TONYIOMMI

ÉS T. J. LAMMERS

A BLACK SABBATH ÚTJA MENNYEN

ÉS POKLON ÁT
 Ha egy gitáros elveszti az ujjait, az általában
a karrierje végét jelenti. A kivétel Tony lommi,
aki nemcsak hogy nem adta fel súlyos balesete után
a zenélést, de emberfeletti munkával szó szerint
újra megtanult gitározni, összetéveszthetetlen hangzásával
és dalaival pedig kitörölhetetlenül beírta magát
a rockzene történelemkönyvébe.

Az Iron Mán ennek a kivételes zenésznek a története,

aki felküzdötte magát Birminghamből,
Anglia legnyomorúságosabb városainak egyikéből,
hogy meghódítsa a világot a Black Sabbath élén.
Tony lommi megjárta a mennyet, de a poklot is:
nagykanállal falta a droggal és szesszel átitatott
hetvenes évek életét, megküzdött a rákkal, az adóhivatallal
és a hatóságokkal, miközben csak tolta és tolta a riffeket,
és a rockvilág egyik legtöbbet hivatkozott gitárosává vált,
akit nem véletlenül tartanak a heavy metál ősatyjának.
Fanyar humorral fűszerezett könyve lebilincselő olvasmány,
amely első kézből számol be a kemény zene
egyik legnagyobb ikonjának életéről és kalandjairól.

1114 Budapest, Ulászló u. 8.

Telefon: (+36-1)386-9019
Fax: (+36-1)385-6684
E-mail: info@cserkiado.hu
- Ft CSER KIADÓ www.cserkiado.hu
 Tony lommi, T. J. Lam m ers

IRONMAN
A B lack S abbath útja m ennyen és p o klon á t

CSER KIADÓ
Budapest, 2018
A könyv eredeti címe: írón Mán - My Journey Through Heaven & Hell
with Black Sabbath
Szerzők: Tony lommi, T. J. Lammers
Az amerikai kiadó: Da Capo Press

Címlapfotó: Steve Thorne

Fordította: Vincze Ádám

© Hungárián translation: Vincze Ádám és a CSER Könyvkiadó

és Kereskedelmi Kft., Budapest, 2018
© 2011 by Tony lommi

Minden jog fenntartva.

Jelen könyvet, ill. annak részeit tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben
tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel - elektronikus, mechanikus,
fényképészeti úton vagy más módon - közölni a kiadó engedélye nélkül.

ISBN 978-963-7418-89-1
Ezt a könyvet feleségemnek és lelki társamnak, Mariának,
szüleimnek és a legnagyszerűbb embernek, Tóni lányomnak
ajánlom.
 Tartalom

Bevezető. A heavy metál születése ...................................................... 11

1 A medvebocs világra jö n ................................................................ 13

2 Olasz vér ............................................................................................. 16
3 A boltocska a Park L an e-en .......................................................... 19
4 Kemény öklök iskolája ..... 21
5 Árnyékból a rivaldafénybe............................................................. 25
6 Miért nem csak egy új ujjat adnak?............................................. 30
7 Extravékony húron függő karrier ................................................ 34
8 Bili Ward és a tö b b ie k ..................................................................... 36
9 Melóváltás a sem m ibe..................................................................... 39
10 Három angyal, akik megmentették a heavy m étáit................. 41
11 Észak felé indokolatlanul ............................................................. 43
12 Az E a rth .............................................................................................. 48
13 A Jethro Túli és a Rock’nRoll C ircu s.......................................... 55
14 Az első d alo k ..................................................................................... 60
15 Az Earthből Black Sabbath le s z .................................................... 62
16 A Black Sabbath felveszi a Black Sabbathot .............................. 65
17 Új menedzsment közeleg ............................................................... 71
18 Paranoid személyiségek ................................................................. 75
19 Sabbath, Zeppelin és P u rp le.......................................................... 79
20 Ez lenne A m erika?.......................................................................... 82
21 Boszorkányos születésnapot! ........................................................ 84
8 ÍR O M MÁM

22 Ozzy ócska trü kk jei...................................................................... 88

23 Egy majdnem gyilkosság Ausztráliában ................................. 90
24 Repülőhalak.................................................................................... 92
25 A hármas lemez: a Master of Reality........................................ 94
26 Ezt tényleg nem kellett v o ln a..................................................... 97
27 Fehér csíkok, fehér öltönyök....................................................... 101
28 Elvis légitársaság ........................................................................... 103
29 Hóban, porban, fűben ................................................................. 105
30 Hölgyeim és uraim, a kapitányuk épp
ráhozza Önökre a frászt............................................................... 112
31 Fehér esküvő.................................................................................. 114
32 Élet a kastélyban ........................................................................... 118
33 A természet visszavág .................................................................. 121
34 Kiszáradt folyó .............................................................................. 123
35 Sabbath Bloody Sabbath ............................................................. 129
36 A California Ja m ................................................................... 132
37 De hova tűnt a ló v é?..................................................................... 135
38 Szabotázs! ....................................................................................... 139
39 Nagy zűr Düsseldorfban............................................................. 143
40 Extázisbán ...................................................................................... 148
41 Az Extasy-turné............................................................................. 152
42 We Never Say D ie ......................................................................... 156
43 O zzylelécel..................................................................................... 163
44 Susan skót szektája........................................................................ 166
45 Dió marad, de Don n e m ............................................................. 169
46 Bili mélyrepülése........................................................................... 172
47 A Heaven and Hell .......................... 176
 Tartalom

48 Pirom ánia........................................................................................ 182

49 Vinny beköszön ....................................................................... 184
50 Fekete-kék.................... 187
51 Melinda ........................................................................................... 190
52 Örök barátok .................................................................................. 193
53 A Mob R u les................................................................................... 195
54 A M ob-turné.................................................................................. 200
55 A keverőpult dém ona................................................................... 202
56 A Manor és a Bora A gain ............................................................ 204
57 A méret igenis szám ít................................................................... 210
58 Az utolsó kapcsolja le a villanyt! ............................................... 217
59 A rejtélyes padláslakók................................................................ 219
60 L ita .................................................................................................... 222
61 Újra együtt, úgy, mint rég ........................................................... 224
62 A Seventh S ta r ............................................................................... 226
63 Ray leváltja G len n t..........................................................................230
64 Az Eternal Id o l............................................................................... 234
65 A végrehajtók támadása .............................................................. 241
66 Fejetlenség/boldogság.................................................................. 245
67 Kaviárundor ................................................................................... 250
68 A TYR ............................................................................................. 255
69 Heaven and Hell újratöltve ........................................................ 257
70 Rácsok mögött ............................................................................... 261
71 A Cross Purposes ......................................................................... 267
72 A Forbidden, amit tényleg be kellett volna tiltani ................ 272
73 Szólóban, Glenn Hughesszal ..................................................... 277
74 Együttélés, különélés .................................................................... 279
10 IR O N M Á N

75 Életem szerelme .................................................................................................... 283

76 Az újjáalakulás....................................................................................................... 287
77 Cozy balesete ......................................................................................................... 291
78 Bili, Vinny és Bili és V inny.................................................................................. 293
79 Egy hobbizenekar, valamint életem legnagyobb égése ................................ 297
80 Az lommi-szólólemez.......................................................................................... 300
81 Látogatóban a királynőnél .................................................................................. 303
82 Le a kalappal Rob Halford előtt ......................................................................... 307
83 Glenn-nel újra a páston ....................................................................................... 310
84 A rock halhatatlanjai közt .................................................................................. 312
85 A békéért!................................................................................................................ 314
86 A Heaven And Hell turné, amiből zenekar lett ............................................. 317
87 A Devil You Know ................................................................................................ 320
88 Búcsú egy jób aráttól............................................................................................. 324
89 Jobbkezes kálvária................................................................................................. 327
90 Jó hírek, rossz h írek .............................................................................................. 332
91 Előbukkantam a másik oldalon ......................................................................... 342
92 Végezetül... ............................................................................................................ 346

A fordító utószava........................................................................................................ 349

Köszönetnyilvánítás 351
 Bevezető
A heavy m etál szü letése

1965-öt írtunk. Tizenhét éves lettem, és épp aznap volt a legutolsó napom a me­
lóban. Amióta tizenöt évesen otthagytam a sulit, minden voltam, csak akasztott
ember nem. Három vagy négy napig vízvezeték-szerelőként dolgoztam, aztán ott­
hagytam a francba. Volt futószalagos melóm is, ahol csőbilincseket gyártottunk,
de azzal szanaszét vagdostam a kezem. Utána egy ideig hangszerboltban dolgoz­
tam, mert azt gondoltam, hogy egy hozzám hasonló gitárosnak, áld megfordult
már egy rakás helyi bandában, ez jó megfejtés lehet. Itt megvádoltak azzal, hogy
loptam. Természetesen nem tettem ilyet, de mivel amúgy is állandóan a boltot
kellett takarítanom, nekik is beintettem. Épp egy fémüzemben voltam hegesztő,
amikor bekopogtatott hozzám a szerencse: az új zenekarom, a The Birds & The
Bees végre összehozott egy Európa-turnét. Még nem is koncerteztem azzal a ban­
dával, csak a meghallgatáson voltam túl, ahova akkor mentem el, mikor az előző
bandám, a The Rockin’ Chevrolets kirúgta a ritmusgitárosát, majd feloszlott. A
The Rockin Chevrolets volt az első komolyabb zenekarom. Vörös laméöltönyök-
ben játszottunk, és olyasfajta rock’n’roll-őskövületet toltunk, mint amilyet annak
idején Chuck Berry és Buddy Holly. Birmingham környékén már egész jól ment
a szekerünk, és elég sok koncertmeghívásunk volt, ráadásul az első komolyabb
barátnőmmel is a zenekar révén jöttem össze. Ő volt Margareth Meredith, a gitá­
rosunk testvére.
A The Rockin’ Chevroletsben játszani elég jó móka volt, de egy európai turné
a The Birds & The Beesszel már igazán profi melónak ígérkezett. Pénteken, he­
gesztőként töltött utolsó munkanapomon hazaugrottam ebédelni, és megmond­
12 IRON MÁN

tam anyámnak, hogy nem is megyek vissza a délutáni műszakra: végeztem ezzel
a melóval.
- Kisfiam, az lommik nem szállnak ki csak úgy. Menj vissza és dolgozd végig
becsülettel az utolsó munkanapodat!
Addig-addig mondta a magáét, amíg ráhagytam. A szerelőszalagon egy nő
dolgozott mellettem, nekem a hajlítógépéről lekerült darabokat kellett összehe-
gesztenem. A nő viszont aznap nem jött be dolgozni, úgyhogy átraktak az ő he­
lyére. Egy guillotine-szerű présgépről beszélünk, amit egy ócska pedál működte­
tett: beleraktál egy fémlemezt a gépbe, ráléptél a pedálra, és bumm! A hatalmas
ipari prés lezuhant, és meghajlította a fémet.
Korábban sosem használtam még ezt a gyászt, de a dolgok eleinte jól mentek
- egészen addig, amíg egy pillanatra ki nem hagyott a figyelmem. Valószínűleg
épp arról ábrándoztam, hogy milyen lesz az európai turné színpadain játszani,
amikor bumm: a prés egyenesen a jobb kezemre zuhant. Az utolsó pillanatban
reflexmozdulattal kirántottam ugyan alóla, de nem eléggé: a kibaszott prés egy­
szerűen lecsapta a jobb kezem két ujjának a hegyét. Ahogy odanéztem, láttam a
csontjaim kikandikáló végét, miközben patakokban ömlött a vérem mindenfelé.
Bevittek a kórházba, leültettek, ráhúztak egy zacskót a kezemre, aztán szépen
elfeledkeztek rólam, miközben én azt hittem, hogy mindjárt elvérzek. Amikor va­
lami jó szándékú alak végre utánam hozta egy gyufásdobozban a levágott ujjaim
végét, az orvosok megpróbálták visszavarrni, de túl késő volt: akkorra a darabok
már egészen elfeketedtek. Úgyhogy végül egyszerűen kivágtak egy bőrdarabot az
egyik karomból, és befoltozták vele a sérült ujjak végét. Kicsit még szüttyögtek,
hogy a bőr egészen biztosan odanőjön, aztán elengedtek, és ennyi: megszületett a
rock’nroll-történelem egy újabb fejezete.
Legalábbis ezt mondogatják az emberek, akik azt gondolják, hogy az ujjaim
elvesztése miatt lett a Black Sabbath hangzása olyan vastag és mély, ami aztán
szinte az összes kemény zenét játszó bandát megihlette. Tény, hogy kurvára fáj gi­
tározni, hogy a csonka ujjaimmal fogom le a húrokat, és ezért át is kellett alakíta­
nom a gitárjátékomat, hogy valamennyire csökkentsem a fájdalmat, eközben pe­
dig a Black Sabbath úgy kezdett szólni, ahogy se előtte, se utána egyik banda se
szólt. De az a duma, hogy a heavy metál az én csonka ujjaim miatt született volna
meg, azért mégiscsak erős egy kicsit.
A történet ugyanis korántsem ennyire egyszerű.
 1
A m e d v e b o c s világ ra jön

Természetesen én sem úgy születtem, hogy imádtam a metálzenét. Igazándiból

az első pár évemben jobban szerettem a fagyit, mert akkoriban a szüleim a nagy­
apám fagyizója, az lommis Ices fölött laktak. A nagyapám és a felesége, akiket
amúgy Papámnak és Mamámnak szólítottam, Olaszországból érkeztek Angliába
a szebb jövő reményében, itt pedig belevágtak a fagyibizniszbe. Elég kis cég volt,
számomra viszont óriásiaknak tűntek az acéltartályok, amikben a fagyit keverték.
Imádtam a dolgot: ha megkívántam, egyszerűen bementem és kiszolgáltam ma­
gam. Azóta sem ettem olyan finomat.
1948. február 19-én, egy csütörtöki napon születtem a Birmingham belváro­
sához közel található Heathfield Road Hospitalban, Anthony Frank és Sylvie Ma­
ria lommi - lánykori nevén Valenti - egyetlen gyermekeként. Anyám a születé­
sem előtt két hónapig nyomta a kórházi ágyat terhességi toxémiával: valószínűleg
ez volt az előjele a sok balhénak, amibe aztán belekeveredtem. Anyám az olaszor­
szági Palermóban született egy borászcsalád három gyerekének egyikeként. Az
anyai nagyanyámat sosem ismertem, anyu apja viszont hetente egyszer megláto­
gatott minket, de mivel kisgyerekként az ember nem különösebben szeret az öre­
gekkel bratyizni, igazából őt sem ismertem igazán.
A papám viszont nagyon jó természetű, igazán nagylelkű ember volt. Mindig
adományozott pénzt, hogy segítse a környékbeli gyerekeket, és akárhányszor meg­
látogattam, nekem is mindig a kezembe nyomott egy félkoronást (kétshillingest).
Meg persze kaptam tőle fagyit, szalámit és tésztát is, szóval elképzelhetitek, meny­
nyire szerettem hozzá járni. Nagyon vallásos volt: rendszeresen járt templomba,
és mindig küldött oda is virágot, meg egy kis ezt és azt.
14 IR O N M Á N

Azt hiszem, mamám Brazíliából származott, és apám is ott született. Elég

nagy volt a család, hiszen apámnak két lány- és öt fiútestvére volt. A szüléimét ka­
tolikusnak keresztelték, de csak évente kétszer mentek templomba. Fura, hogy
apám nem volt annyira mélyen vallásos, mint nagyapám: valahol ő is valószínű­
leg hozzám hasonlóan gondolkodott a dologról. Én se túl sűrűn járok templom­
ba. Azt se tudom, mit kellene ott csinálnom. Amúgy hiszek istenben, de ettől még
nem kell templomba járnom.
A szüleimnek volt egy boltja a birminghami olasz negyedben, a Cardigan
Streeten, amit a papámtól kaptak nászajándékba. A fagylaltüzem mellett a pa­
pámnak volt több boltja is, meg egy flottányi mobilsütödéje, amik szétrajzottak a
városban, és sült krumplit vagy gesztenyét árultak, amelyiknek épp szezonja volt.
Apám amúgy asztalos is volt, méghozzá nem is akármilyen: ő készítette az összes
bútorunkat.
Öt- vagy hatéves lehettem, amikor elköltöztünk a fagyimennyországból a
Bennets Roadra, a Washwood Heath nevű kerületbe, ami Saltley része volt, Saltley
pedig Birminghamé. Egy aprócska nappalink volt, ahonnan lépcső vezetett fel a
hálószobába, az egyik első emlékem pedig azokból az időkből az, ahogy anyám
le-fel cipel azokon a lépcsőkön. Egyszer megcsúszott, én meg kirepültem a kezé­
ből és természetesen a fejemen landoltam. Valószínűleg ezért lettem olyan, ami­
lyen...
Gyerekkoromban állandóan az ólomkatonáimat nyúztam. Volt belőlük egy jó
nagy készletem, pár pici harckocsival és hasonlókkal. Apám egy időben nagyon
sokat volt távol, amikor a Cheltenham Racecourse-ot építették, és amikor olykor­
olykor hazajött, mindig hozott valami apróságot, egy újabb járművet, hogy bővít­
se a gyűjteményem.
Gyerekként elég félős voltam, úgyhogy az éjszakákat, sok más kiskölyökhöz
hasonlóan egy pokróc alatt töltöttem, és állandóan egy kis lámpát égettem. A lá­
nyom pont ugyanezt csinálta: csakúgy, mint én, képtelen volt elaludni, ha nem
égett valami lámpa, és a szobája ajtaját is állandóan nyitva kellett hagynunk. Ami­
lyen az apa, olyan a lánya.
A később növesztett bajszomat egy, a Bennett Roadon történt esetnek kö­
szönhettem. Az egyik arc az utcában óriási pókokat tenyésztett. Most már nem
félek a pókoktól, de nyolc-kilenc évesen rettegtem tőlük. A csávó, Bobby
 A m edveb o cs világra jön 15

Nuisance,1 ami a lehető legtalálóbb név volt rá, végigkergetett az utcán az egyik
pókjával a kezében. Rettenetesen beszartam, és ahogy rohantam végig a murvá­
val borított úton, hatalmasat zakóztam, arccal a kavicsok közé. Még most is ott
van az ajkam mellett a heg. A gyerekek persze Sebhelyesarcúnak csúfoltak utána,
ami csak felturbózta a szorongásom.
Van ott egy másik sebhelyem is. Nem sokkal a pókos ügy után valaki eldobott
a közelemben egy petárdát, ami egyenesen az arcomba robbant. Az évek alatt
persze a hegek elhalványodtak, de az ajkamon lévő elég feltűnően pöffeszkedett
ott egész fiatalkoromban, szóval ahogy lehetett, bajuszt növesztettem.
Még a Bennetts Roadon laktunk, amikor csatlakoztam a Medvebocsokhoz,
ami olyasmi volt, mint a cserkészet, és nagyjából arról szólt, hogy ilyen-olyan uta­
zásokra vitték a kölyköket. Kár, hogy a szüleim annyira aggódtak értem, hogy
nem engedtek el ezekre, ráadásul az utazás pénzbe is került, és akkoriban örültek,
ha kihúzták a hónap végéig. Én azért hordtam a Medvebocs-egyenruhát: rövid­
nadrág, térdzokni, sapka és nyakkendő. Szóval pont úgy néztem ki, mint Angus
Young fiatalabb kiadásban.
Sebhelyekkel súlyosbítva.

1 A szó eredeti jelentése: kellemetlenség, (ford. megj.)

 2
O lasz v é r

Nemcsak a testemen, a lelkemen is van pár sebhely. Pontosan tudom, hogy apám
nem akart engem: én csak úgy besikerültem. Gyakran tőle is hallottam, amikor
épp üvöltözős hangulatban volt.
- Azt se akartam, hogy egyáltalán megszüless!
És hát sokszor volt üvöltözős hangulatban, mert rengetegszer veszekedtek.
Apám pillanatok alatt felhúzta magát, és anyám sem maradt el tőle. Mindkette­
jükben buzgóit a sűrű, indulatos olasz vér, és anyám igazi mocskos szájú, vad
amazon volt. Rendszerint megragadták egymás haját, és úgy verekedtek, mintha
nem lenne holnap. Amikor még a Bennetts Roadon éltünk, egyszer szemtanúja
voltam, hogy anyám egy üveggel csépeli apámat, aki csak üggyel-bajjal tud véde­
kezni. Elég durva volt a helyzet, másnap viszont olyan önfeledten fecserésztek
egymással, mintha mi sem történt volna. Fura.
A szomszédokkal is mindig balhéztak. Anyám épp az udvarban volt, amit
alacsony fakerítés választott el a szomszédétól, amikor valaki kijött és beszólt,
anyám pedig őrjöngeni kezdett. Kinéztem a szobám ablakán, és azt láttam, hogy
anyám a kerítésen átnyúlva püföli a szomszéd nőt, majd apám is beszállt a buliba,
csakúgy, mint a szomszéd nő férje, és addig rángatták egymást a kerítésen keresz­
tül, ameddig az össze nem dőlt. Üvöltözve és káromkodva csépelték egymást, én
pedig csak álltam ott az ablakban, és potyogtak a könnyeim.
Ha valamit elkövettem, én is megkaptam a magamét, úgyhogy egy idő után
rettegtem bármit is csinálni, mert féltem, hogy megvernek. Ez persze így műkö­
dött akkoriban: jó sok családban gyepálták egymást az emberek. Valószínűleg sok
helyen még ma is így mennek a dolgok. Apámmal amúgy sem jöttünk ki valami
 Otasz vé r 17

jól fiatalkoromban. Én voltam az a gyerek, „akiből biztosan nem lesz rendes em­
ber”. Mindig kaptam is miatta.
- Na, még mindig nincs munkád, mi?! Nem úgy, mint ennek és ennek! Ő
könyvelő lesz, de te mire viszed?!
Folyamatosan kaptam tőle az ívet, és persze anyámnak is muszáj volt rátrom-
folnia.
- így van! Szerezz egy istenverte munkát, vagy húzz el innen!
Ez volt az egyik ok, amiért sikeres akartam lenni: csak hogy megmutassam
nekik.
Egyre idősebb lettem, úgyhogy törvényszerűen eljött az a pont, amikor már
nem hagytam magam dróton rángatni. Egy alkalommal a kanapéra szorultam,
miközben apám ütött-vert, én pedig hirtelen megragadtam a kezét és leállítot­
tam. Szó szerint őrjöngeni kezdett, és majdhogynem a sírásig hergelte magát.
- Nem teheted ezt velem!
Elég vad ügy volt, de onnantól fogva soha többé nem ütött meg.
Kilenc- vagy tízéves lehettem, amikor szemtanúja voltam a nagyapám halálá­
nak. Nagyon beteg volt, eszméletlenül feküdt az ágyában, és az én dolgom volt,
hogy vigyázzak rá, törölgessem az arcát és hogy ott legyek, ha felébred, miközben
apám néha be-bekukkantott hozzánk. Persze pont egyedül voltam vele, amikor
elkezdett halálos görcsökben vonaglani. Fuldoklóit, hörgőit, aztán vége volt.
Amellett, hogy nagyon szomorú voltam, iszonyatosan meg is ijedtem, és a család­
tagjaimon is láttam a félelmet.
Azóta egy vagy két embert láttam meghalni. Vagy huszonöt évvel ezelőtt egy
jól öltözött, igazi úrihölgynek tűnő idős nő élt az utca másik oldalán, akit min­
denki, még a saját lánya is Búdnak2 szólított. Hetente egyszer átugrottam hozzá,
és mindig szívesen fogadott.
- Jöjjön csak, fiatalember, igyunk egy brandyt!
Egy nap viszont a lánya rohant át hozzám, üvöltözve.
- Jöjjön át, gyorsan, gyorsan!
Átmentem, és ott találtam Budot, eszméletlenül a padlón. Felemeltem, a ka­
romba vettem, és ráüvöltöttem a lányára.

2 Rózsabimbó (ford. megj.)

18 SRON 5V3AN

- Azonnal hívjon mentőt!

A lánya elszaladt, de abban a pillanatban Búd a karjaimban halt meg. Ugyan­
az a hörgő, fuldokló hang, és aztán... bumm. Azonnal a nagyapám jutott eszembe.
Addig tartottam, amíg ki nem értek a mentők. A parfümjének illata szinte be­
lém égett, ezer másik közül is felismerném, és ilyenkor mindig azt kívánom, bár­
csak ne emlékeznék rá. Számomra ez a parfüm egyenlő lett a halál szagával.
 3
A bolto cska
a P ark L a n e -e n

Amikor úgy tíz lehettem, átköltöztünk Astonba, a Park Lane-re, ami elég nyomo­
rúságos, grasszáló bandákkal súlyosbított része volt Birmighamnek. A szüleim
egy kis csemegeboltot vásároltak, ahol aztán hamar elkezdtek a szartól a repülőig
mindent árulni: zöldséget és gyümölcsöket, tűzifát, konzerveket és így tovább.
Előfordult, hogy az éjszaka közepén is zörgettek az ajtón.
- Elnézést, kaphatnánk cigit?
Egy ilyesfajta üzlet sosem tarthatott zárva.
Az egy dolog, hogy minden dolgot tartottunk, de a bolt lassacskán a környék­
beliek találkahelyeként is elkezdett működni. Valamelyik szomszéd biztosan be­
ugrott, hogy pletykáljon egy jóízűt.
- Látta ezt a nőt? Micsoda ruha volt rajta, egy ú j...
És így tovább. Gyakran nem is vásároltak semmit, de órákon át támasztották
a pultot, és szüntelenül fecsegtek, anyám pedig a pénztárgép mögül hallgatta
őket.
Leginkább ő dolgozott a boltban, mert apám a Midlands County Diarynél gá-
lyázott, ahol egész nap rakodta a tejet a teherautókra. Igaz, a bevételre szüksége
volt a családnak, de azt hiszem, leginkább azért melózott ott, mert a haverjaival
lehetett egész nap. Később nyitottunk még egy zöldségest, szintén Astonban a
Victoria Roadon, ahová aztán már beállt ő is.
A szüleim bírták Astont, de én nem. Gyűlöltem, hogy egy boltban kell élnem,
ami ráadásul nyirkos volt és hideg. Egy két hálószobás házról beszélünk, földszin­
ten nappalival és a konyhával, a klotyó pedig a kertben volt. Nem hívhattam meg
a barátaimat, mert a nappalink egyúttal raktár is volt, úgyhogy állandóan rogyá-
20 ÍR Ó N M Á N

sig volt rakva babbal, borsóval és konzervekkel. Na, így éltünk mi: kibaszott do­
bozok és a többi faszság közt.
Mi voltunk az elsők a környéken, akikhez bekötötték a telefont, és ez azokban
a időkben maga volt a csodaszép, nedves álom. Az, hogy pontosan hol is rejtőzött
a készülék, mindig attól függött, mekkora volt épp a raktárkészletünk: vagy az
egyik doboz tetején trónolt, vagy egyszerűen eltűnt a rengeteg cucc közt.
- Hol a telefon?
- Itt van ni, fenn!
Egy egész pici szobát kell elképzelni. Kanapé, tévé, mögöttük pedig minden,
amit el lehet képzelni: bab, konzervek, gyümölcsök... és a telefon.
Valahol.
Csak addig volt külön szobám, amíg meg nem kellett osztanom Frankie-vel,
aki az albérlőnk volt, de a szüleim úgy bántak vele, mint a saját fiukkal. Nagyon
súlyos volt, amikor először eljött hozzánk, mert apámék egyből ezzel nyitottak.
- Ez itt az ú j... testvéred. Igen, Frankié olyan lesz majd, mintha a bátyád lenne!
Iszonyú furán éreztem magam: mintha valaki egyszerűen beállított volna,
hogy átvegye a helyem, mert a szüleim több figyelmet szenteltek neki, és ez na­
gyon rosszul esett. Tizenegy körül lehettem akkoriban, Frankié pedig csak há­
rom-négy évvel volt idősebb nálam. Alapvetően bírtam, mert néha vett nekem
ezt-azt, ugyanakkor gyűlöltem is, mert meg kellett vele osztanom a szobámat. Jó
pár éven át velünk élt, és a végén én ebrudaltam ki a házból.
Tizenhét voltam, de már többet tudtam a csajokról, mint Frankié, mert ő ál­
landóan otthon kuksolt. Amikor eljött velem az egyik koncertemre, bemutattam
valakinek. Nem vártam nagy csodát a dologtól, de a lány egyből magába bolondí­
totta. Találkozni egy ilyen nővel, neki igazi hűha-élmény volt.
Apám nem volt odáig a románcért.
- Rosszfajta nő az, te gyerek!
Frankié viszont egyre több időt töltött a csajnál, ez pedig egyre inkább bökte
apám csőrét. Nyilván én voltam a hibás, hogy összehoztam őket. Az egyik felem
tapsikolt az örömtől, hogy végre megszabadulunk Frankie-től, de valahol sajnál­
tam is.
Aztán végleg összeköltöztek. Apám valószínűleg túl messzire ment, úgyhogy
Frankié elég rossz szájízzel hagyott ott minket, és nem is maradtunk kapcsolat­
ban. Elment, és helló: ennyi volt.
Sose láttam többé.
 K em ény öklök iskolája

A Birchfield úti középiskolába jártam, ahova tízévesen íratták be az embert, ti­

zenöt évesen meg mehettél, amerre látsz. A suli jó hat kilométerre volt tőlünk, és
ugyan járt arrafelé busz, de mindig dugig volt, ráadásul egy pennybe került a jegy,
úgyhogy inkább sétáltam.
Alberttel, a legrégebbi barátommal ebben a suliban haverkodtam össze, és
Ozzy is ide járt, eggyel alattunk. Albert a Birchfield úthoz közel lakott, úgyhogy
rendszeresen náluk ebédeltem, és ő is előfordult nálunk olykor. Azon voltam, hogy
kicsit feldobjam a szociális életem, mert apámék nem nagyon engedték, hogy el­
járkáljak. Szigorú és túlságosan gondoskodó szülők voltak, azzal a rögeszmével,
hogy biztos valami tré ügybe keveredek, ha elmászkálok otthonról.
- Ne merészelj bajt hozni ránk!
Szóval kuksolhattam a szobámban naphosszat, de akkoriban nem nagyon za­
vart, hogy egyedül kell lennem. Amúgy szeretek emberek közt lenni, de az se drá­
ma, ha magamban vagyok.
A szüleimnek egyébként volt okuk az aggodalomra. A mi boltunk egy három­
négy házból álló házsor közepén volt, de a házak mellett egy murvával borított,
hatalmas, üres placc tátongott. Nem tudom, hogy egy második világháborús
bomba volt-e, ami leborotválta a környéket, vagy csak egyszerűen elbontották a
házakat, és nem építettek helyettük újakat, mindenesetre mi csak bombatölcsér­
nek neveztük ezt a helyet. Na, ez volt a gengtanya. Simán megtörténhetett, hogy
ártatlanul sétáltál az utcán, és kiverték belőled a szart is, sőt akár a kést is beléd
rakhatták. Én elsődleges célpontnak számítottam, hiszen gyakran jártam arra,
úgyhogy hozzáfogtam gyúrni, hogy megvédjem magam. Elkezdtem dzsúdózni és
22 IRON MÁN

karatézni is, végül kikötöttem a boxnál. Alapból azért csináltam, mert nem akar­
tam, hogy szarakodjanak velem, de aztán teljesen beszippantott a dolog.
A suliban Albert és én alkottuk a mi kis bandánkat, ami csak kettőnkből állt.
Egyforma bőrdzsekit hordtunk, aminek a Komancsok felirat virított a hátán. Ez
voltunk mi: a Komancsok. A tanárok persze megpróbálták megtiltani, hogy ezek­
ben a jakókban menjünk suliba, de nem tehettem semmit: nem volt más kabá­
tom. Nem mintha akartam volna másban járni, de a szüleim tényleg annyira sze­
gények voltak, hogy egyszerűen nem fért bele a büdzsébe egy nyomorult iskolai
egyenruha. A bőrdzseki és egy farmer: ez volt minden cuccom.
Én ugye gyúrtam, Albert meg alapból nagydarab csávó volt, szóval mi lettünk
az iskolai folyosó rémei. Senki nem mert szarakodni velünk, mert pontosan tud­
ták, hogy rommá lesznek verve. Még az idősebb srácok is békén hagytak minket.
A suliban amúgy abszolút a vadon törvényei uralkodtak. Jó pár srácot megkésel­
tek ott, sőt, egy darabig én is hordtam magammal egy halefot. Nem arról van szó,
hogy erőszakos állat lennék, csak akkoriban egyszerűen ez ment. A suliban, ha
nem ütöttél először, te voltál az, akit kiütöttek, és ezért kellett szó szerint végigve­
rekednem azokat a nyomorúságos éveket.
A bolt környékét egy astoni banda uralta, akik örültek volna, ha csatlakozom
hozzájuk. Tizenkét vagy tizenhárom éves lehettem, és gyakran jártam a bombá­
zott épületek környékén, ahol tanyáztak, de végül nem álltam be hozzájuk. Néhá-
nyan meg is csaptak ezt-azt a boltból, úgyhogy nem lett volna semmi értelme ösz-
szeszűrni velük a levet. Egyiküket el is kaptam, miután ellopott valamit a boltból,
én meg utána rohantam, hogy lefenyítsem. Pár házzal arrébb lakott, és ahogy be­
rohant a bejáraton, én már ott is voltam, és nekiálltam rugdosni az ajtót. Ezeket
az embereket nem lehetett máshogy kezelni, csakis erőszakkal. A szép szóra nem
hallgattak.
Emiatt a társaság akár rám is mászhatott volna, de azért annyira nem volt sú­
lyos a helyzet, mert mégiscsak az ő környékükön laktam. Inkább azzal voltak el­
foglalva, hogy szétverjék a környékbeli bandákat.
Pár évvel később arrafelé kellett munkába mennem, ahol ezek az arcok lóg­
tak. A banda vezére mindig az utcán tanyázott, és mindig összefutottam vele.
Reggelenként normálisnak tűnt, de ha éjjel érkeztem haza, amikor a haverjai is
vele voltak, egészen más volt a helyzet. Annyi volt a trükk, hogy elég gyorsan kel­
lett elslisszolni, mielőtt bárki kiszúrhatott voln. Az egyik éjjel nem voltam elég
fürge, úgyhogy leszakítottam életem legnagyobb verését. Vagy meg tudtad ma­
 Kem ény öklök iskolája 23

gad védeni tőlük, vagy csatlakoztál hozzájuk, és én rohadtul nem akartam közé­
jük állni.
Ha nem kezdek zenélni, valószínűleg valami olyasmit csinálnék, aminek köze
van az ökölvíváshoz, mondjuk kidobóskodnék egy klubban, vagy valami ilyesmi.
Egy csomót álmodtam arról, hogy színpadon állok, és lenézek a közönségre, de
sose tudom, hogy pontosan mit csinálok. Mindig azt hittem, hogy híres bokszoló
lesz belőlem, aki tömegek előtt meccsel. Persze később rájöttem, hogy gyakorlati­
lag azt élem meg, amiről kölyökként álmodtam, csak épp gitár van a kezemben.
A suli nem nagyon érdekelt, így a jegyeim is elég rosszak voltak. Akárhány­
szor behívták a szüléimét, anyám mindig nekem esett, miután hazajött.
- Ez szörnyű, ez rettenetes, fiam! Mit kezdjek most én veled?
Nem nagyon izgatott, hogy a tanárok vagy az igazgató mit gondol rólam, de a
szüleim reakciója miatt aggódtam. Gyűlölték, ha bajba keveredtem, és leginkább
attól féltek, mit mondanak majd a szomszédok. Az emberek folyton pletykáltak,
és persze legtöbbször a mi boltunkban.
- Hallotta, mi történt ezzel és ezzel az utcában? A rendőrök is kinn voltak ná­
luk a minap...
Pletykálkodásból állt az egész életük. A saját utcájukon kívül semmi sem ér­
dekelte őket, de egymásról mindent tudtak, úgyhogy ha rossz jegyet vittem haza,
másnap mindenki arról beszélt.
A suliban általában igyekezték elkülöníteni Albertét tőlem, mert mi ketten
voltunk a legnagyobb bajkeverők. Vagy papírgalacsinokkal dobáltuk a többieket,
vagy pofáztunk, úgyhogy gyakran kiküldtek minket az osztályból. Olyankor ad­
dig kellett kinn állnunk a terem előtt, amíg az órának vége nem lett, és ha együtt
zavartak ki minket, akkor gondosan két különböző helyre állítottak bennünket.
Ha az igazgató meglátott a folyosón, vagy verést kaptunk, vagy benn tartottak
minket a suli vége után még egy óráig, ami egy egész örökkévalóságnak tűnt.
Az igazgató vagy kézzel fenekeit el minket, vagy arra utasított, hogy hajoljunk
előre, és cipővel vagy pálcával sózott nagyokat a seggünkre. A srácok ugyan rá­
kaptak arra, hogy könyveket gyömöszöljenek hátra a nadrágjukba, de egy idő
után ezt is ellenőrizték. A verési szertartást hatosnak hívták, mert hat csapást je ­
lentett a pálcával. Jó fejek voltak, mert engedték, hogy éljünk a választás jogával.
- Hova szeretnéd, a kezedre vagy a fenekedre?
A tanárok a büntetéseket fel is jegyezték egy nagy, fekete könyvbe. Akárhány­
szor újra elcsíptek, csak belekukkantottak.
24 IR O N M Á N

- Két nappal ezelőtt is kikaptál!

Nem nagyon emlékszem a tanárokra. Mr. Low például ének-zenét tanított.
Semmit nem tanultam tőle, mert a zeneoktatás kimerült abban, hogy lemezeket
hallgattunk. Ez volt minden, ami járt nekünk: hallgatni azokat a szarokat. Aztán
ott volt Mr. Williams, a matektanár. Vicces, hogy rá pont emlékszem, mert alig
vettem részt az óráin. Gyűlöltem a matekot, és rommá unatkoztam magam az
óráin, szóval általában kiküldött. Előfordult, hogy semmi rosszat nem csináltam,
csak besétáltam a terembe, de már helyből üvöltve fogadott.
- Kifelé!
Súlyos, nem? De hát akkoriban így mentek a dolgok.
 5
Á rnyékból a rivaldafénybe

Apám és az összes testvére tangóharmonikázott, szóval elég muzikális családba

születtem. Egy időben nagyon szerettem volna egy dobcuccot, de nyilván nem
lett volna hova rakjam, és persze nem gyakorolhattam volna rajta otthon, úgy­
hogy eszi, nem eszi, nem kap mást alapon maradt a tangóharmonika. Még min­
dig megvan a kép, ahogy kiskölyökként állok a kertben, kezemben azzal a nyo­
morult hangszerrel.
Volt otthon egy gramofonunk, vagy rádiogramunk, ahogy abban az időben
hívták. Egy nagy dobozt kell elképzelni, aminek a tetején ott volt a lemezjátszó, és
bele volt építve két hangfal meg egy kis rádió. Mivel folyton a szobámban kuksol­
tam, vagy ezt hallgattam, vagy mit is csinálhattam volna? Nem tudtam lemenni a
nappaliba, hogy ott ücsörögjek, mert nem volt nappalink. Leginkább a Top 20-at
vagy a Rádió Luxemburgot hallgattam, és tulajdonképpen innen ered a zeneimá­
datom is: csak ültem a szobámban, és olyan nagyszerű instrumentális zenét játszó
bandákat hallgattam a kis rádiómon, mint a Shadows. Egy idő után persze én is
gitározni akartam. Imádtam azt a hangzást, pedig teljesen instrumentális volt,
mégis tudtam: ez az, amit csinálni akarok. Nem sokkal később anyám vett nekem
egy gitárt. Alapvetően ő elég jó volt hozzám: keményen dolgozott, és félretette az
árát. Balkezesként még ma is elég szűk választékból szemezgethetsz, akkoriban
meg pláne így volt.
- Balkezes gitár? Az meg milyen?
Az első hangszerem egy Watkins Rapier volt, amit egy katalógusban szúrtam
ki. Valami húsz fontba került, és anyám heti részletekben fizette. Az én kis balke­
zes Watkinsomban két pickup volt, és pár krómozott kapcsoló, meg adtak vele
26 ÍR Ó N M Á N

egy kis Watkins Westminster erősítőt is. Elcsórtam az egyik hangszórót a

rádiogramból, és összekavilláltam az erősítővel, ami elég hülye ötlet volt, de nem
nagyon törődtem vele, mert a szüleim amúgy se nagyon hallgattak zenét.
Szóval ott volt az első kis cuccom, és állandóan a szobámban játszottam. Hall­
gattam a Top 20-at, és vártam, hogy következzen a Shadows, hogy felvehessem
szalagra egy mikrofonon keresztül, és aztán leszedhessem a dalokat. Később meg­
vettem a lemezt is, és addig hallgattam-játszottam, hogy az összes dalt megtanul­
tam róla. Bírom a dallamokat és a hangzást, úgyhogy mindig imádtam a
Shadowsig visszanyúlni, és a gitárjátékomba is próbáltam minél több dallamot
csempészni, hiszen a zene igazából nem szól másról, mint a dallamokról. Ez a
hozzáállás ezekből a nagyon korai időkből származik, és aztán örökre velem ma­
radt: mindig része volt a dalszerzési módszeremnek.
Szerettem a Beatlest is, de a Shadows és CliíFRichard náluk sokkal jobban ala­
pozott a rock’rírollra, úgyhogy őket jobban bírtam. Ott voltak az orrom előtt.
ClifF nagyobb sztár volt Angliában, és biztos ennek is van köze ahhoz, hogy meny­
nyire odavoltam érte. Párszor amúgy találkoztam Cliff-fel, de sose mondtam ne­
ki, mekkora rajongója voltam.
Suli után rögtön felmentem a szobámba, és órákig játszottam. Olyan komo­
lyan vettem a gitározást és a gyakorlást, amennyire csak tudtam, de a zenekarok
még így se rugdalták az ajtónkat, hogy könyörögjenek: szálljak már be hozzájuk.
Az első közös bandámat így Alberttel hoztam össze: ő volt az énekes, én pedig a
zenéért feleltem. Nyilván nem tudott énekelni, de meg volt győződve arról, hogy
csodás hangja van. Az ő házuk puccosabb volt, mint a miénk: két nappali is ter­
peszkedett benne. Mi az elülső szobában toltuk: én a kis cuccomon játszottam, ő
énekelt, az apja meg a másik szobából tette hozzá a magáét.
- Fejezzétek már be, basszátok meg! Nem tudnátok valahova máshova men­
ni?!
Egyetlenegy dalt tudtunk, és azt játszottuk állandóan, mégpedig Frankié
Laine Jezebeljét. Tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk, és Albert teli torokból
üvöltötte: „Ha az ördög tényleg létezik, és szarvak nélkül született, az te vagy,
Jezebel, te vagy!”
így kezdődött az egész.
Nem sokkal ezután összeakadtam egy zongorista csókával és a dobos haver­
jával. Sokkal idősebbek voltak nálam, és azzal találtak meg, hogy volna-e kedvem
nyomni velük egy bulit egy kocsmában. Ekkor még nem játszottam túl jól, ők vi­
 Árnyékból a rivaldafénybe 27

szont meg voltak győződve arról, hogy csodás gitáros vagyok. Ilyet csak párszor
csináltam korábban, úgyhogy baromira ideges voltam, amikor először összejöt­
tünk, de aztán csak megragadtam a szakmában.
- Haver! Igazi koncert egy krimóban!
Olyan fiatal voltam, hogy amúgy be se engedtek volna egy kocsmába, de ezek
voltak életem első koncertjei.
Ron és Joan Woodward csak pár házzal laktak arrébb a boltunktól, és Ron
elég sokat lógott nálunk: szinte minden este átjött, hogy aztán cigizgetés közben
beszélje meg apámmal az izét meg a hogyishívjákot. Szinte többet volt nálunk,
mint otthon, úgyhogy lassan ő is fogadott családtaggá vált. Tíz-tizenöt évvel lehe­
tett idősebb nálam, de valahogy mégiscsak jó barátok lettünk. Rádumáltam, hogy
vegyen egy basszusgitárt. Elkezdett vadul gyakorolni és nyomtunk is pár kon­
certet.
- Nem öreg ez a csávó egy kicsit? - kérdezgette mindenki.
- Nem érdekel. Ő a barátom, és szeretne zenélni! - válaszoltam.
Annak idején ez így ment: a barátod előbb-utóbb bekerült a zenekarodba.
- Tud játszani?
- Rohadtul nem, de a barátom!
Egy ritmusgitáros és egy dobos volt még a bandánkban. Heti háromszor-
négyszer próbáltunk egy ifjúsági klubban, és imádtam az egészet. Csodálatos ér­
zés volt eljutni onnan, hogy a szobámban hokizok egymagám, odáig, hogy egy
valódi zenekarral játszom.
A ritmusgitáros Nigel egy nagypofájú csávó volt. Az egyik próbán, miközben
énekelt, a földeletlen mikrofon alaposan megrázta. Akkora áramütést kapott,
hogy a földön fetrengett kínjában. Senki se bírta őt, úgyhogy csak röhögtünk,
hogy azt kapja, amit megérdemelt, de aztán a végén kihúztuk a kábelt, és túlélte a
dolgot. Utána egy ideig olyan csendes volt, mint egy pohár víz, de ez nem tartott
túl sokáig, ahogy a banda sem.
Alig vártam, hogy otthagyhassam a sulit. Utáltam, mint a szart, és azt hiszem,
az iskola sem rajongott értem túlságosan. Akkoriban mindenki, aki nem ment fő­
iskolára, tizenöt évesen otthagyta a sulit. Betöltötted a tizenötöt, és mehettél,
amerre látsz. Nálam is ez volt a helyzet, és olyan érzés volt, mintha börtönből sza­
badulnék. Nekiálltam melót keresni, miközben még többet gitároztam.
Miután állandóan gyakoroltam, sokkal jobb zenész lettem, mint Ron
Woodward és a többi arc, úgyhogy végül beszálltam egy másik bandába, akikről
28 ÍR Ó N M Á N

azt gondoltam, hogy óriásiak. Ez volt a The Rockin Chevrolets. 1964 körül járha­
tott, szóval olyan tizenhat lehettem. Tökéletesen játszották a Shadows-dalokat, és
mivel jó néhányan közülük nálam idősebbek voltak, jó sok rock’nrollt is nyom­
tunk. Előtte nem voltam oda a Chuck Berry-, Gene Vincent- vagy Buddy Holly-
féle arcokért, de akkor megszerettem őket is.
Az énekes, Neil Morris volt a legidősebb srác a zenekarban. A bőgős csávó
egy Dave Whaddley nevű forma volt, a dobos Pete Pegg, a ritmusgitáros pedig
Alán Meredith. így ismerkedtem meg Alán testvérével, Margarethszel, akivel ké­
sőbb egy pár lettünk, el is jegyeztük egymást, és jószerivel a házasság küszöbén
álltunk. A kapcsolatunk sokkal tovább tartott, mint ameddig a Chevrolets húzta.
Nem is igazán emlékszem, hogy szálltam be ebbe a zenekarba. Valószínűleg
láttam egy hirdetést a helyi hangszerboltban. Körülbelül így nézett ki akkoriban
a zenészélet: vagy a hangszerboltokban lébecoltál, vagy eljártál koncertekre, és
így ismerkedtél össze az arcokkal.
A szüleim még akkor is szigorúan fogtak, amikor elkezdtem kocsmákban ját­
szogatni ezzel a bandával. Eleinte meghatározott időben haza kellett érnem, de
aztán lazítottak egy kicsit, pláne azért, mert a koncertekkel pénzt is kerestem. A
Rockin Chevrolets-es srácok megkönnyítették a dolgom, mert előbb eljöttek
hozzánk vendégségbe, anyám meg sonkás szendvicsekkel traktálta őket. Később
ugyanez történt a Black Sabbathnál is: akárhányszor átjöttek hozzám a többiek,
anyám első kérdése mindig az volt, hogy mit kérnek enni. Állandóan. Ilyen anya
volt ő.
A Rockin Chevroletsnek elég szépen kezdett futni a szekere, és egy idő után
jó sok bulink lett. Mindannyian ugyanolyan vörös laméöltönyt viseltünk a kon­
certeken. Az én büdzsémbe elég nehezen fért bele egy öltöny, de fontos volt, hogy
ugyanúgy nézzünk ki. Hétvégente kocsmákban játszottunk, az egyik krimó Bir­
mingham nyomorúságos környékén volt, ahol akárhányszor csak megjelentünk,
mindig verekedés tört ki, amihez mi szolgáltattuk az aláfestőzenét. Felléptünk es­
küvőkön, meg olyan fura helyeken is, ahol a nálunk kétszer idősebb emberek fo­
lyamatosan a hangerő miatt pampogtak.
Mivel a dolgok egyre komolyabbra fordultak, be kellett ruháznom egy jobb
gitárra. A Burns volt az egyik cég, amelyik gyártott balkezes gitárokat, úgyhogy
vettem egy Burns Trisonicot, amin volt egy kapcsoló a „trisonic hangzással”, bár­
mit is jelentsen az. Csak addig használtam, amíg nem találtam egy balos Fender
Stratocastert. Szereztem még egy Selmer erősítőt is, beépített visszhanggal.
 Árnyékból a rivaldafénybe 29

A Rockirí Chevrolets feloszlott, mert kirúgták Alán Meredithet. A következő

nagyobb bandának a The Birds & The Bees ígérkezett. Elmentem a meghallgatás­
ra és enyém lett a meló. Ők már profik voltak, sokat koncerteztek, és épp Európá­
ba készültek. Úgy döntöttem, hagyom a francba a rendes munkámat, és velük
tartva én is profi zenész leszek. Akkoriban épp hegesztőként dolgoztam. Pénteken
még elindultam a gyárba, aztán amikor hazaugrottam ebédre, megmondtam
anyámnak, hogy nincs az az isten, hogy visszamenjek a délutáni műszakra. Ő vi­
szont rádumált, hogy legyek korrekt, és fejezzem be rendesen a munkát.
Úgyhogy szépen visszamentem.
Nem sokkal később pedig teljesen fejre állt az életem.
 M ié rt nem c s a k e g y új
ujjat adnak?

Szóval, ahogy mondtam, ez volt az utolsó napom a melóban. Mellettem egy nő

dolgozott, aki présgépen két fémdarabot hajlított meg, amiket aztán én összehe­
gesztettem. Aznap a nő nem jött be dolgozni, úgyhogy engem raktak be a helyére,
máskülönben tétlenül kolbászolhattam volna egész nap. Sosem dolgoztam még
ezzel a géppel, úgyhogy nem nagyon vágtam, mire kell vigyázni. Egy hatalmas,
guillotine-szerű masináról van szó, amit egy ócska pedállal kellett működtetni.
Az ember beletette a fémlemezt, rálépett a pedálra, és bumm! A cucc lezúdult és
meghajlította a darabot.
Délelőtt minden rendben is ment, de miután visszajöttem az ebédszünetről,
véletlenül ráléptem a pedálra, a prés pedig egyenesen a jobb kezemen landolt.
Reflexből visszarántottam, de azzal a lendülettel le is téptem a jobb kezemről két
ujjam hegyét. Nyújtsd ki az ujjaid, majd rajzolj egy képzeletbeli vonalat a kisujjad
magasságában a mutatóujjadig! Na, ennek a vonalnak a mentén csapta le a gyű­
rűs- és a középső ujjam végét az a gyász. Alig akartam elhinni a dolgot, amikor
rámeredtem és láttam a csontokat kilógni a csonkokból. Mindent vér borított, és
olyan sokkban voltam, hogy először még fájdalmat sem éreztem.
Elvittek a kórházba, ahol ahelyett, hogy megpróbálták volna elállítani a vér­
zést, egy nejlonzacskót húztak a kezemre. Miközben szépen csöndben megtelt
vérrel, azon gondolkodtam, hogy vajon segít-e valaki, vagy itt kell elvéreznem.
Kicsit később valaki megjelent a kórházban, és utánam hozta a levágott dara­
bokat egy gyufásdobozban. Akkorra már teljesen megfeketedtek, és annyira össze
voltak roncsolva, hogy nem tudták visszavarrni őket. Végül kivágtak némi bőrt a
karomból, és azzal borították be a csonkolt ujjaim végét. A körmeimnek persze
 M ié rt nem csak egy új ujjat adnak? 31

nyoma sem maradt, úgyhogy az orvosok az egyikre visszatettek egy darabot, hát­
ha visszanő, összevarrták a bőrt, és helló.
Utána jó sokáig ültem otthon, az orromat lógatva. Meg voltam győződve,
hogy ennyit a karrieremről. Képtelen voltam megemészteni a balszerencsémet.
Épp bevettek egy király bandába, és az utolsó munkanapomon meg kripli lettem
egész hátralévő életemre. A Brian nevű művezető a gyárból, egy kopaszodó, baj­
szos fazon párszor eljött meglátogatni. Látta, hogy eléggé magam alatt vagyok,
úgyhogy az egyik nap egy kislemezzel állított be hozzám.
- Tedd csak fel ezt!
- Dehogy teszem! - válaszoltam.
A zenehallgatás egyáltalán nem az a dolog volt, ami képes lett volna felvidítani.
- De, haver, tedd csak fel! Hallgasd meg, hogy gitározik ez a csávó, méghozzá
úgy, hogy csak két ujját használja!
A gitáros nem más volt, mint a negyszerű belga gypsy-jazz zenész, Django
Reinhardt, és bassza meg, csodálatos volt! Onnantól kezdve meg voltam győződ­
ve arról, hogy ha neki sikerült, akkor nekem is menni fog. Hihetetlenül hálás va­
gyok Briannek, hogy volt annyi esze, és elhozta nekem ezt a lemezt. Nélküle nem
tudom, mi történt volna. Django gitározása inspirált arra, hogy kezdjek valamit
én is a helyzetemmel, és ne csak kókadtan ücsörögjek a szobámban.
Még mindig kötések voltak az ujjaimon, szóval először megpróbáltam csak a
mutató- és a kisujjamat használni. Baromi frusztráló volt, mert ha már egyszer
megtanultál igazán jól játszani, elég kemény dolog visszalépni. A legegyszerűbb
megoldás amúgy talán az lett volna, ha egyszerűen megfordítom a gitárt, és jobb­
kezesként kezdek játszani. Ez már csak utólagos okoskodás, de talán jobban jár­
tam volna úgy. Akkoriban viszont az járt a fejemben, hogy már évek óta játszom,
úgyhogy újabb évekbe telne, amíg megtanulok jobbkezesként gitározni, ez pedig
iszonyatosan soknak tűnt, úgyhogy végül maradtam balkezes. Tovább erőltettem
a dolgot a bepólyált kezemmel, pedig az orvosok nem nagyon biztattak.
- Nézze, akkor jár a legjobban, ha hagyja az egészet. Nézzen inkább valami
más meló után.
Én viszont azt gondoltam: bassza meg, valamit csak kezdek magammal!
Jó csomót agyaltam a dolgon, és arra jutottam, hogy valami kupakfélét kéne
szerkesztenem a csonka ujjaim végére. Fogtam egy Fairy Liquid-palackot, felol­
vasztottam, golyót formáltam a műanyagból, aztán megvártam, amíg lehűl. For­
rasztópákával akkora lyukat olvasztottam bele, amibe belefért az ujjam, egy kicsit
32 IR O N M Á N

farigcsáltam késsel, majd nekiestem a smirglivel és három órán keresztül csiszol-

gattam, amíg olyasfajta formája nem lett, mint egy gyűszűnek. Ráhúztam az egyik
ujjamra és megpróbáltam gitározni, de nem volt az igazi. Mivel műanyagról be­
szélünk, állandóan lecsúszott a húrokról, ráadásul alig tudtam hozzáérni, annyira
fájt. Azon filóztam, hátha valamivel be kéne vonni. Megpróbálkoztam egy darab
ronggyal, de az azonnal cafatokra szakadt, és különféle bőrökkel, de az sem mű­
ködött. Utána megtaláltam a régi bőrdzsekimet, és kivágtam belőle egy darabot.
Megfelelő formára vágtam, hogy illeszkedjen a gyűszű végére, aztán ráragasztot­
tam, hagytam egy kicsit száradni, majd kipróbáltam, és bassza meg, végre le tud­
tam fogni a húrokat vele! Kicsit megcsiszoltam, utána meg valami kemény felü­
lethez kellett dörgölnöm, így nem tapadt annyira. Pontosan be kell ott lőni, hogy
tudjak le-fel mozogni a húrokon.
Persze még a gyűszűvel a kezemen is rohadtul fájt a dolog. A középső ujjam
végén lehet látni egy kis huplit: na az maga a csont. Óvatosnak kell lennem, mert
ha játék közben lejön a gyűszű, és túl keményen fogom meg a húrt, a vékony bőr
az ujjam végén azonnal szétnyílik. Az első pár gyűszű, amit fabrikáltam, folyton
leesett. Az pedig baj, nagy baj.
- Hova a picsába tűnt ez a szar?! - szitkozódott ilyenkor a roadunk, miközben
laposkúszásban fésülte át a színpadot.
Manapság, mielőtt a színpadra lépnék, leukoplaszttal tekerem körbe az uj-
jaim végét, rácsöppentek némi pillanatragasztót, és ráerőltetem a gyűszűt. A nap
végén aztán eltávolítóm az egész hóbelevancot.
Fura, de csak néhányszor vesztettem el a gyűszűket. Szó szerint együtt élek
ezekkel a szarokkal, amikor turnézok: mindig magamnál tartom őket. Van egy
tartalék készletem is, a gitártechnikusomnál szintén.
A vámon akadtak vicces történetek. Egy dobozkában hordom a gyűszűket, és
a vámosok persze mindig beleakadnak, ahogy átnézik a cuccomat.
- Na, nézzük csak, mi ez itt? Csak nem drog?
Nagyokat szoktak nézni, amikor meglátják az ujjprotéziseket. Jó párszor el
kellett mesélnem a történetemet a vámosoknak, ők pedig csodálkozva hallgatták,
utána meg undorodó pofával visszaadták az ujjaimat.
Mostanában a kórház művégtag-szakértői gyártják le a protéziseket. Igazából
egy komplett kart kapok tőlük, amiről levágom a két ujjvéget.
- Miért nem csinálnak csak ujjakat? - kérdeztem.
- Egyszerűbb, ha egy komplett kart készítünk önnek - felelték.
 M ié rt nem c s a k egy új ujjat adnak? 33

Szóval el tudják képzelni, mit gondolhat a kukás, amikor talál egy komplett
műkart a szemétben. Ezek az ujjvégek pont ugyanúgy néznek ki, mint az igaziak:
nem kell a bőrözéssel se szívnom, hiszen az anyag, amiből gyártották, hasonlít
az emberi bőrhöz. Néha túl puhák, olyankor kirakom őket a szabad levegőre,
hogy megkeményedjenek, vagy egy kis pillanatragasztóval segítek a bajon, más­
különben túlságosan tapadnának a húrokhoz, és ez a procedúra jó sok időt vesz
igénybe.
Az általam készített gyűszűk is elhasználódnak, de csak a bőr. Egy gyűszű úgy
egy hónapig bírja, mondjuk egy turné feléig, aztán amikor kezd elhasználódni,
kezdhetem élőről az egészet. Még mindig ugyanazt a bőrdzsekit használom, amit
negyvenvalahány éve találtam. Már nem sok maradt belőle, de pár évig még talán
kitart.
Elég primitív módszer, de működik. Vagy megszoksz vagy megszöksz, ahogy
tartja a mondás. Ha megszoksz, dolgoznod kell az ügyön. Nálam is ez a helyzet:
elég sokat kell bíbelődnöm ezekkel a gyűszűkkel. Egy ilyen gyűszűvel a kezemen
nem érzek semmit, csak ott éktelenkedik az ujjam végén, szóval nagyon sokat kel­
lett gyakorolnom, amíg hozzászoktam a dologhoz.
A gitárjátékom lényegi részét adja, hogy a legtöbbet a két jó ujjamat, a mu­
tató- és a kisujjamat használom. Megfogom az akkordot, utána belerakok egy
vibrátót. A levágott ujjaimat szinte csak a szólóknál használom. Amikor nyújtok
egy húrt, a mutatóujjammal nyújtom, a két csonka ujjammal viszont jóval kisebb
hangközt tudok nyújtani. A baleset előtt egyáltalán nem is használtam a kisujjam,
úgyhogy ezt is meg kellett tanulnom. A képességeim így is korlátozottak, hiszen
vannak bizonyos akkordok, amiket az életben nem tudnék lefogni. Jó pár akkor­
dot, amiket a baleset előtt rendszeresen használtam, már nem tudtam eljátszani,
úgyhogy kompenzálnom kellett, hogy teltebb hangzást érjek el. Például az E ak­
kordnál az E hangba játszok egy vibrátót, és így majdnem azt a teltséget kapom,
mint a baleset előtt. Valahogy így alakítottam ki egy olyan játékstílust, ami meg­
felel a fizikai korlátáimnak. Eléggé rendhagyó, de nálam működött.
 7
E xtravékony húron fü g g ő
karrier

A baleset után az egész gitárjátékomat újra fel kellett építenem, kezdve a gyűszűk-
től, egészen odáig, hogy felveszem a hangszert és megpengetem. Nem tudok bár­
milyen gitáron játszani, csak azon, amelyiken megfelelő keménységű húrok van­
nak, és úgy van beállítva, ahogy nekem kényelmes. Ezzel folyamatosan bajom
volt, és akkoriban nem is nagyon gyártottak vékonyabb húrokat. Olyan cég se lé­
tezett, ahol beállították volna a gitárom, szóval az egészet magamnak kellett ki-
ókumlálnom.
Akkoriban még mindig a Fender Stratocasteremen játszottam. Számtalan­
szor szétszedtem, hogy kényelmesebbé varázsoljam, és az érintőket is lecsiszol­
tam, hogy kellően alacsonyra tudjam belőni a húrnyomást. Azoktól a gitárosoktól
eltérően, akiknek megvan az összes ujja, én nem érzem, hogy épp milyen erősen
fogom le a húrt. Azon voltam, hogy minél erősebben fogjam le őket, mert ha
nem, a húrok egyszerűen kicsúsztak a gyűszűk alól. Ráadásul extravékony húrok­
ra volt szükségem, mert a vastagokat túl nehéz volt nyújtanom.
Akkoriban a legvékonyabb húrok tizenegyesek vagy tizenkettesek, azaz meg­
lehetősen vastagok voltak, mert a népszerű Play In A Day gitársuli tanára, Bért
Weedon is ilyenket használt, és mindenki őt utánozta. A legtöbben csak egyfajta
húrt gyártottak, egy bizonyos vastagságban. Én voltam az első, aki előjött az ötlet­
tel, hogy érdemes lenne vékonyabb szetteket is piacra dobni, egyszerűen azért,
mert folyamatosan kerestem a lehetőségét, hogyan tudnék könnyebben gitározni.
A kemény húrok egyszerűen letépték a bőrt a gyűszűk végéről, nem volt az ujja­
imban az erő, hogy nyújtani tudjak, és hát fájt is rohadtul.
 Extravékony húron függő k a rrie r 35

- Nincsenek vékonyabb gitárhúrok. Ezek vannak. - mondogatták mindig a

hangszerboltban.
- Semmi? - kérdeztem.
- Nincs. Csak a bendzsóhúrok.
- Akkor abból kérek párat.
Feltettem a két legvékonyabb bendzsóhúrt a gitáromra, a H és az E húrok he­
lyére, a többi helyett pedig fel tudtam rakni a gitárhúrkészlet vékonyabb húrjait,
így aztán megszabadultam a vastag E-től, és egy A húrt használtam helyette. Mű­
ködött. Kényszerűségből feltaláltam valami újat, miután összekombináltam a gi­
tár- és a bendzsóhúrokat.
A gitár hangolása újabb tortúra volt, mert ha egy A húrt leeresztünk E-re,
csörögni fog az érintőkön. Igazi művészet volt behangolni, és művészet volt ját­
szani is rajta.
Később, amikor már megjelent az első lemezünk, és a bandának is kezdett
egyre jobb neve lenni, elmentem a gitárhúrgyártó cégekhez, hogy rávegyem őket,
készítsenek vékonyabb szetteket. Ők persze egészen máshogy gondolták a dolgot.
- Á, fölösleges. Nem működnek. Sosem fognak megfelelően szólni.
- Baromság! Szólnak azok rendesen! Nekem aztán tudnom kell, mert én is
ilyen húrokat használok! - feleltem erre.
- Jó, de senki sem fogja őket megvenni. Miért akarnának az emberek ilyen
vékony húrokon játszani?
Annyi cégtől kaptam meg ezt a dumát, hogy a végén már én is gondolkodni
kezdtem: mi van, ha tényleg nem veszik az emberek, csak nekem van rá szüksé­
gem, mert csak így tudok játszani? Végül a walesi Picato Strings munkatársai rá­
bólintottak a dologra, és adtak egy esélyt a vékonyabb szetteknek.
Mindez 1970 vagy 71 körül történt. Ők gyártották le nekem az első vékony
szettet. Tökéletesen működött a dolog, és hosszú évekig a Picato Strings húrjait
használtam. Persze később az összes cég felugrott erre a vonatra, egyre több gitá­
ros kezdett hasonlóan játszani, és a vékony húrkészletek világszerte népszerűek
lettek. De a mai napig megkapom, hogy így nem lehet igazán keményen szólni.
Sőt, dolgoztam olyan producerekkel is, akik kereken megmondták: ahhoz,
hogy igazán kemény hangzásom legyen, vastag húrokat kell használnom.
Erre mindig az az egyszerű válaszom, hogy sose használtam vastag húrokat,
mégis világéletemben keményen szólt a gitárom.
 8
Bili W ard és a tö b b iek

Miután lecsaptam az ujjaimat, legalább hat hónapig tartott, amíg elmúlt a legdur­
vább fájdalom, és visszarázódtam a dolgokba. Kényelmetlenül éreztem magam,
és állandóan rejtegettem a kezem. Ugyanez volt játék közben is: utáltam, ha vala­
ki nézi, és megkérdezi: Mégis, mi a túró az ott az ujjaidon?
Később hallottam, hogy jó pár arc szerint királyul nézett ki a dolog. Egy New
York-i gitártanár, aki embereknek tanította meg a dalaimat, még készíttetett is pár
ilyen gyűszűt. Semmi baja nem volt az ujjainak, de meg volt győződve arról, hogy
így jobban megy neki a játék.
Akkor tértem vissza a zenekarozáshoz, amikor találkoztam Bili Warddal. A
The Rest nevű csapatban nyomta, és egyszer mindannyian bejöttek a boltunkba.
Úgy próbáltak meg rádumálni arra, hogy csatlakozzak hozzájuk, hogy közben
emberek jöttek-mentek a boltban. Végül ráálltam a dologra.
Nagyon jól szóltak, mert két Vox AC 30 erősítőjük is volt. Nekem is volt egy
ugyanilyenem, szóval a színpadról három AC 30 és három Fender nézett vissza az
emberekre - ez aztán a király zenekar!
Mindez 1966 vagy 67 körül lehetett. Bili Ward dobolt, Vic Radford gitározott
és Michael Pountney basszusgitározott. Chris Smith, az énekes később érkezett,
így a The Rest korai időszakában Bili énekelt, és egész jól csinálta.
Akkoriban nagyon csórók voltunk. Annyira, hogy Bili a koncertek után min­
dig körbeszaglászott, és felszedte a többi zenekar dobosainak eltört dobverőit.
Egyszerűen nem volt pénze rendes dobverőre, úgyhogy muszáj volt kisebb-na-
gyobb törött darabokkal játszania. Vic Radfordnak amúgy szintén csonka volt az
egyik ujja. Azt hiszem, neki egy becsukódó ajtóba szorult a keze, és az csapta le a
 BiSI W ard és a tö b b ie k 37

középső ujjának végét. Ez nagyon nagy segítség volt, mert sose találkoztam olyas­
valakivel, aki hasonlóan járt, mint én. Gondoltam magamban, a picsába is, mi­
lyen király már, hogy egy bandában játszunk! Kipróbálta a gyűszűimet is, de ez
olyasvalami, amihez hozzá kell szoknod. Teljesen más világ, teljesen más játékstí­
lus, ahol az összes szabályt át kell írnod, én meg pontosan ezt tettem.
Semmiféle szabályt nem vagyok hajlandó követni. Inkább megalkotom a sa­
játjaimat.
Megtanultunk jó pár feldolgozást: Shadowst, Beatlest, Stonest: többnyire slá­
gerlistás cuccokat. Muszáj volt ezeket a popos szarokat is játszani, máskülönben
sehol nem léphettél fel. A The Rest elég népszerű volt: helyi szinten már kezdett
jó nevünk lenni. Sokat játszottunk a Midland Red Clubban, ami a Midland Red
buszgarázson belül volt, és olyasfajta klubnak szánták, ahova azok járnak, akik ott
is dolgoznak a cégnél. Minden héten volt egy koncert, mi pedig minden második
héten játszhattunk ott. A másik héten az a zenekar koncertezett, amiben egy ide­
ig John Bonham is játszott, de hamar kirúgták, ugyanis túl hangosan dobolt. Utá­
na visszatért egy másik zenekarral, de ők is nagyon hamar megszabadultak tőle,
pont ugyanezért. Bonham dobtokjaira fel volt festve az összes zenekarának a ne­
ve, és a végén mindegyik név át volt húzva, a betűk meg egyre kisebbek lettek,
ahogy fogyott a hely a tokokon. Mindez a PA-rendszerek elterjedése előtt volt: ek­
koriban a dobokat még nem is hangosították. Bonham csak akusztikusán játszott
rajtuk, de olyan keményen csépelte azokat a bőröket, hogy hihetetlen volt. Egy­
szerűen kibaszott hangosan játszott.
A Rockin Chevrolets már jó régóta nem létezett, amikor még mindig Alán
Meredith testvérével, Margarethszel jártam.
Akkoriban nagyon féltékeny voltam, és nagyon vigyáztam Margarethre. Egy
este épp a színpadon voltam a The Resttel, amikor megláttam, hogy valaki beta­
lálja. Letettem a gitárt, leugrottam a színpadról, kiütöttem a csávót, majd vissza­
másztam és folytattam a dalt.
így mentek akkoriban a dolgok...
Egy másik alkalommal épp Astonban sétáltunk, én elugrottam klotyóra, ő pe­
dig odakinn várt rám. Amikor végeztem, azt láttam, hogy egy csapat fickó állja
körül, és beszólogatnak neki. Azonnal leszállt a vörös köd: nekirontottam a leg­
közelebbi csávónak, és bumm, kiütöttem! Szerencsére a társai elmenekültek. Sok
ilyen balhém volt akkoriban: valahogy mindig belekeveredtem egy verekedésbe.
Mostanra már nyugodtabb vagyok. Végre.
38 IR O N M Á N

Margarethszel még a The Rest fennállásánál is tovább húztuk. A csapat akkor

ment szét, amikor a basszusgitáros megházasodott, és úgy döntött, hogy inkább
kiszáll. A The Rest végül is csak kis, helyi zenekar volt, ami egy darabig egész jól
működött a környékbeli kocsmákban. Akkoriban még fogalmunk sem volt róla,
hogy ebből a bandából lesz később a Mythology...
Később, a Sabbath-időszak elején randiztam párszor Margareth húgával, Lin­
dával. Nagyon fura volt odagurulni az ismerős házhoz, hogy aztán másvalakivel
távozz. Ott ültem kinn a kocsimban, vártam Lindára, miközben egy másik csávó
is odaparkolt, hogy felkapja Margarethet.
Linda és én az első Európa-turném után szakítottunk. Miután visszajöttem,
megmondtam neki, hogy véget akarok vetni a kapcsolatunknak, mert Európában
egy teljesen másfajta életre csodálkoztam rá: olyasfajta életre, amilyennel Birmin­
ghamben korábban sosem találkoztam.
 9
M eló váltás a sem m ib e

Miután otthagytam a sulit, azt várták, hogy belőlem is tisztességes, dolgozó em­
ber lesz. Az első melót egy cimborám apja révén szereztem, akinek vízvezeték­
szerelő vállalkozása volt. Rögtön egy építkezésre kerültem, és ezzel ki is fújt a
dolog: képtelen voltam csinálni, mert akkor jöttem rá, milyen irtózatos tériszo­
nyom van.
A következő ugrást a karrieremben egy futószalagon végzett meló jelentette.
Csőbilincseket gyártottunk, amiket gumicsövekre kellett illeszteni, és csavarral
megszorítani.
Darabra fizettek, szóval ha sokat megcsináltál, jó pénzt kereshettél, de közben
az ember felszabdalta a kezét. Én meg arra gondoltam, hogy állj, ezzel a kézzel ne­
kem gitároznom kéne! Szóval innen is viharos gyorsasággal húztam el.
Ezután egy Yardleys nevű hangszerboltban dolgoztam a belvárosban. A ze­
nészek itt találkozgattak egymással, a bolt dolgozói pedig egész nap játszottak,
hogy megmutassák nekik, mi hogy működik. Gondoltam, ezt kell csinálnom:
mutogatnom, hogy működik egy-egy gitár és milyen hangja van.
Ehelyett aztán először kivetették velem a cuccokat a kirakatból, aztán le kel­
lett pucolnom a dobszerkókat, a gitárokat, és mindent visszapakolnom, én meg
közben azon filóztam, hogy mikor ülhetek már le kicsit gitározni. Nem sokkal ké­
sőbb betörtek a boltba, ők pedig meg voltak győződve arról, hogy közöm van a
dologhoz, mert én voltam a helyen az új csávó. Kihallgattak és gyanúsítottként is
kezeltek, egészen addig, amíg el nem fogták a valódi tettest. Nem nagyon tetszett,
ahogy bántak velem, és amúgy is csak a tré melót sózták rám, úgyhogy őket is ott­
hagytam.
40 IRO N M ÁN

Ezek a munkahelyváltások persze eléggé csípték a szüleim szemét. Folyama­

tosan azzal jöttek, hogy keressek már valami normális állást, és hagyjam a fenébe
azt a gitározásmarhaságot.
A Yardley s után álltam be arra a helyre hegesztőnek, ahol végül otthagytam
az ujjaim felét. Miután meggyógyultam, szereztem egy melót a B&D Type-
writersnél. Megtanítottak vezetni, adtak egy kisteherautót, és öltönyben kellett
körbejárnom a cégeket, hogy megjavítsam a rakoncátlankodó írógépeket. Ami­
kor nekiálltam szerelni, mindent alkatrészek borítottak, és folyamatosan az ment,
hogy hol van ez a csavar, hol van amaz, jaj ne, csavarok mindenhol, Űristen,
segíts!
Amúgy bírtam, mert nagyon sok csajjal találkozhattam. Amíg az írógépeket
javítottam, nem tudtak dolgozni, úgyhogy ott csacsogtak körülöttem, nekem
meg nem volt más választásom, be kellett szállnom a traccspartiba. Ebből aztán
majdnem bajom is lett, mert a csajok aztán szakmánybán hívogatták a munka­
helyemet, hogy valamelyik írógép megint bedöglött. A főnök meg nyilván felkér­
dezett.
- Pár nappal azelőtt jártál náluk. Azt hittem, megjavítottad!
- Megjavítottam bizony!
- Nos, akkor mehetsz vissza, mert most hívtak, hogy valami nem oké, szóval
indulás!
Később rájöttem, hogy az írógépeknek semmi baja nem volt, de mivel leáll­
tam fecsegni a csajokkal, azt hitték, hogy valamelyiküket el akarom hívni randiz­
ni. Jó móka volt, de vége lett, mert túl sok koncertem volt a Ih e Resttel, túl sokat
késtem a melóból, és egyszerűen nem működött a dolog.
Munkahelyem ezután nem is volt soha többé.
 10
H áro m angyal,
akik m e g m e n te tté k
a h eavy m é tá it

Miután megszereztem a jogsit, vettem egy MGB sportautót. Tizennyolc vagy ti­
zenkilenc lehettem, már melóztam, és jó sok pénzt kicsengettem a kocsi részle­
teire. Anyám sosem akarta, hogy ilyen verdám legyen, mert amikor a volán mögé
ültem, mindig kicsit megkergültem. A végén tényleg volt egy elég durva balese­
tem is.
Egy kétsávos úton hajtottam épp, amikor megelőztem egy másik autót. Oda­
néztem, és láttam, hogy egy csaj vezeti, aztán hirtelen... bang! Valamire rámehet­
tem, egyszerre két kerekem kapott durrdefektet, és azonnal lesodródtam az útról.
Berepültem a fák közé, miközben láttam, ahogy az autó elemei leszakadnak,
ahogy én tehetetlenül ülök benne. Ahogy emlékszem, olyan volt, mintha lassított
felvételt néznék. Őrültségnek hangzik, de ekkor megláttam három alakot felém
közeledni: egyet balról, kettőt jobbról. Úgy néztek ki, mint az angyalok. Arra gon­
doltam, hogy oké, ennyi volt.
Nekimentem egy fának, az autó felborult, én pedig elájultam. Amikor felesz­
méltem, benzinszagot éreztem, és azt gondoltam, hogy bassza meg, remélem, ez
a szar nem fog felrobbanni. A verda visszahúzható tetejű kabrió volt, aminek nem
voltak tartóoszlopai, és fejjel lefelé állt, de köszönhetően a puha talajnak, vala­
hogy kikecmeregtem belőle. Nagyot repültem, úgyhogy csak nagy nehezen kín­
lódtam vissza magam az útra. Eléggé ki is ütött a baleset, szóval nem nagyon tud­
tam, hogy mi a pálya. Valami csávó megállt mellettem, én meg csak folyamatosan
ugyanazt hajtogattam.
- Ne mondja el a szüleimnek! Ne mondja el nekik semmiképp!
42 IR O N M Á N

A következő dolog, amire emlékszem, anyám, ahogy a kórházi ágyam mellett

zokog.
- Te szerencsétlen hülye, ez bezzeg megy, mi? Sose kellett volna megvenned
azt a kurva autót!
Kurvaélet.
Akárki csak látta a roncsot, mind azt mondta, hogy meg kellett volna halnom.
Később odahozták a házunkhoz azt, ami maradt belőle, és amikor anyám meglát­
ta, újra zokogásban tört ki. Még az arcok, akik a tréleren elhozták, ők is csodál­
koztak.
- Mégis, hogy a picsába bírt innét kimászni?
- Fogalmam sincs - válaszoltam az igazságnak megfelelően.
Meg kellett volna halnom, de csak agyrázkódásom lett, meg persze pár kék
foltom, de semmi komoly.
Olyan élénken emlékszem arra a három alakra, hogy muszáj azt gondolnom:
Jézusom, engem valamiféle felsőbb erő mentett meg, és nyilvánvalóan nem vélet­
lenül, hanem valami célja volt velem. Valaki később azt mondta, hogy azért me­
nekültem meg, hogy feltaláljam a heavy métáit. Magasztos cél, nem igaz? Nagyon
bután nézhetett egymásra később az a három angyal. Ajaj, valamit nagyon eltol­
tunk!
Egy kis időbe beletelt, amíg ismét be mertem ülni a volán mögé, de nekem
kellett vezetnem a zenekari buszt, úgyhogy nem sok időm volt túltenni magam az
ügyön. Azóta persze megint volt pár sportkocsim.
De már nem stírölöm a csajokat előzés közben.
 É szak fe lé indokolatlanul

Miután a Ilié Rest feloszlott, a Mythology nevű zenekarba hívtak. A banda egy
Carlisle nevű, akkor még hetvenezres lélekszámú városban székelt, nem messze
a skót határtól, és úgy háromórás autóútra Birminghamtől. Ellátogattam hoz­
zájuk, és velem jött Chris Smith is, mert a Mythology énekest is keresett. Kide­
rült, hogy a zenekar momentán csak Neil Marshall basszusgitárosból és egy do­
bos csávóból áll, de nem sokkal később ő is lelécelt. Hé, én ismerek egy tök jó do­
bost! Gyere csak, Bili Ward! A dolognak az lett a vége, hogy a The Rest maradé­
ka Carlisle-ba költözött, és mi lettünk a Mythology. Mindannyiunknak kézenfek­
vő lépés volt ez. Birminghamben a lehetőségeink enyhén szólva be voltak hatá­
rolva, a Mythology pedig a legnagyobb banda volt arrafelé, úgyhogy jó pár kon­
cert várt ránk.
Korábban sose jártam a nyomorult Birminghamen kívül, ahol még mindig a
szüleimmel éltem, szóval Carlisle-ba költözni a többiekkel elég nagy ugrás volt
számomra. Senkit sem ismertem arrafelé, és tök jó volt, hogy Chris és később Bili
is velem tartott. A Compton House-ban laktunk, ami pici lakásokra volt osztva.
Volt egy nappalink és egy kis konyhánk az emeleten, alatta meg egy hálószobánk:
ezt kellett beosztanunk.
A főbérlőnő és a lánya szintén a házban élt, de nemcsak ők fordultak meg
itt. Egy nap épp fish and chipset rendeltünk, és összeszámoltuk, hány adagot is
kérjünk.
- Te is kérsz, te is, meg te is ...
Eggyel többet számoltunk, mint kellett volna, mert hirtelen feltűnt egy kisfiú is.
- Haver, láttad ezt? - kérdeztem Bilitől.
44 SRON MÁN

- Ja. Egy kisfiú.

Akurva, ez azért rideg volt! Nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi
lehetett ez.
- Tudom, hogy hülyén hangzik, de azt hiszem, egy kisfiút láttunk odafenn -
mondtam a főbérlőnek.
- Olyan hét-nyolc év körüli volt, ugye? - kérdezte.
- Igen.
- Ó, hát ő itt a házban halt meg évekkel ezelőtt.
Abszolút vágta, miről van szó. A kisfiú elég csúnya halált halt a házban, ráadá­
sul nem ő volt az egyetlen. Egy kislány is feltűnt, aki, mint megtudtuk, a fürdő­
kádba fulladt bele.
Egyáltalán nem hozták ránk a frászt. Ha szellemek ugráltak volna körülöt­
tünk, hangosan sivítozva, valószínűleg összeszarjuk magunkat, de ezek csak gye­
rekek voltak.
Meglehetősen jófiúk voltunk, amíg ott laktunk, és ügyeltünk arra is, hogy ne
csináljunk nagy lármát. Párszor iszogattunk ugyan, amit nem lett volna szabad, és
csajokat is tilos volt felvinnünk. Mi van? Nők a házban? Azt nem tehetitek! Húsz­
éves voltam, Neil pedig huszonnégy. Ő a Peter & Gordonnal lett híres, a saját ban­
dája pedig sokkal profibb volt, mint mi a The Resttel. A Mythologynak megvolt a
saját stílusa, és sokkal gitárcentrikusabb dolgokat játszottunk, mint amihez hozzá
voltam szokva: bluest, rengeteg szólóval. Ebben a zenében kiélhettem magam, és
rendesen megtanulhattam szólózni. Ahogy egyre népszerűbbek lettünk, engem is
egyre jobban elismertek. Az emberek bírták, amit csinálok.
A Mythologynak remek menedzsere volt Monica Lynton személyében, aki
sose hagyott minket ellustulni, és persze állandóan azzal nyaggatott minket, hogy
játszhatnánk slágeresebb zenét is.
A nappaliban próbáltunk, persze csak nagyon halkan, és így raktuk össze a
dalokat, de a repertoárunk nagy része feldolgozásból állt. Kicsit megvariáltuk
azért őket, beleraktunk szólókat, összenéztük a szobában, aztán a következő esti
koncerten élesben is kipróbáltuk, hogy szólnak.
Jó pár rock- és blueslemezünk volt. A Moody Bluestól a Days O f Future
Passedet nagyon sokat hallgattuk, még úgy is, hogy erről a lemezről pont egy dalt
se játszottunk. Aztán megvolt a Supernatural Fairy Tales című lemez is, egy Art
nevű bandától, ahonnan az énekes, Mike Harrison később a Spooky Tooth tagja­
 Észak fe lé indokolatlanul 45

ként lett híres. Erről játszottunk is pár dalt, mert arrafelé nagyon népszerűek vol­
tak, és az emberek hallani akarták őket.
Olyan helyeken játszottunk, mint a carlisle-i városháza, az egyik legrosszab­
bul szóló terem, ahol valaha jártam, a Cosmo, a legnagyobb hely arrafelé, aztán a
főutcán a Globe Hotel, ahol a Sabbath is megfordult később. Hetente két-három
bulit nyomtunk, nemcsak Carlisle-ben - eljutottunk Glasgow-ba, Edinburghba,
Newcastle-be és az összes környékbeli porfészekbe. Arrafelé elég durva volt a zsű­
ri. Úgy ittak, mint a skótok, és legalább olyan hangosan is tudtak ordítani.
- Tudtok valami Rolling Stonest, he?! Jáccatok ma Rolling Stonest!
Állandóan verekedtek: ez volt az esti szórakozásuk. Csak úgy röpködtek az
üvegek körülöttünk, ha viszont abbahagytuk volna a koncertet, biztosan szarrá
zúzzák a cuccunkat. Szóval játszottunk tovább, akármi is történjen, és az egész
olyasmi volt, mint a Blues Brothers-filmben: kapkodtuk a fejünket az üvegek elől,
miközben mindenki csépelte egymást, és az egész valahol iszonyatosan vicces
volt. A következő héten, amikor újra ott játszottunk, úgy fogadtak minket, mint­
ha mi sem történt volna, aztán persze megint kitört a balhé. Elég kemény a szín­
padról nézni, ahogy még a csajok is sikítva ütik egymást.
Mivel messze voltunk a szülői háztól, szabadabbnak éreztük magunkat, és
úgy néztünk ki, ahogy akartunk. Elkezdtem növeszteni a hajam, és egészen elké­
pesztő frizurám lett. Az emberek eleinte tartottak tőlünk, mert akkoriban senki­
nek nem volt ilyen hosszú haja. Ráadásul állandóan az imádott szarvasbőr dzse­
kimet hordtam, szinte abban éltem. Bili Ward még súlyosabban tolta: napokig
ugyanabban a pólóban járt, és abban is aludt. Igazi büdös féreg volt, és azóta se
nagyon változott. Éveken át Büdöskének csúfoltuk, sőt, egyszer gázmaszkokat is
szereztünk, és felvettük, amikor bejött.
Ez a poén aztán csúnyán sült el, amikor a heartpooli rendőrség megállított
minket. Kiszúrták a kisbuszban hányódó gázmaszkokat, és egyből azt feltéte­
lezték, hogy bankrablásra készülünk. Be is vittek minket az őrszobára. Képzelem,
mi lett volna, ha még a Park Lane-en élek: évekig erről pletykáltak volna a szom­
szédok!
Carlisle-ban toltam először hasist. Elég furán éreztem magam tőle, és rende­
sen be is paráztam: arra gondoltam: Jézusom, fogalmam se volt róla, hogy ez
ilyen! Persze a java még csak azután jött. A dealer párszor járt nálunk, mert Neil
mindig tőle vett anyagot, egyszer pedig három tömött bőröndöt hagyott nálunk.
46 IRO N M ÁN

- Pucolnom kell, srácok. Megőriznétek ezeket nekem?

Rábólintottunk, és sose láttuk többé az arcot.
Másnap reggel, úgy hét óra körül a rendőrök rúgták ránk az ajtót. A három
bőrönd persze rogyásig volt rakva narkóval.
Tiltakoztunk, hogy nem a miénk a cucc, de nem érdekelte őket. Teljesen ro­
mon voltam. Úristen, mit fog gondolni most anyám meg apám!
Azt hiszem, ez volt az első alkalom, amikor nálam is volt némi narkó, és talán
a harmadik, amikor szívtam is. Megpróbáltuk elmagyarázni, hogy a bőröndök
nem a mieink, de ezt már tudták, hiszen követték a csávót: így jutottak el hozzánk
is. Letartóztatták a dealert is, de megpróbálták ránk is ráhúzni a vizes lepedőt.
- Ha nem áruljátok el a teljes sztorit, úgy vesszük, hogy az összes cucc a tiétek
volt!
Nagyon rámentek a dologra, és rendesen beszarattak mindannyiunkat. Elkü­
lönítettek egymástól, és külön-külön vallattak ki bennünket. Nyilván folyamato­
san azon kattogtunk, hogy vajon mit mondhattak a többiek. Nagyon súlyos volt.
Persze az újságírók is megszimatolták a dolgot, mert ez akkoriban elég nagy
sztori volt. „Drogot találtak a zenekarnál.” Bekerült az országos hírekbe, és persze
Birminghamig is elért, úgyhogy a szüleim is megtudták. Elképzeltem a szomszé­
dok reakcióját.
- Az az lommi gyerek! Drogos!
Felhívtam anyámat, aki rendesen kiosztott. Sírt, üvöltözött és átkozódott,
hogy megint bajt hoztam a fejükre.
Carlton őrmester volt az egyik rendőr, aki bevitt minket. Hamarosan rájött,
hogy nem mi vagyunk azok a kőkemény maffiózók, akikre vadászik, úgyhogy se­
gített elsimítani a dolgot.
A drogbalhé volt a legfőbb ok, amiért a Mythology feloszlott. Egyre nehezeb­
ben tudtunk koncerteket lekötni, úgyhogy Bili és én visszatértünk Birmingham­
be. Hazaköltöztem, ami elég megalázó volt, de nem volt más megoldás.
Bili és én együtt maradtunk, és kitaláltuk, hogy közösen csinálunk új bandát.
Körülnéztünk énekes után kutatva, és az egyik hagszerboltban megláttunk egy
hirdetést.
„Ozzy Zig bandát keres! Tapasztalt frontember, saját cuccal”
- Ismerek egy Ozzyt, de ez nem lehet ő - mondtam Bilinek.
Elmentünk a megadott címre, és bekopogtunk. Az anyja nyitott ajtót.
 Észak fe lé indokolatlanul 47

- Ozzyt keressük.
- Egy perc és szólok neki -mondta. - John, téged keresnek! - üvöltött be a
házba.
Amikor Ozzy kijött, csak annyit mondtam Bilinek: Jaj ne, hagyjuk. Ismerem
a csávót.
 12
A z Earth

- Hogy érted ezt? - kérdezte Bili.

