Duray: Csurka István halálára

2012. február 05. vasárnap, 09:33

Csurka István, életének 78. évében 2012. február 4-én, hajnali három órakor elhunyt. A huszadik
századi magyar drámairodalom egyik legnagyobb alakjától Duray Miklós búcsúzik.
Kettőjük szoros kapcsolata az 1980-as évek első felében alakult ki, amikor Csurka a magyarországi
írótársadalom jobbik felének képviseletében és szolidaritása jeléül részt vett a Duray ellen folytatott
politikai színezetű kirakatperen: „Az elmúlt száz évben a magyar humán gondolkodásra három, sajátos
alkotó szellemisége és az ő általuk képviselt eszmeiség gyakorolt jelentős hatást. Közös jellemzőjük a
szókimondás, az erőszakosság, a tehetség és a szenvedély volt. Életkor szerint Ady nyitja a sort,
Szabó Dezső a folytatója és Csurka István fejezi be ezt, az elsőnek a születésétől az utóbbinak a
haláláig tartó másfél évszázados időívet. Ne vegyük figyelembe azokat, akik finnyásan válogatnak
közöttük, mint tót a vadkörtében. Ezekre az ideológiai vagy egyéb előítéletek szerint fintorgókra
figyelmet se vessünk. Mint ahogy életükben őket sem érdekelték a világnézeti piszkálódásnak ezek a
csúszómászói.

Senki sem vitathatja, hiszen még az ellenségei is elismerik, hogy Csurka úgy tudott írni, mint a
vízfolyás, csak rá kellett pillantania a tollára és az már szolgálatkészen, a tárgy alázatosságával, szinte
érintés nélkül rótta papírra mondatait, gondolatait. Nem színdarabokat írt, mint sokan mások, hanem
drámákat, mint kevesek. Otthon mégsem kapta meg érte a legnagyobb hivatalos kitüntetést, mint
ahogy a világban is olyan, magyar nyelven író embereket öveznek nagy elismeréssel, akik nagyítóval
sem lelhetik az ő írói lába nyomát.
Bizony, Pista a tollad végleg megpihent, mi hiába fogunk szigorral nézni rá, ezután meg sem moccan.
Még szerencse, mert biztosan akadnának olyanok, akik utólag szívesen belekontárkodnának
szövegeidbe és amonnan hiába tiltakoznál.
Mily érdekes, te, mint író és én, mint olvasó mégsem úgy találkoztunk először, mint ahogy az szokásos
lett volna, én ülve a színházban, nézve a te általad írt darabnak az előadását. Egy, az élet által írt
dráma jelenetében, annak kellős közepén, a második felvonás végén, a körülmények által díszletezett
színpadon futottunk úgy össze, ahogyan addig, az élet valóságában még nem találkozhattunk, és
mégis ismerősként villant össze a tekintetünk. Arról a folyosóról beszélek, amelyiket te is oly
emlékezetesnek tartottál, amelyiken már nem lehetett visszafordulni a lóverseny pálya vagy a
kártyaasztal felé. A folyosónak az egyik végéről engem kísértek, a másik végén ott áltál te Cseres
Tiborral és Mészöly Miklóssal. Innen akkor már nyílegyenes út vezetett az írószövetségben többetek,
pl. Csoóri Sanyi által is vállalt konfliktusig, ami a hosszú mocsaras időszakot elutasító magatartás és az
értelmiségi megtisztulás kezdete volt. Az íróasztalodat ekkor toltad át az ablakhoz, hogy
betekinthessen hozzád a közélet.
Mily természetes lett ezután, hogy felszólalsz Monoron, részese vagy a lakiteleki sátorgyülekezetnek, a
Jurta színházban szervezett tanácskozásoknak és mindannak, amit azóta rendszerváltoztatásnak
nevezünk. Ezekben az eseményekben mindenki, majdnem mindenki, aki részt vett, nem politikusként
volt jelen, hanem az ügyeket, közös ügyeinket előmozdítandó emberként, íróként, mérnökként,
jogászként, közgazdászként. Csak később, az első szabad választások után derült ki, hogy ez már több
mint lelkesedés, ez már nem műkedvelői szín, hanem a hivatásosak versenyelőadása. Viszont te
megmaradtál drámaírónak, még ha azt gondoltad is magadról, hogy politikus vagy, későbbiekben
pártpolitikus.
Pedig te, szerencsére megmaradtál annak, ami voltál, ezért azt sem vetted észre, hogy a körülötted
lévő korábbi harcostársak már más műfajban tevékenykednek. És ahol ők tőled politikusi magatartást
vártak el, továbbra is drámaíró voltál. Ez volt az oka az első igazi nagy összecsapásodnak a politikai
közélettel, amiben ugyan igazad neked volt, csakhogy a politikában ritkán van harmadik felvonás,
ezért ritkán következik be a megoldást hozó végkifejlet, ha csak nem a tragikus vég.
Pártelnökként, laptulajdonosként, közíróként is mindvégig drámaíró maradtál. Ezt elsősorban azok
nem vették észre, akik cipőjüket akarták beléd törölni és állandóan politikusi magatartást követeltek
tőled, mintha a sziklának a mozdulatlanságát, vagy a virágnak a szirmait vetnék szemére. Sokan, még
a hozzád közelállók sem vették észre, hogy te már régen túllépted a maradék Magyarország határait
is, és az egész nemzet fejével igyekszel gondolkozni, mintha a válladra akartad volna venni az összes
gondját a Pest-megyeieknek, székelyföldiek, felvidékieknek és a világban szétszórtaknak, amit
láthatóvá tettél a lapodban is. Magad is érezted, hogy ez már erő fölötti vállalás, de mások helyett is
akartál cselekedni.
A szervetlen anyagok szilárdságát vizsgáló szakemberek ma már tudják, hogy egy vasgerenda a
terhelés alatt, nem önmagától a ránehezedő súlytól törik el, hanem az anyagnak a teher alatti
szerkezeti átalakulása miatt. Még ha az ember szerves anyagból és lélekből áll, esetében is hasonló
történik, a súly alatt, ami ránehezedik, a szervezetében lassan elindul az átalakulás, amibe végül is
belehal.
Te csaknem hetvennyolc évig bírtad a terhelést, azt a súlyt, amit magad vettél a nyakadba és annak a
nyomasztó ballasztját, amit mások akasztottak rád azáltal, hogy a lényegedet vetették a szemedre.
Az elmúlt húsz évben többször arra akartak kényszeríteni, hogy határolódjak el tőled, mondjak
fölötted ítéletet. Ezt mindig megtagadtam, mert ott égett a lelkemben az első találkozásunk első
tekintetváltása. És ez ott marad mindvégig, kedves Pista.”

Duray Miklós

(Forrás: felvidek.ma)