EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM

Bölcsészettudományi Kar
Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék

DIPLOMAMUNKA
A betegség elbeszélése Tóth Kinga
Holdvilágképűek című kötetében

Témavezető: Készítette:
Bengi László Gregor Lilla
habilitált egyetemi adjunktus Irodalom- és kultúratudomány MA
Összehasonlító irodalom-
és kultúratudomány szakirány

2019
 Tartalomjegyzék
Magyar nyelvű összefoglaló ................................................................................................... 5
Angol nyelvű összefoglaló ...................................................................................................... 6
Bevezetés ............................................................................................................................... 7
Tóth Kinga és a Holdvilágképűek ........................................................................................... 7
Irodalmi kontextus .................................................................................................................. 9
Külső nézőpont..................................................................................................................... 13
Betegség és gyermeki lét ...................................................................................................... 20
Betegség és test .................................................................................................................... 23
A beteg test részvétele a szereplői identitás alakításában ....................................................... 27
Vizualitás ............................................................................................................................. 33
Intermediális együttműködés ................................................................................................ 37
Homogenitás ........................................................................................................................ 40
Összefoglalás ....................................................................................................................... 44
Bibliográfia .......................................................................................................................... 47
Melléklet .............................................................................................................................. 50

4
A betegség elbeszélése Tóth Kinga Holdvilágképűek című kötetében

Dolgozatom Tóth Kinga Holdvilágképűek című kötetét elemzi a betegség elbeszéléseinek

szempontjából. A mű szöveges és vizuális részei egyaránt távolságot tartanak a betegség
szenvedésen alapuló leírásának hagyományától. A beteg szubjektum és a betegség leírásakor a
mindenkori elbeszélő én gyakran valamilyen külső nézőpont felvételével – az orvosi
diskurzusba való belehelyezkedéssel vagy más művekre való utalásokkal – segíti elő a narráció
leválasztását a fájdalom tapasztalatáról. Amellett, hogy ezzel a betegség részben
megragadhatóvá válik, a figyelem a test, különösen pedig a beteg test konstruált voltára irányul:
a test, az én és a betegség, valamint a betegség és a viselkedés csak a megismerés által
mutatkozik egymástól elkülöníthetőnek. A leírások és ábrák ugyanakkor azt jelzik, hogy a beteg
testet ekként megismerni vágyó tekintet nem érzékelhet egy teljes szubjektumot, hanem csak
részleteiben, illetve más hasonló szubjektumokon keresztül alkotott, általánosított formában
ismerheti meg azt.

5
Narratives of the Disease in Kinga Tóth’s Holdvilágképűek

In this paper I interpret Kinga Tóth’s Holdvilágképűek with an emphasis on the narratives of
disease in the textual and the visual parts, too. The depiction of illness in this work is different
from the traditional representations of disease based on narrating the experience of suffering.
The narrator produces the distinction of representation and pain by taking the perspective of an
outsider that is entering the medical discourse or using intertextuality. On the one hand, this
viewpoint provides the possibility to grasp and depict disease. On the other hand, it directs the
reader’s attention to the constructed character of the sick body insofar, that the difference
between the body, the “I”, and the illness can only be perceived by interpretation as well as the
distinction between disease and behavior. However, textual and visual pieces of the book
demonstrate that the gaze willing to understand the sick body as such will not be able to see an
entire person but either some parts of it or a generalized form of sickness.

6
Bevezetés

Dolgozatom Tóth Kinga Holdvilágképűek című kötetét elemzi a betegség elbeszéléseinek

szempontjából. A szerző további munkásságának e kötettel kialakított tematikus és mediális
összefüggéseinek áttekintése után a Holdvilágképűekkel kapcsolatban felvetendő témák köré
szerveződik a mű közvetlen irodalmi kontextusának felvázolása. A dolgozat központi
kérdésköre, hogy a Holdvilágképűek szerint hogyan ragadható meg és beszélhető el a betegség
vagy a betegség tapasztalata. A kötetben a megjelenítés olyan, a dolgozat egyes fejezeteiben
vázolt ábrázolásmódok révén válik lehetségessé, amelyek az elbeszélő ént eltávolítják a megélt
szenvedéstől. Ezen elbeszélésmódok bemutatásával összefüggésben elemzésre kerül a beteg
szubjektum osztottságának vagy egységének kérdése, valamint a beteg testnek mind a szereplői
identitás, mind az egészségi állapot alakításában játszott szerepe. További távolító gesztusként
a kötet mediális sokszínűsége kerül bemutatásra, majd a betegség bizonyos kötetbeli
megjelenítésmódjainak ironikus értelmezési lehetőségei.

Tóth Kinga és a Holdvilágképűek

A kötet tematikusan és ábrázolásmódja által is illeszkedik Tóth Kinga korábbi műveinek

sorába. Hozzászól az All machine-ban felvetett, az emberi lét határait elbizonytalanító, az ember
és a gép elválaszthatóságára rákérdező problémakörhöz, valamint az egyéni és a valamilyen
tulajdonság alapján kollektivizálódó szubjektum témájához: az All machine balerinájának
elkészítéséhez az alapanyagból „kisúrolják […] a lányt”, 1 a Holdvilágképűek egyik elbeszélője
a vizsgálatot úgy írja le, hogy „kiveszik belőlem a lányt”. 2 A Holdvilágképűek szövegei
többször hivatkoznak az All machine-ra és verseire úgy, mint „a könyv”3 vagy „a vers”,4 ezzel
olyan pozícióba helyezkedve, amely a korábbi munkát vállaltan a kötet saját referenciapontjává
teszi. A szerző első, Zsúr című kötetével szintén szoros kapcsolatba kerül a Holdvilágképűek,
amennyiben mindkét alkotásnak jellemző kifejező eszköze a gyermeki beszédmóddal, gyakran
mondókák átírásán keresztül bemutatott traumatapasztalat. Előbbiben egy szövegiteráción
alapuló mondóka meséli el, hogyan ette meg a jegesmedve az eszkimó feleségét, gyermekét és
végül őt magát is,5 utóbbiban az elbeszélői én az eszkimó gyerekeként hallgatja végig, hogyan
hasították fel apja fejét egy késsel. 6 A Zsúr lírai hangja ezenfelül megelőlegezi a

1
TÓTH Kinga, All machine (Budapest: Magvető, 2014), 5.
2
TÓTH Kinga, Holdvilágképűek (Budapest: Magvető, 2017), 55.
3
Uo., 51.
4
Uo., 85.
5
TÓTH Kinga, Zsúr: Más mondókák (Budapest: Palimpszeszt – prae.hu, 2013), 118.
6
TÓTH, Holdvilágképűek…, 60.

7
Holdvilágképűek elbeszélésmódját is, amely az érzésektől és érzetektől távolságot tartva,
gyakran az eseményeket és állapotokat kívülről szemlélve ábrázol.
A szöveges és képi iterativitás, valamint az intermediális technikák használata szintén a
kötet olyan sajátsága, amely Tóth Kinga alkotásmódjára általában jellemző. A szerző
munkásságában emellett általános a művek projektalapú szerveződése: a különálló installációk,
performanszok, zenék mellett a legtöbb alkotása egy-egy központi cím, tematika és poétika
köré csoportosítható. Ilyen csoport többek között az All machine-projekt, amely a 2014-ben
megjelent, azonos című versesköteten kívül zajzenei performanszokat, valamint egymásra
montírozott hangokból, képekből és szövegekből álló videókat is tartalmaz. A Holdvilágképűek
ugyancsak tekinthető olyan csoportnak, amely különböző médiumokban létrejött műveket
tömörít magába; a jelen dolgozatban elemzett könyvhöz szorosan kapcsolódik a 2018-ban
bemutatott, azonos című miniperformansz, valamint az X-ray/Moonlight Faces –
Mondgesichter című videóinstalláció, amelyben szintén zajzene, valamint (többnyire a kötetben
is fellelhető) képek és szövegek jelennek meg. De nemcsak a kötetből kilépve, hanem a két
borító közötti térben is különböző mediális formák tűnnek fel. A könyv legnagyobb részében a
betegség témaköréhez kapcsolódó szövegek és rajzolt ábrák váltják egymást, az appendixben
pedig szövegekkel és rajzokkal összemontázsolt röntgenképek láthatók. Lényeges azonban
kiemelni egyrészt azt, hogy a törzsszövegben sosem jelenik meg felirat nélküli rajz, minden
ábra rendelkezik néhány hozzá tartozó mondattal, másrészt, hogy a látszólag a képektől
elkülönülő szövegrészletek önmagukban is mindig intermediálisak. A Holdvilágképűek
látványos példája lehet annak a Mitchell által hangsúlyosan megfogalmazott gondolatnak, mely
szerint az írás médiuma dekonstruálja a puszta szöveg lehetőségét:7 a feltűnő tipográfiai
megoldások felhívják a figyelmet arra, hogy az írott szöveg mindig nyelvi és vizuális jelenség
egyszerre. A szöveges részeknek a vizuális tartalmuk is hozzájárul az értelmezéshez: a kötetnek
az írógéphasználatot felidéző Decima Mono betűtípusa így emelheti ki a véglegesség
tapasztalatát a könnyebben változtatható számítógépes szövegszerkesztői gyakorlatokkal
szemben; továbbá így jelezheti a betegségekkel járó változó mértékű szédülést vagy kettőslátást
a címek szedése is, amennyiben minden cím duplán van nyomtatva kék, illetve fekete tintával,
a cím két példánya pedig egymáson, de egymáshoz képest kisebb-nagyobb mértékben
elcsúsztatva jelenik meg. (1. ábra) A szövegek nemcsak a textuális és vizuális befogadás közötti
oszcillálást teszik lehetővé, hanem műnem és műfaj tekintetében sem egyértelműen

7
W. J. T. MITCHELL, Picture Theory: Essays on Verbal and Visual Representation (Chicago: The University of
Chicago Press, 1994), 95.

8
besorolhatók: az értelmezések prózaként,8 líraként,9 lírai prózaként,10 versként és
prózaversként11 egyaránt kezelik a szövegeket, de kiemelik a többnyire egy-egy jelenetet leíró,
rövid szövegek snittszerű hatását is.12 Dolgozatomban a Holdvilágképűek-projektből
elsősorban a 2017-ben kiadott kötettel foglalkozom, a benne található szövegeket pedig
műnemi és műfaji szempontból epikai, kisprózai szövegeknek tekintem, mivel úgy gondolom,
az így felvetődő elemzési szempontok mélyebb belátást engednek a teljes műbe, több irányba
nyitják meg az értelmezés útjait.

Irodalmi kontextus

A Holdvilágképűek központi kérdésfelvetései irodalomtörténetileg erőteljesen preformált

témakörhöz szólnak hozzá, még a szűkebb közegét, a kortárs magyar irodalom legfrissebb (lírai
és prózai) alkotásait tekintve is. Az ember külső és belső szubsztanciájának
elválaszthatóságával, ezeknek a betegség hatására megváltozó vagy hangsúlyosabbá váló
viszonyával, a betegség leírhatóságával, textuális és egyéb típusú mediális
megragadhatóságával és ennek vallomásos megjeleníthetőségével többek között olyan művek
foglalkoznak, mint Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló, Nádas Péter Saját halál, Szilasi
László Luther kutyái, Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című írásai, Schein
Gábor Üdvözlet a kontinens belsejéből és Takács Zsuzsa A test imádása, illetve Tiltott nyelv
című köteteinek egyes ciklusai. A Holdvilágképűek kapcsán dolgozatomban elemzett főbb
irányvonalak magyar irodalmi kontextusát a fenti művek azonos szempontú, rövid vizsgálatával
tekintem át.
Az Akik már nem leszünk sosem egyik vastüdőben fekvő ápoltja, Aszalós a halála előtt
egy kazettára felmondja gyerekkorából azt a történetet, amelyet saját bűnrészessége miatt addig
senkinek nem mesélt el, és amelyhez betegsége kialakulásának kezdetét köti. Ehhez a
személyes hangvételű vallomáshoz hasonló a Saját halál visszatekintő, archiváló
beszédmódja,13 de a Luther kutyái elbeszéléstechnikájával kapcsolatban is „fájdalmas

8
B. KISS Mátyás, „A gyógymód ismeretlen”, Műút 2018066: 74–76.
9
GOROVE Eszter, „Állapotváltozások”, Tiszatáj 72, 10. sz. (2018): 109.
10
SZABÓ Ádám, A szuperhősök köztünk járnak, 2017, hozzáférés: 2019. 03. 21, https://fidelio.hu/konyv/a-
szuperhosok-koztunk-jarnak-3553.html
11
VISY Beatrix, „Kockázatokról és mellékhatásokról”, Élet és Irodalom, 37 (2017): 18.
12
BENKE András, „Hol leszek ebben benne?”: Tóth Kinga: Holdvilágképűek, hozzáférés: 2019. 03. 21,
http://kulter.hu/2018/02/hol-leszek-ebben-benne/.
13
SZÉPLAKY Gerda, „A tanúsíthatatlan. A tanúsíthatóság problémájáról Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló és
Nádas Péter: Saját halál című műve kapcsán”, in A tanúsítás bizonyosságai, szerk. PONGRÁCZ Tibor és
VALASTYÁN Tamás, 186–212 (Debrecen: Dupress, 2017), 193.

9
vallomásosság”-ot emleget a kritika. 14 Az Üdvözlet a kontinens belsejéből utolsó előtti, Kórházi
reggelek című ciklusa ugyanakkor inkább naplószerűen, jelen időben reflektál a betegség és a
kezelések tapasztalatára, csakúgy, mint a már címében is erre utaló Hasnyálmirigynapló; A test
imádása – India Nyelvtan, haladóknak-ciklusára pedig a szerző, Takács Zsuzsa hivatkozik
„győzelmi napló”-ként.15 A beszédmód lehet vallomásos vagy naplószerű, a betegség leírására
alkalmas nyelv azonban bármilyen hangvételnél központi problémát jelent. A művek egy
részében mintegy terápiás jelleggel a fájdalom, a trauma kibeszélésére tesznek kísérletet a
beszélők, ilyen a Nyelvtan, haladóknak-ciklus, amelyben a „verseknek fő törekvésük, hogy a
fájdalmat a nyelv, a költészet által tegyék közölhetővé, s ezáltal feldolgozhatóvá”. 16 A ciklus
címében implikált nyelvkeresést folytatják a Tiltott nyelv-kötetben A gyász előérzete cím alatt
sorakozó versek, azonban az itt megalkotott sajátos nyelv használata éppen a túlélés érdekében
tilos, a haldoklásról való beszéd itt nem a feldolgozást segíti, hanem az élet ellenében
dolgozik.17 Esterházy szövegének személyes hangvétele – például: „De rosszulesett
fölkelnem!”18 – összecseng azzal a Szilasi-regényről megfogalmazott gondolattal, hogy a
„klinika nyelve nem alkalmas arra, hogy a betegség mint trauma feldolgozható legyen. Le kell
fordítani, belsővé, személyessé kell tenni”. 19 Más művek megközelítése szerint azonban még a
személyessé váló nyelv sem képes önmagában a betegség vagy a haldoklás tapasztalatának
megragadására: a Saját halál az előzőekkel ellentétben azt állítja, hogy olyasmiről van szó,
„amit igen nehéz szavakkal megragadni”, 20 és textuálisan és mediálisan is megnyitja a mű terét,
ezzel arra téve kísérletet, hogy ha szavakkal nem is lehetséges, ebben a feltáruló köztes térben
mégis megmutassa a tanúsíthatatlant. Arra épít, hogy a szöveges és vizuális anyagok
kölcsönhatásában, valamint az európai kulturális hagyomány ismerős megjelenítési módjai,
intertextusai által az elbeszélő talán előállíthatja és bemutathatja személyes emlékezetét. 21 A
gyász előérzete, bár szöveges térben operál, szintén erős vizuális kódoltsággal, színekkel,
ekphraszisszal, a szöveg anyagiságának fokozásával igyekszik segíteni, hogy körüljárhatóvá

14
SZMERKA Dániel, Nem jó hallgatni, 2019, hozzáférés: 2019. 03. 30, https://litera.hu/magazin/kritika/nem-jo-
hallgatni.html.
15
TAKÁCS Zsuzsa, A test imádása – India, 2010, hozzáférés: 2019. 03. 30,
https://litera.hu/irodalom/publicisztika/a-test-imadasa-india.html.
16
KRUSOVSZKY Dénes, „Hazafelé tart a testem”, Műút 2011023: 64.
17
BEDECS László, „Mondd a nehezen mondhatót”, Jelenkor 57, 3. sz. (2014): 346.
18
ESTERHÁZY Péter, Hasnyálmirigynapló (Budapest: Magvető, 2016), 162.
19
DECZKI Sarolta, „Könyvtár Szarajevóban”, Jelenkor 61, 10. sz. (2018): 1205.
20
NÁDAS Péter, Saját halál (Pécs: Jelenkor, 2004), 123.
21
SZÉPLAKY, i. m., 202.

