklóssal
valamivel többet, de a mese a szerelemről szól.)

***

A harmadik mese a Kökény kisasszony szép metaforájában arról

szól, hogy milyen férfi-nő kapcsolatot találunk a keresés, a
megtalálás, együttélés után. Számomra a trilógia ezzel a mesével
záródik.
A Párbeszédkísérlet című életinterjúban olvashatunk arról, hogy
Miklós mit gondol a szerelemről:
„... a szerelem mint idea létezik csak, ami az
olvasmányélményeink nyomán kialakult utópián alapul, hogy létezik
egy ilyen tökéletes érzelmi együttlét-állapot... az emberiség nagy
része által megélt férfi-nő kapcsolatban nem is létezett soha...”
 A különböző korok, kultúrák, előítéletek és vallások ráfogásait
elfogadjuk. A szerelmet annak tartjuk, várjuk, hisszük, ami
olvasmányaink nyomán kialakult bennünk, amire szocializálódtunk.
A hittel is így vagyunk. De mégis vágyunk rá. Ez adná életünk
értelmét?
Ezt keresi Kránicz, és erre vár Kökény kisasszony. Milliárdok ezt
nem tudják megélni. Csak néha egy-egy pillanatra – ez a beavatás.
Néha égi és földi összeforr. Ez a szerelem, a megfoghatatlan erő –
amitől Mária is megijedt? Erről ír Rilke az Angyali üdvözletben:

Tudd meg, nem attól ijedt meg, hogy egy

angyal belépett. Mint mások, ha megvillan
egy napsugár, vagy éjszakán
hold fénye imbolyog át a szobán:
épp úgy nem félt a formától, amit
egy-egy angyal öltött föl; azt se tudta,
milyen fárasztó angyaloknak így járni [...]
[...]
Nem hogy belépett, de hogy oly közel
hajol hozzá s ifjú-arcot visel
az Angyal; hogy a szeme, és amint
ránéz, az ő szeme, úgy forrnak egybe,
mintha meghalna a lét odakint,
s mit milliók látnak, hajszolnak egyre,
bennük volna – s kívülük semmi nincs;
[...]
Aztán az angyal elkezdte dalát

Egy pillanat, amikor megélik a csodát – amit milliók hajszolnak

egyre. Aztán Mária megszülte gyermekét.
Kökény kisasszony, a kis kökénymagocska a szédítő repülés után
a földre hullt. Azóta szép bokrocska lett belőle – a csodás élmény


Rónay György fordítása.
után. Kökény bokrocska unokáinak minden ősszel elmeséli, hogy
milyen is az, ha egyszer eljön a Dér. Olyankor mindig mosolyog.
Szocializálódunk a szerelemre, ahogyan a hitre is, de a szerelmet
mégis valóságnak érezzük, mivel átéljük. Amit hozzáfűzünk, és amit
várunk tőle, az gyakran illúzió. Mindenki úgy éli meg (már aki
megéli), ahogy tudja, ahogy tőle telik. Ahogyan ő szeretni tud.
Hogyan mondja el Miklós a mese nyelvén a szocializálódást, az
illúziót?
Kökény kisasszony mindig csak arra gondolt, milyen lesz, ha
egyszer megcsípi a Dér. Mihelyt Sas úrfit meglátja, rögtön tudja,
hogy ez a szárnyas valaki nem lehet más, csak a Dér.
Elgondolkoztató. Hiszen világos, a sas és a dér össze nem
egyeztethető, össze nem hasonlítható. Kibe szeretünk bele?
(Szerintem a szerelembe – amire vágyunk.)
„S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szár-nyakát.”
Így kezdődik a szerelem: nem tudjuk, kibe szeretünk bele.
Fogalmunk sincs róla, de visz a vágy, az elképzelés, amit az adott
kor, felfogás, szerelem-szemlélet ültetett belénk, és annak
megfelelően viselkedünk. Ezért hajtotta le karcsú szár-nyakát
Kökény kisasszony, és Sas úrfi erre várt, és vitte már a puha
pihetollaiba fektetve, hogy bemutassa birodalmát.
Ez a birodalom érthetetlen és felfoghatatlan a kökény számára,
sehol egy darabka föld, csak fény és gomolygó fellegek, szétmálló
ködpaloták. Ég és föld – mondhatnánk –, hogyan érthetnék meg
egymást? Hogyan élhet a kökény a levegőben és a sas a réten?
Áthidalhatatlan a különbség és a távolság.
Megfoghatatlan a szerelem, mint a hit. Míg tart a mámor a
szerelem első idejében – föl, a csillagokig emelkedünk. Elérni az
elérhetetlent, megragadni a teljességet, a végtelent. A szerelemben és
a transzcendenciában is erre vágyunk.

***

Ez az élet, az irodalom, a szerelem, a hit története, történése.

Néhány dolgot megértünk az egészből – majdnem mindig ez történik
–, de a teljességet? Egyáltalában lehet a teljességet megélni,
megérteni? Legnagyobb akadálya ennek, hogy elsősorban (és
mindig) csak önmagunkat, saját érzéseinket tudjuk átélni – főként a
szerelemben –, a másikét nem.
Az Istennel is így van az ember (legalábbis egyes emberek).
Mindent Isten kedvére tesz, és sejtelme sincs, hogy mi az, amit Isten
kívánna tőle. Mi az, amit tőle kíván? És mi volna, ha igazában tudna
vele beszélni? Mármint az ember Istennel, vagy Isten az emberrel,
hiszen szól hozzánk, csak nem halljuk meg.
Ugyanígy nem halljuk meg a szerelmünket sem. Szól hozzánk,
tekintettel, mozdulattal, szóval, tettekkel. De számunkra az a valóság,
amit mi gondolunk, képzelünk róla. Hogyan is tudnánk kibújni saját
magunkból?
Ha szeretjük, mit szeretünk benne? Kránicz is azt hiszi, hogy most
ez az igazi, és aztán megy tovább. A másik kérdés, hogyan szeretünk.
Hogyan alakul szerelmünk, ami múló? Átmegy-e szeretetbe,
szolidaritásba?
Ki mennyit tud megérteni a szerelemből?
 Három anagramma

Miklós 70. születésnapjára készülődtünk 1990-ben. Nemes Nagy

Ágnes még élt, de már nagybetegen. A születésnapra sem tudott
eljönni.
Szörényi Laci és Alexa Károly meglepetésnek emlékkönyvet
terveztek Miklósnak. 540 oldalas, egyedi, bőrkötésű kézirat született,
amely később nyomtatásban is megjelent. Ágnes kézzel írt
anagrammája nyitja a kötetet.
Ez olyan születésnap volt, hogy félni kezdtem. Rossz előérzet
fogott el. A Jelenkor teljes számát Miklós tiszteletére jelentették
meg, születésnapi ünnepség az írószövetségben, majd a Csehszlovák
Nagykövetségen. Aztán ünneplés a Goethe Intézetben, ahol Krassó
Gyuri összeesett, mikor elsőnek koccintott Miklóssal a büfé
megnyitásakor. Elvitte a rohammentő. Még hetekig élt, de többé nem
tért magához.
Aztán otthon. Nagyon sok vendég. Akkor, ott nálunk adták át az
emlékkönyvet: „Tagjai vagyunk egymásnak. A Tarzuszi szavaival
köszöntik Mészöly Miklóst barátai.”

***

Szétestünk egy pár év alatt. Szekértáborok alakultak. Az írók nem

tagjai egymásnak. Ágnest elvesztettük. Hozzánk is beköszöntöttek a
bajok. Miklós 75. születésnapján helyette vettem át kitüntetését a
Parlamentben – ő kórházban, az intenzív osztályon feküdt.
Mióta meghalt Ágnes, úgy érzem, mintha mindig róla írnék. Pedig
nem így van. Azért érezhetem ezt, mert szüntelenül magamban
hordom; őt, meg a költészetét. A prózáját nem, valószínűleg túl sok
volna nekem. Ennyit bírok el Ágnesből.
De most az első anagrammáról. Amikor nyomtatásban jelent meg
a könyv, már fekete keretben volt Ágnes neve, facsimilében az
anagramma:
 KÖSZÖNTŐ
M. M.- nak

Mikor ott ültünk egy bivalyszekéren

Ifjan és négyen ama régi nyáron,
Kalandozván Kalotaszentkirályon,
Láttuk-e, hogy leend majd módja (kétlem)
Ó s új kátyúk közötti zötykölésben
Szívből kiáltani Magának: éljen!
1990 novemberében
Nemes Nagy Ágnes

A történet, ami a sorok mögött áll: ezelőtt húsz vagy harminc

évvel elhatároztuk – Ágnes, Balázs, Miklós meg én –, hogy négyen
együtt utazunk Erdélybe. Mi hamarabb indultunk, hogy anyámékkal
lehessünk Kolozsváron, majd találkozás Szebenben, augusztus 8-án,
déli 12 órakor a Városháza előtt.
Megérkeztünk Szebenbe, a szállodában szobát foglaltunk, és
kérdeztük, hol a Városháza. „Melyik városháza?” – kérdeztek vissza.
Mert három van: az új, a régi és a nagy Városháza. Most mi legyen?
Egyik elé áll Miklós, a másik elé én, és majd átrohanunk a
harmadikhoz időnként. Csakhogy messze voltak egymástól.
Felmentünk a szobánkba pihenni. Míg ezen tépelődtünk,
kopogtatás az ajtón, nevetve belépnek Ágnesék. A portás azt mondta
nekik: „Érdekes, ma érkezett még egy fiatal házaspár
Magyarországról, ők is ugyanezt kérdezték, és ők is meglepődtek,
hogy ennyi városháza van.” Így találkoztunk Szebenben.
Akkor még autó, saját kocsi álmainkban sem fordult elő. Vonattal
utaztunk, aztán autóbuszon, majd Kalotaszentkirályon
bivalyszekéren. Ami még csak istenes, igazában akkor
zötykölődtünk, mikor egy teherautó pótkocsiján, fatörzseken
hasaltunk, átölelve a hatalmas törzseket, hogy le ne guruljunk. És
micsoda utak! Kátyú kátyú után. Én azt hittem, hogy kirázza a
lelkemet, de Ágnes föl sem vette – talajtornász volt a gimnáziumban.
 Erre a nyárra a bivalyok nyomták rá a bélyegüket. Kalotaszegen
szembetalálkoztunk a bivalycsordával, ahogy estefelé gyalog
lépdeltünk a falu főtere felé, át a Körös hídján. Mindkettőnkön piros
ruha volt. Lehet, hogy ez csak az emlékezet legendát alakító
képzelet-játéka, mivel piros ruhában – ezt mindenki tudja – nem
szabad bivalyok közelébe menni, mert megvadulnak. De azt végképp
nem tudtuk, hogy abban a faluban az asszonyokat nem tűrik a
bivalyok, ezért elbújnak a házakban, mikor estefelé jön haza a
csorda; még a fejést is a férfiak végzik.
Rémüldöztek, mikor a faluba beértünk. Azt mondanom sem kell,
hogy a bivalyok ránk se néztek. Gyanútlanul, jókedvűen és fáradtan
mentünk a csordával szemben.
Én hozzászoktam Erdélyben a bivalyokhoz, Ágnes is ismerte őket,
hiszen partiumbeli volt. Mindketten szerettük a járásukat, azt,
ahogyan fekete fejüket fekete szarvukkal kicsit fenntartva,
előrenyújtva, rezzenés nélkül viszik, mintha úsznának a levegőben.
Kicsit szőrös fekete testük a fekete bőrükkel egy más világot sejtet,
ősit, vadat.
Ittuk a bivalytejet: kékes színű és mandulaíze van. Valahol
Kalotaszegen egy bivalyborjú játszott Ágnessel, Balázzsal.
Rendkívül kedvesek a bivalyborjak, szökdécselnek, mint a kisgidák,
simulni is tudnak. Az egyik Ágnes szoknyáját ráncigálta, hogy
menjen vele szaladgálni.
Körösfőn felöltöztünk muszulyba, gyöngyöspártába. Mint egy
királynő, olyan volt Ágnes. Különben ez mindig is királyi viselet.
Még most is őrzöm a képet róla.
Aztán zötykölődtünk tovább a kalotaszegi ó- és új kátyúk között.
Majd tovább az élet kátyúi között.
Régebben nem tudtam, hogy ezt a versformát anagrammának
hívják. Szerettem, mert játékos, kedves és szép, mint a kisbivalyok.
Kértem Ágnest, írjon nekem is egyet, és írt:

ÍR, ÍR, ÍR
A-nak
 Amíg mézest ír, int feléje spontán,
Lila füllel egy encián-mező,
Angelus Silesius a polcán;
Ír könyves írt annak, ki szenvedő,
Noha cibálta őt is számos orkán –
Egyet találgathatsz: vajon ki ő?
Szeretettel,
szívbélivel,
Alinak
(1991. febr. 14.)
Ágnes

A második anagramma története az, hogy '90 karácsonyán

Szigligetre utaztunk az Alkotóházba. Ágnes már beteg volt.
Nagyhéten mézest sütöttem, szívet, angyalt, karácsonyfát, csillagot
készítettem és díszítettem színes cukorzománccal. Mézes Betlehemet
is csináltam.
Ágnesnek, aki félt az ünnepektől és magányos volt, készítettem
egy teljes karácsonyi asztalt minden jóval, töltött káposztától mákos-
diós patkóig, hímzett terítővel. Mézest csomagoltam a fenyőgallyak
közé és mesetálat, amit ők „giardinettónak” neveztek. Kértem
Balázst, hogy Karácsony délutánján vigye Ágneshez egy cserép piros
azáleával. (Nagyon szerettük a virágokat – Ágnes és a virágok életem
fontos része –, azóta is kutatom a virágok titkát, amit Ágnes ismert.)
Balázs valahogy elügyetlenkedte, és hamarabb adta át a csomagot.
Erre Ágnes leemelt egy Szőnyi-képet a falról, és hozta Balázs a hóna
alatt, egy ócska párnahuzatba csavarva a hóesésben. A Szőnyi-képen
is behavazott ház és fa van. Üzente Ágnes, hogy a párnahéjat kéri
vissza. De elfelejtette. Jóval később, mikor visszavittem, csodálkozva
kérdezte, mi ez. (Ezen sokat nevettünk.)
A lila kikericseket, amiket enciánnak nevez, nagyon szeretem;
mindig várom az őszt, kimegyünk a szigetünk kicsi társszigetére –
ahova tilos belépni, mert ott vannak a Duna kútjai –, lefekszem a
fűbe, az ezer kikerics közé, és nézem, ahogy világítanak, enyhe
fénnyel égnek a naplementében. (Védett virág, ötszáz forint büntetés
jár egy szálért. Tömött csokrot vittem Ágnesnek.)
Egyszer kértem, hogy fordítson nekem néhány sor Angelus
Silesiust, amit nagyon szerettem. Kedvenc soraimat még ma is
mondogatom: „Tudom, Isten nélkülem nincsen. / Egyet sem szusszan,
/ S ha én meghaltam, / Velem örökre kilobban.” Azóta üres
számomra mindenki más fordítása.

***

Miután megkaptam az anagrammát, Csíkszeredára kellett

utaznom. Ágnes, mivel a betegség elhatalmasodott rajta, rossznéven
vette, hogy elmentem. „Ti folyton utaztok” – mondta keserűen.
Székelyföldről felhívtam telefonon (ez nem volt egyszerű, kézi
kapcsolással, rimánkodva a központnak, hogy hozzák már be
Budapestet), és két óra küzdelem után végre meghallottam Ágnes
betegségtől, cigarettától rekedtes hangját. Örültünk egymásnak.
Siettem vissza, útközben Kalotaszegen találtam egy kicsi, fekete
égetett cserép bivalyt. Nem egészen jó, de elhoztam Ágnesnek. Túl
komor volt az üres könyvespolcon. (Mire elkészültek az új
könyvespolcok, már nem volt ereje elrendezni rajtuk a könyveket.)
Egy fehér rajzlapot tettünk a bivaly háta mögé. Most nálam van
megint a kis bivaly. Szeretném valakinek adni, de kinek? Talán kis
Balázsnak? De ki tud itt a bivalyokról?
Panka – Ágnes gyermekkori barátnője – is megkívánta az
anagrammát, ő is kért egyet. Ágnes megírta 1991 márciusában.
Nagyon vártam, kíváncsi voltam, milyen lesz. Talán ez volt az élet
egyetlen perce, amikor féltékeny voltam Pankára.

1991. MÁRCIUS 21-ÉRE

Piros pünkösd napján? Nem akkor, nem akkor.

Amikor a csodakovács pirostojást patkol?
Nem akkor, nem akkor. Hát mikor? Tavaszkor –
Kerek évünk fordulóján jelent meg (tavaszkor)
 A kékszemű, pirosarcú (nekem döntő) faktor.
Pankuskámnak
Születésnapjára
Szeretettel
Ágnes
Pankáról sok mindent tudtam: Ágnes egyetlen gyermekkori
barátnője volt a Baár-Madasból. Tudtam, hogyan látja el a 90 éven
felüli anyósát. Tudtam, hogy vegyészmérnök. De sohasem láttam,
soha nem találkoztunk. Noha egyszer a lakásán is jártam, mikor a
most 94 éves Erzsike barátnőmet látogattam meg. (Pankának mindig
van szállóvendége; menekült, öreg, rokon vagy barát; neki egy 16-18
személyes ebéd, vacsora készítése semmi...) Akkor ott, körülnézve
láttam, hogy mindenkinek van jól berendezett külön szobája. Az ő
lakrésze: a hall sarkában egy fekvőhely, kopott függönnyel elkerítve.
Pankával Ágnes betegségében lettünk szövetségesek és ez tart a
mai napig. Ágnes a maradandó kapocs. Kivel tudnék úgy beszélni
róla, mint vele?
Panka különben mesebeli lény. „A világ legjózanabb és
gyakorlatiasabb angyala. Mentol szagú angyal” – mondta Ágnes.
Elmegy Kádár és Antall temetésére, lefényképezi az új hidat, meg a
lakásunkat veszi videóra, megnézi a kiállításokat.
Ágnest sokszor összeszidta azért, hogy mit nem lát, mit nem néz
meg. Mikor összeroppant egy csigolyája, csak legyintett, és fűzőben,
egy hét múlva már vitte Ágnest a kocsijával kezelésre, és ült
mellette, mikor kapta az infúziót.
Miközben én külön szakácskönyvet vettem a csirkemell
készítéséről, hogy eltaláljam, Ágnes mit szeret és mit képes megenni,
ő csak legyintett, és hozta a finom falatokat. Ágnes a spárgalevest
szerette, de ritkán lehetett kapni. Hát lefagyasztva tettem el, s aztán –
a halála után – csak bámultam a hűtőszekrényt, mi legyen most a
spárgával Ágnes nélkül. A különös az, hogy a józan angyalnak is
ilyen jellegű gondjai voltak (mesélte nekem).
A múlt pénteken beszéltünk telefonon, és elmeséltem, hogy
valami bajból keveredtem ki, mire azt mondta: „Látod, megsegített
az Isten.” „De Panka, ha nem hiszel Istenben, miért gondolod, hogy
engem segített?” Mire Panka, kissé felháborodva, enyhén
rendreutasító hangon: „Amiért én nem hiszek benne, téged még
segíthet.”

***

Most is hallom a hangját és látom, ahogy ül a dívány végében

Ágnes elcsöndesedett szobájában – már felöltöztettük –, és
átkulcsolva tartja Ágnes bokáját. Erről a Pankáról szól a harmadik
anagramma. Gondolom, ezért van benne a csodakovács, amelyik
piros tojást patkol – mert Panka ilyen.
 Jelentés újabb egerekről
(naplórészletek)

Erdélyből érkeztünk, Gábor az összes csomagomat fölhordta,

kirakta. Nem kevés holmi. Megható volt, mert azért elég hosszú az út
Kidéből idáig. Minden csomag nehéz volt, ezért én csak a táskámat
hoztam. Persze volt bab és tojás, alma és dió mindenkinek, pálinka és
disznótoros kóstoló, befőttek, savanyúság, téli ruhák, Zolikáéknak
vettem rahátot és halvát.
Hidegben indultunk, előttünk jött a meleg. Megérkeztünk
Budapestre, meleg van. Teljes klímaváltozás.
Leülünk, a halálról beszélgetünk. Koppanás hallatszik a teraszos
szobából. Világosan, egyértelműen.
Beszaladok megnézni, semmi. Érkezésünkkor, amikor beléptem,
fölgyújtottam a villanyokat, körbenéztem. Minden rendben volt a
szobában. Nem láttam sehol semmit.
Megint hallatszik a koppanás. Belépek, behívom Gábort, ő is
hallotta. Keressük, hogy mi az. Szerintem egy állat. De sehol semmi.
Hol jöhetett volna be?
Megint koppanás. Egyértelmű, tiszta hang. Nem bútor-roppanás.
Megint átmegyünk a teraszos szobába. Egy születésnapi
Annácska-süteményt találunk a földön, a fotel mellett. Meglepő.
Mikor fölgyújtottam a villanyokat, nem volt ott a sütemény a földön.
Mikor a koppanásokra bementünk, akkor sem. Hogy került oda?
Mondom Gábornak, nézzük meg a süteményt. Nyolcvanadik
születésnapomra Annácska nyolcvan mézes puszedlit sütött, és
mindegyikbe egy üzenetet rejtett. Pár darabot megőriztem. Gábor
nagy nehezen kettéharapta, mert megszáradt azóta.
Ez az üzenet egyrészt Annácska üzenete, másrészt ki az, aki most
üzen így? Elég enigmatikus: „Mihelyt mindegy, hogy meddig élsz,
megtudod a földi öröklét módját, és nem élsz vele” (Weöres Sándor:
Az élet tanításai).
 Korán volt még, de fáradt voltam, Gábor hazament. Végre saját
fürdőszoba, saját ágy. Jól alszom, nem gondolok sem állatokra, sem
szellemekre. Az üzenet értelmén tűnődöm.
Gizivel beszélek még lefekvés előtt. Azt mondja: „És ha benyúl
éjszaka egy kéz?” Nem, nem nyúl be egy kéz.
De azért különös volt, mint jelenség. A házban rajtam kívül –
ahogy szokott lenni – senki. Mónikáék elutaztak, a lenti új lakó, aki a
követségen dolgozik, hol van, hol nincs, de inkább nincs. Most sincs.
Éppen beszéltük Gizivel, nem az a fontos, hogy egyedül vagyok a
házban – hanem ennek a tudata.
Találtam egy levelet – míg Kidében voltunk, ott aludt egy éjszaka
Judit. Föl is hív, és mondja, hogy ő duplára zárta az ajtót, és elétett
egy széket. Nem félős, de ekkora házban egyedül lenni Budapesten
nehéz. Éppen tűnődtem rajta, hogy mikor Zolika kivitt Orosziba, be
volt zárva nappal a ház ajtaja, miközben benn volt a két fiú, Szilvi és
Dzseki. Számomra meglepő.
Most itt, az Orfiban fekszem. Kell nézzem az órámat, hogy mikor
kezdődik a vízalatti torna.
Egyedül jöttem be a kórházba. Miklós sem kísért be soha,
megszoktam. De mégis, nehéz – cipekedek egyedül. Szóltam a
taxisofőrnek, hogy segítsen a csomagjaimmal, jöjjön föl, mert
hoztam magammal „kosarat és mozsarat”, olvasnivalót és írnivalót.
Magnót és rádiót. És kell a vízitornához fürdőfölszerelés és papucs,
megint másik holmi a tornához...
Reggel kezdtem, hét óra valamikor, úszás, utána tangentor,
ultrahang, utána lekéstem az EKG-t, majd nagyvizit, utána válltorna,
vízitorna. És ritex-pakolás. A délutáni programot nem tudom, de
háromkor indulok a Mészöly-ülésre. Mennyi idő alatt érek innen
oda?
Úgy csúsztak reggel az utak, hogy alig lehetett járni. De most süt
a nap és olvad.
Beszélek Dáviddal, aki a lakásban dolgozik. Megterítettem,
hagytam neki ebédet, a hűtőben is ennivalót. Szorgalmasan dolgozik.
Átnézi a több ezer könyvet, hogy hol van Miklósnak bejegyzése,
vagy ajánlás, dedikálás. Te jóisten, mekkora zűrzavar fog támadni,
mert Miklós unta a dedikálást! Ha hoztak egy nagyobb
könyvcsomagot, s egy fél évig is telefonálgattak, mikor jöhetnek
érte, meguntam és dedikáltam helyette. Volt egy Miklós-írásom.
Amikor az utóbbi évben már nem levelezett, akkor helyette írtam.
Nem magyarázkodtam, hogy így-úgy, beteg, fáradt, nem szeret írni –
egyszerűen rövid leveleket, lapokat írtam. Most, hogy gyűjtjük be a
kéziratokat, valaki írt, hogy van neki vagy három levelezőlapja az
utolsó évből. Nagyon megörültem, mert tudtam, hogy Miklós akkor
már ritkán levelezett, és fokozatosan változott is az írása.
Válaszoltam, elküldte. Hát én írtam őket. Az első percben
megdöbbentett az akkori írásom, aztán az, hogy a mostani kezd
hasonlítani az utolsó évei írásához.
Egy időben egészen másként írtunk, aztán nagyon hasonlóan,
aztán megint másként. Te jóisten, mekkora kavarodás lesz! A Petőfi
Irodalmi Múzeum már az én leveleimet is gyűjti – régebben és most
is néha, titokban, Margit barátnőm válaszolt helyettem, aztán én csak
aláírtam. No, lesz munka eldönteni, hogy kinek, mikor, ki, mit írt.
Egyszer Molnár Márta, Sárköziné mutatott egy lapot, hogy azt
Flóra írta. Olyan pontosan fölvette Illyés Gyula írását, hogy nem
lehetett megismerni, megkülönböztetni egymástól.
A lényeg, hogy hazatelefonálok és beszélek Dáviddal. Hm, furcsa,
hogy egy alig ismert embert otthagyok a lakásban kéziratok, naplók,
levelek között. Dávid Thomka Beáta megbízásából dolgozik nálam,
Tímeával és Tamással együtt. Nem is a tárgyakat féltem, nem is a
pénzt, amit meg sem számoltam – hiszen Kidéből érkezve másnap
már jöttem be a kórházba –, hanem a kéziratokat.
Karácsony előtt, mikor elutaztam Rómába, úgy váltottam valutát,
hogy legyen elég pénzem Kidében is, aztán nem fogadták el az eurót
a románok, lejt kértek. Szerencsére azt is váltottam be a határon.
Kapuson pedig euróban, lejben, forintban egyformán számoltak a
kalotaszegiek. Vették a kis készüléküket, s abban a valutában
mondták az árakat, amelyikkel fizetni akartunk. Ezt nem tudtam
előre. Így visszahoztam a valutát, s aztán ott maradt az asztalon. Nem
is ez az érdekes, hanem hogy mennyire féltenek, és mennyire féltek
én is minden sor kéziratot, ami Miklósé. De hát ezek a fiatalok
mégiscsak Beáta emberei.
Visszatérve, telefonálok haza, és azt mondja Dávid:
„Van egy rossz hírem: láttam egy egeret, ahogy bebújik a dobogó
alá. Egy mézescsókot lopott el, és azt akarta oda bevinni.”
A szellemek. Ennyi!
Hány éve írta Miklós a Jelentés öt egérről című novelláját? Nem
akarom misztifikálni. De misztifikálom.
Jung koincidencia-elmélete, tapasztalata jut eszembe. Meg amit a
természetgyógyászom mondott: „Én hiába akarom meggyógyítani,
ha nem akar élni, meg látni sem. De ha él, mit nem akar látni?”
Már megint mit nem akarok látni? Akarok élni?

