Kell szembesíteni?

Sok túlélő vágyik rá, hogy egyszer szembesíthesse az elkövetőt az abúzussal, hogy képes legyen kiállni
önmagáért a bántalmazóval szemben, és hogy az felelősséget vállajon tetteiért. Vannak, akik úgy
érzik, ennek nincs értelme, félelemmel tölti el őket, vagy más okból tartják kivitelezhetetlennek.
Fontos tudni, hogy a gyógyulási folyamatnak nem feltétele az elkövető szembesítése. Minden eset
egyedi, éppen ezért kizárólag a túlélő döntése, hogy szeretné-e szembesíteni az elkövetőt és/vagy
családját, tágabb környezetét, akik tudhattak a bántalmazásról vagy sejthették azt.

A szembesítés különösen nehéz a családon belül, sokszor kiszámíthatatlan reakciót vált ki az egyes
családtagokból, rokonokból. Ezért cikkünk nagy részében a családon belüli szembesítés témájával
foglalkozunk. Családon kívüli elkövető esetében (pl. szomszéd, tanár, edző) a szembesítés egyetlen
célja, hogy ön ki tudjon állni magáért, hiszen nem vár kibékülést, további kapcsolatot az elkövetővel,
és a szembesítéssel nem kockáztatja az eddigi családi dinamika felbomlását. Ugyanakkor érezhet
félelmet, és a szembesítés veszélybe is sodorhatja, ezért mindenképp mérje fel a szembesítés
kockázatait, és csak támogató jelenlétében tegye meg.

Mielőtt döntene arról, hogy szeretné-e szembesíteni az elkövetőt, tegye fel magának a következő
kérdéseket (Bass és Davis könyve alapján):

Pontosan kinek akarja elmondani és miért?

Ön választhatja azt is, hogy nem az elkövetőt szembesíti, hanem olyan családtagnak, barátnak számol
be az abúzusról, aki jelen volt az ön gyerekkorában. Amennyiben az a személy felelős volt önért (mint
pl. a nem abuzáló szülő), és ön feltételezi, hogy sejtette, mi történik önnel, esetleg biztosan tudott
róla, mégsem védte meg önt, úgy természetesen a vele való beszélgetés is szembesítésnek számít,
amire fel kell készülnie.

Mire számít, miben reménykedik, mit fog nyerni a szembesítéssel? Reálisak az elvárásai?

Sok túlélő irreális elvárásokkal dönt a szembesítés mellett. Azt hiszi, hogy az elkövető meg fogja bánni
vétkeit, megértő lesz velük, empatikus és támogató. Bíznak benne, hogy mindenki hinni fog nekik, és
végre körülveszi majd őket az a biztonságos háló, amelyre olyan nagy szükségük volt gyerekként. Azt
remélik, hogy a szembesítés után visszakapják, ami örökre elveszett: a boldog gyerekkort. Az esetek
többségében ez nem valósul meg. Ha a szűkebb és tágabb környezet, a szembesített elkövető vállalja
is a felelősséget, a gyerekkor már nem tér vissza soha, azt megváltoztatni nem lehet.

Milyen belső okok mozgatják önt, hogy szembesítse az elkövetőt vagy hogy beszéljen az abúzusról?
Ha ön valóban felkészült rá (azaz nincs szégyenérzete, bűntudata, ki tudta fejezni haragját,
elgyászolta az elveszett gyerekkort), akkor érezheti úgy, hogy az elkövető szembesítése, a tény, hogy
ön ki tud állni magáért és azért a bántalmazott gyerekért, aki egykor volt, megerősítően fog hatni
önre. Minél több embernek tud beszélni az abúzusról, minél több személyt tud szembesíteni vele
gyerekkorából, annál gyorsabban növekedhet felnőtt önálló énje. Ha azonban az elvesztett gyerekkor
illúzióját kergeti, akkor újabb csalódás vár önre, ami újratraumatizálhatja.

Mit nyerhet a szembesítéssel és mit veszíthet?

Végig kell gondolnia, hogy milyen következményekkel járhat a szembesítés. Lehet, hogy támogatásra
talál a családban, de az is lehet, hogy nem hisznek önnek, sőt, ön ellen fordulnak. Mérlegelje a
lehetőségeket és készüljön fel rájuk.

Kockáztatja a szembesítéssel, hogy elveszít valamit, amire a családjától számít? (Pl. Munkahely a
családi vállakozásban, örökség.)

Gondolja végig és mérlegelje, mi történik akkor, ha családja ön ellen fordul, hogyan hathat ki ez az ön
jövőjére, esetleg anyagi helyzetére.

Ha családja ellenségesen reagál, képes lesz ön elviselni, hogy esetleg megszakítják önnel a
kapcsolatot, hogy nem vehet részt családi összejöveteleken, ünnepségeken?

A szembesítés sokszor védekezést vagy támadást vált ki az elkövetőből és a családtagokból. A hárítás

és tagadás legszélsőségesebb formája, ha önt kizárják a családból. Amikor a szembesítés mellett
dönt, önnek számolnia kell ezzel a lehetőséggel is.

Tudatában van annak a kockázatnak, hogy esetleg olyan családtagok is elfordulnak öntől, akikkel ön
szeretne kapcsolatot tartani, akik fontosak önnek?