- Ismerem a formát a suliból, és amennyire tudom, köze nincs az énekléshez
- válaszoltam.
Azt hiszem, Ozzy ugyanannyira meglepődött, mint én. A suli óta nem talál­
koztam vele, úgyhogy az egyetlen dolog, ami beugrott neki velem kapcsolatban,
hogy állandóan összeverek mindenkit. Ozzy egy évvel fiatalabb nálam, az alattam
lévő osztályba járt, és állandóan a Jimmy Phillips nevű haverjával lógott. Albert
és én nem nagyon bratyiztunk velük a suliban.
Dumáltunk pár szót Ozzyval, aztán annyiban hagytuk a dolgot. Pár nappal
később, amikor szinte már teljesen el is felejtettük az ügyet, Bili átugrott hozzám,
anyám pedig csinált neki egy szendvicset. Váratlanul felbukkant Ozzy és Geezer
is, akik épp doboskeresőben voltak.
- Itt van Bili. Mi ugyan együtt terveztünk maradni, de ha ő benne van, nekem
nyolc - mondtam.
- Dehogyis. Tonyval maradok! - válaszolta Bili.
- Miért nem csinálunk valamit négyen? Hozzunk össze egy bandát, aztán
meglátjuk - dobtam fel.
Túlestünk az első próbán. Ozzy haverja, Jimmy Phillips is eljött, ő
slidegitározott, és volt velünk még egy tag, aki szaxofonon recsegett. Geezer alap­
vetően gitáros volt, de úgy döntött, hogy inkább basszusra vált. A baj csak az volt,
hogy nem volt basszusgitárja, sem lóvéja, hogy vegyen egyet, úgyhogy lehangolta
a Fender Telecasterét, és úgy próbálta eljátszani a basszustémákat. Ó, bazmeg -
 Az Earth 49

gondoltam. Szerencsére aztán kölcsönkért egy öreg Höfnert, amin ugyan csak
három húr volt, de Geezert ez nem érdekelte, hiszen amúgy is csak egyet használt.
Toltunk némi bluest, összeraktunk pár dalt, és elneveztük magunkat Polka
Tűik Blues Bandnek. Jimmy Phillips és én nekiálltunk bulikat szervezni. Ültünk a
nappalinkban a dobozok közt, és telefonálgattunk.
- Na, Jimmy, most te jössz! Ez a Rivaldafény Ügynökség elég jól hangzik.
Jimmy tárcsázott, majd amikor felvették, így szólt a kagylóba:
- Beszélhetnék Mr. Rivaldafénnyel?
Kitört belőlünk a röhögés, és ezzel lőttek is a katasztrofális próbálkozásunk­
nak. Később felhívtam a Mythology-menedzser Monica Lyntont Carlisle-ban.
- Van ez az új bandánk, nem tudnál vele valamit kezdeni?
- Oké, de a blues mellett slágerlistás cuccokat is kell játszanotok.
- Túltárgyaltuk!
Elutaztunk Carlisle-ba, hogy a közeli Egremontban található Toe Bar nevű
helyen játsszunk. Egy nagydarab skót faszi persze rögtön betalált.
- Az énekesetek egy rakás szar!
- Rendben. Koszi!
Igazán rettenetes látványt nyújthattunk. Én a szarvasbőr dzsekimben, a mesz-
sziről bűzlő Bili, és Ozzy, aki akkoriban kopaszra borotvált fejjel mászkált. Geezer
hosszú indián hippiruhában nyomult: béke, testvér, meg hasonlók. Gondoltam,
ez aztán csodás: egy faszi női cuccban. Mibe keveredtem?
Akkoriban Geezer olyan csajjal járt, aki a boltunk utcájában lakott, úgyhogy
gyakran láttam elsétálni előttünk. Még többször találkoztam vele, amikor nekiáll­
tam koncertezni, és Geezer akkori zenekara, a Rare Breed is sokat játszott a klub­
ban, ahol mi is. Geezer állandóan felmászott mindenféle falakra, mert rengeteg
LSD-t tolt akkortájt. Meg voltam győződve róla, hogy teljesen holdkóros. Amikor
a carlisle-i Globe Hotelben léptünk fel, bejött egy helyi idióta, aki korábban már
kiütött pár rendőrt, és az egyik rendőrkutyát is megölte. Épp pakoltunk kifelé,
Geezer jött le a lépcsőn a hippicuccában, gitárokkal a kezében, a csávó meg neki­
támadt.
- Teee...!
Geezer azonnal eldobta a gitárokat.
- Kérlek, ne bánts! Békével jöttem!
Majd elszaladt. Hihetetlen látványt nyújtottak: a habzó szájú, nagydarab csá­
vó rohant a kaftános Geezer után, aki kétségbeesetten menekült. Egy egész csapat
50 IRON MÁN

rendőr kellett, hogy végül lefogják az arcot és bevigyék az őrszobára. Bassza meg,
milyen csodálatos kezdete ez egy új bandának!
Jimmy Phillips és a szaxofonos csávó nem sokáig maradt nálunk. Ha jött egy
szóló, és mindenki egyszerre játszott, azonnal káosz és veszekedés lett a vége. Ez
a két ember érezhetően csak poénból zenélt velünk, ez pedig engem rettentően
zavart. Kupaktanácsot tartottunk Bill-lel, Geezerrel és Ozzyval.
- Ez a szaxis csávó nem nagyon működik, és Jimmy Phillips se.
- Mi legyen akkor? - kérdezték.
Egyiküket sem akartuk megbántani, szóval egyszerűen közöltük velük, hogy
feloszlunk, aztán néhány nappal később újra próbálni kezdtünk: ezúttal már né­
gyesben.
Az első pár koncert katasztrofális volt. Távolról sem voltunk olyan jók, mint
a Mythology, de úgy voltam vele, hogy adok némi időt a dolognak, és minden
helyrerázódik.
Éreztem, hogy van lehetőség a sztoriban. Alapvetően fura volt az egész: egy
csávó, akit a suliból ismertem, de nem nagyon volt közünk egymáshoz, Geezer,
aki egy másik bolygóról jött, és Bili meg én, akik talán egy harmadikról. Ennek
ellenére, úgy tűnt, minden klappol. Csak próbáltunk és próbáltunk, toltunk pár
koncertet, és a történet elkezdett működni.
Egy idő után a Polka Tűik Blues Bánd nevet is nyugdíjaztuk, és felvettük az
Earth Blues Bánd nevet, ami gyorsan Earthszé rövidült. Tizenkét ütemes blueso-
kat toltuk, olyasmit, mint a Ten Years After. A magam részéről bármit bírtam,
amiben gitár volt. Volt jó pár olyan blueslemezünk, amiről sosem hallottam
korábban, de ha valamelyikben felbukkant egy gitárszóló, egyből felderült az
arcunk.
- Na, ezt fel kell dolgoznunk! Tök jó kis tizenkét ütemes blues!
A gitárjátékom ezzel együtt egyre jazzesebb lett, és mivel Bili alapból bírta a
bigbandek zenéit, elmentünk kicsit abba az irányba is. Ozzy is egész jó volt, bár az
elején szétszívtam a vérét, mert fogalma sem volt róla, mit kell csinálnia.
- Jézusom, mondj már valamit a közönségnek! - sziszegtem neki mindig a
koncerteken.
Geezer is elég gyorsan belejött a dolgokba: jószerivel hamarabb tanult meg
játszani, mintsem az emberek rájöhettek volna, hogy hangszert váltott. Mivel
blues volt a stílusunk, nem nagyon akadtak koncertlehetőségeink. Birmingham­
ben akkoriban a sóul ment, így csak néhány hely fogadott minket szívesen. Szá­
 Az Earth 51

munkra a Mothers Club volt az álomhely: játszottunk is ott, de ott láttam a

Chicken Shacket, Jón Hiseman Colosseumát és a Freet is. A városházán mindig
elcseszett volt a hangzás, de ott is megfordultunk párszor. Sok olyan kocsmában
is felléptünk, ahol egyszerűen volt egy üres terem, amit nem használtak semmire,
így kiadták koncertszervezőknek. Jim Simpson ilyen arc volt: ő egy Birmingham
centrumában lévő kocsma egyik helyiségét bérelte ki. Elnevezte Henrys Blues
House-nak, és noha egy héten csak néhányszor szervezett koncertet, mégis na­
gyon népszerű hely lett.
Mivel a színpadok nagyon kicsik voltak, állandóan egymás szájában álltunk.
Ozzy eleinte előttem kolbászolt, aztán amikor nagyobb helyekre is eljutottunk, a
cuccomtól balra helyezkedett el, én pedig a színpad közepére kerültem. Senki ne
kérdezze, miért: egyszerűen így alakult. Először furának tűnt a dolog, de utána
megtetszett, ugyanis a színpad közepén lehetett a legjobban hallani a zenekart.
Amíg fel nem oszlottunk, ott játszottam, aztán amikor a kilencvenes években újra
összejöttünk, Ozzy került középre.
Az első dolog, amit közösen, zenekarként vásároltunk, egy hatalmas, söté­
tített ablakú Commer kisbusz volt. Igazi roncshalmaz: egy egykori rendőrautó,
óriási lyukakkal a padlóján az anyósülés alatt. Egyszer ezzel mentem el egy csa­
jért. Korábban szőnyeget tettünk a lyuk fölé, hogy legalább elfedjük, és amikor a
csaj teljes puccparádéban beszállt a buszba, egyszerűen átesett a lyukon, és a ka­
rosszéria éles széle feltépte a harisnyáját és elvágta a lábát. Ennyit a romantikáról.
A megvásárlásban anyám is segített. Valamennyire kipofoztuk, és raktunk
bele hátra egy plusz ülést. Az út Carlisle-ba egészen hihetetlenre sikerült. A kis­
busz folyamatosan lerohadt. Igazság szerint egy rakás szar volt, de szarok voltak
az utak is, úgyhogy egy carlisle-i, vagy pláne egy londoni túra igazi kanosszaj árásnak
bizonyult.
Mivel nekem volt egyedül jogsim, sofőrt meg természetesen nem tudtunk
volna megfizetni, én lettem a szerencsés, aki állandóan vezetett. Először felkap­
tam mindenkit a próbákra vagy a koncertekre menet, és mivel mindig nekem kel­
lett sofőrködnöm, holtfáradt voltam a nap végén, úgyhogy nagyon szerencsések­
nek mondhatjuk magunkat, hogy egyáltalán túléltük ezt az időszakot. A többiek
boldogan húzták a lóbőrt hátul, én meg folyamatosan pofozgattam magam, hogy
ne aludjak el a volán mögött. A legrosszabb az volt, amikor lehúztam az ablakot,
hogy a menetszél ébren tartson.
- Haver! Húzd már fel, megfagyunk itt hátul!
52 IRON MÁN

Egyszer hazafelé tartva rábukkantam egy utcára, ami pont olyan volt, mint
ahol Ozzy is lakott. Gondoltam, milyen vicces lesz kirakni őt itt! Reggel négy
vagy öt óra lehetett, Ozzy meg hátul szovázott, mint rendesen.
- Ébresztő, Ozzy, megérkeztünk!
- Huáááááá...!
Kikecmergett a kocsiból.
- Akkor holnap találkozunk! Cső!
Elindultam, közben pedig a visszapillantóban néztem, ahogy Ozzy megpró­
bál bejutni egy idegen házba. Mire rájött, hogy rossz helyen van, mi már nem vol­
tunk ott, így vagy másfél kilométert kellett kutyagolnia hazáig. Másnap persze ki­
volt.
- Bazmeg, rossz helyen raktál ki tegnap!
- Ó, tényleg? Ne haragudj, azt hittem, az a te utcád volt.
- Kurvára nem, haver!
Aznap este hazafelé menet megint elaludt, én meg megálltam ugyanannál a
tegnapi utcánál.
- Ébresztő, Ozzy, megérkeztünk!
- Huáááááá...!
Kiszállt, mi pedig elhajtottunk. Számtalanszor megszívattam ezzel.
Anyám ugyan segített megvenni a buszt, ugyanakkor folyamatosan vekengett
nekem.
- Egy rohadt semmirekellő, az vagy, fiam! Miért nem szerzel már egy normá­
lis munkát?!
De sokat tett értünk, és mindenkiről gondoskodott. Állandóan szendviccsel
és mindenféle más kajával kínálgatta a srácokat, ők pedig imádták ezért. Apám és
anyám is nagyon szerették a többieket, Ozzyt pedig különösen. Apám nagyon jó ­
kat röhögött rajta, mert tényleg szórakoztató figura volt.
Ozzy apja is sokat segített nekünk. Bár volt saját cucca, de szükségünk volt
egy nagyobbra, úgyhogy az apja kezességet vállalt, így Ozzy fel tudott venni köl­
csönt, hogy megvehesse. Egy Triumph erősítőt és két nagy ládát vett, és volt egy
Vox cuccunk is. Akkoriban szó nem volt arról, hogy külön technikus ül a terem
közepén, és motollái a keverőn. Minden hang a színpadon lévő cuccunkból jött,
és ha az elején feltoltuk a hangerőt, mindenki azonnal elkezdett pampogni, hogy
halkítsuk le.
 Az Earth 53

Állandóan beszóltak a hangerő miatt. Állandóan. Ha a saját cuccod előtt állsz,

nem hallod a többieket, úgyhogy arrébb kellett menned, hogy képben legyél, mi
a kotta. Az éneket pláne nem lehetett hallani, még akkor se, ha Ozzy olyan han­
gosra tekerte a cuccát, hogy az már besípolt.
Sokat játszottunk a Henry s Blues House-ban, ahol lassacskán mi lettünk az
egyik húzónév. Jim Simpson, az arc, aki üzemeltette, látott bennünk lehetőséget.
Ő maga is jazzista volt, trombitált, mi pedig jazzes bluest játszottunk. Bírta a
bóránkat, és bedobta, hogy mi lenne, ha ő menedzselne minket. Más nem jelent­
kezett, neki meg ott volt a Blues House, ahol rendszeresen felléptünk, úgyhogy
attól féltünk, ha elutasítjuk, nem játszhatunk ott többé.
Simpson valamikor 1968 végén, 69 elején kezdett menedzselni minket. Ott
álltunk komplett cuccal, a roncshalmaz Commer kisbusszal, egy jazzes
bluesnótákkal teli programmal és egy menedzserrel. Innen már csak felfelé vezet­
hetett az út.
Az első dolog, amit Jim intézett nekünk, az volt, hogy benyomott minket a
Big Bear Follyra, egy négyzenekaros angol turnéra, ahol minden este őrületes
jammelésekkel záródott. 1969 januárjában a Marquee klubban játszottunk, a
programszervező John Gee pedig eléggé megorrolt ránk. A csávó nagy bigband-
rajongó volt, és amikor Bili elárulta neki, hogy ő is eléggé odavan a jazzért, Gee
felrakott neki pár lemezt, és faggatni kezdte.
- Oké, akkor mondd meg, hogy ki játssza ezt!
Bili persze összehordott hetet-havat, Gee meg eléggé felhúzta magát.
Ozzy pizsamafelsőben lépett fel, a nyakában pedig egy csap lógott, és Johnnak
ez se nagyon tetszett. Azt gondolhatta, hogy jó szakadt arcok vagyunk, és hát tu­
lajdonképpen azok is voltunk. Nem volt ugyanis pénzünk rá, hogy jól nézzünk ki.
Ozzy például legtöbbször mezítláb járt. Geezer számított az igazi divatgurunak a
zenekarban: ő tényleg követte a legújabb trendeket. Volt egy citromsárga nadrág­
ja, ami le sem rohadt róla, de a nadrág egyik szára egyszer kigyulladt, amikor
óvatlanul ráterítette száradni a hősugárzóra. Geezer viszont annyira szerette,
hogy az anyja megfoltozta neki, onnantól kezdve pedig a citromsárga nadrág
egyik szára feketében pompázott. Őrület!
Bili egyszer még díjat is nyert, a Legszarabbul Öltözött Rocksztárok díját,
vagy valami ilyesmit, és természetesen nagyon büszke volt rá. Nekem ott volt a jó
öreg bőrdzsekim, és ezekben a cuccokban, a hajtengerrel a fejünkön igazán ke­
ménynek néztünk ki. Óriási kapufabajszokat is növesztettünk, sőt, Bilinek szakái-
54 ÍRÓ N M ÁN

la is volt. Emögött azonban nem volt különösebb koncepció. Egyszerűen egy bán
dában játszottunk, így hasonlóan akartunk kinézni.
- Ó, haver, jól megnőtt a hajad! Hagyd úgy, jól néz ki!
A szomorú az volt az egészben, hogy csajok nem nagyon jártak a koncertje
inkre. Loncsos hajak, és csak faszik ültek a nézőtéren.
Persze, láttunk azért néhány nőt is, de azok is úgy néztek ki, mintha faszik let
tek volna.
 13
A Jeth ro Túli
és a R ock’n’Rol! Circus

Az Earth csak néhány hete létezett, amikor a Jethro Túli előtt játszottunk, akik ak­
koriban már nagyon népszerűek voltak. Aznap este is nagyon jól játszottak, de a
színfalak mögött más lehetett az ábra, mert koncert közben a gitáros, Mick
Abrahams egy cetlit nyújtott át lan Andersonnak. „Vége”, vagy „Ez volt az utolsó
bulim” - valami ilyesmi volt ráírva. A koncert után megkérdezték, hogy nem aka­
rok-e beszállni.
- Ó, a picsába... hát nem is tudom, mit mondjak...
Tényleg nem tudtam. Teljesen megrökönyödtem.
Hazafelé a buszban elmondtam a sztorit a többieknek.
- Srácok, ezt hallanotok kell. A Jethro Tullék megkérdezték, hogy beszáll-
nék-e hozzájuk.
A többiek abszolút támogattak a dologban.
- Haver, erre nem mondhatsz nemet!
Nem sokkal később tényleg fel is hívtak.
- Nos, srácok, benne vagyok a dologban.
De nem volt ennyire egyszerű a történet.
- Akkor el kell jönnöd a meghallgatásra.
Tiltakoztam, de valahogy rádumáltak.
- Gyere csak el Londonba. Minden rendben lesz, meglátod.
Elutaztam, odaérve pedig besétáltam a helyiségbe, ami tömve volt gitárosok­
kal, olyanokkal is, akik ismert bandákban játszottak. Teljesen berezeltem, és
azonnal menekülőre fogtam a dolgot. Egy John nevű faszi, az egyik roadjuk, akit
a Ten Years After révén ismertem, utánam rohant.
56 ÍROM MÁN

- Hé! Nem kell parázni. Ülj be ebbe a kávézóba, és szólok, ha te következel.

- Haver, nem tetszik nekem ez a dolog.
- Adnod kell egy esélyt. Nagyon szeretnének meghallgatni - győzködött.
így is történt: beültem a kávézóba, ő pedig értem jött. Addigra már mindenki
elment. Játszottunk egy tizenkét ütemű bluest, szólóztam is, aztán jammeltünk
még kettőt-hármat, és enyém lett a meló.
Később kiderült, hogy épp a Stand Up című Jethro-lemez próbái zajlottak,
amiről aztán a Living In The Pást című dal első helyet ért el a brit slágerlistákon.
A Nothing Is Easybe néhány riffet még írtam is.
Londonban annyira magányos voltam, és annyira furdalt a lelkiismeret, hogy
otthagytam az Earthöt, hogy Geezert is magammal hívtam, mintegy erkölcsi tá­
maszként. Nem zavart sok vizet: elvolt a szoba sarkában. John talált nekünk he­
lyet a lakásában, és a próbákra is elfuvarozott. Pontban reggel kilenckor kezdőd­
tek a próbák. Életemben nem hallottam még olyan zenekarról, akik reggel kilenc­
kor próbáltak, sőt, nem is ismertem olyat, aki hallott volna ilyenről! Az Earthszel
akkor tévedtünk le a próbaterembe, amikor épp kedvünk tartotta, de a Túlinál
muszáj volt pontosnak lenni.
Az első nap tíz perccel kilenc után érkeztünk, és fültanúja voltam, ahogy lan
Anderson leüvölti John fejét a késés miatt.
Gondoltam, bassza meg, ezek aztán komolyan nyomják! Még be se dugtam a
gitárom, de már mindenki a plafonon volt. Pontban délben következett az ebéd.
Leültem lan asztalához.
- Hé! Oda ne! - sziszegték felém a többiek.
Hát ezeknek megint mi baja? - gondoltam.
- Nem ülhetsz lan mellé! Ülj mellénk!
- Hogyhogy nem ülhetek mellé?
- Ő egyedül szeret kajálni, mi meg együtt eszünk.
Na, bazmeg, ez aztán jó kis felállás - gondoltam. Zenekar ez, vagy mi a fene?
Aznap este lan Anderson elvitt a Marquee klubba, ahol épp a Free játszott, és
mindenkinek úgy mutatott be, mint az új gitárosát. Gondoltam: ez aztán király -
úgy éreztem magam, mint egy igazi sztár. Egy birmighami senkiháziból olyasva­
laki lett, akit még a Marquee-beli arcok is körüldongnak. Belenéztünk a Free kon­
certjébe, de jó korán eljöttünk. Holnap kilenckor próba! Ne késs!
Az egész valahogy mégsem klappolt. Az utolsó szöget a koporsóba a mene­
dzserükkel való találkozóm verte be.
 A Jethro Túli és a R o ck’n’Roll C ircus 57

- Huszonöt fontot kapsz egy hétre, és érezd magad szerencsésnek, hogy eb­
ben a bandában játszhatsz!
- Mi az, hogy érezzem magam szerencsésnek!? Ők akarták, hogy beszálljak,
mert tetszett nekik a játékom, és szó nem volt szerencséről!
Átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy inkább egy olyan zenekarban
játszanék, ahol együtt futunk be, és nem pedig egy olyanban, ahova csak úgy oda­
kerültem, mert „szerencsém” volt. Visszamentem a próbaterembe és félrehívtam
lant.
- Figyu, beszélhetnénk? Az az igazság, hogy nem érzem magam itt annyira jól.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Nem vagyok boldog ettől az egésztől, és nem érzem magam „szerencsés­
nek”, ha érted, mire gondolok.
lan nagyon jó fej volt. Igazi úriemberként kezelte a dolgot, úgyhogy nem tud­
nék rá rosszat mondani.
- Nézd, ha teljesen biztos vagy a dologban...
- Az vagyok.
- Kicsit bajban vagyunk, mert nemsokára forgatnak egy filmet, a Rolling Sto-
nes Rock And Roll Circust, és ha elmész, nincs gitárosunk. Bevállalnád még azt a
kedvemért?
- Természetesen - mondtam, mert eléggé rosszul éreztem magam, hogy csak
úgy ukkmukkfukk otthagyom őket.
És ennyi volt. Ahogy kijöttem az utolsó próbáról, odafordultam Geezerhez.
- Hozzuk össze újra a bandát!
- Biztos vagy benne, hogy otthagyod a Túlit? Nem kéne egy kis időt adnod a
dolognak? - kicsit még tamáskodott, de aztán azt mondta: - Örülök, hogy végül
meggondoltad magad.
- Most viszont csináljuk tisztességesen. Nyomjuk úgy, ahogy ők: próbáljunk
délelőtt, és adjunk bele apait-anyait.
Geezer is így volt vele, úgyhogy felhívtuk a többieket Londonból, és megdu­
máltuk velük a dolgot.
Még mindig előttem állt a Rolling Stones Rock And Roll Circus. A meló a
Dorchester Hotelben indult, ahol természetesen az öreg bőrdzsekimben jelentem
meg. A kamerák előtt is az volt rajtam. A Stones összes cucca ott figyelt a bálte­
remben, ott volt a The Who, a Táj Mahal és mindenki, aki szerepel a filmben. Én
58 ÍRÓN MÁN

persze senkit sem ismertem, úgyhogy csak elveszetten tébláboltam. Marianne

Faithfull kiszúrta ezt, és odajött hozzám.
- Minden rendben van, ne izgulj! Itt leszek veled!
így is tett, nagyon jó fej volt.
A Stones belecsapott, de egy perc után leálltak, és elkezdtek késhegyig menő­
en vitatkozni. Az egész terem méla kussban volt, miközben Brian Jones és Keith
Richards üvöltözött egymással.
- Te kibaszott idióta, hamis vagy, mint az állat, bazmeg...!
Mick Jagger, aki akkoriban Marianne-nel járt, odajött hozzánk.
- Még a kibaszott gitárjaikat se tudják behangolni ezek a faszfejek.
Bajt szimatoltam.
Másnap egy nagy raktárépületben forgattunk. Felépítettek egy komplett szín­
padot, köré meg egy cirkuszi porondra emlékeztető valamit. Azt akarták, hogy
mindenki vegye fel a létező leghülyébb ruhákat és kalapokat, mintha tényleg cir­
kuszban lennénk, amin csak röhögni tudtam.
- Kibaszottul hülyén érzem magam ezzel a szarral a fejemen - mondta még
Eric Clapton is.
A kezembe nyomtak egy klarinétot, és körbe-körbe kellett járkálnunk, mi­
közben úgy teszünk, mint aki épp játszik. Clapton, a The Who, John Lennon,
mindenki csak masírozott, mint a kiskatonák. Miután eleget szívattak ezzel, és si­
került a felvétel, az emberek elkezdtek dumálni körülöttem, én pedig rögtön ke­
vésbé éreztem magam rosszul.
Mindannyian vártuk a beígért jammelést, ahol Clapton, Lennon, Mitch Mitc-
hell, basszusgitáron pedig Keith Richards játszott.
- Alig várom már, hogy láthassam Claptont gitározni - mondtam Iannek.
Aztán elkezdtek egy instrumentális dalt, miközben a kibaszott Yoko Ono
John lábánál ült, és hát mit szépítsem, nagyon rosszak voltak.
- Na, hogy tetszik a gitáristen? - ékelődött lan.
Közös öltözőt kaptunk a The Who-val, akikkel akkor találkoztam először.
Elég jó fej csávók voltak, és jól is nyomták. Teljesen megvoltam rökönyödve, ami­
kor hallottam Pete Townshendet szólózni, mert korábban nem nagyon lehetett őt
ilyesfajta mutatványokon kapni, pedig nagyszerűen játszott.
Persze nem mindenki játszott élőben. Elnyomtuk a Song Fór Jeffreyt, aztán
lan Anderson a kezembe adott egy kalapot.
- Próbáld csak fel!
 A Jethro Túli és a R ock’n’Roll Circus 59

- Nagyon jól áll - vidámkodtam, miközben annyira szarul éreztem magam,

hogy végig lehajtott fejjel álltam, hogy senki se lássa az arcomat.
Rengeteg idő telt el, míg végre megjelent a film. Párszor belefutottam Bili
Wymanbe azóta:
- Ó, igen! Nálam van a tiszteletpéldányod, majd odaadom!
Sose adta ide, úgyhogy én csak évekkel később láttam, és szörnyűnek talál­
tam. Annyira ásatag volt, hogy el se lehet mondani, mégis klasszikus lett, talán
azért is, mert a szereplők fele addigra meghalt. John Lennon, Keith Moon, Brian
Jones, Mitch Mitchell... hát igen, ez a rock’n’roll cirkusz. Oké.
 14
A z első dalok

Miután visszaértem Londonból, lefenyítettem a bandát.

- Ha valamit el akarunk érni, komolyan kell vennünk és dolgoznunk kell raj­
ta. A próbák reggel kilenckor kezdődnek. Pontosan!
Lefoglaltunk egy helyet Astonban a Newtown Community Centre-ben, a
mozival szemben, és elkezdtünk ráfeküdni a dolgokra. Mindenkit felkaptam pró­
bára menet, hogy biztos legyek benne, odaérnek időben. Geezer nem lakott mesz-
sze, szóval egyedül neki engedélyeztem, hogy gyalogoljon. Persze néha meg-meg-
csúszott, de úgy általában időben el tudtuk kezdeni a munkát. így kezdtünk saját
dalokat írni. A Wicked World és a Black Sabbath volt az első kettő, ami ezeken a
próbákon megszületett. Tudtam, hogy valamire nagyon ráhibáztunk. Érezni le­
hetett, a szőr feláll az ember karján, annyira más volt, mint amit korábban hallot­
tunk. Nem is tudtuk, hogy mi ez, de mindannyiunknak tetszett. A Black Sabbath
első rifljei csak úgy előbuktak belőlem. Elkezdtem játszani: dang-dang-dannng,
és ennyi: ebből építettük aztán fel a dalt. Ahogy elnyomtam a riffet, mindannyian
odavoltunk. Úristen, ez kurva jó, de mi a franc ez?
Nagyon egyszerű téma, de megvan a hangulata. Csak később jöttem rá, hogy
ez nem más, mint az ördög hangja, a diabolus in musica, vagyis a tritónusz, egy
olyan akkordmenet, ami olyan sötét és gonosz volt, hogy a középkorban nem
lehetett használni a templomi zenében. Dunsztom se volt róla: egyszerűen belül­
ről jött, olyan volt, mintha ki akarna törni belőlem. Utána mindenki belerakta a
maga kis részét, míg azt nem gondoltuk, hogy ez így tökéletes. Fura, de király.
Mindannyian meg voltunk rökönyödve, de tudtuk, hogy valamibe nagyon bele-
trafáltunk.
 Az első dalok 61

A pénzügyeket Geezer intézte: ő számolta össze a lóvét a koncertek után. Mi­

vel okos csávó volt, a szövegeket is ő írta. Nekem biztos nem lenne idegem leülni
és írni, Bili pedig húsz év alatt kábé egy sort hozott össze. Ozzy találta ki az ének­
dallamokat: egyszerűen elénekelte, ami kibukott belőle. A dal első sora (What is
this that stands before me) is tőle jött, ahogy ráénekelt a riffre, Geezer pedig fel­
használta a dalszövegben, szóval mindketten alaposan hozzátettek a dalhoz.
Akkoriban marha sok drogot toltunk. Egyszer egy klubban, a semmi közepén
megláttak valami fura figurát ugrálni odakinn. Valószínűleg azt gondolták, hogy
elfet látnak, szerintem pedig egyszerűen csak be voltak tépve, mindenesetre ez
adta egy másik korai dal, a The Wizard ötletét is: egyszerűen beleírták a dalszö­
vegbe, amit látni véltek. Azokat a korai dalokat mindenki nagyon ijesztőnek tar­
totta. Én bírtam a horrorfilmeket, és Geezer is: gyakran átruccantunk a próbate­
remmel szembeni moziba, hogy megnézzünk egyet, így valószínűleg ez is befo­
lyásolhatott minket. Tudom, hogy az idő tájt játszották a Black Sabbath című
Boris Karloíf-filmet, de én akkor pont nem láttam. Geezer dobta be, hogy lehetne
ez a nevünk, én meg rábólintottam, mert egyszerűen jól hangzott.

Mindig azt gondoltuk, hogy létezik valami felsőbb erő, ami arra predesztinált
minket, hogy ezt a zenét játsszuk. A Black Sabbath riffje tényleg a semmiből jött:
egyszerűen elkezdtem játszani, dang, dang, dang és ennyi. Egy csomó riffem
ugyanígy született. Olyan érzés volt, mintha valaki rám parancsolt volna. „Játszd
ezt!”
Valaki vagy valami ötleteket küldött nekünk egy másik dimenzióból. Mint
egy láthatatlan, ötödik zenekari tag.
 15
A z Earthből
B lack S abb ath lesz

Amikor a Carlisle melletti Toe Barban játszottunk, mindig egy lakókocsiban kap­
tunk szállást. Télen olyan hideg volt, hogy elégettük a lakókocsi bútorait, hogy ne
fagyjunk halálra. Egyszer Manchesterbe indultunk fellépni, az ajtóban pedig egy
öltönyös, csokornyakkendős csávó fogadott minket. Milyen fura szerkó ez egy
bluesklubban - gondoltuk.
- Á, ti vagytok az Earth! Gyertek be! - mondta.
Bementünk.
- Odavagyok az új kislemezetekért! - áradozott tovább.
- Ó, nagyon kedves, igazán köszönjük!
Rohadtul nem jelent meg még akkor semmiféle kislemezünk, de nem fűz­
tünk megjegyzést a dologhoz. Bepakoltunk, felszereltük a cuccot, és csak akkor
vettük észre, hogy valami nem stimmel, amikor megláttuk a közönség tagjait,
akik mindannyian öltönyt, csokornyakkendőt, illetve estélyit viseltek. Rájöttünk,
hogy nem a megfelelő bandát szervezték le aznap estére, és később az is kiderült,
hogy létezik egy másik Earth is, akik popzenét játszanak. Erre a szervező is rájött.
- Oké, de ha már itt vagytok, akkor játsszatok!
Eljátszottunk egy számot, a tánczenére váró úri közönség nagy megrökönyö­
désére.
Lezavartak minket a színpadról, majd a szervező nem volt hajlandó kifizetni,
úgyhogy megcsaptuk a teástermoszt, a szőnyeget az öltözőből, egy valag evőesz­
közt, és mindent, amit tudtunk. Utána levontuk a konzekvenciát.
- Ez kurvára nem történhet meg velünk még egyszer! Olyan nevet kell válasz­
tanunk, amiből nincs még egy!
 Az Earthből Black S abb ath lesz 63

Jim Simpson a Fred Carnos Army névvel jött. Bazmeg, ez még rosszabb! Fred
Carno amúgy zenei impresszárió volt, aki Charlie Chaplinnel és Stan Laurellel is
dolgozott. Ozzy ötlete a Jimmy Underpass and the Six Way Combo volt. Erről
ennyit. Geezer feldobta a Black Sabbath nevet, és ez végül jónak tűnt.
Jim szervezte az első európai koncerteket is. A legelső út előtt felkaptuk Ozzyt,
akinek az összes csomagja egy vállfán lógó ingből állt.
- Ozzy, elutazunk, vágod?
- Tudom.
- Hetekig távol leszünk.
- Tudom.
És ennyi: képes volt egy farmerrel és egy inggel eljönni turnézni!
Az egyik első koncertet a hamburgi Star Clubban adtuk. Ez egy négy-ötszáz
férőhelyes terem volt, és mivel többször is játszottunk ott, elég szép bázisunk ala­
kult ki. Az lett a vége, hogy a Beatles után mi vittük be a legtöbb nézőt a helyre.
Ez már a Jethro Tull-kaland után volt, és lan Anderson hatására én is vettem
egy fuvolát, hogy megpróbáljak rajta játszani a koncerten. Rengeteg drogot tol­
tunk a buli előtt, a pupilláim gombostűfejnyire szűkültek, úgyhogy túl alacsonyan
tartottam a hangszert, és csak levegőt fújtam a mikrofonba. Miközben én elvol­
tam, Ozzy hátrament a backstage-be, megfogott egy hatalmas tükröt, elém tette,
és megkopogtatta a vállam, én pedig iszonyatosan összeszartam magam.
A másik csodás jelenet akkor volt, amikor Ozzy talált egy doboz piros festéket
és befestette vele az arcát. A színpad mögött állt egy nagy létra, ő meg felmászott
a tetejére, úgy, hogy a feje a függöny fölé került, az emberek pedig nem láttak
mást, csak a piros arcát, ahogy elő-előbukkan a háttérvászon mögül. Az ilyesfajta
állatságok segítettek megőrizni az épelméjűségünket, már amennyire épelméjű­
nek voltunk nevezhetőek akkoriban.
Jó pár Európa-turnét lenyomtunk abban az időszakban. Az első koncerteket
Hamburgban, Dániában és Svédországban játszottuk, később pedig eljutottunk
Svájcba is, ahol hat hétig koncerteztünk St. Gallenben. Úgy három ember előtt
léptünk fel, naponta négyszer-ötször. Egy virsli és egy pohár tej volt a gázsink,
pénz pedig semmi, úgyhogy szegények voltunk, mint a templom egere. Geezer
ráadásul vegetáriánus volt, de ekkor muszáj volt neki is betolnia a virsliket, mert
nem volt pénzünk arra se, hogy kaját vegyünk neki. A klubbal szemben lévő ká­
vézó emeleti szobájában laktunk. Ha nem értél haza időben, kizártak, ahogy kell.
Egy alkalommal Ozzy és én felszedtünk két csajt, és náluk maradtunk, míg Geezer
64 IRON MÁN

valahonnan máshonnan érkezett, és őt már nem engedték be, úgyhogy Bili össze­
csomózott pár lepedőt, hogy felhúzhassa. Miközben ezzel foglalatoskodtak, arra
jött a rendőrjárőr, és elég sok időbe telt, míg két nyelven megbeszélték, hogy épp
mi is volt a pálya.
Később Zürichbe költöztünk. Amikor megérkeztünk, tömve volt a hely, egy
zenekar játszott épp, akik olyan boldogok voltak, hogy még pezsgőztek is a szín­
padon. Gondoltuk, ez csodás, kérünk mi is! Nem tudtuk, hogy hat hétig rohadtak
itt, és ez volt az utolsó koncertjük. Mindenki, akivel összehaverkodtak, eljött,
úgyhogy elég nagy buli kerekedett. Amikor viszont mi játszottunk, a hely
csontüres volt. Hé, mi történt, hol vannak az emberek? Egyedül a klub külön be­
járatú idiótája jött el, aki azzal szórakozott, hogy állandóan fejenállásokat csinált,
a lóvé pedig kihullott a zsebéből. Mire végeztünk, összeszedte a pénzt, és ő is el­
tűnt. Egyedül az öreg kurva maradt, aki a bár melletti sarkon rodázott. Senki más.
Mivel töküres volt a hely, elkezdtünk trükközni. Gondoltuk, oké, akkor Bili
lenyom egy dobszólót, az egy koncert, aztán én jövök egy gitárszólóval, az egy
másik, a többiek meg pihenhetnek. Pár napig működött is a dolog, aztán persze
rajtavesztettünk. Bili soron következő szólója alatt lejött a tulaj lánya pampogni.
- Fejezzétek be ezt a kibaszott zajongást! Azért fizetünk, hogy játsszatok, nem
ezért a szarért!
Elég rideg hely volt. Egy szobán osztoztunk mi négyen, plusz a patkányok. A
klubtulaj elvette az útlevelünket, szóval nem volt hova menekülni. Olyan volt,
mint a rabszolgaság: öt negyvenöt perces szettet játszottunk, hétvégi napokon pe­
dig hetet, miközben amit kerestünk, az a hideg vízre se volt elég. De mindig jókat
marhultunk, amiben persze oroszlánrésze volt a kövér jointoknak. Ja, és Bili ba­
nánhéjat szívott. Megette a banánt, lekapargatta a maradványokat a héjról, alufó­
liába csavarta, betette a sütőbe, megsütötte, majd elszívta. Azt állította, hogy elég­
gé betépett tőle, és nagyon büszke volt magára.
- Hát Bili mit csinál?
- A banánhéját sütögeti.
 16
A B lack S ab b ath felveszi
a B lack S ab b ath o t

Amikor a Henry’s Blues House-ban játszottunk, már elkezdtek lejárni a koncert­

jeinkre az ilyen-olyan zeneipari arcok. A londoni Speakeasybe is ezért utaztunk el
egyszer. A Chrysalis emberei lejöttek, hogy megnézzenek minket, de a klub
töküres volt, a koncert meg szörnyű. Csak azért vállaltuk, hogy megcsípjünk vég­
re egy szerződést, amit aztán buktunk, de ez nem volt a világ vége. Ki kell tarta­
nod amellett, amiben hiszel, folyamatosan harcolni érte, és nem szabad megvál­
tozni csak azért, mert azt hiszed, hogy az emberek mást akarnak. így születnek az
igazán új dolgok. Sodródni az árral a könnyebbik utat jelenti, de jobb, ha ragasz­
kodsz ahhoz, amit elterveztél.
Telt-múlt az idő, és egyszer csak leugrott a Henry s Blues House-ba Tony Hall,
hogy megnézze, mi az ábra velünk, majd szinte azonnal szerződést kínált. Koráb­
ban elég ismert DJ volt, addigra meg már a Tony Hall Enterprises fantázianevű
cégében nyomult, bármit is jelentsen ez a név. Aláírtunk hozzá, és így kerültünk
a Fontana kiadóhoz. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól jártak ezzel a biznisz­
szel. Tonyval ezek után csak párszor találkoztunk: egyszer ugyan előfordult a Top
O f The Pops forgatásán, azóta viszont egyáltalán nem láttuk. Egy másik jellegze­
tes alakja ezeknek a korai napoknak Dávid Platz volt, aki az Essex Musichoz szer­
ződtetett minket. Elég szar szerződés volt, de azt mondták, megtesznek mindent
a befuttatásunkért. Valószínűleg Platz is tisztességes lóvét keresett rajtunk. Né­
hányszor elmentünk hozzá. Nagyon vicces: az irodájában volt egy gomb, amit ha
megnyomott, egy titkos szoba ajtaja nyílt ki közvetlenül az íróasztala mögött.
Platz jó sokáig húzta az üzletben: valószínűleg pont ennek a szobának köszönhe­
tően. Miután végre lett kiadónk, itt volt az ideje, hogy felvegyük az első lemezűn-
66 IRON MÁN

két. Koponyánként kaptunk száz fontot, ami nekünk akkor hihetetlenül sok
pénznek tűnt, ráadásul olyasvalamiért, amit örömmel megcsináltunk volna in­
gyen is. 1969 őszén felrántottunk pár demót: a „The RebeF volt az egyik, a „Song
Fór Jim” a másik. A Rebelt eredetileg Norman Haines írta Jim Simpson zenekará­
nak, Jim pedig szerette volna, ha feldolgozzuk. A Song Fór Jimre nem nagyon
emlékszem, de azt tudom, hogy viccből kapta a címét Jim után. Először Gus
Dudgeonról, egy már ismert producerről volt szó, és a londoni Trident stúdióról,
de még találkozni sem volt vele esélyünk, máris elhajtott minket.
Néhány nappal később egy workingtoni koncert közben Ozzy nyilvánosan is
bejelentette a névváltoztatásunkat. Nem volt különösebb hacacáré, nem is ünne­
peltük meg a dolgot: egyszerűen csak átkereszteltük magunkat Black Sabbathra.
Az első koncertet ezen a néven 1969. augusztus 30-án tartottuk, noha a zenekar
más néven már 1968 óta létezett. Hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy
először Earth volt a nevünk, mert inkább arra fókuszáltam, hogy mi négyen tud­
junk rendesen együtt dolgozni.
Akkoriban már játszottuk a The Wizardot, a Black Sabbathot, az N.I.B.-t és a
Warningot, vagyis nagyjából azokat a dalokat, amelyeket az első lemezünkre is
feltettünk. A feldolgozásokat baromira untuk, és egy tizenkét ütemű blues a mű­
sor közepébe ékelve egyszerűen nem hangzott többé jól, mert a saját dalaink any-
nyira mások voltak. Ettől függetlenül felvettük az Évii Womant is, ami egy The
Crows nevű amerikai zenekar dala volt. Persze ezt is Jim Simpson akarta, mert
meg volt róla győződve, hogy valami eladhatónak is kell lennie a lemezen.
Nagy nehezen ráálltunk, de igyekeztünk a saját szánk íze szerint alakítani a
dolgokat, úgyhogy az Évii Woman rögzítésekor felvettük az egyik saját dalunkat
is, mégpedig a The Wizardot. Simpson elvitte ezeket a demókat John Peelnek, aki
érdeklődött irántunk, a Top Gear nevű műsorának novemberi adásában pedig le­
adta a Black Sabbathot, az N.I.B.-t, a Behint The Wall O f Sleepet és a Sleeping
Village-t is. Végre bekerültünk egy országos rádióadásba! A dolgok lassan bein­
dultak körülöttünk.
Rodger Baint, a lemezünk producerét nem mi választottuk ki: egyszerűen a
nyakunkra küldték. Amikor korábban találkoztunk vele, jó arcnak tűnt. Pont
olyan zöldfülű volt, mint mi, pont olyan rutintalan, és pont úgy a kora húszas
éveiben járt, mint mi: épp csak kicsit volt idősebb nálunk. Producerként ő fel­
ügyelte a melót, és jó, hogy velünk volt, de igazából nem tett hozzá sokat a lemez­
 A Black S abbath felveszi a Black S a b b ath o t 67

hez. Néhány dolgot javasolt mindössze, de a dalok már szinte teljesen készen vol­
tak, amikor stúdiózni kezdtünk.
A Luké nevű roadunk 1969. október 16-án szállította el a cuccunkat a londo­
ni Tottenham Court Roadon található Regent Stúdióba, és összerakta az erősítő­
ket. A stúdió nem volt sokkal nagyobb, mint egy kisebbfajta nappali, és mindany-
nyian benn szorongtunk, miközben egyszerre játszottunk, Bilit pedig terelőfalak­
kal választották el tőlünk. Ozzy egy kis fülkében énekelt, miközben a zenekar
zenélt, és minden úgy zajlott, mintha koncerteznénk. Ez volt az addigi legfonto­
sabb állomás a karrierünkben, úgyhogy mindannyian nagyon rajta voltunk a dol­
gokon.
Korábban még sosem dolgoztam stúdióban, úgyhogy lövésem se volt a felvé­
teli folyamatról, meg arról, hogy hova kell tenni a mikrofonokat és hasonlók. Azt
hiszem, Rodger Bainnek és a hangmérnök Tóm Állomnak elég kemény dolga le­
hetett így velünk. Sosem jöttek el egy koncertünkre sem, fogalmuk nem volt róla,
hogy milyenek vagyunk, csak egyszerűen becsöppentek közénk, és azon kapták
magukat, hogy velünk melóznak. A legnagyobb problémánk mindig azzal volt,
hogy elmagyarázzuk a felvételeket készítő embereknek, hogy hogyan szeretnénk
szólni. A gitárom és Geezer basszusgitárja fej fej mellett masírozva építette a kő­
falszerű hangzásunkat, ők viszont úgy voltak vele, hogy egy basszusgitárnak tisz­
tán és artikuláltan kell szólnia. Valamelyikük még azt is kitalálta, hogy leveteti a
torzítást Geezerrel, hogy a végeredmény valami olyasmi legyen, mint a légyfing.
- Hozzá ne nyúlj, bazmeg! Ennek így kell szólnia!
Mindig sokáig tartott meggyőzni az embereket, hogy megértsék, hiszen min­
dig külön-külön nézik a hangzást.
- Jaj, hát ez túl torz - pampognak, amikor meghallják a gitáromat.
- Tudom, de hallgasd csak meg, hogy szól, amikor együtt játszunk!
Nagyon nehezen fogták fel, hogy mi zenekar vagyunk, és együtt szólunk jól,
függetlenül attól, hogy külön-külön milyen hangja van a hangszereknek. Rodger
Bain egy idő után ráérzett a dologra, és ezért az összes korai albumot vele csinál­
tuk, ezeknek pedig igazán direkt a hangzása. Amit látsz, azt kapod: egyszerűen
besétáltunk, bedugtuk a hangszereket, eljátszottuk a dalokat és viszlát. Ennyi, és a
hangzással sem molyoltunk sokat. A dobokat is csak bemikrofonoztuk, aztán
hadd szóljon. Igazi, őszinte, sallangmentes hangzásunk lett, amit szeretett is min­
denki.
68 8RON M ÁN

Mindent baromi gyorsan csináltunk. Úgy voltunk vele, hogy bassza meg, egy
egész napunk van felvenni ezeket a dalokat, nagyszerű, csodálatos! Később hal­
lottam, hogy a Led Zeppelin egy egész hetet töltött az első lemezével, és ők sokkal
rutinosabbak voltak nálunk. Ott volt Jimmy Page, aki korábban már stúdiózott a
Yardbirdsszel, és még isten tudja kivel, úgyhogy ki-be járkált a stúdiókba, mi pe­
dig nem, és fogalmunk se volt az egészről.
Megcsináltuk a Warning című dalt, amiben volt egy hosszú gitárszóló. A
szám is olyan hosszú volt, hogy muszáj volt egyszerre felvenni az összes hang­
szert, máskülönben kifutottunk volna az időből. Amikor feljátszottuk az első ver­
ziót, Roger csak annyit mondott.
- Oké, ez akkor kész.
- Várj, valamit még szeretnék kipróbálni...
- Kész.
- Csak egyszer nem futhatnánk még neki? Szerintem jobban is el tudom ját­
szani.
Végül Roger rábólintott, felvettük még egyszer, és ennyi volt: kell, nem, te­
szem el!
Az egész lemez így készült: pont, mint egy koncertfelvétel. Csak egyszer játsz­
hattuk el, mert nem volt idő tízszer is nekifutni. A Warningot a stúdióban egészen
hihetetlen módon tizenöt percesre nyújtottuk, Rodger és a hangmérnök pedig le­
vágta tízre. Egyszerűen kivágtak belőle egy részt, és egy csomó másik kis részt da­
rabokban odahelyeztek, ahova én semmiképp nem tettem volna. Elég brenkó vol­
tam, mert úgy éreztem, az eredeti dalnak sokkal természetesebb íve van, de egy
bakelitlemeznek limitált a hossza, és valószínűleg egy negyedórás darab már túl
sok lett volna.
Az egészben az a vicces, hogy miután rögzítettünk egy dalt, onnantól kezdve
ugyanúgy kellett eljátszanunk minden este. Meg kellett barátkoznunk a dologgal,
és negyven évvel később még mindig azt reprodukáljuk a színpadon, amit azon a
bizonyos napon a stúdióban eljátszottunk. Amikor például az Electric Funeralt
vettük fel, Bili minden egyes kibaszott alkalommal máshogy játszotta. Sose tudta
ugyanis, hogy mikor üssön be, bizonyos részeknél négy helyett háromra jött, és
végül úgy hagytuk. Azóta pedig mindig úgy játssza.
Sokan azt hiszik, hogy az N.I.B. a Nativity In Black rövidítése, bármit is je ­
lentsen ez. Tipikus amcsi hülyeség: ó, ez biztosan valami sátánista dolog!
 A B lack S abb ath felveszi a Black S a b b ath o t 69

Nos, mi Bilit ugye Büdöskének hívtuk, a másik neve pedig Nib volt, mert a
szakálla pont úgy nézett ki, mint egy tollhegy. Egyszerű marhulás volt, és amikor
arra került a sor, hogy címet adjunk a dalnak, csak néztünk egymásra.
- És ennek mi legyen a címe?
- Ö öö... Nib?
Csak egy poén volt, semmi más.
Imádtam a Fender Stratocasteremet, mert hihetetlenül sokat melóztam rajta.
Szétszedtem darabokra, aztán újból összeraktam, kiöntöttem viasszal a
pickupokat, lecsiszoltam az érintőket és mindent kipróbáltam, ami megkönnyít-
hette a gitározást. Egy végzetes napon aztán vettem egy Gibson SG-t tartaléknak.
Két gitár, ez aztán a rocksztárság! A stúdióban, pont, miután felvettük az első dalt,
a Wicked Worldöt, elhallgatott a kurva pickup a Fenderben. Gondoltam, jó isten,
most az SG-t kell használnom, amin eddig nem is nagyon játszottam! Az egész
lemezt azzal nyomtam fel, utána pedig már nem is volt szükségem más gitárra,
úgyhogy el is cseréltem a Stratót egy szaxofonra, ami elég nagy hülyeség volt. A
Fender ugyanis kitűnő hangszer volt, és a sok alakítgatásnak köszönhetően telje­
sen másképp szólt, mint egy átlag Strato. Évekkel később Geezer meglátta egy bi­
zományi kirakatában, és vissza is ment, hogy megvegye nekem, de addigra már
eladták, és sosem láttam többé.
A Gibson jobbkezes volt, én pedig megfordítva játszottam rajta. Nem sokkal
később összefutottam egy arccal.
- Te, nekem van egy haverom, aki jobbkezes, és egy balkezes SG-n játszik,
amit megfordított!
- Na ne szórakozz!
Találkoztam a formával, elcseréltük a gitárjainkat és mindketten boldogok
voltunk. A Gibsonban single coil pickupok voltak, és mivel treble boostert3 hasz­
náltam, irgalmatlanul zajos volt.
Később kiöntöttem viasszal a hangszedőket, és újratokoztam, végül ki is cse­
réltem őket. Nagyon sokat szüttyögtem ezzel a gitárral is: kábé ugyanazt végigcsi­
náltam vele, mint a Stratóval. Az a SG nagyon kedves a szívemnek, de már nincs
nálam: a Hard Rock Caféban van kiállítva. De a megállapodás az, hogy ha szük­
ségem van rá, visszakapom.

3 Magasfrekvencia-kiemelő (ford. megj.)

70 IRON MÁN

Nem nagyon volt időnk beleszólni a lemez keverésébe, mert a felvétel után
azonnal elindultunk Európába koncertezni. Mondjuk nem is sokat kellett kever­
ni, hiszen összesen négy sávon dolgoztunk. Nem volt százezer dobsáv, se utólagos
igazítgatás: az egészet nagyon alapra vettük. Rodger Bain és Tóm Állom találta ki
a harangokat meg az eső és a villámok hangját a címadó szám elejére. Az egyikük
előhúzott pár hangeffekteket tartalmazó szalagot, és rákérdezett, hogy nem akar­
juk-e, hogy rátegyék a lemezre, mi pedig lelkesen fogadtuk az ötletet, mert az ég­
zengés nagyon illik a dalhoz.
A borítóhoz pont ugyanennyire kevés közünk volt. A fotót a mapledurhami
vízimalomnál készítették, mi meg ott se voltunk. A rajta szereplő lánnyal egyszer
találkoztunk, miután eljött egy koncertre, utána meg bemutatkozott. Szerintem
nagyon jó borító lett: nem olyan, mint a többi klisés cucc azokból az évekből. Be­
lül pedig ott volt a fordított kereszt, ami aztán iszonyatos dolgokat szabadított el.
Hirtelen sátánisták lettünk!
De igazából nem érdekelt minket az egész. Egyszerűen csak boldogok vol­
tunk, hogy végre van lemezünk.
 Uj m e n e d zs m e n t közeleg

A lemezcég átrakott minket a Fontanától egy másik alkiadój ükhöz, a Vertigo Re-
cordshoz. Azért erőltették ezt, mert a Vertigo új label volt, amit sokkal progresz-
szívebb zenekaroknak szántak. Nem nagyon kommunikáltunk velük: bármit is
akartak, a menedzserünkhöz fordultak. Legalábbis nekünk ezt mondták. Néha
láttuk őket felbukkanni, de nekünk sose mutatkoztak be.
A marketinges arcok elintézték, hogy a lemez 1970. február 13-án, pénteken
jelenjen meg. Adtunk néhány interjút, de ezeknek gyorsan vége szakadt, amikor
Patrick Meehan lett a menedzserünk Jim Simpson helyett. Ő egyszerűen letiltott
minket a sajtóról, mert úgy gondolta, hogy ha elérhetetlenek vagyunk, egyszer­
smind titokzatosabbak is leszünk. A rádióban sem nagyon játszottak minket, az
egyetlen John Peelt kivéve, de a lemezből ezzel együtt is ötezer darab fogyott az
első héten, köszönhetően az underground szájhagyománynak. Leginkább ott vet­
ték jól, ahol gyakran játszottunk, és már volt közönségünk.
Az újságírók gyűlöltek minket, és szanaszét fikázták a lemezt. Ilyenkor az em­
ber persze elgondolkodik a dolgokon, de azért annyira nem paráztunk, hogy
megváltoztassuk a stílusunkat. A lemez jól fogyott, úgyhogy valamit csak jól csi­
náltunk. Hittünk a zenekarban és imádtuk, úgyhogy semmi sem akadályozhatott
meg bennünket abban, hogy továbbra is azt tegyük, amit eddig is.
Jóval később lettünk kiskedvencek, amikor beindult a grunge, és azok a zené­
szek egytől egyig azt szajkózták, milyen óriási hatással volt rájuk a Black Sabbath.
Mi meg csak olvasgattuk ezt a rengeteg szépet és jót, miközben azt gondoltuk,
hogy hát ez meg hogy történhetett? Nem írhatnak rólunk jókat! Akkoriban
72 IR O N M Á N

ugyanis mindig azt mondogattuk, hogyha nekiállnak dicsérni minket, jobb, ha

feloszlunk.
Az Évii Woman kislemez is kijött, de nem jutott túl messzire, az album vi­
szont nyolcadik lett a listákon, Jim Simpson pedig egy rakás koncertet szervezett
nekünk még a megjelenés előtt, amikért valami húsz font körüli, nevetséges ösz-
szeget kaptunk.
- Mennyi van még hátra ezekből az olcsójános bulikból? - faggattuk Jimet.
- Hát, vagy még egy hónap.
Őrjítő volt. Még a klubtulajdonosok is azt mondták, hogy jóval többet kéne
keresnünk.
Egy idő után tele is lett ezzel a hócipőnk, úgyhogy amikor a nehézsúlyú me­
nedzser, Don Arden felhívott minket, hogy szívesen dolgozna velünk, elmentünk
Londonba, hogy megtárgyaljuk a dolgokat. Egy W ilf Pine nevű arc szedett fel
minket, aki Rolls Royce-szal érkezett. W ilf alapvetően kedves csávó volt, másfelől
viszont volt benne valami eredendő aljasság. Hallottam elég durva sztorikat arról,
hogy miket tett meg Don Ardenért. Don körül minden nagyon szigorúnak tűnt.
Egy rakás gengsztertípusú fazon mászkált a közelében, úgyhogy eléggé túlerőben
volt, miközben azzal traktált minket, hogy „Srácok, hatalmasak lesztek! Minden
plakátról ti fogtok visszanézni, én pedig eljuttatlak titeket a csúcsra!”
És így tovább, a végén meg: „Itt írjátok alá!”
Egyszerűen képtelenek voltunk megtenni, annyira nyomasztó volt. Otthagy­
tuk, miközben azon gondolkodtunk, hogy most mi a francot kezdjünk. Úristen,
akár meg is ölethet minket! Don ezek után is folyamatosan zaklatott, állandóan
kaptuk tőle a meghívásokat az ilyen-olyan üzleti vacsorákra és hasonlókra: egy­
szerűen képtelen volt elengedni a dolgot. Aztán egy nap W ilf telefonált:
- Van egy másik fazon, aki érdeklődik utánatok. Elviszem hozzátok Birmin­
ghambe.
Ő volt Patrick Meehan, aki sokkal nyugisabb csávónak tűnt, mint Arden, és
olyasmiről beszélt, amit hallani akartunk: nevezetesen arról, hogy ugyan megje­
lent a lemezünk, de senki sem nyomatja, úgyhogy jobb koncerteket kell intéz­
nünk...
Mindez sokkal izgalmasabban hangzott számunkra. Ahelyett, hogy óriáspla­
kátokon legyünk, igazából mindannyian koncertezni szerettünk volna. Épp a
megfelelő időben talált meg minket a jónak tűnő tervével, úgyhogy végül aláír­
tunk hozzá.
 Új m e n e d zsm e n t közeleg 73

Visszatekintve elég fura, hogy Wilf, aki Ardennek dolgozott, összehozott

minket Meehannel. Valószínűleg úgy volt vele, hogy ha Donnal nem akarunk
dolgozni, talán Patricket szimpatikusabbnak találjuk, és így is történt. Arról vi­
szont nem tudtunk, hogy Arden és Meehan milyen közeli kapcsolatban álltak.
Patrick Meehan apja ugyanis Don Ardennek dolgozott régebben, és egészen biz­
tos vagyok benne, hogy volt köztük valami kapcsolat.
W ilf írt egy könyvet pár éve, abban pedig volt egy kép róla és John Gottiról, a
New York-i maffia donjáról. Akkor arra gondoltam: hogy a faszba keveredtem
ebbe bele?
Patrick Meehan mesterének saját apját tekintette, aki szintén menedzseléssel
roglalkozott. Eleinte minden álomszerű volt. Meehan ügyesen forgatta a szavakat,
és akkoriban minden jól ment. Ő juttatott át minket Amerikába is. A dolgok tel­
jesen a fejük tetejére álltak. Magánrepülőgépen utaztunk, és bármire szükségünk
volt, csak felhívtuk őt.
- Szeretnék venni egy új kocsit.
- Rendben. Milyen kocsit?
Nálam általában Lamborghini, Rolls Royce vagy valami hasonló volt a kép­
ben.
- Hol van az a kocsi?
Megmondtam neki.
- Mennyibe kerül?
Mondtam az összeget.
- Rendben. Küldök nekik egy csekket, és intézkedem, hogy elvigyék hozzád
az autót.
Ennyi volt az egész. Ha egy házat akartam vásárolni, ugyanez történt.
- Hol van az a ház? Mennyit akarnak érte?
Hopp, lett egy házam. így éltünk mi akkoriban. Érdemleges összegű kész­
pénzt viszont sose láttunk, még akkor se, ha jó sok lóvé forgott a zenekar körül. A
bankban ugyan volt némi pénzünk, de nem túl sok. Számunkra viszont, tekintve,
hogy honnan jöttünk, pár száz font a bankban igazán nagy dobásnak tűnt. Azt hi­
szem, sosem fogjuk pontosan tudni, mennyi pénzt is kerestünk. Volt pár könyve­
lőnk, de sose kérdeztük meg tőlük, hogy pontosan mit is csinálnak, és kinek az
utasításait követik. Gondoltuk: mivel egy nagy könyvelőcég alkalmazottai, jó ke­
zekben vagyunk náluk.
74 ÍR Ó N M Á N

Túrót se tudtunk a dolgok üzleti oldaláról. Akárhányszor bementünk az iro­

dába, mindig úgy fogadtak minket, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
- Ja, amúgy aláírnátok ezeket a papírokat? Nagyjából ez és ez van bennük, és
mindegyiket a könyvelők küldték át.
Mindannyian azt gondoltuk, hogy minden oké.
Meehant is bírtam, sőt, mindannyian kedveltük először, és hittünk benne.
 18
Paranoid s ze m é ly is é g e k

Miután felvettük az első lemezt, azonnal nekiálltunk dalokat írni a másodikra.

Néhány akkor született, amikor Európában turnéztunk: köztük például a War
Pigs. Amikor azon a zord zürichi helyen rostokoltunk, nagyon sokat jammeltünk,
és az alapötlet tulajdonképpen ott jött. A későbbi próbák alatt aztán be is fejeztük
a dalt. Akárhol is próbáltunk, mindig szakítottunk időt a dalírásra. A walesi
Monmouthban is dolgoztunk a Paranoid dalain: oda pedig úgy kerültünk, hogy
mindannyian el akartunk vonulni egy kicsit. Dave Edmunds után mi voltunk az
egyik első zenekar ott. Az összes többi helyen csak jöttünk és mentünk, itt viszont
végig együtt tudtunk lenni.
A Paranoid felvétele elég gyorsan ment. Visszamentünk a Regent Soundba, és
vittük magunkkal Rodger Baint is. Három-négy napnál nem tököltünk többet,
szóval csak egy kicsit volt hosszabb a stúdióidőnk, mint az első lemeznél. Néhány
nappal korábban belekeveredtünk egy verekedésbe, úgyhogy azt a lemezt óriási
monoklival a szemem alatt gitároztam fel. Ez a modok és a rockerek idejében volt,
mi pedig egy tengerparti üdülőben játszottunk. A koncert után Geezer kiment te­
lefonálni, aztán rohanva érkezett vissza.
- A kurva életbe! Egy hadseregnyi skinhead talált be, és mindannyian oda-
kinn várnak ránk!
Kimentünk, hogy megnézzük, mi a sztori, és elég komolynak tűnt az ügy.
Ozzy fogott egy kalapácsot, én meg Geezerhez fordultam.
- Melyik csávó kóstolt be?
- Az ott! - mutatott egy formára.
76 IR O N M Á N

Odaléptem hozzá, és bumm! Kiütöttem a csávót, mire a semmiből újabb és

újabb arcok támadtak ránk. Kibaszott ijesztő volt, ott verekedni a sűrűjében. Az
egyik arc megfogta a nyakamat, én meg Ozzynak kiabáltam kétségbeesetten.
- Ozzy! Üsd le a kalapáccsal!
Ozzy lecsapta, és abban a pillanatban ráugrottak a hátára. Hátracsapott a vál­
la fölött a kalapáccsal, ami egyenesen a csávó arcába vágódott. Brutális látvány
volt. Mindannyian acélbetétes bakancsokat hordtak, és azokkal rugdaltak az ar­
cunkba. Valahogy aztán elmenekültünk, de mindannyian csurom véresek vol­
tunk.
A sofőrünk aznap este Ron Woodward, a régi basszusgitáros szomszédom
volt, aki épp akkor vett új kocsit. Üvöltve ugrottunk be az autóba.
- Indíts, bazmeg! Meneküljünk!
Ron úgy lefagyott, mint aki betolt egy adag Váliumot, miközben mi véresen,
bedagadt szemekkel ordítottunk vele.
- Mi a faszom van már?! Induljunk, bazmeg!
A skinheadek baseballütőket lóbálva rohantak utánunk, és majdnem utolér­
tek, Ron pedig úgy vezetett, hogy hozzá képest egy lajhár is kapkodó idegbolond­
nak tűnt. Mint később kiderült, nem mert gyorsítani, mert egy új autó bejáratá­
sánál ez kifejezetten ellenjavalt volt akkoriban. Végül sikerült elmenekülnünk, de
évszázadokig tartott, míg hazaértünk, olyan lassan hajtott. Otthon beosontam a
házba, anyám meg kiszólt a szobájából.
- Milyen volt a koncert, kisfiam?
Csöndben kinyitottam az ajtót.
- Ó, király!
A Paranoid szövegei erősen politikusak voltak, leginkább a War Pigsé. Nem
azért, mert érdekeltek minket a negatív kritikák az okkultistának beállított első
lemez után, hiszen azokkal egyáltalán nem foglalkoztunk. Egyszerűen így ala­
kult. Persze az első lemez sem volt teljesen, hogy is mondjam, okkult, és a Para­
noid sem volt tisztán politikus. A War Pigs címe például eleinte Walpurgis volt,
ebből pedig az következik, hogy ez a dal is a természetfelettiről szólt. Amúgy nem
feltétlenül, hiszen az is lehet, hogy csak munkacím volt, amíg meg nem születik a
szöveg, vagy valami. Fogalmam sincs, Geezer miért csinált a Walpurgisból War
Pigset. A szövegírás teljesen az ő asztala volt, én pedig mindig bírtam, amit alko­
tott, úgyhogy sose faggattam az ilyenekről.
 Paranoid sze m é ly iség e k 77

Rodger Bain és Tóm Állom felgyorsította a War Pigs végét. Amikor először
meghallottuk, úgy gondoltuk: micsoda marhaság, ennek meg mi értelme volt? De
akkoriban nem szólhattunk bele az ilyesmibe.
Természetesen most is jó sok drogot toltunk, úgyhogy valószínűleg ezért let­
tek ilyen különösek a szövegek. Ott az írón Mán, amit egy életre kelt robotról szó­
ló képregény ihletett. Gondolom, valami komoly dolog húzódik meg a sztori m ö­
gött: olyasvalaki története, aki be van zárva egy olyan testbe, ahonnan nem tud
kijutni. Aztán ott a Fairies Wear Boots is. Micsoda szöveg! De senki se vont m in­
ket kérdőre miatta. Az emberek egyszerűen elfogadták.
- Nincs elég zenénk. Nem tudnátok még valamit összedobni? Valami rövid
dalt esetleg? - lepett meg minket Rodger, miután felvettünk mindent.
- Ó, tényleg? Ja, azt hiszem, menni fog.
A többiek elmentek kajálni, én meg elkezdtem játszani, és gyorsan kész is lett
a Paranoid. Miután visszajöttek, elnyomtam nekik, és imádták. Geezer nekiállt a
szövegnek: nem is emlékszem, hogy Ozzy írt-e hozzá valamit. Amikor aztán el­
kezdtük összepróbálni az új dalt, Ozzy csak improvizált, és énekelt valami hülye­
séget. „Flying out the window”, vagy valami ilyesmit: szerintem fogalma se volt,
mit. Geezernek viszont egyből felcsillant a szeme.
- Ez tök jól hangzik!
Geezer sokszor a felvételek előtt írta meg a szöveget, párszor meg egyenesen
a stúdióban. Utána jött Ozzy, hogy elvégezze az utolsó simításokat. Ő találta ki a
dallamot, ami sokszor a riífet követte. Fogalmam sincs, Geezernek honnan jött a
Paranoid szövege, de elég élénk fantáziája volt. Egyszerűen leült, hallgatta kicsit a
zenét, néhányszor meg csendre intett minket. Leírt egy pár sort, kihúzott néhány
dolgot, hozzáadott valami mást, a végén meg odaadta az egészet Ozzynak, aki
gyakran felvonta a szemöldökét.
- Jézusom, ez meg mi a faszomat akar jelenteni?
Fogalmam sincs, hogy akkoriban tudtuk-e, mit jelent a paranoid kifejezés.
Ozzy és én ugyanabba a fos suliba jártunk, ahol nyilvánvalóan nem találkoztunk
ilyen szavakkal. Azt tudtuk, hogy mit jelent a „bazmeg”, meg hogy „menj a picsá­
ba”, de az, hogy „paranoid”? Na ezért bíztuk a szövegeket Geezerre, mert azt gon­
doltuk, hogy ő az okos csávó közöttünk.
Az összes számunk hosszabb volt öt percnél. Sose írtunk háromperces dalt,
úgyhogy a Paranoid tökéletes helykitöltőnek tűnt.
78 IR O N M Á N

Soha nem hittük volna, hogy ebből lesz a nagy sláger. Az összes dalunk közül
ez az egy, amit válogatásokra, tévében meg filmekben használnak, holott jó, ha
négy percbe telt megírni. Nagyon egyszerű, alapra vett téma, kellően slágeres dal­
lammal, ami megfogja az embereket. A Paranoid még a Top O f The Popsba is be­
juttatott minket. Nagyon idegesek voltunk előtte, mert igazi presztízst jelentett
Angliában, ha valaki szerepelt ebben a műsorban. Valószínűleg mi voltunk ott a
leghangosabb zenekar. Annyira nem tetszett amúgy a hangulata, meg az sem,
ahogy a BBC munkatársai utasítgattak minket, és a többi faszság. A dolgok már-
már kezdtek elfajulni.
- Vegyétek már le rólam ezt a reflektorfényt, megőrülök tőle! - kértem a
stábot.
- Nem kapcsolhatjuk ki!
- Hát pedig jobban teszitek, ha kikapcsoljátok!
Természetesen utána töksötétben játszottam, és soha többé nem hívtak meg
minket. Igazából persze nem is voltunk egy Top O f The Pops-típusú zenekar.
Ha az első lemez fordítottkeresztes borítója némi balhét okozott, a Paranoid
rátett egy lapáttal. Először azt akartuk, hogy War Pigs legyen a lemez címe, és el
is készült a lemezborító a kardos-pajzsos csávóval: ez volt a „war pig”. A címet vi­
szont visszadobták, és megváltoztatták Paranoidra.
- Akkor most mi lesz a borítóval? - kérdeztük.
Túl késő volt már, hogy újat készíttessenek, és nagyon gyorsan kellett egy cím.
- A War Pigs sehogy se klappol. Mi legyen a címe akkor?
- Legyen Paranoid.
így is lett.
 19
S ab b ath , Zeppelin
és Purple

Tohn Bonham és Róbert Plánt is birminghami volt. Bili és én, még a The Rest ide­
iében többször koncerteztünk Bonhammel. Ő az egyik bandában, mi meg a má­
sikban, ugyanazokban a klubokban, Geezer pedig nálam is jobb haverja volt
Plantnek akkoriban. Egyszer Geezerrel bevásárlás közben futottunk bele Robert-
be és Johnba. Boldogan újságolták, mi van velük.
- Van egy új bandánk, ahol Jimmy Page a gitáros!
- Ó, király!
Nem ismertük Jimmyt személyesen, de tudtuk, hogy a Yardbirdsben játszott,
szóval velük örültünk.
Az első Led Zeppelin-lemez volt az, amit először hallottam tőlük, és nagyon
tetszett. Bonham hozta a keménységet a gyilkos dobolással, Jimmynek pedig, no­
ha nagyon jó riffeket írt, nem volt annyira brutális hangzása, de mégis jól összeil­
lett a két dolog. Nálunk más volt a pálya: a Sabbathban a riff volt a lényeg, és a sú­
lyos gitárhangzás. Amíg a Zeppelin a mennydörgő dobokra alapozott, mi a masz-
szív gitár- és basszusgitárfalra.
Bili mondogatta mindig, hogy akkoriban azon voltunk, hogy keményebbek
legyünk, mint a Led Zeppelin. Erre így konkrétan nem emlékszem: az is lehet,
hogy így volt, de igazából sosem volt rivalizálás a Sabbath és a Zeppelin közt.
Mindkét zenekar Birminghamből jött, szóval egy csapatban játszottunk, úgyhogy
örültünk a sikereiknek, és biztos vagyok benne, hogy ők is ugyanígy örültek a
mieinknek.
Mostanában az összes zenész bratyizik egymással, akkoriban viszont nem
egészen így állt a helyzet. Azért álltunk szóba a Led Zeppelin tagjaival, mert
80 IR O N M Á N

Bonham és Plánt a haverjaink voltak. Amúgy mindig volt feszkó a londoni, a bir­
minghami, illetve a közép-angliai zenekarok közt. A londoni zenészek meg voltak
arról győződve, hogy az ő bandáik jobbak, mint a többiek, és eléggé lenézték a kö­
zép-angliai arcokat, mi pedig úgy gondoltuk, hogy London a hülye sznobok vá­
rosa. Sok versengés született ebből, mert mindegyik zenekar túl akart tenni a má­
sikon. Mindig arról volt szó, hogy ott a Zeppelin, a Sabbath, a Purple. A Deep
Purple-lel rivalizáltunk is, hiszen amikor a Paranoid a slágerlistákon tanyázott,
akkor jöttek ki ők a Black Nighttal, úgyhogy miközben a két dal szépen kúszott
fel a listákon, úgy éreztük, hogy ez igazi verseny.
Olyan jóban voltunk a Zeppelinékkel, hogy oda akartak vinni a kiadójukhoz,
a Swansonghoz. Nem is emlékszem már, miért nem jött össze: valószínűleg azért,
mert nem tudtunk kiszállni a Warnerrel és a Phonogrammal kötött szerződése­
inkből. Ok ugyanis egy örökkévalóságig magukhoz láncoltak minket. Azt is
imádtuk volna, ha Peter Grant Zeppelin-menedzser a mi ügyeinket is átveszi, de
ez sem volt megoldható. Azt hiszem, csak a Zeppelinnel foglalkozott, és persze
később a Bad Companyval, akik szintén a Swansonghoz szerződtek. Akkoriban
nem voltak olyan menedzserek, akik egyszerre több banda ügyét is intézték. Egy
menedzser, egy banda - így szólt a szabály. Nekünk itt volt Patrick Meehan, és ő
sem foglalkozott másokkal, legalábbis az elején.
Amikor a zeppelines srácok meglátogattak minket a Sabbath Bloody Sabbath
felvétele alatt, még jammeltünk is együtt. Bonham erősködött, hogy nyomjuk el
valamelyik saját dalunkat. Nem is emlékszem, melyik volt az, talán a Sabbra
Cadabra. Mi persze lehurrogtuk.
- Haver, eleget játszottuk már a saját számainkat. Jammeljünk inkább vala­
mit!
Nem tudom, hogy felvette-e valaki ezeket az örömzenéléseket. Elég jó cucc
lehet: Black Zeppelin. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a két zenekar együtt
játszott. John ugyan jammelt velünk párszor a korai időszakban, de Bili mindig
utálta, ha az ő dobszerkóján játszik. A széltől is óvta a cuccát, Bonham meg min­
dig tönkretett valamit.
- Na, Bili, hadd doboljak egy kicsit!
- Nem. Megint tönkrevágsz valamit, az lesz.
- Légyszi, Bili!
- Felejtsd el!
Meg voltak mindketten marhulva.
 Sabbath, Zeppelin és Purple 81

A Zeppelinékkel még mindig jóban vagyunk, még akkor is, ha Bonham ret­
tenetesen kiakasztotta Ronnie James Diót, amikor lejött a Hammersmith
Odeonban tartott koncertünkre 1980 májusában. John a színpad széléről nézett
minket, egymás után tolta a Guinnesseket, és ahogy pörgött a koncert, úgy lett
egyre mólésabb. Amikor lejöttünk a színpadról, odaszólt nekem.
- Kurva jó hangja van ennek a csávónak, ahhoz képest, hogy egy törpe!
Ronnie persze meghallotta. Bonham igazából bóknak szánta a megjegyzést,
de nem sült el jól a dolog.
- A kurva anyád! - mondta Ronnie.
Majdnem verekedés lett a vége, az pedig elég egyoldalú lett volna, mert John
elég kemény csávó. Úgyhogy leállítottam.
- Nézd, légyszi ne csináld.
- Most mi a faszom baja van?
- Hát nem nagyon tetszett neki, amit mondtál. Figyu, menj vissza a szállodá­
ba és később találkozunk, most nem annyira jó.
Végül elment, de bassza meg, csúnya vége is lehetett volna a sztorinak.
Jimmy is jó cimbora. Néhány éve szerette volna megnézni a koncertünket a
hollandiai Fields O f Rock fesztiválon, úgyhogy átrepült velünk együtt. Lógtunk
kicsit, megnéztük együtt a Rammsteint, aztán hazarepült. Azóta számtalanszor
találkoztam vele, különféle eseményeken.
 20
Ez lenne A m erika?

Az első lemezünk az amerikai slágerlistákra is felkúszott, aztán jó ideig ott is ma­

radt, miközben mi még nem is jártunk odaát. A Paranoid felvétele után végre el­
jutottunk Amerikába is. A legnagyobb állatság, amit elkövettünk, az volt, hogy a
komplett cuccunkat magunkkal cipeltük. Laney erősítők, hatalmas Laney hang­
falak, konténereink meg nem voltak hozzájuk, úgyhogy a cucc összevissza tört,
miután kihaj igáit ák a teherszállító repülőgépből. Ettől függetlenül nagyon boldo­
gok voltunk, amikor leszálltunk New Yorkban. Úgy éreztük, megfogtuk az isten
lábát, és el se akartuk hinni, hogy végre itt vagyunk.
Az első koncert viszont egy Unganos nevű fostos kis klubban volt, a nyugati
70. utcán, Manhattanben. Olyasfajta presztízshelynek volt beállítva, mint a lon­
doni Marquee, de mi ebben kételkedtünk, mert tényleg annyira lepukkant hely
volt. Azt hiszem, azért szervezték ide a bulit, mert koncertszervezők és lemezipa­
ri arcok felbukkanását várták.
Luké, a roadunk sikeresen megfeledkezett arról, hogy Amerikában más a há­
lózati feszültség, úgyhogy amikor bedugta a cuccot, az el is füstölt, ahogy kell.
- Bazmeg, most mi a faszomat csinálunk?
Teljes volt a káosz, aztán végül helyrehozták az erősítőket valahogy. Két kon­
certet nyomtunk a klubban, én meg azt gondoltam: ennyi? Ez lenne Amerika?
Bődületes csalódás volt. A harmadik napon viszont a Fillmore Eastben játszot­
tunk, ami fantasztikus volt. Édes istenem... monitorládák! Micsoda különbség!
Ez volt az első alkalom, hogy rendesen hallottuk egymást, és először itt hallottam
Ozzyt koncerten énekelni. Csodálatos volt, és ezek után sose adtunk lejjebb az
igényekből.
 Ez lenne A m erika? 83

A Fillmore-ban Rod Stewarttal és a Facesszel léptünk fel. A mi bulink elég jól

sült el, de amikor Rod Stewart következett, őt szó szerint kifütyülték. Két koncer­
tet nyomtunk együtt, és a második este hajszálra ugyanaz történt. A csávó nem
volt boldog, mi pedig itt döbbentünk rá, mennyire megfogtuk az embereket.
Az amerikaiak tényleg kurvára bírtak minket.
Mivel annyira azért még nem voltunk ismertek, jó sokan azt gondolták, hogy
a Black Sabbath egy fekete zenészekből álló zenekar. Ez persze nem tartott sokáig,
ahogy gyorsan rájöttek arra is, hogy semmi közünk a soulzenéhez. Ahogy a turné
pörgött a maga útján, egyre jobban összehaverkodtunk a többi zenekarral, példá­
ul a James Ganggel. Együtt játszottunk a San Franciscó-i Fillmore Westben is,
ahol ők és Joe Walsh azt a kibaszott angyalport tolták. Közvetlenül koncert előtt
Geezerre is rájött az ötperc.
- Muszáj tolnom egy szippantást abból a cuccból!
Persze Ozzy sem maradhatott ki a dologból. A baj csak az volt, hogy azt hit­
ték, marihuánát tolnak. Geezer később elmondta, hogy végig hallucinált koncert
közben, és konkrétan halálfélelme volt. Mindannyian eléggé rottyon voltunk a
turnén, kivéve talán engem. Persze én sem voltam szent, de úgy gondoltam, hogy
jobb, ha tiszta marad a fejem. Legalább valameddig.
 21
B oszorkányos
születésnap ot!

Jó pár országban voltak olyan emberek, akik ugyan nem értették a szövegeinket
- mert nem beszéltek angolul a zene hangulatából mégis azt gondolták, hogy
sátánisták vagyunk. Konkrét meghívásokat kaptunk, hogy csatlakozzunk ilyen­
olyan sátánista szektákhoz. Alex Sanders, az angliai főboszorkány, a Boszorkány­
király személyesen jött le egy bulinkra, hogy belerántson minket ebbe az őrület­
be. Amikor meg először játszottunk San Franciscóban, Anton LaVey, a Sátán
Egyházának alapítója felvonulást rendezett a tiszteletünkre. Maga LaVey is ott
trónolt egy Rolls Royce-ban, egy nagy transzparenssel: „Szeretettel köszöntjük a
Black Sabbathot”. Gondoltam, mi a fene, milyen kedves dolog ez tőlük!
Amikor elutasítottuk a meghívásukat, hogy játsszunk Walpurgis éjjelén a
Stonehenge-ben, a szekta megátkozott minket. Nem vettük félvállról a dolgot.
Ekkoriban kezdtük el hordani a saját keresztjeinket. Először Ozzy faragott keresz­
tet a nyakában lógó konyhai csapból. Akkoriban gyakran beszélgettünk az álma­
inkról, és sokszor kiderült, hogy mindegyikünk tökre ugyanazokat álmodja, ez
pedig nagyon különös élmény volt. Nem tudom, hogy a Walpurgis-ügy miatt-e,
de egy éjjel mindannyian azt álmodtuk, hogy kereszteket kell hordanunk, hogy
megvédjen minket a gonosztól. így is tettünk.
A kereszteket Ozzy apjától kaptuk, aki alumíniumból készítette őket, de úgy
csillogtak, mintha ezüstből lennének. Miután megcsinálta az első négyet, átállt a
tömegtermelésre, mert a koncerteken elkezdtük őket árulni, hogy ebből is csinál­
junk némi lét. Később Patrick Meehan aranyból készített keresztekkel lepett meg
minket. Látta a nyakunkban a madzagon fityegő alukereszteket, és valószínűleg
 B oszorkányos születésnapot! 85

azt gondolta, inkább megajándékoz minket olyanokkal, amelyek azért jobban

néznek ki.
Sose lépek úgy színpadra, hogy ne lógna a nyakamban a keresztem. Egy tur­
nén két dologra vigyázok igazán: az ujjprotéziseimre és a keresztre. A kereszt
amúgy akkora, hogy jó párszor keményen pofán csaptam magam vele. Elég leha­
jolni, hogy valamit kivegyek mondjuk a kocsimból és bumm! Elég fájdalmas tud
lenni. Geezer a saját keresztjét sikeresen elvesztette egy Aston Villa-meccsen. Bil­
ié megvan, de valahova ő is elhányta, viszont ő még mindig hordja az eredeti alu-
keresztet. Az első keresztemet én is elvesztettem. Valószínűleg eltettem valahova,
de elfelejtettem, hova. El tudom képzelni az új tulajdonos arcát, aki megveszi a
házam, aztán rátalál. „Jé, mit keres itt ez a kereszt... és ez a gramm kokain?!”
Természetesen mi nem voltunk sátánisták, és a zenénk sem volt az. Geezer ki­
mondottan vallásos, ír katolikus családban nőtt fel, és a mai napig hívő, ugyanak­
kor mindig is érdekelte az okkultizmus. Nagyon sokat olvasott Aleister Crowleytől,
a hírhedt angol okkultistától. Mindkettőnket nagyon vonzott a természetfeletti,
és eléggé bele is másztunk a dologba, ő pedig innen vette az inspirációt a dalszö­
vegekhez. Ez határozta meg az első lemezt. Azt hiszem, Geezer úgy érezte, hogy
a zene igazán sötét, súlyos dolgot jelenít meg, úgyhogy igyekezett a szövegeit is
olyanra formálni, hogy passzoljanak hozzá. Mindenhol máshol ömlött a nya­
kunkba a flower power: mindenki boldog és vidám volt, és az emberek egyáltalán
nem foglalkoztak a valódi élet szörnyűségeivel: a háborúval, az éhínséggel, és
minden olyasmivel, amivel senki sem szeret szembenézni. Mi úgy voltunk vele,
hogy akkor mi leszünk az a zenekar, ami ezeket a témákat járja körül, de az, hogy
okkultizmussal vagy sátánizmussal vádoljanak minket, egyszerűen nevetséges.
Ezzel együtt rendesen kaptuk az ívet, pláne Amerikában, ahol az egyháznak
elég nagy hatalma van. Odaértünk mondjuk egy koncert helyszínére, és ott várt
minket a helyi tiszteletes a komplett gyülekezetével, akik óriási transzparenseket
lengettek. „Senki ne jöjjön el a koncertre! Ezek sátánisták!”
Aztán ott volt annak a nőnek a sztorija, aki öngyilkos lett a lakásában, és mit
találtak, na mit? A Paranoid lemezt a lejátszón, úgyhogy ez is a mi hibánk volt. A
nyomozás aztán kiderítette, hogy a lemeznek semmi köze nincs az esethez, de en­
gem így is nagyon megrázott a dolog. Mi ugyanis egyáltalán nem ezt akartuk:
egyáltalán nem akartuk rávenni az embereket, hogy öngyilkosak legyenek! Ter­
mészetesen nyilvánvaló, hogy ha valaki alapból depressziós, hallgathat akármit,
nem a zenétől lesz öngyilkos.
86 IR O N M Á N

Aztán ott voltak a sötét oldal képviselői is. Egyszer például három boszorkány
jött el a koncertre, vagyis inkább boszorkánynak látszó arcok. Látták, hogy a nya­
kunkban rendes keresztek lógnak, úgyhogy elhúztak. Nem sokkal később, ami­
kor épp megérkeztünk a szállodába egy koncert után, az emeletünkre érve egy
komplett szekta fogadott minket, akik fekete köpenyekben, gyertyákat tartva ül­
tek a folyosón a szobáink előtt. Gondoltuk, mi a franc? Elég komolyan veszik ma­
gukat ezek! A picsába! Átlavíroztunk köztük, hogy bejussunk a szobánkba, m i­
közben ők folyamatosan kántáltak, gyertyákkal a kezükben. Felhívtuk egymást a
szálloda telefonján.
- Mi a francot csináljunk? Várjunk pontosan másfél percet, aztán menjünk ki
hozzájuk egyszerre!
így is tettünk. Mindannyian kimentünk egyszerre a folyosóra, elfújtuk a gyer­
tyáikat, és elénekeltük nekik, hogy Boldog születésnapot! Csak úgy sütött az ar­
cukról az undor, amikor összeszedelőzködtek és elmentek. Lehetett volna rosz-
szabb vége is a dolognak. Mondjuk, hogy egyszerűen megkéselnek minket.
Később, a Volume 4. lemez idején a Hollywood Bowlban játszottunk, és a be­
állás után bezárt öltözőajtó, illetve egy rajta éktelenkedő vérvörös kereszt foga­
dott minket.
- Mi a kurva élet...?!
Végül kinyittattuk valakivel az ajtót, és azzal a lendülettel el is felejtettük az
ügyet. A koncert kezdete után nem sokkal az erősítőm elkezdett rakoncátlankod-
ni. Ez is egy olyan nap volt. Eléggé felkúrtam magam, úgyhogy megfordultam és
belerúgtam a cuccomba. Luké, a roadom a cuccom mögött állva próbálta meg­
akadályozni, hogy az egész összedőljön, miközben én idegből rugdaltam, aztán
meguntam, és lerohantam a színpadról. Akkoriban nem nagyon volt türelmem az
ilyen faszságokhoz. Miközben rongyoltam lefelé, nem vettem észre a csávót, aki a
színpad szélén állt egy tőrrel a kezében, és arra készült, hogy leszúrjon. Végül az­
tán legyűrték és kivitték, később pedig kiderült, hogy korábban megvágta a kezét,
és a vörös keresztet, ami az öltözőnk ajtaján fogadott minket, a saját vérével má­
zolta oda. Egyike volt azoknak a vallásos őrülteknek, akik túltolták a dolgot. Ami­
kor megmutatták a tőrt, alig hittem a szememnek, akkora volt. Jó pár kellemetlen
emberrel találkoztunk, de ez túlment minden határon.
Szintén Amerikában történt, hogy a Hells Angels elnöke is megkeresett min­
ket, hogy biztosítson a támogatásáról.
 Boszorkányos szü letésn ap ot! 87

- Ha bármilyen problémátok adódik, csak hívjatok fel, és elintézzük, bármi­

ről is legyen szó!
Most mit mondasz egy ilyen embernek? Elküldöd az anyjába? Szóval megkö­
szöntük szépen a kedvességét.
Lehet, hogy a tőrös csávót is a motorosok kezébe kellett volna adnunk.
 22
O zzy ó c s k a trükkjei

Ozzynak legendásan gyenge hólyagja volt. Egy este, amikor egy klubban szóra­
koztunk, és kereskedelmi mennyiségű piát pusztítottunk el, Ozzy elaludt az egyik
kanapén. Amikor aztán zártak, a kidobó odajött hozzánk.
- Jobb lesz, ha összeszeditek a haverotokat.
- Szedje össze a faszom! Ha azt akarod, hogy eltűnjön, neked kell összeva­
karnod!
- Jól van, faszikám, majd én elintézem! - ígérte.
Egyszerűen felemelte az alvó Ozzyt, feltette a vállára, Ozzy pedig azzal a len­
dülettel bevizelt, és telibehugyozta az arc öltönyét.
Egy idő után belefért, hogy kétszemélyes szobákat foglaljunk. Rendszerint
Geezer és Bili osztozott egy szobán, Ozzy meg én a másikon. Ez már jobb volt,
mintha négyen passzíroztuk volna be magunkat egy szobába, de Ozzyval így sem
volt egyszerű az élet. Amikor aludtam volna, rendre fenn kukorékolt. Olyanokat
csinált, hogy feltekerte csutkára a tévét, majd elvonult zuhanyozni, én meg kiug­
rottam az ágyból, hogy mégis mi az isten történik, lehalkítottam a tévét, majd
visszafeküdtem. Ozzy ilyenkor kimászott a zuhany alól, ismét felcsavarta a hang­
erőt, majd visszament a fürdőszobába. Akkora zajt csapott, hogy nem volt mit
tenni: nekem is fel kellett kelnem.
Amikor végre volt pénzünk külön szobákra, az maga volt a csodaszép, nedves
álom. Persze Ozzy ezután sem változott jottányit se. Feküdtem az ágyikómban,
isten tudja, milyen későn, erre dörömböl valaki az ajtómon. Kinyitottam, és per­
sze Ozzy állt ott.
- Haver, tudnál adni egy öngyújtót?
 Ozzy ó cska trü kkjei 89

- Tudod, hány óra van, bazmeg?! Képes vagy felébreszteni egy kurva öngyúj­
tó miatt?!
Ozzy és a szállodák... Épp turnén voltunk, és a senkiföldjén buszoztunk már
órák óta, amikor a semmi közepén találtunk egy boltot. Kiszálltunk a buszból,
hogy megnézzük, és azonnal megláttuk az óriási táblát. „Tűzijáték.”
Ozzy bement, és megvette az össszes petárdát, rakétát meg az egész firlefrancot.
- Mihez kezdesz ezzel? - kérdeztem.
- Majd később eldurrantok pár rakétát!
Amikor azt mondta, „később”, nem tudtam pontosan, mire gondol, és azt
sem, hogy hol tervezi a tűzijátékot. Végül a szállodában, hajnali négykor szottyant
kedve a dologra. A szobánkban kuksoltunk, amikor meghallottam a rakéták jel­
legzetes fütyülését. Kinéztem a kukucskálón, és a komplett folyosó füstben úszott.
A füst aztán kezdett bekúszni a szobámba is, úgyhogy kimentem, akkorra pedig
már a tűzoltóberendezés is bekapcsolt, és vadul locsolta a vizet mindenfelé. A pi­
zsamás vendégek üvöltve rohangálta fel-alá, és nem tudták elképzelni, mi az isten
történt. Óriási volt a fejetlenség.
Eközben Ozzy teljesen zizi állapotban csak ült a folyosón, és egymás után en­
gedte el a rakétákat. Persze kijött a rendőrség, és bevitték.
- Jöjjenek utánunk, és fizessék ki érte az óvadékot! - mondták a rendőrök.
- Nyugodtan tartsák csak benn egész éjszakára. Majd holnap elmegyünk érte,
így legalább tudunk pihenni! - válaszoltuk nekik.
A szállodát nemrég újították fel, Ozzy petárdái pedig óriási lyukakat égettek a
szőnyegekbe és a falakat is megrongálták. Természetesen csillagászati összeget fi­
zettettek ki vele, úgyhogy végre megtanulta a leckét. Vagy nem.
Ozzy most is pont ugyanolyan, mint régen, és a kedvenc szórakozása, hogy a
seggét mutogatja másoknak. Még amikor az angol zenei élet hírességei közé vá­
lasztottak minket, és elnyomtuk a Paranoidot, akkor is letolta a gatyáját, hogy a
tömeg megszemlélhesse a két szőrös félholdat. A tömeg, mondom, de igazából
nem voltak olyan sokan, mindenesetre Ozzy úgy gondolta, hogy nem lelkesednek
eléggé, úgyhogy kétszer is letolta a gatyát. Alapból szakmabelieknek játszottunk,
szóval hogy is lehetett volna másképp? Nyilván nem ugrálnak sikoltozva, csak ül­
nek a helyükön és udvariasan tapsolnak. Ráadásul a Kinks tagjai ültek az első sor­
ban, akik aztán végképp nem azok az ugrálós csávók.
Engem amúgy nem zavar a dolog. Hozzászoktunk.
Igazság szerint többször láttam Ozzy seggét, mint a sajátomat.
 23
Egy m ajd n em gyilkosság
A u sztráliáb an

1971 januárjában Adelaide-be repültünk, hogy főzenekarként játsszunk a

Myponga Open Air fesztiválon. A szervező azzal csábított oda minket, hogy egy
hétig ott lehetünk, vakációzhatunk és minden költségünket állja.
Csodálatos! Elutaztunk, és ő lett a nagylelkű vendéglátónk.
- Amíg itt vagytok, bármit kérhettek!
Kértünk is! Kaviár, pezsgő: igazán fejedelmien éltünk. Négy limuzin állt a
rendelkezésünkre, de emellé kaptunk négy zsírúj autót is.
- Nyugodtan használjátok őket, nézzetek szét minálunk!
Ez elég felelőtlen ötlet volt. Ügy döntöttünk, lemegyünk a tengerpartra, hogy
versenyezzünk kicsit a homokban. Az egyik verda elakadt, és amikor megpróbál­
tam kihúzni, az én autóm is beragadt.
- Ó, a picsába!
Szép lassan megérkezett a dagály is. Ahogy a víz egyre közelebb és közelebb
ért, úgy uralkodott el rajtunk a pánik. Faszoltunk egy pár evezőt egy közeli csó­
nakból, és megpróbáltuk azokat a kerekek alá tuszkolni. Reccs - mondták az eve­
zők, mindkettő eltört. Akármivel próbálkoztunk, az autókat mintha bebetonoz­
ták volna, úgyhogy tehetetlenül néztük, ahogy a víz lassan ellepi mindkettőt.
Rám maradt a feladat, hogy felhívjam a szervezőt, és felvázoljam neki a helyzetet.
Küldött egy vontatót, és azzal végül sikerült kiszabadítani a kocsikat, de persze a
víztől mindkettő tropára ment.
A fesztivál felvezetéséül adtam néhány rádióinterjút, az egyikben pedig vala­
hogy kinyögtem, hogy nagyon magányosak vagyunk itt, úgyhogy örülnénk némi
női társaságnak.
 Egy m ajdnem gyilkosság A usztráliában 91

Mindezt persze élőben. Na, és mi történt? Egy hadseregnyi csaj támadta meg
a szállodánkat. Patrick Meehan és én végül egy szobában kötöttünk ki az egyi­
kükkel, aki aztán... egyszerűen elájult.
- Meghalt! Meghalt! - kiáltozott Meehan.
Ó, a kurva életbe, gondoltam. Jézusom, meghalt! Tényleg meghalt!
Elképzeltem a lapok címoldalát. „Holtan találták a két férfivel szórakozó
lányt.” Azon paráztam, hogy nyilvánvalóan ránk verik majd a csaj halálát.
- Valamit csinálnunk kell vele! Meg kell tőle szabadulnunk! - rinyált tovább
Meehan.
Az ő brilliáns ötlete az volt, hogy dobjuk ki a csajt az erkélyről, és mondjuk
azt, hogy magától esett ki. Mondanom sem kell: iszonyatosan be voltunk tépve.
Ez az ötlet mai fejjel nézve hihetetlenül ijesztő állatság, de abban a pánikban én is
rábólintottam. Kivittük az erkélyre, megpróbáltuk felemelni... aztán feleszmélt.
- Bazmeg! Ez él!
Valószínűleg megártott neki kicsit a drog, mi pedig abban az állapotban egy­
szerűen ledobtuk volna az erkélyről, hogy aztán huszonkét évesen gyilkossá vál­
jak.
- De tisztelt bíróság! Már halott volt!
Fogadok, hogy a csaj sosem tudta meg, mi történt vele majdnem. Ha elolvas­
sa ezt a könyvet, lehet, hogy meg is talál.
- Ő akart megölni!
- Meehan volt! Meehan volt!
Teljes gáz. A fesztivál amúgy hatalmas volt, minden flottul ment, a szervező
pedig tényleg úgy babusgatott minket, hogy el se hittük. Később hallottuk, hogy
csődbe ment.
Vajon miért?
 24
R epülőhalak

1971 februárja ismét Amerikában talált minket, hogy lenyomjuk a második otta­
ni turnénkat, ami nagyszerűen sikerült, köszönhetően a haverjainknak, a Moun-
tain nevű zenekar tagjainak. A Mountain király banda volt, hercegi vendéglátás­
ban részesítettek minket, és mindig nagyon sok narkó volt náluk. A gitárosunk­
kal, Leslie Westtel nagyon jó barátok lettünk, és ma is közel állunk egymáshoz.
„Imádom a hangzásod, haver! Nagyon király az a gitár!” - mondtam neki egy­
szer.
Leslie erre körülnézett a hangszerboltokban, és talált egy pontosan ugyan­
olyan Gibsont, mint az övé. Megvette, aztán átrepült Angliába csak azért, hogy
átadhassa nekem. A hangszert sajnos később ellopták. Ha szünetet tartottunk,
mindig egy raktárba pakoltam le a hangszereimet, egy alkalommal pedig vagy
négy gitáromat lopták el egy helyről. A Leslie-től kapott Gibson volt az egyik.
Vérzett a szívem miatta.
Ez volt az a turné, amikor először szálltunk meg a Los Angeles-i Hyatt, más
néven Riót szállóban. Itt találkoztunk az első groupie-kkal. Nem is nagyon vág­
tuk, hogy léteznek ilyen csajok, hiszen Európában a nők nem voltak ilyen köny-
nyen kaphatók. Amikor először odasétáltunk a Hyatt recepciójához, azonnal für­
tökben lógtak rajtunk a csajok.
- Sziasztok, mizujs? Angliából jöttetek?
Mielőtt magunkhoz térhettünk volna, már mindegyikünk elvitt egy csajt. El
se hittük. Baszki, ez Amerika?
Később aztán újra találkoztunk velük, épp csak másik faszival voltak. Akkor
csaptunk a homlokunkra. Szóval EZEKET hívják groupie-nak?
 Repülőhalak 93

Seattle-ben a hírhedt Edgewater szállodában laktunk, ahol az ablakból lehe­

tett horgászni. Szó szerint. A szálloda cölöpökre épült, és belógott a víz fölé, a re­
cepciónál pedig boldogan adtak horgászbotot, úgyhogy simán lehetett az ab­
lakból pecázni. Természetesen mi is kipróbáltuk a dolgot, bár gőzöm nincs,
miért. Ozzy egyszer megakasztott egy cápát, amit aztán a fürdőkádban szállásolt
el, míg mi lenyomtuk a koncertet. Természetesen, mire visszaért, a jószág elpusz­
tult, mert legalább olyan hosszú volt szerencsétlen állat, mint a fürdőkád, a cá­
páknak pedig állandóan úszniuk kell, hogy levegőhöz jussanak. Ozzy ezután úgy
döntött, hogy feldarabolja a cápát, aminek az lett a vége, hogy vérben és szarban
tocsogott minden. Megpróbálta... igazából fogalmam sincs, mit akart.
Bili szobája az enyém alatt volt, az ablaka pedig tárva-nyitva. Én is megakasz­
tottam egy cápát, ami ide-oda lengedezett a horgászzsinóromon, amíg véletlenül
be nem röppent Bili szobájába. Eléggé meglepődött a csávó, de valljuk be, min­
denki rendesen összeszarná magát, ha egy cápa repülne be a szobájába, nem igaz?
Végül fogta és kidobta az ablakon, egyenest vissza a tengerbe, de a szobájából
onnantól fogva áradt a tömör halszag. Igazából az összes szoba halszagú volt.
Mindenhol szőnyegeket terítettek le, így felmosni sem lehetett. Elképzelésem
sincs, mire gondoltak: mit fognak a vendégek kezdeni a kifogott halakkal?
Máskor az egyik állólámpára tekertük a horgászzsinórt, aztán mire visszaér­
tünk, hűlt helyét találtuk a lámpának. Valószínűleg valami hal egyszerűen kirán­
totta az ablakon. Szóval kifizettük azt is.
A legutolsó Sabbath-turné seattle-i állomásán Bili és én ellátogattunk az
Edgewaterbe, hogy kicsit nosztalgiázzunk. Körülvezettek minket: volt egy Led
Zeppelin-szoba, és persze volt Sabbath-szoba is.
A korai időkben csak néhány szállodába engedtek be zenekarokat, annyira
rossz híre volt a zenészeknek. Mostanra már akár a csúcsszállodákban, valame­
lyik Ritz-Carltonban vagy Four Seasonsban is megszállhatunk. Hatvan év fölött
már nem nagyon hajigálok ki tévéket az ablakokon.
Nem bírom már őket megemelni.
 25
A h árm as lem ez:
a M a s te r of R eality

A Paranoid vezette a lemezeladási listákat Nagy-Britanniában, és noha Ameriká­

ban még meg se jelent, minket már nyomasztottak, hogy mikor készülünk el a
harmadik lemezzel. Ez volt a Master Of Reality. Mivel már volt egy listavezető al­
bumunk, nehéz volt továbblépni. Ha a következő nem lesz újra listavezető, az azt
jelenti, hogy nem vagyunk már olyan jók, úgyhogy ilyenkor az ember folyamato­
san azon agyai, hogy olyan dalokat írjon, amelyek legalább olyan népszerűvé te­
szik az új lemezt, mint az elődjét.
A menedzsment állandóan turnézni küldött minket, ráadásul elég elcseszett
menetrendekkel. Volt olyan, hogy egy nap két koncertünk is volt, két különböző
városban. Nem nagyon tarthattunk szünetet sem. Ezért is, meg azért is, mert
egyetlenegy dalunk sem maradt régebbről, fogtuk magunkat, beköltöztünk a pró­
baterembe, és hozzáfogtunk a dalszerzéshez. Előrukkoltam pár riffel, és miután
nekiálltunk a melónak, elég könnyen elkészültünk. Néha azért szenvedtünk, hogy
összehozzunk egy lemeznyi dalt, mert ilyenkor azért szükség van némi időre,
hogy átgondoljuk a dolgokat, és kicsit hagyjuk érni az anyagot, de időnk az na­
gyon kevés volt, pláne a Paranoid után. Ha épp nem volt elég számunk, a stúdió­
ban gyorsan összedobtunk egyet, a meglévőkhöz meg hozzácsaptunk pár extra
riffet, hogy kicsit hosszabbak legyenek. Szerettem olyasfajta instrumentális dol­
gokat is összehozni, mint például az Embryo, ami a Children O f The Grave
intrójaként funkcionált a Master O f Reality lemezen. Egy rövidke, klasszikus ih­
letésű darabról beszélünk, ami lélegzethez juttatja a hallgatót, és felvillant némi
fényt a nagy sötétség közepette. Ha meghallgatsz egy lemezt, vagy akár csak egy
dalt, ahol végig csak a döngölés megy, nem is veszed észre, hogy milyen kemény,
 A h árm as lem ez: a M a s te r o f Reality 95

mert egyszerűen nincsenek ott a lazább részek, hogy ellenpontozzák a sulykolást.

Ezért van az, hogy egy csomó dal közepére is beillesztettem egy könnyedebb
részt, amitől aztán még súlyosabbnak tűnt az újra berobbanó riff. Az Orchidnak
hasonló funkciója volt a Lord Of This World előtt. Csak én és egy akusztikus gi­
tár: kedves kis vihar előtti csend, hogy még dinamikusabb legyen az egész. Elő­
ször mindenki azt gondolta, hogy milyen fura dolog ez már, mi viszont szerettük
feszegetni a határokat. Nem hittünk az olyasfajta szabályokban, hogy tilos akusz­
tikus részeket írni, vagy épp nagyzenekart használni, szóval bátran alkalmaztuk is
ezeket.
A Master O f Realityt 1971 február-márciusában vettük fel, én pedig elég ko­
molyan belefolytam a stúdiómunkákba. Olyasmiket is kipróbáltunk, amit koráb­
ban sosem. A Children Of The Grave, a Lord O f This World és az Intő The Void
felvételénél három félhanggal lejjebb hangoltunk. Akkoriban az összes többi ze­
nekarban vagy ritmusgitáros vagy billentyűs is játszott, mi pedig gitár-dob-
basszusgitár felállásban nyomtuk, úgyhogy megpróbáltunk olyan vastag hangzást
elérni, amilyet csak lehet. A lehangolástól több mélye lett a riffeknek. Azt hiszem,
ez is olyasmi, amit én próbáltam ki legelőször.
Nem féltünk szokatlan megoldásokkal kísérletezni. A Solitude-ben, ami való­
színűleg az első szerelmes dal, amit felvettünk, Ozzynak delayt tettünk a hangjá­
ra, amitől gyönyörűen csengett-bongott, és amúgy is elég jó hangja volt a balla­
dákhoz. Én még fuvolázok is a dalban. A lemezfelvételek során a létező összes
hangszert kipróbáltam, még akkor is, ha nem tudtam rajtuk játszani, a Jethro
Tull-kaland óta pedig különösen vonzott a fuvola. Persze bevallom, elég amatőr
módon fújtam. Az a fuvola amúgy még mindig megvan, amin akkor játszottam.
A Sweet Leaf felvételekor természetesen be voltunk állva, mint a gerely, ami­
ben semmi különös nem volt, hiszen akkoriban mindannyian nagykanállal tol­
tuk a drogot. Miközben épp egy másik dalhoz vettem fel némi akusztikus gitárt,
Ozzy odasündörgött hozzám egy karvastagságú jointtal a kezében.
- Tolj csak ebből egy slukkot!
- Nem, nem - ellenkeztem.
Végül beleszívtam, az a szar pedig majdnem megfojtott. Kiköhögtem a belem,
ők meg suttyomban felvették a haldoklásomat, amit később felhasználtunk a
Sweet Leaf elején. Mennyire találó már köhögéssel indítani egy marihuánáról
szóló dalt, nem? Egyértelműen ez életem legkirálvabb vokális teljesítménye.
96 ÍRÓIN M ÁN

Az Intő The Void az egyik legkedvesebb dalom az első felállástól, a Sabbath

Bloody Sabbath pedig a másik. Nagyon jó kis ívük van ezeknek a daloknak, több
különböző árnyalatból állnak össze, és nagyon sok minden történik bennük. Az
Intő The Void kezdőrifíje végig váltogatja a tempóját a dalban. Imádom. Egysze­
rűen odavagyok ezektől az apró finomságoktól benne.
Ozzynak nem mindig volt könnyű dolga Geezer dalszövegeivel. Különösen
szenvedett az Intő The Voiddal. Van benne ugyan egy lassú rész, de amikor Ozzy
belép, nagyon felgyorsul a riíf, neki pedig igazán gyorsan kellett énekelnie azt,
hogy „Rockét engines burning fuel so fást, up intő the night sky they blast”, ami
úgy hangzott, mint egy nyelvtörő. Geezer leírta neki a szöveget.
- Rockét abadaba-dabadaba, mi a faszom ez?! Ezt én kurvára nem tudom el­
énekelni!
A belünket is szétröhögtük, amíg próbálkozott.
A korábbi lemezekhez hasonlóan a Master O f Realityt is megtalálta a balhé.
A Sweet Leaf a drogos utalások miatt akasztott ki pár arcot, az After Forever pedig
Geezer arcbamászó „would you like to see the Popé on the end of a rope”4 sora
miatt. A borító is újra szokatlanra sikerült, hiszen ezúttal csak a lila-fekete szavak
voltak rajta, egy fekete háttéren. Kicsit Spinal Tap-szerű bénázás volt ez, persze a
Spinal Táp előtt. Ezúttal viszont két hétig dolgozhattunk a stúdióban, újra Rodger
Bain producer és Tóm Állom hangmérnök segítségével. Zeneileg a Master Of
Reality egyértelmű folytatása a Paranoidnak. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a
hangzás azért lehetett volna kicsit jobb. Ilyen az, ha az ember zenész: egy bizo­
nyos dolgot, egy bizonyos hangzást keres, és nagyon nehéz átengedni a gyeplőt
idegeneknek. Ha valaki más kezei közé kerül a dolog, onnantól kezdve nincs rá
több befolyásunk, aztán amikor meghallgattam a végeredményt, az sosem olyan
volt, amilyet előtte elképzeltem. Többek közt ezért is folytam bele a stúdiómunká­
latokba egyre inkább az első pár albumot követően.