***

Zsófi barátnőm jött haza Svédországból. Fölhívott telefonon, hogy

el akar köszönni, búcsúzkodni, találkozni még egyszer, de neki is
kevés az ideje, nekem is kevés. Megbeszéltük, hogy Réz Palinál
találkozunk – ott jönnek össze a barátai, beszélgetni, búcsúzni.
Csöndesebb, kicsit meghízott, emiatt alacsonyabbnak tűnik.
Utoljára nagyon jó találkozásunk volt Magyarországon. A fia
idegbeteg. Bezárkózva él és fest. Senkit sem enged be a lakásába,
csak fest. Az anyját sem. Mielőtt bezárkózott, még lefordította az
Asszony a fronton című könyvemet svédre.
Első találkozásunk Zsófival különös volt. Vízaknáról utaztam
Kolozsvárra, Miklós bácsi temetéséről, mínusz 16 fok után jött egy
éjszakai, erős eső, és reggelre mindent csillogó jégpáncél borított.
Leállt a közlekedés. A vonattal valahogy beérkeztünk, de nem járt se
busz, se autó. Az emberek álldogáltak tétován, összefagyva, s nem
mertek gyalog elindulni. Megbénult a város.
Velem volt az a vastag harisnya, amit hajnalban Vízaknán kaptam.
Ha az ember a csizmája orrára húzza, akkor csúszkálva bár, de tud
járni a jégen. Így valahogy elbotorkáltam Sárdiékig. Ott találtam rá
Zsófira. Éppen sütötte Sárdiné haját, mikor beléptem, rám nézett, és
fordítva fogta meg hajsütő vasat. Megégette a tenyerét. Fölkiáltott, és
nagyot káromkodott. Ez volt az első találkozás.
Aztán egyfelé mentünk haza, csúszkálva, kapaszkodva a
kerítésekbe, házperemekbe, lihegve, meg-megállva, elhasalva,
egymást fölsegítve. Beszélgetve. Ezalatt barátságot kötöttünk egy
életre.
Zsófi mondta azt, hogy „a depresszió ellen nem árt, ha egy
macska dorombol az ember hasán.” Meg azt is, hogy „svédül
beszélek, magyarul álmodom.”
Múltak az évek, ha jött Magyarországra, mindig hívott. Most
társasági beszélgetés alakult ki – kicsit restellem magamat, mert
jókedvű, feldobott voltam. Próbáltam szót adni neki, de ő hallgatag
volt. A hangulat másfelé vitt, Réz Pali igazi mesélő, színes,
szellemes. Nem búcsúzkodtunk. Szórakoztunk.
Aztán úgy terveztük Zsófival, hogy beülünk a McDonaldsba, de
csukva volt. Egy másik közeli vendéglőbe, az is csukva. Hétköznap
éjfél körül minden zárva.
Nagyon erős, hideg szél fújt. Caplattunk az utcán. Egy szembe
jövő fiatal lány megállította: „Asszonyom, papucs van a lábán.”
Zsófi természetesen válaszol: „Nem vettem észre, hogy nem húztam
cipőt” – és megyünk tovább a szemerkélő esőben.
Dühöngve csap ránk a szél. Úgy döntünk, hogy villamossal
megyünk haza a Moszkva térig, és onnan ő tovább – valahol a 61-es
vonalán lakik. De nagyon bizonytalan, láthatólag fél. Elmondja, hogy
utoljára jött, már nem vállalja a repülőutat. Nyugdíjba ment, a fiával
nincs igazi kapcsolata. „Nem akarok már semmit. Egy héten egyszer
egy kórházba bejárok segíteni. Tudod, mi van nálunk, egy svéd
kórházban? Gurulós kocsikon hozzák a meleg ételt, gyönyörű
edényekben, lezárva, tálcán minden egyes betegeknek az
éjjeliszekrényére teszik. Egy óra múlva jön egy másik csoport, az
összeszedi. A nővérek nem nézik, hogy ki evett, ki nem evett. Öregek,
súlyos betegek, akár éhen pusztulhatnak. Ti nem tudjátok
Magyarországon, hogy mi van nálunk. Svédország piszkos lett. Ott
vannak a betelepülők, a kínaiak, az arabok, a törökök, s mivel nálunk
demokrácia van, ha randalírozik vagy piszkít az utcán, a rendőr úgy
érzi, nem lehet rendre utasítani, hiszen idegen, nem tudja a
szabályokat, nem ismeri a rendet. El tudod képzelni, mi van nálunk?
Ez már nem az a Svédország. És én már lassan föladtam mindent,
nem megyek többet vissza Erdélybe. Ide se. Semmi a repülőút, most
olyan olcsó. De félnek az emberek repülni. Mindenki fél a
terrorizmustól. Én is, de ez bizonyos fokig mindegy. Most már
minden mindegy.”
Közben robog a villamos velünk, valahogy fölszálltunk, még
valaki csatlakozott hozzánk, aki szintén elindult Palitól. Segített
fölhúzni Zsófit a kocsiba. Nagy nehezen leültetjük, láthatólag nem
tud állni a robogó villamosban. Döbbenten érzem újból – noha én is
elfáradtam, bizonytalanul mozgok – de mégis, adjak hálát az
Istennek.
Megérkezünk a Moszkva térre. Most mi legyen? Érzem, nem lehet
így hazaengedni. Nem mer taxiba ülni, mert a múltkor ötezer forintot
kértek egy rövid útért. Azt mondja: „Te, hiába beszélek magyarul,
megszagolják valahogy, hogy külföldi vagyok, és mindjárt a
háromszoros árát kérik.”
Végül eszembe jut, hogy hívom mobilon a szokott, megbízható
taxivállalatot. Csak a számomat kell bemondanom, és jönnek, az
utcán, bárhol vagyok, perceken belül felvesznek. Biztatom Zsófit, ne
féljen, ha csak egy kicsit is becsapják, szóljon nekem, azonnal
fölmondanak annak a sofőrnek, aki csal. Tudom, milyen szigorúan
veszik ezt. Rendesek, megbízhatóak.
Jön a taxi, beültetem, és a sofőrt kérem, hogy kísérje a hölgyet a
kapuig.
Érti, igen, meg fogja várni, amíg csönget és beengedik. Érzem,
hogy biztos kezekben hagytam, ő is megnyugodott. Elindul a taxi,
integetünk utána. Velem van még az idősebb nő, aki csatlakozott
hozzánk. Nagyon szeretne beszélgetni, fölajánlja, hogy hazakísér.
Magyarázom, hogy ne tegye, mert akkor számára nagy kerülő lesz.
Valahova a Hűvösvölgybe ment. De erősködik. Végül is
megegyezünk abban, hogy elkísér, míg fölszállok a buszra, amelyik
hazavisz, ő majd visszatér a saját villamosához.
Fúj a szél, csap az eső, benn áll a busz, fölszállok. Sehol senki.
Hosszas várakozás. Éjszaka, 12 óra után vagyunk. Megindulunk,
jelzek és leszállok pár házzal a lakás előtt. Már előzőleg rossz
érzésem volt: nem megyek gyalog, mert félek. Pedig nem szoktam
félni, sokszor járok erre késő este is. Még sétálni is lemegyek. Nem
akartam, hogy elkísérjen ez az asszony. De hát a busszal jövök. Már
ez is gyávaságnak számított, hogy busszal jöttem, mert jólesett volna
még mozogni. De rossz érzések telepedtek rám.
Leszállok a buszról, nem indít, nem indít. Hallom a vitát, aztán,
hogy valaki leszáll, és elindul utánam. A busz elmegy. Átvágok
mindjárt a túlsó oldalra, jön a nyomomban. Hallom a lépteit.
Megyek, már a Barabás-villánál járok, érzem, hogy követ. Egy lélek
sincs rajtunk kívül az utcán. Gondolom, jobb szembenézni.
Megfordulok.
Nálamnál alacsonyabb, sovány, fekete nő, vékony fehér blúzban,
átázva. Zavaros, üres tekintet – kétségbeesés van benne. Tétovaság.
Indulat. Rossz haj, suta mozgás. Nem tud rendesen beszélni.
Elmebeteg, vagy agyműtött. Veleszületett fogyatékossága is van.
Nézzük egymást. Azt mondja a Barabás-villára: „Kolostor,
kolostor”. Lassan értem meg, hogy a kolostor szót mondja, olyan
rosszul ejti a szavakat.
Intek, hogy nem. Elindulunk. Egész szorosan jön a nyomomban.
Láthatólag védelmet keres.
Mit csináljak vele? Ha a mentőket hívom, milyen alapon? Csak
úgy nem visznek el egy embert. Én döntöm el, hogy elmebeteg?
Láthatólag nem tudja, hogy hova menjen és mit keres.
El kellene kísérjem a János Kórházba, és ott átadnom. Nem fogja
átvenni a portás.
Végre mentőötletem támad, mondom, menjen egyenesen, és itt
előttünk, ahol fény van, egy kicsit föl kell menni. Háromszor
elmondom, mutatom, ott, ott. Mint egy kolostor, olyan, de nem az.
Kórház. (Ez az érsebészet. Miklóst is először ide hozták a mentők a
halála előtt.) Mintha megértené, elindul, arra gondolok, hogy az
érsebészeten, ha egyedül lép be, a portás kénytelen az ügyeletes
orvost hívni, az pedig kihívhatja a mentőket, vagy elhelyezi
éjszakára.
Várok, látom, hogy elindul előttem. Megy lassan, tétován. Várok.
Egyrészt, hogy ne lássa, hova lépek be, miközben nagyon szégyellem
magam. Nem jó szó, hogy szégyellem, rossz, nagyon rossz érzés a
tehetetlenségem. A gyávaságom, a kényelemkeresésem, az
öregségem. Az egész, minden. Látom, hogy megy, megy,
visszafordulok, elérem a kaput, gyorsan benyomom a kódot.
Belépek, becsukom magam mögött. Jövök át a gyönyörű kerten, föl a
szőnyeges lépcsőházon, képek a falon, virágok az ablakban. Védett,
meleg. Persze, van lépcsőházi kapukód is. Nyit, záródik utánam.
Nyitom az ajtómat, zárom. Leveszem a kabátom. Belépek a
fürdőszobába levetkőzni. A fürdőszoba közepén valami tekereg. Egy
állat. Bogárnak óriási, ilyen nagy bogarak nincsenek. Hernyónak is
túl széles, túl vastag, túl nagy. Milyen állat lehet? Láthatólag
vergődik. Madárnak nem madár. Fölé hajolok, nem tudom
fölismerni. Valami szörnyűséget érzek. Egyáltalán, hogy kerül a
fürdőszobába? Minden ablak, ajtó csukva van, hiszen esős az idő,
hideg van.
Szemüveget teszek, föléje hajolok: újszülött, emlős, négy lába
van. Vergődik, nem tud talpra állni. Döbbenet fog el. S valami
iszonyat is. Végre szemétlapátra veszem. Egy egérfióka. Nem tudom,
mekkorák az egerek, mikor születnek, de ez szokatlanul nagy.
Látszik a színén, rózsaszínűek a végtagjai, hogy újszülött. Hogy
került ide?
Nem tehetek mást, leengedem a vécén. Vagy képzelem, vagy
valóban kicsi síró hangot ad? Kétszer leengedem a vizet, és
iszonyodom. De mit csináljak? Nem szoptathatom, nem etethetem
cumival. Szaporítani az egereket? Miklós írása üt belém: Jelentés öt
egérről. Visszamegyek a fürdőszobába, igyekszem a padlót
fölmosni. Gyorsan levetkőzöm, bebújok az ágyamba.
 Ez a lakás, amely eddig úgy védett, most úgy érzem, valahol
védtelen. Ilyen állatok bejöhetnek bárhol, és itt szaporodnak?
Védtelen vagyok én is.
Mikor nagyon fiatal voltam, lenn voltunk Miklóssal Szigligeten.
Még tele szerelemmel. Ott akkor sok egér volt, egyszer a vállamig
érő hajamba az egyik bebújt egy pillanatra menekülés közben. Kicsi
volt. De a kicsi egerek szürkék, ez meg rózsaszín. Hiszen ismerem,
milyen kedvesek a növendék egerek.
Akkor nevettem. S mondtam Miklósnak: „Nézd, most szaladt el.”
Rég volt.
Egyedül vagyok az egész házban, tudom. Megint végigveszem: az
első emelet lakója nincs otthon. Éváék elköltöztek, a földszinten az
irodák bezárva, a mellettem lévő lakás üres, mert Mónikáék
elutaztak. Most itt fekszem egyedül. Valamit olvasok. Majd eloltom
a villanyt. Elalszom.
Csengetnek. Azt hiszem, hogy álmodom. Éjfél után ki csöngethet?
Újabb csöngetés. A kapucsengő kegyetlenül ordítva berreg bele az
éjszakai csöndbe. Odamegyek, fölveszem a kagylót, egy rekedtes
hang. Nem értem.
Leteszem, visszabújok az ágyamba. Megint csöngetnek. Te
jóisten, a nő, gondolom. Fölveszem ismét a kaputelefont. Valamit
mond, nem értem. Biztos ő az.
Most már nagyon rossz. Ott bolyong a hideg esőben, nincs hova
menjen, nem engedhetem be – mert félek. Az elmebetegektől ugyan
nem félek. De most, itt? Tudom, hogy bármikor törni-zúzni kezdhet.
Nekem támadhat. Átdobhatja magát a korláton, a teraszon. Bármihez
hozzányúlhat. Hozzám nyúlhat. Teljesen érdektelen. De mégis,
dührohamukban micsoda szörnyűségeket tudnak csinálni a
tárgyakkal. Gyáva vagyok. Most hívjam ki a rendőrséget, a
mentőket? Miért is nem hívtam a rendőrséget? De mit tudnának
csinálni vele?
Megint csöngetnek. Próbálok valamit mondani. Nem érti.
Újabb csöngetésére fölhívom Gábort, mit csináljak. Azt mondja,
ne vegyem föl a kagylót. Gondoltam, talán átszalad és csinál valamit.
De mit? Ő is csak a mentőket vagy a rendőrséget hívhatja. Javasolja,
hogy ne vegyem föl, de ha hosszasan és újból csönget, akkor szóljak
megint, átrohan.
Kinyitom a rádiót, beveszek dupla altatót, fejemre húzom a
párnám. Lassan álomba zuhanok.

***

A Napút Kiadó Napkút címmel sorozatot indít: hang, kép és írás.

Az első kötet Miklósé lesz. Délután tárgyalunk a könyvről Szondi
Györggyel. Kánikula van.
Mielőtt jön, nagyon erős, furcsa szagot érzek a kicsi szobában, a
volt dolgozószobámban, amelyiknek az ablaka a teraszra nyílik.
Nincs benne más, mint egy beépített szekrény, íróasztal és szék.
Hajdanában ez öltözőszoba volt, félkör alakú öltözőasztal állt itt
hármas tükörrel, fiókokkal, egyebekkel. Egyszer, mikor Miklós
észrevette, hogy a kutya keféje és fésűje van a fiókjában és semmi
más, nevetett, és azt kérdezte: „Ez a te öltözőasztalod?”
Aztán átalakítottuk, nem tudom, hova lett a körbe tükrös
toalettasztal. Íróasztalt tettünk a helyébe. Nem tudom, milyen
íróasztal volt, később cserélődött. Ez volt az én dolgozószobám –
amíg Miklós élt. Nagyon szerettem, a teraszra lehetett kilátni. Nem a
nagy, nyitott tájra, a kert százados fáira – ami elviszi az embert,
hanem egy zárt, kedves látványra. Az ablak elé, mint zöld függöny,
ereszkedtek le a vadszőlő indái.
Ez most is megvan. Él a zöld függöny, alatta rozmaring az
ablakpárkányon.
Mély, átható szagot érzek. Büdöset. Hiába szellőztetek, marad.
Lehet, hogy képzelődöm. Beszagol Szondi György is: „Ki kellene
hívni a gázosokat.” Mondom: „Megvárom a tárgyalás végét, hogy
ne veszítsünk időt.” „Ezzel nem lehet játszani, hívja őket azonnal.”
Hívom a tudakozót és mondom, hogy gázszivárgást szeretnék
bejelenteni, kérek egy közvetlen számot. Hívom, géphang mondja
hosszasan a szokásos szöveget, hogy mikor melyik gombot nyomjam
meg. A fene egye meg a dolgotokat – gondolom –, ha valaki tényleg
bajban van, az jól néz ki.
Azért próbálom hívni a nehezen kapott számot, de ez is kezdi,
hogy ez a gomb, az a gomb. Fölhívom megint a 198-at. Mondom,
hogy gázszivárgás van, közvetlen számot kérek, amit azonnal tudok
hívni. Abban a pillanatban kapok egy számot, ezúttal nem gépi,
hanem emberi hangon. Hívom, helyben vagyunk. Udvariasak,
kérdezik: „Hol lakik? Jövünk azonnal.” Kérnek még egy
telefonszámot is. Gondolom azért, hogy ne legyen hamis bejelentés.
Mondják, hogy nem azért, hanem hogy kapcsolatban legyünk.
Tovább dolgozunk, telik az idő. Megszólal a telefon egy idő
múlva, hogy itt vannak a kapu előtt, de nem találják a csengőt.
Egymás mellett van a két kapu, kiderül, ők a másiknál állnak.
Hamarosan csöngetnek, aztán a lépcsőházi csöngő, beengedem
őket. Két jóarcú munkásember. Az egyik jól megtermett, pocakja is
van, munkaruha rajtuk, sárga színű, rövid ujjú blúzok, a veszély
jelével. Köszönnek, kérdezik, hol a baj. Viszem őket a kicsi szobába.
Körbeszagolnak, és azt mondják, hogy nem tipikusan gázszag,
valami rothadó állatszag, hússzag. Dehát ebbe a szobába ennivalót
sose hozok be. Valamilyen állat, macska bejöhetett. Körbenézünk,
semmi. Mondom, hogy itt a központi fűtésnek a kéménye, a
gégecsővel már volt is baj. Körbenézik.
Megyünk le a pincébe. Most kötötték be az új gázvezetékhez a
múlt héten. Nincs probléma. Nézzük a teraszon a kéményt, javítva
van.
Végigjárják a lakást: belépnek a fürdőszobába: „Illatszer szag”,
„mosdószappanszag” mondják egymásnak tárgyilagosan, és abban a
pillanatban minden szagot élénken érzek én is. Úgy látszik, nem
szoktam figyelni a szagokra.
Nézik a vécét: „Gondozott vécészag”, mondják. Érzem. Nézik a
konyhát: „Normál konyhaszag.” Érzem. Sose éreztem a lakás
különböző részeinek a szagát. Nem is tudtam, hogy mindenütt más
szag van. Megszagoljuk a nagyszobát, nézzük ott is, a központi fűtés
kéményének a másik oldala esik ide. Nézzük az én szobámat. A
teraszon mondják: „Növény-, falevélszag.” (Már hozza a szél a
száraz faleveleket.) Megint vissza a kicsi szobába.
Elmondják, hogy tulajdonképpen nem a gáz a veszélyes, az csak
akkor, ha az ember villanyt gyújt, mert egy szikra kipattanhat, és
akkor robban. Ezért fontos, hogy nagyon vigyázzak. Ellenben halált
okozhat az égéstermék, ha az visszaszivárog. De az hogy
csapódhatna vissza? Lehet, hogy itt van valami hiba. Kérdezik, hogy
innen megy-e a háznak a nyári fürdővize. Nem tudom. Pillanatnyilag
van lakó az első emeleten, egy lengyel család. Ők nem tudnak
magyarul, németül se, franciául se, én pedig nem tudok se angolul, se
lengyelül, így nem tudunk egymással kommunikálni. Ők nem is
nagyon akarnak. Két gyermek van, nyolc alkalmazott. Nem tudom,
hogy tudnak ennyinek munkát adni. Három babakocsi van,
közvetlenül a szemetesládák mellé állítják a kapubejáratnál, úgyhogy
néha súrolja a babakocsi és a benne hagyott kis könnyű takaró, vagy
az oldalára kötött játék a szemétláda oldalát.
Mondják, lehet, hogy lentről jön föl valami szag, menjünk le. De
hát ők sem tudnak semmilyen más nyelven.
Jó tanácsokat adnak: éjszakára hagyjak nyitva egy szellőző,
buktatott ablakot. Mondják, hogy a terasz felé nem szabad nyitott
ablakot hagyni. (Nem mondom, hogy minden ajtó, ablak nyitva van
éjjel.) Vigyázzak, hogy ahol alszom, távol legyen ettől a helyiségtől,
és jól szellőzzön. Reggel hívni kell a kéményseprőket a gégecső
miatt, és ha szükség van rá, ők is jönnek megint.
Aztán még kinyitnak a kicsi szobában minden szekrényajtót,
beleszagolnak a ruhásszekrényembe, ahol a vállfás ruhák állnak.
„Ruhaszag”, mondják. Kinyitják a fehérneműs fiókomat, a bugyis
fiókomat, a harisnyás fiókomat, mindenhova beszagolnak.
Természetesen, egyszerűen és tárgyilagosan. Úgy, ahogy Izraelben a
kiskatonák az embert háromszor is megmotozták egy nap: mi van a
csomagodban, és könnyedén a testedet is, mi van a ruhád alatt.
Semmi kétértelműség nem volt benne. Udvariasság, ugyanakkor
tárgyilagosság. Ezek is így dolgoznak, mégis furcsa nekem, ahogy
kinyitják a fiókjaimat, és beleszagolnak. A cipőtartómat is kinyitják.
„Cipőszag”, mondják. Kérdezem: „Talán beleléptem valamibe?”
„Nem, egyszerű cipőbőrszag.” Ahol az ágynemű, fehérnemű és
egyebek állnak: „fehérneműszag”, mondják. Távoznak is udvariasan.
Eltelik az éjszaka, reggel telefonon mondom Gábornak, hogy mi
történt, és hogy a gyógyszereimet kellene összeállítania este.
Vállalja, hogy átjön hamarabb, megnézi, hogy mi van.
Hamarosan megérkezik. Komolyan végighallgatja a részleteket,
majd szaglászva körülnéz. Belép a kisszobába, és rövid idő múlva
nevetve szólít: „Egy döglött egér van az íróasztal előtt.”
Iszonyatos bűz. Mállik szét a teste, kukacok nyüzsögnek benne.
Én nem látom tisztán, ő mondja. Elviselhetetlen szaga van. Inkább
nem nézem meg szemüveggel.
Papírra veszi és leereszti a vécében. Ő is kétszer meghúzza a
vizet.
Persze a szoba ettől még büdös marad. Mit csináljunk? Azt
javasolja, erős házi ecettel kell feltörülni a padlót. Feltörli.
Halványodik a bűz, nagyon erős volt. Émelyítő.
Eszembe jut a háborúban az el nem temetett hulláknak a szaga.
Aztán az exhumálás, amikor a Városmajorban szedték ki a holtakat a
földből, koporsó és minden nélkül voltak elföldelve a harcok alatt.
Érdekes, a ruha és a haj jobban megmaradt. Az valahogy
összetartotta egy kicsit a barna holttesteket. A csontok is valamelyest
összetartoztak. A hús eltűnt. A csontok valahogy összefüggenek.
Vagy a ruha tartja össze? (A textil tartósabb, mint a hús). De már
nem olyan büdös.
A legrémisztőbb az égett emberi hús szaga. Bombázáskor, nem
tudom melyik állomáson éreztem, ahol egy vonat kigyulladt, és az
emberek benne égtek. A szag elől nem tud az ember menekülni.
Hiába fogja be az orrát, és próbál nem lélegezni, valahogy lélegezni
kell. Mindenen áttör. Még a gondolatba, a képzeletbe is. S ha
becsukod a szemed, hogy ne lásd, mi van ott, akkor is látod. Ha nem
akarod érezni, akkor is érzed. Vagy az első kukacos seb látványa.
Még élt az ember. Evett és beszélt.
 De ez könnyebb. Ecetszag és a bűz, aztán Gábor még egyszer
ecettel végigmegy a parketten. Utána azt mondja: „Egy kis kidéi
pálinkával töröljük át.” S áttörli Berta pálinkájával a kisszoba
padlóját – már nevetünk is.
Közben csöngetnek, jön egy overallos fiatalember, kezében furcsa
készülék. Meg akarja nézi, mi a baj.
Mondom, már meg van oldva.
Nem kérdez semmit, elmegy.
Hamarosan újra csöngetnek, megérkeztek a gázművektől, hogy
jönnének a CH2 vagy nem tudom milyen készülékkel. Keresni a bűz
okát.
„Meg van oldva”, mondom én, a kapucsengőnél. Kérdezik:
„Hogyan?”
„Egy döglött egeret találtunk itt a kisszobában.” Döbbent csönd,
hallgat a két férfi. Jó napot kívánnak, és elmennek.
A döglött egeret hogy nem találták meg? Hiszen leguggoltak,
körbenéztek, bekotortak az íróasztal alá. Minden fiókot, szekrényt
kinyitottak, megnéztek. Velük voltam. Nem azután jött elő az egér –
hiszen már a nyüvek ették! Ott volt – ők hogy nem látták? Vagy egy
éjszaka alatt ez lehetséges?
Ilyen naiv maradtam, maradok most már örökre? És én még hogy
ünnepeltem, hogy ilyen rendes munkások is vannak. Hm, ez is egy
szakma. Az enyém is egy szakma. Mondhatom, jó pszichológus
vagyok...

