RUFF TIBOR

Húsvéti elmélkedés
A feltámadás történelme

Az összehasonlító vallástörténet nevû tudomány mûvelõi elõtt jól ismert tény – ám az e területen járatlanok számára
már sokkal kevésbé az –, hogy a Földünkön gyakorolt sokféle vallás és ideológia, valamint a zsidó–keresztény
kinyilatkoztatás között egy bizonyos kérdésben olyan feloldhatatlan különbözõség áll fenn, amely talán valamennyi más,
vallások közötti eltérésnél élesebb. Ez pedig a lélek halhatatlanságának és a halottak feltámadásának kérdése.

Sírok az Olajfák hegyén. A zsidó tradíció szerint itt kezdõdik el a halottak feltámadása

Valamennyi, nem a klasszikus zsidó–keresztény kultúrkörbõl eredõ vallás tanít valamit a lélekrõl és annak halál utáni
állapotáról: némelyek szerint a lélek halhatatlan, s a testbõl való kiszabadulása után tovább él valahol, egy jó vagy
egy rossz helyen; némelyek szerint csak addig él tovább a holtak országában, ameddig a volt lakóhelye, a test is
épségben van; mások szerint újabb testbe költözik, és ezt újra meg újra ismétli a végtelenségig; ismét mások azt
tartják, hogy e körforgásból kiszabadulva végül feloldódik – s így megszûnik – valamilyen univerzális isteni tudatban;
vagy éppenséggel öntudatát is megõrizve él tovább e szellemi birodalomban; vannak, akik azt állítják, hogy a halál
után alkotóelemeire bomlik a testtel együtt, s így megsemmisülve szétszóródik a kozmoszban; némelyek szerint talán
nincs is az embernek szelleme-lelke, s így a kérdést sem teszik fel – és még hosszan sorolhatnánk a különféle
nézeteket, amelyek a fenti alapelemek legváltozatosabb ötvözeteit is felsorakoztatják.

1
Megdöbbentõ jövõ

Azt a hajmeresztõ állítást azonban, mely szerint valamennyi e Földön valaha is élt ember egy adott idõpontban
visszakapja ugyanazt a – fizikai! – testet, amelyben – egyetlen – életét leélte, ám olyan halhatatlan – de továbbra
is fizikai! – formában, amelyben azután örökké fog élni ugyanazon individuumként, aki mindig is volt, és többé nem
hal meg – nos, ezt a megdöbbentõ hitvallást minden vallások között egyedül a zsidó–keresztény tradíció fogalmazta meg,
sõt tette alapvetõ fontosságúvá. Minden történelmi és értelmezési hordalékától megtisztítva ugyanis pontosan ezt
állítja a halottak feltámadásának klasszikus judaista és keresztény meggyõzõdése egyaránt – ráadásul e tekintetben
teljes nézetazonosság van közöttük. Segítségképpen az Olvasónak, hogy teljes mértékben bele tudja élni magát az
eredeti feltámadás-hitbe, szinte azt mondhatjuk, inkább a science-fiction „reálisabb” szempontjából, és ne a vallás
„valószerûtlenebb” világa felõl nézve képzelje el, amint egy jövõbeni pillanatban, vagy többlépcsõs folyamat során a
Földön élt valamennyi ember örökkévaló fizikai testben újra életre kel, és a szintén romolhatatlanságot magára öltõ
Földön örökké élni fog. Az eredeti zsidó–keresztény tanítás szerint ugyanis mindez nem a „mennyben”, mint valami csak
szellemi létezéssel bíró égi szférában, hanem a szintén mintegy „feltámadott anyagi univerzumban”, az újjáteremtett
kozmoszban (héberül „ólám haba”, azaz „eljövendõ világ”), az „új Földön” valósul majd meg. Ehhez még annyit
tehetünk hozzá: a Biblia szerint ráadásul mindez még igaz is, és valóban meg fog történni.
„Az utalások a léleknek a testbe való visszatérésére, amely feléled, a lélek és a test egységén alapuló hit,
semmilyen módon nem hozható közös nevezõre a lélek halhatatlanságára összpontosító hellenisztikus elképzelésekkel –
mondja E. E. Urbach vallástörténész The Sages címû mûvében a klasszikus zsidó vallás feltámadás-hitérõl –; a késõbbi
gondolkodás a lélek és a test abszolút ellentétén alapul, ahol az utóbbi csak egy börtön, amelybõl a lélek