10
váljon az a fájdalom, 22 ami a Nyelvtan, haladóknak alapján egyenesen bármivel
összehasonlíthatatlannak, ezáltal megoszthatatlannak látszik. 23
A Luther kutyái elbeszélője kezdetben nemcsak a betegség leírására, hanem mindenféle
írásra képtelen: „nem tudtam írni, bármit feljegyezni, még az olvasás is nehezemre esett”, 24 így
a hallgatás megtörése egyformán jelez előrelépést a betegség és a feldolgozhatatlanság
felszámolódásában. 25 A Hasnyálmirigynapló alaphelyzete ellentétes ezzel, hiszen itt épp a
betegség okozta ágynyugalom az, ami először lehetőséget teremt, majd kényszeríti a beleértett
szerzőt a rendszeres írásra. Abban azonban megegyezik a két szituáció, hogy a betegséget
valami olyan történésnek láttatják, ami személyes és magányos: a „kisasszony”, az
antropomorfizált daganat Esterházy elbeszélőjének egyetlen állandó társa, Szilasi műve pedig
a betegség izoláló hatására is rámutat. Más szövegekben gyakrabban találni példát a betegség
szinte közösségépítő erejére, vagy arra, hogy a betegségük alapján egy homogén csoport
részévé váló emberek individuális jellemzői elhomályosulnak: a Saját halálban feltűnő orvosi
terminusok a szenvedés absztrakcióját végzik, a sajátos összefüggések kiiktatását;26 a Kórházi
reggelek ciklus egyéni traumái a kórházi környezetben válnak közösségi szenvedéssé; 27 a Tiltott
nyelvben pedig az orvosi technológia hatására válik „az individualitás megléte és felszámolása
közötti határ is viszonylagossá”.28 A betegség személyes sorsként jelenik meg, de
szubjektivitása hamar felszámolódik a tárgyalt szövegek többségében, Krusovszky regénye
pedig e két pólus között ingadozik, amennyiben a tüdőbetegek egyéni traumái az azonos kezelés
és a közös kórházi tér hatására egyformának látszanak, amíg egy történet kiválása rá nem mutat
ismét azok egyediségére.
Susan Sontag a modern individuum-fogalmat a tuberkulózis tizenkilencedik századbeli
felfogásához, az individuális betegség képének létrejöttéhez köti, valamint ahhoz az egy
évszázaddal korábbi változáshoz, amelyben a betegség az énhez való új viszonyt jelölte és
fejezte ki. 29 A betegség kulturális beágyazottságának történetét tovább követve azt a
feltételezést mutatja be, mely szerint a betegség a jellemmel és a tudatos akarattal függ össze,
majd a pszichológiai indokoltság kortárs hangsúlyára hívja fel a figyelmet. 30 A tuberkulózist a

22
BALAJTHY Ágnes, „A vakhit Braille-írása”, Műút 2013042: 66–67.
23
KRUSOVSZKY, i. m., 64.
24
SZILASI László, Luther kutyái (Budapest: Magvető, 2018), 7.
25
SZMERKA, i. m.
26
BORBÉLY Szilárd, „Átbillenni, átbukni, átfordulni, leválni… (Leírás Nádas Péter Saját halál című könyvéről)”,
in Testre szabott élet. Írások Nádas Péter Saját halál és Párhuzamos történetek című műveiről, szerk. RÁCZ I. Péter,
40–64 (Budapest: Kijárat, 2007), 44.
27
MOLNÁR Illés, „A fájdalom nem relatív”, Vigilia 83, 7. sz. (2018): 553.
28
BALAJTHY, i. m., 68.
29
Susan SONTAG, A betegség mint metafora, ford. LUGOSI László (Budapest: Európa, 1983), 34–37.
30
Uo., 53–54, 65.

11
rákkal összehasonlítva arra jut, hogy előbbi metaforikusan a lélek betegsége, utóbbi azonban a
testhez kapcsolódik, és tagadja a testnek bármiféle kapcsolatát a lélekhez.31 A tbc a romantikus
elképzelés szerint lehetőséget teremt a betegnek arra, hogy csak a művészetnek éljen, ezzel
összefüggésben pedig lelki-szellemi felsőbbrendűségre tegyen szert, ezáltal is egyediként
kiválva a közösségből.32 A rákot ezzel szemben a róla való beszéd közösségi kórként alkotja
meg, a betegség mint ellenség ellen „a társadalom háborút visel”. 33 Michel Foucault egészen
máshonnan közelíti meg a kérdést, amikor esszéjében azt állítja, hogy az ember külső és belső
tereinek dualizmusa nem a test és a lélek kettősének helye, hiszen maga a test egyaránt képes a
külső és a belső térben létezni. 34 A fájdalom vagy a szenvedés teszi a testet dologgá, „csodálatos
és romokban heverő építménnyé”, az vonja ki a testet láthatatlanságából. 35
Ezek az elgondolások rámutatnak, mennyire jelentőssé válik a test és a belső
ellentétének vagy egységének, valamint a betegség általi individualizációnak, illetve
homogenizálódásnak a problematikája a kapcsolódó diskurzusokban. A vizsgált művek ebből
a szempontból változatos elképzeléseket működtetnek mind az én fizikai-lelki-szellemi
összetételét illetően, mind pedig arra nézve, megváltoztatja-e ezt a konstellációt a betegség
létrejötte vagy elmúlása. Takács Zsuzsa Nyelvtan, haladóknak ciklusa az emberi identitás
hármas osztottságát, a test, lélek és szellem kölcsönös egymásrautaltságát állítja, 36 a
betegségben pedig az mutatkozik meg, hogy az énnek lehetetlen e három határáról
elmozdulnia. 37 A gyász előérzete versei sokkal inkább kérdésként vetik föl, léteznek-e az énnek
ezek a különböző részei, és megmaradnak-e a betegségben vagy akár a halál után is: az Egy
égszín zsámoly beszélője imádságával a lélek létét tételezi, ugyanakkor kívülről önmagára
tekintve tagadja is azt.38 A Saját halál és a Hasnyálmirigynapló elbeszélői a testnek az énről
való leválasztottságában gondolkodnak, de amíg előbbiben a haldokló én az elviselhetetlen
fájdalmat érző testet ignorálva valamiféle „szellemi-virtuális identitást” hoz létre, utóbbiban a
betegség előrehaladtával a szellemi én elveszti uralmát a test felett, és fokozatosan a szubjektum
maga is tisztán testivé válik. 39 Hasonló ehhez a Schein-kötet verseinek elképzelése: amikor

31
Uo., 22.
32
Uo., 41, 46.
33
Uo., 78.
34
Michel FOUCAULT, „Az utópikus test”, ford. URBÁN Bálint, Tiszatáj 68, 2. sz. (2014): 87.
35
Uo., 86.
36
PÉCSI Györgyi, „Test és Lélek, tükörben, maszkban”, Kortárs 54, 11. sz. (2010): 107.
37
A Szorgalmas lábaimnak című vers beszélője például „a Városmajor utca és az Istenhegyi út közötti szakaszon”
nem tud túljutni, a testi képtelenség így mutat rá a szellemi és a lelki létezés közé ragadtság változtathatatlanságára.
TAKÁCS Zsuzsa, A vak remény (Budapest: Magvető, 2018), 499.
38
TAKÁCS, i. m., 535.
39
SZÉPLAKY, i. m., 198–199, 201.

12
valami fáj, „[n]em létezik más, / csak ami a testben zajlik”. 40 Ez az éntapasztalat a ciklus végére
olyannyira a beteg életmódjává válik, hogy efelől nézve a gyógyulás utáni élet csak valaminek
a hiányaként, negációként értelmezhető: „nem zörög / a kocsi, a nővér nem hoz infúziót”; 41 a
gyógyulás épp úgy változtatja meg az életvezetést, mint korábban a betegség maga tette. Az
Akik már nem leszünk sosem szereplőjének, Aszalósnak az esetében a leglátványosabb a
betegség identitás- és életútformáló ereje. Emlékező vallomása teszi lehetővé, hogy az olvasó
(és talán ő maga is) összehasonlítsa megvalósult, jelenbeli énjét azzal, aki lehetett volna.
Aszalósnak azonban betegsége okozta tehetetlensége miatt ápolója segítségét kell kérnie
vallomástételéhez, így elhagyott, de korábban potenciálként az egész életére kiterjedő
identitásának rekonstruálásához. A kórházi személyzet tagjai és műszereik gyakran a beteg
mindennapjai, identitása, akár egész lénye fölött uralkodóként jelennek meg: a Luther kutyái
KZ-je rámutat, hogy az orvos isteni hatalommal bír, 42 Schein verseinek egy pusztán sorvadó
testté váló beszélője pedig „az orvostechnikai eszközök mozdulatlan […] alanyává módosul”. 43

Külső nézőpont

A betegség elbeszélésének felvázolt kortárs példái többnyire a beteg vagy a körülötte élők
személyére és az ő szenvedéseikre fókuszálnak: Schein Gábor „válságlírát” ír, 44 a Saját halál
halálfélelmet emleget.45 Ettől a típusú betegségnarratívától nyilvános megszólalásai alapján
Tóth Kinga igyekszik a kötetében távolságot tartani; olyan irodalmat kíván létrehozni, amely
felszámolja vagy csökkenti a betegek és egészségesek közötti diszkurzív elválasztást.46 A
szerző ezen törekvése implikálja azt az elgondolást, hogy a betegségnek nem elkerülhetetlen
következménye az az individuális és belülről szemlélő emberi nézőpont, amely azt a
szenvedéssel teszi egyenlővé, és amely az egészséges állapottól való elválasztottságot
szükségszerűnek tételezi és ekként hangsúlyozza. Azokban az esetekben azonban, amikor ezt a
nézőpontot kiiktatva a betegség ábrázolása már nem az átélésen alapul, a foucault-i leírás
érvényét veszti, hiszen ekkor nem jelenthet kiindulópontot a fájdalom és a szenvedés. Az a
leírás adhat ilyen ábrázolást, amely tehát nem egy belső és egyéni, hanem külső vagy
általánosabb nézőpontból tekint a betegségre. A Holdvilágképűek szövegei elsődlegesen testi

40
SCHEIN Gábor, Üdvözlet a kontinens belsejéből (Budapest: Jelenkor, 2017), 60.
41
Uo., 74.
42
DECZKI, i. m., 1205.
43
KISS Júlia, 101 oldalnyi végállomás, 2018, hozzáférés: 2019. 03. 31, http://aszem.info/2018/04/101-oldalnyi-
vegallomas-schein-gabor-udvozlet-a-kontinens-belsejebol/.
44
MOLNÁR, i. m., 553.
45
NÁDAS, i. m., 55.
46
SIRBIK Attila, Kemény téma. Interjú Tóth Kingával Holdvilágképűek c. kötete kapcsán, 2017, hozzáférés: 2019.
03. 21, http://tiszatajonline.hu/?p=107816.

13
betegségekkel foglalkoznak, így a betegségábrázolás külső nézőpontja itt a beteg testére
irányul. A test megfigyelésével válik láthatóvá a betegség, azonban a testre való rátekintés
sosem lehet mentes valamifajta előzetes társadalmi, kulturális, politikai meghatározottságtól, 47
ezért az ábrázolás sem láttathatja a testet mint puszta anyagot. A testen megjelenő betegség
külsődlegesen konstruált volta ezáltal válik láthatóvá: mivel az eleve társadalmi folyamatok
által meghatározott, konstrukciónak tekinthető test hordozza a betegséget, értelemszerűen a
betegség is ezen folyamatokon keresztül értelmeződik, azt is társadalmi gyakorlatok
konstruálják. A Holdvilágképűek szövegrészei a nem szenvedéstörténetként értett betegség
ábrázolását gyakran egy-egy külső nézőpont használatával, majd ezen keresztül a betegség
diszkurzív létrehozásának folyamatát bemutatva valósítják meg.
A Satu elbeszélője a hörgőtágító gyógyszeres kezelés révén a szervezetében lejátszódó
folyamatot nyelvileg önmagától eltávolítva írja le; a szöveg korábbi szakaszában még időnként
előforduló személyjelek („fejem”) és személyragok („leszek”) eltűnnek, a testrészeket senki
nem birtokolja, nem tudni, kivel történnek az események és ki végzi a cselekvéseket: a „satu
elölről és hátulról is nyomja a mellkast, először az elülsőt érezni”, a „hörgőtágító segíti a
levegővételt”.48 Az elbeszélő személyétől eltávolodott cselekvés ezután a folyamatnak a
korábbi elbeszélő testén belüli mikroszkopikus szintű résztvevőire, az antitestekre és a
„rosszindulatúak”-ra helyeződik át: az „antitest nekimegy a satunak” és az ő csapatuk „rohan
az erekben a rosszindulatúak után”.49 A szöveg végére pedig ismét az elbeszélő válik a
cselekvővé, azonban ekkor már az antitestekkel azonosulva testileg – „téglatest lesz a
szájüregem” – és funkcióját tekintve – „befalom a rosszindulatút” – is.50 Nemcsak nyelvileg
távolodik azonban egymástól az elbeszélői hang és az elbeszélt test, hanem a megjelenő
intermediális utalás miatt is. A gyógyszer hatásának leírása az Egyszer volt, hol nem volt című
rajzfilmsorozat módszerével, a szervezet folyamataiban résztvevő anyagok
antropomorfizálásával történik, az antropomorf fehérjék és kórokozók pedig a rajzfilmből átvett
figurákként jelennek meg. Az így a szöveg teréből egy másik médiumba átlépő perspektíva
alapozza meg a kórokozó testi bemutatását, amelyet közvetlenül követ az első személyű
elbeszélő testének leírása: a „rosszindulatú haja is vörös és felfelé áll, vékony. Hízok,
nemsokára antitest leszek, téglatest lesz a szájüregem”. 51 Az elbeszélő saját testét is az előzőleg
megképezett intermediális pozícióból láttatja, így mintha saját testéhez való, az ekkor nyelvileg

47
Judith BUTLER, Bodies that Matter: On the Discursive Limits of “Sex” (New York: Routledge, 1993), IX–XI.
48
TÓTH, Holdvilágképűek…, 85.
49
Uo.
50
Uo.
51
Uo.

14
ismét jelölt első személy okozta közelítést a nézőpont elemelése és a figura pontos testi
ábrázolásának kölcsönvétele küszöbölné ki, miközben a korábbi, személytelenített
perspektívából ábrázolt test ellenpontjaként emelkedik ki a hangsúlyosan antropomorfizált
betegség.
Hasonló, a testet az attól származtatható énelbeszélőtől eltávolító technika az orvosi
tekintet átvétele a saját testre való reflexió során, amelyet gyakran az orvosi szókincsnek, a
tipikusan ahhoz köthető nyelvhasználatnak a szövegbe ékelődése jelez. A függő beszédben
felidézett utasításokkal és diagnózisokkal ellentétben a szabad függő beszédes átvétel arra is
alkalmat ad, hogy bár a páciensi és orvosi nézőpontok elkülöníthetők volnának, az elbeszélő
mégse csak a hangját kölcsönözze az orvosi szólamnak, hanem át is vegye az azokat létrehozó
perspektívát. „Ha egy kólibacilus van a medencében, az téged megtalál, hajlamod van rá,
mondja [az orvos vagy az ápoló]”, 52 olvasható a Merülés II. című szövegben, a folytatás pedig
még élesen elkülöníthető nézőpontokat, egymással érintkező és így szükségszerűen egymástól
különálló testeket jelez: „miközben a combomba nyomja a tűt. Bekeményítem, mert hozzám
nyúl, a lábamat deríti fel a szúrásra.”53 A következő mondat azonban elbizonytalanítja ezt a
helyzetet, arról, hogy „[i]de megy majd a B12 is, meg az immunerősítők”, 54 nem állapítható
meg, hogy az orvosi szavak ismétlése vagy egyszerűen az önmagát néző elbeszélő szólamának
része, azonban a combot figyelő tekintet mindenképpen az injekciót beadni készülő, nem pedig
a combját feszítő testhez tartozó perspektíva.
A saját test külső szempontból való leírásánál még inkább távolító hatású elbeszélői
helyzetnek tekinthető a személyes érzelmeknek a szubjektumon kívüli perspektívából való
ábrázolása, ilyen például az a helyzet a Zacskó című szövegben, amikor a betegség hatására az
ember kívülről úgy tűnik, „mintha szerelmes lenne, vagy csodálkozna”. 55 „A szemcsepptől
kitágultam, rácsodálkozom a köpenyére”, 56 mondja az Írisz I. elbeszélője ismét egy külső
nézőpontot érvényesítve, hiszen saját szemét, saját pupillájának tágulását ő maga nem láthatja.
Egyedül a pupillatágulás interpretációjával lehetséges arra jutni, hogy a szemvizsgálat átélője
– az elbeszélő – csodálkozik, azonban mivel a tágulás csakis egy fizikailag külső perspektívából
észlelhető, az azt értelmező tekintet is csak külső lehet. Adott tehát az elbeszélő állapotának
(csodálkozás) kívülről fokalizált megértése, amelyet az elbeszélő átvesz, ezzel saját belső
érzelmi állapotát kívülről szemlélve, ez pedig nyelvi szinten is megjelenik. A szabad függő