***

Egy irodalmi esten Miklós a Jelentés öt egérről című írását

olvasta föl. Igazi siker. Ahogy örülnek és tapsolnak a hallgatók.
Előttünk ül Vajda Julika, háta mögött a takarítónőnk, a nevére már
nem emlékszem. Utólag mesélte nekem Julika, hogy a takarítónő a
hátát döngette a taps alatt: „Ez így történt! Pontosan így volt! Én
takarítottam ki aztán a kamarát, – pontosan úgy, ahogy le van írva.
Ott voltak abban a rekeszes ládában a papírcsíkok, amit
összehordtak az egerek a fészekrakáshoz. És én takarítottam ki az
utolsó dögöket a kamarából.”
Ez volt akkor régen, nem is tudom, hányban. Az idő múlását élem
meg újból, ahogy kinn vagyok most Orosziban, és diktálom ezt a
történetet magnóra.
Itt van a kertben a nagy, ovális, zöld asztal, körben a székekkel.
Már nem tudom, hogy mikor vettük és hogyan.
Ültünk mellette a barátokkal, ültünk mellette Miklóssal. Aztán
Miklós öregedett, gyakran ültem mellette egyedül, a délutáni
feketével. Sokszor jut eszembe most is, a frissen főzött tejszínhabos
fekete az aprósüteménnyel, a kertben. Miközben nyílnak a virágok,
és gyönyörű nyár van. Az élet és a közeledő halál tudata. Hogy miért
jut eszembe éppen ez a feketézés?
Tejszínhabot nem is ehetek a tejérzékenységem miatt, az
aprósüteményért nem rajongok, talán nem is ettem. De ahogy szépen
odatettem? Talán mert valahol olvastam, hogy az öregkornak ezek az
apró szertartásai kedvesek, így vált fontossá a feketézés – vagy így
tettem azzá?
Egyszer egy nyáron, azt hiszem, amikor Katával tartott a szerelem
– nem jöttem ki. Ő ki-kijött, Kata főzte be az egrest. Volt lenn akkor
a szőlőlugasban egy fehér asztal, négy székkel. A párnákat a
székekről esténként összeraktam, egy nylonnal letakartam, hogy az
éjszakai pára ne járja át őket. Ha esős idő jött, fölhajtottam az igazi
fából készült, fehérre festett, kényelmes karosszékeket, s az egészet
nagy nehezen letakartam vízhatlan lepedővel. Oldalt nehezéknek
még tettem köveket is, hogy ne fújja el a szél. Akkor, az után a nyár
után, mikor kijöttem Orosziba, a párnák alatt egerek raktak fészket. S
a házban még a seprűt is megrágták. Még a hálóingembe is
belerágtak.
Az egerek végigkísérik az életem?
Miklóssal egyik ősszel találtunk – már megdögölve – egy mezei
egeret. Szürkésfehér a hasaalja, békés, kedves állat. Akkor már
védekeztünk az egerek ellen, egérméreggel. Aztán sok macskánk lett,
s eltűntek az egerek. (A macskák meg elszaporodtak.)
 Egyszer azt is láttam, hogyan játszott a macska egy egérrel. Jól
összepofozta, összeverte, aztán hagyta menekülni. Akkor újra
megfogta. Belevágott az éles karmaival, maga elé rakta. Majd hagyta
menekülni. Újból elkapta. Láttam, hogy az egér két lábra állt, úgy
kért, könyörgött, sírt. A macska hallgatta, nézte figyelmesen, hagyta
futni. Aztán adott neki újra egy irgalmatlan ütést. Így jobb ízű az
egér húsa – mondják. Azért teszi?
Megy körbe. Minden megy körbe. Nem a kronoszba, a kairoszba.
Csak látni kell.
Persze, ez csak egy egészen kis része a kairosznak. Az időnek,
ami körbejár: ahogy az asztal körül ülünk húsvétkor Miklóssal, aztán
Miklós nélkül Zolikáékkal, aztán más barátokkal, aztán az ő barátaik
– aztán én most. Egyedül.
Ugyanaz a zöld asztal, ugyanazok a zöld székek, bennük a párnák.
Hogy vigyáztam, hogy a zöld garnitúrához zöld csíkos ülőpárnákat
rakjak! A másik garnitúra hova lett? Ahhoz a kék csíkos illett. És az
asztal, az a régi, gyönyörű fehér faasztal már nem is tudom, hol van.
Nádas Péterék ugyanilyet vettek, mikor itt volt a házuk
mellettünk. Akkor nagyon drága volt – négyezer forint – az most
semmi. Magukkal vitték Gombosszegre. Talán, talán nekik még
megvan. Mindenesetre az övékről van egy kép, mikor itt még a
Duna-parton állt, a Váradi-házban, s mögötte az őszi Duna. Aztán
lenn Gombosszegen, a csodálatos, óriási vadkörtefa alatt – amit egy
évig fényképezett Péter, minden nap. (A Saját halál című könyvében
ennek a fának a képei vannak. Tényleg a saját halálát írja meg.) Ott
állt ez a garnitúra. Vagy az utóda?
És így tovább, és így tovább visszafelé. A múlt. Miklós
Németországban, Berlinben bemutatja (a napokban olvastam róla)
Nádast és Esterházyt, mint fiatal írókat. Aztán később egyszer
olvassuk Miklóssal az újságban: „És gondoljunk a nagy öregekre,
Esterházyra és Nádasra.” Miklóssal nevetünk, nekünk ők a fiatalok.
Mi vagyunk a sorosak – a meghalásban. Ők nekünk mindig fiatalok
maradnak.
 Elfáradtál, hang”
(naplórészletek)

Hazatelefonálok délután öt óra körül. Krisztina mondja, hogy

Miklós nem evett, a szobájában fekszik. Mikor bement hozzá, hogy
bevigye a feketét, nem kért, a villanyt leoltatta. Nem mozog, nem
beszél, nem kér semmit.
Zolikáék hívnak, hányra érek haza, fölugranának pár percre.
Mikor jövök a lépcsőházban, megint megszólal a mobil: hol vagyok?
Mondom, a lépcsőházban – akkor rendben. Mikor belépek, már itt
vannak, az asztal megterítve. Miklóst leültetjük a karosszékbe. Rám
néz, de nem szól egész este semmit. Tulajdonképpen nagyon örülök
Zolikáéknak. Nemcsak hogy színt hoznak, hanem a járókeret miatt
is, amivel Miklós úgy jár, hogy a keret külső lábát teszi le először –
így minden pillanatban átbukhat rajta. Remélem, hogy ezt Zolika
majd megoldja valahogy.
Zolikák egész nap dolgoztak, a gyerekek is velük voltak az
irodában, tanultak vagy komputereztek. Mikor belépek, nagy
gaudiummal fogadnak. Hamarosan kivisznek a konyhába, csak egy
pillanat, mutatni akarnak valamit, és átadnak egy kis dobozt. Noha
óvatos voltam, még így is hátraugrottam, mert amikor kinyitottam,
akkor kiröpült belőle négy kis doboz, de magasra és szanaszét.
Minden kis doboznak a falán Miklós meg az én képeim. Nagyon
jól mulattak, ez volt a meglepetés. Tulajdonképpen ezért jöttek fel, és
nem a sajtvacsoráért.
Összeállítják újból a dobozt, bevisszük Miklósnak is. Nem szól,
de kicsi, játékos mosoly fut át az arcán. Aztán előszedjük a sajtokat,
amiket Zolika névnapjára vásároltam a Széna-téri francia sajtosnál a
camembert-től a fetáig, a juhsajttól a boursinig, ami az én
kedvencem. Zolika hirtelen felkiált: „Megállj, elmaradt a lényeg!”
Kirohan a konyhába, s a szekrény tetejéről leemeli a márványból

Mészöly Miklós: Elégia
készült sajtszeletelőt, amin mindannyian mulatunk, mert nagyon
szép, de kicsit értelmetlen és fölösleges. Ezt kapta tőlem névnapjára.
Kellő humorral tudja kezelni a dolgokat.
No persze vörösbort is kapott, de kiderül, hogy édes, nem
figyeltünk eléggé. Szerencsére találunk egy kis szekszárdi vöröset,
ami már ki volt nyitva, és találok somlait is. Mindnyájan utáljuk az
édes borokat. Ez egy jó családi együttes. Nem is való a sajt mellé
édes bor. Közben Krasznahorkai Laci telefonált, kérdezte, hogy
vagyunk, átjönne valamelyik nap. Szigeti Laciékat én hívtam, otthon
volt délután ötkor, azt mondja, hogy otthonülő lett a család. Bálint ott
végzi az iskolát, Győr nem vált be, elkezdett szórakozni, nem tanult.
Most szorosabb a családi együttes.
Egyébként csönd. Szintén én telefonáltam Szávai Gézának, hogy
mikor folytatjuk a munkát. Az új könyvemet állítjuk össze, és a
képeket tesszük a helyükre. Könyvnapra jön az Élet és halál titkai.
Sajnos, két képet nem találok sehol, amit Miklós szobájában
nézegettünk. Valahová eltette. Akkor azt nehéz lesz megtalálni, mert
csak úgy véletlenszerűen becsúsztat valamit valami közé.
Mélyponton voltam, úgy éreztem, hogy százszor futok mindennap
a falnak, Miklós nem válaszol, nem mosolyog, nem néz rám, nem
eszik, nem fogad el semmit. Még csak arra sem tudom megtanítani,
hogy kell használni a járókeretet.

***

Délelőtt rendbehozta Krisztina a teraszt, és sikerült egy pár percre

kicsalogatni Miklóst. De aztán lehajtotta a fejét, bántotta a fény.
Vittem egy zöld szemüveget, hagyta, hogy föltegyem. Aztán nem
vette le az ebédhez sem. Töltött karalábé volt, utána mákos guba,
egyik kedvence (puha, könnyű megenni), de hozzá sem nyúlt, pedig
akácmézzel megcsurgattam. A levesből három-négy kanállal evett. S
a szemüveget, a zöld szemüveget a szemén hagyta. Kértem, hogy
vegye le, nem tudom, halotta-e, így aztán leemeltem a szemüveget.
Most is ott van a konyhaasztalon.
 ***

Végre jött Brigitta, a gyógytornász. Reméltem, hogy megtanítja a

járókeretet használni. Elbűvölő, kedves teremtés, az egyetlen
gyógytornász, akit Miklós elfogad. Persze tornáztatni nem hagyja
magát, de egy kis masszírozást enged. Ez is nagy dolog. Brigitta
először engem masszíroz, mert ha látja Miklós, akkor elfogadja a
masszírozást. Ezért bemegyek hozzá a kicsi szobába. Azt mondja,
engem nem tornáztat a szemem miatt, az üvegtest-leválás miatt.
Aztán jött Ilonka, utazik másnap Amerikába, el akart köszönni, és
hozta a Gyászban lenni című könyvemért a százhatvanezer forintot.
Egy könyv százhatvanezer forint, és ebből még lejön az adó. Hát
nem nagyon érdemes ma könyvet írni. De mikor azt mondják –
idegenek is –, hogy segített a könyvem, az erőt ad és örömöt.

***

Aztán jött Bagó Ica. A fia itt kosárlabdázik a közelben, és

olyankor érte jön kocsival. Hozta a Márai-képeskönyvet, és hozott
nagyon finom szalonnát. Vittem be Miklósnak katonácskákat. Olyan
jó volt, mert amikor készítettem a katonácskákat, folyton bekapta,
mindig újat kellett készítsek. Lila hagymával vittem, és egy pohár
káposztalével. De nem ivott belőle. Azelőtt szalonnás rántottát
készítettem, alig evett belőle. De a gyümölcsjoghurtot megette, és
megitta a délutáni feketét. Franciakrémest hoztam a cukrászdából,
mert szereti. Megdöbbenésemre azt mondta a múltkor, hogy „sós”.
De aztán délután kettőbe vágtam, egy felet megevett. Icával még
Krúdy álmoskönyvét kerestük, amit az álmokkal foglalkozva
kölcsönkértem Keviczky Margittól. Azt nem találtuk, de találtunk
egy saját kötetet, amiről nem tudtam, hogy megvan. Ezek az élet
humoros csődjei. Elfogadja Margit, ha ezt adom vissza? Mert régebbi
kiadás, ebben van tenyérjóslás is.
Meglepetésemre Miklós felállt, és bejött utánunk a nagyszobába.
Ilyenkor megborzadok, hogy most, most hogyan fog elesni. És nem
léphetek hozzá. Mert akkor ellök. Azt hiszem, Zolika az egyetlen, aki
meg tudja tartani. Amikor fönt voltunk az osztrák havasokban, és
elesett a drótkötélpályán, a mozgó kabinból kilépve, a legnagyobb
meglepetésemre estében föl tudta fogni.
Egy hete, amikor itt volt Ica, akkor beszéltük, hogy milyen
könyvet hozhatna Miklósnak. Én mondtam, hogy képeset, leginkább
azokat szereti nézegetni. Átadta, Miklós elmosolyodott és nézegette
is. Aztán én is, éjfélig. Márai utolsó levele: „Röstellem, de nem megy
tovább. Az erőtlenség nem szűnik, ha így megy, rövidesen kórházi
ápolásra szorulok, ezt igyekszem elkerülni. Köszönet a barátságért,
vigyázzatok egymásra, a legjobb kívánságokkal gondolok rátok.”
Igen, ha nincs ki gondozza az embert, és magányos, és irtózik a
kórházi ápolástól... – Főbe lőtte magát.

***

Most, hogy itt van Krisztina, amikor elmegyek valahova, nyújtja a

sálamat, aztán belesegít a kabátomba. S ha fölvettem a kabátomat,
még megigazítja a gallérját – ilyenkor ideges leszek, rosszul érzem
magam. Olyan, mintha visszadegradálnának kisgyermekkorba,
amikor anyám igazgatott rajtam mindent. Kértem is, hogy ne tegye.
Mit érezhet Miklós, mikor öltöztetem?
Egyébként megszoktam, hogy nem viselek semmit a fejemen.
Miklós sem viselt soha. Úgy kellett könyörögni télen, ha esett a hó,
hogy vegyen föl valamit, kalapot vagy sapkát. Tudom a
bőrgyógyásztól, hogy a vizes haj, ha átfázik, akkor hullani kezd,
elveszítheti az ember a haját. A gyönyörű, ősz haját. Nagyon korán
kezdett őszülni. Az apja is – azért borotváltatta le a haját.

***

Azt álmodtam, hogy őszül a hajam, fehér voltam egészen.

Kértem a fodrászt, hogy segítsen megőszülni, de azt mondta, nem
lehet, mert mákos. Miklós sem akarta, mikor még ilyesmiről
beszélgettünk. Azt mondta: „Nem, ne őszülj meg.” Persze ez az
őszülés olyan, hogy hat hét alatt megőszült a hajam a halántékomon
56-ban, amikor kezdődtek a letartóztatások. Amikor éjszaka megállt
egy autó a ház előtt vagy a közelben, olyan erős szívdobogást
kaptam, hogy elfeketedett a világ, és nem hallottam semmit. Tudtam,
hogy egy kicsit várni kell, és akkor megint látni, hallani fogok,
kitisztul a világ. Akkor figyelhetek, hogy a mi házunkba jöttek-e
vagy nem. Miklós nem félt. Mélyen, jóízűen aludt. Nem is
ébresztettem, mert akkor haragudott, hogy félek. „Majd
becsöngetnek, ha jönnek.”

***

Mi minden történt az életben! De nem tudtam, hogy ilyen nagyon

nehéz lesz a végén. Mi a nehéz most? Szembenézni azzal, hogy
elveszítem? Szembenézni azzal, hogy meghal? Nem. Azt látni, hogy
neki milyen nehéz.
Abban még örömöm is van, hogy készülődöm. Talán azért is
készülődöm fokozottan – mert mi a jobb? A másik elvesztésére
készülődni, vagy arra, hogy ez így folytatódik még hosszú ideig?

***

Reggel körbenéztem a konyhában. Miklós karosszéke kicsit

elhúzva az asztaltól, segítettem fölállni, s apró gombócok a földön.
Tépkedi, tépkedi a háziköpenyét, egy sötétkék háziköpenyt. Jól áll az
ezüst hajához. A szürke köpeny is nagyon jó, amit Judit adott.
Megfogja, húzza a szálakat, lassú, finom mozdulattal, két ujjal
megcsippentve kihúz egy szálat, összesodorja. Aztán a következőt, a
következőt. Először még szóltam, hogy ne tedd. Nem tudom, mit
lehet tenni.

***

Mindenre kicsit később jövök rá. Valahogy olyan furcsa, hogy

minden fázis változik, mindig rosszabb jön. Tudom előre, hogy így
lesz. Mégis. Mégis egy darabig azt hiszem, hogy kapcsolatba lehet
lépni vele. Nézek a szemébe, és üres. Mintha nem is látna. Máskor
pedig azt látom, hogy kerüli a tekintetemet, mintha zavarná, hogy a
szemébe nézek. Lesüti és elnéz. Én pedig úgy érzem, hogy
belefúródik valami a mellkasomba. Valami meghasad, a föld süllyed,
zuhanás a mélybe.
Erről jut eszembe, hogy a halál is ilyen lehet.

***

Keresem a tekintetét, hogy legalább azzal tudjak kapcsolatba

lépni. Hiába szólok hozzá, mondom egyszer, kétszer, háromszor,
hangosabban és hangosabban. Nem tudom, hallja-e, és hogyha hallja,
érti-e, és hogyha érti, akarja-e megérteni. És ha megértette és
válaszol, akkor igent mond, és nemet jelent, vagy nemet mond, és
igent jelent? Az olyan nagyon egyszerű kérdésekre, hogy most
hozzam a vacsorát vagy később. Olyan minden nap, mintha százszor
mennék neki a falnak. De mindig próbálok valamit. Próbálom ezt,
próbálom azt, hogy mi jobb, mi rosszabb. És minden rossz. Minden.

***

Judit azt mondja, én csak képzelem, hogy megérti a dolgokat.

Nem. A legnagyobb baj az, hogy biztos vagyok benne, hogy
időnként, nem tudom hogyan, tisztán lát, és tudja, mi történt.
Mindent tud. Amikor a szemében megint fény van, és látom, hogy
úgy néz egy pillanatra. Ennél is rosszabb, ha nyugtalanul kutat.
Látom, hogy fél. Ő, aki nem ismerte a félelmet. Egyáltalán, mi van a
tudatával? Mi a tudat?

***

Mindig rossz érzésem van, hogy nem teszem meg, amit lehet,
mert valahol menekülök is. Mert ha leülök melléje, és próbálok
beszélni, rám néz, vagy nem néz rám, nem akar rám nézni. Érzem,
hogy ha szólok hozzá, bezárkózik, ha megérintem, megrezdül. Mit
csinál a vállával? Elrántja. Amikor fölkelek mellőle a díványról s
hozzáérek, látom, hogy zavarja. Morcos lesz, mintha megütöttem
volna.

***

Látom, hogy más is menekül, nem tud mellette ülni. Azért nincs
kapcsolat, mert hiába szól az ember, hiába néz, hiába érint, hiába
mosolyog, hiába beszél. És akkor nem lehet mit csinálni. Ilyenkor
fölkelek és viszek egy csokoládét, virágot teszek az asztalra, rendben
tartom a házat, jókat főzök, vigyázok rá, hogy mindig mást egyen,
hogy díszesen tálaljak.

***

Hiábavaló. Minden hiábavaló. Folyton érzem, hogy menekülés is

ez. Ameddig odateszem a hóvirágot, szétnyitva szépen egy
borospohárban – a hóvirág olyan telítve él –, és azt mondom:
„Hoztam neked!”; ameddig vettem és hoztam, én is örültem neki.
Még akkor is, amikor azt mondom: „Nézd, tavaszodik!” De aztán
semmi. És mégis újból kezdem, hogy mindig legyen virág a
szobájában, a leejtett cigaretta kiégett foltjait a padlószőnyegen
eltakarom egy kis perzsaszőnyeggel, hogy annak a színe
harmonizáljon az ágyterítővel. De mindennek nincsen értelme.

***

Vagy mégis van értelme? Mert a menekülésben egyúttal benne

van, hogy a szeretetemet próbálom formákba, tárgyakba,
mozdulatokba ölteni, tálalni, öltöztetni, tenni, adni? Valahogy mégis,
valamit megért? Hogy egy harmonikus meleg otthon veszi körül, az
számít? Erről jut eszembe, tegnap reggel hideg volt a lakás, leállt a
fűtés. Hat órakor lementem a pincébe, hogy feltöltsem a kazánt,
biztos elszökött valamerre a víz. Nem működtek a kazánok. Egyik
sem. Nem mertem hozzányúlni, amúgy is mindig félek a gáztól,
olyan bonyolultak a kazánok. Ha hosszasan elakad a fűtés, akkor mit
csinálunk? Mi legyen akkor Miklóssal?

***

A háború után egy telet minden fűtés nélkül éltem végig a Tisza
Kálmán téri, negyedik emeleti sarokszobában, amelyik eredetileg
cselédszoba volt. Azzal adta albérletbe a tulajdonos, hogy meg
fogják csinálni a központi fűtést. Nem csinálták meg. Nem tudom,
hogyan lehet, de nincsen emlékem, hogy fáztam volna. Az igen,
hogy egy éjjel a papírablakot beszakította a szél. A háború után nem
volt üveg Magyarországon. Nagyon sok ablak papírral volt
beragasztva. Beszakította a szél, és arra ébredtem föl, hogy hó van a
hajamon. Hóvihar volt, és az apró, jeges hópelyheket befújta a
szobámba. Kutyabajom sem lett. Talán akkor szoktam hozzá, hogy
jól bírja a fejem a hideget. Hiszen sokszor volt mínusz a szobában. A
pohárban mindig befagyott a víz.
Miklós mikor szokta meg? A katonaság lövészárkában? Melegre-
hidegre sose panaszkodott. Egyszer a Szászy-szőlőben, augusztusi
délben a verandán ebédeltünk. Éppen Miklósra sütött a nap. „Nincs
meleged?” – kérdezte Márta. „Észre sem vettem” – válaszolta. A
lakásban, Basch Lóránt házigazdasága idején, délelőtt 14 fok volt.
Órákig ült az íróasztala mellett. Sose fázott. „Jó a hőháztartásod!” –
mondta Dini, az orvos bátyja.
Most mindig fázik.

***

Már megint hideg van reggel, nem működik a fűtés. Valahogy

befutom a konyhát, a villanykályhára vizet teszek forrni. Lassan
melegedik, és akkor tudom, hogy nem fog fázni. Aztán bemegyek,
nyitom az ajtót, mosolyogva: „Jó reggelt!” Az ablakon át kilát,
mutatom: „Nézd, süt a nap.” Odamegyek hozzá, megölelem. Hideg
van, de süt a nap. Kinyitja a nagy, kék szemét, valami bénult
tétovaság, ahogy rám néz. Nem tudom, hogy mi. Az, hogy hol
vagyok? Hogy ki vagyok én? És hogy mi van, mit mondott? Érzékeli
maga körül a világot?

***

Van egy sztereotip kérdés, amire mindig ugyanúgy válaszol.

„Hogy aludtál?” – kérdezem, és erre azt mondja: „jól.” Mindig azt,
hogy „jól”. Tíz éve, egész életen át azt mondja, hogy „jól”. Én
nagyon rossz alvó vagyok, sokat panaszkodom. Ha az orvos kérdezi,
hogy van (több mint ötven éve vagyunk együtt), ő azt mondja
mindig, hogy jól. Akkor is, ha tüdőembóliája van, akkor is, ha
infarktusa. Nagyon becsülöm ezért a tartásért. Viszont így nem lehet
tájékozódni, hogy van-e valami baja. Pedig tudom, hogy rosszul
alszik, mert éjszaka hallom, amikor köhög és mocorog.
Aztán egy idő múlva kezdem keltegetni, nem tudom, hogy mennyi
idő alatt érti meg. Rutinból ébresztem. Hiába próbálok mást, az
rosszabb. A megszokott, a bejáratott az, ami valahogy megy. És
akkor kérdezem: „Akarsz kelni?” Persze válasz nincs. Aztán, hogy
éhes vagy-e, gyere reggelizni. „Gyere Kincsem reggelizni.”. Nem
ilyen gyorsan. Igyekszem mellette a tempót lelassítani. Egészen
fölvenni az ő tempóját – azt nem lehet. Ameddig egy mozdulatot
végrehajt, vagy valamit megért, és míg válaszol rá. Addig álldogálni
kell és várni. Vagy ameddig egy ebédet megeszik. Ameddig fölemeli
a kanalat egy icipici levessel, és azt a szájához viszi, vissza a kanalat,
lassan, lassan.

***

Amikor még megfogta a kezemet, éreztem, hogy a kezének

nincsen ereje. Aztán felül vagy felültetem, ül az ágy szélén –
mozdulatlanul. Most már úgy húzom fel a zokniját, hogy még
fekszik az ágyban. Leülök mellé, mert úgy könnyebb. Csak addig a
pillanatig kell tartani, amíg a sarkán átbujtatom a zoknit. Akkor
valahogy felültetem, és a lába elé teszem a papucsot. Budapest
legszebb papucsát vettem meg karácsonyra: párizsi, bőr, pihekönnyű
és három-négy számmal nagyobb. Egyrészt néha dagad a lába,
másrészt nem tudja eltalálni, s nincs ereje belebújni. Még ebbe a
puha, könnyű papucsba is nagyon nehezen dugja előre a lábát.
(Különben jobban szereti a kopott régit.)
Akkor jön a fölállás. Nekifohászkodik, visszaesik. Két karját
leteszi a díványra – amit megemeltettem, hogy könnyebb legyen
felállnia –, emeli magát, visszaesik. Próbálom elkapni azt a
pillanatot, amikor tovább emelhetem, aztán gyors mozdulattal
odateszem a széket. A magas hátába meg tud kapaszkodni. Most
kezdi elfogadni. Ameddig nem fogadta el, visszaesett, és kezdődött
az egész elölről. Ha felöltöztetem, el kell engednem, és belső
szorongással, rémülettel várni, ahogyan megindul a konyha felé.
Nem szabad segíteni. Nem engedi. A bot sem kell. És amikor eléri a
konyhában a széket, akkor gyorsan mögéje lépek, igyekszem
ugyanazzal a mozdulattal alátolni, hogy bele tudjon huppanni. Aztán
csöndesen eléje húzom az asztalt, hogy kényelmes legyen. De ha egy
picivel is előbbre hozom, haragszik.
Eljutottunk odáig, hogy kezdődhetne a reggeli. Noha mindent
előkészítek: a tej már forró, oda van készítve a vaj, a dzsem (amihez
sose nyúl hozzá), a nagyon finom kakaós kalács fölszeletelve, a
kenyér berakva a pirítósba, a paradicsom szeletelve, amit kivesz,
abból mégsem eszik. A bacon az egyetlen, amiből néha eszik egy
falatot.
Ha biztatom, haragszik. Tegnap egy fél csésze tejet ivott. Nagyon
lassan.
Leszaladok és fölhozom az újságot, a kapu alól a levélládából, és
az asztalra, pont jobbra, a keze ügyébe teszem. Mert reggeli után az
újságot szokta olvasgatni. Itt ül délig. Rábukik az asztalra, alszik,
vagy nézi az újságot, de nem olvas. Ha elveszem az ennivalókat,
néha fölmordul. És igaza is van, mert előfordul, hogy később
valamennyit beledobál a kalácsból a tejbe, vagy eszik egy-két falat
sajtot. Hát ez a reggel. Nem baj semmi, mert örömöm van, hogy süt a
nap, örömöm van, ha jó reggelit készítek. A reggeli szorongás után,
hogy elesik vagy nem, hogy eléri-e az asztalt vagy nem, a
megkönnyebbülés pillanatai ezek. Kezdem főzni az ebédet. Szereti
nézni. Mintha most jó lenne.

***

Amíg eljutunk a konyháig, az olyan, mint az istenkísértés. Máskor

összeszedi magát. Például mikor itt van Zolika, egy kicsit mosolyog
is. Meglepetésemre, mikor bementem hozzá reggel, és kérdeztem:
„Akarsz feketét?”, intett, hogy igen. Kijönni nem akart, nem beszélt,
de amikor a csészével kínálgattam, nem emelte föl a kezét, hagyta,
hogy megitassam. Ezt eddig nem tudtam elképzelni, mert eddig
semmi segítséget nem fogadott el. Kicsit föltámasztottam a fejét, és
éreztem, hogy engedi. De ezzel már jól indult a reggel. Nem nyelt
félre, a pici kortyokat óvatosan nyelte. Utána alig tudtam
fölemelkedni, mert nem ültem le melléje, hanem hajoltam, amit most
nem bír a gerincem. Valahogy ki kell találnom azt a pozíciót, ami
neki is jó, és én is folyamatosan tudom itatni. Mi történik, ha
lerobbanok?

***

Ma délben a Hospice Házba megyek előadni a munkacsoportnak,

hogy a halál idején, az utolsó percekben mi a tennivaló. Tehát az
agónia záró szakaszában, a halál pillanataiban. Jó, hogy este végig
tudtam gondolni, mi is a mondanivalóm, és szépen kialakult. Mert
először azon tépelődtem, hogy mit tudok én mondani a
munkatársaknak. Hát ez a foglalkozásuk. Itt lesznek az orvosok, a
nővérek, az önkéntesek. És a gyógytornász. Lelkész aligha, mert
nincs idejük. Aztán rájöttem, hogy sok mondanivalóm van, szépen
össze lehet állítani. Van egy éjszakám, ki is hordtam, hordom az
életben – kialakult az íve. Hogy a rítusok mit jelentettek a
haldoklónak, a családnak, majd a gyászolóknak. Sikerült az utolsó
pillanatokat megoldani. Saját tapasztalatomból is levonható
tanulságok, hogy a hospice-dolgozóknak mi a tennivalójuk ma a
haldoklók mellett. És mik az új lehetőségek.
 Mert például nem is tudjuk, én is most tudtam meg, hogy nem
kötelező az azonnali bejelentés. Az ÁNTSZ követeli, de törvényben
nincs, otthon lehet tartani a holttestet egy darabig, otthon lehet
öltöztetni, föl lehet készíteni az utolsó útra, lehet imádkozni, gyertyát
gyújtani, búcsúzni.
Bennem vannak a képek, mit teszek majd. Most akasztják a
hóhért. S velem hogy legyen majd? Az most nem olyan fontos.

***

Egyszer kint Orosziban, a két íróasztal között találtam Miklóst

félig fekvő, félig ülő helyzetben a földön. Égett a villany, hajnal volt.
Abszolút fegyelmezetten fogadott. Megpróbáltam fölsegíteni,
ameddig tudtam. Van ennek technikája, de ezt csak úgy lehet, ha
együtt dolgozunk. A földről fölemelni hetvenöt kilót, amelyik
abszolút tehetetlen, és nincs jó fogása, csak nagyon erős férfi tud.
Egyszer pedig az ágya mellett találtam. A hátán fekve. A
karosszékkel, amit jól megrakok párnákkal, valahogy ki tudom
egyensúlyozni, hogy ne essen le éjjel. A test középtáján kell
elhelyezni. (Mikor fogsz te leesni az ágyból? Már egyszer a földön
találtam magam.)

