A lírafordulat előkészítői és megvalósítói

A hatvanas és a hetvenes évek fordulója valóságos mérföldkő volt a

magyar költészet történetében, az akkor jelentkezett generáció költői a
mai napig meghatározzák versolvasási szokásainkat, lírával kapcsolatos
gondolkodásunkat. Ennek a generációnak Petri György volt az egyik
zászlóvivője, nemzedéke meghatározó politikai és péoétikai
oppozíciós alapállását meghatározó, nagyhatású tagja. A hatalommal
szembeni óvatos állásfoglalásnál hangosabb és hangsúlyosabb volt a
költészettörténeti útkeresés, ami elsősorban az illyési, Juhász Ferenc-i,
Nagy László-i lírára adott válasz volt. Mert miközben ezek a nagy elődök
a világegyetemet, a mindenséget, a nemzeti sorsot igyekeztek versbe
foglalni, Petri és társai a hétköznapok felé fordultak, a mindennapi rutint
próbálták megverselni. Míg előbbiek a költő feladatát és felelősségét
hangoztatták, Petri esendő, átlagos értelmiségivé fokozta le a költőt, és
elutasította a kiválasztottság, a zsenikultusz és a másokért vállalandó
felelősség gondolatát. Míg előbbiek a pátoszos, lírai, emelkedett
megszólalásban hittek, Petri a nyelvben is a hétköznapit kereste, a
szabadverset részesítette előnyben a mindennapok szókincsével
dolgozott.

A bemutatkozó kötet, a Magyarázatok M. számára ezzel együtt is egy

rendkívül gondosan szerkesztett, tudatosan felépített könyv, vagyis a
semmivel sem törődő, lemondó, depresszív értelmiségi póza valóban
csak póz, szerep – de ez a szerep az egész életmű ismérvévé vált. Petri
lírai hőse egy megcsömörlött, reményt vesztett, magányos, boldogtalan
férfi, aki keserűségében titkos szerelmi kapcsolatokba és az alkoholba
menekül, miközben gyakran filozofál, szívesen mereng saját keserű
sorsán, és előszeretettel neveti ki magát: „Nagyon szerettem ezt a nőt,
barátom feleségét. / S olcsó presszókban és albérleti szobám /
rekaméjának cinikus rugóin, néhány angolszász könyv, / négy elkoszlott
fal, egy muzeális írógép s / 13 éves kori fölényes fotóarca / társaságában
unatkoztam 1967-ben és 68-ban.” (Nagyon szerettem…) Mintha egy
Cseh Tamás-dalban lennénk: szűkös lakások, házibulik, csikkek a
szőnyegen, felborult borospohár, és közben nők, akik ugyanolyan
reményvesztettek, kifacsartak és szeretetéhesek, mint a versekben
megszólaló férfi.

A kötet legnagyobb tematikai újdonsága épp az első, Demi sec című

ciklusban helyet kapó szerelmes versekben érzékelhető még ma is:
illúziótlan, anti-romantikus versek ezek, melyek a szeretett nőt és a
kapcsolatot magát is a problémákkal együtt ábrázolják: „A szád már
korareggel / keserű cigarettaízű, / széthagyod a harisnyákat szobádban”
(A szerelmi költészet nehézségeiről). Vagyis a múzsa, aki talán a kötet
címében megjelölt M., már nem az angyali magasságokba emelt,
gyönyörűséges, elérhetetlen teremtmény, amilyen például Juhász Gyula
Annája volt, hanem egy, a saját hétköznapi gondjaival küzdő, azokat
megoldani alig-alig tudó, de ölelésre vágyó nő, aki teljesen
természetesen viselkedik a versekben megjelenő szituációkban.
Merthogy ezek a hosszú, két-háromoldalas versek epikus elemeket is
felhasználnak, történeteket mesélnek, miközben a hatvanas évek végi
Budapest értelmiségi köreinek tipikus élethelyzeteit írják le. A bonyolult
szerelmi háromszögek, öngyilkosságok, állandó pénztelenség, kopott
albérleti szobák, „körúti, olcsó sörözők” és a „kicsi bisztrók” – nagyjából
ezek a kötet egyébként jól kidolgozott színfalai.