52
Uo., 29.
53
Uo.
54
Uo.
55
Uo., 43.
56
Uo., 31.

15
beszédben az orvoshoz rendelhető „ne pislogjon, most bele fogok villantani” 57 figyelmeztetés
után esik szó a pupillatágulásról, az ezután következő mondatban pedig – „rácsodálkozom a
köpenyére, hirtelen azon is vörös bolyhokat látok”58 – a köpenyt néző cselekvő már
egyértelműen a kezelés alatt álló elbeszélt én. A közvetlen folytatásban a „[m]aradjon még egy
kicsit, nem szabad becsukni” 59 ismét az orvos perspektívájához köthető, ezzel megerősödik a
két szólam összefonódása nyelvi szinten is. Amíg a Zacskó a leírást kezdő „mintha”
segítségével csak párhuzamot von a betegség jelei és az arcra kiülő érzelmek között – „mintha
szerelmes lenne, vagy csodálkozna” 60 –, az Írisz I. szemészorvosa nemcsak fokalizálja a páciens
érzelmeinek percepcióját, de a pupillatágító szemcsepp beadásával ő maga irányítja azokat a
külső jeleket, amelyek alapján aztán az érzelmeket értelmez. Annak eredményeképp pedig,
hogy a befogadó a páciens érzelmeinek ezt az egyetlen értelmezését olvashatja, az orvos
tekinthető a szöveg elbeszélőjének érzelmeit manipuláló aktornak.
A Szárnyas tű elbeszélője az orvos és kezelt szemszögének és beszélői szólamának
összemosódásán túlmutatva maga is kezelővé (orvossá vagy ápolóvá) válik, amennyiben
megtanulja magának kihúzni az infúziót, ha nem érkezne hozzá időben segítség, ezzel egymaga
elhárítva a légbuborékok okozta halálos veszélyt. Ugyanakkor a szöveg kiemeli, hogy az
elbeszélő én alapvető – és sokak számára egyetlen – jellemzője vénáinak állapota: nem könnyen
szúrhatók a vénái, emiatt utálják a nővérek, hozzá „kötik a sikertelenséget”. 61 Mint egyetlen
explicitté tett tulajdonság, ugyanez válik személyiségének fő konstituens elemévé is, ez alapján
hívják őt „Keménybőrűnek”. 62 Az elbeszélő identitását így az ápolók és orvosok szemében
orvosi használhatósága (pontosabban használhatatlansága) alkotja meg, az ő munkakörükbe
belehelyezkedve pedig az elbeszélő maga is részesévé válik ennek a perspektívának, az „azt
kívánom, legyen egy jó vénám” a tűszúrásoktól szenvedő beteg és a tűszúrást végző ember
kívánságát egyszerre tükrözi.
A saját testre kívülről való rátekintés nemcsak a betegség vagy a kezelés felismerésében,
de annak fel nem ismerésében is tetten érhető a Holdvilágképűek egyes szövegeiben. A betegség
tudatához vezető út első lépése a tünetek felfedezése, második lépése pedig azok tünetként való
azonosítása volna, így együttállásuk alapján diagnosztizálva a betegséget, vagy legalábbis

57
Uo.
58
Uo.
59
Uo.
60
Uo., 43.
61
Uo., 24.
62
Uo.

16
valamilyen betegség létezését.63 A Csendkirály című szöveg második mondata rámutat egyrészt
a betegségnarratíva felállítása előtti, még nem tünetegyüttesként, hanem különálló tünetekként
értelmeződő jelenségek társadalmilag konstruált voltára: „Ennél az asztalnál most nincsenek
tüneteim, az asztal körül ülők nem tudnak a tünetekről.” 64 Amennyiben tehát a
beszédhelyzetben a külső szemlélők számára nem ismertek a tünetek, akkor ezek (a továbbra is
létező testi-fizikai jelenségek) nem is léteznek tünetekként. Másrészt értelemszerű, hogy ha a
jelenségek tünetisége ilyen módon társadalmilag konstruált, az összességükből levezetett
betegség szintén az lesz. A fájdalom nem önmagában, hanem a reflexív tudat által a fájás
értelmezéseként teremtett „pszichikai tárgy”-ként létezik, írja Sartre;65 ehhez hasonlóan a
tünetek is pusztán az összességükre egyszerre való rátekintés után felismert betegség felől
értelmeződnek újra tünetekként, anélkül különálló jelenségekként (elváltozásokként,
fájásokként stb.) mutatkoznának meg. Az önmagát kívülről figyelő ember így a külső
perspektívákon keresztül egyaránt válhat betegként vagy egészségesként felismertté
függetlenül attól, ő maga hogyan érzi magát; a saját testhez idegenként való hozzáállás egy nem
belső, nem a fájdalom felől megértett betegségtapasztalatot eredményez. A testnek azon a
típusú értelmezésén alapulhat ez a fajta betegségtapasztalat, amelyet Sartre „a világ közegében
lévő test”-ként nevez meg: az orvosoknak a testről összegyűjtött tudásából kiindulva úgy
juthatunk el a testhez, „ahogy az a másik számára van”. 66 Ebben a látásmódban a saját test
tulajdonként értelmeződik, nem pedig olyan típusú totális referencia-középpontként, amelyhez
szükségszerűen kapcsolódik a test mások által látható volta, hiszen „anélkül nem tudunk látni,
hogy ne legyünk láthatók”.67 A láthatóság azonban megvalósulhat a saját test referencia-
középpontként való értelmezése nélkül, emiatt lehetséges, hogy ezen elbeszélésekben
másoknak, a testhez nem tartozó szereplőknek és diskurzusoknak a nézőpontja vetül a tárgyalt
testekre.
Amint ezekbe a külső perspektívákba belehelyezkedve az elbeszélő pusztán érzékszervi
észleletként tekint a testére, szintén önmagán kívüli dologként fogja azt érzékelni, 68 mivel az

63
Foucault a 18. század orvosi kultúráját elemezve azt az elgondolást mutatja be, mely szerint a „tünetek látni
engedik a betegség kissé a háttérben meghúzódó változatlan alakzatát”. Heidegger szintén jelként értelmezi a
betegség tüneteit, olyasvalami indikátoraiként, „ami maga nem mutatkozik meg”. Tóth Kinga szövegének itt
kiemelt elbeszélője mindezekkel ellentétes irányt feltételez a betegség utólagos konstruáltságának elképzelésébe
való bekapcsolódással. Michel FOUCAULT, Elmebetegség és pszichológia: A klinika orvoslás születése, ford.
ROMHÁNYI TÖRÖK Gábor (Budapest: Corvina, 2000), 200–201. Martin HEIDEGGER, Lét és idő, ford. ANGYALOSI
Gergely, BACSÓ Béla, KARDOS András, OROSZ István, VAJDA Mihály (Budapest: Osiris, 2001), 46.
64
Uo., 88.
65
Jean-Paul SARTRE, A lét és a semmi, ford. SEREGI Tamás (Budapest: L’Harmattan, 2006), 404.
66
Uo., 369. (Kiemelés az eredetiben.)
67
Uo., 385–387. (Kiemelés az eredetiben.)
68
Uo., 371.

17
egységes testkép kialakulása a percepción túl mentális képeket, reprezentációkat is igényelne.69
A saját betegségélmény intertextuális vagy intermediális utalásokon keresztüli megértése ilyen
típusú percepciót jelez, a Satu végén a rajzfilmes önábrázolás így járul hozzá az én olyan
leírásához, amely azt a szöveg végére a külső perspektíva felől nem összetettként, hanem csak
egyetlen szempontból meghatározottként mutatja be. Az elbeszélő az átélt vizsgálatot és a
vizsgálaton átesettek (így saját maga) azután következő potenciális tetteit egy horrorfilm, a
Motel cselekményének leírásával adja meg az Írisz II. című szövegben,70 a Reflektor elbeszélője
pedig előbb a Vészhelyzet című sorozathoz hasonlítja saját műtétje díszleteit, majd UFO-albuma
képeit hívja segítségül helyzetének – testhelyzetének, a körülötte folyó eseményeknek és végül
saját biológiai lényének – meghatározásához: „Körülöttem zöld ruhában szájmaszkkal az
orvosok, az ágyam fehér […], ilyen, amikor elrabolják a földlakót az idegenek, és felteszik a
vizsgálóasztalra”. 71 Az intermediális referenciákon keresztüli önmegértés olyannyira beépül a
szövegek logikájába, hogy a mindenkori elbeszélő gyakran úgy is egy másik médiumban létező
szereplőnek tekinti magát, ha nem él konkrét műre való utalással. „Egy filmben ülök a vonaton,
az ablakból látszik a kezem”,72 írja a Burok elbeszélője hangsúlyozva azt a külső (az ablakon
kívüli és a kamera lencséjének túloldaláról érkező) nézőpontot, amelyet filmszereplőként való
megjelenése biztosít. Ahogy a Merülés II. című szöveg elbeszélője belehelyezkedik az orvosi
nézőpontba, ahhoz hasonlóan egyszerre válik az én itt a filmjelenet nézőjévé és átélőjévé, ezzel
olyan mondatrészleteket eredményezve, amelyek nyelvi megfogalmazása és tartalma nem
összeegyeztethető egymással. A „vonat elejét látom kanyarodni, én még nem tartok itt”73 leírója
egyszerre állítja, hogy lát egy bizonyos helyet (ahol a vonat eleje kanyarodik), nyelvileg is
ennek a helynek a közelségét támasztja alá az itt közelre mutató mutató névmással, és
ugyanakkor azt közli, hogy ő nincs ezen a helyen, még nem tart ott.
Az elbeszélő kettéválása, a betegség vagy fájdalom átélőjének és a mindezt szemlélő
leírónak az elkülönülése mintha a fájdalomérzet elkerülését biztosítaná: a betegnek a belső
nézőpontról való leválasztottsága a fájdalomtól való elválasztottság tapasztalatát is nyújtja.
Werner Hamacher egy Szophoklész-dráma elemzése kapcsán fejti ki, hogy a szenvedésnek
létezik egy referencia nélküli formája; ekkor a puszta fájdalom viszonyítási alap híján
mértéktelenként tűnik fel, és átélője magát a szenvedést szenvedi el. 74 Ebben a formájában a

69
Paul SCHILDER, The Image and Appearance of the Human Body. Studies in the Constructive Energies of the
Psyche (New York: Routledge, 2000), 11.
70
TÓTH, Holdvilágképűek, 32.
71
Uo., 15.
72
Uo., 74.
73
Uo.
74
Werner HAMACHER, „Other Pains”, trans. Ian Alexander MOORE, Philosophy Today 61, 4. sz. (2017): 967–968.

18
fájdalom vagy a szenvedés nem is megragadható, hiszen mértéktelensége folytán nem
hasonlítható semmihez. Ennek értelmében fájdalomról csak a túlélő, a kigyógyult, a
mértéktelenségből kilépett ember képes tanúságot tenni. Erre a fajta távolságtartásra mutat
törekvést a kötet azon tendenciája, hogy a beteg emberek érzéseit nagyon ritkán tematizálja –
expliciten érzésként leírva a kötet 73 szövegéből összesen hétben szerepel bármilyen, a
betegség okozta belső érzet. A szenvedést mint belső tapasztalatot magától eltolni kívánó
elbeszélő a Kocsiban nemcsak külső perspektívába helyezkedik vagy mediatizálja és ezzel
távolítja el a betegség, ez esetben a hányinger érzetét, hanem ő maga kerül a történéseket
kívülről szemlélő médium helyzetébe. „A kamerást tolom, […] fogom a kocsit, és tolom lassan,
félkörben az énekesnő felé, először a fejét vesszük […]. A két filmes megdicsér […], milyen
finoman toltam”,75 olvasható a szövegben, azonban a kamera tolása és a beteg ember tolása a
következő mondat során metonimikusan egymásba íródik. „Tolni óvatosan kell, figyelni az
egyensúlyra, ne billenjen, ne csússzon ki, ha döccenünk, hányingere lesz.” 76 A kamera helyére
a beteg kerül, az elbeszélő én pedig, ha itt még nem is, a „nem is fogok hányni, mondom annak,
aki engem tol” részletnél már egyértelműen ezzel a beteggel tűnik fel azonosként. A valaki által
tolt test pozíciójába kerülve így a beteg a kamera és a kamerázó ember együttes – önmagában
helyváltoztatásra képtelen – állapotát veszi magára, és az ő a nézőpontjukba helyezkedik. Az
elbeszélő-beteg érzékelésének és tekintetének kettéhasadása, és a kettő közül csupán az utóbbi
tematizálása ekkor ismét olyan perspektívát eredményez, amelyből a szenvedés külső tünetek
alapján válik leírhatóvá: „nem fekszem, az a vég, az olyan, mint a pizsama”. 77
A bemutatott kettéválással szemben az elbeszélőnek a fájdalomról való le nem
választottságát jelzi a hangsúlyosan nem intermediális referencián keresztül történő
önábrázolás az Oldal című elbeszélésben. „Mindegyik jelenetben fekszem, ez nem film”, 78
kezdi a szöveg, és a meghagyott belső perspektíva hatására a „tojás” érzetéről olvashatunk,
valamint az elbeszélő első személyben meséli el, hogy „[j]eges zacskóra hasalok, a hideg kocka
nyomja a tojásomat”.79 A nyomás és a hideg éppen olyan, a szenvedéshez kapcsolódó érzetek,
amilyeneket a fentebb bemutatott szövegek távolító gesztusaikkal képesek elkerülni.

75
TÓTH, Holdvilágképűek…, 16.
76
Uo.
77
Uo.
78
Uo., 107.
79
Uo.

19
Betegség és gyermeki lét

A saját testnek, a saját állapotnak más emberek vagy médiumok nézőpontján keresztüli
megértése nemcsak a fájdalomtól való távolodás vágyával, hanem a történések megértésének,
az azokhoz szükséges tudásnak a hiányával is szorosan összefügg: amennyiben az elbeszélő
nem érti, milyen folyamatok zajlanak testében, szükségszerűen olyan emberekhez vagy
alkotásokhoz fog segítségért fordulni, amelyek megmagyarázhatják azokat – orvoshoz,
ápolóhoz, ismeretterjesztő rajzfilmekhez. A páciensi nemtudás összefűződik a betegség okozta
tehetetlenséggel, és az ezek hatására kialakuló, másoknak alárendelt pozíció a gyermeki szerep
felvetésével és az abba való belehelyezkedéssel bontakozik ki. Ez a szerep a cselekmények
tárgyi szintjén és az elbeszélések diszkurzív terében egyaránt jelentkezik: helyenként az
elbeszélők viselkedése, használt eszközei, máshol a saját beszédmódjuk és a körülöttük élők
nyelve mutat rá a beteg gyermekiségére. Leggyakrabban a „babám” megszólítással jelzi az
orvos vagy ápoló azt a feltételezett magatehetetlenséget, amely a betegség és a kezelés által
csecsemőhöz teszi az elbeszélő ént hasonlóvá – annak ellenére is, hogy az elbeszélő önmagát
határozottan eltávolítja a gyerekkortól. „Babám, […] azért a kontrollokra jöjjön vissza. Ezt
mondja az orvosom, akivel az erkélyen cigiztem.”80 A dohányzás ebben az esetben épp úgy
nem teszi megállapíthatóvá a beteg korát, mint az orvos által használt megnevezés: bár nem
legális, gyakorlatilag nem lehetetlen, hogy egy gyerek vagy tinédzser dohányozzon, és ezzel
önmagát a „felnőtt” kategóriájába utalja; hasonlóképp a „babám” megszólítás bármilyen
életkorú embert a „csecsemő” kategóriájába sorolhat.
Több szöveg értelmezhető úgy is, hogy azokban az elbeszélő-beteg valóban gyerekkorú,
ilyenek többek között a vidámpark tárgyi környezetét az elbeszélésbe bevonó jelenetek. A
Ringlis I. szövegében az elbeszélő én leszáll a körhintáról, a betegség és a kezelés leírása itt
könnyen elválasztható a játszás jelenetétől. „Lassú a ringlis, nem fogok szédülni” – mondja, de
mégis szédülni kezd – „[ö]sszemosódik a mintázat, kijövök egy padra” –, és leszáll a hintáról.81
A játékból való kilépés pillanatától kezdve érkezik meg az elbeszélő a tünetek és a kezelés
világába, ekkortól van szó antibiotikumról és fulladásról. A Ringlis II. ezzel ellentétben nem
választja el ennyire élesen a betegséget és a játékot, így a játékot a referencialitás mezejéről a
metaforikus értelmezhetőség irányába tolja el; a körhinta autójáról szóló leírás átcsúszik a beteg
test leírásába. „Túlpörög a motor, túlmegy a pulzus, túljárnak az alkatrészek, a szervek.” 82 A
két elbeszélés ugyanakkor nemcsak a cím miatt, de tematikusan és narratívan is összefüggést

80
Uo., 21.
81
Uo., 82.
82
Uo., 86.

20
mutat, a két elbeszélő érthető azonosként, amennyiben a Ringlis I.-ben a lóról kényszerül
leszállni az elbeszélő, a Ringlis II. pedig azzal kezdődik, hogy „[h]a nem a lóba, az autóba”
szeretne beülni az elbeszélő. A második elbeszélés felől olvasva, amely rámutatott a körhinta
forgásának és a betegség lefolyásának párhuzamára, a játéknak az elsőben megjelenő mozgásai
és változásai is értelmezhetővé válnak a beteg állapotváltozásaiként. „Nehéz légzés, azzal
kezdődött, azzal kezdődik újra, […] nem tudunk új antibiotikumot adni” 83 – a fulladás
ismétlődő jelentkezése és ismétlődő elmúlása „körbejár, mint a ringlis, […] mindig körbe”, 84
de ezt képezi le az elbeszélést átszövő orvosi szólamok iterációja is: „mindjárt elmúlik, egy kis
türelem, […] nem fog fulladni. Egy kis türelem, nem fog megfulladni, nem jön vissza, […]
biztonságban van.”85 De amíg a ringlispílen a rendeltetésszerű működés, ami biztonságot jelez,
az, hogy „[k]örbejárnak a kisállatok, a többszemélyes autó, be lehet a sofőr mellé ülni, és
megnézni, hogy milyen úton jön vissza”, 86 addig a fulladás esetén épp az jelentené a
biztonságot, ha nem jönne vissza. És amíg a körhinta esetében dönthet úgy az elbeszélő, hogy
kiszáll, a pulzus és a szervek „túlpörgése” olyan állapot, ami „körbejár, […] egyre mélyebbre,
de mindig körbe, nem jutni ki.” 87 A betegségből való kijutás lehetősége egyedül a robbanás; az
elbeszélő én a ringlispíl autóját a gáz- és a fékpedál együttes nyomásával addig tartja
megállítva, amíg az fel nem robban. A betegségre ilyen módon, végletes megoldásokkal adott
válaszok a Holdvilágképűek más szövegeiben is a gyermeki viselkedéssel vagy beszédmóddal
állnak összefüggésben. A Csendkirály című elbeszélés egy játék tétjének teszi meg a kórházból
való kijutás esélyét, beleillesztve ezt a játékhoz tartozó mondókába, 88 a Szív utolsó sorai pedig
egy anyák napi gyerekvers átírásával a fentiekhez hasonló következtetésre jutnak: „Az én
szívem kisóra, gyorsan jár a rugója, túl gyorsan, felrobban a végén.” 89
Az elbeszélő saját betegségét motivikusan is a gyermeki léttel állítja szoros kapcsolatba
a Vége című szövegben azáltal, hogy gyógyulásának folyamatát és eredményét olyan, a testével
kapcsolatos kérdések és bizonytalanságok megfogalmazásával írja le, amelyek tipikusan a
serdülőkorba lépő fiatal problémái. „Nincs ez már tovább, […] nem tudom, milyen leszek, ha
vége lesz. […] Hol leszek ebben benne, magasabb lesz a hangom vagy mélyebb. Soványabb
leszek vagy nagy, fogok tudni futni és kedvem lesz a tornához, amiben sikereket érek majd

