III.

KÖTET
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1772-TŐL 1849-IG

FEJEZETEK

 A KÖTET TÁRGYA ÉS BEOSZTÁSA

 IRODALMUNK A FELVILÁGOSODÁS ÉS A MEGÚJULÓ NEMZETI MOZGALOM
KORÁBAN
(1772-től az 1820-as évekig)
 IRODALMUNK A REFORMTÖREKVÉSEK, A FORRADALOM ÉS A
SZABADSÁGHARC KORÁBAN
(Az 1820-as évektől 1849-ig)
 A RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE
 NÉVMUTATÓ

A {XXX.} jelek az eredeti nyomtatott kiadás oldalszámait jelzik.

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE

III.

MEGJELENT AZ AKADÉMIAI KÖNYVKIADÁS 150. ÉVÉBEN

Készült a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében

Főszerkesztő SŐTÉR ISTVÁN

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1772-TŐL 1849-IG

Szerkesztette PÁNDI PÁL

Írták
DEZSÉNYI BÉLA, FENYŐ ISTVÁN, HORVÁTH KÁROLY, JULOW VIKTOR,
LUKÁCSY SÁNDOR, MEZEI MÁRTA, OROSZ LÁSZLÓ, PÁNDI PÁL, SOLT
ANDOR, SŐTÉR ISTVÁN,
SZAUDER JÓZSEF, TARNAI ANDOR, T. ERDÉLYI ILONA, TÓTH DEZSŐ,
WÉBER ANTAL

VÁLTOZATLAN LENYOMAT
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
 A szerkesztő munkatársa
LUKÁCSY SÁNDOR

A sajtó alá rendezés munkájában részt vett

FEKETE SÁNDOR

Lektorok
BENDA KÁLMÁN
JULOW VIKTOR

ISBN 963 05 1639 X sorozat

ISBN 963 05 1642 X 3. kötet
Akadémiai Kiadó, Budapest 1965
Printed in Hungary
A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó igazgatója
A szerkesztésért felelős: Balázsovits Erzsébet - Műszaki szerkesztő: Kozma
Gyuláné
A burkoló- és kötésterv Erdélyi János munkája
Terjedelem: 72,8 (A/5) ív - AK 1414 k 7881
78.5549 Akadémiai Nyomda, Budapest - Felelős vezető: Bernát György
 {5.} A KÖTET TÁRGYA ÉS BEOSZTÁSA
Csaknem nyolc évtized irodalmának történetét tárgyalja ez a kötet. A
polgárosulásért, a nemzetté válásért és a nemzeti önállóságért folytatott küzdelmek
hol összefonódó, hol szétváló, de végeredményben egy irányba ható tendenciái
adják meg a jellegét a felvilágosodástól a szabadságharcig és forradalomig ívelő
fejlődésnek. Ebbe a fejlődésbe illeszkedik bele a szépirodalom; nem mellékes
"tartozékaként" a kornak, hanem mindig a fősodrást követve vagy éppen mint a
nemzeti-társadalmi emelkedés fősodra. Kényszerítő körülmények hatására az
irodalom helyettesítheti a politikát. Amikor lehetetlenné vált az alkotmányos élet,
amikor a külső elnyomás megbénította a politikai cselekvést, Kazinczyék irodalmi-
nyelvújítási mozgalmai fejezték ki a legvilágosabban a magyar haladás fő
kérdéseit. Amikor a történelmi helyzet változtával levegőhöz jutnak a plebejus
forradalmi törekvések, de még nincs kialakult, önálló plebejus párt a magyar
közéletben, akkor Petőfi költészete fejezi ki halhatatlanul, nem egymagában, de a
legnagyobb hatással a forradalmi demokratikus követeléseket. Mindezzel nemcsak
a korszakot akarjuk jellemezni, hanem azt a sajátos helyet-helyzetet is, amelyet a
szépirodalom e korban elfoglalt. Történelmünkben és irodalmunk történetében
nincs még egy olyan korszak, amelyben oly szoros kapcsolat alakult volna ki
politika és irodalom között, mint a felvilágosodás évtizedeiben és a reformkorban.
Ez az a korszak, amelyben a politika gyakran az irodalom "által" létezik, s az
irodalom mindvégig közvetlen hordozója a politikának. Egy-tüdővel lélegzik ekkor
politika és irodalom. A kapcsolat közvetlensége nemcsak azt jelenti, hogy az
irodalom politizál, hanem jelenti az irodalmi vitáknak és fejlődésnek olyan
légkörét, amelyben a sajátosan irodalmi kérdések körül is irodalmon túlhullámzó
izgalom támad. A négysarkú rímelést felváltó páros rímű versmódot Gvadányi
azzal utasítja el, hogy "omnis mutatio periculosa", – ami 1790-ben nemcsak rímtani
aggályoskodás. S amikor fél évszázad múltán Petőfi teljes fesztelenséggel pendíti
meg a lant idegén a népi tónust – csak a tónust, s még nem a politikai tartalmat! – a
konzervatív kritika riadtan idézi meg a "pusztai vadság" ellenében a "nemzeti
szellemet s jellemet". Sajátos fejlődési körülményeink között úgyszólván egész
irodalmunkra érvényes e korban mindaz, amit Bajza a magyar színházügyről
mondott: "Nekünk magyaroknak, kik a színházzal nemzeti célokat remélünk és
fogunk is {6.} egybe köthetni, sokkal fontosabb az, mint a német, francia vagy
angol nemzetnek; nekünk az, ha akarjuk, lételünk egyik alapkövévé válhatik ..."
(1839).
Arra törekedtünk, hogy irodalmunk történetének tárgyalásában kidomborítsuk
szépirodalmunk fejlődésének ezt a sajátosságát. De igyekeztünk elkerülni ennek a
fejlődési törvényszerűségnek leegyszerűsített, egyoldalú értelmezését.
Irodalomtörténetünk itt tárgyalt szakaszának hangsúlyozott és törvényszerű közéleti
jellege, politikai átitatottsága nem a szépirodalom sajátos művészi funkcióinak
tompítása árán érvényesült, nem az irodalom belső törvényszerűségeinek elmosását
jelentette, hanem éppen ellenkezőleg: olyan akusztikát teremtett, amelyben még
hangzatosabbá-hangsúlyosabbá váltak a művészet felcserélhetetlen sajátosságai.
Ebbe az irányba hat a korszaknak egy másik tendenciája is. A felvilágosodástól
1848-ig ívelő fejlődést nemcsak az jellemzi az irodalomtörténet szempontjából,
hogy sajátos viszonyaink között rendkívül megnő a szépirodalom közéleti-politikai
hatóereje, hanem jellemzi a szépirodalom önállósodási folyamata is. Ebben a
korszakban gyorsul meg s fejeződik be, a polgárosulás jegyében, a szellemi életnek
az a differenciálódása, amely már tudatosan megkülönbözteti a tudományt és a
szépirodalmat; a színjátszást kiemeli az iskolai (és egyházi) keretek közül és
önállósítja; a sajtóban is kezd különválni a tudományos, irodalmi és politikai jelleg.
Magának a szépirodalomnak a jelentéstartalma is bővül és árnyalódik: a költészet
mellett mind nagyobb szerepet játszik a dráma, s megjelenik a modern széppróza is,
a költészettel egyenrangú tekintélyt szerezve már az 1840-es években. A szellemi
élet fejlődésének, az irodalmi alkotások gyarapodásának természetes
következménye a kritika megjelenése. Mindezeket a folyamatokat igyekszünk
nyomon követni. S tekintettel arra, hogy a szépirodalom helyét e korban aligha
érzékelhetjük reálisan a vele gyakran kölcsönhatásban alakuló szellemi
rokontevékenységek ismerete nélkül, arra törekedtünk, hogy vázlatosan
ismertessük a politikai és tudományos irodalmat is. Martinovicsnak és társainak
politikai és filozófiai értekezései nyilvánvalóan nem tartoznak a szépirodalom
körébe, de ezeknek – mégoly vázlatos – ismertetése nélkül nem alkothatunk
megközelítően reális képet sem a kor irodalmi áramlatairól. Az úgynevezett
márciusi fiatalok politikai röpiratai, cikkei nem szépirodalmi jellegű alkotások, de
ezeknek ismerete nélkül nem lehet teljes annak a kornak a képe, amelyben
klasszikus magaslatra érkezik a plebejus költészet.
A magyar irodalomtörténet periodizációjának a kérdése az első rendszerezések
megjelenése óta hullámzó vitatéma. Különböző álláspontok alakultak ki annak a
korszaknak a tagolásáról is, amelyet ebben a kötetben tárgyalunk.
Meggyőződésünk szerint minden irodalomtörténeti "felosztásban",
"korszakolásban", "csoportosításban" a folyamatokat demonstráló tények
csomópontjai mellett szükségképpen jelen vannak a munka szempontjából
nélkülözhetetlen hipotetikus mozzanatok is. Az irodalom történetében nincsenek,
vagy csak ritka kivételként fordulnak elő úgynevezett "tiszta korszakhatárok",
amelyek egy bizonyos jelenségcsoport abszolút lezárását s egy új jelenségcsoport
abszolút kezdetét mutatják. A fejlődés sűrűsödési pontjait vagy idő-sávjait kell a
korszakbeosztás alapjának tekinteni, s szakítani kell az abszolút korszakhatárok
absztrakt igényével. A kötetünkben tárgyalt {7.} korszak kezdőpontjának
Bessenyei fellépését, a hagyományosan korszakhatárnak minősített 1772-t
tekintjük. Az egyetlen évszámmal jelölt korszak-kezdet nem azt jelenti, hogy 1772
előtt nem találkozunk szórványosan előbukkanó felvilágosult eszmékkel az
irodalomban, csupán hangsúlyozza annak az esztendőnek a jelentőségét a fejlődés
menetében, amelyben az Ágis tragédiája megjelent. Hogy ez az év egyébként
sűrűsödési pont, azt bizonyítja Bessenyei több más művének 1772-es
megjelenése (Hunyadi László tragédiája, Az embernek próbája, Eszterházi
vigasságok ...). A forradalom és a szabadságharc koráig, 1848–49-ig ívelő irodalmi
fejlődés tulajdonképpen egységes nagy korszak, amely Bessenyei munkásságával
kezdődik s Petőfi és Arany klasszikus magaslatán tetőzik. Petőfi és Arany fellépése
azonban már az új korszak kezdete is; s ha ebben a kötetben a Petőfi pályaképével
záruló fejlődésrajz inkább Petőfi művének lezáró jellegét hangsúlyozza, a
következő kötet Petőfi és Arany fellépésének korszaknyitó jellegét emeli ki.
A kötetünkben tárgyalt, lényege szerint egységes korszakot két szakaszra, két
alfejezetre osztjuk. Az első rész a felvilágosodás korának irodalmát, a második az
úgynevezett reformkor irodalmát ismerteti. A fejlődés mindkét szakasza az
irodalmi polgárosulás jegyében bontakozik ki, mindkét szakaszban felmutatva a
polgárosuláson – hol irodalmi, hol nemcsak irodalmi értelemben – túllendülő
plebejus törekvést, mégpedig klasszikus szinten: az első korszakban Csokonai, a
másodikban Petőfi életművében. A két fejlődési szakasz között az 1820-as évek
első felét jelölhetjük ki "határsávnak". Kisfaludy Károly Aurorájának
megjelenésétől (1822) a Zalán futásáig (1825) törnek fel a romantikus irodalomnak
azok a jelenségei, amelyek – függetlenül attól, hogy az 1825-ben nyíló
országgyűlést reform országgyűlésnek tekintjük-e vagy sem – markánsan jelzik egy
új irodalmi hullám keletkezését.
A két szakaszon belül az irodalmi fejlődés sugallatára s a könnyebb áttekintés
kedvéért további tagolást végeztünk. Az első szakasz ismertetését két ízre
bontottuk; a választópont a Martinovics-féle köztársasági mozgalom bukásának éve
(1794–95). Ez az időpont, a legnagyobbak pályáját figyelve, nem életművek
lezárulását és új életművek nyitányát jelenti, hanem az irodalom létfeltételeinek a
változását, ennek eszmei és művészi konzekvenciával együtt. A második szakaszon
belül az irodalmi anyag tárgyalása tulajdonképpen három fejlődési ízt rajzol ki: a
húszas, harmincas és negyvenes évek irodalmának a vonulatait. Szerkezetileg
azonban az 1840-es évek elején mutatkozó jelenségcsoport fejlődéstörténeti
szerepét tettük nyomatékosabbá: a Kossuth-szerkesztette Pesti Hirlap megindulása
(1841) az irodalmat is érintően teremt új helyzetet a magyar progresszió számára;
Erdélyi János fejtegetései a népdalról s Petőfi költészete a 40-es évek első felében
egy új irodalmi lendület kezdő és egyben klasszikus mozdulatai.
A kötetben az egyes fejezeteket bibliográfiai jegyzék követi. A fejezetben tárgyalt
kérdésekre vonatkozó szakirodalom adatszerű felsorolását kapja itt az olvasó,
valamint a fontosabb kiadások jegyzékét*. Bibliográfiánk nem törekszik
teljességre; a fontosabb szakmunkák regisztrálását tekintettük feladatunknak. A
szövegben gyakran hivatkozunk egyik-másik alapvető jelentőségű szakmunkára,
azonban éppen azokra az összefoglaló vagy monografikus művekre, amelyek
közismertek, amelyeknek eredményei részben vagy {8.} egészben felszívódtak a
szakmai köztudatba, s amelyeket kötetünk szerzői is felhasználtak az egyes
fejezetek megírásakor, nem hivatkozunk újból és újból, hanem itt, a kötet
bevezetőjében, említjük meg őket. A történelmi és irodalomtörténeti kézikönyvek
mellett ilyen művek: Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól
Petőfiig és Tanulmányok; Waldapfel József: Magyar irodalom a felvilágosodás
korában és Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből (1780–1830);György Lajos: A
magyar regény előzményei; Szinnyei Ferenc: Novella és regényirodalmunk a
szabadságharcig; Tolnai Vilmos: A nyelvújítás; Turóczi-Trostler József: Magyar
irodalom – világirodalom; Sőtér István: Romantika és realizmus; Szauder József: A
romantika útján.
A kötet szerkezetét a lehetőségek szerint összehangoltuk a Kézikönyv többi
kötetével.

A hazai fejlődés sajátosságai

Művelődés- és irodalomtörténetünk első, tudatosan világi eszmei mozgalma a
felvilágosodás volt. Mint az európai felvilágosodás jellegzetes változata leginkább
az idegen uralom alatt élt kelet-európai népek mozgalmaival rokon: közös vonásuk
"a felvilágosodás és nyelvművelés összefonódása a nemzeti lét védelme érdekében"
(Waldapfel József). Első szakaszában, melyet 1772-től 1795-ig számítunk, a
nemességtől vezetett nemzeti mozgalom célkitűzései nem estek egybe a társadalmi
haladás eszméivel. Egységes – noha politikai és esztétikai tekintetben még
kiforratlan – programot a nemzeti nyelv kiművelésének vágya adott, s ez a törekvés
tudományos jellegű és demokratikus mozzanatokat is tartalmazott. A szakasz
legvégén kibontakozó új törekvések a francia forradalom hatására a politikai
radikalizálódás képét mutatják s a nyelvművelésen túl az irodalom eredetiségének
gondolatát is polgári szellemben vetik fel. A felvilágosodás eszméi túlélik 1795
véres cezúráját s az osztrák és a magyar uralkodóosztályok forradalomellenes
szövetségének időszakában, 1795 és 1812 között is ideológiai ösztönzői az
irodalomnak, mely a klasszicizmus, a szentimentalizmus és a kibontakozó
népiesség irányzatát követi. A politikai harc útjának eltorlaszolódása, a kulturális
szervezkedés és az irodalmi élet pangása idején az irodalom visszakényszerül a
nemzeti és polgári szellemű ellenállás egyetlen lehetséges pontjához: a nyelv
megújításának történelmi feladatához. Nemcsak az irodalmi nyelv alapjait rakja le,
hanem a szépirodalom autonómiájának polgári elvét is kezdi szembefordítani a
feudális kötöttségekkel. Ezt az élő örökséget adja át a romantikának, melyet
elszigetelt, de számottevő kezdemények már korán jeleznek, s amely 1820 körül
mind határozottabban, 1830 körül pedig végleg elkülönül a felvilágosodásnak
1825-ig húzódó korszakától.
A magyar felvilágosodásnak és a reformkor politikai eszméivel összefonódott
romantikának osztályalapja egyaránt a polgárosuló nemesség, amely szembekerül
az elnémetesedő főnemességgel és a klérussal. A magyar felvilágosodás gyökerei
azokba a társadalmi és politikai ellentétekbe nyúlnak vissza, melyek a 18. század
derekán megváltoztatják a magyar nemesség és az udvar, illetve az osztrák
uralkodó osztályok viszonyát és a gyarmatosító gazdaságpolitikával szemben
nemzeti ellenállást támaszta-{12.}nak. A bécsi kormánypolitika, mely
Magyarországnak a nyersanyagtermelő bázis és árufelvevő piac szerepét szánta,
már a vámtarifa (1754) kiadásával maga ellen fordította a magyar rendeket.
Fokozta a nemesi elégedetlenséget az 1764–65-i országgyűlés huzavonája után
elrendelt urbárium (1767). Kényszerítő erővel sürgette a rendelet kiadását az
újraébredező és élesedő paraszti osztályharc, amely 1735-ben Békésben, 1755-ben
Körös és Varasd megyékben, 1763–64-ben a Székelyföldön felkelésekben robbant
ki. Mindez energikusan figyelmeztette az uralkodót a jobbágy kettős – állami és úri
– kizsákmányolásának súlyos következményeire. Tagadhatatlan, hogy az
úrbérrendezés segített a jobbágyság helyzetén, korlátok közé szorította a jobbágy
földesúri kizsákmányolását. Ugyanakkor a paraszti szolgáltatások mértékének
megszabásával az árutermelés fokozására, a kisajátítás növelésére ösztönözte a
nagybirtokosságot. A közép- és kisbirtokosok helyzete viszont nehezebbre fordult,
az úrbéri szabályozás révén birtokaikat nem növelhették s modernizálni sem tudták
a függő viszonyok közt nyerhető csekély jövedelmekből. A jobbágy
terméktöbbletéből az maradt a kis- és középbirtokosnak, amit az állam meghagyott
neki. Az új helyzetben az úri terhek növekedése továbbélezte a paraszti
osztályharcot, a gazdasági fejlődés megakadályozása pedig szembefordította a
közép- és kisnemességet az osztrák uralkodó osztályokkal és az őket támogató
magyar nagybirtokossággal. A kis- és középnemesség lassanként rákényszerült
arra, hogy egyrészt számot vessen a népi erőkkel, másrészt hogy ideológiai
fegyverhez nyúljon s az elnyomás elleni küzdelmét éppúgy, mint vágyát a
kulturális függetlenségre általános emberi eszmékkel igazolja.
A gazdasági és politikai ellentéteket az egész század folyamán lappangva növekedő
s a hivatalos latinsággal ellenkező magyar nyelvi öntudat kezdte tudatosítani
nemzeti (s egyben antifeudális) irányban. Ideológiai támogatást a francia
felvilágosodás főműveinek gyors elterjedése adott e folyamatnak. Az 1760-as évek
végén egy közelebbi példa is hatott: az idegen nyelvű és kozmopolita udvari
kultúrára való bécsi, nemzeti visszahatás, mely a nemzeti nyelv, témák, kultúra
védelmében elgondolkoztató mintául szolgált azoknak a nemeseknek, akik a
magyar társadalmi és kulturális haladás problémáira kerestek megoldást.
Bizonyos leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy Bessenyei György felléptével,
1772-ben indul meg a magyar felvilágosodás mozgalma, amelyben az említett
objektív erők, eszmei tartalmak és ösztönzések irodalmilag kitapintható
törekvésben összegeződnek. A felvilágosodás (a szó a német Aufklärung fordítása;
a kortársak "világosság századá"-ról vagy "világosodás"-ról beszéltek) legtágabban
értelmezve az ész, a józan okosság kultuszát hirdető filozófiai irányt és művelődési
mozgalmat jelenti, mely a polgári forradalom ideológiai előkészítésében vállalt
szerepet, mint "küzdelem az eszmék vonalán a feudális abszolutizmus, a
feudalizmust konzerváló világnézet és egyház, az elmék középkori sötétsége ellen"
(Waldapfel József).
 Az európai felvilágosodás
A 17. századi holland természetjogi (Grotius) és filozófiai-politikai gondolkodás
(Spinoza), az angol materialista és szenzualista filozófia (Hobbes, {13.} Locke), a
18. századi francia és észak-amerikai, olasz és német felvilágosodás egyaránt az
előretörő burzsoázia ideológiája, éppúgy, mint a kelet-európai népek rokon
törekvései, noha ez utóbbi mozgalmak osztályalapja polgárság híján a polgárosodó
nemesség. Mint egyetemes, nemzetközi ideológia a felvilágosodás átfogóbb, mint a
kor pusztán morális vagy művészeti irányzatai, s erkölcsi és esztétikai tekintetben
erősen eltérő változatokat (libertinizmus és puritán forradalmárerkölcs; rokokó,
szentimentális és klasszicista stílus) teremt. Ez a sokféleség s maga az a tény, hogy
a felvilágosodás filozófiailag sem egységes, a történelmileg változó helyzettel és az
eszmék mögött álló osztályérők és viszonyok fejlettségi fokának különbségeivel
magyarázható.
D'Alembert, Diderot, d'Holbach, Helvétius, Rousseau – s velük Bessenyei –
egyaránt Locke szenzualista filozófiájából merít, Montesquieu a Perzsa levelekben
Voltaire a Filozófiai levelekben locke-i, swifti ösztönzést követ; mindez azt
mutatja, hogy a felvilágosodás nem vezethető vissza csupán Descartes vagy Pierre
Bayle s követőik művére, s többet köszönhet Locke-nak, akinek szenzualista
ismeretelmélete a 17–18. század fordulóján a karteziánizmust felváltja. A nép-
felség elvének megfogalmazása, a magántulajdon intézményének polgári igazolása
Locke-tól kerül át a francia gondolkodókhoz, az enciklopedistákhoz, s általuk terjed
el olyan országokban is, ahol az angol nyelvű irodalom hatása csekély volt. E
gondolatok feszítő erejét Angliában korlátozta az 1688. évi osztálykiegyezés; annál
erősebben érvényesült e filozófia burzsoá osztálytartalma francia földön:
deizmusának idealista burkából hamar kifeslett materialista magva s viharosan
szenvedélyes támadásokat indított a katolikus egyház és az abszolút uralom ellen.
Jean Meslier (1678–1729) korai forradalmi demokratizmusát és kommunisztikus
eszméit Voltaire (1694–1778), a felvilágosodás vezéralakja is segített – bár torzított
formában – terjeszteni; ő maga az 1730-as és 40-es években megjelent filozófiai
műveivel, különösen Essai sur les moeurs (1756) című munkájával és az ötvenes
évek végén, a hatvanas évek elején írt elbeszéléseivel (Candide, L'Ingénu,
Henriade), továbbá hatalmas levelezésével a legtöbbet tett az előítéletek (főleg a
vallási fanatizmus) lerombolásáért s a progresszív eszmék diadaláért.
Forradalmasító hatása volt Montesquieu-nek (1689–1755), a liberalizmus első nagy
gondolkodójának is, aki az alkotmányos monarchia politikai tanát dolgozta ki.
Mivel védelmezte a nemesség jogait (mint a királyi despotizmus ellenszerét), igen
kedvelt volt Magyarországon, még latinra is lefordították. Már közvetlenül a
forradalmat készítette elő Rousseau (1712–1778), akinek Társadalmi
szerződés című munkája (1761) és természetkultusza, neveléseszménye és
szentimentalizmusa nagy visszhangot vert a magyar írókban, Bessenyeitől
Csokonaiig, Kazinczyig, sőt Kölcseyig.
A francia felvilágosodás eszmei-irodalmi mozgalmának gerince Diderot (1713–
1784) és társai hatalmas vállalkozása, az Enciklopédia (1751–1772). A kor minden
tudományát és mesterségét a radikális antifeudalizmus és a polgári szabadságjogok
szellemében összefoglaló hatalmas lexikon nagy munkatársi gárdát foglalkoztatott,
köztük d'Holbachot (1723–1789), A természet rendszere (1770) materialista
filozófusát, akit Bessenyei, Csokonai, Kazinczy és Kölcsey egyaránt igen jól ismert
és felhasznált; továbbá Helvétiust (1715–1771), akinek materializmusa a szociális
kérdések iránti érdeklődéssel párosult, s a társadalmi környezet nevelő hatásának
kimutatásával emelke-{14.}dett ki; az idealista metafizika ellen nagy erővel küzdő
szenzualista filozófust, Condillacot (1715–1780); a fiziokrata közgazdászokat,
Quesnay-t (1694– 1774) és Turgot-t (1727–1781); a szerkesztésben Diderot társát,
D'Alembert-t (1717–1783) stb. Valláskritikai eszméivel hatott Volney (1757–
1820). Raynal (1713–1796) művei szintén a mozgalom sodrában készültek:
könyvei a két India gyarmatosításáról (1770) és az amerikai forradalomról (1781)
nagy hatást tettek az ország függő helyzetét felismerő magyar értelmiségre. A
francia felvilágosodás filozófiájának csúcsán Diderot materializmusa áll, melyben
már megtalálni a dialektikus világfelfogás több elemét (az anyag önmozgásának
tételét). Mint szépíró és esztétikus a realizmus úttörői közé tartozik.
A francia írók közül Marmontel (1723–1799) elbeszéléseinek jelentékeny hatása
volt hazánkban, az igazán nagy írók és költők azonban, mint Marivaux (1688–
1763), Beaumarchais (1732–1799), Prévost abbé (1697–1763) nem keltettek
figyelmet. Csupán néhány harmadrangú, bár a maguk idején neves drámaíró (mint
Destouches 1680–1754) vagy költő (mint Delille 1738–1813) adott alkalmi
ösztönzést a hazai műfajok kialakításához.
A felvilágosodás korában Európa-szerte kiszélesül az irodalom közönsége.
Franciaországban az 1777-i és 1780-i dekrétumokkal elismerik az írói
tulajdonjogot, a szerzői díjazást. Az Akadémiában, a társaskörökben, szalonokban
és kávéházakban, folyóiratok és napilapok körül kialakul az írók hivatásrendje. Ez
a magasfokú szervezettség kisebb mértékben van meg a német és olasz
felvilágosodás irodalmában és csak kezdetlegesen a kelet-európai országokban.
A kisfejedelemségek százaira szakadt feudális Németországban a felvilágosodás
irodalma nem éri el a politikai radikalizálódásnak azt a fokát, mely francia földön a
polgári forradalomba csap át. Itt a franciás Gottschedtől (1730-as, 40-es évek) a
svájciakon (Bodmer, Breitinger, Gessner) át Klopstock, Winckelmann, Lessing és
Wieland alkotásaiig (az 1760-as évektől az 1780-as évekig), majd a hetvenes
években induló Herder, Goethe és Schiller klasszicizmusáig és esztétikai
világképéig vezet az út.
Bár az osztrák abszolutizmus felvilágosult jog- és államelméletének (Martini és
Sonnenfels tanainak) nálunk már igen korán, Bessenyei gondolkozásában feltűnnek
nyomai, a német irodalmi és esztétikai befolyás inkább csak az 1795 és 1825 közti
klasszicista szakaszban erős, ekkor is az antik és franciás klasszicizmus
társaságában. A német klasszicizmusnak – Lessingtől (1729– 1781) és
Winckelmanntól (1717–1768) a legcsodáltabb Goethéig (1749– 1832) – Kazinczy
lesz legmegértőbb, hajlam és tehetség révén is rokon tolmácsolója, aki az ő elveik
alapján támadja Kotzebue-nak (1761–1819) Magyarországon is elharapódzott
divatját. Herdernek (1744–1803) szintén széleskörű a hatása, nem annyira
szépirodalmi, mint inkább filozófiai és nyelvtudományi műveinek. A francia
Batteux abbé (1713–1780) esztétikai tanításai mellett különösen Sulzernek (1720–
1779) és a német klasszicizmus nagyjainak művészetelmélete alakította íróink
nézeteit, akik Adelung (1732– 1806) ortológus nyelvfelfogásával szemben Campe
(1746–1818), Herder, Wieland (1733–1813) újító törekvéseit fogadták el.
Valamelyes ösztönzést adott az olasz felvilágosodás is, melynek első nagy
fellendülése az 1760-as évekre tehető. Ekkor bontakozik ki a két Gozzi (1713–
1786, 1720–1806) s Parini (1729–1799) költészete, Algarotti (1712–1764) {15.} és
Cesarotti (1730–1808) nyelvfilozófiai, Beccaria (1738–1794) büntetőjogi
munkássága. Ez utóbbiaknak művei szélesítették a magyar felvilágosultak
látóhatárát, bár nem voltak oly elterjedtek, mint a francia s a német olvasmányok.
Egyetlen olasz költő, a felvilágosodás rokokó stílű, erotikus és érzelmes
melodrámaírója, Metastasio, a bécsi "poeta cesareo" játszott nagy szerepet a
szépirodalmi érzékenység és öntudat kifejlesztésében, különösen Csokonainál s
részben Kazinczy első tanítványai körében (Döme Károly), akik Metastasiónak
(1698–1782) szinte egész drámai és lírai művét magyarra fordították. Goldoni
(1707–1793), a jelentősebb és markánsabban polgári drámaíró viszonylag kisebb
figyelmet keltett.
Az észak-amerikai és a skandináv felvilágosodás művei (Franklin, Pain, a dán
Holberg: Klimius Miklós föld alatt való útja) csak szórványosan kerültek el
hozzánk. A magyar fejlődéssel sok tekintetben rokon, de fejlettebb lengyel
felvilágosodásnak inkább a politikai eseményei (Kosciuszko) keltettek visszhangot
nálunk, semmint írói (a 18. század második felében): Naruszewicz, Trembecki,
Węgierski, a Csokonaihoz hasonlítható Ignacy Krasicki (1735– 1801)–, a harmadik
rend követeléseit hirdető Kołłątaj (1750–1812). Az orosz felvilágosodás
mozgalmaiból is inkább csak az akadémiai nyelvművelés törekvésére figyeltek fel
irodalmáraink, a radikális leleplezők (Novikov, 1744– 1818; Ragyiscsev, 1749–
1802) és a gazdagodó szépirodalom első nagyjai – Lomonoszov (1711–1765),
Szumarokov (1718–1777), Krilov (1769– 1844), Gyerzsavin (1743–1816),
Fonvizin (1744–1792) – ekkor még jórészt ismeretlenek maradtak. A cseh
felvilágosodás, nyelvművelés és nemzeti öntudatosodás mozgalmának
(Dobrowsky, 1753–1829; Jungmann, 1773– 1847) a miénkkel sokban egybehangzó
törekvéseire szintén csak a nyelvújítás idején és később terelődött figyelem. Arra,
hogy a nyugat-szlovák nyelvjárás is irodalmi fokra emelkedett (Bernolák 1790-ben
megjelent grammatikája), hogy a szlovák értelmiség már önállóan kezd
szervezkedni, csak akkor eszméltek rá a magyar írók, amikor az államnyelv
kérdésében összeütközött álláspontjuk.
A felvilágosodás európai térképének ez a hálózata rajzolódott ki a magyar irodalom
körül. Mennél nagyobb mintakészletből válogathatott, annál inkább megőrizte
önállóságát. De a sokféle változat, eltérés, sőt ellentét, a felvilágosodás vezéreinek
egymás közti polémiái (Voltaire d'Holbach ellen, Rousseau Helvétius ellen stb.)
sem takarhatták el az eszmei mozgalom lényegi egységét. Mind egyetértettek
abban, hogy a természetes észt írták a mozgalom zászlajára, mely hivatva volt
megvilágítani a tudatlanságtól vagy előítéletektől elvakított emberiség útját és
létrehozni egy olyan világképet, melyben minden racionálisan függ össze, s nem
marad hely a misztikumnak, a vakhitnek, a babonának és csodának. Legfőképpen
abban a felfogásban egyeztek meg, mely az észt egyetlen mércének és kutatási
eszköznek ismeri el, még akkor is, ha fölényét időnként vitatta az ugyancsak
polgárosuló irányba ható szentimentális lázongás. Ilyen értelemben Hobbes és
d'Holbach materializmusa, a cambridge-i teológusok idealizmusa, Voltaire és a
szabadkőművesek deista etikája, Locke dualista szenzualizmusa éppúgy a
felvilágosodás gondolatrendszerébe és alapmódszeréhez tartozik, mint Rousseau
érzelmessége, Hume szkepticizmusa, Goethe evolucionista gondolata és Kant
"kritikája".
{16.} A természetes ész ítélőszéke az elvont racionalizmus hatalmát képviselte a
tudatlansággal, az előítélettel, az egyházzal és az abszolutizmussal szemben. Elvont
jellege mit sem von le támadó, rontó és építő szenvedélyének igazából, mellyel az
igazság és emberség eljövendő világát akarta kialakítani. A kor racionalizmusa
azonban történetietlen szemléletmóddal párosult, a társadalmi jelenségek
magyarázatában pedig még a materializmus is nem-dialektikus, metafizikus
módszerrel járt együtt. Az anyag mechanikai törvényeire alapozott materializmus a
társadalom mozgásában csupán a jelenségek megismétlődését, körforgását látta,
nem érkezett el sem a minőségileg új keletkezésének felismeréséig, sem a
feudalizmus történelmi létrejöttének, a konkrét történelmi szükségszerűségnek
megértéséig. A burzsoázia szemében a polgárság győzelme a feudalizmuson a
fejlődés legmagasabb állapotának minősült. "az éppen akkor burzsoává kifejlődő
középpolgár idealizált esze" – mint Engels írja – "örök értelem"-nek, s ez volt az
oka a társadalmi jelenségek történetietlen, adialektikus magyarázatának.
Az egyetemes és örök ész képzetének hite tette lényegében nemzetek fölöttivé a
felvilágosodás mozgalmát. Ez a jellege nemcsak az eszmék szabad és könnyű-kezű
átvételében, hanem az írók nyugtalan utazásaiban, külföldjárásában is
megnyilvánul. Angolok és németek (Boswell és Grimm) tartózkodnak huzamosan
Franciaországban, franciák (Voltaire, Diderot) élnek hosszabb ideig Angliában
vagy Oroszországban, egész francia–olasz kör dolgozik II. Frigyes porosz király
körül, francia felvilágosítóktól kérnek korzikai, lengyel, orosz alkotmányt. Magyar
írók is – mint Bessenyei, Péczeli, Batsányi, Fazekas – mélyen belemerülnek az
Ausztriától nyugatra eső világ kulturális és háborús forgatagába és a kor némelyik
jellegzetesen felvilágosult kalandor-írója, mint Casanova vagy Trenk, világjáró
útján Magyarországra is elvetődik.
Az eszméknek ez a rendszere és cseréje, a gondolkodásnak ez a módszere, nagy
visszhangot vert a magyar felvilágosodás íróiban, anélkül, hogy önálló filozófiai
szisztémát érlelt volna bennük. Erejük tudatára ébresztette őket a hazai haladás
szolgálatában, segítette harcukat, a legjobbak pedig a felvilágosult eszmékből és a
korszerű hazai tennivalók fölismeréséből formáltak hivatástudatot és újító nemzeti
programot.

Eszmei-politikai áramlatok és a köztársasági mozgalom

A magyar felvilágosodás első szakaszára (1795-ig) az jellemző, hogy a társadalmi
eszmék előnyomulását s egyre radikálisabb publicisztikai és irodalmi propagandáját
minduntalan keresztezi és korlátozza a konzervatív patrióta nemesi ellenállás
mozgalma. A nemesség ellenállása II. József évtizedének vége felé bontakozott ki,
s az uralkodónak a magyar nyelv és a nemesi alkotmány eltörlésére irányuló
rendeleteivel szállt szembe. Feudális eredetű hagyományokra esküdött, fölszította a
minden idegen eszme elől elzárkózó rendi nacionalizmust; a változatlan magyar
nyelv. a nemesi szokások, erkölcs, öltözék primitív, de népszerű kultuszát hívta
életre. Az irányok ellentmondásossága, gyakran egymást tagadó nézetek párosulása
(a korábban szemben álló felek – a nemesi patrióták s a polgári jozefinusok – 1790
körül rövid időre létrejött politikai egysége), a {17.} nemesi osztályjelleg
kiütközése és elhatalmasodása érthetővé teszi íróink megtorpanásait, kételyeiket
önmaguk iránt, vagy ellenkezőleg, doktriner radikalizálódásukat közönség és
tömegek nélkül. A kereszteződő, egy-egy írói életműben is egymásra torlódó
irányok, az eseményeknek szinte ötévenkénti fordulatoktól diktált nyugtalan
ritmusa lehetetlenné tették egységes irodalmi stílus vagy egynemű stílusirányok
kialakulását. A századfordulóig ízlés és stílus különböző, hazai és idegenből
áthasonított áramlatai keverednek egymással: magyaros formahagyomány
felvilágosodott tartalommal, nemzeti téma barokk szemlélettel, népies ízlés
rokokóval, szentimentalizmus a deákos és németes klasszicizmussal, Locke, Pope,
Montesquieu és Voltaire példamutatása Milton, Gessner, Klopstock, Young,
Hervey hatásával.
Ezért ad sajátos jelleget a magyar felvilágosodásnak egyrészt az, hogy a politikai és
esztétikai kiforratlanság fölé emelkedni, mint egységes tanítás csak a nemzeti nyelv
kiművelésének felvilágosult programja (Bessenyei) tudott, másrészt az, hogy a
líra válhatott az ellentmondásokban gazdag korszak fő műfajává (Ányos, Batsányi,
Dayka, Csokonai).
A felvilágosodás szakít a vallási szemléletű, latin nyelvű, az iskolás erudíciót vagy
a közvetlen hasznosságú tudományt művelő irodalmi hagyománnyal, helyébe a
világiságot és az új eszmék kifejezésével gyarapodó-csiszolódó magyarnyelvűséget
állítja. A szépirodalom önállósításának gondját azonban még a tudomány és a
nyelvművelés tágabb fogalma alá rendeli. Lökést ad a lírának is, amennyiben
felrázó, öntudatra ébresztő funkcióját erősíti, és a tudatos nyelvi kísérletezések,
prozódiai próbák és viták előtt tár kaput, melyek a felvilágosodás egész költészetét
összegező Csokonainál a korszerű stíluseszközök, versformák bámulatosan
változatos készletét eredményezik.
Felvilágosodásunk további megkülönböztető vonása népiessége. A népies
tájékozódás a polgári nemzet kialakításának kérdéseivel szövődött össze. A
parasztság mint a nemzeti sajátságok őrzője jelent meg a nemesség tudatában, mely
ez időtől kezdte hangoztatni a liberális-patriarkális jelszót, hogy "fel kell emelni" a
népet, a parasztságot a művelődés, az irodalom magasabb körébe, megnemesítve
együgyű hagyományait. Ez a gondolat jelen van Bessenyei politikai nézeteiben,
mint az a tétel is, hogy az urakat a jobbágyaik tartják meg – nyelvük révén – a
magyarságnak. De míg Bessenyei nagyobb távlatú programja szembeszállt a
provinciális népiességgel, a nemesi ellenállás minden újítást és idegent gyűlölő
patriótái, éppen ellenkezőleg, a provinciális népiességhez ragaszkodtak. A népi
szokások, mondások gyűjtése és írói felhasználása, a népi alakok ábrázolása a
nemesi öntudat szerint való magyarság-kép kialakítását szolgálta műveikben. Csak
a köztársasági mozgalom bukása után jött létre a felvilágosodás és a népiesség
demokratikus szellemű egyesítése a szépirodalomban, Csokonai és Fazekas
munkáiban.
A felvilágosodás eszméinek terjesztésében, az egyház befolyásának gyengítésében
szerepet játszott a szabadkőműves mozgalom, amelynek páholyokból és
nagypáholyokból álló hálózata elősegítette Martinovics köztársasági szervezkedését
is. A különböző kezdemények, előzmények (pl. rózsakeresztesek) után a mozgalom
a 18. század elején, Londonban ölt egységes szervezeti formát. Magyar
szempontból fontos az 1742-es év: ekkor alakult meg a bécsi páholy, amelynek
munkájában több magyar – köztük számos testőr és testőr-{18.}író – is résztvett. A
szabadkőművesség tagjainak testvériségét hirdette, felvilágosult liberális-humanista
eszméket propagált, hangoztatta az egész emberiség egységét az országhatárok fölé
emelkedő "lelki hazában". A világpolgári gondolattal együtt járt az egyházakkal,
különösen a katolikus egyházzal szembeforduló szellemi-politikai magatartás. A
szabadkőműves mozgalom tagjai között találunk arisztokratákat és nemeseket,
hivatalnokokat és polgárokat, sőt vezető politikusokat (pl. Van Swieten és
Sonnenfels) és felvilágosult papokat. Sajnos provokatőröket és besúgókat is. A
páholyokban tapasztalt "demokratizmust" dicséri Kazinczy egyik levelében: "Én
nekem a Kőmívesség oly társaság, amely egy kis karikát csinál a legjobb szívű
emberekből; melyben az ember elfelejti azt a nagy egyenetlenséget, amely a külső
világban van, ..." Egyébként ez a jellemzés is érzékelteti, amit a szabadkőműves
dokumentumok hangoztatnak, hogy ti. a mozgalom társadalmi programja igen
mérsékelt volt, elvetette a forradalmat, s tudunk arról is, hogy – például – egyes
magyarországi páholyokon belül élesen elítélték a jakobinizmust, s szót emeltek
Voltaire tanításai ellen. A tagság széles társadalmi skálájából sem
következtethetünk egyoldalúan ennek az egyébként erősen hierarchikus felépítésű
szervezetnek a demokratizmusára. Vezető államférfiak, kormányzósági tisztviselők
résztvétele a mozgalomban azt is lehetővé tette, hogy a páholyok – helyenként és
időnként – a radikalizálódás fékezésének színterei legyenek. Kétségtelen azonban,
hogy a szabadkőművesség alapgondolata s a szépművészetek és a
természettudományok iránti érdeklődés ápolása az ízlés nemesítéséré való törekvés
a 18. században a haladó törekvések támogatását jelentette, a polgári progresszió
egy mérsékeltebb, misztikus változatát a feudális kötöttségekkel szemben. 1795-ig,
amikor is a császári rendelet betiltotta a szabadkőműves páholyok működését,
Magyarországon és Erdélyben is számos páholy alakult, többek között Pesten,
Miskolcon, Pozsonyban, Eperjesen, Selmecbányán, Sátoraljaújhelyen,
Balassagyarmaton, Kolozsvárott, Brassóban, Szebenben, Csíkszeredán, stb. A
mozgalom jelentőségét a páholy-székhelyek felsorolásánál is meggyőzőbben jelzi
egy páholy-tagságra vetett tekintet. A rendelkezésünkre álló hézagos adatokból
tudjuk, hogy az 1780-as években több mint 2000 tagja volt a hazai páholyoknak, s
korántsem ismerjük minden páholy tagnévsorát. De ennél is többet mond egy rövid
válogatás a tagnévsorokból. A szabadkőműves mozgalomhoz tartozott a 18. század
második felében Aranka György, Báróczi Sándor, Berzeviczy Gergely, Cornides
Dániel, Földi János, Hajnóczy József, Kármán, Kazinczy, Kovachich Márton,
Kollár Ádám, Laczkovics János, Martinovics, Nagyváthy János, Orczy Lőrinc,
Pálóczi Horváth Ádám, Ráday Gedeon. Minden valószínűség szerint páholytag volt
Bessenyei és Batsányi is. A mozgalom élménye az irodalomban is tükröződik: az
oly becses levelezések mellett Kazinczy versében, Kármán prózai értekezésében, a
rózsakeresztesek miszticizmusát magáévá tevő, "aranycsináló" Báróczi Sándor
írásaiban.
A köztársasági mozgalom rövid időszaka (1794) a magyar felvilágosodás
irodalmának csúcspontja. Az 1790–91. évi országgyűlés elsősorban a nemesi
nemzet diadala volt II. József reformjai felett, mégis többet nyújtott a konzervatív
nemesi mozgalom követeléseinél: a plebejus felvilágosult hazafiak, a reformista
értelmiség nagy része most rövid időre egy táborba került a nemesi patriótákkal. I.
Ferenc uralkodásának (1792–1836) elején ez az együttes {19.} mozgalom
fejlődésnek indult, s az ellenállás 1793 végére egységes, országos jelleget öltött.
1794 elején a köznemesség egyes csoportjaiban, az értelmiség köreiben forradalmi
hangulat alakult ki. A francia forradalmi események azonban fokozatosan
megosztották a Habsburg-ellenes erőket: a nemesség, hatalmát féltve a forradalom
terjedésétől, az uralkodóhoz közeledett, a progresszív hazafiak pedig a forradalmi
szervezkedés útjára léptek. A magyar jakobinusok, Martinovics Ignác apátnak, a
materialista filozófia, az államelmélet és a természettudomány jeles művelőjének
(1755–1795) és Hajnóczy Józsefnek, a demokratikus jogtudósnak (1750–1795)
vezetésével a polgári átalakulást, a feudalizmus és az abszolutizmus megdöntését, a
független demokratikus polgári köztársaság megteremtését akarták kivívni.
Polgárság és tömegek híján a mozgalom alig indult el, már el is bukott, a vezetőket
kivégezték, a forradalmi káté terjesztőit s az aktív rokonszenvezők többségét súlyos
börtönnel sújtották. Az irodalom a kiéleződő politikai élet hatására felélénkült.
Kármán irodalmi programja a mozgalom légkörében jött létre, Batsányi, Kazinczy
és Csokonai művészete ezekben az években, 1791 és 94 között bontakozott ki nagy
társadalomkritikai erővel. Dayka, Kármán korai halála, Szentjóbi Szabó pusztulása
a börtönben, Batsányi, Kazinczy, Verseghy súlyos fogsága, Csokonai
kitaszítottsága azonban mély cezúrát hagyott az irodalom fejlődésében, különösen a
politikai mondanivaló s nyíltság tekintetében érezhető hanyatlás, illetve változás
1795 után.
 Kulturális törekvések
A felvilágosodással kezdődik el a magyar tudományos és irodalmi élet
megszervezése olyan fokon, hogy a folyamatos áthagyományozódás ettől fogva
biztosítja az irodalmi fejlődés folytonosságát. A Ratio Educationis (1777) az
összbirodalom érdekeit szolgálta ugyan s nem ismerte el a magyar nyelv jogát,
mégis a felvilágosult nevelés modernebb szellemét vitte be az iskolákba. 1791-től
az akadémiák után a gimnáziumokban is magyar katedrák létesültek a magyar
nyelv terjesztése céljából. A nagyszombati egyetem 1777-ben Budára, majd innen
Pestre (1784) került át, s tanárai között jeles magyar tudósok is voltak. 1791-ben
állították fel a magyar nyelv tanszékét (első professzora Vályi András volt), 1792-
ben az esztétikáét (mely az irodalom tanításával is foglalkozott; az első tanár:
Schedius Lajos). Az orvosi karral és a nyolcvanas években mérnöki intézettel
kiegészült egyetem a szaktudományok művelését is felkarolta, de még a 19. század
első éveiben is latin nyelven adtak elő. A magyar nyelven író s előadó tudósok
többnyire a piaristák s a debreceni, sárospataki kollégium tanárai voltak. A laikus,
közös népiskolák megszervezése, a közoktatás állami felügyelet alá helyezése II.
József idején a világi értelmiség kialakulását segítette elő. A matematikától,
fizikától, lélektantól kezdve a gazdaság különböző ágain át az orvosi és mérnöki
ismeretekig minden tudományág megjelenik magyar nyelven, bár erősen meg kell
küzdeni a kifejezésbeli nehézségekkel. Éppen ezért a tudományos irodalom
művelésével szorosan együtt járt a nyelv szó- és kifejezéskészletének megújítása
(purista módon vagy az idegen kifejezések átvételével), a nyelvi neológia
előretörése.
{20.} A helyesírás és a nyelvhelyesség problémái a prozódiai harc polémiáiban,
szótárírók műveiben, írói levelezésekben kezdtek tisztázódni. Az előretörő
neológiával 1795-ben szállt szembe a debreceniek Magyar Grammatikája. A
nyelvtani és prozódiai vitacikkek mellett ekkor tűnnek fel az első irodalmi kritikák
(Bessenyei, Kazinczy), tanulmányok (Batsányi).
Bessenyeinek az "új tudományok" elterjesztését célzó magyar nyelvi programja
szorosan egyesítette magában a felvilágosodás eszméit és a nyelvújítás gyakorlatát,
s ez a program maradt irányadó a századfordulóig. Kármánnak a szépirodalmi
eredetiségről megfogalmazott modernebb célkitűzései elé 1795 után akadályok
tornyosultak, de Csokonai továbbra is képviselte ezt az igényt. Bessenyei
programja szerény intézményes keretek közt kezd megvalósulni. Bessenyei, majd
Révai Miklós akadémiai törekvései kudarcba fulladtak, Bessenyei Hazafiúi Magyar
Társasága nem valósult meg. A kisebb írói társaságok (Görög Demeteré Bécsben,
Aranka Györgyé Erdélyben, Péczelié Komáromban, Batsányié és Kazinczyé
Kassán), a diák önképzőkörök (a pozsonyi kispapoké 1785-től, Fejér György körül;
a pesti egyetemé; a debrecenieké Csokonai körül; a pozsonyi evangélikus liceumé;
a soproni Magyar Társaság Kis János körül) és a nagyon kevés irodalmi szalon (pl.
a Beleznayné Podmaniczky Annáé Pest megyei birtokain és Pesten, ahol Bessenyei,
Kazinczy és Kármán találkozott a művelt magyar mágnásokkal és literátorokkal)
voltak az irodalmi élet kezdeti és kezdetleges fórumai. II. József uralkodása alatt a
cenzúra enyhítése, újabb nyomdák felállítása, kölcsönkönyvtárak és
olvasókabinetek létesülése segítette az irodalmi művek terjedését, az
olvasóközönség növekedése lehetővé tette az első magyar
nyelvű hírlapok és folyóiratok megindulását. Az országgyűlés (1790–91) idején
kirajzó röpiratirodalom is emelője volt a közművelődésnek, s ekkor szerveződött
meg az első magyar nyelvű színtársulat is.
Egymást keresztező, ellentmondásos politikai és ízlésirányok feltorlódása; a
legtágabb s uralkodó programként a felvilágosult tudomány és magyar
nyelvművelés összekapcsolódása; a stílusirányzatok zűrzavarában új irodalmi
műfajok kibontakozása és a líra vezető műfajjá fejlődése; a polgári-nemzeti
gondolat összeszövődése a – többnyire patriarkális – népiességgel; végül az
irodalmi élet elemi intézményeinek, társaságoknak és folyóiratoknak létrejötte:
ezek a legfőbb jellegzetességei a vallási tudatforma egyeduralmát megrendítő
magyar felvilágosodás első nagy szakaszának.

Irodalom
Társadalmi és politikai viszonyok:
Engels, Friedrich: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. Marx–
Engels: Vál. művek. 1963. II. 80–138. – Touchard, Jean: Histoire des idées
politiques. I–II. Paris 1959. – Gyeborin, A[bram] M[ojszeevics]: Az újkor
társadalmi és politikai tanai. Ford. Józsa Péter. 1962. – Eckhardt Sándor: A francia
forradalom eszméi Magyarországon. (1924.) – Jancsó Elemér: A magyar
szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII-ik században.
Cluj 1936. – Magyarország története 1790–1849, a feudalizmusról a kapitalizmusra
való átmenet korszakában. Szerk. Mérei Gyula–Spira György 1961.
Magyar irodalom, világirodalom:
Korff, Hermann August: Geist der Goethezeit. I–IV. Leipzig 1923–1953. – Iratok a
magyar államnyelv kérdésének történetéhez, 1790–1848. Kiad. és bev. Szekfű
Gyula. 1926. – Horváth {21.} János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól
Petőfiig. 1927. – Mornet, Daniel: La pensée française au XVIII e siècle. Paris 1929.
– Szerb Antal: Magyar preromantika. Min 1929. 3–68.; Sz. A.: Gondolatok a
könyvtárban. (1946.) 373–454. – Müller Gyula: A bécsi francia irodalmi kultúra a
XVIII. században. [1930.] (A bécsi Coll. Hung. füzetei 7.) – Waldapfel
József: Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből. 1780–1830. 1935. – Hazard,
Paul: La pensée européenne au XVIIIe siècle, de Montesquieu à Lessing. I–III.
Paris 1946. – Lukács György: Goethe és kora. (Tanulmánykötet.) [1946.] – Révai
József: Kölcsey Ferenc. (1938.) K. F. válogatott művei. 1949. 3–42.; R. J.: Irodalmi
tanulmányok. 1950. 5–57.; R. J.: Vál. irodalmi tanulmányok. 1960. 5–52. –
Szöveggyűjtemény a felvilágosodás és a reformkorszak irodalmából. I. r.
Felvilágosodás és nemzeti irodalom. 1772–1819. Szerk. Waldapfel József. 1952.
– Benz, Richard: Die Zeit der deutschen Klassik. Kultur des Jahrhunderts. 1750–
1800. Stuttgart 1953. – Pais Dezső: A magyar irodalmi nyelv. MTA I. OK IV.
(1953.) 425–486. (Hozzászólásokkal.) – Waldapfel József: A magyar irodalom a
felvilágosodás korában. 1954.; 1963. (jav., bőv.) – Horváth János: A XIX. század
fejlődéstörténeti előzményei. H. J.: Tanulmányok. 1956. 94–142. (Egyet. előadás
1933–1934.) – Mezei Márta: Történetszemlélet a magyar felvilágosodás
irodalmában. 1958. (ItFüz. 19.) – Benkő Loránd: A magyar irodalmi írásbeliség a
felvilágosodás korának első szakaszában. 1960. – Baróti Dezső: A XVIII. század
ízléséről. Petőfi Irod. Múz. Évk. 1960–1961. 25–39. – Hettner,
Hermann: Geschichte der deutschen Literatur im achtzehnten Jahrhundert. I–II.
Berlin 1961. (Aufbau) – Wellek, René: A history of modern criticism. I–II. 1750–
1950. London 1961. 4 – Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza. 1963. – Krauss,
Werner: Studien zur deutschen und französischen Aufklärung. Berlin (1963.)
(Neue Beitrage zur Literaturwissenschaft 16.) – Szauder József: A magyar
szentimentalizmus problémái. ItK 1963. 405–421.
Hatások, irodalmi-szellemi kapcsolatok:
Radó Antal: A magyar műfordítás története. (1772–1831.) 1883. – Demek
Győző: Matthisson hatása irodalmunkra. EPhK 1891. 225–270. – Riedl
Frigyes: Shakespeare és a magyar irodalom. [1911–1920. között.] (MKt 824.)
– Csipak Lajos: Horatius hatása az ó- és újklasszikus iskola költőire. Kolozsvár
1912. – Császár Elemér: A német költészet hatása a magyarra a XVIII. században.
1913. (ÉrtNySzéptud 22, 7.) – Fest Sándor: Pope és a magyar költők. EPhK 1916.
535–546, 623–630. – Fest Sándor: Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi
István fellépéséig. 1917. (ÉrtNySzéptud 23, 7.) – Pukánszky Béla: Herder
hazánkban. I. Herder és a népies irány. 1918. (NémPhilDolg 23.) – Baranyai
Zoltán: A francia nyelv és műveltség Magyarországon. XVIII. század. 1920.
– Rácz Lajos: Rousseau és Magyarország. DebrSz 1927. 400–409. – Csengery
János: Vergilius a magyar költészetben. ItK 1931. 24–37, 145–165.

2. BESSENYEI GYÖRGY (1747?–1811)

FEJEZETEK

 Pályakezdés és az 1772. év
  Hivatal és hivatás

 Vígjátékai

 A művelődési program: röpiratok s akadémiai tervezet

 A holmi

 Otthon

 A bihari remete és Az értelemnek keresése

 A Tariménes utazása

 Kiadások

 Irodalom

Az ő könyveiről igazán elmondható: habent sua fata. Saját korában (s azon túl is
egy ideig) csak művelődési programjának s egy vígjátékának volt igazi,
történelmileg jelentős hatása. Mindaz az írói s gondolkodói erőfeszítés és
eredmény, ami e programnak alapja s tartaléka volt, jó időre szinte nyomtalanul
elsüllyedt. Ő maga csak az 1930-as évektől kezdve, de főleg az újabb kutatások
eredményeképpen nyerte el méltó helyét művelődésünk s irodalmunk történetében,
bár nem egy fontos műve máig kiadatlan.
Élete különben két izgalmasan éles fordulaton kívül semmi feltűnő vonást nem
mutat; ő maga nem váltott ki engesztelhetetlenül szenvedélyes és hosszantartó
csatákat – bár személye körül összeütköztek réginek és újnak szembefeszülő erői –,
csupán megírt műveinek igazsága nyomult előre a tudatban egyre szívósabban. Már
a 19. század legelején látni kellett, az ő fellépte új korszak kezdete.
Rendkívüli tehetség és energiaforrás volt. Tehetsége tízegynéhány év alatt
érlelődött ki teljesen s még a vidéki magányban sem sorvadt el: a cenzúra, a ferenci
reakció csak műveinek kiadatását gátolhatta meg több mint húsz éven át,
gondolkodó- és alkotókedvét azonban nem. Valami a szubjektív alkotói kedvnél
vagy a monomániás önkifejező vágynál sokkal erősebb impulzus kellett ahhoz,
hogy töretlen kedéllyel írjon s csak írjon továbbra is, bízva a "maradék"-ban.
A nemzeti történelem akkori létkérdéseinek felismerése s ezeknek izgató hatása
volt az, ami az egyéniség energiáit és készségeit oly nagy erővel pezsdítette fel s
árasztotta szét oly sokféle ágba. A polgári nemzetté válás elemi követelményét –
a nemzeti nyelv kiművelését – egyesíteni a haladó tartalmú
közműveltség megteremtésének korántsem elemi, hanem fejlett igényével: olyan
program volt, mellyel Bessenyei udvar és nemesség, nemesség és parasztság újból
éleződő ellentétei idején a haladás és nemzetté válás kulcskérdését ragadta meg.
Úgy határozta meg azonban a nyelvében nemzeti irodalom funkcióját, hogy
egyetemes emberi érdekeltségét mindig nyíltan hangsúlyozta, a nemzeti irodalom
szociális bázisát és tartalmát pedig a nemességnél és a polgárságnál szélesebb körre
kívánta kiterjeszteni. Ezért is maradt Bessenyei gondolata – kora kötöttségein
túlszárnyalva – mind-{23.}máig aktuális. Ezért is érezhette gondolatainak jó részét
idegennek magától az a magyar nemesség, mely alig indult még el a "világosodás"
útján.
Ez a tettvágytól felajzott, gondolatilag csordultig telített, azonnali közlésre és
hatásra törekvő íróegyéniség érthető módon a röpiratban, a tervezetben, a kisebb
tanulmányban találta meg a neki legmegfelelőbb műformát, amelyben személyes
lehetett töprengés, vívódás nélkül, tárgyias lehetett nehézkesség, bonyodalmasság
nélkül. Ebben a műfajban irodalmunk egyik klasszikusa. De éppígy otthonos ő a
röpke, ironikus, tréfás-enyelgő stílusba rejtett melankólia, a szivárványos
kedélyhullámzás prózai dialógusaiban és azokban a kisterjedelmű, La Bruyére-i
klasszicista jellemképekben, amelyeknek mozgalmasságát, leleplező erejét,
szemléleti pontosságát kevés magyar író értette kívüle. Leginkább talán Csokonai.
Plasztikus tájleíró, természetfestő is, a rokokó-klasszicista stílus színeit, villanó
gráciáját gyakran olvasztva össze sötétebb tónusokkal. S mindezen derűs, vidám,
sokszor iróniára s öniróniára hajló kedélye, a groteszket kedvelő humora uralkodik
– ebben szinte egyedülálló a 20. századig. Okossága és szíve, kedélye nagyobb
volt, mint gondolatrendszert alkotó ereje s lírai és drámai kifejezőképessége.
Filozófiája azonban nem új eredményei vagy rendszere miatt becses számunkra is,
hanem azért, mert az egész újabbkori haladó filozófiát – Descartes-tól d'Holbachig,
Montesquieu-ig, Helvétiusig, Voltaire-ig, Rousseau-ig – szenvedélyes
problémaérzékenységgel sajátítja el. Elsőként épített ki magyarul egy a
fideizmustól és az osztrák államelmélettől fokozatosan elszakadó, deisztikusan
materialista bölcseletet és társadalomelméletet. A változás, mozgás
princípiumainak dialektikus keresése és politikai hangsúlyozása, a törvény előtti
egyenlőség és a közteherviselés első megfogalmazása az úttörő értékei nálunk az ő
elméleti munkásságának.
Az utókor testőrírónak könyvelte el; ő A filozófus rokonlelkű hősével minősítette
magát poligrafusnak. Irodalmi programja is e poligráfiának része, bár szorosabban
művelődési programjához csatlakozik. Költőiskolát tehát ő, a minden irányban
szétszóródó, nem alapított, noha klasszicista tanítása – franciás, de horatiusi elveket
is őrző poétikája – több kortársának mutathatott példát az írói tudatosságra.
Tőle számítjuk egész újkori irodalmunk kezdetét, a felvilágosodás megindulását.
Noha vannak előzményei, programjának összetettsége és "elkötelezettsége" e
határjelölést teljesen jogossá teszi.

Pályakezdés és az 1772. év
Valószínűleg 1747-ben született. 1755-től 1760-ig Sárospatakon tanult. Alig
sajátította el a bibliai-vallási tudnivalókat s kevéssé a klasszikus latin szerzőket,
apja máris hazavitte gazdálkodni. Innen, a Szabolcs megyei Bercelről került fel
Bécsbe. Sok magyar írónak van látványosabb, izgalmasabb, eseményekben
gazdagabb élete, ilyen nagy fordulat azonban kevésnek az életében adódott. A
vagyonos, de a birtokot evésben-ivásban felélő "vas-Bessenyeiek" parlagi életéből
Európának egyik legelső királyi udvarába lépett át. Itt is maradt, hűségesen
szolgálva a királynőt (már kevésbé annak "kibékítő" politikai törekvéseit) a nemesi
testőrségben 1773-ig, vagyis {24.} csaknem nyolc éven át. Első művei csak 1772-
ben jelentek meg, de akkor egyszerre több is. Legelőször a Hunyadi László
tragédiája került nyilvánosságra, utána Az embernek próbája című Pope-fordítása,
majd az Eszterházi vigasságok és az év végén az Ágis tragédiája, s készen volt már
a Buda tragédiája s a Hunyadi-eposz. Hogy egy író ily lendülettel ír, az máris
erősen megkülönbözteti a régi magyarság nehézkes, tudatosság tekintetében
fogyatékos, inkább tudós, mint literátus, inkább iskolai, mint világi irodalmiságától.
Mit hozott magával Bessenyei Bécsbe, s mit kapott Bécstől?
Hozta elsősorban a hazai táj ösztönös szeretetét és az ott élő parlagi urak meg
pásztorok emlékképét; e furcsa alakok galériája a "frizérozatlan fejű" sárospataki
"filozófusok" képeivel egészült ki 1755-től 1760-ig, amíg Patakon tanult. Ez a
város mélyíthette el lelkében a család Rákóczi-hűségének tradicióját is. A tudást
azonban nem: hitvány skolasztikát, pedáns latinos-bibliás tant magoltattak vele.
Unta is eléggé, szívesebben emlékezett később a játék óráira, mint a leckékre. Noha
tudta becsülni vaskalapos, nehézkes tanítóinak tiszta jellemét, erkölcsös életét.
(Mindez A holmi című tanulmánygyűjteményéből derül ki, 1779-ben.) Komolyabb
latin tudást sem vitt magával Bécsbe. Ez hiány volt, de egyben "könnyebbség" is:
elfogulatlanabb lelket tárt a modern világ elé.
Kapta Bécsben a testőri fényes hivatalt, mely éppenséggel nem volt terhes; a
velejáró kötelező tanulást s az új ismeretségeket, annak az életnek az ismeretét,
melyet az udvar – a személyesen ismert királynő s báró Grass Frigyesné, az
udvarhölgy, Kollár Ádám, a tudós könyvtáros, a nagy társaság – s még erősebben
az udvarba is benyomuló bécsi, osztrák szellemi pezsdülés kínált neki. S kapta –
nem utolsó sorban – az abszolút monarchia állam- és társadalomtanát, mely
hamarosan izgatott töprengéseinek lett a tárgya. Nagyarányú és szívós
önműveléséről, tudása hiányainak rohamos pótlásáról ő maga írja: "Bécsbe jövén,
csak eszembe ötlik, hogy tanulni kellene, mert jó holmit tudni – tanulni kezdek és
egyhuzomba tizenegy esztendeig szüntelen ölöm magam."
Ettől azonban még senki sem lesz íróvá. Írói hivatásának kialakításához elsősorban
tárgy, téma, mondanivaló kellett s amellett irodalmi gyakorlat. Ez utóbbi önként
adódott a nyelvtanulásból. Nehézséget leküzdeni akaró elszántsága németül íratott
vele – próbára s alkalomból – kisebb műveket. E kísérletek 1770 körül – valamivel
előtte s utána – zajlottak le. Annyi bizonyos, hogy a Galant levelek (megj. Bécs
1779) a hozzácsatolt Jegyzés szerint "próbára csináltattak magyarba legelőször oly
végbül, ha módjokat anyanyelvünk megszenvedi-é ... E leveleket legelőször 1771-
ben ugyan magam németül írtam és ugy németbül fordítottam magyarra 1778-
ban ..." A Galant levelek tehát még az 1772-es nagy év előtti útkeresés terméke. Ha
igaza van Gálos Rezsőnek, aki Tzerim Cariteshez intézett levelét (A holmi, Bécs,
1779, XXX. Rész) meg Az embernek próbája toldalékában szereplő érzelmes-
gáláns leveleket (Rézus, Parides, Edíza között) is ily koraiaknak tartja, ez első
írások csoportja egyértelműen abba a Faludi Ferencénél jóval érzékenyebb,
udvaribb jellegű rokokó-gáláns irodalomba sorolható, melyre az öreg udvari "poeta
cesareo", Metastasio s a vidéki Mészáros Ignác, a Kartigám (1772) szerzője adták a
legkorszerűbb s legkedveltebb példákat. {25.} Fennmaradt az 1770-ben készült s
1774-ben megjelent Der Amerikaner, melynek gyatra németsége azonnal elárulja,
hogy ez csak írói tapogatódzás. De már a felvilágosodás eszméi, főleg toleranciája
iránti bensőséges érdeklődés vezeti tollat, amikor az erőszakosan térítő
mohamedánok közé került Podocz és Kazimir, a két napimádó, "jó vadember"
históriáját meséli el. A voltaire-i elbeszélést majd a tizenhét éves Kazinczy fordítja
le magyarra, először írva le magának Bessenyei szövegéből a világosság szót.
A fordulat – a magyar literátor-hivatás kialakulása – ekkortájt, 1770 körül, a
próbákkal egyidőben, de nem az íráspróbák hatására, hanem azok ellenében
következett be.
Bessenyei – tanúja az 1765. évi országgyűlésnek s a rákövetkező elégedetlenségnek
– az udvarban sem térhetett ki a felismerés elől: a jobbágyterhek csökkentésének
vitájában (melyik félnek kárára történjék?) a magyar nemesi osztályérdek
szembekerült a bécsi politika érdekeivel, s a gazdasági-politikai ellentétek, nyelvi
okokból is, fokozatosan nemzeti irányban kezdtek kiszélesedni. Felnyitotta
Bessenyei szemét az a nagy változás is, mely az udvarban s a fővárosban ment
végbe körülötte: a bécsi udvari kultúra leveti olaszos-franciás jellegét, németté
válik – magában Bécsben nyomul előre, Sonnenfels irodalmi harcai következtében,
a német nemzeti gondolat. A bécsi polgárság erélyesen kezdi hirdetni a németség
feltámadó erejét, egyenrangúságát az idegennel és jogát a franciás műveltség
bírálatához. E törekvések segítőre találtak II. Józsefben, akinek német-római
császári udvara 1765 óta állott fenn Mária Teréziáé mellett.
E kettős hatás teszi magyar íróvá Bessenyeit s nem az iskola, nem is a német
íráspróbák. Döntő jelentőségű, hogy a világfias életet élő magyar középnemes
éppen most, a magyar nemesség s az idegen udvar szembefordulását követő
években lesz tanúja a német nemzeti mozgalom kulturális sikereinek. A
dramaturgiai vitáktól hangos társaságok hamarosan diadalmaskodni látják a
színpadon a német nyelvet és a drámában már a nemzeti hőst követelik. E példa
nyomán tudatosul Bessenyeiben az az írói feladat, mely túlviszi őt gáláns-rokokó
ízlésén a franciás klasszicizmus, az érzékeny erkölcsi tematikán a felvilágosult
politikai és filozófiai eszmék felé. S nem utolsósorban: a drámát kínálja neki
mintául.
A gáláns-rokokó stílus kereteiben megmaradó műve volt még az Eszterházi
vigasságok s a Delfén, 1772-ből. Eszterházy Miklós, a gárda kapitánya 1772
júliusában ötnapos dínomdánomot, vadászatot, tűzijátékot, hangversenyt,
színjátékot rendezett birtokán a francia követ tiszteletére. Bessenyei verses naplót
írt a mulatságokról, s leírásaiban máris kész költő: minden cselekvést az érzelem
rezdületeire figyelő tekintettel ábrázol. Pasztellszínárnyalatú stílusa fejlettebb, mint
a Gyöngyösi–Faludi-hagyomány leíró művészete, főleg mert nyíltan s élvezőként
adja át magát a zene, a tánc, az ének gyönyöreinek. Az újszerű élmények a
mindennemű vallásos gátlás alól felszabadult léleknek új esztétikai formálásra,
kifejezésmódra adnak alkalmat, főleg a kedélymozgás változatos ábrázolására. Már
itt megjelenik a teréziánus rokokóból kibontakozó s egyéniesülő stílusának néhány
jellegzetes vonása, így például a derűs színezés, a kedélyállapot gyors
változásainak, szélsőségből szélsőségbe cikázásainak aláfestéseként. A Delfén című
kisebb leíró költeménye – együtt jelent meg az előbbivel – egy színházi élményt
örökít meg: {26.} Delién táncol, s a költemény a tánc s a kísérő zene érzelmeket
sugalló fordulatait követi.
A Hunyadi László tragédiája (mely elsőnek jelent meg 1772-ben) az Arany Jánosig
ágazó nemzeti drámai s epikai téma első megformálása, mely a felvilágosult
filozófiai tételeket "állami érdekű" cselekményben fejezi ki. A "hamis sereg" ellen,
mely "csak azért les minden újságot, hogy csuf jövendöléseket tehessen", Beleznai
Miklósné Podmaniczky Anna Mária védelmét kéri, neki ajánlván elsőnek kiadott
munkáját. "A festő Bessenyei György: a tábla Hunyadi László: engedje meg a
Méltóságos Asszony, hogy érdemes képét a következendő időkbe két olly magyar
ifjú hordozhassa, kik mind ketten nemzetek dicsőségének előmozdítására
igyekeztek." Hunyadi – ha feltámadna – bizonyosan barátjává lenne, írja, s ez is
arra vall, hogy hősével érzelmileg azonosulni akart. Ez az érzelmes vallomástétel
szentimentális vonásokban (hősei elérzékenyülésében) is kifejeződik, ezek azonban
még inkább konvencionálisak és önálló szemléleti vagy stílusértékük nincs. Annál
inkább a szándéknak, mellyel a tragédiát "egy igaz, szeléd kegyes és érzékeny szív"
oltalmába ajánlja, szembefordulva a "mord gondolkodású, s hideg vérű okos"-sal,
"aki minden szót az oskolák gyermekes törvényéhez kíván szorítani". Ez az iskolán
kívüli élethez, érzelmes női szívhez appelláló írói szándék nemcsak az iskolátlan
Bessenyeinek a nyilatkozata, hanem a nagyobbra néző, ihletét érző s közönséget ("a
nyájas asszonyi nem" között) kereső írónak a megfontolása is.
A magyar nemesség másként kedvelte a Hunyadi-témát, mint Várnáét, Mohácsét
vagy a honfoglalásét. Az utóbbiak a lelkiismeretfurdalás bűntudatos költészetének
voltak hordozói a polgárosodásért vívott harcok fejlettebb szakaszában, vagy a
nemesi öntudat erősítése végett utaltak vissza a honalapítás jogokat igazoló
eseményére. A Hunyadi-téma az idegen ármánnyal, az udvarral való küzdelmet,
uralkodó s alattvaló meghasonlását kínálta feldolgozásra, s Bessenyeinek kétféle
okból is kapóra jött e témakör. A meghasonlás társadalmi szinten itt még nem vált
végletessé, azért e témakör társadalmi alapú egyéni tragédiák kibontására alkalmas,
s egyszersmind az uralkodó hatalmat is figyelmezteti feladataira; a nemzeti hősök
harcának cselekményét pedig a felvilágosodás egyetemes érvényű tanításaival
telítheti, teheti feszültté eszmeileg.
Így lesz a Hunyadiak története a felvilágosodás eszméinek hordozójává. Bessenyei
Mátyás királyról eposzt is írt, mely szintén 1772-ben készült el, s megírta Hunyadi
János életét is (1778-ban adta ki), Beleznai Miklósnak ajánlva, később pedig A
természet világa V. Szakaszában elevenítette fel ismét Hunyadi János emlékét.
Az első dráma – Hunyadi László tragédiája – nagyon sovány cselekményű: V.
László a gonosz tanácsosok, Gara nádor és Bánfi hatására, noha ingadozások után,
kivégezteti Hunyadi Lászlót, akit sem anyja, Erzsébet könyörgései, sem
jegyesének, Gara Annának fájdalma, sem a jó tanácsos, Rozgonyi érvelése nem
menthettek meg. A sovány cselekmény nagyrészt Bonfini históriáját szedi
párbeszédbe, a klasszicista dráma szerkezeti szabályai szerint (színtér változás
nincs, véres események nem kerülnek bemutatásra stb.), de művészi erő s alakítás
nélkül. Az író ezzel a kor uralkodó franciás klasszicizmusához csatlakozott, s ami
fontosabb: már kezdetleges {27.} művét is teleírta azokkal a felvilágosult tanokkal,
melyeket egy másik klasszicista írónak, a felvilágosult Pope-nak tankölteményéből
vett át bőségesen, ha ugyan máris nem hatott rá az osztrák abszolutizmus állam- és
jogelmélete.
A klasszicista drámának elvileg is a raisonneur-hős, az önmagát s mások
viselkedését okosan elemezgető, értelmező magatartás felelt meg. Bessenyei
minden drámájában ez a beszélgetve értelmező, vitatkozva elemző klasszicista
stílus az uralkodó – szentimentális beütésekkel. Hogy a klasszicizmus esztétikai
elvét – a gyönyörködtetve tanítás jelszavát – már korán magáévá tette, arra éppen a
Hunyadi László tragédiája Toldalékául közölt verseknek mottója ("Aut prodesse
volunt ... Aut simul et jucunda, idonea dicere vitae") a bizonyíték.
A félszegen követett művészeti stílusiránynál fontosabb a vele rokon gondolati
tartalom: a felvilágosodás eszmeisége, mely már e tragédiában is a cselekményt
fejlesztő módon van jelen. Egyik rétege ez eszméknek az állami érdekkörből való:
"az udvari édes ízlésű mérgeket" nemcsak a "magyar szív", hanem a felvilágosult
gondolkozás is visszautasítja; az "igaz tanács" országot nyeret a királlyal, viszont –
a gonoszok szerint – "ahol nincs érdem, ott vakítani kell; ez ma világunkban
legelső tudomány"; a király "érdemes atya", akinek kegyelmeznie kell
alattvalóinak; ám ugyanekkor "Nem szenyved rabságot egy felső hatalom; |
Halandóért, mint te, nem jő rá fájdalom". Az abszolutista teóriának e halvány
nemzeti színezettel vegyített gondolatcsoportja érintkezik a másikkal,
az ember eszmekörével. Az emberi s uralkodói cselekvésben egyaránt a természet
törvénye a döntő; ezért a drámában gyakran hivatkoznak a természetre, a
megkegyelmezés mellett is ez az érv szól: "A természet hozta elő méltóságát |
Tiszteljük, rettegjük ennek igazságát." A természet kiáltja fájdalmát a
megalázottakból, a természet teszi eggyé a királyt az alattvalókkal, a "természetnek
szentségével csatáz" az, aki jó atyjával dacol stb. Ami szentimentális "érzékenység"
(e szót használja is) színezi ezt a felvilágosult természeti morált, az is ebből
következik: Gara Anna szembefordul atyjával, aki uralkodhat ugyan javain s életén,
de nem a szívén.
Mindez a tanítás szorosan összefügg Pope Essay on Man (1733–34) című
nagyszabású, de egyenetlen filozófiai tankölteményével, melyet Bessenyei
ismeretlen francia fordításból magyarított, igen szabadon, ezzel a címmel: Az
embernek próbája, s ajánlott Niczky Kristófnak. "Ezen munkám épen nem fordítás,
hanem csak az Anglus Póp Sándor gondolatainak magam módja szerént való
követése, hol magam gondolattya sokkal több van, mint Póptól vettem." Így írt e
kedvelt művéről Lukánus első könyve című fordításának (megj. Pozsony, 1776.)
Barcsay Ábrahámhoz intézett bevezetőjében, ahol azt is elárulja, hogy első
"valóságos magyar fordítása" Lukánus volt (ezen 1773-ban már dolgozott). Pope
tankölteménye, melyet annyira szeretett, hogy másodszor is átdolgozta, még
nagyobb szabadsággal, 1803-ban, csaknem mindent elmond a pályakezdő
Bessenyei felvilágosult eszméiről.
Pope a létezők nagy láncolatának elméletét hasznosítva jut el ahhoz a
következtetéshez, hogy az ember helyét a gondviselés jelölte ki a világegyetemben,
s ebből következik, hogy "minden jó igy, ahogy van". Ez a lapos polgári
optimizmus megérintette Bessenyeit, de sem 1772-ben, sem {28.} 1803-ban nem
fogadta el egészen, sőt a műhöz fűzött bőséges jegyzeteiben kétségeit fejezte ki. "A
valóságos boldogság fájdalmakat magában nem szenvedhet ... minden sorsnak van
panasza. Hol lehet hát "valóságos boldogság halandó sorba?"
Az "anglus Pope-nak" művében Bessenyei – aki igen középszerűen tudott latinul –
sokkal több bölcsességet talált, mint Vergiliusban, s még ott is, ahol az angol költő
"csak természetből" (s nem a szentírásból) szólt. Az a filozófia vonzza tehát, mely a
természet ismeretén alapul s ezért magasabbrendű, mint akár az antik, akár a
keresztény bölcselet s emellett magyar földön új is: "Ujságnak látszik még magyar
nyelven az olyan rendkívül való magameghitt s egyszerre büszke bolond vágyódás,
mely a világ istenét oktatná, hatalmát magára kívánván ruházni."
A "magameghitt" és "büszke bolond" jelzők alkalmasint csak a cenzúra
megtévesztésére valók, Bessenyei elfogadja Pope burkolt materializmusát. Deista
lesz, vagyis hiszi a világot teremtő s elrendező istent, de a világ létrejötte után isten
szerepét elveti, a világ fejlődését belső törvényszerűségekből eredezteti, melyek
csak a természetből ismerhetők meg. "A természet eként magában dolgozik", írja
költeményében; ennek a természet-törvénynek van alávetve az egyén boldogsága is
("a különös jó közjóért fáradjon"), a "halandóság" is, mely nem kíméli a királyokat
sem, hiszen "rabjai maradnak a nagy természetnek". De van valami kettősség
Bessenyei világképében: "A nagy mindenen értetik az isten s természet", írja;
máskor meg: "E nagy természetet egy testnek kell venni, | S Alkotóját annak ugy
Lelkévé lenni"; másutt csak a természetben "benne lakó isteni lelket" említi. Így
ellentmondóan hol isten tiszteletét is megkívánja, hol csak a természet törvényét
tartja követendőnek. Későbbi műveiben, a kettősség fennmaradván, a természet
egyre inkább átveszi isten szerepét, A francia forradalom előtt tehát Bessenyeinél is
felerősödnek a deizmus materialista elemei.
A természet törvényének, a közjó parancsának igenlése, a világpusztító zsarnokok s
a klerikalizmus elítélése mellett megvillan a költeményben az "együgyű szegény"-
nek, az ínséges jobbágynak realisztikus, a parasztidillt szétfoszlató képe is. A
feudalizmus elleni harcát a kezdő Bessenyei szorosan összeköti az abszolút
uralkodás, a monarchia s az alattvalók viszonya fölötti töprengésekkel. Ezek még
viszonylag kevés nyomot hagytak a Hunyadi László tragédiájában, annál többet a
későbbi művekben, amikor az osztrák abszolutizmust védő államelméleti,
természetjogi művek tanaival szemben már kialakította állásfoglalását. A
háromszor is átolvasott harminchat kötetes Voltaire mellett különösen
Montesquieu, d'Holbach, Millot, Robinet és Locke segítette abban, hogy túljusson
Pope világnézetén és szembeforduljon az abszolutisztikus államelmélettel, mely
Martini és Sonnenfels révén nemcsak uralkodó volt, hanem az ő írásaiba is (már
a Hunyadi László tragédiája idején) beszüremkedett. Bessenyei, sokat emlegetett
udvarhűsége ellenére, az idegen udvar áldozatának, Hunyadi Lászlónak a
megörökítésével kezdte pályáját és később is gyakran viszszatért a nemzeti történeti
témákhoz, előbb a kéziratban maradt Hunyadi (Mátyás)-eposszal (1771–72), majd
az 1772-ben készült, de csak 1773-ban Pozsonyban megjelent Buda tragédiájával,
még később az 1778-ban kiadott (de korábban készült) Hunyadi János életével.
Egy {29.} szép hasonlatban az utazó – később Tarimenes lesz belőle! – Bessenyei
próbálkozásait példázza: visszajutni a nemzeti történet aranyat érő tanulságaihoz.
"Ollyan vagyok, mint egy utazó, ki már messze tengereken repittetvén, a csendes
révpartokra, honnan elindult, visszanéz ... szüntelen visszanézek én is az édes
Hazára" – így szól Orczy Lőrinchez a Buda tragédiája ajánlásában. "Guinei
szegényekhez" hasonlítja magát a Hunyadi János Beleznaihoz intézett ajánlásában,
olyanokhoz, akik aranyszemeket mosnak a folyóvizek homokjából. "Magyar
nemzetem régi viselt dolgainak folyamatja mellett ülök, melynek vastag iszapjai
alól itt-amott csillámló arannyát sohajtozva, fáradva keresgélem." A kép, mellyel
törődését festi, megejtően költői, célzata pedig hazafias: annak a nemzeti
uralkodónak emlékét keresi, akiben a felvilágosult emberség is támaszra lelhet.
Attilát nem foszthatja meg dicsőségétől, noha gáncsolja erkölcseit – persze itt is
főleg a gonosz tanácsosra, Alusra hárítva át a fő felelősséget. De Hunyadi Jánosban
s Mátyásban csaknem hibátlan, kiváló embereket, uralkodókat, hadvezéreket talál a
hazának. Emberi alakjukon a felvilágosodás jellegzetes – Pope-nál már megismert
– vonásai jelennek meg, kivehető egyéni tulajdonságokkal, – bár a jellemeket és
konfliktusokat élettel-vérrel megtölteni még nem tudja Bessenyei. Közöttük
Hunyadi János alakja a legélőbb, legközvetlenebb.
Buda tragédiája (megj. 1773.) valamivel fejlettebb drámai küzdelmet mutat, mint a
Hunyadi Lászlóé. Az Attila és Buda közti viszályt Mikold, a királyné és Alus, a
gonosz tanácsos közti vita élezi, meg a fiatalok beavatkozása. A királynak mint
atyának emlegetése az abszolutisztikus teóriák értelmében, meg a természet
törvényére hivatkozás itt már nem oly gyakori, mint a kezdetlegesebb (és sokkal
rövidebb) Hunyadi László tragédiájában. De feltűnő, hogy Buda megtagadja a
"veszett fajzás"-sá lett uralkodótól az atya iránt köteles alattvalói tiszteletet, s így
okolja meg: "Benne a természet visszájára fordult" (II. Játék). Ez az érvelés tisztább
eszmei alapja lehetett volna a tragédiának, ezúttal azonban elragadta Bessenyeit a
vérengző zsarnok ellen támadt indulat és a részvét az érzékenykedő áldozatok iránt.
Lehetséges, hogy a dráma egyben-másban forrásul szolgált Arany János hun-
trilógiájához.
A Hunyadi-eposzban, melyet Heltai krónikájából írt át, Bessenyei megrója Mátyás
királyt is, mivel nyughatatlansága szörnyű öldökléseket okozott, hibáztatja a csehek
ellen vallás ürügyén indított háborúzását. (Általában tekintélyes helyet foglalnak el
e műben a vallásháborúkat éles antiklerikalizmussal elítélő részek.) De Mátyásban
még e hibákat is erényeknek látja, mert Mátyás szerinte tökéletes megvalósítója
volt az abszolutizmus felvilágosult elvének, mely szerint az uralkodó köteles a
társadalmi egyensúlyt, a belső békét biztosítani s ezáltal boldogítani – felülről –
egész országát. Mátyás ugyanúgy megkegyelmez a bűnbánó pártütőknek, mint
ahogy Leonidás is az. Ágisban kész kegyelmet adni: ugyanúgy atya ő, ahogyan
Leonidás is az a gyermeknek nevezett nép (alattvalók) szemében. Az uralkodónak,
mint atyának eszményítése az abszolutista elmélet közhelye Bodintől Hobbeson át
Sonnenfelsig. Nem kétséges, hogy Bessenyei már a Hunyadi László tragédiájában
is ettől az államelmélettől kölcsönözte némely tételét s vegyítette össze a természeti
törvény nem reakciós, nem az abszolutizmust {30.} s mozdulatlanságot igazoló
értelmezésével, melyet Pope művéből vett át. Abszolutisztikus államteóriának és
természeti törvénynek egész ellentmondásos problematikája az Ágis tragédiájában
bomlik ki, amely Bessenyeinek első reprezentatív s ideológiailag a magyar
felvilágosodásra igen jellemző, gondolatilag éppen nem középszerű műve.
Plutarkhosz nyomán Bessenyei Ágis herceget Kleombrotesszel együtt indítja
harcba, hogy kikényszerítse a királytól, Leonidástól a nép mérhetetlen
adósságterheinek eltörlését, a gazdagok túlkapásainak megfékezését. Ám ez az
ellenzék s az udvar egyaránt igyekszik a tömeget megnyerni, illetve megbékíteni. A
spártai osztályharc helyzetrajzán áttetszik a magyarországi társadalmi küzdelem
színképe is, de a felvilágosult abszolutizmus jellegzetes államtani tételeinek, a
természet filozófiai törvényének és a klasszicista drámaszerkesztés elveinek
bonyolult alkalmazásával csak nagyon áttételesen s elvontan.
A királyt a hozzá szító tanácsosok s a vele szemben álló Ágis és Kleombrotes az
abszolutista elv szerint egyformán atyának tisztelik. A népet pedig – mely már a
Hunyadi László tragédiájában is "mindig új királyt várt", tehát állhatatlannak
bizonyult – nem veszik komolyan, éretlennek látják, tudatlanságában könnyen
félrevezethetőnek. Nincs lényeges különbség a "lázadó" Kleombrotes és a
"királyhű" Demókares szavai között: az előbbi azt mondja a népről, hogy "Azért
szolgál ő úgy, hogy csak igazságot | Fizessünk sorsának, s nem háboruságot", az
utóbbi ezt veti oda Ágisnak: "Mit akarsz kezdeni a szegény községgel, | Mely
végezés szerint származik inséggel?" Sors, végezés; a társadalmi rend
változhatatlanságának elvét jelentik, melyet az abszolút monarchia igazolására
szánt elmélet s gyakorlat hozott létre.
Kezdetben azonban Ágis több, mint Kleombrotes, reformszándéka is erősebb. A
király iránti hűség megmarad benne, de hajlik a radikális cselekvésre (rnint Buda):
"Hű királyunk ellen vétek is indulni, | De a vérszopókat, vitéz, fel kell dulni".
Tekintete behatol a társadalmi eltentétek mélyébe: "Lásd, gazdaginknak egész
hazánk rabja, | Spárta majd ezeknek lesz örökös foglya." Ágis radikálisan induló
nemesi reformer, a kor jobbágyvédelmére jellemző kettősséget a maga
személyében egyesíti. Ő képviseli ugyanis azt a kormánytörekvést, hogy az
uralkodó szabjon korlátot a nemesi kizsákmányolásnak, de ő fejezi ki a nemesség
óhaját is, hogy az uralkodó az adóterhek csökkentésével javítsa a jobbágy helyzetét.
A király ingadozása abból ered, hogy – Bessenyei ideológiája szerint – érzi az
ellentmondást emberfeletti képességeket követelő hivatala és korlátolt
"halandósága" között. Bizonytalanságának valódi forrása azonban az a kétfelé
figyelő, közvetítő óvatoskodás, mellyel – mint minden abszolút uralkodó – a
társadalom antagonista erőinek feszültségét kikapcsolni, az egyensúlyt
megteremteni törekszik. Neki is jelszava a nép javának előmozdítása s ő is ellene
van az oligarchiának, persze a rend stabilizálása érdekében. Ezért égetteti el
nemesnek látszó gesztussal (s ugyanakkor csak igérve Lykurgos törvényét) az
adósságleveleket, elállva Ágis továbbfejlődésének útját. Amíg az adóslevelek
elégetése meg nem történik, addig Ágis a motorja az egész cselekménynek: "A
természet kiált; tiszteld méltóságát, | Mert isteneidnek mondja igazságát." A király
gesztusa után Kleombrotes úgy látja, elérték céljukat. Ágis tragédiáját egyrészt a
félreértés-cselszövény okozza (anyja, Ágistrát, félreértette {31.} Leonidás szavait,
mintha ő máris Ágis megöletésére szánta volna el magát), másrészt az, hogy az
eredetileg társadalmi alapú ellentét közte s a király közt egyre inkább személyes
ellentétté alakul át. Az abszolutizmust igazoló tanulságnak tetszik az, amit a
haldokolva "megtérő" Ágis (akinek különben a király meg akart kegyelmezni) így
mond ki: "Aki tud királya ellen rugódozni, | Eképen szokott az vérével áldozni. |
Rettegi a trónust végre halálába, | Mellyet megvetett volt halandóságába". Az a
kijelentése azonban, hogy "nagyon kell még Spártán szánakoznom", továbbmutat,
és erősen kikezdi a Martini–Sonnenfels-féle államtan abszolutizmust igazoló
ideológiáját.
Az "állami" tematika, igen erősen összeszövődve a természetbe rejtett isteni
igazság s a megismerés súlyos, ellentmondásos problémáival, ebben a drámai
műben ér csúcspontjára. A tragédiát Bessenyei magának Mária Teréziának
ajánlotta, s ajánló levelében ugyanazt a nagy kérdést érintette, melyet művében oly
mélyre hatolóan tárgyalt: az államapparátus felé szúrt ("sok szolgák szájában az
igazság hamis színnel s a hamisság igaz formával járhat"), a rossz tanácsosok felé,
kiknek típusát az Ágisban Agézilaus néven szerepelteti. Ekkor azonban már
túljutott azon a teréziánus-jozefinista eredetű s a monarchiát mindenképp védeni
akaró közhiedelmen, mely pusztán a tanácsosokat tette felelőssé az uralkodó
bűneiért. Bessenyei magával az abszolutizmussal nézett szembe, bár művének
végkicsengése az, hogy az abszolutizmus politikai taktikája – az osztályellentétek
kibékítése érdekében – elfogadható, noha csak súlyos fenntartásokkal.
Az Ágis, ha jóval fejlettebb dráma is az előzőeknél, nem jelentős művészi alkotás.
Ideológiailag azonban messze meghaladja évtizedének egész magyar irodalmát, sőt
nemiképpen a Bánk bán problematikáját előlegezi, a feudális osztályokból
kiemelkedő, de a néppel kötött szövetség hiányában bukásra ítélt jobbágybarát hős
"állami" és "becsületügyi" tragédiájával. Kidolgozása jellegzetesen klasszicista; a
hely s idő egységét szigorúan megtartja, a hősök racionális deklamálással lépnek
fel. Bessenyei a klasszicista ízlés jegyében törekedett (Tudósítása szerint) "az
igazságnak s emberi indulatoknak természet szerént való felfedezésé"-re. A
beszélgetők "illendőképpen" való, vagyis a bienséance szerinti felelgetéseire
nagyon ügyelt, ezt követelte tőle a "mesterség" – a művészet. Páros rímű
tizenkettőseiben (minden eddigi verses művét ebben írta) a rag- és képzőrím
egyformasága miatt nagy a monotónia.
Mihelyt személyesebb, őt közvetlenebbül érdeklő tárgyat választ témául (akár
filozófiai eszme az, akár egy emlék a hazából vagy egy különös társadalmi figura),
tizenkettősei megélénkülnek, sajátos szépségük versenyre kel a nagyobb
műgonddal s költői alkotóerővel irogató kortársak legjobb megoldásaival.
Bizonyítják ezt a Hunyadi László tragédiájának Toldalékjában megjelentetett, tehát
legkésőbb 1772 elején készült, elmélkedő és leíró költeményei, az Estféli
gondolat (mely alighanem Csokonaira is hatott), Az ifjúságnak panasza, Az
esztendőnek négy részeirül, de leginkább A Tiszának reggeli gyönyörűsége. Ez
utóbbi nem közvetlen szemléletből, hanem visszaemlékezésből fakadt. Lírai-leíró
vers: rendkívüli árnyaltsága, fény- és hangbenyomások iránti érzékenysége, az
egészen végigvonuló szemérmes vallomás a táj, a szülőföld szeretetéről, az Orczy
és Barcsay-féle tájköltészetnek valami nosztalgikus-újjongó realizmussal való
meghaladását jelenti. A vers nem méltatlan elődje Petőfi A Tisza című remekének.

{32.} Hivatal és hivatás

1773 legvégén Bessenyeit saját kérésére elbocsátották a testőrség kötelékéből s
polgári hivatalt vállalt: a hazai református egyház ágense, ügyvivője lett az
udvarnál. A királynő, akinek kedvéért lefordított egy Prágában elhangzott
szentbeszédet, (A szent Apostol Tamás ... bizonysága, 1773), s aki kedvelt belső
komornájától, Grass bárónétól is csak jót hallhatott Bessenyeiről, támogatta új
hivatalában. Bessenyei kiköltözött a Vorstadtba, polgári életre rendezkedett be.
Protestáns megbízóitól, Beleznai Miklós generális egyházi egyetemes főgondnok
hivatalfőnöksége alatt, évi kétezer forint – meglehetősen magas – kezdő fizetést
húzott. Dolgát megnehezítették a másik ágens intrikái, valamint Eszterházy Ferenc
püspök és Teleki József viselkedése, úgyhogy már 1775-ben le kívánt mondani, de
bejelentését csak Debrecen fogadta el.
Korábban hivatalból az udvart szolgálta, most egyeztetnie kellett a magyarság és az
udvar között. Nem az udvarból tekintett le a magyar helyzetre, hanem megfordítva:
a magyar társadalom szemszögéből tekintette át a bécsi udvari életet. Hivatali
tennivalói miatt gyakran járt Beleznai Pest megyei kastélyaiban. Ilyenkor Pest-
Budán is megfordult. 1777-ben ide került át az egyetem, itt volt az irodalomkedvelő
pálosok kolostora, s itt működött vagy találkozott össze néhány író is, akikből az
első felvilágosult írócsoportot lehetett volna megszervezni. Pesten olyan
kiválóságokra számíthatott Bessenyei, mint Horányi Elek, a bibliografus-
professzor, Ányos Pál, a tehetséges költő, Rácz Sámuel, a neves orvos.
1776–77-ben a helytartótanács súlyos csapást készült mérni a protestáns egyházi
iskolák autonómiájára. A felállított tíz tankerületben a katolikus főigazgatók
hatáskörébe rendelték a protestáns iskolákat is és 1777-ben a Ratio educationisszal
állami alapra építették fel az egész magyar közoktatást. A protestánsok mind az új
tantervben, mind a főigazgatóságokban autonómiájuk erős sérelmét látták.
Elkeseredetten védték tehát maradi szellemben irányított intézményeiket.
De nemcsak ezeket védték, hanem a magyar kulturális önállóságot is, noha maradi
alapon. Bessenyei viszont azokat a bécsi kulturális törekvéseket pártolta, amelyek
egyrészt a nemzeti szellem gyöngítésére, másrészt azonban az egyházi hatalom
megtörésére irányultak. Az állami politikában érdekelt hivatalnok ellentmondásos
helyzetét, a haza és a haladás elveinek összeütközését, a közvetítés és kiegyenlítés
gondját Bessenyei most nemcsak hercegek és tanácsosok drámacselekményében,
hanem saját életében tapasztalhatta meg.
Bessenyeit, mivel a kormány politikája mellé állt, és csak enyhíteni igyekezett az
okozott sérelmeket, hitfelei, a reformátusok, kivetették maguk közül. A
tárgyalásokból kizárták s megvonták évdíját. Magára maradt, de az éveken át folyó
küzdelem tudatosította benne a közvetlen teendőket. Felismerte, hogy haladni kell a
tanítás és tanulás, tehát a művelődés révén, hogy szembe kell szállni az elavult,
feudális szellemmel, a klerikális világnézettel és a latinnyelvűséggel, s a nemzetté
alakulás fontos előfeltételeként követelni kell a magyar nyelv uralomra juttatását.
Bár maga Bessenyei nem is gondolt a feudális rendszer s a Habsburg-uralom
megdöntésére,{33.} bár törekvései mindig belül maradtak a nemesi
alkotmányosságon, a nemzeti nyelv egységéért és akadálytalan fejlődéséért
elindított harca utódainál összeforrt az osztrák elnyomás ellen, a nemzeti
függetlenségért folytatott küzdelemmel. Osztálykorlátai ellenére sikerült
összekapcsolnia a nemzetállam kialakításához nélkülözhetetlen nemzeti nyelv
programját a polgárosult irodalmak haladó világnézetével.
Akár az ebben az időszakban keletkezett drámáit, akár társadalomelméleti írásait és
filozófiai tanulmányait, még inkább ha röpiratait (életműve első csúcsait) tekintjük,
az érett, radikálisabbá vált, művészileg is kiforrott Bessenyei áll előttünk.
Die Geschäfte der Einsamkeit című, 1777-ben megjelent – de néhány évvel korábbi
– értekezése az államfelfogást illetőleg még az abszolutista ideológia keretén belül
marad. Ekkor már behatóan tanulmányozta ugyan Montesquieu főművét, az
alkotmányos monarchia ideológusának tanait azonban még az abszolutizmus
igazolására használta fel. Mindenesetre mozgalmasabbá, a konkrét hazai
körülményekhez illeszkedőbbé teszi Montesquieu tanítását, amennyiben nem az
állam, a törvény keletkezésének feltételeit kutatja, hanem a törvény
megalkotásának, a törvényhozásnak normáit próbálja rögzíteni, s erőteljesen
figyelmeztet minden fejlett közösség sarokpontjára: a nemzeti karakterre. Itt még
változhatatlannak mondja – magyar nyelvű írásaiban viszont már a változás
szükségességét hirdeti. Elsősorban A törvénynek útja című (Bécs, 1778) rendkívül
értékes tanulmányában, mely Locke polgári társadalom- és államelméletén épül fel.
Bruckner megállapítása szerint "soha Bessenyei a feudális kötöttségek, nemesi
osztályszempontok befolyása alól .... nem vonta ki magát olyan mértékben, mint e
művében". Kiindulása Locke-éval egyezik ("az ember szabadon származik"), aztán
rousseau-i nyomokat sejtetve a magántulajdonról értekezik (kezdeti formáit
visszavetíti a természeti állapotba, de már megírja, hogy az "enyim, tiéd" háborúba
vitte az emberiséget), elfogadja Locke szerződéselméletét ("az egyes emberek
szabadságának öszvetétele egy nagy szabadságot csinál, melyen semmi más
hatalom, Istenen kívül nem uralkodhatik") s elismeri a népszuverenitást ("a királyi
hatalom, törvény és szabadság mindenkor annak a népnek öröksége, melynek
öszvetett ereje azt formálja"). "Soha királyának sem természet, sem isten
törvényében azon nemzetnek közönséges akaratja és tetszése ellen annak törvényeit
változtatni igazsága nem lehet." Mélységesen izgatja, hogy miért "tetszik
igazságtalanságnak" az, hogy a föld népe "a nemesi rendnek rabja" és "az uralkodó
hatalomhoz többé szava nem lehet", s az alávetettség magyarázatára csak történeti
okokat tud felhozni, kissé szkeptikusan. S elérkezik, alighanem elsőként az újkori
magyar haladó gondolat történetében, a törvény előtti egyenlőség és
közteherviselés követelésének futólagos, de határozott, erőteljes
megfogalmazásáig. "A közjónak fenntartásáért szükséges minden szabad
hazafiának minden közjónak elnyerésére utat engedni", s annak elérésében törvény
ne gátolja! Továbbá: "Egy polgárnak vagy hazafiának megváltozhatatlan
kötelessége ..., hogy a közjónak védelmére a közteherbül magán annyit viseljen,
mennyit tehetsége önnön alkalmatos élésének elfogyasztása vagy romlása nélkül
magán viselhet ..."
Ez a valószínűleg röpiratnak készült, de a cenzúrától elgáncsolt tanulmány {34.}
azon a magaslaton mutatja Bessenyei politikai fejlődését, ahonnan kulturális
röpirataival távlatot nyithatott az ország haladó értelmisége és nemessége előtt. Ez
volt utolsó, Bécsben írt önálló tanulmánya. "Ezen munkát is megtiltotta a
becsületes censura, melynek az a hivatala, hogy az embereket okosodni ne
engedje ..." fűzte hozzá a Tudósításban akkor vagy később. Megtiltotta A magyar
nemzetnek szokásairól, erkölcseiről ... törvényeiről című voltaire-i történeti
áttekintésének (I. Kálmán királyig) megjelenését is; kéziratát (függelékével,
az Essai sur les moeurs-ből készült fordítással: Egész Európa formája a XIdik
században) a pálosok pesti könyvtárának ajándékozta. – Tudós társaság című
formátlan párbeszédei Sondi, Kodor, Rollai, Landos és Dondi között – a későbbi
remek különc-portrék egynémely vázlatát előlegezve – főleg az anyagi világ
mozgástörvényei és a jó vagy rossz államrendszer kérdései körül forognak; az
előbbiek vitatása (Kodor filozófus szkeptikus töprengései) A filozófus és A
holmi felé mutat előre, az utóbbiaké (Dondi statista vélekedései) a Die Geschäfte
der Einsamkeit szintjén marad. Érdekesebb e műben, hogy a különböző
tudományokat (teológia, filozófia, politika, államtudomány, történetírás) és
pártállásokat egy-egy külön személy által szólaltatja meg. Ez a műve is kéziratban
maradt. Bécsben, 1777-ben jelent meg, egy pedagógiai tárgyú fordítása (elég sokat
változtatott Hallifax márki eredetijén), az Anyai oktatás, mely a hazai nőnevelés
irodalmának értékes darabja. Több vonása a szerelmi-házassági bonyodalmakkal
foglalkozó komédiákhoz vezet át (pl. a már itt megtalálható kisasszony-portrék).

Vígjátékai
A drámák sora vígjátékokkal folytatódik. Kettő – A kedvetlen okos, melyet 1792-
ben a cenzúra veszélyesnek ítélt, parasztvédő és a fiskust bíráló tendenciája miatt,
meg a Dudásból lett doktor, melyről csak Bessenyei nekrológjából tudunk –
elveszett. A fennmaradottakban (Lais vagy az erkölcsi makacs és A filozófus)
francia klasszicista minták (Marivaux, Destouches) nyomán szerelmi-házassági
bonyodalom révén nyújt társadalomképet. A magyar színezet és a sajátos ideológiai
tartalom azonban sok helyütt eredetivé és élvezetessé teszi mindkét darabot.
Bessenyei jól érti az uraikat kísérő szolgák cselekményformáló szerepét, s ügyesen
kiaknázza a társadalomkritikai lehetőségeket. Pomóné és Kukulini alakjában s a
másik komédia Pontyijában a művészi tipizálás is jól sikerült; Pontyi mint
társadalmi tartalmánál fogva komikus típus előre mutat a reformkor hasonló alakjai
felé.
A Lais (mely kéziratban maradt) alighanem korábbi A filozófusnál, tehát 1777
előtti; verses formája, típusalkotásának gyöngesége, társadalomképe is ezt
valószínűsíti. Lais, a nemeslány, "az élet unalmát éleszti" a társasággal, unatkozik
és kacérkodik. Három kérője van: Hippodon, a miniszter, akinek szolgája (Tulipán)
Lais szobalányának (Kolumbinának) a szeretője; a másik kérő egy
meggazdagodott, félhülye serfőzőgyerek, Kukulini, akinek anyja, Pomóné jó
pénzen legalább nemességet szerez a Laisnak udvarló miniszter révén. Egyik kérő
sem kell a kisasszonynak, a miniszter azért nem, mert {35.} "Egyforma karban van
egyforma boldogság ... Rang nélkül az érdem talán még nemesebb ... Miniszterség
nélkül Hippodon több volna". Lais végül Pelosisnak, a szerény és szegény
nemesnek nyújtja a kezét, inkább megfontolásból, mint szerelemből. Különben a
lánynak a nagy eszét róják fel, s Pelosis is filozofál időnként a természetről és a
közjóról. Kettejük halvány alakja pusztán azt a vértelen tanulságot képviseli, hogy
lehetőleg senki se házasodjék társadalmi helyzeténél jóval magasabban vagy
alacsonyabban. Ami a felvilágosodás eddig elsajátított s izgató eszméit illeti, azok
Hippodon s a rá hatni akaró Xenoxis dialógusaiban tűnnek fel. A társadalmi rend
stabilitásáról így szól: "Parasztság, királyság úr nélkül nem élhet. E két erőt nemes
kötözi egymáshoz." Ezzel utasítja el kezdetben szolgájának javaslatát, hogy
"summa pénz"-re nemesítse meg Kukulinit. Később – mert Kulumbinától Lais
szíve meghajlítását várja – mégis feladja elveit. A korrupciótól körülvett miniszter
éppen nem pozitív figurája mellett erőteljesen negatív a tudatlan s csak pénzére
büszke Pomóné s Kukulini alakja. Ez utóbbi divatöltözékének leírásával Bessenyei
azt a korábban is (pl. a Galant levelek Pirkónéjában, Finfonjában vagy a Tudós
társaságban) megkísérelt különcportrét emeli a groteszk-ironikus jellemzés
magasába, mely nemcsak A természet világa és a Tariménes alakjaiig fejlődik
tovább, hanem rokonságot mutat Csokonainak hasonlóan groteszk portré-
miniatűrjeivel is. Az ellentétet a megnemesítés vágya s a kacagtatóan primitív
bárdolatlanság, sőt hülyeség között kitűnően élezi ki Bessenyei, s van ereje Pomóné
pökhendi jellemének megmutatására is a beszéltetéssel. De még Pomóné szavaiba
is belerejti felvilágosult társadalom-filozófiájának némely tételét (pl. "S így az urak
mindig parasztokból lesznek. | Mi vagyunk a tőke, honnan a méltóság | Származik
érdemmel s ez itt a valóság").
Fellengzés és vaskos józanság e rikító kontrasztja után A filozófus egyenletesebb,
érettebb elgondolással, jobb cselekményszövéssel, határozottabb jellemrajzzal tűnik
ki.
A filozófus 1777-ben jelent meg Pesten. A prózában írt vígjáték címadó hőse
Párménió, a gáláns szalonélet üres csillogásától elforduló, magányában filozofáló
gyöngéd nemesifjú. Kopernikust, Descartes-ot, Locke-ot, Robinet-t olvassa, a világ
értelmét kutatja, a történelem tanulságaiban mélyed el – s szkeptikus marad
ismeretelméletében. Etikája azonban szilárd: "Az olyan, hogy ha szeret,
megmondja magadnak igazán, ... ha nem szeret a szíve, hiába adnál néki egy fél
világot, mert nem mondja, hogy szeret ... Az embereket mind egyenlőknek veszi,
király, koldus egy előtte, mint ember. Magát nem különbözteti feljebb a
legalábbvaló szolgánál; ... az embert, az igazságot nagyon szereti ..." Így beszél róla
könnyelműnek látszó, valójában csak könnyedebb, az élet vidám oldala felé
forduló, de galantériától el nem rontott húga, Angyélika Szidalisznak, a gazdag,
szeszélyes, unatkozó kisasszonynak, akiben az a vágy él, hogy ne a vagyonáért,
hanem "belső tulajdonságaiért" vegyék el. Párménió és Szidalisz Angyélika
ügyeskedése által egymásra talál. Nem különcök ők, csak a csillogó szalonélet
kontrasztjában látszanak azoknak. Valójában többre törő magatartásuk, gazdagabb
emberségvágyuk, érzelmi őszinteségük különbözteti meg őket a könnyedebb
szalon-alakoktól, akik szintén nem romlott emberek, csak a külsőségekben való
szertelen gyönyörködésük miatt korholja őket Bessenyei. Ticius – Szidalisz {36.}
fivére – szívesen tanul tudományt Parméniótól, Angyélika alaposan rápirít
szerelmesére, aki fél bevallani a társaság előtt érzelmeit. Angyélika sem annyira
"külső érdemek", mint inkább a "nemes erkölcsök tisztasága" miatt vonzódik
Liliszhez.
A Galant levelekben már megvolt Párméniónak, Szidalisznak, Berenisznek alakja,
s ugyancsak megvolt a rokokó gáláns világnak érzékenykedő vázlata. A
levélregény azonban afféle belülnézet volt, míg A filozófus tárgyilagosabb
összképet nyújt. S mindenesetre eredetit, mert nem úgy mutatja Párméniót, mint
szégyenében a társaság elől menekülő embert, s nem is úgy, mint aki szerelme
miatt és filozófiáját feladva kerül be a társaságba. "Én szeretem őtet, de azért a
filozófiám nem szédeleg: hiszen a filozófia nincs természet ellen" – jelenti ki
hősünk. Ahhoz hasonló erkölcsi eszmét vall tehát, mint amelyet Bessenyei ez idő
tájt fogalmazott meg a civilizáció haladásának s az erényeknek nem ellentétes
voltáról A magyar nézőben: "Ne higgyed különben, hogy egy szelid, tudós nemzet,
melynek ifiai nyakokon lepedőket tekergetnek öszve s asszonyaik szagos vizekben
fürödnek, vitéz is ne lehetne ..."
Párménió "szép elme" vagy inkább "szép lélek", aki a társaságban leli meg
szerelmét. A külsőség, a divat s a modorosság, mely szenvelgő-kacér vagy hiú, üres
beszédben nyilvánul meg, váltja ki ellenszenvét. Ezt azonban Szidalisz is leleplezi,
a "kényeskedés" ellen pedig Angyélika is kifakad. Az egymáshoz hasonló alakokat
Bessenyei finoman árnyalt jellemzéssel különbözteti meg egymástól, az
emberséges magatartás különböző változatait formálva meg. Meleg megértés,
régimódi gyöngédség s emberszeretet, szívesség sugárzik Eresztra, az anya
alakjából. Lánya, az apa nélkül felnőtt Szidalisz, éppen nem tökéletes: szeszélyes,
mert elkényeztetett, önfejű, eszeskedő, ugyanakkor "csufos természct"-űnek nevezi
magát, s van benne kíváncsiság meg tréfacsináló kedv is elég (ő rendezi a
kártyázást Pontyi riasztására).
Ritkán, de hatásosan fellépő népi alakjait Bessenyei sikerülten jellemezte. Lucinda
úgy felesel Szidalisszal, mint egy olasz servetta Goldoninál, és pompásan
kigúnyolja az urak mesterkélt érzelmi megnyilvánulásait. Lidással való jelenete
megkapó: Lidás saját urát, Párméniót akarja utánozni – ez némiképp Párméniónak
is karikatúrája –, s így megbántja a szerető lányt. Lidás különben Bessenyei
parodizáló szándékára vall: a műveletlen, régi típusú irodalmiságot gúnyolja ki
Kónyi Jánostól átvett mondatokkal.
Legbravúrosabb Bessenyei jellemző művészete Pontyinak, a vidéki nemesúrnak
bemutatásában. Ez az első nagyhatású irodalmi mintája a Csokonain, Kisfaludyn,
Vörösmartyn át Petőfiig nevetve vagy haraggal bírált parlagi nemesúrnak. Pontyi
messze szakadt a család előkelő ágától. Búzával, szénával, marhával és lóval szedi
meg magát a konjunktúra idején, gazdasága azonban primitív, Bessenyei
mulatságos hőse még őrzi a tiszai pákászok, halászok fortélyait. Provinciális,
földhözragadt műveltsége szüntelenül kiütközik, valahányszor betoppan a
társaságba, s a legnagyobb derültséget kelti. Csupán a mesét, a ponyvát, a bibliát
ismeri és élvezi. leginkább "ugyan diákos ember" fiskálisára büszke. Ez a
"kultúrája". Jóízű beszéde, hiszékenysége, közvetlen kiszólásai életközelbe hozzák,
s {37.} összetett figurának mutatják, mert e megnyilatkozások némelyikével (ha az
egyszerű, józan életeszményt hirdetik) – Párménió is egyetért.
Amikor a darab 1792-ben színre került, már ismeretesebb volt a Pontyi, mint A
filozófus címmel.
Pontyi alakjának megteremtése része annak a kulturális programnak, melyben
Bessenyei – egyidőben a színjátékkal – a deákos, jogászi és bibliás műveltséget
ostorozza s a provinciális magyar szó- és gondolatjárással szemben a nemzeti nyelv
és haladó gondolat, a változás diadalát készíti elő. Az egész vígjáték Bessenyei
művelődési programjának tükörképe, a polgári morálhoz közeledő, új eszméken
töprengő főhőssel s a maradiságot kinevető, "csinosodó" társasággal.

A művelődési program: röpiratok s akadémiai tervezet

Bessenyei útja A filozófussal és az egyidejű művelődési programmal érkezik el a
jelen konkrét ábrázolásához, sőt a jelenre ható agitációhoz. Ez utóbbiakban az
egész nemzettel kívánja elfogadtatni letisztult művelődési elveit. Ámde a
közönséghez szólás világosságot követel, a rövidség tömörséget: e két tulajdonság
pedig – kivált prózánk akkori állapotában – ellentétes egymással. Bessenyei mégis
mintaszerűen szép, világos és tömör prózában írta meg röpiratait s tervezetét az
akadémia felállítására.
Először, 1778-ban, Bécsben, a Magyarság (= magyar nyelv) jelent meg, ez a
tizenkét lapos füzetecske; utána 1779-ben (A holmival egyidőben), ugyancsak
Bécsben, az ötször akkora Magyar néző. A hasonlóképpen kisterjedelmű Jámbor
szándék (teljes címe: Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék) 1781-ben
készült, mint nyílt levél a magyar főrendekhez, de csak Révai Miklós adta ki 1790-
ben, a szerző nevének említése nélkül. A Magyarság akkor jelenik meg, amikor a
protestáns egyházak ellenállása még tart, s a röpirat utolsó bekezdésének célzása
(aki "magát jóra felemeli, rajta rontanak: kergeti, gyomrozza a maga része")
Bessenyei személyes helyzetére utal. Művelődési programja kidolgozásához
a Ratio Educationistól kapott közvetlen ösztönzést, hogy aztán oly sajátos és
magyar szempontú kultúrpolitikai koncepcióvá fejlessze, mely egyben felelet is
volt a Ratio Educationisra. A Jámbor szándék már nem kapcsolható ily közvetlenül
a forrongó tanügyhöz.
Legújabban kiderült, hogy Bessenyeinek kapcsolatai voltak a hessen-homburgi gróf
által 1775-ben alapított Société Patriotique de Hesse-Hombourgral. A felvilágosult
tudomány nemzetközi eszmecseréjét szorgalmazó társaság szervezője, N. H.
Paradis francia nyelvtanár és író 1779-ben Bécsben már egy magyar filiálé
megalakítását tervezte. A helyzet itthon is érett volt tudós patrióta társaság
létesítésére, ezért Bessenyei elindította a szervezkedést, s a homburgi gróf
titkárának, J. H. Armbrusternek meg is küldte (Ányos kezeírásában) a magyar
tagok jegyzékét. Bessenyei megkapta ugyan (1779. augusztus 23-i kelettel) a
jóváhagyást és az alapszabályokat, de a katolizálásával kapcsolatos személyes
gondjai s betegeskedése hátráltatták az ügy továbbfejlesztésében. Sokat ígérő
homburgi levelezése 1780-ban megszakadt, A társaságnak rajta kívül Orczy Lőrinc
(elnökként), Ányos, Horányi Elek {38.} Rácz Sámuel és mások lettek volna a
tagjai. Céljául a szépirodalom felvirágoztatása mellett a műszaki tudományok, az
ipar s a földművelés előmozdítását jelölték meg. A társaságkötésből semmi sem
lett; tervezetüket Bessenyei nyilván a Jámbor szándékban használta fel (amely
rokon lehet a homburgi alapszabály-szöveggel is).
A három egymással összefüggő művet számos olyan gondolat hatja át, melyek
közül bármelyik elvi kiindulópontja lehetne Bessenyei kulturális programjának.
A Magyarság riadó a magyar nyelv érdekében, melyet Bessenyei mint az egész nép
művelődésének eszközét kíván kiművelni; a Magyar néző főtémája az újítás, a
változás szükségszerűségének bizonyítása; de sem az egyik, sem a másik elv, sem a
nyelvé, sem az újításé nem öncélú Bessenyei gondolatrendszerében: egyaránt
alárendeltek egy legfőbb célnak. Ez a Jámbor szándékból derül ki legvilágosabban,
mely az említett elveket a programszerűen összeállított gondolati összefüggések
megfelelő helyére illeszti be.
Az első s legfőbb gondolat "az ország boldogsága". A Pope-tól s az osztrák
államelmélettől megtanult s korábbi műveiben már önállóan alkalmazott
"közboldogság", "közjó" vagy "Allgemeine Wohlfahrt" jelszava ez, mely
egyetemes érvényű s az egész felvilágosodásra jellemző alapelv, noha Martini és
Sonnenfels tanai elsősorban az abszolút monarchia koncepciójának megfelelően
értelmezték. Az ő felfogásuktól azonban Bessenyei fokozatosan eltér. "Az ország
boldogságának egyik legfőbb eszköze a tudomány." E második lépéssel sem a
nyelvhez vagy az irodalomhoz jutunk, hanem a felvilágosodás racionalizmusának
megfelelő tudás-elvhez, a megismeréséhez, mely megvilágosítja a hozzá nem értő,
tudatlan vagy babonától elhomályosult elméket s elindítja őket boldogulásuk útján.
"Ez – ti. a tudomány – mentől közönségesebb a lakosok között, az ország is annál
boldogabb." E harmadik lépéssel Bessenyei többet mond, mint a Voltaire-től vagy
az osztrák államtantól is javallt tudományterjesztés szűkebbre szabott programja:
nem zárja le a tudományterjesztés határait a nép előtt, hanem szélesre nyitja kapuit
és nem köti funkcióját az államforma vagy az uralkodó, az egyház vagy a vallás
elveinek népszerűsítéséhez. Bessenyei tendenciája demokratikusabb.
E harmadik lépés szoros következménye az anyanyelven történő
tudományterjesztés. "A tudománynak kulcsa a nyelv ..." folytatja Bessenyei, s ezzel
még nem mond többet, mint amennyit már La Bruyère leírt a Les Caractéres-ben:
"Les langues sont la clef ou l'entrée des sciences"; csakhogy Bessenyei nem úgy
következtet tovább, ahogy La Bruyère után a legtöbb francia s német, hanem így,
ezzel a még inkább kivilágló demokratikus tendenciával: "... még pedig a
számosabb részre nézve, amelynek sok nyelvek tanulásában módja nincs, minden
országnak született nyelve. Ennek tekélletességre való vitele tehát legelső dolga
légyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni
s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja."
Az anyanyelv használata megköveteli az anyanyelv "tekélletességre vitelé"-t. Mert:
"Valamint a tudományok, úgy a nyelvek is apródonként jutottak a tekélletességre ...
Az emberi életnek sokféle szükségei ... a tapasztalás mindenkor újabb-újabb
találmányokat szültek, amelyeknek azelőtt se hirek, {39.} se nyomok nem volt.
Mindezeknek az új találmányoknak, természeti s elmebéli új dolgoknak, új
eszközöknek, új hivatalokat, új rendtartásokat, és ezeknek ismét új neveket kellett
szükségesképen találni. Igy öregbedett a nyelv a tudománnyal együtt, és ennyire
egybe vagyon kötve a kettő minden országnak számosabb részére nézve."
Ha a tudományterjesztés első követelménye az anyanyelv használata volt a cél
érdekében, második követelménye a nyelvnek a dolgok változásához, tehát nem
kevésbé a tudományok változásához való igazítása. Anyanyelv és változás: íme így
helyeződik el a program logikus gondolatmenetében az, amit Bessenyei
a Magyarságban s a Magyar nézőben már előbb, külön-külön kidolgozott.
A logikai menet a legfelsőbb céltól az eszközökig ez: a közboldogság elérésére
egyik legfőbb eszköz a tudomány, a tudományt elterjeszteni mennél szélesebben
csak anyanyelven lehet, ámde az anyanyelvet hozzá kell igazítani az idők, a dolgok,
a tudományok változásához, a gondolat (= tudomány) és közlés (= nyelv) nem
választható el egymástól a szüntelen fejlődés, átalakulás folyamatában. Így a nyelv
s irodalom tulajdonképpen eszköz: az ország boldogságának s az ezt megvalósítani
hivatott tudományterjesztésnek szolgálatában áll. Ezért Bessenyei nyelvi programja
több, mint irodalmi fogantatású: egy szélesebb művelődési koncepció része; de
éppen ebből következik logikailag cáfolhatatlanul a nyelv és az irodalom
megújításának követelménye.
A Magyarságban a program nyelvi vonatkozásait fejti ki, szenvedélyes, felriasztó
hangon. "Valljuk meg" – kezdi röpiratát elcsodálkozó megdöbbenéssel: épp akkor,
amikor napnál világosabb, hogy a nemzeti nyelv uralomra jutása a nemzetek
fennmaradásának feltételei közé tartozik, mi – "nagyon megszűkültünk a
magyarságba". Íme hát az első törvény: "Minden nemzet a maga nyelvén lett
tudóssá, de idegenen sohasem." Ezzel a nemességnek oly kedves latint is félreveti
mint a nemzetté alakulás akadályát. Másodszor a gyakorlat kényszerítő erejével
agitál (mint nagy röpiratíró elődje, Zrínyi is): életünk maga is a magyar nyelv
használatára szorít rá. "Míg a jobbágyok magyarul szólnak, addig az uraknak sem
lehet a magyarságot elfelejteni." Íme tehát a második parancs: ha már "kénytelenek
vagyunk nyelvünket megtartani", "tisztítsuk ki", és "dolgozzunk előmenetelünkön".
Amikor Bessenyei "egy egész nemzet"-ről ír, túllép kora nemesi szemléletén, a
nyelvileg meghatározott nemzetbe a parasztságot is beleérti. Felvilágosult
nemzetfogalmában a nyelv a nemzet ismérve; Bessenyei a nyelvet nem rendeli alá
az állam fogalmának. Az állam hivatalos tanaitól való elszakadása különben
a Jámbor szándék ama soraiban is megnyilvánul, melyekben "az Udvarnak s a
tekintetes hazának" kulturális-nevelői "rendeléseit" nem kárhoztatja ugyan, de
nyomatékosan hangsúlyozza, hogy e "rendelések" a magyar nyelv "tekélletességre
való vitele" nélkül nem elégségesek.
A Magyarságban már a nyelvújítás bizonyos elveit is megpendíti: "alkalmatossá"
vagyis pontosan kifejezővé kell tenni nyelvünket akár idegen szavakkal is, s
ugyanakkor saját munkáira hivatkozva meri állítani nyelvünk "édességét,
méltóságát, mélységét".
Az irodalomról is szól a Magyarságban; a tragédia és a komédia klasszicista
mintáinak követését ajánlja, és kemény szavakkal ítéli el azt az olvasó {40.} és
"literátus" közönséget, amely csak a szentírásról és a Corpus Jurisról akar tudni. A
Pontyival való megnevettetés példája talán éppen a Pontyi-féle közönségről jutott
eszébe.
A röpirat végén a Budára helyezett egyetemtől vár nyelvfejlesztő,
irodalomnemesítő munkát, s elszánja magát az üldöztetett újítók sorsára: "csak kell
mégis mindenütt ollyanoknak lenni, kik magokat a közügyért ideig mocskoltassák
és azokat szolgálják, kik abba hívek és ártatlanok."
A Magyar nézőben – címében az angol Spectator fordítása – az újítás
szükségszerűségéről s tulajdonképpeni irodalmi programjáról ír. Tételei: a világon
minden változóban van, a változást megállítani nem lehet, és minden az ellentétek
harca, összecsapása útján alakul ki. Ezt szűri le az egyetemes és a magyar
történelemből, a vallástörténeti változások tanulságaiból. Sürgeti az új, világi
magyar irodalom megteremtését. Elveti az "áhitatos" magyarságot, mely miatt
"még magyarul profánus írók nem is voltak", pedig "mi világi írók a szerint nem
mehetünk". A múlt nyomasztó elveitől és irodalmának szinte az egészétől (de
Tinódi, Koháry, Zrínyi és Gyöngyösi kivételével) el kell szakadnunk, induljunk
meg "a nagy világ után", kövessük az angol és francia írókat, fordítsunk minél
többet műveikből – csak így, a felvilágosult nyugat irodalmi műveltségének
átültetésével tudjuk megteremteni az új, világi tartalmú magyar irodalmat.
Bessenyei irodalmi programjában tehát nem merül fel az eredetiség elve, széles
körű fordítás-irodalmi program ez, melynek három alapkövetelménye az
anyanyelvűség, a világiság és az alárendelt tudományosság mellett az
ismeretterjesztés feladatát is vállaló szépirodalom. Irodalmi példái, az "utile et
dulce" tanának elfogadása, az irodalomnak szánt tanító funkció világosan mutatják,
hogy ez az irodalmi program a klasszicizmus stílusirányzatát ismerte el a költői
ábrázolás szabályrendszereként. A Jámbor szándékban ezt így fogalmazta meg: "És
minthogy a versírásnak célja az, hogy a maga kedveltetésével az előadott
igazságokat érthetőkké, s mindenekelőtt kellemetesekké tegye; azon is kell a
poétának mindenkor igyekezni, hogy a bévett szókon kívül másokkal ne éljen ...".
A demokratikus tanító célzat egybevág a klasszicizmus világosságra, objektivitásra
törekvő stíluskövetelményével; Bessenyei klasszicizmusa azonban éppenséggel
nem szűk kört, nem csupán művelt társaságbelieket kívánt magának közönségként.
Ezért is tapasztalunk bizonyos ingadozást, hullámzást klasszicista normáinak
megvalósításában.
A Jámbor szándék a felállítandó "Tudós Magyar Társaság" vagyis Akadémia
hasznairól, munkáiról, rendtartásáról is szól. Szembeötlő s egyezik Bessenyei eddig
vallott elveivel, hogy a legfőbb hasznot abban látja, hogy "a tudomány az
ország minden rendű lakóira kiterjed ... A legegyügyübb rendű és sorsú emberek is
a maguk elmebeli tehetségeket az emberi társaság javára fordíthatnák. Ó! mely sok
talentomok hevernek most a porban, amelyek ha született nyelveken
formáltathattak volna, a hazának boldogságát nagyobb mértékben nevelhetnék. Azt
mondják a politikusok, hogy az ország boldogsága a népnek sokaságától függ. De
mit használ az a sok, ha vagy mind szegény, vagy nagyobb rész tudatlan? A
szegénység és a tudatlanság egy húron pendül." Tudomány és mesterségbeli
könyveknek, lexikonoknak s grammatikáknak készítéséről s kiadásáról kell tehát
gondos-{41.}kodnia az Akadémiának, segítenie a természettudomány s a "kézi
mesterségek" históriájának széles körű, a külföldi eredményeket is hasznosító
oktatását.
Bessenyei akadémiai tervezete francia minta nyomán készült, de a hazai
viszonyokhoz alkalmazott program erős eredetiségével. Bessenyei a főrendektől
várta – mint legvagyonosabbaktól – az intézmény megvalósítását. Valláskülönbség
nélkül válogatná össze tagjait, és, tekintettel a magyar nyelvjárások különbségeire,
"az országnak minden nevezetesebb részeiből."

A holmi
E pályaszakasz legterjedelmesebb – csaknem négyszáz lapos – műve A
holmi (1779, Bécs). A cím vegyes tartalmú kötetet jelent, hol-mi-t. Ez a könyv
megmutatja Bessenyei egész életművének, gondolkozásának s nagyon megnyerő
emberi egyéniségének minden oldalát, összegezi mindazt, amit eddig csak külön-
külön, eltérő funkciójú könyvekben vagy füzetekben tanulmányozhattunk. Legelől
ismeretelméleti – tehát filozófiai – és lélektani fejtegetések állnak esszészerű
formában, aminek akkoriban többnyire a Jegyzés műfaji elnevezést adták. Másik
kiemelkedő témaköre a saját hivatására, "felébredésére" vonatkozó pompás
dialógusokban jelölhető meg (Bessenyei György és a lelke, három "beszéd" vagyis
beszélgetés ő és lelke között, a XX. részben). Volt már egy korábbi ilyen dialógusa
is (a Bessenyei György társaságában jelent meg 1777-ben), a Bessenyei a
szívével, melyet lírai röpte, enyelgő kedvessége, a hivatás komolyságát is
körülrepdeső játékossága Bessenyei egyik legszebb prózai darabjává tett. Most, A
holmiban a hivatás vállalásának kötelessége az emberiség feltétlen haladásáról
szóló súlyos dialógusban tisztázódik, egy ötlet keretében: a Lélek fokozatosan
felrázza az aludni kívánó Bessenyeit, aki aztán aláveti magát a Lélek parancsának s
elkezd írni: de mily sebesen diktál a Lélek, nyargalnia kell utána, betűit is csúnyán
veti a nagy sietésben ...
E két ölelkező főtéma – filozófia és írói hivatás – mellett, velük többé-kevésbé
összefonódva a nevelésnek (felvilágosító munkának), a társadalomelméletnek, a
történettudománynak s az irodalomnak, sőt az irodalmi kritikának témái
sorakoznak, gazdag képet adva az érett Bessenyei műveltségéről s írói tehetségéről.
Bessenyei közelebb került a materializmushoz, mint eddig; Holbachot is fordít
most és Locke szenzualista felfogását fogadja el az ismeretelméletben. Elutasítja
isten velünk született eszméjének tanát, vallja az örökké fennálló egyetemes anyag
elvét, a világegyetem anyagiságát, és alaptörvénynek tekinti a szüntelen mozgást,
elbomlást és újjászületést. Mégsem jut túl Párméniójának, filozófusának riadt,
nyugtalankodó magatartásán.
Mély, szenvedélyes hazaszeretete olyan mondatokat ad ajkára, amilyeneket előtte
csak a kuruckor nagyjaitól hallottunk s utána először majd Kölcseytől. "E szó,
hazafiúság, oly kötelességet tészeti, mely alól a világon semminemű dolog, ok, idő,
alkalmatosság fel nem szabadíthat ..." Nemesi szemléletű, de nem kirekesztő
jellegű patriotizmust hirdet, most is, mint ahogy már a Magyarságban "egy egész
nemzet"-ről írt. Bessenyei a paraszt hathatós {42.} védelmében látja "a legjobb
törvény vagy uralkodás módját". Milyen erővel korholja a gonosz nemesembert s
emeli ki vele szemben a parasztember értékét! De feltűnnek nemesi korlátai is:
"Szükséges azonban a paraszti rendet szoros fenyíték és törvény alatt tartani, mert
ha felkél ... nincsen olyan kegyetlen vad ..." A parasztmozgalmaktól való félelem
ott bujkál a jobbágyvédelemről szóló sorai mögött (Dózsa példáját riadtan idézi).
Mint legigazibb felvilágosult írónk, lelke egész szenvedélyével veti bizalmát a
műveltségbe, melynek elterjedése meg fogja változtatni a fennálló helyzetet, el
fogja törölni a bajokat. A nevelésről, az iskoláról szóló kis tanulmányai A
holmi legfényesebb lapjai közé tartoznak. Találékonyan küzd a babona, a
tudatlanság ellen, a népi észjárást is fölhasználja érvelésében, hogy elűzze a falusi
képzeletből a boszorkányt s a kanördögöt.
Irodalmi – de még inkább tudománynépszerűsítő – programjának legfontosabb
alapelveivel itt is találkozunk, az anyanyelven írás és az Akadémia gondja e
művéből sem hiányzik. Pennacsata című kis írásában a kritika jogát s az irodalmi
viták hasznát hirdeti: "Atyámfiai, író barátim, támadjatok reám pennával, magyar
könyvekkel! – mondjátok: nincs eszem ... mind örömmel fogadom, csak cáfoljatok
több elmével, magyarsággal mint én írtam." Marcus Aureliustól, Epiktétosztól
kezdve Bornemiszán, Gyöngyösül át a modern írókig, Montesquieu-ig, s Voltaire-
ig ismerteti kedvenceit, közli próbafordításait, szabályszerű irodalmi (de főleg
nyelvi érdekű) kritikát ír A ki fordított magyar Svédi Grófné címmel Sándor István
fordításáról, melyben a nyelvi ficamok, a magyartalanságok ellen tiltakozik és bár
nem fogadja el Faludinak, Molnár Jánosnak irányát (a felvilágosult erkölcs elleni
tendenciájukat), nyelvük szépsége miatt "becsületes magyar íróknak" nevezi őket.
Kisebb kritikái szólnak még Dugonicsról, Hallerről stb. Bessenyei tehát az újkori
magyar irodalomkritika elindítója.
A jövő építésének programját Bessenyei A holmiban szélesebb távlatba állítja, mint
eddigi műveiben. Már "egy országnak közönséges", vagyis mindenre kiható
"felemelkedéséről álmodozik". "Az hát első kötelesség ... arrul kell elmélkedni, mi
módon légyen egy nemzet bölcs és gazdag. Van-é nagy tudományokra utja?
Virágzik-é benne minden kézimesterség; és talált-é oly részeket, melyeken
terméseit, kelleti felett való vagyonait a szomszéd nemzeteknél eladván, kincsét
kebelében szaporíthassa ..." Ez a fődolog szemében, az ország önálló gazdagodását
követeli, a király és a nemzet közötti "szerződés" tiszteletben tartását.
Vannak teljesen szubjektív elmefuttatások, búsongások is A holmiban
(Veneri, XIII. rész; Anglus Jungnak 19dik Éjtszakája, XLIII.). Ezeknek már-már a
romantika felé mutató, hangulatos stíluselemeit majd a Tariménesben fogja
továbbfejleszteni; e kései nagy művének bizonyos motívumai (főleg a tájképek, a
vad természet és a civilizáció ellentéte) már itt kialakultak.
Bessenyei éppen pályája csúcsán ütközött össze protestáns felekezetével, s ekkor
felrémlett előtte, hogy anyagi támasz híján vidékre kell visszahúzódnia. Inkább
kétségbeesett lépésre szánta el magát: áttért a katolikus hitre (1779). A királynő
kegyét akarta ezzel biztosítani, hogy módot találjon a bécsi élet folytatására, melyet
birtokai jövedelméből nem fedezhetett. Dac is vezette: hitfelei viselkedésére kívánt
válaszolni. Vallásos meggyőződés {43.} nem lehetett tettének oka, hiszen
megvetette a papokat, s deista világképében erős volt a materialista tendencia.
"Minden vallásnak egy a valósága, csak szokásokban különbözik" – hirdette, s
egyikben sem hitt jobban, mint a másikban. Áttérését hamar meg is bánta, s a
szégyenérzet sohasem hagyta el többé.
Az áttéréssel valóban sikerült két évvel meghosszabbítania bécsi tartózkodását.
Mária Terézia kinevezte "megtért" alattvalóját az udvari könyvtár címzetes őrévé,
jelentős összegű évdíjjal. És ha csak két évvel tartott is tovább Bessenyei bécsi
korszaka, e két évnek köszönhetjük a Jámbor szándékot.
Az új uralkodó, II. József azonban elfordult tőle, kegydíját megvonta. Barátai
elhagyták. A teréziánus éra véget ért. Utolsó kísérletként borkereskedésre adta
magát; óriási adóssággal a nyakában hagyta abba. Távollétében fivérei igyekeztek
elzálogosítani birtokait, vagy rátenni kezüket a jövedelmekre. Nem volt mást
tennie, mint hazatérni.

Otthon
Alig harmincöt éves korában, pályája delelőpontján lépett le, Csokonai szavával a
"hazafiuságnak közpiacá"-ról, hogy csaknem harminc évet töltsön magányban.
1782 őszén tért haza Szabolcsba, Bercelre, a szülői házba. Három év múlva bihari
birtokaira vonult vissza. Előbb Feketetótin lakott, a Fekete-Körös partján, majd
1787 tavaszán átköltözött Kovácsi pusztára, a Berettyó partjára, Berettyóújfalu,
Bakonszeg közelébe. Többszáz hold szántója s legelője volt itt. Gazdálkodni kezd,
éli a "bihari remete" életét, a Sárrét világában, ahonnan tíz évvel ezelőtt oly kedves
humorral emelte színművébe Pontyi komikus figuráját.
1787-től 1795-ig még nem húzódik félre, érdeklődik az országos dolgok iránt, részt
vesz a megyei életben. A 80-as évek végén, a 90-es évek elején gyakran bejár
Váradra, Diószegre, megjelenik a megyegyűléseken. A politikai élet megpezsdül,
II. József halála után a nemesi-nemzeti ellenállás hatalmas hullámokat vet.
Bessenyei jelöli ki egy reakciós uralkodói rendelet ellen készített megyei felirat
továbbítására jóismerősét, Szlávy György sárréti szolgabírót. Találkozik
Kazinczyval, Szentjóbi Szabó Lászlóval; a köztársasági mozgalomban azonban
nem vesz részt; elszigeteltsége, monarchikus felfogása, a jobbágyfelszabadítással
szembeni bizalmatlansága megakadályozzák ebben.
1795 után válik teljessé magánya. "Ezen majdnem emberi társaság nélkül levő
pusztai vadság s magánosság" – írja Pusztakovácsiról 1795 májusában – most már
valóban a "bihari remetét" öleli körül. Régi barátját, Barcsayt internálták,
Kazinczyt, Szentjóbi Szabót, Szlávyt börtönbe vetették, s több más birtokos is
gyanúba keveredett. Bessenyei ezentúl kevesebbet szerepel, úriszékbe egyáltalán
nem hívják többé, mert a nemesekkel szemben a jobbágyoknak fogta pártját.
Gazdálkodik, növeli jövedelmét, s kezd hasonlóvá válni azokhoz a nemesekhez,
akik a háborús gazdasági konjunktúra idején "tavaszi csendes háborút és országos
esőt" kívántak egymásnak. {44.} Bessenyei is ír erről az esőről; de szavaiból nem a
mohó nemesember elégedettsége, hanem a kormányzatban csalódott ember
rezignációja hallatszik ki. A boldogság "az országra nézve igen rövid. Ebből a négy
betűből áll, hogy esső. Valamennyi királyi tanácsos e világon a nemzetek
boldogításárul dolgokat, állapotokat gondol ki, a fentnevezett négy betűt soha utól
nem éri. Minden miniszteri plánum az adófizetés és katonáskodásbul áll, de az esső
áldás." Átok az adófizetés és a katonaadás – sugallja Bessenyei rezignált beszéde.
Csak életének külső kerete hasonlít a lakmározó vidéki nemesekéhez; belül
azonban egyre mélyül filozófiája, s igen sokat ír. 1769–72, 1777–81 után
elkövetkezik harmadik alkotó időszaka a századforduló éveiben. Az emberi tudás, a
megismerés és a haladás győzelmébe vetett hittel ír továbbra is, de a boldogságra
nézve már csak ezt mondhatja:
Csak a szép nap válik gyönyörűségedre
 Ó bölcs! s erdő, mező, madárszó kedvedre.
 A szép folyóvizet csavargó utjában
 Nézed s pohárt meritsz a hives kutjában.

Gyönyörködhet a gulyában s a ménesben, a bécsi Delfének, szép táncosnők helyett

a marhái mellett időző gulyás alakjában. Nem is csoda, hogy már csak őbennük
keresheti mulatságát, mert:
Így mulat az ember, mikor már magábul
Okoskodásával idővel kiszorul.
Embertársaihoz sem jár szövetkezni ...
A fenti sorokat A természet világa vagy a józan okosság című hatalmas, több mint
tízezer soros filozófiai költeményében írta, a századforduló táján. Ebben az ember
életét születésétől haláláig tekinti végig, s az élet korszakaihoz kapcsolja a
legkülönbözőbb egyéni és társadalmi problémákat. Témái kifejtése a rendszeresség
ellenére csapongó, szubjektív s igen élvezetes. Ötletekben, fordulatokban,
szellemes paradoxonokban bővelkedő mű ez, mely Bessenyei világnézetének s kora
magyar műveltségének egész tárháza.
A holmi után s ahhoz mérten nem mutat fejlődést a materialista világnézet
irányában. A köztársasági mozgalom elbukása után, az országra nehezedő
elnyomás idején a magára maradt Bessenyei nem tudja továbbfejleszteni korábbi
filozófiáját. Kételkedik ugyan a lélek halhatatlanságában, mégis azt hirdeti, hogy
hinnünk kell benne; elutasítja a dogmákat s a vallás legtöbb tanítását, mégis
szükségesnek mondja a vallást. A pesszimizmus jóformán minden tételét áthatja, a
mű mégis sok értékes tanítást tartalmaz. Egyik "szakaszában" az igazságos és
igazságtalan háborúkról ír, elítéli a hódítókat, a zsarnoki elnyomásra törekvő
hadvezéreket s kiemeli, hogy csak a szabadulást hozó háború méltó az emberhez.
Az "igaz hadvezér" Bessenyei szemében Hunyadi János, aki hazáját védelmezte.
Őrá pillant vissza a kései utód. A jelen sivársága e visszatekintésben még
nyomasztóbb:
{45.} Letettük fegyverünk, a vitézkedést is,
Eloltottuk tüzünk s dicsőségünket is.
Kardunk féretéve a pennán vakarunk,
Vagy nád aklainkban marhát veszünk s adunk.
A vót törvényinket fótozzuk pennával!
Nem takarhat már be rongyos palástjával!
Végre elsüllyedvén a több nemzetekben,
Nincs nevünk, sem szavunk a nagy esetekben.

Bessenyei azzal, hogy alvással, a volt törvény foltozgatásával vádolja a jelen

magyarságát, az elsüllyedés, a nemzethalál veszélyét idézi föl; eszmeileg itt készül
elő a reformkori nagy írók, Kölcsey és Vörösmarty lángoló hazafisága.
A természet világában a jobbágyvédő, a jobbágy nyomorúságát világosan látó
Bessenyei is nagy erővel szólal meg. Írótársainak legtöbbje az őstársadalom
primitív boldogságával az úri osztályok boldogtalanságát állította szembe. A
patriarkális népiesség írói szívesen vetették össze a maga szegénységében is
"boldog" paraszt sorsát a "boldogtalan" úréval. Pályája elején még Bessenyei is
hajlott ilyen értelmezésre, s ez akkor az osztályharc leszerelésére irányuló
tendenciákat szolgált. Más a helyzet A természet világában. Bessenyei felidézi a
folyóparton heverésző kaffer boldogságát, de ezzel mint végletesen boldogtalan
állapotot, a parasztét helyezi szembe. A kaffernek nem cibálja fülét "rabotával,
sarccal, adóval a kisbíró"; nem üti őt a hajdú; nem fosztja ki mindenéből a
kocsmáros, nem kényszerítik katonasorba s néhány garasért életének elvesztésére.
Egy szóval sem mondja az író, hogy parasztról van szó; környezetrajza azonban
egyértelműen a parasztra utal.
Bessenyei valóságlátása tehát tisztább lett, őszintébb s merészebb. A madarakban,
ménesben, gulyában, a méltóságteljes gulyás alakjában gyönyörködő író letépte a
hamis parasztidill fátylát a valóságról, s ábrázolni merte a paraszti sorsot. S
ábrázolta A természet világában, kellő szatírával, azokat a nemesurakat is, akik az
elnyomott, boldogtalan paraszt gazdái: a Csokonai Koppóházijára emlékeztető,
csak vadászgató Kunkoródit, az iszonyúan zabáló Hasadit, a bujálkodó Venedoszit,
a pörösködő Tergenyédit, azokat a típusokat, amelyek ez idő tájt
Csokonai Dorottyájába is bekerültek.
Bessenyei "csendes egek alatt" írta ezt a könyvét, hűlő vérrel, vagy mint maga
mondotta: "amikor az élet kezd sárgulni, | S őszi óráiban a levele hullni". De
minden pesszimizmusa, csalódása és reménytelensége ellenére is hű maradt a
könyve elején és végén egyformán hangoztatott elvéhez: nem félni az igazság
kimondásától és "nem húzni az életre semmiben tettetést". Ez a verses filozófiai mű
nem költői remeklés, mégis van benne valami vonzó és sikeres művészi erőfeszítés:
az elvont gondolati körök konkrét, képszerű kifejezésének az igénye, az előadás
magyarázó közvetlensége. Nyelvi anyagát is ez a törekvés jellemzi: a filozófia
világa a szakkifejezések, idegen szavak használata nélkül is kirajzolódik a
költeményben, a való élet képeinek segítségével, a stíluson gyakran átütő felső-
tiszai tájszólásban.
Sok mindent írt a nyolcszázas évek elején Bessenyei; költeményben elmélkedett
Debrecennek 1802-i nagy leégésén (amelyben Csokonai háza is elpusz-{46.}tult);
írt értekezést a társadalom eredetéről (1803); átdolgozta fiatalkori Pope-fordítását
(1803); megírta Róma történetét (1804); több nagyobb értekezésben fordult a
történelem és a törvény példaadó változása felé. A magyar társadalom
helyzetét Magyarországnak törvényes állása című könyvében (1804) elemezte.
"Minden neven nevezhető okos emberi társalkodástul megfosztva, semmiféle
halandókkal nem levelezve, senkit nem látogatva, senkitől nem látogattatva lakozik
az író egy pusztában, ahol ott könyveivel, gondolataival és a néma természettel tölti
idejét, élvén csak azért, hogy meg nem halhatott" – bocsátja önvallomásként
könyve elé, melyben mégis a változás, az emberiség s a nemzet haladása mellett
foglal állást. Követeli, hogy a magyar nemzet a maga törvényei szerint lehessen
boldog. A parasztságot, amelynek sorsán könnyíteni akar, még nem engedi be az
országgyűlésbe, hirdeti azonban a nemzet önállóságát, támadja az idegennek
engedelmeskedő helytartótanácsot, közakarat után kiált a széthúzás ellenében, mert
"a haza terhe kinek-kinek egyformán száll fejére", és megkívánja a király és a
nemzet között létesült alku kölcsönös tiszteletben tartását.
 A bihari remete és Az értelemnek keresése
"Egész életemnek olvasása, tapasztalása, gondolkozása és érzése állították össze e
kis munkát" – vallja ő maga A bihari remetéről, s nagyon jól tudja, hogy "soha
magyarul nyomtatott írással még ily formában okoskodni nem kívántak".
A természet világát visszadobta a cenzúra, szerzőjét pedig műve egyház- és
államellenes tendenciái miatt hatósági ellenőrzés, megfigyelés alá helyezték.
Ezért A bihari remetének megjelentetését már meg sem próbálta, pedig szerette
volna nyomtatásban látni, mint az erdélyi gubernátorhoz, Bánffy Györgyhöz 1804
októberében intézett ajánlásából kitűnik. Folytatását, Az értelemnek keresését már
abban a tudatban tette félre, hogy "hadd legyen írásban inkább igazság, mint
nyomtatásban hazugság".
A bihari remete (teljes címe: A bihari remete, vagy a világ így megyen) Bessenyei
egész filozófiájának összefoglalása. Mint maga jegyzi meg, "valamit még írtam,
soha annyira, mint ez, meg nem szorongatott".
Két képben, jelenetben állítja elénk a mű ihlető élményét. Az egyik reális, a másik
szimbolikus. Egyik sem igazabb, megrázóbb a másiknál, a kettő egymásból meríti
igazságát. "E munkának világrahozása elmémben meg sem fordult. De
Nagyváradra a rabok törvényszékére rendeltetvén, ott reá okot találtam. Ezen
emberi kép alatt élő fenevadak rémítő bűneiket vasban vonszolván előttem, azon
kezdettem elmélkedni, hogy köztem s köztük a különbséget mi teszi? Természet,
ország törvénye, vallás, lelkiismeretnek igazsága, emberiség, becsület, szánakozás,
mely dolgoknak ezen ember-fenevadakban semmi nyomok nem találtatott,
fejemben mind összezavarodtak. Százszor voltam törvényszéken, soha rajtam ez
így meg nem esett. Gondolat-tenger áradt fejemre. Lehetetlen volt nyugodnom, míg
le nem írtam". Ez a reális élmény. A másik a szimbolikus: a nagy – s a
felvilágosodás operájának s festészetének remekeihez méltó – kontraszt a homályba
rejtezés és a napfényre való feltörés között. "Örökös magánosságra zárat-
{47.}tatván ki az emberi társaságoknak fergetegei közül ... a remete sorsával
megalkuszik és véle kezet fogván, a bihari havas oldalába magát elrejti." Vádolja a
hálátlan embereket, akik jótevőjük ellen fordultak. Nem ismerte fel – folytatja
Bessenyei –, hogy a "jótétemény minden érdemét elveszíti, mihelyt az, akitül
származik, adománnyal, szolgálattal kíván érette kifizettetni". Egyszer csak
azonban a "bihari remete ... barlangjábul kikél egy reggel, és a havas tetejére
menvén, látását az álmábul felocsudó természeten kiterjeszti. Már a hajnalnak
kékkel elegyes tájszíne hosszú ujjaival a magas ég táját pirosra festette. A bérc
teteje világosodni kezdett, mintha alóla tűznek lángja emelkedne felfelé. A
hegyeken termett fák egymásra mosolygó aranyszínnel ragyogtak ... Az útjában
bujdosó Keres tekervényes folyásával az álmos vidékeket megelevenítette, és a
napnak világát magán játszódtatta. Párája felette széjjel terült ... Városok, faluk ...
láttattak széjjel a messze térjeken és ligetek között. ... Végre a nap e világnak
elevenítő és éltető tüzét királyi székinek karjain a bérc tetejére emeli fel, honnan
tündöklő méltóságát e világnak megmutatja: befogván játszósugaraival az egeknek
véghetetlen kiterjedését. Minden ragyogott, tündöklött: térségek, hegvek, halmok,
vizek, ligetek mosolyogni, nevetni láttattak. – Mindezen magokhoz ragadó
tárgyaknak szemlélése a remetének lelkét annál nagyobb felemelkedésbe hozván,
az ég és föld között, isten és emberek előtt, csendes elmélkedését és beszédét
következőképen kezdi ..." S ami erre következik, a világnézeti kérdések özöne, nem
más, mint a homály és a sötétség küzdelmének folytatása.
"Tévelygő szüleinek neveléssel általvett hamis tudományokat" el kell utasítania
magától az embernek, hirdeti a bérci fény bölcse, aki messzire előrehaladt a
vallásos világnézet, a latinos kultúra, az áhítatos és pereskedő magyarság, a
teréziánus államelmélet, a nemzeti önhittség mindenféle "hamis tudomány"-ai
leküzdésének útján. "Ez hát az a fundamentom, melyen megállok" jelenti be harcát,
melyet az emberi értelem, a szabad vizsgálódás fegyverével kíván megvívni.
De a harcba induló lebocsátkozik barlangjába, és oly kegyetlen igazságokhoz
érkezik el, hogy "búra száll alá lelkében". Elsősorban a természet "veszedelmé"-
hez, vagyis megrontásához az emberi okosság által. "A természet mindent lábra
állított, az ember mindent felforgatott ... Két font eledel gyomrát megtölti; ő százat
főzet számára, hogy magát táplálva sokasitsa nyavalyáját testében. Ezer esztendeig
élne, és élete módjával gutaütését sietteti. Ez heverésben rothad és eledelének
temérdekségétül csömörlik el; amazt a dolgának sokasága emészti meg és éhhel
hal. Formáját szüntelen változtatja; öltözetét húzza, vonja ... Most öltözetének
bőségébe öli magát belé, majd azután testét szabja ki belőle. Ha az isten s természet
hatalmat engedtek volna reá az embernek, formáját minden hónapban más-más
állattá teremtené. Szamarakat látnál beszélni, paripákat danolni. Sasok szólítanának
meg a fellegek közül." Csupa ironikus villanás, a magyar prózának olyan
bravúrjaival s könnyedségével, hogy Petőfiig alig találni párját. Az irónia mögött
azoknak a súlyos ellentmondásoknak felismerése húzódik meg, melyeket éppúgy
észlelnie kell a magánéletben, mint a közéletben. A társadalom ellentmondásait
élesen látja, s végül elfogadja, hogy az ellentmondások szükségesek a világ
egyensúlyban tartására. Robinet hierarchikus {48.} világfelfogásának maradványa
ez, amely a jó és a rossz metafizikai egyensúlyát hirdeti, örök rendet láttatva a
világban. Nyilvánvaló, hogy Bessenyeinél e tanítás már nem az abszolút monarchia
eszményét támogatja; inkább a benne rejlő materialista csírát fejleszti tovább. Mert
bár elérkezik az értelem önmagával való antinómikus szembenállásának
felismeréséhez – nem lehetetlen, hogy Kantot is tanulmányozta már –, tudat és lét
viszonyában mindig hajlik a materializmus felé. Az anyagból (testből) fakadó érzés
szüli a vágyat, akaratunkat tehát az anyag, a szükség szabja meg; a lélek nem más,
mint az anyagnak értelme, gondolkodása. Mégsem tud elszakadni a deizmustól,
ami szkepsziséből következik ("a világ így megyen") s visszatükrözi azt a törést,
melyet a reakció felülkerekedése Európa-szerte okozott a forradalmi
gondolkodásban.
Sem a tudatlanság erélyes szétoszlatásának feladatában, sem a haladásban nem
kételkedik, sőt – "az aranyidő álomra marad" – elutasítja az ősközösségi boldog
élet utópiáját. "Mi a magunk idejének nyomorúságait szenvedjük, de a régieknek
veszedelmeit nem éreztük; ebből jön, hogy innen oda sóhajtunk." Vagyis: az ősi
világban is "csupa embertelenség, kegyetlenség volt", csak másként.
Úgy tetszik, amikor változatlannak s változhatatlannak mondja az ember
természetét, a haladás útját is bevágja. Ámde ha egyfelől felismeri azt, hogy azért
van annyi bolondság az emberben, mert okos, és ebből az egyensúlyt keresi a
világban jó és rossz, bolond és okos között, másfelől feltétlenül hirdeti
meggyőződését: "az értelem világának feljebb emelkedésével" sok ostoba,
nevetséges és vad bűn eltöröltetett már, "az értelem sohasem hibáz, ha tiszta". Még
nem A tiszta ész kritikájának szintjén, de már az értelem kritikájának oly erejével,
mely megfélemlíti őt, de ugyanakkor magasabbra emelkedésének előkészítője lesz,
meri kimondani a jövő számára: "az igazi értelem: igaz vezér ... az érzékenységre
veszedelmet nem hoz, hanem a szolgál keservére, hogy az emberek egész világába
nem helyeztetik és felemelkedésbe nem hozhatják." "Az erős elmét és annak
okosságát" dicséri s méltatja az egész értekezés, szkepszise ellenére is.
Annak a filozófusnak méltóságát, aki rangot, kincset egyaránt megvet, a maga
szimbolikus és filozofikus portréjában domborította ki Bessenyei. Személyesség,
ihletett filozofálás és szinte hidegen kegyetlen elemzés, vallomások és könyörtelen
képek, jelenetek a kor társadalmáról, ellentmondásairól, éppen nem nehézkes,
hanem oldott, társalgó nyelven, ironikus fordulatokkal, szenvedélyesen
felforrósuló, nagyszerűen ünnepélyes vagy bohózatosan kacagtató stílusban: ezek a
vonások A bihari remetét Bessenyeinek művészi szempontból is egyik legnagyobb
alkotásává teszik.
A kötetke folytatása, Az értelemnek keresése e világnak testében és határa, annak
ismeretében csak 1956-ban jelent meg. Azt tanítja, hogy a világ anyagi valóság, s a
matéria universalis szül mindent. A lélek halhatatlansága "csupa természetbül"
vagyis tapasztalati s racionális okokkal nem bizonyítható, ezért volt szükség a
kinyilatkoztatásra.
Az értelem ott homályosodik el szerinte, ahol a világot veszi fel tárgyául. "Hol van
az az emberi értelem, mely ha véghetetlenségbe bocsájtkozik, lábait valaminek
megvethesse? ... A világ testének kiterjedése véghetetlen, szinte úgy, mint az
időnek örökké való tartása". Vitatja az isten természe-{49.}tének érthetőségét, de
attól, hogy kétségbevonja a teremtést – noha elérkezik e gondolat küszöbére –,
visszariad.
Korának jellegzetes típusairól itt is remek kis klasszicista jellemrajzokat készít, s
igen érdekes, hogy – az értelem és az álom kapcsolatának vizsgálata közben – több
álmot beszél el a maga teljes, fantasztikus érzékletességében.
A Jegyzésben elmondja panaszát a cenzúrára, s ironikusan jegyzi meg a
megváltozott világról: "Úgy látszik, mintha az uralkodók is némely tekintetben
félnének a tudományoknak felemelkedésétől ..."
1804-ben Bessenyei leteszi a tollat. Ekkor már készen van legnagyobb méretű s
legnagyobb igényű szépirodalmi műve is, a Tariménes utazása.

A Tariménes utazása
Visszaemlékezés a bécsi időkre a vidéki élet pusztaságából, filozófia és annak
görbe tükre, az egykori művelődéspolitikai program magasabb szinten való
újjáértékelése, átfogóbb társadalomelemzés és elmélet keretében: a mű
megírásának belső indítékait és tematikáját így jelölhetjük meg. Tizennyolcadik
századi irodalmunk ez egyetlen eredeti, gondolatilag nagyszabású, helyenként
művészileg is értékes és élvezetes regényéhez számos minta kínálkozott,
Fénelon Télémaque-jától és Montesquieu Perzsa leveleitől kezdve
Voltaire Candide-jáig és L'ingénu-jéig; általában minden olyan mű, amely a főhős
utazása keretében nyújt filozófiai oktatást és főleg államtudományi elmélkedéseket.
Voltaire nyilvánvalóan ösztönző, de korántsem lényegbe vágó hatása mellett szinte
bizonyos, hogy Bessenyei nemcsak a regény neveit, hanem egyik-másik gondolatát
is a 17. századi francia klasszikusoktól kölcsönözte. Állam- és
társadalomfilozófiájában a francia felvilágosodás tanai erősen keverednek az
osztrák természetjogi és államelméleti nézetekkel, anélkül, hogy vitássá tehetnék
újszerű és izgalmasabb koncepciójának eredetiségét.
Műfaját tekintve a regény filozófiai tartalmú államregény, főhőse utazásának
keretében folyó cselekménnyel. Ez a műfaj 1804-ben már korszerűtlen; amikor
1802-ben két kis passzusát elküldte Kazinczynek, a korszerű ízlést és stílust kereső
literátor fanyalogva nyilatkozott Kis Jánosnak: "Voltairei románkákat firkál, s
keféli a bolondokat. Minek az? ..." Voltaire ekkor már nem divatos, a felvilágosult
gondolkozás helyébe lassanként az előrenyomuló romantika lép. Bessenyei nem is
tudja a regényben megvalósítani klasszicista stíluselvét: társadalomkritikájának
forrósága nemegyszer erőt vesz az erős irónián s a leíró művészet
kristálytisztaságán, s ami valamikor gáláns érzékenység vagy kényeskedés volt
írásaiban, az most melegebb szentimentális érzelmességgé lesz.
A mű csak 1804-re készült el, ezzel (s A bihari remetével) fejezi be életművét,
elhallgatva, majd sírjába temetve mindazt, ami még bőven tellett volna tőle:
a Tariménes ugyanis nagykoncepciójú s nagy vállalkozásokra kész, érett elmét s
írói talentumot mutat. Kimerülésnek éppúgy nincs nyoma az 1804-es Bessenyeinél,
mint bármiféle remetei elkomorulásnak, önemésztő elcsüggedésnek sem.
{50.} Világosításában teljes jóhiszeműséggel azt állítja, hogy "e munka Mária
Theresia örök emlékezetire céloz". Előadja ugyan az uralkodó hibáit is e
bevezetésfélében, de inkább dicséri erősen, főleg a kormányzása alatt élvezett béke
miatt. Különben művének királynője legfeljebb külsejében hasonlít Mária
Teréziához, sem uralkodói gondolatai, sem államának társadalma nem mérhetők a
regénybelihez.
Ennek az államnak a neve Totoposz – s az utópiára emlékeztető név sejteti, hogy
egyszerre lesz dolgunk társadalmi-állami utópiával s a valóság rajzával kritikájával.
Totoposz királynője Arténis; nevét Bessenyei a 17. századi francia szalon-társaság
életéből vette (ugyaninnen Tomirisnak, Tariménes szerelmének a nevét is). A
totoposzi tisztségviselők s polgárok elnevezésében Bessenyei bizarr, groteszk
ötletessége tűnik fel; Trézéni, a miniszter mellett ilyen nevű országbíró szerepel:
Burdószkaradószposzi, s Bessenyei ironikusan megjegyzi, hogy Totoposzban
szokás volt a főhivatalú embereknek hosszú neveket adni. A radikális polgárt
Tenédinek hívják, a Hüroposzi, Falkánposzi, Lámaposzi, Kalifátulujposzi,
Burdolon nevek mellett leghosszabb (s a jellemre is utaló) nevet a Nagy
Gigásbangocibumbujpulujhurculujbüszkülüj-kikiriposzidoszi viseli.
Dukaszvellériposzi a nemesség képviselője. Arténis ellensége Jajgádia királya,
illetve zsarnoka: Buzorkám.
A főhősnek, Tariménesnek (ez is 17. századi francia eredetű név) nincs sok
tennivalója, pedig ő az az utazó, aki Kukumedóniással, szép, de "a vad manérnak
rozsdája alatt" lappangó eszű, úriasan viselkedni nem tudó s ezért sok humoros
helyzetbe kerülő "mesterével" elindul Menédiából, a hazai "ordas kastélyból". Az
ifjú tanulni megy, kiszakad abból a vidéki kisúri társaságból, melynek jellegzetes
alakjait Bessenyei finom kis portrék, csevegések keretében mutatja meg, még
művészibben, mint A természet világában vagy Az értelemnek keresésében.
Kecskehát és Kakasfalva közt (melyeknek lakói különféleképpen áldoznak
isteneiknek) eljutnak Pucufalvára, Kantakucihoz (Kant neve sejthető ki a
játékosságból), aki nőtlenül lakik egy kívül-belül komor omladékban, s amikor az
utazók az igaz vallásról faggatják, szkeptikusan válaszol. "Vagy tévelyegned kell
hát a sokasággal, vagy semmivel lenni magaddal ..." Kantakuci: az öregedő
Bessenyei karikatúrája, Tariménes: a fiatal, világba induló Bessenyei idealizált
képe.
Totoposz és Jajgádia rajza tele van oly elemekkel, melyek Bessenyei jelenéből
nyomulnak be a felidézett emlékképekbe. Az emlékező szürke falusi magánya
különös feszültséggel tölti meg a ragyogó világ képeit. Mennél ragyogóbb az
emlék, annál élesebben hasítanak bele minduntalan a "közboldogságra" vonatkozó,
az "ország számosabb részét" érdeklő kérdések; mint megannyi nyers kiáltás,
szakadnak fel a városi és falusi szegénység, a "gubás, bundás, szűrös lakosok"
gondjai a fényes, élveteg, mulatozó udvari élet jelenetei közepette.
A Tariménes mondanivalóját, eszmei tartalmát éppen az osztálytársadalom kritikája
adja meg: mélyebben s keserűbben a vadember, a kirakades ajkán, aktuálisabb
korszerűséggel s ugyanakkor több realitással a miniszter, Trézéni szavaiban.
A regény esztétikailag értékesebb, lebilincselő első része a kiindulópont
társaságának s tájának ábrázolása; a második rész: Kantakuci Don Quijote-i
realizmussal lefestett Kutyakaparó-világa; a harmadik rész (s a legnagyobb
irodalmi és eszmei teljesítmény) annak a hosszas vitának helyenként igen {51.}
művészi előadása, mely a vadember s Trézéni között folyik. A kirakades igen éles
szemmel fedi fel az osztálytársadalom komikus, groteszk, komor és tragikus
ellentmondásait. A vadember a "gyapjas" totoposziak anyagi helyzetéről, az őket
elnyomó és jogtalanul képviselő "fényesbőrűekről" ad fel a miniszternek olyan
kérdéseket, melyekre nem jöhet válasz. A gazdagok, jobbágyvédő szólamaik
ellenére, csak maguknak harácsolnak.
Nincs Bessenyeinek olyan kortársa, aki ily eleven színezéssel, ennyire
szenvedélyesen, ilyen komikus-szatirikus ábrázolással tudta volna feltárni az
osztálytársadalom visszásságait; ám Bessenyei jól tudja – megírta már A bihari
remetében –, hogy nincs visszatérés az ősállapotokhoz. Ezért nemcsak a
kirakadesnek kell belesimulnia az osztálytársadalom rendjébe, – megfogja, leköti,
harcba viszi őt is a magántulajdon, melyet a királynőtől kap –, hanem Trézéninek is
igaza lesz annyiban, hogy az osztálytársadalmon keresztül, még ha ellentmondások
árán is, magasabbra visz a fejlődés. Ezt fejti ki okosan, megvesztegetően is, a
hallgató Tariménes jelenlétében.
Sok mindent ebben a Trézéni-féle – az osztrák államelmélettel rokon – értelemben
old meg az országgyűlés; heves vitáin azonban, melyekben a radikális polgár is
megnyilatkozik, nemcsak az alkotmányos uralom szilárdul meg, hanem a
Bessenyei koránál messze előbbre mutató törvényekről is gondoskodnak: a jobbágy
személyét szabaddá teszik, eltörlik az úriszéket, a papságot alárendelik az
államnak, a papok vagyonát államosítják, korlátozzák a nagybirtok terjeszkedését s
elrendelik a kötelező katonáskodást. Amikor megkérdezi Tenédit, a radikális
polgárt: "Mit teszen a parancsoló méltóság, ha az erőszak a szófogadást eltörli?"
(ez a parasztlázadással vagy a forradalommal számoló ember szava) – gyorsan
elhallgattatják.
Amíg a nagy vita folyik a vadember s a miniszter közt, meg az országgyűlés
korántsem regénybe illő, de gondolatilag izgalmas beszédei elhangzanak, s a
törvénycikkelyek megfogalmazódnak, Tariménes személye némileg háttérbe
szorul. Ismét előlép azonban a kirakades története végeztével, amikor Tomiris iránti
szerelme fellobban. Ez a szentimentális, a lány fölényét mutató, szép és kissé
bánatos szerelmi történet egy időre félbeszakad a háború miatt. Jajgádia zsarnoka (a
porosz II. Frigyes) megtámadja Arténis országát, de a háborúban Totoposz, a
felvilágosultabb, igazságosabb rendű ország győz, sőt fel is szabadítja Jajgádia
elnyomott lakosait. Bessenyei a hódító háború rajzát arra használja fel, hogy a
gyarmatosítás bűneit megbélyegezze.
A háború befejeztével Tariménesnek, hogy feleségül vehesse Tomirist, át kell
térnie a katolikus vallásra. Bessenyei a saját esetére gondol vissza s tollat
valósággal epébe mártja, hogy mindennél élesebb szatíráját írja meg a katolikus
egyház módszereinek.
Tariménes egybekel Tomirissal. Trézéni utoljára még oktatásban részesíti,
emberszeretetre s jó cselekvésre intve őt, Kukumedóniás pedig (aki a háborúban
levágott fél füléért vagyonban részesült) a regény s az élet különös,
kiszámíthatatlan fordulataira célozva, ezt mondja: "Ki hinné emberkorának eseteit,
ha életének gyermekifjúságában jövendölnék meg néki? ... Az idő húzza magára
eseteinket és nem mi az időt eseteinkre."
Esztétikailag nagyon egyenetlen mű a Tariménes. Gondolati gazdagsága páratlan
Eötvösig; jellemrajza s főleg cselekmény-bonyolítása azonban igen fogyatékos. A
nagy szatíra leginkább a kirakades tapasztalatainak {52.} előadásában s vitájában
közelíti meg az egyenletes művészi alkotás szintjét. A szatíra alsóbb régióiban vagy
a környezetrajzban Bessenyei főleg a leírások, portrék és tájképek eszközeivel él,
gyakran mesterien. Stílusa olykor azt a lelki feszültséget fejezi ki, amely a jelen
valósága s a múlt emlékképei között támadt benne a regény írása közben. Nyelvére
természetesen rányomta bélyegét az a küzdelem, melyet a bonyolult filozófiai
gondolatok kifejezéséért, pontossá tételéért kellett vívnia. Emiatt többnyire
nehézkes és bonyolult.
Bessenyei 1804-ben utolsó műveit is befejezte s letette a tollat. A cenzúra
visszavetette munkáit, állam és egyház elleni izgatást látott bennük, s valóban:
a Tariménes Bessenyeije ellensége volt a fennálló rendnek. Töretlen gerinccel,
önsorvasztó pesszimizmus nélkül búcsúzott el az irodalomtól: "Napjaimnak kevés
óráit, melyekkel még rendelkezem, a természet igazságának áldozom fel. Az
emberi ítéletet nem rettegem!"
Még hat éve volt hátra. A magányos gazdálkodást s olvasgatást néha-néha rokoni
látogatások elevenítették meg. Derűs maradt mindhaláláig. Néhány évvel halála
előtt hozzáköltözött húsz évvel fiatalabb unokahúga, Anna. Ebben a művelt, irogató
nőben kedves társra talált élete végéig.
1811 februárjában halt még. Meghagyta környezetének, hogy egyházi szertartás
nélkül kertjében hantolják el, kedves almafája alá.
Hatott Báróczira, Barcsayra és Ányosra, Virágra is, közöttük ő volt a
vezéregyéniség. Batsányi melegen emlékezett meg róla a kassai Magyar
Muzeum első kötetében (1787): "Illendő az ilyen nagyérdemű hazafiakhoz tartozó
háládatosságunkat az egész nemzet előtt kinyilatkoztatnunk." Csokonai az ő
példájából merített erőt, a maga bátorításául Bessenyeire hivatkozott, aki
"Bakonszegen a mi horizonunk elsetétedését úgy nézi mint a földünk golyóbisa alá
fordult, de ezért teremteni meg nem szűnő nap" (1801). Kazinczy a Der
Amerikaner fordításával kezdte felvilágosult írói pályáját. A magyar felvilágosodás
minden nagy írója tisztelgett előtte s elismerte elsőbbségét, gondolati fölényét s
hazafiúi áldozatát. Nyomába a kisebb tehetségek egész sora lépett, Péczelitől
Révaiig. Így került át műve, már a hagyomány által fémjelezve, Toldy Ferenc s
Gyulai Pál rendszerezéseibe, mint a magyar felvilágosodás korszakának
legfényesebben ragyogó jelensége.
 Kiadások
Műveinek összkiadása nincs. Néhány művének kritikai szövege a RMKt-ban jelent
meg (Lais, Ágis, Az embernek próbája, A természet világa). – Számos munkája –
köztük sok kiadatlan és hozzáférhetetlen is – látott napvilágot a Vajthó
László szerkesztette Magyar Irodalmi Ritkaságok c. sorozatban (A törvénynek útja,
Tudós Társaság, Jámbor szándék, Anyai oktatás. Magyarság, Magyar néző, Galant
levelek, Bessenyei György Társasága, Az eszterházi vigasságok, Delfén,
Magyarországnak törvényes állása I–III., A társaságnak eredete és országlása), – B.
Gy. kisebb költeményei. Szerk. Belohorszky Ferenc. Nyíregyháza 1931. – B. Gy.
vál. művei. Kiad. és bev. Szauder József. 1953. (MKl) – Tariménes utazása. 1930.
(A Tariménes irodalmának jegyzékével.) – B. Gy. kiadatlan filozófiai műve: Az
értelemnek keresése e világnak testében. ... 1804. Kiad. Bruckner János. FilÉrt 1.
sz. (1955. nov.) 96–115. és 2. sz. (1956. febr.) 142–162. – B. Gy. válogatott írásai.
Szerk. Vajthó László. 1961.

{53.} Irodalom
Ballagi Aladár: A magyar királyi testőrség története, különös tekintettel irodalmi
működésére. 1872. – Závodszky [Széchy] Károly: B. Gy. Pest 1872. – Szeremlei Barna: B.-
nek egy politikai munkájáról. (A társaságnak eredete és országlása.) EPhK 1891. 527–536.
– Zoványi Jenő: B. Gy. mint ref. főconsistoriumi titkár. Sárospatak 1909. – Császár
Elemér: B. akadémiai törekvései. 1910. (ÉrtNySzéptud 21, 7.) – Zolnai Béla: Az Agis-
kérdéshez. EPhK 1918. 168–171. – Eckhardt Sándor: B. és a francia gondolat. EPhK 1919.
193–220, 1920. 42–53, 1921. 19–34. – Belohorszky Ferenc: B. és A Philosophus. 1929. (Bp.
Kir. Magy. PPTE Irod. tört. Int. 1.) – Waldapfel József: B. Gy. áttérése. ItK 1929. 227–228.
– Waldapfel József: Adatok B. életéhez és munkásságához. ItK. 1930. 86–93. – Halász
Gábor: A bihari remete. Nyug. 1936. I. 413–427.; H. G. vál. írásai. 1959. 295–321.
– Belohorszky Ferenc: A B.-irodalom. Nyíregyháza 1941. – Bruckner János: A materialista
B. Gy. It 1950. 3. sz. 11–28. – Gálos Rezső: B. Gy. életrajza. 1951. – Szauder
József: Bessenyei. 1953. – Bruckner János: B. és kora politikai filozófiája (1772–1780). ItK
1954. 21–42. – Waldapfel József: A magyar irodalom a felvilágosodás korában. 1954. 113–
177.; 1963. 3. 127–195. – Némedi Lajos: B. Gy. és a magyar nyelv. Egri Ped. Főisk. Évk. II.
(1956.) 332–376. – Elek Oszkár: Agis tragédiája. FK 1957. 193–209, 393–413. – Némedi
Lajos: B. elődei és kortársai. Egri Ped. Főisk. Évk. III. (1957.) 87–109. – Némedi Lajos: B.
Gy. és a Ratio Educationis. Egri Ped. Főisk. Évk. V. (1959.) 95–103. – Némedi Lajos: B. Gy.
és a német felvilágosodás. Egri Ped. Főisk. Évk.VI. (1960.) 261–286. – Mezei M[árta]: Ein
vergessenes Bessenyei-Buch: "Leben und Taten des János Hunyadi". Annales Univ. Scient.
Budapestin. de Rolando Eötvös nominatae. Sect. Philol. Tom. II. (1960.) 125–132. – Némedi
Lajos: B. Gy. utóélete. I. (1772–1790.) Egri Ped. Főisk. Évk. VII. (1961.) 355–390. – Silagi,
D.: Zur Geschichte der ersten Madjarischen Gelehrten Gesellschaft. Südost-Forschungen XX.
(1961.) 204–224. – Némedi Lajos: B. és Kazinczy. ItK 1962. 286–306. – Baróti Dezső: Ágis
tragédiája. Petőfi Irod. Múz. Évk. 1962. 15–32.
 {54.} A nyelvi és irodalmi megújulás kezdetei

FEJEZETEK

 3. ÚJÍTÓ TÖREKVÉSEK

 4. A MAGYAR NYELVŰ SAJTÓ

 5. SZÉPPRÓZAI KEZDEMÉNYEK

 6. RÁDAY GEDEON (1713-1792)

 7. A FELVILÁGOSODÁS JELENTKEZÉSE A KÖLTÉSZETBEN

 8. A NEMZETI SZÍNJÁTSZÁS ÚTTÖRŐI

 9. A NYELVÚJÍTÁS KEZDETE

 10. A TUDOMÁNYOS IRODALOM

3. ÚJÍTÓ TÖREKVÉSEK
A felvilágosodás eszméit és a nemzeti törekvéseket tükröző irodalom s mindennek
a reakciója és belső ellentmondásai egy olyan korszakot ölelnek fel, melynek
kezdetén alig észrevehetőek az irodalmi élet létezésének jelei, s a korszak
zárultával sem tárul még elénk egy minden irányban fejlett szellemi organizmus.
Természetes tehát, hogy a kulturális megújhodás úgyszólván a keretek, az első –
mégoly primitív – lehetőségek kimunkálásával kezdődik. De maga a keretalkotás is
szervesen összefügg a felvilágosult és a nemzeti törekvésekkel: a polgárosulás
teremti meg a sajtó iránti igényt, s a magyar nyelvű sajtó nemcsak
a magyarnyelvűség erődje, hanem a szélesebb tájékozódásnak, a korszerűbb
ismereteknek a forrása is. A kezdetleges szépprózai törekvések Mészáros Ignác és
Kónyi János gyakorlatában még alig-alig válnak el a hagyományos ponyvai
olvasmányosságtól, de már az ő könyveikben is felfedezhető a korabeli európai
regény hatása, ha nem is az élvonalbeli irodalomé. S Báróczi nyelvművészi igénye
már a nyelv és az ízlés újítását, finomítását célozza, összhangban a nyelvújítási
törekvések kezdeteivel. A nyelvújítás pedig a "nyelv" és az "újítás" révén
összefoglalja a magyarnyelvűségért vívott harc korszerű érdekeit s az újuló világ
nyelvi kifejezésének igényét. Ebbe az irányba mutatnak a kor tudományos
kezdeményei is, egyszerre tükrözve elméleti felkészültségünk elmaradottságát s a
tudományt sürgető társadalmi-szellemi frissülést. A színjátszás heroikus küzdelmét
is a nemzeti törekvés hevíti eszmével, amely ez esetben összefonódik az egyházi-
iskolai keretek közül való szabadulás igényeivel. Egy jelentőssé növekvő kulturális
ág nemzetivé és világivá alakulásáról van itt szó. Fontos kezdemény a költészet
korszerűsítése érdekében a rímes-időmértékes verselés meghonosítása Ráday
Gedeon által. De a formai újítás mellett megjelennek már költészetünkben a
felvilágosodás eszméi és sugallatai is. E jelentkezés kezdeteinél különös, a fejlődés
bonyolultságát tükröző jelenségekre figyelhetünk fel. A felvilágosult eszmék ekkor
még gyakran a hagyományos versformákban öltenek költői alakot, s a formaújítás –
például a klasszikus triász körében – megfér a világosodás ellen támadó
indulatokkal.
Mivel a polgárosodásnak nálunk nem volt klasszikus társadalmi bázisa, a
keretalkotás s a műfaji kezdemények is magukon viselik a félmegoldások, belső
ellentmondások, félszegségek jegyeit. De mindezzel együtt is: az irodalom, a
kultúra megújulásának korszakába lépünk.

{55.} 4. A MAGYAR NYELVŰ SAJTÓ

FEJEZETEK

 Irodalom

Az időszaki sajtó kialakulása, elterjedése, fellendülése a nyugat-európai

országokban a polgárság gazdasági megerősödéséhez, a nemzetközi kereskedelem
fokozódásához kapcsolódik. A magyarországi sajtó létrejöttében és korai
történetében – társadalmunk eltérő fejlődése miatt – más tényezőknek is szerepük
volt.
A magyar nyelvű sajtó csak viszonylag későn, a felvilágosodás korában, a nyelvi és
irodalmi mozgalmak nyomán indult meg. Fejlett polgárság hiányában ekkor is
szűkkörű volt az olvasóközönség, a lapok nehezen tudtak kellő számú előfizetőt
toborozni. A magyar nyelvű sajtónál előbb indult meg a hazai idegen nyelvű sajtó,
elsőként a latin nyelvű. Az első magyarországi hírlapot, a Mercurius Hungaricust
(később Mercurius Veridicus ex Hungaria) 1705-ben nem a hazai, hanem a
külföldi közönség tájékoztatására adták ki a kuruc szabadságharc vezetői, s a lap
1710-ben meg is szűnt. Utána az iskolai oktatás céljára látott napvilágot Bél
Mátyás Nova Posoniensiája (1721–1722). A latin nyelv és az egykorú történelem
tanításának segédeszköze kívánt lenni később az Ephemerides
Vindobonenses (1776–1779) is. A Ratio Educationis ugyanis előírta az iskolai
újságolvasást mint rendkívüli tárgyat. Ez a sajátos tényező még a magyar nyelvű
lapok életében is szerepet játszott. (Pl. Görög Demeter a Magyar Hírmondót igen
sok tanárnak és iskolának megküldte, s a lap didaktikus célú közleményeket is
tartalmazott.) Jellemző a magyarországi helyzetre, hogy egészen 1834-ig jelent
meg nálunk latin nyelvű hírlap – a Magyarországon átutazó külföldiek
csodálkozására.
Jelentősebb lapokat először a magyarországi német ajkú polgárság hozott létre: a
budai Woclientlich zweymal neu-ankommender Mercuriust (röviden Ofnerischer
Mercurius, 1730–1738) és a pozsonyi Pressburger Zeitungot (1764–1929). Ezek a
hírlapok – az egykorú nyugat-európai újságokhoz hasonlóan – elsősorban az
események puszta leírását tartalmazták, a hírekhez az újságíró saját véleményét,
magyarázatát csak ritkán fűzte hozzá. Népszerű tudományos és irodalmi
közlemények is jelentek meg, ezek feladatát azonban hamarosan a meginduló
folyóiratok vették át (Der Freund der Tugend, Ungrisches Magazin, Neues
Ungrisches Magazin stb.).
A kialakulásában gátolt polgári osztály szerepe Magyarországon a középnemesi-
honorácior rétegre hárult, ez teremtette meg a hazai magyar nyelvű sajtót.
Az első magyar nyelvű lapot, a Magyar Hírmondót Rát Mátyás (1749–1810)
indította meg 1780. január 1-én Pozsonyban. Rát polgári családból származott,
négy évet tanult a göttingeni egyetemen. Lapja beköszöntőjében kifejti, hogy a
magyar sajtó késői jelentkezésének oka a nemesség maradi életmódja: elszigetelten
élnek, mint "féreg a dióban", nem érdeklik őket a világ eseményei. A Magyar
Hírmondónak megindulásakor csak háromszázhúsz előfizetője volt, s ezek is
százhúsznál több helységben laktak szerte az országban. A kis nyolcadrétű lap
hetenként kétszer (a postajáratok indulásakor) egy ív terjedelemben jelent meg.
Beszámolt az egész világ eseményeiről; bő híradásokat közölt pl. az amerikai
függetlenségi háborúról, Belgium szabadságharcáról stb. Forrásul elsősorban a
külföldi hírlapok tudó-{56.}sításait használta fel. A hazai hírek összegyűjtésére
levelezőket szervezett be. Ezek az önkéntes munkatársak többnyire az ország
különböző vidékein lakó írók, tanárok, papok voltak. A szerkesztő véleményének
kimondását a magyar nyelvű lapban fokozottan gátolta a cenzúra, így csak a hírek
összeválogatásából s egy-egy bíráló mondatból állapíthatjuk meg állásfoglalását.
Már Rát Mátyás felismerte, hogy folyóirat hiányában az újságnak kell a
tudományos és irodalmi mozgalmakról is hírt adnia; az őt követő szerkesztők
(Révai Miklós, Barczafalvi Szabó Dávid, Szacsvay Sándor stb.) is eszerint jártak el.
A Magyar Hírmondót hamarosan újabb hírlapok követték: Szacsvay Sándor
a Magyar Kurirt (1786–1834), Görög Demeter és Kerekes Sámuel pedig a Hadi és
Más Nevezetes Történeteket (1789–1803) indította meg. Kerekes Sámuel a magyar
nyelv tanára volt a bécsi Terezianumban, Görög pedig "udvari főnevelőként"
Ferenc Károly főherceg nevelését irányította. Mindkét lap Bécsben jelent meg;
1806-ig a magyar sajtó központja az osztrák főváros volt.
A nemesi-nemzeti ellenállás és a francia forradalom eseményei arra ösztönözték az
újságírókat, hogy határozottabban szóljanak bele a küzdelmekbe. II. Józsefnek a
cenzúrát enyhítő rendelkezései erre egy ideig lehetőséget is nyújtottak. II. József a
megelőző idő egyházi jellegű cenzúráját az abszolutizmus állami, politikai
intézményévé alakította s nem tekintette a rendőri felügyelet szervének, mint
utódai. Nem ismerte fel az újságok kulturális és irodalmi jelentőségét, ezért sorolta
őket a kisebb értékű nyomtatványok közé, amelyeket elég a helyi hatóságnak
ellenőriznie. Ilyen körülmények között az újságok, a politikai röpiratok százai
mellett, fontos politikai tényezőkké váltak. A magyar lapok főként – a német
irodalomból átvett – "elysiumi beszélgetések" műfaját használták fel a
véleménynyilvánításra. Ezekben a vezércikket helyettesítő írásokban halottak,
fiktív személyek és állatok vitatták meg az időszerű kérdéseket (Nagy Sándor és
Demokritos a francia forradalmat, Milord Tripho és Abdulhamid a magyar
országgyűlést stb.). A politikai cikk mint irodalmi műfaj itt jelenik meg először a
magyar sajtóban.
Szacsvay bátor antiklerikalizmusa, jozefinizmusa, a francia forradalom iránt
mutatott rokonszenve felkeltette az újra megszigorított cenzúra figyelmét (olykor
egész lapnyi szöveg a "rostában maradott"), s az I. Ferenc trónraléptével
bekövetkezett reakció 1793 januárjában Szacsvayt el is tiltotta a szerkesztéstől.
Görög Demeter a nemzeti mozgalmak, a nyelvújítás, az irodalmi megújhodás
támogatását tekintette fő feladatának. Felszólalt ugyan a jobbágyság kegyetlen
elnyomása ellen, de politikai kérdésekről általában óvatosan nyilatkozott. Lapja
ezzel elkerülte a betiltást. Munkatársa volt Hajnóczy József is: a francia
forradalomról szóló beszámolókat – amint a legújabb kutatások megállapították –
jórészt ő írta. Mindkét újság nagy politikai hatást ért el. Nemcsak a nemesi
kúriákba és az értelmiségiek házába, hanem számos faluba is eljutott, ahol a
jegyzők, tanítók a jobbágyoknak is felolvastak belőle. Számos olvasóra találtak a
külföldi újságok is. Szentmarjay a francia forradalom hivatalos lapjából,
a Moniteurből az érdekesebb cikkeket magyarra, németre és latinra fordította, s úgy
terjesztette.
{57.} A reakció erősödése következtében – különösen a magyar jakobinus
mozgalom vezetőinek kivégzése után – a Decsy Sámuel szerkesztésében
folytatódó Magyar Kurir, a Hadi és Más Nevezetes Történetekből alakult
bécsi Magyar Hírmondó (1803-ig) és Pánczél Dániel új lapja, a Bécsi Magyar
Merkurius (1793–1798, amikor egyesült a Magyar Kurirral) kénytelen volt
csökkenteni a politikai kommentárokat s visszatérni a száraz hírközléshez.
A hírlapok mellett a nemzeti nyelv és a nemzeti irodalom fejlesztése szempontjából
egyre nagyobb szerepet töltöttek be a folyóiratok. Az elsőt Szacsvay Sándor
indította meg a Magyar Kurir melléklapjaként Magyar Musa címmel (1786–1789).
Az ő célja elsősorban az volt, hogy a főlapot tehermentesítse az irodalmi és
tudományos közleményektől, s teljesen a politikai tájékoztatás szolgálatába
állíthassa. Példáját követte a Magyar Hirmondó is Pozsonyi Magyar Muzsa (1787–
1788) című melléklapjával, később pedig a Bécsi Magyar Merkurius, Ujj Bétsi
Magyar Muzsa és Bibliotheca (1793–1798) című melléklapjaival.
Az első önálló és valóban számottevő folyóirat, az irodalmi-kritikai
tartalmú Magyar Museum 1788. július 1-én indult meg Kassán. Alapítói Kazinczy
Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid voltak. A negyedévesnek szánt
folyóirat a nyomdai viszonyok fejletlensége és a szerkesztők közötti személyi
ellentétek következtében rendszertelenül jelent meg, s 1792-ben meg is szűnt. Öt év
alatt nyolc füzete jelent meg, de támogatóinak és munkatársainak gárdája igen
széles; a laphoz kapcsolódott Ráday Gedeon, Aranka György, Földi János,
Verseghy Ferenc, Szentjóbi Szabó László, Dayka Gábor, Virág Benedek, Báróczi
Sándor, Barcsay Ábrahám, Simai Kristóf, Pálóczi Horváth Ádám.
Kazinczy már 1789-ben kivált a szerkesztőségből, s Orpheus címmel ugyancsak
Kassán új folyóiratot indított, de ennek is csak nyolc száma jelent meg 1790-1791-
ben.
Péczeli József 1789-ben Komáromban Mindenes Gyűjtemény címmel indított
folyóiratot. Újszerű volt, hogy az asszonyok és a még csak ritkán olvasó közönség
számára tudománynépszerűsítő cikkeket és irodalmi alkotásokat közölt. Péczeli jó
szolgálatot tett a magyar nyelv ügyének, de 1792-ben az érdeklődés csökkenése
miatt meg kellett szüntetnie lapját.
A tisztán irodalmi tartalmú Urániát Kármán József és Pajor Gáspár adta ki 1794–
1795-ben. Ez volt az első pesti folyóirat, kísérlet arra, hogy Pesten irodalmi
központot teremtsenek. Az Uránia is a nőolvasók megnyerésére törekedett, de nem
sikerült kellő számú előfizetőt szereznie, ezért a harmadik számmal megszűnt.
Kazinczyéktől és Péczelitől eltérően, nem közölt fordításokat, hanem csak eredeti
magyar műveket.
Ebben a korszakban kezd kialakulni az irodalom és a sajtó ellenőrzésének az a
rendszere és szervezete, amely később, az első magyar köztársasági mozgalom
bukása után oly súlyosan nehezedik rá a magyar kulturális életre is. A cenzúra
irányítója és szervezője a katolikus országokban korábban az egyház volt, s a
reformáció óta fő feladatának a protestáns eszmék elleni harcot tartotta. A
Habsburg-birodalom országaiban főleg a jezsuita egyetemek kezében volt a
könyvvizsgálás joga.
{58.} Mária Terézia uralma alatt kezdődik meg a lényeges változás a cenzúra
szervezetében. A császárnő külön cenzúra-hivatalt hozott létre, amelyben helyet
foglaltak a jezsuiták is, de már nemcsak az ő szempontjaik érvényesültek. A
protestantizmus elleni harcról különben is fokozatosan áttolódott a hangsúly a
felvilágosodás elleni küzdelemre. A cenzúra egyértelműen reakciós jellege akkor
kezdett megváltozni, amikor 1759-ben Van Swieten vette át a cenzori hivatal
vezetését, aki hamarosan az utolsó jezsuitát is eltávolította a bizottságból. Van
Swieten arra is rábírta a császárnőt, hogy engedélyezzen valamivel több
szabadságot a könyvkiadásban. Ennek köszönhető, hogy például Montesquieu
korábban eltiltott főműve, A törvények szelleme újra megjelenhetett.
Még lényegesebb változások következtek be II. József alatt. Az uralkodó teljesen
állami kézbe vette és központosította a cenzúrát, az ellenőrzés alapelveit pedig
lényegesen enyhítette, s ezzel megnyitotta a zsilipeket a tömegével özönlő
felvilágosító röpirodalom és általában a szabadabb irodalom előtt.
A császár 1782-ben hozott rendelete rakta le az új állami cenzúraszervezet alapjait.
A központosítás értelmében megszüntette a pozsonyi könyvvizsgáló hivatal
önállóságát, s az egész országban osztrák mintára kiépített cenzori szervezetet a
bécsi cenzúra-bizottság alá rendelte. E szervezet tagjai jórészt akadémiai
tanárokból, gimnáziumi igazgatókból kerültek ki. Hatáskörük csekély volt, a
fontosabb munkákat a bécsi bizottsághoz kellett felterjeszteni. A protestánsok
megkapták azt a jogot, hogy vallási könyveiket maguk cenzúrázzák. A szervezet
felvilágosodott szellemű utasítást kapott, így például szabadon lehetett kinyomtatni
az egyházellenes munkákat.
A császár elképzelései nem valósultak meg teljes egészükben. Az egységes
szervezet s még inkább a felvilágosult szellem érvényesülését igen erőteljesen
fékezte a rendiség, a nemesi ellenállás, amely harcolt a központi cenzúra ellen,
hogy magyar kézben rendi szellemű, felvilágosodás-ellenes cenzúrát honosíthasson
meg. Igen jellemző például, hogy néhány évvel később az egyik magyar megye
nemessége jelentette fel Batsányi Jánost a központi hatóságoknál olyan forradalmi
versei miatt, amelyeket a jozefinista cenzúra engedélyezett.
II. Lipót megőrizte a cenzúra kialakult szervezetét, de igyekezett gátolni a
felvilágosodás terjedését. 1790. szeptemberi rendelete eltiltja az egyház, az állam és
az uralkodó ellen irányuló kritika kinyomtatását, s általában ellenez minden olyan
művet, amely "a kétkedés vágyát vonhatja maga után". A döntő fordulat azonban, a
gondolatszabadság teljes elfojtására irányuló cenzúra kiépítése Ferenc uralkodása
alatt megy végbe.

Irodalom
Ferenczy József: A magyar hírlapirodalom története 1780-tól 1867-ig. 1887. – Ifj.
Pongrácz Alajos: Szépirodalmi folyóirataink 1848-ig. BpSz 1930. 218. k. 373–398,
219. k. 71–98. (Klny. -ban is.) – Waldapfel József: A hazai hírlap- és
folyóiratirodalom történetéhez. MKsz 1930. 55–89. – A magyar hírlapirodalom
első százada (1705–1805). Összeáll. és bev. Dezsényi Béla. 1941. – Goriupp
Alisz: A kormányzat sajtópolitikája és a magyar hírlapok a XVIII. század {59.}
fordulóján. MKsz 1944. 19–34. – Dezsényi Béla: A Nova Posoniensia és az
újságolvasók a XVIII. században. Magyar századok. Irodalmi műveltségünk
történetéhez. 1948. 142–163. – Dezsényi Béla–Nemes György: A magyar sajtó 250
éve. I. 1954. – Kókay György: A bécsi Magyar Hírmondó (1789–1803). OSzK Évk.
1957. 164–192. – Sashegyi, Oskar: Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II.
1958. – Kókay György: A hazai újságolvasás történetéhez. MKsz 1959. 357–360.