***

Előadás után Tibiék hoztak haza kocsival. Miklós a konyhában

ült, üres tekintettel nézett rájuk. Nem ismerte meg őket, vagy nem
kellett a világ? Előtte kistányérban a sajtos puliszka, látszott, hogy
nem nyúlt hozzá. Mindig hozok neki madárlátta süteményt, már
tudják a csoportban, bárhol vagyok, csomagolnak. Krisztina
beszámol, hogy evett egy kis tejet, puliszkával. Nagyon éhes lehetett,
mert a tejet elkezdte kanalazni, mielőtt a puliszkát beletette volna. Ez
Miklós kedvenc étele, azért kértem, hogy ezt főzze, mert ezt talán
meg fogja enni, míg én odavagyok.
Kérdezem, kíván-e bort, és ott állok az üveggel, nekiállok
kitölteni – nem kell. Én viszont kiszáradtam, két pohár vizet is
megiszom – de rajta nem segít. Aztán behozok egy pohár
káposztalevet, nagyon jólesik. Látom, hogy nézi. Nem kínálom, mert
azzal a fordítottját érhetem el, hanem odateszem kettőnk közé, és
rámosolygok: nekem nagyon jólesett. Talán kedvet kap. Úgy kell
vigyázni a hangra, mert noha nem érti, amit mondok, de mégis, mit
tudom én, a mimika vagy valami elárulja, azért mondom-e, hogy
egyen belőle, vagy valóban jólesett – ezt mintha néha fogná.
Abszolút öntörvényű maradt. Lassan fölemeli a poharat, és iszik
belőle egy kicsit. Van öröm is az estében.
Aztán sikerül elérni, hogy bemenjünk, és masszírozom. Majd
később jönnek a telefonok, bosszant, hogy ott kell hagyjam, de
másrészt jó, mert felmentést ad a meneküléshez. Mert neki hiába
szólok. Múltkor kérdeztem, hogy oltsam-e le a villanyt, intett, pedig
még korán volt. Mikor megölelem, elbúcsúzom, odanyújtom a
nyakamat, megszokott mozdulat, kicsit megkaparja, mint ahogy a
macskát szokta. Egyre kisebb a kaparás. Egyre erőtlenebb. De a
masszírozásra mindig azt mondja: „Ez jó.”
Elfelejtettem éjszakára letakarni a virágokat. Olyan szépek ezek a
primulák, ahogy virulnak az ablak előtt. Mindig örülök, amikor
reggel belépünk, láthatja a rigókat, ahogy eszik a kitett almákat, a
gyönyörű, karcsú fekete idei rigófiú jön és egy rigólány, amelyik
szürkébb és nem olyan sárga a csőre, nagyon kedvesek. Mondtam:
„Nézd, itt vannak a rigók”, és akkor odanézett, de most már nem.
Talán meg sem hallja. Pár évvel ezelőtt még a gerléket etettük, olyan
nagyon szelídek és kedvesek voltak, két pár járt ide. Az egyik
hajlandó volt az ember tenyeréből is enni, ha elég ideig tudtam ott
állni. Néha, ha nyugodt vendég volt, vagy Miklóssal csendben ültünk
a teraszon, az egyik lekuporodott, úgy egy méter távolságra, és
figyelt. Ült mellettünk, és hallgatta a beszélgetést.

***

Régen egy darabig azt hitték sokan, hogy Miklóssal testvérek

vagyunk. Az írásunk is nagyon hasonlított. Aztán különbözött.
Miklósnál az utolsó két évben föllépett a mikrográfia, elkezdett
nagyon pici betűkkel írni. Nem volt tudatos, szándékos. Meglepetve
néztem az írásomat, hogy hasonlít megint. A mikrográfia a betegség
tünete. Most kezdődik nálam is? Vagy annyira azonosulok?

***

Megérkezett este Nádas Péter Janóval. Janó Nádas Péter

feleségének, Póninak a nagy fia, akivel találkoztunk ezelőtt vagy
húsz évvel New Yorkban. Amikor beléptek, annyira hasonlított Janó
Péterre, hogy egy darabig döbbenten néztem őket. Péter mosolygott:
„Pónira hasonlít.” Aztán azt beszéltük, hogy ha nagyon sokáig él
együtt valaki a másikkal, elkezdenek hasonlítani egymásra. Az átélt
események, a környezet, a gondolatok. Az egyik lassan megismeri a
másik gondolatát és arcát.
Nádas Péter azt mondja: „Nem, nincsenek közös gondolatok. Csak
külön gondolatok vannak.” Ezt iróniával mondja, de érzik, hogy
mögötte közlés áll.
Örül Miklósnak, többször néz rá mosolyogva, megérinti, kérdezi,
beszél hozzá, de Miklós nem reagál. Mégis, legalább el tudtam érni,
hogy bejött a nagyszobába. Ülünk a régi, nagy ovális asztalnál,
mesélünk, beszélgetünk. Ők almát esznek, Péter meghámozza,
keskeny szeletet vág, tesz Miklós tányérjára. Janó is eszi közben,
héjastul. Mondom: „Látszik a korkülönbség.” Csodálkozva néz Janó,
mi Péterrel nevetünk. Azt kérdezi: „Veszélyes az alma héja?”
„Nem”, mondjuk, „egész más oka van.” Láthatólag sejtelme sincs,
mi. Péter nevet. „Ezt ő még nem tudhatja; nehezebb rágni, azért kell
a vékonyabb szelet is.” Látszik, hogy Miklós örül, el-elmosolyodik,
de nem válaszol, se erre, se arra, se kérdésre, se beszélgetésre. Ott ül
velünk. Mosolyog.
Péter elmondja németországi útját, beszélgetünk a múltról.
Elmondja, hogy az egyik írásában egy elgázolt madárról van szó,
látszik rajta az autókerék nyoma. Mint egy véset. (Azt hiszem, más
szót használt.) Egyik reggel én láttam egy ilyen rigót az úttesten, és
elmeséltem Miklósnak, amit aztán a Film című írásába bevett. Azt
mondja Péter, nem tudja, hogy Miklóstól vette-e át ezt, vagy pedig
saját magától, mert ő is látott ilyen madarat Németországban.
Madarakat ritkán gázolnak el az autók.
Aztán arról beszélünk, hogy hány helyen lakott Kisorosziban.
Soroljuk, egyet vagy kettőt én nem is ismertem, de a legtöbbet igen.
Valamelyikről meg ő feledkezett meg: igen, háromszor lakott Zsuzsi
néninél. Egyszer Póninak rendeztünk be ott egy szobát, mikor eltörte
a lábát és kijött pihenni, rendbe jönni (akkor még a Nők Lapjánál
dolgozott).
Aztán Hildegardról mesél. Elmondja, hogy Hildegard háromszor
törte el hol a kezét, hol a lábát, és combnyaktörése is volt. Péter
egyik esti előadására is a kórházból jött át, tolószékben hozták.
Valamilyen sötét ruhában, már nem emlékszem a ruha színére, nagy
piros sállal.
Azt mondja Péter, mikor meglátta, döbbenetes volt, de amikor
megszólalt, abból már a tökéletes szellemi frissessége sugárzott. A
betegségéről nem panaszkodik, humor, irónia van benne, és olyan
kicsi, törékeny, egészen pici lett.
Amikor fölállnak búcsúzni, Miklós is föláll. Ott állunk mellette
hárman, egy pillanat, és már zuhan, a másik két székre, keresztbe.
Felsegítjük. Rendíthetetlen. Kikísérjük őket. Áll a lépcsőházban a
korlát mellett, a vastag, szecessziós szőnyegen, integet, ahogy
mennek lefelé, el a virágok mellett, a képek alatt. Budapest egyik
legszebb lépcsőháza. De minek? Azért van pozitívuma. Ha itt esik el,
a szőnyeggel burkolt lépcsőn enyhébb, kisebb az ütés. És kevésbé is
esik el, mert szélesebb a lépcsőfok és jobban tapad a cipő talpa.
Mesélem este Zolikának, azt mondja: „Milyen ügyes, megint jól
esett.” Emlékszem, mikor a kapubejáratnál zuhant fejjel lefelé, és a
feje a márványborításon koppant, mégsem lett semmi baja. „Miklós
bátyám tud esni.” Zolika ezzel leveszi a súlyt, ezt a rémületet, ami
bennem van. Miklós nem engedi, hogy karonfogjam, segítsem. Már
harmadszor esett el ezen a héten. És ha megyek mögötte a lépcsőn,
úgysem tudom elkapni, zuhantában nem lehet. Előtte megyek – talán
valamit fölfog a testem az esésből. Egyszer a mozgólépcsőn esett
hanyatt. Mögötte álltam. Láttam zuhanás közben. Az arcát is.
Elterültem alatta, fejjel lefelé. Leállították a mozgólépcsőt, felszedtek
mindkettőnket. Mentőt akartak hívni. Kutyabajunk sem lett. Felfogta
a testem. Talán erre emlékezett valami bennem. Vagy ez fizika?

***

Mivel Miklós két napja nem eszik, a hospice-orvos javasolja,

hogy küld kis üvegekben olyan folyadékot, amiben minden benne
van, ami a szervezetnek szükséges, és szívószállal lehet fölszívni.
Kérdezem, adjunk-e Béres-cseppet. Azt mondja, borban jól lehet
beadni. Küld járókeretet, küld tolószéket, van már egy, de túl nagy,
arra egyszer Miklós borzadva nézett, pedig le volt takarva egy
szőttessel, de valahogy mégis fölismerte. Ezt kicseréljük egy
kisebbre, ügyesebbre. Kicsit megkönnyebbedek ilyenkor. Mert azt
hiszem, hogy teszünk valamit. De kell ez neki? Szükséges? Segítem
vagy kínozom? Nincs értelme tenni.
És nem lehet nem megtenni.
Belecsöpögtetem a borba a Béres-cseppet – Miklós egy korty bort
sem iszik, nem reggelizik. Paradicsomlevest főzünk, mert azt szereti.
Fölemeli a kanalat, és fél kanálnyit tesz a szájába. Lenyeli, köhög,
leteszi a kanalat. Fölveszi, visszateszi. Második fogás, meg sem
kóstolja. Lencse fasírozottal. Sokat vesz ki a tányérjára, Zolika
tanácsára hagyjuk, hogy ő szedjen. Ne erőszakoljuk. Nem eszi a
kedvenc csokoládéját, a Capuccinót, és nem eszi a Danone
gyümölcsjoghurtot sem, pedig az is a kedvence. Nem jön be a
szobába, hiába kérem, hogy együtt aludjunk délután, ahogy
szoktunk.
Néha a szűk díványon velünk van Hamuka, a tetőn át bejáró
kedves macska. Szólt a szomszéd, hogy ne etessük, mert odaszokik.
Nem etetjük, csak szeretetet kap és kikezd, játszik Miklóssal. Ez a
macska úgy használja a lábát, mintha keze volna. Gyöngéden
megérinti Miklós fülét, orrát, aztán nyalja az ujja hegyét, a mellére
fekszik és szembenéz vele.
 Egyedül én sem tudok aludni. Pedig az éjszaka nagyon keveset
tudtam pihenni. Rossz álmok gyötörnek. Mi elől menekülök? Nem a
halál. Van rosszabb is.
Korán reggel indulok, amikor még Miklós alszik – ha alszik, de
reggel mindig csöndben van –, hogy vizeletet vigyek, van-e benne
vörösvérsejt. Ezek az örökös vesevérzések. Kell valamit tennem már,
mert mi lesz, ha akkor robbanok le, amikor még nagyobb szükség
van rám? Mit csinálok, ha nagyobb baj lesz? Hiába szedem az
antibiotikumot. Nem segít. A karomat is rendbe kéne hozni. Hiába
rögzítik, használnom kell.

***

Nem az a baj, hogy öltöztetni, vetkőztetni kell, hogy nem emeli

meg a lábát még egy kicsit sem, hogy föl tudjam húzni a zoknit.
Hanem az, hogy mindez olyan, mintha a gondoskodás nem is lenne
jó. Akárhogy igyekszem, mindig mintha falba ütköznék. Ez a baj. De
mindentől eltekintve mégis megéri. Nekem. És neki? Ez az, amit
tudni kellene. Az ember önmagától nem látja? Soha nem látja igazán
a másikat? A világot? (Újra eszembe jut Miklós meséje, a Hét torony
kedvence.)

***

Mulattam rajta, hogy azt mondtam az orvosnak, nyolcvan éves

vagyok. Igazából jövőre leszek nyolcvan. Azért mondok mindig
nyolcvanat, mert Miklós nyolcvan éves, és egyszerűbb, ha ugyanazt
mondom, és nem kell a kettőnk életkorát külön számon tartani.
Különben is, én örömmel veszem föl a pulóverét vagy a mellényét.
Mindig is szerettem a ruháiban járni, ő meg bosszankodott. Tehát
nyolcvan éves leszek, és akkor jönnek a betegségek, ez világos.
Akkor is, ha nem terheléssel él az ember. A legtöbb osztálytársnőm,
noha valószínűleg egy évvel fiatalabbak, mint én – mikor
Bukarestben éltünk, anyám cseléd volt, én nem jártam iskolába –,
már mind panaszkodik, hogy saját magát nem tudja ellátni. Lehet,
hogy a fordítottja igaz, hogy azért vagyok frissebb, és azért tudok
még dolgozni, mert kénytelen vagyok sokat dolgozni? Azon kívül a
szellemi munka. Tavaly könyvem jelent meg, idén is jön, meg két
háztartást kell rendben tartani. És Miklós. A lényeg.
Krisztina csak január óta jár segíteni, takarítani, mosni, vigyázni
Miklósra, ha elmegyek. Mégis, mintha kevesebb bajom lenne, mint a
velem egykorúaknak. Ugye furcsa, a gondoskodás életerőt ad.
Kinek? Neki? Nekem?
Most megfordítom, és azt mondom: igen, ezért hálás lehetek.
Ezért vagyok frissebb. Biztos, hogy így is van. Néha azért mégis
megpróbálom ezeket a nyavalyákat elűzni a megszokott módon,
koncentrációval, autoszuggesztióval,, és persze jobban betartva az
orvosi tanácsokat. Erről jut eszembe, hogy sikerült, Miklós engedte,
hogy megmérjem a vérnyomását. Először magamnak mérem, aztán
neki, akkor valahogy jobban elfogadja. Alacsony volt, 102/60.

***

Tegnap reggel meglepetésemre Miklós fölkelt, de visszafeküdt.

Aztán egész nap jóformán semmit sem evett. Ez nagyon nehéz.
Délután kiült a székébe az íróasztala mellett, és én feküdtem a
díványon. Ez a picike szoba, amit úgy szeretünk mind a ketten.
Nekem ezek a kedvenc óráim voltak, amikor ő írt és olvasott, s én a
szobájában, mellette, fekve dolgoztam vagy olvastam.
Fölemeltem a fejem és ránéztem. Döbbenten tapasztaltam, hogy a
szemembe néz. Tiszta, világos tekintettel, nagyon szűk pupillával. S
a szűk pupilla valami élességet is adott. Ez már nem fordult elő
hónapok óta, vagy évek óta. Kerüli a tekintetemet, és sokszor azt
gondolom, hogy azért, mert érzi, hogy amikor minden mozdulatot és
kifejezést nélkülöz a szeme, az rettenetes. Talán ezért süti le a
szemét, vagy néz el oldalra. Sokszor kérdeztem, ha hajat vágattam, s
kérdem most is, ha fodrásztól jövök (vagy új ruha van rajtam):
„Nézd, hogy áll, más frizurám van!” De nem emeli fel a tekintetét.
Ha megyek valahová, kérem, hogy nézze meg, jól fésülködtem-e
meg; nem emeli följebb a tekintetét a mellemnél.
 Váratlanul a szemembe nézett, és ez olyan volt, hogy éreztem
benne a mélységet, és azt, hogy valami mondanivalója van, de nem
tudja kimondani. Nem egyszerűen azért, mert nem találja a szavakat,
hanem ezt talán nem is lehet kimondani. Nehéz. Hosszasan néztük
egymást, elmerültem a szemében, ugyanakkor valahol belülről
megrettentem, elvesztettem a talajt a lábam alól. Úgy éreztem, hogy
nem tudom, mivel nézek szembe a szemében. Ez még régen is olyan
ritkán fordult elő. Hosszasan nézett, néztük egymás szemét.
Eszembe jutott, hogy régen mennyire szerettem nézni a szemét.
Világító kék volt. Akkor is szerettem nézni, ha tűnődve nézett és
engem nem látott meg, vagy ha a szemembe nézett, vagy dühös volt,
magyarázott, vagy kérdezett. Szerettem nézni a szemét akkor is, ha
valahova messzire tekintve a tájat nézte, vagy elmerült magában. Ha
dühös volt, szürke lett és éles. Nagyon éles.

***

Nehéz nap volt tegnap. Reggel megitattam, tartottam a

tenyeremben a fejét, feketekávét adtam, de egy falat szilárdat sem
evett hozzá. A tejből egy-két kortyot ivott. Mentem a fogorvoshoz.
Később zárt fűszertartókat akartam vásárolni a lisztnek, cukornak,
egyébnek, mert itt az ételmoly. Folyton beleesnek az élelmiszerbe.
Régebb ilyesmiről nem is hallottam. De minek venni? Éljenek a
molyok!

***

Délután nagy nehezen sikerült elérni, hogy fölüljön a székére és

próbáljon feketézni. Megint lefekszem dolgozni a díványára – a
hátfájás miatt, félig fekve írok. Olyan jó. Mintha olyan volna, mint
régen. De ma nem néz a szemembe, és egész nap nem szól semmit.
Hiába szólok, nem néz rám, nem válaszol. Ha megérintem, csukva
marad a szeme, mintha észre sem venné, vagy megrázkódik. Pedig
nagyon óvatosan, nagyon csöndesen érintem. Ha szemben ülünk,
odanyújtom a kezemet, ahogy szoktam, hogy aztán megérintse a
kinyújtott ujjamat az ujjával. Nem érinti.
Aztán letettem a munkát, és képeket vettem elő. Mutattam a régi
képeket, nézegette. A puliszkához kicsalogattam a konyhába,
engedte, hogy karonfogva segítsem. Mikor az asztalhoz értünk,
megtámaszkodott, és gyakorlottan, simán vette, hogy egy kicsit
hátrébb húzom a karosszékét; odalépett, beleült, s akkor a konyha
sima padlóján be tudtam csúsztatni az asztalig. Megszokta, már
természetesen veszi. Elfogadta a karomat. Ettől megijedtem.
Este bebújtam az ágyába, s ott vártam, aztán kimentem hozzá, és
mondtam többször: „Gyere, mert a macska vár.” Ez megszokott
játékunk. Próbáltam dolgozni, de aztán belealudtam. Kimentem,
újból hívogattam, elaludtam, fáradt voltam. Újból hívogattam,
megvetettem a saját ágyamat is – hiába. Az éjszaka közepén hajlandó
volt bejönni; ingadozva állt, amíg rendbe hoztam. Aztán ült az ágy
szélén, előre ejtett karokkal, félig az ölébe bukva. Most a lábát kicsit
emelte, hogy húzzam le a zoknit. De nem feküdt be az ágyába.
Mondtam, hogy így nem tudom masszírozni. „Gyere Kincsem, feküdj
le, hadd masszírozzam meg a lábadat.” Ezt most nem lenne szabad a
kezem miatt, de mit tegyek? Meddig masszírozhatom még a lábát?
És ez az egyetlen jó, amit adni tudok. Semmi más, csak a
masszírozás.

***

Miklós vágyik Orosziba. Zolika azt mondta, hogy menjünk ki

hosszabb időre most, amíg lehet, de legalább két hétre. Szilvivel
ketten valahogy le tudják támogatni a lépcsőn. Orosziban, az erdő
felől, kocsival a házig behajtva, be tudják kísérni. Telefonáltam
Rozikának, hogy fűtsön be. Megpróbálok bevásárolni, de hogy a
csudába? Nem bírom hazacipelni. Krisztinát nem hívhatom el, mert
akkor egyedül marad Miklós. Valakit kell kérjek, hogy segítsen, de
azt nem szeretem. Idegesítenek az emberek. Sokat beszélnek, és nem
mennek el. Miklós nem érti, mit mondanak, kívül marad.
Egyszerűbb, ha valaki segít, aztán el is megy. De ezt valahogy nem
értik.

***

A kertben sokat dolgoztak Zolikáék: bokrokat ültettek át, a

szőlőtőkét a nagy veranda előtt elvezették oldalt, így jobb lesz a
kilátás. A déli oldalon a nap elől is védik a szőlőlevelek a verandát,
és szebb is. Előtte füves tér lesz, ahova majd ki lehet ülni. Szilviával
szép bokrot ültettek el. És áthelyeztek egy évelő virágot. Én főztem,
és sikerélményem volt, mert végre ették a főztömet. Olyan rossz,
mikor Miklósnak különböző finom falatokat készítek, és nem eszik.
Tompul, minden távolodik. Nincsen értelme. (Miközben nekem
kitűnő étvágyam van. De a saját étvágyam elszakad ettől. Elszakad
attól, amikor valamit készítek, mert akkor neki készítem, s ha leülök,
én eszem kitűnő étvággyal. Hogy viseljem el magam?)
Szóval főztem, terítettem, és olyan jó volt, hogy körülöttem jó
étvággyal ettek a többiek. Azt hiszem, Miklósra is jól hatott.
Elkészítettem azt a csirkesültet, amit Ibolya készített, amikor a
haldokló édesanyját, Magdát meglátogattuk Cecén.
Ibolya, aki annak idején annyira hozzám nőtt, mert amikor először
volt terhes, akkor derült ki, hogy a férjének rákja van. Nagy nehezen
meg tudták menteni. Ibolyának meg orrműtétje volt. Itt volt fent
nálunk terhesen, nagyon szépen viselte. Aztán jött a második
gyermek, a szülei tiltakoztak, és el akarták vetetni. Hogy ilyen beteg
férfitól ne szülessen még egy gyermek. Ki fogja fölnevelni, ha
meghal a férje? Akkor Ibolya mellé álltam és vele harcoltam, így
megtartotta a kis Annát. A haldokló nagymamája ágyánál ott állt
velünk a már kilencéves, göndör hajú, kedves Anna. Azt mondta
Magda, fölülve, maga elé meredve: „Meghalok, meghalok Alenka.”
És Ibolya nyugodtan, kedvesen, derűsen: „Anyukám, meghalsz,
persze, hogy meghalsz, én is meghalok, Annácska is meghal, mind
elmegyünk Jézushoz, aki vár minket.”
Ilyen megrendítő pillanatban néha én is bajban vagyok. Egy
haldoklóval megszoktam, tudom, hogy mit kell, lehet tenni, de vajon,
ha engem „akasztanak”, tudom-e majd, mit kell tenni? Ibolya
megtalálta a kivezető utat, meggyőzően, egyszerűen és jól. Az ember
az elkoptatott vallási szövegeket is mondhatja igazából, ha igazán
hiszi is.

***

Előadásaimra is csak úgy megyek, ha velem van a mobilom – a

dobogón sem kapcsolom ki –, kocsival hoznak-visznek, ott áll az
autó indulásra készen a ház előtt, és Krisztina Miklóssal marad. Még
jó lett volna gondolkozni, készülni, de nehezen ment. Egy-két dolgot
megragadtam. Milyen a kapcsolatunk az eltávozottal? Mit mond a
tibeti halottas könyv, a perzsa, az egyiptomi, a népi hagyományok, a
keresztény misztika, hogy viszonyulnak a primitív vallások ehhez?
Ezzel a témával vagy nyolc éve foglalkozom.
Valahogy át kellene mélyebben is élni, nem elég intenzív a
kapcsolatom azokkal, akik meghaltak. Már többen vannak
körülöttem, akik meghaltak, mint akik élnek. Ámbátor akik élnek,
azokkal milyen a kapcsolatom? Mire van időm? Miklós mindent
kizár. Élőkkel, halottakkal rövidre zárom a kapcsolatot.

***

Este telefonált Márton Laci a Városmajorba, hogy átugrana. Egy

doboz csokoládét hozott, átadta nekem. Én visszaadtam, és
bevezettem Miklós szobájába. Átnyújtotta Miklósnak.
Elmosolyodott, fekve maradt. Laci sokszor nézett rá hosszasan,
mosolyogva, és Miklós is nézte Lacit mosolyogva. Én is
mosolyogtam, és féltem, hogy talán rossz neki, hogy egyszerre ketten
nézzük mosolyogva. Vajon szívből mosolyog, vagy küszködik?
Nagyon kevesen tudják így állni a pillantását. Többnyire
menekülnek. Jól teszem azt, hogy beviszem a szobájába őket? Úgy
tűnik, hogy eleinte jó, aztán jönnek a süket pillanatok. De az is rossz
aztán, ha kijönnek velem beszélgetni. Ez most a vesszőparipám, mert
aztán hosszasan ott ülnek és beszélgetnek. Nekem meg a fülem, a
lábam és a figyelmem bent van Miklós szobájában, odafutnék. S ha
odafutok, akkor mit csinálok? Nézem? És ha lesüti a pillantását, mert
nem tud a szemembe nézni?
Vagy ha mégis a szemembe néz?
Aztán elkezdtünk beszélgetni Lacival. Olyan jólesik, amikor
valaki okos, úgy beszél, ahogy hajdanában Miklós beszélt velem,
amikor egyből megvilágított dolgokat. Amikor azt mondja Márton
Laci, nem az a baj, ha valaki ügyetlenül vagy rosszul fogalmaz.
Hanem amikor felületesen és mellékesen. Hirtelen megértettem,
hogy valóban ez a lényeg. Arról volt szó, hogy még most is nyelvtani
hibákat követek el. Csomó mindent megértettem ebből a
beszélgetésből az én munkámmal kapcsolatban is. Nincs, akivel
beszéljek irodalomról, alkotásról, írókról, hogy mi történik, mi van.
Valahogy kiesett az életemből. Ez a pár perces beszélgetés sok
mindent pótolt.
Tulajdonképpen azért is jött, mert egy új periodikát indítanak – te
jó ég, elfelejtettem a nevét –, hogy abba írnék-e. Tematikus számok
lesznek, félévente vagy háromhavonta jelennek meg. Az elsőben az
evésről lesz szó. Kicsit meglepődtem, az evésről? Azt mondja, hogy
a múltkori beszélgetésünket is meg lehetne írni, amit az édes ízről, az
édességekről akkor mondtam. Semmire nem emlékszem, hogy miket
mondhattam. Kivéve, hogy Laci tanított fagylaltot enni. Amikor
véletlenül találkoztunk a Városmajor parkban, s az olasz
fagylaltozóban vettünk fagylaltot, bevallottam, hogy én
tulajdonképpen nem szeretek fagylaltot enni. Erre Laci elmondta a
fagylaltevés filozófiáját. Fölültünk egy padnak a támlájára (piszkos
volt a pad), és megtanultam, megértettem, hogyan kell enni a
fagylaltot. Azóta szeretek fagylaltot enni. Aztán tűnődtem rajta, és
este eszembe jutott, hogy a puliszkácskáról írok. Mert estére
puliszkát főztem Miklósnak. Azt mindig megeszi. De tegnapelőtt
este nem.
Miklós ki akarta kísérni Lacit, meglepődtem. Fölállt – szereti
kikísérni a vendégeket. Azelőtt való este is úgy esett el, hogy
kikísérte az ősz hajú Sándort. Most nem jut eszembe a neve
(nominális amnézia). Még azt is beszéltük, hogy Sándor, József,
Benedek, zsákban hozza a meleget. És hozta is, de most megint esett
és hűvös volt. Laci sietve ment el, esernyő nélkül, Miklós kikísérte
az ajtóig. Én megfordultam, hogy bemegyek a szobájába, gyorsan
előkészítem a széket, hogy le tudjon ülni.
Akkor hallottam a zuhanást. Úgy vágódott el, hogy a fejét abba a
keményfa asztalkába ütötte, amelyik a fogas alatt áll. Egy hangot
sem adott ki. Ahogy szokott, hallgatott. Nem tudtam fölemelni.
Szaladtam Laci után, hogy segítsen, de már nem volt a lépcsőházban.
Olyan hangosan ordítottam utána a balkonról, hogy meghallotta az
utcán és visszafordult. Be kellett engednem a kapun, aztán valahogy
fölemeltük Miklóst. Minden erőmre szükség volt, neki is. Rosszul
tudtunk mellé állni, mert ott volt a fürdőszobaajtó és a fal. Sápadt
volt Miklós. Persze egy szóval sem válaszolt, s ha válaszolni tudott
és akart volna, akkor is azt mondta volna, hogy „nem ütöttem meg
magam”. Nem tudott segíteni, annyira gyönge volt. Amikor már
függőlegesbe emeltük, akkor sem tudott a talpára állni. Aztán nagy
erővel összeszedte magát, és úgy fordította a lábát, hogy rá tudtuk
állítani. Így valahogy már lépegetett is, és behoztuk a székéig. Hogy
fogom tudni majd lefektetni?
Nem emlékszem, hogyan, de sikerült. S aztán elfelejtettem
odatenni a karosszéket, hogy védje a leeséstől. Egy pár napig jól
hallott, most megint nagyon kell kiabálni. Be kell mennem éjjel,
hogy megnézzem, nem esett-e le. S ha felébred? Hogy ordítsam a
csöndes éjszakába, hogy csak bejöttem, hogy megnézzelek? Aztán
alszom tovább. Tiszta szerencsém, mindig újból elalszom.