83
Uo., 82.
84
Uo., 86.
85
Uo., 82. (Kiemelés tőlem, G. L.)
86
Uo., 86.
87
Uo.
88
Uo., 88.
89
Uo., 94.

21
el.”90 Ha a gyógyulás a tinédzserkor jeleit mutatja, az időben azt megelőző betegség
értelemszerűen a gyermekkorhoz köthető. Viszont a változás még nem ment végbe, az elbeszélő
én még beteg, a terapeuta őt még a gyermekkorba helyezve úgy szólítja, hogy „babám”. Az
egészség és a betegség ismét konstruáltként mutatkozik meg, ezekben a szövegekben az emberi
életkorok mintáját követve. A beteget kívülről szemlélő egészséges is hasonlóképp értelmezi
őt, ha a nála lévő zacskóba benézve „[p]opsikrém, babafürdő, babaolaj, babakenőcs,
ételallergiára bébiétel” található.91 Bár a Zacskó elbeszélője szerint a vonaton azért bámulják
őt, mert „átlátszik” rajta a betegség, az utastárs ezzel össze nem csengő (de érthető módon
felmerülő) kérdése – „Kisbabának lesz?”92 – nem a beteg, hanem ismét a magatehetetlen
csecsemő létformájába utalja a megszólítottat az elbeszélői perspektívából, hiszen a termékeket
saját magának vásárolta az elbeszélő én.
Az a mód, ahogyan az elbeszélő itt kifejezi a gyanúját, hogy a betegsége miatt bámulják
meg őt a vonaton, már másfajta elválasztással is dolgozik; nem csak egy alapvető tulajdonság,
a (feltételezett vagy valós) magatehetetlenség határozza meg az alanyt, és nem az alapján
aposztrofálódik csecsemőként vagy betegként. A betegség ekkor valamiféle önálló entitásként
jelenik meg, amelyet lehet közvetlenül nézni, erre mutatnak az elbeszélő szavai az utastársakról:
„nem is engem néz, hanem a betegséget. Látja más is, átlátszik rajtam”. 93 Az elbeszélő-beteg
teste tehát hasonlóan működik, mint a zacskó, amit magával hord: átlátszó, a kíváncsiskodók
bele tudnak nézni, és megláthatják benne a betegséget. Az alapvető különbség a két objektum
között az, hogy amíg a test magának a betegségnek a „zacskója”, a betegség közvetlenül látható
meg rajta keresztül – legalábbis az elbeszélő szavai szerint –, addig a babakellékeket tartalmazó
zacskóban közvetlenül csak a betegség indexikus jelei, a termékek láthatók. Ezek
interpretációja azonban már a néző feladata, így lehetséges a félreértés és a kérdés: „Kisbabának
lesz?”94
A Barát című szöveg elbeszélője szintén több szempontból gyermeki: a kórházi
személyzet „babám”-nak szólítja, a „még lehet orvos” pedig a jövőbeli kilátások fiatalkori
perspektíváját idézi fel. Ugyanakkor az elbeszélő említ egy kisfiút is, akiről azt írja, „gyerek,
sokkal kisebb, mint én. […] Titkon abban bízik, egyszer majd megmutatom valakinek”. 95 Ez a
kisfiú mintha az elbeszélő része volna, és az elbeszélőből beszélne kifelé, így lehetséges, hogy

90
Uo., 113.
91
Uo., 43.
92
Uo.
93
Uo.
94
Uo.
95
Uo., 52.

22
egyazon mondatban megjelenik az elbeszélő én és az attól különböző, harmadik személyű
elbeszélőt állító mondat, hogy egy „kisfiú beszél ebben a szövegben”. 96 Néhány sorral később
a kisfiú kettős kapcsolatba kerül az elbeszélőben fekvő tályoggal először hasonlítás, majd az
ok-okozati összefüggés lehetőségének felvetése révén. A még a kisfiúra vonatkozó
mondatzárlatot – „onnantól nem tud majd beszélni” 97 – követi előbb a hasonlítás: „Fizikailag
így terül el belül a tályog”,98 utóbb a potenciális oksági kapcsolat említése: „lehet, hogy ez
váltja ki a tályogot”.99 Mivel a mondat első felében nincs olyan kifejezés, amelynek a
helyettesítőjeként értelmezhető az ez mutató névmás, a megelőző szövegrészt kell figyelembe
venni. „Ha nem vagyok jól, szigorú leszek, onnantól nem tud majd beszélni [a kisfiú].” 100 Az
ez tehát, ami a tályogot kiválthatja, a három, tartalmilag egymással oksági láncolatba rendeződő
tagmondat bármelyike lehet: az elbeszélő nincs jól, ezért szigorú, ezért a kisfiú nem tud
beszélni, valamelyik ok folytán pedig létrejön a tályog. A kisfiú így egyaránt tükörképe és
kiváltója is a tályognak, ugyanakkor valamiféle olyan belső hang vagy entitás, amely az
elbeszélő-betegben él, és amely fölött az elbeszélőnek hatalma van: engedheti beszélni vagy
elhallgattathatja. Az életkori fölény és az inkorporálás az elbeszélő gyerek és az elbeszélt kisfiú
relációjában olyan mozzanatok, amelyek az alá-fölé rendeltségi viszonyokat alakítják, csakúgy,
mint a kórház vagy a kórházi személyzet és a gyereknek tekintett mindenkori beteg közötti
kapcsolatot formálja a szakmai tudás vagy a kórházi rendszerben elfoglalt státusz.

Betegség és test

A Barát elbeszélője képes a benne növekvő kisfiú-tályogot elhallgattatni, rendelkezik fölötte,

eldöntheti, megmutatja-e valakinek vagy sem. A tályog mint jelenség, tünet és betegség az
elbeszélő énjétől elkülönül, a megjelenő betegségtapasztalat hasonló a Zacskó című szöveg
leírásához, ahol a testen átnézve meglátható az attól különböző és elkülöníthető betegség. Ilyen
betegségtapasztalat szükséges ahhoz, hogy a műtét úgy váljon leírhatóvá, mint ahol „kiveszik,
ami nem kell”. 101 Az azonban egy ezzel alapjaiban szemben álló elképzelést jelez, amikor a
gyógyítás folyamatát az elbeszélő úgy fogalmazza meg, hogy „kiveszik belőlem a lányt”. 102
Ekkor a betegség az, aminek közvetve, a műtéten keresztül hatalma van az elbeszélő emberi
mivolta fölött, a betegség hatására távolítják el az emberit saját testéből; ugyanakkor az

96
Uo.
97
Uo.
98
Uo.
99
Uo.
100
Uo.
101
Uo., 104.
102
Uo., 55.

23
elbeszélés nem szűnik meg, az elbeszélőt tehát nem számolja fel az, ha kiveszik belőle az
emberi hangot. A betegség és az emberi kettősségét egyelőre fenntartva így csupán a betegség
marad meg az elbeszélőből, a betegség veszi át az elbeszélői szólamot.
Az Altatás elbeszélője szintén éles elválasztással él, tudatát és testét elkülöníti,
ugyanakkor rávilágít a kettő közötti párhuzamra, amint a fején lévő kopasz foltokat a
folyamatos emlékezeten esett, altatás okozta hiányokhoz hasonlítja. „Akkor meglátnák […] az
üres foltokat a fejemen. Pont, mint belül, egy pöttyös térkép, sűrű szigetek és vakfoltok, nem
találom köztük az átjárót.”103 Az elbeszélő én képtelen a részleges emlékezetet helyreállítani,
megtalálni a szükséges átjárókat, kapcsolatokat az emlékezetében megőrzött időszakok között,
hogy narratívát alkosson. Éppen így nem képes arra sem, hogy teste részlegességéből egységet
hozzon létre. Az testet egységesnek csak azok a külső szemlélők láthatják, akik nem tudnak a
hiányokról, akik az elbeszélő tiltásként és leírásként egyaránt érthető mondatának – „Hozzám
nem ér senki.”104 – érvényessége alá esnek. A betegtől való távolságtartás nem egyszerűen a
tőle vagy elváltozásaitól való viszolygás eredménye, ő maga is erre törekszik. Mivel a beteg
testének érintése volna az, aminek hatására az elbeszélő barátai „meglátnák a szindrómát,
megéreznék a szagomon a vegyszert, az üres foltokat a fejemen”, 105 ha nem ér hozzá senki, itt
is a Csendkirály ismerős helyzete valósul meg: „most nincsenek tüneteim, az asztal körül ülők
nem tudnak a tünetekről”. 106 A betegség ekkor, bár hasonlít a tudati működésekre, teljességében
testiként jelenik meg.
Több elbeszélés azonban nem az Altatás logikáját követi, nem választja le a belsőről a
testet, és nem egyértelműen testiként határozza meg a betegséget. „Mi a viselkedés, mik a
tünetek”,107 vetődik fel a kérdés, ez a megfogalmazás pedig azt implikálja, hogy a beteget leíró
jelenségek között vannak olyanok, amelyek nem biztosan vagy csak nehezen sorolhatók a két
kategória valamelyikébe. A viselkedésnek, ami nem pusztán testi folyamat, a tünetekkel való
hasonlósága jelzi azt az elgondolást, mely szerint a tünetek sem feltétlenül kell, hogy a testen
jelenjenek meg. A betegség azonban az ehhez hasonló felfogású elbeszélésekben elkülönül az
emberi éntől, de ez az elkülönülés szükséges is a potenciális gyógyuláshoz – hiszen így lehet a
betegséget eltávolítani az emberből, vagy éppen fordítva. Ez utóbbira példa a leírás, hogy
„[m]egfigyelik a tüneteket, a viselkedést, kiveszik belőlem a lányt”. 108 A viselkedés és a tünetek

103
Uo., 10.
104
Uo.
105
Uo.
106
Uo. 88.
107
Uo., 108.
108
Uo., 55.

24
a mondat kétféle grammatikai értelmezése mentén két eltérő felfogást jelez: ha egyik a másikkal
magyarázó viszonyban áll, akkor tünetek és viselkedés között átfedést tételez fel a szöveg,
ennyiben az előző kérdés logikáját követi ez a kijelentés is. Amennyiben azonban a kettő közötti
vessző az és kapcsolatos kötőszót pótolja, az a viselkedés és a tünetek pontos
megkülönböztethetőségét (vagy az orvosok ezekre nézve pontos megkülönböztető képességét)
sugallja. A mondat befejezése ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy betegség és ember
különválasztható, és amint „kiveszik […] a lányt”, majd viselkedés és tünet is
megkülönböztethetővé fog válni, hiszen a viselkedés az emberi, a tünet a betegség sajátja.
Szintén a betegséget az embertől elválasztó elgondolást tanúsít a Zacskó már elemzett
alaphelyzete, ahol az elbeszélő én teste mintegy a betegség zacskójaként hordozza azt, és
betekintést enged rá a bámészkodóknak. A különválasztás példáiban az emberi és a betegség
kapcsolata minden esetben belefoglaló viszonyt mutatott; ezekben vagy a betegség tartalmazza
az embert, vagy az ember a betegséget. A Vége című elbeszélésben a kétfajta bennfoglalás
egymásba fordul a gyógyulás folyamatának leírásában. A betegség eltűnését az „elfogy
belőlem” és a „kimegy innen”109 fordulatok, az egészség világához való bizonytalan hozzáállást
a „[m]it kell ebben csinálni” és a „[h]ol leszek ebben benne”110 kérdések írják le – tehát amíg a
betegség–én viszonyban az én a bennfoglaló, az egészség–én összefüggésben az egészségé ez
a szerep, az én pedig a belefoglalt lesz. „Minden pont ellentétes lesz”, 111 folytatja a szöveg, így
a bennfoglaló és a bennfoglalt viszonya is. Innen olvasva értelemszerűen adódik, miért olyan
bizonytalan az elbeszélő én számára az egészség, miért gondolja úgy, hogy annak a „lefolyása
ismeretlen, a kezelése, a módja ismeretlen”;112 eddig ugyanis nem neki kellett viszonyt
létesítenie, elhelyezkednie valamiben, hanem őbenne foglalta el helyét a betegség.
A Lyuk című szöveg hármas osztással dolgozik, elválasztja egymástól az elbeszélő én
testét, az elbeszélő ént magát és a betegség tünetét, a lyukat. „Lyuk van a hasamban, én is
kijövök rajta”,113 kezdődik az osztottság leírása, és bár itt a hasat még birtokos személyjel köti
az énhez, a lyuk már elkülönül, és képes magán átereszteni az elbeszélő ént. Elbeszélői test és
betegség egymást keretezi, kölcsönösen magába foglalja a másikat. A következő mondatban
azonban már „bordakosarak”-ról van szó, a birtoklás jelzése nélkül, ez a szövegrész akár egy,
az elbeszélőtől teljesen független testre is vonatkozhatna. Természetesen ekkor is érintkezésben
marad az én és a test, azonban ez már nem definiálódik az ő testeként. „Kedvetlen a lyukam,

109
Uo., 113. (Kiemelés tőlem, G. L.)
110
Uo. (Kiemelés tőlem, G. L.)
111
Uo.
112
Uo.
113
Uo., 91.

25
nem akar beszippantani, átereszt mindent, felfelé és lefelé is lök engem”, 114 olvasható a zárlat,
ahol megmarad az én test viszonya, amennyiben a test nem az én része, mint a szöveg elején
volt: magába zárja az ént, a benne fel-le lökhető én azonban nem tölti ki azt. A lyuk és az én
viszonya ugyanakkor megváltozott, az én tulajdonaként, „lyukam”-ként szerepel az elváltozás.
Az elbeszélés során tehát a test és betegség kölcsönös egymásba foglaltsági viszonya
megmarad, az én azonban az egyiktől a másikig lendül.
Több olyan szöveghely van azonban, amely a viselkedést és a tünetet, az emberit vagy
a testet és a betegséget nem választja el egymástól, hanem egyként kezeli. „Vannak papírok, ha
elhisszük őket, betegek vagyunk, ha fáradtak vagyunk és nincs kedvünk dolgozni, betegek
vagyunk, ha haragszunk, betegek vagyunk.”115 A betegség eszerint lehet külső
meghatározottságú, eldőlhet a hangulattól vagy a pillanatnyi állapottól függően, viselkedés és
tünet nem elkülöníthető. Ezt az elgondolást követi A végére című szöveg is: „Ha rossz a kedv,
sikertelenség ér, beteg vagyok, nyáron egészséges”. 116 Tovább követve a szöveget
egyértelművé válik, hogy a tünetek és viselkedések egybeesése egyúttal a betegség és az
elbeszélő én egybeesését is jelenti, amint azt az elbeszélés explicitté is teszi: „A betegség én
vagyok. A betegség írja ezt”.117 Jelentős változás ez az elbeszélés elejéhez képest, ahol a
betegségről még harmadik személyben esett szó („A betegség lefolyása, gyógymódja
ismeretlen.”118); ahhoz a fentebb idézett elbeszélői hanghoz hasonul itt az elbeszélő, amelyik
azután is zavartalanul folytatja mondatait, hogy kivették belőle a lányt. Azzal az állítással, hogy
a „betegség én vagyok”, 119 A végére rámutat arra az esetre, amikor az (elbeszélői) identitás a
betegséggel fonódik össze, amikor maga a betegség válik az elbeszélő énné. A betegség ekkor
úgy képezi az identitás részét, hogy a kettő egymás nélkül nem is létezhet: a betegség nem
jelenhet meg a műben az elbeszélői hang, az elbeszélő alakja nélkül, hiszen akkor megszűnne
minden textuális és vizuális elbeszélés. Az elbeszélő-beteg pedig nem tudja saját identitását a
betegség nélkül elképzelni vagy elhelyezni. Ezt mutatja a Vége című szöveg elbeszélőjének
bizonytalansága: az elbeszélő én nemcsak amiatt nem találja a helyét az egészségben, mert itt
kell először helyet keresnie, ahogy azt a bennfoglalások megforduló viszonya mutatta, hanem
azért sem, mert olyannyira megszokta a beteg-létet, hogy az identitásának részévé vált, így
megszűnte az én egy darabjának eltűnésével járna.