{55.} 4. A MAGYAR NYELVŰ SAJTÓ

FEJEZETEK

 Irodalom

Az időszaki sajtó kialakulása, elterjedése, fellendülése a nyugat-európai

országokban a polgárság gazdasági megerősödéséhez, a nemzetközi kereskedelem
fokozódásához kapcsolódik. A magyarországi sajtó létrejöttében és korai
történetében – társadalmunk eltérő fejlődése miatt – más tényezőknek is szerepük
volt.
A magyar nyelvű sajtó csak viszonylag későn, a felvilágosodás korában, a nyelvi és
irodalmi mozgalmak nyomán indult meg. Fejlett polgárság hiányában ekkor is
szűkkörű volt az olvasóközönség, a lapok nehezen tudtak kellő számú előfizetőt
toborozni. A magyar nyelvű sajtónál előbb indult meg a hazai idegen nyelvű sajtó,
elsőként a latin nyelvű. Az első magyarországi hírlapot, a Mercurius Hungaricust
(később Mercurius Veridicus ex Hungaria) 1705-ben nem a hazai, hanem a
külföldi közönség tájékoztatására adták ki a kuruc szabadságharc vezetői, s a lap
1710-ben meg is szűnt. Utána az iskolai oktatás céljára látott napvilágot Bél
Mátyás Nova Posoniensiája (1721–1722). A latin nyelv és az egykorú történelem
tanításának segédeszköze kívánt lenni később az Ephemerides
Vindobonenses (1776–1779) is. A Ratio Educationis ugyanis előírta az iskolai
újságolvasást mint rendkívüli tárgyat. Ez a sajátos tényező még a magyar nyelvű
lapok életében is szerepet játszott. (Pl. Görög Demeter a Magyar Hírmondót igen
sok tanárnak és iskolának megküldte, s a lap didaktikus célú közleményeket is
tartalmazott.) Jellemző a magyarországi helyzetre, hogy egészen 1834-ig jelent
meg nálunk latin nyelvű hírlap – a Magyarországon átutazó külföldiek
csodálkozására.
Jelentősebb lapokat először a magyarországi német ajkú polgárság hozott létre: a
budai Woclientlich zweymal neu-ankommender Mercuriust (röviden Ofnerischer
Mercurius, 1730–1738) és a pozsonyi Pressburger Zeitungot (1764–1929). Ezek a
hírlapok – az egykorú nyugat-európai újságokhoz hasonlóan – elsősorban az
események puszta leírását tartalmazták, a hírekhez az újságíró saját véleményét,
magyarázatát csak ritkán fűzte hozzá. Népszerű tudományos és irodalmi
közlemények is jelentek meg, ezek feladatát azonban hamarosan a meginduló
folyóiratok vették át (Der Freund der Tugend, Ungrisches Magazin, Neues
Ungrisches Magazin stb.).
A kialakulásában gátolt polgári osztály szerepe Magyarországon a középnemesi-
honorácior rétegre hárult, ez teremtette meg a hazai magyar nyelvű sajtót.
Az első magyar nyelvű lapot, a Magyar Hírmondót Rát Mátyás (1749–1810)
indította meg 1780. január 1-én Pozsonyban. Rát polgári családból származott,
négy évet tanult a göttingeni egyetemen. Lapja beköszöntőjében kifejti, hogy a
magyar sajtó késői jelentkezésének oka a nemesség maradi életmódja: elszigetelten
élnek, mint "féreg a dióban", nem érdeklik őket a világ eseményei. A Magyar
Hírmondónak megindulásakor csak háromszázhúsz előfizetője volt, s ezek is
százhúsznál több helységben laktak szerte az országban. A kis nyolcadrétű lap
hetenként kétszer (a postajáratok indulásakor) egy ív terjedelemben jelent meg.
Beszámolt az egész világ eseményeiről; bő híradásokat közölt pl. az amerikai
függetlenségi háborúról, Belgium szabadságharcáról stb. Forrásul elsősorban a
külföldi hírlapok tudó-{56.}sításait használta fel. A hazai hírek összegyűjtésére
levelezőket szervezett be. Ezek az önkéntes munkatársak többnyire az ország
különböző vidékein lakó írók, tanárok, papok voltak. A szerkesztő véleményének
kimondását a magyar nyelvű lapban fokozottan gátolta a cenzúra, így csak a hírek
összeválogatásából s egy-egy bíráló mondatból állapíthatjuk meg állásfoglalását.
Már Rát Mátyás felismerte, hogy folyóirat hiányában az újságnak kell a
tudományos és irodalmi mozgalmakról is hírt adnia; az őt követő szerkesztők
(Révai Miklós, Barczafalvi Szabó Dávid, Szacsvay Sándor stb.) is eszerint jártak el.
A Magyar Hírmondót hamarosan újabb hírlapok követték: Szacsvay Sándor
a Magyar Kurirt (1786–1834), Görög Demeter és Kerekes Sámuel pedig a Hadi és
Más Nevezetes Történeteket (1789–1803) indította meg. Kerekes Sámuel a magyar
nyelv tanára volt a bécsi Terezianumban, Görög pedig "udvari főnevelőként"
Ferenc Károly főherceg nevelését irányította. Mindkét lap Bécsben jelent meg;
1806-ig a magyar sajtó központja az osztrák főváros volt.
A nemesi-nemzeti ellenállás és a francia forradalom eseményei arra ösztönözték az
újságírókat, hogy határozottabban szóljanak bele a küzdelmekbe. II. Józsefnek a
cenzúrát enyhítő rendelkezései erre egy ideig lehetőséget is nyújtottak. II. József a
megelőző idő egyházi jellegű cenzúráját az abszolutizmus állami, politikai
intézményévé alakította s nem tekintette a rendőri felügyelet szervének, mint
utódai. Nem ismerte fel az újságok kulturális és irodalmi jelentőségét, ezért sorolta
őket a kisebb értékű nyomtatványok közé, amelyeket elég a helyi hatóságnak
ellenőriznie. Ilyen körülmények között az újságok, a politikai röpiratok százai
mellett, fontos politikai tényezőkké váltak. A magyar lapok főként – a német
irodalomból átvett – "elysiumi beszélgetések" műfaját használták fel a
véleménynyilvánításra. Ezekben a vezércikket helyettesítő írásokban halottak,
fiktív személyek és állatok vitatták meg az időszerű kérdéseket (Nagy Sándor és
Demokritos a francia forradalmat, Milord Tripho és Abdulhamid a magyar
országgyűlést stb.). A politikai cikk mint irodalmi műfaj itt jelenik meg először a
magyar sajtóban.
Szacsvay bátor antiklerikalizmusa, jozefinizmusa, a francia forradalom iránt
mutatott rokonszenve felkeltette az újra megszigorított cenzúra figyelmét (olykor
egész lapnyi szöveg a "rostában maradott"), s az I. Ferenc trónraléptével
bekövetkezett reakció 1793 januárjában Szacsvayt el is tiltotta a szerkesztéstől.
Görög Demeter a nemzeti mozgalmak, a nyelvújítás, az irodalmi megújhodás
támogatását tekintette fő feladatának. Felszólalt ugyan a jobbágyság kegyetlen
elnyomása ellen, de politikai kérdésekről általában óvatosan nyilatkozott. Lapja
ezzel elkerülte a betiltást. Munkatársa volt Hajnóczy József is: a francia
forradalomról szóló beszámolókat – amint a legújabb kutatások megállapították –
jórészt ő írta. Mindkét újság nagy politikai hatást ért el. Nemcsak a nemesi
kúriákba és az értelmiségiek házába, hanem számos faluba is eljutott, ahol a
jegyzők, tanítók a jobbágyoknak is felolvastak belőle. Számos olvasóra találtak a
külföldi újságok is. Szentmarjay a francia forradalom hivatalos lapjából,
a Moniteurből az érdekesebb cikkeket magyarra, németre és latinra fordította, s úgy
terjesztette.
{57.} A reakció erősödése következtében – különösen a magyar jakobinus
mozgalom vezetőinek kivégzése után – a Decsy Sámuel szerkesztésében
folytatódó Magyar Kurir, a Hadi és Más Nevezetes Történetekből alakult
bécsi Magyar Hírmondó (1803-ig) és Pánczél Dániel új lapja, a Bécsi Magyar
Merkurius (1793–1798, amikor egyesült a Magyar Kurirral) kénytelen volt
csökkenteni a politikai kommentárokat s visszatérni a száraz hírközléshez.
A hírlapok mellett a nemzeti nyelv és a nemzeti irodalom fejlesztése szempontjából
egyre nagyobb szerepet töltöttek be a folyóiratok. Az elsőt Szacsvay Sándor
indította meg a Magyar Kurir melléklapjaként Magyar Musa címmel (1786–1789).
Az ő célja elsősorban az volt, hogy a főlapot tehermentesítse az irodalmi és
tudományos közleményektől, s teljesen a politikai tájékoztatás szolgálatába
állíthassa. Példáját követte a Magyar Hirmondó is Pozsonyi Magyar Muzsa (1787–
1788) című melléklapjával, később pedig a Bécsi Magyar Merkurius, Ujj Bétsi
Magyar Muzsa és Bibliotheca (1793–1798) című melléklapjaival.
Az első önálló és valóban számottevő folyóirat, az irodalmi-kritikai
tartalmú Magyar Museum 1788. július 1-én indult meg Kassán. Alapítói Kazinczy
Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid voltak. A negyedévesnek szánt
folyóirat a nyomdai viszonyok fejletlensége és a szerkesztők közötti személyi
ellentétek következtében rendszertelenül jelent meg, s 1792-ben meg is szűnt. Öt év
alatt nyolc füzete jelent meg, de támogatóinak és munkatársainak gárdája igen
széles; a laphoz kapcsolódott Ráday Gedeon, Aranka György, Földi János,
Verseghy Ferenc, Szentjóbi Szabó László, Dayka Gábor, Virág Benedek, Báróczi
Sándor, Barcsay Ábrahám, Simai Kristóf, Pálóczi Horváth Ádám.
Kazinczy már 1789-ben kivált a szerkesztőségből, s Orpheus címmel ugyancsak
Kassán új folyóiratot indított, de ennek is csak nyolc száma jelent meg 1790-1791-
ben.
Péczeli József 1789-ben Komáromban Mindenes Gyűjtemény címmel indított
folyóiratot. Újszerű volt, hogy az asszonyok és a még csak ritkán olvasó közönség
számára tudománynépszerűsítő cikkeket és irodalmi alkotásokat közölt. Péczeli jó
szolgálatot tett a magyar nyelv ügyének, de 1792-ben az érdeklődés csökkenése
miatt meg kellett szüntetnie lapját.
A tisztán irodalmi tartalmú Urániát Kármán József és Pajor Gáspár adta ki 1794–
1795-ben. Ez volt az első pesti folyóirat, kísérlet arra, hogy Pesten irodalmi
központot teremtsenek. Az Uránia is a nőolvasók megnyerésére törekedett, de nem
sikerült kellő számú előfizetőt szereznie, ezért a harmadik számmal megszűnt.
Kazinczyéktől és Péczelitől eltérően, nem közölt fordításokat, hanem csak eredeti
magyar műveket.
Ebben a korszakban kezd kialakulni az irodalom és a sajtó ellenőrzésének az a
rendszere és szervezete, amely később, az első magyar köztársasági mozgalom
bukása után oly súlyosan nehezedik rá a magyar kulturális életre is. A cenzúra
irányítója és szervezője a katolikus országokban korábban az egyház volt, s a
reformáció óta fő feladatának a protestáns eszmék elleni harcot tartotta. A
Habsburg-birodalom országaiban főleg a jezsuita egyetemek kezében volt a
könyvvizsgálás joga.
{58.} Mária Terézia uralma alatt kezdődik meg a lényeges változás a cenzúra
szervezetében. A császárnő külön cenzúra-hivatalt hozott létre, amelyben helyet
foglaltak a jezsuiták is, de már nemcsak az ő szempontjaik érvényesültek. A
protestantizmus elleni harcról különben is fokozatosan áttolódott a hangsúly a
felvilágosodás elleni küzdelemre. A cenzúra egyértelműen reakciós jellege akkor
kezdett megváltozni, amikor 1759-ben Van Swieten vette át a cenzori hivatal
vezetését, aki hamarosan az utolsó jezsuitát is eltávolította a bizottságból. Van
Swieten arra is rábírta a császárnőt, hogy engedélyezzen valamivel több
szabadságot a könyvkiadásban. Ennek köszönhető, hogy például Montesquieu
korábban eltiltott főműve, A törvények szelleme újra megjelenhetett.
Még lényegesebb változások következtek be II. József alatt. Az uralkodó teljesen
állami kézbe vette és központosította a cenzúrát, az ellenőrzés alapelveit pedig
lényegesen enyhítette, s ezzel megnyitotta a zsilipeket a tömegével özönlő
felvilágosító röpirodalom és általában a szabadabb irodalom előtt.
A császár 1782-ben hozott rendelete rakta le az új állami cenzúraszervezet alapjait.
A központosítás értelmében megszüntette a pozsonyi könyvvizsgáló hivatal
önállóságát, s az egész országban osztrák mintára kiépített cenzori szervezetet a
bécsi cenzúra-bizottság alá rendelte. E szervezet tagjai jórészt akadémiai
tanárokból, gimnáziumi igazgatókból kerültek ki. Hatáskörük csekély volt, a
fontosabb munkákat a bécsi bizottsághoz kellett felterjeszteni. A protestánsok
megkapták azt a jogot, hogy vallási könyveiket maguk cenzúrázzák. A szervezet
felvilágosodott szellemű utasítást kapott, így például szabadon lehetett kinyomtatni
az egyházellenes munkákat.
A császár elképzelései nem valósultak meg teljes egészükben. Az egységes
szervezet s még inkább a felvilágosult szellem érvényesülését igen erőteljesen
fékezte a rendiség, a nemesi ellenállás, amely harcolt a központi cenzúra ellen,
hogy magyar kézben rendi szellemű, felvilágosodás-ellenes cenzúrát honosíthasson
meg. Igen jellemző például, hogy néhány évvel később az egyik magyar megye
nemessége jelentette fel Batsányi Jánost a központi hatóságoknál olyan forradalmi
versei miatt, amelyeket a jozefinista cenzúra engedélyezett.
II. Lipót megőrizte a cenzúra kialakult szervezetét, de igyekezett gátolni a
felvilágosodás terjedését. 1790. szeptemberi rendelete eltiltja az egyház, az állam és
az uralkodó ellen irányuló kritika kinyomtatását, s általában ellenez minden olyan
művet, amely "a kétkedés vágyát vonhatja maga után". A döntő fordulat azonban, a
gondolatszabadság teljes elfojtására irányuló cenzúra kiépítése Ferenc uralkodása
alatt megy végbe.

Ferenczy József: A magyar hírlapirodalom története 1780-tól 1867-ig. 1887. – Ifj. Pongrácz
Alajos: Szépirodalmi folyóirataink 1848-ig. BpSz 1930. 218. k. 373–398, 219. k. 71–98.
(Klny. -ban is.) – Waldapfel József: A hazai hírlap- és folyóiratirodalom történetéhez. MKsz
1930. 55–89. – A magyar hírlapirodalom első százada (1705–1805). Összeáll. és
bev. Dezsényi Béla. 1941. – Goriupp Alisz: A kormányzat sajtópolitikája és a magyar hírlapok
a XVIII. század {59.} fordulóján. MKsz 1944. 19–34. – Dezsényi Béla: A Nova Posoniensia
és az újságolvasók a XVIII. században. Magyar századok. Irodalmi műveltségünk
történetéhez. 1948. 142–163. – Dezsényi Béla–Nemes György: A magyar sajtó 250 éve. I.
1954. – Kókay György: A bécsi Magyar Hírmondó (1789–1803). OSzK Évk. 1957. 164–192.
– Sashegyi, Oskar: Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II. 1958. – Kókay György: A
hazai újságolvasás történetéhez. MKsz 1959. 357–360.

5. SZÉPPRÓZAI KEZDEMÉNYEK

FEJEZETEK

 A regény megjelenése irodalmunkban

 Mészáros Ignác (1721–1800)

 Kónyi János (meghalt 1792 körül)

  Báróczi Sándor (1735–1809)

 Kiadások

 Irodalom

A regény megjelenése irodalmunkban

A regény jelentkezése irodalmunkban összefügg a polgári átalakulást célzó törekvéseknek
azzal az "előtörténetével", amely a 18. század végén a kultúra megújhodását és a nyelvújítást
tűzte napirendre. Ez az összefüggés nem közvetlen, különösen kezdetben nem az, inkább csak
arról lehet szó, hogy az új műfaj iránti érdeklődés egyre több érzelmi, majd értelmi
újdonságot plántált át külföldről a magyar irodalomba. Az új, polgári olvasóközönség még
alig-alig létezik; a regény iránti társadalmi igényt elsősorban maguk az írók s mellettük
literátus nemesek és nemesasszonyok, egy-egy iskola diákjai táplálják.
18. századi regényeink eleinte külföldi művek többé-kevésbé szabadon értelmezett fordításai.
Az első, a világirodalomban is rangosnak számító alkotás, amely magyar nyelven megszólalt,
Fénelon abbénak a felvilágosult abszolutizmust dicsőítő Télémaque-ja volt, Haller László
tolmácsolásában (1755). Ebben az évtizedben alig néhány, de a hetvenes évek kezdetétől
egyre több, nem különösebben értékes, de annak idején széltében olvasott német és francia
regény jelent meg magyarul. A fordítások számának növekedése egybeesik a
felvilágosodáskori egyéb irodalmi és művelődési törekvések megindulásával. A regény (s
általában a széppróza) a kor nyelvművelő tevékenységének, a fordítások segítségével történő
stílusalakításnak Bessenyei által programszerűen hangsúlyozott eszköze volt. Az idegen
alkotások átültetése tehát kettős célt szolgált: egyrészt megismertette a honi olvasóközönséget
egy új műfajjal, s a belőle sugárzó korszerűbb tartalmakkal, érzelmi, gondolati és műveltségi
anyaggal, másrészt az eredeti magyar széppróza kialakításának iskolája lett.
A fordítások jó része nem volt műfordítás a szó mai értelmében, hanem úgynevezett
adaptáció. A fordítók a magyar olvasóközönség vélt vagy valóságos igényeinek megfelelően
átszabták, bővítették vagy kurtították, magyar vonatkozásokkal tűzdelték meg az eredetit, sőt
nemegyszer az egész cselekményt hazai földre helyezték át. Ezt az eljárást Mészáros Ignáctól
kezdve Kazinczyig számosan alkalmazták. A korszerű és az avult regénytípusok egyaránt
terjedtek. Az átdolgozások, adaptációk végső fokon az eredetiség útját {60.} egyengették, s ez
az igény bizonyos mértékig Dugonics Etelkájában, majd magas művészi fokon Kármán
kisregényében meg is valósult.
A regényt nem csekély gyanakvással fogadta a maradi nemesi közvélemény, gátolta
befogadtatását a cenzúra, és késett a műfaj irodalmi elismertetése is. A tájékozódás
elégtelensége s az ebből fakadó ízlés-zavar sem akadályozhatta meg azonban a főbb
regénytípusok érvényesülését. A kor kedvelt olvasmányait, amelyek kétségkívül hatást
gyakoroltak eredeti szépprózánk fejlődésére, néhány példával lehet jellemezni. Viszonylag
hosszú ideig hatnak a heroikus és gáláns regények, amelyek közül az előbbi a barokk, az
utóbbi a rokokó színezetű udvari élet eszményeit és alakjait rajzolta. Ezeknek az alapjában
véve avult regénytípusoknak nálunk is népszerű képviselője a 17. században élt francia La
Galprenède, akinek egyik regényét Báróczi Sándor fordította magyarra. A pásztorregények
sem ismeretlenek hazánkban; éppen Csokonai írt egy bájos történetet ebben a
nemben (Csókok).
A 18. században magyarra átültetett regények között a század nagy regényíróinak alkotásaival
csak elvétve találkozunk. Ismerjük például Voltaire Candide-jának ismeretlen fordítótól
származó átdolgozását, Dugonics furcsa Zadig-feldolgozását, s tudunk arról is, hogy Szentjóbi
Szabó László belefogott Rousseau Emile-jének átültetésébe. Egyébként inkább az akkori
európai irodalom kisebb rangú egyéniségei hatottak.
Az eredeti magyar széppróza a korabeli érzelmes, szentimentális regénynek köszönhet a
legtöbbet. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy ez esetben sem az irányzat nagy
képviselőinek (Richardson, Rousseau, Goethe) műveivel ismerkedett meg először a magyar
olvasóközönség, hanem vagy a kevésbé nevezetes pályatársakéval, vagy pedig az őket utánzó
epigonok írásaival. A szentimentális erkölcsnemesítő regény richardsoni válfaja például
eredeti formában csak a következő században válik ismeretessé, előbb a Richardson
nyomdokain haladó német Gellert műve szólalt meg magyarul. A Svétziai Grófné (Leben der
schwädischen Gräfin) már igen korán, 1772-ben napvilágot látott. Legműveltebb fordítóink –
mint például Báróczi – sem a legkiválóbb műveket választották, hanem a kor egyik divatos
szerzőjének, Marmontelnek az elbeszélésgyűjteményét, az Erkölcsi Meséket (Contes
moraux). A Werther első fordítása csak évtizedek múltán jelenik meg, de annál sikeresebb
a Siegwart. Szerzőjét, Johann Martin Millert Kazinczy (aki Barczafalvi Szabó Dávid mellett
szintén kísérletezett e mű fordításával) rajongó levélben üdvözli. Látható tehát, hogy a
valóban korszerű regény értékei csak közvetve hatottak irodalmunkra.
A magyar próza fejlődésének ebben a szakaszában még a világirodalmi távlatokban
elkésettnek számító kezdeményezések sem mondhatók terméketlennek.
Bessenyei Tariménese régi típusú államregény, az avult formában mégis korszerű eszmék
fejeződnek ki, sőt az egyes epizódokban a magyar élet jellegzetes alakjai is előbukkannak, s
az egész műben a tudatos művészi ábrázolás számos jelét fedezhetjük fel.

{61.} Mészáros Ignác (1721–1800)

Az első, modern értelemben népszerű magyar "román"-szerző csallóközi nemesi
családból született. Pozsonyban és Győrött végezte iskoláit, jogi diplomát szerzett,
s a Batthyány-család jogtanácsosa lett. Később Budára költözött, s itt élt
magányosan haláláig.
Elsősorban Kártigám című regénye révén vált nevezetessé, amely sok kiadást ért
meg s ritka népszerűségnek örvendett. Még a 19. század negyvenes éveiben is
kedvelték, ekkor persze már jobbára csak az avult ízlésű vidéki nemesek szellemi
tápláléka volt. Az író gondolkodásmódja, eszméi, törekvései nem terjedtek túl az
egyházi és jogi műveltség hagyományos keretein. A Faludi és Amadé-féle gáláns
költészet szeretete jellemzi irodalmi ízlését, ez vezette regényének
témaválasztásában is a francia heroikus és gáláns románok mintáihoz. Művének a
kor szokása szerint hosszú, tekervényes címet adott: Buda Várának Vissza-
Vételekor A' Keresztények Fogságába Esett Egy Kartigam névü Török Kis-
Asszonynak Ritka, és emlékezetes Történeti (Pozsony, 1772). Kazinczy értesülése
szerint voltaképpen német eredetiből készült, a filológia később több ehhez hasonló
cselekményű német nyelvű "románt" kutatott ki, valószínű azonban, hogy végső
soron azok is valamely francia eredetivel függenek össze.
A kalandos életű kisasszony története persze nem a szó szoros értelmében vett
fordítás, hanem idegen mintáknak a honi olvasóközönség ízléséhez való
alkalmazása. Mészáros Ignác korai kísérlete viszonylag jól sikerült, ezért érdemes
kiemelni a regényfordítások és átdolgozások egyre szaporodó tömegéből. Az
erkölcsi célzat untalan hangoztatásával próbálja művét elfogadtatni a közönséggel,
s mintegy törvényesíteni a szerelmes történetet. A regényt, különösképpen pedig a
szerelmes regényt, a hagyományos nemesi köztudat, de főképpen az egyházi és
kormányzati intézmények kezdetben nem csekély ellenkezéssel fogadták.
A Kártigám sikere segítette az új műfaj áttörését. De más eredménye is van. Ahhoz
képest, hogy a nyelvújítási törekvések előtt készült ez a mű, a régies nyelv
kifejezési formáival és szókincsével, stiláris eszközei viszonylag fejlettek. Az
olvasók nem jelentéktelen rétege számára egy ideig a Kártigám jelenti a magyar
regényt, s e munka körülményes, áradozó nyelvezete a csiszolt, érzelmes beszéd
példája, nemcsak az irodalmilag kevéssé műveltek körében. Az írók egy része is
elismeri Mészáros Ignác érdemeit, Ányos verssel fordul a "Kartigám nevezetes
írójához", és bár Kazinczy már jól látja az ilyen "fesz és pöf cifráitól dagadó"
művek gyengéit, tagadhatatlan, hogy a magyarul olvasgató közönség még hosszú
időn keresztül csak vonzó tulajdonságait érzékeli. A világi, szerelmi téma
elfogadtatása mellett éppen a finomkodó stílus teszi kedvessé a regényt. Az
ormótlan és nehézkes, ponyva-szintű vagy tudákos olvasmányok mellett
a Kártigám szinte rafináltnak nevezhető csiszoltsága az efféle írásokkal szemben
valóban eredménynek számít. A Kártigám sikerének másik oka, hogy a főúri
környezetben játszódó, bókoló, szerelmes beszédekkel telizsúfolt, illemet és
etikettet hirdető regény az olvasók számára ekkor még idegen s így érdekes világot
mutatott be. Mindezzel a regény hozzájárult a magyar olvasók táborának
növeléséhez, s a műfaj irodalmi elismertetésének útját egyengette.

{62.} Kónyi János (meghalt 1792 körül)

Életéről nem sokat tudunk. Egyszerű, kevéssé iskolázott ember lehetett. Amikor
műveit írta, strázsamester volt a katonaságnál. A "magyar hazának együgyü hadi
szolgája" – ahogy magát nevezi – az irodalom rajongója volt, nehéz szolgálata után,
kaszárnyákban írta-fordította munkáit. Munkásságában nem vezette művészi
tudatosság, céljául az elmét-szívet gyönyörködtető olvasmányok kiadását tűzte ki.
Fennkölt és bonyolult divatos szerzők műveit fordította nehézkes stílusban. Sajátos
tehetségének leginkább a népihez közelálló adomázó stílus, valamint a népies
színezetű komikum felelt meg. Munkásságával sikerült olvasókat toboroznia, az
irodalmi életben azonban kevés megbecsülést szerzett, sőt Bessenyei csípősen
kigúnyolja A filozófus egyik jelenetében, bárdolatlan szolgák olvasmányaként
tünteti fel írásait.
Népies stílusa tetszett az olvasóközönségnek, olyannyira, hogy például a
mesterkéletlen stílusban írt Várta mulatság című "tündéres és ritka történet" négy
kiadást ért meg. Ez éppúgy, mint az Elme-Futtatások, Mme d'Aulnoy irodalmi
szalonokban felolvasott tündérmeséin alapul. A szalonok ízléséhez alakított, finom
és szenvelgően választékos tündérmesék Kónyi átdolgozásában egyszerű, ízes, bár
kezdetleges irodalmi eszközökkel formált népszórakoztató történetekké válnak.
Művei közül a Pesten 1779-ben megjelent Hadi románt szokták az életművével
foglalkozó szűkszavú ismertetések emlegetni. Ez a munka a szigetvári Zrínyi
Miklós történetének kalandos-érzelmes, verses feldolgozása. Kónyi korabeli
népszerű románok sablonjai szerint igyekezett a témát korszerűsíteni, valójában
azonban meglehetősen furcsa alkotás kerekedett belőle. Fordításainak száma igen
tekintélyes, ilyen irányú munkássága német népkönyv átültetésétől kezdve a kor
nevezetes írói alkotásainak tolmácsolásáig terjed. Megpróbálkozott Gessner és
Marmontel munkáinak fordításával is, ez azonban fogyatékos stíluskészsége,
nyelvének régiessége és szűkössége miatt nem járhatott sikerrel, annál kevésbé,
mert "fentebb stíl"-nek, úgy tetszik, a Gyöngyösi-féle körülményes, barokk, avult
szóburjánzást tartotta. Sokkal nevezetesebb A mindenkor nevető Demokritus című
adomagyűjteménye, amely népies észjárású, nevettető fordulatokban bővelkedő
érdekes olvasmány. E kétkötetes gyűjtemény, amely "okos leleményű furtsa
Történeteket" tartalmaz, 1782 illetőleg 1784-ben jelent meg Budán.
Népszerűségére jellemző, hogy az 1815-i Szent György-napi vásárra hatodszor
nyomtatta ki a budai Landerer nyomda. Irodalmunknak ez az első nyomtatott
anekdotagyűjteménye, mintegy négyszáz anekdotát, tartalmaz, jórészt híres
vándortémákat. Hosszú évtizedekig tartott a hatása, s közvetlenül vagy közvetve
sok furcsa és vidám irodalmi ötlet fakadt nyomában.
Kónyi tevékenysége a népies ponyvairodalmon keresztül érvényesült, s ahhoz a
törekvéshez kapcsolódik, amely a partiarkális népiesség jelentősebb képviselőinek
munkásságában bontakozik ki.

{63.} Báróczi Sándor (1735–1809)

Erdélyi származású köznemes, aki a nagyszebeni kancelláriánál szolgált, és csak
1761-ben került Mária Terézia magyar nemesi testőrségébe. A szép, szálas
fiatalemberek közül kirítt a vézna, rút külsejű ember. S bár az ezredességig vitte,
boldogtalan volt, s zord magányában különc szenvedély rabja lett: aranycsinálással
foglalkozott. (A mágiára hajlamos szabadkőművesek között mások is hódoltak az
alkímiának.) A testőrség életéről készített értékes feljegyzései csak 1936-ban
jelentek meg nyomtatásban.
A testőrírók körének ő volt a legjobb stilisztája, aki tudatosan törekedett a magyar
nyelv pallérozására. Elveit franciából készített fordításaiban valósította meg.
Elsősorban választékosságra törekedett. Megváltoztatta nyelvünk régies gondolat-
és szófűzéseit, a terjengős értelmező tolmácsolás helyett tömörség, szabatosság volt
az eszményképe, s felismerte a ritmikai, zenei elemek, az arányok szerepét a
prózában. Nem nyelvújító abban az értelemben, hogy új szavakat alkot, viszont
kétségtelenül és felismerhetően érvényesíti az esztétikai szempontokat a puszta
grammatikai követelményekkel szemben. Az "ékesen szólás"-nak ez a
hangsúlyozott művelése nyerte meg Kazinczy tetszését, olyannyira, hogy a
nyelvművelő mozgalom tulajdonképpeni ősének és példaképének nem Bessenyeit,
hanem Báróczit tartotta. Célkitűzéseit egyébként Kazinczy nemcsak elismerte és
méltányolta, hanem a maga fordításaiban követte is.
Úgyszólván nincsen eredeti munkája, s ami van, az sem szépirodalmi jellegű,
hanem röpirat: A védelmeztetett magyar nyelv (Bécs, 1790). Ebben a nemzeti
mozgalom nyelvművelési és irodalmi céljait taglalja meggyőzően, bár a lényeges
elveket Bessenyei már korábban és mélyebben kifejtette. Báróczi igazi jelentősége
franciából készült fordításainak nyelvi-stiláris példaadásában rejlett: a modernebb
próza s általában az új irodalmiság számára nyitotta meg az utat.
Híres és hazánkban is sokat olvasott heroikus regény volt La
Calprenède Cassandrája. A fordítás először Bécsben jelent
meg: "Kassándra, melyet frantziából fordított Bárótzi Sándor Magyar Nemes
Testőrző" (1774). A mű a 17. századi udvari arisztokrácia ízlése szerint komponált
kalandos-szerelmes áltörténeti regény, Dárius perzsa király korába helyezett
cselekménnyel. Báróczi munkája nem is annyira fordítása, mint inkább tömörített
kivonata az eredetinek. Stílusa fejlettebb a Kártigám nyelvezeténél. Báróczi e műve
több kortárs tanúsága szerint népszerű volt, az említetten kívül még két kiadása
jelent meg.
Fontosabb ennél az Erkölcsi Mesék, "mellyeket frantziából fordított Bárótzi Sándor
Magyar Nemes Testőrző" (Bécs, 1775). Eredetije, Marmontel Contes moraux című
elbeszélésfüzére, egész Európában nagy sikert aratott, s felvilágosodottabb,
modernebb szellemet plántált irodalmunkba, mint a lefordított divatos románok
többsége. Egyébként e mű egy részét ugyanebben az évben Kónyi János is
lefordította, Marmontel egy másik munkája pedig, a Belisaire (Belizárius), Zalányi
Péter fordításában még 1773-ban megjelent. Marmontel csiszolt, elegáns stílusa
kiválóan alkalmas volt arra, hogy Báróczi sikeresen próbálja ki rajta műfordítói
elveit. Fordítását sokáig a szép magyar próza példájának tartották. Az érzékeny,
szentimentális jellegű {64.} szerelmi történetek a szív jogait hirdették, a főúri és
népi környezetet egyaránt rajzolták, s az erkölcsi problémák fejtegetése mellől a
társadalombírálatra való törekvés sem hiányzik belőlük. Báróczi fordításának egy
példányát megküldte Marmontelnak, aki, jellemző módon, afölött fejezte ki örömét,
hogy művét most már a "krimiai dámák" is anyanyelvükön olvashatják. Báróczi
tevékenysége a magyar prózai stílus kimunkálása közben a nyelvművelés fordítói
programjának kibontakozását segítette elő, élvezetes olvasmányokat adott a
közönségnek, hajlékony, korszerű prózájával hozzájárult a hagyományossal,
régiessel szembenálló stíluseszmény kialakításához.

Kiadások
Mészáros Ignác: Kártigám. Kiad. és bev. Heinrich Gusztáv. 1880. (OK 93.) –
Báróczy Sándor feljegyzései a magyar nemesi testőrség életéből 1760–1800-ig.
Ford. K. László József. 1936.

Irodalom
Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. II. (1774–1788.)
1887. – Weszely Ödön: Marmontel és négy magyar író. EPhK 1890. 477–488.
(Báróczi, Kónyi, Kazinczy, Boér Sándor.) – Horváth János: Báróczi Sándor. BpSz
1901. 107. k. 92–113, 193–221. – Simai Ödön: Kónyi János újításai. MNy 1907.
122–126. – György Lajos: Kónyi és d'AuInoy. Kolozsvár 1911. (Klny. a Szent-
Imre-Egyesület Évkönyveiből.) – Császár Elemér: A magyar regény története.
1922. és 1939. 2 (átdolg. kiad.) – György Lajos: Kónyi János Democritusa. 1932.
– György Lajos: A magyar regény előzményei. 1941.– Wéber Antal: A magyar
regény kezdetei. 1959.

6. RÁDAY GEDEON (1713-1792)

FEJEZETEK

 Kiadás
 Irodalom

Ráday már a 18. század harmincas éveiben kísérletezett a klasszikus és rímes-

időmértékes formák megvalósításával. Kazinczy szerint a negyvenes években írt
klasszikus mértékű verseket, ezeket azonban elégette. Költeményeit csak 1787-től
kezdve publikálta. Ráday formaújító kezdeménye – a klasszikus triászéhoz
hasonlóan – nyelvgazdagító törekvéseiből fakadt; de míg azok a nemesi ellenállás
eszméinek teremtettek lírai nyelvet és új irodalmi formát, Ráday a nyugati mintákat
követő, művelt, polgárosultabb irodalom kibontakozását segítette elő. Nem volt
költői tehetség, s hiányzott belőle a felvilágosodott írók nagy társadalmi
felelősségtudata; főként azért írt, hogy példát nyujtson és biztatást adjon az
irodalom gyarapításához. Bele-belefogott egy-egy műbe, fordításba vagy
átdolgozásba, de többnyire kísérleteket és töredékeket hagyott az utókorra.
Működésének jelentősége elsősorban mecénási-irányító munkásságában van.
Nagynevű családból származott, fia annak a Ráday Pálnak, aki mint Rákóczi titkára
a híres "Recrudescunt vulnera" címmel emlegetett kiáltvány szerzője volt, fontos
diplomáciai szolgálatokat teljesített, s mint imád-{65.}ságoskönyv-író is szerepel
az irodalomban. Ráday Gedeon 1713-ban született Ludányban. Tizenhét éves
korában Németországba ment, itt tanult különböző városokban 1733-ig. Hazatérve
átvette birtokai igazgatását, hamarosan megnősült, s egész életét kulturális
törekvéseinek szentelte,
Ráday Pál tekintélyes könyvtárat hagyott fiára, melynek gazdagítása Ráday
Gedeonnak egyik legfőbb gondja volt. Elhatározta, hogy összegyűjti a magyar
irodalom emlékeit, mindenkit fölkeresett leveleivel, akiről tudta, hogy valamely
tudománnyal vagy írással foglalkozik, segítségüket kérte a könyvszerzésben, maga
pedig könyvadományokkal vagy olvasásra kölcsönadott könyvekkel kedveskedett a
hozzá fordulóknak. Így került kapcsolatba Bod Péterrel és a kor számos írójával.
De nemcsak gazdag könyvtára miatt keresték fel írótársai; tisztelték hatalmas
műveltségét, fejlett irodalmi ízlését is. Péceli kastélya valóságos kis irodalmi
központ, – előde a széphalmi kúriának. Kazinczy maga vall arról, hogy ifjúsága
követendő eszményképének Rádayt tartotta. 1772-ben, sárospataki diákoskodása
idején látta először, 1782-ben ismerkedtek meg közelebbről. Kazinczy neki küldte
meg első írásait bírálatra, akárcsak Batsányi, Földi, Édes Gergely. Részletes,
érvekkel alátámasztott bírálatokat kaptak tőle, Ráday udvariasan, fölényeskedés
nélkül javította ki a hibákat, tanácsokat adott s olvasmányokat ajánlott. Ízlése,
széleskörű irodalmi ismeretei így hatottak az irodalmi életben. Abban például, hogy
csaknem egyhangúan pálcát törtek a leoninusok fölött, nagy szerepe van Ráday
elutasító véleményének. Édes Gergelyhez írott leveleiben, valamint a Gyöngyösi
János ellen szerzett Dieneshez című költeményében kifejti, hogy a klasszikus vers
megrímelését fölösleges cicomának, erőltetett költői játéknak tartja, mely nyűgöt
rak a gondolati tartalomra. Ráday volt az, aki a Gyöngyösi népszerűségének
árnyékában elfeledett Zrínyire felhívta Kazinczy figyelmét. Megkísérelte, hogy
átírja hexameterekbe a Szigeti veszedelmet, de csak huszonhárom sorral készült el
az 1750-es években, s ezt is csak évtizedekkel később tette közzé a Magyar
Museum harmadik kötetében.
Legjelentősebb kísérlete a rímes-időmértékes versforma meghonosítása. Valószínű,
hogy németországi tanulmányútján kapott ösztönzést az új forma utánzására. 1735-
re datálják e nemben első kísérletét, mely 1790-ben jelent meg Kazinczy
Orpheusában Tavaszi estve címmel. Összesen hetvennyolc tizenöt szótagos sor,
rímes trocheusokban. Prozódiája bizonytalan (pl. a többszótagos szavak utolsó
szótagját hol hosszúnak, hol rövidnek veszi), rímelése is kezdetleges – ezt maga
Ráday is érezte.
 Már tavasz volt s az erdő is || már mezítelenségeit
Zöld levélbe öltöztette, || minden vigadt, kerteit
A bimbózó Flóra sok || szép virággal kisorozta,
S a megfrissült levegőt || kedves illat illatozta.
1787-ben a Magyar Musában jelent meg Mapes 12. századi latin költő Kocsmai
énekének fordítása trocheusokban; ugyanitt közli az "Árpádról irandó bajnoki ének
kezdetét" is, amely a honfoglalási eposz első kísérlete. Legsikerültebb a Szigeti
veszedelem harmadik énekéből stanzákba átdolgozott verse, A török ifju éneke,
mely a Magyar Museum IV. negyedében jelent meg:
 Valál szerencse mindég hivem,
{66.}
   Miért tennék panaszt reád?
Te müved az, hogy nem bus szivem,
   S hogy minden nap vidámb mát ád;
Ha mindég igy lesz, mint igéred,
Hazuggá tészed azt a hired,
   Amellyel csufol e világ,
   Hogy kedved állhatatlanság.
Ráday kísérlete hamarosan követőkre talált. Kazinczy 1787 előtt is írt már rímes-
időmértékes formában, saját bevallása szerint kevés sikerrel; Földi János is ez
időben próbálkozik az új technikával, de mindkettejüket Ráday ösztönzi tovább.
Földi János verstani értekezésben fejti ki nézeteit (Magyar Musa, 1787); történeti és
irodalmi érveket hoz fel a rímes-időmértékes verselés igazolására. Horváth Ádám
meg azt fejtegeti (Musa, 1787), hogy a lírai művek elsősorban éneklésre valók, s a
szótagokat a dallam rövid és hosszú hangjegyeihez kell alkalmazni. Így lehet írni
magyaros, németes stb. verset, de mindig az illető nemzet muzsikájához igazodva.
Verseghy is arról ír vitairataiban (Rövid értekezések a muzsikáról, 1791; Mi a
poézis és ki az igazi poéta? 1793; Magyar Aglája ... 1806), hogy az időmérték
bevezetése voltaképpen belső törvényszerűség, a magyar formák tökéletesedése,
versformánkat ő is a ritmus és zene törvényei szerint akarja szabályozni. A magyar
zenét azonban nem tartja jónak, mivel a taktus ízei nincsenek szabályszerűen
elrendezve, s ezért a német dalforma szabályait tartja követendőnek.
Ráday formaújítása az irodalom fejlődésének szükségszerűségéhez alkalmazkodott.
A külföldi irodalom példája, az ízlés fejlődése, a lírai nyelv árnyaltabb foka s az
érzelmes német dalköltészet népszerűsége mindinkább megkövetelte a
dallamosabb, zeneibb, az érzelmi-hangulati elemeket hívebben követő formákat.
Ráday előtt a dalköltők – Faludi és Amadé is – strófaszerkezetekkel,
rímelhelyezésekkel követték az idegen mintát; a rímes-időmértékes ritmus
meghonosításával Rádayék valósítják meg a dalforma technikai reformját. Az új
verselési mód hamarosan népszerű lesz az irodalomban, főként Kazinczy, Dayka
Gábor, Földi majd Csokonai munkái révén.

Kiadás
R. G. összes művei. Kiad. és bev. Váczy János. 1892. (OK. 314)

Irodalom
Arany János: R. G. Koszorú 1864. I. 601–605.; A. J. Összes prózai művei. [1938.]
500–511. – Vas Margit: R. G. élete és munkássága. 1932. – Rónay György: R. G. It
1962. 41–61.

{67.} 7. A FELVILÁGOSODÁS JELENTKEZÉSE A

KÖLTÉSZETBEN

FEJEZETEK

 Az első változatok

 Barcsay Ábrahám (1742–1806)

 Fekete János (1741–1803)

 Péczeli József (1750–1792)

 Kiadások

 Irodalom

Az első változatok
A felvilágosodott eszmék rövid idő alatt áthatják a magyar költészet tekintélyes
részét. Bessenyei mellett, a bécsi testőríró-körben készülődik Barcsay Ábrahám, aki
már a hatvanas években befogadja az új gondolatokat. Bessenyeitől függetlenül
kerül a felvilágosodás hatása alá Fekete János gróf, aki 1767-ben levélben tiszteleg
Voltaire-nál. Már Bessenyei szellemi hatása is közreműködik Péczeli József
munkásságában. Ráday főúri irodalompártolása helyett és mellett ő inkább a
polgári jellegű irodalomszervezés feladatait látja el.
Közöttük Barcsay a legjelentősebb költő-tehetség. Életművében a hagyományos
versforma, ízlés és modor a felvilágosodás eszméivel, a zsarnokság gyűlöletével
párosul. Esztétikailag értékes ötvözetét nyújtja réginek és újnak. (Hasonló
jelenséget figyelhetünk meg Orczy Lőrinc néhány költeményében, nála azonban a
felvilágosult eszmék nem kerekednek a patriarkális-nemesi szemlélet fölé, nem
válnak uralkodóvá a hagyományőrző költői és emberi magatartás felett.)
Hagyományosnak és rebellisen újnak, felvilágosultnak az összefonódásával
találkozunk Fekete János verseiben is. Költészete nem mérkőzhetik Barcsay
verseinek színvonalával, de mint kezdeményező, koránébredő, osztálya jobbik
lehetőségét jelzi. Ugyanabban az évtizedben, amikor Teleki József gyűlölködő
vitairatot adott ki franciául a felvilágosodás ellen, Fekete János határozottan és
merészen vállalta Voltaire szellemét.
Amikor a felvilágosodás eszméinek a magyar költészetben való térfoglalására
irányítjuk a figyelmet, hangsúlyoznunk kell, hogy líránk – s általában
szépirodalmunk – polgárosulása a változó jelenségeknek szélesebb és bonyolultabb
körét jelenti, mint a felvilágosodás gondolatainak kifejezését. A költészet – jellege
és lényege szerint – nem csak közvetlen gondolati anyagával, hanem versformai,
stiláris, ízlésbeli változásaival, a költői egyéniség egyre nyíltabb, gátlástalanabb
érvényesítésével, az élet szemléletének új nézőpontjaival is tükrözi – adott esetben
– a polgárosulás folyamatát. Említettük már, hogy gyakran hagyományos
formákkal ölelkeznek az új eszmék, vagy éppen új formákban szólal meg az új
gondolatok tagadása. Az egységes, tiszta képlet kialakulását ezen a téren is
hátráltatták – közvetlenül is, közvetve is – a magyar fejlődésnek a társadalmi
viszonyok elmaradottságából következő sajátságai. Éppen ebben a bonyolult,
ellentmondásokkal terhelt folyamatban kell hangsúlyoznunk a polgárosulás lírai
jelenségeinek sokféleségét. Barcsay eszméinek felvilágosultságával, Ányos és
Dayka az érzelmi világ költői kitárásával, Baróti Szabó a nyiladozó lírai
személyességgel, Rájnis a költői tematika kiszélesítésével, Verseghy versformáinak
gazdagságával is érzékelteti a polgárosulás tendenciáját. S mindez csak kiragadott
példa. Az első nagy szintézist, gondolatnak és formának, stílusnak és ízlésnek,
témakörnek és nézőpontnak egységes megújítását majd Csokonai költészetében
csodálhatjuk meg. De az a szintézis már túl is mutat a polgárosuláson: a népiesség
és a felvilágosodás ölelkezésével. Egyelőre azonban maradjunk szűkebb
témánknál: a felvilágosodás költői jelentkezésének vizsgálatánál.

{68.} Barcsay Ábrahám (1742–1806)

Bessenyei körének egyik legértékesebb, legszínesebb és legműveltebb egyénisége.
Eszmevilágát, költészetét a testőrírók törekvéseihez és a nemesi ellenállás
eszméihez egyaránt több szál köti. Dilettáns költő, a szó felvilágosodás kori
értelmében: a költészetet nem hivatásszerű tudatossággal művelte, hanem ösztönös
tehetséggel és egy kicsit hanyagul, közönségre számító gond vagy a megjelentetés
különösebb óhaja nélkül, "Olykor nekieresztette magát kedvének s hosszas
elmélkedés, készülődés vagy csinosítgatás nélkül szórta verseit, nem vágyván arra,
hogy versei nyomtatva legyenek, hogy neve a költők sorába neveztessék" – írja róla
Kazinczy.
Kemény János erdélyi fejedelem leszármazottja. 1742-ben született Piskiben,
Erdélyben. Iskoláit Nagyenyeden végezte. 1761-ben felküldték a bécsi testőrségbe.
Itt kötött barátságot Bessenyei Györggyel és Báróczi Sándorral, s miként
testőrtársai, ő is tanulásra, önművelésre fordította a bécsi esztendőket, noha a
társasági élet örömeitől sem maradt távol. 1766-ban átlépett a katonasághoz, tíz
esztendőt töltött az ország különböző állomáshelyein, majd bejárta Bajorországot, s
részt vett a török háborúban. Bessenyeivel egy esztendőben, 1779-ben áttért a
katolikus hitre. Katonáskodása ideje alatt ismerkedett meg Ányos Pállal. 1790-tol
kezdve ismét testőr. Megházasodik s gyakran kér szabadságot; sok időt tölt otthon,
hivatalosan családi és egészségi okok, valójában az erdélyi titkos társaság ügyei
miatt. A szervezetnek ugyanis Barcsay egyik vezéregyénisége volt. Martinovicsék
letartóztatása idején Barcsay levelezését elkobozzák, őt magát Bécsbe rendelik és
vizsgálati fogságba vetik. Noha a vizsgálat semmit nem tud ellene bizonyítani,
veszélyes embernek tartják, s Laibachba rendelik állomás-parancsnoknak,
valójában azért, hogy őrizet és megfigyelés alatt tartsák. 1796-ban betegségére
hivatkozva szabadságot kér, majd parancs ellenére sem tér vissza állomáshelyére.
Az ellene megindított eljárást csak felesége közbenjárására szüntetik meg. Ettől
kezdve erdélyi birtokain él, 1806. március 3-án bekövetkezett haláláig.
Mint a felvilágosodáshoz közel álló egyéniséget, a tudomány, a tudás haszna, a
megismerés lehetőségeinek és határainak kérdése élénken foglalkoztatta. A
tudománytól várta a társadalmi ellentétek megszüntetését (A fordítóhoz: Báróczy
Sándor Marmontel-fordítása elé – ez volt különben Barcsaynak első, nyomtatásban
megjelent verse, 1775; Tudományok nevelkedéséről, Budai ferdőben, 1777). De ő
sem volt ment azoktól a kételyektől, amelyek e kor íróit nyugtalanították, amikor a
tudományok hasznáról töprengtek. Kételyeit részint Rousseau olvasása táplálta. Az
egyszerű élet tisztább erkölcsöt és nagyobb boldogságot biztosított az
emberiségnek, fejtegeti Ányos Pálnak írott költői leveleiben 1779-ben.
Gondolatvilága itt Orczy és a nemesi írók eszméivel egyezik: a városi életet, a
gazdagságot, s általában a polgári élet fejlődésének jeleit károsnak,
erkölcsrombolónak tartja (Hivság látásakor gerjedett jámbor érzés, Egy nagyságos
asszonyságnak intésére, Barcsay báró Orczynak, midőn a vizek folyásának
egyengetésére rendeltetett volt, 1774.; Farsanggal történt verekedés Pesten, A
fösvénységről a Tiszának méregetésekor).
{69.} Verseinek – mint a felvilágosodás kori költészet legtöbb alkotásának – nincs
határozott műfaji jellegük: bölcselkedések, gyakran episztolák, melyekben a
tematikai és hangulati sokféleség különösebb műgond vagy rendezői szándék
nélkül került együvé. Többnyire alig állapítható meg, mi volt vajon az ihlető
érzelem vagy gondolat. Van azonban egy gyakran visszatérő témája: a háború.
Erről szól a legmélyebb lírai ihletéssel: maga is katona, személyes problémaként
élhette át. Mint felvilágosodott gondolkodó, elítéli a hódító háborúkat, az esztelen
pusztítást (Gondolatok a békéről, 1781; A békességhez); mint a gyakorlati politikát
mérlegelő udvari ember, világosan látja a harcok hiábavalóságát (Lengyel, török,
moszka háború kezdetén, A hadi gyakorlás végén); mint a csatákba belefáradt
katona a béke, a nyugalom és a költészet vigaszai után vágyódik (Ányos Pálhoz
írott költői levelei). Felvilágosodott humanizmusa, a jogtalanság és igazságtalanság
fölött érzett haragja szólal meg azokban a költeményeiben, melyekben a háborúk
történetét, céljait vizsgálva a gyarmatosító törekvések ellen emeli fel szavát
(Magyarországi tudományoknak fő-gyülekezetihez, 1780; A kávéra). Az udvari
politika magyarországi gyarmatosító szándékának az elítélésében osztozott a
korabeli nemesi közvéleménnyel (Lengyel, török, moszka háború kezdetén). II.
József uralkodásának idején írott verseiben is a háborúk jogtalanságát és
hiábavalóságát elemezve fejezi ki aggodalmát a nemzetre váró politikai rabság
miatt (Költői levelek Ányos Pálhoz 1782-ből: "Elhagytad hát immár ..." és "Álig
indultanak ..." kezdetűek). Érzelmei a nemzeti ellenállás mellé állították, de a
nemesi mozgalom nem ihlette nagyobb alkotásra.
Abból a korszakból, amikor részese, sőt szervezője az erdélyi politikai
mozgalmaknak, nem maradtak ránk versei. A titkos társaság, melynek Barcsay,
Wesselényi és Türy mellett egyik vezetője volt, 1794 elején alakult Diana Vadászó
Társaság névvel, hogy reform-javaslatokat dolgozzon ki az országgyűlés számára.
Követelésük nem több, mint a rendi óhajok, úgyhogy Barcsay, a politikus inkább
kapcsolódik a nemesi ellenálláshoz, mint Barcsay, a költő, akinek látóköre,
műveltsége sokkal szélesebb, és élesebben tükrözi a felvilágosodás eszméinek
hatását, mint bármelyik nemesi ellenzéki íróé.
Birtokaira visszatérve, megismerhette a nép életét, gondjait, szokásait, s felébredt
érdeklődése és humanista rokonszenve a parasztság iránt. Verseiben friss életképek
jelennek meg, az egyszerű emberek gondolkodásmódjának találó rajza élénkíti
egyhangú bölcselkedéseit (Lakodalom módja az oláhoknál). Figyelemre méltó
az Egy sebes katonának sóhajtása ... című költeménye; itt annyira beleérzi magát a
jobbágy-katonák sorsába, hogy nem is róluk, hanem helyettük, nevükben, első
személyben beszél.
Érdekes színfolt Barcsay költészetében szerelmi lírája. Még katonáskodása idején
ismerkedett meg Radvánszky Jánossal, Zólyom megye alispánjával, s barátságot
kötött vele. Az ő feleségéhez, Prónay Évához írta nem annyira szerelmi, mint
inkább gáláns köszöntő verseit, rokokó jellegű bókokkal. Valami tréfás, kötekedő
hang adja alaptónusukat, s egy alig megfogható mélabú, mely rejtegetett és tagadott
érzelemről látszik tanúskodni. Gyakran felmerül bennük a remeteség, a világból
elbújdosás, a menekülés vágya. A rokokó szokás szerint és illendőségből antik
névvel nevezett kedves foglalkoztatta Barcsayt akkor is, amikor halálának közelgő
órájáról írt, {70.} melynek "maga Phillis önnön okát megmondhatja" ("Barátim! ha
egyszer ..." kezdetű verse). Felvidéki tartózkodása után hét esztendővel, az elmúlt
boldog időktői búcsúzva, írta legszebb vallomását:
Álom-é az élet? méltán kérdezhetjük,
 A gyönyörűséget hasztalan kergetjük,
Ha futó örömet olykor meglephetjük,
A még keservesebb, hogy nem felejthetjük.

(De messze Parnassus ... kezdetű költői levele Radvánszky

Jánoshoz.)

Fekete János (1741–1803)

A bécsi udvarnál kedvelt grófi családból született, és rebellis hírben álló kvietált
generálisként halt meg. Életére a Voltaire-ral folytatott levelezése gyakorolta a
legnagyobb gondolati hatást. Bessenyei fellépése előtt, 1767-ben fordult levéllel
Voltaire-hoz, s a nagy francia érdeklődéssel fogadta francia nyelvű verseit, s
dicsérte ajándékul küldött tokaji borát. Fekete János a francia felvilágosodás,
Voltaire, Montesquieu, Helvétius eszméinek lelkes propagátora lett. "Nagyon
elmés, nagyon eleven és lelkes ember és széles olvasású – írta róla Kazinczy. –
Erkölcsiben, gondolkozásaiban, módjaiban félig francia, félig török. Atyja, az
ország bírája, gondos nevelést ada neki, de ily lélekkel bírni nem könnyű, nem oda
mennek, hova vinni akarják, hanem a hova menni önmaguknak tetszik."
Fekete János mint voltaire-iánus is megmaradt magyar úrnak, adósságcsinálás és
gáláns hódítások közepette élte a főrangú katonatisztek életét, míg csak a különféle
intrikák s nem utolsósorban a hadi pénztárral szemben fennálló tartozása
következtében nem kényszerült arra, hogy nyugdíjaztatását kérje. 1790-ben
lelkesen csatlakozott a nemesi ellenállás legradikálisabb szárnyához, lelkesen
pártolta az országgyűlésen és azon kívül a nemzetiség, a magyar nyelv ügyét, és
kíméletlenül támadta a klérust, a konzervatív főurakat. Közel került a Martinovics-
mozgalomhoz, egyes források szerint részese is volt. Az 1790-es évek második
felében visszavonul a politikai tevékenységtől, de nemzeti indulatú felvilágosodott
nézeteit nem hagyta cserben. Napóleonban a felvilágosult katona ideálját
köszöntötte.
Fekete Jánost a maga korában francia nyelven kiadott munkái tették ismertté.
Költeményeinek két kötetes gyűjteménye (Mes rhapsodies) 1781-ben Genfben
jelent meg. Esquisse d'un tableau mouvant de Vienne című könyvében hangulatos
körképet festett a korabeli Bécsről, a névtelenül közzétett munka címlapján
"kozmopolitá"-nak mondva magát. Voltaire-nak két munkáját fordította
magyarra (Az orleáni szűz, A természet törvényeiről), 1796-ban. Lefordította
továbbá Ovidiustól az Ars amandit s részleteket a Remedium amorisból és
az Amoresből. Magyarra ültette át Ariosto Orlando furiosóját is.
{71.} Fordításai és Magyar munkájinak gyűjteménye kéziratban maradtak. Fekete
János nem volt igazi költői tehetség; Kazinczy csípősen jegyzi meg róla, hogy
Voltaire jobbnak találta borait, mint verseit. Költeményei mégsem érdektelenek,
sem tartalmi, sem formai vonatkozásban. Fekete János nyugtalan érdeklődése,
indulatos természete verseiben is tükröződik. Gondjairól szinte válogatás nélkül
nyilatkozik a költeményekben, hol a levélszerű beszámolás prózaibb modorában,
hol a korabeli pasquillus-költészet hangnemében, hol a keserű vagy indulatos, de
mindig kendőzetlen önvallomás líraibb tónusában. A politikai eseményekre,
személyes élményeire, baráti körének témáira gyorsan reagál.
Fekete János többnyire a hagyományos magyar versformában, négyes vagy páros
rímű tizenkettősökben verselt. Gyöngyösi volt rá a legnagyobb hatással, később
Beniczky Péter és főleg Faludi Ferenc kötötték le figyelmét. Fekete több ízben
kifejtette verstani nézeteit, s a hagyományos és az új formának érdekes
kombinációjára vállalkozott: keresztrímes tizenkettősökben írt költeményeket.
Lipót hitegetésében bízva, így verselt II. József halála után:
Visszatért hazánknak dicső szabadsága,
Comissár nem packáz már a Nemeseken,
Nem mázolja Házink a számok rabsága,
Nem peng a mérő Lánc vérrel nyert földeken.

Az újszerű forma itt a rendi ellenállás szellemével ölelkezik. Epigrammái a korabeli

német epigramma-költészetre emlékeztetnek, leíró és elbeszélő költeményei
Gvadányi hatásáról vallanak (pl. Kopasz Péter Urnak, A Tiszai Utamról, Gúnyoló
Versek.) Magyar nyelvű versei kéziratban terjedtek; Fekete János irodalmi
kapcsolatban állott Gvadányival, Horváth Ádámmal, Arankával, Mátyási Józseffel,
Báróczival, Barcsayval, Orczy Lőrinccel, Péczeli Józseffel. Szellemes egyénisége
annak a nemesi aufklärizmusnak volt állhatatos képviselője, amely jellegzetesen
olvasztotta össze a 18. század utolsó harmadában a hagyományos nemesi szellemet
a voltaire-i ihletéssel. Ő maga újítónak vallotta magát, sírfeliratát így fogalmazta
meg:
Ő volt jobb ízlésnek mi nálunk kezdője
   Régi babonáknak első nevetője
S ámbár el nem érte Parnassus tetejét,
   Mégis kóstoltatta Muzsák tisztább tejét,
Azokkal, kik őtet most tudják haladni,
   S szint azért nevének fenn kéne maradni.

{72.} Péczeli József (1750–1792)

Az 1780-as években, amikor írói és irodalomszervezői érdemek alig váltak még
szét a köztudatban s a literátorok ambíciójában, fontos szerepet töltött be Péczeli
József. Bessenyeiék úttörő bécsi kísérlete és Kazinczy irodalomszervezői-kritikai
funkciójának kialakulása között Péczeli organizátori működése volt a
legjelentősebb. Elszegényedett nemesi családból származott, apja református
prédikátor volt. Iskoláit a debreceni kollégiumban végezte, ahol – egyéb tantárgyak
ismerete mellett – megtanulta a latin, héber,. arab, francia, német és angol nyelvet.
Azután Lipcsében, Jénában, Bernben, Utrechtben, Genfben folytatta tanulmányait.
Miután végigjárta az iskolázás protestáns stációit (anélkül, hogy Kálvin tanítása
elvonta volna a felvilágosodástól), a komáromi református gyülekezet választotta
papjává. Az egyházi ügyek intézése mellett arra is jutott ideje, hogy írókból,
tudósokból, irodalompártolókból maga köré szervezze a Komáromi Tudós
Társaságot. Ebből a körből indította meg a Mindenes Gyüjteményt (1789–1892),
amely eleinte hetente kétszer, később évkönyv alakban jelent meg. A komáromi
társasághoz tartozott többek között Mindszenty Sámuel, Illei János, Döme Károly,
Szekér Joakim, Csépai István, világiak és egyháziak, protestáns és katolikus papok,
akik a jozefinizmus türelmi időszakában élesztgették a magyar szellemi életet.
Hívei a felvilágosodásnak, tisztelői II. Józsefnek, anélkül, hogy elfogadnák a
magyar nyelv érdekeit sértő rendelkezéseit. Ennek a szellemi életnek volt
középpontja Péczeli, ez a Kazinczynál kisebb erejű, de elképzeléseivel Kazinczy
felé mutató lelkes szervező-egyéniség. Nagy világirodalmi ismereteit a magyar
nyelv és kultúra érdekében kívánta hasznosítani fordításaival. Ő ültette át magyarra
Voltaire Zaire-ját és Henriade-ját. Lefordította Young Éjtszakáit és egyéb
munkáit (1787), Hervey szentimentális prózáját. Több írása foglalkozik II. József
alakjával és életével. Szervező munkája mellett legjelentősebb irodalmi tette
a Haszonnal mulattató mesék megírása és megjelentetése (1788). Az ezópuszi és
lafontaine-i fabulák magyarítása és átköltése, eredeti részletekkel való kiegészítése
nemcsak a magyar költői mese történetében játszik fontos szerepet (indítást adva
későbbi költői megformálásoknak, pl. a "farkas, kutya" ellentétpárral, melyet Virág
s később Petőfi is feldolgozott), hanem politikai mondanivalót is tartogatott kora
számára: dicsérte a szabadságot, a dicső magyar múltat, hirdette a felvilágosodás
eszméit. A jobbágy siralom-versek műfaját ültette át tanító mesébe a Jobbágy,
halál című költeményében, amely együttérzéssel ábrázolja az elnyomott parasztság
nehéz sorsát. A vers jobbágya így beszél:
Egyéb örökségem nem maradt apámról
   Hanem hogy vércseppek csorognak orcámról;
A földet trágyázom forró könnyeimmel
   Szint annyit, mint véres verejtékeimmel;
De ezzel élelmem sokszor meg nem nyerem,
   Gyakran nincs házamban egy falat kenyerem ...

{73.} Szarkák és szajkók című költeményében merészen támadta a "franc s német

majma" magyar nemest, ki szégyell saját nyelvén beszélni. Az az író mondja ezt,
aki egész életében robotos szorgalommal búvárolta és fordította a világirodalmat;
aki korát ébresztgetve idézte Mátyás király és Hunyadi emlékét; aki a maga szerény
lehetőségei és véges képességei között vonzó példáját adta magyarság és
európaiság felvilágosult szellemi összhangjának – Csokonai és Kazinczy felé
mutatva az utat.

Kiadások
Barcsay Ábrahám költeményei. [1933.] (MIR 25. Bevezetéssel és bibliográfiával.)
– Péczeli József meséi. Kiad. és életr. ell. Takáts Sándor. 1887.

Irodalom
Zombory Izidor János: Barcsay Ábrahám élete és költészete. 1895. – Baros
Gyula: B. és Báróczy. Sajókaza 1905. – Baros Gyula: Adatok B. Á. levelezéséhez.
ItK 1911. 193–211. – Kristóf György: Adatok B. Á. életéhez. ErdMuz 1911. 249–
268. – Kristóf György: B. és Orczy. EPhK 1914. 785–791. – Császár Elemér: B. A.
ItK 1916. 129–152. (Bibliográfiával.) – Gálos Rezső: B. Á. meghurcoltatása. ItK
1936. 403–418. – Morvay Győző: Galánthai Gróf Fekete János (1741–1803). 1903.
(MTÉletr XIX, 2–3.) – Gulyás Pál: Id. Péczeli József élete és jellemzése. 1902.
– Kálmán Sámuel: A magyar fabula története. [1914.] – Ember Nándor: A. magyar
oktató mese története 1786-tól 1807-ig. ItK 1918. 272–294, 379–389.

8. A NEMZETI SZÍNJÁTSZÁS ÚTTÖRŐI

FEJEZETEK

 Irodalom

A magyarnyelvűség és a világiság programjának részeként bontakozott ki a

hetvenes évek végétől kezdve az állandó magyar nyelvű világi színjátszás
megteremtésére irányuló játékszíni mozgalom. Írók, színészek, közéleti személyek
és testületek foglaltak állást a nemzeti játékszín ügyében; tanulmányok, röpiratok,
újságcikkek, diétai és törvényhatósági beszédek és határozatok, sőt költemények
bizonygatták a magyar színészet fontosságát, sürgették megvalósítását, s amikor
hosszas huzavona után létrejött, védték fennmaradását.
A bécsi kormányzat világosan látta a nemzeti színjátszás politikai szerepét, ezért
mindenképpen arra törekedett, hogy megakadályozza létrejöttét, megerősödését. Az
egyházak, féltükben, hogy elvesztik a lelkek fölött uralmukat, a színházat az
erkölcstelenség melegágyának, a ledérség és bűn tanyájának kiáltották ki. A falun
élő, parlagi nemesség értetlen idegenkedéssel tekintett a "komédiákra", bennük a
magyarság lelkét-erejét megrontó idegen "módit", a "nemzeti méltósággal" össze
nem egyeztethető bohóckodást látott. Ilyen körülmények között a haladás híveinek
szívós felvilágosító és szervező munkát kellett folytatniuk.
{74.} Az érvek sorában első helyen a nyelvi célkitűzés állt: az a nézet, hogy a
dráma és a színjátszás legfőbb célja az anyanyelv védelme, ápolása és fejlesztése.
Báróczi Sándortól és Decsy Sámueltől Teleki Lászlóig és Kis Jánosig nyelvművelő
irodalmunk valamennyi munkása nyomatékosan hangsúlyozta a színház
fontosságát. Emellett a színjátszás rendeltetését illetően kétféle vélemény alakult ki:
a "morális színház" és a "patrióta színház" eszméje. Nem váltak el élesen
egymástól; erkölcs és hazafiság a kor tudatában szorosan összetartozó fogalmak
voltak. Azt a racionalista gondolatot, hogy a színház "a természet és igazság
felfedezésének" hathatós eszköze, a "virtus oskolája", az "erkölcsi tudományok
kútfeje", mely jellemes viselkedésre, lelki finomságra, ízlésre és városias
magatartásra tanít, – főleg a felvilágosodás első nemzedéke (Bessenyei, Péczeli,
Báróczi) hangoztatta. Később egyre inkább az a nézet vált uralkodóvá, hogy a
játékszín legfőbb feladata a nemzeti karakter és érzés erősítése, a nemzeti múlt
bemutatása. A 18. század színügyi irodalmának csúcsa egy 1792 novemberében
keletkezett röpirat (valószínűleg Kármán József tollából), amely a jakobinus
értelmiség szellemében a nemzeti játékszín hivatását a szabadsággal és
felvilágosult humanizmussal párosult hazafiság terjesztésében jelölte meg, s ezzel –
messze túllépve a rendi-nemesi patrióta színház eszméjén – már a haladó polgári-
nemzeti színjátszás gondolatát hirdette. "A játékszíneken emelte fel – olvashatjuk a
röpiratban – a nyelv mindenhatóságának királyi székét ... Itt hallatik a
szabadságnak kellemetes szava, itt, ahol a rettegni nem tudó elme merészen megvív
a babonasággal és az erőszakkal. – Itt jobbittatik meg a gondolkodás módja, itt,
ahol a szatírának csípős ostorával kifizettetnek a balvélekedések, ahol hasznos
esméretek forgalomba hozattatnak, ahonnan a jó ízlés – ez az igaz és jó
erkölcsöknek szülőanyja – kifoly még a köznépre is. – Itt lágyul a szív, élesedik az
érzékenység, felébresztetik az emberi szeretet és felgyújtatik a haza szeretetének
szép tüze ... Egy szóval a játéknéző helyek felépítésének ideje volt minden
nemzeteknél a megvilágosodásnak is időnyílása."
A játékszíni mozgalom persze nemcsak elméleti síkon bontakozott ki; a színjátszás
híveinek sikerült elérniök, hogy eszméik társadalmi erővé váltak, s először Pest-
Budán, majd egyes nagyobb vidéki városokban – ha váltakozó sikerrel, sűrű
megszakításokkal is – megindult a magyar világi színjátszás. A színikultúra
megújulásának első jelei már az iskolai színjátszás keretein belül megmutatkoztak.
Műkedvelők kísérleteivel már a nyolcvanas években találkozhatunk, így pl. 1784-
ben egy társaság, amelynek Batsányi János is tagja volt, Voltaire Mahometjét adta
elő Zechenter Antal fordításában, a pesti Rondellában, a színházzá átalakított régi
bástyatoronyban (a mai Petőfi téren). 1790 februárjában Kazinczy vetette fel az
Orpheusban azt a gondolatot, hogy a Budán összeülő országgyűlés alkalmával
magyar színielőadásokat kellene tartani, s hozzá is fogott a terv végrehajtásához:
mecénást szerzett a költségek viselésére, a szervezésre pedig Ráday Pált – Ráday
Gedeon unokáját – kérte fel, aki egyetemi hallgatókból, pesti polgárifjakból és
leányokból lelkes kis színjátszó csoportot toborzott. Kazinczy a maga Hamlet-
fordítását szánta nyitó darabnak, ez azonban meghaladta a kezdők erejét. Így hát
Simai Kristóf Igazházi című németből magyarított szín-{75.}művét mutatták be
1790. október 25-én a budai Várszínházban, majd két napra rá Pesten a
Rondellában, nagy tetszés mellett. A vállalkozás azonban egyelőre elakadt. Másfél
évig tartott, amíg kiharcolták a végleges játékengedélyt, úgy-ahogy biztosították az
anyagiakat, s a Magyar Nemzeti Játékszíni Társaság 1792 májusában kezdte meg a
rendszeres előadásokat.
Általában hetenként kétszer játszottak, kezdetben egy kis budai faszínházban,
később a Várszínházban meg a Rondellában is. A társulat vezetői sűrűn váltogatták
egymást, hol a német színház éppen soronlevő igazgatója, hol Ráday Pál – aki
helyettesnek Kármán Józsefet vette maga mellé –, egyszer meg egy négytagú
direktórium állt a színház élén. Kelemen László (1762–1814) hivatalosan sohasem
kapott megbízatást az igazgatásra; a hagyomány mégis az ő nevével kapcsolta
össze az úttörő munkát, s méltán, mert társaiénál nagyobb műveltsége, sokoldalú
színészi és írói képessége, önzetlen lelkesedése, hivatástudata szellemi és erkölcsi
tekintetben kétségtelenül őt tette vezérré. Németből fordított színdarabjai közül két
vígjáték nyomtatásban is megjelent (A gazdasszony; Tsapó Péter). A körülbelül
tizenöt főnyi együttesből még két tag tűnt ki: Láng Ádám János (1772– 1847) a
hősi szerepkörben s Rehákné Moór Anna primadonna (1774–1848), – Kazinczy
úgy nyilatkozott róla, hogy "szava, állása, mozgásai, különösen az a mesteri
kéztartás csudálást érdemle".
A társulat műsora javarészt a korabeli bécsi színpadi irodalom fordított, illetőleg
magyarított termékeiből: lovagdrámákból, polgári vígjátékokból, népies
bohózatokból állt, de bemutattak eredeti magyar drámát is: Bessenyei A filozófusát
(Párméniót Kelemen László alakította), Szentjóbi Szabó László Mátyás királyát,
Verseghy elkallódott Szécsi Máriáját és Dugonics darabjait. Az európai
klasszikusokat Goethe (A vétkesek, A testvérek, Stella), Voltaire (Alzir, Mérope) –
Kazinczy, illetőleg Péczeli fordításában – és Lessing (Minna von
Barnhelm) képviselték. Egy ízben Shakespeare Othellójának Schröder-féle
változatát is előadták, Kelemen átültetésében. Zenés darabokat is játszottak, köztük
a legnépszerűbb a Pikko herceg és Jutka Perzsi című énekesjáték volt, a mai
operett őse. A játékstílusról, gyér adatok birtokában, nehéz képet alkotni. Bizonyos,
hogy Kelemenék – s utódaik is még hosszú ideig – képzetlen naturalisták voltak,
legfeljebb az iskolai színjátszásban szereztek némi gyakorlatot, útmutató példákat
csak a versenytárs német színjátszóknál találhattak. Vígjátékokban nyilvánvalóan a
komédiázás ősi fogásait alkalmazták, komoly drámákban pedig a nézők
elérzékenyítésére törekedtek, összhangban a racionalista esztétikával és a kor
irodalmi ízlésével, amely az érzelmeken, a "felpuhított szíven" keresztül kívánt az
értelemre hatni.
De anakronizmus és méltánytalanság volna, ha első hivatásos színészeink
jelentőségét csupán művészi teljesítményeik alapján értékelnők. Mint a magyar
nyelv apostolai, a nemzeti öntudat ébresztői, a polgárosodás úttörői az addig csak
elméleti síkon folyó játékszíni mozgalomnak ők voltak első gyakorlati
megvalósítói; serkentették az írókat (a lefordított, illetve magyarított drámáknak
valóságos özöne támadt a kilencvenes évek elején), s ha adatokkal még nem tudjuk
is igazolni, valószínű, hogy egy részük kapcsolatban állt a magyar jakobinusokkal.
Sajnos, erejüket a fennmaradásért folytatott küzdelem lassanként felőrölte. A kis
létszámú közönség –. hazafias {76.} érzelmű értelmiségiek, diákok, magyar
iparosok, Pest-Budán megforduló vidéki nemesek, néha egy-két főúr is – nem tudta
őket eltartani, állami támogatásért hiába instanciáztak királynál, országgyűlésnél,
mindössze néhány megyétől, egy-egy mecénástól kaptak rendszertelenül kisebb
segélyeket. Az állandó létbizonytalanság megrontotta a fegyelmet; tetézte a bajt,
hogy az együttes rossz szelleme: a tehetséges, de zabolátlan Sehy Ferenc, a bécsi
rendőrség besúgója, szándékosan szította az egyenetlenséget, a színház tekintélyét
súlyosan csorbító botrányokat provokált, végül magát Kelement is elmarta Budáról.
A meggyengült színtársulat – miután a Martinovics-mozgalom vérbefojtása után
elfogytak mellőle erkölcsi-szellemi támogatói – 1796 tavaszán feloszlott.
Kelemenékkel majdnem egyidőben, 1792 novemberében kezdte meg működését
Kolozsvárott az Erdélyi Magyar Színjátszó Társaság; létrejöttében nagy szerepe
volt Aranka Györgynek, "Erdély Kazinczyjának", egyik első magyar Shakespeare-
fordítónknak (részlet a II. Richardból). Az erdélyi rendek felkarolták a színjátszás
ügyét, s a társulatnak sikerült átvészelnie a politikai reakció nehéz éveit, amikor
pedig id. Wesselényi Miklós (1750–1809) – maga is néhány klasszicista dráma
fordítója, azonkívül az Erdélyi Magyar Játszószín Constitutiojának, dramaturgiai
irodalmunk egyik fontos emlékének szerzője – személyes pártfogásába vette a
színészeket (1797), végképp megszilárdult helyzetük. Wesselényi szervezetileg
feudális-főúri színházat csinált ugyan: a tagokat saját alkalmazottainak tekintette,
önkényesen intézkedett és vasfegyelmet tartott, de ezzel biztosította a társulat
egységét, zavartalan fejlődését. Az eredmény nem is maradt el; olyan tehetségek
bontakoztak ki, mint az elméletileg is képzett Kótsi Patkó János (1771–1842), első
nagy tragikus, és Jancsó Pál (1761–1845), első nagy komikus színészünk.
Wesselényi művészetpolitikáját a felvilágosodás szelleme hatotta át. A műsor
nagyjában a budainak továbbfejlesztett változata volt, de sok minden, amit
Kelemenék még csak terveztek, Kolozsvárott meg is valósult: így pl.
a Hamlet (Kótsival a címszerepben), az Emilia Galotti, az Ármány és szerelem, A
haramiák bemutatása, csupa olyan darabé, amelynek antifeudális éle volt.
 Irodalom
Bayer József: A nemzeti játékszín története. I–II. 1887. – Színészeti Lexikon.
Szerk. Németh Antal. I–II. 1930. – Mályuszné Császár Edit: Kelemen László
színháza. Tanulmányok Budapest múltjából. XI. (1956.) 153–198. – Kelemen
László naplója és feljegyzései. Kiad. és bev. Staud Géza. 1961. – Magyar
színháztörténet. Szerk. és bev. Hont Ferenc. 1962.

{77.} 9. A NYELVÚJÍTÁS KEZDETE

FEJEZETEK

 Irodalom

Nyelvújításnak a nyelvfejlődés mesterséges irányítását, a nyelv tudatos, szándékos

alakítását és bővítését nevezzük. A szándékosság három irányban nyilvánulhat
meg: az újító vagy bővíteni akarja a nyelvet, vagy az idegen elemektől
megtisztítani (purizmus), vagy szebbé tenni. A nyelvújító tevékenységgel egyrészt
a szókincset, másrészt a nyelvi szerkezetet, vagyis a szó- és mondatfűzést
gazdagíthatjuk.
Nagyarányú nyelvújító mozgalomra – más, közép- és kelet-európai népekhez
hasonlóan – nálunk a feudalizmus utolsó szakaszában került sor. Célja az volt, hogy
a fejlődésben elmaradt országban a magyar nyelvet gyorsan alkalmassá tegye a
modern tudomány művelésére, az irodalom stílusát az új polgári ízléshez idomítsa,
és a korábbi latin (német) hivatalos nyelvet a magyarral helyettesítse.
Tudatos nyelvújító törekvésekkel a felvilágosodás kora előtt a polgári fejlődés
úttörőinél találkozunk, akik felismerték, hogy a tudományokat csak anyanyelven
lehet széles körben elterjeszteni (Apácai Csere János). A 18. század első
kétharmadában szaporodott azoknak a száma, akik kísérletet tettek egy-egy
tudományszak nyelvének megmagyarosítására. Ezekből a jórészt egyházi és iskolai
körben megrekedt próbálkozásokból mozgalom csak a felvilágosodás korában vált,
azáltal, hogy az újítók társadalmi támogatásra találtak a köznemességben. A
nyelvújító mozgalom nemesi hátterének következménye, hogy benne a feudális
nemesi nacionalizmus jeleit is megfigyelhetjük. A nyelvművelők nemegyszer "régi
magyar eleink"-re, a nemzeti dicsőségre hivatkozva alkották új szavaikat, s azt
hangoztatták, hogy nyelvünk "szaporaságra, bővségre, termékenységre nézve
minden nyelvek között helyt áll", idegen kölcsönre egyáltalán nem szorul.
Bessenyei György, a magyar felvilágosodás nyelvi programjának megfogalmazója,
a nyelvet a tudományterjesztés eszközének tekintette, és nem volt híve a túlzott
purizmusnak. Ha új szavakat alkotott, a "dolgokat azoknak természetekhez képest"
akarta kifejezni, vagyis úgy, hogy az új szó jelentése a csak magyarul tudó számára
azonnal érthetővé váljék (fizika = testtudomány).
A nyelvújító mozgalom a magyar nyelvű újságírás megindulásával kapott igazi
publicitást. Rát Mátyás, a Magyar Hírmondó első szerkesztője igen óvatosan járt el
az újításban. Tudta, hogy új fogalmakat új szavakkal kell kifejezni; szerinte ezeket
vagy idegenből kölcsönözhetjük vagy "a dolognak mivoltához alkalmaztatott új
szólásokkal" kell bővítenünk nyelvünket, olyan szavakkal tehát, amilyeneket
Bessenyei javasolt. Rát nagyon vigyázott stílusának magyarosságára és
közérthetőségére. Egy könyvismertetésében az idegenszerűségek láttán azon
aggodalmaskodott, hogy "a tanulatlanok meg se fogják érteni a tudós magyaroknak
beszédjeket".
Annál merészebben vágott neki a szóújításnak Barczafalvi Szabó Dávid (1752?–
1828), aki egy ideig 1784-ben, majd 1786 második felében szerkesztette a Magyar
Hírmondót. Működése első szakaszában még egyáltalán nem volt híve a
szóújításnak, bár látta a nyelvfejlesztés szükségességét: II. József németesítő
nyelvrendeletéhez azt a megjegyzést fűzte, hogy kiadásának oka nyelvünk
műveletlensége. Valószínűleg a császár intézkedésében {78.} és nem a német
nyelvtisztító törekvések hatásában kell látni annak okát, hogy Barczafalvi Szabó
1785-ben megjelent hírlapi tudósításai már hemzsegnek az új szavaktól.
Szógyártásának főévadja az 1786-os esztendőre esik. Újságjában bejelentette, hogy
új szavakat fog használni "mindaddig, valamig csak azoknak nem tetsző voltok
felől" nem tudósítják. A szóalkotások közölt második helyre szorult nála a
Bessenyei és Rát kedvelte típus, "melyek ujaknak látszanak ugyan lenni, de
azonban olyak, hogy a legegyügyübb is egybe megérti". Barczafalvi Szabó
mindaddig gyártotta új szavait, míg olvasói meg nem sokallták, s két levelet is
kapott, mely "olyan mocskolódásokat viszen végbe, hogy a földnek is nehéz". Az
újságíró hosszú értekezésben felelt a vádakra. Érthetetlen szavait azzal védte, hogy
az "alnép" sem az idegent, sem az újsütetű magyart nem érti, a fogalmat meg kell
magyarázni; pedig ha értelmezést kell adni, jobb arra a magyar kifejezés, "mert az
nem csak szintoly világos már, mint a másik, hanem ... legalább a törzsöke magyar
szó". Sikerült szóújításai mellett (alap, cikk, esernyő, helyettes, külföld, mondat,
naptár, olvasmány, taps, társadalom, tudat, zongora) hemzsegnek írásaiban az
elfogadhatatlan szó-csinálmányok.
(Kettőspont: popont; miniszter: tanaknok; universitas: mindeményedelem. A
tizenkét hónapot így nevezte el: zúzoros, enyheges, olvanos, nyilonos, zöldönös,
termenes, halászonos, hévenes, gyümölcsönös, mustonos, gémberes, fagyláros.)
Barczafalvi Szabó a bírálatok után felhagyott szóújításainak terjesztésével. 1786-
ban, szófaragó korszakában fordított regényét, a Szigvárt klastromi történeteit is
visszavette volna a kiadótól, ha még teheti (megj. Pozsony, 1787).
A könyvet a magyar írók közül egyedül Dugonics András dicsérte meg, a II. József
rendszere ellen felzúdult nemesség híve és kedvelt írója. Meggyőződése volt, hogy
"nincs a világon semmi, amit magyarul ki ne lehessen mondani, csak ésszel és
tudománnyal forgolódjon az ember". Följegyzései szerint magyar algebráját és
geometriáját (Tudákosság) annak megmutatására adta ki, "hogy a német nyelv soha
sem oly alkalmatos a tudományoknak kimagyarázásában, mint a magyar nyelv".
Dugonics kapva kapott a régi szavakon, melyekkel "édes eleink" még éltek;
regényeit teletömködte tájszavakkal, közmondásokkal és más népnyelvi elemekkel,
a jóízlésű olvasók megbotránkozására.
A nyelvművelés túlzásaival, amint azok túllépték a tudományos szaknyelv keretét,
a legszínvonalasabb és leghaladóbb gondolkodású írók szálltak szembe. Batsányi
1787-ben tett bíráló megjegyzést a Barczafalvi-típusú nyelvújítókra, akik "két ölnyi
hosszuságú idétlen szavaikkal rútítják könnyüfolyású nyelvünket, melyeket nem
csak nem érthetni, de még csak ki is alig mondhatni"; Kazinczy 1788-ban
foglalkozott többször is a nyelvújítás kérdéseivel. Ekkori nyilatkozataiban
kifogásolta a fordítások nyelvébe becsúszott latinizmusokat és germanizmusokat,
valamint "a populáris alacsony szólásokat", majd Barczafalvi Szabó Szigvártja
kapcsán kifejtette véleményét a szóújításról. "Én a szó-szerzést általjában
tilalmasnak nem állítom" – szögezte le, de legalább is megkívánta, "hogy az
újonnan talált szó azt, amit jelenteni akar, alkalmasint kinyomja", vagyis Bessenyei
és Rát követelményére hivatkozott; okvetlenül szükségesnek mondotta továbbá a
jóhangzást, és óvatosságra intett a nemesi hivalkodással szemben, amely {79.}
minden idegen szót magyarral akart helyettesíteni. Barczafalvi Szabó
szószörnyetegeit (muzsikodalom, erkölcsedelemény) tudományos szakmunkában
még csak eltűrte volna, "de románt fordítani, s a gyönyörüségre szolgáló dolgokat
is idétlen nevekkel mocskolni el, megengedhetetlen vakmerőség".
Batsányi is, Kazinczy is különbséget tett a tudomány és a szépirodalom nyelve
között; a közérthetőség szempontján túl stilisztikai és esztétikai bírálatot mondtak,
mert mindketten új, művelt szépirodalmi nyelv kialakítására törekedtek. Az
eszményképet Báróczi fordításaiban látták, aki az elvszerű purizmus mellett az
eredetinek stílusát is áthozta, és hozzáhajlította nyelvünket a francia szövegek
eleganciájához. Munka közben sok szokatlan szókapcsolatot és fordulatot vett át,
hogy stílusunkat gazdagítsa.
Valamivel később Dugonics András ízléstelen magyarkodásáról Kármán József
mondott lesújtó bírálatot. A szógyártást azon az alapon ítélte el, hogy "a nyelv nem
tudomány, a szó, beszéd, nem bölcsesség ... kulcsa a tudományoknak, út, mód,
eszköz a bölcselkedésre ..." A városias polgári ízlés nevében tiltakozott Dugonics
álnépiessége ellen: "némelyek befogadták a példabeszédeket minden különbség
nélkül, és azokat mind ugyan annyi gyöngyszemeknek lenni állították, ha szinte
mely idétlenek, illetlenek".
Az újítók megregulázására tudományos alapon tett kísérletet az irodalmunkban
Debreceni Grammatika néven ismert nyelvtan (Magyar grammatika, melyet
készített Debrecenben egy magyar társaság). Ez 1795-ben jelent meg
nyomtatásban. Úgy jött létre, hogy a Hadi és Más Nevezetes Történetek
szerkesztői, Görög Demeter és Kerekes Sámuel 1789-ben pályázatot hirdettek egy
magyar nyelvtan megírására. A csupa debreceniekből álló bírálóbizottság a
pályadíjat megosztotta a beérkezett öt munka között, majd valamennyit
felhasználva, debreceni papok, tanárok és városi vezetőemberek új grammatikát
szerkesztettek belőlük. A Debreceni Grammatika írói szerint "új szók csinálása ...
nem tilalmas", használatukat főként a tudományban tartották kívánatosnak, de a
meghonosodott idegen szavakat meghagyandóknak vélték. A tiszta magyarság
véleményük szerint a köznép ajkán élt: "akármely derék és magas dolgokat is elő
lehet a köznép nyelvén adni, nem is jó magyarság az, amelyet a köznép könnyen
meg nem ért". A Grammatika írói stilisztikai, esztétikai érzéket nem árultak el, s a
szépirodalmi szerzőnek nem adtak jogot a nyelv szabad kezelésére. Különösen
világossá válik álláspontjuk ebben a vonatkozásában A magyar literáturát illető
levélből, mely a Magyar Hírmondóban 1796-ban jelent meg. Az irat főként az új,
színes, eleven, szokatlan stílust – a fiatal írónemzedék eszményét – támadta mint
"különös cifraság"-ot, "a beszédben való helytelen bujálkodás"-t, a "vakmerő és a
jó gusztussal s a valósággal ellenkező képzelődés"-t.
A száraz, rideg grammatikusi felfogással ekkor már nem vitatkozhattak a polgári
ízlés képviselői. Batsányit és Kazinczyt börtönbe zárták, Kármán meghalt. A
nyelvújításnak az a szakasza, amelyben a tudományos igény mellett a stílus és az
irodalmi ízlés újból vezető helyet kapott, Kazinczy fogságból való szabadulása után
kezdődött.

Irodalom
Szily Kálmán: A magyar nyelvújítás szótára. I–II. 1902, 1908. – Tolnai Vilmos: A
nyelvújítás. 1929.

{80.} 10. A TUDOMÁNYOS IRODALOM

FEJEZETEK

 Irodalom

A polgári-nemzeti kulturális program, amelyet Bessenyei megfogalmazott, egy

feudális, soknemzetiségű, latin hivatalos nyelvű ország számára szabta meg a
legfontosabb teendőket, ahol a fő művelődési intézményeket idegen
kormányhatalom tartotta kezében. A polgárság, az értelmiség és a tisztviselői kar
egy tekintélyes csoportja idegen anyanyelvű volt, a művelt magyarok jó része is
két-három nyelven olvasott, sőt írt. A hazai tudomány nyelve a 18. század utolsó
negyedében főként a latin volt; mellette – különösen II. József óta – a német nyelv
hódított teret. Többnyelvű író még a magyar szépirodalom művelői között is akad:
Révai Miklós magyar művei után latin verseket adott ki, Verseghy latinul és
németül publikált, Batsányi németül, latinul, franciául is írt verset és prózát
egyaránt. Ezeket a műveket az írók egyéni fejlődése szempontjából máig vizsgálja
az irodalomtudomány, bár a nemzeti irodalmi fejlődés távlatában a 18. század
utolsó negyedét már egyneműen magyar nyelvűnek vesszük. De a tudományban
még szívós a latin hagyomány, és a magyar nyelv akkori alkalmatlansága, a nyelvi
öntudatosodás iránti érzéketlenség, a jozefinista meggyőződés vagy éppen az
elégtelen nyelvtudás miatt számos kiváló szerző latin vagy német könyvekkel
támogatta a magyar felvilágosodás ügyét.
A korszak tudományos irodalma tehát vegyes nyelvű; a magyar nyelvű irodalom
viszont a kor fogalmai szerint nem egészen azonos azzal, amit ma szépirodalomnak
nevezünk. Bessenyei programjának hívei a belletrisztikát és a tudományt gyakran
egyformán a hasznosság, a "fény terjesztésének" célja alá rendelték, a nyelv
kiművelésére való törekvés címén figyelemmel kísérték a tudományos tárgyú
kiadványokat is, és ezek ilyenformán a felvilágosodott literátorok érdeklődési
körében maradtak. Dugonics András mennyiségtana (A tudákosságnak két
könyvei, 1784), Benkő Ferenc ásványtana (Magyar mineralogia, 1786), Barczafalvi
Szabó Dávid A tudományok magyarul című munkája (1792), sőt Mészáros Ignác
levélmintákat tartalmazó könyve is (Minden esetekre elkészült magyar szekretárius,
1793) mint nyelvi teljesítmények irodalmi eseményszámba mentek.
A magyar nyelv művelése ebben a korban haladó tettnek számít, bár akadt az
irodalmi magyarnyelvűség tüzes hívei között olyan is, aki reakciós nézeteket
képviselt, mint például az angol William Derham felvilágosodás-ellenes könyvének
fordítója, Segesvári István. A helyzetet bonyolítja, hogy a kormányzat, míg
politikáját a nyelvi program nem veszélyeztette, nem ellenezte a nyelvművelést, sőt
állami támogatással adatott ki magyar könyveket, főleg mezőgazdasági és
egészségügyi tárgyúakat, melyekkel magyarországi bevételeit akarta növelni.
Alkalmilag néhány jónevű magyar író is vállalkozott ilyenek fordítására (Révai,
Verseghy), hogy nyomorúságos anyagi helyzetén lendítsen valamit. Ilyen
körülmények között a felvilágosodás első szakaszában a magyar nyelvű munkák
mellett még idegen nyelvű és haladó tudományos műveket keli regisztrálnunk, s
irányzatuk tekintetében éppen nem dicsérhető magyar könyveket kell említeni,
melyek végső soron a nemzeti nyelv diadalra juttatását segítették.
A Hadi és Más Nevezetes Történetek szerkesztősége a lap március 2-i számában
három pályatételt tűzött ki a magyarnyelvűség köréből: milyen {81.} ereje van a
magyar nyelvnek a nemzeti jellem fenntartásában? mennyiben segíti élő a nemzet
fejlődését? mennyiben szükséges a latin nyelv tudása? A harmadik kérdés jó
alkalmul szolgált egy ismeretlennek, hogy 16 pontba foglalva beküldje a latinság
melletti érveket. A szerkesztők erre a bécsi magyar írókör legtekintélyesebb
tagjával, Báróczi Sándorral írattak röpiratot A védelmeztetett magyar nyelv címmel
(Bécs, 1790). Az író párbeszédes formában írta meg, sorra vette benne az ellenfél
argumentumait és kijelölte a latin műveltség helyét a nemzeti kultúrában.
A kitűzött pályázatot Gáti István és Vedres Sámuel nyerték meg. Dolgozataik A
magyar nyelvnek a magyar hazában való szükséges voltát tárgyazó
értekezések címmel jelentek meg (Bécs, 1790). A hírlap szerkesztői a kiadványt
500 példányban ingyen osztatták szét az országgyűlésről hazainduló rendek között.
A magyarnyelvűség programját a legalaposabban, az egész nemzeti élet
szempontjából vette vizsgálat alá a kor legkiválóbb ilyen tárgyú röpiratának
szerzője, Decsy Sámuel (Pannóniai Féniksz, Bécs, 1790). Világosan, részletesen
elemezte az ország elmaradott helyzetét, s a nyelvművelést mint a magyarság
nemzeti megerősödésének és anyagi boldogulásának szükséges eszközét követelte.
A kor iskolarendszere az 1777-ben kiadott állami szabályzaton, az
úgynevezett Ratio Educationison alapult. A felvilágosult abszolutizmus
szellemében azt tűzte ki célul, hogy a tanintézetek az uralkodó iránt hűséges és az
államnak hasznos polgárokat neveljenek. Még nagy súlyt vet, a latin retorikus
képzésre, de a korábbi viszonyokhoz képest jobban érvényesülnek a reális tárgyak.
A tanítás nyelve a latin mellett a német; a szabályzat ki is mondja, hogy ezt az
egész országban közkeletűvé kell tenni. II. József iskolapolitikájában a hangsúly a
népiskolára tolódott át; az alapelv az ő évtizedében úgy hangzott, hogy minden
alattvaló tudjon írni, olvasni és számolni. Az egész birodalomban egyforma tanítási
rendet és tankönyveket vezettek be. A német nyelvet terjesztő rendelet óta (1784),
amely a latin helyett a birodalom katonai és politikai nyelvét tette Magyarországon
is hivatalossá, a tanításnak németül kellett folynia. A császár halála után a latin
újból elfoglalta régi helyét. A magyar nyelvhasználat hívei az 1790–91. évi
országgyűlésen annyit értek el, hogy igéretet kaptak: latinul csak "most még"
tárgyalandók az ügyek, a németet újból nem vezetik be. Megindult továbbá a
magyar nyelv rendkívüli tárgyként való tanítása az egyetemeken, akadémiákon és
gimnáziumokban.
A fejlődő magyar irodalom és a hivatalos intézmények távol estek egymástól. A
pesti egyetemen már 1774-ben rendszeresítettek tanszéket az esztétika számára, de
első professzora, az ex-jezsuita Szerdahelyi György Alajos (1740– 1808) a magyar
irodalomra jóformán semmi hatást nem tett, bár terjedelmes, rendszerező műveket
adott ki (Aesthetica, Buda, 1778; Ars poetica generalis, Buda, 1783; Poesis
narrativa, Buda, 1784; Poesis dramatica, Buda, 1784). Könyveit jórészt a német A.
G. Baumgarten, J. G. Sulzer, az angol H. Home és a francia Ch. Batteux nyomán,
kevés önállósággal, eklektikusan szerkesztette össze. Az Aestethica kivonata Szép
János fordításában, 1794-ben magyarul is megjelent (Aesthetica). Az esztétikai
műveltség azonban nem a korai rendszerező kézikönyvekből, hanem a fejlődő
magyar irodalmi gyakorlatból {82.} bontakozott ki, és íróink Szerdahelyi fárasztó
latin kompilációja vagy annak magyar kivonata helyett az idegen eredetiket
használták és alkalmazták szükségleteik szerint. Szerdahelyi különben mint latin
költő rokokó ízlésű verseket írt; Gyöngyösi Istvánt és Faludit tartotta a legnagyobb
magyar íróknak.
Az irodalom ügyével összeforrt nyelvtudományban Sajnovics Jánosnak (1733–
1785) a magyar és lapp nyelv rokonságáról írott műve (Demonstratio. Idioma
Ungarorum et Lapporum idem esse, Koppenhaga, 1770; Nagyszombat, 1770)
itthon vegyes fogadtatásra talált. Néhány történettudós meghajolt a bizonyítékok
előtt, egyes szépírók (Dugonics András) a magyarság romantikus dicsőítésére
használták ki. Mivel azonban a finnugor rokonság tana ellentétben állt a keleti
eredetét hangoztató nemesség történeti tudatával, még Orczy Lőrinc és Barcsay
Ábrahám is Sajnovics ellen fordult. Beregszászi Nagy Pál ( 1828) sárospataki tanár
Németországban, németül és latinul kiadott műveiben változatlanul a régi nyomon
haladva, a héberrel, arabbal, perzsával, de legfőképpen a törökkel rokonította
nyelvünket, és Sajnovics Demonstratiojának ellensúlyozására felolvasásokat tartott,
lelkesítő tanulmányokat írt a keleti eredetről. A finnugor vizsgálatokat Gyarmathi
Sámuel (1751–1830) folytatta tovább. Okoskodva tanító magyar nyelvmester című
nyelvtanát a Hadi és Más Nevezetes Történetek 1789. évi pályázatára írta. A
beérkezett munkákból szerkesztették utóbb az úgynevezett Debreceni Grammatikát
(1795); Gyarmathi a magáét az erdélyi rendek költségén már 1794-ben kiadta két
kötetben. Egyik fő törekvése volt, hogy a korábbi nyelvtanok latint utánzó
rendszerét a magyar nyelv természetének megfelelőbbel helyettesítse. 1795-ben
Göttingába került, ahol L. A. Schlözernek, az egyetem kiváló professzorának
hatására és sürgetésére 1798-ra megírta és 1799-ben Göttingában kiadta
az Affinitas linguae Hungaricae cum linguis Fennicae originis grammatice
demonstrata című könyvét. A nyelvhasonlítást ebben az egész finnugorságra
kiterjesztette, s a módszert tökéletesítette; felismerte, hogy a magyar legközelebbi
rokonai a manysi és chanti (vogul és osztyák) nyelvek, s a török-magyar
szóegyezéseket vizsgálva megállapította, hogy azok csak érintkezésen alapuló
átvételek, nem rokonság bizonyítékai.
A nyelvművelők sokszor hangoztatták a magyar szókincs feldolgozásának
fontosságát, s a szótárírás nemzeti üggyé vált. A régi magyar irodalom
klaszszikussá vált szótárait, Szenci Molnár Albert, Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter
munkáit az írók szegényeseknek, elavultaknak érezték, és ezért újak szerkesztésére
tettek kísérletet. Néhányan, mint Baróti Szabó Dávid (Paraszti majorság, Kassa,
1779–80), Barczafalvi Szabó Dávid (Szigvárt klastromi története, Pozsony, 1787)
és Kazinczy (Bácsmegyey) saját könyveik szóanyagát magyarázták; egyes
szógyűjtemények, mint Baróti Szabó Dávid Kisded szótára (1784, 1792) bizonyos
szavak, főleg tájszók felelevenítését, elterjesztését célozták; Fábchich
József (1753–1809) kéziratban maradt Magyar Kálepinusa mint nyelvtörténeti
jellegű anyaggyűjtés érdemel figyelmet. Egy-egy szakterület szóanyagának
gyűjteményei között a kantiánus filozófus Márton István (1760–1831) Erkölcsi
szótára a legjelentősebb, amely Keresztyén theológusi morál (1796) című
könyvének függelékeként jelent meg, és mély nyomot hagyott a bölcseleti műnyelv
történetében.
{83.} Az irodalomtörténet (historia litteraria) eddig nyelvre és tárgyra való tekintet
nélkül az ország egész literaturáját foglalta magában. Wallaszky Pál műve,
a Conspectus reipublicae litterariae (1785, 1808) még ezt az álláspontot képviselte.
A magyarnyelvűség harcosait azonban a múltból a nemzeti nyelv és irodalom sorsa
foglalkoztatta, és az elavult szemléletű könyv nem elégíthette ki. Megindult tehát a
magyar nyelvű művek felkutatása és bibliográfiai leírása. A törekvés első
kimagasló képviselője Sándor István (1750–1815) volt. Sokféle című vállalkozása
tizenkét kötetében (1791–1808) különböző tárgyú cikkeket adott ki, köztük
irodalomtörténetieket is (a Halotti beszédről, Komjáti Benedek Szent Pál-
fordításáról, Pesti Gáborról stb.); bibliográfiai szempontból a harmadik kötet a
legjelentősebb, ahol százöt 16. századi magyar nyomtatvány címét közölte. 1803-
ban Győrben kiadott Magyar Könyvesház című munkáját teljesen a régi magyar
könyveknek szentelte: a 16. századból itt százkilencvennyolc, 1711-ig több mint
ezer címet tudott felmutatni.
A felvilágosodás korának nagy könyvgyűjtői között Széchényi Ferenc (1754–1820)
vált nevezetessé. 1787 után magyar és hazai vonatkozású nyomtatványok és
kéziratok gyűjtésére tért át, a beszerzésben Hajnóczy József és Kovachich Márton
György támogatták; 1803-ban könyvtárát az országnak ajándékozta, és ezzel
megvetette alapját a mai Országos Széchényi Könyvtárnak. Teleki Sámuel erdélyi
kancellárt (1739–1822) Kazinczy szerint "vásárlásaiban az a kívánság vezeté, hogy
oly könyveket szerezhessen a hazának, melyek a magok nemekben vagy a
legjobbak, vagy ritkaságok miatt becsesek, és amelyeket nagy árok miatt magányos
bibliothékákban hiába fognánk keresni". Teleki körülbelül tizenháromezer kötetes
könyvtárát 1789-ben hitbizománnyá nyilvánította, és hozzáférhetővé tette a
nyilvánosság számára. Ráday Gedeon az apja, Pál könyvtárát fejlesztette tovább
több mint tízezer kötetes gyűjteménnyé. Gazdag magyar anyagával mindig
rendelkezésére állt a pesti íróknak. A magyar történelem és irodalom iránt
egyformán fogékony Jankovich Miklós (1773–1846) 1786-ban kezdte el a könyvek
és kéziratok gyűjtését. Különösen nevezetes a magyar énekek iránti érdeklődése.
Már 1789-ben hozzáfogott a Magyar világi énekek összeírásához, s több, mint egy
félszázadig foglalkozott velük. Igen értékes gyűjteményének legnagyobb része az
Országos Széchényi Könyvtár és az Akadémia birtokába jutott.
A magyar nyelv és irodalom történetének első, igen vázlatos áttekintését Segesvári
István írta V. Derham Physico-theologia, azaz az Isten lételének és
tulajdonságainak a teremtés munkáiból való megmutatása (Bécs, 1793) című
munkája magyar fordításának Teleki Józsefhez szóló ajánlásában. A szerző abból
indult ki, hogy a magyar nyelv majdnem ezer éve Európába került Észak-Ázsiából,
de olyan kevés a magyar könyv, mintha a honfoglalás tegnap történt volna; ennek
az az oka, hogy "a magyar nyelv soha még ez ideig ... a maga virágjában nem
lehetett". Ezután sorra veszi a történelem századait, és jellemzi a magyarnyelvűség
állapotát: megrója Szent Istvánt, de még Mátyást is, hogy elhanyagolták az
anyanyelvet, fellendülést csak a reformáció korától lát. Éppúgy regisztrál tehát,
mint Wallaszky; a különbség csak az, hogy Segesvári már örömét leli a magyar
nyelvű anyag gazdagodásában.
{84.} A történetírást hivatalosan még a nagymunkásságú ex-jezsuiták, Pray
György (1723–1801) és Katona István (1732–1811) képviselték. Munkásságukban
csak a kritikai forráshasználat az érték; felfogásuk, műveik irányzata
felvilágosodásellenes. Jellemző, hogy a kilencvenes évek elején mindketten a
feudális egyház érdekében írtak röpiratokat. A század utolsó évtizedeire felnőtt
azonban már egy világi, polgárian gondolkodó történész-nemzedék, amely jobbára
II. József korában jutott először szóhoz. Cornides Dániel (1732–1787)
legjelentősebb műve, az akkor már folyó Anonymus-vitával kapcsolatban, a szerző
halála után jelent meg (Vindicae Anonymi Belae regis notarii, Buda, 1803). A
lőcsei polgári származású Engel János Keresztély (1770–1814) a göttingai
egyetemen, L. A. Schlözer hatása alatt készült fel a történész-pályára, azután
Bécsben kancelláriai tisztviselőként élt. Fő munkájában (Geschichte des
ungarischen Reichs, Halle, 1797–1804; Bécs, 1813–14) többé-kevésbé polgári
jellegű, felvilágosodott és protestáns kritikával, de Habsburg-birodalmi és nem
nemzeti szemszögből vizsgálta múltunkat. A Bél Mátyástól megalapított hazai
"államismeret" államstatisztikává fejlődött tovább. Az új irány legjelentősebb, máig
forrásértékű termékei Korabinszky János Mátyásnak Széchényi Ferenc költségén
kiadott könyve, a Geographisch-historisches und Produkten-Lexikon von
Ungarn (Pozsony, 1786), amely betűrendben ismerteti Magyarország helységeit,
és Vályi András (1764–1801) hasonló rendszerű munkája, a Magyarországnak
leírása (1796–1799), melyhez Bél Mátyás és Korabinszki kiegészítése végett
kérdőívekkel, kiterjedt levelezéssel gyűjtött új adatokat. A jogtörténeti kutatás
legnagyobb alakja a jozefinistaként induló, de egyre inkább a köznemességhez
közeledő Kovachich Márton György (1744–1821); a magyar törvénytárból
kimaradt országgyűlési végzések felkutatásával és más források kiadásával szerzett
érdemeket (Vestigia comitiorum, Pest, 1790; Scriptores rerum Hungaricarum
minores, Buda, 1798; Sammlung kleiner noch ungedruckter Stücke, Buda, 1805).
A kormány politikája a mezőgazdasági és orvosi irodalmat támogatta leginkább. Az
utóbbi terén Weszprémi István kortársai és munkásságának folytatói közül Mátyus
István (1725–1802) többkötetes Diaetetikája két kiadásban is megjelent. Csapó
József (1734–1799) debreceni orvos és Rácz Sámuel (1744–1807) egyetemi tanár
voltak a legtermékenyebbek a felvilágosító kiadványok és tankönyvek írása terén.
A mezőgazdaság tudományának művelői között Mitterpacher Lajos (1734– 1814),
a pesti egyetem professzora háromkötetes nagy tankönyvben írta meg
szaktudományát. (Elementa rei rusticae, Buda, 1777–1794). A gazdasági irodalom
legnagyobb alakja e korban a pedagógusnak is kiváló Tessedik Sámuel (1742–
1820). Anyanyelve német volt, 1767-től haláláig a szarvasi evangélikus szlovákok
papjaként működött. Tanulmányait Németországban végezte. Pedagógiai és vallási
nézeteit az ottani filantropisták befolyásolták. Az ő tanaikat továbbfejlesztve
vallotta, hogy a tanulókkal a közös emberi érdekeket kell felismertetni, s ezekért
munkálkodva lehet majd az elérhető legnagyobb földi boldogságot megvalósítani.
Fontosnak tartotta a szemléletes, gyakorlati tanítást, az általánoshoz a
kézzelfogható ismeretekből kiindulva iparkodott elvezetni, s ezért a nyelvi oktatás,
elsősorban "a latin rovására a hasznos ismereteket állította a középpontba. Az
erkölcsöt a {85.} vallástól különválasztotta; gyakran a szószékről is praktikus
ismeretekre oktatott, ellensége volt az időrabló ájtatoskodásnak. Tessedik közelről
látta a magyarországi szegény nép nyomorúságát, és szakított a nemesség
patriarkális parasztszemléletével. Az adott kereten belül, a feudalizmus megdöntése
nélkül iparkodott reformokat végrehajtani, II. József intézkedéseit rokonszenvvel
fogadta. Főművét németül írta (Der Landmann in Ungarn, 1784); magyar fordítását
Széchényi Ferenc támogatásával Kónyi János készítette el A parasztember
Magyarországon címmel (Pécs, 1786). Tessedik a szemtanú hitelességével írta- le a
paraszt elmaradottságát, a jobbágy gazdálkodásának hibáit, és számos gyakorlati
javaslatot tett a viszonyok megjavítására (terményváltórendszer, takarmánynövény-
termelés, talajjavítás, tagosítás stb.). 1780-ban létesítette Szarvason a világ első
gyakorlati gazdasági iskoláját, amely három év megszakítással 1806-ig állt fenn. A
tanintézethez kis mintagazdaság tartozott, ahol a parasztgyerekek fejlettebb
mezőgazdasági módszereket és bizonyos iparágakat (selyem-, gyapjúfonás)
sajátíthattak el.
Az irodalmi és tudományos élet megszervezésére nemcsak Bessenyei, hanem
mások is akadémiát kívántak létrehozni. A leghosszabb életű, legeredményesebb
szervezetnek az Aranka György alapította Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság
bizonyult. A magyar nyelv és történelem iránt való érdeklődés közvetlen
előzményei az önálló Erdélyben a 18. század közepére, főként az egyházi, papi és
tanári értelmiség munkásságára nyúlnak vissza. Ennek a rétegnek a képviselői
egyre inkább a világi tudományok, a literatúratörténet és az ország históriája felé
fordultak, forrásokat másoltak, tudós levelezést folytattak, Bod Péter már 1760
táján felismerte a magyar nyelv intézményes, tudóstársasági keretben való
fejlesztésének szükségességét. Ebből a környezetből került ki Aranka
György (1737–1817), aki a felvilágosodás szellemében rendszerezte, kiegészítette,
átgondolt tervezetbe foglalta a felmerült kívánalmakat, és hozzálátott
megvalósításukhoz. A marosvásárhelyi királyi táblánál (1764) majd a nagyszebeni
szabadkőműves páholyban szerzett kapcsolatait jól használta fel későbbi
munkásságában. Negyven esztendős korában kezdett írni. Szépirodalmi munkái
nem jelentősek, bár 1790 körül magyarországi kapcsolatai (Kazinczy, Batsányi,
Ráday) és a politikai viszonyok jóvoltából egy időre élvonalba került. Versei ebben
az időben a Magyar Museumban és az Orpheusban jelentek meg. Németből
fordított regényét, Julia császárlány Ovidiushoz intézett szerelmes leveleit
Kazinczy javította át és adta ki saját költségén (Kassa, 1790). Élete végén
megjelent filozófiai tanulmányait és verseit a fiatalabb nemzedék már nem vette
észre, vagy csendes gúnnyal fogadta.
Aranka első programadó munkája Egy erdélyi magyar nyelvmivelő társaság
felállításáról való rajzolat a haza felséges rendeihez címmel, Kolozsvárott, 1791-
ben jelent meg. Ebben – főként Bessenyei Jámbor szándéka nyomán – kifejtette a
magyar nyelv művelésének és a "világosodás" terjesztésének szükségességét, majd
a célt elősegítő módozatokra tért át. Előadta, hogy a "szép mesterségeknek és
tudományoknak" műhelyéül egy olyan könyvtárt kell felállítani, amely elsősorban
magyar írók műveit és a hazai történelem forrásanyagát tartalmazza. Múzeumot
tervezett, társadalom- és természettudományi gyűjteményekkel; javasolta a magyar
nyelvű könyvek cím-{86.}jegyzékének összeállítását, akadémiai nyomda alapítását,
nagyobb helyeken "olvasó társaságok" létesítését, döntő fontosságúnak tartott volna
egy erdélyi magyar színházat. Foglalkozott a röpiratban a felállítandó társaság
szervezetével (elnök, titkár, fizetett és fizetés nélküli tagok), székhelyéül
Kolozsvárt jelölte ki. Figyelemre méltó, hogy a művelődési program
megvalósításával a régi nemesi nemzetképen akart változtatni: "Ébredjünk fel
álmainkból" – írta – igyekezzünk azon, hogy mi más nemzetekkel ne csak az "ősi
vitézség pálmaága felett vetekedhessünk". Tervét még részletesebben A magyar
nyelvmivelő társaságról ujabb elmélkedés (1791) című röpiratában fejtette ki.
Szóba hozott a nyelvmívelő társaság mellett egy másik szervezetet is, és megírta Az
erdélyi kézírásban lévő történetírók kiadására felállítandó társaságnak
rajzolatját (1791). Az erdélyi rendek elfogadták Aranka javaslatait. Az
országgyűlés kinyilvánította, hogy a magyar nyelvnek nagyobb eredménnyel való
művelésére társaságot szándékozik alapítani, és reményét fejezte ki, hogy az
uralkodó meg fogja erősíteni a szervezetet. A királyi leirat azonban csak annyit
szögezett le, hogy az "ifjúság mindenütt saját nyelvén műveltessék", a társaságról
szóló törvénycikket nem hagyta jóvá. Aranka erre egy "Próba Társaságot" hozott
létre, amely 1793 decemberében tartotta meg első ülését Marosvásárhelyen. A
"Kéziratkiadó Társaság" már korábban, 1791 májusában megalakult. Fennállásának
első szakaszában a társaság főként a nyelvművelés kérdéseivel foglalkozott. E
periódust A Magyar Nyelvmívelő Társaság munkáinak első darabja című kiadvány
zárja le (Nagyszeben, 1796). Tartalma a szervezet szerteágazó feladatainak
megfelelően vegyes: nyelvi tárgyú közlemények mellett "a haza ismeretét illető
cikkelyek", népművelési, szépirodalmi darabok egyformán akadnak benne.
Valószínűleg Gyarmathi Sámuel, a Társaság legkiválóbb nyelvésze volt az, aki a
magyar nyelv törvényeiről értekezett benne.
Az ekkoriban létrejött kulturális intézmények között legjelentősebb a kolozsvári
magyar színház. 1796 után, a megváltozott politikai viszonyok között a
társadalomtudományok, főleg az erdélyi történelem művelése került előtérbe.
Aranka és Benkő József gyűjtőúton jártak, tervbe vették az ország földrajzának
megírását, gyarapították gyűjteményeiket, Eder József Károly szerkesztésében két
kötetnyi történeti forrást adtak ki. 1801–1806-ban, a Társaság működésének utolsó
szakaszában, a természettudományi kérdések kerültek előtérbe. Az Aranka
szorgalmazására létrejött Magyar Nyelvmívelő Társaság tevékenysége nagy
jelentőségű Erdély irodalmi és tudományos életében. A későbbi próbálkozások
szorosan kapcsolódtak az Arankáéhoz, a Társaság fennállása idején összehordott
muzeális anyag az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum Egylet egyik
főgyűjteményévé vált.
 Irodalom
Theschedik [Tessedik] Sámuel önéletleírása. Ford. és kiad. Zsilinszky Mihály. Pest 1873.
– Jakab Elek: Aranka György és az Erdélyi Nyelvművelő és Kéziratkiadó Társaság. Figy
XVI. (1884.) 3 közl. – Radnai Rezső: Aesthetikai törekvések Magyarországon 1772–1817.
1889. (OK 252.) – Fraknói Vilmos: Gróf Széchényi Ferenc. 1902. (MTÉletr.) – Kollányi
Ferenc: A Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi országos könyvtára. I. 1905. – Jánosi
Béla: Szerdahely György aesthetikája. 1914. (ÉrtNySzéptud 23, 1.) – Lukinich Imre: A
magyar bibliog-{87.}rafiaírás első kísérletei. MKsz 1925. 6–18. – Iratok a magyar államnyelv
kérdésének történetéhez. 1790–1848. Kiad. és bev. Szekfű Gyula. 1926.
– Krompecher [Korompay] Bertalan: Jankovich Miklós irodalmi törekvései. 1931. – Teleki
Domokos, gr.: A marosvásárhelyi Teleki-Könyvtár története. Cluj – Kolozsvár 1931. – Nádor
Jenő–Kemény Gábor: Tessedik Sámuel élete és munkája. 1936. – Tessedik Sámuel: Szarvasi
nevezetességek azaz Szarvas mezőváros gazdasági krónikája. Ford., kiad. és bev. Nádor
Jenő. 1938. – Szarvasi Margit: Magánkönyvtáraink a XVIII. században. [1939.] – Farkas
Gyula: A magyar szellem felszabadulása. (Irodalomtörténetírásunk fejlődésrajza.) 1943.
– Vincze László: Tessedik Sámuel élete és pedagógiai munkássága. PedSz 1953. 456–515.
– Zsirai Miklós: A modern nyelvtudomány magyar úttörői. I. Sajnovics és Gyarmathi. 1952.
[1953.] – Kosáry Domokos: Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. II.
(1711–1825.) 1954. – Wellmann Imre: Tessedik Sámuel. 1954. – Az Erdélyi Magyar
Nyelvmívelő Társaság iratai. Kiad. és bev. Jancsó Elemér. Bukarest 1955. – Tessedik Sámuel
vál. pedagógiai művei. Kiad. és bev. Vincze László. 1956. Gáldi László: A magyar
szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban. 1957.– Ravasz János: Az 1777-i
Ratio educationisról. 1958. (Klny. a Tanulmányok a neveléstudomány köréből c. kötetből.) –
Tessedik Sámuel kisebb írásai. Kiad. Hanzó Lajos. Szarvas 1960. – Az Agrártörténeti Szemle
Tessedik-emlékszáma (Penyigey Dénes, Tamássy István stb. tanulmányai, T. S. néhány
kiadatlan írása). III. (1961.) 2. sz. – Dümmerth Dezső: Göttinga és a magyar szellemi élet. FK
1961. 351–373. – H. Balázs Éva: A magyar jozefinisták külföldi kapcsolataihoz. I. (Schlözer
és magyar tanítványai.) Száz 1963. 1187–1204. – Vincze László: Ein Philantropist in Ungarn
(Samuel Tessedik). ALitt VI. (1963-1964.) 21–58.

15. A HAGYOMÁNYŐRZÉS IRODALMI VÁLTOZATAI

A hagyományőrzés, mint irodalomtörténeti kategória, meglehetősen sokféle
jelenséget ölel fel. Ha az elnevezés eredeti értelméből indulunk ki, voltaképpen
csak II. József uralkodásának idejétől kezdve alkalmazhatjuk. A legjelentősebb
hagyományőrző alkotások ez időtől kezdve jelennek meg, eszméiket, programjaikat
ekkor fejtik ki részletesebben az írók, újításaik ekkor kerülnek bele az irodalom
fejlődésének folyamatába. S mindenekelőtt: ebben az időben valóban jelentős
társadalmi szerepük van, a művek eleven politikai mozgalmat támogatnak. A II.
József elleni oppozíció a törökök ellen viselt háború miatt öltött konkrét formát.
1789-ben több megye megtagadta a gabonaszállítást és az újoncozást, az
alkotmányos jog nevében ítélték el József uralkodását s követelték az országgyűlés
összehívását. Ám a nemzeti sérelmek mellett a rendi jogok védelmét is legalább
ilyen erősen hangoztatták. II. József rendelkezései (a földhözkötottség
megszüntetése, a hivatalviselés jogának kiterjesztése, a szerzetesrendek
feloszlatása, a türelmi rendelet, a földbirtok megadóztatását előkészítő földmérések
stb.) ugyanolyan heves ellenállást váltottak ki, mint a németesítő központosítás.
1790-ben, II. József halála után, az országgyűlés nagy reményekkel és nagy
célokkal ült össze. Megszavaztatták a magyar nyelv hivatalossá tételéről szóló
törvényt, kidolgozták az alkotmányos jogokat követelő diplomát, melyben a
felvilágosodás államelméletének tételeire és a Mária Terézia által megerősített
alkotmányos jogokra hivatkoztak. A nemesség egy csoportja azt hangoztatta, hogy
mivel II. József nem koronáztatta meg magát, felbontotta a nemzet és az
uralkodóház közti szerződést, s ezzel a Habsburg-ház örökösödési joga
megszakadt. Megindultak a titkos tárgyalások a porosz udvarral, amelyek azt
célozták, hogy a porosz királyi család egyik tagját ültessék a magyar trónra. II.
Lipót súlyos külpolitikai helyzetben vette át a hatalmat. Ám az országgyűlés
ügyrendi vitákba bonyolódott, s mire a követelésekkel előálltak, megváltoztak a
politikai erőviszonyok. Lipót békét kötött ellenfeleivel, s teljes eréllyel belpolitikai
helyzete megszilárdításához látott. A nemesség még a magyar nyelv hivatalossá
tételének sem tudott érvényt szerezni. Az udvar annyit engedélyezett, hogy a felső-
és középiskolákban magyar tanszékeket állítsanak fel, de csak nyelvtanítási
célzattal (tehát magyar nyelvű vidékeken már nem).
Az országgyűlés mély nyomot hagyott a kor irodalmában. Legvilágosabban {102.}
látó íróink, (mint Batsányi) siratták a meghiúsult reményeket, s a nemzeti
széthúzást kárhoztatták. Általánosabb azonban a nemesi örvendezés hangja, melyet
– még József élete végén – a korona hazahozatala, majd a koronázás, a magyar
nyelv oktatásának terén elért részeredmények, nem utolsósorban pedig a nemesség
osztályhelyzetét fenyegető jozefinizmus bukásán érzett megkönnyebbülés váltottak
ki. A francia forradalomtól megrettent és osztálykiváltságait féltő magyar nemesség
tekintélyes része megbékélt az udvarral, a Habsburgokkal: az osztályérdek legyőzte
a nemzeti érdekeket. A nemességnek ez a megalkuvása növelte az udvar erejét,
például a Martinovics-mozgalommal való leszámoláshoz; ez a kegyetlen
leszámolás viszont tovább gyengítette a még Bécs-ellenes rétegek szembenállását.
A századforduló irodalmára már a visszahúzódás a jellemző, elfordulás a közéleti
témáktól; részben pedig a teljes megalkuvás, mely Habsburg-dicsérő művekben hoz
történelminek hirdetett érveket a jelen megváltoztathatatlannak látszó rendje mellett
(Dugonics, Horváth Ádám).
A hagyományőrző nemesi ellenállás jegyében keletkezett művek eszmeisége,
jelentősége, értéke, erősen ingadozó. A kor lényegét, legjobb törekvéseit hordozó
mozgalom a felvilágosodás volt, melynek hatása alól a konzervatív nézeteket valló
írók sem vonhatták ki magukat egészen. Voltak, akik pályájuk egy-egy szakaszán
elfogadták igazságait vagy egyeztetni akarták régi nézeteikkel (Horváth Ádám,
Orczy); volt akiben egyéni meghasonlást okozott a kétféle világnézet ütközése
(Ányos); volt aki – mint már láttuk – harmonikusabban tudta összeegyeztetni a
felvilágosult eszmélést a hagyományőrző ízléssel és modorral (Barcsay). A
konzervatív nemesi nézetekkel rendszerint együttjárt bizonyos szkeptikus vagy
éppen elutasító magatartás a tudományokkal szemben (Orczy); a polgári fejlődés
jelenségeit bizalmatlanul szemlélték s különösen a városi életforma ellen duzzogtak
(Orczy, Dugonics); magasztalták az igénytelen, egyszerű emberek életmódját, a
vélt népi idillt (Orczy, Dugonics). Orczy még jóval a nemesi mozgalom
megindulása előtt hangoztatta ilyenféle elveit; munkásságát főként e nézetek és a
hagyományőrző írói magatartás alapján csatoljuk az íróknak ehhez a köréhez. II.
József uralkodásának idején kezd kialakulni az érdeklődés nemzeti multunk
eseményei s hagyományai iránt (Ányos, Dugonics); a régit a népivel még
bizonytalanul keverve, de megkezdődik a gyűjtő és rendszerező munka a
népköltészet és népnyelv felmérésére (Dugonics, Horváth Ádám).
A hagyományőrzés a nemesi ellenállás és érdekvédelem irodalmi (nyelvi, ízlés- és
modorbeli, műformai) kifejeződése, noha – mint például Gvadányi esetében – nem
feltétlenül párosult dinasztiaellenes érzelmekkel. Kétségtelen, hogy a nemzeti
hagyományőrzés a németesítő törekvésekkel szemben: a jogos nemzeti tiltakozás
hangsúlya, a hagyományosan nemzetiben való megkötődés ellenállása. De
kétségtelen az is, hogy a hagyományos egyoldalú favorizálása: ellenállás volt az
újítással, a haladással szemben; a konzervatív szemlélet gátépítése volt a
polgárosulás, felvilágosodás ellenében. A hagyományőrző irodalmi törekvések
történelmi funkciója tehát ellentmondásos: a jogos nemzeti védekezés gesztusa
találkozik benne a polgárosulás ellen forduló nemesi érdekvédelemmel. Történelmi
(s ezen belül irodalmi) fejlődésünk sajátos tragikuma, hogy a hagyományőrzés
vitathatatlan eredményei: a nemzeti hagyományokra szegeződő figyelem, a régi
magyar nyelv ízeinek átmentése, a magyar élet {103.} szokásainak, idiómáinak,
modorbeli sajátságainak ápolása, a nemzeti öntudat hangoztatása – mindez egy
konzervatív-nemesi osztály-atmoszférát rögzített meg irodalmunkban, messzire
távolodva attól a nagyszerű lehetőségtől, melyet annak idején a kuruc mozgalom
kínált a nemzeti hagyományőrzésnek. De osztrák-ellenes, nemzeti hangsúlya még
ennek a nemesi hagyományőrzésnek is volt; nem véletlenül támadt érdeklődés
Petőfiben és Aranyban Gvadányi, illetve Orczy iránt.

16. ORCZY LŐRINC (1718–1789)

FEJEZETEK

 Irodalom

Már Bessenyei fellépése előtt megismerkedett a felvilágosodás eszméivel, s

verselgetett is. Világnézetét, társadalmi felfogását, irodalmi törekvéseit egyaránt a
középút keresése jellemzi: nem zárkózott el mereven az újtól, de csak annyit akart
átvenni belőle, amennyi a hagyományos keretek között békésen megfér.
1718-ban született a Heves megyei Tarnaörsön, bárói családból. Katonai pályára
lépett. Végigharcolta az örökösödési, majd a hétéves háborút. Feljegyezték róla,
hogy 1756-ban egész lovasezredet állított ki a maga költségén. Jelen volt Berlin
ostrománál. A hétéves háború végén, mint generális hagyta el a katonai pályát.
Katonai szolgálatai jutalmául Mária Terézia közéleti szerephez juttatta: 1764-ben
Abaúj megye főispáni helytartója lett, három évvel később főispán. Húsz
esztendeig töltötte be ezt a tisztségét. Sokat fáradozott a folyószabályozás
megvalósításáért; nyolc esztendő munkáját és csalódásait versei is tükrözik. 1784-
ben leköszönt hivataláról. II. József uralkodása alatt a nemesi-nemzeti ellenállás
eszméinek híve, verseiben az országos bajokon kívül személyes sérelmeit is felrótta
a királynak. Bessenyei "tudós társaságának" ő lett volna az elnöke; műveltsége,
áldozatkészsége, tekintélye és széleskörű irodalmi kapcsolatai alapján méltán
jelölték őt e tisztségre. Levelezett az ország csaknem valamennyi írójával, írók és
tudósok mindig szívesen látott vendégei voltak pesti és tarnaörsi házának. 1787-ben
és 1789-ben jelentek meg versei Révai Miklós gondozásában. 1789-ben halt meg
Pesten; kortársai versekkel búcsúztatták, gyászolva a magyar kultúra nagy
veszteségét.
Orczy még a korabeli nemesi életformát eszményíti verseiben; az új világnézet
igazságaiból csak annyit fogad el, hogy a tudományok ismerete szükséges. Nem
zárkózik el a "játszi Voltaire", Pope, Boileau, Racine olvasása elől, de a
tudományokban való túlságos elmerülést, a társadalmi és filozófiai kérdések
boncolgatását, a mindig keresésre ösztönző gondolkodói kételyt már károsnak
tartja. Csak annyit tanuljunk, amennyire a mindennapi életben szükségünk van, a
további vizsgálódás "lelki veszedelem" (Szivbéli sóhajtás a bölcsesség után,
Bessenyei Györgynek). Az embernek, szerinte, nem tudásra van szüksége, hanem
bölcsességre.
A tudományok, úgy véli, nem vezetnek mindig jóra, a sokat tudó ember már nem
tisztel semmilyen tekintélyt, s a bőség, melyet teremteni akar, {104.} egyszersmind
a puhaságnak, erkölcsi züllésnek lesz alapja. Főként a városi életet, a városi
szokásokat kárhoztatja, s a nemesi osztály erkölcsi eszményei szerint hirdeti az
egyszerű vidéki élet felsőbbrendűségét a városi életmóddal szemben (Nagy
urakhoz, a gyönyörűségek változásokról, 1759; Hívságok
megvetéséről, 1759; Világi tekintetek megvetéséről, 1759; Egy ifjuhoz, ki a városi
lakást a falusinál inkább szereti, 1762).
Ez az alapja a nép életmódja iránti rokonszenvének: morális indítékú ez, s nem
közvetlenül politikai-társadalmi színezetű. Népszemlélete idilli; nem olyannak
mutatja be a paraszt életmódját, amilyen, hanem amilyennek látni akarja. A szegény
parasztnéphez beszéd című versében (szabad tolmácsolása a francia Thomas
költeményének) a felvilágosodás népszemlélete keveredik a nemesi patriarkális
nézetekkel. A felvilágosodás elveivel egybehangzóan hirdeti, hogy a nemzetek
anyagi és kulturális léte a nép munkáján alapul, hogy minden nagy eredmény és
alkotás voltaképpen az egyszerű emberek érdeme:
 Te kapád, te ásód, te baltád, gereblyéd,
Lemez vasad, villád, ostorod, és ekéd,
Szebben fénylik nálam, mint arany bárányka,
Arany kulcs, csillagok, korona s pántlika
A népszeretet és a nemesség kritikája azonban patriarkális idillbe megy át akkor,
amikor a költő megelégedettségre biztatja a népet, s azzal nyugtatja, hogy a
szerencse nem neki juttatta "a nehezebb bilincset", hanem az uraknak. Az idilli
szemlélet áthatja a magyar irodalom első "csárda-versét", A bugaci csárdának
tiszteletére szerzett költeményét. Az egyszerű életmód, a csendes vidéki élet
nemcsak az erkölcsös és boldog élet egyedül lehetséges formája Orczy szemében,
hanem ősi magyar sajátság is, nemzeti karakterünk megőrzésének biztosítéka. Ezért
szólalnak meg kételyek a folyószabályozás idején írott költeményeiben. A majdan
meginduló kereskedelem, s mindaz, ami az új, polgáribb életformából következhet,
szerinte megrontja a régi, tiszta erkölcsöket, s nemzeti sajátságaink pusztulásához
vezet (Tokajban való érkezés télen, Megint panasz).
Irodalmi ízlésének is az egyszerűség, a természetesség az ideálja. Költői
munkásságát elkülöníti a "mesterségből" szerzett, műves írói alkotásoktól, s noha
tart egy kicsit a várható kritikától, azzal büszkélkedik – e korban éppen nem
példátlan írói magatartás – hogy verseit tudós erőfeszítések nélkül szerzette:
Mondd meg, a szerzőnek nem főtt feje ebben.
Nem törődött rajta sokáig veleje
Házi gondtartásban lopva vett ideje
Szült csak midőn bútól üresült elméje.
(Ezen munkához)
Költői munkásságát sok szál kapcsolja a hagyományhoz, de az európai költészet
alkotásai is hatottak rá. Fordított is, Horatiuson kívül francia íróktól, a kor szokása
szerint szabad tolmácsolásban. Ars poeticája is szabad fordítás Boileau verseiből, s
ugyancsak Boileau-t követi az Emberi nemzet gyalázatja és az Egy
megmátkásodott ifjunak című költeményeiben. Boileau-nak is, {105.} Voltaire-nak
is elsősorban csípős, gunyoros hangja ragadja meg; különösen ez utóbbit
kivonatolta szívesen, eszméit saját felfogásához alakítva (A békesség kívánása,
Barátságos beszédje egy urnák káplánjával).
Jó megfigyelő volt, s azok a költeményei sikerültek leginkább, amelyekben a
korabeli öltözködésről, életmódról, társasági életről és szokásokról szól (A magyar
szépekhez, Egy megmátkásodott ifjunak). Tájleírásaiban is a kifejezés
életszerűségével lep meg ("Csengő patakoknak sullogó folyása, álmatlan rigónak
fütyülő szólása, | A fülemilének zengő csácsogása" – Generális
Beleznainak címzett verséből). Ő a kezdeményezője egyébként annak a nagy
jelentőségű versreformnak, amely a bokorrímet a párosrímmel cserélte fel.
Látásmódjának elevensége, közvetlen stílusa, mely nem fukarkodik a tájszavakkal,
megbecsülendő értéke költészetünknek az irodalmi újjászületés előtti csendes és
egyelőre még terméketlen korszakban.
 17. GVADÁNYI JÓZSEF (1725–1807)

FEJEZETEK

 Kiadások
 Irodalom

1725 október 16-án született a Borsod megyei Rudabányán. Családja, a

Guadagniak, Olaszországból származott, s a Habsburgok katonai szolgálatában
nyert grófi címet. Miután az egri jezsuiták iskoláját és Nagyszombatban a
bölcsészetet kitanulta, Gvadányi József katonai pályára lépett. Harcolt a hétéves
háborúban a poroszok ellen, sebet kapott s fogságba esett a francia hadszíntéren, de
csere útján hamar kiszabadult. A békekötés után beregi, szatmári falvakban
(Badaló, Zajta), majd – már mint ezredes – Galíciában állomásozott, s 1783-ban,
negyvenhárom éves szolgálata jutalmául, tábornoki ranggal vonult nyugalomba.
Hátralevő esztendeire szakolcai emeletes házába költözött, s gazdálkodás, úri
kedvtöltések és irodalmi foglalatosság közt osztotta meg idejét, 1801 december 21-
én bekövetkezett haláláig.
Költői eszményképe Gyöngyösi István volt – akit "Magyar Virgilius, vagy
Ovidius"-nak magasztalt –, mégsem az ő elegáns nyomdokain haladt, nem élt
barokk szópompájával, cifra hasonlatai díszével; ízlése, írói tárgyai s módszere a
magyar versszerzésnek alantvalóbb hagyományához kapcsolják, ahhoz a tudákosan
moralizáló vagy rusztikusan dévaj populáris költészethez, mely falusi papok,
kántorok, iskolamesterek pennájából folyt, mennyegzők, torok, diák-coetusok
boros társaságait szórakoztatta, s ha nyomtatásban, leginkább a vásárok
sátorponyvája alatt terjedt. Az ihletnek kevés köze volt e szerzeményekhez, nem
költők, csak verselők írták őket. Megverselték a neve-{106.}zetes elemi
csapásokat, a környék humoros históriáit; az iskolai humanista altercatiók mintájára
a mesterségek vetélkedését s egyéb dolgozattémákat, mint a só haszna, a vadászat
öröme vagy a köszvény dicsérete; férfimulatságok örök tárgyát: az asszonyok
tulajdonságait; az elhunytnak bokros érdemét, kegyes vagy különc hagyakozásait;
az étkek sorát, az asztalra feladott kakast. Bessenyei és mások eleget dohogtak, s
joggal, e parlagi poézis ellen, mégis hagyomány volt ez, sokáig az egyetlen eleven
és erős, mely még a 19. század második harmadában is új ágakat hajtott (pl. Lőtsei
Sámuel: Király-választás, melly történt a kézmívesek' mester-emberek' és
professionisták' diétai országgyűlésén, 1830); szélesen beáradt népköltészetünkbe,
hírversek formájában eljutott a cséplőgép-balesetek koráig, stilizálta a
parasztlakodalmakat; olyan költői tárgyakat görgetett magával a régiségből, mint
Toldi mondája vagy Árgirus tündéres története, s mi több, nemcsak tárgyakat, de
művészi alakításmódokat is kínált a 19. század remekíróinak, a közvetítő pedig e
hagyomány és nagy költőink között éppen Gvadányi volt.
1788 február 19-én Péczeli Józsefhez írt levelében fölsorolja öt verses
munkáját: Paraszt lakodalom; Czigány diaeta, melly Borsod vármegyében az
szendrei pásiton siroki Deme vajda praesidiuma alatt tartatott; Nováki Ferencz
kapitányhoz köszöntő versek; Azon szamárnak, mellyen az Krisztus sok hosánna
kiáltások közt Jérusálembe bément és egy naturalistának egymás között tett
theologiai discursusok; Versekbe tett bizonyítás, hogy jobb az Isten száz
papnál. Nem maradtak ránk, de a címek eleget mondanak róluk, s alkalmasint jól el
tudnók helyezni őket A nyúl éneke, a Tzigányoknak furtsa lakodalma s névtelen
szerzők más efféle versezetei közt. Legrégibb ismert költeménye, az Igaz
szeretetnek hármas kötele, az 1760-as években keletkezett: névnapi köszöntő,
melyben a félsorok értelme külön olvasva más, mint a teljes soroké. Sokkal később
adta ki, egyéb, eredetileg csak szűkebb baráti társaság számára készült verseivel
együtt, 1795-ben, amikor főműveinek sikerétől már kedvet kapott a publikáláshoz.
Első nyomtatott munkája, a Pöstényi förödés, még név nélkül jelent meg
Pozsonyban, 1787-ben, a ponyvafüzetekét utánzó impresszummal: "Nyomtattatott
Tsöbörtsökön, a Caspium Tenger partyán azon Esztendőbe". Nyitánya a tavasz és a
nyár igen sikerült leírása; majd elmondja, hogy hadi fáradalmaitól meggyengült
egészsége kúrálása végett Pöstyénben fürdőzött; ezután következik "az ottan történt
mulatságos dolgok" elbeszélése: a hashajtóval durván megtréfált cigányok esete, a
zsidóné halála, a meztelen parasztlegénnyel űzött pajkosság és a fölszarvazott
prédikátor históriája. Gvadányi humora inkább vaskos, mint szellemes; Markalf és
Vida György tréfálódásainak goromba légkörében vagyunk. Kazinczy
bosszankodva olvasta. A cigányok epizódja külön ponyvafüzetekben is elterjedt.
Mulatságra szánt hasonló verseit az Unalmas órákban, vagy-is a téli hoszszú
estvéken való idő töltés című kötetében gyűjtötte össze (1795). Első darabja,
melynek kacskaringós címét Badalói dolgokra rövidítjük, beregi kvártélyozásának
szórakozásait írja le: a falusi bált, a csónakos vadászatot, melynek vége általános
vízbe pottyanás, a rókasülttel megtréfált vendégek bosszúságát, a halászatot, az
aranyeres pap meg a szilaj paripa kalandját. Ez a verse 1765-ből való; az Egy
szánkázásnak le-írása 1788-ból. Tán mondanunk sem kell, hogy a szánkázás is
felborulással végződik; Gvadányi közönsége nagyon jól tudott {107.} hahotázni az
ilyen eseteken, kiváltképp, ha a borulásban az asszonyok szoknyája is repült.
1787-től kezdve Gvadányi csaknem minden évben közzétett egy vagy két munkát,
apró, alkalmi versek között immár nagyobb műveit: 1790-ben, neve nélkül az Égy
falusi nótáriusnak budai utazását (1787–88 telén írta), 1791-ben A mostan folyó
ország gyűlésének satyrico criticé való leírását, 1793-ban Rontó Pálnak egy
Magyar lovas Köz-Katonának és Gróf Benyovszki Móritznak életek le-írását, 1796-
ban A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentoma című
könyvét.
Valamennyinek egy-egy humoros népi alak a főszereplője: a peleskei nótárius, aki
mulatságos kalandok után érkezik Pest-Budára, és felháborodva tapasztalja, hogy
ott idegen viselet dívik; az istenmezei palóc atyafi, aki ugyancsak Budára rándul,
hogy tanúja lehessen az országgyűlésnek, s közben a vigadozó főrendeket
szórakoztatja már-már bohócmódra; Rontó Pál, a borsodi parasztgazda fia, aki a
tanulás elől a katonasághoz szökik, és mint valami Sancho Panza kíséri a fél
világon át – Kamcsatkától Madagaszkárig – Benyovszky grófot. E népi alakok
szerepeltetése még korántsem az a politikai szándékú, programos népiesség, melyet
majd csak a 19. század tűz zászlajára; Gvadányi és rusztikus közönsége patriarkális
együttesben él a parasztsággal, és a népi figurákra többnyire azért van szüksége,
hogy nevethessen rajtuk, bár e nevetésbe atyáskodó jóindulat is vegyül, annyi
melegség, amennyi elegendő ahhoz, hogy e faragatlan és komikus népi szereplők
időnként mint az író gondolatainak hangoztatói léphessenek föl.
Már e kettős rendeltetésükből is nyilvánvaló, hogy egyikük sem kaphatott lélektani
alapossággal kidolgozott, egyöntetű jellemrajzot. A nótárius az utazás kalandjai
közben, amikor a bikák kergetik, a vasas németeknek táncol, vagy a Csörsz árkába
zuhan, nevetséges színben mutatkozik meg; Pesten ő a bölcs, az erkölcsbíró, a
hazafi, a példakép, aki rendületlen fölénnyel leckézteti az idegenmajmoló urakat és
kisasszonyokat, noha egész bibliotékája ötven kalendárium. Betegsége alatt megint
bohózati figurává lesz, különösen a klistélyozás durva jelenetében; mégis ő az, aki
Gvadányi vallásos morálját és politikai intelmeit nagykomolyan fejtegeti.
Környezete a komikus vonásokat erősíti: a falusi "philosophusok", akikkel Zajtai
uram az emberi sors változandóságáról folytat eszmecserét, Tsebres Mihály
angyalosi nótárius, Szelíd András "orgonyista", Gántsos János tyukodi mester,
Sullyogó Péter lázári molnár, stb.: csupa vastagon festett torzkép, már nem is
annyira nevettetésre, mint inkább röhögtetésre való. Az istenmezei palóc a grófok
iránt tanúsított buzgó szolgálatkészségével, önkéntes bohóc és potyaleső
szerepében nem éppen rokonszenves személy; mégis mint talpraesett népi hős
kerekedik alkalmi gazdái fölé, kiket csodálatos szakértelemmel oktat a vadászat
mesterfogásaira, és meg is tréfál olykor. Rontó Pált előbb mint tolvaj, csavargó
kamaszt ismerjük meg; a katonasors megpróbáltatásaiban már-már egy balladai
betyár vonzó tulajdonságait ölti fel; később – például amikor a makrancos
kutyaszánnal bajlódik, vagy a papagájokkal vív – minden vitézsége ellenére
olyasféle nevetséges helyzetekbe kerül, mint a nótárius, és a nagyratörő
Benyovszky mellett – akárcsak Balga – mindig köznapi dolgokra, főként a hasára
gondol. Következetes jellemek alkotására Gvadányinak sem szándéka, sem
tehetsége nem volt, mint ahogy egységes szerkezet fölépítésére sem.
{108.} Ha szétfeszítjük nagyobb munkái laza férceit, a populáris versszerzés
hagyományos műfajainak betétszerűen alkalmazott elemeire bukkanunk. A' mostan
folyó ország gyűlés középső harmada egy vadászat leírása, sok mulatságos esettel
és olyan modorban, ahogyan a Badalói dolgok is készült (a rókasült históriáját meg
is ismétli benne), s ahogyan a 17. században Szentmártoni Bodó János faragta leíró
verseit, az egyiket éppen a vadászatról; az egésznek semmi köze a mű többi
részéhez, sőt nem is egyidejűleg íródott, hanem már két évvel korábban készen
volt, de kapóra jött, mert jól ki lehetett tölteni vele az országgyűlés szünetét. A
falusi nótáriusnak testamentomában egy rémes história hírversszerű betéte kapott
helyet, mely arról szól, hogyan tette csúffá a nagykárolyi doktor a gyógyításban
kontárkodó borbélyt, s milyen gyilkos bosszút állt rajta ez. Hasonló jellegű töltelék
Toty Dorkó boszorkányságának, perének és tűzhalálának története, a teljes
kilencedik ének (vagy mint Gvadányi írja: paragraphus) ezzel megy el, noha
szerepe csak annyi, hogy okát adja, miért nem gyógyíthatta meg a javasasszony a
nótáriust. A kántori búcsúztatók modorát követi egy másik – címmel is
különválasztott – betét, A' Sirató Aszszonyok Éneke, úgyszintén a nótárius
testamentuma, mely "a Falu ládájából kivétetik, és az egész Tanáts előtt, el-
olvastatik". Az egész mű veleje – a nótárius és a falusi "philosophusok" komikus
bölcsködése – a tudákos és gyakran humoros vetélkedések műfajának példája;
alkalmasint efféle versezet lehetett Gvadányi korábbi, ki nem adott "theologiai
discur-sus"-a is a szamár és a naturálista (vagyis a vallástagadó természettudós)
között. A nagy fejtörésben és argumentálásban persze megéheznek a vitatkozók,
ilyenkor Klára asszony, a nótárius felesége, asztalt terít nekik, s az ételneműk
rendje a lakodalmi rigmusok stílusában adatik elő. A Rontó Pálban is van ilyen
betét, mindjárt az "Első Tzikkely"-ben, hősünk keresztelői lakomája alkalmából;
három egész lapra terjed.
Lúdas kása is volt, tsirkék köszmétével,
   Egy pár hizlalt rétze főtt fekete lével.
Minden étel vala jól meg sáfrányozva,
   Némelly meg-zsályázva, vagy rozmaringozva.
A "Második Tzikkely"-ben a gyermek Rontó Pál egy vak koldushoz szegődik, s
megtanulja tőle a kolduséneket: ez is betét, és talán valódi népi minta után. Maga a
koldussal való história pikareszk történetekre emlékeztet, s itt talán világirodalmi
hatásra gyanakodhatunk, annyival is inkább, mert egyik előszavában Gvadányi
megemlíti Cervantes nevét. A moralizáló filozofálgatás, mely A falusi nótáriusnak
testamentoma nagyobb részét teszi, a Rontó Pálban is meg-megszólal: Gvadányi
erkölcsi intelmeket fűz hősének egy-egy jelesebb ifjúkori csínytevéséhez,
félbeszakítva az események folyamát, melynek első részét Rontó Pál mondja el
egyes szám első személyben, második, terjedelmesebb részét (Benyovszky
fellépésétől) pedig az író, száraz, krónikás unalommal – ennyire nem törődött
Gvadányi a szerkezettel; mint ahogy az sem esett nehezére, hogy Benyovszkyval,
noha története a francia forradalom előtt játszódik s ér véget, a királygyilkos
jakobinusokat szidalmaztassa.
Sokféle elemből, sokféle szálból tevődnek össze nagyobb elbeszélő költeményei, s
mindegyik szál a populáris verselők valamelyik műfajához vezet. {109.} Csak
az Egy falusi nótárius budai utazása mutat egységes képet. De még ezt is éles
hasíték vágja ketté; első fele: az utazás kalandsorozata, a második; feddőzés az
idegen divat ellen. Az első részben a nótárius eleven alak; pompás kidolgozását
Arany János szinte irigykedve dicsérte. A második részben, mint Arany írja: "alig
személy többé, hanem csupán Gvadányi bosszúságának hordozója ... Élő alakból
eszmévé párolgott."
Az eszme, melynek öblös hangú szócsöve lett, úgy szokták mondani: a nemesi
ellenállás eszméje. Ebből annyi igaz, hogy az idegen viselet korholása, mely
Gvadányi főművének vezérgondolata, s egyetlen nagyobb munkájából sem
hiányzik, egyik tünete volt annak az ellenzéki mámornak, mely 1790-ben
hatalmába kerítette a nemességet. Meghalt II. József, a gyűlölt reformer,
hazahozták a koronát; örömükben jó nemeseink nagy garral szabatták a magyaros
mentét, vették a paszományt, hogy alig győzték a bécsi boltok. Megfenyegették azt,
aki nem akart nemzeti ruhát ölteni, de mivel nemcsak magyarok, hanem urak is
voltak, jobbágyaikat és a polgárságot persze eltiltották a hazafias divattól, mint
ahogy a haldokló nótárius is bosszankodott, hogy a zsinóros öltözetet parasztok is
viselik. A nemesi ellenállás azonban nemcsak ennyi volt, és nem is csupán az
adózás rémével ijesztő földmérő-karók elégetése, hanem komoly politikai
mozgalom, mely már a Habsburgoktól való elszakadással kacérkodott, és porosz
királyt akart tenni. Gvadányi, amennyire buzgott a szittya öltözködésért, épp
annyira ellenezte a nemesi mozgalom lényegét, politikái tartalmát. II. József
reformjait ő is boldogan temette, kívánta, hogy "minden régi szokás helyre
állíttasson", de gyakorlati követelése nem volt több, mint hogy törvény tiltsa az
idegen ruhát, törvény biztosítsa a magyar nyelv használatát a közéletben, valamint
a hadsereg nemzeti szellemét magyar tisztek vezénylete alatt. Pedig volt egy kis
személyes oka is, hogy nehezteljen a Habsburgokra: katonai előmenetelében
méltánytalanságok érték, de ezekre csak a peleskei nótárius esetével utal, akinek
Budán megígérték, hogy janitor lesz a Consiliumnál, az állást mégis más kapta
meg. Gvadányi katona volt, szolgált, dinasztikus hűsége soha meg nem ingott.
Nemhogy híve lett volna tehát a nemesi ellenállók politikájának; épp
ellenkezőleg: A' mostan folyó ország gyűlés lapjain leplezetlen kárörömmel írt
terveik bukásáról:
   Már mostan közűlök mindenike lássa,
Kinek meg égette száját forró kása,
Magán tett sebének, mint lesz gyógyúlássá,
Tudom majd le rojják, ha tele Rovássa.
Ugyanaz a kellemetlen hang ez, amelyen később A falusi nótáriusnak
testamentomában Martinovics és jakobinus társai sorsáról szólt, gonoszul:
Nem rég ugyan hétnek gombjokat el-üték,
   Kik petsenyéjeket rosz tüz mellett süték.
A' többit küldötték külső Országokba,
   Hol várakba zárták kemény fogságokba.
Már most nyavalyások ott cathekizálnak,
   A' honnan honnyokba tán viszsza sem szálnak.
{110.} Gvadányi jól látta, milyen mesterkedésekkel gyűrte maga alá a bécsi
kormány a lázongó magyar nemességet. Országgyűlési versezetében forrásértékű
leírást olvashatunk arról, hogy a rendek megfélemlítése végett horvát és vasas
német csapatok vonultak be Pest-Buda városába, mire az ellenzéki szervezkedés
tagjai közül
Sok a' nyírbe szaladt, sok a' Bük allyára,
 Sok helységébe ment, vigyázott házára,
Félt, hogy vasas sógor ne dűllyön ágyára;
leírja, milyen mézes-mázos fogadtatást rendeztek Bécsben az országgyűlési
deputációnak, hogy hiúságuknál fogva ámítsák el a magyar urakat, s milyen
ravaszul tértek ki az érdemi tárgyalás elől a király sietős elutaztatásával; Gvadányi
jól látja az erőszak, a hízelgés, a csalárdság együttesen alkalmazott ármányos
taktikáját, jól látja és – helyesli. Noha egyik nagybátyja annak idején a kuruc
seregben vitézkedett, s Gvadányi is emlékezett még a Rákóczi nótájára (el is
húzatta Pöstyénben a cigányokkal, hisz az, legalább a dallama, a közhittel
ellentétben egyáltalán nem volt tilalmas), a kuruckodásból csak a Rákóczi
nótájának rímeit (cserép – ép – szép – tép) s egy másik kuruc ének egy sorát ("Mit
búsúlsz kenyeres, mikor semmid sintsen") tette magáévá.
Amikor a kaput, frakk s egyéb idegen holmik ellen hadakozott, nem ellenzékiség
vezette tollát, hanem az a vastag magyarság, az a sárba ragadt nacionalizmus, mely
annyit ártott e népnek. Goethe és Saint-Just, Kazinczy és Batsányi századában íme
egy magyar, akinek "bufán" és bajusz a legfőbb gondja, s nemcsak neki, osztálya
nagy részének is! Sikereit Gvadányi jórészt annak köszönhette, hogy
magyarkodásával közhangulatot fejezett ki; epigonjai, Vahot Imréig s tovább, soká
őrizték szellemét; Mikusay Sándor – egyetemi tanár! – 1827-ben komoly képpel
nyomatta ki, hogy csak azok magyarok, "a' kik Bajúszt viselnek" (Magyar-mutató
tűkör). Kölcsey sem viselt. Ez a sok veszett magyarkodás tajtékja volt a maradiság
sötét áramának; Gvadányi nem akar színházat, semmi újítást, tombol a
felvilágosodás filozófusai, Voltaire és Rousseau ellen; szégyenletes sorait
Martinovicsék mártíriumáról már idéztük.
Miért becsülte meg hát Petőfi és Arany, az egyik verssel, a másik tanulmánnyal;
mit kedvelhettek benne? Zamatos stílusát. Arany leszögezi, hogy "Gvadányi nem
mondható nagy költőnek, némely műveiben költőnek is alig ... mögötte marad saját
kora költészeti haladásának is." De tudott "a képzelet világából oly alakot idézni
elő, mely a nép minden osztályában ismerőssé válva, mintegy az élők, a járókelők
közé vegyül, idő folytán a nemzeti monda hagyományos alakjaihoz csatlakozik".
Azt is Arany figyelte meg, hogy mivel érte el ezt: az "apró körülmények" biztos
rajzával, mely csak "az alakítás alsóbb régiója" ugyan, de mennyire jól esik
olvasnunk, ma is, a bográcshús készítésének szemléletes leírását, akár a nótárius
utazásában, akár a Rontó Pálban. Az úri vadászatok szokásairól legalább olyan
hiteles képet kapunk Gvadányi előadásából, mint Pák Dienes kitűnő szakkönyvéből
(Vadászattudomány. I–II. 1829). Ahogy egy halászatot, egy vásári sokadalmat, egy
rác temetést leír, bármely néprajztudós megirigyelheti. Szánkázások {111.} s
effélék leírásán gyakorolta Gvadányi azt a kezdetleges, ösztönös és pusztán felszíni
realizmust, mely költészetének sajátja, s melyben – amikor a nótárius útnak
indulását festi – mondhatni, remekel. Alakjai jellemét nem tudta egyéníteni; a
dolgokat, amelyek a kezük ügyébe esnek, igen. Arany János kedvtelve sorolta fel e
modor egyszerű fogásait: Zajtai uram faluja a Recsegés Szamos mellett fekszik,
lova zsufa fakó, ő maga bélteki bort iszik, a ló dézsából kap vizet, amiből tudni
lehet, hogy nincs vályú a kúton. Az sem közömbös, hogy Gvadányi hősei hazai
környezetben mozognak, a debreceni kenyérsoron, alföldi pásztorszállások körül,
egri diáktanyán, magyar kereskedő boltjában; mennyi jellegzetes, eleven kép a
korabeli életből – oly korban, amikor még nincs eredeti magyar regény, emlékirat is
alig, és az olvasókat idegen hősök, Svédi grófnék, Záton hercegek és egyebek
történeteivel szórakoztatták. Költői képzelete nem volt Gvadányinak, de amit látott,
megfigyelt, azt élénk színekkel tudta ábrázolni; a nótárius és Rontó Pál alakja azért
is sikerültebb a többinél, mert talán – mint Gvadányi monográfusa, Széchy Károly
gyanítja – mindkettőnek élő, személyesen ismert mintája volt; bár valószínű, hogy
a nótárius és Rontó Pál históriájához osztrák írók műveiből is kölcsönzött ötleteket.
Gvadányi tizenkettős verssorai könnyen folynak, noha – mint Arany mondja –
olykor "vizenyős"-en; "kocogó" ragrímeit sokáig négyesével írta, mert ebben
nagyobb virtust látott, mint a párrímekben; később ráfanyalodott ez egyszerűbb
modorra. Komótosan fonta mondatait; ami Tompa Mihálynál tömör telitalálat
("Testvér testvért, apát fiú elad"), az Gvadányinál két sorban terpeszkedik el:
Az Attya Fiának életét el vette,
Örült, hogy ha Testvér, Testvérét ölhette.
Meglepő gyakran élt Gvadányi mondatáthajlással (enjambement); ritkábban a
régiség hagyományával, a közöléssel. Kelletlenül ugyan, de itt-ott mitológiai hímet
is alkalmazott. Annyi magyarkodásából azt hihetnők, hogy szigorú purista volt, de
éppen nem; még ilyen szót is leírt: zseníroz. Versei humoros hatását gyakran
fokozta szereplői idegenszerű (cigányos, németes) beszédének utánzásával; egyik
tréfás köszöntőjét (Aprekaszion, mellik mek sinalik fersben, 1791) végig keverék
nyelven írta.
Addig-addig szenvelegte, a kor nemes-íróinak szokása szerint, hogy "én Poéta soha
sem vóltam", míg végül egészen rákapott az irodalomra. Költői levelezést folytatott
egy verselgető őrmesterrel, Csízi Istvánnal, két költőnővel, Molnár Borbálával és
Fábián Juliannával s másokkal; ízetlen szerzemények ezek. Érdekesebbek Péczeli
Józsefhez írt prózai levelei; kiderül belőlük, hogy komolyabb könyveket is olvasott,
Young, Hervey, Gellert, Rabener munkáit, alkalmasint mindet magyar fordításban.
Irodalmi foglalatossága közben nem vonhatta ki magát egészen, még ő sem, a
felvilágosodás hatása alól. Egyik verses levelében arról ír: a nemesi származás csak
"külső ragyogvány", ha nem párosul tudománnyal. Helyeselte Bessenyei akadémiai
tervét, s verssel köszöntötte az Erdélyi Nyelvmívelő Társaságot. Talán az is a
felvilágosodott olvasmányok hatása, hogy Gvadányi nem volt városellenes;
gyanakodva {112.} nézte ugyan városainkat az idegen módi miatt, de örült is
épülésüknek; nótáriusa a halálos ágyán fiától Pest növekedéséről érdeklődött:
Szép dolog! egy Ország ha szép Városokkal
   Rakva vagyon: töltött gazdag lakosokkal.
Szakolca fejlődéséről meg éppen lelkes lokálpatriotizmussal szólt Gvadányi; maga
is építtetett szép kastélyt. De az már mégis meglepő, hogy éppen Voltaire egyik
művét választotta ki lefordításra (Tizen-kettődik Károly 'Svétzia ország' királlyának
élete, 1792). Igaz, beletoldozott más munkákból, sőt helyenként a maga verseit is
közbeiktatta, az eredetinek szellemével éppen nem egyező erkölcsi elmélkedéseket
s újabb dohogásait az idegen ruha ellen. Így, kompilálva, tolmácsolta Millot abbé
egyetemes történetét (A' világnak közönséges históriája, 1796–1803), melyet
Verseghy is lefordított; Gvadányi csak az első hat kötettel készült el. Német nyelvű
kiadásokból dolgozott, nincs semmi nyoma, hogy franciául tudott volna. Jórészt
német források alapján készült A' mostan folyó török háborúra tzélozó
gondolatok című hadtudományi munkája is, prózában (1790).
Dugonics mellett Gvadányi volt korának legolvasottabb írója; tartós
népszerűségéről Arany János tanúskodik. Fontosabb művei több kiadást megértek,
az Egy falusi nótáriusnak budai utazása 1957-ig több mint tizet. Zajtai uram
történetének – mint Don Quijote és Pantagruel históriáinak – névtelen folytatása
támadt (A peleskei nótáriusnak pokolba menete, 1792), Tatár Péter pedig, a múlt
század második felének hírhedt ponyvaszerzője, vásári füzetekben írta meg budai
utazását, úgyszintén Rontó Pál kalandjait. Színművek is keletkeztek Gvadányi
hőseiről: a nótáriusról 1813-ban Görög Istváné, majd 1838-ban Gaál József
bohózata, s ez, Megyerivel a címszerepben, olyan nagy tetszést aratott, hogy
sikerén fölbuzdulva Szigligeti a Rontó Pál meséjét sietett, alig egy év múlva,
színpadra vinni.
Petőfi az Uti levelekben kijelentette: sokért nem adná, ha ő írta volna a peleskei
nótáriust. A hóhér kötelében Hiripi Gáspárral sűrűn idézteti, e humoros alak a nevét
is Gvadányi egyik cigány szereplőjétől kapta. A citátumok tanúsága szerint Petőfi
olvasta a Badalói dolgokat is, és talán nem haszon nélkül, hiszen a János
vitéz huszárainak mesés hegyi vonulásához Gvadányi egyik háryjánoskodó
katonájától kaphatott ötletet:
   Egy mondá: olly nagy hegy van Saxoniába,
Hogy fel-menvén reá, bé-nézett Rómába,
A meg töltött Hóldnak álván szomszédgyába,
Úgy belé harapott, valamint almába.
A helység kalapácsa komikus falusi mesteremberei mintha egy kicsit, leginkább a
verekedés jelenetében, a nótárius civakodó parlagi filozófusaira emlékeztetnének.
Arany János a Pöstényi förödésben Nagyidára talált célzást. A Buda halálában
Gvadányi egyik hasonlata bukkan fel:
Fiatal fűrjecskék mikép futosgálnak,
Vagy is a' Pipissek útzán mint sétálnak ...
{113.} Gvadányi a Habsburg hercegecskék táncát jellemzi így; Arany a kis hun
királyfi szaladását:
S mint fürjike apró lábait a fűben,
Szaporázza léptét a fiú sürűbben.
A' mostan folyó ország gyűlés nagy vadászat-leírása ösztönzést, de legalább tárgyi
ismereteket adhatott Etele és Buda vadászatának kidolgozásához; ez a jelenetsor a
hun eposzban is némiképpen betét, bár persze nem szervetlen, mint Gvadányinál.
Arany Koldus-énekének refrénjében ("Adjatok, adjatok amit Isten adott") talán a
kéregető Rontó Pál kántálása cseng vissza:
 Adjatok! adjatok! és adakozzatok,
   Fösvénységtek miatt el ne kárhozzatok.
Gvadányi verses levelezését olvasva (nem a generális, hanem Csízi István
episztolájában), megkaphatta Aranyt ez a két sor:
Hanem társalkodom azokkal, kik vóltak,
S már nintsenek többé, mivel már meg-hóltak.
A primitív hangzatot majd a Toldi szerelme első strófájában halljuk, nemesebben,
újra:
Azokkal időzöm, akik másszor voltak:
Mit az élet megvon, megadják a holtak.
S vajon a bika fülére csimpaszkodott kutyáknak, a Toldi kilencedik énekében,
nincs-e valami közük a peleskei nótárius által megtekintett állat-hecc bikával
viaskodó ebeihez (Ilosvainál nincs szó kutyákról); vajon Toldi és Bence
falatozásának kényelmes ritmusú leírása közben nem jutott-e eszébe Aranynak a
mindig oly jóízűen eszegető nótárius? Csokonai a Dorottyában a sok strimfli és
egyéb idegen nevű kacat fölsorolásával hasonlóképpen ér el komikus hatást, mint
Gvadányi a nótárius bosszús beszédében. Végül a 19. század népies életkép- és
népszínmű-irodalmának jellemző csoportozata, a joviális falusi kupaktanács is
együtt van – Göre Gáborékra emlékeztető bumfordiságával – a nótárius betegágya
körül, és a Kátsa és egyéb cigányok ősei Gvadányi szereplőinek húzzák a nótát.
Ma is olvassuk a régi jó Gvadányit, bár persze tetszésünkbe ironikus mosoly,
vállveregető fölény vegyül. A modern ízlés, annyi remekmű után, olykor megáhít
egy kis naivságot, nyers színezést, mely egy kortárs, egy Kazinczy számára esetleg
elviselhetetlen volt. Ezt az ósdi bájt adja nekünk Gvadányi, kivételes fűszerül. Több
sok volna belőle.

18. DUGONICS ANDRÁS (1740–1818)

FEJEZETEK

 Kiadások

 Irodalom

1740-ben született Szegeden, dalmát kereskedő-iparos családból, ő maga azonban

már nagy öntudattal vallotta magát magyarnak. Szegeden kezdte meg iskolai
tanulmányait, itt lépett be a piarista rendbe 1756-ban. Próbaéveit Nyitrán,
Nagykárolyban, Szegeden töltötte. Felszentelése után először a váci piarista
gimnáziumba került tanárnak; tanított Erdélyben (Medgyesen), majd később
Nyitrán. 1774-ben pályázat útján elnyerte a nagyszombati egyetemen a matematikai
tanszéket. 1777-ben, az egyetem Budára költözésekor ő is a fővárosba költözött.
1788-ban megjelent Etelka című regénye híressé tette nevét; darabjait sikerrel
játszotta az első magyar színtársulat. Megismerkedett Kazinczyval és Csokonaival,
aki verssel köszöntötte a nagy tiszteletben álló szerzőt. 1801-ben Révaival együtt
pályázott az egyetem magyar tanszékére, de sikertelenül. 1808-ban vonult
nyugalomba és Szegeden élt 1818-ban bekövetkezett haláláig.
Írói pályája kezdetén Gyöngyösi modorában írt elbeszélő költeményekkel
próbálkozott. Ókori szerzőktől (Homérosz, Vergilius, Ovidius) fordított, a kor
szokásai szerint igen szabadon. Helyet kaptak e korai munkáiban a Szeged-vidéki
népélet képei, melyek a megfigyelés élességével, pontosságával és frisseségével
tűnnek ki. Történeteit kalandos, regényes szövevénnyé bonyolította (Trója
veszedelme, 1774; Ulissesnek csudálatos történetei, 1780). Prózában is írt ókori
témájú műveket (Argonauticorum ... libri, 1778; ezt később magyarul is
feldolgozta A gyapjas vitézek címmel, 1794-ben). Korai művei között említésre
méltó A tudákosságnak két könyvei (1784) című algebra és geometria tankönyve,
egyike az első magyar nyelvű munkáknak e tudományágban.
Az irodalmi sikert első regénye hozta meg számára (Etelka, egy igen ritka magyar
kisasszony, 1788). Büszkén vallja, hogy eredeti alkotás. "Ezen könyvem írásának fő
oka vala Magyarországnak akkori siralmas állapotja második József igazgatása
alatt" – írta később magyarázatul. Kulcsregényt akart írni tehát, meg is magyarázza
rendre, hogy könyvének melyik része mire vonatkozik, s hogy II. József
igazságtalannak tartott rendeletei közül melyiket hol írta meg. Nem csekély
öntudattal hivatkozik arra is, hogy művének nagy szerepe volt a nemzeti érzés
erősödésében s az 1790-es évek politikai mozgalmai-{115.}ban. Dugonics a nemesi
ellenállás indulatait erősítette hangoskodó hazafiaskodásával, s új érveket adott a
nemzeti öntudatnak a nagyszerűnek festett ősmagyar kor felidézésével.
Történetisége persze éppoly naiv, mint politikai gondolatai. Legmerészebb
követelése is mindössze annyi volt – mint az Etelkának "kulcsa" magyarázataiból
kitűnik –, hogy a magyarok ne oly szorgalmasan teljesítsék adófizetői
kötelességeiket, ébresszék rá a császárt, hogy mit veszít a magyarokban; az
uralkodó válogassa meg jobban tanácsosait; továbbá, hogy minden hazafi őrizze
meg tisztán erkölcseit, ragaszkodjék nemzeti szokásaihoz, nyelvéhez és
öltözetéhez.
Dugonics azt írja könyve előszavában, hogy a "régi magyarok" szokásának rajzát
"nem ujjamból szoptam", hanem részint Bölcs Leo, részint Anonymus írásaiból
kölcsönözte. Az 1746-ban fölfedezett Anonymus históriáit ő népszerűsítette először
irodalmi műben; Sajnovics munkája nyomán a finnugor rokonság elméletét is
elfogadja. 1773-ban jelent meg Sajnovics műve (Idioma Hunzarorum et Lapponum
idem esse), s többnyire fölháborodást keltett, mert a kor magyarjai megalázónak
tartották a lapp rokonságot. Dugonics megpróbálta összeegyeztetni Sajnovics
kutatásait a Pray által hirdetett hun rokonsággal. Szerinte ez volt a magyarok első
kijövetele az őshazából, melyet Sajnovics nyomán Karjelbe helyez. A voltaképpeni
honfoglalást tehát, Dugonics szerint, a magyarság kettészakadása előzte meg: egy
rész a mai Finnország területére vándorolt, a másik rész Álmos vezérlése alatt
útrakelt a mai Magyarország elfoglalására a Kárpátmedence felé. A korabeli olvasó
hitelt adott Dugonics naiv etimológiáinak, úgy vélte, "tudományos" igazolást kapott
arról, hogy a magyar múlt valóban olyan nagyszerű volt, amilyennek elképzelni
szerette.
Dugonics eredeti műnek vallja könyvét, de ezt természetesen a kor fogalmai szerint
kell értenünk. A regény forrását még nem sikerült eddig pontosan kideríteni;
nyilván arról van szó, hogy Dugonics több német kalandos román hatására alkotta
meg művét, fölcserélve a neveket, a környezetet, bele-beleszőve II. József korának
aktuális kérdéseit meg az ősmagyar korról és a rokonnépekről értekező terjedelmes
jegyzeteit. Dugonics maga megjelöli, Barclay magyarul is megjelent Argenisében,
egyik forrását. Az Etelka meséje azonban, noha vannak benne az Argenishez
hasonló fordulatok, a maga túlbonyolított, kalandokat, félreértéseket, udvari
intrikákat, váratlanul kiderülő rokoni kapcsolatokat kuszáló szövevényével, Árpád-
kori díszleteivel és 18. századi problémáival: akkor fogalmai szerint eredeti alkotás.
S mindenekelőtt érdekfeszítő olvasmány; a korabeli olvasó izgalmas kalandokat,
hangoskodó hazafiságot találhatott benne.
A kor irodalmának úgyszólván minden sajátossága és írói módszere fellelhető
Dugonics művében. Az érzelmes hősök, akik szenvednek a sors kényétől, a
szentimentális irodalom kedvelőinek nyerték meg tetszését, a szülői akarat előtt
meghajló engedelmesség s a tiszta erkölcs magasztalása is rokonszenvre talált a
közvéleményben. De több szál kapcsolja a regényt a felvilágosodott szemléletű
irodalomhoz is. A történetiség teljes alárendelése a kor problémáinak, a jelen
visszavetítése a régmúltba: a felvilágosodás írásaiban gyakori sajátság. Az
uralkodóban népének atyját tisztelő alkotmányos lojalitás, hibáiért a tanácsosokat
kérdőre vonó vádaskodás Bessenyei drámájának és más felvilágosodott iratoknak is
motívuma volt. Többször elhangzik a regény-{116.}ben, hogy nem a származás az
igazi érdem, Álmos nemzetsége is "erkölcseit tekintvén" választatott vezérré,
"mivel a köz-jóra iparkodott inkább, mint tulajdon hasznára": ezek a nézetek is a
felvilágosodás közhelyei. Dugonics művének szemléletét mégis főként a nemesi
felfogás alakítja, ennek jegyében ábrázolta nemzetének múltját és saját korának
problémáit.
A regény fogadtatása nem volt egységes: Kazinczy és a "fentebb stil" hívei
elmarasztalták ízléstelenségeit, "póriasságát", lélektani képtelenségeit és kusza
meseszövését, bár ők is elismerték érdemét a "régiségek", a hagyományok
felelevenítésében és megszerettetésében. E múltidézésnek valóságos történeti
értéke nincs, de hitelesen őrizte meg Dugonics regénye a korabeli népi szokásokat,
közmondásokat, tájnyelvi fordulatokat, népdalokat (mindezt visszavetítve a múltba,
jószándékú naivitással azonosítva a magyarost a népivel, s a népit a régivel). A
regény gazdag tárháza a Szeged-vidéki népnyelv formuláinak, népszokásoknak és
ismert daloknak. Már a kortársak rendszerezőkedvét is munkára serkentette: 1800-
ban jelent meg Pozsonyban Etrekarcsay Georch Illés válogatása Dugonics
művéből (Etelkából kiválogatott remekje a helyes magyarságnak).
Dugonics későbbi munkássága, noha új műfajokkal is kísérletezik, egyre
színtelenebbé és érdektelenebbé válik. Regénye eleven társadalmi mozgalomhoz
kapcsolódott, a nemesi-nemzeti ellenállás érzelmi alapját erősítette, Dugonicsnak
azonban csak nemzeti öntudata és hazafias érzelmei voltak, korszerű politikai
programja nem. Nézetei változatlanok maradtak, s bármely műfajban kísérletezett
később, első nagysikerű regényének kipróbált receptjeit ismételgette, de már annak
társadalmi jelentősége nélkül. A politizálásról tudatosan lemond; Az arany
perecekben (1790) programszerűen vallja, hogy nem az országnak, hanem csak
"egy különös nemesi háznak zürzavarjaiba" avatkozik. E regényében a kalandos-
fordulatos és bonyolult történet kötötte le olvasóit. Cselekménye Barcsai Ákos
fejedelem udvarában, Erdélyben játszódik. A gonosz tanácsos itt is megjelenik, de
nem országos érdekű ügyeket bonyolít, hanem a Macskási-családot sodorja tragikus
helyzetekbe és izgalmas kalandokba. (Még 1790-ben másodszor is megjelent e
műve, s Erdődy János 1792-ben színpadra is átdolgozta Macskási
Julianna címmel.)
Dugonics az 1790-es években főként drámákat ír, saját bevallása szerint azért, hogy
ne terheljen senkit az átdolgozás fáradalmaival. (Etelkáját Etédi Sós Márton
dramatizálta A megszomoritott ártatlanság címmel 1792-ben.) Négy drámája Jeles
történetek gyűjtőcímmel jelent meg Pesten 1794-ben. Az Etelka Karjelben című
dráma mintegy folytatása regényének, és Shakespeare Viharjának távoli hatását
mutatja a meseszövésben, a környezet rajzában: valószínűleg egy olyan német
darab nyomán készült, melyre Shakespeare műve hatott. Szó esik itt is az őshazáról
és nyelvrokonainkról, de mindez csak keret a kalandos, valószínűtlen történet
számára. Etelka, leánya és egy rosszindulatú tanácsadó társaságában tizenhat
esztendőt tölt el egy lakatlan szigeten, alaptalan és igazságtalan gyanú miatt, míg
végül váratlanul rájuk találnak, és a félreértések is tisztázódnak. A darab legfőbb
"eszméje" Etelka állhatatosságának és erkölcseinek dicsérete. – Dugonics
történelmi drámáinak csak a személy- és helységnevek adnak nemzeti
színezetet. Toldi Miklós siránkozó gyenge akaratú hőse egy intrikus-drámának,
melyet Christmann {117.} Der Statthalter von Corfu című szentimentális
drámájából magyarított. A Kun László Bertuch Elfridája nyomán készült. Forrását
meglehetős pontossággal követi, de egyéni leleménye két új szereplőt is felléptet:
Mize nádorispánt és Kun Uzor "irász"-t, a jó és rossz tanácsosok hagyományos
ellentétpárját, minden különösebb drámai funkció vagy történelmi jelentés nélkül.
A darabot Berényi Jolánta címmel elő is adták. Legsikerültebb műve, a Bátori
Mária című szomorújáték, szintén német minta nyomán készült. Forrása
Soden Ignes de Castro című darabja. Könyves Kálmán korában játszódik, de
minden történeti színezet nélkül. Az eredeti darab különben jó drámai helyzeteket
kínált. Az apa tiltakozása fia szerelme, majd titkos házassága ellen, az udvari
intrika, az apa és a lány találkozása megannyi alkalom drámai helyzetek
teremtésére, melyekben közélet és magánélet konfliktusai bontakozhatnának ki.
Dugonics ezeket kiaknázatlanul hagyta, s a tragikumot érzelmesség helyettesíti
művében. Ezt a darabot különben még a múlt század harmincas-negyvenes éveiben
is sikerrel játszották; Erkel hasonló című operája is Dugonics drámájának szövegén
alapul.
Az Etelka-mesekör utolsó, legterjedelmesebb darabja 1803-ban jelent
meg, Jolánka, Etelkának leánya címmel, két kötetben, másfélezer lapon. Etelka
leányának és Gyula vezér fiának kalandos történetéről szól, főként Gyulafiról, aki
képtelen kalandokba bonyolódva végigbolyongja Magyarországot, Karjelt s egy
Honvár nevű birodalmat, ahol szintén magyarok élnek. A műnek egyetlen
jelentősége, hogy számos korabeli népdalt és műdalt őrzött meg; némelyiknek itt
található az első lejegyzése. – A szépirodalom terén még egy próbát tett Dugonics
az 1800-as évek elején: Voltaire Zadigját magyarította egy német átdolgozás
nyomán, természetesen úgy, hogy a mű eszméiből, szellemességéből semmi,
csupán egy fantasztikus kalandokat halmozó "román" maradt a megmagyarosított
főhős szerelméről, arábiai bujdosásáról és viszontagságairól (Cserei, egy honvári
herceg, 1808).
Ebben az időben Dugonics már felhagy a szépirodalommal, és történeti
búvárlataiba merül, történelmi műveket ír, mint mondja, azért, hogy a "román-
irodalom" káros hatását ellensúlyozza, s az ifjúság figyelmét a valóban nemes
erkölcsi világ felé fordítsa. E célzattal írt munkái: Római történetek (1800), A
magyaroknak uradalmaik, mind a régi, mind a mostani időben (1801), Nevezetes
hadivezérek (Plutarkhosz és Cornelius Nepos nyomán) (1817). A legnagyobb
gonddal a Szittyai történeteken (1806) dolgozott. E kétkötetes műben elbeszéli a
magyarok történetének kezdetét, az őshazában töltött időket, a vándorlások korát,
majd a honfoglalás eseményeit. Tudatosan lemond arról, hogy hozzászóljon
korának politikai eseményeihez, ehelyett megpróbálja rekonstruálni állami életünk
és törvényeink kialakulásának korát, úgy, hogy a nemesi előjogok, valamint a
Habsburg-ház örökösödési jogát biztosítsa vele. Dugonics e művei Horvát István
délibábos történelemszemléletének voltak ösztönző előfutárai. Hatása kimutatható
Csokonai, Pálóczi Horváth Ádám és több kisebb jelentőségű író (Etédi Sós Márton,
Perecsényi Nagy László) munkásságában. Haláláig dolgozott legmaradandóbb
munkáján, a Magyar példabeszédek és jeles közmondások című gyűjteményen.
Halála után két esztendővel, 1820-ban jelent meg Szegeden a becses munka.

19. PÁLÓCZI HORVÁTH ÁDÁM (1760–1820) ÉS A KORABELI

ÉNEKGYŰJTÉS

FEJEZETEK

 Kiadás
 Irodalom
A kor legbuzgóbb énekszerzője és dalgyűjtője, Pálóczi Horváth Ádám 1760-ban
született a Komárom megyei Kömlődön, református papi család egyetlen fiaként.
Tizenhárom esztendős korában a debreceni kollégiumba került. A nagyhírű
felvilágosodott tudós, Hatvani professzor volt egyik nevelője. A kollégiumi
fegyelmet nehezen tűrte, s bár kiváló tehetsége miatt sokat elnéztek neki, előbb
kicsapták, (aztán visszavették), majd önként távozott a kollégiumból. Két hónapig
ügyvédi gyakorlatot folytatott Miskolcon, utóbb mérnöki vizsgát tett, és földmérői
hivatalt vállalt. 1782-ben megnősült, földet bérelt, s ettől kezdve részben felesége
birtokán, részben bérelt földeken gazdálkodott. 1789 óta szabadkőműves. Az 1790.
évi országgyűlésben Somogy megye követe. Ekkor már ismert író, Kazinczy is
megtisztelte barátságával. Csokonai dunántúli vándorlása idején hónapokig
tartózkodott vendégszerető házában; érdeklődését a népdal és a népköltészet iránt
Horváth Ádám ösztönzése fokozta. A vendéglátó kora legnagyobb költőjének
tartotta Csokonait; verses episztolában védte meg Kölcsey kritikájával szemben, s
halála után is sokat tett elismertetéséért. 1800-ban a Napóleon ellen háborúba
kényszerített parasztkatonák kirabolták házát, majd családi perekbe keveredett,
1814-ben pedig német-ellenes versei miatt vizsgálat indult ellene. Utolsó éveit
Petrikeresztúron töltötte visszavonultan, irodalmi törekvéseinek szentelve életét. A
dunántúli írónőknek, az ún. Göcseji Helikon körének volt szervezője és irányítója.
Kazinczytól elhidegült, s főként dunántúli írókkal tartott kapcsolatot 1820-ban
bekövetkezett haláláig.
Öltözetében, viselkedésében mindig hangsúlyozta "szittya"' magyarságát de a
felvilágosodás és a szabadkőművesség is nyomot hagyott munkásságán. {119.}
Polihisztor volt, értett a matematikához, csillagászathoz, kémiához és alkémíához,
filozófiához és lélektanhoz; foglalkozott történeti kutatásokkal, néprajzzal és
földrajzzal, s mindennél nagyobb szenvedélye volt a "régiségek" felkutatása a
szokások, példabeszédek, versek és a dalok hagyományában. Első irodalmi sikerét
a Hunyadi Jánosról írt eposzkísérletével aratta (Hunniás, 1787), melyet Csokonai is
nagy elismeréssel fogadott. Ma már csak szándékát tartjuk figyelemre méltónak,
nem a művészi kidolgozást. Hunyadi a rigómezei csata után régi ellenségének,
Drákula vajdának fogságába esik, neki beszéli el a várnai és a rigómezei csatát. Az
eposz elsorolja Hunyadi további harcait, de nem tudja nemzeti jelentőségűvé
emelni őket, az ábrázolás szűkkörű személyes intrikákat sorakoztat fel. És bár
Horváth Ádám a felvilágosodás humanizmusának jegyében azt bizonygatja, hogy
Hunyadi sorsában épp az a nagyszerű, hogy nem a származás, hanem érdem emelte
magasba, az eposz végén mégis kideríti róla, hogy királyi származású.
Voltaire Henriade-ja nyomán a csodás elemeket allegorikus formában szerepelteti
(Irigység, Kevélység, Széthúzás). Bár Horváth Ádám szemléletét a felvilágosodás
tartalmi és formai hatása is alakította, műve a magyar múlt dicsőségének nemesi
szemléletű feltámasztása; sikerét főként ennek köszönheti.
Több verses füzete jelent meg Hol-mi címmel (1788, Pest, 1792, Győr, 1892, Pest).
Ezek már nem arattak oly nagy tetszést, mint eposza. Költeményeinek színvonala
egyenetlen; unalmas moralizálások, filozófiai eszmefuttatások, alkalmi versek
(politikai és irodalmi tárgyúak) váltakoznak "dévaj"-hangú tréfákkal. A legjobb
darabokat átvette nagy versgyűjteményébe.
1790-ben köszönti a korona hazahozatalát és Lipót trónralépését. Röpiratokat ír a
nők egyenjogúsításáról, és mint Bessenyei vagy Kármán, követeli kiművelésüket.
(A magyar asszonyok prókátora, A férfiak felelete, 1790). Egy másik röpirata a
magyar nyelv jogát védelmezi (Egy rövid tudositó Levél).
Munkásságát ebben az időben erős felvilágosító-tanító célzat hatja át: lélektani
könyvet (Psychologia ... Pest, 1792), majd népszerű verses oktató-költeményt ír a
csillagászatról (Legrövidebb Nyári Éjtszaka, Pozsony, 1791).
Nemzeti sajátosságainkat Horváth Ádám a régiség hagyományaiban és a
népköltészetben kereste. Lejegyezte a sajátosan magyar szólás-mondásokat és a
népszerű dalokat. Gyűjtő elvei még nem választják szét a régit és a népit, a népit és
a népszerűt; népi és régi dallamokat kortársainak megzenésített, énekelt műveivel
és a maga költeményeivel vegyesen másol be Ó és Uj, mintegy Ötödfélszáz énekek,
ki magam csinálmánya, ki másé című gyűjteményébe, mely 1813-ban készült el
(csak 1953-ban jelent meg).
Énekgyűjtésre mások is gondoltak ekkortájt: Révai Miklós már 1782-ben közzétett
a pozsonyi Magyar Hírmondóban egy felhívást, melyben énekek lejegyzésére
szólította fel olvasóit. Mészáros Ignác (a Kártigám szerzője) Tsallóközi ódák és
Énekek címmel állított össze egy kötetet a maga és más költők népszerű verseiből
1765-ben (1794-ben jelent meg). Hasonló jellegű Kreskay Imre gyűjteménye
(Magyar ódák, avagy Énekek, 1788). A Sziveket ujitó bokréta (1770) műköltői
alkotások mellett népi eredetű dalokat is tartalmaz (kéziratban maradt).
Nyomtatásban is megjelent a váci Énekes gyűjtemény (első darabja 1799-ben, a
második valószínűleg 1801-ben); tartalma: műköltői alkotások, kevés igazi népdal.
A kéziratos gyűjtemények között nevezetesek a sárospataki kollégium hangjegyes
gyűjteményei, mint például a Szkárosi–{120.} Járdánházi-melodiárium (1787–
1792), a Dávidné Soltári (1790), valamint a Cantus című gyűjtemény-töredék,
mely mindössze hét dalt tartalmaz, de köztük néhány népdalt; a folklórkutatás
szempontjából fontos a Dunántuli verseskönyv is (1802). Horváth gyűjteménye
elődeihez képest újszerű. "Azokban levezető csatornákat látunk a műköltészetből a
népszerűn át a népköltészet felfogó medencéje felé; ez új énekeskönyvben a
változott viszonyokhoz képest a népköltészetnek az irodalomhoz való
visszaemelőjét, napfényre hozóját üdvözölhetjük" – írja Horváth János.
Horváth Ádám gyűjteményének több kézirata és változata volt, közülük néhány
elveszett vagy lappang. Az 1953-ban kiadott gyűjtemény kézirata 1813-ban készült.
Volt egy 1814-ből való példány is, mely elveszett, de tudjuk, hogy miben tért el az
előbbitől. Amikor 1814-ben vizsgálat indult Horváth Ádám ellen németgyűlölő
versei miatt, gyűjteményéből kiemelt negyvenhét darabot. Ezeket átírta, s a
németellenes dalokból francia-ellenes dalokat formált. A kötetnek a Magyar
Arion címet adta, s a nádor elé terjesztette kiadhatás végett; az engedélyt persze
nem kapta meg. Töredék névvel azokat a darabokat említjük, amelyeket politikai
irányzatuk miatt óvatosságból szétosztva belekötött a Magyar Arion kéziratába.
Még egy elveszett kéziratos gyűjteményéről van bizonytalan tudósításunk,
címe Énekes Poézis; ebbe állítólag tizenhat éneket vett át az Arionból,
politikamenteseket. Lehet azonban, hogy Horváth csak tervezett egy ilyesfajta
gyűjteményt.
Horváth gyűjtése (három kézirat: az 1813-as, az 1814-es és a Töredék) összesen
négyszázhetvenkét dalszöveget foglal magába, ebből kétszázharminchét a maga
szerzeménye. Legjelentősebbek németellenes versei, köztük a Stájer tánc; 1814-
ben emiatt indult eljárás ellene ("Hát isten néki! kapjunk rá, szokjunk rá a német
táncra ..."). Táncnótáit kitűnő ritmusuk kedveltette meg. Ma is közismert a Magyar
tánc ("Azt mondják, hogy nem illik a tánc a magyarnak"). Busuljon a ló, elég nagy
a feje című dalában, mint Horváth János írja, sikerült igazi dalkoncepciót
teremtenie.
De mit töröm fejemet? hiszen nemcsak engemet érdekelnek
A gond s a sok bajok is, ily szomorún mások is énekelnek.
Alig vagyon, ki oly nagyon örülhessen,
Hogy néha nem kesergene keservesen.
Írt népies jellegű dalokat ("Sári rózsám! hová mégy? állj meg csak egy
szóra" ), vannak szerelmi énekei és helyzetdalai, a kor divatja szerint rokokó
ékítményekkel, keresett, érzelmes nyelven, többségük körülményes és terjengős (A
rab szerelem, A házasság hasznai és kárai, A szerelemféltő Fillis). Napóleon ellen
írta a Vissza-mars a francoknak címűt. A Jó szerencsét a muskaui uthoz című
énekben megjövendölte Napóleon bukását, majd verssel ünnepelte meg jóslata
beteljesedését (Ennek beteljesedése című, "Fut az erős, fut a kevély" kezdetű
énekében).
Lejegyzett énekei között vannak népi eredetűek (Nem anyátul lettél, Ej, haj,
gyöngyvirág), kuruc-dalok (Patyolat a kuruc, Zöld erdő harmatját, Erdőkön,
mezőkön járó), s vannak kortársaitól vagy régebbi költőktől származó versek.
Némely dalt csak töredékesen jegyzett le, némelyiknek maga költötte foly-
{121.}tatását. Toldalékai között említésre méltó az a négysoros versszak, melyet
az Amott kerekedik egy fekete felhő kezdetű népdalhoz szerzett.
Könnyen megismerhetd annak háza táját,
Piros rózsák lepik arany alma fáját.
Gyémánt az ablaka, üveg az ajtaja,
Magának kék szeme, arany színű haja.
Horváth Ádám az énekeket dallamukkal együtt jegyezte le, némelyikhez ő maga
készített muzsikát. Dallamjelzése meglehetősen elmaradott kora színvonalához
mérve (tempójelzést, kulcsot, ütemvonalat általában nem használ). Figyelemre
méltó újítása ellenben, hogy a dalszövegek költésekor ügyelt – bár nem mindig –
arra, hogy a ritmus összhangban legyen a "muzsikai hangmértékkel". Versritmusa
hangsúlyos; a dallamot a rímek elhelyezésével, sormetszetekkel próbálta követni,
és csak helyenként igazodik a zene időmértékéhez.
Ezer-nyolc-száz-tizen-kilenc Magyar Példa-Beszédek rövid Nyomós és
közmondások című gyűjteménye mindmáig kiadatlan. Ebben magyaros
szólásmondásokat, példabeszédeket gyűjtött össze, "részint hallásbul, részint régi
írásokbul". A népi és a tájnyelv iránt tanúsított érdeklődéséből tanulmány is
született (A magyar nyelv dialektusairól), mellyel 1820-ban megnyerte az
Akadémia pályázatán a Marczibányi-díjat. (1821-ben jelent meg Teleki József
hasonló tárgyú jutalmazott munkájával együtt.)
Munkássága második szakaszában (1814-től) többféle műfajjal próbálkozott; az
eredmény: kortörténeti érdekességű bizarr kísérletek. Drámáiban történeti és
allegorikus-mitológiai témákat dolgozott fel (Fogoly Hunyadi, 1792; A tétényi lány
Mátyás királynál, 1816; Hyperboréi Zsenge, 1817).
A "régiségek" iránti vonzalma két különös alkotásra ihlette. Mindkettőben
Dugonics fantazmagóriás magyarkodását folytatja és közvetíti Horvát Istvánhoz.
1817-ben jelent meg A magyar Magóg Pátriarkhátul fogva I. István királyig. Ebben
délibábos etimológiákkal "igazolja", hogy a magyarok ősei Magóg (Noé unokája)
vezetése alatt jöttek ki Arméniából Ázsiába, majd Európába. Egész Ázsia hatalmuk
alá tartozott, műveltségük fokára vall, hogy poétáiktól még Mózes is fordított zsidó
nyelvre győzelmi énekeket. Másik "történelmi" munkája még erősebben mutatja
Dugonics hatását. A Barragóné és Zalád című "román" kalandos és hosszadalmas
történet "Hunnus eleink"-ről, sok történelmi, csillagászati, filozófiai, néprajzi stb.
ismeret-töltelékkel. 1819-ben készült el s a mai napig kéziratban van.
Rudolfiás című Habsburg-dicsőítő verses munkájának (Bécs, 1817), mint maga
mondja, csak jobb híján adta az epopeia nevezetet. Inkább tanköltemény ez,
hatalmas, de megemésztetlen tudásanyag összefoglalása. A szabadkőműves
mozgalom misztikus-mágikus tanai kerülnek egymás mellé földrajzi, történelmi,
néprajzi ismeretekkel. Keretét Habsburg Rudolf históriája adja; Horváth Ádám
ezzel igazolja az osztrák uralkodóház jogait a magyar trónra. Lehetséges, hogy
korábbi német-ellenes verseit akarta jóvátenni ezzel a költeményével, melyet
tizenöt szótagos trocheusokban írt, mint mondja, azért, mert bizonyítani akarta,
hogy a magyar nyelv ez "ugrantsibb paripán" is jól szökell.
{122.} Horváth Ádám nevét nem e kései, bizarr alkotásai tartják fenn, hanem
nagyjelentőségű gyűjtőmunkája.

20. KISEBB ÍRÓK ÉS A PASQUILLUS-KÖLTÉSZET

FEJEZETEK

 Ismeretlen szerzők politikai versei

  Irodalom

Az irodalmi hagyományőrzés munkájából kisebb írók is kivették részüket.