***

Berta nincs jól. A levele kicsit inkoherens, helyesírási hibákat

követ el, amit nem szokott. Egy mankót kér. „Ne hozzatok mást, csak
egy mankót.” S kiderült, hogy rosszul működött a kályha, amit az
olyan nagy örömmel épített kicsi konyhájába tettünk, hogy végre
meleg legyen. A melegpadlót sem tették föl, mert megbetegedett a
falu barkácsolója, és a kályha is füstölt. Meszelni kell újból, s talán
jobban elhelyezni a kályhacsövet. Mindenesetre egy kicsi helyen
meleget tudott csinálni, s nem kellett a lépcsőn le-föl járnia a
szuterénkonyhába. Nem kell a lépcsőkön, a hátán hurcolnia föl a fát,
amikor csak kapaszkodva tud már fölmászni, lemászni azon a
meredek, kemény betonlépcsőn a kertbe, a budihoz, a tyúkokhoz.
Az új konyhához, ami eredetileg a padlásfeljáró volt és félméteres
kőfala van, vágattunk egy ajtót. A meredek domboldalba van építve a
ház, most csak két lépcsőt kell lemenni. Ott van a fás szín, úgy mehet
a budira, és úgy mehet a tyúkokhoz is, hogy nem kell naponta tízszer
le-föl másznia. Egy kicsi tűzzel meleget tud csinálni, és vizet engedni
a csapból. Beszerelték. Nagy eredmény, de mindig van valami, ami
hibázik: most éppen a kályha füstöl.
Az állapota romlik, még az öngyilkosság is eszébe jut néha. Olyan
nagyon mennék Bertához, de nem tudom itt hagyni Miklóst. Judit azt
mondja, hogy ez még sokáig fog tartani.

***

A városmajori kert áradóan gyönyörű. Mindenki mondja, mikor

belép, mintha egy mediterrán, olaszországi, burjánzó kertbe érkezett
volna. A lakás rendben, arra vágyom, hogy megint tegyek Miklós
szobájába, az ablakával szembe, az ellentétes lépcsőházi ablakba
muskátlikat, ahogy mindig is szerette. Az utolsó festés után nem
tettük vissza, vagy én vettem el, mert már kopottak voltak? Olyan,
mint egy déli ablak és kert: vakítóan fehér, szemben, a közeli falon
ott vannak a muskátlik, és fölötte az ég. Végül is ez egy
világítóudvar legfelső része. Direkt lefedettük piros cseréppel az
alatta lévő kiugró részt, mert így tetszett neki. Azt akarom – illetve
úgy látom, ez nem tudatos, csak hagyom a dolgokat –, legyen
minden úgy, ahogy volt.
 „Személyesből a személytelenbe”
(naplórészletek)

Az utolsó nyár, utolsó napok. Miklós halála éjszakája. Mintha

mottó volna az „éjszaka”. Pedig nem is éjszaka volt, hanem délután.
De bennem úgy él, mintha éjszaka lett volna – nem a sötétség miatt.
Nem volt sötétség.
Az utolsó napok és órák emlékei összekeverednek bennem, olyan,
mintha csak egy-egy kis sziget emelkedne ki az emlékezetből.
Például állítólag volt velem valaki, amikor meghalt. De ki volt az?
Kizáródott, nem emlékszem.
Világosan és egyértelműen az maradt meg bennem, hogy ülök az
ágya mellett – egyedül. Nagyon rendesek voltak, külön szobát adtak,
hogy vele maradhassak, az intenzíven ezt nem lehetett volna.
Ülök mellette órákon át. Hol az arcát nézem, hol a monitort. Már
sok haldokló mellett ültem, de a monitort sose nézhettem. Egyrészt,
mert nem volt a készülék a feje mellett, másrészt hol a beteggel, hol a
hozzátartozókkal voltam elfoglalva.
A monitoron látni a szívműködés, a vérnyomás görbéjét. A két
görbére – a hullámokra, amelyek hol hegyesek, hol laposak, aztán
egyenes vonallá válnak – jól emlékszem.
De még ezelőtt. Olyan furcsa, az utolsó nyár úgy maradt meg
bennem minden szörnyűség, rémség ellenére, hogy gyönyörű volt.
De miért? Talán a virágok, a kert és a kismacskák, hogy odavittem
neki a kis macskakölyköket? Elmosolyodott, úgy nézte őket. Hogy
igyekeztem lehetőleg kellemesebbé és jobbá tenni az életet. De hát a
szörnyűségek is ott voltak.
Mikor cigarettázott, mindig leengedte a kezét a cigarettával. A
kerti asztalon most is ott az égési nyom. És a pizsamakabátjain. (Az
egyik pizsamakabátját, kék, kicsi piros paszpóllal a szélén, halála óta
viselem. Nagyon szeretem. Reggel kimosom, pár óra alatt száraz,

Mészöly Miklós: Elégia, 1980.
nem kell vasalni sem. Este felvehetem.) A cigarettaégések nyomát
kicsi virágokkal takartam el, olyan ügyetlen virágokkal, amiket én
tudtam varrni. És ugyanígy – még most is elmosolyodom –, mikor a
vécé előtti, drapp színű szőnyeget kiégette, szép, színes gombot
varrtam a lyukra, hogy az égésnyomot eltakarjam. A vendégek
időnként lehajoltak, föl akarták emelni, azt hitték, hogy csak leesett.
Nem értették, hogy miért van egy gomb odavarrva. A padlón is ott
vannak az égési nyomok, sokszor egy teljes cigaretta égett el.
Máskor, amíg a konyhában főztem, a kicsi veranda szélére
ültettem ki, a nádszékbe. Nagy nehezen rácsempésztem vagy
rákönyörögtem a szalmakalapot, hogy ne süssön a fejére a déli nap.
A reggeli napot élvezte. Fölvittem az újságot a kert végéből,
lapozgatta. Főzöm az ebédet, és egyszer csak, ahogy kinézek, mintha
egy lobbanást láttam volna. Ott van mellette az újság a földön, pár
centire tőle – hamuvá égve. Könnyű hamuhalom maradt, ami
összeomlott, mikor megérintettem. Ennél szörnyűbb volt, amikor a
köpenyét égette le térdig. Nem értettem, hogy nem égett meg a bőre.
A köpeny alját levágtam, rövid házikabát lett. Máskor a haját
gyújtotta meg, ahogy szórakozottan odanyúlt a cigarettájával,
megtámasztani a fejét. Éreztem a perzselődő haj szagát.
Tulajdonképpen állandóan féltem. Nagyon jól tudtam, hogy a
faházat nem lehet oltani. S ha ég a házunk, mindjárt mellettünk a
fenyőerdő is ég, mivel belefut a kert az erdei ösvénybe. A fenyőerdő
is olthatatlan. S ha ég az erdő, az összes faház leég.
Már nem csak őt féltettem. Nem jó szó a félelem, nem tudom
leírni, hogy mi. Az aggodalom, hogy akkor mások is pusztulhatnak.
Ez a felelősség-felelőtlenség volt nehéz. Hiába kértem, ha bármikor
szól, ott vagyok, adom a cigarettát, adom a gyufát, hogy rágyújtson,
ott ülök mellette (sőt vele cigarettáztam, anélkül, hogy leszívtam
volna a füstöt). Megsértődött. Próbáltam eldugni, mintegy véletlenül
elhagyni valahol a cigarettát. Mindig rájött. Akkor is megsértődött.
Nem akartam megalázni, engedtem. Egy időben abbahagyta a
cigarettázást. Pár napra vagy egy hétre, már nem tudom.
Összekócolódnak, gabalyodnak a dolgok bennem.
 Rozikát megkértem, hogy jöjjön át a délutáni feketézésre, mert
akkor picivel jobb kedvű lett, Rozika körbe tudta cirógatni,
mosolyogni, női módra egy csöppet kacérkodni vele, kedvesen.
Cigarettázott, megkínálta. Miklós újból rászokott a dohányzásra. Azt
hiszem, az utolsó napig dohányzott.
A nyarat az is széppé tette, hogy délután sikerült kicsalogatni a
kertbe. Fölállítottam a kerti napernyőt. Ahogy a nap jött, ment,
mindig óvatosan állítottam át, hogy ne haragudjon, mert haragudott,
ha óvtam a naptól. Pedig tudta, hogy az halálos lehet számára.
A délutáni, frissen főzött, sokszor a diófa árnyékában
elfogyasztott feketekávé tejszínhabbal, süteménnyel és cigarettával –
emlékezetes. Ha jött Rozika, akkor szaladtam le sétálni.
Kiszámoltam, hét perc, amíg elérem a nagyrévet, a nagy Duna-ágat,
és ha lehet, öt percig nézem a vizet s a túloldali hegyet, aztán
visszafordulok.
Azelőtti nyáron – vagy tavasszal? – volt valami ünnepség a
faluban. Lilla rendezte, Makkai Lilla, a református lelkész. Miklós
mindenképp el akart jönni. Méghozzá gyalog. Hiába könyörögtem,
hogy szerzek kocsit – dehogyis könyörögtem, azt nem mertem:
mondtam, hogy melyik szomszéd megy oda, és majd ők jönnek
értünk. Nem, ő gyalog akart menni. Megbeszéltem valakivel, hogy
figyeljék, mikor indulunk. Útközben – mintha véletlenül alakult
volna – utolérnek majd, kinyitják a kocsiajtót: „Gyere Miklós, gyere
velünk!” Mi valószínűleg beszállunk, így is történt.
Aztán hazafelé megegyeztem, ki jön értünk, mikor visz haza. De
Miklós nem akart várni, elindultunk. Éreztem a járásán, tudtam,
mikor kezdődik a baj. Nem mertem mondani, hogy álljunk meg,
nyújtsd a karodat. Az út oldalán egy nyíló bogáncsra mutattam:
„Nézd milyen szép ez!”, és megálltam. Odafordult, de már zuhant is.
Mindig az utolsó pillanatig tartotta magát.
Az utolsó nyáron fájt a lába. Trombózis. Nagy nehezen rávettem,
a nád karosszékbe úgy ültettem ki, hogy előtte volt a másik,
alacsonyabb szék. Tudtam, hogy alátámasztva, borogatva lehet a
lábat kényelemben tartani, hogy ne lógassa lefelé. Bementem a házba
főzni, de minduntalan kinéztem. Egyszer csak látom, hogy a két szék
között fekszik a földön. A nádkarosszéken a felső teste meggörbült
gerinccel fennakadva, feneke a földön, a lába fenn a másik széken.
Ha elveszem az alsó széket, féltem, hogy akkor a gerince megroppan.
Ha elveszem a felsőt, zuhan hátra. Kiszaladtam az útra, jött egy autó,
megállítottam. Már régóta tudom, hogy ha határozottan kiállok egy
kocsi elé, az mindig megáll. Férfi vezette, kértem, hogy segítsen,
ketten föl tudjuk emelni. Odalépett, egyetlen mozdulattal fölemelte
és beültette a nádszékbe.

A férfiak ereje mennyivel nagyobb. Egyszer régebben, mikor az

autónk a Városmajorban behavazódott, s ki kellett hozni a befagyott,
jeges hóból, hiába próbálkoztunk két barátnőmmel. Miklós ült a
volánnál, mi pedig hárman, nők, teljes erővel toltuk. Sehogy sem
ment, hiába kezdtük újból és újból. Mondtam, hogy hívjunk egy
férfit. A többiek csodálkoztak. Hívtunk egy férfit, és be akartunk
állni segíteni. Intett, hogy nem. Egyedül, egyetlen mozdulattal meg
tudta lökni a kocsit.

Milyen kiszolgáltatottak vagyunk mi nők, a gyengeségünk miatt.

Hiszen tudom én, amikor védtem magam a szovjet katonákkal
szemben. Azt a naivitást! Tiszta erőmből, egyetlen szó nélkül
támadtam. Még ma is úgy érzem, hogy valami szolidaritás volt
bennünk, mert én sem adtam ki hangot, ők sem. Megvártam, míg a
folyosó végébe érünk, hogy Mamika ne hallja a dobbanásokat, az
ütéseket. Hangtalanul támadtam, hangtalanul ütöttek le. Egy pillanat,
és a földön voltam. Ugyanez a kiszolgáltatottság. Csak másfajta.

Aztán az utolsó hetek, mikor már kinn volt velünk Krisztina.

Először pár órára jött bejárónőnek, hogy amíg bevásárolok, vagy
valamit elintézek, vagy előadást tartok, ne hagyjam Miklóst egyedül.
Főzött is, de nem úgy, mint én. Emlékszem, egyszer spenótot kértem,
és ecetet tett belé. (Utólag tudtam meg, hogy van, ahol ecettel
készítik.)
 A lényeg, hogy Krisztina erős volt és nem félt. A kertet szépen
rendben tartotta, mikor kivittem Orosziba. De haragudott, hogy nem
mehet esténként haza a családjához. Életemben először és talán
utoljára néztem végig miatta egy tévésorozatot, amit mindennap
játszottak, mert akkor Miklós is nézte, délután 6 óra körül volt. Utána
átment a szomszédba, a Kukorelly-házba aludni, ami pont mellettünk
van, és Bandi átengedte. Miklós halála után meg én laktam ott,
amikor Zolikáék a nagy házba kijöttek, hogy csöndben lehessek és
hogy jobban elférjünk. Krisztina reggel 9-ig volt ott, csak akkor jött
át, mikor már ültünk a reggelizőasztalnál. Azt akartam, hogy
Miklóssal legyünk kettesben is.
Ez jó volt. Az nem, hogy féltem. Éjszaka mindig féltem, hogy
mikor esik le az ágyról. Néha leesett és nem szólt. Csöndben maradt
a földön. A földről fölszedni nehéz. Megtanultam, mit kell akkor
csinálni, ha egyedül van az ember. Lerak a földre egy jó meleg
paplant, rágurítja. Párnát tesz a feje alá, betakargatja. De így is
mindig nyugtalan voltam. Úgyhogy benéztem minden éjszaka
kétszer, háromszor. Ameddig szólt a tévé, gyakrabban.
Az utolsó évben, ha bekapcsoltuk a tévét, többé nem zárhattam el.
Aludt, de ha kikapcsoltam, azonnal felébredt és haragudott. Viszont
így volt egy kicsi fény, és láttam, hogy rendben van, nincs semmi
baj. Meg is tanultam a tévé mellett aludni, csak az volt a baj, hogy
amikor egy-egy halálordítás, egy-egy lövés, mentők, ordítozás
hangzott fel, s az általános lármából kiemelkedett, arra fölébredtem.
Miklóst nem zavarta. Éjszaka 2-3-ig is volt tévéműsor. S mikor olyan
lett a képernyő, mintha hangyák mászkálnának rajta, akkor tudtam,
hogy vége az adásnak. Ilyenkor már nem ébredt föl, ha kikapcsoltam.
Álmában is működött az időérzéke? Vagy már hozzászokott a
csendhez?
Amúgy magamtól ébredtem, hogy nézzek be hozzá. Zolika vett
egy világító földgömböt. Az nagyon jó volt, mert így mondhattam,
hogy „ez kedves, hagyjuk égve”. Beleegyezett. S amikor így éjszaka
benéztem, láttam a fehér fejét, csillogó haját a párnán. Nincs baj.
 Egyébként, míg nem volt a világító földgömb, rossz lehetett neki
felébredni arra, hogy valaki belépett. Hiába tudja, hogy az csak én
lehetek, mégis: mit akarok? Miért nézem? Érezte, hogy aggódom, s
ezt nem szerette. Nem szeretett semmiféle segítséget. Nem szerette,
ha vigyáztam rá. Ha segíteni akartam. Nem szerette.
Botot régen használt csak, passzióból. Például amikor Orosziban
sétálni ment. Föltette a régi vadászkalapját, s a botot a kezébe vette –
ez egy különös hangulat volt. De attól a perctől kezdve, hogy
valóban szüksége lett volna rá, többé nem nyúlt hozzá. Mikor a
járókerettel próbáltuk segíteni a járását, olyan magasra emelte a
keretet (pedig alig volt ereje), s úgy tette le, olyan svunggal, hogy
átesett rajta. Nem akarta. Így aztán azt is el kellett hagyni. Semmire,
senkire nem akart támaszkodni.
Talán azelőtt egy évvel csinálta Nagy Zoltán a CT-t, és mutatta,
hogy mi van a röntgenképeken. Erre ma sem szeretek gondolni.
Pontosan követtem, amit mondott, láttam leírva is. Az történt velem,
ami a sokkos állapotra jellemző: a figyelmem fölfogta, mindent
értettem, de érzelemmel nem engedtem magamhoz közel. Mert nem
tudtam volna elviselni. Utána leültünk, és nyugodtan beszélgettünk,
feketéztünk. Mintha nem tudnám, mit mutatott. Aztán megbeszéltük
a részleteket, hogy mit kell tenni. Van-e áttéte? Úgy tűnik, hogy van.
Kórházba kéne vinni, s biopszia több helyről.
Miklós egyszerűen, mintegy súlytalanul azt mondja: „Nem
megyek kórházba.”
Ezt is megbeszéljük Nagy Zolival. Ő is úgy látja, Miklós nem akar
élni, nem akar gyógyulni, a halált választja. Úgyis csak átmenetileg
lehetne segíteni, fogadjuk el. Elfogadtam.
De az ember mégis, mégis ragaszkodik. Húzza az időt. Pedig
tudtam, hogy nem szabad. „A halál idejét sem siettetni, sem elhúzni
nem szabad” – tanítjuk.
Nem akarta bevenni a gyógyszereket. Már jóval hamarabb.
Mindent elkövettem, hogy rábeszéljem, könyörögtem, vitatkoztunk,
követeltem. Aztán taktikát változtatva: az ételbe, italba belerejtve
adtam. Nem. Nem és nem. Ugyanaz a nem volt. Próbáltam
gyógytornászt hívni, valahogy mozgásra bírni. Gyógynövények,
különleges tápszerek. Főzni, főzni úgy, hogy jó legyen. Hogy ízletes
legyen, hogy szépen tálaljak, hogy a kedvét, az ízlését eltaláljam.
Vajon mi az, ami most kellene? Küzdöttem. Értelmetlenül.
Amikor még egyedül voltam kinn vele Kisorosziban, próbáltam
szembenézni azzal, hogy ha egy éjszaka meghalna, akkor a testével
vagy a lelkével törődjek. Triviálisan hangzik, de nagy nehézség, ha
az ember hosszú ideig volt egészségügyi. Úgy benne van, hogy mit
kell és mit lehet tenni, hogy automatikusan, mintegy kényszer alatt
teszi. Vagy erre figyelek, vagy arra, amit elmondani szavakkal nehéz.
Vele lenni. Vele lenni egyszerűen, nem a testével. De a kettővel
egyszerre hogy lehet?
Olyan sokszor jut eszembe, amikor a házban egy nagymama
öngyilkos lett. Én már tudtam az oroszoktól, hogy lehet fölfeszíteni
egy ajtót, de mi nők nem bírtuk, akkor is egy férfit hívtunk föl az
utcáról. Mutattam, hogy a zár fölött kb. 25-30 centivel a vállával egy
hirtelen nyomás, akkor vagy a zár pattan ki, vagy az ajtófélfa, vagy
maga az ajtó törik be. (Azóta már más zárak vannak.) A férfi
kinyitotta az ajtót, közben már hívták a mentőket, a mentők hozták a
tűzoltókat is. Kihoztuk a nagymamát, eszméletlen volt. Kinyitott
minden gázcsapot, és a fejét bedugta a sütőbe. De pont oda nem ment
be a gáz, mert a sütő gombját nem nyitotta ki. S noha tudtam, hogy
elmebeteg, és értelmetlen az egész, mégis, gondolkodás nélkül,
automatikusan elkezdtem lélegeztetni, amíg jöttek a mentők, átvették
a kezemből, és elvitték. Ha nem lélegeztetem addig, nem marad
életben.
Aztán megköszönték, és ő is mutatta, hogy mennyi kék folt van a
bordáin. Keményen kellett dolgozni. A tűzoltók, mentők elálltak az
utat, mert tudták, a gázcsap nyitva, ha valaki villanyt gyújt, robban a
ház. Ez akkor eszünkbe sem jutott. Délutános voltam a klinikán, és
leültem ebédelni. És azt gondoltam magamban, hogy minek is
tettem. Neki csak a szenvedése folytatódik, és később láttam is, hogy
a család hogy megy tönkre körülötte. Bár nagy türelemmel, szépen
viselték. Később a lánya is megpróbált öngyilkos lenni.
Modellnyújtás. (Itt az öngyilkosok felelőssége.)
Miklóst a születésnapján, talán a hetvenediken, ünnepelték a
barátai a Goethe Intézetben; ott olvasta fel Nádas Péter A mester
árnyéka című híres írását. Miklós hamarább lement a büfébe Krassó
Gyurival, aki azelőtt mutatta nekem hároméves kislányát, hogy
milyen boldog. Még mielőtt lezúdult volna a tömeg, ők ketten
bementek a büfébe, Miklós öntött, biztos bort, mert a pezsgőt utálta,
s fölemelte a poharát, koccintottak. Krassó Gyuri hanyatt esett,
elvesztette az eszméletét. Miklós kinyitotta az ajtót, kiáltott: „Alaine,
Alaine!” Éppen jöttem le a lépcsőn. Odaszaladtam, tettem, amit kell.
Láttam, hogy megállt a szíve. Lélegeztettem. Hiába. Meghalt.
Odajött a felesége, aki csak azt ismételgette: „Lehetetlen,
lehetetlen!” S ezért, hogy ne olyan hirtelen érje a döbbenet, teljes
erővel lélegeztettem tovább, míg megérkeztek a rohammentők,
villámgyorsan átvették, rákapcsoltak minden készüléket, s vitték.
Még hetekig élt. Eszméletlenül.
Mindezt tudtam. Hány ilyen klinikai halált láttam. Átéltem, mégis
küzdöttem Miklósért. Hát soha nem tanul az ember? Még, még egy
kicsit életben tartani. Miért? Ha ő nem kívánja. Nem kívánta.
Még egy nagyon nehéz emlék. Miklós néha egészen váratlanul,
miközben erőtlen volt, fölállt, egy pár lépést tett, s ha ereje volt
hozzá – elment.
A házban dolgozom, Krisztina a kertben. Kinézek, Miklós nincs
ott a nádkarosszékben. Megrémülök. Most hol keressük, az erdő felé
vagy lenn az úton? A szomszéd kertben? Leszaladok az útra. Akkor
még csak földút és por volt, forróság, nyári dél. A szembe-szomszéd,
Csépke kijön és mondja: „Ali néni, arra ment Miklós bácsi!” Mutat
fölfelé. Hívom Krisztinát, hogy jöjjön, szaladjon. Én fölkapok egy
kerti széket, mert tudom, hogy hirtelen fog összeesni, és szaladok a
mutatott irányba. Krisztina egy pár pillanattal hamarabb ér oda, és
látom, hogy próbálja megtartani, megállítani Miklóst, amíg odaérek a
székkel. De Miklós már elvágódik. Ott fekszik keresztben az úton, a
porban. Jön egy autó, megállítom, jön Csépke, kiszáll a volán mellől
a férfi. De már nem tudják Miklóst felültetni, s úgy betenni, a lába
oldalt kilóg. Az idegen férfi lassan vezeti a kocsit, Csépke mellette
megy és tartja Miklós kilógó lábait. Persze ez nekünk futólépés, én
szaladok elöl a székkel. Leteszem a kert aljában, az árnyékba, a fák
alá. Kiemelik, ráültetik. Miklós nem szól egy szót sem. Tekintete
kristálytiszta. Hallgat. Hová akart menni? Vagy csak egyáltalán
menni?
Amikor a tüdőembólia után kimentünk Orosziba, mondták,
vigyázzak, Miklós se a tóba, se a Dunába ne menjen úszni. Egyszer
lementem vásárolni, vizet is hoztam demizsonban a kútról, a
homokba folyton besüppedt a bicikli, fölborultam vele. A hátizsákot
a kenyérrel, egyébbel a kormány egyik felére, a vizet a másik felére
akasztottam, s toltam a biciklit. Lassan értem haza. Nagy hőség volt.
Betolom a biciklit a kertbe: Miklós kaszál, délben 12-kor. Mikor
meghagyták, hogy semmi hirtelen mozdulat, óvjam a naptól, délben
ki se menjen a házból.
Ez rég volt. Akkor is hívta a halált. Vagy nem félt?
Vagy amikor beugrott a tóba úszni. Láttam a fehér haját. Ültem a
parton Feketefülűvel, és becsuktam a szemem, ne is lássam. Azt
mondták, ha a vérrög elmozdul, fölösleges segítséget hívni,
pillanatok alatt végez vele. Így halt meg egy jó barátunk Leányfalun.
A tüdőembólia után megint eltűnt egyszer a házból. Akkor sem
tudtam, merre keressem: az erdőben, a völgyben, lenn a Duna felé, a
tó felé, a nagyréten? Találomra elindultam az erdőben az egyik
ösvényen. Akkor is dél volt, jött felém a fák között. Valahol ivott,
ami szintén tilos volt. Jött nevetve, jókedvűen. A vállán átvetve
hozott egy fiatal fát, amit valahogy kiszedett a földből, elöl a
gyökerek. „Nézd mit hoztam, ültessük el!” (Nem tudom, hogy ez a fa
megmaradt-e vagy sem, melyik is volt egyáltalán?)
Az utolsó évben már nehezen tudott járni, de mikor a diót szedtem
föl a földről, odajött, lehajolt egy-egy dióért és betette a zsebébe. A
diófa alatt nagyon szeretett kinn ülni. Most is megvan az a fa, alatta a
pad – korhad.
 Azon az utolsó nyáron csináltam egy fotót, itt van a szobámban, a
falon, kinagyítva. Azt mondta Márton Laci, hogy gyönyörű fotó, még
nagyobbra kellett volna nagyítani, de eltűnt az eredeti. Az erdő felőli
kispadon ül, abban a kék köpenyben, amit sokat viselt, kicsit
előrehajolva, mögötte a sűrű, mélyzöld lomb. Körülötte félkör
alakban a két összehajló kis szilvafa. Mindig így metszettük.
Mögötte a lugas és a fák, csak a mélyzöld látszik. A megadás szép
mozdulatával, a fehér hajával, kicsit eltűnődve néz maga elé. Az
utolsó nyár volt. Az utolsó előtti napok?
Az utolsó előtti napról is van egy fotóm. Szilvi tudott egy fogást –
ő hegyi mentő volt –, a hóna alatt átkarolva segítette le a kertbe.
Rozikával feketézünk, mint szoktuk. De a feje már megadóan
lehajtva, nem tud egyenesen ülni. A kép sötét, csak én tudom, mi van
rajta, mert én csináltam. Miért csináltam?