114
Uo.
115
Uo., 30.
116
Uo., 68.
117
Uo.
118
Uo.
119
Uo.

26
A beteg test részvétele a szereplői identitás alakításában

Az eddig tárgyalt példákban a betegség és a test, a betegség és az emberi elválasztása vagy

összefonódása volt központban, és az elbeszélői én ezek között oszcillálva látszott egyikkel-
másikkal összefonódni. A betegségnek az identitás konstruálásában játszott szerepe ezen a fajta
ábrázoláson felül még két hangsúlyos módon mutatkozik meg a kötetben: egyrészről a
betegségnek az én magzataként való értelmezésében, másrészről a betegségnek és hatásainak
az identitáskonstruáló testbe való beágyazottságában.
A Foltok az elbeszélő én testéről készült ultrahangképen a méhben és a petefészekben
látható két foltot tematizálja. A nagyobbik foltról az olvasható, hogy „lüktet az ultrahangon”,
mintha saját szívdobogással rendelkezne, a méretéről pedig a megjegyzés: „a 2 cm egy
gyereknél zigóta vagy szedercsíra”. 120 Bár a nagyságukra alapozott párhuzam felhívja a
figyelmet arra, hogy a beteg foltja különbözik egy várandós nő testében fejlődő magzattól, az
én úgy kezeli a benne növekvő golyókat, úgy beszél róluk, hogy azok közelítsenek a csecsemő
képéhez. A vizsgálat pozitív eredményét azzal várja, hogy „[e]zek egészséges dudorcsírák
lesznek”, ahol a dudorcsíra hapax legomenon – az embrionális fejlődés szedercsíra és
hólyagcsíra nevű szakaszainak mintájára – olyan élőlénykezdeményt jelenthet, amely dudor
alakú. A folt tehát valaminek a kezdeménye, egy olyan lénynek ráadásul, amely, amennyiben
leképezi a csecsemő viszonyát édesanyjához, értelmezhető a hordozó testének
megkettőződéseként, olyanként, amiben vagy akiben az elbeszélő én mintegy tovább fog tudni
élni.
A betegségnek a várandós állapothoz való hasonlítása a Buborék I. című szövegben is
megjelenik, itt szintén méretéből kiindulva azonosul a ciszta és az embrió. „22 mm, A.-nak
most ekkora a babája, az enyémben ciszta van, meszes a fala, nekem az a magzatom.” 121 Ezek
a párhuzamállítások felhívják a figyelmet arra, hogyan választ el az orvostudományi diskurzus
két olyan dolgot, ami egy nő testében ugyanott növekszik és hasonló alakú (hiszen az emlegetett
zigóta és szedercsíra még nem emberformájúak, egy 22 mm-es embrió pedig éppen ekkora
korában kezd laikus szemmel is felismerhetően emberivé válni). 122 Az orvosi nyelv hatalmára
mutat rá ez a példa, arra a hatalomra, amelyet Donna Haraway a test utólagos konstruáltságának
Simone de Beauvoirtól eredeztetett elméletét továbbgondolva fejt ki. Haraway arra jut, hogy a
testről nemcsak társadalmi nem tekintetében mondható el, hogy az ahhoz kapcsolódó jellemzői
nem eredendők és természetéből adódók, hanem a test organizmusként való felfogása is ilyen

120
Uo., 56.
121
Uo., 26.
122
RÉTHELYI Miklós és SZENTÁGOTHAI János, Funkcionális anatómia (Budapest: Medicina, 2014), 31–33.

27
utólagos konstrukció.123 Senki sem születik szervezetnek, senki sem eleve organizmus; a szelf
és az azon kívüli dolgok elkülönítése, azaz az organizmus határainak megállapítása pedig az
immunológiai diskurzusok feladata. A tény, hogy az organizmus határai nem állandók, mivel
az immunológia képes változtatni rajtuk, a betegség és a halál fogalmainak átalakíthatóságát is
eredményezi, ezt is legalább részben az orvosi diskurzusok hatásköre alá helyezi. Lehetséges
tehát az organizmus határainak mozgatása: tarthatók szigorúan szűken – hogy a betegségként
definiált cisztát vagy foltot megkülönböztessük a magzattól – vagy kibővíthetők.
Az organizmus fogalmi határainak tágulását jelzi a Babák című elbeszélés, amelyben a
ciszták a Buborék I. beszédmódját folytatva metaforikusan azonosítódnak az anyában növekvő
embriókkal. „Visszajönnek a gyerekeim, parazitaciszták, duplanagy tüszők. Egyszerre nőnek,
feszülnek és pukkannak. Ikrek esnek szét a vezetékeimben.” 124 Az organizmus kategóriájának
kiterjesztése az embrió-cisztákra a fogalom bővítésének első lépése, a „vezetékeimben”
kifejezés használata az emberi testnek és tárgyi környezete eszközeinek szókészlet- és
működésbeli egyezéseire rámutatva ugyanakkor megelőlegezi az organizmus fogalmi
határainak megsértését. A következő mondat néhány szava pedig el is végzi ezt a határsértést,
amennyiben funkciójukat alapul véve az elbeszélő ént egy géppel azonosítja: „Én vagyok az
inkubátor”.125 A gép és az ember testének ilyen mértékű egybeesése a protézis és a kiborg
fogalmainak a Holdvilágképűek szövegeinek tárgyalásába való bevonására ösztönözhet.
Az ember biológiai teste többek között különböző társadalmi gyakorlatokon keresztül
töltődik fel jelentéssel. 126 Ezek a gyakorlatok az egyes embereket magukba foglaló, azonban
rájuk nem egyénenként tekintő szociális térben alakulnak ki, hatásuk ugyanakkor személyes
szinten is jelentkezik. Bármilyen betegség a testnek a normától való eltérését jelenti; az adott
szervezet valamilyen szempontból nem úgy működik, mint általában a hozzá (korát, nemét,
testi adottságait, életkörülményeit stb. vizsgálva) hasonló szervezetek. A normatív figyelem a
valamilyen szempontból másnak látott test esetében a normáktól való eltérésre irányul; a beteg
embert így elsődlegesen mint beteget értelmezi. Kívülről tekinteni a saját testre annyit jelent,
mint határozottan érvényesíteni ezt a folyamatos alakulásban lévő normarendszert, ebből
kifolyólag a beteg test betegségét tekinteni legfőbb jellemzőjének. Ugyanakkor a külső

123
Donna HARAWAY, „The Biopolitics of Postmodern Bodies: Determinations of Self in Immune System
Discourse”, in Feminist Theory and the Body: A Reader, eds. Janet PRICE and Margrit SHILDRICK, 203–214 (New
York: Routledge, 1999), 207.
124
TÓTH, Holdvilágképűek…, 75.
125
Uo.
126
BUTLER, i. m., 1–19. Ahogy arra a fentebbi elemzés rámutatott, léteznek a konstruáltság hatókörét tekintve
radikálisabb nézetek: Donna Haraway szerint nemcsak a társadalmi, hanem maga a biológiai test is különböző
kulturális, tudományos-orvosi és társadalmi gyakorlatokon keresztül válik jelentésessé. HARAWAY, i. m., 208.

28
szempont érvényesítése nem idegen az ember általános testtapasztalatától, hiszen a testhez való
hozzáférésnek mindig része, hogy a test nem mindenütt érhető el: az ember a hátát, az arcát, a
fülét csak olyan médiumok közvetítésével láthatja, mint a tükör vagy a fényképező, ezek pedig
szükségszerűen külső nézőpontot vesznek fel. Ezáltal lehetséges, hogy a test idegenként
érzékelt részei vagy az akként észlelt betegség természetes módon mutatkoznak meg így;
idegenként is a test részét képezik, olyan részét, amely természetes módon külső nézőpontból
látható meg a belső megfigyelő számára is. Emellett az ember számára a saját testét közvetítő
technikai médiumok csak egyes részek vagy nézőpontok közvetítésére képesek, és a hozzájuk
kapcsolódó kulturális gyakorlatok, valamint egy egységteremtésre képes tudat segítségét
igénylik a teljes testkép megalkotásához. Jacques Lacan tükörstádium-elmélete szerint amikor
a kisgyermek a saját testének (részben másképp nem megismerhető részeit mutató) közvetített
képét felismeri, az identifikációs gesztusként értendő: a gyermek saját testképébe beépíti a
tükörben látottakat.127 Amennyiben különböző külső és belső impulzusok hatására a
csecsemőnél idősebb betegben már megkonstruált testkép ismét töredezésnek indul, az
előhívhatja a darabjaira széthullott test emlékét, ezt a korábbról ismerős élményt. 128 Mindezek
értelmében akár a testre kívülről való rátekintés, akár a test részenkénti kezelése önmagában
nem elidegenítő gesztus, sokkal inkább a test bizonyos részeihez és folyamataihoz való
hozzáférés elkerülhetetlen módja.
A Holdvilágképűek autoimmunitást feldolgozó szövegeiben a sajátra idegenként
tekintés mindezeken túl annyiban is beágyazott, hogy az autoimmun betegségek általános alapja
az, hogy a szervezetet védő immunrendszer alkotóelemei a saját test fehérjéit is idegenként
ismerik fel, emiatt azokat is megtámadják. A saját fehérjéket támadó, ezzel közvetetten vagy
közvetlenül betegséget okozó elemek tehát azelőtt is a test részei voltak, csupán működésük
változott meg. Az autoimmunitás mechanizmusa, a sajátnak idegenként való felismerése
tükörképe annak a korábbi fejezetben bemutatott látásmódnak, ahogyan a beteg saját testére
mint külső szemlélő tekint rá: amikor az Írisz I. elbeszélője a szemcsepp fizikai hatását úgy
fogalmazza meg, hogy „rácsodálkozom a köpenyére”, 129 éppen annyira idegennek látja saját
arcát, mint az immunrendszer a saját fehérjéket. Ezt a párhuzamot erősíti az is, hogy az
elbeszélő-beteg több szövegben azonosul a szervezete védekező komponenseivel, vagy hasonul
azokhoz, például a Satu már idézett soraiban: „nemsokára antitest leszek”.130

127
Jacques LACAN, „A tükör-stádium mint az én funkciójának kialakítója, ahogyan ezt a pszichoanalitikus
tapasztalat feltárja számunkra”, Thalassa 4, 2. sz. (1993): 6.
128
Uo., 7–8.
129
TÓTH, Holdvilágképűek…, 31.
130
Uo., 85.

29
 Az immunrendszer feladata meghatározni, hogy mi saját, mi az én része, azonban az
autoimmun betegségek fennállásakor ez nem rendeltetésszerűen működik, így a test nem képes
pontosan megállapítani a határokat. Az immunrendszer szempontjából a szelf negatívként,
hiányként definiálódik;131 a sajáthoz tartozó alkotóelemekkel a védelemnek nem kell
foglalkoznia. Autoimmunitás esetén a rendszer a saját fehérjét is Másikként érti, valamilyen
betegség okozójaként, ez az működés pedig épp úgy mossa el a betegség és a beteg ember
közötti határokat, mint ahogy a „betegség én vagyok”132 kijelentés csúsztatja egymásba az
elbeszélő én identitását és a betegséget, vagy az „[é]n vagyok az inkubátor”133 az identitást és
a gépi létezőt. A határok feloldása onnan is megérthető, hogy az elsődlegesen betegsége
meghatározottságában megjelenő ember a külvilág számára (és a külső nézőpontok
érvényesítése folytán önmaga számára is) Másikként konstruálódik, hiszen a magukat
egészségesnek tekintő társadalmi csoportok a beteg kizárásán keresztül biztosíthatják önmaguk
nem-betegként való definícióját.134 A testre kívülről való rátekintés így vezethet ahhoz, hogy
az én önidentifikáló folyamatainak alapjául a beteg test szolgáljon. „Másiknak lenni viszont
annyit tesz, mint többszörösnek lenni, világos határok nélkül valónak”, 135 a beteg énjének
határait tehát sem a körülötte élők, sem az azok nézőpontjába helyezkedő én nem lehet képes
pontosan meghatározni.
A mindenkori elbeszélő én önmeghatározásában elsődleges szerepet játszó test és más
típusú létezők (élőlények és tárgyak) egymásba csúszása bizonyos szövegekben csak a
figyelemnek a köztük lévő párhuzamokra irányításával teremtődik meg. A Kocsi a kamera és
az azt kezelő ember párosának igényeit és részleges magatehetetlenségét tünteti fel a
kerekesszékben ülő elbeszélő én szükségleteihez hasonlónak, 136 a Ringlis II. a kisautó
alkatrészeinek mozgásában mutatja meg a szervek túlműködésének analógiáját.137 Az emberi
szervezet részei megnevezésükben homogének bizonyos orvosi és elektronikai műszerekkel,

131
CSABAI Márta és ERŐS Ferenc, Testhatárok és énhatárok: Az identitás változó keretei (Budapest: Jószöveg
Műhely, 2000), 135.
132
TÓTH, Holdvilágképűek…, 68.
133
Uo., 75.
134
Julia Kristeva az abjekcióval összekapcsolódó kizárást mint egyfajta öndefiniáló jelenséget írja le: legkorábban
az önmagát az anyjától elválasztó gyereknél figyeli meg, innen vezeti le az általánosabban az én és a másik
oppozícióját megteremtő abjekt-élményt. Julia KRISTEVA, Powers of Horror: An Essay on Abjection, ford. Leon
S. ROUDIEZ (New York: Columbia University Press, 1982), 6–7, 12–13. Az abjekció kollektív megjelenéseként
értelmezhetők azok a társadalmi mozgások, amelyek egyeseket a csoport részeként fogadnak el, másokat kizárnak
abból. Jackie STACEY, Teratologies: A Cultural Study of Cancer (London: Routledge, 1997), 76.
135
Donna J. HARAWAY, „Kiborg kiáltvány: tudomány, technika és szocialista feminizmus az 1980-as években”,
ford. KOVÁCS Ágnes, Replika 51–52 (2005): 132.
136
TÓTH, Holdvilágképűek…, 16.
137
Uo., 86.

30
ezt emeli ki a Babákban a petevezeték helyett a vezeték szó használata,138 vagy a Csövekben a
nyelőcső, a légcső, valamint a „garat, a tüdő, a cső, a műanyag” 139 felsorolás egymáshoz közeli
elhelyezése, ahol a műanyag jelző hátravetett pozíciója még inkább kiemeli a cső szó
jelentésbeli összetettségét. A Fa című elbeszélés pedig a betegség technikai kiegészítőiről és
szabályairól szólva hasonlítja az emberi testet valamilyen termékhez, amikor a leletekről
megállapítja, hogy „azokat legalább öt évig őrizni kell, mint a számlákat”.140
A Metronomban több szintű a műszerrel való összekapcsolódás: a szabályos mozgás
egyrészt leképezi bizonyos tulajdonságok egyenletes öröklődési ritmusát, másrészt a kilengések
a megjelenő betegség tünetéhez hasonlók, valamint az elbeszélői szólam visszatérő mondata
(„Nem-nem.”)141 is a ritmusos ide-oda ingást tükrözi. A szöveg ugyanakkor nyelvileg explicitté
teszi a metronóm és az emberi test elválását. „A zacskó védelem, csomagolás, ugyanolyan
állapotban maradnak benne a dolgok. Nem vesz(n)ek el.” 142 Az első mondat egyértelműen a
dolgokra vonatkozik, a szöveg logikáját követve a második tartalmilag az első mondat
következménye, azonban ebbe a zárójel segítségével beleíródik az elbeszélő énre vonatkozó
nem veszek el is. Ez a betegségnek a kényszeres rendszeralkotással, szabályfenntartással való
összekapcsolódása mellett – amelyet többek között a Kényszerek és a 8-as című elbeszélések is
tematizálnak143 – felhívja a figyelmet arra, hogy a dolgok és az én nem átjárható kategóriák;
legalább egy zárójel választja el őket egymástól.
A Robotzsaru című szövegben azonban az emberi test és az attól eltérő típusú létező, a
gép fizikailag is összeér, egymásba ágyazódik, hasonlóan az inkubátorral való azonosulás
korábban tárgyalt példájához.144 Ebben a szövegben látszólag nem jelenik meg az elbeszélő én,
a Robotzsaru című filmek főszereplőjének, Murphy-nek a történetéből ismerünk meg
részleteket, valamint Tóth Kinga korábbi, All machine című kötetére találunk utalásokat.
Mindkét említett alkotáscsoport kapcsán felmerül az emlékezet hibalehetősége; Murphy
„kellemetlen emlékeit kitörlik”, vigyázni kell rá, hogy elméjében „ne keveredjenek az
emlékképek”, az emberi testekbe fémeket kapcsoló munka céljáról pedig nem lehet biztosat

138
Uo., 75.
139
Uo., 65.
140
Uo., 18.
141
Uo., 66.
142
Uo.
143
Uo., 49, 62.
144
A testbe illesztett protézisek az én önmagától való távolodását okozhatják, ahogyan arra József Attila Levegőt
című versének sorainak – „Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál.” – elemzése
rámutathat. KONKOLY Dániel, „A testkiterjesztés mint betegség a magyar avantgárd irodalomban”, előadás
(Irodalom és betegség konferencia, Fiatal Írók Szövetsége és ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és
Kultúratudományi Tanszék, 2018).

