Katona József: Bánk bán

A nemzeti modernizáció kibontakozása a 17. század utolsó harmadában, az irodalomban

kezdődött meg. Az irodalmi élet lassan kialakult, valamint a kultúra és nemzeti nyelvű
irodalom megerősödött. Az abszolutizmus által elnyomott nemzeti és modernizációs
törekvéseknek pedig a 19. században újra fejlődésnek indult. Az 1820-as évek végén lezárult
a nyelvújítás. Előtérbe került a reformtörekvések általi gazdasági, politikai, társadalmi polgári
átalakulás. Magyarország a Habsburg Birodalom részeként, késleltette a reformot, és csak az
1829-1830-as évektől számíthatjuk a magyar reformkort. A nemzeti tartalom viszont
fölerősödve jelentkezett.
Kezdetben a kor irodalmát az 1825-ös évtől az 1848-1849-es szabadságharcig számították.
Azonban a romantikus jellemzők irodalmunkban már a 19. század elején elkezdődtek és
egészen a század utolsó negyedéig jelen voltak. A 19. század klasszicista stíluselemei, a
felvilágosodásból származó gondolatok és a Kazinczy kora is bizonyos tekintetben a magyar
romantikában élt tovább. A realista jellemzők az 1830-as években kezdett kirajzolódni, ezért
is kategorizálható a magyar romantika irodalma inkább az európai romantika hullámába, mint
a reformkorszak történeti csoportjába.
A korszakban a romantikával hasonlóan hangsúlyos irányzat volt a népiesség, melynek
sajátosságai már Csokonai művészetében is felbukkant. A romantika korszakában viszont már
az alkotók többségének pályájában megjelentek a romantika jellegzetes vonásai több, vagy
kevesebb mértékben. Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály az előbbiek csoportját erősitik,
ugyanis ők költészetükben gazdagon alkalmazták az irányzatot, főként az egyik legismertebb
ágazatát, a népdalt. Az 1840-es években a jobbágyrendszer megszüntetésének ügye,
nemzetfogalom kiszélesítése összekapcsolódott a népiességgel, melyben többek között formai
jegyekben és szemléleti síkon is meglátszott hatása. A népiest az 1845-ös évektől Petőfi
Sándor és Arany János ráhatására jelezte szándékát, hogy a nemzeti irodalom részét képezze.
A szervezett irodalmi élet kiépülése és megléte lassan állt biztos talpakra, mert az
alacsonyabb néprétegből származó írók, vidéki írók nem művelte polgári foglalkozásként az
írást. Ámde 1820 tájékán az olvasóközönség növekedésével már jelentett egy viszonylagos
megélhetést az irodalom akkor alkotó íróknak, költőknek. Ilyennek számított Vörösmarty
Mihály is. Az alkotókat a város kötötte össze és formálta őket igazi élő értelmiségeké, így vált
az irodalmi élet központja Pest-Buda. Később társultak ehhez az alacsonyabb színvonalon élő
írók, költők, mint például Petőfi és Arany is, és erősítették meg a nemzeti, irodalmi kultúrát:
folyóiratok alakultak és a nemzeti színjátszás is erőre kapott. Főbb folyóirataink között
szerepel az Erdélyi Múzeum, a Tudományos Gyűjtemény, a Regélő Pesti Divatlap, az
Életképek, az Athenaeum, a Szépirodalmi Figyelő, a Koszorú, illetve a Budapesti Szemle.
Ezenkívül megkezdődtek a modern irodalmi nyelv kialakítása, az irodalmi kritika elveinek és
szerzői jogok szabályozásának létrehozatala.
Az irodalmi élet még magasabb szintre való emelésében Széchenyi István játszott kiemelkedő
szerepet, amiért az 1825-ös országgyűlés során Széchenyi javaslatot tett a Magyar Tudós
Társaság létrehozására. Ennek érdekében többek között felajánlotta birtokainak egyévi
jövedelmét. Így az Akadémia 1830-ban meg is alakulhatott. 6 évvel utána pedig a 19. századi
irodalmunk vezető szerepét a Kisfaludy Társaság töltötte be.