4 Szívesen látnád a pápát akasztófán lógni? (ford. megj.)

 26
Ezt tényleg nem kellett
volna

A Paranoid felvételekor még mindig a szüleimnél laktam. Apámék vettek egy má­
sik lakást Kingstandingben, Birmingham mellett, és azt tervezgették, hogy túlad­
nak a bolton, és odaköltöznek. Különösen anyám akart megszabadulni az üzlet­
től, ami igazi kínszenvedés volt. Reggel felébredt, kinyitott, aztán este, zárás után
meg hullafáradtan esett az ágyba. Nem tudott egy napra sem elszakadni tőle, sose
voltunk nyaralni, mint a normális családok, sőt, a szüleim nem is jártak külföl­
dön.
Elég büszke voltam az új kecóra. Mielőtt beköltöztünk volna, már volt kul­
csom a házhoz, és akárhányszor összeakadtam valami csajjal, inkább odavittem.
- Nézd, ez az új házunk!
Azok után már képtelen voltam bárkit is a régi házba vinni. Elég hülyén hang­
zott volna, ha azt mondom, hogy „itt van ez a rekesz bab, ülj le szépen, én pedig
hozok valamit inni!”
Eszembe se jutott ilyesmi.
Ezzel együtt eljött az idő, hogy saját lakásom legyen. Korábban pénzem nem
volt rá, amikor pedig elkezdett csordogálni a lóvé, állandóan turnén voltam. Az
első kövér csekkek persze egy durva sportautóra mentek el. Ahogy rátettem a ke­
zem valami normálisabb lóvéra, azonnal vettem magamnak egy Lamborghinit.
Szóval ott állt a Lambó a kingstandingi Endhill úton, az új házunk előtt, ami ak­
koriban ötezer fontba került, a kocsi pedig legalább ötször ennyibe. Nem voltunk
normálisak.
Komoly autóbuzik voltunk mindannyian. Geezer mindig azt mondogatta,
hogy ha meglesz a jogsija, venni fog egy Rolls Royce-t.
98 8RON MÁN

Egy nap, amikor hazaértem, láttam a Rollst az Endhill úton parkolni. Gon­
doltam, nofene, Geezer csak átment a vizsgán! Bili is vett egy Rolls Royce-t, ami
korábban Frank Mitchellé, az őrült baltás gyilkosé, illetve Sir Ralp Richardsoné, a
híres színészé volt, most pedig Bili Wardé lett! Bili telepakolta a hátsó ülést
cideresrekeszekkel, így olyan lett a verda, mint egy kerekeken guruló kocsma.
Ozzynak sosem volt jogsija, de ez nem tartotta vissza attól, hogy megvegye az én
Rollsomat. A felesége fuvarozta mindig, ha hozzám jött, a kutyái pedig ott ter­
peszkedtek a hátsó ülésen. Egy makulátlan autót adtam el neki, amit aztán gyor­
san leamortizált, és az egész kocsi bűzlött a kutyaszartól.
Geezernél sem sokáig maradt karcmentes az autó. A platformcipők korszakát
éltük, és Geezeré különösan ormótlan volt: lövésem nincs, hogy volt képes egyál­
talán vezetni azokban a hatalmas lépőkben. Egyszer épp a meredek dombjairól
hírhedt Devon környékén kocsikázott, és megállt egy boltocskánál, ami épp az
egyik domb tetején csücsült. Leparkolta az autót, beszambázott a platformcipőin
a boltba, ott pedig valaki kinézett az ablakon, és felkiáltott.
- Jé, egy kocsi gurul le a domboldalon! Egy Rolls Royce!
- Úristen! - kiáltott fel Geezer.
Kirohant a boltból, és a platformcsukáin csámpázva próbálta utolérni az au­
tóját, hátha ki tudja nyitni menet közben az ajtaját, és valahogy megállíthatja.
Nyilván nem érte utol, úgyhogy az autó szépen legördült a hegyről, átszakított
egy drótkerítést, míg végül egy fának ütközve fejezte be útját. Hazafelé menet el­
ment előttünk is, én pedig tisztán hallottam azt a jellegzetes krahácsolást, ahogy
a ventilátorlapátok belebokszolnak a hűtőbe. A kocsi eleje teljesen tropára ment.
- Most már értem, miért hívják Rollsnak3 - panaszolta Geezer.
Az első házamat 1972-ben vettem, a Birminghamtől északra található
Staffordban. Három hektárnyi telek, még egy úszómedence is elfért rajta. Gyor­
san rájöttem, hogy egy modern házat készülnek építeni mögé. Bazmeg, gondol­
tam, ez pont a medence mögött fog éktelenkedni! Ahelyett azonban, hogy dúltam
volna magam, inkább megvettem azt a házat is a szüleimnek, akik aztán ide is
költöztek Kingstandingből. Pompás kis hely volt, vadiúj szőnyegek mindenhol,
modern fürdőszobák, minden úri cucc. Odaadtam apámnak a telek egyik részét,
ő meg nekiállt csirkéket tenyészteni, szóval szerette a helyet, anyám viszont úgy5

5 A roll jelentése: gördül, gurul. (ford. megj.)

 Ezt tényleg nem ke lle tt volna 99

érezte, hogy a semmi közepén van, túl messze a várostól. Briliáns ötlet volt venni
nekik egy házat, de végső soron nem igazán voltak érte oda, én pedig elég rosszul
éreztem magam emiatt, úgyhogy azt mondtam, keressenek egy helyet, ami tetszik
nekik, én pedig kifizetem.
így is tettek: találtak egy házat, amit elárvereztek, és mivel akkor pont Ameri­
kában voltam, megbíztam egy arcot, hogy licitáljon helyettem. Na, és ki ellen lici­
tált? A nagynéném ellen, aki szintén meg akarta venni azt a házat. Ez persze csak
utána derült ki, és alig hittem el a dolgot, ráadásul csak ők ketten alkudtak a ház­
ra. Végül a miénk lett, anyámék pedig odáig voltak az örömtől. Apámnak meg­
voltak a csirkéi meg a lovai, úgyhogy elemében érezhette magát. Majdnem túl ké­
ső volt, mert ekkoriban kezdett betegeskedni, nem sokkal később pedig már túl
rosszul volt, hogy igazán kiélvezhesse a dolgot, de egy pár jó év azért megadatott
neki ott.
Igyekeztem persze gondoskodni róla, de ez nem volt annyira könnyű. Koráb­
ban, amikor még Kingstandingben éltek, egy nap azt láttam, ahogy egy öreg
kurblival próbálja berántani a verdáját, én pedig arra gondoltam, hogy jóisten,
minden reggel ezzel kell szenvednie, miközben lóg a cigi a szájából, ez rettenetes,
nem mehet így tovább! Ügyhogy vettem neki egy Rolls Royce-t.
- Nem fogja szeretni ezt a kocsit apád - károgott anyám.
- Már hogyne szeretné?!
Elmentem az egyik autókereskedésbe, és vettem neki egy Rolls Royce-t a szü­
nnapjára. Elvitték a házhoz a hátsó ülésen egy karton pezsgővel, apám meg telje­
sen kikelt magából.
- Mi az isten ez? Nekem nem kell ez az izé! El tudod képzelni, hogy ezzel me­
gyek dolgozni? Mit mondanának a szomszédok? Mit gondolnak rólam az embe­
rek? Én és egy Rolls Royce?!
Kurvaélet. Fel kellett hívnom a Rolls Royce-kereskedőt a hírrel.
- Sajnos nem tetszik apámnak az autó.
- Mi az, hogy nem tetszik? Ez egy Rolls Royce!
- Tudom, de még beleülni sem hajlandó.
Végül eljöttek és visszavitték a kocsit, én meg megkérdeztem apámat.
- Akkor milyet akarsz?
- Nem akarok én semmilyet!
- Nem lenne jobb egy másik autó? Mondjuk egy Jaguar?
- Még az is jobb lenne, mint az az izé!
100 IR O N M Á N

Végül vettem neki egy Jaguar 3.4-et, azt a klasszikus kiadást, faberakással,
kapcsolókkal és mindenféle úri cuccal. Ezért sem volt annyira oda, de mondtam
neki, hogy ennek most már maradnia kell, mert amúgy sem adnák vissza a pén­
zemet, amit a kocsiért fizettem: legfeljebb beszámítanák az árát egy másik autóé­
ba.
Egy darabig használta is, de szenvedés volt az egész sztori. Gondoltam, a pi­
csába, megpróbálok segíteni, ő pedig folyamatosan azt hajtogatja, hogy nem kell
neki az a szar.
Apám 1982-ben halt meg, mindössze hatvanöt évesen. Anyám vagy tizenöt
évvel élte túl. Makacs, büszke, konok alak volt, aki sosem panaszkodott, csak ösz-
szeszorított foggal csinálta tovább a dolgát. Egész életében kőkeményen dolgo­
zott. Nem is hitt másban, csak a munkában. Ja, és a dohányzásban. Képtelen volt
letenni a cigit: szó szerint a halálba füstölte magát. Végül tüdőtágulás és légmell
végzett vele.
Egy nap nekem is feltűnt, hogy betegnek tűnik. Mivel a Sabbath jó pár jóté­
konysági akcióban részt vett a birminghami kórházakban, ismertem már pár
szakorvost. Meséltem róluk apámról.
- Nos, hozza be az urat, és megvizsgáljuk.
Apám világéletében gyűlölte az orvosokat.
- Nincs az az isten, hogy betegye a lábát egy kórházba. Nem jönnének inkább
el hozzá?
Természetesen megtették, apámat pedig azonnal rángatni kezdte az ideg.
- Soha többé ne merd idehozni ezeket!
Valahogy aztán megvizsgálták, és megállapították, hogy elég rossz állapotban
van.
De semmit sem tehettünk érte. Egyszerűen nem engedte.
Se házat, se autót nem tudtam venni neki - és egészséget sem ...
 F eh ér csíkok,
fe h é r öltönyök

Angliában akkoriban a hasis meg a tabletták mentek, de amikor a Los Angeles

Fórumban játszottunk 1971 őszén, a kokainnal is megismerkedtem.
- Baromi fáradt vagyok! - panaszkodtam az egyik roadunknak.
- Mért nem tolsz egy csíkot? - kérdezett vissza.
- Nem, koszi, nem élek ilyesmivel.
A csávó amerikai volt, szóval ismerte a dörgést.
- Ugyan már, ne parázz! Csak szippants fel egy csíkot, mielőtt a színpadra
lépnél!
Felrántottam a csíkot. Úristen, ez csodálatos! Gyerünk a színpadra, és zúz­
zunk szét mindent! És így is történt. Bassza meg! Csodásán éreztem magam a
színpadon, úgyhogy a következő koncert előtt nyilván kellett tolnom egy kicsit
megint. Aztán többet. Aztán még többet. Ahogy ez lenni szokott.
A Whisky a Go Góban is játszottunk a Sunset Stripen, ezt az alkalmat pedig
valami különlegességgel szerettük volna megkoronázni. Végül Patrick Meehan
állt elő az ötlettel.
- Miért nem vesztek fel valami más cuccot erre az estére? Mondjuk fehér öl­
tönyöket, cilindert és sétapálcát!
Kibéreltük a fehér öltönyöket, amiket aztán azonnal összekoszoltunk. A leg­
többen nyilván patyolattisztán, vállfára akasztva viszik vissza ezeket a cuccokat,
itt viszont a kölcsönző munkatársai valószínűleg sokáig törték a fejüket, hogy m i­
féle mocskos disznók lehettek a kuncsaftok.
102 SRON MÁN

A Beach Boys tagjai is lejöttek a bulira, nekem meg fogalmam se volt, hogy
néznek ki a csávók. Épp jöttem kifelé az öltözőből, amikor valaki odalépett hoz­
zám.
- Benézhetnék, hogy találkozzak a többiekkel? - kérdezte.
- Sajnos nem. Senki sem mehet be az öltözőbe - feleltem.
Nem kicsit volt ciki, miután megtudtam, hogy a Beach Boys egyik tagját sike­
rült lepattintanom.
Los Angeles, a filmsztárok és a napsütés - mindez komoly hatással volt
mindannyiunkra. Végül mi is olyan partikon kötöttünk ki, ahol a Tony Curtishez
vagy az Olivia Newton Johnhoz hasonló sztárok buliztak. Persze mindannyian
rommá voltunk kokózva, ahogy sokan közülük is, és csak levitáltunk ide-oda.
Azt hiszem, a harmadik amerikai turné végén játszottunk először a Holly­
wood Bowlban. Magára a koncertre nem nagyon emlékszem, mert a végén egy­
szerűen összeestem: elájultam a kimerültségtől. Az utolsó dalt még végigj átszőt­
tük, aztán bumm, végem volt, mint a botnak. Az orvos, aki megvizsgált, szigorú­
an a lelkemre kötötte, hogy felülök a következő gépre, hazahúzok Angliába és
végre kipihenem magam.
Az idegösszeroppanás határán álltam, úgyhogy Váliumot írtak fel nekem,
mégpedig jó nagy adagokban. Egész nap úgy járkáltam, mint a zombi, és egysze­
rűen pihenésre volt szükségem. Túl sok volt már abból, amit minden nap nyom­
tunk: turné, alváshiány... és persze a drogok. Bilinél hepatitiszt diagnosztizáltak,
és szintén kórházban kötött ki. Volt egy rozsdás kése, amit mindenhova magával
hurcolt, és amikor kinyitott vele valami kagylót, elvágta a kezét. Ő mondjuk azt
mondta, hogy pont ugyanannyira megkaphatta volna a kagylótól is a betegséget,
mint a késtől. Geezer vegan volt, nem nagyon tudott kajához jutni a turnén, és
emiatt, meg persze a drogok hatására csonttá-bőrré soványodott. Végül vesekövei
lettek, úgyhogy ő is kórházban végezte. A legegészségtelenebbül viszont Ozzy élt,
és mégis egyedül ő maradt talpon.
Mindannyian lerobbantunk, de Ozzy? Neki kutya baja sem lett.
 28
Elvis lé g itá rs a s á g

Az 1972-es évet tizenkilenc napos brit turnéval indítottuk, ahova Glenn Cornick
bandája, a Wild Turkey kísért el minket. Muszáj volt velük mennünk, mert Patrick
Meehan összeállt Brian Lane-nel, és ők menedzselték a bandát. Lane volt a Yes
menedzsere is, úgyhogy ők meg a következő turnéra jöttek velünk, ami harminc­
két koncertet jelentett Amerikában és Kanadában. Ez volt az írón Man-turné, ami
márciusban startolt. Mi és a Yes: hihetetlenül elcseszett párosítás. Gyűlöltek min­
ket, mert szerintem magukat okostojásnak hitték, minket pedig munkásosztály­
beli bunkóknak tartottak. Néha szóba álltak velünk, máskor meg egyszerűen el­
sétáltak mellettünk. Rideg, nem? Évekkel később persze aztán összehaverkod­
tunk, de ez azért jó sok időbe telt. Ráadásul baromi viccesek voltak a színpadon:
ha valaki mellényúlt, a többiek azonnal lézertekintetekkel igyekeztek felaprítani a
vétkest. Mi meg nem tudtuk mire vélni az egészet. A zenében valaki úgyis hibá­
zik, és akkor mi van? Szerencse, hogy nem a mi bandánkban játszottak, hiszen
nálunk kétpercenként tévesztett valaki. Itt voltak tehát velünk az okostojás csá­
vók, mi meg kandeszt kandeszra halmoztunk, miközben ők valószínűleg azt kér­
dezgették maguktól, hogy mi a fenét keresnek itt.
A saját billentyűsük, Rick Wakeman se bírta őket elviselni, úgyhogy inkább
velünk utazott, amikor csak lehetett. Bírtuk Ricket. Szerintem valahol szeretett
volna velünk zenélni, de hozzánk képest mindenképp túl jó volt: egyszerűen túl
sokat tudott. Mi állandóan alapra vettünk mindent, csak döngöltünk konokul,
ami, hát, messze nem olyan volt, mint a Yes zenéje.
Az egyik korábbi turnénkon Elvis is ugyanabban a hotelben szállt meg, ahol
mi. Láttuk, ahogy besorjázik a testőrhaddal körülvéve, és elfoglalja a legfelső
104 IRON MÁN

emeletet. Meg is hívtak a koncertjére, de én kihagytam, mert aznap estére már

volt egy csajom talonban.
Később megbántam, mert soha többé nem volt lehetőségem megnézni őt.
Ezen a turnén Elvis repülőgépén utaztunk Los Angelesből Vegasba. Egyszer­
re volt fura és puccos: minden ülés leopárdmintás bőrrel volt bevonva, az utaskí­
sérő pedig különféle színű szendvicsekkel kínált minket.
- Jézusom, mi az isten ez?
- Színezett kenyér, uram.
- Aha!
Ez is biztos olyasmi volt, amit Elvis szeretett. A gép amúgy király volt. Utaz­
tunk vele, de jó fiúk voltunk, nem törtünk össze semmit, és igazán tisztelettelje­
sen viselkedtünk. Mégiscsak Elvis gépéről volt szó!
 29
H óban, porban, fűben

A Volume 4 dalainak megírása és összepróbálása jó sok időt vett igénybe. Nem

azért, mert egyre nehezebben születtek az ötletek, hanem azért, mert a kocsma
csak másfél kilométernyire volt, szóval amikor elkezdtünk ötletelni, a többiek
mindig ásítozni kezdtek...
Aztán pedig leugrottak a krimóba „egy” sörre.
Gondoltam, én nem megyek velük, inkább ülök még itt és molyolok egy ki­
csit. Játszogattam ezt, játszogattam azt, egy óra, két óra, három óra, aztán vissza­
értek a többiek, teljesen mólésan.
- Na, van valami?
Csodás! Igazán élveztem ezt a vérszívást!
Amikor valaki aztán előjött azzal, hogy mi lenne, ha az Államokban vennénk
fel a lemezt, mindannyian odavoltunk az ötlettől. Egyrészt így ki lehetett kerülni
az angol adóhivatalt, másrészt a stúdióidő is olcsóbb volt odaát. És ami még fon­
tosabb: mindannyian úgy voltunk vele, hogy hálás dolog lesz ezúttal valahol más­
hol, más hangulatban dolgozni. 1972 májusában érkeztünk Los Angelesbe.
Patrick Meehan ismerte John Dupontot a Dupont vállalattól, tudják, öngyújtók,
festékek és a többi baromság. Nagy, vagy jobban mondva, óriási cég. Kibéreltük
Dupont luxusházát Bel Airben. Hatalmas hodály volt, egy óriási, bálteremre em­
lékeztető nappalival, ami a kerti medencére nézett, illetve csodás kilátás nyílt Los
Angelesre is. Mindannyian együtt laktunk a házban: a zenekar, Meehan és két
francia bébiszitter csaj, akiket a házzal együtt bocsátottak rendelkezésünkre.
Csodálatos volt az amcsi hangulat! A Record Plánt stúdió, ahol a lemezt vet­
tük fel, igazi műalkotás volt, és messze jobbnak bizonyult, mint amihez szokva
106 IRON MÁN

voltunk. Úgy döntöttünk, hogy a Volume 4-nak magunk leszünk a producerei.

Nem azért, mert tele lett volna a tökünk Rodger Bainnel, hiszen szerintem jó
munkát végzett, hanem egyszerűen annyi stúdiórutint szedtünk magunkra, hogy
úgy éreztük, mi is meg tudjuk csinálni. Úgy hallottam, Rodger azóta lement a tér­
képről, és nem is áll szóba senkivel, de lövésem nincs, mi hozta ki belőle ezt.
Patrick Meehan azért odapofátlankodott mint producer. Fogalmam sincs,
mit akart ezzel, de ott ült velünk, együtt küppedtünk a keverőszobában, és gon­
dolom, úgy volt vele, hogy csak ráírja már a nevét a lemezre. Egyszer vagy kétszer
kérdezte meg bátortalanul, hogy mi lenne, ha ezt vagy azt kipróbálnánk, és ezzel
ki is fújt a produceri melója.
Saját magunk producelése persze azzal járt együtt, hogy mindenki előjött a
saját hülyeségeivel. „Hangosabbra azt a basszusgitárt!” „Ezt én így vagy úgy aka­
rom”, de végső soron működött a dolog. Csak később, a Sabbath Bloody Sabbath
utáni időkben kezdte bökni a csőröm az ilyesfajta hiszti.
A felvétel hat hetet vagy talán két hónapot vett igénybe. Ezalatt berámoltunk
némi cuccot a Bel Air-i házba is, és ott írtuk meg az utolsó dalokat. Más környe­
zetben dolgoztunk, mindenki optimistább volt, ráadásul tartanunk kellett ma­
gunkat az előre lefixált menetrendhez is.
Ekkoriban még mindig óriási örömöt leltünk egymás basztatásában, és a hü­
lyébbnél hülyébb tréfákban, de az ötletek is nagyon gyorsan dalokká formálódtak
a kezeink közt. Valószínűleg a betárazott, raklapnyi kokain is segített felpörgetni
a dolgokat. Tényleg jó sok volt belőle. Olyasfajta lepecsételt dobozban érkezett,
mint amilyenekbe a hangszórókat szokták csomagolni, és tele volt kis tasakokkal,
amiket szintén viasszal pecsételtek le. Lekapartad a viaszt, alatta pedig ott mo­
solygott a rengeteg imádnivalóan tiszta cucc. Olyanok voltunk, mint Tony Mon­
tana a Sebhelyesarcú című filmben: feltornyoztunk egy halmot belőle az asztal
közepén, felszeleteltük, és mindenki kapott belőle egy kicsit. Nos, inkább sokat.
Beindult a dumaparti, aztán jó pár más zenész, rengeteg csaj és úgynevezett barát
is benézett hozzánk, hogy fejest ugorjának a narkóba.
Az egyik verőfényes napon épp a tévészobában ücsörögtünk, egy kokainnal
és fűvel megrakott asztal körül, ahogy általában mindig. A házban mindenhol
különböző gombok voltak a falon. Bili azt hitte, hogy a szobalányt lehet velük
hívni, és megnyomta az egyiket, ami valójában a riasztó volt, és a kibaszott Bel
Air-i rendőrségen csöngött. Pár perccel később felálltam, kinéztem az ablakon, és
azzal kellett szembesülnöm, hogy hat-nyolc rendőrautó veszi körül a házat.
 H ó b a n , porban, fűben 107

- A picsába! Itt a rendőrség!

Persze a többiek kiröhögtek.
- Komolyan beszélek, bazmeg! Itt vannak a zsaruk!
Röhögés.
Szó szerint oda kellett rángatnom valakit az ablakhoz.
- Nézd!
- Bazmeg! Zsaruk!
Gyorsan letakarítottuk az asztalról a kokaint és a többi drogot. Mindenkinek
megvolt a maga kis raktára is a szobájában, úgyhogy ki-ki felrohant, felszívott
annyit, amennyit tudott, mielőtt a többit lehúzta volna a klotyón. Utána kiküld-
tük valamelyik bébiszitter csajt ajtót nyitni.
A rendőrök bejöttek, mi pedig halálos csendben, malomkeréknyire tágult pu­
pillákkal ültünk a bálterem-nappaliban.
- Mi folyik itt? - kérdezték.
- H m m ... semmi különös. Miért? .
Mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy rommá vagyunk tépve. Kikérdeztek
minket, hogy kik vagyunk és mit keresünk ott, mi pedig elmondtuk, hogy csak
béreljük a házat és így tovább. Pokoli pülanatokat éltünk át, hiszen ha átkutatnak
minket, komoly írébe kerülünk. Szerencsére békével távoztak, miután felvilágosí­
tottuk őket, hogy Bili egyszerűen csak összekeverte a gombokat.
Elég sok drogot lehúztunk a klotyón. Utána persze kitört a pánik.
- Bazmeg, minden drog elfogyott! Gyerünk, hívd fel megint a csávót, hogy
jöjjön át!
A Record Plantben mindenesetre kicsit komolyabban álltunk a dolgokhoz.
Mivel ezúttal a mi kezünkben volt az ellenőrzés, merészebben kísérletezhettünk
mindenfélével. Az első három lemez mondhatni ugyanabból az alomból szárma­
zik, és a Volume 4 volt az, amikor elkezdtük újdonságokkal feldobni a zenét. A
ház báltermében volt egy zongora, én meg a horribilis mennyiségű kokain után
nekiálltam játszani rajta. Korábban sosem zongoráztam, úgyhogy ott kezdtem el
tanulni a hangszeren, és pár hét alatt egész sokat haladtam. Nyilván arról volt szó,
hogy egész éjjel ébren voltam, felszívtam egy csíkot, játszogattam kicsit, még egy
csík, még egy kis zongorázás, és így ment ez vagy hat hétig. Eközben jött a
Changes ötlete. Ozzy meghallotta, bejött, bólintott, hogy ez király, és elkezdett rá
énekelni. Raktunk a dalba mellotront is, amin Geezer játszott, hogy egyfajta
nagyzenekarszerű kíséret is legyen benne. És ennyi volt: fel is vettük. Nagyon fu­
108 IR O N M Á N

rán szólt: először el se hittem, hogy mi vagyunk azok. Ráadásul eléggé zavarban
voltam, ugyanis amikor a Record Plantben felvettük a dalt, bejött Rick Wakeman,
és megkérdezte.
- Ki zongorázott?
Úristen, gondoltam, ez biztos azt fogja mondani, hogy mennyire szar már ez
a téma.
De tetszett neki.
Felkérhettünk volna bérzenészeket, de Geezer és én eldöntöttük, hogy mi
magunk akarjuk feljátszani az egészet. Mindketten épp csak tanulgattuk a hang­
szereket, úgyhogy igazi kihívásnak számított az ügy.
Ha a Changes szokatlan volt, az FX még ezen a határon is túlment. Nagyrészt
meztelenek voltunk, amikor felvettük. A hosszú stúdiómeló és a drogozás után
mindannyian kicsit megőrültünk. Elkezdtünk játszani, és félmeztelenül táncol­
tunk körbe, mint a hülyegyerekek. A nyakamban lógó kereszt közben odakoccant
a gitáromhoz. Boing!
Óóóóóó! - lelkendeztünk!
Boing!
- Ááááááááá!
Ezek után mindenki odatáncolt a gitárhoz, hogy koccantson egyet rajta.
Nyilván csak hülyéskedtünk, és nem is gondoltunk arra, hogy használhatjuk, de
azért felvették, nyomtak rá egy kis delayt, mi pedig óó, hmm, igen, végül pedig
mégis a lemezen kötött ki. Rengeteg munkát szoktam beleölni minden dalba,
órákat agyalok a váltásokon, meg úgy az egészen, végül meg jön egy dal, amit a
véletlen szült, meg az, hogy egy rakás betépett idióta kocogtatja a gitáromat, és ez
aztán a lemezre is felkerül. Totális vicc volt az egész. Bárcsak valaki kamerázott is
volna! Biztos vagyok benne, hogy csodálatos lenne visszanézni a mókát.
Vagy nem.
A Lagúna Sunrise-t egy Lagúna Beach-i napfelkelte inspirálta. Spockkal, az
egyik roadunkkal néztem, aki szintén elég jól gitározott. Egész éjjel fenn voltunk,
én pedig csak fogtam egy akusztikus gitárt, elkezdtem játszani, és így jött az ötlet.
Megpróbáltunk nagyzenekari részt is írni hozzá. Sose csináltam korábban ilyes­
mit, és addig nem is használtunk nagyzenekart. Azt se tudtam, hogy kell kottát
írni, de Spock igen, úgyhogy nagy nehezen összeraktunk valamit.
- Mi a fene az a pötty ott? Oké, hagyjad, tedd le szépen!
 Hóban, porban, fűben 109

Elmentünk vele a stúdióba, de persze elzavartak minket. Azt akarták, hogy az

összes hangszer összes szólama korrektül le legyen írva, és amikor végre találtunk
valakit, aki képes erre, nagyszerűek voltak. A Snowblind végén szintén használ­
tuk őket, később meg a Sabbath Bloody Sabbath Spirál Architectjében is. A
Sabotage lemez Supertzarjában pedig amíg én a riffet pengetem, egy kórus énekel
és egy hárfás is játszik. Ilyen apróságokkal próbáltam minél egyedibb hangzást
kotyvasztani.
Bili majdnem meghalt a lemezfelvétel vége előtt. Egy este ugyanis azzal ütöt­
tük el az időt, hogy a pincétől a padlásig átkutattuk a házat, a garázsban pedig ta­
láltunk egy rakás Dupont-festéket. Fogtuk az összes aranyszínűt, meg némi szín­
telen lakkot, visszamentünk a házba, és ott találtuk Bilit, ahogy brikettrészegen
fekszik a padlón.
- Lefesthetünk? - kérdeztük.
Természetesen igent mondott.
Meztelenre vetkőztettük, és elkezdtük befújni festékkel. Miután már mindene
aranyszínben csillogott, fogtuk a lakkot, és azzal is befújtuk. Kibaszott vicces volt.
Bili csak feküdt ott, ragyogó aranyszínben pompázva, aztán elkezdett fura hango­
kat adni, majd hányni, a végén pedig kontrollálhatatlanul remegett.
A kurva életbe!
Felhívtuk a mentőket, miközben azon agyaltunk, hogy mégis, hogy a picsába
fogjuk ezt megmagyarázni?
- Mi baja az úrnak?
- Hát... fekszik a földön, és... aranyszínű.
Utána megpróbáltuk persze menteni a helyzetet.
- Nagyon rosszul van!
- Elnézést, de tulajdonképpen mi is a probléma?
- N os... lefújtuk aranyszínű festékkel, most meg ott hever a padlón, mezte­
lenül.
A mentősök végül kijöttek, és rendesen le is barmoltak minket.
- Ostoba állatok! Meg is ölhették volna azt a szerencsétlent!
Bilinek mindene aranyszínben pompázott: a segge, a szakálla, mindene. Vé­
gül kiderült, hogy ez a festék eltömíti a pórusokat, ebbe pedig könnyen bele is
halhat az ember. Megmutattuk nekik a festékesflakonokat és a lakkot is, ők pedig
elolvasták a használati utasítást, ezután pedig mindannyian nagyon megrémül­
110 IRON MÁN

tek, és gyorsan belenyomtak Bilibe valami injekciót. Ezalatt mi úgy topogtunk

körülöttük, mint a csínytevésen kapott rosszcsontok.
- Rendbe fog jönni, ugye?
Megint feltúrtuk a garázst, találtunk némi hígítót és nekiálltunk Biliről le­
szedni az arany festéket, amilyen gyorsan csak lehet. Elég nagy meló volt letisztí­
tani őt. Az elején jó mókának tűnt a dolog, de csúnyán visszaütött.
A Volume 4 felvétele nagyszerű volt. Ott volt nekünk a Dupont-ház, a nap ra­
gyogóan sütött, úszómedence, csajok, minden, amit szemünk-szánk kívánt. És
kokain. Sok kokain. Olyan jól éreztük magunkat, hogy egyszerűen nem akartuk,
hogy vége legyen a bulinak.
A vége felé aztán eléggé elszabadultak a dolgok. Mindannyian otthon vol­
tunk, és elkezdtünk mindent szétkapni. Először csak dobáltuk a dolgokat, aztán
behoztuk a slagot, és egymást fröcsköltük vele. Ozzy szivárványszínűre festette
magát, amitől még nagyobb lett a dzsuva. Na, és ekkor csöngettek. John Dupont
állt az ajtóban, a ház tulajdonosa. A csuromvizes, kimázolt arcú Ozzy nyitott neki
ajtót.
- Mi a faszom folyik itt? - háborgott Dupont.
Bejött, és szembe találta magát a világtörténelem legnagyobb kupijával, én
pedig ott álltam, kezemben a locsolócsővel, és próbáltam szalonképes lenni.
- Á, ön az? Hogy van? Örülök, hogy végre találkoztunk!
Persze egyből Patrick Meehanhoz futott, és végül ki kellett fizetnünk a kárt. A
pénz ezúttal is megoldotta a problémát, bár John Dupont valószínűleg amúgy is
térdig gázolt a lóvéban.
Csak azért voltunk ennyire őrültek, mert imádtunk ott lenni. Próbáltunk, jö t­
tek az új ötletek, egész nap dalokat írtunk, aztán este meg irány a Rainbow vagy
valami másik hely, és indulhatott a buli.
Ezek a napok voltak a legkirályabbak a zenekar életében, a Snowblind című
dal pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy egy bizonyos drognak köszönhetően volt eny-
nyire felejthetetlen az időszak. Ezért is írtuk rá végül az albumborítóra, hogy
„Szeretnénk köszönetét mondani a csodálatos COKE-Cola Társaságnak”.6

6 Coke = kokain, (ford. megj.)

 Hóban, porban, fűben 111

Elegáns köszönetnyilvánítás a dealereinknek. Pár évvel ezelőtt szintén Bel

Airben béreltem egy házat, amikor a Heaven And Hell-lel dolgoztunk a The Devil
You Know lemezen. A Dupont-ház a Stradella úton volt, én meg nagyon szeret­
tem sétálgatni, úgyhogy jószerivel minden nap elmentem előtte. A ház most a
Charlie angyalaiban is játszó Jaclyn Smithé, szóval néha bekukkantottam, hátha
megpillantom.
De sose sikerült.
 30
H ölgyeim és uraim ,
a kapitányuk ép p rá h o zza
Ö nökre a frá s z t

Az 1972-es amerikai turnén magángéppel utaztunk. Elrepültünk valahova, ott

maradtunk, hogy lenyomjuk a koncerteket a környéken, aztán ismét felszálltunk
a gépre, és megismételtük ugyanezt valahol máshol. Ha lehetett, legszívesebben
Floridában süttettük magunkat a tengerparton. A magánrepülő tipikus Meehan-
féle felhajtás volt. 1971-ben, a Paranoid-turnét is így nyomtuk le. Abban az évben
a Fletwood Maccel turnéztunk, ők pedig velünk együtt repültek. Ozzy ült elöl, mi
pedig a gép hátsó részében dumáltunk. Hirtelen a repülőgép óriási süvítés kísére­
tében zuhanni kezdett.
Ozzy ült a kormánynál. Fogalmam sincs, hogy a fenébe vette rá a pilótát,
hogy odaengedje! Teljesen összeszartam magam. A kurva életbe! Persze Ozzy
iszonyú viccesnek találta a dolgot, ahogy mindenki sikítozik és ordít, úgyhogy
megismételte még egyszer, miközben nyerített örömében.
Ez az eset nem segített sokat Billen, aki alapjáraton rettegett a repüléstől.
Mindig annyira félt, hogy Váliumot kellett szednie, hogy egyáltalán felszállhas­
son egy gépre. Nem sokkal később el is kezdett inkább autózni a repülés helyett.
Volt egy GMC lakóautója, amit a testvére, Jim vezetett egyik koncertről a másik­
ra. Persze néha megálltak azokon a kijelölt helyeken, ahol megszabadulhattak a
vécében felgyűlt matériától. Egy napon Jim meghúzta a kart, aminek ki kellett
volna ürítenie a szart, de nem történt semmi. Bili elhatározta, hogy aláfekszik a
kocsinak, hogy megnézze, mi a baj. Volt nála egy CB-rádió, és persze végig tolta
az olyasfajta dumát, hogy „brékó, 1-9, Bulldog, szabad az út, 10-4”, és hasonlók.
Szóval Bili a kocsi alatt feküdt, és onnan rádiózott.
- Szar negatív, Jim, szar negatív! Semmi nem történik! Negatív!
 Hölgyeim és uraim... 113

Ott mókolt a kocsi alatt, miközben a tesója még egyszer meghúzta az ürítőkart,
ami ezúttal működött, úgyhogy az összes szar és szennyvíz Bilire ömlött.
Rotty.
- Szar pozitív, Jim! Szar pozitív! - rádiózta Bili a kocsi alól.
Jim előregurult a kocsival, alatta pedig ott volt Bili fosból és szarból kirajzoló­
dott körvonala. Bilit tetőtől talpig fos borította, még az arca is szaros volt, és úgy
nézett ki, mint a Lény A fekete lagúna szörnye című filmből. Ez is egyike volt a
felejthetetlen pillanatoknak.
Tipikus Bili.
 31
Fehér esküvő

Az első feleségem Susan Snowdon volt. Patrick Meehan londoni irodájában futot­
tunk össze. Meehan maga is meglehetősen úri családból származott, és folyton a
gazdagokkal bratyizott. Öltöny, Rolls és az összes puccos hely, amit el lehet kép­
zelni. Azt hiszem, Susannel is így találkozott, aki akkortájt az énekesnői pályával
kacérkodott, én meg persze azonnal felajánlottam, hogy írok neki egy dalt.
Persze sose írtam. Egy napon aztán átjött hozzám, ami elég fura helyzetet te­
remtett. Szembesültem azzal, hogy egyáltalán nem tud énekelni, ő pedig azzal,
hogy nem írtam neki semmit. De aztán elmentünk vacsorázni, és valahogy így
indult a románc.
Teljesen másfajta emberek voltunk. A szülei és a családja jó fejek voltak, de a
barátai? Édes faszom.
- Mivel is foglalkozol, Tony? Gitározgatsz, tényleg?
Folyamatosan tolták ezt az uborkafára felkapaszkodott dumát, úgyhogy egy
idő után a közelükben sem akartam lenni. Susan kábé ugyanígy volt az én bará­
taimmal, úgyhogy ő elvolt a saját társaságával, én pedig az enyémmel. Ez nem
hangzik úgy, mintha normális kapcsolat lenne, mégis elég sokáig, nyolc évig húz­
tuk egymás mellett. Persze az idő nagy részét turnézással töltöttem. Meglehető­
sen fura párt alkottunk, és az igazat megvallva Susan elég sznob volt hozzám ké­
pest.
1973. november harmadikára terveztük az esküvőnket. Mielőtt elvettem vol­
na Susant, természetesen találkoznom kellett a szüleivel, akik egy hatalmas kúri­
ában laktak, és meg kellett kérnem az apjától a lánya kezét. Baromi ideges voltam.
Hozták a sütit, a teáskannát, a picike csészéket, én pedig folyamatosan azon
 Fehér esküvő 115

paráztam, nehogy leverjek valamit. Szerencsére a szülei tisztességes, két lábbal a

földön járó emberek voltak, úgyhogy nagyon jól kijöttünk. Úgy terveztük, hogy a
szüleinél tartjuk a lakodalmat, én pedig azt gondoltam: jézusom, mit szólnak
majd ezek az emberek az én haverjaimhoz?
Először azonban túl kellett élnem a legénybúcsúmat. A társaság mindössze
John Bonhamből, egy sofőrből és belőlem állt. Körbejártuk Birmingham klubjait,
és végül a Corporation utcán lévő Sloppy s-ban kötöttünk ki, közvetlenül zárás
előtt.
- Na, toljunk még egy kilépőitalt! - javasolta John.
Oké. Igyuk meg a kilépőt. John rendelt tizenkét üveg pezsgőt, kért ugyaneny-
nyi poharat, majd odaszólt a pultosnak.
- Töltse ki!
Gondoltam, mindenkit meghív a helyen, de nem.
- Parancsolj, Tony, ez a tiéd.
- Bazmeg, John, holnap reggel van az esküvőm! Ha ezt most megiszom, a bü­
dös életben nem jutok el oda!
- Rendben, akkor megiszom én.
Be is tolta az egészet, úgyhogy fél órával később már brikettrészeg volt, és
csak összefüggéstelenül makogott.
Hogy fokozzam a feszültséget, a hely már épp zárni készült, úgyhogy szede-
lőzködnünk kellett. A Sloppy s az emeleten volt, és egy meredek lépcsőn kellett
lemennünk. Kifelé menet John elkapta a tulaj nyakát, szerencsétlen csávó pedig
lezúgott a lépcsőn. Jól megütötte magát, úgyhogy elég ideges lett. A sofőrrel
együtt végül kiabáltuk Bonhamet a klubból, és behajtogattuk valahogy a kocsiba.
Először őt dobtuk haza, de amikor odaértünk a házához, kiderült, hogy nincs ná­
la kulcs. Hajnali öt óra volt, én pedig becsengettem. Semmi. Megint megnyom­
tam a csengőt, az emeleten kigyulladtak a fények, kinyílt egy ablak és Pat, John
felesége lekiabált.
- Márpedig ő kurvára nem jön be!
- Pat, kérlek, engedd be! Holnap lesz az esküvőm, neki pedig ott kell lennie!
- könyörögtem.
- Be nem engedem, az hétszentség!
- Kérlek!
- Rendben, de az emeletre fel ne hozzátok! Ha bejön, a földszinten kell alud­
nia! - enyhült meg Pat.
116 IRON MÁN

- Rendben!
Pat lejött, kinyitotta az ajtót, majd azzal a lendülettel felmenekült az emeletre.
Becipeltük Johnt a folyosóra, és nekitámasztottuk egy radiátornak.
- Nem fog menni a holnap, ugye? - kérdeztem.
John felemelte a hüvelykujját.
- Nincs az az isten, hogy ne legyek ott! - dadogta kásás hangon.
A sofőr végül engem is hazafuvarozott, én pedig folyamatosan azon agyaltam,
hogy bassza meg, John biztosan nem vakarja össze magát másnapra, én pedig ott
állok majd tanú nélkül.
Nevetségesen korán kellett odaérnünk, és nem hittem a szememnek: pontban
nyolckor láttam Bonhamot bemasírozni az udvarba, cilinderben, frakkban, teljes
puccparádéban. Jó harmincöt percre lakott tőlem, én pedig akkor még meg se bo­
rotválkoztam, meg semmi. Kinyitottam az ajtót, ő meg vidám volt, mint egy cinege.
- Én kész vagyok! Te?
Sokkal szarabbul éreztem magam, mint ő. Beültünk a kocsiba, és azonnal tol­
tunk pár csíkot. Gondoltam, na bazmeg, eljött a nagy nap! Odaértünk a temp­
lomhoz, és mielőtt bementünk volna, a társaságom tagjai mindannyian tettek egy
rehabilitációs kört: besurrantak a templom mögé, szépen egymás után, mindenki
feltolt egy csíkot, majd mosolyogva visszajöttek. Mehetünk!
Aztán persze másvalaki tűnt el, mondván, egy perc, és jön.
A feleségem hozzátartozói nem tudták elképzelni, hova tűnnek el egymás
után a haverjaim, én pedig azt gondoltam, hogy ez nem lehet igaz. Amikor végre
bejutottunk, az én társaságom mind csillogó szemekkel szívogatta az orrát, úgy,
hogy a szipogó hangok betöltötték az egész templomot, a leendő nejem rokonsá­
ga pedig talpig puccban feszengett.
Az alkalomra írtam egy instrumentális dalt, ami a FlufF címet kapta. Beját-
szották kazettán, miközben Susan végigment középen, de persze ez is elcsesző-
dött. Felcsendült a dal, majd hirtelen elhallgatott, majd megint visszajött a hang.
Nyilván mindenki vihogott. Teljes gyász.
Amikor a csávó kimondta, hogy: „Ha a jelenlévők közül bárki tudomással bír
olyasvalamiről, amiért ők ketten nem egyesülhetnek a házasság szent köteléké­
ben, szóljon most, vagy hallgasson mindörökké”, biztosra vettem, hogy valame­
lyik idióta haverom bekiabál valamit. Szerencsére nem tették, csak vigyorogtak,
mint a félkegyelműek. Kurvára megkönnyebbültem, amikor végre kiléphettem
abból a nyomorult templomból.
 Fehér esküvő 117

Miután visszamentünk a házba, hogy megtartsuk a partit, megint elkezdtek

eltünedezni, hogy tovább tolják a csíkokat.
- Fura. Egyik barátod sem eszik - jegyezte meg az újdonsült anyósom.
- Ó, tényleg? Fogalmam sincs, miért! - válaszoltam.
Volt a társaságban jó pár notórius tintás, többek közt John Bonham és Ozzy,
akik pár ital után rögvest elkezdték volna csinálni a fesztivált, szóval úgy voltunk
vele, hogy a tósztként kiürített pezsgő után elzárjuk a piacsapot. Nem sült el túl
jól a dolog. Megvolt a pezsgős tószt, utána jött az almaié, amit Bonham azonnal,
nagy ívben kiköpött.
- Mi a faszom ez?! Almaié?!
Susan rokonsága sosem volt az a káromkodós fajta, úgyhogy azonnal belém
állt a félsz, hogy ez biztosan kiveri náluk a biztosítékot. Anyám mentette meg a
helyzetet.
- Ne aggódj, John. Mindjárt elmegyünk hozzánk, és nálunk rengeteg pia van!
Végül mindannyian átlopakodtak anyámhoz, ahol végre hozzáfoghattak tisz­
tességesen inni. Ha ő nem lett volna, valószínűleg azzal végződik a lagzi, hogy az
almaié miatt felhergelt barátaim az anyósomék összes antikvitását a falhoz vag­
dalják dühükben.
 32
Élet a kastélyban

Susannek nem sok kedve volt odaköltözni hozzám Staffordba, úgyhogy eldöntöt­
tük, hogy keresünk egy házat valahol London és Birmingham között. Jó sok időt
töltöttünk a válogatással, de egyet sem találtunk, ami igazán tetszett volna, Susan
apja pedig egy napon előállt az ötletével.
- Miért nem költöztök inkább ide hozzánk? Ez a ház úgyis túl nagy kettőnknek.
- Csodás ötlet! - lelkendezett Sue.
így is történt. Nekünk jutott a kétszáz szobás épület nagyobbik része. Apósom
építtetett egy elválasztófalat a mi és az ő részük közé, úgyhogy jó pár évig ott él­
tünk.
Csak úgy, mint korábban Carlisle-ban, itt sem voltunk egyedül. Egy éjjel a
lépcsőn láttam felmenni egy jelenést. Nem olyan volt, mint egy három dimenziós
személy, inkább csak amolyan elmosódott alak. Egyre több különös dologgal ta­
lálkoztam. A hálószobákat hatalmas, régi kulcsok nyitották. Egy este a nappali­
ban ücsörögtem, a tárcám pedig előttem hevert kinyitva. Becsuktam, felmentem
az emeletre aludni, amikor hangos puffanást hallottam. Lerohantam, és azt lát­
tam, hogy a falon lógó egyik nagy festmény lezuhant, a tárcám nyitva, és amikor
ki akartam nyitni az ajtót, szembesültem azzal, hogy az összes kulcs szőrén-szálán
eltűnt. Sose találtuk meg őket. Az anyósomnak elmeséltem az esetet.
- Igen, egy szellem lakik itt. De nem kell tőle félni, barátságos szellem! -
nyugtatgatott.
Az ilyesfajta dolgok gondolkodóba ejtik az embert. Egy kopogószellem
mondjuk elég ijesztő tud lenni, de... ezek képesek tárgyakat mozgatni! Ráadásul
állandóan olyasmiket is megláttam, amit az átlagember nem. Nehéz erről beszél­
 É íe t a kastélyban 119

ni, mert mindenki azt hiszi, hogy túl sok drogot toltam, de én tényleg láttam eze­
ket a dolgokat, csak úgy, mint a szellemet Carlisle-ban: világosan, mint a nap.
Mindig kíváncsi voltam rá, mi történik velünk, ha meghalunk, ha elhagyjuk
ezt a világot, úgyhogy mindenféle könyvekkel igyekeztem enyhíteni a tudásszom­
jam. Amikor ebben a hatalmas házban éltünk, nagyon sokat olvastam Lobsang
Rampa könyveit. Ő olyan író volt, aki azt állította magáról, hogy előző életében
tibeti szerzetesként élt, később pedig angolként született újjá, vagy valami ilyesmi.
Elkezdtem belemászni a testen kívüli élmények és az asztrális utazás világába.
Hittem benne, és ki akartam próbálni. Megterveztem a dolgot, néhányszor meg­
próbáltam, de semmi nem történt. Végül, amikor először sikerült, zökkenésszerű
dolgot éreztem, amikor elhagytam a testem, és azonnal vissza is tértem. Amikor
az asztráltest elhagyja a fizikai testet, az ember egyfajta húzást érez a gerincében.
Valószínűleg ettől ijedtem meg annyira, hogy azonnal visszatértem a földi tes­
tembe.
Miután először sikerült, arra törekedtem, hogy tökéletesen csináljam, úgy­
hogy sokat gyakoroltam. Ahhoz, hogy sikerüljön, az embernek egyedül kell len­
nie, és nagyon-nagyon el kell lazulnia, anélkül, hogy elaludna. Ezek után egysze­
rűen kényszerítjük magunkat, hogy elhagyjuk a testünket. Először elég fura, mert
olyan érzés, mintha zuhannánk. A legtöbben az ágyban élik át ugyanezt. Van, aki
hirtelen összerándul és felébred: na ilyenkor történik az, amikor az asztráltest
visszatér a fizikai testbe. Alszunk, és az asztráltest épp elindulna, de ha megmoz­
dulunk, bumm, visszajön. Ilyenkor van az, hogy összerezzenve ébredünk fel.
Egy idő után elkezdett működni a dolog, és el tudtam hagyni a testem. Elég
rideg volt. Lebegtem a szobában, és a plafonról néztem magamat. El is hagyhat­
tam a szobát, át tudtam menni a falakon, egyenesen Iá a tetőre. Őrültségnek
hangzik, de egyszer még a tengerpartra is kimentem így.
Persze utána mindenki visszatér, hiszen az asztráltestet egy ezüstszínű szalag
köti össze a fizikai testtel. Ha ez elszakad, nincs visszatérés, úgyhogy nem veszély­
telen az ügy. Ha alvás közben az asztráltestünk elindul, és egy alacsonyabb
asztrállény megrángatja ezt a szalagot, akkor jönnek a rémálmok. Persze az egé­
szet okozhatja az ital vagy a drog is: szinte bármi. Tudom, hogy furán hangzik, de
első kézből tapasztaltam meg az élményt, és egészen új világ nyílt ki előttem.
Nem is tudom, miért nem csinálom többet: egyszerűen abbahagytam a dol­
got. Nemrég újra megpróbálkoztam vele néhányszor, de semmi nem történt.
Nem tudok többé kilépni a testemből. Akkoriban azonban nagyon könnyen
120 [ROM M ÁN

ment, és eljutottam arra a pontra, amikor anélkül is sikerült, hogy közben elalud­
tam volna.
Még mindig hiszek benne, hogy eljuthatunk a létezés nem fizikai síkjára is.
Amikor meghalunk, egyértelműen odajutunk, és visszanézhetjük a saját életün­
ket egy olyan dologban, amit Ákásha krónikáinak neveznek. Azt hiszem, a végén
ez történik: odajutva megláthatjuk, hogy sikerült-e elérnünk azt, amit akartunk.
Ha nem, egyszerűen újjászületünk, és nekifuthatunk ismét.
Vissza a hatalmas ház valóságába! Megpróbáltam átépíttetni és kidíszíttetni
az egészet a saját ízlésem szerint. Felhívtam egy céget, amelyik ezzel foglalkozott,
küldtek festőt és dekoratőrt. Kisbusszal érkeztek hosszú utazás után, vetettek egy
pillantást a házra, majd azzal a lendülettel sarkon fordultak és elmentek. Egysze­
rűen lehetetlen volt olyan embereket találni, akik elvállalták volna egy ekkora ház
munkálatait, úgyhogy végül olyan szakikhoz fordultam, akik általában iskolákon
dolgoztak. Mostanában már senki nem vásárol ekkora hodályokat, de akkoriban
még elég olcsón hozzájuk lehetett jutni. A ház momentán hotelként üzelmek ez
lett a Kilworth House. A régi biliárdterem most ebédlő, a melegház pedig ugyan­
olyan, mint az én időmben, ugyanis csak három ilyen van az egész országban, és
műemlékvédelem alatt áll. Én csak paradicsomot, meg ilyen-olyan egzotikus nö­
vényeket termesztettem benne. Bár a legegzotikusabb jelenség a házban valószí­
nűleg így is az a hosszú hajú astoni csávó volt, aki néhány évvel korábban még egy
semmiből jött albérlővel, milliónyi babkonzerwel és egy mindig eltűnő telefon­
nal élt együtt egy icipici szobában.
 33
A te rm é s z e t visszavág

1973. január 2-án elrepültünk Új-Zélandra, hogy játsszunk a Great Ngaruawahia

Music Festival of Peace-en, Hamilton City közelében, aztán pedig nyomjunk pár
bulit Ausztráliában. Odafelé menet a gép először Új-Delhiben szállt le, aztán
Szinga-kibaszott-púrban, aztán meg az összes létező helyen, nekünk meg állan­
dóan le kellett szállnunk a gépről, várni egy órát, majd végre visszaülhettünk és
indulhattunk tovább. Berúgtunk, kijózanodtunk, berúgtunk, kijózanodtunk...
A Ngaruawahia fesztiválon valaki felállított egy böhöm keresztet az egyik
dombtetőre, majd meggyújtotta. Nem tudom, kinek az őrült ötlete volt, de baro­
mi jól nézett ki. Másra nagyon nem emlékszem. Maga az utazás beleégett az
agyamba, de a koncert emlékét elsöpörték a kereszt lángjai.
Új-Zéland után volt pár szabadnapunk az ausztrál fellépések előtt, úgyhogy
Patrick Meehan kitalálta, hogy tartsunk egy kis szünetet, és menjünk el Fidzsire.
Úgyhogy megint nekiindultunk. Persze ide is kész rémálom volt eljutni, és a
repülést ráadásul egy pokoli autóút is követte, nyakig a sárban, a semmi közepén.
Amúgy csodálatos hely volt, a közelben gyönyörű tengerparttal, éjszaka azonban
elszabadult a pokol.
A szálloda mellett volt egy bár. Drogból ugyan mákszemnyi sem akadt Fi-
dzsin, az ivászat viszont korlátlanul mehetett. Aztán az éjszaka közepén, amikor
visszakeveredtem a szállásra, a hotelt olyan népes bogár- és csótányhadsereg
szállta meg, hogy csak úgy ropogtak a lábam alatt, miközben a szobámba men­
tem. Leoltottam a villanyt, lefeküdtem aludni, de valamit éreztem a mellkaso­
mon. Odanyúltam, és egy hatalmas csótányra markoltam rá. Felugrottam, felkap-
122 IRON MÁN

csoltam a villan}'!, és hallottam, ahogy az állatok szerteszét rajzanak a szobában.

Undorító volt. Elöntött a pánik, és leszóltam a portára.
- Kurva gyorsan jöjjön valaki!
Nemsoká be is kopogott egy csávó, talpig öltönyben, egy flakon rovarirtóval,
amit a kezembe nyomott, miközben olyan arcot vágott, mint aki egyáltalán nem
érti, mi a probléma.
- Ennyi?! - kérdeztem.
Képtelenség volt őket kiirtani. Olyan szívósak voltak, mintha kőből lettek vol­
na. A végén már a cipőmmel csapkodtam őket, de semmi: csak rajzott, rajzott a
csótánysereg.
Teljes dráma!
Fidzsin volt az első és utolsó alkalom, hogy valaha is golfoztunk. Vidáman
haladtunk az első célterület felé, amikor megláttam egy békát arrafelé ugrálni. Kí­
váncsian megfogtam, mire odarohant egy csávó.
- Ne! Ne! Ne! - üvöltötte.
Kiderült, hogy olyan békát sikerült megtaperolnom, ami halálos mérget bo­
csát ki magából, és az egész cucc ott virított a kezemen. Teljes pánikban tűztem
vissza a szállodába, hogy lemoshassam magam.
Eközben Bili rálépett egy hangyabolyra, a hangyák pedig elkezdtek szépen
felmasírozni a lábán. Összevissza csípték, miközben jajveszékelve táncolt a pá­
lyán.
Pihentető golfparti, mi? Kis híján halálosan megmérgezett az a nyomorult bé­
ka, és Bili sem járt jobban, úgyhogy inkább hagytuk a fenébe az egészet. Szerin­
tem még a második lyukig sem jutottunk el.
Ettől eltekintve csodálatosan éreztük magunkat Fidzsin. Haj ókáztunk, süttet-
tük a hasunkat a tengerparton, éjjel meg persze megkíséreltük kiinni a bárt -
pont, mintha vakáción lennénk.
Csak egyvalamit nem tudtam. Aludni.
 34
K iszárad t folyó

A Volume 4 felvételeikor annyira jól éreztük magunkat Los Angelesben, hogy új­
ra ugyanezt a hangulatot akartuk megismételni a következő lemezhez, a Sabbath
Bloody Sabbathhoz. Mindannyian visszamentünk tehát LA-be, és kibéreltük
ugyanazt a házat. Miután az első alkalommal felaprítottuk a helyet, John Dupont
valószínűleg egy valag pénzt kért azért, hogy újra ott lakhassunk. Visszamentünk
a Record Plantbe is, de a stúdió időközben teljesen átalakult.
- Mi történt itt? Olyan szűkös lett a hely.
- Nos, beépítettük ide ezt a Moogot Stevie Wonder számára!'
- Jaj, ne...!
A Dupont-házba visszatérve nekiálltam ötleteket gyártani, de egyszerűen
semmi értelmes nem jutott eszembe. Fogalmam sincs, mi történt. Utána nekiáll­
tam pánikolni, és azon aggódni, hogy most mihez kezdek.
Addig mindig az volt, hogy akárhova mentünk dalokat írni és próbálni, min­
dig azt éreztem, hogy a többiek ezerszer inkább egy kocsmaasztalon könyökölné­
nek, ahelyett, hogy a dalokon dolgoznának. A lemezt azonban meg kell csinálni,
és hiába sokkal szórakoztatóbb ücsörögni, vedelni és dumálgatni, közben csak
úgy folyik el a pénz egy olyan stúdióra, ami kétezer fontba kerül naponta. Szóval
tudtam, hogy nem babra megy a játék.
A Volume 4 idején már keményebb dolgom volt a srácokkal, mert addigra a
zenekar biztos lábakon állt. Régebben elég volt annyit mondanom, hogy gyerünk,
fiúk, munkára fel!7

7 Az első szintetizátor a könnyűzenében.

124 SRON MÁN

A többiek hallgattak rám, mert mindig én voltam a zenekar vezére. Pedig hát
ezt a szerepet is igencsak vonakodva játszottam el. Olyan poszt volt ez, ami csak
úgy a nyakamba szakadt, mert amikor valami nem jött össze, én voltam a zene­
karban az összetartó erő, aki mindig azt mondogatta, hogy nyugi, minden rendbe
jön majd.
Ha én is elcsüggedtem volna, az egész biztosan mindenkit magával ránt. Az,
hogy én ilyen konokul hiszek abban, amit csinálunk, és nem hagyom, hogy a vi­
lág összeroppantson minket, a többiek számára egyfajta erőként jelent meg. Való­
színűleg annak is volt némi köze a történethez, hogy fizikailag is én voltam a leg­
erősebb a bandában. Verekedés esetén mindig engem hívtak. Jó párszor megtör­
tént ez. Mentem mondjuk épp vissza a szállodába, és Bili rohant felém
lélekszakadva.
- Jézusom, de jó, hogy itt vagy! Ozzy és Geezer az emeleten verekszenek, gye­
re gyorsan!
- Ó, bazmeg!
Felrohantam, és ott találtam őket, ahogy saturészegen csépelik egymást.
Ozzyn egy hosszú szőrmekabát volt, és épp Geezeren trónolt, arra készülve, hogy
végleg kikészítse. Megfogtam Ozzyt a kabát gallérjánál fogva, hogy lerántsam
Geezerről, a következő pillanatban pedig ott álltam bután a gallérral a kezemben,
miközben Ozzy még mindig Geezert gyepálta: egyszerűen letéptem róla azt a
szart. Végül megragadtam Ozzyt, ő pedig megpróbált megütni, úgyhogy bemos­
tam neki egyet, egyenesen az állkapcsára, mire kifeküdt. Elég rosszul éreztem
magam miatta, mert nem akartam, hogy idáig fajuljon az ügy, de egyszerűen nem
tehettem mást. Valakinek meg kellett állítania őket, mielőtt kitör a tömegvere­
kedés.
Ozzy régebben azt mondta, hogy mindig úgy érezte: valami elválaszt kettőn­
ket. Valószínűleg azért hiszi ezt, mert mindig megpróbáltam kivonni magam az
igazán vad partikból, már amennyire lehetett. Régebben mindig fostos kis szállo­
dákban laktunk, ahol a falak papírvékonyak voltak, úgyhogy gyakran hallottam,
ahogy a szomszédban az emberek ordítoznak, tolják a drogot és kőkeményen
partiznak. Ügy éreztem, nem lenne helyes, ha én is csatlakoznék, mert valakinek
kézben kell tartania. Ilyenkor valakinek muszáj vállalnia, hogy egy kicsit elkülö­
nül a többiektől, mintha irodavezető lenne, akikhez az emberek akkor kopognak
be, ha valami gondjuk támad. A Black Sabbathnál is nagyjából ugyanez volt a
helyzet. Nem én akartam, hogy így legyen, csak egyszerűen így alakult. Nem
 K iszáradt folyó 125

mondom, hogy állandóan készenlétben álltam, hiszen nyilván én is csináltam jó

pár állatságot, és a saját kis világomban legalább annyira elvetemült voltam, mint
Ozzy, de mégse engedhettem meg magamnak ezeket a kilengéseket.
Azt hiszem, Ozzy éveken át tartott kicsit tőlem, és amikor elkezdtem osztani
az észt, hogy márpedig most ezt és ezt fogjuk csinálni, mindig hallgatott rám. Is­
mét én lettem az alfahím, amit a hátam közepére sem kívántam, de valakinek mu­
száj volt vezérbikának lennie. Az egésznek az volt a célja, hogy a banda működ­
jön, turnézhassunk, lemezeket vehessünk fel, mindezt a lehető legkevesebb
feszkóval. Ha valamelyik zenekartagnak teleszalad a hócipője, és azzal jön, hogy
nincs kedve játszani aznap, mert fáradt, valakinek muszáj az asztalra csapnia,
hogy bazmeg, márpedig játszani fogsz!
Egy zenekar nemcsak móka és kacagás, hanem kemény munka is. Azt hi­
szem, mindenkinek el kell viselnie azt a terhet, amit az élet a vállára rak, függet­
lenül attól, hogy épp milyen nehéz is az. Csomó akadályon kellett átverekednem
magam, úgyhogy nem nagyon értem meg azokat, akik feladják. Sosem úgy kezel­
tem a problémáimat, hogy na, beveszem ezt a tablettát, és minden oké lesz.
Olyan ez, mint a rehab, ahova amúgy sose mennék. Ez annyit jelent, mint
megfogni a dolgok könnyebbik végét: az ember bemegy, majd kisétál, és dagad a
melle, hogy megjárta a rehabot.
Ozzy volt a Betty Ford klinikán, ahol többek közt padlót súroltattak vele.
Hogy hozza le ez a piáról? Padlót súrolni otthon is lehet! Azt hiszem, egy csomó
mindent mi teszünk hozzá a dolgokhoz, és ezeket egy bizonyos pontig képesek is
vagyunk irányítani. Velem például úgy volt, hogy egy időben pusztító mennyisé­
gű kokaint toltam. Mondhattam volna azt is, hogy na, bemegyek a rehabra, de
nem így történt. Egyszerűen lejöttem a cuccról magamtól.
Persze jó sok elszántság kell hozzá, de abból aztán nem szenvedek hiányt. Ezt
pedig a fiatalkoromból hoztam magammal, hiszen anyám meg apám folyamato­
san azzal tiltott, hogy sose viszem semmire.
A rokonok is megállás nélkül pampogtak, és állandóan azt kérdezgették, hogy
miért nem szerzek végre rendes melót, mint mondjuk az unokatesóm.
Emiatt aztán hihetetlenül elszántan igyekeztem elérni a dolgokat, és nem szá­
mított, hogy éppen mi áll az utamba, csak az, hogy bebizonyítsam nekik, hogy té­
vedtek. Ez adta az erőt, hogy tovább harcoljak. Amikor levágtam az ujjaim végét,
akkor is megkaptam, hogy soha az életben nem fogok tudni többé gitározni, ezt
pedig egészen egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni.
126 ÍRÓN MÁN

Biztos vagyok benne, hogy mindez segítette a Black Sabbathot is. Én voltam
a zenekar mozgatórugója, én basztattam a többieket, hogy emeljék fel a seggüket,
hogy próbáljunk, hogy ők is keményen harcoljanak az álmaikért. Persze azzal
tisztában voltam, hogy mindezt az igyekezetei kordában kell tartani, hiszen az
ilyesfajta energiákat nem jó hübelebalázs módjára szabadjára engedni.
Ugyanakkor ahogy egyre sikeresebbek lettünk, úgy volt egyre nehezebb szo­
rosan fogni a gyeplőt, és mivel rajtam kívül senki nem volt ott, hogy szemmel
tartsa a dolgokat, az egész egyre inkább kicsúszott a kezemből. Ha stúdióztunk,
de a többiek le akartak menni a kocsmába, akkor lementek a kocsmába. Ha szük­
ségem volt negyed órára, hogy átgondoljak valami részt az egyik dalban, rögtön
türelmetlenné váltak, és... „srácok, nem tolunk egy italt?”
Akkor az a nap már mehetett a levesbe, másnap pedig ugyanez történt, egé­
szen addig, amíg össze nem raktam valamit, amin aztán tudtunk együtt dolgozni,
ez pedig egyre nehezebb és nehezebb volt. Ha senki nincs a közelben, akivel kö­
zösen lehetne ötletelni, szinte lehetetlen küldetéssé válik a dolog, én pedig lassan
kezdtem kiégni. A korai időszakban, amikor csak úgy jammeltünk, és bedobtam
néhány riffet, mindenki lelkesen hozzátette a magáét, mostanra pedig elértük azt
a szintet, amikor mindenki úgy volt vele, hogy jaj ne már, még egy lemezt kell csi­
nálnunk! Senkit sem motivált igazán a meló.
A zeneírás és a riífgyártás már az elején az én feladatom lett, emiatt pedig a
többiek nem is írtak zenét. Ha nem jöttem elő valamivel, nem csináltunk semmit.
Éreztem persze a nyomást, de mindig megbirkóztam vele. A legrosszabb pillanat
aztán akkor jött el, amikor a Sabbath Bloody Sabbath dalait kellett volna megír­
nunk. Ott voltunk mindannyian Bel Airben, ültünk John Dupont házának bálter­
mében, mindenki engem nézett, én pedig ez alkalommal egyszerűen nem érez­
tem a dolgot. Ilyet még sosem tapasztaltam. Alkotói válságba kerültem, és képte­
len voltam bármit is kitalálni.
Végül a gyökerénél ragadtuk meg a problémát. Szépen összepakoltunk és ló­
gó orral visszamentünk Angliába. A másik három srác meg volt róla győződve,
hogy eljött a vég. Emlékszem, hogy Geezer és Ozzy is úgy beszélgettek, mintha
temetésen lennének. Teljesen bepánikoltam. Gondoltam, bassza meg, nem hi­
szem el, hogy ez történik! Mindennek vége!
Néhány héttel később kibéreltük a Clearwell kastélyt Gloucestershire-ban,
hogy meglássuk, visszatér-e a régi hangulat, és tudunk-e újra dalokat írni. Úgy
voltunk vele, hogy kipróbálunk valami újat. Azon a helyen minden komor volt,
 K iszáradt folyó 127

főleg a kazamaták. Baromi ijesztő hangulat uralkodott odalenn: volt benne elő­
ször is egy hatalmas fegyverraktár, egy másik helyiség, amiben valami más lako­
zott és egy nagy előcsarnok. Összedugtuk a cuccainkat, és megpróbáltuk meg­
idézni újra a régi idők szellemét. Egy másik szellemmel szinte azonnal összeakad­
tunk. Geezerrel sétáltunk épp a hosszú folyosón, és hirtelen megláttunk valakit
felénk közeledni.
- Ki a franc az?
- Dunsztom sincs!
Lövésünk sem volt, ki lehet, hiszen egyedül béreltük az egész kastélyt. Láttuk,
hogy jön felénk ez a forma, csak egy fekete sziluett, aki aztán bement a fegyver­
raktárba. Egymásra pillantottunk, követtük, és... semmi! Csak az üres szoba, kö­
zépen hatalmas fegyverasztallal, a falon meg kardok és pajzsok végestelen-végig.
Semmi más. Mivel a helyiségnek nem volt másik ajtaja, teljesen megrökönyöd­
tünk. Mi a franc történt vele? Egyáltalán, hova ment? Bazmeg, ez nagyon rideg!
Átfésültük az egész helyet, de nem találtunk se valami rejtett csapóajtót, se
semmit. Az asztal alá sem rejtőzhetett, mert ott azonnal megláttuk volna. El­
mondtuk a sztorit annak a nőnek is, akitől kibéreltük a kastélyt.
- Nem egy kalapos fickó volt? - kérdezte.
- Nem tudom, mi csak megláttuk közeledni - feleltem.
- Ahá, akkor biztos csak ezésez volt, a kastély szelleme. Előfordulhat, hogy
néha felbukkan.
Úgy mondta, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon. Bazmeg! De
aztán szerencsére többet nem találkoztunk vele.
Körülbelül akkortájt, amikor mi összefutottunk a szellemmel, Ozzy elaludt a
társalgóban, ahol egy hatalmas kandalló is volt. Jól megpakolta szénnel, begyúj­
tott, a kandallóból pedig kiesett egy darab izzó parázs, és felgyújtotta a szőnyeget.
Amikor bementünk, már a kanapé is kezdett tüzet fogni, rajta a boldogan hortyo-
gó Ozzyval, aki nem sejtette, hogy közel áll a halálhoz. Nagyon rossz szokása volt,
hogy mindig túl sokat rakott a tűzre. A saját házában is megtörtént, aztán kigyul­
ladt a kémény, és a tűzoltóságnak kellett eloltani az égő házat. Ha ez alkalommal
kicsit később érkezünk, Ozzy valószínűleg szintén szellemként folytatja pályafu­
tását.
Miután elmeséltük a többieknek a szellemes sztorit, elkezdtünk azzal szóra­
kozni, hogy halálra ijesztjük a másikat. Az egyik roadunk, Luké szobájában hatal­
mas ágy terpeszkedett, az ablakokon csodaszép függönyök lógtak, a kandalló fölé
128 ÍROM M ÁN

pedig egy nagy hajómodellt helyeztek. Szereztem némi horgászzsinórt, odaerősí­

tettem egyet a függönyhöz, egyet meg a hajóhoz, majd kivezettem mindkettőt az
ajtón, a szobában meg a szőnyeggel álcáztam őket. Megvártam, amíg Luké lefek­
szik, és kicsit meghintáztattam a hajót. Majd a függönyt. Aztán már hallottam is,
ahogy halálra váltan kiabál.
- Mi ez?! Ki van ott?! Ki az?!
Halálos rémületben rohant ki a szobából, a bejárat előtt meg ott talált engem,
kezemben a damilokkal.
A kastély tulajdonosnője figyelmeztette Bilit is.
- Előfordulhat, hogy néha furcsán érzi majd magát. Annak a szobának külö­
nös atmoszférája van.
- Hogyhogy? - értetlenkedett Bili.
- Nos, sok-sok évvel ezelőtt... - kezdte a nő a sztorit...
.. .majd elmondta, hogy egy szobalány élt a kastélyban, akinek gyereke szüle­
tett az akkori tulajdonostól. A lány megszülte a gyermeket, majd kiugrott az abla­
kon és meghalt. Mindez Bili szobájában történt, és előfordulhat, hogy néha meg­
jelenik a nő szelleme, ahogy átrohan a szobán és kiveti magát az ablakon. Bili any-
nyira megrémült, hogy szerzett egy hatalmas tőrt, amit az ágya mellett tartott.
- Mi a francot akarsz azzal? - kérdeztem.
- Hát, ha jön a szellem...
- Bazmeg, Bili, ez egy szellem! Hogy a picsába döfsz le egy szellemet, mondd
már meg?!
Geezernek eleinte tetszett a hely. Ő is olyan szobát kapott, ahol állítólag kísér­
tetek járnak, úgyhogy rögtön ki akarta próbálni, milyen hatással van a hangulatá­
ra. A nap végére persze senki sem tudta, hogy valami tényleg volt-e ott, vagy csak
valaki közülünk hülyéskedett, és végül egyikünk sem mert ott maradni a helyen.
Gondoltam, a picsába: itt ülünk, a semmi közepén, neki kéne állnunk dalokat ír­
ni, de mindenki annyira fosik, hogy inkább hazavezetnek éjszaka.
A hely szelleme mindenesetre szétrombolta a bennem lévő alkotói gátat.
Ahogy elkezdtünk dolgozni, azonnal kibukott belőlem az első dal. Ez volt a
Sabbath Bloody Sabbath. Már az első nap, puff, meglett. Na, végre, bazmeg! -
esett le a kő a szívemről.
 35
S ab b ath Bloody S abb ath

A Sabbath Bloody Sabbath lemezt az észak-londoni Willesdenben vettük fel, és

ennek is mi voltunk a producerei, habár Patrick Meehan megint felpofátlankodta
magát a borítóra mint zenei rendező. Persze még a korábbinál is kevesebbet „ren­
dezett”, hiszen épp ekkoriban kezdett hatalmasra duzzadni a vállalkozása, mi pe­
dig kevesebb figyelmet kaptunk, mint amennyit megérdemeltünk volna. Ez egy
hosszú folyamat kezdete volt, és valahol itt jelentek meg az első repedések a kap­
csolatunkon. Jómagam baromi keményen dolgoztam a lemezen, és megint egy
csomó mindent kipróbáltam. Jószerivel állandóan a stúdióban ücsörögtem, hogy
különböző hangzásokon agyaljak. Akkoriban az embernek saját magának kellett
az ilyesmit kikísérletezgetnie, és ez persze időbe telt. Mostanság, a számítógép ko­
rában, mindez véregyszerű: két kattintás, kész, kérem a következőt!
A Sabbath Bloody Sabbath riffje jelentette a lemez alapkövét. Azzal a bitang
riffel kezdődik a dal, majd a közepén jön egy lazább rész, hogy aztán a végén
megint visszatérjen a riff: ez az „árnyék és fény’-dolog, amit mindig is kerestem.
Ozzy nagyon jól énekel a dalban, ahogy az egész lemezen, ráadásul elég magasan
is nyomja.
A szöveget szokás szerint persze Geezer írta, olyan sorokkal, mint „the race is
run, the book is read, the end begins to show, Sabbath Bloody Sabbath, nothing
more to do”. Lövésem nincs, honnan vette az ötletet, csak sejteni tudom, hogy az az
érzés motoszkált benne, amikor az alkotói válságnak köszönhetően mindannyian
azt hittük, hogy itt a vég. A másik két csávótól is jött pár ötlet. Ozzy magával hozta
a Moog szintijét, ami a kategóriájának csúcsát jelentette, de persze nem nagyon tud­
ta, hogy működik. Valahogy egy jó hangot azért kikínlódott belőle, és ebből lett a
130 IR O N M Á N

Who Are You?, ahova nagyon is illett, mindössze némi zongorát tettünk még a kö­
zepébe. A National Acrobat kezdőriffjét Geezer hozta, amihez aztán én is hozzátet­
tem a kis agymenéseimet. Geezer néha nagyon jó dolgokkal tud előállni. Azt hi­
szem, pont ez volt az első alkalom, hogy valamelyik ötlete lemezre került.
Rick Wakeman is vendégszerepeit a Sabbra Cadabrában. Pénzt nem fogadott
el, úgyhogy sörben fizettünk neki. Vele mindig nagyon jókat röhögtünk. Annak
a dalnak a végén Ozzy valami olyasmit mond, hogy „dugd fel a seggébe”, persze
csak viccből. Sose gondoltuk, hogy felkerül az albumra, mert a felvételnek már
állnia kellett volna, amikor Ozzy elkezdte a hőbörgést, de mivel Rick még játszott,
hagytuk, hadd menjen. Persze pontosan tudtuk, hogy ilyesmiért azonnal kereszt­
re feszítenek minket, úgyhogy némi phaser elfektet dobtunk rá, így nem érteni,
hogy Ozzy mit magyaráz. Pedig az összes káromkodás ott van, csak épp egy kicsit
megbolondítva.
A Paranoid kislemezen kívül sose játszottak minket a rádiók. Azon kevesek
egyike, aki mégis esélyt adott nekünk, Alán Freeman, a BBC DJ-je volt, akit min­
denki Fluífnak hívott. Alán nagyon szeretett minket, és a Lagúna Sunrise-t még a
műsora, a Saturday Rock Show szignáljaként is bevetette, úgyhogy amikor kész
lettem egy újabb nyugis, instrumentális dallal, úgy döntöttem, hogy a tiszteletére
a Fluff címet kapja.
A Spirál Architectben ismét vonósokat használtunk, Will Malone hangszere­
lésével. Willnek imádnivalóan szokatlan rugóra jár az agya, és teljesen máshogy
gondolkodik, mint az a nagy rakás zenész, akik végül bejöttek hegedülni. A dal­
ban én is szerettem volna magamnak egy skótdudaszólamot, de a dolog végül
kútba esett. Épp csak eszembe jutott, hogy mi lenne, ha kipróbálnám, úgyhogy
elküldtem az egyik roadot, hogy hozzon egy dudát a közeli skót boltból. Meghoz­
ta, de én hiába fújtam dagadó pofával, egy hang nem sok, annyi se jött ki belőle.
Egy ideig még kínlódtam, de csak a drága stúdióidőt pazaroltam, úgyhogy meg­
kértem az arcot, vigye vissza a boltba ezt a szart, azzal, hogy nem működik.
Visszavitte, a boltos pedig kipróbálta. Természetesen gyönyörűen szólt. Sem­
mi baja nincs ennek - mondta.
Ez nem lehet igaz! - gondoltam. Utána kipróbáltam azt, hogy a duda tömlőjét
egy porszívócsőhöz illesztettem, hátha így fel tudjuk fújni azt, nekem pedig csak
játszanom kell, de most sem tudtam semmiféle hangot előcsiholni belőle, hacsak
a porszívó asztmás hörgését nem számítjuk. Órákon át szenvedtem, de a legjobb
eredmény is leginkább egy haldokló macska visítását idézte, úgyhogy végül hagy­
 S abbath Bloody S abbath 131

tam a fenébe. Persze keríthettünk volna egy virtigli skótot, hogy feljátssza a duda­
szólamot, de mindig azon voltunk, hogy magunk megoldjuk az ilyesmit. A vonó­
sokkal is így voltunk: amikor Geezer és én kitaláltuk, hogy vonósokat szeretnénk,
azt gondoltuk, hogy majd mi játszunk, aztán megduplázzuk a szólamokat, és kész
a nagyzenekar. Szereztünk egy hegedűt és egy csellót, de nyilván csak szánalmas
nyekergés volt, amit összehoztunk. A legrosszabb az volt, hogy a fejemben ponto­
san elképzeltem, mit akarok hallani, csak a kezünkből nem jöttek elő a hangok,
úgyhogy számtalan próbálkozás után végül ezt is feladtuk, és azt mondtuk: jól
van, bazmeg, jöjjön egy kibaszott nagyzenekar!
A szitárral is ugyanígy jártunk: azon se tudtam játszani. Tök jó ötleteim vol­
tak, amik aztán rendre dugába dőltek. A szitár amúgy valahol még megvan. A
skótdudától viszont szerencsére már megszabadultam.
Az album egy kis tapssal ér véget. Az egyik hangmérnök ötlete volt, mi pedig
szintén viccesnek találtuk, úgyhogy rákerült a lemezre. Néha ezek az apróságok
tök jól működnek, máskor meg besülnek. Az egyik korábbi albumnál, amit még
Tóm Állom hangmérnökösködésével csináltunk, konkrétan másfél órát töltöt­
tünk azzal, hogy fel-alá masíroztunk a lépcsőn, miközben azt énekeljük, hogy
„hejhó, hejhó, dolgozni oly jó !” Végigtrappöltük mindhárom lépcsőfordulót, m i­
közben alulról egy mikrofon vette az egészet, úgyhogy egyre hangosabbak let­
tünk, ahogy haladtunk. Tóm pedig folyamatosan csesztetett minket.
- Nem jó, nem jó! Menjetek vissza, csináljátok meg újra!
Dögfáradtak voltunk, de azért masíroztunk tovább. Hejhó, hejhó...
Az volt az ötlet, hogy letrappolunk, bevágjuk az ajtót, és a lépteink zaja átvált
a dalba. Jó gondolatnak tűnt, egészen addig, ameddig ki nem próbáltuk, és rá
nem jöttünk, milyen fosul szól. Úgyhogy ezt is ejtettük.
A lemezborítóhoz Drew Struzan festményeit használtuk fel: az egyik oldalára
a jó, a másikra pedig a gonosz került. Belül volt egy fotó a zenekarról, aminek úgy
kellett volna kinéznie, mintha egy ősi helyiségben készült volna. Kár, hogy a falon
ott virított egy konnektor, ami eléggé elkúrta az összhatást.
Ezt a lemezt még mai fejjel is sokkal jobbnak tartom, mint a korábbiakat.
Sokkal több hangszerelési trükk, több ragyogás, több kaland van benne, mint az
elődeiben. Igazi előrelépést jelentett. Használtunk vonósokat, és még isten tudja,
mi mást, és igazán kitágítottuk a határainkat. Számomra a Sabbath Bloody
Sabbath a zenekar egyik csúcspontja, a következő ilyen pedig a Heaven And Hell,
ami ugyanezt a hangulatot hozza.
 36
A C alifornia Jam

1973 decemberében nyomtunk egy kört Angliában, a karácsonyi szünet után pe­
dig Európában játszottunk néhány bulit, mielőtt átrepültünk volna Amerikába,
hogy hosszú-hosszú ideig turnézzunk. Az Államokban általában ugyanazokkal a
zenekarokkal koncerteztünk: Edgár Winter, Johnny Winter, a Brownsville Station
vagy a Black Oak Arkansas nyitott előttünk.
- Már megint a Black Oak Arkansas? Ne már, bassza meg! - sóhajtottunk fel
ilyenkor.
Az amerikai kör után hazamentünk pihenni, a következő koncert pedig a
California Jam fesztivál lett volna 1974. április 6-án, az Ontario Motor Speedwayen,
a Los Angeles melletti Ontarióban. Úgy voltunk vele, hogy majd próbálunk a
koncert előtt pár napot, de Spock és a roadok nagy része már elutazott. És akkor
kitört a pusztító cicaharc az Emerson Laké and Palmer és a Deep Purple közt,
hogy kié legyen a fesztivál zárókoncertje. Természetesen megpróbáltak minket is
belerángatni a vitába. Gondoltuk, megvárjuk, amíg ezek lemeccselik a dolgot, de
a Purple is ragaszkodott ahhoz, hogy ők legyenek az utolsók, meg az ELP is, úgy­
hogy egy idő után Patrick Meehannek elege lett, és elhatározta, hogy lemondja az
egészet, mi pedig csak helyeselni tudtuk ezt a döntést.
Aztán Spock felhívott valami eszement, hajnali négyórás időpontban.
- Srácok, muszáj átjönnötök! Mindenki rátok vár, és iszonyatos balhé lesz, ha
nem játszotok!
Körbetelefonáltam a többieket, akik persze először kiröhögtek, de aztán meg­
győztem őket. Az utolsó pillanatban csíptünk el egy járatot, és úgy voltunk vele,
 A California Jam 133

hogy minket tényleg nem érdekel ez az egész, csak átmegyünk, játszunk és kalap,
kabát.
így is történt. Lenyomtuk a bulit, a ki-zárja-a-fesztivált versenyt pedig az ELP
nyerte, szóval ők játszhattak utoljára. Elég fura volt: az egyik pillanatban még ott­
hon heverésztünk az ágyikónkban, a másikban meg már repültünk a koncert
helyszíne felé. Öt-hat hete nem koncerteztünk, nem is próbáltunk, csak beesett ez
a buli, és hát kicsit azért csücskösre is sikeredett.
Időnként mindannyian lámpalázasak vagyaink ilyen-olyan okokból. Mindig a
helyzettől függ. Egy turné első koncertjén mindig szorul a zabszem: a második
már jóval nyugisabb, és persze ott vannak azok a bulik, amikor minden elszaró-
dik, ami csak lehet. Aztán vannak olyan helyek, ahova az összes ismerős eljön:
ilyen például a londoni Hammersmith Odeon, vagy New Yorkban a Madison
Square Garden. Ott tobzódik az összes barát, a komplett sajtó, én pedig rettegek,
hogy nehogy ez legyen az az este, amikor valami gajra megy, és boldog vagyok, ha
vége az egésznek.
Ugyanilyen, amikor felvesszük valamelyik koncertet. Ha az ember azon
parázik, hogy épp forog a felvétel, tíz esetből kilencszer hibázik. Egyszerűen be­
fészkeli magát a kézbe az idegesség. A rendes koncerteken nem törődök az ilyes­
mivel: csak kimegyek, és úgy érzem magam, mint hal a vízben. A California Jam
viszont, ahova egyébként is elég kalandos úton jutottunk el, odaérve pedig ezrek
és ezrek vártak ránk, elég idegborzoló élmény volt. Nyilván kinn volt a tévé is, és
felvette az egészet, ami még ijesztőbbé tette a dolgot. Persze a lámpaláz nem tart
sokáig. Kimentünk a színpadra, játszottunk, és a végén minden rendben lement.
Király volt a koncert, csak a körülmények tették nehézzé, de azt hiszem, elég
jók voltunk.
A California Jam után májusban és júniusban körbejártuk Nagy-Britanniát,
hogy utána egész novemberig szünetet tartsunk, amikor a Sabbath Bloody
Sabbath turnéjának nyolc ausztrál állomása következett. Ott az AC/DC volt az
előzenekarunk. Akkor nem nagyon vegyültünk velük, és csak pár évvel később,
az 1977-es közös Európa-turné alatt ismerkedtünk össze jobban. Bon Scottot per­
sze mindannyian komáltuk, a két banda közt mégis adódott némi feszkó a tur­
nén. Geezer és Malcolm Young elég csúnyán egymásnak ugrott egy este. Elmen­
tek kocsmázni, ahol persze mindketten óceánrészegre itták magukat, valamin
összekaptak, aminek az lett a vége, hogy egyikük előkapott egy kést. Szerintem
134 SRON MAIN

Malcolm vette elő a halefot, legalábbis nem tudom elképzelni, hogy Geezer ilyet
tegyen, bár, ki tudja... akár lehetett ő is.
A turnét Sydney-ben indítottuk, ahol a szervező elvitt minket egy elég puccos
étterembe. Csak számunkra nyitott ki a hely, úgyhogy magunk voltunk ott. Esze­
gettük a felszolgált, hihetetlenül finom kaját a csodaszépen csillogó evőeszközök­
kel, aztán egyszer egyikünk odapöckölt egy borsót valamelyik másikunkhoz.
Aki aztán visszafricskázott egyet.
Valaki más beszállt a buliba egy krumplival.
A végére aztán teljesen elszabadult a pokol, és a különböző fogások ott röp­
ködtek a levegőben. Mindenki berendelt mindent, ész nélkül.
- Kaphatnék egy salátát, sok olajjal és ecettel, kérem?
Zutty, és a saláta máris valaki fején landolt.
Persze megint Bili járt a legrosszabbul. Tetőtől talpig torta, olívaolaj, minden­
féle szószok és csokoládéöntet borította. A ruháján és az arcán is vastagon állt a
dzsuva. Igaz, mindannyian elég ramatyul néztünk ki. Ozzy aznapra a sárga nad­
rágját vette fel, mi meg megfogtuk, és csípőig feltéptük a két szárát. Az étterem
tulajdonosa persze romokban hevert. Odaküldtük az egyik stábtagot, és meg­
üzentük, hogy természetesen kifizetjük az egészet.
A csávó adott is a tulajnak egy valag pénzt, aki a kezébe nyomott lóvétól any-
nyira felderült, hogy most már ő biztatott minket, hogy szórakozzunk csak ked­
vünkre.
Akkor már a pincérnőket is berántottuk a mókába.
- Gyerünk, adjon gyorsan az asztal alatt egy ilyen nagy, krémes sütit!
Zutty.
A szállodába gyalog sétáltunk vissza. Iszonyúan néztünk ki: mint valami fest­
mény. Persze részegek is voltunk, mint a csap, úgyhogy attól féltem, be se enged­
nek a hotelbe. Odasétáltunk a recepcióhoz, és ahogy az ajtók kinyíltak, szembe­
sültünk vele, hogy épp egy bál zajlik. Fapofával vágtunk keresztül a koktélruhás
nők és a csokornyakkendős, öltönyös férfiak hadseregén, akik leesett állal bámul­
tak minket. Persze a biztonságiak azonnal kiszúrtak bennünket.
- Csak nyugi, fiúk! Mi is vendégek vagyunk!
Fogadni mernék, hogy a szervező utána nem sokáig maradt a szakmában.
Minket legalábbis soha többé nem hívott.
 37
D e hova tűnt a lóvé?

Egy idő után mindannyiunknak szöget ütött a fejébe, hogy utána kéne nézni a
könyvelésünknek, mert rájöttünk, hogy egyikünk sem tudja, hogy állnak a zene­
kar pénzügyei.
Semelyikünknek nem volt fogalma arról, mennyi pénzünk is van, mert úgy
nézett ki a történet, hogy amit megkívántunk, azt egyszerűen megkaptuk. Ha va­
lamire szükségünk volt, felhívtuk Meehant, ő pedig elintézte a dolgot.
Néha Meehan fedezetlen csekket küldött, amit aztán a bankos csávó nem volt
hajlandó beváltani.
- Elintézem! Várjatok egy kicsit, aztán próbáljátok meg újra beváltani! -
mondta ilyenkor, amikor felhívtuk.
Meehan óvatos csávó volt. Mindig egy nagy köteg pénzzel a zsebében járkált,
bankkártyát pedig nem volt hajlandó használni, valószínűleg azért, mert nem
akarta, hogy nyoma legyen annak, mennyit költ. Ez volt a bevált módszere. Egy
idő után úgy gondoltuk, jobb lenne rendszeresen a bankba tenni a pénzünket, így
mi is képben leszünk azzal, miként állunk anyagilag. Meehan odacitált minket az
irodájába, és bemutatott egy pár embernek.
- Ezek az urak itt a könyvelőitek. Mostantól ők kezelik majd a pénzeteket, ve­
lük kell tárgyalnotok. Ne engem hívjatok, őket keressétek! - adta ki az ukázt.
Ezek után ahelyett, hogy mi kaptuk volna meg a lóvét, az egyenesen a köny­
velőkhöz ment. Rendszeresen összejöttünk velük, átbeszélni a dolgokat, ahol az­
tán ilyen mondatok hangzottak el:
- Nem tehetjük az összes megkeresett pénzüket rögtön a bankba. Arra lenne
szükség, hogy a pénz egy részét egy jersey-i számlára helyezzük, az adók miatt!
136 ÍRÓ N M ÁN

Mi persze rájuk hagytuk, mert semmit nem tudtunk a dolgok üzleti oldaláról,
ráadásul úgy tűnt, hogy korrektek velünk. Amikor egy nagy könyvelőcég munka­
társa tájékoztat arról, hogy mit kéne tenni a pénzeddel, nyilván csak bólogatni
tudsz. Később kiderült, hogy ők is Meehannek dolgoznak.
Azután az is kiderült, hogy azt a menedzsmentszerződést, amit Meehannel
kötöttünk, ő alá sem írta, csak mi. Ezzel az ósdi trükkel sikerült alaposan megszí­
vatnia minket.
Hihetetlenül naiv kisgyerekek voltunk. Akkoriban csak koncertezni akar­
tunk, átjutni Amerikába, meg ilyenek, úgyhogy eleinte egyáltalán nem kérdője­
leztük meg Meehan módszereit. Ráadásul állandóan turnéztunk, szóval nem is
voltak nagy igényeink. Amikor meg véletlenül otthon voltunk, és úgy gondoltuk,
hogy vásárolnánk egy új házat, azt szó nélkül elintézte nekünk, ha pedig pénzre
volt szükségünk, csak annyit mondott, hogy küld tízezret, és egy csapásra min­
den oké lett.
Az irodájában is rendesen megváltoztak a dolgok. Amikor együtt kezdtünk
dolgozni, csak egyszemélyes volt a cége. Aztán egyre több pénzt keresett, úgy­
hogy megvette a NEMS-et, ami korábban a Beatles dolgait adta ki: ez volt Brian
Epstein kiadója. Aztán az övé lett a Hemdale nevű cég is, ahol Dávid Hemmings,
a Nagyítás című filmből ismert színész is képben volt, úgyhogy Meehan beszállt
a filmiparba is.
- Ma meghallgatást tartok. Ez az összes nő hozzám jön! - mondta egyszer,
amikor épp benn jártam nála.
Lementem a földszintre, és valóban ott állt az irodája előtt egy hadseregnyi
gyönyörűbbnél gyönyörűbb nő.
Később beleugrott az építőiparba és az ingatlanbizniszbe is. Természetesen a
házainkat is az ő cégén keresztül vettük. A végén annyi mindenben volt benne a
keze, hogy megszámlálni sem tudnám. Még egy versenylovat is vett, aminek a
Black Sabbath nevet adta, és volt egy versenyautója is. Folyamatosan magánrepü­
lőn röpködött, és mindig a legutolsó Rolls-Royce-modellen járt. Amíg megkap­
tunk mindent tőle, amit megkívántunk, nem is irigykedtünk rá.
Aztán egyszer jött a hidegzuhany. Kiderült, hogy az összes pénzünket a Lon­
don & County Bank kezelte, ami csődbe ment.
A lóvénkat meg megette a fene.
Egyre inkább ráparáztunk a dolgokra, és ezt csak súlyosbította, hogy Meehan és
a NEMS körül mind több kellemetlen alak kezdett el sürögni-forogni. Velünk
 De h o v a t ű n t a ló v é ? 137

mondjuk hellyel-közzel jó fejek voltak, de minket akkor is idegesített az ügy. Talán

Dávid Frost, az ismert tévés arc is Meehan ügyfele volt, ahogy Dave Hemmings is.
Végül az egyikük el is kísért minket egy Európa-turnéra. Valami Willy Akárki
nevű ember. Lehet, hogy csak azért jött velünk, hogy megbizonyosodjon róla,
hogy minden rendben megy, de az is lehet, hogy ki akart figyelni, mire készülünk,
és adott esetben besúgni Don Meehannek, vagy akárkinek. Elég ijesztő alak volt,
és nem a legbizalomgerjesztőbb, hogy egy alkalommal, amikor egy rajongó meg­
próbált odaférkőzni hozzánk, Willy egyszerűen fegyvert rántott. Elég rideg jele­
net volt.
Lövésünk sem volt, mi folyik épp.
Meehan szerencsejáték-függősége sem segített a dolgon. Amikor a Yesszel
turnéztunk Amerikában, Las Vegasban is játszottunk, és akkor szembesültünk
igazán az egésszel. Folyamatosan paráztunk, hogy hogy fogjuk egyáltalán élve
megúszni.
A végén már annyira elégedetlenek voltunk, hogy lépnünk kellett, és úgy
döntöttünk, szakítunk Meehannel. Először, meglepő módon, teljesen jól fogadta
a hírt. Azt hiszem, már lehúzott rólunk annyi bőrt, amennyit csak tudott, úgy­
hogy örömmel elengedett minket. A háttérben viszont egy csomó olyasmi ment,
amire nem voltunk felkészülve, és valószínűleg ezért érezhettük magunkat a vé­
gén átverve. Bepereltük Meehant, de amikor eljött a tárgyalás ideje, kiderült,
hogy valamilyen okból kifolyólag jogalapunk sincs pereskedni. Ő viszonzásul
szintén beadott egy keresetet, és meg is nyerte a pert. Sokszor éreztem úgy, hogy
onnantól kezdve, hogy sikeresek lettünk, folyamatosan a bíróságon kellett kotla-
nunk. Először Jim Simpson perelt be minket, amikor otthagytuk, és az az ügy egy
örökkévalóságig húzódott. A Simpson-per végére körülbelül akkor került pont,
amikor Meehannel szakítottunk, és megítéltek valami 35 000 fontot, amit ki kel­
lett Simpsonnak csengetnünk. Utána beperelte Meehant is, aki aztán szintén kábé
hasonló összeget fizetett neki.
Ennyit akkor a régi menedzsmentről, de mi a helyzet az újjal? Innentől kezd­
ve elég nehéz volt bárkiben is megbíznunk. Persze jó pár cég megkörnyékezte a
zenekart, de honnan tudtuk volna, hogy melyikük a korrekt? Abban az időben
nem voltak zeneipari ügyvédek, akikhez segítségért fordulhattunk volna: olyas­
fajta szakemberek, akik ismerik a szakma működését és át is látják az ilyesfajta
szerződéseket. A korábban aláírt szerződéseink tele voltak apróbetűs részekkel és
kiskapukkal. Végül úgy döntöttünk, hogy csak akkor működhet tovább a zenekar,
138 IRO N M Á N

ha a saját kezünkbe vesszük az irányítást. Felvettük Mark Forstert, aki korábban

már egy-két alkalommal dolgozott velünk, szereztünk egy új könyvelőt, és ezzel
újrakezdődött az egész szarakodás. Először rendszeresen összejártunk, hogy át­
rágjuk a dolgokat, de aztán kiderült, hogy mindez túl nagy teher nekünk. Csak
ültünk ott, és azt kérdezgettük egymástól, hogy akkor most merre tovább? Egyi­
künk sem volt üzletember, senki sem tudta, hogy pontosan hogy működik ez az
iparág: mindannyian zenészek voltunk, hogy a francba keveredtünk ebbe az
egészbe egyáltalán?
Találkoztunk mindenféle ügyvéddel és könyvelővel, és ezek a tárgyalások az­
tán nagyon gyorsan unalomba fordultak, mert közünk nem volt az egészhez.
Ozzy öt perc után bealudt, vagy felpattant a helyéről, körbesétált, kiment, vissza­
jött és megkérdezte:
- Nem megyünk el inkább kajálni, srácok?
- Talán, ha végeztünk a megbeszélnivalókkal, nem?!
- Öö...
- Ülj már le!
- Oké, oké!
Persze csak pár percig bírta a seggén, utána megint nekiállt mozgolódni, mint
egy sajtkukac.
- Akkor végeztünk? Mindent megbeszéltünk?
Nehéz volt az élet Mr. Türelmetlennel, de nem volt más választásunk: muszáj
volt a kezünkbe venni a dolgokat.
 38
S zab o tázs!