***

Az utolsó nap. Elfehéredett a lába. A kezelőorvosa – megvolt a

mobilja – a horvát tengerparton. Az ügyelet nem tudott kijönni.
Július 22. Az egyik lába hidegebb és fehérebb – az érelzáródás
iszonyatos fájdalommal jár. Egyetlen panaszszót nem mondott.
Fájdalomról nem beszélt.
Döbbenten néztem, hogy kezdődik a felfekvés is. Pedig mindent
megtettem, masszíroztam, kentem különböző krémekkel, különleges
derékalja is volt. És mégis. Hiába.
Próbáltam itatni. Nehezen nyelt, valami fájdalomcsillapítót
kértem, valahogy beszereztük. Judit is segített. Emlékszem, mézzel,
vízzel kellett beadni, egy kevés ott maradt a pohárban. S az utolsó
percben, mikor a mentőkkel indultunk, nagyon szomjas voltam,
fölhajtottam. Egy kicsit megijedtem, ha altató is van benne, hogy
fogok talpon maradni? De a következő pillanatban el is felejtettem az
egészet.
Hogy jutottunk a mentőkig? Nagy nehezen találtunk a faluban egy
orvost. Érelzáródás. Mindjárt telefonált a mentőknek.
 Tudtam, hogy otthon akar meghalni, arra készültem. Mindenben.
Én is, ő is. De az érelzáródás iszonyatos fájdalommal jár, és vagy
nekrotizálódik (magyarul elhal élve, elrothad az elzáródott testrész),
vagy le kell vágni a lábát. Dönteni kellett. Kórház. Talán sikerül még
valahogy megmenteni a lábát.
Telefonálunk az érsebészetre, nem vállalják, de valahogy
kikönyörögjük. Jön a mentő, és akkor érkezik meg Szilvi a fiúkkal,
hoznak Miklósnak egy olyan poharat, amit le is lehet fedni, és kiáll
belőle a szívószál. És megindulunk a mentőkkel, engedik, hogy vele
maradjak. Ez nagy dolog. Mennyit mentőztem már vele, milyen jó,
hogy mint egészségügyit, mindig engedtek, hogy vele legyek.
Mikor a második infarktussal vittük be, az orvos útközben
elmesélte, hogy az édesapja hogyan halt meg, de más diagnózist
mondott. Aztán másnap hozzátette: „Nem akartam előtte mondani,
hogy infarktusban halt meg.”
A mentőkocsiban mi vesszük észre, hogy jön utánunk Zolika
kocsival, és rosszul van becsukva az ajtaja. Tülkölünk, megállunk,
integetünk.
Még fölveszünk két beteget, és ezzel telik az idő. Egyetlen
panaszszó, kérdés el nem hagyja Miklós száját. Egy jaj, semmi.
Elkövetek egy hibát. Beszélgetek a mentőkkel, elmerülten,
mindenféléről.
Az érsebészetre bevisszük, nem fogadják, mert a műtő nincs
előkészítve. Különben is a Károlyi Kórház az ügyeletes. Gyors,
pontos, világos vizsgálat, hűvös, mai, fiatal orvos. Könyörgök:
„Nyolcvan éves, Mészöly Miklós, három háznyira lakunk, csináljon
valamit, hívja be a sebészeket.” „Nem lehet, nem lehet”. Hideg,
pontos elutasítás. S végül egyetlen emberi mondat: „Szabadságon
vannak, mire összehívnám őket, mire a műtőt valahogy
előkészítenénk, késő volna. Induljanak a Károlyi Kórházba.”
Amikor Miklóst hozták ki az érsebészetről, kapaszkodott a
mentőágy szélébe. Így nehezen fért ki a keskeny ajtón, ezért kérték:
„Engedje el, engedje el!” De tovább kapaszkodott, és nem engedte
el. Most is látom az arcát és a két kezét, ahogy kapaszkodik.
 Nehezen, igazodva, hogy ne ütődjön oda a keze a
kovácsoltvasnak, kihozták.
Szirénázva átvágtatunk a városon, kiszállunk. A Károlyi
Kórházban átveszik. Diktálom be az adatokat, egy másik hordágyra
teszik, és egy szörnyű, pinceszerű helyiségen keresztül viszik a
röntgenbe. Ijedten néz vissza rám. Nem engednek vele menni.
Természetesen nincs benn az érsebész, most hívják be telefonon,
majd jó egy óra múlva, kettő óra múlva megérkezik. Motorbiciklivel,
sisakban, lihegve jön egy fiatal férfi, már ott van az idősebb sebész,
elmondom pontosan, mi van, és az egyéb betegségeket: malignus
tumor, áttét, coxartrozis és a többi. Nem értik, ők csak azt tudják,
hogy a lábát kell megmenteni.
Zolika velem volt, ültünk a folyosón, és próbált kedvesen, tréfásan
beszélgetni, nagyon jó, fanyar humort tud ilyenkor mozgósítani és a
realitást. Aztán Miklós valahogy fölkerült az osztályra. Én is.
Kinyitnak egy szobát. Tisztán emlékszem arra, hogy háromágyas
szoba, s mondjak, egyik ágyban majd én alszom. Mutatják, hogy
hová tegyük a ruháinkat, és nincsen más, mint három kicsi doboznyi
polc a falban, bádogajtókkal és azokon kulcsok. Látom, hogy ide az
ember még a ruháit sem tudja betenni. De nem kérdezem. Talán
Zolika hazaszaladt, s hozott be nekem pizsamát vagy pongyolát, már
nem tudom. De hogy innivalót hozott, az biztos. Miklósnak is, ha
kell, legyen minden.
Elém teszik, aláírom a műtéti beleegyezést.
Tudom, hogy ebből nem fog felébredni. Tudom, hogy ez a műtét
még nem a halál, hanem az odavezető út. Most kezdődik a vég.
Hosszú ideig voltak benn a műtőben. Kinn ültünk és vártunk
Zolikával egy padon. Hosszú az éjszaka. Nem tudom, hány óra.
Beszélgettünk is, nem is. Egyszer hallottam, hogy jajgat.
Fájdalmasan. Egész életében csak akkor hallottam jajgatni. Fizikai
fájdalom volt hallani.
Aztán betolták a hordágyat a szobába. Amikor hozták ki,
föléhajoltam, kinyitotta a szemét, s mondott valamit. Nem
emlékszem, nem tudom, mit. Elhelyezték, az orvosok örömmel
közölték, hogy sikerült megmenteni a lábát. Elmondták, hogy a
combjában melyik főér volt elzáródva. Térdtől lefelé már nem volt
vérellátás, már kezdett elhalni a lába. De sikerült elindítani a
vérellátást, odavittek, mutatták, hogy hány elzáró thrombust szedtek
ki. Szörnyű volt: mintha szederjes színű, csöppet bolyhos testű
giliszták lennének egymás mellé kirakva egy gézlapra.
Aztán rákapcsolták a készülékeket. Hoztak nekem is teát, vagy
valamit.
Nem tudom, milyen volt az utolsó éjszaka. Arra emlékszem, hogy
ment az infúzió, a transzfúzió, adták a hasába a Heparint, az
injekciókat, 20 vagy 30 percenként, vették az ujjbegyéből a vért,
nézték a prothrombin-szintet. Küzdöttek.
Miklós nincs magánál. Néha nyugtalanul megmozdul, s akkor
megrendül az infúziós készülék, félek, hogy a tű beszakad,
megpróbálom megfogni, csöndesen rátenni a karomat, a kezemet a
karjára. Megrándul az arca. És szúrják és nézik, és megy, megy
hajnalig minden, reggel lesz.
Éjszaka vagy hajnalban – összekeveredik az idő. Ülök mellette,
ott a monitor előttem, látom a szívműködést, a vérnyomást. Egyszer
csak kinyitja a szemét, nagyra, ragyogó kéken – mint fiatal korában.
Egy leheletnyi könnyfátyol rajta, de csak egy leheletnyi, és csillogó
szemmel, örömmel, anélkül, hogy megemelné a fejét – kicsit
magasabbra volt téve a felsőteste –, előrenéz. Ha csak tíz centit
mozdítom a fejemet, a látóterébe kerülök. De nem zavartam meg.
Csak ültem mellette.
Reggel örömmel közlik, megindult a keringés. De a tudata nem
tért vissza. Mondom: „Kómában van.” Mert annak a gyönyörű
pillanatnak, annak vége volt. Mélykómába esett.
A lábát megmentették, de az én, a személyiség elveszett. És
szúrták és vonták, át akarták vinni az intenzív osztályra. Akkor nem
maradhattam volna mellette. Nagyon rendesek voltak, odahordták a
készülékeket. Engedtek mellette maradni.
Délelőtt lett. Jött Judit. Ő értette. Tudta, hogy ennek nincs semmi
értelme. Zolika visszajött reggel, rájött, hogy azt akarjuk, hogy
magunkban maradjunk. Hogy akarunk valamit az orvosokkal.
Tapintatosan hagyta.
Kezdtem harcolni, hogy hagyják meghalni. Értetlenek voltak. „A
lábát megmentettük. A műtét sikerült. A beteg él.” Egyáltalában hogy
képzelem?
Elmondom, hogy mit jelent így élni. Elmondom, hogy milyen volt
a CT-je. Elmondom az áttéteket. A szívét, tüdejét. Elmondom azt,
hogy már rég nem tud járni, úgy kellett támogatni, minduntalan
elesett az utolsó napokban. Nehezen nyelt. Nem akart enni.
Elmondom, hogy milyen élet vár rá. „De hát megmentettük! A
keringést fenntartjuk, a szív működik, a lábába visszatért az élet,
megindult a keringés.”
Tényleg küzdöttek egész éjjel. Mondom a rendeletet, a kezelés
visszautasításának jogára hivatkozom. Kérem. Judit is magyaráz.
Végig emberségesek voltak. Harcoltunk, de semmi harag,
ellenségeskedés. Semmi más, mint két nézőpont. Ők a sikeres műtét,
a megmentett láb, én a méltatlan élet és az emberséges halál
szempontja szerint. Amit ők nem értettek meg. Végre több óra után
hívtak egy harmadik, idegen orvost.
Mellesleg mi Zolikával mulattunk azon, mert a humora akkor is
működött, és én is tudtam fogni, hogy: „Sejtelmük sincs, kit kezelnek.
Ha majd megtudják, ha bemondják a hírekben, mit fognak akkor
érezni?”
Nekik is nehéz volt. Nekik is igazuk volt.
Nem tudták, hogy Miklós ki, nem tudták, hogy én ki vagyok.
Hiszen abban a percben, amikor a beteg bekerül a műtőbe, már
nincsenek ott a felvételi papírok s egyebek. Ott már csak beteg van.
Elmaradnak a papírok. A keresztnevet, ha tudják. (Így lehet néha
elvéteni, hogy kit műtenek. Mikor mást hoz a beteghordó, és mást
helyeznek oda, mint volt ez idén Szegeden.)
Végre megérkezik egy orvos, aki azt mondja, hogy a feleségnek
van igaza. A magyar jog értelmében, amikor a személyiség elveszett,
amikor már csak szenvedés és emberhez méltatlan napok várhatók, a
beteg élhet a kezelés visszautasításának jogával; ha az illető nem
cselekvőképes (ezt azt jelenti, hogy tiszta tudattal már nem tud
dönteni), akkor a legközelebbi hozzátartozó, jelen esetben a feleség
dönthet. Visszautasíthatja a kezeléseket. Visszautasíthatja a Heparint,
az infúziót, az összes gyógyszert, minden beavatkozást.
Döbbenten hallgatják. Történetesen az illető azt is tudta, hogy ki
vagyok, tudta, hogy a „living will”-ért (a kezelés visszautasításának
jogáért) harcolok, ismerte a problémát. Tudta, ki Miklós.
A szabályos eljáráshoz újabb orvost kell hívni. Megtették. Aztán
két óra alatt nagy nehezen megfogalmaztak valamit a
visszautasításról. Aláírtam. Megszűnt az emberkínzás. Nem tudom,
ki volt mellettem, ültem és vártam. Néztem az ágyat, a falat, Miklóst.
A monitort.
Bejött egy nővér: „Mondja, hogy lehet valakinek aláírni, hogy
beleegyezik a férje halálába?” Nem egyszerű szemrehányás volt:
kétségbeesett döbbenet és enyhe felelősségrevonás.
Telik az idő. Jönnek és transzfúziót, vért akarnak adni. Mert
belülről kivérzett. „De hiszen az a legnyugalmasabb, legkellemesebb
halál, egyik legjobb mód, akkor most miért adnak?” „Mert
kötelességünk.” Akkor nem gondoltam végig, de tudom, ha belülről
kivérzett a beteg, a boncolás megállapítja, és őket felelősségre lehet
vonni. Újra jegyzőkönyv, fogalmazás, feltételek. Én nem engedem,
vagyis a feleség visszautasítja a transzfúziót. Aláírás. Beszüntetik.
Múlnak az órák. Arra emlékszem, hogy Zolikáék bejöttek, hoztak
valami ennivalót, nagyon finomat, jót. Kivittek valahova a Duna-
partra, ott leültem, néztem a vizet, és tudtam enni, és tudtam, hogy
most nem baj, ha nem vagyok ott, még van annyi időnk.
A kórház személyzete is meghatóan rendes volt. Reggel például
hoztak reggelit, és kérdezték, hogy a tea édes legyen-e. Nem is
gondoltam rá, eszembe sem jutott, hogy cukordiétán vagyok. Jó volt
az a félóra a Duna-parton. Nem tudom, ki maradt akkor Miklós
mellett, talán Judit. Szilviával, Zolikával ültem a Duna-parton, és
néztük a vizet.
 Visszamentem, leültem és néztem a monitort. Azt mondja Judit,
hogy ő velem volt, Nóri is azt mondja, hogy ő is ott volt. Mikor
jöttek? Akkor, később, előbb? Mikor mentek el?
Csak egyetlen sziget van a tudatomban: ülök és nézem néha az
arcát, néha az eget, a fákat, a monitort. Nem változik az arca, sem a
légzése, a szeme is behunyva, a dupla párnán kicsit magasabb
felsőtesttel, kicsit feltámasztott fejjel, félig ülve, félig fekve az
ágyban. A légzése egyenletes. Az arca sápadt, mimikátlan. A
mimikátlanság nem üresség, nem alvás, nem halál volt: csöndes,
nyugodt arc. Nem is rezdült.
Tudom, hogy ha eszméletlen is a beteg, néha mutatkozik a
fájdalom, megrándul egy izom az arcon, megrebben a szemhéj, vagy
mozdul egy csöppet a kéz. Persze, ez lehet gondolat, lehet álom, s
lehet csak a testi történéseknek a kifejeződése. Itt a spirituális és a
materiális erősen vegyül. Néha összefonódik, máskor különválik.
Az arca egyenletesen nyugodt. Nézem a fákat, a falat, a monitort,
az arcát.
A monitoron a következőt látom: a szívhullámok egyszerre csak
hegyesek lesznek, aztán gyorsan változnak, laposodnak-
hegyesednek. A vérnyomás görbéje változik, hullámok lépnek fel ott
is. Aztán egy különös jelenség, fibrillál a szív: reszketnek a vonalak,
reszketnek a görbék. Megint mereven hegyesednek. Laposak
lesznek, alacsonyabbak, egyre alacsonyabbak, néha egy-egy kiugrás,
aztán fokozatosan mintha csöndesednének. Hirtelen megint fibrillálás
kiugrással, megint alacsonyabbak. Az arcán nem látszik semmi. Nem
rezdül, nem mozdul semmi. Csak a monitor. Egyre alacsonyabbak a
görbék, és végül teljesen laposak, két egyenes vonal egymás alatt.
Tudom, ez a halál. Megállt a szív, leállt a keringés. Nincsen
vérnyomás, nincs pulzus.
Ülök és nézem a két lapos vonalat, és nem gondolok semmi
különöset. Csak azt élem meg, hogy most, most megszűnt. Megszűnt
a szívműködése, megszűnt az élet.
Ez a halál?
 Majd azon gondolkozom, hogy szólni kellene az orvosoknak s a
nővéreknek. De még maradok. Nézem az arcát. Semmi nem változik.
Kinézek a fákra, semmi nem változik.
És akkor, ami meglepő: a monitoron hirtelen erős kiugrás,
magasra fölugrik a vérnyomás, a szívműködést jelző görbe cikk-
cakkokat ír. Leesik az alsó görbe, majd megint magasra ugrik.
Változnak a hullámok, fibrillálás, magasra törés, laposodás.
Küzdelem.
Nem tudom, mennyi ideig tartott. Aztán a hullámok megint egyre
alacsonyabbak, mind a két görbe kiegyenesedik, egymás alatt a két
vízszintes vonal. Leállt a szív, leállt a keringés. Nincs többet
vérnyomás.
És mi nincs még?
Az arca változatlan. Végig. Várok egy kicsit. Nem vagyok jelen.
Aztán nem tudom, hogy mi történt. Valószínűleg szóltam a
nővéreknek. Egy biztos, hogy tökéletesen, normálisan,
fegyelmezetten, sőt valószínűleg külsőleg nyugodtan, sőt még az is
lehet, hogy közömbösnek hatóan viselkedtem.
Nem tudom. Nem viselkedtem. Voltam. Nem fegyelmeztem
magam, nem gondoltam semmit. Csak éppen éltem.
Talán én akartam rendbe tenni, de nem engedték. Hagytam. Arra
biztosan emlékszem, hogy nem kötötték föl az állát. Nem akartam
szólni, nem akartam őket figyelmeztetni erre a gondatlanságra, s
azért Judittal vagy három zsebkendőt kötöttünk össze, s azzal
kötöttük föl az állát. Igyekeztünk takarni a lepedővel, ami körülvette,
elfedtük a felkötést.
Nem tudom, hogy Zolika ott volt-e. Mindenesetre egy idő múlva
jött, virágot hozott, egy magnókazettát zenével, pálinkát poharakkal,
gyertyát. Meggyújtottuk a gyertyát, nem tudom, mit játszottunk a
magnón. Azért kellett a magnó, mert egyikünk sem tud énekelni. De
még így is szép volt. A pálinkából mindenkinek töltött, Miklósnak is.
Koccintottunk, az ő pálinkáját az ablakon át kiöntöttük a bokrokra, a
fákra – amiket annyit néztem. (Amiket egy pillanatig sem látott.)
 Később bejött egy-két orvos, talán nővér is, kicsit meglepetten,
meghatottan nézték.
Tulajdonképpen, ha visszagondolok rá, szép volt tőlük, hogy
mikor meghalt, hagytak hosszasan mellette ülni, s aztán hagyták a
ravatalozást, a búcsúzást.
Nálunk, a klinikán szigorúan tilos volt, hozzátartozót nem
engedtünk egyedül a halott mellett maradni. Rendszerint nekem
kellett bevezetni az anyákat, s mindig ott állt az ajtóban az orvos, a
nővér, míg odavittem az anyát elbúcsúzni a gyermekétől. És már
integettek is a szemükkel mindig, hogy ne engedjem érinteni, és
vezessem gyorsan ki őket. Ha pedig ott voltak a gyermek halála
idejében, azonnal kivezettük őket. Másutt is így szokták.
Itt sokkal engedékenyebbek voltak. Talán akkor már össze is
barátkoztunk, anélkül hogy szót váltottunk volna a tennivalókon
kívül.
Emlékszem, amikor jöttek, hogy elvigyék, tisztelettel nyúltak
hozzá.
Akkor vált számomra fontossá és sürgetővé, hogy kell valamit
tenni a kórházi ravatalozásért. Vissza kell adni a holttest méltóságát.

***

Nem mertem érinteni Miklóst, csak az ellátó, egészségügyi

mozdulatokkal. Az utolsó időben annyira zord volt és hárította az
ölelést, féltem hozzáérni gyöngéden.
Három nap múlva hamvasztottuk, valahol messze, Szekszárd
környékén. Nóri intézte el, hogy gyorsan menjen, és hogy vele
lehessek az utolsó percig.
Hamarabb érkeztünk, Zolika, Nóri meg én. Úgy akartuk, hogy ne
legyen ott senki.
Megérkezett Miklós gondosan, szépen felöltöztetve. Csak fehér
ing. Zakót nem akartam. (Meghagytam, hogy engem is fehérben
temessenek. Már összekészítettem egy dobozba. Fehérneműt is, és a
hímzett fehér topánkát, amit Miklós hozott nekem Jeruzsálemből.)
 Szép volt a halottas ágyon is. Az előtérben ravataloztuk, saját
magunk. Odafelé, az út mentén sok napraforgót szedtünk, s
körberaktuk vele. Szép volt. Olyan szép volt a halottas ágyon, mint
az életben.
Még akkor sem mertem hozzányúlni, simogatni, megölelni.
Egy branült (egy bevezetett injekciós tűt, hogy bármikor
beadhassanak valamit) találtunk a csuklójában. Nem tudom, hogy
felejthették benne. Kivettük. Mikor Szilvi föléhajolt és
megsimogatta, úgy éreztem, hogy nekem is lehet, nekem is szabad.
Nem fordítja el a fejét, nem kell levennem a kezemet róla.
Az jó volt, hogy a tűztérbe tolásig vele lehettem.
Egy kicsit zavart, hogy az a három-négy ember, aki ott dolgozik,
fél és aggódik (ti. egy hibás mozdulat és nagy baj történhet).
Mindenképp le akartak ültetni egy székre, és éreztem, hogy a hátam
mögé állnak. Ide tilos belépni, de Angyal Nóri elintézte ezt is,
bemehettem. Mindent távolról irányítanak, nem is lehet
megközelíteni – gyönyörű, amikor kinyílik a hamvasztó ajtaja, az
ember mintha a napba látna be, és egy sínre már oda van fektetve a
koporsó, elő van készítve a felravatalozott holttest. Lassan becsúszik
a tűztérbe, aztán becsukódik az ajtó.
Álltam és néztem, ahogy becsúszott a tűztérbe – és becsukódott
mögötte az ajtó.
A másik oldalra már nyugodtabban engedtek – ott nem veszélyes
a tartózkodás –, a tűzálló ablakon át nézhettem, mi történik a
tűztérben. A röntgenhez hasonlít, ahol az ember nem lát semmi
kézzelfoghatót, csak foltokat és homályos formákat. De ez nem
fekete és fehér, hanem narancs-vörös-arany-tűzpiros. Itt láttam
formákat – nem a test, a hús formáját. Talán a csontok
elhelyezkedését. Hiszen tudtam, hogy a csontokat nem lehet elégetni.

***

Ezelőtt már többször voltam hamvasztóban, és mindent

megnéztem. Egyrészt a szakmámhoz tartozik, másrészt tudtam, hogy
közeledik Miklós halála, és szerettem volna elkísérni és tudni, hogy
pontosan mi történik. A hamvasztás végén a hamvakat
automatikusan egy edénybe ürítik. A csontok egy másik edénybe,
egy különleges készülékbe kerülnek, ami összetöri őket. A két port
összevegyítik, lezárt dobozba teszik. Így kerül majd az urnába.
Én három dobozba kértem: hogy egy rész a Farkasréti temetőbe
kerüljön, egy Kisorosziba a malomkő mellé, a kertben szétszórva, és
ahogy kívánta, Triesztnél a tengerbe szórva. Kezünkbe adták a három
dobozt.
Egészen új temető volt, körben széles, nagy mező. A hamvasztó
épülete mellett szép kövek. Ezekből elhoztam kettőt. Az egyik itt áll
a szobámban, egy cseréptálban. Vizet öntök bele, így párologtat is, és
szép a vízben a szürke sziklakő.
A másik Orosziban, Miklós szobájában, illetőleg ahol aludni
szoktam, ha kimegyek. A paraszt-sublóton, az ikonosztáz alatt –
mellette egy nagy gyertya. De már rég nem gyújtom meg a gyertyát.
A hamvasztás után Szekszárdra mentünk, úgy éreztük illendőnek,
hogy vegyünk Miklós kedvenc borából. Már nagyon fáradt voltam,
de mindenképp meg akarták mutatni a dombon lévő kereszt előtti
emlékművet: egy óriási szőlőtőkét, amelynek a levelein különböző,
már leváltott, elfelejtett hajdani politikusok, városatyák nevei
szerepelnek. Az óriási szőlőfürtök valóban szépek.
Ez a Szekszárd, ahol annyit voltunk Miklóssal. A Porkoláb-völgy,
a Rövid-völgy, Joci mama utolsó lakása, a Sötét-erdő!
Hány Szekszárdot ismertem? És életünk hány szakaszában?
Mindig mást és mást. Mert más volt, mikor lementünk édesanyjához
látogatóba.
Más volt, mikor a Porkoláb-völgyben töltöttünk egy teljes nyarat.
Aztán a Rövid-völgyben.
Aztán, amikor Miklós egy szerelmével volt elfoglalva, és én
egyedül. Egy tanfolyamot vezettem itt. Meg akarták mutatni nekem a
várost, hiába mondtam, hogy ismerem, körbevittek. S kellett néznem
egyedül mindazt, amit jól ismertem vele. Ott nem Miklós felesége,
hanem Polcz Alaine pszichológus voltam, aki egy tanfolyamot vezet,
és nézi a várost, mintha sose ismerte volna. A kórházban aludtam.
Volt fürdőszoba, minden vadonatúj, de olyan hőség, hogy
lefeküdtem a fürdőszoba padlójára. Ott sem volt hűvösebb.
Kínlódtam. Aztán Joci mama halála – milyen volt Szekszárd akkor.
Majd minden évben Szekszárd, mikor Miklós vezeti és tartja a
nagykövetek találkozóját. Felolvasások, viták, fogadások.
Szállodában alszunk.
Aztán jóval később Szekszárd, amikor berendezzük a Mészöly-
házat, és Szekszárd megrendezi az első Mészöly Emléknapot, s
elhelyezi az emléktáblát Miklós szülőháza falán.
Egy év múlva Szekszárd, mikor megnyitjuk a Mészöly-házat, az
Irodalom Házát a Babits utcában, és átadjuk az első Mészöly Miklós-
díjat.
Nemsokára megyek újra. Mi még a tennivaló?
A fényképeket azonosítjuk, digitalizálva. Melyiken ki van, és mi a
története?
A szőlőbe szeretnék még egyszer kimenni.
A Porkoláb-völgyben sokáig kerestük a tanyát. Nehezen találtuk
meg. Összeomlott, a bokrok és sarjfák úgy vették körbe, hogy utat
kell törni. Minden lépés küzdelem. A szakadék is tovább húzódott.
Csak a diófára ismertem rá.
Belépve a Mészöly Miklós Múzeumba – ez a hivatalos neve –
többen mondták, hogy úgy érezték, mintha ide, a Városmajor utcai
lakásba léptek volna be.
Azt hittem, itthon minden másként lesz, de valahogy ugyanolyan
maradt. Igaz, más könyvespolcokkal, de itt van Miklós régi diófa
íróasztala és anyám sublótja is. A kicsi szobája lett más: puritán
cella. Mindig vágytam cellára. Tessék! Most megvan. Meditációs és
pihenőszoba. Télen itt is alszom. Kuckó. Miklós szerette. Én is. A
legcsöndesebb szoba.
 Budapest, Kisoroszi, Trieszt
(naplórészletek)

Naplementére értünk Triesztbe. Szlovéniában szálltunk meg,

közel volt a határ. Laci előre földerítette a kávéházat, le is
fényképezte az oldalán a táblát, az 1848-as forradalom innen indult.
A kávéház bútorzata is őrzi ezt a történelmiséget. Láthatólag
vigyáznak rá, hogy minden változatlan maradjon. Persze néminemű
újítás bevág, de nagyon kevés. Ez a kávéház és a Pilvax. Próbáltunk
nem róla beszélni. Nem Miklósról. Ahogy kívánta. Szavakkal
valóban hallgattunk.
Este érkezünk meg, elég hosszú út, ezer kilométer körül van. Még
lementünk vacsorázni Portoroséba – ahol hajdanában Miklóssal
sétáltunk. Aztán Laci, aki már tudta, hogy a tengerparton van egy
fagylaltozó, mindenképpen szerette volna, ha fagylalttal a kezünkben
kiülünk a tengerpartra. Nem vagyok nagy fagylaltos, de mentem a
hangulatért.
Másnap majdnem holdtölte.
És a szórás. Erős szél, gyertyát gyújtani nem lehetett. A móló
legszélső sarkára ültünk ki. Innen, Magyarországról vittem virágokat
egy kosárban. Sikerült megőrizni. Háromszor szórtuk el a hamvakat,
s éppen három csokor virágot vittem. Adtam nekik is, Lacinak és a
barátnőjének, Évának. Így nem sajátítom ki, nem sajátíthatom ki.
Szüntelenül álmodom. Nem feladat, de tudom, érzem, hogy
körülötte – és az életem körül – forog minden álmom. Tegnap éjjel
is, rá következő éjjel is, folyton ugyanaz: nem találom az utat. Pedig
ott van, egyszerű, világos, elindulhatnék rajta. De még küszködöm,
másfelé megyek. Arra mennék. De merre? Már nem látom az utat.
Eddig valahogy nem éltem át ennyire, hogy ez az ő elégetett teste,
s az el nem égett csontok széttörve, morzsolva. Láttam, hogy a
hamvasztóban hogy történik. Most itt van a kezemben.
 A hamvak Farkasréten, Orosziban, és most a tengerben – ahogy
kívánta. Tűz, víz, levegő – tűz, víz, levegő, föld. Budapest,
Kisoroszi, Trieszt. És megtörve a hármas egységet, még egyszer
egyedül, Zolikáék nélkül – a hamvak utolsó kicsi maradéka és a
doboz...
Miklós mindig vágyott arra, hogy matróz legyen. Tengerész akart
lenni. Néztem a tengert az ő szemével. No, persze ez olyan hasonlat.
Próbáltam úgy érezni, keresni, hogy mit érezhetett. „Sehol sem lehet
az ember olyan magányos és olyan egységben a mindenséggel, mint
a tengeren” – írta Miklós.
Megszólalt oldalt a tengerész-zenekar.
Aztán megszólalt az esti harangszó. Furcsa, hogy először a
harangszót nem is hallottam. Különös, hogy a temetéseken időnként
nem hallok. Mit is jelent? Mintha üvegbura alatt állnék.
Aztán szétbontottuk a három csokrot. Dobáltam a habokba a
virágokat szálanként, a hamvak után, kicsi virágok voltak. S a kis
fehér kavicsot, mert „...a legfeketébb kavicsnál várlak...”
Az eredeti kavics volt? Kinek a verse? Persze, József Attiláé (A
rák). De a Bibliában is van szó fehér kavicsról: „...A győzelmesnek
enni adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét, és a
kövecskén új írott nevet, melyet senki nem tud, csak az, aki kapja.”
(Jel 2,17)
Laci szép szöveget mondott a Tibeti halottas könyvből. Elénekelte
azt, amit a Titanicon is énekeltek, míg süllyedt a hatalmas hajó.
Aztán kifelé eszembe jutott egy ének, amit Miklóstól tanultam:
„...a sirályok fönn a légben, rájuk gondolni se jó, / akkor szarnak a
fedélzetre, mikor süllyed a hajó...” Akkor régen nekem furcsa volt,
hogy ilyet énekel. Ritkán, nem nagyon énekelt, pedig tudott. Aztán
később soha. De ezt, mikor fiatal házasok voltunk, néha énekelte.
Biztos mulatott a meglepetésemen. Mert akkor ilyen szavakat nem
használtunk. Meg aztán, mikor süllyed a hajó? Hm, nem tudom.
Annyiszor keresem az életünk nyitját. Egyáltalában mi az életek
nyitja?