Gyakran előfordul, hogy egyes családtagok az elkövető mellé állnak. Egy feleség lehet lojálisabb a
férjéhez, mint a lányához, főleg akkor, ha ő is bántalmazott. Ugyanez igaz a testvérekre, akik az
elkövető manipulatív technikájának köszönhetően, vagy azért, mert maguk is elszenvedték a
bántalmazást, de még nem állnak készen beszélni róla, inkább a hárítást választják. Sok családtag
azért szakítja meg a kapcsolatot a túlélővel, aki beszélni kezd a gyerekkori abúzusról, mert túl sok
munkát, fájdalmat, szenvedést jelentene hinni az áldozatnak, és felelősséget vállalni a történtekért.

Elég erős és kiegyensúlyozott ön ahhoz, hogy elviselje, ha őrültnek, elmebetegnek nevezik?

Az elkövető egyik manipulatív technikája, hogy „őrjíti” áldozatát, azaz megtagadja a gyerek valóságát:
„Ez csak egy kis simogatás, ez nem szex.”; „Ez neked jó, nem fáj.”; „Te vagy a rossz, te vagy a beteg,
nem én.” Amikor a felnőtt túlélő beszélni kezd az abúzusról, vagy szembesíti az elkövetőt, akkor
gyakran hallja, hogy „Te meg vagy őrülve!”, „Csak beteg ember gondol ilyeneket”, „Az a te bajod,
hogy piszkos a fantáziád.” Fontos, hogy ön meg legyen győződve róla, ön egészséges, normális
ember, ellenkező esetben ezek a mondatok újratraumatizálhatják önt.

Képes lesz kitartani amellett, hogy valóban megtörtént önnel az abúzus, akkor is, ha mindenki más
tagadja azt?

Túlélőknek nehéz kiállni magukért, amikor teljes hitetlenséggel találkoznak. Hamar elkezdenek
kételkedni abban, hogy valóban megtörtént-e velük az erőszak. Lesznek, akik majd bizonyítékokat
követelnek, ami könnyen zavarba hozhatja önt. Ha úgy érzi, hogy még könnyen el tudják
bizonytalanítani, akkor nem érett meg az idő a szembesítésre.

Képes lesz kibírni a támadásokat, a szembesítés kiváltotta dührohamot?

Valószínű, hogy az elkövető úgy fog védekezni, hogy támad, azaz felháborodik az ön „vádaskodásán”,
dühös lesz, ami újratraumatizálhatja önt, hisz gyerekként is tartott a haragjától. Fel kell készülnie rá,
hogy a szembesített elkövető erőszakos lesz.

Képes lesz elviselni, ha abúzustörténete semmilyen reakciót nem vált ki?

A hárításnak másik formája, hogy az elkövető, illetve a család úgy tesz, mintha meg sem hallották
volna, amit ön mondott. Sok túlélő számára ez rosszabb, mint egy dühroham vagy támadás. Nagyon
nehéz elviselni a teljes közönyt, hallgatást, amikor a túlélőnek hosszú éveibe telt, hogy képes legyen a
bántalmazásról beszélni.

Felkészült rá, hogy esetleg kiderül, gyerekkorának több szereplője tudta vagy sejtette, hogy ön
szexuális bántalmazás áldozata?

Rettenetesen fájdalmas, amikor a túlélő a szembesítés során, illetve ahogy elkezd erről beszélni,
olyan reakciókat hall, hogy „Mindig ettől féltem, hogy apád ilyen.”; „Akkor jól sejtettem, tényleg
megtörtént”; „Azt én is láttam, hogy perverz egy alak az osztályfőnököd.” A gyerek abban a hitben él,
hogy senki nem tud az őt ért abúzusról, ezért maradhat titokban. Felnőttként megtudni, hogy egy
vagy akár több közeli hozzátartozó is sejtette, újabb árulás, amit a túlélőnek el kell viselnie.
Rendelkezik olyan biztonsági hálóval, barátokkal, támogatókkal, akikre számíthat a felkészülés és a
szembesítés alatt, illetve után?

Nagyon fontos, hogy ne legyen egyedül. A felkészülés ideje alatt is beszéljen róla barátaival, esetleg
szakemberekkel (terapeutájával). Ne menjen egyedül a szembesítésre! Legyen önnel valaki, akire
teljes mértékben számíthat. Tervezze meg, mit fog csinálni a szembesítés után. Kikkel fog találkozni,
hova megy, mit eszik, milyen zenét hallgat stb. Tegye minél kiszámíthatóbbá a helyzetét, mert az
biztonságérzetet fog önnek nyújtani. Családja, illetve tágabb környezete reakcióját ugyanis nem fogja
tudni előre kiszámítani.

„Halottakról jót vagy semmit.”

Ne hagyja, hogy ezzel a mondással hallgattassák el önt, ha az elkövető már halott. Önnek akkor is joga
van a szembesítéshez, joga van hozzá, hogy családja, környezete vagy barátai tudjanak arról, hogy az
elhunyt súlyos bántalmazó volt.

Összefoglalva:

Kizárólag az ön döntése, hogy akarja-e szembesíteni az elkövetőt vagy másokat az abúzussal. A

szembesítés nem feltétele a gyógyulásnak. A szembesítésnek nincs megfelelő időpontja vagy módja,
csak az a fontos, hogy ön legyen felkészülve rá. Természetes, hogy előtte fél, és nem biztos, hogy
utána megkönnyebbülést fog érezni, mivel sok függ családja reakciójától. Elengedhetetlen, hogy
támogató barátok, szakemberek hálója vegye önt körül ebben a nehéz időszakban.

Ha úgy dönt, nem szembesíti az elkövetőt, vizsgálja meg, hogy nem a szégyenérzet vezérli-e, nem
bántalmazóját akarja-e védeni. Ha ez az eset áll fenn, nyugodtan halassza el a döntést.