1975 elején újra összejöttünk, hogy nekiálljunk próbálni és dalokat írni a Sabotage
lemezre. A lemezkészítés jó hosszúra sikeredett, mert minden egyes stúdióban
töltött napra esett egy nap a bíróságon - vagy egy másik, amikor az ügyvédekkel
és a többi léhűtővel kellett tárgyalnunk. Gyakran még a stúdióba menet is megál­
lítottak minket, hogy átadjanak egy újabb idézést. Az egy dolog, hogy mindez
elég megalázó volt, ráadásul úgy éreztük, hogy folyamatosan szabotálják a mun­
kánkat azzal, hogy egyik pofont a másik után kapjuk. Állandóan adódott valami
probléma: hol a menedzsment, hol másvalaki tett keresztbe nekünk, ez pedig
megszilárdította a zenekart, hiszen úgy éreztük, hogy mi négyen állunk szemben
a világgal. Azon voltunk, hogy összerakjunk egy lemezt, ami ebben a helyzetben
nem tűnt könnyű feladatnak, hacsak nem az adott szituációról írtunk egy dalt,
ami csodálatos terápiának bizonyult. Ezért lett az egyik dal címe The Writ, a le­
mezé pedig Sabotage.8
Az állandó bírósági basztatások mellett ráadásul technikai problémáink is
adódtak a stúdióban. A Ihrill O f It All című dallal különösen megszenvedtünk,
és amikor végre sikerült számtalan próbálkozás után felvennünk, átruccantunk a
szemközti kocsmába, hogy lazítsunk egy kicsit némi dartsozással. Aztán egyszer
csak beesett a krimóba Dave Harris, az a csávó, aki a magnót kezelte.
- Fiúk, van egy kis problémánk.
- Mi van?! - kérdeztem.

Writ - idézés, (ford. megj.)

140 ÍROM MÁM

- Az egyik technikus beletörölt a mesterszalagba.

- Te most szórakozol?!
- Nem! Esküszöm!
A hozzá hasonló emberek dolga volt a referenciahangok felvétele is, ami nem
más, mint pár különböző hangmagasságú csipogás. Ezeket a mesterszalagra vet­
ték rá, ezzel állítva be a felvevőfejeket, és utána indulhatott a felvétel. Ez így ment
akkoriban: külön technikus állította be a szalagos felvevőt, és csak akkor kezdőd­
hetett a munka, amikor ő végzett.
így történt, hogy Harris összecserélte a szalagokat, és a Thrill O f It All mester­
szalagjára vette rá a referenciahangokat. Meghallgattuk a felvételt, és tényleg: hir­
telen félbeszakadt a szám, és jött a pittyegés.
Elég hosszan beletörölt ahhoz, hogy végül újra kelljen venni az egészet, ami
újabb tortúrát jelentett. Jó fejek voltunk, és nem koncoltuk fel Dave-et a helyszí­
nen, de azért a hülyeségét megemlítettük az albumborítón. „Felvételtechnikus és
szabotőr: Dave Harris.”
A Sabotage-nak is mi voltunk a producerei. A többi tag persze mindig lelé-
celt, úgyhogy a meló nagyját én végeztem a hangmérnök segítségével. Egyre jo b­
ban beleástam magam a produceri munkába, de ez nem úgy nézett ki, hogy ül­
tem, mint egy kiskirály, és utasítgattam a többieket, mert ők pontosan tudták, mit
és hogy kell játszaniuk. Egyszerűen úgy alakult, hogy egyre több időt töltöttem a
stúdióban, mert a gitárfelvételek és a keverés jóval hosszabb folyamat volt, és én
jobban benne voltam, mint a többiek. Persze emiatt aztán végképp nem
pampogtam, hiszen az idők végezetéig elmolyolgattam volna a stúdióban, annyi­
ra szerettem ott lenni.
A Sabotage-on van pár szokatlan szám: ilyen többek közt a Symptom O f The
Universe, amit a kritikusok úgy emlegettek, mint az első progresszívmetáldalt, és
ebben hajlamos is vagyok egyetérteni velük. Akusztikusán indul, aztán a gyors
riffelés adja meg a sodrását, ráadásul jó sok váltás van benne, és ott van a végén az
a jam is. A zárórészt a stúdióban hoztuk össze. Felvettük a számot, utána pedig
nekiálltunk improvizálni: egyszerűen elkezdtem játszani a riffet, a többiek meg
beszálltak. Sodortuk tovább a témát, és a végén a lemezre is rákerült, mindössze
egy akusztikusgitár-sáwal egészítettem ki. Jó pár lemezen is hallható téma ilyes­
fajta jammelésekből indult ki. Csak játszottunk és játszottunk, és sokszor a dal vé­
gét lezáró jammelések hosszabbak lettek, mint maga a dal. Mondjuk a számaink
alapvetően jóval hosszabbnak íródtak. Ott van például a Megalomania: abban is
 S zabo tázs! 141

jó sokáig jammeltünk, aztán lekevertük a végét. Jó néhány dal volt legalább két­
szer olyan hosszú eredetileg, mint a lemezen hallható verzió, csak le kellett min­
det kevernünk.
A Supertzart otthon írtam egy mellotron segítségével, hogy kórusszerű hang­
zást kreáljak. Rádobtam némi érces gitárt, ami remekül passzolt hozzá. Gondol­
tam, milyen király lesz ezt kipróbálni a stúdióban, és arra jutottam, hogy az lenne
az igazi, ha egy rendes kórus énekelne benne. Leszerveztem a Londoni
Filharmonikusok kórusát, akik örömmel vállalták a feladatot, és egy reggel, úgy
kilenc óra körül meg is jelentek a stúdióban. Ozzy az egészről semmit sem tudott,
úgyhogy amikor megérkezett, és meglátta nyüzsögni a kórustagokat, azzal a len­
dülettel ki is fordult az ajtón.
- A kurva életbe, ez nem az a stúdió!
Kiment, szétnézett, aztán visszajött.
- Tony, mi a túrót keres itt ez a sok ember?
- Épp próbáljuk ezt a dalt.
- J a .. .
Aztán jött egy hárfás hölgy is. Otthon ugyan volt egy hárfám, de csak ilyen
plöm-plöm-témákat tudtam rajta játszani.
- Mit szeretne, mit játsszak? - kérdezte a nő.
- Hát, valamiféle plöm-plömszerűt képzeltem el ide.
- Értem, tehát valami ilyesmit, ugye? - mondta, és végigfuttatta az ujjait a hú­
rokon.
- Igen, igen! Ez tökéletes!

Kapitális seggfejnek éreztem magam. Mi a fenét képzeltem, amikor azt kér­

tem tőle, hogy játsszon valami plöm-plömszerűt? De amennyire én tudom, ko­
rábban senki nem csinált olyat, hogy riffelést, hárfát és kórust használjon egy­
szerre. Igazi kihívás volt, és úgy voltam vele, hogy itt van egy ötventagú kórus és
a hárfás hölgy, úgyhogy ebből ki lehet hozni valami igazán jót. így is történt: a vé­
gén nagyon szokatlanul, de mégis csodálatosan szólt a dal.
A Sabotage-é lett talán a legocsmányabb lemezborítónk. Egy tükör előtt pó­
zolunk rajta, ami a rossz irányba tükröződik.
- Fogalmam sincs, mit vegyek fel - károgott Bili, mielőtt elindultunk volna a
fotózásra. - Kölcsönvehetem ezt a harisnyát? - kérdezte a feleségétől.
142 5R O N M ÁN

Felhúzta a harisnyát, azzal viszont nem számolt, hogy a kockás alsógatyája

frankón keresztülragyog rajta. Tipikus Bili. Ozzy sem nézett ki jobban, aki egy te­
metéseken használt japán köntöst húzott magára. Később hallottam, hogy úgy
emlegetik, mint a kimonós homót, ami elég nagy köcsögség azért. Mindannyian
különbözőek vagyunk, és mi is megkaptuk annak idején a magunkét, amiért
máshogy nézünk ki, mint a többiek.
A Sabotage hangzása kicsit keményebb lett, mint a Sabbath Bloody Sabbathé,
és a gitárhangzásom is szigorúbbra sikeredett. A zeneiparral, az ügyvédekkel, a
menedzsmenttel és az idézésekkel vívott harc kihozta belőlünk az állatot. A lemez
elég jól is fogyott, bár nem annyira, mint a korábbi anyagok. Előbb-utóbb minden
zenész bejárja ezt az utat: egyre feljebb és feljebb, aztán jön a hullámvölgy: kicse­
rélődik a közönség, és más zenei trendek ütik fel a fejüket. Az embereknek min­
dig változik az ízlése, mi meg csak cammogunk tovább a zenénkkel. Ezzel együtt
nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért ilyen lojális rajongóink
vannak. Volt egy időszak, nevezetesen a Paranoid-korszak, amikor ránk is jártak
a sikítozó tinédzserek, és hát ők enyhén szólva nem voltak a mi közönségünk, hi­
szen bármilyen slágerlistás bandát ugyanilyen sikoltozással fogadnak. Nem akar­
tuk meglovagolni ezt a hullámot, annyira távol éreztük magunktól. Sose törőd­
tünk a szépfiúimázzsal, csak a zene számított. Talán ezért van az, hogy a lemeze­
ink még évekkel később is jól fogynak. Számomra is hihetetlen, hogy ez így tud
működni. Egyszerűen fenomenális érzés, hogy a jelek szerint újabb és újabb srá­
cok bukkannak fel, akik mind Black Sabbath-lemezeket vásárolnak.
 39
N ag y zűr D üsseldorfban

Az én drága, öreg cimborám, Albert Chapman egy birminghami klubban gályá-

zott: ő volt egy személyben a szervező, a kidobó és még ki tudja mi. Egyszer meg­
kérdeztem, hogy nem akar-e inkább átjönni velünk Ausztráliába, és dolgozni ne­
künk egy kicsit az ottani turnén, ő pedig azonnal ráharapott az ajánlatra.
1974 novemberét írtuk. Miután Albert átjött velünk a világ túlsó oldalára, ve­
lünk maradt az 1975-ös Sabotage-turnén is, amivel nyáron Amerikába is eljutot­
tunk. Néhány koncerten a Kiss volt a nyitóbandánk, és baromi jó show-t toltak.
Alig hittem a szememnek, amikor megláttam őket ezekben a kosztümökben, ki­
sminkelve tüzet fújni, miközben a gitárokból is rakétákat lőttek ki, és még ki tud­
ja, mit. Sose láttam korábban hasonlót.
Eleinte nem jöttünk ki velük valami jól, olyannyira, hogy még a lógójukat is
megváltoztattuk: átírtuk a K betűt P-re.9 Azt se tudtuk, hogy néznek ki a zenekar­
tagok, mert sose láttuk őket smink nélkül. Egyszer aztán kiszúrtuk őket a repté­
ren: egy rakás hosszú hajú csávó, itt-ott festékpöttyökkel, ami valószínűleg a
smink maradványa lehetett.
- Lefogadom, hogy ők lesznek azok! - mondtuk magunk közt.
Ahogy telt az idő, egyre jobban megismertük egymást, és a végén egész jóban
lettünk. Pár évvel ezelőtt Gene Simmonsszal együtt szerepeltem egy Rock School
című amerikai tévéműsorban. Az egészet Angliában vették fel, és az volt az alap­
ötlet, hogy hírességek tanítanak gyerekeket hangszeren játszani. Gene is szerepelt

9 Piss, azaz húgy. (ford. megj.)

144 IRON MÁN

jó pár részben. Rendben van a csávó. Mondjuk, muszáj a helyén kezelni, mert ál­
landóan arról beszél, hogy milyen sok pénzt keresett, hogy kereste meg ezt a
rahedli pénzt, és mit fog vele kezdeni. De ő egyszerűen ilyen.
A pokolian hosszú amerikai turné után nyomtunk tíz koncertet Nagy-Britan-
niában is, néhányon pedig a birminghami Bandy Legs volt a vendégzenekar.
Albert Champanen keresztül ismerkedtem meg a gitárosukkal, GeofFNichollsszal,
ugyanis Albert volt a menedzserük. Később megváltoztatták a nevüket Quartzra.
Albert leszerződtette a zenekart Don Arden kiadójához, a Jet Recordshoz, és
megkérdezte, hogy volna-e kedvem esetleg elvállalni az album produceri munká­
ját. Jó pár dalukat bírtam, úgyhogy rábólintottam a dologra. Amikor az ember a
saját dolgát csinálja, egy idő után kialakul egy bizonyos rutin, de ha másvalaki ke­
rül a képbe, akkor ez elég rendesen átalakul. Mindezzel együtt igazán érdekes
utazás volt nekem a felvétel.
Geoíf Nicholls írta a legtöbb dalt. Nagyon sokban hasonlított rám, már ami a
rendszeretetét és a munkamániáját illeti. Igazán kreatív arc volt, imádott gitároz­
ni, a billentyűkön is jól játszott és énekelt is. Miután a Quartz feloszlott, Geoff jó
sokáig a Black Sabbath köreihez tartozott, leginkább mint billentyűs.10
A Sabotage-turné volt az első olyan, ahova billentyűst is magunkkal vittünk.
A zenekar mindig is négytagú volt, és a többiek ragaszkodtak is ehhez, ami telje­
sen érthető volt. Ozzy kereken kijelentette, hogy semmi szükség billentyűsre.
Én viszont úgy voltam vele, hogy ha lenne mögöttünk valaki, aki megtámo­
gatná a zenét, miközben én szólózok, attól sokkal színesebbek lennének a kon­
certjeink, ráadásul a lemezeken is egyre többször felbukkantak a szintetizátorok
meg a mindenféle nagyzenekari részek, és egy billentyűssel ezeket könnyebb rep­
rodukálni koncerten. Felfogadtuk tehát Gerald „Jezz” Woodroffe-ot, aki szintén
birminghami csávó volt, és a szülei üzemeltették a város egyik legnépszerűbb
hangszerboltját, a Woodroffes Music Shopot. Gerald természetesen rendesen
kapta az ívet! Szanaszét szívatták a roadok. Sose lehetett tudni, hogy épp a szín­
pad melyik részén fog játszani: néha oldalt ült, néha pedig egyáltalán nem is lát­
szott. Geraldot hatalmas, leginkább egy papagáj csőrére emlékeztető orral verte
meg a Jóisten. Voltak füstgépeink, és az egyik road úgy állította be az egyik csövét,
hogy Gerald felé mutasson. Jól elrejtették, úgyhogy nem vehette észre. A koncert

10 Geof Nicholls 2017 januárjában halt meg.

 Nagy zűr D üsseldorfban 145

közben hirtelen megláttunk egy játékpapagájt, ami a szárnyaival csapkodva, egy

dróton lassan odakúszott Gerald elé. Még mindig csapkodva a szárnyaival meg­
állt előtte, miközben mi már alig tudtuk visszafojtani a röhögést. Pont a Black
Sabbath dal jött, belekezdtünk a riffbe, és ebben a pillanatban beindult a füstgép
is, ami egyenesen Gerald arcába okádta a sűrű füstöt. Szerencsétlen csávó próbált
jó képet vágni a dologhoz, de nem volt őszinte a mosolya. Nagyszerű zenész, de
sajnos muszáj volt folyamatosan szétszívatnunk. Vicces, de mindegyik billentyű­
sünkre ez a sors várt.
A brit turné után átruccantunk Európába. November másodikán értünk Düs­
seldorfba, és mivel aznap volt Albert születésnapja és az én házassági évfordulóm,
úgy döntöttünk, hogy ez kiváló ürügy a bulizásra. Lementünk a Why Nőt Club
nevű helyre, ahova Geezer és Ozzy is velünk tartott, valamint két roadunk, Luké
és Dave Tangye is csatlakozott. A klub másik sarkában ott szórakozott Roger
Chapman, a Family egykori énekese is, aki akkoriban a Chapman Whitney
Streetwalkers nevű bandájával volt az előzenekarunk, illetve Nicko McBrain, a
zenekar dobosa is, aki később az írón Maidennel lett világhírű.
Mi csak ültünk, görgettük az italokat, és elvoltunk magunkban, amikor egy­
szerre pár helyi kidobó kezdett körözni az asztalunk körül.
- Vicces, mi?!
- Bár tudnám, miről van szó.
Kiderült, azért jöttek oda, mert a Streetwalkerses srácok és a társaságuk neki­
állt balhézni, ők meg azt hitték, hogy mi is velük vagyunk, valószínűleg azért,
mert hasonlóan néztünk ki.
Ozzy és Dave Tangye kiszaladt klotyóra. Valaki vagy beszólt Dave-nek, vagy
egyszerűen csak megragadta, de Tangye megállt, megfordult, mire azonnal iszo­
nyatos verekedés tört ki. Albert és én odafutottunk, hogy megnézzük, mi a kotta.
Leszaladtunk a lépcsőn, mire a lent álló csávó szó nélkül fegyvert rántott, és arcba
lőtte Albertét. Egyszerűen elővette a stukkert, és bumm! Albertnek elég sok foga
hiányzott a bokszolómúltjából kifolyólag, úgyhogy a golyó nem okozott túl nagy
kárt: egyszerűen átszaladt az arcán, anélkül, hogy bármi komolyabb baja esett
volna. Sose felejtem el a csávót, aki lőtt. Öltöny és fekete kesztyű volt rajta, és
Albert a lövés után olyan erővel ütötte meg, hogy a plafonig fröccsent a vére.
Pusztító harc kezdődött.
Én közben azzal voltam elfoglalva, hogy egy másik csávót csépeljek. Két ütés
közt aztán leesett, hogy épp az étterem főszakácsát gyepálom. Fogalmam sincs,
146 IRO N M Á N

hogy került bele a bunyóba, de akkor már mindenki beszállt. Mintha valami régi
westernt néznék: valaki megfordul, és bumm! Emberek másztak az oszlopokon,
és estek le a galériáról. Hihetetlen látvány volt, pláne, hogy jószerivel a semmiből
robbant ki a verekedés.
A balhé aztán az utcára is átterjedt. Albert azzal a csávóval harcolt, akit Mé­
hecskeként emlegettünk a csíkos inge miatt. Ő volt az egyik helyi biztonsági em­
ber. Egyszerűen lehetetlen volt kiütni. Földre került, felállt, megint le, megint fel,
le, fel, és a végén Albert kiverte belőle a szart is. Aztán beszállt másvalaki, és
Albert őt is szarrá verte. Kész horror.
Eközben az a faszi, aki rálőtt Albertre, Ozzy fejét vette célba egy vascsővel.
Valahogy belenyúltam az ütésbe, ami aztán az ujjaimon csattant.
- Bazmeg!
A kurva anyját, ez kibaszottul fájt! Teljesen begőzöltem, és elkezdtem ütni-
verni az arcot, de aztán az jutott eszembe, hogy jobb, ha minél hamarabb elhú­
zunk innen. Néhány autó fékezett mellettünk.
- Gyerünk! Be a kocsiba!
Megragadtam Albertét, belódítottam az egyik autó hátsó ülésére és magam is
utánaugrottam.
- A Hiltonba! - üvöltöttem a sofőrre.
A két csávó hátrafordult az első ülésről, én pedig azon kaptam magam, hogy
egy pisztolycsőbe bámulok. Rendőrök voltak.
- A kurva életbe!
Persze mindkettőnket bevarrtak. Szerencsére a következő esti koncertre ki­
engedtek, de a közönség valószínűleg megrökönyödött, amikor meglátott minket
óriási monoklikkal a színpadon. Nagyon durva verekedés volt, ráadásul mi vittük
el a balhét.
Szóval így ünnepeltük meg a házassági évfordulómat és Albert születésnapját.
Fantasztikusan éreztük magunkat!
Az Európa-turné után Ozzy motorbalesetet szenvedett, úgyhogy el kellett ha-
lasztanunk pár brit koncertet. Amikor rendbe jött, visszamentünk Amerikába. A
turné a Madison Square Gardenben indult, ahol egy csomó különös dolog tör­
tént. A legrosszabb az volt, hogy valaki leugrott a zsöllyéről. Mi csak a koncert
után tudtuk meg a dolgot. A csávó kitörte a nyakát.
Az évek során sok hasonló történt. Emberek másztak fel a hangfalakra, aztán
leestek és összetörték magukat. Az első pár amerikai turnén előfordult, hogy a
 N a g y zűr D üsseldorfban 147

nézőket odapréselték a színpad előtti korláthoz, aztán a földre kerültek és megta­

posták őket. Láttuk, ahogy a színpadra húzzák őket, majd leemelik a holttestüket.
Hallottunk olyanokat is, hogy a koncert után a hazavezető srácok halálos balese­
tet szenvedtek, és persze tele volt a kocsijuk Black Sabbath-cuccokkal...
Rettenetes, de párszor megtörtént.
Ugyanazon a Madison Square Garden-beli koncerten valaki fejbevágott egy
teli doboz sörrel. A vér azonnal elöntötte az arcomat, de folytattam a gitározást,
befejeztük a dalt, aztán lementem a színpadról. Valaki odajött hozzám.
- Figyu, itt van az a csávó, aki Muhammad Alinak is dolgozik: ő szokta össze­
foltozni az arcát meccs közben.
Nagy bokszrajongóként úgy voltam vele, hogy ami Muhammad Alinak jó, az
nekem is tökéletes, úgyhogy örültem a dolognak.
Seperc alatt összevarrta a sebet, rányomott valami tapaszt, és már mehettem
is vissza a színpadra, hogy folytassam a koncertet. Igaz, végig durván fájt a fejem.
Vannak arcok, akik meghülyülnek, és nekiállnak dobálózni. Nem feltétlenül
akarnak bántani, csak egyszerűen hülyék. Az eset után persze Ozzy rendesen el­
küldte a picsába a közönséget, de aznap este megengedhette magának, ugyanis
pont akkor volt a születésnapja. Kicsit később meg is ünnepeltük: egy óriási tortát
gurítottak a színpadra, amiből előugrott egy csaj.
A Madison Square Garden-beli koncertek alapból zűrösek voltak, de ez aztán
végképp megérdemelte, hogy tortával koronázzuk meg.
 40
E xtázisbán

A Technical Extasy dalainak megírása alatt Gerald Woodroffe igazán értékes se­
gítségnek bizonyult, mert végre volt valaki, akivel tudtam dolgozni az ötleteimen.
A zenekar többi tagja általában délután kettőig húzta a lóbőrt, én meg gyakran le­
ugrottam a próbaterembe korábban, hogy ötleteljek kicsit Geralddal. Hatalmas
érzés volt, hogy van velem valaki, aki szolgálatkészen játssza az akkordokat, m i­
közben én szólózom.
Persze ezúttal is akadt egy kocsma a közelben, ahol aztán sok este végződött.
A Technical Extasy dalait hat hét alatt összeraktuk és elpróbáltuk, utána pedig ké­
szen álltunk a lemezfelvételre. A Criteria stúdiót választottuk Miamiban, ugyanis
korábban hallottuk, hogy a Bee Gees, a Fletwood Mac és az Eagles is járt ott előt­
tünk. Sőt, az Eagles pont akkor vette fel a Hotel Californiát, amikor mi is ott vol­
tunk. Néha beszóltak, mert annyira hangosan játszottunk, hogy a hangorkán át­
szűrődött az ő stúdiójukba is.
A Criteria nagyszerű hely volt, én pedig ismét minden időmet ott töltöttem,
és annyira belemásztam a produceri melóba, hogy Ozzy utána folyamatosan azt
hajtogatta, hogy a Technical Extasy leginkább Tony lemeze.
A West Palm Beachen laktunk, és amíg én melóztam, a többiek a tengerpar­
ton heverésztek. Tudom, hogy ez most kicsit olyan, mintha saját magamat fényez­
ném, de tényleg ez történt. Egyszerűen rám hagyták a dolgokat, mert annyira bíz­
tak bennem.
Persze ezúttal is rengeteget marháskodtunk, és a legszebb pillanatokat most is
akkor éltünk át, amikor Bilit szopathattuk. Még mindig legendásan mocskos volt,
és sose engedte a szobalányoknak, hogy kitakarítsanak nála. Egyszer szereztünk
 Extázisbán 149

pár kiló pusztítóan büdös gorgonzola sajtot, és amíg valaki elterelte Bili figyelmét
némi smúzolással, beosontam a szobába és becsempésztem az ágya alá. Jó pár
nappal később aztán Bili szobájában már tényleg irgalmatlan bűz terjengett.
- Fúj, Bili, mi az isten bűzlik ennyire nálad? - kérdeztem.
- Fogalmam sincs. Valószínűleg a ruháim.
Bili annyira mocskos állat volt, hogy a szennyest egyszerűen felhalmozta az
egyik sarokban.
- Időszerű lenne mosatnod egyet, haver.
- Ja, hamarosan sor kerül rá.
Sose találta meg a sajtot az ágya alatt, pedig tényleg pokolian bűzlött. Néhány
nap múlva Bili is átvette a penetráns sajtszagot. Valószínűleg a szobalányok ször­
nyethaltak, amikor végre bejutottak a szobájába.
Az egyik este a stúdióban kitaláltuk, hogy felöltöztetjük Bilit Hitlernek. Már
alaposan be volt nyomva, szóval nem kellett sokáig győzködni. Egy jó erős
szigszalag segítségével hitieresre igazítottuk a haját, és természetesen a jellegzetes
bajuszt is megkapta. Szereztünk neki egyenruhát, és eléggé élvezte is a mókát,
mindaddig, amíg meg nem próbáltuk leszedni róla a cuccot. A szigszalag ugyan­
is annyira odaragadt a fejéhez, hogy egyszerűen kitépte volna a haját, ha erőseb­
ben rángatjuk, úgyhogy végül egyszerűen levágtuk a séróját. Akkorra már annyi­
ra mólés volt, hogy fel sem tűnt neki a mesterkedésünk, és csak másnap vette ész­
re a dolgot. Nem mondhatom, hogy repesett volna a boldogságtól, amikor
szembesült azzal, hogy még szarabbul néz ki, mint általában.
A mellettünk lévő stúdióban Andy Gibb dolgozott. Akkoriban dobta piacra
az őt formázó, élethű játékfigurákat, amelyek tényleg a megszólalásig hasonlítot­
tak rá a makulátlan ruhájukban és a szőke hajukkal. Vettünk egyet, és átalakítot­
tuk Bili Ward-bábuvá. Az egyik roadunk igazi művész volt: megszaggatta kicsit a
figura ruháit, összekócolta a haját és még élethű szakállat is rittyentett neki. Töké­
letes hasonmása volt Bilinek! Gondosan elhelyeztük a keverőasztalon, és egy nap,
amikor Andy beugrott hozzánk, hogy meghallgassa az új dalainkat, azonnal ki is
szúrta.
- Hát ez meg kicsoda?
- Bili Ward!
Andy meghökkent.
- Ne már, Biliről is készültek ilyen figurák?
150 IRO N M ÁN

Egyszer hajnalig ittunk egy birminghami klubban. Miután eljöttünk, lemen­

tünk egy közeli tóhoz. Bili persze akkor is macskarészeg volt, úgyhogy beültettük
egy csónakba és kilökdöstük a nyílt vízre.
Aztán otthagytuk.
Egy másik alkalommal elkormányoztuk a takonyrészeg Bilit egy parkba, szé­
pen lefektettük egy padra, betakargattuk pár újsággal, amitől végképp úgy nézett
ki, mint egy hajléktalan.
Aztán otthagytuk megint.
Egyszer, amikor szintén nagyon mólés volt, beraktuk az ágyába, és megpró­
báltuk róla lehúzni a nadrágját. Ahogy ráncigáltuk, egyszerűen letéptük a jobb
sorsra érdemes ruhadarab egyik szárát. Másnap Bili felkelt, és egész nap abban a
nadrágban járkált, aminek csak az egyik szára volt meg. Egyszerűen leszarta.
Amikor a Los Angeles-i Sunset Marquis szállodában laktunk, készítettünk
egy nagy transzparenst, amire azt írtuk: „Meleg vagyok! Gyere fel hozzám!” Fel­
másztunk a harmadikra, és kifüggesztettük Bili erkélyére. Másnap a szálloda me­
nedzsere meglátta, és habzó szájjal követelte Bilitől, hogy távolítsa el. Persze Bili
mit sem tudott az egészről.
- Lesz szíves levenni azt a feliratot az erkélyéről!
- Miféle feliratot? - értetlenkedett Bili.
Persze aztán kiment az erkélyre, és maga is meglátta.
- Rohadékok!
A cipőit általában szintén az erkélyen levegőztette. Általában mindig nagyon
későn kelt, én pedig akkor már órák óta fenn voltam, úgyhogy átmásztam az er­
kélyére, megtöltöttem a csukákat virágfölddel, és növényeket ültettem el bennük.
Számtalanszor megszívattam ezzel.
Hihetetlen, hogy nem kergettük ezzel az őrületbe. Valahogy mindig Bili ra­
gadt rá a szopórollerre. Amikor nagy néha békén hagytuk, nem is értette a dolgot.
- Valami baj van?
- Nincs, miért?
- Csak mert ma még nem szívattatok meg semmivel.
Mostanra persze ő is megváltozott. Az utolsó pár turnén már a reggelire meg­
jelent. Teljesen átalakította az életét, és most jóval egészségesebben él. A szívroha­
ma óta le kellett állnia a cigivel...illetve hát mindennel.
 Extázisbán 151

Az Its Alright Bili dala volt. Ugyan annak idején a Restben énekes is volt, a
Black Sabbath történetében ez volt az első szám, amit ő énekelt. Addig biztattuk,
amíg be nem vállalta, mert bírtuk a dalt, és Ozzynak is tetszett.
A Dirty Women a kurvák dala volt. Amikor Floridában voltunk, Geezer ál­
landóan a rodázó csajokba botlott, úgyhogy írt róluk egy számot. Nem mintha
arról volna szó, hogy odalennénk a kurvákért. Persze a régi időkben egyszer-két-
szer akadt velük dolgunk. Egyszer például elkeveredtünk Amszterdam hírhedt
vöröslámpás negyedébe, és felmentünk az egyik helyre. Elég mólés voltam, úgy­
hogy egyszerűen kidőltem. Miközben boldogan hortyogtam, átléptem a megsza­
bott időkeretet, úgyhogy arra ébredtem, hogy egy csávó rángat, és üvölt az ar­
comba.
- Ide a pénzzel, faszikám!
Aztán egyszerűen kidobott, pedig nem csináltam semmi rosszat, csak beájul­
tam.
Az összes számban használtunk billentyűket, ami számunkra végképp új ta­
pasztalatot jelentett. Én bírtam a Technical Extasyt, de nem fogyott olyan jól,
mint a korábbi lemezek. A Sabotage sem produkált iszonyatos eladásokat, de a
hanyatlás valahol itt kezdődött. Nekem elég komoly megrázkódtatás volt, hiszen
az elejétől a végéig rengeteg melót raktam bele ebbe a lemezbe. De ez csak a kez­
det volt. 1976-ot írtunk, eljött a púnk ideje, és ezzel pedig megérkezett egy telje­
sen új generáció.
 41
A z E xtasy-tu rn é

A Technical Extasy turnéjára nem terveztünk nagy felhajtást. Úgy voltunk vele,
hogy elég egy hógép és némi szárazjég, ami a füstöt produkálja. Semmi flancolás,
egyszerűen felsétálunk a színpadra, ahelyett, hogy a tetőről ereszkednénk le, vagy
valami hasonló. Azért Bili előjött az ötlettel, hogy építsünk egy óriási kagylófor­
mát a dobjai mögé. Üvegszálból készült, és baromi hangos volt, mert felerősítette
a dobok hangját. Ja, és Bili minden este tonnányi friss virággal rakatta körbe a
cuccát. Igazság szerint egyre nagyobb marhaságokat talált ki, de a kagyló még
mindig jobb ötlet volt, mint amivel eredetileg előjött. Eleinte ugyanis átlátszó csö­
vekből álló rendszert akart építtetni maga köré, amiben a folyadék állandóan vál­
toztatta volna a színét. Volt pár hasonlóan őrült ötlete, de csak addig tűntek zse­
niálisnak, amíg rá nem jöttünk, hogy egytől egyig kivitelezhetetlenek.
Az amerikai turné októberben indult. Többek közt a Boston, Ted Nugent és a
Bob Seger And The Silver Buliét Bánd lépett fel előttünk. Az összes buli teltházas
lett. A denveri koncerten, épp halloweenkor, a Heart volt a nyitóbandánk. Miköz­
ben játszottunk, a két lány a Heartból, Ann és Nancy Wilson a színpad széléről
nézték a koncertünket, egészen addig, amíg Albert, aki azt hitte róluk, hogy
groupie-k, el nem zavarta őket.
- Kidobtam azt a két picsát, akik a színpad szélén rázták a valagukat - büsz­
kélkedett.
- Az az előzenekar volt, te szerencsétlen! - mondtam.
- Miféle előzenekar?
- A Heart!
- Jézusom!
 Az E xtasy-turné 153

Az ördögűző című film főszereplője, Linda Blair is eljött a connecticuti New

Havenben szervezett koncertünkre. Ozzy teljesen odavolt érte, mert imádta a fil­
met. Vagy csak egyszerűen azért, mert úgy érezte: van bennük valami közös. A
filmben ugyanis Linda is összevizelt mindent.
Lindának mindannyian nagy rajongói voltunk. Pár évvel korábban közösen
láttuk Az ördögűzőt egy philadelphiai moziban, és rendesen be is szaratott min­
ket. A szállodába visszatérve aztán ittunk is egyet-kettőt a nagy ijedtségre, a bár­
ban lévő tévén meg épp egy pap beszélt az ördögűzésről, és ez még rádobott egy
lapáttal a rémületünkre. Végül annyira beszartunk, hogy képtelenek voltunk el­
aludni, szóval reggelig az egyikünk szobájában ücsörögtünk mindannyian. Ez
már aztán tényleg a szánalmasság csimborasszója volt.
A New Haven-i szálloda bárját egy üvegfal választotta el az úszómedencétől,
amit így premier plánban láthattunk. Néhány ital után Albert és én persze rögvest
rájöttünk, hogy nem teljes az este, amíg meg nem mártózunk a medencében. Ter­
mészetesen ruhátlanul.
így is tettünk, és persze ha már beugrottunk a medencébe, nekiálltunk a pu­
cér valagunkat mutogatni az üvegfalnak nyomva a bár vendégeinek. Nem tudom,
mit gondolhattak rólunk, azon a nyilvánvaló dolgon kívül, miszerint nem va­
gyunk normálisak.
A mutatványunkból kifolyólag gyorsan pucolnunk kellett, úgyhogy megcsap­
tunk egy közelben parkoló golfkocsit, aminek az lett a vége, hogy két teljesen
meztelen, felnőtt férfi rodeózott a szállodaudvaron. Végül visszajutottunk a szo­
bába, megszárítkoztunk, felöltöztünk és visszamentünk a bárba, mintha mi sem
történt volna. Az ott piáló arcok nem is sejtették, hogy pár perccel korábban még
a mi pucér seggünk mosolygott rájuk az üvegfal túloldaláról.
Épületes látvány lehetett.
Frank Zappával néhány évvel korábban egy New York-i partin futottunk ösz-
sze. Meghívott minket egy étterembe, ahol folyamatosan arról áradozott, meny­
nyire bejött neki a Snowblind dalunk. Nagyon kedves fickó volt, és gyorsan ösz-
szebarátkoztunk. December hatodikén a Madison Square Gardenben Frank kon­
ferálta fel a zenekart. Szeretett volna fellépni is velünk, úgyhogy felpakoltuk a
cuccát, de ez persze megint egy olyan este volt, amikor minden elszaródott. Frank
türelmesen várakozott a színpad mellett, hogy jöhessen végre játszani, én meg
úgy voltam vele, hogy ezt már végképp nem kéne erőltetni. Teljes volt a dráma: a
gitárom folyamatosan elhangolódott és az erősítőmmel sem stimmelt valami:
154 ÍRÓ N M ÁN

csak recsegett-ropogott szegény pára. Úgyhogy végül odamentem Frankhez és

megmondtam neki, hogy az lenne a legjobb, ha aznap mégsem játszana.
Amúgy tényleg nagyon jól kijöttünk vele. Később, amikor már Ronnie James
Dió volt az énekesünk, és Geezer épp kiszállt, felhívtam, hátha tud valami meg­
fejtést.
- Haver, basszusgitárosra van szükségünk, nem ismersz egy használható em­
bert?
- Dehogynem! Kölcsönadom az enyémet!
- Ez kedves tőled, de olyasvalakire volna szükségünk, akire hosszú távon szá­
míthatunk.
Ronnie-val együtt el is mentünk hozzá. Frank egy papagájjal a vállán nyitott
ajtót.
- Kértek valamit inni? Üdítő, jeges tea?
Mondtuk neki, hogy mi inkább pár sört tolnánk, ha egy mód van rá.
- Sör nincs.
Csak ilyen buzi hippiitalai voltak. Átmentünk a házistúdiójába.
- Meghallgatnátok az új lemezem?
- Természetesen, testvér!
Szeretem Frank néhány cuccát, például a Hot Rats-lemezt, de ez az új album
nem az én világom volt. Annyira sűrű zene volt és annyira szokatlan, hogy képte­
len voltam befogadni. Végig azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani neki
anélkül, hogy bunkó lennék, amikor lejár a lemez. Mert egészen biztosan meg
fogja kérdezni, hogy tetszik.
- Na, hogy tetszik?
- Hát ö ö... volt az az izé... a hármas dalban... ami olyan...
- Ó, igen! - és elkezdte hangról hangra elmagyarázni az egészet, kezdve a do­
bokkal.
Pedig csak azért mentünk át hozzá, hogy nem tud-e egy használható basszus-
gitárost...
Zenészként eléggé felnéztem Frankre, mert hihetetlen agya volt a hangszere­
léshez, a zenekara pedig olyan feszesen játszott, mint az íj húrja.
Egyszer Birminghamben léptek fel, én meg elmentem megnézni őket.
- Van egy meglepetésem számodra! - fogadott Frank a koncert előtt.
- Miféle meglepetés?
- Majd meglátod!
 Az E xtasy-turné 155

Mint kiderült, aznap este eljátszották az írón Mant is. Épp a bárban voltam,
amikor meghallottam a riffet, és azonnal fülig szaladt a szám. Visszamentem a te­
rembe, és miközben néztem őket, arra gondoltam, hogy ezt majd meg kell kö­
szönnöm Franknek a koncert után. De nem tudtam, mert elég rossz estéje volt, és
szó szerint rángatta az ideg, amikor leviharzott a színpadon, úgyhogy inkább
nem zavarogtam a backstage-ben. Mindenesetre tényleg kedves meglepetés volt a
dolog.
A Technical Extasy turnéján bukkant fel a nem létező ikertestvérem, a másik
Tony is. A faszi aztán éveken át kísértett. A másik Tony pont ugyanúgy öltözött,
mint én, ugyanolyan bajuszt is eresztett, és ő is gitározott. Mi több, saját ujjproté-
ziseket is csinált, amiket aztán árulni is kezdett. Állandóan felbukkant a szállodá­
inkban, ahol aztán mindenki azt hitte, hogy engem lát. Egy idő után abbahagyta
a dolgot, de pont nem túl rég lépett velem kapcsolatba a weboldalámon keresztül.
Küldött magáról egy képet, de már nem néz ki úgy, mint én: még a bajszát is le­
borotválta. Beteges.
Volt aztán egy másik faszi, aki jó sokáig szívta a vérem. Azt állította, hogy a
fiam, ami elég hihetetlennek tűnt, lévén, hogy úgy ötvenéves lehetett. Kiszagolta,
hol lakom, és felhívott. Melinda, a második feleségem vette fel a kagylót, akinek
úgy mutatkozott be, mint Tony fia.
Persze Melindát teljesen összezavarta a dolog, és el is hitte, hogy van egy fiam.
- Miről beszélsz, Tony? Van egy fiad!
- Rohadtul nincs semmiféle fiam!
- Az előbb beszéltem vele telefonon!
A csávó később meg is változtatta a családnevét Iommira. Valami zenekar
még dalt is írt róla. Practising To Be Tony lommi, vagy mi volt a címe.11

11 Körülbelül: Tony lommiként létezni, (ford. megj.)

 42
W e N ever Say Die 1 2

A Never Say Die! dalai nagyon nehezen születtek meg. Miközben Amerikában
turnéztunk, berobbant a punkőrület. Még a Ramones is játszott előttünk pár bu­
lin. Nem akarom fikázni őket, de nem ütötték meg a mércét. Nem fogadták őket
valami jól, és rendszeresen meg is dobálták szerencsétleneket, úgyhogy turné
közben kellett megszabadulnunk tőlük.
Nem tudom eldönteni, hogy állok a punkzenével. A zenei agresszió az egy
dolog, de amikor köpködésig fajultak a dolgok, meg ezek a csávók összevagdos­
ták magukat, az már nekem túl sok volt. Jó néhány dalt viszont később megsze­
rettem, és jó pár zenekar emlegette a Black Sabbathot zenei hatásként.
Ez persze egyáltalán nem hallatszódott a dalaikban.
A púnk előretörése minket is egy kicsit háttérbe szorított. A Stranglers vezet­
te a slágerlistát akkoriban. Emlékszem, ahogy Geezer egyszer azt fejtegette, hogy
lassan kezdünk ósdi faszoknak látszani ezekkel a riffekkel, meg az összes többivel.
Tejó isten, mivel fogok most előrukkolni - gondoltam. Persze nyilván megint
az lett a vége, hogy a többiek elmentek kocsmába, aztán visszatérve az én véremet
szívták.
- Na, van valami jó riffed?
- Rohadtul nincs semmi ötletem, srácok.
A dalírás egyre nehezebb lett, különösen Geezer megjegyzése után. Olyan ér­
zésem volt, mintha már nem hinnénk abban, amit csinálunk. Nagyon rosszul

12 Sosem adjuk fel. (ford. megj.)

 W e N ever Say Die 157

éreztem magam, és attól féltem, hogy ha ki is találok valami riffet, a többieknek

nem fog tetszeni.
Persze semmi ilyesmit nem mondtak, de úgy éreztem, adott esetben nem ten­
nének lakatot a szájukra. És persze ekkorra már le volt foglalva a stúdió Torontó­
ban, úgyhogy egyre nagyobb lett rajtam a nyomás.
És akkor Ozzy kiszállt. Egyszerűen nem akart tovább szenvedni. Ez persze
iszonyatosan nehéz időszak volt, de nem adtuk fel. Azon filéztünk, hogy vajon
meggondolja-e magát, és arra jutottunk, hogy lehet, hogy így lesz, de addig se ké­
ne ölbe tett kézzel ücsörögnünk.
Bili és én a régi időkből ismertünk egy Dave Walker nevű csávót, aki annak
idején egy The Red Caps nevű birminghami bandában énekelt, később meg a
Savoy Brownnal és a Fletwood Mackel is dolgozott együtt, majd elköltözött San
Franciscóba. Ügy rémlett, jó hangja van, úgyhogy felvettük vele a kapcsolatot.
Tudtuk, hogy szalmaszálba kapaszkodunk, de meg kellett írnunk egy lemezt, fel
kellett vennünk, miközben nem volt énekesünk. Próbáltunk Dave-vel egy ideig,
és megírtunk vele pár dalt is. A dolgot aztán kiszagolta a sajtó, és még egy birmin­
ghami tévében is felléptünk, de éreztük, hogy valami nem klappol. Aztán Ozzy
visszakönyörögte magát, úgyhogy megváltunk Dave-től, de már csak három­
négy napunk maradt a tervezett torontói stúdiózás előtt, amit nem tudtunk le­
mondani, mert egy valag pénzt kifizettünk előre. Ugyanakkor még mindig csak
két-három dal volt kész, amelyekett Dave-vel írtunk, Ozzy pedig nem volt hajlan­
dó elénekelni azokat.
Torontóban farkasordító hideg fogadott minket. Mindannyian külön lakást
béreltünk a Sounds Interchange stúdió közelében, és kivettünk egy színpaddal is
felszerelt mozit, hogy dalokat írjunk és próbáljunk. Reggel kilenckor kezdtünk,
pusztító hidegben kellett dolgozunk, mert a helyen fűtés nem nagyon volt, aztán
este meg irány a stúdió, hogy felvegyük a dalokat. Ez totálisan elcseszett munka-
módszernek bizonyult. Addig mindig úgy dolgoztunk, hogy megírtunk valamit,
aztán kicsit hagytuk pihenni, érni, miközben ezt-azt megváltoztattunk benne.
Torontóban viszont nem adatott meg nekünk ez a luxus, ezért lett ennyire
mostohagyerek a Never Say Die! - legalábbis számomra. Van persze pár dal, amit
szeretek, de alapjáraton elég vegyes érzelmekkel gondolok arra a lemezre, legin­
kább a készítését kísérő fejetlenség miatt. Keserves napok voltak azok.
A baj persze nem járt egyedül. Kiderült, hogy a stúdió szart se ér. Mivel én
foglaltam le, ez is az én hibám lett. Azért esett rá a választásom, mert jó sok híres­
158 IRO N M ÁN

ség dolgozott itt korábban. Nagyon drága hely volt, ennek ellenére a hangzás
olyan élettelenre sikerült, mint a halott kutya pöcse. A hangmérnökkel kipróbál­
tunk mindent, többek közt azt is, hogy felcsavarjuk az összes szőnyeget, hátha így
élettelibb lesz a hangzás. Persze a stúdió tulajdonosa megneszelte a dolgot, és
üvöltve jött hozzánk.
- Mi a keserves úristen folyik itt?!
- Egyszerűen képtelenek vagyunk normális hangzást csinálni. Halott, mint a
hétszentség - feleltem.
- A szőnyeget azért nem kéne basztatni, értve!?
- Már tökmindegy, nem? Ott figyel az összes felcsavarva!
Rémálom volt az egész. Azt mondták, hogy a Rolling Stones is dolgozott ott,
de valószínűleg máshol újravettek mindent. Meg is vettem egy magnót, amit még
Keith Richards hagyott a helyen, mert szerettem volna zenét hallgatni a lakásom­
ban. Ott voltak a tetején azok a jellegzetes kis karcok is, amelyek arról árulkodtak,
hogy valószínűleg valaki jó párszor a magnót használta asztalnak, amikor kihú­
zott pár csík kokaint. Azokban a hetekben mi is rengeteget drogoztunk. Egy este
túltoltam a narkót, úgyhogy elhatároztam, hogy hazamegyek. Az én lakásom a
harmadikon volt, én pedig lépcsőztem, mert nem akartam senkivel se összefutni
a liftben. Felcaplattam, kinyitottam az ajtót a kulcsommal, beléptem, felkapcsol­
tam a villanyt és elcsodálkoztam. A lakás teljesen máshogy nézett ki: mások vol­
tak a díszek és másmilyen volt a tapéta is.
Fogalmam nincs, miért nem fogtam azonnal menekülőre a dolgot, de besé­
táltam a hálószobába, ahol egy fickó és a felesége szendergett épp. Felugrottak, és
én majdnem összeszartam magam. Rémült kiáltozásba kezdtek, én pedig szintén
ordítani kezdtem ijedtemben. Azt se tudtam, hol áll a fejem, úgyhogy valamiféle
elnézéskérést dadogtam és elhúztam a csíkot.
Kiderült, hogy egy emelettel túlmentem, a kulcsaim pedig pontosan illesz­
kedtek az ő ajtajukba, ami azért elég fura. Végül megtaláltam a saját lakásomat,
másnap pedig meglátogatott a házfelügyelő, mert a fenti szomszédaim panaszt
tettek az eset miatt. Megmondtam neki, hogy talán azzal kéne foglalkoznia, hogy
miért tudtam bemenni az ő lakásukba az én kulcsommal.
Aztán elmeséltem az egész sztorit, csak valahogy az maradt ki, hogy irtózato­
san be voltam tépve.
A hideg, a drogok és a rettenetes stúdió ellenére valahogy felvettük a lemezt.
A Hard Road című dalban még vokáloztam is: életemben először és utoljára, mert
 We N ever Say Die 159

miközben énekeltem, a többiek képtelenek voltak visszafojtani a röhögést. Ének­

lés közben oldalra néztem, és a vihogó Geezer fejét láttam, nekem meg tovább
kellett nyomnom, miközben ő folyamatosan röhögött. Soha többé ilyen kínt!
A Swinging The Chain volt az egyik dal, amit Dave Walkerrel írtunk. Ozzy
ugyan nem volt hajlandó elénekelni, mégis fel kellett vennünk, mert máskülön­
ben nem lett volna elég anyagunk a lemezhez. Bili bevállalta végül az éneket, úgy­
hogy a zenét megtartottuk, csak a szöveget írta át.
Az Over To You-ban viszont Ozzy szívesen énekelt volna, de képtelen volt
normális dallamot kitalálni, úgyhogy kénytelenek voltunk hívni pár szaxofonost
helyette. Ozzy jövés-menése valahol nagyon vicces időszak volt, hiszen így ráfor­
dulni egy lemezfelvételre elég meredeknek bizonyult. Mint kiderült, nem is ma­
radt velünk sokáig. Végül arra azért rávettük, hogy felénekeljen egy Dave Walker-
féle dalt, bár meglehet, hogy nem is tudta, hogy Walkerrel született a téma. A
Junior s Eyesról van szó, aminek amúgy is Geezer írta a szövegét.
A címadódal végül kislemezen is megjelent: ez volt az első single-ünk a Para-
noid óta. Akkoriban azt mondtuk, hogy a büdös életben nem lesz többé ilyenünk,
mert akkor megint jönnek a visongó tinédzserek, de azóta eltelt pár év, szóval úgy
voltunk vele, hogy egye fene. A Never Say Die megjárta az angol slágerlistákat is,
sőt, még a Top O f The Popsba is eljutottunk vele, ami aztán megint elég furára si­
került. Bob Marley is szerepelt velünk együtt a műsorban, Bili haja pedig akkori­
ban szintén rasztás volt, úgyhogy mindenki azt hitte, hogy Bobot gúnyolja ezzel,
pedig szó nem volt róla: egyszerűen akkortájt ez volt a stílusa.
Mindenesetre jó hosszú ideig szenvedtünk a Never Say Die! felvételeivel, de
aztán valahogy csak összehoztuk, nagy kínok-keservek árán. Nem arról volt szó,
hogy akkorra már megutáltuk volna egymást, hiszen világéletünkben jól megvol­
tunk, hanem a kőkemény munkáról, ami sokkal nagyobb szenvedés volt, mint
korábban bármikor. Abban a helyzetben ugyanis iszonyatosan nehéz volt össze­
raknunk egy lemezt, én pedig különösen éreztem magamon a nyomást. Ráadásul
jó sokba került a felvétel, és nem is csak a stúdiódíj miatt, de Torontóban az élet is
drága volt. Mindannyian mániákus bevásárlók lettünk: együtt jártunk a szuper­
marketbe, tologattuk a bevásárlókocsit, megvettük, ami kellett, aztán hazacaplat-
tunk a hóban. A bevásárlás volt az az alkalom, amikor kimozdulhattunk a lakás­
ból és elmehettünk végre valahova. Ja, és néha lejárogattunk a Gasworks nevű
klubba, ami az utcánk sarkán volt. Egy szupermarket és egy klub: ennyit a szóra­
kozásról.
160 IR O N M Á N

A Never Say Die! az elejétől fogva elátkozott lemez lett. Ozzy távozása és Dave
Walker érkezése rendesen megkavarta a dolgokat. A lemez szó szerint napról
napra készült, úgyhogy semmiféle kohézió nincs a dalok közt, és a jellegzetes íve
sincs meg. Teljesen bizarr az egész, és valószínűleg a közönség is azt gondolhatta,
amit mi: mi a franc folyik itt?
Persze megint úgy döntöttünk, hogy semmi szükség producerre.
Nemcsak én gondoltam így, hanem mindenkinek ez volt a véleménye, ezúttal
viszont jobban jártunk volna, ha keresünk egyet. Erre persze csak a következő le­
meznél, a Heaven And Hellnél jöttünk rá. Egy jó producer hihetetlenül leveszi a
nyomást az ember válláról.
Az 1978 májusában startoló Never Say Die-turnéval keresztül-kasul bejártuk
Nagy-Britanniát, Európát és Amerikát, és egészen decemberig a Van Halén jött
velünk végig. Nagyon friss zenekar voltak, de ennek ellenére hihetetlenül jól
nyomták. Majdnem minden este megnéztek minket, és nagyon közeli barátok
lettünk. Sokat lógtam Eddie-vel. Kihúztam pár csíkot, aztán egy örökkévalóságig
dumáltunk a szobámban: ahogy ilyenkor mindig.
Eddie hihetetlenül különbözött azoktól a gitárosoktól, akikkel korábban ta­
lálkoztam. A tapping-technikája - amit ő persze nem így hív - egyenesen csodá­
latos. Nagyon energikus csapat voltak, és jól is fogadták őket. Kicsit öregesnek is
tűntünk utánuk, mert ők folyamatosan nyomták az akrobatikus mutatványaikat
koncert közben, Dave Lee Roth egyenesen szaltózott is a színpadon, és még ki
tudja, mit művelt. Kiváló előadók és nagyszerű zenészek voltak: ordított róluk,
hogy nagyon messzire jutnak majd.
A turné nagyszerűre sikeredett, de a kapcsolatunkon már megjelentek az első
repedések. Ozzynak nem volt valami jó kedve. Valószínűleg az apja halála sem
könnyítette meg a dolgát. Jack Osbourne rákban halt meg 1977 őszén, nem sok­
kal azelőtt, hogy Ozzy először kiszállt volna. Az öreg Jack csodálatos, imádnivaló
ember volt, és én még a temetésére is elmentem, de Ozzyval utána nem nagyon
beszéltünk a dologról. Valószínűleg szerette volna egy kicsit maga mögött hagyni
a taposómalmot, és pihenéssel enyhíteni a bánatát, de egyszerűen nem engedhet­
tük meg magunknak azt a luxust, hogy szabadságot vegyünk ki. Ekkortájt már
csak megszokásból toltuk a banda szekerét. Elértünk egy csomó mindent, sikere­
sek voltunk, házakat és kocsikat vásároltunk és mindenki kényelmesen élt. Talán
túl kényelmesen is, ami miatt eltűnt a tűz és kiveszett belőlünk a harciasság, ami
arra sarkallt, hogy mindenkinek megmutassuk, mit tudunk.
 W e N ever Say Die 161

Azon is sokat gondolkodtunk, hogy talán túl öregek vagyunk már az egész­
hez, pláne, hogy olyan fiatalabb srácok is kezdtek felzárkózni, mint például a Van
Halén. Persze nem voltunk vén trottyok, de ezzel együtt minket is az új bandákkal
hasonlítottak össze. Amikor interjúkat adtunk, egyre többször kérdezték, hogy
meddig akarjuk még folytatni a zenélést, és nem érezzük-e úgy, hogy hagyni kéne
már a fenébe az egészet.
Mindössze harminc-harmincöt évesek voltunk, ezek meg arról dumáltak,
hogy ideje lenne visszavonulnunk. Kezdtük tényleg öreg szaroknak érezni ma­
gunkat, és azt hiszem, tényleg kifogyott belőlünk a spiritusz. Mindenki arra gon­
dolt, hogy csak rutinszerűen tesszük a dolgunkat, miközben egy olyan lemez da­
lait játsszuk, amit igazából nem is szeretünk.
A Hammersmith Odeonban 1978. június 10-én és 11-én játszottunk, és ez
volt a tizedik születésnapunk. Tíz év rohadt hosszú idő. A Dávid Lee Roth-féle
Van Halen-felállás nem is húzta tíz évig! Ezt a két koncertet felvettük, és később
koncertvideóként jelentettük meg őket. Ezek a videók is a Never Say Die! címet
kapták, de a zenekar összességében eléggé romokban hevert. A páciens még vir­
goncnak tűnt, mint egy cinege, de a betegség végül halálosnak bizonyult.
Ozzy a második kiszállása előtt egyszer konkrétan el is tűnt. Egy novemberi
nashville-i koncert előtt egyszerűen nyoma veszett. Eléggé kínlódott a torkával,
úgyhogy miután bejelentkeztünk az aktuális hotelbe, fogott egy üveg Night Nurse
megfázás elleni löttyöt, és megitta az egészet. A rendes adag ebből a cuccból
mindössze pár evőkanálnyi, Ozzy meg lehúzta az egészet. Ezek után felment vol­
na pihenni, de persze rossz szobába nyitott be. Látta, hogy nyitva az ajtó, és benn
sürgölődik egy szobalány, úgyhogy egyszerűen bement, és miután a szobalány
végzett, lefeküdt és elájult, miközben a poggyászát egy másik szobába vitték. Este
várt minket a koncert, Ozzy meg sehol.
- A kurva életbe!
Felcsörgettük a szobáját, de semmi válasz, úgyhogy kerítettünk végre valakit,
és bementünk hozzá. A bőröndje érintetlenül hevert, az ágy bevetve várakozott,
de Ozzy eltűnt.
Akkor már elkezdtünk aggódni, hogy mi az isten történhetett.
- Hova a túróba tűnt? Nem lehet, hogy már elindult a koncertre?
- Mi a francért csinálna ilyet?
Először a koncert helyszínén kerestük, de persze nyoma sem volt. Nem tud­
tuk mire vélni a dolgot. Utána elindult egy pletyka, miszerint elrabolták. Bemon-
162 IRO N M ÁN

dattuk az eltűnését a tévében, a rádióban és ahol csak tudtuk, de semmi. Hihetet­

len! Ráadásul egyre közeledett a koncertkezdés.
Ozzy meg még mindig sehol.
Végül le kellett mondanunk a bulit. Vártunk vele az utolsó pillanatig, hátha
előkerül, hiszen korábban is előfordult, hogy egyszerűen teljesen készen valami
ismeretlen házba nyitott be, de sosem egy koncert napján. Szóval az egyik felünk
halálra aggódta magát, a másik pedig habzó szájjal őrjöngött, és azon lamentál­
tunk, hogy itt van egy teli koncertterem, akik nem fogják elhinni, ha egyszerűen
kisétálunk és lemondjuk a koncertet azzal, hogy Ozzy eltűnt.
A végén aztán tényleg kitört rajtunk a pánik. A Van Halén ugyan fellépett, de
a közönség így is zokon vette, hogy nem játszunk, úgyhogy gyorsan pucolnunk
kellett. Körbehívtuk a rádióállomásokat, és negyedóránként bemondattuk, hogy
ha valaki látta Ozzyt, azonnal jelentkezzen.
Egyre dagadt a feszkó, mi meg egész éjjel fenn voltunk, és azon rágtuk ma­
gunkat, hogy most mi a faszom lesz. És akkor Ozzy felhívott a szobámban.
- Na, mi a kotta?
- Bazmeg! Hogy a faszomba érted azt, hogy mi a kotta? Hol a picsában vagy
egyáltalán?!
- A szobámban.
- Kurvára nem vagy a szobádban!
- De, ott vagyok.
- Kurvára nem vagy ott, nem érted?!
Helyben vagyunk.
- Betoltam ezt a Night Nurse-cuccot, úgyhogy fingom nincs, mi történt, csak
beájultam, érted.
Szóval ez volt Ozzy eltűnésének drámája. Meg voltunk győződve róla, hogy
elrabolták, és nemsokára jön a váltságdíjat követelő levél, de nem: ott szovázott a
hotelben. Meg tudtuk volna ölni. De Ozzy eltűnősdije csak az előszele volt annak
a fostengernek, ami a következő pár hónapban várt ránk.
A dolgok ugyanis egyre rosszabbra fordultak.
 43
O zzy lelécel

A turné után az egész banda elköltözött Los Angelesbe tizenegy hónapra. Ez is

valami adóügyi megfontolásból kellett, úgyhogy úgy voltunk vele, hogy amíg ott
dekkolunk, megírjuk és felvesszük a következő lemezt. Ez aztán rettenetes, soha
véget nem érő kínszenvedésbe torkollott.
Akkoriban Don Arden volt a menedzserünk, és a lánya, Sharon segített neki.
Mivel a zenekar részéről én voltam a legfőbb ügyintéző, szinte napi kapcsolatban
voltam vele, és azt is megvitattuk, hogy hol fogunk lakni, hol lesz a próbahely és
melyik stúdióban vesszük majd fel a lemezt.
Mindannyian bekvártélyoztuk magunkat egy jó nagy házba, a garázst pedig
átalakítottuk próbateremmé. A következő lépés az lett volna, hogy ötletelünk, de
ez elmaradt. Megint pusztítóan sok kokaint toltunk, úgyhogy elég kemény külde­
tésnek tűnt a partizás után nekiállni dalokat írni. Ami végül majdhogynem elle­
hetetlenítette az egészet, az Ozzy hozzáállása volt. Mintha egy másik bolygón lett
volna. Próbáltuk motiválni, de nem volt egy épkézláb ötlete sem, csak feküdt a
kanapén.
Nagyon idegesítő helyzet volt, mert a napok csak teltek és teltek és nem jutot­
tunk sehova. Egyszer be kellett mennem a Warner Bros. Recordshoz, mert szeret­
ték volna, ha beszámolok, hogy mi a helyzet.
- Na, Tony, hogy haladtok?
- Ó, nagyszerűen!
Persze semmit sem csináltunk.
- Hogy szólnak a hangszeres sávok?
- Ó, csodálatosan!
164 IRO N M ÁN

A picsába, hát mi mást mondtam volna? Azt, hogy itt lógatjuk a tökünket hat
hónapja, és nem csináltunk szart se? Nyilván nem ezt akarták hallani. Akárhány­
szor bementem hozzájuk, egyre kínosabban éreztem magam.
Hónapok óta ott ültünk, Ozzy pedig még csak nem is énekelt. Nem tudtunk
leülni vele és a lelkére beszélni, mert egyre több italt és drogot tolt, nem érdekelte
az egész. Még mindig tudtunk volna dalokat írni, de a drogok és az ital minden­
kire másképp hat, és szerintem Ozzy egyszerűen elvesztette az érdeklődését. Vagy
három dal alapjai készen is voltak, és csak arra lett volna szükség, hogy Ozzy hoz­
zátegye a magáét. Ehelyett, ha írtunk egy dalt, közölte, hogy nem akar rá énekel­
ni. Valamennyit dolgozott a Children O f The Sea-n, de utána feladta azt is. Lassan
eljutottunk arra a pontra, hogy vagy feloszlunk, vagy keresünk egy másik énekest.
Ozzynak akkor még nem volt köze Sharonhoz. Igazából nekem előbb volt kö­
zöm hozzá, mint neki, de mi persze csak barátok voltunk. Szó nem volt róla, hogy
bármit is akarnánk egymástól, egyszerűen csak én egyeztettem vele mindig, és
egyre jobban megkedveltem mint embert.
- Elég komoly problémánk van Ozzyval - panaszkodtam neki.
- Á, csak időre van szüksége - nyugtatgatott.
- Muszáj valamit kezdenünk most már vele. A lemeztársaság követeli az új
dalokat.
Annyira elmérgesedett a dolog, hogy végül ultimátumot adtunk neki: vagy
összeszedi magát, vagy keresünk a helyére valaki mást.
Végül ez utóbbi történt. Bili vitte meg neki a hírt.
Persze nagyon szomorúak voltunk. Egy évtizede együtt dolgoztunk, de egy­
szerűen képtelenek voltunk már egy csapatban létezni. Túl sok volt a drog, a ko­
kain, a Qaalaude, a Mandrax, az ital, az éjszakázás, a nők és a többi. Ezektől egyre
paranoidabb az ember, és azt gondolja, hogy mindenki ellene van. Sose vívtunk
kemény harcokat, de ezzel együtt is kemény dolog folyamatosan emberekkel dol­
gozni, rávenni őket a kommunikációra és megoldani a problémákat úgy, hogy
mindenki más fütyül az egészre. Valamiért én lettem a főseggfej ebben az egész­
ben. Úgy tűnt, Ozzy meg van róla győződve, hogy én fúrtam ki a bandából, de én
csak a csapat érdekeit néztem, és igyekeztem tovább tolni a szekeret. Valakinek
muszáj döntést hoznia és cselekednie, máskülönben nem tartanánk sehol, és
mindenki tojna az egészre. Hát így.
Azt gondoltam, feloszlás lesz a vége, én pedig belekezdek valami másba. Ek­
kor történt, hogy Sharon bemutatott Ronnie James Diónak egy bulin. Azt javasol­
 Q zzy lelécel 165

ta, hogy fogjak valami egészen új dologba, és ehhez Ronnie a megfelelő ember.
Úgyhogy odamentem hozzá.
- Nézd, elég nagy írében vagyok, és nem hiszem, hogy a jelenlegi formájuk­
ban tudom tovább működtetni a dolgokat. Nincs kedved valamit közösen csinálni?
 44
Susan skót s ze k tá ja

Nem Ozzy volt az egyetlen kedves, közeli személy, akitől megváltam akkoriban.
A Susannel kötött házasságomnak is akkor lett vége, amikor a csapat Los Ange­
lesbe költözött. Valahol meg tudom érteni. Sue egyedül maradt abban a baromi
nagy házban, amikor elmentem turnézni, és ahogy visszajöttem, fejest ugrottam
a stúdióba. Szegény, piszkosul egyedül érezhette magát, pláne, hogy látta, ahogy a
többi fickó nyaralni megy a feleségével, miközben én a stúdióban molyolok. Nem
vettem észre, hogy oda kellett volna figyelnem a kapcsolatunkra, hiszen számom­
ra csak a munka, a munka és a munka létezett, ami teljesen elvakított. Meg kell
tenni, amit meg kell tenni, nem? Emiatt viszont zátonyra futott a házasságunk.
Eldöntötte, hogy el akar válni, és be is adta a keresetet. Teljesen megdöbben­
tem, elkeseredtem, és emiatt egy időre meglehetősen meg is bolondultam. Elutaz­
tam Los Angelesbe és belevetettem magam az élet sűrűjébe. Külön időbeosztást
csináltam a csajoknak: az egyik kettőre jött, a másik meg mondjuk néhány órával
később.
- Figyu, nem végzünk a próbákkal háromig, szóval mi lenne, ha négy körül
ugranái át?
Egyszer pont az egyikükkel múlattam az időt, amikor csöngettek. Kinéztem,
és ott állt a másik csaj.
- Gyorsan! Megjött a feleségem! Azonnal el kell tűnnöd!
Szegény csaj halálra rémült.
- Mássz át a tetőn, és utána le tudsz ereszkedni a falon!
 Susan skót s ze k tá ja 167

Kituszkoltam az ablakon, ő pedig átvergődött a tetőn, ami csak enyhén lejtett,

úgyhogy végül könnyen le tudott róla ugrani. Ahogy kúszott-mászott, a
gitártechnikusom és a szobalány figyelte, miközben rosszallóan rázták a fejüket.
Felszámoltam a kilworthi házat is. Amikor visszatértem Los Angelesből, né­
hány haverommal bútoroztam össze, miközben Susan egy brit szektához csatla­
kozott, ami úgy működött, hogy a tagok minden vagyonukat a szektára íratták,
majd odaköltöztek a szervezet birtokára. Elég kemény, nem? Beszéltem a szülei­
vel is, akik teljesen meg voltak rökönyödve.
- Vissza kell jönnöd hozzánk. Nálunk mindig van hely számodra.
- Nem tehetem. Nem hiszem, hogy valaha is visszatérek.
Felbecsültettem a bútorok értékét, az én cuccaimat bepakoltam egy raktárba,
a többit meg eladtam és Susannek adtam az árát. Nem nagyon akarta elfogadni,
mert akkor már a szekta birtokán élt, úgyhogy végül nekik adta az összes pénzt.
Sose tudtam meg pontosan, miféle szekta volt ez, és Susan ismerősei sem ismer­
ték a részleteket.
Jóval azután, hogy a házasságunk végére pontot tettünk, Susan egyszer a sem­
miből rám telefonált.
- Kérlek, gyere értem, ha tudsz! Elég nagy bajban vagyok.
A skóciai Invernessből hívott. Épp egy birminghami klubban iszogattam az
egyik haverommal, és Susan telefonja után azonnal rámtört a pánik.
- Susan bajban van! El kell mennem érte!
A haverommal bevágtuk magunkat a Rolls-Royce-omba, és mivel Inverness
rohadt messze volt, felváltva vezettünk: százhatvan kilométert én, százhatvanat
pedig ő. Dögfáradtak voltunk, mire odaértünk.
- Mit keresel itt? - kérdezte Susan, amikor meglátott minket.
- Azt mondtad, bajban vagy!
- Nos, már megoldódott a dolog.
- Velünk kell jönnöd! - erősködtem.
- Nem megyek.
- Velünk jössz és kész!
És így tovább. Végül nem jött velünk, úgyhogy beültünk a kocsiba, és elindul­
tunk haza. Újabb négyszáznyolcvan kilométer!
Ezek után már csak egyszer találkoztam vele, amikor épp Lita Forddal jártam.
Lita épp Los Angelesben volt, amíg én Birminghamben pihentem, Susan pedig
168 ÍR Ó N M Á N

eljött hozzám, és elég egyértelmű célzásokat tett arra, hogy szeretné, ha megint
megpróbálnánk a közös életet.
- Nézd, egyrészt én már nem érzek irántad semmit, másrészt van is valakim.
Elég nehéz egy ilyen kapcsolatot újraéleszteni. Ezzel végleg vége is lett: ő
Ausztráliába költözött, és azóta nem találkoztam vele.
 45
Dió m arad , d e Don nem

Ronnie benne volt, hogy csináljunk valamit együtt, utána viszont jó darabig nem
beszéltünk, mert Ozzyval még mindig tartott a csiki-csuki állapot. Miután végre
döntöttünk, feldobtam Bilinek és Geezernek: mi lenne, ha kipróbálnánk Ronnie-t?
Felhívtam, és vázoltam neki, hogy mi a kotta.
Áthívtuk a házunkba, és eljátsszottuk a Children O f The Sea-t, Ronnie pedig
azonnal kitalálta hozzá az énekdallamot. Teljesen odavoltunk, mert a folyamatos
helybenjárás után szinte azonnal elkészültünk egy új dallal. Elnyomtuk neki a La­
dy Éviit is, már amennyi akkor megvolt a dalból, és ő erre is azonnal elkezdett
énekelni. Na, megvan a mi emberünk! - gondoltuk. Ronnie jó nagy lökést adott
a bandának, és noha még mindig el voltunk kettyenve kicsit Ozzy távozása után,
úgy voltunk vele, hogy az a történet véget ért, most pedig képesek leszünk végre
újra belevetni magunkat a melóba.
Ozzy akkorra már kiköltözött a házból, de Don Arden mindent megtett, hogy
visszakönyörögje őt a bandába. Élete esélyének tekintette, hogy végre vele dolgo­
zik egy olyan volumenű zenekar, mint amilyenek mi vagyunk... és akik erre ki­
rúgják az énekest! Képtelen volt elfogadni a dolgot, és körömszakadtáig ragaszko­
dott az eredeti felálláshoz, úgyhogy folyamatosan szívta a vérünket.
- Ronnie-val semmi nem lesz a zenekarból! - nyomasztott szüntelenül.
- Pedig működni látszik a dolog - mondtam erre. - Ozzy pedig ebben az ál­
lapotban képtelen dolgozni. Egyszerűen leszar mindent.
- Adnotok kell neki még egy esélyt! - szívóskodott.
Akkoriban már tíz hónapja laktunk a házban, Ozzyval pedig ennyi idő alatt
sem sikerült összehoznunk egy árva dalt sem, úgyhogy nem is értem, hogy gon-
170 IR O N M Á N

dolta, hogy néhány hét alatt beindul a szekér? Arról is hajlamos volt megfeledkez­
ni, hogy Ozzy már egyszer kiszállt a Never Sav Die! előtt, és ez elvitte a szeren­
csénket. Odalett a kreativitásunk, mindenki megzuhant és még a szar is keserű
volt nekünk, úgyhogy egyszerűen esélyét nem láttuk, hogy valaha képesek le­
szünk Ozzyval együtt zenélni. Don persze nem hagyta annyiban a dolgot.
- Vissza kell hoznunk Ozzyt! Muszáj visszatérnie!
- Don, nem fog menni.
- De nem lehet egy törpe a Black Sabbath énekese! - dobta be a végső érvet.
Tipikus Don. Mi viszont nem hagytuk magunkat. Eldöntöttük, hogy Ronnie
lesz a frontemberünk.
Aztán Geezer is kiszállt. Egyre zűrösebb lett a házassága, úgyhogy haza kellett
utaznia egy időre, hogy valahogy úrrá legyen a problémákon, ezért egy időre
szögre akasztotta a hangszerét. Ronnie tudott valamennyire basszusgitározni, így
hirtelen trióvá fogyatkozott a felállásunk: Bili, Ronnie és jómagam. Egy darabig
hármasban dolgoztunk, de aztán átreptettem Geoff Nichollst, hogy legalább vala­
ki ott legyen velünk, aki átmenetileg kisegít.
Az első, négyesben írt dalunk a Heaven And Hell volt. Egy pillanat műve volt
az egész: elkezdtem nyomni a riífet, Ronnie ráénekelt, és mindannyian azonnal
megvettük a dolgot.
Ronnie akkoriban egy Cadillackel járt, amiben jó magasra kellett állítania a
vezetőülést, hogy egyáltalán kilásson abból a hatalmas határból. A házunk körül
rengeteg kígyó tanyázott, egy idő után pedig kiderítettük, hogy Ronnie betegesen
fél tőlük. Ezek után természetesen fogtam egy döglött kígyót, horgászdamilt kö­
töttem a fejére, a másik végét pedig a kocsi kilincsére, elhelyeztem a kígyót az
anyósülésen, és bezártam az ajtót. Amikor Ronnie be akart szállni, a kígyó elin­
dult feléje, ő pedig majdnem összefosta magát a rémülettől.
Persze Ronnie sem maradt sokáig adósom. Egy hosszú nap után épp elmen­
tem klotyóra, és ahogy felemeltem a vécétetőt, egy újabb döglött kígyó nézett
szembe velem. Összeszartam magam, mielőtt le tudtam volna ülni a budira.
Folytatódott egymás szétszívatásának hagyománya. Az ilyesfajta tréfák
ugyanis összehozzák a társaságot, és ez egyfajta teszt is, ki hogy viseli a szívatást.
Szépen haladtunk, de Don még mindig a nyakunkban lihegett, és végül ulti­
mátumot adott nekünk: ha nem hozzuk vissza Ozzyt, nem dolgozik tovább ve­
lünk.
 Dió m arad, de Don nem 171

A próbateremben melóztunk, miközben ilyen-olyan arcok bukkantak fel, és

kezdték elszállítani a bútorokat, amiket Sharon bérelt nekünk. Egyre több és több
bútor tűnt el, úgyhogy végül szigorú parancsba adtuk egymásnak, hogy ne en­
gedjük be ezeket az arcokat, mert fújhatjuk a kanapénkat.
Elég rideg húzás volt, és ezek után eldöntöttük, hogy szakítunk Donnal, aki
ezer éve a menedzserünk akart lenni, de amikor végül leszerződtünk vele, szinte
azonnal véget is ért a kapcsolatunk. Egy Sandy Pearlman nevű amerikai arc, aki a
Blue Öyster Cult ügyeit is intézte, rögtön jelezte, hogy szívesen dolgozna velünk.
Mi akkor talonba tettük, mert úgy határoztunk, hogy egyelőre visszatérünk ah­
hoz a felálláshoz, hogy mi magunk intézzük a dolgainkat - úgy, mint Don érke­
zése előtt. Mark Forster, aki a Sabbath Bloody Sabbath-időszaktól fogva segített a
napi ügyekben, még mindig velünk dolgozott. Egyfajta asszisztensi feladatot lá­
tott el, mindenhova velünk tartott, megszervezte a szállást, az utazást és minden
egyéb hóbelevancot.
Marknak volt egy különös betegsége: egy elefantiázisszerű kór, ami a heréit
támadta meg. Nem nagyon törte le a dolog: ott álldogállt állandóan a hatalmas
dudorral a tökénél, és ahelyett, hogy megpróbálta volna valahogy rejtegetni, in­
kább ráakasztott egy stage passt. Nyilván mindenki azonnal odanézett.
Egy nappal a Ronnie-féle felállás széthullása után kaptam egy telefont, hogy
Mark meghalt. Mivel a családját nem sikerült előkeríteni, megkérdezték, hogy el
akarom-e vinni a holmijait.
Mondtam, nem, nem kellenek Mark cuccai.
Elég ótvarul éreztem magam. Mark ugyan angol volt, de volt egy amerikai fe­
lesége, és azt hiszem, egy fia is született. Ezt elmondtam nekik, arról viszont fogal­
mam sem volt, hol lehet megtalálni ezt a bizonyos fiút.
Mark viszont ekkoriban még nagyon is életben volt, és nekünk dolgozott,
amikor eldöntöttük, hogy nincs más lehetőség, mint kiköltözni a házból. Az
Arden-klán ugyanis addigra már szó szerint kiürítette az egészet és a bérlete is le­
járt, úgyhogy azt mondtuk, jobb, ha mindannyian elhúzunk Los Angelesből,
mert nem ez a megfelelő város nekünk.
így hát fogtuk magunkat, és elvitorláztunk Miamiba.
 46
Bili m élyrep ü lése

Körülnéztünk a gépen, és elcsodálkoztunk. Hogyhogy töküres az egész?

Kiderült, hogy Miami felé épp hurrikán közeleg, úgyhogy mindenki inkább
menekült onnan. Sebaj, ha mindenki elmegy, akkor mi jövünk!
Mire odaértünk, már minden ablakot és ajtót bedeszkáztak. Barry Gibb házát
béreltük ki, de az első három napra inkább kivettünk egy szállodai szobát, mert
mindenhol máshol túl veszélyes lett volna a helyzet. Teljesen lezárták az épületet.
A hurrikán közeledtével tele kellett ereszteni a fürdőkádat vízzel, és el sem hagy­
hattuk a szállodát. Eleinte kaptunk szendvicseket, de a végére persze kifogytak a
kajából. Az egyik nap Geezerrel álltunk az erkélyen, és gyönyörködtünk abban,
ahogy a fák hajladoznak.
- Hé, maguk! Befelé a szobába! Húzzanak el az erkélyről!
Egy rendőr volt.
- Baromállatok! Tűnés a szobába!
Egyre ijesztőbbé vált a hangulat, és hamar eljutottunk a pontra, amikor azt
mondták, hogy túl késő elmenni, úgyhogy keressünk valami menedéket.
-Jézusom, itt van! - gondoltuk.
Csak a vihar szélét kaptuk el, de így is láthattunk karikába görbült lámpaosz­
lopokat, levegőben röpködő közlekedési lámpákat és gyökerestül kifordult fákat,
pedig nem is támadt teljes erővel. Ezzel együtt is annyira ijesztő volt, hogy majd
beszartunk.
Utána hónapokig laktunk Barry Gibb házában, miközben ő valahol máshol
ütötte fel a tanyáját. Pontosan azt csináltuk, amit Los Angelesben is: felépítettünk
egy próbahelyet, ahova felállítottuk a cuccainkat. Velünk volt Craig Gruber basz-
 Bili m élyrepü lése 173

szusgitáros,13 aki korábban Ronnie-val együtt nyomta a Rainbow-ban, Geoffot vi­

szont megtartottuk, mert jól kijöttünk vele, úgyhogy ő kapta a billentyűket. Elég
kezdő volt még a hangszeren, de azt biztosan el tudta játszani, amire nekünk
szükségünk volt. Lelkesen nyomta, és rengeteg jó ötlettel előjött, hogy mit is kéne
nekünk a szintiszőnyeg fölött játszanunk.
Geezer nélkül sok mindent összehoztunk, de Bilinek és nekem elég fura volt
nélküle dolgozni, mert már teljesen hozzászoktunk a stílusához. Azt éreztük,
hogy ez csak átmeneti állapot, és mindketten reméltük, hogy Geezer visszatér.
Kemény volt, de csak toltuk tovább a szekeret. A dalszerzés amúgy elég könnyen
ment, és nem sokkal később össze is hoztunk egy lemeznyi anyagot.
Bili rengeteget piált akkoriban. A feleségét is magával hozta Amerikába, aki
szintén szeretett tintázni. Bili reggel felébredt, kinyitotta a szemét, aztán már elő
is kapott egy sört a hűtőből. Aztán még egyet, majd még egyet.
- Bili, hányadik sörnél tartasz? - kérdeztem.
- Csak kettőt ittam eddig.
Akkorra persze már leküldött vagy tízet, úgyhogy a „csak kettő” nemsokára
szállóigévé vált.
A nap előrehaladtával aztán a reggeli vidámsága úgy változott komorsággá,
ahogy egyre többet ivott. Este kilenc-tíz felé már mindannyian igyekeztünk elke­
rülni, mert addigra elérte a mélypontot, és néha elég agresszív is volt. Ezzel együtt
remekül játszott. Ugyan már reggel elkezdte az ivást, de ha tényleg csak pár sört
küldött le, az még nem hallatszódott a játékán. Csak utána, este szabadult el a po­
kol, amikor elérte a következő szintet, ha pedig történetesen szabadnapunk volt,
akkor tényleg ájulásig tolta.
Persze ezzel együtt is őt szívattuk a legtöbbet. Egyszer például megszereztem
a helyi Anonim Alkoholisták ügyeletesének a számát.
- Valami faszi hívott, aki interjút akar csinálni veled - mondtam Bilinek.
- Mi van?
- Süket vagy? Interjút akarnak veled csinálni. Itt van ez a szám, hívd fel a csá­
vót, és csak mondj annyit, hogy Bili Ward vagy, és a segítségét kéred.
így is történt.

13 Craig Gruber 2015-ben hunyt el.

174 IRON MÁN

- Halló, Bili Ward vagyok. Tudna nekem segíteni? Azt mondták, hívjam fel
önt.
Elkezdtek az alkoholproblémákról beszélgetni, mi pedig a háttérben figyel­
tünk. Bili teljesen begőzölt: azelőtt sose láttam ilyennek. A telefon átrepült a szo­
bán és darabokra tört a padlón, mi pedig olyan gyorsan húztuk el a belünket,
ahogy csak tudtuk. Ezt a tréfát annyira nem fogadta jól, és jó ideje pocsék hangu­
latban volt, úgyhogy a békesség érdekében egyszerűen elkerültük, amennyire
csak lehetett.
A piálás ellenére volt Bilinek egy fontos feladata: neki kellett elmennie a bank­
ba és befizetnie a többiek számláját. Szerettünk volna rábízni valamit, hogy elte­
reljük a figyelmét az ivásról.
- Holnap ne kezdj el tintázni reggel, Bili! A bankba kell menned!
- Rendben, megdumáltuk!
Nagyon komolyan vette a feladatát! Felkelt korán, megborotválkozott, felöl­
tözött rendesen és még egy aktatáskát is szerzett. Egy csapásra átváltozott komoly
üzletemberré, akinek felelősen kell viselkednie! Vicces volt látni, ahogy minden
pénteken átlényegült, amikor elindult a bankba.
Ronnie nagyon szerette Bilit, pedig az ő csatlakozása eléggé megváltoztatta a
bandán belüli viszonyokat, és ez Bilire is hatással volt, aki nem volt teljesen bol­
dog ebben a helyzetben. Ahhoz volt szokva, hogy Ozzy is mindig a környéken
téblábol, és képtelen volt elfogadni, hogy Ozzy nincs velünk többé, és persze az
ivás sem segített a dolgon. Hiába hiányzott azonban Ozzy, nem akartunk olyasva­
lakit keresni, akinek hasonló a karaktere, mint az övé. Szétszedtek volna minket a
kritikusok, arról nem is beszélve, hogy Ozzyból csak egy van. Azért választottuk
Ronnie-t, mert remekül tudtunk együtt dolgozni, és szerettük a hangját is. A zene
is más irányt vett, miután csatlakozott hozzánk. A Heaven and Hell dalait ugyan­
is teljesen másmilyen énekhangra írtunk, ami több ajtót is megnyitott előttünk.
Tíz évet töltöttünk Ozzyval, és a végén már nagyjából tudtuk, hogy mit és hogyan
fog énekelni, és megismertük a korlátáit is. Ronnie-éit viszont még nem, ez pedig
arra ösztönzött minket, hogy folyamatosan feszegessük a határokat, hogy meg­
tudjuk, mire képes. Friss vért hozott a zenekarba, és én is másmilyen riffeket ír­
hattam, mert zeneileg Ronnie egészen új világot nyitott meg számunkra. Ráadá­
sul Ronnie imádta a szólóimat, és folyamatosan biztatott, hogy játsszak még töb­
bet és többet. Nem arról van szó, hogy a korai időszakban ne lett volna erre példa,
de Ozzy sose javasolt volna olyat, hogy na, tegyünk csak ide egy gitárszólót!
 Bili m élyrepü lése 175

Ozzy nem mélyedt bele a dolgokba, vagy ha igen, akkor is rövid időn belül el­
unta magát, és elhúzott. Igazából sose rakott bele túl sokat a közösbe, amit nem
rovok fel neki, mert egyszerűen nem volt annyira muzikális. Nem játszott hang­
szeren, nem tudta, hogy milyen akkordok passzolnak össze egymással, miközben
Ronnie-val sokkal inkább zenekarként dolgoztunk, mert ha leültem vele, ő is fo­
gott egy gitárt vagy basszusgitárt, és kísérletezhettünk kedvünkre.
Ez persze a hasznunkra vált. Ronnie igazán belefolyt a zeneírásba is, aminek
nagyon örültem.
Ozzy általában a riffel együtt énekelt. Hallgassák csak meg az írón Mant, és
érteni fogják, miről beszélek: az énekdallama ugyanaz, mint a zene dallama. Ezzel
persze semmi gond nem volt, de Ronnie szeretett inkább a riff ellen dolgozni,
mintsem csak haladni vele, és gyakran előjött olyan dallamokkal, amik teljesen
mások voltak, mint a zenéé, ez pedig jócskán kitágította a határokat. Nem akarom
ekézni Ozzyt, de Ronnie érkezése számomra is új dimenziókat nyitott a zeneírás­
ban.
Sok mindent kaptunk Ronnie-tól, jóval többet, mint pusztán azt, hogy jó
hangja van. Tudta, mit akar, és el is tudta mondani a zene nyelvén. „Miért nem
próbálunk meg itt egy A-t?”
Ozzy nem ilyen volt: ő azt se tudta, mi fán terem az A vagy a D, maximum
annyit mondott, hogy valami más kell ide.
- Van ötleted?
- Nem igazán. Mit szólnátok ahhoz, hogy... ö öö...
Ronnie érkezésével profibbak is lettünk, hiszen ő mindig azon volt, hogy jo b­
bak és jobbak legyünk, és a színpadon meg a színpadon kívül is egyaránt lelkes
volt. Ebből sokat profitáltunk, hiszen a lelkesedése minket is magával rántott. Az
eltelt évek során egy kicsit belustultunk, és túl sokat támaszkodtunk a biztos meg­
oldásokra, Ronnie pedig felrázott minket. így egyre inkább olyanok lettünk, mint
egy rendes csapat: közelebb kerültünk egymáshoz, miközben azon voltunk, hogy
megvédjük egymást és a zenekart, és nem utolsósorban, hittünk abban, amit csi­
nálunk.
 47
A H eaven and Hell

A Heaven And Hellt Miamiban, a Criteria stúdióban vettük fel, ugyanott, ahol
pár évvel korábban a Technical Extasy is készült. A Master O f Reality óta először
dolgoztunk újra producerrel, ami megváltásként hatott, hiszen Martin Birch je ­
lenléte rengeteg terhet levett a vállamról. Akkorra már jó pár nagy névvel dolgo­
zott, és amikor Ronnie javasolta őt, azt gondoltuk: miért is ne.
Floridában voltunk, ahol még a csapból is folytak a drogok. Barry Gibb szom­
szédjának például állandó, bőséges kokainforrása volt, és most tényleg hihetetlen
mennyiségekről beszélünk. Átmentem hozzá, és kilószámra álltak a kokainhe­
gyek az asztalon.
- Szolgáld csak ki magad! - kínálgatott.
Nem hittünk a szemünknek, ráadásul akár hajnali négykor is beeshettünk
hozzá.
- Nem tolhatnánk pár csíkot?
Bármikor kapható volt a dologra.
- Toljátok csak, fiúk!
Nyilván rendesen túltoltuk a dolgot, hiszen kézzelfogható közelségben volt,
majdhogynem az ajtóban. A kreativitásunkat mindenesetre egyáltalán nem gá­
tolta. Mindig úgy éreztük, hogy van velünk egy láthatatlan ötödik tag is, olyasva­
laki, aki mindig megvilágítja az utat, amerre haladnunk kell. Miamiban is ott volt,
amikor Barry házában megírtuk a Die Young című dalt. Van benne egy leállás:
amikor Ronnie azt énekli, hogy „die young”, egy kicsit mintha elhalna a hangja,
és belesimul a csendbe. Korábban sosem csinált üyet, mindig teli tüdőből harso­
gott, én viszont megmondtam neki, hogy rengeteg Sabbath-nótában van hasonló
 A Heaven and Hell 177

finom rész, úgyhogy ebbe is kéne egy. Kipróbáltuk, és Ronnie is elismerte, hogy
működik az ügy.
Számára is újabb tanulási folyamatot jelentett a dalírási módszerünk, ami is­
meretlen területre kalauzolta őt. Én úgy éreztem, pontosan tisztában vagyok az­
zal, hogy jó irányba haladunk. Azt hiszem, ezzel mindannyian így voltunk, kö­
szönhetően a már említett ötödik tagunknak, aki ezúttal is utat mutatott nekünk.
A Die Young nagyon jól felépített dal: a Neon Knights után ez volt a második kis­
lemez az albumról, és a mai napig nagyon népszerű.
A Children Of The Sea-n ugye Ozzyval is dolgoztunk. Valahol még mindig
megvan egy felvétel, amin Ozzy énekel, persze teljesen más a szöveg és az ének­
dallam, mint a Ronnie-féle verzió. Amikor felvettük a végső változatot, azt akar­
tam, hogy úgy szóljon, mint a Volgái hajóvontatók dala. Űgyszólván hallottam a
fejemben a szerzetesek kántálására emlékeztető hangot.
- Nem tudja, hol lehet felfogadni pár szerzetest? - kérdeztem a stúdiós csávót.
Körbetelefonált szerzetesek után érdeklődve, ami elég viccesen hangzott. Vé­
gül csak egyet talált, de semmi gond: majd több sávon énekel.
Be is jött a stúdióba, és odaállt a mikrofonhoz, miközben mi tűkön ültünk.
Elképzeltünk egy óriási kórust, erre ott kántált egy szem szerzetes.
Aztán persze megsokszoroztuk a sávokat.
Los Angelesben velünk voltak a beépített mikrofonnal rendelkező JVC-
magnóink, úgyhogy bármilyen ötletet azonnal fel tudtunk venni, miközben ját­
szogattunk. Volt egy párwattos kis erősítőm is, egy pici dobcuccunk, és ezeken
nyomtuk körbe-körbe a Heaven And Hellt. Egyszerűen imádtuk. Először Ronnie
basszusgitározgatott, aztán ezt átvette tőle Geoff, úgyhogy akkor már csak az
énekkel kellett foglalkoznia: kitalált valamit, és abból gyúrtuk tovább az ötletet,
így építettük fel a dalokat: egyszerűen jammeltünk.
Elég jól haladtak a felvételek Miamiban, de mindannyian éreztük, hogy
hiányzik valami, pontosabban valaki: Geezer. Felhívtam, ő pedig elújságolta,
hogy sikeresen rendbehozta a házasságát, úgyhogy megszerveztük, hogy átrepül­
jön hozzánk és felnyomja a basszust. Craig Gruber addigra már feljátszotta ugyan,
de mi azonnal letöröltük az összes sávot, még azt se engedtük, hogy Geezer bele­
hallgasson abba, amit penget. Halálbiztos voltam benne, hogy tetszeni fognak ne­
ki a dalok, hiszen általában egy rugóra járt az agyunk, én pedig odavoltam az új
anyagtól. Amikor aztán meghallgatta, tényleg teljesen lehidalt, és ahogy felnyom­
ta a részeit, egyből visszatért az az érzés, hogy olyan vastag és kemény a hangzá­
178 IR O N fVlAN

sunk, mint egy betonfal. Az átlagos basszusgitárosok csak pengették a húrokat,

Geezer viszont általában belenyújtott a hangokba, hogy még durvábban szóljon a
hangszere, ilyet pedig sose hallottam mástól, és az új dalokhoz is remekül illett a
stílusa.
Martin Birch jelenléte megóvott attól, hogy az összes időmet a stúdióban tölt-
sem, és mindenbe beleássam magam. Mivel régebben a produceri melót is én csi­
náltam, képes voltam a stúdiómunkákat a végtelenségig nyújtani, és addig ját­
szottam újra és újra a témákat, amíg már én sem tudtam megmondani, hogy me­
lyik lesz a jó verzió. Martinnal sokkal egyszerűbb dolgom volt.
- Megvan, Tony! Ez király lesz!
- H át... még egyszer nekifutok, rendben?
- Nem. Ez lesz a jó verzió!
Rengeteget segített azzal, hogy meghúzta a határokat, és persze megspórolt
némi pénzt is a stúdiószámlából.
Természetesen Martint is szanaszét szívattuk. Kőkemény csávó volt, ugyan­
akkor ideges típus is. Karatézott, mégpedig fekete öves szinten, de azért rajta is
lehetett fogást találni.
Meg is találtuk.
Valahogy rájöttünk, hogy retteg a fekete mágiától, úgyhogy beleplántáltuk a
félelmet. Szereztem egy nagyjából harminc centis balsafadarabot, emberformá­
júra faragtam, betekertem valami fekete rongyba, és elsüllyesztettem a táskám­
ban. Aztán, amikor úgy tettem, mintha épp nagyon keresnék valamit, előhúztam
a figurát, hogy Martin biztosan meglássa.
- Mi az ott? - kérdezte.
- O! - sóhajtottam, és gyorsan elsüllyesztettem a bábut a táska mélyére.
- Mi volt az?
- Semmi különös, ne izgasd fel magad, Martin!
Martin persze azonnal elkezdett parázni.
- Tonynak van valami a táskájában, ami úgy néz ki, mint egy vudubaba! - új­
ságolta Ronnie-nak, aki persze szintén benne volt a mókában, szóval még rá is
tett egy lapáttal.
Miután a többiek elhúztak, Martin elkezdett kérdezgetni.
- Nézd, Martin, nem szeretnék erről beszélni. Ez nagyon személyes.
- Oké, de... mi az az izé a táskádban?
- Nem akarok róla beszélni, nem érted?
 A Heaven and HeíS 179

Szerencsétlen, teljesen beparázott, és persze azt hitte, hogy egy vudubabát rej­
tegetek, ami őt formázza, és tűket szurkálok bele.
- Elég furán érzem magam. Nincs ehhez közöd...?
Abszolút benyalta, hogy meg akarom átkozni, én meg adtam alá a lovat.
- Jól vagy, Martin? Nem érzed magad betegnek? - kérdezgettem később.
- Miért? Miért kéne betegnek éreznem magam? Mi történt? Mit művelsz?
Saját magát lovalta bele az egészbe. Én már hagytam volna, de ő tovább for­
szírozta a dolgot.
- Csak nem te is ebben a feketemágia-faszságban vagy benne?
- Nem akarok erről beszélni!
Egyre tovább feszítettük a húrt.
- Akkor jössz este a... szeánszra? - kérdeztem Geezert félhangosan, hogy
Martin is meghallja.
- Miféle szeánszra?! - kérdezte Martin.
- Semmi különös, M artin...
Az elejétől a végéig elhitte az egész hülyeséget. Amíg mi majdnem behugyoz­
tunk a röhögéstől, ő romokban hevert.
- Csak pár dolgot árulj el!
- Miért? M ire...
- Csak meséld el, mi történik. Mit csináltok ezeken a szeánszokon?
- Jaj, Martin, ez... ez titok. Nagyon bizalmas az egész, nem beszélhetünk róla.
Imádtam a szerepet, és teljesen beleéltem magam. Alig vártam a napi stúdió­
melót, hogy tovább szívhassam Martin vérét, aki magabiztos csávóból lassan
komplett idegroncs lett.
- Mi van? Mi történik?!
- Semmi, M artin... a világon semmi!
Egy pillanatra előkaptam megint a fabábut.
- Tűket szurkálsz bele, ugye? Ez én vagyok, ugye?! Én vagyok!
- Mi van?
- A bábu! A bábu én vagyok! Láttam!
Elnöki szívatássorozat volt, ami az egész stúdiózást feldobta. Sose árultuk el
neki. Ó, hogy rohadnál meg! - gondolja majd, amikor elolvassa ezt a könyvet.
A következő lemezt, a Mob Rulest is Martinnal vettük fel.
És persze folytattuk a dolgot...
180 IR O N M Á N