Többségük nevét már csak lexikonok őrzik, de közülük nem egy a maga korában
olvasottságra tett szert. Gvadányi és Dugonics, részben pedig Pálóczi Horváth
Ádám hatása hullámzik tovább ezekben a szerény életművekben, amelyek inkább
mint egy ízlésbeli folyamat jelzői, semmint egyéni művészi teljesítmények
jelentősek. A hagyományőrzésre vállalkozó kisebb írók között vidéki jegyzőket,
iparosasszonyokat, lelkipásztorokat, ügyvédeket találunk. Ízlésük a nemesi-rendi
szellemiséghez köti őket, de társadalmi helyzetük a vidéki hivatalnokok,
értelmiségiek körülményeivel rokon, s népközelségük eredményeként egy-egy szép
dal, egy-egy ízes nyelvi megoldás is föl-fölbukkan műveikben.
Etédi Sós Márton, Bugyi falu nótáriusa az eposz és a históriás ének hagyományait
folytatva és keverve írta meg a mohácsi csata történetét (Magyar gyász ... Mellyel
gyenge tehetsége szerént Versekbe kívánt szedni egy Nemzete romlását kesergő
Nemes Magyar, 1792). A szerző szerényen megjegyzi, hogy "nem bír Gyöngyösi
eszével, sem a boldog Horváth nagy tehetségével", a kor ízlését azonban annyira
eltalálta, hogy munkája rövid időn belül három kiadást ért el. Főforrása Brodarics
István humanista író emlékirata a mohácsi ütközet okairól és lefolyásáról. Fel is
lépteti költeményében Brodaricsot, s vele beszélteti el a csata körülményeit. Másik
műve (Scytha király vagy is Záton hertzegnek ... története, 1796)
Dugonics Etelkájának hatása alatt jött létre.
Perecsényi Nagy László (1771–1827) Arad vármegyei esküdt, majd szolgabíró volt.
Nagy termékenységű író, elbeszélő és alkalmi költeményeket, nyelvészkedő
munkákat szerzett. Léta magyar vitéz és Zamira pannóniai kisasszonynak ...
viszontagságai (1806) és Szakadár esthonnyai (azaz észtországi) fejedelem
bujdosása (1802) című elbeszéléseivel az ős-haza iránt Dugonics által szított érdek-
{123.}lődést élesztette tovább. Az öthalmi tor Orodon című színművét 1818-ban
Aradon előadták. Orythia magyar amazon történetében (1804) találkozunk "Az ég
alatt, a föld szinén| Nincsen olyan árva, mint én" kezdetű, népszerűvé vált
dalbetéttel.
A zaklatott életű Csenkeszfai Poóts Andrást (1740 körül – 1812) Kazinczy
"nyavalyás verselő"-nek minősítette. Dugonics szellemében fogant
versgyűjteménye 1791-ben jelent meg. A Sienai Lukrétzia Históriájába (melyet
botrányaiért viselt börtönbüntetése idején fejezett be) több éneket szőtt be. Horváth
János egész sor ilyen dalbetétet emel ki az érdektelen műből, amelyek közül nem
egy továbbhagyományozódott, a "Ha képzelsz nálom állandóságot" kezdetű
egészen Thalyig.
Modernebb életmű Péteri Takáts József (1767–1821) irodalmi
munkássága. Költeményes munkái 1796-ban jelentek meg, az Erkölcsi
oktatások ... 1799-ben. Énekeire, amelyek gyakran szerepelnek a korabeli
énekeskönyvekben, Révai Miklós hatott. Ügyesen megverselt találós meséi népies
hajlamáról tanúskodnak. Költészete erősen nemzeti szellemű, formái között gyakori
a hagyományos elem, mindez azonban korszerűen összeegyeztethető volt a latin és
német hatásokkal. Földbirtokának jövedelméből támogatta írótársai műveinek
kiadását: Kisfaludy Sándor első verseskötetét és Pápay Sámuel magyar
irodalomtörténetét segítette sajtó alá.
Inkább csak személyes kapcsolatok fűzik a hagyományőrzőkhöz az erdélyi
költőnőt, Molnár Borbálát (1760–1825). Írt vallásos verseket, panaszos elégiákat
szerencsétlen házasságáról; elbeszélő költeménye (Szerencsétlen indulat vagy
Sarolta és Sándor) 1804-ben jelent meg. Könyvalakban is napvilágot látott Ujfalvi
Krisztinával folytatott eszmecseréje a "két nem hibái és érdemei felől" (1804).

21. SZÍNMŰÍRÓK ÉS FORDÍTÓK

FEJEZETEK

 Kiadás

 Irodalom

A 18. század utolsó harmadában – a vallásos pedagógiai célzatú iskoladráma

mellett – idegen mintaképek hatására, főleg pedig Bessenyei, Péczeli, majd később
Kazinczy ösztönzésére fejlődésnek indult világi drámairodalmunk is. Bessenyei
után Szentjóbi Szabó László és Csokonai fellépéséig csak egy eredeti drámaíróval
találkozhatunk: id. Teleki Lászlóval (1764–1821), aki ifjúkorában, Bessenyei
nyilvánvaló hatása alatt és az ő szellemében, több szomorújátékot is írt (Tell,
Seneca halála, Hunyadi Lászlónak fővétele, 1784; Péter magyarországi
király, 1785); ezek azonban kéziratban maradtak, s előadásukról sem tudunk, noha
megvoltak az első magyar színtársulat birtokában. Annál többen vállalkoztak
klasszikus és korabeli külföldi drámaszerzők magyarul való megszólaltatására,
úgyhogy a hetvenes évektől kezdődően bőséges fordítás-irodalom bontakozott ki.
Drámafordítóink sorát Teleki Ádám (1740–1792) nyitotta meg; úttörő kísérletéről
(Cid. Szomorujáték, melyet hajdan Corneille Péter francia nyelven készített,
mostan pedig magyar versekbe foglalt gróf Teleki Ádám. Kolozsvár, 1773)
Bessenyei úgy nyilatkozott a Holmiban, hogy "e magyar munkát soha ő előtte maga
nemébe, magyarság még meg nem haladta, sem hozzá hasonló nem volt; rajta kívül
nem is tudunk előtte olly formán öszve foglalt tragoediát". A budai
származású Zechenter Antal fordításai (Euripidesz: Phaedra és Hyppolitus, 1775;
Voltaire: Geklen Adelaida, 1772; Corneille: Horatiusok és Curiatiusok, 1781;
Racine: Mithridates, 1781) közül különösen a Bessenyei előszavával bevezetett
Voltaire-dráma: A hitető Mahomet, avagy a fanaticizmus (1779) érdemel figyelmet
– egyrészt, mert antiklerikális tendenciája a felvilágosodás terjesztését szolgálta,
másrészt, mert 1785-ben a Ráday Pál szervezte Magyar Játszók Társasága elő is
adta a pesti Rondellában. Erről az előadásról – alighanem Batsányi János tollából –
tudósítás jelent meg a Magyar Hirmondóban; a cikk, amely fontos elvi
megállapításokat tartalmaz a nemzeti színjátszás hasznáról, a magyar színi kritikai
irodalom egyik első fecskéje.
Teleki Ádám és Zechenter mellett annak az irányzatnak, amely a franciás
klasszicizmus meghonosításán fáradozott, legrangosabb képviselője Péczeli József
volt. De fordítóink figyelme már a nyolcvanas évektől kezdve egyre inkább a
korabeli német irodalom felé fordult. Kónyi János 1782-ben közre-{127.}bocsátja
a Gróf Waltron, avagy a szubordináció című "katonadrámáját", vidéki színpadaink
még egy félszázad múlva is kedvelt műsordarabját (szerzője H. F. Möller); Oszváld
Zsigmond a Gróf Essexet (1785, Karl Seelmann), Kun Szabó Sándor pedig
a Romeo és Juliát, (1786, Chr. F. Weisse) fordítja le. Váratlan fordulatokban
bővelkedő látványos cselekmény, érzelmes hangulat, felvilágosult moralizálás,
általában polgári vagy a polgárosodás irányába mutató életérzés jellemzik
mindhárom alkotást, s ez már egy új dramaturgiai szemlélet, egy új stílus
előretörését jelzi. A franciás klasszicista ízlés egy ideig még állja a versenyt, de a
század utolsó évtizedében már háttérbe szorul.
Amikor a kilencvenes évek elején megindult a rendszeres magyar világi színjátszás,
az idegenből átültetett drámák száma ugrásszerűen megnőtt. Mintha csak két
évszázadnyi elmaradást akartak volna pótolni, olyan lázas sietséggel iparkodtak –
hivatottak és avatatlanok – a dráma szolgálatába állítani munkásságukat. Legjobb
íróinkon (Kazinczy, Csokonai, Verseghy) és színészeinken (Kelemen László, Ernyi
Mihály, Láng János) kívül számos jószándékú dillettáns, alkalmi szerző is
buzgólkodott, s egy fél évtized alatt száznál több fordítás keletkezett. Nagy részük
kéziratban maradt, s ma már csak címük ismeretes, az igényesebb munkák azonban
nyomtatásban is megjelentek. Endrődy János (1756–1824) piarista szerzetes, az
első magyar színtársulat vezérkarának egyik lelkes tagja – Kazinczy
kezdeményezését (Külföldi játékszín) folytatva – egy négykötetes gyűjteményt
adott ki A magyar játékszín címmel (1792–93); mint írja azért, hogy "a játékmesék
még a paraszti kalibákba is beférhessenek", mert az ilyenek olvasása nagyon
alkalmas "szegény és gazdag, nemes és nemtelen hosszú óráinak rövidítésére vagy
komor kedvének vígasztalására". A korviszonyok jellemzésére álljon itt
antológiájának néhány darabja: Metastasio – Egervári Ignác: Artaxerxes; Molière –
Simai Kristóf: Zsugori, telhetetlen, fösvény ember; Schikaneder – Sághi Ferenc: A
postakocsisok, avagy a menyasszony nélkül való lakodalom; Kotzebue – N. N.: A
formentérai remete, egy néző egyszersmind énekes játék; Le Mierre –
Kazinczy: Lanassza; Gebler – Kazinczy Miklós: Az Ozmondok, avagy a két
helytartó; Fr. A. Brühl – Bárány Péter: A talált gyermek. Hazai eredetű darab csak
egy van a gyűjteményben: Soos Mártontól A megszomoritott ártatlanság, avagy az
ártatlan Etelka méltatlan szenvedése (Dugonics népszerű regényének
dramatizálása). Endrődy példáját egy év múlva két erdélyi író, Barcsai László és K.
Boér Sándor követte az Erdélyi Játékos Gyüjteménnyel. Ebben – K. Boér néhány
jelentéktelen eredeti alkotása mellett – ilyen színműveket találunk: Schiller –
Barcsai: A tolvajok; M. S. Weickard – Barcsai: A jártos-költes vőlegény; Schröder–
K. Boér: Ki légyen ő?; Kotzebue – K. Boér: A formentérai remete; Gotter – K.
Boér: Elfriede. Mindkét vállalkozás megkönnyítette úttörő színészeink munkáját, s
a színtársulatok még a reformkorban is használták e kiadványokat.
A kilencvenes évek drámafordításai közt vegyest találunk régit és újat,
világirodalmi klasszikusok alkotásait (többnyire azonban gyenge német
átdolgozások után!) és jelentéktelen színészírók gyarló fércműveit, a verses
tragédiától az énekes bohózatig minden elképzelhető műfajt. De a művek túlnyomó
többségét a bécsi színpad divatos termékei: lovagdrámák, "érzékeny erkölcsi
rajzolatok", népies-bohózatos vígjátékok alkotják. A német és osztrák színpadi
szerzők – főként Kotzebue, ez a rendkívül ügyes technikájú, de több-{128.}nyire
csak olcsó hatásokra törekvő drámagyáros – most válnak csaknem két évtizedre
színi kultúránk uralkodó csillagjaivá. A fordítók többsége elsősorban a
színtársulatok napi igényeit kívánta kielégíteni, a magyar színjátszás
versenyképességét a hazai német színészettel szemben biztosítani, s tekintettel
kellett lenniök a színészek felkészültségére is. Ezek a gátló körülmények végül is
irodalmiság és színszerűség éles – csak Katona és Kisfaludy Károly fellépésével
feloldódó – szétválásához vezettek.
Mivel a magyarnyelvűség mellett egyre erőteljesebben jelentkezett a magyar
valóság ábrázolásának igénye is, divatba jött – eredeti drámák híján – idegen
műveknek hazai viszonyokhoz való adaptálása. Ez gyakran képtelen torzításokat
eredményezett: ma már csak mosolyogni tudunk azon, hogy pl. a Lear
király mint Szabolcs vezér című "szomorú vitézi játék" jelent meg a régi magyar
színpadon, a Tongor, vagy Komárom állapotja a 8-dik században című darab pedig
Weisse-Shakespeare III. Richárdjából készült. A vígjátékok magyarosítása során
azonban fordítóink-átdolgozóink különböző jellegzetes társadalmi típusok
képviselőit léptették fel, jó megfigyelésről tanúskodó népi figurákat szerepeltettek,
beszéltetésükben is élethűségre törekedtek. E tekintetben helyes útmutatással
szolgált az iskolai színjátszás gyakorlata; itt elsősorban Simai Kristófra (1742–
1833) és Illei Jánosra (1725–1794) kell gondolnunk, Molière-re visszavezethető
komédiáik (Gyapai Márton, Zsugori – Tornyos Péter) eredeti rendeltetésükön
túlmenően világi színjátszásunk műsorába is bekerültek. A jezsuita Simai pályája
első szakaszában közvetítő volt az iskolai színjátszás és a világi színház között. A
Brühl drámájából magyarított Igazházi volt a pesti magyar színtársulat első
bemutatója (1790. okt. 25.). Ízes nyelve, mozgalmas története emeli ki Simai
darabját a kor fordított–átdolgozott drámái közül. Illei János Tornyos Pétere (1789)
bár nyilvánvaló átdolgozása Molière vígjátékának, Az úrhatnám polgárnak,
figyelmet kelt erőteljes magyar színezetével. A magyarosításokat tehát eredeti
drámairodalmunk előkészítő mozzanatának tekinthetjük. Barcsai László vígjátéka
például (A jártos-költes vőlegény) Kisfaludy Károly Kérőkjének szolgált forrásul és
mintául; a nemzetiesített német lovagdrámák a történeti magyar hősdráma, a hazai
környezetbe helyezett énekes-táncos bécsi "Volksstück"-ök pedig a népszínmű
kialakításának irányába egyengették az utat.

22. A SZENTIMENTÁLIS LÍRA ÉS PRÓZA

A szentimentalizmus érzelmi lázadás a feudalizmus embertelen erkölcsei és az
egyéniség érvényesülését gátló merev hierarchia ellen. Mint irodalmi irány először
a polgári Angliában alakult ki. Szerepe itt még sok vonatkozásban különböző attól,
amelyet majd a francia vagy a német irodalom fejlődésében betölt. A polgári
forradalom utáni időszakban az angol szentimentalizmus a polgári erkölcsök
érvényesülését hirdeti és követeli, de olyan történelmi helyzetben, amikor már
inkább csak a feudális maradványok ellen kellett küzdeni. Innen magyarázható
Richardson regényeinek kegyes moralizálása, a kialakult helyzetbe való
belenyugvás hangulata. A szentimentalizmus első nagyhatású irodalmi képviselője
Richardson Pamela című regénye (1740), amely a francia és a német, s közvetve az
egész európai érzelmes elbeszélő irodalom egyik mintája volt.
Sokkal mélyebb, élesebb konfliktusok mutatkoznak a német és a francia
szentimentalizmus alkotásaiban. A kis fejedelemségekre szabdalt, a polgári
fejlődésében gátolt Németországban, különösen pedig a feudalizmussal végső
leszámolásra készülő Franciaországban az érzelmi lázadás hevesebb formákat
öltött, és főként Rousseau Nouvelle Héloïse című regényével (1759) ért el Európa-
szerte nagy hatást. Nálunk épp e francia és német irányzat hatott erősebben. Ez az
ösztönzés természetesen csak a magyar valóság ihletésével ötvöződve teremthetett
jelentős művet. Kármán Fannijára gondolunk.
A szentimentalizmus érzelmi lázadása mindenekelőtt a szív jogainak állandó
hangoztatásában nyilvánul meg. Ez az egyoldalú racionalizmus ellenhatásaként,
gyakran az ész szerepének tagadásához vezet és misztikus természetrajongásba, az
érzelgősség kultuszába torkollik. A szentimentalizmus második, epigon
szakaszában már a negatív tulajdonságok válnak jellemzővé.
A szentimentalizmust azonban éppoly hiábavaló élesen szembeállítani a
felvilágosodás racionalista irányával, mint például Goethe Wertherét a felvilágosult
Goethével. "Jellemző persze a polgári irodalomtörténet szellemi színvonalára – írja
Lukács György Goethe és kora című művében –, hogy a Richardson, Rousseau és
Goethe közötti irodalmi összefüggés megállapítása megállhat benne közvetlenül
annak a hangoztatása mellett, hogy a Werther és a felvilágosodás között diametrális
ellentét van." Lukács György elítéli azt a felfogást, amely ráció-ellenes célzattal,
szembeállítja a kor irodalmának értelmi és érzelmi törekvéseit. Többek között
Richardson elismerőinek példájával érvel: "Az {130.} európai felvilágosodás
ideológiai előharcosai, mint Diderot és Lessing, nagyságának leglelkesebb hírverői
voltak." Lukács György rámutat arra is, hogy Diderot és Lessing egyaránt támadták
az értelmi hidegséget és az észellenességet. "Lessingnek a tragédie classique
hidegsége elleni harca és az értelem jogait proklamáló kiállása között, például a
vallás kérdésében, a legkisebb belső ellentmondás sem áll fenn." Értelem és
érzelem egyidejű, hol összefonódó hol szétváló, jelentkezése a "minden nagy
társadalmi-történeti átfordulás" által létrehozott új ember többoldalú kifejeződése.
A szentimentalizmus ritkán válik kizárólagossá, hiszen Rousseau életművének is
csak egy részére jellemző; Goethe pályafutásának pedig éppenséggel csak epizódja,
bár olyan remekművet érlelt, mint a Werther (1774). Sokszor egy-egy életműben a
felvilágosodás eszmevilágának jellegzetes vonásai fonódnak össze a szentimentális
stílussal. A szentimentalizmus nem maradt független más irodalmi irányzatoktól
sem, s különösen a lírában, néha klasszicista és rokokó elemekkel keveredett.
Az irányzat legfőbb újdonsága s érdeme, hogy természetkultuszával és az emberi
érzelmek elmélyült ábrázolásával gazdagította az irodalmat. A többnyire
mindennapi tematika s az egyszerű szereplők lelki életének rajza elvon a
klasszicizmus merev szabályaitól, és a realista ábrázolás lehetőségeit tapogatja,
másfelől az érzelmek és indulatok s a szép festői tájak rajzával a romantika
bizonyos sajátosságait készíti elő. Általában hangsúlyozza az egyén és az egyéniség
jogait, küzd a személyiség szabad kibontakozásáért, a kultúra síkján tükrözve a
gazdasági eredetű polgári individualizmust. Természetrajongásában a városi
fejlődés, a polgárosodás negatív jelenségei előli menekülés is kifejeződik, bizonyos
antikapitalista vonások előlegeződnek nem egy ilyen műben. A szentimentalizmus
romkultusza, az ősi és népi hagyományok felélesztésére irányuló törekvése
kapcsolatban áll a nemzetébresztő múlt-idézéssel is. Amikor az irányzat már
elveszti korábbi progresszív töltését, értelemellenes rajongássá szelídül,
érzelmessége hosszadalmas és fárasztó siránkozásokká laposodik. Szerencsére a
magyar irodalomban a szentimentalizmus e későbbi válfajának nincs érdemleges
szerepe.
A szentimentalizmus nálunk sem volt egységes és tartós irányzat. Forrásai közt a
rousseau-i természetrajongástól a gessneri idilleken át az angol Thomson és Young
sírköltészetéig az érzelmesség számos fajtája megtalálható. Mindez a
felvilágosodás korának művelődési és fordítási programja révén, a művészi
kifejezés lehetőségeinek gyarapítására szánt kísérletek, átültetések, adaptációk
eredményeként kerül egymás mellé. Mivel pedig az eredetiség igénye csak a
kiválóbb alkotóknál érvényesült, természetes, hogy mind a témák, mind pedig a
kifejezés stílusbeli sajátosságai az európai irodalmak főbb jelenségeit tükrözik,
meglehetősen rendszertelenül, a bizonytalanul alakuló ízlés ingadozásait követve.
A szentimentalizmus, mint érzelmi lázadás a feudalizmus ellen, még a polgári
eszméket valló, művelt magyar írók esetében is számos nemesi vonással szövődik
össze. A magyar szentimentális líra élményalapja rendszerint egyénileg vagy
társadalmilag ellentmondásos helyzet. Képviselői olyan, többnyire nemnemes
származású, felvilágosult író-papok, akik a maguk sorsán tapasztalták meg, hogy az
egyház minden szabad gondolatnak és őszinte érzelemnek esküdt ellensége (Ányos,
Dayka, Verseghy). Más esetekben az egyéni sors {131.} embert próbáló fordulata
váltja ki a lírai költészet érzelmesen, fájdalmasan szubjektív hangjait (Batsányi
kufsteini fogsága).
A prózában főként a fordítási program honosítja meg a szentimentalizmust (az
irányzat főművei külföldön többnyire prózai művek). A szentimentális témákhoz
leginkább illő forma az epikus keretbe ágyazott vallomás. A szentimentális hős az
életére nehezedő bánatot a maga teljességében akarja kifejezni okaival és érzelmi
kísérőjelenségeivel együtt. Az erkölcsi rend megváltoztatásának óhaja a tragikus
sorsoknak lírai átéltséggel megelevenített epikai ábrázolásából bontakozik elő. A
mi irodalmunkban a szentimentalizmusnak ezt a formáját leginkább fordítások
révén ismerték meg az olvasók, sajnos sokszor csak értéktelen német kolostor-
románok, Siegwart-szerű művek tolmácsolásaiban. A szentimentális epika
stílusbeli eredményeit eredeti műben Kármán aknázta ki először (Fanni
hagyományai) egy jellegzetesen érzelmes, a magyar viszonyokra alkalmazott téma
feldolgozásával. Kármán műve egyúttal az egyetlen kiemelkedő alkotás ebben a
nemben, mert a későbbi művek, Vitkovics levélregénye, Bajza Ottiliája már az
öncélú érzelgősségnek, modorosságnak tartalmi és stiláris jegyeit viselik magukon.
A látszólag szentimentális jellegű A karthausi esetében pedig az irányzat bizonyos
sajátosságait magába olvasztó romantikának, a világfájdalmas válsághangulatnak
vallomásos kifejezésével találkozunk. A szentimentalizmus mint a művészi
kifejezés alkotó eleme még számos írónál, költőnél felfedezhető (pl. Kölcsey
fiatalkori verseiben). Ez azonban már az irányzat más hatásokkal ötvöződő
utóéletének történetéhez tartozik. A szentimentalizmus ugyanis szinte észrevétlenül
ömlik át a romantikába.

23. ÁNYOS PÁL (1756–1784)

FEJEZETEK

 Kiadások
 Irodalom

A felvilágosodás korának valamennyi eszméje, ízlésiránya hatott költészetére és

ütközött össze – különösen életének egy szakaszában – szerzetesi életformájával.
1756-ban született Esztergáron, nemesi családból. Komáromban, Győrött,
Veszprémben és Pápán folytatta iskolai tanulmányait. 1772-ben belépett a pálos
rendbe. 1774-ben került a nagyszombati egyetemre, ahol Dugonics András és
Katona István tanította; megismerkedett Barcsay Ábrahámmal is. 1777-ben, amikor
az egyetemmel Budára költözik, már neves költő. Ekkor kerül kapcsolatba
Bessenyeivel és a testőr-írók körével. A szerveződő Tudós Társaságnak ő lett volna
a titkára. A pesti irodalmi és társasági élet, olvasmányai s egy titkolt szerelem egyre
inkább elidegenítették a papi életformától, 1780-ban mégis pappá szentelték.
Világias életmódja, felvilágosult baráti köre hamarosan felkeltette elöljárói
figyelmét, s Pestről a Nyitra megyei felsőelefánti pálos kolostorba rendelték.
Életének legszomorúbb két esztendejét tölti itt, levelei telve vannak panasszal,
költeményei búsongással és haraggal sorsa miatt, és környezete ellen. 1782-ben
áthelyezték Székesfehérvárra, a gimnáziumban együtt tanított Virág Benedekkel.
Ekkor már súlyos beteg; {132.} kevés verset ír, ezek arról tanúskodnak, hogy az
elmúlás, a betegség és a bánat nyomasztó hangulatától űzötten a vallásban keresett
menedéket. 1784-ben halt meg Veszprémben, huszonnyolc esztendős korában.
A fiatalon elhunyt írónak kevés verse maradt ránk, nagyobbrészt költői levelezés. A
felvilágosodás korának kissé száraz, elmélkedő, didaktikus költői termésében
Csokonai előtt az ő néhány verse szólaltatja meg leginkább az ihletett és személyes
lírát. Műveiből nemcsak azt tudjuk meg, hogy milyen eszméket képviselt az író, s
hogy mik voltak a kornak általános problémái, hanem azt is, hogy ezek az eszmék
és problémák a költőnek, mint egyénnek mit jelentettek.
A Pesten töltött idő volt legtermékenyebb korszaka. Lelkesedett a tudományokért,
vitába szállt Barcsayval, a rousseau-i koncepció ellenében védte a haladást (költői
levelek Barcsaynak 1779–1780-ból); a háborúk esztelen pusztításaitól elborzadva a
béke után sóhajtozott a barátainak küldött episztolákban; ünnepelte Mária Teréziát
(Az "Orvosi Oktatások" szerzőjéhez, 1778); – mindez közhely a felvilágosodás-kori
irodalomban. Költészetének egyéni színei nem ebben a témakörben mutatkoznak.
Amikor reménytelen szerelme, baráti köre, olvasmányai és irodalmi tervei
szembefordították a papi életformával, panaszai először általánosságban, elvontan
és személytelenül szólaltak meg szentimentális költeményeiben, az élet
értelmetlenségén, a könyörtelen elmúláson kesergett (Egy elenyésző
rózsához, 1778; A lenyugvó naphoz, 1778; Titkos Polyxena, 1778). Ezek az első
szentimentális versek még meglehetősen egyenetlenek; sok bennük a didaktikus
célzatú általánosítás, a mitológiai ékítmény, s a Dianák, Florák, Nimfák rokokó
zsúfoltsága elhalványítja az egyéni bánatról valló sorokat. Később,
"számkivetésének" idején eltűnnek írásaiból a sablonok; ekkor már nemcsak
általánosságokban beszél, hanem magáról vall, a végső elkeseredés indulataiban
hányódó lelkiállapotáról. Versei széles érzelmi skálát futnak be, a képek és
kifejezések természetesen követik a hangulatok csapongását és híven tolmácsolják
a bánat, a szabadságvágy és a lázadozás hangjait (Egy terhes álomtalan
éjjelemkor, 1781–1782).
Már korábbi verseiből is kitűnik a múlt, a hagyományok iránti érdeklődése,
hazafiságát a nemesi szemléletű hagyománytisztelet hatja át. A hősi erények, az
önfeláldozó hazafiság retorikus magasztalása a reformkori nemesi költészet hangját
vetíti előre múltat idéző költeményeiben (Egy Nimfa dicséri Keményt, Ekho felel
reája, 1777; Igaz haza-fi, 1778). A magyar irodalmi múltból Gyöngyösit választja
példaképnek a jelen irodalma számára (Gyöngyösi árnyékához, 1777). II. József
uralkodása alatt hagyománytisztelő nemesi hazafisága ellenzéki színezetet kap. A
magyar nyelv és szokások fenntartására buzdít ő is versben és prózában (A régi
magyar viseletről, 1782). Múltidézése most nem pusztán a vitéz ősöknek adózó
hagyománytisztelet, hanem biztatás és bizonyító érv a jelen politikai jussainak
kivívásához (Barcsaynak, 1781, Ideje, hogy szivünk ... kezdetű költői levele). Ezért
ír verset Zrínyi hősiességéről, a hazáért halni kész hazafiság példájáról (Gróf Zrínyi
Miklósról, 1782).
De nyíltabban is vall politikai nézeteiről: megírja a Kalapos király című verses
röpiratot, a nemesi ellenállás irodalmának egyik legélesebb hangú kifakadását II.
József ellen. Dugonics és mások a sérelmes rendeletek kiadásáért nem a királyt
hibáztatták, hanem tanácsosait; eljön majd az idő – olvas-{132.}suk Batsányinál is
–, amikor József belátja tévedéseit s ismét atyja lesz népének. Ányos röpiratában
nincs szó a felelősség áthárításáról, II. József "erőszakos ur ... nem pediglen király",
s a gyarmatosítás politikai bűnéről is elhangzik a vád. Ányos azonban nemcsak a
nemzeti jogok megsértése miatt támadja az uralkodót. Megszólal röpiratában a
szerzetesi-papi aggodalom is, s noha korábban, a felvilágosodás sugallatára híve
volt a vallásszabadságnak, most a liberális gondolkodót, a vallásszabadság
pártfogóját éppoly hévvel támadja, mint alkotmánysértő rendeleteit.
Általában jellemző költészete utolsó korszakára, hogy fölhagy a korábbi évek
haladó világnézeti és politikai meggyőződésével és a vallásban keres vigaszt és
költői témát. Betegsége, magánya, a nem teljesedett szerelem szomorú emlékei
ismét a szentimentális költészet hangjait szólaltatják meg verseiben. A vallásos
énekekben és a szentimentális-elégikus költeményekben egyaránt szívesen
alkalmazza azt a szép dalformát, mely részint a német szentimentális költészet,
részint a zsoltárfordítások példájára honosodott meg költőinknél, Amadénál (pl. Az
tengernek szélvész után kezdetű dala) és korábban Szenci Molnár Albertnél (Mint a
szép híves patakra kezdetű zsoltár). A strófa nyolcas és hetes sorokból áll,
szerkezete, rímképlete (ababccdd)a későbbi Himfy-versszakhoz hasonlít, s
alkalmas keretet ad a dalformát igénylő érzelmeknek (A tsalfa szívnek
megvetése, 1782–1784; Hív barátnak hívétől fájdalmas elválása, 1782–1784).
Legalább e hasznát vettem
   Megtsalt szeretetemnek;
Noha többet érdemlettem, –
   De ez elég szivemnek.
Te pedig, ha jut eszedben,
Melly nemtelen vagy szivedben,
   Pirulj, s felejts el engemet,
   Háláld evvel hivségemet.
Az érzelmek és hangulatok változékonyságának visszaadása a formai változatok
kifejlesztését követelte meg Ányostól, bizonyos színességet, szabadságot és
választékosságot a költői eszközökben; többet és mást, mint amit a felvilágosodás
korának írói az egyhangú és színtelen bölcselkedő költői levelekben
megvalósítottak. Ányos vívmánya például a látomások költői megjelenítése a
lírában. Az Egy boldogtalannak panaszai a halavány holdnál (1780) című versében
szentimentális díszletek között jelenik meg a kísértet "susogva sírjából"; későbbi
költők majd a hazafiúi aggodalmak múltidéző látomásos-képsoraiban alkalmazzák
költői fogásként (Batsányi: Serkentő válasz; Kölcsey: Rákos; Kisfaludy
Károly: Mohács; Vörösmarty: Zalán futása, előhang). Ányos szentimentális
költeményeiben a búsongás, az elvágyódás, a felcsattanó haraggal fogalmazott vád,
majd a szabadság utáni óhaj rezignációja erőltetés nélkül, mintegy egymásból
folyva váltakoznak. Merész – bár nem mindig sikeres – inverziók is feltűnnek
költészetében ("Oly szépen Kártigám írtál esetéről"; "Oda hol életünk lehullnak
jármai"), talán mintául szolgálva Baróti Szabónak.
{134.} De belecsengenek verseibe a kuruc költészet dallamai is; a Nádasdy Ferenc
halálára írott költeményében – írja Bóka László – "már ott lüktet a Tyukodi pajtás
énekének férfias-keserű ritmusa, hogy aztán megszülessék A víg
társaságról vagy Ivóének címen ismert verse, melyről Horváth János azt írja, hogy
'Ányos énekei közül legdalszerűbb, egyszersmind legfesztelenebb (s ennyiben
legnépibb)' s azt, hogy: Még akkor s jó sokáig (egészen az 1840-es évekig) ritka ez
a tizenegyes sorfaj, mely oly eleven fordulattal ad igazi dalszó-jelleget a különben
egyszerű strófának":
Éljen mái társaságunk,
   Igaz magyar barátságunk!
Nem bántódik meg igy Isten, sem ember:
A ki pedig ezt irigyli, gazember ...
... Távozz tőlünk képmutatás,
Politzia, pallérozás;
Takarodgyál foszlánkosok közibe,
A kiknek születtél ravasz szivébe!
   Nem tud a magyar sziv ahhoz,
   Mert hivség illik bajszához!
Nosza pajtás! pederjük meg, s vigadgyunk;
Lesz még idő, hogy a buról aggódgyunk.
Ányos nevét a köztudat hosszú időn át a Kalapos király nemzeti hevülete s még
inkább az Egy boldogtalannak panaszai a halavány holdnál című költemény
iskolai kötelező volta miatt őrizte meg. Ányos életműve azonban több és
jelentősebb ennél. Lírája a sokhúrú, személyességet hangsúlyozó, érzelmeket
differenciáló költészet értékes hazai kezdeteihez tartozik.

{135.} 24. DAYKA GÁBOR (1769–1796)

FEJEZETEK

 Kiadások
 Irodalom
Miskolci plebejus családból származott. Küzdelmes sorsa, nehéz élete táplálta
benne azokat az érzéseket, amelyeknek lírai kifejezésére a kor szentimentális
költészete hivatott. Alacsony származása miatt csak papnövendékként tehetett szert
magasabb műveltségre, szerencséjére azonban tehetsége kibontakozásának
korszakát még a II. József liberális reformjainak jegyében működő pesti
szemináriumban töltötte el, viszonylag mozgalmas irodalmi és kulturális
körülmények között. 1790-ben Egerbe kerül. A mágnások és egyházi
hatalmasságok uralta kisvárosban rosszra fordult helyzete, az egri rendházban
bigott és korlátolt feletteseitől sokat kellett tűrnie. Különösen szerelmi költeményeit
nézték rossz szemmel. Dayka eleinte megpróbálta egyházi tevékenységét folytatni,
azzal az illúzióval, hogy prédikációiba beleszőheti a türelem és megértés
felvilágosodott eszméit. Ezeket az illúziókat Szaicz Leó minorita szerzetes oszlatta
szét, aki a felvilágosodás eszméinek kiirtásáról szónokolt inkvizitori hévvel. Dayka
Gábor két éles hangú gúnyversben remekül jellemezte Szaicz Leót (Fohászkodás,
Esdeklés). A költő végül szakítani kényszerült a szerzetesrenddel. Megnősült és
tanárságot vállalt. A lőcsei gimnáziumban tanított, de egészségi állapota egyre
romlott, házasélete is boldogtalanná vált, úgyhogy előlépésének sem örülhetett.
Életének huszonnyolcadik esztendejében tüdőbajban halt meg.
Dayka hányatott élete, szerelme, betegsége, összeütközései a feudális sötétség
képviselőivel, az ellentmondás szabad szelleme, szertelen természete és
foglalkozása között szinte sugallják a szentimentális, bánatos, keserű költészet
motívumait. A szabad élet utáni vágya végletes konfliktusba sodorta: a legzártabb
testület, az egyház hivatásos szolgájaként kellett megvívnia küzdelmeit, ezért
hordozta magában a feudális erkölcsök ellen lázadó ember indulatait sűrített
formában. Helyzetét jól jellemzi egyik írói vállalkozása: Abelard és Héloïse
történetét fordítja franciából. A legendás hírű középkori szerelmesek emlékét idézi,
történetük kedves a vakbuzgóság és a vakfegyelem ellen egész lényével tiltakozó
költőnek. Dayka ízlése, szemlélete, érdeklődése s egész költészete világi jellegű.
Művészetének alaphangját, érzelmi színezetét az adja, hogy ez a felvilágosult
egyéniség csak számtalan zaklatás és szenvedés árán tudja magát kifejezni. A
szentimentalizmus jellegzetes konfliktusai tehát benne rejlenek személyes életében,
s ezért nyilvánulnak meg különösen meggyőző erővel szubjektív hangú lírájának
sikerültebb darabjaiban. Persze Dayka egész költészete nem ér fel az élmény
ihletett kifejezésének magasságába, verseinek egy részét elborítják a közhelyek, a
klasszicizáló és a pásztor-idilli költészet sallangjai.
Költészete nehezen bontakozik ki a korabeli szokványokból, s rövid pályáján nem
tud végleg elszakadni az utánérzésektől. Alkalmi költemények, mégpedig lojális,
császárhű ódák és dicsőítő versek is előfordulnak művei között. Ezek közé tartozik
az a buzdító óda, melyet a török elleni háború hadi készülődéseire írt (Győzödelem-
jövendölés). Antik metrumokban vonultatja fel Pallast, Marsot, Jupitert és Dianát.
Egyik barátjának, Bárdosynak deák verse nyomán II. Lipót koronázására ír dicsőítő
költeményt, és szokványos fordulattal így szólítja a királyt: "Idvez légy, méltó
Phoenixe Theréza porának." {136.} Ünnepélyes és áradozó hangon méltatja Ferenc
király uralkodásának remélt jótékony intézkedéseit is: "Ferenc fog önteni sebedre
balzsamot, | Ő von örök homályt törvényid sérelmére, | Letörli könnyeid s felhozza
a napot, | Leopoldnak reggelét hazánk borult egére."
Mint pályatársai nagy részét, egy időben Daykát is áthatják a nemesi ellenállás
eszméi. 1790 októberében Pesten írja A nemzeti öltözet című költeményét; élesen
elítéli a magyar ruhák helyett idegen divatnak hódolókat; stílusába a korabeli
konvenciók mellé kuruc színek keverednek:
Csak toldasd már pajtás, hosszabbra ruhádat!
Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat!
Cseréld el vagy csúfítsd a szép magyar fejet,
Egy görbe bicsakot köss magyar kard helyett ...
Látnunk és láttatnunk kell Dayka költészetének ezt az oldalát is, mert különben az
érzékeny, művelt, felvilágosodott költő alakja túlságosan egysíkúan, a magyar
társadalmi és művelődési viszonyoktól elvonatkoztatottan rajzolódnék ki. Ami
Dayka költői tevékenységében maradandó, oly versek és gondolatok
szomszédságában jött létre, amelyek a magyar társadalmi és irodalmi élet
ellentmondásairól árulkodnak. Dayka költészetében éppen a közéleti témák
feldolgozásából hiányzik az újszerűség. Az ő lírája az egyén és társadalom
konfliktusából eredő belső, érzelmi feszültségeket fejezi ki, kevés számú jelentős
költeményében ezeket örökíti meg szentimentális modorban, elhitető lírai erővel.
Egy széphez című versének játékos, udvarló hangjába némi melankólia vegyül, a
rokokó jellegű bókoló fordulatok szentimentális ellágyulással váltakoznak. "Ha
nyárban esnék innepe nevednek, | A fényes nap hódolna kellemednek, | Egerre
vigabban mosolygana, | S tavaszra változnék a tél fagya" – kezdi költeményét, majd
egy közhelyes, de szépen kidolgozott hasonlattal folytatja és fejezi be (a lírai én
ekkor már fényt hintegető Phaetonná változott):
Ablakjain sugárim béhatnának,
S körülte játszadozva mulatnának
Majd édes ajakin, szép szemén,
Majd ékesen emelkedő mellén!
S enyelgenének, mig az est eljőne,
S egy névtelen sugár szivére lőne.
Az olyan epithalamion-szerű költemények mellett, mint a szép sorokban
gazdag Menyegzői dal vagy a Lakodalmi versezet, van Dayka verseinek még egy
rétege, melyekben a szerelmi érzés finom, játékos formában szólal meg. Ezekben
antik mitológiai és pásztori reminiszcenciák érvényesülnek, abban a görögös-
szentimentális modorban, amely Kazinczy hasonló jellegű költeményeire is
jellemző. Az efféle költészet volt e korban a "fentebb" stíl eszménye, bár éppen a
nagyon is gondos, választékos kidolgozás következtében hiányzik Dayka e
verseiből az élmény melege. Ilyen sorokra bukkanunk: "De hogyha, megfeledve |
Olykor szerelmeséről | Phyllist borítja csókkal ..." (A hű leányka) vagy: "Phryne az
ég havánál | Fejérb alakkal igéz: | {137.} Corinna barna bőrét | A nyár szeplői
jegyzik ..." (A vak szerelem) vagy: "Phyllis haragra gerjed, | S bosszut kiált fejemre,
| Ha Chloe néha csókot | Nyer homlokára tőlem ..." (Phyllis). Nyilván hatott e
költemények megformálására az antik irodalom, különösen Ovidius, akinek
műveiből fordított is (Penelope Ulysseshez, Phyllis Demophoonhoz). Az antik
motívumok szerepe számottevő Dayka költészetében; egy megragadó elégikus
hangú költeményének (Téli dal) tónusa, mondanivalója Berzsenyire emlékeztet.
S ahol a néma liget csendes homályiban
Kristályér fejinél, erdei hangokon
Phyllist énekelém, pázsitos hantomat
   Száraz galy s jeges hó lepi.
Még inkább a befejezésben:
Minket, hogyha talán egyszer elérkezik
Éltünknek szomoru, fergeteges tele
Többé vissza, tudod, nem hoz az elnyelő
Sirból semmi Prometheus.
Az antik költészet hangvételével szólnak Baróti Szabó Dávidhoz írt költői
episztolájának disztichonjai: "Engemet a havasok melléke negyedszeri hóval |
Ostromol és sanyarú számkivetésre szorit. | S a hidegen fúvó Boreas az isteni
szikrát | A költői tüzet bennem elölni siet ..." Dayka igazi lírája mégsem ezekben a
költeményekben mutatkozik meg, hanem a fájdalmat, kétségbeesést kifejező
versekben, melyekből az elromlott életét sirató, közeli halálát sejtő költő szubjektív
panaszai törnek elő. E költeményeit is elvontság jellemzi, szenvedéseinek
valóságos, társadalmilag meghatározott okai nem szerepelnek dalaiban, a tárgyi
világ csak hasonlatok, érzelmeket festő háttér formájában van jelen. A
szentimentális költészet közös sajátossága ez: az érzelem függetlenedik az előidéző
okoktól, és csak bizonytalan sejtelemben rajzolódik ki. "Homályos bánat dúlja
lelkemet" – írja Dayka a Titkos bú című versében. Költészetének másik
jellegzetessége – s ez is a szentimentális líra általános vonása – az összetett,
elfojtott, rejtett, indulattá nem fokozódó érzelmi folyamatok leírásának kedvelése,
az egyéniség falai közé zárt lelki küzdelem érzékeltetése.
Sirnék: de csak elfojtott sóhajtások
Emelkednek kétséges szivemből;
Csak rejtett ah, csak néma jajgatások
Váltják egymást, s a titkos bú elöl.
(Titkos bú)
Bizonyára legszebb verse A rettenetes éj című. A viharos éjszaka riasztó fény- és
hangjelenségei költőien festik a lelkiállapotot, a reményevesztett ember
szenvedéseit: "Forgasd fel a rémült természetet | S szegezd rám életoltó nyiladat!"
A szentimentális stílus jellegzetes fordulata az érzelmek s a természeti kép ellentéte
által kifejezett frappáns gondolat:
 De, jaj megszünt a gyilkos fergeteg,
{138.}
A hold előjön a homály megől,
A csillagok halvány fényt hintenek,
Az ég derül. Rémítő éjszaka!
Ah – holnap ismét hajnalom hasad!
Dayka költeményeiben az őszinte érzelem is rendszerint személytelenné válik.
Küzdelmei, konfliktusai, szenvedései, bármily nagy artisztikus igénnyel is, de csak
a szentimentális formulák szűrőjén át fejeződnek ki, versei csak közvetetten
vallanak koráról, egyéniségéről, felvilágosodott magatartásáról s erkölcsi
lázadásairól. Vannak azonban költeményei, melyeknek néhány sorából mély,
leplezetlen érzelem sugárzik, s különösen a halál közeledése mondat vele
mesterkéletlen, találó szavakat. Az esztendő első napján című versében szembenéz
tűnő életével. "Egy esztendő ismét elmult, | S általrepült sötét honjába ..." – így
kezdi versét, s fájdalmas rezignációval, de erős lélekre valló tárgyilagossággal
fejezi be:
Pályámat elfutottam. Ints.
S indulok önkényt a határra,
S bezárom éltem; – a halálra
Már senkinek több jussa nincs.
Dayka Gábor lírája, elsősorban idilli szerelmes versei és fájdalmas, szentimentális
költeményei, megnyerték Kazinczy tetszését, s őt tartotta a korszak legkiválóbb
magyar költőjének. Személyes barátság is összefűzte őket; Dayka egyik
versében (Kazinczyhoz) lelke jobb felének nevezte költőtársát. Dayka választékos
költészete kielégítette Kazinczy finom ízlését; irodalmi és nyelvújítási polémiáiban
gyakran hivatkozott is rá mint példaképre, méltánytalanul háttérbe szorítva a kor
legnagyobb költőegyéniségét, Csokonait, aki egyébként Kazinczyhoz írt
terjedelmes levelében, maga is jórészt elismerő, alapos és értő elemzést adott
Dayka verseiről. Dayka lírája, angol, német példákat követve s a prozódiának
szabad értelmezésével, jelentős szerepet játszik a magyar rímes-időmértékes
költészet történetében. Maga Dayka biztos verstani ismeretekkel rendelkezett, s
határozott véleményt nyilvánított kiadandó verseihez írott Előbeszédében.
Könnyebbé, dallamosabbá tette a magyar verset.
Versein kívül kevés írása van Daykának, költeményei is elférnek egy karcsú
kötetben. Prózai munkái közül megemlíthető az Izlés históriájából című, amely
valószínűleg Batteux nyomán készült. Életében csak néhány verse jelent meg, a
Hadi és más nevezetes történetekben s az Orpheusban. Verseinek első
gyűjteményes kiadását Kazinczy rendezte sajtó alá, szép és programot adó életrajz
kíséretében (Pest, 1813). Kazinczy e kiadással – mint Toldy Ferenc írja – "... a
szeretetreméltó költőnek, kinek műveit lángoló érzemény lelkesíti, az ő korában oly
ritka kényes ízlés teszi kedvessé, emlékezetét az örök feledségből kiragadta".

25. KÁRMÁN JÓZSEF (1769–1795)

FEJEZETEK
  Kiadások

 Irodalom

1769. március 14-én született; apja losonci református lelkész volt. Kármán a
vidéken töltött gyermekévek után Pesten folytatott jogi tanulmányokat. Már mint
diák kapcsolatba került a Ráday-családdal. 1788-ban Bécsbe ment, egyetemi
tanulmányai folytatása végett. Megismerkedett az osztrák főváros csillogó
társadalmi életével. Itt szerette meg Markovics grófnőt, akinek férje távol élt
Bécstől, s többnyire a kalandorsággal határos, homályos hátterű politikai
manipulációkkal és üzletekkel volt elfoglalva. Fennmaradt német nyelvű szerelmi
levelezésük, amelyben már feltűnnek Kármán későbbi magyar prózájának
szentimentális hangulati elemei. "Tegnap és ma ott ácsorogtam a napon sütköződő
sokaság közt. – írja Kármán 1789. április 6.-án kelt levelében szerelmének. –
Mindegyik párjával sétált, csak én jártam egyedül. Ez a gondolat elbúsított és
eltávoztam, hogy igazán egyedül legyek, magamat kisírjam és álmodozzam. Csak
álom volna-e az kedvesem! amit oly mélyen érezek magamban, csak álom volna-e?
Éppen oly könnyen enyésznék el az, mint az álom? Ne végy ítéletet egy férfiúról
mindegyikre. Egy, sőt sokan, csalók lehetnek, ám azért lehet találni valóságos
hűséget. Én nem érdemlek bizodalmatlanságot és legkevésbé tetőled." Székely
Józsefnek ez a kármáni széppróza hangulatához igazodó fordítása (1860) semmi
kétséget sem hagy afelől, hogy a Markovics grófnővel levelező Kármán személyes
érzelmi gyakorlatában is vonzódott a szentimentalizmushoz, s ez a hajlama már a
levelek tanúsága szerint is kitűnő stíl-készséggel párosult. Megpróbálták
kifürkészni e levelek s Kármán későbbi irodalmi műveinek kapcsolatait, sőt
Markovicsnét és Fannit azonosítani; valójában Kármán magyar nyelvű prózája és e
levelezés között nincs érdemleges tárgyi-életrajzi összefüggés. Nyilvánvaló viszont
a Fanni hagyományainak hangulati-hangvételi-stiláris rokonsága Kármán
leveleivel.
Az író minden valószínűség szerint megpróbált Bécsben hivatalt szerezni,
felhasználva II. József vallási türelmi politikáját, de kísérlete nem járt
sikerrel. {140.} Visszaköltözött Pestre, ahol mint a szabadkőműves páholy tagja,
barátságba került a művelt polgári és nemesi körökkel, művészet- és
irodalomkedvelő földesurakkal s az itt élő nevesebb tudósokkal. A város műveltebb
köreinek találkozóhelye Beleznainé szalonja volt. Valószínűleg itt született az
Uránia terve, melyet Kármán tehetős ismerősei támogattak. Előbb azonban Ráday
Pál munkatársaként kidolgozta az első magyar színtársulat működési szabályzatát,
amely a színjátszás céljaira és feladataira vonatkozó felvilágosodott nézeteket
foglalja össze.
Az Uránia 1794-ben indult meg. A negyedévi folyóiratnak mindössze három száma
látott napvilágot. A folyóirat cikkeinek nagy részét maga Kármán írta vagy
fordította. A szerkesztésben segédkező Pajor Gáspár orvosnövendék mellett
Schedius Lajos, az egyetem esztétika tanára egy cikkel járult hozzá a folyóirat
tartalmához, s Csokonai küldötte el néhány versét. A folyóirat köré nem
toborzódott írói tábor. Kármán korai halála különben is véget vetett a folyóirat
létének. Kármán irodalmi pályája is hasonlatos lapjáéhoz: alig egy évig tartott.
1795 nyarán, a Martinovics-per vértanúinak kivégzése után halt meg, miután
elhagyta Pestet, titokzatos, legalábbis felderítetlen körülmények között. Lehet, hogy
fiatalkorában szerzett betegsége végzett vele, lehet az is, hogy Pestről való
távozásában s hirtelen halálában része volt a köztársasági mozgalom elfojtása
nyomán támadt személyes aggodalmainak.
Irodalmunk egyik legtöbbet ígérő tehetsége volt, akinek egyéves írói tevékenysége
is kitűnő alkotásokat eredményezett, s valamennyi nemben ígéretes művek
változatos sorát. Hiszen Kármán nemcsak szentimentális prózaíró, a Fanni
hagyományai érzelmes szerzője, hanem kiváló tanulmányíró, kalandos-mesés
történet ügyes bonyolítója s dramatizáló tehetsége is volt. Az érzelmes ellágyulás
festője, de logikus racionalista érvelő is. A szenvedés, a bánat költője, fő művében,
de pompás humorú, csípősen szatirikus hajlamú író egy másik munkájában.
Sokoldalú egyéniség, akinek nemcsak művészi talentuma volt, hanem határozott
nézetei is kora irodalmának és társadalmának lényeges kérdéseiről. S még ha okunk
van is arra, hogy fordításokat, átdolgozásokat gyanítsunk egyik-másik művében, a
huszonhat éves korában meghalt fiatalember feltűnően ragyogó, de rövid,
villanásnyi pályája kiemelkedő jelenség a kor irodalmában. Kétségtelenül a Fanni
hagyományai a legértékesebb munkája, de többi műve is nagy figyelmet érdemel.
Folyóiratának programját az Uránia Bé-vezetésében vázolta. Felteszi a kérdést:
hasznosak-e az ilyesfajta írások? Műveltségére jellemző, hogy e kérdésre Addison
és Steele Spectatorjára való hivatkozással válaszol. Az Urániának is volt valami
vegyes, szemle-jellege, amennyiben nemcsak szépírói alkotásoknak szánt benne
helyet, hanem elegyes tárgyú műveltség-terjesztő cikkek sorozatát is lefordította
vagy kivonatolta, különböző forrásokból. Beköszöntő írásában azt a gondolatot is
kifejti, hogy a nemzeti nyelv, a gyönyörködtető, de igényes és világos stílus
megkönnyíti az olvasó számára a tudományos ismeretszerzést. A társadalom széles
rétegeit bevezetni a hasznos és célszerű ismeretek tárházába, műveltséget
terjeszteni a polgárosodás érdekében: jellegzetesen felvilágosodott kulturális
program. Ebben Kármán törekvései megegyeznek a Bessenyeiéivel.
A feudális Magyarország elmaradott nemesi közönsége legfeljebb a jogi, politikai,
geográfiai és teológiai könyveket méltányolta, ezért Kármán a szép-{141.}irodalom
olvasóközönségét a műveltebb hölgyek köréből próbálta verbuválni. Felismerte a
művészi igényű szép és hasznos tudnivalókat közlő folyóirat ízlésformáló szerepét,
a társasági élet finomabb tónusait akarta bevinni a szépirodalomba. A művelt
hölgyektől, jövendő olvasóitól a bókot sem sajnálta: "Nem bántjuk a férfiui nemet,
ha azt állítjuk, hogy a szép nem az ízlés uralkodónéja." A női közönségtől jótékony
hatást vár a férfiúi nemre a hazai nyelv, az irodalom és a korszerű ismeretek
megbecsülését illetően, mint ahogy később Vörösmarty a hazafias tettekre való
buzdítást kérte számon a magyar hölgyektől. "Gyenge leányka, indulj el kimért
utadon" – e szavakkal bocsátotta Kármán az olvasók elé az Uránia első füzetét.
Kármán nézeteinek, művelődési programjának gazdag kifejtését találjuk A nemzet
csinosodása című tanulmányában. E műve nemcsak a benne foglalt elvek és
nézetek révén érdekes és tanulságos olvasmány, nemcsak dokumentuma az író és
általában kora eszméinek, hanem mint irodalmi igényű, művészien kidolgozott
esszé is rangos helyet foglal el a magyar értekező próza fejlődéstörténetében. A
tanulmány minden illúziótól mentesen térképezi fel a magyar művelődés helyzetét,
s megjelöli a költészet és általában az irodalom feladatait. A II. József halála után
kibontakozott nemesi-nemzeti mozgalmat s a rá jellemző önelégültséget
ártalmasnak tartja, nem egyébnek "egy kis 'sibongás"-nál. A magyar művelődés
elmaradottságának mélyebb okait ismeri fel, hogysem bízni tudna a szalmalángú
nekilendülések sikerében.
Az egész művön végighúzódik a nemzeti önismeret követelése és a nemzeti
illúziók elleni küzdelem. "Megbocsáthatatlan hibája az nemzeti íróinknak – mondja
a nagy reformerekre emlékeztető könyörtelenséggel – hogy kényeztetik
nemzetünket ... Ártalmas ez a szédítés. A dicséret csiklándozása ámító szirén. Amit
sokszor hallunk, a szokás végre elhiteti velünk és a habituált hazug végre önnön
fillentéseit is elhiszi ... Ne palástoljátok tehát, társaim! hogy messze-messze
vagyunk a tökéletességtől, hogy a tudományok dicső halmának derekán még nem
járunk, hogy azoknak szeretete még nálunk fel nem ébredett, hogy azok a
nemzetek, melyek ezen az ösvényen messze elhaladtak, minket a durva nemzetek
rangjába vetettek; esmértessétek meg a beteggel kelevényét és kívántassátok meg
véle az egészséget!"
Merészen és hevesen támadja a magyar elmaradottságot. Megállapítja, hogy ennek
oka nem az éghajlat, a földrajzi környezet (klíma-elmélet), hiszen ezek rendkívül
kedvezőek, hanem az úgynevezett "mezei élet". Ez voltaképpen nem más, mint a
feudális nemesség provinciális szemlélete és életmódja. Kitűnő írói eszközökkel,
szemléletes, lendületes stílusban vázolja ennek az életmódnak a sajátosságait. A
feudalizmusnak ez a művészi elevenségű bírálata olyan társadalmi jelenségre
tapint, amely szinte másfél évszázadon keresztül foglalkoztatja a magyar irodalmat.
Elég ha Eötvös, Mikszáth, Móricz műveire gondolunk, a magyar kritikai realizmus
leggyakrabban alkalmazott motívumaira.
Kármán okfejtése a felvilágosodás eszméinek körében mozog, a kultúra és a
társadalom haladását eszmei, művelődési eszközökkel véli elérhetni. Nagy
jelentőséget tulajdonít e küzdelemben a költészetnek. A roppant feladathoz mérve
kisszerűnek találja a magyar költészetet, "pepecselésnek" nevezi.
Türelmetlenségében a nyelvújítás és purizmus ellen fordul, mondván, hogy az nem
a dolgok lényegével, hanem csak héjával foglalkozik. A kiutat, fordítások, {142.}
utánzások gyártása helyett, az eredeti, újat mondó irodalomban jelöli meg: "Ha
felébreszthetném bennök azt a szép tüzet, amely őket nemzeti szerzőkké tisztítaná,
formálná! örömest lennék én az a fenkő, amely tompa maga és élesít, az a tűzkő,
amely maga nem meleg, de tüzet ad." Ilyen program hirdetéséhez nem csekély hit
és optimizmus kellett, hiszen néhány hónap múlva a köztársasági mozgalom
bukását követő megtorlások irodalmi életünket szétzilálták, minden haladó
kezdeményezés megszűnt, és csak magányos költők hódolhattak a literatúrának,
elszigetelten és visszhangtalanul.
A nemzet csinosodása nagyszerű, messzire mutató tanulmány, bár van benne
következetlenség, kompromisszumos hajlandóság (például a szelídebb cenzúra
dicsérete) – mindez lehet taktikai meggondolás eredménye is. Kármán tartózkodik
attól, hogy a politikai harcokba avatkozzék, törekvéseit, javaslatait a kultúra
területére szűkíti. Ez nem jelenti azt, hogy nem voltak határozott politikai nézetei.
Sőt elszórtan utalásokat találunk nála arra is, hogy meglátta a gazdasági értelemben
vett polgárosodás jelentőségét: a parasztság és a szegény nemesség fiait
kereskedelmi és ipari pályákra akarta terelni. Az Eldorádó című "mondá"-ban
például világosan utal Magyarország gazdasági kiszolgáltatottságára.
Az Uránia nőnevelő célzatából fakad A módi című igen szellemes prózai rajz
mondanivalója: a külföldi divat utánzásának kigúnyolása, a francia szalonélet
mesterkélt másolásának kifigurázása. Az egyszerűbb körülményekhez szokott s
valójában csak azok közé illő hölgyek nevetségessé és ellenszenvessé válnak az
erőltetett külsőségek közepette. Bessenyei Pontyijának társadalomkritikájával
találkozunk itt, de Kármán nem a falusias bezárkózás jelszavait hangoztatja, hanem
a művelt ember tapintatával és ízlésével, finom iróniával int józan mérséklésre. Itt
írja le e merész mondatot, amely belevilágít gondolkodásába: "... szívsebhető
gondolat az: hogy az ember szolgáljon az embernek!" Ennek az írásnak párja a
didaktikus célzatú Egy új házas levelei barátjához.
Kármán szépírói tehetsége sokoldalúan mutatkozik meg A fejveszteség című
dramatizált történetében s A kincsásó című elbeszélésében. A filológia
mindkettőben valamely német lovagdráma, illetőleg elbeszélés átdolgozását
gyanítja; stílushatások mellett mintha bizonyos grammatikai szabálytalanságok,
germanizmusok is ezt igazolnák, bár a fordításszerű átdolgozás, adaptálás
Kármánnak elvei ellen való volt. A kincskeresés megszállottait felvilágosodott
módon gúnyoló A kincsásó című elbeszélés így is kiváló nyelvi teljesítmény. Az
elbeszélés és a dráma műfajának határvonalán álló A fejveszteség már alcímével is
("Egy hazai dramatizált történet") valami eredetiség-igényt jelez. A mű töredék, de
csonkán is összehasonlíthatatlanul fejlettebb a művészi gond, tudatos szerkesztés,
jellemalkotó erő tekintetében mint a kor lovagregényei és drámái. A cselekmény a
Hunyadiak korában játszódik. A párbeszédek archaizálása önálló leleményre, a
régiség hangulata iránti fogékonyságra s tudatos stilisztára vall.
A Fanni hagyományai a magyar szentimentalizmus legkiemelkedőbb alkotása, az
első modern értelemben vett lélektani regény irodalmunkban. A regény Fanninak,
egy vidéki nemeslánynak naplójából és báró L.-néhoz intézett leveleiből áll. Fanni
édesanyja meghalt, apja újra megnősült, a lánya szeretet nélkül éli napjait
mostohatestvérei között. Egy bálban beleszeret egy {143.} ábrándos természetű,
melegszívű, fiatalemberbe, T-ai Józsiba, aki viszonozza érzelmeit. Lelkének másik
szövetségese barátnője, a bárónő, akivel a véletlen ismerteti össze. Fanni
boldogsága nem sokáig tart. "A kártörülő hír, megrútítva és hazug nagyságával
megbővítve vitte esméretségét" a lány apjának tudomására, aki "kegyetlen
szemrevetéseket tett" Fanninak, s eltiltotta tőle a vagyontalan T-ai Józsit. A
mostohaanya és a mostohatestvérek gúnyos diadala és gőgös szívtelensége kíséri
Fanni tragédiáját. A lány – mint majd később Szép Ilonka – "hervad sír felé," s
hiába bánja meg kegyetlenségét az apa, hiába hívja a fiút szerelmese betegágyához:
Fanni meghal.
A szentimentális irányzat nemcsak eszmei, hanem művészi újdonságot is hozott,
mindenekelőtt az elmélyültebb jellem- és környezetábrázolást. A szentimentális
tematika meghonosítása a belső, lelki folyamatok érzékletes rajzával jár együtt. A
felfokozott "érzékenység", a rendkívüli szenzibilitás okozza a külvilág
jelenségeinek, főként a természetnek újfajta szemléletét. A szentimentalizmus
maradandó alkotásaiban a természet felfedezésének humanista gondolata uralkodik,
a táj szépségének vagy zordságának leírása sohasem öncélú, hanem az
emberábrázolást segíti elő, az azonosság vagy az ellentét erejével árnyalja az
érzelmek rajzát. A Fanni hagyományaiban számos példát találhatunk erre: "A
keskeny és magányos völgy lakosa, mikor a hegynek, mely lakhelyét keríti, tetejére
legelőször felhág, látja a térséget, mely lábai előtt elnyúlik, a messzeség homályába
borított vidéket és a tárgyakat mint árnyékot szemléli, egy nagy végtelenség és
zűrzavar nyíl meg előtte, néz, lát, de semmit meg nem különböztet: – Igy vagyok
én most!" Ez a hasonlat nem egyszerű díszítés vagy kivetített hangulat, hanem a
fiatal nő szerelemre ébredésének finom érzékeltetése.
A szentimentalizmus érzelmi forrongása, az érzelmi élet és a külső világ új,
bensőséges kapcsolata harmonikusan fejeződik ki a napló és a levelek
műformájában. Ez a formai fikció a valóságos esemény illúziójának felkeltését is
szolgálta; elhitető erejére és az olvasók naivitására egyaránt jellemző, hogy sokan
a Fanni hagyományait valódi naplónak gondolták, s azt hitték, hogy szerzője egy
fiatal lány. A kisregény cselekményének egyszerűsége s a környezet aprólékos
rajza csak fokozza ezt a benyomást. Az ábrázolt szűk világ és a egyszerű
cselekmény nem akadálya, hanem hitelességével, a jellemrajz sokrétűségével
elősegítője az intenzív elbeszélő módszernek.
Sokat foglalkoztatta az irodalomtudósokat a mű eredetiségének problémája.
Számos tanulmány vont párhuzamot a Fanni és a Werther között, holott az irányzat
közös voltán és stiláris egyezésének esetlegességein túl nincs különösebb belső
kapcsolat e két regény között. A szentimentális regények meglehetősen szűk
témaköre okozza, hogy a stílus, a hangulat rokonsága mellett igen gyakran akadnak
a különböző művekben egyező cselekménymozzanatok. Egyes irodalomtörténészek
(legutóbb Gálos Rezső) a Fanni forrását Nesselrode Die Leiden der jungen
Fanny című regényében jelölték meg. A kapcsolatot a szentimentális művek
cselekményét jellemző bizonyos fokú egyformaság mellett itt még a hősnő nevének
azonossága is valószínűsíti, lényeges hatással még sem lehetett a német regény
Kármán művére, erről a Fanni hagyományai epizódjai győzik meg az olvasót.
A magyar valóság realisztikus rajza ugyanis éppen a regény epizódjaiban
bontakozik ki. A pletykázó társaság leírása, az apa durva és bárdolatlan {144.}
viselkedése s hasonló mozzanatok teszik a szomorú történetet életszerűvé. A
magyar vidéki élet színei csillannak meg abban a jellegzetes urambátyámos-
uramöcsémes beszélgetésben, amely a szerelmes T-ai és Fanni apja között folyik.
Fanni tragédiájának tulajdonképpeni oka abban van, hogy az udvarló vagyoni,
családi helyzete nem elégíti ki a nemesi felfogás szerinti követelményeket. "Hol
fekszik jószága? neme? hát hol familiája? Nem hallottam én se hírét, se nyomát ..."
– így pattog az apa. A környezet durvasága, haszonlesése, az érzékenylelkű fiatal
lánnyal szemben tanúsított ridegség űzi a magányba, majd a halálba Fannit.
Tragédiája az érzéketlen apa, a szeretet nélküli testvérek, a bátortalanul rajongó
szerelmes, a részvéttel viseltető idősebb barátnő, a természet, a táj, a
társasösszejövetelek finoman ábrázolt világában teljesedik be.
Az ábrázolt konfliktus is eredetiségre vall. A regény hőséül Kármán fiatal lányt
választott. Valóságérzéke mutatkozott meg ebben is, hiszen a női hősben a
szentimentális életérzés – különösen a magyar viszonyok között –
természetesebben hatott. Emellett alakja alkalmat adott Kármánnak arra, hogy a
nők jogai iránt különösképpen érzéketlen feudális erkölcsi normákat leleplezze. A
mű konkrétabb társadalmi mondanivalójának hordozója lehetne a szerelmes
fiatalember, az ő szerepe azonban ehhez túlságosan elmosódott, halvány (még
akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy alakja csak Fanni naplójának szavain át
mutatkozik meg előttünk). Kármán nyilván azért, hogy a jellegzetesen érzelmi
problémát mutassa be, a társadalmi okot óvatosan csak a háttérben szerepelteti,
összhangban kompromisszumos hajlamával, amelynek nyomát tanulmányában is
fölfedezhetjük.
Kármán úgyszólván előzmények nélkül lett mesteri művelője a magyar
szépprózának. A Fanni hagyományai tulajdonképpen én-regény (Ich-Roman),
hiszen az előrebocsátott megjegyzések után kezdődő napi jegyzések és levelek
minden eseményt és érzelmet Fanni tudatán pergetnek keresztül. A napló, illetve a
levélforma, kiváltképp a szentimentalizmus gyakorlatában, mindig nyomatékossá
teszi az elbeszélés lírai oldalát, kiemeli az érzelmi színeket. Újszerűsége és költői
igézete ellenére megvoltak ennek a regényformának a veszélyei: a monotónia az
előadásban, az ismétlés kísértése, az epikai elemek elsorvadása, a jellemek
elhalványulása. Nem állíthatjuk, hogy a sokféle veszélyt egyenletes biztonsággal
kerülte ki Kármán. A regény jellemei, különösen T-ai Józsi, meglehetősen
elmosódottak. Kármán regénye mégis sikeres írói vállalkozás. A Fanni
hagyományainak szerkezete igen jó művészi arányérzékről tanúskodik, s fejlett
nyelvi igényesség jellemzi a művet: Kármán szakít a terjengős előadásmóddal, a
nehézkes körmondatokkal; rövid mondatainak sajátos értelmi és zenei tagolásuk,
ritmusuk van.
A Fanni hagyományai még a nyelvújítási harcok előtt keletkezett, és az érzelmek, a
lelki folyamatok újszerű ábrázolását Kármánnak a hagyományos nyelvkészlettel
kellett megoldania. Új szavakkal nem is igen találkozunk szövegében, de az
újdonság erejével ható kapcsolatokat tudott teremteni a szavak között. Stílusát a
képek és hasonlatok sűrű alkalmazása élénkíti. Kármánt a dallamosság, lírai
ihletettség mellett nagyfokú alkotói ökonómia jellemzi.
A Fanni hagyományai fiatal szerzőjének érdemei hosszú évtizedeken keresztül
ismeretlenek maradtak. Művének első kiadója, Toldy Ferenc, még valósá-
{145.}gos naplónak vélte a művet. A kortársak közül leginkább Csokonai becsülte
Kármánt. A nemzet csinosodásának egyes gondolatait ő fejlesztette tovább
tanulmányaiban, különösen a költő és a költészet hivatásáról szóló
megállapításokat. Kazinczy nem volt elragadtatva az Uránia színvonalától, bár
dicsérettel illeti Kármánt és a folyóirat céljait. Irodalmunk fejlődése kárát vallotta
annak, hogy Kármán és Kazinczy között nem jött létre közelebbi kapcsolat s hogy
az Uránia nem vihetett jelentősebb szerepet az irodalmi életben. Sándor István
elismeréssel szólt az Urániáról Magyar Könyvesházában (1803), s megemlékezett
róla Pápay Sámuel is (A magyar literatura esmérete, 1808). Tudunk arról, hogy
Fáy András még olvasgatta. Ezután azonban Kármán és az Uránia egy időre
kihullott az irodalom emlékezetéből, és Toldy szinte újra "felfedezte", amikor
kiadta műveit Nemzeti Könyvtárában (1843). Kármán életművének összegyűjtését
hosszú időn keresztül megnehezítette, hogy az Uránia szerzői betűjelekkel látták el,
vagy jelzés nélkül tették közzé írásaikat. A szerzőség kérdésének eldöntése
különösen a vegyes tartalmú kisebb közlemények esetében nehéz, hiszen ezek
jobbára idegen munkák fordításai, kompilációk. (Az Uránia fordításai közt
megtalálhatjuk A windsori erdő címmel Pope ifjúkori leíró költeményét,
az Eliza című írásban pedig egy Raynal és Sterne feldolgozásában ismertté vált
történet egy részét, sőt még Petrarcáról is olvashatunk a folyóiratban: Petrarca
remetesége címmel.) Abafi Lajos kiadása még Kármán műveként szerepeltet
minden névtelen cikket. A szövegkritika szükségességének kérdését először Bodnár
Zsigmond vetette fel, majd Szinnyei Ferenc próbálta alapos vizsgálattal tisztázni a
névtelen közlemények szerzőségét.

26. ELVEK ÉS UTAK

Ennek az írócsoportnak a közös jellemvonását nem egy irodalmi-ízlésbeli irányzat
együttes követése adja, hanem a Martinovics által szervezett köztársasági
mozgalomban való részvétel. Különböző módon és mértékben volt az első magyar
köztársasági mozgalom részese Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Verseghy Ferenc,
Szentjóbi Szabó László s a színműfordító Aszalay János, aki
Holberg Politikus csizmadiáját magyarította, s Lessing meséit ültette át nyelvünkre.
A mozgalom vezetői s majdani mártírjai között jelentős munkásságú ideológusokat
és fordítókat látunk: Martinovics Ignácot, akinek kimagasló alkotása Filozófiai
emlékirata, Hajnóczy Józsefet, a magyar jogtudomány kiváló művelőjét,
Szentmarjay Ferencet, aki magyarra fordította a Társadalmi szerződést és Saint-Just
vádbeszédét a Gironde ellen, Laczkovics Jánost, forradalmi szellemű egyház- és
vallásellenes röpiratok szerzőjét és Őz Pált, aki bátran szembeszállt a Szent István-
ereklyék kultuszával.
A magyar jakobinusok a polgári átalakulást, a feudalizmus és az abszolutizmus
megsemmisítését, független demokratikus polgári köztársaság megteremtését
tűzték ki célul. A Martinovics által szervezett két társaságban az egykori jozefinista
értelmiség találkozott össze a nemesi-nemzeti ellenállás legradikálisabb
képviselőivel, a társadalmi haladás képviselői a nemzeti függetlenség harcosaival.
A szervezkedés tömegerejét és politikai ütőképességét a megyei nemesség adta,
irányítója és motorja a radikális értelmiség volt. A nemesség legjobbjai
rádöbbentek, hogy Lipót becsapta őket reformígéreteivel, s hogy az új uralkodó
legfeljebb az arisztokráciával és a klérussal osztja meg a hatalmat. Az értelmiség
jozefinista rétege viszont Lipót uralkodásának a nyomása alatt ismerte föl, hogy a
társadalmi célkitűzéseket nem lehet függetleníteni a nemzeti törekvésektől. 1794-
ben már az egész országot átfogó, Horvátországra és Erdélyre kiterjedő hálózata
van a mozgalomnak, s a megjelenő röpiratok egyre radikálisabb hangon sürgetik:
"Döntsük meg a királyi trónt! Fegyverre, barátaim, tegyetek mindenkit egyenlővé!"
A vád alá helyezett több mint ötven hazafi között egyaránt voltak nemesek,
polgárok és értelmiségiek – legnagyobb számban az utóbbiak. A különböző klubok
és társaságokhoz többszáz ember tartozott. Az erdélyiek közül Barcsay Ábrahámot
és id. Wesselényi Miklóst is Habsburg-ellenes szervezkedéssel gyanúsították.
{147.} Lássuk közelebbről az írókat. Verseghy egyházon belüli lázadóból lett a
köztársasági gondolat híve. Kazinczy ifjúságának jozefinista élményeitől érkezett a
mozgalomhoz. Batsányi pályája a nemzeti-nemesi ellenállás eszméinek jegyében
alakult a 80-as, 90-es években. Az irodalmi hatások és ízlés tekintetében sem
egységes a kép. Verseghy Faludi dalainak és klasszicizáló pásztor-idilljeinek hatása
alatt indult, Batsányi költői eszközeinek első megválasztására a szokványos alkalmi
versek, a hagyományőrzők formakultúrája gyakorolnak erős hatást. Kazinczy más
irányból érkezik: fiatal éveinek németes-klasszicizáló szentimentalizmusa nem
érthető meg az általa fordított Gessner, Wieland, Klopstock s az anakreoni dalok és
Osszián hatása nélkül. Természetesen a mozgalom jegyében sem következhetett be
irodalmi egyneműsödés, már csak az idő rövidsége s a kapcsolatok konspiratív
jellege miatt sem. De a költői ízlések és formák változatosságán belül is érvényesül
a konvergáló erő: a polgárosodás tendenciája, amely a köztársasági mozgalomban
biztosítja – ha mégoly rövid időre is – a társadalmi haladás és nemzeti törekvés
összefonódását. A jakobinus mozgalom íróiban tehát – ebben az értelemben – a
polgárosuló magyar irodalom szintetizáló csoportját tisztelhetjük.
Nem a véletlenen múlt, hogy kik kerültek bele ebbe a csoportba. Sokkal inkább a
véletlen műve, hogy kik maradtak kívül a szervezkedésen. Elsősorban Csokonaira
vonatkozik ez, s talán Kármánra is, akinek kapcsolatát a mozgalommal mindmáig
homály borítja. Életútja és művei szerint Csokonai is eljuthatott volna a jakobinus
szervezkedésig; nem egy költeménye és megnyilatkozása eszmei tartalmát tekintve
sem marad el a csoporthoz tartozók írásai mögött. Egy irodalmi korszak anyagának
elrendezése az áttekinthetőség érdekében: mindig magában rejti a következetlenség
és a csorbítás veszélyeit. Ilyen elrendezési kényszer az is, hogy Csokonai életművét
– az irodalmi polgárosodás összképében – egy másik fejezetben tárgyaljuk, s hogy
Kazinczyt sem itt ismertetjük, a jakobinus mozgalom írói között, hanem az 1795
utáni szakaszban, életművének súlypontja szerint.
Legtermészetesebb helyén, a jakobinus mozgalom íróinak ismertetésével együtt
tárgyaljuk viszont a korszak politikai irodalmát: mind a felvilágosodás ellen
támadó, mind pedig a felvilágosodás jegyében születő röpirat- és elméleti
irodalmat. A forradalmas szellemű elméleti tevékenység kimagasló képviselői
Martinovics és Hajnóczy József. Politikai, filozófiai, jogi stb. fejtegetéseik a
felvilágosodás európai áramlatának jelentős magyar képviselői. Abban a korszakos
gondolati munkában való részvételünket reprezentálják ezek az alkotások,
amelynek Voltaire, Rousseau, Montesquieu, Helvétius, d'Holbach, Lamettrie,
Diderot a vezéralakjai.

Pályakezdése
Batsányi János 1763. május 9-én született Tapolcán. A hagyomány szerint apja
saru-varga volt; kétségtelen tényként azt tudjuk családjáról, hogy nemesi
származásúnak tartotta magát, és tagjai környékbeli kisnemesekkel házasodtak
össze. Az író a nemesség legalsó rétegével kapcsolatot tartó mezővárosi
polgárrétegből származott. Iskoláit Keszthelyen, Veszprémben, Sopronban végezte,
a filozófiai tanfolyamot 1783-ban a pesti piaristáknál kezdte el. Mint joghallgató
Orczy Lőrinc házába került, s az öreg költő korán elhalt fiának, Istvánnak
tanulótársa és nevelője lett. A tehetséges fiatalembert Orczy Lőrincz Abaúj
megyében juttatta állásba, mégpedig a kassai kamaránál, melynek adminisztrátori
tisztjét veje, Vécsey Miklós töltötte be. Batsányi forradalmi versei miatt 1793-ban
elvesztette hivatalát. Először Pesten próbált jogorvoslást találni, majd Forgách
Miklósnál, a nemesi ellenállás egyik vezéralakjánál húzódott meg. 1794
szeptemberében a jakobinus szövetkezésben való részvétel gyanúja miatt elfogták.
A vádat a per folyamán nem sikerült rábizonyítani, azt viszont igen, hogy tudott a
szervezkedésről. Nem is valószínű, hogy csatlakozott Martinovicshoz, aki igazgatói
posztot kínált neki a mozgalomban, mert tudott rendőrségi kapcsolatairól és emiatt
az író nem bízott benne. A hétszemélyes tábla merészhangú védőirata miatt ítélte el
egy évi várfogságra. Büntetését Kufsteinban töltötte le, 1796 tavaszán szabadult.
Ezután Bécsben telepedett meg, és szerény állású hivatalnokként kereste kenyerét.
1805-ben feleségül vette Baumberg Gabriellát, a császárváros akkoriban ünnepelt
költőnőjét, a "bécsi Sapphót", aki szintén tagja volt a szabadkőművesek
szövetségének, és sokat üldözött férje mellett mindvégig kitartott. 1809-ben, Bécs
francia megszállása után, Batsányi Franciaországba ment a hazavonuló
csapatokkal, mint mondják, azért, mert azzal gyanúsították, hogy magyarra
fordította Napóleonnak a magyarokhoz intézett kiáltványát. A valóságban inkább
azért hagyta el a Habsburgok székvárosát, mert ebben az időben Napóleontól várta
a monarchia és hazája feudális viszonyainak megváltoztatását. Egykori kufsteini
rabtársa, Maret, aki ekkoriban Napóleon államtitkára volt, francia állami nyugdíjat
eszközölt ki számára; ebből élt aztán az író élete végéig. 1815-ben, a szövetségesek
döntő győzelme után, az osztrák hatóságok Párizsban elfogatták, Spielberg
várbörtönébe vitették és hosszadalmas vizsgálatot folytattak ellene Napóleon
kiáltványa ügyében. Batsányi mindössze annyit ismert be, hogy látta és átjavította a
magyar szöveget. Az uralkodó a kirendelt bizottság felmentő ítélete ellenére Linzbe
internáltatta a meghurcolt írót. Itt élte le hátralevő éveit. 1845. május 12-én halt
meg. A magyar Akadémia 1843-ban levelező tagjává választotta.
Keszthelyi diákkorában még sejtelme sem volt arról, hogy magyar irodalom is van
a világon; a dunántúli szerzetes iskolákban a késő-barokk latin literatúra szabályait
tanulta és gyakorolta. Pesten nyílt meg előtte az új világ: tanárai közül a kiváló
piarista, Horányi Elek főként történeti érdeklődését kelthette fel, az Orczy-ház
környezete irodalmi ízlésének kialakulását befolyá-{149.}olta, s itt tekinthetett bele
először kora politikai életébe. Fiatalkori művei gyors fejlődésről tanúskodnak az
elavult, egyházias barokktól a modern nemzeti irodalom irányába. Első
nyomtatásban megjelent művét, A magyaroknak vitézségét (Pest, 1785)
tanítványának, Orczy Istvánnak ajánlotta. A kis könyv Gasó István jezsuita
Nagyszombatban, 1745-ben megjelent dialógusának (Bellica Hungarorum
fortitudo) szabad fordítása. Az eredeti a katolikus vallásosságot és a nemesi
harciasságot kapcsolta össze hagyományos jezsuita módon, és mindkettőt az
osztrák örökösödési háború érdekében propagálta. Batsányi a világi célzat javára
tompítani igyekezett az egyháziast, s ahol az eredetit félretolva szabadjára
eresztette tollát, plasztikusabbá tette szövegét a latinnál, néhol pedig az új hősi
stílus első magyar nyelvű próbáit adta. Eredetijét két forrásból frissítette fel:
használta Horányi Elek egyik fordítását (Magyarországnak hatalmas és dicsőséges
királyainak ... koporsó épülete, 1779) és részleteket ékelt be Bessenyei
György Hunyadi János élete és viselt dolgai (Bécs, 1778) című munkájából.
Bessenyei felhasználása Orczy és környezetének hatására utal. Itt ismerte meg
Batsányi öreg pártfogója barátainak, a testőr-íróknak műveit, a pálosok pesti
könyvtárában a cenzúra szigora miatt kéziratban maradt Bessenyei-műveket
olvasott, felfedezte Ányos Pált, akinek később első kiadója lett. Korai verseiben az
új mintaképeket és azok műfajait követte, a hagyományos nemesi verselés
fráziskincsét alkalmazta, a barokk poétika imitáció-tanának megfelelően
(Barátságos levél, Biztatás, három vers Orczy István halálára). Bekapcsolódott Pest
irodalmi életébe is. Sajtó alá rendezte Báróczi Sándor Erkölcsi leveleinek új
kiadását (Pest, 1786), megismerkedett Mészáros Ignáccal, barátja lett Verseghy
Ferencnek, s talán az ő hatására írta első németes rokokó dalait (Fánnihoz,
Klórishoz). Hamarosan bántónak érezte azonban, hogy ezek minden élményi alapot
nélkülöznek, s arra törekedett, hogy személyes hitelességet adjon
verseinek (Esdeklő panasz).
Költői kísérletei után mint a régi irodalmi gyakorlattal lényeges ponton szakító és
magának félreérthetetlenül vezetőszerepet igénylő író, a műfordítás módjáról írott
első értekezésében lépett elő (Magyar Muzsa, 1787). A régi, deákos irodalmi
gyakorlatban a fordítás nem vált el élesen az eredetitől; a klasszikus elődök
utánzása (imitáció) a költő legfőbb kötelessége volt, akinek munkáját a példaképek
mondanivalójának új formába öltöztetése, aktuális alkalmazása tette értékessé a
poétika ismerői előtt. Ilyen értelemben változtathatott maga Batsányi is a Bellica
Hungarorum fortitudo szövegén. A fiatal író most azt követelte, hogy a fordító
eredetijének, hű mását, kópiáját adja, megőrizve annak minden erényét és hibáját.
A cikk Joh. Christoph Gatterer göttingai történelem-professzor gondolatainak
felhasználásával készült. A közvetlen német eredetit nem ismerjük; annyi bizonyos
csupán, hogy a német klasszicizmus mesterének, Gottschednek fordítási szabályai
mind megtalálhatók a magyar szerzőnél. Batsányi az egész régebbi és újabb magyar
nyelvű szépirodalmat szeme előtt tartotta írás közben, és nagy önbizalommal
dicsért, kárhoztatott vagy osztogatott tanácsokat. A magyar nyelvű irodalom
céljául, Bessenyei programjának megfelelően, a "közönséges világosodás"
terjesztését jelölte ki. A szépirodalmat és a tudományt még nem választotta el
élesen egymástól, sőt az előbbi fellendülésének láttán éppen az utóbbi művelését
szorgalmazta, s cikkével támogatni akarta mindazokat, akik "a nemzetnek {150.}
hasznát keresvén Hazájok magyarainak kedvekért hasznos könyveket
anyanyelvünkre fordítgatnak". Nem szakított még teljesen a klasszikus minták
utánzásával, az imitáció-tannal sem: 1789-ben A martinyesti ütközetben elesett
magyar vitézek sírkövére című verse a Thermopylainál veszett spártaiakra írott
epigramma mintájára készült, s A franciaországi változásokra írott nyolc nevezetes
sornak is megvan a példaképe. A régi gyakorlat maradványai azután,
gondolkodásának és érzelemvilágának újszerű vonásaival elegyedve, későbbi
polgári klasszicista ízlésének kialakulását támogatták. Az új elvi tételek hirdetője
olyan szépirodalmi olvasmányokat dolgozott fel ebben az időben, melyeknek
tanulságai egész életútján elkísérték. Már a fordításról szóló cikkében
elragadtatással beszélt Klopstockról, Miltonról, és stílusából ítélve egészen biztosan
ismerte Ossziánt is. Politikai nézetei első művének jozefinista szelleme után nagyot
változtak. 1786-ban Báróczi Sándorhoz intézett levelének verses betétjében a
nemesi ellenállás publicisztikai nyelvén "idegen maszlag"-ról, az idegenek
irigységéről beszélt, és úgy látszik, pártfogóival együtt a császárral szemben álló
nemesség táborához közeledett.

Szerkesztői tevékenysége
Írói és szervezői tehetségének kifejtésére az 1788–92-ben megjelent Magyar
Museum szerkesztése idején nyílt soha többé vissza nem térő alkalma. A kassai
folyóirat megindítását 1787 novemberében Batsányi, Kazinczy és Baróti Szabó
közösen határozták el. Hogy kié az alapítás tulajdonképpeni érdeme, ma már nehéz
eldönteni. Batsányi azt írja, hogy még Orczy Lőrinc biztatta a vállalkozásra;
Kazinczy kezdetben félreérthetetlenül főszerkesztőként viselkedett, ő írta meg a
Magyar Museum beköszöntő cikkének első változatát. Batsányi elejétől fogva a
szavazat-többség elvét igyekezett érvényesíteni a szerkesztés munkájában, s a
folyóiratot és a munkatársi gárdát úgy tekintette, mint a megalapítandó magyar
akadémia előfutárát. Mivel Baróti Szabót sikerült teljesen a maga oldalára állítania,
Kazinczy egyre jobban háttérbe szorult, és 1789 tavaszán véglegesen szakított a
folyóirattal. A programot körvonalazó Bévezetését Batsányi alaposan átdolgozta, és
később teljesen a maga szerzeményének tartotta. A fő szövegváltoztatások abból
állnak, hogy Batsányinál – Ányos múltszemléletének hatására – különös hangsúlyt
kaptak a nemzeti katasztrófák (Várna és Mohács), a magyar művelődés helyének
kijelölésére széles világirodalmi áttekintés került bele, és Bessenyei szellemében a
megoldandó feladatok között helyet kapott a nyelvművelő akadémia
megalapításának terve.
Batsányi a folyóirat első számaiban megjelent cikkeiben még korábbi fejlődésének
eredményeit értékesítette. De a régi anyagot is a Bévezetésben kifejtett program
szolgálatába állította, s az első kötet szerkesztése közben egyre határozottabban
alakult ki önálló irodalmi ízlése. Költői formanyelvére akkor talált rá, amikor a
jozefinizmus és a nemesi ellenállás iskoláját kijárva, politikai mondanivalója
kialakult. A két fejlődésvonal az 1790 körüli években szerencsésen találkozott
össze, s a közélet eseményeire belső meggyőződéssel, egész egyéniséggel,
ihletetten reagáló Batsányi az időszak egyik legjelentősebb költőjévé vált.
{151.} A Magyar Museum első számában a vitázó részletek elhagyásával új
alakban tette közzé A fordíttásról írott tanulmányát. Nézetei feltűnést keltettek a
tudós társasági tekintéllyel fellépő folyóiratban. A régi, deákos hagyomány ápolói
részéről Rájnis József válaszolt a fiatal írónak 1789-ben. Az ellenfél Baróti Szabó
Milton-fordítását is megtámadta, minthogy az angol író Elvesztett paradicsoma
semmiképpen nem fért össze Vergiliuson iskolázott ízlésével. Batsányi nagy erővel
védte meg fordítói nézeteit, eredményesen kelt pártjára Miltonnak és Baróti
Szabónak, aki ez idő tájt egész költői termését átdolgozta fiatal barátja kívánsága
szerint. A Magyar Museum harmadik számának Toldalékaként megjelent vitacikk
Batsányi nevét egyszeriben ismertté tette.
Két másik tanulmánya az Orczy-házban kapott indításokra nyúlik vissza. Az Ányos
Pálról írott dolgozat műfaji tekintetben azokhoz a felhívásokhoz kapcsolódik,
melyekben egy-egy szerző hírül adta irodalmi tervét, és segítséget kért a
megvalósításhoz. Batsányi Ányos műveit akarta kiadni. Híradását azonban a hírlapi
közlés szintjéről a nálunk akkor még ismeretlen irodalmi tanulmányhoz közelítette.
Állást foglalt a négyes, illetve páros rím kérdésben: mindkettőt jónak találta, ha
valóban költő írja azokat, és nem versfaragó tolla alól kerülnek ki. A költőt és a
verselőt később is mindig élesen megkülönböztette. "Nincs alább való teremtmény
ítéletem szerént a tudós világban egy versfaragónál, kinek sem íze, sem tüze" – írta
1791-ben.
Még jobban megközelítette az irodalmi tanulmány műfaját a Bessenyei Györgyről
és annak munkáiról írott cikke. Bessenyei néhány kéziratban maradt munkáját
ismerteti, melyeket a pesti pálosoknál olvasott. Célja azonban sokkal több a puszta
ismertetésnél: Bessenyei életének és egész munkásságának bemutatására törekszik.
Figyelmet érdemel e műben a magyarnyelvűség programjának hangoztatása, a
kritika fontosságának kiemelése és a cenzúra intézménye elleni támadás. Batsányi
elismerte az engedékenyebb jozefinista sajtópolitika jótékony hatását a magyar
irodalomban.
Az 1790-et megelőző évekből származnak Batsányi első Osszián-fordításai. Az
akkoriban Európa-szerte népszerű irodalmi hamisítvány, egy fiktív kelta bárd népe
pusztulását sirató énekei jól illettek az általános hangulathoz. "Az vala főbb s
legelső tárgyam, hogy ennek az isteni költőnek szívreható énekei által
magyarainkat megihletvén, hazájokra, s önnön magokra emlékeztessem. Bárdussa
kívántam lenni magyar nemzetemnek, s a régi kelták történeteiben tükröt tartani
polgártársaim elejibe; édes anyám nyelvén akartam siratni erkölcseinknek
elhanyatlását, dicsőségünknek kimúlását! mert oly környülállásokban vagyunk,
hogy, hacsak teljességgel el nem rontotta már szíveinket az idegen maszlag,
szükségképpen meg kell illetődnünk egy – hazája veszedelmét oly érzékenyen
kesergő öreg vitéznek szomorú panaszára." Batsányi hexameteres formában is
kísérletet tett az ossziáni énekek átültetésére; hamarosan belátta azonban,
valószínűleg Herder hatására, hogy a klasszikus forma nem illik hozzájuk.
A dicsőséges múltat és a szomorú jelent, II. József utolsó éveinek válsághangulatát
Virág Benedekhez intézett Serkentő válasz című versében fogalmazta meg a
leghatározottabban. Virág az ősi magyar dicsőség feltámadását énekelte meg a
török háború egyik magyar katonatisztjében (Nemes György dicsérete); Batsányi az
egész nemzeti múltat felölelő történeti körképpel válaszolt, a várnai és mohácsi
katasztrófát, a török hódoltságot, az egyenet-{152.}lenséget és a vallásháborúkat
idézte fel a békében és a kulturális haladásban reménykedve, azután a jelenre
fordította tekintetét:
Ím, nyög a hazafi most is fájdalmában,
Nem vehetvén reményt árva mivoltában;
S nem találván hazát önnön hazájában,
Csak panasz, csak jajszó zeng bús ajakában.
Hasztalan említi törvénye szentségét,
Annyi drága vérrel szerzett örökségét;
Sőt, gyanúba hozván egyenes hívségét,
Ezáltal halmozza nagyobbra inségét.

A vers hagyományos négyes rímeivel, stílusával, világos gondolatmenetével a kor

legjobb költői-publicisztikai megnyilatkozásai közé tartozik, melyben
elválaszthatatlanul összevegyül még a köznemesi-függetlenségi elégedetlenség a
"törvény és igazság" erejébe vetett polgári hittel.

A forradalom ihlete
A válságos helyzetben a francia forradalom fénye adott tájékozódási lehetőséget.
Batsányi az első volt, aki maradandó értékű irodalmi művel üdvözölte a
világtörténelmi jelentőségű eseményt. A franciaországi változásokra formai mintája
Barcsay Ábrahám A kávé című költeménye, melyben a testőr az angol gyarmati
kizsákmányolás fölött mondott ítéletet. Egyetlen nagy nyolcsoros körmondat mind
a kettő, hatsoros bevezető után egyformán két versnyi csattanó következik.
Batsányi hasonlíthatatlanul világosabb, erőteljesebb és lendületesebb elődjénél:
határozott hangú megszólítással kezdi, majd a következő négy sorban nagyerejű
jelzők és igék érzékeltetik az elnyomottak erejét. A hatásos intonáció a "felszentelt
hóhérok"-ról szól, s összegező befejezésül a francia példát idézi fel: "Vigyázó
szemetek Párizsra vessétek!" A vers szinte az eszköztelenségig egyszerű, a
periódusos forma következtében viszont szerkezetileg rendkívül "feszített", az
utolsó sorba sűríti a mondanivaló lényegét, amelyet ellenállhatatlan ritmikai erővel
fejez ki. Gondolat és érzelem teljes harmóniában olvad össze az epigrammában, s
megvalósulva látjuk benne azt, amit Batsányi egyik politikai verséről írt: "Lángol
az elmém, mikor ilyennemű dolgokról verseket írok; s mennél rövidebb,
hathatósabb és egyszersmind mennél jobb-hangzatú szókkal fejezzem ki
gondolatimat és érzékenységimet, azon vagyok. Ha lehetne, oly tömörséget adnék
verseimnek, hogy minden periódusom lángba hozná olvasóm képzelődését, és
megolvasztaná velem-érező szívét."
II. József halála után a nemzeti lelkesedés Batsányit is magával ragadta. A Serkentő
válasz stílusában verset írt Hohenlohe Károlynéhoz, az ősi erkölcsök, nyelv és
öltözet dicsőítésére, üdvözölte Orczy Lászlót, a hivatalba lépő új abaúji főispánt.
Valószínűleg ebből az időből származik egy Árpádról, a földet foglaló nemesség
őséről írandó eposz-terve, melynek csak kezdő sorait ismerjük.
{153.} Az Orczyhoz intézett magyaros ódában a szabadság újból feltűnő napjának
üdvözlése mellett már intelem hangzik: "Még nem vagy a parton" – írta – a nemzeti
és haladó követelések még korántsem teljesültek. Az 1790–91. évi országgyűlés
éles harcaiban Batsányi azokhoz a haladó nemesekhez csatlakozott, akik a
függetlenség helyreállítására irányuló törekvést mélyreható reformtervekkel
kapcsolták össze. A legtekintélyesebbek a Bécsben megjelenő magyar hírlap, a
Hadi és Más Nevezetes Történetek körül csoportosultak. Batsányi ezek egyikétől,
Széchényi Ferenctől kapott kölcsönt a Magyar Museum folytatására; Forgách
Miklóshoz nyílt levelet intézett abból az alkalomból, hogy az országgyűlés
törvénybe iktatta a magyar nyelv használatát. A kassai szerkesztő nagy figyelmet
szentelt Báróczi Sándor A védelmeztetett magyar nyelv című röpiratának, és maga
ismertette folyóiratában a nevezetes munkát, amely világosan elmagyarázta, hogy a
magyarnyelvűség hívei nem törekednek a latinság teljes megsemmisítésére. Nem
gondolt a deák költészet kiirtására Batsányi sem, hiszen később mint latin
versszerző jó nevet szerzett magának. A haladó, reformpárti nemesek közé tartozott
Batthyány Alajos, akinek nevére Batsányi ódát írt, amikor 1791 februárjában
beszédének hatására – a katolikus klérus minden tiltakozása ellenére – az
országgyűlés törvénybe iktatta a protestánsok vallásszabadságát.
Az 1790-ben hangadó köznemesség, a francia forradalom eseményeitől és a hazai
parasztmozgalmaktól megrémülve, kiváltságainak biztosítása fejében, kiegyezett az
uralkodóházzal. Batsányi és vele együttérző társai háttérbe szorultak a reakció
gyorsan megújuló erőivel szemben. Batsányi ebben az egyre szorongatóbb
helyzetben vált igazán radikális szellemű költővé, s ugyanekkor talált szilárd
filozófiai alapot a hazai elmaradottsággal reálisan számoló politikai
meggyőződéséhez. Egész Európa eseményeit figyelemmel kísérte, különösen a
francia forradalmat, nagy részvéttel szemlélte a szabadságért és polgári haladásért
harcoló lengyel nemesség küzdelmét, mélységesen elítélte a népek szabadsága,
közelebbről a forradalmi Franciaország ellen fegyverkező uralkodókat:
Nincs isten? – Nincs, aki vigyázna reátok,
Dühös vakságtokban tán azt gondoljátok?
Nem dőlhet le porba, minthogy nincs bírátok,
Nemzetek átkával terhelt koronátok? –
Hah! hogyha érccé vált kegyetlen szívetek,
S nincs emberi érzés már többé bennetek:
Tekintsetek körül, vakok! s reszkessetek;
Nem állhat már soká megrendült széketek!

Már A franciaországi változásokra írott versben a Természet kérte a zsarnokok

vérét; most, 1792 nyarától, Herder olvasása nyomán, Batsányinak meggyőződésévé
vált, hogy az emberiség történetében a természeti erők kérlelhetetlen
következetességével tör előre a haladás; egyes államok, intézmények ideig-óráig
feltarthatják ugyan diadalmas útjában, végső győzelmét azonban nem tehetik
kétségessé. A gondolkodó ember legszentebb kötelessége, hogy az általános
fejlődéstörvények érvényesülését segítse; különben azok erőszakos {154.}
forradalommal vágnak utat maguknak. Batsányi úgy gondolta, hogy a hazai
elmaradott körülmények között, "mivel az észnek józan világossága előre nem
ment", csak parasztforradalomra kerülhet sor. A franciákéhoz hasonló
megmozdulásnak nagy akadályát látta a hazai lakosság nyelvi és vallási
megosztottságában is. E gondolatok táplálták nemes erkölcsi magatartását és a
magyar elmaradottság következményeinek felelősségteljes megítélésén alapuló
írói-értelmiségi hivatástudatát: "Vagynak ... olyan igazságok – írta –, melyeknek
felfedezése gyakorta ártalmas lenne, és amelyeknek eleven festése néha egész
országokat tűzbe hozhatna." Ekkor alakult ki benne a hazáját és nemzetét vezető
látnok-költő képzete, amely aztán végigkísérte egész pályáján.
Történetfilozófiáját a Beszélgetés című Wieland-fordításában népszerűsítette.
Ebben azt mondja, hogy az uralkodókat, ha összeütközésbe kerülnek népeikkel, az
istenek beavatkozása sem mentheti meg; az égi hatalmak éppúgy alá vannak vetve
a Nemezisnek, a természeti törvénynek, mint az emberek. E meggyőződésének
szolgálatába állította a Magyar Museum egész második kötetét, melyet most már
Kazinczy kiválása után teljesen maga szerkesztett. A folyóirat viszonylag széles
olvasótábora, több megye hivatalos pártfogása azt tanúsítják, hogy a szerkesztő
elvei meghallgatásra találtak a köznemesség és az értelmiség haladó gondolkodású
képviselőinél.
A reakció megerősödése idején Batsányi verseiben előtörnek az elkeseredés
hangjai, amikor pedig végleg bebizonyosodott a reformmunkálatok lehetetlensége,
a rövidesen várható forradalom hirdetője lett. Már 1791 januárjában Virág
Benedekhez szólva így panaszkodott:
Most, bár érdemeim még nem is oly nagyok,
A kaján irigység kitett tárgya vagyok! –

Valamelyest még bízott a hazai reformok bevezetésében, amikor Levél, Szentjóbi

Szabó Lászlóhoz című versét írta. (Batsányi mindig töredéknek nevezte, ha beszélt
róla). A hexameteres formájú költemény a mohácsi csatasík leírásával kezdődik. A
nemzeti katasztrófa felidézése intelmül szolgál azoknak, akik megbontották a
nemzeti egységet és bajt bajra halmoznak. A papi reakciót kell itt elsősorban
értenünk, mert ez rekeszti "a szabad észt, szűkebb korlátba", és szorítja "népünket
alacsony" járomba. Segítséget azonban már csak a "végetlen igazság"-tól vár
ellenük a "népe jövendőjén" aggódó költő. "E kétes idők veszedelmét előre látva"
kérdezősködik a Budán ülésező országgyűlési reformbizottságok munkája felől, s a
hazában szétszórt, szervezetlen, de vele együttérző társaitól várja kínzó gondjai
enyhítését. Verseghy Ferenc ellen ekkor már vizsgálat folyt, és a versben említett
másik barát, Koppi Károly is elvesztette néhány év múlva egyetemi tanári állását.
A Levél eredetileg sok mindent tartalmazhatott még; a főszövegen kívül ma három
összefüggéstelen töredék ismeretes belőle, melyekben a "világunk minden
aranyjánál becsesebb fő kincset", a tiszta ész világosságát, s az egyenlőséget és
testvériséget dicsőítette a költő.
Utolsó jelentős alkotása elfogatása előtt A Látó című vers. Törhetetlen hittel nyitja
és zárja költeményét Batsányi:
{155.} Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.
Mindenkihez szól benne, "valaki a magyar változó ég alatt | Még a szabadságnak
híve s ember maradt." (Rövid néhány esztendő alatt három kormányrendszert látott
uralkodni.) I. Ferenc intézkedéseitől reményét vesztve az igazság uralmát, a
"babona fertelmes oltári"-nak ledőlését ekkor már "ama dicső nemzettől", a
franciáktól várja, amely
Hozzánk ím! ölelő karjait terjeszti:
"Álljon fel az erkölcs imádandó széki!
Nemzetek, országok hódoljatok néki!
Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,
Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!"

A nyílt királyellenesség ("koronás gyilkosok") és az a kitétel, hogy a 18. század

végére az egész világ megújul, Batsányi legforradalmibb megnyilatkozásai közé
emelik A Látót.
Nem csodálkozhatunk, ha a költőt Ferenc uralkodása idején a Szentjóbi Szabó
Lászlóhoz intézett levél miatt feljelentette a cenzor, és vizsgálat indult A
franciaországi változásokra írott verse miatt is. Hiába volt a helytartótanács
jóindulata, hiába szólaltak fel a megyék is Abaújjal az élükön a sajtószabadság
érdekében, hiába fogalmazott Batsányi maga is felterjesztéseket és kérvényeket,
elvesztette állását. Nem meglepő az sem, hogy Martinovics igazgatói állást ajánlott
fel a magyar jakobinusok szervezetében az elcsapott kancellistának. A jakobinus-
per alatt egész korábbi munkásságára visszatekintő latin önvédelmet írt, s egy
jottányit sem tagadott meg abból, amit a társadalom fejlődési törvényeiről korábban
vallott. A francia forradalom világtörténeti jelentőségét a kereszténységéhez
hasonlította benne, szerencsétleneknek nevezte azokat a kormányokat, amelyek "a
vélemények végzetszerű árját ... inkább szeretnék ... visszafelé terelni, mint
megfelelő csatornákon és korlátokon belül levezetni". Hitet tett Herder szellemében
a "lassú forradalom", az "igazi szabadság" mellett, és kigúnyolta azokat, akik
"maguk akarnak a természet folyásának előírásokat adni". Amellett, hogy tudott a
szervezkedésről, tulajdonképpen védekező iratáért ítélték el.
Kufsteinban Verseghyvel és Szentjóbi Szabóval együtt raboskodott. A per és a
fogság eseményei érthető módon megrendítették a költőt, aki szenvedéseinek
kifejezésére, önmaga vigasztalására és erősítésére egy egész versciklusra való
költeményt írt. Toldy Ferenc ezeket később Kufsteini elégiák címmel foglalta
össze. A bebörtönzött magyar jakobinusok szenvedéseinek legművészibb emlékei
ezek, egyszersmind Batsányi életművében is a leglíraibb alkotások. Költői eszközei
– a képalkotástól kezdve egészen a szerkezeti felépítésig – itt térnek el leginkább a
hagyományos nemesi verselés mintáitól, a barokk poétika imitáció-tanának
követése helyett mindenütt a legbelsőbb élmény megragadására törekszik a költő.
Toldy igazságtalan volt, amikor "nem poétai természetnek" nevezte Batsányit, tény
azonban, hogy a letartóztatása előtt írott verseiben – egy-két forradalmi kitörését
kivéve – túl sok, főleg mintaképeitől átvett, magára erőltetett szabály fékezi lírája
áradá-{156.}sát. A per és a fogság elemi megrázkódtatást kiváltó hatása
felszabadította a költőt, aki néhány versében jelentősen túlnőtt kora oly sok
hagyománytól és szabálytól kötött költészetén.
A kufsteini fogság élményeit megörökítő versek sorát Batsányi Tünődés című
költeményével nyitotta meg. A hazai és a külföldi irodalomban egyaránt sok
előzménye van e versnek, s ezeknek több motívuma és szerkezeti eleme itt is
feltűnik. A költemény mégis messze kiemelkedik a hasonló témájú művek közül,
élettelibb, gazdagabb, a szó igazi értelmében modernebb náluk. A divatos
holdköltészet sablonjait a személyes élmény melege forrósítja át, a mintaképek
szenvelgésnek ható érzelmessége helyett itt az okkal megindult és megindító
érzelmek ereje árad a sorokból. Már a helyszín ábrázolásával is kiemeli versét a
hasonló tárgyú művek közül:
Elcsendesedtek társaim is, setét
Szurdékaikban: nem merik átkozott
  Órában épült zárhelyünknek
    Felfakadó panaszos nyögéssel
Mély hallgatását félbeszakasztani.

A helyszín drámai ábrázolása, a szenvedélyek ereje, a világosan kitetsző

allegorikus célzat teszi ihletett alkotássá A rab és a madár című költeményt is,
amely formai tekintetben talán legjelentősebb darabja Batsányi költészetének. Első
eredeti képviselője ez annak a modern lírai versnek, amelynek szerkezetét, ritmusát
a kifejezést kereső érzés szabad ömlése vagy lobogása szabja meg. Sorainak lejtése,
hosszúsága, mondatainak, szólamainak lüktetése, elszórt rímeinek telt vagy tompa,
szándékos vagy szándéktalan összecsendülése: mind az érzés áradásának,
hullámzásának kifejezését szolgálja; ez lazítja meg s telíti egészen modern
expressziókkal a vers nyelvét; ennek tagolódása szerint határolódnak el a vers
strófái.
A rab és a madár, miként a kufsteini versek több más darabja is, igen fontos a költő
eszmei megítélésének szempontjából. Taktikai célzattal fogalmazott néhány
óvatosabb nyilatkozatával, későbbi latin nyelvű Napóleon-ellenes ódájával
szemben itt teljes tisztaságában mutatkozik meg Batsányi rendíthetetlen forradalmi
meggyőződése, szabadságvágya, zsarnokellenessége. Megpróbáltatásait nem
véletlen szerencsétlenségnek fogja fel, hanem történelmi távlatban szemléli,
rádöbbenve arra, hogy az igaz és a jó
Üldöztetik szünetlenül;
  Mert Tullius pallosra jut,
    S Neró királyi székben
ül.

(Verseghy Ferenchez)
Ugyanezt a gondolatot egy másik versében szinte szóról szóra úgy veti fel, mint
később Heine. "Mért szenved, ki jó, ki bátor, mért ítélik kínhalálra? Mért győz
mindig a gazember ...?" – teszi fel a német költő a kérdést, amelyet Batsányi így
fogalmazott meg:
{157.} Honnan s miért van ennyi rossz?
Miért szenved igy a jámbor erkölcs?
S mért győzedelmes a gonosz?

(A szenvedő)

S ha sorsának történelmi távlatokban szemlélt tanulsága érthető módon elkeserítette

is a "hazug és csapodár" világgal szemben (Tünődés), a vigasztalan magány
legnehezebb óráiban sem tagadta meg forradalmi hitét. Bízott abban, hogy a
megpróbáltatásoknak értelmük lesz, hozzá fognak járulni az elnyomott nemzet
ébresztéséhez:
Add, hogy méltatlan halálom
   Ébreszthesse népemet!
Ó hazám! ... Im felajánlom
   (Ah! fogadd el) éltemet.

Minden bizonnyal saját magára is gondolt, amikor legkedvesebb barátjának,

fogolytársának, Szentjóbi Szabó Lászlónak haláláról írt (Három töredék). Hitte,
hogy "elűzi majd a jobb idő" ügyük sötét homályát, "kifejti s délre hozza" sok
szenvedésük titkait, s a mártírok nevének fénye
Ragyogni fog, mig a magyar
   Magyar s szabad polgár leend.

Kufstein után
Kiszabadulása után félévvel ült össze az 1796-i országgyűlés, amelynek egyetlen
feladata volt, hogy újoncokat és hadiadót szavazzon meg Napóleon ellen. Az
alkalomra megjelent számos vers között – nyilván baráti unszolásra, s hogy bécsi
helyzetének kínosságát némileg enyhítse – Batsányi is írt egy latin ódát, fegyverre
szólítva benne a rendeket. A névtelenül kiadott vers formai és nyelvtani
tökéletessége általános elismerésre talált, külföldön is felfigyeltek rá, s az 1799-ből
keltezett Mantua cíművel együtt megbecsülést szerzett költője nevének a kor késő-
humanista latin irodalmában. Ő maga nyilvánvalóan A rómaiak szelleméhez (Ad
manes Romanorum) intézett epigrammában beszélt őszintén, amely szerint a
köztársasági Rómát a triumvirek, Magyarországot a septemvirek, a hétszemélyes
tábla bírái tették tönkre. Ők mondtak ugyanis legfelső fokon ítéletet a Martinovics-
per vádlottai felett.
Bécsből felelevenítette korábbi kapcsolatát Baróti Szabóval, Virággal, Kazinczyval,
közben megfordult Magyarországon, Debrecenben megismerkedett Csokonaival, s
az új körülmények között nagy szívóssággal fogott hozzá régebbi irodalmi
terveinek megvalósításához. Festetics György költségén Magyar Minerva címmel
kiadványsorozat indult meg. Batsányi ennek első köteteként jelentette meg Ányos
munkáit; az összeállítás már 1793 óta készen állt nála. Most megírta hozzá a költő
életrajzát, előszavában óvatosságra intette a nyelvújítókat, s helyenként
figyelemreméltó jegyzetekkel kísérte az egyes darabokat. Jellemző a korra, hogy a
cenzúra Ányos néhány sorát {158.} katolikus szerzeteshez nem illőnek találta, és
Batsányinak az utolsó pillanatban sajátjából kellett kipótolnia az elhagyásra ítélt
helyeket.
Bécsi évei igen alkalmasak voltak irodalmi ismereteinek elmélyítésére. Jóakaró
barátai közé tartozott Herder kiadója, a kiváló történész Johannes von Müller.
Batsányi ezekben az években ismerkedett meg alaposan Schiller és Goethe
munkáival. Újabb tanulmányainak tulajdonítható, hogy mikor újból elővette
Osszián-fordítását, részint prózában, részint szabad jambusokban akarta a kelta
bárdot tolmácsolni. Környezete és kapcsolatai magyarázzák, hogy próbát tett a
német nyelvű költészetben: Herder folyóiratában, az Adrasteában nagy ódát
jelentetett meg – még mindig névtelenül. A vers szoros kapcsolatban áll Batsányi
korábbi műveivel. A szükségszerű változásban bízó ember erkölcsi problémáját
veti fel benne, s azzal a végső következtetéssel zárja, hogy tehetségünket
rendületlen bizakodással, kötelességszerűen kell kifejtenünk, isteni rendelés szerint
szakadatlanul akarnunk kell a Boldogságot.
E rendíthetetlen meggyőződést, az erény végső diadalába vetett hitet fejezik ki a
költő magyar versei is, amelyeket ebből az időből jórészt csak töredékekben
ismerünk. Az Imhol ma is ... kezdetű alkaioszi ódájában minden addiginál nagyobb
erővel támadta a reakciót, amely gúnyt űz az erényből. Egy másik fragmentumában
az ősök érdemére hivatkozó nemességnek vágta a szemébe, hogy kitüntetései
"rabszolgája", vagyis jobbágya mellét díszítenék méltóképpen.
A bécsi évek alatt, amikor megbélyegzett emberként és folyóirat híján kevéssé
szólhatott bele az irodalmi életbe, tanácsokkal szolgált barátainak és segédkezett
műveik sajtó alá rendezésében. Virág Benedek egyik kötetének megjelentetésében
nem kevés része volt; türelemmel és kitartással foglalkozott Baróti Szabó
Dávid Aeneis-fordításával. Kisfaludy Sándornak is ajánlkozott, hogy baráti
kritikusként átnézi a Kesergő szerelem szövegét. Mikor a sümegi költő az 1807-i
országgyűlésre kiadott Regéivel új színben, patriótaként mutatkozott be a közönség
előtt, különösen élénk visszhangra talált Batsányinál. Kisfaludy mintái közé
tartozott Osszián is, múltszemléletének egyes vonásai pedig közösek voltak
Batsányival. (Árpád, Várna, Mohács, Hunyadi-kultusz). Hasonlítottak irodalmi
nézeteik is. Kisfaludy elítélte a versfaragókat, a hangsúlyos és időmértékes formát
egyformán alkalmazhatónak tartotta; meghatározását, hogy "a szép, mély,
magokkal ragadó érzések, az eleven képzeletek, bájoló rajzolatok, – s ezek
legszebb, legalkalmatosabb, leghathatósabb szavakkal kifejezve teszik ítéletem
szerint a poétát", Batsányi később többször idézte. A Regék megjelenése után a
börtönviselt költő verset írt Kisfaludi-Himfihez, melyben Osszián "boldog
örökösének" nevezte barátját, s ő maga is írt három ossziáni dalt, melyeket
utóbb Várna és Mohács címmel fogott össze. E versek erkölcsi felfogása és
társadalmi mondanivalója messze fölötte áll Kisfaludy regényes jelmezt öltött
köznemesi gondolkodásának. Az Első Ulászló Szegeden arról szól, hogyan szegte
meg a király a pápai követ rábeszélésére a törökökkel eskü alatt kötött békét, vagyis
a vers arra figyelmeztet, milyen végzetes következményekkel jár a klérus befolyása
a világi politikában. A Déli György látása címében Batsányi bárdköltői neve
maradt ránk, melyet barátai még 1798 táján adtak neki. A Múzsa megjelenik az
álomba merült költő előtt a mohácsi vész előestéjén, s látói hivatására
figyelmezteti:
{159.} A látó, ha terhét felvette vállára,
Viselje mindvégig, s ne nézzen magára.
S minthogy sem tetszése változást nem tehet,
Sem kára, vagy haszna, kérdésbe nem mehet:
Imádván titkait az ég szándékának,
Tűrje nehéz súlyát a kemény igának;
S zabolázván saját hajlandóságának
Ösztönét, engedjen istene szavának!

A harmadik darab, a mohácsi csatában fogságba esett Majthényi Barta

keserve, a Tünődés című kufsteini elégiával rokon, s a költő utolsó kísérlete, hogy a
modern hazafias érzelmességet klasszikus, alkaioszi strófákban fejezze ki. A hős
éjszakai töprengése a természeti és történeti szükségszerűségbe vetett
optimizmussal fejeződik be:
Nézd a jövő nap hajnali csillagát. –
Nem, nem teszem még én le reményemet.
  Feltámad Árpád népe! Bízzunk
    A magyarok kegyes istenében.

Verseit először 1793-ban akarta gyűjteményesen megjelentetni. Szándékát

állásvesztése és fogsága meghiúsította. 1808-ban látta újból elérkezettnek az időt
önálló kötet megjelentetésére. Költeményeit ekkor irodalmi elveit
összegező Előszó vezette volna be, melyet ma csak töredékesen ismerünk. A
versrendszerek körül folyó vitával kapcsolatban kijelentette benne, "hogy ott, ahol
helye van, mindenik jó lehet, csak poézis legyen benne", s "versszerzők" helyett
igazi költőket kívánt; ellenezte a felesleges írói torzsalkodásokat, Verseghy és
Révai tollharcát látva a grammatikai vitákat; az irodalmi nyelv tökéletesedését a
nagy írók példájától várta. A kötetet lezáró, 1798-ból keletkezett Beszédben az
Ányos-kiadás előszavából kiindulva erélyesen kikelt az erőszakos nyelvújítás ellen.
A két prózai irat közé illesztve egész eddigi termését, a legforradalmibb darabokat
is ki akarta adni. Nem lehetetlen, hogy külföldön szándékozott könyvét
megjelentetni, vagy a Habsburg-monarchia teljes vereségére számított.
Párizsi életéről keveset tudunk. Az bizonyos, hogy versei kéziratát magával vitte, és
itt is foglalkozott Osszián fordításával. Csak legújabban előkerült levelezése
(Johann Georg Müllerrel) tájékoztat behatóbban Batsányi párizsi öt esztendejéről.
Johann Georg Müller a neves svájci történetírónak, politikusnak és publicistának,
Johannes von Müllernek testvéröccse volt. Bécsi tartózkodása idején Batsányi
szoros barátságban állott Johannes von Müllerrel, s barátja halála után az elhunyt
testvére, aki sajtó alá rendezte irodalmi hagyatékát, megkérte őt, hogy juttassa el
hozzá bátyjának nála levő leveleit. Ez indítja meg köztük a levelezést. Batsányi,
megszabadulva az osztrák titkosrendőrség őrizetétől, féktelen gyűlölettel
aposztrofálja a joggyilkosságot elkövető Ausztriát, a zsarnokság és elnyomás bécsi
fészkét. Erős politikai tudat rajzolódik ki leveleiből, s ennek alapján bízvást
feltételezzük, hogy Batsányi neve korántsem véletlenül került kapcsolatba
Napóleon kiáltványával. Jelentős részletei a levelezésnek a Herderről és
Schillerről {160.} írottak. Batsányi, akit önértékének tudata megóvott az olcsó
tekintélytisztelettől, rendkívül nagy elismeréssel szól a két nagy németről. Párizsi
tartózkodásának legfontosabb szellemi terméke Der Kampf című műve, amely egy
(részben eddig is ismert) német nyelvű költeményből áll, s egy értekezéséből "über
das Feudalwesen und das neue Europäische Staatensystem oder die republikanisch
konstitutionelle Monarchie". A könyv 1810-ben jelent meg Németországban,
Cottának, Goethe és Schiller kiadójának gondozásában. A mű éles támadás a
feudalizmus ellen, dicsőíti Napóleont és az alkotmányos monarchiát. Batsányi a
politikai, társadalmi és államelméleti kérdések elemzésében érvényesíti
felvilágosult, antifeudális álláspontját, melyhez Herder és Schiller nézetei mellett
Hobbes és Montesquieu gondolatait is felhasználja. A mű, amely eddig ismeretlen
volt a kutatók előtt, fontos új vonásokkal gazdagítja a Batsányi-képet: a harcot
folytató, fáradást nem ismerő egyéniséget ismerjük meg e munkájában, azt a
Batsányit, akinek nemcsak szellemi energiája, hanem gyarapodó politikai és
tudományos tájékozottsága is tiszteletre kötelez.
A franciaországi évekből még egy terjedelmes műve maradt ránk, egy cikksorozat,
melyben a magyar nyelvet és irodalmat ismertette az idegen olvasóközönséggel. A
magyar történelemről, földrajzról és a nyelvről adott rövid tájékoztatás után röviden
áttekintette literatúránk történetét, majd néhány költőt mutatott be fordításban
(Révai, Virág, Baróti Szabó, Rájnis és a maga verseit). Valószínűleg ekkor mélyedt
el a francia klasszicizmus íróinak tanulmányozásában. Olvasmányai a formai és
nyelvi kérdések felé irányították érdeklődését és nagyban hozzájárultak az ész és az
érzelmesség harmonikus kiegyenlítését hangoztató sajátos klasszicista ízlésének
végső kialakulásához. A francia hatás a linzi évekből származó prózai iratokban
válik különösen szembetűnővé.
Batsányi Párizsban messze került a magyar irodalmi élettől és jobbára csak
olvasmányokból értesült a hazai hírekről. Linzi száműzetése idején sem szűnt meg
kényszerű elszigetelődése, honfitársai újabb meghurcoltatása után nemigen mertek
kapcsolatot tartani vele. A hazai viszonyok hézagos ismerete, a jelenségek
arányainak megítélésében elkövetett hibák ettől kezdve tűnnek fel
megnyilatkozásaiban. Az a költő, akit a társadalom és a politikai élet égető kérdései
ihlettek, most cselekvési vágyát legfeljebb úgy elégíthette ki, hogy az "igazi
költőről" és a nemzeti irodalomról alkotott nézeteit fogalmazta újra. Hitvallását A
magyar lantosban fejtette ki a régi eréllyel és világossággal. Csaknem egy
évtizeden keresztül dolgozott e versen, míg a személyiség, a harmonikus művészi
önkifejezés szövegszerűen is Goethétől ihletett programját:
Zengj, énekelj, mint a madár,
   Mely hegyre völgyre száll,
S csak szíve titkos ösztönét
   Követve hangicsál, –

összeolvasztotta a magyar nemzeti költő látnoki hivatásával, aki a múltból a "jót,

nagyot, dicsőt" emeli ki, a jelenben pedig a "barom gyanánt" henyélő "sok
nemtelen nemes"-t ostorozza. Batsányi mindvégig meg volt győződve, {161.} hogy
munkája, szenvedése nem lehet hiábavaló, birtokában van A látók titkának, hogy a
múlt és jelen szemléletéből, a józan ész világánál, csalhatatlanul bontakozik ki a
törvényszerűen bekövetkező jövő.
A linzi évek legterjedelmesebb költői emléke A magyar költő idegen messze
földön című "poétai elmélkedések" sora. Költői végrendeletnek szánt gondolatait
képzelt tavaszi kirándulás vékony szálán fűzte egymáshoz. Az első rész témája az
öreg Batsányi linzi éveinek jellemző monológja: voltak és lehettek, akik több jót
tettek és tesznek a hazának, mint ő;
De kik, a mostoha csalárd szerencsének
Ellenére tovább egyre küzködnének,
S érte jobb lélekkel többet eltűrnének –
Nincsenek, nem voltak, s nem is lehetnének!

A második részben Magyarországra küldi Múzsáját, hogy búcsút vegyen azoktól,

akiket legjobban szeretett: koszorút helyeztet Baróti Szabó Dávid sírjára és
Kisfaludy Sándor homlokára. Az ekkor már nagyon elavult négyes rímekkel a költő
nyomatékossá, ünnepélyessé akarta tenni "poétai testamentumát".
Amennyire lehetett, Linzből is kapcsolatot tartott a magyar irodalmi élettel. 1818-
ban közreadta A magyar költő idegen messze földön egyik énekét, 1819-ben
előfizetett a Tudományos Gyűjteményre, és megalkudott régi ismerősével, Trattner
Mátyással, Faludi Ferenc verseinek kiadására. A kötet Poétai Gyűjtemény címmel
sorozatot indított volna el, amely a magyar költők "eredeti remek-munkáit" foglalta
volna magában. A vállalkozás Révai Miklós 1782-ben meghirdetett "Régi és uj
elegyes versgyüjteményé"-re emlékeztet, csakhogy Batsányi nem magyar nyelvű
"népies" és műköltői termékek egybefoglalására készült, hanem a Gyöngyösi,
Zrínyi, Beniczky és Ányos hagyományára épülő nemzeti ízlés és romlatlan nemzeti
nyelv példáit akarta kortársai elé állítani. A Faludi-kötetet A magyar
tudósokhoz intézett felhívás adta hírül a közönségnek (Pest, 1821). Első felének
tárgya a kor szokása szerinti "jelentés": az író tervezett munkáját ismertette benne
és segítséget kért hozzá; a második rész "a nemzeti nyelvről és poézisról és a mái
nyelvrontók törekedésiről" szólt. A támadás éle Kazinczy legújabb értekezése,
az Orthologus és neologus ellen irányult, tartalma pedig Gyöngyösi István
védelmezésében merült ki. A fő vádpontot Kazinczy és hívei ellen úgy fogalmazta
meg, hogy a "költeménynek legfőbb érdemét ... egyedül a versben, és a versnek
egész szépségét ... csak a külső formában helyheztetik". Batsányi nem helyeselte
Kazinczynak és híveinek nyelv- és formaújító törekvését, mert gyökeresen
szakítottak a nemesi barokk hagyománnyal; a linzi száműzött éppen e
hagyományok megnemesítésére, a hagyomány modern szempontú értékesítésére
törekedett, s indulatában az ellenpártiakat "viszketeges elméjű," "poétai lélek és
alkotó erő nélkül szűkölködő" kába firkálóknak nevezte. Szántszándékkal újította
fel az évtizedes irodalmi vitát. A hazaiak között a dunántúli írócsoport, főleg
Kisfaludy Sándor támogatására számított. Ez azonban hűvösen fogadta Batsányi
felszólalását, levelezni sem mert vele, üzeneteiben a nyilvános vita elkerülését
tanácsolta, és a két tábor nézeteltérésében a végső döntést az utókor belátására
bízta. Batsányi a harc folytatása {162.} mellett döntött, s A pennacsata című, be
nem fejezett és kiadatlanul maradt értekezéssorozatában az irodalmi viták
szükséges voltát fejtegette. Kisfaludy figyelmeztetését csak annyiban szívlelte meg,
hogy a nagy gonddal készített Faludi-kiadás (Pest, 1824) Toldalékában a polémia
helyett a "klasszikus" író bemutatására került a hangsúly, s Faludi életének és
művének meleg rokonszenvvel megírt ismertetése után a versek nyelvi és formai
kérdéseit, valamint a kiadói szövegváltoztatások okait tárgyalta finom ízléssel és
elemzőkészséggel. Ez utóbbi tulajdonság keltette fel a kötet iránt a fiatal írók
érdeklődését, Szemere Pál felvette az Élet és Literaturába a Toldalék egy részletét.
A Linzbe száműzött költő erejének tekintélyes részét az kötötte le, hogy az 1793. és
1808. évi meghiúsult kísérletek után végre kötetbe gyűjtse saját költeményeit.
Hosszas előkészítés után 1827-ben, Pesten jelentek meg végre Versei. Dunántúli
barátai szeretettel fogadták a kis könyvet, Toldy Ferenc 1828-ban
megjelent Handbuchjába öt darabot vett át belőle, s ezzel Batsányi újból bevonult a
magyar költők közé. A mindössze harminc darabot tartalmazó Versek mint első
kötet jelent meg. Hogy a tervezett második mit tartalmazott volna, nem tudjuk.
Lehet, hogy a száműzött arra számított, hogy párizsi elfogatásakor veszendőbe
ment irományai még előkerülnek; lehet, hogy az első kötetből kimaradt darabokat
bőséges jegyzetekkel ellátva akarta közrebocsájtani (pl. a Tartóztatást) vagy
Osszián-fordításából akart részleteket közölni. A tervezett második kötet helyett
1835-ben Poétai munkáit adta ki mint költői életművének foglalatát, arcképével, s a
címlapon a Versekre utaló felirattal: "Második, megbővített kiadás." Bírálatot csak
Toldy Ferenc írt róla a Kritikai Lapokban, s a félszázaddal előbbi irodalom tisztelt
alakjai, Orczy, Barcsay, Szentjóbi Szabó és Virág mellett jelölte ki helyét
irodalmunk történetében, "kik ébresztőleg s utat mutatólag egy szebb kor hajnalát
derítik fel hosszú álom után". Költészetéről szólva kijelentette, hogy Batsányi "nem
poétai természet"; csak néhány érzelme, kevés költői képe van, filozófiája száraz,
ismétli magát, nyelvében nincs erő, "az csak mindennapi szavak árja". Az új
irodalmi korszak ízlésével mérő Toldy szavai felháborították az öreg száműzöttet,
megkeserítették utolsó éveit, emiatt nem fogadta el az akadémiai levelező tagságot
sem. Bizonyos, hogy Toldy kritikája a költőhöz és az emberhez egyformán
igazságtalan volt. A Kazinczy-tanítványból lett romantikus nem vette észre, hogy
Batsányi költészetével és irodalmi elveivel a magyar klasszicizmus sajátos,
mesterétől eltérő színű változatát képviselte, amely a hagyományos költészet nyelvi
és formai eredményeinek felhasználásával, a közérthető magyarosság és a haladó
tartalom szintézisén alapult. Nem vette észre benne a politikai költőt sem, pedig  A
magyar lantos egyes strófái 1835-ben még ugyancsak aktuálisak voltak.
Batsányi az 1790-es évek politikai harcai közepette, az irodalmi élet egyik
középpontjában alkotta meg máig legértékesebb munkáit. Költészetének hatása is
ekkor a legerősebb. A kétszeri fogság, majd a linzi száműzetés lassanként elzárták
az éltető hazai társadalmi valóságtól. Az idegen környezetben sajátos
klasszicizmusa megmerevedett, lassanként idejét múlta. Politikai nézetei, látnok-
költői hivatástudata azonban ekkor is változatlan, erkölcsi magatartása töretlen
maradt.
A nyugati úton levő Szalay László, majd Erdélyi János meglátogatják az agg írót.
"Amikor beléptem – írja Erdélyi János – félreveté olvasmányát, mely {163.} a
Hírnök volt. Ruhája fehér otthonka, bársony mellény s nadrág, térdig harisnyában
és cipő. Szobája körül könyvekkel; e miatt ágya sincs a falnál ... Józsefre (Bajzáról
van szó) haragszik; Schedelt ki nem állhatja, Lukácsot szereti. Berzsenyit,
Vörösmartyt kevéssé tiszteli mint költőt, de Kisfaludy Sándort igen. Kölcsey neki
filozófus ... Magamról kére beszélnem; s mondám özvegy és gyermektelen vagyok;
megilletődvén szavaimon. Én tudom, monda, mi az: veszteni, ihol van – s ekkor a
falra mutatott, hol egy kép, lanttal kezében, felesége arcképe függ vala ... Fájt neki,
hogy az akadémia tizennégy évig felejté." Erdélyi 1844. május 19-én látogatta meg
Batsányit linzi magányában. Egy hét híján egy év múlva megszűnt dobogni
Batsányi nemes szíve.

FEJEZETEK
  Írói pályakezdése

 Verseghy a fogságban és munkássága a szabadulás után

 Kiadások

 Irodalom

Verseghy Ferenc 1757-ben született Szolnokon. Apja alacsonyrangú hivatalnok

(sótiszt) volt, anyja írástudatlan, egyszerű asszony. A családban élt ugyan a nemesi
származás hagyománya, de iratokkal igazolni ezt nem tudták. Az író Pesten, a
piaristák gimnáziumában (1766–1769), majd Egerben, a a jezsuitáknál (1769–
1771) tanult. A középiskola elvégzése után belépett a szemináriumba, kijárta a
filozófiai tanfolyamot s beiratkozott a teológiára is (1771–1777). 1777-ben
otthagyta az egri szemináriumot, beiratkozott az egyetemre, de 1778 tavaszán már
újból kispap lett. Ezúttal a pálos-{164.}rendbe lépett. Mint novícius alapos zenei
műveltségre tett szert. 1781-ben pappá szentelték, 1783-ban filozófiai doktorátust
szerzett, 1784-ben teológiából nyert egyetemi fokozatot. 1784–86-ban
hitszónokként működött Pesten. A pálosrend feloszlatása után tábori lelkészi állást
vállalt, de 1788-ban betegsége miatt ott kellett hagynia, 1789-ben Budán telepedett
meg; ekkoriban ismerkedett meg Herpi Krisztinával, a volt klarissza apácával.
Vonzalmuk szerelmi viszonnyá fejlődött, s e miatt sok baja támadt egyházi felettes
hatóságaival. A nehézségek ellenére is kitartottak egymás mellett egészen 1795-ig.
Első irodalmi művei a Magyar Museumban jelentek meg. A folyóirat Pesten
nyomtatott első kötetének korrektúráját – Batsányi ajánláséra – Verseghy végezte.
A két író Pesten ismerkedett meg egymással, s Batsányi beszélte rá Verseghyt
Millot világtörténetének lefordítására (1790–91). A mű első kötetének végén közölt
tíz egyházellenes értekezés miatt hosszú cenzúra-perbe bonyolódott Verseghy. Az
eljárás azzal végződött, hogy a nagyszombati szemináriumban eltöltendő három
hónapi fogságra ítélték a szerzőt (1793). 1794 júliusában Hajnóczy József
beszervezte Verseghyt a magyar jakobinusok mozgalmába. Verseghy fordította
első ízben magyarra a Marseillaise-t (A marsziliai ének). A szövetkezésben való
részvétel miatt 1794 decemberében elfogták és halálra ítélték; ítéletét az uralkodó
kegyelemből változtatta bizonytalan idejű börtönre. A Martinovics-per vádlottjai
közül ő szenvedte a leghosszabb fogságot. Kufsteinban Batsányival és Szentjóbi
Szabóval kezdte meg raboskodását, Grazban folytatta, 1803 augusztusában
Spielbergből szabadult. Hazatérése után Budán telepedett meg. 1804-ben József
nádor udvarmestere, Szapáry János gróf rábízta lányának nevelését, később magát a
nádort is tanította magyarra. Hogy anyagi helyzetén segítsen, a helytartótanács
megbízásából rendeleteket fordított, iskolai magyar nyelvtanokat írt, a pest-budai
nyomdászok számára korrigált, szerkesztett, átdolgozásokat készített. 1822-ben halt
meg Budán,
 Írói pályakezdése
Első művei – mintegy félszáz vers – 1778–81-ből maradtak ránk. Zsengéinek első
rétege a házai késő-barokk és nemesi rokokó költészet követőjének mutatja. A
legmélyebb hatást Faludi tette rá. Őt utánozta – a szó poétikai értelmében "imitálta"
– mikor példaképének játékos énekeit bőbeszédű allegorikus díszítmények
halmozásával tette "szebbé"; tőle vette a leíró költeményekben követett eljárást,
mellyel a tér adta képzeteket időrendbe sorakoztatta át, pl. egy séta keretében adta
elő, s a szemlélt tájat mitológiai alakok felléptetésével tette mozgalmassá. Tanult
Faluditól versformát is, a nyolcas és hetes sorok kétszeri váltakoztatásával,
keresztrímekkel alakított strófaképletet. Az ókoriak közül főként Vergiliust, s még
inkább Ovidiust forgatta. Korai Ovidius-átdolgozását, egy heroidát, énekké
formálta át (Penelope Ulisseshez). Vallásos énekeit a 18. századi katolikus líra
képzeteiből és fráziskincséből rótta össze, de jellemző világias felfogására, hogy
számos darabját profán dallamra, szerelmes szöveg alapján írta, sőt arra is van
példa, hogy az idegen eredeti kétféle {165.} változatában maradt ránk kézírásában:
az egyik Jézus, a másik egy nő szerelméről szól.
Zsengéi egy másik csoportjának forrása G. A. Steffan Sammlung deutscher
Lieder című dalgyűjteménye (Bécs, 1778–82), melyet kiadója azzal a szándékkal
jelentetett meg, hogy német költők verseit német dallamokkal párosítva az olaszos
ária divatját szorítsa vissza. Steffan gyűjteménye mellett Haydn XII. Lieder für
Clavier című hasonló kiadványa is forrása volt. E rokokó dalok az osztrák
polgársághoz, jórészt női közönséghez szóltak, szerelmi tárgyukkal, könnyed
hangjukkal, felszabadult életörömet hirdettek. Verseghy legjelentősebb hazai
képviselője lett e stílusnak. Csokonaival és Fazekassal együtt ő írt elsőnek nálunk
dallamkövető időmértékes verseket, vagyis a szöveg prozódiáját a dallam
ritmusával összhangba tudta hozni.
Az új rokokó világiasság mintegy az első fokozat Verseghy művészetében és a
felvilágosodáshoz közeledő gondolkodásában. A következő állomást a jozefinista
reform-katolicizmus merész hirdetésében jelölhetjük meg, és időben pesti
hitszónoki éveire tehetjük. 1785 tavaszáról hat beszéde maradt fenn. Tárgyuk a
tolerancia, a papi hivatás értelmezése, az állam és egyház viszonyának
magyarázata, valamint a babonák és a búcsújárások elleni támadás. E nézetek
teljesen jozefinista szelleműek. Államelmélete abban a tételben összegeződik, hogy
"vétek alatt tartozunk a polgári rendeléseknek engedelmeskedni"; – hirdette, hogy a
világi hatalom beleavatkozhat az egyház ügyeibe, ha azok a "polgári boldogsággal"
nincsenek összhangban.
Verseghy figyelnie rendjének feloszlatása után egyrészt az irodalom
magyarnyelvűségének kérdése, valamint Bessenyei és a testőrkör írói felé fordult,
másrészt arra irányult, hogy vallásos tárgyú olvasmányai közül a világi
szempontból jelentős könyveket magyarra fordítsa. A prédikációkban többször
említett Fleury Elmélkedéseinek átültetésével még 1786–87-ben elkészülhetett
Verseghy, majd Millot történelmének lefordításához fogott (A világnak közönséges
történetei, I–II. 1790–91). Toldalékul A magyar fordítónak értekezései a legrégibb
nemzetekről címmel tíz értekezést csatolt a munkához. Ezek éppoly voltaire-iánus
szemléletűek, mint az eredeti mű. A vallásról az enciklopedisták szellemében
nyilatkozott; eredetét a természeti jelenségek által okozott félelemben kereste, a
történelemből teljességgel száműzte a teológiát és a természetfölöttit.
E korszak emlékei közé tartozik A teremtésről írott tankölteménye. Hat énekre
tervezte, de csak az első készült el és jelent meg a Magyar Museumban. Tárgya
nem a bibliai teremtés megverselése, hanem a kor természettudományos
világképének költői ábrázolása lett volna, az "örök Ész", Galilei, Kopernikusz és
Newton kalauzolása mellett. Az istenséget az erővel azonosította a költő, "mely,
amint alkota mindent, ugy fenntart, mozgat, képez, változtat időnként".
Fordulat következett be énekköltészetében is. A Magyar Museum utolsó
negyedében dallammal együtt megjelent Thirzis és Kloé című éneke trochaikus
lejtésű, és most már csak az időmértékes verset tartotta kora irodalmi
műveltségéhez illőnek. Esztétikai érdeklődéséről a Batsányi folyóiratában
megjelent Sulzer-fordításai (A szép mesterségekről, A muzsikáról, A szép
mesterségek rövid történetei) tanúskodnak. Tanulmányai feljogosították, hogy 1790
után, ha nem is eredeti, de hazai alkalmazásban mindenesetre önálló
nézeteket {166.} hangoztasson az irodalom kérdéseiben. Summázatukat verseivel
együtt két önálló kiadványban tette közzé. Az első a Rövid értekezések a
muzsikáról VI. énekekkel (Bécs, 1791); a második Mi a poézis? és ki az igaz
poéta? (Buda, 1793), egy bevezető, huszonhárom függelékként csatolt verssel.
A Rövid értekezések majdnem szó szerinti fordítás Sulzer nagy
munkájából (Allgemeine Theorie der schönen Künste). A német esztétikus szerint a
művészet célja nem a gyönyörködtetés, hanem az érzelmi hatás, a "szív"
megindítása, hogy ezáltal az ember megszeresse a jót, megutálja a rosszat. Sulzer
(és Verseghy) szerint a művészetek között a zene a legalkalmasabb az érzelmi és
erkölcsi hatás elérésére. Eredetibb műve a Mi a poézis?, melyben Sulzeren kívül
más szerzőket is felhasznált. Különösen Batteux hatását kell kiemelnünk. Munkáját
K. V. Ramler német átdolgozásában használta Verseghy (Einleitung in die schönen
Wissenschaften). Ez a szerző fordította figyelmét Horatius Ars poeticájára, melyet
prózai fordításban közre is adott kiadványa végén. Verseghy – Batsányihoz
hasonlóan – éles különbséget tett poéta és versfaragó között; hangsúlyozta az ihlet
fontosságát, mely a képzeletet "szabadon és elevenebben munkálkodtatja";
megkívánta, hogy a költészet "a beszéd által áltasson", vagyis az olvasót meg kell
győzni a poétai tárgy realitásáról. Az ókori, francia klasszicista és német
racionalista forrásokból merített gondolatelemek ezekben a művekben úgy
ötvöződtek össze, hogy a rokokó mellett, annak megtagadása nélkül, a magyar
felvilágosodás polgári klasszicizmusnak nevezhető ízlésirányává váltak. Idegen
mintákon kialakult elveiből a magyar nyelvű költészetre azt a gyakorlati
következtetést vonta le, hogy csak az időmértékes verselés elfogadható, a magyar
versrendszer jogosultságát teljességgel tagadta, s alábbvalónak tartotta a prózánál
is, mert rímei megfosztják a beszédet a szabad folyás természetességétől. A
magyaros formában író verselőt hangegyeztetőnek, ritmistának nevezte, a
műveletlenek szórakoztatójának tartotta. Ilyen elmélettel felfegyverkezve lépett fel
kora irodalmi harcaiban. Egy jó szívből költ szatíra című hexameteres röpiratában a
literátorok éles tollcsatáit ítélte el, köztük Rájnis, Baróti Szabó és Batsányi vitáját.
Az 1791-i és 1793-i értekezéseket kísérő versek legnagyobbrészt dalszövegek a
már említett forrásokból. A feldolgozás módja nem fordítás, hanem szabad
adaptáció, az eredeti elemeinek felhasználásával. Hogy az idegen versek átalakítása
során mennyi személyes lírai elem került verseibe, kevéssé vizsgálták még.
Bizonyos, hogy Laurán kedvesét értette, Herpi Krisztinát; de nehezen dönthető el,
hogy a stilizált, udvarló pásztorversek között melyikben kereshetünk reális
élményt. Annyi mindenesetre kétségtelen, hogy A magyar kisasszonyokhoz című,
egyébként németből átdolgozott énekében egyéni sorsát panaszolta el, vagyis azt,
hogy amikor kiadta Millot-fordítását.
... mint a megdühödt darázsok,
rám estek, akik most is hintik
   az észnek tébolygásait.

A nemzeti politika és az irodalmi magyarnyelvűség összekapcsolásának nyomait

1790-től találjuk meg műveiben. A rendekhez intézett disztichonos szózatában
széleskörű polgári programot fogalmazott meg, amelyben az "elmeszabadság"
követelésétől az iparra és kereskedelemre való buzdításig {167.} a korszerű
követelmények széles skáláját szólaltatja meg. Az országgyűlés reformmunkájába
vetett remények füstbe mentek, a megerősödő reakció a költőt is üldözni kezdi. A
Millot-fordítás miatt elítélt Verseghy lelkiállapotát a Koppi Károlyhoz intézett
hexameteres költői levél tükrözi a legmegrázóbban. Sorsát Szokrátész és Galilei
tragédiájához hasonlítja. Kénytelen "kurta időre" megalkudni, hogy majd
"kellemetesebb hasznot hozhasson az árva magyarnak". Az elfojtott indulatoktól
feszülő vers Verseghy egyik legjelentősebb költeménye. A tettvágy, a közhaszon
előmozdításának a szenvedélye irányítja figyelmét a nyelvészeti tanulmányokra. Az
Adelung nézetei nyomán szerkesztett latin nyelvű Proludiuma (1793) a
nyelvtudományi racionalizmus dokumentuma. Verseghy ellenzi a régi, elavult
szavak feltámasztására irányuló törekvéseket, s a tájnyelvi alakok irodalmi
alkalmazását. Ő a művelt köznyelv alkalmazását követelte az íróktól. – Az "ész és
szív" kiművelésének szándéka vezette a drámaíráshoz. A magyar viszonyokhoz
alkalmazott, humánus, demokratikus szellemű Kotzebue átdolgozások mellett az ő
érdeme első ógörög drámafordításunk, Aiszkhülosztól A lebilincsezett Prometheust
magyarította. Eredeti darabja, a Szétsi Mária, nem maradt ránk, noha kétszer is
előadták (1794, 1808).

Verseghy a fogságban és munkássága a szabadulás után

Hajnóczynak, a jozefinista rendszer egykori hívének, nem volt nehéz megnyernie
Verseghyt a jakobinus szervezkedés számára. Perirataiban a költő azzal védekezett,
hogy úgy tudta: II. József reformtervei csak átmenetileg kerültek le a napirendről; a
jakobinus káték messzebb mentek ugyan a császár uralkodói elveinél, de ő azt hitte,
hogy társai utóbb visszatérnek ezekhez. A forradalmi tervekkel kapcsolatban –
Batsányihoz hasonlóan – azt vallotta, hogy azok Magyarországon a lakosság
nemzeti és vallási különbözősége miatt lehetetlenek.
Börtöneiben is folytatta irodalmi munkásságát. Batsányihoz hasonlóan verset
írt Szentjóbi Szabó László halálára, a szenvedések között megőrzött erkölcsi
tisztaságot hangoztatta ő is (Az Inn vizéhez). Legszebb börtönversei Laurához
szólnak, ezekben sajátosan ötvöződik a klasszicizmus és a szentimentalizmus:
Légy tehát nékem te magam hevitőm,
mig magányomnak! fala közt nyomorgok,
s nyisd meg elnémult kobozomnak ujra
   hajdani kedvét.

(Laura képéhez)

A börtönévek alatt ismerte meg Sterne Tristram Shandy című regényét, és mindjárt

hozzá is fogott magyarításához Az én kedves uram bátyám Sándi Gábor urnak élete
és vélekedései címmel. Kísérlete rövid töredékként maradt fenn. Kufsteini
raboskodása idején elmerült Herder történetfilozófiájának tanulmányozásában.
Fogsága éveinek legnagyobb koncepciójú alkotása, a Laurához intézett Érzékeny
gondolatok az emberi nemzetről című hexameteres {168.} tanköltemény. Tárgya
Herder evolúció-tanának kifejtése, amely szerint az emberiség történetében négy
korszak: gyermekkor, ifjúság, férfikor és öregség váltják egymást. A nagy
vállalkozás töredék maradt, de ebből alakította ki később Verseghy A régi
aranykorrúl, Az emberi nemzetnek életkorai, Az emberség és Az emberi nemzetnek
korai című verseit; Az emberi nemzetnek történetei (1810) című háromkötetes
prózai munkájában pedig Herder könyvéből tekintélyes részeket fordított magyarra.
Verseghy megszívlelte a népi egyéniség, a "nemzeti géniusz" herderi tételét is, és
vallotta, hogy a természet törvényei szerint az emberiség fejlődésének végső
történeti célja a humanitás, az emberség fokozatos megvalósítása. Kevésbé hatottak
rá mesterének ama gondolatai, melyekben az a franciákkal (Voltaire) szemben a
népdalok művészi értékét hangsúlyozta, s ezzel a romantikát készítette elő.
Verseghy nyelvtudományi munkásságával verte fel a legnagyobb port. 1805-ben
Pesten jelent meg a Neuverfasste ungarische Sprachlehre, és még ugyanebben az
évben A tiszta magyarság. E művei keverték Révai Miklóssal és tanítványával,
Horvát Istvánnal olyan tollharcba, melyhez hasonló – egykorú vélemény szerint –
"literaturánk látószínén még nem tapasztaltatott, sőt átalkodottabb nála a külföldi
tudós világban is alig történt". Révai, aki ekkor írta az Elaboratior grammaticát,
1805-ben Miklósfi János, 1806-ban Fényfalvi Kardos Adorján álnéven, Horvát
ugyanezen évben Boldogréti Vig László aláírással bocsátott ki röpiratot Verseghy
ellen. Révai a régiségből igyekezett levonni a helyes magyarság alapelveit,
Verseghy a közszokást, az "usus communis"-t követte. Révai elveinek
győzelmében része volt annak, hogy a historikum iránt fogékony romantika a
történeti megalapozású nyelvtudományhoz vonzódott. A durva támadások nem
bírták meghátrálásra Verseghyt. Régi meggyőződése alapján szerkesztette meg a
helytartótanács megbízásából magyar nyelvtanító tankönyveit. Nyelvtudományi
alapelveit legáttekinthetőbben A filozófiának a talpigazságaira épített feleletben
összegezte (Buda, 1818), amely az első magyar nyelvű nyelvfilozófiai munkának
számít irodalmunkban.
Számottevő szótár-szerkesztői munkássága is. A tiszta magyarságban "cadentiák
lajstroma" címmel irodalmunk első rímszótárát tette közzé. A Felelet (1818)
végéhez nyelvészeti műszójegyzéket függesztett. A feldolgozott szókészlet
dióhéjban felöleli az egész akkori nyelvtudományt. Élete végéről két nagy szótára
maradt ránk: Wagner Ferenc Phraseologiájának harmadik, átdolgozott kiadása és
egy filozófiai és teológiai szakszótár, a Lexicon terminorium technicorum, azaz
tudományos mesterszókönyv (Buda, 1826; a Lexicon nem egyéb, mint teológiai
szótárnak álcázott filozófiai műszótár).
Az öregedő tudós nyelvtudományi munkáival egyidőben foglalta össze esztétikai
nézeteit, és mintegy betetőzte azt, amit A muzsikáról és a Mi a poézis? című
értekezéseivel fogsága előtt elkezdett. Nyelvészeti rendszerét Analytica
institutionum linguae Hungaricae című hatalmas latin művében fejtette ki
legrészletesebben (Buda, 1816–17). Nyelvi és esztétikai kérdéseket azzal a
meggondolással egyesített egyetlen munkában, hogy a nyelvnek a társadalomban
kettős funkciója van: "oktatja az észt és nemesíti a szívet". A nyelvtudomány része
tehát a nyelvtan, amely "az értelmes beszéd törvényeit határozza meg", és az
esztétika, amely az "érzékeny előadás" köve-{169.}telményeit tartalmazza,
Verseghy a költő feladatát abban látta, hogy a humanitást erősítse az olvasóban.
Saját szépírói munkásságának is ez a célja a kilenc éves rabság után. Kisebb
költeményeinek java részét a Magyar Aglájában (Buda, 1806) adta ki. A legtöbb
ebben is énekszöveg. (Négy darabbal megtoldva külön is megjelentek A magyar
hárfásban, Pest, 1807.) Új színfoltok versei között a Horatius-imitációk. Nem
szolgai utánzásról van itt szó, hanem – előadása szerint – olyan eljárásról, ahogyan
Plautus és Terentius a görög komikusokat, Molière Terentiust követte. Effajta
költészetének legszebb, egyénien lírai darabja a Külső Szolnok című vers, melyben
szülővárosának állított emléket.
Elmélkedő, filozofikus darabjainak egy része a Herder hatására írt Érzékeny
gondolatokból származik. Esztétikai nézeteiből az egyik legjellemzőbb tételt A régi
klasszikus auktorokhoz című versének kezdő sorai summázzák:
Hajdani klasszikusok! görög elmefutásnak enyelgő
   dajkái, messze bujjatok
 kellemetes sugári elől a mostani észnek,
   mely déli fénnyel mérkezik.

A szerelmes tudós (Ovidius-paródia) azokat az áltudósokat gúnyolja, akiknek csak

eszük bölcs, szívük műveletlen. Az Egy goromba poétáról címűben az ókorinál is
elavultabb bárd-költészetről mondott véleményt, Az ujitókhoz, A ritmista című
versekben már ismert nyelvi és irodalmi elveit fogalmazta meg. Teljesen új
jelenségek költészetében a rövid, humoros és szatirikus mesék. Legismertebb
közöttük A baktai paraszt, aki fiával együtt szamarát vásárra hajtva, minden
szembejövő tanácsát meghallgatja. (La Fontaine meséje után készült
hexameterben). Korának városi társaséletében játszódó szerelmi történeteit páros
rímű tizenkettesekbe írta (Szentesiné, Györgyiné, Örömfi Tamás). Verseghy nem
volt kimagasló költő-tehetség, de sok tematikai és formai kezdemény, kombináció
fűződik nevéhez. A tárgyválasztás és a hangnem fesztelensége jellemzi költészete
javát; máskor a témának és formának szokatlan párosításával lep meg, mint
például A tejáruló menyecske című költemény, amelyben hexameterben adja elő
egy parasztasszonynak, a póruljárt ábrándozónak, a történetét.
A magyaros versformát egyetlen hosszabb lélegzetű művében alkalmazta
Verseghy, a Rikóti Mátyás című szatirikus eposzban (1804). A négyes rímű Zrínyi-
strófákat biztonságosan kezeli; ez a hagyományos forma most alkalmasan szolgálta
a költemény szatirizáló-gunyoros modorát. E strófatípus, amely a magyar epikával
nőtt össze, Gvadányi Nótáriusában, a véle rokon formájú Dorottyában (amely
páros rímű) és Verseghy Rikótijában új zamatot nyer (s így kifejezési
lehetőségeiben meggazdagodottan lép át a 19. századba): egyrészt a valóság
közvetlen, úgyszólván empirikus kifejezésének keretét nyújtja, másrészt a
komikum különböző árnyalatainak hordozója lesz. A formának ezek a lehetőségei
gazdagon kibontakoznak Verseghy költői komédiájában. Ám Rikótinak egy
gyengéjében Verseghy is osztozik: műve rendkívül terjedelmes, az ökonomikus
szerkesztés nem erőssége költőnknek.
{170.} A "nyájas költemény" hőse, a műveletlen falusi kántor a parlagi versfaragás
képviselője, s Verseghy eposzában ez a tevékenység kapott halálos döfést. Rikóti
nagy művésznek képzeli magát, s egyetlen vágya, hogy tehetségét elismerjék;
óbester földesura, ennek kapitány barátja és a falu művelt plébánosa együttesen
rendezik meg a költő-koronázó szertartást" hogy észre térítsék Rikótit és
megmentsék bolondságai miatt nyomorgó családját: ez az eposz cselekménye.
Verseghy a nemesítve gyönyörködtető költészet eszményét vallja, melynek
lényeges esztétikai követelménye a természethűség. Rikótit – többek között –
ennek hiánya miatt is kifigurázza. Rikóti az óbester névnapjára versbe szedte és
megzenésítette Szent István és Koppány harcát, s a barokkra jellemző
anakronizmussal ágyúdörgést utánzott benne. Tévedéséről egy józan paraszt
világosította fel az eposzban. Az üressé vált, hazug, mesterkélt világgal szemben az
"érzékeny emberség" eszményképe áll.
Csak a természetet tartom én szépségnek,
 az érzékeny szívet fájn erkölcsösségnek,
az ész gyakorlását igaz emberségnek,
s az elmés örömet fő gyönyörűségnek.

Ezt az életfelfogást hirdetik Verseghy regényei is. 1804 és 1813 között hat kötetnyi
regényt adott ki (egy hetedik kéziratban maradt). 1803–1804-ben jelent meg Budán
Gaál György füzetes munkája (A tudós palócnak Furkáts Tamásnak Mónosbélben
sógorához intézett levelei) a népszerű Jos. Richter bécsi író nyomán. E kiadványt
folytatta Verseghy Nagy nevezetü és nagy tekintetü Kolomposi Szarvas Gergely
urnak ... vig élete és nevetséges vélekedései címmel (1804–1805). A hős
legénykorában egy földesúrnál szolgált, egy szép szobalányt vett feleségül, majd
marhával kezdett kereskedni és meggazdagodott. Egy urasági tiszttartónak
levelekben számol be pesti életéről: ezekből a levelekből áll a regény. A könyvnek
nincs szilárd kompozíciója. Csak két történet kerekedik ki belőle, az egyik – egy
leányszöktetés – kádenciákba foglalva végighúzódik az egészen. A levélíró sokszor
ejt el találó megjegyzéseket a tudósokról, az irodalomról, a nyelvről, a verselésről.
Nem fordítás, hanem magyarítás 1808-ban megjelent regénye, a Gróf Kaczaifalvi
László, avagy a természetes ember. Hősét az apja húszéves koráig egy csendes
völgyben neveli; mikor kilép a világba, két szerelmi csalódás éri, s hogy bánatát
feledje, Indiába utazik. Itt megszereti egy pária leányát, feleségül veszi, hazatér
Magyarországra és a völgyben, ahol felnőtt, társaival együtt megalakítja "A
természetnek, a szeretetnek és a boldogságnak" lakóhelyét, s gyermekeit "jó
erkölcsű magyaroknak" neveli.
Verseghy idegen mintákat követett ugyan, de gyakran éles szemmel ábrázolta
korának egyre inkább polgári színeket öltő magyar társadalmát. Kolomposi Szarvas
Gergely alakja Pontyiéval és a peleskei nótáriuséval rokon. Nézeteiben a parlagi
műveletlenség megnyilatkozásai keverednek nagy józanságra valló, talpraesett
megjegyzésekkel; a Külneki Gilmétában helyenként a 19. század eleji magyar úri
társaságot jellemzi.
Legjelentősebb társadalomábrázoló vállalkozása a töredékben maradt Égfi
Ferenc lett volna, "a magyar nemesség tisztességes mulatságára megírt {171.}
mostani történet", 1810 előttről. A hexameteres munka előhangjából a szív és ész
harmóniáját hirdető polgári eposz körvonalait sejthetjük:
Bajnokot énekelek; nem mint a régi poéták
ájtatos Énéást, vagy epével teljes Achillest,
sem lator erkölcsű Sándort; hanem aki eszével
végre megalktatván szivét, meggyőzte veszélyes
ösztöneit, meredekre csaló képzésivel eggyütt.

Égfi Ferenc alakja – egy óbester törvénytelen fia, aki nem restell kalmárkodással
foglalkozni, s végül elnyeri apja nevelt lányának kezét – nem nélkülözi az
önéletrajzi vonásokat. Jellemző elve a költőnek, hogy a parasztokkal szemben
részvétre és segítőkészségre int. E gondolatot részletesebben 1806 táján Az
irgalmasság című tizenkét énekre tervezett, de csak töredékesen kidolgozott
tanítókölteményében szándékozott kifejteni: emberséges bánásmódot kíván a
szolgák, egyszerű parasztok, a más vallásúak és nemzetiségűek, a más elveket
vallók stb. irányában.
Mikor az Egyházi Értekezések és Tudósítások munkatársa lett, inkább régi
nézeteinek kifejtésére keresett új területet, semmint szoros együttműködést a
klérussal. Egyházi biztatásra foglalkozott a Káldi-féle magyar bibliafordítás
nyelvének modernizálásával. Ebben az időben került szoros kapcsolatba Pyrker
Lászlóval, akinek Tunisiasából az Egyházi Értekezések és Tudósítások számára
prózában fordított két részletet, a teológusok ellenállása miatt azonban ezek ott nem
jelenhettek meg.
A jozefinizmus gondolatvilágában felnőtt Verseghy a 18. század végének egyik
legpolgáribb felfogású írója. Munkásságában a szépirodalom és a tudomány még
nem vált el egymástól; kortársai között ő foglalkozott legszakszerűbben
esztétikával. Legtöbb műve szabad fordítás vagy adaptáció; a teljes eredetiség, a
modern lírai szubjektivitás igen ritkán, inkább csak irodalmi vagy politikai
nézeteinek szenvedélyes kifejtésében nyilvánul meg nála. Egyenetlen ízlésében
felvilágosult klasszicizmus keveredik rokokóval, igényes irodalom
provincializmussal. A régi és forradalmian új vonásoknak ez a helyenként
aránytalan, harmóniát megbontó együttese a magyar polgárság állapotát tükrözi,
melyben nemesi tradíciók hatása elegyedett szegényes és fejletlen polgári
elemekkel.

FEJEZETEK

 Kiadások
 Irodalom

1767-ben a Bihar megyei Ottományon született szegény köznemesi szülőktől.

Mivel a családi birtok osztozkodás után négy fiúgyermek eltartására semmiképpen
nem lett volna elegendő, az apa kenyérkeresetre nevelte és gondosan iskoláztatta
gyermekeit. A költő tíz esztendőn keresztül a debreceni kollégiumban tanult,
közben a gazdag bihari köznemes Dobozy családnál nevelősködött. Diákévei alatt
Földi János, Fazekas Mihály, Pálóczi Horváth Ádám és Csokonai fordultak meg a
nevezetes iskolában. Szentjóbi 1786-ban tanító lett Nagyváradon a "nemzeti
iskolák" egyikében, amelyeknek felállítását II. József rendelte el. Itt kapcsolatba
került a megye vezető rétegével, főként a Teleki- és a Haller-családdal. 1789-ben, a
tanári vizsga letétele után, a nagybányai volt minorita gimnáziumba kapott
kinevezést. II. József rendszerének bukásakor elvesztette állását. Ekkor a pesti
egyetem jogi karára iratkozott be, majd 1791-ben a helytartótanács szolgálatába
lépett. Mint hivatalnok, tagja lett az 1792-ben Mohácsra kiküldött bizottságnak,
amely a mezőváros és a pécsi püspökség viszályát vizsgálta ki. Budai éveiben
ismerkedett meg Hajnóczy Józseffel, Szentmarjay Ferenccel és Kovachich Márton
Györggyel. Előmenetelre, a jozefinista korszakban élvezett jövedelmének
visszaszerzésére a helytartótanácsnál nem nyílt lehetőség, 1793 novemberében
hazament tehát Biharba, ahol a főispán (és erdélyi kancellár) Teleki Sámuel
tiszteletbeli aljegyzővé nevezte ki. A valóságos aljegyzőséget még Teleki
támogatásával sem sikerült elnyernie. Kárpótlásul titkárnak vette maga mellé a
főúr. Szentjóbi 1794 áprilisában hallott először Szentmarjaytól a magyar jakobinus
szervezkedésről, júliusban Hajnóczy József vette fel a titkos társaságba. 1794
decemberében elfogták, és mind a királyi, mind a hétszemélyes tábla halálra ítélte.
A kivégzéstől királyi kegyelem mentette meg és változtatta büntetését bizonytalan
ideig tartó fogságra. Batsányival és Verseghyvel együtt Kufsteinba került. Már
elfogatásakor beteg volt; 1795 októberében, a börtönben fejezte be életét.
Írói pályája kezdetéről keveset tudunk, műveinek időrendjét is nehéz megállapítani.
Verseit – először talán még Debrecenből – Baróti Szabó Dávidnak küldte meg. Ez
további munkára biztatta és a klasszikus formák használatát kötötte a lelkére.
Kívánságának kevés foganatja lett: Szentjóbi Szabó versei között mindössze két
időmértékes darab maradt ránk (Az első borotválkozás címmel jambusok és egy
formahű Horatius-fordítás). Nagyváradon ismerhette meg Kazinczyt, aki főként
Gessner-fordításával hatott rá. Legjobb barátja utóbb Batsányi lett. Verseinek
gyűjteménye 1791 második felében Pesten {173.} jelent meg. A kis kötet ötvenhat
verset és négy prózai darabot tartalmaz. A későbbi évekből kevés munkája
ismeretes.
A kortársak nyilatkozatai jó kedélyű fiatalembernek mutatják be, aki nem vetette
meg a mulatságokat, a budai országház épületében tartott bálokat sem. Alkalomhoz
köthető verseinek egy csoportja a Haller-család vidám telegdi szüretéhez
fűződik (A nagy telegdi szüreten, A bus puttonos, A szerelmes pásztor), és a művelt
társasági élettel kapcsolatosak énekei is, amelyek költői termésének nagyobb felét
teszik ki. Ezek közkedveltségre tettek szert, s 1820-ban (Debrecen), majd 1840-ben
(Pest) még kifizetődőnek látszott, hogy az 1791. évi kötetet mint énekgyűjteményt
újra kiadják. Legnépszerűbb darabja, A sirhalom című, belekerült Arany János
népdalgyűjteményébe.
Mint énekköltő Faludi Ferenc követőjeként indult, reá emlékeztetnek leíró jellegű
darabjai is (A tavasz, Az estve), Tőle kölcsönözte a nyolc és hét szótagos sorok
kétszeri váltakoztatásával, keresztrímekkel alkotott strófaszerkezetet. Példaképe
mintegy tíz esetben használta, Szentjóbi Szabó ránk maradt verseinek nagyobbik
felében alkalmazta.
Néhány énekszövegének eredetijét német rokokó dalköltők műveiben sikerült
megtalálni (Czenczy rózsája, Glycerium Vielandból, Egy megvetettnek keserve, A
poéta, A megváltozott Dóris), és valószínűnek látszik, hogy termésének tekintélyes
része fordítás vagy átdolgozás. Énekei az idegen minták és dallamok ellenére is
magyar vershez állanak közel, mert csak a sorok szótagszámában, a rímek
elhelyezésében, legfeljebb még néha a sorvégek lejtésében maradt hű forrásaihoz, a
szótagok hosszúságának és rövidségének méréséről lemondott. Dalszövegei emiatt
váltak népszerűekké. Nem népdalok még ezek, hiszen e műfajt a kor irodalma nem
ismerte, és Szentjóbinak sem jutott eszébe, hogy a nép számára vagy a nép dalainak
mintájára írjon. Szövegei mint a literátus körökben elterjedt közénekek kerültek
később a nép irodalom alatti világába. Bár nem kereshetünk Szentjóbi Szabó
énekszövegeiben népdalhatást, az kétségtelen, hogy ízlése és gondolkodása messze
maga mögött hagyta a Faludi-féle gáláns rokokót, túljutott a német dalköltőkön és
az igazi népdalt készítette elő. Versei hozzájárultak ahhoz, hogy az elmerevedett,
nehézkes, feszes verselés könnyed, kecses, dallamos, hangulatos lírává
korszerűsödjék. Valami ahhoz hasonlót tett ő is, mint Csokonai, de kevesebb
tehetséggel, kevesebb eredetiséggel és felszínesebben: a nemesi páncélzatot segített
letördelni a magyar versről. A költészet polgárosításán munkált, több-kevesebb
sikerrel. Lírája nem érzelgős, hanem megindítóan érzelmes, pásztoridilljei nem
szolgai másolatok, hanem egyéniséget-villantó, élettel teli költemények. A líra
humanizálódását jelzi, hogy Szentjóbi (mint Verseghy is) túllép a konvencionális
lírai témák körén. A legelsők között emeli versbe például gyermekkori emlékeit,
kedves, meghitt közvetlenséggel:
Kis kard! mellyel vitézkedve
Vagdaltam a bürkökre.
Életemnek minden kedve
Itt függ veled örökre.
...
Boldog voltam gyermekfővel
A fa-puska s ló megett,
{174.} Akkor éltem az idővel,
Mely most engem veszteget.
(A gyermekkori idők
emlékezete)
1788-ban A pántlika címmel pásztorjátékot fordított, melynek német eredetijét
Gellert a klasszicista Gottsched hatására írta. Szereplői stilizált polgáremberek. A
kívánság című idillje is fordítás, Rousseau Emiljének egyik fejezetéből készült; a
ritmikus prózát mint stíluseszközt Kazinczy Gessner-fordításából tanulta el. Arról
szól, hogyan szeretné berendezni életét. Az alapelvet így fogalmazta meg: "minden
nagyravágyásom itt állapodik meg, hogy szabadon élek." Szentjóbi Szabó a
földesúri (köznemesi) életmódban vélte ekkor megtalálni az eszményi világot,
melyben formaságok nélkül érintkezhet hozzá hasonló felfogású barátaival, a
szeretet, igazságosság és természetesség irányíthatják cselekedeteit, s mint a jókedv
és vígság barátja, együtt örülhet jobbágyaival: "... az ő kedves paraszti nótájukat
magam is tódítom, és vidámabb szívvel táncolok az ő színjek alatt, mint az ország-
háza palotájában."
A parasztságra is kiterjeszkedő mély emberszeretetét korában egyedülálló módon
szemlélteti Az együgyü paraszt című verses anekdotája. Tárgyát abban az időben
széltében ismerték: egy földesúr a postára küldi házi szolgáját leveleiért; a jobbágy
alkudozni kezd a postamesterrel, mert sokallja a díjszabást; fizet végül, de egy
óvatlan pillanatban elcsen két másnak szóló levelet.
De biz Uram, nem megy e' kárba,
Mert van egy öcsém Fejérvárba,
Kit ez előtt két esztendővel
Egy verbunkos elvitt erővel.
Jó lesz neki az egyik levél,
S megizenem hogy az Ur is él.
A vers maradandó értékei: a reális és jellemző vonások mesteri kiemelése (a
postamester német, a portó "fél napszám" díja, a paraszt öccsét erővel vitték el
katonának), az idegen akcentusú beszéd karakterizáló erejének kihasználása, a
paraszti nyelv sikerült utánzása.
Szentjóbi gondolkodásában a racionalizmus érzelmességgel vegyül. A
kívánság című idillben olvassuk: "A józan-okosságot választottam parancsoló
urammá, a szeretet és igazságot ítélő bírámmá ..." E két tényező, a "szív és ész"
harmóniájában látta az igazi humanitást:
Boldog, kinek feltétele
Mindig arra célozott,
Hogy másnak is használt vele,
Míg magának dolgozott.
Racionalizmusa vezette el oda, hogy II. József halála után egyre világosabban
felismerte a természetes ész támasztotta követelmények és a társadalmi valóság
ellentétét.
Szentjóbi Szabó II. József híve volt, egyetértett kormányzati eszközökkel
megindított reformjaival, s legjobb esztendeit az ő uralkodása alatt élte. {175.}
Emlékét a legnagyobb megbecsüléssel ápolta a császár halála után is, pedig ekkor
már sem az új kormányzat, sem a nemesi ellenállás hangadó vezetői nem hallották
szívesen a nevét. Epigrammái írt róla; ebben "a köz-szeretetnek tüköre és példájá"-
nak nevezte, és azt mondta, hogy nagyobb volt egész századánál.
Az 1790 körüli években a jelek szerint Batsányi hatott Szentjóbi Szabó
gondolkodására. A francia forradalomról korántsem táplált ugyan olyan kedvező
véleményt, mint idősebb barátja (Mirabó), de erősen hatott rá Batsányi
ossziánizmusa, történeti érdeklődése. A panasz című prózai írásában maga is
Ossziánt utánozta: Laura a kelta bárd jellemző stílusában és képeivel gyászolja
elhunyt szerelmesét. A II. József halálával elkövetkezett új világra utal Szentjóbi
Szabó kötetének sorrendben második, terjedelemben leghosszabb darabja, a Zrínyi
Péter horvátországi bán I. Leopold császárhoz című vers. A költő a jellegzetesen
barokk műfaj tizenkettőseiben a királyi eskü megtartását, a hazai törvények
tiszteletét kérte számon az uralkodótól. Nem lehetetlen, hogy Batsányi
elveszett Frangyepán című versével kapcsolatos, amelyről írója szükségesnek
tartotta megjegyezni, hogy "senkinek kezébe se jöjjön". A műnek az a része, mely a
várnai katasztrófát megelőző esküszegés következményére figyelmeztet, a költő
antiklerikális nézeteit fejezi ki. A jozefinizmus bukását panaszolja A mai világ című
vers is.
Volt még ez előtt egy haza,
Kit minden jó oltalmaza;
Volt egy idő, hol mindenek
A köz-haszonra értenek,
Míg az arany szabadságért
Kiki szívesen ontott vért.
De most minden, ha dolgozik,
Csak magáról gondolkozik.
Amely érdem hajdanába
Vitézt csinált, valójába,
Ha most magad úgy viseled,
Egy bolonddal több lesz veled.
A "köz-haszon" és a nemesi "arany szabadság" kapcsolatát tárgyalja Szentjóbi
Szabó két egymást követő prózai munkája. Az első a Régi magyar történetek (a
kassai Magyar Museumban Első Mária magyar királyné élete alcímmel jelent
meg), műfajánál fogva is különös figyelmet érdemel. A mennyire az egy ívnyi
szövegből megállapítható, hosszabb történeti elbeszélésnek vagy regénynek
készült. Tárgya az I. Lajos utáni nőuralom, szereplői Mária, Zsigmond és Cillei
Borbála. A korszak azért döntő jelentőségű az író szemében, mert egy ossziáni
hangulatú mondata szerint a nagy király halála után "béborult lassan-lassan, mint
midőn a hanyatló napnak erőtlen sugárit elfogják a vékony estvélyi felhők; és még
ama hatalmas Mátyás király is csak halavány holdvilágban jelent meg az elmúlthoz
képest". E nagy történeti tabló előterében indul meg a cselekmény: a
könnyelműségre hajló {176.} Zsigmond Mária helyett játszótársába Cillei
Borbálába lesz szerelmes. Hogy a továbbiakban mi történt volna, s az egyéni sorsok
miképpen példázták volna a nemzeti történelem tanulságát, a rövid töredékből nem
állapíthatjuk meg. Ami ránk maradt, többet árul el az író történeti és társadalmi
nézeteiből, mint művészi szándékából. Leszögezi, hogy a magyarok "nemzeti lelkét
(indoles, genius)" tiszteletben kell tartania az uralkodónak, s tudtunkra adja, hogy a
nemesi katonai vitézség csak az "akkori világnak legfőbb virtusa", vagyis a 18.
század végén a nemesség már nem hivatkozhatik rá; Lajos a "nyájas
természetesség" korszakában uralkodott, amikor a királyi adót a telek után "nemes
és paraszt egyaránt" fizette; az "együgyű erkölcsökhöz szabott egynehány
tiszteletreméltó törvény" akkor többet ért, mint később a rendelkezések sokasága, s
"a magyarnak minden kincse, gazdagsága, a maga saját érdemében állott," vagyis
az előjogok nem számítottak.
Az emberek közötti egyenlőség tételét alkalmazza a jelenkorra a Töredékek
Rousseau munkáiból című írása, amely a Magyar Museum utolsó negyedében, a
történeti munka folytatása helyett jelent meg. Rousseau Emiljéből válogatott ki hat
össze nem függő szemelvényt, hogy a társadalmi rend szükségszerű változását és a
"köznép" történelmi jelentőségét hirdesse. "Azt tartjuk – írta –, hogy a társaságban
fennálló rendnek meg kell maradni, és nem gondoljuk meg, hogy ezek a rendek
elkerülhetetlenül változások alá vagynak vettetve ..." E megállapítást egészíti ki,
hogy "a köznép teszi az emberi nemzetet. Ami nem köznép, oly kevés, hogy
számba sem lehet venni".
Ferenc trónraléptekor az új uralkodó koronázására Szentjóbi Szabó három
felvonásos "nemzeti érzékeny játékot" írt Mátyás király vagy a nép szeretete
jámbor fejedelme iránt címmel. Tárgya Mátyás királlyá választása, mondanivalója
a nemzeti függetlenség eszméje. Csaknem három évszázados Habsburg-uralkodás
után igen élesen cseng a darabban az a gondolat, hogy a nemzet gyalázata, ha
idegenből koldul királyokat, mert örömest elvállalják ugyan "magok hasznokért s
dicsőségökért" a koronát, "de korántsem a haza javáért". Mátyást bezzeg a haza, a
nép kiáltotta ki királynak.
Szentjóbi Szabó László utolsó verse Batsányi másolata szerint A Duna
mellől, későbbi nyomtatásban Töredéke a mohácsi veszedelem előadásának címmel
maradt ránk, és a dunaparti mezővárosban eltöltött hónapokból való. Erre írta
Batsányi válaszul Levél, Szentjóbi Szabó Lászlóhoz című episztoláját. Szentjóbi
Szabó Töredékében Batsányi történetszemléletének több eleme megtalálható, a
nemzeti katasztrófák sorában Mohácshoz társul benne Várna, II. Lajos vereségét a
nemzeti múlt legtragikusabb fordulatának ábrázolja, melynek egyik fő oka a
pártviszály. Teljesen új benne a parasztság sorsa iránti mélységes részvét. A
jobbágy vetését tette tönkre a háború, elsősorban a jobbágyot nyomorította meg az
idegen hatalom, s a "szegény paraszt" sorsának a mohácsi vész okai között is helyet
juttat a jozefinizmus politikai iskoláját kijárt költő:
A Dózsa világa se mult el oly régen,
Hogy ez meg ne tetszett volna a községen.
1792 utáni munkáit valószínűleg maga Szabó semmisítette meg elfogatása előtt.
{177.} Szentjóbi Szabó László költői fejlődése a Faludi-féle nemesi rokokóból
indult ki. Később a polgárias német dalköltők, majd Rousseau hatottak rá.
Jozefinista meggyőződése és olvasmányai egyre inkább eltávolították a nemesi
nézetektől. Humanizmusa az egyszerű jobbágynép szeretetét is magában foglalta.
Magyaros versformái dalköltészetünket a népiesség befogadására készítették elő.

Egy műfaj virágkora

A felvilágosodás korában, az 1780-as évek elejétől 1795-ig terjedő másfél
évtizedben igen nagy politikai röpiratirodalom virágzott. Megindulását II. József
1781-ben kiadott rendeletétől keltezhetjük, amellyel a császár politikumnak
nyilvánította és állami irányítás alá helyezte a könyvrevíziót. Az új rendszer
alapelvei közé tartozott a kritika szabadsága, amely még az uralkodó személyének
bírálatát is megengedte. Ily módon viszonylag szabad véleménynyilvánítás vált
lehetővé, s a jozefinista rendszer egész ideje alatt – szorosan követve az
eseményeket – egyre növekvő számban jelentek meg röpiratok. A legtöbb –
mintegy ötszáz – a politikailag kritikus 1790–92-es évekből való. Ettől kezdve
fokozatosan apadt az áradat. A jakobinus-per után a röpirat-irodalom
jelentéktelenné vált, és nem tükrözhette többé a politikai közszellemet, mert az
udvari reakció elnémította a haladás legfontosabb kérdéseivel foglalkozó írókat, a
nemesség pedig a francia forradalom eseményeinek hatására megalkudott a
fennálló renddel.
A röpiratok a fejletlen hazai sajtóviszonyok között a politikai cikk szerepét töltötték
be. Nyelvük a kor művelődési viszonyainak megfelelően vegyesen magyar, latin és
német. Jócskán akadt közöttük fordítás az egykorú osztrák irodalomból; gyakran
ugyanazon hazai mű egyszerre több nyelven jelent meg. Minthogy a modern
publicisztika állandó műfajai ekkor még nem alakultak ki, a röpiratokat igen
változatos formákban írták. A hagyományos iskolai oktatásból származott a sok
fiktív beszéd; részben innen eredtek a pár-{178.}beszédben megírt röpiratok,
melyek között újabb német minta nyomán nagy népszerűségre tett szert a "túlvilági
beszélgetés", híres meghalt személyek társalgása a jelen eseményeiről. A feudális
politikai irodalom kelléktárából kerültek ki a különböző nyilatkozatok, kiáltványok,
levelek és a lazán összefüggő aforizma-gyűjtemények. Akadtak, amelyeknek írói a
tudományos irodalomból ismert érveléssel, adatközlő módszerrel igyekeztek a
közgondolkodásra hatni, mások a régi magyar verses pasquillus hagyományát
folytatták, vagy alkalmi költemények formájában fejtették ki véleményüket. A
röpiratirodalom hozzájárult a hazai közírói gyakorlat kialakulásához. Szalay László
írja, hogy pár évtized múlva ő és kortársai részben e röpiratokból merítették hazai
publicisztikai ismereteiket.
A röpiratok igen gyakran névtelenül vagy álnéven jelentek meg. Egy részüknek
szerzőjét máig sem sikerült megállapítani. Ugyanazon eseményről, témáról, a
legkülönbözőbb véleményeket olvashatjuk. A szorosabb értelemben vett politikai
kérdések mellett röpiratokban kapott hangot számos irodalmi, irodalomszervezési,
nyelvművelési kérdés. Az alábbiakban csak a politikai műveket és a legjelentősebb
publicisztikai szerzőket mutatjuk be, különös tekintettel a jakobinus-mozgalom
résztvevőinek irataira.
A röpiratirodalom első nagy hullámát II. József egyházpolitikája, ezzel
kapcsolatban a türelmi és más vallásügyi rendeletek, valamint VI. Pius pápa bécsi
utazása verte fel. A jozefinizmus ebben a vonatkozásban helyeslésre talált a haladó
köznemességben, főleg a protestánsok között, akiknek először nyílt alkalmuk
magas államhivatalok betöltésére. Később azonban ez a réteg is szembekerült a
császár politikájával és a nemesi ellenállás oldalára állt.
Az uralkodó először azzal hívta ki maga ellen az elégedetlenséget, hogy a magyar
koronát nem tétette a fejére. A megyék nemessége 1784-ben, a német nyelvi
rendelet, az általános (nemeseket is érintő) összeírás és házszámozás ellen már
feliratok áradatával válaszolt. Még inkább elmérgesítette a helyzetet az ország
területének új kerületi beosztása, az igazságszolgáltatás átszervezése és a
jobbágyrendelet. II. József 1788-ban megindult török háborúja, a
gabonarekvirálások, a parasztságot sújtó hosszú fuvarok végleg kiélezték a
konfliktust az uralkodó és a nemesség között, s ez 1789-ben már odáig vezetett,
hogy a megyék ténylegesen szakítottak a központi irányító hatalommal, zajos
gyűléseken támadták a császár híveit.
A klérus antijozefinista magatartását Batthyány József esztergomi érsek Felelete
rögzítette legkorábban. Az irat a latinon kívül németül, olaszul, angolul, és talán
franciául is megjelent. Ugyanakkor a császár katolikus papi híveinek, J.
Rautenstrauchnak, J. V. Eybelnek iratait nemegyszer protestáns egyházi emberek
tolmácsolták magyarul. A türelmi rendelet után épített új templomok
felszentelésére egész sor II. Józsefet magasztaló alkalmi prédikáció jelent meg. Az
egyházpolitikai iratok egy másik csoportja azt magyarázta el a hazai
protestánsoknak, hogy a tolerencia nem a régi módi ortodoxia megerősítését
célozza, hanem a protestáns egyházakat és híveiket az állam felvilágosult
politikájának támogatására serkenti.
A klerikális reakció legaktívabb publicistája Szaitz Leó (1746–1792) egri szervita
volt. Máriafi István álnéven, négy részben kiadott Igaz magyarjában (1785–1790)
és másutt a politikai intézkedések ellen kibontakozó nemesi-nemzeti {179.}
mozgalomra igyekezett támaszkodni. Híve volt az irodalmi
magyarnyelvűségnek. Kis magyar frázeológyia (Pozsony, 1788) címmel Pázmány
munkáiból válogatott kifejezésgyűjteményt adott ki, bírálta az osztrák gazdasági
politikát, de egyébként egyformán hadakozott az antiklerikalizmus, a
felvilágosodás és a protestánsok ellen, jogosnak tartotta a vallásüldözést,
védelmébe vette az egyházi nagybirtokot. Hozzá hasonló fanatizmussal támadta
beszédeiben a felvilágosodást a volt pálos Alexovics Vazul.
A politikai vezetőszerephez jutott köznemesség azonban hallani sem akart a magas
klérussal való szövetkezésről, hiszen éppen a jozefinizmusból vonhatta le azt a
következtetést, hogy meg lehet rendszabályozni az egyházi nagybirtokot, és
törekvésében maga mögött tudhatta az alsópapság tekintélyes részét. Az
antiklerikális röpiratok nagy visszhangra találtak a nemesi körökben. Ebben a
témakörben főként Trenk Frigyes (1726–1794) kalandos életű porosz
katonatiszt Mérőserpenyő című kiadványa (1790) vert nagy hullámokat. Trenk azt
fejtegette, hogy a királyság és a rendek mindaddig képtelenek az ország jólétét
emelni, míg meg nem törik a klérus hatalmát. Egy névtelen szerző Minek a pap az
ország gyülésében című röpiratában azt javasolta, hogy zárják ki a klérust a
diétából. Az 1790–91-i országgyűlés nemessége a klérus szívós ellenállása ellenére
iktatta törvénybe a II. József halála után vitássá tett szabad vallásgyakorlatot.
Ha az 1790-es nemesség meg tudta is oldani a valláspolitika kérdését, a társadalom
polgári átalakításának és a függetlenségnek problémáival már nem boldogult. A
legszélsőségesebbek mozgalmának vezetői és publicistái azt hirdették, hogy II.
József törvénytelen intézkedései miatt a Habsburg-ház örökösödésének fonala
megszakadt, a nemzet és az uralkodó között új szerződésre van tehát szükség. A
politikai megoldást egyesek a Habsburgok további uralma alatt képzelték el, teljes
önállósággal és külön nemzeti hadsereggel. Mások a dinasztiával való teljes
szakítás szükségességét vallották. A jobbágysággal és a polgársággal szemben
követendő politikáról is megoszlottak a nézetek. Az alsóbb néposztályok jogos
kívánságai tekintetében, melyeket titokban a kormány is támogatott a nemesség
megfélemlítése végett, a nemesi közvélemény nem ment túl a jószívűség és az atyai
segítség szükségességének hangoztatásán.
A köznemesség zöme társadalomátalakító terveinek szegényessége miatt és az
egyre radikalizálódó francia forradalom eseményeinek láttán egyezett ki az
uralkodóházzal. Egy vékony művelt réteget azonban éppen a párizsi események, a
forradalomtól való félelem sarkallt merészebb reformtervek
kidolgozására. Batthyány Alajos (1750–1818) Ad amicam aurem (1790) című
röpiratában a nemesség megadóztatását kívánta, a jobbágyoknak szabad
birtokszerzési és hivatalviselési jogot szánt, és azt akarta, hogy megyénként két-két
nemes képviselje őket az országgyűléseken. Az 1790–91. évi diétán az a beszéde
vált nevezetessé, melynek hatása alatt a rendek törvénybe iktatták a protestánsok s
a görögkeletiek vallásszabadságát. Nagyváthy János (1755–1819) 1790-ben három
röpiratban fejtette ki álláspontját a reformokról. Legnevezetesebb közöttük A
tizenkilencedik században élt igaz magyar hazafinak örömórái című. Az 1900-as
évjelzéssel kiadott utópia szerint a földesúr atyja a parasztnak, ez viszont
"munkasegítő társa" neki, a nemesség részt vállal a hadiadóban. A szerző radikális
nézeteket csak az egyházpolitiká-{180.}ban árult el: a klérus vagyona szerinte
megszűnt, mert önként lemondott róla; az oktatás legyen felekezet nélküli és
állami. Nagyváthyt a tudománytörténet mint jeles mezőgazdasági szakírót is
számon tartja. Könyve, A szorgalmatos mezei gazda (I–II., Pest 1791.), az első
rendszeres magyar nyelvű munka ebben a nemben. Mint Festetics György
keszthelyi jószágkormányzójának, nagy része volt a Georgikon megalapításában
(1797).
A nemesi reformerek azt az illúziót táplálták, hogy terveik meggyőzés, a
kiváltságosak önkéntes lemondása útján valósíthatók meg. Mikor a köznemesség
zöme kiegyezett az uralkodóházzal, a reformok hívei a gazdasági és kulturális
építőmunkába vonultak vissza (Széchényi Ferenc, Festetics György).
A legmélyebben szántó, legradikálisabb iratok azoknak a tolla alól kerültek ki, akik
teljes jóhiszeműséggel, a polgári haladás reményében álltak II. József mellett. Ezek
egy része az uralkodó halála után is az udvartól várta a feudális állapotok
megszüntetésére irányuló kezdeményezést. A csoport legjellemzőbb
röpiratát Molnár János pesti evangélikus lelkész (1757–1818) írta Politisch-
kirchliches Manch Hermaeon címmel (1790). A szerző igen világosan látta az
osztrák gazdasági politika gyarmatosító jellegét, de a feudális nemességgel
szemben mégis Bécstől várt segítséget a polgárság számára. Helyeselte II. József
reformjait; önkényuralmát azzal mentette, hogy az országgyűlés bevonásával nem
tudta volna terveit megvalósítani. Molnár II. Lipóttól várta a nagy előd
politikájának folytatását: olyan törvényeket, amelyek kedveznek a polgárságnak,
megdöntik az arisztokrácia uralmát, előmozdítják az ipar fejlődését. A nemesi
mozgalomban csak a reakciós vonásokat látta meg, a nemesi múltat szittya
féktelenségnek bélyegezte.
Molnár János előnyösen különbözik az olyan szerzőktől, mint Hoffmann Lipót
Alajos, aki a titkos rendőrség fizetett besúgójaként hivatalos megbízásból írt
röpirataiban (Babel, Ninive) ugyancsak a nemesi mozgalom feudális vonásaira
mutatott rá, de nem a polgári haladás, hanem a reakciós udvari politika érdekében,
és óvott a szabadságtól, amely szerinte korlátlansághoz vezet.