2
kiszabadulni vágyakozik. Ez az elmélet a lélekvándorlás platonikus mítoszából ered. (…) A Misna (a klasszikus
judaizmus alapmûve, a Talmud legfontosabb része – a szerk.) azonban azoktól, akik tagadják a feltámadást, még az
eljövendõ világban való részesülést is megtagadja. Dániel néhány verse – és sokan azok közül, akik a föld porában
alusznak, felkelnek, némelyek örökkévaló életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra (12,2), de
te menj a te utadon a vég felé, és nyugodni fogsz, és felkelsz a te sorsodra a napok végén (uo. 13. vers) – a
feltámadást az eljövendõ világban a jutalom és a büntetés elé helyezi…” Az eredeti judaizmus fenti álláspontja
szerint tehát az az ember, aki a halottak testben történõ feltámadásában nem hisz, nem is üdvözülhet: bár õ is fel
fog támadni, ám ezután halhatatlan testében az örök gyötrelem helyére jut.
Kulcsfontosságú megértenünk mindehhez, hogy az a hétköznapjainkban bevett vallási nézet, amely szerint a lélek
üdvözülése vagy elkárhozása a halál után valamilyen szellemi-lelki – „testetlen” – birodalomban következik be
véglegesen, sem az eredeti zsidó, sem a keresztény hitben nem így jelenik meg: a léleknek a testtõl való
elválasztottsága a halál állapotában valójában csak ideiglenes. Végül ugyanis a halál – amelyet éppen ezért Ézsaiás
próféta „a nemzeteket befedõ fátyolnak” lát csupán – megszûnik, Isten a „fátylat” leveszi, és mintegy visszamenõleg
is eltörli a halált, aminek következtében minden valaha is élt ember szelleme és lelke újra egyesül a testével, és
halhatatlan, de testi mivoltában lép be örökkévaló jutalmába vagy büntetésébe. A ma még – a „nemzeteket borító
fátyol” jelenléte miatt – kikerülhetetlen, örök és viszszavonhatatlan valóságnak tûnõ halálról akkor kiderül majd,
hogy igazából csak ideiglenes realitás volt. A történelem e meggyõzõdés szerint az élet totális és elsöprõ
gyõzelmével végzõdik, s e csatának sem halottjai, sem sebesültjei nem lesznek: visszamenõleg is kiszabadulnak a halál
fogságából azok, akiket akkoriban látszólag örökre ejtett foglyul.

„Mi az: a halálból feltámadni?”

3
Mindez eleinte Jézus tanítványai elõtt sem volt világos: amikor mesterük saját majdani feltámadásáról beszélt nekik,
nem értették, és egymás között arról beszélgettek: „Mit tesz a halálból feltámadni?” (a görög szöveg szerint „ti
esztin to ek nekrón anaszténai”, azaz szó szerint: „mi az: a halálból feltámadni?” – Márk 9,10). Kérdésük nyilván
arra vonatkozhatott, hogy e kifejezést szó szerint kell-e érteni, vagy csak jelképesen – valamilyen szellemi-lelki
megújulásra vonatkoztatva szimbolikusan –, vagy hogy a halálból való visszatérés az ember szellemére-lelkére, avagy
testére is vonatkozik-e – és nyilván még más kérdések is felmerülhettek. A választ az Újszövetség beszámolója szerint
mesterük halála után három nappal így kapták meg: „…megálla maga Jézus õ közöttök, és monda nékik: Békesség néktek!
Megrémülvén pedig és félvén, azt hivék, hogy valami lelket [pneuma, szellemet] látnak. És monda nékik: Miért
háborodtatok meg, és miért támadnak szívetekben okoskodások? Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam
vagyok: tapogassatok meg engem és lássatok; mert a léleknek [szellemnek] nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy
nékem van! És ezeket mondván, megmutatá nékik kezeit és lábait. Mikor pedig még nem hivék az öröm miatt és
csodálkozának, monda nékik: Van-é itt valami ennivalótok? Õk pedig adának néki egy darab sült halat és valami
lépesmézet, melyeket elvõn, és elõttük evék. És monda nékik: Ezek azok a beszédek, melyeket szóltam néktek…” (Lukács
24,36–44)