Lassacskán végeztünk a felvételekkel a Criteriában, ami nem feltétlenül volt

baj, mert amúgy is szükségünk volt némi pihenőre. Martinnak mindenképp, hi­
szen teljesen az agyára mentünk. Visszamentünk tehát Angliába.
Adóügyi okok miatt egy évet Anglián kívül kellett töltenem, én viszont elszá­
moltam magam, és pár nappal korábban tértem vissza.
- Húzz innen! Azonnal húzz el innen! - parancsolt rám a könyvelőm, amikor
megtudta, hogy otthon vagyok.
- Hogyhogy húzzak innen?
- Csak ülj fel egy gépre és utazz el valahova pár napra! Menj el mondjuk Jer­
sey szigetére!
Ügyhogy elmentem Jerseyre, Geoff pedig velem tartott. A Grand Hotelben
vettem ki szobát, mert az volt arrafelé a legnagyobb szálloda, szóval gondoltam,
ez biztos elég jó hely lesz nekünk. Lementem a bárba egy italra, és persze berúg­
tam, mint az albán szamár.
- Hogy tetszik a szobája, uram? - smúzolt velem a pultos.
- Hát, nem valami király - nyökögtem részegen.
- Miért nem szól a szálloda menedzserének? Biztos boldogan ad egy másikat.
Oda is hívta a főnökét.
- Nem valami jó a szobám! - habogtam neki is.
Ő elindult, hogy másik szobát intézzen nekem, én meg csak ültem a bárban
és zabáltam az olívabogyókat. Annyit megettem, hogy konkrétan odahánytam a
bár közepére. Még jó, hogy nem a menedzser előtt dobtam ki a taccsot, aki azzal
jött vissza, hogy talált nekem egy remek lakosztályt.
Akkor már fel se nagyon fogtam, mit beszél.
- Elektromos függönyök is vannak a szobában! - áradozott, majd folytatta,
miközben én egyszerűen képtelen voltam befogadni a rengeteg információt, csak
annyi jutott el az agyamig, hogy a falakat plüss borítja.
- Igen? Kell az a szoba!
Amikor már nagyon cefetül voltam, eltántorogtam aludni. Reggel nyolckor
csöngött a telefonom: azzal hívtak, hogy vár rám az új lakosztályom. Borzalma­
san éreztem magam, és akkor már egyáltalán nem akartam költözködni, de azok
után, hogy telehánytam olívabogyóval a bárt, kötelességemnek éreztem. Tényleg
szép lakosztály volt, nagy, kerek vízággyal, elektromos függönyökkel, és mindent
plüss borított. Felhívtam Geoffot, hogy jöjjön át reggelizni.
 A H eaven and Hell 181

Át is jött. Amikor aztán a reggeli végeztével ketten kiléptünk az új szobám aj­

taján, vagy öt szobalány állt ott egy nagy karéjban, és hangosan röhögtek.
- Hát ezeknek meg mi a faszom bajuk van?
Akkor láttam csak, hogy a nászutasok lakosztályát kaptam meg, úgyhogy azt
hihették, hogy Geoff és én egy meleg párocska vagyunk. Picsába!
Onnantól kezdve az étteremben reggeliztünk, Geoffot pedig a szobám tájéká­
ra sem engedtem.
Mivel még mindig nem mehettem vissza Angliába, Jerseyből Párizsba utaz­
tam, ahová az egész zenekar utánam jött. Kibéreltük a Ferber stúdiót, és ott ké­
szült a lemez utolsó dala, a Neon Knights. Ügy éreztük, jótékonyan hatna a leme­
zen egy gyors dal is, hogy ellenpontozza a sok lassulást. Általában rendesen meg­
szenvedek a sebeséggel. A lassú vagy a középtempós témákat csuklóból kirázom,
de a gyors dalokon gondolkodnom kell. Valószínűleg azért van ez, mert a
Sabbathban a legtöbb téma eléggé cammogós, és ehhez vagyok hozzászokva.
Párizs után végre London következett, ahol még felvettünk pár sávot és meg­
kevertük a lemezt a Town House stúdióban. Na ott történt, hogy felgyújtottam
Bilit. A lemez címe Heaven And Hell lett, Bili pedig tényleg megélt néhány poko­
li pillanatot...14

14 Hell jelentése: pokol

 48
P irom ánia

Bilit már korábban is felgyújtottam párszor, de ezúttal túl messzire mentem. M i­

közben ordibálva fetrengett a stúdió padlóján, kiröhögtem a belemet is, de ami­
kor nem hagyta abba az üvöltést és a vonaglást, lassan eljutott az agyamig, hogy a
zenekarom dobosa a szemem előtt fog porrá égni!
Sima hülyéskedésnek indult az egész. Bili és én már számtalanszor marhás-
kodtunk azzal, hogy egy öngyújtót tartottam a szakállához, ami egy másodpercre
fellángolt. Mindig jókat röhögcséltünk az ilyesmin, úgyhogy amikor a Heaven
And Hellen dolgoztunk a Town House stúdióban, és Bili épp megérkezett, neki­
szegeztem a kérdést.
- Bili, felgyújtanálak, oké?
- Ne most légyszi, van egy kis dolgom.
-O k é !
Teljesen el is feledkeztem az egészről, aztán pár órával később, amikor épp gi­
tárfelvételekkel szöszmötöltem, Bili odajött hozzám.
- Figyu, visszamegyek a szállodába, úgyhogy akkor fel akarsz gyújtani, vagy
mi lesz?
Martin is velünk volt, és nem hitt a fülének, csak csóválta a fejét.
Bili annyira lelkes volt, hogy úgy döntöttem, ezúttal kicsit nagyobb lángot csi­
holok. Fogtam azt a folyadékot, amivel a technikusok tisztítják a lejátszófejeket,
és ráfröcsköltem. A ruhája gyorsan beszívta a löttyöt, én pedig meggyújtottam,
mire úgy lobbant fel, mint egy fáklya.
Levetette magát a földre, miközben én tovább spricceltem rá a fejtisztítót. Azt
hittem, csak ökörködik, de komoly fájdalmai voltak. A lángok átégették a nadrág­
 Pirom ánia 183

ját, a zoknija pedig egyszerűen ráolvadt a lábára. Végül harmadfokú égési sérülé­
seket szerzett.
Martin elrohant vele a kórházba, Bili anyja pedig felhívott.
- Te barom állat...!
Szó szerint őrjöngött a telefonban, mert nem sokon múlott, hogy Bilinek am­
putálni kelljen a lábát.
Kurvaélet! Iszonyatosan furdalt a lelkiismeret, de akkor már mindegy volt.
Végül Bili rendbejött, bár onnantól kezdve jó néhány sebhely éktelenkedett a lá­
bán. Nemrég megkérdeztem tőle, hogy látszanak-e még, ő pedig elárulta, hogy
igen.
Meg is ölhettem volna, ami elég csúnya vége lett volna egy ártatlan marhás-
kodásnak. Szóval azóta leszoktam arról, hogy felgyújtsam.
 49
Vinny beköszön

Bili egyre többet ivott, ráadásul már a koncerteken is tolta, ami korábban nem
volt jellemző rá. Ugyanakkor a dobolásán nem nagyon hallatszott, hogy be van
nyomva: mindössze kicsit agresszívebben ütötte a bőröket, mint józanon. Más
kérdés, hogy a fizikai állapota is kezdett eléggé leromlani, és állandóan pánikro­
hamai és hasonló kínjai voltak. Mindannyiunknak szemet szúrt a dolog, mégsem
tudtunk vele erről beszélgetni, mert egy napon egyszerűen fogta magát, és eltűnt.
1980. augusztus 21-én épp Denverben kellett volna játszanunk, ám Bili leitta ma­
gát, beszállt a lakóbuszába, amit a tesója, Jim vezetett, és egyszerűen lement a tér­
képről. Azt se tudtuk, hova tűnt, mielőtt valaki felvilágosított volna minket.
- Bili kiszállt!
- Hogy mi?
- Mondom! Bili kiszállt!
- Bazmeg!
Annyit se mondott, hogy alászolgája, csak egyszerűen eltűnt. Sokat beszélget­
tem Bill-lel, mégis teljesen lesokkolt, amikor elment. Derült égből villámcsapás­
ként ért, ráadásul alaposan szopóágra is helyezett minket, hiszen le kellett mon­
danunk a koncertet. Ronnie is teljesen megzuhant, hiszen nagyon bírta Bilit, úgy­
hogy folyamatosan azon lamentált, hogy vissza kell őt csábítanunk.
Amikor végül elértük, elmondta, hogy egyszerűen nincs kedve tovább szen­
vedni. A Heaven And Hellt persze szerette, de a turnézás már túl sok volt neki.
Minden este úgy álltunk színpadra, hogy bizonyítanunk kellett a zenekar létjogo­
sultságát, ő pedig ezt már nem tudta kezelni, és nem is akarta többé.
Viszlát!
 Vinny beköszön 185

Muszáj volt valakit keresnünk a helyére. Nekem ez különösen nehéz volt, hi­
szen már a Black Sabbath előtti időkben együtt zenéltünk, és nagyon sokban tá­
maszkodtam rá. Vagy száz évet lenyomtunk egymás mellett!
Nem sokkal később egy szabadtéri fesztiválon kellett volna játszanunk, rá­
adásul főzenekarként, és elkezdtünk parázni, hogy most mihez kezdünk.
Kaptunk pár kazettát mindenféle dobosoktól, az egyik Vinny Appice-től jött.
Ronnie már hallott róla, úgyhogy javasolta, hogy nézzük meg, mit tud.
Szó szerint másfél napunk volt arra, hogy kipróbáljuk Vinnyt, és kitaláljuk, ő
lesz-e az új dobosunk, vagy sem. Ha beválik, ő fog velünk játszani Hawaiin, ha
pedig nem, le kell mondanunk a bulit. De szerencsére jól nyomta.
Egy icipici dobcuccal állított be, de abszolút meggyőzött minket, én viszont
Bili óriási dobcuccához voltam szokva, úgyhogy azt hittem, Vinny ezt a szerkót
csak a próbákra használja. Elutaztunk Hawaiira, ahol aztán felmentem a színpad­
ra, és az első dolog, amit megláttam, az Bili hatalmas dobemelvénye volt, rajta pe­
dig Vinny pici szerkója. Ügy nézett ki, mintha egy gyereké lenne, én meg attól
paráztam, hogy egy hangot nem fogunk a dobolásából hallani. Teljesen romon
voltam a backstage-ben: csak idegesen járkáltam fel és alá.
- Nyugi! Minden oké lesz! - biztatott Ronnie.
- Dehogy lesz! Ezer éve nem játszottam más dobossal, mint Bili!
Halálra voltam rémülve. Aztán felmentünk a színpadra, és baromi vicces lát­
ványt nyújthattunk: erősítők, hangfalerdő és egy pirinyó dobcucc. De bassza meg,
baromi jól nyomta rajta!
Vinny persze ilyen rövid idő után nem volt száz százalékig képben az összes
dallal, úgyhogy jegyzeteket írt. Az eső azonban eleredt, a papír átázott és a jegy­
zetei olvashatatlanná váltak, úgyhogy sokszor azt se tudta, hol tartunk. Ennek el­
lenére remekül helytállt.
És igen, hallottuk őt rendesen.
Többször is bepánikoltam koncert közben. Valami hülye kilőtt egy igazi tü­
zérségi gránátot. Csak a robbanást hallottuk, ahogy becsapódik a backstage-ben,
ami szerencsére elég nagy volt, úgyhogy közülünk senki sem sérült meg, és azt
hiszem, másnak sem lett baja, de mindenesetre jó nagy lyukat vágott a földben az
a lövedék. Képtelen vagyok elhinni, hogy valaki tényleg kilőtt egyet. Egyáltalán
honnan a francból szerezte? Ez azért komoly cucc.
Lehet, hogy maga Ozzy volt.
Mellé!
186 SRON MÁN

Bili és Vinny eléggé máshogy játszottak. Vinny jött a gyors pörgetésekkel, mi­
közben Bili nem nagyon játszott olyasmit soha. Bili a John Bonham- és a Cozy
Powell-iskolát követte. Jól játszott, de megvolt a saját jellegzetes stílusa, és teljesen
egyedien, szokatlanul dobolt. Képtelen volt arra, hogy egy egyenletes ritmust
játsszon, mindig belerakott apró színezéseket, mintha ütőhangszeres lenne. Ál­
landóan szimfóniaszerű dolgokat hallott a fejében, és megpróbált úgy dobolni,
mintha nyolc keze lenne, mi meg hiába mondtuk neki, hogy akárhogy is feszül,
csak kettő van neki.
De ez volt Bili stílusa. Meghallgatta a zenét, és muszáj volt beleraknia egy cso­
mó drámai húzást, timpanikat, meg ilyeneket, mintha tényleg egy nagyzenekar­
ban játszana. Vinny nála sokkal vonalasabb dobos, aki az örökkévalóságig képes
volna ugyanabban a ritmusban szögelni. Persze neki is megvoltak a saját dolgai,
mint például ezek a fura kis pörgetések, de Vinny igazán precíz arc, míg Bili úgy
volt vele, hogy ahogy esik, úgy puffan. Kipróbált egy csomó dolgot menet közben,
és vagy jól jött ki a lépés, vagy nem.
Vinny dobolása más ízt adott a zenénknek. Feszesebbé, precízebbé és talán
emészthetőbbé tette. Bili állandó díszítgetései helyett betonkemény kettő-négyet
hozott, ami talán kevésbé játékos, de biztosabb alap. Valószínűleg kevésbé jelleg­
zetes is, mert Bili kifejlesztette a saját stílusát, amit nem lehetett leutánozni. Az
ember vagy szerette, vagy nem. Én pedig imádtam.
Vinny érkezésével nekem is át kellett alakítanom az agyam. Nagyon jó dobos­
nak tartottam, de féltem tőle, hogy a régi dalokat is tönkreteszi azzal, hogy precí­
zen végigszögeli őket. A Black Sabbath sosem volt az a halálpontos zenekar. Bili
egyszerűen elkezdett egy dalt egy tempóban, aztán egy másikban fejezte be. Ösz­
tönösen hullámzott a tempó. Vinnyvel kezdődött az a kálvária, amit aztán min­
den későbbi dobossal végig kellett játszanom: diplomatikusan rávenni őket, hogy
úgy játsszák el a régi dalokat, ahogy azt Bili feldobolta. De a legfontosabb dolog
mégse ez volt vele kapcsolatban.
- Ha ebben a zenekarban akarsz játszani, szerezned kell egy nagyobb cuccot!
- adtam ki neki a parancsot.
Vinny engedelmeskedett. Hamarosan óriásira nőtt szerelést használt, ami
olyan volt, mintha dobok százai vették volna körül.
- Nem lesz már elég a dobhalmozásból? - szívtam a vérét folyamatosan.
- Te basztattál, hogy túl kicsi a cuccom! - felelte erre mindig.
Erre végképp nem lehetett mit mondani.
 50
F e k e te -k é k

A Heaven And Hell turnéja 1980 áprilisában indult Németországban, majd egy
ideig oda-vissza pendliztünk Európa és Nagy-Britannia közt, mielőtt júliusban
átrepültünk volna Amerikába. Ronnie mindenhol vadul szórta az ördögvillákat
- kéz ökölbe szorítva, a kisujj és a mutatóujj fölfelé mered. Azt tartják, hogy ő ta­
lálta ki ezt a jelet, de nekem van egy fotóm, amelyen évekkel korábban Geezer
ugyanígy ördögvillázik. A reflektorfényt viszont Ronnie irányította rá, úgyhogy
emiatt övé lett a dicsőség.
A színpadi elemek közt volt egy hatalmas kereszt is. Mi építtettük, és elektro­
mosan működött: fények vilióztak rajta, és változtatták a színüket, amikor pedig
a Heaven And Hellt játszottuk, a keresztnek lángokban kellett volna állnia. Álta­
lában nem működött. A legnagyobbat természetesen a Madison Square
Gardenben égtünk vele.
- Mindannyian koncentráljatok a keresztre! - utasította Ronnie a közönséget,
miközben rámutatott a hatalmas darabra.
Egyre jobban belelovalta magát.
- Koncentráljatok! Csak koncentráljatok!
Eljutott a csúcspontig, beszámolt, egy-két-há, a keresztnek pedig csak bá­
gyadt szikrázásra futotta.
Mint valami kibaszott csillagszóró.
- Azt hiszem, nem koncentráltatok eléggé! - mondta Ronnie.
Igazság szerint baromi jól nézett ki, amikor lángokban állt, de ez az este
megint egy Spinal Tap-féle pillanat volt, és ez gyakrabban előfordult, mint hogy
rendesen működött volna.
188 ÍRÓ N M ÁN

Ekkorra már Sandy Pearlman volt a menedzserünk. Don Arden távozása óta
nem hagyott nekünk békét, úgyhogy végül rábólintottunk. Sandy úgy nézett ki,
mint egy csavargó. A baseballsapka le sem rohadt a fejéről, és szerintem egyszer
sem láttam normálisan felöltözve. Eleinte bírtuk, de aztán róla is kiderült, hogy
kókler.
Az Államokban közös turnét szervezett nekünk és a Blue Öyster Cultnak.
Mivel őket már régebben menedzselte, ezért az a zenekar volt a szívügye. Ezért
hozta össze a Black And Blue Tourt is, ami úgy nézett ki, hogy egyik este mi vol­
tunk a főzenekar, a másik este pedig ők. Ilyen felállásban még sosem turnéztunk,
mindig mi játszottunk a főzenekar posztján. Elég hülyén is nézett ki a dolog, mert
a Blue Öyster Cult egyáltalán nem volt olyan nagy banda. Azt hiszem, Sandy pont
egy ilyesfajta turnéval akarta befuttatni őket.
A koncertsorozat teljes katasztrófába fulladt. A színpadi díszletünk egy hatal­
mas, üvegszálból készített Godzilla-szobor volt, amit egy örökkévalóságba telt
szétszedni, úgyhogy azokon az estéken, amikor mi játszottunk utoljára, másfél
órát kellett az öltözőben rostokolni, mielőtt színpadra léphettünk volna. A srácok
persze szarrá unták magukat, és minket hibáztattak miatta, ráadásul a szakszer­
vezetekkel is meggyűlt a bajunk, mert állandóan túlléptük a műsoridőt. Nem volt
valami barátságos húzás.
Sandy nem sokáig volt velünk. Hamar megszabadultunk tőle, bár egy valag
pénzt legombolt rólunk, de Mark Forsterrel folytattuk tovább, és elég nagy bulikat
nyomtunk, ami Ronnie számára különösen nagy kihívás volt, hiszen a közönség
soraiban még bőven voltak olyanok, akik Ozzyval szerették meg a bandát úgy tíz
évvel korábban. Sokan rühellték is, és folyamatosan Ozzy nevét skandálták.
Ronnie végül őket is meggyőzte.
Amikor a Heaven And Hellt turnéztattuk, a NEMS megjelentette a Live At
Last című koncertlemezt, amelyet 1975-ben vettünk fel. Tipikus aljas Patrick
Meehan-húzás volt, amitől elég idegesek lettünk, de mire eljutottunk volna oda,
hogy letiltsuk, már a slágerlista ötödik helyéig kúszott fel. Pusztítóan szarul szól,
és homlokegyenest más bandát mutatott, mint amilyenek Ronnie-val voltunk.
Végül nem sikerült bezúzatnunk, és csak később rendeztük a dolgait. 2002-ben
aztán újra kiadtuk, ezúttal Pást Lives címmel.
1980. szeptember 25-én, mialatt mi Amerikában koncerteztünk, John
Bonham meghalt. Nagyon komolyan megrázott a hír, de alig hinném, hogy bárki,
aki ismerte Johnt, ne tudta volna pontosan, hogy ez lesz a vége. John imádta fe­
 F e k e te -k é k 189

szegetni a határait, és ebben eléggé hasonlított Keith Moonra. Jóban is voltak: két
lökött fickó, akik szerették két végén égetni a gyertyát. Amikor megszállta őket a
buliördög, soha nem lehetett tudni, mi lesz a következő mozdulatuk. Tisztában
voltam vele, hogy nem fogják tudni a végtelenségig feszíteni a húrt, és egyszer
csak fejjel rohannak a falnak, hiszen az ilyen ámokfutásoknak mindig rossz vége
van. Amikor aztán értesültem John haláláról, eléggé elgondolkodtatott, mennyire
sérülékenyek is vagyunk valójában. Jézusom, ki lesz a következő? Akár velünk is
megtörténhet! Mindenkit lesújtott a hír, és nagyon szomorúak voltunk, hiszen
John csodálatos ember volt.
Két héttel később, a milwaukee-i Mecca Arénában valaki a közönségből hoz­
závágott egy nagy fémkeresztet Geezerhez, ami lepattant a gitárjáról, egyenesen
bele az arcába. Valószínűleg ajándéknak szánták, és azt gondolták, örülni fog ne­
ki: dobjuk csak fel a színpadra! Az ilyesfajta emberek teljesen hülyék. Ha a fejét
találják el, meg is vakíthatták, vagy még rosszabb, meg is ölhették volna.
Lementünk a színpadról, és mivel a közönség nagy részének fogalma sem
volt, mi történt, elég komoly káosz tört ki. Emberek verekedtek, székeket törtek
össze és hajigálták egymás arcába a darabokat: igazi mészárszékké vált a helyszín.
De mégis mit kellett volna csinálnunk? Nem nagyon tehettük meg, hogy egysze­
rűen felsétálunk a színpadra, mondván, hogy helló, visszajöttünk, mindenki nyu­
godjon meg szépen!
Novemberben indult az első japán turnénk tokiói, oszakai és kiotói állomá­
sokkal. Japában súlyos ételmérgezést kaptam, amiben valószínűleg a szusi volt a
ludas. Körbe-körbe rohangáltam a színpadon, majd egyszer csak bumm, elájul­
tam. Elvittek a kórházba, ahol valamit belém injekcióztak. Életemben nem láttam
még ilyen hatalmas fecskendőt, és fogalmam sincs, mi volt benne, de működött.
Bármi is volt az, hatalmas adagot kaptam belőle.
Miközben engem a szusi küldött padlóra, Geezer saját magát ütötte ki. Az
egyik este kicsit belehasított a dolgokba, aminek az lett a vége, hogy eltörte az uj­
ját. Valószínűleg a szaké volt a ludas. Ő és Ronnie gyakran elmentek inni, része­
gen pedig rendszeresen összekaptak. Másnap persze mindketten szánták-bánták
a dolgot. Geezer agyát gyakran elöntötte a takony, és valószínűleg ezúttal az ujja
bánta a dolgot. Nem voltam ott, amikor történt, csak utólag mesélték, és pár kon­
certet le is kellett mondani miatta. Geezer utána helyes kis pólyát viselt egy dara­
big, én meg örültem, hogy végre nem én vagyok az egyetlen a bandában, akinek
gajra mentek az ujjai.
 51
M elin d a

Melindával 1980 nyarán találkoztam egy dallasi klubban a koncertünk után.

Amerikai volt, és korábban modellkedett is. Elkezdtünk találkozgatni, majd össze
is jöttünk, és úgy döntött, elkísér a turnéra. A zenekar valószínűleg azt gondol­
hatta: mi a francot keres ő itt? Melinda ugyanis végig velünk tartott: Ausztrália,
Japán, Új-Zéland: mindenhol ott volt.
A Los Angeles-i Sunset Marquis szállodában ücsörögve aztán kitaláltuk, hogy
összeházasodunk. Elég sok quaalude és még egy rakás más cucc rotyogott ben­
nem, szóval nem nagyon voltam képben. Felhívtam egy papot.
- Tiszteletes, lenne kedves átjönni a szállodába és összeadni minket?
Rábólintott, és a procedúra le is zajlott: írják alá itt és itt, és viszontlátásra. Egy
probléma azonban mégiscsak akadt.
- Ki lesz a tanú? - kérdezte a pap.
- Tanú? Nincs tanú!
- Márpedig tanúnak lennie kell! - kötötte az ebet a karóhoz.
Ott figyelt egy hatalmas plüssmackó a szobában.
- Ő lesz a tanú! - mutattam rá.
- Rendben - hagyta rám a pap. És ezzel meg is voltunk. Egyáltalán nem bot-
ránkozott meg a dolgon.
Még a bíróság előtt is előjött a dolog.
- Tanúnk nincs! - közöltem a válási tárgyaláson.
- Miért, a házasságkötésnél ki volt a tanújuk? - kérdezték.
- Egy hatalmas plüssmaci.
 M elinda 191

Végül aztán elintéződött az ügy, és senkit sem érdekelt, hogy egy játékmackó
segítségével keltünk egybe.
Szóval ennyi: összeházasodtunk a Sunset Marquis hotelban.
A turnék után visszaköltöztünk Dióval Angliába, és Melinda is itt adott életet
Toninak, csodálatos gyermekünknek. Volt pár boldog pillanatunk, de aztán felfe­
deztem, hogy Melindának bizony vannak problémái. Eljárkált boltokba, aztán
hazajött egy csomó ruhával, amiken még mindig ott figyelt az árcédula. Nem fi­
zette ki őket. A mai napig nem tudom, miért. Nem arról volt szó, hogy ne lett vol­
na pénzünk, engem meg már csak azért is zavart a dolog, mert a legtöbb boltban
voltak ismerőseim. Lehet, hogy azt gondolta, hogy majd én rendezem a számlát
később. Persze ez adott egy pofont a házasságunknak, és elég sokat veszekedtünk.
Melindának hamar eldurrant az agya, és nagyon szemét módon tudott viselked­
ni. A vége az lett, hogy visszaköltözött Tonival Dallasba. Miközben épp szakítot­
tunk, a könyvelőm tajtékozva hívott fel egy napon.
- Tony, mi a túró folyik itt? Százezer dollárnyi számlát kaptam az American
Express hitelkártyádra, és a MasterCardodra is jött egy csomó terhelés. Hogy a
francba tudtál ennyi lóvét eltapsolni egy hónap alatt?
- Te miről beszélsz? Közel sem költöttem annyit!
- Márpedig valaki elverte azt a pénzt!
Kiderült, hogy Melinda szerződést kötött egy limuzintársasággal, akik a nap
24 órájára rendelkezésére bocsátottak egy saját kocsit saját testőrrel. Valószínűleg
azt gondolta, hogy meg akarom őt ölni, vagy valami hasonló. Fogalmam nincs,
hogy csinálta, mert nem volt joga használnia a kártyámat, mégis megkaptam a
brutális számlákat, amikkel csak egy hatalmas probléma volt: ki kellett őket fizet­
nem. Ez volt a kapcsolatunk vége.
Az angol bíróság nem foglalkozott velem, mert Melinda nem volt hajlandó
visszajönni Amerikából. Megkaptam tőlük, hogy ha esetleg rá tudnám venni,
hogy átrepüljön, akkor talán kezdhetnének valamit a dologgal.
Jó hosszú időbe telt, amíg sikerült elválnom, ő pedig ott tett alám, ahol tudott,
hogy még több pénzt gomboljon le rólam. Ügyvédek érkeztek Amerikából, hogy
átvizsgálják a számláimat, és bármennyire nonszensznek tűnik, nekem kellett
gondoskodnom az elszállásolásukról és persze nyilván mindannyian a kibaszott
Ritzben akartak lakni. Iszonyatos számlákat csináltak, és csak kutattak tovább,
mert meg voltak róla győződve, hogy rengeteg pénzt rejtegetek: akár milliárdok
192 ÍR O M M Á N

is lehetnek az ágybetétemben. Igazi rémálom volt, és persze a legjobban a lá­

nyunk, Tóni szenvedett.
Melinda ugyanis egyszerűen leparkolta Tónit az anyjánál Dallasban.
Elcseszett egy helyzet. Soha nem találkoztam Melinda anyjával, de a távolból
egész kedves nőnek tűnt, aki abszolút helyteleníti a felhajtást, amit a lánya csinál.
Ennek ellenére sokáig nem is engedték, hogy lássam a saját lányomat, mert
engem szemeltek ki bűnbaknak, amiért a házasságunk gajra ment. Jó hosszú idő
után látogathattam meg először, de akkor is csak Dallasban vagy Los Angelesben
találkozhattunk, és nem vihettem magammal sehova, szóval a kiskaput szépen
becsukták az orrom előtt.
Évekkel később kaptam egy telefonhívást az amerikai gyermekvédelmi szol­
gálattól, hogy Tónit el kellett hozniuk otthonról. A szomszédok ugyanis panaszt
tettek, a gyermekvédelmisek pedig kimentek és látták, hogy a kislány szó szerint
putriban él. Rommá aggódtam magam, és azonnal el akartam hozni, de nem te­
hettem, mert hosszadalmas bírósági procedúrán kellett keresztülesnem, amíg
végre magamhoz vehettem.
Összetörte a szívemet a dolog, de még évekbe telt, amíg elhozhattam Tónit
magamhoz.
Igazi kis angyal (Fotó: Tony lom m i )

Anyuval valahol a szabadban.

Nem szórakozhattam valami jól
(Fotó: Tony lom m i )
 Hát ez nem megy.
Tangóharmonikával, mint régen
a fater, a Park Lane-i házunk
kertjében (Fotó: Tony lommi)

Figyeljék ezeket a rossz-arcúakat! Én a hátsó sorban, legfölül jobboldalt, Albert Chapman

pedig a középső sor bal szélén (Fotó: Tony lommi)
 Az első Stratóm,
mielőtt átfestettem volna
(Fotó: Tony lom m i )

Az első rendes zenekarom, a Rockin Chevrolets 1964-ben (Fotó: Tony lommi )

 A Rest volt az első közös
bandám Bili Warddal
(Fotó: Tony lom m i )

Apámnak nem tetszett

az autó, amit vettem neki,
de a traktort imádta!
(Fotó: Tony lom m i )

Ez a Lamborghini vagy ötször többet ér, mint a szüleim háza (Fotó: Tony lom m i )
Fotózás egy Rolls Royce-naptárhoz. Megjelent ez valaha egyáltalán? (Fotó: Tony lommi )
A hírhedt kilworthi melegházban, az első kutyám társaságában (Fotó: Tony lommi )
Az első lakodalmam, ahol John Bonham - a kép jobb szélén - volt a tanúm, 1973
(Fotó: Tony lom m i )

A Kilworth House, ahol az első feleségemmel, Susannel laktunk (Fotó: Tony lom m i )
A kutyafáját! (Fotó: Tony lommi)

Boldognak látszunk
(Fotó: Tony lommi)
Király a szakáll, Ozzy! Circustheater Scheveningen, Hollandia, 1975 októbere
(Fotó: Kees Baars )

Én se mindig jártam feketében (Fotó: Tony lommi)

 Kislányommal
(Fotó: Tony lom m i )

A Paranoid amerikai sikeréből Patrick Meehannek is jutott (Fotó: Tony lommi)

Brian May, én és Eddie Van Halén, 1978 (Fotó: Tony lommi)

Vinny, amikor hozzánk került. Ő lett Bili utódja a dobok mögött - Hawaii-on, 1980-ban
(Fotó: Tony lom m i )
Geezer, én és Brian May
a Hammersmith Odeon színpadán
1989-ben (Fotó: Tony lom m i)

Régi bajtársammal, Geoff Nicholsszal

(Fotó: Tony lommi)

Anya és én a Helford
House-ban
(Fotó: Tony lommi)
Valahol a Manor stúdió közelében. Igen, az ott egy fekete macska! (Fotó: Tony lom m i )

Cozy és Neil Murray, mielőtt Mexikóban az életünkért kellett volna futnunk (Fotó: Tony lommi)
Most megszívtad, Vinny! A hintőporos trükk a Rockfield stúdióban, miközben a Devil You
Know lemezt készítettük 2008-ban (Fotó: Tony lom m i )

Toni-Marie, a nagynéném, Pauline és Maria (Fotó: Tony lommi )

 Csillagom a birminghami
Hírességek sétányán (Fotó: Jas Sansi)

Sajtótájékoztató lan Gillannel Örményországban, 2009-ben. Megkaptuk a Becsületrendet is

a 25 évvel korábban felvett jótékonysági dalunkért (Fotó: Tony lommi )
A kisbabából felnőtt nő lett: Toni-Marie (Fotó: Tony lommi)

Mariával a Classic Rock Awardson (Fotó: Tony lommi)

 52
Ö rö k b a rá to k

1980 szeptem berében a D on A rden által gründölt Jet R ecordsnál m egjelent Ozzy
O sbou rne Blizzard O f Ózz cím ű lem eze. M iután elm ent, rem éltük, h ogy m inden
rendbe jö n körülötte, de m it tehettü nk volna? A szakításunk előtt m ind ent elkö­
vettünk, hogy ráállítsuk O zzyt a helyes útra, hogy összevakarja magát, de ez leh e­
tetlen küldetésnek tűnt.
V alószínűleg segített neki, hogy kikerült a bandából, m ert így végre azt csi­
nálhatta, am it m indig is szeretett volna, am i a szíve m élyéről jö n . Szám ára nem
létezett középút: vagy ott se volt, vagy teljes erőbedobással m elózott. Egy szó,
m int száz, örültünk neki, hogy végre összerántott egy bandát m agának. Ráadásul
ott volt neki Sharon, aki gondosan felügyelt rá.
A Blizzard O f O zzt annak idején nem hallgattam m eg, m ert annyira b en n e
voltam a saját dolgaim ban. N em arról van szó, hogy nem érdekelt volna, hiszen
m indig képben voltam , hogy épp m it csinál. Valam iféle versenyszellem is lehetett
köztünk, de m indig örültem az ő sikereinek is. Boldoggá tett, hogy összeszedte
m agát, és azt csinálja, am it szeret, ő pedig valószínűleg bold og volt attól, hogy
m íg nálu nk m ind en a zenekar körül forgott, ott ő volt a központban, és nála, illet­
ve Sharonnál volt m indig a gyeplő.
Ozzy egyszer átjött hozzám , am ikor épp a Los A ngeles-i Le Parc szállodában
tanyáztam M elindával, m iközben a M ob Rules dalain dolgoztunk. Jó sok szarsá-
gon m ent keresztül, és akkoriban m egint kopaszra borotvált fejjel járkált. H ajnali
fél h árom -három körül kop ogtattak az ajtónkon, és ott állt Ozzy, hosszú kabát­
ban, világító kopasz fejjel.
- N incs kedved dum álni egyet?
194 8RON MÁN

Beengedtem, ő meg csak beszélt és beszélt, kivesézve az összes kínját az életé­

ben. Ez kicsit sok is volt nekem. Ezer éve nem láttam, aztán hirtelen megjelent, és
kiöntötte a szívét. Mindenről mesélt: az utolsó feleségéről, Sharonról, erről, amar­
ról, és még rengeteg másról is, aztán elhúzott. Baromi fura helyzet volt, de való­
színűleg csak szüksége volt egy barátra, akivel őszintén tud dumálni. Mindezzel
együtt nagyon örültem, hogy meglátogatott.
Annak ellenére, hogy mennyi szarságot hordtak össze kettőnkről, barátok
maradtunk. Amikor aztán megint üzleti síkra terelődött a barátságunk, akkor új­
ra jöttek a zűrök, de bármi is történt, Ozzy és én még mindig barátok vagyunk, és
örökké azok is maradunk.
 53
A M o b Rules

1980 decemberében az ascoti Tittenhurst Parkba mentünk, hogy felvegyünk egy

dalt a Heavy Metál című filmhez. John Lennon egykori házáról van szó, amelyet
Ringó Starr vett meg, és bérbe adta olyanoknak, mint mi, akik azért mentek oda,
hogy békességben tudjanak dalokat írni, próbálni és felvenni. Nem sokkal Len­
non meggyilkolása után értünk oda, úgyhogy igazán síri volt a hangulat. Kábé
egy hétig tanyáztunk ott, úgyhogy volt időnk rendesen felfedezni a helyet. Benéz­
tünk a konyhaszekrénybe is: á, mi ez itt? Még néhány aranylemez?
A hálószobában az egyik olvasólámpára John, a másikra Yoko volt írva, mi
pedig azon mulattunk, hogy erre valószínűleg azért volt szükség, mert addig nem
tudták, melyik kié.
Abban a fehér szobában próbáltunk, amelyiket szinte az összes régi, Johnról
és Yokóról szóló régi filmben lehet látni. A ház hátsó részében volt egy kis stúdió,
amit használtunk. Vinny dobcucca a folyosón foglalt helyet, az én erősítőm pedig
a stúdióból szólt. John Lennon egykori hangmérnöke is velünk volt, és csak úgy
ömlőitek belőle a Lennon-sztorik. Király napok voltak, nagyszerű volt a hangu­
lat, és igazán jó emlékeink vannak a helyről.
A Heavy Metál animációs film volt, a készítők pedig megkértek, hogy írjunk
egy dalt hozzá. A film akkor még nem volt kész, szóval csak fekete-fehér vázlato­
kat láthattunk a storyboardból. Elég bonyolult volt így megírni a zenét, hiszen fo­
galmunk se volt róla, hogy milyen ütemben pörög majd a jelenet. Megmondták,
milyen hosszú legyen, és azt a részt szerintem csak azután fejezték be, miután le­
szállítottuk nekik a dalt. Összehoztunk egy intrót, amit aztán a szörnnyé változó
emberek jelenetében használtak. Összekalapáltunk egy rakás effektet, bugyboré-
196 IR O N M Á N

kolást, ilyen-olyan basszushangokat, és még ki tudja, mit, amiből aztán kibonta­

kozott a Mob Rules című dal. Felvettük, elküldtük és rá is került a filmzenelemez­
re úgy, ahogy van. Az új albumhoz is fel akartuk használni, de Martin Birch, a
producerünk úgy vélte, hogy kilóg a lemez hangzáskoncepciójából, úgyhogy új­
ravettük. Sőt, kétszer is újravettük, mert először még jó alaposan megszívattuk
magunkat.
- Tudjátok ti, mennyibe kerül egy lemezfelvétel? Miért nem vesztek saját stú­
diót? - dobta fel a kérdést Martin. - Addig dolgozhatnátok ott, amíg jólesik, anél­
kül, hogy a gatyátok is rámenne!
Odáig voltunk az ötletért, úgyhogy át is küldtük Martint Los Angelesbe, hogy
megnézzen egy eladó stúdiót, és megmondja, mit lehet belőle kihozni. Azzal jött
vissza, hogy jónak tűnik, csak kell venni még bele egy új keverőpultot.
Rendben. Megvettük a helyet, vettünk egy negyed-kibaszott-milliós keverő­
pultot, összekötöttük a stúdiómagnókkal, és elkezdtük dolgozni.
Úgy szólt, mint egy vödör fos.
Egyszerűen képtelenek voltunk rá, hogy egy normális gitárhangzást össze­
hozzunk. Megpróbáltuk a stúdióban, a folyosón, mindenhol, sikertelenül. Vásá­
roltunk egy komplett stúdiót, ami nem vált be. Hurrá! Felvettük a Mob Rules új
változatát, de aztán hagytuk a francba, és inkább átsétáltunk a Record Plantbe,
amiért persze fizetnünk kellett, úgyhogy az egész végül duplaannyiba került,
mint terveztük. Mindenki csak nézett bután:
- Hallottam, most vettetek egy stúdiót, mit kerestek akkor a Record Plantben?
- N os... izé...
Végül elhatároztuk, hogy megszabadulunk a keverőpulttól. Elküldtünk pár
rakodómunkást, hogy vigyék el, de valaki azt hitte, hogy betörők, és rájuk hívta a
zsarukat. Miközben épp cűgölték kifelé, egy rohamcsapat várta őket kinn, készen
rá, hogy bevarrjanak mindenkit. Végül persze elsimítottuk a dolgot, és később a
stúdiót is eladtuk. Amúgy Can Am stúdiónak hívják, és a mai napig sikeresen
működik. Nem tudom, mit műveltek vele, de ezek szerint valahogy használhatóra
faragták.
A Mob Rules többi dala is Los Angelesben született. Kibéreltünk egy próba­
termet valahol a Völgyben, ahol összeraktuk az ötleteinket, gyorsan felrántottuk
őket, és magunkkal vittük a kazettát. A Toluca Lake-nél béreltem egy pecót, a ze­
nekari próbák után pedig Geoff-fal együtt általában ott kötöttünk ki. Toltunk pár
csíkot, és tovább agyaltunk a dalokon: itt átalakítottuk, oda beszúrtunk egy részt,
 A M ob Rules 197

a másnap meg mindannyiunkat a próbateremben talált, hogy tovább dolgozzunk

az új verzión.
Toluca Lake-i rezidenciámban nemcsak Geoff látogatott meg, hanem Glenn
Hughes is átjött a gitárosával, Pat Thrall-lel. Akadt nálam némi kokain, Glenn pe­
dig azonnal kiszagolta.
- Nincs véletlenül egy kis... tudodmid? - érdeklődött.
- Egy gyerekadag még akad - mondtam.
Felmentem a hálószobámba, benyúltam a dugihelyre, aztán visszatértem.
- Tessék, ennyi van.
- Pompás!
Pár pillanat múlva nyoma sem volt a kokainnak.
- Nem akad még egy kevés? - puhatolózott Glenn.
Pat Thrall teljesen ledöbbent, mert sosem látta még Glennt abban az állapot­
ban. Hajnali négyig-ötig nem voltak hajlandóak elmenni.
- Glenn, le kell feküdnöm, holnap reggel vár a stúdió! - kértem végül kegyel­
met.
- Na, csak még egy csíkot! Csak egyet!
- Haza kell vinned a csávót - mondtam Patnek.
- Jó, de fogalmam sincs, hogy vegyem rá - siránkozott.
- Egyszerűen: berakod a kocsiba és elhúztok végre!
Gyűlöltem ezt csinálni Glenn-nel, de végül szó szerint ki kellett őket rugdal­
nom a házból.
Az örökkévalóságig ültek volna ott, és tolták volna a csíkokat, ha nem teszem
ezt. Épp a Hughes/Thrall nevű zenekarukkal dolgoztak akkoriban, ami aztán
nem is húzta sokáig. Vajon miért?
A ház amúgy elég ócska helynek bizonyult. Toluca Lake-ben dögmeleg volt, a
házban meg nem volt légkondi. Először csodálkoztam, hogy miért kaptam meg
ilyen jó áron, aztán kiderült, hogy az egész ház egy komplett szauna. A szomszé­
dok jó eséllyel hülyének néztek, amikor alufóliával vontam be a hálószobaablako­
kat, hogy az valamennyire visszaverje a hőt. Alig vártam, hogy elhúzhassak on­
nan.
Utána a Sunset Boulevard-on vettem ki szállodai szobát. Ronnie átjárogatott,
és jó pár ötletet a szobában raktunk össze. Rájöttünk, hogy sokszor sokkal haté­
konyabb csak ketten összeülni és agyalni, mintha jelen van az egész zenekar, mert
198 IRON MÁN

a többiek nem csináltak nagyon mást, csak minket néztek, és várták, hogy elő­
rukkoljunk valamivel.
A Heaven And Hell nagyon jól fogyott, és a turné is csodálatosan sikerült. A
zenekarban is jó volt a hangulat, bár ez azért megkívánt némi erőfeszítést min­
denki részéről, mert állandóan olyan érzésem volt, mintha az egész darabokra
akarna esni a következő pillanatban. Miután a lemez hatalmas siker lett, a Warner
Brothers meghosszabbította a zenekar szerződését, ugyanakkor Ronnie-nak is
felajánlották, hogy készítsen szólólemezt, ami elég hülyén vette ki magát, mert
egy zenekarban húztuk az igát, és egyáltalán nem akartuk, hogy bárki is lelépjen.
Nem arról van szó, hogy nem lehetett volna szólólemeze, csak abban a helyzetben
nem tűnt a legjobb húzásnak. Átdumáltuk a dolgot, és Ronnie jól kezelte, úgy­
hogy masíroztunk tovább, annak ellenére, hogy akkorra már Ronnie elkezdett ki­
csit. .. hogy is mondjam? Basáskodni. Az egész viselkedése, ahogy beszélt mások­
kal ezt sugallta a világ felé, még akkor is, ha nem gondolt mindent komolyan.
Ronnie ugyanis egyszerűen olyan arc volt, hogy ami a szívén, az a száján. Geezer
és én viszont rühelltünk bárkivel is konfrontálódni, és mindig igyekeztünk, hogy
ne bántsuk se egymást, se másokat. Ez aztán hosszú távon visszaütött, mert nem
mondhattuk ki rögtön, amit gondoltunk. Először inkább megpróbáltuk megbe­
szélni egymás közt, ami meg úgy tűnt, mintha valaki háta mögött sutyorognánk,
ami megint csak egy rakás problémát okozott. Aztán, ha valaki megtalált minket,
hogy miért beszélünk a háta mögött, arra se reagáltunk rögtön, hanem megbe­
széltük egymással és így tovább... Ez aztán törvényszerűen olyan drámákhoz ve­
zetett, amelyek megoldhatatlannak bizonyultak, függetlenül attól, hogy ki kivel és
mennyit vesézgette őket.
A Mob Rules felvétele mindenesetre zökkenőmentesen ment. A Turn Up The
Night elég gyorsra sikerült, és remekül indítja a lemezt. Ronnie-val a mikrofonnál
valahogy könnyebben kipottyantak belőlünk a. gyors dalok, mint korábban. A
másik csodás darab a The Sign O f The Southern Cross volt. Akartunk egy igazán
ünnepélyes dalt is, olyasmit, mint az előző lemezen a Heaven And Hell volt, és ez
is olyan lett: bombasztikus és hosszú.
A lemez 1981. november 4-én jelent meg, a borítóhoz pedig Greg Hildebrand
képét használtuk fel. Amikor először megláttuk, mindannyian odavoltunk érte.
Az egyetlenegy dolog, amit változtattunk, az volt, hogy kitakartuk a maszkos
figurák arcát. Persze ezzel a borítóval sem ment minden simán. A képen látható
padlón ugyanis látható néhány folt, és többen úgy vélték, hogy Ozzy nevét lehet
 A M ob Rules 199

belőlük kiolvasni. Valaki aztán megemlítette nekünk a dolgot, mi pedig nagyot

néztünk.
Marhaság az egész. Sose vettem észre ilyesmit, és a mai napig, akárhogy for­
gatom, képtelen vagyok meglátni Ozzy nevét.
Habár úgy emlékszem, hogy a kritikák jól fogadták a Mob Rulest, jó pár he­
lyen azt írták, hogy ez csak a Heaven And Hell második része.
Nem lehet mindenkinek megfelelni.
- Ez csak az előző lemezetek folytatása!
- Igen, mert ez egy zenekar.
- Tudom, de úgy szól, mintha az előző lemezetek folytatása lenne!
- Igen, mert ez a következő lemezünk.
Vagy, ha épp mégsem, akkor más a bajuk.
- Ó, hát ez nem is úgy szól, mint az előző lemezetek!
- Igen, mert ez egy másik lemez.
Az ilyesmire mégis mit lehet mondani?
 54
A M o b -tu rn é

A Mob Rules turnéja 1981 novemberében startolt Kanadában, majd amerikai ál­
lomások jöttek, a végén meg hazamentünk, hogy a Hammersmith Odeonban
játsszunk négy koncertet szilveszter napjától kezdve. Azon a turnén rengeteg pi­
rotechnikát használtunk, és volt velünk egy arc, aki kezelte a pirót. A koncertek
előtt egy londoni ír kocsma mögötti nagy helyiségben próbáltunk. Ez azokban az
időkben volt, amikor az IRA rengeteg pokolgépet robbantott Londonban, úgy­
hogy amikor a pirotechnikusunk kísérletképpen felrobbantott egy bombát a pró­
batermünkben, a kocsmában ücsörgők teljesen bepánikoltak, és menekülőre fog­
ták. Teljes volt a káosz.
- Nem hiszem el! Egyszerűen kirohantak! Még az italukat meg az összes cuc-
cukat is itt hagyták, csak huss, eltűztek! - mesélte az egyik roadunk, aki a robba­
nás pillanatában épp a kocsmában ücsörgött.
Persze baromi hangosak voltak azok a bombák, szóval valószínűleg tényleg
azt gondolták szerencsétlenek, hogy valaki épp felrobbantja őket. Őrület.
Brian May barátom is lenézett hozzánk az egyik próbára, én meg mondtam
neki, hogy hozzon magával egy gitárt is, és akkor már nyomunk is valamit együtt.
Bepakolt hát egy hangszert, és miután végigtoltuk a programot, Brian és én
elkezdtünk játszani. Miközben boldogan jammeltünk, a roadok szépen lebontot­
ták körülöttünk a teljes felszerelést. Megfordultunk, és a gitárcuccainkon kívül
minden eltűnt, mi meg csak néztünk bután.
Észre se vettük az egészet, annyira belemerültünk a zenélésbe. A pirotechni­
kus csávó akár az egyik bombáját is felrobbanthatta volna mellettünk, talán arra
se kapjuk fel a fejünket.
 A M o b -tu rn é 201

A Hammersmith-beli koncert közben ugyanez a csávó úgy gondolta, hogy a

bombákat majd a színpad alá helyezi, és ott robbantja fel őket. Szerencsére az
egyiket még a koncert előtt kipróbálta, ami aztán jó hatvancentis lyukat robban­
tott a deszkákba, pont azon a részen, ahol én szoktam állni. Ha ott vagyok, nekem
is reszeltek. Jézusom, ez baromi veszélyes! Teljesen felelőtlen volt az arc, úgyhogy
azonnal ki is rúgtuk.
Pár hónappal később a Madison Square Gardenben - hol máshol - játszot­
tunk, amikor az egyik technikus, aki az erősítőimet is karban tartotta, vastag csö­
veket fektetett a színpad alá. Az volt a terve, hogy azokban helyezi el a pirotech­
nikai cuccokat, és így a csövek miatt nagyon nagyot fognak szólni. Amikor bele­
csaptunk a War Pigsbe, be is durrantotta a pirót. Nos, tényleg nagyot szólt.
A színpad szó szerint ugrott egyet, a földrengésszerű detonációtól pedig az
összes erősítőnkben kipukkadtak a csövek. Katasztrófa! Egyetlenegy hangot ját­
szottunk, de minden cuccunk bekrepált. Nekünk nem esett bajunk, de a koncer­
tet félbe kellett szakítani.
Bumm! És ennyi, köszönjük, hogy itt voltatok, sziasztok, jó éjszakát!
A Hammersmith-beli koncert után pár hétig még csalinkáztunk ide-oda
Nagy-Britanniában, februártól pedig következtek volna az újabb amerikai dátu­
mok.
És akkor meghalt az apám.
Már elég jó ideje csak hálni járt belé a lélek. Tüdőtágulása volt, mert világéle­
tében úgy szívta a cigiket, mintha nem lenne holnap. Épp Angliában voltam, ami­
kor anyám azzal hívott, hogy apám kiesett az ágyából. Felhívtam az orvosát, és
üvöltöztem vele, hogy azonnal menjen át és lássa el. Kocsiba pattantam és Melin­
dával együtt magam is átviharzottam hozzájuk, és ott találtam apámat a földön
fekve. Eszméletlen volt, és nehezen kapkodta a levegőt, aztán egyszer csak hirte­
len feladta, és vége volt.
Végignéztem, ahogy meghal. Szörnyű volt.
Nehéz idők voltak. Elhalasztottuk az amerikai turné kezdetét, de nem sokkal
később már újra a színpadon találtam magam, hogy aztán másnap egy másik he­
lyen gitározzak. Melóztam keményen... pont úgy, mint apám, egész életében.
 55
A keverőpult d é m o n a

A Mob Rules-turné flottul végigment, mi pedig egyre jobban összerázódtunk,

még annak ellenére is, hogy Ronnie mindinkább erőltette a szólólemezt, ami
eléggé csípte a szemünket. Azt csiripelték a madarak, hogy egy saját zenekarral
próbál, nekünk meg fogalmunk sem volt, mi a franc folyik a hátunk mögött.
Az amerikai turné jó pár koncertjét felvettük, és ebből az anyagból készült a
Black Sabbath első hivatalos koncertlemeze, ami aztán nagyon hamar komplett
rémálommá vált. Újra a Los Angeles-i Record Plantben dolgoztunk, és a Lee De
Carlo nevű krapek volt a hangmérnökünk, akinek a nővére Yvonne De Carlo szí­
nésznő volt, aki Lily Munstert játszotta a The Munstersben. A kálvária a keverés­
sel kezdődött. Geezer, Ronnie és én a napi meló után elhúztunk, másnap meg ar­
ra értünk vissza, hogy teljesen másképp szól az anyag. Visszaállítottunk mindent,
hogy aztán másnap megint teljesen más hangzást halljunk. Lee egy idő után tel­
jesen összeomlott, egyre-másra tolta a scotchokat, végül pedig kibukott belőle a
vallomás.
- Tony, nem tudom magamban tartani a dolgot! A helyzet az, hogy miután
elmész esténként, Ronnie visszajön és mindent megváltoztat!
- Szórakozol velem?!
- Esküszöm, nem! Nem tudom, mit mondjak! Borzasztó helyzetben vagyok!
- Miért nem szóltál korábban?
- Lövésem se volt, mit csináljak!
Ronnie világéletében tagadta a dolgot, Lee ugyanakkor állítja, hogy így tör­
tént. Fogalmam sincs, mi az igazság, hiszen csak az ő szava áll szemben Ronnie-
 A keverőpult d ém o n a 203

éval, de akkor hittünk neki. Azonnal kitört a botrány a stúdióban. Megtiltottuk

Ronnie-nak, hogy bejárkáljon, ő pedig azzal válaszolt, hogy kiszállt.
Elment, és Vinny is vele tartott. Ez volt a szakítás pillanata.
Geezer és én maradtunk hírmondónak. Befejeztük a keverést, és a Live Évii
1982 végén vagy 83 elején jelent meg. Elég jól is fogyott, ahhoz képest, milyen
kaotikus körülmények között készült, és annak ellenére, hogy a zenekar fel is osz­
lott akkorra.
Ozzy kábé velünk egy időben szintén koncertlemezzel jelentkezett. Micsoda
meglepetés, mi? Amíg a Live Éviién a Heaven And Hell és a Mob Rules dalai ját­
szották a főszerepet, néhány régebbi Black Sabbath-témával, Ozzy lemezén, a
Speak O f The Devilen egyetlenegy saját dala nem hallható, csak Sabbath. Elég
kellemetlenül érintett, hogy szó nélkül felhasználta a régi dolgokat. Igazság sze­
rint a mai napig furának tartom, hogy az írón Mant meg a Paranoidot is állandó­
an műsoron tartja, miközben több lemeznyi saját dala is van. Mondjuk ez a kon­
certlemez valószínűleg Sharon ötlete volt. Gondolhatta, hogy most aztán belefin­
gik a nulláslisztbe.
Miután Ronnie és Vinny kiszállt, felhívtam Dávid Coverdale-et és Cozy Po-
wellt, hogy érdekelné-e esetleg őket a Sabbath. Coverdale leterelt azzal, hogy épp
most írt alá a Geffen Recordsszal egy szerződést a következő Whitesnake-lemezre.
Cozy szintén a Whitesnake tagja volt akkoriban, úgyhogy ő is kikerült a kép­
ből.
Geezerrel újra át kellett gondolnunk a dolgokat. Ügy egymillió kazettát kap­
tunk különböző énekesektől, és egyik rosszabb volt, mint a másik. Maga Michael
Bolton is küldött egy felvételt. Akkoriban nem ismertem őt. Még meghallgatásra
is elhívtuk, ahol elnyomtuk vele a Heaven And Hellt, a War Pigset és a Neon
Knightsot, és elég jól is énekelt, de mégsem ő volt, akit kerestünk. Jól elkúrtuk,
nem? Michael Bolton! Micsoda hiba!
Nagyon kemény feladatnak tűnt olyasvalakit találni, aki illik közénk, és mind
Ozzy, mind Ronnie dalait el tudja énekelni. De egy arc, akire nem is gondoltunk
volna, már ott sertepertélt a közelben, úgyhogy nemsokára újjá is született a ze­
nekar. ..
 56
A M a n o r és a Born Again

Amikor Ronnie és Vinny kiszállt, újra menedzsert váltottunk. Sose találná ki

senki, ki lett az új menedzserünk: maga Don Arden. Eleinte Ozzy nélkül nem
akart vállalni minket, de aztán meggondolta magát, valószínűleg azért, mert ret­
tenetesen összeveszett Sharonnal, amikor az lelépett és vitte magával Ozzyt is. Mi
meg a katasztrofális Sandy Pearlman-kaland után tárt karokkal fogadtuk Dont.
Don dobta lan Gillan Deep Purple-énekes nevét, és az ő ötlete volt, hogy néz­
zük meg, mit tudunk egymásból kihozni.
Korábban nem ismertem lant. Egy Bear nevű kocsmában találkoztunk elő­
ször az oxfordshire-i Woodstockban. Ittunk egyet, aztán még egyet, aztán még
egyet, a kocsma meg kinyitott, bezárt, kinyitott, bezárt, mi pedig még mindig ott
ültünk. A maratoni tivornyázás végén aztán azon kaptuk magunkat, hogy egy ze­
nekarban játszunk.
Ezt a tényt lan másnapra egy kicsit elfelejtette, a menedzsere, Phil Banfield ezt
viszont eléggé zokon vette.
- Legközelebb, ha beszállsz valami új bandába, megtennéd, hogy szólsz ne­
kem is? Az előbb hívott Don Arden, hogy beszéljen velem a bandádról. „Miféle
bandáról” - kérdeztem. „Ó, hát lan most szállt be a Black Sabbathba” - mondta ő.
A zenésszakmában persze azonnal elindult a susmus, és mindenki meg volt
őrülve az egymásra találásunktól. Még a woodstocki kocsmába is érkeztek arcok,
akik nem hittek a szemüknek, amikor láttak minket. Akkoriban elég szokatlan
volt, hogy két nagy banda zenészei közösen kezdenek dolgozni.
Phil Banfield volt lan menedzsere, Don pedig a miénk. Phil később összeho­
zott Ralph Bakerrel és Ernest Chapmannel, akik 1988-ban velem kezdtek dolgoz-
 A M an o r és a Born Again 205

ni. Akkor úgy voltunk vele, hogy legjobb, ha hagyjuk, hogy Don vegye kézbe a
dolgokat, mert Phil nem nagyon akart vele közösködni. Phil és lan konkrétan úgy
néztek Donra, mintha attól félnének, hogy a következő pillanatban egyszerűen
elássa őket.
Először szó sem volt arról, hogy Black Sabbath néven folytatjuk, hanem ab­
ban gondolkodtunk, hogy összehozunk pár ismertebb arcot különféle bandákból,
és új néven kezdünk bele a munkába. Don viszont addig ütötte a vasat, hogy meg
kell tartanunk a Black Sabbath nevet, hogy ráhagytuk.
Bili Warddal végig kapcsolatban voltam, és amikor összejött ez az új banda,
gondoltam, rákérdezek nála, mi újság. Feldobtam neki, hogy lenézhetne egy pró­
bára, és hamarosan meg is jelent. Tudtam, hogy jót tenne neki, ha újra zenélne,
mert igazából ez az élete. Akkoriban már eléggé összeszedte magát: Los Angeles­
ben élt, és leállt a piával. Angliába egyenesen azzal a csávóval érkezett, aki az
Anonim Alkoholistáknál volt a mentora, szóval biztosak voltunk benne, hogy
gyógyulófélben van.
A Manor nevű oxfordshire-i stúdiót választottuk, amit egy Richard Branson
nevű alak üzemeltetett, hogy felvegyük a Born Againt.
- Odakinn fogok lakni, amíg tartanak a felvételek - mondta lan.
- Odakinn? Hogyhogy odakinn? - értetlenkedtem.
- Felállítok egy sátrat valahol a ház mellett, ott alszom majd.
- Mi a francnak?
- Valószínűleg jót tesz a hangomnak.
- Ám legyen.
Azt hittem, hogy csak hülyéskedik, de amikor odaértem a Manorhoz, tényleg
ott terpeszkedett egy sátor. Bazmeg, ez komolyan mondta! Hatalmas luxussátrat
állított fel magának: volt benne főzőfülke, hálóhelyiség és ki tudja még, mi.
A turnéról maradt még néhány tűzijáték-rakétánk, és egy este suttyomban
körülraktuk velük lan sátrát. Amikor lefeküdt, begyújtottuk. Bumm! lan feje fölül
elrepült a sátor, ő pedig ott csücsült a földön, halálra rémülten.
- Miajóisten...?!
A legrosszabb az volt, hogy lan egy kis tavacska mellé tanyázott le, a vízben
pedig Richard Branson díjnyertes halai úszkáltak: hatalmas, majd’ méteres dara­
bok. A detonáció a tavat se kímélte: néhány halat azonnal megölt, a többit pedig
elkábította, azok meg aztán csak lebegtek a vízen. Branson persze nem volt bol­
dog, amikor meglátta az ájult jószágokat.
206 IRON MÁN

Miközben a Manorban időztünk, arra jutottunk, hogy hosszú távon olcsóbb

megoldás volna, ha a közelgő turnéra nem bérelnénk, hanem vennénk autókat,
úgyhogy be is szereztünk négy új Fordot. Bili különösen örült az új járgányának.
Egy este mindannyian meglátogattuk a kocsmahivatalt, de lan egy kicsivel előt­
tünk hazaindult. A Manor úszómedencéje körül egy gokartpálya kígyózott, lan
pedig úgy gondolta, hogy jó ötlet lesz kicsit autóversenyesdit játszania, így elkö­
tötte az egyik autót. Természetesen elvesztette a kocsi fölött az uralmat, és fel is
borult vele, ahogy kell. Valahogy kikecmergett, de az autó kigyulladt. lan egysze­
rűen otthagyta, visszament a házba, elegánsan letette a kulcsokat az asztalra, és
elvonult aludni. Másnap Bili kétségbeesve kereste a verdáját.
- Mi az isten történt az autómmal?!
Végül megtaláltuk a verdát a gokartpályán, úgy, ahogy lan otthagyta: felbo­
rulva és kiégve. Bili teljesen kiakadt.
lan a Manor mögött hömpölygő Cherwell folyón hagyta a motorcsónakját.
Miután Bili kiszaszerolta, hogy lan vágta gajra a kocsiját, fogott egy vésőt, lesétált
a folyóhoz, akkurátusán lyukakat ütött a csónak fenekébe és elsüllyesztette.
- Basszátok meg! Valaki megfújta a csónakomat! - tajtékzott lan.
Fel-alá autózott a folyóparton, hátha belefut a tolvajba, vagy ha a csónak csak
elsodródott, kihalássza valahogy. Persze nem találta, úgyhogy az eget is lekárom-
kodta dühében. Bejelentette a rendőrségen a lopást, de aztán végül meglátta,
hogy a víz alatt fekszik. Két vadiúj, hatalmas motort szereltetett fel nem sokkal
korábban: na, azok teljesen tönkrementek a fürdőtől. Bili tehát bosszút állt.
lan egy karcolás nélkül úszta meg Bili kocsijának rommá törését, de amikor
megpróbált az ablakon át bejutni hozzám, ráfázott. Felmászott egy létrán, átlépett
a párkányra, aztán beszorult a lába a fal és a radiátor közé, úgyhogy bezuhant a
szobába, közben pedig kificamította a bokáját. Mindezt azért, mert egy halat
akart az ágyam alá rejteni.
Normális?!
Richard Branson átugrott néhány napra, és folyamatosan karvastagságú
jointokat szívtak Iannel. Ő is szép kis firma volt. Don Arden és a fia, Dávid is el­
jöttek hozzánk a Manorba. A megfelelő fogadtatás végett néhány bombát rejtet­
tünk el a birtok kapujánál. Ahogy Don és Dávid áthajtottak a kapun, egy hatal­
mas robbanás kívánt nekik jó napot.
Az a felállás elég fura társaság volt, de végig nagyon jókat ökörködtünk. A le­
mez producerei is mi voltunk. Iannek csomók voltak akkoriban a hangszálain, és
 A M an o r és a Born Again 207

amikor először találkoztunk, elém is tárta a problémát azzal, hogy nem biztos,
hogy mindent jól tud énekelni a felvételnél.
Ennek ellenére flottul felrántottuk a dalokat. lan szövegei vagy szexuális töl-
tetűek voltak, vagy a való életből vett inspirációt: akár az egyik Manorban meg­
esett sztoriból is lehetett dalszöveg. Elég jókat is írt, bár fényévekre volt azoktól a
szövegektől, amilyenekkel korábban Geezer vagy Ronnie előállt. A Manor mö­
gött állt egy téglaépület, a közelben pedig egy templom. Kicsit kísérletezgetni
akartam a gitárhangzásommal, úgyhogy egyszer abban az épületben állítottam
fel a cuccomat, ami persze iszonyú hangos volt, úgyhogy a helyiek nem győztek
panaszkodni. írtak is egy petíciót ellenünk, amit aztán a templom papja adott át
nekünk. Na innen jött a Disturbing The Priest című dalunk - ez csak egy példa
arra, hogy lant mennyire megihlették azok az apróságok, amiket átéltünk.
Akkoriban a hangeífekteket is magunknak kellett összeeszkábálnunk. A
Disturbing The Priestben azt a különös csengő hangot Bili követte el, méghozzá
úgy, hogy ütögetett egy üllőt, amit közben szép lassan beleengedett egy vízzel teli
fürdőkádba, így a csengés hangszíne lassan megváltozott, majd elhalkult. Egy
komplett napunk ráment erre, mert egyenletesen beleengedni az üllőt a fürdő­
kádba igazi kőmelónak bizonyult. Két ember fogta az egyik, kettő pedig a másik
oldalon, miközben valaki ütötte, és annyira nehéz volt, hogy beszélni se tudtunk,
csak bólintásokkal jeleztünk egymásnak. Csodálatos látványt nyújthattunk: ha
valakinél van egy kamera, a világ legviccesebb felvétele készülhetett volna el. Vé­
gül azonban működött a dolog, igaz, hogy egy álló napig güriztünk egy olyan
hangért, amit manapság két másodperc alatt meg lehet csinálni számítógéppel.
A Zero The Hero elég király dal lett, és azt hiszem, nem én vagyok az egyet­
len, aki odavan érte. Amikor először meghallottam a Guns N’ Rosestól a Paradise
Cityt, nagyot néztem: bazmeg, ez olyan, mint a mi dalunk! Valaki azt is elárulta,
hogy a Beastie Boys is lenyúlta a Hot Line riffjét a (You Gotta) Fight Fór Your
Right (To Party!) című dalukhoz. Ha ez igaz, pereljük be szépen őket! Nem is kell
szopnunk a zenéléssel, mostantól csak pereskedünk! Persze aztán nem pereltünk
be senkit. A Keep It Warm egy olyan riffből indult, amit már a Mob Rules idején
játszogattam, most pedig úgy éreztem, itt az ideje felhasználni. Szeretem gyűjtö­
getni az ilyen-olyan riffeket, van már belőlük több ezer. Egy riff akkor jó, amikor
az ember játssza, csak játssza, és magával ragadja. Egy jó riffet egyszerűen érezni
lehet. Olyasmi, ami szinte ráugrik az emberre, amikor megszületik egy új dal, és
olyankor mindenki szélesen vigyorog. Nálam egyébként az a helyzet, hogy folya­
208 ÍROM M ÁN

matosan születnek az újabb és újabb riffek, és mivel általában nem használom fel
a régieket, egyre több és több riffem lesz. Lehet, hogy riffboltot kéne nyitnom?
A keverésnél lan pusztítóra állította a hangerőt, emiatt pedig a stúdiómonito­
rokban elszálltak a magassugárzók. A nagyobb baj az volt, hogy ezt senki nem
vette észre. Mi sem, úgyhogy így kevertük meg a lemezt. Feltűnt, hogy nem az
igazi, de aztán valahol a keverés, a mastering és a lemez legyártása közt félúton
szaródott el valami tényleg rettenetesen. A teljes folyamatot mi sem követtük vé­
gig, és csak a tesztnyomásnál derült ki, hogy tompán és erőtlenül szól a lemez. Én
nem is tudtam róla, mert akkor épp Amerikában turnéztunk, mire meg visszaér­
tünk és mi is meghallgathattuk, már a boltokban volt, sőt, már javában kúszott
felfelé a slágerlistán, noha úgy szólt, mint egy vödör fos. Nagyon jól fogyott, en­
nek ellenére nagyon csalódottak voltunk, hogy végül nem az lett belőle, amit mi
akartunk. Az eredeti szalagok nagyságrendekkel jobban szólnak.
A Born Again teljesen más volt, mint amit korábban csináltunk. Szövegileg is,
mert lan teljesen másképp látta a dolgokat, mint Ronnie vagy Geezer, és persze
hangzásban is, ami teljesen el lett kúrva. Ugyanakkor a dalokkal semmi gond
nincs: igazán odatettük magunkat. A borító más tészta. lan el se hitte, amikor
meglátta. Teljesen kiakadt, amikor meglátta azt a csecsemőt, azokkal a karmokkal
meg szarvakkal.
Abszolút vállalhatatlannak tartotta az egészet. Valaki feldobta az ötletet Don
Ardennek, ő pedig teljesen ráizgult, és minket is halálra nyomasztott vele.
- Biztos, hogy óriási balhé lesz belőle, és ez ráirányítja a bandára a reflektor-
fényt! Az emberek másról sem fognak beszélni!
Az emberek valóban nem beszéltek másról. Ja.
Én is a plafonon voltam, amikor először megláttam, de végül csak maradt a
borító.
- Ki az isten csinálna ilyen borítót?
- Hát mi! Ki más?
A felvételek alatt Bilinek meggyűlt a baja a volt feleségével. A balhé a közös
fiuk miatt tört ki, akit Bili szeretett volna magához venni. Bili egyéves alkohol-
mentes jubileumára szereztem egy emlékplakettet, de amikor át akartam neki ad­
ni, úgy be volt rúgva, mint az albán szamár. Nagyon lesújtó volt megint így látni,
hiszen addig minden olyan flottul ment, aztán egyszer csak megint a szakadék
mélyén találta magát.
- Mi a franc történt itt? - kérdeztem Geezert.
 A M an o r és a Born Again 209

- Elég rossz híreket kapott Los Angelesből - felelte.

A csávó az Anonim Alkoholistáktól addigra már eltűnt a színről, ugyanis raj­
takaptuk, hogy ellopott ezt-azt Bilitől, és páros lábbal kirúgtuk. Megpróbáltuk
Bilit jobb kedvre deríteni, de megint teljesen beszámíthatatlan volt. A következő
pár napot a Manor konyhájában töltötte. Ennek az imádnivaló, öreg háznak még
a régimódi, ólomüveg ablakai voltak, és amikor Bili őrjöngeni kezdett dühében, a
konyhában talált összes tányért hozzájuk vagdosta, úgyhogy szakikat kellett hív­
nunk, hogy újraüvegezzék az épületet. Aztán másnap meg mi történt? Bili elját­
szotta még egyszer ugyanezt. Iszonyatosan dühös volt a történtek miatt, és azon­
nal vissza akart menni Los Angelesbe, hogy újból megpróbálja legyőzni a függő­
ségét.
Mindez nekünk hatalmas csalódás volt. Feldobolta az albumot, aztán... most
mi lesz?
 57
A m é re t igenis szám ít

Sokat agyaltunk rajta, hogy kit kéne bevennünk Bili helyére, aztán végül felhív­
tam Bev Bevant, aki a The Move-ban és az ELO-ban is játszott, hogy ugorjon már
át, és nézzük meg a dolgot. Bev régi haverom volt, és kertelés nélkül megmondta,
hogy egyáltalán nem biztos benne, hogy el tudja játszani Bili témáit. Végül rávet­
tem, hogy legalább próbáljunk egyet.
Ahogy játszogattunk, szépen lassan ráérzett a dalokra, és egyre jobban do­
bolt. Végül turnéra is elvittük, és ebben a felállásban végig ő maradt a dobos. Jó
volt egy újabb régi baráttal turnézni. Eleinte nem tudtuk, meddig lesz szükségünk
Bev szolgálataira. Reméltük, hogy Bili előbb-utóbb visszatér, de egyszerűen nem
volt rá képes.
Amikor a Born Again-turné színpadképén agyaltunk, Geezer dobott be egy
díjnyertes ötletet.
- Miért nem csinálunk valami olyasmit, mint a Stonehenge? Tudod, nagy kö­
vek, meg ilyen faszságok.
- Hmm, nem is rossz ötlet!
Geezer felskiccelte, hogy nagyjából mire gondolt, majd lepasszolta a melót a
dizájnereknek. Két-három hónap után meg is láttuk, mire jutottak. A birmingha­
mi NEC-ben próbáltunk épp a turnéra, amikor szóltak, hogy aznap hozzák a kész
díszletet.
Meg is hozták, mi meg nem hittünk a szemünknek. Akkora volt, mint az iga­
zi Stonehenge. Valószínűleg elnézték a Geezer által megadott méreteket, vagy
csak egyszerűen azt gondolták, hogy megcsinálják életnagyságára.
- Hát ez meg hogy a picsába sikerült?
 A m é re t igenis szám ít 211

- Centiméterben adtam meg a méretezést, ők meg szerintem inchben gon­

dolkodtak.13
Leesett az állunk. Csak jött és jött befelé az a hatalmas izé, az oszlopai olyan
szélesek voltak, mint egy átlagember hálószobája, a tetejük négy méter magasra
nyúlt, mígnem a végén büszkén terpeszkedett a színpadon a monitorládáink mel­
lett. Üveggyapotból és fából készült, és mondanom se kell, kurva nehéz volt.
A turné végighaladt Európán, és ezeken a koncerteken játszottuk a Deep
Purple-től a Smoke On The Watert, mert lant leginkább erről ismerték az embe­
rek, és amúgy is szerettünk volna kedveskedni ezzel neki egy kicsit, mert zokszó
nélkül énekelte el a régi dalainkat. Fogalmam sincs, mennyire hasonlított a Deep
Purple-féle verzióhoz a miénk, de a közönség imádta. A kritikusok persze
pampogtak egy sort, mert szerintük ez megint csak olyasfajta szokatlan húzás
volt tőlünk, amit nem nagyon akartak elfogadni.
lan az összes szöveget leírta magának, mert nagyon nehezen tanulta meg azo­
kat. A színpadra is magával kellett vinnie a jegyzeteit, és egyszer, amikor a Black
Sabbath dalt játszottuk, túl sok füstöt toltak a színpadra, lan meg ott állt középen,
lehajtott fejjel, arcába lógó hajjal, és dühösen próbálta arrébb legyezgetni a füst­
felhőket, hogy ki tudja puskázni a dal szövegét.
- Haver, nagyon hülyén néz ki, hogy a színpadra is magaddal cipeled a dal­
szövegeket - mondtam neki a koncert után.
- Ja, de már majdnem megtanultam őket! Nemsokára fejből megy mind­
egyik!
De sose tanulta meg őket: egyszerűen képtelen volt emlékezni rájuk. lan rá­
adásul nem is volt valami biztos léptű csávó. Egyszer például ráesett a pedáljaim­
ra. Épp a közönségnek integetett, lépett egyet hátra, aztán hatalmasat zakózott.
Felugrott, és úgy csinált, mintha az esés is a show része lett volna. Alapvetően na­
gyon vicces arc volt, olyasfajta figura, aki a színpadon kívül igazi őrültként visel­
kedik, koncert közben pedig furcsa mód visszafogott. Ahelyett, hogy pont fordít­
va csinálná, és koncerten törne ki belőle az állat!
Amikor beszállt hozzánk, lan még egy pár hatalmas bongót is magával ho­
zott, mint valami elcseszett Edmundo Ross-utánzat.
- Ez teljesen fölösleges itt - mondtam neki.15

15 1 inch = 2,54 cm (ford. megj.)

212 IR O N M Á N

- Ugyan már! A Purple-ben is mindig használtam koncerteken!

- }ó, de a Black Sabbathban nagyon hülyén néz ki, ha két bongóval mész fel a
színpadra, haver!
- De akkor mit csináljak a kezeimmel, ha nincsenek ott előttem? Teljesen
hozzászoktam, hogy van mit püfölnöm!
- Gondolkodj már! A belét kiröhögi mindenki, ha meglát ezzel a két buzi
bongóval a színpad közepén!
- És mi lenne, ha Geezer oldalán állítanám fel őket?
Végül Geezer nyerte meg lant és a bongóit.
A roadok egyszer damilt kötöttek rájuk, és eltervezték, hogy szép lassan el­
húzzák lan elől, miközben épp csépeli őket, és milyen hülyén fog kinézni, amikor
szalad a bongók után. Sajnos nem sült el valami jól. Amikor elkezdték húzni, a
bongók ide-oda dülöngéltek, és majdnem eldőltek, miközben lan kétségbeesetten
próbált játszani rajtuk. Végül szerencsére megszabadultunk azoktól a szaroktól.
- Fogalmam sincs, mit vegyek fel a koncertekre - panaszkodott lan, amikor
beszállt hozzánk.
- Nálunk mindenki feketét, vagy valami bőrcuccot hord - válaszoltam.
- A bőrcuccokat annyira nem karmolom.
Mármost nagyon hülyén nézett volna ki, ha lan virágos ingekben énekli a
Black Sabbath-dalokat, úgyhogy nyomatékosan megkértük, hogy lesz szíves ki­
csit sötétebb cuccokat hordani. Végül csináltatott magának öt-hat fekete bőrmel­
lényt, később pedig a bőrnadrággal is megbarátkozott. Lépésről lépésre azért hoz­
záigazítottuk a fazonját a zenekarhoz.
Szeptember 13-án egy barcelonai arénában koncerteztünk, előző este pedig
meghívtak minket egy elegáns klubba. Patakokban folyt az ital és lan pedig úgy
gondolta, jó vicc lesz felgyújtani a pincér seggét. Fogta az öngyújtóját, és amíg a
csávó valaki mást szolgált ki, suttyomban lángra lobbantotta a szerencsétlent.
Gondoltam, ez méltó befejezése a bulinak.
- Akkor én elmentem a szállodába - mondtam Bevnek.
- Jövök én is!
- Várjatok már! Egy pillanat, és mi is jövünk - mondta lan.
- Ó, bazmeg. Na jó, rendben, megvárunk.
Kikértünk még egy italt, aztán a hely be is zárt, lan pedig kisétált egy teli sö­
röskorsóval a kezében.
- Azt nem viheti el!
 A m é re t igenis szám ít 213

lan persze nem hagyta magát.

- Ne lökdössön, hé!
Aztán bumm: ki is tört egy elég kemény verekedés. Mindenki ránk mozdult:
a szakácsok, a pincérek, az egész gyászos brigád, és a késektől a nuncsakuig min­
den szarral nekünk jöttek, miközben a mi oldalunkon a zenekartagokon kívül
csak két testőr tartotta a frontot. Konkrétan az életünkért harcoltunk, miközben
a balhét kirobbantó lan Gillan szőrén-szálán eltűnt. Később azt mondta, hogy
már az elején földre került, de szerintem egyszerűen csak kivonta magát a balhé­
ból. Geezer lecsapott valakit egy söröskorsóval, de közben elvágta a kezét. Nem­
sokára meg is jelentek a rendőrök, akik bevitték őt és az egyik testőrünket. Be­
vágták őket egy cellába, és melléjük raktak két másik csávót a klub személyzeté­
ből, akik azonnal neki is láttak, hogy kiverjék szerencsétlen testőrből a maradék
lelket is.
Fogalmam sincs, hogy jutottunk vissza a szállodába. Megpróbáltam felhívni
Don Ardent, de addigra a klubból már odaszóltak a hotelbe, és letiltották a hívá­
sainkat. Mindannyian azon aggódtunk, hogy most mi lesz.
A szállodából kirúgtak minket, mert a tulajdonosoknak volt közös biznisze a
klub tulajdonosaival, a hátuk mögött pedig nem más állt, mint maga a maffia, és
ez elég rideg helyzet volt. Jobb híján meghúztuk magunkat a turnébuszban, és
megpróbáltunk találni valami helyet, ahol alhatunk. Eleinte ez elég esélytelennek
tűnt, mert senki nem akart nekünk szállást adni. Órákon át bolyongtunk a busz-
szál a városban, hogy aztán végül az egykori szállodánktól úgy száz méterre kap­
junk végül szobákat. Végre sikerült felhívnunk Dont is, aki megígérte, hogy oda-
küld valakit.
Don különítménye nyolc nehézsúlyú német gengszterből állt, akik természe­
tesen az éjszaka közepén érkeztek. A vezetőjük egy öregebb arc volt: ősz haj,
szemüveg, és mintha skatulyából húzták volna ki, olyan elegánsan öltözött.
- Csak maradjanak a szobáikban, és ne menjenek sehova! Megkeresem az
urakat, és elsimítom a problémát! - mondta nekünk.
Don szerint a csávó igazi nagyágyúnak számított.
Valószínűleg megölt pár tucat embert, én pedig arra gondoltam, hogy bassza
meg, nem akarok ebben a faszságban részt venni!
- Próbálja meg elintézni a dolgot, de kérem, ne menjen oda, mert lehet, hogy
még rosszabb lesz a helyzet, mint most! - kértem a főnököt.
- Ne aggódjon, nem lesz probléma - nyugtatgatott.
214 IR O N M Á N

Amúgy nagyon barátságos fickó volt, és jól kijöttem vele, de ilyesfajta fazono­
kat csak filmekben látni. Végül este lenyomtuk a koncertet az arénában, miköz­
ben végig azon paráztam, hogy rossz emberekkel szarakodtunk, akik egy ilyen
szabadtéri bulin könnyűszerrel kinyírhatnak minket. De a németek kiválóan biz­
tosították az összes bejáratot és az öltözőt is. Igazi profik voltak.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy a Daily Mail egyik újságírója is ve­
lünk utazott, aki végignézte az egészet, és aztán természetesen meg is írta a szto­
rit. Arra készült, hogy ír egy rövidke cikket, néhány fotóval az arénában játszó ze­
nekarról, de aztán sokkal nagyobb durranás lett belőle.
Októberben az egész Stonehenge-et átcipeltük Amerikába. Ácsokat és egy
komplett személyzetet is vittünk magunkkal, hogy estéről estére felépítsék, de a
legtöbb helyszínen ez egyszerűen képtelenség volt. A színpad hátsó részére szánt
oszlopok túl magasak voltak, úgyhogy végül csak azokat használtuk, amelyikek
Geezer cuccát és az enyémet tartották, de azok se voltak kicsik. A turné végén fel­
ajánlottuk az egészet annak a csávónak, aki a London Bridge-et is megvette, hogy
aztán Arizonában állítsa fel újra, de nem kellett neki.16 Angliába csak nem vihet­
tük vissza, úgyhogy a roadok egyszerűen valahol kidobták és otthagyták. Meny­
nyire röhejes már, nem? Megszabadultunk a Stonehenge-től Amerikában!
A Spinal Táp című filmet csak később láttam.17
- Van egy címlapfotózásod holnapra! - talált meg egy nap Don Arden.
- Oké. Geezer és én?
- A Spinal Tappel!
- Spinal Táp? Mi a faszom az a Spinal Táp?
Szerintem még Don se tudta.
- Valami új banda, akiknek most jött ki valami filmje.
- És velük leszünk egy címlapon? Még csak nem is hallottam róluk!

16 A londoni Temze-hídon fekvő London Bridge-et egy Róbert P. McCulloch nevű ameri­
kai milliomos vásárolta meg London városából. Amerikába szállította, majd az arizonai
Laké Hawasu Cityben, a Colorado folyón állította fel.
17 A This Is Spinal Táp (magyarul: A turné) című amerikai kultuszfilm egy fiktív
rockzenekar bénázásairól szól, és a filmbeli banda pont így jár a Stonehenge-modellel,
mint Tonyék.
 A m é re t igenis szám ít 215

Végül elmentünk Geezerrel a fotózásra, ami elég flottul ment, de továbbra

sem volt halvány segédfogalmam se, hogy kik ezek a csávók. Csak később esett le
a dolog, miután láttam a filmet, és akkor nyilván arra is rájöttem, hogy honnan
vették az ötletet az icipici Stonehenge-hez.
Ja, és nekik is volt törpéjük.
A Born Again borítóján ugye ott csúfoskodott az a rőtvörös csecsemő a kar­
mokkal meg a szarvakkal, Don Arden meg kitalálta, hogy a színpadon is meg ké­
ne jeleníteni ugyanezt.
- Mutatok valamit. Gyere velem - kapott el egy koncert után.
- Oké.
Odacibált engem és lant egy helyiséghez, bement, majd kisvártatva kiszólt.
- Oké, most már bejöhettek!
Belépve töksötét fogadott minket, a sötétben... és két gonoszul villogó, vörös
szem.
- Mi a kurva...?!
Gyorsan felkapcsoltuk a villanyt, és szembetalálkoztunk egy gumiruhás tör­
pével, aki pontosan úgy nézett ki, mint a csecsemő a lemezborítón. Bassza meg,
Don aztán nem viccel!
- Baromi jól fog mutatni a koncerteken! - áradozott a menedzser.
Azt találta ki, hogy a törpe felmászik a mű-Stonehenge egyik négyméteres
oszlopára, végigszalad a tetején, leugrik a dobemelvényre, ami kábé félúton he­
lyezkedett el a színpad és az oszlop teteje közt, majd berohan a színpad közepére,
méregeti kicsit a közönséget és ordít párat, miközben vörösen villognak a szemei.
Ezzel kezdődött volna a koncert.
A mi törpénk igazi celeb volt, mert ő játszotta az egyik kis medvét vagy mit a
Csillagok háborújában. Akkoriban Ozzy is szerepeltetett egy törpét a turnéján.
Azt hiszem, Ronnie-nak szólította. Fogalmam sincs, melyikünknek volt először
törpéje. Egyszerűen menő lett őket alkalmazni, úgyhogy ezek az aprócska embe­
rek sűrűn felbukkantak a rockbizniszben. De nekünk volt a leghíresebb törpénk!
Benne volt a Csillagok háborújában!
Még a roadokat is ezzel fárasztotta.
- Én filmekben is játszottam, tudtátok?!
Persze a roadjainkat pont nem érdekelte a karrierje, inkább azon voltak, ho­
gyan szívassák meg minél jobban szerencsétlen kiscsávót. Egy este például bezár­
ták őt az egyik konténerbe.
216 IRON MÁN

- Hol a francban van a törpe?

Váltig kerestük, de senki nem találta, miközben majdnem megfulladt szegény
kis fickó.
Egy másik napon épp lesétáltam a beállásra, amikor hallom, hogy valaki se­
gítségért kiabál.
Felnéztem, és persze a törpe lógott egy láncon a színpad fölött. Szerencsétlen
csávót tényleg horpadtra szívatták. A roadok számára igazi kihívást jelentett, ho­
gyan tudnak még jobban kibaszni szegénnyel.
Végül úgy döntöttünk, mindenkinek jobb, ha megválunk egymástól. Külö­
nösen azután az este után, amikor a roadok épp abban a pillanatban kapták le
szerencsétlenről a reflektort, amikor leugrott volna az oszlop tetejéről a dob­
emelvényre. így aztán pont a szélét kapta el az emelvénynek, és majdnem kitör­
te a nyakát, miközben mi a színpad mögött vártuk, hogy kezdődhessen a koncert.
A show-t persze ellopta előlünk a törpe. Akkor aztán végképp elegünk lett az
egészből.
Előbb-utóbb megölték volna, ha nem küldjük el.
Addig az időszakig csak olyan emberekkel dolgoztam, akik teljesen elkötele­
zettek voltak a zenekar iránt. Visszatekintve ezekre a hónapokra, azért látszik,
hogy lan nem ilyen volt. Ugyan odatette magát, de valahol mindannyian tudtuk,
hogy előbb-utóbb ki fog szállni. Sosem hittük, hogy velünk marad mondjuk tíz
évig. Ez a felállás csak egy rövid ideig működött: készítettünk egy lemezt, turnéz­
tunk egy évig és ennyi. Ugyan egészen a legvégéig nem tudtuk, hogy lan vissza
fog térni a Deep Purple-be, de végül csak oda futott ki a dolog. Mégiscsak a
Purple volt az ő bandája. Nem is nagyon terveztünk újabb közös albumot, noha
nem volt köztünk semmiféle feszkó, hiszen nagyon jól kijöttünk egymással, és a
barátságunk a mai napig megmaradt. Csodás napokat éltünk át, és többet ökör-
ködtünk egymással, mint bárki mással. Egyszerűen csak az egyik napról a másik­
ra éltük meg a dolgot, mígnem 1984 márciusában el nem jött az utolsó közös kon­
certünk ideje, amit Massachusettsben nyomtunk le.
Ez volt lan és Bev búcsúbulija.
 58
A z utolsó kapcsolja le
a villanyt!

Rögtön az után, hogy Gillan kiszállt, leültünk Ozzyval, hátha össze tudjuk hozni
a régi csapatot újból. Egyszer vagy kétszer találkoztunk és dumáltunk a visszaté­
réséről. Össze is jött volna a dolog, ha rajtunk múlik, de se Don nem akart
Sharonnal közösködni, se Sharon Donnal. Szóval a szokásos menedzserfaszkodás
egyszerűen megakadályozott minket, hogy azt tegyük, amit igazából mindannyi­
an szerettünk volna.
Megint nekiállhattunk hát énekest keresni, úgyhogy Los Angelesben Geezer
és én újra nekiálltuk meghallgatni azt a több doboznyi kazettát, amiket olyan fia­
tal srácok küldtek nekünk, akiknek élete álma volt, hogy a Black Sabbathban éne­
keljenek. Egy Ron Keel nevű arc demója igen ígéretesnek tűnt, és amikor megmu­
tattam Geezernek, neki is eléggé tetszett.
Meg is hívtuk az arcot vacsorázni, utána pedig iszogattunk kicsit.
- Baromi jó az a cucc, amit küldtél - dicsértem Ront.
- Ó, koszi, ez nagyon jól esik!
- Különösen király a harmadik számban ez az énektéma...
- Az nem én vagyok - mondta erre Ron.
- Hogyhogy nem te vagy? A te kazettádról beszélünk!
- Igen, de az én dalaim a kazetta másik oldalán vannak!
A csávó képes volt egy olyan kazettát küldeni, aminek az egyik oldalán ő volt
hallható, a másik oldalán meg egy másik énekes, úgyhogy alaposan lukra futot­
tunk vele. Ron később elég szép karriert futott be, mert alapvetően jó énekes volt,
csak egyszerűen nem ő volt az, akit kerestünk. Sose tudtuk meg, ki volt a másik
arc, de a Ron-eset után elegünk lett, úgyhogy szerződtettünk egy producert, aki-
218 IRO N M ÁN

nek az volt a dolga, hogy meghallgassa azokat az énekeseket, akik ígéretes felvéte­
leket küldtek. Kábé úgy zajlott, mint mostanában az X-Faktor: végig kell hallgatni
az összes hülyegyereket, akik rendszeresen énekelnek a fürdőszobában, és azt hi­
szik, jó hangjuk van. A legtöbbjüknek persze semmiféle hangja nincs.
Olyasvalakit akartunk, aki jó fazon, jó a hangja és a régi dalokat is el tudja
énekelni, mivel azokat is váltig követelték rajtunk. Ronnie James Dió például tel­
jesen más karakter volt, mint Ozzy, mégis úgy tudta a saját képére formálni az
Ozzyval készült dalokat, hogy jól szóljanak. A legtöbb énekes, akit kipróbáltunk,
egyszerűen nem volt elég jó. Sokan nem tudták kiénekelni a magas hangokat se
rendesen. Elég vicces belegondolni, hogy Michael Boltonnak például zökkenő-
mentesen ment minden.
A legjobb énekeseknek igyekeztünk elég időt adni. Ilyen volt Dávid Donato,
akivel jó pár hétig együtt dolgoztunk, sőt, még pár dalt is felvettünk vele. Ezek
egyike volt a No Way Out, amiből aztán némi ráncfelvarrás után a The Shining
lett az Eternal Idol lemezen. Megváltozott a szöveg, az ének, a hangszerelés, de a
riff megmaradt. Dave jó fazon és kedves fickó volt, kicsit fura, magas hanggal.
Persze Don Arden a tudtunk nélkül leszervezett egy fotózást a Kerrang! magazin
számára, hiába mondtuk neki, hogy még egyáltalán nem biztos, hogy Dávid lesz
az énekesünk, úgyhogy ne siessük el a dolgot.
Ezek után nyilvánvaló, hogy végül Dave sem maradt velünk. Hiába rágtuk át
magunkat milliónyi kazettán és tartottuk a meghallgatásokat végestelen-végig,
képtelenek voltunk normális énekest találni. Mondjuk legalább a dobosproblé­
mánk megoldódott, mert Bili visszajött... legalábbis a maga módján. 1984 nyarán
ugyanis megint kiszállt. Ki és be: mint valami őrült jojó. Bili olyasfajta csávó, akit
néha nagyon nehéz megérteni. Még ennyi év után sem tudom, mi hajtja őt. Bili
után pedig Geezer is kilépett.
Egyedül én nem szálltam ki a bandából.
Micsoda balek vagyok!
 59
A rejtélyes p adláslakók

A Born Again turnéja után Bel Airben béreltem ki egy házat, ami önmagában na­
gyon jó kis hely volt, de állandóan fura zajokat hallottam: emberi beszédet, dobo­
gást és hasonlókat. Körbeszimatoltam, de senkit nem találtam. De akkor honnan
a francból jönnek ezek a hangok?
Ráadásul egyre furább dolgok történtek. Egy este próbáról hazajövet például
egy hajfürtöt találtam a konyhaasztalon. Jó félméteres volt.
Honnan a picsából került ez ide?
Máskor meg arra értem haza, hogy ugyanabból a hajból valaki egy tincset a
bejárati ajtó kilincsére tekert. Leesett az állam.
Sosem értettem pontosan, hogy mit mondanak a házban beszélgető emberek.
Minden egyes alkalommal, amikor meghallottam, felhívtam a Bel Air-i rendőrsé­
get. Először átvizsgálták a házat, de semmit sem találtak, ám a padlásra sohase
mentek fel, egy idő után meg már csak muszájból jöttek ki, mondván, már megint
képzeleg ez a holdkóros.
Annyira ráfeszültem a dologra, hogy jó párszor inkább egy haveromnál alud­
tam. Komplett fegyvertára volt a srácnak: revolverek, shotgunok és volt egy
könyvbe rejtett pici pisztolya is, pont mint a mozikban.
- Elmegyek már veled körülnézni. Hozok stukkert is - mondta.
így is tett, és egész éjjel a nappaliban őrködött. Persze semmi se történt. Biztos
voltam benne, hogy komplett hülyének néz. Végül hazament, másnap pedig újra­
kezdődött az egész.
220 SRON M ÁN

Azután felfogadtam egy biztonsági őrt. A szauna pont az úszómedencére né­

zett, szóval betessékeltem oda, és megmondtam neki, hogy szóljon, ha lát valami
gyanúsat.
Persze egy idő után megunta a dolgot.
- Nézze, nem ülhetek itt egész éjjel!
- Pszt! El kell kapnunk az illetőt!
Minden határon túlmentem, csak azért, hogy rajtacsíphessem a körülöttem
ólálkodókat. Miután a biztonsági őr felmondott, megkértem az egyik roadunkat,
hogy bútorozzon át hozzám, de a csávó olyan hangosan horkolt, hogy -semmit
nem hallottam tőle. Végül a fegyverbuzi haverom, Mark adott egy Magnumot, én
pedig még az ágyba is magammal vittem a böhöm stukkert. Egy este megint ijesz­
tő zajt hallottam, úgyhogy a pisztollyal a kezemben, félmeztelenül autóba vágtam
magam és elindultam. Ahogy kihajtottam, visszanéztem a házra, a konyhaablak­
ból pedig jó néhány arc figyelte a menekülésem. Iszonyatosan összeszartam ma­
gam. Egyenesen a rendőrségre mentem, akik aztán kijöttek, de megint nem talál­
tak senkit. Egyszerűen eltűntek!
Nem sokkal később felfedeztem, hogy a riasztórendszer kábelét valaki elvág­
ta, ráadásul benn a házban. Akkor már tényleg ki kellett volna költöznöm, de az­
tán valahogy rávettem Geoff Nichollst, hogy maradjon nálam pár napot. Csak azt
akartam, hogy más is lássa, amit én látok, hogy megbizonyosodjak arról, hogy
nem vagyok őrült. Már-már ugyanis én is elhittem, hogy kezdek megkompolyodni,
és mindenki más is így vélte.
Egyik éjjel épp a nappaliban ücsörögtünk Geoff-fal, úgy két óra körül, amikor
megláttunk egy fickót átrohanni a kerten.
Na végre, bazmeg!
Fogtam a stukkert, és lassan kinyitottuk az ajtót. Kilopakodtunk, és kúszni
kezdtünk a füvön. A ház egy dombtetőre épült, úgyhogy hallhattuk alulról, ahogy
valakik beszélgetnek.
- Oké, itt a stukker, és amikor majd előjönnek...! - sziszegtem Geoffnak.
Legalább egy órát felehettünk ott a fűben, hogy hátha megint feltűnnek ezek a
kísérteties figurák. Aztán persze beindult az automata öntözőrendszer. Egy Stan
és Pan-filmben is csodásán mutatott volna, ahogy a meglepetéstől ordítva felug­
runk.
 A rejtélyes p ad láslakók 221

Csuromvizesek voltunk, és persze ezúttal sem találtuk meg a leskelődőket, de

legalább Geoff is látott valakit, úgyhogy már ketten voltunk, akik tudták, hogy va­
lami nem oké.
Nem sokkal később az egyik roadunk felépített egy komplett csapdarendszert
a kertbe. Egy teljes napot elmolyolt vele, hogy aztán szögesdrótokkal legyen tele
az egész pázsit. Mindezt azért, hogy ha valaki megint arra kóricál, majd beleakad,
és végre megtudhatom, ki járkál a ház körül.
Aztán éjjel megint hallottam valami zajt. Kihívtam a rendőrséget, azok meg
szépen beleakadtak a drótcsapdába.
Kimentem, pisztollyal a kézben.
- Dobja el a fegyvert! Ismétlem, dobja el a fegyvert! - üvöltöttek rám a dró­
tokkal küzdő rendőrök.
- Nem, nem, én itt lakom...!
- Dobja el a fegyvert!
Le is lőhettek volna, ahogy én is őket.
Hónapokon át tartott a tortúra. Végül találtunk egy csapóajtót. Az emeleten
volt egy moziterem egy hatalmas vászonnal, a fal pedig egy helyen ki volt vágva,
és mivel tapétával volt fedve, elég nehéz volt kiszúrni. Kinyitottuk, beléptünk, és
szó szerint körbe tudtuk járni a házat. Elég tágas is volt odabenn: fel is lehetett áll­
ni. Egy halom cigarettacsikket és rengeteg üres sörösdobozt találtunk a szellőző­
nyílásoknál, amiken át be lehetett látni a szobákba. Valószínűleg ott ültek végig,
és mindent láttak, amit csináltam. A picsába! Gondolom, jó pár jó sztorival gaz­
dagodtak!
Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre bizonyítékom lett arra, hogy vala­
ki tényleg ott volt a házban, és mindezt a rendőrség is megerősítette. Sose találták
meg őket. A zsaruk utána azt mondták, hogy szereznem kellett volna egy kutyát:
az seperc alatt kiszúrta volna őket. Hogy erre miért is nem gondoltam?
Annyira beparáztam az egésztől, hogy azonnal elköltöztem egy szállodába.
Ahogy cuccoltam, azzal a lendülettel befedtem szigetelőszalaggal az összes szellő­
zőnyílást, mert annyira rettegtem attól, hogy valaki újra kikémleli az életem, hogy
az sem érdekelt, ha közben lerohad rólam a gatya a hőségben. A mostani házam­
ban is be van kamerázva minden, mindenhova biztonsági ajtókat szereltettem és
kutyáim is vannak. Minden amiatt, amit a Bel Air-i házban átéltem.
 60
Lita

A Born Again turnén Lita Ford játszott előttünk a zenekarával. Az egyik koncert
után leültünk dumálgatni egymással, és azonnal fellobbant köztünk a szikra.
Nem sokkal később már össze is jöttünk, és sokszor meglátogatott engem, meg
persze a padláson élő ismeretleneket abban a bizonyos Bel Air-i házban. Miután
végre elköltöztem onnan és kibéreltem egy teraszos lakást a Los Angelesi Crescent
Heightsen, már össze is bútoroztunk. Akkoriban papíron még mindig Melinda
volt a feleségem, és ugyan már jó régóta külön éltünk, elég hosszú procedúra volt
a válás, úgyhogy mondhatni, házasságtörés tényállása forgott fenn. Később el is
jegyeztük egymást, de amíg nem váltam el Melindától, nem tudtunk összeháza­
sodni.
Lita segített az énekeskeresésben is, ugyanis jó pár szóba jöhető arcot ismert.
Miután Bili és Geezer lelépett, újra fel kellett építenem a bandát, ő pedig bedobta,
hogy ott vannak a zenésztársai: Eric Singer dobos és Gordon Copley basszusgitá­
ros; akár dolgozhatnék velük is. Ericet jobban izgatta, hogy velem zenélhet, mint
Lita zenekara, úgyhogy kerek perec megmondta, hogy ha dobosra van szüksé­
gem, neki szóljak először.
Végül jó ideig dolgoztunk együtt Ériekéi, Lita pedig elég sokat puífogott emi­
att. Ne ma, Tony elcsábította a dobosomat! Annyira a szívére vette a dolgot, hogy
végül ez vezetett a szakításunkhoz.
Akkoriban megint jó sok drogot toltam, amit szintén nem viselt könnyen.
Geoíf Nicholsszal gyakran ültünk le otthon, dalokon dolgoztunk és közben egy-
re-másra szippantottuk a csíkokat. A végén akárhányszor Lita hazajött, ott találta
 Lita 223

Geoffot is, és úgy nézett ki a történet, mintha Geoff-fal több időt töltenék, mint
vele.
Egyszer épp egy ilyen geofFos napon történt, hogy annyira paranoiás lettem
az ipari mennyiségű kokaintól, hogy bezártam az ajtót, feltettem a biztonsági lán­
cot és még valamivel el is torlaszoltam a bejáratot. Épp egy dalon dolgoztunk,
amikor hangos döndülést hallottunk. Lita megérkezett! Persze nem tudta kinyitni
az ajtót, de aztán nekiment, és olyan keményen taszigálta, hogy az ajtókerettel, a
láncokkal és az egész hóbelevanccal együtt egyszerűen bezuhant a lakásba. Mon­
danom sem kell, hogy eléggé kiakadt, pláne azért, mert megint romon voltunk.
Szégyellem magam, mert mondhatni elcsesztem a kapcsolatunkat azzal, hogy
nem is voltam igazán benne. Pedig Lita jó fej csaj volt és jól kijöttünk egymással,
aztán egyszerűen elkezdett szétesni a dolog, nagyjából akkortájt, amikor Eric ve­
lem kezdett melózni. Vagy két évig voltunk együtt, utána pedig ki-ki ment a maga
útjára. Litának később Sharon lett a menedzsere. Fel is hívott ezzel:
- Nézd, menedzserre van szükségem. Mi a véleményed Sharonról?
- Nem tudom, Lita. Ezt neked kell eldöntened.
Sharon végül össszehozta Litát és Ozzyt egy közös dalra, ami aztán a sláger­
lista első helyén végezte, szóval mondhatni, jól bevált mint menedzser. Egy dara­
big - mert aztán ejtette Litát.
 Ú jra eg yü tt, úgy, m int rég

Épp nyakig benne voltam a lemezem munkálataiban, amikor felkértek minket,

hogy álljunk össze egyetlen, hatalmas fesztiválra. Minden sztár benne volt a do­
logban, ráadásul jó ügyért rendezték a bulit, szóval áment mondtam rá.
így hát 1985 júliusában egyetlen koncertre összejött a Black Sabbath eredeti
felállása, a Philadelphiában rendezett Live Aid fesztiválon.18 Valószínűleg azt
gondoltuk, hogy ez lehet első lépés ahhoz, hogy újjáalakuljon a banda. Akárhány­
szor találkoztunk az évek során, nagyon örültünk egymásnak, és mindannyian
abban reménykedtünk, hogy egyszer csak eljön ez a pillanat, de a felettünk álló
hatalmaknak is az áldását kellett adniuk rá. Egy jó ügy miatt kellett megtörténnie
az újjáalakulásnak, máskülönben a menedzsment feltételezte volna, hogy valaki
óriási pénzt kaszál rajta, és megakadályozta volna az egészet. A Live Aidnél vi­
szont nem létezett nemesebb ügy.
A szervezők a próbára felajánlottak egy állandó időpontot egy próbaterem­
komplexumban. Megkaptuk a helyet, ahol gyakorolnunk kellett volna azt a há­
rom dalt, amit játszunk, de ehelyett leginkább csak a régi dolgokról sztoriztunk.
Ültünk, dumáltunk, kicsit játszottunk, hogy aztán valaki megint bedobja: hát em­
lékeztek arra, amikor...?
Nem volt valami kemény próba.
Egyszer arra lettem figyelmes, hogy egy lány áll hátul, és minket néz.
- Mondd már meg ennek, hogy nem jöhet be ide! - köptem oda valakinek.