Martinovics és társai
A felvilágosodás eszméinek filozófiailag legképzettebb, legműveltebb
képviselője Martinovics Ignác (1755–1795) volt. Egyszersmind ő a korszak
alighanem legbonyolultabb alakja is, akinek sorsa szélsőséges módon tükrözi a
magyar felvilágosodás ellentmondásosságát, a társadalmi haladás és nemzeti
függetlenség tragikus ellentétét. Kezdetben a jozefinizmus Bécstől támogatott
propagálói, sőt ágensei közé tartozott, később az egyértelműen reakcióssá váló
udvarral szemben körötte szerveződik meg az első magyar köztársasági mozgalom.
Ennek bukása után, a per folyamán Martinovics nem maradt hű forradalmi
meggyőződéséhez, végül mégis életét kellett áldoznia a magyar haladás eszméiért,
s alakja másfél századon át egyik jelképe volt népünk szabadságtörekvéseinek. E
nagytehetségű ember különös életének és pályájának megnyugtató és minden
részletében tisztázott értékelése még a jövő feladata. Bármi legyen azonban a
vélemény Martinovics Ignác szemé-{181.}lyes politikai tevékenységéről,
kétségtelen, hogy filozófiai és politikai munkái a korszak legszínvonalasabb
gondolkodójának mutatják.
Martinovics Ignác 1773-ban lépett be a ferences rendbe, 1783-ban lett a lembergi
egyetem fizika professzora. Ugyanebben az esztendőben latin filozófiai értekezést
adott ki (Dissertatio de harmonia naturali ...) az isteni igazságosság védelmében a
materialista és ateista filozófusok ellen. Művéből kiderül, hogy már ekkor behatóan
ismerte az előző két század materialista filozófiájának fő alkotásait, Bayle, Spinoza,
d'Holbach, Diderot, Lamettrie és mások írásait. Következő filozófiai műve, az
1788-ban névtelenül megjelentetett francia nyelvű Filozófiai emlékirata már arról
tanúskodik, hogy a szerző közben magáévá tette a materializmus bölcseletét.
Tanulmánya elsősorban d'Holbach műveire épül, híven követi, de sohasem másolja
szolgai módon a nagy francia ateista gondolkodó tanításait. Ez az első mű a magyar
gondolkodás történetében, amely a 17–18. századi materializmus következetes
érvényesítésén alapul. Martinovics nem maradt meg a kérdések elvont
fejtegetésénél, hanem a korabeli társadalmi viszonyokra alkalmazta világnézetét. E
téren felette áll a jozefinizmus és általában az osztrák felvilágosodás átlagos
színvonalának. A monarchikus uralom elfajulásának kritikáját félreérthetetlenül
kiterjeszti Ausztriára is: "... a népek nem eszméltek rá, hogy az egy kézben
összpontosuló hatalom alatt elvesztik természetes szabadságukat, s nem vették
észre, hogy a társadalom általános érdeke valamely csodálatos átalakulás révén a
Bourbon-ház vagy az osztrák uralkodói ház érdekévé változott ... a népek közé
belopózott a pallérozott monarchizmus, valamint annak durva fajtája, a
despotizmus ..."
A mű más vonatkozásban is szorosan kapcsolódik a kor társadalmi-politikai
feladataihoz, sőt a titkos társaságokról szóló fejtegetés Martinovics belső politikai
fejlődésére is vet némi fényt. Kiderül ezekből, hogy Martinovics átvette a francia
felvilágosítók többségének "a felvilágosult egyeduralkodóról" alkotott nézeteit, s
sajátos logikával azt vonta le belőlük, hogy az elfajulásra oly hajlamos uralkodókat
a titkos társaságok révén lehet legjobban befolyásolni. "Ha azt vesszük szemügyre,
hogy az uralkodók mekkora könnyedséggel adják át magukat az uralkodás
mohóságának és más beteges szenvedélyeknek, milyen könnyű lélekkel gyötrik
alattvalóikat, ... milyen könnyen találnak módot a nép kifosztására a közérdek
ürügyén, s óriási vagyonok felhalmozására vagy a legigazságtalanabb hódításokra:
nem vonhatunk le más következtetést, mint hogy ezek a titkos társaságok rendkívül
hasznosak, hiszen tagjaik közül nem egy az uralkodót szolgálja, s így szebbnél
szebb alkalma nyílik, hogy észrevétlen, álcázott ellenállással erejét vegye a
méregnek, megmentse a nép vagyonát az uralkodók kapzsiságától és
zsarnokságától csakúgy, mint a papok gonoszságától."
Az idézett rész jellemzően mutatja, hogy ekkor még milyen sajátos egységet
alkotott Martinovics gondolkodásában a királyi zsarnokság elítélése és a királyok
"befolyásolásának" illúziója. Nyilván e hite késztette arra, hogy szolgálatokat
vállaljon a II. Lipót alatt még jozefinista tendenciákat mutató udvar mellett. Mint
Mátrai László találóan írja: "jó forradalmi író volt és rossz forradalmár",
elméletileg "visszaesések és tétovázás nélkül fejlődött korának legradikálisabb
magyar gondolkodójává", de "képes és hajlamos az uralkodó osztály kiszolgálására
is".
{182.} Mindenesetre Martinovics Ignác filozófiai emlékirata a kor legmerészebb
magyar műve. Az egész írásból árad a harcos antiklerikalizmus és ateizmus s
általában a feudalizmus minden intézményének gyűlölete. Sajnálatos, hogy ez a
fontos könyv a köztársasági mozgalom tragikus bukása miatt nem lehetett a magyar
gondolkodás új utakra serkentő, irányt adó műve, sőt százharminc éven át
ismeretlen maradt a szaktudósok előtt is.
Martinovics könyve megírása után egy ideig továbbra is őszinte politikai
várakozással tekintett az udvar felé. Az Oratio ad proceres et nobiles regni
Hungariae (1790) című röpiratában a monarchikus államforma előnyeiről beszélt,
támadta a papságot és a nemesi mozgalom ideológiájának reakciós elemeit.
Röpiratát Laczkovics János, a magyar jakobinus-per egyik fővádlottja 1791-ben
magyarra fordította, még nemes-ellenesebbé és monarchikusabbá alakítva át.
Martinovics 1792-ben megjelent röpirataiban (Oratio pro Leopoldo II.; Status
regni Hungariae) tovább fejtegette monarchikus és demokratikus nézeteit.
Gondolkodásában akkor következett be fordulat, mikor II. Lipót halála után az új
uralkodó, I. Ferenc az illuminátusokhoz fűződő kapcsolatai miatt nem bízva
Martinovicsban, menesztette őt a rendőrség szolgálatából, és korábbi röpiratait
elkoboztatta. Ekkor fordult szembe Martinovics az udvarral, és vált a jakobinus
szervezkedés irányítójává. Ebből az időből származó iratai már nem jelenhettek
meg nyomtatásban. 1793 tavaszán I. Ferenchez címzett nyílt levél formájában írt
röpiratot, melyben a monarchia külpolitikájával foglalkozott. Kifejtette, hogy az
igazságtalan intervenciós háború Porosz- és Oroszországhoz köti a Habsburg
birodalmat, holott Franciaország mellett volna a helye, mert az képviseli a jövőt, és
ügye diadalmaskodni fog. A röpirat végén, toldalékként, felsorolta a magyar
nemesség sérelmeit, a korábbi, éles hangú bírálatok után nyilvánvalóan azzal a
szándékkal, hogy párthíveket toborozzon magának soraiból. A nemesi támogatás
megszerzésének vágya és merész forradalmi tervei a magyar-jakobinus
szervezetben olyképpen ötvöződtek, hogy Martinovics két titkos társaságot hozott
létre és külön-külön kátékat írt részükre. A Reformátorok Társasága a
köznemességre támaszkodott volna; ezeket felkelésre hívta fel Bécs ellen, támadta
a gyarmati politikát, s a függetlenségi gondolatot állítva előtérbe, nemzeti nyelvet,
hadsereget és külpolitikát követelt. A parasztkérdésben óvatosan beszélt: a
jobbágyot szabad bérlővé akarta változtatni úgy, hogy a nemesi föld használatáért
évenként fizessen a földesúrnak. A Szabadság és Egyenlőség Társaságának
programjában Martinovics radikális elgondolásait fejtette ki. A szervezet tagjai a
nemesi felkelés sikere után a jobbágyok támogatásával szembefordultak volna az
uralkodó osztállyal. Martinovics eljutott tehát a parasztsággal való fegyveres
forradalmi szövetség gondolatáig. A gyakorlati elképzelések azonban még
határozatlanok voltak, a teendőket ő sem látta világosan.
A jakobinus mozgalom kiemelkedő alakja és a kor egyik legjelentősebb
publicistája Hajnóczy József (1750–1795) volt. Fiatalkorában a későbbi nemesi
mozgalom vezetőalakjai (Forgách Miklós, Széchényi Ferenc) mellett titkárkodott,
majd Szerém megye alispánja lett. Demokratikus gondolkodása tette II. József
hívévé, a császár intézkedéseitől a feudális viszonyok megszűnését várta. 1790-ben
ugyanezzel a meggondolással a reformok irányába igyekezett előre lendíteni a
nemesi mozgalmat. Alkotmánytervezetében (Ge-{183.}danken eines ungarischen
Patrioten über einige zum Landtag gehörige Gegenstande) abból indult ki, "hogy a
rendek annyira a legfőbb politikai szabadságnak tartják saját törvényüket, hogy bár
meg akarják tartani a többi német tartományokkal közös uralkodót, de ... az összes
törvényhozási tárgyakat – legyenek közigazgatási, rendészeti, igazságügyi,
büntetőjogi, katonai, kereskedelmi vagy bármilyen szakba tartozók – maguk
akarják meghatározni ... " Hajnóczy szerint az alkotmány csak úgy lehet tartós, ha
"a nemzet legnagyobb része, tehát az, amely a fizikai és erkölcsi erőkkel
rendelkezik, előnyt talál a törvényhozásban". Ezen a nyomon elindulva kívánta az
úrbériséget pénzbeli örökváltsággal megszüntetni, a nem-nemeseket hivatal- és
birtokképességgel felruházni; javasolta a mágnások szavazati jogának és a külön
főpapi rendnek eltörlését. Terveit itt és későbbi röpirataiban úgy igyekezett
megfogalmazni, hogy a nemesség elfogadhatóaknak találja őket. A Dissertatio
politico-publica de regiae potestatis in Hungaria limitibus címűben (1791) a
nemzeti állam, a polgári színezetű, felvilágosult alkotmányos monarchia
körvonalait vázolta fel. A De comitiis Regni Hungariae című irata egyrészt abból a
felismerésből származott, hogy reformjavaslatait az országgyűlés nem szavazná
meg, ezért ennek átszervezését ajánlja benne; másrészt mivel a nemesség többsége
nem helyeselné a jobbágyi állapot gyors megszüntetését, fokozatos előrehaladásra
tesz indítványt. A De diversis subsidiis publicis dissertatio (1792) című könyvében
kimondta, hogy adót előjogokra való tekintet nélkül mindenkinek fizetni kell.
Munkáit igen gondos jogtörténeti kutatásokra alapította, ezért a nemzeti jogtörténet
megalapítójának tekinthetjük.Az 1790-es magyar nemesség mind a függetlenség,
mind az alkotmányreform kérdésében meghátrált és behódolt az udvarnak.
Hajnóczy iratait 1793-ban a kormány betiltotta. Ő azonban hű maradt korábbi
elveihez, s vezető szerepet vállalt a jakobinus-szervezkedésben. Ugyanoda érkezett
tehát a magyar nemesi mozgalom felől, ahová az udvar politikája által kiábrándított
Martinovics Bécs irányából.
Martinovics több írását lefordította, illetve kiadatta és terjesztette Laczkovics
János huszárkapitány (1750–1795), de önállóan is írt merészhangú politikai és
történeti röpiratokat. Egyik szerzője volt annak a kérvénynek, melyben a Graeven-
huszárezred tisztikara a magyar vezényleti nyelv bevezetését kívánta. A keresztény
vallásban magát oktattatni vágyódó utazó ember, e valószínűleg németből
átdolgozott munkája (1791) nemcsak a római katolikus vallást, hanem általában a
kereszténységet támadta. 1792-ben jelent meg A magyar történeteknek rövid
rajzolatja című névtelenül közölt tanulmánya, ez történet alapon igyekszik
bizonyítani a polgári átalakulás szükségességét.
A jakobinusok alig három hónapos szervezkedése alatt már nem volt idő és alkalom
forradalmi publicisztika kifejtésére. Perük után a politikai irodalom további
fejlődését a cenzúraviszonyok gátolták meg. A korszaknak mintegy záradékaként
jelent meg Berzeviczy Gergely (1763–1818 v. 1822) Majestätsprozess in
Ungarn (1800) című röpirata, az egyetlen, amely megkísérelte lemosni az elítéltek
emlékéről a rágalmakat. Berzeviczy hosszú külföldi tanulmányút után (Göttinga,
Párizs, Anglia, Belgium) kapcsolódott bele a hazai politikai életbe. 1790
áprilisában megfogalmazott alkotmánytervezetében a nemesi mozgalom
legmerészebb programját állította fel: az Ausztriától való teljes elszakadást
javasolta, s az osztrák gazdasági politika éles {184.} bírálata kíséretében azt
ajánlotta, hogy angol herceget kell a magyar trónra meghívni, aki majd
előmozdítaná az ipart és kereskedelmet. Berzeviczy, aki talán maga is tagja volt a
jakobinus szervezkedésnek, a pert úgy mutatja be, mint a kormány hadjáratát az
értelmiség legjobbjai ellen. A mozgalmat a Reformátorok Társaságával látszik
azonosítani, a szervezkedést alkotmányos reformtörekvésnek állítja be, a jakobinus-
szárnyról nem ír a megjelenése után azonnal elkobzott iratban. 1795 után a többi
nemesi reformerhez hasonlóan a politikától a gazdasági kérdésekhez vonult vissza..
1797-ben Lőcsén könyvet adott ki Magyarország iparáról és kereskedelméről (De
commercio et industria Hungariae). Rámutatott, hogy az ipar elmaradottságának
nem valami velünk született nemzeti fogyatékosság, hanem a gyarmati helyzet az
oka: "Míg mi a természet adományainak bősége közt is szegénységgel küszködünk,
... addig ők (ti. az osztrák tartományok) bőségben élve minket lenéznek."
Berzeviczy felismerte, hogy Magyarország gazdasági fejlődése elválaszthatatlan a
jobbágykérdés megoldásától. Valószínűleg 1804-ben írta a parasztság állapotáról és
jelleméről De conditione et indole rusticorum in Hungaria (1809) című munkáját,
melyben az általános nemesi felfogáson túlhaladva tárta fel a parasztság
szegénységének és elnyomatásának tényeit. Kiszámította a jobbágytelek
jövedelmeinek és terheinek értékét, és megállapította, hogy ilyen viszonyok között
a parasztság tönkremegy. Rámutatott a parasztság belső rétegződésére, s felhívta a
nemességet: elnyomás, büntetés helyett igyekezzék felemelni a parasztot, hisz ez
saját érdeke is. Kazinczy szembefordult Berzeviczy megállapításaival, s azt a
hagyományos tételt hangoztatta, hogy a parasztok elég jól élnek, a földesurak
atyaian bánnak velük. Nem értett egyet a két nagy kortárs a nyelvkérdésben sem.
Berzeviczy helytelenítette a magyarnyelvűségre való törekvést, a latinnak mint a
vegyeslakosságú ország közös nyelvének fenntartását szükségesnek ítélte. A
vitában egyik félnek sem volt teljesen igaza. Kazinczy – mint Révai József írja –
nem látta be, hogy "nemzeti mozgalom nincs a parasztok szabadsága nélkül";
Berzeviczy tévesen azt hitte ekkor, hogy "a polgári haladást el lehet választani a
nemzeti fejlődéstől, hogy a hazát és a haladást szembe lehet egymással állítani,
hogy gazdasági haladás lehetséges a nemzeti öntudat fejlődése nélkül is".

Verses gúnyiratok
A politikai irodalom röpirat-válfajának elszaporodásával egyidőben megnőtt a
politikai versek, aktuális strófák, verses röpiratok, pasquillusok száma is. Ennek a
műfajnak néhány olyan változatát, amely a nemesi-nemzeti ellenállás sodrában
született, korábban ismertettük már. (20. fej.) Most a pasquillus-költészetnék a
jozefinizmusból táplálkozó áramlatára s a forradalmi szervezkedéssel egyirányba
mutató darabjaira irányítjuk a figyelmet. Találunk köztük éles antiklerikális
verseket, nagy számmal, olvashatunk verses támadásokat a hírhedt Szaicz Leó
ellen, (de megszólal a klérus és Szaicz védelme is), megismerhetjük Trenk politikai
verseit, szatíráit s a Trenket támadó pasquillusokat; tanúi lehetünk protestánsok és
katolikusok verses hitvitájának, s ha nem is sűrűn, de találkozunk franciákat
dicsőítő strófákkal. Megjegyzendő {185.} azonban, hogy – például – az
antiklerikalizmus nemcsak a jozefinista oldalon jelentkezett, hanem feltűnt a
nemesi ellenállás politikai költészetében is. E nagykiterjedésű pasquillus-költészet
szerzői közül néhányat ismerünk is, többek között Fekete Jánost, Nagyváthy Jánost,
Trenk Frigyest, Nagy Jánost, s az egyházat védelmező, Trenket gúnyoló Tóth
Farkas jezsuitát.
Az antiklerikális pasquillusok támadják a pápaság intézményét ("Minden
viszontagságoknak | Az volt a nagy kútfeje ..."), szót emelnek a lelkiismereti
szabadságért ("Hiszen ki-ki szabad maga | Lelki esméretével | Nem is birhat
minden ember | Más emberek eszével"), ostorozzák a püspökök evilági gazdagságát
("Minek a sok ezüst az arany papoknak | Ezzel vakulnak meg, mennek a
pokolnak"). Trenk Mérőserpenyő című munkájának verses jelmondatában azzal
vádolja a klérust, hogy a vallás csak eszköz a kezében világi gazdagságának
növelésére ("Végy el a papságtól minden nyereséget | Megtagad azonnal minden
istenséget | Templomot és oltárt és minden szentséget | Leront és falba rúg minden
kegyességet"). Az egyik ismeretlen szerzőjű pasquillus a népek közti uszítást rója
fel az egyháznak:
Én úgy látom, hogy a papok
   Álnok maximájok ez,
Mely az egész földön nékik
   Vak tiszteletet szerez:
A felhevült országokat
   Zűrzavarba keverni,
S ezen mesterségek által
   Abbúl hasznukat nyerni.

Az éles fogalmazású, de költőileg kezdetleges versezetek közül a frappáns

megformálással is kitűnik Nagyváthy János verses figyelmeztetése kortársaihoz:
Édes embertársam,
Értsd meg lételedet:
Ne add árendába
A papnak eszedet.
Gondolkozz, vizsgálódj,
Erre való az ész;
Aki vakon hiszen,
Papok szamara lész.

Vallás-cserélés című művének ez a mottója nem az egyetlen költői vállalkozása

Nagyváthynak. Egy németből magyarított, 1790-ben megjelentetett verses
munkában (A veres barátnak egy el-pusztult templom omlása mellett való szomorú
képzelései ... ) a templárius (veres barát) szájába adja a humanizmus, az egyenlőség
és a szabadság megvalósulását körvonalazó felvilágosult utópiát:
{186.} ...

Akkor az okosság vakságbúl veretett

 Bilincse elszakad, mellyel megköttetett,
S ama vért szomjúzó lelki mészárosok
Lerakják szégyelve kezükbűl pallosok.
Szabadsága lesz a lelkiismeretnek,
Szabad lesz ekkor az emberi nemzetnek
Gondolkozni, írni, szólni és ítélni
...

Kíméletlen a válaszok, az ellentámadások hangneme is. Tóth Farkas jezsuita A

Trenk csúfos ember című pasquillusban eleveníti fel a kalandor hajlamú Trenk
viselt dolgait, s "szégyenpadra állítja a "vén dögöt", ki "alig bírja tök fejét", s kinek
"nyívek eszik már velejét"" (Ballagi Géza). Az itt idézendő strófák a
mérsékeltebbek közül valók:
Freyherr, még sincs annyi földje,
Hová fáradt fejét tegye,
Más tűzhelyen melegszik;
Papot, szentet s barátokat
Ostromol, nem kőfalakat,
S májor címmel dicsekszik.
...
Tovább lakott a tömlöcben,
Mint sem az annya méhében,
Mégis szabadságról szól.
Elszokott szeme napfénytől,
Reszket keze bilincsektől,
Mégis rútul biláncol.

A személyeskedő hangnem egyik jellegzetessége volt ennek a műfajnak, emellett

azonban – jelen esetben – Trenk élete, életmódja is provokálta azt. A
személyeskedés olcsó fogásaival még a nagynevű történész, Katona István Trenk
ellen írt latin nyelvű pamfletjében is találkozunk (Trenckii Bilanx pondere
vacua, 1790). Egyébként a politikai költészet egyik kedvelt változata volt az
országgyűlési követeket támadó vagy biztató, gúnyoló vagy bátorító vers, amely
különösen az országgyűlések idején virágzott, jóval 1790 előtt már, s utána is, majd
egy évszázadig.
Az ismeretlen szerzőtől származó A Frantz Országi Zendülés címen elterjedt vers
(szabad fordítása a Berlini Pap versének) a franciaországi "változásokat" üdvözli
erős királyellenes indulattal:
 Fussatok! Fussatok! Negédes Királyok!
Ti szabad nemünket tapadó dagályok!
Meg-rendül Széketek karjai inognak,
A dörgő Mennykövek már bosszút morognak.

{187.} S fülünkben ismerősen cseng a felszólítás:

Páris! intlek, légy most Sparta s rab-láncodat
Szakaszd széjjel, mutasd erős szándékodat.

Találóan jegyzi meg e versről Eckhardt Sándor: "Ilyen verseket olvashatott

Batsányi is, mikor saját hazájának figyelmét irányította Párizsra költeményeiben."
A felekezetek között újra felszított ellentétek, a türelmi rendelet körüli harcok is bő
forrásai a pasquillusoknak. Egyik-másik vers-váltásban a régi hitviták elvakult
szenvedélyei élednek ujjá. A protestáns indulatra –
Felhozta az Isten magyarok csillagát,
   A ki megrontotta Róma birodalmát,
Kezeinkbe adta a Pápisták haját,
   Hijában kiáltják ezután Máriát. –

nem kevésbé indulatos katolikus válasz érkezik:

Régen bőg Lutherus és Kálvinus Rómára,
   De talált a bika kemény oroszlánra,
Te is, a ki fecsegsz szűz Máriára,
   Jól meg lásd, hogy ne juss az akasztófára.

Tovább élnek a kuruc költészet tónusaival is színezett, a század első felében, a

század közepén keletkezett paraszti énekek; köztük nem egy az elnyomott,
nyomorgó jobbágyság panaszainak, végső elkeseredettségének költői foglalata.
A Nincs boldogtalanabb a parasztembernél kezdetű verset nemcsak Dubinszky
Mátyás énekeskönyvéből (1787) ismerjük, hanem lejegyezte gazdag
gyűjteményébe két évvel később Jankovich is, az előbbinél teljesebb változatban.
Ugyancsak 1789-ben jegyezte le Jankovich a Porció-éneknek egy olyan változatát,
amely – írja Eckhardt Sándor – "egy szolgát tartó paraszt" átdolgozása "a maga
szája íze, szükséglete szerint". A Porció-ének változatai egyébként nyomon
követhetően terjedtek ebben a korban; s 1790-ben a Porció-ének megjelent a
ponyván is Öt szép mulatságos világi ének között.

{189.} A FELVILÁGOSODÁSTÓL A ROMANTIKÁIG (1795–1825)

FEJEZETEK

 Irodalmi és nyelvi törekvések a jakobinus mozgalom bukása után

 A felvilágosodás és a népiesség találkozása

 A klasszicista irodalom virágzása

 A romantika előkészítése a konzervativizmus jegyében

 A nemzeti dráma megteremtése

31. A NYELVÚJÍTÁS KORÁNAK ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE

FEJEZETEK

 Irodalom

1795. május 20-án a Habsburg önkényuralom végrehajtotta a halálos ítéletet

Martinovicson, Hajnóczyn, Laczkovicson, Szentmarjayn, Sigrayn. Őz Pált és
Szolárcsikot egy hónap múlva végezték ki. Az országra a terror súlyos esztendei
nehezedtek. Ferenc hosszú uralkodásának nagy részében az országgyűlés
összehívása nélkül, alkotmányellenesen kormányzott. Erdélyben 1811-től 1831-ig,
Magyarországon 1812-től 1825-ig nem hívtak egybe országgyűlést. A fokozódó
infláció egyre nagyobb terheket ró az országra. 1811-ben az első, majd 1816-ban a
második devalváció érzékeny anyagi kárt okozott a lakosságnak, az egyre
elégedetlenebb nemességnek is. A napóleoni háborúk megmutatták a Habsburg-
birodalom gyengeségét: a francia csapatok 1809 május 13-án elfoglalták Bécset,
Napóleon május 15-én kiáltványt intézett a magyarokhoz. A magyar nemességben
még nagy volt a félelem a francia forradalomtól s erős a lojalitás az uralkodóház
iránt, ezért nem tagadta meg a nemesi felkelést. Ez azonban a csúfos győri futással
végződött. De a szentszövetségi összefogásnak sikerült legyőznie Napóleont: az
1813. októberi lipcsei csata, a szövetségesek bevonulása Párisba (1814. március), a
waterlooi ütközet (1815. jún. 18.) Napóleon bukásának állomásai. A reakció
diadalmaskodott Európában. Közben Magyarországon lassan éledt az ellenállás
szelleme. Politikai történetünkben fontos dátum: a megyék ellenállása
következtében Bécs kénytelen egybehívni az országgyűlést 1825-ben. De a
politikai ellenállás mellett, mögött és előtt rendkívül fontos szerepet játszanak a
kulturális törekvések: a nyelvújítási és irodalmi harcok. Erre emlékeztetve írta
Petőfi Kazinczyról: "fél századig | Tartá vállán, mint Atlasz az eget, | A
nemzetiségnek ügyét." A 18. század második felében megindult nyelvújítás döntő
harcai, a nyelv szó- és kifejezéskészletének, egyben stílusformáinak megújítására
irányuló küzdelmek annak a korszaknak a derekán bontakoznak ki, mely a
jakobinusok elbukásának évétől (1795) a polgári reformmozgalmak első
országgyűléséig (1825-ig) terjed. Társadalmi-politikai alapját a magyar és az
osztrák uralkodó osztályok forradalomellenes kompromisszuma (1795–1812) s
ennek az 1811– 12. évi országgyűléstől, különösen pedig 1815-től kezdődő
felbomlása, az ellentétek újabb kiéleződése határozza meg. A nyelvújítás harcai –
melyeknek kimagasló bajnoka Kazinczy Ferencz volt – az 1810-es években
zajlanak le, 1805-től megindult előkészületek után. Így tulajdonképpen már
a {190.} kompromisszum felbomlásával esnek egybe, stilisztikailag is jelentős
változást idézve elő: a század eleji klasszicizmusból már a romantika első
megnyilvánulásai közé vezetnek át.
A terménykonjunktúra s a kontinentális zárlat következtében gazdagodó nemesség,
mely kielégülve a visszaállított nemesi alkotmányban, az országot tejjel-mézzel
folyó Kánaánnak képzelte, megerősített kiváltságai fejében megadta a kormánynak
az egyre súlyosabb hadisegélyeket s a jobbágyrekrutáknak százezernél is nagyobb
tömegét. A gazdagodás következtében a vidéki nemesség életformája
polgáriasabbá, kényelmesebbé vált. Országszerte klaszszicista stílusú kúriák
épültek, finoman berendezett szobákkal, ahol a vidéki magány olvasásra
csábíthatott, feltéve, hogy a könyv a nemesség kedvelt illúzióit, múltjának idealizált
és kuriális életformájának érzelmes megvilágítását nyújtotta.
Egyes műfajok, például a hazafias témájú, antikizáló és érzelmes románok iránt
megnőtt a kereslet, s ennek a főleg németből magyarított primitív regényformának
mind nagyobb közönsége alakult ki. A nemesség elparlagiasodott rétegei azonban
továbbra is beérték az igen nagy számban nyomtatott kalendáriumokkal, s az újító,
kifinomult irodalmiság alig talált támogatásra, mecénásra vagy kiadóra.
A korábban egymásra torlódott, összefonódott stílustörekvések most elkülönülő
ízlésváltozatokra bomlanak. Az ízlésváltozatok mögött, ha nem is mechanikus rend
szerint, de kirajzolódnak a különböző társadalmi rétegek kontúrjai. Az elkülönülést
a megyékbe visszahúzódott, a korábbi városközpontból vidékre, sőt tájegységekre
szorult kulturális élet is erősítette – a dunántúli írók a maguk könyvsorozatának
(Magyar Minerva) és bécsi barátaiknak körébe, a debreceniek meg ortológus
tudományosságukba zárkóznak be.
1801-ben, amikor Csokonai változatlanul az ismeretlenséggel küszködik, s egyre
reménytelenebbül, Kisfaludy Sándort szárnyaira kapja a hír és a siker. A
felvilágosodás és népiesség plebejus költészetének nem kedvezett a feudális rend és
szemlélet megerősödése, a nemesi szentimentalizmust ellenben, mely regényes,
lírai-epikai ciklusban tudott kifejezést adni az udvarházi életforma dicséretének, a
magáénak érezte. A plebejus-polgári népiesség felvilágosult költészete félreszorul,
Csokonait renegátként kezelik társadalmának ortodox-konzervatív rétegei
Debrecenben. Kisfaludy Sándor első művei nemcsak a kuriális életforma regényes
rajzát nyújtják, hanem annak a kezdődő krízisnek is hangot adnak, melyet a
nemesember régi életformája megváltozása miatt rettegve él át s old fel a szerelem
vigasztaló élményében. Ezért korszerű Kisfaludy Sándor hatása a század első
éveiben.
A nemességnek egy másik, szűkebb csoportja és a polgári értelmiség egy része
alkotja a harmadik, történelmileg legjelentősebb ízlés- és stílusirány alapját, a
klasszicizmus és a hozzá kapcsolódó nyelvújítás bázisát. Míg a nemesség nagyobb
része a konjunktúrát élvezve és az ősi dicsőség fényében sütkérezve egyre inkább
elzárkózik a haladás és a kulturális-társadalmi reform gondolatai elől, egy kisebb
réteg felismeri a mezőgazdaság kapitalizálódásának és a reformoknak
szükségességét, és fokozatosan rátalál a progresszió egyetlen olyan módjára,
amelyet a forradalomellenes, reakciós osztályuralom egyáltalán megenged: az
irodalom s elsősorban a nyelv polgári szempontú megújítására, az irodalmi nyelv
megteremtésének feladatára. A nyelv eltérő stíl-{191.}nemeit a klasszicizmus elvei
értelmében alakítják ki, lényegében megtartva a felvilágosodás egész racionális
örökségét.
Kazinczy, akinek művein legerősebb a klasszikus "szín", maga mellé tudta vonni a
korszak legnagyobb, az óklasszikus hagyományt kiteljesítő költőjét, Berzsenyit,
viszont éppen Berzsenyi az a költő, aki erkölcsileg mindenki másnál intenzívebben
érezte át és fejezte ki a magyar és az osztrák uralkodóosztályok kompromisszumát,
a szétrobbanni készülő feszültségeket. Kölcsey, a kor másik nagy intellektuális
költője kezdetben szintén együtt van Kazinczyval és Berzsenyivel a
klasszicizmuson belül, s kisebb írók egész sora – legtöbbjük polgári-plebejus
származék – támogatja Kazinczyt klasszicista alapú nyelvújításában.
Kazinczy irányának összecsapása a másik kettővel az 1810-es évek derekán a
legerősebb. Ekkor már nyilvánvaló a debreceni s a dunántúli ortológia rokonsága
egymással, s az is, hogy az egymással küzdő erők Pest-Budán futnak össze, s egy
irodalmi központ kialakulását készítik elő. Kazinczy diadalra viszi a nyelvújítást és
a feudális patrióta vagy tudományos, morális szempontok nyűge alól kiküzdi a
szépirodalom esztétikai függetlenségének elvét. De már az 1810-es évek második
felében ellenfeleinek és volt barátainak – meg a tőle s a többi iránytól különálló
Katonának – nemzeti, modern eredetiség-programja jelöl ki, szemben Kazinczy
fordítás-programjával, az újabb utakat a fejlődésben. Kazinczy nyelv- és
stílusújításának eredményei a kezdődő romantikába olvadnak be. Az 1820-as évek
elején irodalmunk központjává végleg Pest–Buda lesz.
A felvilágosodás eszméi, a radikális társadalmi tanok nélkül, továbbélnek,
Rousseau szentimentalizmusa s a német klasszikusok nagy művelődési eszményei
most válnak íróink műveltségének bensőséges elemeivé. Megnövekszik a
történelmi emlékek kultusza, s a történeti stúdiumok (Virág Benedek, Budai Ferenc
és Ézsaiás) lendületet kapnak a Széchényi Ferenc alapította nemzeti könyvtár és
múzeum (1802) használatától. Sándor István már a nemzeti bibliográfia
létrehozásán fáradozik (Magyar Könyvesház, 1803). A történetiség elvének
legmélyebb tudású képviselőjeként Révai Miklós készít szilárd normát Kazinczy
stílusújításához.
A politikai harcoktól a szubjektivitás felé forduló eszmélkedés erkölcsi színezettel
vonja be a történelmi tárgyakat is, Dugonics követőinek "ősmagyar" áltörténeti
epikájában vagy a magyarosított romántermésben éppúgy mint Berzsenyi
történetfilozófiai lírájában. Kant filozófiai és erkölcsi tanítása körül korán megindul
a vita: a századfordulón hevesen elutasítják a dogmatikus idealista felfogás nevében
(A Kánt szerént való filosofiának rostálgatása; 1801), később, 1811 és 1817 között,
Kantot határozottan az újítás (= kriticizmus) ideológiai erősítésére használják fel
(Kazinczy, Kölcsey) az ortológiával (= empirizmussal) szemben. A modernebb
szemléletű történetírás Fessler Ignác Aurél romantikába átvezető műveinek és
Herder beható tanulmányozásának s fordításainak nyomán alakult ki.
A nyelvújítás győzelme, irodalmi nyelvünknek és a szépirodalmi autonómiának
kiküzdése, végül az 1810-es évek végén, az 1820-as évek elején modern alapokra
fektetett és folyamatossá váló irodalomszervezés a magyar irodalom egyik
legnagyobb korszakát készítette elő.
Irodalmi és nyelvi törekvések a jakobinus
TARTALOM Irodalom
mozgalom bukása után

32. A SAJTÓ ÉS A CENZÚRA

FEJEZETEK

 Irodalom

Az irodalom intézményes közvetítő eszközei a felvilágosodás második szakaszának

elején általában meggyérültek. A városokban megcsappannak a publikációs
lehetőségek, Debrecen és Pozsony jelentősége csökken, viszont kialakul a
széphalmi irodalmi központ, s Pest kulturális szerepe is fokozatosan kibontakozik.
Ebből következik, hogy a hírlapok és folyóiratok helyett a felduzzadó levelezés az
irodalmi érintkezés legfőbb eszköze. A tilalmak, a cenzúra erősödése, az
olvasókörök bezárása, a színjátéknak hosszú ideig tartó szünetelése megnehezítette
a közönség nevelését, az irodalmi közélet kialakulását. Pest-Budán Virág Benedek
és Vitkovics házában, majd Kultsárnál, a lapszerkesztőnél s a színészet
támogatójánál és Karacs Ferenc térképmetszőnél jönnek először össze úgy az írók,
hogy nem feszélyezi őket a feudalizmus társadalmi hierarchiájának
tiszteletbentartása – ezek már nem is szalonok, hanem a reformkori polgári
társaskörök első formái.
1780 és 1790 között huszonhárom hírlap és folyóirat indult, köztük tíz magyar
nyelvű. A magyar jakobinus mozgalom leleplezése után, a tomboló reakciós terror
idején, valamennyi magyar irodalmi folyóirat megszűnt, a rövid életű új
vállalkozások (Sándor István Sokféléje, Molnár János Magyar könyvesháza stb.)
nem tudtak erőre kapni. Sándor Lipót nádor azt javasolta, hogy a magyar lapokat
teljesen sorvasszák el. A meglevőkkel szemben szigorúbban is alkalmazták a
cenzúrát, új lapengedélyeket alig adtak. A hanyatlás így igen gyors volt. 1792-ben
még tizennyolc lap jelent meg, 1805-ben azonban már csak egy magyar, egy latin
és három német politikai újság élt.
A magyar sajtó fejlődésében új korszakot nyitott az 1806-ban megindult Hazai
Tudósítások. Az osztrák elnyomás átmeneti enyhülését kihasználva Kultsár István
alapította ezt az új politikai hírlapot. Jellemző a politikai helyzetre, hogy külföldi
híreket csak 1808-tól kezdve közölhetett (címe ettől fogva Hazai és Külföldi
Tudósítások). Politikai közleményei tekintetében nem mutat fejlődést az egyedüli
versenytársként megmaradt Magyar Kurirral szemben. A Hazai és Külföldi
Tudósítások érdeme abban áll, hogy tudatosan napirenden tartotta a nyelvi és
irodalmi kérdéseket. Az írók – Kazinczyval az élükön – segítették is munkájában
Kultsárt, aki körül Pesten irodalmi központ alakult ki. A Hazai és Külföldi
Tudósítások ugyanis már Pesten jelent meg, s megindulásától kezdve a magyar
sajtó központja – Pozsony és Bécs után – végül Pest lett.
{193.} Kultsár is indított melléklapot, a Hasznos Mulatságokat (1817–1842), s ez
sokkal jelentősebb folyóirat volt, mint a korábbi melléklapok. Az 1810-es években
újra megindult a folyóiratirodalom fejlődése. 1814-ben Döbrentei Gábor
megalapította az Erdélyi Muzeumot. A legjobb írók – Kazinczy, Kölcsey,
Berzsenyi, Kis János, Szemere, Vitkovics – voltak munkatársai. Ebben jelentek
meg először esztétikai, irodalomelméleti értekezéseik. Túlságosan, is igényes volt
azonban az elmaradott közönség számára, az előfizetők száma hamarosan leapadt, s
Döbrentei 1818-ban kénytelen volt megszüntetni. 1817-ben indult meg
a Tudományos Gyűjtemény, a szabadságharc előtti korszak leghosszabb életű,
vegyes tartalmú folyóirata: 1841-ig jelent meg.
A magyar irodalom és sajtó történetébe ez a korszak úgy vonul be, mint a
gondolatszabadság nyílt és durva elfojtásának egyik legkirívóbb időszaka.
Ferenc király uralkodásának első éveiben egy ideig még voltak bizonyos
lehetőségei a felvilágosodott irodalomnak és sajtónak, noha már az 1793. évi
rendeletek megszigorításokat igyekeztek életbe léptetni.. A köztársasági mozgalom
bukása után teljes erővel megindult az irodalmi és sajtószabadság maradványainak,
felszámolása: az 1795-i cenzúra-utasítás, majd a bécsi cenzúrának a
rendőrminisztérium alá való rendelése (1801), a Polizei– Zensur–
Hofstelle felállítása végleg rendőri üggyé tette a cenzúrát, és béklyóba verte a
birodalom szellemi életét. Magyarországon a nemesség ellenállása miatt a cenzúra;
szervezeti működése nem mindenben egyezett az osztrák mintával, de nálunk is
súlyosan akadályozta a haladó irodalom kibontakozását.
A magyar cenzúra központi irányítása a Helytartótanács feladata volt, amely külön
ügyosztályt állított fel evégett. A Helytartótanács kéthetenkénti, majd később
hetenként ülést tartott a cenzúrai ügyek tárgyában, ezeken, nem egyszer maga a
nádor is megjelent. A vidéki revizorok a Helytartótanácsnak küldték be
jelentéseiket, maguk csak kisebb jelentőségű műveket engedélyezhettek. A világi
könyvek cenzora a budai revizor volt. Tekintettel arra, hogy a megyék és városok a
Helytartótanács utasításának végrehajtói voltak, mint ilyenek – a vám- és
postahivatalokkal együtt – szintén résztvettek a cenzúra munkájában.
A cenzúra már a határoknál kezdődött. Az országba érkező utastól elvették
könyveit, ezeket a vám-és harmincad-hivatal az illetékes revizorhoz szállítatta, aki
ellenőrizte, nincsenek-e tiltott könyvek köztük. A könyvkereskedők is megkapták
az engedélyezett művek listáját, s csak olyan könyvet árusíthattak, amely ebben a
jegyzékben szerepelt.
Ami a könyvkiadást illeti, itt az általános elveket már II. Lipót idézett rendelete
reakciós szellemben határozta meg. E rendelet szerint tilos volt minden, "ami a
köznyugalmat megzavarhatja, tévedéseket, egyenetlenséget, széthúzást
eredményezhet, az uralkodó iránti engedelmességet csökkentheti, az isteni polgári
törvények iránt érzéketlenné tehet és a kétkedés vágyát vonhatja maga után." Tilos
volt kritikailag érinteni az egyház dogmáit, az állam törvényeit és az uralkodó
személyét vagy rendeleteit.
Ferenc tovább szigorította a könyvkiadásra nehezedő cenzúrát. A revizorok – noha
általában művelt emberek voltak – nehezen igazodtak el a politikában, nem tudták
mindig megítélni, mi felel meg pillanatnyilag az államérdeknek, például mikor
szabad kikelni Napóleon ellen, és mikor kell dicsőíteni {194.} mint az uralkodó
házzal rokoni kötelékben levő fejedelmet. Az uralkodó ezért fokozatosan kivette a
fontosabb témákkal foglalkozó könyvek megítélését cenzorai kezéből, s a döntést
az udvari kormányszékeknek tartotta fenn. A magyar alkotmányt, a közigazgatást
és a királyi jogokat érintő könyveket (1792), azután a hadsereggel foglalkozó
műveket (1809), végül minden politikai, statisztikai és diplomáciai művet
magasabb hatóságok elé utaltak (1816). Jellemző, hogy az országgyűlésen tárgyalt
kérdéseket sem volt szabad nyomtatásban közzétenni.
Mivel a jozefinista korszakban sok felvilágosult szellemű mű jelent meg, az
uralkodó 1803-ban recenzuráló bizottságot állíttatott fel. A bizottság két éven át
dolgozott, hogy a korábban engedélyezett "kárhozatos és veszedelmes" műveket
felderítse. Ennek eredményeként az 1791 előtt megjelent művekből több mint
kétezerötszáz könyvet tiltottak be; csak a címjegyzékük tizenkét katalógust töltött
meg. Voltaire, Rousseau s a francia felvilágosodás többi gyűlölt alakja mellett a
klasszikus német irodalom olyan óriásai is szerepeltek e listán, mint Goethe,
Schiller, Lessing.
Különös buzgalmat fejtett ki Ferenc a regényirodalom elleni hajszában. Kezdetben
minden regényt betiltatott, majd rendőrminisztere javaslatára enyhítette rendeletét.
Továbbra is tilos maradt azonban például "minden ábrándos szerelmi regény, mely
a józan emberi észre káros ábrándozáshoz vezet", továbbá "mindaz, amit megvető
értelemben románnak neveznek, és ami sem tartalma, sem stílusa szempontjából
nem értékes" (1806).
A reakciós utasítások és rendeletek egész áradata igyekezett megbénítani a szabad
gondolkodást, s mindezt betetőzték a gyáva vagy túlbuzgó cenzorok
magánszorgalomból elkövetett túlkapásai. Az így kialakult légkörben már azért is
betiltottak egy orvosi könyvet, mert a műben mellesleg szó volt arról, hogy a
karinthiai utak rossz állapotban vannak.
Éber figyelemmel kísérték a cenzorok az újságok tevékenységét is. Kultsár István
újságját engedélyezték, de a lap még egy esztendőt sem ért meg, amikor az udvari
kancellária már kifogásolta, hogy szándékait nem mindig hajtják végre a pesti újság
ellenőrzői. 1816-ban elrendelték, hogy az újságok és röpiratok nem említhetik az
áremelkedés kérdését. Az újságíróknak nemcsak a tények kommentálásától kellett
tartózkodniuk, hanem még a tények kiválogatásában is "az okos és óvatos cenzorok
vezetése alá" kellett rendelni magukat. A magyar udvari kancellárián 1809-ben
elhangzott vélemény szerint a cenzúrának az volt a feladata, hogy "a rendőrséget
helyettesítse az irodalom terén". A valóságban még ennél is több valósult meg: a
cenzúra a rendőrséget képviselte az irodalomban. Ez az összefüggés világosan
mutatkozott meg akkor, amikor a köztársasági összeesküvés perében Németh János
vádló a budai cenzor érveivel támadta Batsányi Jánost; megmutatkozott akkor is,
amikor Bessenyei A természet világa című művének cenzori elutasítását azonnal
nyomon követte az író hatósági megfigyelésének elrendelése. Ha mindehhez
hozzászámítjuk, hogy az írókat és újságírókat a fizetett besúgók serege vette körül,
hogy állandóan ellenőrizték magánlevelezésüket is, akkor meg tudjuk érteni,
hogyan vetette vissza a kamarilla rendőri irodalompolitikája a szabad gondolat
fejlődését Magyarországon.
A központosított, állami cenzúra ellen kezdetben rendi kiváltságai védelmében
küzdött a nemesség. Gömör megye 1793-ban "a társadalmi szerződésre" {195.}
hivatkozva követelte a királlyal szemben a rendi cenzúra jogát. De már ebben az
időben is sor került olyan fellépésekre, amelyek a felvilágosodás eszmei
védelmével együtt tiltakoztak az önkényes központi cenzúra ellen. A
sajtószabadság megsértése miatt tiltakozó tizenöt megye között Abaúj megye vitte
a főszerepet, amely egyszersmind a forradalmi versei miatt üldözött Batsányi
Jánost is védelmébe vette. A későbbiek folyamán azután, a reformeszmék
kibontakozásával egyidejűleg, a cenzúra elleni harc is egyértelműen haladó
jellegűvé vált.

33. A JÁTÉKSZÍNI MOZGALOM FEJLŐDÉSE

FEJEZETEK
  Irodalom

A játékszíni mozgalom 1795 után megtorpant fejlődésében; csak a 19. század

elején éledt újjá, ismét a patrióta szellemű, morális színház gondolatának jegyében.
Benke József, a második pesti színtársulat vezértagja A theátrom célja és
haszna című írásában (1809) – ez volt egyébként az első, nyomtatásban is
megjelent önálló dramaturgiai értekezés – plebejus polgári szemlélettel fejtegette
tárgyát; s hogy a nemzeti színjátszás fontosságát még jobban hangsúlyozza,
lefordította Schiller híres dramaturgiai manifesztumát is (Die Schaubühne als
moralische Anstalt, 1785 – A játékszín Schiller után, 1810), ezt a mély forradalmi
pátosztól áthatott, a feudalizmusnak és a klerikalizmusnak hadat üzenő vallomást a
szabadság, az emberiesség és a polgári nemzeti egység mellett. Pázmándi Horvát
Endre rövid időn belül négy kiadást is megért hexameteres költeménye A pesti
nemzeti theátrom ügyében (1815) és Kultsár István röpiratai (Hazafiui javallás
magyar nemzeti theátrom építéséről, 1814; Buzdítás a nemzeti theátrom
fölépítésére, 1815) viszont a rendi nacionalizmus szellemét sugározták; velük
szemben Katona József azt hirdette elméleti írásaiban, hogy a dráma és a színház:
"ítélőszék", amely elé a drámaköltő mint bíró, megidézi a múltat, hogy leszakasztva
róla a szolgai hízelkedés, a nacionalista elfogultság és a hatalmi érdek szőtte fátylat,
"nemzeti dicsekvés" és "lágy piperéskedés" nélkül mutassa meg a történeti és
lélektani igazságot. Szemere Pál költői levelében Vida Lászlóhoz (1810) megint ezt
olvashatjuk: a színházban
 ... minden kor, rang, vallás és nemzetü
{196.}
Képezheti magát lelkét mulatva józanul;
S akihez nem szólhat tanács s holt betü,
E világ-tükörből foganattal tanul ... –
Ebben az idézetben két dolog is figyelemre méltó: először a társadalmi
kiegyenlítődés gondolata, másodszor pedig a "világtükör" romantikus ízű,
Shakespeare-re is emlékeztető metaforája, mely arra utal, hogy a játékszínen az
életet, a valóságot kell művészileg ábrázolni. Döbrentei Gábor az Erdélyi
Muzeumban tette közzé színügyi cikkeit (Játékszineink mostani
állapotja, 1818; Mint kellene lenni a játékszinnek? 1818). Azt fejtegeti, hogy a
színház "egy fedél alá gyűjti, s közelebb húzza a sokféle rangú, vallású
embereket'", ezzel közös "iparkodásra", "a nemzeti erő s okos vigyázat
fenntartására'' serkenti őket; s hogy ne legyen kétség afelől, mi legyen a játékszín
társadalmi bázisa, élesen kikel a főúri luxus szolgálatában álló színjátszás ellen. A
játékszín "hasznáról és céljáról" vallott, sokszor egymásnak ellentmondó nézeteket
később Kölcsey Ferenc foglalta magas színvonalú politikai-irodalombölcseleti
szemlélet alapján egységes rendszerbe. Mindezek a röpiratok, cikkek azt
bizonyítják, hogy a játékszíni törekvések határozott elvek jegyében váltak egyre
erőteljesebb és egyre szélesebb körű mozgalommá, összhangban a független
nemzetté válás és a polgárosodás irányában tett erőfeszítésekkel.
A század elején új erőre kapott színjátszásunk is. Id. Wesselényi Miklós rendszeres
vendégszereplésre küldte kolozsvári társulatát Debrecenbe, Nagyváradra,
Marosvásárhelyre, 1806-ban pedig kettéosztotta, s az egyik részt Ernyi Mihály
vezetésével Magyarországba indította. A kirajzottak először Debrecenben és
Szegeden játszottak, majd Pesten telepedtek le, új fejezetet kezdve színjátszásunk
történetében.
A második pesti színtársulat 1807 májusában tartotta első, 1815 júliusában utolsó
előadását. Működésének nyolc esztendeje nagyjában két szakaszra osztható. Eleinte
a német színtársulat albérlőjeként a Rondellában, majd pedig önállóan a Hacker-
fogadó báltermében (ma Tanács körút 7.) játszottak. amikor pedig a német
színészek 1812-ben beköltöztek a mai Vörösmarty tér helyén épült fényes új
színházukba,.visszatértek a Rondellába. Az első időszakban Fegyverneki Vida
László Pest megyei földbirtokos (Szemere Pál említett episztolájának címzettje), a
másodikban – Mérey Sándor helytartósági tanácsos átmeneti vezetése után –
Kultsár István, a Hazai és Külföldi Tudósítások agilis szerkesztője töltötte be az
igazgatói tisztet. Színházi szakismeretekkel egyikük sem rendelkezett, de lelkes,
derék hazafiak voltak, Vida még műkedvelő drámaszerző is. Anyagi áldozatokat
sem sajnálva, mindent megtettek a társulat érdekében, amely fegyelmezett,
hivatásukat megbecsülő színészekből állt. A régiek közül még ott találjak Rehákné
Moór Annát és Láng Ádám Jánost, de a törzsgárdát immár színészetünk hősi
korszakának második nemzedéke alkotta: a nagy magyar tragikák sorát
megnyitó Kántorné Engelhardt Anna (1791–1854), a tüneményes hangú és
muzikalitású, vígjátéki szerepekben is kitűnő Déryné Széppataki Róza (1793–
1872), a jeles karakterszínész Benke József (1781–1855), aki körülbelül azt a
szerepet töltötte be pályatársai között, mint annak idején Kelemen
László; Murányiné Lefevre {197.} Teréz, szentimentális hősnők, naivák alakítója, a
közönség kedvence, Kántor Gerzson (1786–1812) és Balog István (1790–1873),
mindketten kiváló komikusok, Udvarhelyi Miklós (1790–1864), a "másodrangúak
között a legkitünőbb", Katona József barátja. Közülük többen az irodalom
történetébe is beírták nevüket. Déryné Emlékezései mint életgyónás és mint
kortörténeti dokumentum egyaránt rangos helyet foglal el memoárjaink sorában;
Láng Ádám János száznál több drámafordítással, magyarosítással segített a kezdő
magyar színészet műsorgondjain; Benke dramaturgiai irodalmunkat gyarapította;
Balog István Angyal Bandija a népszínmű fejlődését készítette elő, a szerb nép
nemzeti hőséről szóló Csernyi György című vitézi játéka a magyar–szerb kulturális
kapcsolatok egyik fontos mozzanata volt, naplója pedig színészet-történetünk
becses forrása.
Olyan kimagasló tehetséggel, mint Kótsi Patkó János vagy Jancsó Pál, nem
dicsekedhetett a második pesti színtársulat, de jól összetanult együttessé forrott
össze; sűrűbben adtak vígjátékot, énekes játékot, mint tragédiát. Műsorukra
Kotzebue kultusza nyomta rá bélyegét: a nyolc év alatt mintegy háromszázötven
darabot mutattak be ezernégyszáz alkalommal, s ebből majdnem húsz százalék
(hatvannégy mű kétszázhetvenkét előadásban) Kotzebue darabja volt. Az eredeti
magyar és a klasszikus színművek száma ehhez képest elenyészően csekély. A
legtöbbet játszott hazai szerző – Vida László mellett, aki igazgatósága alatt gyakran
tűzte műsorra saját darabjait – Dugonics volt (harminckétszer); Szentjóbi Szabó
Lászlótól a Mátyás király kilenc, Bárány Boldizsártól a Sajdár és Hurik négy,
Katonától a Luca széke három és a Borzasztó torony egy, Verseghytől a Szétsi
Mária ugyancsak egy estén szerepelt; egyes színészdrámaírók alkotásait (pl. Balog
István: Angyal Bandi; Andrád Elek: Hóra-világ; Benke József: Salamon fiatalkora)
gyakrabban tűzték műsorra (persze eredetiségükhöz sok szó fér); s végül az Emilia
Galotti hét, a Hamlet hat, az Othello négy, a Haramiák három, az Ármány és
szerelem és a Stella egy-egy előadást ért meg.
Ennek ellenére a második pesti színtársulat számottevő hatást gyakorolt
irodalmunkra. Nemcsak Katona Józsefre kell gondolnunk, akiről tudjuk, hogy
szoros kapcsolatok fűzték a társulathoz. A tízes években Pest lassanként szellemi
központtá alakult, s ebben része volt színészeinknek is. Kazinczy ugyan összevont
szemöldökkel nézett a pesti játékszínre, mert a műsoron Kotzebue, Perinet és
Zschocke "dibdábságai", s nem a bálványozott weimari mester Tassója és
"isteni" Iphigeniája uralkodott, de tanítványai támogatták a társulatot, s nem kevés
ösztönzést nyertek tőle. Szemere Pál, Kölcsey Ferenc, Döbrentei Gábor a Hacker-
szálában és a Rondellában gyűjtöttek tapasztalatokat dramaturgiai-esztétikai
munkásságukhoz, a Pestre felrándult Berzsenyi szemlélet-tágító
színházélményekkel gazdagodva tért vissza Niklára, és Kisfaludy Károly is itt
kapott kedvet a drámaíráshoz. Nem kétséges tehát, hogy a második pesti
színtársulat siettette a hosszú ideig külön utakon járó "alsóbbrendű" színpadi és
a"fentebb stílű" irodalom szintézisét, amely Katona József és Kisfaludy drámáiban
és Kölcsey elvi dramaturgiai programjában valósult meg.
Akárcsak az első, a második színtársulat működésének is egy politikai fordulat
vetett véget: az a helyzet, amely a Szent Szövetség uralomra jutásával alakult ki
közéletünkben. Kultsár István terve, hogy fejedelmi segéllyel {198.} helyezi biztos
alapokra színjátszásunkat, naiv illúziónak bizonyult; I. Ferenc és Metternichék a
pesti német színházat fejlesztették európai színvonalú művészi intézménnyé, s ezzel
a versenytárssal szemben a fővárosi magyar színészetnek szükségszerűen fel kellett
adnia a küzdelmet. A játékszíni mozgalom újabb megtorpanása országszerte keserű
csalódást keltett, de mindenesetre azzal a tanulsággal szolgált, hogy a nemzet
színházát csak a haladó nemzeti erők összefogása hozhatja létre.
1815 után színjátszásunk vidéken élt tovább; megkezdődött a magyar
színháztörténet legzavarosabb, legsötétebb fejezete: a "vándorlások kora".
Anekdóták, egyes színészmemoárok – s nyomukban szépirodalmi feldolgozások –
a romantika megszépítő fátyolán át láttatják vándorszínészeink sorsát: ekhós
szekéren tett vidám-kalandos utazások, vendégfogadók, csárdák fogékony, lelkes
közönsége, alkalmi mecénások gavallér gesztusai ... A hiteles források –
gondoljunk Katona József megrázó játékszíni értekezésére vagy a későbbi időből
Petőfi és Arany pályakezdésének jól ismert fordulataira – a megaláztatások és
megalkuvások, a fizikai és erkölcsi nyomorúság, olykor már a züllés riasztóan sötét
képét mutatják. "Mostani vándorszínészeinken nem láthatunk egyebet a mélyen
megromlott német színnek még, ha lehetséges, romlottabb visszatükröztetésénél" –
olvashatjuk Kölcsey Játékszini beszédében.
De nem hiányoztak a biztató mozzanatok sem. Az országot járó társulatok között
néhánynak élén nemesebb becsvágytól fűtött tanult egyéniség – Balog István,
Komlóssy Ferenc, Éder György, Kilényi Dávid – állt, akiknek gondjuk volt, ha
sokszor bizonytalankodó ízléssel is, az előadások irodalmi és művészi színvonalára,
s igyekeztek tisztességesen felszerelt, állandóbb jellegű együttest szervezni.
Többnyire egy-egy nagyobb várost választották központul (Kolozsvár, Miskolc,
Székesfehérvár, Kassa) s lassanként megérdemelt hírnévre, népszerűségre tettek
szert. Ők mentették meg a játékszíni mozgalom becsületét, ők biztosították a
továbbfejlődés lehetőségét.
Kolozsvárott már a század elején hozzáfogtak egy állandó színházépület
emeléséhez (a színtársulat főúri házak dísztermében játszott), de a napóleoni
háborúk okozta gazdasági válság következtében az építkezés csigalassúsággal
haladt, sőt abba is maradt. A tízes években néhány hazafiatlan mágnás
mesterkedése folytán a német színészek kiszorították a magyarokat, s ezek
kénytelenek voltak Marosvásárhelyen hajlékot keresni. A nemzeti színjátszás
pártfogói segítségével 1819-ben a magyar színtársulat visszatért Kolozsvárra,
sikerült az építkezést is folytatni, úgyhogy 1821. március 11-én megnyílt a magyar
színészet első, kőből épült állandó hajléka. Ettől kezdve az erdélyi színi kultúra
egyenletesen fejlődött, s Kolozsvár csakhamar újra kirepítő fészke lett egy országos
szerepű, nagyra hivatott társulatnak.
Miskolcon a Pestről távozni kényszerült színészek egy csoportja telepedett meg,
Benke József vezérlete alatt. A kis társaság csak szerény teljesítményt tudott
nyújtani; hogy a város közönsége mégis hamarosan szívébe zárta, azt Dérynének
köszönhette, aki bájos, közvetlen egyéniségével, varázslatos énekével, talpraesett
rögtönzéseivel mindenkit megnyert a játékszín ügyének. Borsod megye rendei egy
állandó színház építését is elhatározták. 1823 augusztus 24-én Kisfaludy Károly A
tatárok Magyarországban című drámájával meg is nyitotta kapuit hazánk második
kőszínháza. (A harma-{199.}dik Balatonfüreden épült 1831-ben, Kisfaludy Sándor
kezdeményezésére.) Benke ekkor már visszavonult a magánéletbe, Déryné is
másutt aratta babérjait; Miskolc csak mint átmeneti állomáshely játszott szerepet a
sejt módjára állandóan oszló-szaporodó vándor színtársulatok életében.
A hegemóniát tulajdonképpen már a tízes évek végén Székesfehérvár vette át,
amikor Fejér megye 1818-ban meghívta Balog István társulatát s biztosította
számára a megfelelő körülményeket. Balogék hét évig működtek
Székesfehérvárott, s eredményeik közül kettőt kell kiemelnünk: ők játszották
először és vitték sikerre Kisfaludy Károly drámáit (különösen emlékezetes pesti
vendégjátékaik során 1819–20-ban), s az ő körükben bontakozott ki Kántorné
művészete, aki mint Lady Macbeth, Sappho (Grillparzer darabjában), Erzsébet
(Schiller: Stuart Mária), Dobrochna (Kisfaludy Károly: Stibor vajda) s Gertrudis
(a Bánk bánban) két évtizedig vitathatatlanul az ország legnagyobb drámai
színésznője volt.
Említettük, hogy az erdélyiek kirajzása megismétlődött. Ez 1827-ben történt,
amikor a kolozsvári színtársulat egy része a szokásos nyári szünetet arra használta
fel, hogy Dél-Magyarország városaiban vendégszerepeljen. Ősszel azonban nem
tértek vissza Kolozsvárra; a telet Pesten húzták ki, majd tavasszal – engedve Abaúj
megye felszólításának – Kassára mentek, s itt mint Kassai Dal és Színjátszó
Társaság újjászerveződött a társulat.
Kassán már feltűnnek – Kántorné, Déryné, Udvarhelyi mellett – a hőskor harmadik
nemzedékének tagjai: Egressy Gábor, Megyeri Károly, Szerdahelyi József,
Szentpétery Zsigmond, Bartha János, Szilágyi Pál, voltaképpen már a Nemzeti
Színház első nagy együttese. Még kezdők, de az a tény, hogy Udvarhelyi 1833.
február 15-i jutalomjátékára a jóformán teljesen ismeretlen Bánk bánt tanulták be –
a színlap ajánlása szerint egy olyan darabot, amely "akár a költőnek nagy lelkét,
akár a karakterek fénye-becsének rajzolását tekintsük benne, minden módon
remek" –, arról tanúskodik, hogy a társulat tudatában volt a színészetre váró
legmagasabb feladatoknak s elég erőt érzett megoldásukra. Miért széledt hát szét,
nem sokkal a Bánk bán ősbemutatója után? Azért, mert színjátszásunk társadalmi
alapja még nem volt elég szilárd: Abaúj megye rendei a kezdeti lelkesedés után
megszüntették a pártfogást, a két arisztokrata vezető (Berzeviczy Vince és Csáky
Tivadar) beleúnt a munkába. A kassai társulat sorsa azt példázta, hogy a játékszíni
mozgalom végső célja, az állandó nemzeti színház megteremtése nem lehetséges
provinciális keretekben, dilettáns nagyúri kormányzással. Ehhez országos
szervezetre, szakszerű igazgatásra volt szükség, s az hamarosan, még ugyanebben
az évtizedben meg is valósult.

{200.} 34. A TUDOMÁNYOS IRODALOM

FEJEZETEK

 Irodalom

A jakobinus mozgalom vérbefojtása, a magyar és osztrák uralkodóosztályok

forradalomellenes kompromisszuma bénítóan hatott a tudományok fejlődésére. A
haladó értelmiség elhallgatott, a politizáló reformerek birtokaikra vonultak vissza.
Helyükre a háborús gabonakonjunktúrát élvező, önelégült nemesség tódult,
magával hozva latin nyelvét, provinciális szemléletét, dilettantizmusát. A
felvilágosodás korábbi szakaszából, mint általános nemzeti, haladó mozgalmak, a
nyelvújítás és az irodalmi újjászületés törekvései éltek tovább; bennük és általuk
vetődtek fel a haladás problémái, s ezúton kezdett lassanként a polgári
tudományosság kialakulni, hogy a következő korszakban a politikai fejlődés
támogatójává váljék.
A törvényhozás csak keveset tett a magyar nyelv hivatalos használatáért. Az 1805.
évi IV. törvénycikkben csupán arról van szó, hogy a törvényhatóságok
felterjesztései a királyhoz és a kancelláriához kétnyelvűek (latin–magyar) lehettek,
s a helytartótanáccsal magyarul is levelezhettek. Mégis ez szolgált kiindulópontul
az egységes jogi és politikai nyelv kialakításához. 1806-ban Pest megye A tisztbéli
irás módjának saját szavai címmel kis füzetet adott ki "az egyházi és világi
tisztségek", "a közdolgok folytatásában előforduló kifejezések" szavaival, valamint
azokkal, melyek "a megyékbeli hadi és házi pénztárokra nézve" szükségesek. A
kiadványt a megye véleményezés végett eljuttatta valamennyi hazai
törvényhatósághoz és az erdélyi guberniumhoz. Az ekkor szerkesztett úgynevezett
"tiszti szótárak" között legértékesebb Zala megyéé, amely Kisfaludy Sándor
közreműködésével jött létre. A beérkezett észrevételek felhasználásával, 1807-ben
jelent meg a Pest megyei szótár második, véglegesnek tekinthető kiadása.
A magyarnyelvűség mind határozottabb igényéről az egykorú pályázatok
tanúskodnak. Kultsár István 1804-ben a Magyar Kurir című hírlapban pályatételt
tűzött ki a következő három kérdésre: "Mennyire ment már a magyar nyelvnek
kimíveltetése? Micsoda eszközlések s módok által kellene azt nagyobbra vinni?
Mikép lehetne ezen eszközöket foganatosakká tenni?" Válaszul huszonegy mű
érkezett be. A legjobb pályamunka szerzője, Teleki László (1764–1821) A magyar
nyelv elémozditásáról való buzgó esdekléseiben (Pest, 1806) összefoglalta a
mozgalom korábbi szempontjait, és történetileg megalapozta a követeléseket.
Részletesen beszélt a nvelvet és művelődést akadályozó tényezőkről; a folytonos
külső háborúkról, a vallási viszályokról, az idegenek bevándorlásáról, a királyi
udvar hiányáról; toldalékában megtámadta azt a tételt, mely szerint az általános
tudományos nyelv a latin. A további jelesebb munkákat erre az alkalomra Mátyási
József (Vélekedés. Pest, 1806) és Kis János írták. Nevezetes, de inkább a szorosabb
értelemben vett nyelvművelést érintő kérdésre várt választ az 1817 évi pályázat:
"Minő tudományos rendszabások szerént kellene és lehetne új szavakkal és
szólásmódokkal a magyar nyelvet bővíteni a különbféle tudományokra és
mesterségekre nézve?" A nyertes Teleki László fia, Teleki József (1790–1855)
lett A magyar nyelvnek tökéletesítése uj szavak és szólásmódok által című
tanulmányával, amely a maga korának legnagyobb erudicióval megírt
nyelvtudományi munkája, a korábbi nyelvművelés summázata (Jutalom
feleletek, I.–II. 1821.). A pályaművekből – mint Gáldi László írja – optimizmus
árad: {201.} "hisznek abban, hogy minden zsarnokság magában hordozza
bukásának csíráját, és abban, hogy az ereje tudatára ébredt nemzet előbb-utóbb
képes lesz megvalósítani a maga sajátos művelődési eszményeit". Teleki József
felvetette egy nagy szótár tervét is, amely józan helyzetképet adott volna nyelvünk
állapotáról, és segítette volna annak minden használóját. E gondolatok már az
Akadémia szótárírói tevékenysége felé mutatnak.
Az irodalomtörténetírás Segesvári István első kísérlete után a magyar nyelvű
anyagot, a nyelvtan és stilisztika kíséretében, a nyelvművelő mozgalom
szolgálatába állítva mutatta be. Révai Miklós 1805-ből származó áttekintésének A
magyar deáki történet címet adta; a "deákság" szón literaturát, irodalmat, magyar
irodalmon "a magyar nemzetnek írástudását" értette, "kiváltképpen annak az ő
hazai nyelvén". Irodalomtörténetét négy részből akarta összeállítani: az első a
magyar nyelvtant, a második a magyar nyelvű írott emlékek ismertetését
tartalmazta volna; ezután Magyar szép toll címmel egy stilisztikát tervezett,
befejezésnek a Magyar beszédnek példáit, egy antológiát szánt. Mivel a nyelvtant
külön adta ki. a deáki történet elején "a magyar nyelvnek és deákságnak
viszontagságait" írta meg, vagyis mindkettőnek eredetét, előmenetelét, bővebben
kitérve a nyelv eredetére és rokonságára. Az irodalomtörténeti részt a hunokkal
kezdi (akiket ő is azonosít a magyarokkal), és a mohácsi vészig halad, ezt tekinti
korszakhatárnak. A magyar történelem századainak anyagát műfajok szerint
csoportosítja. Ítéleteiben nyelvi és tartalmi szempontokat vesz figyelembe, s olykor
moralizál: Csáti Demeter éneke szerinte "tréfálódó", Apáti Ferenc verséhez azt a
megjegyzést fűzi, hogy "eléggé láthatjuk benne: már akkor is mi romlott erkölcsök
hatalmaztak el szegény hazánkon".
Révai félbemaradt kísérlete után a korra jellemző irodalomtörténetet Pápay
Sámuel (1770–1827) írta meg. Kisfaludy Sándor és Pázmándi Horvát Endre baráti
köréhez tartozott; a nyelvújítási harcban Kazinczy ellenfele, de a kapcsolatot
mindig fenntartotta a széphalmi vezérrel. Könyvét, A magyar literatura esméretét
(Veszprém, 1808) az ifjúságnak szánta, hogy az belőle "az igazi nyelvtudományt"
és az "írásbeli szép előadást" megtanulja, s jó úton induljon a literátori pályára. Az
irodalomtörténeti anyag kerete tehát ugyanaz, mint Révainál. Literaturán Pápay
széles értelemben "könyvekbül s írás-olvasás által szerzett tudományt" értett, és két
részre osztotta: nemzeti. nála a magyar, idegen a nem magyar nyelvű, mint például
"magyar hazánkban a deák". Az irodalom célja a felvilágosodás nézeteinek
megfelelően az oktatás, vagyis lelkünk, testünk és "polgári állapotunk"
tökéletesebbé tétele, s éppen emiatt kötelesek azt előmozdítani a nemzetek; mivel
pedig oktatni hazai nyelven lehet a legeredményesebben, a nemzeti literaturát kell
pártfogolni. Pápay Sámuel igen világosan foglalja össze amit a nyelvművelés
érdekében elődei és kortársai Bessenyeitől Teleki Lászlóig elmondtak. Ezután tér át
a szorosabb értelemben vett literatúra fogalmának meghatározására: lényegének a
"nyelvvel való szép előadást" tartja, s olyan új tudománynak nevezi, "mely a
magyar nyelvnek s írástudásnak mind természeti, mind történeti állapotját az
írásbeli előadás minden nemeire való alkalmaztatással adja elő". A mű három
részre oszlik: az első "a magyar nyelv eredetéről s természeti tulajdonságairul" szól,
és a könyv kétharmadát teszi ki; a másodikban "a magyar literaturának régi s
mostani állapotjárul", vagyis a voltaképpeni {202.} irodalomtörténetről ír; a
harmadik rész stilisztikai tankönyvnek készült ("írásbeli szép előadásrul példákkal
világosítva"), de ezt már nem írta meg.
A könyv irodalomtörténetet tárgyaló egyharmadát szakaszokra bontotta. A történeti
rész (első szakasz) három korszakra ("időkerület"-re) tagolódik. Az első a
reformációig (1530) tart, a következő II. Józsefig, s ennek évtizedétől kezdi a
harmadikat. Az írástudás kezdetét a kereszténység felvételétől számítja. A 13.
századtól a magyar nyelvemlékekkel foglalkozik, késői megjelenésüket "hazánk
viszontagsági"-val magyarázza. Az 1530-cal kezdődő korszakot századokra bontja.
A 16. században örömmel állapítja meg, hogy "munkába vétetett a magyar
filologyia", a retorika és a poézis; ami az akkor ismert anyagból ezrekbe a
kategóriákba nem fért bele, azt egyházi és világi ágra bontva tárgyalja. A 17.
században "még jobban szaporodtak a magyar írók", de a 18. század első felében
"literaturánk szenderegni látszott": az írók "ha nem kevesedtek is, de ... nem is
szaporodtak". Fellendülést csak "Mária Terézia országlásának vége felé" lát, döntő
fordulatot pedig II. József korában, amikor "jobban kezdett közöttünk terjedni az
esméreteknek világossága". Itt már örömmel számol be a magyar nyelvű újságírás
megindulásáról, a "Tudós Társasági készületek"-ről, a pályatételekről és a magyar
játékszínről. Az irodalomtörténeti rész második szakasza "a magyar literatura
terjedtségérül" szól, amin az anyanyelven megjelent könyvek szakbibliográfiája
értendő. A harmadik szakasznak az a tárgya, hogyan lehet a magyar literatúrát
előmozdítani.
A reakció 1795 utáni megerősödését történetírásunk sínylette meg legerősebben. A
felvilágosodás tudományos programja a kedvezőtlen körülmények között nem
tudott kibontakozni; a tankönyvek s kompendiumok írói a jezsuita történészek
munkáiból kivonatolt adatokat ismételgették. "Történetíróink nem annyira az
országnak, mint a királyoknak történetét, azok örökösödését, viszályait, háborúit,
szerzeményeit és a főbb családok sorsát beszélik el. De hogy milyen volt az ország
belső állapota, melyek a nép jólétének vagy nyomorának okai, hogyan alakult a
lakosok osztályainak egymáshoz való viszonya, ... ezekről alig emlékeznek meg" –
írta Berzeviczy Gergely. Sajnovics és Gyarmathi finnugor kutatásai után a hun–
magyar azonosság és a kalandos keleti eredeztetés szószólói hangoskodtak, előtérbe
került a nemesi családok genealógiájának feldolgozása (Lehotzky
András: Stemmatographia nobilium familiarum regni Hungariae, I–II., Pozsony
1796–97). Bél Mátyás földrajzot és történetírást egybekapcsoló módszere ekkor
szállt le a vidéki táblabírók szintjére. Egyikük, Mocsáry Antal ki is jelentette, hogy
Magyarország leírását legalkalmasabb volna megyénként elvégezni (Nemes
Nógrád vármegyének históriái, Pest, 1826.). E réteg történészkedésének jellemző
példája Szirmay Antal (1747–1812) munkássága. Jozefinistának indult, de utóbb
jobbnak látta alkalmazkodni a megváltozott időhöz. Hungaria in parabolis címmel
(Buda, 1804) a magyar történelemhez kapcsolódó anekdotákat, humoros
mondásokat gyűjtött össze, három megye történetét és földrajzát írta meg (Notitia
topographica politica comitatus Zempléniensis, Buda, 1803; Notitia historica
comitatus Zempléniensis, Buda, 1804; Notitia politica,historica, topographica
comitatus Ugochensis, Pest, 1805; Szatmár vármegye fekvése, történeti és polgári
esmérete, Buda, 1809–10), s vaskos kézirati kötetben hagyott hátra családi
genealógiákat. {203.} Legtöbbet emlegetett művét a magyar jakobinusokról
írta (Jacobinorum Hungaricorum historia). Sok mindent hallott szóbeszédből, de
iratokba is volt alkalma bepillantani; amit összeszedett, a nemesi reakció
szellemében dolgozta fel, hangsúlyozva az uralkodó és a nemesség szövetségének
szükségességét. Az első fogalmazványt odaadta Kazinczynak, aki éles kritikai
megjegyzéseket fűzött hozzá.
A birodalmi szemléletű historikusok a monarchia történetébe igyekezték
bekapcsolni Magyarországot. A csoport vezetője Josef Hormayr (1782–1848) volt,
aki a Habsburg birodalom népeinek egységét ügyesen szerkesztett kiadványokkal
szolgálta. Állandó munkatársai között Mednyánszky Alajos (1784–1844) írásai
szépirodalmi természetűek (Malerische Reise auf dem Waagflusse in Ungarn, Pest,
1826; Erzählungen, Sagen und Legenden aus Ungarns Vorzeit, Pest, 1829). A
késmárki születésű Genersich János (1761– 1823) az osztrák–cseh–magyar egység
bemutatására írt történeti munkát (Kurzer Abriss der Geschichte von Oesterreich,
Böhmen und Ungarn, Nagyszombat, 1824); a birodalmi német származású Franz
Julius Schneller (1777–1833) azt igyekezett bizonyítani, hogy Magyarország
szükségképpen jutott a Habsburgok uralma alá, és békés fejlődése csak azok alatt
remélhető (Ungarns Schicksal und Thatkraft, Graz, 1817).
Az első nagyobb igényű magyar nyelvű történelmi tankönyvet Budai
Ézsaiás (1766–1841) debreceni professzor írta Magyarország históriája címmel
három kötetben (Debrecen, 1805–1812). Az első kötet a mohácsi vészig, a második
Buda visszafoglalásáig, a harmadik 1812-ig halad. A protestáns szerző nemegyszer
kényes helyzetbe került a vallását elnyomó Habsburgok tárgyalásánál, még inkább
Bocskai, Bethlen és a Rákócziak szabadságharcainál. Ilyenkor a forrásokat
beszéltette maga helyett, a nyílt állásfoglalást általános, semmitmondó
kifejezésekkel kerülte el. Iskolai előadásaiban kevésbé volt óvatos: protestáns és
németellenes szellemben nevelt, kifejezésre juttatta II. Rákóczi Ferenc iránti
rokonszenvét. Testvére, Budai Ferenc (1760–1802) a 16. századi elbeszélő
forrásokból Magyarország polgári históriájára való lexikon címmel (Nagyvárad,
1804–5) betűrendbe szedte a szereplő személyek adatait. Munkáját a kutatók ma is
haszonnal forgatják.
A kor legterjedelmesebb magyar történeti művét Fessler Ignác Aurél (1756–1839)
írta meg tíz kötetben (Die Geschichten der Ungern und ihrer Landsassen, Lipcse,
1815–1825). A szerző Magyarországon született; kapucinus barát, majd lembergi
egyetemi tanár, Martinovics kollégája; utóbb Németországba ment, evangélikus
hitre tért, vezetőszerepet játszott az ottani szabadkőművességben; végül
Oroszországban lett luteránus szuperintendens. Változatos élete során a
jozefinizmustól a romantika felé fejlődött. Könyveit olvasmányos voltuk mellett
éppen romantikus vonásaik tették kedveltté a reformkorban; egy részük magyar
fordításban is megjelent (Korvinus Mátyás magyar király, Pest, 1813; Attila,
vagyis: a régi magyarok első vezérének dicsőséges viselt dolgai, Pest 1811; A
három magyar nagy királyok viselt dolgainak rajzolatja, Pest, 1815; Pannonia
vagy Pannoniának Augustus római császártól fogva ... Geyza magyar herceg
haláláig ... előadott történetbeli viszonyai, Kolozsvár, 1841).
A filozófiai irodalom művelői e korban Ruszek József veszprémi kanonok (1779–
1851), aki 1811-ben A filozofiának rövid historiája című művét adta ki {204.}
Veszprémben, és a kantiánus Köteles Sámuel (1770–1831); ennek főbb
művei: Logika vagy az értelem tudománya (Marosvásárhely, 1808), A philosophia
encyclopaediája (Nagyenyed, 1829). Schedius Lajos (1768–1847), a pesti egyetem
professzora, latinul írt esztétikai munkákat. Az előző század materialista filozófiai
hagyományai csak lappangva élnek tovább; Kiss Mihály (1771–1837) Helvétius-
fordítása kiadatlan marad.
A magyar polgári tudományosság elsősorban a nyelvi mozgalom által felvetett
problémák és a hazai adottságok feldolgozásával alakult ki. Festetics György, aki
még 1790-ben tiszttársaival, köztük Laczkovics Jánossal együtt a magyar ezredek
számára magyar vezényleti nyelvet kívánt, birtokaira visszavonulva 1797-ben
Keszthelyen mezőgazdasági tanintézetet alapított Georgikon néven. Itt működött
1801-ig Pethe Ferenc (1762–1832), a kor legkiválóbb gazdasági szakírója.
Főművében, a Pallérozott mezei gazdaságban (1805–1814) kora racionalizálási
törekvéseit foglalta össze. "Hazafiui tüze" hevítette, hogy tudományát, "mely
milliókat szaporít", a "szegény haza" oltárára letegye, s vele nemzetét gazdagítsa.
"A valóságos földmivelőknek nagyobb része nemzetségről nemzetségre, firól fira
koldus" – állapította meg, s bár nem lépett fel nyíltan a polgári átalakulás mellett,
szóba hozta a nagybirtok kisüzemekre való felosztását, a jobbágy feudális
kötöttségeinek megszüntetését.
Vedres István (1765–1830) szegedi földmérő röpiratot írt, amelyben rámutatott
arra, hogy gyakorlati gazdasági ismereteket csak nemzeti nyelven lehet elsajátítani
(A magyar nyelvnek a magyar hazában szükséges voltát tárgyazó hazafiui
elmélkedés, Bécs, 1790). Később tervet dolgozott ki A Tiszát a Dunával
összvekapcsoló hajókázható csatorna építésére (Szeged, 1805), kifejtve annak
gazdasági előnyeit: megoldaná a termény értékesítés gondját, lendítene a paraszton,
előbbre vinné a vízszabályozást, a talajjavítást, az új növények meghonosítását stb.
Javasolt egy Tisza-balparti csatornát is, amely az összes ottani folyók érintésével
futott volna a Dunába (A tul a tiszai nagyobb árvizek eltéritésérül egy-két szó, Pest,
1830). Foglalkoztatta a futóhomok megkötése (A sivány homokság
felhasználhatása, Szeged, 1825), az útépítés, és egy országos beruházási alap
létrehozása (Egy nemzeti jószág ... Szeged, 1807).
A nyelvművelést és a tudományt elvszerűen kapcsolta össze az erdélyi Nyulas
Ferenc (1758–1808) szamosújvári, majd kolozsvári orvos. Résztvett az Aranka-
alapította Magyar Nyelvmívelő Társaság munkájában, s azt hangoztatta, hogy
tudományos szakkifejezéseket az illető szak művelése nélkül nem lehet alkotni. A
polgári fejlődést előmozdító honismeretnek és a tudományok gyakorlati
értékesítésének ő is nagy fontosságot tulajdonított: kémiailag feldolgozta Erdély
ásványvizeit (Az erdélyországi orvosvizeknek bontásáról, I–III., Kolozsvár, 1800),
írt a himlőoltásról (Kolozsvári tehénhimlö, 1802), érdekelte az állatorvoslás,
Kolozsmonostoron szalmiákgyárat alapított.
A tudományos statisztikát Schwartner Márton (1759–1823) pesti egyetemi tanár
alapította meg, több kiadást megért német munkájával (Statistik des Königreichs
Ungarn, Pest, 1798). A nyelvművelés hatására egyre nemzetibbé váló légkörben
Horvát István szenvedélyesen megtámadta munkáját. Az első polgári-nemzeti
statisztikát Magda Pál írta (1770–1841) Magyarországnak és a határőrző
katonaság vidékinek legujabb statisztikai és geographiai leírása címmel (Pest,
1819). Előszavában Kazinczyt és Kölcseyt emlegeti, Horvát {205.} István
magyarkodásának nyoma sincs nála, Schwartnert (Bél Mátyással együtt) a hazai
statisztika atyjának nevezi. Magda Pál abból indult ki, hogy csak "hazáját ismerő
nemzet jobbíthatja meg állapotját". Fő gondját már a reformkorra emlékeztető
módon fogalmazta meg: "Van-é a magyar nemzetnek annyi lelki és testi ereje,
annyi világi tehetsége, hogy az európai szabad és független nemzetek között
tekintettel és méltósággal megtarthatja a rangját, s önnönmaga által hatalmas is,
boldog is lehet?" Végtelen szeretettel ír hazája természeti szépségéről – és a
jobbágyokról: "Fáj a szívem, hogy a szeretett hazám lakosának 7/8-ad részét oly
állapotban látom a fátum által helyheztetve lenni, melyben azt a szegénység és a
megvetés porban heverteti, úgy hogy ... az állati fél-létből teljes lelki életre,
megvetett állapotból nagyobb tekintetre, emberi méltóságra maga magát csak igen
lassan s véghetetlen nehezen emelheti fel, mások által pedig nem emeltethetik". A
nacionalizmus kérdésében Magda Pál haladó álláspontot foglal el, megkülönbözteti
a patriotizmustól: "... a tudatlan hazafi nationalismussal dicsekedik, a
megvilágosodott s hazáját esmérő magyar patriotismussát mutathatja".

35. CSOKONAI ÉS KÖLTŐ-BARÁTAI

Csokonainak és író-barátainak, Földinek és Fazekasnak művét tárgyalja ez a
fejezet. Az összefoglaló cím – A felvilágosodás és a népiesség találkozása –
természetesen nem fejezheti ki a három író munkásságának minden oldalát. De ez
az összefoglaló cím látszott a legalkalmasabbnak arra, hogy kifejezze – elsősorban
Csokonai és Fazekas – fejlődéstörténeti funkcióját, azt az új mozzanatot
irodalmunk történetében, amelyet költészetük képvisel. Valamennyien a
felvilágosodás gyermekei, Csokonai a felvilágosodás legnagyobb magyar költője.
Érdeklődésük a tudományok iránt – elsősorban Fazekasnál, de Földinél,
Csokonainál is – korszerű, modern vonás. Felvilágosult világképük nem absztrakt-
antikizáló ízléseszménnyel párosul, hanem sokat próbált életük tapasztalataival, a
néphez való közelségük élményeivel, azaz a valóság erős és közvetlen ihletéseivel.
Nemcsak származásuk (a néphez közelálló iparos-értelmiségi rétegből jöttek),
hanem életútjuk is gondoskodott erről. A könyvtárban Voltaire-ral, Rousseau-val,
d'Holbach-kal, Linnével társaloghattak, de vándorútjaikon a néppel.
Elsősorban Csokonai s mellette Fazekas munkássága hoz minőségileg újat az
irodalomban, a felvilágosodás és népiesség szintézisével. A felvilágosodás
hozzájuk vezető irodalmáról szóltunk már, – itt az alkalom, hogy röviden
foglalkozzunk a korszak irodalmi érdekű népiességével. A Rát Mátyás szerkesztette
Magyar Hirmondó 1782. január 16-i számában Révai Miklós – névtelenül –
felszólítást közölt énekek gyűjtésére. A felhívás még nem körvonalazza a későbbi
pontossággal a népdal fogalmát, de félreérthetetlenül utal a a
német Volkslied példájára. Révai, aki hosszabb időt töltött Bécsben, alighanem
barátjának, Denisnek Osszián-fordításán felbuzdulva s Herder fejtegetéseitől
ösztönözve válalkozott az úttörő feladatra. Nagy hatása ennek a felszólításnak nem
volt; a népdalközlések inkább csak 1811-től, Kultsár István felhívásától kezdenek
sűrűsödni, még pontosabban 1817-től, amikor az általa szerkesztett Hasznos
Mulatságokban újból szóvá teszi a népdalok ügyét, s megindítja a dalok közlését.
De 1782-től 1811-ig sem telt el hasztalanul az idő. Horváth János monográfiájában
rámutat arra, hogy főként Faludi nyomán, az ő daltípusait magyarítva, megélénkül
az énekköltés; egyre növekszik az érdeklődés Osszián iránt, akit többen is magyarra
fordítanak (Batsányi, Ráday Gedeon, Döbrentei, Kazinczy); több énekgyűjteményt
ismerünk ebből a kor-{207.}ból, amelyek ismert költők dalai mellett névtelenek
énekeit is tartalmazzák, s mindez együtt jelzi az igények formálódását. (Pálóczi
Horváth Ötödfélszáz énekek című kötetén kívül tudunk még Csokonai gyűjtéséről;
ismerjük Mészáros Ignác Csallóközi Ódák és énekek című kéziratban maradt
gyűjteményét 1765-ből; Kreskay Imre Magyar Ódák avagy Énekek című
gyűjteményét 1788-ból; a Sziveket ujító bokréta című gyűjteményt 1770-ből; a
sárospataki református főiskola könyvtárában fennmaradt gyűjteményeket a 18.
század végéről; a váci Énekes gyűjteményt 1799-ből, illetve 1801-ből; stb.).
Felhívja a figyelmet Horváth János a ponyvafüzetekre is, amelyek főként vásárok
alkalmából közvetítették az irodalmi termékeket a néphez (A Nyul éneke, 1714-től
kezdve többször is; Argirus históriája; Kádár István históriája; Egy rettenetes és
hallatlan lett dolog valamely zabolátlan Tántzolókról, 1764-ből, mely Arany
János Az ünneprontók című balladájának forrása). Nem érdektelenek a vásári
daloskönyvek, a ponyva-dalfüzetek sem (Mulatsági énekek, 1757), közvetítők ezek
az irodalom és népköltészet között, s anyagot nyújtottak későbbi gyűjtésekhez
(Pálóczi Horváth Ádámnak). Ha mindehhez még hozzátesszük azokat a stiláris-
nyelvi érdekű s ritkábban előforduló tárgyi-tematikai népiességeket, amelyekkel
Dugonicsnál, Gvadányinál s társaiknál találkozunk, akkor nagyjából képet
alkothatunk magunknak a Révai és Kultsár felhívása közti időszak irodalmi
népiességéről.
Csokonai és Fazekas hiányzanak még ebből a képből!
A Révai által közreadott felszólítás elsősorban a nyelvi jellegű népiesség iránti
érdeklődésben fogant, de ezzel már szorosan összefügg a szépirodalmi igény, ezen
belül is a világiság igénye. A szerelmi költészet például sokat köszönhet ezeknek a
felhívásoknak és énekgyűjteményeknek. Ha közelebbről vizsgáljuk a népiesség
jelentkezését, megállapíthatjuk, hogy ebben az irodalmi érdekű népiességben
úgyszólván kezdettől fogva kétféle készség van jelen: a hagyományőrző,
konzervatív tendenciák szolgálatának készsége és a frissülés forrásait, kereső, a
népiből is újulni képes irodalmi előrehaladás segítésének hajlama. A kettő
természetesen gyakran keveredik, gyakran van jelen ellentmondásosan, egyszerre
szolgálva a két törekvést: ezzel is igazodva a kor ellentmondásos arculatához.
A feudalizmus elleni harcban törvényszerűen növekszik a figyelem nemcsak a
kultúrát teremtő, hanem a politikai aspirációjú nép iránt is. A kulturális jellegű
érdeklődés persze csak előjátéka, illetve tükröződése a politikainak. Sajátos
viszonyaink, társadalmi elmaradottságunk miatt nálunk hosszúra nyúlt az idő az
"előjáték" és a "főjáték" között. Így irodalmi népiességünk viszonylagos
erősségének társadalmi elmaradottságunk az alapja. Ezzel is összefügg az a tény,
hogy a nép iránti érdeklődés a feudalizmus alkonyán (nálunk: hosszú alkony) és a
polgárosulás gyermekkorában (nálunk: "rendellenes" gyermekkor), nem
egyértelmű és egy-funkciójú. Feudális osztálytermék is, amennyiben a
hagyományvédelemre szervezett népiesség, a hűbériséget igazoló patriarkálizmus,
a régit népivé idealizáló szemlélet végső soron a feudalizmus stabilizálását
szolgálja. De az újító törekvések velejárója is: a feudalizmus alapvető
osztályellentétéből az elnyomott népnek a híradása, a paraszti kultúra értékeinek
feltörése, a népi nyelv gazdagító forrásainak felfedezése, a literátus valóság
"kiegészítése" a népélet reális képeivel. Mindezt leírva, természetesen, folyamatra
gondolunk, és nem már {208.} a kezdeteknél kész eredményekre. Társadalmi
összefüggései között látva ezt a kettősséget, elmondhatjuk tehát, hogy a népiesség
nem egynemű jelenség, abban a szakaszban sem, amikor két funkciója a hazai
osztályviszonyok bonyolultsága miatt még nem válik szét világosan; továbbá: nem
egyszerűen művelődéstörténeti jelenség, hanem irodalmon kívüli indítású s az
irodalmon belül a haladás és a maradás irányzatai szerint divergáló, művészi
értékeiben is differenciálódó áramlat.
Csokonai és Fazekas fejlődéstörténeti jelentősége éppen abban áll, hogy a
felvilágosodás és népiesség összefogásával markánsan fejezik ki és valósítják meg
a népiesség lehetőségét az újító, haladó törekvések oldalán, klasszikus cáfolatát
adva már a 18–19. század fordulóján annak a téveszmének, hogy a nép, a népiesség
fék a haladás kerekén. Csokonai azt vallotta, hogy "nékünk mind a mesterségbeli
dolgokban, mind a gondolkodásunkban több ideáink vannak, mint a
dentumogereknek, idea pedig szóval, szó meg ideával jár ..." Az új szavakon
megbotránkozót a "paraszt, tudatlan, együgyű, de nála meglehet jobb magyar
községhez, aljnéphez" utasítja nyelvet tanulni, azzal az indokolással, hogy "a
szegény közönségnek ma is több genieje van, mintsem azoknak, akik szégyenlenek
a közé számiáltatni: ő a maga új ideáit is ki meri magyarul tenni, és ha reá kész szót
nem talál, bátorkodik csinálni; míg a felső község nem akar, a tudós község nem
mér és amaz németizál, e pedig deákizál". Amivel nem mond ellent annak a
hitének, hogy a nép nyelve őrzi az ősi magyarság ízeit, értékeit. A két megállapítás
együtt korszerű.
Csokonai itt a nyelvi újítás alapjaként jelöli meg a népet. De Csokonai és Fazekas
életműve egyéb figyelmeztetéseket is tartalmaz a népiesség elmélete számára.
Összefüggésben azzal, hogy tagadjuk a népiesség pusztán "művelődéstörténeti"
jellegét, Csokonai és Fazekas életműve éppen arra irányítja figyelmünket, hogy a
népiesség nem pusztán nyelvi kategória, nem is azonos csupán a népdal iránti
érdeklődéssel, népi dalformák műköltői felhasználásával. Jelenti ezt is; de éppen az
újító, haladó törekvések sodrában kibontakozó népiesség képes a maga
teljességének megvalósítására: a nyelvi-formai, ízlésbeli, tárgyi jellegű népiességtől
eljutnia szemléleti, eszmei népiességig, végül a nép mellett való – az irodalmon
túlmutató – állásfoglalásig.
Még egy mozzanatra kell itt rámutatnunk. Csokonai életművében 1795 után kap
nagyobb hangsúlyt a népiesség (a fogalom kiteljesedő értelmében), s természetesen
Fazekasnál is. Ez a hangsúly-erősödés időben egybeesik azokkal a törekvésekkel,
amelyek a felvilágosodás eszméinek visszaszorítását célozzák, az antijozefinista
monarchia és a magyar birtokos rétegek kialakuló kompromisszuma alapján. A
felvilágosodás ihletett híveként induló Csokonait is megzavarja 1794 és 1795; a
jakobinus terror, majd annak bukása, s általában a forradalom tragikus eseményei
visszarettentik felvilágosult humanizmusát. Ám 1795 utáni pályaszakaszának
népiessége nem ennek a válságnak a terméke, hanem a válságból való kiemelkedés
eredménye: a népi gondolatkör nem a felvilágosodás ellen, hanem annak jegyében,
az újítás sodrában jelentkezik nála. Érdeklődésének ilyen irányú fokozódását
nemcsak a korszak felvilágosodásellenes terrorja magyarázza, hanem életrajzi
tényezők is. Herder megismerése és Horváth Ádámmal való barátsága mellett "a
döntő fordulatot Csokonai politikai csalódásai és szinte az egész ország népének
alaposabb megismerése hozták. Egyszerre lett a függetlenségi hagyományok és a
népi kultúra ápolója, {209.} kevéssel azután, hogy részt vett a Habsburg-udvar és a
magyar nemesség ellenforradalmi szövetségének propagandájában" (Waldapfel
József). De a függetlenségi hagyomány nála nem vegyül társadalmi maradisággal, a
nép és a népi kultúra iránti érdeklődése pedig általában nem, legfeljebb
szórványosan (pályája korábbi szakaszán) társul patriarkális hangulatokkal.
Fazekasnál pedig nyoma sincs patriarkális mozzanatoknak. – A felvilágosodás és a
népiesség nem azonos fogalmak-áramlatok, de a hazai fejlődésben, irodalmunk
kimagasló képviselőinek műveiben, termékenyítően összefonódó tendenciák. A
felvilágosodás közelebb került a honi valósághoz, az eleven társadalmi gondokhoz
a népiesség által; a népiesség pedig gondolatilag elmélyült, s haladó tartalmait
energikusabban bontakoztatta ki a felvilágosodás hatására.

36. FÖLDI JÁNOS (1755–1801)

FEJEZETEK

 Kiadások

 Irodalom
Kora egyik legkülönb polihisztora. Pályája céltudatos élettervet sejtet.
Szükségszerű sorrendben követik egymást a feladatok, amelyeket maga elé tűz és a
történelmi helyzet lehetősége s a maga nem csillogó, de igen megbízható tehetsége
szerint sorra megold.
E sorrendet a nemzeti művelődés belső logikája diktálja. Nem írt le egyetlen
mondatot, amelyet ne az sugallna. Ha verseiben itt-ott könnyed vagy akár léha
hangot próbálgat, a nemzet csinosodása lebeg szeme előtt, a magyar nyelv és stílus
lehetőségeit kémleli. Higgadt, okos, gyakorlatias, puritán, a haza előbbrevitelén
fáradhatatlanul szorgoskodó. A citoyen-erények egyik korai magyar megtestesítője.
Csokonai teljes joggal adta neki, elismert mesterének, a "tiszta polgár" rangját.
Nemesi eredetű kézműves-polgár – szűrszabó mester – családjából született
Nagyszalontán, 1755-ben. Három és fél éves korában teljes árvaságra jutott.
Vargainasnak adták, majd mint szolgadiák a nagyszalontai iskolában, 1773-tól
1781-ig pedig a debreceni kollégiumban tanult. (Tanárai közt volt Hatvani István
is.) Közben egy évig Bárándon tanított. Három évi kiskunhalasi rektorkodás után a
pesti egyetemen orvosdoktori diplomát szerzett (1784–1788), majd Szatmáron
kapott gyatrán fizetett orvosi állást. A következő évben feleségül vette a
nagytekintélyű debreceni orvos, Weszprémi István leányát, a szép Juliskát.
Felesége cifrálkodása, csapodársága megmérgezte életét. "Soha meg ne házasodj,
ha dolgozni akarsz" – írja Kazinczynak már egy évvel esküvője után. Három
gyermekük született, az egyiket polgári érzületére jellemző módon
mészárosinasnak adta. 1791-től kezdve a hajdúkerület főorvosi állását töltötte be
Hajdúhadházon. Fiatalon, 1801-ben halt meg tüdőbajban, miután legkedvesebb fiát,
néhány nappal előbb, eltemette.
Pesti medikus korában kapcsolódott be a főváros kibontakozó irodalmi életébe.
Személyes ismeretségbe került Batsányival, Berzeviczy Gergellyel, barátságot
kötött Horváth Ádámmal, s miután a színházban összeismerkedett Ráday
Gedeonnal, bejáratos lett péceli kastélyába. Az ő közvetítésével került {210.} a
Magyar Museumhoz korrektornak. E szerény munkakört irodalom- és kultúra-
szervező tevékenységre igyekezett felhasználni. Még idős mesterét, a halogatásra,
pepecselésre hajlamos Rádayt is serkentgeti "öszveszedett jegyzéseinek
elvégzésére". Kritikus természet, nem minden pedantéria nélkül: "kemény rostáját"
Csokonai, "zordon ízlését", iskolamesteri tónusát Kölcsey említi. Véleményét még
Kazinczyval is, akit pedig végtelenül tisztel, kertelés nélkül közli. Hozzá intézett
leveleiben szinte semmi másról nem esik szó, mint a helyesírás, grammatika,
verstan, itt-ott a fordításelmélet és az irodalomszervezés kérdéseiről. Földit az
irodalomból leginkább a nyelvi-technikai elemek érdekelték, mint a nemzeti
művelődés alapvetése.
Szatmárra kerülve, ahol könyvekhez is alig jut, elszakadt az eleven irodalmi élettől.
Aggódó figyelemmel kíséri innen is a literatúra táborainak szerveződését, főképpen
az Orpheus sorsát, s annyira elárasztja Kazinczyt a folyóirat elnevezésére,
szerkesztésére, terjesztésére vonatkozó gyakorlati tanácsokkal, hogy az már
féltékennyé válik. Elszigeteltsége miatt Földi már nem hathat többé közvetlenül az
irodalom folyamatára, közvetett hatása a nyelvészet, a nyelvújítás és a magyar
verselés terén mégis számottevő.
"Jövendőbeli haszonra" már korán elkezdi a nyelvi adatok rendszeres gyűjtését.
Amikor a prozódiai harc közben egyre érezhetőbbé vált egy mércéül használható
magyar grammatikai mű hiánya, s a Hadi és más nevezetes történetek című újság
1789-ben pályázatot írt ki magyar "nyelvtanító könyvre", Földi munkához látott, s
egy félév alatt megírta nyelvtanát. A bíráló bizottság (Domokos Lajos, Debrecen
főbírája, Szikszay György és Benedek Mihály debreceni lelkipásztorok s talán
Hunyadi Ferenc református püspök) Földi művét ítélte a legjobbnak, de a díjat
megosztotta; a pályaművekből kompilációt készített, és 1795-ben Magyar
Grammatika címmel kiadta. Ez az ún. Debreceni grammatika évtizedekig a
nyelvújítás híveinek botrányköve. A nyelvújítás kérdésében a konzervativizmus
felé hajlik ugyan, de nem szélsőségesen ortológus.
Kazinczy, aki a Debreceni Grammatikát, "ezt a nyomorult munkát" fáradhatatlanul
ócsárolta, Földi nyelvkönyvéről jó véleménnyel volt. Pedig a kompiláció nagy
mértékben támaszkodott Földi munkájára, anyagának legértékesebb részét abból
merítette, de dogmává merevítette azt, amit Földi "csak tanácslásképpen javasolt,
mert – mint előszavából kiderül – világosan látta, hogy a nyelv pallérozása a
vélemények kiegyenlítődését követeli.
Munkája az első rendszeres magyar nyelvtan, amely szakít a korábbi nyelvtanok
(Sylvester, Szenci Molnár, Gelei Katona, Tsétsi Imre) latinos grammatikai
szemléletével és nyelvünket "önnön természetében" vizsgálja s írja le. Kissé
nehézkes, de világos és pontos fogalmazása, nem ritkán ma is helytálló
meghatározásai, talpraesett magyar műszavai, ha a maga korában megjelenik,
alkalmassá tették volna arra, hogy jótékonyan hozzájáruljon az egységes irodalmi
nyelv kialakulásához.
A nyelvújítás kérdésében azt az elvet hirdeti, amely szükségesnek véli, sőt sürgeti
az újítást, de forrásának csak az analógiát, a népnyelvet és a régiséget ismeri el, s
kárhoztatja a nyelv természetétől idegen szóalkotásokat. Ezt az álláspontot követi s
viszi diadalra költői gyakorlatában Csokonai.
Földi, grammatikája befejező részét alkotó verstanában (A versírásról, 1790)
ugyancsak Csokonai előtt jár. A Magyar Muzsában már 1787-ben {211.}
névtelenül megjelent egy verstani értekezése, amely Péczeli Józsefnek és Horváth
Ádámnak a leoninusról és a bokorrímes versről folytatott vitájához kapcsolódott,
figyelemreméltó verstani gondolatokkal. Elsőnek eredezteti nálunk a költészetet a
zenéből. A barbár eredetű rímes verselésnél magasabbrendűnek tartja a
metrumosat, mivel ez a természet ritmusainak utánzásából keletkezett.
Mindamellett a változatosság érdekében, s mert nyelvünk alkalmas rá, mindkét
verselési rendszer használatát javasolja. Észreveszi, hogy az időmértékes vers
nagyobb nyelvi tömörséget kíván és tesz lehetővé, s megvan az az előnye a
hagyományos magyar verseléssel szemben, hogy a rím nem sejtetheti és kötheti
meg előre a következő sorok tartalmát. A tanulmány legértékesebb része a
"kétszeres" versekről szól. Nyomtatásban ez a legkorábbi elméleti fejtegetése a
költészetünket megújító rímes-időmértékes verselésnek. Földi a leoninusból indul
ki, amelyet ekkor még teljes értékű formának tart; a leoninus adhatta neki a
gondolatot, hogy nemcsak a disztichont, hanem más mértékes formákat is össze
lehet kapcsolni a rímmel. Már Halason, 1781-ben írt rímes anapesztusokat (Halotti
vers egy gyenge szülött temetésére), amikor még nem tudott Ráday Gedeon
próbálkozásairól.
A versírásról szóló munkájában ugyanezeket a nézeteket fejti ki rendszeresen. Csak
a leoninusról változott meg a véleménye: most már ő is "korcsosítás"-nak bélyegzi.
A bevezető fejezetben világosan kimondja a tartalom primátusának elvét, s rámutat
a forma eszközjellegére. Legbővebben a "hangmértékes" verselést tárgyalja.
Vizsgálja történetét, keresi hazai hagyományait. Ő ad először – igen találó –
magyar nevet a verslábak fajtáinak (szökő: jambus: perge: trocheus; doboló:
anapaestus stb.) s igen alaposan taglalja a lábak variálásából keletkező sor-fajtákat:
csaknem százat ismertet. Ellenzi a görög–római prozódia szolgai követését, e
tekintetben is a nyelv természetéhez való igazodást hirdeti (a fejlődés őt igazolta);
Rájnissal, Baróti Szabóval, Kazinczyval szemben megengedhetetlennek tartja
a h elizióját. A "végezetes" versekről szóló fejezetekben elsőnek foglalkozik
rendszeresen a rím elméletével, fajtáival, követelményeivel. Csokonai
változatlanul, legfeljebb egy kissé továbbfinomítva vette át verstanába s alkalmazta
a gyakorlatban mestere idevágó nézeteit. Ugyancsak Földi az első, aki megsejtette a
hangsúlyos magyar verselés ritmus-képző elvét. Terminológiájában a
"megszakasztás" az ütem fogalmának kezdetleges megközelítése. A befejező rész
műfaj-elmélet, amelynek példatárából kis magyar költészet-történet kerekedik ki. A
múlt irodalmából (nyilván Ráday hatására) legmagasabbra a Szigeti veszedelmet
értékeli. Függelékül és példatárul csaknem kétezer verses formájú példabeszédet és
közmondást közöl. E gyűjtése a magyar folklór szempontjából is érték.
Egyes nyilatkozataiból úgy tetszik, Földiben poétai becsvágy is élt. Kisszámú
fennmaradt eredeti költeménye nem vall igazi költői tehetségre. Tárgyilagos
természetével, hűvös temperamentumával, amelynek Horváth Ádám szerint "több
só és olaj kellene", nem költőnek született. Még ott is, ahol verse élményből
fakad (Enyim Juliska, Egy kevély széphez, Idegen szépség), száraz és prózai marad,
nem kerekedik a költői közhelyek fölé. Csupán Az én sirhalmom emelkedik ki
bensőségesebb hangjával; indulata megéreztet valamit élete tragédiájából. Néha
frissebb, népi zamatú fordulatok enyhítik a szürkeséget, annak a tájnyelvnek a
beszűrődései, amelyet Földi beszélt. Közéleti {212.} lírájában nem tudott ellenállni
a terjengősség csábításának, krónikás, felsoroló modort követett és jobbára laza
kapcsolatban álló mozaikokból építette fel versei szerkezetét. Verses hagyatékának
értéke a formák igen pontos kezelése és nagy változatossága (Horváth Ádámot meg
is rója, amiért "mindig azon egy versnemét nyaggatná"). Ezzel Csokonai számára
töri az utat. A "kétszeres" verselés tisztaságában, Csokonait, Verseghyt és Fazekast
kivéve, nincs, aki korában megelőzné.
Versei némi bepillantást engednek világnézetébe. Fő motívuma a nemzeti
művelődés, a nemzeti nyelv áhítatos szolgálata. A felvilágosodás eszméi csak
ebben a magyar viszonyokra alkalmazott formában élnek nála, a nagy
felvilágosodott filozófusok gondolatainak hatása nem érzik. A Habsburgokhoz
lojális: nemcsak a türelmi rendeletet kiadó, hanem a belgiumi felkelést leverni
készülő II. Józsefet, sőt Mária Teréziát is ünnepli. Eszmevilága átmeneti jellegére
mutat, hogy egyik versében (1787) haladó természettudós létére, még ha talán csak
stílus-ékítményként is, kedvező asztrológiai jelekre hivatkozik.
Verseinél jóval számosabbak műfordításai. Fordított – többek között – Horatius,
Catullus verseiből, Anakreon dalaiból, egy kis részletet a Hamletből, s fordított a
bibliából is. Magyar nyelvre ültette át Reland Adorján tizenhárom elégiából álló
érzelmes Galateáját. Valóban költői átültetéseket nem adhatott, de kitünő
formaérzékével itt-ott föl tudta villantani eredetije szépségeit. Kazinczy szabad
fordítási elvei ellenében a szoros fordítást védi és gyakorolja, de balgaságnak
bélyegzi a szóról szóra fordítást is. Teljes formahűséget követel. Ezek az elvei
egybevágnak a magyar műfordítás később általánosan elfogadott, ma is érvényes fő
szabályaival.
Egyik tanítványának emlékezése szerint már bárándi rektor korában küzdött a
boszorkány-hit ellen, a szabad ég alatt a növényekről, esténként a csillagokról
magyarázott. 1790-ben megírja Rövid kritika és rajzolat a magyar
Fűvésztudományról című könyvét, a modern magyar nyelvű botanika alapvetését.
Azokat az elveket dolgozza ki benne, amelyek alapján a magyar növénynevek
addigi káoszában rendet lehet teremteni, Linné rendszere szerint minden növényt
nemi és faji névvel ellátni. Hangsúlyozza a régi és népi növénynevek gyűjtésének
fontosságát (csaknem háromszáz szónyi saját gyűjtését közre is adja), de
felvilágosodott szellemben figyelmeztet a babonás, a vallási képzeteket idéző nevek
kirostálására. Sürgeti új növénynevek alkotását szóösszetétel, analógia vagy
fordítás útján. Földi elveihez szorosan ragaszkodva alkották meg Diószegi és
Fazekas a Magyar Fűvészkönyvet.
A Rövid kritika előkészület volt a teljes magyar nyelvű természetrajz megírásához.
Ennek azonban csak első részével, az állattannal készült el Földi (Az állatok
országa, 1801). Magyarországon a természettudományok között épp a zoológia
volt a leginkább elhanyagolt állapotban; magyar nyelvű tudományos
természetrajzot csak Gáti István írt (1795), kis terjedelemben. Földi munkája tehát
az első tudományos, rendszeres magyar nyelvű zoológia s nagyobbszabású
természetrajzi mű. Egészében nem eredeti alkotás, mert eléggé szorosan követi J.
F. Blumenbach természetrajzi kézikönyvét, de más külföldi forrásokat is értékesít s
a hazai állatfajok ismertetésében saját megfigyeléseire, sőt felfedezéseire is
támaszkodik. Fő érdeme a magyar állattan szaknyelvének és a magyar állatnevek
teljes rendszerének megalkotása.
{213.} Nem lebecsülendő az a világnézeti hatás, amelyet ez a hosszú ideig
hézagpótló könyv olvasóira gyakorolhatott. Deizmusa, ha helyenként a teleologikus
felfogás maradványaival is, biológiai vitalizmusa, az állatvilág körül különösen
sűrűn burjánzó babonákat oszlató buzgósága, valamint az, hogy az ember fizikai
lényét a fauna részeként tárgyalja, hatékonyan járult hozzá a hagyományos bibliai
természetszemlélet szétrombolásához. Ez a hatása annál is inkább érvényesülhetett,
mert Földi sikeresen valósította meg az előszavában maga elé tűzött népművelő
célt, a közérthetőséget. Ma is bámulatos, milyen sikeresen iktatta ki a tudományos
nyelvből az idegen szavakat, anélkül, hogy torz szóalkotásokra szorult volna.
Csokonai meg akarta írni Földi életrajzát, de az özvegytől nem kapta meg mestere
kéziratait, levelezését.

37. CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1773–1805)

FEJEZETEK

 Csokonai életútja 1795-ig

 A kibontakozás

 Utak a rokokóból

 A csúcson

 A vándor poéta

 Lillától a Halotti versekig

 Epilógus

 Kiadások

 Irodalom

A magyar nyelvű irodalom második világirodalmi rangú egyénisége – Balassi után

– Csokonai Vitéz Mihály. A felvilágosodás költői közül rangban és
körülményeiben nagy rokona: Robert Burns. Magyarország s a távoli Skócia,
minden különbség ellenére is, annyiban megegyezett, hogy szegénység sújtotta,
idegen impérium alatt nyögött, kultúrája emiatt elmaradott, parlagias volt, de
egyben a földhöz közeli, folklorisztikus maradt. Ezért különös érzékenységgel
reagált a rousseau-izmusban és a rokokóban másként-másként, de egyaránt
fellelhető népies tendenciákra. A felvilágosodás itt szervesen összeolvadhatott a
fejlettebb nemzeteknél már időszerűtlen stílusokkal: antikizáló klasszicizmussal,
barokkal, rokokóval, sajátságos, sokszínű, izgalmas változatokat hozva létre.
Főképp pedig összekapcsolódott a népi felszabadító indulatokkal, a nemzeti
felemelkedés vágyával, s olyan gazdag érzelmi töltést kapott, amelyből igazi líra,
nagy költészet születhetett.

{214.} Csokonai életútja 1795-ig

1773. november 17-én született. Apja Csokonai József borbély-sebész; dunántúli
református lelkész fia. Debrecenben letelepedve vagyont gyűjtött, a borbélyok
céhmestere lett. Kéziratos könyvébe szorgalmasan jegyezgette a városnak az idegen
elnyomástól, pápista önkénytől elszenvedett szorongattatásait. Ott van a könyvben
Rákóczi Recrudescunt vulnerájának tiltott szövege meg a Csokonai-család színesen
kipingált állítólagos címere, mint a nemességhez tartozás tudatának jele, bár ez
aligha több családi legendánál. Az apa korán meghalt (1786), a vagyon nagyrészét
elperelték. Az anya, Diószegi Sára, szabómester, patrícius esküdtpolgár leánya volt,
művelt, Gyöngyösit, a Télémaque és az Argenis magyar fordítását olvasgató
asszony.
A város, ahol Csokonai felnőtt, lélekszámra akkor az első az országban. A II.
József-kori népszámlálás adatai szerint a városnak 28.551 lakosa volt. Debrecen túl
van már egykori gazdasági és politikai virágkorán, amely annyi kifosztatás és
felperzseltetés ellenére is a török hódoltság idejére esett. Akkor a város három
országrész határán feküdt: páratlan lehetősége nyílt céhes ipara termékeinek
értékesítésére, közvetítő kereskedelmével behálózta Közép-Európát és Közel-
keletet. Gazdagságával védekezett: mindhárom hatalomnak adózott, s ennek
fejében élhette belső életét. Berendezkedése demokratikus színezetű volt: a vezető
szerep a gazdag patrícius családoké, a nép pedig az utcák, céhek önkormányzata és
választott esküdtjei révén érvényesítette szavát. Az egység szellemi alapja a
református hit, a pogány és pápista elnyomó iránt táplált gyűlölet. Főként ez
állította Debrecent a Habsburg-ellenes mozgalmak oldalára. Főbírái, lelkészei,
tanárai között gyakori a Nyugatot járt, nagyműveltségű férfi, aki haladó eszmékkel
s a Kollégium nagy könyvtárának szánt haladó könyvekkel tért haza.
Csokonai korában már lassan hanyatlik ez a városközösség. Nemzetközi
kereskedelmi és kulturális kapcsolatai sorvadoznak, ipara visszaesik, lakossága
parasztosodik. A patrícius-vezetés dinasztikus jelleget ölt, leplezett diktatúrává
fajul. A város mégis sokat őriz még demokratikus hagyományaiból, függetlenségi
szelleméből. Polgári elitje és diákságának java mohón fogadja be a felvilágosodást.
A debreceni kultúra központja a Kollégium. Konzervatív, egyházias intézmény, de
nem elmaradottabb egy hazai iskolánál sem. 1770 körül – bár a vaskalapos
professzorok ellenállása miatt csak részlegesen – modern pedagógiai elvek alapján
hajtanak végre oktatási reformot. Itt tanít elsőnek az országban kémiai tudományt
Hatvani István, itt fordítja le Voltaire Henriade-ját Szilágyi Sámuel, itt működik
francia nyelvmester már 1776-ban, innen terjed el Maróthy György munkássága
nyomán országosan a zenei nevelés. Nem véletlen, hogy innen kerültek ki,
Verseghyt nem számítva, a felvilágosodás korának legmuzikálisabb formakultúrájú
költői (Csokonai, Fazekas, Horváth Ádám), s hogy itt, a méltán "szegények
iskolájának" nevezett, számtalan jobbágy-gyermeket kitaníttató Kollégiumban, ahol
a Kazinczytól megrótt "mendikáns tónus" uralkodott, nevelkedtek fel az irodalmi
népiesség úttörői (Csokonai, Fazekas, Horváth Ádám, Mátyási).
Csokonai már tizenegy éves korában a Kollégium poéta-klasszisát (a mai I.
középiskolának megfelelő osztályt) végzi. Tanárai által korán méltányolt {215.}
villámgyors felfogása, félelmetes memóriája, rendkívüli nyelvtehetsége tette
lehetővé ezt a gyors haladást. Latinul már gyermekfejjel irodalmi szinten írt,
verselt, korán megtanult olaszul, franciául, németül, görögül, ismerkedett az
angollal, a héberrel, az arabbal és perzsával. Költészettan-tanára Háló Kovács
József, maga is poéta ember, Aeneis-fordító, felismerte benne a költői tehetséget is.
A gyönge alkatú, beteges, rapszodikus hajlamú, olykor éjszakai látomásoktól
gyötört gyermeknek megengedte (az állítólag kolostorian rideg fegyelmű
kollégiumban!), hogy két órával később jöjjön iskolába, s kötelező versírási
gyakorlatot csak akkor készítsen, ha kedve tartja. Későbbi tanárai közül Fodor
Gerzson, aki utóbb részese lett Martinovicsék mozgalmának, volt Csokonaira
hatással. Igazi szellemi vezetője azonban az 1790 óta Hajdúhadházon élő Földi
János lett. Az ő közvetítésével kezdett 1792-ben levelezésbe Kazinczyval. Ez
eleinte elismeréssel írt tehetségéről, de valójában sohasem ismerte fel igazi
nagyságát; Kisfaludyt, Kis Jánost magasan fölébe helyezte. Ízlés-különbségek miatt
mindinkább elidegenedett tőle. Csokonai viszont haláláig meleg, fiúi érzelemmel
szerette.
1790 körül diáktársaival olvasó-társaságot szervezett. Nyelvek szerint egymás
között felosztva tanulmányozták a nyugati irodalmakat. Az érzékeny fülű Csokonai
az olasz nyelvet választotta; a kor olasz irodalmára jellemző idilli-pásztori műfaj, a
manierista-rokokó ízlés állt akkor hozzá a legközelebb. Hatása később is
meglátszik rajta: nem mindig szerencsésen, de a kifejezés könnyedségét,
hajlékonyságát és báját, a tónus finomságát, a formák zeneiségét, a verselés roppant
változatosságát – mindazt, ami addig a leginkább hiányzott a magyar poézisből –
nem kis részben Tassótól, Metastasiótól, Guarinitől, Ariostótól tanulta.
Szorgalmasan fordítgatott is tőlük. Az olasz mellett ebben az időben leginkább a
18. századi német költészetet forgatta. Nagyra becsülte Gessnert; Bürgert Kazinczy
tanácsára már korán tanulmányozni kezdte, de Kölcsey teljesen alaptalanul próbálta
őt bírálatában afféle Bürger-epigonnak feltüntetni.
A pozitivista filológia izzadságos munkával rengeteg párhuzamos helyet kutatott
fel Csokonai verseiben és a nyugati irodalomban. Ezek a párhuzamok az ókori
klasszikusokkal, valamint Gessnerrel, Bürgerrel, Kleisttel, Matthissonnal, Salisszal
és különböző jelentéktelenekkel valójában semmitmondóak. Az egyezések
legtöbbször csak egyes motívumokra, fordulatokra terjednek ki, s ezek is alig
köthetők egy-egy meghatározott szerzőhöz, mert az antikvitás, a rokokó, az
anakreontika vagy a szentimentalizmus közös motívumkészletéhez tartoznak.
Diákkori olvasottságáról – talán némi túlzással – csodákat szoktak beszélni.
Valójában világirodalmi ismeretei nagy részét Eschenburg poétikai kézikönyvének
példatárából szerezte. Bár ez a szöveggyűjtemény igen nagy terjedelmű s a
szemelvényeket eredeti nyelvükön közli, az vall Csokonainál lángészre, ahogyan
ebből az aránylag mégis csak szűk anyagból merített tájékozottságát szerves, a
dolgok mélyére hatoló irodalmi műveltséggé tudta változtatni. Emellett alapos
ismereteket szerzett a hazai és a világtörténelemben. Természettudományos
érdeklődése – elsősorban Földi hatására – egész életén végigkísérte. Buzgón
botanizált, akárcsak eszményképe Rousseau, s éppúgy mint ez, muzikális lélek,
képzett zenész is volt. Jól klavírozott s valószínűleg maga is szerzett dallamokat.
{216.} 1793-ban jelentek meg első költeményei a Magyar Hírmondóban; utóbb
Kármán Urániája is közölte műveit. 1794-ben már művei gyűjteményes kiadását
tervezte. Tervét a haladó mozgalmak 1795. évi összeomlása és a Kollégiumból való
kicsapatása hiusította meg.
Ezekben az években (1793–94 körül) szövődött szerelmi viszonya egy asszonnyal,
aki minden valószínűség szerint nem volt más, mint mesterének, Földi Jánosnak a
felesége, a híres Weszprémi doktor lánya, Juliska. Ez a mélyen titkolt kapcsolat
váltotta ki szerelmi költészete legszenvedélyesebb hangjait. A Laura, majd
többnyire Rozália néven szerepeltetett nőhöz írt versei némi változtatással utóbb
beleépültek a Lilla-ciklusba.
Huszonegy éves korában a Kollégium poéta-klasszisának tanítója lett. Óráira a
diákok – Domby Márton szavai szerint – "mint teátrumra egymást törve mentek".
Népszerűséget nemcsak roppant tudása, lebilincselő, színes előadásmódja szerzett
neki, hanem tréfakedvelő, nyájas, türelmes, emberszerető magatartása is.
Pedagógiát Rousseau Emiljéből tanult: elvetett minden iskolás módszert, hagyta
tanítványait szabadon fejlődni, gyakran a Nagyerdőn tartotta leckéit, együtt
pipázott, borozgatott, énekelt, táncolt velük.
Csokonai korán megismerkedett a francia felvilágosodás irodalmával. Olvasta
Rousseau és Voltaire fő műveit, legalább részleteket az Enciklopédiából;
tanulmányozta Helvetiust, Diderot-t, lefordította a radikális materialista
d'Holbach A természet rendszere című művének egy fejezetét (A természeti morál)
és a német Kotzebue-nak a kereszténységet támadó költeményét (A kétségbeesés).
Még diákkorában kérte a teológiai előadások látogatása alól való felmentését, a
templomot kerülte. Szabályszegései miatt többször az iskolaszék elé került; másod
ízben megfosztották osztálytanítói tisztétől. 1795 húsvétján Halasra és Kecskemétre
küldte a Kollégium legációba. Dolga végeztével nem tért vissza Debrecenbe,
hanem Pestre ment. Tisztelgett Dugonicsnál, Virág Benedeknél, irodalmi
kapcsolatokat keresett. Bizonyosan szemtanúja volt a Vérmezőn Martinovics és
társai mártíromságának.
Hazatérte után újra perbe fogták. Különféle fegyelemsértések voltak a rovásán, s
különösen az, hogy Szilágyi Gábor professzorra gúnydalt énekeltetett
tanítványaival a Nagyerdőn, s hogy a legációban kapott pénzekkel nem számolt el
azonnal. 1795. június 15-én Csokonai hatalmas orációval – amelyből áradt a
nemzeti missziója tudatára ébredt költő önérzete – fordult az ifjúsághoz. Vádolta
üldözőit, Rousseau-ra hivatkozott, mint eszményképre, célzott arra, hogy Kazinczyt
(a bebörtönzött összeesküvőt!) vallja mesterének. Másnap az iskolaszék a költőt
távollétében örökre kizárta az intézetből s a diákokat eltiltotta a vele való
érintkezéstől. Az időpontok egybeesése, a tárgyalási jegyzőkönyv szűkszavúsága
jogossá teszi a feltevést, hogy a szigor nem annyira a fegyelembontónak, hanem a
radikális, felvilágosodott versek költőjének, a magyar jakobinusokkal
rokonszenvező rebellisnek szólt. A vérmezei tragédia okozta rémület üldözte ki a
Kollégiumból az iskola legtehetségesebb neveltjét.
Csokonai számára a legnagyobb csapás az volt, hogy kiszakadt meleg
közösségéből, elvesztette kicsiny, de lelkes közönségét. Sorsát ezentúl egy
törekvéseit magasabb szinten megértő, tágabb nyilvánosságért folytatott szívós
küzdelem határozta meg. Ez a küzdelem meddő volt. A nemzettől elidegenedett
főnemesség, bár Csokonai onnan várta mecénásait, már nem volt hajlandó {217.}
komolyan támogatni a nemzeti kultúrát; a köznemesség még túlságosan elmaradott,
a magyar polgárság gyönge és kisszámú volt ahhoz, hogy egy írót a könyvpiac
közbejöttével tartson el.

A kibontakozás
Első fennmaradt költői kísérletei iskolai feladatként készültek, a poétika-oktatásban
akkortájt divatos, előre megadott témákról (a természet, embertípusok leírása,
erkölcsi elmélkedések). A gyermek Csokonai tehetsége a nagyszerű életmű
előiskolájává nemesíti ezt a merev gyakorlatot. A cél a verstechnika elsajátítása
volt; így az ő zsengéi is – az idővel csökkenő mértékben – pusztán formai
gyakorlatok. Nem ritka eleinte a homály, erőltetettség, csak a ritmus legyen ép.
Meghökkentően rövid idő alatt lett úrrá a latin klasszikus verselés formáin.
Csakhamar otthonos a páros rímű tizenkettősben is: Bessenyeinek és körének a
Kollégiumban is diadalra jutott vers-formájára támaszkodott. Már kamasz korában
egyforma biztonsággal kezelte a különféle formákat, Szenci Molnár kádenciás
versét éppúgy, mint a leoninust. Még meglepőbb, hogy a nyugat-európai típusú
rímes-időmértékes nemben is eredményesen kísérletezett. A Thisbe keservei 1788
előtt már az Édes keserüség bonyolult rímes anapesztusait csendíti meg;
Csokonainak ez a próbálkozása legalább is egyidejű az első magyar rímes-
időmértékes versek megjelenésével.
Az iskolás közhelyek között gyakran megcsillannak ezekben a latin és magyar
versekben az eredeti látásmód s a polgárias szemlélet jelei. A Haud facile emergunt
... címűtől tanárra sandító kisdiákos papolást várnánk az anyagiakon bizton
diadalmaskodó erényről, s ehelyett a virtus és a pénz összekapcsolásának
meghökkentően gyakorlatias receptjét kapjuk. A Nescio qua ... címűben a haza
fogalmát a békével és nem a fegyvercsörgéssel társítja a tizenegy-tizenkétéves (!)
szerző. A tengerjáró kalmár alakja hősi glóriával lép több ízben elénk; a szorgalom
szembe kerül a munkátlansággal (az Oskolai vacatio heves hangja bizonyság, hogy
minden álszenteskedés nélkül). A polgári élet másik, visszataszító arca sem marad
rejtve: az Egy fösvénynek leírása a legelevenebb zsengék közül való. Nem hiányzik
a zsarnokellenes hang (Egy város leírása) s a magyarság elmaradottságának
gondolata, a kulturális fejlődés sürgetése sem (Sint Maecenates).
E gondolatokat szokványos barokk mitológia sallangozza körül, antik és humanista
közhelyek. Ám a közhelyek közül sokban már a felvilágosodás alapgondolatai
rejtőznek. Csokonai e zsengékből fejleszthette ki fokozatosan későbbi nagy
aufklérista verseit. Személyes átéltség ritkán szólal meg e diákkori versekben.
Elképzelt helyzeteket ábrázolnak, könyvélményeket visszhangoznak. De itt-ott már
ekkor is előtör az "észrevétel talentoma", amit Domby Márton nem győzött dicsérni
Csokonaiban. A mezei mitológia istenségei a paraszti élet jól megfigyelt képeiben
elevednek meg. Triptolemus például
Dudolgatván fogja paraszt esztekéjét
Hol csára, hol hajszra mozdítja szőkéjét.

Az oroszlánkörmök ott mutatkoznak leginkább, ahol az élmény és a megfigyelés

ereje együttesen pattant ki finom és plasztikus miniatűröket: amikor {218.} a
méhek "mézzel terhelt nehéz" lábáról beszél, vagy a haláltól eseng kegyelemért a
halandó emberek számára, "kik társai vagyunk a nyárleveleknek".
1788-tól fogva Csokonai már maradandó műveket alkot. Az átmenet nem hirtelen
hangváltozással következik be, mint például Adynál, hanem a zsengék
legértékesebb vonásainak felerősödésével.
Továbbra is a leírás uralkodik verseiben, de az eddigi, jobbára nyugodt, kényelmes
tempójú recitálás hevesebb hangba csap át. Ez részben annak a kétéves retorikai
képzésnek az eredménye, amelyen a költő a poéta-osztály elvégzése után átesett.
Megtanult bánni a stílus indulatkeltő eszközeivel; versei puszta központozása is,
sűrűsödő kérdő- és felkiáltójeleivel, szaporodó kettőspontjaival, pontosvesszőivel,
világosan mutatja a változás természetét. A mellérendelést mindinkább kiszorítja a
feszesebb, jól tagolt, nagyobb ívekben építkező, emelkedő-fokozó vagy az
ellentéteket élénken váltogató szerkesztés; a felsoroló modort a gyakran csattanóval
feloldó körmondat (Quem dii oderunt ..., A kétszinüség, A szerencse változó). Az
állóképeket a mozgás váltja fel, a jelenségeknek folyamatosságukban,
dinamizmusukban való szemlélete. Szaporábban peregnek az igék, megnő a jelzők
energia-tartalma (Ventus describitur – A tengeri zivatar).
Nem iskolai feladat megoldása lebeg többé a fiatal költő szeme előtt; közönsége
van, amelyre hatni akar. Ez a többé-kevésbé kamasz-közönség a rikító
benyomásokra fogékony, s maga Csokonai is, mivel mondanivalójának a
tapasztalat súlyával még nem adhat átütő erőt, csinált exaltációtól várja az áhított
hatást. Mesterséges érzelmi felcsigázottságában azonban nincs semmi
szentimentális: az erő, a nagyság érzetét akarja inkább felidézni. Az antik fenség
az, amit elérni kíván, de annak nyugalma, egyensúlya nélkül: ezek a versei egész
életművében a legbarokkosabbak. Ízlése mindamellett megóvja a dagályosságtól;
merész képei néha valóban a grandiózus közelében járnak.
A szelek halomnyi habokat görgetnek
Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek:
Most a hajót olyan magasra feltolják,
Hogy már az árbócfák a holdat korholják.

(A tengeri zivatar)

Hogy az ilyenfajta exaltáció alapjában mégsem igazi természete, kitetszik abból,

hogy ugyanitt, miután a feszültséget a végsőkig fokozta, hirtelen kiesik szerepéből,
s a vers önként adódó befejezését, a vihar lecsillapodását, Neptunus humoros,
csaknem parodisztikus felléptetésével készíti elő, aki "összeattázván" a szeleket,
"jól megegyengeti őket tridensével" s hazaparancsolja.
Mégis van már ekkor néhány költeménye, melyben a heves hang mögött valódi
indulat munkál: a kortársak szerint már a diák Csokonaira is igen jellemző
igazságérzet kifakadása. Ebből születnek első érettebb szatirikus jellemrajzai.
Mintául ezekhez a klasszikus római szatíraírók módszerét veszi: a statikusan
megrajzolt portrét, s az inkább szemtől-szembe támadó, mintsem ironikus modort.
Mindamellett Csokonainál nem egyszerűen az erkölcsi normák sérelme váltja ki a
felháborodást. A kevély címűben, ahogy közeledünk a vers befejezéséhez, mind
világosabbá válik az ábrázolt típus társadalmi {219.} hovatartozása ("az esik
terhére ... | Hogy amely-levegőt a szegény kileheli, | Uri tüdejének ugyanazt színi
kell"). Az indulat, amelynek itt valóságos alapja van, szakít A tengeri zivatar s más
efféle költemények keresett szókincsével, érdes, köznapias kifejezéseket vonz
magához, kiszorítva minden barokkost. Ez a vers A gazdag cíművel együtt már
Csokonai nyelvi realizmusának előfutára. Záró soraiban a Tempefői egyik eszmei
motívuma dereng fel: az úri gőg, amely mint hozzá méltatlanra néz le a poétára, a
kultúra művelőire. A poéta gyönyörködése más oldalról feszeget hasonló
gondolatot: a kincsekért tülekedő, hatalom előtt meghunyászkodó ember lelki
rabságát állítja szembe az igénytelensége árán független poétával, aki örömöt, s
mindenért kárpótlást talál a szabad és örök természetben. A rousseau-i filozófia
első halk, mégis félreismerhetetlen megnyilatkozása ez Csokonai költészetében.
Ámde az, hogy a természetről alkotott képében a kellem az uralkodó, s különösen,
hogy az "etéziák" szó, Csokonainak ez az oly jellemző és kedvelt szava, első ízben
felbukkan, arra figyelmeztet: a rousseau-i felfogás mindjárt össze is fonódik nála a
rokokóval.
Az Egy individuale datum az asszonyi álIhatatlanságról című asszonycsúfoló
versezet a paraszti humorban gyökerezik, de jellegzetesen diákossá teszi kevert
nyelve: a parlagi hang és a tudóskodó latinizálás váltakozása parodisztikus hatást
kelt. Olyan stílus-eszközt próbálgat itt Csokonai, amelynek különféle változatait
sokszor használja még, az ő nyomán pedig Petőfi s még inkább Arany Az elveszett
alkotmányban és a Bolond Istókban.
A nyelvi humor fő eszközlője itt az, hogy az asszonyi viselkedést a grammatika
latin terminusaival írja le, többnyire ötletesen, de néhol már gépiesen alkalmazott
analógiákkal. Formája arra utal, hogy a vers pajzán szellemének világirodalmi
forrása is van: az osztrák Blumauer szabadszájú Aeneis-travesztiájának hétsoros
stanzáiban készült. E sokáig népszerű mű Szalkay András készítette fordítása
akkoriban indult el hódító útjára. Blumauer a barokk tartalmatlanná vált
mitológizálásának adta meg a kegyelemdöfést. Hatását a református diákság
körében erősítették antimonarchisztikus érzelmei, abszolút
tiszteletlensége, minden tekintélyt semmibe vevő szabadszájúsága, mely
ellenállhatatlanul vonzotta a szigorú kordába fogott kollégiumi serdülő ifjakat.
Kigúnyolt alakjait könnyű volt azonosítania tekintélyes debreceni polgárokkal (a
kollégiumi diákság ellentétben állt a módos városi polgársággal, s ez a szokásos
csínyeken túl, nemegyszer összetűzésekben robbant ki), még inkább a tanári
tekintéllyel, amely legtöbbet éppen a latin nyelvvel, latin világképpel, mitológiával
gyötörte őket. Csokonai tehát közönsége legbensőbb igényeit elégítette ki, amikor a
blumaueri paródia stílusát vette át. Nem riadt vissza a legnyersebb kifejezésektől
sem; így keletkeztek a múltban hol kiátkozott, hol zavart mosollyal palástolt
obszcén versei. Annyi érdemet ma mégis hagyjunk meg ezeknek, hogy egy olyan
társadalomban, amely a valláserkölcs pillérein áll, ennek a vakmerő – s tegyük
hozzá, nem fülledt és frivol, hanem népiesen vaskos, alapjában egészséges és
gyakran tagadhatatlanul ötletes – trágárságnak is frissítő szerepe lehet. Egyébként
Csokonai azt veszi át a blumaueri mondanivalóból, stílusból, ami viszonylag a
legértékesebb benne. Az istenek osztozása már a politikai szatíra irányában fejleszti
a műfajt. A parodisztikus hatást itt a legkülönfélébb műveltség-elemek
összezagyválásával, nyelvi barbarizmusokkal éri el. A keveréknyelvben a
nemesi– {220.} jogászi deákság a túlnyomó. Fokozzák a parodisztikus hatást a
szándékos durva anakronizmusok, amelyek az Olümposz életét magyaros, parlagi-
nemesi vonásokkal szövik át. Az istenek harca így valami tisztátalan eszközökkel
folyó országgyűlési csetepatéhoz, vagyonjogi torzsalkodáshoz kezd hasonlítani.
Hogy a műben aktuális tartalom lappang, azt még világosabbá teszik a költő epés
kiszólásai a szövegből, a pragmatica sanctióról, a "tökkolop" mágnásokról vagy a
papi ravaszság, népbutítás ellen. Mindamellett túlzás volna politikai mondanivalót
tulajdonítani neki. Több benne a csúfondárosság önmagáért való öröme, mint a
tudatos kritika. A kidolgozás kissé elnyújtott, a párhuzamok, azonosítások gyakran
erőltetettek. Ami igazán jó a megformálásban, az az ifjú tehetség nyelvének áradó
bősége, az a szellemesség és biztonság, ahogyan ezt a nyelvi habarékot kevergeti s
komikumot sajtol belőle.
Ugyanezeket a vonásokat mutatja, de jóval magasabb fokon
a Békaegérharc (1791).
Az antik Batrachomiomachiát Jakob Balde kibővített latin fordítása alapján
dolgozta fel Csokonai, igen szabadon: "... én is hasonlóképpen nem szószerint
fordítottam, hanem a furcsaság kútfejét megduplázván, travestáltam". A travesztia
travesztiájáról, helyesebben paródiájáról –- lényegében kettős tagadásról – van
tehát szó. Kisszerű, nevetséges lényekről ír tréfás és gyakran durva hangon: ezzel
nagyrészt valóban megsemmisíti azt a komikumteremtő feszültséget, amelyet
egyfelől a travesztiában, másfelől a paródiában a tárgy és a stílus ellentéte ad. És
mégis, a poétikai papírforma ellenére, bár nem éppen műremek, de roppant
mulatságos, vérbő komikumú művecske kerekedik belőle Csokonai tréfáló kedve,
kimeríthetetlen ötletessége révén.
A Békaegérharc beskatulyázhatatlan irodalmi képződmény a népi trufák, humoros
állatmesék, a vígeposz és a politikai szatíra között. A műfaji hovatartozás
bizonytalansága az alapeszme tisztázatlanságából is fakad. A szerző talán még
annyira sem tudja vagy inkább nem akarja eldönteni, (hiszen maga mondja:
"nincsen írva serio"), hogy voltaképpen mi a célja művével, mint Az istenek
osztozása esetében. Viszont ez a nem túlságosan átgondolt mondanivaló sokkal
összetettebb, merészebb és nagyobb hatósugarú amazénál. Nem a konfliktus
hordozza a vezető gondolatokat, mint ahogy az epikában többnyire szokásos,
hiszen a küzdő-feleket nincs kivel-mivel azonosítani, csoportnak, osztálynak vagy
népnek nem típusai. Mind a békák, mind az egerek tulajdonságai magyar, német,
francia, angol, feudális és polgári, diákos és paraszti vonásokból vannak
összegyúrva. (Hogy mást ne mondjunk: a szerző az egér-kronprinz-cel a Rákóczi-
nótát fúvatja.) A mondanivaló a mű járulékos részeiben, a párhuzamokban, a
közbeszólásokban, kaján megjegyzésekben, kitérőkben tolul elő, egy kissé már
Byron módszerét előlegezve. Aktuális vonatkozása bőven van, főleg a megírás
évében lezajlott diétával, amely kuruckodó gyűlésnek indult, de aztán felekezeti
vitákba fúlt – mint az egerek diétája. A célzások, példálódzások során mindenki
megkapja a magáét, aki megérdemli: az ostoba császári főherceg-hadvezérek, a
hazug hadijelentéseket kiadó vezérkarok, a pöffeszkedő, asszonyfaló, csatában
gyáva katonatisztek; a csűrő-csavaró jogászok, politikusok, a jobbágyaik zsírján
hízó földesurak, a pénzért hivatalt vásárló senkik, az adót és a katonát a maguk
nevében lelkesen megajánló, s azt a népen bezsaroló diétai nagyszájúak; az egész
műveletlen nemesség, amely semmit sem áldoz a nemzeti kultúráért, {221.} a
magyar nyelv bevezetése ellen kardoskodó maradiak, akik pedig maguk alig
konyítanak a latinhoz. Csupa elevenbe találó, gyilkosan rosszmájú portré-miniatűr.
A mű tekintélyromboló merészsége, nyüzsgő elevensége, harsány életigenlése,
nyelvének (amely immár csak tompítottan parodisztikus, s nem olyan bábeli,
mint Az istenek osztozásáé) színessége, dús népi zamatossága magával ragadja az
olvasót. Korántsem leszűrt világnézetből fakad, nagyrészt csak politikai ötletek s
félig tudatos plebejus indulatok mozgatják, de még így is a kor legmerészebb
irodalmi alkotása.
 Utak a rokokóból
A Kollégiumban Cimbalomnak hívták Csokonait. Több lehetett ebben a névben az
elismerés, mint a csúfság: a lényéből áradó muzsikának, a mozgalmas, erős,
sokhúrú, hangadó egyéniségnek szólt. Ez a hangszer a kilencvenes évek elején kezd
minden regiszterével zengeni.
A szerelmes vitézhez című aprócska mesterművel csendült fel az a hang, amelyet a
köztudat mindmáig leginkább a Csokonaiénak érez. Az élet könnyed, csaknem
könnyelmű szemlélete, de minden rafinált élvetegség nélkül; naiv ráfeledkezés a
csöppet sem elvont, hanem az érzékek gyönyörűségével szemlélt evilági szépre.
Rokokó ez, de van benne mindjárt valami összetéveszthetetlenül egyéni, ami
egyúttal el is távoztatja azt, ami a rokokóban híg és ellenszenves: a hidegfejű
szépelgést, az affektációt – és ez a szépség előtti gyöngéd, tiszta áhítat. Ez a kis
miniatűr (egyetlen Balassi-strófa) a kései Balassi-követők csilingelő-hajladozó
magyar rokokójához kapcsolódik, de laza és bőbeszédű elődeihez és Csokonai
eddigi terméséhez képest is újdonság benne a nagyfokú és hatásos tömörítés.
Körülötte az életmű kronológiájában néhány Amadéra és társaira emlékeztető,
hosszú és rövid sorok játékos váltogatásából felépített verset találunk, az ő
jellegzetes rímtechnikájukkal és rímkészletükkel (Bús hányódások), A költő tehát
magyar hagyományból veszi a rokokó színt, de az csakhamar kiegészül nála olasz,
német és kisebb mértékben francia hatásokkal, közelebb kerül az európai nagy
rokokóhoz.
Verseiben megjelennek a játékos amorettek és gráciák s az európai rokokó egész
miniatűr-mitológiája s egyéb díszítő kellékei (viola, jácint, rózsafüzér, Ámor
fáklyája, filoméla, galamb, pillangó, harmat, zefír), pásztori világának festett
kulisszái, kedvelt költői motívumai (a fürdő vagy alvó kedvest megleső szerelmes,
a sebet ejtő szemek, a csókváltás körüli alku, az ajkak mézére rajzó méhek, az
anakreoni bor- és gyönyör dícséret), és Csokonai máris mesterien zengeti a
változatos, gazdag ritmikájú, operaária-szerű formákat. A szóképek gyakran még a
természetre is a szalonélet párhuzamait vonják rá (piperés rét; a havak és derek ... a
tél fején fejérlő púderek). Fő témája az epekedő vagy enyelgő szerelem, az
enyelgésből támad az erre az ízlésre jellemző felelgető-forma (Melitesz Rozáliához,
Amynt és Laura). A versek gyakran csattanóra épülnek fel. A költészet célja a
finoman artisztikus elemek minél töményebb együvé-párlása lesz; a költőt nem
annyira érzelmei vezetik, inkább nagyon is tudatos, mérlegelő agymunkát végez. A
dél második változatában, az eredetileg puszta természetleíráshoz a nyár heve – a
szerelem heve ana-{222.}lógiával hozzákapcsolt toldalékban, a nő szemének
kegyetlenül égető tüzét, lelkének részvétlen hidegségét s megint a maga szerelmi
izzását szerkeszti össze hármas ellentétbe, s igen szellemesen valósággal
végigpermutálja az ebből adódó lehetőségeket ("hát rend szerint mégyen, | Hogy
aki mást éget, maga jeges légyen? ... | Hisz égek, lám, mégis vizcseppet hullatok"
stb. A gálánsán ostromló szerelmes magatartása ez; a humanista szerelemtan
szókészletében és stratégiájában való járatosságával bizonyítja udvarképességét és
szellemi sziporkáival akarja elkápráztatni a kedvest a győzelem érdekében. Másutt
a hölgy vonzó tulajdonságainak egekig dicsérésével igyekszik meglágyítani
szívét. Az elragadtatott érzékenységekben a megszólaltatott érzékek mintegy
kórusban együtt zengik a gáláns szépség-himnuszt. Ebben a versben szinte
programszerűen mutatkozik meg a rokokó életérzés szenzualizmusa: a kellemest, a
gyönyört okozót látással, hallással, ízléssel, szaglással, tapintással egyszerre akarja
mohón magába szívni. Nem hiányzik Csokonai rokokójából a jellegzetes erotika
sem, a vágy kielégülését valamilyen játékos akadály késlelteti, kellemes
feszültséget teremtve. A patyolatban a fürdőbe lépő nő meztelenségét fátyol
árnyékolja be, mint a napot a "vékony ködök". A hasonlat kiszámított
művésziességgel szövi át a verset (amely egyébként szenvelgés nélkül szólaltatja
meg a vágyat), jeléül annak, hogy ott is az artisztikumra való tudatos törekvés adja
a formát, ahol az alapélmény az ösztönökben gyökerezik. A hasonló témájú A
feredés, az érzést hitelesítő izgatott felkiáltásaival, gyors egymásutánban pergő
pillanatképeivel fog meg. Ez a vibráló mozgalmasság, amelyhez tökéletesen simul
a folytonosan, idegesen változó, igen rövid és nagyon hosszú sorok ellentéteire
épített forma, szintén a rokokó sajátja. Mindez olyan stílus-iskola volt Csokonai
számára, ahol a magyar költészetben eladdig meg sem igen kísérelt költői
feladatokkal került szembe, s későbbi, méltóbb munkák elvégzésére edzette s
gazdagította kifejező készségét. Lírája páratlanul dús zeneisége ugyancsak ebben az
iskolában formálódott ki. A rokokó vers: énekvers, mely bonyolult ritmusokkal,
kacskaringós dallamokkal játszadozik; az olasz canzonetták és kantáták fordítása
közben zenei ritmus és szöveg, metrum és prozódia összefüggésének igen
bonyolult problémáival kellett a költőnek megbirkóznia.
Ez munkálta ki páratlan, ösztönös formaérzékét, s így jutott el oda, hogy 1794-ben
megírhatta az első tökéletes magyar dallamkövető verset, melyben hibátlanul
érvényesül az az elv, hogy hosszabb időtartamú hangokra hosszú, rövidebbekre
rövid szótag kerüljön (Daphnis hajnalkor). Hogy eljárása tudatos volt, vagy
legalább is később tudatossá vált, verstana bizonyítja. Verseghy, aki zeneelméleti
munkáiban először hirdette nálunk modern felfogással a dallam és a szöveg szoros
kapcsolatát, költői gyakorlatában legfeljebb megközelítette ezt az eszményt,
Horváth Ádám pedig úgy igyekezett a dallam-ritmushoz alkalmazni a versritmust,
hogy egyeztette, helyesebben: keverte a metrikus és magyaros lüktetést.
A rokokó iskolája alakította ki Csokonai versformáinak, strófaszerkezeteinek, rím-
kombinációinak roppant változatosságát, ez csiszolta ki végső tökéletességre nála a
– Földi János műszavával – "kétszeres" (rímes-időmértékes) verselés technikáját.
Művészi értékre nézve minden kortársát megelőzte ebben; időben is csak Ráday
Gedeon és Földi János járt előtte, de ők formákat alkottak, nem igazi költészetet.
{223.} Valószínűnek látszik, hogy Csokonai írta az első igazi rímes-jambikus
verset (A rövid nap és hosszu éj) és a legkorábbi magyar szonettek egyikét (bár
Kazinczy nem ismerte el annak, mert sorai egy-egy lábbal rövidebbek a
szokásosnál) (Az esztendő négy szakasza). Remekelt nagylélegzetű, sokszorosan
összetett unikum-strófáival is, megújítva ezt az eredetileg pusztán dekoratív célú,
különc barokk képződményt (A feredés). Az Egy kétségbeesett magagyilkosában a
jól kimért daktilusokkal mozgalmasított, különböző tempójú sorfajok zaklatott
váltogatása a dikciót valóságggal zihálóvá teszi, vergődő izgalmat érzékeltet: a
versforma tartalmassá lesz, lelkiállapotot tükröz. Csokonai már a kilencvenes évek
elején érti a titkot, amit majd Dayka verseiről írott bírálatában fogalmaz meg: "a
poémának belső természetével aesthetica megegyezése legyen a versificátió
külsőjének."
A rokokó melódia-szomj magyarázza, hogy Csokonai kialakította a vers már
fokozhatatlan zengzetességét megvalósító módszert, amelyet "háromszoros"-nak
nevezhetnénk: azt a nemzeti ütemes-rímes formát, amely egyúttal időmértékes
versként is szabatosan ritmizálható (Egy rózsához, Ének a tavaszhoz, Miért ne
innánk? Az emésztő tűz). Olyan bravúrokig jut el, mint a hangsúlyos nyolcas-hetes
kombinációnak a nehéz és ritka ionicus a minoréval való párosítása, amelyből aztán
az Egy tulipánthoz csodálatosan gazdag, telt vers-muzsikája születik.
A vers zeneiségét fokozza Csokonai a pedantériáig szabatos, csengő rímelésével is.
A zsengéktől kezdve mindvégig a legszigorúbban ragaszkodik a tiszta rímhez, s a
nyolcvanas évek végétől a hím- és nőrímek szabatos megkülönböztetéséhez is. Ha
jobb megoldás nem kínálkozik, inkább ragrímet használ, mint asszonáncot, amelyet
elvből elvet, legtöbbnyire azonban valósággal ontja az ötletesebbnél ötletesebb
újszerű mester-rímeket, mozaik-rímeket, nem ritkán öncélú játékossággal, olykor a
kínrím határáig is elmerészkedve. Gyökeresen szakít, Horváth János kifejezése
szerint, a ragrím addigi kényelemvilágával.
Legsűrítettebben mégsem versben, hanem a Csókok című terjedelmes próza-
idilljében foglalta egybe mindazt a játékosságot, bájt és édességet, ami a rokokó
sajátja. A magyar prózastílus korabeli állapota sokkal mostohább, mint a versé.
A Csókok elkápráztatóan hajlékony, árnyalatos, zengő és színpompás, zsúfoltsága
és modorossága ellenére is könnyed prózáját igazi hazai előzmények nélkül,
valóságos csodaként pattantja ki az ifjú Csokonai nyelvformáló zsenije. Maga a mű
különös, bonyolult konglomerátuma az ó-görög lírai regényből és a 17–18. századi
pásztoridillből (főleg Tassótól, Guarinitől, Gessnertől) átvett motívumoknak,
cselekményrészleteknek, hangulatoknak, "concettó"-k-nak és a költő egyéni
leleményeinek. A sokféle elemből, biztos szerkesztőkészségének bizonyságául,
mégis ép egész kerekedik ki. Van a műnek egy méltán sokat idézett részlete, amely
már túlmutat a rokokón. Arról beszél, hogy az előkelők kicirkalmazott mulató-
kertjei megszégyenülnek a nyíratlan, szabad természet előtt, ahol a hősnő, Rozália
"plebejus fűzfák" (!) árnyékában szendereg. Ez már a Nagyerdő rengetegjét
kezében Rousseau-kötettel járó öntudatos polgár szava. De ha valóban az, hogyan
fér össze a rokokó mesterkélt világával? Az ifjú Csokonai csillapíthatatlan vágyat
érez minden után, ami műveltség, egy európaibb, szélesebb látóhatárú, finomultabb
életformára áhítozik. Ez olvastatja vele Rousseau-t, Voltaire-t, de ezzel bűvölik el
Versail-{224.}les és a kis olasz udvarok is. A homályból kilépve, káprázó szemével
egyelőre nem tud különbséget tenni az életet sarjasztó napfény és a hideg, talmi
csillogás között.
1793–94-ben írja meg A vidám természetü poétát. Elutasítja benne a szentimentális
költészet sápadt fájdalom és halál-kultuszát, el Racine és Shakespeare tragikus
életérzését. De nem a felvilágosodott eudémonizmust, Helvétius Erkölcsi kiskátéja
szellemében, amely szerint az ember célja, hogy kerülje a fájdalmat, keresse az
örömöt. Az öröm forrása a költemény szerint a kellem képzeletbeli szférájában,
nem a valóságban fakad. A boldogság ábrándját egy olyan légies világba vetíti,
ahol időtlenül rezeg a lant, lehel nektárt a rózsa, ahol sohasem fogy ki a csók, örök
a harmónia. Színtiszta rokokó ez; csodálatos, hogy őszintén hangzik Csokonai
ajkán. A sárba ragadt környezetétől elvágyódó lélek nosztalgiája az, ami őszinte
benne, ez üt szíven az élmény erejével. Csokonai élete vége felé, amikor a Lilla-
ciklust megszerkesztette, programversül ezt a költeményt illesztette a kötet élére,
immár Az én poézisom természete címmel és csak a formát érintő változtatásokkal.
Ez arra figyelmeztet, hogy a rokokó ízlés, életérzés, bár egyre csökkenő mértékben,
de mindvégig részese maradt költészetének, világképének. Az utolsó évekig
felbukkannak nála rokokó szellemű költemények. Nem járhatta végig azt az utat,
amelyet a tizenhárom évvel tovább élt Fazekas Mihály végigjárt, aki fejlődésében
egészen maga mögött hagyta a rokokót.
Csokonai magyar rokokójának azonban más a szerepe s a társadalmi talaja, mint a
nyugat-európainak. A dekadens irányzat a magyar költőnél progresszív tartalmak
edénye lett. "Még mostanság, literaturánknak ezen csecsemő állapotjában – írja
Csokonai 1797-ben Koháry Ferencnek –, úgy kell bánni gyengélkedő
nemzetünkkel (értem a számosabb és együgyűbb részét) mint az apró
gyermekekkel. Édes beszéd, kecsegtető nyájasság, danolás, báb és cukros csemege
légyen mindaz, amivel őtet az oskolai leckékhez édesgessük." Rokokó
stíluseszmény, a realitással számoló józanság, a közérthetőség demokratikus
igénye, tudatos népművelő szándék: összeférhetetlennek látszó elemek sajátságos
együttese. A gondolatmenet mindazonáltal kifogástalanul logikus. Tegyük még
hozzá, hogy a rokokó öröm-kultusza, világos tónusa, mint az aufkléristák
legtöbbjénél, természetszerűen s gyakran már szételemezhetetlenül fonódik össze
nála, a felvilágosodás optimizmusával, világos stílusával.
Csokonai költészetében sokféleképpen ötvöződnek össze ezek az elemek, különféle
feszültségeket hozva létre, s ezek meg-megrepesztik, vagy szét is vetik a rokokó – s
néha éppúgy a klasszicizáló – forma burkát.
A valóságból táplálkozó humorérzék a fellengzőt, a csináltat, az őszintétlent
szembesíti s szégyeníti meg a realitással. Ilyesfajta humorérzék bujkál a Kedves
drága lélek kezdetű, nagy szavakkal udvarló, felcsigázott hévvel epekedő versben,
amelynek egyes fordulatai sejtelemszerűen jelzik, hogy mindezt nem kell egészen
komolyan venni, míg egyszer csak kiugrik a paródiaszerű sorpár (Csokonai
tökéletesen tudott bánni a kínrímben rejlő komikai lehetőséggel!):
 Szemem szemed közé mihelyest tekintett,
Mintha olajt tűzre hintnének egy pintet.

{225.} A vizitalban játékos mitológiai apparátussal cáfolja az anakreoni közhelyet,

hogy az ihlet a borból jön.
Csokonai egy korábban ismeretlen humoros, bájos-közvetlen stílusváltozatot teremt
meg, amely a rokokóból már csak a könnyedséget őrzi. A Horváth Ádámhoz írt
(Indulj Muzsám ... kezdetű) episztolában bukkan fel ez először, gondolatokban
gazdagon, de a baráti csevegés elevenségével, melengető légkörével, Petőfi költői
leveleinek világos előzményeként. Csokonai itt Horváth Ádám polihisztorkodását a
korabeli európai tudományosság legmagasabb mércéjével méri, a vers
mondanivalója tehát mélységesen komoly, mégis föllelhetjük benne a rokokó
forma-iskoláját (Múzsájával megleseti Horváthot, mint poéta szokta kedvesét,
megszólaltatja az echót), és rokokó fogantatású a kidolgozás könnyed eleganciája,
az intim hangvétel (hasonló példák: Mátyási József urhoz, Trocheus lábakon).
Egy másik verstípusban a hang behízelgő gyöngédsége vagy bájos évődése vall a
rokokóra (Földi Rózsa, Egy tulipánthoz). Ez a gyöngédség, amely Csokonainál
gyakran lép a szépelgés helyére, miközben szentimentális hatások is finomítják és
gazdagítják (Haljunk meg), olyan érzelmi tartalommal kezd telítődni, amelyben a
szerelem felvilágosodás-formálta, polgárian emberséges felfogása tükröződik. A nő
nem bálvány és nem rab egyszemélyben, hanem ember és társ, akinek
természetadta joga a választás a szerelemben, s a hozzá fűződő érzelmek emberhez
szabottak, kifejezésük őszinte. Csokonai tiszta szerelmi vox humánája már 1793-
ban, jóval a Lilla-versek előtt felzendül:
Én pedig, mintsem szavamban
   Tégedet csufoljalak;
Szánlak inkább és magamban
   Megbocsátok, gyöngyalak!

(Laura még ingó

kegyelmed)

"Semmi az ő szeme eleibe nem akadt amit az ő figyelmetessége meg nem ragadott
volna.. . s néha egy ollyan kicsinységeken, mellyet más meg sem látott, felakadván,
sokáig mélázván, utoljára a költő tehetség is hozzá járulván, egész anekdotum s
román lett belőlle." Dombynak ez a megfigyelése pontosan tájékoztat Csokonai
korán mutatkozó realista hajlamainak eredetéről s továbbfejlődésük irányáról.
Feltűnő, hogy ezek eleinte csak az egészen apró részletekben mutatkoznak (A
rózsa lenyűgözően színes és szemléletes, egyben természettudományosan pontos
képe a bimbó virágba szökkenéséről). A rokokó miniatűr-kultusza, az apró, kecses,
közeli dolgok felé irányuló figyelme ad itt ösztönzést és formát annak a
valóságérzéknek és igénynek, amely a polgári életformából hajt ki. A
továbbfejlődés iránya az, hogy ebben a verstípusban – főleg a természetleírásokban
és zsánerképekben – mind több valóságrészlet jelenik meg a díszítőelemek között,
végül ezek egészen jelentéktelenné válnak vagy teljesen el is tűnnek, s a mű a
korabeli élet leghitelesebb képévé lesz (Az ősz). Ebben a választékos, dekoratív,
rokokó nyelvezetet kiszorítják a köznyelv érdesebb, a valóság jó ízét hordozó,
hétköznapi szavai (lőre, emlő, noszpolya, lopó, a hordó feneke). Sokat
elárul {226.} Csokonai szemléletéről, hogy ebben a versben a gyümölcsöt többre
tartja a virágnál; a táplálóan, hasznosan – ha szabad így mondani – polgárian,
parasztian szépet a rokokó szín- és illatkultuszánál.
Csokonai népiessége is a rokokó burkából feslik ki. Az enyelgő, hamis
pásztoridillek mű-pásztorait a parasztos színezetű polgári világban élő költő
valódiakkal helyettesíti. Ezt már Faludi Ferenc megpróbálta, levonva, mint Horváth
János írja, a pásztorköltészet belső konzekvenciáit. Csokonai szerelmi lírájába is
korán behatolnak (néha bántó stílus-töréseket okozva) a népi szemlélet és nyelv
elemei, mígnem a Szerelmes bucsuvételben a hagyományos pásztorneveken, a
felelgető formán és a nagyméretű barokkos strófán kívül (amely azonban népi
harmadoló tizenkettősökből és ősi nyolcasokból épül fel) egyéb nem is marad a
rokokóból, s szinte az egész vers igazi népdalhangon szól, a szerelem tiszta,
meghitt és egyszerű népi szemléletét tükrözi.
A Nyárban a népiességnek inkább a tartalmi oldala domborodik ki. Az elpuhult
eszem-iszom nemesi hereéletet állítja szembe a munkás és tiszta parasztival. A
villanásszerű, pompás kis életképek frissen váltakozó ellentétekben peregnek le.
Csupa nyelvi remeklés ("a lágy pihén is sziszegve hevertek" – "tiszta forrásvízzel
enyhül igaz szomja"), telve gyöngéd együttérzéssel a "szegény arató" iránt. De a
befejezés idillbe fullad, sőt Orczyt ismétli az uránál boldogabb parasztról, furcsa
ellentmondásban azzal a rendkívül ingerült tónussal, amelyben a vers a
nemességről mindvégig beszél.
Magasabb fok a Szegény Zsuzsi a táborozáskor (1791 körül). Mint az első igazi
műnépdalt szokták emlegetni, noha Horváth Jánosnak van igaza: népies helyzetdal,
s némileg epikus karakterű is. Abban mégis az első, hogy kívül-belül hitelesen
népi. Csak az utolsó versszakban, mely a végleges kidolgozásból el is maradt,
ütnek ki egy kissé a győzelemre biztató szavak és a "Téged sóhajtó rabodhoz" sor,
amely a 17. századi nemesi költészethez húz.

A csúcson
Van azonban Csokonai fejlődésének egy vonala, és éppen a legfontosabb, amely megkerüli a
rokokót. A korai leíró versek komolykodó, moralizáló, barokkon, klasszicizmuson iskolázott
stílusa idővel súlyos tartalmak, itt-ott már társadalombíráló szándék hordozójává válik (A
kevély, A gazdag) vagy legalább a természet tárgyilagos szemléletéhez vezet el, mint Az
estve első változata, mely mentes minden konvencionális elemtől, mitologizálástól, sőt
nagyrészt a megszemélyesítésektől is. Ezeket a verseket Csokonai 1788 és 1790 között
diákkori zsengéiből dolgozta át, 1793–95-ben pedig többet olyan toldalékkal bővített ki,
amelyekkel költészete a magyar felvilágosodás lírájának messze kiemelkedő csúcsaira került.
Előbb azonban még több lépcsőfokot kellett megjárnia.
Első politikai tárgyú verse, a Magyar! hajnal hasad, a II. József halála után kibontakozó
nemesi ellenállás hatása alatt keletkezett. Válasz Darvas Ferenc Hazafiui intésére, melyet
1790-ben minden folyóirat közölt. A vers nemigen mond többet annál a nemesi szellemű
jóslatnál, hogy felvirrad még a hadi szerencse a magyarra. Ami mégis többlet, az az előkészítő
részben van: {227.} a felvilágosodás klasszikus fény és hajnal szimbolikájának elragadó
művészi alkalmazása. "Az elmult időknek mostohás keze" által szőtt lehasadozó fekete
vásznak képe nem csupán a katonai dicsőség fényének kontrasztja akar lenni; a nemzeti
balsorssal együtt a középkor, a babona vagy épp a klérus sötétségét is jelképezi, aminthogy
kettős jelképet tartalmaz az "ázsiai Muzsa" kitétel is, mert egyszerre utal a kultúrára és a
magyarság harcos tradícióira.
Már többet mondanak Csokonai ugyancsak 1790 táján keletkezett prózai állatmeséi. A műfaj
jellegzetesen a felvilágosodásé. La Fontaine, Gellert és mások az ezópuszi állatmesét
továbbfejlesztve, alkalmassá tették a didaxis és a szatíra, e kedvelt aufklérista törekvések
könnyed, közérthető, szórakoztató formában való egyesítésére.
A bagoly és a kócsag a nemesi ellenállásból való kiábrándulás terméke. A külsőséges öltözet-
hazafiság jelképe a kócsagtoll, amit a szájas patrióták "haszontalan fitogtatásra" hordoznak
kalpagjaikon. Csokonai pompás ötlettel egészen váratlan perspektívából mutatja be tárgyát:
ahogy dagad a hazafiúi buzgóság a nyalka nemesekben, úgy vesznek-pusztulnak mindjobban
a nemes madarak. A malíciát csakhamar nyílt gúnnyá élesíti a költő nemességellenes indulata:
a kócsagtollat, mondja "sok üres főkön, mint elszáradt tököcskén" viselik, s a kócsagbokréta
kedvesebb a babérkoszorúnál (vagyis: nehéz a poéta sorsa Magyarországon). A mű politikai
élét tompítja azonban a befejezés: a költő felvilágosodott Habsburg-monarchiáról ábrándozik.
A bagoly és a kócsaggal egyidőben készült el A magyar gavallér. Ugyanannak a nemesi
pompának, öltözet-hazafiságnak lelkesült nemzeti büszkeségtől dagadozó dicsérete, amelyet
az előbbi mű támad. Ezúttal csak a tényt szögezzük le, az ellentmondás értelmezését később
kíséreljük meg. A vers művészi minősége szavatol őszinteségéért. Csupa lendület, tobzódnak
benne a színek, férfiasan kacér hangneme maga is telitalálat. Ebben az annak idején agyon-írt
témakörben egy költő sem nyújtott művészibbet.
A pillangó és a méh a tücsök és a hangya meséjének változata. Alighanem Csokonai
artisztikum-igénye cserélte fel a két nagyon prózai lényt két poétikusabbra, melyhez jobban
illik olvatag zenéjű költői prózája. A csillogó természetlíra szokatlan e műfajban, mint ahogy
eszmei többlet a moralizálással szemben az erkölcsi tulajdonságoknak társadalmi
osztályokhoz kötése s a félreérthetetlen ítélkezés. Nem pusztán szorgalom és könnyelműség
áll itt szemben egymással, mint a mese ős-változatában. A pillangóban világosan
kirajzolódnak a nagyúri hölgy vonásai, a vele vitázót pedig a költő egyenesen "paraszt-méh"-
nek nevezi. Benne van az egyenlőség eszméje is: a pompázatos pillangó is csak féregből lett.
A méh és a méhész viszonya meglepően emlékeztet a rousseau-i társadalmi szerződésre, s
hogy a felvilágosodás gyakorlatiassága se hiányozzék, a költő szellemes propagandát csinál
Tessedik modern méhészeti módszerének. A két vitázó beszédstílusa határozottan elüt: az
egyiké pazarul dekoratív, a másiké jóval egyszerűbb, puritánabb. Nem az igazi, társadalmilag
tipizált egyénítés még ez, de ebben a vonatkozásban már felkészülés Csokonai drámáihoz.
Az állat-beszélgetések közül a legforradalmibb A szamár és a szarvas. Mondanivalója
azonos A kutyák és farkasokéval, sőt annál némileg gazdagabb, {228.} árnyaltabb is. A
szolgalelkű meghunyászkodás mellett pompásan jeleníti meg a sanda opportunizmust. A
szarvas szavaiban pedig lírai átéltséggel szólal meg a szabadság-egyenlőség-testvériség tana.
1793 eredménye a Méla Tempefői, avagy Az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon is,
Csokonai egyetlen magas irodalmi igénnyel írt, kiadásra szánt, de csonkán maradt
színdarabja. Műfaját és mondanivalóját a szerző így határozta meg egy levelében: "Comoedia
formába öntött satyricum roman a tudományok barátságtalanjai eránt". Legfőbb gyengéje
epikus természete, s a sok monológ, bár Csokonai többi darabjával együtt a maga korában
még mindig a legszínszerűbb volt. Valóságos, fokozódó feszültségű konfliktusra épül.
Hibáikban és bűneikben megrögzött mellékalakjait igazi szatírai vénával, hidegen, kívülről
jellemzi Csokonai, s egyszersmind pompás, csípős humorral is; önmagukkal leplezted le
hitványságukat. (Serteperti, a pipogya parlagi sznob többre nézi a pipát a literaturánál, az erős
dohánytól ellenben ájuldozik.) Az alakok nem a klasszicizmus elvont erkölcsi típusai, hanem
meghatározott osztály változatos figurái.
A mű legfőbb erénye a szókimondó és keserű vád a riasztó hazai műveltségi állapotok ellen, a
nemességnek és a felső klérusnak a költészet és kultúra művelői iránt tanúsított barbár
megvetése és cinikus szűkmarkúsága ellen. Csokonai felhasználta a magyar iskoladráma
hagyományait, Kotzebue Menschenhass und Reue című darabjának egyes motívumait, de a
téma és a típusok megválasztásában és abban a törekvésében, hogy beszédmódjukkal is
egyénítse őket, inkább Bessenyei színművei ösztönözhették, különösen A filozófus. Alakjai
Kisfaludy Károly vígjátékaiban élnek majd tovább. Csokonai elveit Tempefői és Rozália
mondja ki a darabban. A nemzeti irodalomért buzgó honleány típusa Rozáliával tűnik fel
először, de éppen mert nagyon is tételesen hangoztatja a költő eszméit, nem elevenedik meg
igazán. Tempefői szerepe ellenben nem merül ki abban, hogy hangot ad a költő éles
társadalom-bírálatának, hanem sorsával is példázza a magyar kultúra munkásainak szörnyű
magukra hagyatottságát. Bár inkognitóban maga is gróf (e titok kipattanása oldotta volna meg
a konfliktust a korabeli vígjáték kötelező fordulatával, de merőben idegenül a mű
szellemétől), Fegyverneki szerint Tempefői "egy rusticus és alávaló gusztusú emberecske".
Valóban erőteljes népi fordulatok bukkannak fel beszédében, különösen ahol a felháborodás
szól belőle, mint nagy vádmonológjában, ahol már-már Tiborc panaszának viharzását – sőt
stílusát és mondatritmusát! – véljük felhangzani ("Az urak udvaraiban divízióként koslatnak a
jobbágyok zsírjával hízott kopók ... A tanultak éhen fáradoznak ... a hazájok vesztett
koppókupecek bársony bugyogóban járnak. Imé ennyi pénzes uraság között egy buzgó hazafi
meg nem szabadulhat a tömlöcből ..."). A feltámadt indulat szétveti azt a kört, amelyet a
vígjátéki koncepció eredetileg rajzolt köréje. Színpadra lépésekor a színi utasítás szerint
karikatúrája az ágrólszakadt költőnek. Az indulat azonban a a műfaji egység rovására, de az
eszmei mondanivaló javára – tragédiába illő tirádákat ad szájába. Ez mondatja ki vele, mint
francia kémnek tartott plebejussal, Csokonai legrebellisebb szavait, nyílt állásfoglalását –
1793-ban! – a forradalom mellett: a francia nép előtt, amely "mérföldes léptekkel halad a
tökéletesedés felé" szégyelli nemzetét, amely "oly mélyen hortyog a megrögzött parasztság
álmában ... önnön maga vét kettős fedelet pislogó szemeinek lomha héjaira".
{229.} A "megrögzött parasztság" emlegetése, noha jobbágyvédő szavak között, arra utal,
hogy Csokonai szánalmasan elmaradottnak tartja a paraszti kultúrát. A szolga Szuszmir
meséje (az első hitelesen megörökített népmese irodalmunkban) vonzza ugyan szépségével
Csokonai szívét, esze azonban a felvilágosodott racionalizmus szellemében, akárcsak
Bessenyeié, a megvetett ponyvával veszi egynek, Csokonai népiessége olykor még
patriarkális, hol paraszti, hol meg plebejusi: csupa ellentmondás, mint egész talányos lénye.
Második színdarabja, a Gerson du Malheureux, amelyet 1795-ben diákjaival előadatott a
Kollégiumban, irodalmi becsvágy nélküli rögtönzés. Az iskolai színjátszás hagyományos
bohózati figuráival űzött felszabadult, féktelen tréfálkozás háttérbe szorítja a voltaképpeni
"komoly" főcselekményt, amely előbbi darabja voltaire-iánus szelleméhez viszonyítva a
rousseau-i pesszimizmus behatolását jelzi. Művészi többlet a Tempefői sűrű monológjaival
szemben a darab pergő, eleven dialógusokban való gazdagsága.
A Tempefői eszmeiségét radikális felvilágosodott versek viszik tovább. A Zsugori uram (A
fösvény erősen átgyúrt második változata) elődjénél szenvedélyesebb, gyilkos szatírája az
uzsorásnak. A földindulás a fejedelmekhez és a politikusokhoz esdekel, hogy legalább a
legkiáltóbb szerencsétlenségen enyhítsenek, de gúny és vád is parázslik benne: hogy akik
népeket tudnak leigázni és nagyok a rombolásban, tehetetlenek a természeti katasztrófával és
közömbösek a tömeges nyomorral szemben. A vers leíró részének csodálatosan kifejező
nyelve teljében mutatja Csokonai művészi erejét.
A pártütőben, ebben a velősen szűkszavú versben Csokonai éles tekintettel ismeri fel a
reakciónak azt az évszázados taktikáját, hogy a forradalmárokat hazátlan bitangoknak
rágalmazza. Az 1793-ban írt vers Martinovics és társai perével nyert később szomorú
aktualitást.
A tengeri háboru a rousseau-i filozófia egyik legtisztább kifejezése Csokonai költészetében.
Diákkori változata nem volt több egzotikus festésnél. Az átdolgozásban a viharleírás elveszti
egykori öncélúságát, filozofikus mondanivalót szolgál. A költő a hajótörött kalmár szájába
adja a kincs utáni lélekvesztő hajsza bírálatát. A hajótöröttnek kenyeret nyújtó szegény halász
Rousseau-nak az emberi egyenlőtlenség eredetéről vallott elveit fejtegeti, de hála Csokonai
költői tapintatának, biztos lélektani érzékének, olyan természetességgel, hogy magától
értődően fogadjuk el az öreg csendes elmélkedését afféle szegényember-böicsességnek.
Az embert a majmok legkevélyebb fajának nevezi – első ízben jelenik meg ezzel, s igen
merészen, pre-darwinista gondolat a magyar irodalomban. Ez a biológiai gradáció tanát
megfogalmazó Bonnet-tól eredhet, talán Földi János közvetítésével, akinek állattanában, bár
nem ilyen határozott formában, szintén felmerül.
A had szenvedélyessége azt bizonyítja, hogy az alkatilag szelíd, filozófiájában mélységesen
toleráns költő tud protestálni, gyűlölni és keményen ítélkezni is. Motívumokat kölcsönöz az
Apokalipszis könyvéből, s mint az, kísérteties allegóriáit a legnyersebb valóság vonásaival
elegyítve testesíti meg s növeszti emberfeletti méretűvé ("... a Halál ... |Sárga karjain ül az
aludt vérikra"). A klasszikus világossággal három egységre és konklúzióra tagolt vers középső
szakaszában a háború realisztikusabb képét adja; az élesszemű megfigyelés, a láttató erő, a
leselkedő képzavart fölényesen megkerülő logikai {230.} fegyelmezettség, tömörítés és
ellentétezés olyan bravúrjaival, mint ez a két sor:
A kirántott kardok csillámló ligete
A néző szemekre fényes homályt vete.

A tanulságot Voltaire Filozófiai szótárának a háborúról szóló cikke nyomán vonja le. Aki egy
embert öl: gonosztevő; de a "cifra mészáros", aki százezreket gyilkoltat le: hérosz. A kisszerű
gazember akasztófán végzi, a nagy felmagasztaltatik. A konklúzió a felvilágosodás
legradikálisabb történetszemléletét mutatja; az egyetlen passzus, ahol Csokonai racionalista
egyoldalúsággal az egész magyar múltat megtagadja, mivel minden krónikája "még eddig
csak ilyen hentesek táblája".
Gondolkodásának másik végletét a következő évben keletkezett A borital mellett mutatja.
Ebben azt mondja a régi Magyarországról, hogy ott "aki munkált, az koldussá nem lett", s
Gvadányival hangoztatja, hogy a sok idegen módi megrontja a magyarságot. (A korcs jelent a
feltámasztott Zrínyivel szembesíti; vajon olvasta-e Mikszáth ezt a verset?) Humoros
eszmefuttatások ezek, de mégis elgondolkoztató, mennyire más históriai látást tükröznek,
mint A had. Az ugyancsak 1795-ből való A pesti dicsőség még messzebb visz a
felvilágosodott Csokonai gondolataitól; "elegy-belegy népek sodomájá"-t, "török, zsidó, rác,
német, tót rút nyájá"-t emlegeti – egy évvel Az álomnak, annak a versnek a keletkezése után,
amelyben Csokonai a materializmus hívének mutatkozik, tagadja a lélek halhatatlanságát,
természettudományos szenvtelenséggel írja le a test felbomlásának folyamatát. A
könyörtelenül pusztító természet képét, mely a középkori haláltánc-énekekben még a vallás
lelki terrorjának szolgálatában állt, haladó eszmék hordozójává teszi, s vakmerő módon
költészetté emel kendőzetlen biológiai tényeket, amelyeket korában és még igen-igen sokáig a
köztudat egyáltalában nem tartott alkalmasnak poéta lantjára.
E világnézeti ellentmondások bár meghökkentők, mégsem kezdik ki 1795 végéig terjedő
korszakának szemléleti alapját, felvilágosodott eszméit, melyeket olyan művészi erővel, olyan
őszinte hevű költőiséggel szólaltat meg, ami egészen kivételes a kor világirodalmában.
A Konstancinápoly és Az estve jelzik a csúcsokat. A két vers a felvilágosodás két fő
irányzatának foglalata: az egyik Voltaire középkor-ellenes optimista racionalizmusáé, a másik
Rousseau pesszimista, de társadalmi gátakat romboló szentimentalizmusáé.
Voltaire-i a Konstantinápolyban a vallási fanatizmus leleplezése céljából – közelebbi példák
helyett – az izlám tájaira való kalandozás, voltaire-i a jókedvű pikantéria, az élet természetes
élvezetének propagandája. Így maradhatott meg ebben a súlyos mondanivalójú versben – az
első változatból – a kamasz-költő fantáziálgatása a szultán háreméről. Ezt a részletet azonban
a vers végéről, ahol eredetileg a tetőpontot alkotta, az érett Csokonai szerkesztő érzéke előre
veti mint puszta hangulatkeltő elemet. A mű remek szerkezete a különös felől az általános, az
egzotikus felől az egyetemes felé halad, miközben a tartalomhoz érzékenyen simuló forma
pazarul széles skálán mozog a színpompás, anekdotikus, nyugodt tónusú leírástól és az
évődő {231.} hangtól (a "dáma-bibliotéka" leleményes metaforája), a szarkazmuson, az
ingerült kifakadásokon, és a harag ódai dörgedelmein át az átszellemült váteszi szózatig. A
stílusnak ez a rendkívüli hajlékonysága, szeszélyes, de mindig a tartalomhoz simuló,
sokszólamú változatossága, a stílusnemek könnyed, természetes egymásba hajlása páratlan a
korábbi magyar költészetben.
Először a Kelet színes látványosságain vezet végig a vers, majd az izlám groteszk vonásain
gúnyolódik. Közben Csokonai mind nyomatékosabban szól az izlám vallási fanatizmusáról,
és "A szentség színével bémázolt babona" sorral a konkrét képeket szinte észrevétlenül
átbillenti a filozófiai általánosításba. Elhalványodik a couleur locale, s ott áll lemeztelenítve a
feudális világi hatalommal összefonódott, háborúkat szító, tömeges nyomorúság árán
katedrálisokat emelő egyház. A vers csúcspontján az őstársadalom utópiáját siratja a költő, s
mint felvilágosodott világpolgár (Csokonai-alkotta szó!) minden embert és népet egybeölelő
testvériesülést hirdet. A verset szárnyaló jövendölés zárja le az új világról, amelyben felsejlik
a javak igazságos elosztásának gondolata. És nehogy bárki is abban a hitben maradjon, hogy
itt a mohamedánságról volt szó, szerszámokat (vagy plebejus garasokat?) öntet
a harangokból, amint már Jókai észrevette a tudatos önleleplező célzást. De Csokonai szíve
minden lángolásában sem forrófejű. Valóságérzéke, magyar perspektívája nem engedi, hogy
francia példaképei nyomán hatalmába ejtse, mint Batsányit, a felvilágosodottak századvéget-
váró mámora (... megujul a világ, | S előbb, mint e század végső pontjára hág"). Csokonai
rendíthetetlenül hisz az eljövendő aranykorban, de felmérve a hazai realitást, "késő századra"
teszi. Már 1795 előtt ott bujkál benne az a kesernyés érzés, amely a vérmezei tragédia után
felerősödve megíratja vele a Magyar! hajnal hasad záradékát, amely a 20. századra halasztja
a politikai virradatot.
Az epopeiáról szóló értekezésében az oktató költészet törvényévé ezt tette: "utile dulci
mixtum". Seholsem valósította ezt meg inkább, mint Az estvében. A hangulatteremtő tájleírás
csupa finomság, olvatag, édes íz, a legszebbek egyike lírájában. A vers filozofáló második
fele pedig Csokonai legsúlyosabb mondanivalóját hordozza. A két elütő hangú részt az a
rousseau-i gondolat kapcsolja össze, hogy a természet harmóniáját, amelyet Az estve bevezető
tájképei oly megkapóan érzékeltetnek, a szabadság ősi törvénye helyébe lépő magántulajdon
örökös viszállyal és igazságtalansággal zavarta meg. A természeti szép tehát kontrasztként
emeli ki a második részben ábrázolt erkölcsi-társadalmi rútat, s így a vers két felének
stílusbeli disszonanciája tartalmat kifejezővé válik, A behízelgően lágy hangütés után annál
keményebben csattannak az elkeseredés, a tiltakozás, a megbélyegzés szavai.
A mondanivaló voltaképpen sokszor megírt közhely. Ott lappang már a humanizmusban (pl.
Campanellánál), jelen van a korai felvilágosodásban, megfogalmazta már Lahontan, s a
gondolat lényegéhez Rousseau szinte nem is tett semmit. Az estvében mégis eredeti hatásúvá
lesz Csokonai valóságismerete, átéltsége és a korabeli magyar viszonyokra való utalásai révén
(dézsma, porció, legelők, erdők bekerítése; az "indzsenéri duktus", a korábban közösen
használt földek felmérése ellen a nép haragja nemegyszer zendüléssel tiltakozott.)
Csokonai nagy radikális verseiben a Bessenyei és köre felvilágosodott klaszszicizmusának
példáján kifejlesztett elmélkedő költészet jutott végső diadal-{232.}ra. A fiatalabb költő
továbbgondolta, igazi világtávlatba helyezte elődei gondolatait. Amikor Csokonai filozófiai
témával foglalkozik, költői kifejező anyagában is mindig jelen van az Emberiség. Képzelete a
hottentottákig, otahajtákig elkalandozik, s ez nem az orientalizmus puszta divatja nála.
Tágabb szemhatárt akar felmutatni szomorú kis hazája előtt, az egy és oszthatatlan emberiség
üzenetét akarja szavaival közvetíteni. (A szép és kifejező idegen szavak kedvelésének is ez a
mélyebb oka.) Bessenyei költészetét folytatják ezek a versek higgadt, magabiztos
lélegzetvételükkel, nyílt és nyájas okosságukkal, tiszta szellemükkel és csengésükkel.
Szakítanak azonban az előd kissé száraz pedantériájával; a vers baktató menetét roppant
mozgalmasság, nyelvi szürkeségét káprázatos színpompa váltja fel. Ezekben a
költeményeiben csiszolta tökéletesre Csokonai legnemzetibbnek érzett versformánkat, a
párosrímű tizenkettőst, hogy úgyszólván készen adja át Aranynak. A versformát a tartalom
valóságos élő testévé teszi. Sorai tökéletes természetességgel futnak, a legcsekélyebb szórendi
önkény nélkül, a kötetlen beszéd mesterkéletlenségével és közvetlen melegével. Szólamai,
mondatai maguktól értetődően simulnak a cezúrák, sorvégek és sorpárok határai közé. 1795-
re, mikor egyéni sorsa a nemzet legjobb törekvéseivel egyidőben zuhant a mélybe, Csokonai
fejlődése már magasra ívelt. Addigra lényegében megszólaltatta minden alapvető gondolatát,
kipróbálta minden formáját, kimondta legbátrabb politikai ideáit. Utána világnézetének
hanyatlása következik. Költői termése némileg meg is csappan pályája második szakaszán.
Valójában csak népiessége mélyül el és szélesedik; formaművészete azonban tovább érik,
tökéletesedik; számos mesterművét 1795 után alkotja, heroikus lélekkel, melyet nem törhettek
meg a szörnyű viszonyok. Ami még hátra van, az már a készből való – bár káprázatos –
gazdálkodás.

A vándor poéta
Debrecenből Sárospatakra ment jogásznak. A labanc önkénytől annyit szenvedett
pataki református kollégiumban elevenen élt a kuruc hagyomány. Itt már
bevezették a magyar nyelvű oktatást amikor Csokonai ellen a debreceni
kollégiumban az egyik vádpont az volt, hogy búcsúbeszédét magyarul mondta el.
Mégis csalódnia kellett. Mint egyik levelében panaszolja, nyomasztotta a kisváros
szellemi tunyasága. A törvénytudományban néhány hónap alatt járatos lett, de a
paragrafusok lélektelensége, logikátlansága elriasztotta, s örökre hátat fordított a
Werbőczyből való "moslékhabarás"-nak (Bucsu a Magyar Muzsáktól). Az
országgyűlés összehívása azt a reményt ébresztette benne, hogy megismétlődhetik
az 1790. évi fellendülés, nemesi ellenállás. 1796 őszén Pozsonyba sietett, s kezdte
megjelentetni a Diétai Magyar Muzsa füzeteit. Kísérlete érdektelenségbe, kudarcba
fulladt. A példányok nagyrészt eladatlanok maradtak.
1797 tavaszán a nemesi felkelés hírére Komáromba ment. Itt szövődött nagy
szerelme Lillával, Vajda Júliával – a jómódú polgárleánnyal. Hogy családot
alapíthasson, először a keszthelyi Georgikonban próbált katedrát kapni, az új
csurgói gimnáziumba is pályázott tanárnak – eredménytelenül. {233.} Közben
Lillát szülei hozzáadták egy gazdag dunaalmási kereskedőhöz, Csokonai dunántúli
nemesek falusi kúriáiban afféle házipoéta szerepében talált menedéket; csaknem
egy évig Sárközy István szolgabíró kisasszondi kastélyában időzött. 1799
májusában nyomorúságos helyettes tanári állást vállalt Csurgón. Szabad pedagógiai
elveihez, gyakorlatához hű maradt; tanítványai hálájának szép bizonysága Gaál
László rajongó visszaemlékezése. Csurgón iskolai előadáson vitte színre két
darabját, a Culturát és a Karnyónét. A Culturában, feltehetően Horváth Ádám
hatására is, elénekeltette a Rákóczi-nótát. Megrovást kapott érte az egyébként
haladó szellemű patrónustól, Festetics Györgytől, aki attól tartott, hogy e miatt
"széthányják az iskolát".
1800 télutóján, zsebében két forinttal hazagyalogolt Debrecenbe, azzal az
elhatározással, hogy ezentúl teljesen művei kiadatásának és Árpádról szóló nagy
nemzeti eposza megalkotásának szenteli életét. Levelei sejtetik azt a roppant
munkát, amelyet erre a soha be nem fejezett műre áldozott. Ámde mindkét terve
akadozott. A mecénások adományai gyéren szivárogtak (még leginkább Széchényi
Ferenctől és Festeticstől). Előfizetéseket gyűjtött, a kor viszonyaihoz képest némi
sikerrel, de kereső foglalkozásra is szüksége lett volna. 1801-ben, az akkor folyó
földmérések miatt becsben álló goemetra foglalkozást akarná kitanulni Pesten, s
közben esztétikai előadásokat hallgatna. Szerkesztőnek hívták a Bécsi Magyar
Hirmondóhoz, de ez sem valósult meg.
Közben meglátogatta a börtönéből kiszabadult Kazinczyt, s útba ejtette Aggteleket.
Megindító, ahogy írja: "Ennek a barlangnak kitapasztalása egész életembeli
experientiáim között a legszebbik, legkedvesebbik" – nagyobb élmény nem jutott
neki, aki pedig verseiben minden magyar költőnél szenvedélyesebben fejezte ki a
távoli tájak, messzi szépségek szomjúságát. 1802 júliusában hatalmas tűzvész
pusztított Debrecenben. Csokonaiék háza is leégett. Ezzel a költő az anyagi romlás
szélére került. Az éppen megnyitás előtt álló Nemzeti Könyvtárba pályázott;
írnoksággal is megelégedett volna, Széchényi Ferenc azonban már gyermekei
nevelői számára ígérte oda a könyvtár állásait. Most már tüdőbaja is, amelyet
alighanem kora ifjúságától fogva hurcolt, egyre inkább gyötri. Műveinek kiadása
pénzhiány, a papír drágulása, a cenzori okvetetlenkedés és a nyomdászok
megbízhatatlansága miatt egyre késett. Mindössze két kötete jelent meg életében:
Kleist Tavaszának fordítása (1802) és a Dorottya (1804).
A magánossággal kacérkodó rousseau-izmusa valódi emberkerüléssé változott. Már
csak valami csöndes zugra vágyott – ezért kért honorárium fejében, amikor a
református énekeskönyv átdolgozásával akarták megbízni, Debrecen határában, egy
forrás körül "fátalan pusztán" fekvő, vadvizes föld-darabkát. Felvidulni már csak
nyájas és művelt barátai körében, Fazekas Mihály, Kiss Imre, az irodalmárkodó
salétrom-inspektor, Nagy Gábor, Kazinczy híveinek társaságában látták.
1804 áprilisában felszólították, hogy a dúsgazdag bihari földbirtokos, Rhédey Lajos
feleségének temetésén halotti búcsúztatót mondjon. Csokonai, óriási munkabírása
utolsó fellobbanásával, régebbi verseit a kompozícióba beleépítve, néhány nap alatt
befejezte hatalmas filozófiai költeményét. A lélek halhatatlansága címen
ismert Halotti verseket. A hűvös időben, kint a nagyváradi temetőn, miközben
szokása szerint hallatlan beleéléssel, izzásig {234.} hevülő pátosszal elszavalta a
költeményt, tüdőgyulladást kapott, s hetekig betegen feküdt Váradon. Közben
költeménye szövegét, tudta nélkül, elrontva, megcsonkítva, a tételes vallás
szelleméhez igazítva Rhédey kiadatta. Csokonai a nemzet költőjének teljes
önérzetével tiltakozott, s a neki juttatott száz forintot keserű gúnnyal "mint
versificator és mint a halotti pompára dolgozott egyéb kézmívesek" köszönte meg.
Állapota egyre hanyatlott. Gyógyulni akart: "mind az orvosságokban, mind az élés
módjában a legszorosabb rendet" tartotta, de hiába. Amikor újra beállt a hideg, a
tűz által megrongált házban nem volt betegszobának alkalmas helyiség; három
kollégiumi rézmetsző diák szállásán húzódott meg. "... minden külső-belső
szereknél használatosabb volna a hátgerincnek végig való dörgölése: de azt
magamnak lehetetlen megcsinálni, mással pedig nincs kivel tétetni." Utolsó
levelében kifizetetlen apró adósságai miatt mentegetőzik. Miután egy
beteglátogatóban levő kollégiumi diákkal még szelíden eltréfálkozott, 1805. január
28-án fejezte be életét a mindhalálig hősiesen vidám természetű poéta.
1795-ben, pesti látogatásakor, Csokonai felkereste Dugonicsot; őt
ünnepli Dugonics oszlopa című költeményében. Az antik monumentum aere
perennius motívum nagyítódik itt fel; az egyszerű diadaloszlopot a látomásos
barokk fantázia szinte riasztó tágasságú és zsúfoltságú mauzoleummá növeszti,
melynek tövében furcsa ellentétként nyílnak a rokokó violái és nefelejcsei,
zengenek "víg énekecskéi". A nagy aufklérista versek világossága, tiszta-rajzú
gondolatai, sejtelmes claire-obscure-nek adnak helyet, és barokk allegóriákkal
vegyülnek. Ami mégis uralkodik e kevertségben, az a múlt, különösen a harcias
magyar ősmúlt képeinek borongó, kissé már ossziáni szellemű felidézése, melyet
Dugonics programjának megfelelően a nemzeti önérzet ébresztgetésének szándéka
sugall. Az 1795. év dermesztő reménytelenségét mutatja, hogy Voltaire, Rousseau,
Bessenyei helyett – Dugonicsot kellett választania kalauzul, de jele ez annak is,
hogy tovább akart haladni, ahogyan épp lehet.
Dugoniccsal való kapcsolata és a történelmi levegőjű sárospataki környezet
hatására született meg Árpádiászának terve. Hogy mennyi készült el a műből, nem
tudhatjuk. A fennmaradt bevezető sorok – homályos körmondataikkal, itt-ott
sántító hexametereikkel – valamint a cselekményvázlat még Sárospatakon, 1795–
96-ban keletkeztek, s a koncepciót a legkezdetibb stádiumban mutatják. E
hevenyészett vázlat nem lehet azonos azzal a befejezetlen művel, amelyre Csokonai
legérettebb korszakában hosszú évek heroikus munkáját fordította.
A ránk maradt töredék és vázlat azt mutatja, hogy Csokonai elképzelése
az Aeneisnek és Voltaire Henriade-jának motívumaiból, a krónikák
mondaanyagából Dugonics Etelkájának hatása alatt alakult ki. Cselekménye
regényes, eléggé nagy szerepe van benne a szerelemnek. S bár az elkészült
expozíció, energikus jelzőivel, a Zalán futása stílusát előlegezi, egyúttal át meg át
van szőve rokokó kellemmel. A vázlatra az jellemző, hogy a fegyvercsattogással
legalább is egyenrangúak benne a művelődési elemek, a rítusok, szokások,
régiségek leírásai. A befejezés a felvilágosodás történetszemléletét tükrözi: a
magyarság, múltjának kilenc szomorú százada után a tizedik elején virágzik fel, s
jut diadalra a nemzeti nyelvű tudomány és költészet. Az Árpádiász {235.} ebben a
kezdetleges formájában sem jelentéktelen állomása a próbálkozások hosszú
sorának, mely Ráday eposztervétől a Zalán futásáig vezetett.
A múlt felé fordulás óhatatlanul a nemesség világnézetéhez közelíti Csokonait.
Ugyanebben az irányban hat tragikus kiszakadása a debreceni polgári környezetből;
megélhetése miatt is a nemesi társadalomhoz kötődik. Nemesi és polgári-
felvilágosult eszmények közti hányódásának megrázó dokumentuma a Diétai
Magyar Muzsa. Felveszi belé Az álom és a Konstancinápoly kivételével
valamennyi nagy radikális versét. Mindezek cenzúrán és ön-cenzúrán mentek át a
kinyomtatás előtt. Egyik-másiknak a mondanivalója ebbe bele is rokkant. (A
had vakmerően éles konklúziója például elmaradt.) Néhány felvilágosodott vers
azonban ha többé-kevésbé tompítva is, ám lényegében érintetlenül látott
nyomdafestéket. De mintegy rácáfolnak ezekre az olyan versek, mint A mostani
háboruban vitézkedő magyarokhoz című óda, mely hangütésében ugyan a háború
borzalmait idézi, de csak halvány jelzésekkel, s hiányzik belőle A had kísértetiesen
nyomasztó légköre; a továbbiakban pedig Attila, Árpád, Hunyadi nevével tüzel a
harcra, amelynek célja: kíméletlenül irtani a királygyilkos sansculottokat!
(A Tempefői idején még velük érzett együtt.)
Van, aki arra gyanakszik: azért írt és vett fel Muzsájába ilyen verseket, hogy velük
együtt felvilágosodott írásait is mintegy becsempészhesse. A mostani
háborúban ... ilyen értelmezésének ellenemond pazar szemléletessége, bravúros
hangszimbolikája, energikus, robbanó, de Baróti Szabóénál hajlékonyabb,
árnyalatosabb hexameter-stílusa, amelyet az ifjú Vörösmarty szinte készen vehetett
át Csokonaitól. Mindez nem jöhetett volna létre ihlet, érzelmi alap nélkül.
Ennél is talányosabb Az 1741-i diéta, ez a bravúrosan változatos verselésű kantáta,
amely a vitam et sanguinem szellemében buzdít a franciák ellen. Aulikus szellemén
keveset enyhítenek a költő olyan illúziói, hogy Mária Terézia alatt "élelmet,
pártfogást kaptak a szegények", s II. József az ország feljárásával kezdte, "hogy
megorvosolhassa a nép panaszait". A vers felépítése jellegzetesen barokk,
hatáskereső fogáson alapul: az időt visszaforgatja, s a megtörtént (de erősen
megszépített) történelmet a múltban elhangzó jóslat alakjában vezeti fel a jelenig.
Mégis olyan magas poétai igény és költői szépség árad a műből, hogy nem
tarthatjuk puszta retorikai bravúrnak.
A Diétai Magyar Muzsa korszaka után is írt hasonló szellemű költeményeket. A
nemes magyarságnak felülésére nagyjából megismétli A mostani
háboruban ... mondanivalóját, de kevesebb benne az ódai pátosz. A hangnem
közvetlenebb, szemlélete inkább a valósághoz kapcsolódik, sőt helyenként valami
magyaros ízű, talpraesett, játékos humor is beférkőzik ide. (A költő a hadoszlop
oldalán menetelő trombitásként mutatkozik be, vagy a félénkséget mint "kül-
portékát" említi.) Ez a fesztelenség, amelyet a hexameter helyett ezúttal használt
tizenkettősök is hangsúlyoznak, arra mutat, hogy Csokonai mindinkább belülről éli
a nemesi életformát – újabb ok arra, hogy ne higgyük magára erőszakoltnak a vers
mondanivalóját, amelyet egyébként ismét nagyszerű külső-belső forma hitelesít, a
költői sűrítésnek ihletett remekléseivel.
Az igazság diadalma (1799) a mantuai győzelemre készült, de már méretei is fölébe
emelik mindenféle alkalmi költészetnek. Sehol sem ment Csokonai ilyen messzire a
forradalom megtagadásában ("nincs átkozottabb nép a franciáknál"), és mégis;
1795 és 1804 között, a Marosvásárhelyi gondolatokat {236.} kivéve nem alkotott
ennél nagyobb lélegzetvételű költeményt. A költő az 1799. évi hadjárat francia
ármádiáját a jakobinusokkal, pontosabban a jakobinusokról a reakció által
terjesztett rémképpel azonosítja (fejetlen, anarchista, vad ideáktól
megmámorosodott tömeg, "emberevők"). A thermidori fordulatról nem vesz
tudomást. Azzal vádolja a franciákat, hogy elárulták a felvilágosodást, renegátjai
lettek saját forradalmuknak. A fanatizmus ellen támadva újabb fanatizmust hoztak,
megcsalták Európa népeit, új bilincseket készítve nekik. Csokonai forró pátosszal
buzdít harcra ellenük, és a legsötétebb uralkodókra, az osztrák császárra, Pál cárra,
a korhadt török birodalom szultánjára pazarolja csodálatos jelzőit, szikrázó kép-
ötleteit. Mindezt a szerkesztésnek ugyanazzal a biztonságával, klasszikus
szimmetriájával, a dikciónak csaknem ugyanazzal a világosságával könnyed, mégis
méltóságteljes áradásával és színpompájával, mint akár Az estvében vagy
a Konstantinápolyban.
Mégsem engedhetjük át az 1795 utáni Csokonait a forradalom ellenségeinek, a
nemesi reakciónak. Ellentmond ennek Koháry Ferenchez 1797-ben írt levele, (s
több későbbi is), amelyből kiderül, milyen fájdalmas gondolatokkal szemléli most
is az ország rettentő elmaradottságát, milyen világosan látja a jakobinus mozgalom
bukása utáni roppant politikai és kulturális visszaesést. Vannak versei is,
amelyekben töretlenül folytatja 1794–95-ös költészetét. Az Óh szegény
országunkban a kuruc énekek hangján lázít a Habsburg-német iga ellen,
a Jövendölés az első oskoláról az Somogyban a legtisztább demokratikus nevelési
eszmény mellett áll ki, a Marosvásárhelyi gondolatok meg éppen Csokonai
legnagyobb igényű felvilágosodott történelemfilozófiai koncepciója. A "pantha rei"
antik gondolatából kiindulva kutatja a szüntelen változás okait. Rezignáltnak ható
bevezetésében mintha átengedné magát annak a gondolatnak, hogy az érett
civilizációk szükségszerűen elbuknak, s ahogy a maga csodálatos, látomásos
nyelvén kifejezi: meglehet, majd "fókákkal pezsegnek London tört tornyai". Ezután
mégis az emberi haladás vallója; a barbarizmus veszélyétől akar óvni, amely a
kultúrát szüntelenül fenyegeti. Tömör, szuggesztív képsorokban vázolja fel,
Montesquieu szellemében, a glóbusz műveltségi térképét: a vad, harcias erkölcsű
Keletet: a lomha Délt és az alkotó, vállalkozó Északot. Hogy az északi (értsd,
európai, nyugati) népek szabadságával és gazdagságával szemben amott szolgaság
és nyomor uralkodik, annak okát vérbeli felvilágosodott idealizmussal a
tudatlanságban és a "zablátlan indulat"-ban véli megtalálni, éppúgy, mint Berzsenyi
a Vandal bölcsességben. Észak, Dél és Kelet közé helyezi el Magyarországot és
Erdélyt, Marosvásárhelyet a kultúra legszélső őrtornyaként mutatva be a sötétség
óceánjának partjain, s 1794–95. évi verseihez méltóan hirdeti a polgárosodást, a
"termés-elme" (zseniálisan merész jelző, analógiás szó-újítás a "terméskő"-ből!)
kiművelése útján.
Szédítő az a világnézeti szakadék, amely a Marosvásárhelyi gondolatok és Az
igazság diadalmához hasonló versei között tátog. Nem lépten-nyomon elhullatott
alkalmi verseire gondolunk; ezeket gyakorta valóban kenyérért, borért, szállásért
szerzette, s az Alkalmatosságra írt versek előszavában voltaképp megtagadta; bár
ezeket is többnyire megnemesítette azzal, hogy az ünnepelt személy vagy esemény
dicséretét valamiféle erkölcsi vagy filozófiai eszmével igyekezett párosítani. De
ha Az igazság diadalmára és hasonló szellemű megnyilatkozásaira gondolunk,
akkor a föltételezett kényszerű megalkuvás {237.} nem kevesebbet jelent, mint
hogy Csokonai szívében a Konstancinápoly és a Marosvásárhelyi
gondolatok eszméivel, az ellenkezőjét hirdette volna meggyőződésének. Ez pedig
különösen olyan költő esetében, aki annyiszor hangsúlyozta, hogy az utókornak ír,
lélektani képtelenség, mert nem számol a nagy alkotónál a priori jelenlevő erkölcsi
tartással, amely nélkül a legnagyobb potenciális tehetség is semmivé válik.
Csokonai forradalomellenes verseit fájlalhatjuk, tulajdoníthatjuk a körülmények
nyomorító hatásának, de szubjektív jóhiszeműségükben nem kételkedhetünk. Annál
inkább nem, mivel őszinteségüket magasrendű formájuk is szavatolja. Fölösleges
mentegetnünk őt a korviszonyok közismert ellentmondásosságával. Utalnunk kell
azonban viszonyára a francia jakobinusokhoz. A hírek a bécsi sajtó torzító közegén
át jutottak el hozzá, a forradalom belső logikája, taktikai és stratégiai
követelményei rejtve maradtak előle. Érzékeny humanizmusának az 1793–94-es
terror tényei is okozhattak kiábrándulást, mint Schillernél és más nagy kortársaknál,
s a kiábrándulás okozta űrbe behatolhattak a retrográd nemesi eszmék. Végül, mint
láttuk, a világnézeti ellentmondások megvoltak már a költő pályájának első
szakaszában is; s később a tragikus körülmények között ezek mindinkább
elmélyültek.
Bár joggal hangsúlyozhatjuk, hogy gondolkodásában mindvégig a felvilágosodott
humanizmusé, az emberi haladás hitéé és a progresszív hazafiságé volt a
vezérszólam, ki kell mondanunk, hogy inkább nézetei voltak a világról, mintsem
egységes világnézete. Ezt sajátságos társadalmi státusa is magyarázza. Csokonai a
debreceni polgárságnak – amely középhelyzetet foglalt el akkor az ország osztályai
között – a középső, közepes vagyonú, értelmiség és kézművesség határán álló
rétegéből származott. Ebből a rétegből mindenfelé, le és fel egyaránt vezetett út a
társadalomban. Ráadásul Csokonait sorsa kivetette ebből a rétegből is, sehová s
mindenhová tartozóvá tette, vándorösztöne pedig minden akkor lehetséges
élethelyzetben megforgatta. Így gyűjthette össze magába mindazt, jót, rosszat,
haladót és visszahúzót, ami a korabeli Magyarországon csak forrott és kavargott.
Egyéniségére nemcsak az jellemző, hogy a legigézetesebben s olykor a
legradikálisabban szólaltatta meg a felvilágosodás eszméit, hanem jellemző
grandiózus ellentmondásossága is, annak a lírai víziónak egyetemessége és
teljessége, amellyel a korabeli magyar élet egészét, valamennyi problémáját,
végletét, mélységét-magasságát forró belső átéltséggel tükrözte vissza.
Az ellentmondások így vagy úgy, de feloldódásra törekszenek, s ez fokozatosan
bekövetkezett Csokonai művében is. A végleteket a fokozódó rezignáció morzsolta
le. A forradalmi Párizs kisugárzása megszűnt, a reakció Európa-szerte tapasztalható
előretörése még nyomasztóbbá tette a közéleti reménytelenséget. A költőt egyéni
életében is újabb csapások érték, amelyek mögött maga felismerte a társadalmi
hatóerőket. Mindenekelőtt Lilla elvesztésében, aki "a tirann törvénynek | S a
szokásnak meghódolt".