A városfejlődés és a polgárosodás eredményeképp a 19. század elejére a színház már
kultúránk szerves részét képezte. A drámajátszás kezdeteit az egyházi iskolák latin, vagy
magyar színielőadásai, német és olasz opera-előadások és német vándortársulatok jelezték.
Nagy jelentőséggel bírt a piarista iskolákban való magyar nyelvű színjátszás. Első színházban
alkotóink nagy része is piaristaként kezdte. 1770-től a német ajkú városokban elterjedtek a
német nyelvű előadások. A 18. század vége fele, a magyar nemzeti ébredés idején vált a
magyar nyelvű színjátszás a társasági együttléten és az erkölcsnemesítésen kívül a nyelv
megőrzésének és uralomra juttatásának eszköze. Első hivatalosan számontartott
színészegyüttesünk 1790-ben Budán jött létre, Kelemen Lászlóval az élen. Eljátszották többek
közt Bessenyei György „A filozófus” című drámáját, valamint Goethe, Schiller, és
Shakespeare műveit is színre vitték. 1792-ben megalakult az Erdélyi Magyar Színjátszó
Társaság Kolozsváron. Neki köszönhetjük a Shakespeare „Hamlet” és Schiller „Ármány és
szerelem” című dráma megszínpadiasítását. Az ottani társulatból Pesten is létrejött a második
magyar színésztársaság is. Ők 1807-től a Rondellában színészkedtek, kezdetben mémet
színészekkel, addig, amíg le nem bontották. Vidéken 1815-től kezdtek megalakulni a
hivatásos színjátszó és inkább alkalmilag, más-más településen érvényesülő együttesek.
Állandó fellépőhelynek számítottak a nagyobb népességgel rendelkező helyek, mint
Kolozsvár, Balatonfüred, Székesfehérvár és Miskolc. 1833 nyarára Budára költözött a kassai
társaság egy része. Rendszeres színielőadások helyszíne a budai Várszínház lett. A társulat
később énekesekkel bővült, (Erkel Ferenc is így került Budára, a magyar nemzeti opera
megteremtője) valamint 1837-ben már a Pesti Magyar Színházban is helyet kapott, melyet
elneveztek nem sokkal utána Nemzeti Színháznak.
A színi kritika is hozzájárult a magyar modern színjátszás színvonalához. A színházi kultúra
és a színésznemzedék fejlődéséről 1830-1831-es lapok számoltak be. Ezekben főként
Vörösmarty, Toldy Ferenc és Bajza József bírálatai szerepeltek. Az egyre nagyobb igényű
modern európai drámairodalom – mely nemzeti célokra is szolgálhatott – a magyar nyelvű
alkotások felé kezdett el érdeklődni. Ezzel kapcsolatban hirdették meg Döbrentei Gábor
lapjában, az „Erdélyi Múzeumban” az erre az igényre mutató pályázatot, melyre készült el
Katona József „Bánk bánjának első kidolgozása 1815-ben.
Katona József főműve a realizmusba forduló érett romantika remekműve, melyet
másfélszáz éve nemzeti drámaként tartunk számon irodalmi hagyományunkban. Ez a Bánk
bán.
Nemzeti drámánk, ugyanis a mű a magyar kultúrában többet jelent önmagánál, és
értelmezésben a nemzeti vonatkozásokra helyeződik a legnagyobb hangsúly. Témáját a
középkori magyar történelemből vette, az 1213-ban, II. András felesége ellen elkövetett
királynégyilkosságot. Katona különböző. krónikák alapján állította össze művét. (Bonfini,
ford. Heltai Gáspár) Azonban nem azonos a történelmi eseményekkel, sem a 19. század eleji
magyar valósággal a történet, saját maga alkotja meg a világot. Ezenkívül Bonfininek
köszönhetően vált az európai kultúra vándortémájának műve.