18 Pontosabban a Philadelphiában és Londonban megrendezett fesztiválon.

 Újra együtt, úgy, mint rég 225

Fogalmam sem volt, ki a csaj. Sötét haja volt, és egyáltalán nem úgy nézett ki,
mint Madonna, de aztán kiderült, hogy mégiscsak ő volt az, és nagyon zokon vet­
te, hogy kitessékeltük.
A próba után persze a kocsma felé vettük az irányt, ahol tovább folytattuk a
sztorizást, és jól lealjasodtunk. Másnap délelőtt tíz körül léptünk fel, én pedig
eléggé zákányos állapotban voltam, úgyhogy felvettem egy napszemüveget, és így
toltuk el aztán a Children O f The Grave-et, az írón Mant és a Paranoidot a vakító
napsütésben. Óriási élmény volt, és mindannyian tisztában voltunk vele, milyen
fontos ez az esemény, de sajnos nagyon gyorsan véget ért.
Eközben Don küldetett Ozzynak egy idézést, mert azt hitte, hogy újra össze­
áll a Black Sabbath, és Sharonnak fogunk dolgozni. Don ezt minden erejével meg
akarta akadályozni, hiszen akkoriban ő volt a menedzserem, és szóba sem jöhe­
tett, hogy bármit is csinálhassak nélküle. Don és Sharon árgus szemmel figyelte,
mire készül a másik. Az idézést a Live Aiden adta át egy csávó, aki úgy nézett ki,
mint egy mezei rajongó, Ozzy meg azt hitte, hogy csak egy aláírást akar, úgyhogy
oda is firkantotta a nevét. Igazából nem is láttam a papírt, mert Sharon azonnal
rávetette magát, és elkobozta.
Ez a sztori azért kicsit megkeserítette a nagy eseményt.
Fogalmam sincs, hogy a Live Aid hozott-e valami kézzelfogható hasznot. Le­
nyomtuk a bulit, ők összegyűjtöttek egy rakat pénzt, és aztán hova tovább? Jó,
persze, vesznek egy rakás ételt, meg mindenféle egyebet, de senki sem tudhatja
biztosan, hogy kinek mi jut. Ettől függetlenül azt hiszem, jó ötlet volt odaállni az
ügy mögé.
Elmentünk Philadelphiába, jól betintáztunk, másnap felkeltünk zúgó fejjel,
lenyomtuk a koncertet, és viszlát. Az újáalakulás ötlete igazából fel se merült ak­
kor. Elcsíptem a gépet hazafelé, aztán évekig nem is találkoztam a többiekkel.
 62
A S eventh S ta r

A Black Sabbathnak akkor én voltam az egyetlen megmaradt tagja. Mivel a zene­

kar gyakorlatilag nem létezett, kitaláltam, hogy csinálok egy szólólemezt, ahol
minden dalt más énekel majd. Összedobtam egy listát azokkkal az énekesekkel,
akikkel szívesen dolgoztam volna. Köztük volt Róbert Plánt, Rob Halford, Dávid
Coverdale és Glenn Hughes is, de aztán rendesen belenyúltam a darázsfészekbe,
amikor arra került sor, hogy megpróbáltam megszerezni valamelyiküket. A le­
meztársaságok ugyanis mindenféle szerződési kötelezettségre hivatkozva nem
engedték csak úgy, hogy a művészeik vendégszerepeljenek máshol, ők meg jobb
híján azzal hárítottak, hogy épp nem érnek rá, mert mondjuk egy új lemezen dol­
goznak.
Végül ejtettem az ötletet. Utána meghallgattam egy Jeff Fenholt nevű arcot,
aki a Jézus Krisztus Szupersztár broadwayi verziójában játszotta Jézust. lan Gillan,
aki eredetileg énekelte a szerepet, már szerepelt Black Sabbath-lemezen, úgyhogy
most jöhetett a broadwayi Jézus! Jeffnek elég király hangja volt, és pár demót is
rögzítettünk együtt. Az egyik dal például, a Star O f India később a lemezre is fel­
került Seventh Star címmel, és a Turn To Stone első verziója is vele készült Eye O f
The Storm címmel, és a később Danger Zone címet kapó dalt is vele kezdtem el.
Persze ezek a demók kiszivárogtak, és meg is jelentek egy kalózlemezen. Eighth
Star, vagy mi volt a címe.
Jeff elég jó arcnak tűnt, és talán ő is lett volna a végleges választás, habár nem
voltam száz százalékig biztos abban, hogy a régi dalok is flottul mennek vele. Vé­
gül a lemez producere, Jeff Glixman mondta ki a döntő szót, amikor azzal jött oda
 A Seventh S tar 227

hozzám, hogy nem hiszi, hogy Fenholt elég jó lesz majd a stúdióban. Ezzel el is
döntötte a sorsát.
Fenholt nem sokkal később televíziós prédikátorként tűnt fel, amit alig vol­
tam hajlandó elhinni, mert annak idején, amikor együtt melóztunk, mindig azzal
traktált, hogy előző éjjel milyen jót kúrt ezzel és ezzel a csajjal.
A New York Times meg is találta őt a Black Sabbath-sztorival, és persze mu­
száj volt leírniuk, hogy meglátta a fényt, képes volt ellenállni az ördög kísértésé­
nek, és hasonló állatságokat. Fenholt miatt aztán megint belekerültünk a sátánis­
ta zenekarok skatulyájába, és még Larry King műsorába is kaptam meghívást ve­
le kapcsolatban. Ebbe nem voltam hajlandó belemenni. Ha valaki a vallásról kezd
vitázni egy amerikai tévéműsorban, azt azonnal szétszedik. Pláne, hogy
Fenholtból prédikátor lett: mindenki az ő oldalán állt volna, engem pedig meget­
tek volna élve.
Amikor a demókat csináltuk, teljesen biztos voltam abban, hogy Geezer visz-
sza fog térni, és a felesége, Glória, aki egyben a menedzsere is volt, szintén állítot­
ta, hogy Geezer is ezt szeretné. Aztán legközelebb már azt hallottam, hogy be­
szállt Ozzy bandájába.
Mi a túró történik itt?
Ahogy már említettem, Glenn Hughes volt az egyik énekes azon a bizonyos
listán. Eljött, énekelt egyet, én pedig lefostam a bokámat, annyira jó volt. Olyan
meggyőző volt, hogy elhatároztam, hogy ha megoldható, Glenn lesz az énekes az
egész Seventh Star lemezen. Viszont baromi nehéz volt vele dolgozni, hiszen tíz­
szer annyi kokaint pusztított el, mint én.
Rövidesen igazi rémálommá vált a munka.
- Figyu, figyu! Van egy ötletem! Kurva jó! - lelkendezett.
Gyorsan felrántott még egy kövér csíkot, és teljesen hiperaktíwá vált.
- Ezt hallgasd meg! Ezt hallgasd meg!
- Ja. Nem rossz, nem rossz.
- Igen, és itt egy másik, ezt figyeld, faszikám!
Egyszerűen a falra másztam tőle. Manapság már ő is csodálkozik, hogyan
tudtam egyáltalán elviselni.
Még inkább nehezítette a melót, hogy állandóan követte őt a sleppje, akik le­
jöttek vele a stúdióba is. Megpróbáltam kirúgni őket, mert láttam, hogy csak élős-
ködnek rajta. Akkoriban belefért neki a piócák kísérete, mert még tartott a lóvé,
228 ÍRÓ N M ÁN

amit a Deep Purple tagjaként keresett, de aztán vége lett a kánaánnak. Elköltött
egy csomó pénzt, és végül a saját dolgait is el kellett adnia.
A Seventh Start Glenn Hughesszal és Eric Singerrel vettük fel, a basszusgitá­
ros pedig Dave Spitz lett, egy megbízható zenész, akit JefF Glixmanen keresztül
ismertünk meg. Elég fura érzés volt ilyen fiatal arcokkal játszani, hiszen akkori­
ban a harminchetediket tapostam, Dave és Eric pedig jó tízessel volt nálam fiata­
labb. Vicces volt a régi időkről mesélni nekik, mert fogalmuk sem volt róla, mi a
kotta. Kérdezgettek ezt-azt, én pedig elkezdtem sztorizni, aztán rájöttem, hogy
hoppá, azt se tudják, miről magyarázok. Ha visszamegyek Ádámhoz és Évához,
elvesztik a fonalat.
- Emlékeztek, amikor...?!
- Nem.
- Elfelejtettétek?
Aztán persze leesett. Bazmeg, akkor még meg se születtek!
A felvételeket Los Angelesben kezdtük, de a lemezt végül a georgiai Atlantá­
ban fejeztük be, mert JefFGlixman intézett nekünk egy baráti árú stúdiót. Az ala­
pokat akkor már félj átszőttük, szóval csak Glenn és én utaztunk oda. Magammal
vittem a hatalmas magnómat, és amikor Glenn panaszkodott, hogy nincs min ze­
nét hallgatnia, odaadtam neki. Ő meg egyszerűen elcserélte némi kokainra.
- Haver, hol a magnóm? - érdeklődtem.
- Kölcsönadtam valakinek.
- Ja, jó.
Aztán megláttam a magnót a kokaindílernél, és azonnal összeállt a kép. Glenn
tényleg kezelhetetlen volt, de álomszerűén énekelt, ráadásul csöppnyi erőlködés
nélkül. Csak gubbasztott a stúdióban egy mikrofonnal, és csodálatos dallamok
jöttek ki a torkából. Hihetetlen, istenadta hangja van az arcnak!
Nem tököltünk sokat a lemezfelvétellel: jó pár dalt elsőre vagy másodikra fel­
nyomtunk. Azon voltunk, hogy minél hamarabb végezzünk, mert én fizettem az
egészet. Később aztán a lemezcég átutalta a zsíros előleget, de eleinte mindent ne­
kem kellett állnom.
A Seventh Start 1985 augusztusában fejeztükbe. A No Stranger To Love-ban
Gordon Copley basszusgitározik: ezt az első napokban vettük fel, és megtartotttuk,
mert jól passzolt a dalhoz. Elég jó nóta, de a videóklipje forgatását már annyira
nem élveztem. Az első napon lefilmezték, ahogy Glenn és én játszunk, másnap
pedig reggel fél hatkor volt jelenésünk, hogy a Star Trekben is szereplő lánnyal,
 A Seventh S ta r 229

Denise Crosbyval forgassunk, aki amúgy Bing Crosby unokája. Alapvetően sem
nagyon bírom a klipforgatásokat, de az a szerelmi jelenet, amit vele vettünk fel,
végképp gáz volt a rám kent szemfestékkel és a többivel. Egyáltalán nem arról
szólt a klip, amit képviselt a zenekar, ki nem állhattam. Arról nem is beszélve,
hogy hajnalban kellett a Los Angeles-i csatornákban mászkálnom a zergebaszó
hidegben és az ondósűrű ködben. Pont előtte néhány nappal vettem egy pár új
bakancsot magamnak, úgyhogy a létező legkellemetlenebb körülmények között
törtem be őket.
A Seventh Star 1986 januárjában jelent meg. Ügy volt, hogy szólóalbum lesz
belőle, legalábbis én egyáltalán nem Black Sabbath-lemezként akartam kiadni,
mert nem is annak készült. Egyszerűen szabadon akartam kísérletezgetni, ami
végül össze is jött, a turnén pedig hanyagolni a Black Sabbath nevet, már csak
azért is, mert Glenn-nek sem tetszett a dolog. De aztán amikor arra került a sor,
hogy kitaláljunk egy zenekarnevet, Don azzal jött oda hozzám, hogy a lemeztár­
saság szerint tartozom még nekik egy Black Sabbath-lemezzel, és ők ezt az anya­
got akarják.
Végül a Black Sabbath featuring Tony lommi felirat került a borítóra, amivel
se Glenn, se én nem voltunk elégedettek. Úgy éreztük, hogy ezzel nem szolgálta­
tunk igazságot a dalainknak, és a koncerteken elővenni a War Pigset vagy az írón
Mant egyszerűen hülyeségnek tűnt.
A Seventh Star a slágerlista 27. helyére jutott 1986 májusában, és öt hét után
nyomtalanul el is tűnt onnan. Nem fogyott valami jól, de ez fel se tűnt, annyi bal­
hé volt a zenekarban.
Turnéznunk kellett volna, de valaki már készen állt, hogy megkontrázza a
dolgot.
 63
Ray leváltja G lennt

A Seventh Star turnéját az ohiói Clevelandben kezdtük 1986 márciusában. Nagy­

színpad, lézerek, meg minden istenharagja. A felhajtás Don Arden ötlete volt, és
persze nekem kellett fizetnem. Finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem
indult jól a turné, mert Glenn-nel igazi katasztrófa felé tartottunk. Fel kellett bé­
relnem egy testőrt, bizonyos Doug Goldsteint, aki később a Guns N’ Roses mene­
dzsere lett, hogy vigyázzon Glennre, és ha lehet, hajtsa el a körülötte lébecoló pi­
ócákat. De ahogy aztán elindult a turné, Glenn meglógott, és hazaszökött Atlan­
tába. Doug utánament, és a koncert kezdetére épp visszaértek.
- Nem megy. Nem fog menni! Nem tudom tovább csinálni ezt! - kezdett
Glenn lamentálni, amikor már a színpad szélén álltunk, úgyhogy szó szerint ki
kellett rugdosnom a közönség elé.
- Takarodj a mikrofonhoz!
Nagyon utáltam, hogy megint nekem kell játszanom a nagyfőnököt, de elke­
rülhetetlen volt.
Doug Goldstein egészen eszelős dolgokat talált ki, hogy kontroll alatt tarthas­
sa Glennt. Amikor két egymás melletti szobát kaptak, egy spárgát kötött a lábuj­
jára, amit Glenn ajtajának a kilincsére rögzített, úgyhogy ahogy Glenn kidugta az
orrát, Doug azonnal felriadt. De Glennt sem ejtették a feje lágyára, úgyhogy vala­
hogy mégiscsak összehozta a bizniszt a dealereivel.
Nem voltam ott, amikor az egész történt, úgyhogy csak annyit tudok, hogy
John Downing, a színpadmesterünk az egyik koncert előtt egyszerűen lecsapta
Glennt, mint a taxiórát. John igazi vagány volt, elképesztő fizikai erővel, de tudta
fegyelmezni magát, ha arra volt szükség. Profi volt a munkájában, dolgozott töb­
 Ray leváltja Glennt 231

bek közt Jimi Hendrixnek és a The Move-nak is. John azt mondta, hogy képtelen
volt megállítani Glennt, aki meg is próbálta őt suhintani, úgyhogy egyszerűen ki­
ütötte. Ez volt John Downing verziója, de mivel ő már halott, többé nem tudom
megkérdezni arról, mi is az igazság. Vízbe fulladt. Amikor épp Európában turné­
zott, összebalhézott pár nehézsúlyú alakkal, akik történetesen ugyanazon a kom­
pon utaztak, mint ő, amikor hazafelé tartott. A csávók egyszerűen bedobták Johnt
a vízbe, a testét pedig csak pár nappal később mosta partra a tenger.
Kiderült, hogy Johnnak sikerült eltörnie Glenn orrát.
- Színpadra kell állnia, te szerencsétlen! Nem tudtad volna inkább tarkón
csapni? - tett szemrehányást később Don Arden Johnnak.
Tipikus Don.
Glenn állította, hogy John ütése vérömlenyt okozott a torkában. Persze nem a
mértéktelen kokózás miatt volt, mi? Mindenesetre Glenn hangjának nem tett jót
a dolog, hiszen előfordul, hogy ilyenkor kiszárad az ember torka. Még egy olyan
csodálatos énekes, mint Glenn sem tud megbízhatóan koncertezni így, ráadásul
az eset miatt egészen paranoiás lett. Megpróbáltam lezsírozni Donnal a dolgokat.
- Le kell mondanunk a koncerteket.
- Azt nem lehet! A szart is kiperelik belőlünk!
- A kurva életbe!
Ezt a kockázatot egyszerűen nem vállalhattam be, úgyhogy nagyon gyorsan
kellett kerítenünk egy új énekest, hogy aztán megszabadulhassunk Glenntől. A
leendő új arc így végignézhet pár bulit, és láthatja, hogy mibe száll bele, mielőtt
bedobnánk a mélyvízbe. A koncert előtt elpróbáljuk vele a dalokat, hogy belerá­
zódhasson, és amikor már képben van, és Glenn-nel is elintéztük a dolgokat, át
tudja venni a stafétát, és le tudjuk nyomni a hátralévő koncerteket.
Dave Spitz ismert egy fiatal srácot, bizonyos Ray Gillent egy New York-i ban­
dából. Jó fazonnak tűnt és a hangja is rendben volt. A csajok imádták, úgyhogy
amikor hozzánk került, hirtelen megjelent egy hadseregnyi nő a színpad előtt.
Ray a harmadik koncert előtti délután érkezett, mi pedig végigvettük vele a dalo­
kat. Glenn persze nem értette a dolgot, és folyamatosan azt kérdezgette, hogy ki
ez az ismeretlen csávó, aki feltűnt körülöttünk.
Igazán kellemetlen volt a szituáció, de nem tehettünk mást: vagy ez, vagy le­
mondjuk a fellépéseket. Addig mentünk Glenn-nel, ameddig csak lehetett, utána
pedig Ray egyszerűen átvette a helyét. Nekem sem volt egyszerű dolgom, mert
Glennt a barátomnak tartottam, úgyhogy ezt igazán alattomos húzásnak éreztem,
232 IRO N M ÁN

de azóta mindent megbeszéltünk, és most már ő is érti, hogy nem volt más meg­
oldás. Jó pár esélyt adtunk neki, de elbaszta az egészet.
Azt a bizonyos harmadik koncertet a zenekar óraműpontosan nyomta le,
Glenn viszont annyira rosszul teljesített, hogy aznap este üvöltöztünk is egymás­
sal egy sort. Nagyon berágtam rá, mert mindenkit cserben hagyott, saját magát is
beleértve. Alig jött ki hang a torkán, és Geoffnak is be kellett segítenie az éneklés­
be. Persze Glennhez képest nyeretlen kétévesnek tűnt, de legalább megpróbálta,
hogy egyáltalán el tudjuk játszani valahogy a dalokat.
Rengetegen bele sem gondolnak, milyen kemény dolog zenekart vezetni.
Mindig te vagy a fő seggfej, az átlagember pedig nincs jelen, nem látja, mi törté­
nik a színfalak mögött, és mi vezet ahhoz, hogy valakit kirúgjanak. Nyilvánvalóan
mindennek megvan az oka. Aki nem odavaló, az vagy elmegy önszántából, vagy
meg kell szabadulni tőle, mert nem húzza olyan keményen az igát, mint a többi
tag. A bandának pedig működnie kell.
Glenn utoljára március 26-án, a massachusettsi Worcesterben lépett velünk
színpadra. Amikor megtudta, hogy ki van rúgva, megpróbálta rám rúgni a szál­
lodaszobám ajtaját.
- Tudok erről a kibaszott énekesgyerekről!
Ügy döntöttem, hogy válaszra sem méltatom, hiszen konkrétan őrjöngött.
A soron következő koncertünk előtt a balszerencse jó napot kívánt nekünk, és
a bulit lemondták, mert a helyi keresztények tiltakoztak ellene. Jó párszor jártunk
már így. A fellépés egyébként a Glens Falls nevű városban lett volna, ami tökéle­
tesen passzolt a helyzethez.19 Szerencsére tíz évvel később, amikor a drogok már
mindkettőnknél történelemmé váltak, Glenn és én újra együtt dolgoztunk a DEP
Sessions felvételeinél.
Három nappal a worcesteri koncert után Ray Gillen először lépett velünk
színpadra. Mondhatni, bedobtuk őt a mély vízbe, de elég jól teljesített. Végre va­
laki, aki tényleg igyekszik és megfelelő a hozzáállása! A jegyek viszont nem na­
gyon fogytak. Amíg Glenn velünk volt, elég nagy helyeken játszottunk, és ennek
megfelelő pénzt kerestünk, de miután egy ismeretlen arc került a zenekar élére, az
emberek elvesztették az érdeklődésüket. Annyi időbe telt, amíg felépítettük ezt a
zenekart, aztán a végén mégis összeomlott minden! Nagyon szomorú voltam, de

19 Körülbelül: Glenn elbukik, (ford. megj.)

 Ray leváltja Glennt 233

végül félbe kellett szakítanunk a turnét, mert egyszerűen túl sok pénzt vesztet­
tünk.
Persze nem adtuk fel. Májusban jött a húszállomásos brit turné, a végén két
londoni bulival a Hammersmith Odeonban. Nem valami nagy helyeken játszot­
tunk, de legalább jól fogytak ajegyek. Persze sokan nem tudták, hogy épp ki éne­
kel a bandában, lan Gillan vagy Ray Gillen, úgyhogy megint csak kemény dol­
gunk volt. Ray igazán jól bevált, de senki nem ismerte, úgyhogy be kellett őt vin­
nünk a köztudatba, rá kellett venni az embereket, hogy eljöjjenek és megnézzék
vele a zenekart. Időbe telik az ilyesmi.
A legnagyobb kérdés pedig az volt, hogy van-e elég időnk.
 64
A z Eternal Idol

Miközben Ray Gillen segítségével megpróbáltuk összevakarni magunkat, elég

mély gödörbe kerültem. Don Arden egyszer csak benyögte, hogy ennyi volt, és
tovább nem kíván menedzselni. Valami csalás vagy adóelkerülés miatt kaszálták
el, le is tartóztatták, és jó ideig rács mögött volt. Engem és a másik pártfogoltját,
az Air Supply nevű bandát is megkeresték, hogy segítsek rajta.
- Nézze, Don elég nagy bajban van. Segítenünk kell rajta, vagy börtönben fog
meghalni. Nem fogja túlélni a sittet. Az Air Supply bedobott háromszázezret, ma­
ga nem tud valamennyivel beszállni? Természetesen visszakapja a pénzt, minden
le lesz papírozva - talált meg Don ügyvédje.
Ötven- vagy hatvanezret adtam neki. Természetesen sose kaptam vissza, és
amennyire én tudom, az Air Supply-ék sem látták viszont a lóvét, ráadásul vala­
hogy az összes papírnak lába kelt, amit aláírtunk. Micsoda káosz! Végül valaki­
nek be kellett vonulnia a börtönbe, és Dávid, Don fia ülte le az apja büntetését.
Dávid egyszerűen elvitte Don helyett a balhét, és ő került börtönbe.
Akkor nagyon nehéz volt megfelelő menedzsert találni, végül W ilf Pine talált
meg azzal, hogy Patrick Meehan szívesen segítene.
Megint a régi nóta. Nevetséges ügy, és pontosan tudom, mekkora marhaságot
csináltam, de végül csak-csak Meehan lett az emberem. A körülöttem lébecoló
emberek így is, úgy is megpróbáltak lehúzni, úgyhogy úgy voltam vele, hogy leg­
alább olyasvalaki húzzon le, akit ismerek, és akinek nemcsak a szája jár, hanem
dolgozni is képes. Az ismerős rossz. Igaz, jó pár dologra nem is emlékszem abból
az időszakból, mert akkoriban megint eléggé rajta voltam a kokainon, és Meehan
is tolta keményen.
 Az Eternal Idol 235

Szóval jött Meehan, a dolgok pedig varázsütésre elkezdtek újra elcsesződni. Jó

pár helyen megfordultunk együtt, és jó pár fineszes csávóval összehozott, akik a
maguk módján rendesek voltak, de mégiscsak hétpróbás gazemberek. Na, megint
a szokásos verkli - gondoltam.
Közben vadul írtuk a dalokat az Eternal Idol lemezre, én pedig egy mayfairi
hotelben laktam vagy hat hétig. Jó drága helynek tűnt, és aggódtam is kicsit emi­
att, de Meehan megnyugtatott, hogy épp megvásárolni készül a szállodát, úgy­
hogy minden le van zsírozva.
Pezsgő, étterem és minden földi jó: az egész zenekar velünk lakott, Ray Gillen
ráadásul a mellettem lévő szobát kapta. Ahogy telt az idő, a szálloda akkori tulaj­
donosa egyre többször szívta a vérem.
- Megmondaná, mikor fogja Meehan átvenni a szállodát és kifizetni a vétel­
árat?
- Fogalmam sincs. Nekem semmi közöm az egészhez! - hárítottam.
Meehan végül sose fizetett. Nem sokkal később a szerencsétlen hoteltulaj
meghalt egy tűzben. A hóhérai végignyálazták a szálloda könyvelését, és azt is
megtudták, hogy én mennyivel tartozom. A végén kaptam egy számlát, és ki kel­
lett fizetnem az egészet. Egy újabb kedves meglepetés Meehantől.
Miközben mi az Eternal Idol dalait írtuk és próbáltuk, kiderült, hogy Ray
gyakorlatilag bármit el tud énekelni, de a szövegírás nem az erőssége. Elég nehéz
ügy, ha egy énekes képtelen szövegeket írni, de nem ez volt Rayjel a legnagyobb
probléma, hanem az, hogy elszállt a sztárságtól és kezelhetetlenné vált. Egy
mayfairi luxushotelben lakhatott, hirtelen fürtökben kezdtek rajta lógni a szebb­
nél szebb nők, úgyhogy kicsit belőle is playboy lett. Éjszakákat bulizott át, és las­
sacskán teljesen más emberré vált, mint amilyennek megismertem.
Ettől eltekintve Ray igazán jó arc volt. Mindannyian azok voltak, akár Eric
Singerről, akár Dave Spitzről beszélünk. Eric akkoriban igazi nyolcvanas évekbe­
li hajkoronát növesztett, amitől kicsit lányosán nézett ki, és egy idő után minden­
ki Shirleynek szólította. Király dobos, és elég szép karrierje is lett, hiszen Alice
Cooperrel és a Kisszel is zenélt és zenél. Dave és Eric nagyszerű kis csapatot alkot­
tak: imádtak zenélni és komplett estéket töltöttek azzal, hogy újabb és újabb dol­
gokkal kísérleteztek. Csak úgy duzzadtak az energiától, és ez rám is jó hatással
volt.
Mindezek ellenére valami egyszerűen nem stimmelt. GeofF és én idősebbek
voltunk, mint a többiek, és lassan kezdtem magam igazi őskövületnek érezni. Ray
236 IRO N M Á N

mindössze huszonöt volt, a seggén még ott volt a tojáshéj, ahogy Dave-én és Eri-
cén is. Nekik nem kellett megküzdeniük a sikerért, ahogy mindenki másnak, aki
a kezdetektől fogva tolja egy banda szekerét, csak egyszerűen beszálltak, és máris
elmondhatták magukról, hogy a Black Sabbath tagjai.
Persze nagyon örültem, hogy velem vannak, és mind emberileg, mind ze­
nészként szerettem őket, de egyszerűen nem éreztem ugyanazt, mint régen.
Meehan azt találta ki, hogy Montserraton vegyük fel a következő lemezt, de
előtte átruccantunk Antiguára kicsit vakációzni. Azon a helyen szálltunk meg,
amit Meehan még a hetvenes években vett. Nem is győzte hangoztatni, hogy ez az
ő szállodája.
Amikor odaértünk, nem hittem a szememnek: a hely tömve volt azokkal az
emberekkel, akik annak idején nekünk dolgoztak és akikkel évek óta nem talál­
koztam. Még a régi könyvelőnk is itt rontotta a levegőt, és szemlátomást a legna­
gyobb barátságban voltak Meehannel. Na bazmeg, a menedzserünk a város kiski­
rálya! Megkérdeztem tőle, hogy tud-e valami éttermet, ahova beülhetnék kajálni.
- Bármelyikbe bemehetsz, fizetned sem kell: egyszerűen írd alá a számlát!
- Honnan a francból fogják tudni, hogy én ki vagyok?
- Nyugodj meg, ismernek!
És tényleg így volt! Toltunk némi homárt, meg minden egyebet, és senki nem
kérdezett semmit, csak egyszerűen ráfirkantottuk a nevünket a számlára, és any-
nyi. Elég jó dolgunk volt, királyul éreztük magunkat.
A többiek korábban elindultak Montserratra, mert én úgy döntöttem, hogy
Meehannel együtt a vitorlásán teszem meg az utat. Volt egy skippere, és a hajó ka­
pitányának felesége is a hajón dolgozott. Csodaszép idő volt, amikor elindultunk:
süttettük a hasunkat a fedélzeten, miközben a kapitány a magunkkal hozott kó­
kuszdiókból kókusztejes-rumos koktélokkal traktált minket. Egész nap ezeket
szlopáltuk, úgyhogy a végén sikerült magam brikettrészegre inni. Na és akkor
megérkezett a vihar. Hirtelen minden elsötétedett, a hajó pedig szó szerint egyik
hullámról a másikra röppent. Ömlött a víz, a bőröndjeim vígan úszkáltak a hajó­
fenékben, miközben én a kabinomban reszkedtem, és okádtam, mint a lakodal­
mas kutya. Aztán az összes tárolószekrény ajtaja kinyílt, és onnantól kezdve a
konzervek meg az összes szirszar is záporozott, és a rettegésemen a kapitány fele­
ségének helyzethez illő megjegyzése sem segített.
- Ez az egyik legkeményebb vihar, amit valaha is láttam!
- Hát ez igazán csodálatos! Köszönöm, hogy elmondta!
 Az Eternal Idol 237

Túléltem, de esküszöm, soha többé nem fogok vitorlásra ülni!

Meehan kibérelt kettőnknek egy szép nagy házat Montserraton. A bőröndje­
im a hajóút nagy részét víz alatt töltötték, úgyhogy mindenem rommá ázott. Volt
egy bőrtáskám, ami a sós víz miatt teljesen bezöldült: abban volt a magnóm meg
az útlevelem, de minden más menthetetlen volt.
Még világosban érkeztünk meg, de az este leszálltával koromsötétbe burkoló­
zott az egész hely. Meehannek valami dolga volt, pár napig egyedül hagyott, és
ahogy kitette a lábát, elment az áram. Mivel épp akkor érkeztem, fogalmam sem
volt, hogy mi merre van a házban, és se gyertyám, se zseblámpám nem volt, a
szomszédba pedig nem tudtam átugrani, mert se közel, se távol nem lakott senki.
Csak ültem ott, és majd beszartam a félelemtől. Azon paráztam, hogy valakik biz­
tos direkt lőtték le az áramot, hogy aztán bejöjjenek a házba és megkéseljenek.
Imádkoztam, hogy jöjjön minél hamarabb a napfelkelte.
Nappal persze minden rendbe jött, de gyűlöltem egyedül ott lenni, a semmi
közepén.
Jeff Glixman, aki a Seventh Starnál is velünk dolgozott, átjött, hogy az új le­
meznél is producerkedjen. Azonnal le akarta cserélni Ray Gillent, és Dave Spitzet
se bírta különösebben, szóval inkább megszabadultunk tőle és felfogadtuk Chris
Tsangaridest, hogy befejezhessük a lemezt. Dave kiszállt, mert valami problémája
akadt otthon, úgyhogy Bob Daisley, aki Ozzynak is írt dalokat korábban, beug­
rott a helyére. Feljátszotta az összes basszustémát és közösen is írtunk egy dalt. Jó
zenész, és elég jól kijöttünk vele.
Az összes kiadói előleg Meehanhez futott be, nekem pedig csak annyi volt a
dolgom, hogy aláírjam a többieknek szánt csekkeket.
- A többi tagnak ennyi és ennyi lóvéval tartozunk, úgyhogy írd csak alá eze­
ket a csekkeket, a többit meg bízd rám, elintézek mindent! - ajánlotta fel Meehan.
Nicsak, a régi trükk!
- Remek ötlet! - mondatta velem a bennem lévő kokain és ital.
Rettenetes helyzetben voltam, és elég közel álltam az őrülethez, ugyanis min­
denféle szarság történt, nekem pedig nem volt kihez fordulnom. A többiek folya­
matosan kérdezték, hogy mi a fene folyik itt, én meg nem tudtam mást válaszolni,
mint azt, hogy fogalmam sincs, mi történik.
Nem tudom, hogy zajlott az ügy, vagy mi ment gajra. Meehan megígérte,
hogy mindenki megkapja a járandóságát, de aztán persze benyelte a pénzt, és az
egész rajtam csapódott le. Nagyon-nagyon nehéz időszak volt ez. Egyik napról a
238 IRON MÁN

másikra éltünk, Meehannek pedig mindenkit ki kellett volna fizetnie, de nem tet­
te. Ezt csak később tudtam meg, akkoriban fogalmam se volt róla, én csak egysze­
rűen aláírtam a csekkeket, de a srácok egy vasat nem kaptak. Azt hiszem, Ray
ezért szállt ki, ahogy Eric is. Ray John Skyes zenekarába, a Blue Murderbe került,
Ericet pedig Bob Daisley vitte magával Gary Moore bandájába.
Ugyanaz történt, mint korábban, amíg meg nem elégeltem, és el nem küld­
tem Meehant a francba. Kérdőre vontam pár fedezetlen csekk miatt, ő pedig azt
válaszolta, hogy ha ilyen vagyok, akkor inkább nem dolgozik tovább velem.
Kalap, kabát. Baszódj meg akkor! - gondoltam.
Valószínűleg az volt a baja, hogy nem keresett elég pénzt rajtunk. Persze az
antiguai és a montsterrati út, valamint a zenekar szállása és fogyasztása elég drága
mulatság lehetett, úgyhogy az is lehet, hogy Meehan több pénzt vesztett rajtunk,
mint amennyit végül kaszált.
Végeztünk, hatszáz!
Montsterraton jó sok mindent felvettünk, de Dave és Glixman távozása, vala­
mint a Meehan-balhé után jobbnak láttuk Londonban folytatni a munkálatokat.
Végül ott fejeztük be a melót Chris Tsangarides segítségével. Christ már ezer éve
ismertem, néhány korai Sabbath-lemeznél is segédkezett. Igazi zenebuzi volt, és
imádott minket. Geoff Nicholls, Chris és én még egy vicczenekart is alapítottunk
TIN-néven, ami hármunk vezetékneve - Tsangarides, lommi, Nicholls - után
kapta a nevét. Csak marháskodtunk a stúdióban, de szerintem a mai napig meg­
vannak a felvételek.
Mire eljutottunk a Battery stúdióba, Ray Gillen kiszállt. Albert Chapman, a
régi cimborám akkoriban egy Tony Martin nevű énekes' menedzsere volt, és ő
hívta fel a figyelmet Tonyra azzal, hogy elég jó hangja van.
Tony egyszerűen betoppant a stúdióba, anélkül, hogy egy hangot is hallott
volna a Rayjel készült dalokból. Felénekelt néhány sávot, a hangja nagyjából olyan
volt, mint Rayé, és a témái is hasonlítottak az övéhez. Elég jól nyomta, úgyhogy a
végén egyszerűen kicseréltük Ray éneksávjait Tony hangjára.
Évekkel később a Ray hangjával készült dalok megjelentek az Eternal Idol
deluxe-kiadásán. Úgy döntöttünk, hogy megjelentetjük őket, mert a rajongók
éveken át nyúztak miket miatta, és ennyi év után ez méltó tisztelgés volt Ray em­
léke előtt.20

20 Ray Gillen 1993-ban, mindössze 34 évesen halt meg AIDS-ben.

 Az Eternal Idol 239

Az első kislemez a Shining lett, ami a Heaven And Hellhez hasonló gyorsabb
téma volt. Forgattunk hozzá videóklipet is, de mivel Eric és Bob már nem volt ve­
lünk, gyorsan kerítenünk kellett egy basszusgitárost és egy dobost. Egy vadidegen
gitáros csávót szereztünk, aki a klipben úgy tett, mint aki basszusgitározik. Ne­
vetséges, nem? A dobos meg Terry Chimes lett, aki a Clashből lehet ismerős.
Terry jó csávó, és a végén játszottunk is vele pár koncertet Dél-Afrikában.
A Nightmare című dalt a Rémálom az Elm utcában ihlette. Még Monsterraton
voltam, amikor az egyik arc a stábból felhívott.
- El tudna jönni Los Angelesbe holnap?
- Épp a stúdiózás közepén vagyok, úgyhogy ez most elég problémás lenne.
Végül átküldték a forgatókönyvet, és a producerrel is beszéltem párszor. Már
mindent lezsíroztunk, amikor Meehan ebbe is beleütötte az orrát, és annyi lóvét
követelt a dalért, hogy a filmesek végül kihátráltak az egészből. Kár, mert nagyon
szívesen megcsináltam volna. Nem jött össze, de végül született egy Nightmare
című dalunk.
Bev Bevan is eljött meglátogatni Londonban, aminek az lett a vége, hogy ven­
dégszerepei a Scarlet Pimpernelben. Kipróbált pár dolgot, például a maracast. A
régi felállással mindig használtunk maracast, tamburint, fadarabokat - bármit,
amivel zajt lehet csapni. Akkoriban muszáj volt kísérletezgetni, ha egyedi hang­
zást akartunk. Minden stúdiózásnál kértünk egy percussion boxot, amiből, kü­
lönböző helyeken megütve, különböző hangmagasságú csilingeléseket lehetett
előcsalni. Ezt a fajta kreativitást egyszerűen elsöpörte a modern világ. A nyolcva­
nas évektől kezdve már senki se szöszölt ilyesmivel.
Meehan ötlete volt, hogy a borítót Rodin szobra alapján készítsük el. Akkori­
ban lövésem nem volt arról, ki az a Rodin, de aztán felvilágosított, én pedig rábó­
lintottam a dologra.
A fotózáson két ember várt minket, tetőtől talpig bronzszínűre festve. Órá­
kon át álltak ott, amíg fotózták őket, hogy a végeredmény olyan legyen, mint Ro­
din szobra.21 Valószínűleg ők is a kórházban végezték a fotózás után. Bill-lel is
pont ugyanez történt, amikor lefestettük. Nem lehet az emberi testet így elfedni
festékkel.

21 Az örök bálvány (L’Éternelle idolé, vagyis angolul The Eternal Idol) című Rodin-szo-
borról van szó.
240 IRO N M Á N

Az Eternal Idol 1987 novemberében jelent meg, és a zenekarnak, ami meg­

kezdte a felvételeket, már híre-hamva sem volt, mire befejeződtek a munkálatok.
Nem jó, ha tagcserére kényszerül egy zenekar, de ha szükséges, beszáll egy új tag,
amitől minden megváltozik, aztán megint elmegy valaki, megint jön a helyére
egy újabb ember, így pedig a végeredmény teljesen más lesz, mint ami a kiindu­
lási alap volt. A végére már teljesen elvesztettem a fonalat, annyi ember jött és
ment a zenekar háza táján. Próbáltam úgy nézni a dolgot, hogy ez olyan, mintha
valaki felmond egy gyárban. A gyár akkor sem zár be, hanem felvesznek a helyé­
re valakit. Persze nem ennyire egyszerű az egész, hiszen mindig azon voltam,
hogy olyasvalaki érkezzen, akit úgy tudok barátként kezelni, mint a zenekar régi
tagjait, de ez sose sikerült. A későbbi tagokkal már sosem volt meg az a bizalmi
viszony, mint a Black Sabbath eredeti négy tagjával. Ugyanez történt a Heaven
And Hell-felállással, Ronnie-val is. Egyszerűen lehetetlen küldetés. Az ember azt
hiszi, hogy sikerülhet, de képtelenség.
Ez a lemez sem fogyott valami jól, ami eléggé elszomorított. Nagyon örültem,
hogy minden viszontagság ellenére sikerült befejezni és meg is jelenhetett, de az
már a jószerencse dolga volt, hogy mi történik vele. A rajongóknak elég nehéz le­
hetett befogadni ezt a rengeteg változást a zenekarban. Emlékszem, kölyökko-
romban, amikor a Shadows új felállásban kezdett koncertezni, már nekem se tűnt
olyannak, mint annak előtte. Most meg a srácok megint új arcokat látnak a ban­
dában, és teljesen érthető, ha azon törik a fejüket, hogy mi a fene folyik itt. Az
ilyesmihez mindig évek kellenek, hogy elfogadja a közönség.
A felvételek alatt minden szétesett, és az összes zenekartag elpárolgott, én vi­
szont nem adhattam fel. Muszáj volt egyedül tartanom a frontot és újból felépíte­
ni a zenekart.
 65
A v é g re h a jtó k tá m a d á s a

Tettem pár kísérletet, hogy visszacsábítsam Geezert, de ő eléggé ingadozó típus

volt: az egyik pillanatban akarta a dolgot, a másikban meg már kihátrált. A felvé­
telek alatt egyszer eljött Londonba, úgyhogy elmentünk a Trader Vics nevű étte­
rembe, ami a Hilton földszintjén található. Nem ettünk semmit, csak ittuk az eg­
zotikus rumokat, és miközben megpróbáltam rádumálni Geezert, hogy visszajöj­
jön, szép lassan teljesen vállalhatatlanok lettünk. Geezerért eljött a felesége,
Glória, és ahogy tántorogtunk kifelé a Trader Vicsből, Geezer a portás kezébe
nyomott egy ötvenfontos bankjegyet borravaló gyanánt. Glória vércseként csa­
pott le a bankóra, és egyszerűen kivette a döbbent arc kezéből, majd beimádkozta
Geezert a kocsiba és elhajtottak.
Geezernek egyáltalán nem volt kedve visszajönni. A menedzsment volt az
egyik problémája, mivel semmi olyanba nem akart belevágni, aminek bármi köze
van Meehanhez. Ami azt illeti, ebben igaza volt.
Ezekben a napokban eléggé romon voltam, de végül kikecmeregtem a gödör­
ből. Ahogy Meehan kikerült a képből, kezdtek jóra fordulni a dolgok. Az utolsó,
amit nekünk intézett, az volt, hogy Athénon keresztül Sun Citybe utaztunk, ahol
jó pár hétig koncerteztünk egy rakás lóvéért. Ez volt, ami nekünk kellett, hiszen a
banda tagjai olyan ütemben cserélődtek, hogy még koncertezni se tudtunk.
A dél-afrikai szervezők eljöttek hozzám látogatóba.
- Mit tehetünk annak érdekében, hogy komolyan vegyen minket? Mi tenné
boldoggá?
- Vegyenek nekem egy Rolls-Royce-t! - vágtam rá.
Ahogy azt Móricka elképzeli. De nem küldtek el a francba.
242 ÍR Ó N M ÁN

- Rendben, melyik modellt szeretné?

Ledöbbentem, de tényleg ennyire egyszerű volt. Csak annyit mondtak, hogy
válasszam ki a kocsit, ők pedig kifizetik.
Kiválasztottam, kifizették, és onnantól kezdve tudtam, hogy nem viccelnek.
A dél-afrikai koncertek előtt Görögországban játszottunk. Korábban sosem
jártunk ott, ráadásul ez volt az első bulink Tony Martinnal. A koncertet a hatal­
mas Panathinaikos-stadionban rendezték, szóval Tony jó eséllyel már akkor ösz-
szeszarta magát, amikor ránézett az épületre. Hogy fokozódjon a feszültség, a
koncertszervező már akkor elkezdte beengedni a srácokat, amikor mi még csak a
beállásnál tartottunk. Rettenetesen felhúztam magam: odamentem az archoz, a
gallérjánál megfogva a falhoz nyomtam és beleüvöltöttem az arcába.
- Mi a faszomat csinálsz, te ostoba állat?!
A koncert után elvitt minket vacsorázni, én pedig folyamatosan szégyenkez­
tem, hogy miután ocsmányságokat vágtam a fejéhez és megfenyegettem, hogy ki­
nyírom, itt ülök a társaságában.
Július 21-e volt, a nyár legmelegebb napja, úgyhogy majd elolvadtunk a hő­
ségtől koncert közben. Ráadásul a rajongók elkezdtek felmászni a színpad szélére
állított fényállványokra, ami elég veszélyes mutatványnak tűnt, úgyhogy szóltak
nekünk, hogy fogjuk rövidre a bulit, és nagyon gyorsan húzzunk el a színpadról.
Micsoda álomszerű indítás Tony Martinnak!
Dél-Afrikába érkezve Johannesburgban először egy interjús kör várt minket,
és az interjúk felénél tartva valaki felrobbantott egy bombát az utcán. Ez volt az
egyetlen jele annak, hogy nincs minden rendben arrafelé. Persze nem miattunk
robbantottak, csak hát ott gyakran előfordult az ilyesmi. Vagy legalábbis remé­
lem, hogy nem miattunk történt.
A szervező elvitt minket egy szafarira is. Hajnali ötkor keltünk, bevágtuk ma­
gunkat egy pár nyitott tetejű Land Roverbe, és nekiindultunk. Semmit nem lát­
tam, csak az előttünk haladó autó által felvert port. Néha megálltunk körülnézni.
- Nem. Nem látok semmit.
Semmiféle állattal nem találkoztunk. Lófaszt se láttunk. Király volt a szafari!
Sun Cityben elég jó volt játszani. Hat koncertet nyomtunk le három hét alatt:
minden szombaton és vasárnap egy buli. Hét közben teljesen kihalt volt a hely,
hétvégén viszont minden megtelt élettel. A szervezőnk történetesen fekete volt, a
közönség pedig teljesen vegyes: feketék és fehérek egyaránt megnézték a bulikat.
Korábban sose volt alkalmuk látni minket, mi pedig elég jó formában voltunk.
 A vé g reh ajtó k tá m a d á s a 243

Számomra csak egy újabb koncert volt mindegyik: miért is ne kellett volna elvál­
lalni? Nem gondoltam bele a politikai részébe, mert az ilyesmi sosem érdekelt,
úgyhogy fogalmam se volt arról, milyen rossz is arrafelé a helyzet. Egyszerűen
úgy voltam vele, hogy zenész vagyok, és az a dolgom, hogy ahova csak lehet, el­
juttassam a dalaimat. Aztán persze rendesen kaptam az ívet, hogy hogy merészel­
tem fellépni Sun Cityben.
Amikor ott jártam, láttam a falon a képeket, kik játszottak a városban előt­
tünk. Köztük volt például a Queen és a Status Quo is, szóval teljesen érthetetlen,
hogy miért az én véremet szívták, amiért a Black Sabbath is megfordult ott. Visz-
szatérve Angliába konkrétan szétszedtek miatta, de egyáltalán nem bántam meg
a dolgot. A rajongók csak rajongók, és szégyenteljes lett volna, ha azok az arcok
nem láthattak volna minket.
1987 novemberében és decemberében az Eternal Idol-turné elérte Európát.
Az utolsó buli Rómában volt: ugyanazon a helyen játszottunk, ahol a pápa tartott
istentiszteletet az előtte való napon. A komplett hang- és fényrendszere ott volt a
helyen, mi pedig megpróbáltuk elvitetni, hogy fel tudjuk pakolni a saját cuccun-
kat.
- Elnézést, megmondaná a pápának, hogy vitesse el a felszerelését, mert jön a
Black Sabbath?
Nem sült el valami jól a dolog.
Akkoriban történt, hogy támadt némi gondom az adóhivatallal, és kapcsolat­
ba kerültem Phil Banfielddel, hogy segítsen nekem. Philnek megvolt a saját ügy­
nöksége, ahol többek közt lan Gillannel is dolgozott, úgyhogy összehozott Ernest
Chapmannel, aki Jeff Beck menedzsere volt.
- Nem drogozol, ugye? - vágott rögtön a közepébe Ernest, amikor először ta­
lálkoztunk.
- Dehogy drogozom! - mondtam.
- Semmiképp nem szeretnék olyasvalakivel dolgozni, aki drogozik.
- Ó. Rendben. Egyáltalán nem fogyasztok drogokat!
Csodálatos dolog rögtön hazugsággal kezdeni egy ilyesfajta kapcsolatot!
Megdöbbentő, hogy Ernest milyen egyenes ember volt.
- Mi a helyzet a jutalékkal? - kérdeztem, amikor leültünk komolyan átbeszél­
ni a dolgokat.
Még semmit nem írtunk alá, de ő csak annyit mondott:
244 ÍR Ó N M Á N

- Ne aggódj miatta. Amikor mindent elrendeztem, kapok egy bizonyos szá­

zalékot. Mire van most szükséged?
Semmi hátsó szándéka nem volt, egyszerűen sajnálatból csinálta, de azt hi­
szem, érzett némi kihívást a feladatban, hogy rendezze a dolgaimat. Ernest és Phil
Banfield nagyon sokban segítettek, később pedig Ernest bemutatta a munkatár­
sát, Ralph Bakert, és mivel Phil egyre inkább kikerült a képből, azóta Ralph és Er­
nest intézik az ügyeimet.
Az első dolog, amit meg kellett oldaniuk, az elég komoly adóproblémám volt,
amivel a Meehannel való szakításom után kerültem szembe. A végrehajtók úgy
vettek körül, mint egy farkasfalka. Nem mentem csődbe, de fizetésképtelenné
váltam. Már azzal rémisztgettek, hogy el kell adnom a házamat is.
Eljöttek hozzám, mindent végignéztek, a gitárokat, a többi cuccot, és mindent
felértékeltek.
- Oké, akkor ez mennyit érhet? És amaz?
- Mi van?!
Nem hittem a szememnek! Képesek lettek volna mindenemet elvenni.
Felhívtam Ernestet, aki elintézte, hogy leszáll)anak rólam, de még mindig
rengeteg tartozásom volt.
- Tulajdonképpen mi történt? - kérdezték.
- Nos, a könyvelőm...
- Ez nem a könyvelő problémája. Ez az ön problémája! - intettek le.
Várjunk csak! A könyvelő folyamatosan elkülönítette a befolyt pénz egy ré­
szét, hogy abból fizesse be az adót. Felhívtam, és rákérdeztem a dologra.
- Nos, valóban így történt, de aztán ön vásárolni szeretett volna egy csomó
mindent, úgyhogy azt az adójára félretett pénzből fedeztük.
- Igen? Hát ez igazán csodálatos!
A vizsgálat ideje alatt befagyasztották a bevételem, de Ernest végül mindent
elintézett. Segített megállapodni az adóhivatallal, úgyhogy megint elkezdtek ér­
kezni a jogdíjaim. Ráadásul a Meehan-ügyet is sikeresen lezárta.
Akkor kezdjünk megint mindent újra! Ott volt velem Tony Martin és Geoff
Nicholls, úgyhogy ideje volt végre magunk mögött hagyni az undorító pénzügye­
ket, és újjáépíteni a zenekart.
 F ejetle n s é g /b o ld o g s á g

Tizennyolc év után lejárt a Vertigo kiadóval Európára és Angliára szóló szerződé­

sünk, és ezzel egy időben a Warner Bros, az amerikai terjesztőnk is véget vetett az
együttműködésünknek. Elég szar érzés, ha egyszerűen megszabadulnak az em­
bertől, de ebben a szakmában már csak így mennek a dolgok. Nem sokkal később
összeakadtam az I.R.S. Records tulajdonosával, Miles Copelanddel, aki meg is lá­
togatott.
- Tony, te tudsz lemezeket írni, és tudod, mit akarnak hallani az emberek. Te­
szed a dolgod, és én is teszem az enyémet, rendben?
Pontosan erre volt szükségem, úgyhogy egymás tenyerébe csaptunk, és le­
szerződtem az I.R.S.-hez.
1988 a szarpucolás éve volt. Amikor elkezdtem Phillel, Ernesttel és Ralphfal
dolgozni, egy egész hegynyi szartól kellett megszabadulnunk. Úgy tűnt, hogy so­
se lesz vége az ilyen-olyan értekezleteknek, amelyeknek az volt a célja, hogy végre
megszabaduljak a múlt terheitől, és tiszta lappal kezdhessünk mindent, de persze
rengeteteg akadályba ütköztünk a munka során.
Nem messze tőlem lakott egy csávó, egy birkózó, aki össze akart rakni egy se­
gélyfesztivált, hogy a Nélkülöző Gyermekek nevű alapítványnak keressen egy kis
pénzt.
- Nem lenne kedvetek játszani? - talált meg engem is.
- De, lenne, csak annyi a kikötésem, hogy nem Black Sabbath néven fogunk
fellépni - mondtam erre én.
Egyszeri alkalomról volt szó, én gitároztam, Geoff basszusgitározott, és ve­
lünk volt még Tony Martin és Terry Chimes is. Persze a végére ez is rendesen el-
246 SRON M ÁN

csesződött. A koncertet 1988. május 29-ére hirdették meg, egy régi munkásklub­
ba, az oldburyi Top Spotba. Volt kabarészínész, zsonglőr, meg minden egyéb, a
plakát tetején pedig természetesen ott virított nagy betűkkel, hogy fellép a Black
Sabbath.
Egyszerűen csak segíteni akartam, hogy az alapítvány némi pénzhez jusson.
Kedvesnek szánt gesztusról beszélünk, ami aztán keserves szenvedés lett. Utána
megkaptuk a magunkét, hogy a Black Sabbathnak már annyira nem megy a sze­
kere, hogy ilyen pici klubban kell fellépniük, ráadásul a szervező keresett a kon­
certtel egy rakás pénzt, és a nagy részét persze megtartotta magának.
Akkoriban már tettem néhány lépést, hogy ismét összehozzam a zenekart, és
ismét felkerüljünk a térképre. Phil Banfielddel együtt átrágtuk a szóba jöhető do­
bosok nevét, és valahogy elénk került Cozy Powell, aki korábban már zenélt Jeff
Beckkel, a Rainbow-val, a Whitesnake-kel, én pedig ezer éve szívtam a vérét,
hogy egyszer úgyis együtt fogunk zenélni, de ebből sosem lett semmi. Most újra
összefutottam vele, és benne is volt a dologban, ami nagyszerű lehetőség volt arra,
hogy végre megbízható alapokra tudjunk építkezni.
Cozy igazán segítőkész volt. Vagy két-három hétig nálam is lakott. Bevettük
magunkat egy helyiségbe, felpattintottunk egy üveg bort, és nekiálltunk dolgozni.
Mutogattam a riffeket, Cozy pedig adta az ütemet, és ő is előhozakodott pár jó öt­
lettel. Csak bekapcsoltuk a magnót, és játszottunk tovább. Ha valami nem állt ösz-
sze, nem erőltettük, ugrottunk a következőre. Néha jártunk egyet a környéken,
aztán visszamentünk, és újból nekifutottunk. Nagyon jól szuperált a dolog, és egy
idő után Tony Martint is berángattuk, a végén pedig rendes zenekari próbákat
tartottunk. Inspiráló időszak volt. Csak jöttek az újabb és újabb témák, és mind­
egyikkel nagyon elégedettek voltunk.
Akkoriban Glória Butler, Geezer felesége megint elhintette, hogy Geezer szí­
vesen visszatérne. Ezt elmondtam Cozynak is.
- Akkor most mi a fene lesz? Akarja, vagy nem? - kérdezte.
- Nézd, fogalmam sincs. Glória szerint igen, de ki tudja - mondtam.
Persze ezúttal sem lett a dologból semmi, úgyhogy a Headless Crosson végül
egy stúdiózenész, Larry Cottle játszott. Ő a jazzvonalról jött, és kegyetlen jó basz-
szusgitáros volt. A Headless Cross videóklipjében is szerepel, noha egyáltalán
nem úgy néz ki, mint egy tipikus rockzenész. Egyáltalán nem voltunk benne biz­
tosak, hogy turnézni is eljön velünk, mert leginkább az olyasfajta icipici jazzklu­
 F ejetlen ség/b old og ság 247

bokhoz volt szokva, mint a Ronnie Scotts, de hát annyira zseniálisan játszott! Le­
jött a stúdióba, és megkérdezte.
- Mit akartok hallani? Valami ilyesmit?
Elkezdett játszani, nekünk meg leesett az állunk.
- Igen, igen! Ez tökéletes!
Remek munkát végzett. Félj átszőtta az egész Headless Crosst, utána le is léceit
rögtön.
A lemezfelvételt augusztusban kezdtük a Woodcray stúdióban, egy London­
hoz közeli, berkshire-i kis farmon, és novemberig dolgoztunk vele. A stúdió mel­
lett volt két-három hálószoba is. Cozy mindig motorral érkezett, és munka után
hazament, mert valahol a közelben lakott. A lemez producerei is ketten voltunk:
Cozy és én. Nyilván nem szóltam bele Cozy dobhangzásába, hiszen pontosan
tudta, hogy mit akar hallani, és már a felvételek előtt hosszasan kísérletezett. Mi­
után feljátszotta a részét, jöttem én a gitárral, majd a többiek is elvégezték a ma­
gukét.
A lemez nagyon jónak ígérkezett. Mindannyian izgatottak voltunk, hogy
együtt zenélhetünk, és a lehető legjobbat hoztuk ki egymásból.
A dalszövegeket Tony Martin írta. Headless Cross egy Birmingham környéki
kis falu, amit Tony így tett híressé. A címadó dalra Sussexben, egy Battle Abbey
nevű helyen forgattunk videót, Hastingstől nem messze, pontosan azon a helyen,
ahol Hódító Vilmos megverte Harold királyt a hastingsi csatában úgy ezer évvel
ezelőtt.
Napközben még csak-csak elviseltük, hogy egy romos, öreg apátságban kell
dolgoznunk, de a forgatást nem kezdhettük meg éjfélig, ugyanis a klip rendezője
szerette volna felvenni, ahogy a hajnali napfény beragyogja a romot, miközben
mi játszunk. Akkorra már pokoli hideg lett, mi pedig rendesen szarrá fagytunk.
Cozy folyamatosan tolta a brandyt, hogy melegen tartsa magát, de berúgott, mint
az albán szamár, és majdnem leesett a dobszékéről. Az én orrom kivörösödött a
hidegtől, a kezeimet pedig már nem is éreztem. A végén aztán sikerült elkapnunk
a napfelkelte pillanatát, de egyúttal egy csúf megfázást is.
A When Death Callsban Brian May szólózik. Lejárogatott hozzánk a felvéte­
lek alatt, elücsörgött a stúdióban, a szünetekben pedig jókat dumáltunk. Egyszer
csak nekiszegeztem a kérdést.
- Te... nem akarsz játszani a lemezen?
- Lehetne róla szó?
248 ÍR Ó N M Á N

- Jóhogy!
- Melyik számban?
Kiválasztottam neki a dalt, amit akkor hallott életében először. Otthagytam a
stúdióban egy órára, aztán visszamentem, hogy megnézzem, mire jutott.
A végeredmény csodálatos lett. Brian hihetetlenül jó gitáros, és számtalan­
szor pengettünk együtt, mert szerettünk közösen zenélni. Még az is szóba került,
hogy valamikor csinálunk egy közös lemezt. Mondom: valamikor.
A Nightwingben Tony Martin mankóként felénekelt éneksávját használtuk,
mert később már sose nem tudta olyan jól felénekelni a dalt. Persze küzdött vele
rendesen, de végül arra jutottunk, hogy meghagyjuk az eredetit, mert az sikerült
a legjobban.
Ez velem is rendszeresen előfordul a gitárfelvételeknél. Sokszor feljátszom el­
sőre valamit, és az lesz a végleges verzió, mert ha újra nekifutok, már túl pontos
akarok lenni, és általában rosszabb lesz, mint az első. A Headless Crossnál is elő­
fordult, hogy a demós gitársávokat használtam. Ugyanez a helyzet a gitárszólók­
kal is, ezért általában az első pár próbálkozás alkalmával igyekszem felnyomni a
szólókat, máskülönben túl gépiessé válik a játékom. Ösztönösen szeretek szólóz­
ni, csak leülni és játszani. Rendszerint hat szólót játszom fel egy felvételnél, utána
végighallgatom őket, és próbálom eldönteni, hogy jobbak lettek-e a végére, vagy
rosszabbak. Az utolsó néhány szokott gyengébbre sikerülni. Ha az első néhány
próbálkozásra nem sikerül elcsípnem, inkább pihentetem egy darabig, mert
ilyenkor jobb, ha később, tiszta fejjel futok neki újra.
Általában ösztönösen játszom a szólókat. Nem vagyok jó abban, hogy leüljek
és hangról hangra kidolgozzam őket, úgyhogy amikor különböző verziókat ve­
szek fel, azok eléggé eltérnek egymástól. Nem is tudom aztán pontosan ugyanazt
eljátszani, amit lemezre vettem - és ez eléggé visszaütött, amikor elkészítettem az
egyik első gitár-oktatóvideómat.
- Akkor nézzük a Neon Knightsot, a Black Sabbathot és a Heaven And Hellt!
Eljátszaná a szólókat?
- Nos, valami szólót eljátszok.
Eljátszom, ők pedig:
- Eljátszaná őket újra, csak lassan?
- Bassza meg, nem is emlékszem, hogy pontosan mit játszottam!
Brian May képes eljátszani a szólóit hangról hangra, de én nem. Csak valamit,
ami nagyjából hasonlít az eredetihez, de nem pontosan ugyanaz, és persze nyil­
 F ejetien ség /b o ld o g ság 249

vánvaló, hogy lassítva pláne nem tudom megmutatni, hogy aztán az emberek
megtanulhassák. Utána el is kezdtem agyalni rajta. Mit is játszom? Hogy is ját­
szottam azt? Ahogy az ember ilyesmiken kezd filózni, vége is van az egésznek,
úgyhogy ha valaki megnézi azt a videót, azzal szembesülhet, hogy a lassított ver­
zió más, mint az, amit rendes sebességgel játszottam el. A riffekkel nincs gond.
Azokra a rifijeimre is kristálytisztán emlékszem, amiket évekkel korábban írtam,
és fel se vettem, de amikor arra kerül a sor, hogy hangról hangra eljátsszak egy
szólót, majd ugyanazt lassítva, az felejtős.
A Headless Cross 1989 áprilisában jelent meg. Sokkal jobban fogyott, mint az
Eternal Idol, de az I.R.S. amerikai promóciójával egyáltalán nem voltunk elége­
dettek. Átmentünk turnézni, és ahogy ilyenkor szokás, benéztünk pár lemezbolt­
ba is, de sehol nem lehetett kapni. Még egy plakátot se láttunk, ami a Headless
Crosst reklámozta volna. Cozy rendesen fel is húzta magát.
- Mi a faszomat csinálnak ezek? Nem hirdetik a lemezt! Nincs is ott a kiba­
szott boltokban!
Az európai részlegük fantasztikusan dolgozott, és a Headless Cross jobban fo­
gyott, mint a korai Sabbath-lemezek a klasszikus felállással. Na végre, bazmeg!
Azt tehát nem lehetett mondani, hogy azért fogyott rosszul a lemez Ameriká­
ban, mert nem voltak elég jók a dalaink.
 67
K aviárundor

Amikor a koncertekre került a sor, találnunk kellett egy basszusgitárost. Cozy is­
mert egy jónak tűnő arcot, Neil Murrayt, akivel össze is hoztunk egy próbát.
1989 júniusában indultunk el Amerikába: Cozy, Tony Martin, Neil Murray,
Geoff Nicholls és én, de két hét után meguntuk, és hazamentünk. Annyira béna
volt az amerikai kiadó promóciója, nemcsak a lemez, de a koncertek terén is,
hogy értelmetlen volt folytatnunk. Előfordult, hogy odajöttek hozzánk egy város­
ban a helyi rajongók.
- Srácok, ti mit kerestek itt?
- N os... koncertünk lesz este.
- Ne már, tényleg?
Tiszta Spinal Táp, nem?
Augusztus végén indult a brit turné, a végén, mint rendesen, két Hammersmith-
beli bulival, ahova Brian May is eljött, és eljátszotta velünk a Heaven And Hellt, a
Paranoidot és a Children Of The Grave-et. Az utóbbit még sose tolta velünk ko­
rábban, úgyhogy előtte odaordított nekem.
- Milyen hangnemben van ez, hé?
- E-ben!
Végül nagyon jól sült el a dolog. A turné egyik korábbi koncertjén lan Gillan
is felbukkant, hogy elnyomja velünk a Smoke On The Watert és a Paranoidot,
aminek nagyon örültek a rajongók, és majd szétszedték a helyet. A régi felállás
túlságosan megbonthatatlan volt ahhoz, hogy Brian vagy lan egyszerűen feljöjjön
a színpadra zenélni velünk, most viszont ilyesmire is adódott alkalom.
 K aviárundor 251

Nagyon jól éreztük magunkat azon a turnén, mert nem volt rajtunk akkora
nyomás, mint korábban, eltekintve persze a szokásos pénzügyi páráktól. Kevésbé
elegáns szállodákban laktunk, mindannyian közös buszon utaztunk, és megpró­
báltuk ott megnyirbálni a költségvetést, ahol csak lehet, mégis csodás napokat él­
tünk át együtt. Azt csináltuk, ami a feladatunk volt: koncerteztünk.
Korábban rengeteg problémánk volt a vallási fanatikusokkal, de arra senki
sem számított, hogy 1989-ben ismét újrakezdődik a kálváriánk. Japán után Mexi­
kó felé vettük az irányt. A fogadtatás először maga volt az álom. A szervező cso­
dás szállodában látott minket vendégül, aztán elárulta, hogy a katolikus egyház
kisebbfajta kampányt szervezett ellenünk, ami mögé a helyi polgármester is be­
állt, de megnyugtatott minket, hogy minden rendben van. Nem is tűnt fel, mek­
kora valójában a balhé: mi csak egy újabb koncertre érkeztünk. Azt is utólag tud­
tuk meg, hogy a futballstadion, ahol játszanunk kellett volna, már a harmadik
helyszín volt, mert a szervezőnket korábban két másik város is lekoptatta. Nem
biztos, hogy elvállaltuk volna az egészet, ha minderről tudomásunk van.
Mindenesetre próbáltuk jól érezni magunkat pár napig, de a roadok elég ide­
gesek voltak, mert nehézsúlyú, fegyveres biztonsági őrök követték őket minden­
felé, a stadion maga pedig elég szegényesen volt felszerelve. Ahogy aztán nekiáll­
tak felszerelni a színpadot, azonnal le is tartóztatták őket a helyszínen. A bizton­
sági emberek végül lefújták a bulit, mert a rendőrség lázadásoktól és még ki tudja
mitől tartott.
Úgy tudtuk, egész Mexikó területéről érkeznek majd rajongók, leginkább vo­
nattal, szóval elég nagy volt a felhajtás, és azt gondoltuk, hogy talán segítene a
dolgon, ha odamennénk mi is a stadionhoz, és megnéznénk, mi a helyzet.
Mielőtt azonban elindulhattunk volna, közölték velünk, hogy pakoljunk és
hagyjuk el a várost rögtön, mert a polgármester végül betiltotta a koncertet, és a
Mexikó eldugott fertályaiból érkező srácok jó eséllyel minket hibáztatnak majd
emiatt. Senkinek sem volt kedve egy géppisztolyos arccal vitatkozni, ráadásul a
rajongókat szállító első vonatok már befutottak, és a srácok kezdték ellepni a vá­
rost. A vasútállomás meg pont a szállodánk mellett volt, úgyhogy a kisbuszban,
amivel végül kicsempésztek minket, a padlóra kellett feküdni, hogy meg ne lássa­
nak a rajongók, miközben a sofőr a töküres úton megpróbált rövidíteni, és majd­
nem felborultunk, amikor áthajtott egy vizesárkon. Végül sikerült elmenekül­
nünk: padlógázzal tűztünk Mexikóvárosba, ahol azonnal felszálltunk az első
Angliába tartó gépre.
252 IRON MÁN

Mexikóban legközelebb a Heaven & Hell-lel jártunk 2007-ben. Akkorra már

megbocsátották a dicstelen menekülésünket. Vagy egyszerűen nem gondoltak
bele, hogy ebben a bandában a Black Sabbath tagjai játszanak.
Mexikó után Oroszország következett - szintén egzotikus hely. Tíz koncertet
nyomtunk le a moszkvai Olimpijszkij Sportpalotában, ami minden alkalommal
csurig megtelt, így szombatonként egy délutáni koncertet is be kellett iktatnunk.
A közönség bejött, végignézte a bulit, majd kimentek és visszajöttek az esti kon­
certre.
A Girlschool volt az előzenekarunk. Az első moszkvai esténkén lementünk a
hotel bárjába, és az egyik Girlschool-lány is velünk jött. A buli azonban nem tar­
tott sokáig, mert megjelent a basszusgitáros csaj, aki szó nélkül bemosott szegény
lány arcába egy jó nagyot. Mi meg csak néztünk, hogy bassza meg, ezt most miért
kellett? Még el se kezdődött a turné, ezek meg már összeverekedtek?
Elég rideg, nem? Aztán lassan kiderült, hogy igazából jó arcok, és ők is tud­
nak rendesen inni, Cozy pedig össze is jött az énekes-gitáros Kim McAuliífe-fal,
aki igazán kedves csaj volt. Valameddig jártak is a turné után.
Nagyon fura volt Oroszországban játszani, mert a moszkvai koncertterem el­
ső soraiba székeket helyeztek, ráadásul elég távol a színpadtól. Ide aztán hivatal­
noknak kinéző emberek, öltönyös férfiak és báli ruhás nők ültek. Valószínűleg
valami kormányközeli arcok lehettek, és annyira kiríttak a közönségből, mintha
valami teljesen más eseményre érkeztek volna. A lármás rajongóhad csak mögöt­
tük kapott helyet, és a helyi biztonsági erők tettek róla, hogy ne is lármázhassanak
annyira. Elég durván bántak a srácokkal.
Tél volt, rohadt hideg. Minden nap értünk jött egy kisbusz, és elvitt minket a
koncerthelyszínre egy hatalmas fémtartállyal együtt, ami levessel volt tele. Min­
denhova magunkkal vittük a komplett cateringünket, az ételt pedig az egyik he­
lyiségben tároltuk, ami előtt őr posztolt, de előfordult, hogy így is megdézsmál­
ták. Ez azokban az időkben volt, amikor a helyiek elkezdték ledöntögetni a Lenin-
szobrokat. Az ország még nem nyitott teljesen a Nyugat felé, McDonalds például
akkor nem is létezett, úgyhogy a cateringeseinknek a piacon kellett friss ételt sze­
rezniük nekünk, és gyakran kerültek emiatt bajba. Előfordult, hogy megvették az
összes csirkét és zöldséget, meg bármit, amit láttak, a helyiek meg, akiknek nem
jutott, fegyverrel mentek rájuk. Kemény idők jártak a szakácsainkra is!
Az Ukrajna szállóban laktunk, ami nagyjából hasonlított a Grand Central
Stationre, mert itt is volt egy hatalmas, tágas társalgó, ahol viszont fagypont körül
 K aviárundor 253

járt a hőmérséklet. Két KGB-arc is velünk volt végig, és pontosan tudtuk, hogy az
a dolguk, hogy minden mozdulatunkat árgus szemekkel figyeljék. Kíváncsi len­
nék, hogy a szobáinkat bepoloskázták-e. Annyira elmaradott hely volt, hogyha
telefonálni szerettem volna, jó előre kellett időpontot foglalnom. A szobám is na­
gyon nyomasztó volt. A hatalmas helyiségben csak egy ágy és egy üveges tálaló-
szekrény terpeszkedett, amiből napról napra tünedeztek el a porcelánedények.
Nyilvánvalóan a szobalányok csórták el a csészéket, meg a többi szirszart, és per­
sze nekem kellett a végén kifizetnem mindent.
A szálloda környéke sem volt túl bizalomgerjesztő. Lenézve az erkélyről egy
rakás bankkártyát láttam elhajigálva. Rengeteg embert raboltak ki, és a rablók itt
szabadultak meg attól, amit nem tudtak használni. Az egyik roadunk is áldozatul
esett. Ketten laktak egy szobában, az egyikük már épp levetkőzött és bebújt az
ágyba, amikor hallotta, hogy valaki bejön, de azt hitte, hogy a másik csávó érke­
zett meg. Nem ő volt, hanem egy tolvaj, aki megcsapta a szerencsétlen srác összes
ruháját, a pénztárcáját, és mindent, amire rá tudta tenni a kezét.
Moszkva után Leningrád következett, újabb tíz nap erejéig. A közönség itt
másmilyen volt, sokkal inkább hasonlított arra, amihez hozzászoktunk, ezért mi
is jobban éreztük magunkat.
Mindannyian rengeteg kaviárt cipeltünk magunkkal, főleg Cozy, aki igazi üz-
letelős típus volt. Összehaverkodott a sportpalota szervezőjével, akit meglátogat­
tunk az irodájában, és az tömve volt gyönyörű, kézzel festett dobozkákkal, kaviá-
ros konzervekkel és mindenféle mással. Az arc kapott pár pólót, valami tornacsu­
kát, cserébe pedig odaadta az egész készletét. Az oroszok odavoltak a zenekaros
pólóért, úgyhogy Cozy egy bőröndnyi Beluga kaviárt boltolt magának. A fene se
tudja, mennyit érhetett a rakomány.
Én pár egyenruhát, katonai sapkát és ilyesfajta faszságokat szajréztam, ami
akkor jó ötletnek tűnt, hazaérve viszont elkezdtem vakarni a fejem, hogy most mi
a francot is kezdek ezzel a sok szarral? Végül száműztem őket a padlásra. Persze
elég sok kaviárt is hoztam, ami aztán jó ideig kitartott.
Mondjuk elég sok fogyott belőle már Oroszországban, mert gyakran nem ju ­
tott más. Amikor először elmentünk a szálloda éttermébe, elég szürreális társal­
gást folytattunk a pincérrel.
- Na, mit együnk, srácok?
- Kaphatnánk egy kis...?
- Elfogyott.
254 IR O N M Á N

- Akkor inkább...?
- Elfogyott.
- Esetleg...?
- Elfogyott.
- Netalántán...?
- Elfogyott.
- Jó, akkor mondja meg, mijük van?
- Fagylaltunk, uram.
- Fagylaltjuk?!
Röhej!
- Jó, akkor hozzon nekünk fagylaltot!
Mindenki majd belepusztult, hogy végre eljuthasson a koncert helyszínére és
telezabálhassa magát a cateringből. Egy idő után annyi kaviárt ettünk, hogy már
rá se bírtunk nézni.
Mindent összevetve az európai turné király volt, Németország egyenesen
szenzációs, és Oroszország is elég jól fogadott minket. A lemez jól fogyott, a kon­
certek pedig egytől egyig teltházasak voltak. Olyan érzésem volt, mintha végre
kezdenének jóra fordulni a dolgok.
Végre újra valóságosnak tűnt az egész!
 68
A TYR

A következő, TYR című lemezt szintén a Woodcray stúdióban vettük fel 1990-
ben, és újra Cozyval ketten voltunk a producerek. A Headless Crossnál Tony még
új volt a zenekarban, és azt hitte, hogy mivel ez a Black Sabbath, minden szöveg­
nek az ördögről kell szólnia, úgyhogy tele is pakolta a dalokat ördöggel, sátánnal
meg minden effélével. Kicsit túl is tolta az okkultizmust, úgyhogy szóltunk neki,
hogy legyen szíves visszafognia magát, így a TYR szövegei az északi istenekről,
meg más efféléről szóltak. Egy ideig eltartott, amíg sikerült felfognom a dolgot.
Az Anno Mundi című dalt különösen szerettem. Az elején egy kórus énekel
latinul. Az Anno Mundi és a Sabbath Stones igazán erőteljes, lassú, málházós da­
lok, én pedig odavagyok az olyasfajta riffekért. A Sabbath Stones különösen ke­
mény lett.
A Feels Good To Me című balladára videót is forgattunk. Valami szerelmi tör­
ténet lett belőle: szerepel benne egy motoros csaj, meg egy fickó, aki megcsalja, és
aztán ezen feszkóznak, meg ilyenek. Mi is benne vagyunk, ahogy valami színpa­
don játszunk épp. Elég nyálasra sikerült, sokkal nyálasabbra, mint amilyen klipe­
ket korábban csináltunk.
A TYR valahogy úgy hasonlít a Headless Crossra, ahogy a Mob Rules a
Heaven And Hellre, csak annyi a különbség, hogy a TYR egy kicsit még a Headless
Crossnál is keményebb. Ott volt az Ozzy-korszak, meg a Ronnie-éra, aztán ez.
Nekem kicsit olyan érzésem van, hogy ezek a lemezek egy elfeledett korszak le­
nyomatai. Még magam sem tudom igazán pontosan felidézni azokat az éveket:
valahogy kitörlődtek az emlékeimből. Geezer lejött a Hammersmith Odeon-beli
bulira, mi meg rávettük, hogy tolja el velünk az írón Mant és a Children Of The
256 IRON MÁN

Grave-et. Az öt évvel korábbi Live Aid-fellépés után most játszottunk először

együtt. A rajongók persze nagyon örültek neki. Akármikor bukkan fel az eredeti
felállás valamelyik tagja, mindig megőrülnek. Tudom, mert én is eléggé bírtam a
dolgot.
A hammersmithi buli után átruccantunk Európába. Az amszterdami Jaap
Edenhalban a Cozynál lévő szén-dioxid-palack felrobbant a színpadon. Mindent
beterített a gőz, és a tetőburkolat pár darabja Cozy fején landolt, szóval szó szerint
lebontottuk a helyet.
 69
H eaven and Hell
újratöltve

1990 decemberében, a TYR-turné után Geezer végül visszatért. Nagyon élvezte,

hogy újra egy színpadon játszhat velünk a Hammersmith Odeonban, és maga
Neil Murray is azt mondta, hogy egészen lenyűgözte, amikor Geezerrel látta a ze­
nekart. Neil olyasfajta csávó volt, aki egyszerűen az arcomba mondta, hogy az
lenne a legjobb, ha Geezer visszatérne.
így is történt. Geezer visszajött, Neilnek pedig egyáltalán nem volt emiatt
rossz szájíze.
Miután Ronnie 1982-ben kiszállt, évekig nem is beszéltünk. Nem arról van
szó, hogy haragban lettünk volna, de mégis kényelmetlen volt az egész. Ő és
Vinny összehozták a Dió zenekart, és elég jól is működött az a projekt, szóval va­
lószínűtlennek tűnt, hogy valaha még együtt fogunk zenélni. Geezer viszont
megnézte őket, az este pedig úgy végződött, hogy felment a színpadra, és elját­
szotta velük a Neon Knightsot. Ezer éve nem találkoztak, és nagyon örültek egy­
másnak. Geezer később elmondta, mennyire király érzés volt újra Ronnie-val
együtt állni a színpadon.
Amikor aztán összefutottam Ronnie-val, egyből arra terelődött a szó, hogy
össze kéne hozni valamit közösen. Vinny akkor már nem volt vele.
- Simon Wright dobol most nálam, és elég jól tolja - mondta Ronnie.
- Szerintem pedig Cozy a megfelelő ember - replikáztam.
Elég fura ügy volt, mert Ronnie és Cozy korábban együtt játszott a Rainbow-
ban, és nem nagyon bírták egymást. Végül mégis Cozy lett a megoldás, és vele
kezdtük el a Dehumanizer dalait írni. Kellemetlen helyzetbe kerültünk, mert már
elkezdtünk dolgozni a dalokon Tony Martinnal, akitől így meg kellett válnunk,
258 BRON MÁN

ami nem volt valami szép dolog tőlünk, hiszen jó pár kiváló lemezt összehoztunk
együtt. Ugyanakkor mindenki nagyon izgatott volt, hogy Ronnie visszatér. Legin­
kább persze a lemeztársaság, illetve a menedzsment. Olyan volt, mintha ismét
összejönne a régi társaság, attól eltekintve, hogy akkorra már Cozy volt a dobo­
sunk.
Meglehetősen kellemetlen volt úgy dolgozni, hogy az énekes és a dobos ki
nem állhatja egymást. Ronnie nyilvánvalóan nem repesett a boldogságtól, hogy
ismét Cozyval játszik egy zenekarban, és ez az érzés kölcsönös volt.
- Ha az a kis fasz egyáltalán hozzám merészel szólni, betöröm a kibaszott po­
fáját! - szögezte le Cozy.
Ronnie erre azonnal visszament Los Angelesbe, úgyhogy szóltunk Tony Mar­
tinnak, és egy ideig újra vele próbáltunk. Aztán Ronnie visszatért, így Tonynak
megint mennie kellett, szóval folyt a kavarás rendesen. Aztán Cozy lova szívroha­
mot kapott lovaglás közben, és ráesett Cozyra, akinek eltört a csípője, és jó dara­
big kivonta magát a forgalomból. Szörnyű lenne ilyet mondani, de Cozy balsze­
rencséje számunkra áldás volt. Nagyon szerettem őt, igazán jó barátok voltunk,
de egy zenekarba mindig meg kell találni a megfelelő embereket. Amúgy is folya­
matosan dúlt a feszkó a banda körül, úgyhogy a zenekaron belül megdönthetet­
len egységnek kellett uralkodnia. Cozy kiesése után nyilvánvalónak tűnt, hogy
nincs más megoldás, mint bevonni Vinnyt a projektbe.
Zeneileg abszolút sokat hozzátett a dologhoz, hogy Ronnie ismét a banda tag­
ja volt, mert mi ketten nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Ennek ellenére a
Dehumanizerrel túl sokat pöcsöltünk, mert újra és újra megváltoztattunk dolgo­
kat, egyszerűen elvesztünk a részletekben. Jókora nyomás nehezedett ránk, mert
ettől a felállástól mindenki valami igazán nagy dobásra számított. Az első feladat
az volt, hogy kicsit leállítsuk Ronnie-t, aki állandóan szivárványokról, várkasté­
lyokról és sárkányokról írt dalszövegeket, mi pedig egyáltalán nem szerettünk
volna ilyesmit hallani tőle. Nehéz ügy volt ezt kommunikálni felé, mert minden
korábbi lemezén volt valami szivárványos dal, most meg hirtelen azzal kellett
szembenéznie, hogy letiltjuk az egészről.
- Ronnie, nem lehetne szó arról, hogy az új szövegek egyike sem szól a szivár­
ványokról?
- De hát eddig mindig megjelentek a szivárványok!
- Na, erről van szó. Nekünk ez már túl sok.
 H eaven and Hell újratöltve 259

Nem kicsit volt kellemetlen helyzet, és néha bizony akadtak paprikás hangu­
latú pillanatok. Egy Henley-in-Arden nevű helyen béreltünk egy házat, ahova
Vinny és Ronnie be is költözött, míg mi, többiek, otthonról jártunk próbálni.
Rengeteget jammeltünk, és jó sok ötletünk volt. Vinny mindent felvett, a kazettá­
kat pedig lemásolta nekünk, hogy hazavihessük őket és barátkozhassunk a
riffekkel. Kielemeztük és ízekre cincáltuk a felvételeket, de a végén sikerült össze­
hoznunk néhány igazán remek dalt.
Ronnie ismert egy német producert, bizonyos Reinhold Macket, mi pedig
úgy döntöttünk, hogy ő lesz a mi emberünk. Korábban már dolgozott az ELO-val
és a Queennel. Brian May kicsit értetlenkedett a dolgon.
- Tony, egészen biztos vagy abban, hogy Mackkel akarsz dolgozni? - szegezte
nekem a kérdést.
- Miért?
- Hááát...
Ez nála olyasmit jelentett, hogy „mi dolgoztunk Mackkel, és nem vagyok
benne biztos, hogy nektek is kéne”. Nem úgy hangzott, mintha jó tapasztalatai let­
tek volna vele. Végül mégis ő lett a producerünk, és szerintem túl nyersre sikerült
a dobhangzás. A lemezt a Rockfield stúdióban vettünk fel. Vinny egy üvegfalú he­
lyiségben vette fel a dobokat, és akárhányszor felteszem az albumot, csak azokat a
csilingelő, fényes hangokat hallom. Vinnynek mondjuk tetszett. A dobosok imád­
ják ezt a hangzást.
A felvétel flottul ment, és alig hat hét alatt végeztünk az egésszel. A lemeznyi­
tó a Computer God lett, aminek Geezer írta a szövegét, és attól a lemeztől fogva
újra egyre több és több ötlettel hozakodott elő ő is. Én ennek csak örültem, és
azon voltam, hogy a zeneírásból is kivegye a részét.
- Na, gyerünk! Mutasd csak a rifijeidet!
- Á, úgyse fog nektek tetszeni. Ki fogtok röhögni.
De sose mutatott olyat, ami valóban nevetséges lett volna.
Az After All (The Dead) Geezerrel közös szerzemény. Az egyik riffet ő hozta,
én pedig odavoltam érte. Gitározott is a dalban, noha csak színező jelleggel. Ami­
kor eljátszotta nekem az ötletét, először nem is nagyon fogtam fel, miről van szó.
Elkezdte volna mutogatni, de leintettem.
- Én ezt nem érzem, te meg igen, úgyhogy mi lenne, ha a gitárt is te játszanád
fel?
260 ÍRÓN MÁN

így is történt.
A Time Machine olyan dal volt, amit már évek óta hurcoltunk magunkkal.
Eredetileg a Wayne világa című filmhez készült, és fel is vettük, mielőtt Reinhold
Mack képbe került volna. Leif Masessal, Jeff Beck producerével Ernest Chapma-
nen keresztül jöttünk össze, aki ugye Jeff menedzsere volt, úgyhogy ezt a dalt ve­
le rögzítettük. Leif korábban még az ABBA-val is dolgozott. Az ABBA-tól a
Sabbathig: micsoda karrier!
A lemez zárótétele a Buried Alive lett, egy középtempós dal, aminek már-már
grunge-os a hangzása. Ügy szól, mintha hatással lett volna ránk a grunge, de per­
sze szó nem volt ilyenről. A grunge-zenekarokra inkább mi voltunk hatással, és
ezt ők is százezerszer elmondták már mindenhol. Mindezek ellenére nem jártak
valami jó idők a mi stílusunkra. A Dehumanizert ugyan jól fogadta a közönség,
és elég magasra is felkapaszkodott mind a brit, mind az amerikai listákon, de úgy
gondoltuk, hogy jobban is fogyhatott volna, hiszen tíz éve nem játszott együtt ez
a felállás.
Nem voltam túl elégedett azzal sem, ahogy zajlottak a felvételek. Ez a zenekar
már nem egy óraműpontossággal működő, szorosan összekovácsolódott egység
volt, hanem inkább átmeneti megoldásnak tűnt. Ugyan épp turnéra készültünk,
de folyamatosan az járt a fejemben, hogy a csapat bármelyik percben újra szét­
robbanhat.
 70
R ácsok m ö g ö tt

A Dehumanizer-turné közepes méretű klubjai már jelezték, hogy más szelek fúj­
nak a zenei életben. Mondjuk a turnét igazán nagy dobással indítottuk, hiszen
1992 júniusában óriási közönség előtt játszottunk Sáo Paulóban, Porto Alegrében
és Rio de Janeiróban. Na, az elég emlékezetes volt. Az egyik este még mi is majd
beszartunk. Az öltözőben vártuk a kezdést, amikor hallottuk, hogy a közönség el­
kezd törni-zúzni. Ugyan nem voltunk késésben a tervezett kezdési időhöz képest,
de a srácok megvadultak, és azt akarták, hogy azonnal kezdjük el a bulit. Eléggé
túllelkesedték a dolgot, és hamarosan nekiálltak megmászni a színpadot, miköz­
ben mi rettegtünk. Ha ezek feljönnek a színpadra, nekünk semmi esélyünk itt há­
tul! Végül a rendezők megfékezték a dühöngőket, de ez azért egy picit mégiscsak
csücskös volt.
Őszintén szólva saját magunkra sokkal nagyobb veszélyt jelentettünk, mint a
megvadult rajongók. Az egyik este Sáo Paulóban rövidre fogtam az aznapi ivásza-
tot, és korán lefeküdtem, míg Ronnie és Geezer a bárban maradtak, és alaposan
betintáztak. Össze is kaptak valamin, Geezer magában puffogva kiviharzott a
szálloda előcsarnokába, ahol meglátott egy embernagyságú bronzszobrot, és úgy
döntött, hogy azzal vezeti le legjobban a dühét, ha lefejeli. Kitalálhatják, ki járt
rosszabbul kettejük közül.
Egészen másnapig nem tudtam az egészről, de aztán megláttam Geezert sötét
napszemüvegben.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Fogjuk rá - morogta.
- Na, bazmeg. Mi történt veled?
262 ÍRÓN MÁN

- Hát... elég hosszú... és igazából nem is nagyon emlékszem...

Ha Geezer betintázik, elég erőszakos tud lenni, de most nem a megfelelő arc­
ba kötött bele. Akkorára dagadt a szeme, mint egy lufi.
A kései Black Sabbath- és Heaven 8c Hell-turnékon mindenki saját öltözőt ka­
pott, azért, hogy az összes tagnak legyen egy kis helye, ahova elvonulhat. Ha te­
szem azt, én végig akartam menni a dalokon és gyakorolni szerettem volna, a töb­
bieknek nem kell hallgatnia, ahogy prüntyögök, és ha ők a barátaikkal akarnak
cseverészni, nekem se kell őket hallgatnom. Szeretek egyedül lenni a koncertek
előtt, mert így jobban tudok készülni fejben, míg Ronnie leginkább úgy érzi jól
magát, ha emberekkel van körülvéve. Geezer egyszerűen magára zárja az ajtót, és
szunyái egyet. A Dehumanizer-turnén viszont nem engedhettük meg magunk­
nak a külön öltözőket, olyan kis helyeken játszottunk, úgyhogy Geezerrel együtt
én kaptam egyet, Ronnie és Vinny pedig egy másikat.
Ez azért alakult így, mert a két társaság közt azért adódott némi feszkó. Szó
sem volt arról, hogy rühelltük volna egymást, csak egyszerűen különböztünk.
Ronnie még mindig szókimondó fickó volt, Geezer és én pedig igyekeztünk elke­
rülni a konfrontációt. De a kis helyek és a feszkó ellenére jó koncerteket adtunk,
és együtt küzdöttünk tovább.
Ozzy akkoriban jelentette be, hogy visszavonul. A turnéját már vagy két hó­
nappal korábban leszervezték, szóval az élete utolsónak szánt koncertjei 1992.
november 13-ára és 14-ére estek, a kaliforniai Costa Mesában található Pacific
Amphitheaterben. Minket is felkértek, hogy lépjünk fel vele. Ez volt Ozzy első bú­
csúturnéja, úgyhogy akkor még mindenki elhitte, hogy tényleg abbahagyja, így
amikor felkértek minket a vendégeskedésre, könnyű szívvel rábólintottunk.
Úgy volt, hogy a Black Sabbbath aktuális felállása játszik Ozzy előtt, majd a
koncert végén színpadra lép az eredeti felállás, és eljátszik három dalt, hogy vég­
leg pont kerüljön Ozzy karrierjére. Azt gondoltuk, szép gesztus lenne így elbú­
csúztatni Ozzyt, Ronnie viszont kereken nemet mondott az ötletre.
Konkrétan elküldött minket a picsába.
- Nem vagyok hajlandó egy bohóc előtt fellépni!
Hajthatatlannak tűnt, mi viszont megszoktuk, hogy mindig ilyen, úgyhogy
csak beraktuk ezt a két koncertet a turnémenetrendbe. Gondoltuk, majd lenyug­
szik és végül rábólint a dologra. Persze tántoríthatatlan volt, úgyhogy ez jelentet­
te az utolsó szöget a koporsóba. Hogy őszinte legyek, nem tudok rá ezért nehez­
telni, hiszen már az elején megmondta, hogy nem hajlandó elvállalni a fellépést.
 R ácsok m ö g ö tt 263

Közben mi már rég lefixáltuk, hogy mindenképp ott leszünk, a koncert napja
pedig vészesen közeledett, úgyhogy már nem tudtunk kiszállni. Kellett tehát va­
lakit találnunk Ronnie helyére erre a két Costa Mesa-i koncertre. Gondoltuk,
majd újra jön Tony Martin és megment minket, de ő sem tudta vállalni, mert ak­
kor épp valami gondja volt. Rob Halford lett a megváltónk, aki kapcsolatba lépett
velem, és felajánlotta, hogy szívesen segít, ha igényt tartunk rá.
Egy-két napra megkaptunk Rob lakóhelyén, Phoenixben egy próbatermet, és
gyorsan összeraktuk a műsort, amit erre a bulira szántunk. Szerepelt benne né­
hány dal a Ronnie-korszakból, és Rob azzal is előállt, hogy a Tony Martin-érából
is elő kéne vennünk valamit. Összepróbáltunk néhány régi Sabbath-dalt is, olyas­
miket, amiket Ozzy az életben nem játszana el, mint például a Symptom O f The
Universe. Rob ezeket is gond nélkül el tudta énekelni. Végül tizenegy dalt válasz­
tottunk ki, amik szinte szünet nélkül következtek egymás után, és elég feszes kis
programot sikerült összeállítanunk.
Énekest tehát találtunk a Costa Mesa-i koncertekre, de aztán máshonnan ke­
rült homok a fogaskerekek közé. Két nappal a bulik előtt hirtelen a sitten találtam
magam.
Épp befejeztük a koncertet Sacramentóban, lejöttem a színpadról, beültem a
turnébuszba, amikor valaki kopogtatott a busz ajtaján.
- Mr. lommi a járműben van?
- Ki akarja tudni?
- Az államügyészi hivataltól vagyunk, és letartóztatási parancsunk van ellene.
Ez nem lehet igaz! - gondoltam. Mi a faszom történik itt?
- Feljöhetünk a buszra és magunkkal vihetjük Mr. lommit? - kérdezték.
- Ki van zárva!
- Nos, vagy felengednek minket, vagy itt tartjuk a buszt addig, amíg meg nem
érkezik a házkutatási parancs, és akkor mindenképp magunkkal visszük!
Végül meguntam, és azt mondtam, jöjjenek csak.
Kiderült, hogy Melinda próbált elintézni a gyerektartás miatt. Állította, hogy
nem fizettem egy vasat se. Ahelyett, hogy először ellenőrizték volna, egyszerűen
odajöttek és letartóztattak. Mindaddig bűnösnek kezelnek, amíg be nem bizonyí­
tod, hogy ártatlan vagy! Körbefogták autóikkal a buszt, és ennyi volt az akció.
- Most nem bilincseljük meg, hanem beül az autóba, és majd a sarkon túl
tesszük magára a bilincset, ahol már nem láthatják a rajongók - mondták, miután
lejöttem velük a buszról.
264 IRON MÁN

Ahogy kikerültünk a rajongók látóteréből, megbilicseltek, és a lábaimra is

láncot tettek. Csendben ücsörögtem az autó hátsó ülésén, miközben az egyórá­
nyira lévő Modesto felé zötyögtünk. Ott élt Melinda, úgyhogy abba a börtönbe
vittek engem is. Még mindig fogalmam se volt, mi a fene történik.
Beraktak egy félmeztelen csávó mellé egy cellába.
- Nem jó neked itt a börtönben, haver! - mondogatta folyton. - Ezek kikészí­
tenek!
Egész éjjel a Modesto Megyei Börtönben csücsültem. Képtelen voltam aludni,
akkora volt a lárma, na és persze az ideg is rángatott. Folyamatosan azon agyal-
tam, hogy egyáltalán tudja valaki, hogy itt vagyok? Borzasztóan hálás voltam
Glória Butlernek, aki negyedóránként hívogatta a zsarukat.
- Nehogy valaki mással merjék közös cellába rakni őt! Egyedül kell marad­
nia!
Végül így is történt: kaptam egy magánzárkát. A mellettem lévő csávónak az
volt a meggyőződése, hogy azért jöttem, hogy megöljem.
- Tudom, hogy meg akarsz ölni, de én foglak elkapni a zuhanyzóban! A sátán
küldött téged! - fenyegetett.
A kurva életbe!
Csütörtök este vittek be, és másnapra várták, hogy valaki letegye értem az
óvadékot, máskülönben egész hétvégén a sitten kellett volna rostokolnom, és csak
hétfőn szabadulhatok ki. Másnap este viszont Oaklandben volt koncertünk, a rá­
következő napon pedig jött a Costa Mesa-i buli Ozzy előtt. Hetvenötezer dollár­
ban határozták meg az óvadék összegét, ami nevetségesen sok volt, de a gyerek­
tartást arrafelé elég komolyan veszik. Persze faszság volt az egész, hiszen rendesen
fizettem Melindának, de nem volt mit tennem. Végül megérkezett egy ügyvéd, és
magával hozta készpénzben mind a hetvenötezer dollárt, egy táskába gyömöszöl­
ve. Glória felhívta Ralph Bakert és Ernest Chapmant, ők pedig szó nélkül kifizet­
ték az óvadékot.
Előtte viszont még bíróság elé kellett állnom, talpig bilincsben, mintha leg­
alábbis sorozatgyilkos lennék. Ahogy beléptem a börtön épületébe, a hírem futó­
tűzként terjedt. Az arc ugyanis, aki a rácsokon keresztül beadogatta a bádog ká­
vésbögrében a kávét, tudta, ki vagyok, úgyhogy nem sokkal később az összes bör­
tönlakó megtudta, hogy egy valódi rocksztárral együtt raboskodnak. Az őrök
végigkísértek a folyosón, hogy a bíró elé vigyenek, az arcok meg folyamatosan
kiabáltak nekem, ahogy elhaladtunk előttük.
 R ácsok m ö g ö tt 265

- Hé, Tony! Hogy vág a bajusz?