Lillától a Halotti versekig

A valóban Lillához szóló versek között, főleg a szerelem kezdeti, boldog
szakaszában, számos olyant találunk; amely Csokonai korábbi, rokokó ötlete-
{238.}ken és artisztikumkeresésen alapuló szerelmi lírájához képest nem hoz
újat (Az alvó Lilla felett, Keseredés). A szokványos elemeket azonban továbbra is
különös gyöngédség, sok hiteles valóságrészlet, pazarul érzékies, életet árasztó kép
gazdagítja (A szamóca).
Az érzelem cicomátlansága, a meghitt hangütés, a Rozáliához írt költeményekben
sem volt ismeretlen. A Lilla-szerelem erősíti ezt a tendenciát (Alku, Lillához
távollétemben). A Bucsuvétel az első olyan szerelmi verse, amelyből világosan
érzik, hogy valóságos élethelyzetből született. Az ékítményeket, kacér ötleteket
teljesen kiszorítja a meghatott komolyság, a tiszta fogadalom szépsége. Már
Rozáliához írt egyes verseit áthatja a népdalszerűség, a naiv szerelem-érzés.
Bármennyire friss, üde és meggyőző is ez Csokonainál, nem lehet egészen mentes a
szerepjátszástól. Jellemző, hogy azokban a költeményeiben, amelyeket azalatt írt,
míg kapcsolata Lillával tartott, a közvetlenség nem csap át népiességbe, mert az
érzelem emberi hitele nem tűri meg a stilizálásnak még ezt a fokát sem. A polgári
szerelem-felfogás első nagy diadalai a magyar költészetben az ilyen típusú versek,
betetőzései annak az érzelmi átalakulásnak, amely Ányossal, Daykával, Kármánnal
kezdődött, előkészítése Petőfi szerelmi költészetének.
Új a Lillához írt versekben a szerelmi élménynek filozofikus mondanivalókkal való
összekapcsolása is, amint az Ujesztendei gondolatokban látjuk. Csodálatosan meleg
és lírai tónusú filozófia ez, ábrándozóan és tűnődőn lebegő, pedig mindvégig
szigorúan, kristályosan logikus. Az idő mulandóságának, a dolgok örök
változandóságának antik közhelyét végtelenül finoman árnyalt, gazdag
változatokban játssza végig valami gyöngéd, érzelmes önszánalommal, végtelenül
nemes meghatottsággal mindenek közös sorsán, az elmúláson, amely alól Lilla
szépsége, ifjúsága sem kivétel. Ahogyan borzongva és könnyű szédülettel az idő
mélységeibe pillant, és megfoghatatlanságát érzékelteti, feltűnően modern a maga
korában. A vers formája egyike Csokonai legbámulatosabb leleményeinek. A
váltakozó trocheusi és jambusi sorok szembefutó lejtése mintha az órainga
szabályos ide-oda lengésével mérné ki és érzékeltetné az idő megállíthatatlan
múlását.
Szerelmi lírája végső, tragikus elmélyülését a csalódás hozza meg. Már a korábbi
Lilla-versekben is érzik, hogy számára végső menedék ez a kapcsolat a politikai
várakozásainak és írói terveinek kudarca idején ("Csak te légy Lillám, enyim:|
Mindég fogom becsülni, hogy születtem." – Ujesztendei gondolatok). Amikor ez a
szerelem is odavész, kezd bővebben beáramlani Csokonai lírájába a szentimentális
életérzés, annak is a német és az angol irodalomban honos változata, amelyben a
rousseau-i iránytól eltérően a főhangsúly a magánélményekre tevődik át, s a
társadalomból való elmenekülés vágyának ad helyet. Mivel azonban a
szentimentalizmusnak ez a hatása kiérett, nagy költőt ér, mindjárt egészen egyéni
stílusváltozatot hoz létre, amely elüt a szokványos szentimentalizmustól. Áradó
szenvedélyességgel és mégis a végsőkig tisztultan, bensőségesen – emelkedetten és
mégis minden póztól és exaltációtól mentesen, megrendítő emberi egyszerűséggel
beszél szerelméről és fájdalmáról (Az utolsó szerencsétlenség s különösen Még
egyszer Lillához). A lélek mélyebb rezdüléseire, az érzelmek belső dinamikájára
figyelő modern vallomáslíra kezdődik ezzel irodalmunkban. Csalódása gondolati,
életfilozófiai általánosításából születtek meg legismertebb, legtöbbet magasztalt
költemé-{239.}nyei. Valóban, lírája második kiemelkedő csúcsát jelzik a nagy
aufklérista versek után. Tartalmuk kevésbé radikális, hangvételük, élmény-anyaguk
személyesebb. Érzelemmel mélyebben átszövöttek, közelebb állnak a modern líra
típusához. Társadalmi mondanivalójuk kevésbé konkrét, áttételesebb. A tihanyi
echóhoz (amelynek első változata még a Rozália-korszakhoz tartozik, s mintegy
átmenetet alkot a nagy radikális versektől) még nyíltan beszél nemesi vigalmak, a
földesúri juss, a zsarnok törvény ellen, szembeszögezve mindezzel a maga
rousseau-i "ember és polgár" eszményét, s a nagy lélek dermesztő
magáramaradását, akinek elhivatottsága az évszázadoknak szól. E fájdalmasan
lázadó hangot a A magánossághoz című elégiában már a tiszta rezignációé váltja
fel. A szenvedésekre egy ír van, a természettel megosztott magány. Ez edzi a szívet
a halál gondolatához, amely a világ talmiságát megismert bölcs számára nem
elrettentő többé, hanem kívánatos. Csokonai azonban e mélyen pesszimista
költeményben sem tagadja meg felvilágosodott humanizmusát: számára a magány
nem puszta negáció ("Te szülöd a virtust ...|Tebenned úgy csap a poéta széjjel,|Mint
a sebes villám setétes éjjel; |Midőn teremt új dolgokat|S a semmiből világokat.") A
vers elsősorban varázslatos tájfestéseivel ejt rabul. Itt, s különösen a méltán sokat
idézett sorokban emelkedik Csokonai természet-lírája a legmagasabbra:
A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.

Tájat ennyi gyöngéden szenvedélyes érzelemmel, csöndes, olvatag mélabúva

átitatni és mégis éles szemmel megfigyelni rajta kívül csak Tóth Árpád tudott.
"Nyelvében is – mint Horváth János írja – csokonais remeklések: el nem koptatott,
ki nem sikált termés-szavak; mintha csak most születtek volna az érzékelés nyomán
(megfrisselő árnyék; csonka gyertyánok; Rajna bukkanásai; vak kárpit)."
A reményhez mondanivalója még borúsabb. Az előbbi versben alkotásvágy és
halálvágy mérkőzik egymással, itt teljesnek látszik a lemondás, az élet tagadása. Az
üde, mozgékony, rokokó forma azonban olyasmit sugalmaz, hogy nem kell egészen
szó szerint vennünk, amit a szöveg mond. A költő a játékos megformálással
mintegy distanciát teremt önmaga és a leroskasztó élmény között, s ezzel már
humanizálta is, megfosztotta romboló hatásától. A vers a legmegkapóbb kifejezése
a költő jellemző magatartásának, mely a fájdalmon a végsőkig tökéletesített
formával, nagy belső fegyelemmel, a humánum elegáns és szelíden heroikus –
mozarti – derűjével lesz úrrá.
A Dorottya (1799), az első magyar komikus eposz létrejöttében is tulajdoníthatunk
szerepet a Lilla-szerelem fájdalmas végének. Van e műben valami nő-ellenes
indulat, a Lilla-korszak áhítatos nő-kultuszának cinizmustól és nyerseségtől sem
mentes visszahatása. Csokonai általános rezignációja pedig abban mutatkozik meg,
hogy a Dorottya világnézeti élesség tekintetében elmarad korábbi parodisztikus
alkotásai mögött. Több benne a lemondó legyintés mint a jobbra serkentő támadás.
{240.} Idestova évszázados vita tárgya: szatíra-e a Dorottya. A polgári
irodalomtörténetírás általában tagadta, a felszabadulás után kialakult felfogás pedig
túlnyomóan annak tekintette, noha a helyes választ maga Csokonai megadta: "...
nem is szatíra, noha ez utolsónak tulajdoniból, valamint minden comicum poéma a
világon, egy kis lelket kölcsönöz magának." (Előbeszéd). A Dorottya elsősorban
vígeposzi formájú vénlány-csúfoló. Az viszont igaz: a mű azzal, hogy a
köznemesség üres, vegetatív életének törpe eseményeit ennek az osztálynak szokott
bombasztjaival, hősködő modorában travesztálja, szatírai elemet visz az
ábrázolásba (különösen a harmadik ének csatajeleneteiben). Ezt sem szabad
azonban túlbecsülnünk; mivel a Dorottyában a nyíltan tréfálkozó, pajzán hang
uralkodik, a travesztiának nincs túlságosan nagy szerepe, legalább is kisebb, mint a
komikus eposzokban, például Pope Fürtrablásában, amelyet a mű fő mintájának
szoktak tekinteni. Az alapötlet, a dámák és urak háborúja, valamint néhány
részletmegoldás valóban onnan származik, de a cselekménybonyolítás független
tőle, s a vaskos valóságigény, a nyers hang, a harsány csúf ondárosság, a szélesen
epikus elbeszélőmodor elüt a Fürtrablás enervált szemléletétől.
A Dorottyában foglalt szatíra, amint Csokonai meghatározta, a nemzeti "luxus" és
elkorcsosodás ellen is irányul. Elítéli az idegen szokásokat, viseletet, a táncot, az
ellenük való háborgás nem más, mint a konzervatív nemesi irodalom
vesszőparipája. Tiltakozik Csokonai az egészségrontó kicsapongás, a gazdasági
romlásba vezető pazarlás ellen is, a felvilágosodott "józan okosság" és a rousseau-i
természetesség nevében. Ennek azonban egykor kíméletlenebbül adott hangot (A
tél). Ami a Dorottyában a leginkább szatírai, az a lesújtó kép, amelyet a nemesség
műveletlenségéről, lelki ürességéről, életstílusának formalizmusáról rajzol.
A Tempefői vádjait ismétli meg, de tompítottabban. Új ezzel szemben az, ahogyan
ennek a társaságnak durva tónusát s e parlagi "édes élet" gátlástalan erkölcseit
jellemzi. De a Tempefői társadalmi – tehát átfogóbb, mélyebb – bírálata itt a
morális kritikába billen át, jeléül, hogy a költő sokkal inkább belülről szemléli a
nemesség életét, nem szólva arról, hogy miközben megbélyegzi, érezhetően jót is
mulat a bemutatott kilengéseken. Ezért írhatja joggal, hogy a Dorottyáért
"legnagyobb büntetésem pedig egy-két legyező leggyentés" volt.
A Dorottya nagy értéke a bővérű realizmus, mely minduntalan átüt a burleszk
mezen és a rokokó-mitológia pusztán díszül szánt könnyű leplén. A Dorottyából
hitelesen rekonstruálni lehetne a korabeli nemesség szokásait, életstílusát,
gondolkodásmódját, jellemző alakjait. Azzal, hogy éppen farsangolás közben, a
hivalkodás, az egymást érő léha mulatságok, a programszerű tétlenkedés fő
évadjában mutatja be őket a szerző, arra teremt lehetőséget, hogy e jellemző
vonásokat a legsűrítettebben ábrázolja. A szereplőkben – kivéve a vígeposzi
staffázshoz tartozókat és az olyan átlátszóan idealizált figurát, mint Cserházyné –
szervesen s az elevenség hiteles benyomását keltve egyesülnek a társadalmilag
jellemző tulajdonságok gazdag egyéni karakterjegyekkel. A realizmus igényére vall
a műben a hiteles lélektani kidolgozás, s ez annál meglepőbb, mert a vígeposz, mint
Pope-nál is látni, az alakok marionettszerű mozgatását követelné. Realistát mutat a
szereplők viselkedésének gondos motiválása (a hősnőt sorozatos sértések és
mellőzések lendítik harcba, úgyhogy Eris beavatkozása akár el is maradhatna);
egyénített beszédstílusuk {241.} (pl. Rebeka habzóan szószátyár vádbeszéde s
Bordács nyers-kurta válasza a III. könyvben); a tárgyi környezet elemeinek
felhasználása jellemzésre (különösen meggyőző példa Dorottya áldozata a II.
könyvben, amelynek ötlete kölcsönzés Pope-tól, de ott a gáláns szerelem
szokványos rekvizitumai, itt a korabeli nemesi vénlányi élet kellékei kerülnek az
oltárra). Sok remekül megfogott valóság-elem halmozódik fel a mű képanyagában
is. Méltán dicsérik a III. könyv etnográfiai hitelességű, szélesen kifejtett
Hortobágy-hasonlatát. Más hasonló vonások is figyelmeztetnek a mű
realizmusának népies jellegére. Ez eleve hozzátartozik a koncepcióhoz, melynek
forrása – akár mint korábban feltételezték, az olasz irodalomban, akár, mint
valószínűbb, a magyar folklórban találkozott vele Csokonai – az aszkézis-ellenes,
Farsang-Nagybőjt vetélkedés népi műfaja, amely a böjtöt többnyire banya képében
személyesíti meg. Fontosabb azonban ennél, hogy Csokonai a nemesi világot,
félretéve a travesztia-sílust, gyakran népi szemszögből nézi. Nemcsak szóképeinek,
párhuzamainak anyagában mutatkozik meg ez, hanem abban is, hogy például
Gergő személyével kritikát mondat az urak erkölcseiről. Ennek tisztelettudó és
óvatosan bizalmaskodó beszéde azonban azt is elárulja, Csokonai népiességébe,
jóllehet lényegében plebejusi maradt, mélyebben hatolt be a patriarkális felfogás,
mint korábban. A népi iránti érdeklődés Csokonaiban (1796 óta s egyre
rendszeresebben gyűjt népdalokat) nem kis részben a somogyi nemesi irodalmárok,
Horváth Ádám, Sárközy István hatása, akik eloszlatták racionalista idegenkedését a
folklortól. Ezen a réven gazdagodik a Dorottya annyi pompás néprajzi mozzanattal,
főleg a babonák köréből. Szerepük azonban inkább a színesítő motívumé vagy ízes
kuriózumé, beillesztésük nem sejtet politikai érzelmeket.
Hasonlót figyelhetünk meg a somogyi, majd debreceni korszak népies lírájában
is. A Szegény Zsuzsi a táborozáskor végső változatából kiiktatott mindent, ami a
legkevésbé is mű-költőre emlékeztet, és zamatosabban paraszti fordulatokkal pótolt
semlegesebbeket (a kertek aljáig, ehelyett: város kapujáig: száz annyi csókot,
ehelyett: meg annyi csókot). A népi forma hitelesebb lett, de a mondanivaló vádló
hangsúlya valamelyest tompult. Parasztdalában, nem hiába tetszett annyira
Kazinczynak, Kölcseynek, a népies helyzetdalt (éppúgy mint a Siralom címűben)
szentimentális érzelmekkel, stílusfordulatokkal szövi át. Néhány nyersebb
kifejezéstől eltekintve, ugyanazt teszi jóval korábban és sikeresebben, mint Kölcsey
a népdal "tónjának találgatása" közben. A népköltészet irodalommá emelésének
szándékára mutat az is, hogy a vers népi formáját jambizálja. A szerelemdal a
csikóbőrös kulacshoz meg éppen a legtökéletesebb megvalósulása annak a mű-
népdal eszménynek, amelyet Kölcsey kitűz majd, de így megvalósítani nem tud:
"dévaj és mégis meleg, mégis nemes". Nyelve meggyőzően paraszti, anélkül
azonban, hogy provinciális volna. A kulacs megszemélyesítése is tökéletesen
egybevág a népköltészet szellemével. De ahogyan a költő ezt a megszemélyesítést
fegyelmezett logikával minden részletében, minden lehetőségével együtt
végiggondolja, és pompásabbnál pompásabb ötletekkel kibontakoztatja, az már
idegen a népdal naivságától. Ez a verstípus lesz a közvetlen mintája Petőfi olyan
helyzetdalainak, mint a Szomjas ember tünődése.
A népköltészetről való felfogásának megváltozását tükrözi Csokonai Csurgón
rögtönzött Cultura című vígjátéka (1799), amely ismét a nemzeti művelődés {242.}
kérdését állítja a központba. Új benne a Tempefőihöz képest (bár kritikája
korántsem olyan éles) a művelődés módosult eszménye, amelyben erősebb
hangsúly kerül az idegen hatások távoltartására, s nagyobb szerepet kap a nemzeti,
magasabb rangot a néphagyomány. A darab hevenyészettségéért jól rajzolt, élő
típusok kárpótolnak. Különösen a női főszereplő valószerűbb
a Tempefői Rozáliájánál. Inkább világnézeti vonatkozásai miatt figyelemre méltó
Tisztes alakja, akit Nagyváthy Jánosról, a modern hazai mezőgazdaság úttörőjéről
mintázott, valamint Ábrahám, aki a Gerson du Malheureux Shylock-szerű
zsidójához képest "hálás, jó és igazságtalanul bántalmazott". (Pukánszkyné Kádár
Jolán)
Az özvegy Karnyóné s az két szeleburdiak című énekes-táncos komédiában (1799)
Csokonai nem tűzött ki maga elé magasabb célt, csupán kacagtatni akart. A
befejezést a tündéries bohózat Bécsből származó divat-műfajának félszeg
módszerével oldja meg. Mindamellett ez a legszínszerűbb darabja. Igazi dialógusok
peregnek benne, tempója, dramaturgiája élénk, ütemes. "Alakjai –mint
Pukánszkyné írja – nem jellemek, de eleven, színes és mulattató f

Epilógus
A "kedves füstű" Debrecenbe való hazatérése után újat keveset ír; ez a négy év a
csűrbe hordás időszaka. Az Árpádiászt szeretné befejezni; szemében e terv több,
mint pusztán irodalmi ügy: a magyarságot akarná a nemzeti hősköltemény
megteremtésével irodalmilag egyenjogúsítani. A tudományt a költészet fölébe
helyezi, s Hegelre emlékeztető módon magasabb fejlődési foknak tekinti.
Kudarcokkal tele élete egy végsőkig elkeseredett pillanatában lemond a politikai
szabadságról, s a belső szabadság illúziójával biztatja magát. Reményeit egyre
távolabbi korokhoz fűzi, de már ezek a remények is ingatagok: "... írok a boldogabb
maradéknak, írok a XX. vagy a XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a
magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem." Sajtó alá rendezi
költeményeit, végső tökéletességűvé csiszolva őket. Szerelmes versei javából
megkomponálja a Lilla-ciklust, az első magyar líraregényt: Himfy csak a kiadásban
előzte meg. Befejezi legnagyobb szabású fordítását, Kleist Tavaszát. Földi János
elveihez igazodva, mint fordításai nagy többségében, tartalmi hűségre törekszik.
Nem csupán a gondolatokat, hanem lehetőleg a szóképeket is átmenti, de közben
fölényesen elkerüli a túl szoros fordítás minden buktatóját. A Tavasz üdeségében,
szemléletességében, nyelvi gazdagságban csöppet sem marad el tájköltészete
legjobb darabjai mögött, s dúsabb, mozgékonyabb líraiságot áraszt, mint a német
eredeti. A formahűség kérdésében Csokonai szabadelvűbb Földinél. Egyes
fordításaiban ragaszkodik az eredeti versalakhoz, másutt nem. Az eltérés azonban
többnyire indokolt. A tavaszi hangulathoz jobban illik, és a lágy, bizonytalan
ritmusú, hangsúlyos német hexameternek és a vers érzelmes karakterének jobban
megfelel a nyolcas-hetes-hangsúlyos kombináció, mint a kemény és ünnepélyes
magyar hexameter. Hogy választása tudatos volt, az nyilvánvaló a mű
élőbeszédéből. Csokonai fordítónak is a legkülönb a maga idejében, a fordításnak
mégis kisebb a szerepe nála, mint kortársainál, hiszen Kármánnal együtt programul
vallotta az írói eredetiséget (a Dorottya élőbeszédében).
{243.} Ezekben az években bontakozik ki elméleti munkássága, amelyet még
Csurgón kezdett meg, A magyar verscsinálásról közönségesen című befejezetlenül
maradt dolgozatával. Ennek alapján sokáig neki tulajdonították az első igazán
önálló és rendszeres gondolatokat a magyar verselésről. Valójában Földi János
verstanának tételeit ismétli a maga megvesztegető, a legfénytelenebb matériát is
bearanyozni képes stílusában.
Értekezéseit az Árpádiász-szal kapcsolatos tanulmányainak köszönhetjük. Az ázsiai
poézisról a nyers jegyzet és a kidolgozott tanulmány közötti állapotban maradt
ránk. Az epopeáról mindközönségesen példaszerűen logikus, lényegre törő, világos
rendszerezés; gondolatait újra Földitől (verstana retorikai fejezeteiből) kölcsönzi,
de itt Csokonai önállósága nagyobb.
Kiadásra előkészített köteteihez tanulmány-súlyosságú, de mindig rendkívül
könnyed, az olvasóval elmésen évődő előszavakat írt ezekben az években. A
tavasz előbeszédében fordítási elveit fejti ki, és a nyelvújítás szükségessége mellett
tesz hitet. Az ortológusok jogtalanul írták zászlajukra Csokonai nevét. A
nyelvújítás mértékéről, módszeréről, forrásairól (itt és az Anakreoni
dalok jegyzéseiben s egyéb műveiben és leveleiben, mindig rendkívül
következetesen) – ugyanezt vallotta, mint Földi. "Irodalmi nyelvünk fejlődése – írja
Vargha Balázs – ... sok parasztosnak tartott szavát igazolta azóta." Ez rávilágít arra,
hogy Csokonai nyelvbővítése széles, egészséges volt, s nagy szerepet játszott a
magyar költői nyelv fejlődésében.
Dorottya előbeszédében a művészi ábrázolás törvényszerűségeit kutatja. A
költészet célját, felvilágosodott elveihez híven, nevelő hatásában látja, "mely által a
múzsák boldogítóivá lesznek az emberi nemzetségnek". Ez a nevelő hatás vonzó és
taszító példákon: emberi jellemek ábrázolásán át érvényesül, amelyekbe az író az
élet különféle helyzeteiben, különféle személyekről szerzett tapasztalatait sűríti
össze. Így áll elő a "tökéletes ideál", amelyen Csokonai nem eszményesítést ért,
hanem egy embercsoport jellemző vonásainak kivonatát (mai terminológiával
típust). Hangsúlyozza, hogy az irodalom nevelő hatása nem érvényesülhet "oskolai
száraz declamatiók"-ban, példáinak elevenen kell hatnia, érzelmeket, indulatokat
kell megmozgatnia. Fő törvény, hogy a mű valószerű legyen, s az olvasót
"ámulásba" ejtse, azaz a valóság érzetét keltse benne. Ugyanerre a gondolatra
építette fel Gyulai Pál a maga illúzió-elméletét, amelynek fő szerepet juttatott a
realizmus meghatározásában. Dorottyáját helyhez-időhöz kötött mozzanatokkal
telítette Csokonai, "melyek igen nagy precizióra mutatnak". Büszke arra, hogy az
eposz szereplőit valóságos, élő személyeknek hitték (a cenzor is főleg ezért
akadékoskodott, kulcsműnek vélve a Dorottyát). Mindez arra mutat, hogy
Csokonai elméletében a típusalkotás másik követelménye, az életszerű egyénítés is
helyet kapott. Ha hozzávesszük mindehhez, hogy a jellemzetesség érdekében
megengedhetőnek tartja a túlzást, nagyítást, hangsúlyozza a költői képzelet
szerepét, de elveti a puszta öncélú képzelgést, több más írásában pedig (A
verscsinálásról, Lilla előbeszéde) a tartalom elsőbbségét és formameghatározó
szerepét vallja, nyilvánvalóvá válik, hogy a realizmus alapelveit Csokonai
fogalmazta meg először a magyar esztétikai irodalomban.
Gyulai Pál hívta fel a figyelmet egyetemi előadásaiban arra, hogy Csokonai egyike
volt azoknak, akik az antikvitás szellemét a legtökéletesebben mentették át
magyarrá. Különösen lírája utolsó korszakára érvényes ez. A szárnyaló, {244.}
férfias ódai hang, a görög lírai versmértékek nagy szerephez jutnak. A mitológiai
elemek, célzások ismét tömegestől hatolnak be a költészetébe, olykor stílusának
páratlanul áttetsző világosságát is veszélyeztetve. A hang néha megtévesztően
rokon a Berzsenyiével (Széchényi Ferenc Nemzeti Könyvitrjára), bár annál
hűvösebb. Ez a közeg nem igazán a Csokonaié. Egy igazi remekművet adott ez az
új iránya, a Dr. Földi sirhalma felett címűt, amelyben a klasszikus hangvétel
személyesebb líraisággal tudott összeolvadni, lágyabb, melegebb tónust hozva
létre.
Lírája utolsó korszakát megfáradt életének sötét hangulata árnyékolja be.
Csalódásaihoz mind nyomasztóbban társul a halálos betegség. A nemlét egyre
kívánatosabbá válik, a Lethe partjain "ismét emberré lesznek az emberek". Nem
mond ellene ennek az sem, hogy az epikureizmust énekli, s régi és új anakreoni
verseit gyűjti kötetbe. Az a filozófia, amely az egyszerű örömök élvezetében látja
az élet egyetlen valóságos értékét, gyakran nem más, mint a kétségbeesés, a
magasabb célok megvalósíthatatlanságán érzett keserűség visszája. Az, amit
az Anakreoni dalok előbeszédében ír, hogy a nyájas epikureizmus a fösvénység,
nagyravágyás és sok más rettenetes bűn ellenszere, alig lehet több jámbor
öncsalásnál.
Csokonai kései anakreoni dalai azt az érett aszúzamatot ízleltetik, amelyet annyira
hellénnek érzünk, s érzett különösen a romantika (Az álomhoz, A szeplő). De éppen
a túlcsorduló szépség és belső csönd vall arról, hogy nem azonos ez az ó-klasszikai
egyensúllyal, hanem az utána való vágyakozás szülötte. Legszebb bizonysága
ennek A Háfiz sírhalma, amelyet nem hiába tett az Anakreoni dalok záróversévé. A
harmónia és öröm mélységes nosztalgiáját Csokonai már csak a perzsa Anakreont
idézve fejezhette ki a maga teljességében. A képzeletbeli Keletre, a romantikus
elvágyakozások igazi honába teszi át a helyszínt, ahol még virítóbb a szépség, még
időtlenebb a gyönyör. Nosztalgiája tragikus színezetéről vall az, ahogyan a sírjában
fekvő költővel azonosítja magát, s a vers hódító rózsaillatát a csöndes halál
lehelletével elegyíti. És mégsem dekadens. Szinte meghökkentő, hogy a buja
Sirászban ott áll az ész oltára is. A sírhalom fölött éneklő kökényszemű leányok
magyar katonadalokban visszatérő motívumot juttatnak eszünkbe ("Rólam szedik a
virágot"). Az anakreoni fantázia-világot valóság itatja át. A debreceni Sestakert
gohérja virágzik, zöld gyepágyon üveg borocska áll, a kaskában friss eper van,
pinty énekel, "tehenek, lovak futosnak".
Csokonai finoman megfigyelt valóságelemekből építkező lírájának legtisztább
darabjai most, a halál árnyékában keletkeznek. A Főhadnagy Fazekas urhoz egy
élő ember karakterének bámulatosan szuggesztív rajza, az őt körüllengő atmoszféra
teljesen egyéni varázsával. A telitalálatot Fazekas egész életműve igazolja. A
jellemzés eszközei olyan konkrétumok, amelyekről az elmélyült megfigyelés
lerántott minden általánosságot, nem az egyedi esetre tartozót.
Már meglátott; gereblyéjét
És kapáját elteszi
S félig harmatos Linnéjét
Pipája mellé veszi.

Mégsem hiányzik az általánosítás; a vers egy bölcs, humánus magatartást {245.}

állít például. Mindez a poétai hevület magas fokán, a meghatott gyöngéd szeretet
hangján s roppant bensőséggel és közvetlenséggel. A Tüdőgyulladásomról (1804)
már "költőietlen" tárgyával is meglep: a betegség fizikai tüneteinek igen pontos, a
kétségbeesés és a remény közötti vergődés tökéletes hitelességű, árnyalatos
ábrázolása. A vers tetőfokán mutatja Csokonai nyelvzsenijét. Sehol sem érezni
ennyire, micsoda véghetetlen gazdagságú szókincsből válogatja ki mindig a
legerőteljesebbet, a legjellemzőbbet. (S mellem csontboltján irgalmatlan | Sarkával
rugdos két halál, – Innen savanyu ázótjokkal Pusztás barlangok fojtanak ...), és
milyen fölényes tudással alakítja őket a legkifejezőbbé, a legsugallatosabbá, olykor
már a nagy romantikusok módján (Most a cupressusos partokba, | Hol rémlet ül s
jéghallgatás ...).
Élete végén hatalmas lélegzetű költeményben foglalja össze még egyszer életműve
vezérgondolatait, visszaidézve a Halotti versekben (A lélek
halhatatlansága) legnagyobb korszaka elmélkedő, hol hűvösen komoly, hol
nyájasan nyílt kristályos stílusát, amelyet új vonásként itt-ott szenvedélyes,
romantikus látomások szőnek át. A legmagasabb fokon mutatja be a varázslatot:
elcsépelt, irodalom alatti rétegbe szállt műfajt telít magasrendű tartalommal; a
halotti búcsúztatóból egykori világölelő ihletét megújítva vérbeli filozófiai
költészetet teremt. A halál közelsége s maga az alkalom, melyre a költemény
készült, érhetővé teszi, hogy a költemény mondanivalója a vallás körébe vág,
amelynek mindeddig egészen jelentéktelen szerepe volt életművében. A lélek
halhatatlanságát teológiai oldaláról is megvizsgálja, de amikor felelni igyekszik a
"kérdések kérdésére", azon az alapon jut el az igenig: az isteni igazságossággal és
jósággal összeférhetetlen, hogy aki életet, tudatot adott, azt, véglegesen vissza is
vegye. Ezzel az egyetlen, formális érvvel szemben áll a felsorolt kétségek tömege.
A nagy igényű vallástörténeti áttekintés (bár a gondolatmenetben az a szerepe,
hogy arról győzzön meg: a halhatatlanság hite benne élt minden népben, minden
kor emberében), azt a felvilágosodott nézetet tartalmazza, hogy a hitek sokfélék és
viszonylagos értékűek. Az álom című régebbi versét Konfucius szájára adva, nem
feledkezik el arról, hogy a materializmus felfogását is ismertesse a halálról. Feltűnő
melegséggel írja le Szokratész halálvárását, s bár azt mondja: "De akit setétnek és
kicsinynek találunk | Mihelyt egy haldokló keresztyént találunk" – a keresztyén erre
következő monológja a maga elmosódó lírájával nem győz meg erről. Abban, hogy
Csokonai igent mond a lélek halhatatlanságára, nem láthatunk mást, mint a kétkedő
s a kétségbeesés partján álló embernek legfeljebb egy sóhaj erejével bíró
vágyakozását a vallásos hit után.
Pesszimizmusa rousseau-i színezetű, hivatkozik is rá, az ő elméletét gondolja el a
végső következtetésekig. Az emberek, e "kétlábú tollatlan állatok"
szerencsétlenebbek, mint a természettel harmóniában élő barmok. Tudatuk s a
remény örökös gyötrelemre ítéli őket, s megszüli, amit az állat nem ismer, a bűnt. A
bűn Csokonai szemléletében társadalmi jellegű, sőt eredetű, s ez a felismerés
mondatja ki vele egész költészetének legsötétebb szenvedéllyel vádló szavait a
despotizmus, a büntetlenül tobzódó, "a szegényt a törvény útján megkéselő"
hatalmasok s a gyarmatosítás ellen. Egy pillanatra reménytelenségén is
felülkerekedik: a villámból tüzet gyújtó őst az emberi méltóságnak és a humánum
hatalmának szimbólumává emeli. Így, a felvilágosodás legtisztább eszméivel zárul
Csokonai életműve.

38. FAZEKAS MIHÁLY (1766–1828)

FEJEZETEK

 Rokokó és valóság között

 A természet énekese

 A Lúdas Matyi

 Csokonai után

 Kiadások

 Irodalom

Földi másik nagy tanítványa, lelki rokona, életművének folytatója, eszméi diadalra
vivője Fazekas Mihály.
Születésének pontos dátuma ismeretlen; 1766. január 6-án keresztelték meg
Debrecenben. Apja gyógykovács: állatorvos és lópatkoló egy személyben, városi
esküdt. Fazekas Mihály Debrecennek ugyanabból a félig kézműves, félig
értelmiségi polgár-rétegéből származott, mint Csokonai. A Kollégiumban tanult, de
az akadémiai tagozatot nem végezte el: felcsapott katonának. 1782-től 1796-ig
szolgált az I. lovasezredben, az úgynevezett császárhuszároknál. Évekig
állomásozott Galíciában, végigküzdötte a moldvai osztrák–orosz–török háborut
(1788–1790), a foksányi csatában kitüntette magát s megsebesült. Ebben az időben
jelentek meg első versei. 1793-tól kezdve résztvett a francia forradalmi
háborúkban, megjárta Belgiumot, a Rajna-vidéket, Észak-Franciaországot,
főhadnagyságig vitte, de a vérontástól megundorodva 1796-ban lemondott tiszti
rangjáról és hazatért szülővárosába. {247.} Agglegény maradt; gazdálkodott,
kertjét művelte, botanizált. Csokonai hazatérése után meleg barátság fejlődött ki
köztük. Írói termékenysége ekkor állt tetőpontján. Csokonai halála után vers-
termése megcsappant, mindinkább a növénytannak, a természettudományok hazai
népszerűsítésének szentelte magát. Mint a Kollégium pénztárosa és a város
perceptora, esküdtje, polgár-őrségének tisztje Debrecen gazdasági és kulturális
fejlesztése érdekében dolgozott, gyakorlati reformokért küzdött. 1828-ban halt
meg. Vele is a tüdőbaj végzett, mint Földivel, Csokonaival.

Rokokó és valóság között

Első fennmaradt verseit hadi élményei ihlették. Feltette hatalmas
császárunk ... kezdetű verse a foksányi csata hiteles leírása, párosrímű
tizenkettősökben. Ihletője a lelkesedés a török ellen vívott hadjáratért, amelynek
területrabló természetét nem ismerte fel. A magyarok "búsult, árva" jelzője s a
bevezető sorok arról árulkodnak, hogy a lelkesedés voltaképpen II. Józsefnek, a
protestáns polgári értelmiség szemében a felvilágosult uralkodó mintaképének szól.
E nézet mellett Fazekas végig kitartott. Ez magyarázza, hogy bár a
jobbágykérdésben minden korabeli írótársánál radikálisabb, az osztrák elnyomás
rendszere ellen nem tiltakozott. A vers még hosszadalmas, krónika-szerű, itt-ott
friss szemre valló megfigyelésekkel.
Később egy kis mestermű is születik ugyanebből az élményből, a Rajta
vitéz! Sorainak söprő irama, a lassítás nélküli hexameterek, a remek hangulatfestés
Berzsenyi harsogását juttatja eszünkbe. De az igazán a hangjára lelt Fazekas akkor
szólal meg, amikor a magyar huszár csatát túlbömbölő szavát hallatja:
Nyomd bé fiam a süveged, jól,
S rettentő kardod magyarán markodba szorítván,
Rajta vitéz!

Még inkább rávall a lezárás: a csata hevében égő harcosból feltör az emberséges
ember:
 Nagy szíved után, nagy lelked azonban,
Mely a győzöttön könyörűlő, nyomba kövessen.

Más hang ez, mint a Feltette hatalmas császárunk ... roham-leírásáé, amelyben

közömbös könyörtelenséggel vágják a janicsárt "mint a kaszás a répce-virágot". A
kibontakozó nemesi ellenállás és a francia forradalom hatása Fazekast sem hagyta
érintetlenül. Flandriában a forradalom hadseregei ellen harcolt, kapcsolatba került a
francia nyelvvel, a felvilágosodás eszméivel, és bár a jakobinus terrortól
visszaborzadt, a lovastiszti gavallériánál több az a megértés, amellyel az ellenfélhez
közeledik. Fogoly francia tiszttel köt barátságot, a szabadrablás alatt megment egy
polgár-családot. Eközben jut el, Barcsay Ábrahámmal szinte egyidőben, a
katonasággal való szakításig, a háborut kárhoztató, felvilágosodott versekig.
{248.} Az Egy véres ütközet estvéjén serkent gondolatokban Barcsay, Bessenyei
rokon helyeinél is több van egy gondolattal:
Nyúgosznak immár a mai nap baján
Áttört vitézek, durva veszély között
  Görcsökre vont képek vonásit
    Hogy szedi rendbe az édes álom!
Lengj, lengj körültök kellemes estveli
Szellő! legyezd el tőlök az érdemelt
  Nyúgalmat is felháborító
    Ostoba képzetek álmodásit.

E versnek a közkatonák iránti részvéttel teli szavaira visszhangzik csaknem három

évtizednyi távolból a Nyári esti dalnak a törődött aratómunkást gyöngéden
simogató, hasonló képe:
A nap éles fényje sullyán,
Minthogy untig szenvedett
A kaszás, a szűre ujján
Alva tisztel tégedet.
Ó palolj rá csendes este
Nyugtató lehelletet,
Hogy törődött vére, teste,
Újra nyerjen életet.

Kell-e jobb bizonyíték, hogy demokratizmusát, népiességének érzelmi alapjait

vitézi éveiből hozta magával, amikor mint közlegény és altiszt évekig maga is élte a
jobbágysorból befogott katonák nehéz sorsát?
A hadi életnek hetykén jókedvű ritmusokkal int búcsút, elítélve a háborúskodás
ostobáit, a Búcsúzás a hadi élettől. Meglep formai újdonsága: a szokványos műfaj,
a bombasztokkal lelkesítő, barokkos katonainduló szellemes visszájára fordítása. A
verset olvasva lehetetlen nem hallanunk a lovassági mars jellegzetes ritmusát,
majdhogynem dallamát. Valóban ilyen zenére íródott; kottája fennmaradt. A vers
lüktetése olyan pontossággal követi a metrikus dallam ütemezését, amilyenre ekkor
még csak Csokonainál találunk példát.
Fazekas Mihály két szerelmi élménye katona-éveire esik. Ruszándát, a "moldvai
szép"-et, az egyszerű román parasztleányt – akárcsak Margarétáját a nagy katona-
költő előd, Balassi – "havasok aljába" szerette meg. Az emberi egyenlőség mélyen
gyökerező tudata kellett ahhoz, hogy a daliás huszártiszt ne úgy tekintsen az idegen
szép lányra, mint zsákmányra, hanem ideállá emelje, sőt versben is vallani merjen
róla, mégpedig szabályos rokokó udvarló versben (A csermelyhez), amilyent addig
csak kényes úri dámákhoz írtak. Ezt a stílust azonban hamar elhagyja Fazekas
Mihály. Ruszánda moldvai szép című költeményében a megénekelt leány már nem
a rokokó légies, elvont ideálalakja, hanem élő egyéniség, aki magán viseli a
couleur {249.} locale jegyeit. Még ott is, ahol a humanista udvarlóköltészet
kelléktárához folyamodik a költő, a frázist a való körülményekkel – a foksányi
csatában kapott sebével – kombinálja: "Most is a török puskája | Nem lőtt meg oly
mérgessen | Mint egy oláh kis lyánykája | Rám tekintvén édessen."
A költő másik, egész életre szóló nagy szerelme: Ámeli. Francia, flamand, esetleg
német leány lehetett, a francia háboruk sodorták őket egymás közelébe. A
költeményekben kirajzolódó képe elmosódottabb, mint Ruszándáé, mivel a hozzá
írt versek "líraibbak": inkább a belső élmények felé fordulnak. Nem mintha
Fazekas testetlen ködképpel helyettesítené kedvese valóságos alakját. Az öröm
tűndérsége elevenen rajzolja meg a kegyes Ámelit, s a szokványos rokokó enyelgés
mögött élethűen érzékelteti a fiatal lány virgonc kedvét. Természetes nyelven
beszél a szerelemről; a szerelmi évődés leírásának meghitt humora s a záró kép
("Látta az esthajnal miként csókolódtunk"), mely kedves-naivul a nagy természettel
olvasztja össze a szerelmesek csókjait, a népdalok egészséges és erkölcsös
erotikájával rokon. 1796 márciusában megjelent Ámelihez című költeményében
már a leány elvesztését siratja a költő. A humor, a derű többé nem is csillan fel róla
írt verseiben. Visszafájó emléknek maradt meg Ámeli (Éljen a barátság!
Álom). A Végbúcsú Ámelitől póz és sablon nélkül szólaltatja meg a szenvedély
bánattól fátyolozott szavát. Hangnemét a szép és jóságos teremtés iránt érzett
gyöngéd vágyakozás és embertársi megbecsülés sugallja. A költő az érzések
hullámzásának finom rajzát tudja adni. Szentimentális hatások érték, s finoman
gyöngéd hangot, mélyebb érzelmi anatómiát tanult belőlük. A versforma is a vers
hangulatteremtő erejét szolgálja. Egy glikoni és egy aszklepiadészi sorból összetett
rímtelen párvers, amely az első sor végén, a második közepén és végén szünetet
kényszerít az olvasóra: a maga el-elakadó vontatottságával lemondást, bánatot
éreztet. E szelíd szépségű vers után igazi kis remekművet is érlel ez a bánat (Mint
mikor a nap ...). "Tartózkodásával, egyszerűségével megrázóbb, színesebb
költeményt keveset ismerek – írja róla Illyés Gyula –. Megdöbbent és lenyűgöz a
látomás, mikor a naphoz hasonlított nő búcsúzásul némán mellét érinti, s aztán
elfordul; a kép szinte olajnyomatszerű, itt mégis zseniálisan költői." E költőiséget
elsősorban a végső sűrítettség teszi: ritka erény Gyöngyösi bőven csobogó
beszédén iskolázott régibb irodalmunkban. Egyetlen nagyméretű, pompásan
konstruált hasonlatba fogja össze mondanivalóját. A képek leheletfinom és
varázsosan szemléletes, már-már impresszionista festőisége ("A már barnuló
erdőkre veresses arany szint" leggyentő "aranygyapjas felhők"; "az arany festést"
letörlő "sűrűségből kibukott árnyék) kivételes érzelmi mélységet ad ennek a lírai
darabnak.

A természet énekese
Fazekas Mihály kiábrándultan tért haza Debrecenbe. Visszahúzódva él maszszív
építésű cívis-házában. Nem dúskál a földi javakban, de annyija van, hogy a maga
ura lehessen. Debreceni Candide-ként műveli növényritkaságairól csakhamar
elhíresült kertjét. A természet harmóniája ad enyhületet neki. Katonás
keménységgel rejti el a világ szeme elől érzékeny, álmodozásra is {250.} hajlamos
természetét. Gyakran forgatja Rousseau Nouvelle Héloïse-át, a szentimentalizmus e
bibliáját.
Ekkor tájban fordítja le La Harpe Az alpesi bölcs című költeményét. Csokonai
Lilla-dalainak mottója is ebből való; mindketten fontos műnek érezhették. Az
átültetés meglehetősen szabad, de szárnyaló, s egy csöppet sem érzik fordításnak.
Vérbeli rousseau-i vers. Hőse az Alpok csúcsairól, ahol "a nyilt okosság, a nemes
értelem | Útálatos járomba nem jár", tekint le a gonosz világi tülekedésre, s
megvetéssel szemléli "tetteit ez vagy amaz királynak". Hűen fejezi ki Fazekas
ekkori válságos lelkiállapotát, mely a magányban már súlyos politikai
gondolatokat, szabadság-eszméket érlel. A vers a művészi szabadság elvét vallja:
"csupa szerszabással ellenkező dalt" vernek ki a húron a költő ujjai "és csupán
Rólad, ki nem tudsz semmi erőltetést, Természet". Rousseau tanaiban gyökerező
ars poetica ez: szakít a klasszicizmus zártságával, a rokokó mesterkéltségével, s
eredetiséget követel. Fazekasnál azonban csak múló epizód a szentimentalizmus,
nem is ihleti maradandó alkotásokra, s azokba is be-betör egy darabka nyersebb
valóság vagy némi gyakorlatias moralizálás (Egy férje elestén kesergő özvegy, Egy
gerlice keserve, Éljen a barátság!, Álom, A kétségbeesett szerelem). Fejlődésében
mégis fontos fokozat ez. A felvilágosodás racionalizmusán kívül a
szentimentalizmus segíti ahhoz, mint nem egy kortársát, elsősorban Kármánt, hogy
a "semmi erőltetést nem tudó" természet énekese legyen: mindinkább a realista
ábrázolás felé közeledjék.
Megkapta ő is a rokokó anakreontika divat-betegségét, de kellemkedő dalaiban –
éppúgy, mint Csokonainál – nem a rokokó affektáció a lényeg. A Cicázás címűben
a "kecs" valódi bájjá nemesül, mert az ábrázolt helyzet a valósághoz kapcsolódik:
játszadozó kislányokról szól, a gyermek-vershez közeledik, s ez indokolttá teszi az
édeskedő-gügyögő hangot. Másutt a népnyelv nyersebb hangzású fordulatai tűnnek
fel; elcsépelt frázisok helyett Fazekas benci szőlőjében valóban megesett
borozgatások évődő kurjantásai csapják meg a fület.
Az antik versformákon már jó ideje biztosan uralkodik. Mindvégig ezeket kedveli,
többnyire ezekkel él, de Földi egyeztető elveihez híven a nemzeti verselés rangját is
elismeri (Az én poézisom). Ám klasszikus mértékű verseiben is mindig marad
valami vaskos és reális; ez színezi Baróti Szabóéra emlékeztető telt pátoszát a
debreceni tűzvész (1802) alkalmával írt versében:
Sem a tatárok, vagy törökök, sem a
  Rossz nyíri pajkos nép riha tábora
    Nem tettek ennyi kárt közöttünk
      Mint ihol a ravasz elpuhulás.

Vagy rokokó-klasszicista hangú versben, a Csokonai neve napjára címűben:

Már a lanyha zefir páfusi lantodon ...
  ... gubbaszkodva voná magát
    Vénus hóna alá ...

{251.} Sértőek a fülnek ezek a stílustörések: a magyar népi realizmus nyelvének

első mozdulásai az idegen közegben. Ez a nyelvi-népi realizmus jellemzi Fazekas
egy műfordítását is (Vergilius első eclogája). A latin költő urbánus ál-pásztorait
mindvégig keresettség és stilizáltság nélkül, igazi népnyelven beszélteti, s a
hexameterek már csaknem olyan természetes magyarsággal peregnek, mint a Lúdas
Matyiban.
A megelégedés című versében a középszer dicséretének horatiusi ódai hagyományát
a meg nem elégedés énekévé fordítja vissza. Fazekas Mihálynak nagyon is
valóságos okai vannak erre. A papok között "sok ördögök cselédit kelle valóba"
találnia, hiába megy a király elébe is, az sem tölti be hivatását; és a következő
sorban Fazekas legfőbb politikai mondanivalójának első határozott
megfogalmazását kapjuk:
Sok a porig nyomattatott nép ...

Hasonló eszmékhez vezet Fazekas verseinek egy másik csoportja:

természetlírája (Ének a hosszú télhez, A tavaszhoz estendén, Az első olvasztó
szellőhöz, Az én kis kertem). Eleinte csak menedék és vígasz a kert, a természet. Az
évszakok megnyugtató körforgása csendességgel tölti el a költő szívét. Apró
remekműveket ír. Csipkefinomságú, harmatos, igénytelen bájuk, a szinte
mikroszkopikus közelből megfigyelt részletek, a játszi hang, a szín-hang-, íz-, illat-
és tapintás-élményekre egyaránt fogékony érzékelés mohó és mégis gyöngéd
szenzualizmusa, a könnyed dallamosság: e versek rokokó fogantatásáról vallanak.
De míg a rokokó hamisítva szépít, s mitológiával népesíti be a tájat, Fazekas, a
szabad levegőhöz szokott katona és gyakorlati gazda, hajszálpontosan ábrázol, a
költőiséget magából a tárgyból lomboztatja ki.
Hangja leginkább ezekben a versekben rokon Csokonaiéval; itt látni igazán,
mennyit tanult tőle. Egy-egy fordulatát is visszahangozza, mégsem epigon.
Költészete nem ismeri barátja természetleírásainak lírai szenvedélyességét, pazarló
pompáját, hiányzik nála minden, ami a díszítő fantázia terméke; de ez a hiány
többlet is: Fazekas Mihály közelebb kerül a realista természetlírához.
Legkedvesebb témája a zsendülő élet, a koratavasz. Ha téli tájat fest, mindig ott
érzik a közelítő tavasz földszaggal fűszeresedő lehelete. A tavasz nem az ábrándos
szerelem évadja Fazekas költészetében, hanem a születés, a megújúlás ünnepe.
Végtelen áhítattal figyeli meg az igénytelen növények életre-ébredését, s élménye
oly mély, hogy lírája legszebb sorait fakasztja:
Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti
A nyálkás avarok leple alól fejét,
  És pelyhes koszorúját
    Lassanként nyitogatja ki.
Jer lágy szél jer! öleld, és nyalogasd körül
A felkölt gyereket, jer, nehogy a fogas
  Fény megverje szemével,
    Vonj enyhébb levegőt reá.

(A tavaszhoz)

{252.} A rousseau-i magányban töltött válságos éveket mintegy lezárja A tavasz

eleje című írása, amelyet négy kis természetleíró remeke köré komponált.
Prózájában is csillognak verseinek erényei; csobog zeneiségük. A megfigyelés
pontossága még nagyobb is, mint költeményeiben. Panteista áhítat hatja át ezt az
írását; az istenhitet örökre lelkébe véste a kollégiumi nevelés, de a felvilágosodás
eszméi lerombolták a dogmákat. A természet a szabadság világos jelképe lesz:
Petőfi felé hajlik az út. Megjelenik a tájban az ember, akinek a bőkezű és szabad
természet ölén nyomorultul senyvednie és raboskodnia kell. Az eldurvult pásztor, a
verejtékező szántóvető. Távolról mind boldognak látszik a maga együgyűségében,
de kerüljünk csak a közelébe: "Bizony, az erőszak szántotta jő képére a durva
barázdákat; nem lát ő örömöt a viduló időbe, mely nyomorúságinak kapuját nyitá
ki; végigképzeli csorgandó izzadságait, melyeknek jutalmára a huza-vona tátott
szájjal ásitozik; elbúsulva dörgöli le ingujjával első verejtékét és sóhajtva fekszik
neki a gondatlan munkának." Milyen pontos kép! Mily megértő szeretete a
parasztnak, mily világos felismerése kiuzsorázottságának: villámló iróniájú
visszafordítása a nemesi költészet, az Orczyak Rousseau-t kiforgató paraszt-
idilljének.

A Lúdas Matyi
Innen már csak egy lépés a Lúdas Matyi. 1804-ben írta meg, de félreteszi. Hanem
azért a mű kéziratos másolatokban vándorútra indul. Bécsbe is eljut, az ott tanuló
debreceni Kerekes Ferenchez, aki nem is sejti a szerző kilétét. Fazekas stílusában
pompás verses előszót készít hozzá, s névtelenül kiadja (1815). A könyv, úgy
látszik, sikert aratott, mert még ugyanabban az évben ponyvakiadása is megjelent.
Mindjárt megtalálta az utat az egyszerű, kispénzű emberekhez, akiknek a szerző
elsősorban szánta. Fazekas elégedetlen a "hire nélkül" megjelent kiadással,
alaposan átdolgozza a művet, s Márton Józseffel újra kinyomatja (Bécs, 1817).
Talpraesett verses előszót írt hozzá ő is: kiszámított naivsággal bizonykodik ebben,
hogy Lúdas Matyi története "hajdan esett", amikor még "ütlekkel magyarázták a mi
atyáink | Hogy mi az alsó rend törvénnye". De "elmult a vad idő", "szent a törvény,
s az igazság. | Fennyen hordja fejét, mert van bizodalma hazánknak | Bölcs
fejedelmeiben." Mindez jó arra, hogy megtévessze a felületes és a magyar
viszonyokat nem igen ismerő bécsi cenzort, de arra is, hogy a kortárs, aki ért a
szóból, kihallja az iróniát a sorokból. S ha talán kétsége maradna: van gondja a
szerzőnek arra, hogy senki se képzelje a cselekményt a keresztesháborúk korába,
ahová a III. levonás állítja. Az egész mű a 19. század elejének hangulatát árasztja.
Kezdve a máriáspénz emlegetésétől, melyet 1755-ben vertek először, Döbrögi
"újabb ízléssel emelődő" palotáján át Matyinak német katonaorvos képében való
megjelenéséig, minden Fazekas korára utal itt.
A Lúdas Matyi az első mű irodalmunkban, amely népmesei tárgyat, népmesei
eszközökkel, hiteles népmesei hangra dolgoz fel. A történet legrégibb ismert
változata A nippuri szegényember meséje, amelyet i. e. 704-ben jegyeztek fel
Asszíriában. Arab közvetítéssel (megvan az Ezeregy éjszaka egyes változataiban is)
Spanyolországon, Szicílián át elterjedt az egész nyugat-európai folklórban,
északkelet felé pedig behatolt a grúz, orosz, ukrán, román {253.} és csángó
népköltészetbe is. A magyarországi folklórban ismeretlen. Mivel a nyugati
változatok közül a franciák állnak legközelebb a Lúdas Matyi szövegéhez,
korábban úgy vélték, Fazekas franciaországi katonáskodása idején ismerhette meg
a történetet. De a nyugat-európai változatokból hiányzik Matyi utolsó furfangja
(harmadik személy segítségével csalja lépre a gonosz urat); megvan ellenben az
asszír ős-forrásban, az orosz, az ukrán, a román és a csángó variánsokban. Ezek
közül is a román és csángó mesék egyeznek leginkább Fazekas művével. Bizonyos
tehát, hogy a mesét Moldovából hozta magával, ahol öt évig katonáskodott, csángó
vidéken is hetekig állomásozott.
Mindez mit sem von le a mű eredetiségéből. A korabeli magyar nemesi és paraszti
élet hiteles részletei szövik át, az egészen elömlik – mint már az egyébként
idegenkedő Kazinczy is észrevette – a tiszta alföldi magyar szín. Senki sem
ábrázolta Petőfi és Arany előtt pontosabban, elevenebben, nagyobb belső
azonosulással, olyan tőrőlmetszett népi nyelven és észjárással a magyar falu
hétköznapját, mint Fazekas a "karikába hasaló" naplopók jelenetében, a vásár, a
deresrehúzás, a nemesi udvar vagy Döbrögi hintón érkezésének leírásában.
Még sajátosabban magyar – és roppant időszerű – a mű problémafelvetése. Fazekas
az átvett örök-emberi konfliktusból kora nemzeti létproblémáját: a jobbágyság és
nemesség ellentétét bontja ki. Meg is felel rá – mégpedig Petőfi szellemében, de
természetesen annak reális haditerve nélkül. Bár ez sem hiányzik egészen: Lúdas
Matyi alakjának elgondolkoztató fejlődése jelképezi. A lézengő suhanc a
kupeckedésben életcélt talál magának. A földesúri hatalom durván keresztezi útját.
Mégsem csügged el, bosszúra készül. Világot lát, mesterségeket tanul, pénzt
kuporgat, s először iparos, másodszor katonaorvos képében vág vissza. Harmadszor
már paripán jelenik meg a vásárban, a sihedernek száz forintot tud felajánlani a
lóért. Úgy jár-kel "... mint más igaz ember". És ebben van a recept: a parasztnak
iparosodnia, művelődnie, polgárosodnia kell, hogy állhassa a harcot a földesúri
hatalommal. Nem doktrinér tanács ez; Debrecen évszázados példája bizonyítja.
Négyesy László és Horváth János véleménye szerint a Lúdas Matyi a
felvilágosodott filantrópia terméke, csak kíméletes bánásmódot követel a népnek.
Jogokról, tervekről valóban nem esik szó. Csakhogy ez a szépirónak nem is
feltétlenül feladata. A költemény társadalmi típusok összeütközésével példázza
mondanivalóját. Tételes politizálás nincs, de elég annyi, hogy a jobbágy – első
ízben a magyar irodalomban – a maga erejére utalva, erőszakos eszközökkel,
irgalmatlan harcban érvényesíti igazát. S semmi betyárgavalléria, még a pénzét is
mindannyiszor gondosan elveszi az úrnak. Döbrögi kegyetlen, hiú, gőgös, ostoba,
hiszékeny és gyáva; Matyi nemcsak bátor és furfangos, hanem ügyes is,
gyorsfelfogású, következetes. A két típus ellentéte mintegy ítélet a parasztságról és
a nemességről. Lehet-e ezt másképp értelmezni, mint hogy a jobbágyság oldalán az
érték és az igazság, s ennek előbb vagy utóbb politikai jogok formájában is
érvényre kell jutnia?
Sok vita folyt a mű befejezéséről: Döbrögi nagyon is hirtelen megtéréséről. Kik
lélektani döccenőt emlegettek, kik megalkuvást láttak benne. Az igazság az, hogy
ez az egyedül lehetséges következetes megoldás. A költő a jobbágy teljes
győzelmét akarta ábrázolni a feudális zsarnokság fölött. Paraszti
tömegforradalomról 1804-ben nem is álmodhatott. Csak egyéni hőst szerepel-
{254.}tethetett, mégpedig – mivel a kor erőviszonyai közt másként paraszti
győzelmet nem ábrázolhatott – népmesei hőst. Matyit mesei világban juttatja
diadalhoz, akárcsak Petőfi János vitézt. A különbség az, hogy Fazekas aufklérista
racionalizmusa mellőzte a mese fantasztikumát és csak a felépítésben, az előadás
hangnemében követte a népmesét. A hősnek szövetségesei is vannak, s a
cselekmény során sokasodnak. Fogadalmát még mindenki kineveti, de Döbrögi
első elpáholásakor az "ijjedezésre kapatott jobbágy" kajánul oldalba böki társát. A
lóvásárban már aktív segítsége van, sőt a mű első kidolgozásában azt olvassuk,
hogy Matyinak "jó kémjei" vannak. Fazekas a tapasztalatai megszabta szerény
lehetőségeken belül a hős egyéni lázadását igyekezett közösségivé szélesíteni.
A típusalkotás népmesei módon jelképes és idealizált, de a részletekben a lélektani
indokolás olyan tökélye valósul meg, amely irodalmunkban addig példátlan.
Gondoljunk arra a kis lélektani drámára, amely az épülő Döbrögi-palota előtt pereg
le; Matyi mint hamis ács a földesúr hiúságának felpiszkálásával, az építő mester
iránti gyanakvása felkeltésével, majd a maga érdektelenségének hangoztatásával
beférkőzik Döbrögi bizalmába, és kihasználva parlagi naivságát, mely kapva kap a
külföldin, sikeresen lépre csalja.
Döbrögi alakja is kitűnő jellemábrázolóra vall. Csupa ellenszenves vonás, mégis
eleven ember, mert Fazekas nemcsak a gonoszságot, a kegyetlenséget látja meg
benne, hanem a velük nagyon jól összeférő gyengéket is. Így lesz Döbrögi nemcsak
hatalmaskodó, de a nagyobb erő előtt meghunyászkodó (megveretése alatt), gőgös
és durva, de ha érdeke diktálja, alázatos és mézes-mázos (a doktorral szemben),
műveletlen, de sznob is (a külföldinek vélt ács előtt). Ezek az ellentétek fokozzák
hitványságát, anélkül, hogy a romantikus rémalakok démoni egyoldalúságában
mutatnák.
A jellemzés a kivételesen sikerült szerkezet révén még mélyebb jelentést kap. Nem
a szimmetrikusan felépített cselekmény világosságára gondolunk itt elsősorban, bár
az maga is érték a korábbi magyar epikus kompozíciók lazaságával szemben,
hanem a Lúdas Matyi szerkezetének egyenletesen és határozottan emelkedő
jellegére. Az elbeszélés a kilőtt nyíl sebességével szökken a magasba és töretlen
lendülettel ér a célba. A szerkezet emelkedése Matyi jellemének kibontakozásával
párhuzamosan s a ráháruló feladatok növekvő nehézségében és bosszújának mind
elmésebb végrehajtásában nyilatkozik meg. Ezzel együtt nő a mű drámai
feszültsége is. Matyi fejlődésével Döbrögi alakjának összezsugorodása
párhuzamos. A nagyszájú önkényeskedő első elveretése után jobbágyait már
"fiaim"-nak nevezi, sőt "óbégatva könyörög" nekik. Az orvos előtt szánalmasan
sápítozik. Végül a rémület szüntelen hisztériájában él.
A nagyszerű komikum e folytonosan emelkedő szerkezetben bomlik ki. Kezdetben
a "piszkafa végén" tétlenkedő Matyi a humoros alak, Döbrögi félelmetes nagyúr.
Majd szerepet cserélnek; Matyi egyre hatalmasabb, kivetkőzik belső humorából,
Döbrögi pedig mind komikusabbá válik. A fa-arcú, szenvtelen, tárgyilagos
előadásmód, amely csöndes-harapós malíciájával Arany és Mikszáth humorát
előlegezi, elmélyíti ezt a komikumot. Milyen szellemes rosszmájúság nyilatkozik
meg például abban, hogy Döbrögi maga sietteti az ácsot az erdei kirándulásra,
maga könyörög a doktornak, hogy kezdje már a kúrát.
{255.} Méltán dicsérik a mű tömörségét: páratlanul áll az addigi magyar elbeszélő
irodalomban. Nincs a költeményben egyetlen kitérő, egyetlen henye szó, nincs
egyetlen mozzanat, amely ne röpítené előre a cselekményt, vagy ne gazdagítaná a
jellemzést. A kevésbé fontos részleteket épp csak jelzi. A párbeszédek rövid
mondatokban peregnek, mint a legjobb drámákban. A megoldást pár odavetett szó
közli.
Bámulatos az előadás közvetlensége. A hexameteres forma emelkedett, patetikus
kifejezésmódra csábít; a Lúdas Matyi szerzője ajkáról úgy folyik a szó, hogy
prózában vagy akár beszélgetésben sem lehetne másképp mondani. A természetes
szórenden oldalszámra nem változtat semmit. A népi tárgy és az antik ritmus között
jóleső ellentét feszül: "... valami leheletnyi furcsa, leheletnyi komikum az, amivel
Fazekas hexametere az egész mű összhatásába beleszól – írja Horváth János. –
Nem is kell belőle több: minden formális paródia elhibázott volna Matyival
szemben."
A nyelv gazdagon kifejező, rendkívül zamatos, színpompás debreceni népi nyelv,
amely azonban mentes minden provinciális kelmeiségtől. Az első és a második
kidolgozás között az a legfeltűnőbb különbség, hogy az utóbbiban Fazekas sokkal
merészebben nyúl a népnyelvhez, sok új színt, új kifejező erőt merít belőle.
Bizonyítéka ez népiessége tudatosulásának.
A megírása óta eltelt százötven esztendő semmit sem halványított a Lúdas Matyin.
A legnagyobb magyar könyvsikerek egyike. Negyvenhárom kiadása, számos
prózai, verses és drámai átdolgozása (köztük három Móricz Zsigmondtól),
filmváltozata, egy csaknem egykorú s két modern román, valamint német, orosz,
cseh és kínai műfordítása a mű nem hanyatló életerejéről beszél.

Csokonai után
Nagy barátja halála után Fazekas mint költő magára marad. Két versben is elsiratja
Csokonait. Az egyik nagyigényű filozófikus látomásnak készült (Cs. et F.) a
legtisztább felvilágosodott elveket hirdeti, de igazi költőiség nélkül. Fazekas egyre
kevesebb verset ír. Bár legérettebb költeményeit most alkotja, de szinte csak
mellékesen, gyakorlatias tudományos munkája szüneteiben, vagy ha épp ágynak
esik, mint a Nyári esti dalt, amelyben a század elején írt tájpoézisa legszebb erényei
újulnak meg, a gazdag hangszerelésű rímelés pedig a formai továbbfejlődés
képességét jelzi. A költő még egyszer visszanéz a rokokó felé (A serdülő
bajuszhoz), aztán ennek az ízlésnek nyomait s az anakreoni életfilozófiát végképp
felváltja a díszítő sallangoktól tökéletesen megtisztult forma, a felvilágosodott
bölcs higgadt sztoicizmusa. A legfőbb jó a lélek függetlensége, a gondolkodó
magány, az emberszeretettel párosult értelem (A bölcs). Kissé rezignált, mégis
optimista világszemlélet ez: összeforrott a haladás hitével (Exsurge cor
meum). Csak az alacsony izgalmak legyőzését hirdeti, méltó ügyért még tud
hevülni. Ha szeretett városát, amelyet nemegyszer "édes hazám, szegény hazám"-
nak emleget, támadás éri, bajnokként áll ki mellette, mint az Árkádia-pörben –
makacsul védve fél-igazát. Tudnak még a harag pátoszában dörögni sorai, amikor
idegen erőszak fenyeget (Pasquilus in Wolfgangum Ibrányi).
{256.} Mérlegre teszi költészetét. A bölcs szerénysége szól belőle, de versei fő
erényének tartja népiességüket:
És ha dorombba verik sem szégyenlik magokat meg.

1813 táján írja a Hortobágyi dalt, egyikét legkorábbi műdalainknak, amely teljes
hűséggel fogja fel a valódi népdal szellemét, tematikáját és külső-belső formáját;
politikai élű mondanivalója már Petőfi felé mutat.
Mégis észrevehető Fazekas munkásságában egy árnyalatnyi hanyatlás, beszűkülés.
Kezdenek kialakulni a magyar kultúra és irodalom központjai Széphalmon, Pesten,
Dunántúl. Debrecen egyre inkább vidéki várossá szürkül. Kialakulóban a
közmondásos cívis-város, ahol Petőfit szinte a guta ütötte meg "a szalonna szagnak
miatta". Fazekast öreg korára süket magány veszi körül. Felvilágosodott eszméin
kívül nincs mibe kapaszkodnia. A társadalomátalakító ábrándok nem kecsegtetnek
megvalósulással, marad az apró, közeli dolgokon való álhatatos munkálkodás.
Fazekas költészetén is érzik ez a gyakorlatias irányba fordulás. Az Önnönszeretet, a
liberalizmus, a laissez faire elvének első hazai verses megfogalmazása. A
krumpli, ez a sajátságos vers, a "büdösindáju", de oly hasznos gazdasági növény
propagandáját szorongó hangulattal párosítja, amelyet Herder jóslata okoz, a
magyar nemzethalálról. A 127. dicséret, egyetlen s tökéletesen misztikum nélküli
egyházi éneke a becsületes, szorgos polgári munka himnusza. A kellete koránjött
csendes esőhöz gyöngéd szépségeibe, melynek ihletője ugyanaz a természet- és
népszeretet, amely A tavasz elejében teljesedett ki, szinte belehasít a költő dühös
kifakadása a gabona-spekulánsok ellen.
Ez időszakának legmélyebb, legtisztább líraiságú, gyönyörű kerekdedséggel
komponált verse a Ki a bóldog? című, irodalmunk egyik legbájosabb családi idillje.
A költő éber valóságérzéke, megfigyelő szenvedélye megóvja az idill műfajának
főveszélyétől, az érzelgősségtől, az ábrázolás elmosódottságától. Csupa gyors
kézzel, élethűen, üde humorral megrajzolt apró népi zsánerképből épül fel. A nép-
gyámolító gyakorlatiasság ebből sem hiányzik. Magyarországon az a boldog, –
mondja – aki nem fizet füstpénzt, s "dézmát nem ád, se taxabért". Vagyis: az
adófizető, a jobbágy nem lehet boldog, bár az elégedettség mégis csak az egyszerű
dolgos emberek közt verhet tanyát. Az a boldog kis család, amelynek élettörténetén
végigsuhan a költemény, Fazekas korában csak a félig paraszti, félig polgári
(mezővárosi) kis- vagy középbirtokos rétegbe képzelhető bele. A paraszti
polgárosodás programja öltözik itt megint eleven képekbe.
Tudományos munkássága, amely Csokonai halála után mindjobban kitölti életét,
ugyancsak felvilágosodott-praktikus szellemű. Diószegi Sámuellel együtt írja meg,
Földi Rövid kritikájának útmutatásához ragaszkodva, a Magyar fűvészkönyvet.
(1807). "Kővágással vetekedő" munkával dolgozzák ki a magyar botanika teljes
terminológiáját és nomenklatúráját. Az első tudományos és rendszeres magyar
nyelvű növénytan ez, Linné szisztémája alapján. A mai tudományos irodalomban
használatos kifejezések és növénynevek nagyrészt innen származnak, a köznyelv is
sokat őriz belőlük. A legszebb, parasztian ízes vagy költészetet lehelő virágnevek
megalkotását Fazekas biztos nyelvérzékének, ízlésének köszönhetjük (kosbor,
csibehúr, {257.} baltacím – csillagfürt, gólyahír, iringó, aranyfürt, nőszirom).
Növényhatározónak és tankönyvnek szánták a művet. Az előszó a tanúság:
kezükben az ő könyvükkel botanizálgató, művelődni kész férfiak és nők seregét
képzelték maguk elé. Ám erre még nem ért meg az idő. A kötetek kétharmadát a
Diószegi-parókia pincéjében rágták szét az egerek.
Fazekas élete utolsó nagy vállalkozása a Debreceni magyar kalendáriom (1819–
1828). Találó gondolat volt: a magyar tömegek egyedüli olvasmányát, a
kalendáriumot megnemesítve az irodalom megszerettetésére, a tudomány és a
felvilágosodás eszméinek terjesztésére használni a nép körében.
A Kalendáriom programjának veleje a babonaellenes küzdelem (A debreceni első
kalendáriumba, melyből az időjövendölés kimaradt; A debreceni kalendáriom
második kiadása eleibe) és a tudománynépszerűsítés volt. Különösen a
csillagászaté; kitűnő ötlet, hogy a kihagyott asztrológiai misztikát és jóslásokat
tudománnyal helyettesítették. Fazekas kereste és fokozatosan meg is találta a
tudománynépszerűsítés leghelyesebb módszerét és stílusát. Esmerkedés az
égitestekkel című írásában újra teljes fényében látjuk prózáját. Tömör, de nem
túlzottan szűkszavú, eleven, a gyakorlati életből vett szemléletes példákkal van tele.
A stílus élénk, csupa lendület, a nyelv egyszerű, mégis gazdag. A hangnem minden
leereszkedés, katedrai fontoskodás nélkül való s rendkívül közvetlen. Ma is minta
lehet ebben a műfajban.
A Kalendáriom eljutott azokhoz, akiknek szerkesztője szánta. Sikert hozott, sok
példányban fogyott, évente mintegy ötezer példányban adták ki, de 1828-ban
hatezer példányban jelent meg. Utolsó vigasza volt Fazekasnak, aki "elunván már
várakozni a világ jobbulásán", épp a reformkor küszöbén fejezte be hű szolgálatban
eltelt élete csöndes tragédiáját.

{258.} A klasszicista irodalom virágzása

FEJEZETEK

 39. A KLASSZICIZMUS MÁSODIK HULLÁMA

 40. KAZINCZY FERENC (1759–1831)

 41. KAZINCZY PESTI TRIÁSZA

 42. KIS JÁNOS (1770–1846)

  43. KISEBB KÖLTŐK KAZINCZY KORÁBAN

 44. BERZSENYI DÁNIEL (1776–1836)

39. A KLASSZICIZMUS MÁSODIK HULLÁMA

A 18. század végén, a 19. század első két évtizedében megerősödik a görög-római
irodalom hatása. A magyar írók fokozódó figyelemmel fordulnak az antik
eszmények felé; valóságos divatja támad a görög és latin költők fordításának. A
költészetben egyre nagyobb teret kap a mitológia; a versformák között mind
nagyobb tekintélyre tesznek szert a klasszikus strófaszerkezetek. A klasszicizáló
törekvések e külsőleges jelenségei mögött megtaláljuk az antik minták
magatartásbeli, szemléleti követését is. A harmónia imádata, a szép
kiegyensúlyozottság hirdetése, a horatiusi életelvek térhódítása, az elvont humánum
eszménye, a tiszta esztétikum klasszikus szabályainak igézete, az antikos
emelkedettség: mindez szembetűnően jellemző a klasszicizmusra.
Ezeknek a hazai törekvéseknek legfőbb mozgatója, tekintélye: Kazinczy Ferenc.
Nemcsak a maga munkáival, hanem hatalmas levelezésében osztogatott
tanácsaival, kritikai megjegyzéseivel is a klasszicizmus térhódításét segítette.
Kazinczyra mély hatással volt Winckelmann, Herder, Klopstock, Wieland
antikvitás-kultusza, s különösen Goethét tekintette példaképének a klasszikusok
ápolásában. "Goethében görög lélek lakik – írta Bölöni Farkas Sándornak. – Az én
bálványom mindenben ő ... A többinek félve higyj, Goethének ... vaktában."
Döbrentei Gábort program-értékű szavakkal irányítja Kazinczy: "A Szép
Mesterségekben az jár bátran, akinek míve legközelébb jár a Classicusok
miveikhez." Más helyen pedig: "Az az igazán szép, ami Görög és Római módhoz
hasonlít." De törekvéseinek lényegét talán nem is ezek a kijelentések mutatják a
legvilágosabban, hanem esztétikai normái, a németes-klasszicizáló példák nyomán
kialakított széptani elvei.
Ez az a lényeg, amely ráirányítja figyelmünket a Kazinczy és a triász
klasszicizmusa közti különbségre. Mert az antik formák s bizonyos antik
eszmények közös kultusza mellett (az ifjú Kazinczy rajongva olvasta Baróti
Szabót!) nyilvánvaló a különbség is a hazai klasszicizmus e két "hulláma",
változata között. A triász törekvései elsősorban az antik vers metrikáját
hangsúlyozták, s ennek, a formának a kultiválásán keresztül, a magyar vers formai
gazdagításán (s nem jelentéktelen stíl-tömörítésen) keresztül szolgálták az irodalom
polgárosulását. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy ez a közvetett szolgálat a
triász tagjainál gyakran konzervatív, haladásellenes néze-{259.}tekkel párosult.
Kazinczy klasszicizmusa magába öleli az "első hullám" formai eredményeit, de
nem áll meg ezeknél: az ő hangsúlya a pusztán metrikai kultusz mellett vagy
inkább helyett a klasszicizmus esztétikai és etikai eszményeit teszi nyomatékossá.
Ezek a normák és eszmények Kazinczy gondolati műhelyében kilépnek az
antikvitás keretéből, s korszerű igényekkel színeződve, aktuális jelentést kapnak.
Ezek az eszmények és normák Kazinczynál már tudatosan- ötvöződnek az
irodalmi-ízlésbeli-szellemi polgárosulás törekvésével, s éppen ebből a szempontból
jellemző és jelentős Kazinczy klasszicista Goethe-kultusza. Úgy is mondhatnánk:
Kazinczy "modern" klasszicizmusa tudatos szembefordulás a feudális-provinciális
szellemiséggel.
A klasszicista irányzat természetesen kölcsönhatásba kerülhet a kor más
áramlataival. "A szentimentalizmus átveszi a klasszicizmus nyújtotta és a
felvilágosodás megőrizte művészi formákat, és új tartalommal tölti meg azokat, pl.
a pásztorköltészet klasszikus kereteit (Gessner), a klasszikus elégiát, didaktikus
költészetet (Delille, André Chénier), a klasszikus ódát (André Chénier,
Matthisson)" – írja Horváth Károly. Kazinczynál is a klasszicizmus oldott
változatával találkozunk, nem pedig doktrinér antikizálással. A németes-érzelmes
költészet hatása éppúgy megfér klasszicista irányzatával, mint az érzelmes
levélregények kedvelése vagy a realisztikus pályaemlékezet. Befogadó
klasszicizmus ez, amely csak az önmagát megsemmisítő, felszámoló befogadásra
nem "vállalkozott"; nem jutott el Csokonai és Fazekas
népiességének érdemi elismeréséig.
Ez a befogadó jelleg, amely Berzsenyi klasszicizmusát a teret követelő személyiség
dinamikájával, Kölcsey művét már egy új kor törekvéseivel gazdagítja, erényeivel
és gyengéivel egyaránt a hazai polgárosulás szülötte. A klasszicizmus 1795 után,
pontosabban Kazinczy szabadulása (1801) után erősödik fel. Ebben kétségtelenül
szerepe van annak, hogy a bécsi kormányzat elfojtotta a nyílt és felvilágosult
politikai megnyilatkozás lehetőségeit, a köztársasági mozgalom bukása már csak
jelezte a közvetlen politikai cselekvés lehetetlenségét. A polgári törekvések a
reakciós restaurációban közvetett utakra kényszerülnek, ezért válik történelmileg
dinamikussá a nyelvújítási harc a 19. század első két évtizedében, s ettől növekszik
meg az irodalmi törekvések és küzdelmek fontossága ebben a korszakban. Ennek a
nyelvi-irodalmi polgárosulásnak öntudatos vezéralakja Kazinczy Ferenc.
Klasszicizmusa tehát távolodás a felvilágosodás eszméinek közvetlen
képviseletétől, a maradandó értékek keresése egy változékony korban, ugyanakkor
összefonódik a polgárosulás lehetséges útjával, tehát magában hordozza az újítás, a
korszerűsítés energiáit.
Ez a klasszicizmus azonban nem hidalhatta át a korszak jellegzetes ízlésellentétét,
amely Kazinczynak Csokonaival és Fazekassal kapcsolatos fenntartásaiban, illetve
elfogultságában fejeződött ki. Kazinczy arisztokratikus, szellemi polgárosulása,
amely nemcsak az európai horizontokra tekintett, hanem a társadalmi ranglétra
felsőbb fokaira is, nem fért meg Csokonaiék polgári öntudatával, amely szintén
európai távlatokkal mérte a világot, de közben figyelemmel volt a népre is.
Kazinczynak igaza volt akkor, amikor bírálta a provincializmust, korszerűtlenséget,
elmaradottságot. De Csokonai és Fazekas hasonlíthatatlanul több volt, mint az
Árkádia-pör résztvevőinek provinciális tábora. Amit Kazinczy még nem tudott
elérni, azt a mestert {260.} túlhaladó tanítvány, Kölcsey kezdi majd megvalósítani,
egyelőre inkább elvi, mint gyakorlati eredménnyel: a népdal iránti műköltői
figyelem hangsúlyozásával, a nemzeti hagyományokra mutató gondolataival.

40. KAZINCZY FERENC (1759–1831)

FEJEZETEK

 Tanulóévek és pályakezdés (1759–1789)

 A felvilágosodás propagandistája (1786–1795)

 2387 napja a börtönben és alapelveinek megfogalmazása a kiszabadulás után (1795–1804)

 Az első viták és a nyelvújítás előkészítése (1805–1810)

 A nyelvújítási harc fordulatai (1811–1819) Kazinczy versei és tanulmányai

 A Pályám emlékezete és a Fogságom naplója

 Az utolsó évtized

 Kiadások

 Irodalom

A 19. század eleji kulturális haladásnak nemcsak azért volt legnagyobb

vezéregyénisége, mert makacs, belső ösztönné vált programszerűséggel áldozta
egész életét a nyelvújítás harcainak, hanem mert a szépség szerelmeseként az
autonóm szépirodalmiságnak kiküzdője lett irodalmunkban. Az irodalom nyelvi,
formai, ízlésbeli modernizálásáért, azért, hogy alkalmassá váljék a polgári érzés- és
tudattartalmak kifejezésére, senki sem tett többet nála. Eszménye a klasszicista
nyelvi és stílusideál volt, a nehezen – szabályok és törvények közt – elért
könnyedség és szabadság költészete. Irodalomszervező levelezésében
egyensúlyozó művészete – támadó erőszakosság és simuló engedékenység –
vezette, s ugyanez az egyensúly – az elvi szilárdságé és racionális arányérzéké –
jellemzi írói művét is. Elvi következetessége fegyelmezte benne a képzelet
szertelenségét, az eredetiség lázongását, hiszen az alkotói hevület nem hiányzott
belőle, de ő, ízlésének törvénye szerint újra meg újra átdolgozva az egyszer már
leírtat, a "fentebb stílus" klasszikus ideáljához, a tökéletesség eszményéhez
igazodott. Az a Kazinczy, aki – hetedfélévi börtön után – a nyelvújításért támad fel
merészen, viselve a magáramaradás kockázatát vagy az üldöztetés átkát is, csak
jellemének egységét állítja helyre: az ifjúságában radikálizálódó s a jakobinusok
oldalára kerülő felvilágosulttal egybevág a nyelvújító eszmei szigorúsága, az
egyedülmaradástól sem rettegő elvszerűsége. Noha kétségtelen, hogy kiszabadulása
után Kazinczy belsőleg is hátat fordított a felvilágosodás radikális irányzatának, a
jakobinizmusnak, az is kétségtelen, hogy akkori radikálizálódása nem volt a
Martinovicsék vagy Batsányi politikai mélységével és tudatosságával egyenértékű.
Az érzelem és gondolat művészi kifejezésének polgári szabadságáért küzdve állt ő
elsősorban a tiszteletet érdemlő jakobinusok közé, s így súlyosabb törés nélkül, bár
politikailag érthető óvatossággal folytathatta irodalmi harcát az ellenforradalmi
korszakban is, változatlanul, s immár kizárólag a nyelv és stílus közegében
forradalmasítva a közgondolkozást. "Berzeviczy ökonomista radikalizmusának s
Martinovics politikai radikalizmusának elszigeteltségével szemben a nyelvújítás és
az irodalom újjászületésének harcai általános nemzeti mozgalmak voltak, nem
abban az értelemben, mintha széles tömegek vettek volna részt bennük, hanem
abban az értelemben, hogy valóban beleestek a nemzeti fejlődés csak jóval később
kiszélesülő sodrába, és hogy a nyelvújítás és az irodalmi újjászületés harcaiban
valóban tükröződtek a polgári haladás problémái ..." (Révai József). Egyénisége,
mint a nyelvújítás harcosáé, a szépirodalmiság apostoláé és irodalmi szervezőé
saját – nem jelentéktelen – irodalmi művének is fölébe {261.} nőtt, és nem
véletlenül vált alakja jelképessé a nemzet nagy korszakfordulóin, 1849 és 1919
után: ismételten az a Kazinczy mutatott előre, aki börtönét elhagyva továbbra is a
haladás új útjainak keresésére kényszerült, s akinek példájára valami szellemi kiutat
lehetett remélni a kor zűrzavarából.

Tanulóévek és pályakezdés (1759–1789)

A Bihar megyei Érsemlyénben született 1759. október 27-én, s ezen a színmagyar
vidéken, anyai nagyapja, az öreg Bossányi kúriájában nevelkedett hétéves koráig.
A patriarkális öregúr a múltnak embere, de fia, József, Ferenc apja már az új világi
műveltség és nevelés iránt is fogékony volt, sokat örökölt őseinek szellemi
mozgékonyságából.
A kis Kazinczy, akinek nyolc testvére volt, 1767–68-ban az apai háznál,
Alsóregmecen tanulta a latint s a németet, meg a bibliát, majd csaknem egy évet
töltött német nyelvgyakorlás végett Késmárkon, végül 1769 őszétől Sárospatakon
járt iskolába, itt fejezte be 1779-ben főiskolai tanulmányait. Első levelét 1764.
december 3-án írta szüleinek. Apja kezdetben katonának szánta; a fiú ellenállása,
majd más irányú tehetségének bontakozása eltérítette e szándékától, hogy aztán
annál makacsabbul kérje tőle számon az íróvá nevelődést. Ezen azonban a
pietisztikus műveltségű Kazinczy József a vallásos író hivatását értette, ezért
fordíttatta le a tizennégyéves fiúval Gellertnek a vallásról szóló értekezését.
Egyébként korszerű nevelést biztosított neki: idegen nyelvekre taníttatta,
képzőművészeti és zenei oktatásban részesítette, s hogy a világban forogjon,
magával vitte megyegyűlésekre, egy gonosztevő akasztására, József császár pataki
ebédjére.
1774 elején az apa már sürgeti a fordítást, Kazinczy azonban az Ágis, a Kártigám s
más szépirodalmi művek olvasásával tölti idejét; esze, ízlése Vergilius, Horatius,
Anakreon versein, Gessner idilljein csiszolódik. Teológiai tanulmányait sem
hanyagolta el, sőt otthon az ebéd, a vacsora fölötti vitákban mint "tudós
teológuska" vett részt. Apjának 1774-ben bekövetkezett halála után, csak
kegyeletből folytatta a De religione lefordítását, s megkönnyebbülve lélegzett fel,
amikor teológia tanára eltanácsolta – mint túl nehéztől – Gellert tolmácsolásától.
Hajlama világi és nemzeti téma felé fordítja: a Hármas Kis Tükör mintájára
elkészíti az ország rövid földrajzát. A gyermeteg kompiláció (Magyarország
geografika ... lerajzolása), melyet később "hirtelen összefirkált"-nak mond, anyja
költségén meg is jelent Kassán, 1775-ben, s példányait a záróvizsga után zavartan,
szégyenkezve osztogatta társai között.
Miközben filozófiai, jogi és teológiai tanulmányait végzi, hamarosan újabb
könyvecskét készít: Bessenyei németül írt Der Amerikanerét fordítja le magyarra, s
adja ki 1776-ban, Kassán. Művészi becsénél nagyobb az eszmei: a könyv a
deizmussal, a vallási türelem elvével ismertette meg Kazinczyt; e fordításában írta
le először a világosság szót. Munkáját elküldte Beleznaynénak (akinek irodalmi
szalonjába még apja vezette be), sőt Bessenyeinek is, akinek válaszát úgy vehette
Kazinczy, mint felszabadító levelet az írói mesterségre.
{262.} De nem lett Bessenyei tanítványa – a gondolat lázában égő művelődés-
politikus és filozófus nem érlelte odáig műveit, hogy irodalmi iskolát teremthessen
velük. Kazinczy már válogathatott a Bessenyeivel egyidejűleg támadott irányzatok
között, a fejlődés differenciáltabb fokán egyeztethette össze magában az eltérő
ízlésirányokat. Bessenyeinél mélyebben merült bele az "aiszthézis" gyönyöreibe,
bécsi utazása idején (1777) Gessner könyveit kereste, s rátalált Wielandra,
elragadták a Belvedere képzőművészeti kincsei, hazatérve pedig Báróczi és Baróti
Szabó hatása alá került.
Báróczi Marmontel után fordított Erkölcsi meséit a sárospataki könyvtárostól
szerezte meg, s visszaemlékezve megvallja: "édes szólása csudálgatásaiban fel-
felsikoltozám". A könyvet nagyon megszerette (börtöneibe is magával vitte) és
eltökélte, ezentúl Báróczi koszorúja után fog törekedni. Ami elbűvölte, az a szép, új
stílus volt, a ritmikusan elrendezett mondatszövés, a drámai tömörséggel megférő
szabatosság és nyelvtisztaság, meg a franciás idegenszerűség is, amely a parlagi
műveltségűek előtt valóban érthetetlenné tette a fordítást. Íme a minta a magyar
széppróza művelésére: az ifjú előtt, aki Bessenyeitől főként eszmei ösztönzést
kapott, most szépirodalmi életcél csillan fel. Ebbe az irányba fejlesztik hajlamát
Baróti Szabó Dávid "elragadtatások közt faldosott" versei is.
A megtalált életcél hamarosan szétfeszítette Kazinczy teológusi-jogász-
műveltségének kereteit. Már 1779-ben, kassai törvénygyakorlata idején
bekövetkezett világnézeti válsága, elfordulása a tételes vallástól és a "haszontalan"
teológiai tanulmányoktól. 1779 és 1781 között a felekezetiességtől s babonától
ment, fanatizmustól és dogmáktól teljesen "megtisztított" vallásnak laikus, deista
felfogásához csatlakozik Kazinczy. A művészi szép kultusza helyettesíti az
elvesztett vallási élményt, a szépségrajongás lesz egész egyéniségét és világképét
betöltő szenvedélye. Ekkor, 1780 körül fog első nagy irodalmi vállalkozásaiba:
belekezd Gessner-fordításába, 1781–82-ben már a Siegwart-fordításon is dolgozik
(1783-ra készült el vele), levelezésbe lép Gessnerrel, Lavaterrel, Chodowieckivel.
Az európai nagyságokkal való kapcsolata a beavatottság, a kiválasztottság
érzésével tölti el, s Rousseau nyomán megfogalmazza a közönséges emberektől
való tudatos elkülönülését.
Az elevenebb szellemi, politikai életbe is hamar belekóstol. 1782-ben Pesten
folytatja törvénygyakorlatát, s hatása alá kerül azoknak az egyházpolitikai
küzdelmeknek, melyekben a felülről, a császártól elindított haladás bizonyos
eredményei születtek meg. Beleznay, Teleki József, Ráday Gedeon, Prónay László
a türelmi rendelet előkészítésén fáradoznak, a protestáns szabadságok bajnokai,
Kazinczy pedig az ő bizalmi emberük. Nem ismeri fel, hogy II. József a felekezetek
fölé emelkedő, profán állam eszméjét Magyarország fokozatos alávetésével, függő
helyzetének megszilárdításával akarja megvalósítani. A tolerancián, a
sajtótörvényen, a protestáns hivatalviselési jogon fellelkesülő fiatalembert a felülről
jövő "világosodás" illúziójában erősítette szabadkőműves meggyőződése is. Már
Miskolcon, 1784 elején tagja lett a titkos társaságnak, amely bár általában
támogatta a polgárosodást, az uralkodó osztállyal szembeforduló radikalizmus
letörője is lehetett. Nagy szerepe volt az erkölcs, az ízlés finomításában, a korábbi
vallásosság helyett merőben világi, többnyire természettudományos színezetű
misztikával ragadta meg a vallástól nemrég elidegenült tagjait. Kazinczy később, a
kilenc-{263.}venes évek elején a radikálisabb eszméket hirdető illuminátusok
rendjével rokonszenvezett, s lelkesen írta róluk Aranka Györgynek: "az ő célok ...
evertere superstitionem, opprimere Tyrannismum, benefacere. – Nem az-é az élet
legédesebb boldogsága?" ...
Ily eszmékkel lépett először megyei szolgálatba: zempléni, majd abaúji aljegyző
lett, s ez utóbbi hivatalában szolgált 1784 végétől 1786 végéig. A német nyelv
hivatalossá tételét célzó 1784-i rendelet veszélyességét nem látta át, mélyebben
érintette a nemesi megye önkormányzatának császári eltörlése, a közigazgatásnak
felforgatása. Ezért is kérte át magát az iskolaügy területére; gróf Török Lajos kassai
kerületi főigazgató mellett vállalt állami hivatalt. 1786-tól 1790-ig Kazinczy a
megújuló magyar iskolázás apostola. Mint felügyelőnek, magas és jól fizetett állása
van, széles hatáskörrel bír, de éppen iskolaszervezői gyakorlata fordítja szembe
először az egyháziakkal, hitfeleivel is, akikhez a nyolcvanas évek elején még
barátság fűzte. Kassán él, sokat utazik Felső- és Kelet-Magyarországon, iskolákat
állít fel s ellenőriz, feletteseinek teljes megelégedésére. Hetvenkilenc iskolát vett át,
működése harmadik évében számukat már százhuszonnégyre emelte: ebből
tizenkilenc volt a közös iskola, melyben a különböző felekezetekhez tartozó
tanulók államilag megtervezett közös nevelésben részesültek. Érzelmi világát
finomította a kassai szalonélet, melynek társasági örömeiben, szerelmeiben éppúgy
kedvét találta, mint a szabadkőműves ceremóniákban. A szerelem a "fentebb" élet
szertartásává finomult lelkében; vágyai Radvánszky Teréz, a nagyműveltségű,
széplélek barátnő és Kácsándy Zsuzsanna, a hűtlenkedő, szeszélyes szerető közt
csapongtak ide-oda. A Törökék, Kácsándyék vagy Bárczayék kassai szalonjaiban
összegyűlt "szép társaságoknak" s a női szabadkőműves társulatok hölgytagjainak
szánta Bácsmegyeyjét, melyre a kassai szalonélet ihletése nyomta rá bélyegét.
Előbb készült el azonban, s előbb is jelent meg Gessner-fordítása. A gyermekfővel
közzétett első publikációk után Kazinczy viszonylag későn, harmincéves korában
lépett igényes munkával a közönség elé. A nyolcvanas évek elején elkezdett
fordítás évekig tartó csiszolgatás után került nyomdába: ez az első eset
irodalmunkban arra, hogy a prózaíró tudatos, szinte tudós műgonddal alakítja ki
művét. A Báróczi útján továbbjutott Kazinczy személye már ekkor úgy áll előttünk,
mint a művébe, mint egy külön világba bezárkózó, önmagát abban kiélő modern
írószemélyiség.
A Geszner Idylliumi 1788-ban jelent meg Kassán, előszava (Rádayhoz) 1785
nyarán kelt. A csiszolgatás határozott művészi tudatosságot jelentett: az akkor már
világhírű idillek idegen fordításainak vizsgálatát éppúgy, mint tudós eszmecserét a
műről, stílusáról magával a szerzővel, halála után pedig feleségével. A fordítás a
tartalmi és stilisztikai hűségre, pontosságra és a nyelv zenei ritmusára ügyelő
gonddal készült. Kazinczy ekkor még nem nyelvújító. Az ízlést akarja
megváltoztatni, finomítani, s e törekvésében akadályozná a csinált magyar szavak
használata, ezért idegen szavakkal is gyakran él.
Gessner klasszikus mezbe öltözött idilli világa klopstocki szentimentalizmust fejez
ki álnépi környezetben. Kispolgári optimizmusa minden nyugtalanítót távol tart
olvasójától, rokokó érzelmessége távolról rokon ugyan Rousseau
gondolatvilágával, de annak édeskésebb, egyszerű boldogságot {264.} kínáló
változata. A civilizációtól való elfordulásával s az "ősi szép" időkbe való
visszavonulással Gessner bírálja a társadalmat, de egyszersmind kispolgári
ideálvilágba is menekít. Kazinczytól, a felvilágosult és érzelmes kultúrájú világfitól
nem volt idegen ez az életérzés, de elsősorban a mű választékos stílusa tetszett
neki.
Ízlésfinomító, nem pedig nyelvújító szándékkal készíti s adja ki 1789-ben második,
nagyobb sikerű fordítását, a Bácsmegyeyt. Már a mű kiválasztásában megnyilvánul
bizonyos új tartalmi igény, melyet különben egy korábbi, de megsemmisített
fordításában, a Siegwartéban is érvényesített, megtisztítván a mű alakjait "az
unalomig vitt pityergések"-től s megmagyarítva a szereplőket és a színhelyet. A
magyarításnak ez a formája, mely eltér a Gessner Idylliumiban követett hű fordítás
elvétől, közkeletű volt akkor irodalmunkban, de nem úgy, ahogyan Kazinczy
végezte el a Bácsmegyeyben: ő barátnőinek képébe s találkozásaik kedvelt
színterére helyezte át Kayser Adolfs gesammelte Briefe című regényének (1777)
alakjait és színterét, s ezzel a személyes önkifejezésnek fordításba rejtett ritka
példáját alkotta meg.
Bácsmegyey öszveszedett levelei a hősnek Surányi Mantzi iránt érzett reménytelen
szerelméről, csalódásairól s pusztulásáról szólnak. Az erős érzelmi elfogódottság, a
szentimentális lázadás az az új tartalom, mely a Siegwart mellett a Bácsmegyey
öszveszedett leveleit is megkülönbözteti a gessneri Arcadiától. Kazinczy
sokoldalúan képezi ki az új, lázongó érzelmesség formáit, mentesen az idilli
egyszerűségtől. S mert főhőse életének egyes eseteiben nyíltan támadja a rendi
társadalmat, mint a személyes emberi, érzelmi szabadság korlátozóját, Kazinczy e
könyvében közel került a kritikai ábrázoláshoz. Stílusa a szókincs
változatosságával, a tárgyhoz való alkalmazkodás révén vált kifejezővé. E
kijelentése: "egyedül Artistának kívánok tekintetni; a ki a táblán nem a Sujettet,
hanem a Festő munkáját, etsetjét s tüzét nézi" – úgy értendő, hogy pontosan
alkalmazkodik hőse társaságának mindennapi szóhasználatához, amit különben "az
alatsonyabb rendű írások", mint a román, mely nem tartozik "a Poesis fentebb
nemé"-hez, meg is kívánnak az elhihetőség kedvéért. Ezért nem akart "szófaragásra
vetemedni", s tartotta meg a "nagy világban mindenek előtt esmeretes" idegen
szavakat. Később, a Pályám emlékezetében, a könyv sikerét maga is a
cselekménynek honi földre plántálásával, a "szép társaságokban ismert idegen
szók" megtartásával és "némely kedves és érzékeny s poétai képű szólások"
alkalmazásával magyarázta.
Az első kiadásnak valóban nagy sikere volt, felolvasták, verseket írtak róla,
jegyzeteket készítettek belőle. Horváth Ádám és Földi János, ez időben Kazinczy
leghívebb levelező-társai, Csokonai és Kisfaludy Sándor, Vitkovics és Virág
lelkesen üdvözölték, a vaskalapos professzorok és a konzervatív felfogású írók
azonban nem titkolták ellenérzésüket.

A felvilágosodás propagandistája (1786–1795)

"Szép és dicső dolog a haza jövendő boldogságán dolgozni, kilesni a rejtekben levő
talentumot és azt mívelésbe hozni, hogy idővel nagyfényű tagja legyen a
társaságnak, s intés, tanítás és példa által kitépni a gyenge elmékből azon
bolondságok töveit, melyek ha gyökeret verhettek egyszer, később kitépés {265.}
által tökéletesen ki nem téphettetnek. ..." E vallomás szerint Kazinczynak a
felvilágosodás eszméit propagáló tevékenysége már az iskolaügy szolgálatával
elkezdődött.
Verses próbálkozásai (bár vannak korábbról is) ugyanekkor válnak gyakoribbá.
Egyrészt a gessneri fordítások ízlésvilágának jegyében Klopstockhoz, Stolberghez
közeledik, őket fordítja, s utat tör a nyugat-európai formájú óda stílusának;
másrészt klasszikus ódát készít (pl. A tanítvány) és főleg dalt, anakreonit (a nagy
formaérzékenységű Földi Jánossal kel versenyre) és modern németeset is (inkább
ez illik tehetségéhez). Miközben Klopstock és a német anakreontikusok útján jár,
mind több sikerrel alakítja ki eredetiségét, pl. a Boldog bolondoskodásban
(később: Bor mellett) vagy A tavaszhoz címűben. Klopstocktól kölcsönzött női
nevek alatt énekli meg ekkori szerelmeit. Izmosabb nyelv, nagyobb önállóság,
igazabb mondanivaló jellemzi ekkor készült – részben töredékes –
tanítókölteményeit és episztoláit, melyekben a szabadkőművességről és a
világosodásról ír, élesen szembeállítva egymással a felvilágosodást és a "vak hit
békóiban" kínlódók tévelygéseit. 1786-ból való szép verse, A
vallástalan, világnézeti álláspontját fejezi ki: a két szélsőség – a vakbuzgóság és a
vallástalanság – közt, a racionalista autonóm erkölcsiség elvét vallja, s noha a
versben inkább az ateista felfogáshoz húz, mégis azt a középutat választja, amelyen
keresztény szellemű, de antikonfesszionális iskolákat, racionalista embereket
formálhat. Legjelentékenyebb verse ez időből a Horváth Ádámhoz, Keresztes
Bálint kedveséhez ... című, episztolai keretbe helyezett románca, melyhez
prózai Jegyzések csatlakoznak. Bravúros leleménnyel teremti meg ebben
költészetünk első népiesen archaizáló versét; kortársai (pl. Földi) ámulattal
fogadták a gót betűkkel szedetett költeményt, s azt vélték róla, hogy valóban II.
Endre korából való. A Jegyzésekben barátjának a lélek halhatatlanságáról vallott
nézeteit cáfolja.
A felvilágosodás propagandáját nem verseivel, hanem prózai fordításaival és
szerkesztői munkájával végezte a legeredményesebben. A kassai Magyar Museum
megindítása, az Orpheus szerkesztése, majd szerepe a magyar játékszín
megalapításában, kiadványai (Külföldi Játszó Szín, Heliconi virágok) már ekkor az
irodalmi élet egyik legtekintélyesebb alakjává tették Kazinczyt, a Bessenyei
örökségét szélesebb szépirodalmi alapon, tudatosabb ízléssel, politikailag is
határozottabb irányba továbbfejlesztő literátort.
1787-ben Kassán ő javasolta Baróti Szabónak, hogy indítsanak szépirodalmi és
kritikai folyóiratot. Baróti Szabó Batsányit is bevonta a társaságba, s ő hamarosan
magához ragadta a vezetést, Kazinczyt kiszorítva a vállalkozásból. (A Magyar
Museum szerkesztője a második kötettől kezdve már Batsányi.) Nem csupán a
helyesírás körül (Batsányi y-ista, Kazinczy jottista volt) és nem is csak a vallás
terén ütköztek össze; nézeteltéréseik mélyebb oka politikai és ízlésbeli különbség
volt: a jozefinus felfogású és a nyugati polgári ízlést terjesztő Kazinczy útja tért el a
nemesi ellenállás felől érkező Batsányiétól, aki irodalmi törekvéseiben felvilágosult
műveltsége mellett is konzervatívabb volt, Kazinczyban viszont nem éltek Batsányi
plebejus indulatai. Kazinczy engedett, eltűrte, bár jogos felháborodással, hogy a
Museum számára írt bevezetését Batsányi önhatalmúlag a magáéval helyettesítette.
Útjaik hamarosan elválnak: Kazinczy új folyóiratot készít elő; címéül némi
tanakodás után, szabadkőművesi nevét, az Orpheust választja.
{266.} Hogy mily eltökéltséggel kelt harcra a felvilágosodásért, Aranka Györgyhöz
írt sorai mutatják: "Én megmakacsítottam magamat kicsikarni a superstitio kezéből
a véres tőrt és irtóztató képéről lekapni az álorcát, Voltaire, Rousseau, Helvetius, a
Sanssouciban lakott filozófus [II. Frigyes] s a kőművesség adnak paist balomba,
jobbomba kardot, lábaimra szárnyakat ... Valakinek fel kelle támadni, mert már
többé szenvedni nem lehet, amit csinálnak." Az Orpheus Kazinczy eszmei
állásfoglalásának legszebb tükre, cikkein átsüvölt az idő változása. Szerkesztése
1789 elején kezdődött el, s kiadása 1792 elejéig tartott, annak ellenére, hogy a
folyóirat nyolc terjedelmes füzetén az 1790-es évszámot olvashatjuk. A célkitűzés
megfogalmazása óvatos, majdnem középutas: kerülni akarja "a mérges érdeklését
annak, ami embertársai előtt szent", a "Világosság elfogadására kevés emberek
alkalmatosok", ezért a "Józan gondolkozás"-t, a nyelvnek poézis útján való
tökéletesítését és a nemzet történeti, kulturális önismeretét akarja ápolni, de már az
első füzetekben sajátos türelmetlenség váltja fel a tartózkodó hangot. Kazinczy
Pálóczi Horváthtal polemizálva, tagadja a lélek halhatatlanságát, vallás-, gondolat-
és sajtószabadságot hirdet, Rousseau súlyos szavaival akarja befolyásolni a magyar
törvényalkotást ("A mi törvényeink arra valók, hogy bukjunk meg fejedelmink
előtt, vaktában teljesítsük, amit parancsolnak, másnak zsebjéből ne lopjunk s
gazdagon fizessük a haza tolvajit ..."), s Helvétius, d'Holbach, Rousseau és Voltaire
műveiből készített fordításokkal izgat a polgári szabadság mellett.
Felvilágosító programjának megvalósítása mellett Kazinczytól nem volt idegen a
nemzeti ellenállás lelkesedése; maga is ott állt őrként a hazahozott korona mellett,
melyet megcsodált s részletesen le is írt; a Hadi és Más Nevezetes Történetekben a
deák nyelv ellen s a magyarnak iskolai és közéleti meghonosítása mellett közölt
forróhangú cikket; buzgólkodott a nemzeti nyelvű színjátszás érdekében az ifjú
Ráday oldalán, írt, fordított, szervezett, pénzt szerzett, majdhogy nem színésznek is
ajánlkozott. Világos mindebből, hogy II. József alatt sem a nemzet ellen, hanem
csak a rendi maradiság ellen dolgozott, elsősorban a magyar felvilágosodásért.
Az Orpheus második felében már kesernyés hangulata, ideológiai visszavonulása
tükröződik. Lázadását ekkor már inkább a szépirodalom eszközeivel fejezi ki.
Megkezdődik a reakció előretörése; Kazinczyt a Helytartótanács 1791 elején
elbocsátja hivatalából. Ugyanez évben adja ki a költő a Heliconi Virágokat. Ez a kis
kötet jórészt az Orpheus verstermését fűzi csokorba: a felvilágosult propagandát –
most fegyvert váltva – a költő, a szépíró folytatja.
Több prózai fordítása (pl. a Contrat social) nem jelenhetett meg, jelentékeny hatást
tett azonban az Osszián-kultuszt elősegítő Vak Lantosával, ezzel a Veit Weber
nyomán készült, vadromantikusan lázító szerelmi történetével, továbbá
Herder Paramythionjainak (mitológiai példázatainak) fordításával és különösen a
fennálló rendet támadó drámafordításaival. Fordítói tevékenységének egyik rugója
mindenesetre a játékszíni mozgalom volt, melyhez egyformán vonzották
nyelvművelő és polgárosító törekvései, de nem kevésbé színházi élményei. Fogsága
előtt tizenhárom külföldi drámát fordított le: négyet Goethétől (A vétkesek, A
testvérek, Clavigo, Stella), kettőt-kettőt Shakespeare-től, Schröder után (Hamlet,
Macbeth), Lessingtől (Miss Sarah {267.} Sampson, Emilia Galotti) és
Metastasiótól (Themistocles, Titus kegyelmessége), egyet-egyet
Gottertől (Medea), Gessnertől (Eraszt) és Le Mierre-től (Lanassza). Miklós
öccsének Gebler Ozmondok vagy a két helytartó című darabjának átültetésében
segített. Előadásra alkalmas szöveget akart a színészek kezébe adni, ügyelt tehát a
színszerűségre is, miközben stílusmintákat kínált a különböző nemekben (történeti
tragédia, polgári szomorújáték, polgári érzékenyjáték, melodráma). A
nyelvművelés szolgálatát szorosan összekapcsolta a haladó eszmei mondanivaló
hirdetésével. A Lanassza elé írt ajánlólevelében a filozófiai tanítást emelte ki, s azt,
hogy a "setétség", "ál-világ" ellen kíván küzdeni, a "superstitio" s az "impostura"
uralmának megdöntéséért. Irányzatossága kiderül az Emilia Galotti fordításából,
a Hamletnek pedig korszerűségét emelte ki: "az a rémítő borzadás, amellyet a'
Hamlet' személye és a' kísértet' támaszt a Nézőkben, nagyon analogizál
Nemzetünknek mostani nem-rózsaszínű érzéseivel". A Goethe-fordításokban az új,
polgári erkölcs ideáljáért küzdött a konzervatív, feudális vaskalapossággal
szemben. A maga életére, szerelmeire és erkölcsi problémáira való célozgatást is
rejtett e fordításaiba. Az 1790 körüli évek tarka stíluskavargásában Kazinczy
képviselte, Kármán mellett, a legmagasabb rendű dramaturgiai stíluseszményt,
klaszszikus auktorai, stílusa, színi hatásra törekvése, lélektani, erkölcsi és
társadalmi irányzatossága miatt.
De talán egyik művében sem indított oly indulatos támadást a fennálló rend ellen,
mint a wielandi Diogenesből (Szókratesz mainomenosz – A szinopei Diogenesz
dialógusai) 1790-ben készült, 1793-ban megjelent fordításában. E mű
vezérszólama az uralkodó világnézet, a papi önkény, a fennálló társadalom
elvetésé, a kivonulás ebből a világból. Nem csoda, hogy gyorsan betiltották.
1779-ben az ideológiai krízis, a hit megrendülése rombolta le a gátakat a szépíró
lendületes, termékeny fejlődése előtt; a folyamat végén, 1790 körül, a kifejlett
szépíró vetette harcba radikális felvilágosult érveit a despotizmus ellen. Amikor
pedig látnia kellett, hogy szépírói és szervezői tevékenysége áttörhetetlen politikai
gátakba ütközik, irodalmi lázadása mindinkább politikai állásfoglalássá alakult át.
Már 1791-től kezdve ismerte Hajnóczyt, tudta róla, hogy "a francia revolúciónak
előmenetelét mindig leste és róla mindig protokollokat vitt ... én magam is sok
ízben leltem őt abban a dologban. ..." Forró barátság szövődött közöttük.
Szentmarjayért is lelkesedett: "Kassán tanulván, dísze volt az akadémiai
ifjúságnak." Milyen tehetség lehetett, ha a valóban nagyképességű Dayka Gábor
"sírt, hogy őtet és Szolarcsikot utol nem érhette a tanulásban". A két Szlávyt
(későbbi börtöntársait), Szulyovszkyt és Szentjóbi Szabót szintén jól ismerte.
1792-ben Kazinczy Alsóregmecen élt, időnként fel-felsietett a fővárosba, remélve
valami újat és jobbat I. Ferenc uralkodásától, talán hivatalt is. Sokat írt, de minden
tervével kudarcot vallott. Folyóirata megszűnt, s az egyre nyomasztóbb cenzúra
gátolta a könyvek kiadatását. Kazinczy szeretett volna saját otthonában
berendezkedni. 1791 tavaszán elkezdte a kisbányácskai építkezést, de csak 1794
őszén szegezhette ki a majorság határán vezető országútra a táblát: "Abaúj
Vármegye. Praedium. Széphalom. 1794." Elégedetlen volt az állapotokkal s ennek
hangot is adott: a megyegyűlésen ellenezte az {268.} egyetem Pestről való
elhelyezésének reakciós tervét; heves vitába bocsátkozott azokkal, akik a
szabadkőműveseket bérgyilkosoknak vagy jakobinusoknak nevezték, s a
jezsuitákra hárította át ezt a vádat; a gondolat- és sajtószabadság mellett küzdött,
nem felejtve Diogenesének ostoba érveléssel történt betiltását. 1794 nyarán
Szentmarjay megnyerte a jakobinus mozgalomnak Szulyovszky Menyhértet, s ez
adta át a megyei közgyűlés idején rokonának és barátjának, Kazinczynak a
forradalmi kátét. A nagykárolyi főispáni beiktatás alkalmával Kazinczy Ferenc és
Dienes, Szentmarjay és Szlávy György együtt beszélték meg bekapcsolódásukat a
mozgalomba. Eleinte tépelődött a másolásra kapott forradalmi iraton: de
Szentmarjay eloszlatta aggodalmát. A "vértelen forradalom" eszméje megtetszett
Kazinczynak. A kátét (a reformátorok társaságáét) terjesztette is, mint másodszori
vallomásában mondta.
1794. december 14-én tartóztatták le anyja házánál, Regmecen. A várbeli
franciskánus kolostorban várta, bilincsbe verve ítéletét, melyet a vérbíróság pallos
általi halálban és jószágvesztésben állapított meg, s ezt a hétszemélyes tábla is
megerősítette. Három hétig a biztos halál árnyékában élt. Aztán rokonainak
közbenjárására a királyi kegyelem bizonytalan ideig tartó börtönre változtatta
büntetését.

2387 napja a börtönben és alapelveinek megfogalmazása a

kiszabadulás után
(1795–1804)
A börtönben sem szakított korábbi gondolkodásával. Magával vitte Hollman-nak
d'Holbach szellemében írt könyvét (melyből korábban fordított is). Nem lett
fideistává, kinevette azokat, akik szorongattatásukban misztikus imákra fakadtak.
Egy pillanatra sem tagadta meg tiszteletét Hajnóczy iránt s továbbra is megvetette a
szabadság elnyomóit. Jakobinus tevékenységéről a legnehezebb helyzetben is csak
ennyit volt hajlandó elismerni: "A zavaros időkben a gondolatban tett vétkes tettnek
vétetik." Nem törte meg a börtön, mégis ekkor indult meg benne egy új folyamat,
mely világképét, ízlését, irodalmi tudatát módosítani kezdte.
Spielberg penészes földalatti zárkájában nem kapott olvasmányt sem, az obrovici
fegyházban valamivel jobban bántak vele, ismét könyvekhez juthatott, s ezentúl
állandóan dolgozott fogsága alatt, Kufsteinban és Munkács várbörtönében egyaránt
szorgalmasan írt. Sokszor volt gyertya, írószer, tinta nélkül; ilyenkor tűvel karcolta
mondatait és rozsdaoldatot vagy saját vérét használta tinta helyett.
Elővette régebbi munkáit, s kezdte átdolgozni őket (pl. a Stellát). Vele volt két
különösen kedves költőjének, Gessnernek és Wielandnak néhány műve, továbbá
Horatius episztolái. Winckelmann híres művészettörténetét fogsága elején vétette
meg magának. 1797 végén egy kicsempészett levelében elárulja Kis Jánosnak,
hogy a Vak Lantost is újra dolgozta és Molière-t fordított. Olvasott összehasonlító
nyelvtudományi munkákat, és megismerkedett Fielding és Cervantes főműveivel.
Később mind gyakrabban választott klaszszikus és klasszicista stílusú olvasnivalót
s ilyeneket ajánlott barátainak is. Winckelmann mint a klasszicizmus kanonizálója,
az antik remekírók (Plutar-{269.}khosztól Horatiusig és Sallustiusig), a korabeli
klasszika-filológiának számos munkája és néhány jellegzetes 17–18. századi
modern klasszicista (mint La Rochefoucauld és Barthélemy abbé Anacharsisa): íme
a sor, mely világosan mutatja Kazinczy ízlésének megváltozását börtönélete vége
felé.
Egyéni ízlésének alakulása egybevágott a magyarországi légkör változásával: a
jelenhez szóló, aktuális politikai mondanivaló elhalványult az irodalomban, a
polgárosító tendenciák csak a nyelvi és irodalmi reformok révén érvényesülhettek,
a költők közvetlen társadalmi tanulság, kritika helyett erkölcsi értékeszményeket
mutattak fel a nemesség előtt. A fullasztó társadalmi és kulturális viszonyok között,
a politikai kompromisszum teremtette egyensúlyhelyzetben, mely az abszolutizmus
és a magyar rendek viszonyát jellemezte, Kazinczy klasszicizmusa nemcsak
álmokkal és illúziókkal, hanem reális lehetőségekkel is összetalálkozott, s így
uralkodóvá nőhetett, amíg a leginkább felőle megközelíthető feladatot, az irodalmi
nyelv megteremtését és a stílus reformját végre nem hajtotta.
Kazinczy 1801. június 28-án szabadult ki kegyelemből, több mint hetedfél éves
rabság után. Magánélete éveken át rendezetlen volt: Regmecen és Érsemlyénben
lakott, s mert anyjának s fivéreinek szemében kompromittálta a családot, a
feszültség köztük nemegyszer kirobbant. Járandóságát nem kapta ki, öccse, József,
igyekezett kiforgatni őt abból is, ami korábban az övé volt, Széphalom elvadult,
kipusztult. Eladósodását növelte, hogy a kincstár – fogságbeli tartozása fejében –
több mint ezerötszáz forintot húzott ki a zsebéből. A Rádayakkal és a Telekiekkel
helyreáll ugyan jóviszonya, de már Festeticstől hiába kért ötszáz forintot, hogy az ő
nevével adhassa ki a börtönben készített Gessner-fordításait.
Talán azért is, hogy megszabaduljon családja nyomasztó környezetétől, megkéri
egykori főnöke, Török Lajos lányának, Sophie-nak kezét. Negyvenöt éves volt,
amikor 1804 novemberében oltárhoz vezette a húsz évvel fiatalabb és szegény
grófkisasszonyt, aki életének és gondjainak hű társa lett. 1806 júniusában költöztek
Széphalomra.
Ez időben dolgozza ki klasszicista stílusreformjának elveit. Kis Jánossal és
Virággal levelez a legsűrűbben. A halhatatlanság az ő bálványa, írja Kisnek, a
tökéletesség eléréséhez pedig korrekció szükséges: "ne unjuk el munkáinkat a
szennytől tisztogatni". Büszkén mondja: fordításainak mindenike úgy készült, hogy
"a nagy seregnek ne tessék", eltökélt szembefordulás ez az uralkodó
parlagiassággal.
1803-ban és 1804-ben alakul ki nyelvújító koncepciója is. Lökést ehhez egy kisebb
polémia adott, mely Debrecenben folyt le közte és a maradi irodalmárok között
1802 végén. ("Tudom, hogy DEA DEBRECEN senkit nem ismér magyarnak, csak
azt, aki Debrecenben neveltetett, és olyan maradt meg, mint ott volt.") 1803
tavaszán Kazinczy megfogalmazza a tökéletesség, a halhatatlanság elérésének
gyakorlati elvét: "Mesterségek dolgában csak úgy fogunk elébb haladhatni, ha azon
igyekezet helyett, hogy szép originálokat készítsünk, a nálunknál szerencsésb
nemzetek remekjeit tésszük magunkéivá." A klasszikus remekművek nagyságához
hozzánőni követést jelent, a másoló kéz gyakorlását, vagyis a copia-t szemben
az originális önkifejtéssel. Az az originalitás, melyet a cívisváros maradibb
képviselete hangoztatott, magábazárkózással, az újtól, a haladó európaitól való
félelemmel járt együtt; ez ellen lépett {270.} föl Kazinczy a copia, a
remekek másolásának elvével. Ámde a klasszikusok átültetése megkövetelte a
nyelv, stílus alkalmassá formálását. "Ki nem érzi, mennyire szegény a mi nyelvünk,
ha valaha az az idegen nemzeteknek valamely klasszikusát akarta fordítani?" – írta
Kisnek, s még határozottabban: kárhoztassák bár a puristák, soloecismusok (vagyis
szándékos hibázás, nyelvrontás, értelemváltoztatás) nélkül lehetetlen a
klasszikusokat lefordítani magyarra. Kazinczy programja élén tehát a klasszikus
minta áll, ebből ered a követés, vagyis hű fordítás elve, a tartalom visszaadásának
érdekében van szükség soloecizmusokra, majd szó- és stílusújításra.
Barátai – Kis János, Szentgyörgyi, a debreceni orvos – óvják a túlzásoktól, s ezért
Kazinczy már korán finomítja elgondolásait. A német írók is újítani kényszerültek,
írja, tehát "új szót is lehet csinálni", "de aki azt csinálja, figyelmezzen reá, hogy
vele hol él". Íme a nyelv – a szó – újítása erősen a stílus követelményének, ez meg
a tartaloménak van alávetve! Törekvését különben így körvonalazza purista
barátjának, aki még a "barátné", "példány" féle új szavakon is fennakad: "Minden
cruditást (Harte) elkerülni, – az újításokat nem halmozva, hanem félénken béhozni,
hogy az írás egészen tarka ne légyen – s az újítás kedvetlenségeit két uton pótolni
ki: 1. hogy az olvasó érezze, hogy arra szükség volt; 2. hogy az újítás édes legyen,
legalább ne kedvetlen – ezek az én törvényeim." Az "aesthesist inkább a nagy
példányokból kell meríteni, mint didacticus könyvekből" – írja Kazinczy 1803.
március 21-én Csokonainak; hangoztatja, hogy a "fentebb nemű írás" különbözik
az "alacsonyabb nemű"-től. Ebben a korszakban, amikor az Aufklärung szót is
törölni kell az ajánlásokból ("Ó mire jutottunk" – sóhajt fel), amikor – Virág
Benedek szerint – "a nyavalyás szem irtózik a világosságtól", s amikor az irodalom
tájegységek szerinti elkülönülésbe hull szét, folyóiratok, központok, szervezettség
nélkül, Kazinczy az aesthesis és a nyelvújítás programjával válik az elhallgattatott,
alig tűrt polgári felvilágosult eszmeiségnek folytatójává.

Az első viták és a nyelvújítás előkészítése (1805–1810)

Kazinczynak ezek a még csak levelezésében tisztázódó elvei a mozdulatlanság, a
változni nem akarás állapota ellen szegeződtek. Ne originált írjunk, hanem az
idegen remekeket, a polgári életérzést hirdetőket tegyük magunkévá, követésük
céljából – ez a felszólítás az ellen a nemesi koncepció ellen szólt, mely az 1800-as
évek elején az extra Hungariam non est vita jelszavával a bezárkózást, az
osztálytudat érintetlenségét és ennek eredeti, tősgyökeres kifejezését hirdette.
Kazinczy első tollharcaiban már a haladás és maradiság kérdései, a változni nem
akarásnak és az újítás szükségességének elvei csapnak össze.
Az első, hosszan tartó vita Csokonai öröksége, értékelése körül zajlott le, 1805 és
1807 között. Ugyanez időben fogadja el Kazinczy – ha kritikával is – Révai Miklós
történeti nyelvszemléletét. 1808-ban Tübingai pályairatával fejezi ki nyelvművelő
harcának nemzeti-politikai tendenciáját. Irodalmi kritikái és vitája Berzeviczyvel
pedig világképe és írói programja tisztázódásának magaslatán mutatják Kazinczyt.
{271.} A legnagyobb port kétségkívül a Csokonai-nekrológ és az Árkádia-pör verte
fel, a többi vita s a pályairat, az irodalmi kritikák kivételével, nem került
nyilvánosság elé. Csokonairól halála után Kazinczy azonnal nekrológot küldött a
Magyar Kurirhoz. Szerette Csokonait, aki barátjának és mesterének vallotta őt;
maga szándékozott kiadni az elhunytnak verseit, melyeknek már Csokonai életében
is sürgette és segítette kiadatását. Természetesen kijavítva közölte volna Csokonai
költeményeit, a korrekció gyakorlatához híven, a maga ízléséhez hajlítva
Csokonainak szerinte parasztosan népi stílusát. De csak óvatos javításra gondolt és
Fazekast is maga mellé vette volna e munkában.
A közkeletű felfogással szemben, mely szerint Kazinczynak semmi érzéke sem lett
volna Csokonai művészete iránt, tények igazolják, hogy a mester Csokonai
legszebb versei közül számosat sorolt legkedveltebbjei közé. Jobb ízléssel
választott közülük, mint kortársai közül – Kölcseyt kivéve – bárki is, aki csak
hozsannázott Csokonai emlékének. Kazinczy 1817-ig A pillangóhoz, A reményhez,
A szemrehányás, a Bordal, a Parasztdal, a Kulacsomhoz, a Szegény Zsuzsi a
táborozáskor című verseket tartotta Csokonai legszebb költeményeinek, s ez a lista
– ha kibővítjük nagy ideológiai verseivel – ma is érvényes. Igaz viszont az is, hogy
Kazinczy, bár gyakran hangoztatta Csokonai zsenijét, Dayka, Kis János, Himfy
mögé sorolta, s levelezésének számos helye vall arról, hogy a "dévaj nemben"
elismert Csokonait gyakran tartja durvának, nyersnek, illetlennek, alantasnak.
Egyik-másik vers megítélésében ingadozott Kazinczy véleménye:
a Reményhez címűt 1805-ben még a magyar líra csúcsaira helyezte, viszont a
Tübingai pályaműben már arról ír, hogy ez a költemény csak a "tanulatlan
olvasónak" lesz kedvesebb Dayka dalainál. Később Csokonai "tévedéseit"
"születése helyének, neveltetésének, társalkodásának" rótta fel. Hasonló indulattal
és ízléssel nyilatkozott a Lúdas Matyiról: a poétai ökonómiát jónak tartja, de "a
prozódia kegyetlen, a stil paraszt". Ami Csokonai és mások írásainak átjavítását, a
stílusigazítást illeti, ez irodalmi nyelvünk kialakulása korában Batsányitól kezdve
Fáy Andrásig általános szokás volt.
Nem az esztétikai kiválasztás, nem is a "javítás" szándéka hívta ki Kazinczy
ellenzékének, legfőképpen Debrecennek haragját, hanem Csokonainak polemikus,
kimondatlanul is Debrecen ellen irányuló megítélése. Kazinczy már leveleiben úgy
nyilatkozott Csokonairól, mint akinek műveiben "sok kitörleni való van a sok
csudálást érdemlő szépség mellett", s azokat a kálvinistaság, s különösen a
"debrecenyiség" számlájára írta. Debrecen pedig valóban a "deb-receniség"-et, az
idegen ízléstől még érintetlen patriarkális-provinciális népiességet is, kezdte
értékelni és védeni Csokonai művében, melyet korábban éppen újszerűsége miatt
utasított el. A harc az első perctől kezdve túlnőtt Csokonai életművén: a zseniális
költő nevét csak hadi lobogóul használták az eltérő műveltség-eszmények és
ízlések vitájában.
Kazinczy a nekrológban literatúránk felejthetetlen díszének nevezte Csokonait, s
dicséretére említette, hogy "az ő affektált és nem affektált mizantrópiájából úgy
sugárlott ki mindig az emberi szeretet, mint affektált cinizmusából az esztétikai
lélek". A mizantrópiára és a cinizmusra téve a hangsúlyt – és nem az
emberszeretetre és az esztétikai lélekre – a debreceni ellenfelek {272.}
megbántódtak, kegyeletlennek és a városra sérelmesnek vélték e kijelentést.
Továbbá Kazinczy éles hangon utalt Csokonai neologizmusaira, melyeket
Debrecen nem tud elfogadni, s melyek éppenséggel nélkülözhetetlenek a
haladáshoz.
Kazinczy a haladás és maradás összecsapásaként értelmezte a vitát Cserei
Farkashoz írt egyik levelében: "Az a per, amely íróink között régóta villong, hogy
nyelvünket kell-e, szabad-e a nyugoti nyelv géniusza szerint modellezni, hogy az ő
munkáikat szabad-e példány gyanánt kitenni magunknak, még mind ez ideig
decisio nélkül van. A világosság nincs elválasztva a setétségtől. Mi napkeleti
nemzet vagyunk! ezt kiáltják. Jó, felelek én. Te tehát azt az ifjút, akit a természet a
faragásra vagy architekturai tudományra szólít, ahelyett, hogy a Róma omladékait
nézetnéd vele, vagy a Szejne partjaira költözött vaticanusi Apollót, Laocoont,
Torsot etc., az Ázsia kunyhóinak rajzolgatása végett a Dón mellé igazítod? Az a
nemzet, amely még csak kezdi literaturai pályáját, ha körülte oly nemzetek laknak,
amelyek már sokra haladtak el a magok útján, észrevehetetlenül azoknak
követőjévé lesz, s jól teszi, ha ezen úton annyira megy, amennyire lehet. Debrecen
ott akar maradni mindég, ahol volt."
Így szögezi szembe Kazinczy a klasszikus minták követésének ízlésújító hatását a
maradisággal. S hogy ízlésújításról van szó, határozottabban is kimondja: "Az
esztétikus írónak nem azt kell kérdeni: szóllanak-e így és szóllott-e már így más?
(ez a kérdés csak a kihólt nyelvekre való), hanem ezt: lehet-e nekem így szóllani,
hogy szóllásom elegáns, energikus, új zengésű szóllás legyen? ... én tehát neológus
vagyok, és azt tartom,hogy úgy kell ..."
A nekrológ körüli vitát 1806–7-ben az úgynevezett Arkádia-pör követi, mely
kiélezi és a nagy nyilvánosság elé viszi a már korábban kialakult álláspontokat.
Kazinczynak a Hazai Tudósításokban megjelent négy cikke országos visszhangot
ver föl. Csokonai sírkövére feliratul Kazinczy az "Árkádiában éltem én
is!" szavakkal végződő rövid szöveget javasolt (1806. július 30.). Ezt sértésnek
érezték a debreceniek. "Az öszvehasonlítás gyűlölséges ... ha Barthélemy szaván
indulok el ... ezt mondatja Anacharsissal Árkádiáról: Les pâturages y sont
excellents, surtout pour les ânes". Hiába magyarázta Kazinczy, hogy Árkádia a
költészet honát jelenti, nem pedig szamárlegelőt, a sértődöttség nehezen oszlott el.
Az ügy csak 1807-ben zárult le, Kis Imrével és Fazekas Mihállyal való heves
levélváltás után, az ellenfelek úgy, ahogy megbékéltek egymással. Azt, hogy az
ellentéteket föltárták a nagyközönség előtt, Kazinczy joggal tartotta fontosnak a
haladás szempontjából: "Küzdöttünk a publikum előtt s a publikum tanult
azokból ..."
Kazinczy Révai Miklós művében találta meg azt a szilárd nyelvtani alapot,
amelyből kiindulva hozzáfoghatott az újításhoz. Révai és Verseghy
nyelvtudományi pöre Kazinczy szemében az elvi, kritikai harcok szükségességét
igazolta. A debreceniekkel vívott csatáinak és Révai tollharcainak együttes
tanulságából a recenzió megteremtésének vágya nőtt ki. Nemsokára éppen
Verseghyről, majd Kisfaludy Sándorról írt kritikáival váltja valóra ezt a törekvését.
Kazinczy elfogadta Révai történeti nyelvszemléletét, de csak alapnak,
kiindulópontnak, mivel azt vallotta, hogy újítani lehet és kell a gondolatkife-
{273.}jezés, a stílus gazdagítása érdekében. A grammatika szabályait nem vitatta, a
"nüanszolás" terén azonban védte igazát.
Kazinczy szemében a nyelvújítás, a nyelvnek a modern polgári tartalmakhoz való
idomulása volt a biztosítéka annak, hogy a magyar nyelv – a nemzeti függetlenség
záloga – elterjedhessen, hivatalossá válhasson az országban. Nyelvi patriotizmusa
legszebben a tübingai pályairatban s a Berzeviczyvel folytatott vitában nyilatkozott
meg.
A pályairat az 1807. évi eredménytelen országgyűlés után keletkezett. A kormány a
tübingai Cotta könyvkereskedés útján provokatív pályázatot hirdettetett, a
következő tárgyban: lehetséges és tanácsos-e, összeegyeztethető-e a magyarországi
nemzetiségek szabadságaival a magyar nyelvet tenni az országban hivatalossá, s
alkalmas-e arra a magyar nyelv? A hazafiakat nem riasztotta a rendőrminisztériumi
szándék és a pályaművek nem igazolták a kormány várakozását. Halogatták hát a
pályázati eredmények kihirdetését, s így Kazinczy írása kéziratban maradt a 20.
századig.
"A patriotizmus nem ellenkezik a kozmopolitizmussal: ez amazt csak nemesiti",
ezzel a gondolattal kezdődik a rousseau-i hitvallású pályairat, s mindjárt az elején
klasszikus képbe foglalva idézi fel a haza iránti nosztalgiát fogsága idejéből.
Görögös-klasszikus műveltségű, kozmopolita lélek ő, de a hazai nyelv melletti
érvelésébe a szabadság eszméiért elszenvedett börtönök emléke önt tüzet, lángoló
indulatot.
Bessenyeihez hasonlóan érvelt műve első pontjában amellett, hogy a nemzeti nyelv
kifejlesztése okvetlenül szükséges a nép boldogulása, szellemi s anyagi fejlődése
érdekében. A második szakasz azoknak az ellenvéleményét cáfolja, akik szerint a
magyar nyelv hivatalossá tétele kedvezőtlen volna a Magyarországon lakó szlávok
és románok számára. Kazinczy nem kívánja nyelvük szabad gyakorlatának
elfojtását, az ő koncepcióját még a polgári nacionalizmus előtti felfogás ("Ein Volk
darf nicht mehr als eine einzige Zivilsprache haben") jellemzi, amely az egységes
államnyelvvel az államiságban való egyenlő részvételt óhajtotta volna biztosítani.
Ám a magyar nyelv hivatalossá tételének vágya mégis a magyar nacionalizmus
előnyomulását fogja magával hozni, bármennyire idegen Kazinczytól minden
gyűlölködő, a más nyelvűekkel szemben türelmetlen szellem. A könyvecske
harmadik szakasza a legfontosabb s a legszebb. Elsőnek bizonyítja be – egyidőben
Pápay Sámuel művével –, hogy a magyar nyelv elérte fejlettségének azt a fokát,
amelyen képes a hivatalos nyelv funkcióira. S a magyar nyelv lelkes, patriotikus
védelmét fejlődéstörténeti esszévé fejleszti: a felemelkedő magyar irodalom
történetét rajzolja meg tulajdonképpen, a Kazinczy csatarendjét kialakító írók
történetét Bessenyeitől és Báróczitól Csokonaiig és Kisfaludy Sándorig.
Ami a nyelvi gondolat két külön oldalának látszik, tulajdonképpen csak nézőpont-
változtatás Kazinczy részéről, s a kétféle érvelés – a nyelv polgárosítása és
hivatalossá tétele mellett – Kazinczy egységes gondolatának csupán idő, hely,
körülmények szerint elkülönülő két mozzanata. Ilyen látszólagos kettősség most,
1808 körül gyakran feltűnik magatartásában. Bámulatos hajlékonysággal
alkalmazkodik a személyi és tárgyi feltételekhez, hogy a nyelvújításnak minden
társadalmi és nemzeti konzekvenciáját elfogadtassa a tőle nagyon elütő arculatú,
hozzá képest szélsőséges álláspontokat képviselő levelezőtársakkal. Berzsenyi
feudális gondolkozását Berzeviczy {274.} Gergely antifeudális és élesen kritikai
társadalomábrázolásának méltánylásával hajlítja liberálisabb irányba, ugyanakkor
Berzeviczyvel nemesi patriotizmusát szegezi szembe, mely lényegében rokon a
Berzsenyiével. Berzeviczy művei gazdaságilag az első magas színvonalú támadást
indították el a feudalizmus rendszere ellen, s nagy hatást tettek a parasztság
szegényedésének, elnyomatásának, urai iránti bizalmatlanságának kitűnő
elemzésével. Berzeviczy az osztrák uralkodó osztályok meggyőzése révén vélte
elérni a gyarmatosítás csökkentését, értetlenül szemlélte a nemzeti törekvéseket, s
ökonomizmusának elvont dokrinér szellemében a "közboldogság"-ért feláldozta
volna a "magyarság"-ot. Ez ellen igen élesen szólt Kazinczy: "a nemzet léte, a
nacionalizmus, drágább" neki az aranynál. Kazinczy túlzónak ítélte a Berzeviczy
festette képet a magyar parasztságról, s ebben van nemesi elfogultság is. Egyébként
nem egy levelében nyilatkozott arról, hogy a középkorból fennmaradt feudális
rendszer átalakítása elkerülhetetlen; de Berzeviczy vádjait a nemesség ellen
történetietlennek tartotta. Lényegében azt vetette Berzeviczy szemére, hogy nem
veszi figyelembe: a magyar feudalizmus fennmaradása részben éppen az osztrák
uralom következménye volt.
Kazinczy hajlékony, de önmagához hű magatartására bizonyíték a
Kisfaludy Himfyjéről írt bírálata (1809) is. Kisfaludy ideáljaival, a nemzetiséggel és
hazafisággal a maga egyetemes és klasszicista ízlésű irodaimiságát szögezte
szembe, s ezzel mintha Berzeviczy oldaláról bírálta volna a mozdulni nem akaró
nemesi patriotizmust.
Másik ekkori bírálata – Verseghy költeményeiről – szintén a klasszicista ízlés
jegyében készült. Méltatja Verseghy érdemeit, különösen a dalszerűség terén,
dicséri néhány szerencsés új szavát, de elítéli tisztulatlan ízlése, kötetének
tarkabarkasága miatt, s korholja, mert provincializmusokat vitt be az irodalmi
nyelvbe.
A viták és a bírálatok hátterében a nyelvújítás harcaira felkészült író húzódik meg.
Már 1803-ban készen voltak új Gessner-, Lessing- és Herder-fordításai, a cenzúrán
is átmentek, de a kért főúri támogatás híján nem jelenhettek meg. Goethe és
Metastasio színműveivel folytatta fordításainak sajtó alá rendezését, s különösen
Marmontel-, Lessing- és Molière-fordításaival kívánt hatni. A Galotti Emilia és
a Clavigo nyelvében szándékosan ejtett nyelvi szabálytalanságokat, míg
a Botcsinálta doktor (Molière) népies párbeszédeivel azt bizonyította, hogy ott,
ahol szükséges, tud élni a népnyelvi kifejezésekkel is. Tudatosan úgy tervezte
köteteit, hogy a stílusnemek elkülönítésével példát adjon a klasszicitásra. 1805
szeptemberében öntudattal írta: "Én négy esztendő olta a stylisticának sok
nemeiben gyakorlottam erőmet. Nem sokára, egymás után, öt kötetben fognak
megjelenni nagy gonddal készített fordításaim. Ezeknek első darabja
Marmontelnek hat szívképző Regéjit foglalja magában, s a thema a franczia
elegantia. A 3. kötetben van Lesszingnek két remekje: Emilia és Minna, a théma: a
német erő – az 5 dik kötetben Ossziánnak 7, Denisnek 2 éneke s a Klopstock
Messziásának legszebb töredékei ... Ezen felyül Rochefoucauldnak Gnómájit
nyomtatják ..." Terveinek méreteire jellemző, hogy ezenfelül Kis János, Dayka és
Csokonai verseinek kiadására készült és régi irodalmi emlékeinket is a közönség
elé akarta vinni: a Szigeti Veszedelemre már 1803-ban megkapta az imprimaturt, a
16. századból pedig Sylvester latin nyelvű magyar grammatikájának és Dévai Bíró
Mátyás {275.} Ortographiájának új kiadását készítette elő 1805-ig. Ez utóbbiakat
1808 elején bocsátotta közre, Magyar régiségek és ritkaságok című sorozatának
első (folytatás nélkül maradt) kötetében, Zrínyit csak 1817-ben tudta
kiadni (Zrínyinek minden munkáji).
Kiadói tevékenysége nagy lendületet adott irodalmi műveltségünknek; saját
műveivel némileg elmaradt. Csak 1807-ben kezdhette meg fordításainak kiadását, s
id. Wesselényi Miklós adományából ekkor indította el Kazinczy Ferencznek
fordított egyveleg irásai című vállalkozását. Ennek első kötetében
Marmontel Szivképző regéinek átdolgozott fordítása foglal helyet. Egyhamar nem
folytathatta sorozatát, oly sokba került az első kötet. A nyelvújítási harc kitörése
előtt még csak Herceg Rochefoucauldnak maximái ...-t tétette közzé, három
nyelven, 1810-ben. Mindkét könyve az érett stilisztát mutatja. A szólás
választékossága, újsága és gazdagsága lepte meg az olvasót s az a merészség,
mellyel Kazinczy idegen szólásokat és fordulatokat meghonosított.
 A nyelvújítási harc fordulatai (1811–1819) Kazinczy versei és
tanulmányai
Tulajdonképpen 1805-től – tehát tudatosan az új stílus jegyében készült
szövegektől és a Csokonai öröksége körüli pertől – lehetne számítani a
nyelvújításnak mint stílusújításnak a mozgalmát –, szorosabban véve azonban csak
1811-ben kezdődik el. Ettől fogva 1819-ig országos nyilvánosság előtt és sűrű
egymásutánban kerül sor az ortológia és a neológia összeütközéseire.
Kazinczy 1811 elején lépett fel az 1809–10-ben jórészt már elkészült
epigrammákkal és episztolákkal. A harc a Tövisek és Virágok támadó
epigrammáival kezdődik, valamint a Poétai episztola Vitkovics Mihály úrhoz című
szatirikus költői levéllel, mely mindjárt az epigrammák után valóságos
hadüzenetként hatott. Szatmár vármegye sértve érezte magát, s az országgyűlés
idején Mátészalkai Hőgyész Máté álnévvel válaszolt reá. A harcok első
csomópontja 1813–14-re esik: Kazinczy programszerű fejtegetésekben, Daykáról
és Bárócziról írt tanulmányában világítja meg újító álláspontját, az ellenfelek pedig
a Mondolatot adják ki (1813). Ezt Szentgyörgyi eredetileg nem Kazinczy ellen írta,
a paródia végleges szövegét Somogyi Gedeon Veszprém megyei esküdt készítette.
Az ortológia tábora már nemcsak Debrecenben, hanem a Dunántúlon is
szerveződik: Téti Takáts József, költő, pedagógiai író és kiadó, Ruszek József apát
és filozófiai író is fellép Kazinczy ellen, velük tart Pázmándi Horvát Endre, s a
bírálatoktól sértett Verseghy és Kisfaludy Sándor. Kazinczy maga mellett tudta régi
hívein, Kisen és Virágon kívül Dayka és Báróczi tanúságát, Berzsenyi újszerű
költészetét, a pesti triászt és a legfrissebb tanítványokat: Kölcseyt, Fáy Andrást.
1815-ben a Mondolat hatásának ellensúlyozására Szemere és Kölcsey megírja
a Felelet a Mondolatra című gúnyiratot: ugyanekkor Kazinczyt barátai is
figyelmeztetik, ne vigye túlzásba újításait. A nyugtalanító jelenségeket feledteti
vele műveinek küszöbön álló összkiadása. Tizenöt kötetben készült kiadni
fordításait, de csak kilenc jelent meg 1815-ben. Ezzel újítása a tetőpontra hág.
Túlzó híve, Helmeczy Mihály (bár Kazinczy maga fékezte türelmetlenségét)
Berzsenyi verseinek második kiadása elé oly értekezést írt, mellyel Berzse-
{276.}nyit is elidegenítette. Kölcsey kritikái is fokozták az ellentéteket. A
támadások, melyek személyét sem kímélték, szélsőségesen szubjektív – idealista –
álláspont felé taszították Kazinczyt. Ekkor közeledik a kanti kriticizmus
filozófiájához, melyet ízlésreformjának ideológiai támaszaként emleget: a
nyelvszokással való maradi érvelést egylényegűnek tekinti az elavult empirikus
filozófiával, s a kettőt egyszerre támadja. Kiválasztottságának tudatában nem
törődnék a tömegektől való elszakadással sem, de látnia kellett, hogy barátai sem
helyeslik túlzásait. A nyelvrontás vádjával lépett fel ellene többek között
Beregszászi Nagy Pál, a neves orientalista Dissertatio philologicájával (1815) és
Sipos József szentesi tanár Ó és Uj magyar című iratával. Nekik könnyen megfelelt
a Tudományos Gyűjtemény 1817. évfolyamában írt bírálataival, de Kölcsey
szembefordulása józanságra inti. Kölcsey azt írta neki, hogy a változások
"magokban jöttek s előmentek volna", s nem kívánták siettetésüket; hogy most már
úgyis "minden ember másképpen ír, mint azelőtt írtak", a nyelvújítás győzött, az
újítás erőltetésével "a haladni nem akarók még inkább vagy rettegőkké vagy
makacsokká" lesznek, a "haladni akarók pedig a természetes határokon
túlcsapongnának"; végül: "originálok" kellenek a publikumnak; "szükség gondolóra
venni, micsoda epochában legyen a nemzet, melynek írunk." Ezeket írta neki 1817
júniusában, s hozzátette: megbotránkoztatók Kazinczy stílusában a phantasieim-
féle szavak s az affélék, mint az alabaszter, tempel, stb. Újabb támadások is
megjelentek Kazinczy ellen a Tudományos Gyűjtemény 1818. évfolyamában, N.
(Horvát Endre) és Füredi Vida (Kisfaludy Sándor) tollából. Kazinczy most már
hajlik a megbékélésre. Örömmel fogadja a hírt, hogy az 1818. évi első helikoni
ünnepségen volt ellenfelei az ő tiszteletére is ültetnek fát, s a Tudományos
Gyűjtemény 1819. évfolyamában kiadja a vitát lezáró s a kiegyenlítődést kitűnően
szolgáló tanulmányát, az Orthologus és neologust.
Elveit azokból a műveiből állíthatjuk össze, melyekre elsősorban a polémiát, a
támadó hadjárat feladatait bízta.
A Tövisek és Virágok epigrammáihoz a mintát a klasszikus görög epigramma és a
martialisi, ez a koncentrált szatíra adta neki. A polgári ízlés meggyökereztetésére, a
régi, maradi, provinciális, patriarkális ízlés rombolására írta őket; szatírát,
gúnyképet akart adni velük, s nem utolsósorban az volt a célja, hogy könnyed,
kecses mozgásra is tanítsa azokat, akik medve módján csak gravitással, nehézkesen
tudnak mozogni. Nem egyszerűen a nyelvújítás védelmére vállalkozott, hanem az
irodalmi ízlés fejlesztésére, a tisztább ízlés megteremtésére. Az epigrammák
többsége nem nyelvi, hanem esztétikai állásfoglalást tartalmaz.
A kötetke Goethétől vett jelmondata, mely szerint a szellem és a művészet alkotásai
nem a durva tömeg számára készülnek, azt a gyanút kelthetné, hogy Kazinczy
elefántcsonttoronyba húzódik vissza, formalista, esztétizáló költőként. Az igaz,
hogy arisztokratikus humanizmusa az általános emberi kultúra hordozójának csak a
művelt emberek kisebb közösségét tekintette. Ámde az olyan epigrammák, amilyen
a Fentebb stílus vagy a Két természet, bár pór sereget, népet és durva valót
emlegetnek, nem a nép, hanem a műveletlen tömeg, s a népies műveltség
patriarkális iránya ellen kelnek ki: Kazinczy szakít azzal a teológián, szentíráson,
ponyván fölnevelkedett ízléssel, amely addig nagy népszerűségnek örvendett, s
ezzel szemben a külföldi remekekből {277.} levont ízlésszabályokat akarja
bevezetni. A "durva nép" tehát elsősorban nem a parasztság, amelynek ebben az
időben még nincs is irodalmi ízlése, hanem a patriarkális, feudális gondolkozása
értelmiség, a "napkeleti fejek".
A gyűjtemény negyvenhárom darabja közül csak kettő foglalkozik a nyelvújítással,
három az idegen szavak kiejtésével. A többi esztétikai tárgyú. Dicséri bennük
mindazt, ami kiragadja az írót a hétköznapiságból és a költészet tárgyát s nyelvét, a
polgári európai irodalom szintjére emeli fel. Viszont éles gúnnyal támadja
mindazokat, akik tudás és ízlés nélkül akarnak költők lenni. Több epigrammái
szentel a nagy elődöknek (Sylvester, Ráday, Báróczi) és a kritikára szoruló, de
általa is megbecsült kortársainak (Himfy, Baróti Szabó).
1813-ban Kazinczy a kötet második kiadására készült, majd 1819-ben újabb
gyűjteményét akarta kiadni harcos epigrammáinak Virágok és Gyomok címmel.
Szándéka nem teljesült. Az ekkor összegyűjtött harminckilenc epigramma között
van a tízes évek elejéről való is, pl. a Nyelvrontók című, mely Palladiónak, a
reneszánsz híres építészének nevével kezdődik, s Kazinczy tételével végződik: "Ki
több itt, a művész-e vagy a szolgai tompa szokás".
Miben áll epigrammáinak művészi ereje, szépsége? Kazinczy mestere az olyan
kétsoros, legrövidebb típusú epigrammáknak is, amelyekben – a kis terjedelem
ellenére is – van megelevenítő képszerűség, s életszerű fokozatosság vezet a
gondolati csattanóhoz. Például:
"Engemet a sokaság ért és kedvel!" Pórsereg erre!
Lőrét árulok és nyírvizet; édes ital!

(Fentebb stílus)

Vagy példa a tárgy megelevenítésének gyorsaságára:

Nyargala s orra bukott, s arcát bevarazta; de hogy lásd
Hogy lovag ő is volt, – íme keféli fakód.

(Ál-lovag)

A tárgy eleven jelenlétének hangsúlyozására Kazinczy gyakran alkalmazza a

röpke dialógus eszközét epigrammái élén. Például Az igazságkereső címűben:
"'Meg nem foghatom azt!' Ez örök szava járta Kabának. | Nagy baj, jó Kaba; de róla
nem én tehetek" stb. Ilyenkor a nyelvi kifejezés formaötletei, az egy-két szavas
mondatok sokasodnak, és gyors pergésükkel észrevétlenül visznek el a csattanóig,
anélkül, hogy közben felfigyelnénk arra, hogy milyen mértékben sűrítette az író a
jelenségeket. Az említett két művészi sajátosság, a szerkezeti felépítés tömörsége és
a dialógus-kezdet mellé harmadikként járul a költő szatirikus, gúnyos tónusa,
szatirikus jellemfestő s hangulatkeltő ereje. Művészivé különösen akkor válik,
amikor nem leíró vagy elbeszélő részletezéssel, hanem a célba vett személy
monológjának tartalmával, ennek tagolásával, stílusával és jellegzetes nyelvi
elemeivel alkotja meg szatirikus jellemzését. Ilyen típusú például a Fábchich
bencés paptanárról szóló epigramma, amelyben a görög klaszikusokat buzgón de
kevés tehetséggel fordító szerzőt támadja Kazinczy. Együgyűség, nehézkes, kissé
falusias magyarság volt "Fábchich karaktere verseiben" – írja. Ezt a jellemet
ragadja meg {278.} versében is. Szemere azt írta erről az epigrammáról:
Fábchichnak "stílusa, nyelve, hangmanierje s még kedvenc szavai is oly tökéletesen
utánozva vannak benne, hogy aki az ő munkáit olvasta, azonnal reá fognak ismerni,
ha neve az epigramma előtt nem állana is".
Szatirikus művészete a Vitkovicshoz szóló episztolában emelkedik tetőpontjára.
Már előbb elkészült a Berzsenyihez és a Wesselényihez, valamint
a Csereyhez intézett költői levelekkel. A Berzsenyihez írottban elvont, verstani
témát emelt fel költői magasságba, a Wesselényihez és Cserey
Farkashoz intézetteket maga mondotta heroikus episztoláknak. A Gróf Török
Lajoshoz és a prof. Sipos Pálhoz írottakban a szabad gondolkozásért, a metafizikus
és misztikus tanok ellen küzd. A harminc egynéhány terjedelmes, jambikus
episztola, melyre méltán volt büszke, teljes fényében mutatja a klasszicista költő
erősen intellektuális, de érzékeny, érzelmi hatásokra is jól számító tehetségét. A
Bessenyeitől kezdve művelt episztola Batsányi s különösen Kazinczy tolla alatt
válik klasszikussá, s ezzel le is zárul műfajtörténeti útja: az alkalmiságtól elszakadt,
eszmei-elméleti tartalmú s vitatkozó, dialektikus szerkesztésű episztolákban e kor
legszínvonalasabb gondolati lírája született meg.
Vitkovicshoz írt episztolája a legharciasabb. Fikciója az, hogy a Debrecenben
megszállt Kazinczynál megjelenik a bojtos pipaszárú Hőgyészi Hőgyész Máté
birtokos gazda, s ítéletét kéri versezeteiről, melyeket a pásztorok annyira dicsértek.
Kazinczy kénytelen végighallgatni Hőgyész "kegyetlenül szép" zöngeményeit, míg
egy grófi barátjának bejelentésére Hőgyész el nem kotródik, még ekkor is váltig
hangoztatva, hogy csak az az igazi magyar költő, aki "köztünk lett, köztünk nőtt,
köztünk maradt meg!" Kitűnő jelenet képe a vers. Jól jellemzi a provinciális figura
beszédmodorát, tudatlan nagyképűségét, ingerlékenységét, bőszítő makacsságát és
a grófok iránt tanúsított feudális tiszteletét. A pompás kidolgozás valóságos
bohózati figurát állít elénk e szatírában.
Kazinczy érdeme, hogy a szonettformát meghonosította irodalmunkban. Összesen
nyolc szonettet írt, az elsőt esküvőjéről 1806-ban, de még nem tette közzé. Csak
1809-ben küldte el barátainak A szonett muzsája kíséretében, büszkén hangoztatva,
hogy "szonettet magyarul soha nem írt még senki" őelőtte. A változatos sorképletű
és rímű formát igen jól kezeli, s megtartja azt a formai kelléket, hogy a két
háromsoros zárórész ellentétben álljon a megelőző versszakok tartalmával.
Jellemző szonettje a Margit szigetén című, egy érzelmes találkozás eleven rajza. Az
ő képe című szonett belső folyamatot ír le: a hervadó feleség régi, ifjúkori képére
esik a reggeli napsugár, s fölidézi a szerelem egykori lobogását. Intimitás és a maga
korában modern, polgárias életérzés árad belőle.
Kazinczy nyelvújító elveit tanulmányai tartalmazzák, elsősorban a Dayka kiadás
elé tett életrajz (1813) s a Báróczi műveivel együtt megjelent Báróczi-biográfia
(1814).
Az elsőben újítás és nyelvhelyesség, valamint az idegen átvétele és eredeti nyelvi
erők viszonyáról van szó; a fejtegetések keretét a Daykával való találkozások
emléke színezi szubjektívvá. Kazinczy elítéli a rettegést az újtól, noha tudja, hogy
mohón kapni a szokatlanon s idegenen éppúgy hiba lehet. Mégis: "Egy nemzet sem
vitte elő literatúráját anélkül, hogy azon nemzetektől, melyeknél a tudomány és
mesterség már virágzott, ízlést, szólást ne kölcsönezett volna ... Mi szeretnénk
haladni, de helyeinkből kimozdulni nem {279.} merünk ..." Az újítás és a haladás
fogalmainak ez összekapcsolása tanúsítja, mennyire több volt Kazinczy számára a
nyelvújítás, mint merő grammatikai kérdés. Példákkal igazolja, hogy az újítás nem
árt a nyelvhelyességnek, s nyomatékosan hangsúlyozza újításának stilisztikai
értékét, mely a klasszikusoktól való tanuláson alapul. De már elgondolkozik
ellenfelei véleményén is, hogy a mi nyelvünknek "egészen más géniusa van, mint a
nyugatiaknak", nálunk "be kell hatni a nyelv természetébe, annak rejtett szépségeit
kell kifejteni, eredeti szépségeit kell megadni ... eredeti munkákat kell írni."
Báróczi-életrajzában kiegészíti az előbb mondottakat, ügyelve arra, hogy megvonja
a határt az eredeti szépség kifejtése és a kölcsönzés, a tanulás között. Ebben a
tanulmányában már benne van az alkotó eredetiség elismerése. "Mi a sokáig
gyakorlott fordítást az íróra nézve veszedelmesnek tartjuk, mert ezáltal benne kihal
az olyigen szükséges bizakodás önmagához, s arra szoktattatik, hogy másnak
segédkarjai nélkül nem járhat. Egyedül azt akarjuk értetni, hogy a gondos fordítás
mind a nyelvnek igen sokat használ, mind az izletet sikeresen képzi ... ."
Meghatározza, mi a törvény a nyelv újításában és mely esetben fogadható el az
újítás. Nem a nyelv géniuszáról beszél, hanem az ideáljáról, erről a kevésbé
romantikus, a klasszicista tökéletesedést jobban kifejező fogalomról, melyet
racionalisztikusan magyaráz. "A nyelv dolgában nem a szokás a fő törvény, hanem
a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív, kész és tetsző
magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez." S mit nyerünk azzal, hogy ha
"minden lelkes, minden gondos írónk" útját követjük? "Azt, hogy a mi
műveletlenségének szennyeiben senvedett nyelvünk ezeket a szennyeit végre
lerázza, természeti erejét kifejti, a neki tulajdon szépségében előkél." Így veszi át a
maga módszerébe azt, amit a Dayka-életrajzban még mint ellenfeleinek tételét
említett. Arra a kérdésre: nem vétek-e új szavakat teremteni, – így felel: "Új nyelvet
a sokaság teremte: a már készet nem a nép, nem a szokás, hanem a jobb írók viszik
azon tökélet felé, ahova az felhághat; s az újonnan teremtett vagy származtatott
szónak elfogadására mindig hajlandónak fogja magát mutatni a nép, ha az
mulhatatlanul szükséges és széphangzásu lészen, és ha az író azzal gyakrabban nem
él, mint illik ... ."
A nyelv eredetiségével is számot vető, józan álláspontjától Kazinczyt a Mondolat s
a rá következő újabb támadások távolítják el. Legmerészebben a Beregszászi és
Sipos bírálatában (1817) hirdeti szépírói újításának alapelveit. Szükségtelennek
mondja az etimológia törvényének s a szokásnak váló engedelmességet. ("A Szép
Író nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása Szép legyen.") A bírálat végén
azonban Kazinczy szembefordul a nyelvújítás szélsőségeivel s a megegyezés
lehetőségét is felveti.
Legszebb tanulmányában az Orthologus és neológus nálunk és más
nemzeteknél címűben (megj. Tud. Gyűjt. 1819) minden tapasztalatát összefoglalva
készíti elő a megbékélést. Az egységes irodalmi nyelv, a Schriftsprache gondja
hangzik első mondataiból. A változatos stílus megteremtésének szándéka vezeti s
nyelvi ideálja a kifejezés sokrétűségén alapul, a különböző stílusfajták és a
közösségrétegek nyelvi eltéréseinek egyesítésén. A neológia elveit mély
dialektikával fogalmazza meg: "Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes
neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával. S mi
szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, {280.}
amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása
s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még
javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol."
"Egyességben és ellenkezésben lenni" önmagával: ugyanezt a tételt variálja, midőn
különbséget tesz a "fentebb nem", vagyis a kiváltképp műveltekhez szóló, a költői
irodalom és a "mindenhez szóló" között. Az előbbiben megszorításokkal biztosítja
az író szabadságát; az utóbbiban az szabad, amit a széles olvasóközönség jóváhagy
és elfogad. Ez az elkülönítés azt a történelmi fordulatot pecsételi meg, mely a
nyelvújítás harcai során – főleg az ő személyes energiájából – következett be a
nyelvi rétegződés felismerésével, s az irodalmi nyelv és stílus szükségszerű
kiválasztásával.
Mindez elválaszthatatlan volt attól, hogy az irodalmat mint szépirodalmat fel kellett
szabadítani a tudomány, közelebbről a grammatika, másfelől a rendi patrióta
szemlélet gyámkodása alól. Az irodalmi nyelv elkülönítése mellett a szépirodalmi
tudatú neológia s a szépirodalmi – vagyis polgári – szemlélet diadalra juttatása a
közfelfogásban: ez volt Kazinczy harcának legnagyobb, történeti érdeme. A szépíró
jogának nemegyszer szándékosan túlzott hangsúlyozása, az írói szabadság
szüntelen vitatása azokkal szemben, akik vagy a lapos, iskolás erudíciónak vagy a
rendi testületi döntésnek alárendelt irodalmisághoz ragaszkodtak, pozitív,
modernizáló hatással járt: az író-, a költő-egyéniség szabadságának polgári eszméje
kezdett kitisztulni a neológia harcainak zűrzavarából. Az egyéniség írói jogát
magasabb fokon védte, mint Kisfaludy Sándor: a tüzes hazafiság mentségével sem
ismerte el az esztétikailag rossz írást s nem fogadta el Kisfaludy elvét: "Drámámat
nem úgy írtam mint poéta, hanem mint hazafi." "Drámát úgy kell, így nem szabad,
azaz nem-poéta hazafinak nem szabad" – szögezte le Kazinczy a maga esztétikai
irodalomelvét, szemben a szűkkörű rendi patrióta felfogásmóddal. "A nyelvi
törekvések irodalmi szempontú tisztázása, mi Kazinczy nevéhez fűződik, egy
egészen újszerű, modern irodalmiság kiforrását segítette elő: a vallás és eruditio
jegyében álló régi irodalmiság helyére most állhatott már oda igazán a modern
szépirodalom." (Horváth J.)
Kazinczy racionalista, éles elmével követelte a korszerű gondolkozás fogalmait
kifejező magyar szavakat (s mondotta el, hogy Wesen nem valóság, hanem
lény, Geist nem lélek, hanem szellem, stb.) s alkotott is szókat (felújítással: pl. alak,
szobor, vándor, hölgy; tájszókkal: pl. begyes, pongyola, repkény; kurtítással: pl.
alkalom, árny, csin, rény, szorgalom; elvonással: pl. dölyf, egyetem, gyönyör, kecs;
képzéssel: pl. kedvenc, szellem, példány, szobrász stb.) – elsősorban
mégis stílusreformjával valósította meg célkitűzéseit, szépirodalmi neológiáját.
Fogsága előtt arra törekedett, hogy fordításain semmi idegen íz ne érezzék, a
fogsága utáni fordításokban nemcsak a tartalmat, hanem az írót is át akarta tenni
magyarra "minden szeretett sajátságaival"; ezért az idegen szöveg szép, sajátos
kifejezéseit, fordulatait szóról szóra lefordítja, hogy azzal is a magyar stílust
gazdagítsa. Ez nem szolgai fordítás volt, hanem tudatos stílusbővítés.
Túlzásai ellenére is, kilenc kötet fordításának óriási hatása volt, főleg a fiatalabb
írókra. Sokféle műfajt szólaltatott meg, sokféle hangnemben, idilliben s
tragikusban, humorosban és szaloniasban, érzelmesben és patetikusban egyaránt.
Osszián első teljes fordításával erősen hatott Vörösmartyra. Noha {281.} sokszor
keresett s erőltetett a stílusa, sok szólása átment nyelvünkbe. Prózája az
elbeszélésben és a drámafordításban igen színes, a drámai dialógus nyelvét is
gazdagította. A fordított munkák egy része azonban, mint pl. Gessner, Marmontel
már a felvilágosodás korábbi, idejétmúlt ízlésvilágához tartozott, s ezért nem
nagyon érdekelte a közönséget.
E fordításainak túlzásai állították szembe vele a leghevesebb ellenzéket s váltották
ki a nézetek olyan súrlódását, melyre aztán elvszerű kiegyenlítődés következhetett.
Marmontel, Gessner, Herder, Sterne, Goethe, Osszián, Wieland, Lessing művei, s
a Bácsmegyey foglaltak helyet a kilenc kötetben, s következett volna utánuk még
vagy hat kötet, Lessing és Molière színműveivel, meg Klopstock Messiásával. Ezek
azonban az író szegénysége s a közönség és a kiadó lanyha érdeklődése miatt már
nem jelentek meg. Egyetlen fordítását sem csiszolgatta oly türelmesen, mint a
Sallustiusét, melyhez különösen ragaszkodott – hiszen Sallustius tette őt, még a
börtönben, "nyelvrontóvá". Hogy mindenkor elégedetlen volt fordításával,
valahányszor csak elővette, s így újból meg újból átdolgozni kényszerült, az a
korrekció elvéből, ez pedig klasszicizmusából következett: így vált a
legvégletesebb szigorúsággal követett elv az igazi alkotóerő szétforgácsolójává.

A Pályám emlékezete és a Fogságom naplója

Hogy a feltétlen tökéletességre törekvés a klasszicizmus korszerűtlenné válása
idején inkább stílusbizonytalanságot eredményezett nála mintsem zárt műalkotást,
inkább töredék-szépséget, mint befejezett művet, arra időtálló, máig élő prózai
alkotásai közül az Erdélyi levelek című gyűjteménye a legjellemzőbb. Erdélyből
hazatérve (1816) kezdte írni őket, s ettől a sorozatától várta a legtöbbet: "Originál
munkám" – írta büszkén Kölcseynek. Részleteiben tényleg egyik legszebb alkotása.
Erdélyt már az új, romantikus nacionalizmus számára fedezte fel benne. Nemzeti
érzése ekkor színeződött át korszerűvé, áttörve a kozmopolita életfelfogás kereteit.
Magyarság és műveltség ölelkezését csodálta Erdélyben anélkül, hogy a
románságot lebecsülte volna. A kor legszebb, a felfedezői izgalomtól áthevült s
mégis tárgyias tájleírásai, emberi s írói találkozások remek jelenetei telítik e művet;
kerekségét, stílusbeli épségét azonban éppen a korrekció elvének túlzásba vitele
rontotta szét. Nem tudott ellenállni az erdélyi s itthoni barátoktól meg cenzoroktól
"nyert" toldások-foldások, javítások és helyesbítések romboló hatásának, s aztán
már csak kesergett afölött, hogy a hetedszeri, nyolcadszori átdolgozásra a mű
elvesztette egyöntetűségét, meleg közvetlenségét.
Egységesebb, s önálló koncepciójú, épebb művészetű alkotása a Pályám
emlékezete. E könyve önéletrajzból emlékirattá s korrajzzá nőtt, s formailag
érintkezik az irodalomtudományi műfajokkal (levelezés, írói arckép, bírálat).
Eredetiség s a lélek figyelmének a múltra koncentrálása: legfőképpen ez a kettő
kellett ahhoz, hogy a Pályám emlékezete létrejöhessen. Eredetiség-elvének
megfogalmazása s a múlt élményeinek felidézése pedig 1808 és 1810 közé esett
őnála (Fáyhoz ekkor írt levelében originalitásra buzdítja a kezdőt), ekkor kezdte
rendszeresen írásba foglalni életének eseményeit. De már levelei-{282.}ben
megirogatta életének fordulóit, találkozásait, vezérlő eszméit. Az irodalmi szinten
megfogalmazott levél sűrítve, tipizálva szólt a benne foglalt eseményekről. A
sűrítésnek ez első stádiuma után egységes s önálló kompozíciójú pályaképet s
korrajzot kellett felépítenie a szétszórt adatokból, a már megírt részletekből.
Az élete végén is csak töredékesen megjelent Pályám emlékezete 1816-ban jórészt
már készen volt. Szemerének s Kölcseynek nem kis szerep jutott e legkitűnőbb
eredeti műve kisürgetésében. "Formális ángoly kert a kompozícióra nézve. Új meg
új interessánt scének, és mindenik váratlanul jő, mindeniknél kedves a mulatás" –
célzott ekkor Döbrenteinek a stílus hangulati csapongására. "Hol magamat festem,
hol azokat, akiket csudáltam, példányaimmá tettem, hol a kort, hol a kosztümöt, hol
a tudományok s iskolák állapotját, hol a nyelvét s literatúráét. A tón hol komoly,
hol eleven, hol humoristisch." Helmeczynek azt is megírta, hogy e művében nem
"chroniconi renddel megyen a dolog, hanem poétai öszvefűződéssel ..." Vagyis
emlékiratának kompozícióját és stílusát nagy tudatossággal formálta.
A csak 1805-ig, házasságáig megírt pályakép minden diáriumi, naplózó
egyhangúságtól ment, s a szinte csapongó emlékezés fonalán rendeződik össze.
Nem a maga apológiáját akarta megírni, mint régebben jeles emlékíróink; Kazinczy
előrehaladásunkat akarta festeni: "Érdemlik ezek az esetek a tudást, bár
apróságoknak tetszenek, mert festik emelkedésünket s a múlt kort." Ez a cél
megköveteli az írói tábor növekedésének az ábrázolását. Ragaszkodva – látszólag –
az időrendhez, egy-egy íróval való találkozását akár évenként is jelezhette volna.
De ha így írja meg könyvét, a lényeg sikkad el belőle: a véletlenek, az esetleges
adatok tömegében, a fotografikus visszaadásban merült volna el. Kazinczy
módszere más s éppen ehhez volt szüksége a levelekben megírt szövegekre.
Amikor először találkozott az íróval, általában – nem mindig, mert néhány naggyal
kivételt tett – az első találkozás leírásakor máris beolvasztotta az író jellemrajzába a
később, máshol és máskor megismert vonásokat. Így nemcsak a kisebb írók
portréja lett feledhetetlenül igazzá, elevenné, hanem az emelkedés, az ország
gazdagodása jellegzetes írókban, költőkben, tudósokban is egyre szebben
rajzolódhatott ki. A kisebb írók, tudósok statisztériája mint állandó s mozgalmas
háttér került az egyre nagyobbak, a vezető alakok jelenetei mögé. Hogy élővé tegye
alakjait, jellemrajzukat csaknem mindig külsejük leírásával kapcsolja egybe. Leíró
művészete alakjainak termetéről, gesztusairól s arcvonásairól, ruházatáról és
furcsaságairól rendkívül eleven képet ad, s a belső élet jellemzését is szolgálja;
klasszicista módon realisztikus ábrázolásmódjára az jellemző, hogy a belső élet, a
jellem képét nem a testi valóságtól függetlenül írja le, hanem mindig a külső
körülmények rajzában rögzíti.
A Pályám emlékezete megragadóan tárja fel Kazinczy íróvá nevelődésének,
szellemi és erkölcsi gazdagodásának folyamatát. Elsősorban a szerző nagy erkölcsi
erejét, mély humanizmusát. "Nem merni, amit merni kell, gyalázat" – mondja egy
alkalommal. Az erkölcsi helytállásban irodalmi és művészeti kultúrája is támogatta.
Számos külföldi ismeretsége mutatja érzékenységét a nagyvilág és a politika iránt.
Otthonos volt a költészet és a zene területén. Apró emlékfoszlányokat kitűnően tud
rögzíteni valamely érzéki benyomás segítségével. Csapongva emlékei közt, még az
egymástól merőben más tárgyúak között is {283.} hangulati egységet teremt.
Sterne-fordításai kamatoztak leginkább a csapongás és egység e stílusának
megteremtésében.
A harmadik könyvben, tekintettel a cenzúrára, úgy adja elő börtönben töltött éveit,
mintha külföldön utazgatott volna. Ez a rész valódi stílusremeklés. Az elbeszélés, a
drámai párbeszéd és a külső leírás eddig is alkalmazott módszereihez szaggatott,
rövid, de érzelemmel telt helyzetrajzok társulnak. Különösen szuggesztív
várbörtönének leírása. Sehol sem említi a per, börtön, fogoly, fogság szavakat, a
figyelmes olvasó azonban kiérzi stílusa bújkáló hevületéből a rabság fájdalmaira
való visszaemlékezés feszült-fojtott hangulatát.
Még a Pályám emlékezete részleteinek megjelenése idején, 1828-ban hozzáfogott
fogsága történetének megírásához. Az utókor számára készítette; tudatában volt
élményei történeti jelentőségének. Kéziratát úgy adta át Toldy Ferencnek, hogy
tartsa meg, s ha halála után úgy találja, hogy gyermekei meg tudják becsülni, adja
át nekik.
A Fogságom naplója tartalmi és stilisztikai szempontból a Pályám emlékezetével
vetekedő remekmű, politikai hitvallásának foglalata. Hajnóczyt végig magasztalja,
Socratesének nevezi, s Martinovicsot sem tagadja meg, noha emberileg nem
szerette. Leírja, hogy Martinovics "képzelhetlen hatalommal" vágta bírái szemébe,
hogy nem a haza, hanem a király ellen esküdött össze. Nem hiányzik tehát a
könyvből a nyílt politikai állásfoglalás, bár az egész inkább azoknak a
magatartásformáknak lélektanilag hiteles, finoman árnyalt előadása, elemzése és
megelevenítése, amelyeket a hatalom s a börtön nyomásával a kiváló ember
makacsul, életét s önbecsülését védve, mindig szembe tudott szegezni.
A napló írott forrásai azok a "rövid jegyzések" voltak, melyeket börtöneiben
készített s később is megőrzött. Az élet, az alakok mozgása e könyvében jóval
gazdagabb, mint a Pályám emlékezetében. Előkelők és egyszerű emberek, bírák és
katonák, felügyelők és rabtársak, nők és kakaskodó férfiak: nincs Kazinczynak s
korának még egy műve, mely – ha tömören, röviden is – ily változatos képét
nyújtaná a kor minden rendű embereinek. A könnyelmű Novák kapitány, a
részeges-bratyizó Aubert, a nők után leselkedő s pórul járt Chipault – megannyi
éles, klasszikus tisztaságú jellemkép. Fogsága alatt Kazinczy mindinkább
visszahúzódott a börtönben is nagyurat játszó társaitól, főleg Szlávytól, s
érdeklődéssel közeledett a szerény, cseh-német felügyelőkhöz, akik emberségesen
viselkedtek: róluk is egész sor remek portrét kap az olvasó.
A műnek nem válik kárára kompozíciójának lazasága, hogy részben szaggatott,
szűkszavú napló, részben folyamatos elbeszélés, részben pedig (valószínűleg
később megformált) anekdotikus betoldások sorozata. Még kevésbé bántó az, hogy
alakjainak minél realisztikusabb ábrázolása kedvéért Kazinczy éppúgy él az idegen
nyelv (latin, szlovák, német, francia) és a komikusan rosszul ejtett idegen nyelv
jellemző hatásaival, mint a drasztikus leírással. A leíró bemutatáson kívül, melynek
Kazinczy itt is mestere, különösen két, újszerű művészi vonása van stílusának. Az
egyik a drámai feszültségnek akár a külső alakrajzzal, akár a belső, lelki
várakozásnak leírásával való jellemzése. Az előbbire az 1795. május 18-i jelenetsor
(az ítélethirdetésé) jellemző, az utóbbira a munkácsi rabságról szóló részben a
kiszabadulásra várakozás fojtott feszültsége. Ilyenkor – helyenként – balladás
tömörséget mutat, variálva {284.} ismételgető nyelvi formába öltözik stílusa.
Másik jellegzetes művészi vonása a jelentős pauzáknak, a sejtető hangulatiságú
záradékoknak használata. Kontraszt-érzés, borzalom és feloldódás egyszerre van
bennük. "Tizenként dzsidás ulánus által kísérve ... Újhelybe beértem ... éjfél vala,
midőn Újhelyen a kispiac fogadójának felső szobáiba beszállítatám. A hold oly
tisztán világíta, mint ködös időben a nap." Vagy a vérmezei tragédiának ismert,
remek lezárása: "Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott
csuprokban."

Az utolsó évtized
A nyelvújítási harc 1820–21-re lezárult. Az újítás győzött, a maradiak ellenállása
csökkent. Pápay Sámuel összebékéltette a régi ellenfeleket: Kazinczyt és Kisfaludy
Sándort. Kisfaludy Károly már egy évvel előbb Kazinczy tanítványának vallotta
magát. Kazinczy vezérsége zavartalannak látszik, s amikor békét köt az öregebb
Kisfaludyval, még nem sejti, hogy hamarosan az ifjabbal lesz kénytelen megosztani
az irodalmi vezérséget.
Eletének utolsó szép, tekintélyének még felhőtlen korszaka 1820 és 1823 közé esik.
A mélyből, a hazai társadalom s a Szentszövetség ellen lázongó Európa méhéből
már új erők, a Kazinczy világát temető nemzeti romantika szabadságharcos
szenvedélyei készültek kitörni. A jeleket Kazinczy is észrevette, de megérteni őket
nem akarta, talán nem is tudta volna már. Klasszicista ízlése változatlan; "Minél
mélyebben ismeri valaki a klasszikusokat, annál kevésbé idegen a
neologizmusoktól" – írja 1820. február 5-én Dessewffynek. A genialitást is igazán
csak akkor dicséri, amikor az a korrekcióval párosul – pl. Fáy meséiben. A
klasszikus ízlést magasztalja a tőle felfedezett és annyira pártolt Ferenczy
Istvánban, a nagytehetségű szobrászban is. Ideáljainak elmerülő partjait azonban
mindenfelől új politikum, a nemzeti romantika, a napi életben pedig a nyomorúság
ostromolja.
Az anyagi gondok a legszorongatóbbak. A húszas évek elején már nálunk is erősen
érezhető az európai agrárkrízis. Kazinczynak takarékoskodnia kell a zempléni
levéltár rendezéséért járó napidíjakkal, s gyalog jár be Újhelybe. "Én éjjel-nappal
pénzt csinálok, de csak álmaimban" – írja, s olyasmit is felpanaszol (1822-ben)
Döbrenteinek, aminek kimondásától addig büszkén tartózkodott: dupla portót
kellett fizetnie egy levélért. Fájdalmas vallomás Közép-Európa legnagyobb
levelezőjének ajkán! Gyermekeivel is sok gondja van; kettő tehetősebb barátnál,
rokonnál él állandó vendégségben, a többi Patakon tanul vagy otthon nevelődik, így
a legutoljára jött Lajos is, aki 1820 őszén született a hatvanéves Kazinczytól (s mint
a szabadságharc tábornoka lett a tizennegyedik aradi vértanú). Hét gyermek gondja
nehezedik "zöldelő öregségé"-re, s hiába perli sógorától, Török Józseftől a feleségét
megillető birtokrészt, élete végéig sem jut hozzá. "Én most Sallustban élek" –
ismételgeti Dessewffynek, mintegy hozzá menekül gondjai elől.
De nem hunyja be szemét az európai, sőt Európán kívüli változások előtt. Már nem
tud odaállni a szabadságharcosok, a republikánusok mellé, de tud írni a hazai és
külföldi változások tényéről higgadtan, lelkesedve a jogtalan kormányrendeletek
ellen lázadó megyékért, féltve a magyar szabadságot. {285.} Magatartása a
töprengő, kiutat kereső reformpolitikusokéval rokon, noha a a politikai küzdelmek
helyett egyre inkább a békét, a gazdagodást, a reformot kívánja.
Tudta csodálni Kisfaludy Károly géniuszát, s támogatta az induló zsebkönyveket,
bár Igaz Sámuel kevésbé modern Hébéjét kedvelte jobban. "Szíves áldást" kívánt a
korábban annyira megvetett Verseghynek is, mert Marczibányi az ő kedvéért
létesítette nagyszerű irodalmi alapítványát; s különös örömmel töltötte el az, hogy
az Iliász-fordító Vályi Nagy kapott díjat abból; "... haladunk s nagyon haladunk" –
írta lelkesen ifjú barátnőjének, gr. Gyulay Karolinának, a hűséges Lolottnak, az
Aurora sikerére célozva. A "magyarok istene" kifejezést rossz néven vette ugyan
Bárány Ágostontól ("ezt a szót nem tudom botránkozás, sőt borzadás nélkül hallani.
Egy istene van minden népnek"), de Horvát Istvánnak Árpádról szóló művét, ezt a
nem kevésbé nacionalista hitvallást 1822 elején igen melegen üdvözölte.
Belső biztonságát s irodalmi vezérségét 1823 elejétől kezdve veszti el, rohamosan.
A "hatvanöt éves, előre görbült, száraz, ősz, de még most is nem tüzetlen" ember
(így ír magáról 1824 márciusában) hamarosan összeütközik a fiatalokkal, akikkel
már nem tud lépést tartani. A pályakezdők mindegyike tiszteleg ugyan a széphalmi
mester előtt, de aztán hamar kinyilvánítja magasabbra törő, igazabb – romantikus –
eredetiségét.
1823-ban az iliászi pör, Kölcsey makacssága keseríti meg. 1824-ben Döbrentei, ez
a tehetséges, szorgalmas, de legfőképpen szemfüles, karrierjét egyengető irodalmár
támadta hátba, olcsó, de hatásos fogással felróva idegenszerűségeit. 1825 az első
reformországgyűlés éve, s Kazinczy egyszerre ítéli el az országgyűlés szerinte
szenvedélyes hangját s a kormány törekvését a közterhek emelésére. Óvatos
nyilatkozatai azonban egyszerre haragos kitörésekké változnak át, amikor az
országgyűlésnél jóval merészebb, előbbre mutató irodalomra fordul a figyelme.
"Előttem az Aurora is – írja Zádornak. – Nem szeretem azt a neki-dühült
nemzetiséget, s szeretném, ha a rein menschlich is szóllana ez mellett ... Addig
éneklik az árpádiászokat, hogy végre belé csömörlünk. Aurora ezidén is tele van
effélékkel." Messze van már attól a ponttól, amikor még dicsérni tudta Horvát
István Árpádját – és bár felismeri a Zalán futásának szépségeit, határozottan
szembefordul az ő klasszikus álmait megsemmisítő romantikával. Amikor az új
irodalom vezérével, Kisfaludy Károllyal és vezérkarával Pesten, 1828 februárjában
személyesen is megismerkedik, a fiatalok tisztelete már csak a nagy történeti
érdemű aggastyánnak szól.
Élete nehéz körülmények. között múlt el. Anyagi helyzete nem javult. Hiába
remélte az akadémiai titkárságot, mellyel Dessewffy kecsegtette: Döbrentei kapta
meg azt. Levelezését sem tudta sajtó alá rendezni, csak a Pályám emlékezete s a
Fogságom naplója elkészítésével s az előbbinek részleges kiadásával vigasztalhatta
magát. Fordításai, a klasszikusok, már senkinek sem kellettek. Aztán megint
kegyetlen – bár igaz – kritika érte: Toldyé. Egész esztétikai felfogásának és főleg
írói gyakorlatának korszerűtlensége ütközött ki a Pyrker-pörben, amikor kemény
szemrehányást kapott, mivel verses művet prózában tolmácsolt, s amin az új
nemzedék hazafiassága még inkább megütközött, mivel nem átallotta egy németül
író magyarnak művét kiszemelni fordításra. Akadémikussá választása valamit
enyhített helyze-{286.}tén. Hónapokat töltött Pesten, s utazhatott még, életében
utoljára. Ennek az utolsó kirándulásnak gyümölcse a pannonhalmi, esztergomi s
váci útnak ragyogó leírása. Még egyszer összeölelkezett a régi kedves barátokkal, s
kipanaszkodta magát az újabb írók értetlensége miatt, – sújtott is feléjük
kiméletlenül a könyvecskében (1831). De azoknak kegyelete erősebb volt s elejét
vette a komolyabb súrlódásoknak.
Az egykori nagy harcos csak éles szemű, jó hallású megfigyelő immár. Levelei
ragyogó dokumentumok egy magasba ívelő korszak országos eseményeiről és
hőseiről. Pest-Buda elkápráztatja, szinte megsejti benne az eljövendő világvárost.
Életkedvét új izgalmak fűtik. 1831 elején a lengyel szabadságharcos
készülődésekről ír egyik levelében – "mert kit nem interesszál a varsói dolog", s
ugyanitt mellékesen egy új közéleti ember jellemét villantja meg, egy kisebb
érdekű megyegyűlés keretei közt: "... felkele Kossuth Lajos, s oly tűzzel, mintha
kezében volna a zendítés szövétneke, képzelhetetlen vakmerőséggel tartá
beszédét ..."
A lengyel szabadságharcnak s a "kossuthi zendítés szövétnekének" első fényei
villannak most szemébe. Látta s szerette Ráday Gedeont, Rákóczi Ferenc titkárának
fiát: látta Kossuth Lajost, s első pillantásra észrevett valamit forradalmas
jelleméből; a Rákócziak és Rádayak mellől 1848 vezérének alakjáig tudott
előrenézni. A koleráról s a parasztfelkelésről írta leveleit, amikor élete áldozatul
esett a betegségnek, 1831. augusztus 23-án. A háza előtti kertben temették el, s a
vész elmúltával rögtön megindult a hagyaték felmérése. Bajza Kölcseynek küldte
meg a hátrahagyott kéziratok terjedelmes katalógusát, s Kölcsey idézte fel méltóan
Kazinczy szellemét az Akadémia 1832. szeptember 9-i közgyűlésén. "Szellem vala
ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; s lépcső, melyen
egykorúi magasbra hághassanak s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson ..."

41. KAZINCZY PESTI TRIÁSZA

FEJEZETEK

 Horvát István (1784–1846)

 Vitkovics Mihály (1778–1829)

 Szemere Pál (1785–1861)

 Kiadások

 Irodalom

Kazinczy harcának sikeréhez jelentékeny mértékben hozzájárult az a körülmény,

hogy Pesten létrejött egy olyan írói csoportosulás, mely a széphalmi mester elveit
képviselte, őt vezérnek ismerte el, s harcba szállt a nyelvújítás védelmében. A
csoportosulás magja három író volt: Horvát István, Vitkovics Mihály és Szemere
Pál, kiket Kazinczy "triászának" nevezett el.
A triász eredete Révai és Verseghy helyesírási vitájának, idejére nyúlik vissza.
Horvát István, Vitkovics Mihály és Ferenczy János ügyvéd, a későbbi földrajzi író,
Révai nyelvészeti és helyesírási elveit tették magukévá, s Horvát értekezést adott ki
Boldogréti Víg László álnéven Verseghy ellen. Kazinczy egyik levelének (csak
utólagosan jóváhagyott) publikációja a széphalmi mestert is bevonta – Révai
Miklós mellett – a vitába. Révai 1807-ben bekövetkezett halála után a tanítványok
folytatták munkásságát, s mikor Ferenczy {288.} Bécsbe távozott, helyét Szemere
Pál foglalta el, Kazinczy legkitartóbb és leglelkesebb neológus híve, aki már
nyilvánosan is felszólalt Kazinczy mellett az Árkádia-perben.
1808-ban Kazinczy Bécsbe utaztában néhány napig Pesten tartózkodott, s ekkor
Szemere teljesen megnyerte hívéül Vitkovicsot és Horvát Istvánt. Kazinczy-
tiszteletükre jellemző Vitkovics meghatározása a triász célkitűzéseiről:
"Kazinczynak írását a fővárosban képviselni és közrehatását támogatni." Mesterük
javaslatára egy kritikai folyóiratot terveztek Aurora, majd Amalthea néven; ez nem
jött létre, de az összegyűjtött anyag felhasználásával indult meg Döbrentei Erdélyi
Muzeuma. Előkészítették Dayka és Berzsenyi műveinek kiadását. Hadakoztak
Czinke Ferenccel, aki a neológia ellenfele a pesti egyetemi katedrán. Az egyetemi
hallgatók egy csoportja Horvát Istvánt kéri fel magyar nyelvi és irodalmi
előadásokra, köztük volt Bierbauer-Serfőző, későbbi nevén Helmeczy Mihály, ő
lett a nyelvújtás egyik legtüzesebb híve. 1812-ben Horvát kiadta Kazinczy és
Szemere három-három szonettjét. A triász kapcsolatot tartott fenn vidéki írókkal
(Kölcseyvel és Berzsenyivel) is. Horvátnak sikerült megindítania az első magyar
szépirodalmi almanachot, a Magyar Dámák Kalendáriumát (1812–1815), Kazinczy
híveinek írásait közölte benne. 1812-től a triász összejövetelei Vitkovics irodalmi
estélyein rendszeressé váltak, s bár ekkor a korábbi egység már meglazult,
törekvéseik tovább éltek Szemere nyelvújítási harcában, a Mondolatra. Kölcseyvel
együtt adott Feleletében.
A triász tagjai későbbi munkásságukkal már a következő irányzat, az Aurora köre
számára egyengették az utat: Horvát a magyar múlt és őstörténet felé irányítja a
figyelmet, Vitkovics népdalok írásával próbálkozik, Szemere esztétikai munkáiban
a romantika és a népiesség irányában tájékozódik. Alapjában véve azonban
mindvégig a Kazinczy-iskola hívei maradtak, és később több ponton
szembekerültek az új, romantikus irányzattal.
A triász érdekes fejlődési fok irodalmunk polgárosodása útján. Tagjai városi
életformájú emberek, Horvát és Vitkovics mögött nem áll nemesi birtok, polgári
foglalkozást kell vállalniuk, s Szemere is csak 1812-től veszi át péceli birtokát.
Társaskörükben Vitkovics estélyein közvetlenebb, polgáribb a hangulat, mint a
mecénáskodó Teleki László szalonjában. A triász működése átmenet a vidéki
nemesi kúriákban létrehozott irodalom és az Aurora körül kialakult minden
vonatkozásban városi, polgári irodalom között.

Horvát István (1784–1846)

Nemesi rendű, de iparűző családból született 1784-ben, Székesfehérvárott. Jogot
tanult a pesti egyetemen, és közben az aulikus szellemű Ürményi országbíró fiai
mellett nevelősködött. Felvilágosult nézeteinek és hazafias érzelmeinek szöges
ellentéte volt a Béccsel megalkuvó nagyúr váli és pesti környezete. Vitkoviccsal az
egyetemi évek alatt kötött barátságot, 1809-től Kazinczy híve és levelezőtársa, s
buzgó tisztelője Virág Benedeknek, akit segít a Magyar Századok anyaggyűjtő
munkájában.
Fiatal éveiről naplót vezetett Mindennapi címmel. Ebben sokszor igen merész,
haladó nézeteket vallott, például helyesnek tartotta volna, ha a haza {289.} javára
áldozni nem akaró, pénzüket külföldön elpazarló arisztokraták vagyonát
"megkevesbítenék". Az 1811. évi országgyűlésre Horvát Pozsonyba utazott, és ott a
magyar nyelv jogait védőknek addig ismeretlen történeti adatokkal szolgált, egy
iratot szerkesztett a nyelvügyről, s azt a követek közt terjesztette, hogy a magyar
nyelv érdekében való fellépésre bírja rá őket.
A triász működése idején jelentek meg első történeti munkái, részben még
grammatikai kutatásokkal vegyest. 1810-ben Pest városának ajánlotta Pest szabad
királyi városnak régi Ofen német nevéről című munkáját. 1812 és 1815 közt
szerkesztette a Magyar Dámák Kalendáriumát; ennek 1814. évi kötetében jelent
meg először Kölcsey a nyilvánosság előtt a Róza című balladával és két lírai
költeménnyel. Szemere, Virág, Vitkovics versei, Kazinczy egy novellája és Horvát
történeti dolgozata A szépnem hazaszeretetéről alkotják e kötet fontosabb darabjait.
A triász felbomlása után Horvát a Széchényi Könyvtár őre lett. 1815-ben
kezdődnek nagy történettudományi polémiái. Először egykori tanárával,
Schwartner Mártonnal került szembe, vele ellentétben azt állította, hogy Nagy
Lajos és Mátyás királyok szerepet juttattak udvarukban a magyar nyelvnek is. A
nemesi patriotizmus Horvát e fellépésében a nemzeti becsület védelmét látta;
Pázmándi Horvát Endre és Berzsenyi levélben köszöntötték, a megyék körözték
munkáját. Horvát ettől kedve a nemzeti történelem és különösen az őstörténet
kutatója, és egyre türelmetlenebb makacssággal iparkodik minden régi értékről a
magyar eredetet kimutatni. Biztatta Pázmándi Horvát Endrét a honfoglalás
megéneklésére, maga is megírta a honalapítás egy jelenetét Árpád Pannon
hegyén címmel az 1822. évi Aurorában. Tagja volt az 1817-ben megindult
Tudományos Gyűjteményt irányító Tudományos Egyesületnek. Sok régi oklevelet
és irodalmi emléket fedezett fel, többek közt a Balassi Menyhártról szóló komédiát.
A Marczibányi-díjat odaítélő bizottság titkára lett. Közreműködött az Aurora
megalapításában.
1820-ban jelent meg Magyarország gyökeres nemzetségeiről szóló munkája,
melyet a nemesi alkotmány és a nemesi jogok védelmében írt. A mű – konzervatív
célzata ellenére – bajt hozott a szerzőnek. A kormány abszolutizmusellenes
célzatokat vélt kiolvasni belőle, s Horvát elvesztette titkári állását az országbírói
hivatalban.
A huszas évek folyamán egyre inkább ábrándos őstörténeti tanulmányai foglalták le
Horvát Istvánt. A bibliában és az antik forrásokban szereplő nevekről ki akarja
mutatni a magyar eredetet (Ádám<ad ám, Karthagó<kard hágó, Parthus<pártos
stb.) abból a képtelen elképzelésből kiindulva, hogy a világ legrégibb népe a
magyar, s ettől származik minden nép és minden kultúra. Rengeteg energiát, időt,
anyagi áldozatot ölt bele ebben az eleve kudarcra ítélt vállalkozásba. 1825-ben
jelentette meg ebben a szellemben írt könyvét Rajzolatok a magyar nemzet
legrégibb történeteiből címmel. Ebben tagadta a finnugor eredetet, a magyarokat a
pártusokkal és a szkítákkal azonosította. E nézetei erősen hatottak az ifjú
romantikusokra, Vörösmartyra is, aki gyakran felkereste őt és érdeklődéssel
hallgatta őstörténeti fejtegetéseit.
Horvát naivul nacionalista és magyarkodó elméletéből hamar kiábrándultak az
Aurora munkatársai. Megsértődve, hogy nem ő lett a Tudós Társaság titkára,
Horvát az akadémiai tagságot is visszautasította. 1833 és 1836 közt a Tudományos
Gyűjtemény szerkesztője volt, tele tömte lapját magyarkodó, {290.} már akkor
elavult etimologizálásaival, nemegyszer soviniszta történeti elmefuttatásaival, s az
új romantikus írói iskola ellen foglalt állást. Bajza élesen válaszolt a Kritikai
Lapokban.
1823-tól Horvát a diplomatika, majd a magyar nyelv és irodalom tanára volt a pesti
egyetemen. Bár előadásaiban is tudománytalan, kalandos utakra tévedt, tüzes
magyarsága nagymértékben hozzájárult a reformkori magyar fiatalság hazafias
neveléséhez, s 1846-ban bekövetkezett halálakor az ifjú Eötvös, Szalay László és
Vasvári Pál hálával emlékezett meg tanári működéséről.