A fátyol – mûködésben

E történet után – mivel a Krisztust úgy tekintették, mint „a halottak feltámadásából az elsõt” (Pál) – az
újszövetségi tanítás egységesen e minta szerint látta és láttatta valamennyi halott majdani feltámadását is, tehát
hangsúlyozottan a test fizikai feltámadását hirdették. Ebben egyszersmind a hivatalos judaizmussal is azonos

4
állásponton voltak. Pál igehirdetésének is központi üzenete volt a holtak feltámadása – ám éppen a vele történtek
mutatják meg azt is, hogy a zsidó közegbõl kikerülõ tanítás milyen súlyos konfliktusba került a görög–római
hellenisztikus kultúrával, amelynek értelmisége a platonikus lélekvándorlás, a léleknek a sztoikusok által vallott
halál utáni felbomlása és más hasonló világnézetek talaján állt. Athénban Pál sztoikus és epikureista filozófusok,
valamint a város vezetõi elõtt tartott beszéde is ezen a ponton ért véget: „…mikor pedig a halottak feltámadásáról
hallottak, némelyek gúnyolódtak, mások pedig mondának: Majd még meghallgatunk téged efelõl.” (Cselekedetek 17,32)
Amikor Pál késõbb Festus római helytartó elõtt beszélt ugyanerrõl, a reakció hasonló volt: „…hogy a Krisztusnak
szenvedni kell, hogy mint a halottak feltámadásából elsõ, világosságot fog hirdetni e népnek és a pogányoknak. Mikor
pedig õ ezeket mondá a maga mentségére, Festus nagy fennszóval monda: Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány téged
õrültségbe visz. Õ pedig monda: Nem vagyok bolond, nemes Festus, hanem igaz és józan beszédeket szólok…”
(Cselekedetek 26,23–25) Ugyanebben a beszédében Pál felkiált: „Micsoda? Hihetetlen dolognak tetszik néktek, hogy az
Isten halottakat támaszt fel?” (8. v.) – és ezt a meggyõzõdést itt egész Izrael népének legfõbb reménységeként
említi.
De még érzékenyebben érinthette az apostolt, amikor az éppen általa alapított gyülekezetben, a korinthosziban merült
fel – minden bizonynyal a görög filozófiai hagyománynak is köszönhetõen – olyan nézet, amely szerint a halottak
feltámadását nem testi, hanem csak spirituális értelemben kell érteni. Válaszában Pál az ilyen tanítókat nemes
egyszerûséggel „ostobának” szólítja (1. Korinthoszi levél 15,36), majd pedig a feltámadott test fizikai mivoltát
hangsúlyozza: „vannak mennyei testek”, „van szellemi test” – és ez a feltámadott Krisztus testéhez hasonló. Egy másik
levelében még radikálisabban elítéli azokat, akik a feltámadást kizárólag spirituálisan értelmezve azt állították,
hogy az már teljes egészében megtörtént azokkal, akik megtértek: „akik az igazság mellõl eltévelyedtek, azt mondván,
hogy a feltámadás már megtörtént, és feldúlják némelyeknek a hitét.” (2. levél Timótheoszhoz 2,18) A nemzeteket