A börtönigazgató, talpig öltönyben és nyakkendőben, eligazítást tartott.
- Megmondom magának, semmiféle John Lennon-balhét nem szeretnék itt.
Mindkét oldalán egy-egy őr fog haladni, egy mögötte, egy meg előtte, maga pedig
szépen lépést tart velük!
Elképesztő volt. Ott szerencsétlenkedtem összebilincselt kézzel és összelán­
colt lábakkal, próbáltam lépést tartani az őreimmel, miközben az arcok a cellából
úgy kiabáltak, mint a rajongók.
Hihetetlen.
Persze az összes újság címoldalon hozta, hogy letartóztattak.
Az óvadék lefizetése után kiengedtek, de az útlevelemet elvették, úgyhogy
nem hagyhattam el Amerikát. Az ügyvéd azt javasolta, hogy minél hamarabb
húzzak el Kaliforniából.
- Menjen el valami szép helyre, és üljön csak a fenekén!
így hát a Costa Mesa-i koncertek után Floridába utaztam, olyan messzire Ka­
liforniától, amennyire csak lehet anélkül, hogy elhagytam volna az országot. De
eleinte nem szívesen léptem ki az utcára, mert akárhányszor megláttam egy rend­
őrt, rögtön úgy éreztem magam, mintha körözött bűnöző lennék.
- Hát az útlevele?
- Nincs nálam. Elvették.
Csak ültem tehát a seggemen és folyamatosan kapcsolatban voltam az ügyvé­
demmel. Az eset okozott némi problémát, mivel nagyon drága ügyvédről beszé­
lünk, hiszen az egyik legjobbat fogadták fel, hogy tisztára mosson. Végül minden
elrendeződött, visszakaptam az útlevelem, és hazautazhattam. A 75 000 dolláros
óvadékra viszont vizet ihattam: sose kaptam vissza.
Igazi birodalmi kibaszás volt az egész.
Épp időben hoztak ki a sittről, hogy lejátszhassam az oaklandi koncertet, ami
péntek tizenharmadikára esett, és ez volt Ronnie utolsó bulija velünk: utána ki­
szállt. Sose mondta ki egyikünk se, hogy most akkor vége az egésznek, csak egy­
szerűen elváltak útjaink. Ronnie világosan megmondta, hogy nem hajlandó meg­
csinálni a Costa Mesa-i bulit, és ha mi akarjuk, akkor nélküle kell megoldanunk
a dolgot.
Ezek voltak a feltételei, mi pedig tartottuk magunkat hozzá.
Az első este Rob elég ideges volt. Jóval előbb ment fel a színpadra, mint kellett
volna, és az első dalba is korábban szállt be. Elég durva valaki más dalait benyalni
266 ÍRÓ N M ÁN

ilyen rövid idő alatt, utána pedig felmenni a színpadra és koncertezni, de Rob re­
mekül teljesített. Igazi profi.
A második este aztán elbúcsúztattuk Ozzyt. A Robbal közös koncert után le­
jöttünk a színpadról, majd később visszamentünk: én, Geezer és Bili Ward, aki
szintén csatlakozott hozzánk ebből az alkalomból. Eljátszottuk Ozzyval a Black
Sabbathot, a Fairies Wear Bootsot az írón Mant és a Paranoidot. Az együtt elnyo­
mott néhány dal során visszatért a régi hangulat, a közönség pedig nagyszerű
volt, és teljesen odavoltak értünk: alig hitték el, hogy ennyi év után újra négyün­
ket látják a színpadon. Frenetikus volt.
Persze a koncert után azonnal beindult a pletykagyár, hogy ismét összeáll
majd a régi felállás. Mindenki úgy volt vele, hogy á, úgyis megcsinálják. Nos, le­
het, hogy felmerült a dolog, de semmit nem tettünk az ügy érdekében akkortájt.
Ez az egyszeri alkalom nagyszerű móka volt, utána viszont mindannyian haza­
mentünk és nem történt semmi érdemleges. Megvolt a nagy finálé, aztán kalap,
kabát. A zenekar már nem is létezett.
Mindenki hazament, kivéve engem. Én még hat hétig csücsülhettem Floridá­
ban, várva az útlevelemre, miközben majd megőrültem a honvágytól.
 71
A C ross Purposes

Hazatérés után az első gondolatom az volt, hogy muszáj újra összehoznom a ze­
nekart. Meghallgattunk pár brit dobost, de egyik sem vált be. Végül a Rainbow-
ban is megfordult Bobby Rondinelli lett az emberem. Felhívott azzal, hogy érde­
kelné a dolog, ez pedig ma sem működik másképp: ha nem szívod kitartóan az
emberek vérét, sose lépsz előre. Szóval Bobby megtalált, és meg is kapta a melót.
Átrepült hozzám, és ahogy beült a dobcucc mögé, éreztem, hogy ő lesz a megfej­
tés. Olyasfajta halálosan precíz dobos volt, mint Vinny, és emberileg is nagyon jól
bevált.
Az énekeskereséssel egyszerűbb dolgunk volt: sokadszorra is szóltunk Tony
Martinnak. Szegénnyel nagyon kitoltunk az elmúlt években, mégis elvállalta.
Ahogy Bobby bekerült a képbe, nekiálltunk dalokat írni a Cross Purposes lemez­
hez. Tony, Geezer, Bobby, Geoff és én alkottuk a felállást, ami flottul működött, és
1993 nyarára be is fejeztük a lemez dalait.
Leif Mases már a Wayne világa-filmzenéhez készült Time Machine dalunknál
is segített, mi pedig meg voltunk vele elégedve, úgyhogy a Cross Purposes produ­
ceri melóját is megkapta. Az olyan dalokat, mint az erőteljes riffekre épült Virtual
Death vagy a The Hand That Rocks The Cradle Geezerrel együtt hoztuk össze.
Aztán ott volt még a Cardinal Sin, ami egy ír katolikus papról szólt, aki huszonegy
évig rejtegette a fiút, aki a szeretője volt. Ez manapság elég gyakori téma, de akko­
riban még nem nagyon bolygatták az ilyesfajta ügyeket.
Az Évii Eye-on pont akkor dolgoztunk, amikor a Van Halén a birminghami
NEC-ben koncertezett. Eddie felhívott a buli előtt, de én letereltem azzal, hogy
teljesen el vagyok havazva, mert épp nyakig benne vagyok az új lemezben.
268 SRON M ÁN

Ő viszont addig-addig erősködött, hogy szeretne összefutni velem, amíg el

nem ugrottam érte a birminghami szállodájukba, és magammal nem vittem
Henley-in-Ardenbe, ahol a próbák zajlottak. Egy útba eső hangszerboltban sze­
reztünk neki egy gitárt, ráadásul az egyik signature modelljét, aztán bezúdultunk
a próbaterembe és jammeltünk egy hatalmasat az Évii Eye-ra: miközben én
nyomtam a riffet, ő bravúrosan szólózott rá. Sajnos a kis kazettás magnónk be­
mondta az unalmast, így nem sikerült felvennünk a közös zenélésünket, pedig
nagyon szívesen meghallgatnám újra, hogy mit nyomtunk.
Na, az egy király nap volt.
- Nem tolunk pár sört? - kérdezgette Eddie.
Én nem ihattam, mert vissza kellett vinnem őt a szállodába, de azért felkap­
tunk egy láda sört a próbahelyre menet, Eddie-nek pedig sikerült makirészegre
aljasodnia, mire odakerült a sor, hogy hazafuvarozzam. Baromi jó volt találkozni
vele és zenélni egyet. Kis lazulás, és egy jam Eddie-vel: ez mindenkit jócskán fel­
dobott.
A lemez 1994 elején jött ki. A köszönetrovatban persze nem felejtettem el
megemlíteni a „Modesto Megyei Börtön munkatársait a szívélyes vendéglátásért,
és hogy nekik köszönhetően újra rájöhettem: mindenütt jó, de a legjobb otthon!”
Bár a Cross Purposes nem fogyott milliószámra, azért elég szépen csordogált.
Miután az I.R.S. végre összekapta magát, és még az MTV-n is futott a lemez rek­
lámja, újra elkezdtünk bízni bennük, és be is vállaltunk egy újabb világ körüli
turnét.
Amerikában a Motörhead játszott előttünk. Lemmy, a frontemberük elké­
pesztő figura.
A riderükön22 természetesen étel nem szerepelt, csak pia. Ha olykor átugrot­
tunk az öltözőjükbe, semmiféle kaját nem láttunk, viszont az egész helyiség tömve
volt borosüvegekkel, Jack Daniels-szel és sörrel. Ők maguk a rock’nroll kvintesz-
szenciája, és egyszerűen képtelenek leállni. Sose felejtem el, amikor Phil Campbell,
a gitárosuk az egyik pillanatban még a színpad szélén okádott, a másikban pedig
már középen tépte a húrokat. Bazmeg, ezt hogy csinálják? Hogy a picsába bírják
egyáltalán? A testük valószínűleg elpusztíthatatlan.

22 A zenekar által leadott kívánságlista, amely többek közöt tartalmazza a fogyasztani kí­
vánt ételek és italok listáját is. (ford. megj.)
 A Gross P urposes 269

Lemmy jó eséllyel a színpadon fog meghalni. Képtelen vagyok elképzelni,

ahogy egy öregek otthonában ücsörög tétlenül. Felül a turnébuszra, aztán más­
nap ugyanabban a ruhában száll le róla, amit természetesen a színpadon is visel
és így tovább, végesteien végig... A Motörhead tényleg olyan, mint egy utazó ci­
gánykaraván.23
Lemmyről persze én is parádés sztorikat hallottam. Egyszer például koncert
közben megkérdezte a monitorkeverősét.
- Mondd csak, öcsi, hallod ezt a rettenetes hangot, ami a monitorládákból
jön?
- Nem én!
- Na látod. Én sem, úgyhogy leszel szíves felhangosítani a basszusgitáromat!
Az utolsó, Dióval közös turnén is ők játszottak velünk egy koncertet, Lemmy
meg odajött kicsit dumálni.
- Na, milyen a turné, haverom? - kérdezte.
- Csodás. Igazán csodás, ezer éve ismerjük egymást a többiekkel, és kábé
ugyanannyi idősek is vagyunk, szóval minden a lehető legjobb - válaszoltam.
- Ja. És mindannyian ugyanazokat a halott embereket ismerjük még - vágta
rá Lemmy.
Szöget ütött a fejembe a dolog. Bazmeg, hogy ennek mennyire igaza van!
Tony Martinnak csodálatos hangja volt, de a színpadi munkájától már nem
voltunk ennyire elájulva. Sokszor amatőr módon viselkedett, ami nem is csoda,
hiszen egyik pillanatról a másikra a birminghami kis klubokból hatalmas színpa­
dokra került. Nemcsak ezért nem volt könnyű helyzetben, hiszen egy olyan zene­
kar élére kellett állnia, ahol Ozzy és Ronnie volt az elődje a frontemberi poszton.
Ez egy kicsit már sok volt neki, és ahogy Ray Gillent, úgy Tonyt is elkapta a gép­
szíj, és egyre nagyobbra nőtt az arca. Valahol Európában turnéztunk épp, Tony
pedig mindenhova magával cipelte a kis hordozható videóját. Lement a szálloda
bárjába, és vadidegeneknek kezdett mutogatni egy koncertfelvételt.
- Látják? Az ott én vagyok!
A profiknál pedig az ilyesmi nem divat. Albert Chapman, aki akkoriban a
menedzsere volt, elég rendesen fel is húzta magát rajta.

23 Lemmy végül 2015. december 28-án halt meg, és csaknem igaza lett Tonynak, szinte az
utolsó hónapokig turnézott.
270 IRON MÁN

- Azonnal tedd el azt a szart!

Nem sokkal később meg kitalálta, hogy onnantól fogva „Macska” lesz Tony
Martin a művészneve. Honnan a francból szedte ezt a macska-marhaságot?! Szó­
val kezdett kicsit kiborító lenni.
A Cross Purposes-turné egyik amerikai állomásán a színpadi karizmájának,
a sztárságának vagy az akármijének hiányára a lehető legfájdalmasabb módon
mutatott rá az élet. A koncert közepén ugyanis úgy döntött, hogy végigfut a szín­
pad és a közönséget távol tartó kordon közt. Leugrott, az egyik biztonsági ember
pedig azzal a lendülettel megfogta a grabancát, és kidobta a kordonon túlra, mert
azt hitte, hogy csak egy túlságosan lelkes rajongóval van dolga.
- Hé! Hé! Én az énekes vagyok!
- Persze. Te vagy az énekes. Persze.
Ilyesmi sose történt volna Ozzyval vagy Ronnie-val. Tony hangjára ugyanak­
kor nem lehetett panasz, hiszen mindig nagyszerűen énekelt. Felment a színpad­
ra, tette a dolgát és soha se kellett lemondani miatta egyetlenegy koncertet se.
Mindent összevetve Tony jó csávó volt, és tíz évig kibírta velünk.
Áprilisban és májusban Nagy-Britanniát és Európát jártuk körbe a Cathedral
és a Godspeed társaságában. Ez a két zenekar egy buszon utazott, és folyamatosan
verekedtek. A dolgok ráadásul egyre rosszabbra fordultak, ahogy a turné haladt
tovább: először csak ragtapaszok jelentek meg rajtuk, aztán jöttek a fáslik, a végén
pedig az egyik csávó egyenesen felkötött karral járt-kelt. Rideg, nem?
A Hammersmith Odeon-beli áprilisi koncertünkből videó- és hangfelvétel is
készült, hogy aztán egy Cross Purposes Live című videós-cédés csomag jöjjön ki
belőle. Egyszer hallottam, hogy valaki úgy beszélt róla, mint a világ legrosszabbul
promózott anyaga, ami szerintem is így van, mert még én is csak halványan em­
lékszem rá, hogy egyáltalán kiadtuk.
Az utolsó európai koncert lett Bobby Rondinelli búcsúbulija, és mivel a tur­
néból még hátra volt néhány dél-amerikai állomás, felhívtam Bilit.
- Dél-Amerikába megyünk. Érdekel?
- Haver, imádnék Dél-Amerikában koncertezni!
- Akkor számíthatunk rád?
- Jóhogy!
Parádés!
- Mi legyen? Találkozzunk ott? - kérdezte.
Persze lövése nem volt a Tony Martin-féle dalokról.
 A C ross Purposes 271

- Dehogyis. Átjössz szépen Angliába, és próbálunk.

- Túl van tárgyalva!
Átrepült, próbáltunk, és kiderült, hogy a régi Sabbath-dalokat még mindig
nagyszerűen tolja, a Headless Crosshoz hasonló újakkal viszont megszenvedett
egy kicsit.
Geezer, Bili és én: ez már majdnem az eredeti felállás, Tony Martintól elte­
kintve! Elindultunk Dél-Amerikába, ahol a fellépők közt olyan nagy nevek is sze­
repeltek, mint a Kiss vagy a Slayer. Valami százezer ember előtt kellett színpadra
lépnünk, úgyhogy rendesen szorult a zabszem, és végül arra jutottunk, hogy a
biztonság kedvéért ejtjük az újabb dalokat. Olyanokkal töltöttük meg a progra­
mot, mint az írón Mán, a War Pigs, vagyis azokkal, amelyeket Bili álmából felkelt­
ve is el tudott volna játszani. Tony előtt le a kalappal: remekül énekelte ezeket a
régi számokat is.
A turné végeztével Geezer lelépett, és visszament Ozzyhoz. Muszáj volt átren­
deznem a dolgokat, úgyhogy elhatároztam, hogy visszahívom Neilt és Cozyt. Öt
percen belül újra egy zenekarban játszottunk. Valószínűleg volt bennük pár tüske
azzal kapcsolatban, ami korábban történt, de kibeszéltük a dolgokat, újra össze­
jöttünk, és nekiálltunk dolgozni a Forbidden anyagán.
 72
A Forbidden, am it tén yleg
be kellett volna tiltani2 4

A lemeztársaság feldobta, hogy valami menőbb producerrel kéne dolgoznunk, és

találtak is egy szerintük megfelelő arcot, mégpedig Ice-T metálzenekarából, a Bo-
dy Countból a gitárost, Érnie Cunningant, művésznevén Érnie C-t. Szerintük
Érnie visszahozta volna azt a fésületlenséget a zenénkbe, amiről azt gondolták,
hogy már rég elveszítettük. Tudják, hogy van ez: valami kiadói okostojás mindig
előáll valami jónak tűnő ötlettel, ami aztán sose válik be. Ez is ilyen briliáns ötlet
volt, én pedig csak félszívvel bólintottam rá, és Cozy sem volt oda a dologért.
Most már látom, hogy miért. A lemezfelvétel ugyanis rettenetes volt. Jött egy csá­
vó, akinek zömmel hip-hop-háttere volt, amivel persze alapvetően nincs is semmi
baj, csak nekem nem volt sok közöm hozzá, ráadásul egészen új dolgokkal kellett
munka közben megküzdenem.
Érnie azzal indított, hogy megpróbálta Cozyt rávenni arra, hogy hiphopos
groove-okat játsszon a lábdobon. Ezek az arcok teljesen máshogy játszottak min­
dent, mint mi, ez pedig iszonyatos feszkót szült. Cozy világszerte elismert dobos
a maga műfajában, aztán hirtelen megjelenik valaki, és megmondja, mit játsszon.
Eléggé fel is húzta magát ezen, és ahogy próbálkozott megfelelni Érnie elvárá­
sainak, úgy lett egyre merevebb, mert egyszerűen nem akaródzott neki úgy ját­
szani. Nehéz időszak volt, mert mindannyiunkat lehúzott a rossz hangulat. Csak
tetézte a dolgot, hogy ezek a zagyva utasítások olyan producertől jöttek, aki egy­
általán nem volt képben velünk kapcsolatban. Ugyan Érnie állította, hogy ismer-

24 Forbidden = tilos. (ford. megj.)

 A Forbidden, am it tényleg be ke lle tt volna tiltani 273

te a zenekart, de ez komplett hülyeségnek tűnt. A hangzás se lett valami jó, és vé­

gül egyáltalán nem voltam elégedett a lemezzel. Egyikünk sem volt az.
Mégis felmerült bennem, hogy lehet, nincs igazam, és Érnie jobb munkát vé­
gez, mintha mi lennénk a lemez producerei. Úgyhogy adtam neki egy esélyt, és
szándékosan kimaradtam az egészből. Ha elkezdtünk volna mi is belepofázni a
hangzásba, ugyanott tartottunk volna, mint korábban, úgy pedig semmi értelme
nem lett volna bevonni egy külső embert a munkálatokba.
A Rodger Bainnel töltött időszaktól fogva mindig fülig benne voltam a pro­
duceri melóban és a keverésben, ennél a lemeznél viszont teljesen kimaradtam az
egészből. Aggódhattam is volna, ha pont ezt az anyagot fogadja kitörő lelkesedés­
sel a közönség, de nem így történt.
Az elejétől a végéig rettenetes volt az egész meló. A Forbidden végül 1995 jú ­
niusában jelent meg. Pontosan tudtam, hogy nagyon szar lett, amire még rátett
egy lapáttal a béna, képregényszerű borító is, úgyhogy egyáltalán nem lepődtem
meg, hogy nem vették az emberek. Turnézni mondjuk turnéztunk vele. A
Forbidden-turné egy dán és egy svéd fesztiválfellépéssel indult, aztán átruccan­
tunk Amerikába, ismét a Motörhead társaságában. Cozyval együtt persze megint
szanaszét szívattunk mindenkit, és Cozy legalább akkora mester volt ebben, mint
én. Néha kipreparáltuk mások ágyait, máskor suttyomban lenyestük a többiek
nadrágjainak szárát, és persze kihajítottunk pár tévét a szállodai ablakokon: pont,
mint a régi szép időkben. Egyszer például szereztem egy felfújható guminőt, fel­
öltöztettem, és kilógattam a Los Angeles-i szállodánk erkélyéről. A járókelők el­
kezdtek felfelé nézelődni, én pedig üvöltöztem a guminővel, mintha épp egy ve­
szekedés közepén lennénk. Egyre több és több arc fordult felénk, amikor végül
ledobtam az erkélyről, mire persze kitört az őrület.
Mindig én voltam az, aki végigszívatta a Black Sabbath összes felállásában ját­
szó összes zenészt, de persze ők sem maradtak adósaim. Még a hőskorban egy­
szer épp zuhanyoztam, valaki kopogtatott a hotelszobám ajtaján. Kinyitottam, és
Ozzy nézett velem szembe, egy vödör vízzel a kezében. Ahogy kidugtam a fejem,
a szemem közé loccsantotta a vödör tartalmát, majd elinalt. Utánarohantam, de
teljesen meztelen voltam, a szobám ajtaja pedig becsapódott mögöttem. Ó, hogy
baszná meg!
Sorra bezörgettem a többi srác ajtaján, hogy leszólhassak a portára és vissza­
juthassak a szobámba, de persze nem engedtek be. Ott dideregtem meztelenül a
folyosón, és akkor bamm: a liftajtó kinyílt, és kiözönlött a felvonóból egy csapat-
274 IRON MÁN

nyi estélyibe és öltönybe öltözött ember. Én ott álltam meztelenül, és csak bámul­
tuk egymást: senki se tudta, hogy mi a kotta. Valószínűleg azt hitték, hogy közve­
szélyes, perverz állat vagyok. Végül felcsörtettek a biztonságiak, mert valaki le­
szólt nekik, hogy egy meztelen őrült garázdálkodik az emeleten.
Jó sokáig kellett magyarázkodnom, mi is történt tulajdonképpen, de végül
szerencsésen bejutottam a szobámba. Jól megszívattak a többiek.
A legkínosabb pillanatokat akkor éltem át, amikor Amerikából értünk haza
egy nagy turné után. Leszálltunk a Heathrow-n, az egyik srác meg odajött hoz­
zám.
- Tony, nem fér rá az összes cuccom a kézikocsimra. Rátehetném az egyik bő­
röndömet a tiédre?
- Persze, haver, csak nyugodtan!
Rám is testálta a bőröndöt. Természetesen „nem volt semmi elvámolniva-
lónk”, de a vámosok azért kiszedtek.
- Elnézést uram, láthatnánk a csomagját?
- Természetesen!
- Belenézhetünk a bőröndökbe?
- Csak nyugodtan.
Kinyitották a bőröndjeimet, és minden rendben is volt velük, aztán végül el­
jutottak addig a táskáig, amit a zenésztársam csempészett az enyéim közé. Kinyi­
tották, én meg majdnem szörnyethaltam, ugyanis a bőrönd rogyásig volt rakva
mindenféle szexjátékszerekkel. Guminők, dildók, bilincsek és amit még el lehet
képzelni. Nem hittem a szememnek, és nem is nagyon tudtam, mit mondhatnék.
Jó hosszú sor állt mögöttem, és ahogy egyre-másra húzták elő a bőröndből az
ijesztő méretű dildókat és egyebeket, hallottam, hogy mögöttem egyre hangosab­
ban röhögcsélnek az emberek. Rettenetesen zavarban voltam, pláne, hogy min­
denki pontosan tisztában volt azzal, hogy ki vagyok, és persze nyilván nem mond­
hattam azt se, hogy a bőrönd nem az enyém.
Rettenetesen megszívattak, és azt kell mondjam, parádésan csinálták! Persze,
miután nagy nehezen átjutottam a vámon, ott várt mindenki, és gurultak a neve­
téstől. Na, ez történik, ha rendszeresen megtréfálod a zenésztársaidat. Visszaka­
pod kamatostul!
A turnét augusztus első hetében fejeztük be három kaliforniai bulival, és jó
nagy ívben elkerültük Modesto városát. Ezek voltak Cozy utolsó koncertjei a ze­
nekarral. Ahogy a turné haladt, egyre inkább éreztem, hogy ez fog történni. Nem
 A Forbidden, am it tényleg be kellett volna tiltani 275

volt már boldog velünk, mert a helyzet megváltozott, és a dalírásból sem vette ki
a részét annyira, mint korábban, úgyhogy ismét egyedül kellett molyolnom a
riffekkel. Már nem ő volt a zenekar hajójának másodkapitánya, és ez eléggé zavar­
ta, mint ahogy az is, hogy a kibaszott Érnie C. próbálja megmagyarázni neki, ho­
gyan doboljon. Szóval úgy döntött, hogy lelép.
Bobby Rondinelli ugrott be a helyére, és ismét nekiindultunk egy december
végéig tervezett turnénak. A karom viszont elkezdett érzéketlenné válni. Ameri­
kában már nagyon komollyá vált a dolog, úgyhogy elmentem egy helyi sebész­
hez.
- A nyakával vannak bajok, és elég nagy a probléma! Amint lehet, meg kell
operáltatnia. Holnapra van egy szabad időpontom, úgyhogy akár el is végezhet­
jük a műtétet! - ijesztett rám.
- Állj! Szó sem lehet róla! - ellenkeztem.
Gondoltam, úristen: haza kell mennem Angliába, és meg kell szerveznem egy
rendes vizsgálatot. Hazarepültem és két specialistához is elmenteni, akik meg­
nyugtattak.
- Nem a nyakával van probléma, hanem a csuklójával.
Hála istennek, nem hallgattam az amerikai faszira, és nem operáltattam meg
vele a nyakamat. Kiderült, hogy kéztőalagút-szindrómám van, amit meg is ope­
ráltak. Felvágták a karom belső oldalát, közvetlenül a csuklóm fölött, ahol egy
műanyag szalagra emlékeztető dolog fut végig. Ébren voltam a műtét alatt, úgy­
hogy jól hallottam, mi történik. Majdnem kidobtam a taccsot a hangok hallatán,
és éreztem, hogy a testem lassan lehűl, ahogy folyt a vérem. Ott feküdtem, a há­
nyáshatáron egyensúlyozva, miközben a két sebész vidáman cseverészett arról,
hogy mit láttak a tévében a minap.
Engem is megpróbáltak belevonni a társalgásba, és ilyeneket mondtak, hogy
„nézze csak, milyen szépre sikerült ez a vágás!”, de nem voltam hajlandó odafor­
dítani a fejem. A picsába már, hát én itt megteszek mindent azért, hogy ne rókáz-
zak össze mindent, miközben műtenek!
Aztán végül összevarrták, és ennyi volt: nem sokkal később már játszani is
tudtam. Teljesen meggyógyult a csuklóm, és mostanáig nem is volt vele problé­
mám. Minden mással megszenvedtem azóta, de a csuklóm kitartott!
A kéztőalagút-szindróma rövidre nyeste a Forbidden-turnét, mert pár hét­
nyit ki kellett hagynunk. Én finanszíroztam a turnét, fizettem a buszt, a roadokat,
276 IRON MÁN

a szállodákat, a zenészeket, meg minden szart, úgyhogy mondhatni, nekem ke­

rült pénzbe, hogy egyáltalán koncertezhessek. Ez nem mehetett így tovább.
Csak ültem otthon, bekötözött kézzel. Amikor a turné félbeszakadt, a zenekar
szétszéledt, és évek teltek el, míg legközelebb találkoztam Tony Martinnal. Ekkor
még azt se tudtam, hogy a Forbidden volt az utolsó Black Sabbath-lemez, leg­
alábbis hosszú-hosszú ideig.
 73
Szólóban, Glenn
H ughesszal

A Forbidden után lejárt az I.R.S. kiadóval kötött szerződésünk, és a Black Sabbath

parkolópályára került. Beszélgettem párszor Phil Banfielddel és Ralph Bakerrel
arról, hogy valami énekessel össze kéne hoznom valamit, és ekkortájt hallottam,
hogy Glenn Hughes Angliába készül. Átugrott hozzám is, és nagyon gyorsan ne­
kiálltunk dalokat írni. Glenn az éneklés mellett a basszusgitárt is a nyakába akasz­
totta. Csak szórakoztunk, és egyáltalán nem gondoltunk arra, hogy ki kéne adni,
amit csinálunk: mindössze arról volt szó, hogy kipróbáljuk, hogy tudunk együtt
dolgozni. Nekem az is jól jött, hogy van mivel elfoglalnom magam, mert akkori­
ban eléggé megállt körülöttem az élet, és muszáj volt csinálnom valamit.
Dave Hollandot, a Judas Priest egykori dobosát Glenn javasolta. Át is jött, és
valamit mókolt az elektromos dobjain. Összeraktunk pár dalt, aztán DEP néven
bevonultunk a UB40 stúdiójába, és felvettünk egy demót, amin persze Dave már
rendes dobszerkón játszott. Félj átszőttük az összes dalt, aztán hagytuk is őket pi­
henni, mert akkoriban indult a Black Sabbath első újjáalakuló turnéja, Ozzyval a
mikrofonnál, utána pedig neki kellett állnom a szólólemezemnek, amiből aztán
megint érdekes történet lett. Szóval ezért történt, hogy a DEP-felvételek elvesztek.
Egyszerűen megfeledkeztünk róluk.
Néhány évvel később ezek a demók megjelentek kalózlemezen. Hogy a franc­
ba jutottak hozzájuk? Megkérdeztem Glennt, de ő is csak vonogatta a vállát. Ren­
geteg ember lenyúlhatta a felvételeket: valaki a stúdióból, vagy bárki, aki körülöt­
tünk sertepertélt. Sose tudtuk meg, ki volt.
278 IRO N M ÁN

2004 elején járhattunk, amikor a gitártechnikusom, Mike Clement épp a há­

zistúdiómban ügyködött azon, hogy a tonnányi kazettára felvett riffgyűjteményem
CD-re írja. Egyszer csak odajött hozzám pár dallal a DEP-időszakból.
- Miért nem hozzátok ki ezeket hivatalosan is? Baromi jók! - mondta.
Igaza volt, hiszen elég érzékenyen érintett, hogy ezek a demók kijöttek kalóz­
lemezen.
- Tennünk kell valamit- találtam be az ötlettel Ralph Bakert. - Újra kéne ke­
vernünk az egészet, befejeznünk rendesen a dalokat, és meg kell jelentetnünk
őket, csak hogy elfeledkezzen végre mindenki a kalózkiadványról.
Szóval újrakevertük az anyagot, felvettem még pár gitárrészt, és át is írtam
ezt-azt. Meg persze kerítenünk kellett egy új dobost, mert akkoriban Dave
Hollandét pont bevarrták, ugyanis szexuálisan molesztált egy fiatal srácot. Alig
hittem a fülemnek, amikor egyik reggel bekapcsoltam a tévét, és szembejött a hír.
Rettenetesen megdöbbentem, mert fogalmam sem volt róla, hogy ilyen dol­
gai voltak. Emlékszem, hogy a DEP idején Dave egyszer magával hozta ezt a kis­
srácot. Egyáltalán nem is gondoltam rá. Dave úgy mutatta be a gyereket, mint a
tanítványát.
A srác tizenegy-tizenkét éves lehetett akkoriban, talán kicsit több. Leesett az
állam, amikor megtudtam a dolgot. Dave végül hét vagy nyolc év börtönt kapott,
és természetesen nem akartuk kiadni a felvételeket az ő dobjátékával. Töröltük a
sávjait, és megkértem Jimmy Copleyt25, aki baromi jó dobos, és Paul Rodgers szó­
lózenekarából ismerem, ő pedig újradobolta az egészet az én házistúdiómban.
Mivel az eredeti felvételeken nem volt takjel, ezért Dave Holland sávjaira kellett
játszania az egészet, ami elég hülye helyzet volt, de Jimmy remekül megoldotta a
dolgot.
Mivel ezek csak demók, egyáltalán nem bíbelődtünk hangzáskoncepcióval és
hasonlókkal, mert nem is gondoltunk arra, hogy valaha kiadjuk, de amikor az
1996 DEP Sessions végre megjelent 2004 szeptemberében, nagyon jó fogadtatás­
ra lelt. És végre, annyi év után, befellegzett a kalózkiadásoknak is.

25 Copley 2017 májusában hunyt el.

 74
E gyüttélés, különélés

Valeryvel, harmadik feleségemmel Londonban találkoztam, miközben az Eternal

Idolon dolgoztunk. Egyik este leugrottam a Tramp nevű klubba, ott futottunk
össze. Val akkoriban valami varietészerűségben nyomta, egy tíz csajból és egy
fasziból álló tánccsoport tagjaként, modellként pedig arc- és kézkrémeket reklá­
mozott.
Számot cseréltünk, aztán felhívott és elkezdtünk találkozgatni. Annyira nem
akartam belemenni a dologba, mert akkoriban túl szoros volt a kapcsolatom a
drogokkal, de egy idő után elkezdtünk járni, és végül össze is házasodtunk.
A ceremóniát gyorsan lezavartuk. Egyáltalán nem akartam senkit beavatni,
de Phil Banfield valahogy kiszagolta a dolgot, és addig szívta a véremet, amíg rá
nem bólintottam, hogy ő legyen a tanúm. Elmentünk egy anyakönyvi hivatalba,
ahol Phil kiélhette a tanúskodási vágyát, aztán hazamentünk, hogy a komplett ba­
ráti körünk fogadjon minket.
Mi a faszom van? Azt hittem, titokban marad az ügy!
Persze Phil szervezte az egészet, és ez a meglepetésbuli tényleg kurva jól sike­
rült.
Valiéi tizenkét évig bírtuk egymás mellett, és mivel ki nem állhatta, hogy dro-
gozom, többek közt neki is köszönhetem, hogy sikeresen lejöttem a narkóról.
Nem lehetek neki elég hálás ezért. Az alkohol sose volt nagy ügy, de kokainból és
speedből tényleg ipari mennyiséget pusztítottam. Az életemnek olyan periódusán
mentem épp keresztül, amikor fel sem fogtam, hogy minden csak egyre rosszabb­
ra és rosszabbra fordul. A végén már egészen apró dolgokon is felhúztam magam,
és értelmetlen vitákat provokáltam. Teljesen más ember lett belőlem.
280 ÍRÓ N M ÁN

A házasságkötésünk után Valery egyre kevéssé tolerálta a narkót. Akárhány­

szor toltam, mindig összebalhéztunk, ráadásul kiváló orra volt ahhoz, hogy ki­
szagolja, ha valami rosszat csináltam. Sokszor lesurrantam a stúdióba, hogy ne
előtte rántsak fel egy csíkot, de ez nem számított.
- Megint az a kurva kokain, mi?!
Végül úgy gondoltam, hogy egyszerűen nem éri meg a drogon balhézni, úgy­
hogy vagy leállók vele, vagy vége a kapcsolatomnak. Végül az előbbi történt.
Vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem drogoztam rendszeresen. Úgy ér­
tem: minden nap.
Válnék volt egy hatszobás háza Észak-Londonban, nekem pedig még megvolt
az enyém Közép-Angliában. Val szívesebben maradt volna a fővárosban, ahol kö­
rülvették a barátai, én viszont sose vágytam rá, hogy ott éljek, úgyhogy egy ideig
nála laktunk, aztán átcuccoltunk hozzám, vagy egyszerűen ő Londonban maradt,
én pedig otthon. Amikor turnéztam, nyilván nem ült nálam Közép-Angliában,
úgyhogy kerítenem kellett valakit, aki vigyáz a házra, amíg én távol vagyok. Eb­
ből a szempontból azért elég fura volt a kapcsolatunk.
Valerynek már volt egy fia, Jay, aki igazán remek srác volt, én viszont nehezen
emésztettem meg, hogy amíg a saját lányom nem élhet velem, hirtelen megháza­
sodtam, és ezzel bekerült a családba másvalaki gyereke. A lányomat ugyanis jó
sokáig nem vehettem magamhoz, és ez nagyon megbonyolította a dolgokat.
Kétségbeesetten küzdöttem, hogy Tóni hazakerülhessen. Melinda újraháza­
sodott, és már az új férjétől is volt két gyereke. A csávónak volt pár nightclubja
Los Angelesben, és elég mélyen belemászott a maffia ügyeibe is, aztán lekapcsol­
ták, és elítélték hét évre. Amíg a sitten ült, Melinda elköltött egy csomót az arc
pénzéből, majd ejtette. A krapek aztán kedvezménnyel szabadult, körülbelül ak­
kortájt, amikor a nővérével közösen megkapták mindhárom gyerek felügyeleti
jogát. Elmentem hozzájuk Modestóba, hogy meglátogassam Tónit, és nekik is je ­
len kellett lenniük, amikor találkozom a lányommal. Hülye egy helyzet volt, mert
ott volt a csávó másik két gyereke, akikre pont Tóni vigyázott, aki akkortájt tizen­
két-tizenhárom éves lehetett.
Nem sokkal később kicsit lazítottak a találkozóink szabályain, úgyhogy Tóni
eljöhetett hozzám Los Angelesbe, és egy hétig a turnéra is elkísérhetett. A szállo­
dákban egymásba nyíló szobáink voltak, és az ajtót éjjel is nyitva hagytuk, a lám­
páknak meg égniük kellett, mert szegény lány állandóan rettegett a sok szarság
miatt, amin rövid élete során keresztül kellett mennie.
 Együttélés, különélés 281

Végül, miután végigverekedtem magam a bírósági procedúrán, magamhoz

tudtam venni őt. Persze, ahogy megtudták az illetékesek, hogy egy Black Sabbath
nevű zenekarban játszom, drámaian lecsökkentek az esélyeim.
- Ki fog felügyelni a lányára, ha turnén lesz? - kérdezgettek.
- Nos, fel tudok fogadni bébiszittert, nem?
Választaniuk kellett, hogy egy egykori fegyenc felügyeletére bízzák a lányo­
mat, aki nem is az igazi apja volt, vagy rám.
- Nézze, ön az apa, úgyhogy vissza fogjuk szerezni a lányát! - biztatott az
ügyvédem, akit Los Angelesben fogadtam fel.
Végül nekem ítélték Tónit, és 1996-ban magammal vihettem Angliába. Végre!
Szegény lányom tiszta idegroncs volt, amikor hozzám került. Tizenhárom
éves volt, és eddigi élete során folyamatosan ide-oda ráncigálták, úgyhogy azt se
tudta, hol van. Hosszú időbe telt, amíg megnyugodott és megint úgy viselkedett,
mint egy normális tinédzser. Sokáig rémálmai voltak. Saját szobát kapott, ahol ál­
landóan nyitott ajtóval és felkapcsolt lámpával aludt, és volt, hogy az éjszaka kö­
zepén kezdett sikoltozni, mire én teljes pánikban rohantam be, hogy mi történhe­
tett. Először majd összetörtem, hogy valahogy segítsek neki, de mi a francot te­
hettem volna? Elhalmozhatom szeretettel, de eleinte az is nehéz volt neki, hogy
egyáltalán elfogadjon, ugyanis az addigi életéből jószerivel teljesen kimaradtam.
Ráadásul a nevelőapjával se jött ki valami jól, úgyhogy nem volt könnyű az ügy.
Mindeközben a házasságom Valeryvel kezdett egyre inkább gajra menni. Ő a
londoni fényűzést szerette, és állandóan utazgatni akart, amitől nekem herótom
volt, hiszen már keresztül-kasul bejártam a világot. Mindketten másra vágytunk,
és rendesen martuk egymást, de a legrosszabb rész akkor jött, amikor Tóni Ang­
liába érkezett. Val nem nagyon akart még egy gyereket. Neki ott volt a fia, akit
ketten neveltünk.
- Bentlakásos iskolába kéne mennie. Rakd be az egyikbe, és maradjon is ott!
- Felejtsd el! - replikáztam. - Egy perc nyugalma nem volt eddig szerencsét­
len gyereknek. Marad nálunk, punktum!
Valery következő ötlete az volt, hogy költözzünk Londonba. El is mentünk
megnézni egy ottani gimnáziumot, de Tóni nem volt oda az ötletért. Túl fiatal
volt, épp átköltözött Kaliforniából, aztán hirtelen: menjünk Londonba! Nem is
nagyon ismerte Vált, és elég kemény ügy volt számára, hogy olyan suliba kellett
volna járnia, ahol egy barátja sincs. Szóval nem nagyon akarta ezt az egészet, Val
pedig kifakadt.
282 SRON M ÁN

- Ha ennyire nem akarja, akkor részemről ennyi volt! Én megtettem min­

dent!
Nagyon felhúztam magam, mert Tóni igazán megérdemelte volna, hogy vég­
re normális életet élhessen. Végül tényleg fel kellett fogadnom valakit, aki vigyáz
rá. Könyörgöm - gondoltam magamban - , házas vagyok, de a feleségem London­
ban él, nekem pedig bébiszittert kell fogadnom a Közép-Angliában lévő lányom­
hoz? Persze nem volt más választásom, mert egymást követték a turnék. Valaki­
nek meg kellett keresnie a lóvét, nem? Elég gyászos volt a helyzet. Végül legin­
kább azért mentünk szét Valiéi, mert képtelen volt elfogadni Tónit, én pedig
egyszerűen nem bírtam ezt a feszkót. Szép lassan eltávolodtunk egymástól, és vé­
get ért a házasságunk. Nem is nagyon kommunikáltuk jól a dolgokat. Ahelyett,
hogy kibeszéltük volna a problémákat, inkább nekiálltunk vitázni.
- Próbáljuk meg másképp! Ha legközelebb vitába keveredünk, azt mondom:
„állj”, és befejezzük, jó? - javasoltam Válnék.
Pár nappal később megint egymásnak estünk.
- Állj! - mondtam.
- Mi a faszom az, hogy „állj”? - esett nekem.
Aztán folytatta az egészet. Szóval ez sem vált be.
Hamarosan eljutottam odáig, hogy képtelen vagyok folytatni. Meg is mond­
tam Válnék, hogy ennyi volt.
- Nem válhatsz el tőlem! - kárpált.
- Nem érted? Egyszerűen nem működik a dolog! Nem akarom tovább ezt az
életet élni. Csináld a saját dolgod!
Alapvetően azért is véget akartam vetni a házasságunknak, hogy végre a saját
útját járhassa, és azt az életet élje, amit szeretne. Ő nem így látta, szerinte egysze­
rűen elhagytam őt Mariáért, de nem ez volt a helyzet. A házasságunk már azelőtt
véget ért, hogy találkoztam volna vele, de Val a mai napig azt hiszi, hogy már tar­
tott Mariával a kapcsolatom, amikor szakítottunk.
Mindenesetre elég jól járt a válással. Talált egy házat Spanyolországban, amit
megvettem neki, és kapott Londonban is egyet. Azt hiszem, ez végül boldoggá
tette. Járhattam volna rosszabbul is. A szakítás mindig megviseli az embert. Ná­
lam szerencsére hamar elmúlt a fájdalom.
Nem sokkal később újra összejöttem a régi barátaimmal, és találkoztam éle­
tem szerelmével is.
 75
Életem s ze re lm e

1997 elején rám csörgött Sharon Osbourne egy kérdéssel.

- Mit szólnál hozzá, ha játszanátok Ozzyval pár koncertet, vagy egy egész tur­
nét? Először téged kérdezlek, és ha igent mondasz, felhívom Geezert is!
Egyszerűnek tűnt az egész, nem pedig ügyvédekkel súlyosbított szarakodás-
nak, szóval rábólintottam, és miután Sharon Geezert is betalálta, ő is igent mon­
dott. Bilit viszont nem kereste meg, mert szerintem attól félt, hogy ő ügyvédek
hadseregét veti majd be, és az senkinek sem hiányzik. Amikor rákérdeztem
Sharonnál, mi van Bill-lel, azt felelte, hogy Mike Bordin, Ozzy dobosa fog velünk
játszani.
Geezer és én csak pár dalra készültünk, és úgy tűnt, nem lesz nagy felhajtás a
dologból, szóval belementünk: jöjjön hát Mike! A terv az volt, hogy Ozzy le­
nyomja a saját koncertjét, utána meg felslattyogunk a színpadra és feltesszük a ko­
ronát a bulira, valahogy úgy, ahogy Costa Mesában is csináltuk 1992-ben mint
különleges vendégek. Megállapodtunk az anyagiakban is, aztán nekiindultunk.
Az öthetesre tervezett turné 1997 májusában indult, ebbe pedig úgy huszonöt
Ozzfest-fellépés fért bele.
Jó időszak volt, és jól éreztem magam Ozzyval és Geezerrel. Valahol egyfaj­
ta próba is volt, hogy mihez kezdünk egymással. Alapvetően nem is nagyon lóg­
tunk egymás nyakán, Ozzy repülőgéppel utazott, mi pedig Geezerrel egy-egy
saját buszt kaptunk. A legjobb hotelekben szálltunk meg: mindig a Four Seasons-
ban vagy a Ritz Carltonban, szóval minden okésan alakult. Jól szervezett turné
volt, na.
284 IRON MÁN

Június 17-én Ozzy hangszálai feladták a küzdelmet, úgyhogy lemondta a bu­

lit. Geezer és én csak akkor értesültünk erről, amikor már az öltözőnkben vol­
tunk, és a többi zenekar játszott. A Marilyn Manson, a Pantera, a Type O’Negative,
a Fear Factory és még pár hasonszőrű banda turnézott velünk.
- Nem akartok játszani pár másik sráccal közösen? Mondjuk énekelhetne
Marilyn Manson - dobta fel valaki.
- Nem akarunk - szögeztem le.
- Nos, valamit pedig ki kell találnunk.
- Az lehet, de mi nem vagyunk benne. Ha gondoljátok, menjetek ki és
jammeljetek, vagy amit akartok.
Nem arról van szó, hogy bármi bajunk lett volna a többi bandával, de mi azért
voltunk ott, hogy Ozzyval lépjünk fel, és ne mással. Nyilván nem fogunk felmen­
ni jammelni, mert az annyit ért volna, mint halottnak a csók: előre látható volt,
hogy mi fog történni. És persze így is lett: mielőtt elkezdődött volna a jam, valaki
bejelentette, hogy Ozzy nem tud fellépni, mert elment a hangja. Persze azonnal
kitört a balhé, ahogy ilyenkor szokás.
A srácok azért felmentek és játszottak, ami jófej gesztus volt tőlük, és végül ez
vette elejét a káosznak. A tömeg ettől még felborított pár rendőrautót és tört-zú­
zott egy kicsit, ami elég gyászosan nézett ki. Elég hirtelen kellett lelépnünk, de vé­
gül megúsztuk a dolgot. Két héttel később aztán visszamentünk, és bepótoltuk az
elmaradt bulit.
Az egyik nap belefutottam Martina Axénba, a csak csajokból álló svéd Drain
STH dobosába, akik szintén velünk turnéztak. Kedvesen invitált, hogy nézzem
meg a koncertjüket.
így is tettem, és mivel eléggé tetszettek, amikor Martina megkérdezte, hogy
tudnék-e segíteni nekik egy közös dal erejéig, simán rávágtam, hogy látogassanak
meg a turné után.
Az énekesük, Maria Sjöholm elég magának való lány volt, vele egyáltalán
nem találkoztam a turné alatt. A koncertek után aztán ő és Martina átrepültek
Stockholmból egy napra. Eljöttek a házamba, ahol Tonival ketten laktunk, mert
akkorra már Valeryvel nem voltunk együtt.
- Főzünk neked valamit, jó? - dobták fel.
- Remek ötlet!
Bevásároltunk a közeli piacon, aztán bevetettük magunkat a stúdióba, ahol
játszottam nekik pár dolgot. Kifaggattam őket, mit szeretnének hallani, és össze­
 Életem s ze re lm e 285

dobtam nekik egy dalvázlatot. Ez kábé húsz percet vett igénybe, utána visszamen­
tünk a házba, és nekiálltunk főzni. Hoztak pár üveg vörösbort és két hatalmas
tábla svéd csokoládét, és nálam is volt egy óriási Cadbury csoki. Elkezdtek cseme­
gézni, megittunk pár italt, aztán vacsora után folytattuk az iszogatást, miközben
a lányok szép csendben elmajszolták a nekem hozott csokit is. Egyszerűen befal­
ták azt a két hatalmas táblát! Emberfeletti teljesítmény volt. Sose felejtem el: iga­
zán vicces látványt nyújtottak.
Másnap el kellett repülnöm egy újabb turnéra, úgyhogy beültünk a kocsiba,
és elindultunk Londonba. Ütközben felkaptuk Ozzyt is, és így négyesben men­
tünk ki a reptérre, ahol a lányok felszálltak a Stockholmba tartó gépre.
Abban az évben nagyon sokat beszélgettem Mariával telefonon. Először leg­
inkább arról, hogyan szuperál a dal, amit írtam nekik, utána pedig már rendsze­
resen felhívtam és eldumálgattunk, néha órákon át. Egyre jobb barátok lettünk, és
az 1999-es Black Sabbath Reunion turné előtt feldobtam neki, ha átugrana Phoe-
nixbe, szívesen látnám, és küldenék neki jegyet is a koncertre.
Kicsit gondolkodott rajta, végül rábólintott.
Amikor megérkezett, nagyon idegesnek tűnt, és én se nagyon tudtam, hogy
mi a kotta.
Jézusom, hát eljött!
Szilveszterkor Phoenixben játszottunk, utána Maria Las Vegasba is velünk
tartott. Nagyon élveztük egymás társaságát, és valami elindult: egyre többet talál-
kozgattunk, végül pedig Angliába költözött, úgy 1999 körül.
A dal, amit a Drain STH-nak írtam, végül a Black címet kapta, és a Freaks Of
Natúré című lemezükön jelent meg, szintén 1999-ben. Sajnos a zenekar nem sok­
kal ezután feloszlott. Egy csak csajokból álló bandának nem könnyű az élete. Éve­
ken át turnéztak, és Mariának elege lett az állandó utazgatásból. Megmondta a
többieknek, hogy keressenek valakit a helyére, de ők nem vették komolyan, úgy­
hogy végül elváltak az útjaik. Valószínűleg ezért leginkább engem hibáztattak.
2002-ig nem házasodtunk össze. A korábbi házasságaimat november máso-
dikán, harmadikán és hatodikén kötöttem, és amint látható, ez a hónap nem ho­
zott túl sok szerencsét.
- Nincs az az isten, hogy novemberben esküdjünk meg! Eszedbe se jusson! -
mondtam Mariának.
Végül augusztusban került sor a nagy eseményre, biztonságos távolságban
novembertől. Épp turnéztunk, és amikor Los Angelesben volt egy pár nap szüne­
286 SRON M ÁN

tünk, az irodám beszervezett egy anyakönywezetőt, aki eljött a szállodánkba és

összeadott minket. Augusztus 19-én a Sunset Marquis hotelben keltünk egybe.
Nem is mondtam el senkinek, még a zenekartagoknak se, nem is hívtam senkit,
csak Eddie, az egyik alkalmazottam volt ott: ő lett a tanú. Mindenféle felhajtás
nélkül, csendesen akartuk elintézni az ügyet, és így is történt.
Ez volt életem legjobb döntése!
 76
A z újjáalakulás

Nem akartunk tovább Mike Bordinnal játszani: mindannyian szerettük volna, ha

Bili visszatér a következő turnéra. Ozzy, Geezer és én is bebizonyítottuk, hogy ké­
pes működni a dolog. Feltettük magunknak a kérdést: mehet ez még tovább? Ér­
dekli vajon az embereket? Nos, elég jól megvoltunk egymással, a koncertek pedig
fantasztikusan sikerültek és mindenki odavolt értünk. Szóval nyilvánvalónak
tűnt, hogy a következő turnéra az eredeti felállású Black Sabbathnak kell a szín­
padra lépnie.
Valahogy meg kellett állapodnunk a részletekben, hogy elkerülhessük a né­
zeteltéréseket, nem is feltétlenül a mi részünkről, hanem a menedzsment oldalá­
ról. Mindannyian külön menedzsmenttel dolgoztunk, ez pedig megnehezítette a
dolgokat, úgyhogy azt találtuk ki, hogy egyetlenegy embernek kell intéznie az
ügyeinket, máskülönben káoszba fullad az egész. így is történt, és mivel Sharon
szervezte meg az Ozzfestet, ő lett az újjáalakulás menedzsere is.
Nekiálltunk próbálni Bill-lel, és összeraktuk vele a műsort, aztán nyomtunk
néhány koncertet, mielőtt a birminghami NEC-ben felvettük volna a Reunion
koncertlemezt 1997. december 5-én. Túl korán raktuk be a turnémenetrendbe ezt
az állomást, és úgy gondoltam, hogy sokkal többet kellett volna a felvétel előtt
koncerteznünk. Próbálni persze próbáltunk, de mindössze két koncertünk volt
előtte, és hirtelen ott találtuk magunkat a NEC-ben, hogy két egymást követő bu­
lit játsszunk, amiről aztán a felvétel készült. Még nem rázódtunk bele igazán a
koncertek rutinjába, és ahelyett, hogy mondjuk itt elpottyantottam volna egy rö­
vidke szólót, ott meg felépítettünk volna egy szép csúcspontot, egyszerűen csak
288 IRO N M ÁN

végigrontottunk a dalokon. Jobb lett volna a végeredmény, ha kicsit lazábbra

vesszük a figurát.
Elég idegőrlő volt az a két este, mert pontosan tudtuk, hogy felveszik a buli­
kat. Egy rendes koncertnél nincs ekkora para, mert vége az utolsó dalnak, aztán
sika-kasza-léc, viszont egy felvétel az örökkévalóságnak szól. Ráadásul hazai pá­
lyán játszottunk, amitől aztán végképp szorult a zabszem. Eljött az összes bará­
tunk, ott volt Brian May, Cozy és Neil is. A koncert után végül mi négyen elmen­
tünk egy kínai étterembe, és jól telezabáltuk magunkat a nagy ijedtségre.
Mindezzel együtt nagyon boldogok voltunk, hogy újra együtt játszhatunk.
Jobban sült el, mint vártuk. Azt is mondhatnám, hogy nagyszerűen sikerült a buli.
Nem sokkal később elutaztam a hollywoodi A&M stúdióba, hogy Bob
Marlette-tel együtt megkeverjem a koncertlemezt. A munkálatok kellős közepén
beugrottak a lemezkiadós arcok is, és azonnal előálltak egy briliáns ötlettel.
- Tony, nincs kedved írni két új dalt is a lemezre?
- Úgy értitek, most rögtön? - néztem rájuk döbbent arccal.
- Igen, most rögtön!
- De hogy? Bob és én? - akadékoskodtam tovább, ugyanis csak mi ketten dol­
goztunk a stúdióban.
- Dehogyis, hozzuk Ozzyt is!
Dalokat írni a keverési munkálatok közepén nem feltétlenül jó ötlet. Az em­
ber agya ilyenkor a hangzáson jár, és elég nehéz átkapcsolni a dalírásra. Ha pedig
zenekar sincs a közelben, akikkel lehet jammelni, és még Ozzy is csak néha néz
be, kibaszott bonyolulttá válik az egész ügy. De hát legyen! Eldobtuk a keverőpul­
tot és nekiálltunk az új dalokon dolgozni. Egyetlenegy ötletem se volt elfekvőben,
szóval akkor és ott kellett kitalálnom az egészet, de legalább az egyik gitárom kéz­
nél volt. Úgyhogy belekezdtünk.
Bassza meg.
Bob Mariette dobprogramokat használt, és így tudtuk összerakni a dalvázla­
tokat. így készült a Psycho Mán: feljátszottam a riffet, ő írt hozzá dobokat, és fel­
építettük az egészet. Ozzy beugrott, eltűnt, megint beugrott, aztán el-elücsörgött
a szomszéd helyiségben, szendvicset rágcsálva vagy épp szundikálva. Gyakran el­
szundított a lehallgatószoba kanapéján, miközben mi a dalon dolgoztunk. Egy al­
kalommal szieszta után kiment a klotyóra, és vagy félórára eltűnt. Mi meg egyre
idegesebbek lettünk. Hol a picsában van már? Pont most kellett eltűnnie, amikor
szükségünk lenne rá?
 Az újjáalakulás 289

Elküldtünk egy arcot, hogy nézzen utána, hol lehet, de ő sem találta. Azt
mondta, valószínűleg hazament.
Felhívtuk tehát a házát, de nem volt otthon sem.
- Hova a faszomba tűnt?!
Még Tonynak, annak az alkalmazottjának, aki hűséges pincsikutyaként köve­
ti mindenhova, se volt fogalma, hova lett. Aztán megütötte a fülünket egy mon­
dat a folyosón. A stúdióban dolgozó másik banda tagjai álltak ott.
- Haver! Nem hiszem el! Ozzy Osbourne van itt a stúdióban! Ott alszik a ka­
napénkon!
Ez hihetetlen - gondoltuk.
Kiderült, hogy még mindig félálomban, dolgavégeztével előcammogott a klo-
zetról, és képtelen volt visszaemlékezni, melyik stúdió volt a miénk, úgyhogy be­
nyitott abba, ahol a srácok épp dolgoztak, és bealudt a kanapén. Ők ebből nem
vettek észre semmit, mert épp a feljátszóban ügyködtek, és csak akkor szembesül­
tek a hortyogó Ozzy látványával, amikor visszaértek a kontrollszobába. ő k is is­
tenítették Ozzyt, úgyhogy hagyták, hadd pihenjen. Érte küldtünk valakit, ám
eközben felébredt, visszament a mi stúdiónkba, és ahogy szöszmötölt a keverő-
nél, szerencsésen bele is borított a pultba egy pohár vizet, mire a jobb sorsra ér­
demes műszer azonnal elfüstölt.
Amikor viszont történetesen ébren volt, igazán lelkesedett az új dalokért. Na­
gyon bírta őket.
Ez volt az első alkalom, amikor láttam, hogy szöveget próbál írni, és tényleg
belead apait-anyait. Összeraktuk az alapokat, és egy nap alatt felnyomtuk Ozzy
témáit és az én részeimet. Túl gyors volt az egész, hiszen egyáltalán nem tudtunk
együtt élni a dalokkal, de a csávó a Sony Recordstól odakinn kaparta az ajtófélfát,
hogy végre meghallgathassa őket. Geezer és Bili később játszották fel a sávjaikat,
és lényegében ennyi volt: el is készült a Psycho Mán meg a Selling My Sóul, de a
magam részéről nem voltam velük túl elégedett. Úgy érzem, sokkal jobban is si­
kerülhettek volna, ha van elég időm a munkára.
Akkoriban nem nagyon volt szó arról, hogy új nagylemezt kéne írnunk. Csak
később vonultunk stúdióba, pont, mielőtt Ozzy nekiállt volna a The Osbournes
nevű valóságshow-jának. Vagy három-négy hetet töltöttünk ott, és összeraktunk
hat-hét dalvázlatot, de a zenekarból nem mindenki tette oda magát úgy, ahogy
kellett volna. Kábé annyira voltunk lelkesek, mintha a fogunkat húzták volna. Ki-
290 IRON MÁN

csit jammeltünk, összeraktunk egy-két témát, aztán Ozzy vagy eltűnt, vagy me­
gint beszunyált egy kanapén, vagy szabotálta az egész melót egyetlen kérdéssel.
- Srácok, nem tolunk egy teát?
- Pompás ötlet!
Aztán megint nyoma veszett két órára.
- Hol az istenben van már az a tea?
Pont, mint a régi szép időkben! Egyszerűen képtelen volt a seggén ülni és át­
rágni magát egy készülő dalon. De Ozzy már csak ilyen.
Ezzel együtt igazán összejöhetett volna az a lemez. Volt hat dalunk, és valaki
feldobta, hogy dolgozzunk Rick Rubinnal. Geezer, Ozzy és én elmentünk hozzá
Los Angelesbe. Az egyik samesza fogadott minket, hellyel kínált, majd vártunk
vagy tíz percet, mire Rick méltóztatott befáradni. Nem ismertem korábban, és fo­
galmam se volt, mire számíthatok, de Rick igazán jellegzetes fazon volt. Egy kaf­
tánban jött be, és úgy nézett ki, mint valami Buddhába oltott nyugis, öreg hippi.
Megmutattuk neki a dalokat, és háromra közülük igazán ráizgult. Folytatása
azonban nem lett az ügynek: nem is találkoztunk azóta. Az egész történet megfe­
neklett Ozzy valóságshow-ja miatt. Kár, mert ha mindenki bedobja magát, és haj­
landó rendesen melózni, akkor nagyon király anyag születhetett volna.
Valahol még meg is van az a hat dal. Nem kezdtünk velük semmit, de ekkor
voltunk a legközelebb ahhoz, hogy egy új lemezt készítsünk.
 77
C ozy b a le s e te

1998 áprilisában épp a Los Angeles-i Sunset Marquis hotelben voltam, amikor
befutott egy telefon Ralphtól.
- Tony, nagyon sajnálom, de Cozy meghalt. Autóbaleset.
Hidegzuhanyként ért a dolog, és percekig nem tértem magamhoz.
Elég régóta ismertem Cozyt, aki mindig is vad csávó volt. Ültem vele egy au­
tóban jó néhányszor, és ugyan nagyon jól vezetett, de mindig olyan gyorsan haj­
tott, hogy állandóan halálfélelmem volt mellette. Sokszor kiment egy autópályára
az öreg Ferrarijával, csak azért, mert odavolt a sebességért. Volt pár hatalmas mo­
torja is, és azokat sem kímélte. Amikor Woodcrayben vettük fel a Headless Crosst
88 táján, általában motorral jött a stúdióba, és néha, amikor kicsit betintázott a
munkálatok alatt, eldugtam a kulcsait, hogy ne vezethessen haza részegen.
- Hol a faszba vannak a kulcsok?
- Nem vezethetsz haza ilyen állapotban!
- Marhaság! Tök jól vagyok!
A régi tökjólvagyok-nóta! De nem volt vita, maradnia kellett!
Cozy általában villámgyors Yamahákon száguldozott, és akkoriban biztos
voltam benne, hogy az egyik jelenti majd a végzetét. Nem gondoltam volna, hogy
egy autóban töri össze magát, és amikor megtudtam, hogyan történt, különösen
szarul éreztem magam.
Cozy akkoriban találkozgatott egy csajjal, aki épp válófélben volt, és adódott
némi problémája a férjével. Otthon volt és épp iszogatott, amikor a csaj felhívta,
és megkérte, hogy menjen át hozzá, minél hamarabb.
292 IRON MÁN

Cozy ötven-hatvan kilométerre lakott a csajtól, úgyhogy beugrott a felturbó­

zott Saabjába, és végigszántott az autópályán. Ütközben újra felhívta a nő.
- Hol vagy?
- Úton feléd, ne aggódj!
Aztán a csaj csak annyit hallott, hogy ó, bazmeg! A következő pillanatban pe­
dig egy hatalmas csattanást.
Azt hiszem, aznap épp zuhogott, Cozy pedig nem kötötte be magát. Neki­
ment valaminek, és egyenesen kirepült a szélvédőn. Micsoda fájdalmas végzet
egy ilyen tehetséges zenész és jó barát számára!
 78
Bili, Vinny és Bili és Vinny

A Reunion koncertlemezzel a zsebünkben igazán nagy durranást terveztünk:

egy teljes turnét az eredeti felállással. 1998 májusában hozzá is fogtunk a próbák­
hoz. Húsz éve nem dolgozott együtt ez a társaság. Ezúttal igyekeztünk hatéko­
nyan kommunikálni egymással, és nem fejjel menni a falnak. Ahelyett, hogy
olyanokat mondtunk volna, hogy „na, most ez lesz”, vagy „gyerünk, csináljuk ezt
és azt”, mindenki udvarias volt, és ilyenek hangzottak el, hogy: „mit gondoltok,
így jó lesz?”
Igazán jó hangulatban zajlottak a próbák, már csak azért is, mert olyasvalami­
re készültünk, ami a vérünkben volt. Végigvettük a dalokat Ozzy énekével, aztán
ő le is léceit, mi pedig újra eljátszottuk őket, már nélküle. Május 19-én is így pró­
báltunk, amikor a Paranoidhoz, a záródalhoz érkezve Bili megjegyezte:
- Elég szarul vagyok, srácok. Nem gond, ha ledőlök kicsit?
- Dehogyis, szusszanj csak egyet!
Felkísértem Bilit az emeletre, és bedugtam az ágyba.
- Szólnál az asszisztensemnek, hogy jöjjön föl?
- Természetesen!
- Csak azért, hogy kicsit megmasszírozzon, mert a karom eléggé elzsibbadt.
Egyáltalán nem hittem volna, hogy komoly baja van. Geezerrel együtt kimen­
tünk kicsit levegőzni, és ahogy sétáltunk az út szélén, elviharzott mellettünk egy
szirénázó mentőautó.
- Na ez is biztos Biliért jön! - poénkodtunk.
294 IR O N M ÁN

Régi, kedves rituálé volt már ez. Akárhányszor valami olyat láttunk, ami egy
katasztrófa jelének tűnt, egyből benyögte valaki, hogy biztos Bili kavarja megint
a szart.
De bazmeg, ezúttal tényleg Bili kavarta a szart! Percekkel később elszáguldott
mellettünk ugyanaz a mentő az ellenkező irányba, amelyik valóban őt szállította
a kórházba. Ahogy visszaértünk, Ozzy pánikolva fogadott minket.
- Bilinek szívrohama volt! Bilinek szívrohama volt!
- Jézusom, akkor ezért láttuk azt a mentőt!
- Igen, az érte jött!
A legközelebbi, úgy harminc kilométerre lévő kórházba vitték. Benn is tartot­
ták egy ideig, és természetesen koncertezni sem engedték.
A turnét ettől még nem mondtuk le, inkább megkértük Vinny Appice-t, hogy
ugorjon be, amíg Bili lábadozik. Vinnyvel már a Ronnie-érában dolgoztunk
együtt, és Bili mindig is bírta őt, szóval ez tökéletes megoldásnak tűnt. Vinny is
benne volt: eljött, próbáltunk, majd végigzúztuk Európát.
Olyan dalokat is elővettünk, amiket évek óta nem nyomtunk. Két és fél órás
koncerteket toltunk, és a végére majdnem összerogytam. Hosszú volt, de király!
Nagyon sok ritkán játszott dalt is elővettünk, nemcsak a magától értetődő dara­
bokat.
A turné júniusban startolt Magyarországon, és az elején minden okés volt. A
Milton Keynes Bowl-beli koncertünk, ahol a Foo Fighters, a Pantera, a Slayer és a
Soulfly is fellépett, egyike volt a legjobbaknak. Bili is eljött arra a bulira, és nagyon
jólesett, hogy felbukkant. Persze felrángattuk a színpadra is, a közönség pedig
igazán örült, hogy láthatta. Melegítőgatyában állt ott, én pedig képtelen voltam
parancsolni magamnak, és zutty, lehúztam a nadrágját a tömeg előtt. Tipikus Bill-
szopatás! Rendszeresen eljátszottam ezt vele, itt pedig ismét tökéletes volt az alka­
lom. O nyugodtan állt, csendben felhúzta a nadrágját, és egy árva szót se szólt.
Bili hatalmas figura!
1998 októberében végre megjelent a Reunion, a kiadónk, az Epic pedig szer­
vezett egy dedikálókörutat Amerika nyolc nagyvárosában, ahova Bili is velünk
tartott. A New York-i St. Regis hotelben kaptunk szállást, ami hihetetlenül drága
volt, és többek közt minden szobához járt egy külön komornyik. A szállodát
használtuk bázisnak, ahonnan magánrepülőgépen hurcoltak minket Dallasba,
meg még az isten tudja hova, hogy lemezeket dedikáljunk és rádióinterjúkat ad­
junk. Lezavartuk a dolgot, aztán visszarepültünk New Yorkba.
 Bili, Vinny és Bili és Vinny 295

Sokszor annyi ember jött el a boltokba, ahol dedikáltunk, hogy kicsúszott a

szervezők kezéből az irányítás, és előfordult, hogy a biztonságiak keménykedtek
a rajongókkal. Végül meg kellett mondanunk nekik, hogy vegyenek vissza. Nem
kezelhetik ilyen gorombán az embereket, hiszen ők csak rajongók.
Egyszer egy plázában dedikáltunk, és az egész hely tömve volt. Sose láttam
olyasmit, hogy valaki egy pláza közepén írta volna alá a cuccokat. Ezek a lemez­
bolti találkozók elég jól sikerültek, néha már túl jól is.
Szerepeltünk Dávid Letterman Laté Show-jában is, ami huszonhárom év után
az első tévészereplésünk volt ebben a felállásban. Kicsit ideges voltam előtte, mert
el nem tudtam képzelni, milyen lesz elnyomni a Paranoidot egy ilyen talk show-
közönségnek. Gondoltam, Letterman és a munkatársai is húzni fogják a szájukat,
de igazán kedvesen bántak velünk. Dávid egyfolytában jött és ment: mi csak este
találkoztunk vele, amikor odajött kezet rázni és köszönni. Beszéltünk is vele, de
nem túl sokat. Paul Shafferrel26 is találkoztunk a beállás alatt, és vele is dumáltunk
kicsit. Láttam rajta, hogy legszívesebben megkérdezné, hogy felléphet-e velünk,
de végül csak négyen játszottunk. Ennyi volt: elnyomtuk a dalt, aztán sika-kasza-
léc.
Az amerikai turnénk szilveszterkor indult az arizonai Phoenixben. Ez volt az
a koncert, amire Maria is átrepült, és elég nagy buli lett belőle.
A koncertek után mindig tűzijáték következett, úgyhogy mi csendben le tud­
tunk lépni, anélkül, hogy beragadtunk volna abba a dugóba, amit a koncertről tá­
vozó emberek okoznak. Lejöttünk a színpadról, és már húztunk is, mint a vad­
libák.
Erre a turnéra már Bili is visszatért, de Vinnyt is magunkkal vittük, mert nem
akartuk, hogy Bili túlhajszolja magát. Akármennyire mondogatta, hogy már min­
den oké vele, simán előfordulhatott volna, hogy valamelyik este nem érzi jól ma­
gát, és nem tud színpadra lépni. Vinny akár koncert közben is beugorhatott, ha
Bili kimerült, csak szólnia kellett volna, hogy szálljon már be két nótára, amíg ki­
fújja magát. Azt hittem, Bili lelkiállapotának jót tesz, hogy Vinny velünk van, és
csak később hallottam, hogy eléggé idegesítette a dolog, pedig egyikünk sem
akarta ezzel megbántani, csak egyszerűen aggódtunk érte. Végül Vinnynek egy­

26 Paul Shaífer Dávid Letterman jobbkeze volt 2015-ig: ő felelt a showműsor zenéjéért.
(ford. meg].)
296 8RON MÁN

általán nem volt dolga, mert Bili remekül helytállt, és semmi baja nem lett. Én
egyszer bekaptam egy csúnya influenzát, Ozzy pedig megfázott, de Bili vidám
volt, mint egy cinege.
Bili nem ihatott, Geezer nem ivott, Ozzynak pedig nem szabadott volna in­
nia, úgyhogy én tintáztam egyedül a zenekarból. Mindegyikünk saját buszon uta­
zott, én pedig felpakoltam egy rakomány bort és pezsgőt. Persze tekintettel vol­
tam a többiekre, és nem akartam előttük vedelni, úgyhogy igazán hülyén éreztem
magam, amikor valaki meglátogatott a buszomban. Ozzy pedig elég gyakran idő­
zött nálam, úgyhogy végül úgy alakult, hogy én se nagyon ittam azon a turnén.
Az amerikai turné utolsó koncertje után úgy voltunk vele, hogy most már hü­
lyeség lenne abbahagyni, és két hónappal később bejelentettük, hogy folytatjuk
tovább, ezúttal a következő Ozzfest főzenekaraként. 1999 májusának végétől au­
gusztus elejéig utaztunk Amerikában többek közt Rob Zombie, a Slayer és a
System O f A Down társaságában. A kisszínpad zenekarai közt pedig ott volt Ma­
ria bandája, a Drain STH is, úgyhogy megint együtt turnézhattunk.
Az egyik szabadnapunkon épp Palm Beachen lógattuk a lábunkat, az ottani
Four Seasons hotelben, és Rob Zombie is ott lakott. Mariával együtt épp az abla­
kon bámultunk kifelé, amikor megláttuk Robot arra csörtetni a feleségével karölt­
ve. Gatyarohasztó meleg volt, de Robot ez nem zavarta: ahogy mindig, most is
talpig bőrcuccban mászkált. Odament egy nyugágyhoz, és elfeküdt benne. Napo­
zás Zombie-módra! Mindenki rövidnadrágban járkált, de ő nem engedett a negy­
vennyolcból: bőrnadrág, bőrdzseki, bőr cowboykalap a fején, a lábán meg bőrba­
kancs. Maria és én gurultunk a nevetéstől. Rob amúgy remek arc, de az imázst
véresen komolyan veszi!
Azt az évet két bulival zártuk a birminghami NEC-ben. Emlékszem, akkor
úgy gondoltam, hogy ez már tényleg az utolsó két bulink. Kicsit szomorú is vol­
tam, mert azt hittem, hogy többé nem állunk színpadra együtt. Felvettünk egy
koncertvideót is, ami később a The Last Supper címmel jelent meg.
Akkor ez tökéletes címnek tűnt, de ez még messze nem az út vége volt.27

27 Last Supper = Utolsó vacsora (ford. megj.)

 79
Egy hobbizenekar,
valam in t életem
legnagyobb é g é s e

2000 februárjában megkaptuk az első Grammynket a Legjobb Metál Előadásért a

Reunion lemezen hallható 1998-as írón Man-verzióért. Bassza meg, éveken át ze­
néltünk, és tojtak a fejünkre, most meg egy élő felvételért kapunk Grammyt? Egy­
két évvel később megint jelöltek minket, ezúttal a Wizarddel. Fogalmam sincs,
miért került szóba egyáltalán, de hát már az első jelölést sem értettem!
A Grammyt leszámítva 2000 elég eseménytelenül telt. Júniusban felléptünk a
KROQ Weeny Roast fesztiválon a kaliforniai Anaheimben található Angel
Stádiumban. Sharo felhívott és rábeszélt minket, hogy mi legyünk a meglepetés­
vendég Ozzy koncertje után.
A meglepetés kiválóan sikerült! Ozzy lenyomta a szettjét, aztán a forgószín­
padnak kellett volna tennie egy fordulatot, és akkor jöttünk volna mi. Egész nap
az járt a fejemben, mekkora ostobaság már ez. Jó gyorsan következünk, hogy fog
ez működni vajon?
Aztán a színpad elfordult, én belekezdtem a War Pigs nyitórifljébe, és... sem­
mi! Ahogy megfordult a színpad, a kábelem kihúzódott az erősítőből, és egysze­
rűen elment a gitár. A gitártechnikusomat majd megütötte a guta, és csak
bazmegelni tudott.
Rettenetesen kínos volt, ahogy ott álltunk, mint hideg vízben a lófasz, és a kö­
zönség, akik nem is tudták, hogy fellépünk, valószínűleg azt gondolta, hogy kik
ezek a béna arcok? Aztán egy örökkévalóságnak tűnő idő után valaki odagördí­
tette Zakk Wylde cuccát, abba bedugtam a gitárom, és végre el tudtuk kezdeni a
koncertet. Húsz perc volt a műsoridőnk, de annak legalább a fele a bénázással
ment el, és még várt ránk egy ugyanilyen buli New Yorkban.
298 ÍROM M ÁN

- Nincs az az isten, hogy ezt én még egyszer végigcsináljam - mondtam

Sharonnak.
- Nos, ahogy akarod - hagyta rám.
Annyira szégyelltem magam az egész miatt, hogy napokig nem álltam szóba
senkivel, és szó szerint elrejtőztem mindenki elől a Sunset Marquis hotelben.
Visszatérve Angliába Bev Bevan és Jasper Carrott társaságában eresztettem ki
a gőzt. Évek óta jó barátok voltunk, és ezer éve tervezgettük, hogy csinálunk egy
zenekart, pusztán hülyéskedésből. Ők már összeraktak ezt-azt, és hívtak engem
is, én meg nagy lelkesen rábólintottam az ügyre.
A Belch nevet Jasper találta ki. A B a Black Sabbathból, az E és az L az ELO-
ból, a C pedig a saját vezetéknevéből, a Carrottból jött. Jasper amúgy humorista,
a Belchben pedig ő volt az énekes.
Phil Tree volt a basszusgitárosunk, Phil Ackrill pedig a másik gitáros, aki
mostanság Bev Bevannel játszik együtt a The Move-ban. Imádtam az egész kalan­
dot. A Belch alapvetően popzenekar volt, és mindent játszottunk a Blue Suede
Shoestól kezdve Tina Turneren és a Dire Straitsen át az All Right Now-ig.
Jasperéknél próbáltunk, és az eredeti terv az volt, hogy az egyik haverunk buliján
lépünk fel. Az egyszeri alkalomból aztán több koncert is kerekedett. Nem hiszem,
hogy annyira jók lettünk volna, hogy az emberek fizessenek a koncertjeinkért, de
lassacskán azért csak komolyabbra fordult a dolog. Volt egy bulink Doncasterben,
Birminghamtől 160 kilométerre, és az egész olyan volt, mint a régi szép időkben.
Jasper bérelt kocsijával utaztunk, és persze lerohadtunk az autópályán. Az ilyes­
mihez egyikünk sem volt már hozzászokva, mert mindannyiunkat hadseregnyi
ember vett körül, akik elsimították a hasonló problémákat. Szóval csak néztünk
bután egymásra.
- Na, most mi lesz?
- Lövésem sincs!
- Bazmeg! Még elég messze vagyunk!
Aztán Jasper felhívott valami arcot, aki neki melózott, a csávó meg intézett
egy autót, ami értünk jött, elvitt minket a koncertre, aztán meg haza. Végre oda­
értünk a bulira, ahol borral, pezsgővel és minden egyéb íirlefranccal vártak min­
ket, és igazán megadták a módját az ügynek. Lej átszőttük a rövidke programun­
kat, aztán nekiálltunk vedelni a pezsgőt, üvegszámra.
Hazafelé menet aztán húszpercenként kellett megállnunk, mert a gyorsan le­
nyomott, ipari mennyiségű pia miatt mindannyian okádtunk, mint a lakodalmas
 Egy hobbizenekar, valam int é le tem legnagyobb é g é s e 299

kutya. Végül odaértünk Jasperékhez, ahol mindenki öklendezve zuhant ki a ko­

csiból.
Szakasztott úgy, ahogy negyven évvel ezelőtt csináltuk, csak közben mind­
annyian felnőttünk.
Lenyomtunk pár bulit, és jóval több helyre hívtak minket. Jaspernek volt egy
hetente jelentkező tévéműsora, és még oda is bepofátlankodtunk, hogy eljátsszuk
a Route 66-ot, meg egy Status Quo-feldolgozást. Csináltattunk Belch-pólókat is,
igazán pofás darabokat! De Jasper aztán túl elfoglalt lett a saját kabaréfellépései
miatt, és a Celador nevű tévéprodukciós cégben is elég komoly részesedése volt,
úgyhogy nem sokkal később nyakig belevetette magát a Legyen Ön is milliomos
munkálataiba. A többiek is eléggé elfoglaltak voltak. Nem oszlottunk fel, csak
egyszerűen nem volt már a zenekarra több időnk. De ki tudja, lehet, hogy egyszer
még összeállunk.
Csak úgy, poénból.
 80
A z lo m m i-szó ló lem ez

Amikor megemlítettem Sharon Osbourne-nak, hogy szeretnék egy szólólemezt,

amin minden dalt más énekes énekel, azonnal elkezdett fűzni, hogy akkor már
adjam ki az Osbourne-ok családi kiadójánál, a Divine Recordsnál. Ugyan kaptam
más társaságoktól is ajánlatokat, de rájöttem, hogy Sharon lesz az én emberem,
mert ebben a szakmában ő az egyik legjobb. Elég jó pénzt is ajánlott, de nem is ez
volt a legfontosabb szempont, hanem az, hogy igazán rajta volt a dolgon, és a pro-
móciót is rendesen megtolta. Megállapodtunk, és azóta teljesen zökkenőmentes a
kapcsolatunk. Persze nem tudtam kihagyni, hogy a régi nézeteltéréseinket ne em­
lítsem meg a köszönetrovatban. Ki gondolta volna! - írtam a neve mellé.
Pár témát otthon írtam, de az anyag zöme a producer Bob Mariette kaliforni­
ai házában született. Eleinte nem nagyon tudtam, mi sül ki az egészből a Black
Sabbath után: kövessem azt az irányvonalat, vagy kísérletezzek inkább? Végül egy
riffelős, modern anyag született. Bob is efelé terelgetett, és elég jó munkát végzett.
Bob billentyűkön is játszik, és elég jó füle van a dolgokhoz. Megírtam a riffeket, ő
pedig dobprogramokkal és effektekkel egészítette ki a dalvázlatokat. Elég sok szá­
mítógépes kütyüt használt, mert igazából ez az ő világa.
Végül az lett a lemezből, amit már a Seventh Star idején szerettem volna meg­
csinálni. Ezúttal mindenki nagyon lelkes volt, és az összes énekest sikerült meg­
szereznem, sőt, még többen is jelentkeztek a kelleténél, úgyhogy fájó szívvel kel­
lett elutasítanom néhányukat. Elég jó élmény volt ennyi különböző művésszel
dolgozni, és igazi kihívásként éltem meg. Billy Corgannel például a Black
Obliviont írtuk együtt. Bementünk az A&M stúdióba, ahol Billy az éneklés mel­
lett basszusgitározott is. Pár nappal a felvétel előtt eljött hozzám, én pedig mutat-
 A z lo m m i-szó lólem ez 301

tam neki pár riffet. Fel is vettem neki őket, hogy otthon barátkozzon velük. Pár
nappal később visszajött, és magával hozott egy dobost, Kenny Aronoffot is. Billy
olyan dalt szeretett volna, amiben mindenféle váltás van, úgyhogy végül egyszer­
re írtuk és vettük fel a szám részeit. Az Iommi-lemezen sok olyan dal van, amit
élőben nyomtunk fel. A jammelés rendesen felpörgette az agyunkat.
Nagyon örültem, hogy Kenny is velünk van, mert zseniális zenész. Biztos va­
gyok benne, hogy nagyon kevesen lettek volna képesek arra, hogy egy ilyen sok
váltást tartalmazó dalt így feljátsszanak, pláne, hogy a nagy része ott helyben szü­
letett, és folyamatosan pakoltuk bele az újabb és újabb témákat.
Ezt a számot aztán kész idegbaj volt élőben eljátszani. Olyan emberekkel dol­
goztam, akikkel korábban sose, és olyan dalok születtek a kooperációkból, ame­
lyek ott helyben pattantak ki a fejemből, ahelyett, hogy lett volna időm együtt élni
velük, ráadásul jószerivel egyszerre írtuk és vettük fel őket. A Black Oblivion iga­
zán nehéz darabra sikerült azzal a rengeteg váltással, de a végeredmény nagyszerű
lett, és kimondottan érdekes élmény volt ilyen feszített tempóban dolgozni rajta.
A Henry Rollins énekével készült Laughing Mán az egyik első dal volt, amit
felvettünk. Henry átjött Bob stúdiójába, ami igazából csak egy parányi szoba volt
a házában, és egy kanapén ülve énekelt. A Laughing Mán jó kemény nóta lett. Ját­
szottam Henrynek néhány témát, ő pedig azonnal rábökött, hogy ezt szeretné, és
gyorsan meg is írta rá a szöveget. Imádta az egészet.
Dave Grohl is nagyon lelkes volt. Amikor eljött a stúdióba, hogy felénekelje a
Goodbye Lamentet, már beszerveztem Matt Cameront, hogy doboljon abban a
dalban.
- Ó, de imádnám ezt a témát játszani! Nem lehetne szó arról, hogy az éneklés
mellett fel is dobolom?
Úgyhogy végül ő játszotta fel a dobokat, és nagyon jó munkát végzett. Az
olyan énekeseknél, mintSerj Tankian (System O f A Down), Skin (Skunk Anansie),
Phil Anselmo (Pantera), lan Astbury (The Cult) vagy Billy Idol, az a módszer vált
be, hogy kaptak egy kazettát a nekik szánt dallal, amire megírták a szöveget és az
énekdallamot, majd lejöttek egy napra a stúdióba, és felénekelték, amit kellett.
Peter Steele dala, a Just Say No To Lőve eléggé kilóg a lemezről Pete egyedi
hangja miatt. Őt már korábban ismertem, mert a Type O’Negative gyakran kon­
certezett velünk.
- Annyira örülök, hogy meghívtál és itt lehetek! Baromi ideges vagyok! -
mondogatta, amikor lejött végül a stúdióba.
302 SRON MÁN

- Ne aggódj. Minden rendben lesz! - nyugtatgattam.

- Nincs véletlenül egy kis borod? - kérdezte, mielőtt hozzáfogott volna az
énekléshez.
Kerítettem neki egy üveg bort, ő pedig, hogy kicsit megnyugodjon, egy korty­
ra lenyomta az egészet. Nagyon sajnáltam, amikor megtudtam, hogy 2010 áprili­
sában meghalt. Igazán megrázott a dolog, mert Pete nagyon rendes srác volt, jó
lélek egy óriás testében.
A Who’s Fooling Who szövegét Ozzy írta, akitől elég szokatlan mutatványnak
számított, hogy csak úgy leüljön a seggére, és nekiálljon szöveget írni, de ezúttal
működött a dolog. Kábé úgy nézett ki a munka, ahogy a Reunion lemezen szerep­
lő Psycho Mán készült. Eljött, ücsörgött kicsit, miközben szórta a poénokat, mint
mindig, aztán lefirkantott valamit, és Bobbal együtt felépítették az egészet. Fel­
nyomott két verzét, miközben írtam a dalhoz egy gyorsabb részt. Azt akartam,
hogy ide is énekeljen valamit, de Ozzy nem érezte, úgyhogy inkább rádobtam egy
szólót.
Az album 2000 októberében jelent meg, és végül egyszerűen az lommi címet
kapta. Sharon szervezett egy óriási bulit a megjelenés alkalmából, amivel nagyon
sokat melózott, és igazán jól is sikerült. A kritikusok nagyon szerették a lemezt, és
Amerikában a rádiók is elég sokat játszották. Jól is fogyott, bár ez pont nem izga­
tott túlságosan. Sokkal fontosabbnak éreztem, hogy végre megvalósítottam egy
régóta dédelgetett álmomat. Nagyon jólesett, hogy végre ilyen sok, mindenféle
korosztályból való művésszel dolgozhattam.
L áto g ató b an a királynőnél

A 2001-es év elég nyugisán telt. A Black Sabbath ismét csatlakozott az Ozzfesthez,

amellyel egy rövidebb brit kanyar után a nyár nagy részét Amerikában töltöttük.
A rákövetkező évben nem is játszottunk a fesztiválon, mert úgy gondoltuk, hogy
hülyeség lenne, ha minden évben mi lennénk a főzenekar. Ugyanaz a felhozatal
rövid úton unalomba fullasztaná a fesztivált, mi meg nem akartuk azt hallani,
hogy az emberek fanyalognak, hogy: na már megint ezek.
Sharon Osbourne abban az évben igazán kedves meglepetéssel szolgált: 2002
májusában beszervezte Ozzyt és engem egy koncertre a Buckingham-palotába, a
királynő aranyjubileuma alkalmából, ami azt volt hivatott megünnepelni, hogy
II. Erzsébet ötven éve ül a trónon. Kicsit meghökkentem, mert elég furán néztünk
ki abban a felhozatalban. Olyanok játszottak az ilyesfajta hacacárékon, mint Cliff
Richard, a Beach Boys, Tóm jones, Shirley Bassey vagy épp Paul McCartney, de
azt nem gondoltam volna, hogy egyszer Ozzy és én is itt fogunk kikötni. Szó sze­
rint leesett az állam.
- Mit szólna, ha Phil Collins dobolna? - kérdezték.
- Nagyszerű! Fantasztikus!
Velünk volt még Pino Palladino, a The Who basszusgitárosa, aki imádnivaló
csóka. A próbán elkezdtük nyomni a Paranoidot, Ozzy meg hirtelen megfordult
és olyan tekintettel meredt Phil Collinsra, mintha valami nagyon undorító dolgot
szemlélne. Ismertem Ozzyt, tehát tudtam, hogy ő néha eljátssza ezt, de Phil nem
volt képben. Nem sokkal később Ozzy el is húzott, én pedig Phillel és Pinóval el­
játszottam újra a dalt.
- Mi baja Ozzynak? Rosszul játszottam? - kérdezte Phil, miután végeztünk.
304 ÍRÓN MÁN

- Dehogyis. Hibátlanul játszottál.

- De úgy nézett rám, mint a véres rongyra!
- Nyugi, szerintem neki fel se tűnt. Semmi baj nincs, ne idegeskedj.
- Azt hittem pedig, hogy valami nem stimmel. Szólj, ha valami nem oké,
rendben?
- Nyugalom. Tökéletesen játszottál!
Másnap elindultunk a Buckingham-palotába a beállásra. Legalább olyan bo­
nyolult volt a bejutás, mint Fort Knoxba,28 ami valahol teljesen érthető. Felmen­
tünk a kertbe elhelyezett színpadra, és elkezdtük a beállást, de a felénél félbe kel­
lett szakítanunk, mert a palota egyik szobájában tűz ütött ki. Ez azért volt csücs-
kös, mert az épületben már ott volt az a rakat petárda és egyéb tűzijátékkellék,
amit a nagy eseményen terveztek ellövöldözni. Mindenki attól félt, hogy felrob­
banunk, szóval nem vették félvállról az ügyet.
Előző nap rám csörgött Brian May, aki a tervek szerint a tetőn játszotta volna
a God Savé The Queent.
- Nem lenne kedved csatlakozni? - dobta be a kérdést.
- Jézusom! Ez nem fog menni, ne haragudj. Képtelen volnék úgy kigyakorol­
ni, hogy oda merjek állni és eljátsszam emberek millióinak, akik a tévén keresztül
néznek! - hárítottam.
- Ne csináld már! Gyere csak fel velünk! - kötötte az ebet a karóhoz Brian.
- Tériszonyom van!
- Jó, akkor gitározz a lenti színpadon, én meg majd odafönn!
- De nincs már elég idő, hogy rendesen megtanuljam, nem érted?
Hála a jóistennek, kidumáltam magam a dologból. De Brian elég tökös volt
ahhoz, hogy bevállalja!
A koncert előtt a színpad mögött ácsorogtam, és Paul McCartney-vel meg
egy pár másik arccal dumálgattam. Nagyszerűen éreztük magunkat, még úgy is,
hogy mindenhol táblák figyelmeztettek minket, hogy nem árt viselkedni. „Ká­
romkodni tilos!” „Alkoholt fogyasztani tilos!” és hasonlók. Ez rendesen ráhozta
Ozzyra a frászt, mert nála kibaszottul nem így működnek a kibaszott dolgok. Szó­
val nekiállt azon túráztatni magát, hogy véletlenül se csússzon ki egy káromkodás

28 Az amerikai kormány a Kentucky állambeli Fort Knoxban tárolja az aranykészletének a

nagy részét, (ford. megj.)
 L áto gatób an a királynőnél 305

se a száján. Oda-vissza trappolt az öltözőben, és közben azt ismételgette, hogy:

„lássam a kezeket, lássam a kezeket”, a szokásos „hadd lássam a kibaszott kezeket,
faszszopók” helyett.
Gondoltam, nincs az az isten, hogy ne rontsa el! De megcsinálta!
Mi következtünk, Ozzy pedig túl hamar sétált a színpadra. Annyira izgult,
hogy miközben bekonferáltak minket, már a színpadon kolbászolt. Egész jól le­
ment a műsorunk, aztán amikor lejöttünk, jót dumáltam Tóm Jonesszal és a töb­
biekkel.
Nagyszerű nap volt.
A koncert után meghívtak minket a palotába, egy koktélpartira. Ott álltam
egy hatalmas, gyönyörű, fantasztikus teremben, és Phil Collinsszal dumáltam,
amikor Tony Blair meglátott, és azonnal odajött hozzám.
Sose találkoztam vele korábban. Egészen szürreális volt, hogy a miniszterel­
nök úgy haverkodik velem, mintha ezeréves komák lennénk.
- Óriási rajongótok vagyok! Az összes korai lemez megvan!
Aztán a felesége is odajött, ő pedig bemutatott neki. Miközben velük beszél­
gettem, Ozzy is arra kolbászolt. Valamit kérdezett, aztán bemutattam Blairnek.
- Ozzy, ismerkedj össze Tony Blairrel.
- Ó? Helló - mormogta oda Ozzy.
Ennyi! Tony Blair nyújtotta volna a kezét, és... semmi! Ozzy fel sem ismerte,
és egyszerűen elslattyogott.
- Hát... ő mindig ilyen - mentegetőztem.
Egyszerűen nem tudtam mit mondani.
- Ugyan, semmi gond! - nyugtatgatott Blair.
Aztán a szemem sarkából megláttam, ahogy Károly herceg odasétál Ozzyhoz,
és beszélget vele egy kicsit. Nincs az az isten, hogy Károly megússza egy-két ízes
Ozzy-káromkodás nélkül - gondoltam. Hihetetlennek tűnt az egész.
Végül én is találkoztam a királynővel, Károly herceggel, Anna hercegnővel és
az egész bagázzsal. Mindannyian nagyon aranyosak voltak. A tévében persze
mindig olyanoknak tűntek, mint akik karót nyeltek, de igazából nagyon közvetle­
nek és barátságosak voltak. A királynő nem nagyon mondott semmi különöset
nekem, én se neki: egyszerűen odajött, rám mosolygott, én pedig fejet hajtottam
előtte, és ennyi volt az egész, ő nem nagyon smúzolt senkivel. Nem úgy, mint a
két hercegfi, Vilmos és Harry.
- Miért nem játszotta a Black Sabbath-dalt? - kérdezték.
306 8RON M ÁN

- Nos, szerintem az nem vette volna ki magát túl jól.