31
tudni, csak azt, hogy valaki „úgy fog emlékezni”, a szebb hangzás érdekében történt. 145 Hogy
az utóbbi esetben ki az emlékező alany, arra csak a rákövetkező mondat enged következtetni:
„Murphy partnere egy teljes nő”,146 és ezáltal rögtön közös térbe is helyeződnek a két
intertextus szereplői. Ebben a szövetben helyezhető el az elbeszélés explicitté nem váló
narrátora is, amennyiben épp úgy keverednek emlékképei, mint amilyen zavaros Murphy
memóriája. A Robotzsaru című filmnek ugyanis két, egy 1987-ben és egy 2014-ben megjelent
változata létezik, a leírásban pedig vegyesen tűnnek fel az egyikben, a másikban, vagy adott
esetben egyikben sem szereplő állítások: Murphy társa csak a korábbi kiadású verzióban nő, a
későbbiben férfi, azonban az, hogy „célkeresztben látja a járókelőket, ellenőrzi adatlapjukat,
bakteriológiai jelentésüket, eredményeiket”,147 csak a 2014-es filmben szereplő robotzsaru
felszereltségével lehetséges. A fertőzöttek karanténba költöztetéséről, amivel az elbeszélés
folytatja, pedig egyik filmben sem esik szó, sőt semmiféle fertőzés vagy betegség nem jelenik
meg azokban. A leírás arra mutat, hogy az elbeszélő maga is a rosszul emlékező Murphy-vel
közös sorsra jutott, az emberrel, akit kipótoltak és kicseréltek, valamint közös szövetbe került
az All machine-referenciákkal, amelyek terében „a gép és az ember összefonódik”, és az
„emberi testekbe alkatrészeket, fémeket kapcsolnak”. 148 Ugyan az elbeszélő én teste nem
jelenik meg és így protézisek sem kerülhetnek bele, azonos térben mozog és azonos
tulajdonságokkal bír a kiborgként megjelenő szereplőkkel.
Saját testét vagy testrészeit gépnek tekintő elbeszélők azonban jelennek meg a kötetben,
ilyen többek között a Boglárka című elbeszélés narrátora. Itt a címben növény és ember csúszik
egymásba nyelvi szinten (a virág és a női név egybeesése által), a szöveg későbbi részében
pedig gép és test határa kérdőjeleződik meg, amennyiben az elbeszélő én saját testét gépként
kezeli. Tetováltatni tervez, a csuklójára „egy nagy PLAY gomb” 149 fog kerülni, mintha azzal
lehetne őt beindítani, ugyanakkor már a tetoválás előtt azt mondják róla, hogy „[f]olyton pörög,
hiperaktív […], folyton be van kapcsolva”. 150 Az állandó pörgés, ahogy egy PLAY gomb
hatására pörögne bármilyen adathordozó lemez, ezek szerint az énnek sajátja, csupán a gomb
hiányzik hozzá a testéről – az elbeszélő én eleve gépként működik, és ezt a belső működést
akarja a testére írva külsőleg is láthatóvá tenni. A folyton bekapcsolt állapot szintén az elbeszélő
én alapvető tulajdonsága, azonban a ki- és bekapcsolás lehetősége feltételez egy olyan létezőt,

145
Uo., 69.
146
Uo.
147
Uo.
148
Uo.
149
Uo., 42.
150
Uo.

32
aki vagy ami a hiperaktív ént kívülről koordinálja, hiszen máskülönben a bekapcsolás nem
volna lehetséges, mert kikapcsolt állapotban az én nem lenne képes ilyen cselekvésre.
„Titokban vagyok töltőn”,151 folytatja az elbeszélő, aki feltehetően az említett külső hatalom
előtt kényszerül titkolózni, ami ezek szerint nem más, mint az orvos, aki a szöveg első részében
tanácsokkal látja el, illetve az orvosi tekintet.
A saját testére egy külső nézőpontba helyezkedve tekintő elbeszélő olyan távolságba
kerül testétől, hogy arra mint eszközre tud nézni. Ezt az instrumentalizáló testfelfogást
érvényesíti a Burok önmagát filmszereplőként leíró elbeszélője: „Egy filmben ülök a vonaton,
az ablakból látszik a kezem, ír”.152 Az én teste kétszeresen is, a filmes technikán és az
ablaküvegen keresztül mediatizált, a kéz pedig birtokos személyjellel még kapcsolódik az
énhez, az ír harmadik személyű igealak révén azonban működésében teljesen elkülönül attól,
és funkciójára redukálódik. Szintén pusztán a testrészek funkcióját emeli ki a Láb című
elbeszélés a rendeltetését betölteni képtelen végtag amputálása körüli gondolatokkal:
„Levágjuk a lábát, nem kell, a keret mellé tesszük, hogy lássa, mennyire nem használható
már”.153 Az emberi testet részeire bontó és a részek funkciójára vagy diszfunkciójára
koncentráló szövegek hatására a befogadó számára az adott szereplő identitását vagy személyét
a kiemelt – beteg – rész határozza meg. A test részeire bontásában tehát ismét megragadható a
betegség identitáskonstruáló ereje.

Vizualitás

A test egy-egy részét központba állító elbeszélésmód felhívja a figyelmet a könyv mint médium
fókuszszűkítő szerepére, hiszen a betegekből szövegszerűen csak annyi létezik, amennyit az
elbeszélők leírnak; a Láb szereplőjének például szó esik a bokájáról, a lábujjairól, a térdéről,
azonban az olvasó nem kap információt a felsőtestéről, a belső szerveiről vagy a gondolatairól,
nem tudja, azok egészségesek-e, illetve léteznek-e egyáltalán. A részletekre fókuszáló és a
távolító, intertextusokat és külső nézőpontokat mozgató szövegműködések értelmezhetők arra
tett kísérletként, hogy saját fájdalmától és szenvedésétől eltávolodva a mindenkori elbeszélő én
képes legyen a betegség leírására: az lehet képes tanúságot tenni a betegségről, aki kiszakad a
mértéktelen fájdalom világából, így Tóth Kinga elbeszélőinek saját állapotukhoz azt
objektiválva kell viszonyulni annak érdekében, hogy az elbeszélések megszülethessenek.

151
Uo.
152
Uo., 74.
153
Uo., 106.

33
Hasonló, a betegség megragadásához alkalmasabb nyelvre való törekvésként jelennek meg a
Holdvilágképűek elsődlegesen vizuális darabjai is.
A kritikákban felmerül, hogy a grafikák és röntgenképek nem illusztrációk, nem a
szöveg alárendeltjei, 154 azonban a kötet paratextusai és a részek elrendezése mintha mást
mutatnának. Amíg Tóth Kinga Zsúr című kötetének alcíme Más mondókák,155 az All machine
első lapján pedig az áll, hogy „Versek és grafikák”, 156 a Holdvilágképűek paratextusai nem
adnak segítséget a műfaji meghatározáshoz. A szerző neve és a cím alatt álló, „[a] szerző
vizuális munkáival”157 megjegyzés egyenesen másodlagosnak mutatja a megjelenő képeket,
hiszen az All machine lapjain megjelenő szövegek és grafikák kapcsolatát leíró és kötőszóval
ellentétben a munkáival kifejezés különválasztja a Holdvilágképűek cím alatt közölteket a
vizuális munkáktól, ezzel egyúttal csak a szövegeket mutatva a cím alá tartozónak. Szintén a
szöveg elsődlegességét jelzi a vizualitáshoz képest a röntgenfelvételek kötetvégi appendixben
való elhelyezése, valamint az, hogy amíg a törzsszövegben megjelenő ábrák mellett minden
esetben szerepel néhány mondat is, a szöveges elbeszélések többször állnak önmagukban, mint
amennyiszer rajzzal együtt. A Holdvilágképűek ugyanakkor mégsem tekinthető a vizuális
lehetőségeket pusztán illusztrációként felhasználó kötetnek: a bevezetőben felvetett mitchelli
gondolat, mely szerint a leírt szöveg éppen leírt volta miatt szükségszerűen egyszerre
értelmezendő textuális és vizuális szempontból is, 158 a szövegek nem háttérbe húzódó,
hangsúlyos tipográfiai megjelenésében nyer teret.
Az elbeszélések címeinek kettős írásmódja lehetőséget teremt arra, hogy a két eltérő
színnel nyomtatott cím egymáshoz képesti elhelyezkedése egyrészről a bevezetőben említett
módon, szédülést vagy kettőslátást implikálva kapcsolódjon a betegség általános
tapasztalatához, másrészről pedig az adott elbeszélésben megjelenő konkrét állapottal is
összefüggésbe kerüljön. Számos szöveg esetében a cím betűi az elbeszélésben megjelenő testek
vagy testrészek mozgását, helyzetét, állapotát képezik le olyan módon, hogy a kortárs európai
könyvkiadásban normatívnak tekinthető fekete szedés a stabil, állandó vagy egészséges – a
normatív –, a kék betűk pedig az ahhoz képest eltérő állapotot jelzik. A Szoknya narrátora a
betegséget (és így az egészséget is) az öltözködéssel, egészen pontosan a ruhával és az abból
kilátszó vagy ki nem látszó részletekkel azonosítja: „Veszek egy bársony gombolós minit […],

154
Például: BENKE, i. m.
155
TÓTH, Zsúr….
156
TÓTH, All machine…, 3.
157
TÓTH, Holdvilágképűek…, 3. (Kiemelés tőlem, G. L.)
158
MITCHELL, i. m., 85, 95.

34
meg magas sarkú szandált, nem is vagyok beteg.”159 Korábban egy másik betegről ír így:
„Mariann-nak muszáj, megszólják, ráhúzza a pizsamára, megkérdi a büfében, kilóg-e, mert
akkor nem jó asszony.”160 Az elbeszélés központi kérdése, hogy mi az a betegségből, ami a
ruha alól kilátszik, a címben is megjelenik, amennyiben a Szoknya első négy kék betűje
majdnem tökéletes fedésben van a feketék mögött, azonban az a betű oldalt kilóg a fekete cím
alól. (1. ábra) A cím utolsó betűje tehát a láb jelölőjeként tűnik fel, épp úgy, mint a Láb címében,
ahol a szövegben tematizált amputáció képi megjelenítéseként a b betű lefelé van elcsúsztatva
a fekete szóhoz képest, mintha lassanként a gravitációnak engedve leválna arról. 161 (2. ábra) A
Kígyónő című elbeszélés szerint a „kígyónőnek nincsen csontja”, parókát hord, olyan, mint egy
„nagyra nőtt póknő”, és hasa az autogramosztás idejére „[a]sztalszerűvé válik”. 162 Mintha
kivették volna belőle a nőt, az embert, és csak az állati és a dologszerű maradt volna meg, ahhoz
a jelenethez hasonlóan, ahol az elbeszélő megállapítja: „kiveszik belőlem a lányt”. 163 Ezzel
párhuzamban a cím első felében a kígyó fekete és kék betűi nagyrészt egymáson helyezkednek
el, a nő két kék betűje azonban a fekete betűk közötti térben, azoktól jól láthatóan elválasztva
jelenik meg; tehát amíg az összetétel állatot jelző szavának kékje egybeesik a „stabil” fekete
szóval, a nő eltávolodik attól. (3. ábra)
Nem minden szöveg esetében feleltethető meg a cím tipográfiája az elbeszélésben
megjelenő testi elváltozásokkal, azonban több esetben kapcsolható valamilyen betegség okozta
diszfunkcióhoz. A Lebegés cím kék betűi úgy szorulnak a feketék közé, mintha az elbeszélt
turbulencia zavarta volna össze őket, vagy mintha nekidőlnének fekete párjaiknak, mert a
falakhoz hasonlóan azokról is elmondható volna, hogy az emberekkel ellentétben „azok stabilan
ott vannak, amikor szédülsz”. 164 (4. ábra) A Gyakorlatban a narrátor igyekszik minél kevésbé
feltűnően kezelni asztmás fulladásait, minél kevésbé láthatóan hordozni magával a szükséges
eszközöket és szereket.165 Az elbeszélés végére már gyakorlottan fedi el azokat a pillanatokat,
amikor kicsúszik az irányítás a kezei közül; ezzel párhuzamosan a címben a fekete szó alól az
utolsó betűknél jelentősen kijjebb kerülő, a stabilitás alól kicsúszó kék szöveg a többi cím
színénél sokkal halványabban, szinte láthatatlanul van odanyomtatva. (5. ábra) A Gyakorlatban
a kontrollvesztésre mutat az eltérő színű betűpárok közötti legnagyobb távolság mérete is, ami
négy milliméter; ennél a teljes kötetben csak a Buborék I. szintén halványkékkel írt címe mutat

159
TÓTH, Holdvilágképűek…, 13.
160
Uo.
161
Uo., 106.
162
Uo., 99.
163
Uo., 55.
164
Uo., 54.
165
Uo., 35.

35
nagyobb, hat milliméteres távolságot a statikusnak tekintett fekete szavaktól. 166 (6. ábra) Utóbbi
címnél a kék felirat nagyobb betűmérettel is van szedve, egyaránt kapcsolódva ezzel a
buborékfújás aktusához, illetve a szövegben tematizálódó embrionális fejlődéshez.
A kötet elsődlegesen vizuális darabjai kapcsán felmerül a képi ábrázolás mint
objektiváló kifejezésmód lehetősége, azonban nem hagyható figyelmen kívül a megfigyelő
tekintet előzetes meghatározottsága alapján történő látványkonstruálás, az az interpretáló
munka, amelyet a „mentális szem” végez a látottakon.167 Az értelmezői igyekezet a grafikák és
röntgenképek vizsgálata során az elbeszélésekben is feltűnő, részenkénti ábrázolás akadályába
ütközik.168 Az Altatás elbeszélője a betegség kiváltotta testi hiányosságokat hasonlítja a
gyógyítás folyamatához tartozó altatás okozta emlékezetbeli hiányokhoz azzal a mondatával,
amely egy későbbi oldalon egy grafika fölött jelenik meg: „Pont, mint belül, egy pöttyös térkép,
sűrű szigetek és vakfoltok, nem találom köztük az átjárót”.169 A szöveg alatti rajz több,
egymástól külön-külön értelmezhető komponensből áll: látható egy megnagyobbodott méh,
amelyben mintha valami fejlődne és – a méhszáj nyitottságából ítélve – készülne megszületni;
ugyanakkor a méhben leginkább egy fogcsírához vagy valamilyen növényi részhez hasonló
dolog helyezkedik el, mindenesetre semmiképpen sem emberi magzat.170 (7. ábra) Az ábra alsó
részén található petesejt pedig még pontosabban megvalósítja az átjáró nem megtalálását,
amennyiben semmilyen kapcsolat nem rajzolódik ki közte és a méh között, amellyel pedig
összeköttetésben kellene állnia. Az ábrázolás rámutat arra, a Holdvilágképűek képeit tekintve
ismétlődő megjelenítésmódra is, hogy a test egymástól eltérő méretű részei, különböző
technikákkal és különböző nagyításban láthatóvá tett dolgok montírozódnak össze egymással:
itt a petesejt túl nagynak van rajzolva a méh méretéhez képest. Ez az ábrázolásmód ismét
párhuzamot mutat a kötet szövegeinek elbeszélésmódjával, amennyiben mind a textuális, mind
a vizuális megjelenítések során a test egy-egy részlete kerül hiperbolikusan a fókuszba, sokszor
teljesen magában, a hozzá tartozó test többi része nélkül bemutatva.
Részleteiben értelmezhető az az ábra is, amelyen valószínűsíthetően többek között egy
fehérvérsejt, két kettős DNS-spirál, egy hajszálér és egy rekeszizom képe jelenik meg egy
léghólyagként értelmezhető rajz előterében.171 (8. ábra) A grafika egyrészről konzisztens,
amennyiben a szervezet itt megjelenő elemei nagyrészt ugyanahhoz a testfolyamathoz is

166
Uo., 26.
167
MITCHELL, i. m., 50–51.
168
A dolgozatban az ábrák és röntgenképek anatómiai szempontú értelmezése Módis László szóbeli közlésén
alapulnak.
169
TÓTH, Holdvilágképűek…, 10, 41.
170
Uo., 41.
171
Uo., 50.