Vitkovics Mihály (1778–1829)

1778-ban született Egerben. Apja görögkeleti lelkész volt, aki szerbnek nevelte fiát,
de Vitkovics már diákkorában magyar verseket írt. Iskoláit felváltva Egerben és
Budán végezte, jogi tanulmányokat folytatott, majd mint jónevű ügyvéd működött
Pesten. Egyetemi tanulmányai alatt ismerkedett meg Horvát Istvánnal, mindketten
nagy tisztelői és gyakori látogatói voltak Révai Miklósnak és Virág Benedeknek.
1808-tól kezdődik barátsága Szemerével és Kazinczyval. 1812-ben szerelméhez,
özv. Manoliné Popovics Theodórához költözött, ennek Kereszt utcai (ma Szerb
utca) házában tartották az írók baráti összejöveteleiket. Vitkovics vidám kedélyű,
nyájas modorú ember volt, s a ház asszonyának szeretetreméltósága is fokozta a
közvetlen baráti hangulatot ezeken a találkozókon. A társaságban megfordult a kor
minden jelentősebb magyar írója, a vidékiek sem mulasztották el felkeresni
Vitkovicsot pesti tartózkodásaik alkalmával. Kiemelkedő esemény volt a társaság
életében Virág Benedek és Kazinczy névnapjának megünneplése. Vitkovicsnál
tárgyalták meg a kiadások kérdéseit, több mű megjelenését anyagi támogatással,
gyűjtéssel is elősegítették. Az Aurora írói is látogatták Vitkovics estélyeit,
Vörösmarty mindvégig jól érezte magát ebben a körben, Kisfaludy Károly viszont
összekülönbözött vele, mert Vitkovics ügyvédbarátai sértőnek találták magukra
nézve A Kérők Perföldyjét. 1828-ban Vitkovicsot is meghívták a Magyar Tudós
Társaságot előkészítő bizottságba. 1829 szeptemberében halt meg, s az egész pesti
íróvilág nagy részvételével temették el. Vörösmarty szép elégiában búcsúztatta el a
Tudományos Gyűjteményben.
Vitkovics diákkorában rímes verseket írt, de 1800 körül áttért a klasszikus
időmértékre, és a nyilvánosság elé már ilyen költeményekkel lépett. Első megjelent
műve: óda br. Orczy József halálára. "Kádenciás" verseinél mindig is többre
tartotta az időmértékeseket. A klasszikus formák mindvégig vonzották, egyik
utolsó műve a Lilihez írt ciklus, lírájának egyik legsikerültebb alkotása disztichonos
darabokból font versfüzér. 1817-ben kiadott versgyűjteményébe csak antik formájú
költeményeit vette fel. Ódáiban, elégiáiban, episztoláiban a barátság érzelmei
szólalnak meg főként Virág Benedek, Kazinczy Ferenc, Horvát István és Kultsár
István iránt, továbbá horatiusi utánérzések és a szerelem, melyet egy egri leány,
Bernáth Lidi iránt érzett, akit Vitkoviccsal való mátkasága után máshoz adtak
férjhez. Ennek a szomorú végű szerelemnek történetét egy szentimentális
levélregényben írta meg, melyet később kiadója, Szvorényi József A költő
regénye címmel tett közzé. Vitkovics prózája eleven, előadása fordulatos, a
szentimentális regényeket jellemző érzelmi áradozás {291.} viszonylag kevés
helyet foglal el művében, s jól megismerhetjük belőle a korabeli társas életet. A
befejezés is más mint a korabeli levél-regényekben: a hős, Vidényi eljut a csalódás
után az érzelmi gyógyuláshoz. Vitkovics jól ismerte Kármán műveit: Fanniját
szerbre fordította és kisebb változtatásokkal Spomen Milice (Milica emlékezete)
címmel ki is adta a szerző megnevezése nélkül.
Újszerű Vitkovics működésében élénk érdeklődése a népköltészet iránt. Estélyein a
vendégek nemcsak társalgással, hanem énekléssel is szórakoztak. A jóhangú
Vitkovics magyar és szerb népdalokat énekelt, sőt a népi dallamokra maga költötte
dalokat is. Ezeket eleinte csupán a baráti körnek szánta, és csak 1821-től kezdve
jelentette meg ilynemű költeményeit. A húszas években már irodalmi céllal írt
népdalokat, ezeket az almanachok közölték, kettőt – Kisfaludy Károly népdalai
között – az Aurora. Mint szerb anyanyelvű magyar író, hivatva volt az ekkor
Európa-szerte népszerűvé váló szerb népköltészet ismertetésére. Vitkovics
tanulmányt írt erről, és kilenc szerb "regedalt" magyarra fordított. Kiemelkedik
közülük a Bácskai regedal, melyben szerencsésen alkalmaz néhány, a magyar
népballadákra emlékeztető régies fordulatot. A magyar népdalokat utánzó versei
helyzetdalok, nem a költői önkifejezés termékei, legfeljebb futólagos vidám
hangulatok tolmácsolói. A műnépdal egyes sajátságait már Vitkovics is sikerrel
alkalmazza: a dalkezdő képet, a népies megszólításokat, a csattanót. Ismertebb
népdalai: Füredi pásztor dala, Fut a szarvas ... Pirongatol édesanyám ...
Költészetének mennyiségileg is jelentős részét alkotják epigrammái (csaknem
háromszázat írt). Főként ún. görög típusú epigrammák ezek, a legkülönbözőbb
témákról, van köztük gondolati, van érzelmi jellegű. A gúnyosak általános hibákat
tűznek tollhegyre és nem személyes invektivák; Vitkovics a kor irodalmi harcaiban
mint "nagy békéltető" szerepelt. Bajza nagyra értékelte Vitkovics epigrammáit, Az
epigramma teoriájáról írt tanulmányában főleg a Czenczihez, a Féltés és
a Féltékeny vég szava című érzelmes darabokat méltatta. Sikerültek a kritikai
jellegűek is, különösen A mai világ, Bécs és Moszkva és a Barraihoz címűek.
Vitkovics, mint lírikus, ügyes technikával írt, olykor tiszta csengésű, személyes
erejű hangokat is megütött, szerelmi témájú költeményein kívül főként Virág
Benedekhez és Horvát Istvánhoz írt ódáiban, költői leveleiben. A természet képét
ihletetten festi tiszaroffi episztolájában, mely egyik ihletője volt Berzsenyi verses
levelének, a Vitkovics Mihályhoz címzettnek. A rímes formában Vitkovics sikerült
alkotása magasztaló ódája Kazinczy Ferenchez.
Prózai művei közül meséit adta ki 1817-ben, Kazinczy jóváhagyása után. Hetvenöt
állatmesét írt, ezek rövidre fogott történetek, részletező tanulságlevonások nélkül.
Lessing elvei alapján az ezópuszi egyszerű előadásra törekedett. Eredetileg úgy
tervezte, hogy meséivel együtt kiadja Pesti Gábor meséit is és Lessingnek a
fabuláról szóló értekezését.
Mikor 1808-ban az erdélyi magyar színtársulat Pesten játszott, Vitkovics
megpróbálkozott a színdarabírással. Drámát írt Rákóczi rodostói száműzetéséről,
Wesselényi és Széchy Mária murányi kalandjáról. E művei elvesztek vagy
kéziratban lappanganak; Toldy Ferenc még olvasta őket, és szerinte jelentős
alkotások voltak. Vitkovics ezenkívül németből, ill. német közvetítéssel franciából
is fordított drámákat, közülük egy színre is került.

{292.} Szemere Pál (1785–1861)

1785-ben Pécelen született, középbirtokos nemesi családból. Iskoláit Budán,
Pozsonyban és Sárospatakon végezte. Megszerezte az ügyvédi oklevelet, de nem
folytatott jogi gyakorlatot; Pesten teljesen az irodalomnak akart élni. Alkalmi versei
már 1802-től megjelentek, majd 1806-ban kiadta Poetai zsengéit. 1807-ben az
Árkádia-perben Kazinczy mellett szólalt fel a Hazai Tudósítások Toldalékába írt
cikkében. Ettől kezdve állandóan levelezett a széphalmi mesterrel, aki Szemerét
leghívebb tanítványának tartotta; még kézírásuk is hasonló. Első nagyobb verse egy
episztola a magyar színészetet támogató Vida Lászlóhoz; ezt már Kazinczy
jóváhagyása alapján adta ki 1810-ben. A triász folyóiratalapító tervezgetéseinek
Szemere a lelke, később is irodalomszervezési gondok foglalkoztatják. A
nyelvújítás vitáiban ő volt Kazinczy legharcosabb híve. Az ortológus pesti
egyetemi tanár, Czinke Ferenc Uj Holmi című írását szellemes gúnnyal bírálta
Képlaki Wilhelm álnéven. 1810-ben három szonettet írt, Kazinczy nagy
lelkesedéssel fogadta őket, különösen az Emlékezet címűt; erről azt írta, hogy ennél
"szebb dalt a magyar Muzsa még senkinek sem sugallt". A következő évben e
versek Kazinczy három szonettjével együtt Horvát István gondozásában meg is
jelentek és Szemere nevét ismertté tették. Ez időben ismerkedett meg Berzsenyivel,
Kisfaludy Károllyal és Kölcseyvel, aki haláláig meleg barátsággal ragaszkodott
hozzá. A szonettnek a magyar irodalom számára való meghódítását a széphalmi
ízlés diadalaként könyvelték el, a Hat szonett című gyűjtemény körül egy egész kis
irodalom keletkezett, és megindult a szonettírás divatja, mely a romantika teljes
uralomra jutásáig tartott. A szonettekben Szemere bebizonyította verstechnikai
ügyességét. Sima verselés, Kazinczy eszményei szerint kifinomított nyelv jellemzi
azokat a kisebb – nagyrészt németből fordított – lírai darabokat is, amelyeket
Szemere 1812 és 1813 folyamán adott ki Dalok azoknak akik szeretnek címmel.
1812-ben meghalt apja, s Szemere átvette péceli birtokának kezelését. Két év
múlva feleségül vette távoli rokonát, Szemere Krisztinát, aki már leánykorában is
verselgetett, majd később meséket és rövidebb költeményeket írt Képlaki Vilma
álnéven. Szemere hozzá írt versei közt jelentősebb két szonett: a jegyességük alatt
szerzett Remény s a későbbi, a homályosságig finomított Bájviola, melyre Vilma
szonettel válaszolt. A Szemere-házaspár többször vendégül látta és lelkileg
támogatta a tépelődő Kölcseyt, aki Szemeréné halála alkalmával Vilma című
elmélkedésében állított neki emléket. 1814-ben Kölcsey és Szemere együtt
folytattak nyelvészeti tanulmányokat, akkor készítették a Feleletet a Mondolatra,
mely a következő évben került a nyilvánosság elé.
1818-ban Szemere a Teleki Lászlóné irányításával működő pesti nőegylet
felkérésére drámai jambusokban lefordította Körner Zrínyijét, melyet előbb
műkedvelők, majd a következő évben a székesfehérvári színészek adtak elő. Az
egyébként gyenge dráma fordításának nyelve gondos, kicsiszolt, sokszor költői, a
verselés technikája is sikerült. E fordításnak komoly érdeme van a drámai jambus
magyarországi meghonosításában.
Szemere évek óta tervezte egy folyóirat megindítását, melyet elsősorban esztétikai-
kritikai jellegűnek szánt. E tervét 1826-ban tudta megvalósítani {293.} Kölcsey
segítségével. Az Élet és Literatura két kötete még ez évben napvilágot látott, majd
másfél éves szünet után jelent meg a harmadik és a negyedik kötet, ezek már
a Muzárion nevet viselték. 1833-ban Uj folyamot indított, ebben ízetlenül és
zavarosan bírálta Bajza kritikusi tevékenységét, és furcsa szerkesztési elveivel
magára vonta a Kritikai Lapok éles bírálatát. (Szemere folyóiratában a
legellentétesebb vélemények szerepeltek egymás mellett a szerkesztő bármiféle
észrevétele nélkül, a cikkek jó része cím nélkül jelent meg stb.)
Szemere viszonya az Aurora-kör tagjaival eleinte baráti; Szemere hozta össze őket
Kölcseyvel, és Bártfay társaskörének mindvégig lelkes látogatója maradt. Bajzáék
polémiáit azonban nem helyeselte, fel is szólalt ellenük. Viszonyuk az Aurora-pör
idején éleződött ki, amikor Bajza, Kisfaludy jogutódja az Aurora 1834. évi
kötetének kiadására Trattner Károly helyett Kiliánt kérte fel. A régi kiadó erre egy
ellen-Aurorát adott ki Szemere szerkesztésében Horvát István támogatásával, mire
Bajza hevesen tiltakozott a cím eltulajdonítása miatt. Két évig tartó vitatkozás után
Szemere megbékült a romantikus írói csoporttal és cikkeket írt az általuk
szerkesztett Athenaeumba és Figyelmezőbe (Vörösmarty verseit elemzi, Mű és
élv című tanulmányában esztétikai értekezést szentel Eötvös A karthausijának).
Szemere a harmincas évektől kezdve már a régi irányzat embereként szerepel, noha
fogékony az újabb költői törekvések iránt is. Támogatja a fiatal írókat, Eötvöst,
Szalayt. Petőfi fellépését is megértő örömmel köszönti, bátorítja a Honderü
támadásai idején, és meghívja péceli birtokára. Petőfi verssel köszöni meg a
biztatást (Szemere Pálhoz). A negyvenes-ötvenes években Szemere esztétikával és
műelemzésekkel foglalkozik. E dolgozatai különösek, gyakran nehezen érthetők. A
verseket szavanként szedi széjjel, így tesz Vörösmarty Fóti dalával is, melyről
csaknem ötezer soros tankölteményt szerez Tandithyramb és talány
ábrándok címmel. Nyolcvanhat magyar költő verseiről készített műelemzéseket,
bonyolult, túlságosan részletező fejtegetései érdekes esztétikai megjegyzéseket is
tartalmaznak, s érdemük, hogy nemcsak saját korának, a Kazinczy-kornak látja
meg értékeit, hanem a következő nemzedékeket is érteni akarja Vörösmartyt, de
Petőfit, Aranyt, sőt Vajdát is a lelkes műélvező együttérzésével
elemzi (Dalverseny). 1861-ben halt meg.
Szemere mint költő Kazinczy elveinek szigorú követője. Nem annyira alkotásaival
tűnt ki, inkább mint szervező, mint az irodalmi élet egyik mozgatója jelentős, a
legtartósabb hatást pedig mint nyelvújító érte el. Egyike volt a legmerészebb és
legszerencsésebb szóalkotóknak. Kazinczy elvei vezették ebben is: az esztétikum, a
szó szép hangzása fontosabb volt számára, mint a grammatikai szabály. Új szavait
leveleiben beszélte meg a széphalmi mesterrel. Legtöbbjük ma is közkincse
nyelvünknek. Az általa alkotott szavak nélkül (ábránd, dalnok, divat, eszmény,
ellenőr, elnök, erély, ipar, irodalom, jellem, kedély, modor, máglya, regény,
színész, telep, titkár, ünnepély stb.) ma már elképzelhetetlen volna nyelvünk.

42. KIS JÁNOS (1770–1846)

FEJEZETEK

 Kiadások
 Irodalom

Szülei a Festetics-grófok jobbágyai voltak Szentandráson; a fiút egy jószemű falusi

tanító és pap tehetségmentő figyelme indította el a deáki pályán. A pálya egyelőre a
soproni líceumig ível, ahol Kis János irodalomkedvelő társaival 1790-ben
megalapította a Soproni Magyar Társaságot. Sopron után Göttinga és Jena
egyetemei következnek, ahova diáki kolduló-körúton szerzett pénzen jutott el Kis
János. A külföldi útról Győrbe tér meg, itt az evangélikus iskolában vállalt állást.
1796-től kezdve különböző dunántúli falvakban és városokban látta el az
evangélikus lelkészi tisztet, míg végre 1808-ban Sopronba került, s 1812-ben a
dunántúli ev. egyházkerület püspökévé választják. Kiegyensúlyozott, nyugodt és
sikeres életet él. Megnősül, gyermekeit neveli, s eléri a korviszonyok között
megtisztelő kitüntetést: Ferenc király egy audiencia után nemesi rangra emeli. Saját
beszámolójából ismerjük ennek a kihallgatásnak a lefolyását: nemessége küszöbén
ugyancsak megalázó diskurzust kellett folytatnia az uralkodóval. Szellemi
nemességét az Akadémia ismerte el, amikor 1830-ban a legelsők között választotta
tagjává.
Kis János hűséges, alázatos és szorgalmas "kis-bolygója" volt Kazinczy
naprendszerének. Verseinek 1815. évi gyűjteményéhez maga a széphalmi mester írt
előszót, Berzsenyivel és Kisfaludy Sándorral egy szinten jelölve ki helyét, oly
magasságban, mely "íróink által meghágva mindeddig nem vala". Kazinczy
vezérhangját Kölcsey bírálata követte a Tudományos Gyűjtemény 1817.
évfolyamában. Kis János tulajdonképpen ennek a kritikának köszönheti, hogy neve
másfél évszázad múltán is él. Kölcsey oly hatalmasan tévedett ebben az írásában a
Berzsenyit és Csokonait elmarasztaló kritikák mellett, hogy a magyar kritikai
irodalomnak ez a klasszikus "melléfogása" megmentette a feledéstől azt is, akivel a
melléfogás történt. A szolid tehetségű, derék lelkész a legnagyobbak közé és fölé
emelkedett a Kazinczy-kör jóvoltából. Igaz, megszolgál érte. Harmincnyolc éven át
volt hűséges levelező tagja Kazinczy körének, s négy évtized alatt mindössze
négyszer {295.} találkozott személyesen a mesterrel. Életének irodalmilag
legértékesebb tettét, Berzsenyi verseinek felfedezését is azonnal Kazinczynak
jelentette, amit az irodalom fáradhatatlan szervezője éppoly örömmel vett
tudomásul, mint azokat a költeményeket, amelyeket hozzá intézett híve. Nem
fukarkodott Kazinczy az elismeréssel sem. Kis verseihez írott bevezetőjében
mosolyra ingerlő öntudattal jelenti ki, hogy az egyik őhozzá írott lírai verse
literatúránknak és Kis János költészetének "fő dísze".
Ha az eddig elmondottakat a későbbi s mai irodalmi állapotokkal szembesítjük,
nyilvánvaló, hogy ennek a nyájas irodalmi szervezkedésnek negatívumai tűnnek
szembe: elfogultságai, tekintélytisztelő alázatossága, érdemen felül osztogatott
rangjelzései. De ha történelmi szerepében mérlegeljük a módszereknek-modornak-
kapcsolatoknak ezt a hálózatát, más eredményre jutunk. Magyar irodalmat kellett
teremteni, Széphalomhoz közelíteni az egy-elvűeket, egy-ízlésűeket, s velük
diadalra vinni az irodalmi polgárosulás ügyét, az érzelmek lágyításának, a literatúra
finomításának kazinczyánus programját. Ezt a célkitűzést, a "Szépről szépen
verselni" feladatát Kis János programként is, költői gyakorlatként is magáénak
vallotta. "Vadból szelídségre" akart nevelni, európai példákat követve: "Anglus,
Franc, Német nép Híretek mért olly szép? – "Mert Musa volt dajkája."" A
Kazinczy-féle polgárosulás igézetében Kis János meggyőződéssel vallotta, hogy "A
Szép külső színe a Jónak" (A szépség felszentelése), s nem véletlen, hogy egyik
leggyakrabban használt szava a "szép" szó. Kazinczytól programot, hangütést,
ízlést tanult Kis János; Horatiustól magatartás-eszményt: a középszer dicséretét, a
higgadt kiegyensúlyozottság hirdetését és gyakorlását. Dicséri a békés családi
életet, a vidéki környezet csendjét; elítéli a vallás ellen támadókat, de nem úgy,
hogy megsértse a Kazinczy-féle felvilágosultság normáit; bírálja a tudományok
rágalmazóit, anélkül, hogy szembekerülne a vallással.
Az irodalmi polgárosulás költő-hívei közé tartozott a dunántúli lelkész, de ennek a
polgárosulásnak vidékiesebb, patriarkálisabb s nyelvben zamatosabb változatát
képviselte Kazinczy oldalán. A finomság és érzékenység őbenne a való világ
tapasztalataival találkozott: Phyllisz és Phryné Gyurival és Katival (Az ember
sorsának egyenlőségéről), a violák balzsamos illatja a "terhelt szekerek"-et húzó
"lassú ökrök"-kel (Aratáskor), az érzelmes és klasszicizáló stílus a párosrímű
magyar tizenkettősökkel. A finom hallású Kölcsey "illetlennek" is minősítette
olyan kifejezéseit, mint "ne kacsongass", "egy istene a gyomra", "zsoltárt
kornyikálnak" stb. A polgári ízlés kerül szembe itt a stílust színező népi
reminiszcenciákkal. S ezek a stiláris-tartalmi-szemléleti színezések elég gyakoriak
Kis János verseiben. Olykor nem is a költői tudatosság eredményeként, hanem a
kazinczyas légiességre-lebegésre való poétai képtelenség miatt.
Lírájának még egy érdekes és értékes indulati hullámzására kell felfigyelnünk. Kis
János élete során messze került apja jobbágyi környezetétől. Kazinczy hatása aligha
erősíthette benne a szülői ház, a származás lírai élményét. Mégis, a Kazinczy-
tanítványból elő-előtörnek a paraszti származás indulatai; nem egekig csapó
szenvedélyek ezek, nem harcias ütemek, inkább csak rezignált jelzései a nem-
feledésnek, s olykor csípős korholásai a származási előjogoknak. Horatiusban a
rokon-helyzetű költőt is köszönti: "... szegény volt atyád, | Nemességet, nagy fényt
s rangot nem hagyott rád." (Hora-{296.}tziushoz). Máskor pedig prédikátori
keménységgel ostorozza a kérkedő nemességet: "De nem szenvedhetem, ha
valamely bohó,|Ki minden jóban rest, csak a bűnben mohó, | Magát ékesítvén más
cifra tollával, | Kevélyen kérkedik nagy származásával". Az igaz időkben "Egyedül
az érdem adott nemességet" – hirdeti Kis, de mintegy helyzetét és korát jellemezve,
magát is fékezi:
Messze mégyek talán, s felhevülésében
Epésen feddődik Múzsám beszédében.
A nagy urak füle kényes szokott lenni,
Csendesebb hangra kell tehát a dalt venni.
Kazinczy szellemében hatalmas műfordítói tevékenységet fejtett ki. Cicero,
Horatius, Ovidius, Juvenalis, Gellert, Goethe, Kotzebue, Matthisson, Schiller,
Wieland, Montaigne, Bacon, Johnson, Pope, Shaftsbury magyarítása jelzik –
többek között – ezirányú munkásságát. De írt A magyar nyelvnek mostani
állapotjáról (1806), szerkesztette a Nevezetes utazások tárházát (1816–19),
fordított drámákat, írt prédikációs és énekeskönyvet is egyháza szolgálatában.
Jelentős munkája K. J. superintendens visszaemlékezései életéből (1845– 46), a kor
irodalmi és evangélikus egyházi életének adatokban gazdag tárháza. – A hűséges
tanítvány hosszú évekkel túlélte mesterét; valóságos irodalmi szerepe és tekintélye
azonban nem terjedt túl a század első két évtizedén. Kora túlértékelte költői
jelentősegét, de ez a kritikai tévedés is figyelmet érdemlő kortünete Kazinczy
évtizedeinek.

{297.} 43. KISEBB KÖLTŐK KAZINCZY KORÁBAN

FEJEZETEK

 Kiadások
 Irodalom
Kazinczy pártfogoltjainak, levelező-partnereinek és ízléskövetőinek népes tábora
alakult ki a mester fáradhatatlan buzgólkodása nyomán. Pesti triásza és Kis János
mellett a költő-hívek közül Ungvárnémeti Tóth László (1788–1820) tisztelete
Kazinczy iránt nem volt egyoldalú vonzalom. Kazinczy is megbecsülte a
nagyműveltségű fiatal poétát, aki a sárospataki teológia után Eperjesre ment német
nyelvet tanulni s itt ismerkedett meg Kazinczyval. Ungvárnémeti otthagyja a
teológiai pályát s Bécsbe megy az orvosegyetemre. Kazinczyval élete végéig
levelezésben állott, s Kazinczy nem rejti véka alá, hogy sokat vár fiatal barátjától.
Bírálgatja, csiszolásra buzdítja, de mindig az elismerés hangsúlyával. Versei között
néhányat – így Kazinczy – "csudálni kell. Érzés, elmésség, kivált pedig széles
olvasás által szerzett mély tudomány karakterizálják". Versei 1816-ban jelentek
meg. Az 1810-es években a Hazai Tudósítások segédszerkesztője lett Kultsár
István mellett. Kitünően tudott görögül, verselt is a klasszikus nyelven, s kötetben
is kiadta görög nyelvű verseit "magyar tolmácslattal" (1818). Pindarosz és
Anakreón munkáinak elmélyült ismerője volt; tanulmányai a költői műfajokról és
Pindarosz költészetéről nagy műveltségről tesznek tanúságot. Versei között a
pindaroszi óda egyedüli magyar utánzatait találjuk. Nárcisz vagy a gyilkos
önszeretet című tragédiája 1816-ban jelent meg. A verses tragédia "mint
mesedráma, Csongor és Tündének, Árpád és Zalán cimű romanze-ja tárgyánál
fogva Zalán futásának előzményei közé tartozik" (Horváth János). – Kazinczy
legodaadóbb s a mester által leginkább méltányolt hívei közé tartozott Guzmics
Izidor (1786–1839). A bakonybéli apát szolid tehetségű, nagy szorgalmú literátor
volt. Költeményei nem tartoznak a kor maradandó értékei közé; többnyire alkalmi
versezeteket ír Kazinczy és az ógörög költészet hatása alatt. Drámaírói kísérletei
sem jelentősek. Viszont figyelmet keltett Kazinczy által is nagyrabecsült
értekezése, A nyelvnek hármas befolyása (1822), s értékes műfordítói munkássága
is, melynek főként görög művek kitűnő tolmácsolását köszönhetjük. Kazinczyval
csaknem tíz esztendeig folytatott levelezése értékes kor-dokumentum. – Az
említettek mellett "megcsudálta" Kazinczy Dukai Takách Judith (1795–1836)
verseit is. Takách Judith elismert költőnője volt korának: 1817-ben ott volt a
keszthelyi Helikoni ünnepségre meghívott négy költő között. Első költői kísérletein
a népdalok hatása figyelhető meg, később – főleg Berzsenyi hatására – az ódák és
elégiák vonzották. – A Kazinczy által megbecsült és buzdított Döme Károly (1768–
1845) pozsonyi kanonok önálló költeményeinél jelentősebbek Metastasio-
fordításai: 1802-ben tizenkét színjátékát jelentette meg a 18. századi olasz írónak.
Később Kazinczy egyre keményebben bírálja a konzervatív Dömét, aki elfordul a
széphalmi mestertől, viszont Napóleon bukása arra inspirálja, hogy megírja
"sirversét" a "jacobinismusra". A kanonok erősebb volt benne, mint a költő. –
Kazinczy híveinek táborába tartozott pályája első szakaszán Döbrentei
Gábor (1785–1851), akit képességein messze túl értékelt Kazinczy, s akitől a
húszas években már elfordult egykori patrónusa. Döbrentei a Conversations-
Lexikon-i pörben játszott ellenszenves szerepet, Dessewffy Józseffel együtt (1771–
1843), aki szintén Kazinczy méltányolt író-társai közé tartozott a század elején. Ka-
{298.}zinczy táborának erőssége volt Helmeczy Mihály (1788–1852). Fiatalkori
verseit Kazinczy nagyra becsülte: "Kevés írónk kezdte így a pályáját" – írta róla.
Helmeczy azonban nem volt igazán eredeti tehetség, inkább műfordítói
tevékenysége volt számottevő (Tasso, Matthisson, Schiller). Nevét nyelvújítási
törekvései mellett elsősorban szerkesztői tevékenysége őrizte meg: 1832-től ő
szerkesztette a Jelenkort.
Kazinczynak a kortársakról kialakított véleményein, kritikai megjegyzésein nagy
erővel ütöttek át saját ízlésirányának, az ízlésbeli-nyelvi-irodalmi polgárosulásnak a
normái. Az ő mértékrendszere elsősorban a programhoz való viszonyulást vette
figyelembe, s csak másodsorban a hozzája tartozók
táborán belüli értékkülönbségeket. Alapvető igazsága ezért gyakran súlyos
elfogultságokba torzult, gondoljunk azokra az ítéleteire, melyeket az ő programjától
akár részletkérdésekben is eltérő művekre osztogatott. Világosan látható Kazinczy
harcának programszerűsége azokban a véleményeiben, amelyekben egyfelől a
"leoninusi pattogás" "stíltelensége" ellen emel szót, másfelől pedig a kántori
kádenciázást, a provinciális verselést, "lúdforma gágogást" támadja. Egyszerre védi
a maga polgárosulási eszményeit a formalisztikus, öncélú vers-bravuroktól s a
régies-nehézkes verseléstől. Kik voltak ezeknek a költői gyakorlatoknak a
képviselői?
Elsősorban Édes Gergely munkássága érdemel figyelmet. (1763–1847). Nevét a
szenvedélyes leoninus-szerzés tette hírhedtté, amiben Gyöngyösi János (1741–
1818) különc kedvtelésének folytatója volt. A megrímelt antikos verselés zenei
hangzása elragadta a költőt, s olyan tömegben készítette ezeket a versezeteket,
hogy valamennyit meg sem tudta jelentetni nyomtatásban. Ez a formalista
játékszenvedély vitte rá arra, hogy kedvet leljen az egyforma magánhangzókból
álló verselésben, s ezzel a "bravúrral" gyarapítsa hírét. De Édes Gergely több volt,
mint a leoninusai és rím-mutatványai. Kazinczy híveként egyre finomította,
nemesítette ízlését, s költői képességeit e mutatványoknál szélesebb körben sikerült
érvényesítenie. Fájlalta, hogy mestere nehezményezi Gyöngyösi János leoninusait.
Sőt! Édes Gergelynek tudnia kellett, hogy Kazinczy nehezményezi az ő leoninusait,
alkalmi verseit is, s hogy egyik levelére szántszándékkal nem válaszolt a széphalmi
irodalmi vezér. Tisztában volt azzal, hogy nem tartozik a mester kegyeltjei közé.
De józan érzéke győzött: hűsége Kazinczyhoz erősebb volt, mint hűsége a
leoninushoz. Költői "enyelgései" és "danái", "iramatai" és "nyájaskodásai" a 18.
század utolsó s a 19. század első évtizedében kedvelt olvasmányok voltak. Írt
tankölteményt is (Természet könyve ... 1793), sokat fordított, kiváltképp a görög és
latin költészetből (A teosi Anakreon versei; Horatiusból). Legismertebb műve
azonban egy nép száján fennmaradt verse, A petri gulyás, amely a műköltői
népdalnak egyik legkorábbi, sikeres példája irodalmunkban.
Kovács József (1780–1809) a rím-kovács nevet kapta kortársaitól öncélú
rímjátékaiért. Többszótagos rímei, toldalékos rímelése verseinek értelmi
világosságát gyakran elhomályosították. Pedig mozgott benne valami tehetség, amit
Kazinczy is érzékelt. Horváth János szerint van benne "nem csúfolni {299.} való is:
válogatott, újszerű érzékletek, festések, ízes, inyenc szavak, mikkel Csokonaira
emlékeztet. De modorossága mindent elront." Kovács József a legnépszerűbb és
legvégletesebb képviselője volt a korabeli református diákköltészetnek, amely
sajátos stíluskeverék a rokokó, a népiesség és a szentimentalizmus elemeiből.
Kéziratban hagyományozódva széles réteg ízlését formálta; főként református
diákok, papok, tanítók, kántorok körében Csokonai hagyományát plántálta tovább.
Bármennyire elparlagiasodott is, eléggé eleven maradt ahhoz, hogy hatást
gyakoroljon Arany népiességére. A kopottabb nemesekhez című verse Petőfi A
magyar nemesének előzménye. Versei csak halála után jelentek meg könyvalakban
(1817). Különcségeiről híres alakját Jókai több regényében szerepelteti.
A debreceni kollégium neveltje volt Mátyási József (1768–1849). Amikor kötete
megjelent (Semminél több valami, 1794), a széphalmi mester így sóhajtott fel: "Ó
istenek, üzzétek el az elmék döghalálát!" A módos kecskeméti polgárrá gyarapodott
Mátyási valóban nem volt csiszolt ízlésű tehetség, inkább versfaragó, mint költő.
De rigmusait Csokonai is szívesen olvasta, s egyik népdalát országszerte ismerték:
Böcsülöm a pásztori gunyámat,
Nem cserélném szűrömet, subámat
Tekintetes úr décbundájáért,
Se plébános reverendájáért.
Mikor látok fergeteg idejét,
Kigyűröm a süvegem tetejét,
Fel se veszem a felhőt alóla,
Mert a jég is visszapattog róla.
A paripám száz forintos Fakó,
Repül, szintúgy szikrázik a patkó.

{300.} 44. BERZSENYI DÁNIEL (1776–1836)

FEJEZETEK

 Életpályája

 Poétai világ a somogyi birtokon (1808-ig)

 Új utakon (1808–1817)

 Ideál-világban (1817–1836)

 Kiadások

 Irodalom

A felvilágosodás korának újfajta, szabadabb írói magatartását, társadalmi eszméit,

filozófiai tanait Csokonai költészete összegezte a legmagasabb esztétikai szinten. A
felvilágosodás kori irodalom másik nagy örökségét, az erős nemzeti öntudattól
fűtött, retrográd eszméket is hordozó nemesi világ gondolatait Berzsenyi
munkássága foglalta magába, s új színekkel gazdagítva közvetítette a reformkor
költészetének.
A felvilágosodás hatása elől természetesen ő sem zárkózhatott el, bár a korának
lényegét meghatározó világnézethez meglehetősen problematikus kapcsolat fűzte.
Szándéka szerint egyeztetője akart lenni a réginek és újnak, valamiféle
"bölcsesség", középút kialakítására törekedett – mint elődei közül Orczy. Berzsenyi
azonban már a felvilágosodás mozgalmának kibontakozása után élte át a kétféle
világnézet alakulásának dilemmáit, s a századforduló kora már nem tette lehetővé
az egyeztető idillizmus tartós hangoztatását. De Berzsenyi költői egyéniségének
sem felelhetett meg ez a kisszerű magatartás. Berzsenyi tisztelte a hagyományokat,
amelyeket családja, osztálya és neveltetése folytán tisztelnie adatott, s eleinte
akarattal szorította bele magát életmódjának és osztályának szűk horizontú
világába. A felvilágosodáshoz csak akkor érkezett el, amikor az már maga mögött
hagyta legradikálisabb korszakát; a nemesi ellenállás csak a nemzeti-nagyság
illuzórikus képzetét adhatta neki, majd pedig nagy csalódások forrása lett számára.
Mire pedig a reformkori harcok ideje bekövetkezett, Berzsenyi megfáradva és
csalódottan húzódott vissza magányába.
Alig van nagy költőnk, akit a progresszív világnézet oly kevéssé, vagy olyan
disszonánsán hatott volna át, mint őt; alig van olyan költőnk, aki legtökéletesebb
műveinek többségét kora legjobb törekvéseinek eszmei támasza nélkül alkotta
volna meg, sőt néha azokkal és önmagával is ellentétben. Művei mégis nagy
alkotások, mert valamiképpen egy tágabb, általánosabb eszmének és életérzésnek
adott hangot bennük, melyek túlnőve saját szándékain, megrendítően szólnak egy
korról. Néhány alkotása a magyar irodalom legszebb versei közé emelkedik; nagy
költő volt, akinek műveit nemcsak az esztétikai érték fémjelzi, hanem az emberi-
morális hivatottság vonása is.

Életpályája
1776-ban született Egyházashetyén. Családjának nemesi levele 1559-ből való, s a
költő büszkén tartotta számon nagynevű őseit. Atyja résztvett a közéletben,
szívesen olvasta a latin történetírókat, de a költészetről nem volt jó véleménye. A
költő atyjától kapta első ismereteit.
A gimnáziumi tanulmányokra jogosító bizonyítványa 1788-ból való. 1790 táján
került a soproni líceumba. Az iskolai fegyelmet nehezen tűrte, a zsúfolt tananyag s
a pedagógiai szempontból is kialakulatlan tanítási módszer nem kötötte le
túlságosan. Mégis itt szerzi meg műveltségének alapjait, itt ismerkedik meg a
korában közkedvelt latin és német költők műveivel. Kis János {301.}
visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy néhány tanáruk, akiket Berzsenyi is hallgatott,
felvilágosodott szellemben tanított, s a diákok nagy lelkesedéssel olvasták a
külföldi és hazai felvilágosodott szerzők műveit. Berzsenyi diákoskodásának idején
már működik a magyar nyelv és irodalom ápolására alakult Soproni Magyar Tanuló
Társaság. A költő nem volt ugyan tagja, de látogatta a társaság könyvtárát, s
minden valószínűség szerint az üléseket is. De Sopronban még inkább rendkívüli
testi erejével tűnt ki társai közül, s nem szellemi teljesítményeivel. 1795-ben
elhagyta a kollégiumot, Keszthelyen katonának állt. Egyhónapi próbálkozás után
búcsút mondott a katonaságnak is. Niklára ment Thulmon János nevű rokonához,
aki megismertette a gazdálkodás gondjaival s igyekezett kibékíteni apjával.
Négyhónapi niklai tartózkodás után hazatért. 1799-ben feleségül vette Dukai
Takács Zsuzsannát, s átköltözött Sömjénbe, majd 1804–1805-ben Niklára. "Ami
feleségemet illeti – írja később Kazinczynak – középszerű mindenben; tizennégy
éves korában vettem el, együgyűségben találtam és abból fel sem szabadítottam."
Kis János 1803-ban fedezte fel, hogy Berzsenyi verseket ír, három költeményt is
küldött Kazinczynak. Berzsenyi és Kazinczy levelezése azonban csak hat
esztendővel későbben indult meg, amikor Kis János eljuttatta a széphalmi
mesterhez a költő verseinek gyűjteményét. Költeményei kiadása ügyében 1810-ben
Berzsenyi pesti utazásra szánja el magát, ekkor ismerkedik meg a fővárosban élő
írókkal, s kölcsönös csalódásokkal válnak el egymástól. "Berzsenyink itten volt! –
jelenti Vitkovics Kazinczynak 1810. április 6-án írt levelében. – Csókoltam őtet, s
éjtszakáztam vele. Oly nagy ellenzetet, mint amilyen vagyon az ő külső viselete,
tartása, bánásmódja és poézisa közt, lehetetlen csak képzelni is. Lepingáltattuk őt
számodra." 1812-ben jár Bécsben is, könyve számára arcképét készítteti. Első
költői sikerét 1812-ben aratja: Teleki László főispáni beiktatásán ünnepélyesen
felköszöntik. 1813-ban megjelenik verseskötete. A Mondolat támadja mint
Kazinczy és a nyelvújítás hívét, a Felelet a Mondolatra című vitairatban
kifogásolják műveletlenségét, provincializmusát, stílusának darabosságát. Ez
utóbbi támadást rendkívül zokon vette, mivel Kazinczy barátaitól indult. Nyomott
kedélyállapotából rövid időre kiemeli az első keszthelyi helikoni ünnepségekre
kapott meghívás, 1817-ben. Megindultan írja Kazinczynak: "Midőn egy olyan
ember, akinek jövedelme a három millió körül van, egy ilyen ünnepre harminc
ezret költ, semmi; de nem semmi az, midőn az ősz Festetich a szegény
Berzsenyinek az utcára kalap nélkül elébe szalad ... Egy oly népnél ahol a nagyok
az anyanyelvet cigány-nyelvnek nevezik s a magyar írónak nem is köszönnek s a
legjobb poétát is legfeljebb jokulátornak nézik, Festetich nagy ember, vagy ami
még több, jó ember." Berzsenyi életének és költészetének válságos szakaszát éli
ekkor, ezért érthető, hogy Kölcsey bírálata, mely 1817-ben jelent meg a
Tudományos Gyűjteményben, teljesen felkavarja nyugalmát. Úgy hiszi, hogy a
recenzió Kazinczy beleegyezésével, sőt az ő sugallatára készült, megcsúfolva érzi
barátságát, s elszakad Kazinczytól is. 1819–1820-ban Sopronban tartózkodik
csaknem egy esztendeig. Verset igen keveset ír, inkább esztétikai stúdiumokkal
foglalkozik, hogy méltóképpen megfelelhessen kritikusának. 1830-ban
megválasztották az Akadémia filozófiai osztályának rendes tagjává. Tervezte, hogy
Pestre költözik, de ez nem valósult meg. Még fel-feljárt az akadémiai ülésekre,
néha {302.} hosszabb időt is töltött a fővárosban. 1836-ban halt meg. Az Akadémia
Kölcsey engesztelő gyászbeszédével búcsúztatta.
Berzsenyi életpályája folytonos vívódás, telve ellentétekkel, egymásnak
ellentmondó eszmékkel és érzelmekkel, melyekről nem ritkán nyíltan is vall.
Állandóan javítgatta, alakította verseit – eszmét és formát egyaránt –, mintha soha
nem tartotta volna véglegesen késznek őket. Talán ez az egyik oka annak, hogy
nem jegyezte fel verseinek keletkezési idejét, s mivel az eredeti kéziratok is
elvesztek, nagyon nehéz, sőt csaknem lehetetlen írói pályájának kezdetéről hiteles
képet alkotnunk.
Életművében az első korszakhatár természetesen adódik: 1808-ban adja át művei
első gyűjteményét, hetvenhat verset Kis Jánosnak. Ez ideig átélte mindazt, amit
mint hagyományokhoz ragaszkodó költő átélhetett: eszmékben, képzelt nagyszerű
feladatokban, csalódásokban és nyugtalanságban. 1808 az az esztendő, amikor
kilép az ismeretlenségből, s ha félszegen is, de tudatosan keresi az utat a közönség,
a nyilvánosság felé. Ettől kezdve mondhatja magáénak Kazinczy barátságát. E
barátság nyomán új eszmék, új költői célok kialakításának igénye bontakozik ki
benne, ennek jegyében telik el néhány esztendő, örömök, nyugtalanságok, nagy
nekilendülések és megtorpanások időszaka.
1809-től 1817-ig tart nála az új világnézeti tájékozódás korszaka. Most ismerkedik
meg behatóbban – és sajnos későn – a felvilágosodás eszméivel. Új műfajokkal, új
formákkal kísérletezik. Megjelenik verseskötete, kétszer is egymás után, ő maga
azonban korántsem elégedett és nyugodt. Nem tud hozzánőni az új világhoz és az
új feladatokhoz. Hosszú stúdiumok és nekikészülődés után megírja felvilágosodott
episztoláit, hogy aztán nyomban el is köszönjön a "hasznos igazságok"
hirdetésének műfajától. Kölcsey kritikája csak betetőzése kétségeinek, alkalom és
ürügy az elhallgatásra.
1817 után csak ritkán ír verset; esztétikai stúdiumokon fáradozik, s magatartásával
és elveivel is körülhatárolja magányát. Kiépíti esztétikai rendszerét, melyben a
klasszicizmus elveit követi, de helyet kapnak elméletében a romantika egyes tételei
is. E korszakának lényegét azonban nem tanulmányai hordozzák, hanem néhány
nagy verse, melyekben sikerül elérnie korábbi költészetének magaslatait, s megrázó
őszinteséggel vall műveinek értékéről és magánya bánatáról.

Poétai világ a somogyi birtokon (1808-ig)

Költői pályája indulásáról a biztos kronológiai rend hiányában nem alkothatunk
határozott képet. Vallomásai, olvasmányai és maguk a versek azt a feltevést
erősítik meg, hogy egyszerre kísérletezett a klasszikus mértékkel és a rímes
dalformával, egyszerre próbálta utánozni Horatiust és a német szentimentális
költészetet, főként Matthissont.
Korainak tekinthető dalai meglehetősen sablonszerűek, ismétlődő leírások a
lánykák szépségéről. A mitológiai hasonlatok jellegtelenségében elhalványodik a
megénekelt érzelem s az ihlető nőalakok rajza (Lollihoz, Chloe). A lány
szépségének vagy a saját érzelmeinek festése után rendszerint oktatás következik,
például arról, hogy a szépség csak az erénnyel párosulva igazi érték.
{303.} Sajátos vonásuk e korai verseknek, hogy az érzelmek kifejezésére Berzsenyi
többnyire a drámaihoz közelálló, jelenetező formát választja. Ha bánatáról ír, akkor
mintegy ábrázolja magát a bánat cselekvéseiben, magányos, búsongó sétákon és
álmatlan éjszakáin (Szerelmes bánkódás, Fannim emléke). Ha kedvese szépségét
festi, őt is főként cselekedeteiben mutatja be: szép, mikor feléje jön, szép, amikor
szól, szép, mikor hallgat, szép, ha elpirul, szép minden tettében (Lollihoz, Chloe,
Az én kegyesem, Egy leánykához). A tulajdonképpeni dalformát mindössze két
versében sikerül megközelítenie: az egyik Az elválás reménye, a másik a később
átdolgozott Nacámhoz.
A szentimentális dal különben nem Berzsenyihez illő lírai forma. Élmény és
költészet között nála sohasem közvetlen a kapcsolat, a művé formálódás útja
hosszú, sokszor gyötrelmes. Bánatának, vágyódásának, örömének sokszor ismételt
leírása csak ott telik meg költői erővel, ahol az emlékezés varázsa látomásokban
formálja a múltból jelenné az élményt (Az első szerelem). Az emlékezés pedig
mindig hordoz már valami értelmi, reflexív elemet, s olyan magatartásformát
feltételez, amely majd elégiában teljesedik ki.
Sokkal sikerültebbek 1808 előtt keletkezett gondolati költeményei. Ezek az
általános igazságokat hirdető, elmélkedő versek többet vallanak a költőről, mint a
szubjektív szerelmi költemények. A felvilágosodás hatására csak nagy óvatossággal
utalhatunk. Például A Halál című versének felvilágosodott színezetű tanulsága
(boldog, ki életét "Az erkölcsnek s észnek szenteli") vallásos eszmékkel vegyül.
Életelveiben Orczy "bölcsesség"-ének folytatója.
   Nem kér kínai pamlagot,
Sem márványpalotát a Megelégedés.
   Többszer múlatoz a szegény
Földmíves küszöbén s durva darócain
   Mint a dáma kigyöngyözött
Keblén s ambroziás mellypatyolatjain.

– írja A megelégedés című versében. De az efféle elvek nem adnak számára tartós

nyugalmat, erről vallanak legszemélyesebb versei. Az Osztályrészem idillinek szánt
képei után szinte segélykérő felkiáltással fohászkodik a múzsa enyhülést és feledést
nyújtó ajándékáért. Az idilli körülmények halmozódó nyomatékai a versben ("Béke
már részem"; "Van arany kalásszal Biztató földem" stb.) tulajdonképpen csak azt
szolgálják, hogy a külső béke és biztonság képeivel szemben monumentálisabban,
megrázóbban jelentkezzék a belső igény. A költemény logikai menetéből az a
gondolat magasodik fel, hogy csak a jósló és ihlető istennő, Camoena (a Múzsa
latin megfelelője) kegye adhatja meg az igazi békét, szabadságot, biztonságot. E
kegynek az értékét az ellentétes képekkel hangsúlyozza Berzsenyi:
Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
   Itt hives ernyőd.

{304.} A szerelem, Magányosság, A melancholia, A múzsához című költeményei is

arra az állandó nyugtalanságra figyelmeztetnek, amely a szűkös életviszonyokon túl
keresi a szabad teret, egyénisége kibontakozásához. A nemesi-birtokosi lét, mint
számára egyetlen megélhetési alap, megkötötte más lehetőségeket kereső vágyait –
ha ugyan voltak ilyen vágyai ezekben az esztendőkben. Berzsenyi elfogadta az
életmódot, melyet az elődök hosszú sora mintegy történelmileg szentesített, s
megpróbálta igazolni is a konzervativizmus kényelmes érveivel. Zavaros idők
riasztó történelmi élményei, egy félelemmel és félemlítéssel emlegetett forradalom,
egy elbukott hazai politikai mozgalom, melynek igazát nem, csak a nyomában járó
politikai sötétséget ismerte, még inkább lezárták körülötte az osztályszemlélet szűk
horizontját. A felvilágosodás felületesen megismert tanai még nem nyitottak
távlatokat előtte, s elégedetlensége csak mint be nem vallott, meg nem értett
nyugtalanság vibrál verseiben. A zavaros közélet látványa megerősíti világképének
vélt igazában s a nemesi életforma viszonylagos nyugalmát valódi menedéknek
érzi. Az ódák hangosszavú múzsáját elutasítja magától. "Nem gondom", hogy mi
történik a világban, – írja az Amathus című költeményében.
Múzsám mosolygóbb tájakon andalog,
A csendes erdő boltjaiban szeret
  Víg lantja zengni, s rettegéssel
    Néz az erős hadak istenére.

(Melisszához)

Nem tudni pontosan, hogy mikor írta le ezeket a költészeti elveket, feltehető, hogy
az első ódák próbálkozásai után, amelyek nem tartoznak sikerült alkotásai közé. E
korai ódákban nem nagy, nemzeti érdekű események ihlették tollát. A táborba
szálló nemesi hadak s a dicsőséges múlt eseményei szolgáltatnak számára tárgyat
(A felkölt nemességhez; Él még ...). A közösségi mondanivaló itt még csak egy
osztályhoz, a nemességhez szól. Halványan és felemásan, a nemesi
szemléletmódnak alárendelve kapnak hangot itt-ott a felvilágosodás eszméi.
Hirdeti, hogy a műveltség áldásaiból fakad az emberiség boldogsága, "ez oldott a
butaság alól", nemzetek hírét ez emelte égig s ez mentheti meg süllyedéséből "a
durvaságban veszni tért" országot (Herceg Eszterházy Miklóshoz, Nagy Lajos és
Hunyadi Mátyás). A felvilágosodás hatására valló gondolatok szervetlenül kerülnek
együvé az ősök és a bajnoki erények nemesi szemléletű dicséretével. Berzsenyi
lojalitása a békét biztosító uralkodó-dinasztiának szól, mely a pusztulástól óvta meg
a nemzetet, s "A szent rokonvér nem kiáltott | A babonák tüze közt az égre" (A
tizennyolcadik század). A béke és a kultúra tisztelete hatotta át a felvilágosodott
költők Mária Teréziához írt műveit is, csakhogy ez az elismerés több joggal szólalt
meg a hetvenes években, az egyetem Budára helyezése idején, mint Berzsenyi
korában, Ferenc uralkodása alatt.
A század első éveiben írta s 1810-ben öntötte végleges formába Berzsenyi
a Fohászkodás című alkaiosi metrumú ódát. A hívő Berzsenyi hangja ez, de a
roppant imádat nem az egyházi istennek szól, hanem egy minden dogmától
független teljhatalmú felső lénynek, akinek jellemzésében az erő hatalom stiláris
érzékeltetése uralkodik. A monumentális, robusztus és a {305.} képek, metaforák s
művészi célzatú ellentéteik: a kicsiny, kisméretű – természeti – jelenségek itt is
tökéletes egységet alkotnak. "A szélveszek bús harca, az égi láng Villáma" mellett
a "harmatcsepp, virágszál", a "legmagasb menny s aether Uránjai" mellett a
"láthatatlan férgek" a hatalom méreteit, teljességét hivatottak költőileg megsejtetni.
A költemény második felében (5–7. strófa) teret kap a rezignált személyesség: az
elmúlás gondolata s a halálban való megnyugvás vallásos színezetű, de eredeti
hangon kifejezett békéje. Ha a nagyerejű óda műhelytitkaiba tekintünk, azt
tapasztaljuk, hogy a nagy erőt hordozó képek némelyike nem a vers-élmény
szülötte, nem primer jelenség, hanem költői sablon, amelyet más költeményéből
illesztett Berzsenyi a Fohászkodásba. Ez az eljárás egyébként – amint arra Vargha
Balázs rámutatott – többször is előfordul poétánknál. Elégedjünk meg itt egyetlen
példa idézésével:
Népek születnek, trónusok omlanak
Lehelleteddel, s a te szemöldököd
  Világokat ronthat s teremthet
    A nagy idők folyamit vezérlvén. –

olvassuk A tizennyolcadik század című költeményében. A később

keletkezett Fohászkodásban pedig:
Te hoztad a nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
  Ronthat s teremthet száz világot
    S a nagy idők folyamit kiméri.

Berzsenyi világnézetének fejlődése szempontjából nem érdektelen az az ellentét,

amely e vers kapcsán közte és Kazinczy között támadt. Kazinczy ezt a költeményt
ki akarta hagyatni Berzsenyi megjelenendő könyvéből, mivel – noha a vers szép –
"Berzsenyi ... nem volt religiosus Poeta", ezért nem illik e vers sem a költőhöz, sem
a gyűjtemény jellegéhez. Berzsenyi ekkor nem nyilatkozott a "religiosusság"
kérdéséről, de a verset felvette gyűjteményébe. Később azonban, mint látni fogjuk,
nézetei módosultak: megírja felvilágosult értekezését A religiók eredete és
harmóniájáról, s ő, aki most ilyen megszólítással kezdi versét: "Isten! kit a bölcs
lángesze fel nem ér", később azt hirdeti: "Az ész az Isten, mely minket vezet."
A korai ódák közül a Magyarország, A Balaton és a Keszthely című mutatják
leginkább, hogy Berzsenyi élményeiből még nem futja nagy ódákra. A
Matthissontól átvett díszletek: várromokkal ékített hegyfokok, a "századokat látott
vadonok" inkább a német költő iránti tiszteletéről adnak képet, mint a dunántúli
tájról. A költészeti példák követése nem párosul a saját élmény megformálásának
igényével, s a szentimentális vagy klasszikus elemeket Berzsenyi még nem tudja
magához lényegíteni.
Pedig a klasszikus irodalom követése a századforduló táján nemcsak
nyelvgazdagító, versforma-gyarapító törekvés. Az antik költészet iránti érdeklődés
szervesen kapcsolódik ahhoz a válsághangulathoz, mely 1795 után uralkodik el a
közéletben. A költők az emberi magatartás és az alkotás lehetőségeinek keresése
közben leltek rá a klasszikusok fényesnek és simának tetsző {306.} útjára, s úgy
vélték, hogy ez vezet el azokhoz az értékekhez, melyek a politikai viharok és
megpróbáltatások közepette is állandók és maradandók. Erényt, bölcsességet
hirdettek, a csak önmagában bízó, csak önmaga erejére építő ember önbizalmát
erősítették az elbizonytalanodó világban; oly eszméket magasztaltak, amelyeket
egy örökérvényű költészet avatott időtlen értékké és követendő mintaképpé.
Magyarországon a századforduló történelmi helyzete hívta életre a klasszicizmust.
A klasszikus triász próbálkozása főként a verstani és verselméleti előkészítés
hálátlan munkáját végezte el; Virág Benedek is elsősorban a klasszikus versformák
és a hozzájuk illő nyelv finomításában, Horatius közvetítésében szerzett érdemeket;
Kazinczy erkölcsi és esztétikai elveinek klasszikus igényéből sem keletkeztek nagy
irodalmi művek. A teljes értékű alkotás képességével leginkább Berzsenyi
közeledett az antik irodalomhoz, őt azonban egyénisége, életkörülményei, elvei
kizárták a klasszikus értelemben vett harmónia és nyugalom derűs világából. Nem
tudott beleilleszkedni a római eszmények megszabta keretbe; képei, mondatai elemi
erővel feszítik szét az antik formák zártságát, s megmutatják az elrejtőzni akaró
költő takargatott belső nyugtalanságát. A Horatiushoz címzett vers ellentétpárjai
feszültséget éreztetnek, nagy távolságot kettejük poétai világa között. Az, amit
Horatiusban magasztal, számára csak meg nem valósult ideál, melyet tanítványi
alázattal csak követni és csodálni tud mérhetetlen távolságból, de elérni, sőt
megközelíteni soha. Egyik legszemélyesebb verse ez Berzsenyinek, a nagy előd
felmagasztalásába foglalta bele emberi és költői útkeresésének minden
nyugtalanságát. Taníts meg engem az igaz erényt megtalálni és eldalolni, taníts
meg engem tüzes lelkesedésre, taníts bölcsen örülni, taníts megelégedésre, taníts
meg élni az idővel, taníts meg elrejtőzni a vad viharok üldözésétől, a mulandó
dicsőségnél biztosabb, örökérvényűbb virtus és költészet régióiba – tehát mindarra,
ami nem adatott meg Berzsenyi számára. Azaz: a kérő-esdeklő szenvedélyben
Berzsenyi kezdi magához lényegíteni Horatiust, olyan adományokra kérvén őt,
melyek voltaképpen nem is a nagy latinra, hanem Berzsenyire jellemzőek. A
"nyugodt megelégedés", a "szép öröm" valóban horatiusi vonások. De a "tüzes
ömledés" inkább Berzsenyire jellemző. A kétféle emberi temperamentum, lelki
alkat, életlátás minőségeinek összekeveredése a versben úgy mutatja Berzsenyi
Horatius-rajongását, mint aki a tanulásvágy szerénysége mögé a maga autonóm
egyéniségét rejti:
Ott taníts: nyúgodt megelégedéssel
A dicső virtus menedéköléből
A vad orkánok s habok üldözését
   Nézni mosolygva.

Senki sem tudta jobban Berzsenyinél, hogy éppen ő az, aki képtelen "nézni
mosolygva".
Költészetének legigazibb hangjai a napóleoni háborúk idején szólalnak meg. Noha
a nemesi felkelés csak a költő tudatában és verseiben emelkedett történelmi
jelentőségűvé, valójában csupán parádés felvonulás volt, s mint 1797-ben a
campoformiói béke, most a pozsonyi békekötés megmenti a gyü-{307.}lekező
hadakat az igazi erőpróbától. Berzsenyi mégis valóságos eseményből meríthet
ihletet, mely ódaköltészetének csúcsaira emeli.
A felkölt nemességhez (Mint majd midőn ...) címzett ódája mintegy előhangja az
utána következő másik kettőnek. A táborba szálló sereg indulását a végítélet
riadásához hasonlítja; a dobpergésben rohanó bajnokok seregszemléjébe a
föltámadó ősök látomását vegyíti; csupa mozgás és indulat az egész költemény.
Felidézi Báthoryt, Kinizsit, a honfoglaló ősök diadalmas hódításait, a Bécs tornyait
leigázó Hunyadi Mátyást; kedvelt képei ezek a nemesi múltszemléletnek. A vers
Mária Terézia magasztalásával és a magyar nemesség hűségének bizonyításával
végződik, természeti-mitológiai záróképe pedig ismét a hadba rohanó sereget
mutatja, s mintegy összefogja a győzelmet biztosító emberi és természetfeletti
erőket. Mindhárom nagy ódája ezzel az összefoglaló szerkezettel záródik
tökéletessé.
Az ulmai ütközet (1805) az elemek tombolását festő kezdetével, szaggatott
mondataival, a vereség elrettentő valóságát látomássá fokozó rémületével már
bizonytalan, gyászos jövőt sejtet. Ebben a versben a múltról is leválik a hódítások
dicsőségének nemesi sallangja, a költő inkább nehéz harcra serkentő példát keres
benne ("Gígászerővel harcra szegült karod, | Vívtál ezerszer többel ezer csatát"), s
az önfeláldozó hazafiasság hősére, Zrínyire hivatkozik. A verszáradékban
illuzórikus remények nélkül szólítja fel a nemzetet a történelmi feladatra;
továbbhullámzó indulatai pedig általánosságban és örök érvényre szólóan
beszélnek a helytállás hazafias erényéről:
Merj! a merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait átüti,
 S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes utat tusakodva tör s nyit.

A magyarokhoz (Forr a világ ...) mintegy betetőzése a másik kettőnek, eszméiben,

szerkezeti felépítésében Az ulmai ütközet című ódához áll közel. Hatalmas erejű
képsora a világegyetem háborgásához méri az eseményeket, a vérrel festett
tengerek, a zivatarban álló hegycsúcsok, a dörgő hegyláncok a világméretekre
felnagyított veszedelmet éreztetik. A felsorolt történelmi események a mitológiai
nevek köntösében, de konkrét helyrajzi utalásokkal szinte az egész emberiség élet-
halál harcát éreztetik. Nemzeti múltunk idézése most egyetlen versszakba tömörül,
s a viharok közt is megmaradásra képes nemzet erejét példázza, biztató
reménységül. A záróstrófa világtörténeti események tanulságával szólít a
kötelesség vállalására. A költemény plasztikus bizonysága Berzsenyi vers-építő
művészetének. Az első három strófa kozmikusan mozgalmas képei után mitológiás
méretek között de halkítva a hangot, csillapítva a mozgást, fordul nemzetéhez a
költő. A halkulás, csillapítás művészi célzata a következő strófa riadójában, új és
fokozódó mozgalmasságában, tudatosan növelt hangerejében teljesedik ki: folytatás
és kontraszt a negyedik strófa, alliterációjával, az "r" hang ismétlődésének zenei
aláfestésével, harci képével:
{308.} Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély;
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését
Bátran vigyázom ...

Ám ez a strófa már egy új, esztétikai érdekű minőséget is belesodor a versbe: a

"Nem félek" egyes szám első személyét, a költő személyes jelenlétét. A hatodik
strófa zengő deklarációjának is belső támasza ez a személyesség:
   ... Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.

A történelmi események zajlása Berzsenyi egyéni sorsának igen szomorú

változásával esik egybe. 1804 második felében, esetleg 1805-ben a sömjéni
birtokról Nikiára költözik. Az elválás szülőföldjétől, ifjúkorának élményekben
gazdag, szép korszakát zárja le, s a búcsúzásról szóló versek egy félbeszakadt
szerelem bánatáról is vallanak. Az új otthon sivárságával és gondjaival szinte
száműzetési hely. Elszakítva a szeretett lénytől, az emlékekkel és költői
ábrándokkal benépesített tájéktól, magányérzete és melankóliája, az elmúlás
egyetemességének érzése erősödik meg benne. A történelmi események gyászos
fordulata sem a konkrét valóság közvetlenségével válik nála költészetté, hanem
mint az emberi magatartás válsága, lírává párolódó lemondás, az elmúlás érzésének
rezignált elfogadása, megrendült hit az élet tovatűnő, tehát bizonytalan értékű
örömeiben és a költészetben.
A korai szerelmi költeményeiben kedvelt jelenetezést most is gyakran alkalmazza,
s a helyzetkép pontosságával adja meg a versek keretét. Korai költészetében ezek a
sablonos jelenetek a spontán líraiság kerékkötőjévé váltak, szinte azt a hatást
keltették, hogy az elképzelt jelenetekhez hozzáerőlködte az érzelmeket. Nem így a
nagy elégiákban; ezek közül különösen a Búcsúzás Kemenes-Aljától és
a Levéltöredék barátnémhoz a jelenetezést őszinte érzelemmel tölti meg. A
szülőföldjétől búcsúzó költő ifjúsága eltűnt örömeinek idézésével zárja emlékké a
kedves tájat, mely minden elmúlt és elszalasztott örömnek jelképévé válik.
A Levéltöredék barátnémhoz tökélyre viszi ezt a formát. A vallomással felérő s
csendes vallomásban folytatódó "Ne kérdezd, barátném!" egy olyan elégia
intonációja, amelyben tökéletes egységet alkot a leíró önszemlélet, a tárgyiasabb
ábrázolás s a mélyről felhullámzó mélabú.
A költemény egész hangszerelését meghatározza az élet konkrét képeit körüllengő
rezignált hangulat, az elmúlás melankóliája. E hangulat azonban nem annyira a
halálhoz közel álló ember rezignációja, sokkal inkább jellemző erre a hangulatra a
címzett kedvestől való elszakadás fájdalma, az új környezetben jelentkező magány-
érzés, s mindennek melankolikus tudomásulvétele. Ennek megfelelően nem az
életet összegező filozófia, nem az öreges bölcselkedés a költemény jellemzője,
hanem a hangulatiság. Nyelve is a nagy elégiaköltő erényeit csillogtatja: a
nagyerejű ódai nyelvet teremtő Berzsenyi itt a személyesség, az intim hangulatok
halk és finom stílusát nyújtja. Különö-{309.}sen az érdemel figyelmet, milyen érett
nyelvi készlettel, milyen árnyalatos stiláris megoldásokkal fejezi ki Berzsenyi az
önszemlélő személyességet, amelynek ekkor még meglehetősen gyérek líránkban
az előzményei.
Leplembe burkolva könyökömre dűlök,
   Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
   S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Vagy:
Az őszi bogárnak búsongó hangjai
   Felköltik lelkemnek minden érzéseit ...

Berzsenyi mesterien szövi eggyé a konkrét képet és a lelki világot: az "őszi bogár"
képét az "emlékezetnek repdező szárnyai" lebegtetik tovább a versben, a "bogár
búsongó hangjai"-val pedig "éltem eltünt örömei" harmonizálnak. A vers formája
(keresztrímes tizenkettősök, az utolsó strófában toldaléksorral) jól érzékelteti a
hangulat rezignált, szemlélődő jellegét. Egyébként Berzsenyi 1803 és 1808 között
változatosan alkalmazza a magyaros versalakokat, majd 1809-ben újra visszatér a
klasszikus formákhoz és csak ritkán nyúl a rímes szerkezethez.
Berzsenyi ismert és kedvelt verstechnikája szerint zárul a költemény,
összefoglalással, de most sem mondja ki versének rejtegetett lényegét, hanem
jelképpé, végérvényesen igaz tétellé sűríti az egész verset átható hangulatot.
Elmúlik minden öröm, minden boldogság visszavonhatatlanul, hirdeti egyre
általánosabb érvénnyel (Barátomhoz, Az élet dele); a megsemmisülés örök
törvényétől semmi sem óvja az embert. Erről szól egyik legszebb elégiája, A
közelítő tél. Horváth János találó kifejezése szerint az elégia "negatív festéssel"
indul, a természet tűnt díszeinek megidézése érzékelteti az elmúlást. De a "közelítő
tél" képei egyre nyomasztóbban hatalmasodnak rá az elmúlt vígság és szépség
emlékeire. Amikor pedig a költő (a harmadik strófában) mintegy summázza a múlt
és jelen ellentétét, a természet képeiből átlendül a vers az életfilozófiába, a
hangulati előkészítés és jelképes értelem funkciójába utalva az előzményeket. Az
örök és mindenre kiterjedő elmúlás rezignált konstatálását a fájdalmas személyes
vallomás követi: "Itt hágy szép tavaszom ..." Az elégikus személyességnek két
záróstrófája tulajdonképpen csak legintimebb változata a versben az
önkifejezésnek, mely a tájfestés erős hangulatiságától a rezignált bölcselkedésen át
érik közvetlen vallomássá.
A tiszta lírává emelkedő csalódottságot és keserűséget megrendítő történelmi
élmények ihletik, amelyekről elégiái (Barátimhoz, e címmel két darab) vallanak.
Az első ("Én is éreztem ..." kezdetű) még közvetlenül kapcsolódik az átélt
csalódáshoz, nem az események pontos számbavételével, nem is hazafias
búsongással, hanem azzal a megrendítő tanulsággal, amit költészete számára
nyújtott a nagy ódák keletkezésének történelmi jelentőségű időszaka. Berzsenyi itt
nemcsak a szerelem és vidámság tüzes dalaitól búcsúzik, hanem a nagy célokat
szolgáló, nagy eszmékért hevülő költészet szárnyalásától is; "A nap útján túl"
csapongó "szilaj lélek" magasbatörő lendülete már csak szomorú emlék. Nemcsak a
szerelmek és örömök tünékenységéről beszél, általánosabb és egyetemesebb
érvényű megrendülésről vall:
{310.} Látja a Virtust letapodva nyögni,
Látja a Bűnnek koronás hatalmát,
Sokrates méregpoharát s Tibérnek
   Trónusa mocskát;
Látja és keblét szomorún bezárja.
Nem szeret semmit, de nem is gyülölhet;
Szíve óhajt még, de üres vadonban
   Hal ki nyögése.

A másik, azonos című versben ("Már-már félreteszem ..." kezdetű) levonja a

reménytelen életérzés konzekvenciáját, nincs tárgy, sem vidám, sem nagyszerű,
mely megszólaltatná lantját:
Nem pendíti meg azt már soha semmi tárgy,
Sem nagyság ragyogó nimbusza, sem Chloém
 Andalgó szemein gerjedező hevem.

Az örökkévalóságra számító tudatossággal értékeli és zárja le most költészetét,

szerencsére nem végleg, de mindenképpen egy korszak végén.

Új utakon (1808–1817)
"Több ízben történt, hogy hozzámenésemkor őtet az asztalnál dolgozva, s
papirosok mellett találtam, mellyeket belépésemkor az asztal fiókba hidort, ugy
azonban, hogy apró nyiredékek maradtak kivül. Midőn ez másodszor vagy
harmadszor történt, s a nyiredékeken verstöredékecskéket találtam, azt mondám
neki nyájasan, hogy valamely különös léleknek kell nála látogatásokat tenni, s
kérdém tőle enyelegve, hogy talán versírással múlatja magát. Ő erre határozottan
semmit sem felelt, s a beszélgetést tüstént más tárgyra forditá" – írja
visszaemlékezéseiben Kis János. Némi szabódás után a költő bevallja, hogy
"tréfából efféle bolondsággal múlatja magát", s átad három verset (A magyarokhoz,
Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás meg a matthissoni ihletésű A reggel), melyeket Kis
nyomban továbbít Kazinczynak (1803). Kazinczy kitörő örömmel fogadja a három
költeményt, Kis János útján üdvözletét és elismerését küldi, olvasmányokat ajánl, s
elsősorban az ódaköltésre biztatja. Berzsenyi egyelőre nem válaszol; talán némi
sértődöttség is van hallgatásában, mivel Kazinczy nem egyenesen hozzá intézte
levelét; talán nem érezte magát eléggé felkészültnek, költeményeit eléggé
csiszoltaknak és éretteknek ahhoz, hogy Kazinczynál közvetlenül jelentkezzék.
Csak hat esztendővel később, 1808-tól kezdve kerülnek személyes kapcsolatba,
amikor Kis János átadja a Sopronon átutazó Kazinczynak Berzsenyi verseinek
gyűjteményét. Kazinczy vállalja a kiadás megszervezésének gondjait s megindítja a
levelezést, mely Berzsenyi számára új korszakot nyit meg, magányos és szomorú
életének legszebb korszakát. Meghatottsággal elegy zavarral fogadja a mindenkinél
jobban tisztelt írótárs közeledését, majd rátalálva a magáról beszélés örömére,
félszegsége lassan feloldódik.
{311.} Berzsenyi verselő-kedve megsokszorozódott a baráti figyelem légkörében,
1809-ben váratlanul sok verset ír. A költemények többnyire Kazinczyhoz szólnak, a
mesterét szerényen követő tanítvány hódolatát fejezik ki (Ajánlás, 1808; A
múzsához, A szonetthez, Kazinczy Ferenchez ... Hol vagy te, Széphalom). Feltűnik
Kazinczy klasszicizmusának hatása e versekben: a zsúfolt mitológiai apparátus, a
finomkodó költészeti világot idézgető képrendszer, mely elüt korábbi verseinek
erővel telített antik elemeitől. Berzsenyi átveszi Kazinczy erkölcsi ideáljait is,
korábbi eszméit és a századforduló éveinek közhangulatát hozza összhangba velük.
A "Virtus" magasztalása, a szellemi értékek tökéletességének és teljességének
hirdetése az esetleges és változó történelmi-társadalmi jelenségekkel szemben: a
klasszicizmus erkölcsi tökéletesség-ideáljával hangzanak egybe (Gróf Festetics
Lászlóhoz, Orczy árnyékához, A jámborság és középszer).
A klasszicizmus erkölcsi eszméinél jelentősebb volt az a hatás, amely a
Kazinczyval váltott levelezés révén a felvilágosodás közelébe vonta Berzsenyit.
Ismét kapcsolatba került azzal az eszmevilággal, melyről csak felületes
könyvélmények tájékoztathatták. Most megpróbálta valóban világnézetévé tenni,
elhagyva korábban igaznak vélt elveit. Először csak a Széphalom–Nikla között járó
levelekben indul meg az óvatos közeledés, egyelőre inkább abból az azonosulási
vágyból, hogy a mindenek felett becsült nagy férfi eszméihez igazodjék, s méltó
lehessen barátságára. Berzeviczy kozmopolita társadalmi haladáseszményéről
szólva még a nemesi-rendi konzervatív felfogás jegyében tiltakozik. Nyolc
hónappal később egy újabb levélben már kissé szégyenkezik konzervatív
gondolkodása miatt, s Kazinczyt kéri, segítsen neki eligazodni a világnézeti
problémákban: "Nem lehet szentebb kötelessége egy bölcsnek, mint a nép
boldogságának eszközlése: kérlek tehát, esmértesd meg vélem e részben is
gondolkozásodat, hogy a józanság princípiumainak mívelésében is követőd
lehessek." A következő esztendőkben végigéli a világnézeti és költői útkeresés
dilemmáit, a jelleméből folyó magas igényességgel önmagával szemben.
"Én nem tudok szabadulni azon nevetséges bolondságtól, mely engem szüntelen
arra ösztönöz, hogy használjak és tanítsak" – írja s költészetét ennek a célnak
szolgálatában akarja továbbfejleszteni új utakon, új formai keretben. A példa és
minta persze Kazinczy, kinek episztolái nemes versengésre ösztönzik. Úgy találja,
hogy ebben a műfajban a használni akarás jegyében együvé olvasztható
költészetének eleddig két külön futó ága; úgy látja, hogy itt "az óda felsége, a
szelídebb poézis könnyűsége és gráciája a legkedvesebb harmóniával vagynak
öszvepárosítva". E két irány a saját költői munkásságában nemcsak külön-külön,
hanem egymásnak ellentmondó eszmei alapon keletkezett: a "szelídebb poézis"
lírai magaslatait csak akkor éri el, amikor az ódákban magasztalt eszméktől és
céloktól történelmi kényszerre el kell fordulnia; s az idilli könnyedség nála mindig
a "procul negotiis" keserűségét hordozta. Berzsenyinek nemcsak formai újdonság
volt a verses levél (hisz Horatius episztoláit jól ismerte), hanem újfajta költői
magatartás lehetőségeit is látta benne.
Az első költői levelet 1809-ben írta Kazinczy Ferenchez. Ebben a felvilágosodott
költők hivatástudatával hirdeti az ész, a tudományok művelésének szükségét, mely
az erény, a nemzeti nyelv és szokások ápolásának követelésé-{312.}vel együtt
hangzik fel. De amíg régebben a felvilágosodásból átvett gondolatok a nemesi
világkép kereteiben halványodtak el, most épp fordítva: a régebben vallott eszmék
az új világnézet magasabbrendű igazságaival válnak valóban korszerűvé és
jelentőssé. Az erény, a nemzeti nyelv és szokások ápolása az ész, a tudomány
művelésének parancsával együtt szólal meg, a felvilágosodott költők
felelősségtudatára valló erővel:
Az ész minden! s ebből foly minden jó,
Nincs e nélkül virtus, sem semmi boldogság.
Azért becsűli minden józan nép
 Az ész szövétnekét gyújtó Minervát
S annak minden munkás tolmácsait;
Azért formálja a saját nyelvet,
Azért avatja azt Pallas szentségébe:
Mert a nélkül remélni sem meri,
Hogy a józanság istenibb szavát
Az elbutult község megfoghassa.

Berzsenyi az újfajta költői magatartásnak és az új formának inkább csak

lehetőségeit érzi, a megvalósítás útjait kevésbé. Stílus-bizonytalanság jellemző erre
az első költői levelére: az értekező-társalgó hang, a komor és dísztelen pátosz, a
gúny és a harag kifejezéseit kissé egyenetlenül váltogatja benne. Pedig Kazinczy
eleganciájához méregette szavait, mint kísérő-levelében bevallja. Később
elméletben is megfogalmazta kételyeit: nem tudta eldönteni, hogy az "elmésség"
vagy a "komoly pathos" hangja illik-e inkább az episztolához. Műveletlenségének
érzése is bántotta: "Neked sajátod a nagyvilág nyelve" – írta az episztolában
Kazinczynak.
Az episztola-írásban elbizonytalanodva ellankad alkotói kedve, ritkán ír és
nehezen; megpróbál visszatérni a számára otthonosabb költői világba, az
ódaköltéshez. Csakhogy az ódák hangját már nem lehet úgy megszólaltatni, mint
1805–1807-ben, s Berzsenyi egyre tudatosabban éli át az ódákat ihlető eszmék
tartalmatlanná és időszerűtlenné válását. Ódái most nem országos érdekű
eseményekről szólnak, hanem személyekhez írott versek, nemzetet mozgósító
eszmék nélkül. De még ebben a körben sem folytathatja régebbi alkalmi
költeményeinek hagyományait, osztálya történelmi nimbusza odaveszett Győrnél, a
bukás árnyéka rávetődik egyes személyiségeire is. A Wesselényi
hamvaihoz, a Báró Prónay Sándorhoz vagy a Teleki Lászlóhoz címzett ódák
hatásos versek ugyan, de maga a költő is elégedetlen velük.
A "lyrica Muzsától" ebben a nyugtalan, útkereső időszakaszban egyetlen időtálló
ajándékot kapott: 1810-ben készült el többszöri átdolgozás után A
magyarokhoz (Romlásnak indult. ..) végleges formája. A korszerűtlenné való rendi
gondolatok keretéből kinőve itt emelkedik nemzeti és egyetemes jelentőségre a
hazafiúi szenvedély, de ez a felemelkedés már eszmei tisztulás, új világnézeti
tájékozódás s nem utolsósorban a kivételes költői erő eredménye. Tragikus pátoszát
a történelmi igazság szentesíti, a nemzeti önvád és pusztulás nagyerejű képeiben
összegeződött korábbi nemesi eszméinek és hazafias ideáljainak végső
tarthatatlansága. A többszörös átdolgozás lassú folyamatában válik ódája
korszerűvé és maradandóvá. (Nem indokolatlan {313.} az a feltevés, hogy a vers
első változata a legkorábbi próbálkozások közül való, harcos és egyöntetű nemesi
világképével elüt a felvilágosodás hatását sejtető Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, A
tizennyolcadik század című ódáktól.) Ítéletet tart ebben az első változatban
"Zápolya öldöklő századja", Bethlen és Rákóczi "vérengző haragja" fölött, a
"vallástalanság rút szüleményeit", a fegyverforgató hazafiság, a harcos erények
elfajulását siratja, s amit a módizásról, elpuhultságról mond, pontosan
egybehangzik mindazzal, amit Orczy "városi" romlottságként kárhoztatott. Az
Orczy eszméivel rokon gondolatsort már a második változatból is elhagyta, az
egyetemesebb jelentésű mondanivaló kifejezésére törekszik már itt is, s még inkább
a harmadik kidolgozásban. Átírással, rövidítéssel és szerkezeti átcsoportosítással
egyre erőteljesebben hangsúlyozza az általánosan érvényes eszméket. Rákóczi
"vérengző haragja" helyett a visszavonás bűnét ostorozza, s ha a "spártai férfikar"
hanyatlásáról ír, óhatatlanul jelene történelmi kudarcára is utalnak sorai. Az
egyetemesség igényével elhangzó mondanivaló kibontakozásához új nézőpontok,
új ideák kellettek, melyek csak most, a harmadik és végső fogalmazás idején
hatottak rá átalakító erővel. A századforduló eszmevilágának erkölcs-központú
értékrendszerében Berzsenyi intelme most kap igazi jelentőséget, de csakis ebben a
sallangtalan, nemesi aktualitásoktól megszabadított fogalmazásban. Elhagyja a
gvadányias–orczyas eszméket mind, csupán a nyelv védelmének új korszerűséggel
telt programját hirdeti hangsúlyosan. Az erkölcs hanyatlása, a "nemzeti bélyeg"
megtagadása a nemesi eszmék kiegészítő magyarázata nélkül az egyetemes
elmúlást idézi.
Noha a gondolat leverőbb, mint bármely eddigi kidolgozásban, mégis így tartozik
leginkább nagy hazafias verseink körébe és így csatlakozik Berzsenyi nagy
ódáihoz. Mert ez a pesszimizmus reális és történelmileg indokolt, végletességében
is korának és osztályának reménytelenségéről szóló tanúbizonyság. De ez már ítélet
és nemzeti önvád, nem nagy tettekre mozgósító parancs; s egyszersmind válasz a
költői magatartás és stíluskeresés dilemmájára. Ebben a korban a régi öntudattal, s
a régi eszmék hirdetésével a nemzethez szólni ezen az ódai szinten nem lehet.
Berzsenyi teljes mélységében éli át a problémát, s most is, mint mindig, a teljesség
igényével próbál kialakítani egy újfajta írói magatartást, új alkotói módszerekkel. A
korábbi nagy ódákhoz képest, lírája belső változásaival összhangban a forma és a
stílus egyszerűsödését figyelhetjük meg verseiben. Megritkulnak a mitológiai
hivatkozások, nyelvhasználata közelebb kerül az élő nyelvhez.
"Verseket most tőlem ne várj, mert most szünet nélkül tanulok" – írja 1811-ben
Kazinczynak. Plutarkhoszt és Platónt olvassa, Montesquieu és Montaigne
véleményét idézgeti. Hatással volt rá Engel Der Philosoph für die Welt című
munkája is, ennek a műnek a felvilágosodással egybehangzó nézetei episztoláiban
is megszólalnak; fordított is tőle: A tudományok és A pók című prózatöredék Engel
nyomán készült. Berzsenyi eseménytelen életében 1810–14 különben is mozgalmas
időszakasz, sok gonddal, bajjal, de örömökkel is. 1811-ben, a nyelvjárások és
irodalmi provincializmusok kérdésében szólalkozik össze először komolyabban
Kazinczyval. Egyelőre következmények nélkül. A pesti utazás, találkozása
Kazinczy barátaival sem hagy benne kedvező benyomásokat. A pesti írókat
meglepte Berzsenyi vidékies külseje és viselkedése. Szemere Pál leírásából tudjuk,
hogy Bihari {314.} cigánymuzsikája kedvéért otthagyta a tiszteletére összegyűlt
társaságot, s amikor a búcsúzásnál megkérdezték, mikor látják egymást, állítólag
azt felelte, hogy levelekből látja egymást igazán az ember. Családi és anyagi bajok
is keserítik, leginkább talán az, hogy az 1811. évi pénzdevalvációban
megkárosodva le kellett mondania arról, hogy elköltözzék Somogyból,
"számkivetésének helyéről". Kárpótlásként és kiegyenlítésül ezek az évek hozzák
meg költői sikereit. 1813-ban megjelenik verseskötete, sok bosszankodás után,
tudta nélkül tett javításokkal, de a könyv elkel, s barátai már a második kiadás
tervét szövik. Kazinczy révén megnő ismeretségi köre, már nemcsak Széphalomra
küldözgeti verseit. A Mondolatban őt is megtámadják, de ez még nem érinti
érzékenyebben. Új meg új próbálkozásokba fogva, féleredményekkel ugyan, de
továbbhalad a világnézeti és költészeti átalakulás nehéz útján.
Ebben a nyugtalan, útkereső időszakaszban két új műfajjal is kísérletezik; jellemző,
hogy mind a kettőben csak töredéket alkot. 1812-ben kezdi írni vallástörténeti
tanulmányát A pogány Religiók Eredete és Harmóniája címmel, Volney Les
ruines című könyve nyomán. Ebben a vallások keletkezését a deizmus elvei szerint
magyarázza. Úgy fogja fel, mint az emberrel veleszületett ideát, mint józan
okosságot, szükséges voltát pedig a tudományok tekintélyének hiányából vezeti le.
A vallás tehát a tudományok szolgálatában állott, majd teljességgel fölébe
kerekedett a tudásnak és az emberi józanságnak, s "örökös princípiumává tette az
okosságnak üldözését". Deduktív történeti módszerrel tárgyalja az egyes vallások
kialakulását, a kereszténység keletkezésének taglalásánál azonban félbeszakad a
mű. Ahogy leveleiben írja, nem akarta "szent religiónkat illetni", s hivatkozik arra
is, hogy a cenzúra úgysem engedélyezné kiadását.
1814-ben jelenik meg az Erdélyi Muzeumban a pályázati felhívás történeti tárgyú
szomorújátékra. Berzsenyi belefog egy drámába, mely István és a lázadó Kupa
küzdelméről szól (Kupa támadása). István a fejlettebb társadalmi rend és a kultúra
érdekében vállalja a vérontást is, idegen csapatok segítségével; a másik oldalon
viszont az ősi szabadság és a nemzeti jogok követelése hangzik fel. Berzsenyi
állásfoglalása nem egészen egyértelmű, s mint vallástörténeti értekezésében, itt is
lemond a kérdések következetes kifejtéséről. "Későn vettem észre, hogy itt a
religióról és országlásról kell szólani, melyekről okosat mondani keserves. Bánom,
hogy belekaptam" – írja Kazinczynak 1816-ban s hamarosan abba is hagyja az
írást.
A világnézeti útkeresés eredményeiről nemcsak e töredék-írások tanuskodnak,
hanem sokkal inkább költői művei. A Napoleonhoz (1814) címzett vers dísztelen,
csaknem tárgyilagos stílusával az episztolaírás problémáit idézi: itt sem akarta a
"komoly igazságot cifra ruhába öltöztetni". S most valóban "komoly igazságot",
történelmi ítéletet hirdet a "szent emberiség" nevében. Napóleonra hárítja a
történelmi felelősséget a népek szent ügyéért, s az egész emberiség sorsának
elárulásával vádolja. A magasrendű költői felelősségtudat pátosza hat stílusának
sallangtalan egyszerűségében. A másik epigramma, a Báró Wesselényi Miklós
képe inkább ódáihoz áll közelebb. Az ifjabb Wesselényi 1814-ben meglátogatta
Berzsenyit; a költő a maga erkölcsi-hazafiúi eszményét látja megtestesülve benne,
azt az eszményt, melyet személyhez szóló ódáiban csak tanítva-feddve állíthatott a
címben {315.} dicsért főrangú vershősök elé. Ezért most elragadtatott elismerés
hevíti át a verset, s a szigorú szerkezetű, gondosan felépített epigramma megtelik
ódai pátosszal és romantikus képekkel. "Mint az egekbe merült Aetnának az alja
virányos" – ilyen ódába kívánkozó nagylendületű képpel kezdi a verset. A hatás
fokozódik a zárósor történelmi jóslatot sugalló intésében, mely ismét az
egyetemesebb jelentőség felé szélesíti a mondanivalót: "Erdély!: mennyköveid
forrnak bent, esküszöm, áldozz!" A Napoleonhoz írott epigramma méltó párja: ott
az egyéni bűn felett ítélkezik az általános történelmi igazság nevében; itt az egyéni
érdem felett utal a nemzeti közösség magasabbrendű céljaira.
Az élet végső kérdésein töprengő versei most nagyobb biztonságot és derűsebb
tanulságokat tükröznek. Az Életfilozófia című költeménye az egyetlen, mely a
sorssal való megbékélésnek nemcsak a tételét hirdeti, hanem a rezignáción átdereng
a derű is. A temetőben az emberi élet egységes folyamatához kapcsolja a halál
gondolatát; a halállal való sztoikus szembenézést hirdeti, ami az életnek emberi
méltósággal való elviselésére képesít. Az ódaiságnak valami fátyolozottabb,
lágyabb változata ez a költemény.
Legjelentősebb költői alkotásai e korszakból az 1815 körül keletkezett episztolák,
melyek pontos képet adnak arról, meddig jutott el világnézetének újjáalakításában,
s megvilágítják azt is, hogy a múlt eszmei örökségén akkor sem tudott egészen
túlemelkedni. A Barátnémhoz címzett költői levél szubjektív mondanivalójával és
szomorú hangulatvilágával még elégiáihoz áll közel. A Vandal bölcsesség című
episztolája viszont már társadalmi problémát fejteget. Arról az alapvető történelmi
és világnézeti kérdésről szól, mellyel a századforduló gondolkodóinak s a
romantika jegyében felvirágzó irodalomnak szembe kellett néznie: mi a tudomány
haszna, mennyit ér az ész hatalma, ha társadalmi katasztrófákhoz vezet; mi
menthető át mégis mindabból, amit a felvilágosodás igaznak és érvényesnek
hirdetett? Berzsenyi egyértelmű igenléssel szól a tudományok igaza mellett – s
egyértelmű elutasítással az erőszakról, a forradalmi erőszakról is. Történelmi
példáinak sorozatával azt akarja bizonyítani, hogy az erőszak a józanság, az ész
ellenében pusztított. A törvényszerűségek keresésében és védelmében, a vitatkozva
meggyőzés és tanítás szándékában talán ez az episztola a "legepisztolaibb" az
összes költői levelek közül. Mindenesetre a legdísztelenebb is, eszméjét csupán az
igazság szenvedélyének erejével akarja hatásossá tenni. Itt már nem akarja utánozni
a Horatius–Kazinczy-féle elegáns és "elmés" stílust s lemond a nagyerejű ódai
képekről is. "Valóban, nehéz a komoly igazságot cifra ruhába öltöztetni, csak úgy
akar és szeret ő mindenkor megjelenni, mint a mezitlábos Cato a világ trónusán" –
írta még 1812-ben; s episztoláiban többnyire ezt a stíluseszményt követi.
A Dukai Takács Judithoz címzett episztola is társadalmi érdekű problémát fejteget,
racionalista józansággal és a közösségi költő mindenkihez szóló igényével.
Önmaga felett is ítélkezik s régebben vallott nézeteivel szemben most a nők
művelésének fontosságát hirdeti, Bessenyei és Kármán kulturális programjának
szellemében. Magasztalja a költőnő-rokon nemes bátorságát és törekvéseit, de
aztán a végső tanulságban arról beszél, hogy a költészet-adta mélység és magasság
megismerésének végletes örömeinél több az okos, minden küzdelemtől mentes
nyugalom.
{316.} Mintegy folytatása e versnek a Vitkovics Mihályhoz írott költői levél (1815).
Osztálya ébredő lelkiismeretének és önvádjának ad hangot, s a verejtékező
munkából elvett javak keserűségéről beszél. Hosszú magányossága után megértő
barátokra, cselekvőbb, vidámabb életformára vágyódik:
Rendeltetésünk nem magános élet
S örök komolyság és elmélkedés,
Hanem barátság és társalkodás.
S nem a világi jókat megtagadni,
De józan ésszel vélek élni tudni
A bölcseségnek titka és jele.

De végül ez a felismerés is "bölcs" tanulságba torkollik, mely a megelégedés

örömét hirdeti.
Legjelentősebb episztoláját a versei kiadását elősegítő kispapokhoz, A pesti magyar
társasághoz írta. Az ész dicsérete most hitvallásként hangzik:
   Az ész az isten, mely minket vezet,
Az ő szavára minden meghajul,
Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,
S örök helyéből a tenger kikél;
Ez alkot minden szépet és dicsőt,
Az egyes embert, mint a milliókat,
Ez áldja s égi boldogságra inti.

Beleszövi a versbe vallástörténeti tanulmányának tételét is: (az emberiség minden

bűne az ostobaságból eredt), s a vakbuzgóságot és a vallási viszályokat kárhoztatva
most már nem kíméli a kereszténységet sem. Hitet tesz a "minden népeket"
egyesítő ráció győzelme mellett, s "Delphi égi kincseinek" terjesztését jelöli meg
követendő programul, – ő azonban csak idillikus alkotásaival akar részt venni a
küzdelemben.
Berzsenyi a kor nagy kulturális küzdelmeiben, a nyelvújítási harcban magára
maradt. Költészetét mindkét félről érte bírálat, ő pedig tudatosan különítette el
magát mindkét tábortól. Kölcseyék támadása igen érzékenyen érintette, s ennek
verseiben is nyoma van. A Döbrentei Gáborhoz címzett episztolában arról beszél,
hogy ha írását nem értheti meg mindenki, csak a kiválasztott keveseknek,
barátainak akar tetszeni. Az írói kudarc érzése és magányosságának tudata egyre
erősebben gyökeret ver benne; elveszi kedvét az episztolaírástól. "Oh elvadulnak a
komoly szemektől Áon mosolygó gyönge szűzei" – panaszolja Helmeczi
Mihályhoz írott episztolájában.
A költői levelek a felvilágosodásra tekintő Berzsenyi arcát mutatják meg az
utókornak. Vitathatatlan, hogy ezek a költemények nemcsak tartalmi gazdagodást,
hanem eszmei emelkedést is jelentenek pályáján. Ezekben a versekben néz szembe
a költő az emberi haladás korszerű gondolataival. Ám a progresszív eszmék felé
fordulás nem eredményez automatikusan művészi emelkedést. A felvilágosodott
episztolák művészi ereje, költői gazdagsága nem szárnyalja túl a korábbi korszak
ódáit és elégiáit. Nemcsak azért, mert az episztola puritánabb, dísztelenebb műfaj,
mint az elé-{317.}gia vagy az óda. Inkább arról beszélhetünk, hogy az ódák és
elégiák háttere sokkal szélesebb és mélyebb volt Berzsenyiben, mint a jóformán
csak gondolati élményként kapott felvilágosodásé; továbbá a gondolati költészet
lehetőségeit keresve Berzsenyi sokkal gyérebb hazai hagyományra figyelhetett,
mint a lírai nemekben.
1817-ben Berzsenyi részt vesz a Keszthelyen rendezett Helikoni ünnepélyeken,
ahová Kazinczyt nem hívták meg. Berzsenyit meghatja Festetics főúri bőkezűsége
és elismerése, igen lelkesen számol be az eseményekről a sértődött Kazinczynak.
"Nem illesz Keszthelyre. Én sem. De annyira tisztelem a jót, akármi színben legyen
az öltöztetve, hogy én Neked is alig merém ezt kimondani." A Helikoni ünnepélyek
ihlették a Himnusz Keszthely isteneihez című ódáját. Már nem akar a világ nagy
történelmi eseményeinek dalnoka lenni, megtér a "szelídebb égiek" nyájas
költészeti világához. Vallástörténeti tanulmányainak és episztoláinak történeti
áttekintésében az ész diadalát hirdette a vadság és sötétség fölött, most – Schiller
nyomán – a költészet elsőségét fejtegeti. A Barátaimhoz (Engem is üldöz ...)
címzett verse leplezetlenül mutatja, hogy a személyét ért támadásokat nem tudta
úgy tekinteni, mint a kor kulturális küzdelmeinek részét. A közösségi feladatoktól
elszakadva kiszolgáltatta magát végletességre hajlamos indulatainak. S már most
"halottas énekét" harsogja, lemondva az egyéniségéhez és tehetségéhez méltó nagy
költői feladatokról. Az történt vele, amit maga megjövendölt még 1812-ben: "Én
mindent meg szoktam próbálni, s gyakran sokat vesztek, vagy látszom vesztni;
mert hiszen mit veszthet az, aki tudja, hogy ma vagy holnap magát is el fogja
veszteni?"

Ideál-világban (1817–1836)
Kölcsey recenziója már egy önmagával és költészetével meghasonlott embert
sújtott. Amellett beteg is Berzsenyi, megrendítő levélben számol be szenvedéseiről
Kazinczynak 1820-ban, a bírálat megjelenése után három évvel: "Nem látogatád
meg haldokló barátodat; ime annak árnyéka meglátogat Téged! Árnyéka, mondom,
mert az a lélek, mellyel Te valaha annyit vesződtél, többé nincs. – ... Ugyanazért
szánj vagy nevess, amint tetszik, de ne gyűlölj, hanem tulajdoníts mindent
kegyetlen nyavalámnak, mely engem gyakran félbolonddá s féldühössé tett. –
Nyavalámnak okai egy chinával elfojtott epehideg s egy veszedelmes feldülés,
melyben vállforgóm és sódérom letörött, s fejem is nagy contusiót szenvedett,
melyek miatt félesztendeig nyomtam az ágyat. Ide járult tán még a goromba
recensió is, mely engem oly állapotomban ingerlett a gondolkozásra, midőn arra
legalkalmatlanabb valék." 1817 szeptemberében kapta meg Berzsenyi a
Tudományos Gyűjteményt, melyben a "goromba recenzió" megjelent. Kölcsey
dicséri az ódaköltő Berzsenyi "lángolását", erejét, fantáziáját; Horatius és
Matthisson követőjének tartja. Ezután mondja el kifogásait. A fegyelem hiányából
vezeti le dagályos, "értelemtől üres" kifejezéseit, kifogásolja provincializmusát,
szerinte a tájszavak nem valók a "fentebb poesis" körébe. Az önbírálat hiányának
tudja be, hogy gyűjteményébe felvette nem egészen jól sikerült fiatalkori verseit is.
Megállapítja, hogy gondolat- és érzésvilága szegény, s hogy Berzsenyi ihlete
apad, {318.} ezt veszi észre episztoláin. A recenziót a szerkesztőség nehezen
fogadja el. Szemere Pál részletes Tudósításban cáfolja Kölcsey bírálatát, igyekszik
kimutatni ellentmondásait. Noha Berzsenyi vitairata sok hasonlóságot mutat a
Tudósítással, mégsem igazolható, hogy ismerte az iratot, melyet Szemere csak
vázlatszerűen, fogalmazvány-formában dolgozott ki. Egyező fordulataik abból
származnak, hogy mindketten pontról pontra követik Kölcsey bírálatát. Nincs
nyoma annak, hogy Berzsenyihez eljutott volna a Tudósítás; Szemere maga tiltotta
meg mindennemű publikációját. Berzsenyi az Antirecensió Kölcsey
recensiójára című vitairatában (ez volt feleletének első változata) megtámadja
Szemerét is, amit minden bizonnyal nem tett volna, ha tud védő-írásáról. Az
antikritika első változatát megküldi a lapnak, de nem közlik, s vissza sem küldik,
hiába kérte többször is. Később maga is restellte ezt a "hagymázos"írását. A
Kölcseynek adandó feleletről azonban nem mondott le.
1825-ben a Tudományos Gyűjteményben jelent meg a végső
kidolgozás Észrevételek Kölcsey recensiójára címmel. Tanulmányának elején a
recenzens által kifogásolt "dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressiók"-at
igazolja, s megmagyarázza jelentésüket. Figyelemre méltó az elvi okfejtés, mellyel
irányzatát megvédi. Kifejezései mindaddig dagályosnak látszanak, amíg a
klasszikus költészeti normákhoz mérik őket – mondja – s csak akkor válnak
elfogadhatóvá, ha a romantika alkotói szabadságának szellemében ítélnek felőlük:
"... minden új világszemlélettel új ideáknak, új szellemnek s új nyelvnek
harmóniája születik, s ahol ez nem születik, ott eredeti sincs. Ugyanezért a költői
nyelvet nem a Hellenikáéhoz, annyival inkább pedig nem a magunkéhoz méregetve
kell megítélnünk, hanem leginkább az új, s individuális szellem természete szerint."
Mit foghatott fel Berzsenyi a romantika irodalomelméletéből forrásai alapján, nem
állapítható meg pontosan; leginkább annak "individuális szelleme", a személyiség
jelentőségének és jogainak újszempontú igazolása, a szubjektív világ
lehetőségeinek korlátlan érvényrejuttatása, s főként az érzelmek és a fantázia
szabadságának bizonyítása illett egyéniségéhez és költői gyakorlatához. Mindez
azonban nem jelenti azt, hogy a klasszicizmus elveit teljesen feladja (ebben a
korban még általában együtt jelentkezik a kétféle irány), sőt még támadja is a
romantikát – különösen, ha azzal Kölcsey ellen emelhet vádat. Az "érzeménynek
szertelen felcsigázását" a klasszikus elvek alapjáról utasítja el, mivel "a görögöktől
messze távozni mindenütt veszély". Berzsenyi védekezése néhány ponton helytálló
(pl. provincializmusait és episztoláit illetően), de a sértett és sértegető hang
megcsorbítja igazságainak élét. Írótársai megdöbbenve olvasták a nyolc esztendő
után megjelent haragos választ, mely személyeskedő hangjával ellenszenvet keltett
szerzője iránt.
1826-ban jelenik meg második elméleti írása a Tudományos Gyűjteményben, A
versformákról. Esztétikai nézetei már készülő nagy tanulmányának elvein
alapulnak. A költészet legfőbb elvét a "görög ideál" szellemében határozza meg,
"az aesthetiás középszer" nevében ítéli el a rímes-metrumos verseket, mint
túldíszes formát.
Verset ez időben keveset ír, az a néhány is elméleti stúdiumaihoz kapcsolódik;
inkább régebbi költeményeit dolgozza újjá (Egy philologushoz, A szonett, A költő
és a sors, A német és magyar izlés). Az Anglia, Új Görög-{319.}ország, a Szilágyi
1453-ban című versekben a kor politikai-társadalmi kérdései foglalkoztatják.
Berzsenyi ezekben közeledik leginkább a reformkor írói és közéleti feladataihoz.
Széchenyi megküldte neki A lovakrul című könyvét. Berzsenyi a görög eszmények
szellemében ír válaszlevelet. Már versben is ünnepelte és helyeselte az angolok
alkotmányában és társadalmi rendszerében az észnek és pénznek a törvények
szabályaival megkötött szilárd rendszerét (Anglia című epigrammájában). Az angol
példa jelentőségét emeli ki most is Széchenyi terveiben, mint a politikai-társadalmi
ellentmondások egyeztetésének lehetőségét: "... végre valamint a mi
rendeltetésünk, úgy a többi európai népeké is nem a régi formák felforgatását,
hanem egyedül csak ezt a minden formákkal egyező s minden formákat egyaránt
boldogító Harmóniát kívánják; s ez tárgya Méltóságtok intézeteinek is." Széchenyi
válasza a költőt a realitásokra figyelmezteti, hiszen ő nem a görög ideálokat keresi,
hanem azokat az eszközöket, melyekkel a magyar gazdasági és kulturális élet a
fejlődés útján megindítható. A "kijózanító" válaszra Berzsenyi újabb levelet ír:
"Igazak, bölcsek, szentek Méltóságod intései, s pirulva lép vissza az álmodó
Hellenis. Hellenfiak közt nevelkede, szabad, csacska, nyilt mellű, nem tudja, mi a
hamis szemérem és hamis becsület, felkoszorúzva szokott a világ legszebb
ünnepein a perzsák győzőivel andalogni és ölelkezni, s midőn most
Alkibiadesünket gunyoltatni hallá, meg akará pendíteni a perzsa-győző lantot,
felejtve hevében időt, helyet, felejtve azt, hogy az éneklőnek oly sandikának kell
lenni, hogy egyik szeme mindig égre, másik pedig mindig földre sandikáljon, s
elfeledé a mi szegény földünket!! ... Fájdalom! – Ne jöjjön Méltóságod Niklára!
Nincs itt egyéb, mint görög szegénység, lyrai rendetlenség, pipafüst s egy durva
democrata." Megriadva az új világ új követelményeitől, Berzsenyi bezárkózik
eszméi világába.
A költészet egy mástörvényű, a valónál szebb és igazabb élet igézetével vonzza A
poéta című költeményében:
 Mint majd ha lelkünk Lethe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
  S ujjászületve, nyílt karokkal
    Elysion rokon árnyihoz leng:
Így, aki Kastal vedreiből merít,
Új, tündéri világ bája ragadja el;
  Magát felejtvén, élve meghal –
    S egy melegebb nap alatt lel éltet.
Ott gerjed abban a csuda lángerő,
Onnét hinti alá égi virágait;
  Ne nyúlj azokhoz durva kézzel:
    Megfagy az égi-hideg
kezekben!

Berzsenyi lírája már csak akkor magasodik nagy verseinek szintjére, amikor az
önmaga fölé emelkedés tiszta pillanataiban vall énjéről és költészetéről, értékelve
és ítélkezve, bölcs higgadtsággal, de a lemondás mozdíthatatlanságával is. A Gróf
Mailáth Jánoshoz címzett ódának ez az eszmekör {320.} biztosítja az első helyet
költészetének ez utolsó, hallgatag korszakában. A vers az ódaköltő Berzsenyit
idézi, a hazafias költőt, ki munkája hasznát a tettekre hívó erő nagyságával méri, s a
felderengő nagyszerű jövőben keresi és találja meg alkotásainak végső értékét. A
költemény méltán sokat idézett kezdőstrófái még arról a költőről beszélnek,
akiről A poéta soraiban vallott, költészetének világát most is az ideák magas
régióiban jelöli ki:
Tündér tükörben nyílt nekem a világ.
S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén
  Életre gyúlni látsza honnom,
    S annak ivá kebelem sugalmát.
Mellembe mint egy Ilion éneke
Zengett a haza szent lángja; Olympia
  Istenfiakkal küzdve tűnt fel
    Isteni bájba merült szememnek.

S noha látnia kell az ideálvilág szertefoszlását, költészetét mégsem tagadja meg;

értékét hatásában keresi, hazafias pátoszának egyetemes nemzeti jelentőségében.
Aligha ítélkezhet pontosabban költő önmaga és művészete fölött:
Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom
Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang,
   Nem, mely tudatlan gyermek ajkán
    Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg.
S ha szépnek érzed férfias énekim,
Benned vagynak azok, benned a honni szív,
  Melyet magasztalsz, benned a hív
    Honszeretet daliás erénye.

Az új kor bajnokát, Széchenyit köszönti a jobb jövő hitében. De ebből a hitből sem
fakad új lendület, csak szomorú búcsú:
... Engem a villitánc
  Int már; de honnom új virultán
    Vert dalodat porom érzi majdan.

Berzsenyi 1830-tól tagja az Akadémia filozófiai osztályának s elméleti

munkásságával is részben akadémiai kötelezettségeit teljesíti. A Kritikai
levelek (1825 és 1835 között íródtak) nagy része inkább a Kölcsey-recenzióra adott
válaszához kapcsolódik. Szép és lényegét tekintve máig igaz, amit Kazinczyról ír,
és ahogy elvei fölött ítél. Az Akadémiai bírálatokban főként az új írónemzedék
munkáiról nyilatkozik; elítéli a romantika túlzásait, a természetesség és
egyszerűség ideáljához méri műveiket.
Ezek az írások azonban csak mintegy melléktermékei annak a Poétai
harmonistikának, melyben esztétikai rendszert alkot mindabból, amit olvasmányai,
elvei és a kora irodalmából leszűrt nézetei alapján helyesnek és hasz-{321.}nosnak
tartott. Tanulmányán mintegy tíz esztendeig dolgozott, 1830-ban készült el vele.
Olvasmányai közül erősen hatottak rá Schiller esztétikai írásai, sokszor hivatkozik
Jean Paul nézeteire, említi még Winckelmann, Krug, Voss, Bouterwek neveit; az
antik szerzők közül Platón és Horatius a számbavehető forrásai. Tanulmányában a
klasszicizmus esztétikájának tételeit hirdeti. A világ legfőbb törvényszerűsége a
harmónia. A klasszicizmus elvei szerint vallja, hogy az ember a legfőbb szép
megtestesítője; az emberben vizsgálja a természeti szép megjelenésének formáit. A
szeretetben jelöli meg a testi-lelki szép tökéletes egységét és minden nagy eszme
harmóniás egyesülését. A költészet legfőbb célja a szeretetből folyó teremtés, hol
az érzelem és értelem együttesében a szépnek és jónak harmóniája testesül meg.
Most fejti ki a poézis elsőbbrendűségének Schillertől származó elméletét, melyet
már költeményben érintett (Himnusz Keszthely isteneihez): mivel filozófia, morál
és relígió a költészetben egyesül a legtökéletesebb harmóniában, azért adhatja a
poézis a legmagasabbrendű bölcsességet. Elméletébe azonban minden tudatos és
akart klasszicizmusa mellett beszivárogtak romantikus nézetek is. Ilyen például a
költészet és filozófia összeolvadásáról írott fejtegetés; a szomorú és víg költés
harmóniája a drámában; s az is, ahogy a szeretet értelmezésében a nagy célok
szolgálatába állított áldozatok erkölcsi magasabbrendűségéről beszél. A tanulmány
egésze mégis visszalépés az Észrevételek elveihez képest, mert míg ott a
korszerűség nevében védte a hibákat és túlzásokat is, addig itt az újat is elutasítja az
elméleti normák megszabta ideális szép kedvéért: "A poézisban nem az a kérdés:
mi új? hanem csak az: mi a legszebb?"
Berzsenyi elzárkózott Széchenyi baráti közeledése elől, munkásságának hatása alól
azonban nem vonhatta ki magát. Tanulmányozta korának német gazdasági
folyóiratait is. Az új tanok, régebbi olvasmányai, a maga gazdálkodási tapasztalata
és elvei tanulmánnyá érlelődtek. 1833-ban készült el gazdasági nézeteinek
összefoglalása A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul. A birtokok
rossz elosztásának s a föld rossz kihasználásának következményeit taglalja. Az
"erkölcsi cultura" követelése egyik legfőbb eszméje e művének, érvelésén a
felvilágosodás hatása érződik: "... mulhatatlanul megkivántatik, hogy a földmüvelő
nép mind erkölcsére, mind értelmére nézve nagy céljaihoz képzett legyen; mert
egyedül az ily nép lehet alkalmas eszköze minden józanabb irányzatoknak ..." A
felvilágosodás eszméinek jegyében követel jobb bánásmódot a jobbágyoknak. De
hangot kaptak tanulmányában régebbi, konzervatív, nemesi nézetei is. A köznép
szertelen "módizását", a városi élet és szokások erkölcsromboló hatását most is
felpanaszolja; elfogult nemzeti öntudattal beszél a hazánkba települt
nemzetiségekről. Mindez nem homályosítja el vitathatatlanul korszerű gondolatait.
Ahogyan börtöneink és büntetőrendszerünk embertelenségéről szól, ahogyan a
földek tagosítását vagy az ipar és kereskedelem fejlesztésének szükségét bizonyítja,
korának legnagyobb íróihoz, gondolkodóihoz kapcsolódik; a szövetkezés
eszméjének propagálásával pedig messze megelőzte korát.
Elméleti írásaira általában az jellemző, hogy bennük a szándék vitathatatlan
nemessége, a használni akarás vágya mindig hoz valami megszívlelendőt, ami
korszerű, fontos és igaz. Esztétikai tanulmányaiban ezek többnyire {322.}
részeredmények, részletigazságok, melyek az alapkoncepció korszerűtlensége miatt
maradnak szükségképpen hatástalanok. Így van ez A kritikáról írott tanulmányában
is, mely talán a legszebb, legkerekebb, mindenesetre a legszubjektívabb késői írásai
között. A tanulmány alapeszméje a kritika jogának igazolása; "hasznos" célja pedig
az, hogy kijelölje a követendő kritikai módszereket. Önmaga korábbi nézetein
felülemelkedve fejtegeti, hogy a kritika és az elméleti ismeretek támaszára minden
művésznek szüksége van: a kritikai élet kibontakozásában látja a magyar irodalom
fejlődésének egyik lendítőjét. Bessenyei szellemében elmélkedik a tollcsaták
hasznáról. A tartalom és forma együttes vizsgálatának szükségéről beszél; a
kritikustól szilárd és határozott világnézetet, egyértelmű állásfoglalást követel a
haladás szolgálatában. De "szelíd", "kímélő" kritikát kíván (a maga keserű
élményeire emlékezve), bár irodalmunk fejlődésének magasabb foka már
megköveteli az erősebb bírálatot, melyet Bajzáék működése hamarosan meg is
honosít. Valószínűleg utolsó verse A poesis hajdan és most; címét Toldy adta. Azt
az eszmét, melyet Schiller nyomán a Himnusz Keszthely isteneihez című
költeményében, majd a Poétai harmonistikában fejtett ki a költészetről, most a
világ adott törvényszerűségeihez méri – s az eredmény lesújtó. A költészetben
megnyilatkozó szép a forrása az emberiség boldogságának, ez az egyetlen "igaz,
nagy és jó"; a poézisben testesül meg az alkotóerő és a szeretet, mely az öröm
hatalmával kapcsolta össze az emberiséget. De csak a messzi múltban és a görög
ideálok világában. Mert a "poésis bájalakja" ebben a mindent magába egyesítő,
minden teremtésre képes, csodálatosan teljes értelemben meghalt a világnak, csak
az eszmék elvont régióiban létezik már; s meghal a költészet is:
Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.
Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt
A szép ifju világ bájira inteni:
Halottas ének zúg felette,
Mint amikor Afrika samielje
A port az éggel összezavarva dúl,
Forró porvihara fojtja az életet.

Berzsenyi vágya az "emberi szép" után a görög ideálvilág óhajtásában hangzik fel,
hirdeti, hogy csak a minden ellentétet és minden nagy eszmét "harmóniásan"
egyesítő szeretet ajándéka: a költészet és erény szépítheti meg a világot.
A reformkor nagy költő-nemzedéke mást tanult meg Berzsenyitől, mint amit végső
bölcsességként kínált: nagy hazafias ódáiban és elégiáiban találtak követésre méltó
művészi példát.
A világnézeti és egyéni-erkölcsi problémák végletesen éles kimondásával, az ember
szubjektív világának költészetbe foglalásával Berzsenyi a romantikus költői
irányzat útját egyengeti; a romantika egyes elméleti tételeit {323.} tanulmányai is
tükrözik. A hazafias ódaköltészetnek és a hangulatlírának Vörösmarty fellépéséig
első s legnagyobb képviselője. A klasszikus triász és Virág Benedek próbálkozásai
után ő volt az, aki az erő és a nagyság s a legünnepibb, legéteribb érzések zenéjét
varázsolta elő az időmértékes versformában. A klasszikus metrumok közül a
legismertebb s legelterjedtebb formákat alkalmazta: az alkaiosit (pl. A
Magyarokhoz), az asklepiadesi három változatát, (pl. A közelítő tél, A felkött
nemességhez, Barátimhoz) a sapphóit, (pl. Osztályrészem) a hexametert és a
disztichont, és írt néhány anakreoni verset is. Néhány szokatlan forma és kísérlet
mellett említésreméltó versformaújítása: az ún. pseudo-alkaiosi strófa. Az alkaiosi
strófa második sorát asklepiadesivel cserélte fel, s az emelkedő-ereszkedő sorfajok
váltogatásával még zeneibbé tette ezt a hajlékony versművészetet kívánó
formát (Wesselényi hamvaihoz, Gróf Mailáth Jánoshoz, A poesis hajdan és
most). Stílusa romantikus sajátságokat mutat: a világmindenséget idéző képeivel,
hasonlataival, nagyerejű, "energiás" szavainak és kifejezéseinek szuggesztív
erejével előde és példaképe volt a romantikus költészetnek, főként Vörösmartynak.
Vörösmarty érezte meg benne először a művész igazi nagyságát: "Dalt zenge a
múló örömnek, | S az maradóbb, s magasabb öröm lőn." Vörösmarty költői
jellemzése mutatja fel először Berzsenyi teljességét: a "szerelem", a "szelíd panasz"
költője volt ő, akinek húrján lelkesítően zengett fel a haza, de akitől az "Ál szív
ijedve visszadöbbent, | S a kifajult cudarok dagálya | Megszégyenült a honfi-erény
előtt". Az óda és az elégia, az erő és a lágyság, a magányosság és a villámló
egyéniség költőjét köszönti Berzsenyiben Juhász Gyula, s az erőt tanuló "halk
utód", Tóth Árpád:
Vulkánszived nehéz lávája ellep:
Villámaid tüzétől csillagozva
Erőt tanúi a halk utód kobozza,
S hallom zihálni sziklatömbü melled!
És reszketőn idézem régi, fáradt
Estéid kedvét ...

{325.} A romantika előkészítése a konzervativizmus jegyében

FEJEZETEK

 45. KISFALUDY SÁNDOR (1772–1844)

45. KISFALUDY SÁNDOR (1772–1844)

FEJEZETEK

 A költő-katona

 A kesergő szerelem

 A siker után

 A regék
  Drámái és élete alkonya

 Kiadások

 Irodalom

A rendi-nemesi világszemléletnek és életérzésnek legjellegzetesebb s

legnépszerűbb költője a 19. század elején Kisfaludy Sándor volt. A konzervatív-
patriarkális feudális osztálytudatnak, a nemesi uralkodó osztály kritikátlan,
provinciális önszemléletének főbb tartalmait leghatékonyabban ő formálta
költészetté. Irodalomtörténeti jelentőségét azonban igazán az adja meg, hogy lírája
a polgárias érzelmesség és erkölcsi értékek hordozója is.

A költő-katona
A legrégibb nemesi famíliák egyikéből származott. A hagyomány Árpád
vezértársától, Szabolcs vezértől, a Csák-nemzetségből eredezteti a Kisfaludyakat. A
család kezdettől fogva összeforrott a közélettel. A rang, az úri származás gőgös
tudata később is megmaradt, a vagyon azonban nem: szétporlott a nemesi életforma
viszontagságai között.
A költő 1772-ben született Sümegen. Apja főszolgabíró volt, országgyűlési
követként is szerepelt, anyja az egyik legtekintélyesebb zalai földesúr leánya. Az
apa könyörtelen szigorúsággal követelte meg fiaitól a hagyomány, a nemesi
szokások tiszteletét. Kisfaludy tizenegy esztendős korában Győrbe került, a
katolikus gimnáziumba. Több magyar író tanított itt: Pray György, Fábchich József,
Rájnis József és Révai Miklós; valóságos irodalmi élet bontakozott ki az iskolában.
Fábchich tanította is Kisfaludyt; a magyar nyelvnek e megszállott rajongója
ismertette meg őt a barokkos nemesi életszemlélet, a nemesi patrióta érzület
költőivel (Gyöngyösi, Orczy, Faludi).
Főiskolára Pozsonyba került (1788), az országgyűlés székhelyére, történelmi
emlékek közé, de megint csak németajkú városba. Barátja, Péteri Takáts József
társaságában tanulmányozza a magyar irodalmat; megismerkedik a költészetért
lelkesedő pozsonyi kispapokkal; sűrűn jár a pozsonyi német színházba,
Shakespeare, Lessing, Goethe, Schiller, Kotzebue műveit csodálja.
Az 1790. évi eseményeket, a nemesi ellenállás fellángolását annak fókuszában élte
át. A rendi hazafiság eszméi, konvenciói itt rögződtek meg tudatában. {326.} A
korona hozatalában, Budára kísérésében, a nemesi ellenállás e látványos
megmozdulásában személyesen is részt vett. Ez idő tájt érlelődött meg benne az
irodalmi önkifejezés szándéka: elkészült két németből való drámafordítása (Seneca
tragédiája, Ulisszes és Penelope).
1791-ben apja megúnta a fiú irodalmi lángolásait, és hazavitte jogot tanulni Tétre,
ahol a család ekkor élt. Egyhangú jogi stúdiumokkal – s éjjel, titokban, olvasással –
teltek Kisfaludy napjai. Megváltás számára, amikor apja elengedi katonának.
Erdélyben katonáskodik nyolc hónapig. Itt már lírai verseket is ír: próbálgatja a
szerelem kifejezését. 1792 decemberében teljesült vágyálma: felvették a magyar
nemesi testőrségbe.
Bécsben megbarátkozott Görög Demeterrel és Kerekes Sámuellel, a Magyar
Hirmondó szerkesztőivel; itt ismerkedett meg Batsányival is. Sokat olvasott, főleg
német klasszicista és szentimentális lírikusokat, mellettük Ossziánt, Veit Webert,
későbbi regeköltészete inspirálóit. Olaszul is tanult; első nagy szerelem, a világhírű
olasz táncosnő, Medina Mária volt tanítója. Az ő hatására lefordította Tasso
eposzának, a Megszabadított Jeruzsálemnek, egyik részletét (Rinaldo és Armida
epizódját), az egyik leglíraibb, szerelmi ihletésű részt.
A bécsi élet nem tartott sokáig: Kisfaludyt függelemsértésért nyolcadmagával
kizárták a testőrségből, s az egyik észak-olasz helyőrségi ezredbe osztották be.
Távol került új szerelmétől, Szegedy Rózától, akihez egy badacsonyi szüret
felejthetetlen emléke kötötte. Mielőtt elindult Olaszországba, megkérte a kezét, de
kosarat kapott. Az önérzetében megsértett férfi 1796 márciusában indult el új
szolgálati helyére, oda, ahol Napóleon seregei háborúztak.
Érzi: új szakasz kezdődik életében, s elhatározza, hogy naplót fog vezetni.
Rögzíteni akarja útját az ismeretlenben, várható kalandjait, érzéseit. Így
születik Napló és francia fogságom című műve, egy válságba került fiatal lélek
őszinte, szubjektív vallomása. Nem rejtőzik konvenciók mögé: nyíltan,
leplezetlenül vall önmagáról. Mikes akkortájt megjelent leveleiből nyerhetett példát
és ösztönzést. A Napló lesz Kisfaludy későbbi főművének, a Himfynek
legfontosabb előzménye; forrásértéke elsőrangú.
Az Alpokon keltek át Lombardia felé: kőszirtek, égig nyúló havasok közt, ahogy a
költő nevezi: "romános'" tájon. A természet olyan tájélménnyel ajándékozta meg a
költőt, amilyenben előtte magyar író sosem részesült. Medina Mária és Szegedy
Róza emléke kísérte el útján: egyelőre mindkét nő képe ott villódzik képzeletében.
De ez nem akadályozza meg abban, hogy Klagenfurtban, Mantovában új asszonyok
után vesse magát. S folytatja a színház látogatását s egyéb kedvteléseit is: a
muzsikát, az olvasást. Milánóba érve nemsokára ostromlott városba kerül: 1796
júniusának végén a védősereggel együtt Kisfaludy is hadifogságba esik.
Franciaországba viszik gyalogszerrel: az út újabb megpróbáltatások sorozatát
hozza. Újonnan, Páviában vásárolt, könyve vigasztalja: Petrarca, "a szerelemnek
érzékeny éneklője" minta és buzdítás lesz számára, a szerelmi élmény lírai
kivetítésének meggyőző példája. Útjuk a francia tengerpartra vezet, végighaladnak
a Riviérán s megérkeznek rendeltetési helyükre: a provence-i Draguignanba.
A délfrancia kisvárosban megismerkedik egy fiatal, művelt, a latin irodalomban is
jártas francia lánnyal, Caroline d'Esclaponnal. Ő vezeti be {327.} Kisfaludyt a
francia lírába; s megismerteti a francia rokokó-klasszicizmus költőivel. Itt támad fel
Kisfaludyban ismét az írás kedve. Fordítások, idézetek, kivonatok közt papírra
veti A kesergő szerelem első dalait. Caroline-tól kapja meg olvasásra az európai
szentimentalizmus remekművét: Rousseau Nouvelle Héloïse-át. Alakjaiban, Julie-
ben és Saint-Preux-ben Rózára és önmagára ismerhetett. Másfél hónapi viszonylag
kellemes fogság után becsületszóra hazaengedték. E draguignani hat hét alatt jutott
el Kisfaludy a költői hivatásig, új eszményéig. Írni kezdi A kesergő szerelmet s
befejezi naplóját. 1796 októberében érkezett haza, s a klagenfurti katonai kórházba
kapott beosztást. A következő év tavaszán ismét messzi idegenbe, egy
Németországban állomásozó tábori ezredhez helyezték át. A német harctereken,
magányosan, övéitől elszakadva, A kesergő szerelem strófáinak komponálásában
talált vigasztalást. 1797 nyarától 1798 végéig, mintegy másfél esztendő alatt készült
el A kesergő szerelem befejező része. Ismét kapcsolatot lelt a gőgös gógánfai
kikosarazóval, Szegedy Rózával, aki ekkor már nem idegenkedett a házasság
gondolatától. Kisfaludy Sándor, amint megkapta Róza beleegyezését, otthagyta a
katonaságot. 1799-ben lemondott tiszti rangjáról. Idehaza megházasodott, a kámi
birtokra költözött s barátja, Péteri Takáts József segítségével sajtó alá rendezte A
kesergő szerelmet. 1801 végén jelent meg a Himfy első része: élete nagy
válságának, ifjúsága viharainak poétai megörökítése. Ezzel lépett be Kisfaludy
Sándor a magyar költészetbe.

A kesergő szerelem
A mű átütő sikert aratott: a nemesi kúriák kedvelt olvasmánya lett. A költőt – aki
inkognitó jelentette meg alkotását – egy csapásra szárnyára vette a hírnév. A
népszerűséget a tartalom és a megformálás jellege magyarázza: A kesergő
szerelem elejétől végéig elégia; Kisfaludy egyéni balsorsán túl osztályának, a
nemességnek veszélyektől fenyegetett, a napóleoni háborúktól megingatott
biztonságát, érzésvilágát is tükrözi.
A Himfy lírai alkotás, de epikus váza van, amelyben a költő tárgyias élményeit
dolgozza fel. Ennek alapján nevezi Horváth János a művet "poétai román"-nak.
A Himfy voltaképp az igen közkedvelt érzelgős-szerelmes románnak egyik
jellegzetes darabja: a román-műfaj kerete tette lehetővé, hogy Kisfaludy újszerű
tartalmait a közönség magáévá fogadja. Az egyéni érzelemkifejezés fontos területét
– a szerelem érzésvilágát – vette birtokba a költészet számára, de a nemesi felfogás
konvencióit sehol át nem hágta.
A kor időszerű, fontos szemléleti kérdései tükröződnek a műben: a szerelem
érzelemvilága, az emberi egyéniség jelentősége s a természethez való viszonya,
szív és ész dilemmája, a szülőföld szeretete. Lírai szubjektumon keresztül, egyéni
sorson átszűrve jelenik meg mindez: líraian stilizált, irodalmiasított formában;
ezáltal is a nemesi közízléssel egyeztetve. Az eredeti élmény a megformálás során
"irodalmivá" változott, de a stilizáló ábrázoláson is átkomorlik a költő keserűsége,
tragikus-elégikus érzelmisége, őszintén átélt pesszimizmusa, vívódó élethangulata.
Keserűségének okozója: egy "gőgös szép", a "Kegyetlen Kegyes". E nőalakról
semmi közelebbit nem tudunk meg. Jellegtelen, jellemzetlen ez a {328.} nőalak, a
humanizmus szokványos eszményképe, elérhetetlenné légiesített nőideál. A nemesi
ízlésformákkal való egyezkedésből ered, hogy Kisfaludy e nőeszmény
megformálásában az évszázados lírai konvenciókat használja fel. Mégis: e
sablonokon egy erőteljesebb, áradóbb szerelmi érzés heve süt át. A költő élete
meghatározójává növeli művében a szerelem hatalmát, világa központjává emeli.
Megnöveli a szerelmi érzés funkcióját, súlyát, hatását az egyes ember életében, de
úgy, hogy az új elemeket mindig a régi hagyományokból fejleszti ki, óvatos
kompromisszumban a Balassi óta kialakult szerelmi ihlettípussal.
A dalciklusban minduntalan találkozunk a szentimentalizmus régi
közhelyével, szív és ész ellentétpárjával. Kisfaludynál azonban ez nem költői frázis,
nála emögött valódi tapasztalat, csalódás, reális élmény áll. Nála a szív kultuszához
való menekülés, a sors emlegetése a forradalmi és napóleoni idők kavargásában
elbizonytalanodott ember válságtudatából fakad, a későbbi romantikus életérzést
előlegezi. A háborúk vérzivatara, a napóleoni időkben folyvást változó európai
térkép, a trónok és monarchiák omlása s egyéni sorsa teremti meg Kisfaludyban a
szívkultuszt. A megpróbáltatások közül Kisfaludy a szív, a lélek, az érzelmek és
főképp az emlékek belső világába menekül.
Mindenekelőtt a hazai nemesi életforma, a háborítatlan patriarkális rendi világ, a
nyugalmas, mozdulatlan hazai valóság emlékképeibe. Így alakul ki a "Himfy"
ihletében a boldog múlt és a sivár jelen ellentétpárja. A nemesi udvarházi élet, az
úri világ zavartalansága, idillszerűsége jelentette számára a boldogságot: Kisfaludy
ez után vágyódik a fogságból is. Múlt és jelen, régi és új elemeinek keveredését
mutatja ez. Újszerű a vonzódás az emberi élet intimitásaihoz, finomabb érzelmi
elemeihez, ugyanakkor azonban a múlthoz köti, hogy Kisfaludy ezeket az
intimitásokat csak a régi rendi-nemesi életforma keretei közt, tudja fellelni.
A kesergő szerelemben nincs egységes ízlés, párhuzamosan élnek benne a
legkülönfélébb ízlésváltozatok. Az alapvető kétségkívül a nemesi
szentimentalizmus: Kisfaludynál ez a hazai nemesi, sőt a korabeli európai világ
megingásából, egyszersmind a hazai nemesi lét utáni vágyódásból fakad. Emellett
barokkos humanista, rokokó és romantikus ízléssajátosságok is szép számmal
találhatók a műben. A költő a humanista és rokokó vonásokat ügyesen elegyíti a
meghatározó nemesi szentimentális tendenciákkal. Új, polgárias érzéstípusait úgy
fejezi ki, hogy seholsem sérti meg a nemesség ízléskonvencióit. Hasonlóképpen
egyeztet a formák, a kifejezéskincs terén: a Petrarcától tanultakat harmonikusan
olvasztja együvé a hazai lírai hagyományokkal. Petrarca hatása formai jellegű; az új
érzelmekben, eszmékben a költő mindig eredeti. A "Himfy" előzményeit sokkal
inkább a hazai líra megelőző alkotásaiban leljük fel: a széphistóriák és virágénekek
kesergő szerelmeiben, a kéziratos énekköltésben, majd Gyöngyösi művében és
Amade szubjektív ihletésű dalaiban, Ányos és Dayka szintén stilizált poézisében.
A dalciklus újszerű műfaj: borongós-elégikus érzelmek epigrammatikus, tehát
rövid, zárt, tömör formákban, ugyanakkor azonban láncszerűen folytatódva, egy
magasabb egység részeibe illeszkedve. A mű énekek és dalok periodikusan
ismétlődő sorozatából áll: mindegyik ének után tíz-tíz dal következik. Összesen
húsz ének kapott helyet a ciklusban, ennek megfelelően {329.} pedig – pontosan
elosztva – kétszáz dal. (A befejező XXI. ének töredékben maradt.) Az énekek
rendszerint a laza epikus cselekményvázat hordozzák, a dalok pedig az erre
reflektáló lírai vallomások.
A dalciklus zártsága, ugyanakkor a ciklus-méretek megkomponáltsága lehetővé
teszi lírai és epikai tartalmak egyszerre való kifejezését, továbbá a halmozó stiláris-
szerkezeti-érzelemkifejezési tendenciának a művészi megvalósulását. Nyelvi-
stiláris gyakorlatában is egyeztet: saját kora nyelvi átlagát vegyíti Kisfaludy
provinciális tájszavakkal, avult szavakkal, de nyelvújító kifejezésekkel is.
Ugyanígy hagyományra építve, mégis újítva alakítja ki műve versalakját, a Himfy-
strófát. Ez egy nyolcsoros elő- s egy négysoros utószakaszból áll, az előszakban
kétszer megismétlődik a 8, 7, 8, 7 perióduspár, mindegyikben nyolcas a nyolcassal;
hetes a hetessel rímel össze; az utószakot egy sajátrímű nyolcas meg egy sajátrímű
hetes sorpár alkotja (8, 7, 8, 7; 8, 7, 8, 7; 8, 8; 7, 7; a b a b; c d c d; e e; f f). A
szerkezettel többnyire összeforr a tartalom belső szerkesztése: az első nyolc sor az
expozíció, a négy utolsó sor a kifejlet. A Himfy-vers elemeinek évszázados
előzményei voltak a magyar lírában; minden alkotórészét megtaláljuk a régi
költészetben. Kisfaludy munkája a szerkesztés, az együvé illesztés, az
összeforrasztás volt. A német barokk lírából átszármazott strófa Amadé, Faludi stb.
kezén vált magyarrá. Kisfaludy azért választotta ezt a formát, mert e 12 soros,
szimmetriás és pontos arányokon alapuló strófa-képlet lehetővé tette annak a
mellérendelésen alapuló hagyományos versmondat-típusnak a költői
reprodukálását, mely a költőnek stílus- és ritmuseszménye volt.
A ciklus, különösen második részében, esztétikai érték dolgában meglehetősen
egyenetlen; a sikerültebb strófákat gyakran követik lapos, üresen kongó
versszakok. A szebbek közül idézünk most egy versszakot, amely a ciklus egész
jellegét, hangulatát, s egyszersmind a szonettel rokonságot tartó felépítési sémát is
szépen mutatja:
Csömört okoz a társaság
   Az én beteg szívemnek;
A kietlen magánosság
   Eliziom lelkemnek;
Hol semmi nem mozog, nem él,
   Hol egy madár se mulat;
 Hol egyedül a szív beszél,
   Ha tépi az indulat:
Ott szeretem andalogva,
A bú karján nyavalyogva,
   Táplálni az édes kínt,
   Valamig az éj nem int.

A siker után
Az ízléses kiállítású, illusztrációkkal díszített kötet egyszeriben az akkori irodalom élvonalába
emelte Kisfaludy Sándort. A siker növelte poétai hivatástudatát, újabb költői alkotásokra
ösztönözte. Így születtek új művei: a Himfy második része: A boldog szerelem (1807), a Két
szerető szívnek története című levélregénye, majd az első regék.
{330.} Kisfaludy ekkor felesége birtokán élt, Kámban, a sok hányattatás után csendben,
békében. Mégis: A boldog szerelem megkomponálása négy évig húzódik. Közben ugyanis
kifogy ihletéből, s miután boldogságát már több változatban megénekelte, új inspirációkra
vágyódik. Új műhöz kezd tehát, egyelőre A boldog szerelem részeként születik Csobánc című
regéje, majd a Tátika, s A boldog szerelem befejezése után, 1805-ben, A boldog
szerelem ihletkörétől elválva, a harmadik, immár önálló rege: a Somló. A Himfy második
részének s a regéknek sajtó alá rendezése késztette arra, hogy alkotássá formálja Szegedy
Rózával való levelezését is. Így jött létre 1806–7 táján a Két szerető szívnek története, amely
azonban saját korában kiadatlan maradt. Nem vallott vele kárt irodalmunk: a levélregény alig
ad lényeges elemet az eddigiekhez, a Himfy magafeltáró líraiságának csak gyönge visszfényét
kapjuk itt. Új s figyelemreméltó elem viszont: hangsúlyozott patriotizmusa; mindez majd az
1807-ben megjelenő két új kötetnek, A boldog szerelemnek és különösen a Regéknek lesz a
központi mondanivalója. Ez a fokozódó patriotizmus részben a Habsburg-politika sorozatos
kudarcainak eredménye, de még inkább a költőnek a hazai rendi nacionalista
közgondolkozáshoz való idomulásából fakad.
1807-ben Kisfaludynak három kötete jelenik meg: A kesergő szerelem második kiadása, A
boldog szerelem és a Regék. A Himfy új előszava már Kisfaludynak a Kazinczyétól elváló
irányzatáról tanúskodik: a literátori magatartástól a tudóskodástól mentes, hazafias célzatú
irodalmiságot vallja magáénak. A boldog szerelem érzelmileg-tartalmilag teljesen összefügg
a Himfy első részével, valósággal ellentétpárja annak. Minden megváltozott szemléletében,
minden jóra fordult. Kisfaludy a nemesi gazdagság idilljében találja meg a harmóniát: A
boldog szerelemben ennek az énekese. A költő e dalciklusban kezd beilleszkedni az udvar és a
rendek kompromisszumán alapuló ellenforradalmi légkörbe. Új vonás a műben – szemben A
kesergő szerelemmel – a természetélmény, ennek valósághű ábrázolása, a hazai föld képeinek
költői megörökítése. A mű II. és V. énekében a magyar falu elevenedik meg, az éledő, mozgó,
lélegző természet. A boldog szerelem kapcsolja először szorosan szűkebb hazájához, a
Dunántúlhoz a költőt, itt lesz a Dunántúl énekese.
Forma, verstechnika, szerkezet tekintetében Kisfaludy igyekezett pontos megfelelőjét nyújtani
előző dalciklusának. Témája, ihlete azonban korántsem volt oly gazdag, mint A kesergő
szerelemben. Kétszáz dalt még sikerült megírnia, de az énekek számában csak hétig tudott
eljutni. A kesergő szerelemben is jócskán akad gyengén sikerült strófa, itt még sokkal több.
Változás, hogy itt előbb a dalok következnek, huszonöt mindig egymásután, majd egy-egy
ének.
Az 1805. évi országgyűléstől kezdve, a Habsburg-hatalom sorozatos vereségei következtében,
a politikai közhangulat egyre inkább a nemzeti múltban, az ősi dicsőség kultuszában keres
vigasztalást. Egyre fenyegetőbb a jobbágykérdés alakulása is: 1802-től kezdve a költő
birtokának közvetlen közelében parasztmozgalmak robbantak ki. Ennek nyomán Kisfaludy
hazai ideálvilágának, A boldog szerelem ihletének vége; költői világa s az egyre sötétebb
élethangulat kifejezésére új műfaj születik: a regék.

{331.} A regék
A nemesi lét súlyos konfliktusainak lírai kivetítéséhez a múltat hívja segítségül. A régiségbe
plántálja át – ha nem is a jelen problémáit, de az általuk előidézett tragikus érzelmeket. Így
alakítja ki Kisfaludy az új rege-műfajt: a régi epikai kereteket megtölti – a múltba
visszavetítve – társadalmi és nemzeti kérdések kiváltotta líraisággal. Mindehhez hozzájárul a
kibontakozó európai romantika hatása is, mely a középkori lovagság kultuszát népszerűvé
tette az irodalomban. Patrióta eszmeiség, társadalmi indíttatású tragikus ihlet s az új ízlés
eredményeképp jön létre Kisfaludy költészetének új ága: a rege-műfaj. A regékben nem
annyira az epikus tartalom, mint inkább annak lírai kihangzása fontos: a hazafias buzdító,
sarkalló erő, az érzelmi hatás.
Első regéje, a Csobánc még szorosan kapcsolódik a Himfy ihletköréhez, a boldogtalan,
tragédiába fulladó szerelem témáját dolgozza fel itt is. Nem más ez, mint kesergő szerelem a
múltba visszavetítve, elrégiesítve. Elsősorban lírai alkotás: jellemzést, alakformálást hiába
keresnénk benne. Sikerét sajátos érzelmi-hangulati tartalmán kívül gazdaságos, rendkívül
tömör, Kisfaludynál szokatlanul ökonomikus szerkesztésének köszönhette. Következő regéje,
a Tátika már jobban kiszakad A boldog szerelem ihletköréből, több romantikus, regényes,
izgalmas mozzanat és hazafias frázis halmozódik fel benne, mint az első regében. Harmadik
regéje, "kedvelt kölyke", a Somló már alig tart rokonságot a Himfy-ciklussal, túlnyomórészt
az 1805 körüli hazafias közszellem szülötte. Az első rege lirikumából itt már csak keveset
találunk, az elbeszélő elem uralkodik. Az a folyamat, amely a rege-műfaj fokozatos
kiképzésére a Csobáncban kezdődött meg, itt éri el csúcsát, végső megformáltságát.
A Somlóban már egy kimunkált hazafias eszmekör tételeit dolgozza fel, melynek
középpontjába a felvilágosodás korából jól ismert Várna–Mohács motívumot helyezi.
Nemzeti gyásznapokat jelképez ez a motívum, felhasználása emlékeztetés a múltra, intés a
jelenhez és jövőhöz. Az 1795 utáni politikai helyzetben Kisfaludy az, aki művében összegezi
és a reformkor számára hagyományozza ezt az erős érzelmi feszültséget hordozó hazafias
motívumot. Az erősödő patrióta szemlélet azonban Kisfaludynál mindinkább együttjár a
nemes-úri életforma kritikátlan idealizálásával.
1809-ben a költő részt vesz a Napóleon ellen összegyűlt, dicstelenül végződött nemesi
felkelésben. József nádor mellett működött szárnysegédi beosztásban, ő írta a nemesi felkelés
propagandisztikus röpiratát is (Hazafiui Szózat). Ebben a "vér-adó" hazug nemesi fikciójával,
a nacionalista rendi gőg frázisaival próbált hatni a nemesi tömegre. Említést érdemel viszont,
hogy ebben a művében Kisfaludy az első magyar nyelvű népszerű történelmi eszmefuttatást
nyújtja, mely nagy példányszámban terjedt el az olvasók körében.
1809 közepén jelent meg Kazinczy nagy sértődést kiváltó recenziója a Himfyről, melyben a
költő provincializmusait, vaskosabb kifejezéseit kifogásolta, s nagyobb műgondot, fejlettebb
ízlést, főleg pedig nagyobb tömörséget követelt tőle. A cikk sokéves szakítást idézett elő
kettejük viszonyában. Kazinczy az ellene megjelent Mondolatot is Kisfaludynak
tulajdonította. Közös ismerősük, Ruszek József keszthelyi plébános hiába próbált 1816–
1817-ben közvetíteni közöttük. A Keszthelyi Helikon körébe is Kazinczy-{332.} ellenes
indulata vitte Kisfaludyt, ő is azon munkálkodott, nem sok eredménnyel, hogy Festetics
György gróf körül kiépüljön egy Széphalom-ellenes dunántúli ortológuscentrum.

Drámái és élete alkonya

A 19. század első évtizedének végétől kezdve Kisfaludy Sándor ismét foglalkozott drámaírói
tervekkel. Ez időtől fogva a devalváció, az 1811–12. évi országgyűlés eredménytelensége, a
császár és a rendek közti kompromisszum kezdődő felbomlása mindinkább az abszolutizmus
ellen fordították, s ez a hangulata ihlette hazafi-drámáinak sorozatát. 1814-ben készült
el Hunyady János című jambusban írott színműve, mely hűen fejezi ki az akkori nemesi
közhangulatot. Az alkotmányosan, országa rendeivel együtt kormányzó, népe üdvéért élő
király eszményítése a drámában saját korának szól. Hunyadi János, a nemzeti hős alakja az
idegen elnyomás elleni tiltakozást testesíti meg. A művészi megvalósítás azonban gyatra:
jellemábrázolása kezdetleges, deklamáló retorikája dagályos. Ezután írott két történelmi
drámájának, a Bánknak és a Kún Lászlónak csak a témája jelentős. Az előbbiben zsarnok
királyi személyt ér utol a nemzet jogos ítélete. Bánk itt – ellentétben Katona zseniális művével
– csak a nemesség közgondolkozását képviseli, a nemesi konstitúció érdekeinek szócsöve.
Ennek a műnek is lapos, költőietlen a kidolgozása. A Bánkban még csak a királynőt ölik meg,
a következő históriai drámában, a Kún Lászlóban pedig már maga a nemzetével nem törődő,
felkent magyar király nyeri el büntetését. A darab az abszolutizmus elítélése mellett a hazafias
magyar nemes alakját dicsőíti. Jelenetei e két törekvés illusztrációi.
1819-től kezdve – öccse Kérőkjének nagy sikere után – ő is megpróbálkozik a magyar nemesi
világ ábrázolásával. Így születnek meg nemesházi rajzolatai, a változhatatlan rendi életforma
glorifikálásai. Az emberszívnek örvényei s A Dárday ház, a magyarság fékevesztett, szinte
mániákus nacionalista dicsőítése. Ez az eszmei beszűkülés megakadályozza Kisfaludyt maga
elé tűzött célja elérésében: a nemesi udvarházi élet bensőséges, családias légkörének
megelevenítésében. Az újabb, romantikus írói nemzedék, Vörösmarty, de a költő tulajdon
öccse, Károly is éles elvi szigorral ítélték el e "balul értett" hazafiságot Kisfaludy drámáiban,
illetve nemesházi rajzolataiban.
1817 és 1821 között, a nyelvújítás elveinek diadala után Kazinczy és Kisfaludy Sándor
megbékéltek. Péteri Takáts Józsefnek, Kisfaludy barátjának halála volt az alkalom, amikor a
két irodalmi bajnok kezet nyújtott egymásnak. Megszüntették ellenséges viszonyukat, annál is
inkább, mert közös ellenfél jelentkezett: a szerveződő fiatal romantikus írónemzedék.
Öccse Aurorája már egész más világnézet és ízlés szolgálatában állott, mint amilyet Kisfaludy
Sándor a magáénak vallhatott. Eleinte, néhány újabb regéjével, maga is munkatársa volt a
zsebkönyvnek, de 1825 derekán elszakadt öccse vállalkozásától.
A romantikus fiatalokkal versenyezve írta meg a költő 1825-ben új regéjét, a Gyula szerelmét:
ebben eddigi költészete legjavát kívánta sűríteni. A Himfy-élménykör lírai felelevenítése
azonban már nem sikerült; az egykori ihlet kiapadt; e művében már csak költészete korábbi
elemeit tudta variálni.
{333.} Erre az időre esik füredi színházalapító kezdeményezése. Ő vezette, szervezte a
balatonfüredi színház felépítéséért folyó gyűjtést, irányította az építkezést. 1831-ben nyílt
meg a színház, amely azonban kevés örömet hozott a költőnek. Csakhamar látnia kellett:
játékszíni vállalkozása elmarad a pesti írók akadémiai tömörülése mögött. A harmincas
években egymás után keletkezett regéi is (Kemend, Döbrönte, Balassa Bálint, Szigliget stb.)
csak régebbi alkotásainak halvány visszfényei, csupán az irodalmi népiesség elemeinek lassú
beszivárgása az újszerű bennük.
Irodalmi elszigeteltsége, periferikus helyzete, magánya a harmincas években egyre nagyobb.
1834-ben az akadémiai nagyjutalmat is meg kellett osztania a nála jóval fiatalabb
Vörösmartyval. Új regéjét, a Frangyepán Erzsébetet az egybegyűltek már meg sem kívánták
hallgatni. Toldy kemény hangú polemikus cikke a Kritikai Lapokban (A magyar társaság és
Horvát István) vérig sértette; 1835-ben lemondott akadémiai tagságáról, csak a tiszteleti
tagságot fogadta el.
Élete utolsó éveiben még egyszer fellángolt költői kedve. Halála előtt még egy utolsó műben
kívánta elmondani mindazt, ami vele történt, s ami nemzetével, hazájával száz esztendő alatt
megesett: ez ihlette végső munkáját, a Regeköltőnek hattyúdalát. A tizenhat énekből álló
verses alkotást pontos szerkesztési elv rendezi: az első nyolc ének a hazai történelem, a Mária
Terézia trónra kerülésétől eltelt száz év áttekintése, a további nyolcban a maga életét mondja
el. A mű nem mint esztétikai alkotás, hanem mint kortörténeti dokumentum érdemel
figyelmet: kifejezi a kor konzervatív birtokos középnemességének politikai-világnézeti
eszmevilágát, erősödő Ausztria-ellenes függetlenségi hangulatait is.
Öregkori életformája olyan volt, mint a többi táblabíróé. Sümegi birtokán, nyáron pedig
Füreden vagy badacsonyi szőlőjében töltötte napjait, a Pesten kibontakozó irodalmi világtól
távol. Nem vett részt a születése hetvenedik évfordulóján, tiszteletére rendezett dalünnepen
sem. Utolsó hónapjait inszurrekciós iratának sajtó alá rendezése foglalta el, kivált miután
1843 augusztusában megjelent a Pesti Hírlapban Kossuth emlékezetes támadása a nemesi
felkelés ellen (Ludovicea polytechnicum).
Kisfaludy 1844 októberében, az írótársaktól teljesen elhagyatva halt meg sümegi házában.
Halálát a negyvenes évek politikai viharaiban már alig vették észre. Az Akadémia is csupán
Toldy emlékbeszédével emlékezett meg halottjáról.
Művének esztétikai értéke megkopott, történeti szerepe azonban igen jelentős: alkotásaival
irodalmunk reformkori fejlődését készítette elő. Az eredeti magyar szépirodalmiság egyik
kiemelkedő úttörője volt, a szerelmi élményt mint irodalmi témát ő népszerűsítette az olvasók
körében. Az elsők közt hatolt be a személyes érzésvilág szféráiba, regéiben művészien
tükrözte a rendi társadalom válságából fakadó tragikus nemesi életérzést, a múlt nagyhatású
idézésével a nemzeti lét védelmére, a függetlenségi eszme ápolására ösztönzött. Alkotásai, bár
eszmeileg távol állottak reformkori nagy íróink felfogásától, mégis az ő irányukba munkáltak:
egyik legjelentősebb előzményüknek tekinthetők.
 {335.} A nemzeti dráma megteremtése

FEJEZETEK

 46. DRÁMAÍRÓI TÖREKVÉSEK A 19. SZÁZAD ELEJÉN

 47. KATONA JÓZSEF (1791–1830)

46. DRÁMAÍRÓI TÖREKVÉSEK A 19. SZÁZAD ELEJÉN

FEJEZETEK

 Kiadások

 Irodalom

Színjátszásunk és drámairodalmunk fejlődését, megerősödését jelzi, hogy mind

nagyobb számban kezdtek feltűnni a több-kevesebb joggal eredetinek mondható
drámai alkotások, kísérletezések.
Gorove László (1780–1839) erdélyi földbirtokos, később a Magyar Tudományos
Akadémia tagja, 1807-ben adta ki Az érdemes kalmár című "eredeti s pedig magyar
történeten épült" öt felvonásos színművét. Bonyodalmát, hangulatát tekintve a
darab az Iffland és Kotzebue népszerűsítette polgári család-drámák körébe tartozik,
mondanivalója a feudális előítéletek ellen irányul. "Meg fogja ez érzékeny játék
kézzel tapasztalhatólag sokaknak azon bal és balgatag vélekedését cáfolni, hogy
alacsonyság vagy szégyenletes dolog a kereskedés" – írta Gorove a dráma
előszavában, s ezzel a szándékával Kármán programját folytatta, Széchenyiét
előlegezte. Hoblik Márton (1791–1845) Katona József diáktársa volt a pesti
egyetemen: később megyei főügyész, földrajzi-néprajzi kutatásai elismeréséül a
Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Kun László magyar király halála (1815)
című – elveszett – históriai tragédiájával ő is részt vett az Erdélyi Muzeum
pályázatán; dicséretet nyert, bár Döbrentei erősen kifogásolta a mű nyelvét és
anakronizmusait. Döbrentei eléggé részletes ismertetéséből az is kitűnik, hogy
a Kun László több részletében is egyezést mutatott a Bánk bánnal; valószínű, hogy
Hoblik Katona tanácsai nyomán, baráti vetélkedésben dolgozta ki a maga
drámáját. A valkói amazon című darabja színre került, s akadémiai dicséretben
részesült.
Katonával és Hoblikkal egyidőben tanult jogot Pesten Gombos Imre (1791–1840),
később magasrangú kancelláriai tisztviselő, ugyancsak a Magyar Tudós Társaság
tagja. Az esküvés (1817) című szomorújátéka a régebbi magyar drámairodalomnak
egyik legigényesebb alkotása; évtizedekig szerepelt színtársulataink műsorán,
Paulay Ede még 1881-ben is felújította a Nemzeti Színházban. Német mintákhoz
igazodik ez is; témája – apai szeretet és kötelességérzet Összeütközése – némileg a
szentimentális családi drámákra emlékeztet. A bonyolításban és környezetrajzban a
szerző Lessing Emilia Galottiját, a motiválásban pedig a tízes évek derekán divatos
végzetdrámákat (Schiller: Die Braut von Messina, Müllner: Die Schuld stb.)
követte, s művét az érzelmességből a tragikai fenség szférájába igyekezett
emelni. {336.} Egyébként Gombos is ragaszkodott a felvilágosodás történeti
szépirodalmának "jó uralkodó – gonosz tanácsadó" alapképletéhez (mint
Bessenyei Ágis tragédiájában), de hangsúlyozta, hogy az alattvalók javát szolgáló
törvények az uralkodót is kötelezik, még a családi érdekek feláldozása árán is. S a
kortársak elsősorban ezt az eszmei mondanivalót hallották ki a darabból: azért is
adták elő Szent a törvény, szent az esküvés címmel.
Részben a kolozsvári drámapályázathoz fűződik nagyhírű matematikusunk, Bolyai
Farkas (1775–1856) írói tevékenysége. Történeti szomorújátékai (Pausanias, II.
Mohamed, Kemény Simon, 1817) és társadalmi színművei (A virtus győzedelme a
szerelmen, A szerelem győzedelme a virtuson, A párizsi per) közül az első három a
jelentősebb. Nemcsak azért, mert Kisfaludy Károly drámái (Iréne, Barátság és
nagylelküség) kapcsolódnak hozzájuk, hanem azért is, mert Bolyainak volt érzéke a
tragikumhoz és a drámai hős jellemének lélektanilag hiteles fejlesztéséhez.
Darabjai mégsem keltenek mélyebb hatást, elsősorban a rajtuk elömlő s a drámai
szerkezetet megbontó retorikus líraiság miatt. Más oldalról nézve azonban ez az
alanyiság sok megragadó részlet írására ihlette Bolyait: "A matematikus
lángelmében – írja Horváth János – igazi filozófiai költő is lappangott, s mély
értelmű, pathetikus képeivel olykor végtelen távlatokat tár fel. A rendkívüli ember
kezenyoma minden munkáján meglátszik!"
Színszerűség tekintetében rendkívül kezdetleges alkotás Wándza Mihály (életéről
csak annyit tudunk, hogy egy ideig a kolozsvári magyar színtársulatot igazgatta,
azonkívül festészettel is foglalkozott) Zöld Marci, vagy az utonálló haramia (1817)
című "mulattató játéka" és Pálóczi Horváth Ádám A tétényi leány Mátyás
királynál (1816) című vígjátéka. De minden fogyatékosságuk ellenére is figyelemre
méltó jelei drámairodalmunk fokozatos tematikai-műfaji gazdagodásának: az a
népszínmű keretében megjelenő betyár-romantika előfutára, ez a Mátyás király
alakját népszerűsítő történeti vígjáték úttörő kísérlete.
Kazinczy tanítványának, Ungvárnémeti Tóth Lászlónak Nárcisz, vagy a gyilkos
önszeretet (1816) című darabja hangulatos költői alkotás, a hellenizmusnak és a
Gessner–Matthisson-féle szentimentalizmusnak sajátos vegyülete, s mint ilyen a
görög–német klasszicizmus egyik elkésett magyarországi terméke.

{337.} 47. KATONA JÓZSEF (1791–1830)

FEJEZETEK

 Élete

 Drámái a Bánk bán előtt

 A Bánk bán

 Versek, történeti művek, tanulmányok

 Kiadások

 Irodalom

Élete
Kecskeméten született 1791. november 11-én. Ősei parasztok, fuvarosok; apja és
öccsei takácsmesterek voltak; lánytestvérei iparosokhoz mentek férjhez; a család
következő nemzedékében is szabó-, lakatos-, takács- és cipészmesterekkel
találkozunk. A család a feudális társadalom kiváltságok nélküli, elnyomott
osztályához tartozott. Kecskeméten azonban – s több nagy alföldi mezővárosban –
más volt a nemtelenek helyzete, mint a jobbágyfalvakban. Ezek a városok a török
időkben önkormányzatot alakítottak ki maguknak, s ennek maradványait szívósan
őrizték a földesurak visszatérte után is. A kecskeméti jobbágyok városi
közösségként léptek fel a feudális társadalom hatalmasságaival szemben, s ebben a
közösségben hely, szó, sőt hivatal illethette meg a rátermett szegényembert is. A
családi hagyomány szerint a Katonák Kecskemétre került őse, aki 1658-ban a
Partiumból menkült ide a tatárdúlás elől, jövevény jobbágy létére hamarosan városi
tanácsos lett; Katona József apja is viselt kisebb városi tisztségeket.
A műveltség igénye s az iránta való fogékonyság sem hiányzott ebből a családból.
Idősebb Katona József, a költő apja s az apjuk iparát folytató öccsei is végeztek
néhány gimnáziumi osztályt. Az öreg Katona "üres idejét szellemi munkával,
olvasással, írással tölté; néha jó kedvében még verselgetett is" – írja róla családi
emlékezések alapján Miletz János.
A gimnáziumi osztályok közül Katona József, a legidősebb fiú, az első kettőt a
pesti (1802–4), a harmadikat a kecskeméti piaristáknál (1804–5) végezte el. A
negyediket ismét Pesten kezdte, de Kecskeméten fejezte be (1805–6), s itt járta az
ötödik osztályt is (1806–7). Az első filozófiai évet Szegeden végezte (1807–8), a
másodikat a következő tanévben Pesten kezdte el, de nem fejezte be, meg kellett
ismételnie. A pesti és kecskeméti iskola váltogatásában bizonyára egyfelől az apa
igényessége, másfelől anyagi helyzete játszhatott szerepet. 1800 és 1803 között –
épp fia Pestre kerülése idején – városi sáfári tisztséget töltött be: ez az idő
tekintélyének s talán anyagi helyzetének is delelője lehetett. Az első pesti évben
még instruktort is fogadott fia mellé; ekkor Katona jól tanult, az eminensek között
volt. Később hanyatlott, Szegeden tanulmányi eredménye már közepes alatt maradt.
Apja mégis kitartott további taníttatása mellett, ámbár – mint leveleiből kiderül –
anyagi helyzete az 1810-es években romlott. Jogot 1810 és 1813 között a pesti
egyetemen tanult Katona. Eredményei mindvégig gyengék voltak. Uj irányú
érdeklődése ezekben az években már elvonta figyelmét tanulmányaitól. A
történelem és a színház kötötte le.
Történelmi érdeklődését először szülőföldje gyér emlékei, a Kecskemét környéki
pusztai templomromok, török időkben elpusztult falvak maradványai ébresztették
fel. "Még gyermekkoromban (igazat szólván nem nagy ideje) sokszor sóhajtva
állottam meg egyik vagy másik puszta-templom mellett, és úgy tetszett, mintha egy
valaki mindég a rajtok lévő hollófészkeken ült volna, és kérdező kíváncsiságomat
kielégíteni igyekezne; csakhogy én nem értettem nyelvét ..." – írta Kecskemét
történetéről tervezett könyve Előbe-{338.}szédében. "... a könyvekhez futottam hát,
mint megannyi szótárhoz ..." – folytatódik az idézett rész. Pesti joghallgató, majd
jurátus és fiatal ügyvéd korában az egyetemi és múzeumi könyvtár szorgalmas
látogatója volt; Horvát István, a múzeumi könyvtár vezetője bizonyítványban
tanúsította ezt. Fennmaradt egy jegyzéke: "Bibliothekai könyvek és auctorok" az
általa olvasott könyvekről. Az derül ki belőle, hogy főként történelmi munkákat
forgatott.
A színház iránti érdeklődés az egyetemi ifjúság körében elég általános volt. Az
ismertebb színészek közül Déry is, Balog István is az egyetem padjait hagyta ott a
színpadért. Műkedvelő színészként és fordítóként is több egyetemista segítette a
kislétszámú és szűkös repertoárral rendelkező második pesti magyar színtársulatot,
köztük az utóbbi minőségben Bárány Boldizsár is, a Katonánál egy évfolyammal
lentebb járó joghallgató, aki majd a Bánk bán bírálatával játszik életében szerepet.
Katona színház iránti figyelmét talán korábbi élmények is ösztönözték. Kelemen
László hajdani színtársulatának sok gyökere Kecskemétre nyúlt: Kelemen
Kecskeméten született, színtársulatának több tagja is onnan származott,
színháznyitó darabjukat, az Igazházit Simai Kristóf kecskeméti piarista tanár írta, s
a Pestről szétszéledt társulat egy része 1796-ban is, 1800-ban is játszott rövidebb
ideig Kecskeméten. Igaz, hogy mindez részben még Katona születése előtt történt,
részben zsenge gyermekkorára esett, de később is hallhatott róla, akár csak arról,
hogy az Erdélyből kijött – a későbbi második pesti – társulat Szegeden
vendégszerepel, nem sokkal ottani iskoláztatása előtt.
Kötelezését, amely "delectans actor"-ként szorosabban a társulathoz csatolta ("Az
alólírt a Tekintetes játékszini Igazgató Uraktól mint delectans actor bevétetődvén,
tehetsége szerint annak minden terheiben Békesi név alatt részesülni kiván ..."),
1812. január 20-án írta alá. Alkalomszerűen biztosan játszott már korábban is; első
drámafordítását is bemutatták már 1811 áprilisában. Színészként, darabfordítóként,
illetve íróként s egyes források szerint rendezőként is működött. Inkább a
színházhoz, a színtársulathoz tartozott ebben az időben, mint joghallgatóként az
egyetemhez, és kis híja lehet, hogy végleg hozzájuk nem csatlakozott. A
színészektől, színészettől való későbbi visszahúzódása némileg Arany Jánoséra
emlékeztet. Dérynének még lánykorában – félszeg módon, levélben, nevének csak
kezdőbetűit tüntetve fel – szerelmet vallott, de nem nyert meghallgatást. Déryné –
mint emlékezéseiben írja – nem is gondolta, hogy a K. J.-n Katona József értendő,
hiszen "az mindig olyan mogorva, oly visszatartó; aztán az hármat se szólt még
velem." Katona aligha tudott feloldódni a színészek könnyedebb, könnyelműbb
világában. Erre vall Déryné róla adott jellemzése: "Ez igen különös egyéniség volt.
Nagy különc, szörnyű komoly mindig s igen rövid beszédű. Egy-egy szóval végzett
mindent." Erre vall az a kép is, amelyet vígjátékában, A rózsában adott a
színészvilágról, s erre játékszíni értekezésének e kitétele is: "Minő benyomást
tehetnek a nézőben egy Lucretia szavai, aki éjjelének utóbbi részét az ő csodálói
közt felosztá?" Hozzájárult aztán a szigorúbb erkölcsi felfogáshoz a szülőkre való
tekintet is. Karacs Teréz, egykori szállásadójának leánya írja le emlékezésében,
milyen kétségbeesett haraggal jött fel Pestre az öreg Katona, midőn megtudta, hogy
fia "komédiázásra" adta a fejét. Az emlékező szerint megengesztelődött ugyan fia
szép színészi játéka láttán, mégis azt mondta: "Legyen ő csak kenyérkereső. Haza
kell neki {339.} jönnie." Mintha erre az apai kívánságra felelne Katona 1813-ban
írt Ziskájának az "Olvasó"-hoz intézett előszavában: "Az én örök Útmutatóm azon
pályára int engemet, melynek környülállásai megtiltják ezentúl e hasonló
munkálkodást édes nyelvemen." Ebben az évben végzi az egyetem jogi
tanfolyamát, s lesz királyi táblai jegyző, vagyis jurátus.
A színházzal való kapcsolatának legalábbis lazulására enged következtetni, hogy az
előző három év bő termése után 1814-ben megritkulnak darabjai. Nem is a színház
szükségletének kielégítése már a célja; magasabb, irodalmi becsvágy vezeti. Dabasi
Halász Bálint ügyvédi irodájában dolgozott ekkor jurátusként (1813–15), nála is
lakott. Halász bizonyítványt adott kétéves működéséről, s ebben – szabad ideje
alatti foglalatosságait említvén – nem a színház, hanem a magyar irodalom és az
esztétika iránti különös érdeklődését emelte ki. Déryné is ekkortájt, 1814-ben írt
vígjátékával, A rózsával kapcsolatban említi utoljára Katonát, s hozzáteszi: "Én
Katonával többé sohasem találkoztam." Ez is arra vall, hogy már a színtársulat
Pestről való távozása (1815) előtt megszakadt vele a kapcsolata. Utolsó
drámájának, az 1815-ben írt Bánk bánnak létrejöttében a pesti színháznak már
semmiféle ösztönző szerepe nincs; ezt az Erdélyi Muzeum 1814-ben meghirdetett
pályázatára írta.
1815. december 21-én "sufficiens" (elégséges) eredménnyel ügyvédi vizsgát tett,
majd a királyi táblánál felesküdött ügyvédnek. Élet- és munkakörülményei azonban
egyelőre nem változtak, továbbra is Halász Bálint irodájában maradt, egészen
1818-ig. Ezután még két évig dolgozott valamelyik pesti ügyvéd főnöksége alatt, s
csak 1820. január 1-én nyitott önálló ügyvédi irodát. Ezekre az évekre esik egyetlen
irodalmi barátsága a már említett Bárány Boldizsárral. Nagy kár, hogy Bárány,
akivel – mint írja – "a Schillereket csodálván, a hét egeket béfogni" törekedett, még
nála is különcebb, zárkózottabb ember volt.
1819-ben, négy évi szünet után Pesten újból magyar színészek jelentek meg: a
székesfehérváriak jöttek vendégjátékra. Ekkor indult Kisfaludy Károly drámaírói
pályája, s újra fellángolt Katona munkakedve is: ekkortájt keletkeztek főművei:
a Bánk bán végleges kidolgozása, Kisfaludy Ilkájának bírálata s valamivel később a
magyar drámaírás akadályairól szóló értekezése. A székesfehérváriak elő akarták
adni a Bánk bánt, de a cenzor nem engedélyezte, csak a kinyomtatását. Katona élt
az engedéllyel: így jelent meg első kinyomtatott műve 1820. november 15-én
(címlapján 1821-es évszámmal) Trattnernál. Ajánlásában elsőszülöttének nevezte
a Bánk bánt, bizonyára abban az értelemben, hogy nyomtatásban az első, nem
pedig azért, mert korábbi műveit meg akarta tagadni, mint egyesek hiszik.
Könyvét "Szabados Kecskemét mezővárassa Nemes Főbírája és Tanácsához"
címzett ajánlással látta el. Szülővárosához való ragaszkodása fejeződik ki ebben.
Már Kecskemét történetéről kezdett művét is a "Városi Nemes Tanács"-nak készült
ajánlani az "édes magyar haza" és a bizonyára mecénásként célba vett Koháry
család, Kecskemét legnagyobb földesura mellett. A Bánk bán ajánlásával azonban
közvetlen célja is lehetett. 1820. január 1-én nyitott pesti ügyvédi irodája – mint
fennmaradt pénztárnaplója tanúsítja – csak szűkös jövedelmet biztosított számára.
A Bánk bán előadásának megtiltásából azt a tanulságot vonhatta le, hogy drámaírói
becsvágyát nem tudja {340.} kielégíteni. Szülei, akikhez meleg szeretettel
vonzódott, hazavárták. A napóleoni háborúk utáni gazdasági visszaesésben az öreg
Katona elszegényedett, eladósodott; fia támogatására szorult. Mindez megérlelte
Katona Józsefben azt a szándékot, hogy szülővárosában nézzen hivatal után. Tudta,
hogy ez irodalmi tervei végleges feladásával jár, meg is fogalmazta Csokonai
szavaihoz ("Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban") hasonló
tömörséggel és erővel: "... ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyürézése,
élelméről gondolkodik, és – elhallgat."
Valószínű, hogy már 1820 tavaszán pályázott a halálozás miatt megüresedett
kecskeméti ügyészi állásra (erre vall Horvát Istvántól 1820 márciusában kért
bizonyítványa), de ekkor még sikertelenül. Novemberben, a rendes tisztujítás
alkalmával, mégis elnyerte a "vice fiscalisi" hivatalt. Megválasztása november 3-án
történt, a Bánk bán november 15-én jelent meg, Katona november 22-én
jelentkezett a városi tanács előtt, hogy hivatalát elfoglalja, s egyben magával hozta
a főbírónak és tanácsnak ajánlott Bánk bánt. A tanácsi jegyzőkönyvben ezt
olvassuk erről: "A maga szíves tiszteletét bémutatott munkájával is kinyilatkoztatni
kívánó hazafi úrnak ajánlását a tanács nemcsak jóindulattal elfogadja, hanem az
auktor úrnak a magyar nyelv pallérozhatására törekedő dicséretes igyekezetiért
honorárium fejében a város kasszájából 100 forintokat kifizettetni rendelt." Íme az
egyetlen elismerés és honorárium, amelyet Katona még életében Bánk bánjáért
kapott! Pestről az írói világból hiába várta a visszhangot. Pedig várta. 1820
december 7-én levelet írt Kisfaludy Károlynak: "Ha hírt hall Bánk bánról ...
Barátom Uram írni ne terheltessék". Kisfaludy azonban – tudomásunk szerint –
nem válaszolt. Közölte ugyan egy versét az e levélhez mellékeltek közül az Aurora
első kötetében, s a Tudományos Gyűjteményben is megjelent még két cikke
Katonának, írói pályája mégis lezárult Kecskemétre költözésével. Itt írt tréfás
vadász-naplója ugyanis nem irodalmi szándékú s nem is irodalmi becsű.
A madár tehát elhallgatott – élelméről azonban csakugyan sikerült gondoskodnia.
1826-ban "ordinarius fiscalissá", városi főügyésszé választották. Hivatala mellett
ügyvédi gyakorlatot is folytatott. Jövedelme – mint fennmaradt pénztárnaplójából
kiderül – nem egészen tíz év alatt 8478 forint volt, ebből hivatali illetménye 2585
forint. Ez abban az időben igen szép jövedelemnek számított. Szüleinél lakott,
gyöngéd szeretettel támogatta őket s testvéreit.
Kecskeméti éveiről kétféle kép él irodalomtörténeti köztudatunkban. Egyik a
törekvéseivel kudarcot vallott, kiégett lelkű ember életének komor színeit
hangsúlyozza, a másik azt a viszonylag nyugodt és bőséges életet, amelyet
szülővárosa nyújtott neki. Ha a tárgyi adatokat tekintve igaz is ez a második kép,
túlságosan erősek ennek az önmagát annyira fegyelmezni tudó, szűkszavú,
zárkózott embernek a feljajdulásai ahhoz, hogy ne az első képet fogadjuk el
hitelesebbnek. "Egy tekéntetre méltó kerületbe belépvén, éppen a Tudományos
Gyűjteményről volt a beszéd, amelybe akárki is minden költség nélkül hírül teheti,
hogy ő is él a világon, és hogy többeknek is lehetne benne részesülni. Én, a hírnek
sereghajtó barátja, szokott hirtelenkedésemmel beleszólottam, hogy gyújtsunk fel
egy templomot ..." – írja, torz fintorral ironizálva hírnév utáni vágyát, Pusztaszerről
szóló cikke bevezetésében. Tréfás vadásznaplója végén – 1829-ben – meg ezt írja
magáról: "Ennek {341.} megtételével tisztelettel jelentetik, hogy a szerencsétlen
tarisznyájú nótárius a társaságnak minden kincseivel elszökött, és többé nincsen,
hagyván maga után egy megszomorodott és több siránkozó – semmit." Zárkózott,
különc viselkedéséről városában anekdoták keletkeztek, beszéltek a főbíró lánya
iránti visszautasított szerelméről, komor szótlanságát jellemezhette a neve elé tett
"sercegő pennájú" jelző. Egy ízben beadvánnyal fordult a tanácshoz, hogy a városi
mészárszék helyén építsenek színházat a Kecskemétre látogató vándor
színtársulatoknak otthonul, de az illetékesek úgy találták, hogy a mészárszékre
nagyobb szükség van. Akárcsak annak idején a színészek közt, a hivatali társak
közt sem tudott igazán feloldódni. Hivatali főnöke, Csányi János éppúgy
szűkszavúságát emelte ki fő tulajdonságául, mint Déryné. A kecskeméti
aranyifjúság kicsapongó mulatozásaiba azonban mindinkább belevetette magát,
mintegy ezzel is kifejezve, hogy üresnek, céltalannak tartja életét. Talán ez okozta
korai halálát is. 1830. április 16-án a déli szünet után hivatalába igyekezvén a
városháza kapujánál esett össze: szívszélhűdés ölte meg.

Drámái a Bánk bán előtt

Szüleihez írt, diákkori versét nem számítva, mely nem irodalmi értékű, s melyet
versei kéziratos gyűjteményébe nem is vett fel, Katona műveinek sorozata
drámáival kezdődik. E drámák eredetiségük mértékét tekintve három csoportba
oszthatók: fordítások, regénydramatizálások és átdolgozások, eredeti művek. A
három csoport egymásutánja nagyjából azonos keletkezésük időrendjével.
Fordításai sorozatát 1811-ben Kotzebue két darabjának tolmácsolása nyitja meg: A
szegény lantos (Der arme Minnesänger) és az Örökség (Die Erbschaft).
Ugyanebben az évben került színre két másik fordítása is: Hassaureck prágai német
szerző A Mombelli grófok, vagy az atya és az ő gyermekei (Der Vater und seine
Kinder) és a bécsi színész-író, Weissenthurn–Franul Johanna Szmolenszk
ostromlása (Die Bestürmung von Smolensk) című darabja. A következő évben írt
műveinek zöme már átdolgozás, de a színház igényeinek szolgálatában egy-egy
drámát még ezután is fordított: 1812-ben Iffland Üstökösét (Der Komet), 1813-ban
Gleich Medve Albertjét (Albert der Bär – nem teljesen bizonyos, hogy ezt Katona
fordította), s 1816. évi másolatban maradt fenn Ziegler Jolanthájának Katonától
származó fordítása. (Ezt korábban Murányi Zsigmond fordításában játszották).
A lefordított darabok a német színpadi irodalom új, legfeljebb néhány éves
terméséből valók. Legtöbbjüket bizonyára a színház megrendelésére fordította. A
közönség kis száma miatt szinte estéről estére új darabot kellett játszani, igen sokra
volt hát szükség. Az előadott darabok jó részét a színigazgatók (Vida, Mérey) és a
színészek (Benke, Láng, Murányi, Andrád, Wándza, Déry, Balog) írták vagy
fordították. A szükség okozta termékenységre jellemző, hogy pl. Láng huszonhat
eredeti drámát és százöt fordítást készített. Katona drámaírói pályája azonban már
indulásakor is magasabb igényeket árul el, mint a felsoroltaké. Kotzebue ugyanis,
akit legelőször fordított, nemcsak népszerű, hanem nagy írónak is számított akkor,
annak tartotta nemcsak Katona, hanem pl. Goethe is. (De Kazinczy és Kölcsey
nem.)
{342.} Fordításai közül csak kettő maradt ránk: a Mombelli és
a Jolantha. Igényessége ezekből is kitűnik. Waldapfel József összehasonlította
Katona Jolantháját Murányi korábbi fordításával, s a következőket állapította meg:
"... a Murányié csak az események haladásával törődő, kurtító, elsietett, nehezebb
fordulatokat aggodalom nélkül megkerülő átírás, a Katonáé igazi fordítás. Kitűnően
érti az eredetit, megérzi és tiszteletben tartja minden szó, fordulat jelentőségét,
mégis ritkábban téved germanizmusokba, mint más, akár irodalmi szándékú, akár
napi szükségletet szolgáló egykorú fordítók."
A drámái következő csoportját alkotó regénydramatizálások és átdolgozások az írói
ambíción és műgondon kívül már drámai szemléletmódjáról is sokat elárulnak.
Ezek közül három (A borzasztó torony, Monostori Veronka, Luca széke) 1812-ből,
egy (István, a magyarok első királya) 1813-ból való. Az első kettő a Götz von
Berlichingen nyomán támadt lovagdrámák csoportjába tartozik. A kor színházának
két népszerű műfaja volt, a polgári érzékenyjáték és a lovagdráma. Ezek közül
választotta ez utóbbit, s ez a választása a történetiség és a nagyság iránti
érdeklődéséről tanúskodik még akkor is, ha a lovagdráma történetisége és hőseinek
nagysága hamis volt. A gyermekkorából hozott történeti érdeklődés nyert
ideiglenes tápot és kielégülést a lovagdrámák történelmi külsőségeiben.
A borzasztó torony vagyis a gonosz talált gyermek egy 1798-ban névtelenül
megjelent német lovagregény (Der böse Findling oder der
Schauerturm) dramatizálása. Katona e művében az alapul vett regény szerkezetét
még nem tudta drámai szerkezetté tömöríteni. A cselekmény két, sőt három ágra
bomlik, ennek a dráma technikája is kárát vallja, rengeteg benne a színváltozás,
sokszor egészen rövid jelenetek kedvéért. Cselekménye példatára lehetne a
lovagdrámák legszélsőségesebb túlzásainak. Jóltevője ellen támadó talált gyermek
cselszövése, nőrablás, párbaj, lovagvár feldúlása, titkos folyosó, iszonyú börtön,
boszorkány szerepel benne, végsőkig borzolva a közönség idegeit. A darab épp
ezeknek köszönhette egykorú sikerét. Egyes jellemek motiválása azonban már írói
kézre vall. Mint Waldapfel megállapította, az intrikus Svertling és a vak
szenvedélyű Tobiz lélekrajza, gonoszságuk megokolása és fejlesztése Katona
drámájában jobb, mint a regényben.
Több figyelmet érdemel következő dramatizálása: Monostori Veronka vagy, a harc
két ellenkező igaz ügyért. Ennek forrása Veit Weber Sagen der Vorzeit című
regényes sorozatának egyik darabja, a Tugendspiegel. Katona az átdolgozásban itt
már jóval több önállóságot árul el, mint előbb. A cselekményt hazai környezetbe,
sőt egyenesen szülővárosa vidékére helyezi, mintha Kecskemét környékének a
pusztai templomromok által jelzett középkorát igyekeznék feltámasztani. E dráma
cselekménye is képtelen borzalmak halmaza, de kevésbé szerteágazó, mint A
borzasztó toronyé. Meglátszik, hogy az átdolgozást drámaíró végezte. A regény
cselekményének első felét pl. teljesen elhagyta a drámai szerkezet kialakítása
érdekében. A színváltozásokkal takarékoskodott, a cselekményt is sűrítette. Mint az
alcím is mutatja, a drámai konfliktust igyekezett megragadni. (A bonyodalom
lényege az, hogy Alpári azt hiszi, Szellőrinci elcsábította a hugát, Szellőrinci
azonban ártatlan a dologban, csak fegyvernöke, Tamás rendezte úgy a dolgokat,
hogy ez a látszat adódjék.) Itt is egy intrikus és egy vak indulatú alak jelleme
sikerült leginkább: Kopár Tamásé és Alpári Farkasé.
{343.} Következő darabja, A Luca széke karácsony éjszakáján, alkalmi mű,
karácsonyi darab. A Bánk bán mellett ezt játszották legtöbbször Katona drámái
közül. Még az 1860-as években is népszerű volt. Káldy Gyula 1862-ben írt hozzá
zenét. E művet a Katona-irodalom az átdolgozások közt tartja számon, forrását
azonban nem ismerjük. Gyulai Pál, aki eredetinek tartotta,
Kotzebue Embergyűlölés és megbánás című drámájának hatását fedezte fel a
cselekményében, Waldapfel abban az angol eredetű regénytípusban keresi a
forrását, amelynek jellemzője a racionális magyarázatot nyerő kísértet. Katona e
drámában két cselekményfonalat kapcsol össze, ezúttal mesterien. Az egyik a
rémromantika minden borzalmával terhes. Vérhanti gróf feleségét élve sírboltba
zárták. A féltékeny férj parancsára meg kellett volna ölni a valójában ártatlan, de a
látszat miatt házasságtörőnek tartott asszonyt, gonosz orvosuk azonban életben
tartotta, mert a szerelmére vágyott; az ő mesterkedése keltette házasságtörő hírét is.
Karácsony éjszakáján az orvos lemegy az asszonyért a sírboltba, mert most akar
megszökni áldozatával. Itt kapcsolódik a cselekményhez a második szál: a babonás
parasztok története. Ezek Luca-széket készítettek, hogy karácsony éjszakáján a
templom tornácában meglássák a boszorkányokat. Boszorkányt nem látnak, de az
orvost felfedezik. Így aztán a bonyodalom megoldódik, a grófné megmenekül,
ártatlansága kiderül.
E darab technikája már fejlett színpadismeret birtokában mutatja a szerzőt.
Jellemábrázoló készsége azonban nemigen fejlődött. Az intrikus szerepét játszó
orvos jelleme kevésbé indokolt, mint az előző darabokban Svertlingé vagy Tamásé.
Az ártatlan, elevenen eltemetett nő úgy kérleli rágalmaknak felült férjét, mintha
valóban bűnös volna. Az anyja rejtélyes halála miatt gyanakodó, életről-halálról
filozofáló Lázárban hamleti reminiszcenciákat szoktak felfedezni, nem is
jogtalanul, de ez az alak a cselekmény menetében nem jut valamirevaló szerephez.
Jobban sikerültek a népi alakok: Körtés, Ágneska, Mártonka és a többiek. A
feltételezett forrás ismeretének hiányában azonban nem tudjuk eldönteni, mekkora
önállóságot tulajdoníthatunk Katonának megalkotásukban.
1813-ban készített István, a magyarok első királya című átdolgozása elsősorban a
hazai történelemből vett tárgy s az ezzel kapcsolatos eszmei állásfoglalás miatt
érdemel figyelmet. Ez már eredeti művek után vagy szomszédságában keletkezett,
gyakorlati indítékkal, ünnepi darabnak Szent István napjára. Egy pesti német
színész, Girzik, Stefan, der erste König von Ungarn című, 1792-ben írt drámáját
dolgozta át erre a célra. Gyakorlott drámaíró biztos kezével tömörítette Girzik
szétfolyó cselekményét. (Hat felvonásból négy, tizenkét színből hét maradt meg
nála.) Ámbár átdolgozása jórészt csak a szerkezetet érinti, a dialógusok nagy részét
változatlanul hagyta, kevés tartalmi változtatása határozott eszmei szándékról
tanúskodik. Tompítja Girzik német lovagokat dicsőítő irányzatát, a lázadó Kupát
némi megértéssel ábrázolja, s módosítja István jellemét is: keménykezű, büntető
uralkodó helyett megbocsátásra hajló, megölt ellenségét gyászoló királyeszményt
állít elénk.
A dramatizálásokkal, átdolgozásokkal Katona megtanulta a drámai szerkesztést;
nagy előrehaladást tett a jellemábrázolásban is, különös érdeklődést árult el a
szenvedélyektől elvakított alakok és a cselszövők jelleme iránt. Az István királyról
szóló dráma uralkodó képének módosításával pedig mint-{344.}egy előkészítette a
vele egy évben keletkezett Aubigny Clementiának a jóságos és bölcs király
ábrázolásában kifejeződő eszmei mondanivalóját. Ez a műve (teljes címe: Aubigny
Clementia, vagyis a vallás miatt való zenebona Franciaországban IV. Henrik
alatt) már átmenet az eredeti alkotások felé. Szépirodalmi művet dramatizált ebben
is, D'Ussieux Décaméron français-jának Clémence d'Entragues ou le siège
d'Aubigny című elbeszélését, de itt már jóval nagyobb a távolság az alapul vett
elbeszélés és a belőle készített dráma között, mint a korábbiaknál. Itt Katona már
nem elégszik meg azzal, hogy egy epikai művet színpadra alkalmazzon; a
történelmet akarja megérteni és megszólaltatni. D'Ussieux elbeszélésének
középpontjában Clémence grófnő hősiessége áll, aki halált megvető bátorsággal tart
ki a törvényes király mellett a lázadó De La Châtre-ral szemben. Katona
drámájának főalakja a megtévesztő cím ellenére – Châtre. Az írót a vallási
fanatizmusból való lázadás és a királlyal való megbékélés problémája érdekelte.
Châtre össszeomlik, mikor leghűbb emberének szavai nyomán ráeszmél, hogy a
vallási fanatizmus milyen hitvány indítéka a törvényes király elleni harcnak.
Emberi büszkesége mégis nehezítené a király előtti meghódolását, ha az nem
egyengetné az útját bocsánat helyett megbékélést kínálva neki. A vallási fanatizmus
elítélése és a győztes király bölcs mérsékletének hangsúlyozása Katona
történelemszemléletének felvilágosodott vonásait mutatja. Felfogása az egyetemen
tanult államelméleti és egyházjogi ismereteire támaszkodott, de az ott tanított
elveket a vallási igazságok viszonylagos voltának hirdetésével jócskán meg is
toldotta: "... az embereknek véleménye, melyet isteni tiszteletnek nevezünk, nem
egyéb egy bálháznál, ahol is török, zsidó, indus, görög és római maskarák
fordulnak elő, senki sem láthatja, melyik lárva rejtheti el a nagyobb szépséget." Az
ilyen gondolatok miatt nem engedélyezte a cenzúra a darab előadását, csak egy
átdolgozott, magyarított változata került színre Hédervári Cecília, a magyar
amazon, vagyis Hédervár ostroma címmel.
Elő- és utószava, bevezető tanulmánya, részletes jegyzetei azt bizonyítják, hogy
következő, még szintén 1813-ban írt drámáját, a Ziskát már nemcsak előadásra,
hanem nyomtatásra is szánta. Előszavában megvallott célja a magyar nyelv
fejlesztése és a történelmi ismeretterjesztés volt. "Bodog vagyok, ha
tehetetlenségem ezen munkámmal, csak egy lépésnek század részével, közelebb
viszi is a pallérosodás templomához magyar nyelvünket: bizonyára nem is
szégyenítem azzal meg, mintha hazai történetet nem találván, idegen embereknek
tetteit írom, mert ezen pontban is a tökéletesedés volt a célom."
A Ziska a calice, a táboriták vezére kettős dráma. Első része: Ziska, vagyis a
husziták első pártütése Csehországban, a második: Ziska, a táboriták vezére. A mű
elé függesztett bevezető tanulmányban Schulz Interessante Erzählungen und
Anekdoten aus der Geschichte des Österreichischen Kaiserstaates (1808) című
munkája alapján a huszitizmus keletkezéséről, Husz János történetéről ír, tehát
drámája történelmi előzményeit adja elő. Drámájának egyik forrása is Schulznak ez
a műve, a másik Bohuslaus Balbinus 17. századi cseh humanista történetíró latin
nyelvű krónikája.
Mint tárgyválasztása mutatja, a vallási fanatizmus és a király elleni felkelés érdekli
itt is, mint az Aubignyban. De – talán a cenzúra éberségének elaltatása végett –
Ziska történetében a vallási motívum háttérbe szorul. Az első darab arról szól,
hogyan válik Ziska a husziták vezérévé. Tetteinek indító okát {345.} Katona a
nagyravágyásban látja. A királlyal való párbeszéde azt mutatja ugyan, hogy a
felkelőkhöz való csatlakozásában a nemzeti sérelmeknek is szerepük volt (Katona
már a bevezetésben is hangsúlyozta: "A cseheknek ... gyűlölségek a németek
iránt ... volt az első útmutató és fő fundamentum a huszitai eretnekségre"), Ziska
jelleme mégsem a hazafi érzések irányában fejlődik. A nagyravágyás s a király
iránti szeretet és hála érzése küzd benne, és a belső konfliktust személyi, ill. családi
sérelem dönti el, Bánkéhoz hasonlóan: megtudja, hogy húgát egy pap meggyalázta,
s ettől kezdve minden tettét a bosszú irányítja. A királyhűség mégsem vész ki
belőle teljesen, a király halálának hírére ellágyul, de legyűri magában ezt az
érzelmet: "Egyet léptem előre, – soha többé visszalépni nem fogok, ha mennykövek
csapdosnak is le előttem." Ziska alakjában első összetett, vívódó jellemét formálta
meg Katona, de nem tudta elég drámaian megeleveníteni. A külső cselekvések és a
bonyolult lélekrajz nem mindig felelnek meg egymásnak. A darab nem magyarázza
meg, hogyan vált Ziska rajongva szeretett népvezérré.
A második rész – Ziska tragédiája – nem eléggé folyik az első részből. Ziskát nem
nagyravágyása, hatalomvágya buktatja el, hiszen zabolázni tudja indulatait
(megkíméli az ellene szegülő Prágát, felajánlja a vezérséget a fiatalabb Prokopnak),
hanem a betegség: a vakság meg a sokáig titkolt pestis. A betegség döbbenti rá a
hatalomért vívott harcainak s magának a hatalomnak hiábavalóságára. A
cselekmény igazi központja már nem is ő, hanem a lánya, aki dobosnak öltözve
mindig mellette van, megmenti életét, s végül, kilétét felfedve, fogságba esett
szerelmese, a császárpárti Dube életét nyeri jutalmul. (Alakjuk emlékeztet
az Aubigny szerelmespárjára, az egymással szemben álló Clementia fiára és Châtre
leányára.) A mű jórészt állóképek sorozata, kevés benne a drámaiság, inkább az
öregség, betegség mélabúja ömlik el rajta. Fokozza ezt a hangulatot az érzelgős és
beszédes vén Voda alakja, aki némileg a Bánk bán Mikháljára emlékeztet.
A Bánk bán előtti utolsó s addig kétségtelenül legérettebb történeti drámáját,
a Jeruzsálem pusztulását Josephus Flavius Bellum Judaicuma alapján írta. Ez már
az 1814. év terméke. Egyetlen korábbi művében sem fogott akkora feladatba, mint
ebben. Történeti alakok egész sorát kellett megelevenítenie: Titust, a császár fiát, a
római sereg fővezérét, Gessius Florust, a bosszúszomjas volt jeruzsálemi helytartót,
Berenicét, a szép és kacér zsidó királynét, Josephus Flaviust, a rómaiak fogságába
esett zsidó főpapot, aki a megbékélés, s Jeruzsálem három tirannusát, akik a
végsőkig menő harc hívei. E szereplők körét olyan mellékalakokkal egészíti ki,
akiknek segítségével főként az ostromlott város nyomorúságát és hősiességét tudja
érzékeltetni.
A főcselekmény a rómaiak táborában folyik, de minden szálával Jeruzsálemhez
kapcsolódik. Florus, József, Berenice egyaránt Titus befolyásolása (vagy megölése)
révén akarja megvalósítani akaratát: az első a város elpusztítását, a másik kettő a
megmentését. Küzdelmüket azonban egyéb érdekek bonyolítják. Berenice szépsége
Titusban is, Florusban is szerelmet ébreszt, s az utóbbi nemcsak a város
elpusztításáért, hanem az ő bírásáért is intrikál. Berenice maga is szenvedélyek
végletei között hányódik. Megölné Titust, hogy megmentse a várost, aztán
szenvedélyesen beleszeret, majd mikor Florus intrikája megzavarja szerelmesét,
sértődötten ismét Titus elpusztítására {346.} gondol, mégsem tud már tőrt emelni
rá, sőt Florusnak igéri magát, csak kímélje Titust és Jeruzsálemet. Végül is Florus
győz: földúlja Jeruzsálemet, felgyújtja a templomot, de az óhajtott kincseket s
Berenicét nem tudja megszerezni. Sőt Berenice leleplezi a pusztulástól megrendült
Titus előtt, s az intrikus elnyeri büntetését. Az utolsó felvonás végén a pusztulás
tragikus hangulatán engesztelődő mélabú uralkodik el. Titus megbékél Berenicével,
anélkül azonban, hogy feléledne szerelmi szenvedélye, s Jeruzsálem romjainak
képét intő példaként viszi magával, hogy soha többé ne akarjon háborút. A
tragikum e feloldása, a kiengesztelődő befejezés sajátossága Katona drámáinak,
ilyesfélével fogunk találkozni a Bánk bánban is.
A dráma főcselekménye az első, a harmadik és az ötödik felvonásban bontakozik
ki. A második és a negyedik komor színekkel mutatja be az ostromlott várost.
Katona rokonszenvvel ábrázolja a szabadságáért harcoló zsidó nép küzdelmét
(Adiabeen alakja), együttérez vele rettenetes szenvedéseiben (Matathias és
felesége, Mária és fiacskája), de elítéli az egymással versengő, kegyetlen
jeruzsálemi tirannusokat.
A Jeruzsálem pusztulása erényei közül a drámai feszültség az első. Ez csak az
ötödik felvonásban lankad, és szorul külsőséges eszközökre. (Simon, az egyik
jeruzsálemi tirannus kísértet álarcában támadja meg Titust.) A jellemek közül
Katonának a szenvedély megszállottjait sikerült a legtöbb erővel ábrázolnia: a
szerelem, hazaszeretet és bosszúvágy végletei között hányódó Berenicét, a kiválóan
egyénített jeruzsálemi tirannusokat s eddigi drámái legjobban motivált,
legéletszerűbb intrikusát, Florust. A darab középpontjában álló Titus azonban
túlságosan passzív, szinte akarat nélküli. A drámai nyelv erőteljes, de az indulat
néha túlburjánzik benne s egy-két helyen feleslegesen bőbeszédű (pl. József hosszú
elbeszélése a harmadik felvonás végén). Akad túlzás az ostromlott város
borzalmainak halmozásában is. (Joggal szokták kifogásolni, hogy a nélkülözéseibe
beleőrülő Mária megöli s megfőzi gyermekét.) A Jeruzsálem pusztulása nem
hibátlan mű, de olyan rangú, hogy a nagy tehetség jelentkezésének kijáró örömmel
kellett volna fogadnia drámakritikánknak, ha lett volna ilyen.
Eszmei szempontból mégis mintha visszalépés volna ez a dráma a Bánk bánhoz
vezető úton. Az Aubignyban, a Ziskában, sőt az átdolgozott Istvánban is az
uralkodó elleni felkelés problémája foglalkoztatta Katonát, a Ziskában – mint láttuk
–, ha járulékosan is, nemzeti sérelmeknek is hangot adott. Olyan problémákat vetett
hát fel, amelyek kora nagy élményeivel és törekvéseivel, a francia forradalommal, a
jakobinus szervezkedéssel és az udvar és nemesség között mindjobban kiéleződő
ellentéttel függtek össze. A Jeruzsálem pusztulásában viszont első pillanatra csak a
békebarát tendencia tűnik elénk. Ne feledjük azonban, hogy e dráma a zsidók
nemzeti szabadságharcáról (és elbukásáról) szól; Florust, a volt jeruzsálemi
helytartót, kinek gonoszságát annyiszor emlegetik a szereplők, mint idegen
kényurat, mint a háború, a pusztulás legfőbb okát gyűlölteti meg. Az idegen
uralom, ha emberséges, elviselhető, de ha embertelen, nincs más kiút, csak a harc –
még akkor is, ha ez végromlásba visz. A Jeruzsálem pusztulásából ez a tanulság is
kicseng, s ez nem esik messze a Bánk bán tanulságától.
E mű előadását – ellentétben az Aubignyval és a Ziskával – engedélyezte a cenzor.
Nem tudjuk azonban, színre került-e. Katonát továbbra is foglal-{347.}koztatta a
darab. 1815-ben belekezdett verses átdolgozásába. Ebből csak néhány részlet
készült el (vagy maradt ránk), ennyiből aligha következtethetünk az átdolgozás
sikerére.
1814-ben írta Katona egyetlen vígjátékát is. Címe: A rózsa, vagyis a tapasztalatlan
légy a pókok között. Tárgyát a pesti színészvilágból, Dérynével kapcsolatos
történetből vette, de alakításában vígjátéki sablont is felhasznált. Déryné a rózsát,
melyet egyik udvarlójától kapott, a másiknak ajándékozta, ez kitudódott és
sértődést, féltékenységet keltett. Lényegében ez Katona darabjának tárgya, de ő
enyhíti a történteket: kideríti a rózsával megajándékozott hadnagyról, hogy a hősnő,
Deresházyné testvére. (Akárcsak a Luca székében: a katonatiszt, akit a grófné
szobájából kijönni láttak, a bátyja volt.) Katona megtoldja a történetet egy
jóindulatú cselszövővel, aki a rózsa ajándékozóját, az ifjú és tapasztalatlan
szerelmest igyekszik kiábrándítani s a színészek, a pókok hálójából kiszabadítani.
A bonyodalom mesterkélt, nem is elegendő három felvonásra. A hadnaggyal
kapcsolatos félreértés csak erőszakoltan tartható ilyen sokáig. Feltűnő, hogy a
színészvilágról milyen kedvezőtlen képet fest a darab. Nem is annyira Deresházyné
kacérsága (hiszen végül is testvérének kedveskedik), inkább Deresházy bamba
beletörődése a megcsalt férj szerepébe s egy másik színésznő, Nyalóczyné durva és
közönséges ledérsége kelt visszatetszést.
Ezt a darabot Déryné "cenzúrázta". Rájött, hogy róla szól, s bár a szerepei is ki
voltak már osztva, rávette az igazgatót, hogy vegye le a műsorról.