Végül nagyszerűen sikerült az este. Eredetileg úgy terveztem, hogy negyed­
órát majdcsak kibírok ott, aztán lelépek, de végül vagy harminc-negyven percet
időztem, és még így is én voltam az első, aki távozott. Visszamentünk Mariával a
flancos szállodánkba, a Lanesborough hotelbe, ami a Buckingham-palota hátul­
jára nézett. Felmentünk a szobánkba, ágyba bújtunk, két órával később pedig a
tűzjelző ébresztett minket.
„Kérem, hagyják el szobáikat! Kérem, hagyják el szobáikat!”
Felöltöztünk, kimentünk a folyosóra, és megláttam a tűzoltókat, ahogy épp
berontanak Ozzy szobájába.
Valaki bekapcsolta a riasztót, ők pedig úgy gondolták, hogy Ozzyék szobájá­
ban léphetett működésbe. De nem Ozzy volt a ludas: ő boldogan horkolt Sharon
mellett. Aztán a tűzoltók rájuk törték az ajtót, Ozzy pedig majd szétrobbant az
idegtől.
Kiürítették az egész szállót, nekünk pedig odakinn kellett várakoznunk. Alig
hittem el, hogy egy nap leforgása alatt kétszer is így járok: egyszer a Buckingham-
palotában, aztán meg a szállodában. Valószínűleg mindenki azt gondolta, hogy
milyen fura, hogy ott is, meg itt is megszólalt a tűzjelző... biztos a bajszos csávó
meg a haverja miatt van!
 82
Le a kalappal Rob H alford
e lő tt

2003. december 9-én arra ébredtem, hogy a létező összes brit tévécsatorna engem
keres, hogy adnék-e interjút Ozzy balesetével kapcsolatban. Lövésem se volt, mi
a francról beszélnek, de aztán kiderült, hogy Ozzy perecelt egy hatalmasat a
quadjával, és rommá törte magát. Jó sokáig kórházban volt, ahol fémrndakat épí­
tettek be a vállába és a kulcscsontjába. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy élve
megúszta.
Nyilván beszéltem vele, hiszen nem hagyhattam magára szegényt a trében,
Sharon pedig rendszeresen tájékoztatott, hogy hogy mennek náluk a dolgok. Iga­
zából elég jól mentek, eltekintve attól, hogy Ozzy majdnem meghalt. Akkoriban
adták ki a régi Black Sabbath-dal, a Changes feldolgozását, amit a lányával, Kelly-
vel vettek fel. Nem is tudtam, hogy erre készül, úgyhogy eléggé meglepődtem,
amikor először meghallottam, de nagyon jól sikerült, és a baleset után pedig
azonnal a listák élére ugrott.
Ozzy jó ideig lábadozott, de júniusban már elég oké volt ahhoz, hogy ismét
megzúzzuk az Ozzfestet, ahol újra a Black Sabbath volt a főzenekar. A connecti-
cuti Hartfordban indult a móka. Miközben a War Pigset játszottuk, egy filmet ve­
títettek a hátunk mögé, amelyen a bohócorros George Bush és Hitler volt látható.
Az Ozzfest egyik legnagyobb problémája volt, hogy az ilyesmit rendszerint a
megkérdezésünk nélkül vetették be. Hitler miatt persze pampogtak egy kicsit, de
hát ehhez már hozzászoktunk, hiszen akármit csináltunk, azt így is úgy is
megpampogták.
308 IRON MÁN

A Judas Priest is velünk tartott, és a turné vége felé Rob Halfordnak be is kel­
lett ugrania Ozzy helyére. A New Jersey-beli Camdenben, a koncert délutánján a
turnémenedzser és a produkciós menedzser odajött hozzám.
- Nézd, van egy kis probléma.
Na, bazmeg. Kezdődik. - gondoltam.
- Ozzy nem fog tudni színpadra lépni ma este.
- Hogy micsoda?
- Mit szólnál, ha valaki más énekelne helyette? Mondjuk Rob Halford.
- Na és valaki megkérdezte már erről Robot, hogy egyáltalán elvállalná-e?
- Még nem. Úgy gondoltuk, hogy előbb neked vázoljuk a helyzetet.
- Ha már a beengedés előtt nyilvánosságra hozzuk a közönségnek, hogy Ozzy
nem lép fel ma este, és jó előre tudják, hogy Rob fog énekelni, akkor benne va­
gyok. Ha Robnak nem gond, nekünk sem az.
Rob gyorsan benyalta a műsorunkat a turnébuszon. Egymilliószor látott már
minket, szóval egyszerűen csak megnézte a DVD-t, és átfutotta azokat a részeket,
amelyekben nem volt annyira biztos.
Már épp színpadra kellett volna lépnünk, amikor odafordultam a turnémene­
dzserhez.
- A közönség tudja, hogy Rob fog énekelni, ugye?
- Nem, mi nem mondtunk nekik semmit.
- Szórakozol velem? Be kell jelentened a srácoknak, hogy Ozzy nem lép fel
ma este!
Persze azonnal az volt a válaszuk, hogy menjek ki én a színpadra a hírrel.
- Ahhoz már elég késő van, nem? Nyilván nem fogok én odaállni, és közölni,
hogy Ozzy nem jön!
Végül Bili jelentette be, hogy Ozzy sajnos ma este nem tud fellépni, de Rob
volt olyan szíves, és kisegített minket és így tovább. A Black Sabbath rögtön a
Judas Priest után játszott, úgyhogy Rob lejött a színpadról, átöltözött, és volt úgy
félórája kifújni magát, mielőtt megint színpadra lépett volna, ezúttal már velünk.
Lenyűgöző volt látni, ahogy egymás után letolja a két koncertet. Le a kalappal
előtte, nagyszerű zenész.
A turné szeptember negyedikéig tartott, amikor is a West Palm Beachen lett
volna bulink. Mondhatni, viharos sikert arattunk, anélkül, hogy egyáltalán ját­
szottunk volna, ugyanis az egész koncertet törölték a Frances hurrikán miatt. Egy
ottani szállodában húztam meg magam, és velem volt néhány barátom is, akik
 Le a kalappal Rob Halford e lő tt 309

Angliából repültek át csak azért, hogy megnézzék a koncertet, amit - ahogy ők

kitették a lábukat a gépből - azonnal le is mondtak.
A zenekar magánrepülőgépen utazott, szóval mi el tudtunk menekülni, mie­
lőtt a vihar lecsapott volna. A barátaimra ráhagytam a szállodai szobámat, úgy­
hogy ők is túlélték valahogy. Egész jól érezhették magukat, ugyanis amikor ké­
sőbb megkaptam a hotelszámlát, láttam, hogy konkrétan szárazra szlopálták a
minibárt.
 83
G lenn-nel újra a páston

2004 második felében nekiálltam dolgozni a következő szólólemezemen. Először

egy j 0 rn Lande nevű énekessel próbáltam, aki akkortájt a német Masterplanben
játszott. j 0 rn jó arc volt, a hangja pedig olyasmi, mint Ronnie James Dióé, de az­
tán kiderült, hogy Glenn Hughesnak is volna ideje újra összedobni velem egy le­
mezt. Glenn istenadta tehetség, és már korábban bebizonyosodott, hogy jól tu­
dunk együtt alkotni és kitűnően megvagyunk egymással, úgyhogy innentől kezd­
ve egyértelműnek tűnt, hogy vele fogom megcsinálni a lemezem.
Egy birminghami próbateremben dolgoztunk a Fused dalain. Az első napon
Mike Exeter várt minket, aki a saját, otthoni stúdiómnak is a hangmérnöke volt.
Mike megkínálta Glennt kávéval, ő pedig azonnal rábólintott.
Glennt kávéval itatni azonban óriási melléfogás, mert ahogy lehajtja, felpö­
rög, mint majom faszán a stanicli. Mintha hirtelen visszatért volna a kokainhoz,
és gyorsan feltolt volna három csíkot. A falnak mentünk tőle, annyira lelőhetet-
len volt.
- Ez az, Tone! Nyomjuk, Tone!
Öt másodpercig képtelen volt a valagán ülni.
- Glenn! - szóltam rá.
Izgett-mozgott, és be nem állt a szája.
- Ja, ja, tudom, tudom, bocs! Amúgy alapból nem kávézom, és... és... és...
nem is kéne kávéznom!
Az istennek nem tudta befogni a száját.
- Ne merészelj még egyszer kávét adni neki! - förmedtem az épp visszatérő
Mike-ra.
 Gienn-nel újra a páston 311

Ahogy a DEP-nél, most is játszottam Glenn-nek pár riffet, ő pedig az a fajta

csávó, aki bármit pengessek is, azonnal ráénekel.
- Fú, ez nagyon király! Meg ez is! Meg amaz is!
- Akkor melyikkel kezdjünk?
Kiválasztottunk egy témát, és dalt írtunk belőle.
Pár napig elvoltunk ezzel, aztán megérkezett Bob Mariette, hogy ellássa a le­
mez produceri feladatait. „Pörgessük meg a dolgokat, és rakjunk össze gyorsan
pár számot” - mondtam neki, és végül négy-öt nóta összeállt, szinte a semmiből.
Az összesei felvettük a házistúdiómban, és a lemeznél is használtuk a legtöbb ott
készült felvételt.
Az Iommi-lemezen játszó Kenny Aronoff-fal nagyon meg voltam elégedve,
úgyhogy végül ő játszott itt is. Négyesben dolgoztunk a dalokon, felvettük a de-
móverziókat, majd elvittük a Monnow Valley stúdióba, Monmouthba, hogy vég­
legesítsük a felvételt. Az egész rettentő gyorsan zajlott le: megírtuk, felvettük és
ennyi.
A Fusedot 2005 júliusában jelentette meg a Sanctuary Records. Csináltunk
egy promóciós kört, jó sok rádiós megjelenéssel, de koncertezni nem koncertez­
tünk, mivel akkoriban én épp a Black Sabbath élén jártam körbe a világot az
Ozzfesttel. Jó volt látni, hogy a közönség és a kritikusok is mennyire szeretik a le­
mezt. Azok után, hogy a karrierem során szinte végig csak a fikát kaptam, nem
kellett volna, hogy számítson, de ennek ellenére nagyon örültem neki, hogy
ennyien szeretik a zenénket.
 84
A ro ck halhatatlanjai közt

Hét-nyolc alkalommal már jelöltek minket, de 2006. március 13-án végre be is ik­
tatták a zenekart az amerikai Rock And Roll Hall O f Fame-be. Pár hónappal az­
előtt pedig már az UK Music Hall O f Fame-be is beválasztottak minket.
Ha egy üzlet beindul...
Az UK Music Hall Of Fame-be 2005 novemberében iktattak be minket, az
észak-londoni Alexandra Palace-ben. A ceremónia, ahol elnyomtuk a Paranoidot
is, kiválóan sikerült. Brian May mondta a beszédet, ezzel kapcsolatban pedig
akadt egy kis feszkó, mert Sharon Angus Youngot szerette volna az AC/DC-ből,
én viszont ragaszkodtam Brianhez. Aztán Sharon kitalálta, hogy akkor csinálja
Brian és Angus együtt, de ez a verzió meg Briannek nem tetszett. Nagyon örülök,
hogy kötötte az ebet a karóhoz, még akkor is, ha már úgy volt vele, hogy lemond­
ja az egészet, nekem pedig fel kellett hívnom, és rábeszélnem, hogy legalább az én
a kedvemért vállalja el.
Végül kötélnek állt, és fantasztikus beszédet mondott. Nagyon büszke voltam rá.
Ozzy is játszott a saját zenekarával, őket Angus Young konferálta fel. Mondott
pár szót, aminek legalább a fele az volt, hogy „Helló, hallanak engem? Jól halla­
nak?” Valószínűleg neki is olyan jó beszélőkéje van, mint nekem, ha ilyesfajta
eseményeken kell színpadra állnia.
Adtunk egy tévéinterjút a beiktatás után, és a fazon, aki az interjút készítette,
érdekes sztorit mesélt.
- Tavaly Michael Jackson volt a vendégünk. Hozta magával a díját is, aztán
amikor elment, itt felejtette. Hazavittem, és azóta a fürdőszobámban tartom.
- Ne mondja! Hát ez igazán kedves Michaeltől! - feleltem.
 A ro ck halhatatlanjai közt 313

Ezek után mi történt? Én is ugyanígy jártam! Valószínűleg az én díjam is Mic-

hael Jacksoné mellett kuksolt egy darabig a csávó fürdőszobájában, de végül visz-
szakaptam, szóval minden jól alakult.
Az American Hall O f Fame átadójára érkezve a New York-i Waldorf Astoriá­
ban laktunk. A hotel báltermében rendezték a ceremóniát, aminek hatalmas elő­
nye volt, hogy az ember lesétálhatott a lépcsőn, átvehette a díját, hogy aztán akár
azonnal elpályázzon. Persze nem így történt, hiszen egymást taposták a tévécsa­
tornák riporterei, hogy interjúkat készítsenek velünk, én pedig végig úgy markol­
tam a díjamat, mintha beleragasztották volna a kezembe, mert nem akartam,
hogy ezt is elhagyjam, mint az angol kistestvérét.
Igazán boldog voltam, amikor annyi év jelöltsége után végre megkaptuk.
Ozzy mindig azt mondogatta, hogy leszarja az egészet, én viszont hatalmas elis­
merésnek tartottam, és nagyon büszke voltam rá.
Szerették volna, ha ott is zenélünk, de adódott valami gebasz, úgyhogy a
Metallica játszott helyettünk. Elnyomták a Hole In The Skyt és az írón Mant,
méghozzá nagyon királyul, ráadásul ők tartották a beiktatóbeszédet is, és ez iga­
zán jó fej dolog volt tőlük. Lars Ulrich és James Hetfield nagyon kedves dolgokat
mondtak rólunk. Nagyszerű fickók, és odavannak értünk. James később jó pár
Heaven & Hell-bulira is eljött később, akkora rajongó. A Metallica kiváló zenekar,
és személy szerint eléggé bírom őket.
A Rock And Roll Hall O f Fame szórakoztató, de régi vágású esemény, ami
néha elég avétos tud lenni. Szerencsére kicsit azért volt alkalmunk lazítani pár is­
merős arccal. Később aztán igazán lelazultam, amikor Geezer Butler társaságában
ültem a bárban, ki tudja, meddig. Másnap úgy éreztem magam, mint a mosott
szar.
Amikor úgy négy nappal a ceremónia után elutaztam New Yorkból, a díjamat
a kézipoggyászomba tettem, csak hogy biztos legyek abban, hogy nem veszítem
el ezt is. Egy jó harminc centis szoborról beszélünk, és amikor át akartam vele
slisszolni a biztonsági ellenőrzésen, megállítottak.
- Azt nem viheti fel a gépre.
- Miről beszél? Ez egy díj!
- Az odáig rendben van, de fegyverként is használhatja.
Ezt már tényleg alig akartam elhinni. Harminc-kibaszott-nyolc évig tartott,
amíg végre megkaptam ezt a díjat, erre elkobozzák! Végül aztán minden rendbe
jött, és biztonságban haza tudtam szállítani a szobrocskát.
 A b ékéért!

2006 végén meghívást kaptam a Zemlyane nevű orosz zenekartól, nem máshová,
mint a Kremlbe. Ez volt a születésnapi koncertjük, és szerették volna velem együtt
eljátszani a Heaven And Hellt és a Paranoidot. Csak a Paranoidot vállaltam, mert
azt se tudtam, hogy mi fán terem ez a zenekar. Később aztán kiderült, hogy
Oroszországban elég nagy névnek számítanak, és olyan pénzt kínáltak a fellépé­
sért cserébe, amit képtelen voltam visszautasítani. Először persze egy kisebb ősz-
szeggel nyitottak.
- Nézd, nekem rohadtul nincs kedvem ehhez az egészhez, de ha megdupláz­
zák a lóvét, benne vagyok - mondtam Ralphnak.
Ralph továbbította az ajánlatot, ők pedig rábólintottak.
Űgyhogy elrepültem Oroszországba. Tony Martin és Glenn Hughes is a meg­
hívottak közt volt, ahogy Rick Wakeman, a fia, Adam és Bonnié Tyler is. Aznap
este, amikor megérkeztem, a szervező elvitt vacsorázni, és ott pedig pusztító
mennyiségű italt töltöttek belém. Igyunk erre, igyunk arra: a végén még Gipsz Ja­
kab egészségére is poharat kellett üríteni. Pár ital után már attól rettegtem, hogy
ha ez így megy tovább az elkövetkezendő napokban is, abba beledöglök, hiszen
már ekkor súroltam a macskarészegséget.
- Le kell feküdnöm. Holnap koncert, úgyhogy elköszönnék! - igyekeztem
menekülni.
- Ezt nem teheti. Ez minálunk sértésnek számít! - ellenkeztek.
A kurva életbe! Ráadásul nem is nagyon iszom töményét.
- Nem, nem! Igyon még egyet!
 A b ék éért! 315

Mit tehettem mást? Másnap persze nem nagyon volt kedvem élni se.
A koncert előtt egyedül ücsörögtem az öltözőmben, amikor egyszer csak ko­
pogtattak az ajtón, és bemasírozott egy komplett hadsereg. Vagy húsz ember, ren­
geteg fotós, kamerás és testőrök: őrület! Valaki a mellemre tűzött egy kitüntetést.
- A békéért! - közölte.
Megrázta a kezem a kamerák kedvéért, aztán elpályáztak.
Bumm, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is húztak.
Sika-kasza-léc.
Hát ez meg mi a fene volt?
Sose tudtam meg, hogy ki volt az illető. Amennyire én tudom, akár maga Pu-
tyin is lehetett.
Aztán lenyomtuk a bulit. Kizárólag kőgazdag emberek voltak a helyen, akik
nyilván mindannyian kormányközeli pozícióban dolgoztak, és úgy ki voltak öl­
tözve, mint Szaros Pista Jézus nevenapján. A Kremlben, egy kis, kétszázfős szín­
házteremben játszottunk, és nem is tudom, hogy volt-e részem valaha hasonlóan
fura koncertben.
Tony Martinnal a Forbidden turné vége, vagyis 1995 óta nem találkoztam. Ő
a Headless Crosst énekelte. Örültem, hogy látom, először a koncerten, aztán ké­
sőbb az étteremben.
Ahhoz a bizonyos étteremhez egy másik sztori is fűződik. Az átlagos vendé­
gek előtt aznap zárva volt, csak a koncert zenészei és a személyzet léphetett be. El­
mentünk együtt ebédelni: a gitártechnikusom, az asszisztensem, egy arc a szerve­
ző irodájából meg én. Rajtunk kívül egy lélek se volt a helyen. Kértem egy italla­
pot, és ráböktem egy elég drága borra. Kihozták az üveget, töltöttek belőle, én
pedig belekortyoltam.
- Ez a bor döglött - mondtam a fickónak.
Azonnal ott termett a főpincér.
- Van valami probléma a borral? - érdeklődött.
- Döglött.
Ha a tekintetével ölni tudott volna, azonnal végem van!
- Ki van zárva, hogy döglött legyen! Nem lehet döglött!
De az volt. Valószínűleg nem voltak hozzászokva, hogy ilyen drága borokat
rendeljenek az ottani vendégek. Úgyhogy kihoztak egy másik üveggel.
Természetesen az is döglött volt.
316 ÍRÓN MÁN

- Ez nem lehet igaz! De ne mondjon semmit, csak hagyjuk itt, mert ahogy né­
zett rám a főpincér az első üveg után, ez képes, és helyben lemészárol! - mondtam
a szervezőnek.
A pincérek valószínűleg azt gondolták, hogy milyen extravagáns vagyok: épp
csak belekortyoltam!
 86
A H eaven And H ell-turné,
am iből z e n e k a r le tt

2006 őszén Ralph megtalált azzal, hogy a lemeztársaság szeretne egy válogatást
kiadni a Dio-éra dalaiból. Nem sokkal azelőtt futottam össze Ronnie-val egy bir­
minghami koncerten. Tizenöt éve nem találkoztunk, és nagyon örültem neki,
úgyhogy feldobtam Ralphnak: rá kéne beszélni Ronnie-t, hogy vegyünk fel két új
dalt is erre a lemezre.
Ronnie-t érdekelte az ügy, úgyhogy átrepült Kaliforniából. A konyhában
ücsörögtünk, az egyik kávét a másik után kortyolgattuk, miközben megpróbál­
tunk újra közös hullámhosszra kerülni. Nem akartunk azonnal fejest ugrani a
melóba, inkább próbáltuk kiszaszerolni, hogy pontosan mihez is kezdünk.
- Nos, akkor nekilátunk? - kérdeztem végül.
- Csináljuk!
Lementünk a stúdiómba, és minden azonnal klappolt, mint a régi szép idők­
ben. A két dal helyett egyből hármat is összeraktunk. Annyira jó hangulatban
voltunk és olyan ihlet szállt meg bennünket, hogy írtunk egy gyorsat, egy lassút
és egy középtempósat is, hogy mindenki örüljön. Az első a Shadow O f The Wind
volt, ez lett a lassú. Ronnie jött elő a riffel, aztán szép sorban hozzáragasztgattuk
a többi ötletünket, míg a végén kész nem lett a dal. A The Devil Cried riffjével én
hozakodtam elő. Ronnie-nak pár napra haza kellett ugrania Kaliforniába, úgy­
hogy küldtem neki egy nyers változatot, amit az első perctől fogva imádott. A
gyors dalt, az Ear In The Wallt meg akkor raktuk össze, amikor visszajött. Geezer
is benézett, úgyhogy így, hármasban vettük fel a három dal demóverzióját a
házistúdiómban.
318 IRON MÁN

Bill-lel folyamatosan kapcsolatban voltam, úgyhogy ha lúd, legyen kövér ala­

pon, rákérdeztem.
- Nem lenne kedved összerakni velünk ezt a három dalt?
- Dehogynem! Baromi jó lenne! - lelkendezett.
Áthívtam Angliába egy héttel azelőtt, mielőtt a többiek megérkeztek volna,
így végig tudtuk venni a dalokat, és lett volna ideje belerázódnia a dolgokba. Már
három héttel korábban átküldtem neki az anyagot, hadd dolgozgasson rajta, de
persze nem csinált semmit. Aztán megérkezett Ronnie és Geezer is, és mindenki
türelmetlenkedett a hosszan tökörésző Bili miatt, aki mindent ízekre szedett és
agyonelemzett, és folyamatosan újabb és újabb ötleteket akart kipróbálni. Ő egy­
szerűen ilyen, de ez eléggé megbonyolította a dolgokat, mert mindenki az én vé­
remet szívta miatta.
- Mennyi ideig tart még ez az egész?
- Lövésem nincs - válaszoltam az igazságnak megfelelően.
Sajnos tartanunk kellett magunkat a szigorú határidőhöz, Ronnie pedig leg­
inkább azt szerette volna, ha gyorsan végzünk, hogy aztán mehessen haza. Meg­
próbáltuk megbeszélni Bill-lel a dolgot, és javasolni ezt-azt, de ő nem nagyon haj­
lott a kompromisszumokra. Egyszerűen nem működött a dolog, és lassacskán ki­
derült, hogy nem Bili lesz az, aki feldobolja ezeket a dalokat. Ráadásul egyre
inkább arra jutottunk, hogy összehozzuk újra a bandát, és turnézni is fogunk, Bili
pedig kereken kijelentette, hogy nem szeretne túl sok koncertet nyomni.
A turné valószínűleg amúgy is elég rideg lett volna Bilinek, hiszen egy csomó
téma teljesen új lett volna neki, azok után, hogy a Heaven And Hellen játszott
utoljára, utána pedig Vinny dobolta fel a Mob Rulest és a Dehumanizert. Épp
ezért döntöttünk úgy, hogy Vinny legyen az emberünk, és ő játssza fel Bili helyett
a három számot. Rá is bólintott a dologra. Végre elkészültünk, Ronnie és Geezer
hazamentek, a három dalt rátették a válogatásra, ami meg is jelent és mindenki
odavolt érte.
Ahogy a koncertszervezők megtudták, hogy új dalokat írtunk közösen, azon­
nal elkezdték szívni a vérünket, hogy mikor kezdünk turnézni.
Mi is sokat morfondíroztunk a kérdésen egymás közt, és végül úgy döntöt­
tünk, hogy fokozatosan kezdjük a koncerteket, mert nem igazán akartunk évekre
elköteleződni. Ügy voltunk vele, hogy csinálunk egy turnét, aztán meglátjuk, mi
lesz belőle.
 A Heaven And Hell-turné, am iből z e n e k a r lett 319

Meg is szervezték a koncerteket, mi meg lej átszőttük őket. Mire a The Dió
Years válogatáslemez megjelent 2007 áprilisában, mi már Kanada és az Egyesült
Államok színpadjait koptattuk. Nagyon jól sültek el ezek a bulik. Vagy negyven év
után ez volt az első alkalom, amikor nem a Black Sabbath tagjaként koncertez­
tem. Nem szerettük volna ugyanis Black Sabbathként reklámozni a dolgot, legin­
kább azért, mert az Ozzy-féle felállással ismét turnéztunk, és nem akartuk össze­
zavarni az embereket. Az ozzys dalokat nem is játszottuk, csak azokat, amelyeket
Ronnie-val vettünk fel. Először nem is volt neve a zenekarnak, csak a saját nevün­
ket használtuk, miközben a turnét Heaven And Hell Tournak hívták. Idővel aztán
az emberek Heaven & Hellként kezdték emlegetni a bandát, úgyhogy végül az lett
a neve.
A turné a Megadeth és a Phil Anselmo vezette Down társaságában indult,
akiket félidőben a Machine Head váltott. Nagyon jól sikerültek a bulik. Több
mint harminc koncertet játszottunk Amerikában, májusban pedig Európa jött -
vele az arénabulik és a fesztiválkoncertek - , ezek után pedig ismét a Downnal
ruccantunk át két hétre Ausztráliába és Új-Zélandra. Szeptemberben újfent Ame­
rika következett, ezúttal Alice Cooper és a Queensryche vendégszereplésével.
Alice-t már régebbről ismertük, és jóban is voltunk. Akkoriban épp Eric Singer
dobolt a zenekarában. A turné közben gyakran összefutottam Alice-szel a hotelek
előcsarnokában.
- Sétálgatunk egy kicsit?
- Ja, megyek és golfozok egyet.
A turné Japában zárult, és mindannyian kicsit szomorúak voltunk, hogy ilyen
hamar véget érnek a bulik.
- Mit szólnál hozzá, ha csinálnánk még egy albumot? - kérdeztem Ronnie-t.
- Imádnám! Geezer benne van?
- Kérdezzük meg!
Geezer is csatlakozott hozzánk a japán étteremben, de csak öt percig bírta,
mert vegan volt, és ez volt a legrosszabb hely, ahova jöhetett, mert mi vígan faltuk
a nyers halat és mindenféle mást. Csak egy italra ugrott be, aztán meglátta, ahogy
élve teszik a garnélákat a grillre, felhúzta magát, és elviharzott.
De a lemezkészítésben ő is benne volt, akárcsak Vinny.
Ez eldöntötte a dolgot. Felveszünk egy új albumot.
 87
A Devil You Know

A turnén nem nagyon írtunk dalokat. Nekem azért mindig volt egy kis erősítőm
az öltözőben, és rendszeresen játszogattam is a bulik előtt, aztán amikor néha va­
lami jó riffre találtam, azt felvettem egy kis digitális kütyüvel. Ezeket a riffeket
megtartottam, hogy adott esetben vissza tudjak nyúlni hozzájuk, de komplett da­
lok nem készültek turné közben. Sose adta ki úgy a dolog, hogy összeüljünk da­
lokat írni, mert egyszerűen nem töltöttünk annyi időt egymással. Geezer és én
egy buszon utaztunk, Vinny és Ronnie pedig egy másikon, és mindkét busz kü­
lönböző időkben indult. Koncertek után Geezer és én általában lezuhanyoztunk,
felszálltunk a buszra, és indultunk, míg Ronnie szívesen maradt a helyszínen pár
órát, mert szeretett kicsit hátradőlni, elkortyolgatni egy italt és mindenféle arcok­
kal bandázni. Geezer és én leginkább végigaludtuk az utat. Én eléggé koránkelő
típus vagyok, míg Ronnie általában sokáig húzza a lóbőrt, és ennyire különböző
bioritmusú embereknek pedig elég bonyolult közösen dolgozniuk.
így a turné után jöttünk össze, hogy dalokat írjunk. Otthon már elég sokat
melóztam: rengeteg riffet felvettem, és jó néhány dalszerkezetet is összeállítottam.
Ezeket aztán kiírtam CD-re, és mivel Ronnie, Geezer és Vinny otthon volt Kali­
forniában, küldtem nekik egy-egy CD-t vagy húsz dalötlettel. Ronnie és Geezer is
felvették az ötleteiket. Vinny is nagyon sokat melózott a ritmusokon, de ő nem írt
túl sok mindent. Végül Ronnie házában gyűltünk össze. Bevettük magunkat a
házistúdiójába, és végighallgattuk az összes CD-t. Iszogattunk, miközben végig­
mentünk a témákon, és kiválasztottuk azokat, amelyek mindenkinek azonnal
megtetszettek, függetlenül attól, hogy kitől származtak. Végül ezeket felírtuk egy
 A Devil You Know 321

újabb CD-re, amiből mindenki kapott egy-egy másolatot, és abban is megálla­

podtunk, hogy melyikkel kezdjük a munkát a következő napokban.
Ronnie egyik dalvázlatát egy az egyben elfogadtuk, és ebből lett az Atom And
Évii, a lemezt nyitó dal. De persze mindenki ötleteit felhasználtuk. Néhol a fél
szám Geezer témáira épült, néhol az enyéimre, és sokszor egyszerűen ide-oda to­
logattuk a riffeket a dalok közt. Nagyszerű munkamódszer volt ez: ahelyett, hogy
mindent nekem kellett volna csinálnom, mindenki nyakig merült a melóba rög­
tön az első naptól fogva, és ez óriási segítség volt. Vagy hat nóta készült el így.
Ezek után szünetet kellett tartanunk, hogy lenyomjunk egy amerikai turnét
2008 augusztusában, utána viszont mindannyian újult erővel vetettük rá magun­
kat a többi dalra. Ugyanúgy dolgoztunk, mint a turné előtt: mindenki megírta és
felvette a témáit, kiírta CD-re, aztán újra összegyűltünk, és kiválasztottuk azokat,
amelyeket mindenki szeretett volna megcsinálni.
Amikor úgy döntöttünk, hogy felvesszük az Atom And Éviit, amiért mind­
annyian odáig voltunk, az elég nagy megtiszteltetés volt Ronnie-nak. A zenét és a
szöveget is ő írta, de annyira szerény volt, hogy folyamatosan azt mondogatta:
nem muszáj megcsinálnunk... csak ha nagyon tetszik.
Én meg megnyugtattam, hogy óriási a dal.
Amikor Los Angelesben írtuk a számokat, összedobtam egy pici stúdiót a bé­
relt lakásom pincéjében. A hangmérnököm, Mike Exeter is velem lakott. Miután
Ronnie-nál végeztünk aznapra, hazamentem és játszogattam egy-két órát. Más­
nap reggel megint molyoltam kicsit, és napközben már Ronnie-nál előhozakod­
tam az új ötleteimmel. A Bibié Black című dal például eredetileg olyan riffel kez­
dődött, amit még Angliában írtam, aztán Ronnie ezt-azt átgyúrt benne, én pedig
az egyik reggel a kis pincestúdiómban teljesen átdolgoztam a nyitóriffet. így végül
minden összeállt, és a Bibié Black nagyszerű dal lett.
Ám nem feltétlenül indult minden nóta azokból az ötletekből, amelyeket ko­
rábban felvettünk. A The Turn O f The Screw, a Neverwhere és az Eating The
Cannibals teljes egészében Ronnie-nál készült. Ugyanis nála se csak ücsörögtünk
és zenéket hallgattunk, hanem ott helyben is elég sok mindent írtunk. A legtöbb
dal igazi csapatmunkaként született. Még a majdnem teljesen kész nótákba is be­
lepiszkáltak a többiek: ide-oda rakosgattunk részeket, új riffeket írtunk hozzájuk,
és megpróbáltuk apró csavarokkal érdekesebbé tenni őket. Ronnie variálta a leg­
többet: állandóan új és új dolgokkal jött elő, mi pedig rendre kipróbáltuk az ötle­
teit. Ez azért volt jó, mert inspiráltuk egymást. Ahelyett, hogy azt mondtuk volna,
322 IRON MÁN

hogy á, jó lesz ez oda, állandóan azon pörögtünk, hogyan tudnánk még jobb dol­
gokkal előhozakodni.
Nagyon jól megvoltunk, sőt, még közelebb is kerültünk egymáshoz, ez pedig
szintén segített a dalírásban, hiszen így igazán hatékonyan tudtunk a munkára fó­
kuszálni.
A The Devil You Know felvétele egyáltalán nem vett sok időt igénybe. Már
Los Angelesben hozzáfogtunk az előzetes munkálatokhoz. Ahogy befejeztünk
egy dalt, azt azonnal össze is próbáltuk. Jó sokszor eljátszottuk, hogy zökkenő-
mentesen menjen mindenkinek, aztán felvettük. Kivettünk némi szabadságot,
majd mindenki áthurcolkodott a walesi Monmouthban található Rockíield stúdió­
ba, ahol egyszerűen eljátszottuk élőben a dalokat. A tervezett öt hét helyett három
hét alatt végeztünk. Teljesen odavoltam. Igazán nagyszerű érzés volt, hogy képe­
sek vagyunk megírni, összepróbálni, aztán élőben is játszani ezeket a dalokat.
Természetesen a stúdióban ezúttal sem maradtak el a szokásos szívatások, és
ezekből szegény Vinny kapta a legtöbbet. A hideg novemberi napok ellenére min­
dig izzadtra hajtotta magát a dobok mögött, és a haja is nedves csimbókokban ló­
gott, úgyhogy beszerzett egy hajszárítót, amit a dobcucca mellett tartott, és akár­
hányszor szünetet tartottunk, mindig igyekezett megszárítkozni. Egyszer aztán
feladta az agyonhasznált eszköz, Vinny pedig megkérte Mike-ot, a technikuso­
mat, hogy javítsa meg. Mike meg is javította, és Vinny nagyon elégedett volt, ami­
kor visszakapta és kipróbálta. Egy újabb szünetben, amikor Vinny eltűnt pár
percre, nem bírtam ki, hogy ne töltsem meg a hajszárítót hintőporral. Vissza a
melóhoz, és persze Vinny hamarosan fel is kapta a hajszárítót. Bekapcsolta, és
puff! A fekete hajú, fekete pólós dobosból azonnal fehér kísértet lett! Szerencsére
Vinny jól viselte a dolgot.
Rájöttem, hogy ha az ember jó riffeket ír, és a megfelelő emberek is megvan­
nak, hogy a riffekből dalok szülessenek, akkor nagyon gyorsan halad a meló. Még
az sem lett volna lehetetlen, hogy mindent egy nap alatt játsszunk fel, mert pont
úgy zenéltünk, akár ha próbán lennénk. Egy ideig egészen beleéltem magam ab­
ba, hogy egy nap alatt készre pofozunk egy dalt a stúdióban, csak aztán kitalál­
tam, hogy akkor ide még feljátszanék pár gitársávot, vagy Ronnie szeretett volna
még egy-két vokálszólamot felénekelni, úgyhogy egy-egy dal felvétele igazából
pár napig elhúzódott. Ennek ellenére nagyon gyorsan haladtunk, és ha régebben
is ilyen tempóban dolgoztunk volna, megspórolunk egy valag pénzt. De nem
 A Devi! You Know 323

mindenkivel tud működni ez a sebesség: csak a megfelelő emberekből álló zene­

karral lehet ezt megcsinálni.
A The Devil You Know 2009 áprilisában jelent meg. Ha valaki meghallgatja,
észreveheti, hogy mennyire ihletett hangulatban voltunk, és milyen jól éreztük
magunkat a készítése közben, úgyhogy nagyon örültem, hogy a lemez ilyen jó fo­
gadtatást kapott. A kritikusok teljesen odavoltak érte, és páran azt is váltig állítot­
ták, hogy ez az év legjobb metállemeze. Amerikában a Billboard-lista nyolcadik
helyén nyitott. Negyven éve toltam már a szekeret, és nem mindig volt könnyű
dolgom, de a The Devil You Know egyértelműen az egyik csúcspontnak számít az
életemben. Alig vártam már, hogy turnéra indulhassunk és végre koncerteken is
eljátszhassam a dalokat.
Dél-Amerikában indítottunk, ahol mindig igazán nagy és őrült közönség
előtt játszunk. Az európai nyári fesztiválok is jól sikerültek, Wacken pedig külö­
nösen emlékezetes lett. A közönség fantasztikus volt, és az egész fesztivált nagyon
jól felépítették. A koncertet fel is vettük, és később Neon Nights - Live At Wacken
címmel jelent meg DVD-n 2010 novemberében. Nagyon örülök, hogy így alakult
és a felvétel mellett döntöttünk, mert ez volt Ronnie utolsó koncertfelvétele.
A knebworthi Sonisphere Festival volt az utolsó koncertünk Európában. Csak
az eső tudta kicsit lelohasztani a kedvünket, ami elkezdett zuhogni abban a pilla­
natban, amikor színpadra léptünk, és azonnal elállt, amikor befejeztük a bulit.
Csodálatos, nem igaz? De ezzel együtt az a koncert is jól sikerült.
Az augusztust Amerikában töltöttük, ahol ezúttal a Coheed and Cambria
volt a vendégzenekar. 29-én lejátszottuk a turné utolsó buliját a New Jersey-i
Atlantic Cityben található House O f Bluesban. Folyamatosan azon rágódtam,
hogy mit keresünk mi itt? Ez a koncertterem egy kis lyuk! De aztán megnyugtat­
tam magam, hogy tök jó érzés egy ilyen intim bulival zárni a turnét, és a koncert
is rendben volt. Annyira jól sikerült ez a turné, hogy nem is akartuk, hogy vége
szakadjon.
De mégis vége lett.
Csak később derült ki, hogy a House O f Blues-beli koncerten Ronnie utoljára
állt velünk színpadra.
 88
Búcsú e g y jó b aráttó l

Azon a bizonyos utolsó turnén Ronnie csendben szenvedett. Néha odajött hoz­
zám panaszkodni.
- Valami gáz van a gyomrommal. Folyamatosan a klotyóra kell járkálnom, és
savlekötőt is kell szednem.
- Rád férne már egy alapos kivizsgálás - mondogattam neki.
- Ha vége a turnénak, most már tényleg rászánom magam - fogadkozott.
Végigharcolta a koncerteket, és mindent beleadott egészen a turné végéig.
Nem volt túl jól, de zokszó nélkül kiment a színpadra és végigcsinálta a bulit, úgy,
ahogy mindig. A turné után aztán végre elment kivizsgálásra, valaki pedig elárul­
ta Ralph Bakernek, hogy mi lett a végeredmény, meg felhívott a hírrel, hogy
Ronnie-nak gyomorrákja van. Rettenetes pillanat volt. Felhívtam Ronnie-t, és vé­
gig kapcsolatban maradtunk. Egy idő után úgy tűnt, hogy jóra fordulnak a dol­
gok. „Megküzdök ezzel a szarral. Már egy kicsit jobban is vagyok” - mondogatta.
Igazán elszánt és pozitív volt a hangulata. Befeküdt a kórházba, és egy idő
után azt mondták az orvosok, hogy jó úton van a gyógyulás felé.
Jól festettek a dolgok, úgyhogy leszerveztünk egy újabb Európa-turnét, vala­
mi húsz koncertet, 2010 júniusának közepétől augusztus közepéig. Aztán meg­
kaptuk a lesújtó hírt, hogy a rák átterjedt Ronnie májára. Ez pedig a véget jelenti:
ha egyszer terjedni kezd a betegség, onnan már nagyon nehéz visszajönni.
- Nagyon várom már ezt a turnét - mondtam neki az egyik nap.
- Nem tudom, hogy mennyire leszek jól. Fogalmam sincs, hogy menni fog-e
- válaszolta Ronnie.
 Búcsú egy jó b a rá ttó l 325

Nagyon gyorsan elindult lefelé a lejtőn. Hálistennek Geezer és Glória Los An­
gelesben voltak, és végig Ronnie, illetve a felesége, Wendy mellett álltak, és renge­
tegszer meglátogatták a kórházban. Geezer egészen végig vele volt.
Nem volt alkalmam tisztességesen elbúcsúzni Ronnie-tól. Kaptam egy tele­
font, hogy már nincs sok neki hátra, úgyhogy szóltam Ralphnak, hogy induljunk:
szerezzen repülőjegyet.
Aztán a következő telefonhívás már arról értesített, hogy elkéstem.
Ennyire gyorsan eljött a vég. Azt hiszem, az utolsó dolog, amit kaptam tőle,
egy SMS volt. Rendszerint SMS-eket küldözgetett, mert néha nem tudott telefo­
nálni, hiszen annyira beteg volt, hogy még a beszéd is kifárasztotta. Végig bátran
harcolt a betegséggel.
Néhány nappal a temetés előtt Mariával együtt elmentünk a kápolnába, ahol
felravatalozták. Ott feküdt a koporsóban, és amikor megláttam, teljesen összetör­
tem. Nagyon szomorú volt így látni őt: akkor ütött szíven igazán, hogy Ronnie
nincs többé.
Amikor egy közeli barát vagy hozzátartozó hal meg, az ember mindig okokat
keres. Ronnie-nál bizonyára sok minden összejátszott. Valószínűleg már eleve
későn vizsgáltatta ki magát. Olyasfajta ember volt, aki egyszerűen halogatott bi­
zonyos dolgokat, mondván, majd később foglalkozik velük.
Az étrendje sem volt valami egészséges. Sokszor csak ivott az evés helyett, és
előfordult, hogy néha egy teljes napig nem evett. Fogalmam sincs, hogy csinálta.
Amikor meg evett, akkor azt rendszerint idióta időpontokra időzítette, mert az ő
bioritmusa teljesen máshogy nézett ki, mint a zenekar többi tagjáé. Mi már rég az
ágyunkban heverésztunk a koncert után, míg Ronnie még mindig fenn kukoré­
kolt, órákig iszogatva, hogy aztán valami kamionospihenőben álljon meg enni,
hajnali négy körül. Zöldségeket meg ilyesmit se fogyasztott: egyáltalán, semmi
egészséges cuccot. Amióta ismerem, nagyon sovány volt, és a betegség miatt még
fogyott is, holott abból a testből nehezen lehetett hova. Amikor legeslegutoljára
láttam a ravatalon, egész jól nézett ki. Úgy tűnt, mintha csak aludna, de a látványa
ettől még teljesen összetörte a szívemet.
Úgy volt, hogy Londonban a High Voltage fesztiválon játszunk Ronnie-val. A
turnét természetesen lemondtuk, de a fesztivál szervezői Ronnie emlékére szeret­
tek volna egy koncertet. Szerintünk is nagyszerű ötlet volt, és mivel amúgy is úgy
voltunk vele, hogy azon a fesztiválon még játszani akarunk, ez kiváló lehetőség
volt.
326 IRON MÁN

De ki fog énekelni? Glenn Hughes jutott eszembe - mint ezeréves ismerős,

aki ráadásul Ronnie-val is jó barátságot ápolt. Igazából a Ronnie közeli barátai­
nak rendezett, zárt körű megemlékezésen Glenn a Catch The Rainbow-t, Ronnie
régi zenekarának, a Rainbow-nak egyik dalát is elénekelte a kápolnában, sőt, a rá­
következő napon a rajongóknak rendezett megemlékezésen is énekelt. Az ő jelen­
létét mindenképp helyénvalónak tartottuk, mellé pedig meghívtuk J0rn Landét,
aki remekül énekelte a Dio-féle dalokat.
Az a koncert nagyon meghatóra sikerült. Két különböző énekessel színpadra
állni, miközben Wendy Dió a színpad szélén sír, mindenkinek nagyon nehéz volt.
De mindenképp meg akartuk csinálni a koncertet érte.
Aznap Ronnie-ért szóltak a dalok.
 89
Jo b b kezes kálvária

Az évek során mindig bajom volt a jobb kezemmel. Először ugye lecsaptam
az ujjaim végét, de ez csak egy balszerencsés sorozat nyitólépése volt. 1995-ben
megoperálták kézcsőalagút-szindróma miatt, 2005-ben pedig, az egyik Ozzfest
idején rettenetesen elkezdett fájni a karom. Kaptam néhány kortizoninjekciót, de
a hatása nem tartott túl sokáig. Mi a franc lehet ez? - rágtam magam. Végül meg-
röntgeneztettem, és kiderült, hogy a vállamban három ínszalag is elszakadt.
Összeillesztették őket, és három évig nem is volt semmi problémám. Aztán
épp New Yorkban voltam, ahol este egy koncert várt ránk, én pedig előtte edzet­
tem egyet néhány súlyzóval. Muszáj edzeni, hogy megerősítsem a karjaimat, de
valószínűleg kicsit túlzásba vittem, és hirtelen olyan hangot hallottam, mint ami­
kor elszakad egy gumiszalag. Ugyanabban a vállamban elszakítottam egy másik
ínszalagot is. A kezem kontrollálhatatlanul remegett, én pedig azt gondoltam,
hogy ne már, már megint!
Kaptam egy kortizoninjekciót és némi fájdalomcsillapítót, hogy egyáltalán
színpadra tudjak lépni és le tudjuk nyomni a bulit, de végig iszonyatos fájdalma­
im voltak. Szerencsére ez volt a turné utolsó koncertje. Angliában újra elmentem
a kórházba, a sebész pedig nem szolgált jó hírekkel.
- Hogy őszinte legyek, a vállszalagjai már legutóbb sem voltak valami jó álla­
potban. Elég rondán elhasználódtak, és nagyon szerencsések voltunk, hogy össze
tudtuk őket illeszteni, de nem hiszem, hogy erre újra képesek lennénk. Ami még
rosszabb: az ínszalag túlságosan megrövidült ahhoz, hogy összeillesszük.
328 IRON MÁN

Talán egy igazán jó specialista képes lett volna összefércelni, de aztán hagy­
tam úgy, ahogy van, habár rendesen megérzem, ha a fejem fölé emelek dolgokat,
például ha egy bőröndöt kell feltennem a repülőgépek poggyásztartóiba.
Aztán párszor a rottweilereink is elég csúnyán megkapták a jobb kezemet és a
karomat. Négy rottweilerem volt akkoriban, amikor ez történt. Vagy öt évvel koráb­
ban született tíz kölyök, és az egyiküket egy barátomnak ajándékoztam. Amikor
épp zajlott a válása, megkért, hogy vigyázzak rá, amíg lezajlik a procedúra.
Szóval visszakerült hozzánk ez a nagy, böszme jószág, és az én kutyáim nem
nagyon tudták elviselni szegényt. Azonnal rátámadtak, és eléggé úgy nézett ki a
dolog, hogy végleg elintézik. Az egyiküket szó szerint le kellett róla rángatnom. A
nyakörve lecsúszott, a kutya kiszabadult, a következő pillanatban pedig ismét rá­
ugrott a másikra.
Kurvaélet!
Nem tudtam lerángatni róla, ő pedig azon volt, hogy darabokra tépje a másik
kutyát, úgyhogy kihoztam egy nagykabátot, és betakartam vele a másikat. Az én
kutyám ekkor végre leállította magát, és Maria valahogy elvonszolta, de a másik
állat teljes sokkban volt, és ahogy fogtam, rajta a nagykabáttal, egyszerűen meg­
fordult, és másodpercek alatt összeharapdálta a kezem oldalsó részét és a hü­
velykujjamat. Valószínűleg fogalma se volt arról, hogy hol van, és halálba
stresszelte magát, miután az én kutyám így nekiment.
O, hogy baszódnál meg - gondoltam, miközben a vérem szanaszét spriccelt,
és Maria is hozzáfogott a hisztihez.
- Most miért kellett ezt csinálnod?! Tudhattad volna, hogy veszélyes!
- Inkább keríts valakit, aki bekötözi a kezem! - replikáztam.
Úgy nézhettünk ki, mint az idióták, ahogy ordibálunk egymással. Végül el
kellett mennem a sebészetre, ahol veszettség elleni oltást is kaptam. Bekötözték,
de nem varrták össze: azt mondták, hogy a harapott sebeket nem lehet. Szóval
úgy maradt: bekötözték és ennyi.
Francba.
Aztán egy másik alkalommal is megharapta egy kutya ugyanazt a karomat. Ma­
ria az RSPCA-nak dolgozott, ahol segített új otthont találni a gazdátlan állatoknak.
Volt egy hatalmas kutyafuttatónk a kertben, Maria pedig hazahozott egy gazdikereső
kutyát pár napra. Egy tündén rottweiler volt, akivel elég rosszul bántak.
- Ne menj oda a kutyához! Hagyd, hadd legyen magában egy kicsit - intett
Maria.
 Jo b b kezes kálvária 329

Persze nyilván nem hallgattam rá.

- Jó, jó, persze.
Aztán nyilván az volt az első dolgom, hogy odamentem az állathoz.
- Helló, kutyuli!
Felé nyúltam, hogy megsimogassam, ő pedig azonnal belekapott a karomba.
Aztán rám nézett, és megharapott újra.
Bazmeg!
Ezek a dögök baromi gyorsak ám! Ő csak megragadta a karom, amit figyel­
meztetésnek szánt: ha nagyon akarta volna, akár le is téphette volna az egészet.
De nyilván meg volt rémülve szerencsétlen, és nem is ismert engem. Az én hibám
volt: nem kellett volna lehajolnom hozzá: ezt nem nagyon szeretik, ráadásul nyil­
ván érezte rajtam a többi kutya szagát.
A harapás megbénította a karom, úgyhogy megint irány a sebészet, ahol
ugyanaz az orvos fogadott. Valószínűleg még sokáig azon gondolkodhatott, hogy
mégis mi a fene folyik nálunk? Persze ezt a sebet se lehetett összevarrni, ráadásul
pont turné előtt álltam. Tipikus, nem? A karom jó pár hétig okozott kellemetlen­
ségeket, de aztán szép lassan meggyógyult.
Persze Mariának is volt hozzáfűznivalója a dologhoz.
- Te hülye fasz! Mondtam, hogy ne menj oda a kutyához!
Másnap aztán megint meglátogattam az állatot a futtatóban, csak azért, hogy
szembenézzek a problémám okozójával. Örökké nem lehet rettegni, nem igaz?
Az első alkalommal kicsit az erő pozíciójából közelítettem meg, úgyhogy most
bemutatkoztam tisztességesen. Kinyitottam a futtató ajtaját, és bementem, pár
kutyakeksszel a kezemben, ő meg csak nézett. Ne - gondoltam - kérlek, ne gyere
nekem megint! De nem volt semmi gond: barátságosan fogadott. Vagy egy hétig
lakott nálunk, amíg nem sikerült neki új otthont találnunk.
Valószínűleg azóta már megölte az új gazdáját.
A legrosszabb, ami a kezemmel történt, az a porcleválás a hüvelykujjízület­
ben. Azzal az ízülettel már korábban akadtak problémáim. Kaptam pár szteroid-
injekciót, de az orvosok elég hanyagul döfködték bele a tűket, szóval nem mind­
egyik jutott a megfelelő helyre. Aztán hallottam valakitől a Joint Clinic nevű bir­
minghami klinikáról, ahol a főorvos, bizonyos Anna Moon, magasan jegyzett
kézspecialista. Ő röntgensugár alatt injekciózott, szóval pontosan láthatta, hova
szúrja a tűt. Briliáns ötlet! Először szteroidokat kaptam, aztán kipróbálták rajtam
azt a zselészerű, új cuccot, amit leginkább a térdízületeknél használtak. Úgy né­
330 IR O N M Á N

zett ki, mint a ragasztó, nekem pedig hetente három injekciót döftek belőle az ízü­
leteim közé. Olyasmi a funkciója, mint a mesterséges porcnak: ütközőként szolgál
az ízlületek közt, és megakadályozza, hogy a csontok egymáshoz érjenek. Most
már nagyjából rendbe jött, de még mindig nem az igazi. A kezem rendszeresen
feldagad a gitározástól, úgyhogy állandóan jeget és gyulladáscsökkentőt kell rá
pakolnom, valamint fájdalomcsillapítót kell szednem.
Eddie Van Halennek szintén akadtak problémái a kézízületeivel, és aztán ta­
lálkozott Németországban, egészen pontosan Düsseldorfban egy dr. Pete Wehling
nevű orvossal, aki őssejtterápiával foglalkozik. Kizárólag ott alkalmaznak ilyes­
fajta kezelést. Eddie szerint neki elég sokat segített a dolog, szóval elutaztam,
hogy megnézzem magamnak ezt a fazont. Vagy négy órán át röntgenezték a ke­
zemet, mert nem kezdhetik meg a terápiát, ha az embernek valami más baja is
van. Az egyik röntgenfelvételen egy fehér foltot találtak az ízületnél.
- Nem hiszem, hogy tudunk segíteni önnek. Ha ez az, amire gondolunk, ak­
kor vagy hat hónapig antibiotikumot kell szednie.
Jézusom - gondoltam.
- Maguk szerint mi ez?
- Szerintünk folyadék az ízületen belül.
Újra ellenőrizték a dolgot, és találtak egy lyukat az ízületen, ahova korábban
az egyik orvos szteroidot fecskendezett, egészen a csontba. Mint kiderült, ezért
dagadt meg állandóan a kezem.
- Most, hogy már tudjuk, miről van szó, megkezdhetjük a kezelést - mondták.
Vért vettek tőlem, amit aztán leküldték a laborba, ahol új porcot növesztettek
belőle, utána pedig egy-két nappal később beinjekciózták oda, ahova kellett. Az
orvos vagy háromszor cserélt gumikesztyűt az alatt az öt perc alatt, amíg beadta
az injekciókat: annyira ügyeltek a higiéniára. Vagy egy hétig ott kellett marad­
nom. Reggel bementem, megkaptam az injekciókat, aztán vissza a szállodába.
Elég sok vért vettek tőlem, hátha később is szükség lesz rá, és végül így is lett. El­
végezték a sejtnövesztést, én pedig a hét minden napján visszamentem, és szinte
azonnal érezhető volt a javulás. Rengeteget segített. Elmúlt a fájdalom.
Pár hónappal később vissza kellett mennem dr. Wehlinghez a következő ke­
zelésre, és a bal kezemre is ráfért egy kúra. Tetőtől talpig megröntgenezett, hogy
lássa, van-e valami gond valahol máshol. A gerinctövemnél és a nyakamon talált
is egy kis rendellenességet a csigolyák közt, de ez csak a korral járó elhasználódás
volt.
 Jo b b kezes kálvária 331

Jimmy Page, Pete Townsend és az összes gitáros állandóan ugrált, és térdre

esett a színpadon, és az ilyesmit évekkel később igazán megérzi az ember. A focis­
táknál is ez van: a túlhajszoltság miatt könnyen felléphetnek náluk ízületi problé­
mák. Én csak álltam a gitárral a nyakamban negyven éven át, de én se úsztam
meg a dolgot, hiszen ácsorgás közben az egyik lábra nagyobb súly nehezedett, és
ez hátproblémákat okozott. Dr. Wehling a hátamba is adott injekciókat, és úgy
négy nappal azután a hátfájásomat is mintha elfújták volna, és azóta sem jött elő
ez a probléma. Nagyszerű!
- Most már szépen gyógyul - mondta, amikor legutóbb nála jártam.
Meg se röntgenezett: egyszerűen tudta, hogy most már rendbe jövök. Arra
kért, hogy mindig tájékoztassam az állapotomról. Bizonyos helyeken még mindig
fájdogál, de ez semmi ahhoz képest, amilyen volt. Gitározás közben észre sem ve­
szem a dolgot. Amióta megkaptam az őssejtkezelést, egyáltalán nem kell fájda­
lomcsillapítókat szednem. Remekül érzem magam!
Egészen addig, amíg valahol máshol el nem kezd fájni valamim.
 90
Jó hírek, rossz hírek

Az Out O f My Mind című jótékonysági kislemezt lan Gillannel hoztam össze, és

elég jó móka volt elkészíteni. Az első közös jótékonysági munkánk negyedszázad­
dal ezelőttre datálható, amikor felvettük a Smoke On The Watert, hogy segítsünk
az örményországi földrengés károsultjain. Elég nehézsúlyú vállalkozás volt, és akit
csak tudtunk, belerángattunk, többek közt Brian Mayt, Bryan Adamst, Ritchie
Blackmore-t és Dávid Gilmourt. Készítettünk egy videóklipet is, és nagyon sok
pénzt szedtünk össze. 2009-ben, huszonöt évvel később Szerzs Szargszjan, Ör­
ményország elnöke megkeresett minket. Egy díjat szeretett volna átadni azért,
amit tettünk, lan Gillannek, nekem és a billentyűs Geoff Downesnak.
Elutaztunk hát Örményországba, ahol sorra megmutatták, hogy mi épült a
Smoke On The Waterért kapott pénzből. Vacsoráztunk is egyet a miniszterelnök­
kel, Tigran Szarkiszjánnal és Charles Lonsdale-lel, a brit nagykövettel, és mind­
annyian kedvesen fogadtak. Maradtunk pár napot, és részt vettünk néhány sajtó-
tájékoztatón. Az egyiken aztán elkezdtünk arról beszélgetni, hogy kéne megint
valamit tennünk, hogy még egy kis lóvét összekalapozzunk, mert amikor körül­
vezettek, megláttuk a helyi zeneiskolát, ami egyszerűen undorító volt. Úgy nézett
ki, mint egy bádoglemezből összerótt fészer: nyirkos volt és hideg, úgyhogy azon­
nal eszünkbe jutott, hogy valamit ezzel is kezdeni kéne. Visszafelé a repülőgépen
Iannel megbeszéltük, hogy össze kéne hozni egy újabb dalt, amivel pénzt tudunk
szerezni. Amikor aztán hazaértünk, először küldtünk nekik pár gitárt, dobokat
meg ilyesmit, és megírtunk, illetve kiadtunk pár dalt, hogy a pénzből új iskolát
tudjanak építeni. így született meg az Out O f My Mind című dal is.
 Jó hírek, rossz hírek 333

Először lan jött át hozzám. Megírtam a zenét, ő pedig összerakta a szöveget.

Szerettük volna, hogyha mások is játszanak a felvételen. lan bedobta Jón Lord ne­
vét, én pedig azonnal odavoltam az ötletért.
Nicko McBraint én javasoltam, a basszust Jason Newsted játszotta fel, és Lin-
de Lindström is gitározott a dalban. Nagyon jól működött a dolog, és igazán jól
elvoltunk a felvételek alatt. A dal elég sikeres lett, így újra meglehetősen sok pénzt
gyűjtöttünk. Azóta megjelent a Who Cares nevű lemez is, olyan dalokkal, ame­
lyek korábban nem voltak hallhatóak, vagy csak egyes országokban kiadott le­
mezverziók bónuszdalaiként használtuk őket. Én pár Glenn Hughes által énekelt
dallal járultam hozzá a dologhoz, lan Gillan pedig mind a szólóidőszakából,
mind a Deep Purple-érából hozott dalokat, és persze rajta volt az Out O f My
Mind is. Igazi vegyesfelvágott lett. Annyira jól éreztük magunkat a munkálatok
közben, hogy konkrétan arról beszélgettünk, hogy össze kéne hozni egy rendes
zenekart.
De bármibe is fogjak, a Black Sabbath árnyéka mindig rám vetül. Ronnie te­
metésének napján épp ebédeltem Mariával, illetve Eddie Van Halennel és a fele­
ségével együtt, amikor megcsördült a telefonom. Felkaptam, hogy felvegyem, de
előtte ránéztem a kijelzőre. Sharon Osbourne hívott.
Mi a fene?
Vagy egy éve nem beszéltünk.
- Jaj, ne haragudj, rossz számot hívtam! Egy másik Tonyt kerestem!
Amikor rájött, hogy velem beszél, azonnal részvétét nyilvánította Ronnie
miatt.
- Nem hívnád fel Ozzyt? Beszélned kell Ozzyval!
Pár nappal később rácsörögtem.
- Nincs kedved összefutni és dumálni kicsit? - kérdezte Ozzy.
- Végül is pár nap múlva úgyis visszamegyek Angliába.
- Nagyszerű! Én is Angliába tartok, akkor találkozzunk ott!
Kapcsolatban maradtunk, Geezer rendszeresen átjárogatott hozzám, hogy
belefüleljen az új ötleteimbe, a karácsonyi ünnepek alatt pedig végül Sharon és
Ozzy is meglátogatott, és lassan-lassan az újáalakulás terve egyre inkább testet
öltött.
2011 januárjában végül mindannyian rábólintottunk, hogy újra összejövünk.
Elutaztam Los Angelesbe, a dolgok pedig akkor fordultak igazán komolyra, ami­
kor a Black Sabbath négy eredeti tagja összegyűlt a Los Angeles-i Sunset Marquee
334 IRON MÁN

hotel alatt található stúdióban, hogy végighallgassa azt a negyven dalötletet, amit
összeraktam. Itt kezdődött az egész. Készítettünk egy listát a legjobb ötletekről,
aztán Ozzyéknál próbáltuk őket összerakosgatni. Neki is volt egy stúdiója a pin­
cében, így könnyen ment a munka, anélkül, hogy az egész világ minket figyelt
volna.
Inspiráló időszak volt: könnyen jöttek az ötletek, és ugyanilyen egyszerűen
álltak össze a dalok is.
Ugyanígy dolgoztam a Heaven & Hell zenekarral is. Azt gondoltam ki, hogy
eléggé felspanolom a srácokat, akik aztán szintén részt vesznek a melóban: adott
egy dalvázlat, amiből adott esetben csak a főriffet használjuk fel, ők hozzátesznek
ezt-azt, és az egész végül teljesen más irányt vesz, mint amilyennek eredetileg
szántam. így majdhogynem egy új dal készül a vázlatomból.
Mindezek után nekiálltunk összepróbálni az új dalokat. Bili elég rég nem do­
bolt már, úgyhogy az elején egy kicsit rozsdás volt, de alapvetően nem volt vele
gond, és amikor Geezer is hozzátette a magáét, egyből visszatért a klasszikus
Sabbath-hangzás. így lettek az én vázlatos dalkezdeményeimből igazi Black
Sabbath-számok.
Amikor az újáalakulást tervezgettük, mindannyian egyetértettünk abban,
hogy szükség lesz valakire, aki kézben tartja a gyeplőt, és kihozza belőlünk a leg­
jobbat. A lemeztársaságnak tetszett az ötlet, hogy ez az ember Rick Rubin legyen.
Persze találkoztunk már vele korábban: úgy 2001-2002 táján, amikor először fel­
merült egy új album ötlete. Most ugyanúgy elmentünk hozzá, mint annak idején.
Akkoriban olyan érzésünk volt, mintha magához Buddhához mennénk látogató­
ba, de azóta Rick szintet lépett ebben is.
Nem volt valami hosszú találkozó, és a legnagyobb része azzal ment el, hogy
Rick lejátszotta nekünk az első Black Sabbath-lemezt, amit 1969-ben vettünk fel,
egyetlenegy nap alatt. Nagyon rajta volt azon a lemezen, és most is valami hason­
ló, laza, jammelős lemezt szeretett volna készíteni velünk, mint amilyet akkoriban
hoztunk össze.
Ügy voltam vele, hogy jó, ha egy producer jelen van a dalszerzésnél és javas­
latokat tesz, de Rick nem mászott ennyire ránk. Ránk hagyta az egészet, én pedig
elfogadtam, már csak azért is, mert írtam már elég lemezt ahhoz, hogy tudjam,
hogyan kell jót csinálni. Amikor Ozzy stúdiójában dolgoztunk, folyamatosan
kapcsolatban voltam Rickkel, ő pedig időről időre kérdőre vont.
- Nos, srácok, van valamitek számomra?
 Jó hírek, rossz hírek 335

Úgyhogy ahogy megvoltunk egy-két dallal, felhívtam, ő meg lejött a stúdió­

ba. Ez összesen négyszer vagy ötször fordult elő: ennyire jutottunk vele. Eljátszot-
tuk neki a dalokat, ő meg kimondta a szentenciát.
- Ez király. Ez meg szar. Ez megint király.
Mi persze nem hagytuk magunkat.
- Mi nem tetszik rajta, Rick? Mit csináljunk vele, hogy jó legyen?
Rick a Los Angeles-i Whiskey-A-Go-Góba is eljött velünk, ahol 2011. nov­
ember 11-én bejelentettük az új lemezt és a hozzá kapcsolódó turnét. Henry
Rollins volt ennek a sajtótájékoztatónak a házigazdája, és nagyon kedves dolgokat
mondott rólunk, miután bejelentettük a terveinket. Igazán különleges alkalom
volt, leginkább azért, mert a Black Sabbath eredeti felállása az első közös lemezé­
re készült az 1978-as Never Say Die! óta.
Míg mi Ozzyéknál melóztunk, Sharon leugrott a stúdióba, és feldobott né­
hány lehetséges koncert dátumot. 2012 áprilisában például a Coachella fesztivál
várt minket Kaliforniában, amit aztán egy Európa-turné követett. Mindannyian
először a lemezzel akartunk haladni, a turnézást pedig kicsit később akartuk kez­
deni, de az újjáalakulás hírét mindenki olyan üdvrivalgással fogadta, hogy jó öt­
letnek tűnt a koncertezés. Úgy gondoltuk, nyomunk pár bulit, aztán visszatérünk
a stúdióba, hogy befejezzük a lemezt. Aztán 2011 októberében épp New Yorkban
voltam - útban Los Angeles felé - , hogy ennek a könyvnek az első kiadását nép­
szerűsítsem, és akkor kezdtem el fájdalmat érezni az ágyékom bal oldalán. Egy
nagyjából két és fél centis daganatot is kitapintottam a fájdalmas részen. Elmen­
tem egy ottani orvoshoz, aki hozzám vágott némi antibiotikumot.
- Úgy néz ki, mintha valami fertőzés lenne. Szedje ezeket két hétig, és ha nem
múlik el, akkor keressen fel egy orvost Los Angelesben.
Los Angelesben összefutottam Ozzyval:
- Haver, nem nézel ki valami jól - mondta.
- Á, semmiség az egész, csak egy kicsit romos vagyok.
- Jobb, ha megnézeted magad.
- Nyugi, meglesz.
Megfogadtam a tanácsát, és kivizsgáltattam magam egy másik orvossal is.
Ő még több antibiotikumot adott, ami legalább elmulasztotta a fertőzést. Nem
is nagyon foglalkoztam az üggyel. Egy évvel korábban ugyanis átestem már
egy prosztatavizsgálaton, ami kimutatott egy narancs nagyságú daganatot, ami
336 ÍROM M ÁN

aztán hólyagfertőzést is okozott, én meg úgy gondoltam, hogy emiatt van ott az
a valami.
Visszajöttem Angliába, ahol várt rám egy prosztataműtét, a sebészem, Manu
Nair doktor úr pedig azt mondta, hogy az operáció alatt akár ki is kaphatják azt a
daganatot, hogy tüzetesebben is megvizsgálhassák.
A műtét önmagában nem volt fájdalmas, utána viszont egy darabig katétert
kellett hordanom, szóval az egész karácsony úgy telt, hogy az a szar lógott belő­
lem - egy műanyag zacskóval együtt. Az ágyból se tudtam felkelni, szóval Mariá­
nak kellett cserélgetnie a zacskót meg minden. Annyi tennivalója volt körülöt­
tem, hogy igazi nővérnek érezhette magát. Ez az igazi jóban-rosszban-dolog: sze­
génynek ezúttal kijutott a rosszból is.
A sebészemmel legközelebb akkor találkoztam, amikor eltávolították a katétert.
- A prosztatájával kapcsolatban csak jó hírekkel szolgálhatok: most már nor­
mális méretű, és minden rendben van vele. De a daganatban, amit eltávolítot­
tunk, limfómát találtunk.
Hogy mi a franc?!
- Nincs ok az aggodalomra, gyógyítható betegségről beszélünk. Egyes foko­
zatú follikuláris limfóma, ez pedig elég korai stádium.
- Akkor jól van - hagytam rá.
Ennek ellenére azért rendesen megrogytam, amikor kifejtette, miről van szó.
Lógó orral mentem haza, és közben folyamatosan járt az agyam. A picsába, hát itt
van! Én se kerülhettem el! Túrót se tudtam az egészről, úgyhogy nekem a rák ma­
gát a halált jelentette. Gondolatban már a végrendeletemet írtam. Egész éjjel éb­
ren fetrengtem, és azon baldióztam, hogy akkor ezt eladom, meg attól is megsza­
badulok, felkészülök mindenre: kinek kéne a temetésemen a beszédet mondania,
és egyáltalán, hova temettessem magam. Elég rideg, nem? De aztán azon is
elfilóztam, hogy még nem is állok készen arra, hogy elmenjek. Túl sok dolgom
van, és igazán élvezem az életet.
Három-négy nappal később dr. Michael Abdou felhívott egy újabb újdonsággal.
- Elvégeztek még néhány tesztet, és kiderült, hogy a limfómája nem egyes fo­
kozatú, hanem III/A-s.
Azt gondoltam, hogy legfeljebb négy, vagy talán öt fokozat lehet, úgyhogy a
hármas az már elég rossz hír. Rendesen rá is feszültem.
Dr. Abdou jóban volt egy helyi specialistával, Donald Milligan professzorral,
és intézett nekem egy időpontot nála.
 Jó hírek, rossz hírek 337

- Meggyógyítjuk önt. Végigcsináljuk a kemót, meg mindent, ami szükséges,

és megfékezzük a betegséget! - biztatott.
Tetőtől talpig többször átvizsgáltak, hogy lássák, elterjedt-e már máshol is a
rák a testemben. Szerencsére nem, csak az ágyékom bal oldalán maradt. Még
mindig a prosztataműtétem utóhatásait nyögtem. Az antibiotikumok és a renge­
teg más gyógyszer, amit belém tömtek, rendesen padlóra küldött. Gyenge voltam,
mint az őszi légy, és ahogy ezen az állapoton túljutottam, azonnal berángattak ke­
moterápiára. Azt mondták, hogy hat kemoterápiás kezelésre lesz szükségem, há­
romhetente egyre. Hat-hét óráig tart az egész, és intravénásán adják be a cuccot,
egy infúzió segítségével. A limfómáknál nagyjából ugyanazt a kemoterápiás keze­
lést alkalmazzák, mint az összes többi ráktípusnál, egy kivétellel: ezek pedig az
antitestek. Van, aki allergiás rájuk, úgyhogy az elején csak fokozatosan adagolják
őket. De az én kezelésem flottul ment.
Túlestem az első kezelésen, és már akkor figyelmeztettek.
- El fogja veszíteni a haját!
Először semmi különös nem történt, én pedig úgy voltam vele, hogy na, talán
mégse eszik olyan forrón a kását. A második kezelés három héttel ezután követ­
kezett. Akkor már elég fáradt és beteg voltam, és amikor eljutottam odáig, hogy
megfésülködjek, észrevettem, hogy szinte az összes hajam a fésűben ragadt. Két-
három nap alatt szinte az egész kihullott. Amikor egy nap kiszenvedtem magam
a klotyóra, és belenéztem a tükörbe, hátrahőköltem. Üristen, hát ez meg ki? A ha­
jam hullott ki először, aztán a mellszőrzetem jó része, a bajszom és a szakállam is
láthatóan megritkult, de a szemöldökömmel nem történt semmi különös. Világ­
életemben hosszú hajam volt, a hatvanas évektől kezdve, amikor mindenki azzal
szívta a vérem, hogy el kéne már kullognom borbélyhoz. És egészen a legutóbbi
időkig így volt, amikor ugyan már rövidebb volt, mint régebben, de még mindig
hosszabb, mint a nagy többségé. Szóval a hajam elvesztése igazán megrázott.
Persze a bőr alatta hófehér volt. Úgy nézett ki a fejem, mint egy tojás. Olyan
hirtelen történt, hogy időm se nagyon volt hozzászokni. Megmutattam Ozzynak
és Geezernek is.
- Haver, pont úgy nézel ki, mint a saját apád! - mondták.
Ráadásul, ha az ember kopasz, kurvára tud fázni a feje. Nekiálltam kötött sap­
kát hordani, de elég hülyén éreztem magam benne, mert általában sose hordok
semmiféle fejfedőt. A kemónál azonban különösen oda kell figyelni a testhőmér­
sékletre. Az enyém már-már veszélyesen alacsony volt, úgy 35 fok körül, ezzel pe-
338 ÍRÓN MÁN

dig muszáj volt kezdeni valamit. A dietetikusom, Bev de Plons javaslatára kipró­
báltunk egy orosz termopaplant. Ugyanabból az anyagból készítik, mint az űrha­
jósok ruháit: valamiféle ezüstszínű szálból, és tényleg kurva meleg. Szóval ezek
után ott ücsörögtem az ezüstszínű takaróba burkolva, kötött sapkával a fejemen,
és igazán szomorú látványt nyújtottam.
Az, hogy szembesülök a kopaszságommal, még elviselhetőnek tűnt, de az
embereket már tényleg nem szerettem volna sokkolni. Ők ugyanis arról ítélnek
meg, ahogy kinézel, és lehet jól kinézni, meg lehet úgy is, mint aki a halálán van.
Ha ezek meglátnak haj nélkül, egészen biztosan azt gondolják majd, hogy „úris­
ten, mennyire szarul néz ki szegény!”
Úgyhogy felvettem a kapcsolatot egy Optima nevű birminghami céggel, akik
hajbeültetéssel foglalkoznak, és rákos betegeknek is készítenek parókákat. Nekem
is csináltak egyet, és kiváló munkát végeztek: pontosan sikerült eltalálniuk, hogy
milyen volt a hajam a kezelés előtt. Most már szépen nődögéi vissza a sajátom,
igaz, hogy csak hátul és a fejtetőn maradt fekete, oldalt már őszül. Igazából nekem
így is tetszik. Valamennyire.
Miután túlestem három kör kemoterápián, a professzor úgy döntött, hogy ahe­
lyett, hogy végigcsinálnám mind a hatot, inkább sugárkezelést alkalmaz. Adtak egy
hónap pihenőt, utána pedig három hétig minden nap megkaptam a sugárkezelést.
Ez elég sokat kivesz az emberből, és noha a kórházi személyzet hihetetlenül
segítőkész volt, sok tanácsot nem adtak az étrendemmel kapcsolatban. így már a
kezelés elejétől fogva kapcsolatban álltam különböző táplálkozási tanácsadókkal.
Bev de Pons tíz évvel ezelőtt maga is megharcolt a limfómával, szóval első kézből
tudta, mire van ilyenkor szüksége egy betegnek. Természetgyógyászként és ener­
giaterapeutaként is dolgozott, nálam pedig egy olyan kezelést alkalmazott, amely­
nek során kis csészékkel köpölyözte a testem, ami beindította az energiaáramlást,
és nagyon sokat javított az állapotomon. Ezenkívül étkezési tanácsokat is adott,
valamint bemutatott John Stirlingnek is.
John biokémikus volt, és korábban övé volt a Biocare nevű, vitaminkészítmé­
nyeket gyártó cég is. Azt ugyan már eladta és visszavonult, de a kutatást nem
hagyta abba. Ő is megvívta a maga harcát a rákkal: melanomája volt. Pontosan
megszabta, mit szabad ennem és mit nem, és bizonyos vitaminokat is előírt.
- Nem zabálhat össze mindenféle vitamint, mert előfordulhat, hogy gátolják
a kemoterápia hatékonyságát. Olyan vitaminokat kell szednie, amelyek együtt
dolgoznak a kemóval! - mondta.
 Jó hírek, rossz hírek 339

A vitaminok szinten tartották az energiámat és az immunrendszeremet, ezek­

hez pedig John volt a kulcs, aki egyébként semmit nem volt hajlandó elfogadni a
szolgálataiért.
- Nincs szükségem pénzre. Azért teszem mindezt, mert segíteni akarok!
John és Bev tényleg fantasztikus segítséget nyújtott.
A jó öreg sugárkezeléssel a rákos részt bombázták kíméletlenül. Ettől általá­
ban mindenki eléggé kifekszik, de a legújabb technológiákkal hajszálpontosan be
tudják lőni a konkrét területet, ahol dolgozni akarnak, és ez nagyszerű vívmány.
A mindennapos sugárkezelés gyakran égési sérüléseket okoz a bőrön. Köszönhe­
tően Bev és John táplálkozási tanácsainak, illetve a krémnek, amit adtak, velem
szerencsére nem történt ilyen. Persze fájdalmas volt, sőt, még mindig az, hiszen
megvannak az utóhatásai, de nem égett hólyagosra a bőröm, és semmi ilyesmi
nem volt tapasztalható.
Az utolsó sugárkezelést 2012 áprilisában kaptam. Néhány hónappal később, a
nyár elején írom ezeket a sorokat. Pont most vizsgáltak át elég alaposan, és csak
annyit mondtak, hogy kimondottan jól festenek a dolgok.
Amikor 2011 decemberében megtudtam, hogy limfómás vagyok, tisztában
voltam azzal, hogy a Coachellának reszeltek. Az orvosaimat azonban ennek elle­
nére sem hagytam élni.
- Nézze, egy Európa-turné áll előttem. Mit gondol, menni fog?
- Nem tudjuk. Túl korai lenne bármit is mondani.
Kétségbeesetten szerettem volna összevakarni magam annyira, hogy elvállal­
hassam a turnét. A szervezők garanciát követeltek, hogy biztosan képes leszek-e
játszani. Ha belemegyek, akár be is perelhettek volna, hogy nem vagyok színpad­
képes állapotban.
- Megtiltom, hogy belemenj ilyen hülyeségbe! - szögezte le Ralph.
Utólagosan okoskodva nem is lettem volna képes turnézni. A repülőgépekről
eleve le voltam tiltva a fertőzésveszély miatt, ezenfelül az egyik nap túl rosszul
voltam, a másikon meg túl fáradt. Ozzy és Geezer mindenesetre lenyomtak egy
turnét, Ozzy és barátai néven, nekem meg sokszor fájt a szívem, miközben azon
ettem magam, hogy nekem is ott lenne a helyem velük. Aztán Geezer küldött egy
e-mailt, és elmesélte, hogy az egyik este 11 előtt nem kerültek színpadra, másnap
pedig egyenesen ll:30-k o r kezdtek játszani. Én képtelen lettem volna erre: egy­
szerűen túl fárasztó lett volna. Manapság már este fél tízre elfáradok.
Gyógyulnom kell, nincs vita, és ebben John Stirling is egyetértett.
340 IRON MÁN

- Ilyenkor muszáj önzőnek lenni, mert az embernek az élete a tét. Nem kezd­
heti újra ott, ahol abbahagyta a betegség előtt, mert újra kell értékelni az egészet.
Tervet kell készítenie, el kell érnie az ideális lelkiállapotot és olyan egészségesnek
kell lennie, hogy már képes legyen mindenre. Vannak olyan ismerőseim, akik mi­
után túlélték a rákot, egy egész évig pihentek: nem csináltak semmit, csak azon
voltak, hogy jobban legyenek - fejtegette.
Ezzel szemben én megpróbáltam a gyógyulásom alatt is elfoglalni magam a
próbákkal és a dalírással. Miután kiderült, hogy limfómás vagyok, úgy döntöt­
tünk, hogy a birminghami házam lesz a központ: itt fogunk melózni. Ozzy és
Geezer átjöttek Angliába, és a kemó alatt is dolgoztunk a dalokon. Persze voltak
olyan napok, amikor képtelen voltam a melóra, annyira kutyául voltam, persze
megértették a dolgot. Olyankor Ozzy legalább szöszölhetett az énektémákkal,
vagy valami. Ügy heti öt napot dolgoztunk, és miközben ezeket a sorokat írom,
még mindig nyakig benne vagyunk a melóban. Már eléggé rajta vagyok, hogy ne-
kiálljunk a felvételeknek.
- Mi a terv, mikor fogunk stúdiózni? - faggattam Rick Rubint.
- Majd, ha készen lesznek a dalok - felelte.
Ha Ozzy és Geezer visszatérnek a turnéról, valószínűleg újra összedugjuk a
fejünket, és kirázunk még pár új dalt. Átnézzük a már meglévőket, vagy megva­
riáljuk őket, vagy nem, kitaláljuk, mi legyen a végleges megfejtés, ezután pedig
végre jöhet a stúdiózás. Muszáj sürgetnem, hogy minél előbb kész legyünk, mie­
lőtt végleg bemondanám az unalmast.
A turnénak tehát lőttek, viszont két brit dátumot azért bevállaltam. Az első
egy segélykoncert volt a birminghami 0 2 Academyn, 2012. május 19-én. Egy­
részt azért vállaltuk el, mert muszáj volt végre együtt koncerteznünk, másrészt
meg miattam is: hogy megbizonyosodhassak róla, kibírok két órát a színpadon.
Jó érzés volt nyomni egy otthoni bulit, és jótékony célokra fordítani a bevé­
telt. A Help Fór Heroes alapítványnak ment a pénz, akik azoknak a katonáknak
segítenek, akik mentális vagy fizikai sérüléssel tértek haza valamelyik háborúból.
Egyetlen dolog zavart mindössze: elég sok jegyet jegyüzérek vásároltak fel, akik
aztán ezer fontot is elkérhettek darabjáért. Más lett volna a leányzó fekvése, ha ők
is hozzájárulnak a jótékony célokhoz, de ilyesmin pénzt keresni azért szomorú.
Ráadásul jó sok régi rajongónak kellett csillagászati összeget fizetnie, hogy láthas­
son minket, és ez felháborító.
 Jó hírek, ro ssz hírek 341

Már csak azért is muszáj volt egy teljes koncertet nyomnunk, hogy lássuk,
nagyjából milyen hosszú bulira számítsunk. A második koncertünkön, 2012. jú ­
nius 10-én a doningtoni Download fesztiválon csak egy és háromnegyed órát
játszhattunk, és viszhall, hiszen ott szoros időbeosztással dolgoztak. Az 02-ben
csak alig valamivel maradtunk a két óra alatt, és a Download is nagyjából hason­
lóan nézett ki.
Amikor még csak tervezgettük az 02-b eli koncertet, nem voltam biztos ab­
ban, hogy menni fog egy kétórás buli. Óriási kihívásnak tűnt, és azon filóztam,
hogy muszáj végigcsinálnom, legfeljebb pihenek egyet a koncert előtt. Persze eb­
ből semmi nem lett, hiszen az egész úgy végződött, hogy Ralph és Mike Exeter is
velem volt az öltözőben, a koncert előtti órákat pedig azzal töltöttük, hogy meg­
beszéltük az izét meg a hogyishívjákot. De aztán a színpadon teljesen jól voltam.
Az adrenalin felpörgetett, és még a koncert után is csodásán éreztem magam.
Igazság szerint rendesen felspanolt az egész este.
Donington miatt ugyanígy remegett a térdem. A betegségem óta rendszerint
este fél tízkor már ágyba bújok, bámulom a tévét fél óráig, egy óráig, aztán szu­
nya. Általában hajnali öt-hat körül már ébren vagyok, és legkésőbb fél hét-hét fe­
lé már felkelek. A Downloadnak viszont este tizenegykor volt hivatalosan vége.
Gondoltam, bassza meg, nekem akkor már rég ágyban kéne lennem! Szánalom.
A koncert reggelén igyekeztem olyan sokáig elodázni a felkelést, amennyire
csak tudtam, hogy minél jobban kipihenjem magam. Nyilván ebből sem lett sem­
mi. Már kora reggel felébredtem, és csak jártattam az agyam, úgyhogy végül meg­
adtam magam és kikászálódtam az ágyból. Gondoltam, jó: akkor majd korán
odamegyek a helyszínre, és rendesen rákészülök a bulira, ahol aztán ugyanaz tör­
tént, mint az első esetben: eldumáltam mindenkivel az időt. Kicsit meg is fárad­
tam a buli előtt, de ahogy aztán felmentem a színpadra, minden rendbe jött. A
koncert után pedig ismét nagyszerűen éreztem magam.
Borzasztóan élveztem mindkét bulit, hiszen igazán nagy teljesítmény volt tő­
lem, hogy végigcsináltam őket. Már attól, hogy újra képes vagyok színpadra állni,
mindannyian meghatódtunk kicsit, akárcsak a közönség. Ha az emberek vissza­
adják az energiát, az hatalmas érzés. Csodás volt a hangulat, és a legszebb az volt
az egészben, hogy belegondoltam: milyen régóta is ismerjük mi négyen egymást!
Ez nem Ozzy és a bandája, nem én és a zenekarom, hanem rólunk, négyünkről
szól a történet: négy olyan emberről, akik igazi támaszai egymásnak. Ügyhogy
nagyon várom a turnét, amit azért nem kapkodunk el annyira.
 E lőbukkantam
a m ásik oldalon

Ezzel a betegséggel az a legnagyobb baj, hogy bármikor visszatérhet.

- Sose fog tőle megszabadulni - figyelmeztetett a sebészem. - Úgy harminc
százalék esély van arra, hogy ne térjen vissza újra, de készüljön fel rá, hogy bár­
mikor visszaeshet. De ne aggódjon: ezt tudjuk kezelni. Valószínűleg nem ebben
fog meghalni. Sokkal nagyobb esélye van arra, hogy valami más viszi el.
Na, kösz. Akkor valami olyasmiben halok meg, amit a sugárkezelés okozott,
nem? Valami csontbetegség pont jó lesz. Most már egy újabb kezelésbe kezdtem.
Két éven át, minden második hónapban belém nyomnak egy antitestekkel alapo­
san felturbózott infúziót, hogy kordában tartsák a limfómát. Ez úgy működik,
mint valamiféle bevonat: körülveszi és elpusztítja a rákos sejteket, és megakadá­
lyozza, hogy terjedjenek. Muszáj az egészet emelt fővel viselni, ugyanakkor az
ember vállán mindig ott ücsörög a kisördög és a fülébe sugdos: mi van, ha a be­
tegség hirtelen visszatér a jövő héten? Minden reggel körültapogatom magam új
daganatokra vadászva. Ha találnék egyet, az azt jelentené, hogy kezdődhet elölről
az egész: kemoterápia és sugárkezelés.
Baromi ijesztő ez, és emiatt teljesen másképp viszonyulok az élethez. Még tíz
évig is húzhatom, de lehet, hogy egy év múlva már alulról szagolom az ibolyát.
Tényleg nem tudhatom. Sokszor nagyon el vagyok kenődve: éjjeleket vagyok ké­
pes ébren végigfetrengeni, miközben tépelődöm. Jövő ilyenkor vajon még életben
leszek? És ha nem, mi lesz a lányommal, Tonival, illetve Mariával? Talán egy ki­
sebb házba kéne költöznünk, mert ez a nagy hodály túl sokba kerül majd Mariá­
nak, ha magára marad? Lehet, hogy itt lenne az ideje kicsit alább adni mindenből,
és a még inkább nyugis élet felé mozdulni.
 Előbukkantam a m ásik oldalon 343

Aztán mégis arra jutok, hogy az egyetlen, amit nem akarok, hogy a betegség
átvegye felettem az uralmat. Egyszerűen meg akarok róla feledkezni, már ameny-
nyire lehet, és hajtani tovább a taposómalomban. Már eddig is rengeteg nehéz­
séggel kellett megküzdenem életem során, úgyhogy el se tudnám képzelni ezek
nélkül az egészet. A rákkal szemben pedig az ember nem tehet mást, mint hogy
harcol. Megteszem, amit tennem kell, és azon leszek, hogy győzzek.
Idővel el tudtam menni sétálni, és gyakran az öreg haverom és zenésztársam,
Geoff Nicholls is velem tartott, de az elején azért gyorsan kifáradtam. Vannak na­
pok, amikor fáradtabbnak érzem magam az ébredéskor, mint amilyen a lefekvés­
kor voltam, de ennek ellenére jócskán érzek javulást.
Nagyon sokat segített a zene: hogy tudtam játszani és dalokat írni. Zeneileg jó
pár új dalt inspirált a betegségem. Biztos vagyok benne, hogy ezek a dalok még
jobbak is lettek. Leginkább azért, mert bennük volt az igazi „doom”.29
Voltak napok, amikor annyira rosszul voltam, hogy nem volt erőm zenélni
sem. Amikor meg képes voltam a gitározásra, akkor rendszerint beugrott Mike
Exeter, a stúdióm hangmérnöke, akivel együtt jó sok új ötletet rögzítettem. A ze­
nélés mindig a szenvedélyemnek számított, de sose volt ennyire fontos, mint
mostanság, úgyhogy egészen biztosan nem gondolok a visszavonulásra.
Ha valakivel valami rettenetes történik, akkor az általában a legjobbat hozza
ki az illetőből. Ráadásul rengeteg biztatást kaptam a világ minden sarkából. Na­
gyon jólesett olvasni azt a hajórakomány e-mailt és SMS-t, amiket barátoktól, ze­
nésztársaktól, rajongóktól kaptam, meg egy rakás olyan embertől, akiket nem is
ismertem.
Láncé Armstrong, aki korábban szintén megküzdött a rákkal, elküldte a
könyvét, pár pólót és egy levelet, amiben a következő állt: „Itt vagyunk, hogy se­
gítsünk. Maradj jókedvű és légy erős! Nem vagy egyedül, veled vagyok!” - írta.
Nagyszerű.
Jón Lord, aki szintén harcolt hasnyálmirigyrákkal, ezt mondta: „Nagyon so­
kat tanultam a dologból, és ha segítségre van szükséged, megtalálsz.” Nagyon szo­
morú voltam, amikor megtudtam, hogy Jón végül elveszítette az utolsó csatáját.

29 A doom szó jelentése végzet, ami egyben egy zenei stílus neve is, aminek épp a Black
Sabbath tekinthető az alapzenekarának, (ford. megj.)
344 IRON MÁN

Brian May is végig velem volt, látogatóba is eljött. Amikor az ember beteg,
sokszor még a legjobb barátait sem látja szívesen. Egyszerűen túl fárasztó, de ezt
ugye nagyon kínos valakinek az arcába modnani. Brian nagyon megértő volt.
Nagyszerű barát.
Úgy tűnt, mintha az egész zenészvilág kedves üzenetekkel bombázna. Szinte
el se hittem, hogy az emberek ilyesmire is képesek időt szakítani. Nagyon sokat
segít, ha valaki szembesül azzal, mennyire nagyra tartják a többiek. Óriási erőt és
elszántságot ad az ilyesmi.
Egyedül persze még így is képtelen lettem volna megküzdeni a betegséggel:
kellett azoknak az embereknek a segítsége is, akik körülvettek ezekben a nehéz
napokban.
A háziorvosom, dr. Michael Abdou végig erején felül teljesített. Mindig ott
volt, amikor szükségem volt rá, minden kérdésemre válaszolt, sok remek tanácsot
adott, és úgy általában véve átsegített ezen az időszakon. A prosztatámat dr. Manu
Nair műtötte az edgbastoni Priory kórházban: ő távolította el a limfómás gócot. A
Spire Parkway-beli Donald Milligan professzor volt a felelős a kezelésemért,
Claire és Sandra nővér pedig a kemoterápiás kezelés alatt voltak velem, míg a su­
gárkezelést dr. Zarkar felügyelte a Spire Little Aston Centre-ben. Ezek a csodála­
tos emberek és még sokan mások működtek közre abban, hogy a kezelésem fan­
tasztikus eredménnyel zárult. Örök életemre az adósuk maradok.
Ozzy és Geezer is mellettem álltak. Amikor valakinek problémája van, azon­
nal jönnek. Persze Ozzy ezúttal sem tagadta meg magát.
- Limfómám van - mondtam neki.
- Ó, igen? Ezt és ezt is a limfóma vitte el, ugye?
- Köszönöm, hogy elmondtad, Ozzy.
Fel se fogta a helyzet komolyságát, de nem lehet nem poénra venni, hiszen ő
egyszerűen ilyen. Ozzy bármikor képes valami baromsággal előállni, és ilyenkor
nagyon sokat segít egy jóízű röhögés. Minden nap felhívott, hogy elpatkoltam-e
már. Fantasztikusan viselkedett, ahogy Geezer is. Azt hiszem, a betegségem miatt
olyan közel kerültünk egymáshoz mi hárman, amilyen közel korábban sosem
voltunk.
Bev Bevannel ezer éve barátok vagyunk, ráadásul időtlen idők óta itt él a kö­
zelben, úgyhogy ő is gyakran eljött látogatóba. Mi több, ennek a könyvnek a han-
goskönywerziója is az ő stúdiójában készül.
 Előbukkantam a m ásik oldalon 345

Szeretnék köszönetét mondani Patnak és Dave-nek, akik egy csodálatos párt

alkotnak, és nem melleslek ők felügyelnek a házunkra, amíg Mariával együtt el­
szólít a kötelesség. A két hiperaktív rottweilerünkre is ők vigyáznak, úgyhogy
nincs könnyű dolguk, de óriási dolog tudni, hogy minden rendben van otthon,
amíg mi távol vagyunk.
Ralph is végig mellettem állt, és nagyon sok terhet levett rólam és Mariáról.
Igazi támaszként szolgált, ahogy Ernest is rengeteget segített. Nem kívánhatnék
magamnak jobb menedzsereket, és ami még fontosabb, jobb barátokat.
És persze Maria... Elképzelésem sincs, hogy volt képes ennyi munkát végezni,
amennyit a betegségem alatt végigcsinált. Volt egy olyan időszak, amikor teljesen
hasznavehetetlen voltam, neki pedig szó szerint úgy kellett ápolnia, mint egy kis­
babát. Néhányszor kimerészkedtünk egy rövidebb sétára, de legtöbbször annyira
elfáradtam, hogy a levegővétel is gondot okozott. Most már úgy tűnik, mintha
meg sem történt volna, de akkoriban 95 évesnek éreztem magam, amivel rettene­
tesen nehéz volt megküzdenem, de ő mindig ott állt mellettem, hogy erőt adjon.
Mindig ugrásra készen állt a közelben, és sosem panaszkodott: egy jajszót sem
hallottam tőle. Ügy viselkedett, mint egy igazi angyal.
Talán épp azért, mert ő tényleg egy angyal.
 92
V ég ezetü l..

Miközben ezt a könyvet írtam, nagyon sok időm volt, hogy visszatekintsek az éle­
temre. Olyasmi lehet az enyém is, mint másoké: hullámvölgyekkel és hullámhe­
gyekkel tarkított. Szeretem ezt a változatosságot: a jót és a rosszat. Mindkettőből
nagyon sokat lehet tanulni. A limfómától eltekintve igazán nem panaszkodha­
tott!, bár jó lett volna, ha kevesebb a feszkó a dolgok üzleti oldalával, a menedzs­
menttel és a zenésztársaimmal. Persze valahol ezeket is át kell élni. Az ilyesmit
azért kapjuk az élettől, hogy próbára tegyen minket. De ha szétnézek a világban
mostanság, és látom, mi történik az emberekkel, azt kell mondanom, hogy csodá­
latos életem volt.
Nagyon büszke vagyok arra, amit elértünk. Egy új zenészgeneráció nőtt fel
rajtunk, és még azt is elmondhatjuk, hogy a zenénk jó pár életet is megmentett.
Ha azokat a nekünk címzett leveleket nézzük, amelyek úgy kezdődtek, hogy „Ha
ti nem vagytok...”, simán előfordulhatott, hogy ezek az emberek öngyilkosságra
vagy valami másra készültek, és csak a zene hatására álltak el a szándékuktól.
Mindig van valaki, akinek akár így is segítünk, és ez hihetetlenül jó érzés.
Volt idő, amikor a birminghami zenekarok joggal panaszkodtak, hogy a város
nem nagyon törődik velük, úgyhogy nagyon jól esett, amikor egyik napról a má­
sikra a Broad Street bárjait üzemeltető arcok kitalálták, hogy fejet hajtanak a vá­
ros híres gyermekei előtt. így alakult hát, hogy 2008 novemberében, a The Devil
You Know felvételei közben kivettünk némi szabadságot, hogy megkaphassam a
saját csillagomat a birminghami Hírességek sétányán. Keserves hideg volt és ha­
vazott is, de ennek ellenére tekintélyes tömeg gyűlt össze, a szervező Mike Olley
és csapata pedig fantasztikus munkát végzett. Jó pár zenekar is fellépett, és a
 Végezetül... 347

Kerrang rádió volt az esemény házigazdája. Csodás érzés volt itt is híres barátok
társaságába kerülni, később pedig Bev Bevan beiktatási ceremóniáján is részt vet­
tem. A legutóbbi nagy dobás, ami szintén jelezte a város pálfordulását az ügyben,
a Home O f Metál kiállítás volt, ami a Közép-nyugat-Angliából érkező zenekarok
előtt tisztelgett. Sose gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik.
Most már nincs szükségem rá, hogy bármit is bizonyítsak bárkinek. Régen
sokat szenvedtem, hogy meggyőzzem az embereket: képes vagyok erre vagy arra,
manapság viszont már csak egyszerűen élvezem, amit csinálok, és csak magam­
nak kell bizonyítanom azt, hogy el tudok érni dolgokat.
Természetesen van olyan, amit megbántam, nem is kevés. De arra gondolok,
hogy ezek nélkül nem tanultam volna semmit. Az embernek nem mindig a szája
íze szerint zajlik az élete. Meg kell tapasztalni a dolgok árnyékos oldalát is: mind­
azt a rosszat, ami bárkivel megtörténhet, és megküzdeni ezekkel.
Valószínűleg életem során jó pár embert kiborítottam, kezdve a korábbi há­
zastársaimtól minden egyében keresztül. Ez is az élet része. Remélem, hogy min­
denkire, akit elszomorítottam, jobb dolgok vártak utána.
Tóni lányom az életem fénypontja. Azok után, hogy miken kellett keresztül­
mennie, csodálatosan kivirágzott. Most már Finnországban él. Odaköltözött a
barátjához, Lindéhez, aki nem más, mint a H.I.M. gitárosa.
Most már csak abban bízom, hogy még jó pár évig itt leszek. Igazán élvezem,
amit mostanában csinálok. Jó helyen vagyok, szerető otthonom van, boldog csa­
lád vesz körül és nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy még mindig képes
vagyok alkotni és zenélni.
Az 02-b eli koncerten Ozzy azt mondta, hogy én vagyok a legerősebb ember,
akit ismer. Kedves tőle, de a betegségem óta nyilvánvaló, hogy semennyire nem
vagyok erős. Mégis nekem vannak a legjobb barátaim a földön, és nekem van a
legszeretőbb családom is.
Ha egy férfi erejét az adná, hogy mennyire szeretik, akkor tényleg én vagyok
a világ legerősebb embere.
 A fordító u tó szava

Az írón Mán második kiadása nagyjából 2012 közepéig követi Tony lommi éle­
tét. Amire Tony a könyvben egyáltalán nem tér ki, az Bili Ward kiszállása: 2012
februárjában a legendás dobos bejelentette, hogy üzleti és személyes nézeteltéré­
sek miatt nem kíván részt venni a Black Sabbath újjáalakulásában. Ward helyét
Ozzy szólózenekarának dobosa, Tommy Clufetos vette át, aki amúgy pont abban
az évben, 1979-ben született, amikor Ozzy és a Sabbath útjai elváltak egymástól a
Never Say Die! után. A Tony betegsége utáni első koncerteken, többek közt a bir­
minghami 0 2 Academyn tartott bulin már ő ült a dobok mögött. Valószínűleg
ezért nem került bele az írón Mán második kiadásába az első kiadás zárómonda­
ta, ami túl jó ahhoz, hogy legalább az utószóban ne idézzük:
„De bárm i is történjék, egyvalamiben száz százalékig biztos vagyok.
Soha többé nem fogom felgyújtani Bili W ardot”

A Tommy Clufetosszal megerősített Sabbath a Download fesztiválos és egy

chicagói Lollapalooza-fellépés után látott neki a lemez munkálatainak. Az album,
amely a 13 címet kapta, 2013 júniusában jelent meg. A producer Rick Rubin volt,
míg dobosként Brad Wilket szerződtették a Ragé Against The Machine-ből. A le­
mez megjelenését hosszú turné is követte, amin ismét Tommy Clufetos dobolt.
Az egészen 2014 júniusáig tartó Reunion turné után Ozzy az angol Metál
Hammernek még elhintette, hogy Sabbath-körökben szó van egy újabb lemezről,
de ebből már tényleg nem lett semmi. Lemez helyett a zenekar 2015 szeptembe­
rében bejelentette, hogy egy világ körüli turnéval vesznek búcsút a közönségtől.
A The End elnevezésű turné 2016 januárjában indult, és június elsején a Black
350 IRON MÁN

Sabbath Budapestre is eljutott. A koncertkörút végül 2017. február 4-én zárult

Birminghamben: ez volt a Black Sabbath utolsó fellépése, aminek egyes részleteit
a Facebookon élőben is közvetítette a zenekar. A The End turné 65 koncertjét
majdnem egymillióan látták világszerte. A turné után Tony még arról nyilatko­
zott, hogy nem látja akadályát egy-egy különleges koncertnek, vagy akár lemez­
nek sem, de 2017. március 7-én hivatalosan is bejelentették a Black Sabbath fel­
oszlását.
 K öszönetnyilvánítás

T. J. Lammersnek a türelméért, illetve azért hogy képes volt a végtelenségig en­

gem hallgatni.

A menedzsereimnek, Ernest Chapmannek és Ralph Bakernek a munkáju­

kért, a barátságukért, az elkötelezettségükért és a hűségükért.

Ozzynak, Geezernek és Bilinek, akik nélkül ez a könyv nem születhetett volna

meg. Jó sok mindent megéltünk együtt, és mégis barátok maradtunk, remélhető­
leg még jó sok boldog órát tölthetünk majd együtt.

A rajongóimnak és a támogatóimnak. Köszönöm, hogy vagytok.

Brian Maynek, Eddie Van Halennek és James Hetfieldnek a kedves szavakért.

A két Mike-nak, Clementnek és Externek, valamint annak a rengeteg roadnak

és segítőnek, akik megfordultak körülöttem az évek során.

A legközelebbi barátaimnak. Tudjátok, kikről van szó.

Szeretettel:
Tony
Kiadja a CSER Kiadó
Felelős kiadó: a kiadó vezetője
1114 Budapest, Ulászló u. 8.
Telefon: (+36-1)386-9019
E-mail: info@cserkiado.hu
Honlap: www.cserkiado.hu
Szerkesztette: Vörös András
Tördelés, nyomdai előkészítés: Pető Erzsébet
Nyomta és kötötte: Dürer Nyomda Kft.
Felelős nyomdavezető: Fekete Viktor ügyvezető