36
odaköthetők, a légzéshez. Ugyanakkor sem elhelyezkedésük, sem méreteik egymással való
aránya nem közelíti meg a valóságot; egy hajszálér nem lehet kétszer olyan vastag, mint a
rekeszizom, a DNS-spirál mérete pedig ezeknél nagyságrendekkel kisebb. Egy másik grafika,
amely az eddigiekhez hasonlóan nem értelmezhető egyetlen összefüggő szervezetként, de
feltehetően egy vesét, egy belet és egy köldökzsinórt is ábrázol, a fölötte lévő szövegrésszel
együtt tekintve rámutathat a pusztán a betegség felőli, a beteg testet fókuszba állító nézőpont
homogenizáló hatására.172 (9. ábra) Az ilyen perspektíva számára lehetnek relevánsak azok a
képek, amelyek a testnek csak bizonyos – sejthetően a vizsgált vagy vizsgálandó – részeit
jelenítik meg az anatómiai ábrázolás összefüggései nélkül és olyan méretekben, amelyek a
bemutatott részeket tekintve egyesével ideálisak, ám az azok közötti kapcsolatok szemléltetését
ellehetetlenítik. Ugyanezt a nézőpontot magáévá téve fogalmazhat az ábra fölötti mondat
szerint a beteg úgy önmagáról és társairól, hogy „mi mennyire hasonlítunk”, hogy
„[ö]sszedolgoz minket az idő, meg a fehér tabletta is”.173

Intermediális együttműködés

Az emberi test egyes részeire, azok funkciójára vagy diszfunkciójára koncentráló képi és
szöveges elbeszélésmód rámutat a Holdvilágképűek különböző mediális síkjainak
összejátszására: a vizuális és textuális részek hasonló működésmódokat mutatnak, és
egybehangzó értelmezési irányokat nyitnak meg nemcsak szigorú értelemben vett tartalmi,
hanem formai elemeik is. Párhuzamos mechanizmus az ábrázolt testek egy-egy funkció
felnagyításával történő fókuszálása mellett többek között a más alkotásokból való átvétel. Az
elbeszélések kihasználják a transztextualitás különböző lehetőségeit, amennyiben jelölt és
jelöletlen idézetekkel és utalásokkal élnek a szövegtestben és a címekben egyaránt, amelyek
különböző médiumokból ismerhető, egymástól eltérő diskurzusokhoz és regiszterekhez kötődő
alkotásokból vagy megnyilvánulásokból erednek. A szövegek köteten belüli pontos vagy
változtatásokkal megvalósított ismétlése is gyakori, nemcsak a motivikusan visszatérő
elemeket értve ide, hanem azt a technikát is, hogy bizonyos mondatok pontosan két helyen
olvashatók, két eltérő kontextusban, egyszer elbeszélésbe integrálva, egyszer pedig egy rajz
fölötti néhány mondatos szöveg részeként. Az átvételek közül a vizuális munkák
leghangsúlyosabban ez utóbbi, a köteten belüli iterációra alapuló módszert valósítják meg,
illetve az orvosi diskurzushoz tartozó képi elemként átemelt röntgenfelvételeket használnak. A
vendégszövegek működéséhez hasonlóan tehát egymástól idegen eredetű képek jelennek meg

172
Uo., 44.
173
Uo.

37
egymásra montírozva; a grafikák között is találhatók olyanok, amelyek feltehetően emberi és
nem-emberi részek rajzát csatolják egymásba, vagy az emberi és nem-emberi közötti
hasonlóságra hívják fel a figyelmet,174 azonban az átvételek montázstechnikája
leghangsúlyosabban a függelék röntgenképei között látható.
A felvételek nagy részén szerepelnek szöveges elemek, ezek méretben, betűtípusban,
szedésben, hosszban, tartalomban és kibetűzhetőségüket vagy roncsoltságukat tekintve is
különbözők, illetve a formailag összetartozónak látszó részek is általában nyelvileg kevertek.
A szövegek orvosi tekintetben nem értelmezhetők összefüggőként, olykor pedig más
diskurzusok szavai is közéjük kerülnek. Az appendix negyedik oldalán például formailag
összetartozó szövegként jelennek meg a következő sorok: „flüssigkeitkegel cd19+ / siplex:
folyamatban / konsistenz unknown / materia unkno[wnn] / functional tests 8% / reduce
inflammation / tomato / vizelet norm. norm. no.. / virus:”. 175 A német, angol és magyar nyelvű
szöveg bizonyos részeit összefüggésükben olvasva lehetséges az igényelt vizsgálat céljára
következtetni, azonban a kevert nyelviség épp úgy nem képzelhető el egy valóban az orvosi
diskurzus részét képező leleten, mint a betűk megritkításával is kiemelt tomato szó. Az
elbeszélésekkel való összevetés alapján ez inkább tűnik a páciensnek szóló javallatnak, ahogy
az a Bőrben is előfordul: a „paradicsom gyulladásgátló, a só összerántja a nyálkát”.176 Az ebben
a szövegben, illetve a Holdvilágképűek több más darabjában visszatérő ismeretlenség is
megtalálható az elemzett röntgenfelvételen; a „konsistenz unknown / materia unkno[wnn]”
sorok összecsengenek a Bőrben olvasható „[a]z eredmény ismeretlen. Az új bőr összetétele
ismeretlen” kijelentésekkel. 177 A röntgenképekre montírozott rajzok megismétlik a rajzok fölé
helyezett, elbeszélésekből kiragadott mondatok logikáját: a függelékben szereplő rajzok
pontosan kétszer fordulnak elő a kötetben, egyszer a törzsszövegben néhány mondattal együtt
szerepeltetve, egyszer pedig az appendix valamelyik felvételén egészükben vagy részükben
elhelyezve. Az elemzett röntgenképen látható rajzrészlet például a Bőr című elbeszéléssel
szemközti oldalon tekinthető meg teljes egészében. 178 (11. ábra) A tüdőrajzolaton látható
léghólyagocskák itt nincsenek elhelyezve egy szervezetben, s ez kapcsolható a fent említett
szemlélethez, amely az ember helyett testének egyetlen funkciójára fókuszál és az alapján
tekinti a testet – és így a betegként elsődlegesen testiként értett embert magát is –

174
Példa lehet az egyensúlyszerv és egyensúlyozó ideg rajzai mellett megjelenő csiga képe, ami így állatként és
az emberi belső fül részeként egyaránt értelmezhetővé válik: Uo., 64. (10. ábra)
175
Uo., 119. A szögletes zárójelben szereplő betűk szövegroncsolás hatására nem pontosan kibetűzhetők, az
idézetben szavak valószínűsített értelme alapján visszakövetkeztetett betűk szerepelnek.
176
Uo., 80.
177
Uo.
178
Uo., 81.

38
meghatározhatónak. Ehhez a szemlélethez kapcsolható a rajz elhelyezkedése a függelékben is,
hiszen itt bár testbe, egész pontosan egy mellkasröntgen-felvételbe ágyazva találhatók meg a
léghólyagocskák, nagyjából a tüdő helyén jelennek meg, ugyanakkor ezáltal a tüdő kétfajta,
egy kisebb és egy nagyobb léptékű, egy rajzolt és egy fényképezett ábrázolása kerül egymásra.
(12. ábra)
A test részeinek vizuális megjelenései ismét felhívják a figyelmet arra, hogy az ember
számára saját testének teljessége nem közvetlenül hozzáférhető, amennyiben a részeknek nem
pusztán a kötet, hanem más technikai közvetítők által is mediatizált képeit tárják elő. Ebben a
mediális térben is kibontakozik az emberi testek konstruáltságának gondolata, egyrészt a
grafikák, másrészt a testi folyamatokkal párhuzamba állítható montázstechnika és
transztextualitás révén. A Holdvilágképűek befogadója joggal gondolhatja, hogy a gerincet,
koponyát, bordákat ábrázoló fényképek, az emberi betegségeket leíró szövegek között a
kevésbé felismerhető rajzok is egy-egy emberi szerv valamilyen részletét ábrázolják. A szerző
azonban többször utalt rá, hogy növényi sejtek is szerepelnek a vizuális munkák között, gyakran
emberi sejtekkel vagy szervekkel összemontírozva,179 emellett néhány röntgenfelvétel inkább
hasonlít tárgyra, mint élő szervezetre, 180 de itt felsorolható a belső fül részei mellett látható
csiga hallószervként való felismerése is. A befogadás során, egyéni szinten is végbe megy tehát
a de Beauvoir, Butler és Haraway mentén felvetett mozgás: az ábrák emberiként, testként és
organizmusként való felismerése nagyban a kontextusuk által meghatározott, illetve azok
segítségével meg is változtatható.
A szöveg szerveződésének és a kötet mediális gyakorlatainak a megképzett emberi
testekkel való párhuzamára mutat a Robotzsaru című szöveg, amely úgy vonja magába a filmet
és a verseskötetet vendégszövegként, ahogyan a benne tematizált rendőr teste a gép
vendégszövetét befogadja.181 Mindkét eset felveti ugyanakkor a sorrendiség kérdését: a
megidézett gondolatok és az azokat magában foglaló elbeszélés szövege közül melyik az
elsődleges; a test méretben jóval nagyobb részét adó gép, illetve a szív és az agy eredeti
tulajdonosa, Murphy közül melyik melyiknek a protézise? Bármi is legyen a válasz, az
elbeszélés a Holdvilágképűek más szövegeivel együtt azt az elgondolást látszik támogatni, hogy
a betegség vagy a kezelés hatására ugyan megváltozik az ember (teste, identitása, életmódja
külön-külön és egymás átalakulását is előidézve), de ebben az új formában, a protéziseket, a
kezeléseket, a gyógyulást az én integráns részévé téve folytatni lehet az életet. Sőt, csak ekkor

179
SIRBIK, i. m.
180
Például: TÓTH, Holdvilágképűek…, 120.
181
Uo., 69.

39
lehetséges a betegségről és az egész átalakulásról számot adni, illetve ebből az integrált
állapotból lehet megnyitni a kommunikációt az emberek felé, akik addig kívülállónak
tekintették a beteget (például az egészségesek vagy orvosok), hogy azok be- vagy
visszafogadják őt maguk közé. A korábban idézett hamacheri gondolatsort így a kötet azzal
folytatja, hogy nemcsak a reintegráció szükséges a szenvedés mértéktelenségéből való
kilépéshez és ezáltal a tanúságtétel lehetőségéhez, de a tanúságtétel is szükséges ahhoz, hogy a
beteg társadalmi befogadása megtörténhessen, ezzel viszonyítási alapot szerezzen a
szenvedéséhez, és kiléphessen a mértéktelenségből.

Homogenitás

A vizuális és textuális működésmódok együttes vizsgálata alapján szintén felkínálkozó

értelmezési irány a betegség által homogenizálódó emberi tapasztalatok, sorsok és testek
tendenciája. A vizuális homogenitást jelzi a képeket is tartalmazó lapokon az oldalszámozás
elmaradása, illetve a szöveges, rajzolt és fényképes részek színbeli egysége, amennyiben a
kötetben csak a fehér, a fekete/szürke és a kék különböző árnyalatai jelennek meg. A szövegek
narrációs homogenitását azok a többnyire első személyű elbeszélői pozíciók teremtik meg,
amelyekben az elbeszélő én önmagát képezi meg betegként rajta kívül eső perspektívák és
diskurzusok mozgatásával. Az elbeszélők saját nézőpontja azonban rávilágít, hogy éppen a
külső nézőpontok általi befolyásoltság, a más embereknek és a nyelvnek való alávetettség közös
bennük, valamint az ezen perspektívák származási helyén, a nem-betegek csoportján való kívül
rekedtség, amit legvilágosabban az elbeszélések hasonló időfelfogása jelez. Mindezek, az
elbeszéléseket homogenizáló jelenségek indokolhatják jelen dolgozat elemzési technikáját is,
amennyiben az nem kötetbeli sorrendjük alapján haladt előre a szövegek tárgyalásával.
Az elbeszélő-betegnek a körülötte élőktől eltérő időtapasztalatát a Barát narrátora
explicitté teszi azzal, hogy „a rendes tempóban élő” társaitól eltérően magáról azt állítja, „[m]ás
a tempóm, nincs idő kivárni […]. Nincs időm”. 182 Ebben a szövegben a sietség értelmezhető
engedelmeskedésként a betegség sürgetésének, hiszen eljöhet az a pont, amikor valaminek vége
szakad: az elbeszélő nincs jól, „szigorú lesz”, „onnantól nem tud majd beszélni” a benne élő
tályog-kisfiú. 183 A Ringlis I. és Ringlis II. című szövegek ugyanakkor arra mutatnak, hogy van
olyan betegség, amelyben nem valamiféle vég közeledése miatt, hanem magának a betegségnek
a természetéből adódóan történik sebességváltozás, amiatt pörög túl a motor, abból ered, hogy

182
Uo., 52.
183
Uo.

40
úgy tűnik, mintha „egyszerre a gázt és a féket” nyomná valaki. 184 Mindeközben haladás nincs,
az „autó nem mozdul, a két pedál együttes nyomása megállítja”, a beteg életvitele egyszerre
mutatna gyorsabb és lassabb tempót a körülötte élőkénél. Az időtapasztalatok különbözőségére
mutatnak A végére mondatai, ahol a beteg szubjektív ideje – „[s]ok időm van” – és valamiféle
tőle független, birtokos személyjellel nem ellátott idő – „[k]evés idő van” – mennyisége ütközik
egymással. 185 A tempóknak és az idő terjedelmének ellentmondásai, összezavarodása indikálja
a beteg szereplők létezésének állapotszerű megjelenését, és hozza létre azt a látszatot, hogy egy-
egy kiragadott jelenet alapján a betegség aspektusát tekintve anélkül is megérthetők az azokat
tartalmazó teljes életek, hogy az egész élet bemutatásra kerülne. A pillanatok homogenitása
eredményezheti az elbeszélés első mondatának hozzáállását. „Akármikor akárhol be lehet
fejezni”, 186 hangzik a kezdőmondata annak a fejezetnek, amely bár a kötet közepén helyezkedik
el, A végére címet viseli, ezzel és első mondatával performatívan is megvalósítva a potenciális
befejezést nem elbeszélés- vagy kötetzáró pozícióban.
A Satu kórházi személyzetéhez köthető szólam megerősíti, hogy a beteg időtapasztalatát
jellemző állapotszerű érzékelés az ő sajátja, amennyiben a rajta kívül álló emberek lehetnek
segítségére a történések sorrendjének megállapításában: lecserélik az ágyneműt, hogy ő is „meg
tudja különböztetni az idősíkokat”.187 A beteg által állapotszerűnek érzékelt idő az
oldalszámozás szakaszos hiánya, a szövegek és rajzok iterációja, valamint az egy-egy
pillanatszerű jelenetet ábrázoló elbeszélések hatására közel kerül a befogadói időtapasztalathoz,
hiszen az ismétlések, illetve a jelölt előrehaladás hiánya olyan benyomást kelthetnek, hogy a
kötet során egyetlen statikus helyzet figyelhető meg különböző irányokból. Ehhez az
effektushoz járul hozzá az is, hogy az elbeszélések összességét tekintve nem alkotható meg
semmiféle ív. Annak ellenére sem, hogy az utolsó szöveg a Vége címet viseli, és elbeszélője a
gyógyulás utáni élet lehetőségeit veszi számba. Ennek oka egyrészt az, hogy a kötet közepén is
található egy hasonló, A végére című elbeszélés, amely nem szakítja meg a szövegek
folytatódását, másrészt pedig az, hogy bár az egészség lehetősége fölmerül, az ahhoz való
viszony a korábbi szövegekből megismert, a betegséghez jellemzően kötődő módokon van
leírva: a terapeuta „babám”-nak szólítja az elbeszélő ént, az egészségről is elhangzik, hogy a
„lefolyása ismeretlen, a kezelése, módja ismeretlen”, valamint a Metronom nyelvi tünete, a
„[n]em-nem” is megjelenik.188 A betegség nem történésként, hanem állapotként való felfogása,

184
Uo., 82, 86.
185
Uo., 68.
186
Uo.
187
Uo., 85.
188
Uo., 113.

41
a „[m]indig most van”189 helyzet szükséges ahhoz, hogy a beteg szereplő azt létállapotnak
kezelhesse, és ekként képes legyen azzal együtt élni. A betegséggel való együtt élés pedig az
említett Hamacher-gondolatot követve alapvető feltétele az arról való tanúságtétel
lehetőségének.
A kötet elsőként iterálva megjelenő szövegrésze két egymást követő páratlan oldal
tetején szerepel. „Mindig most van, ott ülünk abban az ablakos szobában”,190 olvasható először,
majd egyet lapozva, mintha ugyanazt az oldalt kezdené újra a befogadó. „Mindig most van, ott
ülök abban az ablakos szobában.” 191 A mondat két megjelenése közötti egyetlen eltérés az
alanyok számában mutatkozik, az első személyű narrátor először többes, másodszor egyes
számban beszél magáról. A betegségben közösségre jutó emberek többes száma azonban a
második esetben, a Most című szövegben is megjelenik, már a közvetlen folytatásban. „Két
fajtánk van”,192 olvasható az emberekről, de a diagnózisok (és a betegségek diagnózisok útján
való konstruáltsága révén maguk a betegségek is) hasonlóképp működnek: „Számos diagnózis
van, a hangulathoz lehet őket rendelni”. 193
A narrátor – saját és másoktól átvett nézőpontjain keresztül egyaránt – önmagát gyakran
nem az egészségesek társadalmának részeként, de egy másik csoportnak a tagjaként mutatja
meg. Egy műtét leírásában az elbeszélő én az asztalon fekvő önmagát figyelve arra jut, „ilyen,
amikor elrabolják a földlakót az idegenek”,194 azaz a saját világát – a betegség világát – mutatja
ismerősnek. Az „idegenek” pedig azok, akik egyetlen „földlakó” megvizsgálásával az összes
többit is ismerni vélik; ezek az idegenek azok, akiknek a perspektívájába belehelyezkedve vagy
szólamát visszhangozva az elbeszélő-beteg kijelentheti önmagáról és a többi hasonló betegség
hordozójáról, hogy „mi mennyire hasonlítunk. Összedolgoz minket az idő, meg a fehér tabletta
is”.195
Szintén homogenizáló erővel bírnak a beteg emberek megjelenésére nézve a betegség
technikai körülményei, például a kórházi eszközök. A Fogmosó elbeszélője számot ad arról,
hogy a hozzá hasonlóan beteg ismerőseinek „ugyanolyan a fogmosópoharuk, fehér, és szürke
meg kék pöttyök vannak rajtuk”.196 Amellett, hogy a felsorolt színek ismét a kötet vizuális
egységére mutatnak példát, amennyiben ezáltal nemcsak a fizikailag megjelenő, de a tematizált