5
takaró fátyol fellebbentése a szemekrõl nem volt könnyû feladat.
Az évszázadok során azonban a korai zsidókereszténység e határozott álláspontját fokozatosan kiszorította, de
legalábbis elhomályosította a hellenisztikus kultúrával való együttélés. A markionita gnosztikusok olyan tanokat
fogalmaztak meg – a keresztény Írásokra is hivatkozva –, amelyek tagadták a feltámadás testi valóságát, és azt csak
spirituális, allegorikus értelemben fogadták el. Tertullianus, egy híres egyháztanító ezekrõl mondta, hogy a holtak
feltámadását „imaginárius jelzéssé facsarják ki”. Ezt írja A test feltámadásáról címû mûvében: „Nem minden árnykép,
hanem van test is; ahogyan magára az Úrra vonatkozóan is bizonyos jelentõségteljes dolgokat napnál világosabban
megjövendölnek; mert a szûz is megfogant méhében, és pedig nem figurálisan; s megszülte nekünk Jézus Krisztust,
mégpedig nem átvitt értelemben.”
A késõbbiekben azután Órigenész nevéhez szokás kapcsolni azt a vitát, amely azért robbant ki, mert a kereszténység
platonista átértelmezése már átlépte azt a határt, ameddig a hit alapjait még nem sértette. Órigenész tanításai – aki
az Írások e spiritualizáló, allegorizáló értelmezését magasabb rendûnek tartotta eredeti üzenetüknél – heves reakciót
váltottak ki az egyházban, mivel, bár õ nem tagadta a halottak feltámadásának testi mivoltát, spiritualizáló tanai
mégis ebbe az irányba hathattak. Majd pedig Augustinus is így foglalt állást A keresztény tanításról címû mûvében:
„…mindazt, amit az isteni kijelentésekben sem az erkölcsök tisztességére, sem a hit igazságára sajátos értelemben nem
vonatkoztathatunk, jelképes értelmûnek kell vennünk”. Õ sem tagadta meg a test feltámadásának hitét, de az igazak
feltámadását allegorizálva mégis elsõsorban a keresztények megtérésével azonosította, azokhoz hasonlóan, akiket, mint
láttuk, Pál még elítélt emiatt. S bár a „Hiszekegy” néven közismert, hivatalos – azóta is minden keresztény egyház
által elfogadott – Niceai Hitvallás „elõdje”, az ún. Apostoli Hitvallás határozottan és a keresztény hit
fundamentális igazságaként fogalmazta meg: „hiszem… a test feltámadását” – mégis azt mondhatjuk, a görög–római
kultúra allegorizáló „hajlama” a keresztények elõtt elhomályosította ennek a tanításnak eredeti, megdöbbentõ

6
tartalmát, realitását. Hivatalos hittétel jellege ugyan megmaradt, mégis kevesen néznek szembe a test feltámadásával
mint majdani valósággal, sõt sokan, talán még azok közül is, akik a „Hiszekegyet” gyakran elmondják, sem hisznek
benne igazán.

A Föld elárulása

A test feltámadásának tanítása más szempontból is radikálisan átértelmezi a világhoz való hagyományos vallásos
hozzáállást, amely a pogány világnézeteken, a test és a lélek szembeállításán alapul. Míg a zsidó–keresztény hit az
anyagi világot és vele a testet alapvetõen jónak látja („és látá Isten, hogy jó”, amit teremtett), addig a nagy
pogány vallások negatív valóságoknak tartják ezeket. Míg utóbbiak a léleknek a világból és a testbõl mint valami
börtönbõl való szabadulására helyezik a hangsúlyt, a bibliai kinyilatkoztatás talaján állók az anyagi
világmindenségre és a testre mint megváltott realitásra néznek, és ezért – megõrizve a szellem elsõbbségét –
pozitívan viszonyulnak hozzá: mûvelik, gondozzák, ápolják, tisztelik (persze nem vallási értelemben) az anyagi
valóságot és a testet is, mindez pedig kreatív magatartást, munkaszeretetet, a környezethez való gondviselõ,
felelõsségteljes hozzáállást ösztönöz, idegen tõle a világtól való elfordulás, a szélsõséges aszkézis. Éppen ezért a
feltámadásba vetett hit elhomályosulása, a lélek és test ellentétének túlhangsúlyozása az eredeti kereszténységet
megfosztotta a világ felé forduló aktivitásától, életerejétõl, és ezt a pogány vallásokra jellemzõ aszketikus, test-
és anyagellenes mentalitás váltotta fel, amely a mai napig él, sõt uralja a történelmi kereszténység
gondolkodásmódját. Az evangélikus lelkészcsaládból származó Nietzsche kereszténységtõl való elfordulásának egyik fõ
oka az volt, hogy úgy látta: a kereszténység elárulta a Földet. Ez az állítás azonban az eredeti zsidó–keresztény
álláspontra nem áll, hiszen annak célja nem az anyagvilágból való megszökés, hanem éppen az ellentéte: annak