A Bánk bán
Az Erdélyi Muzeum pályázatát, melyre Katona a Bánk bánt írta, Döbrentei Gábor
tette közzé "Eredetiség s jutalomtétel" címmel. A pályázat feltételei a következők
voltak: a tárgynak történetinek kell lennie, a határidő 1815 szeptember vége
(kérésre meghosszabbítható), a pályaműveket az Erdélyi Muzeum Kolozsvárt lakó
munkatársai bírálják, két pályaművet jutalmaznak, az elsőt hétszáz, a másodikat
háromszáz forinttal, a jutalmazott műveket kinyomatják és előadják a megnyitandó
kolozsvári színházban, a pályadíjakat csak önálló becsű műnek adják ki.
Katonának kapóra jött ez a pályázat. Meggyőződhetett róla, hogy eredeti művei
számára más úton nem is remélhet nyilvánosságot, hiszen Aubignyjét és Ziskáját a
cenzúra miatt nem vihette színpadra, s valószínűleg nem játszották az
engedélyezett Jeruzsálem pusztulását sem. Lehet, hogy először ezt kívánta a
pályázatra benyújtani, azért fogott bele verses átdolgozásába. 1815 július végére
azonban már készen volt a Bánk bán is, a prológus végére ugyanis ezt jegyezte:
"Irám Kecskeméten Jakab havának 30-ikán, 1815."
A pályázatot, mivel többen kérték a határidő meghosszabbítását, csak 1817 elején
zárták le. Az eredményt Döbrentei 1818-ban tette közzé. A bírálók abszolút értékű
művet nem találtak. Viszonylag legjobbnak a Pártosság tüzét (írója Tokody János
Bihar megyei szolgabíró) és az 1817-ben névtelenül kiadott Öt szomorújáték közül
a pályázatra beküldött három darabot (írójuk Bolyai Farkas, a híres matematikus)
találták. Még két darabot ítéltek némi figyelmet ébresztőnek, de a Bánk bán ezek
közt sincs. "Mindenik társ el volt {348.} telve a haza szeretetétől, mindenik
óhajtotta ezen időszaki írásnak azt a szép szerencsét, hogy általa egy klasszikai
becsű drámánk serkentetett volna elé oly készen, mint Minerva Jupiter
homlokából" – írja jelentésében Döbrentei. Hogyan nem ismerték hát föl a
remekművet, amelyet annyira óhajtottak? Horváth János a Bánk bán különös sorsát
vizsgálva, bravúros logikával bizonyította be, hogy Döbrenteiék, másfajta ízlésük s
a Bánk bán pompás színszerűsége miatt, föl sem fedezhették a nagyságát, mégis –
vagy épp emiatt – újra meg újra megdöbbenünk az irodalmi ítélet bizonytalan
voltának e kirívó példáján.
Katona megunhatta várni a pályázat eredményét. Döbrentei 1818-i közleménye
elkerülte figyelmét. A Bánk bánnal azonban nem szűnt meg foglalkozni. Még Í815-
ben átadta bírálat végett Bárány Boldizsárnak, aki talán szintén részt vett az erdélyi
pályázaton. (Az átadott szöveg nem teljesen azonos azzal, amely 1912-ben
előkerült, s melyet az első kidolgozás nem Katona kezétől származó másolatának
tartanak; valószínűleg korábbi annál.) 1816-ban Kecskeméten felolvasta
Udvarhelyi Miklósnak, a darab későbbi első színrevivőjének, 1819-ben pedig –
Bárány Boldizsár kitűnő bírálatát nagy mértékben figyelembe véve – átdolgozta.
Az első kidolgozás és a végleges szöveg (1820-ban jelent meg nyomtatásban)
között a cselekményt, a jellemeket, a mondanivalót megváltoztató különbség nincs.
Az átdolgozás mégsem jelentéktelen. Egyes események (pl. Melinda elcsábítása)
világosabbá, a cselekmény egyes részletei (pl. az ötödik felvonás eleje)
célratörőbbé váltak, a motiváció gazdagodott (pl. Ottó megjelenése Gertrudis
megölése előtt), az egyes szereplőket összefűző szálakat Katona szorosabbra vonta
(Mikhált és Simont megtette Melinda bátyjainak, Ottó és Biberach cinkosságát
Fülöp király meggyilkolásának idejére vezette vissza). De akad vitatható értékű
bővítés is (Simon hét fiának története az első felvonásban). Helyes volt a hosszú és
hangulatilag elütő Előversengés elhagyása, melyről Katona maga így ítélt: "... tele
van ifjú vérem gőzével, negéddel és feszelgéssel". Javított Katona a darab
verselésén is, hiszen időközben fejlődött ízlése, gyarapodott költői nyelvének
tömörítő ereje.
A Bánk bán tárgyát történelmi tanulmányaiból vette. Láttuk, hogy az uralkodók
elleni felkelések különösen érdekelték. Ezeket nyomozta a magyar történelemben
is. A drámaírás akadályairól szóló értekezésében ezeknek egész sorát említi: az I.
András ellen támadó Béla herceget, Kun László meggyilkolóját, Árbucot, a leánya
becsületéért a királyi családra támadó Zách Feliciánt, Forgáchot, aki Kis Károlyt
ölte meg – s említi közöttük a hitvese virtusát megbosszuló Bánkot is.
Bánk bán történetének szépirodalmi feldolgozásra való alkalmasságát többen
felfedezték már előtte. Bonfini és Heltai népszerű krónikája itthon is, külföldön is
érdeklődést keltett a különös történet iránt. A 16. században a német Hans Sachs
drámát, a magyar Valkai András históriás éneket, a 18. században az angol Lillo
drámát s három német szerző (Müller, Nicolay és Albrecht) regényt, balladát, ill.
drámai költeményt írt belőle; D'Ussieux már említett Décaméronjában is van egy
ezzel a tárggyal kapcsolatos novella; egy soproni diák pedig Schillernek ajánlotta
Bánk történetét tragédia-témául. Katona művével közel egyidőben is többen
feldolgozták: hazánkban Kisfaludy Sándor, {349.} Horváth József Elek és Boér
Sándor, a határon túl a legnagyobb osztrák drámaíró, Grillparzer írt Bánk bánról
drámát. Katona e szépirodalmi feldolgozások közül D'Ussieux novelláján kívül
valószínűleg csak Müller regényét ismerte (1812-ben jelent meg magyar fordítása).
Annál alaposabban foglalkozott a történelmi feldolgozásokkal.
Pray György 18. századi jezsuita történetíró műve, amelyet Katona diákkorában az
iskolai történelemtanítás követett, tagadja a királyné bűnösségét, sőt öccséét is.
Szerinte Bánk feleségét nem csábították el, a királyné politikai összeesküvés
áldozata volt, gyilkosa Péter főispán, illetve Simon és Mihály bán. Ezzel szemben a
régi magyar krónikák s nagyobbrészt a külföldiek is tudnak Bánk feleségének
erőszakos elcsábításáról, többé-kevésbé bűnrészesnek tartják a királynét, s
gyilkosának a feleségén esett gyalázatért bosszútálló Bánkot mondják. Különös
határozottsággal állítja Gertrud bűnösségét, Bánk tettének jogosságát Bonfini,
illetve Heltai krónikája, a legtöbb szépirodalmi feldolgozás forrása.
A történeti forrásokat Katona írói szuverenitással kezelte. A királyné gyilkosául a
drámai egység érdekében Bánkot tette, de szerepet juttatott Péternek (Peturnak) és
összeesküvő társainak is. A királyné bűnrészességét Melinda elcsábításában
korlátozta, de nem annyira, hogy ártatlan áldozatnak tűnhessék. A szereplők
nagyobb részét a történelemből vette, de jellemüket maga alkotta, figyelembe véve
mégis azt a keveset, amit e téren forrásaiból nyerhetett. Forrásai nem egyeztek
abban, hogy a királyné négy öccse közül melyik volt a csábító. Legvalószínűbbnek
Berchtold, a kalocsai érsek látszott előtte, ezt azonban a cenzúra miatt nem vihette
a színpadra, ezért választotta Ottót. E cserére az első kidolgozás előversengésében
is, a nyomtatott kiadás előszavában is nyomatékosan felhívja a figyelmet, bizonyára
nemcsak a történeti hitelesség tisztelete miatt, hanem némi egyházellenes éllel is. A
történeti személyek körét Izidóra, Biberach és Tiborc alakjával bővítette, s
mindegyiküknek fontos dramaturgiai és eszmei szerepet adott.
Arany János befejezetlenül maradt Bánk bán-tanulmányában három csoportba
osztotta a szereplőket: Bánk, Gertrud és a király köré. A jellemeknek ezzel a
rendszerezésével igen világosan tárta fel a dráma konfliktusában egymás ellen
szegülő erőket. Gertrud köre az idegen elnyomást, Bánké a sértett, szabadságharcra
kényszerülő nemzetet képviseli, a királyé – mely a megoldásban jut szerephez – a
Katonára jellemző kiegyenlítő, megbékítő szándékot.
Bánk mintegy összekötő kapocs a sértettek, elégedetlenek között. Petur és Tiborc, a
nemes és a jobbágy egyaránt hozzá fordul panaszával, országjáró útja és a palotába
való érkezése is meggyőzi a kiáltó ellentétről, mely az ország nyomora és az idegen
udvar dőzsölő jóléte között van, s a legnagyobb személyes sérelem is őt éri felesége
megrontásával. De mint az ország legfőbb méltóságán, a távol levő király
helyettesén, rajta a legnagyobb a felelősség az ország nyugalmáért.
Bánk szenvedélyes ember, ezt tudja is. Önuralma hatalmas belső küzdelem
eredménye, ezért is őrzi annyira. Hányszor ragadja el az indulat, hányszor hisszük,
hogy már a tett küszöbén áll! Kihúzott karddal, előtörni készen hallgatja
rejtekhelyén, hogyan ostromolja Ottó Melindát, Gertrudis hogyan szítja öccsének a
sikertelenség miatt már-már lankadó tüzét. Bánk elhatározza, {350.} hogy
lecsendesíti Peturékat, megmenti az ország nyugalmát, de közben "irtóztató kilátás"
foglalkoztatja, s kész rá, hogy hazáját és becsületét "ölettetése" árán megvédje.
Peturék összeesküvő tervével szemben higgadt államférfiként érvel. Nem rabja a
nemesi érdekeknek, mint azok: a jobbágyok életét és nyugalmát félti a
polgárháborútól. ("Az élteket s a nyúgodalmokat kockára tegyük polgártársainknak,
kik, mint szülőinket, bennünket is tápláltak!") Az erőszakos tervvel szemben a
törvényre, a szokásra hivatkozik. De mit használ a törvény és szokás olyan udvarral
szemben, ahol Melinda gyalázata megeshetett? Talán még előbbi gondolatmenete
foglyaként Bánk először a királyhoz, a császárhoz, a pápához kíván fordulni, de
mintegy azonnal belátva, hogy az ilyen megtorlás bizonytalan, s nem is elégítené ki
bosszúvágyát, a gyilkosságra gondol: "Meggyilkolom ott előtte a bíboros
gazembert; és ha a vesztőpiacra hurcolnak, kiáltom: Azért jutott hóhér kezébe
Bánk, mert hitvesse virtusát bosszulta meg!"
Ottó meggyilkolását tervezi; csak egy szóval ("előtte") utal Gertrudisra. Mégsem a
csábítót öli meg, hanem a királynét. Őt tartja igazi bűnösnek. Ő hívta Melindát az
udvarba. Ő biztatta öccsét Bánk füle hallatára, hogy ne mondjon le Melindáról. Az
Ottó után leskelődő Izidóra szavaiból is arra következtethetett, hogy a királyné
szerzett alkalmat Ottó és Melinda éjszakai együttlétére. A királyné ellen növelte
haragját mindaz a nyomorúság is, amelyet az országban tapasztalt, mindaz a
sérelem, melyet Peturtól hallott. Nem csap fel összeesküvőnek, de már nem is
akarja leszerelni őket, sőt maga kéri, maradjanak együtt, hátha szüksége lesz rájuk
– nyilvánvalóan bosszúja végrehajtásában. A harmadik felvonás első jelenetében
("Mely gondolat lesz agyvelőmben első zsengéjekor már meghatározás? – Épülj
fel! Izmosodj meg, gondolat!") már a királyné meggyilkolására készül.
Tiborc panasza meggyőzi arról, hogy a jobbágyok nem nyugalmat, békességet
várnak, hanem tűrhetetlen sorsuk jobbrafordulását. Szavaira Bánk alig-alig tud
odafigyelni, hiszen a maga bajával vívódik, de azt meghallja, hogy kettőjük annyira
különböző nyomorúságának egy az oka: az élősködő idegen udvar. Tiborc is
szövetséges hát a királyné ellen, nemcsak Petur. Bánk mégsem hiszi, hogy a
felkelés segíthet rajta. "Kirontjuk a korlátokat, lezúzzuk a jó barátot, ellenséget; és
aztán ha célra értünk, sírni kell csak: szánom keserveiteket, emberek!" – mondja.
Nem megy vissza Peturékhoz, nem áll az elégedetlen Tiborcok élére sem. Nem hisz
az erőszak eredményességében. Az nem kétséges előtte, hogy a királyné halált
érdemel, de az annál inkább, hogy elpusztításával célt lehet-e érni. Előkészületeket
tesz a királyné megölésére: megtiltja, hogy bárki bemenjen hozzá, míg ő nála van,
Melindát hazaküldi vidéki birtokára, fiát börtönbe induló sógorára, Mikhálra bízza.
De az utolsó pillanatig bizonytalan, valóban megöli-e. A friss bosszúvágy, melynek
kitöréseit korábban láttuk, már lelohadt. Újabb ösztönzésre van szükség, s a
királyné ostoba, gőgös viselkedése erre alkalmas is. Bánk végül olyan körülmények
között öli meg Gertrudist, hogy szinte nem is tehet mást: a királyné kigúnyolja
felesége szerencsétlenségét, Ottó megjelenése, majd megfutamodása őrjöngő dühre
ragadja, Gertrudis tőrt ránt, s ezzel a fegyvert is mintegy a kezébe adja. A
kielégített bosszúvágy diadalát azonban Bánk egy percig sem érzi. Az "örvendj
becsűletem" csak afféle biztatás önmagához a {351.} "ni! – reszket a bosszúálló"
meg a "Ki! Ki! A tető mindjárt reám szakad" között.
A királyné megölése miatt Bánkra nem hárul gyanú. A gyilkosság perceiben már
Petur és társai is a palotára törtek, s az összeesküvők leverése után a bosszúszomjas
merániak Peturt kínozzák halálra mint a királyné gyilkosát. Bánk azonban önként
és öntudatosan vállalja tettét a király előtt. Nincs oka, hogy kételkedjék igazában. A
királyné bűnt követett el a nemzet ellen és felesége ellen, ezért lakolnia kellett.
Bánk büszkén tiltakozik, mikor a király bíró elé akarja állítani. "Jobban be van
neved mocskolva, mint az enyém" – mondja neki, s ezzel nemcsak Gertrudis
aljasságára céloz, hanem arra is, milyen állati kegyetlenséggel ölték meg az
idegenek puszta gyanúból Peturt, aki pedig az őrülésig szerette, halála pillanatáig
éltette a királyt. Bánk erkölcsi fölénye itt teljes a királlyal, az udvarral szemben. A
király ismételt felszólítására sem akad senki az udvari emberek között, aki
megvívna vele a halott királyné becsületéért. "Jobban remeg előtte (ti. Bánk előtt)
minden, mint előttem" – mondja a király.
A cenzor, aki nem engedélyezte a dráma előadását, "mivel Bánk bán nagysága
meghomályositja a királyi házét", mintha csak idáig követte volna a darabot. A
dráma klasszikus elemzői, Arany és Gyulai viszont főként az ezután következő
eseményeknek szentelték figyelmüket, némileg túlozva is egy-két mozzanat
jelentőségét, csak hogy Bánk tragikuma teljesebbnek tűnjék. Kétségtelen, hogy
Petur átka, Biberach vallomása s végül Melinda halála a tragikus bukásig, a lelki
összeomlásig fokozza Bánk korábban is feltámadt kétségeit, amelyeket előbb a
király előtt csak nagy önuralommal győzhetett le. Arany és Gyulai döntő szerepet
tulajdonított Biberach vallomásának Bánk tragikumában. Arany végkövetkeztetése
így hangzik: "Gertrud magában a tényben ártatlan volt. Bánk azon
meggyőződésben ölte meg, hogy magában a tényben is részes. Amint a tettet
elköveté, már belvádat érzett, de még nem tudja, miért. E belvád fejlik az ötödik
szakaszban bosszuló mardosássá." De hihetett-e Bánk Biberach vallomásának,
amely különben is csak a hevítő- meg altatóporra vonatkozott? Elhihette-e, hogy a
királyné nem tudott Ottó "izetlenkedéséről", mikor maga hallotta, hogy biztatta
Melinda elcsábítására? Elhihette-e róla, hogy ártatlan, mikor oly sietve tuszkolta ki
a megesett Melindát udvarából, botránytól félve, s mikor szánakozás helyett
kacagni volt képes rajta? Biberach vallomása, Myska bán szavai igazában nem
Bánk megtörésére, hanem inkább a király megvigasztalására és az udvar
hangulatának megfordítására szolgáltak Katona szándéka szerint. Bánk nem azt
tudta meg belőlük, hogy a királyné ártatlan, hanem arra döbbent rá, amire Petur
átkából is: hogy tettével egyedül maradt. Igazában nem is most, hanem akkor törik
meg, mikor Tiborc Melinda holttestét hozza. Nemcsak Melinda iránt érzett végtelen
szerelme, hanem gondolatainak, nézeteinek belső logikája szerint is ez az igazi
csapás számára. Gertrudis bűnös volt – bűnös az ország elnyomásában, bűnös
Melinda esetében – ezért pusztulnia kellett. Bánk problémája, bizonytalanságának,
kétségeinek oka azonban kezdettől az volt, megoldás-e a zsarnok halála, teremthet-
e megnyugvást az erőszak. Melindát Ottó ölette meg. Felbérelt emberei azt
kiabálták: "Éljen Ottó, – nénje bosszulója." Itt érintkeznek a szálak. Bánk véres
tette visszahatásként az aljas indulatok lavináját indította útjára, Petur is ennek az
áldozata lett, Melinda is. "Nem {352.} ezt akartam én, – nem ezt" – mondja Bánk
Melinda holtteste mellett. Ebben áll a tragikuma. Nem bosszúja jogosságába vetett
hitének megrendülése, hanem e bosszú ellene forduló következményei miatt omlott
össze. Ezért mindegy, elítéli-e, vagy felmenti a király. A megoldás az ő belső
tragikumát már nem érinti.
Melinda jelleme bizonyos kettősséget mutat. Történelmi adatokból tudjuk, hogy
férjénél mintegy húsz évvel fiatalabb volt, alig több, mint húsz éves, amikor az eset
történt. Ez indokolja, hogy Bánk félti (az udvarba sem akarta felvinni), s némileg
megérteti a naiv hiszékenységet is, amely miatt Ottó áldozatává vált. De jellemének
vannak ellentétes vonásai. A királynéval szemben nagyon is öntudatos. Mikor az
együtt találja Ottóval, és színlelt haraggal magyarázatot kér tőle, Melinda éles
iróniával válaszol. A negyedik felvonásban még nemzeti sérelmeket is vet a magáé
mellett a királyné szemére. (Arany és Gyulai kifogásolták is.) Ezek a vonások
nehezen egyeztethetők össze, még akkor is, ha hiszékenységet az udvar kétszínű
világában való járatlanságával, büszke öntudatát a Bánk hitveséhez illő méltósággal
próbálnók magyarázni. Az első kidolgozás az ott még Ádelájdnak nevezett Melinda
gyalázatával kapcsolatban kétséget hagy. Abban hevítő- meg altatóporról sem volt
még szó. A végleges kidolgozás hozza Opheliáéra emlékeztető (egyébként
szégyenével, férje vádjával és átkával kellően indokolt) őrülését is. De Katona ezt
sem vitte végig. A királynéval szemben való viselkedésében eszelős és tiszta
öntudatú pillanatok váltakoznak. E következetlenségek ellenére is szép, nemes,
költői Melinda alakja, ő a leginkább eszményített a dráma szereplői közül.
A történelmi források Péteréből az indulatait zabolázni képtelen, szervezkedéshez
nem értve is összeesküvést szervező magyar nemesi hazafi típusát alkotta még
Katona Petur bán alakjában. Bánkkal való vitája a második felvonásban
mélyrehatóan tárja fel jellemét, nézeteit. Nemesi sérelmeket hangoztat, de
olyanokat, amelyek nemzetiek is. Ezek hitelét még túlzásai, helytelen nézetei
(idegengyűlölet, az asszonyok eleve lebecsülése) is alig-alig ingatják meg. Abban
nincs ugyan igaza, hogy az idegen elnyomók hatalmát szűkkörű nemesi
összeesküvéssel kell megdönteni, de Bánknak sincs, amikor a királyné hatalmának
korlátozása végett csupán a törvényre hivatkozik. Vitájukban Katona két utat mutat
be, de egyiket sem tartja célravezetőnek. Petur forradalmi elszántsága szalmaláng:
érvekkel ugyan nem, de érzelmeire hatva könnyű elfojtani. Bánknak az ország
nyugalmát óvó megfontoltsága viszont nem bírhatta ki az elnyomó idegen uralom
újabb, ezúttal személy szerint őt ért kihívását, Melinda erőszakos elcsábítását.
A szereplők és problémák közötti összefüggések szorosságát mutatja, hogy Simont
és Mikhált is hány érdek szála köti a cselekményhez. Azonkívül, hogy az
összeesküvés részesei, bátyjai Melindának, s az első felvonás egy látszólag
indokolatlan elbeszéléséből azt is tudjuk, hogy családjuk, a Spanyolországból
menekült bojóthi faj új felvirágzását várják, ennek reményét is féltik és siratják a
rájuk zúdult bajokban.
Tiborc alakját sem történeti hagyomány, sem dramaturgiai szükségszerűség nem
indokolta. Szerepét a darab eszmei koncepciója kívánta meg. Katona a mű nemzeti
és társadalmi jelentőségét fokozta azzal, hogy Bánk, az ország első főura mellé
mintegy bizalmasául, legőszintébb hívéül, bajaiban maga és {353.} családja
támaszául egy parasztot rendelt. Bánk és Tiborc kapcsolatában van patriarkális
jelleg is, de nem ez a lényeges. Tiborc panasza, amely a harmadik felvonásban
mintegy aláfesti Bánk vívódását, azt a fontos eszmei tanulságot tárja fel, hogy a
jobbágytömegeket nyomorúságuk az idegen elnyomás elleni harcra kényszeríti.
Dialógusukban, ha csak félszavakkal sejtetve is, a nemesség és a jobbágyság
szövetsége, az érdekegyesítés reformkori jelszava kovácsolódik az idegen
zsarnokság ellen. Katona géniuszának nagyságára vall, hogy megmutatta ennek a
szövetségnek problematikus voltát is. A patriarkális kapcsolat s a merániak ellen
érzett közös gyűlölet nem töltheti be a szakadékot Bánk és Tiborc között. Midőn
Bánk szánalmáról biztosítja Tiborcot, az csaknem gúnyosan válaszol: "Te szánsz,
nagyúr? Ó, a magyar se gondol már oly sokat velünk, ha a zsebe tele van." A
tömött erszényt, Bánk adományát, ezekkel a szavakkal fogadja: "Szép pénz; de
adhatsz-é hát mindenik szűkölködőnek? Visszaadja-é az a halottakért hullt
könnyeket?" Tiborc nem szolga, nem uraktól kegyet kunyeráló alázatos jobbágy,
hanem a maga és családja nehéz sorsával viaskodó, elkeseredett, lázadásra is
elszánt ember. De a bajban ott áll Bánk mellett. Melindát ő kíséri haza, ő hozza
holttestét is az utolsó kívánsága szerint Bánkhoz, s ő könyörög szinte kétségbeesett
merészséggel a királyhoz Bánk életéért. Mintha azt fejezné ki ezzel Katona, hogy
bár Tiborc sem volt szövetségese Bánknak a királyné meggyilkolásában, ennek
következményeiből vállalta a reá háruló részt.
A királyné táborában az egyes alakok közötti kapcsolat másnemű, mint Bánkéban,
ahol az érdekek egymást erősítették, s csak a tragikus bukásban támadtak
végzetszerűen egymás ellen (Petur halála, átka, Melinda pusztulása). Gertrudis
udvarában az érdekek egymással ellentétesek. Ottó ostroma Melinda erénye ellen
kezdettől fogva veszélyezteti nénje biztonságát; Izidóra, kétségbeesett szerelmében
elárulja Ottót Bánk előtt is meg a királyné előtt is; Biberach csak sovány kereset
reményében szolgálja Ottót, gyávasága és butasága miatt megveti, elpártol tőle, s
ezért Ottó orozva meggyilkolja.
Valami mégis összetartja ezt a csoportot. Gertrudis a maga érdeke ellenében is
támogatja Ottót, az Ottó által leszúrt Biberach utolsó pillanatában a királyné
ártatlansága mellett vall, s Izidóra, aki pedig csak megalázást szenvedett udvarában,
a király megbocsátásával szemben is a végsőkig követeli a királyné halálának
megbosszulását. Arany János részletes elemzéssel mutatta meg, hogyan, milyen
körülmények között szeretné Gertrudis elcsábíttatni Melindát, hogy ne származzék
belőle veszély rá. Magát a tettet nem, csak a kellemetlen következményeket akarja
elhárítani: "... nem tiltottam soha tőled szerelmet! Vidámság, öröm, minden csak a
szolgálatodra volt." A hatalom birtoklása, élvezése az, ami ezeket az alakokat
összeköti. A hatalomé, amelyből Gertrudis csak a fajtájabelieknek juttat. Éppen ezt
panaszolja Petur, emiatt lázadozik Tiborc is.
Gertrudis igazi zsarnok. Csak a hatalom megtartása és növelése érdekli, de olyan
hiú is, hogy hiúságból még hatalmát is hajlandó kockára tenni. ("Tudd meg
kicsinylelkű, hogy e dolog ha Melinda érdemét temette volna el, úgy kikergettetni
kész lehetnék országaimból – és mégis, ha azt megérni kellene, hogy reám mutatva
susogni hallanám: ni, itt megyen Gertrúd, az öccse kinek kontár vala Melinda
elszédítésében" – mondja Ottónak.) Az uralkodásnak más módszerét nem ismeri,
csak a parancsolást. Alattvalóit nem veszi ember-{354.}számba, érdekeikkel és
érzelmeikkel nem törődik. "Saját eszünket s akaratunkat a legostobább köntösben is
annyira szentté teremteni, hogy azt egy egész ország imádja" – ez az uralkodói
hitvallása.
Senkiben sem bízat. A zsarnoknak lehetnek kegyencei, de szövetségesei nem. Ottó
is cserbenhagyja, mint ő maga Ottót; Gertrudis félelmében átkozza öccsét, ez
sorsára bízza a királynét, hogy a maga életét mentse. Katona mesterien érzékelteti a
vesztét érző zsarnokság hisztériáját. Ottó félelmében gyilkol és gyilkoltat, Izidóra
elhagyni készül az udvart, a királyné meg sorsa árnyékában fellengzősen
monologizál a hatalomról, s ahelyett, hogy Mikhál révén Peturékkal a kibékülést,
megértő magatartásával Melinda és Bánk kiengesztelését keresné, esztelenül
erőszakos intézkedésekkel, rideg, sőt gúnyos megnyilatkozásokkal kihívja maga
ellen végzetét.
Biberach jelleméből nem következik, hogy a királyné ártatlansága mellett
tanúskodjék utolsó percében, Izidóráéból sem, hogy a vele szemben is gőgös és
rideg Gertrudis megbosszulásának szószólója legyen. Mégsem hibásak ezek a
mozzanatok, mert a történelem tanulsága van bennük: az udvaronc, a szolga akkor
sem tud véglegesen felszabadulni a zsarnokság alól, ha bajában cserbenhagyja, sőt
egyszer-másszor szembe is fordul vele.
Bánk tragikumának magyarázatával szorosan összefügg a király alakjának
értelmezése. "Félelemből a nagylelkűt játssza, gyöngeségből a kegyelmest, s
mindezt az emelkedettség bizonyos öncsaló hangulatában" – írta róla Gyulai. Ez a
király alakjának és szerepének félreértése. Endre – Katona intenciói szerint – igenis
nyugodt és jóságos, mint egyik forrásában olvasta. A lázadónak békét kínáló
Henrik, az ellenfele vesztét sirató István, az alattvalóit soha megszomorítani nem
akaró Titus utóda. Aztán Endre nem is győződhetik meg teljesen a királyné
ártatlanságáról. Még ha Biberach vallomása alapján felmenthetné is a Melinda
elleni merényletben, nem mentheti fel a nemzettel való bánásmódja miatt. Ezért
mint magánember, mint férj ragaszkodhatik felesége ártatlanságának tudatához
("Mindent bocsáss meg vérző szív, csak azt ne hagyd magadtól elrabolni ..."), de
mint király nem ítélhet másként: "Előbb mintsem magyar hazánk – előbb esett el
méltán a királyné." Arany is, Gyulai is gyengeségére jellemzőnek, királyi
méltóságával egészen a komikumig összeférhetetlennek tartják e mondatát: "Így
magam büntetni nem tudtam – nem mertem is." De a "nem mertem" akár azt
jelenti, hogy fél áthágni az emberséges uralkodás törvényeit (nem sokkal előbb
beszélt arról, hogy halálos ágyán atyja óvta ettől), akár arra vonatkozik, hogy
udvarával, főembereivel, a nemzettel nem mert szembeszállni – semmiképpen sem
megvetendő vagy nevetséges gyengeség, hanem bölcs mérséklet jele. Éppen ennek
hiányáért hibáztatja halott feleségét a dráma utolsó mondataiban: "Magyarok! Igen
jól esmérem – szeretnek, enyimek! – Hogy ily nemes szívekkel egybe férkezni nem
tudtál, Gertrudisom!"
A megoldást – lényegét, Bánk büntetlenségét tekintve – Katona a történelemből
vette. De gondolkodásának is ez, az ellentétes erők lehető megbékítése felelt meg.
Láttuk ezt korábbi darabjaiban. A Bánk bánban tiltakozik az idegen zsarnokság s a
jobbágyokra súlyosodó kizsákmányolás ellen, világosan megmutatja, hogy a
forradalmi tett elkerülhetetlen, darabja mégsem a forradalom lelkesen igenlő
ábrázolása. Ennek ellene mond Bánk tragikuma. De a forradal-{355.}mat eltipró
erők győzelmét sem hirdeti. Gertrudis nemcsak fizikailag bukott el, hanem –
legalábbis uralkodóként – a király szemében is.
A Bánk bán azonban forradalmibb hatású mű, mint megoldásából következnék. Ezt
érezte és érzi ma is közönsége; ezért követelték a színpadra 1848. március 15-én, a
forradalom napján. Ez indokolta a cenzor véleményét, a szabadságharc utáni
eltiltását, a szövegét megcsonkító előadásokat. Forradalmi hatását fokozták a
színpadon elhangzó gyújtó erejű mondatok. Arany joggal dicsérte a Bánk bánt,
hogy alakjai "nemcsak szépen beszélnek, szónoklanak, vagy ódában felelgetnek ...,
hanem a nyelv a helyzethez, a személyek indulatához alkalmazkodik, azt festi,
fejezi ki". A hazafi keserv és az elviselhetetlen nyomor panasza néha mégis kicsap
a cselekmény-szabta gátak közül; nem mond ellent a szereplő jellemének és
helyzetének, mégis túlnő azon, ami a cselekmény előrehaladása végett feltétlenül
szükséges. Ilyenek Petur nagy kifakadásai és Tiborc panasza. Ez utóbbiról kiderült,
hogy nagyobbrészt fordítás Veit Webertől. A cenzúra kijátszásának egyik módja
volt ez: a legerőteljesebb mondatoknál rámutatni, hogy a cenzúrán már átment
műből valók. Ezenfelül Katona szeretett is idézni tetszetős, készen talált
mondatokat néha nem is egészen meggondoltan. Nevezetes az ilyenek közül a
"bánki sértődés", amely Bárány Rostájából került a második felvonásba, hibásan,
mert később történő dolgokat előlegez.
A Bánk bán kétségtelenül máig legjobb tragédiánk, remekmű, de nem olyan,
amelyben hibát nem lelhetünk. A drámai látás és megszólaltatás erejét csodálhatjuk
benne: a tömör szerkezetet, cselekményének magával ragadó sodrását, mindig
teljes képet ábrázoló, valamennyi jelenlevő minden szavát és gesztusát tökéletesen
egybehangoló színszerűségét, ódon veretű, erőteljes nyelvét. Kifogások érhetik
egy-egy jellem következetlenségét, az indokolás kisebb hézagait, a botladozó
verselést. Ezeken könnyű lett volna segíteni; amazok az igazi dráma
nélkülözhetetlen követelményei.
A régebbi kritikák, elemzések jelentősnek tüntették fel Shakespeare hatását a Bánk
bánra. Kétségtelen, hogy a jellemábrázolásban, az alakok sokoldalú megmutatására
való törekvésben Katonát Shakespeare tanítványának tekinthetjük, Bánk jellemének
Hamlet és Othello, Biberachénak Jago jelleméből való eredeztetése azonban
erőltetett. Több joggal fedezhetjük föl Melinda eszelős viselkedésében a
shakespeare-i példaképet, Opheliát. A dráma szerkesztésmódja viszont nem követi
Shakespeare-t, tőle kölcsönzött motívum, szólam is inkább csak Katona korábbi
drámáiban található. Katona a korabeli divatos darabok példájából tanulta a
drámaírói mesterséget, tanult Shakespeare-től, Schillertől, sőt Kotzebue-tól és a
hozzá hasonlóktól is, s végül inkább helyes ösztönétől vezetve talált rá a
jellemábrázolás shakespeare-i útjára, mint tanítványként.

Versek, történeti művek, tanulmányok

Katona különös írói pályájának jellemző egyenetlensége, hogy az irodalmunkban
máig is legjobbnak számító tragédia, a Bánk bán első kidolgozása után
szárnypróbálgatás-számba menő versek következtek. Dukai Takách Judit (akinek
verseivel Bárány Boldizsár ismertette meg) és talán Berzsenyi, továbbá Cso-
{356.}konai követője, Bozóki István s esetleg maga Csokonai voltak a példái.
Ismerte a Himfyt is. Versköltészetének előzményei közé számíthatjuk a Jeruzsálem
pusztulása verses átdolgozásának és a Bánk bán első változatának monológjait is,
hiszen a drámai monológ-jelleg nem idegen egyes verseitől. A Bánk bán két
kidolgozása között verselése sokat fejlődött; ez meglátszik a második kidolgozáson.
Katona verseiben kevés a kinyomozható élmény. Kecskeméti emlékeket elevenít
fel a Gyermekkor, Dukai Takách Judit egyik versére válaszol a D. T. J.* *
*hoz, volt principálisát köszönti a Dabasi Halász Bálinthoz című vers, de ezekben
is elmélkedés, elvontság hatalmasodik el a konkrét élményeken. Dísztelen
egyszerűségben jelenik meg Bárány Boldizsár iránti barátságának
emléke Barátomhoz című rövid versében. Néhány szerelmi tárgyú költeményének
élménye a Molli név említése ellenére is megfejthetetlen, s az érzelem nagyon
elvontan tükröződik bennük. Az Egy könny Betti sírhalmára, melyről azt
gondolták, hogy pesti szállásadója leányával szövődött szerelmének emléke,
tulajdonképpen költői feladat megverselése, együttérzés egy általa személyesen
nem is ismert írótárs felesége halála miatti bánatával. Legsajátosabb versei
gondolati tartalmúak, a természet különleges, főként éjszakai képét festik és zenei
hatásokra törekszenek. Ilyenek: A magányhoz, Menedék, Idő, Tőrbeesésem, A
holdhoz, A képzet, A természethez, Éjeim, Az andal. E versekre a kifejezésért való
küzdelem a jellemző. A ritmus döcög, a stílus nehézkes, csorbát szenved a nyelv
épsége. A merész enjambement-ok, inverziók, különös jelzők révén azonban
gyakran a költői kifejezés nagy diadalainak vagyunk tanúi: filozófiai tartalmak
megszólaltatásában, érzelmekkel átitatott, sejtelmes képek ábrázolásában, zenei
hatásokban egyaránt remekel Katona, és csak sajnálhatjuk, hogy kortársai nem
ismerhették költészetét (egyetlen nyomtatásban megjelent verse nem tartozik a
szebbek közé), s így eredményei nem olvadhattak bele a további fejlődésbe.
Mint Kecskemét város tanácsához intézett beadványából kitűnik (a levéltár
használatának engedélyezését kéri), a Bánk bán két kidolgozása között történelmi
tanulmányokkal is foglalkozott. Szülővárosa történetét készült megírni. Művéből
csak egyes részletek készültek el, ismerjük azonban az egésznek tervezetét az előre
megírt Előbeszédből. E tervezet szerint műve első részében Kecskemét vidékének
honfoglalás előtti, a másodikban honfoglalás utáni történetét, a harmadikban
művelődéstörténetét írta volna meg.
Történeti művének elkészült részéből maga tette közzé a Tudományos
Gyűjtemény 1823. évfolyamában a város pusztaszeri birtokáról szóló cikkét A
kecskeméti pusztákról címmel. Ez levéltári források alapján készült igényes
tanulmány; például szolgálhat arra, milyen tüzetesen szerette volna megírni
szülővárosa egész történetét. Halála után négy évvel apja adott ki egy kötetet
történeti munkásságából Szabados Kecskemét alsó Magyarország első mezővárosa
történetei címmel. A többi elkészült részt s történeti jegyzeteit Miletz János
közölte Katona József családja, élete és ismeretlen munkái (1886) című
könyvében. Ezek tanúsága szerint Katona sokat olvasott a Duna–Tisza köze
honfoglalás előtti történetéről, sok érdekes dolgot gyűjtött össze forrásaiból a
magyarok előtt itt élt népek szokásairól, a tulajdonképpeni Kecskemét történetével
azonban nem boldogult. A levéltár anyagához (a Pusztaszerre vonatkozó iratok
kivételével) nem jutott hozzá, bizonyosan ezért hagyott fel e mű
megírásával. {357.} ("... könyvekből írni restellettem, ottan pedig, ahol csak a
molyoknak szabad járni, hamar felfricskáznák odaütött orromat.")
Műve elkészült részleteinek történetírói értéke nem nagy. Nézetei és egyénisége
megismeréséhez azonban igen jó források ezek a kiadásra jórészt nem is érlelt, sok
szubjektivitást őrző részletek. A hazafiság új, a nemesitől eltérő formája jelentkezik
a városa, polgártársai múltja iránti érdeklődésében. A keleti népeket elfogultan
szemlélő német történetírókkal a nemzeti büszkeség védelmében hadakozik, de a
nemzeti dicsekedéstől elhatárolja magát. Felvilágosodott nézeteket hirdet a
vallásról, gyakran megvető gúnnyal ír a papokról. Történetlátása, stílusa egyaránt
népies; olvasása közben lépten-nyomon azt érezzük, hogy egyszerű polgártársainak
beszél szűkebb hazájuk múltjáról. Hozzátartozik e mű érdekességéhez az is, amit
magáról vall benne. A tehetségéhez szegődött sikertelenség nyomasztó tudatát az
írói önérzet szép megszólalásaival vagy vitapartnereinek fölényes kigúnyolásával
enyhíti, máskor viszont öniróniába, a maga kicsinylésébe temetkezik.
Cikkei közül a legutóbbi időkig csak a drámaírással foglalkozó kettőt tartottuk
számon. Az 1962. évi kecskeméti Katona-kiállítás rendezői fedezték fel a
Tudományos Gyüjtemény 1818. évfolyamának II. kötetében A honnyi mívészség és
mívészek eránt című, K. Jos. T. Ügyész aláírású cikkét. Ebben arról ír, hogy gyenge
alkotásai miatt – ámbár jogtalanul – a művész nemzetét is el szokták marasztalni,
nemzeti feladat volna tehát felkarolni, népszerűsíteni a tehetséges művészeket.
Mint a példaként említett nevek (Rafael, Angelo, Canova) mutatják,
képzőművészekre gondolt (s ez érdeklődésének eddig nyilván nem tartott területére
vet fényt), de nem színezhette-e szavait Bánk bánja sorsa is, amikor így írt: "... a
kajánság örömének és az ócsárlásnak, mely a jót is kárhoztatja, azzal vegyük elejét,
hogy megismertessük az oly művészt is, ki szemérmesen rejtődzik oly produktuma
megett, mely őneki és hazájának becsületére válik."
A drámaírással kapcsolatos két értekezése e műfaj elméletének éppúgy
klaszszikusává teszi Katonát, mint a Bánk bán a gyakorlatának. Az egyik Kisfaludy
Károly 1819-ben bemutatott Ilkájának a bírálata. Csak kéziratban, töredékesen
maradt fenn, de a maga korában szerzett némi nyilvánosságot; Kisfaludy
panaszkodott miatta, s célzást tett rá, hogy többen is olvasták. A fennmaradt rész a
darab alapos elemzése. Bár megjegyzései szorosan arra tartoznak, általános
tanulságokat is rejtenek. Ilyen ez a sokat idézett mondat a drámaiságról: "A
hallgatónak történet kell, nem készület – ez nem tudósítást, hanem cselekedetet
vár." Egy másik általános jellegű megállapítása a monológgal való takarékosságról,
egy harmadik arról szól, milyen ereje van a váratlan, a nézőt kétségben hagyó
elhallgatásnak a mindent kibeszéléssel szemben. A jellemek indokolásával
kapcsolatban mondja: "... a drámának célja ... embert tenni a világ elébe, nem
oktalan öldöklőt, nem fenevadat." Amiről a drámaíró meg akar bennünket győzni,
az szemünk láttára történjék. ("Ő sokat szenvedhetett azt lehet hinni, de még eddig
a játékban szembetűnő nem volt" – írja Ilkáról, nem tartva elég megokoltnak
öngyilkossági tervét.) Számos apró, főként a szerkezetre, jellemzésre és a nyelvre
vonatkozó egyéb megjegyzése is azt árulja el, hogy rendkívül mélyen és alaposan
gondolta át a drámaírás problémáit.
Az Ilka bírálatában mintegy saját drámaírói pályája dramaturgiai tanul-{358.}ságait
hasznosította, a drámaírás akadályairól szóló tanulmányában (Mi az oka, hogy
Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?) mely a
Tudományos Gyűjtemény 1821. évfolyamában jelent meg, e pálya
sikertelenségéből kulturális politikai következtetéseket vont. E művet célkitűzése s
megállapításainak súlya Bessenyei és Kármán művelődéspolitikai tanulmányainak
rokonává avatja. Katona a magyar drámaírás kifejlődésének öt akadályát sorolja fel.
Az első és a legfontosabb, hogy nincsen színházunk. Balítéletek, fontolgatás,
áldozatkészség hiánya akadályozzák felállítását. Tétova hányattatásuk miatt a
színészeknek sincs becsületük. "... miért írjon az író, ha nincs szín, ahol írásának
örülhessen, hogy legyen ott a játékszerzőnek becse, hol a játék és játszó anélkül
szűkölködik?" A második akadály a "nemzeti dicsekedés". Kisfaludy Károly
"hazapuffogatásainak" érdemtelen sikerére céloz itt, amely szinte megbénítja a
másfajta törekvéseket. A harmadik akadály a drámai művek könyvformában való
kiadásának nehézsége, a negyedik, amellyel ő is többször került összeütközésbe, a
cenzúra. Ötödikként a recenzió hiányát említi, végül felveti a jutalmazásét is, de
hozzáteszi: "A jutalom az érdemnek következése. Az iró mutassa meg
elsőbb mit, és a haza meg fogja mutatni miként jutalmaztasson."
Szubjektív megnyilatkozások ezt a tanulmányt is színezik, akárcsak történeti
művét. Személyes tapasztalatai, melyekből elméleti általánosításokat vont le,
minduntalan átütnek az értekező szövegen. A záró bekezdés egészen lírai. Fanyar
önjellemzést ad benne ("itt fűzfám alatt talán fűzfamódon okoskodtam" és "mi a
mezőről való vagyunk"), és ünnepélyes szavakkal vallja meg szeretetét a magyar
nyelv iránt, melynek szolgálatával azonban immár felhagy.
Művei közül a Luca székét s a Hédervári Ceciliává magyarított Aubignyt életében
is játszották. De sem ezek sem a nyomtatásban megjelentek nem híresítették el a
nevét. Az írói világ sem ismerte. Kazinczy mindenkit számontartó levelezésében
csak egyszer fordul elő a neve; Pápay Sámuel ír Bánk bánjáról, megrovással.
Utóélete csak a Bánk bán színre vitelével (1833, Kassa, Udvarhelyi Miklós
jutalomjátéka; 1834, Kolozsvár; 1835, Buda; 1839, Pest) kezdődött, ennek sikerei
nyomán kezdtek érdeklődni az író személye iránt is (Erdélyi János cikke, Csányi
János életrajza a Társalkodó 1840. évfolyamában). Az első kritikák a Bánk bánt
fenntartással fogadták. "... nálunk, hol csak középszerű darabot is oly gyéren írnak,
egy marad a jobbak közül" – írta a Honművész levelezője a kolozsvári bemutatóról,
a budai alkalmával pedig ugyanez a lap a következőképpen méltatta: "E darab
eredeti színműveink közt bizonyára egyik fő helyet érdemelne színi hatásra nézve,
ha azok belőle kihagyatnának, melyek untatók és nem mívelt színpadra valók;
nevezetesen a hosszú elmélkedések, elbeszélések, asszony-becsmérlések, s több
más nyerseségek, melyeket a míveltebb érzésűek megdöbbenés, kacagás és némi
sziszegés nélkül nem hallhattak." Még Vörösmarty bírálatában is (1839) több a
gáncs, mint az elismerés. Arany János emlékezése híven mutatja az 1830-as évek
irodalmi közvéleményének viszolygását a Bánk bántól: "... különös, hogy egy
bizalmas körben (1836) Bánk bánt elébetevém Stibornak, miért illően ki is
nevettettem." A közönség azonban az első pillanattól értékelte a benne levő
forradalmi gyújtóerő miatt, ezt vette észre benne a titkosrendőrség is, amely már
1822-ben, nyomtatásban való megjelenése után ilyen jelen-{359.}tést küldött róla:
"Nemcsak a dráma tartalma, hanem egyes részletei is alkalmasak arra, hogy a
magyarok gyűlöletét a német fejedelmek s általában a németek ellen lángra
lobbantsa, fejlessze, táplálja. Nyilvánvaló, hogy az ilyen írók vakmerő
törekvéseikben mindjobban megerősödnek, ha szigorú és megfelelő cenzúrával
nem vetnek gátat azoknak."
A kritikusok közül Erdélyi János mondta ki először, 1840-ben: "A mű egyetlenünk
a maga nemében", majd Gyurmán Adolf alapos elemző bírálata az Életképek 1845.
évfolyamában és Vachott Sándor 1847-ben kelt epigrammája helyezte a művet és
szerzőjét "a meredek pálya legfelső fokára". De Gyulai 1860-ban akadémiai
értekezése bevezetésében még mindig "koszorutlannak" nevezi a szerzőt, "többé-
kevésbé kétség alattinak" művét. Az ő tanulmánya és Arany Jánosé adta meg
Katonának és a Bánk bánnak az elvitathatatlan klasszikus rangot. Azóta a Bánk
bán értékéről nem, csak értelmezéséről, főként Bánk tragikumának kérdésében
folynak viták.
Színpadi pályafutását a szabadságharc utáni betiltása, majd szövegének
megcsonkítása akadályozta, de az elnyomó hatalomnak ezek az intézkedései
egyben növelték is a népszerűségét. 1861 óta Erkel Ferenc által készített
operaváltozatát is játsszák. Ünnepi műsorszámmá vált, mégsem avult el.
Népszerűségére jellemző, hogy Hevesi Sándor kísérlete a szokásosnál nagyobb
mérvű rendezői beavatkozásra 1928-ban országos vitát keltett. Miközben a
Katonától annyira idegen zajos magyarkodás is a magáénak követelte a Bánk bánt,
igazi tartalmát az 1930-as években a munkásszínpadok közvetítették, Katona
remekét mintegy ezek adták át korunknak.

{361.} IRODALMUNK A REFORMTÖREKVÉSEK, A

FORRADALOM ÉS A SZABADSÁGHARC KORÁBAN (Az 1820-as
évektől 1849-ig)

FEJEZETEK

 A ROMANTIKA ÁRAMÁBAN (1825–1841)

 A ROMANTIKÁTÓL A KRITIKAI REALIZMUSIG ÉS A NÉPIESSÉGIG (1841–1849)

{363.} A ROMANTIKA ÁRAMÁBAN (1825–1841)

FEJEZETEK

 Bevezetés

 A szellemi élet reformja az 1820-as-30-as években

 A klasszicizmustól a nemzeti romantikáig

 Prózai törekvések az 1820–30-as években

 Kritikai és filozófiai törekvések a reformkorban

 48. A KOR IRODALMÁNAK FŐ VONÁSAI

FEJEZETEK

 Társadalmi és politikai viszonyok

 Az európai romantika

 Realizmus és népiesség a romantikában

 Zene és képzőművészet

 Irodalom

Társadalmi és politikai viszonyok

Az 1820-as évek elejétől a forradalom és a szabadságharc kitöréséig terjedő időben
kettős feladat állott a magyar nép előtt. Ki kellett küzdenie szabadságát, nemzeti
függetlenségét az osztrák elnyomókkal szemben, és meg kellett vívnia harcát a
feudalizmus erőivel a polgári átalakulásért. E két feladat megoldásáért a harc
korábban két, egymással nem folyamatosan érintkező vonalon folyt. A nemesi
függetlenségi ellenállás szűklátókörű volt a demokratizmus kérdésében, a
viszonylag szűk rétegekre támaszkodó felvilágosodás és nyelvművelés pedig csak
közvetve szolgálhatta a nemzeti függetlenség ügyét. A két feladat azonban
elválaszthatatlanul kapcsolódott egymáshoz, hiszen az évszázados félgyarmati
függés tartotta Magyarországot a feudalizmus bilincsei közt, a nemzeti
függetlenség kivívása pedig nemzeti egységfrontot követelt, s ez a
jobbágyfelszabadítás polgári követelésének teljesítése nélkül lehetetlen volt. Ennek
az összefüggésnek felismerését a nemesség legjobbjai részéről a haza és haladás
jelszavainak együttes hangoztatása jelzi, és ez különbözteti meg a reformkort a harc
korábbi szakaszától. Nemzeti függetlenség és belső társadalmi átalakulás
feladatainak összekapcsolódása a nemzetté válásnak heroikus pátoszú korszakában,
s az a körülmény, hogy az egész Európára ránehezedő zsarnokság ellen egy frontba
kerültünk a szabadságért és függetlenségért harcoló többi európai nemzettel:
mindez a magyar irodalom eddig külön úton futó vagy éppen egymásnak
ellentmondó irányzatait összekapcsolta, s megalapozta irodalmunk mindaddig
páratlan felvirágzását, tartós világirodalmi egyenrangúsodását.
E kor hozta meg a magyar nyelv teljes kibontakozását. Győzött a század első két
évtizedének legjelentősebb szellemi mozgalma, a nyelvújítás, sőt Kazinczy
"fentebb stílje" csiszolt, hajlékony, pallérozott nyelv volt, alkalmas a fejlettebb,
polgárosult társadalom ábrázolási igényeinek kielégítésére. De volt benne valami
mesterkéltség, bizonyos fokig elszakadt a köznyelvtől, az élő nyelvgyakorlattól. A
középnemesség nyelve viszont, amelynek a népivel szorosabb kapcsolata volt s
szónoki erőt, pátoszt tudott kifejteni, még mindig nehézkesnek és darabosnak
mutatkozott. Most, a nemesség polgárosodásának talaján, az irodalom, elsősorban
Vörösmarty zsenije, mindkét nyelvi irányzat értékeit egyesítette. A korábban
patriarkális elemekkel, provincializmussal terhelt népiesség, amelytől Kazinczyék
idegenkedtek, a középnemesség {364.} világnézeti átalakulása következtében
haladó, demokratikus tartalmakkal telítődött, új formákkal, műfajokkal
termékenyítette meg irodalmunkat, s Petőfi és Arany költészete számára egyengette
az utat.
A megelőző szakaszban az irodalom, a nyelvművelés mintegy helyettesítette a
politikai életet, az irodalmi polémiák, nyelvészeti harcok a politikai haladás és
maradiság megütközésének formái voltak s a nemzeti mozgalom gyengeségéről
tanúskodtak. A század húszas, harmincas éveivel elérkezett a politikai cselekvés
korszaka. Az irodalom ekkor már nem egyedüli hordozója a haladásnak. A spanyol
forradalom (1820–23), a nápolyi és piemonti forradalmak (1820–21), a görög
függetlenségi harc (1821–29) megrendítették a Szent Szövetséget, a Habsburgok
meghátráltak az önkényes újonc- és adószedéssel szembeszegülő megyék előtt, s
1825-ben összehívták az országgyűlést. A húszas évek elején jelentkező új irodalmi
törekvések (Kisfaludy Károly, Aurora) a megújhodott politikai élettől új lendületet
kapnak. A nemesi ellenállás kezdetben még nem támaszkodott a népre; erőforrása a
magyar történelmi múlt volt, ennek dicsőséges és harcos hagyományait elevenítette
fel. A nemesi ellenállás ideológiájának ez a romantikus, múltidéző motívuma tette
népszerűvé a történeti balladát, általában a történeti elbeszélő költeményt, ez avatta
a húszas éveket a magyar irodalomban az eposz évtizedévé.
A nemzeti függetlenség gondolatának nemesi jellegű irodalmi megfogalmazása
mellett energikusabban kezdett kibontakozni a szépirodalom polgárosodása is. Az
irodalom új hanggal, új műfajokkal (szépprózai elbeszélés, novella, egyfelvonásos,
románc) igyekszik kielégíteni a városiasodó közönség változó igényét, mely az
olvasásban, az irodalomban immár nem tudományt, hanem szórakozást is keres.
Kisfaludy Károly vígjátékai, Fáy András elbeszélései az első hírmondói ennek az új
törekvésnek, mely fontos szerepet töltött be irodalmunk nemzeti arculatának
kiformálásában. Műveikben már a magyar társadalmi valóság alakjai és színei
jelennek meg. A népköltészettel való fokozatos megismerkedés tágítja irodalmunk
horizontjait, Kölcsey pedig elvileg is a köznépi dalt jelöli meg a nemzeti
műköltészet mintaképéül.
E korban válik Pest-Buda az ország irodalmi központjává. Kazinczy, Csokonai,
Kisfaludy Sándor, Berzsenyi még vidéken élt és dolgozott, családi birtokra vagy
mecénásokra támaszkodva. Az új írónemzedék számára az irodalom már olyan
hivatás, amely megélhetést, viszonylagos írói függetlenséget ad, s ezt a
polgárosodó magyar olvasóközönség megnövekedése tette lehetővé. A korszak
irodalmi vezető rétege olyanokból került ki, akik elszakadtak a földbirtoktól, a
nemesi életformától (Kisfaludy Károly, Fáy András, Bajza), vagy nem is volt
birtokuk (Vörösmarty, Toldy), valamennyien Pesten élő értelmiségiek, s hamarosan
megjelennek mellettük a jobbágyság és más plebejus rétegek irodalmi képviselői
(Czuczor, Erdélyi, Vajda Péter, Táncsics, Petőfi). Pesten indul meg a legtöbb újság
és folyóirat, Pestre települ az Akadémia itt működnek a legnagyobb könyvkiadók,
itt nyitja meg kapuit a nemzet színháza.
A húszas években még bizonytalan, akadozó tendenciák a harmincas években új
erőre kapnak, és határozottan törnek cél felé. Széchenyi nagy műve (Hitel, Világ,
Stádium) sürgetik a nemesi közvéleményt, arra késztetve hogy az ország gazdasági
elmaradottságából vonja le a megfelelő politika következtetéseket. Lökést ad a
politikai életnek az 1830. évi francia forra-{365.}dalom, majd 1831-ben a
kolerajárvány miatt kitört parasztlázadás. Az 1832– 36. évi országgyűlés ellenzéke
a nemzeti függetlenség és jobbágyfelszabadítás kérdéseinek összekapcsolásával a
Széchenyi-kezdte úton Széchenyinél is továbbjut. A Lovassy László vezette
országgyűlési ifjak szervezkedése – amelyet letartóztatásokkal fojtott el az udvar
(1836) – a reformkori radikalizmus első kísérlete volt. Az irodalom figyelmét ezek
a tényezők új – nyíltan politizáló – műfajokra (epigramma) irányítják, s
megteremtik az irodalmi élet demokratizálásának feltételeit. Bajzáék nemzedéke új
írói normákat és erkölcsöket alakít ki; Kazinczy arisztokratizmusa fölött diadalt arat
a demokratikus irodalomértelmezés; Bajza kimondja, hogy az irodalomban "nem
érdem, nem születés, nem hivatal többé, egyedül okok, egyedül ész adnak
elsőséget": országos visszhangot verő polémiákban tisztázódnak a kritika, a kiadói
felelősség, az irodalmi hitel, a szerzői jog kérdései. A hazafias eposz kora lejár
(Pázmándi Horvát Endre Árpádiásza 1831-ben, Széchenyi jövőre hivatkozó Hitele
után már elkésve, időszerűtlenül jelenik meg); diadalmasan vonul be a magyar
irodalomba a regény, mely hamarosan napirendre tűzi a realizmus problémáit; a
drámairodalomban megindul a harc a feudális erkölcsiségű német dráma
kiszorításáért, a francia, romantikus dráma elismertetéséért.
Az 1841. év újabb határkő. A börtönéből kiszabadult Kossuth hozzálát a nemzeti
függetlenségért és polgári átalakulásért harcolók táborának kiszélesítéséhez, az
érdekegyesítés megvalósításához. Ez évben indítja meg a Pesti Hírlapot, mely az
első, mai értelemben vett politikai újság; majd – nem kismértékben a költők
támogatásával – létrehozza a Védegyletet, amelynek politikai célja a különböző
rétegek társadalmi összefogása, nevelése, politikai aktivizálása volt. Erre az időre
esik a magyar ipar, kereskedelem és közlekedés megerősödése. Létrejön a Pesti
Hazai Első Takarékpénztár (1840), a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (1841), a
Gyáralapító Társaság és a Magyar Kereskedelmi Társaság (1844), útjára indul az
első balatoni gőzhajó s az első vonat (Pest és Vác között). A "haza és haladás"
jelszavát hangoztató Kölcsey az 1832–36. évi országgyűlésen még elszigetelt
marad, a nagybirtokos arisztokráciával összefogva a bécsi kormány még
elgáncsolhatta törekvéseit. A negyvenes években a Kossuth-vezette
középnemesség, melyet a galíciai parasztfelkelés (1846) tapasztalatai is sürgetnek a
jobbágyfelszabadításra, szembefordul az arisztokráciával. Kossuth már 1841-ben
megütközik Széchenyivel, s a harmincas évek mozgalmainak ihletője elveszti
korábbi népszerűségét. Az ellenzéken belül a gyökeres polgári átalakulás
elméletileg (francia mintára) jól megalapozott programjával lép fel a centralisták
kicsiny csoportja, az évtized második felében pedig már egyre erősebben hallatja
szavát az a – többnyire fiatal írókból álló – tábor, mely Petőfivel az élén, ha kell, a
nemesség nélkül és ellenére, forradalmi úton akarja megszüntetni az ország függő
helyzetét és társadalmi elmaradottságát.
Az irodalom érzékenyen reagál mindezekre a politikai változásokra. A negyvenes
évek hozzák meg Eötvös realista regényíró művészetének kibontakozását, uralomra
jut a népiesség, a romantikus témák politikai célzattal telnek meg, a kritikai élet
középpontjába, Petőfi fellépése nyomán, az öncélú művészet és az "irányköltészet"
elveinek összeütközése kerül. Tért hódít a szatíra, amely versben és prózában
gúnyolja a maradiságot, a politikai vígjáték, mely aktuális témáival kelt feltűnést,
minden műfajban terjed a kritikai ábrázolás. {366.} A főváros élete, noha francia
ösztönzésre, mind nagyobb helyet kér az irodalomban. A líra, Petőfi lírája,
meghódítja a költészet számára az Alföldet, miután már Gaal József prózai
írásaiban fölfedezte azt; népi hősök jelennek meg a színpadon (népszínmű) és az
eposzt felváltó népi elbeszélő költészetben (János vitéz, Toldi).
Az évtized azonban nemcsak a nemesi liberalizmus kiforrásának, hanem
egyszersmind válságának korszaka is volt. A függetlenségért és a polgári
átalakulásért ugyanis – polgárság híján – feudális osztály, a liberális köznemesség
küzdött, amely – Révai József szavai szerint – "féllábbal mindvégig azon a feudális
talajon állt, amely ellen épp neki kellett vezetnie az egész nemzet harcát". A nemesi
vezetés ellentmondásait a reformpolitika egyre kevésbé tudta feloldani, a kapitalista
országokból érkező tudósítások pedig sok gondolkodó főben a liberalizmus eszméit
illetően is kételyeket ébresztettek. Ez a válsághangulat megérinti irodalmunkat, ez
sodorja időnként kétségbeesésbe Vörösmartyt, ez magyarázza az érdeklődést az
utópista szocializmus rendszerei iránt. Petőfinek is volt válságos
korszaka (Felhők), de nála ez a demokratizmus és a liberalizmus végleges
szétválásának válsága volt, amelyből a plebejus hazafiság forradalmi világnézete
emelkedett ki. Petőfi költészete – bármennyire folytatása volt is mindannak, amit a
reformkor eszmékben és kifejezési formákban teremtett – merőben új, minőségileg
más. Vele az öntudatra ébredt nép vonul be az irodalomba, az ő népiességében –
mint Révai József írja – "a felülről jövő nemesi reformnak a gondolata helyett az
alulról jövő népi felszabadulásnak gondolata szólal meg. Nem a
nép felemelése, nem az érdekegyesítés itt a probléma többé, hanem a nép
felszabadítása."

Az európai romantika
Irodalmunk 1825-től 1849-ig terjedő korszakának egyik leglényegesebb jellemzője
a romantika. A romantika Európa-szerte a 19. század első felében bontakozik ki.
Talaján a kor, nemzetiség, politikai hovatartozás és alkotói egyéniség szerint
különböző, gyakran ellentétes világnézetű művek jöttek létre, mégis e különböző
tartalmakat egységbe fogja egy bizonyos történelmileg létrejött, közös romantikus
világkép. "Ha a romantikus mozgalom egyidejűsége nem is jelent, mert nem is
jelenthet ideológiai egyöntetűséget – írja Turóczi-Trostler József – mégis van
valami, ami bizonyos ideológiai egységbe foglalja a nemzeti romantikákat, s ez a
romantikus világkép. A francia forradalom, mint megrázó történelmi ,élmény', ez
a ,gyönyörű napfelkelte', amikor ,a szellem lelkesültsége borzong végig a világon'
(Hegel); az az új s nem kevésbé megdöbbentő tapasztalat, hogy egy öröknek hitt
gazdasági és társadalmi rend, szentnek és sérthetetleneknek hitt egyházi és politikai
intézmények egyik napról a másikra összeomolhattak, ami egyfelől ujjongó
bámulattal, másfelől infernális félelemmel tölti el az emberiséget – egy ezeréves
biztonságérzet megszünte és egy új biztonságérzet perspektívája s mindkettőnek
kihatása a köz- és magánélet minden vonatkozására," az embernek a természethez,
a történelmi múlthoz, valláshoz, a kapitalizmushoz, való viszonyára, az elfojtott
irracionális erők felszabadulása, a képzelet szabad mozgása: ezek azok az
események, erők és viszonylatok, amelyek meghatározzák a romantika világképét."
Ennek a csak legnagyobb általánosságban közös és alapvető szemlé-{367.}letnek
megvannak a maga hasonlóképpen csak nagyjából közös kifejezési jellemzői is. A
romantikus alkotó, aki valamilyen módon tiltakozik és lázad a valóság ellen, nem
közvetlenül fogja fel és láttatja a valóságot, hanem felfokozott szubjektív
életérzésen szűri át. A romantika az objektív műfajokat (epika, dráma) általában
lírával színezi, a szerkezetet, a formát az érzelmi állapotok bemutatásának rendeli
alá, a romantikus művészetben erősebb az átélő, mint az alakító készség. A
kifejezésben nagy szerep jut az érzelmi, hangulati tartalmakat hordozó nyelvi
eszközöknek, a romantikus stílus erős érzelmi, indulati anyagot hordoz. A
szélsőségek kedvelése, az ellentétekkel, ellenpontokkal való gyakran kozmikus
távlat-érzékeltetés a romantika jellemző vonásai közé tartoznak. A romantika,
annak ellenére, hogy eszközei, módszerei lényegében ellentétesek a realizmuséival,
mégis hordozhatja s gyakran hordozza is az élet és valóság realitásait, progresszív
eszmei tartalmait. A romantika azáltal, hogy szembefordult a klasszicizmus
időtlenül egyetemes emberi eszményével, az antik költészet sajátságait dogmáknak
tekintő szigorával, s a művészi szabadság és a fantázia jogait tűzte zászlajára,
kitágította az érzelmek lehetőségeit, s lélektani, társadalmi és földrajzi értelemben
egyaránt ismeretlen szférákat vont a művészi ábrázolás körébe. Ilyen értelemben
szerepe haladó és felszabadító. Az egyes romantikus alkotások aszerint minősülnek
progresszív vagy retrográd jellegűnek, hogy tagadásukkal a világ
megváltoztatására, pozitív társadalmi célok kivívására mozgósítanak-e, vagy a
valóságtól való elfordulásuk csupán individuális menekülés, egy ábrándvilággal
való vigasztalódás.
A romantikus irányzat úgyszólván egyszerre lép fel a német és az angol
irodalomban, kezdetét általában az 1798. évtől számítják. Ekkor indult meg
Berlinben a Schlegel-fivérek rövidéletű folyóirata (Athenaeum), és ebben az évben
adta ki közös versgyűjteményét Londonban Wordsworth és Coleridge, amelynek
címe is jellemző a romantika műfaji felfogására: Lyrical ballads (Lírai balladák). A
romantika kezdeményezői mindkét országban a francia forradalom eszméitől
megérintett, de kiábrándult emberek, akik küzdelmes századukból a középkor
poétikusnak és nyugodtnak vélt világába, a természet intim csendjébe vagy a
fantázia birodalmába vágyódtak. Művészi elveikben viszont újítók: az alkotói
szabadság elvét, az egyéniség és a fantázia jogait hangoztatják, szembefordulnak a
klasszicizmus merev szabályaival. A Schlegel- testvérek – Friedrich (1772–1829)
és August Wilhelm (1767–1845) – voltak az új irányzat nagyhatású elméletírói.
A berlini Athenaeum munkatársai közé tartozott Novalis (1772–1801), a
romantikus elvágyódás szimbólumának tekintett "kék virág" költője, és Ludwig
Tieck (1773–1835), akit Toldy Ferenc külföldi tanulmányútján felkeresett, és akit
Vörösmarty is mint "nagy műbírót" becsült. A német romantika második
nemzedékéhez számít Clemens Brentano (1778–1842) és Achim von Arnim (1781–
1831); legnagyobb hatású művük egy népdalgyűjtemény, melyben a maguk
népdalutánzó költeményeit is közzé tették. A német romantika a napóleoni háborúk
alatt a hódítóval szembeszegülő nemzeti öntudatot fejezte ki, hazafias szellemű
műveket hozott létre, de forradalomellenessége a középkori rendi társadalom
felmagasztalása révén a Szent Szövetség ideológiáját támogatta, és a reakciós
német nacionalista szemlélet kialakulását segítette elő. A Napóleon elleni háború
költői közül kiemelkedik Theodor {368.} Körner (1791–1813), aki a csatamezőn
esett el; Zrínyiről írt drámát, erről szól Kölcsey emlékezetes bírálata. Heinrich von
Kleist (1777–1811) elbeszélő műveiben és egyes drámáiban éles társadalombírálat
kap hangot, és realista ábrázolás vegyül a romantikával. Valószerű és irreális
elemek keverednek E. T. A. Hoffmann (1776–1822) fantasztikus elbeszéléseiben..
A magyar írók a német romantikából főként az esztétikai és irodalomelméleti
írásokat tanulmányozták (különösen a két Schlegel műveit és Tieck dramaturgiai
tanulmányait); a vallásos, misztikus tendenciák idegenek voltak számukra, s
irodalmunk a romantika időszakában is sokáig inkább a klasszikusokhoz (Lessing,
Schiller, Goethe) igazodott. Goethéről – a fiatal Németország íróinak kritikája
nyomán – csak Petőfi kezdett másfajta, kedvezőtlenebb véleményt hangoztatni.
Vajda Péter természet-himnuszain Novalis költészetének hatása érezhető.
Erősebben hatott irodalmunkra a Bécsből importált ún. "másodlagos romantika"; a
végzetdrámák hátborzongató világa, a lovagi históriák hamis történelemszemlélete
és a kispolgári módon érzelgős regények hazug erkölcsi felfogása egy időben
veszélyeztette irodalmunk fejlődését, amíg Kölcsey, Vörösmarty és Bajza nem
kezdett harcot szellemük ellen.
A napóleoni háborúkkal a német romantika első szakasza lezárult; az új romantikus
tájékozódás jobbára már a haladó társadalmi eszmények felé irányult. Ludwig
Uhland (1787–1862) liberális szelleme, polgári érzelmessége Garay Jánosban talált
követőre. Nála is határozottabban fordultak el a német romantika reakciós
eszméitől a Fiatal Németország költői (Gutzkow, Herwegh) és különösen Heinrich
Heine (1797–1856). Törekvéseikre Kazinczy Gábor írói köre, majd Petőfi figyel fel
leginkább; Heine szellemes iróniája Petőfi prózájára is hatott; Herwegh verseiből a
márciusi ifjak egyike, Magos Ernő fordít le egy kötetre valót 1848-ban; a fiatal
Greguss Ágost az ún. "igazi szocializmus" (Karl Grün) irodalma iránt érdeklődik.
A magyarországi származású romantikus lázadó, Nikolaus Lenau (1802–1850)
költői törekvései némi rokonságot mutatnak Petőfivel.
Az angol romantikusok közül Walter Scott (1771–1832) történelmi regényei tették
a legnagyobb hatást irodalmunkra. Az Ivanhoe már 1829-ben megjelent Thaisz
András fordításában. Írói módszereiből különösen Jósika Miklós tanult. Az angol
romantika első költőnemzedéke, a "tavi iskola" csoportja volt (Wordsworth,
Coleridge, Southey). Íróink a 19. század első felében még nem figyeltek fel
költészetükre. Viszont az ír Thomas Moore (1779–1852) szabadságszeretettől
áthatott verseit már Kölcsey olvasta, Forget not the field ... kezdetű hazafias
elégiáját Vörösmarty, Petőfi és Arany fordította magyarra. Az angol romantika
három nagy költője – Byron, Shelley és Keats – közül a szabadság hősé, Byron
(1788– 1824) keltette nálunk a legnagyobb figyelmet. Költészetében a divatossá
vált világfájdalom és kiábrándultság a zsarnokság elleni lázadás indulataiból ered.
Első fordítói közé tartozik Vörösmarty; Byron hatása egyik epikus művén (fordított
t) is kimutatható. Kedvelt írója volt Széchenyinek is. Reformkori fordítói közül
kiemelkedik Lukács Móric; a legtöbbet Petrichevich Horváth Lázár fordított tőle,
aki életrajzát is kiadta magyarul 1842-ben. A természetet és szabadságot
nagytávlatú képekben érzékeltető és az emberiség teljes felszabadulását prófétikus
látomásokban megéneklő Shelley {369.} (1792–1822) költészetének a vele sok
tekintetben rokonlelkű Petőfi volt első méltányolója és fordítója.
A francia romantika előfutára, a reakciós utat végigjáró Chateaubriand (1768–
1848), korán ismertté vált nálunk; Atala című indián témájú regényét már 1803-ban
magyarra fordítják. Az általa elindított pesszimisztikus, önelemző én-regény nagy
pályát fut meg az európai irodalomban; Benjamin Constant, Sainte-Beuve művei
(Adolphe, 1816, ill. Volupté, 1834) jelzik a műfaj egy-egy állomását; az utóbbi
Eötvös első regényének (A karthausi) volt ösztönző mintája. A francia romantika
másik előkészítője, Mme de Staël, Napóleon liberális ellenzékéhez tartozott, s a
felvilágosodásból származó nézeteit kapcsolta egybe a német romantikusok
esztétikai tanításaival; művei Széchenyi világnézeti kialakulásához járultak hozzá.
Az első romantikus francia költő, Lamartine (1790–1869), a reformkorban nem
talált visszhangra; annál nagyobb hatást váltott ki Béranger (1780–1857) kispolgári
demokratikus politikai lírája és könnyed hangú szerelmi költészete, melyből már
1829-ben kezdett fordítani Csató Pál, s amely Petőfit lelkesedésre ragadta. A
francia romantika progresszív irányzatának legnagyobb alakja Victor Hugo (1802–
1885). Eleinte ő is a legitimista-monarchikus törekvések szolgálatában állt, de
világnézete lassanként haladó polgári eszmékkel telítődött, 1848-ban már
népképviselő a francia forradalom törvényhozó testületében, III. Napóleon
államcsínye után pedig önkéntes emigrációba vonul. A klasszikus szabályoknak
fittyet hányó, romantikus programját Hernani című drámájával (1830) valósította
meg. A bemutató az elavult ízlés híveinek viharos tiltakozását váltotta ki, de a
romantika hívei győzedelmeskedtek. (Az esemény "az Hernani csatája" névvel
vonult be a világirodalom történetébe.) A magyar romantikusok – Vörösmarty és
Bajza – az érzelgős német drámával szemben a francia romantikát a
szenvedélyábrázolás nyers és bátor őszinteségéért becsülték; Victor Hugo
irodalomszemléletének demokratikus politikai elemeit Eötvös fejtegette a magyar
közönség előtt, nem hatástalanul a magyar irányköltészet
kialakulására. Angelo című drámáját Eötvös is lefordította, s hamarosan Hugo több
más műve is megjelent a Nemzeti Színház műsorán, illetve
nyomtatásban (Hernani, Ruy Blas, A király mulat). Regényei közül A párizsi Notre
Dame szólalt meg először magyarul (1837-ben, hat évvel az első francia kiadás
után). Gyakran játszották színészeink Alexandre Dumas (1803–1870) és a színpadi
hatáshoz kitűnően értő Scribe (1791–1861) darabjait. A francia romantika
regényírói közül Georges Sand-nak (1804–1876) a szenvedély jogait és a
nőemancipációt hirdető műveit fogadta érdeklődéssel a közönség
(fordítások: Lélia, 1842, Indiana, 1843, Metella és Leone Leoni, 1844). Eugène Sue
(1804–1857) szociális tendenciájú és kalandos meseszövésű regénye, a Les
mystères de Paris, a nagyvárosi alvilág rejtelmeinek újszerű témájára irányította a
hazai írók (Nagy Ignác és Kuthy Lajos) figyelmét, s hatott a fiatal Jókaira is. Bajza
az Athenaeumban Mérimée (1803–1870) novelláit közölte.
Az orosz irodalomban korán fellép a romantika. Zsukovszkij (1783–1852) képviseli
az orosz romantika konzervatív ("passzív") irányzatát; ezt 1820 körül a dekabrista
mozgalom költőinek forradalmi szellemű ("aktív") romantikája váltja fel (Rilejev,
1795–1826), s ebből nő ki Puskin (1799–1837) költői művészete, mely az Anyegint
már a realizmus módszerével alkotja meg. Az orosz irodalom hatását a
reformkorban még nem tapasztaljuk; ez még {370.} csak az ismerkedés korszaka.
Az elsők, akik felfigyeltek rá: Toldy Ferenc és Kazinczy Gábor. A kor nagy orosz
írói közül Puskin egy elbeszélését, Lermontov (1814–1841) Korunk hőse című
regényének egy részletét és Gogol három novelláját olvashatta magyarul a
reformkori közönség.
A magyar romantika elsősorban azoknak a népeknek a romantikájával mutat rokon
vonásokat, amelyek ebben az időben nemzeti létükért, függetlenségükért küzdöttek.
Az olasz Leopardi (1798–1837) és Vörösmarty költészetében egymásra való hatás
nélkül is hasonló témák, hangulatok bukkannak elő, és Giovanni Berchet (1783–
1851) is Vörösmartyéhoz hasonló bátorsággal támadta a Szent Szövetséget. Silvio
Pellico (1789–1854), a Habsburg-elnyomás politikai áldozata, ugyanazokban a
börtönökben szenvedett, mint a magyar szabadság harcosai. A patrióta szellemű
olasz romantika legnagyobb írójának, Manzoninak (1785–1873) főműve (A
jegyesek) 1851-ben jelent meg először magyarul. – A közép-európai elnyomott
népek (csehek, lengyelek, szlovákok) irodalmában, mint nálunk, a húszas években
bontakozik ki a romantikus irányzat, és – ugyancsak mint nálunk – többnyire a
népiességgel együtt jelenik meg. A lengyel romantika legnagyobb képviselői Adam
Mickiewicz (1798–1855) és Juliusz Slowacki (1809–1849). Mickiewicz politikai-
vatesi öntudattól áthatott, patetikus hangú írásaiból Kazinczy Gábor fordít először
(Zarándokság könyvei, Athenaeum, 1839); a lengyel irodalom tolmácsolói közé
tartozik Sárosi Gyula; a két nép közös sorstudatáról a reformkori magyar költészet
számos szép lírai alkotása vall (Vörösmarty, Bajza stb.). A cseh romantika vezető
egyéniségei Čelakovsky (1799–1852) és Erben (1811– 1870), egyszersmind
népdalgyűjtők, népi formákkal él Mácha (1811–1836), lírája is. A szlovák
irodalomban Ján Kollár (1793–1852), a nemzeti öntudat ébresztője állítható
párhuzamba a magyar romantikusokkal; a románoknál Negruzzi (1808–1868)
Jósikának, Bălcescu (1819–1852) Vasvárinak rokona. Arról, hogy a magyar
szellemi élet figyelemmel kísérte a szomszéd népek irodalmi mozgalmait,
Toldynak a cseh és a lengyel irodalomról írt cikkei tanúskodnak a Tudományos
Gyűjteményben és a Tudománytárban.
A romantika, miközben szakított a megelőző, klasszicista költészet normáival,
gondot fordított arra, hogy a világirodalom korábbi századaiból "kikeresse" azokat
az írói műveket, amelyekben újszerű törekvéseivel rokon vonásokat ismerhetett fel.
A romantikusok különösen Shakespeare és a spanyol drámaírók alkotásaiért
lelkesedtek, azokra szerettek mint ősökre hivatkozni és a romantikának nálunk is
egyik jellemző vonása és hasznos eredménye az, hogy e művek többé-kevésbé
ismertté váltak, hatottak, a Shakespeare-kultusz pedig első virágkorát élte. A
schlegeli dramaturgiában (Shakespeare mellett) mintaképül ajánlott Calderóntól A
zalameai bírót Gaal József fordította le 1843-ban (ez idő tájra esnek első
Cervantes-tolmácsolásaink is, Lukács Móric munkái), a spanyol drámai verselés
hatása pedig a Csongor és Tündében könnyűszerrel felismerhető. Shakespeare
fordítói részben még németből dolgoznak, részben már az angol eredetit
tolmácsolják. Döbrentei Gábor 1830-ban a Macbethet adja ki, Náray Antal 1839-
ben a Rómeo és Júliát; Vajda Péter Hamlet-fordítása kéziratban maradt. Az első
művészi értékű Shakespeare-tolmácsolás Vörösmartyé (Julius Caesar, 1840).
Shakespeare műveit nagy figyelemmel olvassa Kölcsey a pozsonyi országgyűlés
idején; színpadi elterjedéséért sokat tesz Egressy Gábor; elismertetését elméletileg
Henszlmann {371.} Imre alapozza meg. Összes színművének lefordítására először
Lemouton Emilia vállalkozik (öt drámával készül el, 1845-től), de munkája
alacsony színvonalú. Shakespeare leglelkesebb bámulója e korban Petőfi, aki
a Coriolanust fordítja le (1848) s azt tervezi, hogy Vörösmartyval és Arannyal
együtt teljes Shakespeare-t ad, de a tervet a költő-fordító triumvirátus már nem
tudta megvalósítani.

Realizmus és népiesség a romantikában

A romantika térhódításával egyidejűleg bontakozik ki és teremti meg első
remekműveit a kritikai realizmus, melyet főként a széles társadalomrajz, a lélektani
elemzés s a fennálló társadalom mélyreható bírálata jellemez. Romantika és
realizmus nem mindig állanak szöges ellentétben egymással, irányzataik gyakran,
áthatják egymást, módszereik keverednek, Stendhal (1783–1842) például a
romantika védelmezőjeként lép fel, de ő romantikán a korszerű irodalmat érti, s az
eladdig ismeretlen pontosságú lélekrajz és a társadalmi erőviszonyok hiteles
ábrázolása, a sallangtalan, elemző stílus műveit a realizmus kategóriájába sorolja.
A reformkor még nem ismerte, hazájában is csak a század második felében kezdték
értékelni. Balzac (1799–1850), aki az Emberi színjáték regénysorozatában a pénzre
és hatalmi harcra épült francia társadalom totális képét adta, és akit a kritikai
realizmus mintaképének szokás tekinteni, maga sem vetette meg a
cselekménybonyolítás romantikus fogásait. Őróla már tudomást szerezhetett a
korabeli magyar közönség: Grandet Eugénia című regényét Jakab István már 1843-
ban lefordította. A realista alapfelfogást érzelmes-romantikus elemek színezik
Dickens (1812–1870) műveiben is, melyek a társadalombírálat hangját realisztikus
jelenetekben és romantikus meseszövéssel, maró iróniával és érzelmes részvéttel
szólaltatták meg. Petőfi nagy elismeréssel nyilatkozott róla, és népszerű volt a
magyar olvasóközönség körében is; erről három nagy művének egymást követő
korai fordítása tanúskodik (Martin Chuzzlewit, 1842; Twist
Oliver, 1843; Karácsonyi ének, 1846). Vázlatszerű, könnyed, humoros irodalmi
rajzaival az életkép műfajának kialakulására hatott. A realista szemlélet és
ábrázolás elemei, különösen a negyvenes években, gyakran feltűnnek a magyar
romantikus irodalomban is, s vannak művek, amelyekben uralkodóvá válnak.
Ilyenek elsősorban Eötvös társadalombíráló, irányzatos regényei, egyes szatírák
stb. Illyés Gyula, szellemes hasonlattal, Petőfi némely epikus költeménye (pl. A
táblabíró) és a nagy orosz realisták (Gogol, Goncsarov) között lát "titkos
hajszálcsövesség"-et, természetesen anélkül, hogy közvetlen hatásra gondolna.
(Hasonló vonásokat a magyar és az orosz irodalom realizmusa között Gyulai Pál
már a múlt században észrevett.) A romantikus kor magyar irodalmának realista
színezete általában hazai fejlemény, a társadalombírálat igénye hozta létre.
A realizmus tendenciáival összefonódva különleges szerepet tölt be a reformkori
magyar irodalom, arculatának kialakításában az irodalmi népiesség. Az elnevezés,
amelyet Horváth János kiváló monográfiája honosított meg, némileg félrevezető. A
népiesség ugyanis nem pusztán irodalmi jelenség, hanem a nép (a parasztság)
társadalmi súlyának, növekvő politikai szerepének irodalmi {372.} vetülete.
Jelentkezése a felvilágosodás és a nyelvújítás korában, kibontakozása a
reformkorban elválaszthatatlan a polgári nemzettudat kialakulásának történelmi
folyamatától. Esztétikai értékét a mögötte rejlő nemzet-értelmezés haladó, illetve
korlátozott volta szabja meg. A magyar nemzettudat kialakulásának jellemző
sajátossága, hogy benne a parasztinak nagy szerep jutott. A polgári átalakulás
vezető ereje, a feudális kötöttségű nemesség, függetlenségi törekvéseiben a 18.
század végétől kezdve nemzeti jellegének hangsúlyozása végett is a nép
(parasztság) kultúrájához, művészetéhez fordult. Eleinte ez még nem volt politikai
jellegű érdeklődés, és ha hozott is esztétikai eredményeket (Dugonics szó- és
kifejezéskészlete, népi táj és élet egyes elemeinek irodalmi megjelenítése Orczynál,
Kisfaludy Sándornál stb.), patriarkális, provinciális elemei voltak túlnyomóak.
Éppen ezért a felvilágosodás kimagasló írói, mint Kazinczy, s kezdetben Kölcsey,
fenntartásokkal fogadták. Csokonai és Fazekas kísérelte meg – klasszikus
eredménnyel – a népiesség összekapcsolását a társadalmi haladás felvilágosodott
szellemével. A 19. század harmadik évtizedében a népiességnek új szakasza
kezdődött. A korábbi spontán törekvést kiegészítette a romantikának a népmese
iránti érdeklődése. A romantika ebben a műfajban a fantázia korlátlanságának
világát csodálta. Ez a romantikus népiesség nálunk főleg Vörösmarty epikájának
tündéries alkotásaiban érvényesült. Erős hatása mutatkozik nálunk Herder
munkásságának is, aki a népköltészetet a régivel és a nemzeti esztétikum
karakterével kötötte össze. A népdalok felfedezése, gyűjtése e korban
világjelenség; a szerb népi énekeket olyan írók mutatják be Európának, mint
Goethe, Mérimée. Velük egyidőben Kölcsey a magyar népdal "tónját" igyekszik,
fáradságos munkával, elsajátítani; Nemzeti hagyományok című tanulmányában a
népiesség irodalmi szerepének elméletét dolgozza ki, irodalmunk tartalmi és
esztétikai megújulásának, kifejlesztendő nemzeti karakterének alapját és forrását a
népi hagyományban jelölve meg. ("A való nemzeti poézis eredeti szikráját a
köznépi dalokban kell nyomozni.")
A népdalírásnak kétféle elmélete és költői gyakorlata alakult ki ekkor. Kölcsey a
parasztdal szellemét, szerkezetét, belső formáit "találgatta", hogy a maga érzéseit,
mondanivalóját, a népdal esztétikai inspirációja szerint önthesse formába.
Kisfaludy Károly nem a követni-akarás, hanem a jóindulatú leereszkedés
gesztusával közeledett a népköltészethez: nem tanulni akart tőle, inkább tanítani
akarta, nem a műköltészetet kívánta a népivel megtermékenyíteni, hanem a
műköltői magatartás alkalmazásával szerette volna a népdalt megnemesíteni.
Kölcsey gyakorlatát elméletileg Bajza, Kisfaludy Károly népdalfelfogását Toldy
Ferenc támogatta. Vörösmarty mindkét módszerrel élt: egyaránt írt népies
helyzetdalokat és népi hangon megszólaló, személyes mondanivalójú műköltői
szerzeményeket. Az irodalmi népiesség elbeszélő költészetünket is
megtermékenyítette. Dugonics a régit a paraszti visszavetítésével kísérelte meg
rekonstruálni, s nyomában mind nagyobb érdeklődés támadt fel a régiség s a
populáris ízlés, a krónikás- és ponyvairodalom hagyományai iránt. Ennek az
inspirációnak legmagasabbrendű kifejezései a Csongor és Tünde és
a Toldi. Behatolt a népiesség a prózába is (alföldi alakok, jelenetek), a német
romantikus drámák haramiái nálunk betyárrá változtak át, a színművekben
népdalbetéteket kezdtek énekelni, s a Peleskei nótáriussal a Hortobágy
atmoszférája a színpadon is megelevenedett. {373.} A Kisfaludy Társaság 1841-
ben kitűzött pályatételének címe – Mit értünk nemzetiség és népiesség
(Volkstümlichkeit) alatt a költészetben? – azt mutatja, milyen erősen foglalkoztatta
e kor íróit a népi és nemzeti összefüggése. A kérdésre azonban nem a beérkezett
pályaművek adták meg a leghelyesebb választ, hanem a bírálóbizottság tagjának,
Szontagh Gusztávnak véleménye, mely az irodalmi népiességet a magyar
társadalom politikai fejlődésével, a nemzetfogalom szélesedésével állította
párhuzamba. Találó megállapítása szerint Kisfaludy Sándor számára a nemzetet
csak a nemesség jelentette, öccse Károly már a népet is beleértette e fogalomba,
Vörösmarty az egész nemzetet tartotta számon, "Krizát végre a democratiai
állásponton találjuk; ő már felszabadító népevangéliumáról szól, hogy a szegény
magyar parasztgyereknek is legyen hazája". Erdélyi János tanulmányaiban az az
újszerű, hogy a népköltészetben az egyetemes "legtisztábban emberinek" jelenlétét
hangsúlyozta, és nemcsak mint a nemzeti formák letéteményesét elemezte
mindenkinél behatóbban, hanem gazdag tematikájának, valóság-szemléletének,
"átlátszó tiszta nemes előadásának" tanulságait mint a realizmus elméleti alapját
igyekezett beilleszteni esztétikai rendszerébe. A romantikus eszményítéssel
szemben a népköltészetre hivatkozott: "szeretnők látni ... miképpen fogják
besorolhatni esztétikájuk és a költészet körébe a nép költészetét azok, kik az
idealizmus vallói ..." S eljutott a következtetésig: "Tanulni a népet, az életet, beállni
e tengerbe ... ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége ... Tenger a nép, az élet.
Ha belőle merít a költő, lesz aki őt hallgassa." Erdélyi János elmélete és
népdalköltészete már Petőfi felfogásának és gyakorlatának közvetlen előzménye.
A János vitézben és Arany Toldijában a nép már megszűnt "paraszt" lenni,
nemzetté vált. Arról, hogy Petőfi hogyan értelmezte a népiesség történelmi szerepét
irodalomban és politikában, a legvilágosabban Aranyhoz írt levelének program-adó
szavai tanúskodnak: "A népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt
tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a
politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes
kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egypár ezren
henyélhessenek és élvezzenek."

Zene és képzőművészet
A romantika mint korszakmeghatározó, általános művészeti irányzat természetesen
nemcsak az irodalmat hatotta át. A 19. század a romantikus zene és művészet
százada Európában és nálunk egyaránt. Sajátos vonása a romantikának, hogy a
különböző kifejezési módok és műfajok összeolvasztására, a romantikus
életérzésnek valamiféle általános művészi kifejezésére törekedett ("Gesamtkunst" –
Wagner elnevezése szerint). A költői és a zenei mondanivaló egyesítésének igénye
érvényesül Berlioz és Liszt programzenéjében is. A romantikának nemzeti formára
való törekvését a zenében Chopin és Liszt valósította meg. Liszt pályafutása
buzdító példa a reformkori magyar írók és művészek számára. A nemzeti zene
megteremtésére irányuló szándék jellemzi a korszak dalszerzőit (Rózsavölgyi
Márk, Egressy Béni) és a lassan kibontakozó magyar operairodalmat. Az első
magyar daljáték Ruzicska {374.} József: Béla futása (1822). A nemzeti opera első
sikerei Erkel Ferenc nevéhez fűződnek. Hunyadi László című operáját, mely Tóth
Lőrinc drámája alapján készült, 1844-ben mutatták be. Egyidejűleg tért hódítottak a
hazai színpadon a külföldi romantikus operaszerzők (Rossini, Bellini, Donizetti,
Weber, Meyerbeer, Verdi) alkotásai. Népies zene és irodalom találkoztak a
negyvenes évek népszínműveiben. Mint a Nemzeti Színház zeneigazgatója és
zenekritikus nagy mértékben elősegítette reformkori zenekultúránk kifejlődését
Mátray (Rothkrepf) Gábor, a Regélő és a Honművész szerkesztője. A
képzőművészetekben a fejlődés csak lassan indult meg nálunk. A 19. század első
felében még a klasszicizmus az építészet uralkodó stílusa, és csak a negyvenes évek
végén jelennek meg itt-ott a romantikára jellemző neogótikus motívumok. A
magyar klasszicista építészet nemcsak sikerült művészi alkotásokat hozott létre,
Pesten éppúgy, mint vidéken, hanem nagyszabású középületek alkotásával a
nemzeti öntudatot is hatásosan erősítette. Legnagyobb képviselői a bécsi eredetű,
de magyarrá lett Pollack Mihály (1773–1855), akinek a nemzet életerejét és
méltóságát kifejező alkotásai a Nemzeti Múzeum és a régi Vigadó; az első pesti
szépészeti bizottság építészvezetőjének fia, Hild József (1789–1867), aki főleg az
1838. évi árvíz után játszott nagy szerepet az újjáépítésben. Szobrászatunk is a
klasszicizmus szellemében kezd kibontakozni. Ferenczy István (1792–1856)
Itáliában tanult a klasszicizmus mestereitől (Canova, Thorwaldsen) és még ott
készítette el két nagy művét (Csokonai mellszobra és a Pásztorlányka). Itthon
Vörösmarty és a magyar írók támogatták nagyszabású tervét (Mátyás király
emlékműve), melyet Széchenyi nagyzolónak tartott; a terv végül is nem valósult
meg. Ferenczy István műve Kisfaludy Károly és Kölcsey emlékszobra; a
költségeket társadalmi gyűjtésből fedezték. A romantikus festészet éles
színellentétekre, gazdag koloritra, tematikában a szenvedélyes és megrázó
mozzanatok ábrázolására törekedett (Géricault, Delacroix) és alkalmas volt
forradalmi eszmények kifejezésére is; kedvelte a történelmi témákat, később a
müncheni iskola (Piloty) munkásságában a romantikus múltidézés teátrális
ábrázolásba merevedett. A magyar festészet a 19. század első felében a
klasszicizmus és a romantika közti átmenetet mutatja. A megrendelők elsősorban
arcképeket várnak a festőktől; nagyarányú történelmi kompozíciókra csak az 1850
utáni időszakban kerül sor. A kor reprezentatív művésze Barabás Miklós (1810–
1898), megfestette a kor csaknem minden jelentős közszereplőjét. Életképei az
irodalmi életkép műfajával állíthatók párhuzamba; az
egyikhez (Cigánykaraván) Petőfi írt verset. Nagyobb mértékben mutat romantikus
vonásokat Kisfaludy Károly festészete (Tengeri vihar, Éjjeli szélvész). A kor nagy
tájképfestője Markó Károly (1791–1860). Borsos József (1821–1883) szintén
arcképeivel aratott sikert. A kor romantikus művészeti ízlésének jellemző eszközei
(és formálói) azok a rézmetszetek, melyek az irodalmi almanachokat díszítették.

{376.} A szellemi élet reformja az 1820-as-30-as években

FEJEZETEK

 49. SAJTÓVISZONYOK
  50. SZÉCHENYI ISTVÁN (1791–1860)

 51. AZ AKADÉMIA ÉS A KISFALUDY TÁRSASÁG

 52. SZÍNÉSZETÜNK A NEMZETI SZÍNHÁZ MEGALAKULÁSA UTÁN

49. SAJTÓVISZONYOK

FEJEZETEK

 Irodalmi és kritikai lapok

 Ismeretterjesztő és tudományos folyóiratok

 Politikai hírlapok

 Irodalom

A Napóleon bukását követő lassú politikai és társadalmi erjedés új feladatok elé

állította a magyar időszaki sajtót, és a korábban elhallgattatott lapok, folyóiratok
helyébe fokozatosan megteremtette a közvélemény új orgánumait. A sajtó
fejlődését erősen gátolta a cenzúra, s ezért a haladó politikai erők egyik legfőbb
célul tűzték ki a sajtószabadság kivívását vagy legalább a cenzúra hatalmának
csökkentését.
A sajtót béklyóban tartó cenzúra ellen már az 1790-es években feliratokban
tiltakoztak a megyék. Ez a mozgalom az 1820-as években erősödött meg újra. A
közvetlen okot egy 1820-ban megjelent rendelet szolgáltatta, amely már a külföldi
tudományos folyóiratokat is a tilalmas művek indexére tette. A tiltakozó megyék
feliratukban már-már egészen korszerű hangot ütöttek meg, így Bars megye 1823-
ban: "Vajjon hasznos-e a felnőttet is ama bölcsőbe szorítani, amelyben a csecsemő
ringattatott? ... A hírlapok a külföldre nézve, mindmegannyi barátságos levelek,
melyek által a nemzetek egymással közlekednek, az eseményeket, előhaladásokat,
sóvárgásaikat egymással tudatják ... A belállapotok tekintetében pedig a hírlapok
orgánumai a közvéleménynek, mely mint a tó, ha annak szabad kifolyás engedtetik,
ezernyi erekben szétterjedve, termékenyít lefolyásában, míg ha elébe gátak
vettetnek, felduzzadva ezeket szétrombolja s pusztítva ront mindent, mi folyamát
akadályozza." A nemesi tiltakozások többsége azonban a cenzúrát nem
korszerűtlensége miatt támadta, hanem csak azért, mert azt mint királyi jogot
alkalmazták. Az 1830. évi országgyűlésen gróf Dessewffy József kifejtette nézeteit
a sajtószabadságról, és véleményét 1831-ben Lipcsében nyomtatásban is
megjelentette. A cenzúrát Dessewffy nem eltörölni akarta, hanem csak az udvar
kezéből kivenni, királyi jogból nemesi-rendi joggá változtatni. A konzervatív
nemesség túlnyomó része azonban még ezt is veszélyesnek tartotta, s jogos
keserűséggel mondta Kölcsey 1832-ben: "Mi még sajtószabadságra meg nem
értünk." Az a kísérlet, amely 1830-ban és 1832-ben a cenzúra hatáskörébe nem
tartozó külön országgyűlési újság megteremtésére irányult, ezért maradt sikertelen,
noha Kölcsey maga volt a mozgalom egyik vezetője.

{377.} Irodalmi és kritikai lapok

A korszak első jelentős új orgánuma irodalmi évkönyv, almanach volt:
az Aurora. Az almanachok külföldön is fontos szerepet játszottak ebben az időben,
különösen Németországban. A polgárság igényeit, elsősorban a női olvasók ízlését
tartották szem előtt, s egyben a polgári átalakulás előkészítői voltak, mint például
az orosz dekabristák híres kiadványa, a Sarkcsillag. Az Aurorát Kisfaludy Károly
indította meg 1821-ben. Kiadását Trattnernál, a Tudományos Gyűjtemény
kiadójánál határozták el, de a tőkét többen adták össze, elsősorban Kisfaludy
Sándor és Kultsár István, a lapszerkesztő. Kisfaludy Károly pontosan elszámolt az
összegekről, és amikor Esterházy herceg "felülfizetést" akart adni az Aurora egy
példányáért, Kisfaludy nem fogadta el. A főúri mecénások kora lejárt, a polgári
lapkiadás módszerei léptek előtérbe. Nemcsak anyagi bázisát tekintve, hanem
tartalmában is újat hozott az Aurora. A szerkesztésben szigorúbban érvényesültek
meghatározott szempontok, úgy, ahogy azt addig a magyar folyóiratokban – talán
Batsányi rövid korszakát kivéve – nem tapasztalhattuk. A nehézkes régebbi írók –
Dessewffy, Kis János, Döbrentei – fokozatosan kiszorultak, viszont Bajza és
Vörösmarty korai verseit örömmel üdvözölte Kisfaludy. A hangot egyre inkább ez
a fiatal nemzedék adta meg, amely mind nyíltabban szembehelyezkedett Kazinczy
merev klasszicizmusával. A puszta nyelvművelés ideálja helyére a nemzeti
romantikát állították. Az Aurora írói köre összeforrott a reformországgyűlések
hazafias mozgalmaival, s ezért jutott Széchenyi István arra a gondolatra, hogy az
általa tervezett első magyar politikai lap szerkesztőjéül Kisfaludy Károlyt szemelje
ki.
Az Aurora mellett, sőt előtt, több almanach-szerű vállalkozás indult meg: Igaz
Sámuel Zsebkönyve (1821) majd Hébéje (Bécs, 1823–1826), Kovacsóczy
Mihály Aspasiája (1824) stb. Ezek azonban rövid életűek voltak.
Az Aurorával egyidőben indult meg a Szépliteratúrai Ajándék (1821– 1828), a
Tudományos Gyűjtemény irodalmi melléklapja. Ezt Szemere Pál szerkesztette, aki
elsősorban Kazinczy tanítványainak írásait közölte, főként verseket, többek közt
Kölcseytől, Kisfaludy Károlytól is. Amikor 1828-ban Vörösmarty vette át a
Tudományos Gyűjtemény szerkesztését, Koszorú (1828–1844) címmel új
melléklapot indított. Leginkább ő is a fiatal írókat szerepeltette, s a színvonalat
magasabbra emelte.
A húszas évek közepén két folyóirat indul: a Felsőmagyarországi Minerva és
az Élet és Literatura. Az előbbit Dessewffy József indította meg Kassán. A főrangú
folyóiratalapító lapját az arisztokrácia és a vagyonos nemesség számára készítette,
1833-ig jelent meg, de számottevő közönséget nem tudott biztosítani magának, az
előfizetők száma 250–400 között mozgott. Az írók közül elsősorban Kazinczy és
követői támogatták, akik egyre jobban kiszorultak az Aurorából.
Az Élet és Literaturát, az első magyar esztétikai folyóiratot Szemere Pál
szerkesztette Pesten. Fő munkatársa Kölcsey Ferenc volt, s az ő tanulmányai
biztosították a folyóirat színvonalát és jelentőségét. A lap címét 1827-ben
Muzárionra változtatta, 1829-től szünetelt, s új folyama 1833-ban indult, de a
következő évben már nem jelent meg: Szemere különcködő szerkesztői eljárásai
elszigetelték a lapot a sajtó fellendülése korában. {378.} A következő új, jelentős
lapalapítást Kisfaludy Károly, Bajza és Toldi kezdeményezte. 1831-ben indították
meg a Kritikai Lapokat, amely szabálytalan időközökben 1836-ig jelent meg. A
szerkesztő Bajza József írta a legtöbb cikket, de a triász másik két tagjának is több
írása jelent meg itt. Éles kritikákkal igyekeztek kiszorítani az irodalomból a főúri
idősebb írókat. A Kritikai Lapok hasábjain folyt le a Conversations-Lexikon-per.
1834-ben megszűnt a bécsi Magyar Kurir. A folytatás jogáért Bajza és Toldy együtt
folyamodott, de nem kaptak engedélyt politikai lap indítására, mert különösen
Bajzának "egész forradalmi híre volt". Ekkor irodalmi folyóiratot alapítottak:
az Athenaeumot (1837–1843) és melléklapját, a Figyelmezőt (1837–1841). Az
Athenaeumban vegyesen jelentek meg tudományos közlemények és irodalmi
művek. A Figyelmező kritikákat és polémiákat tartalmazott, s rendszeresen
foglalkozott színibírálattal. Bajzáék az addig általános német orientáció helyett a
polgáribb szellemű francia irodalom felé fordultak. Hozzászóltak politikai
kérdésekhez is: közölték Vörösmarty cikkét, amely Kossuth és Széchenyi vitájában
Kossuthot támogatta. A konzervatív tábor megpróbálta felvenni a harcot a folyóirat
haladó eszméivel. A reakciós Hírnök hasábjain Csató Pál sorozatosan támadta az
Athenaeumot, Bajzáék azonban teljes sikerrel verték vissza ezeket a támadásokat.
1841-től az Athenaeum népszerűsége csökkent, mert az érdeklődés a politikai
harcra terelődött: Kossuth Pesti Hírlapja lett a haladás ügye mellé állók legfőbb
olvasmánya.
Az 1830-as évek elején új folyóirattípus jelent meg a magyar sajtóban: a divatlap.
A nyugati országokban ekkor már igen elterjedt és népszerű volt ez a laptípus:
irodalmi folyóirat, amelyhez néhány – többnyire színes – divatképet csatoltak, hogy
a női olvasók köréből mennél több előfizetőt szerezzenek. Az első magyar nyelvű
divatlap, a Regélő, 1833-ban indult meg. A szerkesztő, Mátray
Gábor, Honművész címmel melléklapot is adott hozzá. Kevés számottevő irodalmi
művet közölt, legnagyobb részt rövid hírek, dilettáns verselmények, adomák,
életrajzok töltötték meg az egyes számokat, de a Honművész honosította meg
nálunk a rendszeres színházi kritikát. Munkatársai: Garay János, Frankenburg
Adolf, Nagy Ignác, Kunoss Endre itt szereztek szerkesztési tapasztalatokat, s
később mindnyájan szerkesztettek lapot. A Regélő 1841-ben szűnt meg.
Ugyancsak 1833-ban Kassán is indult divatlap Szemlélő címmel. A szerkesztő,
Kovacsóczy Mihály, csak azzal a feltétellel kapta meg a lapengedélyt, hogy
politikai cikket nem közöl. Ezt Abaúj megye nemessége sérelmesnek találta, s
feliratban jelentették ki, hogy a rendelkezést nem tartják maguk számára kötelező
érvényűnek. A Szemlélő félévi megjelenés után megszűnt, de Kovacsóczy 1836-
ban feltámasztotta, és újabb másfél évig fenntartotta.
1834-ben Munkácsi János Rajzolatok címmel indított Pesten divatlapot. A lap
jellege közel állt a Regélőéhez, s részben ugyanazok a munkatársak írtak bele: az
Athenaeum ellenzéke. A lap címe többször változott (Budapesti Rajzolatok,
Sürgöny). 1840 végén a lapengedélyt Landerer Lajos vásárolta meg és a Sürgöny
folytatásaként indította meg 1841-ben a Pesti Hírlapot.

{379.} Ismeretterjesztő és tudományos folyóiratok

Az 1830-as évek közepén jelentek meg az első képes ismeretterjesztő folyóiratok:
1834-ben, Pozsonyban a Fillértár Orosz József szerkesztésében, és ugyancsak
1834-ben, Lipcsében, a Garasos Tár, melyet Vajda Péter szerkesztett. A Garasos
Tár képei már fametszetesek (szemben a Fillértár litográfiáival), vagyis olcsóbb
technikával készültek. Vajda Péter többnyire az angol Penny-Magazin és a német
Pfennig-Magazinból fordított cikkeket közölt nevezetes épületekről, híres
emberekről, exotikus állatokról és növényekről stb. Mindkét képeslap hamarosan
megszűnt, Vajdáé már a tizenkettedik szám után.
A magyar sajtó fejlődését mutatja, hogy a korábbi, általános jellegű, vegyes
tartalmú folyóiratok mellett az 1830-as években megjelennek az első tudományos
folyóiratok, köztük az első szakközlönyök is. Az 1834-ben
megindult Tudománytár az Akadémia folyóirata volt. Valamennyi tudományág
köréből hozott közleményeket, eredeti cikkek mellett sok fordítást, és rövid
cikkekben rendszeresen beszámolt a külföldi tudományos élet eseményeiről.
Negyedévi megjelenése azonban nem biztosított kellő aktualitást. Előbb Toldy
Ferenc, 1835-től Csató Pál szerkesztette. 1837-ben két sorozatra bontották, s az
önálló tanulmányokat Értekezések címmel külön kötetben közölték. Ezt a sorozatot
Luczenbacher (Érdy) János szerkesztette. A másik sorozat tartalmazta a
könyvszemlét Almási Balogh Pál szerkesztésében. A folyóirat színvonala magas
volt, elsősorban az akadémiai tagok cikkei jelentek meg benne, széles
olvasóközönséget azonban nem tudott magának biztosítani s 1844-ben megszűnt.
1831-ben indult az első orvostudományi folyóirat, az Orvosi Tár Bugát Pál és
Toldy Ferenc szerkesztésében. 1833 végén az előfizetők csekély száma miatt
átmenetileg megszűnt, Bugát azonban Flór Ferenccel 1838-ban újra megindította, s
attól kezdve 1848 végéig meg is jelent.
1832-ben indult Angyalffy Mátyás szerkesztésében a Magyar Gazda, amely a
korábbi Mezei Gazdák Barátja folytatása volt. 1837-ben a Gazdasági
Egyesület Gazdasági Tudósítások (1837–1841) című szakfolyóiratot alapított,
Balla Károly pedig Kémlő (1836–1837) címmel indított a mezőgazdaság, az ipar és
a kereskedelem kérdéseivel foglalkozó folyóiratot.
A folyóiratirodalom egyrészt megújuló tartalmával szolgálta a haladás ügyét,
másrészt változatos formáival (almanach, kritikai orgánum, irodalmi és divatlap,
tudományos folyóirat), s egyben-másban a politikai sajtó szerepét is vállalta,
különösen az Athenaeum és a Figyelmező, melynek szerkesztői, ha a politikai
köztársaság eszméjét nem hirdethették is, mindenesetre megvalósították az
egyenlőségre és egyedül a tehetség elsőbbségére alapított "respublica litterariát".

Politikai hírlapok
A politikai sajtó terén a döntő lépést a feudális kormányzat megnehezítette. Először
Széchenyi körének sikerült lapengedélyhez jutnia: a Jelenkor 1832-től kezdve
jelent meg, eleinte hetenként kétszer (ekkor még ez volt az általános: csak a
negyvenes évek közepén tértek rá a lapok a heti négyszeri megjelenésre, {380.} az
első napilapok 1848-ban indultak). A Jelenkor kiszemelt szerkesztője, Kisfaludy
Károly, az előkészületek közben meghalt; utódja Vörösmarty lett volna Helmeczy
Mihállyal, mint segédszerkesztővel, a lapengedélyt azonban Helmeczy nevére
kérték, mert neki jobb összeköttetései voltak. Helmeczy az engedély birtokában
aztán teljesen magához ragadta a lapot és szerkesztette 1848-ig. A Jelenkor nem
vált olyan orgánummá, amilyennek azt Széchenyi elgondolta. Rendszeresen közölt
ugyan beszámolókat a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság
működéséről, a Lánchíd terveiről, a Vaskapu szabályozásáról, a magyar
színészetről és az épülő Nemzeti Színházról, politikai cikkeket azonban csak a
Pressburger Zeitung nyomán hozhatott, s a magyar országgyűlésről is csak egészen
röviden tájékoztathatta olvasóit. Nagyobb teret szentelt Helmeczy a külföldi
híreknek, különösen a Széchenyi által is mintaképnek tekintett Anglia eseményeiről
számolt be részletesen. Széchenyi maga keveset írt a Jelenkorba, de tanácsaival
irányítani igyekezett Helmeczyt. Cikkei elsősorban a melléklapban,
a Társalkodóban jelentek meg. A Társalkodó vegyes tartalmú volt, különösen
gazdasági kérdésekkel foglalkozott sokat, de verseket, elbeszéléseket is közölt.
Kölcsey, Eötvös, a fiatal Madách és Tompa írásaival is találkozunk benne. A
politikai sajtóban a jelentős fordulatot nem a Jelenkor, hanem Kossuth kéziratos
újságjai hozták meg. Már az 1825-i országgyűlésen elhangzott javaslat a rendek
tanácskozásainak nyilvánossá tételére, a többség azonban elégnek tartotta, hogy a
követek beszámolnak a megyegyűléseken. Az 1832–36. évi országgyűlésen lépett
fel Kossuth Lajos, aki az ellenzék vezéreinek, Kölcseynek és Wesselényinek a
támogatásával megindította – kéziratos formában – az Országgyűlési
Tudósításokat. Az első szám 1832. december 17-én, az utolsó (314. szám) pedig az
országgyűlés bezárásakor, 1836. május 15-én jelent meg. Kossuth az üléseken
jegyzeteket készített, s ezek alapján állította össze tudósításait, amelyeket az
országgyűlési ifjúság másolt le a szükséges példányszámban. Eleinte negyven,
később hetvenkét példányban készült a kéziratos lap. A másolás nehézkes és
költséges volta miatt Kossuth hamarosan áttért a kőnyomatos sokszorosításra. A
rendőrség ezt az alkalmat használta fel arra, hogy megfojtsa Kossuth vállalkozását:
a sajtót elkobozta. Kossuth ekkor egy időre eltávozott Pozsonyból, s a tudósítások
folytatását addigi társára, Orosz Józsefre bízta. Amikor Kossuth visszatért, Orosz a
reakciós tábor szolgálatába állt s Diéta-Közlő címmel ellenlapot indított, 1837-ben
pedig lapengedélyt kapott, s a haladás ellen küzdő Hírnök szerkesztője lett, a "trón
és oltár védelmében". Az Országgyűlési Tudósítások a rendek tárgyalásainak
nemcsak egyszerű kivonata volt, hanem Kossuth megtalálta a formáját annak, hogy
a közvéleményt a haladás szellemében befolyásolja. Az ellenzéki beszédeket,
Kölcsey, Deák, Széchenyi, Wesselényi felszólalásait nagyobb terjedelemben
közölte, mint a reakciós beszédeket, s az utóbbiakat gyakran gúnyos
megjegyzésekkel kísérte. Az egyes számok végén röviden összefoglalta az utolsó
nap eseményeit. Ezek az összefoglalások igen hatásos politikai cikkek: a Pesti
Hirlap későbbi vezércikkeinek előfutárai. Az Országgyűlési Tudósításoknak –
alacsony példányszáma ellenére – jelentős hatása volt, s az egyes megyék erősödő
ellenzéki nemességét szervezte a további küzdelmekre. Az országgyűlés után
Kossuth Törvényhatósági Tudósítások címmel folytatta politikai újságírói
tevékenységét. A megyék {381.} politikai harcairól tájékoztatta olvasóit,
ugyancsak kéziratos formában. Nem egyedül Kossuth alkotása: az ország
különböző részein működő levelezők tudósították a lapot; Kossuth e beszámolókat
a maga megjegyzéseivel kísérte. Hangja még élesebb volt, mint az Országgyűlési
Tudósításoké. Az elnyomó kormányzat előbb betiltani próbálta, de a megyék
Kossuth mellé álltak, s feliratokban tiltakoztak a betiltás ellen. Szatmár megye
nevében Kölcsey írta, hogy Kossuth "személyében fenálló törvényeink, polgári
jussaink ellen sérelem követtetett el". A kormány ekkor erőszakosabb megoldáshoz
folyamodott: 1837 májusában Kossuthot elfogták, majd "felségsértés" címén
négyévi börtönre ítélték. Kossuth perbefogásával és elítéltetésével a magyar
politikai sajtó újjászületése a következő évtizedre tolódott át.

50. SZÉCHENYI ISTVÁN (1791–1860)

FEJEZETEK

 Kiadások

 Irodalom
A reformkori átalakulás programjának első nagy megfogalmazója Széchenyi István
volt. Kossuth a "legnagyobb magyar"-nak nevezte, mert "ujjait a kor ütőerére tevé
és megértette lüktetését, százados hatásra számított lépései sem korán, sem későn
nem érkeztek". Politikai és gazdasági írásai és tettei az irodalmat is nagy mértékben
befolyásolták. Az írók a nagy reformer legelső hívei között voltak, átvették és
műveikkel tovább sugározták eszméit.
Széchenyi István gróf 1791-ben született Bécsben. Apja, Széchényi Ferenc a
felvilágosodással rokonszenvezett, a Martinovics-mozgalom vérbefojtása után
azonban teljesen visszavonult, vallásos buzgóságba merült, s fiának szavai szerint
"mint magyar reménytelenül szállott sírjába". Maradandó alkotása, létesítménye, a
Nemzeti Múzeum könyvtára, mely ma is az ő nevét viseli. István fia katonai
pályára lépett, kitüntette magát a Napóleon elleni hadjáratban, fiatal korát utazások
és hol könnyű, hol tragikusan szenvedélyes szerelmek tették színessé. Vonzódott az
irodalomhoz, a magyar nemesség antikos és jogászi műveltsége helyett kultúráját
az újkori irodalom (Shakespeare, Byron, Schiller, Alfieri, Mme de Staël) és az
akkor modern közgazdasági elméletek alkották (Franklin, Bentham utilitarizmusa).
Mint a korabeli arisztokraták, ő sem tudott jól magyarul, de érdeklődött a
meginduló magyar irodalom iránt, Virág és Berzsenyi ódái, Fáy meséi megragadták
képzeletét. {382.} Az 1825–27. évi országgyűlésen lépett a politikai nyilvánosság
elé. 1825. november 3-án, mikor egy magyar tudós társaság alapításának ügye
került szóba, erre a célra egy évi jövedelmét ajánlotta fel. Később írásaival és
szervező munkájával valósággal motorja lett a reformkori fejlődésnek.
A Lovakrul című könyve (1828) után első nagy alkotása, a Hitel, 1830-ban jelent
meg. E kimagasló jelentőségű politikai és közgazdasági munkájában Széchenyi a
magyar birtokosok hitelképtelenségére mutatott rá s az ősiség eltörlését javasolta. A
könyv a földbirtokos nemességhez fordult: értsék meg a kor szavát, álljanak a
szükséges és halaszthatatlan átalakulás mozgalmának élére, már csak saját
meggazdagodásuk érdekében is, mert azt csupán a nemesi birtok kapitalizálódása
hozhatja meg. Széchenyi reformokat javasolt, úgy vélte, azok elkerülhetővé teszik a
forradalmat, és biztosíthatják osztálya, az arisztokrácia számára a kapitalizmus
viszonyai közt is a vezető szerepet. A nagybirtokos főnemesek nem fogadták
szívesen művét, annál lelkesebben olvasták a megyék elégedetlen és haladásra
fogékony köznemesi körei és a városok elszegényedett nemesi és polgári
értelmisége, s különösen az írók. A könyv hatását fokozta Széchenyi szenvedélyes
előadása.
Ifjú korában írónak készült, stílusa romantikus stílus: gazdag képzeletvilág,
megragadó pátosz, szellemes gúny, szarkasztikus irónia jellemzi, rapszodikusan
halmozza mondanivalóit laza kompozícióban. Nyelve egyenetlen, bár gondja volt
arra, hogy írásait egy-egy íróval átsimíttassa. Szívesen használt új szavakat, sokat
olvasott művei számos nyelvújítási alakot fogadtattak el. Ennél is fontosabb
eszméinek ösztönző hatása az irodalomban. A Hitelnek "honnunk szebblelkü
asszonyai"-hoz intézett lírai ajánlása, a hazaszeretet új erkölcsi koncepciója, mely a
tevékeny hazafiság morálját hirdette, és nagyszerű perspektívát rajzolt a nemzet
elé: ("Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; én azt szeretném hinni – lesz!") –
mindez megragadta az írók képzeletét. A magyar irodalom épp ekkor –
a Hitel megjelenése idején és nem kis mértékben hatására – kezdett a múlton való
révedezés helyett a jövő romantikusán biztató távlatai felé fordulni. Vörösmarty a
Kritikai Lapokban találóan állítja szembe egymással Horvát Istvánt és Széchenyit,
mint a hazafiság két ellentétes felfogásának képviselőit: "Históriát tanulni én is
inkább Horvát Istvánhoz mennék ... de a jövendőség mosolygó tartományiba
inkább Széchenyit ohajtanám kalauznak ... s nekünk most inkább Prometheusra van
szükségünk, mint Epimetheusra." Hogy a Hitel hatása nagy volt, annak az is oka,
hogy a legmegfelelőbb történeti pillanatban érkezett: az 1830-as júliusi francia
forradalom és a novemberi lengyel felkelés évében.
A Hitelt elutasító bírálatok közül Dessewffy József Taglalata volt a
legszínvonalasabb. Széchenyi az ő könyvére válaszul írta 1831-ben második nagy
művét, a Világot (értelme: felvilágosítás). Itt még határozottabban fogalmazza meg
programját, főleg annak kulturális vonatkozású részét: a nemzet fölemelkedését a
kiművelt emberfők sokaságától és az egyesülés szellemétől várja. A Világot 1833-
ban a Stádium követte, mely tizenkét törvényjavaslatban foglalja össze az ország
átalakításának legfontosabb teendőit. A cenzúra nem engedélyezte kinyomtatását,
külföldön jelent meg, példányait úgy csempészték be az országba. E művek
írásával egy időben Széchenyi hatalmas gyakorlati munkába kezd: gyáralapító
társaságot szervez, elkezdi a Lánchíd építésének akcióját, tárgyal a Vaskapu
szabályozásáról, megindítja a dunai gőz-{383.}hajózást, ír az állandó pesti színház
ügyében. Eszméi mind inkább behatolnak az irodalomba. Írói témává lesz a
gyakorlati reformer, az átalakulásért lelkesedő fiatal nemzedék és a konzervatív
öregek ellentéte a nemesi osztályon belül. Fáy András Bélteky háza e téma első
megvalósulása; a regény telítve van Széchenyitől eredő gondolatokkal, és a
reformer eszméit olyan nemesi körök számára is közel hozta, amelyeket Széchenyi
kíméletlenül bíráló modora visszariasztott. A kor költői közvetlenül is szolgálták –
epigrammákkal például – Széchenyi törekvéseit; a lóversenyek serlegeire
legkiválóbb íróink, Kölcsey, Vörösmarty stb. készítettek verses feliratokat,
jelszavakká tömörítve bennük a reformkori hazafiság és polgárerény eszméit.
Széchenyi maga is igénybe vette az írók támogatását, és Kisfaludy Károlyt
szemelte ki megindítandó lapja, a Jelenkor szerkesztőjéül. Az 1833. évi akadémiai
nagyjutalom odaítélésekor már úgy emlegették a fiatal romantikus írókat, az Aurora
körét, mint "Széchenyi pártját", és bár viszonyukat némileg megzavarta az, hogy
Széchenyi velük szemben az intrikus Döbrenteit segítette az Akadémia titkári
pozíciójába, Döbrentei lemondása után már Széchenyi is arra törekedett, hogy
Vörösmartyék köréből kerüljenek ki az Akadémia vezetői, s az új tagok
beválasztásánál is velük tartott. Az írókat gyakran vendégül látta, s ilyenkor
felesége, Seilern Crescentia (özv. gróf Zichy Károlyné; 1836-ban vette őt nőül
Széchenyi!) és leányai magyar költeményeket szavaltak.
Az 1839–40. évi országgyűlés bizakodással töltötte el Széchenyit. A bécsi udvar
engedményekre kényszerült, szabadon bocsátotta a bebörtönzött hazafiakat, de
Széchenyi úgy vélte, hogy a kormánnyal egyetértésben is meg lehet valósítani az
átalakulást. Ez az illúziója olyan erős volt, hogy amikor Kossuth megindította a
Pesti Hírlapot, s abban radikális hangot ütött meg, Széchenyi rosszalta agitációját.
A Kelet népében (1841) azzal vádolta Kossuthot, hogy izgatásának következménye
forradalom lesz, vagy – ha Bécs kerekedik felül– önkényuralom. Az írók többsége
a két politikus vitájában Kossuthnak adott igazat, Vörösmarty, Eötvös, sőt még az
óvatos Fáy is. Széchenyi a Politikai programtöredékekben folytatta Kossuth
politikájának bírálatát, és igyekezett gátakat emelni az érlelődő forradalom elé.
Elgondolásait Bécs segítségével próbálta megvalósítani, s elvállalta a
közlekedésügy kormánybiztosának hivatalát. A nemzeti fölemelkedést a Habsburg-
birodalom keretében is elérhetőnek vélte, s ezzel egyre jobban elszigetelődött a
reformkor hazafias nemzedékétől. Másfelől viszont nem osztotta ennek a rétegnek
a nemzetiségi kérdésben tanúsított túlzó nacionalizmusát. A következetes
szabadelvűek a magyarosítás mellett foglaltak állást, s nem tudták elfogadni a
többnyelvű és többkultúrájú ország eszméjét. Széchenyi viszont megértéssel
tekintett a nemzetiségek kulturális tevékenységére is, és 1835-ben írt Hunnia című
művében s az 1842-ben tartott akadémiai beszédében elítélte a nemzetiségekkel
szemben mutatkozó türelmetlenséget.
A harmincas évek bizakodó és serkentő megnyilatkozásait a negyvenes években a
rémlátás Kasszandra-hangja váltotta fel Széchenyi írásaiban. (Halála után előkerült
naplóiból látható, hogy belső világában már kezdettől fogva viaskodott kételyeivel,
nemegyszer indokolatlan lelkiismeret furdalásaival.) A márciusi forradalom után a
Batthyány-kormányban Széchenyi közmunka- és közlekedésügyi miniszter lett. A
forradalom balra tolódását növekvő aggo-{384.}dalommal szemlélte, az Akadémiát
"revolutionárius klub"-nak nevezte. A bécsi kormány és a magyarság ellentéteinek
kiéleződése idején lelki egyensúlya megbomlott, az összeütközés felidézéséért
magát vádolta, és elborult lélekkel a Bécs melletti döblingi elmegyógyintézetbe
vonult. Az önkényuralom alatt újra feltámadt munkakedve és egy nagy leleplező
munkát írt a szabadságharcot vérbe fojtó osztrák uralom ellen, nem kímélve a
kormányon levő minisztereket és magának a császárnak a személyét sem. A mű
csak az osztrák–magyar monarchia felbomlása után látott napvilágot, kiadója,
Károlyi Árpád Nagy magyar szatírának nevezte el. Amikor Bach
Sándor Rückblick című névtelenül kiadott röpiratában azt akarta a külföld előtt
bebizonyítani, hogy kormányzása áldásos volt Magyarország polgárosodása,
gazdasági és társadalmi fejlődése szempontjából, Széchenyi – ugyancsak
névtelenül – válasz-röpirattal felelt (Ein Blick auf den anonymen Rückblick. Egy
pillantás a névtelen visszapillantásra, 1859) s kíméletlenül, szellemesen,
szatirikusan, leleplezte az osztrák államminiszter hazug fejtegetését. A munka
megírásakor a Nagy magyar szatíra anyagát is felhasználta. Döblingi magányában
Széchenyi eljutott a szabadságharc megértéséig, mint ezt Disharmonie und
Blindheit (Diszharmónia és vakság) című kéziratban maradt politikai írása tanúsítja.
Az osztrák titkosrendőrség gyanút fogott az Ein Blick miatt (melynek sikere
hozzájárult Bach bukásához) és házkutatást rendelt el Széchenyi döblingi
betegszobájában, melyet gyakran kerestek fel az ellenzéki szellemű magyar
főrangúak. A zaklatások és fenyegetések elől Széchenyi 1860. április 8-án
öngyilkosságba menekült. A halála alkalmával tartott gyászünnepélyek hazafias
tüntetésekké váltak.

{385.} 51. AZ AKADÉMIA ÉS A KISFALUDY TÁRSASÁG

FEJEZETEK

 Az Akadémia

 A Kisfaludy Társaság

 Irodalom

Az Akadémia
A nyelvművelés és a tudományos élet központjának szánt Akadémia létesítését már
a felvilágosodás magyar írói sürgették, de a terv csak az 1825–27. évi
országgyűlésen került a megvalósulás stádiumába. 1825. november 3-án Felsőbüki
Nagy Pál szenvedélyes hangú szónoklatot mondott a magyar nyelv védelmében, és
felszólította a gazdag főurakat, hogy adományaikkal tegyék lehetővé egy tudós
társaság alapítását. Elsőnek Széchenyi István ajánlotta fel egyévi jövedelmét,
amelyet később hatvanezer forintban állapított meg. Példáját három nagybirtokos,
Vay Ábrahám, Andrássy György és Károlyi György követte még azon az ülésen. A
megajánlások után az országgyűlés törvényt hozott az Akadémia megalapítására, de
ezt a törvényt az uralkodó csak egy év múlva hagyta jóvá. Az országgyűlés
határozata értelmében a nádor, mint az új intézmény pártfogója, 1827. november
30-án kinevezte az előkészítő bizottságot, hogy ez kidolgozza az Akadémia
alapszabályait. A bizottság elnöke Teleki József gróf, a Hunyadiak történetírója
lett, tagjai a négy alapító, továbbá elismert tudósok, írók: Kazinczy Ferenc,
Kisfaludy Sándor, Vitkovics Mihály, Kultsár István, Szemere Pál, Kis János,
Döbrentei Gábor, Schedius Lajos, Guzmics Izidor, Dessewffy József stb. Az
alapszabályok 1828 áprilisára készültek el, és a négy alapítóból, valamint az
országgyűlés két házának képviselőiből alakított igazgató-tanács 1830. november
17-én nevezte ki az Akadémia vezetőségét és tagjait. Elnök Teleki József, alelnök
Széchenyi István lett, "titoknok" Döbrentei Gábor, pénztáros Helmeczy Mihály.
Titkárnak Kazinczyt és Kölcseyt is jelölték, Teleki József pedig Horvát Istvánt
szerette volna, de Széchenyi Döbrenteit támogatta. Őt 1835-ben, amikor az
Akadémián belül a haladó erők már felülkerekedtek, Toldy Ferenc váltotta fel, aki
1861-ig töltötte be a titkári tisztséget.
A társaság neve Magyar Tudós Társaság lett (a Magyar Tudományos Akadémia
elnevezést csak a negyvenes években kezdték használni); címerét Széchenyi
tervezte (sast itató istennő); jelmondata a nemzeti újjászületés optimizmusát fejezte
ki: "Borúra derű." Az alapszabály szerint: "Mindenek előtt kötelessége e
Társaságnak a honni nyelvet mívelni és gyarapítani." Ez az utasítás megfelelt a
reformkor uralkodó irányának, a nemzeti polgárosodás célkitűzéseinek, s az
Akadémia szervezői hivatkozhattak a Francia Akadémia és az olasz Accademia
della Crusca példájára is, mivel ezek szintén az anyanyelv kiművelését tartották
legfőbb céljuknak.
A Magyar Tudós Társaság hat osztályban kezdte meg működését. Az első a
nyelvtudományi osztály lett, három helybeli és négy vidéki taggal (Kisfaludy
Károly, Vörösmarty, Toldy Ferenc, illetőleg Kisfaludy Sándor, Kölcsey, Pázmándi
Horvát Endre, Guzmics Izidor). A második a bölcseleti osztály volt; tagjai:
Döbrentei Gábor, Imre János, Berzsenyi Dániel és Szilassy János. A harmadik (a
történeti) osztályba került Horvát István (aki megsértődve, hogy elütötték a
titkárságtól, nem fogadta el a tagságot), továbbá Petrovics Frigyes, Kazinczy
Ferenc és Kis János. A negyedik (a matematikai) osztály tagjai: Tittel Pál és Bitnicz
Lajos; az ötödik osztályba, a törvény-tudományiba is csak két tudós került:
Szlemenics Pál és Köteles Sámuel; a hatodik osztályba, {386.} a
természettudományiba Gebhardt Ferencet, Bugát Pált, Horváth Józsefet és
Balásházy Jánost választották be. Írók tehát nemcsak az első osztályban foglaltak
helyet. Az új irodalmi törekvések képviselőinek arányszámát hamarosan Bajza
erősítette, aki a történettudományi osztálynak lett tagja. Kisfaludy Károly helyét
halála után Szemere Pál foglalta el. Az osztályok eleinte nem fejtettek ki önálló
munkásságot, az évenkénti nagygyűléseket és a heti kisgyűléseket közösen
tartották, s ez nem kedvezett a tudományok fejlődésének. Az Akadémia első
huszonhét rendes tagja közül tizenketten kaptak fizetést, a helybeliek évi ötszáz, a
vidékiek háromszáz forintot.
A Tudós Társaság 1831. február 14-én tartotta első nagygyűlését. Ekkor
választották meg a tiszteleti és a levelező tagokat. Tiszteleti tag lett többek közt Fáy
András és a szótáríró Kresznerics Ferenc. A levelező tagok sorába választották az
Aurora írói köréből Bajzát, Kiss Károlyt, Stettner Györgyöt, Szenvey Józsefet,
Czuczor Gergelyt és a velük rokonszenvező homoeopatha orvost, Forgó Györgyöt;
a régebbi irány képviselői közül Almási Balogh Pált, Szeder Fábiánt, az Uránia
szerkesztőjét, Thaisz Andrást, aki a Vörösmarty szerkesztette Tudományos
Gyűjtemény ellenében a Sas című folyóiratot indította meg. A Tudós Társaság
külföldi tudósokat is beválasztott, például Fessler Ignácot, a magyar történelem
hazai származású német kutatóját és Hammer-Purgstaller Józsefet, a neves
orientalistát. A nagygyűlés négy bizottságot állított fel a legfontosabb feladatokra:
1. a grammatika és a szótár tárgyában, 2. a Társaság évkönyveinek intézésére
(melyek aztán mint A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei 1833-tól meg is jelentek)
3. folyóirat szerkesztésére, végül 4. pályázatok kiírására és a jutalomra érdemes
munkák kiválasztására.
Az alapvetőnek tekintett nyelvi feladatok közül a Tudós Társaság először a
helyesírást szabályozta, Révai Miklós nyelvészeti elvei szerint. Az első helyesírási
szabályzat 1832-ben jelent meg. Ezt követte az Akadémia nyelvtana A magyar
nyelv rendszere címmel 1834-ben, majd javított formában 1847-ben. A Társaság
hamarosan megindította a szótári munkálatokat is. Először Vörösmarty és Toldy
készített javaslatot, majd az Akadémia előírta mind a hat osztályának, hogy a
szakmájukhoz tartozó műszavakat gyűjtsék össze. Ennek eredményeként készült el
a filozófiai és a matematikai műszótáré 1834-ben, a törvénytudományi pedig 1847-
ben. 1838-ban az Akadémia kiadta az első magyar tájszótárt, s az elavult szavak
gyűjtése is folyt, a Társaság ugyanis úgy határozott, hogy inkább a tájszólások és a
régiség szavainak használatát ajánlja, mint esetleg szabálytalanul képzett új
szavakét. 1839-re készült el a Nagyszótár elrendezésének terve, majd 1844-ben
megbízták Czuczor Gergelyt és Fogarasi Jánost a munka elvégzésével. Évtizedek
múlva, 1861 és 1874 közt meg is jelent a magyar nyelv első értelmező szótára hat
kötetben. (Előzményei közé tartozik a Vörösmarty és Toldy szerkesztette magyar–
német és német–magyar szótár, 1838, 1843.) Az Akadémia egyéb nyelvészeti
jellegű munkái közül kiemelkedik a régi magyar nyelvemlékek kiadása (1849-ig
három és fél kötet Döbrentei Gábor szerkesztésében). Elindította a Tudós Társaság
a külföldi levéltárak magyar vonatkozású anyagának gyűjtését, másoltatását is.
A Tudós Társaság folyóirata, a Tudománytár, Toldy Ferenc szerkesztésében 1834-
ben indult meg, előbb három, majd négyhavonként megjelenő {387.} értekező és
kritikai lapként. Feladata a külföldi tudományos eredmények megismertetése és a
hazai tudományos termés bírálata volt. Vörösmarty ellenezte kiadását, mert attól
tartott, hogy a recenzeáló munka elvonja a Társaság tagjait az eredeti művek
alkotásától, továbbá az volt a véleménye, hogy a személyes bírálat hatékonyabb,
mint az olyan, melyet az Akadémia tekintélye fedez. A Tudománytár rácáfolt az
ellenvéleményekre, és tízéves fennállásának különösen első felében igen hasznos
szemlének bizonyult, mely azonkívül, hogy nyilvánosságot biztosított néhány
értékes eredeti tanulmánynak, frissen és színvonalasan tudósított a külföld irodalmi
és tudományos mozgalmairól, sok haladó szellemű külföldi könyvújdonságra hívta
fel a figyelmet. Ha a reformkori értelmiség liberális szellemi tájékozódásáról
akarunk képet alkotni, az Athenaeum mellett leginkább a Tudománytár hasábjairól
gyűjthetünk jellemző adatokat.
Az Akadémiai jutalmak között a legfontosabb a kétszáz arany összegű nagyjutalom
volt, melyet évenként adományoztak az előző esztendőben megjelent legkiválóbb
irodalmi vagy tudományos munkának. Néha a jutalmat fele-fele arányban
megosztották, 1844-től kezdve pedig felváltva adták ki más és más tudományszak
művelőjének. A nagyjutalom körül nem ritkán heves összecsapások zajlottak le a
régi, konzervatív ízlés és az új, romantikus és liberális irányzat hívei közt, mint
például 1834-ben, amikor megosztották a díjat Kisfaludy Sándor és Vörösmarty
között. Többnyire azok részesültek benne, akik valóban érdemesek voltak rá: az
írók közül Vörösmarty, Jósika, Garay (halála után, 1858-ban, Petőfi is), a tudósok
közül Horváth Mihály, Fényes Elek, Balásházy János, Szalay László és mások.
Jutalomra méltatott az Akadémia olyan merész, antifeudális művet is, mint Bölöni
Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában című könyve.
Az akadémiai feladatok közé tartozott a nemzeti játékszín ügyének előmozdítása. A
színtársulatoknak jó darabokkal való ellátása érdekében indították meg a Külföldi
Játékszín sorozatot Bajza József szerkesztésében. 1832-től kezdve az Akadémia
eredeti magyar drámákra tűzött ki évi száz arany jutalmat; ezt először
Vörösmarty Vérnásza kapta meg. A jutalmazott munkákat az Eredeti
Játékszín sorozatban adták közre. Az Akadémia Pesten létesítendő állandó színház
tervével is foglalkozott, erre pályázatot hirdetett, s a pályaműveket kinyomtatta
(1834). Égisze alatt a görög-római klasszikusok fordításainak egy sorozata is
megjelent. Az Akadémia gyakorlati problémák megoldására is felhívta a tudomány
művelőit, például a folyószabályozás, gépszerkesztés, járványleküzdés és
állategészségügy területén. Működése a negyvenes években kezdett mindinkább
tudományos jelleget ölteni, amikor az esztétikai és szépirodalmi tevékenységből
mind többet vállalt magára a Kisfaludy Társaság. Az Akadémia – erejéhez képest –
a külföldi kutatóutakat is támogatta. Ezek közül kiemelkedik Reguly Antal utazása
a finnugor népek lakta területekre. Reguly segélyezése végett Toldy társadalmi
gyűjtést is indított, az írók pedig egy almanach (Reguly-album, 1850) jövedelmét
ajánlották fel számára (ebbe Petőfi is írt). Segítette az Akadémia Körösi Csorna
Sándor tibeti, valamint Jerney János déloroszországi tanulmányait (mindkettőnek
célja a magyar őshaza felkutatása volt).
A nagygyűlésekről, a jutalmakról, a pályázatokról és általában működéséről az
Akadémia A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei című kiadványsorozatában {388.}
számolt be. Ez a felolvasó üléseken előadott fontosabb tanulmányokat és jelesebb
pályamunkákat is tartalmazta. 1841-től külön Magyar Akadémiai Értesítőt is
kiadtak, mely főleg a kisgyűléseken elhangzott előadásokat közölte.
Az Akadémia első nagygyűlését a pesti vármegyeháza nagytermében tartotta.
Munkáját magánházakban, bérelt helyiségekben végezte, otthona hosszabb ideig a
mai Petőfi Sándor utca 3. szám alatti Trattner–Károlyi ház volt. Könyvtárának
alapját elnöke, Teleki József vetette meg, felajánlva e célra a Telekiek családi
könyvtárát. A könyvtárat Toldy Ferenc rendezte; e munka adott ösztönzést
Vörösmartynak a Gondolatok a könyvtárban című vers megírásához.
Vörösmarty és Bajza szívós erőfeszítései következtében a Tudós Társaságban
mindinkább a haladó törekvések hívei jutottak túlsúlyra. Ez a konzervatív tábor
állandó támadásait és a bécsi kormány gyanakvását vonta maga után. Széchenyi a
harmincas években még támogatta Vörösmartyék küzdelmét, később maga is
aggályoskodott és az Akadémiát "revolutionárius club"-nak nevezte. Toldy
igyekezett pártatlan színben feltüntetni az Akadémiát, s emiatt a márciusi ifjak nem
egyszer gúnyolták és bírálták az intézményt. Mindamellett az Akadémia 1849-ben
határozatilag fejezte ki tiszteletét Kossuth Lajos kormányzó iránt, s ezért a Bach-
korszakban egy ideig kénytelen volt szüneteltetni nyilvános működését.

A Kisfaludy Társaság
Az Akadémia mint nyelvművelő és tudományos intézmény mellett egyre inkább
szükségessé vált egy olyan társulás létrehozása, mely a szépirodalom művelését
tartotta hivatásának. Toldy már a húszas években foglalkozott azzal a gondolattal,
hogy az Aurora körének tagjai, akik Kisfaludy Károly lakásán, majd Bártfay László
szalonjában szoktak összegyűlni, irodalmi társasággá szerveződjenek. Az egyesülés
közvetlen célja előbb Vitkovics, majd Virág Benedek szobrának felállítása és
műveinek kiadása lett volna. Kisfaludy Károly halála után barátai azután létre is
hoztak egy tíz tagból (Bajza József, Bártfay László, Helmeczy Mihály, Toldy
Ferenc, Stettner György, Vörösmarty Mihály írókból, és Bugát Pál, Forgó György,
Szalay Imre és Waltherr László tudósokból) álló egyesületet mint "Kisfaludy
Károly emlékére és munkáji kiadására ügyelő társaság"-ot, mely felhívást bocsátott
ki adakozásra és előfizetésre Kisfaludy emlékművének felállítása, illetve
munkáinak kiadása érdekében. A felhívás eredménnyel járt, s az emlékszobrot
Ferenczy István szobrászművész el is készítette. Mivel a költségek kifizetése után
még nagyobb összeg maradt, a Társaság Toldy indítványára 1836. november 12-én
elhatározta, hogy azt irodalomelméleti és szépirodalmi pályamunkák jutalmazására
fogja fordítani, maga pedig felveszi a Kisfaludy Társaság nevet. Kidolgozták az
alapszabályokat, melyek a tagság létszámát húszban határozták meg (később
negyvenre emelték). A Társaság minden évben Kisfaludy Károly születésnapján
tartotta közgyűlését; ilyenkor kiosztották a jutalmakat és a koszorúzott
pályaműveket olvasták fel. Igazgatóvá Fáy Andrást választották, akit e tisztségben
1840-ben Jósika Miklós követett. Az irodalmi élet felélénkülése hamarosan
lehetővé tette és meg is kívánta, {389.} hogy a Kisfaludy Társaság, mely kezdetben
csak jutalmazó társaság volt, kibővítse működését. 1841-ben új alapszabályokat
készítettek, melyek értelmében a Társaság "Magyar Szépirodalmi Intézet"-té
alakult, azzal a céllal, hogy tagjai rendszeresen műveljék az irodalomelméletet és a
szépirodalmat, jó műfordításokat hozzanak létre és munkásságuk eredményét saját
kiadványaikban tegyék közzé. Hogy ehhez a szükséges anyagi alapot előteremtsék,
pártoló tagokat szereztek; elhatározták továbbá, hogy havonként tartott üléseken a
tagok felolvassák műveiket, és megbírálják egymás dolgozatait. A Társaság
vezetősége kibővült: élén az elnök állt (előbb Jósika, 1848., majd amikor több mint
egy évtizedes szünet után a társaság újra megkezdte működését, a 60-as évek
elejétől Eötvös), az alelnöki tisztet Schedius Lajos, az egyetemen az esztétika
tanára, majd Császár Ferenc töltötte be; az igazgatói munkakör megmaradt, ezt
Toldy Ferenc látta el, titkárok és másodtitkárok Tóth Lőrinc, Erdélyi János, Nagy
Ignác és Garay János lettek. 1844-ben a Társaságot az uralkodó nyilvános jogú
intézménynek ismerte el, az ezzel kapcsolatos ünnepi ülésre írta Vörösmarty
a Hymnus című költeményt.
A Kisfaludy-Társaság 1841-től számos értékes kiadvánnyal gazdagította a magyar
irodalmat. Működéséről, a pályatételekről, a legfontosabb félolvasásokról A
Kisfaludy Társaság Évlapjai adtak számot (1849-ig hét kötet). A társaság egy
kritikai-elméleti folyóirat kiadását is tervbe vette, ez 1847-ben indult meg Magyar
Szépirodalmi Szemle címmel Erdélyi János szerkesztésében. A Társaság égisze alatt
jelent meg a Külföldi Regénytár Nagy Ignác szerkesztésében (huszonnégy kötet),
melyet a tízkötetes Uj Külföldi Regénytár követett. A Külföldi Regénytárt George
Sand Mauprat-jával akarták kezdeni, de mivel ezt a cenzúra nem engedélyezte,
Balzac Grandet Eugéniáját adták ki (1843) Nagy Ignác tartalmas Balzac-
jellemzésével. E sorozatban látott napvilágot Petőfi két regényfordítása is
(Bernard: A koros hölgy és James: Robin Hood). Még két nagyobb műfordítás-
sorozatot indított a Kisfaludy Társaság a szabadságharc előtt: a Hellén Könyvtárt
(Iszokratész, Szophoklész, Euripidész) és – az elméleti irodalmat támogató
célkitűzésének megfelelően – a széptani remekírók gyűjteményét (Arisztotelész,
Longinus, Horatius költészettani műveivel). Ehhez a vállalkozáshoz csatlakoznak
az Évlapokban megjelent Pope- és Boileau-fordítások. A Társaság adta ki Greguss
Ágost esztétikai munkáját: A szépészet alapvonalait is. Toldy buzgólkodására
határozta el a Társaság a Nemzeti Könyvtár kiadását. Ebben a sorozatban Kisfaludy
Károly, Csokonai, Kis János és Vörösmarty minden munkái jelentek meg.
A Kisfaludy Társaság nagy érdeme a népköltészet ügyének felkarolása. Az
irodalmi népiesség kérdését a Társaság pályatételül tűzte ki. Erdélyi sürgetésére
határozta el a Társaság 1843-ban a magyar népköltészet alkotásainak nagyszabású
gyűjtését és kiadását. Ezzel a tervvel előzőleg az Akadémia is foglalkozott, de a
szándékot csak a Kisfaludy Társaság, személy szerint pedig Erdélyi János
fáradozása valósította meg 1846 és 1848 között a Népdalok és
mondák háromkötetes gyűjteményével.
A Társaság minden évben egy-egy elméleti kérdés megvitatására és egy "költői
feladás" megoldására hirdetett pályázatot. Az elméleti pályatételek a
dramaturgiának, a nemzeti és a népi viszonyának stb. témáit tűzték ki
tanulmányozás céljából, a költői "feladások" meghatározott témájú balladát,
szatírát, tankölteményt, víg eposzt, népies hangú költői beszélyt kívántak. {390.} E
pályázatok legnagyobb eredménye Arany János felfedezése, aki a Társaság 1845.
évi vígeposz-pályázatára írta Az elveszett alkotmányt, majd a következő évben a
népies költői beszélyre hirdetett pályázatra a Toldit. Ez utóbbi pályatételt Gaal
József javasolta a Társaságnak. A magyar történelem híres nőalakjainak
megéneklésére is pályázatot hirdetett a Kisfaludy Társaság, s ez adott alkalmat
Petőfinek a Szécsi Mária és Aranynak a Murány ostroma elkészítésére, bár a
pályázaton nem vettek részt műveikkel.
Az 1849-ig terjedő időszakban a Kisfaludy Társaság igen nagy és hasznos munkát
végzett, és úgyszólván minden jelentős magyar írót tagjai közé számlált. Csak
Petőfi nem volt tagja; Jókai emlékezése szerint, amikor szóba került jelölése,
kijelentette, hogy nem kíván tagja lenni sem a Kisfaludy Társaságnak, sem az
Akadémiának. Arany Jánost 1848. február 1-én választotta tagjai közé a Kisfaludy
Társaság.

52. SZÍNÉSZETÜNK A NEMZETI SZÍNHÁZ MEGALAKULÁSA

UTÁN

FEJEZETEK

 Pest első állandó színháza

 A műsorpolitika elvi kérdései

 Irodalom

Pest első állandó színháza

1833 nyarán ismét megkezdődtek a rendszeres magyar színi előadások Budán, s
ezzel a játékszíni mozgalom új, egyben végső szakaszába lépett. A feloszlott kassai
társulat egy része – köztük Kántorné, Megyeri és Bartha – Budára jött, hogy az
üresen álló Várszínházban vendégszerepeljen; az estéről estére megismétlődő siker,
a közönség lelkes támogatása végleges maradásra bírta őket. Az együttest ősztől
kezdve az ország legtekintélyesebb törvényhatósága, Pest vármegye fogadta
erkölcsi és anyagi pártfogásába, s az igazgatásra Fáy Andrást és Döbrentei Gábort
kérte fel, akiknek sikerült minden eddigi kísérletet felülmúló színvonalon színházat
szervezni és vezetni. Korszerű ügyviteli rendet foganatosítottak, a gyengébb
tagokat fokozatosan jobbakkal cserélték ki; hangsúlyozták a próbák
szükségességét, az összjáték fontosságát. 1835-ben már itt működött Déryné, a
Lendvay-házaspár, Egressy Gábor, Szentpétery Zsigmond, Szerdahelyi Kálmán,
Fáncsy Lajos; mellettük {391.} két színész-újonc neve tűnik fel a színlapokon: az
egyik Laborfalvy Róza (1817–1886), Benke József leánya, a másik a nagyváradi
születésű nemesi értelmiségi származású Szathmáry József, aki Szigligeti
Ede (1814–1878) néven lesz majd negyven évig színi életünk fő erőssége, egyrészt
mint színész, rendező, dramaturg, végül a Nemzeti Színház igazgatója, másrészt
mint kifogyhatatlan leleményű drámaíró. A műsor zömét még mindig fordított vagy
magyarosított lovagdrámák, Kotzebue vígjátékai, silány német bohózatok alkotják,
de feltűnnek már a francia romantikusok, Victor Hugo, Dumas, Scribe darabjai;
1835-ben előadják a Bánk bánt, egy évvel előbb Vörösmartytól a Vérnászt és
a Kincskeresőket. Új szerzők mutatkoznak be: Szigligetin kívül Tóth Lőrinc, Garay
János, Gaal József, Csató Pál, Munkácsy János. Nagy segítséget nyújt drámai
jutalmak kitűzésével, valamint az Eredeti Játékszín és a Külföldi Játékszín című
kiadványsorozat megindításával a Magyar Tudományos Akadémia és a
hírlapokban, folyóiratokban rendszeressé váló színi kritika.
A budai színészet a játékszíni mozgalom életerejét bizonyította, de a nehezen
megközelíthető, kis befogadóképességű Várszínház nem lehetett végső megoldás: a
nemzet színházát Pesten kellett felépíteni. Széchenyinek az volt az elgondolása (A
nemzeti játékszínről, 1832), hogy a pesti Dunaparton emeljenek díszes épületet
részvénytársasági alapon: ő még a színházat az arisztokrácia szórakozási
igényeihez szabott intézménynek képzelte el. A Pest megye vezetősége körül
tömörülő középnemesség és értelmiség, Fáy András javaslatára, szerényebb
kivitelű, közadakozásból felépítendő színház mellett döntött, mivel olyan játékszínt
akart, amelynek irányítását a kezében tarthatja, s amely műsorával az egész nemzet
kultúráját szolgálja. Széchenyinek sikerült ugyan a nádort és az országgyűlést a
maga tervének megnyernie, de az erélyes alispán, Földváry Gábor nem vett
tudomást az állami szervek határozatáról, s az építkezés megkezdésével és erőltetett
ütemű befejezésével kész helyzetet teremtett. 1835 őszén rakták le az alapkövet,
egy évre rá megtartották a bokrétaünnepélyt, s 1837. augusztus 22-én – a mai
Rákóczi út és Múzeum körút határolta saroktelken – megnyílt a Pesti Magyar
Színház. Létrejöttét nem fejedelmi segély vagy tőkés vállalkozás, hanem a liberális
közép- és kisnemesség, hazafias érzésű iparosok és kétkezi munkások
áldozatkészsége tette lehetővé. A főváros első állandó magyar színháza a nemzeti
gondolat győzelmét jelképezte. Ez jutott kifejezésre akkor is, amikor három év
múlva Pest megye fennhatóságából az 1840: XLIV. tc. alapján átkerült az
országgyűlés hatáskörébe, s most már mint Nemzeti Színház folytatta működését.
Az intézet rászolgált erre a rangemelésre. A kezdettel együttjáró szervezési és
anyagi nehézségek, a gyakori igazgatóváltozás, a kisebb-nagyobb személyi
torzsalkodások és a pesti német színháznak még mindig veszélyes konkurrenciája
ellenére hamarosan kulturális életünk egyik legfontosabb erőforrása lett. Hatása
természetesen elsősorban drámairodalmunk és színjátszásunk fejlődésében
mutatkozott meg, de nem csekély szerepet játszott zenei életünk fellendítésében (az
Operaház megnyíltáig, 1884), a főváros még jórészt német ajkú lakosságának
megmagyarosodásában, Pest városias jellegű társadalmi életének kialakításában.
Hogy a színház valóban beváltotta a hozzá fűzött reményeket, kiváló vezetői (Bajza
József, Bartay Endre, Ráday Gedeon) mellett nagyszerű {392.} színészgárdájának
érdeme. Kántorné kivételével, aki kölcsönös félreértések miatt nem kapott
szerződést, a Várszínház egész együttese átkerült Pestre. A kiváló tragika
szerepkörét Laborfalvy Róza vette át, rajta kívül Lendvayné Hivatal Anikó (1814–
1891) és Komlóssy Ida (1825–1893) voltak a drámai primadonnák. A férfiszínészek
sorából mindenekelőtt a gazdag jellemző erővel megáldott, sokoldalú Megyeri
Károlyt (1799–1842) kell említenünk: őt tekinthetjük a természetes ábrázolásmód
legkövetkezetesebb képviselőjének. Az egymással nemesen versengő két nagy
jellemszínész közül Egressy Gábort (1808–1866) nagy intelligenciája, egyénített
szerepfelfogása, szép magyar beszéde és plasztikus mozdulatai
jellemezték, Lendvay Márton (1807–1859) délceg külsejével, csengő hangjával,
szenvedélyes, de mindig ízléses játékával hódított; Fáncsy Lajos (1809–1854) főleg
a cselszövők szerepében, Szentpétery Zsigmond (1798–1858) a jellegzetes magyar
típusok alakításával tűnt ki, László József (1808–1878) pedig mint a legnagyobb
magyar bonvivánok egyike vonult be színháztörténetünkbe.
Az első időben még gyakori a panasz a bizonytalan szereptudás, rossz mozgás és
beszédtechnika, kellő összjáték hiánya miatt, de a rendszeres színi bírálatok
hatására ezek a hibák egyre gyérülnek. A színészek fokozatosan szakítanak a
régebben divatos modorosságokkal, az olcsó hatást vadászó fogásokkal, az
érzelgős, álpatetikus szavalással, s olyan játékstílus kialakítására törekszenek,
amelyből nem hiányzik ugyan az emelkedettség, de egyre nagyobb hangsúlyt kap
benne az élet ismeretén alapuló jellemábrázolás követelménye. Talán nem
tehetségesebbek az úttörőknél, de mindenesetre képzettebbek, igényesebbek; az
ösztönösség kora lejárt, a színi oktatás hiányát kitartó önműveléssel igyekeznek
pótolni. Lendvay Márton nem hagyta olvasatlanul, amit a magyar irodalom
nyújtott; megtanult németül, hogy a pesti német színpadon megforduló jelesebb
külföldi vendégek művészetét megfigyelhesse; járt Berlinben is, és Seydelmannal,
a német realista színjátszás kiváló képviselőjével szoros barátságot kötött. Egressy
Gábor nélkülözött, adósságokba verte magát, csak hogy Bécsben a Burgtheater,
Párizsban a Comédie Française előadásait tanulmányozhassa. Fáncsy Lajosnak is
nagy olvasottsága, alapos esztétikai tudása volt. Színészeink buzgólkodásának
eredménye a Bánk bán sikere és a harmincas évek végétől felvirágzó Shakespeare-
kultusz. A fő érdem e tekintetben Egressy Gáboré, aki – azonkívül, hogy mint
fordító is közreműködött – sorra választotta jutalomjátékul Leart, Hamletet,
Coriolanust, Macbethet, III. Richárdot és IV. Henriket; példáját Megyeri (Shylock),
Lendvay (Othello, Julius Caesar, III. Richárd, Hamlet), Lendvayné (Júlia) követték.
A tagok a színháznak bizonyos értelemben gazdái is voltak. Egressy 1840-ben –
nyilván a Comédie Française mintájára – olyan "színigazgató-választmányt"
javasolt, amely "az elnökön kívül két jeles költőből, két történet- és régiség-
tanárból, két történeti s egy tájfestészből, öt színészből és egy színmesterből
állana". A színészek véleményét már Bartay Endre is mindig meghallgatta, az
ötletből azután Ráday Gedeon csinált rendszert, mégpedig meglehetősen
radikálisan, mert az általa szervezett vezetőségben a karmesteren (Erkel Ferenc)
kívül csak színészek foglaltak helyet. Fáncsy, Egressy, Lendvay, Szentpétery,
Szigligeti és László József akarata érvényesült a drámabíráló bizottságban, tőlük
függött a szereposztás, ők állították {393.} össze a műsort; ez a szinte korlátlan
hatalom azután számos támadás, személyeskedés forrása is lett. Nagyban emelte a
színészek tekintélyét, hogy sokan közülük irodalmi-publicisztikai tevékenységet is
kifejtettek: Szigligeti, Czakó, Dobsa a drámaírás kedvéért hamarosan fel is hagytak
a színjátszással; Egressy Gábor magvas dramaturgiai értekezéseket, vitacikkeket
tett közzé; Fáncsy a napi eseményekhez szólt hozzá. A Nemzeti Színháznak ez a
nemzedéke kivívta a maga számára a társadalmi megbecsülést: a negyvenes
években már Magyarország szellemi elitjének egyenrangú tagjaiként írókkal,
újságírókkal együtt vesznek részt a főváros társas életében, nem utolsósorban a
politikai mozgalmakban. Jellemző, hogy a reformkorban alakult ki az a vélemény,
hogy a színjátszás minden művészet koronája: "A szépművészetek egyetemes belső
célja, a látszat, a színészetben non plus ultráját éri el" – jelentette ki Egressy egyik
tanulmányában, s véleményét Henszlmann, Erdélyi, Tóth Lőrinc, sőt egy ideig
Petőfi is elfogadta.
A Nemzeti Színház működése országos viszonylatban is éreztette jótékony hatását:
a fővárosi színészek sűrűn utaztak hosszabb-rövidebb vendégszereplésre, a Pesten
bemutatott újdonságok hamarosan vidéken is a közönség elé kerültek. Állandó,
egész éven át játszó együttest a nagyobb városok sem tudtak eltartani, a vándor
színtársulatok rendszere tehát továbbra is fennmaradt, de a jelentősebb helyeken
(Pozsony, Debrecen, Szeged) három-négy hónapig is tartottak rendszeres színi
előadásokat. Ez volt a helyzet Kolozsvárott is; itt bontogatták szárnyukat a Nemzeti
Színház második nemzedékének olyan jelentős egyéniségei, mint Prielle Kornélia,
Komlóssy Ida, Tóth József, Feleky Miklós, valamint Gyulai Ferenc (Gyulai Pál
bátyja), aki az ötvenes években az erdélyi színjátszás legkiválóbb
jellemszínészeinek sorába emelkedett.

A műsorpolitika elvi kérdései

A Nemzeti Színház műsorpolitikája, valamint az eredeti magyar dráma
stílusproblémája szenvedélyes vitákat váltott ki. Az ellentétek a játékrendet illetően
a német és a francia dráma, elméleti-dramaturgiai síkon pedig a költőiség és a
színszerűség elsősége körül éleződtek ki.
Az Athenaeum kritikusai hadat üzentek a nyárspolgári ízlésben fogant, érzelgős
német színpadi irodalomnak, s a francia romantikus dráma mellett törtek lándzsát.
"A franciák – írta Bajza – nemcsak tudós értekezéseket, mint a németek, tudnak
tartani arról, mi a drámai, hanem azt a színpadra hozni is. Nekik sokrészben sikerült
kitisztogatni a drámát minden idegen elemtől. Ők embereket állítanak színpadra,
nem pedig ideálokat, s ezen embereknek lírai ömlengések és érzelgő nyögdelés
helyett valódi érzelmet és indulatot kifejező beszédet adnak szájokba ... Üres pátosz
és rétori szavalások helyett az élet egyszerű nyelvén szólnak ... Az ő
színműveikben több erkölcsi irány és poétai igazságtétel is van, mint a
németekében." Ez az alapjában helyes állásfoglalás alkalmas kiinduló pontul
szolgálhatott volna arra, hogy drámairodalmunk, színi kultúránk, általában az egész
dramaturgiai gondolkodás a haladó eszmék és a realizmus irányában fejlődjék
tovább. Csakhogy a polémia – amelyben a másik oldalon főleg Henszlmann
Imre, {394.} Erdélyi János és Vachott Sándor vettek részt – a fogalmak sematikus
értelmezése és alkalmazása következtében végül is tévedések és félreértések, sőt
ferdítések zűrzavarába torkollott. Vörösmarty a Dramaturgiai töredékekben
nyomatékosan hangsúlyozta költőiség és színszerűség szerves egységét, s a színi
hatás szerepét a drámaiság szolgálatában jelölte meg; de a kortársak tudatában és
írói gyakorlatában a két elv szöges ellentétbe került egymással, a színszerűséget
tartották elsődlegesnek, eszköz helyett célnak. Ez az ellentmondásosság tovább
mélyült azzal, hogy a jellemábrázolást és a cselekményt is mereven
szembeállították egymással, amazt a költőiséggel, ezt a színszerűséggel
azonosították, a színszerűség megítélésében pedig a közönségsikert tekintették
mértékadónak, s ez egyet jelentett a nézők szórakozási igényéhez való
alkalmazkodással. Mindez végül is arra vezetett, hogy Kotzebue, Raupach, Töpfer
és társai hegemóniája megtört ugyan, de franciásság-cselekményesség-színszerűség
címén a valóban értékes alkotások – Hugo, Scribe Dumas – színművei mellett szép
számmal kerültek színre a németekénél nem kevésbé gyenge francia darabok. Nem
volt tehát egészen indokolatlan, amikor Vachott Sándor és Erdélyi János a költőiség
védelmére kelt, Henszlmann pedig a francia színművek divatja ellen emelte fel
szavát. Persze ő is elvetette a sulykot, amikor válogatás nélkül minden francia
romantikus drámát leszólt; Bajza viszont azzal követett el igazságtalanságot, hogy
ezt a szemellenzős elfogultságot reakciós-németbarát magatartásnak bélyegezte.
Henszlmann Shakespeare, Goethe és Calderón követését ajánlotta drámaíróinknak,
de hozzátette, hogy emellett saját nemzetiségünktől, saját életünktől is kell
tanulniok. A színszerűség-költőiség problémája még a 19. század második felében
is foglalkoztatta az irodalmi közvéleményt, úgyhogy Gyulai Pál ismételten
szükségesnek tartotta a helyes elvet, amelyet már Vörösmarty is hangoztatott,
leszögezni: "A valódi dráma színpadon és olvasva egyaránt hat. A színpad és élet
tanulmányának összeolvadása éppen olyan befolyással van a dráma valódi sikerére,
mint a cselekvény és jellemrajz összhangja. Tulajdonképpen egymást szülik és
táplálják, de meghasonulva szintén egymást emésztik."
Henszlmann mellett Bajza, Szigligeti, Garay, Vahot Imre is hangsúlyozták
dramaturgiai írásaikban, hogy elsősorban a nemzet életét bemutató drámákra van
szükség. A színszerűség mellett tehát – összhangban a társadalom fejlődésében és
irodalmunk egészében végbemenő változásokkal – az életszerűség követelménye
éreztette egyre erőteljesebben hatását. Ezt a fogalmat "lélektani igazság" néven már
a felvilágosodás esztétikája is ismerte, most azonban a korszerűség kritériumává
bővült. Legkezdetlegesebb formájában úgy nyilvánult meg, hogy a szerzők a
dialógust egy-egy aktuális, a közéletet, az irodalmi viszonyokat, a társadalmi
hibákat és félszegségeket célbavevő tréfás-szatirikus megjegyzéssel fűszerezték;
magasabb fokon pedig felléptették a mindennapi élet közismert típusait, s a
színpadkép is "életvalódi" környezetet ábrázolt; ezt a gyakorlatot a korabeli
novella- és életképirodalom is támogatta. A korszerűség legművészibb
megnyilatkozása természetesen az volt, ha a téma és az eszmei mondanivaló a kor
társadalmi ellentmondásait, igazságtalanságait tükrözte, olykor a tézis-
szerű irányzatosságig kiélezve. A drámával szemben támasztott valóságigényt
nemcsak a kritika, hanem a közönség is táplálta: azok a darabok arattak sikert,
amelyek a közvéleményt {395.} foglalkoztató kérdésekhez, napi eseményekhez, a
különböző társadalmi osztályok életéhez kapcsolódtak. Ez azonban még korántsem
volt a realizmus kizárólagos uralma; a színszerűség a romantikus szemléletnek és
kifejezésmódnak kedvezett, úgyhogy az életszerűség csak ezek körén belül
érvényesült, s ez a romantikus és a realista tendencia különböző arányú és árnyalatú
keveredéséhez, egybeszövődéséhez vezetett.

{396.} A klasszicizmustól a nemzeti romantikáig

FEJEZETEK

 53. KISFALUDY KÁROLY (1788–1830)

 54. KÖLCSEY FERENC (1790–1838)

 55. AZ EPOSZÍRÓ VÖRÖSMARTY ELŐFUTÁRAI

 56. VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800–1855)

 57. CZUCZOR GERGELY (1800–1866)

 58. GARAY JÁNOS (1812–1853)

53. KISFALUDY KÁROLY (1788–1830)

FEJEZETEK

 Pályakezdése

 Drámaírói működésének első szakasza

 Az Aurora

 Elbeszélései és epigrammái

 Lírai költészete

 Népdalai és balladái

 Drámaírói működésének második szakasza

 Kiadások
  Irodalom

Pályakezdése
Kisfaludy Károly, Sándor öccse 1788. február 5-én született Téten, nyolcadik
gyermekként a családban. Születése anyjának életébe került, s a rokonság
egybehangzó véleménye szerint az apa, Kisfaludy Mihály, sohasem tudta fiának az
"anyaölést" megbocsátani. Különben is szigorú, nyers modorú és rideg ember volt,
s az anya halála után csak a legidősebb leánytestvérnek, Trézsinek a kedvessége
hozott melegebb hangulatot a családi körbe, ahol Károly tíz éves koráig
tartózkodott. Teréz férjhezmenetele után is gondoskodott legkisebb öccséről, aki őt
még katona-korában is "második anyjának" nevezte.
Kisfaludy Károly élete tehát szomorúan és viszontagságosan indult. Öt évig a győri
gimnáziumban nevelődött, de sem a tananyaggal, sem az iskolai fegyelemmel nem
tudott megbarátkozni. Majd egyévi katonaiskola következett, s még be sem töltötte
tizenhetedik életévét, mikor beállt a 32-es gyalogezredbe. Ez időben már bátyja
példájára verseket írt, s mikor 1805-ben ezredét Olaszországba vezénylik Napóleon
ellen, a caldierói ütközet előtt papírra veti első ránk maradt versét, (a régebbiek
elvesztek) a Hadiének Olaszországban címűt, bátyja stílusában s a Napóleon-
ellenes nemesség illúzióinak szellemében.
A következő évben ezredével a Szerémségbe kerül határőrszolgálatra. Keserves és
unalmas évek következtek, de alkalmasak arra, hogy újra írni kezdjen: ekkor készíti
el első drámáinak (pl. A tatárok Magyarországban) a vázlatát. 1808-ban és 1809-
ben ismét Napóleon ellen harcol, francia fogságba esik, de sikerül megszöknie.
Noha főhadnagyi rangra emelkedik, a katonai pálya nem vonzza többé, szégyenli
az osztrák egyenruhát, melyet a sorozatos vereségek tettek dicstelenné. Másfél évig
Pesten tartózkodik (1809), ezalatt írói körökkel – Kazinczy triászával, főleg
Szemerével – is kapcsolatba kerül, átél egy boldogtalan szerelmet, melyről
később Vallomások című művében ad számot. Egy kereskedő leányát, Heppler
Katalint szerette meg; a költő apja ellenzi a házasságot, s a jegyesség felbomlik.
Közben Kisfaludy Károly ellentétbe kerül ezredesével, és 1811-ben, apja nagy
bosszúságára, kilép a hadseregből. Az a szándéka, hogy festő lesz, bár apja nemes
emberhez méltatlannak ítéli e pályát. A művészetet Bécsben akarja tanulni;
verseskönyvét Pesten hagyja Szemerénél, s kikapott anyai jószágrészével elindul a
császárvárosba. {397.} Itt bohém életet él, keveset jár a festőakadémiára, pénze
hamar elúszik. Kisfaludy Károly vándorútra kel, Olaszországban tölt egy évet.
Sokat jár színházba; valószínűleg már Pesten látta a magyar színészeket szerepelni
Dugonics gyenge vitézi játékaiban. Bécsben Schiller, Shakespeare, Goldoni és a
népszerű Kotzebue darabjaival ismerkedik meg. Nyomorog, apró festői munkákat
(szelence-arcképfestést) vállal, hogy megéljen, azt is tervezi, hogy Olaszországban
próbál szerencsét. 1816-ban végleg belátja, hogy Bécsben nem boldogul a festői
pályán s egy ideig Pozsonyban tartózkodik, majd 1817 elején – most már
véglegesen – Pesten telepedik le.
Pesti életének első évei nyomorgásban telnek. Apjával hiába akar kibékülni, nem
kap tőle támogatást. De már vannak barátai, akik segítik, ha mással nem, jó szóval:
Hunkár Antal, az inszurrekció óta tekintélyes birtokos nemes, Stettner Máté királyi
ügyész és Kazinczy triászának tagjai. Horvát István beajánlja a nádornak a Nemzeti
Múzeumhoz a "szépmesterségek custosának", de a nádor rossz információt kap róla
és nem alkalmazza. Kisfaludy Károly bejut Kultsár társaskörébe, és Vitkovicsnál is
megfordul. Fest és drámákat ír: 1817-ben A kérőket és 1818-ban a Stibor vajdát.
Egy darabig nem jut nyilvánossághoz; végre valószínűleg Szemere közvetítésével
Éder György székesfehérvári társulata bemutatja és sikerre viszi egy régebbi
drámáját, a már 1809-ben elkészült A tatárok Magyarországbant. A siker még
nagyobb lesz, amikor a társulat Pesten is előadja Kisfaludy színművét. Lefordítják
németre, a pesti színház is játssza, sőt Bécsben is színre kerül. A siker új korszakot
nyit meg pályáján és végleg az irodalomnak kötelezi el.
Kisfaludy Károly korán kiszakadt a nemesi kúriák életformájából. Apjával való
ellentétei, szerencsétlen szerelme, elégedetlensége a katonasággal mindinkább
eltávolították osztályától, majd nyíltan szembefordult vele, amikor a katonáskodás
után hivatalvállalás helyett a polgári pályák közül is a legszabadabbat választotta: a
művészit. Mindez lehetővé tette, hogy illúziótlanul szemlélje a nemesi osztályt, és
vívódások nélkül, fölényes iróniával, humoros-megbocsátó mosollyal ábrázolja
elmaradott bár nem rosszindulatú képviselőit. A bátyja szellemével rokon korai
drámai művek, az 1808-ban írt A gyilkos és az 1809-ben készült Tatárok után A
kérők és a Stibor vajda már Kisfaludy Károly társadalombírálatának
tanúbizonyságai. Az első művek lojális-szentimentális szemléletétől és deklamáló
hazafiságától hamar felemelkedett a kulturális és nyelvi megújhodás hirdetéséig és
a társadalmi kérdések felvilágosult-humanista megítéléséig.

Drámaírói működésének első szakasza

Az 1819. évi siker tehát akkor következett be, amikor Kisfaludy már nagy utat tett
meg s voltaképpen fejlődésének második szakaszába érkezett. A sikert mégis az
első időszak termésével érte el. A székesfehérvári színészek a Tatárokat játsszák,
és mikor a pesti német színház igazgatójának hívására feljönnek Pestre, ezt tűzik ki
a bemutató előadásra. Ezután a színészek újabb darabot kérnek Kisfaludytól, aki
1813-ban írt Zách Kláráját akarja nekik adni, de a cenzúra közbelép, mivel a műből
az uralkodóház elleni tendencia érezhető ki. Kisfaludy erre négy nap alatt
megírja Ilka vagy Nándor-{398.}fehérvár bevétele című darabját, s ismét nagy
sikert arat, csak Katona József bírálja meg élesen és nem igazságtalanul a
Tudományos Gyűjteményben. Az Ilka éppen olyan nemesi szemléletű vitézi játék,
mint a Tatárok, érzelmes deklamáló patrióta szellemben. Kisfaludy legelső, 1819-
ben már lényegében túlhaladott korszakát idézi, azzal a különbséggel, hogy
jambikus, és dikciója, bár nem kevésbé deklamáló, de költőibb.
Jellemző ez a fáziseltolódás. A magyar nemesség legjobbjai már elfordultak a
dinasztikus-lojális eszményektől, a feudális hazafiaskodás deklamáló
heroizmusától. De a szélesebb réteg csak a napóleoni háborúk utáni eszmélkedés
kezdeti szakaszánál tart, tetszését a hangoskodó nemesi hazafiasság nyeri meg.
Maga Kisfaludy a siker napjaiban így nyilatkozik Gaál Györgyhöz írt levelében:
"az is szándékom volt, hogy a közönséget az effajta szórakozáshoz (ti. a
színházhoz) hozzáhangoljam." Hat évvel később viszont "hazapuffogatás", "bundás
indulatok", "oh be tatári műv" minősítéssel illette első sikeres darabját, melynek
művészi értéke valóban csekély, de történeti érdeme annál nagyobb. A nemzeti
dráma iránt még csak ébredező igényt segítette eszméletre és a magyar színházhoz
szoktatta a közönséget.
A Tatárok a hazafiasság, áldozatkészség és a nagylelkűség drámája. Ezeknek az
erényeknek a gyakorlásában a magyarok és a tatárok szinte versengenek egymással.
Kivétel csak Kobut, az áruló kun, akinek szerepe a magyar "vitézi drámában"
éppoly nélkülözhetetlen, mint az intrikusé a német lovagdrámákban, melyeket a
szerző nem tekintett ugyan közvetlen mintáinak, de jól ismert. Bebek Zsigmond
törhetetlen elszántsággal védelmezi Szádvárt. Nevelt fia, leányának jegyese, Himfy
Elek a tatárok foglya. A vitéz ifjú – mint a római Regulus a korabeli bécsi
színpadok népszerű drámáiban – a tatárok meghódolásra szólító üzenetével bemegy
a várba, de a védőket nem megadásra, hanem hősi ellenállásra buzdítja, utána adott
szavához híven visszatér az ellenséges táborba. A női alakok – Emelka és a tatár
vezér leánya, Zelmira – vetekszenek a férfiakkal hősiességben és lelki nagyságban.
A rémdráma gyakori színtere, a "borzasztó barlang" sem hiányzik, ide vezeti Kobut
Emelkát, itt találkoznak össze a szerelmesek. Szádvár elesik, vele Bebek Zsigmond
is, de a tatár vezér és leánya nagylelkűsége visszaadja a két szerelmes magyar fiatal
szabadságát. A dráma szellemére jellemző a befejezés: Bebek Zsigmond utolsó
szavaira ("Dicsőség, békesség hazámnak") a tatár vezér, Kajuk így felel: "Tatárok!
ide nézzetek így hal a magyar, így hal meg az igazi bajnok! " – majd: "temessétek
el tulajdon várában; megérdemli ez a nemes, hogy azon a helyen nyugodjék, melyet
oly vitézül védett. Sírköve legyen: örök dicsősége."
Az Ilka is ilyen szellemű vitézi játék. Szerzője Fessler történeti művéből vette
regényes témáját, a Nándorfehérvárban fogságba vetett magyar leányról, aki
hűségesen kitart szerelmese mellett, ellenáll a görög vezér, Nikétas
erőszakosságának és a szelíd Alexis epekedésének, s végül ő juttatja a magyarok
kezére a várat. Ezúttal jambusokba önti Kisfaludy a hazafias deklamációt és a
szentimentális szerelmi ömledezést. Hasonló felfogású Szécsi Mária című darabja
is.
1819 A kérők bemutatásának éve. Megírásakor (1817-ben) Kisfaludy már
szorosabb kapcsolatban volt a pesti írókkal, s körükben tájékozódhatott a nemzeti
élet érlelődő problémáiról. Komikusan deákoskodó, jogászi művelt-{399.}ségű
nemesekkel eleget találkozott például Trézsi nénjének és sógorának a házában; a
nemesi kuriális élet típusait most már szabadon, a pesti íróvilág műveltség-
eszménye alapján ítéli meg. A régebbi magyar vígjátékok (mint Bartsai László A
jártos-költes vőlegénye) már megformáltak ilyen típusokat, és bár a külföldi
vígjátékirodalom (Goldoni, a németek) egyes fordulatait is ismerte, A kérők hazai
légkörben érlelődött meg. Csokonai Tempefőije óta Kisfaludy Károly darabja a
magyar nemesi kúriák világának első művészi rangú komikus ábrázolása. Kisfaludy
ítélete enyhébb, mint Csokonaié, konfliktusa nem olyan éles. Az új műveltség
képviselői – a külföldi szépmesterségek után érdeklődő Károly, a Himfy szerelmeit
olvasó Máli – nem szállnak szembe a nyersakaratú, a feudális család előítéleteit
valló, de mégsem eléggé szatirikus vonásokkal rajzolt Baltafy kapitánnyal. Az
ötletes, éles nyelvű rokonlány, Lidi csele segít a szerelmeseken, és viszi jó végre a
cselekményt, dönti el a régi és az új küzdelmét az utóbbi javára. A komikum a
jellemekből fakad; a maradiság képviselői (Baltafy, Szélházy, Perföldy) az
élénkebb vonásokkal megrajzolt figurák, a rokonszenves fiatalok elmosódottabb
alakok. Kisfaludy csak a külföldieskedő és hozományvadász Szélházyt ítéli el
keményen, a komikusan egyoldalú jogászt, Perföldyt Lidi kezével jutalmazza.
Vitkovics ügyvédbarátai megharagudtak Perföldy miatt Kisfaludyra, amikor pedig
következő vígjátéka egy táblabíró (Körmösdy) személyében az ostoba, műveletlen,
betűrágó embert vitte színpadra, "meg akarták verni", mint maga panaszolja egyik
levelében. A kérők és Kisfaludy többi vígjátéka ennek ellenére sikert aratott, a
magyar nemesi közönség többsége már eljutott addig a nagykorúsodásban, hogy ezt
az enyhített bírálatot el tudja viselni. E népszerű darabok formálói lettek a liberális
nemesi gondolkodásnak. Bár nem hiányoznak belőlük a bohózati jellegű részletek,
a fonák helyzeteket nagyrészt a jellemekben rejlő ferdeség okozza. A szereplők
műveltségének különbsége főként beszédjükben nyilvánul meg: Szélházy
franciássága, Perföldy deákossága, Margit néni naiv faragatlansága, Baltafy nyers
katonás modora, másrészt Máli finom érzelmessége, Lidi bátor nyelvelése, Károly
irodalmiassága egyaránt ily módon fejeződik ki. A komikumot szolgálják a
"beszélő nevek", melyeknek később Kisfaludy elbeszéléseiben is nagy szerepük
lesz.
A kérőket A pártütők (1819) követte. Ezt Kisfaludy Clauren egyik novellájának
ötlete alapján írta, de a maga és kortársai (Toldy) ítélete szerint is sikerült az idegen
eredetű vígjátékban sajátos magyar légkört teremtenie. A falusi elmaradottság és a
tudatlan nemesek naivsága (mely az Ármány és szerelem műkedvelő előadásában
igazi lázadókat vél látni) rendkívül éles bírálatot kap e drámában. Egyébként a
jellemábrázolás tekintetében elmarad A kérők mögött. Legsikerültebb benne
Körmösdy táblabíró, a maga fontoskodó ostobaságával.
A komoly drámai nemben Kisfaludy költői működésének csúcsa két jambusos
dráma: a Stibor vajda (1819) és az Iréne (1820). A Stibor témáját Hormayr osztrák
író Bécsben kiadott Archív für vaterländische Geschichte című kiadványának 1817.
évi kötetéből vette. Ebben olvashatott egy mondát a Beckó bolond ötlete szerint
épített várról, a jobbágyaival kegyetlenül bánó várúrról, a megölt jobbágy átkáról
és az átok végzetszerű beteljesüléséről. Ez a téma a szörnyű bűnök és még
szörnyűbb bűnhődések, a "végzetdrámák" {400.} világával rokonítja Kisfaludy
Károly művét, s egyrészt külsőséges hatásvadászatra csábít, másrészt mélyebb lelki
konfliktusok ábrázolásának a lehetőségét is nyújtja. Ezt részben ki is használta
Kisfaludy, amikor a készen kapott történetet kibővítette Stibor humanista
szellemben nevelt fiának, Rajnáldnak felléptetésével és Gundához, a
jobbágylányhoz fűződő szerelmének a cselekménybe való beiktatásával. Kettős
ellentét feszül a darabban: egyfelől Stibor és meggyötört jobbágyai, másfelől Stibor
és saját fia között, s a két ellentét Rajnáld helyzetében sűrűsödhetnék drámai
konfliktussá.
A témaválasztásban szerepe lehetett Kisfaludy 1816–1817-ben szerzett
tapasztalatainak a jobbágynép nyomoráról. Ekkor ugyanis a kivételesen rossz
termés, valamint a parasztság fokozódó állami és földesúri terhei, az intézők és
inspektorok népnyúzó harácsolásai (ezt a réteget Kisfaludy mindig ellenszenvesen
tünteti fel) éhínségbe taszították egyes országrészek jobbágyságát, többek közt a
nyugati megyékét is, ahol ez időben Kisfaludy tartózkodott. Az élményszerűség
segített megformálni a dráma kitűnő expozícióját: a jobbágyok bajaik enyhítésére
kérik urukat, ez szívtelenül elutasítja őket, s ez robbantja ki az apa és a fiú első
összeütközését. A valóság megfigyeléséből eredhet a földesurak differenciált
viselkedésének ábrázolása is. Stibor a nyers önkény alapján áll, Keledy
hajlékonyabb, humánusabb eljárást ajánl a vajdának, Dezső a felvilágosult liberális
nemesi elveknek a hirdetője. (Az 1816–17. évi éhinség idején akadtak jobbérzésű
nemesek, mint Kazinczy, akik elengedték a jobbágyi tartozásokat; mások görcsösen
ragaszkodtak a hűbéri kizsákmányoláshoz). Jellemző Kisfaludy Károly nacionalista
irányzatosságára az, hogy az önkényeskedő Stibor idegen, a magyar urak
megértőbbek. A jobbágyok a régi jó időkre emlékeznek, amikor még Kont István
volt az uruk; itt Kisfaludy utal a lázadó főúr és az idegen uralkodó ellentétére, de
csak utal, ezt a forradalmasító mozzanatot majd csak az 1823-as nemesi forrongás
hatására használja fel Vörösmarty a Kontban, A bujdosók első, erősen királyellenes
feldolgozásában.
Kisfaludy álláspontja a jobbágykérdésben a magyar felvilágosodáséhoz
kapcsolódik, alapja a természet szerinti egyenlőség elve, melyből azonban még
nem a jogegyenlőség, hanem csak a humánus magatartás erkölcsi követelményét
vonja le. Ezen az elvi alapon állnak szemben Stiborral mind a jobbágyok, mind
pedig – a nemesek közül – Dezső és Rajnáld, s mindnyájuknál következetesebben
Beckó, az udvari bolond. Még Máté, a legharcosabb jobbágy is megadóan veszi
tudomásul paraszti helyzetét, hogy Stibornak mint urának, tartozik szolgálni, de azt
is hangoztatja, hogy "én is ember vagyok", "mi is csak egy levegőt szívunk, egy
istent imádunk", azaz a természetes humanitás eszméjével érvel. A szociális
tendenciát erősíti Rajnáldnak az apja által megölt jobbágy leánya, Gunda iránti
szerelme. A "vár és kunyhó" mozzanatnak első megjelenése ez irodalmunkban,
melyre nagy jövő vár a reformkorban, Eötvös, Petőfi, Kovács Pál írásaiban. Az
utóbbinál a Gunda név is újra megjelenik.
Az összeütközés tehát mindkét irányban igen éles, de az író nem használja ki a
benne rejlő lehetőséget. A jobbágyok nem tudnak igazán lázadókká válni, még az
apja haláláért bosszút lihegő Demeter sem. Rajnáld sem tud következetesen
szembefordulni apjával, a konfliktust a mondában eleve adott végzetszerűség oldja
meg.
{401.} A Stibor vajda veti fel Katona Bánk bánja után először élesen és
határozottan a jobbágykérdést drámairodalmunkban. Bár felfogása nem megy túl a
jobbágyvédő nemesi felvilágosodáson, Kisfaludy mégis szükségesnek tartotta az
előszóban bizonygatni, hogy drámai ábrázolása a múltra vonatkozik, – s voltak,
akik a darabot még így is veszedelmesnek találták.
1819 végén Kisfaludy új hatások alá kerül. Ez év decemberében Bártfay László
révén megismerkedik Kazinczy fordításaival s bennük a neológia révén megújított
magyar nyelvvel. Kisfaludy elfogadja Kazinczy nyelvi és stílusreformját, és a
következő évben levéllel keresi fel a széphalmi mestert. Bátyja nemesi
szemléletének és érzelmes lírizmusának hatásából már előbb kibontakozott, most
nyelv és stílus tekintetében is új irányban tájékozódik. Rímes-időmértékes
versformákat választ, és korai hazafias költeményeinek retorikája, s a Heppler
Katalinhoz írt szerelmes versek bágyadt szentimentalizmusa után Az élet
korai című stanzáival Kazinczy irányához csatlakozik.
A másik fontos mozzanat, mely új irányt szab működésének, Gaál Györggyel való
barátsága. Ez a németül író magyar literátor 1819 végén kezdi meg Kisfaludy
színműveinek lefordítását a bécsi közönség számára, s Kisfaludy ez alkalommal lép
vele levelező kapcsolatba. Német nyelvű levelezésükben a széles műveltségű Gaál,
aki jól ismerte az egykorú német irodalmat, hasznos művészi-kritikai tanácsokkal
látja el Kisfaludyt, s a jellemzés elmélyítésére, a világirodalom klasszikusainak
tanulmányozására, nagyobb műgondra serkenti. Kisfaludy szívesen fogadta
tanácsait, s azt a drámáját, melyben az új mestereitől kapott elveket megítélése
szerint a legjobban érvényesítette, az Irénét, neki ajánlotta.
Az 1820 elején írt Barátság és nagylelkűség és a vele nagyjában egykorú Kemény
Simon című drámák már az új esztétikai törekvések jegyeit mutatják. Az elsőben
Mátyás találkozik egy remetével, aki a király által elítélt Janus Pannoniusnak adott
menedéket, és most sírját őrzi. A lírai-elégikus színezetű darab lélektani érdeke
abban van, hogy Mátyás a remete szavait hallva, lassan rádöbben Janus tragédiájára
és kiengesztelődik a halott költő emléke iránt. Kisfaludy nyelve itt már színesebb,
kevésbé harsogó, mint előző műveiben. Kemény Simon hősi önfeláldozásának
drámája még a hazafias-patetikus eszmekörhöz tapad, de nyelvében már érezhető
Kazinczy hatása. Sokban még a régi "vitézi játékok"-ra emlékeztet, de a témának,
Bolyai Farkas alapul vett drámájához hasonlítva, lélektanilag motiváltabb
kidolgozása a Tatárok és az Ilka fölé emeli ezt a művet.
Az Irénét, melyet Kisfaludy igazi tragédiának: "szomorújáték"-nak tartott, 1820
májusában kezdte kidolgozni a témának egy régebben elkezdett, de valószínűleg be
nem fejezett változatából. A mű 1821 elején jelent meg, de 1820-as dátummal.
Az Iréne a hazafiasság drámája, alapja lelki konfliktus: Konstantinápoly eleste után
Iréne, a szép görög leány megtetszik Mohamed szultánnak, aki nejévé akarja tenni.
A titkos keresztény Hali nagyvezér tanácsára Iréne lemond szerelméről, egy Leo
nevű görög ifjúról, és elhatározza, hogy a szultáné lesz, s ily módon
engedékenységre hangolja a győzőt a leigázott görög nép iránt. Iréne tehát
feláldozza magát hazájáért, népe javáért. Tragikuma abban van, hogy áldozata
hiábavalónak bizonyul: a háborús párti Zagán basa megbuktatja a tanácsban a
nagyvezért, a szultán kihallgatja Iréne és Leo beszélgetését, amelyben a leány
megvallja jegyesének, hogy {402.} még mindig őt szereti, s csak önfeláldozásból
lesz Mohamedé, mire a szultán a hadat követelő sereg előtt megöli Irénét. A műben
van feszültség és konfliktus; hogy a tragikus hatás mégsem teljes, annak oka Iréne
passzivitása és a véletlen döntő szerepe: a szultánt az változtatja meg, hogy
kihallgatja Iréne és Leo párbeszédét. Ennek ellenére a darab Kisfaludynak
lélektanilag leginkább elmélyített drámája; értékét emeli a költői dikció
újszerűsége, a Kazinczy által megújított nyelv használata. A költői képek
gazdagsága és merészsége, a patetikus megszemélyesítések és a szenvedélyes
ellentétek alkalmazása, a pergő jambusok Kisfaludy e művében Vörösmarty költői
fensége és színpompája – a romantika – felé vezetik a magyar drámai dikciót.

Az Aurora
A nagy színpadi sikerek után Kisfaludy Károly új vállalkozásba kezd és új műfajjal
próbálkozik: 1821-től haláláig szerkeszti az Aurora című zsebkönyvet, és
elbeszéléseket ír.
A zsebkönyv kiadását 1821-ben Trattner kiadó farsangi vacsoráján határozták el; a
szerkesztésért Kisfaludy Károly évi hétszáz forint tiszteletdíjat kapott. Az Aurora
első kötete még ez év végén megjelenik, 1822. évi dátummal. Igaz Sámuel már az
előző évben kiadta Bécsben Zsebkönyvét, mely 1822-től Hébe címmel jelent meg;
Kisfaludy számára előnyösebb volt, hogy az Aurorát az ország középpontjában
szerkesztette. Az első két kötetben a legismertebb írókat vonultatta föl, ezek a
kötetek a kor irodalmának összefoglaló képét nyújtották, még nem jelöltek új
irányt. De már az almanach felhívásában újszerű követelményt jelent be a
szerkesztő, azt hogy "tárgyai mind eredeti magyar elmeszülemények". Az Aurora
köteteit díszítő metszetek is (egyébként nem nagy művészi értékűek) eltérnek a
többi korabeli kiadványtól, t. i. nem antikos-mitologikus illusztrációk, hanem
magyar tárgyúak. (Egy részük Kisfaludy Károly munkája.) Az Aurorában tehát
kezdettől fogva érvényesül a klasszicista iránytól eltérő két elv: az eredetiség és a
nemzeti jellegű művészet igénye. Tartalma – akárcsak az egykorú német
almanachoké – csupa szépirodalom: a szerkesztő a literatúrát elválasztja a
tudóskodástól.
Kisfaludy évkönyve nagy sikert aratott írók és közönség körében, ezentúl az
újonnan fellépő írók ennek szerkesztőjéhez fordulnak első műveikkel. Ezt teszi
Vörösmarty, Toldy, Bajza, a már idősebb Helmeczy is, továbbá Vörösmarty
bizalmas barátja: Stettner (később Zádor) György, a literátorkodó, de kevésbé
hivatott Bártfay László. Ezek, Bajza kivételével, Pesten laknak, és így állandó
személyes kapcsolatban lehetnek Kisfaludyval, aki körül lassanként írói kör alakul
ki. Fiatal barátai gyakran felkeresik Kisfaludy Károlyt, hogy véleményét kérjék,
nem ritkán tanácsai szerint választanak témát (pl. Vörösmarty a Cserhalomét).
Kisfaludy jó érzékkel ismeri fel s köti magához az új tehetségeket, mint például
Czuczort. Segítségükkel 1823-tól kezdve mind határozottabban érvényesítheti
ízlését s elveit a szerkesztésben: a klasszicista és szentimentális irányt kiszorítja, s
tág teret ad a nemzeti romantika képviselőinek. A következő évben Kisfaludy
megváltja az alapí-{403.}tóktól az Aurora tulajdonjogát, s 1826-tól kezdve a maga
kiadásában jelenteti meg mint a nemzeti romantika diadalmas közlönyét.
Kisfaludy Károly az Aurora révén vált a fiatal irodalom vezérévé, a Pesten
megszerveződött irodalmi központ legfőbb tekintélyévé, aki Kazinczy kezéből
átvette az irányítást. Hívei mind neológusok, tisztelik Kazinczyt, de egyes nézeteit
elavultnak tartják. 1828-ban Szemerénél érzelmes és meghatott találkozás játszódik
le Kazinczy és Kisfaludy Károly közt, de ez nem változtat azon, hogy ő már nem a
széphalmi mester útján halad, hanem nagyon is eltérő elvek szerint irányítja az
újabb irodalmat.
Kisfaludy élete és írói működése 1821-től kezdve elválaszthatatlan az Aurora
történetétől. Az almanach igényei a szerkesztő írói tehetségét is munkára fogták;
azt írt, amire zsebkönyvében a leginkább szüksége volt: prózai elbeszélést,
egyfelvonásos színművet, balladát.