Kijegyzések, 1985.
 Halálának csillagászati órája volt éppen, háromnegyed tizenegy,
mikor visszaindultunk Triesztből. Aztán át a szlovén határon, és
másnap még úsztunk a tengerben. Elfelejtettem a karra húzható
úszókarikámat vinni. A kis fürdőpapucsomat vettem a kezemre,
hittem, hogy fönntart. Fönntartott. Éva is félt a mélység fölött, de
átúsztunk a mélyen, a külső bójáig. Azt hittük, ott
megkapaszkodhatunk és pihenhetünk. De tévedtünk, lecsúsztunk
róla. Nehezen fordultunk vissza, fáradtan, kimerülten. Megint át a
mélyen. Segített a hitem, hogy fönntart a papucsom. És segített az,
hogy Éva jobban félt, mint én. Illetőleg nem tudom, hogy jobban-e
vagy nem. Mind a ketten féltünk. Az ember áthidalja a saját félelmét,
ha látja a másikét. Ez sokat segít az életben. Ott is segített.
Különös dolog a szórás, a temetés. Hol van? Mindenütt. Valahogy
úgy érzem, hogy van személyesen is – de furcsa mód, nagyon
távolian.
Egy-két dolog meg közeli. De ilyenkor mindig azt gondolom,
vajon nem bennem van-e a közeli. És a kettő között mi a különbség?
Persze, hogy nagy a különbség. Csak mégis, az a megfoghatatlan
valami. Mi történik? Istenem, de keveset segít a kereszténység. A
keleti felfogás valamivel többet. Van egy átléphetetlen és széles
határterület. Ahol néha egy-két lépést tehetünk.
Érdekes volt, hogy a kísérőim, a fiatal szerelmesek, Laci és Éva
milyen tapintatosak, kedvesek voltak. Laci Miklós-szeretete,
segítése, távolságtartása, miközben nagyon ügyelt, figyelt mindenre.
A halvacsora a tenger fölött, a holdfényes, csendes kis vendéglőben.
Ez az ég és a föld, itt és ott.

***

Utazás előtti reggel kimentem a temetőbe. A fehér sálamat, amit

úgy szerettem, rákötöttem Miklós fejfájára. Ültettem virágot. Aztán
visszajövet kimentem Kisorosziba, az engesztelő szentmisére.

***
 Hányszor biciklizte körbe Miklós a szigetet Péterrel! Gyalog egy
óra. Biciklivel húsz perc. Egyszer én is velük mentem. Megdicsértek,
mert gyökereken, árkon-bokron keresztül hajtottunk a szigetcsúcsba,
és követni tudtam őket. Péter elengedte a kormányt, fölállt,
mindenfélét csinált. Egyszer oldalra is kihajolt teljes testével, és nem
tudom, hogy tudta megtartani magát párhuzamosan a földdel. Talán
csak egy gyors mozdulat volt? Nemrég írta a gyászbeszédét
Miklósról. Miklósnak.
Telefonon beszéltük meg a beszéd összefüggéseit. Azt mondta:
brutálisan kemény beszédet fog mondani. Adatokat, egyes
mondatokat keményen. Kimondja, hogy Miklós nem hitte Istent.
Ilyenkor látom a gondolkodás logikáját, hogyan kell fölépíteni
valamit, mi következik egymás után. Megbeszéltük, hogy a
zsoltárokkal hozzuk össze majd, amit mond.
Nem hiszem, hogy Miklós nem hitt Istenben. Csak a vallásban
nem. És a megfoghatatlant sem nevezte Istennek.
Nekem volt. Van. De most nem érzem Istent. Tudom, de nem
érzem. Süket vagyok, és nem szomorú. Üres vagyok, és nem
gyászolok.

***

Úgy látszik, az embert fölkavarják az évfordulók. Meg Trieszt a

szórással. Azt gondoltam, hogy ne, mégse kapjon Szekszárd a
hamvakból. Négyfelé sok lesz. Maradjon a három, a kultikus-mitikus
3-as szám – majd egyedül, Kisorosziban, a többi mellé elszórom azt
a keveset, ami maradt az urnadobozban. „Legyen vége már. Legyen
béke már.” Most úgy érzem, ez nem törés.
Szabad a hamvakat ennyit szórni?
A hospice-os folyóiratunkat, a Kharónt nézem (én is szerkesztője
vagyok). Épp a holtak háborításáról írnak, mennyit tesszük-vesszük
őket. Szigeti Laci is mondja, hogy akiknek problémájuk volt a
hazájukkal, azokat háromszor-négyszer is eltemették. Kossuthot is
többször temették. József Attilát háromszor. Vagy négyszer? Miklóst
nem többször, hanem több helyre.
 ***

Rémes álmom volt. Nagyon rossz álmaim vannak. Tele volt a

gyomrom, Miklós azt mondta: „Gyere, hányd ki.” Keresett egy
csöndes helyet, ahol kevesen vannak. És akkor előrehajoltam és
próbáltam hányni – ledugtam az ujjamat, mint Feri bátyám –, s úgy
éreztem, nem is olyan rettenetesen nehéz. Mégis abbahagytam.
Kellett volna hányni, de nem tudtam. Vagy nem akartam, vagy
féltem?
Félek a hányástól. Egyszer olyan hevesen fogott el, hogy még az
orromon is jött, majd megfulladtam. Nyilván azért, mert elfojtottam.
Mennyi mindent fojtok el.
Keményen, erősen szembe kellene nézni. Próbálom. Mindig is ezt
tanítjuk a gyászolóknak: „Mit adtam, mit kaptam? Mit vétettem? Ő
mit vétett? Gondold végig, éljed át.”
Az első, hogy én mit vétettem. Már itt el szoktunk akadni, mert el
van foglalva az ember a saját bűntudatával. Azért is adtam meg
mindent a betegségében, mert féltem a bűntudattól is. S nincs
bűntudatom. De van az egész életemre vonatkozóan.
Mindig eszembe jut, s máig sem értem: Miklós írja a naplójában,
egyszer Méreivel beszélgettek rólam, hogy olyan vagyok, mint a
tükör, amely kristálytisztán tükrözi vissza azt, aki belenéz, de ha
rálehelsz, nem hagy nyomot rajta. Ez már akkor is megütött, és sokat
tűnődtem rajta.
Lehetetlennek érzem, hogy ilyen lennék, ilyen lettem volna. De
egyrészt, ki ismerheti magát igazán? Másrészt, ki látja a valóságot?
(Mellesleg, ami nincs is.)

***

Honnan tudja az ember, hogy kivel élt? Honnan tudja az ember,

hogy ki volt? És amiket írt, csinált – mindig csak egy kis szeletet
ismerhet meg az ember. Szilárd Gabriella mondta, egy kis túlzással
úgy hangzott el a rádióban a megemlékezés, hogy az egész magyar
irodalom – Ottlik is – Miklós köpenyéből bújt ki. Én úgy értettem,
hogy Ottlik és az ő köpenyéből. Ottlik hamarabb megírta az Iskola a
határon-t. De belőle nem nőtt ki az új irodalom.
Egyszer maga Esterházy Péter mondta, vagy Gitti Péter előtt:
„Mind az ő vállán állunk.” Mind a két Péter. Apropó a Péterek.
Melyikük említette vagy írta Triesztet és a szórást a temetésen, a
búcsúbeszédében? Esterházy Péter.
„A Péterek csillagvilága” – mondta Miklós.

***

Összeállítottam pár képet, amit Triesztben csináltunk – szépek.

Kérek belőle, és küldök egy sorozatot Nádas Péternek, Balassa
Péternek, és egyet Esterházynak. Vagy ne tegyem? Talán nem. Mert
akkor az lesz, hogy miért nem hívtam őket a tengerbe-szóráshoz. S
ha nem hívtam? Jaj, elég volt.
Meg kellene néznem, Radnóti Zsuzsáék fölvették filmre az egész
temetést. De valahogy idegenkedem. Még mindig.
Kimenni a temetőbe még mindig és mindig jó. No, tanulj csacsi,
szamár lesz belőled. Tanuld a gyászt. Hiszen mi van a temetőben? A
farkasréti temetés nekem kínos, nehéz emlék. Ó, nem a gyász miatt.
Ahogyan történt. A formaságok. Mindent a legegyszerűbben
szerettem volna. A fizetett énekkar hamisan énekelt. A zsoltárokat,
amiket Miklós szeretett, elhagyták. A Miatyánk helyett a
Hiszekegyet mondta a pap. Csak az volt jó, hogy Zolika a kezembe
adott egy szál piros rózsát, és az urnát, hogy én helyezzem el a
sírgödörbe. Olyan nagyon mély volt.

***

Hm, a gyászolók álmai. Az én álmaim. Egyáltalában sokat

kínlódok az álmaimmal. Merthogy nem értem eléggé őket.
(Mennyivel könnyebb mások álmaival foglalkozni!) Sokat tűnődtem
az egyik álmomon, amikor Miklós a réten át a ligetbe vezet, egy kicsi
ösvényen, s az ösvény sáros, és azt mondja: „Menjünk itt, a friss
sarat könnyebb letörölni, mint a régit.” Mi mindenen tűnődöm,
jönnek föl az emlékek. Mindig azt vártam, hogy egyszer
biztonságban érezzem magamat mellette.
A másik álom, amelyik bennem maradt, hogy terhes vagyok, s
mind lennebb és lennebb küldenek. Visszajövök, mert sehol nem
segítenek, a föld felszínére – irodák, irodák mindenütt –, és nagyon
szomjas vagyok. Miklós hoz vizet. Aztán itt Kisorosziban is hozza a
vizet, nyújtja felém. Mint abban az álomban, amikor ott állt oldalt, én
meg mentem a sekélyes vízben, átlátszottak a kövek, és mentem,
mentem, aztán oldalt fordultam, és megláttam a ragyogó kék
szemével. Víz, víz, újból víz. Mit mond az álom? Meg amikor azt
mondta, hogy a friss sarat könnyebb letörölni, mint a régit?

***

Kimozdulni vágyom. Kassára kéne menni. Gizivel. Miklóssal

mindig terveztük. De most valahogy még nem aktuális. Gizi így
legalább kimozdulna. Én is. Bezárkózott az öregségbe, amit hallatlan
derűvel és kedvességgel él át. Vigyáz arra, hogy mindennap
kimenjen kicsit vásárolni, és egy kis könnyű ebédet főzzön. De
folyton bajlódik az emésztésével. Aztán az írásai. Remekül ír.
Tényleg jól megcsinálta a család történetét. Mintha sikerült volna
megmozdulnia. Nagyon sokat számít. Addig, ha a fiai hívták
telefonon, arról beszélt, hogy mi fáj. Mondták is: „Mama, nem
időjárásjelentést kérünk a reumádon keresztül.” Most, ha én is
kérdezem, hogy van, nem az egészségéről kezd beszélni. Eddig csak
az volt. Kicsi, kicsi lépések. Lépni kell – vagy meghal az ember. „Ne
feküdj le, mert úgy maradsz.”
Itt vannak Miklós ruhái. Sokat fölszámoltam. Szekszárd, a Petőfi
Irodalmi Múzeum mit kér, mit kap. Ezt-azt megtartok magamnak. A
finn télikabátjában járok, és a régi, magas nyakú, pólószerű
szvetterben, amit még Berlinben vett és hordott. Már évek óta, az
életében kezdtem viselni, mert kilyukadt a könyöke.
Most sokkal másabb, azaz más a jelenléte. Nehéz megfogalmazni.
Egyrészt az intellektuális hagyaték rendezése, másrészt a tárgyaké.
Mi hova kerüljön? Rájöttem, hogy ha elviszik a bútorokat
Szekszárdra, a Mészöly Emlékházba – ha elkészül az épület
renoválása –, nagyon üres lesz a nagyszoba. Ha tapétáztatom a falat,
akkor nem kell a nagy ürességgel szembenézni. Ott, ahol az
íróasztala meg a könyvei voltak. A szoba két oldalát könyvek vették
körül, középütt a régi sublót, amit Kolozsvárról hoztam.
De megvan Anyám sublótja is Eszternél. Most visszakerül:
Tesókámat, Esztert meggyilkolta az egyik pártfogoltja, azon az
ágyon, amit Miklóstól kapott.
Rendbe tudom hozatni a sublótot. Lehet, nem is fontos. A bútorok
kopottan is szépek. Hogy vigyáztam hajdanában a ruhákra,
tárgyakra! Anyám. Eszter. Miklós. A tárgyak csak élnek tovább.
Nézem és nem egészen értem.

***

A teraszra, mióta nincs Miklós, nem nagyon megyek ki.

Vendéggel is csak ritkán. Pedig most sehol senki – csak a gyönyörű
kert. De oda se nagyon megyek le.
Annyira vágyom a csöndre, és csak itt lenni egyedül, a szobában.
Furcsa, de mikor az egész házban egyedül vagyok, az jó. Nem félek.
De hát nem a szomszédok és a zárak őriznek meg, hanem az Isten –
vagy a sorsom. Ami valahol van. Mind a kettő.

***

Irén osztálytársam a Csillagbörtönben tanított, és mielőtt

elindultak Hollandiába, megkérdezte az egyik nagy „medvét”,
hogyan védje a lakását, amíg távol lesz, mit szereltessen fel. A férfi
azt mondta: „jelentem alássan, semmit! Ha valahova be akarunk
menni, oda bemegyünk.” Mint a háborúban. Én magam is láttam és
tudom, hogy az ablakok, az ajtók zárása csak polgári illúzió.
Pontosan láttam, hogy a szovjet katonák tudták, hol kell vállal az
ajtót meglökni, és pattan ki a zár. Ezt most már a biztonsági
szakemberek is tudják, azért van három zár. A betörők más
technikával nyitnak.
 Nem bírom a zárt ajtókat, mert ha menekülni kell, nem tudok. Ez
a tudat alatt, mélyen van bennem a háború miatt. Nem bírom a
nyitott ajtókat sem, mert akkor minden pillanatban beléphetnek, rám
törhetnek. Védenek is az ajtók. Zavarnak is.
Miklóst az egész nem érdekelte. Egyszer, amikor mentünk ki
Orosziba, egy cédulát találtunk az íróasztalán. „Kedves Miklós!
Ahogy megbeszéltük, kijöttem. Nagyon kedvesen, tárt ajtókkal
fogadott a ház. De hogy a szobádban is ég a villany délben, és ott az
íróasztalon a feketéscsésze (üresen), és a nyitott könyved, az egy
kicsit meglepett. Az ajtókat becsuktam. Keress telefonon. Ölel: ...” Ki
is volt ez? Talán Kibédi Varga Áron?
A házunk előtt, az első kocsinkban (amit a gyerekek „denevérnek”
csúfoltak a két elálló lámpája miatt) sokszor találtunk reggel
gyümölcsöt, virágot, folyóiratot, kis cédulákat. Egyszer Horgas
Béláék tették be a Ligetet. A diktatúra ideje volt.

***

A hamvak maradékát vágyom szétszórni, az utolsó maradékot a

doboz alján. Ezért is jöttem ki Orosziba. Egyedül lenni. S hiába
küszködöm vele, nem jutok tovább. Döbbenten nézem, a
tudatalattimnak nem parancsolok, a tudatalattimat nem én vezetem, ő
sem vezet engem, csak minduntalan beleszól. A múltkor azt
álmodtam, hogy valaki szólt hozzám, egy ablakból, egy fiatal férfi. S
Miklós odaszaladt, beugrott az ablakon, és jól elverte. Megyek, és
egy üvegfal van köztem és egy férfi között. – Az üvegen át is érzem
az arcom és az ő arcát.
De most az a fontos, és azért jöttem ki, hogy egyedül legyek és a
hamvakat egyedül szórjam el itt – vele legyek. Egy év eltelt, és azt a
valamit, ami lezáródott, a gyászt, a veszteséget – nem is a gyászt,
nem is a veszteséget, hanem – az életünket megértsem, tegyem a
helyére. Mi van az üveg mögött? Hogy tudjam jobban megismerni,
ki mellett éltem? Azt a nagyságot, aki ő volt, és benne a kicsiségek,
az enyémben is, az övében is. Az egészet. Azt a különlegességet: a
test szépségét, a gondolkodás tisztaságát, a bátorságát, a tartását. A
megvesztegethetetlenségét. És hogy csalt. Megcsalt.

***

Egy darabig nem tudtam szétszórni a maradék hamvakat. Fákat

vágtak ki. Visított, nyüszített a villanyfűrész. Végre egy kicsi csönd.
Szórtam a pad elé, ahol az utolsó szép képet csináltam, a tűzrakó
helyre, a diófa alá, ahol szeretett üldögélni, az ablaka alá – ahol olyan
keveset nézett ki. (Pedig mindig ültettem kora tavaszi primulákat,
tulipánhagymákat, nyári virágokat, hogy nézhesse, láthassa.) És a
malomkő köré is egy kicsit. A malomkő a sírkő helyett van. Igazibb,
mint egy sírkő.

***

Jól tudom, hogy ő egyszerűen nem az enyém. De ennyit talán

megengedhetek, ha úgyis a földnek, a víznek adom – hogy egyedül
legyek vele. Megirtóztam a temetésektől. Egy igazi jó volt: Trieszt, a
tengernél.

***

Sokat romlott a szemem. Olyan sokat, hogy kétségbe ejtett.

Hirtelen szorongás jött rám, és az a furcsa szorítás a szívem táján. De
aztán elmúlt. Nem tudom, miben bízom. Abban már nem, hogy
imaginációval és gyógyszerekkel rendbe tudom hozni magam.
Másnap elindultam, hogy a hamvak dobozát bedobjam a Dunába.
Megyek a gázlón át a kis szigetre. Úgy látom, hogy átjárható. De
tévedek. Odaérek: sűrű iszap. Csúszkálok. Tartom a dobozt. Elesek.
Egy darabig küszködöm. Most már se előre, se hátra. Ugyanakkora
út tovább menni a Dunáig, mint visszajönni. Talán a másik gázlón
könnyebb lesz visszatérni. Megyek előre. Többször majdnem
elvágódom. Nagyokat rándulok. Bakancsom lesz a sárból, de elérem
a partot, ahol üldögélni szoktunk. A Duna árad, még nagyon széles.
Nagy hajó jön, hatalmas hullámokat ver. Bedobom a dobozt és
figyelem. Nem viszi ki a víz. Itt a kis öbölben forog, úszkál. Leül.
Megtelítődik, elsüllyed. Szeretnék utána menni. De miért? És hogy
lehetne? Mit csinálnék az iszapos, átázott dobozzal?

***

Jólesett a Kisoroszit megelőző nap kimenni a temetőbe. Vittem

szőlőt, almát, bort, virágot. Egy csokrot, amit Márton Lacitól kaptam,
s hozzá a kertből szedett szép virágokat. Ott volt Judit csokra is.
Vászolyban nagyon szép, rózsaszínes termésköveket láttam.
Fölmerült bennem, hogy abból kellene egy halmot rakni a farkasréti
síron. Halmot, amelyik egy kicsit hasonlít a piramisra. Úgy értem,
hogy felfelé keskenyedik. S alatta kis tábla Miklós nevével.
A fejfán ott van a sálam, a szép, fehér sálam. Szilvitől egy
csokoládét találtam. Szerették mind a ketten a Capuccino csokoládét.
S egy sárga virágot elültettem, körben fű. Az emlékezés helye,
nekem. Én teremtem meg magamnak, nem ő. Nekem kell.
Hol van ő? Triesztben? Farkasréten? A Dunában? Itt a kertben?
Egyszer ezt végig kellene gondolni. Gondolom persze folyamatosan,
százszor – de nem így. Másként.

***

Eltelt pár év. Balassa Péter halott, Esterházy megőszült. Most

született unokája. A Javított kiadás előszavában Miklósra hivatkozik:
„Addig folytatjuk, amíg nyersanyagunk van, bárkibe, bármibe kerül
is... – mintha öreg pályatársam biztatna, erősítene, szemernyit
csalódottan, hogy erre a nógatásra rászorulok, hogy ezt magamtól
nem tudom...”
Nádas Péter bezárkózott. Ő is „meghal”, de visszahozzák a
klinikai halálból. Beszélnem kellene vele. Talán tud valamit, amit én
nem tudok.
Az új könyvemhez – Együtt az eltávozottal – Gitti készítette a
borítót.
 „Letéptem ezt a hangaszálat”
(naplórészletek)

Minden évben várom, hogy kinyíljanak a kikericsek, és lefekszem

közéjük a nagyréten. Szeretem, ha naplementekor átsüt rajtuk egy
kicsit a fény. „Halálvirág”, mondta a pásztor, aztán hozzátette:
„Csak tessék nyugodtan szedni, azért nem bánt.” Apollinaire verse
jár a fejemben, a kikericsekről: „Legelget a tehén /S lassan
megmérgeződik”. 
Egyik nap sorban álltam a postán – nagyon hosszú sor szokott
nálunk toporogni. Odajött hozzám egy fiatal lány, és megmutatta,
hogy az oszlop mögött is van egy ablak, amit senki sem lát, ezért ott
kevesen vannak. Odakísért, maga elé engedett. Csak ketten voltunk.
Abban a pillanatban elhívták a postásnőt. Napraforgók voltak a
kezemben. Nézte a lány, „Milyen szépek”, mondta kicsit tűnődve,
„de még szebbek a kikericsek”. Én hozzáfűztem: „Legelget a tehén /
S lassan megmérgeződik”. Mondta a következő sort, Apollinaire;
nevettünk. Elkezdtem a másik kedvenc versemet, amit a réten, a
kikericses nagyréten szoktam mondogatni magamnak: „Letéptem ezt
a hangaszálat”, mire a lány: „Már tudhatod az ősz halott”.
Folytattam: „E földön többé sohse látlak”, megint ő: „Ó idő szaga
hangaszálak”, én befejeztem: „És várlak téged tudhatod”. Egymásra
néztünk. Tűnődtem, tudja-e, ki vagyok – és hogy gyászolok. Vagy ő
is gyászol? Mind a ketten? Két idegen beszélgethet így a postán?

***

Ezen a héten lesz a hagyatéki tárgyalás, szerdán. Most egyedül

vagyok Orosziban. Este kimentem a malomkőhöz a sötétben,
gyújtottam egy gyertyát, és vittem a kikericseket. Itt a szobában, a


Guillaume Apollinaire: Búcsú, Vas István fordítása.

Radnóti Miklós fordítása.
sublóton a fekete kő, amit hoztunk a hamvasztás helyéről. Mellette
az a nagyon kedves kép: Miklós ül a kispadon a diófa alatt, és
majdnem mosolyog. Nem látszik, hogy ősz van, csak én tudom. Az
utolsó ősz.
Ez volt az első éjszaka, hogy csak egyszer ébredtem fel. Miklós
miatt szoktam meg, hogy háromszor, négyszer ébredek éjszaka:
benézni hozzá a betegsége alatt. Már nem is emlékszem, hogy
milyen, ha az ember az egész éjszakát átalussza.
Most valahogy állandóan itt van a közelemben. Nem tudom, hogy
maga Miklós van-e itt, vagy az én gondolataim irányulnak folyton
feléje. Nem az szokta közel hozni, hogy a hagyatékkal foglalkozom,
nem az, hogy mindig találok egy újabb holmit. Kihúzok az egyik
irattartó dobozból egy zacskót. Döbbenten nézem, tárgyak, amik az
övé voltak. Apám keze írása, és mellette megint Miklós régi
kéziratai, illetve gépiratok. Hol van már az az idő, amikor kézzel írt?
Esterházy Péter állítólag most is kézzel ír. Ő valamit tudott, amikor
Ottlik könyvét, az Iskola a határon-t, az egész könyvet egy hatalmas
papírlapra kézzel átírta, egymásra a sorokat, újból és újból. (Láttam
Balassa Péternél a falon: egy „kép” lett belőle.) Az írás módja hogy
hat az alkotóra? Gyermekkorunkban mi még tintába mártogatott
tollheggyel írtunk. A mozdulatnak, a betűknek még ritmusuk volt.
Tilos volt töltőtollat használni. A golyóstoll már csak gurul. Akkora
a különbség, mint a járás és a gyorsvonat között. Hogyan hat az
írásra? Nem is szólva a számítógépről, amin szüntelenül lehet
javítani, minden mondatot csak úgy átrendezni.

***

Emlékszem, egyszer Miklós kölcsönkérte Basch Lóránd írógépét,

mert nekünk még nem volt. Mikor visszaadta, Basch azt mondta:
„Miklós kedves, lötyög ez az írógép, minden kicsi része laza, maga
túl erősen üti a betűket. De nem baj. Nekem megérte, hogy maga
ezen a gépen dolgozott.” Máskor pedig azt mondta: „Miklós kérem,
mindig ugyanarra a székre üljön, mert olyan erős a mozdulata, hogy
kezdenek a szék eresztékei föllazulni. Akkor legalább csak egyet kell
megcsináltassak.” Nagyon szép székei voltak. Hallatlanul erős volt
Miklós fogása, mozgása. Valahogy súlya volt. Magát és mindent
szeretett a végsőkig terhelni. Kiszakadt a sublótfiók alja – amit ő
használt egyedül; aztán az íróasztal fiókja; a könyvszekrény egyik
polca is leroskadt a felhalmozott könyvek alatt.

***

Ma éjjel Miklóssal álmodtam. Valahol kórházban vagy

szállodában beszéltem vele. Azt mondta, hogy jó a koszt, de valami
fertőzéses betegség volt. Mondtam, hogy ha nem vesz lélegzetet,
akkor nem betegszik meg. Aztán mellettem állt, tanított. Mintha egy
könyvsorban gombok lennének, és ő megmutatta, mi jön elő, mikor
valamelyik gombot megnyomom. Aztán közvetlenül az arcomhoz
hajolt, és pár centi távolságról a szemembe nézve azt mondta: „És
hogyha írni akarsz, akkor...”. Elfelejtettem, hogy mit mondott.
Numinózus volt amúgy is.
Egy órát ébren tűnődtem, próbáltam az álmot megjegyezni.
Elaludtam, megint álmodtam. A klinikán dolgozom, sok az új
munkatárs. Haza akarok menni, nem találom sehol a retikülömet.
Nincs kulcs, nincs pénz, nincs villamosbérlet, nincs semmi. Eszembe
jut, hogy a közelben van a férjem, de nem szabad meglátogatnom,
mert beteg és nyugalmat igényel. Talán már jobban van,
reménykedem, és elmegyek hozzá. Miklós átadja a kulcsot.
Csodálkozva nézem: két kulcs egy karikán? Kérdezem, hogy van.
Jobban, papírmontázst csinál, erre tanították (hajdanában én
csináltam elmebetegekkel papírmontázst, „Csoportterápia játékos
művészi foglalkozással” címmel kezdtem ötven évvel ezelőtt, amikor
ez még idegen és ismeretlen volt).
Aztán nézem a kórlapját, a följegyzéseket, a nővér mutatja nekem,
és valamit én is bejegyzek. De elvétem, nem látszik, hogyan vezetik
majd a székletét. Egy X betű marad előttem világosan.
Aztán elkísér, nem tudom hova, de mászunk a meredek hegyen
fölfelé. Egy barlang fölött iszonyatos erőfeszítéssel próbálom
fölsegíteni őt is, magamat is, és még valakit, nagyon öreget, talán
édesapámat. Aztán rájövök, hogy nem megy. Forduljunk vissza!
Megpróbálok hazamenni, de vékony kis magas sarkú cipő van a
lábamon, tapicskálok a hideg sárban. Ébredéskor hirtelen bevillan,
hogy az álmomban elfelejtettem a férjem nevét. Tűnődöm és rájövök,
hogy János volt. Igen, két kulcs egy karikán. Első házasság, második
házasság. Az első fölkészített a másodikra. Most kezdem megérteni.
Ezen is sokat gondolkoztam. De nem megyek bele az álom
értelmezésébe.