A drámai alaphelyzet már a cselekmény elindulása előtt létrejön. Legfontosabb mozzanatait
megismerhetjük az előversengésből, a második szakasz párbeszédeiből. Melyben Endre király
Galíciában hadjáratot vezet, és távollétében Bánk a hatalom letéteményese, de Gertrudis
eltávolítja az udvarból. Gertrud öccse, Ottó szemet vet Bánk feleségére, Melindára, akit a
vidéki magányból az udvarba engedett. Ebből botrány készülődik előtörni. Gertrud eközben a
magyar nemeseket háttérbe szorítja, merániakat vagyoni, politikai előnyökhöz juttatja,
mellyel megosztja a magyar nemességet. Az udvari erkölcs megromlik, pazarlás, mulatozás
veszi kezdetét, a nép viszont nyomorog. A harmónia viszont már a cselekmény elindulása
előtt felbomlott – Gertrudisnak hála – és a további konfliktus kialakulásához vezet. A királynő
a meglévő állapot fenntartására törekszik, ezzel szemben Bánk a problémákat orvosolni
próbálja
Alaphelyzet összetettsége okozza az konfliktus összetettségét. Bánkot magánemberként és
közemberként is érintik a történtek. Ez a kettőség a címben is megjelenik. A drámai
cselekményt létrehozó-mozgató viszonyváltás csak Gertrudis és Bánk között játszódhat le,
Bánk döntésén múlik a tettváltássorozat alternatív lefolyása, hogy Melindát vagy hazáját
oltalmazza. Gertrudis célja a hatalom megszerzése, hazájából jöttek előnyökhöz juttatása,
melynek végbevitelét eszközeivel teheti meg könnyedén. Azonban ő nem tud Ottó és
Bíberách praktikájáról, mégsem vétlen Melinda meggyalázásában: tart az udvari botránytól,
de jobban, hogy Gertrudist és Merániát nevetségessé teszi, ha Melinda visszautasítja Ottót.
Bánk a drámában kétszeresen kitüntetett helyzetű, ugyanis uralkodó utáni legfőbb közjogi
méltóság, drámai értékhierarchia csúcsán álló jellem. Meghatározó része jellemének az
emberi teljességre való törekvés. Valamint karakterének legfőbb értékei és tulajdonságai a
Melinda iránt érzett szerelme, a felelőséggel tartozó hazaféltés, királyhűség és méltóság,
melyek mind nagy értékteremtő erőként hatnak. Célja a diszharmónia megszüntetése,
erkölcsileg magasabb rendű, új értékminőség felállítása. Konfliktushelyzetében a magán –és
közélet áll, melyeknek mind meg próbál megfelelni. Azonban a kettő együtt nehezen fér el
együtt, vagyis a törvényesség keretein belül, a drámai konfliktus megoldása lehetetlen.
A 4. felvonásban történik meg a drámai tetőpont és a konfliktus megoldódik. Ezután
kölcsönös viszonyváltás következik, mely csak Bánk és Endre közt mehet végbe. Ugyanis
arra a kérdésre, hogy „bűnös-e Bánk vagy a királyné?” csak Endre adhatja meg a választ.
Hogy dönteni tudjon meg kell ismerni a tényeket, indítékokat más szereplőktől. A szereplők
részinformáció folytonos visszavonást és belső vívódást jelentenek a király döntése során. A
másik központi szereplő Bánk (passzív alak), aki Melinda halála után szintén lelki téren
összeomlik, belső harcot vív. Tehát műfajváltás történik, mert a konfliktusos dráma
középpontos drámává vált, amiért a két szereplőt centrumba emelte, rákényszerítette a
viszonyulást mindenkire.
Bánk végzetes hibájának elkövetése magánügyből fakadóan, magánemberként, bosszúból
gyilkol. A törvénytelenség, zűrzavar ellen küzdve, mégis maga szabadítja el azt, mely teljes
összeomláshoz vezet, és amely ellen idáig teljesen ellentétesen cselekedett.
A király végül csak az ötödik felvonásban jelenik meg (aki Tartuffe rendőrhadnagyát
is idézi) A hatalmi hierarchikus szerepe nem felel meg a dráma világában értékrangsorbeli
szereppel, illetve nem képvisel erkölcsi értéket a nemzeti eszménnyel kapcsolatban.
A végeztén az ellentétek kiegyenlítődése csak részleges, a harmónia lefokozott marad.