7
felemelése, megváltása.

„Nem bújhatsz el egy sírba…”

A felvilágosodás évszázadaiban azután a természettudományos világkép nevében a test feltámadását már nyíltan
megtagadó bibliakritika atyja, Spinoza, éppen az elgörögösödött kereszténység e spiritualizáló hajlamára hivatkozott
mondandóját alátámasztandó: „Ámde Ön azt fogja mondani, hogy az apostolok mind teljességgel hitték, hogy Krisztus
feltámadt halálából és valósággal felszállt az égbe. Ezt én sem tagadom. Hiszen maga Ábrahám is hitte, hogy Isten
étkezett nála, és az izraeliták is mind hitték, hogy Isten az égbõl tûztõl körülvéve leszállt a Szinaj hegyre és
közvetlenül beszélt velük (…) Arra a következtetésre jutok tehát, hogy Krisztusnak a halottaiból való feltámadása
valójában szellemi feltámadás (…) Nem volna nehéz az evangélium egész tanítását e szerint a hipotézis szerint
magyarázni (…) nem is szólva arról, hogy mindazt, amit a zsidók testi értelemben vettek, a keresztények szellemileg
értelmeztek.” (Spinoza 75. és 54. levele) A modernitás azután fõként ebben a szellemben igyekezett értelmezni a
halottak feltámadásának kérdését, amely ilyenformán az európai kereszténységben gyakorlatilag elvesztette jelentését.
Terjedelmi okokból sem vállalkozhatunk azonban mindennek teljes áttekintésére, még vázlatosan sem. Volt azonban, aki
jól érzékelte azt a veszteséget, amely az európai kultúrát érte a test feltámadásának a vallás elvont és érdektelen,
realitással nem bíró dogmái közé történt számûzésével. Sören Kierkegaard, múlt században élt dán filozófus arra az
álláspontra helyezkedett, hogy a keresztény Európa valójában pogány gondolkodású, még a keresztény vallásúak
(ironikus kifejezésével „keresztény származásúak”) is. Ma, az ezredvégen is égetõen aktuális kérdéseket felvetõ
gondolatait e helyen nem tudjuk végigkövetni, csak egy mondattal érzékeltetjük: „A kereszténység kiirtotta a
krisztus-hitet anélkül, hogy tudna errõl; következésképp, ha van valami teendõ, hát meg kell próbálnunk a

8
krisztus-hitet visszajuttatni a kereszténységbe.” (A keresztény hit iskolája) Támadó hangvételû írásában, amely a
„Lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak” címet viseli, radikálisan megszólítja az olvasót:
„S épp mert halhatatlan vagy, nem fogsz tudni kitérni Isten elõl, nem bújhatsz el egy sírba, hogy halottnak álcázd
magad, s a mérce, amely szerint Isten ítélni fog fölötted, az, hogy halhatatlan vagy.”
A halottak feltámadásához való kettõs viszony még ma is megoldatlanul feszül az európai civilizáció fundamentumaiban.