Elbeszélései és epigrammái
Kisfaludy Károly elbeszéléseinek két fő típusa: az író jelenkorát ábrázoló
szatirikus-realisztikus novella és a romantikus történelmi elbeszélés. Az 1823-ra
kiadott Aurorában az első típust a Barátság és szerelem és a Tollagi Jónás
viszontagságai, a másikat A vérpohár képviseli. A barátság és szerelem hőseinek
jellemére már nevük rávilágít: Kétesy, Rényi és Halkandi az egykorú nemesi
magatartás különböző megtestesítői. Kétesy külföldet járt, művelt ember, de
csalódottan visszavonul birtokára, magányba, hipochondriájába és tespedésbe
süllyed. A hitellenségből fakadó cselekvésképtelenség típusa ő, akit Rényi
barátsága és Rényi húgának, Linának szerelme ragad ki az önemésztő tétlenségből.
Rényi, mint neve is mutatja, a polgárerény útját járja, igyekszik követni "a század
irányát" és "nem utolsó tagja" lenni a "szabad nemzettestnek". Halkandiban, Lina
hoppon maradt kérőjében azt a nemesi típust mutatja be Kisfaludy, amely "meg
vala győződve fonák eltökéltséggel arról, hogy a magyar nemes életcélját eléri, ha
törvényt tanul, megházasodik s növevénylétét átszenderegve végre meghal. Más
tudományra nálunk nincs szükség, gondolá s így minden egyéb kultúra nélkül is
nagy polcra léphetőnek képzelheté magát ..." A "fonák eltökéltség", az
előítéletekben való belerögzöttség teszi társadalmilag rendkívül veszélyessé e típust
Kisfaludy szemében, Kétesyt viszont téves elképzelései ellenére is olyannak tartja,
aki alkalmassá válhat Rényi útjának követésére. Kétesy alakja él tovább Kisfaludy
komikus, de rokonszenves hőseiben, például Tollagiban; Halkandi gyógyíthatatlan
maradisága pedig Súlyosdi Simonban.
A vérpohár (1822) az Anjouk trónrajutásának válságos idejében játszódik. Ez a
tárgykör igen kedves Kisfaludynak, már előzőleg írt róla egy szomorújátékot,
a Zách Klárát, melyet később Zách-nemzetség címmel dolgozott át, és élete végén
is e korszakról készült írni egy drámatrilógiát, de csak a Csákba tudott belefogni. A
vérpohár tárgya egy Csák-párti nemes lánya és egy Anjou-párti várúr fia közt
szövődő tragikus szerelem, tele regényes motívumokkal, mint a szerelmesek
erdőbeli találkozása, az amazon-egyéniségű fiatal lány jelleme, főként a családban
hagyományként őrzött vérpohár, melybe a cser-{404.}benhagyott menyasszony
saját szíve vérét önti, és úgy küldi el a hűtlen ifjú esküvőjére. Míg a realisztikus
korfestő novellákban Kisfaludy a beszélő nevek alkalmazásával erősítette a
jellemzést, itt a régies nevek (Peteunch, Mynchk) járulnak hozzá a történeti
hangulat felkeltéséhez.
Ez a régieskedés a későbbi történeti novellákból eltűnik, de megmarad a regényes
mozzanatok halmozása. A keresztes hadjáratok korában játszódó Viszontlátás című
elbeszélésébe (1823) társadalmi tendenciát is szőtt Kisfaludy, de nem a "vár és
kunyhó" motívumát, mint a Stiborba, csak a gazdag várúr és a szegény nemes
ellentétét. 1824-ben írta és a következő évre keltezett Aurorában adta ki
legterjedelmesebb elbeszélését, a Tihamért. Ez Nagy Lajos nápolyi hadjáratának
korába vezeti el az olvasót, a háttérben a Zách-család tragikus története komorlik,
éppúgy, mint Arany Jánosnál a Toldi szerelmében. Kisfaludy Károly történeti
forrásokból vett keretbe illeszti a német romantikus lovagregények mintájára
bonyolított mesét Tihamérnak, a tökéletes vitézségű és becsületű fiatal magyar
lovagnak szerelméről, s a tisztaságát a legnehezebb helyzetekben is megőrző
Rózáról. A többi alak is regényes sorsú és jellemű: a romlott, de szerelmében
megnemesülő olasz leány, Werner, a rabló német zsoldosvezér, aki ellenfeleinek
lelki nemességén meghatódva zarándokruhát ölt. Harcok, várostromok,
szöktetések, kolostorba vonulás, dalverseny, lovagi torna, hősi halál: a
lovagregények minden kelléke megvan az elbeszélésben, mely befejezésének
elsietettsége, jellemzésének elnagyoltsága, nemegyszer képtelen helyzetei ellenére
is számottevő. Ez az első nagyobb eredeti és a magyar történelemhez kapcsolódó
novellánk, Jósika műveinek előzménye irodalmunkban, A Tihamér finom lírai
dalbetétei (Olaszországban, Róza dala) Kisfaludy legsikerültebb költői alkotásai
közé tartoznak.
A történeti elbeszéléseknél nagyobb művészi eredményeket ért el Kisfaludy a maga
korát bemutató realisztikus igényű novelláiban, főként a Tollagi Jónás
viszontagságaiban. (Az első rész – Tollagi Jónás Pesten – 1823-ban, a második
– Tollagi Jónás mint házas – 1827-ben jelent meg az Aurorában. A harmadik részt
– Tollagi Jónás, mint atya – Toldy Ferenc adta ki az író hagyatékából.) Tollagi
jogászi műveltségű fiatal vidéki nemes, nótáriusnak készül, de nemcsak Werbőczit
ismeri, hanem a latin klasszikusokat is, és a tapasztalás vágya vonzza Pestre. Itt
azonban hamarosan kiderül, hogy műveltsége nagyon is elmaradott, viselkedése a
"mezei truncus"-é, s mindez mulatságos helyzetekbe sodorja. Rájön, hogy "az idő
szelleme után élni, talán legnehezebb studiuma az életnek", hogy "le kell ráznia a
nehéz iskolai köntöst", "mely szabad röptét hátráltatja". E gondolatokat a
korántsem kifogástalan jellemű baráttal, Lépfalvyval mondatja ki az író, de
érezhető, hogy ez az ő véleménye is. Tollagi sok balfogása után mégis eléri a
boldogságot: szép és melegszívű mátkával tér vissza falujába. A város lakói nem
rokonszenvesek: ravaszok, önzők – nevük is erre vall: Lépfalvy, Kamati –, de
eszükkel fölénybe kerülnek, bár a végén Tollagi naiv becsületessége megkapja
jutalmát. "Míg az ember szűk határai közt él, magát okosnak tartja; ha kijjebb lép,
látja mennyit kell még tanulnia!" – ez a tanulság érezteti, hogy Kisfaludy az
elmaradottságot tekinti a nemesség legsúlyosabb és e korban legveszélyesebb
társadalmi betegségének. A Tollagi levélformában írt regény, a főszereplő
jelleméhez és provinciális műveltségéhez való stílusbeli simulás itt megóvja
Kisfaludyt a túlzott neológia és finomkodás veszélyeitől, a novella {405.} ízes,
természetes nyelve a mai olvasó számára is élvezetes. A "trilógia" legsikerültebb
része az első elbeszélés.
A könnyed irónia, a vidám komikum kíméletlenül éles szatírává keményül
Kisfaludy 1823-ból való kitűnő prózai elbeszélésében, a Sulyosdi Simonban. Már az
egykorú kritika megjegyezte, hogy ez a mű "nemcsak mulattató tréfa, hanem
komoly szatíra is" (Tud. Gyűjt. 1823). Szauder József az 1823. évi nemesi
ellenállással hozza kapcsolatba Kisfaludy hangjának élesedését. Az elbeszélés
megírásához ösztönzést adhatott Fáy András novellája, az Elkésések: a
házasodással örökösen elkéső ember komikumának ötletét. Az alakot, a
tehetetlenségnek, a tettre képtelenségnek a típusát azonban Kisfaludy eredeti
leleményé formálta meg. Kétesy hipochonder volt, Sulyosdi gyógyíthatatlanul
flegmatikus. A falusi iskolamester, a korszerűtlen, provinciális műveltség
képviselője, azt tanácsolja Simon apjának, hogy neveljen fiából tudóst, mivel
tompa nyugalmát bölcsességre való hajlamnak véli. Sulyosdi Simon mint diák "sok
szépet tanult, sok szépet el is felejtett", nem törődött "se mással, se magával",
ruházata sem érdekelte. "Míg a többi ifjak álmodoztak, ő valósággal aludt", "ha
pénze volt, kiadta: ha nem volt, azt se bánta", "se nem kedvelt, se nem gyűlölt
senkit", a mester minden iparkodása sem változtatott tehetségtelenségén és
tunyaságán: Simon "csaknem minden iskolát repetált". Felnőtté lévén,
gazdaságával nem törődött, az egészet a mesterre hagyta. Hazafinak tartotta magát,
eljárt a megyegyűlésekre, nagyokat aludt a szónoklatok alatt, olykor nagyokat
kiáltozott, maga sem tudta miért. Végül birtokát bérbeadta és a városba költözött.
Jellegzetes képviselője lett a birtokos nemesség azon hibáinak, amelyek ellen
Széchényi később olyan szenvedélyesen hadakozott. Tunya, néha mégis
nagyhangú, a gazdálkodáshoz nem ért, műveletlen, semmi iránt sem érdeklődik,
csak vegetál és hízik. Teljes életképtelenségét három házassági elkésés történetében
bontakoztatja ki az író. Először egy szomszéd falubeli leány tetszik meg
Sulyosdinak, de nem mer nyilatkozni, s más veszi el választottját. Másodszor egy
városi lányt szemel ki, de ez túljár az eszén. Egy fiatal özvegynél is lemarad, s
végül a vénkisasszony Krisztinát sem kéri meg, mert tanítója nem javallja,
Krisztina ugyanis nem szereti a mester fűzfa-verséit, Simon pedig képtelen
bármiféle önálló elhatározásra.
A novella elején az író már érezteti, hogy miféle figura a hőse: egyetlen érdeme,
hogy "legalább nagy helyet foglalt a világban, mert háromszor vastagabb volt
másnál", "semmit sem tett, nem is ártott". Az elbeszélés végén pedig így vonja le az
elhenyélt élet tanulságát: "Légy boldog Sulyosdi Simon, téged sem fog nyomni az
oszlop sírod fölött." E szavak egy egész társadalmi osztály katasztrófális
tehetetlensége fölött mondanak ítéletet. Az elbeszélés kitűnő szerkezete, telibe
találó jellemzése, fordulatos meséje Kisfaludy legjobb prózai alkotásává teszi e
találó szatírát.
A Sulyosdi Simon műfaja a zsánerkép, mely egy figurát mutat be az élet különböző
helyzeteiben (neveltetésében, gazdálkodásában, a politikai gyűléseken, nősülési
kísérleteiben); előképe Petőfi Pató Páljának. Kisfaludy egy másik elbeszélése,
a Mit csinál a gólya?, egy anekdota keretében jellemzi a falusi elmaradottságot.
A magyar romantika képviselői nemzeti szellemű irodalmat követeltek, de
hazafiaskodó álpátosz nélkül. A Kisfaludy Károly körül kialakult Aurora-{406.}
kör egyik fontos törekvése a tehetetlenség visszaszorítása, a kritikai szellem
megteremtése volt. Kisfaludy Kritikai jegyzetei világosan nyilatkoznak: Horvát
István jelszavát ("írjunk hazafiak!") Kisfaludy csak ezzel a jelentős módosítással
fogadja el: "írjunk, de úgy, hogy a kritikát kiálljuk!" Kisfaludy is részt vett azokban
a tervezgetésekben, amelyeknek eredménye később a Kritikai Lapok megindítása
lett Bajza vezetésével. A visszás irodalmi jelenségeket megcsipkedő xéniáinak egy
része be is került e folyóirat Pálya-lombjai közé. Epigrammáiban a maga régebbi
irányát sem kímélte. Egy másik xénia az osszianizmus fellengős divatját gúnyolja,
noha Kisfaludyt éppen Kazinczy Osszián-fordítása tette az új irány hívévé. Az
osszianizmus vadhajtásait azonban nem szívelhette, és elítélte Döbrentei és
Kovacsóczy próbálkozásait, akik a prózai elbeszélésbe eposzi hangnemet és hamis
pátoszt vegyítettek "Nem bírván kobzát, prózában pengeti hősét" – így jellemzi
őket Kisfaludy. Ez irány ellen szól két kitűnő stílusparódiája: az 1824-ben
írt Andor és Juci és az 1828-ból való Hős Fercsi, mely a Szemere szerkesztette
Muzárionban jelent meg, tehát hangjával és célzatával Kölcseyék is egyetértettek.
Mindkettő A helység kalapácsa felé mutat; itt is, mint abban, körülírások, az eposzi
jelzők, a nagyhangú hasonlatok halmozása a stílusparódia eszközei, s a téma is
kisszerű falusi történet: leányszöktetést követő kocsmai verekedés, telekhatár miatti
civódás, komikus féltékenységi jelenet. Vörösmarty is kapott benne Kisfaludytól
egy tréfás szúrást: a "vékonytagu" Jutka jellemzése ("szeme nagy, lába nagy, szája
nagy, ő maga is nagy") a Zalán futása Etéjének nem a legszerencsésebb jelzőire
utal, s ötletet adhatott Petőfinek a komikus Fejenagy név megalkotásához.
 Lírai költészete
Kisfaludy könnyedén verselt az időmértékes formákban. Kazinczyasan csiszolt
nyelv jellemzi kiemelkedő lírai alkotását, a Honvágyat. Ebben olaszországi
bolyongásaira emlékezve énekli meg a szülőföld utáni vágyódását gazdagon rímelt,
lágyan ömlő strófákban. Az emlékezés őszintesége ad a versnek mélyebb
hangulatot, éppúgy a későbbi, hasonló tartalmú népdalának, a népszerűvé
vált Szülőföldem szép határának. 1824-ben írta legjobb hazafias költeményét:
a Mohácsot, mely a csatavesztés évfordulójára jelent meg az 1826. évi Aurorában.
Disztichonos elégia ez, néhány komor bevezető lírai akkord után a tragikus végű
ütközet országos következményeit mutatja be. Fájdalmas képei Kisfaludy
Sándor Somlóját és Pázmándi Horvát Endre Zirc emlékezete című költeményét
idézik, de a Mohácsban már nem a rendi, hanem az egyetemesebb nemzeti
szemlélet érvényesül. A gyász hangjai után két érzelmesen kidolgozott jelenet
következik: a mátka alakját látjuk, aki hiába várja vőlegényét a csatából, és a
hitvesét, kinek a gazdátlanul hazarohanó paripa adja hírül férje elestét. A pásztor és
a mohácsi téren vándorló utas csendes, bánatos motívumai után felerősödik a hang:
Lajos király megrendítő haláláról szól a vers és az összeomlás következményeiről.
A bukás okai a "visszavonás" és "durva irigység"; így utal a költő a nemzeti
önkritika szükségességére. A befejezés az elégikusból ódai hangnembe csap át: "a
múlt csak példa legyen most, s égve honért bizton nézzen előre szemünk."
Széchenyit {407.} megelőzve hirdeti Kisfaludy az öncélú múltemlegetés
haszontalanságát és a jövőért való munkálkodás kötelességét. A Mohács mind
nyelvét, mind szerkezetét tekintve romantikus költemény. Merész és borongós
hangulatú megszemélyesítései ("a zordon Enyészet") mitologikus méretekre nőnek,
akárcsak a vele egyidőben keletkezett Zalán futása előhangjában a "bús
feledékenység koszorútlan alakja". A szerkezet romantikusan rapszódikus: az idilli-
elégikus jelenetek patetikus képekkel váltakoznak, az elégikus hangnem ódaivá
erősödik, s ezt ismét a kiengesztelődés reflexív motívuma követi. Még egy elégiát
írt Kisfaludy: az Erzsébetet, az utolsó Árpád-házi királyleányról; ebben is van
ellentét a pártviszályok dühös harcainak és Erzsébet lemondásának képei közt, de a
jelenre való hivatkozás éppúgy hiányzik belőle, mint a romantikus stílus jegyei.
Kisfaludynak a romantikáról alkotott nézeteit érdekesen világítja meg A két
hajós című allegóriája. A két hajós közül a férfit eszményi cél vezeti; az ifjú
először nem érti a férfi messzevágyását, majd követni akarja, de üres ködképek
után fut és elmerül. A költő itt a kétféle romantikus magatartást állítja szembe: a
valóság alapján választott eszmény merész szolgálatát az üres álmok kergetésével.
Ez utóbbit Kisfaludy a romantikus irányzat egyik veszélyének tartotta.
Az 1827. év újabb reménységet, majd keserű csalódást hozott Kisfaludy érzelmi
életébe. Ekkor a mai Engels tér 8. számú egyemeletes házba költözött, egy Löffler
nevű zsidó orvos házába. Kisfaludy beleszeretett házigazdája leányába, Ninába, aki
viszonozta a költő érzelmeit, de a valláskülönbség miatt nem köthettek házasságot.
Ennek az élménynek költői emléke az Alkonyi dal, Kisfaludy legszebb szerelmes
verse, mely tiszta zenei lejtésű, lágyan ömlő anapesztusokban énekel a remélt
beteljesülésről, amelyből azonban nem lett valóság.

Népdalai és balladái
Az 1827. év válságos esztendeje a magyar haladó erők küzdelmének. A dolgavégezetlenül
feloszlott országgyűlés nagy csalódást okozott. A kiábrándulás egy időre elfordította
irodalmunkat a közéleti témáktól, pesszimista hangokat váltott ki. A hangulatváltás új témákat
hozott, új formákat igényelt, s ezáltal az irodalom esztétikai gyarapodásának forrásává is lett.
Az 1828-ra kiadott Aurora egyike az almanach leggazdagabb évfolyamainak. Az Aurora
munkatársai érdeklődni kezdenek a népköltészet iránt. Toldy és Stettner hívják fel erre
barátaik figyelmét, és ezután Kisfaludy, Vörösmarty sorra írják népdalaikat vagy népdalszerű
költeményeiket. Szerepe van ebben a folklór iránt Európa-szerte megnyilvánuló
érdeklődésnek, továbbá Kölcsey igényének, aki már 1826-ban nemzeti szellemű költészet
megteremtésére hívott fel, végül a nép iránti politikai érdeklődésnek is. Ez az érdeklődés
egyelőre csak a liberális nemesség néphez való lehajlásának gesztusa. Kölcsey és Bajza (s
részben Vörösmarty is) a népköltészetet a műköltészet felfrissítésére és nemzetibbé
formálására akarták felhasználni; Kisfaludy külön műfajt látott a népdalban, melyet a magas
költészettel párhuzamosan művelt. Az előbbiek a népköltészetből ellesett {408.}
motívumokkal, annak hangvételével saját érzéseiket, saját líraiságukat adták vissza, Kisfaludy
számára azonban nem élményszerű ihlet-alkalom a népdalírás, hanem mintegy a nép körébe
való költői "kirándulás" lehetősége: "nem dalol együtt teljes lélekkel a maga legényeivel,
leányaival, hanem daloltatja őket" (Horváth János). Népdalait a nép nyelvén írja, ami
elsősorban a nyelvújítástól nem érintett nyelv alkalmazását jelenti, továbbá az ütemes magyar
verselést a mértékes formák helyett. Felhasználja a népköltészet szokásos motívumait, így a
kezdő természeti képet, bár éppen nem abban a naiv formában mint a nép, hanem a műköltő
tudatosságával, a mondanivalóval való szoros logikai és érzelmi kapcsolásban (Messze fénylik
a Balaton). Megtaláljuk nála a szokásos népdali szólongatásokat (rózsám, violám,
galambom), a szépség-sablonokat (barna legény, piros leány, liliomszál), a népi couleur locale
elemeit (nyáj, furulya, szűr, sarló, rokka), a hazai tájra való utalásokat (Tisza, Balaton,
Bakony), a szökdelő gondolatmenetet, érzelmi változatosságot és az ennek megfelelő népies
gondolatformákat, mint például ebben a sikerült és hamar népszerűvé vált strófában:
Hej csicsergő kis madár,
A szép leány csapodár.
Ha csapodár, jól teszi,
A legény úgy keresi.

Kisfaludy témái változatosak, dalai sokszor elbeszélést rejtenek magukban (Vedd

sarlódat ... ) A folklór elemeinek ezzel a sikerült felhasználásával Kisfaludy jelentősen
hozzájárult az irodalmi népiesség fejlődéséhez, bár a népdal naiv hangját nemigen tudta
megszólaltatni; a műköltői tudatosság és magatartás gyakran érezhető népdal-igényű
költeményeiben.
Toldy leveleiből tudjuk, hogy Kisfaludy száz magaköltötte vagy íróbarátai által készített
népdalból álló "kézikönyvecskét" szeretett volna kiadni és terjeszteni olcsó áron a nép között,
hogy jobb ízléshez és magasabb művészi igényekhez szoktassa, és a népnek saját irodalmát
ezáltal mintegy "megnemesítve" adja vissza.
Kisfaludy már az 1828-as Aurorában közli Vitkovics Bácskai népdalát, az 1829. évi kötetben
pedig 25 magaszerzette népdalát adja ki Szalay Benjámin álnéven. A népszerű zsebkönyv
szerkesztőjének ez az állásfoglalása nagyjelentőségű a népiesség iránti érdeklődés felkeltése
szempontjából. A következő évben újabb 7 népdala jelenik meg az Aurorában, ekkor már
Vörösmarty és Czuczor hasonló jellegű verseinek kíséretében. A legsikerültebbek Kisfaludy
népdalai közül azok, amelyekben – általános gyakorlatától eltérően – saját érzelmei kapnak
hangot a néptől ellesett formában; ilyenek a honvágyat megéneklő és méltán
népszerű Szülőföldem szép határa, a benső szenvedéseiről, magányáról valló, megkapó
líraiságú Sárga levél, melyről maga is megjegyzi: "féligmeddig szívből írtam".
Sárga levél, sárga levél
Bús utamra miért estél?
"Azért estem, mert nincs ágom
Nincs ami tart, nincs világom."
{409.} Hej nekem is az a sorsom
Hideg a föld, fázva járom.
Van hazám, de nincsen benne
Egy kis hajlék, mely felvenne.
...
Több dalában hazafias érzéseit énekli meg, legismertebbek a Rákosi szántó a török alatt és
a Mohácsi dal. Az előbbi népi éneklő szájába adott történeti helyzetdal, benne Kisfaludy saját
kora hazafiúi gondjainak is hangot ad:
Pest-Budárul sok nép kijár,
S alig érti nyelvünket már:
Hej! ma-holnap a magyar szó
Ritka, mint a fejér holló.

Ez azonban már valóban nem népdal, legfeljebb sikerült dalszerű előadás. A népdalon kívül
még egy új műfaj tűnik fel az Aurora körének költői termésében a húszas évek végén: a
balladaszerű verses elbeszélés, vagy ahogy akkor nevezték, a "balláda". Kölcsey már előbb írt
és ki is adott ilyeneket, de az Aurora tette népszerű műfajjá. Kisfaludy próbálkozásain még
erősen német hatás (Bürger, Schiller, Goethe) érezhető; a műfaj csak Vörösmartynál válik
majd igazán nemzetivé.
A balladában Kisfaludy romantikus: az alakok sablonszerűek (szerelmes és hű leány,
szerelmes ifjú hős, vadász vagy dalnok, kegyetlen zsarnok), a hatást az események váratlan
fordulata, idilli kimenetele vagy borzalmas végzetszerűsége kelti fel. Az Eprészleány a Szép
Ilonka témájának korai feldolgozása, a "vár és kunyhó" motívum újabb változata, de boldog
véggel. A különböző társadalmi állású szerelmesek – az egyszerű eprészleány és a
vadászruhában udvarló főrangú ifjú – megszeretik egymást; a leány kincset talál, gazdag lesz,
erre sokan esengenek kezéért, de ő hű marad egyszerű vadásznak hitt szerelmeséhez; a várurat
meghatja a leány hűsége, és beleegyezik a házasságba. Az anapesztusokban írt költeményt
könnyed, sima nyelv és verselés jellemzi. A Karácsonyéj – mint a drámák közül a Stibor
vajda – a jobbágyait kegyetlenül gyötrő és tivornyázó várúr végzetszerű bűnhődését adja elő a
kísérteties romantika eszközeivel. Bajza különösen nagyra értékelte, a legjobb német balladák
párját vélte megtalálni benne. Kisfaludy itt Don Juan legendájának motívumát használja fel,
de az elbizakodott nemesúr nem a temetői szobrot, hanem egy, általa halálba gyötört ember
csontkoponyáját hívja meg vacsorájára, a váz azután meg is jelenik, és magával viszi a
gonoszt a borzalmas halálba. Mélyebb a tragikum Az álmatlan királyban: az uralkodó gonosz
eszközökkel szerezte meg koronáját, a lelkiismeretfurdalás elvette álmait. Ezért gyűlöl
mindenkit, aki boldog, és vak dühében halálra sebez egy szerelmes párt, a leányban azután
saját gyermekére ismer. Kisfaludy Károly néhány balladája a magyar történelemből veszi
tárgyát. Ilyen a Budai harcjáték, talán legsikerültebb műve e műfajban. Mátyás és Holubár
lovagi mérkőzéséről szól, gyorsabb menetű, mintegy átmeneti forma Kisfaludy Sándor regéi
és Vörösmarty történeti balladái közt. Történeti anekdota jellegű A sastoll, a mentéjét
buzogánnyal kibélelő öreg Toldiról, és a Bánkódó férj, melyet Vörösmartyval költői
vetélkedésben írt, a házsártos feleségről, akit elrabol a {410.} tatár, de a férj a tatárt sajnálja.
Népi tárgyú a Bandi, inkább néprege balladás formában, a Duna menti Aranyos falu
keletkezéséről. Kisfaludy balladáiban éppúgy, mint lírai költeményeiben szereti a bonyolult
rímszerkezeteket, strófáit rendszerint páros vagy félrímekkel indítja, és párrímekkel vagy
ölelkező rímekkel zárja le.

Drámaírói működésének második szakasza

Kisfaludy Károly újabb színműveinek egy része történeti tárgyú: Mátyás korát
szerette volna feldolgozni tizenkét darabból álló drámaciklusban, de csak négyet írt
meg. A Szilágyi Mihály szabadulása komoly hangú színmű, a királyhűséget és a
törvénytiszteletet magasztalja. Elevenebb hatást kelt két vígjátéka: a Mátyás
deák (1825) és a Hűség próbája (1827). Mind a kettő az álruhában igazságot
szolgáltató Mátyásról szól, aki jó véghez juttatja a szerelmesek ügyét. A Hűség
próbája, a népzsaroló sáfár leleplezése, éle a harácsoló uradalmi intézők ellen
irányul, akik a jobbágyság kizsákmányolásában gyakran a földesurakon is túltettek.
E mű egyik női szereplőjének ajkára adta Kisfaludy első népdalát. A darabok másik
csoportja az író jelenéből meríti témáját. A betegek (1826) komikuma félreértésen
és a szereplők hipochondriáján alapul. A főhőst Kisfaludy a maga egyéniségéről
mintázta meg. A leányőrző (1827) három felvonásos színmű; nem az Aurorában
hanem az Élet és Literaturában jelent meg, Kölcseynek a komikumról szóló
értekezése kíséretében, és hamarosan színre került. Szellemesen bonyolított
komédia, bár inkább a világirodalom hagyományos vígjátéki fordulataival él, igazi
magyar levegő nincs benne. Szontagh Gusztáv és Kölcsey értekezéséből is
kiérezhető egy ilyen értelmű elégedetlenség. Kisfaludy mentségül a magyar
társalgási nyelv és társasélet hiányát hozta fel. Nálunk más a helyzet – mondja –,
mint volt Franciaországban és Angliában Molière, illetve Shakespeare korában. Ha
bejárhatná Debrecent, Szabolcsot meg Erdélyt, többet meríthetne a valódi magyar
életből, bár tapasztalnia kellett, hogy "bizonyos rendet szúrni ... igen veszedelmes",
mert aki az uralkodó osztályok típusait nevetségessé teszi a színpadon, hatalmas
ellenségeket szerez magának.
1828-ban keletkezett az ugyancsak három felvonásos Csalódások, mely A
kérők után még egyszer a kor típusait vitte színre szatirikus éllel, bár némileg
enyhítettebb formában. Az arisztokráciát két szereplő képviseli: a finomabb
műveltségű, mélyebb érzelemvilágú Elemir gróf, akit a társasági élet csömöre
távolít el a gazdag özvegytől, Linától, hogy Lidihez, az uradalmi inspektor
lányához vonzódjék. Az arisztokrácia másik képviselője Szélházy utóda, az
üreslelkű, hozományvadász Kényesi báró. A félreértések sorozatának mozgatója
Lombai inspektor, akinek minden igyekezete és intrikája ellenére végül is a
természetes vonzalmak – és nem utolsósorban a gazdasági érdekek szerint –
oldódik meg a cselekmény. A darab legsikerültebb alakja a faragatlan vidéki
középbirtokos, Mokány. Műveletlen parlagi gondolkodású, de legalább őszinte,
ezért nem is kerül Lombai házassági terveinek hálójába. Jó gazda, ellentétben a
könnyelmű arisztokratákkal és a Sulyosdi Simon-féle középnemesekkel. Nyers
szókimondása rávilágít a többi szereplő finomkodó {411.} mesterkéltségére, akik
belebonyolódnak a félreértések hálójába, holott egy őszinte kimagyarázkodás
megoldaná minden problémájukat. "Mokány nem konok képviselője egy lejárt
műveltségnek, nem kerékkötője az újnak, csak veszélytelen, eredeti, ízes példánya
az avulónak" (Horváth János). Ezért jutalmazza meg az író a mű végén – mint A
kérőkben Perföldit – a választott leány kezével. A Csalódások jellemfestése és
drámai beszéltetése kevésbé zsánerjellegű, mint A kérőkben sokkal inkább
egyénített. Az egyszerű helyzetek ügyes bonyolítása, a fordulatos párbeszédek ma
is előadható darabbá teszik a Csalódásokat.
A Csalódások után következő egyfelvonásosok közül kettő a leányőrző-motívumot
fejleszti tovább, több eredetiséggel és ötletességgel. Az Áltudósokban (1828)
Karvainé fiatal özvegy rokonát iparkodik távol tartani a szerelemtől, s ezért
tudóskodásra veszi rá. A szerelmes kérők tudósnak álcázva magukat jutnak be a
házba, és egyikük végül feleségül veszi a szép Fannit. Még kacagtatóbb a Három
egyszerre című egyfelvonásos (1829), melyben a komikum szatirikus
társadalombírálattá éleződik. Lorányiné a feudális világ rangkórságának
bűvöletében él, s öccsének leányát, Adélt már gyermekkorában eljegyzik egy
"ősnemes" ifjúval. Adél azonban már csak mulat nagynénje ósdi előítéletein (az
egyik ős arcképére bajuszt rajzol). Lorányiné gőgje miatt az Adél kezére pályázó
fiatalemberek csak álöltözetben kerülhetnek a szép és gazdag leány közelébe. Az
egyiknek, a vadászruhásnak, sikerül megszerettetnie magát a lánnyal. A másik
kettő – ismerve Lorányiné középkori gondolkodását – remeteruhát ölt. Lorányiné,
akinek ősei a középkorban mindig "tartottak" remetéket, örömmel fogadja a két
álöltözetest, Adél azonban csak mulatni tud színlelt jámborságukon. A végén
persze minden lelepleződik, kiderül, hogy a vadász nem más, mint az az előkelő
ifjú, akit Adél vőlegényéül kiszemeltek. Lorányiné azonban javíthatatlan: azt hiszi,
Adél azért vonzódik a fiatalemberhez, mert "a százados ősök kinéztek a szeméből",
mire Adél kijelenti: "Tüzes szemében a jelent kedveltem meg s nem a multakat."
Kisfaludy e darabja a feudális előítéleteknek, a nevetséges őskultusznak, a jelentől
elforduló múltbanézésnek szellemes kritikája, Széchenyi eszméinek befogadására
készítette elő a nemesi olvasóközönséget. Kacagtató alapötlete, mulatságos
helyzetei, korszerű társadalmi mondanivalója Kisfaludy egyik legjobb vígjátékává
teszik. Kisfaludy Károly, a vígjátékíró, Horváth János találó megállapítása szerint,
"tréfálkozva és nevettetve Széchenyi számára törte az utat".
Szükségszerű volt, hogy Széchenyi és Kisfaludy rokon-törekvései
összetalálkozzanak. A nagy reformer 1828-ban Kisfaludyt mint az irodalom vezérét
kereste föl. Bensőséges viszony alakult ki közöttük, s amikor Kultsár István halála
után újságja lehanyatlott, úgy látták, hogy megérett a helyzet egy új eszméket
hirdető lap kiadására. Együtt kértek engedélyt a Jelenkornak mint politikai lapnak
és mellékletének, a Társalkodónak mint társadalmi és művészeti folyóiratnak a
megindítására.
Mindez csupán terv maradt, megvalósulását megakadályozta Kisfaludy betegsége,
majd halála. 1829-ben kezdett elhatalmasodni tüdőbaja, s 1830 szeptember elején a
külföldről hazaérkezett Toldyt már megdöbbentette a találkozás: "A magas,
szertelen erejű, virító egészségű férfi össze volt roskadva, erőtlen vázzá összeaszva;
szava hangtalan tompa ..." A hó közepén megjön {412.} az engedély a Jelenkor
kiadására, Kisfaludy betegsége ellenére munkához lát, s amikor az újabb írói
nemzedék képviseletében Szalay László meglátogatja, programot ad: "Az
oppozíció és a reform zászlaját tűzzük ki, minden ifjú írónak velünk kell tartani."
A program végrendelet lett. Kisfaludy november 21-én meghalt a Váci utca 19.
szám alatti házban, ahol huszonöt évvel később Vörösmarty.
Irodalmi kezdeményeit barátai folytatták; az Aurora szerkesztését Bajza vette át, a
Jelenkor megindult Helmeczy vezetésével, "az oppozíció és reform" eszméjét az
elkövetkező két évtized minden valamirevaló írója vallotta. Sírkövére Vörösmarty
írt epigrammái, s Toldy hamarosan sajtó alá rendezte munkáit tíz kötetben, majd
kiadta életrajzát is. Ugyancsak ő 1831-ben országos gyűjtést indított szobrának
felállítására, melyet Ferenczy István mintázott meg. A munkái kiadása és
emlékműve felállítása után fennmaradt összeget Kisfaludy barátai pályadíjakra
kívánták fordítani, s evégett és a mester emlékének ápolására 1836 végén
társaságba tömörültek, melyet Kisfaludyról neveztek el, s amely csakhamar irányító
szerepre tett szert az irodalmi életben.

{413.} 54. KÖLCSEY FERENC (1790–1838)

FEJEZETEK

 Kazinczy táborában
  Kölcsey Csekén

 Költészetének új korszaka

 Az Élet és Literatura

 Közéleti tevékenysége

 Kölcsey a harmincas években

 A Parainesis írója

 Kiadások

 Irodalom

Kazinczy felvilágosult-klasszikus irányának betetőzője, s az új romantikus távlatok

ihletettje Kölcsey Ferenc. Első kísérletei még Csokonai iskolássá vált hagyományát
követik, utána Kazinczy legbuzgóbb híve lesz. A görög és német irodalom
mintáihoz igazodó klasszicizmust ő emeli a lírai költészetben a legmagasabb
pontig, majd a nemzeti romantikának és a népköltészet felkarolásának meghirdetője
és egyik első irodalmi megvalósítója lesz. A francia felvilágosodás racionalizmusa
nevelte, átélte a kanti idealista kriticizmus okozta válságot, végül a tett
filozófiájához jut el. I. Ferenc uralkodásának zsarnoki légkörében a "lélekvesztő
szentimentalizmus" gyötri; megoldást a maga számára a sztoikus elszántságban
talál, majd érzelmi világa a bánatos epedéstől a népköltészet "dévaj és mégis
meleg, mégis nemes" hangjának próbálgatásával gazdagodva a hazafias tettvágy és
aggodalom pátoszáig emelkedik. Lelkén átviharzanak a kor legnagyobb kérdései; a
filozófia, az esztétika és a politika területén egyaránt az igazság birtokába kíván
jutni régebbi nézeteinek meghaladása árán is; szigorú kritikusa kortársainak; végül
élete igazi értelmét a reformkori közélet által kínált feladatok vállalásában találta
meg. A nemesi értetlenséggel és a titkosrendőri megfigyeltetéssel dacolva vívja
harcát az egyetemes emberi haladás részeként felfogott demokratikus
patriotizmusért. Költészetében "meghallani az elviharzott francia forradalom
hangját és már felhangzik benne az érlelődő negyvennyolc is" (Révai). A
szabadságharcot érlelő reformkor eszméit ő fogalmazta meg a legtömörebb
formában; jelszavai: haza és haladás; a gyakorlati tennivalók nyelvén pedig:
szabadság és tulajdon (a jobbágyság számára).

Kazinczy táborában
Kölcsey Ferenc 1790. augusztus 8-án született Sződemeteren, anyai nagyanyja
házában. Középbirtokos nemesi családból származott, mely eredetét a honfoglaló
Ond vezérig vezette vissza. Apját hatéves korában elvesztette, s ekkor már el is
került hazulról, a debreceni kollégiumba. Nagybátyja, az idős Kölcsey Sámuel
viselte gondját a családnak, s halála után unokaöccseire hagyta Bihar megyei
álmosdi birtokát. Kölcsey tizenegy éves volt, amikor elvesztette őt is, anyját is, az
erdélyi származású Bölöni Ágnest, akire egyik utolsó versében is fájdalommal
emlékezett (Szép Erdély ... ). A korai árvaság mély nyomot hagyott kedélyén,
hajlamát a borongásra növelte testi fogyatkozása is: gyermekkori himlő
következtében elvesztette balszemét.
Könyveket kedvelő, magába vonuló ifjú lett belőle. Lelkesedett Cornelius Nepos
történeteinek antik hőseiért, majd megtanult franciául, és Boileau, Voltaire írói
elvei, Bayle és d'Holbach filozófiai nézetei ragadták meg. Húszéves korában
teljesen a francia felvilágosodás hatása alatt állott. A magyar irodalomból első
mintaképei Csokonai és Himfy voltak, az előbbinek a temetésén, 1805-ben látta
először Kazinczyt.
A debreceni iskola rideggé váló szelleme idegen volt számára, s amikor 1808-ban
levelező kapcsolatba került Kazinczyval, végleg elfordult Debrecentől és {414.} az
ortológiától. Kazinczy barátságát azzal nyerte meg, hogy egy tudománytörténeti
adatot szolgáltatott neki Magyarország legrégibb térképéről. Utána egy ideig
levelezésükben Kölcsey mint régi kéziratokat másoló tudós fiatal szerepel, de
csakhamar elküldi verseit is Kazinczynak: az első vers még nem találkozik a
széphalmi mester tetszésével, a későbbiek már inkább. Kölcsey javítgat a kapott
tanácsok alapján, majd mikor Kazinczy elküldi neki egyik szonettjét, ő is szonettel
felel. Kazinczy elragadtatva állapítja meg: "aki tizenkilenc esztendős korában ilyet
ír, mit fog írni a harmincban."
Kölcsey 1810-ben hét hónapig Pesten végez joggyakorlatot, itt ismerkedik meg
Kazinczy triászával és Berzsenyivel. Az érzékeny idegzetű fiatal költő nem tud
otthonossá lenni a nemesi életszemléletbe még erősen beágyazott, provinciálisnak
érzett írótársaságban, a pesti írók pedig mint különcködő fiatalembert tartják
számon. Mégis ebben a körben fejlődik ki élete legnagyobb barátsága, Szemere Pál
iránt, aki előtt a leginkább tárult fel zárkózott kedélye. Neki ajánlotta egyik korai
szép versét, az 1811 őszén szerzett Andalgásokat.
Kazinczy hatására kezdett behatóbban foglalkozni a német klasszikus irodalommal,
majd a görög költészettel, rövidesen ezek lesznek mintaképei. Főként Homéroszt
szereti (az Iliász fordításába bele is fog), a németek közül pedig Goethét. Rövidebb
ideig Matthisson szentimentális költészete is erősen hat rá. Diákkori verseit,
melyeket Csokonai modorában írt, megsemmisítette. csak a Kazinczynak küldöttek
maradtak ránk, ezek már az új irányt mutatják. Műformái ekkor a szonett, a stanza,
a jambikus és trochaikus lejtés rímes és rímtelen változatai, gyakran a goethei
szabadformájú jambikus óda, főleg ha filozófiai tárgyakról énekel, mint német
mesterei. Antik metrumokkal viszonylag ritkán élt, csak disztichonnal
epigrammáiban. A görög mitológiából a kevéssé ismert motívumokat szerette
fölhasználni; még Kazinczy is megkérdezte tőle, miért használja Diana, ill. Artemis
megjelölésére az antikoknál is ritka "Chitone" elnevezést. Ez hermetikus színezetet
kölcsönöz Kölcsey 1810 és 1817 közti lírájának, de jól kifejezi a fiatal Kölcsey
határozottan meg nem fogalmazható érzelmeinek világát. Költői hangját Kazinczy
a "helldunkel" jelzővel jellemzi; Kölcsey vállalja, s a "sötéttisztát" később is az
igazi költői ihlet egyik forrásának tartja. Verseiben a szavak sokszor nem annyira
tárgyi jelentésükkel, mint inkább hangulati emléktartalmukkal hatnak. Szereti az
elvont szépségeket kifejező szavakat, melyek színes jelzőkkel ellátva az éteri
lebegés hangulatát adják. A homályosság "ihlete természetével jár", "kifejezi az ő
eszményi rajongását, mely éppen tisztázhatatlan, logice megfoghatatlan volta miatt
fájdalmas is neki" (Horváth János).
A hang szentimentális és panaszos, bár Kölcsey az 1811 után írt költeményeket
"derültebb manírú" verseknek nevezi. Régebben német költői hatást kerestek
ebben; kétségtelen, hogy Kölcsey ismerte és szerette a német szentimentális lírát.
Verseinek mélabúja és elvont homályossága nem utánzás eredménye, hanem
Kölcsey sajátos élménykörülményeiből és az egykorú magyar viszonyokból
táplálkozó hangulat és érzelem s a költő igyekezett is kitörni a "lélekvesztő
szentimentalizmus" keserűségéből.
Pesti tartózkodása után előbb Sződemeterre tért vissza, majd Álmosdra, s ott átvette
öröklött birtokát. Itt, miközben maga is kénytelen a gazdálkodással törődni,
nyomasztóan érzi a városi kultúra hiányát. Csak egy-két művelt emberrel
találkozik, mint Uza Pál, a Martinovics pör egykori elítéltje, a {415.} Bécsből
hozzá leránduló hű diákkori barát, Kállay Ferenc, Péchy alispán műveltebb és
vidámabb családi köre, Medicus Jeanette, Péchy gyermekeinek német nevelőnője,
de ezeknek többsége hamar elhagyja Álmosdot, s a kétségbeejtően parlagi
környezetben, ahol csak ivás, kártya, cigányozás járja, Kölcsey teljesen magára
marad. Már 1811-ben ezt írja az Andalgásokban:
Boldog, kinek szép hont adának
A sors örök törvényei,
Hol géniusz szelíd nyomának
Láttatnak nyilván jelei.

A későbbi nagy patrióta-versek írója elvágyódik a hazából Helvétia szabadságot és

költőket nevelő vidékére vagy Itáliába, "Hol annyi hérosz égi pályán Jutott Olymp
lakóihoz".
A távoli szépségnek képe után a hazai nyomorúságé jelenik meg a versben:
Itten vérző honunk vidékin
Nyögő szél érvén keblihez,
Pusztult váraknak omladékin
A Múzsa búsan tévedez.
Tekintvén századokra vissza,
 Ha Somlónk ormain megáll,
Az édes cseppet könnyel issza,
Lantján víg hangot nem talál.

A magyar feudális elmaradottság szorongató élménye sugallja e pesszimista

hangokat és "sötéttiszta" érzelmeket, s ennek gyötrelmét a provinciális környezetbe
kényszerült Kölcsey fokozottabban érezte, mint pesti íróbarátai. A hazai
viszonyokkal való elégedetlenség az alapja a fiatal Kölcsey sorsélményének is. A
költő, akinek "Géniusz száll mellébe", birkózik a sorssal, s először a költészet és a
képzelet világában keres megoldást:
S szállj királyi sasként égi pályán,
Szárnyaidnak nyíl szokatlan út,
S homlokodra túl a föld homályán,
Nyersz jutalmul csillagkoszorút.

A végtelenbe szárnyalás eszméjét azonban hamarosan szigorú valóságlátás váltja

fel: "Tündérképeknek ellenébe | Tőlünk nem megy sohajtozás, | Itt bennünk a
vigasztalás, | Nincs élet a felhők körébe." – írja az Élet című versében. A megoldás
itt is heroikus, de már a sztoicizmus szellemében, melynek kemény páncélját
később is magára ölti majd válságos napokban a költő:
Erőt a férfiú lelkébe,
Ne fogja szívét csüggedés,
S öröm ha jön s ha szenvedés,
Egyformán lépjen ellenébe.

{416.} A háborgó végletek közt való belső küzdés már nem goethei nyugalmú
tartalom, inkább a romantika felé mutat, hölderlini magatartás.
A fiatal Kölcsey borongó szentimentalizmusa leginkább szerelmi költészetét hatja
át. Kielégítetlen vágyáról, mely élmények után eped, a lelki kiszáradás
veszedelméről baráti leveleiben éppúgy panaszkodik, mint egyik legmegrázóbb
versében, az Elfojtódásban. Szerelmi költeményeiben inkább szerelmi sóvárgásait
énekli meg, mintsem valóságos élményeket. Még negyvenhárom éves korában is
rajongva emlékezett egy nőalakra, aki gyermekkorában suhant át az életén, kinek
nevét anyjáé mellé írta, kinek emléke később is oly mély érzéseket keltett lelkében,
hogy a kínálkozó szerelmektől "szíváldozattal" szakította el magát. Kölcsey egész
szerelmi költészetére jellemző a szerelemnek inkább mint szépség- és harmónia-
ideálnak a megjelenése, a húszas évek elején írt Endymionnak sugárözönbe, fénybe
jelképezett testetlen sóvárgása.
1814-ben megosztozott testvérével, Sámuellel, és neki (valamint öccsének,
Ádámnak) a csekei birtokrész jutott, ahová a következő évben át is költözött. Ekkor
már annyira fokozódott elvágyódása a vigasztalan környezetből, hogy a külföldre
távozás gondolatával foglalkozott. Barátja, Kállay Ferenc Bécsbe hívta, de Kölcsey
csak Pozsonyig utazott. Elfogadta Szemere Pál és felesége meghívását és szép
napokat töltött péceli birtokukon. Ezalatt született meg a Rákos nymphájához című
verse: "Kettő szerelme kebelemnek, | Egy hon és egy leány. | Azt vérző szívvel, ezt
epedve, | Azt lángolóan, ezt mosolygva | Tekintvén, ölelem." A leány elvesztése
után vigaszt találna a dalban, de a haza pusztulását nem élné túl; az egyéni
boldogságnál több számára a haza sorsa. A húszas években írt Áldozat is ennek a
költői magatartásnak epigrammatikus megfogalmazása:
Áldozatom két istenség oltára felett áll:
Könny neked ó Szerelem, és neked, ó Haza, vér!

Kölcsey ekkor, 1814-ben lép fel először a nagyobb nyilvánosság előtt. Addig versei
– négy kivételével – csak a barátokhoz jutottak el kéziratban; most, péceli
tartózkodása alatt, Szemerével együtt elleniratot készít a Mondolatra. A neológia
szellemes Feleletének, melyet Kölcsey később Antimondolat néven is emleget,
előszava Kölcsey nevével jelent meg, aki ezzel magára zúdította az ortológus tábor
haragját. A Felelet kitűnő paródiája a maradiság provinciális stílusának, a parlagi
népiességnek. Az érzelmek és a nyelv polgárosításának programját Kölcsey együtt
vallja Kazinczyval, s hogy milyen világosan látta ennek összefüggését a társadalmi
és politikai átalakulással, arról világosan tanúskodik Kazinczy fölött mondott
emlékbeszéde.
Az ortológus tábor provincializmusa ellen kelt ki akkor is, amikor ugyanebben az
évben megírta Csokonairól szóló bírálatát. Döbrentei kérte fel rá, az Erdélyi
Muzeum számára, de ő az éles kritikát nem merte kiadni, ezért az csak 1817-ben, a
Tudományos Gyűjtemény első évfolyamában jelenhetett meg (a Kis Jánosról
készülttel együtt). E kritikában Kölcsey elismeri Csokonai tehetségét, de Dayka és
a Himfy mögé helyezi. Alantas, parlagias kifejezésmódot vet a szemére, Kazinczy
német–görög klasszikus stíluseszménye szellemében. Népdalait nagyra tartja, de
elítéli a népies elem behatolását egyéb műveibe. A debreceni diákos vaskosság
elleni indulat érezhető a kritikában, {417.} mely igazságtalan Csokonaival
szemben, bár Kölcsey kritikusi elfogultságát érthetővé teszi, hogy a feudális
maradiság, mely ellen harcolni kívánt, a parlagiasság formájában is jelentkezett, s
ezt Csokonai debreceni ortológus hívei képviselték a legkirívóbban. Kölcsey több
eredetiséget követel Csokonaitól, s ez már nem Kazinczy esztétikájából következik,
sőt éppen ez a követelmény fogja három év múlva Kölcseyt a széphalmi mesterrel
szembeállítani. A bírálat igazságtalanságát növeli, hogy a Csokonainál sokkal
kisebb tehetségű Kis Jánosról Kölcsey elismerően írt.

Kölcsey Csekén
Szatmárcseke – Kölcsey új és immár végleges lakóhelye természeti szépségekben
bővelkedő, de teljesen elszigetelt hely volt. "A körny, melyben lakom, el van dugva
szem elől, szép, de vad s felette magányos ... Egyfelől nagy erdők körítnek,
másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák. Nem
poétai hely-e, édes barátom? Csak az a baj, hogy nekem emberek kellenek, nem
lélektelen szépség" – írja levelében Kállayhoz 1815. október 1-én. A környék lakói
műveletlenek, könyvet nem vesznek a kezükbe. A költő Pestre vágyódik vagy az
írói elnémulás szándéka foglalkoztatja. Mégis van ez időből néhány igen szép
költői megnyilatkozása. 1814-től kezdve a "sors" már a nemzet sorsát jelenti
költészetében. "Küzd a bátor sorsának ellenében", de az énekes csak "sejdítve zeng
jobb sorsot és hazát". Az 1816-ból való Rényben, e goethei szabadformájú ódában,
a Virtust énekli meg, a jakobinusok hirdette patrióta erényt, melyet ha követ a tiszta
ember, várhat rá "vér és pusztulat", de "az isteni lélek nem sűlyed el!" Az antik
szimbólumokból kibomló jelkép új tájékozódásra vall.
1810-ben a pesti triász tagjai még "univerzalizmus"-t vetettek Kölcsey szemére, s
maga is úgy emlékszik erről az időről, hogy "kozmopolitizmus fogott körül s ez
időben a magyar hazán nem függék melegen". Felfogása magyarázatául a "francia
újabb filozófok" "lélekölő hidegségét" említi, vagyis a felvilágosodás egyoldalú
racionalizmusát, de oka volt ennek a Kazinczy-féle arisztokratikus humanizmus, a
"rein-Menschlich" elfogadása is. 1816-ban Kölcsey már összekapcsolja a
humanizmust és a patriotizmust. "Polgára az egész világnak én előttem nem azt a
veszedelmes indifferentizmust teszi, mely minden patriotizmust, minden
nacionalizmust kizár. Interesszálva lenni az egész emberiségért, s mégis el nem
veszteni azt az édes s mintegy instinctuális érzelmet, mely a születés földjéhez von:
ez a kettő nem ellenkezik egymással, mint az emberi szeretet az atyai vagy
gyermeki szeretettel nem ellenkezik." (Levél Kállayhoz: 1816. április 8.)
1817 elején Kölcsey újabb kísérletet tesz, hogy kiragadja magát vidéki
elszigeteltségéből. Jószágai jövedelméről szerződést akar kötni testvéreivel, hogy
Pestre költözzék. Megint ellátogat Pécelre Szemeréhez, és itt írja meg a
patriotizmus felé tájékozódó első nagy versét, a Rákóczi hajh ... kezdetű ódát.
Önéletrajzi levele szerint e versben: "a hőskorban az emlékek nemlétét s nem
tisztelését, a nemzet szemére hányom". Az emlék, amelynek tiszteletét Kölcsey
számonkéri, a szabadságharcok emléke. Várnára, Mohácsra emlékezik a hazafias
közvélemény, Rodostóra nem. A költemény nemcsak emlékeztető, {418.} hanem
Petőfi előtt első látomása egy eljövendő győzedelmes szabadságharcnak. A
szentszövetségi kormány újabb elnyomó intézkedéseinek korai visszhangja ez a
meglepő forradalmi optimizmussal zengő költemény. A Rákóczi hajh, Bercsényi
hajh ... kezdő sort, mely a Rákóczi-nótát idézi, később a cenzúra miatt Fejdelmünk
hajh, vezérünk hajh-ra változtatta. A vers mondanivalója és kidolgozása egyaránt
elszakad Kazinczy görögös–németes klasszicista eszményétől; hősi pátoszával,
ellentéteivel, fokozódó hangulatával, víziószerű befejezésével, a Szózatra
emlékeztető rímes jambusaival a magyar romantika első nagy közéleti lírai
alkotása.
Kazinczyval való megismerkedése után Kölcsey megtagadta azt, aki diákkorában
bálványa volt: Csokonait. 1817-ben leszámolt a másik nagy bálványképpel,
Berzsenyivel is. Berzsenyit Kölcsey nagy költőnek tartotta, s hogy egyéniségének
mélyére tudott látni, azt róla írt kritikájának első része mutatja. Már Csokonai
bírálatában is alkalmazta az akkor új kritikai módszert, az író egyéniségébe való
behatolás, a lélektani kibontás módszerét. Elismerő szavakkal adózik Berzsenyi
nagy tehetségének, de utána hibáira tér rá, "könnyűség szűlte gondatlanságot"
emleget, majd a "nagy erő" és "fenség" dagályát. továbbá azt hiányolja, hogy
Berzsenyi költői tematikája szűkkörű. Megállapításai részben helytállóak, részben
túlzottak, egészen igazságtalan azonban, amikor Berzsenyi episztoláit "durva
jambusokba öntött deklamációk"-nak nevezi. Különös hévvel kel ki Berzsenyi
metrum nélküli rímes versei ellen, melyekben egy már időszerűtlen ízlés örökségét
támadja. Ez magyarázza a Berzsenyitől és tisztelőitől méltán zokon vett befejezést
is, amelyben Berzsenyi verseit egy avítt fűzfa-verselményhez hasonlítja. Kölcsey
kritikusi elfogultságában ezúttal is van, ami történetileg indokolt. A nagyobb
távlatú európai műveltség nézőpontjáról azt ítélte el Berzsenyi költői terméséből,
ami abban feudális vonás: a nemesi ünnepélyességet és az érzelemvilág szűk körét.
A bírálat mélyén Kölcsey szubjektivitása, saját továbbfejlődésének igénye is
érezhető. Mikor Berzsenyit kritizálja, saját géniuszának féktelenségét is zabolázza,
saját homályosságra hajlamos költői irányát is tisztogatja, nemegyszer éppen azokat
a vonásokat bírálva Berzsenyiben, amelyeket a maga korai verseiben Döbrentei
elítélt. A romantika felé haladó költő-kritikus a klasszikus eszményekkel fékezi
magát: ez időben először megfogalmazott Jegyzetek a kritikáról és a poezisról című
munkája szerint az írói alkotáshoz "genie" és "studium" egyaránt szükséges;
"studium"-on a világirodalom klasszikusainak tanulmányozását érti, ezekből kell
levonni a művészet "egyetemi" törvényeit, melyeket a "genie"-nek is el kell
fogadnia. A legnagyobb veszedelem a költő számára a "könnyűség", melytől
Kölcsey szerint Berzsenyi el hagyta magát ragadtatni.
A romantika felé tart Kölcsey filozófiai nézeteinek fejlődése is. A filozófia
diákkorától kezdve érdeklődésének egyik fő tárgya volt. Először a francia
materialisták híve; Kant műveinek tanulmányozása után kételkedni kezd az
empirikus ismeretszerzésben, a felvilágosodást a kanti kriticizmussal és a
romantikus historizmussal korrigálja, de nem tagadja meg. Racionalista kritikai
szellem és romantikus történetszemlélet egyesül benne, mikor vallástörténeti
töredékeit írja, 1814–1816 közt, hogy aztán alaposan átdolgozva (1823 körül)
kiadja az 1826. évi Élet és Literaturában. Kölcsey elveti a teológiai
világmagyarázatot s a dogmákat, és a vallás jogosultságát csak a szív {419.}
világában, az érzelmek területén ismeri el. A humanista mély fájdalmával ír a
vallások különbözősége okozta viszályokról és háborúságokról, melyek feldúlták
az emberiség életét. Ezért helyteleníti a reformációt; szerinte a reneszánsz világi
mozgalmának kibontakozását megzavarta az, hogy a reformáció felszította a vallási
szenvedélyeket. A vallások történetének vizsgálata Kölcseyt az organikus evolúció
elvéhez vezeti el, melyet kiterjeszt az emberi kultúra egész fejlődésére. A haladás
kilátásait pesszimizmussal ítéli meg, s a francia forradalom eredményeire is nagy
kétségekkel tekint. (Ezt a nézetét majd a Parainesisban módosítja.) Az ész által
megvilágosodott nagy egyéniség hatása helyett az önmaguktól ható organikus
változások mellé áll, s e szempontból revízió alá veszi a nyelvújításról alkotott
felfogását is.
A nyelvújítás újabb megítélésében az is szerepet játszott, hogy Kölcsey, kritikáinak
a Tudományos Gyűjteményben való elhelyezése révén, szorosabb kapcsolatba
került a fővárosi írókkal, és a nyelvújítást ellenzők táborát is jobban megismerte.
Tapasztalatai azt a meggyőződést érlelték meg benne, hogy a nyelvújítás vívmányai
észrevétlenül behatoltak az ortológusok írásaiba is, az irány győzelmet aratott, és a
viták folytatása, az ellentétek kiélezése már az irodalom kárára van. 1817
júniusában Lasztócon vendégeskedik Szemere Pálnál; ekkor fejti ki új álláspontját.
"Most minden ember másképpen ír, mint ezelőtt írtak, az igen természetes. Új
ideák, új filológiai vizsgálatok, s új következtetések ... A változásokat, melyek
magokban jöttek s előmentek volna, ... siettetni ... ez, ami a dolgot elrontotta" – írja
Kazinczynak 1817. június 11-i levelében. Hogy ez az éles megfogalmazás nem
Kazinczy érdemeit vonta kétségbe, bizonyítja Kölcseynek a széphalmi mester
halála után elmondott emlékbeszéde. Kölcsey az organikus evolúció elméletét
átvitte a nyelvre, és rosszallotta a nyelvújítási harc további kiélezését. De nemcsak
ezen a ponton került szembe Kazinczyval, hanem abban is, hogy nem javallotta
műfordításainak újból való kiadását, többre tartotta Erdélyi leveleit, mert azok
eredeti művek. Az eredetiség igényét hangoztatta az egykori mester ellenében is.
A lasztóci levelek összetűzést nem, csak elhidegülést okoztak a mester és a
tanítvány között. Levelezésük megszakadt; Kölcsey ezután már a maga lábán jár, s
költői gyakorlata és elméleti munkássága egyaránt az új irányt, a nemzeti
romantikát készíti elő.

Költészetének új korszaka
A csekei birtokmegosztás terve nem sikerült, s ezzel az a terv is kútba esett, hogy
Pestre költözhessen. "Annyi szíváldozat után, az ifjúság első éveitől fogva, ez
kínosan ért" – írja Kölcsey Szemerének. Vissza kellett mennie Csekére, ahol öccse,
Ádám oly rosszul gazdálkodott, hogy a birtok rendbeszedése nagy és terhes munkát
rótt a költőre, s ismét a parlagi magány foglyává tette. Volt év, hogy ki sem lépett
udvaráról.
Elszigeteltségében is új műfajokkal próbálkozott. Önéletrajzi levele szerint már
1818-tól kezdve: "Ha sötét képeim engedték, a parasztdal tónját találgatám."
Hozzáteszi: "nehezebb stúdiumom egész életemben nem vala ... a sentimental
lyrisch ünnepélyes hangjáról a sokszor elkeseredett lelket szeszé-{420.}lyesen
dévaj és mégis meleg, mégis nemes hangra vinni által, nehéz téma volt." Valami
"rímről rímre s tárgyról tárgyra" ugráló parasztdalt vett fel, annak formájára írta
költeményeit előbb keresetlen, póri kitételekkel, majd sorról sorra nemesítette meg,
vagyis a népköltészet fogásait iparkodott ellesni és azokkal újjáteremteni
költészetét. A népdal iránti érdeklődés egyaránt következik Kölcsey új patrióta
tájékozódásából, eredetiség-elvéből és a romantika felé fordulásából.
Új próbálkozása volt a románc- és a ballada-költés is. Első alkotása e nemben,
a Róza, még 1814-ből való, Schiller hatása érezhető rajta, de líraibb, mint a német
költő balladái. Az elutasított szerelmes lovag hősi harca, halála s visszajáró
szelleme, majd a lány bánata a tárgy, – a cselekmény lírába-elégiába oldódik. (Ez
volt egyébként Kölcsey egyik első nyomtatásban megjelent verse: Horvát István
adta ki a Magyar Dámák Kalendáriumában, 1814-ben.) Hasonlóan érzelmes
ballada az 1820-ból való Szép Lenka; a viharos vízen kedvese felé siető leány s a
parton rá váró szerelmes legény tragédiáját mondja el (Héró és Leander ősi témája),
eleven párbeszédekkel, erősen lírai előadásban. Hazai tárgyú a Dobozi, Kölcsey
legjobb balladája és a magyar romantikus balladaköltészet első nagy sikere
Vörösmarty Szilágyi és Hajmásija előtt. A szerelem és a szabadságszeretet
összefonódásának, a török elől a halálba menekülő emberpár érzéseinek drámai
megelevenítése teszi értékessé e művet, mely még 1821-ben, Kisfaludy Sándor
azonos témájú regéjének megjelenése előtt készült, és minden tekintetben messze
felette áll annak. Hasonló jellegű a három évvel később
keletkezett Vérmenyekző vagy Csákányi vérmenyekző című ballada, szintén a török
harcok idejéből. Kölcsey balladaköltészete az elvont, érzelmes tárgyaktól a nemzeti
tematika, a szentimentális hangnemtől a patetikusabb, romantikusabb felé
fejlődött..
1821 végén kezdődik Kölcsey nagy lírai korszaka, melynek két főtípusa a hazafias
szabadság-óda és a népköltészet eredményeit felhasználó lírai dal. E korból való
a Rákos című nemzetébresztő szózat, alkaioszi versekben. Némileg Berzsenyi
modorában a "rút puhaságot", a nemzet elkorcsosodását ostorozza, de a
visszavágyott erények tartalma már más: a múltban kifolyt vér "a szent
szabadságnak áldozott", a befejezés pedig a nemzeti újjáébredés reményét fejezi ki,
egyelőre csak kérdés formájában.
A bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek fokozódása idején, 1823 januárjában
keletkezett Kölcsey hazafias költészetének egyik legnagyobb remeke, a Hymnus. A
törvénytelen újoncozás és adószedés miatt forrong az ország, az önkényes
rendeletek nemcsak az ország függetlenségét veszélyeztetik, hanem a
kiszipolyozott jobbágyság nyomorát is fokozzák. A válságos helyzetben a költő
számot vet a nemzet múltjával, fölidézi a honfoglalás és Mátyás dicső korának
jeleneteit, majd a nagy nemzeti katasztrófákra, a rabló mongol dúlásra, a török
rabigára, a nemzeti szabadságharcok bukására emlékeztet. Mintegy a bújdosó
prédikátorok és Zrínyi korába helyezi magát, "a magyar nép zivataros századaiba",
mint a költemény alcíme is mondja, s ezek szellemében Istenhez fordul, és a
százados szenvedések jogán, melyekkel a nemzet levezekelte bűneit, remél egy
jobb jövőt. A nemzeti bűnök emlegetése nemcsak művészi alkalmazkodás a 16–17.
század vallásos szellemű hazafias költészetéhez, hanem fájdalmas önbírálat is. A
prédikátori hangvétel és a kuruckort idéző rímszavak esztétikai érvényesítői a
költemény szemléletének. {421.} A Hymnus először az 1829. évi Aurorában jelent
meg, majd miután 1844-ben Erkel megzenésítette, a reformkori magyar
hazafiságnak – a Szózattal együtt – lelkesítője lett, s a szabadságharcos honvédek
hősi harcának, majd az önkényuralommal szemben való ellenállásnak buzdító
éneke: nemzeti himnuszunk.
A Hymnus évében, 1823 áprilisában írta Kölcsey a Zsarnok című költeményét.
Leleplezi és vádolja a gonosz elnyomó hatalmat, mely "virtusról és igazságról"
beszél, a nép atyjának hirdeti a császárt, valójában pedig az éhező szegények utolsó
falatját is elrabolja. Kölcsey a nép szempontjából ítéli meg már ekkor, a nemesi
forrongás idején is a bécsi elnyomást. Az a költő szólal meg e versben, aki majd
megrendítő tárgyilagossággal tárja fel megyéje adózó népének nyomorát és a
katonafogdosás áldozatainak szenvedéseit. A leleplező kritika keserű iróniával
párosul az Igazság című költeményében (1824); itt valósítja meg először Kölcsey a
költészetben oly nagyjövőjű formát: a lírai párbeszédet. A törvényház bejáratánál
felállított, bekötött szemű mérleget tartó allegorikus szoboralakkal azt a gondolatot
fejezi ki, hogy az Igazság szemét azért kötötték be: ne lássa, mit művel a
gonoszság, melynek rablott kincse lehúzza a mérleg serpenyőjét. Így vélekedik a
feudális igazságszolgáltatásról a költő, aki később mint politikus a törvény előtti
egyenlőségért emel szót.
A nemesi mozgalom eszmevilágát messze túlhaladja az 1825 végén írt ódája is: A
szabadsághoz. Témája a Rény című vershez kapcsolódik: a harcra, áldozatra kész
patrióta elszántság ihleti a költőt. A klasszikus versforma és a szabadságnak "dicső
hölgy"-ként való allegorikus megjelenítése klasszikus költői és forradalmi
hagyományt idéz. A költő a szerelmes epedés forróságával várja a szabadság
eljövetelét, noha tudja, hogy szózata "villogó szélvész", és "zöld borostyán"
koszorúja "vérbe füredt". A romantika pátosza fűti a forradalmi szenvedély hangját.
A költemény átkot mond a "gyávára", és "jármot" jósol számára, éppúgy, mint
a Rebellis-vers, melynek megírása időpontját nem ismerjük, de talán szintén ebben
az időben keletkezett. Egyetlen szakaszban foglalja össze a nemzet három nagy
szabadságküzdelmének tanulságát: Zrínyi, Rákóczi és a magyar jakobinusok hiába
haltak meg, ha az utódok, a "gyáva népek" nem követik példájukat.
A húszas évek elejére érik be a nagy kísérlet, a népdal "tónjának találgatása",
többnyire epedő szerelmi költeményekben, melyek az el nem ért boldogság után
való vágyódás hangját vagy az emlékezés melankóliáját szólaltatják meg a
népköltészetből ellesett motívumok segítségével. A népköltészet stúdiuma
határozottabb vonalúvá formálja e korszak verseit, mint amilyen a megelőző évek
"sötéttiszta" lírája volt. A Zápor című vers alapja egy konkrét lírai helyzet: a
búcsúvételé, akár csak a Hervadsz, hervadsz ... kezdetűben. A szigorúbb dalszerű
szerkesztésmódot Kölcsey máris jól megtanulta a népdalköltészettől. A Zápor négy
versszakát az ismétlődés és az ellentét (a természeti jelenség és érzelmi világ
ellentéte) forrasztja egységes kompozícióvá. A Hervadsz, hervadsz ... párbeszédes
formába önti a mondanivalót, s az első szakasz természeti szimbólumainak fordított
sorrendben való megismétlése mesterien adja vissza a hangulatok hullámzását: a
búcsúzó férfi a szerelem rózsájának hervadását fájlalja, a nő a remény violájával
vigasztalja, a hab {422.} könny, a szellő a sóhajtás jelképe, s ezt a szimbolikát a
második szakasz ellentétes érzelmi töltéssel hozza vissza. A harmadik szakasz a
fájdalmas emlékezés hangját üti meg, ugyancsak népi virágszimbólum (a nefelejcs)
képével. A Csolnakon szintén egy lírai helyzetet dolgoz ki; a vágyódó szerelmes
gyakori motívum Kölcsey lírájában, új a daru madár megszólításának népi
mozzanata, s vannak a versben egyéb népi vonások is (a parton a tanya, a zöld fák,
a forrás, a kunyhó), de a "hű kegyes", aki "remegő" kart nyújt az érkező felé, a
szentimentális műköltészet kelléktárából való. Némelyik szakasz azonban
meglepően közvetlen hangú:
Indultál keresni
Más jobb határt,
Lágy tavaszt, virítót
S tenyésző nyárt.
Én is, hajh, keresnék
Szállván veled,
Más boldog határon
Hű fedelet!

A Hervadsz, hervadsz ... és a Csolnakon az a két dalszerű alkotása, melyben

Kölcsey a legjobban eltalálta a népdal tónusát. De többi hasonló költeménye (Esti
dal, Vágy), sőt még az olyan bizonytalan érzéstartalmú verse is, mint az Alkonyi
dal, költészetének tisztulását, szerkezeti erősödését, dalstílusának egyszerűsödését
mutatja.
A húszas években a nemesi forrongásnak nemcsak biztató lendületét éli át Kölcsey,
hanem súlyos belső ellentmondásait is. A megyék nemessége korántsem egységes:
Bars bátran ellenáll a törvénytipró intézkedéseknek, Békés meghajol a reakció előtt.
Sok a hangoskodó szónoklat és felirat, de még a legbátrabbak passzív rezisztenciája
is kisszerű akció a fellobbanó európai szabadságmozgalmakhoz, a nemzet múltbeli
nagy küzdelmeihez képest! A múlt áldozatainak eredménytelensége és a jelen
törpesége: ez az alapja annak a pesszimizmusnak, amely a húszas évek gondolati
költeményeiben, filozofikus ódáiban megnyilatkozik. Nem a határozatlan tartalmú
"sors"-sal való birkózás, nem a bizonytalan távlatokba szárnyaló epekedés, nem is
az el nem ért boldogság miatti halálvágy szentimentális hangulata keseríti el
Kölcseyt, hanem a történelmi helyzet keserű tanulságait általánosítja. A húszas
években írt filozófikus költeményei formailag is mások, mint az előző korszak
szabad szótagszámú, goethei ódái: zárt strófaszerkezet, gazdag rímelés, kerek
kompozíció jellemzi őket. Az első, a Bordal (1822 végéről), a népköltészetet
imitáló darabokkal tart rokonságot, és már kimondja a keserűség mélyén rejlő okot:
Minden por, álom,
 S füst e világon;
Mi haszna gázol
A boldogságon
A hír barátja?
Ha dob riadt a
{423.} Harc reggelére,
Patakban omlik
Hullámzó vére,
S bérét más látja.

Az 1824-ből való Vígasztalás még jobban a kor élményeihez kapcsolja ezt a

dalszerűen megfogalmazott gondolatot:
Nyögsz, ah, ha nemzetek felett
A sors bút hozva száll,
S küzdő reményök cél helyett
Ujabb veszélyt talál;
S ha a szabadságért folyt vér
Átok leend, s a pályabér
Vagy járom vagy halál!

E komor megállapítás hangulatából a költő a sztoikus bölcsességhez menekül: "De

kedvezőn lengő szelet, | S dörgő vészt e csolnak felett | Tűr a bölcs egyformán!"
A pesszimista kétségek mélyén a költő fájdalma önkínzó szarkazmussá fokozódik,
mely a legszebb eszményeket is törpeséggé torzítja. Ennek az önmarcangoló
érzésnek a szülötte a Vanitatum vanitas (1823). Kölcsey így értelmezi e művét: "a
sokat vesztett kebelből azután származhatott, minekutána veszteségit az emberi élet
nevetséges parányiságához és múlandóságához mérve, nyugalmas megvetéssel
tekinthette." A versben minden érték fonákul mutatkozik meg: a természet
nagyszerű tüneményei, a történelem dicső tettei, az emberi erények és
szenvedélyek, a bölcselkedés s a tudomány vívmányai, a költészet és a művészet, a
boldogság, a hit, a remény, a szenvedés, a halál és a halhatatlanság mind
semmiségekké válnak, s a következtetés ezek után csak a Stoa tanításához vezethet:
"Légy, mint szikla rendületlen, | Tompa, nyúgodt, érezetlen, | S kedv emel vagy bú
temet, | Szépnek s rútnak húnyj szemet." A költemény művészi hatása abból a
feszültségből ered, amely a mondanivaló és a mögötte rejlő lírai állapot közt van: a
költő önmagára erőltetett szarkazmusa és hidegsége ellentétben áll az ihlet mélyén
érezhető fájdalmasan forró szenvedélyességgel, amelynek erejéről az elfojtásához
szükséges heroikus erőkifejtés tanúskodik.
Filozofikus verseiben Kölcsey az egyetemes emberi sorsot értelmezi. Szubjektív
lelkiállapotának közvetlenebb lírai kifejezése a Panasz című vers (1823); e
korszakára jellemzően itt is népköltészeti formába önti hangulatát: a szerb
népdaloktól tanult trochaikus sorokba. (Egy szerb vitézi éneket egyébként Kölcsey
le is fordított.) Az átvett formában modernül személyes hangon, a költő-tudat lírai
hangsúlyozásával szólal meg Kölcsey:
   Jaj nekem, s jaj annak, aki engem
Verset írni búmra megtanított,
Aki fáklyát gyújta képzetimnek,
S lágy szívembe fúvalt gerjedelmet,
A kegyetlen!

{424.} A visszatekintő, életfestő, önjellemző strófák vallomásos-panaszos soraiban

a költő életének egy-egy meghitt képe is felvillan, Kölcseynél szokatlan
közvetlenséggel:
Ülök én im a hideg falak közt,
Ablakom tábláján csattog a szél,
S nincs fa, mely lobogna tűzhelyemről ...

Az utolsó szakasz a panaszból-vallomásból a vágy, a kérlelés hangnemébe fordul, a

szerelmi élmény óhajának kifejezésével zárul:
   Szép Apollon szőke fürteiddel,
Szánd az énekesnek durva sorsát,
És nem adtál fát ha tűzhelyére,
Sem piros bort hogy hevítse keblét:
Karja közzé tégy szelid leánykát,
Csókjain hogy újra felhevüljön!

Az érzelemvilág természeti képekkel való érzékeltetésének Csokonai (A

reményhez) és Vörösmarty (A magyar költő) között Kölcseynek ez a verse az egyik
legművészibb megvalósítása.

Az Élet és Literatura
A csekei magányban nagy versek születtek, de Kölcsey számára mindinkább
nyomasztó volt az irodalmi élettől való távolság. A Szatmár megyei nemesek
az Antimondolat és Csokonai bírálata óta haragudtak rá, s a költő változatlanul
panaszolja "Cseke távollétét minden tudományi vehiculumtól". 1823-ban öccse
megházasodott; Kölcsey ettől kezdve még magányosabban élt, "szíváldozattal"
(bizonyára családi okok miatt) unokahugának, Lenkának nevelésétől is megvált, aki
éveken át egyetlen öröme volt. Kétségbeesett állapotából megint Szemeréék
ragadták ki. 1826 februárjában találkozott Szemerénével a közeli Surányban, aki
"kényszerítette", hogy Pestre jöjjön. Itt ismét bekapcsolódhatott az irodalmi életbe s
az irodalmi küzdelmekbe, melyek az Antimondolat és az 1817. évi "kritikázás"
idején csak csalódást és népszerűtlenséget hoztak számára. Az almanachok a
húszas évek elején, Szemere közvetítésével, egyre gyakrabban közlik régebben írt
verseit; Kölcsey költészete ekkor válik szélesebb körben ismertté.
A két barát, Kölcsey és Szemere Pál, már régebben tervezte egy olyan folyóirat
megindítását, mely kritikai írásokkal kívánta tisztázni az új irodalmi élet kérdéseit,
hogy elméleti irányt adjon a további fejlődésnek. Kölcsey 1826. évi pesti
tartózkodása idején elhatározták, hogy megvalósítják régi tervüket. Ehhez szükség
volt az Aurora írói körének megnyerésére. 1826-ban Kölcsey találkozott
Vörösmartyval, Toldyval, Kisfaludy Károllyal, akikben a megismerkedés
elmélyítette az iránta érzett megbecsülést.
Az új folyóiratot az élet és az irodalom egységét hangsúlyozó Élet és Literatura
címmel még ebben az évben meg is indították. Első három kötete az ifjú {425.}
romantikus írók és Kölcseyék együttműködéséről tanúskodik, magas színvonalú
műveket és kritikákat tartalmaz. Kölcsey többnyire Cselkövy álnéven közölte
benne írásait. Emellett 1827-től 1833-ig az Aurorának is dolgozótársa volt.
Kapcsolatát a fiatal írókkal elmélyítette Bártfay Lászlónak és feleségének
barátságos irodalmi szalonja; Bártfay – Szemere Pál mellett – Kölcsey
legmeghittebb levelezőtársa lett.
Az az irodalmi élet, amelybe Kölcsey bekapcsolódott, több lehetőséget kínált a
közvélemény formálására, mint Kölcsey korábbi évei. 1815-ben írta, levélbeli
jótanácsként, de csak most, az Élet és Literatura első számában adta közre Iskola és
világ című elmélkedését, mely új életprogramot hirdet meg: "Csinálni, csinálni
kellene! A cselekedetek, a publicumban forgás formálnak hasznos embert ..."
Most nyílt alkalma az úgynevezett "Iliászi pör-"nek a nyilvánosság előtt való
lezárására is. Kölcsey lefordította az Iliász néhány részletét; kézirata Szemere és
Kazinczy révén eljut Vályi Nagy Ferenc sárospataki tanárhoz, aki sokat átvett
belőle a maga Iliász-fordításába, mégpedig nyomtatásban, az átvétel megemlítése
nélkül. Kölcsey plágiumvádat emelt ellene; Kazinczy védelmébe vette a pataki
tanárt, az írói követés, kölcsönzés és átvétel jogát hangoztatva. A pörben két
korszak felfogása ütközött össze. Kölcsey és barátai az író tulajdonjogát és az írói
eredetiség elvét védték Kazinczyval szemben, s a vita tovább mélyítette az egykori
mester és tanítvány ellentétét, bár Kölcsey a széphalmi literátor érdemeit elismerő
cikkel fejezte be a polémiát.
Az Élet és Literatura, a szerkesztők – Kölcsey és Szemere–szándéka szerint, nem
egyes művekre vonatkozó kritikákat közölt, hanem az irodalmi fejlődés által
fölvetett legfontosabb esztétikai kérdések tisztázását kívánta szolgálni
tanulmányaival. A legfőbb elvi probléma ekkor az eredeti, nemzeti szellemű
irodalom kérdése volt.
Kölcsey ezt a kérdést a nemzeti hagyományokkal való összefüggésben vizsgálta
meg. Először abban az emlékbeszédszerű elmélkedésben, melyet a mohácsi
vésznap háromszázadik évfordulójára írt. Kölcsey megállapítja, hogy a
kapitalizmus világszerte elhalványította a nemzeti jelleget, a világkereskedelem,
miközben mind nagyobb közös piacot hozott létre (az irodalom termékei számára
is), elszíntelenedést eredményezett még ott is, ahol a múlt büszke emlékei és
klasszikus költői alkotások táplálják a nemzetiséget. A magyar szegény "honi
régiségekben", ezért annál nagyobb szükség van a dicső vagy fájdalmas történeti
emlékeket megörökítő művészeti és költői alkotásokra a közös nemzeti tudat
kifejlesztése végett. "Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor régi
jámbor felett plántálva; minden dal, régi hősről énekelve; minden történetvizsgálat,
régi századoknak szentelve: megannyi lépcső a jelenkorban magasabbra
emelkedhetni" – így adja meg Kölcsey a nemzeti múltat idéző romantikának az
igazolást. De programja ennél messzebbre terjed: a múlt harcaiban és
szenvedéseiben nemcsak a "paloták urának," de a "kunyhók lakójának" őse is
résztvett, az emlékezés dicsősége sem lehet egy kiváltságos osztály birtoka, hanem
az egész nemzeté. "Rang és birtok egyesek sajáta: a nemzet és haza nevében
mindenki osztozik." Íme a polgári nemzetté válás programja, egyelőre kulturális
területen.
A mohácsi emlékbeszéd már felveti a nemzeti hagyományok kérdését, ezt fejti ki
részletesen az Élet és Literaturában megjelent s a későbbi kiadások-
{426.}ban Nemzeti hagyományok címet viselő tanulmány (1826), Kölcsey
legnagyobb esztétikai-kritikai írása, a reformkori irodalom legfontosabb
törekvéseinek elméleti alapvetése. Herder alapján az organikus fejlődés elméletéből
indul ki, és megállapítja, hogy igazi nemzeti irodalma csak az antik görögségnek
volt, a római költészet már "görög magvakból, görög színekkel virágzott ki". A
középkorban a kereszténység, a lovagvilág és a germán eredetű nőtisztelet
eszményei hevítették a képzeletet, s ez a román és germán népek régi
tündérvilágával elvegyülve hozta létre a romantikát. Az új irodalmak már a
középkori univerzalizmus miatt sem lehettek olyan igazán nemzetiek, mint a görög,
még leginkább a játékszínben érvényesülhetett a különleges nemzeti jelleg. Ez
általános fejtegetés után Kölcsey rátér a magyar hagyományok kérdésére, s
fájdalommal állapítja meg, hogy a nemzeti hőskorból még a többi népeknél is
kevesebb emlékünk maradt. Újabb történelmünk viszontagságai és a dicső múltra
való emlékezés kialakították a "magyar karakteri szentimentalizmust", amely a
csapongó hangulatok, a fellángolás és az elborulás ellentéteiben jelentkezik, s más,
mint a "romantikai szentimentalizmus", mely a szerelemből meríti mélabúját.
Kölcsey a maga egyénisége mintájára rajzolja meg a "búsongó" magyar nemzeti
típusát. A tanulmány második részében megállapítja, hogy a "köznépi dalok" az
alapjai a nemzeti irodalomnak. De míg egyik népnél a köznépi ének állandóan a
nemzetiség körében maradva lassanként megnemesedik, s a műköltő e népi eredetű
nemzeti költészet formáiban énekli meg érzéseit, másutt a népköltészet megmarad
"eredeti együgyűségében", s a műveltebb rétegek idegen költészet példája után
indulnak, mint nálunk. Pedig "a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi
dalokban kell nyomozni." Ezek egy része történeti témájú, ezek között főként a
kuruckorból maradt énekeket értékeli Kölcsey. A köznépi dalok másik csoportját
azok alkotják, melyek "a szempillanat személyes érzéseit zengik el", közülük
"némelyekben, barbár soronként is, való érzés, bizonyos gondatlan könnyű
szállongás, a tárgyról tárgyra geniális szökdellés lep meg bennünket". A
továbbiakban Kölcsey áttekinti a magyar irodalom fejlődéstörténetét. Kiemeli
Zrínyi érdemét, de olasz hatást állapít meg költészetében, Gyöngyösit nagyon
kevésre értékeli, megrója a görög-római mitológia használatáért. (Ennyire
eltávolodott már saját régebbi klasszicista irányától!) A felvilágosodás korának
irodalmában sokallja a francia és a latin hatás nyomait s leginkább Ányos
költészetét tartja nemzeti szelleműnek. Végül a nemzeti játékszíntől reméli a
nemzeti költészet felvirágoztatását. A Nemzeti hagyományokban Kölcsey
elméletileg megfogalmazza azt, amire költői gyakorlatában már előbb törekedett. A
népköltészetet mintául tűzve ki olyan költői programot hirdet, melyet majd Petőfi
és Arany valósít meg a legtökéletesebben.
A "... nemzet szívéhez ... minden kétségen túl legegyenesebb ösvény a játékszíni
költésben nyílhatna meg." A Nemzeti hagyományok programjának ez az utolsó
tétele. Kölcsey maga is kísérletet tett a drámaírás terén a Perényiek című,
töredékben maradt szomorújátékával. A mű családi-féltékenységi szenvedély-
tragédiának indul, dikciójának költőisége arra mutat, hogy írója a romantikus
nemzeti drámában Vörösmarty versenytársa lehetett volna. Az Élet és Literaturában
többször is értekezett a drámáról. Előbb diétai felszólalás formájában megírt
beszéddel buzdított magyar játékszín felállítására, majd a tragédia elméleti
kérdéseit tárgyalta Körner Zrínyijével kapcsolatosan, melyet {427.} Szemere
fordításában elő is adtak. E bírálat Kölcsey változatlanul erős
kritikusigényességének tanúbizonysága. A magyar témaválasztás még nem ok a
dicséretre: Körner műve elhibázott, epikus menetű, nem igazi dráma, Zrínyije nem
valódi tragikus hős. A bírálat esztétikai értekezéssé bővül a tragikum elméletéről:
Kölcsey vitába száll az akkor általánosan elfogadott schlegeli elvekkel, szerinte a
tragikus nemcsak akkor jelentkezik, amikor a hős halála felemelő érzést kelt,
hanem "a veszély és a sors terhe alatt leroskadó emberiség" fájdalmas látása is
fölkeltheti ezt a hatást. A harmadik tanulmány a komikumról szól, Kisfaludy
Károly A leányőrzője ürügyén. Körner Zrínyijében Kölcsey a magyar vonásokat
hiányolta, a komikumról szóló tanulmányban a klasszicista esztétika szellemében
egyetemes érdeket követel meg a tragédiától, ellentétben a komikus műfajjal, mely
közelebb van a valósághoz, s ezért inkább tüntethet fel nemzeti jellemvonásokat,
hívebben mutathatja meg az egyes országok sajátos életét. A komédiának tehát
kiváltképpen nemzetinek kell lennie, s Kölcsey elítéli a korabeli divatos
"magyarításokat", melyek az idegen ország szokásait változatlanul hagyva, pusztán
a szereplők és helyszín neveit cserélték föl magyarra.
A komikumról szóló tanulmányban, bár A leányőrzőhöz kapcsolódik, nem tett
bíráló megjegyzéseket Kisfaludy darabjára, ez mégis rejtett célzásokat vélt
kiolvasni belőle. Pedig Kölcsey ekkor már óvakodott az "autoringerléstől", melyről
oly keserves tapasztalatokat szerzett, amikor Berzsenyit bírálta. Kételkedése, hogy
hasznosak voltak-e szigorú bírálatai, lassanként elvi meggyőződéssé vált. Amikor
Bajza megindította a Kritikai Lapokat, Kölcsey Kritika címmel tanulmányt írt a
folyóirat számára. Most is azt tartja, hogy a kritika feladata: élesen elválasztani az
értéket a selejttől. Ifjúkori alapelve nem változott tehát, de más módszert keres. A
konkrét műre irányuló éles bírálatot nem tartja időszerűnek, helyette általános
esztétikai fejtegetéseket kíván. Nem is nézte jó szemmel Bajzáék polémiáit, sem a
lexikoni, sem a Pyrker-pörben. Ez a felfogás érződik erősen lírai fogantatású
akadémiai emlékbeszédein is. Kazinczy felett tartotta az elsőt, meghatott szavakkal
festette küzdelmeit a szegénységgel, az értetlenséggel, alakjában a mártírsorsú
magyar író mintáját rajzolta meg. Főleg irodalomtörténeti jelentőségét emeli ki,
kellő mértékkel említve költői érdemét; az általa vezetett irodalmi és nyelvi
mozgalmat mint a későbbi politikai és társadalmi megmozdulások előzményét
értékeli. Berzsenyi halála után az Akadémia Vörösmarty ajánlatára Kölcseyt kérte
fel az emlékbeszéd megtartására. Ez a beszéd inkább vallomás, mint objektív
méltatása a meghalt írónak. Kölcsey nem vonja vissza egykori ítéletét, de
kételkedik kritikai fellépése hasznosságában, és "engesztelő szózattal" emlékezik
meg költőtársa érdemeiről.

Közéleti tevékenysége
Az irodalmi életben való közvetlen részvétel, az Élet és Literatura szerkesztésében
való közreműködés, az Akadémia megalapításával kapcsolatos írói mozgalmak
ismét felébresztik Kölcsey vágyát, hogy Pestre költözzzék. Tervezgetéseit azonban
meghiúsítja öccsének, Ádámnak 1827-ben bekövetkezett halála. Kölcseyre
rászakad az özvegyről és árvájáról, Kölcsey Kálmánról való {428.} gondoskodás
feladata. Csekén marad tehát, s megyéjében keres lehetőséget a cselekvésre. Az
1825–27. évi országgyűlés megmozgatta a szatmáriakat is. A diétáról visszatérő
követek üdvözlésére 1827-ben Kölcsey fogalmazta meg a beszédet Kende
Zsigmond számára. Két év múlva őt bízzák meg a Károlyi Györgyhöz, az ország
egyik leggazdagabb, a megye legtekintélyesebb birtokosához, Széchenyi hívéhez a
tiszta választás ügyébén intézendő irat megfogalmazásával. Kölcsey a grófot a
"szegényebb nemesség" és "az adózó nép" oltalmazására biztatja. A július 7-i
tisztújító közgyűlésen bekerül a megyei tisztikarba mint aljegyző.
A politikai szerep vállalása Kölcsey egész világnézeti fejlődéséből következik. Egy
visszaemlékező írásában foglalja össze ezt a fejlődést, az ifjúkori "forrás és küzdés"
napjaitól kezdve, amikor Hellas és Róma hősi példáján felbuzdulva kereste a hazát,
amelyért lelkesedjen és áldozzon, a kiábrándulásba süllyedés sötét óráin át,
melyekbe a hazai viszonyok sivársága miatt zuhant, a tett heroikus igényléséig. E
belső küzdelmek érzelmi támaszaként és belső irányítójaként azt a hölgyet említi,
akinek alakja gyermekkori emlékként kísérte végig életét, és aki Kölcsey lelkében
sugalló eszmévé finomodott. Ezért írja vallomása fölé a Celesztina nevet. A
racionalista felvilágosodással, majd a kriticista-idealista kétellyel, a romantikus
történelemvizsgálattal, a Stoa pesszimizmusával és a görög materializmussal való
találkozás után a tett filozófiájában találja meg Kölcsey a világnézeti megoldást:
"Minden álom, ami tettbe nem megy által, s tett nélkül a férfiú álomjáró leszen, ki
magasan lebeghet öntudatlan, s felébredés órájában halálosan bukik le. Tégy! és
érezni fogod, miként szórt el a természet szerelmet mindenhol. Fa, melyet
plántáltál, kunyhó, melyet építeni fogsz, föld, melyen barázdát szántottál, háznép,
melyért izzadnod kell: egytől egyik boldogító szerelemnek lesznek tárgyai. S majd
ha tetteidnek nagyobb kört veendesz; ha azt, amit parányi körülményeidért híven
tevéi, a hazáért teended: mint fognak érzelmeid magasulni! mint fogsz olthatatlan
szerelemre gyúlni fáradságod nagy céljáért!"
A közéleti harcokba Kölcsey a magány óráiban sokszor megfontolt elvekkel indul.
Három év múlva, Országgyűlési naplója elején, megírja, hogy olyan "ideákért"
száll síkra, "melyek húsz év óta boronganak lelkében", s boldogsággal tölti el, hogy
"álmok helyett való pálya nyílik meg előtte".
Különös jelenség volt a megyei nemesség körében; patvaristája, Pap Endre így ír
erről a Csengery szerkesztette Magyar szónokok és státusférfiak című kiadványban:
"Egy volt a legérdekesebb jelenetek közöl e nyulánk, magas termetű, de gyenge
testalkatú, kopasz borotvált arcú és ajkú örökké halvány, szerény, egyszerű s igen
tiszta alakot látni a megyének torzonborz bajuszú, piros pofájú, pohos hasú, vastag
nyakú tisztei és táblabírái között, kikre szelíd szokásai és nemes filantrópiája által
polgárosító hatással volt."
Első fellépése a nyelvújítás vitáiban már a nemzeti haladás és polgárosodás
érdekében történt; "hiszem, hogy a progresszió véghetetlen", vallotta 1815-ben
nemcsak a nyelvművelésre, de a filozófiára is értve a szót. Irodalmi munkássága,
hazafias költészete, de az emberi és nemzeti sorson való elborulásai is mind annak
az útnak állomásai, amely a reformkori harcokban való részvételéhez vezetett.
Mások által gyűjtött nyersanyagból jelentést készített rokona, K Zsigmond megyei
aljegyző számára "a szatmári adózó nép állapotáról". {429.} A jelentés stílusa
dísztelen, de belső indulat fűti, megrázó hangon sorolja fel azokat a tényeket,
amelyek megmutatják, mennyire elviselhetetlen a jobbágyság helyzete a megyében.
A parasztság éhezik, adóját nem tudja megfizetni, állattenyésztéssel, kisiparral vagy
kereskedéssel sem segíthet magán a mostoha körülmények miatt. Másik beszéde,
melynek megírására szintén egy megyegyűlésen tárgyalt javaslat ihlette, már az
érzelmekre is hat. A régi katonafogdosást sorshúzással helyettesítő és az addigi
bizonytalan katonai szolgálati időt tíz évre csökkentő tervezet mellett foglal állást.
Kölcsey támogatta ezt a javaslatot, de beszédét csak később, 1833-ban írta meg.
Megrázó erővel eleveníti meg ebben az éjszakai elhurcolások borzalmas képeit és a
riasztó erkölcsi hatást, amelyet ezek az eljárások a jobbágynép körében keltenek.
Az ilyen módszerek megfosztják a katonáskodást minden hősi, honvédő jellegétől.
Pedig a jobbágynak nem így, hanem "mint önérzéstől magasított polgárnak"
kellene vállalnia a haza védelmét. A beszéd vezérgondolata Kölcseynek az az
eszméje, hogy nemcsak a kiváltságosoknak, hanem a népi tömegeknek is
osztozniok kell a hazához tartozás öntudatában.
E két munkájában már megmutatkozik a népbarát politikus, még inkább abban a
bizottsági beszámolóban, melyet az 1832-re összehívott országgyűlés
követutasításainak alapjául készített. Az 1825–27. évi országgyűlésen ugyanis
országos küldöttség (regnicolaris deputatio) alakult, mely az 1791-i hasonló
bizottság munkálatait dolgozta át, és korszerűsítette 1828–1830-ban. Ezeket az ún.
"rendszeres munkálatokat" a nádor kinyomtatva leküldte a megyéknek, melyek
bizottságokat szerveztek e munkák megvitatására. Mikor e tárgyalásokra sor került,
már megváltozott a politikai élet, s Kölcsey bátrabban fejthette ki elgondolásait.
A Hitel megjelenése, a júliusi francia forradalom, a lengyel szabadságharc
eseményei és főként a koleralázadás megdöbbentő tapasztalatai eszmélkedésre
kényszerítették a nemességet. Kölcsey már nem volt egyedül haladó eszméivel
Szatmárban. Mellette állt elsősorban Wesselényi, akivel ez időben kötött szoros
barátságot, a szabadelvű Károlyi György, akinek Bártfay László volt a titkára és a
későbbi követtárs, Eötvös Mihály. Ők voltak a megye "veszedelmes emberei" a
maradiak szemében. Igen nagy jelentőségű az a munka, amelyet Kölcsey az
országos reform-munkálatok felülvizsgálása, az úrbéri és a politikai-közjogi
munkálat előadása során 1832 májusában végzett. Mindebben – a parasztnak
megadandó "tulajdonosi juss"-tól kezdve a közteherviselés és a népképviselet
gondolatáig már saját későbbi követi programja körvonalazódott. Amikor a
követutasítások kidolgozására került a sor, az első megyegyűlésen még
felháborodással fogadták mind az úrbéri helyzet megváltoztatására, mind a
szólásszabadság biztosítására irányuló javaslatait, de 1832 novemberében a
szabadelvű csoport győzött a megyében, és Kölcsey előbb főjegyző lett, majd a
megye őt Eötvös Mihállyal együtt haladó szellemű utasításokkal követként küldte a
december közepén Pozsonyban megkezdődő országgyűlésre.

Kölcsey a harmincas években

1829 után Kölcseyt elsősorban a közélet foglalja le. Lírai termése számban nem
gazdag, de néhány, hatásban és jelentőségben igen fontos alkotása ebben az
időszakban keletkezik. {430.} 1830 nyarán újra Szemerééknél van, ezúttal
Szobráncon. Itt születik meg a hazafiúi keserűség és vád egyik legnagyobb hatású
megnyilatkozása: a Zrínyi dala. Lírai párbeszéd ez: a múlt dicső tettei jogán
reménykedő, illetőleg a jelen kiábrándító tapasztalatai miatt keserűen vádoló hazafi
párhuzamos elmélkedése. A múlt nagyjainak hazaszeretete, Szondi önfeláldozó
hősiessége, az ősök áldozatos serénysége kerül szembe a korabeli nemességnek a
nemzeti értékek iránt tanúsított közönyével, gyáva megalkuvásával, romlottságával
és tunyaságával. A végkövetkeztetés keserű, de éppen keserűségével felrázó hatású:
a hősi tetteiről híres magyar "névben él csak, többé nincs jelen". A húszas években
még általános bölcselmi pesszimizmus itt a nemzeti életre konkretizálódik.
A harmincas évek eleje irodalmunkban az epigrammaköltészet felvirágzásának
kora. Vörösmarty ekkor tömöríti érzéseit és gondolatait e hatásos műfaj kereteibe,
más költők is a Hitel hatására felpezsdült politikai mozgalom jelmondatait
fogalmazzák meg az epigramma tömör formájában. Kölcsey 1831 végén négy
költeményt ír e műfajban. Van köztük hangulatlíra (Távozás), mely a csónakban
eltűnő szerelmes lányka motívumát zendíti meg újra, a romantika nyelvén.
A Munkácsban a nemzeti fájdalom borong, a Mária Terézia a nemzet erejének
dicsőítése. A legszebb a Huszt. Kölcsey még 1825 májusában kereste fel e várat és
ekkor írta Régi várban című epigrammáját; ebben a "bús düledék" és a "felleg alól
kelő hold" mozzanata után csak a hazafiúi emlékezés és fájdalom kap hangot:
S hév kebelem dobogott, s e könny, mely forra szememben,
   Titkosan omladozó szent Haza, néked ömölt.

Az új epigrammában a múltra emlékezés "rémalak"-ként jelenik meg a "csarnok

elontott oszlopi közt", szózata pedig intés: a múltba fordulás túlhaladására:
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
   Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Az utolsó két sor a reformkor jelszava lett, a nemzeti munka moráljának tömör
megfogalmazása:
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
   Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

E jelmondatszerű epigrammák a reformkori küzdelmek patetikus vezérszólamai,

visszatükrözik azt a morális erőfeszítést, amelyet ki kellett fejteni ahhoz, hogy a
polgári átalakulásért vívott harcot egy feudális jellegű osztály tagjai megvívják.
Kölcsey 1833-ban is ír egyet, mely a Huszthoz hasonlóan nemzedékek lelkesítője
lesz: "Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak | Hagyd örökűl, ha
kihúnysz: A haza minden előtt!" A Széchenyi által megindított lóversenyek díjaira
is legjobb költőink írtak emléksorokat, s ezek közül Kölcsey Verseny
emlékek címmel összegyűjtött hexameterei a legsikerültebbek. 1832
szeptemberében szerelmi magányát megható költemény-{431.}ben zokogja el,
az Átokban. De jelképes, hogy még aznap újabb verset ír, s e címet adja
neki: Intés; ebben, miután elismerte a bánatos ének jogát, mintegy magát hívja fel,
hogy ne maradjon az emlékezésnél: "Múltról jövőig hass; | Vágyva pillants föl,
magasra: | Mint naphoz küzdő sas." Majd megismételve a sort, kifejti értelmét:
"Vágyva pillant föl, magasra, | Ím itt, ami fenntart: | Könny a szemben, láng a
mellben, | S a kézben ősi kard!"
Az 1832–36. évi országgyűlésen többről volt szó, mint alkotmányvédelemről:
annak kellett itt eldőlnie, hogy az ország lépést tud-e tartani a fejlettebb európai
országokban már megvalósult polgárosodással. Ebben a helyzetben a még
feudálisan szétdarabolt nemzet polgári egységének megteremtése létkérdés, a
nemzeti megmaradás kérdése. Ezt a felismerést a legvilágosabban Kölcsey
fogalmazta meg.
Követi pályájának nagyszerű dokumentuma Országgyűlési naplója, mely csak
1848-ban került a nyilvánosság elé. A Napló nemcsak hiteles beszámoló az
országgyűlés legfontosabb eseményeiről, nemcsak az események szereplőinek
portréit rajzolja meg, hanem kulcsot ad Kölcsey országgyűlési szerepléséhez is,
megvilágítva szándékait és töprengéseit; mindenekelőtt pedig nagy értékű irodalmi
alkotás: a magyar próza remeke. A politikai helyzeteket elemző politikus éppúgy
megszólal benne, mint a szubjektivitását nem titkoló költő. A politikai
hivatástudatnak nincs nagyobb szépségű megnyilatkozása, mint a Napló december
13-i lapja: a hazaszeretet mártírjainak példái után a politikai élet buktatóira tér rá
Kölcsey; a magának föltett kérdések özöne mutatja igényességét, elvi szilárdságát,
meggyőződésének erejét.
A nemzet polgári egységének létrehozása: ez Kölcsey eszménye és célja, e
szempontból vizsgálja a diéta elé kerülő kérdéseket. A kormány a rendszeres
munkálatok közül az úrbérről szólót akarja először tárgyaltatni, a megyék többsége
az ország függetlenségére sérelmes és gazdasági fejlődésünket hátráltató
kereskedelmi helyzetet. Kölcsey és elvbarátai mégis az úrbér elsődlegessége mellé
állnak, nehogy a kormány népbarát szerepben jelenhessék meg a jobbágytömegek
előtt, s megakadályozza a nemzet szabadságában, függetlenségében érdekelt
osztályok közeledését. Kölcsey szerint a nemességnek nagyobb mértékben kell
könnyíteni a jobbágyság helyzetén, mint azt a kormánytól támogatott úrbéri
javaslat teszi. "A kormány urbárium által urbáriumot akar – írja a Naplóban –,
Wesselényi pedig és a többiek (köztük Kölcsey) urbárium által nemzetet akarnak ...
úgy intézni az urbáriumi tárgyat, hogy az adózó nép nagy tömege egyszer már a
polgári alkotmányba belépjen; s ezáltal az alkotmány hétszázezer puhaság és
szegénység által elaljasodott lélek helyett tíz milliom felemelkedhetőt nyerjen." A
néptömegek megnyerésének eszköze: a "tulajdoni és polgári jogok" megadása;
Kölcsey világosan látja, hogy a nemzeti egység nem jöhet létre
jobbágyfelszabadítás nélkül. A nemzeti egység veszedelme a felekezeti
viszálykodás is, ezért szót emel a reverzálisok ellen, a vallások egyenjogúságáért. A
magyar nyelv hivatalossá tétele mint írónak is szívügye, hisz évtizedeken át küzdött
az anyanyelv jogáért és fejlesztéséért. Ha az anyanyelvről szól, a szónok és a
naplóíró szava felforrósodik. A főrendeknek arra a kifogására, hogy a magyar
nyelvet nem lehet államnyelvvé tenni, mert még nincs eléggé kiművelve, nem
csupán a hazafias szatmári követ, hanem az író, a szenvedélyes nyelvművész adja
meg a választ: azért elmaradt a nyelvünk, "mert járomba vetet-{432.}ték ... mert
eltapodták, mert csúfot csináltak azon szerencsétlenekből, akik hazafiságtól
vezéreltetvén, ezen nyelv kiművelésére adták magokat. Én tudom, én igenis jól
tudom, Tekintetes Rendek! Húsz év óta futom az írói pályát és szenvedtem
nemcsak megvettetést, hátratételt, szegénységet, sőt üldöztetést is, mivel a nyelvet
becsülni, mivel nehány társaimmal annak kiművelését célba venni bátor valék. És
még nincsen itt az idő, hogy nyelvünket felszabadítsuk?" (A magyar nyele
ügyében, 1833. március 4.) Az alsótábla válaszát a főrendek kifogásaira ő
fogalmazza meg, "lelkem fájdalmában ... keményen és keserűen". Mikor csak
kihagyásokkal terjesztik fel írását, naplójában így fakad ki: "Szegény haza, szegény
nyelv! Mikor még csak melegséggel oltalmazni sem hagynátok! De uraim, farizeus
urak, képzelhetitek-e, hogy kinek idegein lángfolyam futkos, az nektek száraz,
puszta, hideg szavakat tálalhat fel, s éppen akkor, mikor szerelme tárgyáról van
kérdés? Vigyázzatok! ezen halvány emberkében elektromi szikrák lappanganak; s
ha hozzá nyúltok, megrázó erővel pattannak ki." (Napló, 1833. március 10.) A
magyar nyelv jogáért való küzdelmet is a polgári nemzetegységért folyó harc
részének tekinti; a főrendek ellenkezésében a "kaszti lélek" megnyilvánulását veszi
észre: azért ragaszkodnak a latinhoz, hogy "az őket a sokaságtól elkülönözze" (A
magyar nyelv ügyében). A nemzeti egység érdekében követeli az Erdéllyel való
uniót is.
E harcai közben nem feledkezik meg a küzdelem nemzetközi távlatairól, a
nemzetek szolidaritásának követelményéről sem. Elismerően nyilatkozik azokról a
külföldiekről, akik résztvettek a görög szabadságharcban (1833. november 20-i
felszólalása), és pártolja azokat az indítványokat, melyek – a nádor ellenzésével
dacolva – a cári hatalom által 1831-ben eltiport lengyel nemzet megsegítését
javasolják. Kölcsey világosan látja a külső és belső erőviszonyokat, és tudja, hogy
nincs módunkban fegyveres támogatást adni a lengyeleknek, de követeli a
diplomáciai közbelépést és a menekültek támogatását "a kétségbeesésig kínzott
emberiség, az alkotmányi meggyilkolt szabadság, az emberi eltaposott jogok
nevében" (A lengyelek ügyében, 1833. november 22.).
Kölcsey az országgyűlésen egyik vezető szónoka volt az ellenzéknek. A kornak
már szélesebb körben is felismert szükségleteit ő fogalmazta meg művészi módon.
Beszédeiben kerülte a felesleges érzelmi kitérőket, okfejtése szigorú logikát
követett. Költői ereje egy-egy helyzet eleven bemutatásában nyilatkozik meg,
pátosza mindig indokolt, a tárgyból meríti ihletét. Éppen nincs igaza annak a
véleménynek, melyet Kemény Zsigmond is hangoztatott, hogy Kölcsey az
irodalom számára készített volna "ékes beszédeket" az országgyűlésen. Igaz,
sokszor a szenvedély röpíti mondatait, de ezek mindig a tények és a meggyőző
érvek súlyát hordozzák. Mindezek az értékek politikai szónoki prózánk legnagyobb
képviselőjévé teszik Kossuth előtt.
Terjedelemre egyik leghosszabb, felépítésében mintául tekinthető szónoklata az
örökös megváltás tárgyában hangzott el 1834. november 10-én. A szabadelvű
ellenzék meggyőző munkájának eredményeképpen, nehéz viták után a diéta
elfogadta a jobbágyok személyes szabadságára és a jobbágyi terhek örökös
megváltására vonatkozó javaslatot. A bécsi kormány, amely eddig a nép
védelmezőjének szerepében tüntette fel magát, most féltében, hogy e
törvényjavaslatok a nemesség mellé állítják a paraszti tömegeket és széles nem-
{433.}zeti egységfrontot hoznak létre, átlátszó taktikázással visszautasította az
örökváltságot. Kölcsey beszéde nemcsak a képmutató bécsi politikát leplezi le,
hanem hatalmas vádbeszéd a jobbágyrendszer ellen és figyelmeztetés saját osztálya
számára. A forradalmak fenyegető képét idézi fel, Dózsa háborújára utal, sőt
megbélyegzi az 1514. évi nemesi országgyűlésnek a jobbágyságot örökös
szolgaságra kárhoztató törvényeit. Kölcsey ostorozza a nemesi osztály múltbeli
vétkeit és mulasztásait, de utána meggyőzően álcázza le a bécsi kormány
képmutatását. Ízekre szedi a királyi leirat érvelését, mely a monarchia és a
nemesség érdekeivel indokolja az elutasítást. Kifejti, hogy magának a nemességnek
is érdekében áll a parasztságot szabadsághoz és tulajdonhoz juttatni. Ismét felidézi
a népforradalmak emlékét, Dózsát és a koleralázadást; nem helyesli, de megérti a
nép elkeseredését. Mi biztosítja a nemesek biztonságát, akik az adózó milliók közt
élnek, teszi fel a kérdést. "Talán hóhérpallos és kötél? Nyomorult eszközök! Mert
ezek semmivé tehetnek ugyan egyes életet; de itt nem egyes emberekről van szó: itt
a szó azon halhatatlan, hódíthatatlan szellemről van, mely századok óta, most
lánggal lobogva, majd hamu alatt emésztődve ég; s ezt nem zabolázza meg félelem,
nem győzi le hatalom; ezt csak megszelídíteni lehet. Nem egyébbel pedig, csak oly
közös érdekkel, mely a társaság tagjait egyformán kösse a hazához; s ez érdek
csupán két szó: szabadság és tulajdon!" A beszéd befejezése ismét Bécs
képmutatását vádolja, és felhívja a nemességet: maradjon meg szilárdan a
reformkövetelések mellett.
Kölcsey beszédei a sürgető feladatok világos megértéséről tanúskodnak és a
szónokot a realitások emberének mutatják. A történelmi szükségszerűség
felismerése árad belőlük, és ez szinte prófétaivá teszi Kölcsey alakját a kortársak
szemében, mint ahogy Kossuth írásában olvashatjuk: "A tiszai követek asztalánál
egy férfi állott, kinek halk szózata szent pietas ihletéseként rezgett végig a
csontvelőkön. Egy erős lélek töredékeny test láncai között. Tar agyát őszbevegyült
kevés hajszál lengte körül; színtelen arcán ezernyi átvirraszott éjnek tikkadtsága ült;
egyetlen szemében a nemzet múlt és jelen bánata tükrözött. Szava tompa, mély és
érctelen, mint egy síri hang, melynek monoton egyformasága csak ritkán, csak az
indulatok legfőbb hevében szállongott alá; és lőn még tompább, még érctelenebb,
még síriasabb, mikor aztán ökölbe szorított jobbját emelve, a reámeresztett szemek
előtt úgy állott, mint egy túlvilági lény, kinek szellemszavát nem úgy mint másét,
az érzékletek segedelmével, hanem közvetlenül lelkünk lelkével véltük hallani. És e
síri hangra síri csendesség figyelmezett, melyet csak az érzelmek villanyos kitörése
szakasztott félbe."
Az Országgyűlési napló tanúsága szerint Kölcseyt nemegyszer elfogta a kétely,
kitart-e mellette a megyei nemesség, amelyet csak nehéz vitákkal sikerült a haladó
szellemű utasítások jóváhagyására rábírni. "Ki tegyen valamit, ha nincs kiben
bíznia? ha nem lehet bíznia azokban, kik saját elveik, saját óhajtásaik
szóbahozására kérték fel? Bizodalom saját erejében és serge hűségében teszi a hőst;
de ha vitézei adott jelre kardot nem rántanak, s hidegen nézik őt az ellenség soraitól
körülvétetni: mondjátok meg, mi érzelemmel kezd majd új csatát?" Kölcsey
aggodalmai sajnálatosan beigazolódtak. Az országgyűlési liberális ellenzék
sikereitől megrémült bécsi kormány a főispánok és a megyei biztosok révén a
követeknek adott utasítások megváltoztatására igyekezett rávenni a megyéket.
Szatmár nemességét is felingerelték {434.} a jobbágyok terheinek könnyítése ellen,
s a megye arra utasította követeit, hogy az örökváltság ellen lépjenek fel. Hiába
iparkodott Kölcsey jobb belátásra bírni nemestársait, hiába dörögte oda nekik
Wesselényi, hogy magatartásuk parasztforradalomhoz vezethet, s a kormány
önkényuralmát készíti elő, Szatmárban a reakció győzött. Wesselényit bátor
kijelentéséért a kormány perbe fogatta, Kölcsey pedig kénytelen volt lemondani
követi megbízásáról (így cselekedett követtársa is).
Lemondása az elvhűség szép példája volt, de a haladásért harcoló hazafiak
gyásznapja is. 1835. február 9-én búcsúbeszédében így fogalmazta meg küzdelmei
célját: "Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást
akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van.
Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése
pedig senyvedés." A felvilágosodástól kezdve sokszor ellentmondásosan jelentkező
két nagy jelszó Kölcseynél jelenik meg először harmonikus egységben.
Lemondásakor Kossuth gyászkeretben küldötte szét az Országgyűlési
Tudósításokat, a haladó szónokokat támogató országgyűlési ifjúság gyászt öltött,
hívei és barátai búcsúlakomát rendeztek tiszteletére, amelyen Széchenyi is
köszöntötte. Pozsonyból való elutazásakor az ifjúság küldöttsége Köpcsényig
kísérte, ahol még egyszer búcsúbeszédet mondott, ismét hangoztatva a "haza és
haladás" jelszavát. A nép a távozó követ szavait levett kalappal hallgatta.

A Parainesis írója
A kényszerű visszatérés Csekére már nem süllyesztette Kölcseyt a "lélekvesztő
szentimentalizmus" letargiájába. Az országgyűléstől távol is cselekvés tölti ki
utolsó esztendeit. Újabb nagy alkotásokat hoz létre, és részt vesz a közélet
harcaiban.
Az Akadémia megalakulásától kezdve a nyelvtudományi osztály rendes tagja.
Döbrentei lemondása után szóba került akadémiai titoknoksága, de a kormány
aknamunkája megakadályozta megválasztatását. Egyébként szkeptikusan tekintett
az Akadémia működése elé: az írók önállóságát féltette a hivatalos testülettől.
Az irodalom területén e korszakban Kölcsey újabb műfajjal lép fel: a
prózaelbeszéléssel. Még 1833-ból való első ilyen műve: A kárpáti kincstár; egy
szegénysorsú, fiatal magyar nemes belső válságának és összeomlásának nagy
lélekrajzoló képességgel megírt története. A színhely Késmárk. Erdőhegyi, az
alföldi nemesifjú beleszeret egy szép és gazdag polgárlányba, de szülei a lányt egy
vagyonos polgárfiúnak szánják. Erdőhegyi meg akar gazdagodni, hogy kérőként
léphessen fel. Először szerencsejátékkal próbálkozik, majd egy régi könyvben leírt
legenda alapján kincskeresésre indul a Kárpátokba. A szenvedély annyira
hatalmába keríti, hogy amikor kénytelen fölhagyni az ábrándos kincskereséssel, a
kiábrándulásba belehal. Az író lélektani megértéssel s egyszersmind racionalista
kritikával mutatja be hősének eltévelyedését. Erdőhegyiben Kölcsey a polgárosodás
útja helyett az üres ábrándkergetés útját járó magyar nemesség típusát kívánta
megrajzolni.
Itt még a lélektani eset áll az író érdeklődésének középpontjában, a társadalmi
kritika inkább csak közvetetten érvényesül; az 1836-ban írt Vadászlak {435.} már
nyíltan társadalmi tendenciájú. A gyermekgyilkossággal vádolt ártatlan Miller
Teréz tragédiáját voltaképpen szerelmese emberi értékéről táplált illúzióinak
szertefoszlása okozza. Életsorsával, mely párhuzamosan fut a valóban
gyermekgyilkos, szerencsétlen Anikó őrülésbe torkolló történetével, a humanista
Kölcsey tiltakozik a nő feudális elnyomása, a társadalom képmutatása ellen. A
társadalomkritika ott a legerősebb, ahol a megyei urakat beszélteti; szavaikból
kitűnik durvaságuk és önzésük, mely a nőt csak ösztöneik játékául tekinti. Nem
kevésbé kritikai élű a börtön leírása, mely Eötvösnek adott ösztönzést a börtönügy
javítását célzó írásaihoz. A novella, ballada-drámai szerkezetével, finoman sejtető
stílusával, kiemelkedő alkotása a kor elbeszélő irodalmának. Kölcsey
állásfoglalását egy fiktív törvényszéki beszéde is megvilágítja, melyben egy
gyermekgyilkos árvalányról bizonyítja be, hogy voltaképpen a körülmények
áldozata; az író a házasságon kívül született gyermekek számára lelencházak
létesítését sürgeti.
Az utolsó csekei évek legnagyobb alkotása a Parainesis, Kölcsey világnézetének
végakaratszerű foglalata. Az 1837-ben megindult Athenaeum közölte
folytatásokban. Címe intelmet, buzdítást jelent; Kölcsey unokaöccséhez,
Kálmánhoz intézi erkölcsi tanácsait és filozófiai fejtegetéseit, de nemcsak a
címzett, hanem a reformkor egész haladó fiatalsága a Parainesis tanításain
nevelkedett. (Kölcsey Kálmán később a márciusi ifjak köréhez tartozott s 1849-ben
Komárom váránál vesztette életét.)
A mű megírása előtt Kölcsey sokat foglalkozott a nyugati polgári államtudomány
és pedagógia korszerű munkáival, Benthammel és Pestalozzi követőivel. Jól
ismerte az antik morális intelem-irodalmat is: Iszokratész Parai-nesisét és
Cicero De officiis című munkáját; ezeket Kölcsey mintáinak szokták tekinteni. A
mű elsősorban mégis az író személyes töprengéseinek, közéleti munkásságában
szerzett tapasztalatainak, emberismeretének és lélektani tudásának összegezése és a
kor fő kérdéseit vizsgáló történetfilozófiai gondolatainak kifejtése.
A mű abból a gondolatból indul ki, mely az Országgyűlési napló személyes
vallomásait és a Celesztinát is áthatja, hogy ti. a szenvedések és a csalódások, az
emberekbe és a világba vetett személyes remények meghiúsulása ne szakassza el az
embert "szíve megszentelt tárgyaitól", ezek pedig: "a rény, haza és emberiség".
Kölcsey nem hiszi, hogy az ember célja a boldogság, aki ezt "vadássza, árnyékot
vadász". "Az élet főcélja a tett", s amit az egyes ember elérhet, az a "teljesített
kötelesség s nemes törekvések önérzése", legföljebb az ebből fakadó
lelkinyugalmat nevezhetjük boldogságnak.
A "rény", melyet Kölcsey megismertetni s megszerettetni óhajt neveltjével, nem
más, mint "egész éltedet meghatározott elv szerint intézni", "sohasem tenni mást,
mint amit az erkölcsiség kíván". A Parainesis egész gondolatmenetéből az
következik, hogy a "rény" a polgárerény: az emberiség és kivált a haza szolgálata.
Kölcsey elítéli a kozmopolitizmust, szerinte csak a hazának tett szolgálat használ az
emberiségnek, "mely nem egyéb számtalan háznépekre osztott nagy nemzetségnél,
melynek mindegyik tagja rokonunk, s szeretetünkre s szolgálatunkra egyformán
számot tart", ám szeretetünk közvetlen tárgya mégis a haza, s kötelességeink
elsősorban ehhez kötnek. "Minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának
kívánni joga van." Főként ott kell kinek-kinek a "hazát legfőbb gondjává tenni, hol
az egyes polgárnak a {436.} közdolgok folyásába joga s kötelessége van". Kölcsey
korában erre leginkább a megyegyűlések adtak lehetőséget, ezért unokaöccse
figyelmét elsősorban a megyei szereplésre irányítja; egyébként nevelői elvei
messze túlmutatnak a nemesi alkotmány megszabta kereteken. "Tudományt a
munkás élettel egybekötni: ez a feladás, mire a köztársaság férfijának törekedni
kell." Kölcsey a tudomány önművelés által való elsajátításához ad hasznos
tanácsokat, javasolja a szónoklás megtanulását, mert ezáltal közölheti tudását a férfi
a közzel, ennek segítségével törekedhet a "sokaságban" az "előítéletek és
balszokások" legyőzésére.
A mű második felében történetfilozófiai elméletét vázolja fel Kölcsey. "Az
emberiség történetei valamint az egész természet szakadatlan láncon függenek
egymásba: a bölcs az, ki a láncot ismeri és követni tanulta." Az emberiség útja a
haladás: "a műveltség nagyobb-nagyobb terjedését, az erkölcsök szelídülését, az
ismeretek közönségesedését, múlt századokat jelenkorral egybehasonlítva nagy
tömegben szemléljük." A történelemben ugyan "borzasztó jelenetek" következnek
egymásra, a kiváló hősök küzdelmének hasznát sokszor csak a későbbi
nemzedékek élvezik, "mégis oda jutottunk, hol a rabszolgaság eltörlése, az ember
becsének általános megismerése s ezredek óta fennálló kasztok egybeolvadása
kivihetetlennek többé nem látszik ..." A történeti fejlődés szükségszerű: "aminek
okai előre elhintettek ... annak kérlelhetetlenül meg kell történni; s megtörténését
akadályok hátráltatják ugyan; de egyszersmind lépcsőnkinti haladását rohanássá
változtatják ..." Így azután "erős rendület viszi véghez nem egyszer, mit hosszú
idők békésen nem hajthattak végre"; ilyenek a "néptámadások", melyek a "sors
örök haladási törvényeiben írattak meg". Kölcsey bizalmát nem rendítették meg a
politikai pályán szerzett keserű tapasztalatai sem. "Az emberiség nagy tömegében
az előre, a jobbra törekedés tisztábban vagy homályosabban, mindig érezhető;
egyesek pedig az egész szellemével, haladásával s boldogságával ellenkezők sűrűn
találkoznak." Ebből következik a humanizmus parancsa: "örömedben és keserveid
közt szüntelen szeretettel viseltessél az emberiséghez, melynek kebeléből az erény
magvai még soha ki nem száradtak."
Ebbe a távlatba helyezi el Kölcsey gyakorlati erkölcsi tanácsait a közéletben forgó
ember magatartásáról, a bölcs kivárni tudásról, a bátorságról, a kiváló egyén és a
sokaság viszonyáról. E tanácsok összege erkölcsi kódex a "köztársaság férjfia", a
leendő magyar közéleti ember számára; antik példákkal illusztrált, szentenciózus
megfogalmazása mélyén a reformkori közélet izzó aktuális problematikája
érezhető. A "rény" az ókori respublikák erénye, melyről Montesquieu azt vallotta,
hogy a köztársaság alapja, s amelyre a francia forradalmárok is hivatkoztak, de
értelmezését Kölcsey a 19. századi magyar reformküzdelmekhez alkalmazta.
A Parainesis a magyar próza klasszikus remeke. Mondatainak ünnepélyes ritmusa
és antikos verete olyan előkelő helyet biztosít számára a magyar irodalomban, mint
amilyent a 17. századi moralisták írásai foglalnak el a franciában, azzal a
különbséggel, hogy a Parainesis mondatainak klasszikus méltósága mögött
romantikus szenvedélyesség, egy harcos kor pátosza érezhető.
Az ellenzéki szellem visszaszorítása végett a kormány nemcsak a szabadelvű
követek megbuktatását igyekezett elérni intrikáival, hanem terrorintézkedésekre is
elszánta magát, Wesselényi, Kossuth és mások ellen. Kölcsey {437.} elszántságát
most már ez az újabb válság sem tudja megingatni. "Az, hogy minden
erőlködéseink sem elégségesek dolgaink rossz folyamán segíteni, s hogy
kénytelenek vagyunk csak azért vickándozni, hogy lelkiismeretünk munkát-
lansággal ne vádoljon, s minden kimenetelt a sorsra kell bíznunk: csak terhesíti
nyomorúságunk érzetét. Az ember fél magát rezignálni, összetett kezekkel az
örvénybe sodratást elvárni; nem azért, mintha reménye volna a küzdésben, hanem
csak azért, mert a hű bajnoknak utolsó vércseppig kell harcolni." – írja Bártfaynak
1837. szeptember 24-én kelt levelében. Ez évből csupán egy rövid költeménye van,
egy emlékkönyvbe írt epigramma, Bártfayné keresztlánya, Barthos Paulina
nevenapjára. Megrázó vallomással kezdődik a költő lelkiállapotáról:
Aeoli hárfa gyanánt zeng a költő dala hozzád
   Messze lakásából, vad vizek árja közűl.
Ő maga gyötrődik mert bal sors átka hazáján
   Dúlva csapong, bal sors átka baráti felett.

1838-ban megint elbeszélést ír (A ferrói szent fa). Távoli világot választ színhelyül:
"Midőn a jelenlét csak gyászképeket tűntet elő, a haza szent körében lelket leverő
történetek következnek egymásra; s hosszú sikertelen küzdés kínosan fáraszt el:
akkor elfordulnak gondolataink más kor, más világrész felé, ha talán valami feledni
s feledés által parányi vígasztalást találni lehetne." A Kanári-szigeteknek a
spanyolok által való leigázását akarja elbeszélni, de a szigetlakók sorsa a maga
korához szóló tanulságot rejt magában: "Ilyen lélekállapotban írám le e történetet,
miből látni fogjátok, hogy századok előtt is, az atlanti tenger messze hullámai közt
is osztott a sors csapásokat a népnek, melynek elsüllyedését örök végzései közé
előre beírá." A novella töredékben maradt, de így is élesen rávilágít azokra a gyötrő
aggodalmakra, melyek Kölcseyt ez időtt meglepték, s amelyeknek lírai visszhangja
legkeserűbb verse: a Zrínyi második éneke. Mint a címe is mutatja, a Zrínyi dalához
kapcsolódik, szerkezete és mondanivalója egyaránt. A vers lírai párbeszéd a költő
lelkében tusakodó két nézet közt, az egyiket Zrínyi ajkára adja, a másikat a sorssal,
a népek ítélőbírájával mondatja ki. A hazafi könyörög a végveszélybe jutott
hazáért, a sors kérlelhetetlenül visszautasítja. A hazát csak gyermekei menthették
volna meg, s erre is volt alkalom; érezni, hogy Kölcsey a harmincas évek
kezdetének nagy reményeire, a reformpárti férfiak erőfeszítéseire gondol:
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

A költő kimondja az ítéletet a Béccsel szövetkezett reakció és a kudarcot gyáván

tűrő nemesség felett. Zrínyi alakjában így fordul a sorshoz:
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok ül,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körül.

{438.} A sors feleletéből a legmegdöbbentőbb kép, a nemzethalál víziója jelenik

meg. Kölcsey attól retteg, hogy a nemzet vezető osztálya bűneivel magával rántja a
bukásba az egész nemzetet. "És más hon áll a négy folyam partjára | Más szózat és
más keblű nép" hangzik a dermesztő jóslat, de látszólagos megmásíthatatlansága
ellenére tulajdonképpen utolsó felrázó figyelmeztetés.
Hogy nem a kétségbeesett beletörődés Kölcsey utolsó nagy versének
mondanivalója, azt élete utolsó napjáig kifejtett lankadatlan tevékenysége,
küzdelme bizonyítja. A diétát ott kellett hagynia, de tovább harcol megyéjében.
Tiltakozó feliratokat szerkeszt a sajtószabadság sérelme tárgyában, a bebörtönzött
Kossuth és az országgyűlési ifjak védelmében, segít kidolgozni a perbefogott
Wesselényi védelmét. Közben nehéz helyzetét még megkeseríti rokonainak
rosszakarata: egyik unokatestvére, aki elégedetlen a családi birtok megosztásával,
fellázítja a költő jobbágyait, elpusztíttatja vetését. Kölcsey vigasza közvetlen
környezetének ragaszkodó szeretete, joggyakornokainak (Pap Endre, Obernyik
Károly, Szalay László) rajongása. A munkában átvirrasztott éjszakák megviselték
Kölcsey szervezetét, s amikor egy hivatalos útján zápor érte, meghűlt, és pár nap
múlva, 1838. augusztus 24-én meghalt.
Halálhíre mély megdöbbenést keltett. Szemerével egy ideig nem is merték tudatni.
Wesselényi csak ennyit mondott: "Nem közénk való volt." Az Akadémia nevében
Eötvös tartott felette emlékbeszédet. Hatása messze túlsugárzott tanítványai körén.
Írói elvei, közéleti magatartása Petőfinek is példát mutattak, s végül ő valósította
meg azt, amit Kölcsey kezdeményezett: a népköltészeten alapuló nemzeti
irodalmat, ő emelte magasra a Kölcsey által vallott eszményt, a költészet és
politikai cselekvés egységét.

{495.} Prózai törekvések az 1820–30-as években

FEJEZETEK

 59. A MAGYAR SZÉPPRÓZA ÚJ KORSZAKA

 60. FÁY ANDRÁS (1786–1864)

 61. JÓSIKA MIKLÓS (1794–1865)

 62. KISEBB PRÓZAÍRÓK

59. A MAGYAR SZÉPPRÓZA ÚJ KORSZAKA

FEJEZETEK

 Irodalom

A magyar széppróza fellendülése a 18. század második felében a nemzeti

nagykorúsodás, a polgári felemelkedés formálódó igényeihez kapcsolódik. A
Báróczitól Kazinczyig vezető fordítási program még szembetűnően őrzi a nyelvi és
ízlésbeli finomítás eltökélt szándékát, az új tartalmak és életérzések kifejezésére
szolgáló eszközök megteremtésének, illetve korszerűsítésének az igényét. A nyelvi-
irodalmi eszközteremtés természetesen nem állította előtérbe az eredetiség
követelményét: az érzelmileg iskolázottabb, kifinomultabb külföldi alkotások
fordítása hasznosabbnak bizonyult a nyelv pallérozására, mint darabos eredeti
művek szerzése. De már Kármán rámutat arra, hogy a nyelv, bár rendkívül fontos,
mégis csak eszköz, s nekünk eredeti művekre van szükségünk.
A Fanni hagyományai egyszerre érzékelteti a nyugati szentimentális áramlat, az
érzelmi polgárosulás termékenyítő hatását és a hazai viszonyokból merítő, a
polgárosulással organikusan együtt-jelentkező eredetiség igényét. Erős hazafiúi
célzatosság és a korigényt sikeresen szolgáló szórakoztató szándék összefonódása
jellemzi Dugonics András nemesi olvasóközönségre számító, kezdetleges
regényeit. A kettős célkitűzés korszerűségét nemcsak Dugonics munkáinak
közönségsikere, hanem Dugonics követőinek az olvasottsága is bizonyítja.
Magasabb igény, magasabb eszmék íratták Bessenyeivel a Tarimenes utazását,
amely nemcsak műfaji típusában, hanem gondolatainak irányzatában is a francia
felvilágosodás nagyjaihoz kapcsolódik. Nem a véletlen műve, hogy ez a regény
több mint száz évig hevert kiadatlanul. A 18. századi magyar szépprózának ezek
mellett az irodalmi szinten érzékelhető vonulatai mellett egyre-másra jelentek meg
a különféle román-fordítások, kalandregények, szórakoztató olvasmányok, amelyek
inkább összességükben, inkább a keletkezésüket sürgető társadalmi ízlés és igény
jellemzőiként érdemelnek figyelmet, s nem mint önálló érdemű irodalmi alkotások.
Változó körülmények között és változó erősséggel tovább élnek ezek a törekvések
a 19. század első harmadában is. Kazinczy munkássága, Báróczi magyarításainak
posztumusz kiadásai, Dugonics követőinek kezdetleges regényei mellett Verseghy
magyarított románjaitól kezdve Fáynak a tízes évek végén megjelenő elbeszélésein
keresztül Kisfaludy, Kölcsey, Vörösmarty különböző jellegű szépprózai
vállalkozásaiban érlelődik a magyar elbeszélés korszakos {496.} fordulata, a
"modern" regény megjelenése az 1830-as években (Jósika Abafija és Eötvös A
karthausija). Ám az irodalmi nevekkel jelölhető fejlődésvonal mellett és alatt
húzódik egy hazai nevekkel alig jellemezhető, de hatásában – az olvasó közönség
alakításában, a széppróza iránti társadalmi igény fokozásában és állandósításában, a
világirodalom néhány jelesének tolmácsolásában – jelentős, szórakoztató célzatú
prózairodalom is. Mielőtt ennek a mennyiségileg meglepően számottevő
irodalomnak rövid jellemzését adnánk, választ kell adnunk egy elodázhatatlan
kérdésre.
A folyamatosság kétségtelen tényei mellett is szembetűnő, hogy a magyar
szépprózának a 18. században energikus fejlődés-mozdulatai erőtlenebbé válnak a
19. század első három évtizedében. Különösen az eredetiség Kármán által
megfogalmazott igényének beteljesítése várat magára. S a folyamatosságot is
inkább egy-egy jelenség, egy-egy írói vállalkozás tartja fenn, s nem a műfaj
virágzása. Ennek a megakadásnak, fejlődési lassúdásnak legmélyebb oka a nemzeti
és társadalmi törekvések, a politikai cselekvés visszaszorítása Bécs által, egészen az
1825. évi országgyűlésig. Ezek a körülmények természetesen közvetve és
közvetlenül is érintették a magyar irodalmat s ezen belül a széppróza fejlődését.
Közvetlenül akadályozta a széppróza fejlődését a szigorodó cenzúra. Ferenc császár
1806. február 23-án általános tilalmat rendelt el minden regény kinyomatására,
regények hirdetésére, külföldi művek behozatalára. Ezt a rendelkezést még a
Polizeihofstelle is túlzónak tartotta, s ennek közbelépésére néhány hét múlva úgy
módosult a törvény, hogy a tilalom csak azokra a könyvekre vonatkozik, amelyeket
közönségesen, kárhoztató értelemben is regényeknek neveznek (Waldapfel József).
A rendelet gátolta a széppróza fejlődését az 1800-as évek elején. Közvetve talán
még súlyosabban érintette a kialakult helyzet a regényirodalmat. A műfaj nálunk
még a gyermekkorát élte, nem voltak olyan erős hagyományai, amelyek a
mostohább viszonyok között is biztosították volna a továbbfejlődést. Kármán és
Bessenyei életerős kezdeményeit, amelyek a valósággal való termékeny
kapcsolatban, gondolati céltudatossággal formálták ki a széppróza különböző
nemeit, egyelőre nem folytathatták prózaíróink, sőt Bessenyei nagy próbálkozása is
kéziratban maradt. A viszonyok meggátolták, hogy ennek a nem nagy hagyományú
műfajnak szárnyakat adjon a közvetlen valóság. De hasonló okok gátolták a
történelmi múlt ihlető erejének felszabadulását is. Történelmünk regényes
eseményeit tulajdonképpen németből visszafordítva ismerte meg különféle
románokból a közönség. Ez a "történetiség" azonban többnyire a regényes elemre
szorítkozó historizmus, érzelmes-romantikus motiváció, de nem a nemzeti
érzelmeket mozgósító, a reformkori sodrás medrébe illeszkedő történelmi regény
előzménye még.
A gátló körülmények ellenére is terjed a román-irodalom, a kezdetleges széppróza,
elsősorban az olvasói szükséglet fokozódásának, a polgárosuló európai irodalmak
befolyásának és a korábbi hazai kezdeményeknek a hatására. György Lajos fontos
monográfiája A magyar regény előzményeiről csaknem kétszáznegyven fordított
vagy eredetiségre törekvő román címét sorolja fel az 1800 és 1836 közti
időszakból. Hol egy enyhébb cenzor jóvoltából, hol a cenzúra éberségét kijátszva,
hol az alábbhagyó cenzúrai szigor éveiben jelentek meg ezek a munkák, s közülük
nem egy igen széles körben volt kedvelt olvasmány. A pikareszk-hagyományok
folytatásaitól a romantikus kaland-{497.}regényig, az utazási romántól az
érzelmes-szerelmes levélregényig, rémhistóriák, robinzonádok, keleti történetek,
tündérmesék, bűnhistóriák, családi románok szerepelnek ebben az irodalomban. Az
olvasói érdeklődés sürgetésére még regénysorozatok is indulnak (Landerer
Mihály Téli és Nyári Könyvtára, Hartleben Mulatságos Könyvtára, Kiss
István Gratiák Bibliothekája című sorozata stb.). Az említettek – Kazinczy, Báróczi
stb. – mellett szorgalmával tünt ki a fordítók, átdolgozók, akklimatizálók népes
táborából a népszerű Erbia írója, Pálfy Sámuel, s Holosovszky Imre, Dobosy
Mihály, Dobai György, Döbrentei Gábor, Ajtay Sámuel, Csery Péter. Műkedvelő
sótiszt és literátor egyaránt akad a fordítók között; a munkák minőségi grafikonja
jelzi a gyakori dilettantizmust. A román-literatúra irodalmi rangjának elismerése
sem szilárdult meg még ekkor.
A lovaghistóriák, kalandos és érzelmes történetek mellett benyomultak a magyar
nyelvterületre Európa-szerte elhíresült munkák, népszerű és sikeres olvasmányok,
sőt a világirodalom néhány jelentős alkotása is. Megjelennek irodalmunkban
Münchhausen (de Manx) báró kalandjainak átültetései és átdolgozásai (1805, 1815,
1817). Holosovszky készíti az első Eulenspiegel-átdolgozást 1808-ban (a hős nála
Suszter Lipli), mellőzve az eredeti vaskosságát. Ujváry Miklós Magyar Robinzont
ír (1808), inkább a regény-típusban, mint a témában követve Defoe-t. Egyes mesék
szórványos fordításai után 1829–35 között Vörösmarty közreműködésével
tizennyolc füzetben jelenik meg az Ezeregy éjszaka. A világirodalom egyik
legolvasottabb népkönyve, a Genovéva, 1824-ben jelent meg Jászai Láng Ádám
fordításában. Barthélemy apát világhírű Anacharsisának fordítása 1820-ban hagyta
el a sajtót (Az ifjú Anacharsis Utazása Görög-Országban). E könyv lelkes hívei
között találjuk Kazinczyt, Széchenyit, Kis Jánost. Megjelenik Archenholz népszerű
Flibustier-történeteinek magyar fordítása (1812), a Pitaval-féle kiadvány nyomán
született bűnügyi históriák (tévesen Schillernek tulajdonított) gyűjteménye (Az
Európai Hires Zsiványok, Utonálló Tolvajok, Gyilkosok, Haramiák, Lázadók és
Pártütők tüköre, 1817). Le Sage A sánta ördög című művének magyar fordítása
1803-ban jelenik meg, Campe oktatói célzatú ifjúsági regényének első átdolgozása
1793-ban, a második 1817-ben.
Az eddig felsoroltak mellett nyomatékosabb tények is mutatják, milyen gazdag
értékekkel nyomul be hozzánk a világirodalom. Voltaire, Chateaubriand,
Richardson, Sterne, Goethe, Goldsmith, Walter Scott művei jelennek meg
magyarul, a divatos iránti fogékonyság mellett jelezve a magasabb ízlés
tájékozódási irányait is. Igaz, Voltaire Zadigját Dugonics András 1808-ban úgy
"megmagyarosította", hogy teljesen száműzte belőle az eredeti szellemét, de
Sterne Érzelmes utazásának fordítása már Kazinczy gondosságát dicséri (1815); a
későbbi fordító, Döbrentei Gábor munkáját viszont éppen Kazinczy fogadta
rosszalló bírálattal (1828). Rosszabbul járt Richardson, akinek értékei
megsemmisültek az átírt, rövidített magyarításban (1806). Goldsmith The Vicar of
Wakefieldjének fordítása már 1822-ben elkészült, de csak 1831-ben jelent meg.
A Werther fordítására többen is vállalkoztak: Kazinczy (1790), Bölöni Farkas
Sándor (1818), Kissolymosi Simó Károly (1823), Koszta József (1827). Jelentős
Walter Scott Ivanhoejának fordítása Thaisz Andrástól, amely kilenc évvel az
eredeti megjelenése után, 1829-ben látott napvilágot. Az eredeti magyar történelmi
regény kifejlődésére élénk hatást gyakorolt Walter {498.} Scott regénye. S
megjelennek magyarul a Scott-utánzók vagy követők munkái is, köztük annak a
Van der Veidének a regényei, akit soproni katonáskodása idején Petőfi is olvasott.
Ebben a román-irodalomban ritka kivétel az eredeti magyar mű; a könyvek nagy
többsége átdolgozás, magyarítás, s ezzel együtt önkényes átírás, rövidítés,
deformálás. Még Kazinczy szabad fordítási elveihez képest is viszonylag ritka az
eredeti művek tisztelete e korban. De a közfelfogásban sem élt még a fordítás
hűségének szigorú irodalmi és erkölcsi követelménye. Maguk az átdolgozók nyíltan
vállalták ferdítéseiket: "Én a Német eredeti munkát nem fordítottam le egészen,
rendről-rendre, se szóról szóra, hanem jobban lehető megértés végett benne
változtatásokat tettem, sok helyeken jókora darabokat belőle által ugrottam, a
szembetűnőbbeket keresgélvén ki" – írta az egyik Münchhausen-"fordító" (1817).
Kotzebue elbeszéléseinek átültetője így nyilatkozott: "Az Írónak semmi elmésségét
ki nem hagytam, magam is szőttem belé egy-egy kettős csippentkét, az indulatokat
ízlésem szerint festettem le, holmit meg is változtattam, szóval ez a munka egészen
sem az enyim, sem az Íróé." (1809). A fordításnak ilyen kötetlen értelmezései
mellett jelentkezik az eredetiség igénye is. Perecsényi Nagy László büszke arra,
hogy románja eredeti magyar; nem szükséges más nemzeteknek "öszve firtzellt
darabjait le-fordítani, midőn szélesen terjedtt tündérséggel végben vitt s betsülettel
nékünk Maradékoknak általadott honnyi Példázatok, és igaz, betses Tselekedetek,
ki-terjesztett karokkal, térséges Mezeikre várnak" (1804). Holosovszky Imre V.
László regényes élettörténetét írta meg, s szerzői kommentárjában már a történeti
eseményektől eltérő írói szabadságot igazolja: "Önnön képzelődésem kipótolta a
régiségnek hejánosságát s módosabb köntösbe öltöztette, ezért hiszem, senki sem
fog gúnyolódni ..." (1808).
A világirodalom remekeinek megjelenése magyar nyelven ösztönzést ad a
történelmi regény fejlődéséhez, hozzájárul a műfaj irodalmi rangjának
megszilárdulásához, hatására fognak fiatal íróink (Szalay, Bajza) érzelmes
történetek írásához. De az érzelmes könyvek kora múlóban van, Petőfi majd az
avitt ízlés jellemzésére írja: "A könyvtár dísze Szigvárt, Kártigám." Viszont a
század eleji román-irodalom haramia- és betyár-kultusza tovább él a reformkori
romantikában; az utazási regények lehetőségei irodalmi érdekűvé lesznek a
harmincas évek hazai szépprózájában (Vajda Péter: Tárcsai Bende), a regényes
történetiség román-divatja irodalmi folytatásra talál (Gaal: Szirmay Ilona), a keleti
témakör, egzotikum-keresés Vajda Péternél erős politikai-társadalmi célzatossággal
nemesedik, s a század eleji érzelmes, szentimentális ízlés Eötvös első regényében
mély gondolatokkal ötvöződik.
Az eredeti magyar széppróza kialakulását azonban nem érthetjük meg pusztán a
román-fordítások és a világirodalmi rangú művek átültetéseinek folyamatából. Az
eredetiség szubjektív oldala maguknak az íróknak az eredetiségigénye. Objektív
oldala, amely ösztönzően hat az előbbire: a hazai valóság inspirációja, s ezzel
szoros összefüggésben az a gondolati anyag, amelyet fokozatosan fogalmaz meg a
nemzeti emelkedés és a társadalmi előrehaladás. Mindez jelen van már
embrionálisan Fáy András korai szépprózai kísérleteiben, érettebb művészi fokon
Kisfaludy Károly elbeszéléseiben. Ha a megújuló, modern magyar regény a
harmincas években jelentkezik, az eredeti magyar elbeszélés születési évtizedének
az 1820-as {499.} éveket mondhatjuk. Ez az elbeszélő próza nemcsak terméke az
előző korszak elbeszélői kísérleteinek, hanem tudatos ellenfele is a román-
irodalomnak. Fáy András 1824-ben éles szavakkal ítélte el "pityergő, hitvány
románjaink"-at, Kisfaludy Károly paródiái, az Andor és Juci (1824) és a Hős
Fercsi (1828) a románok által terjesztett ízlés kritikái is. A nemzeti törekvésekkel
összefonódó romantika térhódítása mellett kiváltképp az elbeszélésekben
számottevő a kezdetleges realizmus jelentkezése: a valóság tisztelete, a
zsánerezésig jutó tipizálás, hiteles környezetrajzok jelzik ezt az igényt. A
valósághoz való művészi hűséget hangsúlyozza Bajza József kitűnő tanulmánya A
román költésről, 1833-ban. "Beszélyben, legyen az költői bár vagy históriai,
múlhatatlanul megkívántatik a valóság. A históriai beszélyben, tudniillik, hogy ami
elmondatik, úgy történt legyen; a költőiben, hogy úgy történhetett legyen a való
életben, miként elmondatik. E valóság a művészi gyönyörnek éltető eleme; nélküle
a poézis hazugsággá alacsonyodván, nem képes művészi áltatást (illúzió)
gerjeszteni." Bajza Lessing Hamburgi Dramaturgiájára hivatkozva hirdeti, hogy
"históriai igazság s a poétai igazság között nagy a különbség", s jól érzékelve a
probléma korszerűségét, rámutat a hősköltemény, az eposz és a regény
különbségére: "Amaz olyan mint az ifjúkor s annak sejtései, melyek rendszerint
szebb jövendőt igérnek, mint ami valósággal teljesedni fog: ez mint a férfikor, mely
előtt a valóság s élet könyve nyitva áll, melyben eszköz és cél, ébrenlét és álom,
éles vonásokkal vannak megkülönböztetve ... a regény pszichológiai igazságú
karakterei, életfestése által az emberi lélekkel ismertet meg." Az elméletet
megelőzve, már a húszas években kezd kibontakozni a halványabb-erősebb
társadalomkritika szövetsége a realisztikus ábrázolással. A szélsőséges romantika
mellett (Kisfaludy Károly: Vérpohár) mind gyakoribb jelenség a romantikának és a
valóság realisztikus megragadásának szintézise (Kölcsey: A vadászlak).
Az Abafiban az uralkodó romanticizmus mellett is találkozunk realisztikus
mozzanatokkal, s A karthausiból is vezet út A falu jegyzőjének kritikai
realizmusához. Szépprózánk erős és tartós romanticizmusa, túl a közvetlen irodalmi
hatóokokon, nyilvánvalóan nem független a magyar
polgárosulás nemesi vezetésétől. Viszont a realisztikus elemeknek viszonylag korai
betörése elbeszélő irodalmunkba nyilvánvalóan nem független attól, hogy a magyar
nemességnek a legértékesebb rétegét több mint fél évszázadon át polgári funkcióba
helyezték fejlődésünk sajátosságai.

{500.} 60. FÁY ANDRÁS (1786–1864)

FEJEZETEK

 Kiadások

 Irodalom

Fáy András 1786. május 30-án született Zemplén megyében, Kohányon. Szülei
jómódú nemesek voltak. Sárospatakon tanult, majd Pozsonyba, később Pestre ment
joggyakorlatra. 1810-ben a pesti járás szolgabírája lett. 1822-ben végleg Pestre
költözött. Széleskörű közéleti tevékenységet fejtett ki, 1835-ben követté
választották. Tagja volt az Akadémiának és első igazgatója a Kisfaludy
Társaságnak. 1840-ben nyílt meg az általa alapított Pesti Hazai Első
Takarékpénztár, amely 1848-ig harminckét vidéki fiókkal bővült. A szabadságharc
után visszavonult a közélettől.
Fáy irodalmi pályája Kazinczy hatása alatt indult. 1808-ban Pesten megismerkedett
Szemerével, Vitkoviccsal, Horvát Istvánnal. Egyik levelében így nyilatkozik
Kazinczyról: "Én részemről nem fogok imádásába elfáradni." A nyelvújító
törekvéseket azonban józan kritikával mérlegelte Fáy: "A neologismus
tagadhatatlanul jótékonyan bővítette, idomította, szépítette nyelvünket. Ennek mi,
régibb írók, leginkább lehetünk tanúi, kik tudjuk, mily vesződségeink valának
hajdani gyeptöréseinkkel, mikkel eszméink alkalmasabb kifejezései végett
küzdöttünk ... Azonban neologismusunk némely divatba-hozásával, megvallom,
nem igen tudok megbarátkozni." Első műve, a Bokréta, 1807-ben jelent meg,
"Kazinczynak és a hazának" ajánlva. A két részből álló kiadvány első felét
szerelmes versek teszik, második részében mesék és két fordítás található. Második
könyve a Friss bokréta (1818). Ebben jelent meg A különös testamentum című
elbeszélés, amely úttörő jelentőségű a magyar novellairodalomban. Fáy
novellájának alapötlete meglehetősen sovány. Csörgey tanácsos azzal a feltétellel
hagyja vagyonát fiára, hogy az "egy lyánkát nézzen ki magának, ki vagy szép
legyen, anélkül, hogy gőgösködnék, vagy tanult, anélkül, hogy azt untalan
fitogtassa". Károly egymásután három lánynak udvarol, de egyik sem olyan, hogy
megfelelne az atyai kívánságnak. Az elbeszélés legfőbb értéke az, hogy eleven
képet ad a korabeli nemesi társaság életéről. Sokan felismerni vélték az egyes
szereplők életbeli mintáit, s Fáynak mentegetőznie kellett egy Kazinczyhoz írt
levelében: "A különös testamentumnak mind külseje, mind belseje igazán eredeti,
de semmi megtörtént esetre nem épülnek, mint sokan vélekedtek. A szatíra
vaktában szúr, de kivált nálam, ha emlékeztet is, bizonyos célt az üldözés nem
veszen." Különösen jól sikerült Fáy novellájának néhány mellékalakja, Kisfaludy
Károly vígjátéki figuráinak méltó társai: Margit, az önző és férjre vágyakozó
vénkisasszony; Hotykayné, a kacér özvegy; a franciás beszédű Lepkevitz és a
parlagi Hotykay úrfi. Már itt magára vonja a figyelmet Fáy friss elbeszélő stílusa,
derűs hangütése, megnyerő előadói egyénisége. Az egészséges humorral teli
anekdotázó stílus korai jelentkezését figyelhetjük meg elbeszéléseiben. Itt van
például A különös testamentum indítása: igényes, jellegadó hangvétel, pontosan
szerkesztett jelenet, a helyzettel kontrasztot teremtő humoros előadás – korai
szépprózánk igéretes teljesítménye. "Csörgey tanácsos egy nagyot prüsszentett – s
meghólt. – Prósit! kiált szívességgel az ágya fejinéi ülő testvére, az öreg Csörgey
ezredes, ki viszonköszönetet nem kapván, aggodalmasan tekint öccsére, s ennek
megmerevedett szemein a halál zászlóját látván kiütve, ijedten ejti Bethlen Gábor-
korabeli {501.} izmos pipáját a lábainál hortyogó mopszlira." A nagyobb
mértékben való szerkesztés nem erős oldala Fáynak. Az apai végrendelet felállít
három tételt, hogy tudniillik a szép lányok hiúk, az okosak tudálékosak, a gazdagok
büszkék, s az elbeszélés három részre szakad, hogy e tételeket igazolja. A
konstrukció széttöredezését itt a művészileg feloldatlan didaktikus szándék okozza.
1824-ben jelent meg Fáy Kedv-csapongások című elbeszéléskötete. Tartalmából
elevenségével, szellemes jellemzéseivel kiemelkedik A hasznosi kincsásás. A
pesznegi csárda német tulajdonosa nevetségesen fösvény és ostobán hisz minden
babonában. Szép lánya körül sok a kérő. A lány Szováty jegyzőt szereti, de az apa
hallani sem akar az anyagilag előnytelen házasságról. Az apa babonásságát,
féktelen kincsvágyát használják ki a fiatalok céljuk elérésére. Itt is szerepel a kor
irodalmában gyakori "rejtett kincs" motívum; a pénzéhes vendéglős kincsek helyett
persze csak cserepet talál. Az elbeszélés érdekessége, hogy szépprózánk témakörét
parasztok szerepeltetésével gazdagítja. Ezek a parasztok azonban még nem az
elnyomott nép megszemélyesítői, inkább a népszínművek vidám parasztjaira
hasonlítanak.
Jellemző Fáy írói módszerére az Érzelgés és világ folyása című beszély (1824). Két
jóbarát levélváltásában adja elő a didaktikus célzatú történetet, amelyben az
"érzelgéssel", a szentimentalizmussal, a másodrendű német irodalmon nevelkedett
ábrándos gondolkodással a világ folyását, a realitást, az "élet józan feladatát" állítja
szembe. Nemcsak a történet, hanem a stílusok különbözősége is hordozza a méla
érzelmek s a gyakorlati ésszerűség ellentétét. Az ilyen és ehhez hasonló
elbeszélésektől egyenes út vezet A Bélteky-ház társadalomrajzáig.
1820-ban láttak napvilágot Fáy András eredeti meséi és aforizmái Bécsben. A
könyv ezer példányban jelent meg, és 1825-ig három kiadást ért el. 1824-ben újabb
meséket és aforizmákat adott ki az író. Kazinczy lelkesen üdvözölte Fáy meséit.
Kidolgozásukon Aesopus, Phaedrus, La Fontaine hatása mutatkozik, de Fáy nem
másol, hanem példái hatására eredetit ír. Meséinek moralizáló jellege van; az
általános erkölcsi tanulság mellett kicsendül belőlük a társadalmi problémák iránti
érdeklődés is. Fáy meséi és aforizmái józan életszemléletet hirdetnek: a társadalmi
problémák megítélésében Széchenyi később kibontakozó reformszellemének
úgyszólván előkészítői. Fáy a haladás szolgálatába állította műveit, de nem vállalta
a nemesi életformának, a feudális viszonyoknak olyan következetes kritikáját, mint
Kölcsey. Meséi a haza iránti szeretetre, a közélet szolgálatára, az emberi hibák
leküzdésére nevelnek. Ilyen tanulságokat olvashatunk bennük: "Hiú irigység
tartóztat minket a haladásban." "Csalódás azt hinni, hogy ami apánknak,
nagyapáinknak jó volt, nekünk is jó lesz." "Tiszteljük a régiségeket, de az avult
mellett ne buzogjunk, hanem a régit alkalmazzuk bölcsen a jelenhez." Fáy reform-
szellemű meséi nagy hatást tettek Széchenyire, aki 1838-ban Pest megye
közgyűlésén kijelentette, hogy "a honi reform teendőire az első eszmét, akaratot,
önelszánást Fáy meséi ébresztették fel" benne.
Fáy András elbeszéléseinek egy része abból a témakörből származik, amelyet
Kisfaludy Károly is feldolgozott. (Az Elkésések és a Sulyosdi Simon alapötletének
véletlen hasonlósága miatt még plágiumvita is folyt a két író között.) A humoros
társadalombíráló elbeszélések, valamint a mesék politikai {502.} irányzatossága a
harmincas évek elején nagyszabású koncepcióban öltött testet. A Bélteky-ház című
társadalmi regény (1832) már Széchenyi Hitelének hatását mutatja. Fő érdeme,
hogy érdekes körképet ad a reformkori Magyarország problémáiról, jellegzetes
figuráiról, a régi és az új nézetek képviselőinek harcáról. Emellett úttörő szerepe
volt a műfaj történetében.
Bélteky Mátyás a régi vágású magyar nemesség dáridózó, könnyelmű életét éli s
ebben a szellemben neveli fiát. De Bélteky Gyula egy külföldi utazásából a
műveltség, emberség, reformtörekvések eszményeivel tér haza s itthon beleütközik
apjának és nemesi környezetének értetlenségébe, konzervativizmusába. Sok
bonyodalom után a regény azzal zárul, hogy az ifjú hős megértő barátok körében,
szerelme oldalán gondolkodik a hazai állapotok megjavításáról. Fáy "tanregény"-
nek nevezi ezt a művét, s valóban, A Bélteky-ház lapjain hosszú fejtegetéseket
olvashatunk nevelési elvekről, kertészeti problémákról, általában mindarról, aminek
megreformálását 1825. évi politikai emlékiratában célul tűzte ki. Mindez persze
nem vált a regény művészi kidolgozásának javára. Érdekes, amit erről Fáy későbbi
jegyzeteiben találunk: "Morális reflexiókat, célzatos eszméket nem szabad külön
fejtegetni, hanem a személyek szájába kell adni." Ennek kétségtelenül van
esztétikai jogosultsága, de – legalább is Fáy írói gyakorlatában – édeskeveset javít a
helyzeten, hogy az író helyett a szereplők fejtegetései akasztják meg a cselekmény
folyamát. Ennek ellenére a regényben találunk néhány sikerült típust. Igen eleven
az a rajz, amelyet Bélteky Mátyás környezetéről kapunk. Az öreg Bélteky jól
megragadott figura, úgyszintén a "pörkertész" Leguli, a haszonvágyó, becstelen
ügyvéd. A haladás híve Káray, Gyula nevelője; szerepel továbbá a regényben egy
generális, aki telve van ideális elképzelésekkel, parasztjait igyekszik "jó
körülmények" között tartani, mintagazdasága "valódi példánya lőn a paraszt-
szorgalomnak, a vidám jólétnek és tehetősségnek". Nagy gyengéje a regénynek
Gyula vértelen ábrázolása; Bélteky Mátyás meggyőzőbben képviseli a régit, mint
Gyula az újat. A regény keletkezésekor a társadalmi és politikai élet átalakulása
Széchenyi reformgondolatainak jegyében még éppen csak megindult, s Fáynak
nemigen állott módjában a reformok hívét mint cselekvő típust ábrázolni. Fáy
regényében nagy helyet foglal el a szerelmi bonyodalom. Érezhető már a romantika
hatása, mely mindenekelőtt a gyakran szélsőséges érzelmi állapotok rajzában,
valamint romantikus külsőségek (álnév, rablók stb.) használatában mutatkozik meg.
A sokszereplőjű regény szerkezetének lazaságát már a korabeli kritika felrótta.
Bajza szerint "a regény épülete hibás, nem tesznek összefüggő egészet, hanem
egyvelegét számtalan biográfiai töredékeknek, melyek csak külsőleg függenek
össze, s történetesen, nem belső szükségből". Fáy többnyire azzal a módszerrel él,
hogy amikor egy-egy új alakot felléptet, visszatekint annak korábbi életére s ezt
meglehetős hosszadalmasan adja elő. Ezek a kitérések fáradságossá teszik a regény
olvasását, bár a maga korában így is nagy sikert aratott.
Fáy András drámaírással is kísérletezett. Írt történelmi drámát (A két
Báthory, 1827), vígjátékot (Régi pénzek 1824; A közös ház 1838). A regény
műfajához csak öregkorában tért vissza, de ezek a művei (Jávor orvos, A
szutyogfalviak, 1857) már megjelenésük idején is elavultnak számítottak. Fáy
munkásságának legjelentősebb korszaka 1818 és 1832 közé esik. Ekkor {503.}
aktuális tematikájával, eleven ábrázolásmódjával, érdekesen és úttörő módon
szólaltatta meg a reformkor első szakaszának problémáit, s hozzájárult a magyar
próza új műfajának és realisztikus irányzatának kibontakozásához. Fáy András
szépirodalmi munkássága mellett sokoldalú gyakorlati közéleti tevékenységet
fejtett ki. Bámulatos energiával s tiszteletet érdemlő tájékozottsággal küzdött a köz
hasznáért. 1825-ben emlékiratot nyújtott be Pest megyéhez s egész sor égető
kérdést vetett fel elaboratumában (magas iparárak, a céhrendszer eltörlése, tudós
társaság, pénzügy, börtönügy, a koldulás intézményes megszüntetése, faiskola,
múzeumi köteles-példány, műkiállítás). A Pest megyei reformnemesség
vezérkarának volt tagja, nagy szorgalmát és képzettségét ismerték el, amikor 1835-
ben, az ellenzéktől elpártolt Péchy Ferenc helyett, követté választják. Beszédei
az Országgyűlési, illetve Törvényhatósági Tudósításokban olvashatók. A
negyvenes években hatalmas publicisztikai tevékenységet fejt ki, szociálpolitikai
írásai, takarékpénztári agitációja a korabeli közgondolkodás fontos orientálói.
Emellett volt színigazgató (a harmincas években, a Budára érkezett kassai
társulatnál), foglalkozott a protestáns egyház ügyeivel s a nevelés kérdéseivel. (Már
1816-ban könyvet adott ki a nevelés hibáiról.) Egy ideig valóságos alvezére volt
Széchenyinek, akit politikai eszményének tekintett. Fáy a fontolva haladás híve,
elhatárolta magát minden radikális eszmétől, nem vállalkozott a kossuthi irányzat
követésére sem. De politikai óvatosságánál jellemzőbb vonása életének a
fáradhatatlan reformtevékenység, az állandó kezdeményező kedv, a gyakorlatias
közéleti aktivitás. Találóan írta róla Mikszáth: "ha Széchenyi nincs, őt illeti a
,legnagyobb magyar' titulusa, ha Deák nincs, ő nevezhető a ,haza bölcsének' – így
azonban maradt végig a ,nemzet mindenese'."

{504.} 61. JÓSIKA MIKLÓS (1794–1865)

FEJEZETEK

 Történelmi regényei

 Regények a jelenkorról

 Emigrációban

 Kiadások

 Irodalom

1794. április 28-án született, régi erdélyi bárói családból. Kolozsvárt tanult, majd
1811-ben katonának állt. Részt vett a napóleoni háborúkban; Párizsban is járt.
1815-ben, a bécsi kongresszus idején az osztrák fővárosban tartózkodott s a
katonatisztek fényűző életét folytatta, de művelődött is. Ekkor mutatta irodalmi
szándékai első jeleit: három drámáját átnyújtotta Raimund osztrák színműírónak, de
a minden bizonnyal kedvezőtlen vélemény után megsemmisítette kéziratait. Miután
megházasodott, a Szabolcs megyei Napkoron kezdett gazdálkodni, majd
visszaköltözött Erdélybe. Viszonylag későn vált íróvá. Először költeményekkel
lépett fel, F. Marosközi Gábor álnév alatt, a Felsőmagyarországi Minervában. A
reformküzdelmek, nevezetesen az erdélyi országgyűlés összehívását megelőző
politikai csatározások a közélet terére vonták; lelkesedett Wesselényi Miklós
eszméiért, s maga is hozzájárult népszerűsítésükhöz Irány és Vázolatok című
politikai röpirataival (1835). Nyomtatásban megjelent első regénye,
az Abafi (1836), meghozta számára a sikert; ettől kezdve szinte ontja a regényeket,
s továbbra is részt vesz kora politikai harcaiban. A szabadságharc alatt Kossuth
híve, a Honvédelmi Bizottmány tagja.
A világosi fegyverletétel után emigrációba vonult, s többé nem is tért vissza
hazájába. A távollétében halálra ítélt író nehezen szerezte meg kenyerét lipcsei,
majd brüsszeli tartózkodása alatt. Mindvégig ragaszkodott a nemzeti függetlenség
eszméjéhez és részt vett az emigráció mozgalmaiban. 1865. február 27-én halt meg.
Hatalmas utat járt be: a mulatozó, társaságbeli főnemes szerzői jövedelmeiből élő
író lett, s az önkény ellen tiltakozó emigránsként fejezte be életét.

Történelmi regényei
Legjelentősebb alkotásai történelmi regények. Közülük az Abafi a műfaj úttörője s
egyszersmind Jósika legsikerültebb alkotása. A történelmi regény magyarországi
megjelenését a líra és a verses epika témái, a románok, s a romantikus
múltbafordulás készítették elő, s amikor az Abafi megjelent, a közvélemény már
érett volt befogadására. Ez magyarázza kirobbanó sikerét, melynek egyik
megnyilvánulása Szontagh Gusztáv elismerő bírálata, a szállóigévé vált bevezető
mondattal: "Uraim, le a kalapokkal!"
Az irodalomtörténet elsősorban a züllésnek indult ifjú megj avulásának lélektani
kidolgozását méltányolta a regényben. A morális célzat, tehát az, hogy erős
akarattal le lehet gyűrni a rosszat, s munkás emberré lehet válni, valóban lényeges
mondanivalója a műnek. Ez az erkölcsi eszme azonban nem elvont igazságával,
hanem aktualitásával hatott korában. A tanulság a mulatozó, de jobbra, többre
hivatott reformkori ifjúságnak szólt. Jósika a nemes emberi érzelmek, az áldozatos
szerelem mellett különösen a felelősségtudattól áthatott közéleti szereplést emelte
ki Abafi Oliver történetében. A zsarnoki fejedelem tetteit megbíráló hős
magatartásában az író életének egy epizódját, az erdélyi országgyűlésen való első
szereplését lehet felismerni. A Báthori Zsigmond korában játszó történet tehát
aktuális vonatkozású volt.
{505.} Igaz, hogy Jósika e regényében (akárcsak a későbbiekben) sok a
moralizálás, de feledteti ezt a történeti levegő érzékeltetése. Jósika mint az erdélyi
tájak, várromok, a régi szokások és családi krónikák jó ismerője színpompás,
romantikus vonásokkal idézi fel hazája múltbeli életét. Rikítóbban romantikus
jellegzetesség regényeiben, hogy a cselekménybe sok kalandos elemet sző (a
rablóvezér lányának szerelme, orgyilkossági kísérlet, gyermekcsere stb.) s nagy
szerepet juttat a véletlennek. A jól pergő cselekmény Erdély vadregényes tájain
bontakozik ki. A regény egyes fejezetei hatásosan fejezik ki az akkori politikai élet
izgatott hangulatát. Egészében véve a történeti múlt ábrázolása mégis inkább
külsőséges. A régi várak, ruhák, fegyverzetek, épületek, szokások részletező rajza
Walter Scott regényírói módszerére emlékeztet. Jósika ismerte az angol írót, de a
hasonlóságok nem annyira utánzásból, mint inkább a romantika módszerének
alkalmazásából erednek; Scott másolásának gyanúja ellen maga Jósika is
tiltakozott.
Scott művészete néhány ponton persze nyilvánvaló hatást gyakorolt Jósika
műveire. Igen fontos tanulságot merített Jósika Scott műveinek lapozgatása közben:
a történelmi források tanulmányozásának szükségességét. Egyes történeti
regényeiben (A csehek Magyarországban, II. Rákóczi Ferenc) bőséges
jegyzetanyaggal támasztja alá művei cselekményének azokat a fordulatait, amelyek
a jelentős történelmi eseményekkel kapcsolatosak. Általában gondosan ügyel a
történelmi környezet sajátosságainak pontos leírására. Jósika stílusát vizsgálva is
találhatunk egy-egy gyakran ismétlődő fordulatot, amely Scott hatását jelzi.
Sokszor használja például ezt a kifejezést: nemével a meglepetésnek, nemével a
lelkesedésnek, stb., amely az angol "a sort of ..."-formula tükörfordítása. Scott
mellett más írók is hatottak Jósikára, például a francia Sue s az angol Dickens.
Mindebből azonban nem következtethetünk Jósika epigon-voltára. Eredetiségét
nemcsak témaválasztásainak kötetlensége vagy a reformkori viszonyokban
gyökerező eszmék bizonyítják, hanem művészi megoldásainak sajátságai is. A
Jósika-regények például sokkal cselekményesebbek, sokkal fordulatosabbak, mint
az angol mester művei. A Jósika eredeti munkáiban található, önálló írói lelemény
alapján kimunkált cselekményesség, ötletes változatosság kétségtelenül megnyerte
az olvasók tetszését – nemcsak a saját művei, hanem általában a regényirodalom
számára. S ennek a "csatanyerésnek" a jelentőségét nem becsülhetjük le Jósikáról
szólva: az úttörők közé tartozott, akik olvasóközönséget hódítottak az irodalmi
szintű magyar regényirodalom számára. Enélkül pedig, olvasóközönség nélkül,
egyetlen műfaj fejlődése sem lehet zavartalan.
Jósika figyelmet érdemlő jegyzeteket függesztett az Abafihoz, megvilágítva írói
felfogásának néhány sarkalatos pontját. Megjegyzései azért is érdekesek, mert
elárulják, hogy a magyar regényirodalom kezdeténél az író mit tartott szükségesnek
megmagyarázni az új műfajhoz még nem szokott hazai közönségnek. A
toldalék (Egy-két szó az erkölcsi hatásról és költői igazságtételről) négy fontos
tételt tartalmaz. Az első: "Minden jó regénynek, novellának, elbeszélésnek kell egy
fő képzetet fölfogni s azt bebizonyítani. Ha ez helyesen történik, akkor áll elő az
erkölcsi hatás, mely vagy egyenes (direkt) vagy fordított (indirekt)." A második
tételben a direkt és indirekt erkölcsi hatásról fejti ki az író véleményét, azt a helyes
nézetet hangoztatva, hogy a rossz ábrázolása is kelthet, az undor felébresztésével,
pozitív erkölcsi hatást az {506.} olvasóban. A költői igazságszolgáltatás nem azt
jelenti, hogy a jó ügy mindig diadalt arat, a valóságban győzhet a rossz is, de a
költői igazságszolgáltatás nem hagyhat kétséget afelől, hogy a rossz győzelme nem
az erkölcsi magasabbrendűség jele. A toldalék harmadik gondolata az, hogy az
írónak a "valóságos világból" kell merítenie az "erkölcsi hatást", mert "a
gondolkozni szerető olvasóban semmi sem törheti vagy zavarhatja meg az erkölcsi
hatást inkább, mint az a gondolat, hogy amit olvasott az csak könyvben van, és nem
lehet úgy a valóságos világban". Az az író jár helyes úton, akinek munkái "hív
rajzai azon létező világ eseményeinek s személyeinek, melyben élünk, s melyben
köztünk járnak". Végül az olvasóközönségről szólva Jósika rámutat arra, hogy a
művelt, értő olvasók száma csekély, a nagy tömeg műveletlen, "keveset és rosszat
olvasott". Jósika fontosnak tartja, hogy az író "olvasót szerezzen", s ebből azt a
következtetést vonja le, hogy az írónak "inkább a külső élettel kell bíbelődnie, mely
a nagyobb résznek izléséhez szól, mint a belsővel, mely csak a műveltebb,
gondolkozó olvasót mulattatja". Végezetül Jósika részletesen foglalkozik a lázálom
pszichológiájával, s ennek ábrázolási problémájával. Ez a fejtegetése azt bizonyítja,
hogy Jósika tudatosan érdeklődött az írói ábrázolás lélektani feladatai iránt.
Az Abafi művészi sajátosságai – a gördülékeny elbeszélő stílus, a meggyőzően
hangzó párbeszédek, a jellemábrázolás eszközeinek ügyes alkalmazása, a táj- és
környezetleírások költőisége és hangulatossága – egyszersmind Jósika egész
regényírói munkásságát jellemzik. Későbbi műveiben egyre több az öncélú
kalandosság, hatásvadászat, szerkezetük mind bonyolultabbá és szétesőbbé válik.
Jelentőségük abban áll, hogy fenntartották az olvasóközönség érdeklődését a hazai
történeti témák iránt. Az Abafival egyidőben készült Zólyomi című regényét
Szontagh Gusztáv már megrótta a valóságtól való elrugaszkodása miatt. Az utolsó
Báthori (1837) emelkedést mutat ugyan, de hőse (Báthori Gábor) túlságosan a
romantikus regény szabványai szerint viselkedik s elveszti történelmi hitelét.
Megközelíti az Abafi művészi színvonalát A csehek Magyarországban (1839).
Jósika figyelmét Toldy Ferenc irányította Mátyás király alakjára, mint aki egy
regény méltó hőse lehetne. A csehek Magyarországban ennek az inspirációnak az
eredménye. A regényben magának a kornak, a kor nevezetes vagy középszerű
embereinek nagyszabású rajzát kapjuk. A feldolgozás történeti tudatosságát és
Jósika írói igényességét tükrözi az előszóban adott jellemzés: "Nyilatkozik e
regényben: a hajdani lovagi szellem személyesítve, Komoróczitól vétkes
elfajultságában s túlságaiban; Elemértől nemes fellengésében, Mátyás királytól
tökélyében." S nem hagy kétséget Jósika afelől sem, hogy a nemzeti királyság
korának feltámasztása aktuális célzatú: saját korát akarja emelni a diadalmas példa
erejével. Dicséri Mátyás király korát, mert akkor "a királyi termekben magyar szó
hangzott", mert fekete légiójával "törte meg a feudum makacs zsarnokait", mert
"ápolta a fegyverest s a tudóst". Az első kiadás előszavának befejező mondataiban
hitelesen fonódik össze az írói és a hazafiúi becsvágy, a művészi és gondolati
célzat: "Ha az olvasó, könyvemet átolvasván mondja: hét évet éltem Mátyás
korában, láttam azt a tróntól a kunyhóig, fényében s borzalmaiban: munkám
céljához közelített. – De ha a lelkes ifjú felkiált: Mint eme férfiú, oly eltökélt
szilárd akarok lenni, tettben s erőben, mint amaz, oly hű honomhoz s királyomhoz;
becsületem oly szent lesz előttem, mint {507.} övé; férfiú leszek, mint ő! ... akkor a
regény célt ért." Ennek a magas célkitűzésnek megfelelően A csehek
Magyarországbant történelmi körképnek, korképnek szánta az író, s szándékát meg
is valósította, ha nem is a kor lényeges erőinek elmélyült ábrázolásával, inkább
csak a cselekmény sokoldalúsága s a helyzetek színes-romantikus festése
révén. Zrínyi, a költő (1843) című regényében a fiatal Zrínyi Miklós velencei
tartózkodását színezi ki szertelenül romantikus eszközökkel; a költő és hadvezér
tevékenységét a kalandos életrajzi mű elhanyagolja. A szabadságharc előtt
befejezett Jósika Istvánban (1847) családi krónikák és emlékek alapján hatásosan
érzékelteti a Báthoriak korának hangulatát.
Jósika regényeinek történelmi körképeiben figyelmet érdemel a régi magyar élet
festésében megnyilvánuló ismeretgazdagság s a múlt dolgaiban jártas ember
elidőzése a jellemző mozzanatoknál. Ezzel rokonértékek a műveibe beleszőtt
kedves, hangulatos helyzetfestések és epizódok. Olyan jelenetekre gondolunk, mint
például Guti Mózes és Orsolya asszony vendégszerető házának leírása az Abafiban
vagy a szakács vezette palotaforradalom Szilágyi Mihály kiszabadítására (A csehek
Magyarországban) s az ugyanitt szereplő Naukelreutherné hiúságának, csacska
nőiségének, talpraesett egyéniségének ábrázolására a veszélyes-mulatságos
kalandsorozatban. Jósika romantikus történetein is átcsillan némi humorizáló,
anekdotizáló hajlandóság. Ami itt még csak szórványos jelenség, ritka erény, az
később jellemzővé és jelentőssé lesz a magyar regényirodalomban.

Regények a jelenkorról
A harmincas, negyvenes évek prózairodalmában a történelmi és a társadalmi
témájú művek eltérő arculatot mutatnak. A hazai történeti múlt feldolgozása jobban
biztosította a regények nemzeti színezetét; a társadalmi regény (kivéve Eötvös
műveit) védtelenebb volt az idegen hatásokkal, különösen a francia romantika
szertélenségeivel szemben.
Jósika első társadalmi regényének (A könnyelműek, 1837) Amerikában, Angliában
játszódó cselekménye egy romantikus bosszú története. Erdeme, hogy a francia
romantika egyes fogásait, az egzotikus tájakat, különös jellemeket magyar
vonatkozású cselekmény keretében kedveltette meg az olvasókkal. 1845-ben jelent
meg az Akarat és hajlam, folytatásokban, a Budapesti Híradóban.
A fő probléma ebben a műben is, mint A könnyelműekben, pszichológiai. Az anya
hideg, céltudatos akarata, hogy leányának pénzt szerezzen, szembekerül a lány
szelíd, természetes lelkivilágával. A hosszas és költőietlen magyarázatokat
szövevényes, kalandos cselekmény kíséri, zsarolással, bűntettekkel, leleplezett,
titkolt múlttal tarkítva. A pénz utáni hajsza a fővárosba vezeti a regény
cselekményét. Az írónak itt alkalma nyílik a felsőbb társasági élet ábrázolására. E
rajzok még emlékeztetnek Petrichevich Horváth Lázár hasonló leírásaira, de már
érzik rajtuk a mindinkább fellendülő életkép-irodalom színessége, eleven felfedező
kedve, vonzódása az aktuálishoz, a riportszerűhöz. Az egyik fényes estély
leírásában például az író azzal jellemzi a mulatság költséges és pompás voltát, hogy
ott Schodelné énekelt. Jellemző Jósika termékenységére, hogy ugyanekkor látott
napvilágot Ifjabb Békesi {508.} Ferenc kalandjai című regénye is, melyben a
magyar városi élet humoros bemutatására tett kísérletet. Lazán összefűzött,
életképszerű jelenetekből áll ez a műve, és főként egy korteshadjárat leírásában
csillogtat jó írói képességeket. A városi élet sötétebb színeit mutatja az Egy
kétemeletes ház Pesten (1847). Bűnügyi történet, Sue iskolájának szellemében,
Nagy Ignác és Kuthy Lajos műveinek rokona.

Emigrációban
Regényeken kívül írt Jósika elbeszéléseket, sőt színműveket is (például Gaal Józseffel együtt
az Ecsedi tündért). A szabadságharc bukása kettétörte pályáját. Bár száműzetése alatt is
számos regény került ki gyorsan dolgozó kezéből, s egy ideig versenyezni tudott az egyre
népszerűbb Jókaival, alkotó szelleme megsínylette a hazai környezet és aktualitások serkentő
hatásának hiányát, s könnyed íráskészsége felületes, rutinos megoldásokra csábította. Külföldi
tartózkodása első éveiben megpróbálkozott a német nyelvű regényírással és németül adta ki a
magyar szabadságharccal foglalkozó memoár-jellegű munkáját is (Zur Geschichte des
ungarischen Freiheitskampfes, 1861). A szabadságharc témáját egy terjedelmes regényben is
megírta (Egy magyar család a forradalom alatt, 1852). Műveit 1860-ig a névtelenül
megjelent Eszther című regénye (1853) után "Eszther szerzője" álnévvel jelentette meg. E
hanyatló korszakának érdekesebb munkái A nagyszebeni királybíró (1853), a Pygmaleon című
lélektani regény (1856), A magyar kényurak (1864) Csák Máté koráról, és az Apafi korában
Erdélyben játszódó Sziklarózsa (1864). Mindezeknél jelentősebb Második Rákóczi
Ferenc című történelmi regénye, melyet még a szabadságharc előtt kezdett el, de csak 1861-
ben fejezhette be. Kidolgozásán, művének megfogalmazásán érezni az 1848-as szabadságharc
és forradalom élményeinek hatását; a mű az elnyomás elleni tiltakozás szellemét sugározza, és
a nemesi liberalizmus, a reformhazafiság gondolatvilágának egyik legvonzóbb terméke.
Korábbi regényeitől eltérően, a történelmi hőst a mű középpontjába állítja, anélkül, hogy a
cselekmény fonalát az egyéni élet, a személyes sors romantikusan túlzó és idealizáló
kalandossága felé sodorná. Persze, a regény fordulatai, cselekményszövése itt is az Abafi és A
csehek Magyarországban megfelelő jeleneteire emlékeztetnek, de nagyobb szerep jut mind a
történelmi hősnek, mind a valóságos történelmi problematikának. A regény felépítésére az a
jellemző, hogy az események menete állandóan gyorsul, s ennek az ütemnek megfelelően
szorulnak ki a fiktív elemek, hogy helyüket a krónikaszerűen megfogalmazott történelmi
jeleneteknek adják át. Rákóczi szabadságharcának történelmi rugóit, a mérkőző erőket Jósika
nem tudja egybefogni; a regény epizódokra szakadozik. Az első rész egységesebb, íróilag
gondosabban megformált. Az emigrációban radikálissá vált Jósika II. Rákóczi Ferenc koráról
szólva a maga korszakának nemzeti függetlenségéért emelte fel szavát, s nyilván 1848
tanulságainak megértéséből fakad, hogy Jósika ebben a regényben a nemzetiségek közös
szabadságharcára utal.
Írói pályája kialakulását, küzdelmeit akarta megörökíteni Emlékiratában (1865), de csak
töredék lett belőle, mely a harmincas évekig mondja el élete eseményeit. Irodalmi nézeteiről
a Regény és regényítészet című vitairatában (1858) szólt, gazdag regényírói tapasztalattal, de a
sértődöttség hangján {509.} (Gyulai Pál kritikája miatt). Irodalomtörténeti helyét Gyulai
jelölte ki: "Ha inkább külsőségekben rajzolta is a múltat, mint belső lényegében, vele
kezdődik regényirodalmunkban a történeti felfogás s valódibb korrajz ... Jósika mintegy
kiegészítette azt a hatást, melyet Vörösmarty előidézett."
 62. KISEBB PRÓZAÍRÓK

FEJEZETEK

 Kovács Pál (1808–1886)

 Gaal József (1811–1866)

 Csató Pál (1804–1841)

 Petrichevich Horváth Lázár (1807–1851)

 Kiadások

 Irodalom

Kovács Pál (1808–1886)

A harmincas évek egyik legnépszerűbb elbeszélője; sikere oly nagy volt, hogy Fáy
és Kisfaludy Károly méltó társának tartották. Apja megyei főmérnök, uradalmi
inspektor volt, verselő, művelt ember. Kovács Pál diákévei után Pesten és
külföldön folytatott orvosi tanulmányokat, majd Győrött telepedett le. Első
novellája 1828-ban jelent meg. Sokat szorgoskodott városa művelődése érdekében,
támogatta a helyi színészetet, s a Vaterland című győri német lapot Hazánk címmel
magyar újsággá változtatta. Mint író Kisfaludy Károly irányához csatlakozott. Víg
novelláiban a korabeli polgári és nemesi társaság életét ábrázolta. Színműveket is
írt (Thalia, I–III. 1833–34), a drámai bonyolításhoz, a jellemek rajzához azonban
nem volt érzéke.
Novelláiban olyan alakokat szerepeltet, mint az inkognitóban járó gróf, a
vőlegényét próbára tevő menyasszony, a külföldieskedő férfi vagy nő, a megjavuló
léha gavallér, a vidéki ifjú Pesten stb. Típusai gyakran jó megfigyelőképességről
tanúskodnak, a hazai élet reális színekkel festett figurái: a házsártos matróna, a
házasság ellen ágáló vénkisasszony, a patriarkális vidéki földesúr, a jó házasság
érdekében ravaszkodó mama, a derék nagybácsi, a nagyivó jurátusok, vidéki
színészek. Ezek a szereplők a reformkori humoros elbeszélésekben a műfaj szinte
kötelező kellékei. Kovács Pál novelláinak ereje nem a többnyire mesterkélt
cselekményben, hanem az érdekes és hiteles környezetrajzban van. Jól ismerte a
falusi életet, a kiadós névnapi ebédek, vadászatok, mulatságok hangulatát.
Elbeszéléseinek színtere változatos: falusi kúria, csárda, hajóhíd, a fővárosi
fogadók stb. Novelláit igyekezett a haladás szolgálatába állítani: tiltakozott az
idegenmajmolás, a luxus ellen; egyes hősei lelkesen propagálják Széchenyi
eszméit; szó esik a gőzhajózásról, újságokról, divatlapokról, vasútról és lánchídról.
Mindez hozzátartozik a reformkor légkörének érzékeltetéséhez. A
helyzetkomikumra alapozott, nehézkes cselekmény azonban lerontja novellái
értékét.
{510.} Jellemző műve A ludcomb című elbeszélés (1841), melyben egy gróf
színésznek álcázza magát, s úgy udvarol szíve választottjának. A Román és nem
román (1837) a vőlegény jellemét próbára tevő menyasszony története. A
szökés (1830) népies hangja miatt figyelemre méltó, a Mindennek van ideje (1837)
pedig Kisfaludy Tollagijára emlékeztető novella. Beszélyeinek kiadása (Kovács
Pál munkái) 1841–46-ban jelent meg, négy kötetben. Utolsó kötete a Farsangi
kalandok (1877). Szépírói tevékenysége mellett igen jelentős szerkesztői szervezői
munkája: az általa irányított győri Hazánk fontos szerepet játszott a fiatal
Magyarország eszméinek propagálásában.

Gaal József (1811–1866)

1811-ben született Nagykárolyban. Irodalmi hajlamai korán ébredeztek Eötvös
József és Szalay László társaságában, akikkel a pesti egyetemen kötött barátságot.
Pályáját versírással kezdte, költeményei a Koszorúban és az Aurorában jelentek
meg. Huszonöt éves korában látott napvilágot úttörő jelentőségű regénye,
a Szirmay Ilona. Írt tragikus hangulatú beszélyeket, vidám elbeszéléseket,
tájrajzokat, verses és prózai szatírákat, bohózatokat és történeti vígjátékokat,
betyár-történeteket, regényt. Az Akadémia fiatalon tagjai közé választotta, s 1841-
től a Kisfaludy Társaságnak is tagja volt. A szabadságharc alatt az
igazságügyminisztériumban vállalt állást. A forradalom után hat évre Aradra
internálta az osztrák haditörvényszék. 1866-ban halt meg.
Szirmay Ilona című regénye 1836-ban, az Abafit megelőzve került az olvasók
kezébe. A 18. század elején játszódó történet indítása humoros, valószínűleg Walter
Scott példájára egy kedélyes figura szájába adja az elbeszélést (eredetileg
regénysorozatot tervezett ezzel a címmel: Pattanházi Pattangi Jób máté-szalkai
esküdt elbeszélései). A kalandos, sokszor érzelmes történetet egészséges humor
járja át, amelyet az író a fejezetek élére helyezett tréfás összefoglalásokkal
hangsúlyoz, (bár ezek nem mindig fedik a fejezetben foglaltak hangulatát). A
borbély és tenyeres-talpas felesége, továbbá a szájhős Türkenfrasz kapitány, jól
sikerült humoros figurák. A kalandok nagy szerepet kapnak a regényben: a hősnő
különböző bonyodalmak után a távoli Tatárországba kerül; többször felbukkan a
történetben Pintye Gregor, a haramia, akinek megformálásába népi hagyományok
is belejátszottak. A tatár portyázás Szatmár megyében nem eléggé nagyszabású
esemény ahhoz, hogy igazán történelmi jelleget adjon a regénynek, s valódi
történelmi atmoszféra helyett inkább kalandos krónikát kapunk, sablonos
romantikus elemekkel megtüzdelve. A regény fő értékei az elbeszélés frissesége és
az epizódszereplők életszerű rajza.
Első nagy sikerét Gaal József A peleskei nótárius című bohózatával (1838) aratta,
amelyben ügyesen alkalmazta színpadra Gvadányi költeményének főbb
motívumait. Történeti vígjátékai: A király Ludason, Mátyás király
Boroszlóban. Jósika Miklóssal társszerzőségben írta az Ecsedi tündér című
vígjátékot.
Tehetsége leginkább az elbeszélő műfajokban érvényesült. A portugáli gróf és
a Badacsonyi Lenka című történeti beszélyei Kisfaludy Károly (különösen
a {511.} Tihamér) hatását mutatják. A Szerelem és barátság című elbeszélésben két
ifjú verseng egy leány kezéért, s mivel a szerelmi vetélkedés barátságukat
fenyegeti, inkább megölik az ártatlan leányt. Az efféle hajmeresztő történeteknél
sikerültebbek anekdotikus vagy szatirikus elbeszélései, népies hangulatú tréfás
novellái. Legelső novelláját (Haramiacsók, 1835) a viharos Hortobágy festői
képével kezdi s ebben a környezetben mutatja be hősét, Zöld Marcit. Nagy irodalmi
útra indul ezzel a betyár, a szegénylegény figurája. Az Alföldi képek szép,
helyenként emelkedett hangú prózájával hazánk jellemző táját fedezte fel az
irodalom számára, s ezzel Petőfi költészetére is hatott. Gaal Az Alföld képében
(1836) szinte sürgeti egy Petőfi-méretű és szemléletű költő jelentkezését: "Akadtak
a hegyitájaknak számtalan magasztalói; utazók, művészek, költők versenygenek
dicsőítésökben, Mathisson, Salis és sok mások éneklik a schweizi jéghavasok
felségét; de akadt-e egy, ki csak egy sorral is emelte volna ki alföldünk nem kisebb
sajátságait; azonban ide nem is elég mathissoni lágy érzet, ide egy gazdag kebel
való, mely shakespeare-i tűzzel, önlelkéből tudja mind azt kilobogtatni, amit tárgya
dicséretére lezeng." S a prózai írást záró kis versben megjelenik a szabadság és az
Alföld kombinációja: "Ott az ember oly szabad, | Mint a fényes égi nap; | Mint a
tájék, mely határa | Csak az égnek kék sugára." Az egykorú magyar élet jeleneteit,
színeit látjuk azokban az apróbb írásaiban, amelyek az Életképekben jelentek meg,
a képmellékletek magyarázatául (Elkésés, Az elázott paradicsom, A szél Pesten).
Gaal József számos műve a reformkor haladó eszméinek propagandáját szolgálta.
Versei közül kiemelkedik a korteskedés durvaságát elítélő szatírája,
az Ólmosbotok, mely az Athenaeum 1842. évfolyamában jelent meg Szalkay Máté
álnév alatt. Prózában is írt szatírákat a nemesi maradiságról (Tyukodi uram
borzasztó éjszakája).

Csató Pál (1804–1841)

A reformkori novellairodalom egyik legígéretesebb tehetsége. Elszegényedett
székely nemesi családból származott, apja uradalmi tiszttartó volt. Csató Pál
papnövendék lett, majd jogász, később nevelősködéssel és újságírással kereste
kenyerét. Kezdetben Bajza pártfogása alatt próbált érvényesülni, s egy ideig a
Tudománytár szerkesztője volt. Később a reakciós pozsonyi Hírnökhöz szegődött
és éles támadásokat intézett az Athenaeum haladó írói köre, elsősorban Bajza ellen,
s denunciálta Kazinczy Gáborék radikális törekvéseit.
Első írásai 1829-ben láttak napvilágot a Koszorúban. Akadémiai babérokra is
pályázván, dolgozatot írt a neveléstan köréből a Tudományos Gyűjtemény számára
(Az elementáris oktatásnak nevelésbeli principiumjai, 1830). Díjat nyert egy
nyelvészeti tárgyú tanulmányával: A magyar nyelvbeli ragasztékok és
szóképzők (1834). Mint műfordító is figyelemre méltó: lefordította Béranger
néhány versét és Victor Hugo Angelóját.
Eredeti írói alkotásai vígjátékok és elbeszélések. Könnyed színjátékait franciás
szellemességgel bonyolított cselekmény jellemzi. A francia vaudeville magyar
változatát próbálta megteremteni a Tolvaj című dalos bohózatában (1841).
Legnagyobb színpadi sikerét Fiatal házasok című vígjátékával aratta, melyet a
budai színház mutatott be 1837-ben, majd a pesti színház is műsorán {512.} tartott.
Színművei legfőbb erénye az, amit Csató "csinosb társalkodási nyelv"-nek
nevezett. Darabjaiban bálozó szép kisasszonyok, elménckedő, parlagiasságtól ment
gavallérok forgolódnak; Csató a valóság új területét hódította meg a művészi
ábrázolás számára.
Első novellája az Aurorában jelent meg 1834-ben. A könnyed elbeszélő modor, a jó
környezetrajz, az elegáns stílus teszi értékessé a Boldog szerető című novelláját.
Többnyire a franciákat követi, anélkül, hogy epigonjukká válnék. Radnóti Miklós
szerint a Boldog szerető "valóságos stílusforradalom e korban. Így kezdi: "... de
Juliska hirtelen megfordult, kipattant az ajtón, haragosan becsapta azt, beszökött
szobájába, magára csuká ezt, bedőlt karszékébe, ölébe szorítá két kövér, sima
karját, s elkezdett keservesen sírni és panaszkodni. – Oh Istenem! oh én Istenem, oh
átkozott csalfa kis fiskális! engemet így megcsalni, így rászedni! ki hitte volna,
hogy engem így megcsal! elmegy, elmegy! Most mondta, hogy elmegy. S minek
megy el? oh, hiszen tudom én jól, minek, mert asszonyt hoz a házhoz és énrajtam
kiad ..." Szerelemmel nem jó játszani című novelláját Toldy így dicsérte meg: "... az
ő kezében elveszti a nyelv minden feszességét, göröngyösségét, egyszínűségét, és
sima, hajlékony, változatos és gazdag leszen." Elbeszéléseinek jellemző példája
az Egy nap Szliácson (1834), melynek hőse egy divatos fürdőhelyen tartózkodik, s
életébe egy titokzatos fiatal özvegy hoz könnyen kitalálható változatosságot. A
három pohár (1835) ugyancsak fürdőhelyen – a "társasági" novellák Európa-szerte
kedvelt színterén – játszódik: három csattanós történetből álló keretes elbeszélés.
Értékesebb ezeknél A phantasta című elbeszélés, amelyben egy modern gazdasági
terveket hangoztató ifjú elnyeri a társadalmi rangban felette álló leány kezét. Ebből
a történetből Széchenyi elvei olvashatók ki, akinek eszméit egy időben Csató
lelkesen vallotta.
Csató Pál nevét beárnyékolták rosszízű irodalmi vitái, de alkotásai értékesebbek
irodalmi-közéleti szereplésénél: a megújhodó magyar széppróza tehetséges
művelője volt.

Petrichevich Horváth Lázár (1807–1851)

Jósika távoli rokona volt. Rövid hivatali pálya után az irodalomnak élt. Mint a Honderű
szerkesztője konzervatív, arisztokratikus irodalmi irányt követett. Mint író előkelő dilettáns
maradt; életmódját tekintve dandy. Műveltsége nem csekély, de rendszertelen; megfordult
párizsi irodalmi szalonokban is, találkozott Chateaubriand-nal, Dumas-val stb.
Lefordította Byron több művét (Manfréd, Mazeppa) s írt néhány novellát, melyek közül A tőr
és kéz (1839) említésre méltó. Regényében (Az elbujdosott, vagy egy tél a fővárosban, 1837)
elsőként próbálta meg e műfajban az előkelő társasági életet ábrázolni, bár nem eredeti
módon, hanem Bulwer Pelham című regénye nyomán. Példaképét követi a regénybe szőtt
csevegésszerű értekezésekkel, melyekben minden korszerű tárgyról szó van, a divattól a
cukorrépa termesztéséig. A romantika receptje szerint alkalmaz kalandos motívumokat.
Meséje zsúfolt, nehezen kibogozható, romantikus titokzatosság veszi körül; ügyetlenül
bonyolított intrikái nehézkes olvasmánnyá teszik. Stílusa cikornyás, affektált. Egyes lapjain
érdekesen festi a magyar környezetet, de eredetiség híján nem emelkedhetett igazi művészi
jelentőségre.