***

Hideg, vakító hó, az első téli éjszaka Kisorosziban, mióta Miklós

nincs. Az ágyában alszom, mint Pesten, akkor közelebb van, meg
mintha minden egyszerűbb volna. A malomkő előtt mécsest gyújtok,
ég úgy az éjszaka közepéig. És tettem ki mikulásvirágot,
napraforgókat – gyönyörűen megfagynak. Kicsi elszíneződéssel
tovább élnek. A fagy konzervál.
Borzasztó nagy a csönd. Olyan nagy a csönd, hogy hallgatni kell.
Kíváncsi voltam, hogy félni fogok-e. De nem. Sétáltam estefelé,
bezártam az ajtókat. Aztán azon tűnődtem, hogy ki kéne menni az
erdő alján lévő kamarába, de idegen, félelmes most kimenni. Ki kell
menned! – Így szoktattam magam. És akkor egyszerre minden
természetes és otthonos lett megint, mint régen, amikor olyan
sokszor mentem le, ha valamit megkívánt Miklós. A holdfényes
ösvény, az erdő, az erdőn túl a nagyrét, a nagyréten túl a fasor, ott a
Duna, a Duna túlsó partján fák, s azon túl egy füves rész, s azután jön
csak Kismaros. Lefelé, még a falu előtt hétvégi házak, nincs kinn
senki. Betörtek a múlt héten is két-három házba. Nem érdekes. Itt
vagyok egyedül.

***

Most jobb, hogy elővettem a naplóm, mert folyton találtam

valamit: Miklós pipáját, a dohányát, a névsort, amit összeírt a
temetésére, a címjegyzéket, a noteszeit, írásokat, zoknikat és
alsónadrágot, inget és kabátot. Mit csinál az, akinek nem kell
gyűjteni, hogy átadja a múzeumnak? Mit tesz az? Így valahogy
könnyebb. Mit lehetne tenni annyi mindennel? Előveszem őket és
nézem, osztályozom: Szekszárd, Mészöly-emlékház, Mészöly-tanya,
oda kérik. Meg a Petőfi Irodalmi Múzeumba.
Szeretnék ma is vele álmodni. Valahogy megérteni. Mit? Őt.
Magamat, az életet. Nem tudtam, hogy ilyen nehéz. (Most, három év
múlva látom, hogy még mindig érnek meglepetések, ki mellett is
éltem ötvenhárom évet.)

***

Úgy érzem, hogy most Isten helyét megint valami más foglalja el.
Mármint a képzeletemben, gondolataimban. A munka Miklóssal. Azt
kérdezi valaki nevetve: „És most újból beleszerettél?” Nem, ez az
örökös ambivalencia. Valahogy mindig fontosabb volt, mint saját
magam, de ugyanakkor mindig nehéz is volt és teher. Túl sokat
kínlódtam mellette. Nem jó szó, de nem tudom, hogy írjam. Nehéz
volt. De ugyanakkor azért lettem az, aki lettem, mert annyi nehézség
volt az életemben. Néha mondta is: „Tönkreteszem az életedet.” Azt
válaszoltam, és hittem: „Ellenkezőleg, amit teszel, azzal leszek
erősebb.” Tulajdonképpen nem tudom, hogy melyikünk kit,
melyikünk mit szeretett, mit csinált. Ezt bogozom most.

***

Nem merem elolvasni a Filmet, mert abban az öregséget is

pontosan látja, tudja, előre érzi. Itt forgatták a Filmből készült filmet
előttünk, a Szamos utcában. Néztük Darvas Iván halálát a vizes őszi
járdán – az ablakból. Háromszor kellett eljátszania. Miklós akkor
már nagyon nehezen tudott járni.

***
 Annak idején Kisorosziban, mikor Miklós véletlenül fagyálló
folyadékot ivott a Colás üvegből, az orvos azt mondta neki: „Menjen
be Pestre.” Ahelyett, hogy gyorsan, mentővel bevitette volna.
Miklós bejött kocsival, és akkor az a fiatal orvosnő, aki később a
Film forgatókönyvét írta és rendezte is, azonnal telefonált a MÁV-
kórházba, hogy készítsék elő a vese-dialízist. Whiskyvel itatta
Miklóst, otthagyta a munkáját és a saját kocsiján vitte át, hogy
gyorsan indíthassák a dialízist. Két héttel azelőtt egy család halt bele
a fagyálló folyadék ivásába, egy nagyapa a két unokával. Három
napig nem tudták megmondani, hogy életben marad-e Miklós. Az
orvossal beszéltem, emlékszem a türelmetlen és durva szavaira: „Mit
mondhatok, mi sem tudjuk, hogy életben marad-e vagy sem.” Persze,
lehet ilyet mondani, de nem ilyen embertelenül. Itt, ebben a
kórházban feküdtem az idén. Itt tudtam meg Tesókám, Eszter
meggyilkolását, míg mozdulatlanul feküdtem, ment a vénámba az
infúzió. Emlékeztek még Miklósra. Hányban történhetett mindez?
Dátumok persze nincsenek, se Miklós, se én nem ismertük a konkrét
időt. A kronosz és a kairosz között botorkáltunk.

***

Uramisten, hogy próbálok mindent menteni, ahogy kívánják és

mondják! De mennyi időre szól ez? Jó, itt van az irodalomtudomány,
itt egy kornak a története, az írásaiban, följegyzéseiben, tárgyaiban,
levelezésében. Negyven év, száz év? Kultúrák tűnnek el, nem egyes
alkotók.

***

Csaponganak a gondolataim. Mindig is csapongtak. Mérei

mondta: „Alaine, maga lóugrásban gondolkodik.” Úgy tűnik, már
nem tudok megváltozni. Eleinte azt gondoltam, hogy én is itt
maradok, a Városmajorban. Ebben a házban éltem 53 évet Miklóssal.
Jöjjön Krisztina, az erdélyi asszony, aki Miklós utolsó két
hónapjában nálam segített, majd ő főz és takarít: itt fogok meghalni.
De most valahogy ezt a sok mindent szeretném föladni, és
visszavonulni. Egy cellára vágyom. S ugyanakkor élni, élni. Úgy
szeretnék még színházba, moziba menni. Utazni és olvasni.
Valahogy mintha az élet teljességét szeretném, és a halálra
készülődés teljességét. Mindent egészen, és eközben mindent ezer
darabra kell bontanom. Minek a ruhák? Minek annyi gondolat és
terv? Ennyi évig csak Miklós volt, aztán most rohan rám az élet. A
tennivalók, a könyvek megírása: az életünket megírni.

***

Nem tudom, hogy volt bátorságom hozzászólni, mondani valamit,

bírálni, mikor Miklós esténként fölolvasta, amit írt. Döntő fordulat
volt, amikor elmeséltem egy gyermekkori élményemet, és azt
Állatok, emberek címen megírta: az egyik tehenet vagy marhát le
kellett szúrni az úton hazafelé, és másnap, mikor jött a csorda, az
állatok megvadultak. Elkezdték szaglászni a földet, és utána
iszonyatos forgatag és őrjöngés támadt. Egymást taposva forogtak a
vérszagú föld fölött. Valahol a közelben voltunk egy házban. Vagy
egy kocsmában? De hát mi sosem jártunk kocsmában. Az ablakból
láttam ezt a félelmes jelenetet. Miklós ezt úgy akarta zárni, hogy egy
fiatal férfi – nővel a kocsiban – arra hajt, és hősiesen szétzavarja a
csordát. Én közbeszóltam: „Nem, ezt nem. Nem a »hős« férfiról van
szó, hanem az állatokról.” Átírta. Hogy is? Csak az aurája maradt
meg bennem. Majd újból kell olvasnom, mindent el kell olvasnom,
de ha bírná is a szemem, egy életre szóló feladat.
Most indul másodszor az életem Miklóssal. Ebben a formában.

***

Nagyon fáradt vagyok, nem tudok pihenni. Nem tudom átadni

magam a pihenésnek. Az a két nap, vagy a két és fél nap, amit kinn
töltöttem Orosziban, csodálatos volt abból a szempontból, hogy
tudtam elmélyülten gondolkozni, de pihenni nem. Eszembe jut, hogy
amikor súlyos tüdőbajjal (ami később globalizálódott, mert
mindenemet megtámadta a tébécé) kórházba kerültem, és
megmondták Miklósnak, hogy közvetlen az életveszély, három
napon belül – milyen kétségbeesett volt. Hm, és hogy rám ordított.
Mert a látogatási idő végén bement az orvoshoz, és az elmondta,
hogy nincs tovább, nem tudnak segíteni. Miklós elindult haza az
ablak alatt, és fölnézett. Földig érő erkélyablak mellett feküdtem, és
éppen szétszedtem az ágymatracot, a lepedőt, a párnáimat, rendet
csináltam. Meglátott és fölkiabált: „Mit csinálsz?” Mondtam:
„Nagytakarítást.” Ő pedig ingerülten rám parancsolt: „Feküdj le
azonnal.” Nem értettem, miért haragszik. Nem értettem az ingerült
hangot. Utóbb mondta, akkor közölték az orvosok, hogy
menthetetlen vagyok.
Én pedig úgy voltam, hogy amikor láttam, hogy kezdődik a lázas
állapot, kiújult a betegségem – nem írtam be a lázlapra. (Mi, betegek
magunk mértük, és ott állt az ágy végében a láztábla.) Nem írtam be,
mert tudtam, hogy nagy baj van, nem tudnak segíteni. Az ügyeletes
orvos bejött este, látta, hogy bágyadt vagyok. „Ne féljen, igaz
nincsen más gyógyszerünk, nem tudunk mit csinálni, de meg fog
gyógyulni, hiszen normál a hőmérséklete, túl van az életveszélyen.”
Akkor megmutattam a le nem rázott lázmérőt. Ő a fejéhez kapott és
kiment. Azt mondta másnap a kezelőorvosomnak: „Képzeld el,
milyen hibát követtem el, Alaine már tudja, hogy nem tudunk segíteni
rajta, megfog halni.” „Tudta anélkül, hogy mondtál volna valamit.
Azért nem írta be, hogy megint lázas, mert nem akarta, hogy mi is
megijedjünk. Ő már napok óta szembenéz ezzel.” (Utóbb mondták el,
hogy így volt.)
Miklós hozott ki akkor a halálból, a betegségből. Főzött, minden
nap délben hozta az ebédet, hogy valami rendeset tudjak enni.
Diétáztattak, de hát akkor még nagyon szegény világ volt. Hogy
miből teremtett pénzt, nem tudom. De hogy ő hozott vissza az életbe,
az biztos. A szerelmével, az odafigyelésével. Ezek után mentem bele,
hogy házasságot kössünk. Merthogy féltem a házasságtól, féltem a
szépségétől. Nem tudom pontosan, mi volt bennem ez a hosszas
elutasítás, miközben szerettem is. (Akkor még ismeretlen volt az
együttélésnek még a fogalma is. Botránynak számított. De mi együtt
éltünk.)
Utólag elmondta nekem, hogy neki az életveszély egyúttal azt
jelentette, hogy egyre jobban ragaszkodott hozzám. Ez azoknak a
ritka pillanatoknak az egyike volt, amikor az érzéseiről beszélt.
Egyébként nem. Soha. Betegségében és halálában is egyetlen egy
panaszszó el nem hagyta a száját.

***

Most, hogy én is öregszem, érzem a tüneteket, látom azt a

hihetetlen harcot, amit minden nap, minden percben folytatott, hogy
a tartása megmaradjon. Most újra megrohannak az emlékek. Az
utolsó hetek és hónapok, az utolsó évek. Hogy küszködtem eleinte,
hogy elfedjem a pusztulását, hogy életben tartsuk még! Hogy
küszködtem, hogy otthont teremtsek, hogy rá figyeljek, hogy
mindent megadjak, amit lehet! De ő nem akarta a gondoskodást.
Önálló és erős akart maradni. Megalázta a gyöngeség. De
gondoskodás nélkül? Hiszen már felöltözni sem tudott. Ettől a
kiszolgáltatottságtól félünk mindnyájan.

***

Amikor Miklós hamvait szétszórtuk itt a kertben, Orosziban,

Módó kezébe is adtam. Azt mondta: „Ali néni, a virágcserepekbe is
szórok, szebbek lesznek a virágok.” „Jó”, mondtam, és hagytam,
hogy ne csak a pincéből felhozott malomkő köré szórjuk, hanem oda
is, ahová a gyermekek akarják.

***

Jó a csend, jó, hogy a gondolataimmal lehetek. És olvasom,

olvasom Miklóst.

***
 Mennyit ronthattam Miklóson? Vagy meg kellett járnom az
önmagam ösvényét? Azt mondja Nádas Péter: „Ő volt az egyetlen
író, aki a bűneit bevallotta.” Bevallotta? Hol vallotta be? Mit vallott
be?

***

Mondták Szekszárdon, a Miklós tiszteletére rendezett két napon,

hogy a Megbocsátással foglalkoznak. Az új kutatási módszerrel,
melyben nem számít, milyen volt az élete, az életkora, mikor mit írt,
mit mondott, mit gondolt vagy más mit mond, csak meztelenül a
szöveg, tárgyilagosan elemezve. Ez az új iskola. Nem szeretem.
Micsoda elrugaszkodás az élettől! Persze érdekessége – volna – az
objektivitás. De hát ki mit lát meg benne? Csak a szöveg és csak a
kutató – egymással szemben? Teljes szubjektivitás. A cél önmagába
fordul vissza. Ugyanakkor érdekes is.

***

Tegnapelőtt egy hosszú, vékony kereszten láttam Miklóst

álmomban. Most kezdem sejteni: egyszer nyírfaágból készített
nekem egy kicsi keresztet, kint van Kisorosziban, a fekete csángó
szőttesen. Ezen a kicsi kereszten láttam.
 „Barátaim a bölények”
(naplórészlet)

Most, hogy kész a sírkő, úgy érzem, valamit befejeztem,

elvégeztem. Nehéz mindig futni, csak futni, igyekezni. Azt hiszem,
lassan le kell venni a tempóból. Belenyugodni – és befelé. Amúgy is
lelassult a mozgásom, fájdalmakkal küszködöm. A kórházban jó,
mert külön szobám van, a teraszról körbelátok az egész városon
(mindenki kedves, de erről majd máskor). Túl sok a kezelés.
Mondták is, hogy csak annyit vegyek föl, amennyi nem fáraszt.
Minden fáraszt. Főként a mozgás. A legnagyobb baj, hogy néha a
gondolkozás is. Akadozik. Elvesztem a fonalat.
Kezdem a csöndes föladást.
Eszembe jutnak Miklós sorai: „Barátaim a bölények. Csapásaik a
pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás
mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább
ész nélkül, összeesésig; megállnak, megvárják amíg ellepi őket a
hó.”
Azt gondolom, Miklós idejében befejezte a trappolást. Többet
tudott, de én akadályoztam, visszatartottam a szeretetemmel, a
gondoskodásommal. Nem hagytam, hogy mint a bölények,
megálljon. (Tejszínhabos fekete a bölénynek?!)
Miért kellett tennem, amit tettem?
Nézz szembe magaddal! Féltem a halála utáni lelkifurdalástól. A
bűntudattól. Ellene dolgoztam. Magamért.
Azt mondja Judit, még nem látott asszonyt, aki így törődött beteg
és haldokló férjével. De miért? És jól tettem-e? Itt van. Megint. A
lelkiismeret. Szakadás és törés volt a megértésben. És én gondozni,
simogatni akartam a bölényt. Tettem is. Szeretetből, önzésből. Mert
jó volt. Nekem.
Együtt fogalmaztuk meg a gyászjelentését. A gyászjelentésünket.

Mészöly Miklós: Érintések
 Ennek előtörténete van. Pertorini Rezső – akivel Orvosi
pszichológia a gyakorlatban című könyvünket írtuk – munkatársam,
jó barátom, 45 évesen hirtelen meghalt. Azelőtt házasodott, kicsi fia
volt. Megkaptam a gyászjelentését, rajta, hogy ilyen meg ilyen
tudományos végzettségű, ennek meg annak az elnöke, titkára,
vezetője, ezek az intézmények meg amazok jelentik és gyászolják.
Néztem, néztem, s azt gondoltam, hogy így nem jó. A papír hátára
megfogalmaztam a saját gyászjelentésemet:
„Polcz Alaine megszabadult. Testét a Farkasréti temetőbe
helyezzük” – ekkor meg ekkor.
A gyászjelentés meg a hátoldala ott maradt az íróasztalomon.
Miklós későn jött haza. Megérkezett, elolvasta, berontott hozzám.
„Mi ez?” „Megfogalmaztam a partecédulám, mert nem szeretem, ha
bonyolult”. Rám nézett dühösen és fölháborodva. „Megbolondultál?
Mindenki rajtam fog nevetni, azt hiszik, hogy tőlem szabadultál
meg!”
Később, ezen nevetve, Kisorosziban az övét és az enyémet is
megírtuk.
Jóval később, amikor már nem beszélt, s úgy tűnt, hogy nem lehet
vele kontaktusba lépni, a kezébe vette, nézte: „Ne azt írd, hogy
'Kívánságára a hamvait a Kisoroszi kertben szórjuk szét', hanem
elszórjuk.”
Meglepett ez a pontos, világos fogalmazás. Értette a nyelvet, az
életet, s a halált. Akkor is.
Most, ahogy a naplót olvasom, fokozottan élem át azt, amit ő élt
át. Amikor a lábát nem tudta emelni, egyszer mondta is, hogy
„olyanok, mint két betonoszlop, nem tudom irányítani őket”.
Most, ha leguggolok, nem tudok fölállni. S akkor azt gondolom,
jobb, ha letérdepelek, mert könnyebb úgy fölállni. És még nehezebb
– nem tudok fölállni. Amikor ő nem tudott fölállni...?
Minden empátia mellett, hiába dolgozik az ember haldoklókkal,
betegekkel, hiába éltem át Miklós mellett azt, amit átéltem – csak
akkor érti meg az ember igazán, mikor a saját testében is megéli
ugyanazt. Vagy akkor sem. Vagy másként.
 Mit lehet tudni a másikról? Ez az örökös küzdelem – megérteni az
életet pontosan olyan nehéz, mint a házasságunkat – és megérteni azt
a valamit, amit Istennek nevezünk.
Miklós sokkal hamarabb megértette. Ő már rég tudta, hogy
egyetlen vallás sem tudja megközelíteni, de mégis van alkotó.
Miklósnak nagy születésnapjai voltak, ünnepélyesek, barátokkal
és a családdal is. Az enyémet általában elfelejtettük, talán kétszer-
háromszor volt életemben számon tartott születésnapom. Nagy ritkán
eszébe jutott. De akkor pár sorral mit tudott adni! Egyszer
Kisorosziban, 1985. október 27-én reggel a konyhaasztalon találtam
ezt a verset a következő ajánlással: „Születésnapodra – mint mindig
– késve. M.”

ÖT STÁCIÓ

1.
Hogyan találhatnék valami semmit –
bámulva reggeltől hosszan
a szorgos okoskodást,
ahogy a világ teszi magát,
teszi a rendet a rendetlenségbe,
ama másik, másképp lehetetlen
engesztelhetetlen rendbe.
2.
Megtörtél kemény ész, bevallom.
Szél ha zug, süketen is hallom.
Fészkeli magát a törésbe,
forrasztva a részt az egészbe.
3.
Ím, lehajtod fejed a keresztre,
a hordalék szigetre.
4.
Vagy mégis valami elevenre?
5.
Micsoda madár!
 „Micsoda madár!” Gyermekkorom óta kedvenc énekem ez a
pentaton ősi dallam – megváltóváró ének. Sokan szerelmi éneknek
tartják. Joggal. Mindkettő szerelem – lehet. A szerelemtől is mindig
megváltást várunk.
Öt stáció. Mint a pentaton ének. Amit hajnalköszöntőnek is
szoktak értelmezni. Érthető mindenik értelmezés. A „Micsoda
madár!” utalás, személyes nyom – nekem. És mindenkinek – aki
érti. Persze, sokan nem értik.

***

Egy másik születésnapomra ezt adta át:

EGY TÁJBA LÉPEK KI

Egy tájba lépek ki, ahová a másik nem követhet.

De azért még változatlanul itt vagyok köztetek.
Sőt, még csak most kezdődik minden.

Innen a felirat: a sírkövére Farkasréten az utolsó sor került.

Egy évig kerestem különböző bányákban azt a természetes, egy
tömbből álló követ, ami Miklós munkájához, lényéhez illik. Gábor
vitt ide és oda, és végül megtaláltuk Bodméron, Pityu bácsinál.
Pityu bácsi legalább 35 évvel fiatalabb, mint én, de Pityu bácsinak
szólítjuk, mert valóban az. Baranyai Lacinak jó barátja. Pontosan
értett és érzett mindent. A fia dolgozik vele és a nevelt fia, meg még
két-három ember. Érezte, tudta, hogy mit akarok a madáritatóval a
sírkő mellett, hogy mit jelent a felírás, s hogy mit hova helyezzünk
el.
Nincs emelt sírdomb, se piedesztál, alapzat sincs. Csak a sima
föld. Persze alatta szükséges a beton tartógerenda. Körülötte murvát
hintettünk jó vastagon. A füvet úgysem gondozzák rendesen, hiába
fizet az ember. Meg aztán ki tud majd kijárni? Folyton gazolni? De
hogy ne legyen vakítóan fehér, ajánlotta Pityu bácsi, hogy a
gránitkőből, amiből a sírkő van, darálnak hozzá a murvához, és a
kettőt vegyítve terítjük szét a földön. Hozott apróbb köveket is,
amiket a leállított, hatalmas gránittömb mellé raktunk körbe, hogy
természetesen menjen át a sima talajba.
Szépen dolgoztak. Szépek a betűk, egy olasz vállalkozó öntötte
bronzba. A sírkő mellett a földön a madáritató, oldalán kicsi
betűkkel: Alaine.
Kérlek benneteket, szórjatok egy marékkal ide a hamvaimból,
tudom, hogy tilos, de ki veszi észre? (Különben a közutakat és a
temetőt kivéve a hamvak bárhol elszórhatók.)
Szerettem volna – ezt is azonnal megértették – kiszedni az urnát,
kiszabadítani a hamvakat. Emlékeztem, hogy hol van, milyen mélyen
– hiszen én helyeztem el a temetésen, én tettem be a sírgödörbe az
urnát.
Változatlanul szép a sima kerámia urna (most az asztalomon áll).
Benne egy műanyag tartályt találtam, légmentesen lezárva. A
kerámia urnába egy kevés víz jutott, a műanyag tartályba semmi.
Meg a cédula is száraz benne, mikor halt meg, mikor hamvasztották.
Jól elzárva a földtől, a természettől, a visszakerüléstől a nagy
körforgásba.
Asztalkendőbe tettem kidéi diót, a Magyarvalkóról hozott
ponyikalmát – úgy szerette Miklós, de itthon sose tudtuk
meghonosítani. (Most már tudom, azért nem, mert vadalanyba kell
oltani, amelyik hozzászokott a mostoha, szikár, nehéz
életkörülményekhez.) Tettem szőlőt is, három pogácsát. A
kiszabadított hamvakat beleszórtam. És magam helyeztem el a
sírgödörbe, és mellé Bebi virágait.
A munkások Pityu bácsival csöndesen álltak és nézték. Értették.
Utána körbevittem a kosarat, megkínáltam őket pogácsával és
pálinkával. Gábor vette a pogácsát, hozta a kidéi pálinkát kis
demizsonban, és a poharakat otthonról, engem meg a kórházból.
Ragyogott az őszi délutáni nap.
Nézni is nehéz volt, míg legörgették az óriási követ a teherautóról.
A munkások szépen összedolgoztak. Pityu bácsi mindig csak
„fiacskám”-nak szólította őket, mindegyiket, ugyanúgy az édes fiát, a
nevelt fiát, mint a munkásokat. Amikor elhelyezték a sírkövet és
mellette a madáritatót, még vizet is öntöttek bele. Mondta Pityu
bácsi, hogy tíz napig is elég ez a víz a madaraknak, ha nincs nagy
meleg. Kipróbálták. Belehullott egy falevél, lassan ereszkedve.
„Szép” – mondta Pityu bácsi.
Olyan gyönyörű idő volt, mint 56-ban, a forradalom idején. Az az
ősz is ilyen hosszú és meleg volt. Akkor is kimentünk a temetőbe
halottak napján. Körbeálltuk a harcokban elesettek virághalom-
emlékét. Most emlékmű áll ott, felirattal. Akkor csak gyertyák égtek.
Még reménykedtünk, álltunk a hangtalan tömegben, Ágnesék is ott
voltak. Mindenki gyújtott gyertyákat, s együtt voltunk. Sokan.
Most itt is együtt volt egy kicsi csapat.
Pityu bácsit úgy öleltem meg, mint egy rokont. Az embersége, a
csodálatos érzéke az arányokhoz, színekhez, formákhoz. Hogy mit
hogyan tegyen. A végén összepakoltak, sehol ne hagyjanak
maradékot, piszkot, rendetlenséget, még maradék földet se. Pityu
bácsi megtalált négy-öt követ. Elfeledkeztünk róluk. Egyet Annácska
hozott az Adriáról, egyet a Királyhágó mellől Judittal, egyet Kidéből
hoztunk, s még valaki hozott egyet. Észrevette, ezeket is odaraktuk.
És gyümölcsöt tettem a sírkő elé is.
Elmentek, integettünk.
Leültünk a padra, fáradt voltam, és kegyetlenül fájtak az
ízületeim, meg a köszvényem, meg az élet. De ez nem. Ez a
befejezés volt. Szép volt. Ünnep volt. S ahogy ültünk a padon, már
jöttek a temetőlátogatók – közeledik halottak napja, itt van mindjárt
–, megálltak és nézték. Éreztem, hogy csodálkoznak, szokatlan és
szép, a gránittömb, előtte a gyümölcsök. Pirosan, sárgán, zölden.
Valami lezáródott. Kész van. Szekszárdon a Mészöly Múzeum, és
sok harc után a sírkő.
Ezt a könyvet is befejezem, és lassan, lassan – remélem – az életet
is. Talán tudom majd jól lezárni. Reménykedem. Trappolgatok még
egy kicsit, s aztán megállok, mint a bölények.
 Tartalom
Mese a kutyáról – akit mindig kértek..............................................9

Az Asszony a fronton után.............................................................12

A világ legkisebb mackója............................................................30

Szerelem-mesék.............................................................................40

Három anagramma........................................................................55

Jelentés újabb egerekről................................................................63

Elfáradtál, hang”............................................................................83

„Személyesből a személytelenbe”...............................................115

Budapest, Kisoroszi, Trieszt........................................................141

„Letéptem ezt a hangaszálat”......................................................155

„Barátaim a bölények”................................................................168
 Polcz Alaine könyvei
A Jelenkor Kiadónál:

Éjjeli lámpa
1996
Leányregény
2000
Karácsonyi utazás
2002
Kit siratok? Mit siratok?
2003
Rend és rendetlenség
2004
Kit szerettem? Mit szerettem?
2004
Asszony a fronton
2005
Együtt az eltávozottal
2005
Egész lényeddel
2006