189
Uo., 9.
190
Uo.
191
Uo., 11.
192
Uo.
193
Uo.
194
Uo., 15.
195
Uo., 44.
196
Uo., 83.

42
színvilág is illeszkedik a fehér–kék–fekete/szürke sémába, az elbeszélő a kórházban fekvőket
egyforma ágyuk és egyforma poharuk alapján határozza meg, ezzel a betegek személyiségének
homogén leírását is adva. Az egyforma ágyat, a betegség eszközök kialakította homogenitását
egyetlen dolog törheti meg, a katatónia: a „riasztót a három ágyból egynél leszerelik, az lesz a
katatoné”.197 A leggyakrabban megmerevedett testhelyzettel járó katatónia a betegség
állapotszerűségének szélsőséges megjelenése; a kataton beteg egyediként való kijelölése ismét
rámutat arra, hogyan alakítja a diskurzus a csoportok határait – ahogy az egészséges ember
tekintete a hozzá képest állapotszerű léthelyzetben élő beteget egy tőle független csoportba
utalja, úgy választja el saját közösségétől az elbeszélő-beteg a katatont, aki megtörné a többi
beteg alkotta csoport látható homogenitását. Ugyanakkor az elbeszélő-beteg hasonlóképp
távolítja el magától és társaitól azokat is, akik elhagyják a kórház meghatározottságát. Ezeket
az embereket úgy említi, mint akik „eltűnnek”,198 a csoport szempontjából lényegtelen az, hogy
ők meggyógyultak vagy elhunytak. A Fogmosó narrátora ezzel rámutat, hogy a betegség
nemcsak a személyiséget alakíthatja, de csoportidentitást is formálhat; a betegség mint
csoportidentitás az egészségesekhez (és mint láttuk, a még inkább állapotszerű létezőkhöz,
katatonokhoz és halottakhoz) képest megkülönböztet, a közösségen belüli eltéréseket pedig
egybesimítja.
„Összedolgoz minket az idő, meg a fehér tabletta is”, 199 olvasható a rajz fölött, amely a
korábban említett ábrákhoz hasonlóan felismerhető, de megrajzolt kapcsolatukban nem
értelmezhető szerveket jelenít meg. (9. ábra) Az egymás mellé montázsolt vese, bél és
köldökzsinór össze nem illése pedig rámutat a fenti mondat és ezen keresztül a betegségben az
emberi identitásokat homogenizáló szövegek összességének iróniájára: annak ellenére, hogy a
kötet formai jellemzői és a szereplők tematikus-motivikus időkezelése egységesnek mutatják a
betegeket, és annak ellenére, hogy a betegség környezetét és társadalmi hatásait tekintve
homogenitás rajzolódik ki, nem szabad megfeledkezni arról, amit az előző fejezetekben
elemzett szövegek és képek jeleznek, azaz hogy a betegség nem megismerés előtti, hanem
különböző normák, perspektívák és tekintetek által konstruálódik. Ahhoz, hogy homogénként
váljanak felismerhetővé, a beteg ének egy irányból való meghatározottsága szükséges, ez
azonban csak egy külső nézőpontból kiindulva fedezhető fel. A Satu végére kétdimenzióssá,
rajzfilmfigurává szimplifikálódó elbeszélő én vagy az Írisz I. páciense, akinek érzelmi világát
az orvos látszik meghatározni, csakis akkor tűnik ilyen egyszerűnek, ha az elbeszélő én maga

197
Uo.
198
Uo.
199
Uo., 44.

43
is belehelyezkedik a rajta kívüli perspektívába, a betegséget homogén állapotként tekintő
diskurzusba. A betegek társadalomból való kizárásának iróniájára legjobban talán az X-Men
című elbeszélés mutat rá az elbeszélő-beteg és az X-Menek közötti párhuzam felállításával. A
társadalomból kivetve élő emberek mutánsból akkor változnak X-Menné, ha a hozzájuk
hasonlók alkotta csoportba belépve saját magukra már nem az őket másságuk alapján
meghatározó nézőpontokkal összhangban tekintenek, hanem inkorporálják azt a perspektívát,
amely lehetővé teszi, hogy hasznosnak lássák „a normálistól eltérő tulajdonságaikat”. 200

Összefoglalás

Tóth Kinga Holdvilágképűek című kötete több szempontból másképp közelíti meg a
betegségtapasztalat megragadhatóságát, mint a dolgozat elején közvetlen irodalmi
kontextusaként felvezetett művek. Utóbbiakban a leírás valamilyen formában mind
vallomásosnak vagy naplószerűnek mondható, részben abból fakadóan, hogy a regényekben
egy szereplő betegsége vezeti az elbeszélést, a lírai munkákban pedig a versek általában egy
betegség ívét rajzolják ki. A befogadónak így lehetősége van a betegek állapotának alaposabb
megismerésére, amire a Holdvilágképűek egy-két oldalas, újabb és újabb helyzeteket,
embereket bemutató elbeszélései nem teremtenek alkalmat. A szövegek elbeszélői a legtöbb
esetben különböznek egymástól, és a ritkán előforduló feltételezhető átfedések nem engednek
közelebbi hozzáférést az betegek énjéhez. A többi műben megjelenő alakok – betegek és
hozzátartozóik egyaránt – szenvedő alanyokként kerülnek bemutatásra, érzelmeik és érzeteik
hangsúlyosan megjelennek akár cselekményszervező funkcióvá is emelkedve. Ehhez képest
Tóth Kinga kötetének elbeszélő-betegei érzéki tapasztalataikat a legritkább esetben
tematizálják közvetlenül. A betegség leírásának módját jellemző közvetettség különböző, a
szenvedést az éntől eltávolító gesztusokban jelentkezik. A (gyakran az elbeszélő énnel
azonosítható) beteg állapotát, a szervezetében végbemenő folyamatokat, vizsgálatát vagy
kezelését a narrátor a beteg testtől elkülönülő nézőpontok felvételével teszi megragadhatóvá. A
kívülről való rátekintés történhet az orvosi perspektívába való helyezkedéssel, a gyermeki
felfogás érvényesítésével, vagy más médiumok és műalkotások beépítésével.
A folyamatos távolítás, a szenvedés tapasztalata alóli kivonódás révén a betegség
megragadhatóvá válik, ugyanakkor ez nem az a tanúsíthatóság, amelynek hiánya többek között
A test imádása és a Hasnyálmirigynapló kapcsán fölvetődött, amennyiben a Holdvilágképűek
nem a betegség szubjektív, megélt tapasztalatának közvetlen leírására törekszik. Ezáltal

200
Uo., 77.

44
ugyanakkor a beteg emberre vetülő tekinteteken és a betegség körülményein keresztül a kötet
képes megmutatni valamennyit a betegséggel összefüggő működésekből. Az egyik alapvető
mechanizmus, amelyre rávilágít, az, hogy az embert elsődlegesen betegként értelmező narratíva
fókuszában nem állhat a teljes test vagy a teljes szubjektum: a betegség csakis részleteiben
mutatkozhat meg, semelyik (a kötetben megjelenő) mediális eszköz nem képes az
összefüggések maradéktalan helyreállítására. A szubjektum rekonstrukciójának lehetetlensége
abból is eredhet, hogy a Holdvilágképűek elbeszéléseiben felismerhető az elgondolás, miszerint
az identitás és a test alakításában maga a betegség, valamint annak a szubjektumon kívülről
érkező értelmezései is szerepet játszanak. Ennek értelmében nincsen olyan teljes, hiánytalan
összefüggésekkel megérthető és nem az egyes diskurzusok által meghatározott szubjektum,
amelyet újra meg lehetne alkotni. Az elbeszélésekben a betegség, a test, az én és a tudat
különböző viszonyai is arra mutatnak, hogy az ember ezek egyikével sem azonosítható, és nem
is rögzíthető ezeknek valamilyen rendszerében. Tóth Kinga kötete ezáltal távolságot tart a Saját
halálban megjelenő, a szenvedő testről leváló „virtuális” én elképzelésétől, de az Üdvözlet a
kontinens belsejéből fájdalomtapasztalatától is, amelyben a leírás szerint „[n]em létezik más, /
csak ami a testben zajlik”.201
Az orvosi diskurzusnak a Holdvilágképűek elbeszéléseiben megmutatkozó ereje
párhuzamot mutat azzal, ahogy az Akik már nem leszünk sosem ápolója Aszalós
identitásformálásában segédkezik – de legalábbis abban, hogy az olvasó mélyebben
megismerhesse Aszalós személyiségét. Ahogy az ápoló figurája szükséges a vallomást
tartalmazó kazetta létrejöttéhez, úgy formálja az elbeszélő-betegek identitását az, amit
orvosaiktól és ápolóiktól hallanak. A Luther kutyái demiurgoszi hatalommal bíró orvosának
képe, illetve a Schein-kötetben az orvostechnológiának alávetett test gondolata is visszaköszön
Tóth Kinga kötetében: az orvos ellen ugyan lehet lázadni (nem bevenni a gyógyszert, nem részt
venni a kezelésen), azonban mindig ő az, aki meghatározza, ki beteg és ki egészséges, és ő
utalhat bárkit az alárendelt és a tulajdon kategóriájába pusztán a „babám” megnevezéssel.
A kötet a Tiltott nyelv vizsgált ciklusához hasonlóan felveti a betegségnek az emberit a
növényi és állati léthez közelítő hatását, illetve a gépekkel való szoros együttműködést.
Azonban amíg a „gépek lélegeznek és alszanak / helyetted”202 funkciómegosztást ír le, a
Holdvilágképűek egyes szövegei a gépet és az embert egymásba oltják, „az ember és a gép
összefonódik”.203 Ezekben az elbeszélésekben az én határai elbizonytalanodnak nemcsak az

201
SCHEIN, i. m., 60.
202
TAKÁCS, i. m., 534.
203
TÓTH, Holdvilágképűek…, 69.

45
emberi és a nem emberi, de a saját és a másik megkülönböztethetetlenségének értelmében is.
Sontag gondolatmenetét folytatva Tóth Kinga kötete arra mutat rá, hogy amennyiben a
tuberkulózist a lélek kórjaként, a rákot pedig a Másság betegségeként lehet leírni, 204 az
autoimmunitás a sajátnak a Másikként, idegenként való értelmezését jelentő betegség.
A Saját halálban az orvosi terminológia mint absztraháló, személytelenítő szólam
mutatkozik meg, a perspektíva kitágulása pedig a betegség sorsközösségére is felhívhatja a
figyelmet. Krusovszky regénye ezzel ellentétes mozgásként a betegség kollektív élményéből
indul ki, és ebből emeli ki a személyes történetet. A Holdvilágképűek tematikusan és mediálisan
is homogénnek ábrázolja a betegségtapasztalatot és a beteg szubjektumokat, azonban rámutat e
látásmód külsődleges meghatározottságára, valamint a testeknek és magának a betegségnek a
konstruált voltára is. Azaz, hogy „vannak papírok, ha elhisszük őket, betegek vagyunk, ha
fáradtak vagyunk és nincs kedvünk dolgozni, betegek vagyunk, ha haragszunk, betegek
vagyunk”. 205

204
SONTAG, i. m., 80.
205
TÓTH, Holdvilágképűek…, 11.

46
 Bibliográfia

B. KISS Mátyás. „A gyógymód ismeretlen”. Műút 2018066: 74–76.

BALAJTHY Ágnes. „A vakhit Braille-írása”. Műút 2013042: 65–67.
BEDECS László. „Mondd a nehezen mondhatót”. Jelenkor 57, 3. sz. (2014): 345–349.
BENKE András. „Hol leszek ebben benne?”: Tóth Kinga: Holdvilágképűek. Hozzáférés: 2019.
03. 21. http://kulter.hu/2018/02/hol-leszek-ebben-benne/.
BORBÉLY Szilárd. „Átbillenni, átbukni, átfordulni, leválni… (Leírás Nádas Péter Saját halál
című könyvéről)”. In Testre szabott élet. Írások Nádas Péter Saját halál és
Párhuzamos történetek című műveiről, szerkesztette RÁCZ I. Péter, 40–64. Budapest:
Kijárat, 2007.
BUTLER, Judith. Bodies that Matter: On the Discursive Limits of “Sex”. New York:
Routledge, 1993.
CSABAI Márta és ERŐS Ferenc. Testhatárok és énhatárok: Az identitás változó keretei.
Budapest: Jószöveg Műhely, 2000.
DECZKI Sarolta. „Könyvtár Szarajevóban”. Jelenkor 61, 10. sz. (2018): 1202–1206.
ESTERHÁZY Péter. Hasnyálmirigynapló. Budapest: Magvető, 2016.
FOUCAULT, Michel. „Az utópikus test”. Fordította URBÁN Bálint. Tiszatáj 68, 2. sz. (2014):
84–88.
FOUCAULT, Michel. Elmebetegség és pszichológia: A klinika orvoslás születése. Fordította
ROMHÁNYI TÖRÖK Gábor. Budapest: Corvina, 2000.
GOROVE Eszter. „Állapotváltozások”. Tiszatáj 72, 10. sz. (2018): 107–109.
HAMACHER, Werner. „Other Pains”. Translated by Ian Alexander MOORE. Philosophy Today
61, 4. sz. (2017): 963–989.
HARAWAY, Donna J. „Kiborg kiáltvány: tudomány, technika és szocialista feminizmus az
1980-as években”. Fordította KOVÁCS Ágnes. Replika 51–52 (2005): 107–139.
HARAWAY, Donna. „The Biopolitics of Postmodern Bodies: Determinations of Self in
Immune System Discourse”. In Feminist Theory and the Body: A Reader, edited by
Janet PRICE and Margrit SHILDRICK, 203–214. New York: Routledge, 1999.
HEIDEGGER, Martin. Lét és idő. Fordította ANGYALOSI Gergely, BACSÓ Béla, KARDOS
András, OROSZ István, VAJDA Mihály. Budapest: Osiris, 2001.
KISS Júlia. 101 oldalnyi végállomás. 2018. Hozzáférés: 2019. 03. 31.
http://aszem.info/2018/04/101-oldalnyi-vegallomas-schein-gabor-udvozlet-a-
kontinens-belsejebol/.

47
KONKOLY Dániel. „A testkiterjesztés mint betegség a magyar avantgárd irodalomban”.
Előadás. Irodalom és betegség konferencia, Fiatal Írók Szövetsége és ELTE BTK
Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék, 2018.
KRISTEVA, Julia. Powers of Horror: An Essay on Abjection. Fordította Leon S. ROUDIEZ. New
York: Columbia University Press, 1982.
KRUSOVSZKY Dénes. „Hazafelé tart a testem”. Műút 2011023: 62–65.
LACAN, Jacques. „A tükör-stádium mint az én funkciójának kialakítója, ahogyan ezt a
pszichoanalitikus tapasztalat feltárja számunkra”. Thalassa 4, 2. sz. (1993): 5–11.
MITCHELL, W. J. T. Picture Theory: Essays on Verbal and Visual Representation. Chicago:
The University of Chicago Press, 1994.
MOLNÁR Illés. „A fájdalom nem relatív”. Vigilia 83, 7. sz. (2018): 553–554.
NÁDAS Péter. Saját halál. Pécs: Jelenkor, 2004.
PÉCSI Györgyi. „Test és Lélek, tükörben, maszkban”. Kortárs 54, 11. sz. (2010): 105–109.
RÉTHELYI Miklós és SZENTÁGOTHAI János. Funkcionális anatómia. Budapest: Medicina,
2014.
SARTRE, Jean-Paul. A lét és a semmi. Fordította SEREGI Tamás. Budapest: L’Harmattan, 2006.
SCHEIN Gábor. Üdvözlet a kontinens belsejéből. Budapest: Jelenkor, 2017.
SCHILDER, Paul. The Image and Appearance of the Human Body. Studies in the Constructive
Energies of the Psyche. New York: Routledge, 2000.
SIRBIK Attila. Kemény téma. Interjú Tóth Kingával Holdvilágképűek c. kötete kapcsán. 2017.
Hozzáférés: 2019. 03. 21. http://tiszatajonline.hu/?p=107816.
SONTAG, Susan. A betegség mint metafora. Fordította LUGOSI László. Budapest: Európa,
1983.
STACEY, Jackie. Teratologies: A Cultural Study of Cancer. London: Routledge, 1997.
SZABÓ Ádám. A szuperhősök köztünk járnak. 2017. Hozzáférés: 2019. 03. 21.
https://fidelio.hu/konyv/a-szuperhosok-koztunk-jarnak-3553.html.
SZÉPLAKY Gerda. „A tanúsíthatatlan. A tanúsíthatóság problémájáról Esterházy Péter:
Hasnyálmirigynapló és Nádas Péter: Saját halál című műve kapcsán”. In A tanúsítás
bizonyosságai, szerkesztette PONGRÁCZ Tibor és VALASTYÁN Tamás, 186–212.
Debrecen: Dupress, 2017.
SZILASI László. Luther kutyái. Budapest: Magvető, 2018.
SZMERKA Dániel. Nem jó hallgatni. 2019. Hozzáférés: 2019. 03. 30.
https://litera.hu/magazin/kritika/nem-jo-hallgatni.html.

48
TAKÁCS Zsuzsa. A test imádása – India. 2010. Hozzáférés: 2019. 03. 30.
https://litera.hu/irodalom/publicisztika/a-test-imadasa-india.html.
TAKÁCS Zsuzsa. A vak remény. Budapest: Magvető, 2018.
TÓTH Kinga. All machine. Budapest: Magvető, 2014.
TÓTH Kinga. Holdvilágképűek. Budapest: Magvető, 2017.
TÓTH Kinga. Zsúr: Más mondókák. Budapest: Palimpszeszt – prae.hu, 2013.
VISY Beatrix. „Kockázatokról és mellékhatásokról”. Élet és Irodalom, 37 (2017): 18.

49
 Melléklet

1. ábra

2. ábra

3. ábra

7. ábra

4. ábra

5. ábra

6. ábra

8. ábra

50
9. ábra 11. ábra

10. ábra
12. ábra

51