A később jelentős politikai-közéleti költészetet megalkotó Petri ebben a

kötetben még csak óvatosan, indirekt módon politizál, például azzal,
hogy látványosan demonstrálja, nem kíván az akkori társadalom
hasznos tagja lenni, nem fog a szocializmus ügyéért dolgozni, inkább –
választott büntetésként – a periférián tölti az életét. Ez persze
lázadásnak számított abban az időben – a versek pedig pontosan
körülrajzolták azt az öntörvényű, szabadságra és függetlenségre vágyó,
és ezért áldozatot vállalni is hajlandó figurát, aki később, a kudarcokat és
a ledönthetetlen falakat látva inkább az önpusztítást választotta. Az
alkoholt és az egymás után szívott cigarettákat – ezzel is tagadva a
hatalom által elvárt magatartásmintákat. Bár amikor azt mondja, „az
életünk nevetséges” (Egy öngyilkos naplója), vagy azt, „itt nemigen lehet
élni” (Demi sec), szintén politizál, ahogy azzal is, hogy közben
kidolgozza a viszonylag autonóm módon élhető élet kereteit. Ebben az
életben a fenti önpusztító szokásokon túl a befelé fordulás, a „csak egy
személy” koncepciója a meghatározó. Eszerint a költő is csak egy
személy a sok közül, és ő sem a léttel és nem is Istennel szemben áll
magányosan, hanem a hatalommal szemben. És mivel e hatalom a
hétköznapokban is jelen van, a reggelizés és a kávé mellé szívott
cigarettában is, az ezekről beszélő versek egyben a diktatúra lényegéről
és a passzív ellenállás lehetőségeiről is beszélnek. A Magyarázatok M.
számára azért válhatott eseménnyé, sőt fordulóponttá a magyar
költészet történetében, mert mindezt egy addig nem létező versnyelven,
a fentiekben említett meglepő, szokatlan eszközökkel, új nézőpontot
találva tette.
Oravecz Imre költészete egyedülálló és társtalan a kortárs magyar irodalomban. Az a hang,
amely a kezdetektől az övé, nem hasonlítható senki máshoz, illetve nem folytatása vagy
betetőzése valamely korábbi lírai hagyománynak. Legalábbis a magyar költészetben nem látni
senkit, akihez Oravecz visszanyúlna, akinek a műveiből merített volna. Az egyedüli, akivel a
korai Oravecz-líra rokonítható, az Tandori Dezső, akinek első kötete, a Töredék Hamletnek 1968-
ban jelent meg, azaz négy évvel korábban, mint Oravecz Imre első kötete, a Héj.
A Héj idegen testként volt jelen a hetvenes évek elejének magyar költészetében, értetlenkedés és
hűvös távolságtartás jellemezte a befogadói közeget.
A Héj (1972) „saját világát” a nyelvisége határozza meg. A kötetnek nincs
lírai énje, folyamatos konstatív, tárgyilagos, leíró, töredékes képeket látunk.
Habár a héj-motívumok a megismerés lehetőségének metaforái, a Héj mint
cím, és a kötetben fel lelhető szinonimái az elzártságot, a kimondás
kényszerének hiábavalóságát, olykor csak saját magát mint határt jelzi, ami
mögé nem lehet behatolni. Ezt példázzák a kötetben gyakran előforduló
geometriai alakzatok, amik csak töredékes képeket vetítenek elénk, a lassan
megdermedő mozdulatok, az elnémuló beszéd. A jelen nem megfogható, a
múltban befejezett mozdulatokat látunk, folyamatos utóidejűség a jellemző.

A verseket egyenként szemügyre véve, a különféle tárgyak, élőlények,

folyamatok olyan hatást keltenek, mintha a valóságban fellelhető önmagukat
jelentenék. A szövegeknek azonban megmarad a szemantikai többértelműsége.
Oravecz újraértékeli a fogalmakat úgy, hogy közben fogalmi azonosításra
késztet. A felszínt láttatja, miközben fel akarja törni a héjat. A kötet
jellemzői: a személytelenség, töredékesség, díszítetlen nyelvhasználat, a
múltra érvényes nézőpontok, az elmúlás motívuma, az objektivitás,
tartalomvesztett formák, szerepnélküliség, új nyelv, kimondhatatlanság,
töredékesség, a felsorolásszerű írásmód, az elhallgatás, a misztikus homály, az
asszociativitás, melyek Oravecz költészetének állandó jelzői lettek